NNCL855-40Fv2.

TOM DEITZ
A SZELEK URÁNAK VÉGZETE

UNIKORNIS KIADÓ

ISBN 963-02-8515-0
ISSN 0865-4751

Kiadja a Zrínyi Nyomda Kiadói főosztálya

Kiadóvezető: dr. Juhász Géza Sorozatszerkesztő: Szőllősi Vilma
Szaklektor: Huszta Tibor
Művészeti vezető: Kocsis József
Műszaki szerkesztő: Ábel Csilla
A boritó Boros Zoltán és Szikszai Gábor munkája
Fényszedés: Hajjá & Nemes Produktum Kft.
Készült 15 ív terjedelemben a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 1991
Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató

Louise-nak, aki elkezdte, Vickie-nek, aki elviselteés Sharonnak, aki kimondta, amit gondolt.

1. rész
I. Prológus: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

Egy hang.
Az Erő hangja.
Mélyen zengő, tompa dobbanás, mintha valaki egy mérhetetlen arany hárfa húrját megpendítve
most hagyná, hogy visszhangozzék az üres térben.
És egy lélegzetvételnyi szünet után: megint.
Az Egyenes Ösvény hangja ez, az Ösvényé, amely a Világok között húzódik, az csendült meg
végig az Ösvény egész hosszán, mint megteszi néha; hogy miért, annak okát a Sidhe sose
derítette fel, pedig nagyon régóta próbálkoztak vele. A siker elkerülte őket, mert az alig sejthetően
csillogó aranyos fény, amely behálózta Tir-Nan-Og ősi erdeit és csalóka vizeit és amely itt-ott
magát az eget is átszelte, mint egy mérhetetlen, izzó fatörzs, nem a Sidhe műve volt és csak
részben alkotta Világuk részét.
Némely Világokban más képet mutatott, némelyikben – mint az Emberek Földjén – egyáltalán
nem volt látható. Az ír tündérek, a Sidhe ennyit és alig többet tudtak róla, meg tudták, hogyan kell
vándorolni-, ük rajta és azt is, hogy csupán bizonyos időszakokban volt célszerű az Ösvényen
járni.
De az Ösvény ott volt, ott húzódott meg mindegyik világban. És Ereje volt, mindegyik világban.
Mert azért készült főleg, hogy az Erőt szolgálja.
Ennek az Erőnek alig hallható hangja zengett keresztül Lugh Samildinach tizenkét tornyos
palotájának kecsesen ívelt ablakai és vastag, terméskő falai között, és ébresztette fel nem sokkal
naplemente előtt Ailillt, a Szelek Urát.
Ailill először alig tudatosította magában a hangot, mert az Ösvény hangját testével legalább
annyira érzékelte, mint fülével, mintha haragos méhek raja esett volna teste csapdájába, és úgy
bizsergett vérében, mint furfangosan kezelt bor buborékai.
Ailill szája sarkát lusta mosolyra húzta. Régen, nagyon régen zengett az ösvény utoljára olyan
dallamot, amelyre a benne lakó Erő visszhangzott volna.
Nem mintha amúgy nem lakozott volna benne Erő, egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az Erő
éppen úgy részét képezte énjének, mint fekete haja és éjkék szeme, magas, karcsú alakja és
fondorlatos elméje.
De ha egyszerre jelentkezett az Erő kívülről is és belülről is, az okosság diktálta, hogy éljen vele
és a benne lakozó Erőhöz kapcsolja, különben viselnie kellett a kockázatos következményeket. A
Világban szabadon áramló Erő veszedelmet jelenthetett, ezt saját keserű tapasztalatából a Sidhe
minden tagja tudta. Mert az Ösvénynek ilyen, semmibe zengő hangja szakította egyszer réges-
régen el őket ősi lakhelyüktől és kényszerítette őket vándorútra ennek a Világnak Egyenes
ösvényein, ahol aztán megalapították Tir-Nan-Ogot, Erennt és Annwynt, meg Tündérország más
birodalmait, amelyek most az Ösvények hálójában szétszórva fekszenek, mint halott rovarok
tépett szárnyai.
Nem, az Erőt nem volt szabad megfékezetlenül hagyni, és Ailill sose tartozott azok közé, akik
nem vették figyelembe az Erőt, bármilyen formában jelentkezett is.
Mély sóhajjal, elgondolkodva hátradőlt, és kezét összekulcsolta a tarkóján. Még nem érkezett el a
cselekvés ideje. Naplemente lenne a legjobb, vagy inkább éjfél, mert Ailill az éjszaka szülötte
volt és Ereje éjfélkor teljesedett ki igazán. Ez a hang nem hangzik olyan sokáig, józanul
mérlegelve a dolgot ebben biztos volt, ezért nyilván a naplemente lesz az alkalmas idő.
Szerencse, hogy ma érkezett a hang, mert holnap éjfélkor kezdődik a lovaglás az ösvényen, s ezt
nem akarta elmulasztani, fenntartásai ellenére sem.
Míg így töprengett, szemügyre vette szállását Lugh palotája legkeletibb szárnyának felső
emeletén, a lakosztályt, amelyet hagyományosan az erenni nagykövet számára tartottak fenn.
Figyelmét különösen négy, halványszínű kőbe mélyesztett, öntött bronz dombormű ragad:a meg
ablakával szemben: Föld és Víz, Tűz és Levegő. Emberi kezek munkája, gondolta homlokát
ráncolva. És csodálatosan, tökéletesen kidolgozva. Miért nem tud Sidhe is ilyeneket csinálni?
Az első egy ágaskodó paripát ábrázolt, ez a Föld, az Anyag, tőle jobbra egy ficánkoló lazac, ez a
Vizet jelképezte, az anyagot összekötő és mozgató Erőt. Alattuk tükörképeik: a levegőben úszó
Sas, a Szellem, továbbá a Tűz, kétlábú sárkány, amelyet Wyvernnek neveznek, összefogja a
szellemet és gerjeszti a tüzet. A domborműveket körülfogó szögletes kereten egy vég nélkül
kuszálódó, kígyózó vonal jelképezte az Időt, amely minden dolgot magába zár. Föld, Víz, Tűz,
Levegő és Idő. Ezekből áll össze a világ.
És ezek közül a leghatalmasabb a Tűz, amelynek egyik megjelenési formája az Erő,gondolta
Ailill, és én borzasztóan élvezem ezt az Erőt.
Felállt, magára öltötte fekete bársonyból és sötétszürke gyapjúból készült hosszú köntösét,
amelyet gondosan illesztett, ezüstös bőrlemezkék díszítettek. Rojtos, fekete selyemköpenyt
borított föléje. Bámulatosan kidolgozott, szárnyaló sasok és rubinkövek ékesítették azt a
hüvelykujjnyi széles ezüstpántot, amellyel hátrasimított haját leszorította.
Senki se látta, amikor kilépett a palotából. Előtte pompás, sűrű vörösfenyőliget, fái csak éppen
hogy valamivel voltak alacsonyabbak, mint Lugh palotájának falai. Ailill azonban nem a liget
felé vette útját, hanem egy keskeny, kavicsos ösvényen indult el, ez a kelet felé falként tömörülő
mogyoróbokrok során vezetett keresztül. A bokrok ágai jobbra-balra tekeredtek, csavarodtak,
akár a köpenyét bal vállán összefogó csat bonyolult mintái. Közeledett a naplemente. Ailill
megszaporázta lépteit: az Erő most úgy szikrázott testében, mint nyári vihar villámai.
Nyújtott lépteivel a liget keleti végén emelkedő bástyás várfalhoz érve lendületesen felugrott a fal
tetejére, aztán megbűvölve állt, és nézte az előtte feltáruló égbolt üres végtelenségét. Fönséges,
szeretett volna hangosan felkiáltani. Tökéletes! Aztán elmosolyodott, de érzékien ívelő, keskeny
ajkai nem sok jót ígértek. Hanyag mozdulattal a márvány párkányzat szélére lépett és hagyta,
hogy a felkerekedő szélben köpenye csillogó selyme lebegjen, mint a Morrigu szárnyai. Attól
nem félt, hogy leesik, mert ha akarta, sas alakját is magára ölthette, és szellő szárnyán lovagolva
felszállhatott a magas égbe, sokkal magasabbra, mint Lugh Samildinachnak az erdővel borított
hegycsúcson föléje magasló, hatalmas palotája.
Erő –gondolta magában, miközben a párkányzaton előbbre lépett. – Nyers, mint a sziklák.
Tetszésem szerint fogadom el, formálhatom. Mivé formáljam? – Összehúzott szemekkel,
elgondolkodva tette föl magának a kérdést.
Aztán döntött.
Karját előrenyújtva idézte az Erőt, amely – érezte – körülötte kavargott. És ahogy eltervezte,
viharrá formálta. A vihart előbb féken tartotta, hadd lebegjen a szélkorbácsolta felhők háborgó
gomolygásában, míg ő tovább idézi az Erőt; lenézett a Világok között az ezüst tavak fehérlő
tükrére, a szürkészöld hegyekre meg azokra a szerény kis fehér házakra, amelyek az Emberek
Földjét jelezték. Mögötte lenyugodni készült a nap, ezúttal mindkét Világban egyazon időben,
ami egy évben csak négyszer esik meg, és lángoló fényét ragyogva szórta a tájra. Ez a kép még
Ailill szemében is torz volt, zavaros, akár a tó megzavart tükrén visszaverődő fáklyafény.
Megzavarta az egyfajta vibráló ragyogás, amelyet egyszer Lugh varázsolt elő, hogy birodalmát
még jobban elrejtse halandó szemek elől.
Azott pompás helynek kínálkozik arra, hogy vihart támasszak, döntötte el magában, és halkan
felnevetett. Még akkor is nevetett, amikor ujjaiból hegyes szikrák pattantak elő és túlnan, az
alacsonyan fekvő hegyormok között mennydörgés morajlott.
Ailill akarta, hogy így legyen.
Micsoda gyönyörűség ilyen mutatványokat produkálni, gondolta, mikor befejezte. Szelek Urának
hívták és nem ok nélkül: Szelek Ura, Viharok Ura, Esőcsináló, ilyen neveket akasztottak rá, és ő
büszke volt valamennyire. Anyjától tudta – tőle, aki Erenn királynője volt, mielőtt atyja elűzte
magától – hogy azon az éjszakán, amikor született, mindkét Világban vihar tombolt, és mivel az
Erő mindenkiben azon órában éri el tetőfokát, amelyben született, Ailill számára is születése
éjszakájának időjárása volt a legkedvezőbb. Vállat vont. Végül is mindegy miért, nem érdekelte,
a lényeg az, hogy tomboljon a vihar. Vihargyermek lévén a viharok, amelyeket támasztott, az ő
gyermekei voltak, igazabb tükörképei, mint vérszerinti gyermekei valaha lehettek. És ez a vihar
különösen pompásra sikerült.
Sokáig figyelte keze művének a másik Világban harsányan, rakoncátlanul tomboló, csattogó
visszhangjait. Az Ösvény már nem fűtötte vérét, mélázva elpihent.
Aztán a közeli erdőben húzódó kavicsos ösvényen váratlanul puha bőrsaruk lépése csikordult
mögötte. Halkan bár, de Ailill érzékeny fülének tisztán hallhatón.
Úgy érezte, nyomába kell szegődnie ezeknek a lépteknek. Könnyed hányavetiséggel leugrott a
meredek hegyoldalban lefelé kanyargó várfal párkányzatáról. Jobb kéz felől ódon tölgyfák sötét
árnyékától övezett tisztás nyílott. Annak a szélén megállt, elrejtőzött egy göcsörtös, szürke fatörzs
mögé a fal közelében, s onnan figyelte, ki közeledik az ösvényen. Magas, aranyhajú, fehérbe
öltözött alak tűnt fel előtte, Nuada Airgetlam, aki, ha ellensége még nem is volt, de barátja semmi
esetre sem, és akinek minden bizonnyal nem volt ínyére a vihar amelyet támasztott.
Értelmetlen, mondaná Nuada. Felelőtlenség. A világ a maga idejében a maga által megszabott
célok elérésére munkálkodik. Jó ok nélkül ráerőszakolni akaratunkat azt jelentené, hogy Dana
törvényei fölé helyezzük magunkat. Örökösen ugyanaz az unalmas szócséplés.
Ailill felsóhajtott és a nyakát nyújtogatva figyelt. Nuada letérdelt, és óvatosan benyúlt a tisztáson
pompázó, Ailill számára ismeretlen bokor elefántcsont színű virágai közé. Ailill leugrott a falról,
hangtalanul, ahogy a levél lehull a fáról, de amint hosszú árnyéka találkozott a másik férfi
árnyékával, Nuada homlokát ráncolva felnézett rá.
– Nos Ailill, tetszik? – kérdezte, mikor látta, hogy a másik semmi jelét sem mutatja, hogy szóba
elegyedne vele. – Irokéz rózsa, ahogy a halandók hívják. Most hoztam az Emberek földjéről.
– Nekem jobban tetszik így – mondta Ailill, azzal hanyag mozdulattal, lazán előrenyújtotta bal
kezét.
A fehér virágokat egy szempillantás alatt kék lángok borították, de továbbra is sértetlenül
virítottak.
Nuada nem szólt semmit, csak a homloka borult el kék szeme felett, mint felhők mély vizek
felett, és kesztyűs jobb kezével megsimogatta szögletes állát.
– ...vagy talán így? – A bokor egyik oldala lángban állt, míg a másik jegesen csillogott.
– Nekem így tetszik – felelte Nuada, s csuklója egy laza mozdulatára elaludt a tűz, elolvadt a jég.
Ailill felsóhajtott, karjait mellén összefonva a mohos mellvédnek támaszkodott. Drámai
mozdulattal megrázta fejét.
– Mi van veled, Airgetlam, hogy az unalmas halandó dolgokat többre becsülöd, mint az Erőt,
amely azért született velünk, hogy kedvünkre használjuk?
Nuada lassan, megfontoltan felegyenesedett, szembefordult Ailillel, és ferdén metszett szemeit
összehúzva felelte.
– A miénk azért, hogy használjuk, de nem azért, hogy visszaéljünk vele... és ami az unalmat illeti,
nem gondolod, hogy éppen a halhatatlanság az, ami unalmas? Ha nem lennének halandó
emberek, unalmamban már réges-régen itthagytam volna ezt a Világot.
– Szerintem a halandóknál semmi sem unalmasabb – felelte Ailill, és a másik kutató tekintetét
elkerülve gőgösen az eget szemlélte. Igazán ritkán fordul elő, hogy valami figyelemre méltót
csináljanak.
– Meglátjuk, meglátjuk – tűnődött el Nuada, és szemében pirosan csillant meg a naplemente
fénye. – Mert ahogy a mi két Világunk napja egyre közelebb kerül az éjfélhez és az Erennbe
vezető Út ereje halványodik, megint közeledik az idő, hogy végiglovagoljunk az Úton. Ki tudja
mi történik, ha elindulunk?
– Az az Ösvény még mindig túlságosan közel húzódik az Emberek Földjéhez – csattant fel Ailill.
– Ezt nemegyszer megmondtam már Lughnak. Nem tudom, miért tűri el az ilyesmit.
– Ez itt nem Erenn, Ailill, és ami azt illeti, nem is Annwyn – felelte Nuada és felkapta a fejét. –
Hogy is volt az? Ötszáz év Arawn udvarában, amely jóformán alig érintkezik az Emberek
Földjével, és akkor is csak a múltjukkal. És onnan egyenesen ide kerültél. Nos, ötszáz év alatt sok
minden megváltozik, és nem utolsósorban változnak a halandó emberek. Való igaz, hogy
műveikkel betörnek közénk, de ettől most már semmi sem véd meg bennünket. Egy dolgot
azonban mindenképpen a javukra írhatunk. Nem küldenek ránk bosszúból viharokat. Ami pedig a
Lovaglást illeti... neked nem kell eljönnöd. Én megyek el Lughnasadhba, mint Lugh előfutára.
Ailill nem válaszolt. A nap eltűnt a látóhatárról. Fölöttük valahonnan a sötétből trombiták
harsogása jelezte az est beálltát.
Nuada még egy utolsó, kutató tekintetet vetett Ailillra, aztán hátat fordított neki.
Ailill bosszúsan lopakodott ki a tisztásról. Egyszer állt csak meg, a tisztás szélén, visszanézett,
aztán halkan csettintett egyet az ujjávaí.
A rózsák színe lángvörösre változott.

1. fejezet
Temetési menet
(Július 31. péntek)

A halál közel járt hozzájuk, az öregkori halál, mindkettejükhöz fenyegetően közel. Patrickot, a
papot nem zavarta volna, ha csak egy kis esélyét is látja annak, hogy a másik öreg lelkét
megmentse, aki ott kuporgott mellette a csupasz földön. De Oisin, a pogány makacs volt, ravaszul
érvelt. Oisin, az egykor nagy harcos, Finn macCumaill vitéze, azé a Finn macCumaillé, aki
Írország leghíresebb bajnokának hírében állott. Most is éppen Finn harctéri vitézségéről
szónokolt, és dicshimnusza a kelta ékesszólás remeke volt.
Olyan ékesszólóan beszélt, hogy a szavak szinte kiléptek a kopott, kékkötéses könyv lapjairól,
amelyet David Sullivan a térdén tartott.
Tisztán látta maga előtt a két öreget, az egyik szikár, törékeny, ruhája, csuklyája mint egy baráté,
a másik még mindig feszülő izmú, páncélja, sisakja, kardja fényesen csillog a reggeli napfényben.
Csodálatos kép.
– Daaaaaaavid!
A kép szertefoszlott. Léptek kopogtak David mögött a csűr ingatag lépcsőjén. Átkozott minden
öcs, gondolta. Egy fél órára se képesek az embert békén hagyni. Komor elszántsággal meredt a
könyvre.
Oisin már nem Finn hadvezéri erényeiről dalolt, hanem a minden művészetben mester Finnről.
Egyre jobb lesz: a végén a pogány lesz a győztes.
– A papa traktora beragadt a sárba, ahogy a mama előre megmondta – kiáltotta ujjongva Kicsi
Bill, amint elnyargalt mellette, veszedelmesen közel a szénapadlás nyitott ajtajához.
David ingerülten felmordult. Újból elhelyezkedett a vén, kopott hintaszéken, megigazította
drótkeretes pápaszemét, megvakarta állat miközben elégedetten állapította meg, hogy végre
érezhető rajta valami kis borosta –, és tovább olvasott.
Kicsi Bill kikukucskált az ajtón és lenézett a völgybe.
– Az fix, hogy az ott egy dög nagy kombi. David úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Egy csomó autó áll mögötte, és mindnek ég a reflektora, pedig még nincs is este.
David hátrasimított homlokáról egy rakoncátlan, szőke hajfürtöt és kelletlenül felnézett a
könyvéről. Meglepetten állapította meg, hogy a kék égről, amelyen az előbb még sűrűn
tornyosuló felhők borultak gőgösen az ismerős völgyek és otthona, a farm körül emelkedő észak-
georgiai halmok fölé, most a júliusi nap dúsan ontja sugarait a maradék felhőfoszlányok között.
Pontosan ilyen lehet Írországban is, gondolta, aztán lenézett a völgy lábánál húzódó, kavicsos
útra, amelyen egy szokatlan méretű fekete gépkocsi mögött hosszú kocsisor vonult méltóságteljes
lassúsággal.
– Temetési menet jegyezte meg tárgyilagosan.
Csak még egy pár sort...
– Temetési menet?
– Temetési menet – morogta David. Elég öreg vagy már ahhoz, hogy... és ha még egyet kérdezel
tőlem, első kézből fogod megtudni, milyen egy... halottaskocsi belülről! – Utolsó szavainak
baljóslatú nyomatékot adott.
– Mi az, hogy halottaskocsi?
– Az a nagy kombi ott, csak éppen az nem kombi, mert először is nagyobb, egy meghosszabbított
Cadillac alvázra épült. Az ilyet csak temetésnél használják. És most kérlek maradj csendben, már
csak három oldal van hátra. Oké?
Kicsi Bill legalább háromsornyi időre csöndben maradt.
– Az öreg temetőbe mennek, az úton túlra. El akarnak temetni valakit?
Ahogy David dühös mozdulattal becsapta a könyvét, úgy hangzott, mint egy kisebbfajta
villámcsapás.
Kicsi Bill ijedtében arrébb ugrott, felkiáltott és a kezében tartott maroknyi szénát lehajította a
sáros hátsó udvarba. Aztán felnézett a bátyjára. Ahogy a szemük találkozott, Bill tudta, ebből baj
lesz.
David úgy ugrott fel a hintaszékből, mintha puskából lőtték volna ki. Az üres hintaszék riadtan
himbálózott a gyalulatlan, vén padlón. De Kicsi Bill gyorsabb volt bátyjánál, máris a
szalmakötegek közötti kis ösvényen száguldott.
– Elkaplak, te pimasz csirkefogó – kiáltotta harsányan David. Addig futott öccse után, amíg Kicsi
Bill feje el nem tűnt a csűrből a földszintre vezető lépcsőnyílásban. Akkor megállt, lábujjhegyen
visszasettenkedett, aztán zajosan odakocogott a szénapadlás ajtajához, ott megállt. A mama
pénteki mosása vidáman himbálózott odalent a kötélen. És a padlásajtó alatt...
Kicsi Bill úgy rohant, mint akit a tatár kerget... le a lépcsőn a sötét csűrbe, végig a vörös
agyagpadlón, bátran ugrált át tehéntrágyarakásokon, szénakötegeken, aztán kilépett az udvarra, és
tétován megállt a délutáni napfényben. Félénken pislogott be a félhomályos csűrbe.
– Hóóóóóóó!!! – süvöltötte David, és széles ívben repült le közvetlenül kisöccse mögé. Dühösen
kapott a gyerek után, de elszámította a távolságot, és térdre pottyant a sárban.
Kicsi Bill egyet sikított és szaporán szedve lábait száguldott a mosott ruhák között a ház mellett
lefelé a dombon.
David feltápászkodott, balra elfutott a papa terepjáró Ford kombija meg saját piros Mustangja
mellett, remélve, hogy így tőrbe csalhatja Kicsi Billt, amikor az a másik oldalon előbújik. De
Kicsi Bill az utolsó pillanatban meglátta, boldogan felsivított és mindent kockára téve egy utolsó,
féktelen rohammal elindult az országút felé, ahol az autósor változatlanul, lassú menetben vonult
tovább.
David félúton érte utol, megmarkolta kopott farmerje övét, egy lendülettel felkapta a gyereket,
hátrafeszítette könyökét és a feje fölé emelte. Kicsi Bill egy ötéves kisfiú szenvedélyes dühével,
méltatlankodva rúgkapált.
– Most a kezemben vagy! Mit csináljak veled? – David előbb jelentőségteljes pillantást vetett a
gyászmenetre, aztán fölnézett öccsére. Azt hiszem, most leviszlek a dombon, és odaadlak a
temetkezési vállalkozónak, és megmondom neki, dugjon be a hűtőkamrába. Mit szólsz ehhez,
Kicsi Bill?
Kicsi Bill hevesen rázta a fejét.
– Ne, David!
– Akkor odaviszlek a házhoz, és fölakasztalak a háztetőre. Ez jobb lesz?
– Hagyd abba, különben megmondalak a papának.
– A papa nincs itthon – közölte kajánul David. Vállára vette öccsét, és határozott léptekkel
elindult felfelé a dombon.
Kicsi Bill megpróbált fejjel lefelé lecsúszni bátyja válláról, de kísérlete mindössze azt
eredményezte, hogy David megmarkolta a bokáját, és most a feje ott himbálózott David térdei
között. David három lépést sem tett, maris rájött, hogy ez nem éppen a legcélszerűbb módja a
közlekedésnek. Megállt, és a lábai között himbálva lassan egyre lejjebb eresztette öccsét, míg a
kicsi hirtelenszőke haja a füvet nem súrolta.
Kicsi Bill felváltva sikoltozott és vihogott, és David érezte, hogy a fogása gyengül. Még egyszer
meglóbálta a gyereket, aztán egy utolsót lendítve elengedte. Kicsi Bill látványos ívben szállt el,
hegynek lefelé, szétterpesztett lábai között.
David a művelet utolsó fázisában meggörnyedve most a lábai között bámult az egyszeriben
roppant önelégülten vigyorgó Kicsi Bill csillogó szemébe, amint ott hevert a csúszós füvön,
néhány lépéssel arrébb, a hegyoldalban. Egyszerre csak szörnyen ostobának érezte magát.
Kicsi Bill felnevetett.
– Hát az biztos, hogy csuda hülyén nézel ki, a feneked az égnek, a fejed meg a lábaid között.
– Te még hülyébben fogsz kinézni, ha végzek veled, te kis...
David már éppen felegyenesedni készült, de nem mozdult. Hunyorgott. Az az érzése támadt,
mintha a feje körül a levegő vibrálni kezdene, mintha láthatatlan szúnyogok zsongnák körül, és a
tarkója érthetetlenül bizsergett. Kétrét görnyedve, mozdulatlanná dermedt.
Kicsi Bill mögött a temetési menet megállt, a halottas kocsi befordult az út túlsó oldalán, a
Sullivan-völgyi Church of God ritkán használt temetőjébe. Fura, gondolta David, ahogy az ember
a lábai között néz egy temetési menetet.
A levegő megint megreszketett. David előtt elsötétedett minden, ami néhanapján előfordult vele,
ha túlságosan hirtelen állt fel a forró fürdővízből. Megszédült. Hiába erőltette a szemét, a sötétség
maradt. Istenem, gondolta rémülten. Megvakultam! Nevetséges, ez lehetetlen. Most már egész
teste bizsergett, érezte, hogyan mered fel a szőr a karján és a lábán, amint egyik bizsergő hullám a
másik után futott végig rajta. Aztán izzó fényesség váltotta fel a sötétséget, mintha csupasz
szemekkel egyenesen a napba nézne, de a fény nem bántotta a szemét.
Aztán egyet pislantott, és a világ visszanyerte szokott képét. Csak egy gyenge kis viszkető érzés
maradt a szemében. Vállat vont, egy rosszul sikerült bukfenccel talpra állt és tovább kergette
Kicsi Billt.
Már majdnem elérték a szélesen terpeszkedő, öreg farmépületet, amikor az édesanyjuk
odakiáltott a hátsó tornácról, hogy telefonon keresik Davidét.
– Elkaplak még, ne félj, te csibész – fenyegette meg David az öcscsét, és felszaladt a tornác
lépcsőjén.
– És most mostam ki azt a nadrágot – nyögött fel az édesanyja, mikor elszaladt mellette.
David mögött becsapódott a külső ajtó.
A telefonjukat a falra szereltették fel, a hátsó ajtó mellé. David mélyet lélegzett, és felvette a
kagylót. Alighanem a papa telefonál, Dale bácsitól, hogy menjen segíteni kiemelni a beragadt
traktort.
– Hello – szólt bele a telefonba mogorván.
– Nosza, Sullivan, hát te mit csinálsz éppen? – hallatszott a hang a vonal túlsó végén. Az övéhez
hasonlóan fiatal hang, de lassabban, tisztábban hangzott, inkább alföldi folyóra, mint hegyi
patakra emlékeztetett, legjobb barátja, Alec McLean hangja. Utolsó szavaiból bosszúság csendült.
– Ó, te vagy az Alec! – hadarta David a kagylóba, és idegesen figyelt a hátsó ajtóra. – Éppen az
én drága kisöcsémet próbáltam fegyelmezni.
– Nos hát miért nem fegyelmezed egy kicsit magadat is, ha már úgyis benne vagy? És nézd meg
úgy két-három naponként az órádat? Úgy volt, hogy már egy fél órája itt vagy értem.
David a kályha feletti sárga villanyórára pillantott, és elkeseredetten fintorgott. Már majdnem
négy óra volt. Szórakozottan megdörzsölte a szemét.
– Táborozás, emlékszel? – folytatta vidáman Alec. – Ha vége az esőnek. Felkeltettél, csak hogy
ezt közöld velem, emlékszel?
– A fenébe is! – nyögött fel David. – Elnézést. Mindjárt ott leszek. De annyira elmerültem az
olvasásban, hogy nem néztem az időt.
– Azt hittem, az öcsédet fegyelmezted – mondta Alec és a hangján érződött, hogy cseppet sincs
meggyőzve.
– Hagyd el, te ütődött! Nem, tényleg, az is olyan könyv, amit abból a rakásból emeltem ki, amit a
könyvtár kiselejtezett. Istenek és harcosok, Lady Gregorytól. Csuda klassz, ír mitológia. Tudod,
arról...
– Most ne mesélj nekem, David. Úgyis tudom, hogy nemsokára jóval többet fogok hallani róla,
mint szeretném... De remélem most nem a farkasemberekről lesz szó...
– Van valami kifogásod a farkasemberek ellen? – kérdezte bosszúsan David.
– Naná, főleg ha a legjobb barátom akar farkasemberré változni, mint a legutóbbi
kirándulásunkkor.
– Alec, édes fiam. Felejtsük el azt a szerencsétlen esetet. Azóta legalább egy hónappal öregebb
lettem, és sokkal, de sokkal bölcsebb!
– Hát én azért sem felejtem el. Egyetlen, csodásán kínos részletét sem! Hogy a fenébe tudnám
elfelejteni, amikor odafönt a Kilátó Sziklánál egy szál ócska prémgallérral a nyakadon, amit a
mamád egy régi kábátjáról operáltál le, anyaszült meztelenül futkároztál, közben varázsigéket
kiabáltál, amiket valami ósdi könyvből szedtél össze. Ó nem, barátom, ezt nem lehet olyan
könnyen elfelejteni... Mint ahogy azt a szagot is nehéz elfelejteni – milyen nehezen múlt el –
amikor bekented magad annak a döglött oposszumnak a zsírjával, amit az út mellett találtál. És
azt sem akarom, hogy te elfelejtsd.
– Azt hittem, a barátom vagy – sóhajtott fel drámaian David.
– Az vagyok – felelte szárazon Alec. – Ha nem az lennék, akkor aznap éjjel elővettem volna a
fényképezőgépemet.
– Nos hát megnyugtatlak, hogy ez most csak egy egyszerű kirándulás lesz, és... ha történetesen
jogcímre van szükségünk, hát megünnepeljük, hogy az az átkozott eső végre elállt, amivel az
elmúlt két héten megvert az ég. És ha jól időzítem, megúszhatom, hogy a papának segítenem
kelljen. Dale bácsi teherautója ugyanis beragadt a sárba, és a papa átment hozzá a traktorral, és ő
is beragadt, és...
– David?
– Tessék.
– Pofa be és gyere értem.
– Ó, hát persze. Szóval megyek. Húsz perc alatt ott vagyok.
– Húsz perc alatt nem érsz el MacTyrie-be.
– Én odaérek.
– Léglökésessel jössz vagy micsoda?
– Á dehogy, csak a Mustangommal.
– Nahát, ettől féltem. Szóval... igyekezz, hogy a gumijaid meg ne gyulladjanak útközben.
– Két héten át folyvást esett, Alec. Minden csupa víz – közölte David gúnyosan.
– Szóval tényleg – fordította komolyra a szót Alec. – A mama kis híján el se engedett ma veled
azok után, amit a vezetési stílusodról hallott... Persze nem tőlem...
– Hát persze.
– ...de aztán odajött a papa és azt mondta: „menjél csak. Ki tudja, mit tesz az a szédült barátod, ha
nem mész...”
David a kopott mennyezetre meresztette a szemét.
– A papád úgy gondolja, hogy szédült alak vagyok?
– De mindenképpen kedvel téged, különben nem kért volna meg benneteket, hogy elmehessek
hozzátok addig, míg ők odavannak azon a konferencián a jövő hét végén.
David bólintott.
– Ühüm. Nem vitás. Nyilván azt reméli, hogy közben jó hatással leszel rám. Erről van szó, nem?
– Valami ilyesféle.
– Öregem, hogy mekkorát téved!
– Micsoda?
– Oda se neki, öregfiú! Mennem kell, indulok, különben ránk esteledik, és csak az időnket
fecséreljük.
David letette a kagylót és mosolyogva támasztotta hátát az ajtófélfának. A fenébe, de jól érzem
magam – gondolta vidáman.

Jó közérzetének az volt egyik oka, hogy a szép idő olyan hirtelen visszatért. Egy kis napsütés
csodát művelt vele, de jókedvét az is növelte, hogy tudta, kikerül a házból, távol a farmtól, egy
időre megszabadul a család nyomasztó fegyelmétől. És ott volt az együttlét barátjával. Már jó
ideje nem tartottak Aleckel olyan igazi fiú-összejövetelt, márpedig akadt egy s más, amit meg
kellett beszélniük.
Amint elindult lefelé a lépcsőn, a hall felé, hogy nekifogjon a csomagolásnak, úgy érezte,
mindezen túl van valami mélyebb oka is, amiért olyan jól érzi magát. Egy ritka, csaknem
misztikus, emelkedett érzés, ami akkor támad az emberben, ha valami csodás dologra bukkant,
amiről ösztönösen megsejti, hogy egész életére szólóan fontos számára. És alkalmas hangulatban
ez az érzés olyan, mint ha egy tömör kőfalban váratlanul megnyílna egy ajtó, s most ilyen ajtót
jelentett számára, amikor elmerült az Istenek és harcosok olvasásába. Már az első csengő sorok
váratlan, izgatott örömmel töltötték el. Efféle örömet először akkor érzett, amikor vagy két éve a
Gyűrűk ura című könyvet olvasta. Ez a könyv akkor új távlatokat nyitott előtte – Alec angoltanár
édesapjától hallotta ezt a kifejezést. És most megint, újabb távlatok tárultak fel számára.
Kaján mosollyal gondolt arra, hogy mindent el fog mondani ezzel kapcsolatban annak a
hitetlenkedő Alecnek, akár kíváncsi rá, akár nem.
Amikor néhány perccel később kilépett a házból, karcsú, szőke édesanyja kopott, kék, lisztfoltos
farmerjében a hátsó tornác oszlopának támaszkodva állt, és zúzmarás pohárban jeges teát
lötyögtetett. Fáradtnak látszott.
– Valaki meghalt – jegyezte meg egykedvűen és lenézett a domboldalon.
– Valaki mindig meghal – mondta David.
– Ne akarj túl okos lenni, gyerek – felelte figyelmeztetőn az anyja, és a homlokát ráncolta. Ettől
feltűntek napbarnított arcán az utóbbi időben mind gyakrabban jelentkező finom ráncok.
– De mikor annyira okos vagyok! A mamámtól örököltem – jelentette ki David legsugárzóbb
mosolyával, és az árnyékos tornácról leugrott a napsütötte foltokkal tarkított udvarra. Viseltes
hátizsákja lazán billegett a hátán, amint a kocsija felé szaladt. Kicsi Billnek se híre, se hamva.
A Mustang a vakító napfényben még vörösebbnek látszott, mint máskor, a karosszériája
tűzpirosán fénylett, és keskeny, krómozott lökhárítói úgy csillogtak, hogy David csak hunyorítva,
könnyező szemmel tudott rájuk nézni. A levegő rejtélyes módon fénylett, mintha tele lenne a
napfényben lebegő, apró porszemecskékkel, amelyek mint csiszolt gyémántok, a szivárvány
színeiben pompázva őrült táncot lejtenek előtte, ahogy a szélben kavarognak és szikrázó
fényudvarba foglalják a fákat, a faleveleket, a fűszálakat.
David megállt, értetlenül csodálkozva bámult, aztán lekapta szemüvegét és ostobán nézegette.
Bár az üvegek szemmel láthatóan tiszták voltak, az inge sarkával megtisztogatta őket, aztán sűrűn
pislogva felnézett.
A jelenség megszűnt.
Vallat vont. A hőség, vagy ilyesmi, dörmögte magában.
Kicsi Bill előjött a kocsi mögül, ahol eddig bujkált. Bizonytalanul nézett Davidre és feléje
nyújtotta a kékkötésű könyvet.
– Itt a könyved, David. És ne haragudj, amiért bosszantottalak. David még egyet pislantott,
szórakozottan mosolygott, és beletúrt kisöccse kócos hajába.
– Semmi gond, gyerek.
Kicsi Bill tágra nyitott szemekkel, bizakodóan nézett fel rá.
– Ugye nem adsz oda a temetkezési vállalkozónak, igaz?
– Úgyse kapnék érted semmit, te csibész – vigyorgott David. – Nem, persze, hogy nem.
Egyébként köszönöm, hogy elhoztad a könyvemet.
Levette válláról a hátizsákot és belecsúsztatta a könyvet. A hátizsák színehagyott, kávébarna
vásznán jól kiírt betűkkel állt a neve: SULLIVAN, D.
Váratlanul megint megborzongott. Felnézett. A menet még ott csoportosult a kopott síremlékek és
satnya tölgyfák között, az úton túl. Meglepődve állapította meg, hirtelenjében milyen tiszta lett a
levegő, mennyivel élesebben rajzolódik ki előtte minden, mint eddig. Szinte el tudta olvasni a
sírkövekre vésett neveket, meg tudta számolni a fákon a leveleket és látta a fájdalomsújtotta
arcokon csillogó könnyeket.
Egy temetésre gondolt, három évvel azelőtt.
SULLIVAN, D. – Egy másik David Sullivan, édesapja öccse, aki után őt elnevezték. Idősb
David, így hívta Dale bácsi, hogy megkülönböztesse őket.
Idősb David a családban ritkán látott szenvedéllyel élvezte az életet, és lelkesedésben együttérző
partnerre talált benne, korán érő, ifjú unokaöccsében. Négyéves korában megtanította olvasni,
majd megtanította horgászni, vadászni, táborozni, birkózni, úszni, kocsit vezetni és száz más
dologra, mielőtt David betöltötte volna tizenkettedik életévét.
És akkor bevonult katonának.
Két évvel később halott volt. Egy robbanás darabokra tépte, amikor szolgálaton kívül sétálni
indult egy közelkeleti város utcáján. „Provokáció nélküli terrorcselekmény”, ezt közölte a
kormány. Húszperces temetés zárta le alig húszesztendős életét. Rövid élet volt. És aznap éjszaka
huszonegy lövés dörrent a családi temető felett, Dale bácsi farmján. Ifjabb David összeszorított
fogakkal lőtte ki a huszonegy töltényt a csillagfényes éjszakába. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehetett. A szeme elhomályosult, miközben zsebében a kocsikulcs után kotorászott.
Valamikor azok a kulcsok idősb David kulcsai voltak.
Kicsi Bill gyerekarcán aggódó kifejezéssel kérdezte:
– Jól vagy?
David megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya, és kényszeredetten elmosolyodott. Túlságosan
jól érezte magát, semhogy ilyen komor gondolatok túl sokáig foglalkoztassák.
– Persze, jól vagyok.
Beszállt az autóba, beindította a motort és bekapcsolta a rádiót. Mikor az énekesnő préselt hangja
megszólalt a hangszóróban, hogy meggyötört férjét korholja, amiért örökösen csak „kocsmázik és
csavarog”, sietve kotort bele a kesztyűtartóba egy kazettáért. A nő hangja túlságosan emlékeztette
arra, amit időnként otthon hallott.
Big Country talán... vagy U-2? Nem, nem ilyesmire vágyott. Tom Petty és a Szívdöglesztők? Ez
már jobb, de talán valami régebbit. Aha...! Már tudta, mit tesz fel.
Egy pillanat, és máris felharsogott az autó szűk terében a Mr. Tambourine Man. David azon kapta
magát, hogy maga is vele énekel, miközben a kavicsos út végén jelképes tiszteletadással illeti a
stoptáblát. A táblánál balra fordult a hosszú, egyenes szakaszra, amely a patakmederben édesapja
telkén át vezetett, aztán folytatódott Atlanta és a nyugat-észak-karolinai nyaralótelepek felé. A
kerekek felsivítottak, és fekete csíkot hagytak maguk után az úton, amint sebességbe kapcsolt, és
megindult MacTyrie irányába. Valamelyik hátsó hangszórója kicsit recsegett.
Már el is felejtkezett a temetésről.

Néhány perc múlva David megállította a kocsit. Enotah központjában volt, a MacTyrie-i és a
georgiai 76-os út kereszteződésénél. Az iker jelzőtábla nyugatnak Hiawassee, keletnek Clayton
felé jelezte az utat. Az út jobb oldalán gótikus tornyos, százesztendős udvarház omladozott.
Enotah megye egyetlen közlekedési lámpája baljóslatúan pislogott a feje felett. A kocsi motorja
felköhögött. David a benzinszintmérő mutatójára pillantott. Alig valamivel állt a minimum felett.
– Átok – mormolta dühösen.
Szerencséjére ott volt előtte nem messze Mr. Berrong Texaco-kútja, ahol előző nyáron dolgozott.
Egy perc, és ott állt az önkiszolgáló kútnál. Kiszállt, lecsavarta a tanksapkát. Aztán meglátta Earl
Berrong pufók alakját egy nagy halom benzinkanna mögött, a benzinkút irodájának
üvegablakában, amint hüvelykujját feltartva üdvözlést int neki. Visszamosolygott rá, leemelte a
szivattyút, bedugta a tanknyílásba, és míg a tovagördülő számokat figyelte, nyugtalanul dobolt
ujjaival a csomagtartó lemezén. Mindig valami közbejön, ha sietnie kell. Most .már
semmiképpen sem ér el húsz perc alatt MacTyrie-be.
Az országút túloldaláról az Enotah-burger üzlet szemetes parkolójából repedt hangú hangszóró
egy Loretta Lynn számot bömbölt és hangja fülettépően keveredett a kocsi rádiójából recsegő
heavy-metal számmal – Deaf Leopard? – meg a szervizrészleg kirakata előtt lődörgő néhány ifjú
hangjával.
A fiúk közül valaki hangosan felnevetett, és az egész csoport David felé fordult. Egy női hang
kiáltott valamit, David nem értette, mit. Aztán a mellette levő parkolóhelyre ismerős, fekete Ford
kombi állt be, és eltakarta előle a társaságot.
David felcsillanó szemmel ismerte fel a kocsi utasait. A hátsó ablakon karcsú, vörös hajú leány
dugta ki a fejét.
– Hello David Sullivan, hogy megy sorod? – A lány vontatott hangon beszélt, és elnyúlt, ovális
arcával derűsen, csúfondárosan nevetett rá. Mindig így kezdte a társalgást Daviddel.
– Nézd csak, Liz Hughes! Ezer éve nem láttalak – válaszolta David ugyancsak rituálisan
ünnepélyes hangon, bedobva legízesebb hegyvidéki akcentusát. Mindig jól esett egy baráti arcot
látnia, de különösképpen örült, ha Lizt látja. Ezúttal azonban kissé feszélyezte az utca túloldalán
álló fiúk közelsége, mert félt, hogy esetleg olyan gondolatuk támad, amire érzése szerint, még
nem érett meg a helyzet. Liz egyébként az utóbbi időben igen sűrűn szerepelt gondolataiban, s ez
kicsit nyugtalanította. Liz mindig jó barátja volt, de mostanában...
Liz édesanyja a háttérben állt, és hevesen magyarázott valamit Earl Berrongnak, akinek
pirospozsgás arcáról lerítt, hogy pánikszerűen otthagyná a hölgyet, ha merné.
Rövid hallgatás, aztán David folytatta.
– Mi újság?
– Ó, semmi különös – legyintett Liz. – Te mit csinálsz mindig?
– Ma éjjel táborozni megyünk Aleckel a Kilátó Sziklához. – Bizonytalanul elhallgatott. Lizzel
elemista koruk óta jó barátok voltak, de minthogy a lány szülei az elmúlt tavaszon elváltak, Liz a
nyár javarészét Gainnesville-ben töltötte – ötven mérfölddel arrébb – a papával, így aztán David
nem volt egészen tisztában vele, hogyan állnak a dolgok közöttük, és nem is nagyon merte
szóbahozni a dolgot.
Liz oldotta meg a problémát, amikor felcsillanó szemmel megkérdezte.
– Elviszel a vásárba?
David a benzinkútra pillantott: tizenegy gallon.
– Szerintem inkább te vihetnél el engem.
– Ha-ha! Csak nem gondolod, hogy amiért megvan a jogsim, most majd én foglak mindenüvé
fuvarozni? Bár ha jobban meggondolom, nem tudom nem tenném-e okosabban, miután, ismerve
vezetési stílusodat, azzal talán meghosszabbítanám az életemet.
– Miért, mi baj van az én vezetői stílusommal? – fortyant fel David, és teljes százhatvanhét
centiméteres termetével kihúzta magát, aztán nagyot ugrott, mert a benzintöltő fejéből váratlanul
egy adag benzinhab fröccsent a kezére. Elvörösödött, lázasan keresett valamit, amiben
megtörülközzék, majd jobb híján a nadrágjába törölte a kezét.
Liz kuncogva húzta fel a szemöldökét.
– Ó semmi baj sincs vele, ha történetesen Daytonában élsz vagy Talladegában vagy ilyen
helyeken. De ne térj el a tárgytól. Mikor viszel el a vásárba?
– Mikor akarsz menni?
– A legutóbb is ezt kérdezted tőlem, aztán végül csak akkor mentünk, amikor te akartad.
– Ajándék lónak...
– Csend, David. Vasárnap akarok menni úgy, hogy elérjük a Kentucky Musical showt.
– A Kentucky Musical showt? Ugyan már Liz, tudod, hogy ki nem állhatom.
– Az örökségünk, David!
– Talán a tiéd.
– A tiéd is, David.
– Nézd Liz, most semmi kedvem sincs zenéről csevegni. Okosabb dolgom is van, mint hogy
ilyesmiről vitatkozzak veled. – Felsóhajtott.
– De ha csak ez a kívánságod, elmehetünk. Azt hiszem... de útközben végig kell hallgatnod az
egész Byrd szalagomat.
– Brr – borzongott meg Liz, inkább David bosszantására, mert végül is semmi kifogása se volt a
Byrd zenéje ellen. – Túl szűk körben mozog a zenei ízlésed, de ezzel most fifty-fifty állunk,
gondolom.
David felhorkant.
– Szűk körben mozog... nahát!
Liz édesanyjának barnafürtös feje jelent meg lánya mögött az ablakban.
– Hello David, hogy vagy? Liz most, már végig nálunk lesz a nyáron, gyere el egyszer, látogasd
meg. – És kacsintott hozzá.
– Mama! – szisszent fel Liz, elpirult, aztán megint Davidhez fordult.
– Ó, és David, ez a kis kirándulás a vásárba csak a kettőnk ügye, helyes? Senki más nem kell a
sleppedből.
David csodálkozva nézett rá.
– A sleppemből?
– Kicsi Bill és a McLean úrfi.
– A testveim és a fogadott testvérem? Valami kifogásod van talán a testvéreim ellen?
– Ókor-ókor, meg helyenként, igen.
– Liz, ha nem ismernélek jobban...
– Psszt, David, most ne. Utánanézek, mikor kezdődik a show, és visszaszólok. És gondoskodj
róla, hogy nagyon-nagyon sok pénz legyen nálad!
– Nekem nincsen nagyon-nagyon sok pénzem.
– Hát akkor varázsolj pénzzé néhány falevelet vagy valamit. Hiszen te vagy az, aki mindig azt
mondogatod magadról, hogy a Sullivanek varázslója vagy – kiáltotta vissza Liz, amint a kombi
motorja felbúgott, és elhajtottak.
– Csinos kislány – jegyezte meg Earl Berrong. David elgondolkodva bólintott.
– Az. Én is úgy látom, most, hogy mondod. És mindig csinosabb lesz. – Átnyújtott Earlnek egy
gyűrött húszdollárost, a farmjukon végzett izzadságos munkája gyümölcsét. Nem keresett sokat,
de benzinre és képregénymagazinokra futotta belőle.
– Sullivannek barátnője van – mondta kántálva egy fiúhang az út túlsó oldalán, miközben David
beült a kocsijába.
Elfordította az indítókulcsot és addig pörgette a motort, míg a kettős kipufogó döreje és a Byrd
kórus „Nyolc mérföld magasan” című száma el nem nyomta a fiúk hangját.
– Magasan, Alec öregfiú – mondta hangosan magának, amint kettesbe kapcsolt – ma este mi is
majdnem olyan magasan leszünk, azzal a különbséggel, hogy mi gyalog sétálunk fel azon az öreg
dűlőútón. De magasan szárnyalunk.

Nem egészen tíz perc múlva áthajtott két domb között egy horhoson, és feltárult előtte a völgyben
szunnyadó MacTyrie, a kis egyetemi város, körülötte sakktáblaszerű szántóföldek, fák
szegélyezte patakok és a háttérben ott magaslott a Huggins, a lapos tetejű hegylánc, amelynek
lejtői mint védő karok ölelték át a városkát. A gerinc alsó vonulatán, mint idegen testek, pénzes
emberek üdülőházai éktelenkedtek.
A város közelében hosszú ívű híd szelte át egy mesterséges tó egyik öblét, amely mint kinyújtott,
hideg ujj furakodott be a hegyek közé. A víz sötét tükre alatt egykori, napsütötte völgyek pihentek
örökre elfeledve, ami az egyébként idillikus tájnak még ragyogó napfényben is baljós, titokzatos
hangulatot kölcsönzött. David ösztönösen lassított, mert rabul ejtette a látvány. Úgy érezte,
mintha a völgy valami újszerű tisztaságban tárulna eléje. A ragyogó kék ég alatt a dolgok
körvonalai sokkal élesebben, tisztábban rajzolódtak ki, a formák sokkal háromdimenziósabbak, a
színek sokkal gazdagabbak voltak a szokottnál.
Milyen feltűnően kék az ég! Majdnem olyan volt, mintha egy kékre festett üveglapot helyeztek
volna a hegyek keretébe. A magasban egy magányos madár körözött lustán, olyan széles sugarú
körben, mint maga az égbolt. Valószínűtlenül nagy testű madár, talán sas, gondolta, ha ugyan
vannak sasok Georgiában. Volt benne valami nyugtalanító. David kicsit hunyorgott, és a madár
eltűnt, mintha ott se lett volna.
Miközben a Mustanggal a kanyargó hegyi utakon lefelé száguldott a híd felé, hirtelen
megborzongott. Aztán továbbra is újabb, mélyen elfojtott, maga előtt is titkolt félelem
borzongatta. Félt a hidaktól. Sajnos MacTyrie-be nem juthatott el anélkül, hogy legalább egy
hídon át ne kelljen hajtania, különben mérföldeket kerülhetett volna. Az egyetlen megoldás az
volt, hogy a lehető legnagyobb sebességgel hajt át rajta. Tövig nyomta tehát a gázpedált. Amint a
víztükörre pillantott, már-már azt várta, mikor nyúl ki belőle egy arannyal átszőtt fehér brokátba
bújtatott kar, és int oda neki. Lélegzetét visszafojtva hajtott tovább. Aztán túl volt a hídon. Az út
szélén tábla jelezte: MACTYRIE 2 MÉRFÖLD.
Alecék mindjárt az első utcában laktak, a környéken szokatlan stílusban épült, manzardablakos,
zöld zsindelytetős házban. A ház utca felőli falát repkény borította, repkény szegélyezte a
kocsifelhajtót is. Az egész házat sűrű sombokrok vették körül, de kertje alig volt.
Alec türelmesen ácsorogva állt a kocsifelhajtónál, mellette hátizsákja és szorosan összegöngyölt
hálózsákja. Tiszta farmernadrágot, ragyogóan tisztított bakancsot és makulátlan fekete trikót
viselt. Nyúlánk, Davidnél magasabb fiatalember volt, karcsú, barna hajú. Most is olyan elegáns,
mint mindig, állapította meg magában David, miközben csikorogva fékezett Mustangjával és
megállt dr. McLean barna Volvója mögött. Legjobb tudomása szerint Alecet sose látta hanyagul
öltözve, még egyhetes táborozás után sem. Mikor a kocsiból kiszállt, kissé zavartan nézett végig
saját, ápolatlan külsején, fehér trikója felett hordott színehagyott dzsekijén – amelyről egyszer
lefejtette az ujjait és kopott farmernadrágján.
Alec azt a kőrisfa hegymászóbotot tartotta kezében, amelyet Davidtől kapott előző karácsonykor.
Rúna-rovásos varázspálca, mondta róla David, és némi izzadsággal egy alkalmas verset is költött
hozzá szótár segítségével, norvégül, és rúna-írással bevéste a kőrisfába:

Akárki tartja, itt megálljon,

Helyes Útról jó Célt találjon,
Ne csapj be senkit álnok nyelvvel,
Látását ne fátyolozd, ne fedd el;
Utat ne vesztsen, ne térjen félre,
Ki támaszkodik az Út Őrzőjére.

Majd, mintegy utóiratként, még két sort vésett hozzá:

E rúnákat faragta, bűvigéket véste

David, Sullivannek vére.

Kereskedelmi ismeretek órán, tanára nagyobb örömére a bot két végére vasat erősített,
fogantyúját bőrrel vonta be. Alec nem egészen tudta, mit kezdjen vele, mindenesetre büszke volt
rá, mert szépen és láthatóan szeretettel megmunkált darab volt. És, amint azt dr. McLean
megjegyezte, valószínűleg az egész országban ő kapott egyedül rúnákkal rótt hegymászóbotot
karácsonyra.
– Örülök, hogy el tudsz jönni velem, öregfiú – kezdte David tökéletesen megjátszott brit
akcentussal, miközben a csomagtartóját nyitogatta. Általában jó nyelvtehetsége volt, és számos
tájszólást ismert. Ez is egyike volt azoknak az adottságainak, amelyeket idősebb David fejleszteni
igyekezett benne.
Alec gondosan elhelyezte felszerelését a csomagtartóban. Látta, hogy David is elhozta a saját
rúna-botját, lényegében az ő botja ikertestvérét. Ott bújt meg a csomagtartó zűrzavarában. David
felszisszent, amikor nagy csattanással bevágta a csomagtartó tetejét.
– És mindössze csak egy órát késtél – ingerkedett Alec. – Amilyen gyorsan hajtasz, útközben
nyilván felperzselted az erdőket, igaz? Nemde, Dr. Watson, a jövő heti Hegyek Hírnöke megírja
majd: a légierő léglökéses gépeinek irányító berendezése felmondta a szolgálatot, amikor egy
azonosíthatatlan Vörös Folt rettegésben tartotta államunkat.
– Föltartottak, Alec – mérte végig David ünnepélyesen barátját. Benzint kellett vennem, és...
találkoztam Liz Hughesszal.
– Liz Hughesszal, nocsak!
David rábólintott.
– Azt akarja, hogy vigyem el a vásárban a Kentucky Musical Showra.
– A vásárra, nahát!
– Valami olyasmit mondtál, hogy sietsz, nem? – kérdezte David a kulcsait csörgetve.
– Liz öntött le benzinnel?
David válaszul mélyet sóhajtott, elfintorította az orrát. Beszálltak az autóba.
– „Kénes és gyötrelmes gőzök...” – mormolta David. Alec tétova kíváncsisággal ráncolta a
homlokát.
– Hamlet, vagy legalábbis úgy hangzik...
– Shakespeare, igenis. Azért megyek kirándulni, hogy az ilyenekre ne gondoljak.
– Pogány! Eretnek!
– Neked nem muszáj állandóan vele élned. – David mereven Alec szemébe nézett. – Minden
percért, amit itt ülve azzal töltesz, hogy az én szent dalnokomat ócsárolod, öt mérfölddel
gyorsabban hajtok a megengedettnél.
Alec elhallgatott.
– A lantos felkiáltott: itt az idő, itt az idő – idézte sziszegve David, Peter Lorre orrhangját
utánozva.
Alec az ajkát harapdálta, hogy el ne nevesse magát. David elfordította az indítókulcsot.

2. fejezet
Trombiták

Alec lehunyt szemmel, visszafojtott lélegzettel várta, mikor hagyja maga után az utolsó kanyart a
Mustang, és fordul rá a folyómedren át a Davidék házához vezető egyenes útszakaszra. Mikor a
gyomra jelezte, hogy biztonsággal kinyithatja szemét, már ott tárult fel előtte a Sullivan farm
ismerős látványa három oldalát körülvevő tornácával szélesen terpeszkedve, félúton a meredek
domboldalban, távolabb a melléképületek szabálytalan sorával, amelyek szinte gátként
emelkedtek a farm és a mögötte zöldellő erdőborította hegyhát között.
David a legeslegutolsó pillanatban fékezett, aztán jobbra tekerte a kormányt.
– Ugye tényleg a Kilátó Sziklához megyünk? Ugye nem gondoltad meg magad? – kérdezte Alec
reszketeg hangon, amikor a kocsi végül is hatalmas porfelhőt kavarva megtorpant.
– Miért, hová máshová mennénk? Az a hely az én Erőm központja.
– Akkor jó. – Alecet láthatóan megnyugtatta a válasz. – Alig hiszem, hogy még egy utat kibírnék
a kocsidban.
David eleresztette a füle mellett a bántónak szánt megjegyzést, fölényesen derűs arccal nézett
barátjára, és kinyitotta a kocsiajtót.
– Hát nem. Oda gyalog megyünk. Csak előbb néhány cuccot összeszedek még. – A kocsi kulcsait
odahajította Alecnek, aztán futva elindult a ház felé, hagyta, hogy Alec kirakodjon a
csomagtartóból.
Kicsi Billel az udvarban futott össze. A gyerek úgy vigyorgott rá, mint egy oposszum.
– A papa azt mondja, ha legközelebb elrohansz, amikor munkát akar adni neked, elevenen fog
megnyúzni.
– Aha! – horkant fel David, és felszaladt a lépcsőn, éppen, amikor édesapja a konyhából a
tornácra lépett.
Az öreg Billy Sullivan zömök testével, ing nélkül állt, a szőr csupasz mellén vörös volt, mint a
napbarnított bőre és a színe alig különbözött haja színétől. Eleme a tűz, gondolta David, apját
elnézve a lenyugvó nap fényében, aztán ráncolt homlokára nézett és hozzátette gondolatban: vagy
Viharok óriása. Nehéz szívvel lassabbra fogta lépteit.
– Nem emlékszem, hogy megkérdezted volna tőlem, lemehetsz-e MacTyrie-be – dörgött rá Öreg
Billy.
– Siettem, papa. Hetek óta ma van először jó idő, és mondtam neked, hogy mihelyt jó lesz az idő,
Aleckel elmegyek táborozni.
– És akkor, ha nincs semmi munkám a számodra. Mert ezt is mondtam. Nagyon jól tudtad, hogy
segítségre lesz szükségem, kiemelni Dale bácsi teherautóját a sárból. Te bezzeg elrohantál,
mihelyt eszedbe jutott, hogy esetleg üzenek érted. – Az öreg széles mellkasán összefont karokkal
lenézett az udvarba, ahol Alec zavartalanul rakodott ki az autóból.
– Ne haragudj papa, én...
– Nem akarok többet hallani. Ha már itt van a pajtásod, menj csak. De ajánlom, hogy kora reggel
itt légy, mert holnap alaposan megdolgoztatlak.

