KIRÁLYOK ELSŐ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Tussai János, lelkész

Bevezetés

A könyvek neve.
A Királyok két könyve eredetileg egységes könyv volt a Sámuel két könyvével. A Septuaginta
„Basileion” elnevezéssel foglalta össze ezt a négy könyvet. A Vulgáta is ehhez a beosztáshoz
csatlakozik, de a 3. és 4. könyvet Királyok könyvének nevezi. A Királyok könyvének két
könyvre osztásával először a Septuagintában találkozunk. Innen vette át a héber Biblia 1448
óta. A kettéosztás alapja csak formai lehet. Nem történeti, vagy tartalmi szempontból, hanem
terjedelme szerint választották ketté, körülbelül a könyv felénél.

Helye a kánonban.
A héber kánonban a Királyok két könyvét a „korai próféták” között találjuk. Ez az elnevezés
utal e könyvek történeti és prófétai jellegére. A tudományos kutatás is egy műnek tekinti
ezeket a könyveket. Neve: deuteronómista történeti mű. Azért nevezik deuteronómistának
(dtr) ezt a történeti művet, mert a Deuteronómiumban lefektetett normák szerint ítéli meg a
múltat.

Szerzője.
Névszerint nem ismerős. Ugyanaz a valaki, aki az egész dtr művet írta. Magyarázatunkban
Dtr megjelöléssel fogunk rá hivatkozni. Ő állította össze és rendezte sajátos teológiai
szempontjai szerint, a különböző forrásokban rendelkezésre álló történeti anyagot. A Királyok
két könyve tehát sok régi hagyomány és forrás összedolgozása által készült. Sok emberi
eszköz együttes bizonyságtétele a hordozója Isten kegyelmét és ítéletét kijelentő üzenetének.
Azt érezhetjük olvasásánál, hogy a „bizonyságok fellege” vesz körül, melyeknek hangja a Dtr
történetíró összeállításában dicsőíti a kijelentést adó Istent, a történet Urát. Olyan ez a két
könyv, mint egy élő organizmus, melynek különböző részei egymásra vonatkoznak és
kölcsönhatásukban élnek igazán. A magyarázatnál ezt az élő testet kell megértenünk.

Keletkezési ideje és helye.

A könyvek keletkezési idejét két ismert időpont között kereshetjük. A Királyok második
könyve a Jehójákin megkegyelmezéséről szóló híradással végződik, melynek időpontja 561.
Másrészt még nem tud a szerző a babilóni birodalom 539-ben bekövetkezett bukásáról. Így
műve e két időpont között keletkezhetett. A kutatók véleménye szerint a keletkezési időt az
550 körüli évekre tehetjük. Keletkezési helye a fogság ideje alatt, de nem a fogság területén
kereshető. A Dtr fiatal emberként élhette át Jeruzsálem pusztulását. Az országban maradtak
csoportjához tartozhatott és lakhelye a Jeruzsálem lerombolása után kialakult ideiglenes
központban, Micpában lehetett.

Célja.
Mindazoknak, akik odahaza vagy a fogságban életben maradtak, nyugtalanító kérdésük volt,
hogy az isteni ígéretek ellenére hogyan történhetett meg Jeruzsálemnek, a templomnak és a
Dávid nemzetségének pusztulása. A Dtr történetíró elkezdte ezért a nép történetére vonatkozó
adatok összegyűjtését, hogy feleletet kapjon és adhasson kérdésükre. Művét tehát nem a
későbbi kor számára írta, hanem kortásait szeretné a feljegyzett bizonyságok által bűnbánatra
és Isten igazságának megismerésére hívni. Így akarta őket vígasztalni, az Úrban való
bizalomra és reménységre serkenteni.

Forrásai.
A Királyok két könyve Dtr történetírójának sok és sokféle forrásanyag állt rendelkezésére. Az
alábbi felismerhető forrásokat soroljuk fel:
A) Dávid trónja öröklésének története. Ez a hagyományanyag a 2Sám 9. fejezettől az 1Kir 2.
fejezetig terjed. Az 1–2 részek tehát források szempontjából is közvetlenül a Sámuel
könyvéhez kapcsolják a Királyok könyvét. E forrásanyag szerzőjét nem ismerjük. Olyan
valaki írta le a Dtr által átvett 1–2 fejezeteket, aki jól ismerte mindazt, ami Dávid udvarában
történt. Találgatás lenne az, ha a szerzőt valakivel az eseményekben szereplők közül
azonosítani próbálnánk.
B) Salamon történetének könyve. (11:41). Életrajz jellegű mű lehetett, melyet az udvari
történetírók „ad majorem regis gloriam” jegyezhettek fel.
C) Júda királyainak története (14:29; 15:7 stb.).
D) Izráel királyainak története (14:19; 15:31 stb.). Udvari évkönyvek lehettek ezek,
amelyekben a királyok uralkodási adatait, különleges eseményeket és királyi intézkedéseket
jegyezhettek fel. A szerző és kortársai még ismerhették, de a későbbi nemzedék már csak
ezekből a hivatkozásokból tud ezekről a könyvekről. A bennük foglalt adatokat az állami
írnokok, a mazkirok jegyezték fel.
E) Próféta-elbeszélések.
a) Illés-történetek: 1Kir 17–19; 21; 2Kir 1. Eredetileg különálló egyes elbeszélések
voltak ezek, melyeket szájhagyomány alapján prófétai körökben jegyeztek fel, valószínűleg
nemsokára a próféta működése után.
b) Elizeus-történetek: 2Kir 2–13. fejezetekben. Följegyzésük körülményei hasonlók az
Illésről szóló történetekhez. Jellemző ezekre az elbeszélésekre, hogy a történeti anyagot
népies hagyományok és legendák által meghatározott keretben mondják el.
c) Ézsaiás-történetek: 2Kir 18:23–20:19-ig. Később hozzácsatolták ezeket az
elbeszéléseket Ésaiás próféta könyvéhez is a 36–39. részekben.
d) Más próféta-elbeszélések: 1Kir 11:29–39; 12:21–24; 13; 14:1–18.
F) Áháb-történetek: 1Kir 20. és 22. rész.
G) Egyéb források:
a) Egyes kisebb történetek Salamonról (1Kir 3:16–28; 9:10–14; 10:1–11:13),
b) Listák: (1Kir 4:2–5; 8),
c) Közlemények: (1Kir 14:14–28),
d) Emlékirat a törvénykönyv megtalálásáról (2Kir 22:3–23:3),
e) Adatok a templomkrónikából.

Történeti jelentősége.
A Dtr szerzőnek köszönhetjük a királyok kora 400 évének töténetére vonatkozó ismereteinket.
Műve történeti vázát azok a keretek adják, amelyekben a királyok uralkodását foglalta össze.
A keretek alkotó részei: a bevezető és záró formák, s az egyes királyokról leírt értékelések. A
bevezető formák tartalma: a királyok trónralépésének szinkronizált keltezése, mely szerint
Izráel vagy Júda királya uralkodásának kezdetét a másik király uralkodási évével adja meg, a
királyi székhely megjelölése, az uralkodás időtartama, júdai királyoknál a király életkora és az
anyja neve is.
A záró formák utalnak a forrásra, szólnak a király haláláról, temetési helyéről és utódjáról.
Az értékelések az egyes királyok magatartását a kultuszhoz és az Úrhoz való viszonyuk
szerint ítélik meg. A dtr szempontjának megfelelően az izráeli királyokat mind elítéli, mivel a
jeruzsálemi kultusztól elszakadva, „Jeroboám bűnében” jártak. A júdai királyok értékelésében
is az a döntő szempont, hogy egyedüli kultuszhelynek ismerték-e el a jeruzsálemi templomot,
vagy pedig a magaslatokon is áldoztak.
Nem ír a Dtr a királyok politikai tetteiről. Egy uralkodóról néha csak egyetlen versben számol
be. A történészek szempontjából tehát egyoldalúan és szűk perspektívában nézi az
eseményeket. Nem objektív történetírás ez. A Dtr szerint ugyanis nem az emberi
erőfeszítések, nem belső vagy külső politikai tényezők határozzák meg az események
alakulását, hanem maga Isten, aki prófétái által irányítja népe történetét. Mind a királyok,
mind az egyes népek csak eszközök az Úr kezében akaratának végrehajtására.

Teológiai jelentősége.
A Királyok mindkét könyvében jól felismerhető, hogy a Dtr szerző a teológiai mondanivaló
szempontjából írta meg művét.
Hitvallás ez a két könyv, melyet a Deuteronomium „status confessionisának” hatása alatt írt.
Vallást tesz Istenről, aki a prófétai szó által irányította a választott nép történetét. Műve nem
profán történet, nem vallástörténet, hanem üdvtörténet. Az Úr mellett való döntés határozta
meg a nép állami, politikai és gazdasági életét is.
Bűnvallás ez a két könyv, melyet a szerző a 722-ben és az 587-ben bekövetkezett katasztrófák
árnyékában írt. Egy hatalmas történeti gyónás, amelyben Dávidtól kezdve áttekinti a királyság
történetét és elmondja, hogy mikor és miben vétkeztek az Úr ellen. Jellemzője ennek a
bűnvallásnak, hogy központjában a királyok személye áll. Véleménye szerint ugyanis mind
Júdában, mind Izráelben a királynak, az Úr felkentjének az Úrhoz való viszonyától függött az
egész nép sorsa. Izráel történetét a Dtr szerint már első királyának, Jeroboámnak bűne
meghatározta. Ő vitte vétekbe Izráelt és utódai mind az ő bűnében jártak. Hűtlenségük és
engedetlenségük lett az oka az ország pusztulásának. Júda története is bűnök és
engedetlenségek sorozatából áll. Ott is csak „Dávidért” hagyott az Úr „szövétneket” addig is,
amíg Júda fölött is teljesült az ítélet. Nem az Úr lett hűtlenné népéhez, hanem a nép fordult el
tőle és vétkezett ellene. A Királyok könyveiben már nincs szó az eseményeknek arról a
különös ritmusáról, melyet Izráel addig nemzedékeken át megélt: bűnbánat, szabadítás! Ezek
a könyvek 400 év bűnlajstromát sorolják fel és a bűnök miatt bekövetkezett ítéletet írják le. A
múlt tényeit azonban nem a reménytelen lemondás hangján sorolja fel a Dtr, hanem általa
még most is bűnbánatra és megtérésre hívja őket. Így lesz könyve kora számára
bűnvallásában is vígasztaló üzenetté.
Bizonyságtétel ez a két könyv az Úrnak a népe történetében az ige által végzett munkájáról.
Az Úr intő, figyelmeztető és szabadító szava irányította az események alakulását. A Dtr
korának távlatából jól látja már, hogy egész történetük a prófétai szó által adott jövendőlésnek
és azok beteljesedésének sorozata. Amint az ítéletek teljesedésében Isten igazságos ítéletét
látta, úgy bízott az ígéretek teljesedésében is. Ezért vonul végig e könyveken a törvény és
ígéretek kettősségének látása. A Deut törvényének mértéke szerint mérlegeli ugyan a
királyokat, mégis mind Júda, mind Izráel sorsának meghatározója az az ígéret, amelyet az Úr
Nátán próféta által a Dáviddal kötött szövetségben adott. Dávidért tűri el a bűnös királyokat és
ad újra „szövétneket” a jövendő jeléül. A Dávidnak adott ígéretre nézve tartja meg az Úr
bűnök és bukások között is népét. Dávid alakja, mint előkép és példa messiásivá nő a Dtr
szemléletében. A Dáviddal kötött szövetség a Dtr evangéliumává lesz, melynek ígéretét a
legreménytelenebbnek látszó helyzetben is hirdeti. Majd Júda pusztulása után nyitva marad a
Dtr számára is a kérdés: vajon kialudt-e végleg a Dávid szövétneke? Csak egy halvány
fénysugárnyi reménységgel záródik könyve a Jehójákin megkegyelmezését hírűl adó
tudósításban. Mégis jellé lesz ez számára a Dávidnak adott ígéret érvényére nézve. Mi
azonban már tudjuk, hogy a Dávidnak adott „szövétnek” Betlehemben újra felragyogott és
Jézus Krisztus a Dávid magvából, mint Dávid fia érkezett meg Isten királyságának
megvalósítására.

Felosztása.
A Királyok két könyve három főrészre osztható:
I. 1Kir 1–11-ig: Salamon története.
II. 1Kir 12-2Kir 17-ig: Júda és Izráel királyságának története.
III. 2Kir 18–25-ig: Júda királyságának története.

Irodalom.
C. Fr. Keil: Die Bücher der Könige. 1865. A. Klostermann: Die Bücher Samuelis und der
Könige 1887. J. Benzinger: Die Bücher der Könige 1899., R. Kittel: Die Bücher der Könige
1900., H. Gressmann: Die älteste Geschichtschreibung und Prophetie Israels 1921, M. Thilo:
Das AT. ausgelegt für Bibelleser, M. Rehm: Die Königsbücher 1949, J. A. Montgomery: The
Books of Kings 1951, P. Ketter: Die Königsbücher 1953, J. Fichtner: Das erste Buch von den
Königen 1964, M. Noth: Könige (1–16-ig) 1968/69. A. Alt: Kleine Schriften zur Geschichte
des Volkes Israels 1962, M. Noth: Geschichte Israels 1950, G. von Rad: Theologie des AT-s
1957, W. Vischer: Das Christuszeugnis des AT-s II. 1946, R. de Vaux: Das AT. und seine
Lebensordnung 1960.

1 Kir. I. RÉSZ
Mint bevezetésünkben említettük, az első két fejezet a Dávid trónja öröklésének kérdésével
foglalkozó hagyományhoz tartozik. Innen vette át a Dtr szerző a következő elbeszélések
bevezetésére. Mindkét fejezetben diplomáciai sakkhúzások, pártoskodások és udvari intrikák
zavaros eseményein át bontakozik ki a dávidi trón öröklésének megoldása, melyet nem az
emberi ügyeskedés dönt el, hanem a kiválasztó Isten akarata.

1 Kir. 1,1–4. A megöregedett Dávid.

Sámuel könyve egy Istentől rendelt hatalmas király képét tárta elénk. Itt a megöregedett,
megfáradt és magával is tehetetlen Dávidot ismerhetjük meg. Mégis hozzátartozik ez a kép is
Dávid személyéhez. Öregen is szeretett és megbecsült ember 70 éves lehetett. Ápolóul a
nagyon szép sunemi Abiságot rendelik a király mellé. Az ápoló héber kifejezésének hímneme
magas királyi tisztet jelöl (Ézs 22:15), így Abiság nem sorolható a királyi hárem tagjai közé.
Sunem (Józs 19:17) 12 km-re fekszik Názárettől délre. A sunemi lány szépségét dicsőítő
Énekek Énekében Abiság szépségének megéneklésére gondolhatunk.

1 Kir. 1,5–10. Adonijá királyságra tör.

Dávid betegségét és gyengeségét látva, Adonijá már régen szövögethette terveit a királyság
megszerzésére. Bár ő a 4. gyermeke Dávidnak (2Sám 3:1–4), de az idősebbek már meghaltak
(2Sám 13:29; 18:14), így ő tarthatott igényt a trónra. Nem volt ugyan Izráelben
megfogalmazott örökösödési jog a királyságra nézve, sőt a Deut 17:15 királyi törvénye szerint
a választás Isten joga, de a keleti tradíciók alapján az a szokás alakulhatott ki, hogy a
legidősebb fiú lett a királyság örököse. Adonijá megszervezi trónkövetelő terveinek
végrehajtását. A harcikocsik, lovasok és a király kocsija előtt futó „kengyelfutók” a királyi
ceremóniához tartoztak. Dávid tudott ugyan Adonijá tervéről, de nem szólt neki semmit. A
királyi udvar vezető emberi két táborra szakadva állnak Adonijá, vagy Salamon mellé.
Adonijá királlyá kikiáltására összejövetelt tartottak, amelyhez természetesen hozzátartozott az
áldozat és az áldozati lakoma is. A háromféle állat az áldozat nagyságára mutat. Helye: a
Zohélet kövénél, a Rógel forrása mellett volt, mely a Hinnóm völgye déli részénél fekszik.
Ma is kiránduló helye a jeruzsálemieknek. Az ’áh és a bän szavakat az Ószövetség gyakran
tágabb értelemben használja. Itt Dávid házának felnőtt férfi tagjai értendők alatta.

1 Kir. 1,11–40. Nyilvánvaló lesz az Úr döntése Salamon mellett.

Három beszélgetést, Dávid válaszát és Salamon felkenetésének rövid leírását tartalmazza ez a
szakasz.
A 11–14 v. Nátán próféta és Betsabé beszélgetését írja le. Nátán Salamon nevelője volt. Ő állt
Dávid mellett, mint Isten eszköze, mikor ígéretet kapott. Ő intette meg a vétkező Dávidot.
Által hallja meg az isteni kegyelem szavát is. Ő a tanúja annak, hogy Salamon születése az Úr
irgalmának jele volt Dávid életében. Salamon neve a héber sálóm szóból származik, mely
külső és belső jólétet, minden irányban való megbékélést jelent. Az Úrtól kapott békességről
tesz vallást Dávid fia nevében. Nátán próféta azonban még egy melléknevet is adott
Salamonnak: Jedidjá-nak, az Úr kedveltjének nevezi (2Sám 12:24–25). Ez a név jelenti ki azt,
amit az Úr Salamon felől határozott. Erre a titokra nézve veszi Nátán próféta az Úrtól adott és
Dávid által elfogadott ígéretnek azt, hogy Salamonnak kell a dávidi királyság örökösévé lenni.
Ezért küldi Betsabét Dávidhoz. A „megerősítem szavaidat” kifejezés értelme: beváltani,
hasonló szavakkal ugyanazt mondani.
A 15–21 v. Betsabé és Dávid beszélgetése. Betsabé beszámol Dávidnak Adonijá tervéről.
Felhívja Dávid figyelmét, hogy neki kell kihirdetni (nágad) utódját. Arra mutat a nágad szó,
hogy Dávid nem a saját elgondolása szerint adhatja át a királyságot, hanem az Úr döntését és
akaratát kell hírül adni, megmutatni. Ez a kihirdetés teszi nyilvánvalóvá az Úr eddig elrejtett
döntését. A hátá ige értelme a görög amartánó jelentésének felel meg: célttéveszteni,
eltévedni, vétkezni.
A 22–27 v. Nátán és Dávid beszélgetése. Nátán kérdése által azt hangsúlyozza, hogy Dávidtól
nem származhat a döntés Adonijá királysága mellett. Prófétai szavával emlékezteti Dávidot az
Úr akaratára.
A 28–40 versekben Dávid most már esküvel is megerősíti, hogy az Úrtól fogadta el a döntést
Salamon mellett. Betsabé meghajlással és a keleti királyi udvarokból ismert szavakkal
válaszol (Neh 2:3; Dán 2:4; 5:10). Majd bizalmas embereinek utasítást adott Dávid, hogy
Salamont tegyék Izráel királyává. A király öszvérére való ültetés azt jelképezte, hogy a
nyilvánosság előtt már királyként jelenhet meg. – Az Ószövetségben itt és a 2Kir 11:4–12-ben
olvasunk a királyság átvételének ünnepélyes aktusairól. Mindkét hely szerint két fő
mozzanata volt a királyság átvételének: az egyik a felkenés a szenthelyen, a másik a
trónralépés a királyi palotában. A felkenést a pap és a próféta együtt végezték. A próféta az
igét mondta, a pap pedig a szertartást végezte. A felkenéshez tartozott belsőleg az Úr
Lelkének elfogadása, külsőleg pedig az olajos szaruból való kenet (1Sám 16:13) és a főpaptól
átnyújtott nézär: „diadém”, „korona”, „királyi jelvény” és az ’édút: „a bizonyság” elfogadása
(2Kir 11:12). A felkenés után következett a felkiáltás: éljen a király! Ez a felkiáltás nem a nép
választását jelentette, hanem az Úr akaratának elfogadását, a királynak, mint az Úr
felkentjének üdvözlését. A felkenés helye: Gihón. Egy forrás neve ez, melyet szenthelynek
tekintettek (2Krón 32:30; 33:14). A Kidron völgyében, a Sion hegy lábánál volt. A
szenthelyen való felkenés után a király a palotába vonult a nép kíséretében és elfoglalta a
királyi trónt. Itt fogadta a vezető emberek hódolatát (34.47 v.). A fejedelem, héberül: nágid.
Eredeti jelentése a szónak: „a megmutatott”, „a kijelölt”. Nágid-dá csak az Úr tehet valakit.
Az Úr döntésére mond áment Benája, mintegy a nép nevében is. Áldáskívánása, korának
szóhasználata szerint, a dinasztia dicsőítése és az Úr további vezetésének kérése. – A kerétiek
és pelétiek Dávid hódításai alatt kerültek a királyi testőrség szolgálatába.
1 Kir. 1,41–48. Adonijá csalódása – Dávid öröme.
A Salamon királyságát ünneplő nép örvendezésének zaja eljut Adonijá lakomájának
résztvevőihez. Majd Jónátán hírt hozott nekik a történtekről, mely tervük meghiúsulását
jelentette. Jónátán, mint Ebjátár fia, járatos lehetett a királyi udvarban, ezért mondhatott
közvetlen beszámolót az események alakulásáról. Adonijá és párthívei csalódtak, a királyi
udvarban pedig öröm volt. Köszöntik Dávidot is. Dávid örült, mert az Úr kezéből fogadta el a
történteket. Imája hasonló a Jákóbéhoz (Gen 47:31).

1 Kir. 1,49–53. Adonijá kegyelmet kap.

Adonijá párthívei a hír hatására mindnyájan otthagyták a lakomát. Adonijá pedig, Salamontól
félve a szövetségláda számára felállított sátorba ment menedéket keresni. Az oltár
menedékhely is volt. Az oltár szarvai különösen a szentség helyei voltak (Ex 30:10; Lev
16:18). Az oltár szarvainak megragadása által a menekülő az Úr oltalma alá helyezte életét.
Adonijá kegyelmet kapott Salamontól. Hazaküldése azonban a királyi udvarból való
eltávolítását jelentette (2Sám 14:24–28).
Salamon lett tehát Dávid örököse. Ő, aki emberi jog szerint kevéssé volt illetékes erre.
Megismétlődött az, ami Dávid kiválasztásában történt. Isai fiai közül az Úr a legkisebbet
jelölte ki, azt, akire senki sem gondolhatott. Most Dávid házából, a király fiai közül, éppen
Betsabé fiát jelölte ki Isten a királyságra, hogy a kegyelem fundámentumára építse az ígéretek
teljesülését. Az isteni kegyelem botránkoztató titkára több helyen utal Jézus Krisztus
nemzetségtáblázata is (Támár, Ráháb, Rút). Az ígéretek beteljesedésére nézve kell Józsefnek
magát Jézust is, mint jegyesének, Máriának a fiát, a Dávid házába törvényesíteni.

1 Kir. II. RÉSZ

Ez a fejezet tartalmilag és irodalmilag is az elsőhöz kapcsolódik és a trónöröklés kérdésének
befejezését tárgyalja. Az 1–4 és 10–12 versekben azonban érezheti a Dtr szerző átdolgozása.

1 Kir. 2,1–9. Dávid intelmei és utasításai.

Dávid életében is elközelgett az ideje annak, hogy „minden földinek útján” pihenni térjen,
azért intelmeket ad fiának, aki utána az ígéretek hordozója lesz. Helyes ez intelmeknél a régi
atyai áldásokra gondolni, amelyekben az atyák, mint Isten eszközei, továbbították áldásaikban
az Úrtól megjelölt jövendő ígéretét (Gen 27:49; Deut 33; Józs 23). Mint Józsuénak a
honfoglalásnál (Józs 1:6–7), Salamonnak az ország megőrzésénél kell erősnek és férfinak
lenni ahhoz, hogy az Úr szolgálatában állhasson. Ezért kell ismernie és követnie Isten
akaratát. Az itt használt kifejezések az Úr akaratának megnyilvánulásait jelentik. Az Úr útján
való járás áldásait Salamon az ígéretek beteljesedésében fogja megtapasztalni. Az ígéret
tartalma: a 2Sám 7:12–16; melyet itt Dávid feltételekhez kötötten mond el.
Utasításaiban nem a bosszúvágy hangja szólal meg. Nem magánügyeit akarja rendezni,
hanem mint a nép királya és bírája szeretné jóvátenni régi mulasztásait. A jövendő érdekében
is fontos azonban, hogy ilyen veszedelmes emberek ne ronthassák meg az ország belső
egységét.
Jóábnak két bűnét említi: Abnér és Amászá jogtalan megölését (2Sám 3:22–27; 20:8–10).
Mint fővezér, gyilkossága által a királyt is vétkessé tette. Absolont is Jóáb ölte meg, de ezt
nem említi, mert harc közben történt és nem békében. Dávid számít Salamon bölcsességére,
utasításainak végrehajtásában.
Barzillai fiai felé hálára kötelezi Salamont, mert apjuk mellette állt próbáltatása idején (2Sám
17:27–29; 19:32–39). Az öreg Barzillait már nem fogadhatta udvarába, azért fiai felé szeretné
háláját így kifejezni. A királyi asztalnál való étkezés a király teljes gondoskodását jelentette.
Dávid Méfibósetet fogadta így házába (2Sám 9:10–13).
Simei ellen az ítélet végrehajtása azért fontos, mert Dávid személyében az Úr felkentjét
szidalmazta (2Sám 16:5–13; Ex 22:28). Dávidot esküje kötötte Simei bűnének
számonkérésében, Salamon azonban nem hagyhatja magán az Úr felkentjére mondott átkot.

1 Kir. 2,10–11. Dávid halála.

Miután átadta Dávid Salamonnak az Úr nagy ígéreteiről szóló üzenetet és felhívta figyelmét
utasításainak teljesítésére, pihenni tért atyáihoz. Dávid új családi sírt kapott Jeruzsálemben,
Dávid városában. Sírja az apostoli korban is ismert volt (ApCsel 2:29). Jeruzsálemben
temették el később még a távol meghalt júdai királyokat is (2Kir 9:27). Uralkodásának ideje
40 év volt. Kronológiai ismereteink szerint 1004–965-ig uralkodott.

1 Kir. 2,12–25. Adonijá sorsa.

A 12 v. felirat a következők összefoglalására. Adonijá nem nyugodott bele a királyság
elvesztésébe, hanem fondorlatosan kísérletet tett annak megszerzésére. Betsabé útján
feleségül próbálja kérni Salamontól a szép sunemi Abiságot. Salamon azonban átlátott
Adonijá szándékán. Mint Absolon esetéből tudjuk (2Sám 16:20–22), a királyi hárem
birtoklása szimbolikus cselekmény volt a királyság igénylésére. Ez a szokás Betsabé előtt sem
lehetett ismeretlen (2Sám 12:8), de Abiságot nem számíthatta a Dávid háreméhez tartozónak.
A nép szemében azonban úgy tűnhetett volna fel. Ez a kérés adott alkalmat Salamonnak
Adonijá megöletésére.
A 19 vers leírja Betsabénak, mint a király anyjának megtisztelő fogadását. A „király anyja”
hivatalos rangot jelentő cím is volt. Nagyobb a tekintélye, mint a király feleségének.
Tisztelethelye a király jobbján volt (Zsolt 45:10). Méltóságát a gebíráh: legfelsőbb úrnő
elnevezés jelölte (1Kir 15:13; 2Kir 10:13).

1 Kir. 2,26–27. Ebjátár száműzetése.

Mint a 22 vers mutatja, Ebjátár Adonijá párthívének számított. Salamon azzal bünteti, hogy
Anátótba, Jeremiás hazájába száműzi. Anátót 5 km-re feküdt Jeruzsálemtől északra. Ebjátár
földbirtoka alatt nem az ősi izráeli jog szerint való tulajdont kell érteni. Néki, mint papi
családból származónak, ilyen nem lehetett. Főpapi szolgálatában azonban királyi tisztviselő is
volt, így kaphatott Dávidtól a királyi koronajavakból. Salamon a főpapi szolgálatból
elbocsátotta ugyan, de ezeket a javakat meghagyta számára. Enyhe ítéletének két okát említi:
hordozta az Úr ládáját és osztozott Dávid szenvedéseiben. Ebjátár száműzetésével megszűnt a
főpapi szolgálatnak addig fennálló kettőssége is. Sorsában az Úr Éli háza felett kimondott
ítélete teljesedett be (1Sám 2:30–35). Ebjátár helyébe Cádók papot rendelte a király, akinek
papi nemzetsége századokon át hűségesen szolgált az Úrnak.

