W ade B arker: Vengeance is his

W a rn e r Books Edition
© 1981 by W a rn e r Books, Inc.
Minden jog fe n n ta rtv a
W . A W a rn e r C om m unications C om pany

Kiadja a GOLD-PRESS Kiadói Kft.

iSSN 0865-3135

Készült a Vörösm arty Nyomdában

Felelős vezető: Papp Károly igazgató
195686
■.fejezet

— Egy kis figyelmet kérek! — mondta Simon Ashford meg-megcsörrentve

a pohara szélét egy kiskanállal. Tekintélyt parancsoló, mélyen zengő basszusa
túlszárnyalta az általános hangzavart, amit a jelenlevő húsz-harminc vendég
keltett evés, ivás és fesztelen társalgás közepette.
Kilenc felé járt, a hangulat már a tetőfokára hágott. Az estély a szokásos
formaságoktól mentes volt, jóllehet az elegánsan öltözött vendégek kivétel
nélkül a felsőbb körökből verbuválódtak. Simon barátai voltak, egy példátlanul
szerencsés élet és egy sikerekben gazdag üzleti pályafutás során szerzett
barátok. A város valamikori polgármestere, a hivatalban lévő államügyész,
számos orvos, vagy fél tucat nagyvállalkozó, néhány ügyvéd és egy könyvelő
képezte az Ashford villában koccintgató vendégsereg javát. A villa az éppen
hódító építészeti stílus mintapéldánya volt, ablakai egyik oldalon a városra, a
másiken pedig egy kivilágított erdős parkra néztek, amely a meglehetősen
tágas kiterjedésű Ashford-birtok részét képezte. Simon és felesége Marian
egész életükben egy ilyen házról ábrándoztak. Az álom hat évvel ezelőtt vált
valóra. Simon annakidején kisebb fajta sorscsapásként vette tudomásul, hogy
fia Brett a filozófia tanulására adta a fejét. Három évvel ezelőtt végzett az Ohio-i
Egyetem filozófia szakán, ezt k etően pedig Tibetbe, majd Tokióba ment
tanulmányútra.
— Az isten szerelmére, muta: nekem egyetlen nyavalyás filozófusi állás-
hirdetést az újságokban — szokta volt Simon mondogatni a fiának. Egy évvel
ezelőtt Brett megismerkedett Kyokóval és nem sokkal ezután úgy döntött, hogy
megnősül, visszatér az államokba és betársul apja üzletébe. Simon és Marian,
mikor értesültek Brett elhatározásáról, alig tudtak hová lenni az örömtől. Ez az
öröm pedig csak fokozódott, amikor megismerték Brett szíve választottját.
Kyoko legmerészebb reményeiket is felülmúlta. Az estélyen Simon és Marian
régi, dédelgetett álmaik egy csapásra való beteljesülését ünnepelhették. Bol­
dogok és büszkék voltak, és ezt nem is rejtették véka alá.
— Egy kis figyelmet kérek! — ismételte Simon.
A vendégsereg fokozatosan elcsendesedett, és minden szempár Simonra
szegeződött. A családfő intett a fiának és menyének, hogy lépjenek közelebb,
majd karon fogta feleségét és szorosan magához húzta.
— Barátaim, — azt hiszem a jelenlevők közül mindenkit bátran szólíthatok
így — családi örömhíreket szeretnék megosztani veletek, igazi örömhíreket,
amelyek mindkettőnket valóban boldoggá tesznek. Mindnyájan ismeritek a
családomat, jónéhányan már hosszú évek óta, így a fiamat nem kell bemutat­
nom nektek. Bizonyára arról is tudtok, hogy annak idején némi csalódással
vettem tudomásul fiam döntését, — Simon itt egy kis hatásszünetet tartott —
hogy az apai ágon örökölt, nyilvánvaló üzleti érzékét, veleszületett tehetségét
parlagon hagyva elhagyja az országot és felcsapjon szerzetesnek valami isten
háta mögötti hegységben, egy olyan országban, amelyről jószerével még a
földrajztanárok sem igen hallottak. Nyilván azt is tudjátok már, hogy a fiam
azóta jobb belátásra tért. Azaz rájött, hogy mégiscsak az apjának van igaza.
— Na, de félre a hencegéssel. A lényeg, hogy a fiam hazatért, oda, ahová,
remélem szíve szerint is tartozik. S olyan ember lett belőle, amilyennek az
anyja és én mindig is szerettük volna látni. — Simon egy pillanatra megállt,
néhányszor meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytathassa. — Ha egészen
őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy még a legszebb reményeinkre is
jócskán rálapátolt. Különösen ha azt nézem, mennyivel tisztábban látja a
dolgokat, mint az örege. Ez persze köztünk maradjon, ti nem vettetek észre
semmit.
A vendégsereg udvarias nevetéssel honorálta a tréfás kitérőt, Simon pedig,
kihasználva az alkalmat, magához ölelte a fiát. N/larian követte a példáját
Kyokóval, így a család mind a négy tagja szorosan összeölelkezve, szinte
eggyé olvadt a meghatott vendégsereg előtt.
— Nos — , folytatta Simon — egy bejelentést szeretnék tenni. A jövő héten
a hálaadó ünnepen bőven lesz miért köszönetét mondanunk az úrnak. Mind a
négyen, az egész család. A következő ünnepen azonban, jövőre még ennél
is hálásabbak lehetünk majd, hiszen akkor, — Simon jelentőségteljesen
Brettre és Kyokóra pillantott— e fiatal pár jóvoltából már eggyel többen fogjuk
körülülni az ünnepi asztalt.
A bejelentésre a vendégsereg lelkes éljenzésbe tört ki, amit az ifjú pár
egészségére és boldogulására elmondott tósztok egész sorozata követett.
Az első vendégek éjfél tájban kezdtek hazaszállingózni, s mire egyet ütött
az óra, már csak négyen maradtak Brett körül; a szülei, Kyoko, valamind Ed
Bracken, Simon egyik régi cimborája, aki éppen a szoba egyik sarkában álló
olvasólámpával készült táncra kelni, amikor Simon felajánlotta neki a vendég­
szobát az éjszaka hátralévő részére. Bracken udvariasan elhárította az aján­
latot, arra fiivatkozva, hogy a kora reggeli órákra fontos telefonhívást vár
Európából, így mindenképpen haza kell mennie.
— Szó se lehet róla öregfiú, hogy ilyen állapotban volánhoz ülj!
— De Simon, hiszen kutya bajom. Úgy megállók neked, mint a szikra,
akarom mondani; szikla. Jól mondom? Hát persze, szikla. Simonkám, kaphat­
nék még egy pohárkával?
— Szó sem lehet róla. Ennyi éppen elég volt ma estére. Most pedig szépen
hazaviszlek.
— Hagyd csak apa, majd én elviszem. Azt hiszem jobb, ha most te sem ülsz
volánhoz — mondta Brett, aki éppen ekkor lépett a szobába egy, a „romelta­
karításhoz” nélkülözhetetlen műanyag szemetes zacskóval felszerelkezve.
— Rendben. Én meg majd segítek anyádnak és Kyokónak. Oda találsz?
 — Ha az elmúlt húsz évben nem cserélt lakást, akkor igen.
— Dehogy cserélt, ugyanaz a ház. Autóval körülbelül húsz perc innen.
Úgyhogy egy órán belül már itt is lehetsz.
Bracken nem volt éppen könnyű eset. Egész úton Brettet magasztalta. A
gyerekkoránál kezdte, majd felidézte a tizenéves Brett ragyogó baseball és
footbaíl játékát, amit a kamaszfiú sikeres hódításai követtek. A jelenhez érve
kifejtette, hogy milyen boldog is lehet Simon, hogy újra itthon tudhatja a fiát,
ráadásul immár nős emberként.
Mióta a felesége néhány évvel ezelőtt meghalt, Bracken egyedül élt a régi
stílusú, nagy házban, amely előtt leparkoltak. Miután Brett megbizonyosodott
róla, hogy Bracken baj nélkül ágyba került, beült a kocsiba és egyenesen
hazahajtott.
Egész úton az járt a fejében, hogy milyen szerencsés ember is voltaképpen;
mindene megvan, az élete teljesnek mondható. Hazatérése egyben révbe
érkezés is volt, minden szempontból. Különösen a mai délután emléke töltötte
el jóleső melegséggel. Kyokónak m aga vette meg a mellcsokrot az estélyre.
Csodálatos volt az Ohio-i ősz is Columbus-ban. A Kyokotól kapott új szvetter
szinte simogatta a bőrét. Épp az időjárásnak megfelelő, ideális viselet, gon­
dolta. A hőmérő 10 és 15 Celsius fok között ingadozott. A sorozatosan feltoluló
kellemes emlékek jó hangulatba ringatták, mialatt a még szinte új Celica —
amelyet apjától kapott ajándékba, amikor Kyokóval hazaértek Tokióból — falta
a kilométereket, a gyönyörű tájon kígyózó országúton.
Körülbelül egy év telt el azóta, s az életforma váltás Brett szám ára sokkal
simábban ment, mint gondolta. Végtére is az apja ingatlan vállalkozásában
végzett munka igazán nem sokban hasonlított mindahhoz, amit Brett elképzelt,
amikor három éve útrakelt Tibetbe. Akkor még csillapíthatatlan tudásvágy
hajtotta, az emberek többsége által megválaszolhatatlannak vélt kérdésekre
akart feleletet kapni.
Az első állomás Master Sanawananda volt Tibetben. Sanawananda tanítá­
sai akkor keltették fel Brett érdeklődését, amikor keleti filozófiát hallgatott az
Ohio-i Egyetemen. Ott személyesen a mestertől tanulhatott nyolc, gazdag
hónap közös sétái, beszélgetései és tanulmányai során.
A szürke Celica valóságos levél förgeteget kavart maga mögött, amikor
elhúzott egy, közvetlenül az út szélén összehordott, jókora levélkupac mellett.
Érettnek erről az jutott eszébe, vajon mit érezhetett Kyoko a múlt ősszel
Tokióban, amikor az utazásra készülődtek. A találkozás Kyokóval gyökeresen
megváltoztatta Brett életét. Korábban a „nagy kérdéseken” kívül semmi más
nem létezett számára. Aztán nem kis meglepetéssel vette tudomásul, hogy
Kyokóban egy másfajta „tudás” olyan kimeríthetetlen forrására bukkant, amely
mellett az addigi „nagy igazságok” egyszerűen elhalványultak. Brett éppen a
tokiói egyetemen dolgozott, mint meghívott előadó, amikor bemutatták őket
egymásnak. Az állást egykori ohiói szobatársa szerezte, aki Tokióban tanított
főállásban, s megkérte Brettet, hogy immár kollégaként csatlakozzon hozzá
hat hónapra.
Kyoko Brett régi évfolyamtársa egyik barátjának a húga volt. Eleinte jófor­
mán mást sem csináltak, mint órák hosszat filozófiai kérdésekről beszélgettek.
A kapcsolat fokozatosan vált egyre szorosabbá közöttük. Az egymásra han-
goltságnak olyan készsége alakult ki közöttük, melynek segítségével jóformán
szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást. A másik legkisebb szellemi,
vagy lelki rezdülését azonnal „fogni” tudták.
Egy délután a város melletti dombon sétáltak, ahonnan tökéletes panoráma
nyílt Tokióra. Séta közben Brett egy maga költötte haiku-verssel ajándékozta
meg Kyokót, aki Brett nem kis meglepetésére hasonló ajándékkal viszonozta
figyelmességét. Valójában mindkét vers egy-egy romantikus szerelmi vallo­
más volt. Azután egyenesen Éretthez mentek, ahol egymás karjaiba vetették
magukat, s két napon át jóformán semmi mást nem csináltak, csak szeretkez­
tek. Életük legszebb két napját töltötték együtt. Brett ekkor döbbent rá, hogy a
„nagy kérdések” egyikére már megtalálta a választ.
Ez volt a kezdet. Néhány hónappal később már az esküvőt tervezgették, s
Brett úgy döntött, hogy visszatér Columbusba és beáll apja jövedelmező
üzletébe.
Azóta már eltelt egy év, s ez az év tengernyi örömöt és boldogságot nyújtott
Érettnek. Néha már kételkedett, hogy mindez igaz lehet. Brett a múlt héten
tudta meg Kyokótól, hogy gyermekük lesz. A hírt hamarosan a szülőkkel is
közölték, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egy estélyen a nyilvánosságot is
beavassák a „titokba". Brett és Kyoko ugyan nem bánta volna, ha az egész
dolgot egy kicsit tapintatosabban kezelnék, de Brett anyja hajthatatlan volt.
Tulajdonképpen miért is ne? — tette fel a kérdést magának Brett. — Ha csak
ez hiányzik szülei maradéktalan boldogságához? Az igazat megvallva sem
neki, sem Kyokónak nem volt kedve ellen a dolog.
Brett szive tele volt derűvel, szeretettel és elégedettséggel, amikor behajtott
a garázsfeljáróra, úgy hajnali kettő tájban. A távkapcsolóval kinyitotta a billenő
ajtót, és beállt a garázsba.
A garázsból közvetlenül nyíló konyhaajtón át lépett a lakásba. Valami nem
tetszett neki. A mosogatással már régen végezniük kellett volna. Ehhez képest
halomban állt a mosatlan edény a mosogatóban. S az az érthetetlen csend...
Abban a pillanatban valami addig ismeretlen állati ösztön támadt fel benne, s
ez az ösztön az súgta, hogy vége!
— Kyoko! — kiáltotta artikulátlan hangon, amint a konyhából a nappaliba
rontott. A szeme elé táruló látványhoz képest a legvérgőzösebb rémálom is
csak gyermeteg ijesztgetésnek hatott volna. Brett a borzalomtól, a döbbenet­
től, és az érthetetlenségtől földbe gyökerezett lábbal csak állt az ajtóban és
sokáig eszelős hangon üvöltött.
II. fejezet

— úristen, úristen, úristen — hajtogatta, amint felfordult gyomorral össze-

yornyedve térdre esett. Perceken keresztül felváltva csak nyögött és fiányt,
mialatt a tudata birkózott a nem embernek való látvánnyal.
Azután lassan körbe tekintett az előtte fieverő véres torzókon, amelyek
valaha az anyja, az apja, és a felesége voltak. Ólmos tagokkal vonszolta magát
Kyokóhoz és lezárta a szemeit. Nem volt kétséges, halott volt. Furcsa módon
Hrett egy pillanatra még örömet is érzett. Kyoko már meglelte a békéjét. Most
már igen! Meztelen testén bestiális módon elkövetett nemi erőszak nyomai
(íktelenkedtek. A szemérmére száradt barnás, alvadt vér alól itt-ott még
ulénkvörös, friss vér szivárgott. Az arcára kiült rémület vonásait mintha kőbe
vésték volna. Brett eloldotta Kyoko kezeit a kávézóasztal lábaitól, egy gyapjú­
takaróval letakarta a holttestet, majd zokogva a felesége mellére borult.
A kegyetlenül lemészárolt tetemek azonosításának minden másodperce
örökkévalóságnak tűnt. A szüleit a felismerhetetlenségig megcsonkították.
Anyjának a két karját vágták le tőből, apját pedig az egyik lábától fosztották
meg, majd lefejezték. Újabb kiadós hányás után Brett összeszedte a hiányzó
testrészeket, s mint egy horror-puzzleban, a helyükre illesztette őket.
Csak akkor fordult meg a fejében, — hazaérkezése óta először, — hogy a
gyilkosok ott lehetnek a házban. Egy röpke pillanatig még reménykedett is
ebben. A legjobb lenne, ha őt is megölnék, legalább véget vetnének szenve­
déseinek.
Azután egy hirtelen mozdulattal felkapott a földről, Kyoko teteme mellől, egy
hosszúkás alakú szobrocskát. Feltehetően ezzel követték el a brutális nemi
erőszakot. Brett szorosan megmarkolta az alkalmi fegyvert. Elhatalmasodott
rajta a bosszúvágy. Már más okból vágyott a gyilkosokkal való találkozásra.
Egyenként szeretett volna végezni velük, lassan, az elképzelhető leggyötrel-
mesebb módon. Abban a pillanatban ez volt élete egyetlen célja, értelme, a
tragédián kívül semmi sem létezett a számára. A látvány, a vér szaga és a
házat megülő halálos csend teljesen hatalmába kerítette. Igazságot akart. Meg
kell ölnie őket! Meg kell ölnie őket! Ölni! Ölni! Ölni!
Dühödt ordítással rohant végig a házon, az útjába kerülő árnyakat csapkod­
va a szoborral. Ámokfutásának végállomása az a szoba volt, melyben valami­
kor gyermekként, majd kamaszként lakott. A falakon fényképek: Brett és apja
baseball szerelésben; ballagáskor az édesanyjával, kedvenc csapatainak
klubjelvényei és az önvédelmi küzdősportban elért kimagasló eredményeit
tanúsító győzelmi trófeák sorakoztak. És ugyanott, kicsivel feljebb, vérrel a
faira mázolva ez állt: „Ének az esőben”.
 A tárgyak és a színek fokozatosan összeolvadtak a szeme előtt, a fülét
kísérteties, egyre erősödő zúgás töltötte be. Hirtelen úgy érezte, hogy egy
ellenállhatatlan erő rántja magával, valami eddig még soha nem érzett fene­
ketlen sötétségbe.
Mikor magához tért, egy tweed-zakós nagy darab férfit látott, aki fölé hajolva
a nevén szölongatta. Amint a tudatát elborító köd lassan kitisztult, valamivel
hátrább egy másik férfit is észrevett. Ismerős volt az arca. Kiderült, hogy mind
a hálószoba, mind az előszoba nyüzsgött az emberektől. Egy kivétellel mind
férfiak voltak,
— Brett?
— Aha — válaszolta, de maga sem volt benne egészen biztos, hogy valóban
így hívják, Abban sem volt biztos, hogy ami megtörtént, tényleg megtörtént-e
és hogy neki mindezt újra tudomásul kell-e vennie.
— Brett, én Wilcox őrmester vagyok. Úgy látom, magának nem esett baja.
Szerencsés fickó, abból ítélve, amit itt találtunk...
Brett ebben nem osztotta az őrmester véleményét.
— Úristen Brett — mondta a másik férfi, az egyik szomszéd, amint közelebb
lépett. — Mi történt itt, az isten szerelmére?
Brett felült, elvette a pohár vizet, amelyet feltehetően egy rendőr nyújtottfelé,
s egy hajtásra kiitta az egészet.
— Semmi, amihez isten szerelmének bármi köze volna — válaszolta.
— Úgy tizenöt perccel ezelőtt kiáltozást hallottunk — mondta James Grady,
a szomszéd. — Hívtam a rendőrséget és azonnal átjöttünk.
— Nézze, Mr. Ashford — mondta most az őrmester. — Van itt néhány dolog,
amit már tudunk, de ennél sokkal több az, amit nem. Például: maga hol volt,
amikor mindez történt?
Brett mély lélegzetet vett és megpróbálta rendezni a gondolatait, hogy
legalább épkézláb válaszokat adhasson.
— Az apám egyik barátját vittem haza, mert túl sokat ivott ahhoz, hogy
vezessen.
— A pasas neve?
— Ed Bracken. Kocsival körülbelül húsz perc innen. A címét megtalálja a
telefonkönyvben.
— Miért nem az apja vitte haza?
— Az apám maga is ivott néhány pohárral, ezért felajánlottam, hogy... Hé,
mi az ördögre akar kilyukadni? — Brett már mozdult volna a rendőr felé, de
félúton visszaroskadt. Annyi ereje sem volt, hogy lábra álljon.
— Az isten szerelmére, őrmester...! — kiáltotta Grady.
— Oké, oké — visszakozott az őrmester. — Kicsit ki vagyok én is akadva.
Nézze, lehet, hogy most meg van rólam a véleménye, de mentségemre: ilyen
istenverte mészárlást még a büdös életben nem láttam. El akarom kapni azt
.'I rohadt állatot, aki csinálta. Amilyen gyorsan csak lehet. Most azonnal! Még
nőm járhat messze...
Brett a mellére hajtotta a fejét, majd a tenyerébe fogta és az ujjaival
masszírozni kezdte a halántékát. — Gondolhatja, hogy én is ezt akarom —
mondta. Bárki, vagy bárkik legyenek is! Még ha maga a sátán is. Mire jutottak
uddig?
— Rablótámadásnak látszik — felelte Wilcox. — A kisebb méretű, könnyen
mozdítható értéktárgyakat elvitték, már amennyit kézben el lehet vinni.
— Ez még világos, de a többi... a... — Brett a szivét markoló fájdalomtól
képtelen volt kimondani, amire gondolt.
— Nem tudom, pajtás. Esküszöm, fogalmam sincs róla. Már arra is gondol­
junk, hogy talán drogosok voltak. Az úristenit! Fogalmam sincs! De két dolgot
tjiztosra vehetsz, azt én garantálom. Az első; akárkik tették is, elkapjuk őket.
A második; nem ússzák meg élve. Az egész rohadt világot telekürtölöm ezzel
n mocskos üggyel. Tudja meg mindenki. És ha... Ah, a fenébe! — horkant fel
Wilcox, majd hirtelen elhatározással felállt és elhagyta a szobát.
A végtelenbe nyúló éjszakából észrevétlenül végtelenbe nyúló reggel lett,
de Brett képtelen volt kimozdulni a szobájából, mindaddig, amíg a rendőrök
nem végeztek. A holttesteket elvitték, s a mészárlás minden nyomát eltüntet­
ték. Grady egész éjjel mellette maradt, majd úgy hajnali három körül Edward
Clayton is beállított. Ugyanaz a Franklin-megyei államügyész, aki néhány
órával korábban távozott az estélyről. A szokásos részvétnyilvánítási sablon­
szöveggel kezdte, majd ő is biztosította Brettet, hogy a tettesek nem fogják
elkerülni az igazságszolgáltatást.
Reggel tíz óra tájban Clayton elvitte Brettet magához a kocsiján. Az
államügyész felesége azonnal védőszárnyai alá vette. Mrs. Clayton eleget
tudott már ahhoz, hogy ne említse a történteket. Brett iránti részvétéről csupán
a szem e árulkodott, s ezért Brett nagyon hálás volt az asszonynak. Brett,
ahogy Mrs. Clayton felvezette a vendégszobába, elterült az ágyon és mély
álomba zuhant. Este nyolcig aludt.
— Mi legyen a következő lépés, Ted? — kérdezte Brett, miközben az eléje
tett ételt, a Mrs. Clayton készítette kései vacsorát tologatta a tányérján.
— Még egy órája sincs, hogy Wilcoxszal beszéltem, előtte pedig a főnökével,
Bolgerral. Ami őket illeti, számukra most csupán egyetlen ügy létezik az egész
átkozott városban. Részben, mert mindenki ismerte a szüléidét, részben pedig
azért, ahogy a tettesek csinálták. Mindenki azt akarja, hogy minél hamarabb
elkapják azokat a vadállatokat. Wilcox totális embervadászatot indított. Ilyet
még nem láttam.
— Ugye, azt mondat, hogy „azokat”. A rendőrség biztos benne, hogy többen
voltak?
 — Igen. Szerintük hárman voltak. A kocsifeljáró mellett talált, a házhoz
vezető, majd visszatérő lábnyomok legalábbis erre mutatnak. Sajnos, nem
lehet tisztán kivenni őket, — össze-vissza taposták.
— Mit gondolsz Ted, mennyi az esély arra, hogy tényleg megtalálják ezeket
a vadállatokat?
— Őszintén mondom, van rá esély. És nem is kevés! Emiatt ne aggódj. Ez
már a mi dolgunk. T e csak azzal törődj, hogy valahogy talpra állj. Jenny és én
itt vagyunk. Bármikor a rendelkezésedre állunk. És rajtunk kívül még nagyon
sokan. Az ördögbe is, szünet nélkül cseng a telefon. Mindenki felőled érdek­
lődik és azt kérdezgetik, hogyan segíthetnének... Itt barátaid vannak Brett.
Hagyd, hogy segítsenek, hiszen őszintén ezt akarják.
— Végtelenül hálás vagyok mindazért, amit értem tettél, de azt hiszem,
holnap mégis hazamegyek. Előtte azonban még valamire szeretnélek meg­
kérni. Ha van valami befolyásod a sajtónál, próbáld meg őket néhány napig
távol tartani. Amíg egy kicsit összeszedem magam.
— Vedd úgy, hogy el van intézve. A nyugalmadat akkor is garantálom, ha
testőröket kell az ajtó elé állítanom, ami egyébként sem kizárt.
— Csak azt tudnám, mit akarnak tőlem hallani? Nyilván arról faggatnának,
hogy mit érzek a történtek után. Mégis, hogy kellene éreznem? Mit gondolnak?
Valami perverz kíváncsiságot akarnak kielégíteni a kiteregetett sebeimmel?
Késő este Brett és az államügyész Clayton dolgozószobájában ültek.
— Brandyt?
— Kösz. Azt hiszem, most nem ártana egy pohárkával.
Az államügyész kitöltött két pohár Remy Martint, az egyiket átnyújtotta
Brettnek. Kezében a másik pohárral, szemben ült le,
— Azt hiszem Ted, egy csomó mindent kezdek másképp látni.
— Hidd el Brett, amint túl leszel ezen az egészen, egyenesbe jössz —
mondta Clayton, majd szertartásos mozdulattal belekóstolt a brandybe.
— Talán igen, talán nem. Lehet, hogy ez csak átmeneti állapot. De az is
lehet, hogy már nincs visszaút. Mint amikor elkezdesz járni egy lánnyal — az
elsővel — és többé nem kellenek már a haverok. — Brett egy pillanatra
elhallgatott és kortyolt kicsit az italból. — Azt hiszem, nem sokat beszéltem
neked eddig tokiói tartózkodásomról...
— Valóban nem.
— Valami egyre jobban foglalkoztat ezzel kapcsolatban. Még nem tudom
pontosan, hogy miért olyan fontos ez most, de mindenesetre jó lenne legalább
beszélni róla.
— Ezért ülünk itt, Brett.
— Azt tudod, hogy már nyolc éves koromban elkezdtem foglalkozni az
önvédelmi harci művészetekkel. Emlékszem, többször megnéztél. A meditá-
ciós gyakorlataimmal pedig állandóan hecceltél. A céltudatosság, a kiegyen-
üiilyozottság, az önismeret és az önuralom váltak életem alapelveivé, egy
olyan világban, amely mindezek nélkül, számomra, maga a káosz volt. Tokió-
l);in megismerkedtem egy idős férfivel. A neve nem fontos, a lényeg az, hogy
nagyon jő barátok lettünk. Jelent neked valamit ez a szó, hogy „nindzsa”?
— Attól tartok, semmit!
— Nos, röviden: ezt a nevet, köztudottan, a világ legjobban képzett harcosai
viselik. A szamurájok, ha tökéletesíteni akarták harci tudásukat, a nindzsákhoz
ittennek tanulni, akik valamilyen oknál fogva száműzöttként éltek, a társada­
lomból kivetve. Hogy ez miért volt így, és hogy egyáltalán hogyan jött létre ez
.ÍZ iskola, ez most lényegtelen. Annál fontosabb viszont, hogy ez az ember,
akivel megismerkedtem, egy igen magasrangú tagja volt ennek a szervezet-
nok. Egyik este, körülbelül egy héttel azelőtt, hogy elhagytam Tokiót, elvitt az
ogyik titkos kiképző központjukba. Lenyűgöző volt, amit ott láttam. Bár a harci
művészetekben némi jártassággal rendelkezem, amit ott láttam, az még
számomra is szinte hihetetlennek tűnt.
Azon az éjszakán az öregember és én hosszan elbeszélgettünk. Elmond­
tam neki, milyen nagy hatást tett rám mindaz, amit láttam. De hozzátettem,
mélységesen nem értek egyet azzal a gyakorlattal, hogy ezek az emberek
rendkívüli képességeiket és tudásukat áruba bocsájtják, azaz, zsoldosként
telbérelhetők. Ezt még a jogos bosszuállás sem teszi számomra indokolttá.
Ha valaki önvédelemből, vagy a családja megvédelmezése érdekében gyilkol,
azt elfogadom. De egy előre megfontolt bosszútervet végrehajtani, hírhedt és
rettegett bérgyilkosként kamatoztatni ezt a tudást, ezzel nem tudok egyetér­
teni. Azzal érveltem, hogy ha valaki tényleg hisz az igazságban, annak be kell
látnia, hogy a sors keze megbízhafpbb és igazságosabb, mint a bosszúállóé.
— De hiszen akkor...
— Éppen ez az, amiben már nem tudok hinni többé.
— Ebben az állapotban ez teljesen érthető, Brett. Bárki más ugyanígy
érezne. Idővel majd elmúlik, meglátod.
— Talán, Ted.
— Hallgass ide Brett, tudom, hogy most nagyon ki vagy, de hidd el, hogy mi
sem vagyunk közömbösek a dolog iránt. Ugyanúgy el akarjuk kapni ezeket a
henteseket, mint te. De ne csinálj ebből küldetést magadnak. Hagyd ezt a
rendőrségre. Oké? ígérd meg ezt nekem Brett.
— Sajnálom Ted, de most még nem ígérhetek semmit. Egyelőre minden túl
zavaros bennem. Túlságosan fáj ahhoz, hogy józanul láthassam. Az istenfáját,
Ted. Van benne valami vérlázító, hogy emberek ilyen gaztetteket elkövethet­
nek mások ellen, és aztán csak úgy odébb állnak, mintha mi sem történt volna.
A jog pedig... nevetséges! Mit gondolsz, mi lesz ezekkel a rohadékokkal. Oké,
te meg én nyilván szeretnénk őket felkötve látni. De mérget vehetsz rá, hogy
néhány évvel megússzák és az emberek pillanatok alatt elfelejtik az egészet.
Az is lehet, hogy majd csinálnak nekik egy csinos kis sajtókampányt. Ezt nem
lehet kihagyni egy ilyen izgalmas tárgyalásnál. Aztán jön a tévé, párszor
belevigyorognak a kamerába, és az emberek majd azt mondják: az ördögbe
is, egész megnyerő fickók, látszik rajtuk, hogy szánják-bánják, amit tettek,
Hipp-hopp, máris szabadlábon vannak. Tudod, mi a baj! Ezek az istenverte
szé plelke k nem látták a családomat feldarabolva, mint a vágómarhákat a
m észárszéken. Ez nem igazságszolgáltatás, Ted. Ez minden, csak nem
igazságszolgáltatás!
Ezt Brett már egy kicsit emeltebb hangon mondta, hogy nagyobb nyomaté-
kot adjon szavainak.
Clayton, a hivatásos jogász, józan érvelésével próbálta lehűteni Brettet.
— Nézd Brett, mi egy jogállamban élünk, amelynek meg vannak a törvényei.
— Azok a törvények már semmire sem jók, Ted. Egyszerűen felkötheted
magad, ha csak egy átlagos kis senki vagy, akinek gőze sincs róla, hogyan
szerezhet jogorvoslást magának. Ezzel szemben egy notórius bűnözőnek a
jog a legjobb barátja. Én mondom neked Ted, valami bűzlik ebben a te
törvényes igazságszolgáltatási rendszeredben. Valami rohadtul bűzlik! És az
em bereknek egy szép napon, egyszerre csak elege lesz belőle.
— Ezt meg hogy érted?
— f^ég nem tudom, ez csak egy megérzés. Már korábban is gondoltam rá,
mielőtt ez a szörnyűség történt volna a szüleimmel és Kyokóvai. De valahogy
nem törődtem vele. Pedig muszáj. Senkit nem hagyhat hidegen, ami ebben az
országban mostanában folyik. És az emberek, a tisztességes emberek, az
élősködők és a bűnözök áldozatai, előbb-utóbb megelégelik a dolgot. M egér­
jük még, hogy ezek az emberek tökéletesen kiszolgáltatottá és védtelenné
lesznek, hacsak nem rendezkednek be az önvédelemre.
— De hiszen ezért van a rendőrség. Az én munkámról nem is beszélve.
— A világért sem akarom ezt a rendőrségre, vagy rád hárítani, nem erről
van szó. A rendőrség nem lehet ott mindenütt egyszerre. A bűnözőkre pedig
nem az a jellemző, hogy bevárják a rendőröket, mielőtt elkövetnének valamit.
H a meg akarod védeni magadat, a családodat és mindazt, amid van, csak
magadra számíthatsz. A fegyvert, a sorsoddal együtt, neked kell kézbe ven­
ned.
— Én értem, hogy mit akarsz mondani Brett, de...
— Tényleg érted, Ted? Igazán érted? Mondd meg nekem, miért igazságos
és normális egy olyan társadalom, amelyben, ha jön egy pasas, és csak úgy
fel akarja gyújtani a házadat, te a kisujjadat sem mozdíthatod mindaddig, amíg
tényleg fel nem gyújtotta? De még akkor is, ajánlatos előbb megbizonyosod­
nod felőle, hogy a gyújtogató jogilag felelősségre vonható-e, mert ha törté­
netesen kiskorú, még a végén téged állítanak bíróság elé. Ember! Ha valaki
elég nagykorú ahhoz, hogy elkövessen egy bűncselekményt, felgyújtsa a
liA/.iiri, meggyalázza a feleségem, akkor, az úristenit: ahhoz is elég nagykorú,
1)1 mv vállalja mindennek a következményeit! Hol az igazság akkor, ha mondjuk
»(iy [)iisas úgy kikészít egy másikat, hogy az áldozat elveszti mindenét: az
a feleségét, a házát, míg a támadó szépen besétál a dutyiba és vígan
loiolii az idejét. -
Mit mondhatnék erre, Brett?
Mondd, hogy rohadt az egész, Ted! Egy undorító komédia, egy képmutató
/liijáték, melyben mindenkinek úgy kell eljátszania a szerepét, ahogyan azt
Imi.inították neki, gyerekkorától fogva.
— Igazad van, meg nem is. Az esetek többségében ez a jogrendszer jól
iiiiiködik. Gondold csak el, mi lenne itt enélkül. M aga a káosz.
— Azt akarod mondani, hogy egy törvénytisztelő világban élünk? Hogy
tiiiiiden jól van úgy, ahogy van?
— Én az életemet tettem föl a jogra, Brett. Én hiszek benne még most is:
Nőm mindig működik úgy, ahogy kellene, de ez van. Nincs jobb helyette. S bár
tudom, hogy pillanatnyilag tele vagy kétségekkel, hidd el, hogy ebben az
oí.otben működni fog. Neked igazságot fog szolgáltatni. Esküszöm, én mindent
iiiogteszek, hogy ez így legyen.
— Ebben nem kételkedem, Ted. Nos, azt hiszem, erre mindkettőnknek
iludnia kell egyet — zárta le a beszélgetést Brett, búcsú koccintásra emelve
l»oharát.
— A mamádra, a papádra, és Kyokóra — mondta Ted.
— A családomra... és az igazságra, amit megérdemelnek.
A két férfi fenékig ürítette poharát, jó éjt kívántak egymásnak és nyugovóra
irtrtek.
III. fejezet
I p

— l-eltogadtam két biztonsági őrt, egyébként a barátaim, hogy néhány napig

távol tartsák a kiváncsiskodókat — mondta Clayton, amint a kocsifeljárón
t)ehajtott Brett garázsába.
— Nagyszerű.
— Próbálj meg pihenni egy kicsit. Most az a legfontosabb, hogy összeszedd
magad. A temetésről majd én intézkedem, ha ez könnyebbség neked.
— Kösz. De azt hiszem, jobb, ha inkább magam intézem. Ez igazán az én
dolgom. Ráadásul megkönnyíti a helyzetet, hogy jól ismerem Ed Palamo-t. A
szüleim és ő barátok voltak. Apával már beszéltünk róla, hogy mi legyen a
leendő, ha ők meghalnak. Akkor kiderült, hogy már korábban megbeszélt
mindent Eddel, tehát ő pontosan tudja, mit kell tennie.
— Ha úgy gondolod, hogy mégis segíthetek, bármikor megtalálsz.
— Tudom, Ted. És köszönöm. Igazán nagyon rendesek voltatok velem, te
is, meg Jenny is. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Egy biztos: már
lényegesen jobban érzem magam. Ha nem is úgy, mint régen, de azt hiszem
nem lesz baj. Komolyan!
— Akkor oké. Azért gondolom nem árt, ha ma este még idecsörgök. Ja, és
még valamit Brett.
— Igen...
— Ami a tegnap esti beszélgetésünket illeti, gondolkozz még rajta. Ne
hamarkodd el a döntést. Oké?
— Nyugodt lehetsz.
— Akkor este ide szólok.
Brett kiszállt a kocsiból és bement a házba. Ted elhajtott, az őrök pedig
elfoglalták a helyüket. Az egyik fickó a nyitott garázsajtóban, egy székre
telepedett. A bejárati ajtót senki sem tudta megközelíteni anélkül, hogy az
útjába ne akadt volna. A másik a hátsó bejárat előtt ült le. Ránézésre nem
lehetett megállapítani, hogy van-e fegyver náluk, de Ted ezt már jó előre
közölte Brettel. Brett egy pillanatig arra gondolt, hogy bárcsak az őrök elm en­
nének és a gyilkosok megjelennének, hogy a családja után őt is kicsinálják.
Biztos volt benne, hogy az önvédelmi harci művészetekben tizenöt év alatt
szerzett jártasságával könnyedén elbánna velük. Olyan lassú és fájdalmas
haláluk lenne, amire egyáltalán nem számítanának. Igen. Meg tudná tenni. És
a tragédia óta most először úgy érezte, meg is fogja tenni.
A ház csendjét csak az akvárium vizének békés csobogása törte meg,
amikor Brett nekilátott, hogy a kávézóasztalon heverő jókora halom levelet
átolvassa. Mindenki az együttérzéséről akarta biztosítani. Arról, hogy pontosan
tudják, mit érez. Ugyan, honnan tudnák, gondolta Brett. Ennek ellenére jólesett
 neki, hogy gondoltak rá. Legalább egy tucat részvéttávirat érkezett más
államokból. Az emberek hallottak az esetről és ily módon akartak hangot adni
felháborodásuknak.
Brett úgy érezte, hogy szétveti a tettvágy. Cselekednie kell! De hogyan? A
benne felgyülemlett emésztő keserűség és kínzó bosszúvágy ellenére valahol
a szíve mélyén bízott le d b e n . Ted igazában. Bízott benne, hogy a rendszer,
Ted rendszere igazságot szolgáltat majd. Titkon azt kívánta, hogy mégse
legyen igaza mindabban, amiről le d n e k beszélt. Milyen megnyugtató lenne
tudni és látni, hogy a rendszer valóban működik. Brett minden érzékszervével
megpróbált visszatalálni a múlthoz, megszokott, ismerős dolgokat akart érez­
ni, látni és tapintani maga körül, tudni, hogy még sem állt minden a feje tetejére,
hogy mégsem a bűnözőknek áll a világ. Érezte, hogy enélküi a hit nélkül soha
többé nem találhat vissza korábbi önmagához.
A lakás képe alaposan megváltozott, mire Brett rászánta magát, hogy
nyugovóra térjen. Már az első őrségváltás is lezajlott, Brett kiment az új
testőrök üdvözlésére. Ahhoz, hogy felhívjon valakit, már túl késő volt. Nem is
lehetett tovább halogatni a lefekvést.
Két lehetőség közül választhatott. Végső soron a nappaliban is elalhat.
Eltünteti az összes képet, amelyek Kyokót és a szüleit ábrázolják, minden apró
tárgyat, aminek valami köze volt hozzájuk, ami a csodálatos múltra és az
elviselhetetlenül fájdalmas jelenre emlékeztetnék. Minden egyes feltörő em ­
lékkép, minden kezébe akadt kedves tárgy ugyanazt a szorongó félelmet
váltotta ki belőle. Mielőtt belépett valamelyik szobába, amelyben még nem járt
a tragédia óta, a gyomra görcsbe rándult és a szíve a torkába ugrott. Mi lesz,
ha valami olyasmire bukkan odabent, amelynek a puszta látványától is meg­
hasad a szíve. Szerencsére volt egy jó tulajdonsága, egy olyan természetes
adottság, amelyet még a tragédia sem tudott megváltoztatni. Egyfajta bátor­
ság, melynek segítségével képes volt bármivel szembenézni. Tudta, hogy
előbb vagy utóbb szüksége lesz erre a bátorságra, akkor pedig mi értelme
halogatni. Miért fossza meg magát attól, ami Kyokóból, páratlan szépségéből
egyáltalán megmaradt. Miért törölje ki még az emlékét is annak, aki a legtöbbet
jelentette az életében.
Úgy döntött, nem hátrál meg. Élete második legnehezebb éjszakája várt rá.
A következő napokban a lapok tele voltak az Ashford-üggyel. Jól értesült
forrásokra hivatkozva egyesek még a rendőrségi hipotéziseket is tudni vélték.
A leghátborzongatóbb részleteket is sikerült kitalálnia a sajtónak. Az egész
város felbolydult, mindenütt a hármas gyilkosság volt a fő téma. Általános
félelem lett úrrá az embereken, mikor rádöbbentek, hogy mindez velük is
éppúgy megtörténhet, s valamit tenni kellene, hogy ezt megakadályozzák.
Körülbelül egy hét elteltével Brett — azzal az előzetes kikötéssel, hogy
kérdésekre nem válaszol — sajtókonferenciát tartott. Egy előre megírt szőve-
 iji'l olvasott fel. Köszönetét mondott a sok száz levélért, amit a történtek óta
k,i|iolt A benne kavargó indulatokat legyűrve önuralomra és türelemre szólí-
Inil.i fel a lakosságot, arra kérve mindenkit, hogy bízzanak a törvényes
i(),i-!Ságszolgáltatásban.
l;gy este Brett éppen befejezte a meditációs gyakorlatot, amikor csöngött
,1 li'lefon. Ted hívta.
— Brett, híreim vannak a számodra.
Brett érezte, hogy a karja és a tarkója libabőrös lesz az izgalomtól.
— Ki vele! — vágta rá habozás nélkül,
— Elkapták őket, Brett. Wilcox épp most hozta be mind a hármat.
A hír hallatán Brett kezéből majdnem kiesett a kagyló. Most mit csináljon.
Múly lélegzetet vett, majd nagyot sóhajtva megszólalt — Mondd meg, mit
Inqyek?
— Ma már semmit. Holnap reggel a vádemelési javaslattal együtt beviszik
'. lkot a városba.
— Szeretnék ott lenni.
— Hát, nem is tudom, Brett. Tisztában vagy vele, hogy minek teszed ki
m.igad?
— Nem. De egyszerűen muszáj ott lennem.
— Hát, igazán nem tudom...
— Te ott leszel?
— Igen, de...
— Mikor indulsz a bíróságra?
— Van még egy kis dolgom az irodában, tehát körülbelül nyolckor indulok
ollhonról...
— Akkor fél nyolckor ott leszek. Megiszunk együtt egy kávét — mondta és
lütette a kagylót. Korántsem volt meggyődve róla, hogy helyes az elhatározá­
sa, de azt tudta, hogy képtelen volna másként cselekedni.
— Bármikor eljöhetsz — mondta Ted, amint behajtott a bíróság épülete
mögötti parkolóba, és leállította a motort.
— Végigcsinálom, Ted. Igazán szép tőled, hogy megpróbálsz kímélni a
további fájdalmaktól, de egyszerűen muszáj ott lennem. Hogy aztán ott mi lesz,
iirról fogalmam sincs. Emlékszel még rá, hogy mit mondtam nálatok az
igazságszolgáltatásról és a fenntartásaimról?
— Pontosan.
— Azért jöttem el, mert látni akarom, hogy a dolgok úgy mennek-e, ahogy
kell. Nem fuserálják-e el valahol. Sosem volt túl sok bizalmam másokban. Már
ami a saját dolgaimat illeti. Értsd meg, egyszerűen ott kell lennem! így legalább
az az illúzióm megvan, hogy csinálok valamit.
— Rendben. Akkor gyere be velem az irodámba. Pár perc türelmet kérek,
amíg elintézek egy-két apróságot, aztán együtt lemegyünk.
 Brett először a fejüket pillantotta meg hátulról. Meglehetősen mosdatlannak
látszottak. Mindhárman farmert viseltek, ketten bőrdzsekit, a harmadik pedig
egy kék munkásinget húzott magára. Érettnek komoly erőfeszítésébe került,
hogy uralkodjon magán. Néhány méterre tőle a tárgyalóteremben olt állt az a
három ember, akik meggyalázták a feleségét és lemészárolták az egész
családját. Úgy érezte, ismét hányinger környékezi. A meditációs gyakorlatok
segítségével megpróbált minden erejével egyetlen dologra, az önuralomra
koncentrálni. A módszer egy kis idő elteltével hatásosnak bizonyult.
A vádlottak természetesen tagadták bűnösségüket, így az egész előzetes
eljárás csupán néhány percig tartott. A három gyanúsított, mialatt az őrök
kivezették őket a teremből, hangosan röhögve, versenyt grimaszoltak a köz­
vetítő kamerákba. Ted és Brett egymás mellett sétáltak ki a teremből, amikor
valaki karonfogta Tedet. Félrevonta és fojtott hangon közölt vele valamit.
Miután a férfi odébb állt, Ted visszalépett Bretthez, aki azonnal észrevette az
ügyész arcára kiült aggodalmat.
— Mi a baj Ted?
Ted egy pillanatig habozott, majd válaszolt:
—- Semmi, nem fontos.
— Ki vele Ted..Előttem nincs miért titkolóznod.
— Úgy néz ki, hogy Quentin Levy is porondra lép az ügyben.
Brett már hallotta ezt a nevet. Ki ne hallotta volna? Quentin Levy az egyik
legkiválóbb ügyvéd volt az egész országban.
— No és miért?
— Hiúságból. Ml másért? Levy nagy hazafiúi szíve egyformán vérzik min­
denkiért. És nyilván személyesen akar gondoskodni róla, hogy bennünket,
kisvárosiakat, ne ragadjanak el az indulatok, nehogy a végén lincselő tömeggé
aljasuljunk.
— De mit jelent ez, Ted? Miért lettél hirtelen olyan gondterhelt?
— Tudod, Levy arról híres, hogy úgy csűri-csavarja a dolgokat, ahogy ő
akarja. Na, és persze nem mindig az állampolgárok érdekében teszi ezt —
magyarázta Clayton, mialatt beszálltak a liftbe és két emelettel feljebb visz-
szatértek Ted irodájába. — De emiatt ne aggódj, Brett. Az egész mindössze
annyit jelent, hogy egy kicsit több munkám lesz, jobban résen kell lennem.
Becsszóra.
Brett azonban tényleg aggódott. Jól emlékezett még arra az esetre, amelyről
a Times-ban és a People-ben olvasott. Levy egy olyan fickó védelmét vállalta
el, aki beismerte, hogy megerőszakolt egy nőt, miután betört a lakásba, és
véletlenül otthon találta. A bizonyítás során, eljárásbeli szabálytalanságokra
hivatkozva, Levy felmentette a vádlottat. Levy akkor azzal érvelt: ha csak egy
valakivel szemben — szabálytalanul járunk el, akkor mi jogászok, mintegy
társadalmi szinten, szélesre tárjuk az ajtót a még nagyobb visszaélések előtt.
S ez előbb-utóbb egy rendőrállam kialakuláshoz vezethet. Brett véleménye
szerint ez az ajtó már így is épp elég szélesre volt tárva, és az egyetlen eszköz,
amellyel a bűnözőket, ide értve a potenciálisan veszélyes fajtájúakat is, vissza
lehet tartani attól, hogy visszaéléseket kövessenek el a becsületes állampol­
gárok rovására, az a jól el reteszelt páncélajtó a börtöncellákon.
Brett, miután Claytonnal megebédelt, körülbelül délután kettőkor érkezett
haza. Egy órát olvasott, elvégezte a meditációs gyakorlatot, majd némi vacso­
rát készített magának. Még korábban felfedezett egy japán fűszerüzletet a
High Streeten, a kormányszékház közelében. Kyokóval minden szombaton
Ide jártak vásárolni. Bambuszrügyet, egy különleges rizsfajtát, amit Brett még
Tokióban kedvelt meg, különböző japán fűszereket és fűszernövényeket s ze­
reztek be itt, mindazt, amit egy közönséges élelmiszeráruházban csak utánjá­
rással, vagy egyáltalán nem kaptak volna meg.
Brett szeretett főzni és idővel megtanult ügyesen bánni a wokkal, ezzel az
eredetileg kínai főzőtálial, amit még Kyoko kapott, valamikor süldőlány korá­
ban.
Brett rendszerint hetente kétszer főzött. Kyoko mindig örült, ha egy-egy
estére kiszabadulhatott a konyhából. Bretten pedig fokozatosan elhatalmaso­
dott a szakácsművészet szenvedélye. Jóllehet a történtek óta mi sem állt
távolabb Brettől, mint az életöröm ilyen megnyilvánulása, tudta, hogy ez nem
mindig lesz így. Bekapcsolta a rádiót, éppen Steely Dán Goncho-ja ment, s
nekilátott a főzésnek.
Először a gyömbért szeletelte fel, majd megtisztította a garnéla rákokat. A
várt megnyugvás azonban elmaradt. Sőt, fokozatosan valami rossz előérzet
lett úrrá rajta. Egyre nyugtalanabbá vált. Érezte,hogy valami az útjában áll,
amit át kell lépnie, hogy visszatalálhasson régi önmagához.
Hat óra körül leült a tévé elé az elkészített vacsorával és egy pohár száraz
fehér borral, hogy megnézze a híreket.
A nap fő eseménye Quentin Levy sajtókonferenciája volt.
— Mélységesen megértem a város lakosságának fájdalmát, kétségbeesé­
sét és felháborodását — kezde Levy. — Azt is megértem, hogy az igazság­
szolgáltatás az önök szám ára most talán mindennél fontosabb. Tökéletesen
megértem önöket. Éppen ez indított arra. hogy eljöjjek önökhöz, a közép-nyu-
gat e kulcsfontosságú városába. A mi országunkban azok a legnagyobb
értékek, amelyek nem lehetnek magánkézben. Ezek az értékek az emberi
jogok, az ország minden lakosát megillető jogegyenlőség. Éppen e jogok
biztosítása az, amely megkülönböztet bennünket a barbároktól. Azok, akik ezt
a bestiális bűntettet elkövették a város egy köztiszteletben álló családja ellen,
kemény büntetést érdemeinek... De csak a jog biztosította kereteken belül. Ha
a bosszú érdekében feláldozzuk egy ember jogait, legyen az a legaljasabb
bűnöző, azzal saját hazánkra és a szabad világra mérünk végzetes csapást.
Hölgyeim és uraim, köszönöm figyelmüket!
Ezután a bemondó vette át a szót, összefoglalva az esetet és azt elemezte,
hogy milyen várható következményei lehetnek Levy feltűnésének az ügyben.
Brett befejezte a vacsorát, majd felhívta Ted Claytont.
— Hello Jenny! Ted otthon van?
— Sajnos nincs. Te vagy az, Brett?
— Igen. Nem tudod hol érhetném el?
— Azt hiszem, az irodájában van.
— Ilyen későn?
— Valami közbejött...
— Levy kapcsán?
— Aha. Próbáld meg, biztos ott van.
— K ösz— búcsúzott Brett és letéve a kagylót azonnal tárcsázta Ted hivatali
számát.
— Ted?
— T e vagy az, Brett?
— Aha.
— Figyelj Brett, később visszahívlak.
— Mi a rosseb folyik itt, Ted?
— T íz körül gyere oda Sadie-hez, ott mindent elmondok majd.
— Baj van?
— Tízkor, oké? — fejezte be Clayton és letette a kagylót.
Mégis jól éreztem, gondolta Brett. A balsejtelme nem volt alaptalan. M eg­
érezte, hogy valami nem stimmel. Az órák csiga lassúsággal vánszorogtak,
míg végül úgy fél tíz tájban Brett beült a Celicába és behajtott a városba. A
kormányszékház közelében, egy kis olasz étterem előtt parkolt le. A bárban
mindössze hatan tartózkodtak. Brett rendelt egy Absolut vodkát és nyugtalanul
várta, hogy a barátja befusson.
IV. fejezet

Clayton egy vesztes ember benyomását keltette, amint belépett a bárba.