– Az az érzésem, hogy Sullivan papa nem volt túlzottan elragadtatva idősebbik fiától – jegyezte
meg Alec, mikor David néhány perccel később odasétált hozzá.
David mosolygott, megrázta fejét, de nem bocsátkozott részletekbe. Néhány kicsi, barna
papírcsomagot tartott a kezében.
– Őzhús – közölte tömören.
– Nagyon helyes – lelkesedett Alec széles vigyorral. – Tudod barátom, vannak bizonyos dolgok,
amiket prímán csinálsz, és vannak, amiket pocsékul. Mindenesetre azt már eddig is örömmel
tapasztaltam, hogy őzhússütés tudományod a príma kategóriába tartozik.
David megszorította barátja vállát, félrebillentette fejét és cinkos vigyorral súgta oda:
– A papa tanított meg rá, ő meg az ő papájától tanulta. Ez egy titkos recept, és csak a család
férfitagjai ismerik, a nőknek fogalmuk sincs róla, és nem is lesz. Én is a fiaimnak adom tovább.
Alec meglepetten húzta fel szemöldökét.
– A fiaidnak? Nem is tudtam, hogy fiaid vannak.
– Szóra sem érdemes – felelte David öntelt mosollyal.
– Na nem úgy gondoltam... hacsak az öreg Leigh Smith meg te...
– Nem valószínű.
– Vagy Debbie Long?
– Idefigyelj. Én ennél jobbat is tudnék tippelni a helyedben.
– Randi Huggins?
– Bárcsak...
– Úgy hallom neki is ez a véleménye...
– De ő igazán nem az esetem.
Alec ravaszul hunyorított.
– Liz Hughes?
– Alec! Ez olyan lenne mint... mint egy vérfertőzés!
– De azt mondják, az a legjobb...
– Szóval akárhogyan is, ezen érdemes elgondolkodni.
– Én a helyedben többet tennék, mint gondolkodnék...
– Nacsak!
– Te hoztad fel a témát!
David nevetve csapott barátja hátára.
– Kérdés, tudod-e tartani a szádat.
Alec úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Csak éppen naprakészen tartom az információimat.
David nekiállt összerendezni a cuccait.
– Lehet, de nem áll szándékomban disszertációt írni a dologról. Ha változik valamit a helyzet,
majd szólok. És most, ha befejezted a nőügyeim analízisét, rátérhetünk a tárgyra?
Alec beleegyezően vigyorgott.
David vállára vette csomagját, és rúna-botjával felmutatott a hegyre.
– Oda fel, öregfiú!
Elindultak. Elgyalogoltak a csűr, a kukoricagóré meg az autófészer mellett, ráfordultak a
fakitermelők vágta ösvényre, és amely valamivel alattuk Sullivannék kocsifelhajtójává
szélesedett ki. Itt-ott még feltűntek a „civilizáció” jelei, söröskonzervek és papírdarabok,
amelyeket öreg Billy „Magánterület” táblájának fittyet hányva, parkoló párok szórtak el. Ahol az
ösvény éles szögben elkanyarodott, David megállt és visszanézett a hegyoldalra. A sötét, álmatag
fenyők övezte családi farm már csak fehér foltnak látszott a fák között. Megnézte az óráját,
majdnem hat órát mutatott. Tovább kapaszkodtak felfelé. Hamarosan nem hallatszott már az
országúton suhanó autók zúgása, a levegő hűvösebb lett, csípős, tiszta és fenyőszagú.
Valamivel hét óra után érték el úticéljukat. A hegy derekán ösvény kanyarodott jobbra, többé-
kevésbé vízszintesen vezetett tovább, vagy egy fél mérföldön át a fák sűrű lombjai alatt, aztán
egy sziklás rész következett, ahol egyetlen sziklatömb bújt ki, majdnem kerek tisztást alkotva, a
földből.
Valaha trilobiták éltek itt;gondolta David; balra tekintett, ahol a körös-körül zöldellő fenyők
között a hegy kemény sziklaszíve úgy bukkant elő, mintha a vén föld csontja lenne, amely átdöfte
vékony, fákkal borított bőrét. A fekete sziklákon vízesés zubogott szikrázva, szinte
természetellenesen lassú mozgással, és a sziklák tövében alig tíz-tizenöt négyzetméternyi kis
tavacskát alkotott. A tó vize, hegyi patak szülötte lévén, még a legforróbb nyárban is jéghideg
volt.
A fiúk szótlanul, óvatosan lépkedtek a szerteszét heverő mohos kődarabok között a sziklatömb
meredek pereméhez. Erről nevezték el a helyet Kilátó Sziklának. David látása kissé
elhomályosodott, mint máskor is, amikor az erdőborította hegyek távlatába bámult. Most, hogy a
nap egyre lejjebb ereszkedett, lassan az egész táj bíborszínt öltött. A legtöbb falu, tanya elbújt a
hegygerinc mögött, csak az országút sávja villant fel itt-ott a távolban, mint sebhelyek szaggatott
láncolata. Odalent a tó ezüst tükre némán, titokzatosan csillogott. A megyének ebben a kevésbé
lakott végében David anyai ükapja, ükanyja házat épített, a kis ház harminc méter mélységben
nyugszik most a hideg víz alatt. Ott vannak a sírjaik is.
Sok minden változott azóta,állapította meg magában David, miközben a tűzrakással
szorgoskodott. Elrendezte az öreg serpenyőt, amelyet úgy szeretett ütött-kopott állapotában.
Beledobálta a félig fagyott őzhúst, hadd süljön gombával, hagymával, sárgarépával és
burgonyával, majd egy papírzacskóból fűszert szórt rá: ez volt a titkos családi recept. A sült hús
szaga elvegyült a fenyőfák és a nedves, lehullott falevelek illatával. A hegyoldalon végigsuhant
az első hűvös, esti szellő. A Kilátó Sziklán néha még júliusban is elég csípős az idő.
Alec a tisztás szélén, a megszokott helyen befejezte a sátorverést, odasétált Davidhez, és piszkos
kezét farmernadrágjába törölve megállt. Kissé megizzadt.
– Ugye nem gondolod, hogy elég meleg van a fürdéshez? – kérdezte és bizalmatlanul nézett a
tavacskára.
David egyenesen a szemébe nézett.
– Július van – közölte. – Ennél melegebb nem lesz. Meg különben is, reménytelenül optimista
barátom, nekem sosincs túl hideg ahhoz, hogy lerójam hódolatomat az én Erőm Székhelyének.
Természetesen megfürdünk, azzal kell megengesztelnünk ennek a helynek szellemeit, hogy
fölajánljuk a vizeknek csupasz testünket.
– Most? – kérdezte rémülten Alec.
– Ma este már nem lesz melegebb, öregem – mondta David és jóízűen hátbavágta barátját. –
Fürödtünk mi már áprilisban is. Mit izgulsz most, júliusban?
A szél iránya változott, átzúgott a fák között. Valami ismeretlen madár rikoltott bántóan éles
hangon. David szeme hirtelen vadul viszketni kezdett. Megdörzsölte, hevesen jobbra-balra rázta a
fejét. Nyilván füst került bele, gondolta.
– Ez tisztára olyan, mint az őszi szél, gyorsan kell úsznunk, hogy belénk ne fagyjon a lélegzet –
sóhajtott fel Alec és a csomagjában turkált. A törülközőjét kereste. Aztán körülnézett, azt hitte,
David már a víz partján lesz félig levetkőzve, de a barátja mozdulatlanul, elgondolkodva állt, és
mereven bámult a szakadékba. – David! – kiáltott rá. Szamár, aki lemarad!
– A szemem viszket – suttogta David inkább magának, és lassan elindult Alec után a tóhoz.
Furcsa érzés, állapította meg, majdnem szédülés. A dolgok elhomályosodtak előtte aztán megint
tisztán látott mindent. Körülbelül úgy mint mikor új szemüveget kap az ember. Mintha erőszakkal
látni akarna, mintha valami szinte rángatná a szemét.
– A hideg víz csodákat művel vele – szólt hátra Alec a válla fölött, miközben kibújt trikójából és
nekiállt kifűzni turistabakancsát.
– Remélem – mondta David bizonytalanul. Még egy utolsó pillantást vetett hátra, a szakadék felé,
aztán maga is sietősen nekiállt vetkőzni. A két fiú hamarosan ott állt csupaszon a víz partján. Egy
pillanatig haboztak, ízlelgették csupasz bőrükkel a szél csipkelődő simogatását, megállapították,
hogy bár a víz sokkal, de sokkal hidegebb, mint várták, mégis, tiszteletben kell tartaniuk a
hagyományokat és... becsület is van a világon.
– Csak utánad! – jelentette ki David.
– Ez a te Erőd Központja – torkolta le némi éllel Alec.
David arca egy pillanatra elkomorodott. Valahogy ez az elnevezés most váratlanul idegenül
hangzott számára, maga se tudta volna megmondani, miért. Egy perccel korábban maga
használta, pontosan így. Egyszer valami romantikus regényben olvasta ezt a kifejezést, és
kisajátította magának, majd megtisztelte vele a szépségnek és az elmélyedésnek ezt a titkos
rejtekhelyét, amelyet tulajdonának tekintett és csak a kiválasztottakkal osztotta meg. Most mégis,
csak úgy, mellékesen odavetve, frivolnak, szinte szentségtörőnek érezte. Alec megreszelte a
torkát.
– A te Erőd Székhelye, mondtam.
David az ajkába harapott, aztán határozott mozdulattal rábólintott.
– Az. De most gyerünk, és semmi kislányos nyafogás. Bele egyből, férfiasán. Versenyezzünk, ki
ér előbb a vízeséshez.
Alec helyeslőén biccentett, és a két fiú lapos fejessel belevetette magát a tó sötét vizébe. David
hápogva merült fel, majd elállt a lélegzete olyan hideg volt, aztán megint lemerülve, nyitott
szemmel várta, hogy a víz kimossa szeméből azt a kellemetlen, szúrós érzést. Egy pillanatra
érezte testén Alec rúgkapáló lába érintését, aztán nekilendült a vízesés irányába. Keze hamarosan
mohos sziklát érintett, felmerült, és látta, hogyan bukkan elő köpködve Alec barna feje a vízből.
Mély lélegzetet vettek, és elindultak visszafelé.
David egyre kényelmetlenebbül érezte magát, nemcsak a hideg víz miatt, de a szúrás a szemében
már-már elviselhetetlenné vált. Szinte égetett, és úgy látta, mintha körös-körül a vízben villódzó
fények vibrálnának.
– Túl hideg ez az én véremnek – hebegte, és libabőrös testtel kimászott a partra. Összeszedte
ruháit és szaladva indult vissza a tűzhöz, hogy megszárítkozzon és felöltözzön.
Alec még a vízben maradt, megvárta, míg az ujjai érzéketlenné válnak a hidegtől, csak akkor jött
ki a szárazra. Törülközőjét dereka köré csavarva dideregve sétált át a tisztáson. David visszament
a Kilátó Szikla peremére, és megint lebámult a mélybe. A halványodó napfény vörösre festette
csupasz bőrét.
– Olyan vagy, mint egy barbár harcos – állapította meg Alec, magára rángatta farmernadrágját és
a törülközővel szárazra dörzsölte a haját. – Tudod, mint azokon a sci-fi regényborítókon. Már
csak egy kard hiányzik a derekadról, egy gyönyörű leányzó mellőled és a félelmetes szörnyeteg.
– És körülbelül ötven kiló izom és vagy tizenöt centiméter a magasságomhoz – tette hozzá David
hanyagul. Mögötte a nap a látóhatárra bukott.
– Jó szaga van a sültnek – jegyezte meg óvatosan Alec.
David nem felelt. Elbámészkodott a völgyön túlra, a közeli hegycsúcsot nézte. A hegy innenső
lejtőjét körülölelte a tó: sziget is volt meg hegy is.
A hegynek irokéz neve is volt, de a helybeliek Vöröskőnek hívták, mert kelet felől a hajnal,
nyugat felől a napnyugta első sugarai vörösre festették csupasz szikláit.
Hirtelen megint hallotta – vagy talán inkább érezte – azt a bizonyos zúgást, mintha valami rovar
zümmögne az arca előtt, a látása megint elhomályosodott és még zavarosabban látott mint
korábban. Ujjaival dörzsölgette a szemét, mert kegyetlenül szúrt, kancsalított, a messzeségbe
meredt, aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt.
A Vöröskő vibrálva fénylett, majd elhalványult és egyre magasabbra nőtt, végül mint egy
szabályos gúla nyúlt az égnek, és a gúla oldalai olyan vészesen meredekek voltak mint... egy
templom hegyes tornya. Ködös lejtőit szürkészöld lombú fák borították, lent a kusza köd elmosta
a határvonalat a hegy lába és a tópart között. Feljebb árnyas kertek zöldelltek az előbb még
csupasz sziklákon, mögöttük a fehér, bástyás falak mintha ötvösmesterek kísérteties remekművei
lennének. A falak vonalát itt-ott karcsú, hornyolt tornyok szakították meg, s az egész úgy övezte a
hegy tetejét, mint valami ritka drágakő változatosan csiszolt lapjai. A tornyok sápadt-aranyos
fényében csillogó csúcsain zászlók lengtek, és távoli kürtök rivallása hallatszott halkan, de
tisztán.
Az egész olyan volt, mintha egy áttetsző fátyol borította akvarellt nézne, egy álomképet, amely
csak az álmodó retináján tükröződik.
Mozdulatlanul, elképedve állt.
Alec odament hozzá, megállt mellette, tekintetével követte elragadtatott tekintetét, de nem látott
mást, csak a jól ismert, alul fákkal tarkított hegyet, és fent a vörösen fénylő kopár sziklákat.
– David! Jól vagy?
David megrázta a fejét, lekapta a szemüvegét, viharosan dörzsölte a szemét, aztán lenézett maga
elé a földre, majd megint a távolba meredt. Újból megrázta a fejét, aztán komoran összeráncolta
homlokát.
– David?
David szembefordult vele. Alec pontosan érezte, hogy mint napon a jég, úgy olvad le róla a
feszültség, és nem marad más, mint valami értetlenség... vagy talán félelem?
– Soha ilyen furcsát, Alec. Azt hiszem, hallucináltam.
– Hallucináltál? Mi a csudát hallucináltál?
– Nem tudom... Az előbb megesküdtem volna, hogy az öreg Vöröskő tetején egy vár áll.
Alec keresztbefonta karját és gúnyosan bólintott.
– Már megint azokat az őrült könyveidet bújtad, igaz? Végül teljesen elvették az eszedet.
– Komolyan mondom, Alec. Pontosan olyan volt, mintha valódi lett volna. Szóval igazán valódi,
mint az őrült Bajor Lajos király kastélyának meg egy gótikus katedrálisnak a keveréke üvegből.
De most, hogy odanézek, nem látok semmit. – Visszatette orrára a szemüveget, és megrázta a
fejét. – Valami fényjáték lehetett vagy micsoda – mondta, de a hangja nem csengett meggyőzően.
Megint változott a szél iránya, és megütötte orrukat a sült ínycsiklandozó illata. Egyszeriben
megszűnt számukra a világ, csak az éhségük maradt.
Míg David a sültkészítés befejező műveleteivel foglalatoskodott, Alec felvette David csomagja
mellől a kék kötetet és végiglapozta.
– Mi ez a könyv? – kérdezte már csak azért is, hogy David figyelmét elterelje az előbbi, zavaró
élményről.
David belehunyorgott a tűzbe.
– Ez az a könyv, amiről beszéltem, amikor telefonáltál. Nem tudtam végigolvasni, ír mitológia.
– Ír micsoda? Te már végigrágtad magad a görög, a római meg a norvég meg ki tudja micsoda
mitológiákon, és most megint egy újabba fogsz bele?
David már szemmel láthatóan túltette magát az előbbi, idegesítő epizódon.
– Erről van szó. Bárcsak korábban a kezembe került volna. Óriási! Pláne ha tudod, hogyan kell
kiejteni a neveket. Több szó van benne varázslatokról, mint a görögben és nem olyan komor,
mint a norvég mitológia. Az írek hittek a tündérekben, emberszabású tündérekben. Sőt ami azt
illeti még ma is hisznek bennük, legalábbis annak alapján, amit ez a könyv ír. Szóval, Tuathade-
Danaannak hívják őket, vagy „shí”-nek, amit mellesleg úgy írnak, hogy S-i-d-h-e, de „shí”-nek
kell kiejteni.
– Lassan már éppen úgy beszélsz mint apu.
– Elnézést, csak az ír vér beszél belőlem, öregem, de nem kérsz talán egy kis őzsültet? Egy ír
dámszarvas húsából készítettem, amit öcsém talált a tőzeglápban, ahová a manók vezették el.
Alec hangosan felnevetett.
– Szívesen ennék abból az őzből, amit a papád tavaly lőtt. Tilalmi időben.
– Abból is van, de az nem olyan ízletes.
David vacsora után felolvasott Alecnek. Nem mintha Alec nagyon igényelte volna, de David
visszanyerte régi énjét, és ismét belevágott számos kalózkodásai egyikébe a titkok világában, s
végül is Alec nem tehetett mást, mint feküdt és hallgatott. Mindenesetre David jó felolvasó volt.
Alec elnézte, míg zengő hangon meséli, hogyan érkeztek Írországba a régi istenek, hogyan
csatáztak a Fri Bolggal meg a miléziaiakkal. A tűz fénye rőtes arany színűre festette csupasz felső
testén viselt ujjatlan, durva szőttes dzsekije gallérjáig omló szőke haját, reszketeg árnyakat rajzolt
nyílt, szabályos arcára, sötétebbre festette sötétbarna szemöldökét és szemüveg ide, szemüveg
oda, elképzelte magának kezében karddal és pajzzsal, derekán kockás övvel összefogott hosszú
köntösben, amint vonul, mindegy merre, hogy Írország szabadságáért harcoljon.
David lecsukta a könyvet. Alecre nézett. Alec behunyt szemmel, félig nyitott szájjal kinyújtózva
hevert a tűz mellett.
– Fel, te nagyfenekű! Nem azért hoztalak ide, hogy aludj.
– Menj már! Reméltem, hogy azt hiszed, tényleg alszom, és békén hagysz, amit az egy tapintatos
baráthoz illett volna.
– Szó sincs róla.
Ezután még hosszasan elbeszélgettek, előbb a kelta mitológiáról, aztán a jövő tanévről, Kicsi Bill
zsarnokságáról és arról, mi történjék Liz Hughesszal. De volt valami nyugtalanító abban, ahogy
David gondolatai csapongva ugráltak, mintha bőbeszédűségével valami háttérben lappangó
feszültséget igyekezett volna levezetni. Ez kissé zavarta Alecet, de nem tette szóvá. Lassanként
ellenállhatatlan álmosság vett rajta erőt, kábán odavánszorgott a sátorhoz, és egyedül hagyta
Davidét az égen ragyogó csillagokkal.
Mikor jóval később felébredt, David még mindig nem volt mellette. Félrehúzta a sátor függönyét.
A barátja most is a sziklaperemnél ült, . északnyugatra bámult, a Vöröskő felé. Sötét, hold nélküli
éjszaka volt, az égbolton szikrázva rajzolódtak ki a nyári csillagképek. Legfényesebben a Hattyú
tündökölt.
– Még mindig kastélyokat látsz a levegőben lebegni? – kérdezte Alec álmos hangon, és
odakuporodott David mellé.
– A kastély a földön volt nem a levegőben, és nem, most már nem látom. Nyilván képzelődtem,
de – a sziklára csapott az öklével –, a fenébe is, Alec, annyira valódinak látszott!
– Szóval tudod, lehet, hogy valami délibábszerűséget láttál, ami Atlantából vetített egy darabot
föl a hegyre, vagy valami ilyesmi. Bár még sose hallottam, hogy hegytetőn délibábot láttak volna.
– Én se hallottam még kastélyokról egy észak-georgiai hegycsúcson. Az a fene hideg víz
csinálhatott valamit a szememmel.
Alec a vállára tette a kezét és szelíden megrázta.
– Ezért igazán nem érdemes kihagynod az alvást.
– Azt hiszem, igazad van – sóhajtott fáradtan David. Felállt, nyújtózkodott, ásított. A sátorban
elheveredett a hálózsákján, és megpróbált elgondolkodni Írország varázslatain. Lelki szemeivel
maga elé idézte a Thuata de Danaan érkezését. De hiába próbálta meg elűzni azt a másik képet, a
titokzatos kastély fenn a hegy tetején makacsul vissza-visszatért gondolataiba.
Végül elnyomta az álom, de nem sokkal napfölkelte előtt megint ébren volt. Békés arccal bámult
ki a sátor nyílásán és várta, mikor űzi el a nap a tejfehéren sűrűsödő ködöt. A levegő továbbra is
szokatlanul hűvös volt. Borzongva bújt hálózsákjába. Alec álmában nyöszörögve forgolódott.
Igen, néhány perc és felkel, hogy megnézze az ő privát Erő Székhelyéről a napfölkeltét. Végül is
úgy illik egy igazi keltához. Olvasmányaiból tudta, hogy a kelták az évet pontos szakaszokra
osztották, és bizonyos napoknak és napszakoknak különleges erőt tulajdonítottak, így a
napnyugtának és a hajnalnak is. Ezért nyilván a legalkalmasabban úgy folytathatja ezt az ősi
hagyományt, ha megfigyeli a napfölkeltét.
De aztán... a hálózsák kellemesen meleg és olyan sokáig virrasztott és várt, vagy remélt, vagy
egyszerűen csak ült? Nem tudta eldönteni, mi az igazság. Ásított egyet. Még öt perc...
Mikor felébredt, a nap már a látóhatár fölött járt. Felült és a sátor félhomályában sűrűn átkozta
magát, mert a szeme szúrt, mintha tűz égetné és mintha valahol a távolban még hallotta volna a
kürtök utolsó, elhaló hangját. Kirohant a sátorból, a távol ködébe bámult, és... nem látott semmit.
A szeme egyre kevésbé szúrt és rettentő ostobának érezte magát. Ásítva nyújtózkodott, és
visszamászott a sátorba. Legközelebb Alec nem túlzottan tapintatos rugdosására ébredt,
miközben barátja emlékeztette, hogy Öreg Bill munkás napot tervezett a számára, és ha enni
szeretne, célszerű, ha sürgősen felkel, különben nem marad neki semmi.
David megadóan sóhajtott. Ez már sose lesz másképp. Öreg Bill mindig talál számára munkát,
különösen ha ő valami mást szeretne csinálni, mint mondjuk eltöprengeni a tegnapi idegesítő
események felett. Talán ma este megint megnézheti a Vöröskőt.
Aligha;szögezte le aztán magában keserűen. Öreg Bill bőven sötétedésig dolgoztatni fogja,
mindig ezt teszi. Végül úgy döntött, a legokosabb, amit tehet ha felkel, eszik valamit, és
megpróbálja Alecet rábeszélni egy reggeli úszásra. Abban az egyben biztos volt, hogy ez lesz
számára az utolsó kellemes időtöltés aznap.

3. fejezet
Zene az éjszakában
(Augusztus 1.,szombat)

A szomszéd völgybéli farm tulajdonosa, öreg Bill Sullivan néhai édesapjának öccse, Dale bácsi,
gyakran toppant be „csak éppen arra járván” unokaöccséhez vacsoraidőben, aztán, mikor már
jóllakott sertéssülttel meg tört krumplival, kiült Öreg Billel az országút felőli tornácra, és míg
napi munkájukat megtárgyalták, elnézték, hogyan veszi birtokába a völgyet az éjszaka. A
konyhából kihallatszó edénycsörgés mintegy zenei aláfestésként szolgált a két hintaszék ütemes
nyikorgásához.
David a nyögve vállalt napi kemény munkától fáradtan kisurrant a konyhából, ledobta magát a
betonlépcsőre, és üres tekintettel bámult lefelé a domboldalon. Az esti szellő szelíden ringatta a
domb tövében katonásan sorakozó kukoricaszárakat, a kékeszöld levelek között, a csövek végén
szürkéllő bajusz olyan volt, mint szennyes hab a tengeren. Hébe-hóba egy-egy autó zúgott el a
távolban, a hegyről legurulva, felpörgetett motorral vette a kanyart, mielőtt ráfordult a
folyómedret kettészelő egyenes útszakaszra. David azon vette magát észre, hogy erőltetetten
fülel, másfajta hangokat is próbál elcsípni, olyanokat, amelyek felől nem is volt már biztos, hogy
tényleg hallotta őket. A szeme most már szinte állandóan viszketett. Még mindig nem volt
egészen biztos abban, mit látott, vagy hogy egyáltalán látott-e valamit. Mindenesetre a dolog
egyre jobban idegesítette.
Öreg Bill tömzsi jobb kezével szélesen gesztikulálva magyarázott Dale bácsinak.
– Esküszöm, Dale bácsi, sose tudtam megérteni, mi az ördögnek hagyta nagyapa, hogy azok csak
úgy odaépítsék azt az országutat a patak medrébe. – A söröskonzerv ott állt mellette a földön, a
Haladó Farmer című újságon. Felvette és jót húzott belőle. – Nem uram, nem én!
Megmondanám, ha csak halvány fogalmam is lenne róla, de nincsen. A papa is azt mondta, fura
fickó volt az öreg.
– Hát az biztos, hogy fura bogár volt – bólintott rá Dale bácsi. – De azt magyarázta, azért engedte
meg, hogy azt az utat odarakják, mert amúgy se nőtt meg rajta semmi, amiből valakinek is haszna
lett volna. Ha kukoricát, vagy cukornádat ültetett, mindenütt szépen, egészségesen fejlődött, csak
éppen ott nőtte be a hajnalka meg a szagosbükköny, ami aztán elszív minden életet, vagy ha az
nem, tele lett csipkebokorral.
– Mindig bajom van odalent a csipkebokrokkal – állapította meg Öreg Bill.
– Úgy, hogy amikor jöttek a vasúttól, hagyta, hogy azon a csapáson építsenek, aztán meg jöttek
az országutasok. Különben is, az volt a legegyenesebb pálya.
– Uhum. A papa szerint valamikor egy régi indián ösvény vezetett ott, tudom, én is jó pár
nyílhegyet találtam arrafelé.
Dale bácsi előregörnyedt a hintaszéken.
– Az hát – mondta elkomorodva. – A papa is beszélt nekem erről, amikor gyerek voltam... de
valami mást is elmondott, Bill. Elmondta, hogy az indiánok szerint, akik itt éltek, mielőtt az
őseink letelepedtek, ezt a csapást a hódszemű emberek csinálták. Tudod, azok a kísértetnépek,
akikről az irokéz indiánok azt mesélik, ő előttük laktak itt. Úgy mondják, azok építették azokat a
házakat is, amelyeknek a romjai ma is állnak a Fort-hegyen.
– Én úgy hallottam, hogy azokat az erődöket Madoc herceg építtette 1170-ben – szólt közbe
David a lépcsőről.
– Ez a gyerek tisztára olyan, amilyen a dédapja volt – jegyezte meg mosolyogva Dale bácsi, csak
úgy magának, de aztán felcsillanó szemmel fordult unokaöccse felé. – Azt is kevésbé érdekelte ez
a világ, inkább az a másik, vagy legalábbis ennek a világnak egy másik része. Semmi esetre sem
az észak-georgiai hegyvidék.
– Én pedig nagyon szeretem a hegyeket – szólt vissza David –, csak éppen a turistákat nem
kedvelem, akik mostanában a nyakunkra járnak.
– Azok a turisták üzletet jelentenek, az üzlet meg pénzt hoz, gyerek – mordult fel mérgesen Öreg
Bill. – De ha már erről van szó, Dale, nem tudom, mondtam-e már azon gondolkodok, hogy
ebben a völgyben is áttérek a cirokra. A turisták szeretik, és az öreg Webster Bryant odaát
Blairsville-ben azt mondta, megvesz tőlem mindent, ami megterem. Ebben az évben már késő, de
talán jövőre ezidőtájt nekifogok.
Dale bácsi nem válaszolt, Davidet nézte. Hátrabillentette hintaszékét, keresztbevetett lábait
felrakta a tornác korlátjára. Ahogy David fölnézett, csak egy arasznyi vékony, fehér, szőrtelen
lábszárat látott az öreg zoknija és barna munkanadrágja között. Lenézett saját csupasz,
napbarnított lábszárára, aztán levette szemüvegét, és szórakozottan megdörzsölte szemét.
– Madoc herceg – tűnődött el Dale bácsi, mintha Öreg Bill nem is szólt volna. – A papa beszélt
róla egyszer-kétszer, de nem sok hitelt adott azoknak a meséknek. Egy dolgot azonban elmondott
nekem arról az ősi, indián ösvényről, éspedig azt, hogy az egészet végig, ameddig eljutott rajta,
csipkebokrok szegélyezik. És igaza is van, a bokrok ugyan helyenként alacsonyak, gyatrák és
összevissza nőnek, de ott vannak. És még egy dolgot elmondott, azt, hogy az ösvény
nyílegyenesen vezet az erdőn át, vízen át. Egyszer, azt mondja, azon az ösvényen ment el éjszaka
vadászni, és valami halálra rémisztette.
David felkapta a fejét.
– Megmondta, micsoda?
– Hát azt már nem mondta meg, de azt tudom, hogy a kutyái sose jöttek vissza arról az éjszakai
vadászatról. És mindünknek, fiúknak, lányoknak meg kellett esküdnünk a Bibliára, hogy sose
megyünk el arra az ösvényre, különösképpen nem éjszaka. Hát nem is mentünk. A legtöbbünket
annyira megijesztett, hogy a gyerekeinknek nem is szóltunk róla, persze igaz, majdnem mind
házasok voltunk addigra, meg el is költöztünk a vidékről... Az apád sose beszélt neked erről Bill?
– A fenébe is, nem hát – mondta kelletlenül öreg Bill. Megint húzott egyet a sörből, a keze fejével
törölte meg a száját. – Az ördög vinné el, Dale bácsi, nincs nekem időm az ilyen tündér-
ostobaságokra. Te is éppen olyan komisz vagy, mint a fiúk. Na szóval, ami ezt a cirok dolgot
illeti... Meg akartalak kérni...
Most Kicsi Bill tűnt fel a ház sarkában, kezében óriási almáslepénnyel. Mihelyt Davidet meglátta,
pillanatok alatt magába tömte az egészet.
– David azt mondja, hogy a tündérek akkorák, mint az emberek, és kétszer olyan szépek –
nyilatkoztatta ki nagy hangon.
David az égre emelte a szemét.
– Az ördög hetvenhétszer vigye el – robbant ki öreg Bill és az öklével keményen rácsapott a
hintaszék karfájára. – Nem tudom, mi a nagyobb átok, ha az embernek olyan gyerekei vannak,
akik nem tartják a szájukat és mindig belekotyognak, amikor a felnőttek beszélgetnek, vagy
olyanok, akik nem akarnak dolgozni, csak üldögélnek és egész nap bújják a könyveket. Fütyülök
minden tündérre meg arra, mekkorák, meg különben is, tündérek nincsenek, ezt mind a ketten jól
tudjátok.. Ha azok helyett a hülye könyvek helyett a Bibliát forgatnátok, magatok is rájöhetnétek.
– Felvette széke mellől a Haladó Farmert, összegöngyölte, és odalökte Davidnek. – Itt van, ha
olyasmit akarsz olvasni, aminek hasznát is veheted, ezt olvasd.
Az újság szétnyílt a levegőben, és összekuszálódva kötött ki David lábainál.
David felvette, utálkozva rendbeszedte. Feltűnően fordítva tartotta kezében, és úgy tett, mintha
roppant figyelmesen olvasna.
– Fordítva tartod – kiáltott rá Kicsi Bill az udvarból.
David leeresztette az újságot, az öccsére bámult, lassan elhúzta a száját, csettintett a nyelvével és
lenézett az újságra. Enyhén szúrt a szeme, de most először állapította meg magában, hogy jó
érzés.

– David! Nem kapcsolnád ki a rádiót? Nem tudok aludni. – Kicsi Bill álomittasan totyogott be
David hálószobája ajtajában.
David mordult egyet, kinyitotta szemét, és nézte öccse sziluettjét az ajtóban. Egy pillantást vetett
az órára az ágya mellett. Majdnem éjfél volt.
– Nincs is bekapcsolva – dörmögte, megfordult, és a fejére húzta a takarót.
– Dehogynem! Hiszen hallom.
– Nincsen. És bújj vissza az ágyadba.
– Da-a-a-a-avy!
– Davidnek hívnak – morogta David. – Akkor nyilván a tévé. Talán a mama nézi az éjszakai
adást. Gondolom megint rossz éjszakája van.
– De nem a tévé az. A háznak ebből a részéből jön. Ahol te alszol. David a könyökére
támaszkodott, és dühösen meredt az öccsére.
– Nincsen be-kap-csol-va a rá-di-óm! Menj a fenébe. Kicsi Bill zavarában egyik lábáról a
másikra állt.
– Akkor talán kintről szól – találgatott tovább. David nem felelt. Hallgatózott.
– Most, hogy mondod, tényleg, én is hallok valami zenefélét kintről. Talán egy párocska parkol
lent az útkereszteződésben, azok bömböltetik a rádiójukat. A papa idegrohamot kap, ha
meghallja.
Kicsi Bill elgondolkozva húzta el az orrát.
– Egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy rádió. David most még feszültebben figyelt.
– Tényleg – szögezte le. Felült, félrehúzta az ablakon a függönyt és kinézett. Odakintről langyos
szellő áradt rá, amilyen meglepően hideg előző éjjel volt, most váratlanul érte ez a kellemes
meleg. A magányos biztonsági lámpa az udvarban kékesfehér kört rajzolt maga körül a lejtőn, a
kukoricaföldig lehúzódó gyepen. Távolabb, balról a völgyben húzódott a Dale bácsi házához
vezető út. A zene most tisztábban hallatszott. Furcsa zene volt, nem rock, nem is népzene és nem
is az a fajta, ami a papa szerint „csak a hosszú hajúaknak való.” Nem, egészen más volt, lágy,
édeskés, halk, fuvolákra meg talán valami gitárfélékre gyanakodott és csengettyűk is csengtek
hozzá szelíden. Valami dudaszót is sejtett benne, bár nem sok dudaszót hallott eddig életében, és
akárhogyan is, százszor különösebb volt, mint akármilyen dudazene. Idegenszerű és mégis
ismerős.
– Valami van ott – jelentette ki határozottan. – Kimegyek, megnézem, mi az.
– De nélkülem nem mész – suttogta nyomatékosan Kicsi Bill. David kibújt az ágyból.
– Azt nem, szó sincs róla. Itt maradsz. Úgyis elég bajom van már miattad. – David magára
rángatta farmernadrágját, teniszcipőjét és trikóját, aztán elindult az ajtó felé.
– Utánad megyek úgyis – jelentette ki bátortalanul Kicsi Bill. David a szemöldökét ráncolta.
– Na jó, jöhetsz – mondta sóhajtva. – De kérlek, maradj csendben. És ha egyetlen szót is szólsz
erről, megesküszöm, hogy kivágok a bőrödből egy „spancelt”.
– Mi az, hogy „spancel”?
– Egy szelet bőr, amit egy hulláról levágnak.
– De én nem vagyok hulla.
– Majd az leszel, ha eljár a szád.
– Nem járatom el.
– Ajánlom is!
David Kicsi Bill nyomában lelopakodott a hallba. Mikor egy padlódeszka megreccsent alatta,
mintha riadót fújtak volna. David felszisszent és összeszorított fogakkal várt, de a házban sehol
egy hang. Idegesen figyelt, míg Kicsi Bill beszaladt a szobájába öltözködni. Egy perc és már kint
álltak az udvarban. A higanygőzlámpa kísértetiesen zöldre festette bőrüket, az ajkukat meg a
körmeiket kékre.
Úgy nézel ki, mint Frankenstein – suttogta Kicsi Bill.
– Te meg mint a Drakula unokája. És most pofa be. – David fejét félrebillentve hallgatózott. –
Nem hallod? Most hangosabb. Lentről jön, az országút felől. Gyere, fussunk.
Leszaladtak a hosszú lejtőn, a domb tövében megálltak a kukoricaföld feletti töltésnél, amelynek
tetején mint összevissza kerítés húzódott egy sor feketeszederbokor. Davidnek az volt az érzése,
hogy most tisztábban hallja a csengettyűk csilingelését, és még valamit hallott. Mintha énekeltek
volna. A szemét hiába erőltette, nem látott semmit a sötétben, és tulajdonképpen nem is tudta, mit
keres.
Aztán... messze a földek országúton túli végében... látott... valamit: egy sor halványsárgás
fényfoltot, alig néhány száz méternyire a birtok határát jelző kis patak partján, a fák között. A
fények hol eltűntek, hol felvillantak.
Teleszívta a tüdejét levegővel.
Mikor Kicsi Bill kérdően felnézett rá, suttogva mondta:
– Látsz valamit, Kicsi Bill?
Kicsi Bill belehunyorgott a sötétbe.
– Látom, hogy egy csomó szentjánosbogár röpköd sorban ott, a pataknál. Azt gondolod? A
szemem is belefájdul, ha nézem. És valami éneket is hallok – mondta hangjában árnyalatnyi
remegéssel.
– Akkor gyerünk, nézzük meg közelebbről.
Kicsi Bill töprengő arccal lemaradt egy kicsit, de aztán engedelmesen elindult bátyja után, amint
az az apró tüskéket óvatosan kerülgetve befurakodott a csipkebokrok közé. Aztán leszaladtak az
agyagos lejtőn és bevetették magukat a magasba nyúló kukoricaszárak fedezékébe. Ahogy
előrenyomakodtak, a kukorica éles levelei mint megannyi zöld kés vágtak csupasz bőrükbe. Az
utolsó kukoricasoron is túljutva, lihegve kushadtak az árokban, gaz és söröskonzervek között,
nem sokkal az országút szintje alatt.
David óvatosan felemelkedett.
Hirtelen fájdalom nyilallott a szemébe. Mintha vakító fény bántotta volna. Vagy valami más?
Nem tudta eldönteni. De fájt. Aztán egy pillanat alatt, ahogy beleállt, úgy tűnt el belőle a fájás.
Most viszketni kezdett, olyan tűrhetetlenül, hogy a szemüvegét lekapva dühödten dörzsölni
kezdte a szemét.
Mikor megint felnézett, a fények tisztábban látszottak, közelebbről. Az országút vonalát követték
de valamivel távolabb vonultak az országúttól és mentek lassan előre, arrafelé, ahol jobbra az út,
a mező meg a hegy összetalálkoztak.
– Az erdőbe mennek, a házunk mögött, ahol az a régi indián ösvény van, amiről Dale bácsi
beszélt. Fogadjunk! gyorsan, talán fentről jobban láthatjuk őket.
David visszabújt a kukoricásba. Kicsi Bill vonakodva kúszott mögötte. Együtt lopakodtak végig
az utolsó sorok között, a töltés mellett, fokozatosan elébe kerültek a fényeknek, amelyek most
gyorsan közeledtek az országút mellett. Egy meredek, köves lejtő tövében megálltak. Előttük az
erdő. Az erdő szélén fiatal jávorfák és sűrű feketeszederbokrok sorakoztak. A fák és a bokrok
sorát valamivel távolabb egyetlen, boltíves kapura emlékeztető nyílás szakította meg.
David tétován, habozva állt meg, aggódva vizsgálgatta a nyílást. Ahogy visszanézett, látta, hogy a
fények változatlanul egyre közelebb jönnek, fényesebben, tisztábban látszanak. Döntött.
– Fel a töltésre, Kicsi Bill. Gyorsan!
Kicsi Bill megmarkolta David nadrágszárát.
– Te menj csak, én nem akarok. Félek. David keményen megmarkolta a gyerek vállát.
– Azt akarod, hogy itt hagyjalak egyedül a kukoricásban, az éjszaka közepén? – kérdezte szinte
durván, amitől maga is, Kicsi Bill is meghökkent.
Kicsi Bill lesütötte a szemét.
– Nem akarom, David.
– Akkor ugrás fel a partra.
Kicsi Bill előreszegte az állat.
– Előbb te.
– De nem futsz el? – kérdezte bosszúsan David.
– Becsszó.
David felkapaszkodott a partra, aztán megállt odafönt, a szúró tövises bokrok sora előtt, hogy az
utolsó néhány centiméteren fölsegítse öccsét. A csipkebokrok sokkal sűrűbben álltak, mint
először gondolta, és türelmetlenül lökte szét őket maga előtt. Közvetlenül a felett az éles kanyar
felett lépett be az erdőbe, ahol az országút meredeken keletnek fordult és haladt tovább
tekervényesen Franks Gab felé. Alig pár száz méterre voltak a házuktól, és David biztos volt
abban, hogy korábban már járt erre, de a nyári éjszakában tündöklő Hold fényénél valahogy
másnak látta. Mintha a Hold átformálta volna a tájat. Átformálta vagy elátkozta? A gondolat csak
egy pillanatra ötlött fel benne, míg körülnézett, a fenyők és a jávorfák ismerős törzsét
vizsgálgatta, meg a sötétlő rododendron- és babérbokrokat. És a csipkebokrok! Ennyi
csipkebokrot még sose látott, ki-be kígyóztak a fák között, szövevényes, szúrós akadályt alkotva
közte és a házuktája között, ahol a kékesen világító éjjeli lámpás fénye olyan halványan szűrődött
oda, mint valami távoli lidércfény.
Jobb kéz felől a talaj háborítatlan volt. A fák között, mintegy az országút vonalának
folytatásaként, egyenes ösvényféle nyílt, amelyet vastagon borított el a moha és a fenyőtűk
tömege. Más növény nem nőtt rajta. A kép tisztán rajzolódott ki előtte, s ahogy alaposabban
szemügyre vette, úgy látta, hogy az egészet mintha a föld felett lebegve fénylő, aranyos fátyol
borítaná. És mintha a fátyolszerű rétegen sejtelmes alakok mozognának, de mikor alaposabban
meg akarta nézni őket, a szeme kegyetlenül viszketni kezdett, és valami furcsa érzés
visszatartotta, hogy az ösvényre lépjen. Kicsi Billt odahúzta maga mellé, és vagy száz métert
továbbmentek hegynek fel, míg egy kidőlt fa félig korhadt törzse el nem zárta előlük az utat.
David leült a fatörzsre, és maga mellé ültette öccsét. Aztán mintha fejbeverték volna, rádöbbent:
hiszen nem lehet ma holdfény, mikor két hete volt telihold! Éppen előző éjszaka hívta fel Alec
figyelmét, milyen sötét holdfény nélkül az éjszaka. És most mégis, ez a hideg fény, nem tudni
honnan jön, az erdő olyan tőle, mint havas táj csillagfényben. Kivéve az ösvényt. A háta
beleborsódzott, a fények... a hold... a csipkebokrok... ez az egész kép előtte...
Valami itt nagyon nem volt rendjén.
Ekkor halk, sejtelmes zene hangja ütötte meg a fülét, és a töltés tetején megjelentek az első,
sárgás fények.
A szeme szinte lángolt, úgy égett, látása előbb kitisztult, aztán elhomályosodott, aztán megint
kitisztult. Rájött, hogy izzad. Minden hajaszála az égnek állt, amint egyre több fénypont tűnt fel
az erdőben, a fák között, egyre fényesebbek, egyre nagyobbak lettek, ahogy közeledtek feléjük, s
végül arany fényfüzérben álltak össze. A látványtól elszorult a szíve.
Emberek!
Ha ugyan emberek. Komorképű lovasok, férfiak és nők népes csapata, ünnepélyes menetben, jól
megtermett fekete meg fehér lovakon, a lovak sima szőre úgy fénylett, mint csiszolt acél,
fényezett réz vagy frissen ötvözött arany. Mintha egyik-másik paripát szőr helyett pikkely borított
volna, és jó néhány – majd hogy nem gőgösen – szarvakat vagy agancsokat viselt a fején. Azt
nem tudta eldönteni, vajon a szarvak az állatok fejéből nőttek-e ki, vagy mesterségesen
illesztették oda őket.
A száját látottá az ámulattól, de nem is annyira a lovak, mint lovasaik miatt. Életében nem látott
olyan gazdagságot színekben, ruhákban, mint ahogy azok most elvonultak előtte, mintha egy
másik korba álmodta volna magát.
Magas termetűek voltak a férfiak is, a nők is, és gyönyörűek, karcsúak, az álluk keskeny, a
szemöldökük ferde, hosszú, fénylő hajuk többnyire fekete, és szikrázó szemük egyszerre tűnt
fenyegetőnek és zárkózottnak.
A délceg tartású nők alakját pompásan emelte ki hosszú, drágakövekkel ékesített, nehéz,
bársonyra emlékeztető anyagból készült ruhájuk, bár akadt köztük néhány, aki furcsán,
bonyolultul szabott, skótmintás, kockás ruhában lovagolt. A férfiak többsége hosszú, bő nadrágot
és rövid, szűk, bőujjas zubbonyt viselt, de akadt köztük, akinek a ruházata durvább szövésű
köntös volt. Férfiak közt és a nők közt is volt, akin páncélruha vagy páncéling csillogott. És
mindenféle bojtok, ékszerek, tollak és rojtok. Itt-ott ércpengék és arany koronák fénye villant. A
csapat abbahagyta az éneklést, csak a ruhákra és lószerszámokra aggatott csengettyűk csilingeltek
lépteik ritmusára szelíden, szüntelenül.
A csapat élén ezüst páncélruhába öltözött férfi lovagolt, páncélruhájának pikkelyszerűen
egymásra boruló, barázdált lemezein sziporkázóan fénylettek az aranyba ötvözött filigrán,
vonalas díszítések. A szeme színe olyan volt, mint egy mély, csendes tó kékje, hosszú, szőke haja
mint a nap, selymesen omlott le egyszerű, ezüst diadémja alól. Hosszúlábú, fehér paripája
nyeregkápáján keresztbefektette kardját, a válláról lecsüngő fehér köpeny aranyszegélye bokáját
verdeste. A fény legerősebben felőle áradt.
David érezte, hogy Kicsi Bill szorosabban fogja a kezét. Gyors pillantást vetett rá, és látta, hogy a
gyerek nem az ösvényen haladó látványosságot nézi, hanem őt. Különös gondolata támadt.
– Mondd, nem látsz valamit, valami... furcsát? – kérdezte óvatosan. Kicsi Bill feszengve rázta
meg a fejét,
– Semmit se látok. Csak fényeket. Éles fényeket. Mintha a levegő fénylene.
Davidnek elállt a lélegzete. Szájában a félelem fémes ízével nekikészült, hogy felálljon és
elszaladjon, de valami visszatartotta. Amit látott, rendkívüli volt, talán borzalmas veszedelmet is
jelentett, de akkor és ott nem volt hatalom a földön, ami megmozdíthatta volna.
– Haza akarok menni, David!
– Maradj még, gyerek, csak még egy percet. Valaminek utána akarok nézni.
– David!
– Pssszt!
A menet egyre közelebb ért, vezetőjük ellovagolt a két fiú előtt, mintha ott se lettek volna. Az
urak és a hölgyek közül alig akadt egyegy, aki tekintetre méltatta őket, bár volt köztük néhány,
aki egy derűs pillantást vetett rájuk, és olyan is, aki mintha meghökkent volna láttukra. De
egyikük, egy férfi, meghúzta a lova gyeplőjét, és lassú lépésre fogta a lovát. Egyszerűbben
öltözött mint a többiek, hosszú, ezüsttel díszített fekete köpeny volt rajta. Vésztjóslóan
összehúzott szemekkel, figyelmesen nézte a két fiút.
– Üdvöz legyetek, halál gyermekei – szólt oda nekik gúnyosan, és továbblovagolt.
A hangja furcsán, mintha víz alól hangzott volna. David inkább az agyával érzékelte, mint a
fülével. Rémület fogta el, a félelem hullámokban borzongott végig rajta. Nagyot nyelt, szinte
gépies mozdulattal felállt és maga mellé rántotta Kicsi Billt. Aztán egy lépést előre.
A férfi tovább léptetett a lován. Davidnek csak nagy nehezen sikerült kinyögnie:
– Üdvözlöm, uram!
Kicsi Bill ijedten nézett fel bátyjára.
– Kihez beszélsz, David? Én nem látok senkit. Félek tőled. Haza akarok menni!
– Maradj nyugton! – mordult rá bátyja a szája sarkából.
A fekete köntösű férfi megrántotta a gyeplőt, a lova megtorpant. Hátrafordult a nyeregben.
– Te látsz bennünket? – suttogta dühödten sziszegve. Aztán hátrafordult a mögötte lovagló,
szürkeruhás nőhöz. A nő vállán óriási, fekete varjú ült gőgösen. – Az embergyerek lát bennünket.
David hirtelen roppant zavarba jött, de erőt vett magán.
– Hát persze, hogy látlak – mondta bizonytalanul. Hiszen itt vagytok, nem?
– Kicsoda van itt, David? Ne ijesztgess már, különben megmondlak a papának. – Kicsi Bill
makacsul rugdosta David lábát. – Gyere, menjünk!
David Kicsi Bill rúgásaira egy fintorral válaszolt, de nem mozdult. A csapat kíváncsian
felmorajlott, zúgott, mint egy méhraj. A lovasok megálltak, egyenként vagy párosával a fiúk köré
gyűltek. Magas termetükkel úgy tornyosultak föléjük baljóslatúan, mint egy fellegvár tornyai.
David félt. Valóban rettegett. Lassan hátrált, részben félelmében, részben ösztönösen engedve
öccse kitartó rángatásának, de aztán legnagyobb rémületére rájött, hogy egy pontnál tovább nem
képes hátrálni. Valami megállította, a lába nem vitte hátrébb, mintha a levegő áthághatatlan fallá
sűrűsödött volna mögötte. Lenézett. A csillogó, aranyos fátyol most a lábainál fénylett, és bár ezt
akarta legkevésbé, rálépett az ösvényre, Ó Istenem! – gondolta. – A varázslatuk csapdájába
estünk.
Kicsi Bill is megérezte, hogy a háta egy falnak szorult. Felsikított. A hangja magányosan
visszhangzóit az éjszakában.
– Nem tudok mozogni, David, megfagytak a lábaim! – kiáltotta. Elengedte David kezét,
megpróbált elszaladni, de csak annyit ért el vele, hogy hasra esett, és zokogva borult a
mohaszőnyegre. David óvatosan mellékuporodott, felsegítette, de közben gyanakodva figyelte a
köréjük gyülekező csapatot.
– Maradj nyugton, gyerek – suttogta elkeseredetten a kisfiú fülébe. A fekete ruhás férfi
közvetlenül a fiúk mellé terelte a lovát.
– És ki vagy te, halandó, vagy látod a Sidhe-t? Hogy kérdést mersz intézni a Dana csapatához,
amikor lovagló útjukat járják? – mordult rá csípős hangon. Orrlikai kitágultak, a hangjából
csöpögött a rosszindulat.
– Ti vagytok a Sidhe? – kiáltott fel David reszketeg hangon. Karjára vette Kicsi Billt, és felállt. –
Én azt hittem, ti csak Írországban éltek.
– Kételkedsz a szavamban? – horkant fel a férfi. – Azt akarod, hogy elvegyem a lelketeket,
mindkettőtökét itt és most? – A szeme úgy izzott, mint a parázs.
De ekkor, mintha egy gondolat ötlött volna fel benne. Merev vonásai megenyhültek.
Elmosolyodott, egy kicsit túlságosan is szívélyes, mohó mosollyal.
– Aha, de megfelejtkeztem magamról, halandó gyermek, mert az idő múlik, és ma éjjel még nagy
utat kell megtennünk. Gyere velünk, ha többet akarsz tudni rólunk, és hozd magaddal az öcsédet
is. Miért ne? Régen fordult elő, hogy két emberfiút fogadtunk magunk közé. Lassan már unjuk a
saját társaságunkat – komor tekintetet vetett a csoport eleje felé –, legalábbis egyesekét közülünk.
– Ahogy fekete kesztyűs kezét kinyújtotta, David látta, hogy kesztyűjét drágakövekkel kirakott
kis fémlemezek borítják. A lemezek minden mozdulatára halkan csilingeltek.
Gyertek vissza néhány év múlva – mondta habozva David. Amennyire képes volt rá, igyekezett
barátságot mímelni, miközben érezte, hogy a félelem egy ponton görcsbe feszül a hátán, és lassan
megbénítja egész testét. Az érverése vadul száguldott.
A férfi arca ismét megkeményedett.
– Akkor tudd meg emberi lény, hogy nem jó dolog minket látni. Nagyon valószínű, hogy
megátkozunk a szemtelenségedért. Az is nagyon valószínű, hogy meghalsz, és az öcséd veled
együtt.
– Nem, Kicsi Bill nem! – kiáltott fel David. – Nem tett semmit se ellenetek. Azt hiszem nem is lát
benneteket.
– Nem látok kicsodát? – hallatszott a reszkető suttogás valamerről, ahol Kicsi Bill arca David
vállához simult. – Mit nem tettem? Kihez beszélsz? Haza akarok menni! – Az utolsó szavakat
már inkább sikdtotta, öklével püfölte bátyja arcát úgy, hogy David alig tudta megtartani karjában.
– Maradj csendben – sziszegte David összeszorított fogakkal. Nem viccből csinálom ezt
elhiheted.
A Sidhe-lovag elgondolkodva, gőgösen húzta fel a szemöldökét, és nem törődve a kisfiú
rémületével, szórakozottan nézett Davidre.
– A kicsi nem lát bennünket... de te látsz. A te fajtád nem láthat bennünket, csak ha mi is úgy
akarjuk... – mondta töprengve. – Aztán még mormolva hozzáfűzte: – Különben...
– Különben? – kérdezte David.
A sötét ruhás férfi összehúzta a szemét. Egy pillanatig várt.
– Különben őt is elvihetnénk magunkkal, tudod – mondta aztán. És itthagyhatnánk helyette egy
cseregyereket. Vagy elvihetnénk helyette téged. Vagy elvihetnénk,mindkettőtöket.
– Ne vigyétek el Kicsi Billt. Ő a mama kedvence.
– Hová ne vigyenek el? – sikoltozott a kicsi. – Sehova se viszel el engem. – Rémületében David
fülét harapdálta, és újult dühvel állt neki öklözni a bátyját. Kicsi testével olyan hevesen vergődött
David karjában, mint egy megdühödött macska.
David képtelen volt tovább tartani. A kicsi elszabadult, ellökte magát tőle, szinte kiesett a karjai
közül. Páros lábbal ugrott le a csillogó ösvényre, aztán összecsuklott, és mozdulatlan maradt.
David egy ugrással mellette termett, letérdelt a mozdulatlan kis test mellé, megpróbálta
kitapintani nyakán az érverését. Dühös tekintenél nézett fel a tündérlovagra.
– Mit tettél vele? – kiáltotta. – Ha kárt tettél benne, akkor én... én...
– Akkor te mit csinálsz? – kérdezte a sötét ruhás férfi selymes hangon. – Semmit, gondolom. De
ez itt csak alszik. Untam már, hogy állandóan beleszól az alkunkba. Nos, arról volt szó, mit tudsz
felajánlani cserébe a kicsi szabadságáért. Mert tudd meg, hogy ha egyszer valaki meglátja a
Sidhe-t, meg kell fizetnie a találkozás bérét. – összetett kezét nyeregkápája gombjára tette, és
mereven nézett Davidre, akár egy kígyó a madártojásra, amit éppen lenyelni készül.
David nem állta a tekintetét.
– Nem tudom, mim van, ami neked kellene – mondta tétován. Hadd lám... – Végigkutatta zsebeit,
de egyikben sem talált semmit. Vonakodva ismét karjaiba vette öccsét és felállt. Az elkeseredés
sötét maszkká merevítette arcát.
– Nos hát akkor nincs más hátra, te magad leszel az – mondta a férfi rosszindulatú mosollyal.
Ekkor megszólalt a nő, vállán a varjúval. A hangja még hidegebben csengett, mint a fekete ruhás
férfié.
– Ne felejtkezz meg a Dana törvényéről, Szelek Ura! Hatalmasabbak azok bármelyikünknél.
Nem szabad akaratodat a fiúra erőltetned, hacsak nem mutatsz neki utat a menekülésre.
A férfi haragosan húzta el az orrát. Az ajka keskeny vonallá szűkült.
– Legyen hát – mondta aztán. – Alkut kötök veled, fiú. Ha három kérdésemre válaszolni tudsz,
szabadon engedlek az öcséddel együtt.
David gyanakodva kapta fel a fejét.
– Úgy, ahogy most vagyunk? Nem változunk el, nem varázsolsz el bennünket?
A férfit szemmel láthatóan mulattatta a kérdés.
– Ha akarod, pontosan úgy, ahogy ide érkeztetek.
– És ha veszítek?
– Akkor velem jössz.
David nagyot lélegzett, aztán komoran bólintott egyet.
– Én... nekem is lesz egy kérdésem. A magam részére... ha nyerek. A fekete ruhás férfi gúnyosan
felnevetett.
– Úgy, szóval most még szívességet is kérnél a Sidhe-től? Nos, ha más nem is, de bátor az vagy,
halandó gyermek... bátor vagy bolond.
– Ehhez joga van – jegyezte meg csípős hangon a szürke ruhás hölgy.
– Add elő hát, mit kérsz – csattant fel a férfi –, mi csak igent vagy nemet fogunk mondani rá.
David bizonytalanul a hölgyre mosolygott, aztán megreszelte a torkát.
– Ha veszítek, akkor hatalmadban leszek, igaz? Ha nyerek, nem marad számomra más ebből a
találkozásunkból, csak egy emlék, amiről később magam sem fogom tudni, idősebb koromban,
valóság volt-e vagy sem. Szeretnék ezért kapni valamit tőletek, mindőtöktől, tudod, valami
valódit, hogy majd biztos legyek benne, nemcsak álom ez vagy micsoda. És szeretnék nektek
mindőtöknek néhány kérdést feltenni, hármat gondolom viszonzásul... végül is lehetséges, hogy
többé sose lesz alkalmam találkozni veletek.
– Máris elfelejted, hogy a szabadságod a tét? – válaszolta hetykén a férfi. – A legtöbb ember nem
is kérne többet, és szerencséje lenne, ha ezt is elnyerné. De mindig így van ez veletek,
halandókkal, többet akartok, mint amennyihez jogotok van. Miután azonban te halandó létedre
aligha győzöl, hát beleegyezem.
David nyelt egyet.
– Akkor hát gondolom, elfogadom a kihívást. És kész vagyok.
Alvó öccsét kényelmesebb helyzetbe hozta és megfeszítette vállait. Össze kellett harapnia a
fogait, hogy ne vacogjon.
A fekete ruhás férfi egy percig gondolkodott, aztán feltette a kérdést:
– Nevezd meg a csillagokat az égen.
David úgy érezte, mintha jeges kézzel markolnák meg a szívét.
– Ez nem fair kérdés! – tiltakozott.
– Valóban nem az – szólalt meg a hölgy a varjúval. – Neked tudnod kell a szabályokat, Szelek
Ura, igaz? Mert ha nem tudod, megsérted a lovagias verseny szabályait. Csak olyan kérdéseket
tehetsz fel, amelyre a választ a kérdezett ismerheti, ha megvan a kellő tanulsága hozzá. Minthogy
pedig erre a kérdésre te magad se tudsz válaszolni, gondolom okosabb, ha másik kérdést keresel,
különben majd én találok a számodra egyet.
A sötét tündér gúnyosan fejet hajtott.
– Ahogy óhajtod, Harcok Úrnője. Ha bolondokkal van dolgom, akkor bolond kérdést kell
feltennem. – Davidre nézett. – Melyik volt a connachti Maeve királynő kedvenc állata? És
melyiket utálta legjobban? Megfelelő ez a kérdés, Morrigu?
A csapaton halk moraj futott végig, és a gyönyörű, zárkózott arcokon cinkos mosoly suhant át,
mintha a kérdés bizony ősi játékok ismert nyitánya lenne.
– Ez sem fair kérdés – kiáltott fel David. – Ez két kérdés!
– Az ércpénznek is két oldala van, mégis egy pénz – válaszolt hidegen a sötét ruhás férfi. – Nem
hiszem, hogy Morrigu ezt elvitatná tőlem. És most válaszolj, vagy velem jössz.
David lehunyta szemét. A gondolatok vadul száguldoztak fejében. A kérdés nem volt olyan
nehéz, mint ahogy tartott tőle, a válasz megtalálható valahol, amit nemrég olvasott. Tudta, hogy
Maeve királynő is szerepel Lady Gregory egyik könyvében, ami a Tain Bu Cuailinge-ről, a
cooley-i marhalopásról szól. Múlt héten olvasta, mielőtt az Istenek és Harcosokba belefogott. De
mi is a címe? Muirthme-i Cuchulain? Tudta, Maeve királynő háborúba vonult egy tehén miatt,
tehát itt keresendő valószínűleg a válasz a kérdés első részére. A második felől már nem volt
olyan biztos.
– A legkedvesebb állata, nem vagyok biztos benne – felelte végül tétován –, de az, amit a
leginkább szeretett, az colley-i barna Bika volt. És abban sem vagyok egész biztos, melyiket
utálta leginkább, nem is ír róla... de várj csak! Cuchulain azt jelenti: „a culaigni véreb” vagy
valami hasonlót. Igaz? Megölte valakinek a házőrző kutyáját, és el kellett foglalnia a megölt
kutya helyét. Így van? Így kell, hogy legyen. Ő volt a királynő legádázabb ellensége, harcban
legalábbis. Át akartál verni! Egészen biztos. A válasz nyilván: Cuchulain.
Egy ezüstdiadémos hölgy a sötét ruhás férfi mögött odahajolt a mellette lovagló piros ruhás
nőhöz, és odasúgta:
– A gyereknek jól vág az esze, ritka dolog ezen a vidéken.
– Eddig jól válaszoltál – mondta a tündérlovag. – De van egy második kérdésem, és ez nem lesz
olyan könnyű.
– Kész vagyok, jöhet a kérdés – felelte David és roppantul igyekezett, hogy a hangjából ne
érezzék a félsz, de szavainak bátor csengése meghazudtolta félelmét, amely már-már teljesen
hatalmába kerítette. Csak Kicsi Bill alvó testéből merített erőt, ahogy az apróság hozzásimult.
A tündérlovag rövid hallgatás után föltette a kérdést:
– Mit hozott magával Tuatha de Danaan Írországba?
David arca minden félelme ellenére felragyogott. Erre máris tudta a választ. Benne volt Lady
Gregory könyvében, éppen ezt a részt olvasta fel előző este Alecnek.
Mély lélegzetet vett.
– Lassuk csak – kezdte, és a földet borító fenyőtűkre nézett. – Ott volt az üst, ha jól emlékszem,
és egy dárda, egy varázsdárda és egy kard, az is varázskard volt, és egy kő, amely állítólag
felkiáltott, ha az igazi király rálépett. De annak örülök, hogy a neveiket nem kérdezted, mert
biztosan nem tudtam volna megmondani.
– Ezután óvatosabban fogalmazom meg a kérdéseimet – felelte gőgösen a tündérlovag –, de
igazad van. – Ajkán halvány, gúnyos mosollyal egy pillanatra töprengve nézett, összehúzta
szemöldökét, hogy az majdnem eltakarta gyémántként szikrázó szemeit. – Hadd lám, ez az utolsó
lehetőségem, hogy cseregyereket szerezzek. Most nekem kell nyernem.
A körülöttük összeverődött csoportban mozgolódás támadt. Fehér köpenyes vezetőjük ugyanis
megfordította lovát, és átvergődve a sűrű sorokon visszalovagolt a fekete ruhás férfi mellé.
Kutató szeme éppen csak egy pillanatra pihent meg a két testvéren, aztán szembefordult a
tündérlovaggal. Mintha az Orion két fényes csillaga szállt volna szembe egymással a
felsőbbségért az éjszakai égen. Mintha a levegő is visszahúzódott volna közülük félelmében.
– Mit csinálsz itt, Ailill? – kérdezte a fehér ruhás. – Nem is tudtam, hogy érdekelnek a halandók.
– Én meg azt hittem, téged annyira érdekelnek, hogy szívesen vennél körünkben egyet-kettőt,
hogy megfigyeld őket... esetleg elültesd őket a kertedben – vágott vissza helykén Ailill. –
Egyébként ez itt egy különleges példány: látása van. Ezért eljátszom vele a kérdés-felelet játékot,
és a tét nem kevesebb, mint az ő és testvére szabadsága.
– Elég halandót láttam már – felelte hűvösen a másik –, de ezek nem tűnnek különösen
érdekesnek. Viszont ami az idősebbiket illeti, igazad van, látszik a szemén. És javára szól, hogy
bátorsága és esze is van. Talán van benne valami kevés a hősökből is. De csodálkozom az
okoskodásodon, Ailill. Tényleg azt hiszed, hogy cseregyerekre van szükségem, különösképpen,
hogy olyanra, akit te választottál ki? Vagy egyszerűen csak bajt akarsz keverni a Sidhe és a
halandók között, bajt, amire semmi szükségünk sincsen? Vagy talán éppenséggel velem akarsz
ellenségeskedést szítani? Miután tudod, hogy Lugh úgy döntött, nem lovagol velünk, és engem
jelölt ki helyettesének, kétségbevonod talán a tekintélyemet? Mit szólna ehhez Finvarra, akinek
nagykövete vagy...? Vagy olyan hamar megfelejtkeztél róla?
– Én mindenek felett a te érdekedet tartom szem előtt – felelte mézesmázasan Ailill, de
hanghordozása meghazudtolta szavait. – Erről van szó, meg egy rövid kis időtöltésről fárasztó
utunkon az Emberek Földjén.
– Akkor hát nincsen ellenedre, ha átveszem tőled az utolsó kérdés jogát?
Ailill keze mintegy véletlenül a kardja markolatára tévedt, egy pillanatig nem szólt semmit, de
fehér arca elvörösödött a dühtől, a szeme akár fekete haja, sötéten csillogott. David látta, hogy
már-már éles hangú válaszra készül nyitni száját, de aztán megfékezte magát.
– Igen közel kerültél ahhoz, hogy első kérdéseddel megszegd a Szabályokat – jegyezte meg
Morrigu. – A helyedben vigyáznék, mit teszek ezután.
– És azt hiszem, Finvarrának sem tetszenék a dolog, ő legalábbis becsületes ember – tette hozzá a
fehér ruhás férfi.
– Úgy tűnik, nincs más választásom – felelte dühösen Ailill, hangjában alig érezhető
bizonytalansággal. – Ha ezt kívánja a halandó gyermek, elhagyom az utolsó kérdésemet. Végül is
rajta múlik, hogyan dönt.
David megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár nem tudta pontosan, miért hitte, hogy jobban jár,
amiért így alakultak a dolgok.
– Ha így akarjátok, gondolom így kell lennie. Gyerünk kérdezz, és essünk túl rajta.
– A Mindenkori Szabályok az érvényesek? – kérdezte a fehér ruhás férfi a varjús hölgytől, aztán
David és Kicsi Bill felé fordult.
– A Szabályok úgy érvényesek, ahogy Dana kihirdette őket – felelte a nő.
A fehér ruhás férfi alig észrevehetően megbiccentette fejét, elengedte fehér lova gyeplőjét, és
összefonta mellén a karját.
– Szóval, te azt hiszed, tudsz valamit a Sidhe-ről, halandó fiú? – kérdezte. – És azt hiszed, hogy
az, amit a könyvekben olvastál, elég ahhoz, hogy megmentsen? Nos hát lássuk, mit érsz
valójában. Minthogy nem kellett megmondanod az ég csillagainak a nevét, egyszerűbb kérdést
teszek fel neked. Hogy hívnak engem?
Cseberből, vederbe,állapította meg magában keserűen David. Honnan tudnám a nevét? Ezzel az
erővel akár megpróbálhattam volna a csillagokat is megnevezni, sok hasznom lenne belőle! Így
érezhetett Gollam, amikor Bilbó megkérdezte tőle, mi van a zsebében... De mégis, valami
lehetőségnek kell lennie, hogy kitaláljam a választ; azt mondták, ha jól képzett vagyok, tudnom
kell... de ezek itt mind olyan egyformának látszanak...
Gondosan szemügyre vette a férfi, az ezüst páncélruha minden darabját, az arcát, az alakját, de
nem fedezett fel rajta semmi megkülönböztető jelet, ami rávezette volna a megoldásra. A férfi
most bal keze ujjaival, mintegy türelmetlenül, dobolni kezdett jobb karján. Jelentéktelen
mozdulat, de feltűnt David nek, és még alaposabban megnézte a férfi kezét. Bal kezén ízeit, ezüst
páncélkesztyűt viselt, amelynek szára elegáns ívben szélesedett ki csuklója felett. De jobb kezén
a kesztyű valahogy más volt, más volt a kidolgozása, finomabb, mintha nem is kesztyű lenne,
hanem egy teljes kezet mintázna. Tudta, hogy a Sidhe egyik lovagja harcban elveszítette fél
karját, és újat készítettek számára ezüstből. És egyszeriben tudta a választ a harmadik kérdésre.
– A neved Nuada, Ezüstkezű Nuada – mondta –, vagy nem tudom hogyan kell kiejteni. Remélem,
jól mondtam.
A férfi bólintott, és hátrapillantott az összegyűlt csapatra, majd egyenesen Ailill arcába nézett,
akinek gyémánt szeme most rubinpiros tűzben izzott, de Nuadát láthatóan nem zavarta a
szeméből sugárzó indulat.
– Elárultad neki, Nuada. Segítettél neki – háborgott a fekete ruhás férfi.
– Én segítettem neki? Te átadtad nekem a kérdezés jogát, s így a dolog többé nem rád tartozik,
igaz? A gyerek szabad. – Nuada diadalmasan rámosolygott ellenfelére, aztán Davidhez fordult. –
Megnyerted a versenyt – mondta váratlanul kedvesen. – Szabad vagy, elmehettek.
David nagyot, mélyet sóhajtott. Ahogy lassan felengedett benne a feszültség, megroggyant a
térde, kis híján elesett. De amint félelme elpárolgott, feltámadt benne vakmerő kíváncsisága.
– Most feltehetem az én három kérdésemet? – kérdezte Nuada szemébe nézve.
Nuada hirtelen mozdulattal kapta fel a fejét, és ismét Ailill felé fordult.
– Megígérted neki, Ailill? Bolond vagy.
Ailill bosszúsan horkant fel.
– Megígértem. Nem számítottam arra, hogy győzni fog.
– Akkor kétszeresen bolond vagy... a fiú ezzel szemben becsülettel győzött, és így kötve vagyunk.
– Ismét Davidhez fordult. – Kérdezz, halandó. És ha hatalmunkban áll válaszolni, válaszolni
fogunk – mondta, mintegy valami ősi rítust intonálva. – De vigyázz, a jövőt ne akard megismerni.
Abból csak baj származna rád.
– Ó nem, a jövőt nem akarom megismerni – felelte David szinte csak félvállról. – Csak a
kíváncsiságomat szeretném kielégíteni. Végül is nem mindennap jöttök Tuatha de Danaan-i
lovaglásra a papám földje végében... És a mi törvényeink szerint tilosban jártok.
– De nem a mi törvényeink szerint. És azok a régebbi törvények. De kérdezz.
– Akkor hát egy kérdésbe foglalom össze mindet: pontosan mondd el, kik vagytok, miért vagytok
itt és hová mentek? – Ennél okosabban is kérdezhetett volna, tudta, de valójában nem gondolt
előre, mi lesz, ha megnyeri a versenyt.
Nauda mély lélegzetet vett.
– Amint Ailill nyilván megmondta neked – kezdte – mi vagyunk a Sidhe. Akadnak néhányan
köztünk a Tuatha de Danaanból, akiket az emberek Írország ősi isteneinek neveznek. Miután a
nevünket nem kérdezted, nem mondom meg őket, de az enyémet megtudhatod, mert te vagy a
nyertes, és mert Ailill elvesztette minden jogát, az övét is megtudhatod. Ami azt illeti, hogy mi a
Sidhe, az már túlmegy a kérdésed körén.
– És miért vagyunk itt? Feltételezem, hogy ezzel azt akartad kérdezni, miért itt, ezen a helyen és
nem másutt. Nos, hogy hol vagyunk, könnyű megállapítani, de nehéz megmondani, miért. Talán a
legjobb, ha egyszerűen azt mondom, a világ, amelyben mi élünk, nagyon kevés helyen érintkezik
a ti világotokkal, de amikor az Egyenes Ösvényen, a csillagok között vándorlunk, csak ezen a
néhány helyen van igazán nyugalmunk. Sajnos azonban ezek a helyek sem egyformák, némelyek
erősebb, mások gyengébb gyökerekkel kötődnek a ti világotokhoz, és valamikor sokkal több volt
ilyen hely, mint amennyi van ma. Ez is egyike ezeknek, Tir-Nan-Ognak hívjuk, a Fiatalok
Földjének.
David csodálkozva nézte, és Nuada önfeledten folytatta.
– Hogy a harmadik kérdésedre válaszoljak: a mieink közül sokan laknak még Erennben, és
soknak van itt rokona. Ez az Ösvény, amelyen most lovagolunk, összekapcsolja a két Világot, de
az ösvényen egyre nehezebbé válik a járás, ahogy az emberi kezek alkotásai egyre gyakrabban
törik át a Világok közti Falakat. Mégis, az év néhány szakaszában, hogy pontos legyek, négy
alkalommal, az út biztonságos, az utazás kevésbé veszélyes mint máskor, és ez a mostani is ilyen
időszak. Ilyenkor megyünk az Ösvényen a Keleti Tengerhez, hogy üdvözöljük mindazokat, akik
találkozni akarnak velünk. Ezért lovagolunk ma éjszaka. Oda igyekszünk.
Nuada elhallgatott. Mintha azon töprengett volna, folytassa-e. Olyan erővel szegezte szemét
Davidre, hogy a fiú úgy érezte, a lelkében olvas.
– Te vonzódsz a régi dolgokhoz, David Sullivan, ezt látom rajtad. Ritka manapság az ilyen
gyerek errefelé, vagy akármelyik másik országban, ritka, aki hallott valamit a Sidhe-ről, még
kevésbé Cuculainról vagy Nuada Airgetlamról. És neked van második látásod is, ami értékes, de
ugyanakkor veszedelmes ajándék. Most pedig ég áldjon, David Sullivan. Hív bennünket az
Ösvény és az Ösvénnyel nem szabad szembeszegülnünk.
David szeme megint szúrni kezdett. Kicsi Bill halkan szuszogott. Davidet is egyszerre szörnyű
álmosság fogta el. Egy lépést tett hátra, aztán még egyet. Bénultsága elmúlt, nem volt többé fal
mögötte.
Nuada kinyújtotta ezüstkezét, aztán feje fölé emelte üdvözlésként, majd kézbevette gyeplőjét.
Egyet rázott rajta, amitől az ezüstcsengettyűk megcsendültek, aztán még egyet és még egyet, és a
csapatban a többi csengettyű, a dobok és fuvolák átvették a csengő ritmusát. Az Ösvény a zene
ütemére szelíden hullámzott alattuk. Ősi zene volt ez, ősibb, mint maga az ember, gondolta David
sóvárogva.
Kicsi Bill békésen aludt. David nézte, hogyan tűnik el az utolsó lovas is a fák között. Amerre a
Sidhe járt, a moha érintetlen maradt a földön, a fenyőtűk sértetlenek. Csak egy halvány aranyos
csillogás jelezte útjukat, aztán az is elenyészett. David nagyot ásított, és öccsével a karjában
elindult hazafelé.
A csipkebokorsornál megállt. A bokrok most mintha alacsonyabbak lettek volna, kevésbé sűrűn
fonódtak egymásba, kevésbé alkottak... őrséget. És David azt is megállapította, hogy az éjszakán
megint úrrá lett a halandóság, mert sötét volt, holdtalan, amilyennek lennie kellett.
Aztán az utolsó fény is elhalványult mögötte. Nem látta már, hogy Ailill kiveszi övéből tűhegyes
tőrét és roppant óvatosan megszúrja vele jobb mutatóujját, aztán addig rázza, míg három
vércsepp le nem hull róla a földre.
És nem látta a társaság másik tagját sem, aki feltűnés nélkül hátramaradt, a menet végére kerülve
megállította lovát, üres ezüst szemével utánanézett Davidnek, aztán jobb keze gyűrűs ujjával
nagyon gondosan szabályos kört írt le a levegőben.