1 Kir. 2,28–35. Jóáb megöletése.

Adonijá halála és Ebjátár száműzetése után világosan látta Jóáb, hogy ezután ő kerül majd
sorra. Régi bűneire nem is gondol, csak Adonijá támogatása miatt keres menedéket. Salamon
végrehajtotta Dávid utasítását. Megöletésével a királyi házat terhelő ártatlan vért bosszúlta
meg (Deut 19:13).

1 Kir. 2,36–46. Simei megbűnhődik.

Salamon nem talált közvetlen okot Simei régi bűneinek számonkérésére. Múltjára tekintettel
azonban megbízhatatlannak tartja, azért egy jeruzsálemi internálás által úgy rendezi, hogy
mindig szemmel lehessen tartani. Három éven át engedelmeskedett is a királyi parancsnak.
Két rabszolgájának szökése azonban elfeledteti vele a királyi tilalmat. Eljött tehát a kedvező
alkalom régi bűneinek megbüntetésére is.
Az események külső kereteire nézve átokról, bosszúról, gyilkosságról, emberi sorsok
tragédiájáról olvastunk ebben a fejezetben. A keleti királyi udvarokban megszokottak voltak
az ilyen cselekedetek, amikor egy új király konszolidált körülmények között kívánta
elkezdeni uralkodását. Mégis valami másról van itt szó. Nem Dávid és Salamon ellen
vétkeztek elsősorban ezek az emberek, hanem az Úr ellen, az ő népének fejedelmei ellen, így
ígéretének és akaratának teljesülése ellen. Nem az emberi bosszú, hanem az isteni
igazságszolgáltagás érte utol őket.

1 Kir. III. RÉSZ

A 3–11. fejezetben Salamon királyságáról olvasunk. Salamon 965–926-ig uralkodott.
Uralkodásával új szakasza kezdődött el Izráel életének. Régi kísértése volt a választott
népnek, hogy olyanná akart lenni, mint a többi népek. Ezért kívánt királyt (1Sám 8). Az Úr
engedett a nép kívánságának és kegyelemből Dávidban a királyságot az ő uralmának és
ígéreteinek eszközévé tette. Majd Dávid hódításai által Izráel nagy és erős ország lett. Ezt
kapta Salamon örökségül. Uralkodása alatt Izráel népéből egy, a többi keleti népek
közösségében jól elhelyezkedő és belsőleg is szervezett állam alakult ki. Fontos külpolitikai
lépésnek tekinthető az egyiptomi fáraó leányával kötött házassága. Az állam belső
megszervezésében is sok fontos intézkedést foganatosított.
Ezekben a fejezetekben már más forrásokat is felhasznált a Dtr szerző. Nem tekinthető át
könnyen a fejezetek felépítése sem. Gyakran egymástól elválasztva találjuk a tartalom szerint
öszetartozó adatokat. A Dtr lényege szerint és nem időileg rendezte az anyagot, ahogy az a
legjobban megfelelt bizonyságtételének. A tudósítások központjában a jeruzsálemi templom
és Salamon személye áll.
A 3. fejezet három szakaszra osztható. 1–3 v.: Két híradás Salamonról, 4–15 v.: Salamon bölcs
szívet kap, 16–28 v.: Salamon ítélő bölcsességéről.

1 Kir. 3,1–3. Két híradás Salamonról.

Salamon hatalmának hangsúlyozása szempontjából ad a szerző hírt arról, hogy Salamon az
egyiptomi fáraó leányát vette feleségül. Nem az első házassága volt ez. Az ammoni Naamá,
Roboám anyja, már korábban a felesége volt. Az ószövetségi törvény nem tiltotta a
többnejűséget. Az egyiptomi királylány nevét nem tudjuk. A Kr. e. 1090–945-ig uralkodó 21.
dinasztia valamelyik fáraójának leánya lehetett.
A másik híradás az áldozati magaslatokat említi. A magaslatok az Úr tiszteletére kiválasztott
áldozati helyek voltak. A magaslati kultuszt Izráel a kanaániaktól vette át. A Dtr. szerző azzal
menti Salamon és a nép cselekedetét, hogy még nem volt templom. Salamon dicséretére két
dolgot említ: szerette az Urat (Deut 6:5) és Dávid útján járt.

1 Kir. 3,4–15. Salamon bölcs szívet kap.

Nem véletlenül tette a szerző ezt az elbeszélést Salamon történetének bevezetéséül. Az újabb
kutatás rámutat arra, hogy már Salamon alatt az egyiptomi királyi szertartásokat vette át a
fiatal izráeli királyság. Egyiptomban az új királyok úgy kezdték el uralkodásukat, hogy a
szenthelyen jóslatot kértek jövőjükre nézve és kérték uralkodásuk állandósítását. Ilyen céllal
mehetett Salamon is Gibeonba, hogy ott áldozatot mutasson be az Úrnak és általa az Úr
kegyét keresse. Gibeon 12 km-re északra feküdt Jeruzsálemtől, de már nem júdai területen.
Már Izráel honfoglalása előtt is város volt itt, amelynek lakosaival Józsué szövetséget kötött
(Józs 9:15). Gibeonban volt a legtekintélyesebb áldozati magaslat és a 2Krón 1:3 szerint itt
állott a gyülekezet sátora is, melyet Mózes a pusztában készíttetett. Az égőáldozat: hódolat,
hála és tisztelet kifejezésére szolgált. Az elbeszélés hangsúlya azonban nem a túlzottan
nagyszabású áldozaton van, hanem az Úr kijelentésén. Az Úr álomban jelentette ki magát
Salamonnak. A Bibliában az álom gyakori formája a kijelentésnek (Gen 20:3; 40:5; 1Sám 3:4
skv.; 28:6; Mt 1:20; 2:12). Különös jelentősége volt mind az Ószövetségben, mind a keleti
népeknél a királyok álmának. Salamonnak is kijelentést ad az Úr álmában a gibeoni
szenthelyen.
Salamon az Úr kegyelméről szóló hitvallással kezdi kérését, majd alkalmatlanságáról tesz
alázatos vallomást. 20 éves lehetett akkor. Kérése, hogy „halló szívet” adjon neki az Úr. A
szívben egyesül a gondolat, az érzés és az akarat. A szív akkor bölcs és engedelmes, ha hallja
Isten szavát. Az ember akkor látja jól a dolgok összefüggését, ha felismeri Isten szándékát.
Salamon úgy akar Isten népének királya lenni, hogy ítélni tudja a népet és választani tudjon a
jó és rossz között. Az Úr meghallgatta Salamon kérését és adott néki „halló szívet”. Sőt sokkal
többet kapott, mint amit kért. Az emberi kérésre isteni mértékkel válaszolt az Úr. A héber
szavak múltban mondják el, hogy: „adtam, megcselekedtem”. Az „íme álom volt” kifejezés
nem azt jelenti, hogy „csak” álom volt, vagyis valótlanság, hanem azt a meggyőződést fejezi
ki, hogy az álom a kijelentés eszköze lett. Szó szerint ez a kifejezés van a Gen 41:7-ben a
fáraó álmánál, melynek jelentőségét a következő versek világosan mutatják. A 15 vers többi
része a Dtr kiegészítése lehet. Célja Jeruzsálem fontosságának hangsúlyozása.

1 Kir. 3,16–28. Salamon ítélő bölcsessége.

Akkor értjük helyesen ez elbeszélés üzenetét, ha Salamon álmával és a kapott ítélő
bölcsességgel összefüggésben olvassuk. Első alkalom ez Salamonnak arra, hogy felhasználja
az Úrtól kapott ajándékot. Két asszony kért döntést tőle arra nézve, hogy melyiküké az élő
gyermek. Az elbeszélés szavai szerint az asszonyok egy vendégfogadóban teljesíthettek
szolgálatot és a gyermek halála olyan alkalommal történt, amikor nem volt vendégük, így sem
tanúja, sem gyanúsítottja nem lehetett a halálesetnek. A király meghallgatja elbeszélésüket. Az
a feltűnő, hogy az ítéletét nem az Izráelben szokásos módon hozza meg (Ex 22:7.9; Num 5:11
skv.; Józs 7:14 skv.), hanem úgy dönt, ahogy erre Istentől kapott bölcsességet. Ítélete nem a
törvény alkalmazását jelenti. Rejtve van az, hogy ki a jó és ki a rossz. Salamon az élet és a
halál között való döntésből látja meg, hogy ki az igazi anyja az élő gyermeknek.
Salamon bölcsességéről sokféle történet járt szájról szájra a nép között. Sőt motívumának
néhány változata a világirodalomban is megtalálható. Gressmann 22 változatát említi a
salamoni döntésekről szóló elbeszéléseknek, melyek különböző népeknél megtalálhatók.
Nálunk is ismert és használt a „salamoni ítélet” kifejezés.

1 Kir. IV. RÉSZ

Ez a fejezet az 5:1–8 versekkel együtt Salamon királyságának belső rendjét írja le. A
bizonyságtevő annak megmutatásáért tartja szükségesnek a listák és adatok felsorolását, hogy
Salamon valóban méltó útódja lett Dávidnak, megtartotta és jól berendezte Dávid királyságát.
Általa nemcsak a királyt kívánja dicsőíteni, hanem az ígéreteket és áldásokat adó Istent, aki
bölcs királyt adott Dávid trónjára. Erre utalnak a 4:20; 5:1.4 versek. A listákat „Salamon
történetének könyvé”-ből vehette (11:41).

1 Kir. 4,1–6. Királyi tisztviselők.

Az első vers a jó szervezés fontosságát hangsúlyozza. Salamon egész Izráel királya, vagyis
Júda, Izráel és Jeruzsálem királya. Már Dávid idejéből is tudunk arról, hogy a királyi
udvarnak meghatározott szervezete volt. Mutatják ezt a 2Sám 8:15–18 és 20:23–26 versek
listái. Salamon, mivel békében élhettek, még jobban megszervezte az ország kormányzását.
A főpap, Azarjáhú, Cádók fia áll a lista első helyén.
Volt két kancellár. Az itt használt héber szófér szó államírnokot jelent. Feladata volt az állami
kormányzat vezetése, a diplomáciai levelezés és a nemzetközi kapcsolatok ápolása.
A főtanácsadó már Dávid alatt is Jehósáfát volt. A héber mazkir szó a zákar igéből származik.
Jelentése hifílben: „emlékeztetni”, „kifejezésre juttatni”. Feladata volt a király és az alattvalók
között a kapcsolat ápolása. Ő adta tudtúl a király akaratát a népnek és tájékoztatta a királyt
minden fontos állami eseményről.
A hadseregparancsnok Benájá. – Cádok és Ebjátár említése későbbi megjegyzés lehet, mert
Ebjátárt Salamon száműzte, Cádók helyett pedig fia lett a főpap.
Három olyan új tisztség következik azután, melyekről Dávid alatt még nem olvashattunk.
A helytartók feje. Ezt a tisztet a 7–19 versekben leírt körzetekre, tartományokra osztás tette
szükségessé.
A „király barátja” kifejezés nemcsak egy bizalmi kapcsolat megjelölése, hanem tisztség volt
Salamon udvarában. Személyes dolgainak intézésében tanácsolta a királyt. Az egyiptomi
királyi udvarban is volt ilyen tisztviselő. Ilyen tisztre gondolhatunk Abiméleknél (Gen 26:26).
Ilyen tiszt emlékét őrizheti a „császár barátja” kifejezés is (Jn 19:12).
A palota élén álló tisztviselő, királyi kamarás, a királyi javak kormányzója volt. Fontos volt
ez a tiszt a későbbi királyok alatt is.
A kényszermunkák vezetője Adonirám volt már Dávid alatt is. Salamon idején a nagy
építkezések különösen fontossá tették ezt a tisztséget (lásd a 9:15–24. magy.-nál).

1 Kir. 4,7–19. A királyi helytartók.

Az ország belső kormányzása és a királyi udvar pompájának ellátása szempontjából Salamon
fontosnak tartotta az ország körzetekre, tartományokra osztását. A helytartók elsősorban a
beszolgáltatásokért voltak felelősek. Minden tartomány az év egyik hónapja alatt
gondoskodott a királyi udvar ellátásáról. Ez a gondoskodás főként a földművelés és
állattenyésztés termékeinek a szállítását jelentette. – A felosztásokra jellemző, hogy a régi 12
törzs példáját veszi alapúl. Azt fejezi ki általa, hogy mint Isten népének országa, az Úr
törvényének rendjében, a 12 törzs szövetségében akarnak élni. Jellemző továbbá az is, hogy
bár az egész Izráel felosztását említi, Júda tartományai nem szerepelnek. Az lehet az alapja
ennek, hogy Júda és Izráel Dávid és Salamon alatt is önállóak voltak és csak a király személye
egyesítette őket. De lehet az is, hogy a Júda felosztásáról szóló feljegyzések nem maradtak
meg. Józsué könyvéből tudjuk, hogy Júda maga is 12 tartományra volt osztva. Az izráeli 12
tartomány felosztásában földrajzi rend is felismerhető, melyet azonban történeti és politikai
szempontok is meghatároztak. A felsorolásban a 12 tartomány három csoportra oszlik. Az első
csoport „József házának” központi területe, 7 tartomány (8–14 v.). A másik a galileai csoport,
3 tartomány (15–17 v.). A 3. csoport két tartománya: Benjámin a Jordántól nyugatra és Gileád
keletre.

1 Kir. 4,20. Élvezték az élet örömeit.

Az ország belső rendjének felsorolás aután a 20. vers arra mutat rá, hogy beteljesedtek a régi
ígéretek (Gen 22:17; 32:12). Mindennapos életük boldogságát néhány szavas megállapítás
fejezi ki: „ettek, ittak és örültek”. Az emberi életnek Istentől adott tartalma az öröm. Fontos
szerepe van ennek a szónak az egész Ószövetségben. Izráel feladata: az Urat örömmel, vidám
szívvel szolgálni (Deut 28:47). Örömük alapja a hálaadás volt azért a bőségért, amit az Úrtól
kaptak. Az öröm szerzője Isten, de az öröm formája egészen emberi: ettek, ittak (Deut 12:7).
Ítélet lesz az rajtuk, ha megszünteti az Úr Jeruzsálemben az örömnek és vígasságnak szavát
(Jer 7:34). Az Úr szabadítása az örömöket sokasítja meg (Zsolt 125:2). A messiási időnek is az
öröm lesz a nagy ajándéka (Ézs 9:2). Salamon alatt tehát a nép mintegy kóstolót él meg Dávid
fia: Jézus Krisztus királyságának ajándékaiból. Az élet örömeinek megvetése nem bibliai
életértelmezésből fakad.
1 Kir. V. RÉSZ
E fejezet tartalmát három szakaszra osztva teintjük át. Az 1–8 versek az előző fejezet
folytatását képezik és Salamon udvartartásának leírását adják, királyi feljegyzések alapján. A
9–14 versek Salamon bölcsességéről szólnak. Forrásanyaguk szerint a 3:4–28 versekhez
kapcsolódnak. A 15–32 versek a templomépítés előkészítését ismertetik.

1 Kir. 5,1–8. Salamon udvartartása.

E szakasz mondanivalója: Salamon megőrizte Dávid országát, Isten népe békében és
biztonságban élhet szőlői és fügefái alatt. Ez az állapot az Úr áldásaként van, aki megtartotta a
Dávidnak adott ígéretét (2Sám 7).
Az első vers az ország határait körvonalazza. Dávidtól kapta így örökségül Salamon. Hódoló
ajándékokat azok a szomszédnépek hoztak, melyek önállóak maradtak ugyan, de elismerték a
dávidi királyság felsőbbségét. A 2–3 versek az udvartartás élelmiszer és hús szükségletét írják
le. Ha egy kór 393,84 liter, akkor a napi liszt szükséglet 118 hl + 236 hl volt. Hasonlóan nagy
a hússzükséglet is. A keleti udvartartások általában ilyen nagystílűek voltak. De ez adatok
még Salamon dicsőségét is hangsúlyozni kívánják. A királyi udvar gondoskodásában nemcsak
a feleségek, tisztviselők, udvari szolgák és családtagjaik részesültek, hanem a Jeruzsálemben
és a tartományokban élő zsoldosok is. Mint általában a keleti udvaroknál, úgy Salamonnál is
csak természetbeni fizetés lehetett. A „Dántól-Beérsebáig” kifejezés Izráel földjének észak-
déli kiterjedését jelöli. A lovak számát hitelesebben említheti a 2Krón 9:25. A hadiszekerek
Izráelben Salamon korában használatosak először. A lovakat a harcikocsik városaiban
tartották (10:26). Ide szállították a helytartók a szükséges takarmányt.

1 Kir. 5,9–14. Salamon bölcsessége.

Valószínű, hogy Izráelben sok anyagot gyűjtöttek össze Salamon bölcsességéről és ezek egy
összefüggő tudósítást képeztek. A Dtr. szerző rendezte el így, amikor felvetette
bizonyságtételébe. Salamonnak az Úr adott bölcsességet. Ez a bölcsesség látszott meg
ítéletében (3:16–28), politikai és diplomáciai tevékenységében (5:26). Arról is tudott azonban
a hagyomány, hogy a király elméletileg is ápolta udvarában a bölcsességet és néki rendkívüli
bölcsessége volt. A hokmáh: gyakorlati életbölcsességet, a tebúnáh: az értelem élességét,
belátást, judiciumot, a róhab léb: a szellem képességét, az értelmet jelenti. Az itt leírt
bölcsesség olyan egyetemes megismerő képesség, amely megérti és rendezni tudja a világ
jelenségeit, felismeri a teremtett világban Isten szándékát és minden dolog rendeltetését. A
Róm 1:20 alapján úgy mondhatnánk, hogy kibetűzte a kozmosz elemeinek csodálatos ábc-jét.
A 10–11 v. előbb általában Kelet fiaival, majd egyes személyekkel hasonlítja össze Salamon
bölcsességét. A salamoni tanítások eszköze a példázat volt. Isten úgy teremtette a világot,
hogy jelképekkel van tele. Jézus is a világból vett példázatokkal és hasonlatokkal fejezte ki
Isten országa titkait. A 3000 példázat egy kerekszám lehet. Az 1005 értelme pedig: több mint
ezer.
Különös dolgokat sejttet a 13 vers Salamon bölcsességének titkairól. Beszélt a fákról, a
legnagyobb cédrustól a legkisebb növényig, az izsópig. Bin Gorion szerint ez valószínűleg azt
jelenti, hogy tudta minden fáról és növényről mire jó és milyen életkörülmények a
legkedvezőbbek számára. Ismerhette a növények gyógyító hatását. Ismerte az állatok
jellegzetességeit és értette sajátos nyelvüket. Híressé is lett mindenfelé (14 v.). Salamon
bölcsessége nem csak kortársai előtt volt ismert és híres (10:1–13), hanem Izráelben később is
a bölcs ember példaképe maradt. Ezért tulajdonították neki az izráeli bölcsességirodalomnak
azokat a darabjait is, melyek nyilvánvalóan nem tőle származtak.
1 Kir. 5,15–32. A templomépítés előkészítése.
Irodalmi szempontból két részből áll ez a szakasz. A 15–26 v. a Dtr szerző által leírt
elbeszélés Salamon és Hirám barátságáról, a templomépítéssel kapcsolatos üzenetükről és
egyezségükről. A 27–32 versek pedig az elbeszéléshez csatolt hivatalos feljegyzések.
Mikor Hirám meghallotta, hogy Dávidot, akivel jó barátságban volt (2Sám 5:11) fia, Salamon
követte a trónon, követeket küldött Salamon köszöntésére. Ez a látogatás adott alkalmat
Salamonnak arra, hogy ő is üzenetet küldjön Tirusz királyához és segítségét kérje a
templomépítéshez. Híresek voltak ugyanis a tirusziak és szidóniak művészetükről és
kereskedelmükről egyaránt. Libánon cédruserdői pedig igen jó építőanyagot szolgáltattak,
már Dávid palotájához is. Salamon üzenetében elsősorban is hírül adja szándékát, hogy a
Dávidnak adott isteni ígéretek beteljesítéséért házat szeretne építeni az Úrnak, mert már
nyugodalmat adott az Úr népének e nagy feladat elvégzésére. Nincs ellentmondó: szátán sem.
Ajánlatot is tesz Hirámnak. Hirám válaszában szintén az Úr dícsőítésével kezdi (lásd 10:1–13
magy.-nál), majd leírja a szállításra vonatkozó ajánlatát. Az „addig a helyig”: a 2Krón 2:15
szerint Joppé. A 24–25 versek a kereskedelmi megegyezést mondják el. A mennyiség az 5:2-
vel összehasonlítva elfogadható. Az ApCsel 12:20 mutatja, hogy a szidóniak Heródes korában
is Palesztinából szerezték be az élelmet.
A 27–32 versek a munka megszervezéséről számolnak be. Salamon 30 000 munkást küldött
Libanonba és szabályozta szolgálatuk rendjét is. A munkások nagy számának szükségét
igazolják az építkezésekről szóló történeti feljegyzések is. Josephus szerint Heródes 10 000
munkást használt a 3. jeruzsálemi templom építésénél.

1 Kir. VI. RÉSZ

A jeruzsálemi templom.
A 6–8. fejezetek szövegének magyarázata előtt, ahol a templom épületének, felszerelésének és
fölszentelésének leírásáról olvashatunk, szükséges szólnunk a templom történeti és
üdvtörténeti jelentőségéről.

A templom és Dávid-háza.
A jeruzsálemi templom rendeltetését csak a Dávidnak adott ígéretből lehet megérteni (2Sám
7). Dávid úgy gondolja, hogy békességet adott már neki az Úr, ő maga palotában lakik, azért
házat szeretne építeni az Úrnak is. Akkor Nátán próféta által világos kijelentést kap arra
nézve, hogy nem építhet házat, templomot, az Úrnak, hanem az Úr fog néki Dávidnak házat,
dinasztiát építeni. Már a juhok mellől ezért választotta ki őt, fejedelemmé, nágíd-dá. Az Úr
nem cédrusból való házban akar népe között lakni. Nem köti magát egy helyhez. Dávid
személye, az ő királyi háza lesz az a hely, ahol ki akarja magát jelenteni. Dáviddal és az ő
magvával köt örök szövetséget. Dávid házának királysága által akar népe között lakni. Dávid
magvát fogja fiának tekinteni. Amint Dávid imája is mutatja (2Sám 7:17–25), nincs szó
templomról a Dávidnak adott ígéretben. Csak utólag került bele a templomépítés
hitelesítésére. Azt mondhatjuk róla, amit Pál apostol a törvényről mond a Róm 5:20-ban:
„közbe jött”. Mikor Salamon úgy gondolja, hogy az Úr nyugodalmat adott és neki kell
megépíteni a házat az Úr nevének, eltér a Dávidnak adott ígérettől, emberi erőfeszítéssel
akarja megvalósítani azt, aminek beteljesedéséről maga az Úr fog gondoskodni. És mégis az
történik, hogy mint a királyságot, melyet nem az Úr, hanem a nép akart, az Úr irgalmasan
beépítette a jövendőt kijelentő tervébe, úgy elfogadta a megépített templomot és a benne folyó
kultuszt is, sőt a királyság egész története alatt a jeruzsálemi templomhoz és kultuszhoz való
viszony lett a királyok szolgálatának értékmérője. Olyan alaptéma lett, mely Izráel egész
további történetét meghatározta.
A templom helye.
A 2Krón 3:1 írja le, hogy Salamon temploma a jebuzeus Ornán szérűjén, a Mória hegyén
épült. A 2Sám 24:16–25 pedig azt mondja el, hogy ez a hely a Dávid személyes tulajdona lett.
Prófétai figyelmeztetésre Dávid Isten haragját az engedetlen népszámlálás miatt úgy
engesztelte ki, hogy megvásárolta a szérűt és ott oltárt épített az Úrnak. Ez az oltár a szent
szikla közelében állhatott. Valószínű, hogy ugyanezen a helyen épült fel a jeruzsálemi
templom. Izráel honfoglalása előtt jebuzeus szenthely lehetett itt. Gondoljunk Ábrahám és
Melkisédek találkozására (Gen 14). Sálem, vagyis Jeruzsálem pap-királya a „Magasságos
Istennek” áldozatokat mutatott ott be. Ez a Melkisédek prototípusa lett a Messiásnak (Zsolt
110; Mt 22:41 skv.; Zsid 1:13; 5:6). Ha a Mória hegyét is itt kereshetjük, az Ábrahámnak
adott ígéretek is megszentelik e helyet.

A templom és a király.
A templom helyzetének ismeretéhez szólnunk kell a király és Jeruzsálem, valamint a templom
és a király kapcsolatáról is. Jeruzsálem egyike volt a régi kánaáni városállamoknak. A
honfoglalás után sem került Izráel birtokába, hanem önálló városkirályság maradt Júda és
Izráel határa között. Amikor Dávid lett a király, székhelye 7 évig Hebronban volt. Itt keresték
fel az északi törzsek és Izráel felett is királlyá kenték (2Sám 5). Így egyesült Dávid
személyében Júda és Izráel egy királyságban. Ekkor határozta el Dávid, hogy székhelyét egy
semleges helyre, a jebuzeusok birtokában lévő Jeruzsálembe teszi át. Jeruzsálem
elfoglalásáról a 2Sám 5:6–10 és az 1Krón 11:4–9 tudósít. Mivel a várost nem Júda vagy Izráel
seregeivel, hanem saját embereivel foglalta el, Jeruzsálem az ő tulajdona lett: Dávid városa.
Így az ott lakó jebuzeusok is az ő királysága alá kerültek. Ezzel Dávid nemcsak Júda és Izráel,
hanem Jeruzsálem királyává, a régi jebuzeus királyság urává is lett.
Amikor tehát Salamon templomot épít Jeruzsálemben, a templom a Dávid által elfoglalt
városban és az általa megváltott telken épült fel. Építője is a király volt. Úgy szerepelt azért,
mint a király temploma. A királyi palota és a templom szoros kapcsolata is mutatja ezt az
összetartozást. A király gondoskodott az áldozatokról, papjai királyi tisztviselők is voltak. A
jeruzsálemi templom, mint királyi szenthely volt az állam szenthelye is (vö. Ám 7:13).

A templom és a szövetségláda.
Már Dávid azzal biztosította az új főváros elismerését és a nép hite számára is központi
jellegét, hogy ide hozatta az Úr szövetségládáját. A szövetségláda kapcsolta ugyanis össze a
régi izráeli törzsközösségeket. Elhelyezésére külön sátort készített. Később Salamon ünnepi
szertartással vitette be a jeruzsálemi templomba (8:1–11). A szövtségláda által lett a templom
az egész izráeli törzsközösségek kultuszhelyévé. A szövetségláda jele volt az Úr felettük való
uralmának és jelenlétével szorosan össze volt kötve (Num 10:33–36; 1Sám 4:4–8:2; 6:2).

A templom és a szentsátor.
A szentsátor készítésére az Úr adott parancsot Mózesnek (Ex 25:8). A templomépítést
Salamon határozta el (1Kir 5:19). A sátor vándorolt, a templom az állandó lakhely képe lett. A
templom a szentsátor mintájára készült. Formája ugyanaz, csak nagyban és maradandóan.
Szépségével mindkettő tükrözni akarja Isten országának dicsőségét.

Jézus és a templom.
A 2Sám 7 szerint Dávidnak adott ígéret Jézus Krisztusban teljesedett be. Mikor Jézus emberi
formát vett fel, Isten Dávid nemzetségébe iktatta be és így tette ígérete szerint állandóvá és
maradandóvá a Dávid házával való szövetségét népe és az egész emberi nemzetség számára.
Benne, aki „Dávid magvából lett test szerint” (Róm 1:3), lakozott Isten közöttünk (Jn 1:14). Ő
lett a képe, a kiábrázolója a láthatatlan Istennek (Kol 1:15), az ő személye lett az a templom,
ahol az Atya mindenki számára jelen van. Leronthatták ugyan ezt a templomot is, de
feltámadásával egy új templomépítés kezdődött el, melynek szegeletköve ő maradt. Benne
lesz az egész épület szent templommá az Úrban (Ef 2:20–22), élő kövekből (1Pt 2:5). Az ő
városa az új Jeruzsálem, melyben már nincs templom, mert az Úr az ő templomuk (Jel 21:1–
22:5).