Odasétált Brett asztalához és ernyedten roskadt le a szemben lévő székre.
— A rohadt gazember! — mindössze ennyit mondott.
Brett mély levegőt vett, majd megszólalt:
— Mi történt, Ted? Ki vele, ne kímélj!
Ted intett Barneynek, aki a bárpult mögött már elkészítette a törzsvendég
Martini-koktélját. Tednek mindössze két kortyra volt szüksége, hogy eltüntesse
a pohár tartalmát. A pincér még hátat sem fordított az asztaluknak, Ted máris
jelezte hüvelykujjával, hogy hozhatja a másodikat. Végül Brett szem ébe nézve
megszólalt:
— Elszartuk, Brett. Alaposan elszartuk Pontosan tudtam, hogyan csinálták,
és bíztam benne, hogy ezek a Levy-tipusú aranyszájú jogbajnokok nem jönnek
rá, hol lehet kikezdeni a dolgot. Megpróbáltuk eltussolni, de ez a szemét
gazem ber kiszimatolta.
— De mit szimatolt ki?
— A francba! — morogta Clayton a bajusza alatt, amint második Martiniját
is felszolgálták. — Ne feledkezz meg rólam — szólt oda a pincérnek. — Egy
beteg em ber ül itt, akinek folyamatos gyógyszerellátásra van szüksége.
A felszolgáló bólintott, és magukra hagyta őket.
— Mindenki el akarta kapni őket. Kivétel nélkül mindenki és mindenáron.
Éppen ez volt a baj.
— Tulajdonképpen mi az ördögről beszélsz?
— Bárki is kapja el ezeket a fickókat, biztos lehetett benne, hogy előléptetik
érte. Ezt mindenki tudta. Az itteni rendőrség pedig az eddigi legnagyobb
summát ajánlotta fel fejpénzként az egyetemi városban történt negyvenhetes
fojtogatási ügy óta. Többen állítják, hogy még az akkorinál is nagyobb ösz-
szegről van szó. Többről, mint bármikor az itteni bűnüldözés történetében.
Sajnos, az az igazság, hogy a két kopó, akik végülis felhajtották a triót, egy
kissé túlbuzgók voltak. Mikor az ambiciózus zsaruk rájöttek, hogy forró nyomon
járnak, a nagy sietségben nem ügyeltek arra, hogy a területileg illetékes
rendőrbíróval aláirasság a házkutatási engedélyt. A ház, amelyben a bűnözők
fészkeltek, mint kiderült, majd egy mérfölddel kívül fekszik annak a rendőrbí­
rónak a hatáskörén, aki aláírta a parancsot. A kulcsszó egyébként az egészben
az, hogy „kívül”. Az összes bizonyítékot, amit a házban találtak, egyszerűen
kidobhatjuk, mert a házkutatás szabálytalan volt.
— Na és a vallomásuk?
— Az újabb verzió szerint erőszakkal csikarták ki belőlük és Levyt ismerve,
kapva kap az alkalmon, hogy a rendőrséget eláztassa.
 — De más bizonyítékok is vannak.
— Éppen ez az, hogy nincsenek. Minden, amivel a vádlottakat konkéten
kapcsolatba lehetne hozni a bűnténnyel, a házukban volt. Az ott találtakból
pedig már semmit nem lehet felhasználni ellenük. Nincs szemtanú, aki látta
volna őket a szüleid háza körül. Mi több, senki nem látta őket sehol aznap este.
Frissen kitalált alibijük, miszerint egész idő alatt otthon ültek, végigpókerezték
és sörözték az éjszakát, megtámadhatatlan.
— Akkor hát, hogy állunk most, Ted?
— Nem tudom, Brett. Tényleg nem tudom...
— Ne haragudj, de ezt nem hiszem.
— Na jó, valami kis esélyünk még mindig van, hogy találunk valamit. De az
a gyanúm, Levy már gondoskodott róla, hogy minden nyomot eltüntessen.
— Következésképpen?
— Következésképpen nagy az esély rá, hogy szabadlábra helyezik a
vádlottakat.
— Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy ők mészárolták le a feleségemet
és a szüléimét? — mondta Brett, enyhe gúnnyal a hangjában.
— Eltaláltad!
— Szerinted ez igazságszolgáltatás, Ted? Ugyanaz az igazság, amiről
beszélgettünk?
— A hölgy személyére nézve ugyanaz, csakhogy attól tartok, közben egy
kissé elkurvult.
A két férfi némán kiitta italát, kezet ráztak és búcsúzóul megölelték egymást.
Mindkettőnek az volt az érzése hogy valamit végérvényesen m aga mögött
hagyott ezen az estén.
Bizonyos értelemben életük új szakaszába léptek, valahogy úgy, ahogy az
őszre tél következik. Nem volt kellemes érzés. Ahhoz hasonlított, amikor a
sötétség fokozatosan úrrá lesz a világosságon és minden egyre kilátástala-
nabbnak tűnik, mindaddig, amíg a Nap újra elindul fölfelé. Ted Clayton ezentúl
nem fog kiselőadást tartani a fennálló jogrendszer erényeiről, a hivatásáról,
melynek egykor életét szentelte. Valahogy úgy hatott rá a felismerés,mint a
gyermokre, amikor rádöbben, hogy az ajándékokat mégsem a Jézuska teszi
a fa alá. Úgy érezte, mind az a hit és bizalom, amit élete során felhalmozott
magában, most egycsapásra értéktelen hulladékká silányult, hogy vezérlőcsil­
laga, az igazság istennője, a fenséges lepel alatt közönséges cafkának bizo­
nyult.
Brett szám ára a múlttal való szakítás, a felismerés, hogy valami gyökeresen
megváltozott benne, nem kevésbé volt drámai. Nem fokozatos átalakulás volt
ez, inkább egy éles törés. Mint amikor a hirtelen jött fagyban elpattan az ág.
Váratlan és visszafordíthatatlan. Már nem volt ugyanaz az ember. Azt azon-
bán, hogy kicsoda is valójában ez az új „Brett” és hogy mi az az új igazság,
amiben hinni tudna, ugyanúgy nem tudta, mint Ted.
Önmagát is meglepte, hogy milyen határozott, céltudatos léptekkel hagyta
el a vendéglőt. Mintha valami vad, eltökélt szándék vezérelte volna egy adott
cél irányába. Hogy mi volt ez a cél, azt maga sem tudta!
Valami addig ismeretlen, soha nem tapasztalt indulat lett úrrá rajta. Jóllehet,
még soha nem érzett hasonlót, pontosan tudta, mi az. Életében először
hatalmába kerítette az agresszivitás. Mindez azonban több volt annak érzéke­
lésénél,_hogy valami történt vele. Felismerés is volt ugyanakkor. Annak a
felismerése, hogy ezt az agresszivitást ő is előidézheti magában, s hogy ez az
indulat eiöbb-utóbb őt magát — új énjét — is megsemmisítheti,
Brett fagyos szélben és kavargó hóban vágott neki a High Streetnek, a
parkolóhoz. Véletlenül megpillantotta magát a cipőüzlet kirakatüvegében. Az
arc, amely visszanézett rá, egy mindenre elszánt, erőszakos ember arca volt.
V. fejezet

A következő napon, amint a történtek kiszivárogtak, az egész sajtó felboly-

dult, s mintha minden lap egyetlen vezércikkből állna, oldalakon keresztül
felháborodottan ostorozták az amerikai igazságszolgáltatási rendszert. Az
egyik riporternek állítólag birtokába jutott a vádlottak első vallomásának egy
lejegyzett példánya, amelyet letartóztatásukkor tettek. Bár a lap nem közölte
le az egész vallomás szövegét, Brett így is csaknem rosszul lett az egyik
részleténél.
— Tudja, mi csak egyszerűen ki akartuk rámolni a kéglit — mondta az egyik
vádlott, aki Eddy névre hallgatott. — Éppen arra cirkáltunk, tudja ott, a gazdag
negyedben, amikor megláttuk azt a töménytelen flancos járgányt, meg min­
dent. Meg aztán volt már bennünk pár pohár sör is. Na, mindegy. Szóval
leparkoltuk a kocsit néhány sarokkal odébb, és behúzódtunk a fák mögé.
Tudja, megvártuk, amíg mindenki elmegy. Mondom, csak ki akartuk rámolni a
kérót. A francba, aztán valahogy belejöttünk. Nem mondom, jó buli volt. Tudja,
az erőszak valami gyönyörű dolog. Az emberek ezt nem értik, de ez már az ő
dolguk. Én már srác koromban belekóstoltam és nem is akarom abbahagyni.
Az istenit! Pedig először tényleg csak ki akartuk rámolni azt a kérót. Az a
helyzet, hogy aztán már marhára elkezdtük élvezni a dolgot. Nem bírtuk
abbahagyni. Állatira belejöttünk. Ennyi az egész. Egyszerűen belejöttünk.
Az ezt követő kommentárból még kiderült, hogy a vádlottak erős kábítósze­
res befolyásoltság alatt álltak, amikor letartóztatták őket. Nem voltak beszá­
mítható állapotban és kemény ellenállást tanúsítottak a rendőrökkel szemben.
Levy elintézte, hogy a vádlottakat azonnali hatállyal szabadlábra helyezzék,
aminek következtében a helyi rádióban, tévében és sajtóban eluralkodott a
pánikhangulat. Az egész leginkább egy cirkuszi előadásra hasonlított, ahol
Levy játszotta a porondmester szerepét.
— Mondanom sem kell, mélységesen együttérzek az Ashford-család egyet­
len életben maradt tagjával — nyilatkozta Levy egy tévé-interjúban aznap este,
amikor a vádlottakat szabadon engedték. — Ugyanakkor mélységes tisztelet­
tel hajtom meg a fejem az Egyesült Államok alkotmánya előtt, amelynek
megszegésével ezeknek az embereknek az állampolgári jogait sárba tiporták.
Amíg ebben a testben lélek van, addig minden erővel küzdeni fogok az adott
lehetőségeken belül, mindenfajta törvénytelenség ellen, bárhol is találkozzak
vele.
Brett kikapcsolta a tévét és felhívta Ted Claytont.
— Hogy vagy, Brett?
— Kösz. Megvagyok. Mit szólnál egy italhoz?
— Nagyszerű! Ugyanott, ugyanakkor.
 — Tíz körül ott vagyok — mondta Brett és lerakta a kagylót. A tévé, mint
mindig, most is mindent megtett, hogy az indulatokat a végsőkig felkorbácsolja.
Ennek jegyében egyenesben közvetítette a vádlottak szabadlábra helyezését,
majd Brettet ostromolta meg a kérdések tömegével: — „Milyen érzés tudni,
hogy a családja gyilkosai újra szabadlábon vannak?”, vagy: — „Mit érez a
családja lemészárlásával korábban vádolt személyek iránt?”
Brett erre a kérdésre tömören így válaszolt:
— Ugyanazt, amit maga, vagy bárki más érezne a helyemben. Seggfeji —
és bevágta az ajtót az orruk előtt.
Érthető módon Érettnek e spontán megnyilvánulását nem adták le az esti
híradóban.
Brett a bár egyik sötét sarkában bukkant rá Claytonra, aki már talán magd
sem tudta volna megmondani, hányadik pohárral van elfoglalva. Leült az
ügyésszel szemben, odaintette a pincért és rendelt egy Absolut-vodkát.
— Nos, hogy érzed magad?
— Remekül — mondta Clayton. — Azaz, hogy nem igazán... Picit eláztam,
sőt, nem is picit, ha tudni akarod.
— Ezek szerint vége.
— így szokott lenni, amint lemegy a függöny. De tényleg jól mondod, vége.
Én pedig... böngészem az álláshirdetéseket. Azt hiszem megpróbálkozok
valami mással. Hamburger-árusítás, használt autók, vagy valami ilyen barom­
ság.
— Túlságosan is szívedre veszed a dolgot, Ted.
— Ide figyelj, Brett! Szerettem a szüléidét, mint második apámat és anyámat,
és szerettem a jogot is. Azt mindig tudtam, hogy vannak rázós oldalai, de erre
nem számítottam. Ez egyszerűen úgy ért, mint derült égből villámcsapás.
Átkozottul elegem lett ebből az egészből, nincs miért tovább csinálnom.
Fogalmam sincs róla, hogy mihez kezdek most. Arra gondoltam, hogy...
Tulajdonképpen egyfolytában csak gondolkodom.
— Én is.
— Fogadni niornék... — itt Clayton sokatmondóan Brett szeme közé nézett
— az nem mogoldás Brett, hallgass rám.
— Miről beszólsz?
— A francba, pontosan tudod, hogy miről beszélek. S én mondom neked,
hogy... de, az istenit! Többet nem osztogatok neked jótanácsokat. Mi vagyok
én, egy bölcs, vagy mi a rossebb.
A vodka közben megérkezett, Brett belekóstolt, majd megszólalt;
— Én hálás vagyok neked mindazért, amit tettél. Ted, te mindent megpró­
báltál.
Ted még válaszolni akart valamit, de elakadt a vendéglő bejáratából
beszűrődő hirtelen lárma miatt. Mindketten az ajtó felé fordultak, hogy lássák.
mi történik. A bejáratnál megjelent Quentin Levy alakja, tekintélyes kísérettel
körülvéve, akikről Brett azonnal megállapította, hogy riporterek. A társaság a
terem másik végében kapott asztalt. Nemsokkal azután, hogy elhelyezkedtek,
az egyik pincérlány felvilágosította Levyt, hogy Brett is ott van a bárban, mire
a hírneves ügyvéd útrakelt a terem eldugott sarka felé, nyomában a sleppel.
— Brett Ashford? — tudakolta Levy barátságos hangon, kezét nyújtva Brett
felé.
Brett higgadtan, ugyanakkor keményen Levy szemébe nézett, de a felkínált
jobbot nem fogadta el, kínosan komikus helyzetbe hozva ezzel az ügyvédet.
Levy kényszeredetten elmosolyodott és visszahúzta a kezét.
— Nézd pajtás, részemről nincs harag.
Brettnek nem kis erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán. Amit most
bzíve szerint tett volna, az hosszú hónapokra ágyhoz kötötte volna Levyt.
Ehelyett azonban csak ennyit mondott: — Igazán?
— Brett — szólt közbe Clayton. — Az egész sajtó ott áll mögötte és minden
szavadat szó szerint jegyzik. Légy óvatos! Azaz, hogy m égse! — gondolta meg
magát hirtelen Clayton, egyenesen Levy szemébe nézve. — Mondd meg
ennek a kurvapecérnek, hogy kopjon le!
Levy nem késlekedett a válasszal:
— Lám. a tudós tanácsadó is megszólalt.
— Na, ide figyeljen! — fordult Brett ismét Levyhez. — A feleségemet, az
anyámat és az apámat egyszerűen feldarabolták, mint a karácsonyi pulykát.
A fickók, akik tették, közölték, hogy élvezték a dolgot. M aga a felelős azért,
hogy a társadalom e sörpedékének a jövőben is biztosítja a lehetőséget, hogy
további hasonló élvezeteket szerezzenek maguknak, ha éppen erre támad
kedvük. Szívből kívánom, hogy ha legközelebb megint egy estélyre támadna
gusztusuk, a maga feleségét és gyerekeit hívják meg rá. Most pedig takarodjon
a szemem elől, mielőtt még olyasmit teszek, ami engem biztosan börtönbe
juttatna!
— Nos, ha így áll a...
— Elég. Tünés innen!
Levy kettőt köhintett, majd vontatottan odébbállt, nyomában a riporterekkel,
akiknek a kötelező vigyor időközben leolvadt az arcáról.
— Na, menjünk! — mondta Clayton. — Csak még valamit.
— Igen.
— Klassz voltál, öregfiú. Ennél jobban nem is csinálhattad volna. Remélem,
a lapok szóról-szóra lehozzák az egészet. A jelzőket is.
— Sajnos nem fogják.
— Nem. Sajnos.
A két férfi kiitta italát, kiléptek a bárból és elindultak a közeli parkoló felé.
ahol Brett a kocsiját hagyta. Egész csoport jött velük szemben az utcán, akik
között Brett ráismert a három gyanúsított egyikére.
— Az istenfájáti Brett, hagyd a francba!— sziszegte Clayton, amint meglátta
a fickót.
— Semmi baj — válaszolta Brett. — Nincs szándékomban kinyírni... leg­
alábbis tanuk előtt nincs.
Mikor a szembejövő csoport odaért Brettékhez, az egykori gyanúsított
felismerte Brettet és megállt.
— Hé, fiúk, odanézzetek! — kiáltotta a többieknek. — Tudjátok, ki az ott?
Brett Ashford... — Hé, fiú! — fordult most Éretthez a kezét nyújtva. —
Félreértés volt az egész. Becsszóra. Semmi közünk az ügyhöz. Joe ott találta
ki az egész mesét arról, amit ránk kentek. Tudod, kicsit mákok voltunk. Ennyi
az egész I
lk(Jtt szorosan a férfi ölé lépett és a levegő hirtelen megtelt feszültséggel.
M ii II amikor a csupasz pengét a legyőzött torkának szegezik. Clayton már azon
volt, hogy karonragadja Brettet, de belátta, hibás volna minden erőfeszítése.
Ha Duyszur Brolt elhatározott valamit magában...
— Valóban? — kérdozto Brett meglepő nyugalommal.
A másik nyelt egyot és a szemei hirtelen összeszűkültek a rémülettől.
— Valóban! Becsszóra.
— És ez a színtiszta igazság. Nem igaz?
— Ahogy mondod — válaszolt a másik, érezhető megkönnyebbüléssel.
Brett már csak karnyújtásnyira állt tőle, amikor jobbkezét hirtelen felemelve
rámutatott a férfi ingén valamire.
— Valamivel lepiszkoltad az ingedet.
A másik lenézett, Brett pedig ugyanabban a pillanatban egy hirtelen
mozdulattal meglendítette a karját, kiegyenesített mutatóujjával pontosan teli­
betalálva a férfi orrát.
— Aúúú! — üvöltött fel a másik. A hangjában a fájdalom mellett egy jó adag
rémület is vegyült. — Mi az isten...
— Csak egy kis diákcsíny. Talán egy kicsit jobban sikerült a kelleténél —
tette hozzá Brett, amint egy keskeny vércsík megjelent a férfi orra tövében.
— Túl jól — felelte a férfi a félelemtől ugrásra kész reflexekkel.
Brett egész közel hajolt a másikhoz és valamit a fülébe súgott. Majd
megveregette a férfi hátát, s fennhangon így szólt:
— Hát akkor viszlát! — Ezután Claytonhoz lépett és a két férfi továbbállt a
megdöbbent gyanúsítottak és a körbeállók tekintetétől kísérve.
— Mit mondtál neki?
Brett mosolyogva Claytonra nézett.
— Megkérhetem, hogy tekintse bizalmas közlésnek, tisztelt tanácsadó úr?
— Ahogy akarod.
• Közöltem vele, hogy most még megkíméltem az életét, egy hajszállal.
■Miért, mit csináltál vele?
Egy-két milliméter a megfelelő irányba és a pasas már nem él!
VI. fejezet

Amikor Brett aznap este hazaérkezett, azon kapta magát, hogy szinte
önkéntelenül egy terv körvonalai kezdenek kirajzolódni a fejében. Hogy ez a
terv pontosan mi volt, arról magának sem tudott volna számot adni, de érezte,
hogy valami elmozdult benne a holtpontról.
Az apja végrendeletében mindent az anyjára és rá hagyott, ami most azt
jelentette, hogy Brettből tehetős ember lett. Brett közölte jogi tanácsadójával,
aki egyben a pénzügyeit is intézte, hogy mindent, ami az apjától rámaradt,
tegyen pénzzé, amilyen gyorsan csak lehet és a teljes összeget utaltassa át
a folyószámlájára. Ez a manőver, ami körülbelül hat hónapot vett igénybe,
Brettet majdnem kétszeres milliomossá tette. Miután kifizette az összes ille­
téket és azt a néhány minden hájjal megkent ügyvédet, akiket Clayton szaba­
dított rá, még mindig magáénak mondhatta az összeg több mint felét. Aztán a
pénz lassan, észrevétlenül kezdett felszívódni. Brett különböző tételekben
külföldi bankokban helyezte el, immár egy új név, Brett Wallace neve alatt.
Mindezt, persze, a legnagyobb titoktartás közepette, a legkisebb feltűnés
nélkül intézte.
Emellett eleget tett apja minden rámaradt üzleti kötelezettségének is, így
tizenegy hónap múltán elmondhatta magáról, hogy pénzügyileg tiszta lappal
indul. Érzelmi vonatkozásban azonban még jócskán voltak leróvandó tartozá­
sai.
— Régen találkoztunk — mondta Clayton, amint leült vele szemben a
vöröskockás terítővel letakart asztalhoz. Brett már mindkettőjüknek megren­
delte az italát, így Clayton azonmód neki is láthatott kedvenc Martini-koktéljá­
nak.
— Lassan egy hónapja már — válaszolta Brett.
— Jenny kérdezi is mindig, mikor tiszteled már meg újra híres töltött bordáját.
Egy év telt el a tragédia óta és a két férfi már nemigen hozta szóba a
történteket egymás között. Csupán egy-egy sokatmondó pillantás, meg né­
hány másodperc erejéig tartó kínos hallgatás jelezte, hogy még mindig sokat
gondolnak rá. Különösen olyankor, ha valami önkéntelenül is a gyilkosságra
emlékezteti őket. Az egész rossz emlékké halványult, mellyel egyikük sem
akarta tovább terhelni a köztük lévő barátságot. Ez kettejük közül Claytonnak
került nagyobb erőfeszítésébe. Az ügyész szám ára a történtek pályafutása
legsúlyosabb kudarcát jelentették. Mélypontra jutott, amely gyökeres fordulatot
hozott az életében. Röviddel azután, hogy az ügyet ejtették, Clayton leköszönt
államügyészi állásáról és magánpraxist nyitott. Döntését személyes okkal
indokolta. Valójában azonban tökéletesen megundorodott az igazságszolgál­
tatástól. Legalábbis a jogi gyakorlat azon vonatkozásaitól, melyet a Quentin
Levy féle „felsőbb körök” képviseltek. A magánpraxis újra meghozta Clayton
szám ára a kiegyensúlyozottságot, legalábbis szakmai téren. Megpróbált újra­
építeni mindent, s a már használhatatlan törmelék kiselejtezésével új életet
kezdett.
Brettel úgy két-három hetenként találkozgattak, de igazából fogalma sem
volt róla, hogy barátja mivel foglalkozik mostanában. Csupán annyit tudott,
hogy apja minden ingó és ingatlan vagyonát pénzzé tette, amit a maga részéről
határozottan ellenzett. Ennek ellenére meg sem próbálta Brettet lebeszélni
róla. Már nem szívesen szolgált tanácsokkal.
— Ted, azért kértelek meg, hogy találkozzunk ma este, mert egy időre
elutazom.
— Nocsak, és hova utazgatnak a milliomosok mostanában? — kérdezte
Clayton, a barátját ugratva.
— Még nem tudom pontosan. Amerre a pillanatnyi hangulatom diktálja —
válaszolta Brett komoran, elengedve füle mellett barátja tréfás megjegyzését.
— Miért éppen most?
— Mindennel elkészültem.
Claytonnak az az érzése támadt, hogy valami más is van amögött, amit
Brett mondott.
— Mi ez az egész Brett?
— Azt hiszem, nem egészen értem, mire gondolsz.
Clayton gondolkodott egy darabig, emlékezetében végigfutott az elmúlt
néhány hónap eseményein, majd egy nagyot sóhajtott. Hosszan belekortyolt
a Martinijába, mielőtt megszólalt.
— Nem jössz vissza többé, jól mondom?
— Elképzelhető, Ted.
Clayton lehajtotta a fejét, majd kinézett az ablakon. Képtelenségnek érezte,
hogy bármit is mondjon. Néhány perces csönd állt be közöttük. Megrendelték
a spagettit fehér kagylómártással és kértek hozzá egy üveg fehér burgundit.
— Ezek szerint most is ugyanúgy látod a dolgokat, mint akkor, az első
beszélgetésünkkor, a dolgozószobában.
— Pontosan — válaszolta Brett, érezhetően elzárkózva a további részletek­
től.
Az étel a borral együtt megérkezett és a két férfi szó nélkül hozzálátott az
evéshez.
Végül Clayton törte meg a csendet.
— Brett, nem tehetek róla, de teljesen úgy érzem, hogy becsaptalak.
— Ide figyelj Ted, nem te csaptál be. A rendszer csapott be, és nemcsak
engem, téged is becsapott. Mindnyájunkat.
— Biztos vagy benne, hogy alaposan végiggondoltad?
— Tökéletesen. Értsd meg, egyszerűen meg kell tennem.
 Ezek szerint azzal is tisztában vagy, hogy te leszel az első számú
gyanúsított.
— Nem tudom pontosan, hogy mire akarsz kilyukadni, de ha tudnám, akkor
erre azt felelném, hogy részemről mindenre gondoltam. Legalábbis emberi
számítás szerint.
Clayton ünnepélyesen felemelte a poharát, s amint Brettre nézett, barátja
látta, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
— Fizess meg azoknak a gazembereknek, Brett. Fizess meg nekik —
mondta Clayton elcsukló hangon.
Brett szó nélkül felemelte a poharát. Koccintottak.
VII. fejezet

Másnap délelőtt Brett első útja egy telefonfülkébe vezetett.

— Halló! Johnny Howarddal beszélek?
Kérdését néhány másodperces csend fogadta a vonal túloldalán. Aztán
valaki megkérdezte:
— Ki akar vele beszélni?
— Laster Graves vagyok. A New-York-i Atlas-kiadótól. Gondolom, már
hallott rólunk.
— Hogyne, persze. Láttam már néhány térképüket.
— Mi nem térképeket adunk ki, ez egy másik, sokkal nagyobb kiadó. Szóval,
engem a cégem küldött ide Columbusba, hogy üzleti ügyben tárgyaljak m a­
gukkal. Az Ashford-gyilkosságok sztoriját szeretném megvenni.
— Álljon meg a menet, jóember! Nekünk ahhoz semmi közünk. Mi a francot
akar maga tőlünk?
— Ez egy komoly üzleti ajánlat Mr. Howard. Pontosan tisztában vagyunk a
dolog jogi vonatkozásaival. Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy maga és a
társai a másik két volt gyanúsított, egymillió dollárt meghaladó összeget
kapnának a sztoriért.
— Sokra mennénk vele a sitten. Nem igaz?
— Emiatt nem kerülnének börtönbe. A könyv csupán egy regényesített
változata lenne a történetnek. Jogi szakértőink szerint van rá mód, hogy
megkerüljük a kényes oldalát, anélkül, hogy a tárgyalást követő széleskörű
sajtókampány biztosította előnyökről le kellene mondanunk.
— Hát, nem tudom...
— N ézze, mindössze annyit kérek, hogy találkozzunk, és beszéljünk a
dologról. Elvégre ez magának és a barátainak egymilliót, vagy még többet is
jelenthet.
— Meggyőzött! Szóval, mi a következő lépés? Persze, ezzel még nem
ígértem semmit. Világos? Csak tudni akarom a pontos feltételeket.
— Annak érdekében, hogy senki ne zavarjon bennünket, s nehogy azt
gondolják, hogy át akarjuk verni magukat magnófelvétellel, egy félreeső helyre
gondoltam, Growe City-ben. Ott találkozhatnánk. Úgy értesültem a környék­
beliektől, hogy a hely tökéletesen alkalmas az ilyen természetű kényes ügyek
megbeszélésére. Tudja, a cégünk sem szeretné, ha a sajtó nagydobra verné,
hogy találkoztunk. Még azzal vádolhatnának bennünket, hogy... nos, hogy
mások tragédiájából akarunk hasznot húzni. Remélem érti, mire gondolok.
— Ja, hogyne! Tartsa egy kicsit a vonalat.
Howard elment a telefontól, majd körülbelül egy perc múlva visszatért.
 — Rendben. De az, hogy találkozunk, még nem jelent semmit. Világos?
Annyi az egész, hogy hülyék lennénk, ha nem hallgatnánk meg valakit, aki
egymillió dolcsit ajánl azért, hogy mesékkel traktáljuk. Nem igaz?
— Tökéletesen így van, Mr. Howard. Örülök, hogy így döntöttek.
— Akkor tehát hol találkozunk?
— Tudja hol keresztezi a Frank Road a Growe Citybe vezető országutat?
— Ja.
— Onnan körülbelül öt mérföldre az országúton, a város felé haladva,
találnak egy kiégett fűszerüzletet. Még egy tábla is áll előtte Smith’s Grocery
felirattal. Körülbelül fél mérföldre az üzlet után balra lesz egy földút. A tíb i ikon
nincs jelezve, de közvetlenül az út mellett van egy óriási szikla, valami
omladéktömb. Egy kék szív van rápingálva, kezdőbetűkkel a közepében, ^zen
a földúton forduljanak be, menjenek el az erdőig, és egy kicsit beljebb n ijd
meglátják a kocsimat. Egy kék Forddal leszek.
— Rendben. Világos. Idő?
— Holnap délután kettő óra lenne a legjobb.
— Rendben. A saját érdekében ajánlom, hogy legyen ott. Különben n :igyon
bosszúsak leszünk. Ha érti, mire gondolok! Nem kis utat kell megt.gnnün,'^.
Ajánlom, időben legyen ott!
— Én sem kis utat tettem meg idáig. Ott leszek. Akkor holnap kettőkor a
megbeszélt helyen — mondta Brett és letette a kagylót.
Másnap délutánra teljesen kitisztult az ég, a hőmérséklet kévéssé! fok
fölött járhatott. A föld kőkemény volt és a nyílt mezőről jeges szél vágott a fák
közé. Brett dideregve húzta meg magát egy hatalmas fatuskó tövében, körül­
belül húsz méterre attól a helytől, ahol a bérelt kék F®rdot leparkolta. Vágtala-
nül magányosnak érezte magát. Ettől a naptól tartott és ugyanakkor erre a
napra várt immár egy éve. Azok az emberek, akiknek a rönk tövében lapulva
a meggyilkolására készült, brutális módon lemészárolták a családját, ő most
azt a feladatot jött végrehajtani, amit a társadalom elmulasztott annakidején.
Olyan feladat volt ez, aminek nem olyan régen Brett még a gondolHtálól is
irtózott. Úgy érezte, minden szempontból maximális körültekintéssel készül fel
erre a napra, már amennyire egy gyilkosságra tökéletesen fel lehet készí.;lni.
Nem volt miért tovább halogatnia a végrehajtást.
Kis híján két óra volt már és a három motoros bármelyik percben megér­
kezhetett a helyszínre. Brett biztos volt benne, hogy a motorjaikkal fognak
jönni, bár volt egy közös autójuk is. Megfigyelései szerint az utóbbi időben csak
a motorokat vették elő, de hogy biztosra menjen, előző éjjel kissé „megpisz­
kálta" az autójukat. Ma még nem tudják használni. Az időjárás többnyire nem
befolyásolja őket a motorozásban, eltekintve a havazástól, de Brett sennmit
sem bízott a véletlenre. Mindennek a terv szerint kellett mennie, pontos terv
Hzcjrint. Ezt Brett annyiszor végig gondolta már, hogy álmából felkeltve is
pontosan vissza tudta volna mondani.
Csak ez a várakozás, ez az átkozott várakozás ne volna, gondolta magá-
h.in. Gyűlölte ezeket az alakokat, de még soha nem ölt embert. Mi több, még
h.intani sem bántott soha senkit.
Jól tudta, lesznek olyanok, akik pszichopata gyilkosnak tartják majd, aki
sL-mmive! sem jobb, mint az a söpredék népség, akiket most készül eltakarí-
l.ini. Mások pedig egyenesen hősnek kiáltják ki, aki magára vállalta azt a
munkát, amit a társadalom képtelen volt elvégezni. Brett azonban tudta, hogy
ö se nem hős, se nem bűnöző. Egy átlagos emberi lény, akit kegyetlenül
megsebeztek. S aki csupán a természetes egyensúlyt szeretné visszaállítani,
hogy ilymódon szabadulhasson meg a fájdalomtól, amit három embertársa
okozott neki. Kezdetben megelégedett azzal, hogy a társadalom szabta kere-
lok között kapjon elégtételt. Ha lehetne, még most is ezt a megoldást válasz­
taná. E zek a keretek azonban olyan egyértelm űen ig azság talan n ak
bizonyultak, hogy nincs az a csavaros érvelés, amivel tisztázni lehetne őket.
Maximum bocsánatot kérhetnének tőle. Érettnek azonban a bocsánatkérés
kevés lett volna. Most már csak egy dolog volt fontos számára: az igazság.
A távolból egyre erősödő motorzúgás hallatszott. Olyan erős motoroké,
hogy az egész környék visszhangzott tőlük. A hang leginkább mennydörgésre
emlékeztetett, melyhez az istennyilát majd Brett szolgáltatja, hogy a vihar teljes
legyen.
A három motoros hangosan ordítozva, látható jókedvvel közeledett az úton
az erdő felé. Amint észrevették a csupasz fák között parkoló kék Fordot, abba
az irányba fordultak. Szorosan egymás mellé húzódtak, mert az út meglehe­
tősen keskeny volt. Mindhárman egyszerre zuhantak az ágakkal fedett verem ­
be, amit Brett ásott nekik. A csapdához rohanva Brett csupán nyögéseket
hallott, de mindhárom motoros eszméleténél volt, és igyekeztek kiszabadítani
magukat. Az esés annyira eikábította őket, hogy még akkor sem tanúsítottak
különösebb ellenállást, amikor Brett egyenként kirángatta őket az összeron­
csolt járművek alól. A szédelgő társaságot ezután egy, a veremtől körülbelül
húsz méterre fekvő tisztásra tessékelte. Néhány jól irányzott pofonnal pótolva
a repülősót, rövid idő alatt teljesen eszméletre térítette őket, majd így szólt:
— Nos, tudjátok-e már, ki vagyok?
— Azt hiszem, sejtem — mondta az egyik, vérző orrát törölgetve. — Brett
Ashford, ha a szemem nem csal. Nézd pajtás, rossz nyomon jársz. Nem mi
nyírtuk ki a szüléidét és a feleségedet.
— Az újságok mást mondanak.
— Az újságok hazudnak.
— Megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg el nem teszlek láb alól
benneteket — mondta Brett felindultan.
 Ekkor észrevette, hogy a fickó, akit az újságok a banda fejeként emlegettek,
Johnny Howard, egy alig látható mozdulatot tesz a társa felé. Howard arra
számítva, hogy Brett látószögén kívül esik, jelt adott a cselekvésre, A Brettől
balra álló fickó erre a csizma szárába rejtett kés felé mozdult. Brett abban a
pillanatban odaugrott, hogy megelőzze a késest, de Howard ezalatt hátulról
rávetette magát. Brett kétségbeesetten próbált szabadulni a karjait guzsbakötő
szorításból, de Howard erősen tartotta, mialatt a másik kettő néhány gyomor­
szájra irányuló ütéssel igyekezett eldönteni az egyenlőtlen küzdelmet.
— Nos, most mi az ábra Ashford? — harsogta Howard diadalmasan Brett
fülébe.
— Mit akartok csinálni velem?
— Óóó, azt még nem tudjuk. Tudsz bridzselni? — kérdezte a szembenállók
egyike. Mindhárman harsány röhögésbe törtek ki, miközben Brett újabb kísér­
letet tett, hogy kiszabaduljon Howard szorításából.
— Egy dolgot kérek csak tőletek — fogta Brett könyörgőre a dolgot. — Az
isten szerelmére, mielőtt megöltök, csak azt mondjátok meg, hogy tényleg ti
voltatok-e. Ne hagyjatok bizonytalanságban meghalni. Vegyétek ezt egy ha­
lálraítélt utolsó kívánságának.
— Nos, Johnny, mit gondolsz? — fordult a vezérhez az előbbi tag.
— Az ördögbe is, szegény fickónak joga van hozzá, hogy tudja, nem igaz?
— felelte Howard.
— Tudod Ashford.még soha nem volt japán csajom azelőtt. Ráadásul még
terhes is, meg minden. Mikor elkezdett sikoltozni, hogy így, meg úgy, ő terhes,
öregem, ettől teljesen begőzöltem.
— Csak ezt akartam tudni. De ezt biztosan... — mondta Brett, mialatt az
indulat futótűzként terjedt szét a tagjaiban. Minden porcikáját robbanásig
felajzotta az elhatalmasodó bosszúvágy. Úgy érezte, hogy egy-két másodperc
és szétveti az indulat, ami eleven bombaként felrobbanva darabokra szaggatja
mindhármukat.
De nem így történt.
Brett felemelte a jobb lábát és olyan erővel taposott rá Howard lábfejére, hogy
abban egyetlen csont sem maradt épségben. Howard abban a pillanatban
kiengedte Brettet a szorításból és kétrét görnyedt a fájdalomtól. Ugyanakkor
Brett könyöke villámgyorsan felvágódott, s félúton találkozott Howard fejével,
ami az irtózatos ütés következtében egyszerűen szétloccsant, mint egy föld­
höz csapott görögdinnye. Howard még össze sem esett, már halott volt. A
másik két gengszter, a félelemtől szabályosan megbénulva, nézte a történte­
ket.
Végül futásnak eredtek. Brett utánuk vetette magát és az egyiket hátulról
elgáncsolta. Ez volt az az alak, aki Kyokóról beszélt. Brett megragadta a két
lába között és a heréinél fogva odébb vonszolta néhány méterrel. Ezután
iszonyatos erejű karate ütésekkel eltörte mindkét combját és karját. Majd
híisára fordította és a hátgerincére térdelve, a nyakát törte.
Ebben a pillanatban egy suhogó hangot hallott a háta mögül. Villámgyorsan
lt;dobta magát a holttestről, így a nagyerejű ütés, melyet a harmadik gengszter
mért rá egy furkóval, a társa hátán landolt.
A támadó ezek után kést húzott elő a csizmaszárából és védekező állásba
helyezkedett, de láthatóan tisztában volt vele, hogy nem sok esélye van a
lúlélésre.
Brett óvatos, de nyugodt lépésekkel közeledett felé. Már az első szúrási
kísérlet elég volt, hogy megragadja a kést szorító kezet és még ugyanazzal a
mozdulattal, mintha csak egy száraz gallyat markolna, kettétörje ellenfele
csuklóját.
— Rohadt állat — ordította a késes. — Te semmivel sem vagy jobb nálunk.
Rohadék! Eltörted a kezem, te állat.
— Bánod már amit tettél?
— Azt bánom, hogy nem csináltam még egy menetet a vágott szemű
ribancoddal! Te szaros strici! — felelte a gengszter és Brett arcába köpött.
Brett erre megfordult, mintha csak elsétálna, majd egy félköríves mozdulat­
tal visszafordulva fejbergúta ellenfelét. Az élettelen test szétroncsolt arccal
zuhant a földre, ahol néhány reflexrángás után megmerevedett. A tejéből
eredő vérpatak néhány másodperc múltán egy másik, szintén piros patakba
torkollott.
Brett a veremhez vonszolta a holttesteket és egyenként rádobálta őket a
motorok roncsaira. Ezután ágakkal és levelekkel befedte a gödröt, mindössze
egy kicsi, de jól látható lyukat hagyva szabadon, majd kövekből és gallyakból
egy kerítésfélét rögtönzött köré, nehogy valaki belehajtson, vagy netán bele
sétáljon az alkalmi tömegsírba.
Még egyszer szemügyre vette művét, majd a terjedelmesebb vérnyomokat
IS eltüntette, földet és leveleket szórva rájuk. Ezután az autóhoz sétált, letisz­
togatta magát és a levett véres ruhákat egy nylonzacskóban a csomagtartóba
tette.
Miután végzett, a repülőtér közelében lévő hotelhez hajtott, mintegy húsz
mérföldnyire a tett színhelyétől. Egyenesen a szobájába ment, amit márjóelőre
lefoglalt magának.
Lezuhanyozott, megborotválkozott, majd öltönyt és nyakkendőt vett fel. A
bőröndjébe már becsomagolt. Mikor végzett, megtapogatta a zakója belső
zsebét, amelyben egy repülőjegy lapult a hat órakor induló New-York-Tokio
járatra.
Fél öt körül kijelentkezett a hotelből és az autójához sétált, amelyet a hotel
egyik hatalmas kék szemetes konténere mögött hagyott. A konténer már
majdnem tele volt barnaszínű szemetes zsákokkal. Pontosan ugyanolyan
zsákok voltak, mint amilyenbe Brett csomagolta a véres ruhadarabokat. Még
induláskor szerezte be valahol a közelben. A zsákokat - a csomagtartóból
kivéve - a konténerbe dobta. A bérelt kék Fordot leadta a repülőtér melletti
Hertz-telepen. Negyvenöt perccel a felszállás előtt bejelentkezett a New-York-i
járatra. Ezután a reptéri bárba ment, ahol rendelt egy Absolut-ot. Közben arról
győzködte magát, hogy mégsem egy közönséges gyilkos.
Mindent átgondolt, a legapróbb részletekig megszervezte az egész akciót,
de a történteket követő érzelmi reakcióit képtelen volt előre kiszámítani. Az
utolsó pillanatig, a nyilvánvaló tények ellenére is, titkon azt remélte, hogy
mégsem a három motoros a bűnös. És talán rossz nyomon jár, jóllehet a
Ciayton feltárta adatok erre nem sok esélyt adtak. Ezért Brett tőlük, a saját
szájukból akarta hallani az igazságot. Saját elhatározásából egyszemélyben
volt bíró és büntetésvégrehajtó. A tévedés, akárcsak a legkisebb hiba is,
megengedhetetlen lett volna.
Brett jól tudta,hogy a Growe City-be vezető elhagyott országút mellett nem
három, hanem négy ember lelte halálát. A három motorossal együtt Brett
Ashford is megszűnt létezni. Az útlevele, a csekkfüzete, a jogosítványa, a
zsebében lapuló repülőjegy, minden személyazonosságát igazoló okmány
Brett Wallace névre szólt.
Apja és anyja halottak voltak, a felesége halott volt. És immár halott volt
Brett Ashford is.
A vodkája előtt üldögélve a jövőjén töprengett. Múltja már nem volt. Csak
egy csomó pénze, és egy végállomás a repülőjegyére nyomtatva, ahol öröm­
mel fogadják majd. Egy régi ismerős várta az érkezését, aki már pontosan
tudta, hogyan tovább. Ennek ellenére pillanatnyilag Brettnek szinte még ez a
gondosan megtervezett „hogyan tovább" is közömbösnek tűnt,
A közöny mellett azonban mást is érzett. Valami belső hidegséget, amitől
újra és újra megborzongott. Ö már megtapasztalta azt, amiről az emberek
többségének csupán feltevései vannak. Tudta mi az; ölni. Amit nem tudott:
hogyan lehet élni ezek után? Pontosabban fogaim,azva: miért is kellene élnie
ezek után?
Lehajtotta a maradék italt. A tálcán elegendő pénzt hagyott, hogy a
borravalót is fedezze, majd nekivágott a belső várócsarnok felé vezető hosszú
folyosónak. Maga mögött hagyta az otthonát, egész eddigi életét, tudva, hogy
ide már soha nem fog visszatérni
VIII. fejezet

Brett ragyogó napsütésben, déltájban érkezett meg Tokióba. A repülőtéren

semmi jel nem utalt arra, hogy Távol-Keletre érkezett. Ugyanolyan volt, mint
a világ bármely más repülőtere. Átesve a vámvizsgálaton, megkönnyebbülve
gondolta, az első akadályon sikerült átjutnia. Ezek szerint a vámhivatalt még
nem értesítették az érkezéséről.
Azután egyenesen a Currency Exchange feliratú ablakhoz sietett és néhány
ezer dollárt átváltott yenre, ügyelve arra, hogy a beváltásról szóló bizonylatot
is megkapja.
Nem sok poggyászt hozott magával. Egyetlen bőröndjével és egy oldaltás­
kával a vállán a taxiállomáshoz sietett és leintett egy kocsit. A városba vezető
utazás eseménytelenül telt. A Takanawa Prince hotelnél állította meg a taxit.
A hotel a város kifejezetten festői pontján, egy örökösen szélfújta hely tetejére
épült. Csupán néhány percnyi sétaútra az egyik legelőkelőbb városrésztől, a
Ginza negyedtől.
Tokió szépsége azonban most nem volt olyan lenyűgöző hatással Brettre,
mint néhány évvel korábban. Mélyen elmerült gondolataiban. Hirtelen minden
olyan zavarosnak tűnt. Hogyan fog élni azok után, ami történt. És azok szerint
a feltételek szerint, amelyeket kiszabott magára.
A férfivel, aki várta, úgy egyeztek meg, hogy Brett csak abban az esetben
megy el a találkozóra, ha már megbizonyosodott felőle, hogy a hatóságok
nincsenek a nyomában.
■ A szobájába érve Brett levetkőzött és az ágyra roskadva azonnal mély
álomba merült.
Amikor felébredt, kedélyállapota semmit sem javult. Lezuhanyozott, felöl­
tözött és a koraesti meglehetősen hűvös szélben elindult a Ginza negyed felé.
A negyed, amely messze földön híres volt óriási áruházairól, az aprócska
üzletek ezreiről, vendéglőiről, színházairól, night-clubjairól, bárjairól és m oz­
galmas utcai életéről, tulajdonképpen Tokió legforgalmasabb bevásárlóköz­
pontja volt. Brett a járókelőktől zsúfolt utcákon egyenesen a Yakitori-shop felé
tartott, amelyet annakidején sűrűn látogatott. A gomolygó füsttel telt helyiség­
ben vett magának egy nyárson sült csirkét, udvariasan visszautasította az ilyen
helyeken felkínált olcsó szakét.
Igazából nem is volt éhes; ez az étel elegendő volt aznapra. Átment a közeli
Suntory bárba és rendelt egy suntory vodkát. Ezt a fajtát nem kedvelte annyira,
mint az Absolutot, de azért ez is megtette. Beült egy üres sarokba, és ismét
udvariasan elhárította két fiatal japán lány nyilvánvalóan ismerkedési szándék­
tól vezérelt közeledését. Most nem volt abban a hangulatban...
 Egy órával és három további itallal később valami verekedés tört ki a
szomszédos asztalnál. Egy angol úr zokonvett egy megjegyzést, amit egy
részeg ausztrál tett a királynőre és már állt is a balhé. Az ausztrál egy
jobbegyenessel éppen Brett asztalára küldte az angolt. Ennek következtében
az ott álló pohár tartalma teljes egészében Brett ruhájára ömlött. Brett agyát
egy pillanatra elöntötte a vér. Elfeledkezett mindenről. Arról is, hogy ki verek­
szik és miért. Fokozatosan egy ismerős kép ködlött fel előtte. Egy közép-nyu­
gati amerikai kisváros képe.
Mindkét küzdő fél az amerikaira nézett. Brett lassan végigmérte őket. Úgy
érezte másodperceken belül ölni fog. Ehelyett azonban csak egyszerűen felállt
és kiment a bárból.
Másnap reggel Brett fáradtan és kialvatlanul ébredt, amit egyszerre köszön­
hetett a tetemes időeltolódásnak és annak a szűnni nem akaró belső zakla­
tottságnak, ami a történtek óta hatalmában tartotta. Felöltözött, a szobájában
megreggelizett, és tíz óra körül kilépett az utcára. Az évszakhoz képest
szokatlanul hideg idő fogadta. Taxit fogott és az Imperial Palace-hoz hajtott.
A palotát körülvevő vizesárok két partján magasodó kőfalak komorságát csak
az egyenletesen rájuk rakódott fátyolszerű hóréteg enyhítette. Japán legmo-
numentálisabb várépítményének főbejáratát a Nijubashin, azaz a páros hídon
lehetett megközelíteni.
A gigantikus palota kétszázhatvanöt éven át volt a Tokugawa Shogun
kormányzat székhelye. Legmagasabb, épségben maradt épülete körülbelül
negyvenkét láb volt. Ez volt a Fujimi Yagura azaz a Fujimi kilátótorony. Nevét
arról kapta, hogy tiszta időben ide látszott a Fuji hegy csúcsa.
Ma azonban nem volt ilyen tiszta idő és a Palota sem volt nyitva a látogatók
előtt. Valójában ide mindössze az év két napján lehetett belépni. Január 2-án
és április 29-én, ami a császár születésnapja volt.
Brett azonban nem turistaként kelt át a Nijubashin. Egy régi baráttal volt
találkozója a híd túloldalán.
Korán érkezett. A híd hóborította vaskorlátjára támaszkodott és lenézett az
alatta békésen hömpölygő vízre. A feje fölött madárraj húzott el, ami óhatatla­
nul arra a képtelen helyzetre emlékeztette, amibe most került. Kínzó honvágyat
érzett elhagyott otthona iránt, ugyanakkor homályosan, de azt is érezte, hogy
valahová megérkezett. Egyszerre érezte magát gyilkosnak és harcosnak.
Harcosnak, aki kötelességét, küldetését teljesítette.
Gondolataiból halk, egyre erősödő hóropogás térítette magához. Mikor
felnézett, a barátja állt előtte.
— Köszöntelek — mondta Master Yamaguchi és enyhén meghajtotta magát
Brett felé, aki hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést. — Úgy látom, súlyos
gond nyomja a szíved, kedves barátom — mondta Yamaguchi.
— Súlyosabb, mint bármi eddigi életem során, tanítóm.
 Ezt követően Brett mindent elmondott barátjának, családja meggyilkoíásá-
ról, az elmúlt napokban bekövetkezett végkifejletig.
— Na és, Brett fiam, mit érzel magadban mindezek után? — kérdezte a
japán férfiú.
— Nem is tudom...
— Brett fiam, te elég bölcs vagy ahhoz, hogy tudd: ez nem így van.
— Ez egy sokkal bonyolultabb érzés, mint bármi, amit eddig tapasztaltam.
Megöltem három embert, hidegvérrel, előre megfontoltan. Az amerikai jog
szemében közönséges gyilkos vagyok.
— Na, és valóban gyilkos vagy, Brett fiam?
A két beszélgetésbe merült férfi haján, mint fehér púderréteg, csillogott a
még mindig csendesen szitáló hó.
— Nem, azt hiszem nem, de...
— De?... — szakította félbe Yamaguchi, érezhető melegséggel a hangjában.
— Egyszerűen teljesen elveszítettem az ítélőképességemet. Nem tudom
már, mi a jó és mi a rossz.
— Talán így van, talán mégsem. Brett fiam, becsületes embernek tartod
magad?
Brett kicsit elgondolkodott, majd így felelt:
— Nem vagyok benne biztos.
A japán férfi bátorítóan rámosolygott az amerikai fiatalemberre.
— Egy teljesen egyensúlyát vesztett embert látok magam előtt. Nem ugyan­
azt az embert, akivel régebben beszélgettem.
— Ez igaz, tanítóm.
— Becsületes emberek becsületes dolgokat cselekszenek. Becstelenek,
becsteleneket. Becsületes emberek voltak a szüleid gyilkosai?
Brett habozás nélkül felelt.
— Nem!
— Megbánták ezek az emberek becstelen tettüket?
— Egyáltalán nem, tanítóm.
— Egészen bizonyos voltál benne, hogy ezek az emberek elkövették azt
amit állítasz róluk?
— Igen!
— Akkor most mondd meg nekem, Brett fiam, mi lett volna az igazán
becsületes cselekedet a részedről? Gondolkozz el ezen. És gondolkozz el
azon is, hogy ami helyénvaló és becsületes cselekedet a számodra, nem
szükségszerűen az egy másik ember számára.
Egy ideig csendben álltak egymás mellett, végül Brett mosolyogva az idős
mesterre nézett.
— Tanítóm, én ténylegesen becsületes ember vagyok.
 Yamaguchi szemei alig észrevehető Inunyorítással nyugtázták Brett szavait.
Elmosolyodott, majd halkan megszólalt.
— Örülök, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom.
A két férfi hátat fordított a palotának és a hídon át elindult a város felé.
Másnap Brett és Yamaguchi együtt utaztak tovább Baibarába, a Shinkan-
sen vasútvonalon. Egy körülbelül három órás út várt rájuk a Bullet-expresszen.
Az állítható támlájú, kényelmes ülések leginkább repülőgépre emlékeztettek.
Az expressz csodálatos szépségű tájakon robogott. Pár percre még a Fuji
hegyet is látni lehetett. Brett mindössze egy vászon sporttáskára való tisztál­
kodó eszközt és egy váltás ruhát hozott magával az útra. Pillanatnyilag nem
volt másra szüksége, hiszen tudta, hogy útja végállomásán mindennel ellátják
majd.
Brett és Yamaguchi Baibarában megebédeltek, majo egy késő délutáni
vonattal, immár kevésbé kényelmes körülmények között és lényegesen las­
sabban, elindultak a két és fél órányi útra fekvő Kanazawa felé.
A Hokurikun, azaz a japán tengerparton fekvő Kanazawa nem tartozott az
ismert turistaközpontok közé. A háromszázötven éves városban számos teljes
épségben megőrzött szamurájkunyhó állt, hirdetve az elmúlt idők dicsőségét.
Az utcákat masszív kőfalak szegélyezték. A szerteágazó számos keskeny
zsákutca, első pillantásra, azt a benyomást keltette az idelátogatóban, hogy
város helyett inkább egy szövevényes labirintusba tévedt. A szokatlan város-
szerkezet azonban nem a véletlen műve volt. Az idegenek és a betolakodó
ellenség tájékozódását volt hivatva megnehezíteni, illetve lehetetlenné tenni.
Yamaguchit és Brettet a vasútállomáson egy japán férfi várta, akit Y am a­
guchi Master Torii-ként mutatott be Brettnek. Master Torii negyvenes évei
végén járhatott, amit meghazudtolt meglepően fiatalos, jó karban lévő fiziku­
ma.
Brett egy pillantással felmérte a férfi tekintetét, ami határozott egyéniségről,
és ritka akaraterőről tanúskodott. Torii az itt szokásos, hagyományosan gaz­
dag üdvözlési ceremóniával fogadta az érkezőket. Ezután a házához vezette
őket, amiről kiderült, hogy egy kisebb kastély, legalábbis Brett szemével nézve.
A bejáratnál két férfi fogadta őket, megkülönböztetett tisztelettel hajolva
meg Master Torii előtt. A házigazda ezután a második emeleti fogadószobába
vezette látogatóit, ahol egy japán nő szakét szolgált fel nekik.
Miután a nő elhagyta a szobát, Torii Yamaguchihoz fordult és japánul
kérdezte:
— A barátod tudja, hogy hol van most?
Brett japán tudása elegendő volt ahhoz, hogy egy hétköznapi társalgásban
részt vehessen, így a kérdést is megértette.
— Nem említettem neki — válaszolt Yamaguchi. — De biztos vagyok benne,
hogy már magától is rájött.
 — Valóban? — fordult most Torii Éretthez.
— Egy nindzsa otthonában vagyok — válaszolta Brett.
■ - Úgy van. És ha jól tudom, csatlakozni akar hozzánk.
— Igen. Ez a szándékom.
— Master Yamaguchinak nem szokása olyan tanítványokat idehozni, akik­
nek a felkészültsége kevés ahhoz, hogy ezt a sorsdöntő lépést megtegyék.
Lnnélfogva a technikai felkészültségében nincs okom kételkedni. Ez azonban
csupán elenyésző része mindannak, ami ahhoz kell, hogy valakiből nindzsa
lehessen. Maradéktalanul el kell köteleznie magát. A legtitkosabb gondolatát
IS ennek az ügynek kell szentelnie. Amint megtette az első lépést ezen az úton,
kételynek többé nincs helye a gondolatai között.
— Értem — mondta Brett. — Tegnap még talán haboztam volna, de ma már
szilárd vagyok.
— Ezt látom a szemében — erősítette meg Brett szavait Torii.
— Én is látom a magáéban, hogy látja — tette hozzá Brett.
A három férfi felhajtotta az erre az alkalomra készített szakét, majd egy időre
hallgatásba burkolóztak. Lassan valami olyan meghittség vett erőt rajtuk, amit
régi barátok éreznek, ha hosszú idő múltán újra találkoznak.
Az életmód spártai volt. Brettnek volt egy saját kis szobája és alig nyílt
alkalma, hogy a többi Kanazawában kiképzés alatt álló nindzsával szót vált­
hasson. A kiképzés során különlegesen nagy hangsúlyt fektettek a szellemi
képességek fejlesztésére és idővel Brettben a lélek erejének és a belső
békének olyan, addig rejtett erőforrásai nyíltak meg, amelyekbe korábbi medi­
tációi során éppen csak belekóstolt. Az intenzív koncentrációs gyakorlatok
segítségével sikerült elérnie, hogy fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt
tökéletesen kiegyensúlyozott, harmonikus ember legyen belőle. Egy év eltel­
tével már olyan békességet érzett magában amiről korábban csak álmodott.
Ezzel párhuzamosan a szú'kebb értelemben vett harci művészetek terén
olyan kiképzést kapott, amely Brettet a világ legfélelmetesebb harcosai sorába
volt hivatva emelni. Elsajátította az akupunktúra és akupresszura gyógyító
tudományát, de egyidejűleg fegyverként is megtanulta használni azokat. Azt
tudniillik, hogyan lehet ezekkel az energiapontokkal gyilkolni. Megismerte a
gyógynövények hatalmát, a belőlük készíthető szérumokat és gyilkos mérge­
ket. Megtanulta, hogyan lehet á fizikai fájdalmat legyőzni és előidézni, megta­
nulta hogyan lehet trambulin nélkül méteres magasságokba ugrani és több
emelet magasból leugorva sértetlenül földet érni. Elsajátította a mágia, —
sokak által szemfényvesztésnek vélt — művészetét. Megtanulta, hogyan
terjesztheti ki testének elektromágneses kisugárzását, és hogyan gyakorolhat
ezáltal hatást környezete tárgyaira, anélkül, hogy fizikailag érintkezésbe kerül­
ne velük.
 És megtanult egyedül lenni. Megismerte a csendet, megtanulta, hogyan
lehet a félelmen úrrá lenni. Rájött, hogy a félelem éppen annak a koncentrációs
képességnek és fizikai energiának a fölösleges elvesztegetése, amelyre a
válságos pillanatokban a leginkább szüksége van.
Mindez azonban időbe tellett. Hosszú, nagyon hosszú időbe. A tanulás
önmagában nem volt elég. Tökéletesre kellett csiszolnia mindazt, amit meg­
tanult. Kilenc esztendő telt el, mire Brett úgy érezte, hogy elkészült.
— Feltételezem, te is tudod már, hogy eljött az idő — mondta Yamaguchi
egy napon Brettnek.
Yamaguchi évente két alkalommal látogatott el Kanazawába. Ilyenkor ő és
Brett órákat töltöttek el kettesben sétálva és beszélgetve.
— Igen tanítóm, tudom.
— Merre visz az utad innen, Brett fiam?
— San Franciscóba — felelte Brett határozottan.
— Ott vannak kapcsolataim. Elutazásodkor adok neked neveket és címeket,
amelyek segítségével jó barátokat szerezhetsz magadnak. Na, és mihez
kezdesz majd?
— Nagyon sokat gondolkoztam ezen és arra az elhatározásra jutottam, hogy
tudásomat az üldözöttek, a megbántottak, a rettegésben tartottak szolgálatára
ajánlom fel. Mindazoknak, akiknek nincs kihez fordulniuk védelemért. Biztos
vagyok benne, hogy az amerikai hatóságok régen feladták a reményt, hogy
Brett Ashfordot megtalálják. Letelepszem San Franciscóban. De maga a város
csupán bázisként fog szolgálni az akcióimhoz. Feltűnés nélkül összeszedem
a pénzt, amit a világ legkülönbözőbb pontjain lévő bankokban helyeztem el
annakidején. Anyagi gondjaim tehát nem lesznek, így maradéktalanul a szol­
gálatnak szentelhetem magam.
Yamaguchi már nem kérdezte Brettet, hogy készen áll-e vagy sem. Elég
volt a szemébe néznie és látta a választ.
Igen, Brett Wallace készen állt, hogy elinduljon a maga választotta úton.
IX. fejezet