4. fejezet
A Sidhe gyűrűje
(Augusztus 2.,vasárnap)

– Láttam a Sidhe-t – ismételgette magában David. Az ágyára vetette magát, kezét tarkója alatt
összefonva töprengett.
Aznap éjjel nem először csengtek benne vissza ezek a szavak. Újra meg újra elsuttogta őket,
miközben, akár egy szellem úgy osont a sötét erdőn végig, és surrant be az udvaron át a néma
házba... Maga se tudta, lassan megy-e, szalad-e vagy valami természetfölötti erő repíti-e, ami
még ott lebegett körülötte. Látta, de nem tudta elhinni, hogy látta, az értelme tagadta, aminek
szemtanúja volt. Még félálomban is, még mindig azon igyekezett, hogy zavaros gondolatait
rendezze. Látta a Sidhe-t.
A Sidhe!
Lehetelen. Vagy mégsem lehetetlen? Az a kastély a Vöröskő csúcsán... Már-már meggyőzte
magát, hogy hallucináció volt, vagy túl élénk fantáziája terméke, és... valóság volt. Látta. És
hallotta Tündérország alkonyt és hajnalt köszöntő kürtjeinek hangját.
És az a dolog a szemével... a visszatérő viszketegség. Talán ez adta meg a képességet arra, hogy
belásson abba a másik világba? Második Látásnak nevezték. De hogy működik? És ami még
fontosabb: hogyan jutott hozzá? Az bizonyos, hogy nem volt meg mindig.
Ásított, nagyot nyújtózva az ajtóra nézett, ahol az éjjel Kicsi Bill megjelent. Aztán felmerült
benne a zavaró gondolat: vajon pontosan mit látott Kicsi Bill? És mire emlékszik majd? A gyerek
látta a fényeket, hallotta a muzsikát, ez nyilvánvaló. És mégis, mintha a találkozásból magából
nem látott volna semmit, legalábbis erre utalt minden, ahogy David viselkedésére reagált. És a
Sidhe azt mondta, csak akkor látható a halandók számára, ha... – fura volt úgy gondolni magára,
mint „halandóra” – ...csak ha nekik úgy tetszik, vagy talán ha valakinek Második Látása van. És
ami azt illeti, miért nem ébredt fel Kicsi Bill akkor sem, amikor ő az ágyba fektette? Ez is valami
tündéri varázslat? Vagy – Davidet hirtelen félelem fogta el –, valami rosszabb történt annál?
Sajnálta, amiért nem gondolt arra, hogy feltegyen Nuadának még néhány kérdést, de most már
késő. Alighanem örülhet neki, hogy egyáltalán ép bőrrel megúszta a dolgot. Vajon micsoda zűrbe
keveredett bele?
Úristen, de fáradt vagyok, gondolta, miközben lassan, akarva-nem akarva, az öntudatlanság felé
sodródott. De a tudata peremén még ott bujkált valami, valami fontos, amire emlékeznie kellett
volna, mielőtt elalszik. De akármi volt az, ami olyan gyötrően ott leselkedett emlékezése határán,
nem akart formát ölteni. És ahogy értelme kontrollja gyengült, képtelen volt tovább űzni azt az
illékony valamit. Elnyomta az álom.

Kétségtelen, hogy nem aludt eleget, mégis, amikor édesanyja bekiáltott az ajtón, hogy kész a
reggeli, és jó lenne, ha addig fogna hozzá, míg meleg, mert ő most templomba megy, és nem
hajlandó még egyszer melegíteni, David nyomban felébredt, és meglepően frissnek érezte magát.
Ugyanakkor eszébe jutott, mi izgatta az éjjel. Kristálytisztán állt előtte, világosan, mint a nap:
elfelejtett valamit kérni a Sidhe-től, emlékül a találkozásra.
– Hülye vagyok – mondta hangosan. Kibújt az ágyból, és felhúzta farmerét. Közben
megállapította, hogy néhány csipkebokordarab még ott tapadt a viseltes nadrág szárán. Lefelé
menet benézett Kicsi Billhez, aki arcán üdvözült mosollyal, békésen aludt, szemmel láthatóan
nem viselte meg a fárasztó kirándulás, aztán mezítláb elsétált a fürdőszobába.
Hideg vizet fröcskölt az arcára, erőteljesen kifésülte kócos haját és éppen a fogkeféjéért nyúlt,
amikor hirtelen égető fájdalom hasított jobb combjába, olyasféle, mint amit akkor érzett, amikor
Mike Wheeler nyolcadikos korában egy forró ötcentest dugott az ingébe. Ahogy odapillantott,
félig-meddig azt várta, hogy a nadrágja füstölni fog, de nem füstölgőit. Zsebébe nyúlt, és
nyomban rájött, mi az, ami égeti. Ahogy kifelé húzta, fokozatosan lehűlt. Egy ezüstgyűrű. Közel
egy centiméter széles, teljesen sima, csak középen futott végig rajta valami vesét. Gépiesen bal
keze mutatóujjára húzta.
Pompásan illett rá, alig egy cseppet szorított. Szeme elé tartotta, alaposabban szemügyre vette.
Végül is nem volt olyan sima, mint először hitte, a vésetben valami minta bújt meg, végtelen
hurokvonalakban tekergő, egymásba fonódó vonalak kusza hálója. Elbűvölve nézte. Egyszerűnek
látszott, mégis, mesésen bonyolult volt. És el volt tőle ragadtatva, életében ennél szebbet nem
látott. És egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy csodálkozzon, hogyan került oda. Tudta. Láttam a
Sidhe-t, suttogta.
Kicsi Bill totyogott be a fürdőszobába. Hatalmasat ásított rá és öklével dörzsölte a szemét. David
villámgyorsan fordult hátra, ellenségesen mérte végig öccsét. Kezét a háta mögé dugta.
– Nem tudsz kopogni?
– Nyitva volt az ajtó. És most menj, sietnem kell. A mama keres.
– És még mi újság?
Kezével a háta mögött David megpróbálta lehúzni ujjáról a gyűrűt. Mikor végre sikerült, csalfa
módon kicsúszott ujjai közül, és szelíd pendüléssel lepottyant a barna csempés padlóra.
Elkapta, mielőtt elgurult volna, sietve visszadugta a zsebébe, s közben rájött, hogy ennél
ostobábban nem is viselkedhetett volna. Nyilván az öcs nyomban gyanút fog.
– Mi az? – kérdezte éles gyerekhangján Kicsi Bill.
– Ó csak egy gyűrű – mondta David, és megpróbált témát váltani. – Jól aludtál?
– Nagyon jól. Bár valami furát álmodtam.
Nos, ez megnyugtató, gondolta David.
– Honnan szerezted azt a gyűrűt? – kérdezte Kicsi Bill fontoskodó ábrázattal.
– Találtam. Mit álmodtál?
– Semmi különöset. Hol találtad?
– Fönn az erdőben.
– Mikor?
– Amikor... – David habozott. A kérdés készületlenül érte, főleg, miután amúgy is gondolatok
tömegét kellett rendeznie a fejében. – Amikor Alec meg én két napja felmentünk éjszaka
táborozni.
Kicsi Bill gyanakodva húzta össze a szemét.
– Akkor hogy lehet, hogy nem láttam eddig? Hogy lehet, hogy nem mutattad meg nekem?
David kezdte hallatlanul idegesíteni öccse szívóskodása.
– Majd megmutatom a tenyeremet a fenekednek, ha nem fogod be a szádat!
– Valamit titkolsz David, igaz? Ugye nem igaz, hogy azt az öreg gyűrűt csak úgy találtad?
David kétségbeesetten törte a fejét valami elfogadható magyarázaton.
– Kaptam a... egy... egy lánytól – nyögte ki végül. Ennél okosabb válasz nem jutott hirtelenjében
eszébe, de arra nyomban rájött, hogy igen valószínűtlenül hangzik.
Kicsi Bill kétkedve húzta fel a szemöldökét.
– Neked barátnőd van?
– Ne mondd el senkinek... kérlek.
– Oké – egyezett bele egy kicsit túlságosan is gyorsan Kicsi Bill.
– Becsszó?
– Persze.
– Jó... és kösz.
Keresztbetettem az ujjamat, suttogta ujjongva Kicsi Bill, amikor David egyedül hagyta a
fürdőszobában. Majd megtanulja, hogy ne titkolózzék.
Miközben David lesietett a hallba reggelizni, annyi gondolat kavargott a fejében, hogy szinte
belekábult. Ott volt az előző éjszaka, amin el kellett gondolkodni. Most, amikor mindaz, amit
akkor káprázatnak hitt, vagy legalábbis azt hitte, biztonságos távolban van tőle, most kíméletlenül
rákényszeríti jelenlétét, úgy, hogy az egész való világ feje tetejére állt körülötte. Aztán a gyűrű
meg a hazugság, amit éppen most sütött el Kicsi Billnek, és amit máris megbánt. Nehéz
helyzetekben legszívesebben annyi igazságot kevert mondanivalójába, amennyit csak tudott,
ezzel is megnehezítve, hogy rajtakapják. Nos hát, gondolta, mikor beesett a konyhába és
lezökkent a szoba közepén terpeszkedő asztal mellé, talán Kicsi Bill már el is felejtette az
egészet. És legalább az éjszakára nem emlékszik, hála Istennek.
Az éjszaka! A találkozás a Sidhe-vel. Hát valóban megtörtént?
Megborzongott. Ha a dolgok nem úgy estek volna, ahogy megestek, ha nem nyerte volna meg a
kérdés-felelet játékot, most nem ülne itt a reggelinél. Egyszeriben másként nézett a szüleire... és
egy kicsit meg is sajnálta őket, amiért az életük olyan szürke, olyan hétköznapi. Az ő élete soha
többé nem lesz hétköznapi.
Biztos volt benne, hogy ha gyanítanák, mibe keveredett, nyomban nekiesnének, és Isten a tudója,
bőven lenne okuk rá... ha egyáltalán megértenék miről van szó. De ez föl se merült. Az édesanyja
tarka fedelű szerelmi ponyvaregényét nyitva a vajtartó mellé fektette, aztán felállt, és újabb két
szelet kenyeret tett a kenyérpirítóba. Minden a megszokott rendben folyt. Öreg Bill feketekávét
ivott a sonkás tojáshoz és az Atlantai Közlöny vasárnapi számát olvasta. Abban is úgy volt
minden, mint máskor. Kínzó emléke csak az övé...
Kicsi Bill ugrálva vonult be a konyhába, leült David mellé, kivett egy rakás sonkát tojással meg
néhány pirítóskenyeret, majdnem akkorát, mint ő maga, aztán házi feketeszeder-zselét tett a
tányérjára a pirítós mellé.
– Mész templomba ma reggel, fiú? – kérdezte Öreg Bill nagy hangon, de nem nézett föl
tányérjáról.
A kérdés olyan váratlanul érte Davidét, olyan hirtelen zökkentette ki tompultságából, hogy
majdnem lefordult a székről. Szerencsére senki se figyelt rá.
– Nem volt szándékomban – felelte. A hangjába annyi hanyag egykedvűséget erőltetett,
amennyire csak képes volt, és kávét töltött magának. Változatosság kedvéért tej nélkül.
– Ahogyan tegnap beszéltél, meg ahogyan az utóbbi időben beszélsz, okosabb lenne, ha mennél –
jelentette ki öreg Bill.
David ellenállt a kísértésnek, hogy azzal a logikus válasszal vágjon vissza, miszerint Öreg Bill
sem megy el, de fékezte magát. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták semhogy felelevenítse
örökös, elcsépelt vitájukat.
– Davidnek barátnője van – motyogta Kicsi Bill pirítóssal teli szájjal.
David megpróbált egyszerre kétfelé gyilkos villámokat lövellni a szeméből, de rájött, hogy hiába,
nem megy. Sok volt neki ez a többfrontos küzdelem. Mi szállta meg Kicsi Billt, hogy így
kikotyogja titkát? Még csak nem is igazi titok, csak egy sietve összefabrikált mese, amely nem
állna ki semmiféle próbát. Időre lenne szüksége, hogy rendezze a gondolatait, kidolgozzon egy
mesét, különben úgy belebonyolódik, hogy sose keveredik ki belőle. Talán a papa most fején
találta a szöget, talán tényleg el kéne mennie a templomba. Most, miután bizonyítéka van arról,
hogy legalábbis valamiféle természetfölötti lények léteznek, nem következik-e logikusan, hogy
másfajták is létezhetnek?
Isten egyszeriben ott volt az égben, de a világban semmi se volt rendben. Tétova agnoszticizmusa
darabokban hevert, mint tányérján a sonka tojással.
– Ne beszélj teli szájjal, Kicsi Bill – szólt rá édesanyja a kicsire. – És ne kelljen kétszer
mondanom.
Kicsi Bill egy percig némán rágcsált.
– Azt mondtam, hogy Davidnek barátnője van! – közölte aztán önelégült képpel, és Davidnek
minden erejét össze kellett szednie, hogy ott nyomban ne nyomja bele a fejét a kukoricapelyhes
tányérba.
Öreg Bill lassan leeresztette az újságját, és hitetlenkedve nézett. Egy perc is eltelt, míg a szavak
értelme a tudatába hatolt.
David Kicsi Bill felé rúgott az asztal alatt, de elvétette, és egy széklábat talált el helyette. Elhúzta
orrát, és úgy tett, mintha nem érdekelné más, csak a szelet sonka a tányérján.
– Gyűrűt kapott, meg minden – folytatta Kicsi Bill, bátyja feszengésén kéjelegve. David
elkeseredetten állapította meg, hogy ismét ott van az ujján a gyűrű, mindenki szemeláttára. Öreg
Bill egyenesen rábámult.
– Teringettét – kiáltott fel öreg Bill váratlanul derűs arccal. – Már éppen itt az ideje! – Keményen
letette kávéscsészéjét, és felnevetett. Titkolózó kutyateremtette. Olyan mint az apja. Ki a lány,
gyerek? – kérdezte cinkosan. Davidét tökéletesen elképesztette érdeklődése. .
– Izé... nem ismered. Egy lány... egy lány az iskolából.
– Nem is voltál most nyáron iskolában – csapott le rá Kicsi Bill.
– Nem azt mondtam, hogy most nyáron – válaszolta dühösen David, és úgy érezte, szép lassan,
fokozatosan ássa saját sírját.
– Egy lány – ismételgette Öreg Bill. – Nos hát a fenébe is. Még a végén ember lesz belőled. De ki
az a lány, gyerek! Ne szégyelld már a nődet! – Összehúzta szemét. – Remélem nem csináltál
semmit, amit meg kell majd bánnod?
David rémülten meredt az apjára. Most már komolyan kezdte kényelmetlenül érezni magát.
A mama meglepően érdektelennek mutatkozott az ügyben. Felvette kávéscsészéjét és a regényét,
bevonult szobájába és bekapcsolta a tévét. Hamarosan egy rajzfilm rikácsoló zajai hallatszottak,
majd minden átmenet nélkül különböző csatornák váltakozó recsegése, sziszegése, aztán valaki
szelíd hangon próbálta tolmácsolni a bűnös emberiség számára a megváltás hírét.
Öreg Bill most taktikát változtatott.
– Hogy hívják, Kicsi Bill? Ki a bátyád barátnője?
Kicsi Bill a vállát vonogatta.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kapott tőle egy gyűrűt, és megpróbálja eldugni, és
hallottam, hogy az éjjel motyogott valamit, hogy látott valakit...
David kétségbesetten meresztette szemét a mennyezetre. Hát álmában is beszélt? És olyan
hangosan, hogy Kicsi Billhez is elhallatszott?
– Egy gyűrűt, meg minden. Biztos nagyon komoly. Te is adsz neki valamit, David? Komoly a
dolog?
– Izé... még nem – hazudta David. A dolog percről percre zűrösebb lett. – Csak éppen volt neki ez
gyűrűje, és nekem adta, olyan hirtelen jött... váratlanul, tudod. Lent találkoztunk Atlantában, a
Beta Club buliján, mielőtt vége lett az iskolának. Semmi komoly... igazán... – tette aztán hozzá
bénán.
– De éppen most mondtad, hogy a lány az iskolatársad.
– Azt hiszem elmegyek a templomba – jelentette ki David. Már minden lehetőséget megragadott,
csak másra terelhesse a szót, és elszabadulhasson a reggeliző asztaltól. – Már régen nem voltam.
– Azt hiszem, ez jó lesz – bólintott Öreg Bill, és visszatért az újságjához. – Kell, hogy gyakorold
magad – tette hozzá –, mielőtt az az atlantai kislány odaterel az oltár elé.
David felállt az asztaltól. Sokáig álldogált a hideg tus alatt, mert időre volt szüksége, hogy
gondolkodjék, és hideg vízre, mert az idegei még távolról sem voltak rendben, különben sose
keveredett volna ilyen bonyodalomba. De sem az idő, sem a hideg víz nem segített. Végül is a
templom látszott a legjobb alternatívának. Minden szalmaszál jól jött, amibe belekapaszkodhat.

A helyzet egyre rosszabb,gondolta David, mikor kihozta édesanyja kétajtós Ford kocsiját, és
elhajtott vele az Első Antiochiai és Damaszkuszi Baptista Gyülekezet temploma előtt a kavicsos
parkolóba. Túl későn ahhoz, hogy észrevétlenül besurranhasson. Normális körülmények között,
ha egyáltalán elment a templomba, Aleckel a sokkal liberálisabb MacTyrie-i metodista
gyülekezetbe járt, általában akkor, amikor Alecéknél töltötte a szombat éjszakát. Talán három éve
volt utoljára baptista istentiszteleten.
Mihelyt édesanyjuk kinyitotta a kocsi ajtaját, Kicsi Bill kinyomakodott az ülés és az ajtónyílás
között, és elszaladt játszani a pajtásaival.
Édesanyjuk már lényegesen ildomosabban szállt ki a kocsiból, és David akarva-nem akarva
megállapította, hogy anyja pompás látványt nyújt, ha úgy akarja, és a fél délelőttöt azzal tölti,
hogy kicsinosítsa magát. Ugyancsak láthatóan óriási örömére szolgált, amiért tékozló idősebbik
fiával együtt mutatkozhat az istentiszteleten, miután férje, nagyhangú szövege ellenére, az
esküvőket és a temetéseket leszámítva tizennyolc év alatt egyszer sem tette be a lábát a
templomba.
David nagyot lélegzett, megigazította nyakkendőjét és kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót. A
fehér fatemplom ajtajában a félkör alakú lépcsőn néhány lány – csupa iskolatársa – álldogált, és
feltűnő érdeklődéssel, valamint nem kis meglepetéssel figyelték érkezését. Az egyik az ujjával
mutatott rá, mire a többi lány a száját eltakarva kórusban felnevetett. David roppant zavarba jött,
és kíváncsi lett volna, mit képzelnek azok ott, micsoda bűnt követett el, amely elég súlyos ahhoz,
hogy idehozza a templomba. Aztán egy kínos lehetőség gondolata is felmerült benne, mintegy
véletlenül lepillantott, rendben van-e a nadrágja, de egy apró sóhajjal megállapíthatta, hogy
minden gomb rendben be van rajta gombolva. Kezeit a hónaljban már kissé szűk sötétkék öltönye
zsebébe mélyesztette, és kitapogatta ujján a gyűrű hűvös karikáját.
Édesanyja türelmetlenül várta a lépcső alján. Amint felsétált hozzá, rámosolygott.
– Régóta nem fordult elő, hogy csinos fiam kíséretében menjek a templomba, mióta a fejemre
nőtt, de most kihasználom az alkalmat. Karját nyújtotta. David nem utasíthatta vissza.
Nem nagyon figyelt a prédikációra, jórészt azzal foglalkozott, hogy megpróbált valami
összefüggő történetet kiagyalni az atlantai névtelen leányról, akit kapásból költött magának, de
egyre inkább belebonyolódott a dologba, főképpen azért, mert már reggelinél két különböző
változatot adott elő. És képtelen volt lehúzni azt az átkozott gyűrűt az ujjáról. Az ujja egy kicsit
megdagadt, éppen csak, hogy a gyűrű nem jött le róla. Ott pompázott fényesen csillogva az ujján,
olyan önelégülten, mint Kicsi Bill, amikor a reggeliző asztalnál elköpte állítólagos titkát. Mi
szállhatta meg vajon, hogy elmondta? Ami a titoktartást illeti, általában megbízható volt.
David szemrevételezte a gyülekezetet, és ezúttal is talált valamit ami idegesítette. Kicsi Bill ott
ült szemben, a másik oldalon néhány pajtásával a vasárnapi iskolából, pusmogva David felé
mutogatott, és össze-összevigyorgott velük.
Hát mindenkinek velem kell szórakoznia?David karbatette a kezét, egyenesen maga elé bámult, és
megpróbálta a hóna alatt leoperálni a gyűrűt az ujjáról, de az csak nem akart mozdulni. És hogy a
helyzet tovább bonyolódjék, édesanyja elvárta tőle, hogy minden alkalommal, valahányszor ének
vagy reszponzórium következett, azaz David szerint percenként, odatartsa elé a nyitott
énekeskönyvet. Úgy érezte, szívesebben ülne anyaszült pucéran a padsorban, mint azzal az ezüst
gyűrűvel az ujján. Nem mintha nem örült volna neki, csak éppen most nem kellett, nem akarta,
hogy ország-világ tudomást szerezzen róla. De az a kényelmetlen érzése volt, hogy ezzel már
elkésett.
Haragosan meredt Kicsi Billre, mikor az megint valamit sustorgott egyik pajtása fülébe. Csak
érjenek haza, majd beszél a fejével, de úgy, hogy sokáig megemlegeti, az biztos. Az ő hibája,
amiért elárulta. Nem, nem igaz. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő a hibás az egészben,
többek között azért, amiért nem volt őszinte hozzá, és főképpen azért, mert nem tudott uralkodni
magán, és éjjel elment az erdőbe. És rájött, hogy közben féltékeny valóságos titkára. Mindegy,
akárhogyan is, de el fogja náspángolni Kicsi Billt. És szeretett volna megint egy pillantást vetni
arra az ösvényre az erdőben. Ezúttal nappal.

De nem nyílt rá alkalom.

Mert Liz telefonált, gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy az ajtóhoz ért, és közölte, hogy a
zene-show kettőkor kezdődik, és mikor tud elmenni érte, és nem akar semmi kifogást se hallani,
miért nem tud menni.
Aztán eleredt az eső.
Aztán kész volt az ebéd.
És nyomban ebéd után megint megszólalt a telefon.
– Ott a szerelmes Sullivan fiú? – hallatszott a drót végén Alec McLean hangja. David
legszívesebben undorral lecsapta volna a kagylót.
– Sajnálom, de itt nem lakik senki, akit úgy hívnak.
– Én másképpen hallottam.
– Hát akkor mit hallottál? Szóval, a hírek gyorsan terjednek, meg minden, tudom, de hogy
ennyire gyorsan!
– Szóval elismered, hogy van valami újság? Átok, gondolta David. Tartani kellett volna a számat.
– Megvannak a magam forrásai – folytatta ravaszkásan Alec.
– Nekem is, de én nem hallottam semmit.
– Persze, persze.
– Nincs mit hallani, Alec.
– Az öcséd nem éppen ezt mondta ma reggel a templomban.
– Igazán oda kellett volna adnom a temetkezési vállalkozónak dörmögte félig magában David.
– Mi az?
David megreszelte a torkát.
– Kicsi Bill jól tud... túlozni.
– De jól tudja az igazat is mondani, különösen, ha téged bosszanthat vele – folytatta önelégülten
Alec.
– Ide figyelj Alec, ne köntörfalazz. Mit hallottál? Kitől? És hogyan?
– Mi ez? Spanyol inkvizíció? Nem, igazán, komolyan. Az öcséd azt mondta Buster Smithnek, az
elmondta húgának Carolynnek, aki elmondta egy barátnőjének, aki elmondta egy közös
barátunknak, aki maradjon egyelőre névtelen, mert szükségem van hírszerzőimre, aki elmondta
nekem, hogy a templomban egy gyűrűt mutogattál, amiről azt mondtad, hogy Atlantában kaptad
egy lánytól a Beta Club buliján. Erről van szó.
Így hát Kicsi Bill úgy döntött, hogy ezt mesét hiszi el,gondolta David. Nos hát, így könnyebb lesz
bizonyítani vagy cáfolni.
– Nem merném állítani, hogy „mutogattam” – mondta David.
– Szóval David – folytatta Alec –, történetesen az a helyzet, hogy én a mondott alkalommal veled
voltam Atlantában, és nem emlékszem rá, hogy egyetlen nővel is láttalak volna, amíg ott voltunk.
– De nem voltál velem állandóan – felelte David és legszívesebben nyomban bokán rúgta volna
magát. Itt van, megint nekikezd kidolgozni egy hazugság-útvesztőt a meséje körül, olyan
hazugságokból, amelyek nem hogy enyhítenék, ellenkezőleg, csak súlyosbítják a helyzetet. Pedig
elhatározta, hogy megpróbál Alechez olyan őszinte lenni, amilyen az adott körülmények között
lehet.
– Ez igaz. Szóval olyan gyorsan dolgozol? Hát ezzel a tulajdonságoddal eddig nem találkoztam –
jelentette ki Alec, aztán sértődötten tette hozzá –, nem, nem vagy hozzám őszinte. Valami történik
itt.
David felsóhajtott.
– Idenézz Alec, ez túl bonyolult ahhoz, hogy telefonon részletezzem, és mellesleg a falnak is füle
van, ha érted, mire gondolok, és különben is, Lizt el kell vinnem a Kentucky Musical Showba ma
délután!
– Na jól van, emlékszem, ezt már említetted. Talán akkor majd beszélhetünk, a papám úgyis
mindenképpen el kell hogy menjen, mert a bejáratnál segédkezik. Megkérem, hogy vigyen le.
– Ó Alec... Liz... – David elhallgatott. Tisztában volt vele, hogy megsértette Alecet, amiért nem
volt őszinte hozzá, és úgy döntött, semmi szükség sincsen arra, hogy tovább rontsa a dolgot.
– Micsoda?
– Semmi... nézd, Alec, megígérem, hogy az első lehető alkalommal elmondom neked az igazat.
Nem fogod elhinni, de azért elmondom. És most tényleg mennem kell, a fontos az, hogy Lizt ne
bosszantsam fel.
– Hát persze. Csak még egyet. Azon gondolkoztam, hogy a MacTyrie-i bandát megpróbálom ma
estére még egy partyra összehívni, mielőtt Akin és Darrel táborba mennek. Gary végleg befejezte
a tanfolyamot. Érdekel?
– Nem hiszem. Alig hiszem, hogy a vásárról idejében visszaérek, és... nos vannak még dolgok,
amiket el kell intéznem. Ne haragudj.
– Oké...
– Akkor viszlát.
David letette a kagylót és kihúzta magát. Mindenesetre elhatározta, hogy soha többé nem fog
hazudni. Legalább Alecnek elmondja az igazságot, mindenesetre annyit, amennyi hihető belőle.
Ha azt mondaná, hogy a gyűrűt úgy találta, ami szó szerint igaz, akkor nem hazudna. Legalábbis
ami a lényeget illeti, és talán apránként elmondhatná neki a teljes igazságot is. Elég fáradságos
munka lesz, az biztos. És ott volt a másik probléma, Liz. Ingerülten rángatta a gyűrűt, és az most
nem kis meglepetésére lecsúszott az ujjáról. Elindult, hogy visszavigye a szobájába, mert úgy
gondolta, a legokosabb, ha egyszerűen beteszi valamelyik fiókba, és elfelejtkezik róla. De aztán
hirtelen roppantul nyugtalanítónak találta az ötletet, hogy elváljon tőle. Mintha a gyűrű valahogy
hozzánőtt volna, mintha részévé vált volna.
Akkor eszébe jutott: ha a gyűrűt láncra akasztva a nyakában hordaná, vele maradna, nem is
látszana és nem jönne kísértésbe, hogy az ujjára húzza, amire különben biztosan sor kerülne, ha
ott van a zsebében. Elindult láncot keresni. Tudta, valahol a ruhásszekrénye fiókjában látott
egyet. Ezzel egyik problémája megoldódott. De még mindig ott volt a nagy kérdés: mit mond
Alecnek... és Liznek.

Közjáték: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

Három csepp vér csillog egy száraz tölgyfalevélen.

Még mindig csillognak, még mindig nedvesen, fél nap múltán is, az Emberek Földjén.
Egy fekete hangya belekóstol az egyikbe és nyomban hamuvá válik.
Tündérvér.
Ailill vére.
Ailillnek komoly megerőltetésébe került, míg elérkezett arra a helyre, ahol végül is két nappal a
luganashi lovaglás után találta magát. Két nap telt el Tir-Nan-Og napja szerint azóta, az Emberek
Földjén pedig alig tizenkét óra, mert a Világok ciklusai nem követik egymást hűségesen, és nem
is fogják, amíg Samhain nem illeszti őket egybe: emberi idővel mérve három hónap múlva.
A lovaglás utáni napot értelmetlen hadakozással töltötte Nuadával. Előbb egy szenvedélyesebbé
váló szócsatát vívtak, aztán erőpróba következett. Birkóztak. Ez nem Ailill választása volt, hanem
Morrigu javasolta és Lugh beleegyezett, így nem szegülhetett ellen. Bal karját még mindig
fájlalta. Ezüstkéz erős volt, a mérkőzés hajnaltól alkonyatig tartott, és nem volt győztese. Lugh
akkor megparancsolta, hogy hagyják abba, mindegyik menjen a dolga után, és jöjjön vissza egy
év és egy nap múlva, amikor meghozza a végleges ítéletet.
De Ailill nem várhatott olyan sokáig bosszújával. Majdnem egy napjába tellett, míg megtalálta
azt a helyet, ahol észrevétlenül végrehajthatja az Idézést, és úgy érezte, máris túl sok időt
vesztegetett el. Most már elkezdheti, másodnap éjfélkor, amikor tetőzik benne az Erő.
A tóparton állva elgyönyörködhetett volna a látványban, ha időt szakít rá. A fekete, homokos
fövényt olajos lomhasággal nyaldosó apró hullámok azt sejtették, hogy a tó medrét nem a víz tölti
meg. A fövény szaga enyhén szekfűszeg illatát idézte, és a maroknyi homok, amit az ujjai között
lecsorgatott, borostyánszínben játszott a holdfényben. És esze ágában sem volt megízlelni.
Mögötte a tó szélesen terpeszkedett, ameddig össze nem olvadt a csillagos égbolttal, amely
tökéletesen tükröződött csillogó felszínén. A tavat meredek lejtők övezték az Ailill felőli oldalon,
a hegyen hatalmas amazonfenyők meredeztek, és úgy sorakoztak fent a hegygerincen, mint
névadóik, a harcos amazonok: kúpot alkotó felső ágaik voltak a sisakjuk és páncélruhájuk
törzsükön körbehúzódó kemény, szürke kérgük.
Más hang nem hallatszott, mint a szél halk susogása a tó felett, és az éjszakai madarak magányos
rikoltozása észak felől, a sziklák felől.
Ailill felnézett az égre és bólintott.
Éjfél. Ideje megkezdeni az Idézést.
Kár, hogy nem dolgozhatott nyíltan, kár, hogy nem dolgozhatott egyenesen az Ösvényről. De a
Tir-Nan-Ogi Sidhe úgy látszik nagyon becsben tartotta a halandó embereket, mint amihez ő
szokva volt, és komoly oka volt feltételezni, hogy ilyen nyílt művelet a fiú ellen nem válna
éppenséggel hasznára.
Óvatosan kell megjátszania tehát és roppant ügyesen. Mert sokat hallott Lugh Samildinachról és
tudta, hogy hajthatatlanul nemes lélek. Keményen ellenezné tervét, ha tudomására jutna, mert
még Ailill saját ura és testvére, Finvarra sem tudta, micsoda sötét gondolatokat táplál lelke
mélyében. Nem mintha sokat törődött volna vele. A háború mindenképpen ki fog törni, az ő
háborúja, a háború az emberekkel. De ha Lugh tudta nélkül rabul ejtheti a fiút, elragadhatja az
emberek közül, s vele elragadhatja azt a kis kezdeményezési lehetőséget, amit a fiú tudása
nyújthat számukra, a háborúk kezdete elhúzódhatna addig, amíg ő maga képes lesz saját hasznára
megszervezni mindent. Mint a Sidhe királya Tir-Nan-Ogban és Írországban.
Északkelet felé fordult, négyszer mélyet lélegzett és lehunyta a szemét. A homloka egy percre
ráncba húzódott, aztán megrázta a fejét és jobbra vagy hat lépést tett hátrafelé, majd megismételte
a szertartást. Ez az, ez lesz az alkalmas hely. Most tökéletes kapcsolata volt a vércseppekkel,
amelyeket az Ösvényen hátrahagyott, és a házzal, amelyben, mint azt egy másik Erő tudatta vele,
az emberfiú tartózkodott.
Letérdelt a nyirkos homokra, újból lehunyta szemét, megint négyszer lélegzetet vett, és úgy
irányította magában az Erőt, hogy átsegítse tudatát a Világok közötti Falon. Egy perc, és mintha
ködös, sűrű erdő lombjai között hatolt volna óvatosan tapogatózva keresztül. Ha egyszer ezen
átjutott, egyszerű dolga lesz. Akkor majd, ami az Erőből benne megmarad, a három csepp vérben
összpontosítja.
Rendezte gondolatait, s az Erőt kiterjesztve gondolathidat alkotott, amely összekapcsolja lénye
apró darabjával, amelyet mintegy gyújtópontként az erdőben hagyott.
Megvan a kapcsolat. Pompás.
És most a feladat: az Erőnek irányt adni, elküldeni, keresse meg áldozatát. Gondolatban felidézte
a fiú képét: alacsonyabb, mint a legtöbb halandó, karcsú és ruganyos, mint egy tornász vagy egy
úszó, emberi mértékkel mérve csinos, sűrű szőke haja majdnem a válláig ér, sötét szemöldök, kék
szemek, egészséges, fehér fogak, telt ajak, a szája túlságosan is könnyen húzódik nevetésre. A
kép világosodott, élesedett. Ailill érezte, hogy az Erő vonala megfeszül, szelíden, de határozottan
irányítja akaratát. Most be kell lépni a fiú agyába, megerősíteni az Erő vonalát, és kiemelni őt
világából, úgy, ahogy a horgász orsózza fel horgászbotjára zsákmányát.
A kép tiszta. A fiú annak a viskónak a tornácán áll, amelyet azok háznak neveznek. Most
megérinteni az agyát, rögzíteni az Erőt, így...
NEM!Egy másik Erő jelentkezik, egy Erő, amely megérezte érintését és rohanva siet, hogy
szembeszálljon vele. Sebesen, akár a lángok, amelyek nyers selyemszálakon futnak végig. Egyre
közelebb ér. Egyre közelebb. Tüzes, egyre tüzesebb. És ettől az Erőtől nem tud szabadulni,
erősebb, mint az ő Ereje, a semmiből tűnt elő, hogy megvédje a fiút.
Már majdnem eléri. Meg kell szakítania a kapcsolatot. Meg kell szakítania a kapcsolatot. Most!
Rajta! Rajta! Rajta! Rajta!
Nem lehet.
A másik Erő hatalmába kerítette, akaratát kiszakította uralma alól, vonagló, perzselő, halálos
rettegéssel töltötte el, ellenállhatatlan erővel, hogy úgy érezte, egész valójában lángokban áll.
Fáj! Fáj! Fáj! Fáj! Fáj!
Aztán: öntudatlanság.

Reggel volt, amikor Ailill magához tért: egy tizenkét lábú rák harapdálta óvatosan kinyújtott
kezét. Ailill szerencsétlennek érezte magát. A fiú védelem alatt áll, ezt keservesen
megtapasztalhatta. Fogalma sem volt róla, mi védi, de szándékában állt kikutatni. Több távolbóli
Idézés nem lesz, ebben biztos volt. De talán vannak más módszerek?
Valahol az erdei ösvényen, nem egészen fél mérföldnyire Davidék házától, három kis füstfelhő
szállt fel az elfeketedő porból, amely valaha egy tölgyfalevél volt.