1 Kir. 6,1–38. A jeruzsálemi templom építése.

Nehéz a bibliai szöveg alapján áttekinthető képet kapni a jeruzsálemi templomról, mert nem
az elkészült templomról olvashatunk itt leírást, hanem valószínűleg a templomépítés
tervezéséről és az építésvezetők által készített feljegyzésekből álltak adatok a Dtr szerző
rendelkezésére. Erre mutat az is, hogy a leírás a mérték, az anyag és a kivitelezés szempontjait
tartja fontosnak. Így a 2–7 versek a kőből, a 9–10.15–21 versek a fából készült munkákra
vonatkoznak, míg a 23–35 a fából és aranyból való diszítéseket írják le. Ezeket a
feljegyzéseket megtalálhatták a „Salamon történetének könyvében” és ezekből állította össze
a szerző a fejezet anyagát. Magát a szöveget nem tudjuk rendezni, hanem a templom hármas
beosztása szerint adjuk a fejezet magyarázatát.
Az 1 v. az építés idejének kezdetét jegyzi fel. Ez a feljegyzés későbbi, mint az anyag többi
része. Véleményünk szerint a 480. év nem a pontos idejét jelöli a templomépítés kezdetének,
hanem Izráel történetének szimbolikus periódusokra osztásával függ össze. A templomépítés
időpontja 962–955 között lehet. Ziv hónap a 2. hónap régi megjelölése.
A jeruzsálemi templom három részből állt: az ’élám, a hékál és a debír.
Az ’élám volt az előcsarnok. Ez volt az összekötő hely a profán és az isteni szféra között.
Hosszúsága 10 m, szélessége pedig 5 méter.
A hékál jelentése: „nagy ház”. A szó sumir-akkád eredetű. Akkádban akallu: nagy ház.
Sumírban e-gal: palota. Itt a tulajdonképpeni szenthely, az istenháza megjelölésére szolgált. A
hékál szó az Ószövetségben sem csak a szenthelyet jelenti, hanem más épületekre is
alkalmazták és az épület főhelyiségét jelölte. Méretei: hossza 30, szélessége 10, magassága
pedig 15 méter. A hékál-t az előcsarnoktól vastag fal választotta el. A falak vastagságának
mérete Ezékiel leírása szerint 3 méter. A falakat belül cédrusfából való borítással burkolták be,
a padlózatot pedig ciprusfa burkolattal. Mivel a külső építmények miatt az ablakok magasan
voltak, kilátni nem lehetett a templomból.
A debír: a szentek szentje. Homályos a szó etimológiája. A kopt: tabir szó „belsőt” jelent.
Levezethető a dbr gyökből, melynek jelentése a héberben: „beszélni”, az arabban: „hátul
lenni”. A hékál-on belül épült 10 méteres kocka alakú rész. Ablaka nem volt, így teljesen
sötét. Falainak cédrusfa burkolatát még arannyal is bevonták. A debír volt a templom szíve.
Benne volt az Úr jelenlétét jelképező szövetségláda, amely mellett két kerúb állt, kiterjesztett
szárnyakkal. Szárnyaik a falakat érintették. Magasságuk 5 méter. A 2Krón 3:13 szerint a
kerúbok arccal a hékál felé fordultak. A debír és a hékál között levő cédrusfa fal közepén volt
egy ajtó, ötszögű ajtókerettel. A 2Krón 3:14 függönyről is ír a debír ajtajánál, ami a 2.
templomnál is ismert. Erről a függönyről olvasunk a Mt 27:51-ben és a Zsid 6:19; 10:20-ban.
A legtöbb keleti templomnál volt ilyen elkülönített hely az istenség számára. Salamon
templomának sajátossága, hogy benne nincs istenkép.
A hékál falain körül emeletek voltak a falakhoz építve. Ajtajuk kívülről, északról és délről
volt. Innen vezetett fel csigalépcső az emeletekre. Az emeleteken voltak a kamrák, melyek
Ezékiel szerint a papok számára készültek (40:44). A kamrákban őrizték a templom kincseit
és a kultuszban használt tárgyakat is.
A templom egész hossza 47 méter volt. A templom belső udvarát faragott kőből kerítés vette
körül. A 2Krón 4:9 külső udvart is említ.
A templom falait belül és az ajtószárnyakat domborművek díszítették: kerúbok, pálmák és
virágfüzérek (23–25 v.).
Kétféle kerúbokról van szó az elbeszélésben: az olajfából készült két kerúbról, melyek a
debír-ben álltak és a kerúb alakú domborművekről. A szöveg előfeltételezi ismeretüket és nem
írja le formájukat. A kerúb szó nem izráeli eredetű. Noth szerint az akkád karabu: imádkozni,
szentelni, áldozni szóval lehet összefüggésbe hozni. Az Ószövetség szerint kettős szolgálatuk
van: ők az Úr megjelenésének hírnökei (Ez 1:8; 10:19; Zsolt 18:11; 2Sám 22:11) és ők a
szenthely őrei (Gen 3:24; Ez 28).
A pálmák a növényvilág fejedelmei. Szépségük, nagyságuk és örökzöld levelük által a
vegetatív élet dicsőségét egyesítik magukban. A béke jelképei is voltak. Palesztína jellegzetes
növényei.
A virágfüzérek az élet szépségének kifejezői. A domborművek elhelyezéséről az Ez 41:18-ból
tudunk. Két pálma között volt egy kerúb, s virágfüzérek kapcsolták össze a kerúbokat és a
pálmákat. Több sorban lehettek. Arannyal voltak bevonva.
A 7 v. későbbi pótlás. Azt emeli ki, hogy a templomépítésnél ünnepélyes csend uralkodott.
Lehet, hogy a pótlás hátterében az Ex 20:25 v. törvényére való emlékezés volt. A
templomépítés szent munkáját hangsúlyozták e megjegyzés által.
A 11–13 versekben, a templomépítésről szóló feljegyzések ismertetése közben a Dtr szerző az
Úr üzenetét hirdeti. A fejezet bevezetésében a templom és Dávid-háza kapcsolatáról leírtak
alapján az Úr üzenetének értelme: elfogadja a Salamon által választott utat, megengedi a
templomépítést és felhívja Salamont a Mózes által adott parancsok teljesítésére. A Dávidnak
adott ígéret beteljesítéséről pedig majd ő fog gondoskodni. Mintegy árnyképe és záloga lesz
az építendő templom annak, hogy az Úr megtartja kegyelmének szövetségét, népe között való
lakozása által is. A „jött az Úr igéje” kifejezés prófétai közvetítésre mutat.

1 Kir. VII. RÉSZ

Mind a fordítás, mind a magyarázat számára nehézséget jelent, hogy a héber szöveg rossz
állapotban maradt ránk. Az elbeszélés anyaga a jeruzsálemi királyi építkezések aktáiból és
feljegyzéseiből származik. Ezekből kerülhetett Salamon könyvébe és a Dtr szerző változtatás
nélkül átvette. Hasonlóan az előző fejezethez, itt is látszik, hogy nem kész épületek és
edények leírásáról van szó. Külön találjuk a kő, fa és fém munkákra vonatkozó adatokat.
Főként a 13–51 versek mutatják, hogy egymás után felsorolták a készítendő tárgyakat és a
feljegyzésekből utólag formáltak beszámoló jellegű elbeszélést. Pótlólag csatolták hozzá a
Hirámról szóló megjegyzéseket is (13–14.40.45 v.). Feltűnő ismétlések fordulnak elő a
szövegben.

1 Kir. 7,1–12. A királyi palota.

Ezek a versek megszakítják a templom leírásáról szóló beszámolót és a királyi palota
építkezéseiről adnak rövid tudósítást. Az 1 v. megjegyzése szerint a palota 13 évig épült. Nem
arról lehet azonban szó, hogy hét évig a templomot és utána 13 évig a palotát építették, hanem
mindkettő egyszerre épülhetett, de a palota építése tovább tartott. A palota fekvéséről annyit
tudunk, hogy délre volt a templomtól és két bekerített udvar vette körül. De az egész épület-
komplexumot is falak övezték. A leírás több ház építését említi.
A Libánon-erdő házának mérete nagyobb mint a templomé. Nevét a sok cédrusoszlopról
kaphatta. Állami, reprezentatív épület volt. Falak nélküli nagy csarnok, melyet három sorban
45 oszlop tartott. Felette emelet volt kamrákkal. Ezekben helyezték el a különféle eszközöket
(10:16–17; Ézs 22:8) és kincseket (10:21; Ézs 39:2).
Az oszlopcsarnokok (6 v.) a Libánon-erdő háza előtt voltak. Céljukról nem tudunk. Várakozó
helyek lehettek.
A királyi szék csarnoka volt az ítélő csarnok. Ide az előző csarnokokon át lehetett jutni. Ez
lehetett a fő reprezentációs terem, ahol a király alattvalóit vagy más országok követeit
fogadta. Itt volt a 19:18–20-ban említett elefántcsont királyi trón.
A királyi lakosztály a királyi szék csarnoka mögött volt, a hátsó udvarban. Főbejárata a
csarnokon át lehetett. Külön épület volt a fáraó leányának a háza. De külön épület lehetett
Salamon többi asszonyai számára is a királyi lakosztály mögött.
A 9–12 versek az épületek és az udvar falairól számolnak be.

1 Kir. 7,13–22. A templom előtti két oszlop.

Az oszlopok leírása előtt a Hírámról szóló tudósítást olvashatjuk. Szokás volt az, hogy egy
speciális munkát külföldi szakemberekre bíztak. Hírám pedig anyai ágon izráeli származású is
volt. Első nagy műve a két oszlop elkészítése. A qúm ige jelentése hifilben: „felállítani”. Tehát
szabadon álló és nem az előcsarnokot tartó oszlopokról van szó. Az oszlopokon még külön
díszes oszlopfők is voltak. Mindkét oszlopnak neve volt. Nevüket a feliratukról kapták. Nehéz
a két név értelmének megfejtése. Jákim jelentése: „ő (Jahve) alapít”. Boáz jelentése: „benne
erő van”. Némelyek egy mondattá kapcsolják össze a két nevet. Mások egy-egy felirat kezdő
szavaiként értelmezik. Mi a nevek alapján azt a következtetést látjuk helyesnek, hogy az
oszlopok szimbolikus bizonyságok Isten hatalmáról, aki a szenthely alapítója és oltalmazója
volt. E két oszlopra a 2Kir 25:17-ben és a Jer 52:20–23-ban találunk utalást.

1 Kir. 7,23–51. A templom fölszerelései.

A templomi fölszerelések felsorolása anyaguk szerint történik. A 23–40 v. a rézből készült
tárgyakat írja le, a 41–47 v. a rézmunkák ismételt felsorolása, a 48–50 v. az aranyból készült
tárgyakról szól.
A nagy tenger (23–26 v.) rézből öntött hatalmas edény volt. 12 bika tartotta annak
jelképezésére, hogy Izráel 12 törzsből álló papi nemzetség. Négy csoportban, hármanként, az
égtájak szerint álltak a bikák. Méreteire gondolva – a 2Krón 4:6 megjegyzése ellenére – nem
szolgálhatott praktikus célt, hanem szimbolikus értelme volt. A tenger szerepel mind a
kanaáni, mind a babiloni mitológiában. A babilóniak szerint a tenger a termékenység és az élet
ősforrása. Montgomery utal arra, hogy a szíriai és palesztinai szenthelyeken is voltak szent
tavak. Helyes tehát az őstenger képmását látni a nagy tengerben. Ezékiel próféta látomásából
már hiányzik. Feleslegessé lett, mert a templomból élő víz fog fakadni (47:1 skv.).
Mosdómedencék (27–39) használata is ismert volt a régi Keleten. Az ásatások alkalmával is
találtak ilyen edényeket. Több héber szót nem lehetett pontosan visszaadni a szövegben. Az
író ismertnek vehette és bizonyára csak a különbségeket akarja kiemelni. A 2Krón 4:6 v.
szerint az áldozati husok megmosására használták. Feltehető, hogy szimbolikus jelentésük is
volt. Kittel említi, hogy a nagy tenger mellett ezek a felhőket jelképezték. A rajtuk levő
állatkép díszítéseknek mitológiai értelme lehetett.
A 40–47 v. arról közöl adatokat, hogy a szükséges fölszerelések elkészültek. Kérdés, hogy a
szövegben előforduló ’adámáh szó várost, vagy földet jelent-e itt? Adámáh a Jordán keleti
partján feküdt, Szukkót tőle északra, Zaretán pedig szemben a nyugati parton. Ez a vidék
gazdag volt ércekben. Ezért nem volt fontos a réz méregetése.
A 48–50 v. az aranyból készült felszereléseket írja le:
Az oltár. A 6:20.22 skv.-ben olvasunk egy cédrusfából készült oltárról, melyet arannyal vontak
be. Ugyanerről az oltárról van szó itt is. Ilyen oltár volt a szentsátorban is (Ex 30:1–10). Ez
nem áldozati oltár volt, hanem füstölő oltár. A rézből való áldozati oltár a templom
előcsarnokában volt (8:64). Ez az oltár a pedig a debír előtt a hékál-ban. Mi volt a füstölő
oltár értelme? Gyakran olvasunk arról, hogy a füstfelhő az Úr jelenlétét hirdette (Ex 19:16;
40:34; Ézs 6:4; Jel 15:18). Másutt a szentek imádságának képe (Zsolt 141:2; Jel 5:8). Az Úr
jelenlétének jele volt tehát ez az oltár az imádkozó gyülekezet között.
A szentkenyerek asztala hasonlóan megvolt a szentsátorban is (Ex 25:23–31). A babiloniaknál
is ismert. Istenük számára tettek oda kenyereket. Elképzelésük szerint az istenek mindennapi
eledele is a kenyér volt. Az Ószövetségben is az Úr étkezését, s az Úrral való, meg nem szűnő
asztalközösséget jelképezi. Azt a gondolatot fejezték ki általa, hogy az Úr nem csak
láthatatlanul trónol közöttük, hanem megosztja velük mindennapi kenyerüket is.
A mécstartók a mennyei világítótestek reprezentánsai lehetnek (Gen 1:16). A 49–50 v. kisebb
kultusztárgyakat sorolnak fel. A hintőedényekkel az áldozati vért fogták fel és ezekkel
hintették meg megszentelésre az oltár szarvait is (Ez 43:20). A kanalak pedig az
italáldozatoknál voltak használatosak.
Az 51 vers megjegyzése szerint Salamon a Dávidtól örökségül kapott kincseket bevitte az
elkészült templomba. A tudósítás a 2Sám 8:10–12-re tekint vissza (1Krón 22:14.16; 29:2–9).

1 Kir. VIII. RÉSZ

Ez a fejezet a Királyok könyveinek a legterjedelmesebb része. Irodalmi szempontból is
hatalmas kompozíció, mely sokak bizonyságtételéből alakult ki. Olyan jelentőssé lett a
jeruzsálemi templom Isten népe számára, hogy a templomszentelés eredeti beszámolójához a
későbbi korok bizonyságtevői pótlásokat és kiegészítéseket csatoltak. Az elbeszélések akkor
még nem voltak kánoni tekintéllyel bíró Szentírás részei, hanem eleven hagyományként éltek.
Ezért egészítették ki őket későbbi korok emberei a saját koruk számára fontos, aktuális
mondanivalókkal. Jepsen pl. 6 forrásból eredőnek véli a mai elbeszélés anyagát. Főként
azonban a Dtr szerző műve ez a fejezet. Mint az egyes szakaszok címei is mutatják, a fejezet
felosztása jól áttekinthető.

1 Kir. 8,1–11. A szövetségládát a templomba viszik.

Mint a jeruzsálemi templomról írt bevezetésben már említettem, Izráel kultuszának döntő
eseményéről van szó ezekben a versekben. Mivel a szövetségláda volt az a régi kultusztárgy,
mely összekapcsolta a törzseket, a Salamon által épített királyi templom azáltal lett az egész
Izráel szenthelyévé, hogy a szövetségládát a templomba vitték. Alapvető aktusa volt tehát ez
az alkalom a jeruzsálemi templom kultuszának. Ez az esemény olyan nyomot hagyott a nép
életében, hogy egy évenként megismétlődő királyi Sion-ünnep fejlődött ki belőle. Évről évre
átélte ezen az ünnepen a kultuszközösség Jeruzsálem és Dávid kiválasztását. Ez évenként
ismétlődő ünnepi szertartás emlékei alapján leírt tudósítást olvashatunk tehát ezekben a
versekben. Felismerhetők benne az ünnep alapelemei: összejövetel, felvonulás, áldozat, áldás.
Ez ünnepre mutat a Zsolt 132 is. A 7., vagyis ’étáním hónapban vitték fel a ládát a templomba.
Valószínű azért, hogy a főünnep, a lombsátoros ünnep kezdetén vonuljon be a szövtségláda a
templomba, az állami kultusz központjába. A fejezet kezdő szava, az „akkor”, ezt a napot
jelöli. Mivel a 6:38 szerint a Búl, vagyis a 8. hónapban lett kész a templom, a fölszentelés a
következő év 7. hónapjában lehetett. Az 1 v. Izráel összejövetelét háromféle változatban is
említi. Ismertek és használtak voltak ezek a kifejezések. Dávid városa és Sion egyet jelent
(2Sám 5:7). Az összejövetel után az ünnepi felvonulás kezdődött. Ünnepi alkalmakon a papok
vitték a ládát és a többi fölszerelést a léviták. A „Jelenés-sátora” alatt a mózesi szentsátor
értendő, mely Gibeonban volt, ahol Salamon is áldozott. A felvonulás után az áldozat
következett, melyet a templom előcsarnokában mutathattak be. Aztán bevitték a ládát a debír-
be és a kerúbok szárnyai alá tették. A rudak hosszúsága megfelel az Ex 25:15 előírásában
megadott méretekben. A szövetségláda tartalmára nézve hangsúlyos a szövetségben, hogy
csak a két kőtábla volt benne (Deut 10:1–5). A Zsid 9:4 apokrif hagyományokra épít amikor
azt állítja, hogy a mannával telt korsó és az Áron vesszeje is a szövetségládában voltak, mert
ezeket régen a szövetségláda elé tették (Ex 16:33; Num 17:25).
10–11 v. Elvégezték a templomépítés nagy és emberileg pompás munkáját. A felvonulás, az
ünnepi áldozat és a szövetségládának a szentek szentjébe, a debír-be helyezése által
felajánlották a templomot Istennek. Most az Úr válasza volt a döntő. És az Úr válaszolt. Mint
Mózes idején a vándorló gyülekezet szentsátorát (Ex 40:34–38), most ugyanúgy, felhőbe és
megjelenése kábód-jába rejtve, elfogadja a dávidi királyságban élő gyülekezet templomát,
mint kegyelmének és jelenlétének látható zálogát, alászállásának kifejezését. A felhő, az atyák
hite szerint, az Úr megjelenéséhez tartozott. A kábód Jahväh az Úr földi megjelenési formája
volt. Azt olvassuk róla, hogy Izráel látja (Ex 16:7.10), a Sinain lakik (Ex 24:16), elvonul
Mózes előtt (Ex 33:18–23). A kábód szóban a súly, a tekintély, a tisztelet fogalma van. Az Úr
kábód-ja az ő hatalmát és tekintélyét jelenti. Kábód-ja által van jelen ünnepélyesen. A P. forrás
használja az Úr megjelenési formájának ezt a kifejezését. Most tehát az Úr dicsősége töltötte
be a templomot.

1 Kir. 8,12–13. Salamon mondása.

Szokás volt az a keleti templomszenteléseknél, hogy a király egy mondásban fejezte ki
hitvallását. Ebben a két versben Salamonnak az Úrról való vallástétele van. Valószínű, hogy
eredeti formájában nem a héber szöveg, hanem a LXX őrizte meg. A Septuaginta szerint így
hangzik a mondás szövege: „az Úr helyezte a napot az égre. Ő maga sötétben akart lakni. Így
építettem néked fejedelmi házat, egy helyet, hogy itt lakozz örökre.” Vagyis összeköti Isten
teremtői dicsőségét és a történet urának elrejtettségét. A menny fényességének teremtője itt a
földön elrejtve akar maradni, akkor is, mikor közel jön az emberekhez, mert az ember nem
láthatja titokzatos fenségét. Az Úr, a kozmikus erők ura az, aki kész így elrejtve alászállni az
emberekhez.

1 Kir. 8,14–21. Salamon igehirdetése.

A 14 vers arra mutat, hogy Salamon a templomszentelő szavait a szentek szentje felé fordulva
mondhatta el, azután visszafordult a templom előcsarnokában álló gyülekezethez és
megáldotta őket. Keleten a királyok papi szolgálatot is végeztek. A következő versekben leírt
igehirdetést a Dtr szerző megfogalmazásában olvashatjuk. Üzenetének lényege gyakran
ismétlődik a Királyok könyveiben: az Úr beteljesíti ígéreteit. A templomépítést az üdvtörténet
összefüggésében szemlélteti és így teszi azt jelentőssé a ma számára. Hangsúlyos a Dtr
bizonyságtételében Dávid kiválasztásának és Jeruzsálem, mint Isten lakhelye, kiválasztásának
kapcsolata. Így, az Úr akaratára hivatkozva, kívánja megalapozni azt, hogy csak ezen a helyen
lehet az Urat igazán imádni. S így hozza szoros kapcsolatba a templomot a dávidi
dinasztiával. A debír-ben elhelyezett szövetségláda a két kőtáblával a bizonyság arról, hogy
„ott van az Úr szövetsége”.

1 Kir. 8,22–53. Salamon imádsága.

Nehéz lenne pontosan és biztosan megállapítani, hogy Salamon templomszentelési imája
milyen változásokon ment át, amíg mostani végső formájában elénk került. Sok pótlást és
kiegészítést vehetünk észre fogalmaiban, nyelvében és történetszemléletében egyaránt.
Legnyilvánvalóbban azonban a Dtr szerző hitvallását ismerhetjük fel a Salamon szájába adott
imádságban. Nem megváltoztatni, nem meghamisítani akarta ezáltal, hanem kora számára is
üzenetet hordozó bizonysággá tenni.
Salamon imádságát tatalma szerint három részre oszthatjuk: 22–30 v. bevezető hitvallás és
könyörgés 31–51 v. hét kérés, hogy az Úr konkrét helyzetekben engedje magát megtalálni és
hallgassa meg a hozzá fordulók imádságát, 52–53 v. záró fohász.
22–30. Hitvallás és könyörgés. Legrégibb példája ez az imádság az Ószövetség liturgiájának.
Nem tudjuk állt-e (22 v.), vagy térdelt (54 v.) Salamon az oltár előtt. Az eredetibb a 22 v.
lehet. Az Ószövetség korában nem összekulcsolt, hanem az ég felé kiterjesztett kezekkel
imádkoztak, melyben az imádságot meghallgató Isten ajándékainak elfogadására való készség
jutott kifejezésre. – Imádsága hitvallással és az Úr dicsőítésével kezdődik. Arról tesz vallást,
hogy nincs olyan Isten, mint az Úr, aki népe múltjában már bizonyságát adta szövetségének és
hűségének. Dicsőíti az Urat a Dávidnak adott ígéretek beteljesítéséért, mely Salamon számára
a megépült templomban lett nyilvánvaló. Könyörög a Dávidnak adott másik ígéret
megtartásáért: Dávid királyi székének az utódokban való állandóságáért. A 2Sám 7:14-ben
ígért apa-fiú viszonyról van szó, mely a dávidi utódokra vonatkozik. A helyes megértéshez
figyelni kell arra, hogy míg a keleti népek általában a királyt titokzatos módon isteneiktől
származtatták, a Dávidnak adott ígéret alapján Izráelben Isten és a király viszonyát adoptáció,
örökbefogadás formájában értelmezték (Zsolt 2:7; 110:3). Prófétai szó által lett a király Isten
fiává. Salamon tehát azt kéri, hogy ezt az ígéretet is teljesítse be az Úr.
A 27–30 versek általános kérést tartalmaznak az imádságok meghallgatásáért. Isten és a
templom viszonyáról olvasunk itt. A nyilván későbbi eredetű 27 vers Isten transcendens voltát
fejezi ki. Ugyanakkor azt a különös titkot, hogy az Úr a sém Jahväh által, „Neve” által, mégis
itt lesz népe között könyörgésük meghallgatására. Titokzatos feszültség van tehát az Úr
mennyben lakása és Nevének a templomban lakozása között. E kommentár keretei között
csak utalhatunk arra, hogy az Ószövetségben többször előfordul a sém Jahväh, mint a
kijelentés önálló formája. Két hely különösen sokatmondó a Deuteronomium előtti
irodalomból. Az Ex 23:20–21-ben a sém Jahväh nem más, mint maga az Úr, aki vezérli
Izráelt. Másrészt az Úr törvényes képviselője úgy, hogy nem maga az Úr kíséri az ő népét,
hanem maleak-ja, akiben az ő Neve van. Az Ézs 30:27-ben szintén a sém Jahväh az Úr
megjelenési formája. A Deut szemlélete szerint az Úr választott egy helyet, hogy ott lakozzék
az ő Neve. Ez a hely Jeruzsálem (1Kir 11:36; 14:21; 2Kir 21:4.7). Tehát az Urat az ő Neve
képviseli a templomban. Ezt az értelmezést ismerhetjük fel itt is. Titokzatos módokon jelenti
ki magát az Úr népének, míg végül Jézus Krisztusban található testet öltött az ő Neve (Mt
1:21; ApCsel 4:12).
31–51. Az imádság alkalmainak példái. Ez a szakasz mintapéldákat sorol fel az imádság
alkalmairól. Hét példában szemlélteti és foglalja össze népe életének történetét, benne az Úr
ellen való vétkezésük és megítéltetésük okát és a megtérés lehetőségét. A felsorolás, mint
lehetőségeket említi ugyan ezeket az alkalmakat, de a Dtr szerző tudja, hogy mindezek már
megtörténtek. A hét példa:
31–32 v. Ha valaki felebarátja ellen vétkezik. Háttérben az Ex 22:6–12 és Deut 5:11 skv.
lehet.
33–34 v. Ha a nép vereséget szenved vétkei miatt és megalázkodva a templomba megy az
Urat keresni.
35–36 v. Ha szárazság lesz. A választott nép története során gyakran előfordult ez a természti
csapás.
37–40 v. Ha különböző csapások lesznek. Többnyire együtt fordulnak elő ezek a csapások az
Ószövetségben. Egyetemes bűnbánat.
41–43 v. Ha idegen keresi az Urat. Az Úr az egész világ Ura, hogy hatalmát és tetteit a
pogányok is megismerjék. Az idegen nem megy ugyan be a templomba, de imádkozhat a
templom felé fordulva is.
44–45 v. Ha a nép hadba vonul. Az Úr fog igazságot szolgáltatni népének ellenségeik előtt.
46–51 v. Ha fogságba viszik őket. Vigasztaló üzenet lehetett a Dtr kortársai számára, hogy
Salamon imádságába már a távoli jövőre is gondolt, mikor Izráel messze a templomtól
vágyakozik az Úr templomába. Ez a szakasz előfeltételezi a fogságot. A vaskemence képe a
nyomor nagyságát jelzi (Deut 4:20; Jer 14:4; Ézs 48:1).
Jellemző vonása Salamon imádságának, hogy számol Izráel vétkével, de tud a megtérés, a
bűnvallás és bűnbocsánat lehetőségéről is. A súb: „megtérni” szó négyszer is előfordul benne.
A megtérés a Dtr számára az adott óra parancsa és lehetősége. Az egész imádságból kitűnik,
hogy a Dtr nézete szerint a jeruzsálemi templom az a hely, ahol az Úr nevét segítségül lehet
hívni. Sőt már az imádság iránya is (ország, város, templom felé fordulás), azt jelenti, mintha
ide jönnének.
De nemcsak visszatekint ez az imádság Izráel múltjára, az Istentől adott igazságos ítéletekre,
hanem azt várja, hogy imádságukat meghallgatja az Úr és mint az ő népe és tulajdona irgalmat
találnak az Úr előtt.
52–53 v. Záró fohász ez a két vers. Későbbi betoldás lehet. Az imádkozó kéri benne az Úr
készségét a nép könyörgésének meghallgatására. Kérését az Úr kiválasztó, a többi népektől
elkülönítő kegyelmére alapozza, mely által az Úr örökségévé lettek.

1 Kir. 8,54–61. Salamon áldása.

Az imádság után Salamon záró áldását találjuk. Ez a szakasz hiányzik Salamon imádságából a
Krónikák könyvében. Noth szerint bizonyára azért, mert a Krónikás korában már nem
ismerték el a király jogát a nép megáldására. Tartalmilag négy gondolat van benne: hálaadás,
kérés, intés és bizonyságtétel. Hálaadás az Úrnak, hogy nyugodalmat adott népének. A
nyugalmon a biztonságos és békés élet értendő az ígéret földjén. Ezt a nyugalmat részben már
Józsué alatt megadta Isten (Józs 21–44; 23:1), de csak a királyság idején vált teljessé (2Sám
7:1), mert Dávid győzelmei által szerzett az Úr nyugalmat népének. Dávid által a Mózesnek
adott ígéretek teljesültek be. De az ígéretek még tovább mutatnak (Zsid 4:8–11).
Kérés, hogy az Úr legyen velük (Ex 33:15–17). Intés az Úr útján való járásra. Bizonyságtétel,
mert Izráel sorsa által fogják a népek megismerni az Urat. A 61 vers a tulajdonképpeni áldás:
békességben lenni az Úrral: sálém cim Jahväh.