öan Francisco új japán negyedében, egy hangulatos vendéglőben a Cle-

menten, Brett Wallace éppen befejezte a vacsorát, amely sashimiböl, teriyaki
csirkéből és szakéból állt. Először járt San Franciscóban, így itt tartózkodásá­
nak első hetei a beilleszkedés jegyében teltek. Nemcsak a nyugati partvidék
sajátos életmódjára kellett átállnia, de magát az amerikai életvitelt is újra meg
kellett szoknia. Amiatt nem aggódott, hogy esetleg valaki felismeri. A japán
tanulmányokat megelőző években bajuszt, és a mostaninál lényegesen
hosszabb hajat viselt. Ezenkívül jóval testesebb is volt. Most, ha tükörbe
nézett, egy karcsú, simára borotvált, rövid hajú, jól ápolt férfit látott.
A kimonóba öltözött pincérnő az asztalához tipegett és megkérdezte, hogy
óhajt-e még valamit.
— Köszönöm, nem. De lenne egy kérésem. Legyen szíves, kérdezze meg
a szakácsukat, vagy szakácsnőjüket, hogy vállalkozna-e egy Unagi Donburi
elkészítésére. ,
— Ez egy meglehetősen ritka ételkülönlegesség. Mint láthatja, nem szerepel
az étlapunkon.
— Tudom, de nagyon megtetszett az önök vendéglője és szeretnék még
egyszer eljönni, valami igazi japán specialitásra. A költségek nem számítanak
— mondta, egy ötven dolláros bankjegyet helyezve a tálcára. Az előtte fekvő
számla végösszege kevesebb, mint tíz dollárt mutatott. — Kérem, próbálja
meg.
A lány elmosolyodott, udvariasan meghajtotta magát, és egyenesen a
konyhába ment. Néhány perc múlva visszatért és így szólt.
— A szakácsnőnk Rhea, azt üzeni, hogy bár az ön kérése meglehetősen
szokatlan, nem zárkózik el a teljesítése elöl. A maga részéről hajlandó lenne
a kívánt specialitást elkészíteni az ön és társasága számára, de ezt előzetesen
egyeztetnie kell az üzletvezetővel. Ezenkívül arra kéri önt, hagyja meg neki a
telefonszámát, ahol elérheti önt, hogy a részleteket meg tudják beszélni
egymással.
— Hánykor zárnak?
— Fél óra múlva.
— Egy közelben lakó barátom lakására megyek innen — mondta Brett, egy
tollat és egy darab papírt húzva elő zakója belső zsebéből. — Legyen szíves,
kérje meg a szakácsnőjüket, hogy hívjon fel ezen a számon — mondta Brett
és újabb busás borravaló kíséretében átnyújtotta a cédulát a lánynak.
A vendéglőből kilépve betért egy átellenben lévő bárba és rendelt egy
Absolut-vodkát. Az órájára pillantott és várt.
 Körülbelül fél óra múlva megcsörrent a bár falán lévő telefon. Brett odalépett
és leemelte a kagylót.
— Halló?
— Mr. W allace-szal beszélek? — kérdezte egy női hang.
— Én vagyok.
— Rhea vagyok, a vendéglő szakácsnője, ahol ma este vacsorázott.
— Nagyon örülök,'hogy hívott. M aga igazán csodálatosan főz. Tudja,nem
régen érkeztem Tokióból és így érthető módon meglehetősen igényes vagyok
a japán ételeket illetően. És meg kell mondjam,itt az Államokban a maga fóztje
egyszerűen verhetetlen.
— Igazán kedves öntől, de azt hiszem túloz.
— Nézze, egy üzleti ajánlatom lenne a maga számára.
— Hallgatom.
— Találkozhatnánk még ma este?
— Semmi akadálya.
— Clancy Grill bár az Union Streeten, fél óra múlva megfelelne?
— Máris hívok egy taxit és indulok.
— Akkor viszlát fél óra múlva.
Clancy-nál csúcsforgalom volt, ami szerda este ritkaság. Brett, miután
rendelt egy sört, megállt a bárpult mellett és várt. A zömében farmert viselő
vendégseregben a prostituáltak is szép számmal képviseltették magukat. Brett
nem sok ügyet vetett rájuk, annak ellenére, hogy egy rámenős duó láthatóan
kiszúrta magának, ideális kuncsaftot szimatolva a jóvágású, magányos férfi­
ben.
Már majdnem végzett a sörrel, amikor megpillantotta a lányt. A tekintetük a
zsúfoltság ellenére is szinte azonnal találkozott. Rhea Brettre pillantva meg­
torpant egy pillanatra, majd elindult a férfi felé.'
— Rhea — mondta Brett, amikor a lány odaért, mintha régi ismerőst
üdvözölne. Bár még soha nem találkoztak, ismerték egymást.
— Brett. *
— Menjünk innen — indítványozta a férfi, miközben egy öt dolláros bankje­
gyet helyezett a pohara alá és a benne levő maradék sörrel a csapos felé
csúsztatta.
Átverekedték magukat a tömegen, és a hátsó ajtón keresztül kiléptek az
utcára, ahol egy Limusin várta őket. Brett kinyitotta a hátsó ajtót Rheának, majd
maga is beszállt. Ezután kétszer megkopogtatta az ablakot, a sofőr erre
begyújtotta a motort és elindultak.
— Valami egyezményes jel?
— Fő az óvatosság. Még sohasem láttalak. Könnyen átverhettek volna.
— És most átvertnek érzed magad?
— Azt hiszem, inkább elbűvöltnek.
 I ii ott már tudott egyet s mást Rheáról, így arról is informálták, hogy gyönyörű
Iftiiy, Valóságban azonban több volt ennél. Lélegzetelállítóan szép nő volt.
I uKniotes szépség, állapította meg magában Brett. Minden porcikája, minden
....... külön élt, mégis valami csodálatos belső harmóniának engedelmes-
ÍMidvtí, tökéletes összhangot alkottak, amelyet főként a mozdulatok bája és
hiicfiüssége juttatott kifejezésre.
f^/iogismerkedésük módját, a jelszóval együtt, hogy tudniillik Brett Unagi
pDMburit, azaz rostonsült angolnát rendeljen Rheától, Yamaguchi tudatta
hiottel, még Tokióban.
Rhea nagybátyja szintén nindzsa volt és a lány szülei, amellett, hogy
ii/orfelett tisztelték, mindenkor, minden segítséget megadtak neki, amire szük-
K('i(je volt. Rhea apja éppen egy ilyen közös akció alkalmával vesztette életét.
Anyját nem sokkal ezután a rák ragadta el. A lánynak tizenhat éves korában
kollett a saját lábára állnia, és most éppen szakácsnőként dolgozott a már
iinilített vendéglőben.
A Golden Gaten áthajtva az ívlámpák fényében Brett eigyönyörködött a
?iöiesség e páratlan tüneményében. A lány az egyik oldalon diszkréten felha­
jt o t t fekete szoknyát viselt, a lábán szintén fekete, magassarkú cipő volt. Alma
formájú keblein bézs színű szaténblúz feszült. Melltartó nem volt rajta és
Brettnek úgy tűnt, a hegyes, kemény mellbimbók bármelyik pillanatban kiszúr­
hatják a finom anyagot.
Egyenes szálú, hollófekete haja selymesen omlott le a vállára, egészen a
háta közepéig. Finom metszésű arca kicsit sápadt volt, ami még nagyobb
hangsúlyt adott a váltakozó fényben nedvesen fel-felcsillanó, ívelt, vérpiros
ajkaknak. Szépségének fő forrása azonban kétségtelenül a szem e volt. Brett
valahányszor belenézett a mélytüzű, sötétbarna szemekbe, mintha a gyönyör
feneketlen kútjaiba pillantott volna. Ilyenkor mindketten úgy érezték, mintha
egy közöttük feszülő mágneses erőtérben pattogó szikrák közvetítésével
érintkeznének egymással.
A Mii! Walley csendes, elhagyatott kis utcáin felhajtottak a várost övező
dombokra, és egy villa előtt megálltak. A sofőr kiszállt és kinyitotta az ajtót a
hátul ülő párnak. Brett valamit mondott neki, mire a sofőr visszaült a volánhoz
és elhajtott.
A házban Brett az emeletre vezette Rheát. Amikor felkapcsolta a világítást,
egy fényűző, mégis természetes színekkel berendezett nappali tárult Rhea
szem e elé. Az egyik sarkot egy bár foglalta el. Az egész házban a legcsodá­
latosabb azonban a kilátás volt. Brett karonfogta Rheát és kiléptek a teraszra,
ahol percekig némán gyönyörködtek a szemük elé táruló óriási öböl látványá­
ban. A távolban kibontakozó homályban a horizont éppen eltűnőben volt.
— Hozhatok egy italt?
— Talán egy kis bort, fehéret.
 Parancsára — mondta Brett, enyhén meghajtva magát. Bement, hogy
kinyisson egy palack bort, amelyet aznap vásárolt egy frissen felfedezett
exkluzív szakboltban.
A teraszra visszatérve átnyújtotta Rheának a borral töltött poharat.
— Egészségedre! A második legszebb nőre, akit életemben láttam.
Rhea alig észrevehetően elpirult, majd koccintottak.
— Nagyon finom.
— Yamaguchi üdvözletét küldi és előre is köszöni a segítséget, amit nekem
nyújtasz. Megkért, hogy adjam át ezt a levelet — mondta Brett és egy borítékot
húzott elő a belső zsebéből.
— Köszönöm. — Rhea átvette a borítékot és a kézitáskájába tette. — f\/lajd
később elolvasom.
— Igazán csodálatra méltó lény vagy Rhea. Őszintén megmondom, erre
nem voltam felkészülve.
A lány elfordult, a korláthoz lépett és belekortyolt a borba.
— Én viszont igen, rád.
— Igazán?
— Néhány héttel ezelőtt valaki meglátogatott és elmondta, hogy fel fogsz
keresni. Sokat mesélt rólad. A terveidről és arról, hogy Japánszerte az egyik
legkiválóbb nindzsaként tiszteinek.
— Miért mondod ezt ilyen ellenérzéssel?
— Nincsenek ellenérzéseim veled szemben, de a hivatásodért nem lelke­
sedem. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ez számodra teljesen közöm­
bös.
Brett elmosolyodott.
— A nagybátyám nindzsaként halt meg, az apám pedig azért, mert segített
neki. Tudom, hogy becsületben haltak meg, mégis inkább tovább élt volna az
apám. Tudod, alig ismertem. Csoda hát, hogy a nindzsák vegyes érzelmeket
váltanak ki belőlem? Nindzsának lenni egyenlő az állandó életveszéllyel.
— Tudok vigyázni magamra.
— Én nem a fizikai veszélyekre gondolok. Neked gyakran kell majd bírónak
és ítéletvégrehajtónak lenni egyszerre. Az emberek többsége érzelmileg, vagy
szellemileg alkalmatlan erre a szerepre.
— Tudom, mit akarsz mondani. Amikor felkerestem Master Yamaguchit,
még én is alkalmatlan voltam rá. Fel voltam dúlva. Rettenetesen megsebeztek
és én erre az érzelmeimtől vezérelve, brutális kegyetlenséggel reagáltam.
Ennek azonban már több mint kilenc éve. Most már alkalmas vagyok rá. Ebben
biztos vagyok és tudom, hogy Master Yamaguchi is biztos benne.
— Honnan tudod?
— Inkább megölt volna, mintsem egy gyilkost szabadítson a világra, akinek
a tetteiért nem tudja vállalni a felelősséget.
 Rhea kortyolt egyet a borából.
— Ez valóban így van!
— Rhea, szeretnék őszinte lenni hozzád — mqndta Brett és közelebb lépett
a lányhoz. Amaz Brett felé fordult és a szemébe nézett.
— R a jta — mondta a lány bátorítólag.
— A fő ok, amiért Yamaguchi felvett, nem az volt, hogy átlagon felüli
jártassággal rendelkeztem az önvédelmi harci művészetekben. Más oka volt
rá. Olyasmi, amit a nyugati emberek többsége egyszerűen képtelennek tart.
Yamaguchi és én barátok voltunk. Barátok a szó legmélyebb értelmében,
jóllehet előtte mindössze egyetlen alkalommal találkoztunk, és csupán néhány
órát beszélgettünk egymással. Ugye érted, hogy mire célzok?
— Azt hiszem igen.
— Veled ugyanezt érzem most, Rhea. Te és én régi jó barátok vagyunk. Ezt
már abban a pillanatban éreztem, amikor ma este megpillantottalak Clancynél.
Még soha nem láttalak, mégis olyan volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásból
megtért barátot látnék viszont.
— Én is ugyanezt éreztem, és azóta is ezt érzem.
A lány letette a poharát és mélyen Brett szemébe nézett. Tekintete a férfi
szivéig hatolt. Brett megfogta a lány kezét és úgy érezte, mintha a szenvedé-
■lyek tengere vette volna a hátára, mintha hullámok borították volna el őket. Az
érzelmek, a vágy, a fájdalom és a szerelem hullámai. Mintha egy varázslat
teljesedett volna be rajtuk.
Brett szorosan magához ölelte a lányt, két tenyerébe fogta az arcát és száját
a lány ajkára tapasztotta. Rhea szenvedélyesen viszonozta a csókját. Aztán
a lányt kézenfogva a hálószobába vezette, amelynek ablakai egyik oldalon az
öbölre, a másikon a városra tekintettek.
Megálltak, egymással szemben. Rhea karjait a férfi nyaka köré fonta, Brett
a lány derekát ölelte át. Az égen telihold ragyogott és az öböl vizét átszelő
ezüsthíd, mintha egyenesen a hálószoba ablakáig ívelt volna. Brett kigombolta
a lány blúzát. A lány mellei gömbölyűek és teltek voltak, valamivel nagyobbak,
mint a keleti nőké általában. Legalábbis Brett tapasztalatai szerint. A két
kemény, rózsaszínű mellbimbó várakozóan meredezett felé. Brett óvatosan
lefejtette a lányról a blúzt, majd jobb kezével megoldotta szoknyáján a zárat.
A ruhadarab hangtalanul csúszott a földre. Rhea magassarkú cipőben és
harisnyanadrágban állt ott, amely alatt már nem volt semmi. Brett végigsimított
a lány feszes fenekén, majd hüvelykujjait a derekát övező gumi mögé csúsz­
tatva, térdig kihámozta a harisnyanadrágból. Azután mindkét tenyerével lá­
gyan végigsimította combjait, fölkalandozott egészen a forró, nedvtől duzzadó
szeméremajkakig.
Rhea egész testében megremegett. Brett jobb kezének középső ujjával
ritmikusan masszírozni kezdte a csiklóiát, míg a lány jobb mellét a bal tenye­
rébe fogta. Majd megnyalta a balkeze hüvelyk- és mutatóujját, és az így
megnedvesített ujjakkal felváltva ingerelni kezdte a lány két mellbimbóját.
Ezután finoman végigfektette az ágyon és a maradék öltözékétől is meg­
szabadította. Majd m aga is nekilátott, hogy levetkőzzön. Mikor a lány kinyitotta
a szemét, Brett már meztelenül, a szerelmi aktusra láthatóan felkészülve
magasodott föléje. Brett lassan a lányra ereszkedett, miközben Rhea két
felhúzott lábát a férfi vállaira helyezte. Lágyan behatolt a lányba és az éj
hátralevő részét szeretkezéssel töltötték el.
X. fejezet

— Csodálatos kilátás! — mondta Rhea a teáját szürcsölgetve.

— Különösen Ilyenkor. A reggeli kávémat mindig itt a teraszon iszom meg.
A várost ilyenkor általában sűrű köd borítja, de én tudom, hogy ott van mögötte,
s hogy nemsokára, mint valami mesebirodalom bontakozik ki a mindent elfedő
fehérségből. Van, hogy csak akkor száll fel teljesen, mire a sporttelepre érek.
Egy ideig mindketten csendben voltak. Elmerültek a lenyűgöző látványban.
Az első vitorlások most vágtak neki a nyílt víznek.
Brett kortyolt egyet a maga darálta őrleményből frissen kifőtt kávéból és
kezét a lányéra tette.
— Az éjszaka... nem is tudom, hogy fejezzem ki szóval.
— Azt akarod mondani, hogy csodálatos volt?
Rhea elmosolyodott.
— Erre gondoltam. De ez a szó valahogy annyira elkoptatott, közhelyszerű.
— Ami köztünk történt az éjjel, az minden volt, de nem közhelyszerű.
A lány áthajolt a szék karfája fölött és arcon csókolta Brettet. A férfi
válaszképpen magához húzta a lány fejét és hosszan szájon csókolta.
— És most? — kérdezte Rhea, amint a széken hátrahajolva a teáscsészét
az alátéttel együtt az ölébe helyezte.
— Gondolom, összeházasodunk, természetesen még ebéd előtt.
Rhea elnevette magát. Majd visszanyerve komolyságát így szóit;
— Tudod, hogy nem így értettem.
— Pontosan tudom, hogy hogyan értetted. Ennél kielégítőbb válasszal
azonban, erre a kérdésre, pillanatnyilag nem tudok szolgálni.
— Értem.
— Figyelj ide! — mondta Brett, miközben kezét a lányéra tette és komolyan
a szemébe nézett. — Ami az elmúlt éjjel történt, ahhoz foghatót semmilyen
vonatkozásban nem éreztem az elmúlt tíz évben. De ezalatt a tíz év alatt más
ember lett belőlem. Szilárdan meg voltam róla győződve, hogy egy ilyen
kapcsolatnak nincs helye az életemben, legalábbis egyenlőre nincs.
— Igazán sajnálom — felelte a lány kissé szarkasztikusan.
— Ne hülyéskedj! Ez egyszerűen méltatlan hozzád. Pontosan tudod, hogy
miért vagyok itt, és mi a feladatom. Meg kell tennem a szükséges előkészüle­
teket. Most ez a legfontosabb.
— Nem beszélnél erről egy kicsit bővebben?
. — Rendben.
Brett mindent elmesélt Rheának, hogyan találkozott Kyokóval Japánban, a
hazatérésüket Columbusba, a családja kiirtását, a tárgyalást, a bosszút, majd
a nindzsa kiképzőtáborban eltöltött kilenc évet.
 — Ezért kerestelek fel tegnap este. Yamaguchi azt mondta, hogy benned
tökéletesen megbízhatok. Okos, intelligens, és érzékeny lány vagy, aki soha
nem tagadja meg a segítségét másoktól, ha szükség van rá.
— És neked miben tudnék segíteni?
— Nem én vagyok az egyetlen ezen a világon, akit cserbenhagyott az
érvényes jogrendszer. Ezeknek az embereknek mindössze két lehetőségük
maradt. Vagy a saját kezükbe veszik a sorsukat, vagy felkötik magukat. Nekem
a legtöbb áldozattal ellentétben megvannak az eszközeim, hogy az első
megoldást választhassam. Ezért az a szándékom, hogy segítségére leszek
mindazoknak, akik bajba jutottak. Nagy bajba. Olyan embereket fogok felku­
tatni, akik szám ára a jogi orvoslás már reménytelen. Akiknek már nincs kiút.
Láthatatlanul fogok melléjük állni és mindent megteszek, hogy kiegyenlítsem
a számlájukat. Amit ezért cserébe kérek tőlük, az mindössze annyi, hogy ne
fedjék fel a kilétemet. Ha megtudják, hogy ki vagyok, végem van. Először is
még mindig köröznek az Ohio-i gyilkosságok miatt. Másodszor az úton, amire
lépek, feltehetően még több is lesz. Harmadszor, rövid időn belül a sértettek
vadászni fognak rám, mint lehetséges „jótevőjükre”.
— Na és, hogyan találsz majd a rászorulókra?
— Az újságok tele vannak szomorúbbnál szomorúbb esetekkel. Nem is
beszélve a tévéről, a rádióról, a magazinokról és a szóbeszédről. Biztos
vagyok benne, hogy bőven lesz miből választanom.
— Na és találtál már valamit?
Brett lehajtotta a maradék, időközben már teljesen kihűlt kávéját.
— Még nem.
— Ez nem hangzik túl meggyőzően.
— Neked jogásznak kellett volna menned. Egész jó megfigyelő készséged
van.
— Annyira jó, hogy észreveszem, még nem válaszoltál a kérdésemre.
— Nos, igen. Azt hiszem, találtam már valamit.
— És elárulnád, hogy mi az?
— Később.
— Mikor?
— Talán ebéd után.
— Nem lehetne azt a talánt elhagyni?
— Oké. Ebéd után.
Brett berakta a csészéket a mosogatógépbe, majd átöltözött. Farmert
húzott, fölülre pedig egy sötétkék pólót. Napbarnított bőre, karcsú dereka,
széles háta és válla, nem hivalkodón duzzadó, de feszes, kidolgozott izmai jól
mutattak a sportos öltözékben. Rhea figyelmét mindez egy pillanatra sem
kerülte el.
 bzután mindketten autóba ültek és a Golden Gaten keresztül Rhea lakásá­
hoz hajtottak, a Huszonegyedik utcába. Rhea sortot húzott, melyben kiválóan
érvényesültek formás, izmos combjai.
Brett hátrahúzta kocsijának a tetejét és a frissítő huzatban a Muir Woods
felé robogtak.
— Hová megyünk?
— A kedvenc helyeim egyikéhez. Imádok ott ebédelni.
Amint az autó nekivágott a hegyoldalnak, a város, mint egy elhajított
fölösleges kellék, egyre mélyebbre került. Fokozatosan zsugorodott, míg végül
már nem volt nagyobb egy makettnél. A Mount Tamalpais tetejére érve Brett
megállította a kocsit és Rheához fordult.
— Nos, hogy tetszik?
— Tényleg hangulatos kis vendéglő'!
— Sejtettem, hogy tetszeni fog.
— Gondolod, hogy van itt szabad asztal?
— Ismerem a főpincért, mit szólnál például egy egész hegyoldalhoz?
— Nem hangzik rosszul, de hol az étel?
Brett kiszállt a kocsiból, hátrament a csomagtartóhoz. Felhajtotta és kiemelt
belőle egy piknikes kosarat.
Rhea rámosolygott.
— Hát ez tündéri! De mégis, mikor csináltad?
— Amíg te felöltöztél. Miután felkeltünk, gyorsan összekaptam néhány
aolgot.
Brett kézenfogta Rheát és egy keskeny ösvényen egy körülbelül negyed
mérföldnyire fekvő, fűvel benőtt sziklához vezette. Ez úgy meredt ki a hegyol­
dalból, mint valami óriási nyílvessző, és pontosan a Mill Walley-i Sausalito felé
mutatott. Azon túl pedig a most tisztán kivehető San Francisco sziluettjét
célozta meg. A távoli város úgy csillogott a verőfényes napsütésben, mint egy
drágakövekkel kirakott ékszerdoboz.
— Ez egyszerűen csodálatos — ámult el a lány.
— Egy vendéglőtől persze messze van, de van valami csodálatos vonzereje.
: — Ráadásul még kissé romantikus is.
■Brett elégedetten mosolygott.
— Éhes vagy?
— Mi van a kosárban?
Brett felnyitotta a kosarat, amelyből először kis jegesvödörbe behűtött
pezsgőspalackot húzott elő.
— Gondoltam, nem lesz ellenedre — mondta rejtélyes mosollyal.
A következő mozdulattal egy hússzeletekkel megrakott műanyagdoboz
került elő.
 — Scarantinótól van. Jóba lettem a tulajdonossal. Ez a specialitása. A
legfrissebb csomagolás. Tegnap este szereztem be, mielőtt beültem hozzátok
vacsorázni. Némi kenyér, szőlő, egy mangó, valamint kóstolónyi svájci sajt —
zárta le a felsorolást, egy jókora darab sajtot felmutatva.
— Na, és a szalvéta?
— íme — bólintott Brett, két kerek szalvétatartó dobozt húzva elő a kosár
mélyéről.
— Ez csodálatos, Brett. egyszerűen csodálatos!
Rhea közelebb húzódott Bretthez és hosszan, szenvedélyesen szájon
csókolta.
Brett közben egyik kezével visszacsúsztatta a pezsgőt a vödörbe, a
másikkal pedig átölelte a lány derekát. Ezután lassan hanyatt fektette és maga
is mellé húzódott. Bal kezével megkereste a lány trikójának végét, majd
felhúzva csókolgatni kezdte egyik keblét.
— De Brett, nem vagyunk a négy fal között!
— Yamaguchi azt mondta nekem, hogy gyors vagy.
— Most nem erről van szó...
— Imádok a szabadban szeretkezni. Ráadásul itt fenn nem láthat meg senki.
Ha pedig valakinek megéri a fáradságot, hogy felmásszon, az megérdemli,
hogyláthassa.
— De Brett — próbálkozott újra Rhea, aztán elhallgatott, amint a férfi egy
kicsit erősebben megcsókolta a másik mellbimbóját. Brett ezután lejjebb
kalandozott az ajkával, majd lefejtette a lányról a sortot és a puha füvön
szeretkezni kezdtek. Újra felöltözve Brett Így szólt:
— Nos, mi a véleményed a szabadban való szeretkezésről?
Rhea elmosolyodott.
— Klassz!
— Gondoltam, hogy tetszeni fog. Attól tartok, hamarosan meg kell ismétel­
nünk.
— Feltétlenül. Valahogy egészen más érzés itt a szabad ég alatt szeretkezni.
Az emberek annyira megszokták, hogy sötét lyukakban, szűk térben, kis
szobákban, vagy akár autókban csinálják. De itt, röpködő madarakkal fölötted,
ahol mindenfelé mérföldekre csak a természetet látod és érzed magad körül,
ez valami egészen különleges szabadság élményt ad az embernek.
— Tudod mi vagy te? Egy kis exhibicionista!
— N a és te? Tudod mi vagy? Egy kiállhatatlan fráter.
— Mit szólnál valami ebédféléhez? Mert én farkaséhes vagyok.
— Ezzel nem vagy egyedül.
Brett kipakolta a kosár tartalmát és a két szerető nekilátott az evésnek. Ilyen
jól talán még soha nem esett nekik az étel.
— Rhea, egy ajánlatom lenne a számodra.
I
— úgy rémlik, mintha ezt már hallottam volna.
— Én egy üzleti ajánlatra gondotok.
— Igazán?
— Jól lehet, egész csinos kis summát mondhatok magaménak, ezt a pénzt
be kell fektetnem, hogy még többet csináljak belőle. Különben felkeltem az
emberek kíváncsiságát. Más szóval, üzleti vállalkozásba kell kezdenem.
— Na és?
— Na és, szeretnélek megkérni, hogy te futtasd nekem ezt az üzletet. Egy
vendéglőt szeretnék nyitni. Társak lennénk. Én adom a tőkét, te pedig működ­
tetnéd a boltot. Fifti-fifti alapon osztoznánk.
" — Ezen még gondolkodnom kell.
— És körülbelül mennyi ideig?
— Úgy két másodpercig.
— Nem vagyok benne biztos, hogy tudok ilyen sokáig várni.
— Rendben. Elfogadom.
— Hozzuk össze San Francisco legklasszabb japán éttermét.
— Japán? De hiszen én egy örmény vendéglőre gondoltam — játszotta meg
Rhea a csalódottat.
— Ehhez pedig... — engedte el füle mellett Brett a megjegyzést, — mindent
be kell dobni. Meghitt, barátságos légkör, ízléses reklámok a megfelelő töm eg­
kommunikációs eszközökben elismert szaktekintélyek meghívása... Na, hogy
tetszik?
— A legjobb étterem lesz a városban. Egy ilyen mesés szakácsnővel nem
lesz nehéz. Én pedig ezalatt megmutatom Marin County lakosainak, hogyan
lehet békében élni.
A pár ezután pezsgővel koccintott a vállalkozás sikerére, majd leheveredtek
a fűre.
Fejét a férfi vállára hajtva, Rhea szólalt meg először:
— Gyakran feljársz ide?
— Amikor úgy érzem, összpontosításra van szükségem.
— Egy akció előtt?
Brett nem válaszolt. Felült és két karját térdei köré fonta, majd állát rájuk
támasztotta. Tekintete a messzeségbe révedt.
— Azt mondtad, ebéd után beszélsz róla.
— Azt mondtam, talán.
Egy darabig újra csend lett. Rhea türelmesen várt, hogy Brett végre elszánja
magát.
— Igen. Egy akció előtt.
— És megtaláltad már az első feladatot?
— Igen.
Ismét hosszú csend következett.
 — Már jó ideje figyelemmel kísérek egy los angelesi incidens-sorozatot. Egy
banda idős embereket terrorizál, m éghozzá módszeresen. Az egész akkor
kezdődött, amikor az egyikük, egy idős férfi, tanúvallomást tett a banda két
tagja ellen, körülbelül hat hónapja. Ennek köszönhetően az egyik a fiatalkorúak
javítóintézetébe került néhány hónapra, a másik pedig börtönbe néhány évre.
A megtorlás kisebb zaklatásokkal kezdődött, majd utcai rablások, garázdál­
kodások és egyre gyakoribb betörések követték. Ma már senki sem mer az
áldozatok közül panasszal fordulni a hatóságokhoz, a még kíméletlenebb
megtorlástól való félelmükben.
— Na és a rendőrség?
— Egyelőre tehetetlenek. A gengsztereknek van annyi eszük, hogy nem a
rendőrök szeme láttára ügyködnek. Valakinek adott esetben, feljelentést kel­
lene tenni, jegyzőkönyvvel, aláírással. És éppen ez az, amit senki sem koc­
káztat meg.
— Akkor egyáltalán honnan tudja bárki is, hogy ez valóban így van?
— A Los Angeles Times kiküldött egy riportert, természetesen inkognitóban.
Egy idősebb pasast, aki a koránál fogva nem szúrt szemet senkinek. Ő vitte a
sztorit a lapnak.
— Na és te mit fogsz tenni? Egyszerűen csak lecsapsz rájuk, mint valami
egyszemélyes kommandó, és kifüstölöd őket a tanyájukról?
— Szó sincs erről. Észrevétlenül kell bejutnom és egy apró különbségtől
eltekintve, ugyanúgy távoznom.
— Mi lesz az az apró különbség?
— A távozásom a zaklatások végét is jelenti majd.
— És hogyan fogod csinálni? .
— Az már az én dolgom — válaszolta Brett halkan. A hangja azonban valami
olyan erőt és magabiztosságot sugallt, hogy egy Grand Kanyonban percekig
visszhangzó iszonyatos csatakiáltás sem lehetett volna félelmetesebb.
Néhány percig egyikük sem szólt. Gondolataikat a fel nem tett és megvá­
laszolatlan kérdések kötötték le. Kegyetlen harc lesz, az biztos! Érettnek ez
volt az első akciója, és még nem tudta, hogy mibe vág bele. Rhea pedig már
rendelkezett némi tapasztalattal ezen a téren a nagybátyja és az apja jóvoltá­
ból. Az ilyesmi általában élet-halál kérdése is. A nindzsa becsületkódex
előírásai szerint Brettet semmi sem riaszthatja vissza a kitűzött cél elérésétől.
Ezt vagy megértik a gengszterek és meghátrálnak, vagy az életükkel fizetnek,
talán mindnyájan. Vagy — borzongott meg a gondolatra is — Brett fizet majd
az életével.
Rhea kissé erőltetetten elmosolyodott és Brett ölébe hajtotta a fejét.
— Tehát? Mikor indulsz?
— Rövidesen.
— Mi lesz a vendéglőnkkel?
 , — Az ügyvédem már mindent tud. Kettőnk találkozása ebből a szempontból
csupán formaság volt. Ma este mire hazamegyek és felhívom, már az összes
szükséges okmányt kitöltve feladta a címedre. Már a helyet is kiválasztottam.
— Menjünk oda. Ma este. Vacsorázzunk ott.
— Csak néhány üres helyiség az egész. Még a teljes konyhafelszerelés
sincs benne.
— Kulcsok vannak?
— Persze. A ház tulajdonosa ott lakik az utcában, a szemben lévő épületben.
Na, de...
— Brett, kérlek — bíztatta Rhea, bátorítóan megpaskolva a férfi combját.
Brett megadóan sóhajtott egyet.
— Oké.
— Tehát nyolckor vacsora.
— Háromnegyed nyolcra érted megyek.
Egy darabig még elidőztek a hegytetőn. Jobbra tőlük az oszladozó párafelhő
mögött, fel-feltünedezett a Csendes-óceán víztükre. Nem sokat szóltak egy­
máshoz. Már nem is volt rá szükség, hiszen régi, jó barátok voltak.
Hazaérve Brett felhívta az ügyvédjét és végérvényesítette a szerződést.
Majd közölte vele, hogy néhány hétre elutazik, és amint visszatér, ismét
felhívja. Végül felhívta az ügyvéd figyelmét, hogy a vendéglő ügye most
mindennél fontosabb legyen a számára, az ő távollétében is. Az általa bizto­
sított bőkezű ellenszolgáltatás alapján, Brett megengedhette magának, hogy
ilyen határozott utasításokat adjon és el is várta, hogy az ügyvéd teljesítse
azokat.
Miután letette a kagylót, kedvenc karosszékébe telepedett és az ablakon át
hosszasan elnézte a lassan vastag ködtakaróba burkolódzó várost. A vitorlás­
hajók fényei halványan pislákoltak az öböl vizén. Mill Valley-beli életével
minden szempontból elégedett volt. Néha szinte kísértés fogta el, hogy végle­
gesen megtelepedjen és édes semmittevés közepette élvezze mindazt, amije
van. Amiért, úgy érezte, sokkal keményebben megfizetett, mint az emberek
többsége. Valahányszor azonban idáig jutott, egyik pillanatról a másikra úrrá
lett rajta egy másik érzés. Az az érzés, ami akkor keríti az embert hatalmába,
ha rádöbben, hogy van célja az életének. Brett életének pedig volt célja. S ez
korántsem a visszavonulás volt. Hétköznapi nyelven Brett ezt úgy fogalmazta
meg magának, hogy valahol, valamikor felbillent az egyensúly. A rosszak
egyszercsak túlsúlyba kerültek a jók rovására. Hogy ez hogyan történt, azt
nem tudta volna pontosan megmondani, jóllehet némi sejtelme volt róla.
Emberek százai, ezrei éltek állandó rettegésben. Dédelgetett álmok fosz­
lottak szét, életek törtek derékba nap mint nap. És az áldozatoknak nem volt
kihez fordulniok védelemért. Az állami hatóságok jobbára a bűnözőket pártol­
ták, így az áldozatok sem maradhattak segítség nélkül. Sajnos, a bűnözők
többsége semmilyen más nyelven nem értett, csak az erőszakén. Brett nem
tartotta magát agresszív embernek, de tudta, hogy ha valakit megütnek, és a
sértőt szép szóval nem lehet jobb belátásra bírni, az illetőnek csak két
lehetősége marad: vagy megtanulja élvezni a fájdalmat, vagy visszaüt.
Különös módon a társadalom többségében olyan embereket nevelt, akik
nem voltak hajlandók visszaütni. Azt tanították nekik, hogy akik megszegik az
együttélés szabályait, azokkal a társadalom fog elbánni. Vagy pedig olyanokat
nevelt, akik nem tudtak visszaütni.
Brett azonban vissza tudott ütni és vissza is fog ütni — gondolta —
mindaddig amíg a lelkiismerete így diktálja. És a társadalom, amelyet minden
fogyatékossága ellenére sem tagadott meg, minden segítséget meg fog kapni
tőle. Legyen átkozott, ha ölbetett kézzel nézi, hogy embertársait holmi útonál
lók és banditák leköpjék és megtiporják. Legyen átkozott, ha tűri, hogy a
tisztességes emberek jogait semmibe vegyék és verejtékük árán szerzett
tulajdonuktól megfosszák őket.
Ezek az emberek mindenüket, tehetségüket és vagyonukat áldozzák a világ
jobbá tételére. Arra a világra, amelyben maguk és embertársaik élnek. Brett
speciális adottságai és vagyona révén, nem tartozott az átlagos emberek közé,
ezért a feladatnak is, amit vállalt, átlagon felülinek kellett lennie.
A nappaliban megszólalt a telefon.
— Halló?
— Itt Rhea.
— Szia.
— Megkérhetnélek egy szívességre?
— Bármire.
— Ugye, tudod a pasasnak a számát, akinél a ház kulcsa van. Úgy értem a
leendő vendéglő kulcsa.
— Persze.
— Megtennéd, hogy felhívod, és megkérdezed tőle: felugorhatnék-e hozzá
a kulcsért?
— Semmi akadálya. De miért?
— Szeretnék egy kicsivel előtted odamenni. Vagy egy tervem.
— Dehát ott teljes felfordulás van! Még a...
— Tudom, tudom, bízd rám. Oké?
— Oké. Felhívom. Mondom a címét: Clement 4118. A Huszonharmadik és
a Huszonnegyedik utca között. Egyébként csak pár percre van tőled, A kulcsos
pasas pedig pont szemben lakik a Clement 4121-ben. Mindig otthon van
Azonnal felhívom és megmondom neki, hogy felugrasz hozzá.
— Óriási! Akkor tehát egy asztalfoglalás nyolc órára, Mr. Wallace néven. Két
személyre parancsolja?
— Úgy van. Viszlát nyolckor — búcsúzott Brett és letette a kagylót.
 " Rhea nagyszerű nő! Brett boldog volt. Kimondhatatlanul boldog, hogy'
találkozott vele.
Brett talált egy szabad parkolóhelyet a vendéglőhöz legközelebbi saroknál,
rtzután az átalakítás nyomait még mindig magán hordozó épület bejáratához
sétált és kopogtatott. Semmi válasz. Újra kopogtatott, hangosabban. Az ajtó
kinyílt.
^ Egy asztal Wallace névre, két személyre. Parancsoljon befáradni, meg­
nézem készen áll-e az asztala.
Brett belépett. A terem közepén egy asztal állt. Rajta meggyújtott gyertya,
meghitt fényt árasztva maga körül.
— Uram! A megrendelt asztal — mondta Rhea kedvesen és a székhez
vezette Brettet.
. Brett elmosolyodott.
— De hiszen ez gyönyörű, Rhea. Nem kellett volna gyertyát hoznod, a villany
már működik.
" — Tudom.
— Hogy tudtad az ételt megfőzni?
— Mindent otthon csináltam. Itt csak felszolgálom.
Brett figyelmét semmi sem kerülte el. Rhea mindenre gondolt. A terem
ragyogóan ki volt takarítva. Az asztal, a kockás abrosz, a gyertya, s hozzá
Rhea szépsége. Az egyik oldalán szexisen felhasított fekete szoknya, fehér
selyemblúz, természetesen melltartó pélkül. Hosszú fekete haja selymesen
csillogott a gyertyafényben, szemében fojtott tűz lángolt.
— Rhea, te egyszerűen álomszép vagy!
— Egy csillogó fegyverzetben érkező lovag fogadásakor a ház úrnőjének ki
kell tennie magáért.
Rhea előhúzott az asztal alól egy termoszt, lecsavarta a tetejét és mindket­
tőjüknek töltött a benne lévő italból. Szaké volt.
— Látom, mindenre gondoltál.
Rhea elmosolyodott és visszatette a termoszt az asztal alá.
— Egészségedre! — emelte poharát Brett Rhea felé.
Miután mindketten ittak, a speciális szakécsészét letéve, Brett m egkérdez­
te;
— Valami különleges alkalom van ma?
— Úgy tudom, nemsokára elutazol. Nem igaz?
— De igen.
— Na. látod. Vedd úgy, hogy ez a búcsúvacsoránk. Hogy szerencsés légy.
A vendéglővel is... meg... a te dolgodban is.
A vacsora osztályon felüli volt. Brett ismét meggyőződött róla, hogy jól
választott. A vendéglő méltó kezekben lesz. Miután befejezték az evést, Brett
levette az abroszt az asztalról, a földre terítette és ráfeküdve szeretkezni
kezdtek.
Brett ismét meggyőződött róla, hogy a szerelem terén is jól választott. Erről
azonban nem beszélt. Mindketten tudták, hogy vannak kérdések, amelyek
megválaszolhatatlanok. Brett vagy visszajön, vagy nem. S ez a létbizonytalan­
ság most már mindig így lesz. Egyikük sem akarta a másikat elkötelezettsé­
gekkel terhelni. Nem tartották volna tisztességesnek. Egyikük részéről sem.
Ügy szeretkeztek, mintha már nem lenne holnap. Ezzel mostantól fogva, mint
mindennapos, reális eséllyel kellett számolniuk.
XI. fejezet

Bár Los Angeles is, és San Francisco is az Egyesült Államok nyugati

partvidékén helyezkedett el, ráadásul ugyanabban az államban, ezen kívül
más közös vonásuk nem igen volt.
Brett bérelt egy autót a los angelesi repülőtérnél, Brett Alexander néven,
majd egyenesen a városba hajtott a Wilshire kerületbe, A délutánt azzal
töltötte, hogy majdani működési bázisának egy minden szempontból megfe­
lelő lakást keresett. Végül a CIoverdalen talált egyet. ízlésesen bebútorozott,
kényelmes, meghitt kis lakás volt. Nyilván nem ő lehetett az egyetlen, akinek
ez a stílus kedvére volt. Az egész bérházban az egyetlen üres lakást sikerült
kifognia. Ráadásult a tetőterasz medencével és szaunával is fel volt szerelve
és szmogmentes időben nagyszerű kilátás nyílott a városra. A teraszt teljes
egészében műfű borította, melyet rendszeres fűnyírás helyett csak porszívózni
kellett. Brett elnézte a medence békésen fodrozódó vizét és ellenállhatatlan
honvágy kerítette hatalmába.
Másnap reggel sétára indult a városban, hogy a szervezete valamelyest
hozzászokjon a dél-californiai klímához. Azon kapta magát, hogy köhögni
kezdett és a szemei is, mintha begyulladtak volna. Úgy tűnt, hogy ez a szmog
rajta kívül senkit nem zavar. Pár nap és megszokom, nyugtatta magát Brett és
egy újságos bódéhoz lépett. Vásárolt egy Los Angeles lim es t, majd betért egy
ezen a vidéken rendkívül népszerű fánkos boltba és egy csésze kávé mellett
átlapozta az újságot. A wilshire-i bandáról azonban nem talált benne semmit.
Később az üzletben felfedezett egy helyi hetilapot, és abba is belenézett. A
vezércikk a helybeli lakosok önvédelmi lehetőségeit fejtegette. Bár a cikk csak
burkolt formában utalt az aktuális veszélyekre, a garázdálkodó bandára és
tetteikre, az általános félelem és pánikhangulat jól kivehető volt a sorok mögött.
— Ez egyszerűen felháborító! — mondta fennhangon Brett a pult mögött
álldogáló középkorú nő felé fordulva.
— Micsoda — fordult felé a nő.
— Ez — bökött Brett a hetilap nagybetűs főcímére: „Magunknak kell meg­
védeni magunkat”.
— Ja? Úgy, ahogy mondja! Felháborító. Mondhatom magának, én egész
életemben itt éltem, mi több, még itt is születtem. Mindössze néhány utcával
odébb. Ilyesmi régebben sohasem történt errefelé. Odáig még rendben van,
hogy a nagyvárosokban nagyobb a bűnözés is. De ilyen?
— Miért? Ez mennyiben más, mint a többi?
— Nincs nap, hogy valaki ne jönne be ide egy újabb rémtörténettel. A
rendőrök teljesen tehetetlenek. Idős nőket erőszakolnak meg, aggastyánokat
ütnek le. Éjszaka, vagy fényes nappal, egyremegy. Az üzlet pedig ugyanúgy
megsínyli, mint az öregek. Persze, nem szó szerint ugyanúgy. De megette a
fene az egészet!
— Na és az emberek? A lakosság?
— Sokan fogják magukat és elköltöznek. f\/liután az egész életüket itt élték
le. Nem jól van ez így. Néhány púnk idejön és kikergetik a tisztességes
embereket az ottfionaikból. Mások egész nap ki sem mozdulnak. Még az
ebédrevalót is házhoz szállíttatják. Az orrukat sem dugják ki. Egész nap a tévé
előtt ülnek és ijedten ugrálnak fel a fotelból, valahányszor valami zajt hallanak.
Én mondom, nem jól van ez így.
— Na és maga?
— Engem már ismernek. Ide nem merik betolni a képüket. Tudják, hogy nem
vagyok szívbajos, és egy-kettöre tökön rúgom őket. Csak olyanokat szúrnak
ki maguknak, akikről tudják, hogy nem mernek ellenállni. Hanem magát még
nem láttam errefelé!
— Csak most költöztem ide. Indianaból. Békésebb környék. Legalábbis
egyelőre.
— Mással nem is nagyon dicsekedhet — nevette el magát a boltosné.
— Azt hiszem, ugyancsak meglepődne, ha arra járna.
— Akkor meg minek jött el onnan?
— Áthelyezett a cégem. Tudja, gumiárukkal kereskedünk. Autógumik, lab­
dák, meg ilyesmi.
— És lakást talált már magának?
— Persze. Pár utcára innen. Azt persze nem tudtam, hogy egy háborús
zónába keveredtem.
— Az ördögbe is, magának aztán nincs sok félnivalója. Meglátszik, hogy oda
tud sózni, ha kell.
— Hát, vigyázok az alakomra — mondta Brett, majd kortyolt egyet a kávéból
és megkérdezte:
— Különben kik ezek a fickók?
— Honnan a rossebből tudnám? Az emberek sok mindent összebeszélnek,
hogy Al Capone bandája az üdvhadsereg volt ezekhez képest. Éppen az az
egyik fő gond, hogy senki sem tudja, mi az igaz, és mi nem. Kétségtelen, hogy
történnek ronda dolgok. De az emberek annyira be vannak ijedve, hogy egy
esetből, ami tényleg megtörtént, mindjárt három rémmesét költenek.
— Hát akkor, mennyivel is tartozom? — kérdezte Brett a száját törölgetve
egy papírszalvétába, amelyet egy mosolygós fánk képe díszített.
— Kilencvenhét cent.
Brett átnyújtott két dollárt, megköszönte a beszélgetést és megígérte a
boltosnőnek, hogy rövidesen újra betér hozzá.
Újdonsült otthona felé sétálva szinte tapinthatóan érezte a levegőben a
vibráló félelmet. A boltosok fásultan üldögéltek az üzletek pultjai mögött.
Néhányan még tévé készülékeket is beállítottak az üzletbe, hogy valahogy
elüssék az időt. Ezeknek az üzleteknek a vásárlóköre többnyire a környékbeli
idősebb emberekből került ki. Az egész városrész egy hatalmas, szorongó
páciensekkel zsúfolt, orvosi várószobára emlékeztette Brettet.
A házba lépve Brett egy pillanatra megállt a levélszekrény előtt. Az egyiken
a saját nevét is sikerült felfedeznie. Ezalatt azonban valaki őt is felfedezte.
— Csak nem B. Alexander? — kérdezte egy női hang a háta mögött.
Brett megfordult és egy aranyszőke szépséggel találta szemben magát. A
lányon teniszcipő, egy sort és egy Rolling Stones trikó feszült.
— De igen.
— A barátai csak B-nek szólítják?
— B, mint Brett. Na és magát?
— Patty.
— Örülök, hogy megismertem Patty. Szintén itt lakik?
— Igen. A harmadik emeleten, 312-es lakás.
— Ezt tekinthetem meghívásnak is?
— Akár. Mi lenne, ha ma este felugrana egy pohárra megismerkedésünk
örömére, aztán felmehetünk a teraszra is, ejtőzni egy kicsit.
— Nem hangzik rosszul. Attól tartok, elfogadom a meghívást.
— Akkor kilenc tájban.
— Pontosan.
Patty mosolyogva megfordult és a lifthez sétált. Brett bolondult a barnára
lesült formás női lábakért, Pattyé pedig ilyen volt. Ráadásul a gazdájuk
láthatóan a velük való járás módját is értette.
A délután hátralévő részét Brett egy közeli könyvtárban töltötte. Kikereste
a helyi lapokban a Wilshire kerületben történt bűnügyekről szóló cikkeket és
fénymásolatokat készített róluk magának. Ezután hazament és egy sebtében
elfogyasztott ebéd után nekilátott, hogy áttanulmányozza őket. A kép fokoza­
tosan kezdett összeállni. Körülbelül hat hónappal korábban két bandatagot
letartóztattak jogtalan behatolásért, illetve betörésért és az egyik helyi lakos
tanúvallomása alapján lecsukták őket. Az egyik tizennyolc, a másik tizenhat
éves volt, egyébként testvérek. A idősebbikre példa statuálás végett súlyosabb
büntetést, többéves börtönt szabtak ki, míg a másik megúszta néhány hónapos
javítóintézeti fenyítéssel. A tanú az egyik helyi nyugdíjas klub, a Közrend
felügyelők klubjának vezetője volt és bátor fellépését a környékbeliek úgy
értékelték, mint olyan példamutató cselekedetet, amely a közösség békéjét és
nyugalmát volt hivatott biztosítani.
Amikor a fiatalabb testvér kikerült az intézetből, az egész bandát rászaba­
dították a tanura. Később pedig a Közrend felügyelők klubjának többi tagjára
is. Eleinte csak módszeresen zaklatták őket. Elvették a pénztárcájukat, fellök-
dösték őket az utcán, amikor hazafelé tartottak valahonnan, kirángatták ke­
zükből a teli bevásárló szatyraikat, betörték ablakaikat és hasonló. De komo­
lyabb sérülés nem történt.
Ezután egy szép napon megerőszakolták az egykori tanú feleségét. Senki
sem tett feljelentést. Sokféle feltevés született, hogy miért nem, de egy valami
biztosnak látszott, a tanút különböző fenyegetésekkel megfélemlítették. Egy
helyi lap, a tanú egyik közeli barátjára, mint forrásra hivatkozva azt írta; a banda
tagjai azzal fenyegették meg a férfit, hogy ha kinyitja a száját, addig nem
szállnak le a feleségéről, amíg mindegyik emberük végig nem ment rajta. Ha
néhányat le is tartóztatnak, újak foglalják majd el a helyüket. így aztán ettől a
megfellebbezhetetlen fenyegetéstől megrémülve a tanú elköltözött. Csak a
barátai tudták, hová.
A sikeren felbuzdulva a banda egyre súlyosabb bűntényekre vetemedett.
Több férfit alaposan helybenhagytak, idős nőket erőszakoltak meg. S kivétel
nélkül minden esetben azzal a fenyegetéssel búcsúztak áldozataiktól, hogy ha
feljelentést tesznek, megölik őket.
A legmegdöbbentőbb eset azonban, ami Brett figyelmét felkeltette, mind­
össze néhány nappal korábban történt. Jessie Archert, egy hetven éves
öregasszonyt, megerőszakoltak. A történteket az idős nő olyan mértékben
megalázónak érezte magára nézve, hogy a halálos fenyegetéssel dacolva,
elment a rendőrségre. Mi több, még az ezután elrendelt széleskörű razzia
során is segítségére volt a rendőröknek, hogy elkapják a tetteseket. A nevét
felkapták az emberek, és rövidesen ugyanolyan népszerűségre tett szert, mint
annakidején az első tanú, aki időközben elköltözött.
Mindössze néhány nappal ezelőtt korán reggel az egyik buszmegállóban,
az idős hölgyet egyszerűen felgyújtották. Valaki leöntötte benzinnel, rádobott
egy égő gyufát és elfutott. Mindez másodpercek alatt történt. És ha voltak is
szemtanúi az esetnek, ez számukra is figyelmeztetés volt. A rendőrség tisztá­
ban volt vele, hogy ki követte el a bűntényt, de egy porszemnyi bizonyíték nem
sok, annyit sem tudtak összeszedni. A szokásos eset. Mélységes megértésük­
ről biztosították az embereket, fel voltak háborodva, hogy a kerületükben
ilyesmi előfordulhatott, de tanuk és bizonyítékok híján teljesen tehetetlenek
voltak.
De még ha a bűnösöket el is kapnák, rövid időn belül újra szabadlábra
kerülnének, egyre dühödtebben vadászva azokra, akik börtönbe juttatták őket.
A fiatalkorú bandatagok pedig még hamarabb kiszabadulnak. így hát nem
meglepő, hogy az emberek jobbnak látták, ha nem hívják fel magukra a
figyelmet. Hátha így sikerül megúszniuk.
Ezek után Brett arra az elhatározásra jutott, hogy az egyetlen megoldás az
egész banda felszámolása, egyszer s mindenkorra. Hogy miféle eszközökkel,
az ebben az esetben másodlagos kérdés.
XII. fejezet