5. fejezet
Jövendők

Az Enotah Megyei Vásár kóklerek gyülekezete, állatbemutatók és iparművészeti kiállítások

egyvelege. A vásárt a megyei főiskola telkén rendezték meg és egy teljes hétig plusz egy hétvégét
tartott.
Az apró, falusias Enotah megye erre a rövid időre körülbelül ugyanakkora népességgel
dicsekedhetett, mint Atlanta, legalábbis ezt az érzést keltette abban a néhány helybéli lakosban,
akik a lakókocsik és Oldsmobilok szakadatlan áradatában megpróbálták folytatni mindennapi
tevékenységüket, míg a többiek számára gyakorlatilag megszűnt a normális, napi élet, miközben
ők a valódi – vagy fantáziájukban élő, függően attól, ki honnan nézte – nagyvilági életet
ízlelgették, lévén, hogy legtöbbjüknek ennél több sose jutott osztályrészül.
Davidnek és Liznek nem tartott sokáig végignézni a kiállított holmit. Mindketten büszkén
szemlélték honi kultúrájuk termékeit, persze, bár már nemegyszer látták mindet, sok esetben
pontosan ugyanazokat évről évre, és amikor a Musical Show egy váratlan lendülettel
elviselhetetlen hangzavarrá torzult, úgy hat óra körül, otthagyták, és elindultak valamit enni és
elmerülni a vásáros bódékkal agyonzsúfolt főutca élvezetében. David számára ugyan ez
valójában nem jelentett túl nagy örömöt, mert nem szerette a végeláthatatlan sorokban lökdösődő,
tolakodó, zsibongó tömeget, ahol állandóan vattacukrot kentek az emberre és napraforgómagokat
szórtak a földre, és ahol a korábban leesett zápor nyomán keletkezett ragacsos sárrétegben amúgy
is kockázatos volt a gyaloglás. Davidet az egész arra emlékeztette, amit a La Brea-i
kátránygödrökről olvasott, és már-már azt várta, mikor emelkedik ki egy emberi kéz az iszapból,
hogy aztán harmadszorra örökre eltűnjön benne.
Aleckel akkor futottak össze, amikor a körhintánál álltak sorban.
– Én azt hittem, srácok, hogy a Kentucky Musical Showra mentetek – mondta Alec és szemét
mereven Davidre szögezte, nem törődve a Liz arcát beárnyékoló haragos tekintettel.
– Oda indultunk – feszengett David –, de a PA rendszer bedöglött, így aztán idejöttünk, hogy a
különböző látványosságokkal, zajokkal és szagokkal szédítsük magunkat... Nem tartasz velünk?
– Aztán lopva Lizre tekintett, majd gyorsan megint Alecre és kiolvasta barátja tekintetéből a
titkos üzenetet: csak türelem, várd ki a végét.
Liz diszkréten, de keményen sípcsonton rúgta Davidet, ám elkésett.
David mordult egyet és a hullámvasút kocsijára mutatott, amely úgy himbálózott előttük, mint
egy tántorgó, becsípett árbockosár.
– Most erre szállunk fel.
Alec erőltetetted vigyorgott és egy szabadjegyet húzott elő. Liz nem szólt semmit, némán
tudomásul vette, hogy hármasban folytatják.
Hamarosan sikerült alkalmazkodniuk a hullámvasút billenéseihez, zuhanásaihoz, hirtelen
szintváltásaihoz, és már előre várták, hogyan lendülnek bele időnként a súlytalanság állapotába,
mikor a kocsijuk nekiindul egy meredeken zuhanó szakasznak, Egy ilyen pillanatban hullottak az
első esőcseppek rájuk.
David először azt hitte, fénytől elkábult bogarakról van szó, vagy valakinek a Coca-Colája
fröcskölt rájuk, amit a tilalom ellenére magával vitt a hullámvasútra. Persze az esőcseppek nem
látszottak a pályát elárasztó rózsaszín és fehér fényekben, a kopogásukat meg elnyomta a négy
óriási hangszóró rekedt bömbölése, amelyek öt évvel azelőtt divatos számokat harsogtak. De
aztán hamarosan komolyan esni kezdett.
A hullámvasút kezelője megrángatott egy hosszú, piros rudat, amitől a vasút leállt, mielőtt az
utasok bőrig áztak volna.
– Menjünk, keressünk valami száraz helyet, de gyorsan – kiáltotta Liz, és egy ázott vörös
hajtincset hátrasimított a homlokából.
David fejére húzta nejlon esőkabátja csuklyáját és egy halványzöld sátor felé mutatott, amelyen
színes táblán nyitott tenyér alatt egy kristálygömb képe volt látható.
– Az ott egy jós. Talán bejutunk hozzá. Nincsenek sokan. Egy percig haboztak, aztán Alec
kijelentette:
– Mindig szerettem volna, ha valaki megmondja a jövendőmet.
– Én meg mindig szerettem volna tudni, tényleg olyan szélhámosok-e, mint mondják – tette
hozzá Liz.
– Megmondom előre, hogy hamarosan előttünk fog állni egy magas, sötétbőrű jós – közölte
David, és összegörnyedt, mivel az eső egyre erőteljesebben zuhogott. Az emberek mindenütt a
kinyúló ereszek alá húzódtak. – Nosza... rajta!
Megfogta Liz kezét és futva tették meg a hátralevő néhány métert, miközben ügyesen kerülgették
a tömeget, és félig víz alá merült elektromos kábeleken ugráltak át. Alec szokott higgadtságával
kocogott utánuk.
Kicsit meglepődtek, amikor a sátor eresze alá érve hirtelen megszűnt körülöttük minden zaj, és a
lyukas ereszről patakokban lecsorgó esővíz ezüstösen csillogó függönyén keresztül csak éppen
átsejlett a külső világ képe.
David kissé különösnek találta, hogy senki sem árusít jegyeket, de mielőtt csodálkozásának
hangot adott volna, a nyitott tenyeres tábla mellett szétnyílt a sátor függönye, és egy alacsony,
igen kövér, göndör vörös hajú, festett szemű nő lépett ki rajta. Parancsolóan megállt mellettük,
karba tett kézzel tetőtől talpig végigmérte őket.
– Lépjenek be, gyermekeim – mondta aztán ellentmondást nem tűrő hangon.
Kásásán ejtette a szavakat, nehezen érthető, borízű kiejtése valahol Lugosi Béla és a New York-i
Bronx dialektusa között mozgott. A három barát összenézett, és mintegy vezényszóra vállat
vontak.
– Mennyi lesz? – kérdezte Alec, a gyakorlatias. – Nincs kiírva.
Válaszként a nő is a vállát vonogatta és megcsörgette jó ötkilónyi ezüst és türkiz ékszereit a
karján.
– Ez a szerencséjüktől függ. Nem több, mint öt dollár és nem kevesebb, mint egy.
Alec tétovázott, aztán zavartan Davidre nézett.
– Van egy extra ötösöd?
– Ha kell, van.
Alec sóhajtva rábólintott.
– Oké – mondta végül David. – Mind bemegyünk.
– Igen, bejönnek – helyeselt a jósnő. Megfordult és előrement.
– Ennyit a magas, sötétbőrű jósról – mormolta Alec David fülébe. Beléptek a kicsi, négyzetes
váróhelyiségbe, amelynek falain kopott, foltos, vörös bársonydrapéria csüngött, alighanem
valamely csődbement színház hagyatéka lehetett. A szőnyegpadlón olcsó, hamis perzsaszőnyeg,
néhány alacsony, vörös plüssel borított kanapén számtalan cigaretta égette lyuk.
A jósnő egy kézmozdulattal hellyel kínálta őket, aztán mutatóujjával álla vonalát simogatva
hosszasan tanulmányozta mindegyiküket. Leghosszabban Davidét nézte, aztán felsóhajtott és
Alecra mutatott.
– Maga lesz az első. Alec habozott.
– Nem mehetnénk együtt?
A nő összehúzott szemekkel nézett rá.
– Nem akarom összekeverni a szellemeket. Most jöjjön... vagy ne jöjjön. Akarja tudni a jövőjét
vagy elbújik előle?
Alec vonakodva felállt. A nő a helyiség vége felé mutatott, aztán eltűntek egy függönynyíláson át.
David öntudatlanul megkarcolta körmével a gyűrűsujját. Viszketett, bár a gyűrű most a nyakában
lógott azon az olcsó, ezüsttel befuttatott láncon.
– Nos, akárhogyan is, nem az a jellegzetes cigányasszony – suttogta Liz. – Kíváncsi vagyok,
hogyan jósol, tenyérből, kártyából, kristálygömbböl, tarok-kártyából vagy hogyan.
– Vagy a Második Látással – tette hozzá David egykedvűen.
– Az micsoda?
– Az a képesség, amivel valaki nem e világi dolgokat is láthat. Vannak Skóciában és Írországban
olyanok, akiknek van ilyen képességük, legalábbis azt állítják magukról, hogy van... ezek azt
mondják, többek között, hogy látják a tündéreket.
– Ó!
Mielőtt David folytathatta volna, szétnyílt a függöny. Alec jött vissza. Tanácstalanul nézegette a
tenyerét. Liz kíváncsian nézett fel rá.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy utánam te menj be, és ami azt illeti, név szerint téged mondott, ami érdekes.
Ezen kívül nem mondok mást, míg kívül nem vagyunk innen. Akkor elmondom majd az egészet
és pontot teszek a dologra.
Liz kissé zavart arccal állt fel és eltűnt a függöny nyílásában. Alec Daviddel szemben foglalt
helyet, tenyerét térde közé szorította és a szőnyeg mintáit tanulmányozta.
– Nagyon furcsa – mondta. – Nagyon furcsa.
David hallgatott.
Alec tovább bámulta a szőnyeget.
– Nem hiszem, hogy Liz kedvel engem – mondta Alec egy idő után.
– Én azt hiszem más problémája van veled kapcsolatban, de ezt máskor és másutt beszéljük meg.
Most ne beszéljünk róla, helyes?
– Helyes – egyezett bele kelletlenül Alec. Aztán felnézett Davidre. – Nos, hadd lássam azt a híres
gyűrűt.
David felsóhajtott és kitapogatta nyakán a láncot.
– Híres vagy hírhedt, nem is tudom melyik inkább.
– Gyerünk, mutasd.
David elfintorította az orrát, és vonakodva előhalászta a gyűrűt. Alec a tenyerére vette és
gondosan megvizsgálta, de nem szólt semmit. Láthatóan meghökkent.
– Ezt te tényleg egy lánytól kaptad?
– Ez az, amit majd el kell, hogy mondjak neked – felelte David és visszadugta inge alá a gyűrűt.
– Hát akkor mondd.
– Nem tudom, hol kezdjem...
– A következő – szólt közbe Liz és elképedt arccal kilépett a függöny nyílásán.
David felállt, széthúzta a függönyt. A várószoba nyirkos, fülledt levegője után megcsapta a belső
helyiség dohányfüstös, kábító tömjénillatú levegője. Odabent, a szoba négy sarkában négy
bronzállványon sötétkék gyertyák árasztottak sejtelmes fényt. A legmeglepőbb az volt, hogy a
külvilág zajából egyáltalán semmi se hallatszott be. Mintha egyből az űrbe repítették volna,
gondolta, vagy a tenger fenekén lenne. És érezte, hogy mellén lassan melegedni kezd a gyűrű.
A jósnő egy fekete bársonnyal leborított kis, kerek asztalnál ült, amelyen, a várakozásnak
megfelelően, egy sárgadinnyényi, áttetsző anyagból készült gömb állt. Furcsa módon nem látszott
műanyagnak, de mintha nem is üvegből lett volna. Ahogy David odanézett, az az érzése támadt,
hogy halvány alakok mozognak benne. A szeme viszketett. A gömb mellett egy készlet kopott
tarok-kártya feküdt, a felső lap, a varázsló, színével felfelé. Mellette, a bársonyterítőn feküdt a
bubi.
– Jöjjön beljebb David... Sullivan, gondolom? – A nő lehunyt szemmel úgy nyújtotta feléje puha
kezét, mintha a levegőben akarta volna vakírással írt válaszát leolvasni.
– Úgy van – mondta őszinte meglepetéssel David és leült egy kis zsámolyra a jósnővel szemben.
– Honnan tudja?
– Jósnő vagyok, tudnom kell. – Kiejtéséből nyomtalanul eltűnt a Lugosi Béla jelleg. Elhallgatott,
még figyelmesebben megnézte Davidét, aztán bólintott. – Magának semmit sem kell fizetnie.
– Miért? Csak kíváncsiságból kérdem.
A nő színészi gesztussal széttárta karjait, amitől újból megcsörrentek ékszerei.
– Hát ez nyilvánvaló, fiam, hogy nekem kellene tanulnom magától. Sok-sok éve annak, hogy nem
találkoztam olyan emberrel, mint maga, akinak Második Látása van.
– Ezt honnan tudja? – csodálkozott hitetlenkedve David.
A nő hangja most fokozatosan elváltozott, mintha énje olyan mélységeiben keresné a szavakat,
ahonnan általában nem szokott szólni.
– A szeme... nem csak néz, hanem lát is. Van a szemeiben valami ezüstös csillogás, annak a
számára, aki tudja, hogyan keresse. Nekem nincs Második Látásom, de anyámnak volt. Ő tanított
meg azokra a jelekre, amelyekből felismerhetem.
– De fogalmam sincs, hogyan jutottam hozzá. Két nappal ezelőtt még normális voltam és aztán...
elszabadult a pokol.
– Hogyan? Mondja el.
– Nem tudom, elmondhatom-e... alighanem azt hinné rólam, bolond vagyok.
– Ha nem akarnám tudni, nem kérdeztem volna.
– Láttam... dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Egy... egy... várkastélyt a hegytetőn. Ez volt az egyik.
– De nem ez volt a leglényegesebb?
– Nem.
– És azelőtt sose látott ilyeneket?
– Soha... Persze szerettem volna, és ez az ami zavar. Olyan élénk fantáziám van, hogy azt
hittem...
– Tévedett. Magának birtokában van a Látás, nemrégen jutott hozzá és csak igen kevés útja-
módja van annak, ahogyan ez megtörténhetett, ha maga nem akarta. – Davidre nézett, kiolvasta
szeméből a kimondatlan kérdést. – Várjon itt – mondta aztán.
Felállt, és eltűnt a helyiség bejáratával szemben egy függönynyílásban. Rövidesen visszatért,
kezében ódon, barna kötésű könyvvel, amely majdnem olyan gyűrött volt és alig valamivel
nagyobb, mint egy vén, száraz falevél.
– Ez a Titkos Közös Kincs – mondta. – Édesanyámtól kaptam, ő az ő édesanyjától és így tovább,
vissza egészen Skóciáig. Talán megtalálja benne a választ a kérdésére, néhányra legalábbis. Hogy
igaz-e, ami benne áll vagy nem, nem tudom, de az édesanyám hitt benne, és az édesanyám sose
hazudott.
David habozva vette el tőle a könyvet, zavarban volt, elfogadhat-e egy tökéletes idegentől ilyen
nagyszerű ajándékot. – Nem fogadhatom el – suttogta.
– El kell fogadnia. A sorsa függhet tőle.
David vonakodva viharkabátja zsebébe csúsztatta a könyvet.
– Be kell vallanom – mondta és zavartan fészkelődön székén –, én azt hittem, maga szélhámos...
– Megreszelte a torkát.
Nos, történetesen én azt hittem, minden vásári jósnő szélhámos, de most már nem vagyok benne
biztos.
– Ó nem! Én szélhámos vagyok – felelte őszintén a nő. Szemmel láthatóan nem zavarta David
kíméletlen őszintesége. – Kétségtelenül szélhámos lennék magához képest, ha maga úgy döntene,
hogy gyakorlatban is él az erejével, de látom, nincsen ilyen szándéka. A legtöbb embernek
azonban annyira nincs semmi jövője, hogy még annak sincs sok, amit láthatna belőle, akinek
megvan az adottsága hozzá. Az emberek nem akarnak másról tudni, mint szerelemről, halálról
meg pénzről, így aztán erről beszélek nekik, De talán tízezerből ha egynek tényleg van jövője,
amit megjósolhatok, És maga ilyen.
– Mi van Lizzel és Aleckel?
– Az ő sorsuk a magáéval van összekötve. Ha akarják, elmondhatják majd magának, mit
mondtam nekik. – Az asztal mögé nyúlt, egy ezüstszelencéből cigarettát vett elő, de nem gyújtott
rá.
– És mi van az én jövőmmel? Tud róla valamit mondani?
A nő előrehajolt.
– Mutassa a kezét.
David az asztalra fektette jobb tenyerét.
– Nem, ne azt. A balt... abban van a sorsa megírva.
David bal tenyerét felfelé fordítva letette a kristálygömb mellé a fekete bársonyterítőre.
– Láthatnám a gyűrűt is?
– Micsoda gyűrűt? – kérdezte David egyszeriben gyanakvóvá vált hangon.
– Ez az ujj gyűrűt kíván magára.
David vonakodva levette a láncot nyakáról és a gyűrűt letette az asztalra, ahol az meglepetésére
halványan izzani kezdett.
A jósnő hirtelen mozdulattal felkapta a kristálygömböt és letette a padlóra. Mintha attól félt
volna, hogy a kettő valami módon hat egymásra. Hosszasan vizsgálta David tenyerét, de egyszer
sem nyúlt hozzá. A gyűrűhöz sem nyúlt. Végül megszólalt.
– Csupa hármas meg hatos – mondta – és egyes. Maga egy a háromból, a három eősebb, mint az
egy, mégis, az egy hatalmasabb a háromnál. Hat embert szeret és ez a hat ember fájdalmat fog
okozni magának, a fájdalom miatt, amelyet maga hoz rájuk. Három hét... a következő három hét
tanúja lesz a maga próbatételének, olyan próbatételnek, amelyet eddig nem ismert.
Ekkor elhallgatott és még gondosabban vizsgálgatta tovább David tenyerét. Minden vonalat
befejezéséig követett, megvizsgált minden dombot és bemélyedést, vörösre lakkozott körmét
mindig egy hajszálnyira a tenyér felett tartva.
– Három év is eltelhet és talán még három, mielőtt minden elvégeztetik és maga megnyugodhat,
szenvedéseinek vége lesz. De ne felejtse el, David, hogy ezek között a hármak és hatok között
maga az egy, az első és oszthatatlan, és így maga az erős. Meg kell találnia az utat, de ha a
következő három hét elteltével megmarad úgy, ahogy ma van, még erősebbé válik. De, David
Sullivan, ha a végén a rossz utat választja, valószínűleg nem nyílik a maga számára több út soha.
David torka kiszáradt, csak nagy sokára sikerült rekedt hangon kinyögnie:
– Úgy gondolja, hogy talán meghalok? A nő vállat vont.
– A halál lehetősége mindig fennáll. Ott leselkedik valamennyiünkre, közelebb, távolabb.
Mindenütt ott van, ha körülnéz, de nincs gyakorlata a látásban és ezért óvom attól, hogy erőltesse.
Ennek ellenére, nem egészen két héten belül látni fogja, hogy a Halál ott ül valaki mellett, aki
közel áll magához, ebben biztos vagyok. Ez minden, amit mondhatok.
A jósnő a lánc mellől felvette a gyűrűt, David tenyerébe helyezte és rákulcsolta a fiú ujjait. Aztán
mélyet lélegzett és mosolyt erőltetett az arcára.
– Köszönöm, hogy lehetővé tette számomra ezt a találkozást – mondta. – Régen nem találkoztam
olyasvalakivel, mint maga és itt ebben a rövidlátó országban nem találkoztam senkivel. Ahogy
már mondtam, nem kérek pénzt magától... de ha megtenné, hogy a gyűrűjét odaérinti ehhez a
kristálygömbhöz, hálás lennék érte. – Lehajolt, felvette az üvegszerű gömböt. – A gyűrűnek nem
árt, és talán jót fog tenni ennek a gömbnek. Akkor talán képes leszek meglátni benne mást is,
mint házasságtörő férjeket meg feleségeket és új autókat. – Rágyújtott a cigarettára és miután
David megtette, amit kért tőle, búcsút intett neki, szabad kezével az utat mutatta kifelé. Karkötői
ismét halkan, fémesen csendültek meg karján.
David spontán mozdulattal kinyúlt, megfogta a jósnő kövérkés kezét, és ügyetlenül, lovagias
meghajtással megcsókolta.
– Köszönöm – mondta. – Ha jövőre is itt lesz, asszonyom, visszahozom a könyvet. Megígérem.
A nő elmosolyodott.
– Ha jövőre is itt leszek, talán el is fogom fogadni magától. De most csak vigye, olvassa el,
tanulmányozza. Lehet, hogy ez lesz az egyetlen ereje. És most menjen, beszélje meg a dolgot a
barátaival.

– Nos? Mi van? – kérdezte Alec mohón, amint David belépett a vörös drapériás szobába. Mintha
odakint elállt volna az eső.
– Mi volt? – visszhangozta Liz. – Az biztos, hogy hozzánk képest sokáig voltál benn. Mit
csináltatok?
– Szakmai dolgokról beszéltünk – felelte David erőltetett könnyedséggel. – Kaptam néhány tippet
a lycanthrópiával kapcsolatban.
– Micsoda? – kíváncsiskodott Liz.
– Farkasemberek meg efféle – dörmögte Alec.
– Nem, tulajdonképpen nem erről – folytatta David. – De hadd ne beszélgessünk itt.
Kimentek a sátorból, belehunyorogtak a tarkabarka fények izzásába. Az eső valóban elállt, az
emberek óvatosan lépkedve gyalogoltak vissza a hullámvasút felé. A sártenger még kövérebb lett
mint volt az előbb.
– Pfuj – húzta el az orrát Liz. – Muszáj keresztülgyalogolnunk ezen?
– Vessük le a cipőnket. Majd később, mielőtt elindulunk hazafelé, megmossuk valahol a lábunkat.
– Pfuj – visszhangozta önmagát Liz.
– Mit vacakolsz Liz, talán nem kellemes érzés, amikor a sár felbugyog a lábujjaid között? –
tréfálkozott Alec.
– Majd bugyogtatok sarat az orrodra, ha nem hallgatsz, McLean! háborgott Liz, aztán elnevette
magát.
David lehajolt, kifűzte gumitalpú cipőjét, aztán felvette a cipőt a földről.
– Én mindenesetre levetettem a csukámat, és aki a kocsimban akar utazni, csak tiszta cipővel
szállhat be – mondta és peckesen elvonult, otthagyva Alecet és Lizt a sárban tocsogva, miközben
dühösen próbálták kibogozni cipőfűzőjüket.

Vagy egy negyedóra múlva megtalálták az alkalmas helyet, az iskola használaton kívüli kémiai
laboratóriumában, ahol nyugodtan beszélgethettek. Alec ugyanis előző évben a laboratóriumban
dolgozott mint asszisztens és – miután senki se kérte vissza tőle – nála maradt a labor kulcsa, így
aztán zavartalanul besurranhattak és letelepedhettek az ablak alatt a padlóra. A helyiséget csak
egy kék higanygőzlámpa világította meg, pontos mása annak, ami Davidék háza előtt világított.
– Nos hát, halljuk – kezdte Alec.
– Tulajdonképpen nincs mit elmondanom – mondta David. – A nő csak arról beszélt, hogy mi
hárman a következő hetekben gyakran találkozunk, vagy ilyesmi, hogy a hármunk sorsa szorosan
összekapcsolódik.
Barátainak David nem akart hazudni, de tudta, a teljes igazságot nem mondhatja el nekik,
legalábbis még nem. Ezúttal azonban, míg a laboratórium felé gyalogoltak, volt ideje eldönteni,
mit mondjon el nekik.
Alec gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Ez minden? Ennél azért hosszasabban beszélgettetek!
– Ez volt a lényeg. Aztán mindenfélét összebeszélt nekem házasságról meg halálról meg autókról,
de semmi különöset, ahogy várható is volt. És nektek mit mondott?
– Már megint a régi nóta, David – méltatlankodott Alec –, nem vagy őszinte hozzánk. Legalábbis
én úgy látom. De azt hiszem, végül is bele kell törődnöm ebbe. Gondolom, jóval többet mondott,
mint amit te most elmondasz. Ahogy az arcodat elnéztem, amikor kijöttél tőle, komoly dolgokról
is beszélgettetek. – Alec egy darabig az egyik laboratóriumi szék fém lábán dobolt az ujjával,
aztán folytatta. – Nekem csak annyit mondott, hogy a következő hetekben segítsek neked,
amennyire tudok, mert valami nagyon keserves próbának vagy alávetve, de még magad se tudod,
minek, és szükséged lesz a segítségemre.
Liz meglepetten nézett fel.
– Nekem majdnem pontosan ugyanezt mondta, meg hogy három hatalmasabb mint az egy, de az
egy a leghatalmasabb a három közül, és hogy az egy nem állhat meg a másik kettő nélkül.
Kísérteties volt.
– Ugyanaz a halandzsa – mondta David mosolyogva és egyenesen Liz szemébe nézett.
– Mit vártál egy jósnőtől?
– Nem tudom, sose voltam még jósnőnél.
– Nem is megyek többet – rázta a fejét Liz. – A hátam is borsózott tőle, pedig azt hiszem,
komolyan beszélt. Nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az az érzése volt az embernek,
hogy... őszinte.
– Valóban, ez így van – bólintott rá Alec.
– Erről nem vitatkozom veletek – szögezte le David. Gyerünk, mossuk le a sarat a lábunkról, és
menjünk haza. Azt hiszem, használhatjuk az emeleti mosdót.

David végül nagyon későn keveredett haza. Nagy megnyugvással állapította meg, hogy már
mindenki alszik. Végre volt egy kis szabad ideje. Összeütött egy gyors vacsorát, és kezében a
jósnő könyvével ágyba bújt. Néhány kérdésére sürgős válaszra volt szüksége.
Kíváncsian nézegette a fedőlapot: A Titkos Közös Kincs. Tanulmány Amely Feltárja a Skótország
Népei Között Található Legfőbb Érdekességeket Úgy Ahogy Azok a Mai Napig Fellelhetők.
Töredezett fedőlapú, ódon, vékonyka kis könyv volt, archaikus, helyenként alig érthető stílusban
írva, ami nem volt meglepő, miután felfedezte, hogy 1692-ben írták. A szerzőjét, egy skót
lelkészt, bizonyos Robert Kirk nevű tiszteletest roppantul érdekelték a környék tündéreiről szóló
történetek. Ő írta az első jelentősebb tanulmányt a tündérek népéről. Végül nyilván maga is hitt
bennük.
David sietősen lapozta át, míg valahol a könyv közepe felé megtalálta, amit keresett:
„Különös és ünnepélyes aktusok ismeretesek, amelyekkel egy személy a Második Látás
Misztériumának Privilégiumával felruháztatik. Egy hajfonatot, aminővel egy holttest a Szent
Mihálynak a Lovához kötöztetett kígyóvonalban dereka körül kötöznek az elejétől a végéig, majd
lehajtott fejjel (mint Illés tette, I. Kir. könyve 18.42) hátratekint lábai között, amíg egy temetési
menetet meg nem pillant s nézi, míg a menet két lépést nem tesz vagy ily módon tekint vissza egy
fenyőfa kérgén által egy lukon át, melyet egy csomó képezett volt. De ha a szél megfordulna
miközben a hajfonatot a derekára tekernék, veszélyben van az ő élete. A szokásos módja annak,
hogy az arra vágyó ama áthatoló Látására jutna a máskülönben láthatatlan és földalatti
csapatoknak (ha alkalmatlanul vagy módfelett mohón keresné) akképpen eshet meg, ha a
lábafejét a Látónak az ő lába fejére helyezi, a Látó pediglen kezét az ő fejére helyezi, akinek is a
Varázsló bal válla felett kell, hogy elnézzen (amely Varázsló gonosz megjelenésű), amikor is
mintha ez által a ceremónia által egy bennefoglalt magát átadás következnék be a Varázsló lába
és az ő keze között, melynek utána mondott személy bébocsáttatik a Misztérium Privilégiumába.
Ekkor megláthatja férfiak csapatát, dühödt és kemény férfiakét, amint azok sietve hozzá
igyekeznek minden irányból, olyan sűrű csapatokban, mint a levegő atomjai, azok pedig nem
semmiségek avagy fantazmagóriák sem pedig rémült apprehenziók avagy zagyva vagy esztelen
érzékek gyümölcsi, hanem igaz valóságok, amiképp biztos személyek ébredő állapotában
mutatkoznak és kiállják a valóság próbáját...”
Számos lábjegyzet szerepelt a szöveg végén, a Kirk tiszteletes által idézett bibliai
hivatkozásokkal. David csak átfutott rajtuk, de jóformán oda se figyelt, mit olvas.
Ez az,mosolygott elégedetten. Nyilván az a temetési menet volt az, amit Kicsi Bill-lel láttunk. És
visszaidézte emlékezetében, hogyan nézte a menetet lehajolva, a lábai között.
Néhány percnyi töprengés után azonban megállapította, hogy ezt a teóriát normális gondolkodású
ember aligha emésztené meg. Egyszerűen nem látszott semmi logikus kapcsolat a két esemény
között, a leghalványabb ok-okozati összefüggést sem tudta felfedezni. Aztán ott volt az a dolog a
hajfonattal, amellyel „egy holttest a Szent Mihály lovához kötöztetett”. Ő nyilván semmi ilyesmit
nem tett és mégis megkapta a Látást, úgy, hogy az egésznek semmi értelme sem volt, hacsak az a
közbeszúrás a hajfonattal kapcsolatban nem volt más, mint egy lehetetlen feltétel, amivel az
embereket vissza akarták tartani attól, hogy nyakló nélkül próbálkozzanak. Valószínűleg azok,
akik rendelkeztek a Látással, különleges helyet foglaltak el a közösségben és nem akarták, hogy
akárki beavattathassa magát. Ezért kötötték ilyen abszurd feltételhez.
Jó kis munka lenne végül egy holttestet egyetlen hajfonattal a ravatalhoz kötözni (hol van ehhez
elég hosszú és elég erős haj, vagy ahhoz, hogy körbe-körbe lehessen valakinek a derekára
tekerni; nyilván nem gondolhatott senki emberi hajra! Aztán titokban leszedni róla?) David
felnevetett, úgy látszik, gondolta, ő tud valamit, amit Kirk tiszteletes nem tudott. És érdekes lenne
kipróbálni ezt a módszert úgy, hogy megadja a Látást valakinek, mondjuk Alecnek vagy Kicsi
Billnek.
Még egyszer elolvasta ezt a bekezdést, hogy biztosan jól értette-e és még azokat a lábjegyzeteket
is ellenőrizte, amelyeken az előbb átsiklott. Az kiderült, hogy a látnokjelölteknek tökéletesen a
Látott hatalmába kellett magukat adniuk. A látó a Kirk által leírt módszerrel biztosítja uralmát a
másik felett és ezt a következő vagy hasonló szavakkal nyilvánította ki: „mindened, ami a kezem
és a lábam között van, az enyém.”
Nos, hát ez érdekes,állapította meg magában. Igazán nagyon érdekes.
A következő órát azzal töltötte, hogy elolvasta a könyvnek azokat a részeit is, amelyeket az előbb
átlapozott. Ennek során tudomást szerzett Kirk tiszteletes szomorú sorsáról, hogyan találták meg
holttestét egy állítólagos Tündérdomb mellett, és hogy egyesek állítása szerint a tündérek vitték
magukkal és egy cseregyereket hagytak ott a helyében, és hogy számos kísérletet tettek
kiszabadítására, de minden kísérletük eredménytelen maradt. David akaratlanul megborzongott és
arra gondolt, milyen veszedelmesen közel volt maga is, hogy erre a sorsra jusson.
Végtére a szeme is elfáradt, nagyon késő volt már. Eloltotta a villanyt és bebújt takarója alá.
Aztán megállapította, hogy valami ételmaradék tapadt meg a fogai között és szája enyhén
tejfeles-fokhagymáshasábburgonya szagú, emlékeztetőül arra, amit a vásáron evett. Fáradtan
felkelt és kiment a fürdőszobába fogat mosni.
Megeresztette a vizet, elővette fogkeféjét, s ekkor perzselő melegséget érzett csupasz mellén ott,
ahol a gyűrű pihent. Egy hangra figyelt fel. Különös hang volt, sose hallott hozzá hasonlót.
Annyira halk, hogy szinte csak a tudata pereméig hatolt el, nyers, inkább morgásszerű és különös
módon erőltetett, mintha a beszélő számára szokatlan lett volna emberi módon szólni. Davidét
kiverte a veríték, tétován nézett körül a kis helyiségben, a hang forrását kereste. Mikor egy idő
után a hang megismétlődött, rájött, hogy a fürdőszoba ablakából jön kintről, a sötétből.
A hideg futkározott a hátán, a lapockái közétől le a gerince tövéig, az izmai megfeszültek,
megborzongott. Végül egy mély lélegzettel összeszedte magát, és hunyorítva odasétált a
függönyhöz, előre rettegve attól, amit látni fog.
Várakozásában nem csalatkozott.
Az ablakban nem emberi alak fogadta. Az udvari lámpa fényének hátterében iszonyatos méretű
fehér kutya busa feje és mellső lábai rajzolódtak ki előtte. Az eb mancsaival az ablakpárkányra
támaszkodott, nagy, kerek szemei izzottak, mint a forró parázs.
Egy percig csak nézték egymást, aztán a kutya megint beszélni kezdett, de David ezúttal tisztán
megértette minden szavát.
– A te fajod egyik képviselője. David Sullivan, azt mondta, hogy kevés tudás veszedelmes tudás.
És ez így van. Benned van egy kevés tudás és te igyekszel azt gyarapítani, ezért az veszedelmes
tudás.
David mondani készült valamit, de a nyelve annyira kiszáradt, hogy képtelen volt megszólalni.
Ügyetlenül nyelt egyet. A fogkefe kicsúszott ujjal közül, műanyag nyele tompán koppant a
padlón.
– Mármost széles körben tudott dolog – folytatta zavartalanul a kutya –, hogy bizonyos... dolgok
ismertté váltak az emberek számára, egy nagyobb tudás töredékei, amelyeket talán nem egészen
célszerű tudniuk. Sokan keresték ezt a tudást, de kevesen találták meg, és még kevesebbnek vált
közülük hasznára.
– Te annyiban különbözöl ezektől, hogy a te tudásod mögött bizonyosság is áll, az a bizonyosság,
amely ott csillog a melleden. És e miatt a tudás miatt te olyan helyzetbe kerültél, amely veszélyt
jelent számodra, mert Ailillban, a Szelek Urában veszedelmes ellenséget szereztél magadnak, és
bizonyos más személyek számára is, akik megosztják veled Világodat.
A kutya egy pillanatig habozott, de a tekintete egy pillanatra sem hagyta el David arcát.
– Ezért tehát két lehetőség között választhatsz: nem keresed tovább a tudást, abbahagyod a
keresést most, amikor még alig kezdtél hozzá, megpróbálod elfelejteni amit láttál, és
gondolataidat más irányba tereled. Ez esetben talán még lesz idő elejét venni annak, hogy Ailill
közbelépjen. De ha nem ezt teszed, az életed többé sose lesz az, ami volt. Ne akarj többet tudni,
mint amennyit tudsz, vagy légy felkészülve rá, hogy keresésed következményeiért meg kell
fizetned.
Azzal az eb eltűnt.
David megint érezte, hogyan futkározik a hideg a hátán, a karjain. Felvette a földről a fogkefét,
gépiesen lemosta, de akárhogy igyekezett, képtelen volt nyugodtan tartani a kezét. A gyűrű
halványan izzott, és továbbra is langyos meleg hullámokat sugárzott magából. Megrázkódott.
Bénító félelme lassan eloszlott.
Nos,gondolta, talán okosabb lesz, ha azt az ösvényt egy darabig elhanyagolom.
Vagy,tette hozzá, talán betéve meg kellene tanulnom a jósnő könyvét.

II. rész
II. Prológus: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

Jó érzés sasnak lenni,gondolta Ailill, aki most sas alakját öltötte magára. Vállain a lengő
szárnyak hosszabbak, mint emberi méretei, úgy simogatják a levegőt, mint egy szerelmes érzéki
ujjai. A testét fedő tollak feketék, mint a haja, csőre kegyetlen, mint a szívében lángoló
bosszúvágy, szemei élesek, mint agyafúrt elméje.
– Jó érzés repülni, folytatta magában. Jó érzés uralkodni a légen, meglovagolni a szeleket, ahogy
egyetlen halandó madár se merné, belélegezni a levegőt, amely túlságosan ritka esetlen
tüdejüknek, magasra repülni, mint a csillagok, olyan magasra, ahonnan már a halandó világ
görbületeit látom, ha lenézek.
Jó dolog lenézni az Emberek Világára és arra gondolni, milyen érzés lenne összezúzni őket,
beleverni mindet abba a vasitatta sárba, amelyből teremtettek. Vagy még jobb lenne belehajtani
mindet abba a fekete sötétségbe, amely körülveszi őket. Ha tudnák, milyen vékonyka szál főzi őket
ehhez a Világhoz.
Sárga szemével pislantott egyet, és egy leheletnyi felszálló légáramlaton körözve még
magasabbra emelkedett, ahol aztán megidézte Erejét és lenézett mindkét Világra, az emberek
tányérforma földjére, amelynek lakói mit sem sejtve arról, hogy körös-körül a tündérek messzire
nyúló, alig körülhatárolható birodalmai veszik körül őket, egymás hegyen-hátán,
aggodalmaskodva nyüzsögnek; a két Világra, amelyeket keresztül-kasul sző az Egyenes
Ösvények csillogó hálója minden Világot beborítva és túlnyúlva rajta térben – és időben
összekapcsolva mindet, túlságosan bonyolult, túlságosan sejtelmes módon úgy, hogy még a Sidhe
sem képes teljes egészében felfogni mibenlétét. Bár nem tündérek műve, a tündérek is járhatnak
rajta, ha mernek, és a halandók is, ha tudják a módját. Most egyetlen halandó sincs ennek a
tudásnak a birtokában, kivéve talán azt az utálatos fiút, akit Nuada formálisan kiragadott kezei
közül, és aki annyi bajt és nem kis fájdalmat okozott neki az elmúlt napokban.
Nuada!
Ailill érezte, hogyan merednek ki karmai, amint ez a név gondolataiban megjelenik,
összeszorította éles csőrét, aztán rekedten belerikoltotta dühét az üres, hideg légbe.
Nuada Airgetlam, akit Ezüstkezűnek is hívnak. Valaha a Tuatha de Daanan királya volt. Egy
acélpenge a szó legszorosabb értelmében harcképtelenné tette, legyőzték az Emberek Világában,
és mégis, ő is útjában áll annak, hogy Ailill legforróbb vágya teljesüljön, a háború a két Világ
között vagy az emberek és az istenek között, ha az embereknek úgy tetszik, hogy isteneknek
tartsák őket. De most valami más fűtötte Ailillt, a bosszú vágya, bosszú Nuadán, amiért
meghiúsította tervét és bolonddá tette, és bosszú a halandó fiún, aki titokzatos védelem alatt áll,
amely védelemről Ailill nem tudta, miféle, s amit Erejével nem tudott megtörni.
Ez volt az ismeretlen tényező, az ólmozott kocka, kiszámíthatatlan elem abban a tervben, amelyet
Ailill olyan gondosan kidolgozott.
Ő az, akit hatalmamba kell kerítenem, ő az, akinek a vérét ezzel a testemmel megízlelném ma, ha
akarnám, és ha valaki vagy valami nem védelmezné: ez az, amit ki kell derítenem, és ha
valamiféle tárgy védené, úgy azt a tárgyat meg kell szereznem.
Most lényének abból a rétegéből, ahol az ösztönök laknak, szót kért magának a sastest, amelyet
magára vett. Egy dolgot jelzett: éhséget.
Ailill körülnézett, felpillantott a fekete égen sziporkázó csillagokra, lenézett a Világokra –
mindkét Világra – amelyek tisztán láthatóan terültek el az őket körülölelő aranyos keretben.
Aztán tekintetét az Emberek Világára összpontosította.
És meglátta, amire teste vágyott.
Ahogy behúzott szárnyakkal lebukott, érezte, hogyan sűrűsödik körülötte a levegő, érezte, hogy
melegszik fel a teste az esés súrlódásától, s közben tudta, ha magára venné a halandó világ
anyagát, ami elkerülhetetlen lenne, ha néhány óránál hosszabb ideig akarna ott maradni, az amit
az emberek súrlódásnak neveznek, hamuvá perzselné, mielőtt célját eléri.
De ő nem abból az anyagból való volt. Ez a madártest, akárcsak férfi teste is, tündéranyagból
készült, s így a tündérvilág törvényei alá tartozott.
Alatta szélesen terült el a föld, a távoli tó vékony vonalként húzódott a láthatáron, a hegyek mint
szelíd ráncok szelték keresztül-kasul.
És még mindig zuhant.
Egy perc, és a földek, a folyók képe még tisztábban rajzolódott ki előtte, aztán föléje tornyosultak
a hegycsúcsok. Most már megkülönböztette egymástól a fákat, külön-külön zöldelltek a fákat
öltöztető levelek is. Ailill sas-mivoltának szemét használta, de hagyta, hogy a madár apró agya is
működésbe lépjen, és ezután gondolatai helyett az ösztönei fűtötték.
A sas megpillantotta zsákmányát: hosszúfülű, barnaszőrű, fenekén fehér folt. A sas vágya vörösen
izzott fel, mikor lényének titkos mozgatója, Ailill megidézte Erejét és sas mivoltát az Emberek
Földjének anyagába burkolta. Csak így tudott táplálkozni.
A nyúl alatta vadul rohant, rémülten, érezte a feketeszárnyú végzetet, amely a tiszta égből úgy
zuhant feléje, mint a villám.
Most! Szárnyakat ki! Farktollakat szét! Fékezni! Fék! Lábakat le, karmokat kinyújtani.
Ütközés, vinnyogás, a száraz füvet söprő tollak susogó hangja.
A sas alakja bizonyos célokra kitűnően megfelel,gondolta Ailill, és nekiállt zsákmányának. De
van ennél jobb öltözet is, amit egy találékony elme választhat magának, ha el akarja érni célját.
Azzal átadta magát sas-mivoltának és vörös lett körülötte a fű, amint Ailill, a sas folytatta
lakomáját.

6. fejezet
A tó
(Augusztus 8.,szombat)

– Meleg van – jegyezte meg Alec a Sullivan porta belső tornácán hűsölve. – Túl meleg ahhoz,
hogy az ember egy napon át a papádnak abból a vén roncs teherkocsijából, amit most vett, a
motort kiszerelje.
– Ilyen az augusztus Georgiában. Ilyenkor itt meleg van – felelte David, nagyot húzott
üdítőitalából és poharát maga mellé tette a hintára. Lent a völgyben, túl a kukoricaföldeken,
szüntelenül áradt az autók sora. Ezt fogja most látni végig, négy hónapon át. A vásárral
megkezdődött a turistaidény és ez ellen senki sem tehet semmit. Most őszig egyfolytában
hallgathatja a „Wildwood Flowers”-t.
– Attól, hogy ilyen az augusztus a georgiai hegyekben – makacskodott Alec – még nem kellene
negyven fok melegnek lenni árnyékban!
– De legalább van árnyék – mutatott körbe David széles gesztussal a tornácon. – És különben is,
ki vagy te, hogy meghatározd, milyennek kell lennie az időnek idefent? Én születtem itt, te csak
ide vándoroltál.
Most egy nagy, sárga kandúr ugrott váratlanul fel a hintára és lendületével feldöntötte David
üdítőitalát. Az ital kiömlött David ölébe.
– Mi az, te még most is bepisilsz? – kérdezte széles vigyorral Alec.
– Egy frászt!
– Csak a mamád meg ne tudja!
– A fene egye meg – emelte fel a hangját David, aztán leszállt a hintáról és eltűnt a házban.
Hamarosan újból megjelent, egy nedves törlőronggyal törölgette a hintát, de változatlanul ázott
fehér shortját hordta.
– Legalább valami hűs van rajtam – nevetett Alecre.
– Ez is egy módja a hűsölésnek. – Ezután a társalgás egy időre megszakadt. A csendet csak a
hinták ütemes nyekergése és az országúton közlekedő autók távoli zúgása törte meg. David Alec
feje felett a semmibe bámult. Alec a tornác korlátján egyensúlyozó cserepek egyikéből letépett
egy százszorszépet, annak a szirmait tépdeste módszeresen.
– Furcsán viselkedsz az utóbbi időben, David – szólalt meg végül. – Eltekintve a gyűrű-dologtól,
szóval az más. Úgy látszik nem tudod rászánni magad, hogy elmondd nekem az igazat azzal
kapcsolatban, pedig Isten tudja, igazán mindent megpróbáltam a múlt héten. – A szirmok sorra
hullottak az ujjal közül. Felnézett barátjára, a tekintetük találkozott: kék szemek szürke
szemekkel. Alec hangja lágy volt, de határozott, és volt benne valami, ami szíven találta Davidét,
mintha egy féltve őrzött titkát olvasta volna valaki hangosan a fejére.
Homlokát ráncolva hunyorgott. A két szempár kapcsolata megszűnt.
– Mit akarsz ezzel mondani? Én mindig furán viselkedem. Ilyen vagyok.
– Azt tudom – felelte Alec. Karbatette kezét, lábát felrakta a lépcső legfelső fokára. – Mint
amikor farkasemberré akartál változni. De nem erre gondolok. Valójában nem is tudom pontosan
megmondani, mire gondolok, de olyan az egész... olyan mintha nem lennél itt. Sokszor vagy
szórakozott vagy micsoda...
Elhallgatott, nyelt egyet, hátranyúlt és a tornác oszlopának dőlve folytatta.
– Nem tudom pontosan megmagyarázni, David, de te... szóval sokkal többet bámulsz a semmibe,
mint máskor és néha olyan furcsán nézel.
David szelíden himbálta magát a hintán, és nem szólt semmit.
– Mint ahogy most is csinálod. Mintha nem is hallanál. Bolondozunk egymással, ahogy szoktuk,
aztán te egyszerre valahol máshol vagy. – Megint nyelt egyet, úgy folytatta. – Azt hiszem
leginkább az zavar... olyan, mintha elmennél valahová, ahová én nem tudok utánad menni. Szóval
olyan a nézésed. Nézd, Sullivan, mi mindig barátok voltunk, és sose volt titkunk egymás előtt, és
most van valami, ami bánt téged, valami történik vagy történt veled, és nem akarod megmondani,
micsoda. Olyan, mintha egy fal lenne köztünk. Ahol sose volt fal... és ez nekem egyáltalán nem
tetszik.
A százszorszép szirmai elfogytak. A csonkot Alec az udvarba hajította. A sárga kandúr óvatosan
utánaódalgott, aztán visszavonult a ház tövébe az árnyékba.
– Ne haragudj Alec – David nek komoly erőfeszítésébe került a beszéd. – Nem gondoltam arra,
hogy valami is változott közöttünk. Változtatna valamit a helyzeten, ha én most valami furcsa
dolgot csinálnék?
– Te mindig valami furcsa dolgot csinálsz – felelte Alec sértődött arccal, ami megdöbbentette
Davidet. – Nem vagy őszinte hozzám, és ez még sose fordult elő.
– Ha elmondanám neked, nem hinnél benne.
– Ezt a szöveget már hallottam, és most se hiszem el.
David nagyot sóhajtott.
– Láttam a Sidhe-t.
Összenéztek. David szeme egy pillanatra felvillant, aztán a fény olyan hirtelen tűnt el a szeméből,
amilyen hirtelen támadt. Összeszorított szájjal hallgatott.
Alec megrázta a fejét és lesütötte a szemét.
– Igazad van. Nem hiszem el.
– Akkor azt sem hiszed el, hogy a gyűrűt tőlük kaptam.
– Egy nyavalyát! – kiáltott fel Alec. Dühösen felállt és ökölbe szorított kézzel járkált föl-alá a
tornác hosszában. – Az Isten áldjon meg Sullivan, sose fogod bevallani nekem, mi az igazság
azzal az átkozott gyűrűvel kapcsolatban? A tündérektől kaptad, legközelebb azt fogod mondani,
hogy valami istenverte marslakó adta. Az Isten áldjon meg, nem látod, hogy nem tudom, mit
higgyek? Talán elhittem volna, ha ezt a meséd adod be először, de erről szó sem volt, hát igazán
nem hibáztathatsz, amiért most nem hiszek neked.
Egyre gyorsabban rohangált ide-oda, aztán hirtelen megtorpant, és haragtól szinte reszketve
meredt Davidre.
– Nem hibáztatlak – mondta halkan David, és megállította hintáját. – Jóformán magam sem
hiszem el. De valamit kezdenem kell vele, különben megőrjít.
– Ez a te gondod, öregem. Te villogtattad körbe-körbe, mint egy koronaékszert. Én, ha azt
akartam volna, hogy az emberek ne tudjanak róla, titokban tartom, és biztosan nem beszélek róla
nagyszájú öcsémnek. – Alec ingerülten dobolt a tornác korlátján. Előbbi, szenvedélyes haragja
azonban lassan lelohadt. Valahol a házban megszólalt a telefon.
– Irányzék húsz-húsz.
– Persze, roppant egyszerűen megszabadulhatsz tőle, aztán kijelented, hogy mindennek vége. Én
ezt csinálnám.
– Erre is gondoltam, de borzasztó, micsoda rohadt érzés nélküle, olyan, mintha valami
szörnyűség történne velem, ha nincs nálam, vagy elveszíteném. Még ha csak gondolok is rá,
rosszul vagyok. A lánc mindenesetre ésszerű kompromisszum.
– Jó, hát nekem ne panaszkodj. Te vetetted meg az ágyadat, te fekszel bele.
– David! Telefon! – hallatszott a mama hangja a házból.
– A fene! – motyogta David és eltűnt a bejárati ajtóban. Alec leült, és egy újabb százszorszépet
keresett magának.

– Nahát David Sullivan – Liz hangja recsegett a telefonban. – Nem hívtál fel a vásár óta, ezért
most én veszem kézbe a dolgokat.
A hangja határozott volt, cseppet sem hízelgő. David akarva nem akarva elmosolyodott. Ez
tipikus Liz. Ez a hang: nyílt, becsületes, egyenes, őszinte. David azt kedvelte benne legjobban,
hogy mindig kimondta amit gondolt, ha tapintatosan, pompás, de ha nem, úgy is jó volt, ha pedig
emiatt hülyének nézték, nos, ez sem zavarta túlságosan. Most csak azt kívánta, bárcsak ő is ilyen
nyílt lehetne. De hát az a helyzet, hogy Liz nem látta a Sidhe-t.
– Ne haragudj – mentegetőzött. – Rengeteg dolgom volt, és különben is, csak egy hete...
Kínos csend. Aztán:
– Szóval mit csinálsz most, Davy?
– Davidnek hívnak... Nem csinálok semmit. A tornácon ülök, panaszkodom a melegre és
veszekszem Aleckel.
– Nos hát a veszekedésben nem tudok segíteni, legfeljebb arra kérlek, ha lehetséges, ne lássalak
monoklival a szemed körül, mert nem akarok ilyen fiúval mutatkozni.
– Nem úgy veszekszünk. Mondjuk, két gentleman vitája...
– Ti és két gentleman? Ha-ha! Egy gentleman, aki arra sem képes, hogy egy lányt felhívjon
telefonon, és Alec a másik, akinek fogalma sincs, mikor nem kívánatos a társasága... Egyébként,
ami a problémáidat illeti, a veszekedésben ugyan nem tudok segíteni, de talán a meleg-ügyben
igen... Nem lenne kedvetek eljönni úszni egyet a mama háza mögött a tóban? Képzeld, milyen
kedves vagyok! Megengedem, hogy magaddal hozd Alecet!
– Az jó, mert ma itt alszik nálunk – mosolygott a telefonba David –, és nem szívesen hagynám itt
a papám, vagy ami még rosszabb, Kicsi Bill kényére-kedvére.
– Akár örökbe is fogadhatnátok, amennyit van nálatok!
– A családja valami irodalmi konferenciára vagy mire utazott el, és azt hiszem, hosszú távon
nemigen felelne meg neki a falusi élet.
– Nahát ez jó, de vannak mások, akik szívesen veszik igénybe néhanapján a társaságodat.
– Nocsak!
– Oda se neki, David! Szedd össze magad, és gyere!
– Jól van, megyek.
– A mielőbbi viszontlátásra.
– Oké... – David egy pillanatig habozott, hogyan zárja le a beszélgetést, mert tudta, ha folytatják,
vég nélküli csipkelődésekbe és értelmetlen fecsegésbe torkollik. Miután pedig Alecet roppant
szerencsétlen állapotban hagyta ott, ebben az ügyben is szeretett volna valamit tenni. Talán egy
kis környezetváltozás megoldja ezt a problémát is.
– Szia – mondta kissé zavarban, és letette a kagylót.
Amint becsapódott mögötte a tornácajtó, Alec kíváncsian nézett fel rá, aztán komoran tovább
szemlélte kezében a harmadik százszorszépet.
– Liz Hughes telefonált, és azt kérdezi, nincs-e kedvünk úszni egyet nálunk.
– És te mit mondtál? – Alec hangjában már alig volt érezhető a korábbi ellenséges indulat, mintha
valamennyire megbékélt volna. Egyelőre legalábbis úgy látszott, túltette magát sértődöttségén.
– Persze hogy igent mondtam. Gondolom, te is szívesen mész, miután annyit panaszkodtál a
meleg miatt. Talán a mérgedből is leadsz valamit.
– Nem vagyok mérges – közölte Alec mogorván. – És olyan zavaros a dolog, és, hogy egészen
őszinte legyek, megbántottál egy kicsit. – Komoran mosolyogva felállt. – De azt hiszem,
alapjában véve jót akarsz, még ha bolond is vagy. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy azt a
gyűrűt nem Liztől kaptad, ez nem az ő stílusa.
– Hát nem – mondta nevetve David, pontosan utánozva doktor McLean hangját, amit akkor
használt, amikor fia angolságát helyesbítette. – Nem, Liz nem is látta azt a gyűrűt. Ami azt illeti,
annak örülnék a legjobban, ha sose látná, de hiába, mit csináljak, ha egyszer úszni megyünk.
Talán a legokosabb lesz, ha az ujjamra húzom. Sajnálnám, ha elveszíteném a vízben.
– Tudtok valamit kölcsönözni, amiben megfürödhetek? – kérdezte Alec. – Nem hiszem, hogy
ezúttal célszerű lenne ádámkosztümben lubickolni.
– Tulajdonképpen mulatságos lenne – tűnődött el David. Alec vállát átkarolva a ház felé
irányította barátját. – Gyere, te bolond skót. Nyilván találunk valamit neked. De jobb lenne minél
előbb elindulnunk, nehogy közben Liz meggondolja magát.