1 Kir. 8,62–66. Az ünnepi áldozat.

A templomszentelés ünnepi cselekménye az áldozat bemutatása volt. Két héber szót olvasunk
itt az áldozatok megjelölésére: zäbah és selámím. Az Ószövetség különféle összefüggésekben
említi a két áldozatot, de mindig az Úrral való szövetség vonatkozásában. A zäbah az áldozat
külső formáját jelöli: véres áldozat. A selámím pedig a tartalmát és célját: békeáldozat. Ehhez
az áldozathoz hozzátartozott az áldozati lakoma is, az Úrral és az egymással való közösség
megélésére. Az áldozati lakoma az Úr jelenlétében az öröm és vidámság ünnepe volt. Az
áldozati állatok száma túlzás lehet az alkalom ünnepélyességének hangsúlyozásáért. A 65 vers
azt akarja elmondani, hogy a templomszentelés Izráel főünnepe, a lombsátoros ünnep
alkalmával történt. A kétszer hét nap a 2Krón 7:9 v. értelmében történt betoldás. A Hamát
bejáratától Egyiptom patakjáig megjelölés egyértelmű a szokásos „Dántól Beérsebáig”
kifejezéssel. A 66 v. újra kiemeli a közösségi áldozatban és lakomán résztvevő nép örömét.

1 Kir. IX. RÉSZ

Ebben a fejezetben – eltekintve attól a kijelentéstől, melyet Salamon válaszul kapott
imádságára az Úrtól – olyan feljegyzéseket olvasunk, melyekből a király uralkodói
tevékenységét ismerhetjük meg.

1 Kir. 9,1–9. Az Úr válasza Salamon imádságára.

Ezek a versek is a Dtr történetíró fogalmazásában állnak előttünk. Arról tudósítanak, hogy az
Úr ismét megjelent és kijelentette magát Salamonnak. Ebben az ünnepi kijelentésben mond
igen-t az Úr a templomépítésre. Elfogadja az emberi tervet és saját tervének, akaratának jelévé
és eszközévé teszi. A kijelentés Salamon imádságához kapcsolódik. Meghallgatta az Úr
Salamon könyörgését, elismeri és megszenteli ezt a templomot, hogy ez a hely látható jele
legyen Neve által való jelenlétének és záloga a Dávidnak adott ígéret beteljesedésének.
Dávidot, mint az Úrnak való engedelmesség előképét, gyakran említi a Dtr. A 6–9 versekben
ítélethirdetésről olvasunk. Megértéséhez látnunk kell, hogy amit a Dtr a Salamonnak szóló
figyelmeztetésben elmond, az az ő korában már beteljesedett. A történtekben Isten igazságos
ítéletét ismeri fel. A nép legnagyobb bűnét az idegen istenek szolgálatában látja (Deut 12:29–
31). A büntetés pedig háromféleképpen teljesedik, illetve teljesedett be: elűzetés arról a
földről, melyet az Úr nékik adott (Deut 4:26), a templom elpusztítása, Isten népe
példabeszéddé és gúnytárgyává lesz (Deut 29:23–27; Jer 7:1–15).
Nem a templom birtoklása, hanem az Úr parancsainak teljesítése jelenti az ígért boldog jövőt.
Csak ilyen feltétellel lehet a templom az Isten előtt való hódolat helye. Izráel azonban az Úr
szabadító tetteire és akaratának kijelentésére hálátlansággal felelt. A Dtr történetszemléletének
alapvonásait ismerhetjük fel ezekben a versekben. Feltűnő a templom és a dinasztia
összekapcsolása. Mindkettő csak akkor állhat meg, ha a király és a nép Isten útján járnak.
Mert a népnek és a királynak a sorsa minden korban az Úrnak való engedelmességtől függ. A
megítéltetés késhet, de nem késik és nem marad el.

1 Kir. 9,10–28. Feljegyzések Salamon uralkodásáról.

Egymás mellé illesztett tudósításokat olvashatunk ebben a szakaszban Salamon uralkodásának
különféle dolgairól. A Dtr ezt az anyagot változtatás nélkül átvette különféle forrásokból.
10–14 v. Salamon és Hírám kapcsolatairól szól. A 11 vers „akkor” szavának idejét nem lehet
biztosan meghatározni. A 10 v.-ben megadott idő nem lehet helyes, mert Hírám uralkodása
Dávidéval esik egybe (5:15) és csak Salamon uralkodásának első negyedéig tarthatott. A húsz
város átengedése Galilea északkeleti részén aranyért, fáért és munkáért történt. A Krónikák
könyve megfordítja ezt a tudósítást úgy, hogy Hírám adott át Salamonnak városokat (2Krón
8:2). A későbbi korban ugyanis megengedhetetlennek tartották azt a gondolatot, hogy a király
az Úr által a választott népnek adott földből eladhasson. Kábul a Józs 19:27 szerint, az Áser
törzse területén fekszik. A népies etimológia alapján a jelentése: „mint semmi”, tehát
értéktelen. Az „atyámfia”, vagy „testvérem” megszólítás szokásos volt a keleti királyoknál. A
120 talentum arany milliókat jelentő összeg. Egy talentum ugyanis 55–60 kg lehetett.
A 15–24 versekben a kényszermunkákról, a munkák által folyó építkezésekről olvasunk. A
kényszermunka, mint intézmény ismert volt az egész ókori Keleten. Izráelt csak az egyiptomi
szolgaság emlékeztette erre (Ex 1:11–14; 5:4–19; Deut 6:6). Izráelben Dávid alatt hallunk
először kényszermunkáról. Salamon pedig teljesen kifejlesztette ezt az intézményt a sok
építkezés ideje alatt. Bár a 9:20–22 igazolni próbálja, hogy csak idegeneket alkalmaztak erre a
munkára, a régebbi adatok (5:27) azonban világosan mutatják, hogy „egész Izráelből” szedték
a rabszolga munkát végzőket. Megerősítik ezt a 11:26–28 és a 12:4–16 versek forrásai is.
Salamon halála után éppen a kötelező és terhes kényszermunka a közvetlen oka a politikai
feszültségnek. A kényszermunkáknak külön vezetői voltak, akik Salamon tisztviselői közé
tartoztak. A héber szakkifejezése: masz. Alkalmazásukat az ’áláh: hif.-ben „kiemelni” szóval
fejezik ki.
A kényszermunkákról szóló híradás közben esik szó azokról az építkezésekről, melyeket
Salamon a templom és a palota építésén kívül végeztetett. Ezek többnyire nem új építkezések,
hanem a már meglevők kibővítései. Így Milló-ról már Dávidnál is olvasunk (2Sám 5:9).
Salamon tehát csak megerősítette. Rajta, a máláh: „tölteni”, „feltölteni” igéből, a város
citadelláját, vagy akropolisát kell érteni. Más városoknak is volt ilyen Milló-ja (Bír 9:6.20).
Hácór-t és Megiddót az ásatásokból is ismerjük. Hácór Szíria felé volt határváros. Megiddó a
Jezréel síkságon, fontos kereskedelmi útvonal mentén feküdt. Nem ismert a fáraó
hadjáratának célja Gezer ellen. Salamon a nászajándékul kapott várost is megerősítette.
Béthoron védelmi város volt (Józs 10:11; 16:3). Raktárvárosok az ország egész területén
voltak a hadsereg és a lakosság élelmezésére. A harcikocsik és lovasok városai részben
azonosak voltak a raktárvárosokkal. A 23 v. egy lista felirata lehet. A 24 v. „ekkor” szava arra
mutat, hogy hivatali feljegyzéssel van dolgunk a fáraó lányának az új palotába költözéséről.
A 25. vers Salamon áldozatáról két dolgot hangsúlyoz: csak Jeruzsálemben, az általa épített
oltáron (8:64) áldozott, tehát már nem a magaslatokon (3:3) és az izráeli történeti ünnepek
keretében mutatta be áldozatait a három főünnepen (Ex 23:14–17).
A 26–28 versek Salamon kereskedelméről szólnak. E versekhez tartoznak a 10:11 és a
10:22.26–29 versek is. A ászáh: „csinálni” igét, a 10:11-re gondolva, helyesebb „szerezni”
szóval fordítani itt. Vagyis a Hírám által csináltatott hajókat Salamon megvásárolta, vagy
használatra megszerezte. Tírusz lakói ismertek voltak a tengeri kereskedelemről. Ofir fekvése
vitatott. Gondolnak Dél-Arábiára vagy Délkelet-Afrikára. Gen 10:29 Séba és Havilá között
említi. Aranyban gazdag hely volt (Ézs 12:12). Az arany mennyisége túlzott lehet.

1 Kir. X. RÉSZ
A fejezet mondanivalóját a 23 vers foglalja össze: „Salamon király nagyobb volt a föld
minden királyánál gazdagságban és bölcsességben”. Az 1–13 versek Séba királynőjének
látogatását beszélik el, ezzel szemléltetve Salamon hírét és bölcsességét, a 14–29 versek pedig
adatokat közölnek Salamon gazdagságáról. A Dtr szerző munkája abban állott, hogy
egybeszerkesztette a Salamont dicsőítő, a híréről és gazdagságáról szóló, a hagyományokból
ismert anyagot.

1 Kir. 10,1–13. Séba királynőjének látogatása.

Ez elbeszélés hátterében történeti tény van ugyan, de a népies hagyomány legendás színbe
öltöztette a királynő látogatását Salamon királynál. Történeti ismereteink szerint Séba népe
eleinte Arábia északi részén lakott. Kr. e. a 8. században nyomult be Dél-Arábiába (Jemen) és
ott virágzó államot létesített. Asszír feliratok is igazolják ezt. Erre az államra gondol ez az
elbeszélés. Az Ószövetség többször említi Sébát. Híres volt gazdaságáról, ékszereiről (Zsolt
72:15; Ézs 60:6; Jer 6:20), valamint kereskedelméről (Jób 6:19; Ez 27:22 skv.; 38:13).
A királynő látogatásának oka: Salamon bölcsességének híre. De a Dtr hangsúlyozni kívánja
azt is: az Úr neve miatt lett híressé. Feltehető, hogy a látogatás hátterében a kereskedelmi
kapcsolatok kiépítése és ápolása állott. A találós kérdések alatt példabeszédek értendők,
melyek megértéséhez nemcsak ötletesség, hanem életbölcsesség is szükséges volt. Általában
kedvelt társas szórakozás volt ez Keleten, mind a nép között, mind a fejedelmi udvarokban.
Izráeli találós kérdésekről is tudunk (Bír 14:14.18; Péld 6:16 skv.; 30:4.15.18). Tekintélyes
kísérettel és gazdag ajándékokkal érkezett a királynő. Salamon bölcsessége és gazdagsága
olyan hatással volt rá, hogy a héber szöveg szerint: „nem maradt benne semmi rúah”. A rúah
jelentése itt: lélegzet, életerő. Salamon palotája, udvartartása és áldozata (2Krón 9:4), mind
nagy hatással voltak rá. Csodálatát juttatja kifejezésre a Salamonról elmondott dicséretében
(6–7 v.). De nemcsak Salamont, hanem Salamon Istenét is magasztalja, aki őt királlyá tette.
Nem személyes hitvallásnak kell ezt elsősorban értenünk, hanem ez ország és nép Istene előtt
való hódolatnak. A pogány elképzelés szerint ugyanis reális hatalomnak tartották egy-egy
ország istenét. Hírám is így dicsőítette az Urat. A Dtr azonban azt hangsúlyozza, hogy Séba
királynője esetében többről van szó az általános keleti szokásnál, mert íme idegen királyok is
észreveszik és elismerik Izráel Istenét, tetteit és hatalmát. A Biblia más helyeken is fontosnak
tartja, hogy idegenek is halljanak az Úrról és lássák az ő tetteit. Így áll Mózes fáraó előtt.
Erről vall a Zsoltáros (Zsolt 126:2). Ezért jönnek a keleti bölcsek Betlehembe. Ezért kell
Pálnak is a császár elé állni. A 10 és 13 versek a kölcsönös ajándékokról szólnak. Hangsúlyos
Salamon gazdagsága és ajándékozó készsége. A 10–12 versek helye a 9:26–28 után lenne.
Hírám hajói az általa készített hajókat jelölik.
Megemlítjük még az 1–13 versekhez, hogy Séba királynője látogatásáról sok legenda
keletkezett az arabok között. Az étiópiai hagyományok a császári ház származását Salamon és
Séba királynője kapcsolatából vezetik le. Ilyen hagyományos gyökerei is vannak tehát annak,
hogy a szerecsen királynő komornyikja Jeruzsálembe megy (ApCsel 8:26–39). Isten
kegyelméből még nagyobb ajándékkal és örömmel térhet haza, mint Salamontól Séba
királynője.

1 Kir. 10,14–29. Salamon gazdagsága.

Különféle adatokat tartalmaznak ezek a versek. Salamon évi bevételét a kereskedelem, az
arab királyok adói és a helytartók beszolgáltatási adták (14–15 v.). A szerzett aranyak egy
részéből pajzsokat csináltatott (16–17 v.). Ezek a pajzsok reprezentatív célt szolgáltak. Egy
mina: 50 sekel, egy sekel 9–13 kg. A 18–20 v. az elefántcsont királyi széket írja le, mely a
királyi szék csarnokában volt. A leírás keleti trónok mintájának követését mutatja. Az
oroszlánok az erő és hatalom jelképei voltak. A 21–22 v. jelzi, hogy a Libánon-erdő háza volt
az értékek megőrző helye. A beszerzés eszközei pedig a Tarsis-hajók. Hajófajta megjelölése
lehetett ez a név (Ézs 2:16). Exotikus állatokkal is kereskedtek. Salamon idejében Edómon és
Filiszteán át könnyen tengerhez jutottak. A 23–25 v. szerint Salamon gazdagságát növelték az
ajándékba hozott értékek is. A 23 v. az egész fejezet tartalmát foglalja össze. Mivel Isten
áldása alatt él a király, ezért ismerik el a világ uralkodói bölcsességét és hatalmát. A 26–29 v.
arra mutat, hogy Salamon kereskedelméhez tartoztak a harcikocsik és lovak is. Nem tudjuk,
hogy a „hittiek” megjelölésével a hettita birodalom maradványaira gondol-e a szerző, avagy
csak általában, mint kanaániakat említi a hittieket. Salamon hatalma Arám több részére
kiterjedt.
Az Újszövetségben Jézus két vonatkozásban említi Salamont. Mint Séba királynője fogadóját
és megajándékozóját (Mt 12:42; Lk 11:31) és mint a dicsőség példáját (Mt 6:29; Lk 12:27).
Séba királynője számára elég volt Salamon híre ahhoz, hogy vállalja a nagy utat és
meglátogassa a királyt. Jézusban „nagyobb van itt Salamonnál” és ez a nemzetség nem vágyik
az ő szavainak hallgatására. Salamon dicsőséges uralkodására a későbbi nemzedékek
nosztalgiával gondoltak vissza és a Messiás eljövendő uralma előképének tekintették. Az ő
gazdagsága és dicsősége azonban magának a népnek kényszermunkát jelentett. Dávid igazi
magva és fia, Jézus Krisztus pedig önként leteszi mennyei dicsőségének gazdagságát, –
melynek csak árnyképe lehetett Salamon országa –, magára veszi az egész nép, az egész világ
terhét azért, hogy mi az ő szegénysége által gazdaggá lehessünk (2Kor 8:9). Salamon emberi
találós kérdések megfejtése által mutatta meg bölcsességét, Jézus pedig úgy, hogy valóságos
emberi kérdéseinkre feleletül és megoldásul saját magát adta: „bölcsességül, igazságul,
szentségül és váltságul” (1Kor 1:30). Ami Salamon alatt csak ígéret és kóstoló volt a sálóm-
ból, Jézusban valóságosan beteljesedett.

1 Kir. XI. RÉSZ

Az előző fejezetekben úgy állt előttünk Salamon alakja, mint aki az Úrtól kért és kapott
bölcsessége által méltó és alkalmas volt arra, hogy – mint Dávid fia – az ígéretek hordozója
legyen. Sok forrásanyag ismertetésével szemléltette a király bölcsességét, dicsőségét és
gazdagságát. Közben mindig hangsúlyozta azt a gondolatot, hogy Salamon mindezt Istennek
köszönheti. Ezért lett híresebb a föld minden királyánál. Temploma, palotája, bölcsessége és
gazdagsága arról a sok ajándékról beszélnek, melyekkel az Úr megáldotta életét. Mikor a
templomépítés után megjelent neki az Úr, már hangzott a Dtr szavain át az intés és
figyelmeztetés, hogy el ne hajoljon a bálványokhoz, mert ezzel az egész nép romlását idézi
elő. Ugyanis a király nem magánember, hanem mindig a nép reprezentánsa.
Ebben a fejezetben a Dtr szerző már Salamon alakjának árnyoldalát mutatja be, bűneit,
melyek miatt kimondja felette az Úr ítéletét. Elhajlásával Dávid házát is romlásba viszi. Vele
olyan történeti folyamat kezdődik el, mely Izráel elszakadásához, később pedig a templom és
az egész nép pusztulásához vezet. A kezdődő katasztrófa alapja Salamon személyében,
bűneiben van. A Dtr tehát nem politikai magyarázatot ad, hanem teológiai értelmezést. Már itt
felbukkan az a gondolat, amivel később állandóan találkozunk, hogy Isten Salamonnak
kijelenti: a bűnökért milyen ítélet következik az ország életében. E fejezettől kezdve próféták
kísérik végig Júda és Izráel történetét és a prófétai szó határozza meg az eseményeket.
Irodalmi szempontból régi, szóbeli és írásbeli forrásokra épül e fejezet. Ezt az anyagot
dolgozta fel és értékelte a Dtr szerző művében. A fejezet tartalmát négy szakaszra osztva
magyarázzuk.

1 Kir. 11,1–13. Salamon bűne és büntetése.

Míg királysága kezdetén azt lehetett elmondani Salamonról, hogy „szerette az Urat” (3:3),
most a sok idegen asszony iránti szeretet lett életének meghatározója. Előbb belsőleg lett
engedetlen Isten törvénye iránt, mivel feleségeit olyan népek közül is választotta, akikkel való
keveredést az Úr tiltotta. Majd engedetlensége nyilvánvaló bűnökben is láthatóvá lett. Az
asszonyok saját pogány isteneiket tisztelték és azoknak tiszteletére csábították a királyt is, aki
megengedte a bálványimádás elterjedését az országban. A királynak biztosítani kellett az
idegen asszonyok részére vallásuk gyakorlását, hazai isteneik imádását. Sőt az asszonyok
kedvéért áldozati magaslatokat is épített. Több olyan népet sorol fel a szöveg, akikkel való
házasságot a káros vallási befolyás veszélye miatt tiltotta az Úr (Ex 34:15–16; Deut 7:3; Bír
3:5; Józs 23:12). Fontos isteni parancsot hágott át tehát Salamon, amikor lebecsülte a tiltott
házassággal járó veszélyeket. Feleségei közül név szerint csak egyet ismerünk: Roboám
anyját, az ammóni Naamát (14:31). A tudósítások mindig külön kiemelik a fáraó leányát,
akinek neve nem ismert. A megadott számok túlzottak, Salamon gazdagságát és hatalmát
kívánják hangsúlyozni, hiszen költséges fényűzést jelentett a királyi háremek fenntartása.
Ebben a tekintetben is felül akarta múlni a többi keleti uralkodókat. Salamon asszonyainak
kétféle státusuk volt. A szárót szó: a „hivatalos asszonyokat” jelenti, azokat, akiket a király
házastársának tekintettek. A többiek pedig a királyi hárem tagjai voltak. Az Énekek Éneke
csak 60-at és 80-at említ (6–8). Abban a korban a többnejűség megszokott és elfogadott volt.
A Deut 17:17 csak attól óvja a királyt, hogy ne legyen túl sok felesége. A királyok házasságai
gyakran politikai házasságok voltak. – Az idegen istenek közül hármat említ a tudósítás.
Astarté az összes kanaáni népek által tisztelt istennő volt. A termékenység és a szerelem
istennőjeként is tisztelték. Milkóm vagy Molok az ammóniak istene (2Sám 12:30; Lev 18:21;
20:2–5). Kemós a moábiak „utálatossága” (Num 21:29; Jer 48:13). Az „utálatosság” szó
lekicsinylő megnevezése a pogány isteneknek.
Salamon bűne az Úr haragját váltotta ki és büntetését vonta maga után. Ezért az Úr ítéletet
hirdet Salamon ellen: elszakítja tőle az országot. Ugyanezt az ítéletet olvassuk Saulról (1Sám
15:27–28) és egy szimbolikus cselekmény is szemlélteti az ítélet bizonyosságát. Salamon
bűne ellenére is érvényben marad azonban a Dávidnak adott ígéret. Ennek jele lesz a
megmaradó egy törzs (lásd 32 v. magy.-nál) és Jeruzsálem. Az ítélet korlátozása Dávidért
történik, akinek alakja, mint példakép és előkép vonul végig a királyok történetében.
Jellemző, hogy a Krónikák könyve hallgat Salamon bűnéről.
Sok nagy dolgot alkotott Salamon Izráelben vallási, kulturális, gazdasági, szervezési és
politikai téren egyaránt. De éppen bukása teszi nyilvánvalóvá, hogy sem ő, sem az utána
következő dávidi királyok nem tudják maradéktalanul betölteni az Isten előtt kedves király
feladatát. Az Úr dicsőségét nem templomok, nem nagy emberi alkotások teszik láthatóvá,
hanem majd az igazi Dávid fia: Jézus Krisztus, aki azért jut el a szenvedés nehéz órájára,
hogy általa dicsőítessék meg az Atya neve (Jn 12:28).

1 Kir. 11,14–25. Az Úrtól támasztott ellenségek.

Nemcsak szavakban mondott az Úr ítéletet Salamon királysága felett, hanem ellenségek
támasztásával kézzelfoghatóvá is tette azt. Két régi hagyományon alapuló elbeszélést jegyez
fel a Dtr ezekben a versekben, hogy illusztrálja Salamon bűnének Izráelre is kiható
következményeit. Hírámnak még azt üzenhette, hogy nincs ellensége (5:18) – a szátán szó
(vö. Sátán) a régi héber nyelvben egyszerűen „ellenfelet” jelent –, most egyszerre kiderült,
hogy az Úr nem csak áldásaival halmozza el Salamont, hanem intelmei szerint (9:6) elkezdi
rajta az ítéletet engedetlensége miatt. Az Úrtól támasztott ellenségként fordul szembe Izráellel
délen Edóm és északon Arám. Edóm Dávid idején került Izráel fennhatósága alá (2Sám 8:13–
14). Később lázadás következménye lehetett a Joáb által végrehajtott megtorló akció. Hadad
elmenekült Egyiptomba, ahol évekig a fáraó jóindulatát és barátságát élvezve élhetett. Majd
Dávid és Joáb halála után visszatért hazájába. Edóm azonban továbbra is izráeli fennhatóság
alatt maradt (9:26). Délen pedig a Cóbá királyától elmenekült Rezón lett Salamon ellenfele,
aki Damaszkuszban alapított királyságot és Arám királya lett. Ellenségek kezdték tehát
nyugtalanítani Salamon eddig békés uralkodását.

1 Kir. 11,26–40. Egy törzs „szövétnekül” marad.

Salamon vallási elhajlása, majd a külső ellenségek támadásának említése után, ebben a
szakaszban arra a veszedelemre mutat rá a szerző, mely belülről fenyegette Salamon
birodalmát. Szintén az Úr büntetéseként.
Különböző forrásokból egybeszerkesztett elbeszéléssel van dolgunk. A 26–28 és 40 v. alapjául
régi történeti adatok szolgálnak. A 29–39 v.-ben pedig egy prófétai elbeszélést olvasunk Ahíjá
próféta küldetéséről.
A 26–28 és 40 v. Jeroboám személyéről ad tájékoztatást. „Efráti”, vagyis Efraim törzséből,
Cerádából származik. Az anyja neve Cerúcáh („bőrbeteg”), „gúnynévnek is felfogható.
Jeroboám egyszerű népi származású ember lehetett, aki a nehéz kényszermunkák végzése
közben, munkája által emelkedett ki társai közül és lett felügyelővé. A szébäl szó, a szábal:
„hordani” igéből, a teherhordók vezetőjét jelölheti. A gibbór hajíl kifejezés több értelmű volt.
Jelölte valakinek a jogi és szociális helyzetét, de egyszerűen csak azt is, hogy derék ember. Az
építkezéseknél kapott beosztása azonban alkalmat adott Jeroboámnak arra, hogy a nép
szavának és elégedetlenségének hangot adjon. Ilyen értelemben fogható fel a „kezet emelt a
király ellen” kifejezés. Így lett népszerű az emberek között, de veszélyes a király előtt. Ezért
volt kénytelen Egyiptomba menekülni (40 v.), ahol akkor Sísák fáraó uralkodott (945–924-ig).
A 29–39 v.-ben leírt prófétai elbeszélés aztán azt mondja el, hogy az Úr ezt a Jeroboámot
választotta ki eszközül Salamon királyságának megítélésére. Ahíjá próféta kapott megbizatást
az Úrtól arra, hogy ezt Jeroboámnak tudtára adja. A próféta az üzenetet egy szimbolikus
cselekménnyel közölte. Szimbolikus cselekményekről többször olvasunk a prófétáknál (1Sám
15:27–28; Ézs 8:1–4; 20:1–4; Jer 19:1–3; 32:6 skv.; Ez 4–5. r.). A jel teremtő kiábrázolója volt
a jövendőnek. A prófétai igehirdetés dinamikus formája. Ahíjá 12 darabra tépett köppenye
Izráel 12 törzsét ábrázolja, melyekből Jeroboám tíz darabot vehet, vagyis 10 törzset
szakaszthat el, mint a próféta szavakkal is magyarázza. Egy törzs pedig Dávidért Salamon
utódainak uralma alatt marad. E különös számítás értelme szerintünk az, hogy Júda törzse
mellett, amely természetszerűleg ragaszkodott a dávidi királyok uralmához, Benjamin törzse
az egyetlen a többi 11 közül, mely „Dávidért és Jeruzsálemért” jelül megmarad. E törzs
területén feküdt Jeruzsálem. Ehhez a törzshöz tartozott Saul, az első király. Így marad ez a kis
törzs, mint zálog az egész Izráelért, a dávidi királyságban. Ténylegesen azonban csak egy
része tartozott később Dávid utódaihoz. Az Úr döntése ugyan – amint a szimbolikus
cselekmény kiábrázolta – végleges, de Jeroboámnak még várnia kell Salamon haláláig, mert
„Dávidért” csak Salamon fiától veheti el a királyságot.
Ez az egy törzs lesz a nír: a „szövétnek” az Úr előtt Dávidért Jeruzsálemben. Fontos üzenetet
tartalmaz a „szövétnek” szó. A házban az égő szövétnek fénye annak volt a jele, hogy laknak
abban a házban és nem halt ki a család (Jer 25:10; Jób 18:6; Péld 13:9; 20:20). Ezt a
lakóházaknál ismert képet Dávid házára alkalmazza. A megmaradó egy törzs lesz a szövétnek,
a fényjel arról, hogy az Úr az egész Izráel jövendőjét a Dávid házához kötötte. Útjelző lesz a
szövétnek a nép politikai zűrzavarában a jövőben is (1Kir 15:4; 2Kir 8:19; 2Krón 21:7; Zsolt
132:17). Tartalmilag a „szövétnek” alatt a Dtr a Nátán próféta által adott ígéretre gondol
(2Sám 7).
Jeroboám is kap ígéretet Izráel királyságára nézve. Feltételesen és csak emberi síkban
Dávidhoz hasonló ígéretet, de a messiási célokról nincs szó ebben az ígéretben. Nem nágíd
lesz, hanem csak király. Egy titokzatos „ha” nagy lehetősége hangzik el, mint prófétai szó,
hogy Dávid ivadékát általa megalázza és alázatban tartsa az Úr. Az adott feltétel azonban már
Jeroboám életében ítéletté lesz az izráeli királyság felett Jeroboám bűne miatt.

1 Kir. 11,41–43. Záradék.

A Dtr szerző a forrásra hivatkozik, ahonnan anyagát vette. Tehát Salamon történetének volt
már egy, a Dtr munkája előtt keletkezett összefoglalása. A 43 v. később állandóan ismétlődő
sematikus feljegyzés.