Brett levetkőzött, úszónadrágot húzott, egy fürdőköpenyt terített a vállára

és az ajtón kilépve a 312-es lakás felé indult.
Patty már várta. Ugyanazt a trikót viselte, mint délután, de a sort helyett
bikini alsó volt rajta.
— Már azt hittem, elfelejtett.
— Kiváló lábmemóriám van — válaszolta Brett.
— Az a gyanúm, hogy ezt bóknak szánta. Jöjjön beljebb, ne kéresse magát.
Ugye, megkínálhatom egy itallal?
Brett belépett a nappaliba, leült a kanapéra, és kért egy sört.
— Isten hozta a házunkban — mondta a lány Brettre emelve poharát,
amelyet előzőleg egy vöröses színű itallal töltött meg.
— Kösz. Ilyen kedves szomszédok társaságában biztos vagyok benne, hogy
jól fogom érezni magam.
— Los Angelesből jöttéi?
— Nem egészen. Közép-Nyugatról. A cégem helyezett ide. Mérnök vagyok
egy gumigyártó cégnél.
— Hmm. Érdekes lehet — mondta a lány udvariasan.
— Nem igazán. Na és te?
— Ó, én itt születtem. Ezt ma már nem sokan mondhatják el magukról
errefelé. Nekem elhiheted. Én már nem tudnék máshol megszokni. A bűnözés
és a szmog ellenére ragaszkodom Los Angeleshez. Mindenáron.
— Na, és te mivel foglalkozol?
— Ápolónő vagyok.
— Aha, egy emberbarát.
— így is lehet mondani.
— Mesélj valamit erről a házról. Tudni szeretném, hová kerültem.
— Hát, elég vegyes társaság lakja, az egyszer biztos. Először is egy csomó
idős ember. Tudod, az a fajta, akiket a pénzes fiacskájuk támogat. A másodi­
kon lakik egy pasas, aki a Funky Púnk technikusa. Néha koncert után az egész
bandát felhozza a lakására és ott zenélnek.
— Képzelem, hogy a szomszédok mennyire örülhetnek neki.
— Hát nem mondom, hogy valami tapintatos eljárás... — késő este egy
egész banda rázendít egy bérházban... De engem egyáltalán nem izgat, sőt,
én szeretem a zenéjüket. Te hogy vagy ezzel?
— Én is szeretem a zenét, de nem minden fajtát.
— Például mit szeretsz?
— Inkább a dzsesszt, Keith Jarrett, Dawid Sanborn, vagy mondjuk Steely
Dán.
 — óriási. Őket és is imádom. Van is egy pár albumom tőlük. Legalább van
már valami közös bennünk.
— Nekem is az az érzésem.
— Tudod, amikor kivettem ezt a lakást, még nem tudtam, hogy egy háború
kellős közepébe csöppenek — terelte a beszélgetést Brett a szám ára megfe­
lelő irányba.
— Nehogy azt hidd, hogy én tudtam. Úgy értem, nemrég még fogalmam
sem volt róla, mi folyik itt. Fél éve ez a környék még olyan nyugis volt. Na
persze, kivéve a második emeletet. Akár Clevelandban lettél volna. Semmi
erőszak, vagy ilyesmi. Aztán egyszercsak kirobbant ez a cirkusz. Nem semmi,
ami mostanában az utcákon folyik. Szerencsére a fiatalokat békén hagyják.
— Téged is békén hagynak?
— Én fiatal vagyok.
— Na igen, de emellett meglehetősen csinos is.
A lány kissé elpirult, majd így szólt:
— Kösz. Ez jói esett Brett. — Aztán zavartan elnevette magát. — Nem
megyünk fel a medencéhez?
— Miért ne?
Fellifteztek a tetőteraszra, ahol a város, mint egy kivilágított óriási kará­
csonyfa fogadta őket. A kis medence mellett mindössze két műanyag kerti szék
volt foglalt, a medencében pedig nem volt senki. Patty elcsavart egy gomüot
a lift mellett és a víz pezsegni kezdett.
— Isteni — mondta Brett, amint a medencébe ereszkedett. A víz körülbelül
negyvenkét fokos volt.
— Én is imádom. Esténként feljövök egy itallal és az egész napi feszültséget
egyszerűen kiáztatom magamból a vízben. Mikor kimászom innen, mintha
testileg-lelkileg újjászülettem volna.
A medencében ülve Brett éppen a La Brea és Wilshire sarokra látott, ahol
egy-egy jelzőlámpa váltogatta zöld és piros fényét monoton egyhangúsággal.
A liftből ekkor egy idősebb férfi lépett ki. Brett körülbelül 53-58 évesnek
saccolta. A férfi körbesétált a teraszon, mindenkire ráköszönt. Végül a meden­
céhez lépett, lehajolt és Pattyt is üdvözölte.
— Ő Brett Alexander, az új bérlő — mondta Patty a férfinek Brettre mutatva.
— Ő pedig Sid White — fordult újra Bretthez. — Mindnyájunk őrzőangyala itt
a házban.
— Ö rvendek— üdvözölte a férfi Brettet. izmos jobbját, melyen egy hadihajó
tetovált képe díszelgett, nyújtva felé.
— Én is... Haditengerészet? — kérdezte a férfitől a tetoválás felé bökve a
fejével.
— Úgy van. Csendes-óceán. Második világháború. Hát akkor, remélem
hamarosan találkozunk Brett— búcsúzott a férfi és már indult is vissza a liíthez.
 — Tudod, el sem tudom képzelni, hogy sokan mihez kezdenének ebben a
házban Síd nélkül — folytatta Patty. Olyan mindnyájunk papája itt a házban,
a lányokra gondolok, no és persze az özvegyek gyámolítója is.
■■ — Miért? Mit csinál? Valami gondnok féle?
— Nem. Már nyugdíjas. Ő és egy barátja a rendőrségtől, aki szintén
nyugdíjas, önvédelmi tanfolyamot tartanak a lakóknak minden kedd este.
Ingyen. Bár egy-egy jó ebéddel, vacsorával mindenki igyekszik viszonozni.
Nem hiszem, hogy Sídnek egyáltalán kellene főznie magára. De ez így fair!
Sokaknak már a puszta ittléte is elég ahhoz, hogy biztonságban tudják
magukat. Sőt, bármi probléma van valahol a házban, az emberek inkább
Sídhez fordulnak, mint Mr. Sanfordhoz, a gondnokhoz. Na, persze, az meg
egy olyan pipogya fráter. Egyébként is csak akkor látjuk, amikor a lakbért kell
leszurkolni.
— Nekem egész szimpatikus fickónak tűnt — jegyezte meg Brett, kortyolva
egyet a söréből.
— Nem azt mondom, kedves pofa, csak olyan tutyi-mutyi. Ugyanúgy be van
ijedve attól, ami odakint folyik, mint akármelyik környékbeli nyugdíjas nénike.
— Mit gondolsz, meddig tart még ez a cirkusz? Úgy gondolom, ezzel a
bandával?
— Gőzöm sincs! De elég kilátástalannak tűnik az egész. Nem úgy néz ki,
mintha egyhamar abba akarnák hagyni. Szerintem egyszerűen örömüket lelik
abban, hogy rettegésben tarthatnak másokat. Talán nincs elég sikerélményük
otthon, vagy egyáltalán az életükben. S csak így tudnak valamiféle elismerés­
hez jutni.
— Talán. Mindenesetre nemigen tudok ilyen brutális alakokkal igazán
együttérezni. Különösen azok után nem, hogy közelről láttam áldásos tevé­
kenységük egyik gyümölcsét.
— Csak nem? Már neked is van egy sztorid?
— Azt azért nem mondanám — felelte Brett, lehajtva a maradék sörét.
Egy percre kínos csend állt be közöttük, majd Brett újra megszólalt;
— Kezdem úgy érezni magam, mint egy főtt rák.
— Azt hiszem, nekem is elég volt ennyi. Volna kedved meginni még egy
pohárral odalent?
— Ami azt illeti elég nehéz napom volt. Tudod az új környezet. Minden
ismeretlen... Ráadásul holnap korán kell kelnem. Talán majd máskor. Mit
szólnál például a holnap estéhez? Nálam.
Az időközben eltűnt mosoly újra visszatért Patty arcára.
— Oké.
— Valami vacsorát is kotyvasztok majd.
— Szó se lehet róla. Nem szeretném, ha...
 — Túl van tárgyalva. Tudok, sőt imádok főzni. M agam ra pedig nem éri meg.
Tehát holnap, mondjuk hétkor.
— Akkor ez is túl van tárgyalva.
Brett lekísérte Pattyt a lakásáig, majd felment a sajátjába és felöltözött. A
következő útja a földszinti nyilvántartóba vezetett, ahol kikereste Sid White
lakásának a számát.
— Hello, Sid — köszöntötte Brett a nyugdíjas tengerészt, amint az ajtó kinyílt
előtte.
White udvarias mosollyal fogadta.
— Brett, a névmemóriám még sohasem hagyott cserben. Erre komolyan
büszke vagyok. — Beljebb tessékelte Brettet és becsukta az ajtót. — Tudja,
amikor az embert bemutatják valakinek, többnyire csak magára figyel, hogy jó
benyomást keltsen a másikban. Ezért van az, hogy jóformán meg sem halljuk
a másik nevét, amikor bemutatkozik. Lehet, hogy ez csak az én rögeszmém,
de én hiszek benne, hogy így van. Parancsoljon, foglaljon helyet.
Brett a kínálásnak engedelmeskedve leült a díványra.
— Úgy láttam odafönt sört ivott. Gondolom lecsúszik még egy. Be van hűtve.
— Nem rossz ötlet, de egyedül nem esne jól.
— Amiatt ne aggódjon.
Sid ezzel kihalászott két doboz sört a hűtőből, felnyitotta őket és az egyiket
átnyújtotta Brettnek.
— Isten hozott itt nálunk, a CIoverdalen.
A két férfi, egymásra köszöntve söreiket, nagyot húzott a dobozokból.
Brett rögtön megértette, hogy miért érzi magát Patty olyan biztonságban
Síddel egy házban. Még jóformán semmit sem tudott vendéglátójáról, éles
ösztöneivel azonban, melyek még sohasem vezették félre, azonnal feismerte
benne a férfit. Sid az a fajta, lehetetlent nem ismerő, régi vágású, kemény fickó
volt, akit nemigen puhítottak el az évek, nem adta meg magát a kornak. Ő még
tudta mi az, felelősséget érezni a szomszédok, a másik ember iránt. Ha húsz
ilyen fickó összeállna kerületenként, gondolta Brett, a parkolóhelyekért való
civakodáson kívül nemigen akadna más gond az utcákon.
— Na, és miben állhatok a rendelkezésedre?
— Kösz. Egyelőre semmi gondom a beilleszkedéssel. Hanem Patty említet­
te, hogy kedd esténként önvédelmi tanfolyamot tartasz a házban. H a nincs
ellene kifogásod, bekukkantanék egy foglalkozásra. Nem mondanál valami
közelebbit a dologról?
— Semmi különös. Egy haverommal okítgatjuk a házbelieket a karate
alapjaira. Értesz valamit az önvédelmi sportokhoz?
— Vettem már egy-két órát itt-ott, de tulajdonképpen nincs mit dicsekednem
vele — válaszolta Brett rezzenéstelen arccal. — Akkor beugranék valamelyik
kedd este, ha éppen nincs más dolgom.
 — Bármikor. Hétkor szoktuk kezdeni. Ha egy kicsit formába akarod hozni
magad, vagy esetleg hiányosságaid vannak az alapokban, azt hiszem, tudunk
segíteni. De ahogy elnézlek, jó karban vagy. A környék tele van nálad sokkal
könnyebb célpontokkal, úgyhogy aggodalomra azt hiszem semmi okod.
— Azért nem árt, ha az ember fel van készülve...
— Ez biztos. Egyébként, mivel foglalkozol?
— Mérnök vagyok egy gumikészítő cégnél. l\/lost helyeztek ide Indianából.
A klímával semmi bajom, de nemigen találom a helyem egyelőre. Jóformán
senkit nem ismerek itt, Patty volt az első, akivel összefutottam.
— Ne is mondd, az a lány... — nevette el magát Sid. — Belevaló kis macska!
Charley angyalai összegyúrva egyetlen cukorfalattá. Mondhatom, mindene a
helyén van.
— Az már egyszer szentigaz! Azt mondja, hogy ápolónő valahol — mondta
Brett ártatlan képpel, holott pontosan tudta, hogyan fogadja majd White
naivitásának e kétségtelen tanujelét.
White elnevette magát.
— Haha, nem is lenne rossz. Rögtön befeküdnék hozzá. Tudod, hogy mit
szokott Patty ápolgatni?
— Sejtem. De engem nem zavar.
— Miért, azt hiszed engem igen? Frászt. Egy csókolni való cukorfalat, úgy,
ahogy van. Különben sem mondanék róla semmi rosszat a háta mögött. És
másnak sem ajánlom, mert aki megpróbálná, az rövid úton szembetalálkozna
az öklömmel. Annyit mondhatok. Igen, egy belevaló kis prosti. Szeretem az
olyan embereket, akik jól végzik a munkájukat és szeretik is, amit csinálnak.
És az ördögbe is, kevesen vannak, akik nála jobban értik a szakmát.
Sid nevetve megcsóválta a fejét és nagyot húzott a söréből.
— Érdekei a kislány?
— Semmi komoly, csak éppen összefutottunk. Kedves teremtés. Elég jó
emberismerő vagyok, és azt hiszem, benne egy igazi barátra találhatnék.
— Ahogy mondod. Néhány éve ismerem már Pattyt és mondhatom neked,
ha valaki szarba keveredik, ő az első, aki ott van, hogy segítsen. És nemcsak
dumával. A legtöbb embernek ilyenkor csak a szája jár. Felajánlanak minden­
félét, amiről tudják, hogy úgysem vennéd semmi hasznát. Patty nem ilyen. Ha
ő egyszer a barátod, és valamivel a segítségedre lehet, holtbiztosra veheted,
hogy meg is kapod tőle.
Erre az utolsó megjegyzésre a két férfi cinkosan összenevetett, önkéntele­
nül is arra gondolva, hogy milyen „baráti" szolgáltatást vennének a legszíve­
sebben Pattytől.
— Úgy vettem észre, elég vegyes társaság gyűlt össze ebben a házban.
 — Kétségtelen. Kész kollekció a különböző generációkból. Körülbelül hat­
van százalék nyugdíjas. Vagy akörül. Aztán itt van Patty és még egy pár
hasonló korú dolgozó lány. Aztán van egy beatzenekarunk is. A másodikon.
— Igen. Patty már beszélt róluk.
— Ja! Neki fekszik ez a stílus, sajnos én nem így vagyok vele. Country,
western, az más, az jöhet. Minden mennyiségben. Na meg, van jónéhány
egyedülálló pasas is, olyanok mint te. Szóval csoda tarka egy társaság.
— És persze Mr. Sanford.
— Na persze. Egyébként magunk között csak Tekeri úrnak hívjuk. Az igazat
megvallva, látott már jobb napokat is. Valamikor a filmszakmában dolgozott,
legalábbis ő ezt állítja. Nekem úgy mondta valaki, hogy kellékes volt, vagy
ilyesmi. S néha kapott egy kisebb statiszta szerepet. De ez lényegtelen.
Ötvenöt körül van most. kicsit langyos pasas, ha nem bánod, hogy ilyen
nőiesen fogalmazok. Nincs vele semmi baj, de a lakók nemigen számíthatnak
rá. H a valami zűr van, előbb keresnek meg engem. Akármi legyen is az.
Úgyhogy, bármi van, csak szólj. Oké?
— Kösz. Te Sid, figyelj csak! Mi ez a cirkusz itt a környéken?
— Jó kérdés. Annyit máris mondhatok, hogy rohadt ügy. Ez a banda úgy
ráijesztett a környékbeliekre, hogy nem győzik mosni az alsóneműjüket. No,
nem mintha kárhoztatni akarnám őket. Nem csoda azok után, amik itt történtek.
De gondolom az ismertebb esetekről már te is hallottál.
— És a tettesek?
— Mindössze annyit lehet tudni róluk, hogy Rangers banda néven emlegetik
őket.
— A lapokban már olvastam róluk egyet s mást, de ezt a nevet ott sem
említették.
— Van egy haverom, szerkesztő a helyi lapnál. Na, ne a Los Angeles
Times-ra, vagy valami ilyen flancos lapra gondolj. Egy kis példányszámú
hetilap. Szóval ő sok mindent tud erről az ügyről, nekem elhiheted. Kapcsolat­
ban áll a zsarukkal, akikre az egész tartozik és olyasmiket is leadnak neki,
amiről még a sajtónak sem nagyon szabad tudnia. Érted, hogy mire gondolok?
— Nem is rossz egy ilyen ismeretség. Érdekes pasas lehet — mondta Brett
színlelt közönnyel két korty sör között.
— Azt meghiszem! Ráadásul klassz srác is! Együtt szolgáltunk, ő meg én.
Lassan negyven éves a barátság. És hogy tud inni, úristen! Persze újságíró.
Szóval érthető. Az alkohol náluk szakmai ártalom. Legalábbis ő ezt mondja.
— Én is megpróbálkoztam az írással, még az egyetemen, az egyetemi
lapnak dolgoztam egy-két évig. Azon gondolkodom, hogy nem is lenne rossz
beugrani hozzá és megnézni, mi folyik egy ilyen nagyvárosi lapszerkesztőség­
ben.
 — Na, ez nem éppen egy nagyvárosi lap, ha már itt tartunk. Egy szerény kis
helyi hetilap. Ilyesmiből vagy egy milliót is találhatsz otthon Indianában. De
mondok neked valamit. Te nem úgy nézel ki, mint aki megvetne egy derekas
ivászatot.
— Ebből a tárgyból azt hiszem nem vágnának meg az újságíró vizsgán.
— Hát akkor ezt meg is beszéltük. A haverom Ollie Neal, ez a becsületes
neve. Minden kedden felugrik hozzám a karate klub után. Vagyis legközelebb
holnapután. Ilyenkor megcélzunk egy remek kis helyet itt Wilshíreben, néhány
utcával odébb, és tűz! Ha úgy gondolod, hogy van kedved csatlakozni...
— Örömmel. Kösz.
— Ott aztán kitárgyalhatjátok Ollieval az újságírás tudományát. Ollie nagy
dumás. Egy óvatlan kérdés a sajtóval kapcsolatban és a végén úgy kell
lelőnöd.
— Jól hangzik! — mondta Brett majd lehajtva maradék sörét, felállt. — Kösz
az italt és a beszélgetést, igazán örülök, hogy találkoztunk.
A két férfi búcsúzóul barátságosan kezet szorított, majd Sid is felállt és az
ajtóhoz kísérte Brettet.
— Akkor kedden este találkozunk.
— Jó éjt — búcsúzott Brett és kilépett a folyosóra.
Brett elhatározta, hogy kicsit körülnéz az éjszakában, körülszimatol a
terepen, hogy legalább valami képet kapjon a háborús színtérről. Felment a
lakásba és átöltözött. Fekete nadrágot és zakót vett fel, a zsebébe pedig egy
fekete sapkát gyűrt. Sose lehet tudni...
Érthető módon az utcák majdnem teljesen kihaltak voltak. Bekukkantott a
fánkos boltba, hátha újdonsült ismerősét még ott találja, és valóban most is a
reggeli hölgy állt a pultnál.
— Szép jó estét! — köszönt Brett, amint belépett. — Még mindig talpon?
— Majd hétköznap éjszakánként kipótolom. Egy fánk cukormázzal és egy
kávé! Jól mondom?
— Látom a memóriája kitűnő!
— Három évig voltam a városi mozgófánkosoknál — mosolyodott el a nő.
— Tényleg a városiaknál? Azt hittem legalábbis az országot járta!
— Taktikai megfontolások, tudja!
A nő, miután felszolgálta Brettnek a fánkot és a kávét, visszament a pult
mögé, hogy újabb friss fánkokat helyezzen el a melegítő lámpák alatti tálcákon.
— Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Brett.
— Molly. Mindenki így szólít. Bár nem az eredeti nevem, de azt mondják, jól
áll. No és, kezd már lassan megszokni itt nálunk? Reggel még elég gyámol­
talannak tűnt.
— Hát, vakon még nem találnék el bárhová, de már kezdek megmelegedni.
Hanem, hová lettek innen az emberek? Mintha egy szellemvárosban járna az
 (
ember, mikor kilép az utcára. Valaliogy nem így képzeltem el magamnak Los
Angelest.
— Na látja, éppen erről beszéltem ma reggel magának. Az emberek félnek.
Mindenki fél.
— Érdekes. Pedig bejártam az egész környéket, de nem láttam senkit. Még
gyanús alakokat sem.
— Nem csoda. Tudja, itt mindenki óvatos. Egyszerre csak megint kitört a
tévé-kór az embereken. Én már csak tudom. Fele annyi nyavalyás fánkot nem
tudok eladni, mint korábban éjjelente.
Egy darabig még elcsevegtek, majd Brett, felhajtva maradék kávéját,
elköszönt. Ismét nekivágott az éjszakának.
Az utcák valóban elhagyatottak voltak. A fánkos bolton kívül csupán egy
éjjel-nappal nyitvatartó benzinkút mutatott valami életjelet a környéken. Brett
titkon abban reménykedett, hogy a vagányok egyike felfigyel rá és esetleg
megtámadja. De tudta, hogy ennek nem sok a valószínűsége. Hogy is-mondta
White, a környék tele van nála könnyebb célpontokkal.
Brett éppen visszafordult a CIoverdale Avenue-ra, amikor meghallotta a
szirénázást.
Ösztönösen a hang irányába fordult, és elkezdett rohanni visszafelé a sugár
úton. Amint a Wilshire sarkára ért két villogó járőrkocsit pillantott meg éppen
a fánkos bolt előtt. „Az istenit!” — kiáltotta fennhangon és ismét futva elindult
az üzlet felé. Körülbelül ötven méterre a járőrkocsitól abbahagyta a futást és
sétálva ment tovább. Ismerte az amerikai rendőröket és nem akart futva
érkezni egy frissen elkövetett bűnügy színhelyére. Jobb esetben is csak a
kérdéseket szaporítaná. De ha éppen egy idegesebb rendőr veszi észre
először, akinek hamarabb jár a keze, mint a nyelve, akkor...
A CB-rádió fülsértő recsegése darabokra szaggatta az éjszaka dermedt
csendjét. A pánik hangjai voltak ezek. A járőrkocsik rádióit nem születésnapi
jókívánságok közvetítésére rendszeresítették. Brett a helyszínre érve, elve­
gyült az ekkor már tíz-tizenöt főt számláló tömegben, amely a szomszédos
házak éberebb lakóiból verődött össze. Azokból, akik a lakásokból látták, vagy
hallották a rendőrautók érkezését. Úgy látszik, az emberek nagyobb hajlandó­
ságot mutattak a kimozdulásra, ha az utcán a rendőrség is meggyőző létszám­
mal képviseltette magát. Ilyenkor valahol mélyen, a félelem alá temetve, talán
a másik iránt érzett aggodalom is megmozdult bennük.
Brett azonban komolyan aggódott. Mollyért. Bár nem volt közeli barát, mégis
olyan embernek ismerte meg, akinek van esélye a túlélésre. Ezért szerette
Mollyt. És most, tessék!
Kicsit előrébb furakodott, annyira, hogy benézhessen az üzletbe. Ekkor
meglátta Mollyt. Az arcát egy kabáttal takarták le, fehér ruhája cafatokban
lógott a testén. Egy hatalmas vértócsában feküdt.
 Brett önkéntelenüi is elfordult a szám ára már ismerős látványtól. A Japán­
ban eltöltött kilenc év alatt arra is felkészítette magát, hogy a halált, még a
brutális halált is, függetleníteni tudja mindattól, ami a családjával történt. Bár
ez maradéktalanul soha nem sikerült, annyiban mégis hasznos volt, hogy nem
került teljesen a rettenetes látvány hatása alá. Megtanult különbséget tenni.
Bármekkora is legyen a hasonlóság a két gyilkosság között, nincs két teljesen
egyforma eset. És mégis...
Súlyos léptekkel nekivágott, hogy hazafelé induljon. M egérkezve töltött
magának a behűtött Absolut-ból. Feltett egy John Klemmer albumot, majd
leroskadt a heverőre, és úgy ahogy volt, cipó'stöl végigfeküdt rajta.
Tanuk, persze, megint nem lesznek. Egy lélek sem járt a környéken. Talán
ő volt az egyetlen ember, aki az utcán tartózkodott a gyilkosokon kívül. „A
gazemberek! Nyilván ott lapultak a közelben arra várva, hogy ő elmenjen!” —
dühöngött magában Brett. — „Talán, ha nem... Á, ennek semmi értelme" —
intette le magát végül.
Brett már az első este a vihar sűrűjébe tévedt. De legalább most már tudta,
mivel áll szemben. Eddig majdnem minden úgy történt, ahogy eltervezte
korábban, A tervek és a valóság azonban soha nem eshetnek teljesen egybe.
Brett nyugovóra tért, de még sokáig hánykolódott álmatlanul az ágyon.
Mikor végre elaludt, nőkről, halálról és fulladásról álmodott. A víz azonban,
amiben álmában fuldokolt, nem víz volt. A saját könnyei voltak. Pár perccel hét
óra előtt ébredt, és első mozdulatával a rádiót kereste. A helyi adón éppen a
hétórás hírek kezdődtek. A fő tém a érthető módon Molly halála volt. A rendőr­
ség, mint mindig, most sem talált semmi használható nyomot. A bemondó
felolvasott egy ilyenkor szokásos rövid életrajzot, és azzal zárta a tájékoztatót,
hogy Mollynak mindössze egyetlen élő hozzátartozója ismert, a lánya, aki
jelenleg Fresno-ban él.
Brett mixelt magának egy ébresztő italt, ami vitamin kivonatokból, búzacsí­
rából, lecitinből és friss gyümölcsből állt.
Leginkább az nyugtalanította, hogy még mindig nem volt pontos terve a
teendőkről. Egyelőre csupán az alkalom kínálta lehetőségekben bízott. A
puszta véletlenben. Fogalma sem volt róla, hogyan fogjon hozzá. A dolog
pedig kezd véresen komolyra fordulni. Molly halálában, azon kívül, hogy
kedvelte az asszonyt, az volt a legzavaróbb, hogy nem igazán illett a képbe.
Nem egy reszketeg, magatehetetlen öregasszony volt. A környék zsúfolásig
volt könnyebb prédákkal. Mégis őt szemelték ki maguknak. Ez már nem a
korábbi alamuszi, kis stílű banda volt...
XIII. fejezet

— Már nem is emlékszem, hogy mikor ettem olyan vacsorát, amit egy férfi
főzött, külön nekem — mondta Patty, amint Brett elé tett egy tál spagettit
kagylószósszal leöptve.
— Hogy ízlik?
— Isteni — bólogatott Patty elégedett mosollyal. — És ezt az egészet te
magad csináltad?
— A kagylócsináláshoz még nem értek, de a többit igen I — válaszolta Brett
tréfálkozva.
■— Hogy lehet, hogy egy ilyen pasas mint te, nem nős?
— Jó kérdés!
— Még sohasem adtad be a derekadat?
“ Brett rövid habozás után a kegyes hazugság bizsergető érzésétől hajtva,
így válaszolt:
— Nem, még soha! Azt hiszem, agglegénynek születtem.
— Vagy csak egyszerűen nem találtál olyan nőt magadnak, aki lefőzne a
főzésben? — dobta vissza a labdát Patty.
— Meglehet — mondta megadóan Brett és leült. Mindkettőjüknek töltött,
majd Pattyre emelve borospoharát, így szólt:— A CIoverdale apartman biro­
dalom szépségkirálynőjére!
Patty zavarát leplezve, gyorsan a szájához emelte poharát.
— Mikor kezdődik a következő műszakod?
— Tudod, elég rugalmas munkaidőben dolgozom, nagyjából akkor, amikor
én akarom. Ez nagy előnye a munkámnak. Szabadon gazdálkodhatok az
időmmel, így legalább függetlennek érzem magam.
— Akkor, ez a világ legklasszabb állása. Szépen keresel és még csak nem
is kell kilenctől ötig dolgoznod érte.
Pattynek már száján volt a válasz, de aztán meggondolta magát és mélyen
Brett szemébe nézve csak ennyit mondott.
— Te aztán nem játszod meg magad'
— Kösz.
— Úgy értem, ami a szíveden, az a szádon.
— Kösz — mondta ismét Brett, arra várva, hogy a lány végre a tárgyra térjen.
— Ezek szerint nem is érzed magad becsapva? Igaz? — komolyodott el
Patty.
— Egyáltalán nem!
— Mégis meghívtál magadhoz ma estére.
— Term észetesen.
— De hát miért?
 — Miért ne?
— Hát persze! Miért is ne? — mosolyodott el újra a lány. Ivott egy kortyot,
mielőtt újra megszólalt.
— Ugye, nem vagy homokos?
— Nem — válaszolt Brett mosolyogva. — Szerintem nagyon vonzó lány
vagy. És nagyon remélem, hogy a végén az ágyban kötünk ki. Isteni lenne!
— Ez aztán egyenes beszéd!
— Gondolom meglepődtél, hogy nem hajtottam rád rögtön teljes gőzzel...
— Azon tényleg, amikor tegnap este meghívtalak és visszautasítottad. Ilyen
nem túl gyakran fordul elő velem.
— Azt elhiszem. Na, és hogy ízlik a spagetti? — váltott témát Brett.
— Óriási. De tényleg.
Az este hátralévő részében az ilyenkor szokásos témákról beszélgettek. A
gyerekkorukról, kedvenc időtöltéseikről, Los Angelesről, különösen, ami a
város árnyékos oldalait illeti, vágyaikról, terveikről.
— Kérdezhetek valamit? — váltott ismét témát Brett.
— Miért ne? Gondolom, ha nem akarok, nem muszáj rá válaszolnom.
— Persze hogy nem. Szóval feltételezem, hogy a foglalkozásodból adódóan
sok mindent hallasz az utcán.
— Mire gondolsz?
— Hát, hogy mi történik mostanában odakint? Te olyasmiket is hallasz itt-ott,
ami még a rendőrök fülébe sem igen jut el.
Patty arcáról egycsapásra eltűnt a mosoly.
— Miért érdekelhet ez egy mérnököt, aki egy gumigyártó cégnek dolgozik?
— Biztosíthatlak, hogy nem vagyok álcázott detektív, ha erre gondolsz —
felelte gyorsan Brett érezve, hogy kérdéseivel bizalmatlanságot ébresztett a
lányban.
— Az én szakmámban nem kell hozzá sok. hogy meg tudjam állapítani,
kicsoda is egy pasas valójában. Veled kapcsolatban nincsenek rossz érzése­
im, de le merném fogadni, hogy valamit eltitkolsz előttem.
— Remélem, azt nem feltételezed rólam, hogy ártani akarok neked?
— Nem. Azt nem.
— Akkor azt hiszem, többet nem is kell mondanom.
— Lehet hogy nem, de lehet hogy igen.
— Tehát vannak értesüléseid odakintről?
— Ide figyelj — komorodott el ismét Patty, — a kommunikáció odakint
kölcsönös, ez pedig felelősséggel jár. Van amikor egyszerűen tudnom kell róla,
hogy mi készül. Ilyenkor engem is beavatnak. Ha én ezt tovább adom,
illetéktelen füleknek, abból jó nem származik. A pasasok könnyen bepörögnek.
Némelyikük veszedelmesen be tud pörögni...
Brett jobbnak látta, ha ezt a szálat egyelőre nem feszíti tovább.
 — Tudod, csak arra a szerencsétlen fánkosnőre, Mollyra gondolok, ami
tegnap este történt vele.
— Az tényleg rohadt egy dolog volt. Mollyt mindenki szerette. Senki sem
érti, miért csinálták.
— Hallgass ide Patty! Nekem nemcsak az érthetetlen, hanem az egész
disznóság, ami itt folyik. Nemcsak Molly halála, hanem az egész rohadt, úgy
ahogy van.
— Remélem, nem akarod eljátszani az igazság bajnokát!
— Ezt most miért mondod?
— Ide hallgass! Nekem semmi közöm ezekhez a fickókhoz, még csak nem
is a haverjaim. De annyira ismerem őket, hogy tudjam, egy ilyen pasast mint
te, egyszerűen eltaposnak, mit egy katicabogarat. Ezek nem emberek, Brett.
Az újságok sok mindent megírtak már róluk, de hogy milyenek valójában, arról
fogalma sincs az embereknek. Felejtsd el őket! A rendőrség előbb, vagy utóbb
úgyis kézrekeríti őket.
— Na, és te biztonságban érzed magad tőlük?
— Csak annyira, mint bárki más. Mindössze annyi a különbség, hogy a te
szavaiddal, én ismerős vagyok odakint. Akadnak pártfogóim itt is, ott is. És ami
még ennél is fontosabb, tudok vigyázni magamra. Lehet, hogy nem lep meg
amit mondok, de én már tizenhét éves koromban megtanultam, hogy az
ösztöneimre hallgassak. Ennek köszönhetem, hogy fennmaradtam valahogy.
Messziről megérzem a bajt. Olyan biztonsággal, mint egy rakás szart pár
lépésre előttem a fűben. Veled kapcsolatban pedig semmi ilyet nem érzek.
Legalábbis magamra nézve nem.
— Akkor minden rendben — mondta Brett elégedetten nyugtázva magában
a kedvező fordulatot. A lehetőség ismét megcsillant előtte, de ha most erőltet­
né, a lány esetleg komolyan gyanút fogna... Tanácsosabbnak vélte pihentetni
egy kicsit a dolgot.
— Valami desszertet?
— Nem is tudtam, hogy ráadást is csináltál — mondta Patty láthatóan
felvidulva.
— Még nem csináltam. Arra gondoltam, hogy azt majd inkább kettesben...
A reggeli hírekben nem esett szó újabb bűncselekményről a Wilshire
kerületben, Mollyt pedig egy, a Herold Examiner-ben leközölt szerkesztői
levéltől eltekintve, mintha már az újságok is elfelejtették volna.
A nap eseménytelenül telt Brett számára, csupán annyi történt, hogy a
telefont beszerelték a lakásába.
Brett érdeklődéssel figyelte White önvédelmi foglalkozását. White és egy
rendőr barátja olyan alapmozdulatokra oktatták a lakókat, amelyeket Brett
annakidején nyolc éves korában tanult. Brett számára az itt látottak ma már
olyan természetesek voltak, akár a lélegzés. Japánban a szűkebb értelemben
vett belső nindzsakörön belül — a „beavatottak” körében — köztudomású volt,
hogy Brett elutazásakor egyike volt a világ első öt legmagasabban képzett
nindzsa harcosának. Ez annyit jelentett, hogy Brett körülbelül százszor vesze­
delmesebbnek számított, mint a legnagyobb tudású amerikai karatemester.
White látta, amint Brett belépett a terembe, és megpróbált mögé lopózni,
hogy egy váratlan fogást bemutasson rajta. De még mielőtt a kezei mozgásba
lendültek volna, Brett ösztönösen megérezve a „veszélyt”, villámgyorsan
megpördült. Egyik kezével az idősebb férfi jobb csuklóját ragadta meg, a
másikkal pedig ugyanakkor olyan iszonyatos erejű csapást mért Whitera, hogy
ha nem állítja meg, a kezét a céltól mindössze néhány milliméterre, Sid már
sohasem tudja meg hogy mi is történt vele. Reflexek kérdése az egész.
Brett elmosolyodott és megpróbálta elütni a dolgot.
— Hogy az ördögbe?..
— Hallottam, hogy mögém lopakodsz.
— De hát, honnan?.. Hiszen én...
— Semmiség az egész. Láttam, hogy eltűnsz a képből, és kitaláltam, hogy
valami ilyesmiben sántikálsz.
— N a és a csuklózár?
— Reflexek. Mondtam neked, hogy vettem néhány órát valamikor.
— A nyavalyát! Ez nem...
Egy hang szakította félbe őket. White barátja, Jerry Clark, a Los Angeles-i
városi rendőrség volt tisztje emelte fel a hangját, hogy újabb instrukciókat
adjon.
— Figyelem, hölgyeim és uraim! Kérem figyeljenek, most fejezzék be a
gyakorlatot és szakadjanak párokra. A gyakorlással folytatjuk.
A tanítványok engedelmeskedtek, White pedig izgatottan félrevonta Brettet
a terem egyik sarkába, mialatt Clark a húsz fős, főként idős emberekből álló
csoporttal nekiállt a gyakorlatoknak.
— Ide figyelj, pajtás! Igazán nem akarok kíváncsiskodni, ez soha nem volt
szokásom, és ma sem jellemző rám, hogy beleüssem az orrom mások
dolgába. De azt nem árt, ha tudod, hogy engem nem olyan könnyű átverni,
mint ahogy gondolod!
— Nem értelek! — játszotta Brett továbbra is az ártatlant.
— Egy közönséges fogás is más dolog, meg az is, amit te itt az előbb
bemutattál. Egy önvédelmi alapmozdulatot bármelyik karate-iskolában meg
lehet tanulni. Amit te csináltál, ahhoz nem elég egy heti két órás tanfolyam,
vagy a katonasági kiképzés. Csak egyvalamit szeretnék tudni.
Brett keményen White szemébe nézett,minthagondolatait akarná kifürkész­
ni.
— És pedig?
— Van rá valami okom, hogy tartsak tőled?
 — Nincs. Hacsak történetesen nem tartozol azok közé, akik felelősek az
utcán történtekért.
— Akkor jó. Most már kezdek megnyugodni.
— De...
— De micsoda?
— De erről ennyit és nem többet. Ahogy mondom. Nem többet. Sem
haveroknak, sem újságíróknak, sem ex-zsaruknak, sem szeretőknek, senki­
nek! Világos?
— Világos. Egyébként sem tudnám bizonyítani.
— Nekem nagyon sokat ártanál vele, és ezáltal másoknak is.
— Isten őrizz, hogy ártsak neked pajtás! A pokolba is! Lehet, hogy azoknak
a szegény ördögöknek te vagy az utolsó reménysége! És ha bármiben a
segítségedre lehetek...
— Az újságíró haveroddal megbeszélt találkozó még áll? Igaz?
— Vele és Jerryvel — mondta White, fejével Jerry Clark irányba bökve, aki
éppen egy idősödő hölgynek mutatta be, hogyan kell térddel lágyékon rúgni a
támadóját, a megfelelő pillanatot kihasználva.
— Most már csak egy valamit nem értek. Miért fecsérli egy ilyen fickó, mint
te, ilyen jelentéktelen dolgokra az idejét, mint például ez itt.
— Semmi kérdés, Sid. Hidd el, hogy jobb lesz így mindkettőnknek. Ami pedig
az ilyen jelentéktelen dolgokat illeti, mint ez itt, nos, én körülbelül húsz embert
látok, akiknek pillanatnyilag ez a legfontosabb dolog a világon, amit itt és most
csinálnak. Azok odakint még senkitől sem kaptak választ. Lehet, hogy ez a
válasz éppen innen fog elhangzani.
Brett a foglalkozás javarészét csupán kívülállóként figyelte, később White
makacs uszolására csatlakozott a két oktatóhoz, s bemutatott a csoportnak
egy pár egyszerű fogást, mint például, hogyan lehet a támadó ujjainak bizo­
nyos pontjaira nyomással fájdalmat okozni. A hangsúly, a könnyen hozzáfér­
hető, nyomásérzékeny pontokon volt, melyek a gyengébb fél szám ára is
biztosítanak támadási lehetőséget a védekezés során.
Brettet kifejezetten jóleső érzés töltötte el, hogy a maga módján mások
segítségére lehet. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ez a segítség egy
tényleges támadás során nem sokat ér majd. Több oklaól sem. Először is a
gyakorlatok egy tökéletesen rizikó és félelem mentes légkörben folytak. Ezzel
szemben, mikor valakit megtámadnak, különösen első alkalommal, a legdo­
minánsabb érzés éppen a félelem. Legalábbis kezdetben. Másodszor a tám a­
dók általáb an összeh aso n líth atatlan u l erő sebb ek idős áldozataiknál.
Ezenkívül a legtöbb támadó valamilyen fegyvert hord magánál. Márpedig
szembeszállni valakivel, akinél kés, vagy lőfegyver van, és még bánni is tud
vele, végzetes lehet.
 Ennek ellenére nem volt teljesen haszontalan, amit csináltak. A foglalkozá­
sok után az emberek sokkal nagyobb önbizalommal távoztak, mint ahogy
érkezésükkor beléptek. Úgy érezték, valamit tettek azért, hogy biztonságban
lehessenek. Ez az egyetlen tényleges haszna annak, hogy Itt vannak.
_ Brett esetében, persze, a gyakorlatok során is egészen más volt a helyzet.
Rengeteg próbát kellett kiállnia, mielőtt teljes értékű, kész nindzsa vált belőle.
Számos esetben, magasan képzett fegyveres harcosok támadtak rá, egyszer­
re többen és neki meg kellett tudni védenie magát. Egy átlagos otthonba
belépve, ahol a közönséges szemlélő szám ára látszólag egyetlen használható
fegyver sincs, Brett legkevesebb húsz olyan tárgyat tud találni, amely az ő
kezében végzetes fegyverré válhat. És akkor még nem is szóltunk az ujjairól,
kezeiről, karjairól, lábairól, melyekkel koponyákat tud szétrepeszteni, szemgo­
lyókat kitolni, szíveket kiszakítani, egyetlen mozdulattal kiherélni az ellenfelet,
csontokat törni, és létfontosságú szerveket megbénítani. Aztán ott vannak még
az ezeknél is nagyobb fokú tudást igénylő ezoterikus módszerek. Például
megérinteni valakit az alkarjának egy bizonyos pontján, rendszerint anélkül,
hogy a z illető egyáltalán észrevenné, úgy, hogy néhány óra, vagy bizonyos
esetekben néhány nap múlva meghaljon. Ezt Brett az akupunktúrás gyógyítás
tudományának elsajátításakor tanulta meg, a megfelelő módszerek fordítottjá­
nak alkalmazásával. De még sok minden mást is tudott. Ráadásul, a megle­
petés keltés előnye is mindig az ő oldalán volt. Még ha először az ellenfele is
lepte meg Érettet, tudta, hogy a következő pillanatban milyen végzetes választ
ad majd.
Brett tíz évvel korábban az önvédelmi harci művészetek kiváló értőjeként
hagyta el az Egyesült Államokat. Most azonban már a mesterek mestere volt.
Tudása olyan szintet képviselt, ami más mesterek számára csupán elméletben
létezett. De még így sem ő volt az egyetlen. Voltak még rajta kívül néhányan,
nem több, mint öt harcos, akik szellemileg és technikailag egyaránt fel tudták
venni vele a versenyt. En-ől pedig Brett soha nem feledkezett meg.
— Szóval, Brett, Sidtől hallom, hogy maga a CIoverdale új lakója — mondta
Jerry Clark.
— Úgy van. A cégem helyezett ide Indiánéból. Bár, ahogy hallom, nem
éppen a legjobbkor.
— Hogy-hogy? — kérdezte most Ollie Neal.
— Ezekre az utcai támadásokra gondolok. Elég nyomasztó ügy. Éppen
akkor ismerkedtem meg azzal a nővel, mielőtt meggyilkolták. Tudják, tegnap
éjjel. Egész pontosan alig fér órával a gyilkosság előtt jártam nála az üzletben.
— Rohadt egy ügy, moridhatom. Piszkosul rohadt egy ügy — mondta
fejcsóválva Clark.
A pincér megjelent az asztalnál három sörrel és egy Absolut-vodkával a
tálcáján.
 — Ha megengeditek, az első kör az enyém — mondta Brett a pénztárcájáért
nyúlva.
White azonban lefogta a karját, így szólt:
— Kizárt dolog pajtás! Ez az avatásod! Újoncok az első éjszaka nem
fizetnek! A jövő héten bőven lesz rá alkalmad, hogy pótold!
— Ez nálunk szabály! — vette át a szót Neal, és koccintásra emelte a
poharát. — Isten hozott nálunk Los Angelesben!
Mindnyájan koccintottak és az első poharat Brett egészségére ürítették.
— Lenne kifogása az ellen, ha kérdeznék egyet s mást, Mr. Neal? — fordult
Brett új ismerőséhez.
— Szólíts csak Ollynak.
— Kösz. Olly. Szóval nem vagyok valami nagy szakértő az újságírás terén,
de egy keveset azért konyítok hozzá. Igaz, hogy sokkal több információhoz
juttok hozzá, mint amennyit ki lehet nyomtatnotok?
— Mire akarsz ezzel kilyukadni?
— Arra gondolok, hogy sokszor kerültök olyan információk birtokába, a
zsaruk, vagy egy-egy rejtélyes informátor révén, amelyekről joggal feltételezi­
tek, hogy igazak. De mivel nincs elfogadható bizonyíték, kénytelenek vagytok
addig visszatartani, amíg azt meg nem szerzltek hozzá.
— így igaz. Na, és mire vagy kívácsi? Hogy ki Kennedy igazi gyilkosa? —
kérdezte enyhe gúnnyal Neal.
— Kösz. Azt már tudom — válaszolt Brett hasonló hangsúllyal. — Engem
igazából ez a banda érdekel. Tudom például, hogy nektek nincs jogotok a
fiatalkorú bűnözők nevét leközölni az újságban. De ez még nem jelenti azt,
hogy a zsaruk, és néhány újságíró ne tudná őket. Ez az egész gengszter-ban­
da ügy napról-napra rosszabb lesz.
— Ebben teljesen igazad van. De gondolom te is olvasod a lapokat és nézed
a tévét. Nyilván tisztában vagy vele, hol a baj. Az egész lakosság retteg tőlük.
Senki nem hajlandó tanúskodni ellenük és ez tökéletesen érthető. Még ha
sikerülne is egyet-kettőt elítélni közülük, nem kapnának sokat. Szabadulásuk
után pedig azonnal megindítanák a vadászatot azok után, akik a sittre jutatták
őket.
— És a rendőrség? H a a járőrök számát megnövelnék az utcákon, ha
aktívabban jelen lennének, az talán visszatartaná a gengsztereket.
— Ez nem ilyen egyszerű — vette át a szót Jerry Clark. — A rendőrségnek
nincs annyi embere, hogy kézben tudja tartani az utcát. H a pedig átcsoporto­
sításokkal mégis megszállnak egy területet, mint például tették azt Walleyben
nem is olyan régen, vagy éppen ebben a kerületben néhány hete, a gengsz­
terek egyszerűen felszívódnak és nem történik semmi. Az a baj, hogy minden
utcát egyszerre nem tud megszállni a rendőrség. Nem e z az egyetlen háborús
zóna ebben a városban. A rendőrségnek pedig egyszerűen nincs elég embere.
 — Mondok én nektek valamit — kapcsolódott be White is fojtott hangon,
hogy a közelben íjiők ne hallják, amit mond. — Csak egyszer kapjam el az
egyiket szólóban az utcán, éjjel I Azt hiszem el venném a kedvét a verekedéstől
örökre!
— Csakhogy itt is van egy bökkenő, Sid! — vette át ismét a szót Neal,
kortyolva egyet a söréből. — Soha nem fogod egyiküket sem elkapni, egyedijl
az utcán. Attól, hogy ilyen vadállatok, még nem szükségszerűen seggfejek is!
— Akkor is azt mondom, hogy egy rendszeres, saját szakállunkra végzett
járőrözés, legalábbis a közvetlen környékünkön, segíthetne valamit a dolgon.
Nem azt mondom, hogy ez a megoldás, de mégis több a semminél.
— Visszatérve az eredeti kérdésemhez, Olly — fordult Brett ismét Nealhez,
— tudja a rendőrség, hogy kik ezek az alakok vagy sem?
— Abból, amit én hallottam róluk, ez pedig van hogy sok, van hogy kevés,
az derül ki, hogy ők maguk Wilshire Rangers névre hallgatnak. A fészkük pedig
Crenshawban van, ami Wilshirenek a déli határ kerülete. A banda feje két igazi
nehéz fiú, mindketten voltak már rács mögött. A tagság körülbelül fele részben
fekete, harminc százalékuk egyéb sötétbőrű, főleg olaszok, a többi fehér.
— Valójában egy tökéletesen szervezett, olajozottan működő gépezet. A két
nagyfőnök Poppá Williams, egy nagy darab néger fickó, olyan karokkal, mint
egy gorilla, és Angelo Bandini, egy kemény fiú, a keleti partvidékről.
— Mindketten a harmincas éveik vége felé járnak. Hivatalosan a szó
meglehetősen tág értelmében a Wilshire Rangers egy jótékonysági célból
létrehozott vallásos egyesület, mely elsősorban az árva gyermekeket hivatott
felkarolni. Szegénykonyhák, nyári táborok, és hasonlók finanszírozásával.
Sajnos, ezt a mézesmadzagot, már jónéhány politikus is bekapta.
— Na és mi köze van mindennek a nyugdíjas öregek állandó zaklatásához?
— kérdezte Brett leplezetlen csodálkozással.
— Nos, mindez távolról sem olyan megmagyarázhatatlan, mint amilyennek
a sajtó beállítja. Az egész dolog úgy hat hónappal ezelőtt kezdődött, erről
nyilván te is olvastál. Két bandatag bíróság elé állításával. Az elítélt fickók nem
mások, mint Williams öccsei. Az egyik fiatalkorú volt, így olcsón megúszta. A
másik még mindig hűvösön van, és még ott is marad pár évig. Legalábbis az
ítélethozatalkor a bíró így vélte. Manapság azonban soha nem lehet tudni...
Szóval Williams az első tárgyalást követően elküldte az egyik fő emberét a
tanúhoz, Ira Moskowitzhoz, hogy rábeszélje: mindenkinek hasznosabb lenne,
ha a következő tárgyaláson módosítaná a vallomását. Azt kellett volna mon­
dania az esküdteknek, hogy nem tudja kétséget kizárólag azonosítani az illetőt,
aki betört a házába. Moskowitz azonban, mint a helyi közrend felügyelők
klubjának az elnöke, rendíthetetlen maradt. Az utolsó tárgyalás előtti este
maga Williams tett látogatást a klubban, ahol éppen Moskowitz elnökölt és
megpróbálta világosabban tudtukra adni, hogy mit akar. Moskowitz azonban
itt is állta a sarat, és gyakorlatilag az egész klub egy emberként mögé állt.
Olyannyira, hogy Williamsot egyszerűen „lenégercsavargózták", és felszólítot­
ták, hogy tisztuljon a környékről.
— Ez persze nem volt éppen a legokosabb dolog a részükről. Nem sokkal
a két Williams-tivér bebörtönzését követően, Mrs. Moskow/itzot megerőszakol­
ták és további hasonló látogatásokkal fenyegették meg a házaspárt. Mosko-
witz erre érthető módon fogta magát és elköltözött. Ezután pedig kezdetét vette
az incidens-sorozat, ami még ma is folyik a kerületben. Ma már nincs egy
épelméjű ember sem a környéken, akinek eszébe jutna, hogy tanúskodjon
Williams, vagy akármelyik bandatag ellen.
— Folytasd! — mondta Brett a vodkájáért nyúlva.
— Tehát, a felszínen, mint mondtam, egy gyermekpártoló, jótékonysági
egyesület. Az ehhez szükséges pénzt, autómosók, és ehhez hasonló kisvál­
lalkozások működtetésével teremtik elő, valójában azonban a tő pénzforrásuk
a kábítószer és a prostitúció. Sajnos, ez a sok nyilvánosság inkább az ő
malmukra hajtja a vizet. S bár névszerint sehol sem említik őket, a versenytár­
saik az utcán mindig tudják, hogy kiről van szó. Nekik nem kell programfüzet,
hogy tudják, mi következik.
— Ugyanakkor ravaszak, mint egy falka róka. Ha például ki akarnak készí­
teni valakit, vagy valami olyan munka akad, amiért, ha elkapják a „megbízottat",
komoly árat kell fizetni, 50-60-70 éves mókusokra bízzák. így a kecske is
jóllakik és a káposzta is megmarad. Egyszóval, dörzsölt fickók.
— És a zsaruk? Nem tehetnek úgy, mintha semmit sem látnának, tudnának
az egészről — mondta Brett némi értetlenkedéssel.
— Nézd — felelte Clark — a jelenlegi törvények önmagukban is jócskán
megkötik a rendőrség kezét. Ehhez jön még a tömegkommunikációs eszközök
állandó nyavalygása a rendőrök brutalitásáról, ami szintén egy csomó fegyvert
kivett a kezükből. Nem elég, hogy ezek az átkozottak létszámfölényben
vannak velük szemben, de még a törvények, az érvényes fennálló jogrendszer
is jószerével őket támogatja. Szégyen és gyalázat! Sose gondoltam volna,
hogy ide jutunk egyszer. Szar az egész! — fejezte be Clark keserű ábrázattal
és kezelésbe vette a korsóját.
— Mekkora valójában Bandini és Williams hatalma? — kérdezte Brett.
— Kiváló kapcsolataik vannak, ha erre gondolsz.
— Úgy értem, mit történne a bandával Bandini és Williams nélkül?
— Egy biztos. Jó néhány politikus és nem kevesebb zsaru életét meg-
könnyítné, ha eltűnnének a képből.
— A bandával mi történne?
— Felszívódnának!
— Miért vagy ebben olyan biztos?
 — M aga a banda — már a közkatonák, hogy ezzel a hasonlattal éljek —
már évek óta létezik. És nyilván utánuk is létezni fog. De a lényeg Williams és
Bandini. Ők írják az utca forgatókönyvét. Kiváló szervezők, elsőosztályú
vezetők, értenek a kuncsaftok felhajtásához, és az üzlethez. Egy rakás szer­
vezetlen, szétszórt söpredékből olajozottan működő hadsereget kovácsoltak.
A tekintélyük főként abban a képben rejlik, melyet a banda tagjaiban kialakí­
tottak magukról. Félistenként tisztelik őket. Azt csinálnak, amit ők akarnak,
amikor akarják és az ellenszegülésnek még a gondolata sem merül fel senki­
ben. A szolgalelkekre természetesen ez órási benyomást tesz és tíjzön-vizen
át követik a seregek urait. Pillanatnyilag Williams és Bandini a seregek urai,
és ezt a tisztséget nem lehet elvitatni tőlük. Ezért nem lehet lekapcsolni őket.
— Ezek szerint, ha jól értelek, ha valaki mégis lekapcsolná Williamsot és
Bandinit, az egyenlő lenne a győzelemmel?
— Pontosan! Csakhogy ott van az a., ha, és feltehetően ott is marad! Annál
sokkal okosabbak, semhogy akár egy százalék esélyt hagyjanak arra, hogy
velük történhessen valami. Minden törvénybe ütköző akciót másokkal végez­
tetnek, ők pedig láthatatlanul a kulisszák mögé húzódva irányítanak, éppúgy,
mint a maffiában. Az pedig, hogy valaki csak úgy besétáljon hozzájuk és
megpróbálja kinyírni valamelyiküket, egyszerűen képtelenség. Az Egyesült
Államok elnökét könnyebb feladat lenne eltenni láb alól...
— Mollyt miért kellett megölniük?
— Molly tagja volt a közrend felügyelők klubjának.
— Ráadásul, isten nyugosztalja — tette hozzá White, — kicsit többet beszélt
a kelleténél.
— Ezt hogy érted?
— Hát, például úgy, hogy válogatás nélkül mindenkinek kiteregette a véle­
ményét a bandáról. Hogy ezek egytől-egyig szemét gazemberek, akiket össze
kéne fogdosni és lepuffantani, mint a kutyákat. Túlságosan felhívta magára a
figyelmet. Soha nem tudhatod előre, hogy mikor, és kinek szólsz rosszat.
— Ez így van! — erősítette meg White szavait Neal is.
— Nem minden bandatag fekete, és nem mindegyikük fejhallgatóval meg
„Wilshire Rangers” feliratú trikóban jár,
— N a és, hogyan toboroznak új tagokat?
— Egy biztos. Nem osztogatnak jelentkezési lapokat, amire te is bármikor
feliratkozhatnál — válaszolta Neal, mielőtt végképp kiürítette volna poharát.
— Ők keresik fel a kiválasztottakat — magyarázta Clark. — Valamilyen
módon így vagy úgy felhívod magadra a figyelmüket és akkor rövidesen
megkeresnek egy ajánlattal, hogy csatlakozz hozzájuk.
— Feltételezem ezek az ajánlatok nem kínálják a választási lehetőségek
széles skáláját?
 — Eltaláltad. A lehetőségek meglehetősen korlátozottak. A feltételek pedig
egyértelműek.
— Egy leendő tagot — vette át a szót ismét Neal, — többnyire egy régebbi
bandatag, vagy egy bandatag közeli ismerőse szokott ajánlani.
— És mégis mit gondolsz, meddig fog tartani ez az egész itt a környéken?
— Jó kérdés — mondta Clark. — Ez az, amit senki sem tud. Ennek a mostani
erőszak-hullámnak feltehetőleg Terrence, Poppá Williams egyik öccse az
értelmi szerzője és irányítója. Olyan egyszemélyes bosszúhadjárat-féle, ami
ellen Poppá Williamsnek láthatóan semmi kifogása. Náluk senkinek sem sérti
az érdekeit, a környék megfélemlítésével pedig még jó szolgálatot is tesz nekik.
Az sem kizárt, hogy üzleti megfontolások is vannak a dolog mögött. Ha tudniillik
az idősebb emberek elköltöznek a környékről, és a jelek máris erre utalnak,
nyilván fiatalok jönnek a helyükre. Ez egy csinos kis környék, ahol minden
megvan, ami a potenciális kábítószerfelvevő piac kiszélesítéséhez kell. A
kerület harminc alatti lakossága az elmúlt hat hónap alatt tíz százalékról tizenöt
százalékra emelkedett. Ez az egyébként elég lassú folyamat, a történtek
hatására, jelentősen felgyorsult.
— Mindebben azonban semmi új nincsen — mondta White nagyot sóhajtva.
— Az a nagy büdös igazság, hogy ugyanott tartunk, mint az elején. Egy helyen
topogunk és gőzünk sincs róla, hogyan és merre lépjünk.
— Ahogy mondod — bólogatott Clark kifejezéstelen tekintettel.
— így van! — csatlakozott Neal is White véleményéhez.
— Talán mégsem egészen — mondta Brett egészen halkan. Neal és Clark
nem is vették észre, hogy megszólalt. White azonban igen, és a hang felé
fordulva, Brett szemébe nézett. Amikor a tekintetük találkozott, egy pillanatra
végigfutott a hátán a hideg. És most először az elmúlt hónapok során White
úgy érezte, talán mégis van remény.
XV. fejezet