David, hogy elkerülje a forgalmat, inkább mellékutakon hajtott. Alec többnyire lehunyt szemmel
ült mellette, és görcsösen markolta a biztonsági övet. Húsz perc alatt értek el Lizékhez, egy
majdnem új, fenyőkkel övezett, téglából épült farmerépülethez.
Liz már az előkertben várt rájuk, lepedőnyi piros törülközőjét úgy borította magára, mint egy
tógát. A haja szép, mint mindig, gondolta David. A törülköző alól kikandikált kétrészes, egy
bikini méreteit alig meghaladó, püspöklila fürdőruhája.
– Nos – mondta tréfásan ingerült hangon –, elég soká tartott, míg ideértetek.
– Csak ezt ne mondd – panaszkodott riadtan Alec. – Iszonyú elgondolni, mi lenne, ha David
egyszer sietne. Bőven elég az embernek, ha csak akkor ül be a kocsijába, amikor kényelmesen
ballag.
David megvető pillantást vetett rá, aztán barátságosan a vállára csapott. A gyűrű megcsillant az
ujján.
– Oké fiúk – jelentette ki határozott hangon Liz –, itt nem tűrök semmiféle verekedést.
– Igenis, hölgyem – felelte töredelmesen, kórusban a két fiú.
A tó legközelebbi öbléhez – talán egy negyed mérföldnyire Lizék háza mögött – egy kis
fenyőerdőn kellett átvágniuk. Az erdőben a levegő hűvös volt, illatos, tiszta. Útközben vagy egy
féltucat mókust láttak, riadtan futkároztak, mintha most keltek volna életre, és nem lettek volna
egészen tisztában vele, mit kezdjenek magukkal.
– Remélem, oposszumok nincsenek errefelé – suttogta Alec. David válaszul oldalba bökte a
könyökével. Alec a kezefejével hárította a döfést.
– Se élők, se döglöttek – tette még hozzá Alec.
– Mi ez az oposszumokkal? – szólt hátra Liz, aki közben előre nyargalt. Ő már megpillantotta a
tó szürkészölden csillogó tükrét.
– David még júliusban oposszumemberré akarta varázsolni magát.
– Alec! – kiáltott rá dühösen David. – Hallgass!
– Oposszumember? – kérdezte komoly arccal Liz. Elértek a tóhoz. A töltésre Liz édesapja hordta
oda a vörös agyagot, amely most teraszosan ereszkedett le a homokos partig. A víz tiszta volt,
simán tükröződött benne a kék ég, a környező fák, és a három barát arca.
– Ne figyelj rá, Liz – morogta David. – Majd később elmesélem. Csevegni jöttünk ide vagy
úszni?
– Én úszni jöttem – jelentette ki Liz, ledobta törülközőjét, néhány métert futott a sekély vízben,
aztán fejjel előre belevetette magát a tóba,
– Kissé kitelt a nyáron – jegyezte meg Alec.
David egyetértően bólintott.
– Kitelt, ez lány. És most gyerünk, keressünk egy bokrot, ahol átöltözünk
– Ha nem lennél olyan kényes arra az átkozott autódra, nem kellene bujkálnunk – morogta Alec,
és követte Davidet a töltés tetején zöldellő babérbokrok felé.
Néhány perc múlva a három barát nedvesen összetapadó szempillákkal már együtt tapodta a tó
sáros fenekét a derékig érő vízben.
Liz hirtelen mozdulattal elkapta David kezét, és egy lendülettel kiemelte a vízből. Alec
hátrahőkölt, mert a hirtelen mozdulattól egy csomó víz fröccsent rá.
– Szóval ez az a gyűrű, amiről annyit hallottam – mondta Liz. Keményen fogta David csuklóját,
és a kézfejét jobbra-balra forgatta, úgy nézegette a nedvesen csillogó ezüstkarikát.
David segélykérőén nézett Alecre, de az egykedvűen vonogatta a vállát, és hagyta, hadd intézze
el David a maga dolgát.
– Ki a nő? – kérdezte Liz.
– Találtam.
– Már megint egy újabb mese – morogta Alec.
– Kicsi Bill nem ezt mondta Marvinnek, az öcsémnek a vasárnapi iskolában – szögezte le Liz.
– Ez már régi história, gyakorlatilag elavult, Liz és... különben is Kicsi Bill még egy kölyök.
Kinek hiszel inkább, neki vagy nekem?
– Engem ne kérdezz – dörmögte Alec.
– Úristen – kiáltott fel David, és mereven nézte a köldökét nyaldosó hullámokat. – Kinek nem
mesélte el?
– Nekem mondod? – nevetett Liz. – Csak nekem hárman is elmondták, hogy te azt mondtad, van
egy barátnőd, de nem akarod megmondani a nevét.
– Megőrülök! – sóhajtott fel David. – Úgy látszik, nem tehetek semmit az ellen, hogy ne legyen
belőle nagybetűs vezércikk a lapokban. És mondd, Alec, arról a kis kirándulásunkról a hegyen,
júliusban, hány embernek beszéltél? Benne lesz a jövő heti újságban? „Helybéli fiú mint
farkasember. Sikertelen próbálkozás. Szülők rémülete.” Vagy így: „Helybéli fiú kastélyt lát, majd
meglátogatja pszichiáterét.”
Alec összeszorított ajkára mutatott, mintha megnémult volna, és vadul gesztikulált hozzá. Aztán
hirtelen megfeszítette izmait, és hanyattvetette magát a vízbe. Egy pillanat múlva, szemébe lógó
hajjal ismét felmerült.
– Tudod – folytatta Liz, és figyelmesen mustrálta David ujján a gyűrűt –, az a fura érzésem van
ezzel a gyűrűvel kapcsolatban, hogy ezt... valóban igen fura... – Megrázta a fejét. – Nem... nem
hiszem, hogy ezt egy környékünkben lánytól kaptad volna, valami ismerősünktől. Ahhoz
túlságosan kísérteties.
– Már megmondtam! Egy lánytól kaptam Atlantában.
David kirántotta kezét Lizéből, és a víz alá dugta.
– Menj már, Alec! Felejtsük el ezt. Hol találkoztam volna Atlantában egy lánnyal? Sose voltam
egyedül, mindig a családdal együtt mászkáltam, nélkülük csak egyszer voltam a konvenció előtt,
akkor meg te voltál velem. És különben is, itt lennék most, ha barátnőm lenne Atlantában? –
Hunyorított. Tudta, hogy több szempontból is veszedelmes talajra tévedt.
Alec és Liz értetlenül nézett.
Aztán Alec felkiáltott, és a part felé mutatott. David és Liz is arra fordultak.
– Fehér mókus – kiáltott fel Liz. – Ilyet még sose láttam. Albínó, nem gondoljátok?
– Ezen a vidéken a legtöbb állat ha fehér, albinó – mondta David. Hacsak nem az a természetes
színük. Persze ez se mond semmit, ha jobban meggondoljuk, mert szóval, az albinóság is
természetes dolog.
A mókus bizonytalanul kuporgott egy fenyőfa víz fölé nyúló ágán, ezüstösen csillogó, majdnem
hófehér folt a zöld tűlevelek között. Davidét téli tájra emlékeztette: nyári napon egy hópehely.
Megborzongott. A háta, a melle, a válla is libabőrös lett.
– Fura – állapította meg Alec.
– Különös – mondta Liz.
– Szokatlan – tette hozzá David rövid szünet után. – Nagyon szokatlan.
– De szép – jegyezte meg Liz.
– Valószínűleg nem fog soká élni – állapította meg Alec. – Túlságosan feltűnő. Könnyű zsákmány
egy sólyom számára.
– Valahogy nem ez az érzésem – mondta David az állat simogatva. Hirtelen megmerevedett, a
gyűrű melegedni kezdett az ujján. Lenézett, és látta, hogy fénylőn izzik.
– Ez mi volt? – kiáltott fel Alec.
– Micsoda mi volt?
– Az a villanás.
– Nyilván a napfény a vízen – mondta Liz –, ha azt láttad, amit én.
– Kísérteties.
– A szó régi, klasszikus értelmében – mormolta David, és lebukott a víz alá. Odalent a barnászöld
fényben csak barátja lábainak halvány körvonalai látszottak és a fehér short, amelyet ő
kölcsönzött neki, meg Liz lila fürdőruhája. Amikor ismét felbukkant, a mókus eltűnt.
– Hadd nézzem meg még egyszer azt a gyűrűt. – Liz a víz alatt megfogta David karját.
David a háta mögé dugta kezét, mert félt, hogy meglátják a gyűrű izzását, de aztán, mikor a
melege csökkent, tudta, a fénye is elhalványodik. Felmutatta ujját.
– Hadd lám, tudok-e belőle valami sugárzást gerjeszteni – mondta Liz, és lehunyta szemét.
– Ó, az ég áldjon meg – horkant fel Alec, hátat fordított, és drámai gesztussal keresztbe fonta a
karját. – Hát minden ismerősöm sült bolond? Sugárzás! Liz, kérlek, hagyd abba. Legalább te
ne...!
– Nos, McLean, néha megérzek sugárzásokat, benyomásokat vagy nevezd, aminek akarod. A
nagymamám, mielőtt meghalt, megtanított egy kicsit arra, hogyan kell ezt csinálni... Nos, szóval
nem éppen tanított, csak elmondta, hogy tudatosítanom kell, hinnem kell az érzéseimnek, és
általában, ha megteszem, többnyire sikerül is. Helyes, érzem azt a valamit David gyűrűjével
kapcsolatban is.
– Mit csinálsz? – kérdezte elbűvölve David. Évek óta ismerte Lizt, de sose gondolta róla, hogy
bármilyen formában érdeklik a rendkívüli dolgok. Igaz, mindig meghallgatta legkülönbözőbb
elképzeléseit, és mindig figyelmesen, nem azzal a szórakozott arccal, amivel általában egyéb
mondanivalóját fogadta. És néha-néha tett fel neki nagyon is komoly kérdéseket. Talán tényleg
van érzéke az okkult dolgok iránt. Nem árt, ha kipróbálja, gondolta. Kinyújtotta felé a kezét.
Liz ismét lehunyta szemét, kezét David kezére tette, a jobbat a jobbra, a balt a balra, és mély
lélegzetet vett. A két fiú hitetlenkedve nézte.
Liz jó ideig nem szólt semmit, de sötét szempillái meg-megrebbentek, aztán egyre
szabálytalanabbá vette a lélegzetet. Végül kinyitotta szemét. Zöld írisze furcsán felfénylett.
– Nem tudnám pontosan megmondani mi történt, de... furcsa volt. Éppen megpróbáltam magam
elé idézni a gyűrűt, aztán várni, micsoda képek jelennek meg előttem, amikor hihetetlenül tisztán
láttam magam előtt egy szürke ruhás, idős férfi képét amint rám néz, aztán még két férfiét láttam,
az egyik sötét ruhában volt, a másik fehérben, és harcoltak egymással... Nem, pontosabban nem
is harcoltak, de valahogyan pöröltek egymással... Aztán rám néztek, és én megijedtem, és
abbahagytam. Láttam azelőtt is képeket, de ez olyan volt, mint a televízió.
Ekkor felharsant egy hang, mintha ezer farkas üvöltött volna fel valahol a távolban, pedig csak a
szél harsogott. Különös szél, hirtelen támadt, felkavarta a békés levegőt és végigsöpört a távoli
part fenyőfái között, lecsapott a tó sima tükrére, miniatűr szökőárrá korbácsolta fel vizét, a
hullámok tornyosulva úgy csaptak ki a partra, mint hajók csavarjától felkavart habok, és a szél
olyan erővel forgott, örvénylett a három barát körül, hogy azok kénytelenek voltak jéghideg
csapásai elől a víz alá menekülni.
– Én, én azt hiszem, semmi kedvem sincs ma fürdeni – suttogta Liz.
– Bolondság – mondta Alec, azzal hátrabukfencezett, és vagy tíz métert tempózott befelé az ismét
tükörsimává csendesült vízen. David egy pillanatig várt, aztán utánaeredt, majd vonakodva bár,
de utánuk úszott Liz is. Egy ideig körben úszkáltak, le-lebuktak három méter mélyre le, a tó
fenekére, aztán meg fel, egymás lábát húzogatták, igyekeztek valahogy enyhíteni a kísérteties
szélroham támasztotta ideges feszültséget.
Egy ízben Alec feje Davidé mellett bukott elő. Alec kiszuszogta szájából, orrából a vizet, és
megkérdezte.
– Láttad?
– Mit?
– A fehér halat.
– Fehér halat – kérdezte David a vizet taposva, és elbizonytalanodva tette hozzá. – Tréfálsz?
– Nem tréfál – mondta Liz, miközben ő is felbukott, hogy levegőt vegyen. – Ha arról a fehér
pisztrángról van szó, amit éppen most láttam.
David teleszívta tüdejét levegővel, aztán lemerült. A víz alatti félhomályban elnézett barátja
lassan taposó lábai mellett, arrafelé, ahol valóban meglátta a fehér pisztrángot, amint sebesen
köröz körülöttük. Ugyanakkor hirtelen támadt égető fájdalmat érzett az ujján, olyan erővel állt
belé a fájás, hogy csaknem kieresztette ijedtében a levegőt a tüdejéből. A gyűrű megint fehéren
izzott, a víz alatt is látta, úgy lobbant fel a fénye, mint egy magnéziumfáklya lángja.
A pisztráng hirtelen feléje iramodott. David hátrahőkölt, de későn, hal súrolta gyűrűs ujját, aztán
kecses mozdulattal elúszott tőle a part felé. A gyűrű forróbb volt, mint valaha, soha ennyire nem
égette, olyan tüzes volt, hogy legszívesebben lehúzta volna az ujjáról, de tudta, őrült lenne, ha
megtenné.
Felbukott a vízből, és körülnézett. Lizt és Alecet ott látta, ahol hagyta őket, és talán ötven
méterrel mögöttük a tóban feltűnt valami: nagy, fekete teste, feje mint egy lóé. Némán úszott
feléjük. David megborzongott, mikor meglátta vörösen izzó szemeit, az az érzése támadt, mintha
az orrlikaiból gőzt fújtatna.
– Gyerünk, srácok, menjünk! – kiáltotta, és vad iramban úszni kezdett a part felé. – Egy ló úszik
felénk. És úgy látszik, nem éppen békés szándékkal.
Alec a válla felett hátrapillantott, és felkiáltott.
– Pokolfajzat! – Azzal nekiállt úszni David után. Liz nem szólt semmit, némán követte őket.
Mögöttük már hallatszott a ló ziháló szuszogása és a feje meg a nyaka körül kavargó víz
csobogása, amint egyre nagyobb igyekezettel törtetett utánuk. David egyszer-kétszer már szinte
érezte hátán forró leheletét, és maga sem tudta, képzelődés-e vagy valóság az az enyhe szag a
levegőben, mintha valahol ként égettek volna.
Addig úsztak, míg a lábuk talajt nem ért, aztán nehézkesen szedték a lábukat a sekélyebb vízben,
lábujjaik között feltüremkedett az iszap, a víz húzta vissza a lábukat. Egyszer sem néztek hátra,
de az erőlködő, hörgő szuszogás egyre közelebbről hallatszott, és egyre közelebbről hallották,
hogyan loccsan a víz a fekete ló térdeinek súlyos csapásaitól, ahogy a sekély vízben mögöttük
caplat.
A három jóbarát kikászálódott a szárazra. Felmásztak a töltésre, aztán a fák biztonságában
megfordultak, rettegve, micsoda látvány vár rájuk.
Odalent, a sekély vízben valóban ott állt a nagy, fekete ló, és mozdulatlanul, baljós tekintettel
nézett fel rájuk, amint ott álltak fenn. Úgy látszott, nem akar kiszállni a vízből, amely már a
csánkjait nyaldosta. Horpasza nedvesen csillogott, szeméből eltűnt az ördögi fény, tompán,
élettelenül, szürkén csillant.
– Sá-tán-faj-zat! – sziszegte Alec.
A ló még egy darabig szemét rájuk meresztve állt, aztán megfordult, és visszaúszott a tóba. A
három barát a fák védelméből figyelte, hogyan zsugorodik puszta fekete folttá. Furcsa módon, a
ló a tó másik oldalán nem kapaszkodott fel a töltésre, hanem még a nyílt vízen jobbra fordult, s
végül egy kinyúló földnyelv mögött tűnt el.
– Ez tényleg szörnyű volt – suttogta Liz.
– Pontosan úgy igaz – állapította meg David, és törülközője után nyúlt. Liz óvatosan lopakodott
vissza a partra saját törülközőjéért.
– Van fogalmad, kinek a lova lehetett ez, Liz? – kérdezte David, mikor a leány visszatért
hozzájuk.
Liz a fejét rázta.
– Errefelé senkinek sincs fekete lova és különben is, sose hajlottam még, hogy egy ló így tudjon
úszni. Kíváncsi vagyok, vajon... Úristen, remélem nem... nem gondolod, ugye, hogy esetleg
veszett lehetett vagy mi? Igazán nem szívesen gondolok arra, hogy egy veszett ló nyargalászik a
környéken.
– Akarod mondani, úszkál – helyesbítette Alec. – Tudod, olyan érzésem volt, mintha ennek a
lónak természetes eleme lenne a víz, bár... és kikergetett bennünket a vízből...
– Szerencse, hogy éppen akkor láttad meg azt a halat, Alec, különben talán csak akkor vettük
volna észre, mikor már a nyakunkon van – vetette közbe David.
Liz megborzongott, és szorosabban fogta maga köré törülközőjét.
– Ez így van... és tudjátok, még valami. Ami azt a lovat illeti, meg azt a furcsa, váratlan
szélrohamot előtte, szóval, semmi kedvem sincs visszamenni a vízbe.
– Értem, mire gondolsz – bólintott David. – És különben is ideje már, hogy elinduljunk. Haza kell
érnem és McLean fiatalurat még vacsora előtt haza kell vinnem. És igazán nem szeretném, ha
kénytelen lennék sietni – tette hozzá, és Alecre vigyorgott.
Amikor a két fiú visszament a borostyánbokrok közé, ahol a ruhájukat hagyták, és nekiálltak
öltözködni, David azon töprengett, vajon csak a szeme káprázott-e, vagy valóban látta-e, hogy a
ló lábain nem pata volt, hanem uszony. Lenézett a gyűrűre. Hűvös volt, mint rendesen, és saját
fényével csillogott. Gyönyörű, de egyébként semmi különleges. Csupán abban volt most már
teljesen bizonyos, hogy varázsgyűrű.

Közjáték: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

A fiú az éjszakát egy tündérlány társaságában töltötte. Kétszer szeretkeztek, egyszer a parton,
amikor a fiú fóka alakját öltötte magára, mert így jelent meg a leány is, és egyszer a csónakban
emberi alakban ölelte, miután a leány levette fóka külsőjét.
Reggel volt. A fiú a csónakban. Az alacsonyan álló nap átragyogott a rózsaszín szegélyű felhők
halvány foszlányain, amint a párák lassan egyre feljebb szálltak a ködös víztükörről. Északon az
erdőborította part csipkés szegélye, körös-körül csak a tó némán és mozdulatlanul, mintha jég
borítaná.
Szellő rezzent, ellebbentette a ködöt a csónak orrát díszítő, aranyozott sárkány haragos szemei
elől, és a csónak petyhüdt vitorlája lustán megduzzadt. A fiú takarójául szolgáló rókaprém sűrű,
vörös szőre felborzolódott. Szőke hajfürt hullott a fiú szeme elé, és ébrenlétre csiklandozta.
Valami mozdult csupasz lábánál. Karhosszúságú nyak kígyózott elő a takaró alól, rajta
ezüstpikkelyes fej. Morgott, sziszegett, finoman cizellált fülcimpáit lazán lebegtette. Majd
következett teste többi része, szorosan zárt szárnyak, karmos hátsólábak, ostornyi – vagy
kígyószerű –, vékony farok. Ahogy a sárkány odakapott, a fiú felrántotta fél lábát a takaró alatt.
Felmordult, átnyúlt a csónak palánkján, kezét belelógatta a vízbe.
Csak éppen egy cseppnyi Erőt kellett idéznie, hogy odahívja a halakat. Hármat. A három
öklömnyi hal farkát barátságosan mozgatva várt.
Kettőt közülük kedvence mohón látott szájába vette, a harmadikat öklébe szorítva megsütötte
magának, tökéletes fogaival lefejtette róla a fehér húst, aztán hörpintett a borból, ami estéről
megmaradt.
Éppen azt vizsgálgatta, mennyi bor van még a kancsóban, amikor valaki szólította.
– Túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, igaz, Dylan? – dörmögte, miközben kikászálódott a
prémek közül, és felöltötte szürke selyemköntösét. Bizonytalanul felállt, és belepislantott a
parázsló nap fényében vöröslő ködbe.
Kelet felé, talán egy nyíllövésnyire tőle, egy csillogó sáv tűnt fel a vízen, sebesen növekedett,
szélesedett fénylő, arany szalaggá. Az ösvények egyike kelt életre a fiú egy tündér rokonának
léptei nyomán.
Fionchadd!A név csak a tudatában visszhangzott: Ailill hívta, az apja.
Bosszúsan ráncolta a homlokát. Szellőt idézett, amely átlibbentette csónakját a tavon, a hívó felé.
Az aranyosan ködlő Ösvény nyílegyenesen nyúlt el a vízen észak-dél irányban, és elenyészett a
távoli ködben, fölötte a Világok közötti szakadékról kelletlenül gondolt reggelijére.
Az Ösvény egy ponton tündöklőbben fénylett, fénye versenyre kelt a nap ragyogásával, s a
fényből Ailill lépett elő. Beszállt Fionchaddhoz. Lépésétől a csónak enyhén megdőlt, Ailill
támaszul elkapta az egy szál árbocot, aztán leült.
Fionchadd gépiesen odanyújtotta neki a borostömlőt.
Ailill hosszan kortyolt a borból, s közben mereven a fiúra szegezte szemét.
– Úgy látom, valami nem tetszik neked, fiam – jegyezte meg.
– Nem szeretek várni.
Aililj vállat vont, és visszatért a borostömlőhöz.
– Éjfél volt, amikor elmentem, és most napfelkelte van. Ez nem hosszú idő, és úgy látszik, elég
kellemesen is töltötted el, vagy nem egy tündérlány illatát érzem rajtad?
A fiú elfordította a fejét.
– Szóval sikerült megtudnod, amiért mentél? Mi az az Emberek Földjén, ami annyira érdekel?
– Tudsz arról a fiúról, igaz? Az emberfiúról.
– Arról, aki legyőzött a kérdés-felelet játékban?
– Arról, aki megsértett.
Fionchadd is ivott egy korty bort.
– Tudok róla.
– Tudod, hogy védelem alatt áll? Megpróbáltam megidézni, hogy a magam módján leszámoljak
vele, de amikor már sikerült az idézés, olyan Erőbe ütköztem, amely nagyobb volt mint az én
Erőm, és majdnem elemésztett. Most az Emberek Földjén jártam, és megpróbáltam megtudni,
miféle Erő az, ami védi.
– És én azért töltöttem a tavon az éjszakát, hogy te közben egy halandó után járjál? – Fionchadd
bosszúsan nézett a poharába.
Aililj vésztjóslóan húzta össze a szemöldökét.
– Én állok te fölötted, nem te énfölöttem!
– Megmondhattad volna, milyen ügyben jársz.
– És te akkor mindenkinek elfecsegted volna, aki kíváncsi, hol vagyok.
– Hazudhattam volna.
– Nem tudsz hazudni, és a gondolataidat sem tudod elrejteni. Az arcodra vannak írva, bárki
leolvashatja róla aki olvasni tud.
– Lehet, hogy így van, de akkor is, kevesebb a rejtegetnivalóm, mint neked. És most elmondod
végre, mit tudtál meg?
Ailill felsóhajtott, és bosszúsan nézett a fiára. Éppen olyan mint az anyja. Pontosan, mint az az
Annwyn-szülte némber, akivel nemzettem. Még hasonlít is hozzá. Szőke, mint a napfény. De végül
is hajnalban született.
– Megtudtam bizonyos dolgokat, fiam – mondta végül. – És ünnepélyesen kötelezlek, hogy
senkinek se áruld el. – Hanyag mozdulattal egy kört rajzolt a levegőbe
Fionchadd hasonló jellel válaszolt.
– És mik azok a dolgok?
Ailill a feje alá gyűrte a prémet és rádőlt.
– Helyes. Elmentem a Vizek útján, amelyet ritkábban használnak. Szerencsém volt, mert a fiút ott
találtam, a barátaival fürdött éppen. Felvettem egy szellemló alakját, gondolva, hogy annak az
ereje és gyorsasága is segítségemre lesz, és arra is gondoltam, kipróbálom, tud-e a fiú ezekről a
dolgokról. Egy darabig csak figyeltem, aztán fenyegetően léptem fel, mert tudni akartam, vajon
ami védi, csak a testét védi-e vagy a szellemét is.
– És azt is védi?
– Igen. Ahogy a közelébe jutottam, az az érzésem támadt, mintha lángfal venné körül. De azt is
láttam, mi biztosítja számára ezt a védelmet.
– És mi az?
– Egy gyűrű.
– Egy gyűrű! – Fionchadd felhúzta szemöldökét. – Hm, érdekes. És hogyan akarod megszerezni?
Mert gondolom, ez a célod.
Ailill komoran mosolygott.
– Ez a probléma, igaz. Én csak bizonyos távolságra tudom megközelíteni, megidézni nem tudom.
– Megpróbáltad valamelyik rokonát megidézni? Ha hozzá nem nyúlhatsz, talán valamelyikük
megteheti. Vagy felhasználhatod egyiküket túszként.
Ailill arca felderült.
– Most látom, hogy valóban a fiam vagy. De itt is van valami nehézség. Meg akartam idézni
azokat, akiknek az arcát a gondolataiban berajzolva láttam ott, ahol a szerettei képét őrzi, de
valahányszor megpróbáltam, tűzbe ütköztem. A tűz gyengébb volt ugyan, mint amely őt védi, de
még mindig erősebb annál, semhogy az Erőmmel elfojthattam volna. Nem. Attól tartok, hogy a
gyűrű jól védi őket.
Fionchadd apja szemébe nézett.
– Tehát mit kívánsz tőlem?
– Azt kívánom, hogy segíts nekem. Én nem nyúlhatok a fiúhoz és nem nyúlhatok ahhoz, ami
védi. Az udvartól sem merek túlságosan gyakran elmaradni, Lugh gyanút fogna vagy ha ő nem,
Ezüstkéz biztosan. De nincs kizárva az sem, hogy a gyűrű csak tőlem védi. Számodra esetleg
nem jelent akadályt.
– Szóval azt akarod, hogy elfogjam a fiút?
Ailill bólintott.
– Ha lehetséges. Legalábbis azt akarom, hogy meglásd, milyen közel tudsz férkőzni a gyűrűhöz.
Az lenne a legjobb, ha máris belefognál. Menj el az Emberek Földjére. Figyelj. Hallgatózz.
Használd azt a praktikát, amit legcélszerűbbnek látsz. És jelentsd nekem. Tudod, hogyan kell
kezelni az ösvényt, igaz?
– Ó, persze. – Fionchadd szórakozottan bólintott a fejével, miközben újabb halakat idézett. – Az
édesanyám nagyon jól megtanított ezekre a dolgokra.

7. fejezet
Oisin

– Vacsora! – kiáltotta JoAnne Sullivan a legelő végéről, a drótkerítéstől, amelyet öreg Bill és
Dale bácsi közösen emeltek. – Talán egész este ott akartok ácsorogni, ti férfiak, és bámuljátok azt
a cirokföldet? Attól a cirok nem fog gyorsabban nőni! – Elnézte sziluettjeiket a keskeny, lapos
parcella buja zöldjének hátterében, a legelő és a Sullivan völgybe vezető út között: Öreg Bill
magas, termetes, a sok sörtől és bőséges étkezéstől kigömbölyödő pocakja ellenére még mindig
izmos alakját, Dale bácsit, aki fél fejjel volt magasabb Billnél, szálfa karcsú és öreg, mint az
országút és mellettük, mint az orgonasípok, a karcsú Alec, a zömök David, aztán Kicsi Bill, akin
azonban már most látszott, hogy valamennyit túl fogja nőni.
– Még egyszer szólok, aztán megeszem az egészet én magam. Gyertek már!
– Igenis asszonyom – kiáltotta derűs mosollyal öreg Bill. Felkapaszkodtak a füves lejtőn. Alec és
David kissé lemaradt. Alec barátságosan megpaskolta David vállát és odahajolt hozzá.
– Ne haragudj a ma délutánért.
– Semmi baj – felelte David a vállát vonogatva. – Jól esik a törődésed, de én... valahogy
megkavartak bizonyos dolgok és még nem igazodtam ki bennük.
– Az ilyen dolgokat általában együtt szoktuk megoldani, barátom. David komoran bólintott.
– Tudom. Remélem, ezt is ki tudjuk majd bogozni. De még nem... Most még nem.
Felértek a domb tetejére. David széthúzta a drótkerítést, hogy Alec bemászhasson alatta. Mielőtt
ő is átmászott, Alec az árokból felnézett rá és megadóan bólintott.
– Te menj csak fel, én egy perc múlva megyek utánad – mondta David.
Alec tréfásan felhúzta a szemöldökét.
– Jó, de ne számíts rá, hogy hagyok neked. A mamád valószínűleg már úgyis föladta a reményt,
hogy valaha odaérünk, de én nem óhajtok lemondani a főztjéről.
– Arra nem is gondoltam – kiáltotta vissza Alec hátának David. Levette szemüvegét és
megdörzsölte a szemét. Miközben a tájat nézte, tudta, megint készül valami. De hol? Sehol
semmi szokatlant nem lát. Végül is vállát vonogatva maga is elindult barátja után a ház felé. A
viszketés azonban nem akart elmúlni. Egy hosszú percre megállt az oldaltornácon, végignézett a
földeken, a legelőkön, lenézett nyugatra a távoli tó ezüstös-vörösen csillogó tükrére, aztán
hirtelen mozdulattal a hegyek közé vezető, kavicsos út felé fordult. A szeme most már szinte
égett. Kezével gépiesen nyúlt a gyűrű után.
Aztán meglátta, amit keresett. A szemhatáron, halványan, az erdő sötét hátterében szinte
láthatatlanul. Érzése szerint pontosan ott, ahol az út a szérűk mögött az erdőbe vezet, egy férfi
homályos alakja látszott, öreg ember volt, lebegő szürke ruhában, vékony karját felemelte és
felfelé mutatott a hegyre. És mintha az aggastyán másik kezében egy botot tartott volna, amellyel
az utat tapogatta. David pislantott egyet és a férfi eltűnt.
David letette a tejes bögréjét.
– Azt hiszem, vacsora után Alec meg én felsétálunk a Kilátósziklához – jelentette ki, miközben
villájával beleszúrt egy sült marhaszeletbe, és kihívó tekintetet vetett Öreg Billre, aki nagy
mohón éppen a maga tekintélyes adagját tálalta ki magának.
– Mit fogunk csinálni? – motyogta rémülten Alec jókora adag tört krumplival a szájában. Kicsi
Bill kuncogott, de vele senki se törődött.
Alec mélyen lecsúszott a székén és álmos szemekkel, dühösen nézett Davidre.
– Énnekem a világon semmi más vágyam nincs, mint lejátszani néhány játszma dámát, aztán
lefeküdni. Nem is tudom, hogyan tudtál rászedni arra, hogy egész nap utánad szaladgáljak.
– Miért? Semmit se csináltunk. Beszélgettünk meg elmentünk sétálni.
– És segítettünk a papádnak kiszerelni a motort abból a vén kis teherautóból. És egész úton
görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, miközben te két keréken vetted a kanyarokat a házatok és
Lizék között. Az ilyesmi pedig alaposan kimeríti az embert.
– Undok vagy – horkant fel David.
– Ha annyira odavagy azért, hogy felmássz a hegyre, miért nem viszed magaddal Kicsi Billt? –
kérdezte Dale bácsi. – Én majd játszom Aleckel néhány játszma dámát. Jó lesz? Akarsz felmenni
a hegyre Daviddel, Kicsi Bill?
Kicsi Bill tágra nyitott szemmel nézett fel rá. Az orra alá fehér bajuszt festett a tej.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert manók vannak benne.
– Manók? Micsoda beszéd ez? – Dale bácsi rosszallóan nézett Davidre. – Ki beszélt neked
manókról?
– Senki. Láttam egyet.
– Láttál egyet? – kiáltott fel Dale bácsi. – Na és milyen volt?
– Mint egy valódi, fényes gyerek.
– Fényes gyerek? Sose hallottam még, hogy a manók olyanok, mint egy fényes gyerek.
– Hát ez olyan volt – makacskodott Kicsi Bill. – Egy fényes gyerek, akin fura szürke ruha volt.
David úgy érezte, hogy, minden hajaszála az égnek áll. Az öccse nyilván egy Sidhe-t látott. És ha
valóban igaz, amit Ailill mondott, és a Sidhe-k bárki előtt láthatóvá tehetik magukat, ha ők
akarják, vajon miért mutatkozott meg közülük egy Kicsi Billnek? Ez rossz ómen, gondolta.
Nagyon rossz ómen.
– Mondott valamit az a gyerek?
– Nem. Csak ült ott a szérű mellett és nézett rám.
– Ugye nem mész a közelébe, ha megint meglátod, jó? – David idegesen nevetett. Igyekezett nem
mutatni, mennyire felizgatta öccse megjegyzése.
Dale bácsi ismét szigorú pillantást vetett Davidre.
– Nem vagyok bolond – jelentette ki Kicsi Bill, és kinyúlt az édességes tálban pompázó friss
sütemények felé.
– De nem is mégy el messzire hazulról, jó? – mondta reménykedve David.
– Nem vagyok bolond – jelentette ki újólag Kicsi Bill.

A fiúk szokatlanul korán vonultak vissza David szobájába. Alec jóformán azonnal elaludt, ahogy
a fejét a vánkosra tette. David egy ideig még olvasott, remélve, hogy talán talál valami
magyarázatot az Istenek és Harcosokban vagy a Titkos Közös Kincsben a napközben történtekre.
Az utóbbit, nem lévén túlságosan vastag, elejétől végig többször is elolvasta, de kivéve a
Második Látással kapcsolatos dolgokat majdnem a fele könyv erről szólt – nem sokat talált
benne, amit az adott helyzetre alkalmazhatott volna, így például, szó sem volt benne
varázsgyűrűkről, meg vízben úszkáló lovakról. És nehéz volt összeegyeztetni Kirk tiszteletes
primitív Földalatti Lényeit a Sidhe kifinomult, sima modorú képviselőivel, akiket eddig látott.
Nyilván akadt benne, amit érdemes volt tudni, de az egészben jóformán semmi megnyugtatót,
biztatót nem talált a maga számára. Különösen idegesítette az, amit a cseregyerekekről olvasott.
Végül a szeme egyre jobban elnehezült. Korábban egyáltalán nem érezte, de most hirtelen rátört a
fáradtság. A gondolatai is lelassultak.
Alig két óra múlva ismét ébren volt. Felült. Ágya mellett az óra néhány percet mutatott éjfél előtt.
Alecre pillantott, aki a másik ágyon mélyen aludt, a száján keresztül, szuszogva lélegzett és egyik
csupasz karja lelógott az ágyról.
Az biztos, hogy így elzsibbada keze, gondolta, és visszafeküdt, de aztán hamarosan megint felült.
Micsoda kellemetlen érzés, amikor az ember az éjszaka közepén tökéletesen éber. Egy pillanatig
azon töprengett, vajon más is ébren van-e a házban, de az egyetlen hang, amit tudatosított
magában, a szél távoli zúgása volt, sehol semmi tévé, semmi rádió. Az ágyon ülve kinézett az
ablakon és lustán figyelte, hogyan gyorsul fel egy autó lefelé gurulva az országúton.
– A fene – mormolta. – Féltem, hogy ez lesz belőle.
Felkelt, csendben belebújt kordbársony nadrágjába, mezítláb, lábujjhegyen az ajtóhoz surrant és
óvatosan kinyitotta. Most örült, amiért a közelmúltban olyan előrelátó volt és megolajozta a
pántokat. Lement a hallba, onnan a konyhába, onnan az erdőre nyíló hátsó tornácra. A tornác
oszlopának dőlve lebámult az udvarba, nem bánta, hogy a hűvös szél szabadon játszik csupasz
válla és a lába körül. Elgondolkodva összefonta karját és virrasztott, maga sem tudta, miért, de
azt tudta, tökéletesen meg volt győződve róla, hogy van értelme annak a céltalannak látszó
feszültségnek, amely ébren tartotta.
Aztán felfigyelt. A fűben lassanként valamiféle csillogás támadt, mintha harmat hullott volna rá,
vagy mintha az ősz tört volna be északról, előreküldve tétova, deres ujjú előőrsét. És a levegő is
újfajta fényben csillogott, mintha felkelt volna a hold. Egy ugrással az udvarban termett és
felnézett az égre, a fény forrását kereste.
Valóban, a hold emelkedett aranyos-sárgán felfelé, csakhogy... Valami nincs rendjén, gondolta.
Hát nem ezelőtt pár nappal volt újhold? És ez itt most telihold. És ott világít, ahol semmi
keresnivalója sincsen. S ekkor megint viszketni kezdett a szeme. Már ismerte ezt az érzést.
Felhúzta az orrát és szusszant egyet. Tudta, mit kell tennie.
Mikor egy perccel később visszalopózott a szobájába, Alecet ott találta az ágya szélén ülve, amint
kimért mozdulatokkal a zokniját húzza.
– Természetesen veled megyek –, mondta súgva, mintegy válaszként David összevont
szemöldökére. – Már vacsoránál láttam a szemed állásából, hogy akár velem, akár nélkülem, de
felmész a hegyre ma éjjel, és amilyen hülye vagyok, veled megyek. Talán ezzel végére járhatok
ennek az esztelenségnek.
David mosolygott, de nem szólt semmit, szótlanul odament a szekrényhez és elővett belőle egy
hosszúujjú flanelinget.
– Várjál, a cipődet odakint húzd fel – mondta. – Nem létezik, hogy elég halkan tudjál
keresztülmenni a házon, a papa túlságosan éberen alszik.
Alec egyetértőén bólintott. A két fiú hamarosan ott ült a hátsó lépcsőn, és a sötétségbe bámult.
– Látsz valami furcsát most itt, a sötétben? – kérdezte óvatosan David és feszülten figyelte Alec
arcát.
Alec felnézett az égre, aztán David re nézett. Látta, hogy David mereven figyeli.
– Kéne valamit látnom? Éjszaka van. Főleg sötét. Néhány csillag. A föld sötétebb, mint az ég.
David szigorúan nézett rá.
– Szerinted van hold az égen?
Alec a homlokát ráncolta és még egyszer felnézett.
– Nem, nem látom a holdat. Különben is, most nincs itt az ideje, igaz? Miért kérded?
– Alec, szerinted itt milyen világos van?
– Hogy érted, hogy milyen világos van?
– Szóval, hogy milyen világos van. Van olyan világos, hogy olvasni lehessen? Elég világos, hogy
nagyjából eligazodjál, ha kinyitod a szemed? Szóval, milyen világos van?
Alec mereven állta David tekintetét.
– Az biztos, hogy nincs elég világos ahhoz, hogy olvasni tudjak.
– Alec – suttogta alig hallhatóan David. – Tudom, hogy nem hiszed el nekem... de én teliholdat
látok.
– Mint egy zöld sajt, olyan, vagy kék, igaz?
David felsóhajtott, elkeseredetten széttárta karjait, felállt, egy ugrással a lépcső alján termett és
határozott, elnyújtott léptekkel elindult a kocsifelhajtó felé. Alec csak futva érte utol.
– A fene egyen meg, Sullivan, mit botorkálsz itt a sötétben? Legalább egy zseblámpát hoztál
volna!
David szinte szenvedélyesen fordult feléje, de a lépteit nem lassította.
– Nekem nem kell zseblámpa, én látom a teliholdat, és a hold fényénél jól látok. Örülök, ha
velem jössz, de ne akard, hogy lassabban menjek. Valamit el kell végeznem ma éjjel. Még nem
tudom, mit, de valami varázslat készül, Alec. Tudom. Talán, nem biztos, de talán, ha velem jössz,
te is látsz majd valamit, és hidd el – a hangja ellágyult –, nem örülök annak, hogy nem hiszel
nekem. Ha nincs bizonyítékod, nem hiszel, de talán most lesz valami, ami meggyőz.
Alec rábámult, aztán továbbment az erdészcsapáson.
– Csak azt nem szeretném, ha a sötétben kitörnéd a bokádat vagy ilyesmi.
– Ha-ha – nevetett vissza rá bosszúsan David, aki közben odaért, ahol a fák sűrűsödni kezdtek. –
Neked kell vigyáznod, főleg ha nem zárkózol fel hozzám. – Aztán békésebb hangon folytatta. –
Úgy hallom, ezeken a hegyeken emberfarkasok garázdálkodnak.
– Emberoposszumok mindenesetre – hallatszott szorosan mögötte Alec hangja.

Körülbelül egy óra múlva érték el úticéljukat. Pontosan nem tudták megmondani, meddig tartott
az út, mert David megállapította, hogy az órája megállt. Még mindig tizenkettőt mutatott. Mintha
a hold is elmozdult volna, de valahogy nem a megszokott módon. Davidet ez nem érdekelte
túlságosan. Legkevésbé az idő érdekelte.
Amint kiértek a Kilátószikla tisztására, David visszagondolt múltkori kirándulásukra.
Megborzongott, de lerázta magáról ezt a kényelmetlen érzést. Mielőtt a szakadék szélére lépett,
megállt a csupasz sziklán, és felnézett az égre.
A gyomra görcsbe rándult, mintha nagyon magasan a levegőben lebegne. Az érzés annál is
erősebb volt benne, mert a szélben kavargó száraz levelek elhomályosították az égbolt és a föld
között a sötétségben amúgy is alig kivehető határvonalat. Balra tőlük a szokottnál is
harsányabban zuhogott a vízesés a barna, rothadó levelek szegélyezte tó vizére.
Megkeresték szokásos helyüket a sziklapárkányon, a szikla legmagasabb pontján. Szó nélkül
elnyúltak egymás mellett, és kezüket tarkójukon összekulcsolva felbámultak a csillagokra. Egy
meteor vágtatott el szikrázva, mintegy az ő kedvtelésükre, északnyugat felől. Alec odamutatott.
– Láttad? Szép volt.
– Láttam – biccentett David.
– Tudod, hogy ez a vén szikla egész kényelmes. Egész jól el tudnék aludni rajta.
– Félig megfagynál és reggelre olyan merev lennél, mint egy hulla.
– A helyhez illő módon.
– A helyhez illő módon. – David felkönyökölt. – Legokosabb, ha minél előbb elindulunk
visszafelé. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartam ide feljönni. Nem tudom, mit
reméltem, hogy itt találok majd.
– Talán a Szent Grált?
– Ez komoly dolog, Alec.
Alec lehunyta a szemét.
– Kérlek, ébressz fel reggel – mondta sóhajtva.
David tovább figyelte az eget, remélte, hátha meglát még valamit, mondjuk még egy
hullócsillagot. Mindenesetre szemmel láthatóan nem tudott elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy
nekivágjon a hosszú útnak hazafelé. Vagy talán még mindig ott bujkált benne az érzés, hátha
valami fontos dolog készül. Felült, görnyedve átfogta lábaszárát, állat térdére fektette és arra
gondolt, bárcsak hozott volna magával egy dzsekit.
– Igen, kissé hűvös van – hallatszott mögötte egy dallamos hang. Mintha énekszó zengett volna,
bár amit mondott, cseppet sem volt rendkívüli. És tisztán emlékezett az első szavakra, amelyeket
nemrég ugyanez a hang intézett hozzá.
Hallatára cseppet sem riadt meg, ellenkezőleg, nagyon nyugodtan, higgadtan felállt, visszanézett
a hegyek felé és egyáltalán nem lepte meg, amikor a vízesés mellett egy hosszú köntösbe öltözött
alakot látott, amint békésen ül egy sziklán. A szeme viszketett, de alig vett tudomást róla. Még
egy pillantást vetett Alecre. Barátja szemmel láthatóan mélyen aludt, hegyes álla felett, telt ajkain
szinte földöntúli, élveteg mosoly játszott és rajzolt apró gödröcskéket kétoldalt az arcára. David
rámosolygott, és lassan elindult az alak felé. A talán tízméternyi úton arra gondolt, hogy
tulajdonképpen meg se hallhatta volna a férfi hangját a vízesés harsogása mellett, ennek ellenére
minden szava kristálytisztán hallatszott, mint suttogás egy üres templom boltívei alatt.
Aztán maga se tudta, hogyan, egyszer csak ott ült egy sziklán a férfivel szemben. A férfi mintha
egyenesen rászögezte volna a szürkésfehér csuklya alól kicsillanó szemét és mégis, mintha a
tekintete valamivel a feje felett a távolba irányult. Fél kezét lassan kinyújtva ujja hegyével
röviden megsimította David homlokát, majd lassan visszahúzta a kezét, aztán mindkettőt
felemelve hátradobta fejéről a csuklyát.
David szinte megigézve nézte, a legapróbb részleteket is magába itta: ősi, vastagon erezett kezén
a bőre mint egy öreg fa kérge, tökéletes formájú körmei fémesen csillogtak, és mindegyik ujján
egy gyűrű. Nem, nem mindegyiken. Egyet kivéve. Mindegyik gyűrű ezüst volt, de mindegyik
más. Teste többi részét kissé elmosódottan látta csak. Képtelen volt az egész alakot tekintete
fókuszába vonni, de úgy érezte, az alakja szikár és hogy bársonyszerű, finom anyagból készült,
szürkésfehér, hosszú köntöst visel. Pontosan, mintha holdsugárból szőtték volna, gondolta.
És az arca... nehezen vette rá magát, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Öreg arc, ezernyi ránc
szőtte keresztül-kasul, mégis erő és méltóság sugárzott belőle, és ajkáról, és szeméből az ifjúság
derűje áradt. David úgy találta, hogy a kor, amelyről arca tanúskodik, felszínes látszat csupán,
izmos, csontos alakjára gondolva inkább emlékeztette ezüsttárgyak patinájára vagy antik
festmények finom pókhálórepedéseire. A haja fehér volt, fehér mint az égen szikrázó csillagok és
hosszan, csodálatosan selymesen simult hátra redőzött homlokáról. És a szeme! David nem tudta
volna megmondani, milyen hosszan nézett azokba a szemekbe, míg a férfi egyre csak szelíden
mosolygott rá az éjszaka csendjében. Ezüstszínű szemek, egész szemgolyója sötét ezüstszínű.
Vak szemek, állapította meg David. De gyönyörűek. Leírhatatlanul különös szemek.
– Sokáig kell nézned őket, míg kiolvashatod belőlük egész történetemet, David Sullivan – szólalt
meg végül az idegen, aztán ismét csend borult a tájra, mintha az egész világ mozdulatlanul
hallgatózott volna.
– Ki vagy te? – sikerült végre rekedten megszólalnia. – Miért akartad, hogy idejöjjek?
– Én akartam, hogy ide gyere? – kérdezte nyugodtan a vak.
– Valaki megváltoztatta a hold járását odalent a házunknál. Ez nem az igazi hold.
– Én honnan tudhatnám? Vak vagyok.
– Úgy, ahogy én a hangodat hallottam a szél meg a vízesés hangján túl – felelte David
magabiztosan.
– Helyesen szóltál – mondta a vak férfi és újból elmosolyodott. És mivel én tudom a nevedet, ami
által egyesek szerint hatalmam van fölötted, viszonzásképpen én is megmondom neked az én
nevemet. Amikor utoljára a halandó emberek között jártam, Oisinnek neveztek.
– Oisin – mondta hitetlenkedve David. Emlékezett erre a névre, az Istenek és Harcosokban
olvasott róla. Puszta csengése fénysugarat vetett a lelkére, hallatára megjelentek előtte az óceán
végtelen, sötét vizei, a mérhetetlen messzeségben ezüst hajó úszott a sohase fogyó hold alatt,
miközben a hullámok felett hárfaszó áradt szelíden, aztán más, a Sidhe, a banshee-k és pompásan
megmunkált acélpengék, fenyegető, hideg csillogása.
– Olyan név ez, mint akármelyik másik – mondta nyugodtan Oisin. – Képeket idéz, mint minden
név. Egyszer talán elmondom neked, micsoda látomások merültek fel lelki szemeim előtt, amikor
hallottam, hogy David Kevin Sullivan, vagy atyáink nyelvén Suilleabhain, megszólal.
David megállapította magában, hogy Oisin angolul beszél, de kiejtése különös és szokatlanul
hangsúlyozza a szavakat. Hiányzott belőle az a távoli, vízalatti felhang, amely a Sidhe-vel való
találkozásukra emlékeztette volna. Gyanította, hogy tulajdonképpen anyanyelvén beszél hozzá, s
ő csupán a szelleme közvetítésével érti, mit mond.
Oisin megveregette botjával David térdét, de olyan erővel, hogy David riadtan visszahőkölt.
– De nem azért jöttem ide, hogy világokról meg nyelvekről beszélgessek, fiú. Azért jöttem, hogy
tettekről beszéljek. Különösképpen pedig a te tetteidről, jelen és jövendő tettekről.
– Tettekről? Nem tervezek semmiféle tetteket. Úgy akarok tovább is élni, normálisan, mint eddig
éltem.
– Ahogy gondoltad, hogy élsz, ezt akartad mondani – vágott közbe keményen Oisin. – Kevés
olyan korodbeli férfi akad, aki éjszakánként virraszt, csak hogy olvashasson, David, főképpen,
hogy olyan könyveket olvasson, mint te. És te olyan dolgokat láttál, amilyeneket senki ezen a
vidéken nem látott, és aki ilyen dolgokat lát, annak megváltozik az élete.
– Úgy látszik, sok mindent tudsz rólam – jegyezte meg gyanakodva David. – De miért bízzak
benned? Mit érdekel téged, mi történik velem?
Oisin a hideg, kék égre emelte az arcát.
– Megértenéd, ha a történetemet ismernéd. Tulajdonképpen meglep, hogy nem ismered, de úgy
látszik, az emberek elfelejtették. Előfordul néha, hogy magam is elfelejtem. A legtöbb Sidhe
szemmel láthatóan nem emlékszik már, az biztos, hogy valaha éppen olyan halandó ember
voltam mint te, valaha éppen olyan piros vér keringett az ereimben, mint a tiéd.
– A történeted... – mondta David bizonytalanul.
– Valaha fiatal emberként érkeztem Tir-Nan-Ogba. Éveket töltöttem el ott, kortalanul. Aztán
elfogott a vágy, hogy visszatérjek Írországba. A Sidhe megadta nekem ezt a kegyet, de abban a
pillanatban, amikor Írország földjére léptem, hatalmába kerített a kor, ott, álltó helyemben aszott
öregember lett belőlem. Keserű szájízzel emlékszem rá, hogyan botorkáltam vissza ide, miután
saját ostoba gondatlanságom és a Sidhe átka megfosztott fiatalságomtól, hogy a tündérlányok
milyen hidegen utasították el minden közeledésemet, mert már nem voltam alkalmas szerető, és
hogyan kezeltek le a tündérférfiak, mert végnélküli párbajaikban nem voltam már alkalmas
ellenfél. Nem akarom, hogy ez történjék meg veled is, ami pedig könnyen megtörténhet, az
oltalom ellenére is, amelyben most részed van.
– Tündérországban semmi sem változik, David. A holtak nem holtak, az élők alig veszik
tudomásul, hogy élnek. Ami szenvedély ott él, szerelem, gyűlölet, fájdalom és gyönyör, nem fűti
semmi tűz. Csak pillanatnyi érzés minden kielégülés, mert ahol az idő nem számít, semmi sem
számít. A múlt elmúlt, de a jelen annyira összeolvad a múlttal, hogy igen kevés különbség van
egyik év meg az ezer év előtti év között. A Dagda szemében Mil Fiai tegnap érkeztek, holnapra
elhalványul számára a nap. Örökkévalóság van a pillanatban, és egy pillanat egy századot ölelhet
át.
– Most nézzél rám – parancsolt hevesen Davidre. – Képzeld el a te arcvonásaidat rajtam, és
kérdezd meg magadat, kívánná-e bárki, hogy ez essék meg valakin, a saját fajtájából?
David akarata ellenére mozdulatlanul bámult az öreg lángolva izzó szemébe. A borzalom és
keserűség ereje, amely szemeiből áradt, szinte a vérét fagyasztotta meg. Végül is hunyorogva
lesütötte szemét.
– Most már látod, miért érzem kötelességemnek, hogy szóljak hozzád? – kérdezte Oisin, és
ültében kissé arrébb mozdult. – De ebből elég. Bizonyos dolgokat el kell mondanom neked, és
bizonyos dolgok felől meg kell kérdezzelek, de mindenekelőtt figyelmeztetni akarlak, és amire
figyelmeztetlek, a következő: óvakodjál Ailill haragjától. Súlyos fenyegetés az számodra és azok
számára, akiket szeretsz.
– Mondjál meg nekem valamit, amit nem tudok – kapta fel a fejét David. – Ma, egyszer legalább,
a nyomomban volt, ő vagy valaki, vagy valami más, akit, vagy amit ő küldött utánam. Ott volt az
a fekete ló, ami engem és barátaimat megkergetett, amikor a tóban úsztunk. Ha azok a fehér
állatok nem lettek volna ott... azok nem te voltál, igaz?
– Fehér állatok? Nem. Az utóbbi időben nem viseltem más alakot, csak a sajátomat. Most mondj
el nekem mindent erről. – Oisin hangja türelmetlenül csengett.
– Nos, először is ott volt egy fehér kutya, aztán ma láttam egy fehér mókust és egy fehér
pisztrángot és...
– Azt hiszem ez mind Nuada volt... vagy egyik szolgája. Ő a te pártodon van.
– Az én pártomon? Micsoda párt az? – David értetlenül rázta a fejét. – Nem értem.
– A Sidhe véleménye megoszlik felőled, David – mondta Oisin. Az egyik párt, amelynek Ailill a
vezére, úgy érzi, veszélyt jelentesz számukra. Azt mondják, hogy amikor a te néped elkészítette
azt a kocsiutat, amely itt a közelben húzódik, és megkönnyítette, hogy az emberek tömegestül
jöjjenek ide, ezek közé a hegyek közé, nem volt többé mód rá, hogy megmaradjon a béke a
Világok között, és hacsak a Sidhe hamarosan nem teszi meg a szükséges lépéseket, nincs messze
az idő, amikor nem marad számunkra más, ahol a halhatatlanok szabadon járhatnak, mint a Mély
Vizek és a Mély Vizekben nincsenek csillagok és nincsen hold. Ailill és párthívei félnek tőled, de
nem mernek elpusztítani, ha másért nem azért, mert félnek Nuada és Lugh haragjától. De
örülnének, ha biztonságban tudnának Tündérországban, annyira lerészegülve a tündérek borától,
hogy sose emlékezzél saját világodra. Ezt tette volna veled Ailill a Lughnasadhon, ha Nuada nem
jár túl az eszén, és te nem adsz olyan ügyes válaszokat. Ami Ailillnak cseppet sem volt ínyére,
mert azóta ő és Nuada halálos ellenségekké váltak, és a szakadék közöttük napról napra mélyül.
Lugh ezen roppantul felbosszankodott.
– Lugh a királyotok, igaz?
Oisin bólintott
– Az Ard Rhi itt és most. Nem mindig volt az, és nem is lesz mindig az. Nuada is király volt
egyszer, talán megint az lesz, és a te érdekedben remélem, hogy ez a nap hamarosan
elkövetkezik. Az ő pártja úgy gondolja, hogy a szolgálatunkra lehetsz úgy, ahogy vagy, mint
olyan ifjú, akit még alig érintett meg ennek a világnak a szennye. – Ismét megveregette David
térdét. – Ez a tábor úgy érzi, akkor szolgálsz nekünk legjobban, ha szabadon megmaradsz a
halandók között, és talán idővel te leszel a közvetítő a Sidhe és a halandó emberek között, és
titokban dolgozol a Sidhe érdekében.
– De miért tenném ezt? Magam is halandó vagyok. És mit is tehetnék? Talán elmennék Atlantába,
és azt mondanám a kormányzónak: „David Sullivan vagyok, és az ír tündérek azt mondták
nekem, mondjam meg önnek, hogy ne építsen több utat a hegyekben, mert ők voltak itt előbb?”
Menjen már! Ha nem hallgattak az indiánokra, nyilván nem fognak hallgatni olyasvalakire, akit
nem is láthatnak.
– Az indiánok nem okoztak nekünk kellemetlenséget – mondta szomorúan Oisin. – Nunnihe-nek
hívtak bennünket.
– De én csak talán két dolgot ha láttam – ellenkezett tovább David. – És máris állandóan ideges
vagyok. Már semmiről sem hiszem el, hogy olyan, amilyennek látom. Én nem akarok Ailillnek
semmi rosszat, Oisin! Én nem akarok egyetlen Sidhe-nek sem ártani.
Tenyerébe temette arcát.
– Ők pedig azt szeretnék, ha te és veled minden ember ezen a vidéken békén hagynátok őket. –
Oisin egy pillanatra megkeményítette hangját, aztán szelídebb hangon folytatta. – Az igazság az,
gyermek, hogy senki se táplál rossz szándékot azzal szemben, amiről nem tudja, hogy létezik, de
a halandó emberek egyre mélyebben hatolnak be szennyükkel Tündérországba. Emiatt azon a
földön, amelyet ti Írországnak neveztek, a Sidhe napjai meg vannak számlálva. Itt, ezekben a
hegyekben még kisebb a szennyeződés, de ez a vidék is lassan bezárul, olyan dolgok miatt mint a
vasutak, amelyet oda építettek, ahol most az országút húzódik, ötven éve már, hogy eltűntek
onnan, de az árnyuk megmaradt. Az ösvény ott ma is roppant gyenge, a Falak a Világok között
igen vékonyak. Ezen a rövid távolságon a Sidhe-nek majdnem teljesen a ti Világotokon át kell
utazniuk. És ebben az évben a Falak vékonyabbak, mint valaha, nem többek, mint egy halvány
fényfátyol. Bárki, akiben csak nyoma is van az Erőnek, hallhatta muzsikánkat és láthatta
fényeinket. És ilyen Erő van benned és az öcsédben is, bár benne még az Erő szunnyad. Hogy
benned mi ébresztette fel, nem tudom. De most fontosabb dolgokról kell beszélnünk. Azt
mondod, úgy gondolod, Ailill máris üldözőbe vett?
– Ha tényleg ő volt az ma, az a ló vagy micsoda, a tóban. És ott volt az az igazán kísérteties
szélroham. Lehetséges, hogy Ailillnek valami köze volt hozzá?
Oisin a vállát vonogatta.
– Egyik sem lepne meg egy cseppet sem. Ailill nagyon szeret alakot változtatni, és ugyanakkor
mestere a szeleknek és viharoknak is, bár furcsának találom, hogy nappal támadjon rád, amikor
az Ereje éjszaka a legnagyobb. Amint már említettem, védelem alatt állsz. Úgy képzelem, Ailill
igyekszik kiismerni ennek a védelemnek a természetét, és a legcélszerűbben kihasználni ami
eszköz a rendelkezésére áll. De ami még fontosabb, fél attól a fenyegetéstől, amit szerinte te
képviselsz, és egy személy, aki fél, nagyon nagyon veszélyes lehet.
David az ujjaival zongorázott a térdén.
– De mi van azzal a gyűrűvel? Valami köze van ezekhez a dolgokhoz, abban biztos vagyok. Ez az
a védelem, amiről az előbb beszéltél?
– Aha! – Oisin elmosolyodott. – A gyűrű. Én magam is ott voltam a csapatban, amellyel
találkoztál, és már éppen ellovagoltam, amikor emlékeztettem Ailillt ígéretére, amit neked tett,
hogy ugyanis ad valamit, ami téged arra a találkozásra emlékeztet majd, és hogy nem helyes
dolog tőle, ha nem tesz meg mindent, hogy az alkunak ezt a részét is teljesítse. Kettős veresége
után Ailill nagyon rossz hangulatban volt, ezt elárulhatom neked, és egy vállrándítással elintézett
mondván, hogy ha emlékre van szükséged, adja meg valaki más.
– Akkor a gyűrűimre gondoltam. Mindegyiket egy tündér szeretőmtől kaptam, amikor még fiatal
voltam. Oisin széttárta az ujjait, és David láthatta a gyűrűkön a hihetetlenül finom ötvösmunkát
és a szinte láthatatlan, apró drágaköveket. – Mindegyik varázsgyűrű, de tudtam, hogy csak egy
van köztük, amelyik a Sidhe ellen is védelmet nyújt, mert a Fir Bolg druidája ötvözte, és valaha
Eochaidé, a Fir Bolg királyáé volt. Gondoskodtam arról, hogy a gyűrű az ujjadra kerüljön.
– De hogyan...
Oisin szerényen elmosolyodott.
– Ezer év alatt az ember sok varázslatot megtanul, még azok is, akik halandónak születtek, mint
ahogy én halandó voltam, mielőtt levetettem a te világod anyagát. A halandóság egyszerre áldás
is és átok, David, mert bár megrövidíti az életünket, fogékonyabbá teszi szellemünket.
– Azt mondod, a gyűrű védelmet ad? – kérdezte óvatosan David.
– Megvéd a Sidhe-től téged és azokat, akiket szeretsz. Akiket igazán szeretsz. Amíg a
birtokodban van, a Sidhe tehetetlen, nem okozhat semmi kárt benned. Nem érinthetnek meg
akaratod ellenére, és a varázslatuk nem fog rajtad. De a gyűrűnek megvannak a kortátai. Én még
megtartottam bizonyos uralmat felette, pédául azt, amelyet alkalmaztam, amikor idehoztalak
téged, az Egyenes Ösvények pedig nagyobb Erőt képviselnek nála és ősibbek, még a Sidhe sem
ismeri mi minden áll a hatalmukban.
– De honnan fogom tudni, ki az, akit megvéd?
– Csak figyelned kell, mert te sem vagy minden Erő nélkül. A dolgokban Erő van, mert te Erőt
adsz nekik, David, ezt ne feledd el. Találd meg ezt az Erőt. Használd. Például vannak emberek,
akiknek valamit adtál magadból, tudatosan vagy öntudatlanul, úgy, hogy a te Erődből ez a rész
most bennük van. Éppen úgy, mint ahogy vannak dolgaid és helyeid is, az Erőd székhelyei, mint
ez is itt. Van egy rész belőled abban a fiúban is ott – Oisin arrafelé intett, ahol Alec aludt –, vagy
abban a vörös hajú lányban.
– Lizben? Lizt nem szeretem.
– Nem-e?
– Azt hiszem, nem – mondta David elbizonytalanodva.
– Egy szép nap még némi meglepetés érhet.
David hirtelenjében kényelmetlenül kezdte érezni magát. Nem örült neki, amiért a beszélgetés
ilyen irányt vett.
– Tehetek még valamit... hogy... tudod... hogy biztonságban legyek?
– Vas és kőrisfa nyújt bizonyos védelmet, és a Sidhe nem lép be senki házába hívatlanul. Ezt ne
feledd el. Az idő sem mindig úgy telik Tündérországban, ahogy az emberek világában, így aztán
a Sidhe néha késedelmesen cselekszik. Ez lehet a leghatásosabb védelmed ellenük. Ugyancsak,
ha megteheted, ne engedd, hogy bárki, akit szeretsz, egyedül maradjon, különösen éjszaka, mert
amint mondtam, a gyűrűnek megvannak a korlátai. És különösen vigyázz az öcsédre, ő nagyon
kívánatos zsákmány. Nem sok dolog van, amit Ailill meg ne tenne, hogy kézbe kaparintsa.
– Miféle dolgokra gondolsz? – kérdezte bizalmatlanul David.
Oisin kiegyenesedett és lassan felállt.
– Szeretném, ha lenne időm, hogy csak a tizedrészét elmondjam neked. Bizonyára hallottál arról,
micsoda, nem éppen kíméletes módon bánik el a Sidhe a halandókkal. Sok igazság van abban,
amit erről megírtak.
Kezét nyújtva felsegítette Davidét.
– Most sajnos el kell hagyjalak. Máris túlságosan sokáig maradtam. Azt gyanítom, hogy
figyelnek, és nemcsak szemekkel. Ailill tudja, hogy kedvellek téged, és ha tudomást szerez róla,
mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy további találkozásainkat megakadályozza. Ha
valóban úgy érzed, szükséged van arra, hogy újból találkozzunk, talán megint eljövök, ha hívsz.
Ebben az esetben menj el az erdőbe és törj le egy ágat egy jávorfáról. De csak akkor, ha más
választásod nincsen, mert ez valamiféle varázslat, és olyan kevés közöd legyen varázslatokhoz,
amennyire csak lehetséges. – Megfordult, és elindult a vízesés felé.
– Várj egy percig, kérlek. Mielőtt elmész, szeretném, ha Aleckel találkoznál.
Oisin tagadóan ingatta a fejét.
– Erről szó sem lehet. A fiú semmire sem fog emlékezni, ami ma éjszaka történt, így nagyobb
biztonságban van.
– De Oisin. Szeretném, ha látna téged.
Oisin félig visszafordult, úgy nézett Davidre.
– Azt is szeretnéd, ha veszélybe kerülne? Komolyabb veszélybe, mint eddig volt? Érzem most is,
amint valakinek a gondolatai végigkúsznak az értelmem falán, valóban mennem kell. Egy
figyelmeztetéssel búcsúzom tőled, egy dolog van, ami sose essék távol gondolataidtól, ha a
Sidhe-vel akarsz tárgyalni. Ezt a földet a magukénak igénylik örökkévaló életükre, és
gondoskodni fognak róla, hogy az övék maradjon, akkor is, ha a végső harcot kell megvívniuk a
halandókkal. Még nem érkezett el ez az idő, David, de félek, hogy gyorsan közeleg, és ha
elérkezik, a választásodra lesz bízva, kihez kötöd a sorsodat. Akkor lehet belőled értékes barát
vagy elkeseredett ellenség. Rajtad múlik. Ég áldjon, David Sullivan, áldott a halandók között.
Azzal elfordult és elsétált, nem az erdő felé, hanem a tóba, a vízesés alá. Davidet cseppet sem
lepte meg, hogy a zuhogó víz alatt a feje nem hajolt meg.
Áldotta halandók között, visszhangzótt David fülében. Vagy átkozott a halandók között, tette
hozzá hangosan, amint lassan visszasétált a Kilátósziklához.
Alec éppen ébredezett, mikor David melléje ért.
– A fenébe, igazán nem akartam így elaludni – mondta kéjesen nyújtózva. – Elnézést. Miért nem
ébresztettél fel?
– Ó, észre se vettem. Mindenféle... máson gondolkodtam. – David titokzatosan mosolygott.
– Nos, az egyetlen dolog, amin én most gondolkodni tudok, egy kellemes, puha ágy, ami néhány
mérföldnyire innen vár rám az út végén, és minél előbb odaérek, annál jobb. Remélem,
megtaláltad, akármit kerestél, ha ugyan találhattál valamit most, hogy a felhők eltakarják a
holdat. Nézd!
David felnézett. Csak most jött rá, hogy a tündérhold eltűnt. A varázslat egy időre elhagyta a
halandók földjét.
Útjukon vissza, a hegyen lefelé alig váltottak szót egymással. A sűrűsödő felhők alatt minden
figyelmüket arra kellett összpontosítaniuk, hogy baleset nélkül sikerüljön megtenniük az utat.
Szerencséjükre úgy jutottak be a házba, hogy senkit se ébresztettek fel. Sötétben vetkőztek, majd
ágyba bújtak. David már lehunyta szemét, amikor hallotta, hogy a nappali szobában a nagy álló
óra egyet kongat. Ellenőrizte karórája világító számlapját: öt perccel múlt egy. Már megint jár,
gondolta. De hogy lehet, hogy még csak egy óra van? Hiszen éjfél volt, amikor elmentünk és jó
néhány órát odavoltunk. Már-már fölébresztette Alecet, hogy megbeszélje vele a dolgot, de
meggondolta magát. Alec már javában horkolt.