1 Kir. XII. RÉSZ

Az 1Kir 12. – a 2Kir 17. fejezetig Júda és Izráel királyságának történetét ismerjük meg. A
következő 12–14. fejezetek a Dávid és Salamon uralkodása alatt perszonálunióban egyesült
királyság kettészakadását és az első júdai és izráeli királyok uralkodását írják le. Irodalmilag a
12–14. fejezetek magvát az Ahíjá prófétáról szóló elbeszélés képezi, melyből már az előző
fejezetben is olvastunk.
Régi forrásanyag a 12. fejezet alapja is, melyet a Dtr szerző megjegyzéseivel látott el. Azt
mondja el ez a fejezet, hogyan teljesedett be az Úr ítélete, melyet Ahíjá próféta által
meghirdetett, vagyis hogyan szakadtak el Salamon fiától, Roboámtól az északi törzsek és
választották királyukká Jeroboámot.

1 Kir. 12,1–24. Szociális forradalom Izráelben.

Már Salamon alatt nyilvánvaló lett a nép békétlensége és nyugtalansága. Fia, Roboám alatt
pedig forradalmi erővel robbant ki az elégedetlenség. Mivel törvény szerint nem volt öröklődő
királyság, Salamon halála után az északi törzsek újra dönthettek, hogy fenntartják-e Júdával a
Dávid alatt létrejött perszonáluniót vagy önálló utat választanak. Az elődöknél is szó volt
arról, hogy Izráel külön ismerte el királyságukat (1Sám 11:15; 2Sám 2:4; 5:3; 1Krón 29:20–
22). Központi fekvésére és múltjára tekintettel Sikembe hívják össze a népgyűlést, hogy az
izráeli törzsek nyilatkozzanak: elfogadják-e felkiáltással Roboám királyságát. Roboám biztos
lehetett dolgában és csak formális aktusra gondolva mehetett el Sikembe júdai kíséretével. –
(A 2–3 v. és a 12 v.-ben Jeroboám neve betoldás lehet. Ellentmond a 20 versnek. Valószínűleg
azt hallotta Jeroboám, hogy tárgyalni fognak Roboámmal. Megvárta azonban a tárgyalás
eredményét és csak akkor jött haza Egyiptomból. Ha ugyanis Roboám elfogadja a
követeléseket, neki újra menekülni kellett volna). Izráel népe szociális követeléseket tárt
Roboám elé. Elégedetlenségüket a Salamon alatt kivetett megterhelő adók és a
kényszermunkák váltották ki. Helyzetük szemléltetésére az igavonó állat igájának a képét
használják, mely nehéz és kemény volt. Bizonyára konkréten is elmondták követeléseiket.
Roboámot váratlanul érték a követelések és három nap haladékot kért arra, hogy a kíséretében
levő vénekkel tanácskozzék. Majd a vele levő ifjakkal is tanácskozott. A héber jeládím szó
jelentése: „gyermekek”. Úgy érthetjük, hogy a régi játszótársak, a Roboám generációjához
tartozó fiatalok. Így emeli ki a szöveg a két nemzedék korkülönbségét. Ragaz jegyzi meg,
hogy a történelem folyamán sokszor három napból évtizedek lettek, míg egy uralkodó osztály
megértette a nép jogos követeléseit. A vének tanácsa megfontolt és mérsékelt. Így lehetne
megfogalmazni: ha nem mondod most azt ki nyíltan, hogy „az állam én vagyok”, hanem azt
mondod, hogy én az első szolga vagyok az államban, akkor téged fognak szolgálni, mert
szolgáló királynak a nép is fog szolgálni. Az ifjak tanácsa pedig nyílt és elutasító. Válaszuk
megfogalmazására egy akkor ismert közmondást alkalmaznak, mely azt fejezi ki, hogy
Roboám még sokkal keményebb lesz, mint atyja volt. A „skorpió” a rabszolgák
fegyelmezésére használt eszköz volt. Nevét formájáról kapta. A rómaiak is használtak ilyen
nevű fegyelmező eszközt.
Roboám az ifjak tanácsát fogadta el és így beszélt az izráeli törzsekkel. Természetes
következménye volt ennek a nép válasza, melyet a régi lázadó, Séba költői formában
megfogalmazott mondásával fejeztek ki (2Sám 20:1). „Menj sátraidba Izráel!” kifejezés
értelme: ne törődj a Dávid házával!” „Törődj a magad házával Dávid!” mondás pedig azt
fejezi ki: tisztázhatod kik tartoznak a te házadhoz, mivé lett a te nagy és szép államod!
Roboám keménysége tehát megpecsételte az ország kettészakadását. Ézsaiás próféta még 200
év múlva is elrettentő példaként említi (Ézs 7:17). Az ország kettészakadásának nyilvánvalóan
voltak jogi, gazdasági, politikai és vallási okai is. A Dtr szerző bizonyságtevése csak az isteni
hátteret említi: az Úrtól lett ez a fordulat. Így akarta az Úr beteljesíteni Salamon királyságának
megítélését és a Jeroboámnak adott ígéretet. Az emberek bűnös döntésein át is az Úr a maga
terveit valósítja meg (Gen 50:20). A 17 v. azokra az izráeliekre vonatkozik, akik Júda
városaiban laktak az egységes királyság idején. A 2Krón 11:16 későbbi kivándorlásokról is ír.
Roboám (926–910) még megkísérli hatalmi szóval menteni kilátástalan helyzetét.
Adonirámot, aki már Dávid óta a kényszermunkák vezetője, elküldi a diplomáciai kapcsolatok
felvételére. A nép azonban megkövezte és Roboámnak is meneküni kellett. Így szakadt el
Izráel Dávid házától. A pásac ige jelentése: „valaki ellen fellázadni”. De jelöli ez a szó az
Ószövetségben az Isten ellen való lázadást is. Az ebből a gyökből származó päsac szó a bűn
engedetlenség jellegére utal (18–19 v.).
Ezután került sor arra, hogy a forradalom régi vezetőjét (11:27), Jeroboámot (926–906)
királlyá választották az egész Izráel, vagyis az északi országrész fölött. A 20 v. héber
szövegében eredetileg Júda törzse helyett Benjamin állhatott. Így kombinálja a Septuaginta is.
De értelemszerűen is így van. Júda törzse hovatartozásáról nem is lehetett szó a
megbeszélésen. Az természetes volt már, hogy Júda a Dávid háza mellett maradt.
Beteljesedett tehát az Ahíjá által mondott prófécia az egy Dávid házánál maradó törzsre nézve
is. Védőfalat jelentett így Benjámin törzse Jeruzsálem számára észak felé. De egyben záloga
is volt a dávidi királyságnak az egész Izráelért. Benjamin törzse őrizte meg és tartotta ébren az
egész Izráelre vonatkozó reménységet. A fogság után a „megnekültek” gyülekezete Júda és
Benjamin törzse tagjaiból állt. Az északi törzsek pedig, akik nem akartak Dávid fiának uralma
alatt maradni, később szétszóródtak a népek között. A Benjamin nemzetségéből származó Pál
apostol viszi hozzájuk és a pogányokhoz is később a Dávid fiáról: Jézus Krisztusról szóló
evangéliumot.
21–24. v. Roboám még egyszer emberi erőfeszítéseket tesz az elvesztett izráeli királyság
visszaszerzésére, de az Úr Semajá próféta bizonyságtétele által megakadályozza szándékának
végrehajtásában. Tudomásul kell vennie, hogy az események alakulása mögött Isten döntése
volt. A prófécia megalázza és visszatérésre készteti. Semajá prófétáról még a 2Krón 12. r. tesz
említést, melynek 15 verse szerint megírta Roboám történetét. A „megmaradt népnek”
kifejezésből az vehető ki, hogy az északi törzsek közül még voltak, akik a dávidi királyság
folytatását akarták.

1 Kir. 12,25–32. Jeroboám valláspolitikája.

Jeroboám királyságát Istennek (11:29–39) és a népnek (12:20) köszönhette. Mikor trónra
került, az Úrban való hitet mellékes dolognak tekintette, a vallást pedig teljesen politikai
céljainak szolgálatába igyekezett állítani. Az új izráeli királyságban két alapvető
intézkedéséről olvasunk: új fővárost választ és új kultuszt vezet be.
Fővárossá Sikemet teszi. Sikem a törzsszövetség gyüléseinek régi helye (Józs 24). A
legjelentősebb város az Efraim hegységben és már Izráel előtt régi városkirályság volt. Ezért
építette ki ezt a várost királyi rezidenciává. Majd Penuélt is kiépítette, hogy könnyebben
kormányozhassa a Jordántól keletre fekvő területeket is. De külpolitikai okok is
kényszeríthették erre. M. Noth feltevése szerint Sisák fáraó hadjárata állhat ennek a
hátterében (14:25–28). Csak átmeneti lehet itteni székelése, mert a 14:17 szerint már Tircában
van.
Az új kultusz alapításában politikai és vallási szempontok határozták meg. Önkényes
intézkedésére mutat elhatározása. A jácac ige jelentése nif.-ban: „egymásközt tanácskozni”.
Jeroboám önmagával tanácskozta meg, hogy Jeruzsálem mintájára saját királyi szenthelyet
alapít (Ám 7:13). Első lépése, hogy készíttetett két aranybikát (fából arannyal bevonva). A
bikák a termékenység és a természeti erő megtestesítői voltak, Palesztinában úgy ismerték a
bikaképeket, mint Baal képeit és jelképeit. Baalt az egész Keleten bikán állva ábrázolták. A
jeroboámi kultusz Jahvét nem bika formában ábrázolta ki, hanem az aranybikák talapzatul
szolgáltak. Az elképzelés szerint az Úr láthatatlanul ott állt rajtuk, amint a szövetségládán
láthatatlanul trónolt a kerúbok között. A veszélyes benne a Jahve- és a Baal-kultusz
keveredése volt.
Hasonlóan hangzik Jeroboám szava, mint az Ároné a pusztában (Ex 32). Az Áron által
készített aranyborjú sem egy új isten képe volt, hanem a távollevő Isten megfogható jelenléte,
pótléka. Nem új Istent akart Jeroboám sem választani Izráelnek. A félreérthető kiábrázolásból
mégis bálványimádás lett. „Ezek a te isteneid” felhívás úgy érthető, hogy ezek szemléltetik
előtted annak az Istennek a jelenlétét, aki kihozott Egyiptomból. A 30 v. fordítása: ez lett
alkalom a vétkezésre.
Bétél és Dán, ahol a talapzatokat felállították, fontos helyek voltak az izraeli királyságban.
Dánban az aranybika az északi törzseket volt hivatva szorosabban az ország központjához
kötni, amelyek hajlamosak voltak az elkülönülésre. Délen, Bétélben a Jeruzsálem felé
vágyakozóknak állta útját. Mindkettő régi kultuszhely. Bétél hagyományai Ábrahámig és
Jákóbig nyúlnak vissza (Gen 12:8; 13:4; 28:10; 35:7; Bír 20:26; 21:14). Dán pedig a bírák
kora óta volt törzsi szenthely (Bír 18:30).
31–32 v. Jeroboám király további kultikus intézkedéseit sorolja fel. A bét bámót: „magaslatok
háza”, azt az építményt jelöli, melyet a magaslatokon folyó áldozati kultusz gyakorlásához
készítettek. A magaslatok többnyire már régi kanaáni kultuszhelyek voltak és ezeket vették át
és rendezték be Jahve szolgálatára (Ez 20:28). Majd maga állított nem lévita származású
papokat is szolgálatba, emberi rendelkezéssel pótolva a kiválasztást és küldetést. Új
ünnepnapot is rendelt a 8. hó 15. napját. A lombsátoros ünnep régi dátuma 7. hó 15-e volt. Ez
önkényes intézkedésekből és ezek hátteréből lesz érthető Jeroboám bűne, mely állandóan
visszatér Izráel királyainál.
Mi volt Jeroboám bűne? A külső kereteket tekintve a következőket említhetjük: Nem
Jeruzsálemben, hanem más szenthelyeken és magaslatokon gyakorolták a kultuszt. Nem
lévita, tehát nem Istentől rendelt papok szolgáltak. De intézkedésinek belső tartalma még
nyilvánvalóbban mutatja bűnét. Az istentiszteletet az állam és kultúra függvényévé tette és
emberi, politikai célok szolgálatába állította. Az ígéretektől és az Isten szövetségétől
függetlenített kultusz bálványimádássá lett. Isten parancsait a maga akaratával helyettesítette.
Az Istennek való engedelmességnél fontosabb volt az asszimilálódás és megalkuvás. Nem
Isten szolgálata, hanem a Júdával való konkurrencia határozta meg. Önkényes intézkedéseivel
az egész népet megrontotta. „Jeroboám bűnét” sokszor említi a Királyok könyvében a Dtr
bizonyságtétele (15:24.34; 16:7.26; 22:53; 2Kir 10:29; 17:22 stb.). A 33. vers már a következő
fejezet bevezetéséül szolgál.

1 Kir. XIII. RÉSZ

Egy irodalmilag egységesnek mondható régi prófétai elbeszélést találunk ebben a fejezetben.
A Dtr szerző kevés kiegészítéssel szívesen iktatta be művébe, hogy ezáltal is hirdesse az
izráeli kultusz ellen kezdettől elhangzó isteni ítéletet. Az ő korában már beteljesedett ez az
ítélet, így általa kortársai előtt jól illusztrálhatta, hogy népe életét és történetét Isten igéje
határozta és határozza meg. A fejezet tartalmát hat szakaszra osztva magyarázzuk.

1 Kir. 13,1–5. Ítélethirdetés Bétél ellen.

A 12. fejezet azzal végződött, hogy Jeroboám Bétélben új kultuszt és új ünnepet vezet be,
hogy mindezt az új állam szolgálatába állítva, függetlenítse magát Jeruzsálemtől és Júdától.
Sőt saját személyében is úgy lép fel, mint az új kultusz és szenthely ura és papi szolgálatot
vállalva áldozatot akar bemutatni (33 v.). Ekkor jelenik meg Júdából a névtelen Isten embere
és az Úr parancsára, ítéletet hirdet az oltár ellen és ezzel az egész Jeroboám által
megszervezett kultikus rend és vallás ellen. A prófétai szó hitelességét mutatja az egész
fejezeten át hangsúlyozott bidebar Jahväh kifejezés: „az Úr igéjével, az Úr szavánál fogva”,
mely az Úrtól kapott közvetlen kijelentésre utal (1–2.5.9.17.32). Az „Isten embere”
megjelölés az Ószövetségben Mózestől kezdve (Deut 33:1) gyakran használatos olyan
emberekre, főként prófétákra, akik különös módon Istenhez tartoztak és tőle megbízatást
kaptak a szolgálatra. Isten embere mindig az Úr igéjének hordozója, kegyelmének vagy
ítéletének kijelentője. A prófétai szó az oltár ellen hirdettetik és azt szólítja meg. Az ilyen
megszemélyesítő megszólítás használatos volt a prófétáknál (pl. Jer 22:29). Kifejezésre jut
azonban benne az is, hogy Isten emberének nem Jeroboámmal van csak rendezendő ügye,
hanem Jeroboám bűne által az egész nép kultusza és élete romlott meg. Az oltár
megszólításával magát a szenthelyet fenyegeti pusztulással.
Az oltár ellen meghirdetett ítélet: Dávid házának egy leszármazottja – a Dtr már tudja és
beírja a nevét is – ezen az oltáron papokat áldoz meg és emberi csontokat fog elégetni. A
hangsúlyos benne, hogy egy dávidi király fogja megsemmisíteni ezt a szenthelyet és a hamis
kultusz szolgálatát vállaló papok maguk lesznek az áldozatok. Az emberi csontok égetése alatt
sírokból hozott csontokat érthetünk. A temetéshez szokott izráeliek előtt szörnyűség volt ez
(Ám 2:1). Az oltár így tisztátalanná és kultikus szempontból használhatatlanná lesz. Az Úr
ítéletét Isten embere egy csodajel hirdetésével erősíti meg. A mófét: „csodajel”, az egészen
rendkívülit jelenti. Olyan jelet, mely által Isten különösen megmutatja hatalmát. Az Ex 7–12
jelei ilyen csodajelek. A hirdetett ítélet nyilvános érvénytelenítése volt Jeroboám áldozatának
és az oltár profanizálása. Jeroboám megdöbbenve hallja a prófétai ítéletet. Királyi hatalommal
szeretné érvényteleníteni a próféciát, ezért parancsot ad Isten embere elfogatására. Az Úr
azonban egy jelben azonnal megmutatja, hogy a hirdetett ige tőle való és oltalmába veszi az ő
emberét. A király kinyújtott keze megszáradt, vagyis megmerevedett. Majd azonnal
bekövetkezett a próféciát megerősítő csodajel is. Világossá lett ezzel, hogy így fog teljesülni
maga a prófécia is.

1 Kir. 13,6–10. Isten embere nem vállal közösséget velük.

Joroboám személyes megítéltetésében elismeri, hogy valaki erősebb áll vele szemben. Isten
embere közbenjárását kéri. Kérésében nem az Isten embere mágikus erejével számol, hanem
annak imádsága által az Isten kiengesztelésével. Az „engeszteld meg a te istened orcáját”
kifejezésben egy, a vallástörténetből ismert elképzelés van – a pogány istenkép simogatás –,
melyről az Ószövetségben más helyen nem olvasunk. Kérésével azt fejezi ki a király, hogy az
ítéletet Isten beavatkozásának tartja. A próféta könyörgése valóban gyógyulást hoz a
királynak, aki szeretné, ha ezzel le is zárhatná a történteket. Isten emberét meghívja magához
a királyi palotába, asztalközösséget kínál fel, ami Keleten a teljes közösség vállalását
jelentette. A nép felé így bizonyíthatta volna, hogy nem érvényes az ítélet és a kultusz folyhat
tovább. A próféta azonban az Úr igéjének engedelmeskedve nem vállal velük közösséget.
Elvégezve küldetését, ismeretlenül akar eltávozni. Nem személye, hanem a hirdetett ige volt a
fontos.

1 Kir. 13,11–19. Isten embere elbukik.

Új szereplője a további fejleményeknek a bétéli öreg próféta. Bétél, a város, 1 km-re volt
magától a bétéli szenthelytől. Az öreg próféta nem volt jelen az eseményeknél. De ez még
nem bizonyítja azt, hogy ellensége is volt az ott folyó kultusznak. „Fiai”, tanítványai vittek
hírt neki mindarról, amit Isten embere által az Úr mondott és cselekedett. Az elbeszélés
szerint az öreg próféta egy próféta-csoport vezetője lehetett. Azért nevezik atyjuknak és ő
fiainak őket. Olyan fajta nábí’ lehetett, mint amilyenekkel a Saulról szóló történetekben
találkozunk, majd később Illés és Elizeus idejében is.
Az öreg bétéli próféta komolyan veszi mindazt, amit fiaitól hallott. Személyesen siet azért
Isten embere után, hogy amit nem sikerült elérni a királynak, ő rendezhesse el. Felismeri
annak lehetőségét, hogy az asztalközösség vállalásával lehetne valami kompromisszumot
keresni Jeruzsálem és Bétél között. Így meg lehetne erőtleníteni a bétéli oltár ellen mondott
ítéletet. Nem kezd vele vitatkozni az elmondott ítéletről. Egyszerűbb utat választ. Ha ugyanis
egy ponton, az asztalközösség vállalásában enged, akkor relatívvá lehet tenni az egész
próféciát és rehabilitálni a bétéli kultuszt. Lojális kapcsolat alakulhat ki Jeruzsálem és Bétél
között. Két dologra hivatkozik, hogy célját elérje: az egyenlő értékű prófétai elhívásra és egy
hazug, egy angyal által kapott üzenetre. Így állítja szembe Isten embere előtt az igét az igével.
Így teszi bizonytalanná az Isten emberét: a bétéli oltár ellen mondott prófécia csak átmeneti
üzenet lehetett?! Azzal ugyanis számolhat egy próféta, hogy egy későbbi üzenet mást közöl
(Jer 28:1–11). Isten embere a királyi csábításnak ellenállt, de a kegyes szavakba öltöztetett
hazugság megcsalja. Nem a világi hatalom, hanem a „kollega” hazugsága erőtleníti meg és
elbukik.

1 Kir. 13,20–26. De Isten igéje érvényes marad.

Isten embere tehát engedetlen lett az Úrtól kapott parancs iránt (9 v.). S most következik a
drámai fordulat. Isten embere és az öreg próféta együtt ülnek. Az Úr azonban közbeszól és
felbontja az asztalközösséget. Az Úr az öreg próféta szájába adja az ő igéjét Isten embere
megszégyenítésére. Általa mondja ki, erősíti meg a prófétai üzenet érvényességét. Ez Isten
szuverén szabadsága. Az öreg csalárd próféta által hirdet az Úr ítéletet Isten embere felett,
mivel „az Úr szájának ellene volt”. A máráh ige jelentése: „szándékosan makrancosnak
lenni”. Vagyis engedetlenségével aláásta az Úr szavának hitelét az egész küldetésre nézve.
Bukásáért el kell vennie az ítéletet, de az általa meghirdetett üzenet érvényben marad Bétél
ellen. Súlyos büntetésnek számított az, ha valakit nem temettek el (2Krón 21:20; Jer 26:23).
Isten emberét utolérte az Úr ítélete. Útközben oroszlán ölte meg. Csodálatos vonását láthatjuk
itt Isten ítéletének. Míg Isten embere engedetlen volt és ezért halt meg, az oroszlán
engedelmes eszköz lesz az ítélet végrehajtásában. Csak annyit tesz, ami a megbízatása. Nem
többet és nem kevesebbet. Nem a ragadozó vadállat jelenik meg benne, hanem Isten ítéletének
eszköze. A holttest érintetlen, a szamár életben maradt.
Az emberek, akik megtalálták holttestét és hírt vittek róla a városba, nem tudták ki ez az
ember és miért történt ez a haláleset. De a bétéli próféta tudta, hogy az Úr ítélete teljesedett
be. Ő a tanúja annak, hogy nem véletlenül ölte meg az oroszlán ezt az embert. Az oroszlán
magatartása is meggyőzte, hogy igaz és érvényes az Úr kijelentése, amit Bétél ellen mondott.

1 Kir. 13,27–32. Közös sírjuk a beteljesedés jele.

Az öreg próféta siet megkeresni és bevinni a holttestet a városba, hogy ott elsírassa és saját
sírhelyébe eltemesse. A „jaj testvérem” a halottsiratás kifejezése (Jer 22:18; 34:5), melyet
ismételgetve mondtak el. De ismerünk az Ószövetségben gyászdalokat is (2Sám 1:19–27;
3:33). Kéri „fiait”, hogy majd oda temessék el őt is, mert be fog teljesedni az Úr igéje. Sírjuk
emlékeztetés lesz, hogy ne felejtsék el a történteket Izráelben. Közös sírjuk a jele a Bétél ellen
elhangzott prófécia igazságának és beteljesedésének. A külső eseményekből emlékül csak egy
sír marad, melyet Jósiás alatt megtalálnak, de békén hagynak (2Kir 23:17–18). Isten igéje
pedig minden emberi elbukás és csalás ellenére is érvényben maradt, mert Isten útját emberi
engedetlenség sem akadályozhatja.

1 Kir. 13,33–34. De Jeroboám nem tért meg.

Arról a Jeroboámról mond itt ítéletet a Dtr szerző, aki még a prófétai üzenet és a személyes
bűnhődés után sem tért meg gonosz útjáról, hanem folytatta a hamis kultuszt. A papok
beiktatására egy különös héber kifejezést találunk a szövegben. A málá’jad jelentése: a „kezet
megtölteni”. Hagyományos term. technicus volt ez. Valószínűleg egyes áldozati kellékek
átadását jelölte. E jelképes cselekménnyel ruházták rá valakire a jogot a papi szolgálat
gyakorlására (Bír 17:5–12; Ex 28:41; Lev 8:33; Num 3:3). Papjai nem elhívás alapján, hanem
tetszés szerint vállaltak feladatot. – „Jeroboám háza” alatt általában az izráeli királyságot
érthetjük, mert Jeroboám közvetlen háza már fia rövid uralkodása után kihalt (15:29).
A júdai Isten embere Ámos próféta előfutára, aki szintén Bétélbe küldetett, II. Jeroboám
királyhoz az Úr üzenetével (Ám 9:1). Őt nem csalja meg egy próféta, őt a bétéli főpap utasítja
ki (Ám 7:2). Fejezetünk közvetlen hangú elbeszélésén át is megdöbbentő erővel hangzik az az
üzenet, hogy Isten igéje, az Úr megbízatása ellen nem lehet büntetlenül vétkezni. Boldog, de
veszélyes feladat az Úr szolgálatában állni. Pál apostol így fejezi ki ezt a gondolatot:
„megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam
valami módon méltatlanná ne legyek” (1Kor 9:27).

1 Kir. XIV. RÉSZ

Jeroboám és Roboám rövid történetéről olvashatunk ebben a fejezetben. A Jeroboám név
jelentése: sokasodik a nép. A Roboám nevének jelentése pedig: a nép kiterjeszkedett. Mindkét
név azt juttatja kifejezésre, ami hordozójuk életében kockán forog és amit mindketten a
maguk módján elrontanak.
Az Ahijá elbeszélés, mely a 11:26 v.-nél kezdődött, folytatódik és itt fejeződik be. Ennek
keretében olvasunk Jeroboám háza megítéléséről. Ez a prófétai elbeszélés a legrégibb
bizonysága annak, hogy Jeroboám háza Isten ítélete alatt állt. Maga az elbeszélés nem a Dtr
műve, de feldolgozásában már felismerhető teológiai értékelése. A 19–21.29–31 versekben a
júdai és izráeli királyokról szokásos bevezető és záró formákat találjuk. A 22–24 v. Júdáról
mond ítéletet. A 25–28 v. pedig egy régi történeti tudósítást tartalmaz.

1 Kir. 14,1–20. Ítélet Jeroboám háza felett.

Az a különös ebben az elbeszélésben, hogy egy kéréssel kezdődik, amelyből ítélethirdetés
lesz. „Abban az időben”, vagyis valamikor Jeroboám uralkodása alatt, beteg lett a fia. A
királyt, mint apát és az utódlás szempontjából is, aggasztja a gyermek betegsége. Személyesen
is ismeri Jeroboám az öreg sílói prófétát. Azt is tudja róla, hogy jövendőt tud mondani. Azért
megkéri feleségét a próféta felkeresésére. Inkognitó küldi el, mert fél a prófétától, hogy az ő
bűne miatt rosszat mond majd a gyermek sorsáról. Küldi a prófétáknak szokás szerint járó
ajándékot is (1Sám 9:7; 2Kir 5:15; 8:8).
Az Úr azonban közben az öregsége miatt már megvakult prófétának megjelenti Jeroboám
feleségének érkezését és megbízza üzenetének átadásával is. A küldetés, sálah: „küldeni”
igéből, az Ószöv.-ben gyakran a prófétai megbízatás kifejezője. Nem arról van szó tehát, hogy
Ahijá próféta különleges képességekkel rendelkező ember, hanem Isten követe, akinek az Úr
szavát kell továbbadnia. Kemény próféciát mondat el vele az Úr, melyet Jeroboám
feleségének kell majd a férjének, a királynak tolmácsolni. E prófécia keretében nyilatkozik a
beteg gyermek sorsáról is. Alkalommá lett tehát a gyermek betegsége arra, hogy
szembesüljenek Istennel. A próféta hangsúlyt ad szavának azzal is, hogy kifejezetten
hivatkozik az Úrtól kapott üzenetre. Először elmondja, hogy Jeroboám hálás lehetne Istennek,
mert ő tette királlyá. Ő azonban bűnökkel felelt Isten jóságára. Nem járt az elé is példaképül
állított Dávid útján. Sőt bálványimádással bosszantotta az Urat (12:28–32). Ezért ítéli meg az
Úr Jeroboám egész házát. Az ítélet leírása két részre osztva található a 10–11 és 14–16
versekben.
A 10–11 v. értelme, hogy Jeroboám házának még a nyoma sem marad meg. A „falra vizelők”
alatt a férfiakat, a fiú utódokat kell érteni. Gyalázatban fog elpusztulni a királyi család minden
tagja. A kutyák és a madarak eszik meg holttestüket, nem kerülhetnek atyáik sírjába. Ez az
ítélet külső jele.
A 12–13. v. közben a gyermek sorsáról szól. Pontosan megmondja a próféta a halál idejét. De
ez nem a gyermek megbüntetése lesz. Egyedül a gyermeket temetik el tisztességgel. Őt menti
ki az Úr Jeroboám házának ítéletéből.
A 14–16 v.-ben a Dtr szerző, aki már megérte Izráel bukását és az asszírok fogságába
hurcolását (732 és 721; 2Kir 17:20–23), a pusztulás okát Jeroboám bűnére visszatekintve
állapítja meg. Jeroboám bűne miatt így nemcsak közvetlen háza, hanem az egész Izráel
bűnhődik.
A 17–18 v. szerint a prófécia pontosan beteljesedett a gyermeken.
A 19–20 v. az izráeli királyok értékelésénél használt szokásos záróforma. Említi a forrást,
amely hadakozásairól és uralkodása többi dolgairól ír, de a Dtr semmit sem tart méltónak
feljegyzésre. Tartalmatlan 22 év volt. Alatta csak bosszúságot szerzett bűneivel az Úrnak.