Brett és Sid elindultak hazafelé. White, Brett korábbi kérésére való tekintet­
tel, nem kérdezősködött. Mindenáron segíteni akart Brettnek, ehhez pedig az
kellett, hogy barátja bízzon benne. Majd ő kérdez, ha tudni akar valamit.
— Rendes fickók — szólalt meg Brett, amint befordultak a Wilshire bulvár
tjgyik elhagyatott mellékutcájába.
— A legklasszabb srácok, akiket ismerek. Egyébként, ahogy észrevettem,
te is tetszettél nekik.
— Sid.
— Igen?
— Hadd kérdezzek valamit, feltételes alapon.
— Ki vele! - mondta White, majd előhalászott egy doboz cigarettát a
zsebéből és rágyújtott. Éppen a teljes sötétségbe burkolózott Woolworth
áruház előtt haladtak el.
— Mit tennél, ha valamelyik ismerősöd azzal fordulna hozzád, hogy csatla­
kozni akar a Wilshire Rangers bandához. Mit tanácsolnál neki? Hol kezdje?
— Hát azt, hogy ebben nem tudok neked, úgy értem a barátomnak segíteni.
Egyébként gőzöm sincs róla, komolyan.
— Oké. De azt csak tudod, hogy merre van a főhadiszállásuk? Arra gondo­
lok, hogy esetleg érdemes lenne a környéken körülszimatolni.
— Nem tudom Brett. Személy szerint erről az a véleményem, hogy egy kicsit
túl veszélyes. Persze, nem mindenkinek egyformán — helyesbített egy gunyo-
ros mosoly kíséretében.
— Innen hogy lehet odajutni?
White megállt és a La Brea irányába fordult.
— Elmész a La Breaig és ott jobbra fordulsz, azaz délre. Onnan egyenesen
tovább mész a Folsom Streetig, ez egy széles keresztutca, nem lehet elté­
veszteni. Az egyik sarkán egy hamburger-bár, a másikon egy „Bottomless”
nevű mulató van. Az a tanyájuk.
— Kösz, Sid.
— Nincs kedved beugrani hozzám egy búcsúpohárra? — kérdezte White,
amint beléptek a bérház kapuján.
— Kösz, most inkább nem. Még nem fekszem le. Azt hiszem, egy kicsit
körülnézek az éjszakában.
— Gondolom egy topless show-val megfűszerezve, ha már arra jársz.
A lépcsőházban a két férfi összefutott Pattyvel, aki éppen kifelé igyekezett.
Lezser vörös ruhájában és fehér magassarkú cipőjében még szexibb volt, mint
máskor. A közeledő férfiakat olyan pillantással mérte végig, amitől az erősebb
nem képviselői egyik pillanatról a másikra elgyöngülnek.
 — Csak nem hazafelé? Az éjszaka még csak most kezdődik.
— De nem nekem! — mondta White megjátszott fáradsággal, abban a
tipikus modorban, amelyet az idősödő férfiak vesznek fel, amikor egy náluk
jóval fiatalabb partnerrel beszélgetnek.
— Na, és te? — fordult a lány Éretthez. «
— Fárasztó napom lesz holnap. Jó mulatást! — vágta el Brett udvariasan a
beszélgetés további fonalát. Dolga volt, és az mindennél fontosabb volt a
számára.
— Hát akkor visszlát! — búcsúzott a szőke szépség és elindult a kijárat felé.
White elismerő dörmögés kíséretében követte tekintetével a lány lépteit
mindaddig, amíg a liftajtó be nem csukódott előttük.
Brettnek nem volt pontos terve a továbbiakat illetően, így abban sem volt
egészen biztos, hogy mi lenne a legalkalmasabb öltözék a „látogatáshoz”.
Végül egy divatos farmer, póló, sportzakó és egy pár fehér dzsessz-cipő
mellett döntött. A cipő egy eredeti és meglehetősen feltűnő darab volt, amit
Brett egy dzsessz-táncos barátjának a tanácsára vett. Barátja egekig magasz­
talta a puha anyaga és jól szabott, kényelmes fazonja miatt. Brett kipróbálta
és azóta mindig kéznél tartott egy párat. Nem is áll rosszul — állapította meg,
miután belebújt.
Brett, White utasításait követve, a La Brea után jobbra fordult és elment a
Folsom Streetig, majd felderítette a környéket. Az utcákon éjszakai „csúcs”
volt. Autókba bekönyöklő, a megkötendő üzlet részleteit tárgyaló prostituáltak
jócskán felhasított miniszoknyában, semmit sem rejtve véka alá a kínált áruból,
Cadillacekben trónoló vagy a különböző mulatókból ki-bejárkáló cowboy kala­
pos stricik, feketék, fehérek, olaszok vegyesen. A nagy nyüzsgésben senki
sem figyelt fel Brettre, amikor leparkolt a Brass Ball közelében és betért a
mulatóba, hogy lehajtson egy italt és közelebbről is szemügyre vegye a
kirakatban reklámozott „Live Nude Giris” show szereplőit.
Rendelt egy sört, letelepedett egy asztalhoz a színpad közelében, ahol
éppen a Nagy Alexandra mutatta be pingponglabdákkal fűszerezett produkci­
óját.
Ezzel egyidejűleg feszült figyelemmel próbálta kiszűrni a hangzavarból a
körülötte folyó beszélgetések hangfoszlányait, hátha sikerül megtudnia vala­
mit a Rangers-ekről.
Már körülbelül fél órája ücsörgött így, a sörét szopogatva, anélkül, hogy
bármi érdemlegeset hallott volna. Ekkor a zene elhallgatott, Alexandra össze­
szedegette a pingponglabdáit és az asztaloknál folyó beszélgetés is felélén­
kült. Valaki a szomszédos asztalnál Bandini nevét említette.
— Bandini azt ígérte, hogy a jövő héten rendezzük a dolgot — mondta egy
fehér fickó a vele szemben ülő feketének.
— Az nem semmi, öregem! Az már komoly! Akár mérget is vehetsz rá.
 — Meglátjuk! Meglátjuk! Bandini már vert át engem. Meglátjuk! — bólogatott
a fehér, majd lehajtotta maradék sörét.
Brett képzeletben sorra vett minden lehetséges variációt. Hogyan is láthatna
munkához? A legegyszerűbb lenne verekedést produkálni, kikészíteni egy
nehéz fiút, és észrevétetni magát. Brett azonban tudta, hogy akik igazán
fontosak számára, nem bársonyszéken jutottak oda, ahol vannak. Williams és
Bandini agyafúrt, sok mindent megtapasztalt fickók voltak, akiket nem lehet
könnyen kelepcébe csalni.
Az effajta magamutogató hősködést jobb meghagyni Clint Eastwood úrnak,
egy nindzsához méltatlan lenne.
1Esetleg megpróbálkozhatna a kábítószerkereskedő szerepével, vagy kiad­
hatná magát egyszerű kuncsaftnak, aki valamilyen különleges szex-csem egé­
re áhítozik.
Majd meglátjuk. M a éjszaka még korai lenne bármibe is belevágni, határo­
zott végül Brett. Nem árt egy kicsit alaposabban körül tapogatózni. Rendelt
még egy sört, hátradőlt a széken, mintha csak a műsor következő felvonására
várna, és megpróbálta még jobban nyitvatartani a fülét.
— Bandini? Ide? M a este? A szentségit! — mondta az egyik fekete alak egy
másik közeli asztalnál.
— Pontosan ez az ábra, pajtás! — kontrázott egy fehér fickó.
— M aga a nagyfőnök! No, persze! Nagy hantás vagy te, hallod-e! Aztán mi
a túrónak jönne ide ma este? Mi? Hapsikám!
— Üzlet. Megbeszélni valónk van. Kettőnknek.
— Neked? A nagyfőnökkel? Na, ne röhögtesd ki magad kiskomám.
— Na, idehallgass! Nekem tök mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem, a lényeg
az, hogy jön. Mégpedig nemsokára. Majd elhiszed, ha besétál, ott az ajtón.
— Mikor besétál az ajtón? Ja! Akkor tényleg elhiszem!
— Oké. Fogadjunk!
— Benne vagyok. Hogy a francba ne volnék! Egy tízesem van rá, hogy
hazudsz! — mondta a fekete előhúzva a tárcáját és kitett egy tíz dollárost az
asztalra. A másik gúnyos mosoly kíséretében szintén kiterítette a maga részét.
Ekkor a következő táncosnő lépett a színpadra, akit a konferanszié Bo
Drake néven mutatott be, s aki a „d” és „r" hangokat kissé idegenszerűen, némi
akcentussal összemosta. Bo első ránézésre, gyönggyel átfont hajával, nem
látszott többnek tíz egynéhány évesnél. A látszat már korántsem volt annyira
megtévesztő, amikor nekilátott a vetkőzésnek. Ezzel együtt kétségtelenül
messze volt még a nagykorúságtól, jóllehet meglátszott rajta, hogy az élet
árnyékos oldalán szerzett tapasztalatokban bátran versenyre kelhetne bárm e­
lyik huszonöt éves sorstársával.
Produkciója nem kavarta fel túlságosan a kedélyeket. Amikor a zene leállt,
a két pasas, a fehér és a fekete, még mindig a fogadásnál tartott.
 Egyszer csak a fehér felkapta a fejét és diadalmasan megszólalt.
— Nem megmondtam? Ugrott a tízesed, pupák! — Társa ekkor szintén a
bejárat felé fordult, ahol éppen egy férfi lépett a mulatóba.
— Ez tényleg Bandini! Nyertéi! — ismerte el a fekete. — Én vadbarom!
Angelo Bandini egy csupa izom, sötétbőrű olasz volt, jellegzetesen latinos
orral. Az öltözéke kék színű sportzakóból, lezseren szabott bézsszínű nadrág­
ból, ugyanilyen színű elegáns vászoncipőből és egy rövidnyakú Pierre Carden
ingből állt. Jobb kezén, mellyel akár egy Pittsburg Steeler hátvédből is simán
ki lehetne szorítani a szuszt, gondolta Brett, egy ormótlan gyűrű díszelgett. Két
oldalról egy-egy néger testőr kísérte, egyenként akkorák, hogy egy garázsajtón
is csak oldalazva fértek volna be.
Az ajtótól néhány lépésre Bandini megállt, míg az egyik testőr felment az
emeletre. Két perc múlva visszatért, súgott valamit Bandini fülébe, majd a trió
elindult a lépcsőn felfelé.
Amint az olasz két testőrével elsétált Brett asztala előtt, a fehér fickó, aki
korábban a „nagyfőnökkel” való találkozójáról beszélt, megpróbált mondani
valamit Bandiniek, de az oda sem pillantva folytatta az útját.
Pár perccel azután, hogy az olasz felment, a pasas felállt, elindult az
emeletre, és eltűnt ugyanabban a szobában, amelyben korábban Bandini.
Brett észrevette, hogy a szoba ajtajától egy-két lépésre van egy telefon a
galérián. Hirtelen eszébe jutott, hogy fel kell hívnia valakit. Felállt, felsétált a
telefonhoz és tárcsázni kezdett. A saját számát tárcsázta. Miután senki sem
válaszolt, Brett párbeszédbe kezdett a csöngetéssel a másik oldalon. Várta,
hogy kinyíljon az ajtó.
Körülbelül öt perc múlva ki is nyílt, de csak egy pillanatra. Bandini egy
kanapén üldögélt, szemben a „fogadós” fehér fickóval. Ez utóbbi heves kar­
mozdulatokkal magyarázott valamit, Bandini pedig hűvös nyugalommal hall­
gatta. Brett azonban mást is látott, mielőtt az ajtó becsukódott volna előtte. Két
gyönyörű női lábat, és egy vörös ruhát. Brett már látta ezeket a lábakat,
ugyanezzel a ruhával párosítva. Még pedig nem is olyan régen Siddel, a
CIoverdale-í bérház előcsarnokában.
XV. fejezet

Nem sokkal ezután Brett elhagyta a Brass Ballt. Nem mintha valami határo­
zott terv született volna a fejében, de legalább szert tett némi terepismeretre,
ami később hasznára lehet.
Nem túloztak, amikor Bandinit leírták nekem, — gondolta — igazi agyafúrt
gazember.
Brett mindössze egy valamire nem számolt korábban, ez pedig Patty
szerepe az egészben. Ráadásul Bandini társaságában. Mostantól nagyon
óvatosnak keli lenni Pattyvel, ha meg akar tudni tőle valamit. A lánynak
egyelőre fogalma sem volt Brett kilétéről és terveiről és Brett úgy vélte, jobb
is, ha egy darabig még így marad.
Reggel arra ébredt, hogy valaki hangosan és kitartóan kopog az ajtaján.
Csak házbeli lehet, gondolta még félálomban, különben a kapucsengőnek
kellett volna előbb szólnia.
M agára kapta köntösét, és a vastag, aranyszínű plüsszőnyegen nesztelen
léptekkel kiment a hálószobából az ajtóhoz. A kukucskálón kilesve Sid White-
ot pillantotta meg. Arca aggodalomról és ideges nyugtalanságól árulkodott.
Brett kioldotta a két biztonsági zárat, majd ajtót nyitott.
— Mi baj van Sid?
— Hála az égnek! De örülök, hogy épségben látlak!
— Gyere beljebb és mesélj! Mi történt?
Brett betessékelte felzaklatott szomszédját a lakásba és gyorsan készített
egy kávét kettejüknek.
— Fogd, azt hiszem ez most rád fér!
— Brett el sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy épségben látlak.
— Nem értem, miről beszélsz?
— Ezek szerint még nem hallottad?
— Hallottam? Mit?
— A legfrissebb sajtószenzációt. Az éjjel egy fehér pasas, akit a zsaruk
valami karatebajnokként emlegetnek, csúnyán kikészíttette magát a Rangers-
szekkel. Csak azért nem nyírták ki a szerencsétlent, mert a seggfejek éppen
vicces kedvükben voltak. Terrence Williams, tudod. Poppá kisebbik öccse,
feljelentést tett a pasas ellen, támadási kísérlet címén.
— Na és, ki ez a karatebajnok?
— A rádióban erről elég szűkszavúan nyilatkoztak. Amint értesültem az
esetről, azonnal felhívtam Olíiet, mert azt hittem, rólad van szó. Leadta, amit
tudott, de a név sem sokat segített, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem az
igazi nevedet használod. Az is kiderült, hogy a zsaruk szerint a pasas a
felgyújtott öregasszony unokája. Érthető módon kikészült attól, ami a nagyany­
jával történt, és hozzánk hasonlóan nem tudta megemészteni, hogy a tettesek
röhögve megúszták a dolgot. Ezért úgy gondolta, hogy saját kezébe veszi az
ügyet és a karate tudományában bízva, mint valami második Bruce Lee majd
igazságot szolgáltat.
— Ezek szerint rosszul gondolta.
— A mellékelt ábra ezt mutatja. Hogy a siker teljes legyen, ez a minden hájjal
megkent gazfickó, Terrence Williams gondolt egyet és kihívta a zsarukat, akik
miután az egész jelenlévő bagázs Terrence mellett tanúskodott, kénytelenek
voltak letartóztatni szegény ördögöt. Úgy, hogy a pasast pillanatnyilag kórház­
ban ápolják, és mihelyt felépült, mehet egyenesen a vádlottak padjára.
— Mennyit sózhatnak a nyakába? — kérdezte Brett a kávéját kortyolva.
— Fogalmam sincs. Ollie azt mondja, hogy Williamsnek egy sereg jobbnál-
jobb jogásza van, akik értik a dolgukat. Másrészt viszont a kerületi főügyész
feltehetőleg nemigen fogja összetörni magát, hogy lecsukassa a fiút. Mindent
összevetve úgy tűnik, hogy miután priusza nincs, és ráadásul Williamsnek
mégcsak a haja szála sem görbült meg, megúszhatja egy felfüggesztett
büntetéssel.
— Szegény fiú! Igazán sajnálom. Komolyan.
— Azt hiszed, mi nem? Mindenki áldaná a nevét, ha sikerült volna neki. De
sajnos nem így történt. És ezt nemcsak ő bánja. Az emberek maradék
önbizalmát is elveszi, hogy még egy karatebajnok sem tudja felvenni velük a
harcot.
— Szar az egész, úgy ahogy van — vonta le a következtetést White és
nekilátott a már hülőfélben lévő kávénak.
— N a és, hogy sikerült az éjszaka?
— Hogy-hogy? — játszotta Brett az ártatlant.
— Az autód egy fél órával azután, hogy elváltunk, már nem volt sehol. Patty
meghívását elhárítottad, tőlem pedig útbaigazítást kértél a Rangers darázsfé­
szekhez.
— Idehallgass Sid!
— Tudom, tudom, semmi kérdés.
A két férfi egy darabig kínos csendben kortyolgatta kávéját. — Láttam
Bandinit! — mondta végül Brett.
White elmosolyodott. Érezte, hogy Brett már nagyobb bizalommal van
iránta. Ha nem is avatja be mindenbe, megtört a jég és ez büszkeséggel töltötte
el Sidet.
— Az egy bivaly, az a Bandini! Valamikor első osztályú boxoló volt. Láttam
egy párszor a ringben, az Olimpiai Stadionban, vihette volna valamire, ha nem
nyír ki egy pasast, persze ringen kívül. Aztán lehúzott néhány évet a San
Quentinben, ott jöttek össze Williams-szel.
 — Két gorilla volt vele. Úgy néztek ki, mint akik egy pár töltényt simán
bekapnak tízóraira.
— Én mondom neked, Brett, ezekkel nem jó viccelni. Az a hír járja róluk,
persze nem tudom, mennyi benne az igazság, szóval hogy miután ez a Bandini
meg Williams összehaverkodtak, megszervezték a yardot odabent a San
Quentinben. Az őrök pedig egyszerűen tehetetlenek voltak. Nem maradt más
választásuk, minthogy a végén a saját érdekükben kitessékeíjék őket a bör­
tönből. Én mondom, ott már valami nagy gáz van, ahol azért kell idő előtt
kiengedni a bűnözőket, mert odabent túl veszélyesek.
— Ahogy mondod — bólogatott Brett, s miközben kortyolt egyet a kávéjából,
megpróbált egy kicsit több figyelmet erőltetni magára.
— Williams fiatalabbik öccsét, Terrencet pedig azért engedték ki két hónap­
pal előbb a javítóintézetből most tavasszal, mert állítólag nem volt elég helyük.
Mégis, mi a rosseb folyik ebben az országban korrekció címszó alatt.
— Talán sok a korrigálni való.
— Meglehet. Bezzeg az én időmben háromszor is meggondolta az ember,
hogy valami disznóságot csináljon. Akkoriban nem volt harmadik lehetőség.
Vagy kapásból sittre vágtak, vagy a zsaruk kitaposták a beledet. Pajtás, azok
voltak a szép napok.
— Arról már nem is beszélve, hogy hány éves korban kezdik. Láttam egy
pár ilyen Rangers-figurát a környéken. Némelyik akkora mellénnyel járkál,
mintha az egész város az övé volna, aztán ha jobban megnézed, kiderül, hogy
még tizenhárom éves sincs. Én Chicagó egyik peremkerületében nőttem fel,
és nem mondhatom, hogy valami barátságos környék volt. Korán meg kellett
tanulnom a játékszabályokat. De istenemre, az egészen más volt. Kemény
világ, de tisztességes. Semmiféle ilyen disznóság, mint manapság. De nem is
tudom, miért hergelem magam ezzel — mondta White, majd az utolsó korty
kávéját is lehajtva, visszatette a csészét az asztalra, s az alátéttel együtt az
asztal közepére tolta.
— Az egész nem ér annyit, hogy fejfájásunk legyen miatta. Nem igaz pajtás?
Ez ellen mi már úgysem tehetünk semmit. Itt már úgy elszabadult a pokol, hogy
a legjobb félreállni és kivárni a végét.
— Néha én is úgy érzem, hogy ez az igazság, de azért nem mindig vagyok
ilyen pesszimista.
— Na, és most?
— Most olyan érzésem van, mintha egy háború kellős közepén lennénk, és
csúzlival lövöldöznénk tankokra. Adja az ég, hogy tévedjek.
— Én is ezt kívánom.
— Sid, nagyon kikészítették azt a fiút?
 — Ahogy hallottam, nem komoly. Néhány törés, főleg bordák. Pár nap múlva
már kijöhet. Na persze, a képét rendesen elcsúfították, de ez sem olyan
veszélyes.
— Mit gondolsz, be lehetne jutni hozzá?
— Annyit tudok, hogy egy zsarut állítottak az ajtaja elé.
— Gondolod, hogy tudnál valamit tenni értem Jerrynél, vagy Ollienál?
— Ebben ne reménykedj, de a szobaszámot megtudhatom neked, ha ez
segít.
— Hogyne segítene. Ha nem is annyit, mint egy belépési engedély, de nem
kell féltened. Találékony gyerek vagyok.
— Ebben nem kételkedem — vigyorodott el Whíte először a reggel folyamán.
XVI. fejezet

A 324-es szoba bejárata mellett egy rendőr üldögélt. A székek mellett a

földön jobbra egy termosz és egy bögre, balra pedig egy halom újság és
képeslap hevert. Éppen a Herald Examiner sportrovatát böngészgette, amikor
egy ügyeletes állt meg az ajtó előtt, odabólintott, majd belépett a szobába. A
rendőr láthatóan ügyet sem vetett rá. Ismerte már az „őrizetest” és a lelke
mélyén még sajnálta is egy kicsit. Megszökni biztos nem fog. Nem volt miért
presztízs kérdést csinálnia a dologból. Elég, ha a Rangers-pofákra figyel. Azt
a fajtát már messziről megismeri.
— Hello! — köszönt rá Brett az ágyban ülő szőke férfire, aki éppen a
hírösszefoglalót nézte a tévében. Brett körülbelül huszonhárom-huszonnégy
évesnek saccolta, de az arca olyan csúnyán össze volt verve, hogy valójában
csak találgatni lehetett a korát. Szélesvállú, izmos, kisportolt fiú volt.
— Hello! — köszönt vissza a fiú, aki mint Brett már korábban megtudta, Jeff
Archer névre hallgatott.
— Sokat hallani magáról a környéken. Mint valami hőst, úgy emlegetik az
emberek.
— Hőst! Nem rossz. Nem elég, hogy összevertek, talán még le is sittelnek
hozzá.
— Az emberek szemében nem ez a lényeg. Valakinek már tennie kellett
végre valamit. M aga pedig megpróbálta. Mindenki elítéli a bűnözést, de mégis
tehetetlenül nézik, hogy mi folyik. M aga legalább megpróbálta.
. — Ez igaz — mondta Jeff beleegyezően, mintha ezzel be is akarná rekesz-
teni a beszélgetést.
Brett tudta, fiogy mit érezhet a fiú. Jeff keservesen le volt törve. Most már
nemcsak a rendszerben, de önmagában is megrendült a bizalma. Kicsúszott
a talaj a lába alól, és még csak nem is hibáztathatta magát érte. Brett mindezt
megértette, De neki most információkra volt szüksége, mégpedig gyorsan,
mielőtt valaki bejönne és leleplezné az inkognitóját.
— Megengedne egy kérdést?
— Miért ne? — felelte Jeff fásultan.
— Hogy az ördögbe akadt a nyomára ennek a fickónak?
— Az könnyen ment. Pár napig lődörögtem a környéken, és egy kicsit
körülszimatoltam a Rangersek házatáján. Végül sikerült elcsípnem egy beszél­
getést Williamsről, és az ő látványos attrakciójáról, már amit a nagyanyámmal
művelt. — Itt Archer hangja egy pillanatra elcsuklott, de gyorsan összeszedte
magát és folytatta. — Ezután már csak a hallottakat kellett az illetővel azono­
sítanom. Nem volt nehéz megtalálni, elég feltűnő figura. A bátyja, meg egy
olasz fickó a banda feje. Ök végzik az agymunkát. Terrence pedig, az a
szarházi púnk, a szócsövük. Akkora pofája van, mint egy alagút.
— Na, és hol találta meg?
— Miért fontos ez magának? — kérdezte Archer hirtelen gyanút fogva és a
beszélgetés során először alaposabban szemügyre véve az ügyeletest.
— Puszta kívácsiság.
— Nem ajánlanám, hogy maga is megpróbáljon hősködni. Elég ha rámnéz,
és láthatja az eredményt. És én még szerencsésen megúsztam. Nekem aztán
elhiheti. Ha Terrence nincs éppen vicces kedvében, akkor most nemigen
társaloghatnék magával. Úgy gondolták, hogy jó balhé, ha kihívják a zsarukat,
hogy én támadtam meg őket.
— Egyszerűen érdekel a dolog. Ennyi az egész. Úgy hallottam a Brass
Ballban és a környékén szokott lófrálni — próbálta Brett tovább provokálni a
fiút.
— Attól tartok, félreinformálták. Terrencenek a Cheshire Cat a törzshelye,
ami körülbelül fél mérföldre van a Brass Bálitól.
— Ha nem sértem meg a kérdéssel, mi történt tulajdonképpen?
— Miért sértene. Nem egy nagy sztori. Tegnap éjjel végre a nyomára
bukkantam Williamsnak. Tudtam, hogy a haverjai a Cheshire Catban várják.
Jó előre odamentem, bedobtam néhány pohárral és vártam. Aztán egyszer-
csak beállított egyedül. Erre fogtam magam, odamentem hozzá, és közöltem
vele, hogy ki vagyok. Harsány röhögés volt a válasz, mire én nekimentem. De
mielőtt még egy jólirányzott ütést, vagy rúgást bevihettem volna, három
cimborája vetette rám magát. Ez a barom meg csak állt és majd megszakadt
a röhögéstől, hogy mekkora balekot fogott. Aztán elkezdtek tanakodni, hogy
mit csináljanak velem, mikor Williams előhozakodott a tréfás kis ötletével.
Ennyi az egész. Amint láthatja nem sok dicsekedni valóm van vele.
— Lehet. De mégis megpróbálta. És az emberek ezért felnéznek magára.
— Igazán kedves tőlük, de ha a tényeket nézzük, mindössze annyi történt,
hogy bohócot csináltam magamból és ezen Williams mulatott a legnagyobbat.
— Az nevet, aki utoljára nevet — mondta Brett és a tálcát felemelve, melyen
szinte érintetlenül ott maradt az ebéd, elindult az ajtó felé.
— Hallgasson rám, felejtse el őket, maga még nem tudja, ezek mire
képesek.
— Viszontlátásra, Mr. Archer! — búcsúzott Brett és kilépett a kórteremből.
Az őr éppen egy bögre kávét szürcsölgetett, úgyhogy csak bólintott a távozó
ügyeletesnek, valami köszönésfélét mormogva a bajusza alatt, Brett pedig
határozott léptekkel elindult a folyosón a lépcső felé.
A kórházból kilépve, egyenesen hazament, kihúzta a telefonját és nekilátott,
hogy a szokásos kétórás meditációs gyakorlatát elvégezze. Ezután rizsből és
zöldségekből összeütött magának egy egyszerű ebédet, főzött egy teát és halk
 dzsessz-zene kíséretében, gőzölgő csészével a kezében, letelepedett egy
fotelba, hogy lazítson egy kicsit, mielőtt újra nekivágna a wilshirei éjszakának.
A Cheshire Cat valamivel kisebb volt, mint a Brass Ball és a sztriptíz
táncosok is hiányoztak. A törzsközönség azonban itt is feketékből, fehérekből
és olaszokból állt. A pincérnők kivétel nélkül feketék voltak egyenruhájukat is
beleértve, amely mindössze egy apró balettszoknyából, harisnyanadrágból és
tűsarkú cipőből állt. A vendégsereg itt sem volt valami bizalomgerjesztő, óriási
izomkötegek és harsány hangok mindenütt. Brett leült egy bárszékre a pultnál
és beszédbe elegyedett a csapossal. Borostás arcához stílusosan illeszkedett
a tegnapinál lényegesen lezserebb öltözéke. Kopott jeans, egy pár viseltes
teniszcipő, póló, és egy műbőrdzseki. Az asztalnál Terrence tegnap esti
!produkciója volt a fő téma, hogy micsoda szánalmas paprikajancsit csinált
abból a Jeft Archerből. Terrence volt a nap hőse. Brett higgadtan üldögélt és
egyenletes tempóban mélyeket lélegzett. Várt. A kedvező pillanatot várta.
Tíz óra tájban Terrence Williams lépett be az ajtón egy fehér lánnyal az
egyik, egy feketével pedig a másik karján. Arcán széles, öntelt vigyor terpesz­
kedett.
— A nagyfőnök megérkezett! — kiáltotta el magát, karjait felemelve, tekin­
tetét ünnepélyesen körbehordozva a mulató közönségén. A bejelentést har­
sány éljenzés, majd mindenhonnan felhangzó taps követte.
Ezután Williams odalépett a pulthoz, éppen Brett mellé, aki rezzenéstelen
arccal egyenesen a pult mögötti tükörbe nézett. Futólag találkozott pillantásuk
a tükörben. Brettnek úgy tűnt, mintha Williams arcán egy pillanatra megfagyott
volna a mosoly, hogy aztán újra visszatérjen, még szélesebben az újabb
színrelépés kellékeként.
— Italt mindenkinek!— kiáltotta hadvezéri pózba vágva magát. A bejelentést
ismét hangos elismerő éljenzés fogadta.
A lárma elültével Williams és a két lány letelepedett egy boxban a bár
végében. Rövidesen két tagbaszakadt alak csatlakozott hozzájuk. A kedélyek
lassan lecsillapodtak, és körülbelül egy félóráig nem történt semmi figyelem­
reméltó. Ekkor Williams újra színre lépett.
Felállt, a terem közepére ment és fennhangon megszólalt.
— Egy kis figyelmet kérek barátaim! Szeretnék minden jelenlévőnek köszö­
netét mondani ezért a ma esti kis ünneplésért, ami fényes bizonyítéka annak,
hogy kik is a környék korlátlan urai. Mi vagyunk barátaim. A Rangersek! A
Rangersek! A Rangersek!
A tömeg Williams karmesteri mozdulataira kántálva ismételgette egy ideig
a varázsszót, majd fokozatosan fülrepesztő éljenzésbe csapott át.
— fvli vagyunk a rosszak között a legrosszabbak. A kegyetlenek között a
legkegyetlenebbek. Senki sem mer ujjat húzni velünk, mert aki megteszi,azt
elevenen megnyúzzuk.
 óriási éljenzés.
— Vagy Ina mégse, elvitetjük a zsarukkal — Terrence harsányan falnevetett,
mire az egész társaság egy emberként követte példáját.
— Különleges meglepetést tartogattam számotokra ma estére. Gyere csak
ide bébi — kiáltott oda a fehér lánynak, aki ott ült az asztalnál.
A lány eleinte vonakodott, de aztán felállt és odament Williamshez, aki
átölelve a derekát így folytatta.
— Nos, hogy tetszik nektek ez a cukorfalat?
A szónoki kérdésre füttykoncert és elismerő ordítás volt a válasz.
— Szóval tetszik? Pedig még semmit sem láttatok belőle. Mutasd meg nekik,
mid van, bébi!
A lány meg sem moccant. Csak állt Williams mellett és remegett. Brett
hét-nyolc méter távolságból is jól látta, hogy a lábai reszketnek.
— Hé, valami zenét — kiáltotta Williams, mire valaki bekapcsolta a zenegé­
pet.
A lány még mindig remegett, amikor Williams lerámolta az előtte álló asztalt,
megragadta a lányt és egy mozdulattal felrakta rá.
— Most csináld! Gyerünk! — mondta sürgetően. A lány még mindig vona­
kodott. — Azt mondtam gyerünk. — mondta Williams fojtott hangon. Arcán a
negédes mosolyt parancsoló szigor váltotta fel. Ez már több volt, mint felszó­
lítás. Fenyegetés volt!
Megszólalt a zene, a lány táncolni kezdett. Mindenki tudta, hogy mi
következik. Először a ruháját vette le, amit a közönség vad ordítással honorált.
Azután a melltartó következett. Brett ezalatt a lány arcát figyelte. Könnyes
szemével esdeklően pillantott Williamsre, hogy ne kelljen folytatnia. Williams
azonban hajthatatlan volt. Fanyar vigyorral a képén várta a folytatást.
Néhány perc elteltével a harisnyanadrág még mindig nem került le a lányról
és Williams egyre türelmetlenebb lett. M eztelennek akarta látni és az elhatá­
rozásából nem engedett. Egy intéssel jelezte, hogy állítsák le a zenét. A
helyiséget feszült csend ülte meg, minden szempár Williamsre és a lányra
szegeződött.
— Azt akarom, hogy meztelenre vetkőzz! Velem ne ellenkezz a barátaim
társaságában! Na, gyerünk! Pucérra! — kiáltotta. — Különben téged is eleve­
nen megsütlek! Mint azt az öreglányt. Megértetted kislány?
A lány immár potyogó könnyekkel lassan letolta magáról a bikini alsóját, a
harisnyanadrággal együtt, és kilépett belőlük. Williams ekkor a lány lábai közé
nyúlva megpaskolta a combját, jelezve, hogy álljon szélesebb terpeszbe. A
lány engedelmeskedett.
— így már jó — törte meg Williams a döbbent csendet.
A nézősereg fokozatosan felocsúdott, és a terem ismét megtelt hangos,
trágár kifejezésekkel fűszerezett elismerő kiáltásokkal.
 — Rendben bébi, ügyes voltál! — mondta Williams a lánynak, aki erre
gyorsan felkapta a ruhadarabjait és eltűnt a női mosdóban.
Az egész jelenet olyan alantas volt, hogy Érettnek majdnem felfordult tőle
a gyomra. Vannak, akik azt mondják, hogy a pokol itt van a földön. Része az
életünknek. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban Brett hajlandóságot
érzett, hogy igazat adjon nekik.
Ezalatt Williams már ismét az asztalnál nevetgélt és az időközben odase-
reglett csodálói elismerését fogadta.
Körülbelül negyedóra múlva felállt, és bement a férfi W C-be.
Most, vagy soha. Williamsen kívül senki nem tartózkodott odabent, amikor
Brett belépett. Williams éppen az egyik piszoár előtt állt, háttal Brettnek.
— Te aztán kemény legény vagy, Terrence — mondta Brett Williamsnek. A
megszólított mormogott valamit válaszként, de még csak meg sem fordult.
Brett viszont igen és egy határozott mozdulattal magukra zárta a mellékhelyi­
ség ajtaját.
— Csakhogy mégsem olyan kemény, mint gondolod.
Williams ekkor felrántotta a cipzárját, és megfordult, hogy jobban szemügy­
re vegye azt a tökkel ütött alakot, aki önként rohan a vesztébe.
— Mi a baj, haver? — kérdezte vontatottan, miközben tovább rágcsálta a
szája sarkából kilógó fogpiszkálót.
— Mondom, nem valami kemény legényre valló hőstett egy öregasszonyt
felgyújtani.
— Na, idefigyelj kishaver. Nem tudom, mi a szart képzelsz magadról, de
mondok neked valamit. Egy idióta idejött tegnap éjjel és megpróbált itt hős-
ködni. Neki meghagytam az életét. De ma nem vagyok ilyen engedékeny
hangulatban.
— Csak nőkkel erőszakoskodsz, vagy férfiakkal is van merszed kiállni?
— Kishaver, neked befellegzett — mondta Williams Brett felé lépve. Előrán­
tott egy kést, és amint elég közel ért Bretthez, már szúrt is. Brett elkapta a
kezét és addig szorította, amíg Williams el nem engedte a fegyvert. Ezután a
térdét felrántotta és eltörte rajta Terrence csuklóját. Williams felordított fájdal­
mában, de az óriási zsivajban odakint senki nem hallotta meg. Brett tisztában
volt vele, hogy sürgeti az idő, bármelyik pillanatban jöhet valaki, hogy használja
a W C-t, az ajtó pedig zárva van... Érért mindössze ennyit mondott:
— Tudod mi vagy te, Terrence? Egy undorító féreg. Én pedig egyszerűen
eltaposlak. De mielőtt megöllek, tudd meg, hogy nem kellene meghalnod, ha
nem öltél volna meg egy öregasszonyt, aki...
— Kapd be a...
Brett keze ebben a pillanatban olyan erővel csapott le Williams orrára, hogy
az egyszerűen eltűnt az arcában, az orrcsontja porcokkal együtt az agyvele­
jébe fúródott. A nagydarab test holtan rogyott össze.
 Ebben a pillanatban kattant a kilincs. Valaki az ajtót próbálgatta, hogy
bejusson. Brett a piszoárok felett észrevett egy kis ablakot. Felhúzta magát,
kinyitotta, és átbújva rajta két kezét m aga elé tartva, fejjel lefelé kilökte magát
a keskeny sikátorba. Amint földet ért, talpraugrott és futásnak eredt a parkoló
felé. Néhány másodperc múlva már hazafelé robogott a kocsijával. Ma azon­
ban már a névjegyét is hátrahagyta, figyelmeztetésképpen. A szokásos tem ­
póban vezetett. Jobb kerülni a feltűnést. Fél tizenegyre már otthon volt.
Figyelembe véve, hogy a szülei gyilkosaival való leszámolás óta, ami majdnem
tíz éve történt már, ez volt az első eset, hogy embert ölt. Az idegei meglepően
jól bírták a tesztelést.
Érettnek nem volt szüksége rá, hogy meggyőzze magát cselekedete
jogosságáról. Pontosan tudta, hogy a józan ész szerint vannak érvek, amelyek
mellette, és vannak, amelyek ellene szóinak.
Azok, akiket Brett eddig megölt, egytől-egyig ártatlan emberek gyilkosai
voltak. Ráadásul eszük ágában sem volt felhagyni a további öldökléssel. A
jogrendszer pedig egyszerűen képtelen volt a leendő áldozatok életének
megóvására. Brett mindezt úgy értelmezte, hogy a társadalomban egyfajta
belháború folyik, amelyben ő csupán a lelkiismeret diktálta kötelességét telje­
síti. Gyilkosokat akadályoz meg abban, hogy újra gyilkoljanak.
Brett hazaérve, egy már félig kitöltött rejtvénygyűjteménybe feledkezett.
Valami különös elégedettség és belső béke vett rajta erőt. Olyasmi, amit már
régóta nem érzett.
XVII. fejezet