8. fejezet
Rohanás
(Augusztus 9.,vasárnap)

Másnap reggel David csodálatosan jól érezte magát. A szemét szinte óramű pontossággal nyitotta
ki, és semmi kedve sem volt tovább aludni, bármennyire mást diktált volna is a józan ész, amely
jelezte, hogy nem egészen hat órát aludt, és annak ellenére, hogy ébredése pillanatában tudta,
mennyivel több probléma áll előtte, mint tegnap ilyenkor.
És csak ki kellett néznie az ablakon, hogy lássa, milyen veszedelmesen lóg a levegőben az eső.
Az ég félelmetesen sötét volt, és pontosan olyan bánatos időt ígért, amilyet David annyira utált.
Ha az édesapja eleme a tűz, akkor az övé a lég, mert ő igazában ragyogó napfényben és fénylőn
tiszta levegőn érezte magát elemében.
De a józan ész intelmei és aggodalmaskodása ellenére is, szinte zavarba ejtően jó érzés töltötte el.
Mintha testébe is, lelkébe is frissen feltörő forrásból új erő áradt volna. Egyszerűen hatalmasnak
érezte magát, nem talált jobb kifejezést rá. Hatalmasnak a szó legpozitívabb, legszószerintibb
értelmében. És a világon semmi sem indokolta ésszerűen ezt az érzést. Hacsak nem, talán, talán
az Oisinnal való találkozása. Az öreg végső üzenete.
Kiugrott az ágyból, kéjesen nyújtózott, fizikailag érezte, hogy igazodik helyére minden izma, ina,
csontja. Nyoma sem volt reggeli merevségnek, sem izomláznak, amire pedig a tegnapi háromórás
kemény fizikai munka után méltán számíthatott. – Tiszta, friss energia.
A formátlan, gyűrött ágyneműkupacra nézett az ágyon, és bízott benne, hogy az nem más, mint
Alec. Egy láb nyúlt ki az ágy végén. Spontán mozdulattal odanyúlt, megfogta, húzott rajta egyet.
A válasz elfojtott kiáltás volt, majd tompa dobbanás következett, amint Alec lepedők és takarók
zűrzavarában a földre huppant.
– Hasadra süt a nap, McLean úrfi – vigyorgott David.
– Ez csak vicc lehet – motyogta Alec, és sikertelenül próbálta kiszabadítani magát a tóga-szári-
gubó kombinációból, amelybe az éjszaka folyamán belekeveredett.
David kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és harsány derűvel szemlélte, hogy bontakozik ki
végül Alec az ágyneműrakásból, nyújtózik egyet, és mielőtt még a szemét megdörzsölte volna,
ujjaival megpróbálja hátrasimítani a haját.
– Mi van McLean? Nem óhajtod megkezdeni a napot? Én remekül érzem magam, abszolúte
prímán. Ami azt illeti, az az érzésem, nem tudok ellenállni a vágynak, hogy fussak egyet reggeli
előtt. Te persze, a hű barát, velem tartasz. Alec David ágyára térdelt, és kikukucskált az ablakon.
– Nyilván csak viccelsz velem – állapította meg ismét.
– Mi van veled gyerek? Nem smakkol a kemény vidéki élet?
David nekiveselkedett, hogy feldúlja a fiókos szekrényt, tornanadrágot keresett, mert megszokott,
levágott szárú farmerje futáshoz túlságosan szűk lett volna, aztán mintegy utólagos
megfontolással még egy ujjaitól és alsó fertályától megfosztott ősi, szürke trikót is előhalászott.
Alec álomittasan nézett a tükörbe.
– Van valamid amit felvehetek?
– Nem vagy igazi cserkész, mi? – korholta David, miközben az ágy alatt egy elkódorgott
futócipőt próbált előhalászni. – Sose szereled fel magad kellőképpen. Szerencsédre a Sullivan
Kölcsönző Vállalat ezúttal is segít. Megéri a fáradságot, hogy végre egyszer láthatlak, amint
valami testmozgást is végzel. – Megkötötte cipőfűzőjét, és a tornanadrág után nyúlt.
– De egy feltétellel.
– Nem ígérek semmit.
– Kávé.
– Utána.
Alec hanyatt vágta magát az ágyon.
– Előtte. Különben nem megyek.
– Fékezi a növekedésedet.
– Amiért csak hálás lehetsz nekem, mivel amúgy is magasabb vagyok nálad.
David egy vánkost vágott hozzá.
Alec elkapta, aztán pajzsként használva Davidre támadt. A támadás váratlanul érte Davidet,
miután egyik lábával éppen belebonyolódott a shortja szárába. Úgy vigyorogtak mindketten, mint
két hülye gyerek, és együtt zuhantak háttal David ágyára.
– Bolond skót – kiáltotta David. – Szállj le rólam.
– Előbb ígérj meg valamit.
– Megígérem, hogy elverem a fenekedet, ha nem szállsz le rólam.
– Két csésze kávét.
– Nem ígérhetek semmit, amíg nem kapok lélegzetet.
– Két csésze kávét.
– Rendben. És most siess, mielőtt a papa fülönfog bennünket és kitalál nekünk valami átkozott
munkát. – Egy meglehetősen rongyos shortot hajított Alec felé. Barátja némi undorral fogta
kézbe.
– Ő még vasárnap is dolgozik? David meghökkenve nézett rá.
– Szóval ma vasárnap van? Nahát, nahát. – Kezét a megkurtított trikó alá csúsztatta, és
megsimogatta a gyűrűt. – Már egy hete megvan.
– Micsoda? – kérdezte meglepetten Alec ahogy a fejét kidugta a trikó nyakán.
– Ó semmi.
– A seggem – morogta Alec.
– Amelynek fő funkciója, hogy összefogja a lábaidat abban a hiú reményben, hogy követni tudsz,
míg én fürgén futok a reggeli erdőben mint egy őzike.
– Hagyd, hogy lélegzethez jussak, Sullivan. Senki se érezheti jól magát ilyen korán.
– Nincs mindenkinek varázsgyűrűje.
– Kötök veled egy üzletet – mondta hirtelen elkomolyodva Alec. Ha legyőzlek futásban,
elmondod az igazat úgy, ahogy történt.
– Már elmondtam neked az igazat úgy, ahogy történt – bámult rá David.
– Egy frászt. – Alec a kezét nyújtotta. Komoly arccal, őszintén. – Áll az alku?
David vonakodva engedett.
– Áll...De csak ha lehagysz.

Talán egyszerűen beszaladok az erdőbe, és vissza se jövök,gondolta David, amikor néhány

perccel később kiszaladt a hátsó udvarra. A még mindig kábult Alec mélán baktatott utána. A
rövidebb utat választja, döntötte el magában, talán másfél mérföld az egész, nincs értelme Alecet
túlhajszolni. Előbb át a felső legelőn át, éppen csak érintve az erdőt, aztán a másik oldalon le
vagy egy fél mérföldet, majd be az erdőbe, aztán Dale bácsi farmjának a másik oldalán vissza a
civilizációba, ott, ahol az erdő a tónál átszeli a Sullivan völgyi utat, végül még egy fél mérföld
vissza az úton a farmhoz. Csinos, változatos terep.
Jó dolog érezni, ahogy a vér áramlik az emberben, állapította meg. Sose tartotta magát túlzottan
testcentrikusnak, az egyetlen sport, amit igazán szeretett, az úszás volt. Kedvelte ugyan a
röplabdát, a birkózást és az atlétikát is (és a tévében az autóversenyzést), de a falusias jellegű
Enotah megyében kevés lehetőség kínálkozott ezekben a sportágakban. Igaz, az utóbbi időben
már tudatosabban élte meg testét, most, hogy a pubertás első, rohamos növekedési szakasza
mintha lelassult volna, és időt hagyna testének, hogy izmosodjék. Egy kicsit a magasba se
ártana, gondolta sóváran, de végül is úgy látszott, a farmon végzett nyári munkák jót tettek neki,
mellkasán a bordák már alig rajzolódtak ki, és ingeit hónaljban szűknek érezte már. De ahhoz
hiányzott belőle a szükséges fegyelem, hogy rendszeresen tornásszon. Ezért aztán néhány
hónapja elkezdett futni, ami ugyan aligha minősült tornászásnak, inkább szertartásszerű aktus
volt, amelynek során mintegy egybeolvadt a környező természettel. Néha eszébe jutott, milyen jó
lenne kardvívást tanulni, vagy legalábbis tőrvívást, de persze ezen a vidéken erre nemigen nyílt
lehetőség. Egy percre elképzelte magát páncélöltözetben, kesztyűs kezében kétkezes pallost
forgatva az ország urai között. Mint Nuada...
Könnyedén átugrott a legelő szélén húzódó alacsony drótkerítésen, és aztán megemelte, hogy
Alec átmászhasson alatta. A kocogás első szakasza talán száz méteren át, a felső legelő domború
ívén enyhén hegynek felfelé tartott. David diadallal érezte futás közben hogyan susog a szellő a
fülében, élvezte léptei ritmusát, lábai biztos dobbanását, ahogy talpával a ruganyos talajt tapodta.
Ebben a korai órában nyoma se volt benne fáradtságnak, nem létezett számára más, csak a
gyorsaság ujjongó érzete a puha gyepen, a fenyőtűk ízes illata, amint minden lélegzetvételnél
mélyen teleszívta tüdejét. Szemben vele a nap makacsul birkózott a haragos felhőkkel,
fénynyalábokat lövellt át közöttük, zöldes-aranyos fénnyel árasztotta el a tehénrágta füvet,
tűzpirosra festette Dale bácsinak a völgyben, vagy egy negyed mérföldnyire archaikus békében
terpeszkedő ódon háza bádog tetejét.
Háta mögött dobbantak Alec tompa, szapora léptei, hallotta barátja ziháló lihegését. Szegény
gyerek, gondolta. Útjuk most egy rövid szakaszon vízszintesen folytatódott, aztán az elhagyott
dűlőút után a legelő távolabbi végében meredeken lejtett tovább. Most le a lejtőn, lépteik itt már
ritmustalanul dobbantak, át a kerítésen (vagy alatta vagy keresztül rajta), aztán meredeken balra
fel, be az erdőbe, majd tovább egy emelkedő kanyargó ösvényen; emlékezett, tudta, ez
fokozatosan kiegyenesedik, aztán azzal a meredek parttal párhuzamosan vezet tovább, amely
Dale bácsi háza felett húzódik ott, ahol valamelyik ősük – vagy rokonuk – levéste a hegyoldalt,
hogy teraszt vágjon bele egy fészer számára, amelyet sose épített meg. A bevágás alján apró,
gyorsfolyású patak kanyargott.
David ugrálva ereszkedett le a domboldalon, vigyázva, nehogy valami váratlan gödörben
kificamítsa a bokáját, majd tovább indult dombnak fel és annak a két villámsújtotta fenyőfának
közét célozta meg, amelyek útja erdős szakaszának kezdetét jelentették.
Az erdő hirtelen zárult körülötte, de a nap a lombok között is kitartóan szórta tovább sugarait, a
falevelek között áttörő fénynyalábjai olyanok voltak a félhomályban, mint fénylő, tömör
oszlopok. David most új tempót diktált magának, karjait szaporán lengetve szabályosan, de már
némi erőfeszítéssel szedte a lélegzetet. Előtte feljebb, újabb határjelző fát látott, amelyet, ahogy
elment mellette, abszurd módon ami magát is meglepte – barátságosan üdvözölt. Gyöngyözött a
melle, a hátán az izzadtságcseppek lassan legördültek lapockái között és csiklandozva gyűltek
össze alsóruhája szélén.
Gondolatai elkószáltak, ott, ahol az út meredekebbé, kanyargósabbá vált, kicsit lassított. Átugrott
egy frissen letört, vastag faágon, amely keresztben feküdt az úton, és tovább futott. Mögötte
hallatszott a váratlan szívóssággal futó Alec makacs lábdobbanása, lihegése. Lábdobbanás,
lihegés. Léptei ritmusát megtörve megkockáztatott egy pillantást hátra a válla felett, és látta, hogy
barátja komor arccal törtet előre, sötét haja homlokára hullik. Tekintetük egy pillanatra
találkozott, és Alec barátságos kihívással vicsorított rá.
Továbbfutott, de Alec zihálása egyre közelebbről, egyre határozottabban hallatszott és cseppet
sem érződött hogy fáradna. Mint egy kis bika, gondolta. Alec előnyhöz jutott, és ez nem jó.
Tegyük fel, hogy ő, David, veszít! Tegyük fel, hogy Alec a szaván fogja, és kicsikarja belőle az
egész hihetetlen történetet. Hogyan tudná elmondani barátjának azt?
Egy ág csapódott az arcába. Ez véget vetett töprengésének. Az előtte fekvő útra figyelt. Már
régen nem járt erre, és az útmenti jelzések emlékezete szerint akkor sokkal világosabbak voltak.
– Igyekezz Sullivan! – hallatszott Alec hangja a háta mögött. – Mert megbánod, ha utolérlek!
David fokozta az iramot, de Alec lépteinek dobbanása nem halkult.
– Mit akarsz csinálni, te bolond skót?
– Kipréselem belőled az igazságot, mint egy dudából – lihegte Alec.
– Haha! – kiáltott fel David. – Nem valószínű.
Az út folyosóként nyílt meg előttük egy rövid egyenes szakaszon fenyők és juharfák között. Jobb
kéz felől most már sokkal közelebbről látszott Dale bácsi háza teteje. Az egyenes szakaszon
David nekiiramodott, de Alec most sem maradt le mögötte.
David koncentrált. Csak a vére lüktetését, lábai ütemes mozgását tudatosította, és hallgatta,
hogyan susog a szél a szemüvege alatt és a fülében. Megállapította, hogy szemüvege lencséi
lassan bepárásodnak. Hol a fenébe lehet a közelben egy útjelzés, töprengett magában. Itt már
roppant bizonytalan volt az út felől. De aztán igen, ott van, balra.
Az út most meredeken lejteni kezdett, ez volt eddig a legmeredekebb szakasz, az a rész, amely
előbb bevezet az erdőbe, aztán hirtelen visszakanyarodik önmagába. Furcsa, David nem
emlékezett, hogy legutóbb ilyen meredek lett volna, igaz, már jó ideje nem járt erre. És mennyire
egyenes. Ami azt illeti, túlságosan egyenes. Talán rossz helyen fordult el, vagy micsoda, és egy
régi favágó ösvényre tévedt, amik az erdőt behálózzák. Valami fehér mozgott előtte az ösvény
szélén, talán egy őz feneke. Úgy döntött, hogy az könnyen lehet, mert akad belőlük bőven az
erdőben.
Az út most kiszélesedett. A levegő hűvösebb lett. A fenyőfák zöldje, alattuk a barna fenyőtű
szőnyeg, az égbolt itt-ott előbukkanó szürkés foltjai mintha valahogy fénylettek volna, élesen
rajzolódtak ki előtte. A szeme viszketett, de végül is mostanában majdnem mindig viszketett. És
bőségesen izzadt. Még hallotta maga mögött Alec lépteit, és minden pillanatban várta, mikor ér
mellé, vagy ami még rosszabb, mikor kapja el hátulról és gyötri ki belőle a titkot, amit neki
becsületszavára el kell árulnia.
Egyszerre csak fájdalom nyilallott az oldalába. Nem, nem is az oldalába, a mellkasa égetett ott,
ahol a gyűrű simult a melle közepére.
Még mindig látta azt a lélegzetelállítóan fehér valamit, hallotta ahogy mozdulatára megzördül a
haraszt.
Az út ismét vízszintesen vezetett tovább, a fák baljóslatúén záródtak össze fölötte, és a napfény
pászmái minden átmenet nélkül elhalványodtak, mint amikor egy tereinben váratlanul kioltanak
minden lámpát. David lassított, hirtelen félelem fogta el. Valami kísérteties dolog történik itt. Az
Egyenes Ösvényen van. Az ösvény valóban nyílegyenes volt, sima felületén csak itt-ott
emelkedtek szelíd hullámok, ismeretlen, csillagalakú virágok szegélyezték és David borzongva
látta, hogy a virágok is fénylően világítanak. Most, hogy mindez tudatosodott benne, már
természetesnek vette, és elképesztően ostobának érezte magát, amiért korábban nem tartotta
legalábbis gyanúsnak a dolgot, de nem szokta meg, hogy efféle problémái legyenek. A szeme
szinte fájt, annyira égett, megpróbált letérni az útról, hogy maga mögött hagyja ezt a különös
más-világot, de mihelyt az ösvény szélére lépett kiderült, hogy addig és ne tovább. Mintha valami
lágy és mégis hallatlanul szilárd korlátnak ütközött voina, amelyen képtelenség áthatolni;
pontosan olyan volt ez a korlát, mint az a másik akkor éjszaka, amikor először találkozott a
Sidhe-vel.
Ó Istenem! –gondolta és megmarkolta a gyűrűt. Valamelyik Egyenes Ösvényükön vagyok,
amilyenre a dédapám is keveredett, és nem tudok letérni róla. Nem csapda ez...? De hiszen
semmit se tettem ellenük, ezt tudniuk kell. Nem is beszéltem róluk senkinek, csak Alecnek, de ő
nem hisz nekem. Rohadt egy helyzet! Ha engem elkapnak, őt is a kezükbe kerítik.
-Hová mész, Sullivan? – lihegte mögötte rekedten Alec. – Bediliztél, vagy mi van veled? Erre az
útra nem emlékszem.
David pánikba esett.
– Fordulj le róla Alec, lépj le az útról! – kiáltotta hátra a válla felett. De Alec tovább kocogott
utána
David is tovább rohant, bár szívesen megállt volna és lökte volna le erőszakkal az útról, ha tudta
volna, de ha megpróbált megállni, rájött, hogy megállni sem tud, az értelme hiába parancsolt
mást, a lábai tovább dolgoztak. Nem volt mit tennie, rohant.
Egy rövid pillanat alatt az egész világ megszűnt számára, csak a lábak dobbanását és a lélegzete
zihálását hallotta, sötétség és villogó fények váltakoztak, s a sötétség túlságosan sötét, a fény
túlságosan vakító volt, amint a fák között rohant és a fák sűrűbben és sokkal magasabbra nőttek,
mint emberemlékezet óta a georgiai fák. És kétségtelen: nyomát sem látta útjelzéseknek, csak
abban lehetett biztos, hogy egyenes irányban rohan. Előtte a távolban a másik alak, amelyről az
előbb azt hitte, hogy egy őz, mintha megállt volna az ösvény mellett, de az összekuszálódó ágak
miatt nem láthatta tisztán. Mindenesetre akármi volt, úgy érezte, nem szívesen találkozna vele.
– Előbb-utóbb elkaplak, Sullivan – hallotta maga mögött Alec lihegését. – Nem rohanhatsz
örökké.
– Talán éppen ezt csináljuk – kiáltotta vissza David.
Gyorsabban futott. Olyan gyorsan, amennyire csak tudott, miközben a világ sötétzöld és
halványszürke színek süvítő zűrzavarává vált körülötte, és mindennek a középpontjában ott volt
az a fájdalom a mellén, ahol a gyűrű fehéren izzón parázslott. És amint egy különlegesen vastag
törzsű, tömzsi örökzöld tölgy mellett elszaladt (örökzöld tölgy? Itt?), kurta, döbbent kiáltással
állapította meg, hogy az út szélén nem egy erdei állat kuporog, de még csak nem is egy
mindennél félelmetesebb rettenetes szörnyeteg. Nem. Az előbb csak bizonytalanul látszó alak
halványbőrű szőke fiú volt, alig idősebb nála, egyetlen ruhája egy arany öv és egy fehér
ágyékkötő; fiatal kölyök, ferdén metszett zöld szeme és enyhén hegyesedő fülei, valamint
földöntúlian kecses arca és tagjai bizton jelezték, hogy Sidhe gyermeke. Ahogy elfutott mellette
látta, hogy szétnyíló, formás ajkait apró gonosz mosolyra húzza, miközben egyik kezét kinyújtva
karcsú ujjával feléje nyúl. David az utolsó pillanatban balra húzódott és tovább futott. Most már
ketten üldözték.
Az ösvény hirtelen lejteni kezdett. David lábaiba, valahányszor a talpa nagy erővel csapódott a
földnek, belenyilallt a fájdalom. Még hallotta a háta mögött Alec lépteinek kitartó dobbanását és
a tündérfiú puhább, de valahogy mégis sokkal fenyegetőbb lépteit. Aztán egy pillanatra
megkönnyebbült. Alec ott van mögötte, Alec most lát, és hinni fog. De aztán nem, a barátja
semmi jelét sem mutatta, hogy észrevett valamit, amikor a fiú megjelent, holott nyilván észre
kellett volna vennie, öröme éppolyan gyorsan elpárolgott, mint amilyen gyorsan támadt, mert
végül is okkal tartott tőle, hogy Alec nem látja a futó gyermeket.
Előtte a magasban világosabb folt: nyílás a fák között. Ez valami, amit megcélozhat. Talán
meglátja maga felett az eget, és akkor eszébe jut valami megoldás.
Az ösvény megint simán vezetett tovább, majd ismét meredeken lejteni kezdett. Végre elérte a
nyílást, de egyelőre nem tudta mit tesz, ha túljut rajta. Tovább fut, gondolta, amíg az ösvény
végére nem ér, vagy el nem pusztul. Micsoda halál! Senki sem fogja megénekelni az őrült Davy
Sullivant, aki versenyt futott a Sidhe-vel. Komor mosolyra húzta száját, és arra a férfira gondolt,
aki nyomtalanul eltűnt a bostoni metróban. Aztán egy kéz súrolta ingét, és ez visszatérítette a
valós világba (ha ugyan ez valós világnak volt nevezhető).
– Utolérlek, Sullivan – kiáltotta Alec.
Alec! Alec legalább olyan veszélyben forog, mint ő, talán még nagyobban, mert neki fogalma
sincs mi történik itt, hogy ez több mint David egy újabb őrült produkciója. Alec azért fut, hogy
megtudjon valamit, David meg a szó szoros értelmében az életéért, mindkettejük életéért.
Még egyszer, utoljára összeszedte minden erejét, elképzelte hogy ő most őz, és két véreb kergeti,
de egyik sem tud a másikról. Mindkettőnek a fogai ott csattognak a sarkában, de mindegyik más
okból csattogtatja őket. Szinte látta, amint egyfelől halandó, másfelől tündérkezek nyúlnak ki
feléje. Aztán ott volt a nyílás a fák között. Kék ég. Kék ég? Rohanva indult lefelé a lejtőn a
hívogató kékség felé.
Egy pillanat, és kint volt a szabad ég alatt.
A mellébe fájdalom hasított, végignyilallott egész testén. Szemében aranyos fények szikráztak.
Egy hang sikoltva a nevét kiáltotta.
Aztán eltűnt lába alól a talaj, tízméteres üres tér nyílott alatta és egy hosszan nyúló, meredek
lejtő, vérvörös föld, itt-ott kiálló szikladarabok. Valahol messze odalent a Dale bácsi háza mögött
kanyargó patak.
Aztán a végtelenségig tartó pillanatban, amikor úgy érezte támasz nélkül függ a levegőben, és
mielőtt a nehézkedési erő lerántotta a mélybe, mintha csak most venné észre, hogy ott van,
valami megérintette a nyakát, és félig megfordulva látta, amint egy emberfelettien fehér kar
kisuhan látóteréből. Megint a fájdalom, mintha kést húztak volna végig a torkán, aztán nem látott
mást, csak Alec arcát, amelyre szinte ráfagyott a hitetlenkedő, szájtátó rémület.
És zuhant.
Egyszer nekiverődött valaminek, amitől iszonyú fájdalom hasított a jobb combjába és a
csípőjébe, valami belemart csupasz húsába, a válla valami keménynek verődött, aztán csúszott,
gurult, a kezével próbálta fékezni magát, a tenyerén a hús cafatokra lepődött. Aztán a fejét verte
be valamibe, amitől tüdejéből kiszorult minden levegő. Valami hideg és nedves folyta körül, víz
fröccsent az arcába, a füleibe, ájulás környékezte. Elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért baljóslatú és furcsán távoli, szürke eget látott maga felett, kora reggel volt
ilyen, arra emlékezett, aztán vakító szürkés fényesség hátterében Alec arca tűnt fel közelről.
Aggódó arc, homlokáról egy csepp izzadtság cseppent David arcára, összekeveredett a sokkal
hidegebb nedves valamivel, ami zavarosan folyta körül. David szédült, kóválygott. A feje fáj,
döbbent rá hirtelen. Sötétség környékezte, olyan könnyű lenne belehullani, gondolta, hogy elűzze
a fájdalmát. Csillagok. Csillagok és üstökösök és soha ekkora meteorzáport! Színjáték az ő
magánszínpadán.
Nem! Visszakényszerrtette magára tudatát, kinyitotta szemét és szemüvege után nyúlt, amely
furcsa módon még most is ott ült ferdén az orrán. De túl erős a fény, túl nagy a fájdalom. Megint
lehunyta a szemét, remélte, hogy talán visszazuhanhat a sötétségbe, amely egyre
ellenállhatatlanabbá vonzotta, vagy hogy erőt merít belőle és felkel, maga sem tudta mit kíván,
aztán azon vette magát észre, hogy megpróbál felülni... felsikpltott. Metsző fájdalom hasított jobb
vállába, aztán megint, a csípőjébe, a lábaiba, a kezébe. Egész teste fájt, undok nedvesség csörgött
a tenyeréről. Hanyattdőlt a vízbe, fél kézzel a parti agyagba markolt, ujjai apró gödröket vájtak a
kavicsos sárba.
– Davy, jól vagy? – Alec hangja fémesen visszhangzott a fülében. Valaki megemelte a fejét, egy
kéz a hóna alá ügyeskedte magát.
– Nosza, hadd segítsek, gyerek – hallatszott egy másik rekedtes hang.
David erőlködve kinyitotta szemét, kíváncsian, kié az a másik arc felette. Az arcot széles
karimájú, ódon posztókalap alól kibukkanó ezüstös haj övezte. Dohányszag. Dale bácsi saját
termésű kapadohánya.
Megint érezte Dale bácsi kezét a hóna alatt, vonszolta kifelé a szárazra. Valaki megemelte a
lábait, mire felnyögött a fájdalomtól. Végre megint szilárd talaj volt alatta.
– David? – ez megint Dale bácsi volt. – Davy kisfiam, hallasz? – kérdezte az öreg furcsán
nyugodt hangon. – Ne beszélj, csak bólints, ha hallasz.
David kinyitotta a száját, de nyöszörgéséből csak sejteni lehetett valamit, ami nagyjából úgy
hangzott: „fáj”
– Gondolom, életben maradsz – mondta Dale bácsi. – Úgy látszik kicsit összekarcoltad magad, a
combod olyan, mint egy húsvéti sonka. Talán egy kis agyrázkódásod is van, legalábbis úgy nézel
ki, mint aki csillagokat lát. Nahát, csak feküdj és lélegezz nyugodtan, gondolom, más bajod
nincs.
Bajom?gondolta ködösen David. Bajom? Valami baj van, az biztos. De nem emlékezett rá,
micsoda. Csak arra emlékezett, hogy fut és eltéved az erdőben, és fut, és fut, és megint fut, aztán
zuhan, úgy érezte, évszázadokon át zuhant, csak éppen minden tizedik évszázadban beléhasított a
fájdalom, és mindig a teste egy másik részébe. És mások is futottak... megfeszítette izmait, ettől
megint mindene szörnyen fájt, megpróbált odébbgurulni a fájdalom elől, tompán felnyögött,
amikor izmos kezek a hátára kényszerítették. Valaki reszketeg, távoli hangon, talán Alec, azt
mondta:
– Itt van egy pokróc, Dale bácsi. Nem tudom megérteni, hogyan nem látta meg azt a partot.
Egyszerűen nem értem.
Nem, nem Alec hibája volt, állapította meg magában David tétován, de nem is az övé. A másik
fiú volt a hibás, az aki rá vadászott, a...
A gyűrű!
Ujjaival megtapogatta a torka tájékát, a láncot kereste, amelynek a nyakában kellett volna lógnia.
Nem lógott ott.
Aztán a gyűrű után kutatott az ujjával.
Az is eltűnt.
A tündérek visszaszerezték, biztos volt benne. Eltűnt. A legértékesebb kincse, ami valaha volt,
egyike a Világ nagy örökségeinek... ahogy Oisin mondta. Eltűnt. Ellopták.
És most, hogy feladta a reményt, öntudata is kicsúszott uralma alól, hagyta, hogy belezuhanjon a
sötét, üres semmibe, ahonnan nem tért magához csak sokkal, sokkal később.

A legközelebbi, amire később tisztán vissza tudott emlékezni, az ébredése volt Dale bácsi nappali
szobája díványán. Tépett combja, ronccsá gyötört keze csak távoli lüktetéssel jelezte létezését.
Valaki halkan köhintett, David résre nyitott szemével követte a hang irányát. Dale bácsi ült a
dívány mellett, és roppant gondterheltnek látszott. Mellette a kis tranzisztoros rádióból halk
népzene szólt. Ki tudja miért, David szeme a dívánnyal szemben, a terméskőből rakott kandalló
felett lógó kitömött őzfejre tévedt.
Égnek emelte szemét. Ó Istenem, megsebesültem! De nem maradhatok itt. A gyűrűm a
tündéreknél van. Meg kell keresnem.
– Meg kell keresnem – kiáltott fel hangosan. Megpróbált felülni, de kemény kezek markolták
meg vállát, és visszanyomtak a díványra.
– Nocsak, nocsak, gyerek, ne izgasd fel magad. Alaposan beverted a fejedet, úgy gondoltam, a
legokosabb, ha szerzünk valahonnan egy doktort, hogy nézzen meg. Az a McLean gyerek felhívta
a kórházat, meg a családodat, kinn van a konyhában éppen kávét főz. Éhes vagy? – Dale bácsi
felállt és elindult a konyha felé.
– Kórházat! – kiáltotta David az öreg után, de a puszta művelet, amellyel a száját kinyitotta,
fájdalmat sugárzott a fejébe, mintegy tökéletes zenei ellenpontként a csillagoknak, amelyek ismét
betöltötték látómezejét. – Kórház – suttogta aztán halkan. Nem mehet kórházba. Nem mehetek.
Meg kell találnom a gyűrűmet! – Aztán hangosan: – El kell mennem, meg kell keresnem a
gyűrűmet! Nem találtátok meg a gyűrűt, igaz? Ó Istenem! – a hangja nyöszörgésbe fulladt.
Alec, kezében egy Coca-Colás dobozzal jött ki konyhából. Ahogy odanyújtotta Davidnek, David
megmarkolta a csuklóját, nem törődve a mozdulat okozta szörnyű fájdalommal.
– Alec, te se láttad a gyűrűmet?
Alec szelíden lefejtette csuklójáról az ujjait.
– Nem, sajnos nem... Nem is gondoltam rá.
David felült, bár ettől a mozdulattól elsötétedett előtte minden. Szédült. Az agyában mintha
mennydörgések dübörögtek volna.
– Nem gondoltál rá? Hát akkor mire gondoltál?
Alec hitetlenkedve nézett rá.
– Természetesen rád. Te fontosabb vagy, mint egy ócska gyűrű!
– Biztos vagy benne?
– A fenébe is, Sullivan, ha nem vagyok ott mögötted, amikor elhatároztad, hogy megdöntöd a
legalkalmatlanabb szikláról mélybe ugrás világrekordját, belefulladsz a patakba! Gondolod, hogy
holmi ékszereken töröm a fejem, amikor csupa vér vagy? Ami azt illeti, nyugodtan meg is
halhattál volna.
– Nem érted, Alec, igazán nem értesz meg. Ez egy istencsudája varázsgyűrű, és nagyon, nagyon
fontos. A láncot se láttad?
– Sajnos nem – ingatta tagadóan a fejét Alec.
Odakint kísértetiesen dördült egyet az ég, a szobában a fények hirtelen el halványodtak. Az eső
hangosan dobolt a bádogtetőn.
– Ahogy elnézem pocsék időnk lesz – jegyezte meg Dale bácsi és pipájával az ablak felé bökött.
– Pontosan ez kell neked Davy gyerek, hogy jobban erezd magad... Gondolod, hogy jót tesz
neked, ha így felülsz?
Egy mennydörgés elnyomta David mormogását, és a szobában a lámpafények megint
elhomályosodtak. A villám kellemetlenül közel csapott le hozzájuk. Az eső szaporábban
kopogott, úgy zörgött a tetőn, mintha elképzelhetetlen magasságból megszámlálhatatlan
üveggolyó záporozna rá. David az ablak felé pillantott, de nem látott mást, csak valami ezüstös
csillogást.
– Átkozott idő – dörmögte megint Dale bácsi.
David támolyogva felállt.
– Dale bácsi, nem látta véletlenül a gyűrűmet, amikor megtalált?
– Azt az öreg gyűrűt gondolod, amit egy lánytól kaptál? Nem, biztos, hogy nem láttam. Az utóbbi
időben azt se láttam, hogy viselted volna. Már azt hittem, szakítottatok.
David szemével Alec szemét kereste.
– Csak egy hete kaptam.
Dale bácsi az ablak mellől szólt hátra.
– Egy hét elég idő mindenre, ha az ember rászánja magát... persze, egy hét ilyen eső a legtöbb
embernek több mint elég, de talán a Jóistennek nem. De mondok neked valamit, David. Ha az a
gyűrű ott is volt valahol a parton, mostanra biztos elmosta az eső.
Ailill a szelek és viharok ura, emlékezett vissza David Oisin szavaira. Vajon ezt a vihart csak
azért támasztotta, hogy meghiúsítsa próbálkozását, és ne találhassa meg a gyűrűt? Egy augusztusi
vihar általában legfeljebb egy rövid délutáni záport jelentett, és a légköri elektromosságot egy
ártatlan tűzijátékkal vezette le. Az szinte hallatlan volt, hogy ilyen korán reggel így szakadjon az
eső.
– Nem! – kiáltott fel. – Nem! Meg kell találnom. Meg kell találnom. – Tántorogva felállt és
botladozva elindult a nappali szobából a hátsó tornácra nyíló ajtó felé. Amikor Alec mellett lépett
el, a barátja utánakapott, de ő olyan váratlan erővel lökte félre, hogy az hanyatt vágódott a
padlón.
Ahogy felrántotta az ajtót, újabb villám csapott le a közelben, és nyomában olyan iszonyú dörgés
hömpölygött végig a völgyön, mintha mérföldnyi gong tört volna darabokra fölöttük. Egy
pillanatra az egész világ fehér fényben úszott, és David fejében még mindig villódzó csillagok
feketén rajzolódtak ki a fehér háttérben. A levegőben ózonillat terjengett. David feje förtelmesen
lüktetett.
De meg kell találnia a gyűrűt. Ez az utolsó lehetősége, az egyetlen lehetősége.
Nem törődött az eresz nélküli bádogtetőről nyakába zúduló esővízzel, amúgy is bőrig ázott már,
és nem sokkal több volt rajta tulajdon bőrénél. Rohanva indult el a töltés felé, bár úgy érezte a
feje minden lépésére szétrobban, és tépett lábai is makacsul tiltakoztak. De nem bánt semmit.
Vissza kell szereznie a gyűrűt. Vissza kell szereznie a gyűrűt.
A gyűrű. A gyűrű. A gyűrű.A szó visszhangozta lábai dobbanását. Háta mögött hallotta, hogy Alec
és Dale bácsi hívogatja.
A gyűrű, a gyűrű, a gyűrű, a gyűrű a gyűrű.
Aztán ott találta magát a pataknál, amely mostanra felismerhetetlenül megduzzadt, az egész
egyetlen vérvörös, ragacsos iszaptól habzó zuhataggá vált a fölötte a gátat tapasztó vörös
agyagtól. Mindenünnen ezernyi mellékpatakocska csordogált belé, és hozta a maga üledékét,
vörös georgiai iszapját, és talán valamelyik ismeretlen rendeltetéssel sodorja magával a gyűrűt.
Ha ugyan nincs a Sidhe kezei között.
De keresnie kell: kell.
Belegázolt a patakba, megpróbálta kitapogatni a fenekét, de semmi eredmény. A víz feltorlódott a
karján. Egyszer azt hitte megfogta, de csak egy konzerv nyitógyűrűje volt, és a víz azt is
továbbsodorta, mielőtt eldobhatta volna. Néhány métert az ár ellenében gázolt, hagyta, hogy a
máskor alig pár centiméteres patak most hihetetlenül erős sodra húzza magával. Megint lenyúlt,
de a keze csak kerek kavicsokat, vagy szúrós szikladarabokat tapintott.
Ujabb próbálkozás, újabb kudarc. Nincs értelme, tudta: annyifelé kellene keresnie, és nincs idő
rá, mert a rohanó víz ellene dolgozik.
Még egy kísérlet.
Még egy kudarc.
Akkor a töltésen,gondolta, és kivonszolta sajgó testét a patakból, továbbment a valamivel
tisztább, de ugyancsak sártól sűrű apró patakocskákba, amelyeket a feje fölött gomolygó felhők
tápláltak szakadatlanul.
De a töltés csalóka sárfalán alig tett két lépést felfelé máris visszacsúszott. Mászásra a legjobb
időben is túlságosan meredek volt, s azt az időt akkor aligha nevezte volna bárki legjobb időnek.
Megint egy villám. És dörgés.
És eső.
Fájdalom.
Zajok.
A feje fájt.
Elveszett a gyűrű.
Legyőzték.
Fáradtan vonszolta magát át a patak térdig érő vízén, visszafordult Dale bácsi háza felé,
amelynek csak ködös körvonalait látta. A hátsó tornácon ketten álltak.
Amikor meglátta őket megállt, aztán térdre bukott a sárban. A haja nedvesen tapadt a fejére,
cafatokban lógó ruhája úgy tapadt a testére, mint egy második, gyűrött bőrréteg. De a nedvesség,
amely legsűrűbben áztatta arcát, saját könnyeinek sós vize volt.
Dale bácsi és Alec ott termett mellette az udvarban, fölsegítették, föltámogatták a hátsó tornácra.
Amikor visszaértek a nappali szobába, görcsösen zokogva ölelte át Dale bácsi nyakát.
– Elveszítettem – sírta. – Elveszett.
Alec pokrócot csavart a derekára, és félszegen megveregette vállát. David arcát barátja felé
fordítva tisztán, érthetően mondta:
– Elveszett, Alec. És nem akarok arra gondolni, mi történhet ezután.

III. rész
III. Prológus: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

Úgy látszik, Ezüstkéz virága mindenütt megtalálható,állapította meg ingerülten Ailill Lugh
palotája délnyugati szárnyában a Manannan magasan ívelő csarnokában sétálva. Az ívek tízszeres
embermagasságúak voltak és csontfehérek, méltán, mert mindegyik egyfajta, ma már
Tündérországban kihalt tengeri szörny csontjaiból készült. A falakat váltakozva tengeri
motívumokat ábrázoló lapisz-lazuli és malachit mozaikok és kristálylemezek, a padlót pedig
négyzetalakú, őrölt korall és igazgyöngykirakásos lapok borították.
Az ívek között derékmagas, óriás bíborcsiga vázák álltak, mindegyikben egy-egy csokor azokból
a közönséges virágokból, amelyeket Nuada hozott az Emberek Földjéről.
És ott van ő maga is,állapította meg magában Ailill, amint a Sidhe szőke hajú ura kilépett az
egyik ív árnyékából, és kissé értetlenül egy maroknyi lehullott levelet nézegetett a kezében.
– Már megint a virágaiddal foglalkozol? – intézte a kérdést Ailill Nuada hátához. – Talán Lugh
okosabban tette volna, ha kertészévé nevez ki és nem hadurává.
Nuada nem nézett fel rá, de Ailill látta hogyan feszülnek meg a kemény izmok a szürkésfehér
bársonyköntös alatt Ezüstkéz hátán. Roppant szórakoztatónak találta a dolgot.
– Nos hát – folytatta a sötét hajú tündér –, talán mégis van valami abban, hogy valaki a halandók
földjét tanulmányozza. Talán rám is jó hatással voltál...
– Alig hinném – felelte kétkedve Nuada, de még most sem fordult hátra.
Ailill kezével egy szertartásos mozdulatot tett, és az egyik virág Nuada mellett elfonnyadt.
Nuada villámgyorsan megfordult, kezében, ott ahol azelőtt a leveleket tartotta, apró, tűszerű tőr
villant meg.
– Mert látod, Ezüstkéz – folytatta Ailill vontatottan, és láthatóan nem zavartatta magát – én is
elkezdtem tanulmányozni az embereket, és úgy találtam roppant elbűvölő foglalkozás.
Nuada hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.
– Valóban?
– Igen – mondta Ailill –, és egyik legmegkapóbb tapasztalatom volt látni, hogyan képesek Erő
nélkül boldogulni.
– Gondolom, nagyon jól – vágta rá Nuada.
– Talán. – Ailill unottan nézett a bokorra, majd gyors egymásutánban hármat pislantott, és három
virág porrá vált. – De vegyünk egy példát, Nuada. Mondjuk, egyikünk elveszítene valamit. Nos
hát, nem kellene mást tennünk, mint felidézni az Erőt, és vagy féltucat megoldás nyílna
számunkra, hogyan szerezhetjük vissza.
– Ez számomra nem ismeretlen dolog – jegyezte meg Nuada.
– Aha! De a halandók nem mindig találják meg amit elveszítettek, és egyike azoknak a
dolgoknak amit legutóbbi tevékenységeim során megtanultam, hogy a halandók igen gyakran
veszítenek el dolgokat, de megtalálni már korántsem tudják olyan gyakran őket.
Nuada türelmetlenül dobolt a derekán ujjaival.
– Pontosan miről beszélsz?
– Egy bizonyos gyűrűről.
– Egy gyűrűről?
– Egy bizonyos gyűrűről, amely némi védelmet nyújt bizonyos fajta Erők ellen.
– Egy bizonyos gyűrűről?
– ...amely már nincs a halandó fiú birtokában.
– Sem a tiédben, gondolom – felelte Nuada. – Különben gondosan kerülted volna hogy, felhívd rá
a figyelmemet.
– Valóban?
Nuada haragosan mérte végig ellenfelét.
– Vannak dolgok azzal a gyűrűvel kapcsolatban, amiket te nem tudsz Ailill. Vannak dolgok azzal
a gyűrűvel kapcsolatban, amiket én sem tudok. Valószínűleg olyanok is, amiket Oisin sem tud.
Most Ailill nézett dühösen rá.
– Valóban? – visszhangozta gúnyosan.
– Mellesleg – felelte higgadtan Nuada –, lehet valakinek olyan védelme is, más mint a gyűrű,
amely még annál is ősibb és hatalmasabb.
– Magadról beszélsz, igaz, Ezüstkéz? Te bizonnyal idősebb vagy mint én, ha nem idősebb, mint a
gyűrű. De hogy erősebb vagy-e? Nem vettem észre, hogy különösebb sikered lett volna a fiú
védelmében.
– Pontosan olyan sikeres vagyok, amennyire szükséges. Az én Erőm sose hagyott cserben. Te is
elmondhatod ezt magadról?
– Az én Erőm sose hagyott cserben engem.
-Valóban? Az az érzésem, hogy egy bizonyos varázslatod nem sikerült úgy, ahogy szeretted
volna. – Elhallgatott, majd rövid szünet után folytatta. – Nyilván belátod micsoda ostobaság
amire vállalkoztál, Szelek ura! Gondolj amit akarsz, de az emberfajta nem elhanyagolható
ellenség, efelől biztosítlak. Talán úgy hiszed, hogy a Sullivan gyerek könnyű zsákmány, de ez
akkor se lenne feltétlenül igaz, ha mi nem segítenénk neki. És megnyugtatlak Ailill, hogy bár
nem helyeslem amiért beavatkozunk az Emberek Földjének dolgaiba, mindent meg fogok tenni,
hogy a Világokat távol tartsam egymástól. A gyermeket nem fogja sérelem érni.
– Szóval áruló vagy? – sziszegte Ailill.
Nuada fenyegetően húzta össze szemöldökét.
– Én a te helyedben vigyáznék, hogyan használom ezt a szót.
Ailill szeme is fenyegetően összeszűkült.
– Egyszer hallgattam rád, Ezüstkéz, és emiatt sok kellemetlenségem támadt. Tudnom kellett
volna, hogy nem tanulmányozhatod a halandók dolgait olyan közelről ahogy megtetted, anélkül,
hogy a pártjukra ne állnál.
– Én nem álltam a pártjukra – csattant fel Nuada –, de elvem az, hogy ok nélkül nem szerzek
magunknak ellenséget, és hogy szövetségeseket szerzek minden téren, ahol valaki segíthet
rajtunk. Én sem kívánom jobban mint te, hogy visszatérhessek a Magas Légbe, vagy
visszavonulhassak az Üreges Dombok közé, vagy a Vizek Mélyére.
– De különböző utak és módok vannak, hogy valaki a céljait elérje – folytatta Nuada. – És abban
is hiszek, hogy tanulmányoznunk kell az ellenségeinket, tanulnunk kell tőlük, és ha lehetséges
meg kell nyernünk barátságukat. Még nem volt hadüzenet az emberek és a tündérek között, de
tudom, te alig várod hogy csatázhass. Csak éppen a halandó emberek nem tartanak bennünket
ellenségüknek, egyáltalán nem is ismernek bennünket, közülük csak egy ismer, és azt te magad is
tudod, hogy a legjobb barátai is bolondnak és hazugnak tartják. Nincs becsület abban aki
ártatlanokra és tudatlanokra támad, Ailill. És nincs becsület abban sem, aki a saját dicsőségére
szít háborút. Te megveted a halandókat mert alacsony rangúak, és elvesztették az Igaz Látást, de
te sem viselkedsz jobban. Ezért nekem a fiú mellé kell állnom.
– Arra is kész vagy, hogy meghalj vele?
– Komolyan kétlem, hogy alkalmam nyílik rá.
– Ne légy annyira biztos ebben, Ezüstkéz.
– Én láttam a halandókat háborúzni. Te nem láttad. Pedig ez olyasvalami, amire célszerű lenne
gondolnod.
– Talán majd gondolok, ha kedvem támad rá. Nuada arca elkomorodott.
– Aztán talán akad még néhány egyéb dolog is, amire gondolnod kell, ha már ezzel foglalkozol.
Például a statusod a birodalomban. Te vendég vagy ebben az országban, és a testvéred, az erenni
Finvarra nagykövete. Lugh Samildinach uralkodik Tir-Nan-Ogban, ennek ellenére az alatt a rövid
idő alatt, amióta itt vagy, százszor is szembeszálltál vele. Lugh türelmének is van határa.
– Talán nem is lesz már sokáig szükség a türelmére – felelte Ailill.
– És talán egyáltalában nem lesz szükség Finvarra mostani nagykövetére – vágott vissza Nuada,
azzal visszafordult irokéz rózsáihoz.