1 Kir. 14,21–31. Júda bűne Roboám alatt.

Bár a 11:43 és 12:17.21–24 v. említést tett már Roboámról, mint Júda királyáról, itt a 21 v.-
ben a júdai királyoknál szokásos bevezető formát olvashatjuk. Az első júdai királynál a Dtr
Jeruzsálem fontosságát is kiemeli, melyet az Úr magáénak választott (8:44.48; 11:13.32.36;
2Kir 21:7).
Júda bűnét sem hallgatja el a bizonyságtétel. Júda ugyan a Dávid házához való hűségében az
ígéret és kgyelem alapján maradt, bűne azonban még inkább nyilvánvaló a féltőn szerető Isten
előtt. Bűnük: a magaslati kultusz folytatása, a pogány kultusz-tárgyak: maccébák és aserák
felállítása és a qádés-ek megtűrése. – A szentoszlopokról, vagy maccébákról az ősatyáknál is
olvasunk. Náluk ezek Isten jelenlétének jelképei voltak. Nem is szólnak ellene a régebbi
iratok. Később azonban kultusz-tárgyakká lettek. Az oszlopok és kövek mellé áldozati
asztalokat tettek és pogány hatások alatt úgy tekintették, mint az istenek lakhelyét. Az asera
szónak kétféle értelme van. Egyik szerint: istennő, a szerelem és vegetáció istennője. Másik
értelme szerint pedig az istennő tiszteletére a szenthelyen felállított fából készült oszlop. A
kanaániaktól vették át. A qádés-ek a szerelem istennője szolgálatában álló kultikus paráznák
voltak, akik magukat így ajánlották fel tiszteletére (Ám 2:7; Deut 23:18).
A 25–28 v. Sísák fáraó hadjáratáról tudósít. A hadjárat célja csak hatalmának demonstrálása és
zsákmányolás volt. A fáraó feliratából ismert, hogy Izráelen is átvonult Júdától váltságdíjul a
templom és a palota kincseit viszi el. A királyi pompára használt aranypajzsok elvitele és
rézpajzsok csináltatása, a régi dicsőség hanyatlását szemlélteti.
A 29–31 v. záróforma. A 30 v. csak határincidensekre utalhat. Roboám uralkodásáról a 2Krón
11:5–10 ír.

1 Kir. XV. RÉSZ

Az a jellemző a 15. és a következő 16. fejezetekre, hogy tömör összefoglalásban, közel 40 év
történetét mondják el. Ez idő alatt 2 júdai és 5 izráeli király uralkodásáról olvashatunk. A
szokásos, megjegyzések töltik ki a két fejezet több mint felét. Ebből is látható, hogy a Dtr
nem Júda és Izráel részletes történetének megírására törekszik, hanem az Úrhoz való
viszonyuk szempontjából hangsúlyoz eseményeket. A királyok közül csak Ászá, Júda királya
olyan, akinek szíve az Úré volt. Az izráeli királyok Jeroboám útján és bűneiben élnek tovább.
Ennek következménye az is, hogy Izráelben egymást váltják és irtják ki a királyok, a labilis
alapon nyugvó trón birtoklásáért. Az elbeszéléseket források alapján foglalja össze a szerző.

1 Kir. 15,1–8. Abíjá uralkodása.

Csak formális adatokat olvashatunk Abíjá (910–908) uralkodásáról. Kérdéses az anyja neve,
mert fiánál ugyanaz szerepel. Valószínűleg a 2Krón 13:2 közli a helyes adatokat. Abíjá bűne,
hogy nem Dávidhoz igazodott, akiért „szövétneket” hagyott az Úr (lásd 11:36 magy.-nál),
hanem apjához, Roboámhoz. A Királyok könyvében Dávid mindenütt példaképül van állítva a
királyok elé. Bűnének említéséről csak itt olvasunk. Lehet, hogy későbbi eredetű ez a kritikai
megjegyzés. A 6 v.-ben levő feljegyzést a 2Krón 13:2–22 írja le. Itt csak a feszültség
jellemzésére szolgál. A 7–8 v. a szokásos záróforma.

1 Kir. 15,9–15. Ászá szíve az Úré volt.

A bevezető megjegyzések után Ászá király (908–868) uralkodásáról olvasunk összefoglalást.
Mivel szíve az Úré volt, szívesen számol be a szerző azokról a cselekedetekről, amelyekben
ennek bizonyságát adta. A felsorolás szerint Júdát a 14:22–24-ben említett kultikus bűnökből
igyekezett megtisztítani. Határozott tudott lenni még anyjával szemben is. A 15 v.-ben feltűnő,
hogy atyjának is voltak az Úrnak szánt adományai.

1 Kir. 15,16–24. Júda és Izráel harcai.

A gyakran emlegetett megjegyzés (6.16.32 v.) illusztrálására tudósítást jegyez fel a szerző a
királyi évkönyvekből. Megértéséhez azt kell tudnunk, hogy az ország kettészakadása
következtében Jeruzsálem, a júdai főváros, egészen Izráel határánál feküdt. A két ország
között a határharcok Benjamin területének birtoklásáért folytak. Izráelnek sikerült Benjamin
területének közepén kiépíteni Rámát, mint erődítményt, hogy elzárja a kapcsolatok
lehetőségét. Azért használta fel Ászá a templom és a palota kincseit is arra, hogy Izráellel
szemben az arám király segítségét kérje. Arám feliratokból is tudjuk, hogy Benhadad ez
időben volt király. A felirat ugyan Bar-Hadad-nak említi, de az arám bar és a héber bän szó
jelentése ugyanaz. Mivel Ben-Hadad a szövetség alapján északról megtámadta Izráelt és a
felsorolt helységeket bevette, kénytelen volt feladni Rámát és visszavonulni Tircába, mely
akkor királyi székhely volt. Ez adott alkalmat Júdának arra, hogy Benjamin területén Gebát és
Micpát kiépítse. Tartós maradhatott ez a határ, mert Jósiás idején is úgy szerepel Geba, mint
Júda északi határa (2Kir 23:8). Benjamin hitben és reménységben Júdához tartozik. Az izráeli
királyok emberi erőlködése keresztezni akarja ezt a döntést. Ebből támad a feszültség a két
ország között.
A 23–24 v. Ászára vonatkozó záró formájában két adat van. A városok építése, melyen a
városok kiépítése érthető. Betegsége, melyről a 2Krón 16:12 tudósít. Fiáról a 22. részben
olvasunk.

1 Kir. 15,25–34. Nincs nyugalom Izráelben.

Jeroboám fia, Nádáb rövid ideig (906–905) király. A két év jelenthet csak néhány hónapot is.
E rövid idő alatt is atyja útját és bűnét követte. Izráel a filiszteusokkal gyakori harcot vívott
Gibbetonnál, mely a filiszteusok városa. Ekkor szőtt összeesküvést ellene Basá, megölte és ő
lett a király. Keleti szokás szerint trónra lépése után kiirtotta elődje háznépét. De a Dtr nem az
emberi oldalát nézi, hanem azt, hogy Basá a Jeroboám háza ellen meghirdetett ítéletet (14:10)
hajtotta végre. – A 31 v. záróforma. A 32. v. azonos a 16 verssel. A 33–34 v. bevezető forma
Basá uralkodásához. Általa is Jeroboám bűne folytatódik. 905–883-ig uralkodott.

1 Kir. XVI. RÉSZ

Az előző fejezethez hasonlóan itt is csak rövid megjegyzésekben értesülünk az események
alakulásáról. Míg azonban ott a két ország közötti ellentét áll a központban, itt belső harcok,
összeesküvések mutatják, hogy Izráel Jeroboám bűnének terhes ítéletét hordozza. Isten ítélete
által meghatározott forradalmak követik egymást. Egyik király a másikon hajtja végre az
ítéletet. Mind Jeroboám, mind Basá az izráeli királyság karizmatikus jellege szerint lettek
királyok. Utánuk azonban a királyok állandó zavargások közben váltják egymást a trónon, hol
az egyik, hol a másik törzsből kerekedik felül valaki. Majd Omri uralkodásától kezdve
figyelhető meg bizonyos változás, aki dinasztikus érdekeket igyekszik érvényesíteni. Ez a
próbálkozás több nemzedéken át sikerrel jár. – A Dtr munkája a királyokról mondott
ítéletekben és az Izráel megromlását szemléltető anyag rendezésében ismerhető fel.

1 Kir. 16,1–7. Ismétlődő próféciák.

Új próféta jelenik ugyan meg Jéhú személyében, hogy Basá felett ítéletet hirdessen, de amit
elmond lényegében ugyanaz, amit Jeroboámnak Ahíjá próféta hirdetett (14:7 skv.): elsöprő
ítélet bűnei miatt. A próféta szavait éppen ez ismétlődő üzenet teszi hatásossá. Később Áháb
fölött is hasonló szavakkal hangzik el Illés próféciája (21:21–22.24). De a próféciák
beteljesedéséről is olvashatunk mindenütt (15:29–30; 16:11–13; 2Kir 9:7–9). Így látja és
hirdeti a Dtr Izráel egész történetén át az Úr által adott prófétai üzenet beteljesedését. Az 5–6
v. záróforma. – Különösen hangzik a 7 v. Első fele az 1–4 v. összefoglalása, az utolsó mondat
azonban ítéletet tartalmaz Jeroboám háza kiirtásáért. Nem későbbi betoldás ez, mint némelyek
gondolják. Véleményem szerint Basától azért kéri számon az Úr Jeroboám háza megölését,
mert nem Isten eszközeként, hanem csak az uralomért cselekedte. Maga is Jeroboám útján járt
tovább. Hasonló gondolatot fejez ki az Ézs 10:5–12.

1 Kir. 16,8–14. Újabb összeesküvés.

Basá fia, Élá (883–881) katonai összeesküvés áldozata lett. Zimri 7 napos uralkodása alatt
csak az ítélet végrehajtását végzi el Basá háza felett. Uralkodásuk egész Izráel kapkodásának
és elesettségének szemléltetője.

1 Kir. 16,15–28. Samária város alapítása.

Zimri csak a királyi palotát tudta összeesküvéssel megszerezni, de a nép bizalmát nem. De ez
a palota is temetőjévé lett, mert benne égett. (Öngyilkosságról 5 helyen olvasunk a Bibliában:
Bír 9:54; 16:26; 1Sám 31:4; 2Sám 17:23; Mt 27:5). – Zimri halálával sem oldódik meg a
királyi trón birtoklása. Tibni személyében új ellenkirály támad Omrival szemben, akivel
haláláig osztozni kénytelen a hatalmon és csak Tibni halála után lett Omri Izráel egyedüli
királya. Egy mondat feljegyzést találunk csak királyi tevékenységéről (24 v.), mert a 23.25–26
és 27–28 versek a szokásos bevezető, értékelő és záró formákat tartalmazzák.
Omri (881–871), mint bölcs uralkodó, okulva az országban folyó zavargásokból, követi a
dinasztikus dávidi királyság példáját. Megveszi Samária hegyét egy Sémer nevű (valószínűleg
kanaáni) embertől és királyi várost épít, melyet Samáriának nevez el. Így alkotott államjogi
szempontból hasonlót Jeruzsálemhez és a dávidi királyi udvarhoz. Amint Jeruzsálem
városállam maradt Júdában, úgy Samária városa egy új politikai hatalom lett Izráelen belül.
Jól mutatja ezt a 2Kir 10:1–11 leírása: Amikor Izráelben Jéhú dinasztiája veszi át a hatalmat,
Samária királyává külön választják meg. Ez a perszonálunió Samária és Izráel között meg is
maradt egészen az ország pusztulásáig. Kivehető ez Ézsaiás próféciájából is (Ézs 9:8). A
dinasztikus királyság gondolata így alakult ki Izráelben, mert a samáriai királyság csak az
utódra szállhatott. Samária kedvező fekvése következtében mind politikai, mind gazdasági
szempontól megfelelő központja lehetett az országnak. Omri jelentőségét mutatja, hogy az
asszír feliratokon Izráel, „Omri-háza” néven szerepel. A Dtr ítélete pedig az róla, hogy
rosszabbul cselekedett minden elődjénél. Samáriában szenthely sem volt a Jahve-kultusz
számára. Omrit Samáriában temették el, mint királyi városban.

1 Kir. 16,29–34. Áháb uralkodása.

Az új dinasztiát alapító Omri után fia, Áháb lett a király Izráelben (871–852). Bibliai és más
történeti forrásokból róla tudunk az izráeli királyok közül legtöbbet. Apja, Omri mind
politikai, mind gazdasági és kulturális téren egy stabilizált királyságot hagyott hátra fiának.
Külpolitikailag is egyre jelentősebb lett Izráel. Ezt a célt szolgálta, hogy Áhábnak apja a
főníciai királylányt, Jezábelt szerzi meg feleségül. Apja, Etbaal azonos lehet a tíruszi
Itobaallal, akiről Josephus azt írja, hogy Astarte istennő papja volt és így szerezte meg a
királyi hatalmat. Áhábnak sikerült hatalmában tartani Moábot. Jó kapcsolatot tartott fenn
Júdával is. Gazdaságilag is virágzó volt az ország, melynek védelmét erődítmények
kiépítésével igyekezett biztosítani. Látszólag minden rendben volt. Megromlott azonban az
Úrhoz való viszonyuk és a kultikus élet is idegen tartalommal telítődött. Áháb olyan kultusz
fenntartására törekedett, mely uralkodói érdekeinek szolgálatában állhat. Tisztelte ugyan
Jahve-t is. Gyermekeinek is a Jahve nevével összetett neveket adott. De az országban a Baal-
kultuszt egy szintre emelte az Úr tiszteletével. Ezért mondja róla a Dtr szerző: kevés volt neki,
hogy Jeroboám vétkeiben járjon. Jeroboám még csak az aranybikákkal és a magaslati kultusz
folytatásával rontotta meg a népet, Áháb azonban Samáriában templomot építtet a Baal-nak.
Felesége Jezábel pedig nyíltan szembefordult azokkal, akik az Úr szolgálatában álltak. Jezábel
befolyása alatt Áháb tíruszi Baal-prófétákat hozatott az országba, akik a pogány vallás
misszionáriusai lettek. Ezért halványultak el a Dtr szemében uralkodói érdemei az Úr iránt
való hűtlenség és engedetlenség mögött. Az Úr másként mér és ítél, mint az emberek.
A 34 v. Jerikó felépítéséről ad hírt. Az Úr által megítélt Jerikó nem hevert eddig sem
romokban. A 2Sám 10:5-ből tudjuk, hogy már Dávid alatt lakott hely. A bánáh: „építeni” szó
kifejezésen kiépítést is lehet érteni. Erről van szó itt is. Az építő Hiél gyermekeinek haláláról
azért tesz említést a Dtr, hogy általa az Úr ítéletének (Józs 6:26) beteljesedését hirdesse. A
megjegyzés hátterében az a szokás állhat, hogy a ház építésénél a pogány gyakorlatban
emberáldozatot mutattak be. Az ilyen áldozat célja: a veszélyes démonok megnyugtatása,
vagy az istenek oltalmának keresése volt. – A Dtr szerző azért is fontosnak tartotta Áháb
bűnének emlegetését, hogy így mutassa meg mennyire az Úrtól való és szükséges szolgálat
az, melyet Illés próféta végzett Izráelben és Izráelért. Bevezetésnek tekinthető ez a következő
fejezetek elbeszéléseihez.

1 Kir. XVII. RÉSZ

Mint a bevezetésünkből ismerjük, a 17–19; 21 és a 2Kir 1. fejezetek az Illésről szóló próféta-
elbeszéléseket tartalmazzák. Mind irodalmilag, mind történetileg összefonódnak az Áhábról
szóló elbeszélésekkel. A 17. rész tartalmát az Illés által meghírdetett ítélet, s azok a csodák
adják, melyeket az Úr Illés életében és Illés által cselekedett.

1 Kir. 17,1. A meghirdetett ítélet.

Minden előkészítés és bevezetés nélkül kezdi el a szerző bizonyságtételét azokról a
kijelentésekről, melyeknek hirdetője Illés próféta titokzatos személye lett. A bevezető „ekkor”
nem egy dátum szerint rögzíthető idő megjelölésére szolgál, hanem egy korszak egész
állapotát jelöli. Az „ekkor” mögött mindaz ott van, amit a 16:29–34 versek magyarázatánál
elmondtunk. Abban a vallási és politikai helyzetben hívja el és küldi el az Úr az ő különös,
belső tűzzel és erővel megáldott követét, Illést. Származásáról csak annyit tudunk, hogy
„tisbi”, aki Gileádban mint jövevény él. Ugyanis a mitsábé héber szó, a tósáb: „jövevény”
szóból olyan valakit jelöl, aki nem otthon a törzsközösségében él, hanem egy más törzs
területén. (Nem äbäd: „szolga” és nem gér: „jövevény”.)
Személye is titokzatos, von Rad kifejezése szerint: „történeti alak, emberfeletti nagyságban”.
Személye háttérbe szorul az üzenet mögött, melynek hirdetésével megbízta az Úr.
Elhívásáról nem tudunk. Úgy jelenik meg Áháb előtt, mintha a földből nőtt volna ki, vagy az
égből pottyant volna elé.
Neve kifejezi az általa hirdetett üzenet lényegét, életének hitvallását. ’élijáhú jelentése: „az én
Istenem az Úr”. Az Úr, aki élő Isten. Neki is van tehát Baal-ja: „ura”, „birtoklója”, de az ő Ura
nem kép, nem szobor, nem tehetetlen báb, hanem hatalmas, élő Isten.
Az élő Isten követségében áll oda Áháb király elé és mondja el a rábízott üzenetet. Szava úgy
hangzik, mint egy eskü alatt mondott prófécia: Amilyen igaz, hogy az Úr, Izráel Istene él,
olyan bizonyos, hogy ezekben az években nem lesz eső, sem harmat, csak az én igém szavára.
Nagy bizonyosság hangzik ez üzenetből (vö. Ám 3:7). Nem Illés vonja meg az esőt és nem ő
fog dönteni arról, hogy mikor esik újra (18:1), de amint célja van az Úrnak a szárazság
ítéletével, úgy bizonyos, hogy áldásait akkor adja, ha az ítéletnek meglesz a kívánt hatása.
Éppen ebben a korban fontos bizonyságtétel van Illés ítélethirdetésében. Baal és Asera a
termékenység istenei is voltak, akiktől a föld áldásait is várták. Illés szava arról tesz vallást,
hogy nem ezek adják a termékenységet és az áldást, hanem az élő Isten. Bűnük miatt az Úr
avatkozik most be a természet megszokott rendjébe és ad jelt hatalmáról a szárazság
ítéletében is. Ahol az élő Isten dönt ott Áháb és Jezábel minden bálványa tehetetlen.

1 Kir. 17,2–6. Illés Isten oltalma alatt.

Illés nem csak egy prófétai üzenet meghirdetésére kapott megbízatást. Élete és sorsa is élő
Ura kezében van. Néki magának is éreznie kell az ítélet súlyát. Ő is ott él azon a földön, ahol
az ítélet be fog teljesedni. Ennek a népnek a tagja. Sőt, őt nemcsak az éhség fenyegeti, hanem
a nép és a király haragja és bosszúja is. Őt okolhatják az ítéletért, a szárazságért. Az Úr
azonban szereti Illést és oltalmába veszi. Az Illésről való gondoskodásának csodáját mondja el
ez az elbeszélés. Nem úgy mondja el, hogy magyarázza a csodát. Nem a patak, nem a hollók a
fontosak, hanem az élő Isten, akiről az elbeszélő itt is vallást tesz. Az a csoda ebben a
történetben, hogy szólt az Úr igéje Illéshez, hogy Isten él és vele van. Pontosan megmondja az
Úr Illésnek teendőjét és elmondja azt is, amit ő az Úr fog tenni. Megbízatás és ígéret.
Amennyiben Illés az Úr megbízatása szerint engedelmeskedik, megtapasztalja az ígéret
teljesedését is. Illésnek nem az a dolga, hogy a csodában higgyen, hanem az, hogy Isten
parancsát és ígéretét fogadja el. Az élő és ható ige teszi a csodát. S Illés valóban
megtapasztalja az élő Úr valóságos oltalmát és segítségét. – A Kérit patak arám területen volt,
keletre. Így Illés kikerült Áháb fennhatósága alól. Úgy kell ott élnie, mint Izráelnek a
pusztában: az Úr adja naponként a legszükségesebbet, a kijelölt helyen. Az az Úr, aki a
hollókat is szolgálatba tudja állítani. Illésnek nem a hollókba kell bízni, hogy megjönnek
naponként, hanem az Úrban, aki az állatokat is az ő akaratának eszközévé tudja tenni (13:24).

1 Kir. 17,7–16. Isten Sareptában is Úr.

Idő múltával kiszáradt a patak. Istentől meghatározott ideig kellett Illésnek a kijelölt helyen
lenni. Láthatta ugyan, hogy szárad a patak, de türelmesen várt. Nem csodára, hanem Istenre,
míg újra szól. Isten Sareptába, egy föníciai városba küldi el Illést. Oda is elhatott a szárazság.
Elküldi, hogy ezután ne csak egyedül legyen részese az ő gondoskodásának, hanem vele és
érte megmentse a sareptai özvegyet és fiát is. Ez a sareptai asszony pogány volt. Nem
tartozott Isten népéhez. Jezábel szülőföldjén, Baal és Asera igézetében élt. Most Illés hozzá is
elviszi az Úr parancsát és ígéretét. Az Úr előkészítette már ezt az utat. A „megparacsoltam ott
egy özvegyasszonynak” kifejezést olyan titokzatos isteni intézkedésnek kell látnunk, mint
mikor Jónás megmentésére a nagy halat, vagy később a cserjét „rendelte” az Úr. Ezért volt
éppen ott az özvegy a város bejáratánál. Az özvegy beszéde végső elkeseredését mutatja.
Elfogy az utolsó tartalék is. Nem csodára várt az asszony. Készült az éhhalálra fiával együtt.
Illés az Úr szavát hirdeti néki. A csoda azáltal történik, hogy ez a pogány asszony el merte
hinni és a biztosat odaadta a bizonytalanért. Ő is Isten ígéretére és oltalmára bízza magát. A
bibliai bizonyságtevő nem csodakorsót és és nem csodafazekat ír le. Tudja, hogy egy
korsóban csak annyi van, amennyi belefér. Istennel számol, aki csodát tesz. Az a célja a
bizonyságtételnek, hogy láthatóvá tegyen és megéreztessen valamit a csoda mögött levő Isten
hatalmából. A csodáról való beszéd vallástétel: hiszek a mindenható Istenben és rábízom
magam. – Csodából él Illés Sareptában, de nem ő cselekszi a csodát. Jel ez a csoda Isten
szeretetéről a pogányok iránt, az egész világ iránt. Együtt az özveggyel és fiával, abból a
csodából él Illés, amit az Úr tesz. Sőt az Úr úgy köti hozzájuk Illés sorsát, hogy ő is általuk
részesül Isten segítségében. Nem függetlenítheti magát tőlük. A 16. v. csak azt állapítja meg,
hogy az Úr megtartotta ígéretét és ott, ahol semmi emberi lehetőség nem volt, adta naponként
áldását.

1 Kir. 17,17–24. Az Úr győzelme a halál felett.

Az, hogy Isten megmutatja gondviselő oltalmát és csodatevő hatalmát, még nem biztosíték a
halál ellen. Illés sareptai tartózkodása alatt az özvegy fia beteg lett és meghalt. Az eredeti
szöveg szerint: nem maradt benne nesámáh: „életerő, életlehelet”. Az asszony kétségbeesve
Illéshez fordul. Úgy gondolja, hogy Illés jelenléte emlékeztethette Istent az ő régi élete
bűneire s gyermekének halála az ő bűneinek a következménye. Illés elveszi az asszony öléből
a halott gyermeket és felviszi a felső szobába, ahol ő lakott az özvegynél. Illés érti az asszony
vádját és az Úrhoz való könyörgésében is együttérzésének ad kifejezést. Majd először azt
teszi, ami szokásos volt az ilyen kritikus esetekben. Ráborul a gyermekre, hogy így a benne
levő életet próbálja átadni néki (2Kir 4:34; ApCsel 20:10). Az elbeszélés hangsúlya azonban
nem ezen van, hanem Illés imádságán: térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe. A héber näfäs
szó, amit általában „lélek”-nek fordítunk, nem az élő ember egy részét jelenti, hanem magát
az életet. Az ember élő lélek. A lélek az ember léte és nem birtoka. A Gen 2:7 szerint úgy lett
az ember emberré: näfäs hajjáh-vá: „élő lélekké”, hogy Isten az élet nesámáh-ját lehelte bele.
Illés azt kéri tehát az Úrtól, hogy az élet térjen vissza a gyermekbe. Isten megteheti ezt
teremtő szeretetével. Az Úr meghallgatta Illés kérését és az élet visszatért a gyermekbe. Mint
a kifejezések is mutatják, a gyermek nem súlyos beteg, hanem már halott volt. De nem Illés
támasztotta életre. Ő csak kérte az Úrtól, hogy adja vissza életét. A gyermek visszakapott élete
erősítette meg az anyát hitében, s lett számára a záloga annak, hogy Isten bűnei ellenére
szereti. A halál felett való győzelem lett a bizonyság Illés és a hirdetett ige mellett is.

1 Kir. XVIII. RÉSZ

A fejezet központjában a karmeli istenítéletről szóló tudósítás áll a 17–40 versekben. Ennek
bevezetésére szolgál a 2b–16 v.-ben olvasható elbeszélés, a szárazság következményeiről,
Illés és Obadjáhú találkozásáról. Az 1–2a és 41–46 v. pedig az Illés által előre jelzett ítélet
megszűnését hirdeti.

1 Kir. 18,1–16. Itt van Illés – újra Izráelben!

Korábban az volt az Úr parancsa Illéshez, hogy rejtőzzék el Áháb elől. Majd Sareptába küldte
tovább. S Illés mindig engedelmesen azt tette, amit az Úr mondott néki. Nem kérdez, nem
vitatkozik, hanem engedelmeskedik. Most újra az Úr igéje jött hozzá. Nem maga keresi és
választja meg tehát a hallgatás és cselekvés idejét, hanem az Úr dönti el. Az új parancs:
mutasd meg magad Áhábnak, mert esőt akarok adni! Ha merészen hangzott is Illés szava
(17:1), hogy csak az ő szavára lesz újra eső, íme Isten igazolta bizalmát. Az eső nem jöhet
előbb, csak miután Áhábnak meghirdeti, mert éppen arról van szó benne, hogy Áháb és Izráel
előtt az Úr ítéletét és hatalmát demonstrálja. Illés félelem nélkül engedelmeskedik. – A
harmadik esztendő említése nem azt jelenti, hogy a szárazság három évig tartott. A régi keleti
és izráeli számítás szerint az évből hátralevő, vagy az új évben elkezdődő néhány napot,
hónapot már teljes évnek vették az időtartam meghatározásánál, mint a királyok uralkodási
éveinél is látjuk. Mikor a Lk 4:25 és Jak 5:17 három év és hat hónapról szólnak, későbbi zsidó
hagyományt követnek. E tradíció alapja az volt, hogy a 3 és fél egy szombatév fele, amint
Dán 7:25; 8:14; 9:27; 12:7 v. is az ítélet ciklusát ábrázolja. Palesztina földje különösen rá volt
utalva az eső vagy harmat formájában kapott csapadékra (Deut 11:10–12). Áprilistól
októberig általában nincs eső. Ez időszakban annál fontosabb volt a harmat. A több mint egy
éve tartó szárazság már nagy éhínséget okozott.
A 2b–6 versek valószínűtlenül hangzó, de a nyomorúságot jól szemléltető leírásban mutatják,
hogy a király és a palota élén álló főtisztviselő (4:6) is kénytelen a források és patakok
környékén füvet keresni a lovak részére. Jellemző, hogy a király legfőbb gondja nem az éhező
nép sorsa, hanem a királyi palota fényűzéséhez tartozó lovak és öszvérek megmentése.
Meglepetéssel értesülünk az elbeszélésből, hogy Áháb és a hívő embereket üldöző Jezábel
udvarában él egy Obadjáhú nevű főember, akinek nemcsak a neve az, hogy: „az Úr szolgája”,
hanem valóban az is. Félte az Urat, ami azt jelenti: az atyák hite szerint élt. De tetteivel is
bizonyította, hogy az Úr szolgája, mert Jezábel üldözése elől sikerült neki 100 prófétát
elrejteni és minimális lehetőségei szerint gondoskodni róluk. Az Úr követségében Áhábhoz
tartó Illés összetalálkozik vele. Illés szeretné, mint érkezése hírnökét, maga előtt küldeni
Áhábhoz, de Obadjáhú nem meri vállalni. Oka ennek, hogy ismeri Áháb bosszúvágyát Illés
ellen, melyet az író szinte túlzottan fogalmazott meg (10 v.). Habozásának oka az is, hogy fél:
Isten Lelke közben elragadhatja Illést, s akkor ő saját életével felel. Ezért mondja el
vonakodásának mentségére a próféták elrejtésével végzett szolgálatát. Olyan
prófétacsoportokról lehet szó, mint akikről az 1Sám 10:10; 2Kir 4:38–44; 6:1–7 v.-ben
olvasunk. Istenfélő ember ugyan Obadjáhú, de nem hős. Tele van aggódással és kétséggel.
Elképzelni sem meri, hogy Illés valóban Áháb elé akar állni. Csak az győzi meg, mikor Illés a
Seregek Urára hivatkozva erősíti meg prófétai szándékát. Később kiderül, hogy felesleges volt
aggodalma. – Többször hangzik e szakaszban az a kifejezés: itt van Illés! Illés, mint aki élő
jele annak, hogy itt van Isten. Élő jele az Úr ítélő, cselekvő és irgalmas jelenlétének.