Másnap reggel Brett hétkor ébredt, felkelt, belebújt a köntösébe, főzött egy
kávét, behozta az újságot és letelepedett a fotelbe, hogy végiglapozza. Kiván­
csi volt, mit talál benne az este történtekről. A helyi hírek rovatban, a második
oldalon mindössze egy rövid összefoglalót talált a Williams gyilkosságról.
Tekintettel arra, hogy az eset mindössze néhány órával korábban történt,
részletekkel még nem tudtak szolgálni. A rendőrség azonban már jelezte, hogy
a gyilkosságot a bandán belüli hatalmi harc következményeinek tulajdonítja,
ami egyértelműen arra engedett következtetni, hogy nincs szándékukban nagy
felhajtást csinálni az ügyből. Miért kutassanak olyan valaki után, akinek
legszívesebben hivatalos meghatalmazást adnának, hogy az egész bandát
hasonlóképpen elintézze.
Nyolc óra tájban Brett felhívta Olliet, és megkérdezte, mit szólna egy közös
ebédhez. Ollie készségesen beleegyezett, majd megállapodtak a helyszínben
és az időpontban.
Brett pontosan délben ért a Salt Shaker bárba és körülnézett, hogy Ollie ott
van-e már. Az újságíró az egyik boxban ült és Brettet meglátva, integetni
kezdett neki.
— Hangulatos kis hely — mondta Brett, miután helyet foglalt.
— Egy gyors ebéd erejéig megteszi. Feltéve, ha szereted a hamburgert és
a salátát.
— Nekem mindkettő jöhet,
A beszélgetés köznapi témákkal indult, majd rendeltek. Ollie tért elsőnek a
tárgyra;
— Hallottad, mi történt Terrence Williamsszel?
— Valamit találtam róla a reggeli lapban, de sokat nem tudtam meg belőle,
már ami a részleteket illeti.
— Nemcsak te, senki nem tud többet a részletekről.
— Hogy-hogy?
— Ha én azt tudnám. Talán úgy van, ahogy a rendőrök mondják, és tényleg
a bandán belüli hatalmi harc az egész. Ha így van, nem csoda, hogy kussol
mindenki. De van itt valami, ami sehogy sem illik a képbe.
— Éspedig?
— A pasast olyasvalaki nyírta ki, aki nem teljesen járatlan az önvédelmi
sportokban. Egy judo- vagy karate-bajnok. Először rögtön Jeff Archerre gon­
doltam, tudod, az a srác, akinek a nagyanyját felgyújtották. Ő már megpróbálta
kikészíteni Williamst, előző este.
— Logikusan hangzik — bólogatott Brett beiekortyolva az ásványvizébe.
 — Sajnos képtelenség. Archer szoros rendőri őrizet alatt a l<órházban
tartózkodott egész idő alatt. Na, erre mit lépsz?
— Úgy tűnik, kezdenek felpörögni az események.
— És most mit gondolsz, mi lesz?
— Ezt mire érted?
— Gondolod, hogy ez a wilshirei rendkívüli állapotok végét jelenti?
— Ezt nehéz lenne előre megmondani. Még ez is elképzelhető. De persze
az ellenkezője is. Lehet, hogy ez elrettenti őket, de az is megtörténhet, hogy
ezután még jobban felbőszülnek. Nyilvánvaló, hogy ez az egész megfélemlí-
tési politika az elmúlt néhány hónapban egyértelműen a Wilshire Rangersek
malmára hajtotta vizet. Ha most visszavonulót fújnak, mert az egyik emberük
fűbe harapott, minden lélektani előnyüket egycsapásra elvesztik. Ja, és még
valami. Terrence Poppá kisebbik öccse volt, ami valószínűleg nála súlyosan
fog nyomni a latba. Attól pedig, ha Poppá felbőszül, nem sok jót várhatunk.
— Te mire tippelsz, mi lesz?
— Attól tartok, hogy fel kell készülni a legrosszabbra. Az igazat megvallva,
mielőtt találkoztunk, éppen azon gondolkodtam, hogy össze kellene jönni
Jerryvel és Siddel és közösen kisütni valamit. Talán szervezhetnénk egy
önkéntes utcai járőr-szolgálatot, vagy valami ilyesmit. Tulajdonképpen gőzöm
sincs, mi lenne a legjobb. De nem árt, ha egy kicsit mi is résen vagyunk. Te
benne lennél?
— Nem kérdés.
— Nagyszerű. Akkor ma este nálam vacsorázunk. Oké? Siddel gyere. Ő
ismeri a járást.
Az ételt, egy amolyan szinészjelölt pofa pincérfiú szolgálta föl. amilyet
tucatszámra látni a Beverly Hills-i vendéglőkben. Brett és Ollie nekiláttak az
ebédnek, közben pedig megtárgyalták a legújabb futballeredményeket.
— tvlenjünk az én kocsimmal — javasolta Brett, amikor Siddel beszálltak a
liftbe és megnyomták a garázs jelzésű gombot.
— Benne vagyok.
— Sid, te tudod, hogy miért jövünk össze?
— Ollie felhívott és csak annyit mondott: mi lenne, ha egy kicsit összejön­
nénk és dumálnánk egyet. Gyanítom, hogy van valami köze a dolognak a
Terrence Williams gyilkossághoz — mondta Sid és a szem e sarkából Brettre
pillantott.
— Tudod Sid, semmi kérdés — hűtötte le Brett a barátjában láthatóan
feltámadt kíváncsiságot, hogy elejét vegye az esetleges leleplezésének.
— Tudom, tudom — bólogatott az idősebbik férfi megadóan.
A lift időközben megérkezett a garázsba. A két férfi beszállt Brett autójába
és egyenesen Ollie Nealhez hajtottak.
— Sört? — kiáltott ki Ollie a konyhából.
 — Nekem jöhet — kiabált vissza Sid.
—- Nekem is — kontrázott Brett.
Jerry Clark, aki korábban befutott, már a második sörét dajkálta. Neal
visszajött a konyhából és kiosztotta a söröket.
— Na és, mi végre ez az összeröffenés? — kérdezte Sid nagyot húzva a
söréből.
— Gondoltam, meg kellene beszélnünk ezt a Terrence Williams dolgot és
hogy mit jelenthet a jövőben ránk, wilshireiekre nézve.
— Miért? Mit jelenthetne? — kérdezte Clark.
— Na jó. Előbb hadd mondjam el, hogy én mire jutottam mindabból, amit a
saját hírforrásaimból megtudtam. Annyit már ti is tudtok, hogy Terrence Willi-
amset tegnap este megölték a Cheshire Cat mellékhelyiségében. A rendőrség
enyhén szólva leszarja, hogy ki csinálta, és nem is nagyon fájdítják vele a
fejüket, hogy kitalálják. Különben, ahogy én hallottam, hiába is fájdítanák, mert
a tettes, akárki is volt az, egy hangyányi nyomot nem hagyott maga után.
Hacsak magát a tényt nem tekinthetjük nyomravezetőnek, hogy nyom nincs,
Williams halott és hogy mindezt egy abszolút profi csinálta, aki ráadásul
átkozottul veszélyes is.
— Poppá Williams kétféleképpen reagálhat a történtekre. Vagy nem csinál
semmit, vagy bosszúhadjáratot hirdet. Az számára sem lehet kétséges, hogy
Terrence halála valamiképpen összefüggésben van a wilshirei lakosság terro­
rizálásával, aminek ő volt a motorja. De még ha nem is ez az igazság, biztos
hogy a Rangersek ellenlábasai csak ezt a magyarázatot hajlandók elfogadni.
Poppá számára pedig a banda tekintélye mindennél fontosabb, még az öccse
halálánál is. Függetlenül attól, hogy valójában ki áll mögötte. A Rangersek
legnagyobb fegyvere a pénzük a bankban.
— Hallottam, hogy Williams emelni akarta a Rangers-részvények árfolya­
mát, hogy elejét vegye egy várható értékzuhanásnak.
— Ez mit jelent valójában? — kérdezte Brett.
— Mindössze annyit, hogy marad az, ami volt odakint. Vagy még rosszabb
lesz. Wilshire lakóiban is tudatosítani kell, hogy Poppát és bandáját nem lehet
megfélemlíteni. És ha egy katonájuk elesik, azonnal kettő áll a helyére. Kezded
kapisgálni?
— Hát nem valami rózsás kilátások— mondta White Brettre pillantva, mielőtt
kortyolt a söréből.
— Na és most mi a teendő Ollie? — kérdezte Clark.
— Már régóta fontolgatjuk, hogy szervezünk egy járőrszolgálatot a környé­
ken. Azt hiszem itt az ideje, hogy ne csak beszéljünk róla.
— Mit értesz te pontosan járőrszolgálat alatt? — kérdezte most White.
 — Nos, kezdetnek itt vagyunk mi négyen. Páronként járőrözhetnénk egy-
egy walkie-talkie-val felszerelve. így ha valamelyik párossal valami történne,
a másik pillanatok alatt a segíségére siethetne.
— Hány pillanat alatt? — szólt közbe Clark, jó adag kétellyel a hangjában.
— Ahhoz, hogy valakit kinyírjanak, egy pillanat is elég. Gondolj arra, mi történt
Terrence-szel tegnap éjjel. A pasas éppen, hogy kiment egy pillanatra csavar­
ni. Ha a Rangersek egyszer példát akarnak statuálni valakin, akkor azt meg is
teszik. És bár nem akarok beszarinak tűnni a szemetekben, de én a részemről
nem szeretnék az a bizonyos valaki lenni.
Egy darabig a négy férfi nem szólt semmit, majd Sid White törte meg a
csendet.
— Akkor te mit javasolsz Jerry?
— Fogalmam sincs.
— Halmozzunk fel egy félévre való élelmet és zárkózzunk az odvainkba,
amíg a Rangersek engedélyt nem adnak rá, hogy kijöhetünk? — kérdezte
White komolyan, minden indulat vagy gúnyos felhang nélkül, mert ismerte
barátját és tudta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, fvlindössze a megol­
dáshoz szeretett volna közelebb kerülni.
— A francba, gőzöm sincs, mit csináljunk — fakadt ki Clark indulatosan.
— Nem ülhetünk ölhetett kézzel, muszáj tenni valamit! — folytatta White. —
Idefigyelj Jerry, te meg én csináljuk ezt az önvédelmi tanfolyamot. Mi jobban
meg tudjuk védeni magunkat, mint a lakótársaink. Ezért felnéznek ránk. Mi
tartjuk bennük a lelket és öntük beléjük az önbizalmat.
— Te is tudod jól Sid, hogy hányszor ámítjuk őket.
— Oké. De legalább amíg ott vannak, elfeledkeznek a félelmükről. Ha látják,
hogy már mi is félünk, végképp kicsúszik a talaj a lábuk alól.
— De én tényleg félek Sid. Ha valakinek egy csepp sütnivalója van, nem
ártja bele magát olyasmibe, amiről tudja, hogy biztosan rajtaveszt. Én nem
vagyok John Wayne és nem is akarok annak látszani.
Clark lehajtotta a sörét, felállt és idegesen elkezdett körözni a szobában.
— Sajnálom Sid, de ez az igazság.
— A pokolba is Jerry, azt hiszed én nem félek? Egy frászt nem. De nem
azért dolgoztam egész életemben és harcoltam évekig a haditengerészetnél
a háborúban egy jobb világért, hogy a végén fejet hajtsak holmi nyavalyás kis
púnk bűnözők előtt, akik elő akarják nekem írni, hogy hogyan éljek. És nem
sok értelme lenne tovább az életemnek, ha most mindezt feladnám. Értessz
engem Jerry? Nem a hőst akarom játszani, éppen úgy be vagyok rezelve, mint
te. De van bennem annyi büszkeség, mint amennyi félelem, és leköpném
magam, ha hagynám, hogy csak úgy átlépjenek rajtam, mint egy döglött
kutyán.
Clark a barátjára nézett és már mosolyogva mondta.
— Igazad van Sid. A pokolba is, igazad van.
 — A walkie-talkiek megvannak már Ollie? — kérdezte White.
— Odalent a kocsimban. Kettő.
— Nagyszerű. Akkor én részemről már ma elkezdeném. Ki tart velem?
— Én veled megyek Sid! — ajánlkozott Brett.
— Jó. Akkor te meg én leszünk a másik páros — fordult Neal Clarkhoz.
— Akkor rendben is volnánk — mondta White. — Ollie, ugorj le azokért az
adó-vevőkért és lássunk munkához.
Neal lement a kocsihoz, majd néhány perc múlva visszatért a két készülék­
kel. Letette őket az asztalra és a négy férfi nekilátott, hogy kidolgozza a
követendő stratégiát.
' Már nyolc óra körül járt, mikor Brett és Sid White leparkolták kocsijukat a
La Brea és a Wilshire Avenue sarkán. Megkezdték az őrjáratot. Sötét és hűvös
volt az este, nem lehetett több tíz Celsius foknál. Mindkét férfi dzsekit viselt.
Az utcák egy-egy arra járó autót és a két járőröző alakot kivéve, teljesen
néptelenek voltak.
Brették lefordultak a Kramer Streetre, elhaladtak egy háztömb mellett, ott
balra fordultak, és a Cherry Streeten visszatértek a Wilshire Avenue-re.
Közben jól nyitva tartották a szemüket és a fülüket. Semmi szokatlan mozgás,
árny vagy zaj nem kerülhette el a figyelmüket.
— Minden rendben Sid? — kérdezte Brett.
— Kösz. Egy kicsit fázom. És te?
— Hasonlóképpen. Hanem bátor fickó vagy Sid. És ezért minden tiszteletem
a tiéd.
— Ne gúnyoJódj velem Brett. Be vagyok rezelve, csakúgy, mint Jerry, és ezt
te nagyon jól tudod.
— Ki mondta, hogy a bátor emberek soha sincsenek berezelve?
White már majdnem válaszolt valamit, de aztán csak elmosolyodott.
— Igazad van. Nagy marha lehet az, aki nincs berezelve, ha tudja, hogy az
esélyei jóformán a nullával egyenlőek és még az élete is veszélyben forog.
— Pontosan így van. Nem az a lényeg, hogy mit érzel, hanem hogy mit
teszel.
— Aha. Tudod-e, hogy én nem hiszem el, amit Ollie mondott. Szerintem nem
biztos, hogy Poppá bosszúhadjáratra készül ellenünk. Ez inkább csak Ollie
magánvéleménye lehet.
— Elképzelhető — felelte Brett. — De el kell ismerni, hogy logikusan
hangzik. Úgy értem, nem árt, ha résen vagyunk.
— Tudod, Brett...
— Micsodát?
— Örülök, hogy te vagy velem. Valahogy biztonságérzetet ad.
Brett elmosolyodott. Ebben a pillanatban megreccsent a walkie-talkie.
— Segítsetek! — kiáltotta egy hang. — Segítsetek! 1415 Atlas! 1415 Atlas!
 — A kurva életbe! — kiáltotta White. — Gyerünk! Csak két háztömbre
vannak.
Brett és White teljes erőből futásnak eredt, s a Wilshire Avenuet keresztez­
ve, befordultak az Atlas Streetre. Már a sarokról valami mozgást és artikulátlan
hangokat észleltek az utca távolabbi felén. Továbbrohantak a hangok irányá­
ba. Amikor körülbelül húsz méterre megközelítették a helyszint, Brett észre­
vette Clarkot a járda szélén elterülve. Nealt éppen három fekete ütötte, rúgta,
ahol érte,
Brett egy akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért, hogy magára vonja a
támadók figyelmét. A hangra a feketék elengedték Nealt — aki mint egy búzás
zsák, eldőlt a járdán, mindössze egy-két méterre Clarktól — és szembe
fordultak Brettékkel. A futás helyett inkább a harcot választották. White, mintha
csak rögby-pályán lenne, egyszerűen legázolta az egyik fickót, mire mindket­
ten egymásba gabalyodva, a járda melletti gyepre gurultak. Az aszfalton fekvő
barátainak látványa olyan indulatot és erőt kölcsönzött neki, ami messze
meghaladta tényleges adottságait. Brett elkapta az elsőként érkező gengszter
egyik karját és még ugyanezzel a mozdulattal a térdét felhúzva eltörte a
könyökét. Gondosan ügyelt rá, hogy lehetőleg kerüljön mindenféle feltűnést
keltő technikai megoldást, amelyet esetleg összefüggésbe hozhatnának ké­
sőbb a Terrence Williams gyilkossággal. Közismert, de rendkívül hatékony
karate-fogásokat alkalmazott. Amint az első támadó természetellenesen ki­
csavarodott karral, a fájdalomtól üvöltve felbukott, Brett a soron következő
fekete ellen fordult. A támadót egy kivédhetetlen rúgással fogadta, éppen a
solar plexust találta telibe, aminek következtében ellenfele labdává gömbö-
lyödve földre roskadt, és mint egy partra vetett hal, tátogott levegő után. Brett
„befejező" rúgása a mellkasát érte a bal oldalon, ami három bordáját össze­
törve, megbénította a bal tüdő-lebenyt, tökéletesen harcképtelenné téve ezzel
ellenfelét.
Időközben White is fölébe kerekedett a saját emberének és veszekedett
dühvei ütötte-verte a már félholt feketét. Brett odaugrott és leráncigálta barátját
a már eszméletlen férfiről. Mikor White végre elengedte az áldozatát, az
félrebillent fejjel, eszméletlenül nyúlt el az aszfalton.
— Azt hiszem, hívhatjuk a rendőrséget — mondta Brett.
— No meg a mentőket — tette hozzá White a földön fekvő eszméletlen
barátaira pillantva.
— Az isten verje m eg! Hogy miért nem velünk kezdtek ki először a rohadékok
— fakadt ki White.
Brett elküldte White-ot, hogy kérezkedjen be egy közeli házba telefonálni.
Egy férfi, aki feltehetően az egész jelenetet végignézte az ablakából, ajtót
nyitott és beengedte Sidet.
 White, miután bejelentette a történteket, visszatért Bretthez, hogy vigyáz­
zanak a foglyokra, amíg az URH m^^jérkezik. White embere még mindig
eszméletlen volt. Az a támadó, akit Bre^ gyomorba rúgott, még szintén a földön
volt. De a harmadik, a töröttkarú, időközben kereket oldott. White túlságosan
kimerült volt, hogy utána eredjen. Brettet pedig nem izgatta annyira a dolog.
— Te rendben vagy? — kérdezte Brett White-ot, aki akkor már Ollie mellett
térdelt. Az újságíró fejsebéből még ekkor is csurgóit a vér.
— Nekem kutyabajom, de Olliet és Jerryt úgy látom csúnyán kikészítették.
— Ide figyelj, Sid, nekem most mennem kell. A zsaruk bármelyik pillanatban
itt lehetnek.
— Az a jó.
— Jó. De nem nekem — mondta Brett nyomatékos hangsúllyal és sokat-
mondóan White szemébe nezett.
White először nem értette, mit akar ezzel mondani a barátja, de aztán leesett
a húszfillér. „Semmi kérdés”. Brett ezek után igazán kiérdemelte, hogy tiszte­
letben tartsa a kérését. Ennél még sokkal többet is kiérdemelt. Nélküle talán
már mindhárman — ő és a két barátja — halottak lennének.
— Világos. Akkor viszont tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz. Ha végeztem
a kórházban, majd felugróm hozzád.
— Akkor viszlát — búcsúzott Brett és mire White felocsúdott, már ott sem
volt. Úgy eltűnt, mint egy jelenés az első kakasszóra.
Brett bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a tizenegy órás híreket, de a
verekedésről, azon túl, hogy megemlítették,’nem sok szó esett. A bemondó
szerint az incidens részletei egyelőre „homályosak”. Brett szívből kívánta, hogy
bizonyos részletek homályosak is maradjanak. Körülbelül fél egyre járhatott,
amikor kopogtattak. Ajtót nyitott és beengedte Sídet, aki láthatóan elgyötört
állapotban támolygott be a nappaliba. Látszott az arcán, hogy sok mondani­
valója van, ugyanakkor Brett azt is leolvasta róla, hogy nem csak jó hírekkel
jött. Brett úgy döntött, hogy nem fogja faggatni, előbb-utóbb úgyis elmondja
majd magától.
— Valami italt?
— Vodkát. Egy duplát, ha lehet — mondta White és leroskadt egy rozsda­
színű kárpittal bevont székre, az erkéllyel szemben, melyről a nappaliból nézve
a Los Angeles-i háztetők egész erdejére nyílt zavartalan kilátás. Világos, tiszta
este volt, ellentétben a Sid fejében kavargó sötét gondolatokkal. A férfi
szemmel láthatóan szenvedett, de ezt a szenvedést nem fizikai fájdalom
okozta.
— Parancsolj! — nyújtott át Brett egy jókora pohár italt a barátjának. Majd
szintén pohárral a kezében leült a díványra White-tal szemben.
— Kösz — vette át Sid az italt és még ugyanazzal a mozdulattal egy jókorát
húzott belőle. A vodka azonnal megtett hatását és néhány másodperc múlva
már érezhető volt, hogy a feszültség oidódni kezdett a férfiben.
Brett ennek ellenére még mindig nem kérdezett semmit. Tudta, hogy Sid
úgyis elmond mindent, de pillanatnyilag olyan feszült idegállapotban volt, hogy
jobbnak látta, ha rábízza, hogyan fog hozzá.
— Ollie meghalt — szólalt meg végül Sid.
Brett látta, hogy barátja szemét elborítják a könnyek.
— Úristen, Sid! Borzasztóan sajnálom. Attól tartok, ez jórészt az én hibámból
történt.
— Felejtsd el ezt a hülyeséget Brett! — mondta Sid most mar sokkal
határozottabb hangon, és hogy nyomatékot adjon szavainak, még ki is húzta
magát ültében. — Ollie, Jerry és én felnőtt emberek vagyunk, akik pontosan
tudták, hogy mire vállalkoznak. Ollie oVasmiért áldozta az életét, amiért
minden igazi férfi büszkén meghalt volna. A saját és embertársai méltóságát,
jogait és vagyonát védve halt meg, közveszélyes bűnözőkkel vívott harcban.
Istenem! — csuklott el White hangja. — Egy átkozottul bátor, nyavalyás fickó
volt, aki nem halt meg hiába. Én barom pedig igenis büszke vagyok rá, hogy
ez a nyavalyás a legjobb barátom volt.
White gyors mozdulattal lehajtotta a maradék italt, majd a kezébe temetve
arcát zokogni kezdett.
Brett felállt, halkan kisétált az erkélyre, és a korlátra támaszkodva lenézett
az előtte elterülő utcákra, a küzdőtérre. Ugyanolyan, mint bármelyik nagyváros
a világon, gondolta. Hogyan juthattunk el idáig? Hogyan?
Brett kortyolt egyet a vodkából, majd visszakönyökölve a korlátra, megpró­
bálta felidézni magában Ollie alakját. Azét a férfiét, akivel nemrég még együtt
ebédeltek és aki most valahol egy hullaházban fekszik kiterítve. Milyen külö­
nös, az emberi értelem szám ára felfoghatatlan dolog a halál, gondolta. Fel­
emelte poharát és Olliera köszöntve örök békét kívánt neki.
Körülbelül tíz perc múlva White csatlakozott Éretthez az erkélyen,
— Ne haragudj — lépett oda hozzá.
— Semmi okom rá, hogy haragudjak, Sid — felelte Brett, változatlanul a
városra szegezve tekintetét.
— Kíváncsi vagy a többire is?
— Ha nem esik nehezedre elmondani.
— Jerryvel nincs komolyabb baj, kapott egy közepes agyrázkódást, és az
egyik csuklója eltört. Egy-két nap múlva már kijöhet a kórházból.
— Éppen, hogy eltűntél, megjöttek a zsaruk. A pasast megbilincselték, és
rögtön bevitték valamelyik belvárosi őrszobára. Az egyik végig valami negye­
dik „támadóról” gajdolt, aki időközben „felszívódott”.
— Úgy érted, rólam?
— Pontosan. Jerry persze már teljesen kikészült, mire odaértünk, úgyhogy
ő nem is tudott róla, hogy ott voltál. A zsarukat pedig láthatólag nem nagyon
érdekelte egy eltűnt „negyedik”, miután én határozottan állítottam, hogy csak
hárman voltunk.
—- És az a pasas, akitől telefonáltál?
— Vele sincs gond. Beszéltem vele és úgy tűnt, nemigen tudott kiigazodni,
hogy ki volt ki ellen, és hányan voltunk összesen. A rendőrökkel meg éppen­
séggel nem akart beszédbe elegyedni, nehogy megjelenjen a neve az újsá­
gokban. Attól tartott, hogy a Rangersek rámásznak, ha azonosítják.
— Ezek szerint én nem is létezek a számukra?
— Valahogy úgy.
— Na és te meg Jerry? Mit fogtok csinálni?
— Ezt meg hogy érted?
— Vádat emeltek ellenük?
— Nézd, Ollie már meghalt, minek emeljünk vádat? Ha kell, majd tanúsko­
dunk, de azt hiszem ez még egy kicsit odébb lesz. Az igazság malmai elég
lassan őrölnek. Ezt nyilván már te is észrevetted.
— Ha őrölnek egyáltalán,
— Ja. Úgyhogy, van egy kevés időnk, amíg ránk kerül a sor.
— Ez nem hangzik túl optimistán. Síd — mondta Brett, White szemébe
nézve.
— Nincs túl sok okunk az optimizmusra, de én már nem félek tőlük. És biztos
vagyok benne, hogy Jerry ugyanígy van ezzel.
A két férfi szótlanul álldogált egy darabig. A fokozatosan álomba merülő
város halkuló neszei, a gyérülő forgalom, hol felerősödő, hol elhalkuló züm ­
mögése közepette, a két barát teljesen elmerült a gondolataiban. Életről,
halálról, és egy magából kifordult őrült világról elmélkedtek.
White nemsokára távozott. Brett immár egyedül a díványra telepedett és
törni kezdte a fejét a megoldáson. A bajok jóval korábban kezdődtek, mint
ahogy ő megjelent a színen. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a megjelené­
sével a dolgok egészen más irányt vettek. Mintha felgyorsultak volna az
események, sajnos, először éppen a barátai rovására.
Az önvádnak azonban pillanatnyilag nem sok értelme lett volna. Csak a
megoldás volt a fontos. Nem kétséges, hogy Clark és White valóban bátran
szembe fog nézni mindazzal, ami rájuk vár, ha beidézik őket tanúnak a
Rangersek ellen. De ez önmagában kevés. A banditák már nem csupán
fenyegetőznek, ölnek is. Méghozzá válogatás nélkül.
Eszébe jutott, mit mondott Ollie Neal, amikor megkérdezte tőle, hogyan
lehetne végleg felszámolni a bandát. Csak egyetlen megoldás lehetséges. Ha
Poppá Williams és Angelo Bandini eltűnik a színről. Ollie még azt is hozzátette,
hogy könnyebb végezni az Egyesült Államok elnökével, mint velük.
Brett szám ára pedig mostantól fogva már csak a nehezebbik út volt járható.
Williamsnak és Bandininek meg kell halnia.
XVIII. fejezet

Másnap reggel Brett hét óra körül ébredt. Izgatottan vette kezébe az újságot,
vajon mit ír a legújabb wilshirei incidensről. Legnagyobb megkönnyebbülésére
a cikkben nem tettek említést az önkéntes őrjárat egy esetleges negyedik
tagjáról.
Bár a cikk konkrétan nem utalt rá, a sorok között világosan érezhető volt a
cikkíró aggodalma a tanuk várható sorsa iránt, tekintettel a korábbi tanukkal
történtekre, akiknek kivétel nélkül fizikai bántalmazások sorát kellett elszen­
vednie. Egyikük pedig, mint ismeretes, halállal bűnhődött meggondolatlan
cselekedetéért.
Brett tisztában volt vele, hogy gyorsan és határozottan kell cselekednie,
mielőtt még a Rangersek megkezdenék a hajtóvadászatot White és Clark
ellen. Mától fogva egy egészen más időbeosztás szerint kell élnie. Gondolko­
dásra, tervezgetésre már nincs lehetőség. Cselekedni kell! Ez pedig törvény­
szerűen a rizikófaktor növekedését eredményezi.
— Felébresztettelek? — szólt bele Brett köszönés helyett a telefonba.
— Még nem egészen — válaszolt egy álmatag női hang. — Még csak fél
tizenegy. Ki az, aki ennyire nem ismer, hogy ilyenkor felcsörget?
— Igazán sajnálom, Patty, majd később újra megpróbálom.
— Te vagy az, Brett? — kérdezte a fiatalos női hang most már hallhatóan
élénkebben.
— Aha. Az ördögbe is, ha tudom hogy...
— Semmi gond. Amúgy is fel akartam kelni. Mi van veled?
— Sajnos, csupa rossz hírem van.
— Mi történt? — kérdezte Patty rémülten, immár az álmosság legcsekélyebb
jele nélkül.
— Ollie Neal, és Jerry Clark. Tudod, Sid barátai.
— Istenem! Mi van velük?
— Olliet megölték.
— Úristen. És Jerry?
— Ő megúszta egy agyrázkódással. Most kórházban van, de hamar rendbe
fog jönni. Sídnek semmi baja, de nagyon kikészült Ollie miatt.
— Brett, ez rettenetes. Nem is tudom, mit mondjak. Ollie olyan rendes fiú
volt. Talán néha egy kicsit rámenősebb volt a kelleténél, de hát istenem. Brett,
ez az egész olyan borzasztó. Azt hiszem a legjobb lesz, ha azonnal leugrom
Sídhez és megnézem, mi van vele.
— Igazad van. Biztos nagyon jólesne neki. Patty, találkoznunk kéne, még
ma, ha lehet.
— Persze. Hogyne. Valami komoly, vagy talán üzleti ügy?
 — Ugyan Patty. Milyen üzleti ügy jöhet szóba kettőnk között?
— Nem is tudom. De a hangodon úgy érzem, hogy valami fontos dologról
akarsz beszélni velem.
— Fontosnak fontos. De csak nekem. Mit szólnál hozzá, ha együtt ebédel­
nénk?
— Oké. De egy kis időre még szükségem van. Rendben?
— Fél egy?
— Legyen inkább egy.
— Rendben. Akkor egykor — búcsúzott Brett és lerakta a kagylót.
— Imádok itt ebédelni — mondta Patty, amint letelepedtek egy óriási fűzfa
alá az egyik üres asztalhoz. A Butterfields vendéglő egy domboldalon feküdt
Sunsen tőszomszédságában. Bár a belső termekben is lehetett ebédelni,
odabent az egyetlen látványosság egy óriási kőből rakott kandalló volt. Ezzel
szemben a kerthelyiségnél kevés hangulatosabb helyet lehetett volna elkép­
zelni egy kellemes, dél-kaliforniai délutánon elköltendő ebédhez. Az idilli
környezetben Brettnek egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha csupán egy
közösen eltöltendő este előjátékaként ülnének itt, nem pedig élet-halál kérdé­
sében kellene Patty segítségét kérnie.
— Mit tanácsolsz, mivel próbálkozzak? — kérdezte a lányt.
— A spenótsaláta körülbelül az egyetlen, amit itt valaha is ettem, de
általában máshol sem eszem ennél többet ebédre.
Brett rendelt két spenótsalátát és hozzá egy kancsó kaliforniai fehérbort.
— Felhívtam Sidet — törte meg Patty az időközben beállt csendet, miután
felszolgálták az ételt és a bort.
— Milyen állapotban van? — kérdezte Brett, úgy téve, mintha aznap reggel
még nem találkozott volna Siddel.
— Szörnyen megviselte a dolog. Ez egyszerűen borzasztó. Ha belegondo­
lok, hogy eddig is hányan... Most Ollie és Jerry...
— Ahogy mondod. Mit gondolsz, milyen emberek azok, akik ilyesmire
képesek? — Brett fürkészve nézte Patty arcát, vajon hogyan reagál a lány a
kérdésre. Patty maga elé meredt, mintha a borospohárban keresné a megfe­
lelő választ, de nem szólt semmit.
— Találkoztál már ilyen emberrel?
A lány erre felnézett és a tekintete találkozott Brettével. Érezte, hogy a férfi
mindezt nem véletlenül kérdezi tőle. Lesütötte a szemét és szórakozottan
elkezdte piszkálgatni az előtte levő salátát.
— Mi a véleményed azokról az emberekről, akik ilyesmire képesek? —
szegezte neki a kérdést újra Brett.
Patty hirtelen, egy határozott mozdulattal letette a villát és Brett szemébe
nézve éles hangon kérdezte:
— Mire akarsz ezzel kilyukadni, mondd?
 — Majd kiderül. De előbb szeretném hallani a véleményed valamiről.
— Éspedig miről?
— Arról, amit az előbb kérdeztem. Mi a véleményed azokról az emberekről,
ükik olyasmiket művelnek, mint ami Ollieval és Jerryvel történt a múlt éjjel?
— Mégis, mit gondolsz, mi lehet a véleményem?
— Egyelőre nem tudom. Tőled szeretném hallani. A saját szádból, és a
szemedből kiolvasni az igazságot, amikor mondod.
— Gyűlölöm őket. Oké? Most elégedett vagy? Mégis, mire számítottál? Mit
fogok mondani? Hogy kedvelem az olyan alakokat, akik összeverik és kicsi­
nálják a barátaimat?
— Nem az a lényeg, hogy én mire gondolok, Patty. Továbbra is fenntartanád
a kapcsolatot az ismerőseiddel, ha kiderülne róluk, hogy közönséges gyilko­
sok?
Patty ekkor egy határozott mozdulattal felkapta a táskáját, és már éppen
felugrani készült, amikor Brett megragadta a karját. A lány Brett szorításában
olyan erőt érzett, hogy egy pillanat alatt minden ellenállása megtört és vissza-
roskadt a székre.
— Fenntartanád a kapcsolatot a barátaid gyilkosaival, vagy sem?
— Nem. Most elégedett vagy?
— Még nem egészen.
— Na, ebből elég. Térj a lényegre, oké? Mit akarsz tőlem? — Patty valóban
ahhoz volt szokva, hogy gyorsan a lényegre térjen. Kemény lány volt, és az
ösztönei sosem csalták még meg.
— No jó. Tegnap este láttalak a Brass Ballban.
■— Na és?
— Angelo Bandini társaságában az egyik emeleti szobában.
— A francba — fakadt ki Patty, majd gúnyos mosolyt erőltetve az arcára
hátradőlt a széken. — Na és ebből milyen messzemenő következtetésre
jutottál?
— Csak annyira, hogy ezek szerint elég jó viszonyban lehetsz a Rangersek-
kel.
— Hogy én? Ez óriási! Ez körülbelül olyan, mintha azt mondtad volna, hogy
a keresztények jó viszonyban voltak a római császárral.
<— Akkor légy szíves magyarázd meg.
1 — Mégis, mi a francot érdekel ez téged?
— Megmenthettük volna vele Sid és Jerry életét.
— Ki mondta ezt neked?
— Idefigyelj Patty! Próbáld meg megérteni, amit mondok, én nem passzióból
csinálom ezt az egészet. Egyszerűen szeretném megóvni Sídet és Jerryt attól,
hogy őket is kinyírják. Ha akarsz segítesz, ha nem, tessék! Mehetsz! Akkor
nincs több beszélgeínivalónk. Ilyen egy^szerű az egész.
 Patty erre láthatóan megenyhült egy kicsit.
— Fogalmam sincs, hogy mit forgatsz a fejedben. De ha...
Patty képtelen volt befejezni a mondatot. Egy darabig mindketten némán
üldögéltek. Patty ivott egy-két kortyot, Brett pedig a salátájával babrált. A lány
gondolatban végigment minden eshetőségen, és azok várható következmé­
nyein, majd egy mély lélegzetet véve megszólalt:
— Rendben van! Mit akarsz tudni?
— Mi van közted és Bandini között?
— A barátom — felelte a lány és Brett tekintetét kerülve elnézett egy
mellettük lévő asztal felé.
— Semmi több?
— Miért nem mered egyenesen kimondani, hogy mire gondolsz Brett? —
fortyant fel a lány dühösen, Brett felé fordulva. — Azt akarod tudni, hogy a
stricim-e? Igaz? Hogy saroktól-sarokig járőrözget a Cadillacjével cowboy-ka-
lappal a fején, amíg én odafent hanyatvágom magam egy pasasnak?
— Nem egészen ez jár a fejemben, de találgatások helyett inkább tőled
szeretném hallani, hogy mi az igazság.
Patty lehajtotta a fejét és mereven a tányérját bámulta.
— Patty, hidd el, hogy nem akarlak megbántani, sem megalázni — mondta
Brett és kezét a lány kezére tette.
— Nehogy azt hidd, hogy ez a szokványos „Úristen, hogy kiderül, egy ilyen
rendes lány, mint én, egy ilyen helyre” című sláger. Én nem szégyellem, amit
csinálok. Nem fogom életem végéig ezt csinálni. Szépen keresek és nem
vagyok az utcán. Régebben egy telefonközpontban dolgoztam. De szeretek
jól öltözködni, úgy értem tényleg jól, szeretek klassz kocsit vezetni, klassz
lakásban lakni és nem pedig egy pasasnak hálálkodni mindenért, aki úgy
gondolja, hogy kénye-kedvére rendelkezhet a seggemmel, csak mert azonos
a vezetéknevünk.
— Nem mindenki csap fel kurvának. Hogy történt?
Patty nagyot sóhajtott, kinyitotta a kézitáskáját, kivett belőle egy hosszúkás
barna cigarettát és rágyújtott.
— Tulajdonképpen a Telefon Társaságnál kezdődött. M ár először is a
legmenőbb pasasokból válogattam a vállalati bulikon. Tudod, hogy szokott
kezdődni az ilyesmi? A vállalati fejesek, amikor felvesznek valakit, nemcsak a
titkárnői talentumot nézik. Szóval nem hencegésből mondom, de én lettem az
egyes számú sztár. Úgye érted, mire gondolok? A pasasok megvesztek érte,
hogy velem viríthassanak a többiek előtt. Mintha örökös reflektorfényben
sütkéreztek volna velem az oldalukon.
— Kezd összeállni a kép — bólogatott Brett és töltött egy kis bort magának.
— Szóval, egyre gyakrabban kezdtem eljárogatni ezekre a bulikra. A pasa­
sok pedig jófomvin kézről-kézre adtak egymásnak. Fgyik este megismerked-
tűm egy növel, akinek a palija éppen az aznapi buli házigazdája volt. Fantasz-
likus helyen volt az egész. Valahol Hollywood Hillsen, csodás környék... —
Szóval elkezdtem dumálni ezzel a nővel, és a végén egészen jól össze is
melegedtünk. Annyira, hogy a buli után is többször összejöttünk ebédelni,
Aztán egy szép napon meghívott magához és leült velem egy amolyan „ez
fiiost halálosan komoly” négyszemközti beszélgetésre. Mindezt egy óriási
Sunset Streetre néző tetöteraszos luxuslakásban, amiről kapásból azt hittem,
hogy örökölte, vagy egy milliomos exférj hagyatéka. Aztán egyszercsak előruk­
kolt a farbával, hogy tulajdonképpen kurva. Nem az az utcalány fajta, de azért
kurva. Az a különbség, hogy egy műszak alatt nem huszonöt dollárt hoz össze
az utcasarkon strihelve, és persze nem egy tucat pasas mászik rá egy éjszaka,
ha éppen úgy hozza az üzlet. Bármikor megkeresheti a háromszáz, vagy néha
akár az ezer dollárt is és persze mindössze csupán egyetlen pasassal éjsza­
kánként. Ha pedig egy-egy kuncsaft valami extra kívánsággal áll elő, még
ennél többet is le lehet szakítani. Én egyébként nemigen voltam vevő ezekre
a specialitásokra...
— így aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy máris nyakig benne
vagyok a buliban. Egyik parti jött a másik után. Ez egy pár évvel ezelőtt volt.
Az egyik ilyen partin találkoztam Angelo Bandinivel. Éppen akkor szabadult.
Ezt persze én csak később tudtam meg. Nagyon jóképű fiú, és ráadásul van
benne valami karizmatikus. Úgy értem, mintha tényleg uralkodásra született
volna.
— Nagyon jóba lettünk. A barátom és a szeretőm is volt egyszerre. Neki,
természetesen, nem üzletből csináltam. Azt hiszem, kölcsönösen értékeltük
egymást.
— Pár hónap múlva kezdett kihűlni a dolog, de azért teljesen nem szűnt meg
közöttünk a kapcsolat. Aztán valami nagyon rohadt dolog történt velem. Nem
akarom most részletezni. A lényeg az, hogy néhány pasas nekem jött és
majdnem kinyírtak. Annyira, hogy hetekig ápoltak a kórházban. Angié többször
meglátogatott és újra belelovaltuk magunkat a dologba, de most már olyan
romantikus alapon.
— Aztán, persze, nem sokkal később megint kifújt a dolog. Tudta, hogy nincs
pénzem, de azzal is tisztában volt, hogy nem lelkesednék érte, ha ő csak úgy
támogatna anyagilag, anélkül, hogy nem futunk együtt. Tudod mire gondolok?
így aztán előrukkolt a javaslataival, hogy mi lenne, ha neki dolgoznék? C seré­
be pedig az emberei biztosítanák a védelmemet. Olyasmi, mint az a kórházi
eset, többé nem fordulhatna elő velem. Ezt ő garantálja... Hát így történt, hogy
már lassan több mint egy éve Angié istállójához tartozom.
— Na és. ö tisztességesen bánt veled?
— Miért? Mondtam én ilyesmit? — csattant fel Patty indulatosan.
— Nem. Tehát hogyan bánt veled?
 — Mint egy kapcaronggyal, ha éppen tudni akarod.
— Dehát akkor miért nem szálltál ki?
— Két okból. Egy: anyagi szempontok, kettő; Angié nem lelkesedik érte, ha
valaki őt csak úgy faképnél hagyja. Én különben sem vagyok már egy nagy
szám Angiénak. Ha lyuk van a lábad között és már elmúltál huszonöt, ebben
a városban nagyjából meg is értél az öregek otthonára. A piacon egyre több
az olyan lány, akit még egy kétcsillagos filmre sem engednének be.
— Akkor miért nem hagyja, hogy elmenj?
— Csak idő kérdése az egész. Pillanatnyilag a másod- és harmadosztályú
üzletfeleire próbál jobb benyomást tenni a segítségemmel. Tudod, hogy megy
ez. Egy csettintés és a szembenülő bájos kislányról már lent is van a bugyi.
Ez sok pasasra tesz jó benyomást. Azoknak a kuncsaftoknak azonban, akikre
igazán jó benyomást akar gyakorolni, vagy tizenéves kis szüzecskék járnak,
vagy azok a lányok, akik a világon mindenre kaphatók. Ilyenkor persze, az
orvos is mindig ott van a közelben.
— Mi tagadás, nem lehet egy leányálom.
— Kösz, de nincs szükségem együttérzésre. Pontosan tisztában vagyok a
helyzetemmel. És azzal is, hogy így, vagy úgy, majdcsak kikeveredek belőle.
Nem ez a legrosszabb, nekem elhiheted. Tessék, Hallottad az élettörténete­
met, Most már elárulhatod, miért vagy olyan kíváncsi Angiéra,
— Szeretnék találkozni Angiéval és Poppávai — felelte Brett könnyedén.
Patty nevetni kezdett.
— Ó, igazán? Na és a végrendeletedet már megírtad?
— Még nem. Idehallgass Patty. Én komolyan beszélek. Tudom, semmi okod
rá, hogy elhidd, amit mondok, de én tudom, mit csinálok,
— Nem is hiszem, de még ha elhinném is, az egyetlen mód, hogy bejuthass
Angiehez és Poppához az lenne, ha velük tudnád elhitetni, hogy van valamid,
ami nekik is kell.
— És mi az, ami nekik kell?
— Természetesen pénz és hatalom.
— És hogyan szerzik a pénzt?
— Jórészt kábítószer-üzletekből.
— Hogy léphetnék kapcsolatba velük?
— Első lépésben üzenet útján. A megfelelő közvetítők segítségével.
— T e megfelelő közvetítőnek számítasz?
— Engem felejts el. Még nem akarok meghalni. Megpróbálok kikecmeregni
ebből az egészből, de ha sikerül, nem egy tepsiben szeretnék távozni. Köszö­
nöm a bizalmat, uram, de sajnos vissza kell hogy utasítsam az ajánlatát.
— Idehallgass Patty! Be kell jutnom hozzájuk, még pedig gyorsan.
 — Értem én, csak egy baj van. Az az érzésem, hogy éppen azt kínálod majd
nekik, amire a leginkább áhítoznak. Azt meg gondolom te is tudod, hogy mi jár
annak a közvetítőnek, aki rossz híreket visz nekik?
— Van rá más mód, hogy bejussak?
— Fogalmam sincs.
— Nézd Patty, én tényleg komolyan beszélek.
— Attól, hogy komolyan mondod, még nem lesz kisebb marhaság, amit
mondasz.
— Szükségem van a segítségedre Patty. Nélküled is megtenném, de
lényegesen jobbak az esélyeim, ha segítesz nekem.
A lány érezte, hogy a férfi már egészen más hangnemben beszél hozzá,
és mélyen Brett szemébe nézve kérdezte:
— Őszintén, miért akarsz Angiéval és Poppávai találkozni?
— Ezt nem mondhatom meg.
— Kitalálhatom?
— Azt hiszem nem.
— Igazad van. Tényleg elég egyértelmű. De van itt egy másik dolog, ami
viszont nekem teljesen egyértelmű, ellentétben veled. Nevezetesen az, hogy
amire készülsz, az öngyilkosság. Ha valaki Angié és Poppá ellen fordul, nem
ússza meg élve. Légy észnél! Igazán megható, hogy mennyire szíveden
viseled Sid és a haverjai sorsát, de ne csinálj őrültséget.
— Világos. Azt hiszem már kezdelek érteni.
— Egyébként mégis mire gondoltál? Én mit tehetnék?
— Személyesen találkoznom kell Angievel és Poppával. Mindegy hogyan.
A lényeg, hogy a közelükbe kerüljek.
— Te teljesen begolyóztál.
— Ez azt jelenti, hogy nem segítesz?
— Nem kell ilyen durván fogalmazni. Én inkább úgy mondanám, kedvellek
és nem akarom, hogy bajod essen. Maradjunk ennyiben, oké? — zárta le a
témát Patty és a poharáért nyúlva kiitta a maradék borát.
Brett fizetett, majd mindketten némán felálltak és elhagyták a vendéglőt.
XIX. fejezet

Brett kitette Pattyt a cioverdalei bérháznál és továbbhajtott a kórházhoz,

hogy meglátogassa Jerry Clarkot. ,
— Brett! — kiáltott fel Sid meglepve, amint meglátta a látogatót és felállt az
agy mellé húzott székről, hogy üdvözölje. — Örülök, hogy te is eljöttél. Gyere
ülj ide mellém — mondta Érettnek és odahúzott még egy széket.
— Hogy vagy öregfiú? — kérdezte Brett az ágyban fekvő férfitől.
Clark fején hatalmas kötés éktelenkedett. Az ágy hátsó részét megemelték,
úgy, hogy a beteg szinte teljesen felülve tudott beszélgetni a látogatóival. Jó
hangulatban volt, annak ellenére, hogy arca teljes kimerültségről tanúskodott.
— Azt hiszem, már sokkal jobban — felelte mosolyogva. — Ha a jó öreg Sid
nincs, talán most nem itt feküdnék. Szép kis önvédelmi oktató vagyok, mi? Na,
de ki a nyavalya törődik most ezzel. A lényeg, hogy életben maradtam, nem
igaz? Olliet viszont nagyon csúnyán elintézték. Nagyon csúnyán. Már azt
hittem, hogy nem ússza meg élve. Piszok egy mázlista!
Brett Whitera nézett és csodálkozó tekintetére az öreg tengerész egy éles,
sokatmondó pillantással válaszolt. Világos, gondolta Brett. Nem mondta meg
Clarknak, hogy Neal meghalt. Ez persze, az állapotát tekintve, érthető. Úgyis
megtudja hamarosan.
— Meddig kell itt maradnod? — kérdezte Brett, miközben leült az odakészí­
tett székre.
— Egy-két napig mindössze. Megfigyelés alatt tartanak, legalábbis azt
mondják. Egyébként semmi komoly. Ha mondjuk leesek a lépcsőn, vagy
megcsúszom a Jacuzzi-ból kilépve, nagyjából ugyanez lenne a végeredmény.
Nem nagy ügy. Csak egy dolog aggaszt. Mi az ördögöt fogok majd mondani
a kedd esti önvédelmi csoportnak azután, hogy ilyen ékes példáját adtam a
gyakorlatban, hogyan is kell az ilyesmit csinálni, ha az embert megtámadják
az utcán?
— Nézd Jerry! — szólalt meg ekkor Brett, elég határozott hangon ahhoz,
hogy magára vonja az idősebbik férfi figyelmét. — Te odakint elsősorban
őértük verekedtél. Azért mentél oda, hogy őket védd. Ki az, aki elmarasztalja
a saját testőrét, ha az megsebesül az érte vívott harcban. Emiatt kár aggódnod.
Nagyobb esélyed van arra, hogy hősként fogadnak majd.
Clark egy pillanatig eltűnődött azon, amit Brett mondott, majd így szólt:
— Te Sid, lehet hogy ennek a fiúnak igaza van! Nincs kizárva, hogy Ollie és
én tényleg valamiféle hősök vagyunk a szemükben. De azért nem bántam
volna, ha szebben végződik a dolog. Ha tényleg győzünk.
— A háborúnak még nincs vége és nem is lesz egyhamar — mondta Sid.
— Eltart még egy darabig, amíg kiderül,hogy ki az igazi győztes.
 A három férfi még vagy egy órát beszélgetett, amikor belépett egy ápolónő,
és közölte Brettel és Síddel, hogy a látogatási idő lejárt. A két látogató
elköszönt Clarktól és elhagyták a kórtermet.
— Elvigyelek?
— Kösz pajtás, de én is kocsival jöttem. Ellenben, nem bánnám, ha megin­
nánk még egy kávét.
Brett Sid hangsúlyából megértette, hogy barátjának fontos mondanivalója
van a számára.
Betértek egy kávézóba a kórházzal szemben. A vendégsereg meglehető­
sen vegyes összetételű volt. A fehérköpenyes kórházi alkalmazottaktól kezdve
a környékbeli diákokig, a beteglátogatásból jövő rokonoktól a helybeli arrajá-
rókig, sokszínű társaság zsúfolódott össze a nem túl tágas helyiségben
— Úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre nem mondom meg Jerrynek, hogy mi
történt Ollieval.
— Okosan tetted. Mit szóltak hozzá az orvosok?
— Éppen ők javasolták. Legalábbis addig, amíg nem tudják biztosan, milyen
súlyos Jerry sérülése. Az isten verje meg! Úgy rohadt ez az egész, ahogy van.
— Sid. Nem hallgatsz el előlem valamit véletlenül?
Az idősebbik férfi nagyot sóhajtott és maga elé húzta a frissen felszolgált,
gőzölgő kávéval teli csészét. Egy darabig szótlanul babrálgatta, majd megszó­
lalt:
— De igen! Van még valami!
— Tehát?
— Délelőtt beszéltem egy pasassal, aki szintén bejött meglátogatni Jerryt.
Valamikor a kollégája volt a rendőrségen. Azt mondja, ma reggel a zsaruk
kiszúrtak a kórházban két Rangers-tagot. Úgyeletesnek álcázták magukat.
Napnál világosabb, hogy mire készülnek. Jerry és én vagyunk az egyedüli
tanúk, akik a támadókat börtönbe juttathatják. Mégpedig jó pár évre.
— Na és most mit fogtok csinálni?
— Megkettőzték az őrséget a folyosón. Többet beöltöztettek belőlük orvos­
nak és ápolónak. Úgy érzik, egykori bajtársuknak tartoznak ennyivel.
— Na és te?
— Jó kérdés — mondta Sid bólogatva és a kávéscsészéért nyúlt. — Félek,
Brett! Iszonyúan félek! — White két kezébe temette arcát, majd elkezdte
simogatni a halántékát és olyan mélyen lehajtotta a fejét, mintha épp most tett
volna beismerő vallomást valami szégyenletes ügyben.
— Ezen nincs semmiféle szégyelni való.
— De értsd meg, egyszerűen gőzöm sincs, hogy mit csináljak. Nem költöz­
hetek el innen. Ha pedig maradok, végem. Ez olyan biztos, mint ahogy itt ülök.
És ezt nem azért mondom, hogy te úgy érezd, neked kellene vigyáznod rám.
Nem mondom, megnyugtató lenne. De örökké te sem óvhatod a testi épsége­
met. Attól dilizek be, hogy teljesen tehetetlennek érzem magam.
Brett erre nemigen tudott mit mondani, de ez nem is volt baj. Elvégre White
nem azért akart vele beszélgetni, hogy megvigasztalja. Egyszerűen csak arra
volt szüksége, hogy valakinek elmondja a gondját. Valakinek, aki megérti.
Brett hazaért és felrakott magának egy kávét. Most, hogy Patty nem
hajlandó segíteni, Sid és Jerry pedig életveszélybe került, a helyzet egyre
kilátástalanabbá vált az ő számára is.
Kézbe vette a délutáni hírlapot, amely a reggelinél már jóval részletesebben
számolt be az Atlas Streeten történtekről. Ebben sem tettek említést egy
negyedik önkéntes járőrről. Persze, a cikk itt nem a címoldalon szerepelt. Brett
a lap vége felé a huszonhatodik oldalon bukkant rá.
A történteknek csupán a wilshirei lakosok számára volt tragikus jelentősége.
A város más kerületeiben élők számára nem volt újdonság az ilyesmi.
Brett éppen vacsorát készített magának, amikor úgy fél hét tájban türelmet­
len kopogtatásra lett figyelmes.
Mikor ajtót nyitott, Patty robbant be a lakásba. Brett nyakába vetette magát
és zokogni kezdett.
— Ml a baj Patty, mi történt? Nyugodj meg és mondd el szépen mi történt?
- - Brett átkarolta a keservesen zokogó lányt, és betámogatta a nappaliba. A
díványra ültette, majd maga is mellé ült.
— Sid — nyögte ki Patty elcsukló hangon.
— Úristen! Mi történt vele?
— Ahogy hazaértünk a vendéglőből, felhívtam. Nem volt otthon. Mikor újra
megpróbáltam fél négy körül, már hazaért. Azt mondta, hogy nagyon fáradt és
egy kicsit lefekszik aludni. Megkérdeztem, nem volna-e kedve valahová el­
menni vacsorázni. Örömmel beleegyezett. Fél hat tájban lementem hozzá.
Éppen csak ittunk valamit és elindultunk. A Shinyba tartottunk vacsorázni,
amikor útközben...
— Mi történt útközben?
— Éppen a vendéglő felé sétáltunk, amikor egy autó hirtelen lefékezett
mellettünk. Két pasas ugrott ki belőle. Erjgem leütöttek, Sidet pedig, miután
néhány ütéssel elkábították, begyömöszölték a hátsó ülésre és elhajtottak.
— A fenébe! — kiáltott fel indulatosan Brett.
— És még valami.
— Igen.
— Felismertem a kocsit és a pasast is, aki vezette.
Brett összeráncolt szemöldökkel Pattyre nézett.
— Angié embere volt.
— Ő is felismert téged?
— Azt hiszem nem. De nem vagyok benne biztos. Eszükbe sem jutna
feltételezni rólam, hogy Síddel járok. Tulajdonképpen nem sokat tudnak a
magánéletemről. Nem is nagyon érdekli őket, amíg rendesen végzem a
dolgom.
— Felhívtad a rendőrséget?
— Nem.
— Akkor most menj haza és hívd fel őket. Azután ha majd elmentek, gyere
ide vissza. Addigra én is kész leszek.
— Kész? Mire kész?
— Arra, hogy bemutass Angienek — felelte Brett, ellentmondást nem tűrő
határozottsággal.
— De hogyan?
— Mire visszajössz, kitaláltad a módját.
— De Brett! — próbált tiltakozni Patty.
— Patty! Most nincs idő erről vitatkozni és nem is vagyok rá hajlandó. Sídnek
és talán Jerrynek is pillanatnyilag én vagyok az egyetlen és egyben utolsó
esélye. Cselekednem kell, amilyen gyorsan csak lehet. Téged nem foglak
belekeverni. Csak annyi a dolgod, hogy bejuttass hozzájuk. Világos?
Patty vonakodva ugyan, de végül megadta magát.
— Rendben van!
— Akkor viszont most azonnal menj tel, és hívd a rendőrséget.
Amint Patty elment, Brett nekilátott, hogy valami hagyományosan elegáns
öltözék után nézzen a ruhatárában.
— Nos, megvan a terv? — kérdezte Brett, amint körülbelül másfél órával
később ajtót nyitott a lánynak, aki ezidő alatt szintén átöltözött, méghozzá egy
izgatóan áttetsző fehér ruhába.
— Majd úgy foglak bemutatni, mint egy régi, alkalmi ismerősömet, akivel a
napokban véletlenül újból összefutottam, egy Beverly Hills-i vendéglőben.
Rengeteg pénzed van és szeretnél belőle még többet csinálni. A bankok nem
érdekelnek, mert a kamatok alacsonyak, és a pénz szaporításának ez a
hagyományos módja számodra túlságosan lassú, és nem elég hatékony. Ezért
a pénzedet valami csábítóbb és jövedelmezőbb vállalkozásba szeretnéd fek­
tetni.
— Nem hangzik rosszul.
— Innen a többi már a te dolgod.
— Te pedig tökéletesen tiszta maradsz. Semmiféle felelősség nem terhelhet
később sem miattam.
— Pontosan, De jól jegyezd meg, Angiét nem lehet palira venni. Ő csak
akkor mutatja meg a kártyáit, ha már biztosan tudja, kivel áll szemben.
— Nem pókerpartyra készülök hozzá!
— Ezzel tisztában vagyok. Nincs valami innivalód?
— Hogyne volna! Absolut megfelel?
 — Tökéletesen. Egy duplát, ha lehet.
— Meglesz — mondta Brett és máris eltűnt a konyhában.
— Brett, én nagyon félek. — Patty ezt elég hangosan mondta ahhoz, hogy
Brett a konyhában is hallhassa.
— Idehallgass! Neked attól kezdve, hogy bemutatsz Angienek, semmi közöd
a továbbiakhoz. Érted? Egy régi barátod vagyok, akinek sok pénze van,
legalábbis neked ezt mondta. Részedről ennyi az egész. Hidd el, nincs semmi
félnivalód. Senki sem fog megtalálni, miután elintéztem ezt a dolgot.
Brett két kezében egy-egy pohár vodkával, visszatért a nappaliba.
— Mit értesz azalatt, hogy „elintéztem ezt a dolgot”?
— Majd megtudod azt is a maga idejében — felelte Brett, átnyújtva Pattynek
a poharát.
— Jobb, ha tudod, hogy csak Sid miatt mentem bele ebbe az egészbe.
Ismerem Angiét és egy pillanat nyugtom sem lenne, ha csak ülnék ölbe tett
kézzel és várnám, hogy mi lesz vele. Érted már?
— Értem Patty, értem. Most pedig okosíts ki egy kicsit, hova is megyek én
ma este tulajdonképpen?
— Oké. De remélem, nem két felhúzott stukkerral akarsz berontani hozzá­
juk, vagy valami hasonló nagyjelenetet rendezni?
— Erről szó sincs. Mindössze találkozni akarok Angeivel. A többit bízd rám.
Ennyi elég?
— Elég. Szóval, ma este Angié „estélyt” ad a lakásán. Egyébként nem nagy
ügy. Majdnem minden este ez a műsor. Nekünk az a dolgunk, hogy biztosítsuk
a vendégsereget. Lehetőleg minél pénzesebb pasasokat.
— Ez óriási. Akkor pofon egyszerű az egész.
— Idáig igen. Angié a fél életét szélhámosok között élte le, és nem könnyű
átverni. Csak úgy mondom neked.
— Ezt bízd csak rám. Egyébként hogy tetszik az öltözékem? Megfelelőnek
találod?
— Aha. Sokat Ígérő figurának látszol benne. Tudod, ez nekem már korábban
is olyan furcsa volt.
— Furcsa? Mi?
— Bár elég meggyőzően adtad elő, de azért lásd be, én sem vagyok teljesen
hülye. Szóval nem vagy egy kiköpött mérnökfazon. Ez már az elején is feltűnt
nekem. Ráadásul elég laza az időbeosztásod,
— Ebben látod igazad van.
— Ezt mire érted?
— Tényleg oleg laza az időbeosztásom.
— Ezzel azt akarod mondani, hogy törődjek a magam dolgával? Nem igaz?
_ — Pontosan — felelte Brett, majd témát váltott. — Na, és Poppá Wiíliams'5’
Ő is ott lesz a ma esti bulin?
 — Talán igen, talán nem. Poppánál sosem lehet tudni.
— Ismered?
— Valamennyire — felelte a lány és ivott egy kortyot. — Persze, közel sem
annyira, mint Angiét.
— Hogy néz ki?
— Nagy darab pali, valóságos izomkolosszus. Kemény fickó nem sokat
teketóriázik, annyit mondhatok. Mikor először találkoztam vele, még Angievel
jártam, úgy értem, akkor még tényleg nagyon jóban voltunk. Szóval, éppen
egy bulira mentünk valahova Encinora, tudod, ott a hegyen. Na és ez a fickó,
a házigazda egy bizonyos Bob. borzasztóan örijit nekünk, mikor beállítottunk.
Angié és Poppá ünneplőben feszítettek, láthatóan isteni hangulatban voltak,
nagyokat röhögtek és „a régi szép időket" emlegették minduntalan. Poppának
szinte puszipajtása volt a fickó. Ha nem tudom, hogy Poppá sosem járt
iskolába még azt hiszem, hogy kollégiumi szobatársak voltak annak idején,
vagy ilyesmi. Szóval minden a legnagyobb rendben ment, a buli klasszul
sikerült. A végén Poppá és az a pasas melegen kezet ráztak. Amikor beültünk
a kocsiba, Poppá, a nője, Angié és én, egyszercsak Poppá megszólalt,
tökéletesen nyugodt, közömbös hangon és csak ennyit mondott Angienek;
„Nyírd ki!” Azt hittem, menten elájulok. Persze, nem szóltam egy szót sem,
gondolom ez érthető. De az egész olyan volt, mintha a Keresztapában játszód­
na. Iszonyú volt! A gyomrom is felfordul, ha arra a pasasra gondolok.
Brett egy pillanatig eltűnődött a hallottakon, majd kiitta. ami még a pohará­
ban volt.
— Kösz, hogy ezt elmondtad. Van még valami ezen kívül, aminek hasznát
vehetném?
— Nem is tudom. A legfontosabb, hogy légy óvatos. Tudom, hogy Angié és
Poppá elsősorban az emberek megfélemlítéséből húznak hasznot. De nem
reszketne tőlük úgy mindenki, ha nem lennének tényleg veszélyes alakok.
Időnként, már csak a tekintélyük megőrzése érdekében is, előveszi a iiyerseb-
bik modorukat. Ha pedig valaki keresztezni próbálja az útjukat, ráadásul mások
szem e láttára, annak befellegzett. Ugye érted, mire célzok?
— Persze, persze. Hát akkor indulhatunk?
— Oké. Csak még bemennék a fürdőszobába egy pillanatra.
— Semmi akadálya. Mindig csak jobbra. A haliból nyílik — mondta Brett és
felállt, hogy útba igazítsa a lányt.
— Kösz. Odatalálok — hárította el Patty az udvarias gesztust, majd poharát
az asztalra téve felállt és kisietett a szobából.
Brett kisétált az erkélyre. Hűvös volt az este. Tudta, hogy ezúttal ő a vadász,
Williams és Bandini pedig a préda. Érezte, hogy minden érzékszerve ugrásra
készen áll. Most először, mióta visszatért Japánból. Ez persze érthető, hiszen
nem is volt szüksége ilyenfokú készenlétre. Egészen mostanáig.
XX. fejezet