9. fejezet
Kirándulás
(Augusztus 11., kedd)
Szerencsére Davidnek nem volt agyrázkódása, amint az egy rövid kórházi vizsgálat során
kiderült, két nappal később mégis megfájdult a feje, amikor kora reggel Liz Hughes hívta
telefonon. Csak azért telefonált, hogy egészségi állapota felől érdeklődjön (ami nagyon szépen
javult), de a dolog hamarosan kínosabb fordulatot vett.
– Nem, Liz – közölte David határozottan, immár harmadízben. Nem jöhetsz Dale bácsival meg
velem „ginsengvadászatra”.
A telefon vésztjóslóan megreccsent.
– Miért nem, Davy? Azt hiszem, Dale bácsi nagyon jó társaság, és én még sose láttam ginsenget,
és azt hiszem, most alkalmam lenne a kettőt együtt élvezni, hogy úgy mondjam, két legyet ütnék
egy csapásra.
– Ez hagyomány, Liz. A család férfitagjai ismerik azokat a titkos helyeket ahol a ginseng terem,
és csak én mehetek oda, és még soha de soha férfi Sullivan nem vitt nőt magával.
– Kivéve Hattie nénédet – jegyezte meg Dale bácsi, és besétált a konyhába.
David eltakarta kezével a telefon mikrofonját, és kétkedve nézett nagybátyjára.
– Ki az? – kérdezte Dale bácsi.
– Liz Hughes – felelte suttogva David. Aztán megint a telefonba: – Egy pillanat, Liz!
– És mit akar?
David a derekára szorította a telefonkagylót.
– El akar menni velünk holnap ginsengvadászatra.
– Igazán? Nahát! Én azt hiszem, amire ő vadászik, az nem terem meg a földben.
David hallotta,amint Liz a csípője magasságában a nevét kiáltja.
– Inkább beszélj vele, fiam. Ne haragítsd meg a kiránduló partneredet. Rossz előjel. Gondolom,
legközelebb őzvadászatra akar majd velünk jönni, és nem lenne jó ha rosszba keverednél vele,
még a végén beléd lőne. – Dale bácsi a kelleténél jobban megemelte a hangját.
Szándékosan csinálja, gyanította David, aztán kelletlenül visszaemelte füléhez a telefonkagylót.
– Mi volt az? – kérdezte Liz kissé ingerülten.
– Dale bácsi azt mondja, rendben van, velünk jöhetsz – mondta mogorván. – Úgy látszik, Hattie
néni is vele szokott menni.
– Helyes. Mikor indulunk?
– Korán, Liz. Napfölkelte előtt. Állítólag holnap délután megint esni fog, és Dale bácsi korán
akar indulni.
– Akkor miért nem várja meg, míg jobb lesz az idő?
– Én is ezt kérdeztem tőle – sóhajtott David bosszúsan. – De olyanokat mond, hogy akkor kell
menni, amikor a hold állása megfelelő. Az ember nyilván mindig talál ginsenget, de csak
bizonyos időszakokban igazán jó szedni. Állítólag akkor a leghatékonyabb, ha kora reggel szedik,
amikor még rajta a harmat vagy micsoda. Szóval, napfelkelte előtt kell indulnunk. – Aztán
gunyorosan tette hozzá: – még mindig van kedved jönni?
– Ott leszek, amikor kell – jelentette ki határozottan Liz. – És megfelelően leszek öltözve, és
viszek magammal amit kell, és fogadjunk, hogy előbb találok ginsenget mint te.
– Lehetséges. Ki tudja? – mondta David és letette a kagylót mielőtt Liz válaszolhatott volna.
– Klassz kislány – mondta huncut mosollyal Dale bácsi, és egy csésze kávét töltött magának. –
Tényleg emlékeztet a te Hattie nénédre, Isten nyugosztalja. Pompás nő volt az öreglány. Egész
házas élete során minden reggel négykor kelt és hajtott, hogy menjek dolgozni a rézbányába. De
remek nő volt, és jobban bánt a puskával mint én, ha az igazságot akarod tudni. Ismered azt a
tízes szarvasbika-agancsot a kandallóm felett, amiről mindig azt mondom, én lőttem? – Cinkosan
megfogta David vállát. – Nos hát, igazában ő lőtte, amit sose vallottam be, de ő meghagyta
nekem ezt a dicsőséget. Mit gondolsz, minek akar az a Hughes kislány velünk jönni ginsengre
vadászni?
David lesütötte a szemét.
– Nem tudom. Csak mert szeret mindenbe belekotnyeleskedni.
Dale bácsi keményen a szemébe nézett.
– Én azt hiszem, tudod.
David nekidőlt a falnak és összefonta karját.
– Nos hát nyakig benne van azokban a vissza a természethez izékben, hosszú élet titka, vadonban
élni, gyógyfüvek, meg minden.
– Ez igaz lehet – nevetett Dale bácsi. – De van valami a női természetben, ami mindig ott bujkál
bennük, akármit csinálnak. A baj az, hogy mi férfiak erre mindig későn jövünk rá. – Megint
felnevetett.
– Én elég jó futó vagyok.
– Ámor nyilánál is gyorsabban futsz? Nem az elől futottál a múltkor?
David az égnek emelte szemét.
– Tudja, Dale bácsi, ami azt illeti, én azt szeretném, ha maga se jönne.
– Miért, Davy? Miért ne? Hatvan egynéhány esztendeje járom azokat az erdőket. Miért hagynám
most abba?
– Az éppen elég ok, az a hatvan egynéhány év. Már nem olyan fiatal, mint valaha.
– Nem-e? Hát az tény, de azok az erdők jóval öregebbek nálam, és még mindig van bennük
bőven, amit élvez az ember.
David eltöprengett ezen a kacskaringós okoskodáson.
– De Dale bácsi, és feltéve, hogy valami történik magával odakint?
– Mi történhetne? Ismerek minden sziklát és fát és folyót amerre megyünk, vagy tíz mérföld
körzetben. Minden évszakban jártam ott, akármilyen volt az idő. Nincs ott semmi, amitől bajom
lehetne. A medvék elfutnak az ember elől, már az a néhány ami még megmaradt, pumák már
nincsenek, a kígyókra meg egyszerűen oda kell figyelni. Indiánok már százötven éve nincsenek
errefelé. Mi más baj érhetne?
– Hát mondjuk, törött láb, bokaficam...
– Szívroham?
– Nos, ha már szóvá teszi, az is.
– Idefigyelj Davy, mi Sullivanek hosszú életűek vagyunk. Nem halunk meg olyan könnyen. Ezt
magad is tudhatod, ha meggondolod mennyire össze voltál törve két napja. Alaposan meg is
ijesztettél, ha tudni akarod. De nézd meg magad most. Egy-két var nem sok, az mutatja csak,
hogy valami baleset történt veled. Nemigen akad köztünk, akin egy aszpirin kúra ne segítene, és
ha meghalunk, ez rendszerint azért van, mert eljött az ideje hogy meghaljunk. Szó sincs
kórházban hentergésről. Menj már! A legtöbbünket a háború vitte el, de még ott is jó pár
lövedékre volt szükség, hogy halálos sebet kapjunk.
David arra gondolt, hányszor sebesült meg Dale bácsi a II. világháború alatt, pedig akkor sem
volt már fiatal. Kipillantott az udvarra, a piros Mustangra és egy másik háborúra gondolt, amely
az idősebb Davidet elvitte, és majdnem kirobbant belőle valami keserű válasz, de lenyelte.
Dale bácsi figyelmesen nézte.
– Szóval mi más van ott, amitől félnem kellene?
– Talán vannak dolgok az erdőben, dolgok, amiket nem lát.
– Már megint azokat a fura könyveidet olvastad mi, gyerek?
– Azok nem fura könyvek. Okos emberek írták őket.
– Olyan okosak, amilyen te leszel valamikor, abban biztos vagyok. Nos idenézz David, tudom
hogy vannak a világon más dolgok is, mint amiket látunk. Elég közel voltam egyikhez-másikhoz,
semhogy teljességgel kétségbevonjam a létezésüket, mint mikor láttam a te nagyapád szellemét,
és tudom hogy te jóval többet hiszel mint én, de én hiszem, hogy nem lesz semmi bajom, és hogy
nincs ott semmi, amitől ma félnem kellene, ami nem volt ott hatvan évvel ezelőtt.
Az öreg még egy csésze kávét töltött magának, és megvajazott egy kihűlt pirítós kenyeret.
– Na és mondj meg nekem valamit, gyerek. Mi az, amitől te félsz? Vagy ha nem mi, kicsoda?
– Én nem félek senkitől.
– Akkor te vagy az első ember a világon, aki nem fél senkitől. Pedig a félelem része az életednek,
az, meg az, hogy szembenézz vele. Csak azt ne feledd el, hogy ki vagy és micsoda, és hogy
miben hiszel. Mindössze erre van szükség.
– Akinek igaza van, az erős. Könnyű ezt mondania annak, aki százkilencven centi magas, és
hetven kiló.
– Menj már! A méretek nem számítanak. Miért, a te korodban én alacsonyabb voltam mint te. És
megálltam a helyemet.
– Ó, nem is erről van szó, Dale bácsi – David az ujjaival a telefon mellett dobolt a falon. –
Verekedni én is tudok, ha kell. Csak az olyan bonyolult dolgok zavarnak, amikor olyasmivel
találom magam szemben, amikkel nem tudok mit kezdeni, és amik úrrá próbálnak lenni rajtam.
Most egy csomó ilyen dolog van ami zavar, és hamarosan megint elkezdődik az iskola, és ettől
még rosszabb az egész. Nem tudom elviselni, hogy egyszerre egy csomó világban éljek, mint az
iskolában is, ahol a városi fiúk fele nem fogad be, mert túlságosan falusias vagyok, a falusi
gyerekek fele meg nem fogad be, mert túlságosan városias vagyok, és mind azt hiszik, hogy
szédült vagyok, és a lányok...
– Csak folytasd.
– Ó semmi, csak azt szeretném, ha elmehetnék és sose kéne visszajönnöm.
– Menj hát. Senki se tart vissza.
– Tudja jól hogy nem lehet.
– Tudom jól hogy nem mész. Ez a különbség. – Az öreg hangja ellágyult. – Idenézz David, te te
vagy. Rámenős gyerek, jóképű, egészséges, mint egy jávorszarvas. Jólnevelt vagy, becsületes. Jó
lehetőségeid vannak, és még nem tudom mi minden más... megvan benned minden, ami ha fiam
lenne, szeretném ha meglenne benne... és itt ülsz, és úgy beszélsz, mintha nem érnél semmit.
Nagy marhaság ez, fiam. És most mondd meg, mi az, ami annyira bánt.
– Félek a szavaktól, gondolom mert összezavarnak és kicsúfolnak érte... és valami mástól is, amit
még magának se mondhatok el.
– Nem sok minden volt eddig, amit ne mondhattál volna el nekem.
– És mégis, ez olyan. Olyasmi, amit még Alecnek se tudok elmondani.
– Arról a gyűrűről van szó, igaz? – Dale bácsi kortyintott egyet a kávéjából, de a szemét
változatlanul David arcára függesztette.
David nem szólt semmit, de Dale bácsi nézése szinte súlyként nehezedett rá. Az öreg megértően
bólintott.
– Erről van szó, igaz? Gondoltam. Egy dolgot ne feledj el, gyerek. Nem te vagy az egyetlen
ebben a családban, aki ezen a környéken élt, és aki egy nyári éjszaka valaha is fent járt azokban
az erdőkben.
David hitetlenkedve nézett fel rá.
– Maga?
Dale bácsi szomorúan ingatta a fejét.
– Megmondtam neked, mi nem mertünk... de a papám igen. Látott valamit, ami nem e világból
való, és tudod, az a fény a szemében pontosan olyan volt, mint amilyent a tiedben láttam minap,
és megmaradt halála napjáig.
– Dale bácsi...
– Nos, ez nem alkalmas idő, gyerek. Inkább láss neki és szedd össze a cuccodat holnapra. Reggel
nem lesz rá időd.

Másnap reggel köd ülte meg a mélyebben fekvő részeket, elborította a farmokat, a tavakat, még a
hegyek jó részén is a magasban ködfoszlányok lebegtek, titokzatosan csüngtek a tölgyek és
jávorfák között. Éjjel az évszakhoz képest csípős hideg áramlott be Észak-Georgiába,
rekordhideget hozott magával, helyenként még fagyot is jelentettek. Davidnek fel kellett kelnie
az éjszaka közepén, hogy bekapcsolja hálószobájában a fűtést.
Mégis ragyogó reggel van vagy lesz, ha felkel a nap, gondolta David, és megmaradt e mellett
akkor is, amikor eszébe jutott Liz, aki időben érkezett, a helyzetnek megfelelően öltözve.
Mindent magával hozott amit magával kellett hoznia, és még segített is a mamának kávét főzni.
És miközben a három ginsengvadász átvergődött a rhododendronbokrok között, megállt pihenni
egy hat-hét méter magas, kiugró szikla tetején, David letekintett a mélybe, és elnézett a távolba.
Arra gondolt, bárcsak még egy csésze kávét megivott volna.
Rúnabotjával a térdén lekuporodott, és a kilátásban gyönyörködött, összehúzta magát acélkék és
sárga dzsekijében, amelynek színei pontosan megfeleltek a Dale bácsi fején pompázó hetyke kis
sapka színeinek. Figyelte hogyan úszik, akár a völgyben a köd, lehellete a reggeli hideg
levegőben. A nap még álmosan bujkált a keleti hegyvonulatok mögött.
– Igazán pompás kilátás – állapította meg Liz.
– Az biztos – hagyta rá Dale bácsi. – És pontosan innen lőttem meg életemben az első őzet, jóval
azelőtt, hogy Davy papája a világra jött.
– A vízözön előtt vagy utána? – tréfálkozott David fesztelenül, és tovább nézte a tájat. A levegő is
fénylett a nap első sugaraiban, és David előtt egyszer csak feltűnt a völgyet betöltő, párába
burkolt tó felett a Vöröskő csaknem szimmetrikus, köd övezte csúcsa. Vajon megtörténik-e
megint? – gondolta kíváncsian. Meglátja-e amit várt? Különös, hogyan telhetett el majdnem két
hét anélkül, hogy ideje lett volna napfelkeltekor vagy napnyugtakor megnézni a Vöröskőt.
De most adva az alkalom. Míg a hegyet nézte, a szemébe beléállt a viszketés, mint várta, és
tisztán látta, hogy a hegy hirtelen valószínűtlenül karcsú kúppá magasodik, és a csúcsát tornyok,
bástyák, ablakok és ívek koronázzák. A bástyákon emberi alakokat sejtett, és mintha nagyon
tompán hallotta volna a napot üdvözlő kürtök rivallását. Aztán, ahogy egyet pislantott, a kép
eltűnt, és ott maradt helyette a hegy megszokott homályos, szürke tömbje.
Valami megzördült jobbra a fák között, és a ginsengvadászok szeme előtt három holló röppent fel
a sötét fák között. Mind a hárman figyelmesen nézték, hogyan szállnak fel a fák fölé a magasba,
és keringenek, köröznek a köd fölött.
David, nem törődve fájós vállával – amúgy sem sajgott már annyira –, felemelte rúnabotját, és
mint egy puskával megcélozta őket.
Dale bácsi rátette a kezét a botra, és a tenyerével lassan, de határozottan leszorította.
– Eszedbe ne jusson ilyesmi, gyerek. Hollóra lőni szerencsétlenséget jelent.
– Csak játszottam – szabadkozott ingerülten David.
Dale bácsi lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a szikla felszínét, s ekkor az élénksárga
sapka leesett ősz fejéről. Lebegve szállt le a szikla tövéhez, és ott kötött ki a moha és a zöld
falevelek között.
– Én felhozom – kiáltotta David.
– Majd én felhozom – kiáltotta Liz, és máris indult lefelé a szikla bal oldalán az enyhébb lejtőn.
– Majd én! – mondta Dale bácsi. – Én voltam a szamár, amiért hagytam leesni.
– Hát gyerünk talán mind a hárman – morgott David bosszúsan. Dale bácsi szelíden a vállára
csapott, és figyelmeztetően villantotta rá a szemét.
– És siessünk. Semmi értelme, hogy az egész erdőt felverjük a veszekedésünkkel.
Így aztán mentek mind, Liz a nyugati lejtőn, David és Dale bácsi a meredekebb keletin. Dale
bácsi felkapta a sapkát a földről, megállt és a talajt nézte ott, ahol sárga sapkája az előbb feküdt.
A puha avarban félreérthetetlen, hegyes patanyom rajzolódott ki. Az öreg mélyebben lehajolt,
hogy jobban lássa.
– Ez egy őz lábnyoma. És friss. – Az öreg felegyenesedett, és visszanézett a szikla felé. – De ma
nem őzre vadászunk.
Liz elsőnek indult felfelé a levélborította lejtőn. Jobbra tőlük a szürke, itt-ott zuzmóval borított
lapos szikla, feljebb a bozót: rhododendron- és babérbokrok. A lábuk alatt nedves, barna avar.
Nehéz volt a járás, a talpuk sűrűn megcsúszott. Davidé a leggyakrabban, míg végül, hiába a
hegymászóbot, négykézlábra bukott. Felegyenesedett. Dale bácsi néhány lépéssel előtte ment, a
hátát mutatta.
Valami zizzent David füle mellett, vagy csak szellemfülével hallotta volna? Valami szisszenve
sebesen repült a hideg, nyirkos levegőben. Fehér villanás és valami tompa koppanással beleállt
Dale bácsi mellébe. David felkiáltott, kétségbeesetten előrevetette magát: túlságosan későn
érzékelte az áruló, égető érzést a szemében.
Dale bácsi térdre bukott, előbb a torkához kapott, aztán a fejéhez. Hangot nem adott. Némán
összeesett, esés közben elfordult, és arcát félrefordítva elterült a nedves avarban.
Liz valamivel feljebb állt a lejtőn. Sarkon fordult, kimeredt szemmel bámult az öregre, az arcát
keretező vörös haja viaszfehérré festette sápadt arcát.
Amint David az öreg felé kúszott, felpillantott és tisztán látta, hogy a szikla tetején egy fiatal,
fehér, szürke és halványzöld ruhás alak áll, aki nem is próbál rejtőzni. Öltözéke kétségtelenül
nem illett sem ebbe a korba, sem ehhez a helyzethez, s nem tartozott ebbe a világba. A tündér bal
kezében hosszú, fehér íjat tartott, és a fehér toll a második nyílvesszőn, amelyet már félig az íjra
helyezett, pontos mása volt a Dale bácsi melléből baloldalt kiálló rövid vessződarab végén látható
tollnak. Amíg David elképedve bámult a fiatal tündér megfordult, és hangtalanul eltűnt az
erdőben. David óvatosan a hátára fordította az öreget.
– Dale bácsi!
Liz odacsúszott melléjük a lejtőn.
– Mi az? Mi történt?
– Szélütés, gondolom. Talán szívroham. De valószínűbb a szélütés. – A tündér-nyílvessző lassan
elhalványodott, aztán nyomtalanul eltűnt David szeme elől.
Az öreg dzsekijén nem volt lyuk, de David tudta micsoda baj érte. Emlékezett rá, hogy a
szélütésről valamikor azt hitték, valójában tündérek lőtték meg nyilukkal a szélütötteket, éspedig
kőhegyű nyíllal, ha jól emlékezett arra, amit erről a Titkos Közös Kincsben olvasott.
Kezét az öreg mellére tette, végigsimította mellét, nyakát, aztán csuklóján a pulzusát kereste. A
szíve gyengén de szabályosan vert. És alig észrevehetően lélegzett.
Az öreg megpróbált felülni, de a teste nem engedelmeskedett. Szemével kereste David tágra
nyílt, rémült szemét, és megpróbált beszélni, ép bal karját megemelve jobb oldalára mutatott,
aztán a szeme megmerevedett és elájult.
– Gyorsan Liz, be kell takarnunk, és segítséget kell hoznunk, itt nem tudunk vele semmit se
csinálni. Ez szélütés, gondolom. – David habozott. – Menjél, hozzál segítséget – mondta végül. –
Én itt maradok.
– Te menj David – mondta Liz és zavartan felállt. – Én nem nagyon ismerem az utat, hátha
eltévedek.
– Dale bácsi a rokonom – mondta szenvedélyesen David. – Én itt maradok. Menj fel ott a
gerincre és a gerincen menj végig, akkor odaérsz ahhoz az úthoz, ami a házunkhoz vezet. Nincs
messze. Hozd el a papát és hívjatok orvost.
– Jól van, jól, Davy. Ha biztos vagy benne, hogy itt nem tehetek semmit.
– Nézd, egyikünknek el kell mennie, a másik itt marad. Én maradok. Itt akarok lenni arra az
esetre, ha... ha... – lenézett nagybátyjára, aki ott feküdt hátán az avarban, és érezte, hogy elönti
szemét a könny.
Levetette dzsekijét, és amennyire tudta, betakarta vele az öreget, aztán rövid töprengés után
levetette ingét is, és ott állt fehér trikójában dideregve, és mereven, komor arccal nézett fel a
sziklára.
– Itt van, Liz – mondta végül, és odadobta hegymászóbotját a leánynak. – Vidd el az útra. Talán
segít valamit.
Állítólag, gondolta, a kőrisfa véd valamennyire a Sidhe ellen, és vas van mindkét végén, ami
szintén segíthet. Nem volt mód rá, hogy egyszerre védje Lizt is meg a nagybátyját is, ezért aztán
Liznek adta, ami védelmet adhatott.
Liz könnyed mozdulattal kapta el a botot, és David meglepetten érezte, hogy a szeme viszketni
kezd, és úgy látta, hogy a bot ott ahol Liz keze hozzáért, fehéren felfénylik.
– Menj, siess – kiáltotta.
Liz elfordult és félig futva, félig kúszva kapaszkodott felfelé a hegyoldalban. Néhány pillanat és
eltűnt David szeme elől, de még hallatszott, ahogy felfelé sietve utat tör magának a bozótban.
Leült Dale bácsi mellé, és az oszladozó ködben üres szemekkel bámult a fák közé. Az öreg
állapota szemmel láthatóan nem romlott, de nem is javult.
Átok!gondolta David, és megint felnézett a sziklára. Nem lett volna szabad engednem, hogy
eljöjjön. Ökölbe szorította a kezét, és már éppen elfordította fejét, amikor meglátta, hogy a
tündérfiú megint fellép a szikla tetejére.
Elbűvölve nézte hogyan ugrik le habozás nélkül, könnyeden lebegve a magasból, mintha annyi
súlya se lenne, hogy normális sebességgel essék. Meghajtott térddel, az íját szorosan kezében
tartva ért földet, és nyugodtan elindult David felé.
David vad dühvei felmarkolt egy letört ágat a földről, és fenyegetően a fiú felé tartotta. A vállába
belenyilallott a fájdalom, de nem törődött vele.
A fiú felnevetett és tovább közeledett feléje.
– Nem valami alkalmas fegyver a hozzám hasonlók ellen – mondta. – És semmi esetre se lenne
könnyű feladat számodra, hogy a te Világodban legyőzz engem. Ezzel szemben te láthatóan nem
vagy úgy védve mint voltál, különben a nyilam nem érinthette volna az öreget. Érdekes. Nem
veszítettél el valamit a közelmúltban? Talán egy gyűrűt? – Felemelte íját és új nyílvesszőt
helyezett rá.
– Többet érek neked élve – mondta David, csak hogy időt nyerjen. A tündérfiú felnevetett, de a
hangja üresen, meggyőződés nélkül csengett. Nem hangzott egészen őszintének. Leeresztette az
íjat, letelepedett egy kidőlt fatörzsre, és intett Davidnek, hogy üljön mellé.
David nem tehetett mást, lenyelte dühét. Ez a fiú megsebesítette Dale bácsit, talán meg is ölte. És
van képe megkérni hogy melléüljön.
Összeszorított fogakkal, tehetetlen haraggal meresztette rá a szemét, esetlen botját legszívesebben
az arcába vágta volna, és ütötte volna vele addig, míg a bot el nem törik, aztán folytatta volna az
öklével. Jól esett volna látnia, hogyan válnak azok a túl csinos vonások véres masszává. Vas és
kőrisfa, nahát! Inkább forró hús-vér öklöt neki.
De ez hiba lett volna, arra hamar rájött, tudta több forog itt kockán. A fiú valamiért visszajött, és
neki ki kell derítenie, miért. Megkockáztatott egy pillantást Dale bácsi fekvő alakjára. Úgy
látszott az öreg állapota állandósult. Egy sóhajjal eldobta a botot, de továbbra is gyanakodva
nézte a fiút. Finomvonalú arcában volt valami nyugtalanítóan ismerős.
– Nos, eleget néztél már? Álljak fel és forogjak körbe? Vegyem le talán a ruháimat? – kérdezte a
fiú fanyar humorral.
– Eleget láttam belőled – mondta komoran David. – Egy nyílvessződ ott van a nagybátyám
mellében. Miért tetted ezt? Mit tett ő valaha is ellened?
– Én... nekem azt mondták ezt kell tennem – felelte a fiú. – Az öreg fontos a számodra, azért
sebeztük meg. – Nem fog meghalni, ha ő maga nem akarja, de az állapota sose javul, ha mi meg
nem gyógyítjuk. Mi csak egyet akarunk cserébe a gyógyulásáért: téged.
– Ettől féltem... de miért engem? – játszotta meg David az értetlent.
– Azt hittem, Oisin világosan megmondta: azt akarjuk, hogy ott legyél, ahol nem okozhatsz több
kárt nekünk.
– Szóval te Ailill egyik tányérnyalója vagy? A tündér gőgösen húzta össze a szemét.
– Én a magam embere vagyok... de valóban, bizonyos fokig Ailill lekötelezettje.
David óvatosan leült. Nehezére esett haragudni valakire, aki ennyire értelmesen, ennyire nyíltan
beszél vele. De aztán ahogy megint ránézett Dale bácsira, ismét elöntötte a harag, és most nem
fékezte magát.
– Szóval kipécézitek mindazokat akiket szeretek, amíg én föl nem adom magam?
– Ez a terv amit velem közöltek.
– És mi lesz, ha nem megyek?
– Akkor ezt azok szenvedik meg, akiket szeretsz. – A tündérfiú sóhajtott egyet, aztán őszinte
hangon folytatta, legalábbis David remélte, hogy valóban őszintén beszél. – Nem lehetsz ott
mindenhol, David, de van egy hely, ha oda eljössz, akkor védve lesznek azok is akiket szeretsz,
és te is védve leszel. – Felállt, odament Davidhez, leült melle, kezét a térdére tette. A halandó fiú
megborzongott az érintéstől.
– Gyere velünk, fiú, nem olyan rossz ott nálunk. Csodálatosan szép nők vannak, akik könnyen
hajlanak az élvezetre, olyan ételek, amilyeneket sose ízleltél még, és olyan borok, amilyeneket
sose ittál, bár nem sok bort ittál eddig életedben, igaz? És nem is sok nőd volt, igaz? Sportnak
meg ott a vadászat. Gondolod, hogy a te világodnak a vadjaira vadászni élvezet? Várj, amíg nem
vadásztál manticore-ra, és nem halásztál krakent Manannan MacLirrel a mély tengeren.
Találkozhatsz hőseiddel, David, varázslatot tanulhatsz, láthatsz más világokat is, túlmehetsz ezen
a bolygón is, ha van bátorságod hozzá. De gyere velünk. – Erősebben szorította David térdét. –
Csak egy napig maradj, ne tovább, ha neked nem tetszik Tündérország, nem kívánunk tőled mást.
– Tudom milyen lehet egy nap Tündérországban – felelte hevesen David. – Nem vagyok olyan
ostoba, eleget olvastam róla, és Oisinnel is találkoztam. A tündérfiú arca elborult.
– Oisin, igen. Pompás öreg, de akadékoskodó. Azt hiszi, Ailill már nem emlékszik arra, hogy
valaha halandó volt, pedig Ailill nem felejtette el. Lugh megtiltotta Oisinnek, hogy még egyszer
találkozzék veled.
David elkedvetlenedett, de nem mutatta.
– Miért volt erre szükség?
A tündérfiú vállat vont.
– Lugh szemében ez a dolog nem más, mint Ailill és Nuada viszálykodása. Nem akarja, hogy
Oisin beleavatkozzék.
– Hát nem ezt teszed most te is? Miért nem ölsz meg egyszerűen, és zárod le a dolgot?
– Azt hiszem, te éppen olyan jól tudod erre a választ mint én – felelte a tündérfiú. – Tudod,
Nuadának igaza van, ami téged illet. Van benned valami a hősökből, azt most már én is látom, és
van benned valami az Erőből is. Megölni téged veszteség lenne. De érdekes lenne látni, vajon az
Erő, aminek a birtokában vagy, lángra kap-e majd, vagy elenyészik a sötétben, ahogy a
nagybátyád élete elenyészik, ha nagyon hamarosan nem döntesz.
David már oda se figyelt, eleget hallott, többet nem bírt elviselni. Elfordította a fejét.
A szeme sarkából megpillantott valamit. Egy szemvillanásnyi időre odanézett, aztán gyorsan
megint a tündérfiú felé fordult, vigyázva, nehogy az arca elárulja, de a fiú éppen egy nagy hollóra
figyelt feszengve, amely a feje felett egy vastag faágon kuporgott.
David ekkor merész lépésre szánta el magát.
Lendületes ugrással balra vetődött, és éppen hogy sikerült elérnie kezével az íjat, amelyet a
tündérfiú az előbb maga mellé tett. Aztán, hogy egyensúlyát visszanyerve hátraperdült, az íjat
egyik finoman kidolgozott végénél fogva megmarkolta, a feje fölé emelte, és úgy tett, mintha
neki akarná vágni egy tölgyfa törzsének.
A tündérfiú felugrott, minden izma megfeszült, a szemében vad fény csillant. Mint egy párduc
ugrott David felé.
David meglóbálta az íjat, de Fionchadd rávetette magát, mielőtt a mozdulatot befejezhette volna.
Elhemperedtek a földön, kezük-lábuk egy csomóba tekeredett, de az íj valami módon épen
maradt közöttük. Végülis David a tündérfiú fölé került. És bár valójában nem érinthette a
tündértestet, érezte az alatta fekvő tömegét, és az az érzése volt, hogy a tündér sem érinti őt a szó
testi értelmében. A fiú dühödten meredt rá, fogát vicsorította, szemei aranyos szikrákat szórtak,
barna levelek keveredtek arany hajába, és bemaszatolták fehér bársonyköntösét. David két kézzel
markolta az íjat, és nekifeszítette a tündér torkának. Az elkapta, és egy darabig egyenlő erővel
küzdöttek.
A tündérfiú törékenyebb alkat volt mint David, de meglepően erős. David érezte hogyan gerjed,
terjed egész testében izzón a lelke mélyéből felbuzogva a düh hideg tüze. Dale bácsira gondolt,
aki öntudatlanul fekszik mögötte és Lizre, aki rettegve siet az úton lefelé a hegyről, és nem
törődve a fájdalommal amely sebesült vállát marcangolta, lassan, könyörtelenül szorította egyre
lejjebb az íjat a tündér torkán, míg elérte gégéjét.
– Megmondtam neked, hogy akármi kárt teszel bennem ebben a világban, amilyen gyorsan
elszenvedem, olyan gyorsan meg is gyógyul – lihegte Fionchadd.
– És mi lesz ha összetöröm az íjat? – kérdezte David összeszorított fogakkal. – Csak akkor
támadtál nekem, amikor ezzel megfenyegettelek. Mi csodálatos van ebben az íjban?
– Semmi közöd hozzá.
– Mi a csodálatos ebben az íjban, felelj, a fene egyen meg, különben összetöröm.
A tündérfiú szeme lángot lövellt.
– Ezt az íjat Goibiu, Tuatha de Danaan kovácsa készítette nekem. Ritkán dolgozik fával, de akkor
remekművet alkot. Valamennyi Világ dolgainál, amiket eddig megismertem, mindnél többre
becsülöm, mert sose téveszt célt.
– Akkor mondd meg nekem, hogyan lehet meggyógyítani a nagybátyámat, különben összetöröm.
A fiú arca eltorzult, és szinte ijesztően elsápadt.
– Ez így nem lenne jó, halandó fiú, mert bármennyire is szeretném, nem tudom rá a választ. Én
vadász vagyok, nem az Erő ura, sem a tudásé. Tündérországban lenyilazhatok valakit, és másnap
este talán már együtt mulatok vele. Ez a te világodban másképp van. És nem ismerem azokat a
szabályokat, amelyek nálatok az ilyen dolgokat rendezik. Nem segíthetek rajtad.
– Esküdj meg, hogy igazat mondasz – mondta David szikrázó szemekkel.
– Ha úgy tetszik.
– Az íjadra!
– Ha úgy tetszik.
– Akkor esküdj meg, hogy ha hazudsz, minden Erő szálljon ki ebből az íjból, és sose találjon
célba.
– Megesküszöm. Ez elég lesz?
– Majdnem.
– Engedj felállnom.
– Még nem. Mit tudsz a gyűrűmről?
– Tudom, hogy nincsen a birtokodban, de bizonyos mértékig még a védelme alatt állsz. – A
tündérfiú habozott, aztán mély lélegzetet vett, és szavait gondosan megválogatva folytatta. – Azt
is tudom, hogy akit a megszerzésére kiküldtek, nem járt sikerrel.
David összehúzta a szemöldökét. Az volt az érzése, hogy a tündérfiú hallgatásai, gondosan
megválogatott szavai rejtett üzenetet tartalmaznak, amelynek kimondhatatlannak kell maradnia.
– Ha nincs a Sidhe-nél a gyűrű, akkor hol van?
– Valahol a te világodban, gondolom.
– Esküdj meg, hogy ez az igazság.
– Esküszöm, hogy nem tudom, hol a gyűrű. Minden másra ostobaság lenne megesküdnöm.
– Biztosan így van? – mordult rá David.
– Úgy van, ahogyan mondtam. És most megengeded hogy felálljak? – A tündér fáradtan
felsóhajtott. – Több segítséget nem adhatok neked.
– Nem, azt hiszem igazad van. – David mosolya éppen olyan komor volt mint a tündérfiúé.
Elvette az íjat a fiú torkáról, és nehézkesen felállt.
Fionchadd is felállt, leporolta magát, aztán David felé nyújtotta karcsú kezét. David csodálkozva
nézte.
– Legyőztél – mondta a fiú. – Nem soknak sikerült ez eddig. Felajánlanám a segítségemet, de
esküm másfelé kötelez el, és az eskümet nem szeghetem meg. De ha ennek a dalnak vége lesz,
legyünk barátok. Talán még találkozunk barátokként Tündérországban.
David először nem tudta mit tegyen, aztán azt, miért teszi amit tesz, de a fiú szavai úgy csengtek
a fülében, túl minden jón és rosszon, mint ősi, szent és tiszteletreméltó igék. Nem így beszélt-e
Tuatha de Danaan bajnoka a Fir Bolg bajnokához, amikor először vívtak meg Írországban?
Habozva kinyúlt, és megfogta a tündérfiú kezét.
Egymás szemébe néztek, aztán egy pillanatot és elengedték egymás kezét. A tündérfiú kivette íját
David laza ujjai közül.
– És most mennem kell – mondta. – Ailill szinte többet kívánt tőlem, mint amihez joga lett volna.
– Azzal eltűnt a fák között, mielőtt David bármit tehetett vagy mondhatott volna. Az avar nem
zördült meg léptei alatt, de hátának lenyomata még látszott az erdő lágy talajában. David leült
Dale bácsi mellé és várt, gyakran nézett a kezére, és eltöprengett, vajon nem lett-e belőle áruló.

10. fejezet
...és később...

Kicsi Bill felnézett Davidre. Bátyja görnyedten ült mellette az Enotah Megyei Kórház fehér falú
várószobájában.
– Meghal Dale bácsi? – kérdezte komoly arccal.
A helyiségben jó néhány várakozó szorongott a fal mellett. David senkit se ismert közülük, amit
ezúttal nem is bánt. Valahová máshová kívánt mindenkit, vagy azt szerette volna, ha ő van
valahol máshol. Nagyon egyedül érezte magát. Kora délután volt, és a szülei még nem jöttek
vissza, mert Dale bácsi farmjára mentek az öreg dolgait rendezni. Mikor behozták a kórházba az
öreget, Liz még egy darabig velük maradt, de aztán neki is el kellett mennie. Alec telefonált, de
nem tudott mit mondani neki. Senki se tudott semmit.
– Meghal Dale bácsi? – ismételte meg a kérdést Kicsi Bill, és kitartóan rángatta David inge ujját.
– Nem tudom – morgott rá vissza David olyan nyersen, hogy Kicsi Bill ijedten behúzta a nyakát.
– Remélem nem – tette hozzá szelídebben David, kinyúlt, megborzolta öccse haját, érezte milyen
lágy, és most döbbent rá, milyen kedves kis kölyök Kicsi Bill. Aztán egyszerre szinte a gyomrába
markolt a félelem, az a fajta, ami akkor kerítette hatalmába, amikor a tündérfiú elment, a félelem,
hogy talán ugyanez a sors vár mindazokra akiket szeret. Ösztönös mozdulattal ökölbe szorította a
kezét.
Egy barna hajú ápolónő lépett ki a szobából, ahol Dale bácsi feküdt.
– Nővér! – nézett föl rá zavartan David.
A nő ingerülten nézett vissza rá. Kicsit meglepte David piszkos kiránduló öltözéke.
– Tessék – kérdezte türelmetlenül.
– A nagybátyám, Dale Sullivan. Rendbe fog jönni?
A nővér elhúzta a száját.
– Úgy gondoljuk szélütése volt, de Nesheim doktor megállította a folyamatot. Legalábbis
rosszabbodni nem fog az állapota. De lehetett volna annyi esze, hogy az ő korában nem szaladgál
össze-vissza az erdőben. Persze rosszabbul is járhatott volna, ha például szívrohamot kap, de
mindenképpen okosabban kellett volna viselkednie. – Komor arccal, fölényesen nézett végig
Daviden, aki a nővér tekintete és saját rossz lelkiismerete súlya alatt meghunyászkodva húzta
össze magát.
– Mindenesetre jó, hogy maga vele volt – jegyezte meg a nővér, mielőtt továbbindult a folyosón.
– Bemehetek hozzá? – kiáltott utána David.
– Még nem – kiáltott vissza a nővér. – Talán később.
David visszaroskadt a székbe és keresztbe fonta karját. Megpróbált aludni. Szerette volna, ha van
nála valami érdekes könyv, de a váróban található valamennyi ősi magazint kiolvasta már, és
otthon, mielőtt a kórházba indult, aligha volt ideje, hogy valami olvasnivalót felkapjon, így nem
maradt más mint az alvás, amivel az idő múlását siettesse addig is, amíg valamit meg nem tud
Dale bácsi állapotáról. De legalábbis addig, míg a szülei visszatérnek.
Két óra is eltelt míg egy barátságosabb – a köpenyén viselt névkártya szerint Talbot nevezetű –
nővér megengedte, hogy bemenjen Dale bácsihoz. A szülei még nem értek vissza, és ő ott állt a
kórházi szobában, egyedül az öreggel. Dale bácsi felpolcolva ült az ágyán, az orrából gumicső
nyúlt ki, és valami meghatározhatatlan színű folyadék csepegett egy másik csövön át a karjára
rögzített tűbe. Erős nyugtatókat kapott, és az orvos szerint a jobb oldala talán örökre béna marad.
De igazából attól kellett tartani, hogy esetleg tudva, hogy félig megbénult, föladja a harcot és
inkább meghal. David szerint ugyan ez nem lett volna jellemző Dale bácsira, de akármennyire
ismerte is a nagybátyját, mindent nem tudhatott róla. Egy dolog biztos, gondolta, azt sohase hitte
volna, hogy egy tündér okozza a halálát.
Az öreg többé-kevésbé egyenletesen lélegzett, de az arca sápadt volt és hideg, kíméletlenül
tükrözte korát. David óvatosan kinyúlt, és lehúzta melléről a takarót. Nem tudta legyőzni
kíváncsiságát. Valaminek nyomára akart jutni.
Széthúzta a kórházi köntöst az öreg oldalán ott, ahol tudta hogy a tündér nyila eltalálta, pontosan
a kulcscsont tövében. Elnézte sápadt, petyhüdt bőrét, a kötél módjára feszülő izmokat, a ritkás,
vastag szőrszálakat, de akárhogy nézte, a sebhelyet nem találta. Pedig biztosan tudta, hogy ott a
baj forrása, és nyomának kell lennie, ha halandó szemek és orvosi műszerek nem is fedezhetik
fel.
Feszült figyelemmel nézte, remélte, hogy megidézheti a Látást. Fáradozása jutalmául végül
megpillantott egy alig látható halványrózsaszín foltot, pontosan ott ahol kereste, a kulcscsont
alatti mélyedés szélén. Ostobán meresztette rá a szemét. Ő itt semmit sem tehetett. A segítségnek
valahonnan nem hétköznapi forrásból kell jönnie, mert ember-orvos nem gyógyíthat meg tündér
ejtette sebet.
Váratlanul súlyos kéz nehezedett a vállára.
– Visszajöttünk – hangzott Öreg Bill hangja mögötte. – A mama meg én itt maradunk éjszakára,
te vidd magaddal Kicsi Billt és menjetek haza. Majd odaszólunk, mi újság.
David kelletlenül felállt. Mikor kiment a szobából és kinézett a hall ablakán, látta hogy a várt eső
eleredt.

David hálószobájában valami megzörgette az ablakot. Csak egy enyhe szélroham volt, de David
felébredt a hangra, és riadtan ugrott ki az ágyból. A Sidhe-ről álmodott, és most ébren
elgondolkodott azon amit Oisintól meg a tündérfiútól hallott.
Veszedelmes társaság, ezt tudta már, és akad köztük aki fenekedik rá, ugyanakkor a saját
mértékükkel mérve nem is voltak igazán gonoszok. Egy kicsit meg is tudta érteni mit éreznek, ő
is úgy érzett azokkal kapcsolatban, akik Atlantából meg Floridából jönnek a környékre,
nyaralókat építenek a magaslatokon, tönkreteszik a környéket az ott lakók számára, akik nem
akarnak modern villákat minden hegycsúcson, mert jobban szeretik az érintetlen vadont, ahol az
ember órákat sétálhat anélkül, hogy egy házat vagy egy embert látna.
Őrültség, ezt jól tudta, figyelembe véve min ment keresztül, de énjének egyik fele mégis szerette
volna még egyszer látni a Sidhe-t, amint lóháton vonulnak. Olyan szépek voltak, olyan
szívettépően szépek... ha csak úgy figyelhetné őket, hogy azok ne lássák, csak még egyszer látná
hogyan ülik meg hosszú lábú paripáikat, feketéket, ezüstösöket, aranyosokat és acélszürkéket.
Látná őket selyem, bársony, légiesen finom gyapjúruhákban, borvörös, éjkék, fűzöld vagy
borostyán színű ruhákban, hallaná a páncéljuk zörgését, a ruhájukon a csengők csilingelősét,
látná festményre illő befelé néző arcukat, látná gyönyörű hölgyeiket hajfonataikkal vagy térdig
leomló fürtjeikkel, vállukon sólyommal, és a harcosok nemes metszésű arcát, ezüst
páncélöltözetüket, látná agaraikat, amelyek karcsúak mint a nádszál, és hatalmas
vadászkutyáikat, a farkasok első unokatestvéreit, és látná a fejük felett lebegő zászlókat,
amelyeket nem a halandók világának szellője lebegtet.
Különösen egy ilyen zászlóra emlékezett, a menet élén vitték: hosszú, keskeny, több méter magas
elefántcsont berakásos póznán lengett, selyemzászló volt, fénylő anyaga legalábbis selymesen
lágynak tetszett, a színe vörös mint a napfelkelte, ahogy fűrészfogas szegélye meglibbent, úgy
látszott mintha lángnyelvek csapnának ki belőle, és a zászló tövén a nap stilizált képe teljes
fényben ragyogott. De, emlékezett vissza, ez a nap a zászlón a saját fényét sugározta, váltakozva
egyenesen vagy ívelve lövellő sugarai összehúzódva, nyújtózva valami titokzatos tűztánc
ritmusára lüktettek.
Újabb szélroham rázta meg az ablakot, és az esőcseppek hangosan koppantak a háztetőn. David
felkelt, felgyújtotta a villanyt, leült hogy újból elolvassa az Elveszett Paradicsomot, és úgy érezte
cseppet sem álmos.
Így aztán bőven ébren volt amikor meghallotta, hogy Kicsi Bill a hall túloldalán a hálószobájában
halkan beszélget valakivel. Homlokát ráncolva, kelletlenül kibújt az ágyából, halkan kilépett a
hallba, és megállt öccse szobája csukott ajtaja előtt. Bentről a kisfiú hangja úgy hangzott mintha
álmában beszélne, de nem értette pontosan mit mond. Óvatosan kinyitotta az ajtót és
bekukucskált.
Kicsi Bill az ágyán térdelt, és David míg figyelte, hallotta amint az ablakon kinézve azt mondja:
– De én nem engedhetlek be, a mamám nem engedi meg, hogy kutyát beengedjünk a lakásba.
– Akkor gyere te ki – felelte egy hang odakintröl
– Nem mehetek. Nem szabad kimennem éjjel, David direkt megmondta, hogy éjszaka ne menjek
ki a házból.
– A bátyád bolond – mondta a hang.
David nem tudta tovább türtőztetni magát. Berontott a sötét szobába, az ablakhoz futott, és
kibámult Kicsi Bill feje fölött a hatalmas, fekete, kutyaformájú alakra, amely dühödten
visszabámuit rá. Valóban, bozontos, fekete kutya volt, lábaival az ablakpárkányra támaszkodott,
és vastag, fekete orrával majdnem érintette az ablaküveget. De csak majdnem. A szeme
lángvörös. Ismerős vörös szín. Mikor David logikus énje eljutott annak felismerésére, hogy az
ablakpárkány legalább három méterrel a föld szintje felett van, felismerte a hangot: Ailill, az
ellenség hangját.
A kutya vonyítva üvöltött fel, és rávicsorította fogait. Egy pillanatra látta a mesebelien hosszú
tépőfogakat, fekete nyelvét és vörös torkát, amelyből most mintha apró láng tört volna elő. Azíán
a kutya megint felüvöltött, és leugrott az udvarba. David figyelte, úgy futott a hegyre vezető
ösvény felé, mint egy farkas. Amikor már alig látszott a mindenre fátyolt borító, szürke esőben,
mintha egy másik – fehér – kutya szegődött volna mellé, nem éppen barátságos módon. David
idegesen pillantott Kicsi Billre. A fiú még mindig mellette térdelt és nyugodt, túlságosan is
nyugodt arccal meredt ki az ablakon.
– Láttad? – kérdezte David kétkedő hangon. – Mondd meg mit láttál, Kicsi Bill? Mondd meg
mire emlékszel.
Kicsi Bill David felé fordult, könnyáztatta arca falfehér, olyan fehér volt és akkora rémület
sugárzott róla, hogy David ijedtében majdnem felkiáltott.
Átölelte öccse vállát, és szorosan magához szorította a gyereket.
– Nézz rám, Kicsi Bill. Én vagyok az, David. És most mondd el mit láttál. El fogom hinni neked,
ne félj!
– Nem tudom, Davy – zokogta Kicsi Bill. – Fölébredtem és láttam azokat a vörös fényeket az
ablakban, és megijedtem, és elbújtam a paplan alá. De akkor hallottam, hogy valaki azt mondja,
ne féljek, és megint odanéztem, és láttam hogy a fény még mindig ott van, de az egy nagy fekete
kutya szeme, és megint megijedtem, mert a kutyák nem tudnak beszélni. De ez beszélt, és
hallottam hogy azt mondja, hogy ő nem egyszerűen csak egy öreg kutya, hanem ő egy
varázskutya, és engem is varázsgyerekké tesz ha vele megyek, és akkor sose kell iskolába
mennem, és azt csinálhatok amit akarok, és egész idő alatt csak játszhatok. És én azt mondtam,
hogy ezt nem csinálhatom csak ha a papa és a mama azt mondja szabad, és erre azt mondta
nekem, hogy ne kérdezzem őket, mert ha el akarok menni, akkor most kell elmennem.
– Megkért, hogy engedd be?
– Igen, és én azt mondtam neki, hogy nem engedhetünk be állatot a házba.
David akarata ellenére elmosolyodott ezen az egyszerű, de hatásos érvelésen. Karjaiba vette Kicsi
Billt, és szorosan magához ölelte.
– Nagyon okos voltál, gyerek. Igazán nagyon okosan viselkedtél.
Kicsi Bill görcsösen rázkódva felzokogott.
– Tudod mit? – David még szorosabban ölelte öccsét. – Ma éjjel velem alhatsz. Azt hiszem, én se
szívesen maradnék ma egyedül.

Közjáték: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)
Amikor Ailill végre rátalált Fionchaddra, a fiú éppen lövésztudományát gyakorolta a Kraken
kertjében: íjával egy gránátalmára lövöldözött, amelyet kedvenc sárkánya tartott a fogai között.
Ailill egy nyerskő oszlop mögé lépett, és egy darabig észrevétlenül figyelte fiát. Bár Fionchadd
már nem volt gyermek, de még távolról sem volt az az érett férfi, akinek Ailill látni szerette
volna. Inkább az Annwyn vére, gondolta. Sose kellett volna magaménak elismernem... De
akárhogyan is, állapította meg magában, miközben a fiú nyugodt tartását és az egyszerű, fehér-
kék kockás köntösből magabiztosan kinyúló karjain feszülő izmokat figyelte, ügyes íjász a
gyerek.
Fionchadd felajzotta íját és lőtt. A nyílvessző nem tévesztett célt, pontosan beletalált a vörös,
leves alma kellős közepébe, amelyet Dylan tartott óvatosan csőre tűhegyes fogai között, de nem
fúrta át, hanem félúton megállt benne, amikor Dylan állkapcsa egy mozdulatával, pompás
időzítéssel csapdába ejtette az almát is meg a nyílvesszőt is. A sárkány megtántorodott a találat
erejétől, de talpon maradt, s egy hangos reccsenés jelezte, hogy a fogai összezárultak, és a
nyílvessző kiálló, fehér tolla lekonyult. Dylan ezüstpikkelyes bőrén két vörös patak csordult
végig, és csörgőn bele egy tengericsillag alakú tartályba, amelyet a sárkány karmos lábánál
kuporgó kraken tartott karjában. Dylan fél lábán óvatosan egyensúlyozva mancsával kihúzta
csőréből a kettétört nyílvessző másik felét, aztán nyelt egyet és a karcsú nyakán kidudorodó
gombóc mutatta, hogyan csúszik le gyomrába a gránátalma. Ezután kiterjesztett szárnyakkal egy
újabb gránátalma reményében, esetlenül előbbre röppent gazdájához.
– Pompás íjász lett belőled – állapította meg Aillil, és kilépett az oszlop mögül.
A fiú felkapta fejét, aztán ahogy apját felismerte, elkomorodott. Dylan mögéje kotródott, és
bizonytalanul pislogott elő köntöse mögül.
– Nem szeretem ha leselkednek utánam – csattant fel a fiú.
– Használnod kellene az Erődet.
– Miért? Miután a te Erőd nagyobb, semmi értelme se lenne, mással kapcsolatban pedig úgy sincs
rá szükségem. – Fionchadd újabb nyílvesszőért nyúlt a tegezébe. – De hiszen te mindenki után
leselkedsz, igaz?
– Majdnem... különben rám is mindenki leselkedik. Ezüstkéz úgy jár a nyomomban, mint egy
árnyék.
– Úgy tudom, megint jártál az Emberek Földjén – mondta Fionchadd, és a nyílvesszőt elhelyezte
íján, majd próbaképpen egy mókusra célzott a távolban. – Oda is követett?
Ailill kimérten bólintott.
– Ó igen, annyi fehér állat nyüzsgött körülöttem, hogy meg sem tudtam számlálni őket. De nem
sokat tehet annak érdekében, hogy az utamat állja.
A fiú célzott.
– Nem sok olyat, amiről te tudsz.
– Néha kételkedem az irántam való hűségedben – sziszegte táguló orrcimpákkal Ailill.
A fia nem válaszolt.
– Fionchadd!
A fiú leeresztette íját és haragosan nézett az apjára.
– Én meg néha kétségbe vonom hűségedet mindenki iránt, magadat kivéve.
– Nem jó dolog neked ilyen szavakat kiejtened a szádon.
– Mindazonáltal ezek az én szavaim. Más szavaim nincsenek.
Ailill karbatett kézzel, mereven nézett fiára.
– Cserben hagytál, fiam. Kétszer küldtelek el az Emberek Földjére, és mind a kétszer kudarcot
vallottal.
– Gyűjtöttem neked információt – felelte sietve Fionchadd. – És ez volt a lényeg, amiért küldtél.
S amíg neked kémkedtem, elszalasztottam két vadászatot, és majdnem elveszítettem az íjamat.
– De nem teljesítetted azt, amiért küldtelek.
Fionchadd gondosan félretette íját, és szembefordult apjával.
– Nem jártam eredménytelenül. Figyeltem a halandó fiút. Láttam, hogy találkozik Oisinnel.
Hallottam, Oisin mit beszél. Amikor a gyűrű Ereje felélesztette az ösvényt, rajta voltam. Futottam
utána. Megszereztem volna a gyűrűt, ha...
– Igen?
A fiú válla megereszkedett.
– Ha a gyűrű Ereje nem rántotta volna le a fiút az Ösvényről.
– A lánc elszakadt, mondtad. És azt nem láttad hová esett a gyűrű?
– Nem számítottam rá, hogy a lánc vasból van és megégetett. Mire magamhoz tértem a
kábulatból, a fiú már a saját világában volt. És akkor eltelt egy idő, míg átrendeztem a látásomat.
– És mi van az öreggel?
– Úgy készítettem el a nyilat, ahogy parancsoltad. Pontosan céloztam. Te mondtad, hogy ne öljem
meg. Azt mondtad, a fiú annyira fogja félteni a családját, hogy az aggodalom közénk kényszeríti.
És különben is, az öreget megsebesítettem, de nem nyúlhattam a fiúhoz, ez tény, és azt bizonyítja,
hogy a gyűrű most már nem véd mást, csak őt magát. Megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön közénk.
– Nem voltál nagyon meggyőző – mordult rá Ailill.
– Nem vagyok diplomata – vágott vissza Fionchadd.
– Én ügyesebb vagyok mint te, fiú. Majdnem megszereztem az öccsét. Vihar támadt az Emberek
Földjén, amit én, a saját érdekemben orkánná erősítettem.
– Lughnak ez nem fog tetszeni – jegyezte meg Fionchadd. – Azt mondja, hogy egyéb
kötelezettségeid rovására túlságosan sok időt töltesz el a magad dolgaival. A tegnap esti lakomán
sem voltál ott.
– Úgy gondoltam, fontosabb a birodalmát fenyegető veszély, ami után nyomozok, mint az ételek,
amelyeket felszolgál.
– Az biztos.
– A testvérem is így gondolná.
– Finvarra bátyádnak mindegy, mit csinálsz, amíg nem vagy láb alatt. Végül is azért küldött ide.
– Szóval te jobban ismered a bátyám gondolatait, mint én? Ha a háta mögött ármánykodsz,
veszedelmes talajon jársz!
Fionchadd kíváncsian felhúzta szemöldökét.
– Pontosan úgy, mint ahogy te teszel, amikor Lugh Samildinachkal szembeszállsz. Ennyit
mindenesetre látok, mióta itt vagyok. Meglátjuk, kinek van több barátja!
– És te kinek a barátja vagy? Mindenkinek osztogatod a hűségedet, még annak is, akinek az
üldözésére megesküdtél.
Fionchadd elpirult.
– Jobban hangzik, ha úgy mondod, kényszerítettek. – mondta felháborodottan. – Az a fiú két
ízben erősebbnek bizonyult nálam a harcban, apám, futásban is és birkózásban is. Így volt ez
becsületes, még Morrigu is megdicsért.
– Egyik sem volt becsületes küzdelem, mert a gyűrű még védte a fiút. A Csaták Úrnője bolond,
ha mást mond.
– De igen nagyhatalmú bolond – vágott vissza Fionchadd.
Ailill felemelte öklét, mintha megütni készülne fiát, de aztán határozott mozdulattal leeresztette
kezét.
– Nagyon helyes, fiam! Minthogy annyira érdekelnek a szabályok, megidézem őket. Adósom
vagy még egy támadással David Sullivan ellen.
– Micsoda jogon? – kérdezte szikrázó szemekkel Fionchadd.
– A Hármas Szám jogán – felelte Ailill. – Kétszer legyőzött, jogos egy harmadik erőpróba.
– A fiú nekem nem ellenségem – kiáltott fel Fionchadd.
– Akkor te nem vagy a fiam – felelte Ailill és a hangja jeges volt, mint a csillagok közt az űr, és
éppen olyan üres.