1 Kir. 18,17–40. Az Úr az Isten.

A valóságban és a leírásban is drámai jelenet Illés és Áháb találkozása. Áháb meglepetésében
szinte nem akar hinni a szemének és gúnyosan kérdezi meg: „te vagy az, Izráel megrontója?”
Az cákar ige jelentése: „megrontani, egy másikkal való érintkezésre alkalmatlanná tenni,
kizárni az emberek közül, tabu-val sújtani”. Érezhető, hogy a király felségjoga korlátozását
érzi. Illés visszafordítja a vádat és indokolja is. Nem ő, a próféta, hanem a király és Omri
dinasztiája rontották meg Izráelt bálványimádásukkal. Szavaiból megértheti Áháb, hogy az
országra szakadt büntetés okát a királyi ház romlottságában keresheti. Nem varázslat volt a
bekövetkezett szárazság, hanem az Úrtól való elhajlás büntetése. A király, a prófétai erővel
leleplezett tények hatása alatt, elveszti hatalmát Illés fölött. Illés parancsol és neki azt kell
tenni, amit mond: összegyűjteni a Baal és Asera prófétákat a Karmel hegyére. A „Jezábel
asztaláról élnek” kifejezés jelentése: a királynő szolgálatában állnak és ő gondoskodik róluk.
Ő hozatta be a Baal-kultusz szolgálatára az országba őket.
Karmel neve: gyümölcsöskert. Az Efraim hegyének legészakibb folytatása. Messziről sziklás
hegyoldalnak látszik, de völgyeit gyümölcsfák, virágok, fenyők, babérok és mirtuszok
ékesítik. Már Izráel előtt is volt itt szenthelye a pogányoknak. Dávid alatt került ez a terület
Izráel birtokába. Feltehető, hogy már Dávid alatt volt ott az Úrnak oltára. Később
elveszítették ezt a területet. Omrinak vagy Áhábnak sikerült újra birtokba venni. Ezért akarja
Illés, hogy a döntés az Úr és Baal között itt legyen.
A 20–25 v. szerint a Karmelen összegyűlt népet Illés, mint az Úr követe, egy rövid kérdéssé
szűkült igehirdetésben állítja döntés elé. Kérdése a nép megromlott életének gyökerére mutat
rá. Meddig sántikáltok két mankón? – hol az egyikre, hol a másikra támaszkodva. A képet a
Baal-kultuszban gyakorolt táncról veszi, mely ingadozó lépkedés volt az oltár körül. Izráel két
mankóra is támaszkodik, mert nem tud dönteni Jahve és Baal között. A. Alt szerint a 30
versből kiindulva – ahol a lerombolt Jahve-oltárról van szó – lehet igazán megérteni a
Karmelen történő eseményeket. Mivel régóta egymás mellett volt ott Karmelen Jahve és a
Baal oltára, összefonódott ez a két kultusz. Míg végül az Úr oltárát lerombolták. – Izráel
életének romlását ez a kettősség okozza, amelyben élnek. Nem tagadták meg az Urat, de nem
bíznak igazán benne. Az Úr mellett Baal szolgálatában is állnak. Sőt sokszor elrejtve,
tisztázatlanul van meg ez a kettősség és annál veszélyesebb. Illés felhívása nyílt döntést kíván.
Egy világos: vagy-vagy! a helyes út.
De a nép nem felelt. Hallgatásuk mögött a leleplezett valóság áll. A atyák Istene, Jahve, a múlt
dicső Istene emlékezésükben, de nem reális hatalom a jelenükben. Ezért a sántikálás és a
mankók. S ilyenkor csak hallgatni lehet. – Illés azonban folytatja, mert az Úr igéje szerint
még van megbízatása. Ha a nép bizonytalanná lett afelől, melyik az igaz Isten, most
győződjék meg róla saját szemével. Annak eldöntésére, hogy ki az élő Isten, Illés javaslatot is
tesz. Javaslatát tekintélyveszteség nélkül nem vethették el a Baal-próféták. Ezt a megoldást
helyesli a nép is, mert kényelmesebb és látványosabb. Megkérdezhetjük: nem vakmerőség-e
Illés javaslata? Mi lesz, ha nem válaszol Jahve? A felelet: nem egyéni ötlete az Illésnek, amit
tenni akar, hanem az Úr parancsára (36 v.) cselekszik.
A 26–29 v. a Baal próféták erőlködésének szemléletes leírása. Cselekményük: imádság,
kultikus tánc, maguk vagdosása, extázis. De istenük, aki nincs, nem felelhetett, néma maradt
és nem mutatta meg hatalmát.
A 30–35 v. szerint Illés próféta, mint aki teljesen bízik az Úrban, nyugodtan cselekszik.
Először helyreállítja az Úr lerontott oltárát. A héber szövegben ráfá’: „gyógyítani” ige van az
oltár helyreállításának kifejezésére. Aztán 12 kőből, Jákób törzseinek száma szerint oltárt épít.
Ez az oltár Isten népe összetartozásának és egységének kifejezője a kettészakadt országban.
36–40 v. Illés közbenjáró imádsággal könyörögni kezd az Úrhoz és mint az atyák Istenét
szólítja meg. Ezáltal is emlékezteti és figyelmezteti a más istenek után kapkodó népet. Az Úr
válasza fogja megmutatni, hogy egyedül ő igazán Isten és Illés valóban az ő szolgája. Az Úr
válasza segít az elpártolt Izráelt visszafordítani. „Akkor aláesett az Úr tüze.” Különös
hatalmát mutatja, hogy nemcsak az áldozat, hanem körülötte is minden megég.
A nép az Úr kijelentésére leborult és vallást tett: az Úr az Isten! Jahve az Isten! – Majd a Baal
prófétái fölött végrehajtják az ítéletet. Nem lehet ezt a Deut 13:6–11 törvényével mérni, mert
itt nyilván a tíruszi prófétákról van szó. Illés azért öleti le őket, mert a választott népet
rontották meg. Nem mérhetjük az itt végrehajtott ítéletet keresztyén etikai mértékkel sem.

1 Kir. 18,41–46. Elég Illésnek egy tenyérnyi felhő jelül.

Amint a 18:1 v.-ben olvastuk, az Úr azért küldte haza Illést Sareptából Izráelbe, hogy hirdesse
meg könyörületét, az eső áldását. Közben nagy alkalmat adott az Úr Illésnek a
bizonyságtételre, a népnek pedig az Úr hatalmának megismerésére. Ez a szakasz eredetileg
külön bizonyságtétel lehetett arról, hogy amint Isten a szárazság által megmutatta hatalmát,
most az első áldásában könyörületét jelenti ki. A Dtr szerző kapcsolta össze művében a
Karmel hegyén történt eseményekkel.
Illés hisz Isten ígéretében, hogy esőt fog adni. Azért jelentette meg nagy bizonyossággal
Áhábnak. A király, mint az ország ura és a nép képviselője, a nagy csapások idején böjtölt.
Erre utal Illés felhívása: „egyél, igyál”. Vagyis, most már abbahagyhatja a böjtölést, mert ő
már hallja azt, amit meg nem nyitott emberi füllel még nem lehet hallani: az eső zúgását.
Éppen azért, mert igazán hisz Illés, mélyen és őszintén imádkozik. Imádsága feszültségét
mutatja, hogy szolgája ismételt: „nincs semmi” jelentésére is tovább imádkozik. Majd egy
tenyérnyi felhőcskén át érti meg, hogy imádságát meghallgatta Isten. Ez a kis felhő volt a jel,
a zálog, a garancia arról, hogy jön az eső. Áháb számára pedig Illés bizonyossága és
biztonsága, hitének és szavának ereje a jel. Így indul el Jezréelbe, ahol az izráeli királyoknak,
Samária mellett a nyári rezidenciája volt.
A 46 vers győzelmes záradék a fejezet nagy bizonyságtételéhez. „Az Úr keze nehezedett
Illésre” kifejezés természetfeletti erők átadását jelenti, mely nagyobb testi és lelki
teljesítményre képesít. E kifejezés használata mögött a prófétáknál is valóságos
megtapasztalások vannak az Úr jelenlétének egész emberüket meghatározó átéléséről (Ézs
8:11; Ez 8:1). Így övezte fel, készítette el Illést az Úr arra, hogy mint a király „heroldja”
fusson Áháb kocsija előtt. De mégsem úgy fut Illés, mint Áháb szolgája (1:5), hanem mint az
Úr szolgája, áldásainak érkezését jelző hírnöke.

1 Kir. XIX. RÉSZ

Sok magyarázó nem tudja összeegyeztetni a 17. és 18. fejezet tartalmát azzal, ami utána a 19.
részben következik. Van, aki a 19. fejezetet a 17. elé teszi. Mi ezen a helyen szeretnénk ezt a
részt megérteni és magyarázni.

1 Kir. 19,1–8. Illés a mélységben.

Az 1–3 versek elbeszélése hidalja át a két fejezet eseményeit. Áháb tájékoztatta feleségét,
Jezábelt arról, ami a Karmel hegyén történt. Jezábel, akinek oltalma alatt álltak a Baal
prófétái, úgy érzi, hogy Illés személyesen ellene intézett támadást azok kiirtásával. Felkészül,
hogy visszaüssön. Üzenetet küld Illéshez. Üzenetének első mondata nincs meg a héber
szövegben, de a Septuaginta és néhány szövegváltozat közli. Így hangzik: „Ha te Illés vagy,
úgy én Jezábel vagyok!” Klasszikus rövid fenyegetés, mely elismeri az ellenfelet, de
hangsúlyozza a saját erejét is. Sértett királynői méltóságával áll szembe Illéssel. Megesküszik
az istenekre, hogy Illést egy napon belül úgy öli meg, mint ő a Baal prófétáit. Valószínűleg
azért nem azonnal cselekszik, hanem üzenetet küld, mert Illés megölése abban a helyzetben a
nép miatt is nehéz feladat lenne. De így elérheti fenyegetésével, hogy Illést, ezt a veszélyes
embert, eltávolíthatja az országból.
Megdöbbentő Jezábel üzenetének hatása. Az az Illés, aki az Úr jelenlétét és hatalmát
képviselve állt Áháb előtt, hogy meghirdesse a szárazságot (17:1), az az Illés, aki bátran
szembenéz, sőt parancsol a királynak (18:17–19), majd az Úr igéjére támaszkodva szól és
cselekszik a Karmelen, most kétségeskedik, elfut, hogy mentse az életét. Az az Illés, aki mind
az Úr tüzében, mind az eső áldásában megtapasztalja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen,
most elhagyja az országot. Lehetséges ez? – Egyes magyarázók szerint a próféta hirtelen
érzelmi változásának oka az izráeli ember sajátos lelkiségében van. Kedélyét a
szenvedélyesség és csüggedés határozzák meg. A külső befolyások felé különösen nyitott. De
nem erről van itt szó. Van ilyen mélység, ilyen megfáradás és megerőtlenedés azok életében
is, akik magukat, egész életüket, mint Illés az Úr rendelkezésére adták. A legszebb
megtapasztalások és a legerősebb hit sem lehet biztosíték a mélység ellen. Azok is
megfáradhatnak és megerőtlenedhetnek, akik Isten hatalmát és erejét megtapasztalták. Isten
megengedi, hogy ilyen történjék szolgái életében is. Az Ószövetségben is sok példát találunk
(Mózes, Jeremiás, Jób). Sőt maga Jézus Krisztus is megjárta ezt a mélységet. Az Úr nincs a
mi hatalmunkban. Nem rendelkezhetünk vele kívánságaink szerint. A megfáradás, a
bizonytalanná válás hozzátartozik ahhoz, hogy testben vagyunk és e világban vagyunk. S
ebben az állapotban az ember egyedül kíván lenni. Így megy Illés, szolgája nélkül, még Júdán
is túl, a pusztába, hogy egy rekettyebokor alatt mondja el az Úrnak, ami a szívében van: elég
Uram! Vedd el az életemet! Mint Jónás vagy Jób értelmetlennek látja az életét. Az Ószövetség
nem úgy beszél Isten embereiről sohasem, mint hősökről. Illés megvallja, hogy csak a halált
érdemli, mert ő sem jobb atyáinál, az előző nemzedéknél, akik vállalták az Úr szolgálatát és
aztán mégis megerőtlenültek abban. Úgy látja, hiába való lett munkája, tartalmatlanná élete.
Csalódott Istenben. Mindent hiábavalónak érez: prédikációt, tűzpróbát, esőt, hitet, imádságot.
Isten azonban tud Illés belső válságáról, mélységéről. Ura maradt a menekülő, a kétségbeesett
Illésnek is. A halált kívánó prófétának angyala által élelmiszereket ad, mint az élet
legegyszerűbb ajándékait, szeretete és hűsége jeléül. Kétszer is közeledik hozzá az Úr
angyala, az Úr jelenlétének kiábrázolója, aki néha úgy jelenik meg, mint az Úr helyettese
(Gen 16:7–12; 21:17–21), máskor pedig mint vezérlő, oltalmazó hatalom (Ex 23:20; Num
22:22; 2Kir 19:35). Isten személyes segítsége ez az angyal, a segítő Isten megjelenési
formája. Először csak a kétségeskedés, a megfáradás legyőzésére ad néki új erőt. Majd
másodszor egy nehéz útra hívja, ereje felett való útra készíti fel. Illés az eledel által valóban
olyan csodálatos erőt nyer, hogy 40 nap és 40 éjjel képes vándorolni a Hórebig, Isten hegyéig
(kb. 480 km). Olyan eledel volt ez, mely testileg alkalmassá tette, lelkileg pedig késszé a
menekülés helyett a csendes engedelmességre. A 40 nap a Bibliából ismert jelképes szám.

1 Kir. 19,9–18. Illés az Isten hegyén.

Nem Illés akart a Hórebre menni. Ő meghalni akart. Nem folytatni, hanem befejezni akarta az
életet. Isten azonban akkor is talál utat az emberhez és utoléri az embert, amikor az menekülni
szeretne.
Isten hegye, a Hóreb, más nevén Sinai, az a hely, ahol az Úr kijelentette magát népének,
szövetséget kötött vele, ahol törvényét adta és elhívta a szolgálatra. Ott formált az Úr népet
magának teremtő irgalmával a szolgaság házából megszabadultakból. A héber szöveg szerint
Illés a Hóreben nem egy barlangba, hanem a barlangba ment be. Ugyanabba vezethette az Úr
Illést, ahol Mózes volt, mikor megjelent néki, hogy dicsőségét megmutassa, mikor Izráel
bukása az aranyborjú felállítása után nyilvánvaló lett (Ex 33:22). Ez a hely az Úr
szenthelyeként lehetett ismert.
Itt jelenik meg és szólítja meg az Úr igéjével Illést. A 10 vers, mint a 14 v. ismétlése
kerülhetett a 11 v. elé a könyv szerkesztése alkalmával. Igazi helye és értelme a 14 versben
van. Az Úr megjelenésének gyakori kísérő jelenségei az Ószövetség teofániáiban: a vihar, a
földrengés és a tűz (Ex 19:16.18; 20:18; Deut 33:2; Bír 5:4; Ez 1:4; Zsolt 29:6; 97:3–5;
114:6–8). Így jelent meg Mózesnek is az Úr. Ezek rejtették el az ő dicsőségét. Bennük volt az
Úr jelen. – Itt azonban egy egész más megjelenési formájáról van szó. Az Úr nem volt benne
sem a szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben. Nem jelöl meg egy új elemet sem a
bizonyságtevő. A megjelenésére utaló kifejezést többféleképpen fordítják: finom hallgatás
hangjával, leheletszerű hanggal, szelíd csend hangjával stb. próbálják visszaadni a szöveget.
Jobban mi sem tudjuk lefordítani. De úgy látom, hogy itt a kép és a lényeg, a forma és a
tartalom szorosan összetartoznak. A legfélelmesebb természeti jelenség is gyenge tanúja Isten
hatalmának. Isten több, nagyobb minden természeti jelenségnél. Olyan finom hangról van szó
a szöveg szerint, ami csak egészen közvetlenül és személyesen vehető észre. Amit senki más
nem észlel, csak az, akit érint. Ezért nem tudja kifejezni, leírni az elbeszélő sem. A lényeg,
hogy Illés hallotta. Minden megrázkódtató viharnál vagy tűznél nagyobb erő érintette meg
ebben az Úr jelenlétét érzékeltető finom hangban. Személyes átélésében érti meg, hogy az Úr
nemcsak a viharnak, az ítéletnek a nyelvén tud magáról bizonyságot tenni, hanem ilyen
csendben is elérte célját Illésnél és eléri a történelemben is. Isten jelenlétét megérezve Illés
azonnal eltakarja arcát és úgy megy a barlang bejárata elé.
Most már nyíltabban, világosabban hangzik felé a kérdés: mi dolgot van itt Illés? Benne
megérti a szemrehányást: miért menekültél el szolgálati helyedről, mikor ott még sok
tennivalód lenne? Erre a kérdésre tör ki Illésből mindaz, ami miatt megkeseredett és
megfáradt ember lett. Nem a maga ügye, hanem Isten ügye miatt jutott ide. Isten ügyét
féltette. Izráel elleni panaszát mondja el: elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat és
megölték prófétáidat. Én egyedül maradtam meg. Azon a helyen mondja el ezeket, ahol az Úr
szövetséget kötött népével. Ezekkel a szavakkal szemlélteti Izráel megromlását. Pedig ő
megtett mindent, amit lehetett.
Az Úr válasza (15–18 v.) nem igazolja és nem vigasztalja Illést. Nem kicsinyli le azokat a
körülményeket sem, amelyek között ide jutott. Hanem őt, aki magát és életét alkalmatlannak
látja, újra szolgálatba állítja. Nem Illés bizonytalankodó szavára figyel, hanem feleletül három
új megbízatást ad néki: két királyt és próféta utódját kell felkennie. Ők fogják majd elvégezni
Izráelben a Baal-kultusz kiirtását. Hazáél megveri Izráelt. Jéhú Áháb házát rontja le, majd
Baal papjait és prófétáit öli meg. Elizeus pedig az ő munkáját folytatja. E megbízatásoknál
feltűnik, hogy a két elsőt nem Illés teljesíti, hanem utóda Elizeus (2Kir 8:7–15; 9:1–10), több
mint egy évtizeddel később. A kijelentés lényege azonban nem az, hogy Illés mint ember, mit
tesz még, hanem jövő terveibe avatja be általa az Úr. Indulatos buzgóság helyett megtanítja az
eseményeket távlatokban nézni. Így értheti meg, hogy sem az ő munkája nem volt hibábavaló,
sem Isten ügye nem bukott el Jezábel bosszúja miatt. Illés igazi munkája az előkészítés lesz az
Úr akaratának teljesítésében. Malakiás próféta is így eleveníti fel Illés alakját.
A megbízatások mellett egy fontos kijelentést is kap Illés Izráel jövőjéről. Ez a kijelentés
emeli fel és vigasztalja meg igazán. Ebben kap feleletet az Úr ügyéért aggódó kérdésére. „De
meghagyok Izráelben 7000 embert”. Tehát Izráel sorsa nem Illéstől, nem Illés bugóságától
függ, hanem Isten kegyelmének döntésétől. Kegyelemből kiválasztott maradék ez, melynek
tagjait csak maga az Úr ismeri. Illés nem ismerheti őket. Nem számolhatja meg senki sem. De
az Úr döntésében olyan valóságosan megvannak, mint Illés, aki előtte áll. Isten tud azokról,
akik Illés előtt rejtve vannak. Az nem az ő dolga, hogy kik ezek. De ebben a 7000-ben benne
van az egész Izráel maradéka. Természetesen jelképes számról van szó, nem valami numerus
clausus-ról. – von Rad szerint a maradék gondolat nem vallásos vagy kultikus körökből
származik, hanem a politikai élet tapasztalataiból. A pusztulás sohasem volt teljes. A maradék
a reménység jele volt. Itt az az új és prófétai vonása a maradék gondolatnak, hogy nem
véletlenül megmaradtakról van szó, hanem olyanokról, akikről az Úr már most tud. Ez a
maradék lesz az új kezdet lehetősge Izráelben. Pál bizonyságtétele a Róm 11. fejezetben ide
utal visza.

1 Kir. 19,19–21. Illés újra szolgálatban.

A 19. fejezetben minden összetartozik. Ezek a versek is csak a Hóreben adott kijelentés után
érthetők. Ez a megbízatás az, amit Illés közvetlenül teljesít. Újra eszközül használja tehát az
Úr Illést.
Elizeus abel-meholai földmíves fiatalember. 12 ökrös gazda fia, tehát jómódú. A köpeny, mint
prófétai viselet ismert volt. Elizeus azonnal megértette, mit jelent az, hogy Illés rávetette
palástját. A szolgálatbaállítás képe és kifejezője volt. De az összetartozás jele is. A régiek úgy
gondolták, hogy a ruhadarab hordoz valamit viselőjének személyiségéből is. Gressmann
feljegyzése szerint a Sinai-félszigeten még megvan az a szokás a házasság előtt, hogy a
vőlegény köpenyének a lányra dobásával erősítik meg összetartozásukat. – A palást
rádobásával Elizeust Illés az Úr szolgálatára hívta el. Nem többről van itt szó, csak arról, hogy
szolgálni fog Illés mellett. Illés utódaként a prófétai lélek ajándékát csak később kapja. Nem
vehető ki pontosan a szövegből az események egymásutánja. Két dolog azonban hangsúlyos:
a búcsú és az áldozati lakoma.
Az Újszövetség igen nagy jelentőséget tulajdonít Illés személyének és szolgálatának. Az
evangéliumok őt emlegetik leggyakrabban a próféták közül. A késői zsidóságban is annyira
elvenen élt Illés prófétai alakja, hogy sokan Keresztelő Jánosban az ő megjelenését látják.
Jézusban is a visszatérő Illést vélik felfedezni (Mt 16:14; Mk 6:15; 8:28; Lk 9:19; Jn 1:21).
Szolgálatának jelentőségét mutatja, hogy a megdicsőülés hegyén Mózessel együtt Illés van
ott, mint a próféták képviselője és velük beszél Jézus arról, amit Jeruzsálemben tenni fog.
Még a kereszten is, mikor Jézus imádkozik, a sokaság úgy gondolja, hogy Illést hívja. Illés
rész szerint valóban megjelenített, kiábrázolt valamit szolgálatával Jézus Krisztus
küldetéséből.

1 Kir. XX. RÉSZ

E fejezet megértéséhez és magyarázatához néhány felvetődő probléma tisztázása szükséges.
Tisztázandó elsősorban a fejezet helye. Tartalmilag a 22. részhez kapcsolódik. A Septuaginta
és az azt követő magyarázók a 21. rész elé teszik. Véleményünk szerint a Dtr szerző
szándékosan rendezte így anyagát. Nem az Úr segítségét megtapasztaló királynak, hanem az
ellene újra vétkező Áhábnak hirdeti meg az ítéletet, melynek beteljesedéséről a 22. fejezet
számol be.
Tisztázandó a történeti háttér. Ebben a kérdésben egy Biblián kívüli történeti adat okoz
bonyodalmat. III. Salmanaszár asszír király egy feliratán ugyanis a 853-as karkari ütközetben
úgy szerepel Áháb, mint Hadadézer arám király szövetségese. Míg itt e fejezet történetei
szerint egymás ellen harcolnak és mindenütt Benhadad néven szerepel. Véleményünk szerint
az Arám ellen viselt háborúk időpontjai: 1. 858/7–20:1–21. 2. 857/6–20:25–34. 3. 853/2–22
rész. A 2. háború után a 20:34 szerint ideiglenesen megszűnt az ellenségeskedés. Erre az időre
esik az asszírok elleni szövetségük Arámmal a karkari ütközetben.
Feltűnő e fejezetben, hogy Illés és Elizeus próféta neve sehol sem szerepel. Ellenben szó van
prófétáról, aki az Úr igéjét mondja a királynak (13.22.28.35–43), a 22. részben pedig 400
prófétáról. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy nem Áháb, hanem egy későbbi
„Izráel királya” történetéről van szó itt és a 2 és 13 versekbe utólag írták be Áháb nevét. Úgy
vélik, hogy nem Áháb korára és Arám elleni harcára vonatkoznak ezek az elbeszélések,
hanem jobban illenek Jéhú dinasztiájának idejére, amikor a Jahve prófétái szabadon
működhettek. Feleletet erre véleményem szerint a forrás kérdése ad. Az kétségtelen ugyanis,
hogy más forrásanyag, más prófétai elbeszélés képezi az alapját az Illés-történeteknek, mint
az Áháb-történeteknek. A 20. rész forrása kedvezőbb színben mutatta be Áháb alakját, a Dtr
történetíró pedig átvette ezt az anyagot változtatás nélkül. Nem Áhábról, hanem Istenről akar
bizonyságot tenni vele, aki királyai ellenére is segíti és oltalmazza az ő népét.

1 Kir. 20,1–12. Az Arám király fenyegetése.

II. Benhadad arám király felvonult Samária ellen, hogy a főváros elfoglalásával leigázza
Izráelt. Szándékát mutatja, hogy táborában van 32 szövetséges király is, akiken kis
városállam-királyokat kell értenünk. Az Omri idején kiépített Samária ostroma azonban
nehéznek bizonyult, azért követeket küld Áhábhoz, hogy kapitulációra szólítsa fel. Erről az
üzenetről és a király válaszáról olvasunk ezekben a versekben.
Az első üzenet értelme és fordítása zavaros. Helyesen így olvashatjuk: „ezüstöd és aranyod az
enyém, de feleségeid és szép fiaid a tiéid” (3 v.). Áháb válasza udvariassági forma, mely az
üzenet elfogadását jelenti.
A második üzenet már a feleségeket és a fiakat is kéri, sőt a szabad zsákmányolás
engedélyezését. A 7/b v. fordítását így látjuk helyesnek: „mert hozzám küldött feleségeimért
és fiaimért. Ezüstöm és aranyam nem tagadtam meg tőle”. A királyi háremre való igény
ugyanis a keleti gyakorlat szerint a királyi hatalomra való igény is (lásd 2. részben). Izráel
királya válaszát a vénekkel tanácskozza meg. Az első feltételt az asszír veszélyre tekintettel
elfogadta volna, de a másikat nem teheti.
A 3. üzenet már az arám király fenyegetése, melyben gőgjének és elbizakodottságának ad
kifejezést. Áháb egy akkori közmondással válaszol, melynek értelme a mi nyelvünkön:
nyugtával dicsérd a napot! Pedig Benhadad már előre ivott a medve bőrére.