Néhány perccel később Brett és Patty már a lány kocsijában ültek, és a Los
Angelest övező dombok felé robogtak, Angelo Bandini háza felé. Amint a
luxus villához közeledve,egyre feljebb és feljebb értek a kacskaringós szer­
pentineken, úgy zsugorodott össze a távolodó város mögöttük. Végül már csak
egy összemosódott, halványan pislákoló fénytengert lehetett látni a helyén.
Az aranyfigurákkal díszített, hatalmas, fekete, dupla szárnyú ajtó szinte
azonnal kinyílt, miután Patty megnyomta a megvilágított csengőt. Egy fehér
zakós férfi udvariasan bekísérte Pattyéket egy hatalmas terembe. A terem
bejáratával szemben fehér koncertzongora állt, egy szinte az egész falfelületet
kitöltő hatalmas panoráma ablak előtt, amely egyenesen a millió apró fénnyel
hunyorgó városra nézett. Az egész annyira összhangban volt a Bandiní-vílla
hivalkodó gazdagságával, hogy a gyanútlan látogató akár egy drágább fajta
tapétának is vélhette volna.
— Nem rossz, mi? — jegyezte meg Patty, miközben a terem másik végénél
lévő bár felé vezette Brettet, ahonnan egy ajtó a fa és vörösréz főző- és
evőeszközökkel gazdagon díszített konyhába nyílt.
— Uram, mivel szolgálhatok? — kérdezte egy másik alkalmazott, aki a
bárpult mögött állt. Brett végigpillantott a választékon, hogy lássa, kedvenc
Absolut vodkája is képviselve van-e. Nem csalódott. Mindkettőjüknek kért
egy-egy pohárral, majd követte Pattyt a teraszra.
— Hogyan számol el mindezzel annak a sok csóró, ágrólszakadt bandatag­
nak? — kérdezte Brett, belekortyolva a vodkájába, miközben elismerő arcki-
fejzéssel nyugtázta a rendkívüli kilátást.
— A többségük nem is tud róla. Akik pedig igen, azok vagy az üzlet, a pénzes
balekok kizsebelésének elengedhetetlen kellékét látják benne, vagy ha ezt
nem hajlandók bevenni, akkor Bandini nagyvonalúan részesíti őket a váloga­
tott gyönyörökben és így vásárolja meg hallgatásukat.
— Ö is egyike a válogatott gyönyöröknek? — mutatott Brett egy fejmozdu­
lattal a vöröses szőke tünemény felé. A lány, aki Brett becslése szerint nem
lehetett több tizenhat évesnél, drapp szoknyát és mélyen kivágott bézsszínű
blúzt viselt. Szünet nélkül nevetgélt, miközben szinte másodpercenként hátra­
vetette a fejét, hogy a szemébe hulló hajzuhatagtól megszabaduljon. Látható­
an mindent megtett, hogy bizalmas közelségbe kerüjön a társaságában lévő
két tipikus üzletember fazonnal, akik egyenesen elbűvülve fogadták a „produk­
ciót”.
— Eltaláltad — mondta Patty és nagyot sóhajtva hozzátette — mintha
magamat látnám viszont, nénány évvel korábbról.
— Na és, merre van a háziúr?
 — Angié? Egyelőre nem látom. De biztos, hogy itt van valahol a házban.
Lehet, hogy éppen tárgyal valakivel. Vagy valamelyik hálószobában „lazít” egy
lánnyal. Az is lehet, hogy visszavonult szunyókálni egy órácskát. Ki tudja? Egy
biztos, valahol itt van a házban. Ne idegeskedj. Jusson eszedbe, hogy Angié
úgy lát keresztül az embereken, mintha üvegből volnának. Légy óvatos!
Brett és Patty rövid időre elvegyült a társaságban, szóba elegyedtek néhány
vendéggel, majd leültek egymás mellé egy bőrkanapéra és elmerültek egy
nagy képernyős tévén látható boxmeccs nézésében. Az első Sugár Ray
Leonard-Roberto Duran meccs ment éppen videóról.
Körülbelül fél óra múltán Patty megbökte Brettet és odasúgta;
— Ott van!
Brett azonnal felismerte a „nagyfőnököt”, hiszen már látta a Brass Ballban,
nem is olyan régen. A nagydarab barnabőrű olasz fehérszínű bő nadrágban
és fehér ingben volt, amely lezseren kigombolva láthatóvá tette domború,
bozontos fekete szőrrel borított mellkasát. Csuklóját és nyakát egy-egy tekin­
télyes aranylánc díszítette. Széles mosollyal, egy idősebb japán férfi vállát
átkarolva közeledett. A „kuncsaft” kifogástalanul elegáns, angolosan szabott,
sötétkék öltönyt viselt. A terem közepére érve megálltak, és Bandini valamit
súgott a japán férfi fülébe. Ezt követően mindketten harsány nevetésben törtek
ki, majd barátságosan kezet ráztak. Bandini ezután intett egy fiatal lánynak,
aki a terem másik végéből odasietett az idős kuncsafthoz, kézen fogta, és a
furcsa pár eltűnt az egyik hálószobaajtó mögött.
Ezután Bandini átsétált a nappaliba, ahol a társaság hangos ovációval
fogadta.
— Kezdhetjük? — kérdezte Patty Brettre pillantva.
— Még nem.
— Miért? Mi a baj?
— Várnunk kell, amíg egy kicsit megnyugszol — felelte Brett higgadtan.
— Ezt hogy érted?
— Te mondtad, hogy Bandini mindenkinek a veséjébe lát. Engedd el magad.
Kapkodod a levegőt, a szíved pedig úgy dörömböl, hogy az az édes kis, akarom
mondani nem is olyan kis kebled, szabályos táncot jár a blúzod alatt.
— Azt hiszem, igazad van — felelte Patty nagyot sóhajtva, és hátradőlt a
díványon.
— Próbálj megnyugodni. Nincs miért idegeskedned. A te jelenésednek
vége, amint bemutattál Bandininek. Rád senki nem fog gyanakodni. Tudod,
évekkel ezelőtt ismertél meg egy bulin. Azt hitted, egy rendes pasassal akadtál
össze. Néhány nappal ezelőtt véletlenül egymásba botlottunk egy vendéglő­
ben. Te akkor már tudtál erről a mai buliról és miután semmi okod nem volt rá,
hogy ne bízz meg bennem, össze akartál hozni Bandinivel. Úgy gondoltad,
hogy ezzel csak az olasz kedvében jársz, ha szerzel neki egy pénzes kuncsaf­
tot. Senki sem tudja rád bizonyítani, hogy mindez nem igaz.
— És ha kényszerítenek rá, hogy beszélj.
— Az nem fog megtörténni. Bízz bennem, Patty. Nincsen semmiféle „ha”.
— Na, és ha rájönnek, hogy ugyanabban a házban lakunk.
— Az egész nem fog annyi ideig tartani. Mire bármire is rájöhetnének, ha
egyáltalán rájönnek majd valamire, én árkon-bokron túl leszek. Arról nem is
beszélve, hogy mutatok majd nekik valamit, ami úgy leköti a figyelmüket, hogy
eszük ágában sem lesz nyomozgatni utánam.
— Na és, mi az a valami?
— Természetesen pénz.
— Az isten szerelmére Brett, ők nem foglalkoznak néhány ezer dolláros
tételekkel.
— Én sem. Ne aggódj. Tudom, hogy mit csinálok. Az a lényeg, hogy bízzál
bennem.
— Te készen állsz?
— És te?
Patty nagyot sóhajtott, mintha a benne felgyülemlett feszültséget fújná ki
magából. Mikor felállt, már sokkal magabiztosabb benyomást keltett. „Most
vagy soha" — mondta, mikor Bandini lassan megindult a dívány felé, amelyen
az imént üldögéltek.
— Még valami — mondta Brett.
— Igen.
, — Jól nézz körül, hátha meglátod valahol a sofőrt, aki elrabolta Sidet.
— Oké.
— Patty bébi, hogy vagy? — Angié teátrálisan átölelte Pattyt és jobbról-balról
megcsókolta az arcát.
— Kösz, Angié. Van itt egy úr, akivel szeretném, ha közelebbről is megis­
merkednél — mondta a lány Brett felé fordulva.
— Angié Bandini — mutatkozott be az olasz széles mosollyal és keményen
megszorította Brett kezét.
— Brett Alexander. Örülök, hogy megismerhetem. Gyönyörű ez a ház!
— Nekem is tetszik. Ideális szórakozóhely. De amint látom, maga már meg
is találta a módját, hogyan tegye még élvezetesebbé az itt tartózkodását —
mondta a házigazda és fejével Patty felé intett, majd cinkosan megveregette
Brett vállát.
— Válthatnánk néhány szót, ha majd lesz egy-két szabad perce? — kérdez­
te Brett, még mielőtt az olasz továbblépett volna a következő vendéghez,
Bandini megtorpant és bár a széles mosoly még mindig ott ült az arcán,
Brett megérezte, hogy a maszk mögött az olasz érzékszervei, köztük az a
bizonyos hetedik is, egy pillanat alatt nagyobb fokozatra kapcsoltak.
 — Hogyne. Semmi akadálya. Mindössze néhány perc türelmet kérek, és
máris a rendelkezésére állok, Tényleg csak néhány perc. Rendben?— Bandini
ismét arcon csókolta Pattyt, megfordult, és már el is tűnt a vendégforgatagban,
hogy eleget tegyen a házigazda kötelességének a frissen érkezett vendégek­
kel szemben.
— Na mit gondolsz? — fordult Brett Pattyhez, amikor Bandini hallótávoisá-
gon kívülre került.
— Nem is tudom. Nemsokára visszajön és beszélgetni fogtok. Akkor majd
meglátod.
Mindketten visszaültek a díványra, és tovább nézték a meccset. A tizenket­
tedik menet táján egy zömök, csupa izom férfi lépett hozzájuk és bemutatko­
zott.
— Mr. Alexanderhez van szerencsém?
— Igen.
— Engem Calnak hívnak. Mr. Bandini várja Önt. Kérem kövessen.
Brett elnézést kért Pattytői, és követte Calt Bandini dolgozószobájába.
Miután beléptek, Cal meghajolt, kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
Bandini éppen telefonon beszélt valakivel, de mutatóujját feltartva jelezte
Brettnek, hogy nern tart már soká.
Hamarosan le is tette a kagylót, felállt és az íróasztalon át újra kezet nyújtott
Brettnek,
— Üdvözlöm, Mr. Alexander — köszöntötte Brettet, majd visszaült a karos­
székbe. — H ajói hallottam, üzleti ügyben akart velem beszélni. De még nem
tudom pontosan, miről is lenne szó.
— Eladok és vásárolok — felelte Brett, miközben maga is helyet foglalt egy
széken az íróasztal előtt.
Bandini elmosolyodott és bólogatva így szólt.
— Értem. Csakhogy ez így önmagában nem sokat mond nekem. Hogyan
lehetnék a segítségére?
— Rendben. Akkor rövid leszek. Van egy rakás pénzem, de a kamatok, amit
a bankok fizetnének rá, nem igazán vonzanak,
— Ezek szerint Ön engem valamiféle pénzügyi tanácsadónak néz? —
kérdezte Bandini, még mindig mosolyogva, miközben kivett egy cigarettát az
asztalon lévő dobozból és Brettet is megkínálta. Brett egy kézmozdulattal
elhárította a feléje nyújtott dobozt.
— Nem egészen. Én Önt és természetesen Poppát a város legtekintélye­
sebb, vagy legalábbis az egyik legtekintélyesebb, azaz legnagyobb forgalmat
bonyolító kábítószerkereskedőjének tekintem, akivel úgy gondolom, mindket­
tőnk számára előnyesen tudnánk együttműködni.
— N ézze, Mr. Alexander! Nem tudom, honnan szerzi az információit, de attól
tartok, hogy némi felülvizsgálatra szorulnak.
 — Nem hinném. Nekem nem szokásom a levegőbe beszélni, és a hízelgés
som kenyerem. Csak arról beszélek, amit biztosan tudok. Gazdag ember
v.tgyok és hogy ezt elérjem, némi sütnivalóra is szükségem volt. Tisztában
Vcigyok azzal is, hogy Önöket sem lehet egykönnyen átejteni. Sem Önt, sem
Poppát. Általában alaposan utánanézek mindennek, mielőtt egy vállalkozásba
lógnék. És higgye el, hogy az együttműködésünk ötlete nem itt fogant meg
honnem, egyik pillanatról a másikra, a tévé előtt ücsörögve.
Bandini tanácstalanul hallgatott.
Brett felvonta a szemöldökét, mintha azt akarná vele mondani:
— „Bocsánat, azt hittem jó helyen járok.” — És felállt.
— Mint említettem az imént, alapos felderítő munkát végeztem. így azt is
tudom, hogy sokan vannak még a piacon, akik kapva-kapnak majd az ajánla­
tomon.
— Üljön le nyugodtan, semmi oka a sietségre. Azt mondja meg, honnan
ismeri Pattyt.
— Patty? Patty nem számít. Egy felkapaszkodott kis tyúk, aki egy kicsit sokat
képzel magáról. Szegényke azt hiszi, hogy véletlen botlott belém egyik este.
Pedig én egész véletlenül éppen Önnel akartam találkozni. Már korábban
megtudtam, hogy lesz ez az estély, és úgy intéztem a dolgokat, hogy Pattyn
keresztül bejuthassak.
— Tudja — vette át a szót Bandini, miközben rágyújtott — azzal, hogy
csupán a levegőbe beszélünk, nem fogunk sokra menni egymással.
— Hallotta már a közmondást, hogy „pénz beszél...”?
Bandini elmosolyodott.
— Valahonnan ismerős.
— N ézze, ha így folytatjuk, akár reggelig is kerülgethetjük egymást, mint
macska a forró kását. Terítsük ki a kártyáinkat, vagy mondja meg, hogy ne
raboljam tovább az idejét — mondta Brett határozott hangon és keményen
Bandini szem ébe nézett.
— M aga tetszik nekem, Alexander, Komolyan mondom. Nem sokan engedik
meg maguknak ezt a hangot velem szemben.
— Büntetlenül. Még ezt is nyugodtan hozzáteheti. Ezzel tisztában vagyok.
Nézze, akar üzletet kötni, vagy sem?
— Na és, mekkora összeget kíván befektetni?
— Mekkora az az összeg, ami mondjuk így, jelentősen megdobná a forgal­
mat?
— Készpénz?
— Készpénz.
— Mit szólna mondjuk egymillió ötszázezerhez?
— Legyen inkább hárommillió.
Bandini újra szélesen elmosolyodott.
 — Nézze, ez valóban csinos kis összeg, de...
— De, mi?
— Szóban akárkinek lehet egymilliója.
— Ezek szerint azt kívánja, hogy valamennyit mutassak is meg belőle.
— Biztos vagyok benne, hogy megérti, miért kell, hogy erre kérjem
— Ó, hogyne. Mit szólna, ha a következő találkozónkra elhoznék mondjuk
százezret készpénzben. Ez megnyugtatná?
— Úgy látom Mr,-Alexander, hogy nem lesz akadálya az együttműködésünk­
nek.
— Most pedig, hogy én eleget tettem az Ön elvárásainak, tekintettel arra,
hogy Ön kiváló üzletember, biztos vagyok benne, hogy belátja, a jo üzlet
feltétele a kölcsönösség.
— Mennyi lesz a nyereség, igaz? — kérdezte Bandini élesen egy pillanat
alatt visszanyerve korábbi éberségét.
— Nem erről van szó. Csupán azt szeretném, ha legközelebb Willianns is ott
lenne a megbeszélésen.
— Na de miért? Ez meglehetősen szokatlan kívánság.
— Először is tudom, hogy Önök ketten üzlettársak, ez pedig azt jelenti, hogy
az üzletet hármán csináljuk. Még akkor is, ha én a pénzt Önnek adom át, és
a további sorsa is Öntől függ, hogy hová fekteti be, milyen csatornákon
keresztül kamatoztatja. Másodszor, már egy ideje figyelemmel kísérem, hogy
mi folyik a Wilshire kerületben. Közeli forrásokból szerzett értesüléseim szerint
egyelőre patt-helyzetben vannak. Williams korántsem ura a helyzetnek. S e m ­
mi kedvem olyan lóra tenni a pénzemet, amelyik a célegyenesben sántul le.
Mint már említettem, nem szerencsejátékkal szereztem a penzem, hanem
ennek a segítségével — mondta Brett nyomatékkai és a homlokára bökött a
mutatóujjával. — Soha nem bíztam olyan emberekben, akiket nem ismertem
személyesen.
Bandini elgondolkodva nyomta el a cigarettáját.
— Hát akkor értesítem, amint lehet. Rendben?
— Próbálja meg elérni még ma este. Addig egy kicsit körülnézek a házban.
Nem ragaszkodom hozzá, hogy még ma találkozzunk, de jobb, ha minél
hamarabb lefixáljuk a dolgot. Kifejezetten kellemes időtöltés magávai üzletet
kötni. Angié — mondta Brett és felállt.
— Még semmiféle üzletet nem kötöttünk, Mr Alexander. Egyelőre arról sem
vagyok meggyőződve, hogy igaz mindaz, amit itt elmondott. Abban viszont
egyetértek Önnel, hogy Mr. Williams az üzlettársam és ha egy harmadik féi
dollármilliókkal fordul hozzám üzleti ügyben, kötelességem erről öt is értesíte­
ni, Ennyi. Ami pedig Mr. Williams értesítését illeti, megpróbálom elérni, ha
lehet, még ma este. Majd Callal megüzenem, hogy sikerült-e beszélnem vele.
Addig is legyen türelemmel.
 — Lekötelez.
Bandini bólintott, felállt és visszakísérte Brettet a fogadóterembe. Itt Brett
iijra csatlakozott Pattyhez. majd kisétáltak a teraszra beszélgetni.
— Na hogy ment?
— Úgy tűnik, minden rendben. De a végeredményre még kicsit várni kell.
Láttad a sofőrt?
— Igen. Nem sokkal azután jött be, hogy te eltűntél Angiéval a dolgozószo­
bájában. Most ott áll a kandalló mellett. Az a barna sportzakós.
— Az a kopasz pasas?
— Aha. Na és most mi legyen?
— Menj oda, és elegyedj beszédbe vele. Találj ki valamit, hogy már láttad
Angié egy másik buliján, vagy ilyesmi. Próbáld meg kiszedni belőle, hogy
hánykor megy el innen. Aztán feltűnés nélkül gyere vissza.
Brett elnézte, hogyan manőverezik Patty a kopasszal. Van valami ebben a
lányban, a nőiességén túl is, aminek a legtöbb férfi egyszerűen nem tud
ellenállni, gondolta.
Brett újra kisétált a teraszra és várta, hogy Patty visszatérjen. Mindössze
tíz percet kellett várnia.
— Azt mondja, hogy ma egész éjjel műszakban lesz.
— Lehet, hogy éppen Sídet kell őriznie.
— Ha még egyáltalán életben van.
— Nem szabad feladnunk a reményt. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy
bízunk benne és megpróbáljuk megmenteni.
— Azt mondta, hogy csak szusszant egyet és néhány perc múlva már
mennie is kell.
— Stimmel. Akkor viszont beszélnem kell Callal és megyek én is. Tudnád
nélkülözni a kocsidat?
— Nem hiszem, hogy gond lenne hazavitetni magam valakivel — felelte a
lány gunyorosan. — Csak ne csinálj roncsot belőle. Oké?
— Add ide a kulcsokat, később majd felhívlak.
Patty megkereste a kulcscsomót a táskájában és átadta Érettnek.
— Sok sikert! — mondta búcsúzóul. Brett pedig határozott léptekkel elindult
a bár felé.
— Cal — szólította meg Bandini „főkomornyikját”.
— Mr. Alexander? Miben lehetek a szolgálatára?
— Szeretném, ha átadna egy üzenetet Mr. Bandininek.
- — Parancsoljon velem.
— Mondja meg neki, hogy sürgős üzleti ügyben váratlanul el kellett távoz­
nom, de holnap fel fogom hívni, tudom a számát.
— Értem uram. Át fogom adni Mr. Bandininek az üzenetét.
— Köszönöm — mondta Brett és távozott.
 A kapun kilépve, kimért léptekkel Patty kocsijához sétált, miközben feltűnés
nélkül körbepásztázta tekintetével a környéket, nem figyeli-e valaki. Kinyitotta
a vezetőülés felőli ajtót, beült a kocsiba, s amilyen mélyre tudott, lehúzódott
az ülésen. A kopasz sofőr indulását várta.
Nem kellett sokáig várnia. Körülbelül negyedóra múlva feltűnt a kapuban,
odasétált egy újtipusú Chevrolethez, beszállt és elhajtott. Brett tisztes távol­
ságból követte, ügyelve arra, hogy észrevétlen maradjon, ezért a fényszórókat
is csak később, a hegyről leérve, egy forgalmasabb úton kapcsolta be. A hegy
lábánál, Sunsetnél a kopasz balra fordult és a mintegy két mérföldnyire fekvő
La Brea felé vette az irányt. Ott ismét balra fordult, a Franklin Roadra, majd
körülbelül egy mérföldet megtéve a Grove Street sarkán leparkolt. Az autóból
kiszállva egy fehérre festett ikerház jobboldali bejáratához lépett, körülnézett,
hogy nem követik-e, majd eltűnt a házban.
Brett továbbhajtott a Franklin Roadon és néhány házzal odébb megállt.
Visszakanyarodott a sarokig és a Grove Streetre befordulva az ikerházhoz
lépett. Szerencséjére a zöld zsalutáblák nyitva voltak, ami megkönnyítette
Brett számára a tájékozódást. Az emeleten sötét volt, a földszinten viszont
mindkét ablak mögött világosságot látott.
Brett a ház fala mentén óvatosan odalopakodott az egyikhez és hallgatózni
kezdett. Két férfi beszélgetett odabent.
— Végeznem kell vele, ez Angié utasítása — mondta az egyik, feltehetően
a kopasz.
— Dehát. miért kellett ezzel mostanáig várni? — panaszkodott a másik
szemrehányóan.
— Angié meggondolta magát. — Remélem ez tökéletesen kielégítő válasz
a számodra. Igazam van?
— Jó, jó, azért nem kell rögtön felhúzni magad. Na, és hogy csináljuk?
— Csak semmi felhajtás Felpakoljuk a jó öreg Sidet. és kifuvarozzuk
Billyhez a mólóra. Ott átrakjuk a jachtra, Billy pedig kihajókázik vele a nyílt
óceánra. Felszereli valami nehezékkel, és átadja ökelmét a halaknak. Ennyi.
Még mindig nem tért magához?
— Alszik, mint a bunda. Először azt hittem, hogy túladagoltuk azt a micsodát.
De most már úgy néz ki, rendben lesz. Különben is tökmindegy, nem?
— Menj fel érte és hozd le, én addig felhívom Billyt, hogy készüljön.
— Oké — felelte a másik és a beszélgetés abbamaradt.
Ezután Brett lépteket hallott, nyilván az ismeretlen pasas hagyta el a szobát.
Az eddigiek alapján nyilvánvaló volt, hogy csak ketten tartózkodnak a házban,
de ez Brett számára most amúgy sem volt döntő szempont. Akárhányan
lennének is, mindenképpen cselekednie kell. Körbement a hátsó bejárathoz,
de az ajtó zárva volt. Elővett a zsebéből egy speciális szerszámot, s egyetlen
mozdulattal kitapintotta a zárat. Egy nindzsának az ütések és rúgások művé­
szetén kívül sok egyéb mesterséget is el kell sajátítania a maratoni kiképzés
során.
A házba lépve Brett tökéletes mozdulatlanságba merevedett. Érzékszervei,
mint a legfinomabb műszerek, antennaként gyűjtöttek be minden információt,
US továbbították őket az agynak, feldolgozás céljából. Csak az emeleten és az
iménti földszinti szobában észlelt mozgást.
A kopasz éppen telefonált. A hallottak alapján Brett úgy vélte, a társalgás
meglehetősen egyoldalú volt a hívó fél javára. A lépcsőfeljáró alját nem lehetett
látni a földszinti szobából, így Brett a lépcsőhöz húzódva, hangtalanul fellopa­
kodhatott az emeletre. Felérve hangokat hallott az előtér másik végébe nyíló
szobából, amelynek félig nyitva volt az ajtaja. Az így kiáramló fény az előteret
IS valamelyest megvilágította. Brett halkan az ajtóhoz osont, és bekukucskált
a szobába. Az ismeretlen férfi éppen azon fáradozott, hogy az eszméletlen
tengerészt talpra állítsa. De Sid nem sok hajlandóságot mutatott az együttmű­
ködésre. Az emberrabló végig háttal állt Érettnek, miközben megpróbálta
felnyalábolni a súlyos testet, hogy aztán valahogy mozgásra bírja. Brett, amint
megpillantotta a háttal álló férfit, már tudta, hogy mi a következő lépés. Abban
a pillanatban az emberrabló sorsa meg volt pecsételve. Brett olyan gyorsan
és hangtalanul került a férfi mögé, mint egy árnyék. Mintha a lábai nem is
érintenék a földet. Két kezével megragadta a férfi fejét, olyasféle mozdulattal,
mint amikor egy masszőr beigazítja a páciens fejét a gerincmasszázshoz
szükséges pozícióba, majd felfelé megrántva villámgyorsan csavart egyet
rajta. Mindössze egy éles reccsenés hallatszott, az elpattanó gerincoszlop
hangja.
Az elkábított tengerész élettelen teste, amint az emberrabló szorítása
engedett, tehetetlenül zuhant vissza a székre. Brett a halott férfit óvatosan a
földre fektette, majd Sid fölé hajolva, megmérte a pulzusát, és a szemhéját
felemelve megvizsgálta az elkábított ember pupilláját. Miután meggyőződött
róla, hogy nincs szükség sürgős beavatkozára, macskaléptekkel visszaosont
a földszintre, és mozdulatlanul a falhoz lapult a kivilágított szoba ajtaja mellett.
A kopasz bandita még mindig telefonált.
Brett nem habozott sokáig. Már a boltíves benyíló közepe felé járt, amikor
két hangtalan lépés között egyszercsak szoborrá dermedt.
— Hello — mondta a kopasz, pisztolyt szegezve Brettre, miközben a másik
kezével letette a kagylót. — Csodálkozik, hogyan vettem észre, mi?
— Bevallom kicsit valóban furdal a kíváncsiság — felelte Brett tökéletes
nyugalommal.
— Visszatükröződés az ablaküvegen — mondta a férfi, s fejével a mögötte
lévő ablak felé intett. — Enélkül az a gyanúm, hogy már halott lennék. Igazam
van?
Brett nem válaszolt.
 — De ezt inkább ne feszegessük. Nem túlságosan érdekel, hogy ki vagy, s
gondolom, te sem égsz a vágytól, hogy elmeséld. Vagy talán igen?
— Nem igazán.
— Akkor jobb, ha túlesünk rajta — mondta a férfi már határozottabb hangon
és a hangtompítóval felszerelt pisztolyt Brettre szegezte. Lassú, de egyenletes
mozdulattal begörbítve a mutatóujját, meghúzta a ravaszt. A dörrenés pillana­
tában azonban Brett egy villámgyors tigrisugrással oldalra vetette magát, a
golyó pedig elsüvített mellette.
— Ez képtelenség! — mondta a férfi döbbenten, amint a szoba átellensö
sarkában guggoló sértetlen alakra meredt. Mire felocsúdott, Brett már újra
kiegyenesedett.
— Ilyen gyors reflexek nincsenek!
A férfi újra tüzelt, egyszer, kétszer, háromszor. De Érettnek minden alka­
lommal sikerült elvetődnie a golyó útjából és egyszer-kétszer megpördülve
maga körül ismét talpra ugrani. Egész idő alatt egy pillanatra sem vette le a
szemét a fegyveresről, az arcát és a kézmozdulatait figyelte. A reflexmozgások
alapján előre ki tudta számítani minden lövés irányát. Végül a férfi kifogyott a
töltényekből és az üres fegyvert teljes erejéből Brett fejéhez vágta, aki könnyed
mozdulattal, az arcától mintegy harminc centiméterre, elkapta a levegőben
feléje süvítő pisztolyt, majd a döbbent férfi elé lépett.
— Ki az ördög vagy te? — kérdezte az, de ebben a pillanatban Brett jobb
kezével a középső ujjperceknél behajlított ujjakkal egy villámgyors ütést mért
az ádámcsutkájára. A férfi hörgött, majd kigúvadt szemekkel elterült a földön.
Pár másodperc múlva már halott volt.
Brett ezután gyorsan visszatért az emeletre. Síd Whitehoz. fvliután újból
megvizsgálta a még mindig eszméletlen ember pupilláját, nekilátott, hogy egy
speciális, akupunktúrás pontokra ható akupresszúrás fejmasszázzsal eszm é­
letre keltse a barátját. White néhány perc múlva sűrűn pislogva, fokozatosan
magához tért, de láthatóan még nem sokat érzékelt a környezetéből. Csupán
Brettet ismerte meg, de ez már önmagában is jó jel volt.
Brett Sid karját a vállaira fűzve talpra állította a férfit, majd óvatosan
kitámogatta szobából, s a hátsó ajtón át kivezette a ház mögötti szűk utcára.
Leültette a járdára, háttal egy kukának támasztva, majd magára hagyva a
barátját, elment a néhány házzal odébb leparkolt autóért. Visszaérve besegí­
tette a tántorgó férfit a hátsó ülésre, majd maga is beszállt és egy Sunset-i
motelhez hajtott, ahol azonnal szobát foglalt, természetesen álnéven.
Mikor magukra zárta a szoba ajtaját, egy pillanatra megállt és gondolatban
újra végigfutott az eseményeken. Tudta, hogy a legkisebb hiba is végzetes
következményekkel járhat, de a gondolatsor végére érve már biztos volt
benne, hogy a kivitelezés tökéletesen sikerült.
 Ekkor White egy nyögés kíséretében feltápászkodott az ágyon és láthatóan
már tisztultabb fejjel, de még mindig kábultan megszólalt.
— Hol vagyok?
— Biztonságban, Sid — felelte Bretí a barátjához lépve. — Az a fontos, hogy
most pihenj. Egy ideig itt kell maradnod, amíg odakint elcsendesednek a
dolgok.
Az idősebbik férfi nem tiltakozott, de ez az ő állapotában nem is volt
meglepő.
Brett óvatosan visszafektette White-ot az ágyra, majd az ágy fejénél lévő
telefonhoz lépett, hogy felhívja Pattyt.
— Halló! Patty?
— Személyesen — felelte a lány meglehetősen hivatalos hangon.
— Van nálad valaki?
— Eltaláltad.
— Próbálj meg természetesen viselkedni. Nevess egy kicsit.
Patty most már kuncogva folytatta.
— f^ost nem alkalmas édes, el vagyok foglalva. De majd később találkoz­
hatunk.
— Nagyon jó — mondta Brett. — Most pedig figyelj rám. Megtaláltam Sidet
és el is hoztam magammal. Nem ment simán a dolog, de nem hagytam semmi
nyomot, ami hozzád, vagy hozzám elvezethetné őket. Efelől nyugodt lehetsz.
— Ez csodálatos — mondta Patty ismét kacagva. — Már alig tudom
türtőztetni magam, hogy lássalak.
— Tudod, hol van Star-motel a Sunset Roadon?
— Hogyne.
— Ide tudnál jönni valamikor, még ma este?
Megpróbálom.
— A négyes szobád keresd, ha valami gáz van, négyszer kopogj. Különben
csak kétszer. Világos?
— Oké. Akkor viszlát holnap. És légy jó fiú addig is. — Tudod, mire gondolok.
Ne felejtsd el, hogy én is vagyok a világon. Oké? — búcsúzott Patty, egy
pillanatra sem esve ki a jól begyakorolt szerepből.
— Jó, kislány — mondta Brett elismerően. — Akkor, ahogy megbeszéltijk.
Az órák csiga lassúsággal teltek, Brett pedig egyre tijrelmetlenebb lett. Sid
még órákon át feküdt mély álomba merülve, csak nagyon lassan tért magához
ismét. Éjjel fél három volt már, amikor odáig jutott, hogy felüljön az ágyban és
megigyon egy csésze kávét. Mikor végre valamennyire sikerült összeszedni a
gondolatait, megszólalt.
— A Rangersek voltak?
 — Igen. Patty felismerte a sofőrjét annak a kocsinak, amivel elvittek. Egy
Rangers-bulin látta meg, ahol én is ott voltam. Aztán már csak követnem kellett
a pasast a házig, ahol fogva tartottak és ahogy lehetett, kihoztalak.
— Kihoztál? Úgy érted, hogy...?
— Igen Sid, kihoztalak. Ennyit erről és ne többet. Oké? — mondta határo­
zottan, hogy Sid ne feszegesse tovább ezt a témát.
— Azt mondtad, hogy Patty felismerte a sofőrt. Ez nem egészen világos
nekem — nézett Sid fürkészve Brettre miközben jólesőn kortyolt a papírpohár­
ból, melyet két kézben fogva tartott m aga előtt.
Brett, erre röviden elmesélte, hogy milyen kapcsolatban is van Patty a
Rangersekkel.
— fy/lost már értem — bólogatott Sid elgondolkodva.
— Remélem is, Sid. Mert Pattynek semmi köze ahhoz, ami ellen mi harco­
lunk. Hogy őszinte legyek, ha Patty nem hajlandó segíteni nekünk, te most
valahol a Csendes-óceán fenekén imbolyognál, mázsás súlyokkal a lábadon.
— Na, és most mi a terv? Látom rajtad, hogy készülsz valamire.
— Csak egy módja van, hogy véget vessünk ennek az egésznek. Bandinit
és Williamsot egyszer s mindenkorra le kell kapcsolni. Egy csapdát már
felállítottam nekik, amibe remélem egyszerre fognak beleesni. Ha ez nem jön
be, akkor valami mást kell kitalálnom. Időnk viszont már nem sok van. Jerryvel
egyikőtök élete sem ér egy fabatkát sem, amíg a Rangersek le nem állnak
teljesen. Nyilvánvaló, hogy minden szál Bandini és Williams kezében fut össze.
Nélkülük az egész banda megbénul, mint valami bábegyüttes az őket mozgató
bábosok nélkül.
— Brett, én nagyon tisztellek az elhatározásodért, de hadd legyek őszinte,
nem te vagy az első, akinek eszébe jutott, hogy a két nagyfőnököt kell
ártalmatlanná tenni. Nem egy profi bunyós megpróbálkozott már vele, és
furcsa módon mindnyájan ugyanarra a sorsra jutottak. Egytől-egyig halottak.
Bandiniék egy lépést nem tesznek a testőreik nélkül. És minden ajtót őriztet­
nek. Williams öccse egészen más tészta volt. Felelőtlen volt és túl sokat
dumált. De Poppá és Angié, a pokolba velük! Nem tudom, mit mondjak Brett.
Te megmentetted az életemet, és én is meg akarom menteni cserébe a tiedet
azzal, hogy megpróbállak lebeszélni az öngyilkosságról.
— Igazán rendes vagy Sid, de én már döntöttem, f^ost nincs rá időm, hogy
elm agyarázzam neked, hogy miért csinálom ezt az egészet. Elégedj meg
annyival, hogy számomra ez egyfajta küldetés. Ez az életem egyedüli célja és
értelme. És ha aközben halok meg, hogy megpróbálok valami embertelen
igazságtalanságot megakadályozni, vagy éppen ártatlan embereket megmen­
teni a haláltól, akkor jobb halált nem is kívánhatnék magamnak. Szám om ra az
lenne a legmegalázóbb halál, ha elfutnék egy ilyen kihívás elől. Ezzel a tudattal
nem tudnék tovább élni. Miattam ne aggódj Sid. Ha tudsz, segíts nekem. A
lobbit pedig hagyd rám. Komolyan, ennyi az egész.
— Ez a legveszekedettebb életfilozófia, amit hallottam. De ha belegondolok,
hogy te meg a legveszekedetebb alak vagy, akivel eddig találkoztam, tulajdon­
képpen nincs is rajta mit csodálkozni.
Alig, hogy Sid befejezte a mondatát, két kopogtatás hallatszott. Brett az
ajtóhoz lépett és kikiáltott.
— Ki az?
— Én vagyok, Patty.
Amint Brett kinyitotta az ajtót, Patty robbant be a szobába.
— Istenem, de örülök, hogy itt vagy Sid.
— Azt hiszem, ezt részben neked is köszönhetem.
Patty kérdő pillantást vetett Brettre, vajon mennyit árult el Sidnek kapcso­
latáról Bandinival.
— Minden rendben Patty. Nyugodj meg — mondta Brett bíztatóan. —
Persze, ezzel még nincs vége a dolognak. Sőt... Ide figyelj Patty, itt tudnál
maradni Síddel?
— Persze.
— Nagyszerű. Akkor én most hazamegyek, átöltözöm és megpróbálok
elébevágni az eseményeknek. Ez a szoba lesz a főhadiszállásunk. Rend­
szeresen foglak hívni benneteket.
— Sid miért nem mehet vissza veled? — kérdezte Patty.
— Sajnos, ez eléggé nyilvánvaló! — felelte White. — Hajtóvadászatot
folytatnak ellenem odakint. Amíg az utca a Rangersek kezén van, az orrom
sem dughatom ki.
Patty Brettre nézett, hogy mit szól mindehhez, de a férfi arcáról csak White
szavainak megerősítését tudta leolvasni.
— Elképzelhető, hogy valaki követett, amikor idejöttél? — fordult Brett
Pattyhez.
— Elég késő van, nem volt valami nagy forgalom az utcákon. Megpróbáltam
nyitvatartani a szememet. A házunk előtt szálltam taxiba, és néhány utcára
innen egy kávézó előtt állítottam le. Ismerem a helyet, máskor is be szoktam
ugrani egy-egy kávéra. A hátsó ajtón mentem ki és végig a mellékutcákon jöttél
el idáig. Az utcák teljesen kihaltak voltak.
— Elég kockázatos vállalkozás volt — ismerte el White.
— Sokan mondták már, hogy belevaló csaj vagyok — mosolyodott el Patty.
— És fifikás is mellé! — tette hozzá Brett, mialatt az ablakhoz lépett, hogy
ellenőrizze a parkolót. — Elviszem a kocsit. Neked most egy darabig úgy sem
kell majd. Otthagyom a háznál, ahol te is szoktad. Na jó, azt hiszem, most
mennem kell — sóhajtott Brett és az ajtóhoz lépett.
 — Patty felállt Sid mellől és odalépett hozzá. White pedig elnézést kért, mint
akinek sürgős dolga akadt, bevonult a fürdőszobába és becsukta maga mögött
az ajtót.
— Igen? — kérdezte Brett ellágyulva, amint a lány mélyen a szemébe nézve
hozzásimult.
— Vigyázz magadra, kedves.
— Megígérem.
— Komolyan kérlek. Most te vagy a főszereplő. Rajtad múlik minden. El sem
tudom képzelni, mi lenne Siddel és velem nélküled. Arról már nem is beszélve,
hogy bolondulok a főhősökért.
— Én pedig soha nem tagadtam meg egy meleg helyet az ágyamban, egy
ilyen gyönyörű lánytól.
Patty elmosolyodott.
— Vigyázz a jó öreg Sidre! — mondta Brett búcsúzóul, és elindult.
Patty bezárta az ajtót és beakasztotta a biztonsági láncot.
XXI. fejezet