1 Kir. 20,13–21. Isten tud segíteni.

Isten abban mutatja meg a hűtlen népe iránti szeretetét, hogy prófétát küld hozzájuk
üzenetével. Áhábnak így kell megismerni, hogy Izráel Istene az Úr, aki tud segíteni és
szabadítani. Isten nem mondott le Áhábról és Izráelről sem. Az erőviszonyok az Úr segítsége
által egyszerre megváltoztak. A kisebb katonai erőt képviselő Izráelből is csak egy töredék,
232 ember által akar az Úr szabadítást adni (1Sám 14:6). Nem tudjuk hogyan történt az
arámok leverése. Csak azt, hogy az Úr állt a győzelem mögött. – A 20–21 versek jobban
érthetők a 20/a, 21, 20/b sorrendben. Áháb megtapasztalja, hogy az Úr a magát megalázót
felmagasztalja és a gőgöst megalázza.

1 Kir. 20,22–25. Emberi tanácsok.

Mindkét király kapott tanácsot az első ütközet után. Áhábhoz próféta szól. Nem igét hirdet,
csak tanácsot ad. Egyéni véleményét mondja el, de úgy, mint aki Istennel való közösségéből
nézi az eseményeket. Tanácsa egyszerű: legyen erős és legyen kész, mert az ellenség is
készül. – Az arám király is kap tanácsot szolgáitól, vagyis főembereitől. Kiértékelik a vereség
okát. Az a különös, hogy a pogány király tisztviselői vallásos okokat látnak a vereség mögött.
Kifejezésre jut benne az a pogány vélekedés is, hogy az istenek hatalma területileg
korlátozott. Samáriában, Izráel Istene, a „hegyek Istene”, uralmi területére léptek. Izráelt a
síkságon lehet és kell megverni. Aztán a hadsereg átszervezését tanácsolják. A szövetséges
királyok helyére helytartókat kell állítani, akik fegyelmezettebbek.

1 Kir. 20,26–34. Isten mindenütt Úr.

Amint a próféta előre látta, úgy történt. Benhadad serege egy év múlva felvonult a síkságon,
Áfék alatt, arám területen. Nem egyenlők az erőviszonyok most sem. A nagy arám sereghez
képest Izráel csak két kis kecskenyáj. Reménytelen harc lenne emberi erőfeszítéssel. De újra
melléjük állt az Úr a próféta szavával. Izráel és Arám előtt arról tesz bizonyságot
beavatkozásával, hogy nemcsak a hegyeken, hanem a síkságon és mindenütt Úr. Ismét csoda
történik. Ezt sem írja le az elbeszélés. Csak az arámok nagy vesztesége és a leszakadó várfal
hirdetik Izráel Istenének csodálatos segítségét. A király sem tud menekülni, csak bolyong a
várfalak között. Az előző ütközetből még megverten is királyként vonulhatott el (20 v.). Most
nem gőgös úr (10 v.), hanem szánalmas ember. Nem fölényes követséggel szólítja most fel
megadásra Izráel királyát, hanem ő kapitulál és könyörög életéért. A zsák a bűnbánat, a kötél a
fej körül az alázat és alárendeltség jele volt. Izráel királya valóban könyörületes király lett. A
„testvérem” megszólítás szokásos volt egyenrangú királyok között. Majd a győztes a
legyőzöttet kocsijába hívja. Az ellenkező volt a gyakorlat. Ha életben is hagytak egy legyőzött
királyt vagy vezért, annak a győztes király kocsija mellett kellett futni. Benhadad ajándékkal
köszöni meg szabadságát. Visszaadja az apja idejében elvett városokat és engedélyt ad, hogy
Damaszkuszban bazárutcákat rendezzenek be. Áháb szövetségét ajánlja fel. A sálak szó itt
ajándékozni jelentésben használatos.

1 Kir. 20,35–43. Isten más mértékkel mér.

Egy embert vagy egyes eseményeket, különböző szempontból lehet nézni. Bár Áháb
uralkodása politikai és gazdasági tekintetben előnyös volt Izráelre nézve, Isten igéje egy
próféta-tanítvány által megítéli Áhábot Benhadad megkímélése miatt. A Dtr anyagát egy, a 13.
fejezettel sok hasonlóságot mutató elbeszélésből vette. Különösen hangzik az Úr igéjére
hivatkozó névtelen próféta kérése társához, hogy üsse meg őt. A későbbiekből derül ki, hogy
próféta-jelet akart magán viselni. A próféta-közösségek tagjai néha tetoválással is megjelölték
magukat, hogy így is felismerjék őket. Mielőtt azonban a király elé ment volna, egy kötéssel
felismerhetetlenné tette magát. Majd a király előtt a Nátánéhoz hasonló példázat
elmondásával akarja elérni, hogy a király maga fölött mondja ki az ítéletet. Aztán ő is
személyessé tette az üzenetet (2Sám 12). Az egy talentum ezüst a megfizethetetlen
váltságdíjra mutat. Az Ex 21:32 értelmében ez 100 szolga váltságának felelne meg. A kötés
levétele után ismerte fel Áháb, hogy próféta az illető, aki Isten ítéletét hirdette néki. Amikor
Benhadadot megkímélte, Isten népe ellenségét engedte szabadon. Ezért sújtja majd az Úr
ítélete. Mint tudjuk – három év múlva beteljesedett a próféta ítélethirdetése. Közben azonban
Áháb még mélyebbre jut az Úr ellen való engedetlenségben, hogy – mint a 21. fejezet mutatja
– Illés próféta által még határozottabban hangozzék el az ítélet ellene. Most még nem érez
bűnbánatot, csak elkeseredés és harag van a szívében. Az Úr nem siet ítéletének
végrehajtásával.

1 Kir. XXI. RÉSZ

A Nábót szőlője sorsának leírásáról szól ez a fejezet, mely az Illésről szóló próféta-
elbeszélések anyagához tartozik. A Dtr történetíró osztotta be a 20. és 22. rész közé, hogy így
adjon hangsúlyt az Áháb bukását leíró következő fejezetnek. Arról az Istenről tesz
bizonyságot, aki oltalmazója az ő rendjében élő népének és a királytól is számon kéri, ha
vétkezik Isten törvénye ellen. Az 1–16 versek Nábót sorsát írják le, a 17–29 versek pedig az
Illés próféta által Áháb ellen meghirdetett ítéletet. A második szakaszban különösen
nyilvánvaló a Dtr munkája.

1 Kir. 21,1–16. A jog és a hatalom harca.

Az első vers bevezetése a szerző által tett megjegyzés a leírandó eseményekhez. Nábót, akiről
az elbeszélés szól, jezréeli lakos, akinek szőlője van a királyi palota mellett. A „Samária
királya” kifejezés ebben a korban még csak a városra vonatkozik, mert maga a tartomány csak
később kapta ezt a nevet. Jezréelben is volt palotája az izráeli királyoknak, mely valószínűleg
nyári rezidencia lehetett.
Áháb király szeretné megszerezni Nábót szőlőjét. Jog szerint két lehetősége volt erre:
elcserélni vagy megvásárolni. Ilyen értelemben tett ajánlatot Nábótnak. Ő azonban nem
fogadja el a király ajánlatát. Elutasító válasza nem a megszokotthoz való konzervatív
ragaszkodás. Mélyebb oka van. Szőlője, őseitől kapott örökség, melytől ő, aki Isten népe
rendjében akar élni, nem válhat meg. Izráelben ugyanis úgy tekintették a földet, mint Isten
tulajdonát. Isten adta a honfoglalás alkalmával az egyes törzseknek és nemzetségeknek. Az
így kapott szent földet, mint Isten haszonbérlői őrizték és adták tovább utódaiknak. A
földtulajdon képezte a régi Izráelben a gazdasági és állami élet alapját. Csak az volt a teljes
jogú izráeli polgár, akinek földje volt. Fontosnak tartották azért, hogy az atyáiktól kapott
földet megőrizzék és kényszerítő körülmények nélkül ne idegenítsék el (Lev 25:23–28; Num
36:7). Nábót válaszát tehát személyes joga mellett Isten törvénye is motiválja. Számára Isten
parancsa fontosabb, mint a király kívánsága. Az Istenhez való hűség mellett eltörpül előtte a
jó üzlet lehetősége. De Nábót válasza kifejezi az Isten rendjében élő nép szabadságát is. Mivel
Izráel Isten nagy családja, nem köteles megalázkodni a királyi kívánság előtt.
A királyi tulajdon különbözött a többiekétől. Nem személyes tulajdon volt, hanem a hivatallal
járt. Birtokai: koronajavak voltak. Dinasztiák változásánál fontos következményei voltak
ennek, mert a koronajavak az új királyi család tulajdonává lettek (2Sám 9:7; 12:8). Többféle.
lehetőség volt a királyi javak növelésére: vásárlás, elítélt személyek vagy elmenekültek
vagyonának birtokbavétele. Ezeket a király vagy hűbérül adta, vagy a királyi kamarás
irányítása mellett kezeltette. Az 1910-es ásatások alkalmával megtalált osztrakák sok adatot
tartalmaznak a valószínűleg Áháb idejéből való koronajavakról.
Áhábot bántja ugyan Nábót válasza, de nincs törvényes eszköze kívánsága megvalósítására.
Az izráeli ember érzelmi hullámzására jellemző indulatossággal ment haza palotájába. Ilyen
állapotban találja felesége, Jezábel. Ő nem veszi tudomásul Isten népének életrendjét, ő a
keleti államjog szerint a királyi hatalmat korlátlannak tartja, így igényt támaszthat az
alattvalók földjére is. Ezt a királyi hatalmat jelezte Sámuel is a királyt kívánó népnek (1Sám
8:10–22). Jezábel közbelépésével a jog és a hatalom harca kezdődik el. Szeretné azonban az
igazság látszatát megőrizni, azért gonosz tervet eszelt ki. Áháb nevében és gyűrűjével
lepecsételve leveleket írt a jezréeli véneknek és a főembereknek. Pontos utasítást ad,
miképpen járjanak el. A vének tiszte még a régi nemzetségrendből származik. A nemzetségfők
egy helység legfőbb testületét képezték. A főemberek a szabadok, a teljes jogú polgárok
képviselői voltak.
Böjti napok tartása szokásos volt Izráelben különböző csapások és megpróbáltatások idején.
Ilyenkor a helyi gyülekezet is összejövetelt tartott. Böjtöltek, énekeltek és kérték Istent a
csapás elfordítására. Megvallották bűneiket és együtt keresték Isten haragjának okát (Józs 7;
1Sám 14:36–46). Jezábel tervébe jól illett az ilyen nyilvános alkalom tartása. Nábótnak a
főhelyen kell ülni, hogy kifelé azt mutassák ezzel: nem haragszik rá a király a szőlő miatt.
Jezábel pedig így akarja még jobban megalázni. Aztán a gyűlés során, a kigondolt terv szerint;
két elvetemült embert állítottak, mint vádlót, Nábóttal szembe. Mindig két tanúra volt
szükség, ha valakit el akartak ítélni (Num 35:30; Deut 17:6; 19:15; Jn 8:17; Mt 26:60). – A
vád Nábót ellen, hogy káromolta, átkozta Istent és a királyt. A szentségtörvény szerint (Lev
24:16) az Úr nevének káromlása halálos bűn volt. De a törvény tiltotta a király káromlását is
(Ex 22:27). Az átkot éppen olyan hatékonynak tartották, mint az áldást, azért fontos volt az
átkozódó kizárása a nép közül, a kiközösítést jelképező megkövezés által, hogy így
megszabaduljanak Isten haragjától. A hamis tanúk vallomásával a törvényesség látszatában
ítélkezhettek Nábót fölött. Mint a Mt 26:65 mutatja: Jézust is Isten káromlásáért ítélik el.
A 11–13 v. szerint minden Jezábel tervének és utasításának megfelelően történt. A vének és
főemberek, akik nem tudják, hogy mindez csak ürügy és látszat, kénytelenek kimondani az
ítéletet: megkövezés a városon kívül.
A 14–16 v. szerint Jezábel üzenetet kap Nábót megkövezéséről, így Áháb már elfoglalhatta a
szőlőt, amit jogosan nem tudott megszerezni. Nem izráeli törvény adott jogot a királynak még
így sem az elítéltek vagyonának elfoglalására, hanem a keleti uralkodóknál szokásos
gyakorlatot követte. – A 2Kir 9:26 szerint Nábót fiait is elítélték, így nem maradt örökös.
Jellemző, hogy Áhábnak mindebben csak passzív része van. Áháb hallgatása által lett
feleségének bűntársa. De ugyanígy osztoztak Jezábel bűnében a jezréeli vének, főemberek és
Jezréel lakói is.

1 Kir. 21,17–29. Isten látja az igazságot.

E szörnyű embertelenség olvasása közben kérdések támadhatnak bennünk. Miért engedte
Isten? Miért nem leplezte le a hamis tanúkat? Miért hallgatott? Ez éppen úgy Isten titka itt,
mint az volt a golgotai keresztnél. Pedig tudott az Úr Nábót sorsáról. Mutatja az Illéshez szóló
ige. A dábar szónak a héberben dinamikus és konkrét értelme van. Meghatározza az
eseményeket és történéseket. Így szólítja meg az Úr most Illést igéjével, hogy ítéletet
hirdessen Nábót haláláért Aháb és Jezábel ellen. Illés, mint az Úrtól kapott üzenet hordozója,
bátran áll újra Áháb elé. Gyilkosnak és rablónak nevezi a királyt. Majd meghirdeti a halálos
ítéletet. Mert ő is Isten jogát képviseli a hatalommal szemben, Isten igényét a Baal-lal
szemben. Nábót ugyan meghalt, de a szőlőt, csak átmenetileg birtokolhatja Áháb és Jezábel. –
Áháb előbb csak Illés személyes haragját érzi, de később megalázkodik az Úr kezéből
elfogadott ítélet alatt.
A 21–22.24 versek a Dtr stílusát mutatják, aki kiegészítette az Illés próféta által elmondott
szavakat (lásd 16:1–4). Későbbi pótlás a 25–26 v., szintén a Dtr szellemében.
A 27–29 v. Áháb megalázkodását és bűnbánatát mutatja. Az Úr pedig kész még ilyen halálra
ítélt embernek is halasztást adni, mert nem gyönyörködik a bűnös halálában. Csak később, fia
napjaiban, teljesedett be az Áháb házára kimondott ítélet (2Kir 9:27–10:14).
Az embert az elnyomók önkénye ellen védelmező Isten igazságáról és ítéletéről szól ez az
elbeszélés. A prófétai szolgálatot teljesítő egyháznak küldetése annak hirdetése, hogy Isten az
elnyomott emberek és népek mellett áll és számon kéri a hatalmaskodók bűneit.
Transzparens ez a történet. Nábót története mögött Jézus Krisztus alakja és a kereszt árnyéka
magaslik fel. Sok vonatkozásban megismétlődik az, ami itt történik. Bár más szőlőről van szó
nála, melynek megőrzését vállalta, Ő is védetlenül és kiszolgáltatottan testesíti meg Isten
jogát és igényét e világban. Vele is végig csinálnak egy hamis bírói eljárást korának vénei és
főemberei. Őt is hamis tanúk vádolják istenkáromlással. Néki is elitélten és kiközösítve a
városon kívül kell meghalni. De míg Nábót halála csak leleplezte a bűnt, Jézus halála
váltságdíj lett az Úr szőlőjéért.

1 Kir. XXII. RÉSZ

Nem történeti tudósítás elsősorban ez a fejezet, hanem prófétai elbeszélés. Központjában nem
a 3. arám-háború leírása áll, hanem az igaz és a hamis prófétaság kérdése. Itt egy történeti
keretbe illesztve szemlélteti az elbeszélés a kétfajta próféciát. Különösen foglalkoztatta ez a
kérdés Isten népét Jeruzsálem pusztulása után, azért akar a Dtr e régi prófétai elbeszélés által
is eligazítást és feleletet adni kortársainak.

1 Kir. 22,1–4. A történeti helyzet.

Az Áfék alatt vívott 2. arám-háború után (20:26–34) 3 évig békesség volt Izráel és Arám
között. Közben az asszírok ellen Karkarnál 854/53, mint szövetségesek harcoltak együtt.
Majd Áháb úgy gondolta, hogy a karkari ütközet Arámot jobban megviselte, mint Izráelt,
azért közvetlenül utána lehetőséget látott arra, hogy Rámót Gileádot visszaszerezze tőlük.
Rámót Gileád a honfoglalásnál menedékváros és lévita-város lett (Józs 20:8; 21:38). Salamon
alatt az egyik tartomány székhelye (4:13). Valószínűleg Omri alatt került Arám birtokába.
Azzal az arám királlyal akar most Áháb újra szembekerülni, akinek szabadon bocsátása miatt
ítéletet hirdetett ellene a próféta-tanítvány (20:42). Szinte maga megy elébe sorsának, mikor
szolgái, főemberei tanácsában elhatározza a harcot Rámót Gileádért. Mivel Izráel és Júda a
régi harcok után akkor már békességben élt egymás mellett, könnyen sikerült Júda királyát,
Jehósáfátot is megnyerni terve támogatására.

1 Kir. 22,5–12. Próféta a próféták ellen.

Izráel régi harcaiban döntő jelentőségű volt, hogy háború előtt Isten akaratát megtudják (Bír
20:23.27; 1Sám 23:2.4; 1Kir 12:22–24). Az istenfélő Jehósáfát júdai király azért Áhábtól is
azt kéri, hogy az Úr megkérdezése nélkül ne induljanak el. Áháb könnyen teljesíthetőnek
tartotta kívánságát, mert rendelkezésére állt 400 próféta. Kik ezek? A 18:4 szerint Jezábel az
Úr prófétáit megölette. A megmaradtak elrejtőztek és nem léphettek fel Áháb udvarában. Ezek
a próféták a király által tartott emberek voltak. Izráel Istene prófétáinak mondták ugyan
magukat, de elhívás és küldetés nélkül, mint mesterséget gyakorolták a prófétaságot. Nem
álltak sokkal magasabb szinten, mint Baal prófétái. A király fizette és jutalmazta őket, azért az
volt a kötelességük, hogy prófétálásuk által, főként politikai vállalkozásoknál, támogassák a
király elgondolásait. Mivel a király asztaláról éltek, természetesen sikert és szerencsét jósoltak
(Mik 3:5). Rövidlátó szemléletük szerint az ígéreteket Izráelre, az ítéleteket a pogányokra
alkalmazták. Nem eredeti egyéniségek voltak, hanem egymást ismételgetve adtak jövendölést
(Jer 23:30). Gyakran szimbolikus cselekményekkel is szemléltették mondanivalóikat. E
próféták azt hirdetik, amit Áháb várt tőlük: az Úr kezébe adja Rámót Gileádot. Jehósáfátot
azonban nem nyugtatja meg e próféták kórusa. Jól érzékelte az Áháb udvarában uralkodó
állapotot. Olyan prófétát szeretne azért hallani, aki valóban az Úr üzenetét. hirdeti. Áhábnak a
Mikájehútól való vonakodása mutatja, hogy mennyire nem vette komolyan prófétái szavát
maga sem. A 26 v. arra mutat, hogy fogságban is tarthatta Mikájehút. A látszatért azonban
enged Jehosáfát kívánságának.
A próféták megkérdezése hadba vonulás előtt ünnepélyes aktus volt. Samária kapujában, a
népgyűlések helyén, királyi székben ülve várják Mikájehú próféta előhívását. Közben Áháb
prófétái már prófétáltak, a héber szöveg szerint: „prófétaként viselkedtek”. Táncoltak és más
szokásos mozdulatokat végeztek, hogy magukat extázisba hajszolják. Prófétai viselkedésre
mutat Gidkijáhú szimbolikus cselekménye is, aki vasszarvak által Arám „felöklelését”
ábrázolja ki. Az ilyen cselekménynek varázserőt tulajdonítottak a primitív népek. Úgy vélték,
hogy Isten azt csinálja utánuk, amit kiábrázoltak. Az imitáció által akarták kikényszeríteni
Isten cselekvését.

1 Kir. 22,13–23. Az igaz prófétai üzenet.

A Mikájehúért küldött követ igyekszik útközben rávenni a prófétát, hogy a 400 prófétához
hasonlóan szóljon és jót ígérjen. Válasza egyszerű: azt fogom mondani, amit az Úr parancsol
majd nékem. A király kérdésére először ugyanazt mondja, amit az udvari próféták. Tudja,
hogy Áháb ezt szeretné hallani tőle. Áháb azonban hanghordozásában gúnyolódást érezhet,
azért eskü alatt kényszeríti, hogy közölje az Úr üzenetét. Ekkor a próféta elmondja két
látomását. Az első látomás a gazdátlanul, pásztor nélkül maradt, elszéledt Izráelt szemlélteti.
Már ez is érzékenyen érinti Áhábot. Majd a második látomás egészen feltárja, hogy mi az Úr
döntése e hadjárat kimenetelét illetően. A próféta látomásában tanúja az Úr királyi széke előtt
a mennyei seregek tanácsának (Ézs 6; Ez 1; Zak 3). Ebben a tanácsban hallja a próféta, hogy
arról volt szó: ki szedi rá Áhábot, hogy felvonuljon és elessen Rámót Gileádban? Egy lélek,
egy lény a világfeletti teremtmények közül, vállalja, hogy hazugság lelke lesz a próféták
szájába és így fogják rászedni Ahábot. Ebből a látomásból értette meg a próféta, hogy a 400
prófétának az Úr adta a hazugság lelkét Áháb elvesztéséért szájukba. A prófétai
bizonyságtételnek egy különös példájáról olvasunk itt. Nem megbízatás szerint kapott igét
hirdet, hanem az Úrtól kapott látomás megértése lett számára igévé. Az Úr akaratának
megismerését hirdeti úgy, mint az Úr igéjét.

1 Kir. 22,24–28. A prófécia hatása.

Mikájehú látomása feltárja az Úr tervét. Belőle Áháb és prófétái egyaránt megérthették Isten
akaratát. Először Gidkijáhú reagál sértett hiúságában a megértett kijelentésre.
Elfogadhatatlannak tartja, hogy csak Mikájehú vehet üzenetet Istentől. A próféta azonban nem
folytat teológiai párbeszédet vele, hanem rábízza az Úrra az igazság eldöntését. Egy jövendő
napra utal, mikor ki fog derülni, hogy ki volt igaz és ki volt hamis próféta. Szemléletes képpel
utal erre az eljövendő napra.
Áháb nem válaszol a próféciára, hanem intézkedik, hogy vegyék őrizetbe a prófétát és
szigorított fogságba tartsák, amíg ő győztesen visszatér. Nem hisz a próféta szavának, azért
legalább elnémítani szeretné, hogy emberi terveit végrehajtsa.
Mikájehú, aki az Úrtól kapott látomás igazságának teljes bizonyosságában van, nem szól egy
szót sem a börtön ellen, nem tiltakozik a király igazságtalansága ellen. Nem menti, nem
igazolja magát, biztos abban, hogy majd az események megmutatják kinek volt igaza. De a
közbenlevő időben vállalnia kell, hogy fogoly, kigúnyolt, üldözött és megvetett legyen. Az
igaz prófétai magatartást és nyugalmat szemlélteti saját sorsával. Mártírként kerül a király
fogságába azért, mert igét hirdetett. Nem tudunk további sorsáról. De azt tudjuk, hogy az
általa hirdetett üzenet igaz lett. Igen, a prófétát el lehet némítani, de Isten igéje mindörökké
megmarad és érvényes marad. Mikájehú utolsó mondatával kezdődik a Mikeás próféciája.
Van aki mondja tovább: Mikájehú: „kicsoda olyan mint Jahve”?!

1 Kir. 22,29–38. Emberi mesterkedés a próféta ellen.

Már abban megmutatta Áháb szembeszállását Isten akaratával, hogy a prófétát bezáratta.
Tudatában van annak is, hogy mivel ő e háborúnak az elindítója, az arám király őt szeretné
elfogatni elsősorban. Félelemből, de egy kicsit emberi mesterkedéssel is szeretné kijátszani,
hogy a prófétai szó beteljesedjék rajta. Álruhába öltözött, hogy ne legyen felismerhető. A
prófétai látomás ugyanis világosan mutatta, hogy az Úr személyesen Áhábot akarja most
megítélni. De az arám király parancsa is mutatja, hogy most ő is eszköz Isten kezében Áháb
megítélésére.
Érthetetlen az istenfélő Jehósáfát magatartása. Miért nem állt a próféta mellé? Miért megy
harcba a prófécia ellenére? Nem szól erről semmit az elbeszélés. De bűnét megmutatja abban,
hogy bűnhődni kell magatartásáért. Az ő bűnhődésének azonban van egy Istentől kiszabott
határa. Csak az életveszélyig, a kétségbeesésig jut el, de életben marad. Bizonyára
segélykiáltásáról ismerik meg az arámiak, hogy nem ő Izráel királya. A 2Krón 18:31 szerint
imádság volt ez a kiáltás Isten segítségéért.
Áháb fölött azonban teljesülni kell Isten ítéletének. Jól szemlélteti ezt a találomra meghúzott
nyíl képe. El akart rejtőzni Isten ítélete elől, de nem lehet. Az arámok nem tudják hol van
Áháb, de Isten tudja. Sőt a körülmények is úgy alakulnak, hogy sebesülten sem tud
harcikocsijával visszafordulni, hanem ott vérzik el. Beteljesedik Mikájehú próféciája. Nem
győztesen jött meg, hanem holtan hozták haza. Szeretett volna ugyan a próféta ellen is
tüntetni győzelmével, de kiderült, hogy a fogságban sínylődő prófétának igaza volt.
Beteljesült Illés próféciája is (21:19). Nem volt benne a próféciában, hogy „a parázna nők
mossák”. Montgomery szerint úgy kerülhetett ez a kiegészítés az ítélet teljesedésének
leírásába, hogy a kutyák alatt a későbbi olvasók a férfi paráznákat érthették, ezért írták az
elbeszélés kiegészítéséül oda a parázna nőket is. Ezzel is hangsúlyozni kívánták a
bálványimádó Áháb szégyenletes halálát. – Beteljesült a névtelen próféta-tanítvány próféciája
is (20:42), amiért akkor szabadon engedte az Isten által megítélt arám királyt.

1 Kir. 22,39–40. Áháb életműve.

A szokásos záróformát tartalmazza ez a két vers. A bevezető formában azt tudtuk meg, milyen
sokat tett Áháb Isten ellen. A prófétai elbeszélések azt mondták el, mennyit tett Isten Áhábért,
hogy megtérésre hívja. Itt a záró megjegyzésekben életművének csak múlandó alkotásairól
olvasunk. Lelkeket rombolt, falakat épített. A samáriai ásatások felszínre hozták Áháb
elefántcsont palotájának alapjait. A palota hatalmas védelmi fallal volt körülvéve. Nevét a
falakon és ajtókon levő elefántcsont díszítésekről kapta. A városok megerősítéséről csak a
16:34-ben közölt adatokat tudjuk. Bár Isten ítéletéből Áhábnak az Arám elleni harcban kellett
meghalni, a kevés jóért, ami benne volt, atyái sírjába temethették el (21:19).

1 Kir. 22,41–51. Jehósáfát.

Jehósáfát 868–847 között uralkodott. Nevének jelentése: Jahve ítél. De abból, ami Isten ítélete
Jehósáfát fölött, már kortársai is megláthattak valamit. Ilyen alapon tesz róla később a Dtr is
bizonyságot. Az itt közölt adatokban vallásos, politikai magatartásáról és kereskedelmi
kapcsolatairól olvasunk. Istenfélő ember volt, aki tovább folytatta atyja, Ászá tisztogató
munkáját. Istenfélelmének a róla szóló többi elbeszélésekben is sok jó bizonysága van.
Politikai magatartását az jellemezte, hogy a békesség útját kereste Izráellel. A békés kapcsolat
külsőleg is megerősödött azáltal, hogy fia Aháb lányát vette feleségül (2Kir 8:18). Ez a
házasság azonban sok rosszat is hozott Júdára nézve. – Kereskedelmi, gazdasági
vonatkozásban a népért fáradozott. A Tarsis-hajók építésével Salamon munkáját folytatta az
Ofirba tett kereskedelmi utazásokkal. Jehósáfát emlékét nem romok őrzik, hanem hite és az
Úrhoz való hűsége.

1 Kir. 22,52–54. Ahazjá izráeli királyról rövid bevezetés.

Áháb fia atyja bűnében járt tovább. Sőt anyja hatására ő már csak Baalt szolgálta. E két
királyról szóló megjegyzések is mutatják, hogy mennyire másként alakulnak a dolgok
Júdában, ahol Dávid örökségében járnak, mint Izráelben, ahol Jeroboám bűnei érnek tovább
az ítéletre.