Az ébresztőóra pontban reggel hét órakor szólalt meg. Brett belebújt a

köntösébe, és mindenekelőtt elkészítette szokásos reggeli kávéját. Fél tízkor
felhívta bankárját, Owen Lángot San Franciscóban, s közelte vele, hogy még
aznap délután szüksége van százezer dollárra készpénzben.
Körülbelül egy órával később Láng visszahívta, és elmondta neki, hogy hol
veheti át a pénzt délután. Lángot még Yamaguchi ajánlotta Brettnek, ami
garancia volt arra nézve, hogy nem fogja kérdésekkel megnehezíteni a dolgát.
Ez önmagában is nyomós ok volt Brett számára, hogy őt bízza meg pénzügyei
intézésével. Láng fel volt készülve rá, hogy Brettnek szokatlan pénzügyi
manőverei lesznek, és tudta, hogy az ilyen irányú kívánságokat kérdések és
fenntartások nélkül kell teljesítenie.
— Keresd meg Samual Bowert a First California Bankban a Melrose
Streeten ma délután.
— Kösz, Owen. Ja, és még valami. Beszéltél már Rheával?
— Igen. Tudod Brett, San Franciscóban van már egy pár japán étterem...
— Rhea viszont csak egy van. Légy nyugodt Owen. A nyitóünnepségre te
is hivatalos leszel. Akkor majd lesz alkalmunk arra is, hogy az üzleti nézetein­
ket egyeztessük. Ha találkoznál Rheával, légyszíves mondd meg neki, hogy...
Brett egy pillanatig habozott, mit is üzenjen, aztán így folytatta:
— Szóval, mondd meg neki, hogy... — hogy üdvözlöm.
— Nyugodt lehetsz, átadom. Mikor jössz vissza Brett?
— Rövidesen. Talán már a jövő héten együtt ebédelünk. Akkor majd
beszélgetünk. Oké? Viszlát. És még egyszer kösz.
Brett letette a kagylót és megpróbálta elterelni a gondolatait Rheáról. Most
csak ártana vele magának, s az ügynek is, amit szolgál. „Attól kezdve,hogy
belépsz a tűzkörbe”, ahogy Yamaguchi nevezte a küldetés követelte akciókat,
„semmi másnak nem lehet helye a gondolataid között. Sem szerelemnek, sem
anyagiaknak, semminek. Az ilyen gondolatok csak hátráltatnának”. Akár a múlt
felidézése, akár a jövő iránti aggodalma csak kizökkentenék abból az állapot­
ból, amely megköveteli tőle, hogy teljes emberként, maradéktalanul a feladatra
koncentráljon. A tűzkörön belül már nem lehet hibát véteni. Egyetlen apró hiba
is végzetes következményekkel járhat.
— Halló — mondta egy hang a vonal túlsó oldalán.
— Angié?
— Brett! Jó reggelt — mondta Angelo Bandini elgyötört hangon. — Nem
gondolja, hogy egy kicsit korán van még?
— De hiszen már tíz óra is elmúlt.
 — Ezek szerint a múlt éjjel korán itthagyott bennünket. Még a főműsor előtt.
Nem igaz?
— Miféle főmú'sor?
— Á, semmi különös. Szerződtettem néhány profi táncosnőt. Ök rendeztek
egy kis előadást.
Brett hallgatott. Tisztában volt vele, hogy az üzletember maszkja mögül egy
pillanatra sem szabad előbújnia.
— Szóval az éjjel nem tudtam elérni Mr. Williams-et. De úgy néz ki, hogy
ma délután sikerülni fog. Talán holnap vagy holnapután össze is jöhetünk.
— Semmi akadálya, hogy mi kelten már ma délután találkozzunk. Akkor
megmutatom azt is, amit ígértem. Poppávai pedig ma estére megbeszélheti a
hármas találkozót — mondta Brett határozott hangon.
— Egy pillanat. Én nem...
— N ézze Bandini, én üzletember vagyok, nem pedig nyomozóiroda. Ben­
nem partnerére találhat. Az ajánlatom ma estig érvényes. Ha így megfelel,
akkor áll az üzlet. Várni nem tudok. Ha nem jó így, akkor keresek más partnert.
És ez nem makacsság a részemről, Angié. Egyszerűen arról van szó, hogy
nem szeretem, ha félvállról vesznek. Döntse el, akar-e üzletet, vagy sem.
— Jó, jó, rendben van! — hajlott meg Bandini az ultimátumnak is beillő hang
előtt. — Ha jói értettem, akkor magával hozza a hogy is mondjam... a bizo­
nyítékot is a találkozóra.
— Biztos lehet benne, hogy nem a pénzzel tömött zsebeimről fog felismerni,
de még ma délután meggyőződhet róla, hogy nem a levegőbe beszéltem. Még
mielőtt Poppávai találkoznánk. Akkor tehát, hol?
— Egykor, a Brown Derbyben, a Vine Streeten.
— Inkább legyen fél kettő — mondta ki Brett az utolsó szót.
— Akkor tehát fél kettőkor pajtás, csao!
Brett lezuhanyozott, felöltözött, majd belült a kocsijába és a legközelebbi
telefonfülkéhez hajtott.
— Itt Mr. Summers, a négyes szobát legyen szíves kapcsolni.
— Értettem uram — válaszolta egy női hang. — Máris kapcsolom.
— Halló? — kérdezte egy bizonytalan női hang.
— Patty? Itt Brett.
— Brett, jaj de jó, hogy hallom a hangod — mondta Patty hallható meg­
könnyebbüléssel.
— Minden rendben?
— Hál istennek. Sid már majdnem a régi. Szereztem egy pakli kártyát a
portásnőtől. Azt mondtam neki, hogy a feleséged vagyok — tette hozzá
nevetve.
 — Csak tudni akartam, hogy veletek nincs semmi baj. Ha eddig nem jelentek
tneg, jó esély van rá, hogy elvesztették a nyomot. De azért csak semmi
tiieggondolatlanság. Maradjatok ott, ahol vagytok. Rendben?
— Te vagy a főnök, édes.
— Na jó, később megint odaszólok. Vigyázz a jó öreg Sidre.
Brett nagy megkönnyebbüléssel tette le a kagylót. Brett a Brown Derbybe
lépve az eléje siető főpincértöl Mr. Bandini iránt tudakozódott. A férfi arcán
udvarias mosoly terült szét, majd megkérdezte Brettől.
— Mr. Alexanderhez van szerencsém?
— Úgy van.
— Kövessen kérem, Mr. Bandini már várja Önt.
A szmokingos főpincér egy sarokboxhoz vezette Brettet, ahol Bandini éppen
valami viágos színű italt kortyolgatott egy whiskys pohárból. Amikor meglátta
Brettet szélesen elmosolyodott.
— Hát itt van Brett. Örülök, hogy újra látom. Üljön le kérem. Parancsoljon.
Brett leült a Bandinival szemben lévő székre, óvatosan maga mellé fektette
a nála lévő diplomatatáskát, és rendelt egy Perriert a még mindig ott várakozó
pincértől.
— Sikerült beszélnie Poppávai? — fordult Brett Bandinihez, amint a pincér
távozott a megrendeléssel.
— Rögtön a tárgyra, igaz? Maga az én emberem.
Brett válasz nélkül hagyva a hízelgő megjegyzést, mereven Bandini sze­
mébe nézett.
— Sikerült. Beszéltem vele és jó híreim vannak az Ön számára. — Itt Bandini
egy kis hatásszünetet tartott, arra várva, hogy Brett kellemes meglepetést
színlelve, rákérdezzen a megpendített „jó hírekre”, de néhány másodperc
elteltével kénytelen volt tudomásul venni, hogy hiába vár. — Szóval elmesél­
tem Mr. Williamsnak a tegnap esti beszélgetésünket. Azt is mondtam neki,
hogy Ön szeretné a pénzét biztonságos vállalkozásba fektetni és hogy erre
némi garanciát kér tőlünk, tekintettel a közelmúltban történt eseményekre. Mr.
Williams természetesen velem együtt, tökéletesen megérti az Ön álláspontját,
ezért úgy gondoltuk, hogy ma este, egy talán kissé szokatlan, de annál kézzel
foghatóbb módon meggyőzzük Önt aggodalma alaptalanságáról. Előbb azon­
ban Önnek kell eloszlatnia az én aggodalmaimat — tette hozzá Bandini, kérdő
pillantást vetve Brettre.
— Ennek semmi akadálya. Legalább mostantól fogva nem a levegőbe
beszélünk — mondta Brett és az aktatáskát az asztalra helyezve, átcsúsztatta
Bandinihez. Az olasz felkattintotta a zárat és a táskát maga mellé helyezve a
padra, felnyitotta a tetejét, majd szinte még ugyanazzal a mozdulattal le is
csukta és az asztalra téve, visszatolta Bretthez.
 — Örömmé! látom, hogy tartja a szavát — nyugtázta Bandini a táska
tartalmát elégedetten, miközben szájához emelte poharát.
— N a és mi az a bizonyos kíjlönleges biztosíték?
— Ja, igen. Nos, Mr. Williams úgy gondolja, hogy a biztosítékokról akár egy
egész éjszakát is végigbeszélgethetnénk, de mi a tettek emberei vagyunk.
Ahogy a közmondás is tartja, sok beszédnek sok az alja. A zaz, végül is a tettek
beszélnek. Ezért ahelyett, hogy szóban próbálnánk meggyőzni Önt a kívánt
garanciákról, úgy gondoltuk, hatásosabb lesz, ha inkább megmutatjuk őket.
— Tudna erről valami bővebbet is mondani?
— Ha valóban figyelemmel kísérte tevékenységünket az újságokban, aho­
gyan ezt korábban állította, biztosan azt is tudja, hogy ki az a Jeff Archer?
— Hogyne. Akinek a nagyanyját felgyújtották.
— Úgy van. Jeff tett egy nevetséges kísérletet, hogy bosszút álljon a
nagyanyjáért, és megtámadta Williams öccsét, Terrencet. Terrence erre kihív­
ta a rendőrséget, és a fickót letartóztatták.
— Ennyit én is tudok.
— Terrencet néhány nappal ezelőtt megölték és a zsaruk teljesen tehetet­
lenül állnak az ügy előtt. Mi azonban tudjuk, hogy ki volt a gyilkos.
Brett ügyelve rá, hogy a tekintete semmit ne áruljon el az idegeit pattanásig
terhelő feszültségből, csodálkozva pillantott Bandinire.
— Igazán?
— Jeff Archer.
— De hiszen a gyilkosság időpontjában a kórházban volt, rendőh őrizet alatt.
— Legalábbis így mondják. N ézze, bizonyos esetekben előfordul, hogy a
zsaruk is becsukják a szemüket, ha valamit nem akarnak észrevenni. Minde­
nesetre, Archert másnap reggel a saját felelősségére kiengedték a kórházból.
Az embereink megbízható forrásból megtudták, hogy Archer nem tartózkodott
a kórházban a gyilkosság éjjelén. Ráadásul a gyilkosság módja is rávall.
Terrencet olyasvalaki ütötte le, aki jártas az önvédelmi sportokban. Archer
pedig, mint tudjuk, gyakorló karatés, aki már egyszer kockára tette az életét,
hogy megölje Terrencet. Miért ne próbálta volna meg mégegyszer. Ráadásul
semmiféle arra utaló információt nem kaptunk az embereinktől, hogy más
karatéban jártas valaki is vadászott volna Terrencere. Azt hiszem, ha mindezt
összeadjuk, elég meggyőző a feltevés, hogy csakis Archer lehetett.
Brett egy darabig hallgatott. Megpróbálta elrendezni fejében a hallottakat.
Ha Bandini tényleg nem tudja, hogy ő ölte meg Terrence Williamst, ebben
pedig Brett most már szinte biztos volt, akkor ez valójában egy erődemonst­
ráció lesz, amit részben neki rendeznek, Bandini információi persze nyilván­
valóan mégsem voltak olyan megbízhatóak, mint állította. De az olasz azzal is
tisztában volt, hogy Brettnek nem áll módjában az ellenkezőjét bizonyítani.
Ezzel szemben nekik ez ragyogó alkalom az erőfölényük bizonyítására. A
Rangersek abszolút hatalmának megrendülését éppen Terrence halála jelen­
tette. A szervezett erődemonstráció pedig ennek az ellenkezőjét volt hivatva
bizonyítani, méghozzá a legkézenfekvőbb módon. Brettnek nem lehetett kifo­
gása a terv ellen, hiszen éppen ő kért elfogadható biztosítékot tőlük. Ő pedig
nem volt abban a helyzetben, hogy felvilágosítsa őket: rossz helyen keresik
Terrence gyilkosát.
— Na és, mikorra tervezik az egészet?
— M a estére. Nálam találkozunk mi hárman és utána együtt meglátogatjuk
Jeff Archert.
— Mit akarnak vele csinálni?
— Legyen meglepetés. Csak annyit árulok el, remélem Jeff szereti a vizet
— mondta Bandini, immár harsány nevetés közepette.
Brett délután három körül lépett ki a Brown Derbyből, majd végig figyelve,
hogy nem követi-e valaki, hazahajtott. Még a nindzsa kiképzés alatt kifejlődött
benne az a képeség, amelynek segítségével megérezte, ha valaki követi,
anélkül, hogy tényleg látná az illetőt. Most biztos volt benne, hogy nem
követték.
Az esti találkozóig Bandinivel és Williamsszel még volt négy órája, így a
várakozások és a kötelező meditációs gyakorlat elvégzésén kívül nem volt már
más dolga az indulásig.
Megfordult a fejében, hogy megkeresi Archert és figyelmezteti a veszélyre,
de mire sikerülne a dolog, talán már túl késő lenne. Akkora kockázatot pedig
nem vállalhat, hogy személyesen keresse fel Archert a lakásán, mert a
Rangersek minden bizonnyal megfigyelés alatt tartják. Brett végighevert a
kanapén, fokozatosan ellazította a testét, majd mély, öntudatlan álomba
zuhant, amelyből belső ébresztő órája szerint pontosan fél hatkor kellett
felébrednie.
A kitűzött időpontban percnyi pontossággal valóban fel is ébredt, bekap­
csolta a rádiót és főzött magának egy teát. Másodszor is lezuhanyozott, majd
az alkalomhoz illő elegáns, de ugyanakkor lezser ruhát öltött, amely nem
akadályozza majd a szabad mozgásban.
A megbeszélt időpont előtt három perccel érkezett Bandini villájához.
Csengetett, majd az inas bevezette az ebédlőbe.
Az asztalfőn ülő férfi egyike volt a legmegtermettebb alakoknak, akit Brett
életében látott. Poppá Williams szélesen elvigyorodott, és felállt, hogy üdvö­
zölje Brettet. Körülbelül két méter magas volt és Brett becslése szerint legalább
százhúsz kiló. Ennek ellenére egy gramm fölösleg nem volt rajta. Leginkább
egy kisportolt rögbyjátékosra emlékeztetett. Bandini, aki Williams balján he­
lyezkedett el, szintén mosolyogva állt fel.
— Üdvözlöm, Mr. Alexander — mondta a fekete óriás, Brett felé nyújtva
hatalmas jobbját.
 — Örülök, hogy megismerhetem Mr. Williams.
— Szólítson nyugodtan Poppának.
— Brett.
— Úgy látom Brett, maga szokatlanul jó benyomást tett nagyrabecsült
üzlettársamra. Ezzel kevesen dicsekedhetnek. Angié szerint Ön belevaló
fickó, aki nem ismer lehetetlent. Ennek pedig én kifejezetten örülök.
— Ezek szerint nincs akadálya, hogy megegyezzünk — mondta Brett és
leült a szám ára odakészített székre. A két férfi követte a példáját.
Felmérve a terepet, Brett három testőrt számolt össze az ebédlő közelében.
Két gorilla — egyenként majdnem akkorák, mint maga Williams — a teraszon
álldogált, a harmadik pedig az ebédlő bejáratát őrizte. S ott volt még az „inas”,
aki beengedte. Brettnek megfordult a fejében, hogy elintézi a két bandavezért,
mielőtt elindulnának Jeff Archerhez, de az esélyek alapos latolgatása után úgy
döntött, hogy jobb, ha kivár egy kedvezőbb alkalmat.
— Angié azt mondta, hogy remekül sikerült a közös ebédjük — folytatta
Williams, sokatmondó mosollyal, félreérthetetlenül érzékeltetve, hogy mire
céloz valójában.
— Ha jól értem, az aktatáskám tartalmára céloz.
— Pontosan — felelte Williams, de a mosoly egyik pillanatról a másikra eltűnt
az arcáról és hideg szemeit keményen Brettre szegezte.
— Akkor most beszélgessünk egy kicsit.
— Helyes. Én a részemről már elmondtam Angiénak az elképzeléseimet.
— Ez idáig rendben is van, ami Angiét illeti, most azonban szeretném, ha
mi ketten is megbeszélnénk a dolgokat. Rendben? — kérdezte Williams fojtott
hangon, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Brettről. Brett tudta,
hogy Williams most próbálja felmérni, kivel is van dolga valójában. Williams
olyan biztonsággal hagyatkozott az ösztöneire, mint mások egy márkás kom­
puterre. És nem is alaptalanul. Az időközben beállt kínos csendet a házigazda
törte meg.
— Talán előbb igyunk valamit — mondta Bandini, és csettintett egyet jobb
kezével, mire az ajtóban megjelent az az ember, aki Brettet bekísérte.
— Egy Martinit, egy whiskyt Williamsnek és... — Bandini itt kérdőn Brettre
nézett.
— Vodkát. Absolutot.
A férfi meghajolt és kiment. Amíg az italra vártak, Bandini szóval tartotta a
társaságot. A férfi hamarosan visszatért és miután felszolgálta az italt, ismét
távozott.
— N ézze Brett — mondta Bandini békítőleg, — Poppá mindössze annyit
kíván magától, hogy neki is elmondja mindazt, amit nekem az első találkozá­
sunkkor.
 — Ez érthető — bólintott Brett és Williams felé fordult. — Nos, arról van szó,
hogy szeretném a pénzem befektetni. Sok pénzem van, készpénz. Hogy
milyen úton szereztem, az most lényegtelen. Ami fontos, hogy nincs megjelöl­
ve és nem hamis pénz. Bevallom, szeretem a pénzt. Minnél több van belőle,
annál inkább. A kábítószerüzlet azért vonz, mert gyorsan és busás haszonnal
téríti vissza a befektetést. Persze, ha valaki vállalja a kockázatot. Mint minden
körültekintő üzletember, én is alaposan tájékozódtam, hogy milyen vállalko­
zás, vagy cég lenne a legalkalmasabb partner a pénzem befektetésére. Na
persze, magától értetődik, hogy az ember az ehhez szükséges információkat
nem a Pénzügyi Biztonsági Tanácstól, vagy a kerületi államügyésztől szerzi
be.
— Egészen a közelmúltig minden felderítő munkám eredménye azt mutatta,
hogy a legsikeresebb és leghatékonyabb vállalkozás, amely minden szem ­
pontból megfelel az igényeimnek, a Rangerseké. De, és ezt Angiénak is nyiltan
megmondtam, az utóbbi hetek fejleményei kissé, hogy úgy mondjam, megin­
gatták a bizalmamat. Egész pontosan, a Wilshire kerületben történtekre gon­
dolok itt.
— Az ott történtek számunkra minden tekintetben kedvező eredménnyel
jártak — vetette közbe Williams tompa hangon.
— Néhány héttel ezelőtt még magam is így láttam a dolgot. Mielőtt az a
bizonyos eset történt azzal az öregasszonnyal. Ezt művelni egy idős asz-
szonnyal. Istenemre, ez már egy kicsit erős!
Williams arcán ideges rángás futott végig. Brett pontosan tudta, hogy milyen
fájó pontot érintett a megjegyzésével, de elhatározta, addig megy el, ameddig
lehet.
— Ez egyszerűen ostobaság volt.
— Ide hallgasson — fortyant fel Williams — , a történtek szoros kapcsolatban
voltak az öcsémmel. Az öcsém pedig azóta meghalt. Jobb, ha ezt a témát nem
feszegetjük. Világos?
Brett megérezte, hogy az ajtó mögött álló őr készenlétbe helyezkedett.
Nyilvánvalóan felfigyelhetett Williams hanghordozására és most ugrásra ké­
szen várta, hogy mikor érkezik el az ő ideje.
— Nyugalom fiúk, nyugalom. A személyeskedésnek semmi értelme. Elvégre
üzleti ügyben vagyunk itt, nemde? — mondta békítőén Bandini a két férfinek,
akik gyanakvó tekintettel nézgették egymást.
— Egyetértek, semmi személyeskedés — bólintott Brett, látszólag meghát­
rálva Williams fenyegető tekintete előtt, de a felgyülemlett feszültség továbbra
is ott vibrált közöttük a levegőben. — Mind a kettőnknek van valamije, amit ha
összeadunk, kölcsönösen jól járhatunk. Ennyi az egész. Én kész vagyok
megkötni az üzletet, amint meggyőző bizonyítékot kapok arra nézve, hogy a
pénzem biztoságos helyen lesz Önöknél.
 Bandini fürkésző pillantást vetett Williamsre, várva, hogyan reagál Brett
békülékeny közeledésére.
Williams továbbra is hidegen méregette Brettet. Az óriás tisztában volt vele,
hogy egy olyan emberrel áll szemben, aki nem hátrál meg előtte. Annyi üzleti
érzék volt benne, hogy tudja, a jó üzlethez nem kell feltétlenül puszipajtássá
fogadni a partnerét. A vállalkozás sikerét a puszta érdekszövetség is garan­
tálja. M egérezte Érettben az egyenlő partnert. Bár tárgyalópartnere korántsem
nyerte meg a tetszését, elhatározta, hogy nem utasítja vissza a kedvező
ajánlatot.
— Angié elmondta magának, hogy mi a tervem ma estére?
— Igen,
— Ez az Archer kölyök megölte az öcsémet. És az öcsém gyilkosa még
életben van. Ez pedig nincs jó hatással az üzletre. Egyetértünk?
Brett bólintott.
— Úgy hogy ma este csinálunk egy kis propagandát a városban Archer
egy-két órán belül halott. És a hírek az utcán gyorsan terjednek. Mi hárman
pedig, maga, Angié és én szemtanúi leszünk, hogyan tűnik el Archor örökre
az óceán fenekén. Ez persze nem csupán a szervezetünk erejét és megbíz­
hatóságát fogja garantálni az ön szemében. Ettől kezdve már nemcsak üzlet­
felek, de szövetségesek is leszünk, anélkül, hogy erről írásos szerződést
készítenénk. Na, kapisgálja már a dolgot?
Brettnek nem kellett sokat törni a fejét Williams „rejtvényén" Williams
hajlandó volt eleget tenni Brett kívánságának, hogy a saját szemévfH győződ­
jön meg az erőviszonyokról. Cserébe viszont Brett, puszta jelenléte révén
cinkostársává kell hogy váljék egy gyilkosság szemtanújaként. Brett nem
jelentheti a rendőrségnek a látottakat anélkül, hogy ezzel ne vádolja be saját
magát is.
— Világos — felelte szárazon Williamsnek.
— Akkor jó — bólintott az óriás néger.
— Hát akkor eszünk valamit? — fordult Bandini Bretthez
— Nagyszerű ötlet.
Bandini ismét csettintett a kezével, mire megjelent az előbbi inas.
— Enni szeretnénk — adta ki Bandini az utasítást.
A férfi meghajolt és távozott, majd körülbelül öt perc múlva ismét megjelent,
egy tálalókocsit tolva maga előtt, amelyről ínycsiklandozó illatokat árasztó
vacsorát szolgált fel mindhárom férfinek. Bélszín Wellington módra, egy külön­
leges vegyessaláta, vajon pirított zöldborsó és egy palack első osztályú
fehérbor került az asztalra.
— Látott már valaha gyilkosságot? — kérdezte Williams Brettet.
 — Egyszer igen. Egy kocsmai verekedés alkalmával — vágta rá Brett
gondolkodás nélkiji. Nem akarta megmondani az igazat, hogy éppen Williams
két kulcsemberét tette ártalmatlanná puszta kézzel az elmúlt éjjel.
— Na és milyen érzés volt? — faggatózott tovább Williams, miközben egy
púpozott kanál borsót lapátolt a tányérjára.
— Milyen érzés lett volna? Semmilyen. Nem engem nyírtak ki, nem igaz?
Bandini harsányan elnevette magát.
— Maga aztán nem szívbajos Brett. Nem ijed meg a saját árnyékától. így
van Poppá?
— Egy második James Cagney. Na persze, amelyik kutya ugat, az általában
nem harap. Mikor elkezdenek röpködni a golyók, akkor már nem olyan nagy
legények.
— Nem azért jöttem ide, hogy rólam társalogjunk. Vagy arról, hogy kire
hasonlítok a leginkább, John Waynere, vagy valaki másra. Azért jöttem ide,
hogy üzletet kössünk. Semmi másért. Komolyan mondom, hogy nem érdekei,
mit gondolnak rólam.
Bandini aggodalmas pillantást vetett Williamsre, vajon a társa nem veszti-e
el végképp a türelmét. Williams nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez,
másrészt viszont hárommillió dolláros ajánlattal sem fordulnak hozzá minden
nap.
— Na és, a ma esti... hogy is mondjam, demonstráció után körülbelül mennyi
időre lesz szüksége, hogy az említett összeget mozgósítsa Mr. Alexander? —
próbálta Bandini újra üzleti síkra terelni a beszélgetést.
— Ha valóban meggyőző lesz a ma esti „demonstráció” ahogy mondja, a
pénzt kívánságuk szerint bármikor a rendelkezésükre bocsátom.
Bandini elégedett mosollyal nyugtázta a választ, majd egy korty bor után,
a másik két férfivel együtt, ismét nekiláttak az evésnek. Néhány perc múlva
megint Bandini törte meg a csendet. Megköszörülte a torkát és széles mo­
sollyal felemelte a poharát.
— A sikerrel
Brett és Williams követték a példáját.
— És a betyárbecsületre! — tette hozzá Williams, metsző pillantást vetve
Brettre, majd egy hatalmasat húzott a tekintélyes adag skót whiskyből.
Ezután Bandini legnagyobb megkönnyebbülésére a beszélgetés hétközna­
pibb témákra terelődött, majd miután mindhárom pohár kiürült, Williams m eg­
szólalt.
— Ideje, hogy induljunk.
A két bandavezér felállt, mire a teraszon várakozó őrök felszólítás nélkül
beléptek az ebédlőbe, és az ajtóhoz mentek. A hallban a testőrök száma
négyre szaporodott. Williams fejmozdulatára az egyikük kinyitotta a bejárati
ajtót, majd mindnyájan kiléptek az utcára. Williams a ház előtt parkoló új típusú
Cadillachez lépett, és beült a hátsó ülésre. Két testőr előre szállt be.
— Brett, maga ideül mellém. Angié a másik kocsival követ bennünket.
Angié a másik két testőrrel a mögöttük álló hasonló típusú Cadillachez
lépett. Miután ők is beszálltak, a két kocsi, különösebb sietség nélkül elindult
a város felé.
Williams és Brett egy darabig szótlanul ültek egymás mellett, kibámulva a
kocsi ablakán. Az elől ülő két testőr szintén nem szólt egy szót sem. Mereven
nézték maguk előtt az utat.
Végül Williams előrehajolva, a kocsi mennyezetéről lehajtható plexiablak­
kal, lezárta a hátsó utasteret, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.
— Angié nagyon oda van magáért, Mr. Alexander.
— Észrevettem.
— Én viszont egyáltalán nem. Csakis azért beszélhetünk üzletről, mert mint
mondta, mindkettőnknek van valamije, amire a másiknak szüksége van. De
figyelmeztetem, én sokkal több tisztelethez vagyok szokva. Nem egy ember
fizetett az életével pusztán a gondolatáért annak, amit ma ön megengedett
magának velem szemben.
— Ezt most ijesztgetésképpen mondja nekem? — kérdezte Brett tökéletes
nyugalommal.
— M agát nem lehet egykönnyen megijeszteni. Elég jó emberismerő vagyok
és tudom, hogy maga nem játssza meg magát. Tudom, hogy tényleg nem fél
tőlem. És meg kell hogy mondjam, ezzel meglehetősen egyedül áll az isme­
rőseim között. — Nem tudom hogy mi van a bátorsága mögött, de nem is
érdekel. Ezzel együtt értékelem az olyan embereket, akik nem tartanak tőlem.
Ilyenek pedig nem sokan vannak. Mint mondtam, ez nem jelenti azt, hogy
maga tetszik is nekem. Mindezt azért mondom el magának, mert respektálás
ide, pénz oda, ha az embereim előtt is ilyen hangot enged meg m agának velem
szemben, mint ma este, akkor ott helyben kicsináltatom a gorilláimmal. És ezt
szintén respektusból mondom, ha úgy tetszik. Mosolyoghat rajta, ha akar, de
veheti jóindulatú figyelmeztetésnek is. Az, hogy esetleg üzlettársak leszünk,
nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy ágyban kell aludnunk. De nem árt, ha tudja,
meddig lehet velem elmenni... — Gyerekkoromban és még utána is egy jó
darabig az emberek annyiba sem vettek, mint egy kutyát. Azután úgy döntöt­
tem, hogy gazem ber leszek, és ettől a pillanattól kezdve, mindenki csak
mosolygott rám. És fenemód elkezdtek tisztelni. És ezt a tiszteletet én azóta
is mindenkitől megkövetelem. Kivétel nélkül — mondta Williams nyomatéko­
san és keményen Brett szem ébe nézett. — Minden körülmények között.
A két Cadillac ráfordult a Sunset Roadra és nyugat felé Beverly Hillsen és
Westwoodon át lementek egészen az óceánig, majd délre kanyarodva, ráfor­
dultak a Santa Monicába vezető partmenti műútra. A telihold sugarai vészjós­
lóan táncoltak az óceán hullámain. A hatalmas víztükör, mint megannyi torko­
lattűz, egyenletesen viliódzott a parttól egészen a látóhatárig.
Poppá Williamsnek az út hátralévő részére láthatóan már nem volt több
tnondanivalója, Brett pedig igyekezett minden figyelmét az előtte álló feladatra
összpontosítani. Az első komoly próba előtt állt. Az elmúlt kilenc év kemény
munkájának, sorsdöntő elhatározásának az ezidő alatt elsajátított tudásának,
első igazi megméretése várt rá.
Egy valamiben máris biztos volt. Tudta, hogy néhány percen belül ismét
ölni fog.
XXII. fejezet

A két Cadillae a Sea Gull motel elé kanyarodott, és megállt. A motel

i'(|yszintes, tizenkét összeépített faházból álló épületegyüttes volt. A bejárati
nconcégér alatt egy pislogó felirat hirdette: „Minden lakosztály foglalt.”
Nem sokáig, gondolta magában Brett. Angelo Bandini kiszállt a kocsiból és
!><‘Iliit Brették autójába Williams mellé, a hátsó ülésre.
- Tony és Paulie elmentek megkeresni Vincét. Vince egész nap szemmel
t.irtotta Archert. Néhány perc és itt vannak.
- Na, és nekem mi lesz a dolgom? — fordult Brett Williamshez.
Azon kívül, hogy velünk együtt odajön, és kinyitja a szemét, semmi.
Brett nem kérdezett többet. Ekkor egy férfi lépett az autó mellé. Williams
niognyomott egy gombot, és az ablak automatikusan leereszkedett.
— Vincétől jövök, minden rendben — mondta a férfi.
— Tony, most nincs idő barkochbázni — mondta Bandini. — Mi az ábra?
- A fickó itthon van. Az ötös szobában, egyedül. Úgyhogy gyerekjáték lesz
, 1/ ogész. De van egy másik jó hírem is. Megtaláltuk White-ot.
Brettnek egy pillanatra elállt a szívverése. Williams felvillanyozva kérdezte.
— Hol?
— Egy kis garniszállóban. A Sunset Roadon.
— Hogyan?
— Rengeteg fiút kiküldtünk razziázni, ahogy kérted. Szerencsénk volt. A
tccopciós lány megismerte az újságban közölt fénykép alapján. Nagy mázli
yoll Lement a haliba egy kóláért, akkor látta meg a lány.
— Na és, hogy szedtétek ki a lányból?
— Az utasításod szerint. A srác zsarunak adta ki magát és megkérte a lányt,
liony egy szót se szóljon senkinek.
— Williams arcán széles, elégedett mosoly terült szét.
— Hosszú idő óta ez a legjobb hír, amit hallok. Tony, tudod mi a dolgotok?
Vince és Paulie veled mennek. Alt és Eddyt tegnap este kicsinálták. Vince
kocsijával menjetek,
— Mikor?
— Most rögtön. Máris induljatok.
Brett alig tudta türtőztetni magát. Nem várhatja tétlenül, hogySidetés Pattyt
megöljék. De Jeff Archert sem hagyhatja cserben. Csak egyetlen választása
maradt. Felgyorsítani az eseményeket, itt a helyszínen, amennyire csak lehet,
aztán robogás Hollywoodba a hotelhez, ahol Patty és Síd az ö telefonhívására
várnak, mit sem sejtve arról, hogy a gyilkosok már útban vannak feléjük.
A szentségit én fázom. Menjünk és essünk túl rajta — fordult Brett
Williamshez. — Mire várunk még?
 — Ennyire sürgős? Csak nem valami üzleti találkára igyekszik?
— Ahogy mondja — felelte Brett kurtán.
— Nincs mire várnunk — határozott Williams és kiszállt a kocsiból. Bandini,
Brett és a két testőr követte példáját.
— Mindnyájan be fogunk menni. Bob és Teddy mennek elöl — rendelkezett
Williams, intve a két testőrnek. Két lépés után azonban megállt, hogy jobban
szemügyre vegyen egy tőlük körülbelül húsz méterre álló hamburgeres bódét.
— Állj! — adta ki az utasítást. — Utálok fontos dolgokat üres gyomorral
végezni — mondta és elindult a hamburgeres felé. Brett érezte, hogy erőt vesz
rajta a kétségbeesés.
— Mi a... — tört volna ki belőle a méltatlankodás, mikor Williams elébe
vágott.
— Én vagyok a parancsnok, és a parancsnok éhes. Amikor azt mondom
hogy indulás, akkor indulunk. Amikor azt mondom evés, akkor eszünk. A pasas
megvár bennünket, nem tud meglógni — vágta el a további vitát Williams és
a bódéhoz lépett.
Williams rendelt egy óriás burgert, két testőre pedig követte példáját. Brett
és Bandini nyugtalanul sétálgattak a bódé előtt fel s alá.
Brett számára a pótvacsora minden perce egy-egy örökkévalóságnak tűnt.
Csak arra tudott gondolni, hogy Williams emberei már útban vannak a holly­
woodi motel felé, és nemsokára rátörik Pattyre és Sidre az ajtót.
Végül Williams befejezte az evést, egy bólintással jelt adott a többieknek,
és a társaság újra megindult az ötös számú faház felé. Hideg volt az éjszaka,
jeges szél fújt az óceán felől, amely mindössze körülbelül száz méterre volt a
moteltól.
Az úton alig volt autóforgalom. Az egyetlen hang, amit Brett észlelt a
cipőtalpak surrogása volt az aszfalton, amint az öt férfi közeledett Archer háza
felé.
Bobby és Teddy megálltak az ötös ajtónál és várták Williams következő
utasítását. Williams bólintott Teddynek aki a jelre bekopogott.
— Ki az? — kérdezte egy hang belülről.
— A gondnok vagyok — válaszolta Teddy.
— Valami baj van? — kérdezte Archer gyanakvó hangon.
— Semmi komoly. Csak a vízvezetéket szeretnénk ellenőrizni. A szom szé­
dos házban gondok vannak a nyomással, és keressük, hogy hol a hiba. Egy
perc az egész.
Egy pillanatra csend lett, majd Brett hallotta, amint megcsörren a biztonsági
lánc és egy kulcs elfordul a zárban. Az ajtó kinyílt és mögötte megjelent Jeff
Archer alakja.
Ekkor Williams lépett elő.
— M aga Jeff Archer?
 — Én. Ki az ördög maga? — A fiatal férfi megpróbálta becsukni az ajtót, de
Williams egyik gorillája időközben már betette az egyik lábát a nyílásba.
— Az én nevem Williams. De Poppának is szólítanak. Többek között az
flcsém is Poppának szólított. Terrence Williamsnek hívták. Na, dereng már
valami kisapám? — emelte fel a hangját Williams, közelebb lépve Archerhez.
— Ide hallgasson, nekem mindössze egy összetűzésem volt a maga test­
vérével, és akkor is én húztam a rövidebbet. Semmi több. Azóta nem is láttam.
— Én nem így hallottam. Én azt hallottam, hogy te ölted meg. M éghozzá a
Cheshire Catban, a budiban.
— Én kórházban voltam, amikor megölték. Eltévesztette a házszámot, jó
ember.
— Nem hinném. Ha mégis így lenne, majd elnézést kérek. De az rajtad akkor
már nem fog segíteni. Nyomorult — mondta Williams indulatosan és egy
mozdulattal betaszította Archert a szobába.
Az egész társaság utánuk nyomult, Brettet és Bandinit is beleértve. Az egyik
testőr ott maradt az ajtónál, a másik pedig az ablakhoz lépett és becsukta,
majd a függönyt is elhúzta és bekapcsolta a tévét, hogy az esetleges kiáltások
hangját elnyomja.
— Saját kezűleg foglak megölni — mondta Williams. — De még mielőtt
megtenném, próbáld meg összeszedni magad. Légy férfi és mondd meg
Poppának az igazat. Valid be, hogy te ölted meg Terryt. Gyerünk fiú. Rövide­
sen a teremtőd előtt állsz, nem akarom, hogy hazugságban távozz erről a
világról.
Archer erre már láthatóan megijedt kissé, Brett várakozásával ellentétben
azonban nem hátrált meg.
— Megölhet, ha akar, de az öccsét akkor sem én intéztem el. Ez persze nem
jelenti azt, hogy nem akartam volna megtenni — felelte Archer, visszanyerve
bátorságát és keményen Williams szemébe nézett.
— Én viszont gyorsan akarok végezni veled. Még pedig most azonnal.
A fekete óriás jobb karja előrelendült és az öklével Archer arca felé sújtott.
Archer azonban félrehajoit, és az iszonyatos erejű ütés épp hogy súrolta az
arcát. A következő mozdulatával pedig egy gyomorszájra irányított ütéssel az
óriás solar plexusát találta telibe, melynek következtében Williams szabályo­
san kétrét görnyedt.
Ugyanekkor Brett felragadott egy ceruzát a mögötte álló asztalról, s a
radírral ellátott végét a tenyerének támasztva, az alkalmi fegyvert a középső
és a gyűrűsujja közé csúsztatva, ökölbe szorította a kezét. Teddy és Bobby
szinte ugyanabban a pillanatban mozdultak el a helyükről, hogy a vezérük
segítségére siessenek. Brett ekkor eléjük ugrott és egy fülsiketítő ordii^n
kíséretében villámgyors mozdulattal beledöfte a ceruzát Teddy szívútxi Mit|iJ
kirántva a sebből az éles szerszámot, ugyanazzal a mozdiil;ilinl Mdlihyi ii«
szíven szúrta. A két fehér szinte egyszerre esett össze. A mellkasukból, mint
egy pulzáló gejzírből, spriccelni kezdett a vér.
Bandini tágra nyílt szemekkel, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten nézte
a jelenetet. Szavakra nem volt szükség. Egy pillanat alatt világossá vált, ki kivel
áll szemben. Ezalatt Archer és Williams tovább vívták a maguk küzdelmét,
amely már-már úgy tűnt, hogy az óriás javára fog eldőlni.
Bandini lassan a belső zsebéhez nyúlt, előhúzott egy hangtompítós revol­
vert, és Brettre szegezte. Brett villámgyorsan lebukott egy szék mögé, és az
első golyót így sikerült kikerülnie. A következő pillanatban az időközben
megragadott széket Bandini felé hajította, ami arra késztette az olaszt, hogy
félreugorjon. Brett ugyanakkor előre tudva az ugrás irányát, maga is ott termett.
Még ugyanazzal a lendülettel elgáncsolta Bandinit, aminek következtében
az olasz kezéből kiesett a fegyver.
Bandini erre Brettre vetette magát és megpróbálta megragadni ellenfele
torkát. Brett egy mozdulattal felcsapta az olasz kezeit, majd hátulról m egra­
gadva a fejét, iszonyatos erővel lerántotta a térdére. A csontropogás még a
tévé harsogása mellett is tisztán hallatszott. Bandini torkát mindössze egyetlen
hörgő sóhaj hagyta el, mielőtt a felismerhetetlenségig összeroncsolt arccal
elterült a földön.
Williams ekkor végre körülnézett és döbbenten vette tudomásul a körülötte
lezajlott öldöklés eredményét. Megragadta Archert és mintegy pajzsként maga
elé tartva, jobb karját Archer nyakának feszítette. Ennek következtében áldo­
zata szabályosan fuldokoni kezdett.
— Maradj ott, ahol vagy! — kiáltotta Williams. — Vagy kitöröm a nyakát.
A fekete óriás egy teljes fejjel magasodott Archer fölé, aki nem volt több 180
centinél.
— Nem tudom, hogy ki az ördög vagy, de egy biztos, most meghalsz. Úgy,
mint ez a szemét — lihegte Williams, még jobban megszorítva Archer nyakát.
Brett tudta, hogy ez nem üres fecsegés. Gyorsan kellett cselekednie, ha
nem akarja, hogy mindketten az előbb említett sorsra jussanak. Tudta, hogy
ilyen egyenlőtlen esélyekkel kockáztatnia kell, de nem volt más választása.
— Oké. Oké — felelte tökéletes higgadtsággal és megállt. De közben egy
pillanatra sem vette le a szemét Williamsról, szinte hipnotikus tekintettel
szuggerálta az óriásra saját nyugalmát. Williams alig észrevehetően meg is
könnyebbült és egy pillanatra engedett Archer nyakán a szorításból. Brettnek
ennyi is elég volt ahhoz, hogy cselekedjen. Egy villanás volt az egész. Emberi
szemmel szinte követhetetlen sebességgel jobb kezével a derekához kapott
és valamit kirántva az inge mögül, még ugyanazzal a féikörös mozdulattal
egyenesen az óriás arcába dobta. A színacélból készült ötágú, csillagalakú,
borotvaéles fegyver, a shuriken Archer feje fölött mindössze néhány hüvelyk­
kel elsüvítve, egyenesen az óriás homlokának a közepébe fúródott. Williams
szemei tágra nyíltak, a karja elernyedt, a homlokán pedig egy keskeny vércsík
indult meg az arca felé. A kezdeti döbbent, hitetlenkedő arckifejezést szinte
egyik pillanatról a másikra a halál tökéletesen üres, dermedt tekintete váltotta
fel. Mire a hatalmas test földet ért, Williams már nem volt e világ lakója.
— Úristen! — kiáltott fel Archer, akinek e pillanatban fogalma sem volt, hogy
mit gondoljon arról az emberről, aki egy perc leforgása alatt négy embert
gyilkolt meg a szobájában.
— Úristen! — ismételte Archer, már-már a sokk határán. Brett odalépett
Archer ágya mellé, felvette a telefonkagylót és tárcsázni kezdett. A Star-motelt
hívta.
— A négyes szobát legyen szíves, sürgős.
— Sajnálom uram, de a vonal foglalt.
— Az isten szerelmére, nagyon fontos dologról van szó, könyörgöm kap­
csoljon be a vonalba — ordította Brett szinte eszelős hangon.
— Sajnálom uram , de nem tehetem — válaszolta a női hang rendíthetetlenül.
— Élet-halál kérdése, hogy beszéljek velük.
— Ezt ma már hallottam. Ha gondolja, próbálja meg később.
Két variáció lehetséges, gondolta Brett, miután a nő letette a kagylót. Vagy
igazat mondott a nő, és nem akart a szabályzattal ellentétben önkényesen
beavatkozni egy foglalt vonalba, vagy tudta, hogy mi történik odafent és
engedelmeskedett a korábban kiadott utasításnak, hogy senkit se kapcsoljon
fel a szobába.
Brett lerakta a kagylót és Jeff Archerhez fordult.
— Figyeljen rám. H a nem teszi azt, amit mondok, nagy bajba kerülhet.
Pillanatnyilag négy hulla van a szobájában.
Archer már kezdett magához térni és látta, hogy akárki legyen is Brett,
inkább barát, mint ellenség.
— Mondja, hogy mit csináljak.
— Itt minden csupa vér. Még szerencse, hogy csak a földön és az is linóleum.
Én idehozom a hátsó bejárathoz az egyik kocsit és belepakolom a hullákat.
Addig maga hozzon néhány törülközőt a fürdőszobából és próbálja meg
feitakarítani a vért. A törülközőket a kádba, vagy a mosdóba csavarja ki. Utána
alaposan öblítsen le minden vérnyomot.
Archer szó nélkül bement a fürdőszobába, két törülközővel tért vissza és
nekilátott a munkának. Brett ezalatt átkutatta a hullákat a kocsikulcsokért.
Az egyik kocsi kulcsát, azét, amelyikkel ő is jött, Teddynél találta meg, a
másik Bandini nadrágzsebében volt.
Ezután az egyik Cadillac-kel beállt a ház mögé, majd bepakolta a holiioi
teket a kocsiba. Kettőt a csomagtartóba tett, kettőt pedig a hátsó üli^a nló
padlóra. Mire kész lett, Archer is végzett a nyomok eltakarításával A kí**!
törülközővel a kezében az ajtóban állt és Brettet figyelte.
 Ezekkel mit csináljak? — kérdezte Brettöl, amikor látta, hogy ö is végzett.
— Adja ide — mondta Brett és Archerhez lépve elvette tőle a két véres
rongyot. — Ezt meg fogja — nyújtott át Archemek egy kufcscsomót.— A motel
előtti parkolóban talál egy ugyanilyen fekete Cadiilacket. Ezek a kukásai. Én
megkerülöm az épületet és elindulok az országúton a városba. Maga a másik
kocsival kövessen. Ügyeljen hogy a kilincsen és kormánykeréken kívül semmi
máshoz ne érjen a kocsiban. Világos?
— Ja.
— Akkor jó. Most pedig induljunk.
Brett beült a kocsiba, megkerülte a motelt és a parkoló kijáratánál megállt,
hogy bevárja Archert. A két fekete Cadillac fél perc múlva már Hollywood felé
rot>ogott a néptelen országúton. Körülbelül egy mérföldre a moteltől Brett letért
az országútról egy Big Bear szupermari<ethez vezető leágazásnál és az
ánjház mögé hajtott. A fal mentén számos konténer sorakozott, dugig rakva
papírdotKjzokkal, kartonlapokkal, farekeszekkel és egyéb hulladékkal. A kon­
ténerek előtt megállt és kiszállt a kocsiból. Miután alaposan körülnézett és
meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, fogta a két törülközőt, becsoma­
golta őket egy papírlepedőbe, kiválasztott a konténerből egy kartondobozt,
amely tele volt huscsomagoláshoz használt véres papírral és beletette a kétes
csomagot. Aztán visszaült az autóba, felhajtott az országútra, és folytatták
útjukat kelet felé.
Néhány mérföldet megtéve Brett ismét lassított és beállt egy elhagyatott
benzinkút mögé. Végigtörölgetve a kocsi megfelelő részeit, gondosan eltünte­
tett minden lehetséges nyomot, majd bement egy telefonfülkébe, amely mind­
össze néhány lépésre volt attól a helytől, ahol Jeff várakozott. Újra felhívta a
Star-motelt, de csaknem szóról-szóra ugyanazt a választ kapta, mint az előző
hívás alkalmával.
— Csússzon odébb — nrtondta Jeffnek, amint kinyitotta a másik Cadillac
vezetőülés felőli ajtaját. Archer szó nélkül engedelmeskedett. Brett pedig beült
a volán mögé. }
— Most már nyugodtan lazíthat — mondta Brett, rákanyarodva a Santa
Monicai autópályára.
— Gondolja?
— Biztos vagyok t>enne. Williams és Bandini holtteste pillanatnyilag nagy­
jából úgyanolyan távolságra van az egykori vadászterületüktől, mint a maga
moteljétől. Nincs olyan nyom, ami magához vezethetné a zsarukat.
— Na és, ha átvizsgálják a szobámat?
— Ugyan miért tennék? Mi okuk volna azt feltételezni, hogy maga egyedül
elbánt a város négy legveszedelmesebb gengszterével, ráadásul a saját
lakásán. Az még talán elképzelhető lenne, hogy megpróbált nekik valami
csapdát állítani. De nem egy motel szobájában, ezt éppen ők hinnék el utoljára.
Nem. Ettől nem kell tartania. Lehet, hogy megkérdezik majd, hol volt, mit csinált
ma este. de semmi több. Képtelenség volna azt feltételezni, hogy Williams és
Bandini csakúgy besétált volna egy halálos csapdába. Ezzel együtt én, a maga
helyében új helyet keresnék. Legjobb lesz, ha már holnap reggel kijelentkezik
onnan.
— Egyébként emlékszem magára — szólalt meg Archer Brettre pillantva,
akit láthatólag nem lepett meg a bejelentés. — Maga volt az ügyeletes, aki
Terrence Williams törzshelyéről faggatott a kórházban.
— Jó arcmemóriája van.
— Ezek szerint maga nyírta ki azt a rohadékot.
Brett nem felelt.
— Mindenesetre megérdemelte. Én is megpróbáltam elintézni, de... Na
persze, maga már ismeri a sztorit... Hát én ilyet még a t)űdös élett>en nem
láttam senkitől, amit maga művelt. Ha nem a saját szememmel látom, azt
mondom, képtelenség. Tulajdonképpen ki az ördög maga?
— Erre most nincs idő. Lehet, hogy szükségem lesz a segítségére.
— Örömmel segítek, ha tudok, csak mondja meg, mit tegyek.
Brett röviden vázolta Archernak a helyzetet, majd így folytatta.
— Nem tudom, hányan lesznek. Legkevesebb kelten. De az is lehet, hogy
négyen. Persze, ez csak feltevés. Én egy utcával a rrwtel előtt parkotok le, és
bemegyek a főbejáraton. Lehet, hogy mire odaérünk már késő lesz. Maga a
hátsó ajtón jöjjön t>e, amilyen óvatosan csak tud. Jól nyissa ki a szemét és a
fülét.
— Ez hihetetlen, amire maga vállalkozik — Archer mindössze csak ennyit
tudott mondani.
— Nem muszáj velem jönnie, bármikor leléphet, ha akar.
— Az ki van zárva.
Brett a Sunset Road egyik mellékutcájában a Las Palmas Streeten állította
meg az autót, egy háztömbre a moteltől. Mindketten kiszálltak, majd gondosan
letöröltek mindent, amin ott maradhatott volna az ujjlenyomatuk. Mikor végez­
tek, Brett egy sötét sikátorra mutatott.
— Ez a kis utca éppen a motel mögé kanyarodik. Jobbról a negyedik szoba
a miénk. Legyen óvatos, és nagyon figyeljen a legkisebb neszre is. Sok
szerencsét!
A két férfi egymásra mosolygott, majd melegen kezet ráztak.
— Köszönöm — mondta Archer egy sokatmondó pillantás kíséretében.
Brett határozottan megfordult és elindult a motel Sunset Road felöli főbejá­
rata felé. Már félúton járt, amikor megpillantotta az autót, amivel Vince, Tony
és Paulie körűlttelül egy fél órával korábban elindultak. Brett megmerevedett
és óvatosan körülnézett, nem őrzi-e valaki a bejáratot. Hirtelen valami meg­
mozdult pár lépésre a kocsitól. Mindössze egy cigararetta parazsát látta, amint
felízzik, majd elhalványul. Egy férfi állt az egyik fa mögött és cigarettázott. Brett
közelet)b lopakodott és ráismert Tonyra, Williams egyik testőrére. Macskalép­
tekkel mögé osont és egy villámgyors mozdulattal átkarolta az őr toriját. Tony
megpróbált hátrafordulni, de Brett a másik kezével olyan erővel tarkónvágta,
hogy a férfi mozdulatlanul esett össze. Még idejében elkapta a zuhanó testet,
és puhán a fűre fektette. Majd etoltotta a földre esett, még mindig parázsló
cigarettát és újra körülnézett, hátha hagytak még egy őrt a környéken. Miután
meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, a négyes szobához lopózott.
A fűggöny és az ablakkeret közötti kis résen bepillantva, valami mozgást látott
és egy nyöszörgő hang ütötte meg a fülét. Gyorsan kellett cselúkednie, bár
szíve szerint alaposan megleckéztette volna a gengsztereket, mielőtt végez
velük. Erre most nem volt idő. Csak egyetlen adu volt a kezében. A meglepe-
tésszenj rajtaütés.
A bejárati ajtóhoz lépen. Melyeket lélegezve csukott szemmel koncentrált
pár másodpercig, majd hirtelen mozdulattal benígta az ajtót. Még ugyanazzal
a lendülettel oldalt vetette magát a szobában.
A három Rangers egyszerre fordult meg a váratlan zajra. Síd White az ágyon
feküdt megkötözve. Úgy tűnt, nincs korrwlyabb baja, mert minden erejével
azon volt, hogy kiszabadítsa magát. Patty a bikini alsójától eltekintve teljesen
meztelen volt. A Rangersek nyilvánvalóan búcsúfordulóra készültek vele,
mielőtt bevégeznék a piszkos munkát. Az egyikük, egy fekete fickó, megra­
gadta a lányt és bevonszolta a hátsó szobába, majd becsapta az ajtót maga
után. A másik két gengszter kést rántott. Brett ráismert egyikükre. Paulie volt,
Williams fehér testőre. A másik fekete volt. Egyszerre indultak meg Brett felé.
Brett kirúgta a kést a fekete támadó kezéből, majd ugyanabban az ívben
továbblendítve a lábát, halántékon nígta a gengsztert, aki a nagyerejű ütés
következtében holtan esett össze. Paulie félig guggoki testtartással, ugrásra
készen közeledett Brett felé, a kést maga előtt tartva, hogy bármelyik pillanat­
ban szúrhasson. Nem habozott sokáig. Brett az ugrás pillanatában oldalra
lépett, és a mellette elvetődő emberen, hátulról a jobb lábával egy óriásit
taszított, duplájára növelve ezzel az ugrás lendületét. Paulie fejjel előre a falnak
vágódott, majd élettelenül a padlóra zuhant. A linóleurrx)n terebélyesedő
vértócsa keletkezett. Az ütközésnél a kés megfordult Paulie kezében és
egyenesen a mellébe fúródott.
White nyöszörgésétől eltekintve csend lett a szobában. Brett odalépett a
hátsó szoba ajtajához. Rajtaütésről már szó sem lehetett. Bármi várta is
odabent, Brettnek cselekednie kellett. Megragadta a kilincset és belökte az
ajtót, de nem lépett be a szobába.
A harmadik gengszter a szoba közepén állt. Szorosan maga előtt tartva
Pattyt, kést szegezett a lány nyakának.
 — Én most szépen kisétálok innen. Élve. Vele együtt — mondta a fekete
remegő hangon, már-már a pánik határán. Az arca csaknem összeért Pattyé-
vel, amint enyhén behajlított térdekkel igyekezett teljes fedezékbe bújni a lány
nnögött. Kiszámíthatatlanul, kapkodva mozgott, úgy, hogy a sünként túl kocká­
zatos lett volna használni.
— Álljon félre — mondta a fekete idegesen.
Brett engedelmeskedett. A gengszter egy pillanatra sem véve le a kés
pengéjét Patty torkáról, elhaladt Brett mellett, ügyelve arra, hogy mindig
szemben maradjon vele. Kihátrált a lánnyal a nappaliba, egészen a parkolóba
nyíló, még mindig tárt ajtóig.
Abban a pillanatban azonban amint kilépett az ajtón egy kéz hátulról
megragadta a gengszter kést tartó karját és egy erőteljes mozdulattal először
előre, majd oldalra rántotta. Patty a szorításból kibújva a fökJre vetette magát
és gyorsan odét>b kúszott. Jeff Archer most egy szorosat>b fogással, teljes
lendülettel hátracsavarta a gengszter kezét, s az úgy esett térdre, hogy közben
száznyolcvan fokkal a tengelye körül meg is fordult. Archer jobb térde ugyan­
abban a pillanatban vágódott fel, amit az összecsuktott emberfeje előre bukott.
A találkozást hangos reccsenés jelezte. Mire a gengszter fökJet ért, már nem
volt benne élet.
Brett látva, hogy további beavatkozásra már nincs szükség, Pattyhez rohant,
az útjába kerülő fotelről felkapva az odavetett ruhát.
— Istenem, Brett — kiáltotta Patty és zokogva a férfi nyakába törült.
Ezalatt Archer kihúzta a kést a halott gengszter görcsbe rándult kezéből.
Odament Sid Whitehoz, hogy megszabadítsa a béklyóitól.
— Úristen, Brett — mondta White, amint a pecket kivette a szájából. — A
nyakam tettem volna rá, hogy ezúttal nem úszom meg élve. Ki ez a srác?
Brett sokatnx>ndó pillantást váltott Archerrel, majd így válaszolt:
— Egy barátom. Ide figyelj Sid, az lesz a legjobb, ha te most azonnal felhívod
a zsarukat, én pedig eltűnök innen, mielőtt még valaki meglátna. Még pedig a
hátsó kijáraton.
— De miért? Miért nem maradsz itt? — kérdezte Patty csodálkozva.
— Majd máskor eInDondom. Sid, azt fogod mondani nekik, hogy te és Jeff
intézték el el a fickókat. Mindketten mesterfokon karatéztok, és a gengszterek
nem tudták, hogy mire vállalkoznak, amikor megtámadtak benneteket. Ha
netán valamelyikük magához térne, amit erősen kétlek, és elkezdené erősít-
getni a zsaruknak, hogy volt itt valaki más is rajtatok kívül, kerek-perec tagadd
le. A te szavadra többet fognak adni. Ja, és hívd fel Jerryt is, hogy valami
normálisabb zsamt küldjenek kle, aki nem nagyon veszi szívére ennek a három
fakónak a halálát. Én otthon leszek. Ha már elrendeződtek a dolgok, ugorjatok
be hozzám.
— Ez rám is vonatkozik? — kérdezte Archer.
 — Természetesen. Sid és Patty majd elmondják, hogyan talál oda.
Brett szó nélkül megfordult, átment a belső szobába, és a hátsó kijáraton
eltűnt az éjszakában.

í- ^
I ,b\
i^ h~
' - -
XXIII. Tejezet

A négytagú társaság másnap reggel ünnepi találkozóra gyűlt össze Brett

lakásán. Mialatt Brett a konyhában a reggeli elkészítésével foglalatoskodott,
Patty és Jeff a teraszon élvezték a verőfényes délelőtti napsütést, Sid pedig
éppen Jerry Clark egyik barátjával folytatott tx>sszas telefonbeszélgetést, tx>gy
friss értesüléseket szerezzen az elmúlt éjszaka történtek következményeiről.
Néhány perccel később Brett is csatlakozott a teraszon üldögélőkhöz, és a
már megterített asztalra felszolgálta a frissen készített reggelit, ami omlettből,
kávéttól, és narancsléből állt. Patty, Brett és Jeff leúHek az asztal köré és
várták, hogy SkJ is csatlakozzon hozzájuk. Két perc múlva megjelent széles,
elégedett rrxjsollyal az arcán.
— A lavina elindult — kezdte SkJ mielőtt letelepedett a Brett melletti székre.
— Teljes a fejetlenség a Rangersek házatáján. Azok után, ami Williamsszel
és Bandinivel történt, megspékelve a kettőnk szabadulásával a smasszereik
karmai közül, elszabadult a pokol. Nemsokára kitudódik nrú minden van a
rovásukon. Mostanáig nyeregben voltak. Senki nem mert vádat emelni, tanús­
kodni ellenük. De ennek hálistennek vége. Zsinórban érkeznek a feljelentések,
a banda pedig a vezérek nélkül teljesen tehetetlen. Nincs senki, aki elfoglal­
hatná Williamsék helyét, hogy gatyába rázza őket. Egyszóval vége a Rangers
uratomnak. Egyesek már azt is tudni vélik, hogy a főembereik közül nróris
többen kereket oldottak a városból, attól félve, hogy még ma kiadják ellenük
a letartóztatási parancsot. Hát ennyi— fejezte be Sid, majd poharát felemelve
Brett felé fordult.
— Engedd meg, hogy ezt a poharat a te egészségedre ürítsük.
Jeff és Patty szintén felemelték a poharaikat, majd mindhárman koccintottak
Brettel. Brett szótlanul, de hálás mosollyal és egy beleegyező fejbólintással
nyugtázta az elismerő gesztust. A hirtelen beállt ünnepélyes csendet Patty
törte meg. ’ , ~
— Azt hiszem mától fogva valamivel biztonságosabb lesz ez a környéK. Én
legalábbis tökéletesen nyugodt vagyok, amíg tudom, hogy itt vagy a közelem­
ben.
Brett ismét elmosolyodott, majd így szólt.
— Én holnap már nem vagyok itt.
— De hiszen... — kezdte volna Patty a tiltakozást, de Brett félbeszakította.
— Én a magam részéről teljesítettem a feladatot, amiért idejöttem. A
küldetésemnek ezzel vége. Ráadásul a helybeliek meg vannak róla győződve,
hogy ami történt, azt maguknak, a saját embereiknek köszönhetik, nem pedig
valami messziről jött suoermannak. És ez nagyon fontos. Valójában ez a jövő
igazi záloga. Mostantól fogva új korszak kezdődik a kerület életében és a ti
feladatotok az, hogy ezt a hitet ébren tartsátok az emberekben nélkülem is.
Az a tény. hogy Brett máris távozni készül, sok eddig fel nem tett kérdést
megválaszolt Pattynek. A lány azonban csalódottsága ellenére is mélységes
hálát érzett iránta.
Reggeli után a társaság lassan oszladozni kezdett; Elsőnek Patty búcsúzott.
A ajtónál szembefordult Brettel, karjait szorosan a férfi dereka köré fonta, majd
a szemeibe nézve így szólt:
— Köszönöm. Te vagy az első férfi az életemben, aki valamelyest hasonlít
arra a csodalényre, akit az emberek hősnek hívnak, Brett Alexander. Ha ugyan
egyáltalán ez az igazi neved. Soha nem foglak elfelejteni.
— Én sem foglak elfelejteni téged. Biztos vagyok benne, hogy találkozunk
még — hazudta Brett szemrebbenés nélkül. — Ha legközelebb Los Angeles­
ben járok, nnegkereslek.
Patty válasz helyett hosszan szájon csókolta Brettet, immár utoljára, majd
szó nélkül kilépett az ajtón.
— Örülök, hogy amiben tudtam segítettem neked fiú. Klassz volt — mondta
White, amint az ajtóhoz lépve kezet nyújtott Brettnek. Sajnálom, hogy ilyen
hamar itt hagysz tjennünket. De meg sem próbállak marasztalni. Tudom, hogy
hiábavaló lenne. Ennyire ismerlek már. De ne felejtsd el, hogy az ajtóm mindig
nyitva áll előtted. Bármikor jössz, ha jössz még egyáltalán, barátként fogadlak
majd. Sok szerencsét fiú!
Jeff Archer a kanapén üldögélt, amikor Brett visszatért a nappaliba.
— Na, és most mihez kezdesz? — kérdezte Brett és leült a Jettel szemközti
székre.
— Fogalmam sincs — felelte a fiú, sokatnx>ndóan Brett szemébe nézve.
— Ja, vagy úgy? — mondta Brett színlelt közönnyel.
— Egyét>ként, te mi a csodával foglalkozol civilben?
— Amihez éppen kedvem van — felelte Brett rejtélyes mosollyal.
Archer szélesen elvigyorodott.
— Szeretnék veled menni.
— Ez lehetetlen. Te ezt éppen olyan jól tudod, mint én — hárította el Brett
határozottan a kérést.
— Engem semmi nem köt ide. Családom nincsen. A nagyanyám volt az
egyetlen élő rokonom. Ő nevelt fel, ő járatta ki velem az iskolát. Tavaly fejeztem
be az egyetemet, és azóta jóformán csak tengek-lengek. Próbáltam valami
munkát keresni, de semmi olyat nem találtam, ami a végzettségemhez meg­
felelő lett volna. A Santa Barbara egyetemen végeztem, üzletkötő szakon.
Méghozzá kiváló minősítéssel. Azt hiszem van érzékem a szakmához. Az
elmúlt négy nyáron egy haverom apjánál dolgoztam, és dicsekvés nélkül
mondhatom, jócskán fellendült az üzlete. Ezen kívül félállásban vezettem egy
kung-fu tanfolyamot, mielőtt ideköltöztem volna. Azt sem csináltam éppen
rosszul.
— Ebben nem is kételkedem.
— Na, persze nem azon a szinten, ahogy te csinálod, de ez nem is csoda.
A büdös életben nem láttam, de még csak nem is hajtottam senkiről, aki ilyen
profi lenne mint te. Úgy, hogy azt hiszem, jobb ha téged kihagyunk bármiféle
összehaso ni ítgatásból.
— Idefigyelj Brett, én szabad vagyok mint a madár. Borzasztóan szeretnék
valamit csinálni végre. Dolgozni. És biztos vagyok benne, hogy neked hasz­
nodra lehetnék. Jól meglennénk együtt. Ezt talán részben már bizonyítottam
is. Nem igaz?
— Kár, hogy nem vagy egy kicsit szerényebb. Tudod, ki nem állhatom a
nagyképű fickókat — mondta Brett, kissé elhúzva a száját.
— Oké. De hidd el, tanulékony vagyok. Mindenben. A legjobbtól pedig nem
szégyen tanulni. A legjobb pedig te vagy pajtás. Ezt te is tudod. Irtó izgalmas
lenne.
— Esetleg tudnék valakit alkalmazni az üzleti ügyeim bonyolítására. Persze
nem hosszú távon... de nem, még sem, nem, ez képtelenség.
— Mikor kezdjek? Azt mondtad, hogy még ma indulsz. Csak összekapok
néhány dolgot, és részemről már mehetünk is.
— Nézd Jeff! Veled semmi bajom nincs és szívből kívánom, hogy minden
úgy sikerüljön neked, ahogy szeretnéd. De az, hogy velem gyere, hidd el,
egyszeaíen képtelenség. Lehetetlen. Szeretném, ha erről nem is beszélnénk
többet. Vedd úgy, hogy ez az utolsó szavam.
XXIV. fejezet

— Ez aztán nem mindennapi látvány — álmélkodott Jeff Archer, amint

letelepedett az egyik székre Brett San Francisco-i lakásának teraszán.
— Ha már a lenyűgöző látványoknál tartunk, ez itt Rhea — mutatott Brett
szertartartásos mozdulattal a mellé lépő japán lányra. Rhea egy fejbólintással
üdvözölte Jeffet.
— Ez pedig Jeff Archer— folytatta Brett, Jeffről Rheára pillantva. — Jeff az
üzleti ügyeimet fogja irányítani, valamint egy karate iskola vezetését is ellátja,
amit Sausalitoban készülök megnyitni.
— Örülök, hogy megismerhetem Rhea. Brett sokat mesélt a szépségéről.
— Igazán? — fordult a lány Brett felé.
A férfi arcán megjelent a jól ismert rejtélyes mosoly, de nem válaszolt.
— Azért erre— folytatta Jeff — nem voltam felkészülve. Őszintén mondom,
hogy ilyen gyönyörű nőt, mint maga még soha nem láttam.
Rhea einxisolyodott és így szólt:
— Azt hiszem, az új ismerősünkkel nagyon jól meg fogjuk érteni egymást.
— Erre igyunk — emelte fel Brett a poharát.
Jeff és Rhea követte példáját. Az ünnepélyes koccintás után Brett így
folytatta.
— A tartós és gyümölcsöző együttműködésre, valamint a sírig tartó barát­
ságra!
A csengő poharak fölött a három barát sokatmondó pillantást váltott egy­
mással. A szövetség megköttetett.