11. fejezet
Villámlás után
(Augusztus 14.,péntek)

– Szóval mit akarsz megbeszélni velem, ami annyira fontos, hogy még hazafuvarozni is hajlandó
vagy miatta? – tette fel a kérdést David, miután Liz óvatosan kimanőverezett édesanyja
kombijával az Enotah Megyei Kórház parkolójából, és ráhajtott az esőmosta hetvenhatos főútra.
Kocsija nyomában a korábbi viharból visszamaradt pocsolyákból magasan fröcskölt fel a sár. A
felhők további esőt ígértek, éspedig hamarosan.
– Nem mintha nem lennék érte hálás – tette hozzá –, de ez tőled elég szokatlan gesztus.
Liz elgondolkodva nézett maga elé.
– Ó, nem is tudom, hol kezdjem, David. Mondjuk Dale bácsival. Mit gondolsz, mi baj van vele
tulajdonképpen?
– Természetesen szélütés – felelte ingerülten David. – Abból az ember nem gyógyul fel két nap
alatt.
– Azt tudom, te csacsi! De miért nincs benne semmi élniakarás? David lejjebb csúszott az ülésen,
és szórakozottan piszkálta az ablaktörlő kapcsolóját.
– Ezt én is szeretném tudni, Liz. Igazán szeretném. De ha tudnám, nyilván tennék is valamit az
ügyben, nem gondolod? Mondd, miért egyszerre ez a nagy kíváncsiság? Hiszen már hosszú évek
óta ismered!
– Hát sose akarsz megérteni semmit, David? – kérdezte Liz, a hangjában egy adag bosszúsággal.
– Mindent a szádba kell rágni? Az öregben van valami különös, csak ennyit mondhatok. Benne él
ebben a világban, de van benne valami több, valami... valami mágikus. Ugyanaz a mágikus
valami, ami benned is megvan. Azt hiszem, ha felnősz, nagyon hasonlítasz majd rá.
– Nem is tudtam, hogy téged érdekel a mágia – jegyezte meg David meglepetten.
– Mondd, neked a két füled között nincs semmi, csak levegő, David? Levegő meg fantázia?
Engem rengeteg dolog érdekel, és fogadjunk, hogy erről sem tudsz. Mint például már régóta
érdekelnek az okkult dolgok. Már meséltem neked a nagymamámról.
– Kíváncsi vagyok, ismerte-e a nagyapámat vagy Dale bácsit.
– Valószínűleg... az emberek akkoriban mind ismerték egymást idefönt. De ami a nagybátyádat
illeti, szerintem csuda rendes fickó. Nemsokára senki se marad már ebből a fajtából, akik akkor
éltek még itt, amikor nem jártak itt autók meg minden, és ismerik a régi mesterségeket és
emlékeznek a régi történetekre.
– Szóval úgy gondolsz a nagybátyámra, mint egy folklórgyűjtemény egy darabjára?
– Tanulni szeretnék tőle, Davy. Gondolom, ezt megérted. Te magad is érdeklődsz a folklór meg a
mágia meg minden efféle iránt.
David elgondolkodva húzta össze a szemöldökét.
– Nos, én nem hiszem, hogy Dale bácsi bármiféle mágiát ismerne. És mellesleg, engem inkább a
mitológia érdekel. Most éppen a kelta mitológia, és nem a hegyi folklór, ami csak az árnyéka az
igazinak.
– Lehet Davy, de az a te örökséged, és talán nem is olyan távoli, mint gondolnád.
David figyelmesen nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ó, csak hogy folyvást csak tündérekről beszélsz meg ilyesmikről, mintha a valóságban élnének
de csak Írországban vagy a sötét középkorban, meg minden, pedig a nagymama azt mondta, hogy
ő kislány korában egyszer látott tündéreket.
– A nagymamád ír volt? – kérdezte kétkedve David.
Liz a vállát vonogatta, előrenyúlt és bekapcsolta az ablaktörlőt.
– Talán. De nem hiszem, hogy feltétlenül írnek kell valakinek lennie, hogy tündéreket lásson, ő
azt mondta, hogy kislány korában Észak-Karolinában látott két tündért játszani az udvarukban.
– Mit mondott, milyenek voltak?
– Szerinte úgy fél méter magasak és szárnyuk volt.
– A tündérek nem így néznek ki.
– És ezt te honnan tudod? Te láttál már tündért? – kérdezte háborogva Liz.
– Ha igent mondanék, elhinnéd nekem?
– Nem tudom – felelte bizonytalanul Liz. – De én hittem a nagymamának, és ő soha semmiben
sem hazudott nekem.
David elfordult. Kinézett az autó ablakán át az ázott tájra. A világ komor volt, sivár, csak itt-ott
látszott egy-egy fakult zöld folt, tompa kékség, homályba vesző halvány bíborszínek. Néhány
felhő mélyen a többi alá ereszkedett, vészjóslóan, mintha keselyűk lennének, amelyek fel akarják
falni a napot. Felsóhajtott.
– Mit szólnál hozzá Liz, ha azt mondanám: szerintem egy tündér műve volt, hogy Dale bácsi
szélütést kapott.
Liz egy percig összeszorított ajakkal töprengett a kérdésen.
– Vagy azt mondanám, hogy igazat mondasz, vagy azt, hogy hazudsz, és hogyha hazudnál, vagy
tudatosan teszed, vagy nem. Ehhez mit szólsz?
– Most úgy beszéltél, mint aki tele van ősi bölcsességgel.
– Ezt a szöveget is a nagymamámtól tanultam. Ő tényleg tele volt ősi bölcsességgel. De vajon
miért akarnának a tündérek Dale bácsinak ártani?
– Hogy engem megkaparintsanak – felelte komoran David.
Liz megkockáztatott feléje egy oldalpillantást.
– Miért vagy éppen te annyira fontos nekik?
– Mert láttam őket, még nincs is két hete. Véletlenül megkaptam a Második Látást, és rögtön
utána találkoztam a Sidhe-vel. Kértem tőlük valami emléket, valami bizonyítékot arra, hogy
tényleg találkoztunk. Ők adták azt a gyűrűt.
– Megint egy új mese a gyűrűről – kiáltott fel elkeseredetten Liz. – David kérlek, ne hazudj
nekem.
David fáradtan felsóhajtott.
– Nem hazudok. Olyan vagyok, mint a pásztorfiú, aki állandóan farkast kiáltott; gondolom, már
annyi vad mesét költöttem róla, hogy senki se hisz nekem, ha az igazat mondom. De esküszöm
neked, válóban a tündérektől kaptam a gyűrűt. A jósnő is tudta, és azt is tudta, hogy megvan a
Második Látásom.
Liz kérdően húzta fel szemöldökét.
– Mi az a Második Látás? Már kétszer említetted.
– Az a képesség, hogy az ember a másik világot meglássa, gondolom, nevezhetjük így is.
Mondjuk látok egy hegyet, vagy látok egy tündérpalotát. De én vagyok az egyetlen, aki tudja,
hogy tündérek járnak erre, és ezért azt hiszik, hogy veszélyes vagyok számukra.
– És tényleg az vagy?
– Nem tudom. Nem akarok az lenni. Te vagy az első, akinek errő! beszélek, és azt hiszem, te sem
hiszel nekem. Igaz, Alecnek is említettem, de vele se volt több szerencsém mint veled. Hát ki
hiszi ezt el? Te is abban a racionális világban nőttél fel amelyben én, Liz. Ebben az országban,
ebben az évszázadban, felnőtt ember nem hisz tündérekben.
– A nagymamám hitt, és azt hiszem, Dale bácsi is hajlamos lenne hinni.
– Ha egyáltalán valaha valamire még hajlamos lesz – mondta David és elhallgatott. – Nézd, Liz –
folytatta aztán –, talán te tudnád használni az Erődet vagy akármidet, amit akkor ott a tónál
megpróbáltál használni. Próbáld meg megérteni Dale bácsi helyzetét. Talán felfedezel valamit,
ami meggyőz.
Liz, miközben zavartalanul tovább vezetett, haragosan fordult oda Davidhez.
– Komolyan beszélsz?
David komoran bólintott.
– Egész komolyan. Fogalmad sincs róla, mennyire komolyan. Nagyon szeretném, ha lenne
valaki, akivel ezt a dolgot megoszthatom, Liz. Csak... csak éppen azt hiszem, csak bajt hoznék
rád, ha megtenném. A Sidhe-nek nem tetszene, és legközelebb téged pécéznének ki.
– A Sidhe a...
– A Sidhe az ír tündérek. – David elhallgatott, elgondolkodva harapdálta ajkát. – Egy pillanat,
Liz. Van valamim itt... – A hátizsákját a lábai közé tette, a padlóra. Most lenyúlt, és kihúzott
belőle egy apró, barna könyvet, és odatette kettejük közé az ülésre. – Ez az a könyv, amit a jósnő
adott nekem. A Titkos Közös Kincs. Van benne valami a Második Látásról is, meg valami a
tündérekről is, bár az a rész úgy láttam nem valami pontos. Talán találsz benne valamit, ami
elgondolkoztat... vagy talán mégis, talán mégse lenne szabad hagynom, hogy elolvasd.
Liz ellentmondást nem tűrő mozdulattal tette kezét a könyvre.
– Ugyan már, az égre, David. Miért ne?
David arca elborult.
– Bajba kerülhetsz miatta. A Sidhe azt mondta, hogy úgy kerítenek kezükbe... olyasvalakik által,
akiket szeretek.
– Általam?
– Rajtad keresztül – mondta David és nagyot sóhajtott. – Persze, hogy szeretlek, Liz. Egyike vagy
legjobb barátaimnak. Ki másban bízhatnék ebben a dologban mint benned, kivéve persze Alecet,
de ő még szkeptikusabb, mint te.
Liz meglepetten nézett rá, és megállapította, hogy David elpirult.
– Nahát, kíváncsi voltam rá, mikor vallod ezt be nekem.
David zavartan krákogott.
– Azért akartam, hogy megtartsd a rúnabotomat. Kőrisből készült, és állítólag távoltartja a
tündéreket, meg persze a vas is meg a keresztek, de nem vagyok biztos abban, hogy ez az utóbbi
elég hatásos. Talán számodra igen, mert te vallásosabb vagy meg minden...
– Oké, ha ez neked örömet szerez, megtartom. Ártani nem árt, igaz? – mosolygott Liz.
David visszamosolygott rá.
– Én is azt hiszem.
– Szóval, hányszor láttad a... Sidhe-t? – kérdezte most már kertélés nélkül Liz. – Vagy mondjam
inkább, hányszor gondolod, hogy láttad őket?
David még lejjebb csúszott az ülésen.
– Nem számoltam meg, de lássuk csak! Először a kutyák az ablakban, kétszer... és a ló a vízben, a
tónál. Te is láttad!
– Elég rémisztő volt – ismerte el Liz. – Mit gondolsz, mi volt az?
– Alighanem egy kelpie, egy skót víziszörny, vagy az, vagy... valami még rosszabb annál. A Sidhe
tündérei akkor teszik magukat láthatóvá, amikor akarják, és az alakjukat is tudják változtatni.
Nem mind gonoszak, vannak akik az én pártomon állnak.
– Ezt ők mondták meg neked, gondolom.
David arca elkomorult.
– Nézd Liz, ha gúnyolódsz befogom a számat. Eddig is hallgattam. Hallgathatok ezután is.
Liz boldogtalanul rázta a fejét.
– Nem is tudom, melyiktekért aggódok jobban, érted-e vagy Dale bácsiért.
– Remélem, Dale bácsiért. Én nem valószínű, hogy belehalok a Második Látásomba. De
lehetséges, hogy el kell fogadnom a Sidhe ajánlatát.
Liz váratlanul beletaposott a fékbe, a kocsi nagyot csúszva megállt az út szélén. Aztán megfordult
és Davidre bámult.
– Az ajánlatukat? Micsoda ajánlatot? David, mit csináltál?
– Azt akarják, hogy velük menjek Tündérországba... Ha megteszem, cseregyereket hagynak itt a
helyembe. Talán nem is vennéd észre a különbséget.
– Én észrevenném, megnyugtatlak. – jelentette ki Liz és oldalba bökte Davidét.
David elvigyorodott, és roppantul meglepődött, amikor Liz visszavigyorgott rá.
– Akkor megmondom, mit csinálok – mondta Liz a maga gyakorlatias, határozott hangján, és
visszairányította az útra a kocsit. – Legközelebb, ha meglátogatom Dale bácsit, megpróbálok
felolvasni neki ebből a könyvből. Talán akkor tisztább képem lesz róla, mi folyik itt. Valami
biztosan. A vásár óta úgy viselkedsz, mint egy bolond. Alec is észrevette, a mamám is, pedig ő
csak kétszer találkozott veled azóta, de szerinte csak arról van szó, hogy valami titokzatos nőbe
vagy szerelmes.
– Nos, hát nem. Ebben biztos vagyok!
Liz egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán felsóhajtott.
– Hát ennek örülök.
– Az egyetlen nő az életemben a mamám – jegyezte meg David kuncogva, és tudta, hogy ez nem
egészen így van.

Jó negyed óra múlva a kombi csúszkálva és farolva felküzdötte magát Sullivanék

kocsifelhajtóján. Liz olyan közel parkolta a kocsit a házhoz, amennyire tudta, és Daviddel együtt
szélsebesen rohantak át a sáros udvaron.
David rögtön látta, hogy valami baj van, amint beléptek a házba. Az első amit szokatlannak talált,
hogy odabent sötét volt, a nappaliban a kinti félhomály ellenére sem égett a villany. A másik a
mama: a televízió előtt ült székében, a szeme nyitva, de nyilván látszott rajta, hogy nem lát
semmit
Davidnek feltűnt, hogy a haja csurom vizes, mintha az előbbi zivatar a szabadban érte volna. A
blúza is vizes. A kezében kávéscsésze, de a keze úgy remegett, hogy a kávé kilötyögött és sötét
foltokat festett hosszú nadrágjára.
– Mama! – kiáltotta David. – Mi történt?
Liz halkan becsukta maga mögött az ajtót. David rúnabotját a sarokba állította. Sem Öreg Bill,
sem Kicsi Bill nem volt sehol.
Édesanyja felnézett Davidre, nem szólt semmit, de az arcáról borzalom sugárzott, a ráncokon,
amelyeket David eddig sose fedezett fel rajta, könnyek csorogtak végig. David nem olvasott
gondolataiban, de tudta, valami borzasztó dolog történik itt, mert anyja szája nyitva, de hang nem
jön ki belőle, kék szeme kikerekedve, üresen meredt a semmibe.
– Papa! – kiáltotta harsányan David. – Papa!
Öreg Bill szemmel láthatóan megrendülten, dobbanó léptekkel támolygott be a hallból. Barna
inge csupa víz. A lehelete enyhén sörszagú.
– Mi baj van mamával, papa?
Öreg Bill törülközőt hozott, és esetlenül nekiállt felesége nedves haját és karját szárogatni.
– Kicsi Bill, fiam! A szobájában van, menj nézd meg!
– Ó Istenem! – kiáltott fel David, és aggódó tekintetet vetett Lizre. Ha valami történt vele...
Ahogy félretolta maga elől apját, fél füllel még hallotta Öreg Bill hangját:
– Nos hát mama, rendben van. Nem a te hibád. Senki se hibás.
David megállt Kicsi Bill szobája ajtajában. Mély lélegzetet vett, és benyitott a félhomályba.
Minden erejét összeszedte, nem tudta mire számítson, de most egyszerre hálás volt, amiért Liz
utána jött a szobába.
Kicsi Bill az ágya szélén ült, bőrig ázva, mozdulatlanul. Alig észrevehetően lélegzett. Merev
tekintetét valami láthatatlan pontra szegezte a közelben. Az egész arra emlékeztetett, mint mikor
Kicsi Bill a fekete kutyát nézte, de mérhetetlenül ijesztőbb volt.
David odafutott hozzá, átölelte.
– Kicsi Bill, én vagyok, Davy. Mi történt veled?
Liz közelebb lépett.
– Úristen, csupa víz ez a gyerek – kiáltotta. – Miért nem tesz semmit vele a papád?
– A mama teljesen odavan, egyszerűen nem tudja, mihez kezdjen. – David szelíden megrázta
öccse vállát. Volt valami kísérteties abban, ahogy Kicsi Bill a semmibe bámult. David szeme
viszketni kezdett. Kicsi Bill – mondta óvatosan. Aztán: – Liz, gyújtsd meg a villanyt!
A félhomályos szoba megvilágosodott. David belenézett öccse szemébe. Kicsi Bill megpróbált
elfordulni, de David keményen fogta, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. És ekkor meglátta
benne, amitől félt.
A rémült szemek, Kicsi Bill szemei mögött más szemeket látott, zöld, enyhén metszett szemeket.
És tudta, hogy egy cseregyerek szemébe néz.
A Sidhe elvitte Kicsi Billt.
– Mi van? – kérdezte Liz. – Mi a baj?
– Késő van már, Liz. Inkább menj haza.
– Fél öt van, David, az igazán nem késő. És nem megyek sehova, míg nem tudom, miről van szó.
– Liz a nappali szobában uralkodó zűrzavar felé intett. – Lehet, hogy szükség lesz rám. Te
szemmel láthatóan használhatatlan vagy. Mi történt?
– A tündérek elvitték Kicsi Billt – préselte ki magából a szavakat David.
Liz elképedve bámult rá.
– Mit beszélsz? Hiszen Kicsi Bill itt van. És beteg, katatóniás, gondolom.
– Nem.
– De igen! – vágta vissza Liz, és mielőtt meggondolta volna mit csinál, pofonütötte Davidét. – Ez
nem alkalmas idő a fantazmagóriákra!
David szikrázó szemekkel markolta meg Liz csuklóját.
– Én igazat mondok, Liz – sziszegte összeszorított fogakkal. – A Sidhe elvitte Kicsi Billt, és a
saját gyerekei közül hagyott itt egyet a helyében. Ezt olyan biztosan hiszem, mint azt, hogy itt
állok.
Liz habozva lépett egyet hátra.
– Megyek, megnézem a mamádat.
– Jó – mondta David megenyhülten. – Legokosabb, ha én is visszamegyek hozzá, ő legalább még
ebben a világban él.
Egy perc múlva megint ott álltak a nappali szobában. David édesanyja tenyerébe temette az arcát
és görcsösen zokogott, Öreg Bill tehetetlenül, lógó karokkal állt mellette. Liz fogta a
kávéscsészét és letette a földre.
– Hogyan történt, papa? – kérdezte David.
– Tulajdonképpen nem is tudom – felelte vontatottan az Öreg Bill. Azt mondtam Kicsi Billnek,
menjen ki az udvarra, és hozza be a baltát, amit a farakás mellett hagytam. Nem akart menni, de
én csak küldtem, megmondtam neki, hogy az ő korában meg a saját udvarunkban nincs mitől
félnie. A mama is azt mondta, ne küldjem, de én azt mondtam neki, hogy elég szamárság történt
már körülöttünk, és majd beszélek veled, hogy minek ijesztgeted a gyereket az ostoba meséiddel.
– Én sose... – szakította félbe David, de az apja zavartalanul folytatta.
– Szóval, akárhogyan is, nem jött vissza, és csak nem jött vissza, és a mamád odajött és
megkérdezte, láttam-e. Aztán kinéztem az ablakon, és ott láttam kinn az esőben, a farakás mellett
állt bőrig ázva, és fölnézett a hegyek felé. És akkor az anyád felsikoltott, és kirohant és megfogta,
és elkezdte rázni.
– Mondott valamit Kicsi Bill? Mondott valamit?
Öreg Bill a fejét rázta.
– Semmi érthetőt, csak gagyogott, mint aki mindenféle nyelven beszél, ahogy a bibliában áll,
csak ahogy a mama odaért, a fenébe is, ki se tudom mondani, gyerek... – A lélegzete is elállt,
lehajtotta a fejét.
– Mondjad, papa. – David csak most vette észre, hogy öreg Bill is sír.
– Az anyád azt mondta: „gyere ide édesanyádhoz”, és akkor a gyerek fölnézett rá, és azt mondta:
„te nem vagy az édesanyám”. És akkor az anyád elsírta magát, és visszajött a házba.
– Mikor történt ez?
– Közvetlenül, mielőtt ti megjöttetek.
– Nahát – mondta David. – Ez az én hibám. Ha én nem...
– Fel kell hívnunk a kórházat, gyerek – szakította félbe öreg Bill. – Jobb, ha te hívod őket. Én
nem hiszem, hogy képes lennék... Még ez kellett az anyádnak.
David megveregette apja kezét.
– Persze. – Az üveges ajtón keresztül gyűlölködő pillantást vetett az égre. – Tényleg jobb lenne,
ha elmennél, Liz.
Liz összefonta karjait.
– Itt maradok David.
– Liz, ez családi ügy. Kérlek.
– Nahát, jól van – mondta Liz és kivonult az ajtóhoz.
– Ne haragudj rám, Liz – mentegetőzött David. – De én most nem tudok senki mással törődni.
Később majd felhívlak. De vigyázz magadra.
– Biztos vagy benne, hogy nem segíthetek valamit? – kérdezte Liz, és kinyitotta az ajtót.
David odanyújtotta neki a rúnabotot, és szomorúan ingatta a fejét.
– Nem, köszönöm.
Liz csodálkozva nézett a botra.
– Ez mire jó?
– Védelem – mondta David lakonikusan, és becsukta Liz mögött az ajtót.
David tudta, hogy nem volt rendes dolog, amiért így hagyta elmenni Lizt, és talán veszedelmes is
most, amikor a Sidhe ténylegesen fellépett ellene. De nem lehetett ott mindenütt egyszerre. A
kombi, amiben Liz elhajt, amúgy is fémből van, és ez remélhetőleg jelent számára valami
védelmet. És ott van kezében a rúnabot, ami máskor is segítségére lehet, feltéve, hogy nem felejti
el magával vinni, ami igencsak elképzelhető volt.
De mi legyen vele és a családjával? A családnak is segít valamit az autó. Többnyire. És ha
egyszer a városban vannak, vagy a kórházban, túl sok ember lesz körülöttük. Remélt, ez volt a
legtöbb, amit tehetett. És aztán nem akart tovább gondolkodni. Talán valamit majd kitalál...
Úgy döntött, hogy a legcélszerűbbnek látszik, ha otthon marad, utánanéz a házi dolgoknak, és
elhárít minden támadást, ha ugyan szükség lenne rá. Végül is valakinek ott kellett maradnia, és
nem hitte, hogy Ailill most, ilyen rövid időn belül, újabb támadásra szánná rá magát; a túl
gyakori, szokatlan balesetek túl nagy feltűnést keltenének, és pontosan ez volt az, amit a sötét
tündér és pártja el akart kerülni.
Legalábbis bízott benne.
Kihúzta magát, és megállt édesanyja előtt.
– Mama – mondta halkan. – Minden rendbe fog jönni.
Az asszony könnyáztatta szemekkel nézett fel rá.
– Látnod kellett volna, csak állt ott az esőben, és bámult arra a hegyre, és amikor felém fordult,
csak nézett rám, mintha ott se lennék, és azt mondta: „te nem vagy az édesanyám”. Én azt hittem,
belehalok. Én nem bírom tovább Davy. Először te, aztán Dale bácsi, aztán most ez... Nem bírom
tovább – mondta majdnem sikoltva.
David letérdelt melléje és átkarolta.
– Oké, mama, elvisszük a kórházba, és megtudjuk mi a baj. Talán nem más, mint valami sokk,
vagy ilyesmi, és keresünk valamit, ami téged megnyugtat.
– Velem ne törődj – zokogta az asszony. – Énnekem nem kell más, csak, hogy visszakapjam a
gyermekemet. Az odabent nem Kicsi Bill, David, nem az én Kicsi Billem. Nem tudom mi az, de
Kicsi Bill nincs ott benne. Isten tudja, én megpróbáltam rendesen élni, de valahogy vetkezhettem,
amiért annyi minden történik velem. Menj, nézd meg David, az nem a te öcséd! Csak a külseje
az.
– Ideges volt az utóbbi időben mama, valamit látott, amitől nagyon megijedt. A kórházban rendbe
fogják hozni. Talán eltart egy darabig, ez az egész. – David tudta, hogy folyékonyan hazudik, de
mi mást mondhatott volna az anyjának? Az igazságot nem, ebben biztos volt.
– Menj már – mondta JoAnne Sullivan. – Nem is tudom, érdemes-e azzal bajlódnunk, hogy
orvoshoz vigyük. Mit segítettek szegény öreg Dale-en is? Folyvást csak azt hajtogatják, hogy
semmit se tudnak csinálni. Ó, látnod kellett volna David, ahogy nyelveken beszélt. – Megint
kitört bekőle a zokogás.
David az ajtófélfának támaszkodott. Most már másodszor említették ezt a nyelveken beszélést.
Elgondolkodott, kizárta magából a szobában uralkodó pánikot. Háromféle cseregyerek van, ha jól
emlékezett arra, amit a Titkos Közös Kincsben olvasott. Az egyik, amit „stock”nak hívtak,
gyakorlatilag nem több mint egy darab fa, amely varázslat folytán embernek látszik. Ilyen
,,stock”-ot a tündérek akkor használtak, ha elvittek valakit, és azt akarták, hogy mindenki
halottnak higgye úgy, ahogy Kirk tiszteletessel is történt.
De néha ott hagynak valakit a saját népükből, egy öreget, aki már közel áll a halálhoz. Ez itt most
nyilván nem öreg tündér, Második Látása alapján úgy gondolta, hogy Tündérországnak ebben a
részében nem öregszik meg senki. Azok közül akikkel találkozott, Oisin kivételével egyik sem
látszott idősebbnek harmincnál.
És néha előfordul, hogy egy tündérgyereket hagynak ott cserébe. Nyilván ez történt most is. A
Sidhe elvitte Kicsi Billt, és ott hagyott egyet a saját tündérgyerekei közül, aki ijedtében az
anyanyelvén beszélt. Valószínűleg pontosan úgy meg volt rémülve, mint Kicsi Bill. És nem is tud
angolul. Amit édesanyja hallott, vagy gondolta, hogy hall, nyilván a cseregyerek gondolata volt,
amelyet félelme erejével vitt át rá. Elképzelhető, milyen érzés volt számára, amikor egy
felhőszakadás kellős közepén taszították az emberek világába. Micsoda emberek azok, akik saját
gyermekükkel ilyesmit képesek megtenni? Nos, David eleget látott a Sidhe-ből, hogy képet
alkothasson magának moráljuk, vagy moráljuk hiánya felől.
Gondolatait öreg Bill hangja szakította félbe.
– Hívd a kórházat gyerek, hívd a kórházat!
– Oké, oké. – David nekiállt tárcsázni az elsősegély telefonját, aztán visszament a nappali
szobába.
– Nyugodj meg mama, nyugodj meg – hallotta édesapja hangját. Megkaptad a kórházat, gyerek?
– Hát persze – bólintott David. – De éppen azt gondoltam – tette hozzá elgondolkodva –, hogy
okosabb lenne, ha én itthon maradnék, elvégezném az esti tennivalókat, és rajta tartanám a
szememet mindenen, amíg te meg a mama elmentek Kicsi Billel. Ha ez neked is jó lesz így.
– Hát igen... azt hiszem jó gondolat – felelte szórakozottan Öreg Bill.
– De vigyázzatok, papa. Sokkal erősebben zuhog mint az előbb. Inkább a négykerék-meghajtásút
vidd, ma éjjel rossz idő lesz. És hívjatok fel, mihelyt tudtok valamit, jó? És ne felejtsétek el
megmondani azt is, hogy van Dale bácsi.
– Jól van, rendben. – Öreg Bill odament feleségéhez, megfogta a vállát. – Gyerünk, mama!
– Majd én elintézem Kicsi Billt – szólt utánuk David.
– Szegény kis cseregyerek – suttogta valamivel később, amikor bement a szobába, ahol a
gyermek, aki öccse alakját viselte, ott ült az ágy szélén és nyílt, gyermekes mosollyal nézett rá.
Nem ellenkezett, amikor David nekiállt levetni róla a nedves ruhát. Alaposan szemügyre vette a
gyereket. Erőltette Látását. Végül lassanként megtanulta, hogyan kapcsolja be-ki. Láthatóan
voltak időpontok és helyek, ahol automatikusan működött, gyanította, hogy ott ahol a mágia erős
és koncentrált. De néha saját akaratából is elő tudta idézni. Miközben Kicsi Bill pizsamáját
feladta a cseregyerekre, és közelebbről megnézte, meglátta másik arcát is: keskenyebb arc, az álla
hegyesebb, a haja valószínűtlenül lágy, a fülek is kissé hegyesek. És tudta, hogy a hosszú
szempillájú szemhéjak zöld, enyhén metszett szemeket takarnak.
De mégis, valahogy minden másként volt, nem egészen mint más alkalmakkor, amikor Látott.
Zavartan ráncolta homlokát. Máskor vagy nagyon világosan látta a másik világ dolgait vagy
olyan homályosan, mintha kavargó köd takarná. Ezúttal azonban az az érzése volt, mintha nem
annyira egy alakra nézne, egy varázslat folytán elködösített élő alakra, hanem inkább mint egy
élő alak emlékére. Mindenesetre itt varázslattal állt szemben, és ezzel a fajta varázslattal eddig
még nem találkozott.
Még javában azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja tisztázni a fejében a dolgokat, amikor Öreg
Bill belépett a szobába, felemelte fia testi vázát, és kivitte kombijukhoz.
Öreg Bill jó két óra múlva telefonált a kórházból.
– Minden rendben, papa?
– Azt hiszem igen – recsegett Öreg Bill hangja a telefonban. – Úgy látom a mamád rosszabb
állapotban van, mint Kicsi Bill, de kap valami nyugtatót, attól megnyugszik majd, és lefektetik
egy szobában, hogy kialudja magát. Kicsi Bill mintha magához tért volna, de nem sokat beszél,
vagy inkább olyan, mintha újból kezdene beszélni tanulni, megkérdi a dolgok meg mindenféle
nevét, igazán furcsa. Hallottam már olyan gyerekről, aki annyira megijedt, hogy aztán nem nőtt
tovább, de olyat még nem hallottam, hogy valaki az eszét elvesztette volna ijedtében.
– Elég baj, hogy most ilyet is kell hallanod.
– Otthon minden rendben?
– Az áram egyszer-kétszer kimaradt, de rendben ellenőriztem a lámpákat. Ott maradtok
éjszakára?
– Úgy látszik itt kell maradnunk, sok helyen van áradás a város és a farm között. Különben is
Kicsi Billt ellenőrzés alatt tartják, sokk-kezelésben akarják részesíteni. Azt hiszik, talán egy
gömbvillám csapta meg, vagy ilyesmi. De mondok neked valamit, fiú, nekem elegem volt már
ezekből a semmittudó doktorokból. Anyád meg én elhatároztuk, hogy mindjárt holnap reggel
hazavisszük őket, mindkettőjüket. Úgy mi is tudjuk ápolni őket, mint itt a kórházban.
– Alighanem igazatok van – dörmögött David.
– Mi volt az?
– Ó semmi.
– Bolond voltam – folytatta elgondolkodva öreg Bill –, amiért ilyen időben kiküldtem a gyereket.
Tisztára bolond.
– Lehet – mondta elgondolkodva David, és letette a kagylót.
Egyszerre üres lett körülötte minden. Kelletlenül elindult, a hűtőszekrényben keresett valamit,
amivel megnyugtassa korgó gyomrát. Mikor jóllakott kávéval, hideg sülttel, mogyoróvajas
szendviccsel és egy marék hasábburgonyával, nyugtalanul járta körül a házat, egy-két percnél
tovább képtelen volt egy helyben megmaradni. A rádió recsegett, a tévé egyáltalán nem
működött, nem tudott annyira koncentrálni, hogy olvasni tudjon.
Mikor már nem bírta tovább a föl-alá sétálást a házban, kiment a tornácra és a vihart nézte. Hogy
ez biztonságos-e számára vagy nem, nem érdekelte. Úgy ömlött, mintha sose akarná abbahagyni.
Hosszasan bámulta a sötétben az eső ezüst függönyét, aztán elindult befelé. Ahogy a kilincs felé
nyúlt, megtorpant. A rúnabot ott állt az ajtófélfának támasztva. Liz otthagyta neki.
– Ó Istenem – suttogta. – Ha valami történik vele!
De most már nem tehetett semmit, állapította meg magában komoran, fogta a botot, bevitte a
házba és visszavonult szobája szentélyébe. Történjék aminek történnie kell.
Levetette magát az ágyra, üres szemekkel nézett végig könyvszekrényén. Lusta mozdulattal
kivette az Istenek és Harcosok kopott, kék kötetét. Sajnálta, amiért nem volt ideje átnézni a
helybéli könyvtárakat, főleg a fiatal Harrisét, hogy további könyveket keressen a kelta folklórról,
de ezek szerint elkésett vele. A Titkos Közös Kincset alaposan átböngészte. Másra nem
emlékezett belőle, csak valamilyen vasra és keresztekre, de nem volt meggyőződve róla, hogy
ezek mind hatásosak. Ennek ellenére a tündérfiú azt mondta, valamiféle védelem alatt áll, és ez
nyilván így is volt, különben a Sidhe már mostanra őt is elvitte volna. Talán az a gyűrű
védelmezte még most is, a távolból. De még ha nála is a gyűrű, mi haszna lenne most belőle?
Nem tudta elképzelni, hogy meg nem történtté tehetné, ami megtörtént. Nem, valahol másutt kell
keresnie a megoldást. Csak rájönne már, hogy hol!
Szórakozottan lapozta végig a könyvet. Valaha dicsőségesnek tűnő személynevek, helységnevek.
Most nem érdekelnek, gondolta. A dicsőségnek vége. Végignézte a nevek hosszú listáját a
jegyzetek között, és a cseregyerekre gondolt. Ezek közül valamelyik lehet a gyerek apja, anyja,
suttogta félhangosan. Vajon hol alszik most a kis öcsém?
Becsapta a könyvet.

12. fejezet
A hegyen

David ismét ott állt a hátsó tornácon, és az esőt nézte. Észre se vette, hogyan csípi bőrét az
esővíz. Most már mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, a víz hideg ezüstös pászmákban
csörgött le a bádogtetőről, mocsárrá változtatta az udvart és vérvörös folyóvá a kocsifelhajtót. A
cirokveteményt majdnem teljesen elöntötte az ár, csak néhány magányos, kósza szál állt ki a
vízből. A feketésszürke égbolt szinte a földig hajolt le, a felhajtón túl szabályosan sorakozó fák és
kerítések egyenes vonalai úgy csillogtak a ragacsos sárban, mint megannyi fagyott villám.
David felsóhajtott, visszament a barátságosabb konyhába, hogy kávét főzzön magának.
Elmúlt egy óra.
Nem bírja tovább. Meg fog őrülni a tétlenségtől, a határozatlanságtól. A feszültség úgy lüktetett a
levegőben, mintha a mennydörgés remegtetné.
Nem tudta, mihez fogjon, mogorván lezökkent a konyhaasztalhoz, kibámult az ablakon, az esőt
nézte, ízlelte az esőcseppeket, melyek keményen koppantak és olyan keserűek voltak, mint az ő
csüggedése. A folyómeder már teljesen megtelt, és a völgy túlsó oldalán a hegyek körvonalai alig
látszottak. Az ár felhatolt a Sullivan-völgyi útra is; David tudta, hogy csak idő kérdése és az út
hamarosan teljesen járhatatlan lesz. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet a vízesés odafent a
Kilátósziklánál, és megborzongott. Gyakorlatilag egész délután szünet nélkül esett. Neki már
csak ez hiányzott...
Megpróbált ragyogó, tiszta égboltot maga elé képzelni, dús lombú fákat, zöld füvet, lágy meleg
szellőt és békés, hűvös vizeket, nem olyanokat, mint ez a démon kavarta zuhatag. És mintha a
vihar gúnyolódni akarna vele, egy szélroham megrázta az ajtót, hideg lehelete bekúszott a küszöb
alatt. Megborzongott ültő helyében. Előtte az asztalon félcsészényi hideg kávé. Az egy szál
mennyezeti lámpa fénye éles árnyékokat vetett körös-körül a szobában. A karjaival melengette
magát, mert a konyha, de az egész ház is tökéletesen kihűlt. Olyan hideg lett és olyan nyirkos,
mint télen.
A szél megint megrázta az ajtót, David idegesen összerezzent. Talán a Sidhe jön érte, végre,
mondta magában komoran. És azt hiszem, ha megkérnének rá, elmennék... Egy dolgot el kell
ismernem, nagyon jól tudják a módját, hogyan keríthetnek hatalmukba. Hogyan tehetik szigetté a
házamat, hogyan takarják el a napot előlem, távolítsák el tőlem a barátaimat, ragadják el az
öcsémet egy másik világba, fosszák meg nagybátyámat ettől a világtól. Ezek után miért élek én?
Nem remélek már semmit sem. Olyat csapott öklével az asztalra, hogy a cukortartóról leesett a
fedél.
Megteszem! Föladom magam a Sidhe-nek.
Őrültség még gondolni is ilyesmire, őrültség, állapította meg magában. És hová mehetne? Hol
találja meg az ember a Sidhe-t? Az Egyenes Ösvényen? Nos, kétségtelen, hogy az része a Sidhe
világának, az az egyik Erőszékhelyük, ha ugyan az Egyenes Ösvényt székhelynek lehet nevezni.
De fogalma sem volt, hogy jut el oda, és arról sem, mire képes az az Ösvény. Talán elvezeti
Tündérországba, de ki tudja, talán máshová vezet, és azt már nem merte volna megkockáztatni.
A Vöröskő? De hiszen a Vöröskő egy szigeten van, talán másfél mérföldnyire a legközelebbi
partszakasztól, és bár David jó úszó volt, nem merte volna ebben az időben megkockáztatni.
Tétován eltöprengett, a tizenhat éve alatt miért is nem gondolt soha arra, hogy elússzon oda?
Pedig az öbölben gyakran úszkált, de az sose jutott eszébe, hogy a szigetre is kiússzon. És
tulajdonképpen csak most tűnt fel neki, hogy arról se tudott, hogy valaki más valaha is kiúszott
volna arra a szigetre, vagy egyáltalán, hogy valakinek szándékában állt volna ilyesmi. Nyilván a
Sidhe varázslata az, ami eltéríti ettől az embereket. Megrázta a fejét. Ez nem megy. Amilyen őrült
idő van, egy ilyen kirándulás életveszélyes lehet. És egy halott békeajánlata nem sokat ér.
Marad a Kilátószikla. A Kilátószikla az ő Erőszékhelye, már akkor is így hívta, amikor még az
egész csak játék volt. Távol esett a Sidhe minden általa ismert találkahelyétől ugyan, de onnan
látható volt a Vöröskő, legalábbis tiszta éjszakákon. Ez az, szóval elmegy a Kilátósziklához és
föladja magát a Sidhe-nek. Találkozik velük, de ő szabja meg a feltételeket. Nem úgy megy oda,
mint koldus a hátsó ajtóhoz.
Megint elgondolkodott az időjárásról. Eső. Szél. Az út félig elárasztva. Ha beleesik egy árokba,
könnyen meg is fulladhat... De végül, gondolta, nagyobb baj is érheti, minthogy megfullad.
Egyszer úgyis meg kell halnia.
Nem. Őrült vagy! Így nem gondolkodhatsz,döntötte el magában, de nem sikerült magát
meggyőznie. Ha megfulladna, az természetesen megoldana egy problémát. Ha ő meghal, a Sidhe
talán békén hagyja övéit. De valóban békén hagyja? A családját, tudtán kívül annyira
megérintette annak a másik világnak a szele, hogy a Sidhe azt hiheti, ők is veszélyt jelentenek
számukra, még akkor is, ha ő nincsen. És ott van a gyűrűje, valahol kószál a nagyvilágban, ez is
befejezetlen ügy. Felsóhajtott. Egy biztos, semmi haszna sincs abból, ha itt ül és kesereg.
A tűzhelynél kitöltött magának egy csészével a maradék kávéból, amit este főzött magának, csupa
zacc, de megitta: forró volt, fekete és keserű, mint az epe. Egy pillanatig még eltöprengett, aztán
egy nyitott csomagból kivett egy maréknyi süteményt és lassan besétált szobájába.
Kimért mozdulatokkal nekiállt átöltözni. Olyan ruhát keresett, ami jobban illett ahhoz az
időjáráshoz, melegebbet, mert a hőmérséklet az eső nyomán annyira süllyedt, hogy akár havas
eső veszélye is fenyegethetett. Havas eső! Georgiában, augusztusban! Megint eszébe ötlöttek
Oisin szavai: Ailill a Szelek és Viharok ura. Ha eddig ebben egy pillanatig is kételkedett, most
minden kétsége eloszlott felőle.
Utoljára egy fekete gumiponchót borított magára, mélyen arcába húzta a csuklyáját, aztán
magasszárú túrabakancsot húzott, amely jól fogta a bokáját. Mikor a fiókos szekrény mellett
elment megállt, kihúzta a legfelső fiókot, és két dolgot vett ki belőle, egy zsebkendőt, amelyre
Liz hímzett neki múlt karácsonykor monogramot, meg egy vésett kulcstartót, Alec ajándékát,
egyik oldalán a Sullivanok címerével, a másikon egy gael nyelvű áldás szövegével. Keserű
mosollyal a zsebébe gyömöszölte mind a kettőt, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Tekintete körbejárt a konyhán, végül egy megnyugtatóan otthonos darabon állapodott meg, a
rúnabotján, amit Liz ott felejtett. A botnak mágikus ereje van, felizzott amikor Liz megérintette.
Nos, talán jóindulatú varázslatot rejt magában. Kezébe vette, csuklójára erősítette a bőrfogantyút,
egy pillanatra arra gondolt, esernyőt is visz magával, de aztán az ötletet nevetségesnek találta.
Különben is, ami az esőt illeti, legalább annyira esett vízszintesen, mint függőlegesen.
A szél szakadatlanul süvöltőit, de mintha a zivatar valamit enyhült volna, legalábbis úgy gondolta
addig, míg egy villám pokoli erővel nem csapott le valahol a közelben, és iszonyú mennydörgés
nem rázta meg az ablakokat, ajtókat. Mintha valami baljós bestia rohant volna rá a házra.
Gyorsan ellenőrzött mindent, ablakokat, ajtókat, kinézett, nem járkál-e valóban valami másvilági
lény odakint az udvaron vagy a tornácon, és próbál bejutni a házba. Egy pillanatig arra is gondolt,
biztonságba lesz-e a ház, míg ő odavan, de az ablakok és ajtók fémredőnye, a vaszárak és a
kilincsek eddig is hatásosnak bizonyultak. Vállat vont, lenyelte az utolsó korty kávét is, keserű
ízétől fintorgott egyet, aztán gyors mozdulattal kinyitotta a hátsó ajtót.
A szél majdnem kitépte kezéből a kilincset, de sikerült elkapnia, mielőtt az ajtó becsapódott
volna, aztán jóformán észre se vette, már lent is volt az udvarban, a lépcső alján. Egy dolog
biztos, gondolta, amint az esőáztatta gyepen keresztülvágott, semmi nyomot sem hagytam
magam után. Fölnézett az éjszakai égboltra, kívánta, bárcsak világítana neki a tündérhold fénye,
amely azon az éjszakán kísérte, amikor Oisinnel találkozott. De a holdnak nyoma se volt sehol.
Csak az eső varázsolt valamiféle ezüstös, furcsán idegenszerű csillogást a világra, de így is alig
látott valamit. Nos, gondolta lemondóan, egész úton hegynek felfelé kell mennem, úgyhogy amíg
felfelé megyek és nem megyek neki egy fának, jó úton leszek.
Mágia,tűnődött magában. Nos, a mágiából egy életre elege volt.
Fárasztották a viszkető szemek, a perzselő gyűrűk és a beszélő állatok, de fárasztotta, hogy a
látszat alapján semmiben sem bízhat, még a saját testvérében sem. Ez volt minden probléma
gyökere, a bizonyosság, hogy nem bízhat semmiben. Már abban sem lehetett biztos, hogy egy
fehér állat csakugyan fehér állat-e, vagy egy barát csakugyan barát-e. Még a sziklák és a fák is
gyanússá váltak.
Visszagondolva a nap eseményeire lezárta ezt a gondolatsort. Bizalom? Ha-ha! gondolta. És
benne ki bízhat meg? Minden ismerősének hazudott, de még akkor sem bízhatna benne, hogy
hisznek neki, ha igazat mondana. Ugyan már! Hiszen azonos körülmények között maga se hinne
nekik. Az egész Ailill hibája, az övé meg Nuadáé, a fene esne mindkettőjükbe. Nuada semmivel
se jobb, mint Ailill. Igen, helyesen cselekszik. Jobb ha odaadja magát a Sidhe-nek, és ezzel
legyen lezárva az ügy.
– Hallod ezt, Ezüstkéz? Beszélni fogok veled. Találkozom veled, mint férfi a férfivel. Ti akartok
engem, hát itt vagyok nektek, de ott és úgy, ahogy én akarom. – Halkan, de tisztán artikulálva
beszélt bele a sötétségbe, aztán elindult felfelé az úton.
Az eső verte, ruhája a poncho ellenére is átázott. Megpróbált egyenes derékkal, büszkén, bátran
menetelni, de ez az elhatározása jó ha tíz lépés erejéig tartott, aztán elfogták a régi kételyei, és a
bőréig hatoló esővíz súlya ismét meggörnyesztette vállát. A mennydörgések úgy csattogtak,
dübörögtek, mint óriások gúnyos hahotája, a szél süvített fülébe és kíméletlenül beverte ruhája
alá az esőcseppeket, nem hagyva testén egy száraz zugot sem. Meggörnyedten mélyen arcába
húzta a poncho csuklyáját, és megpróbált aprókat lélegezni, mert a hidegtől már rájött a tüsszögés
is. És megállapította, hogy a szemüvegének semmi hasznát sem veszi.
– A fenébe is – morogta magában. – Amit látnom kell, látom szemüveg nélkül is. Egyébként se
lesz rá többé szükségem. – Levette orráról, bedugta egyik belső zsebébe és elkeseredetten
folytatta útját.
Megpróbált semmire se gondolni, csak a lépteire koncentrálni, úgy törtetett a lefelé áradó víz
ellenében. Ahogy egy-egy gondolat felmerült benne, a szél máris elsöpörte, elűzte a viharfelhők
közé, nehezére esett bármire visszagondolnia, csak a lábai léteztek, bal-jobb, bal-jobb, meg az
apró, hideg izzadságpatakok, amelyek lecsorogtak testén, amint nekifeszült a szélnek, tapodva a
mind alattomosabbá váló utat. Talán ostobaság volt az úton menni és nem az erdő – bármennyire
gyatra – védelmében, állapította meg magában. De valahogy az erdő nem vonzotta. Már
majdnem vakon törtetett előre, mindenesetre legalább addig tudta, merre megy, amíg utat érez a
lába alatt.
Jó ideje rótta már keservesen az utat, fogalma se volt mióta, nem is törődött vele, nem létezett
számára más csak a hideg, a lélegzete sípolása és a szél süvöltése. Félig vakon, félig süketen
vonszolta lábait, bőrig ázott, ahogy a szél egyre hidegebben fújt, az ujjai is meggémberedtek,
fagyott talpával egyre kevésbé tudta, merre lép, egész lába elfáradt, a víz néha még az úton is a
lába szárát nyaldosta. Sose próbált még hegynek fel, árral szemben gyalogolni, de az is igaz,
hogy Georgiában ritka az áradás. Furcsa, hogy az ember olyan helyeket, ahol azelőtt
számtalanszor megfordult, egyszerre idegennek, szinte fenyegetően idegennek érez, ha teljesen
új, eddig nem tapasztalt körülmények között látja őket.
Egyszer megpróbálta elénekelni A Gyűrűk Urából a Régi Vándordalt, de miután nem jutott
eszébe a szövege, megpróbálkozott egy John Denver számmal, aztán, mikor a szél túlüvöltötte
hangját, abbahagyta.
Az órájára pillantott. A zöld számjegyeket alig látta ugyan a sötétben, de azt látta, hogy az óra
megállt. Dühösen megrázta, a másodpercmutató lassan előbbre mászott, aztán megint megállt.
Még egyszer próbálkozott eredménytelenül, aztán ezt is abbahagyta. Úgy érezte magát, mint az
órája: lejárt. A lábait is alig tudta már mozgatni, alig érezte őket. Kinézett magának egy célpontot:
vagy tíz méterre tőle egy sötétben örvénylő pocsolyát, talán egy kiálló szikladarab torlaszolta fel
az esővizet. Mikor elérte, újabb célpontot keresett, aztán megint egyet. Ha nem tévesztette el az
útjelzéseket, gondolta, és nem ment el az elágazás mellett, már nem sokat kell gyalogolnia.
Újabb célpont, megint újabb. Aztán egy billegő kődarabra lépett, elvesztette egyensúlyát,
karjaival hadonászva oldalára billent, a bot elrepült kezéből és eltűnt jobbján a kavargó vízben.
– Nem! – kiáltott fel, és a bot után kapott. Egy pillanatra a kezében tartotta, de kicsúszott belőle.
Az árok szélén tántorgott. Az árok mély volt, a partja meredek. Lába megcsúszott a nedves
földön, érezte, hogy a kavicsos iszap húzza lefelé a zajló vízbe, cipője tele sárral, lába a
zuhatagban. Megpróbált felegyenesedni, de az iszap nem engedte, ott feküdt a töltésnek dőlve,
kifulladva, félig sárral borítva, félig vízzel, amely egyfelől a derekáig emelkedett, másfelől a
fején csörgött lefelé s közben érezte, hogyan húzza, rángatja lábát az örvény.
Eltelt egy hosszú perc míg rájött, mi történt vele. Jobbra nézett és feltornyosuló, sötét falat látott,
amely napfénynél vérvörös agyag volt, de most, éjszaka, fekete, ragacsos, koszos szenny, és
máris mohón tapasztotta körbe testét. És közben állandóan csúszott tovább lefelé, egyre
mélyebben, bele az árok vizébe. Valami nedves kúszott rá a földből, hogy lágyan, nagyon lágyan
elborítsa. Rájött, ha sürgősen nem mozdul, megfullad a vízben vagy a sár lesz a sírja. És
értelmetlen volt az útja. A tündérfiú azt mondta, van benne valami a hősök anyagából. Hős? Ha-
ha! Egy pillanatig lehunyt szemmel, mozdulatlanul a hősökre gondolt. És arra, hogy meghal. És
lassan megérett benne az elhatározás: Cuchulain sose fulladna bele egy út széli árokba, nem
uram! Önnön dühe tüzével felforralná a vizet. Finn kinevetné, dacolna vele, csak merészeljen
hozzányúlni! Oisin csak egy ujját nyújtaná ki feléje, és eltűnne. Nos, David Sullivan se adja fel a
harcot. Nem, amikor elintéznivalója van. A föld már elrabolt egy David Sullivant, és ez bőven
elég. Mit mondana most az idősebb David, ha találkoznának? Húzd ki a segged onnan, gyerek,
fontosabb feladat vár rád! Nem azért tanítottalak meg arra, amire megtanítottalak, hogy itt
végezd a sárban! Nos hát nem fogja itt végezni!
Minden erejét összeszedve kiegyenesedett, miközben a sár makacsul húzta vissza testét. Az ujja
valami simát tapintott. A bot! Boldogan megmarkolta, a botba öntötte minden erejét, segítségével
feltornászta magát a parton. Egy pillanatig még érezte, hogy a víz a combja körül örvénylik, és
kis híján megint elveszítette egyensúlyát, de aztán a botot belevágta a sárba, és botladozva
kimászott az árokból.
Odafent zihálva pihent egyet, hagyta, hogy az eső lemossa róla a sár javát. Visszanézett az útra.
Mintha egy hosszú, fekete alagútba bámult volna, tele öreg pókhálókkal, amelyek
egybemosódnak a víztől fénylő talajjal. Aztán felfelé nézett, és egyet lépett előre. Újabb útjelző,
újabb pont, amely felé indulnia kell. Most valami meleget érzett jobbján, viszkető érzést jobb
kezén. Kíváncsian odanézett, és akkor látta, hogy a rúnabotból halvány fény árad, pirosló
sugárzás, izzó, de nem világító, inkább foszforeszkáláshoz hasonló. Eszébe jutott, hogyan izzott
fel a bot, amikor annak idején az erdőben odaadta Liznek. „Erő van a dolgokban, mert erőt adsz
nekik”, ezt Oisin mondta. Nos, ez itt minden bizonnyal az Erő. Talán nem is kell más, csak egy
kis valódi varázslat, hogy új erőre kapjon. Ez érdekes volt, de nem volt ideje hosszasan
eltöprengeni rajta. A szeme is viszketett. Varázslat készül.
A fénylő izzás nem terjedt tovább, de a meleg igen, lassan felkúszott a karján át a mellkasáig,
érezte, hogyan oldódik lassan a szorítás, amely eddig a szívére nehezedett s amelyről addig nem
is vett tudomást, míg el nem múlt. És a melegség tovább terjedt, lefelé is és felfelé is, a fejére is.
Amikor a szeméhez ért, a látása egy pillanatra kitisztult, és meglátta maga előtt a nyílást a fák
között, amelyen át az a keskeny ösvény vezetett, a rövidebb út a Kilátósziklához. Már majdnem
elérte úti célját.
Amikor végre odaért, David már biztosan tudta, hogy varázslat készül, mert a felhők szétnyíltak,
mint egy függöny, és megjelent fölötte a tündérhold. Látta az ismerős csillagokat is,
északnyugaton a Hattyút, az Orion után legkedvesebb csillagképét. Üdvözlésre emelte rúnabotját,
és szinte félt, nehogy azt lássa, hogy válaszképpen a hattyú meglebbenti szárnyait az égen. Az
utóbbi időben ennél furcsább dolgok is megestek vele. Megpróbálta rendezni gondolatait, és nem
töprengeni okkult dolgokon. Aztán felnevetett. Ami már jó jel volt, bizonyíték arra, hogy az agya
ismét működik.
Odasétált a szakadékhoz, olyan közel állt meg a széléhez, amennyire a bátorsága vitte, figyelte a
háta mögött dübörgő vízesés hangját, úgy harsogott a sziklákon, mint egy éjszaka menetelő sereg
tompa, mélyen zengő éneke. Ha megerőltette magát, a denevérek halk rikoltozását is hallotta,
meg a kecskefejők éjszakai ricsaját. Óvatosan lepillantott a mélybe, de a dolgok torz, zavaros
képet mutattak, felhők és holdfényben csillanó hegyek váltakoztak szeme előtt.
Szemben a Vöröskő magasan nyúlt az égnek. Megpróbálta felidézni a Látást, szerette volna
megint látni a kastélyt, tudta, ott kell lennie. De a hegyen semmi se változott, akármi takarta el
pompáját, hatalmasabb volt, mint a Második Látás. Lehet, hogy csak hajnalban és alkonyatkor
látható.
Vállat vont. A gondolatai másfelé terelődtek.
Hogyan idézi meg az embera Sidhe-t? Odaáll és felkiált: itt vagyok, gyertek, vigyetek? Most már
nem volt annyira biztos magában. Valóban végig akarja ezt csinálni? Nos, idáig eljutott, és a
Sidhe nyilván vár rá, valaki mindenesetre várja, különben nem játszadoznának az időjárással. Két
kézzel megmarkolta a botját, és lassan a feje fölé emelte. A szél lefújta fejéről a csuklyát, és
szemébe csapta nedves hajfürtjeit.
– Ezüstkéz! – kiáltotta bele David az éjszakába, miközben körülötte ott dübörögtek a halandók
világának mennydörgései. Szavai szinte látható formát öltöttek a levegőben.
Még egy mélyet lélegzett, a tüdejét úgy szívta tele levegővel, mintha víz alá akarna merülni,
megacélozta torkát és hangszálait, aztán újból felkiáltott:
– Ezüstkéz! – A szó keményen, tisztán szállt el az éjszakában, szinte megrepesztette a torkát, úgy
tört belőle elő, mint puskalövés csattanása, szinte látszott, hogyan nyit utat meglepetésében gőgös
erejének a levegő, visszhangzón a hegyeken, a sziklákon, túlharsogta a vízesés hangját: Ezüstkéz,
Ezüstkéz, Ezüstkéz...
Aztán leült és várt, a villámokat figyelte, amelyek úgy cikáztak a síkság felett, mint eltévedt
csillagok.
Semmi sem történt.
Hátratámaszkodott, karjait megfeszítve... és hirtelen felegyenesedett. Valami fájdalom hasított a
jobb kezébe. Valami megcsípte... egy kígyó?
Hátrafordult. Egy hófehér holló tollászkodott békésen mögötte. Az okozta neki a fájdalmat
elefántcsontszínű csőrével.
A holló felnézett rá.
– Ezüstkéz – mondta.
– Te? – kérdezte David.
– Holló – felelte David.
– Holló?
– Holló.
– Én Ezüstkezet hívtam. Nuadát, az Ezüstkezűt. – mondta türelmetlenül David. Nem sok kedve
volt egy madárral csevegni. Korábbi elhatározása percről percre gyengült.
– Küldönc – közölte a holló.
David összefonta mellén a karját, és elfordította fejét.
– Nuadával kell beszélnem.
– Tilos! – mondta a holló.
– Miért?
– Lugh parancsa.
David felállt. Föl-alá járkált, veszedelmesen közel a szakadék széléhez, aztán megint
szembefordult a hollóval. Az csak ült hajthatatlanul. David körbemutatott az éjszakában.
– Szóval mi ez itt mind?
– Erő.
– Kinek az Ereje? Ailillé? Nuadáé? Lugh-é?
– Ellenség! Ellenség! – károgta a holló hirtelen izgatottan. David már újabb kérdésre nyitotta a
száját, amikor a holló széttárta szárnyait és elrepült.
David most úgy érezte, mintha árnyék esett volna rá. Feje fölött valami feketeség suhant el,
eltakarta a csillagos eget. Aztán eltűnt. Aggodalmasan felkapta fejét. A Hattyú csillagkép még ott
szikrázott fölötte. Végigpásztázta szemével az égbolt többi részét, látta a Corona Borealist,
amelyet a walesiek Caer Aranrhodnak, az Ezüst Kerék Kastélyának hívnak, amiről a gyűrű jutott
eszébe. Ekkor lángot fogott a szeme, és ismét sötétség borult rá.
Egy hangot hallott, majd szellő susogását és óriási szárnyak csapkodását. Fölnézett, és látta, hogy
a holló nem sokkal a feje fölött vadul csapkod a szárnyaival. A holló felett, a fél égboltot
eltakarva óriási, fekete sas széttárt szárnyait látta és tőrszerű karmait. Egyik szárnya hegyétől a
másikig legalább tíz méter volt a távolság.
Georgiában nincsenek ekkora sasok.
A sas megrebbentette szárnyait. Egyszer. Kétszer. Lassan, szinte megfontoltan. Valahányszor a
szárnyai mozdultak, a koromfekete tollak csúcsain recsegve-ropogva kék villámok íveltek át,
amitől az egész madár úgy rajzolódott ki az ég hátterében, mint egy dombormű, és David úgy
érezte, tisztán látja minden evezőtollát. Feketesége olyan volt, mintha az égbolton sötét,
fűrészfogszélű repedés támadt volna. És közben folyton változtatta alakját, előbb talán tíz méter
széles volt, aztán alig nagyobb, mint egy valódi sas, majd szélesen elterpeszkedve olyan
áttetszővé vált, hogy átvillogott testén a csillagok fénye. Aztán megint tíz méter...
Valahonnan egy villám csapott belé, és egy pillanatra megvilágította pompás alakját.
Ekkor a mérete megállapodott, de továbbra is kísértetiesen éberen úszott a levegőben. Még
mindig lehetetlenül nagy volt ahhoz, hogy repülni tudjon...
Ekkora sas nincs a világon,gondolta David. Hunyorogva érezte, hogy ég a szeme. A holló apró
körökben keringett néhány méterrel a sas alatt, csapdába esve menekülést keresett kifelé, felfelé...
Vagy lefelé. A kis madár összezárt szárnyakkal lebukott a meredek sziklafalon túl David lába
előtt, és eltűnt alul a sötétségben. A sas lustán, kígyóvonalban ereszkedett egyre lejjebb, aztán
hirtelen, mint egy kő zuhant a holló után. David érezte a zuhanás szele hogyan érinti meg az
arcát, amint a sas elzúgott előtte.
Mind a sas, mind a holló eltűnt a szeme elől, a szikla mögött. Aztán kurta, éles sikoly hasított
bele az éjszakába, és a sas egyedül emelkedett fel, kúszott felfelé mint a füst, az éjféli kék égre. S
közben David felé fordította vörös szemeit.
Forró hullám perzselte David arcát. Elfordult és rohant, sziklákon át, kidőlt fatörzseken át az erdő
védelmébe. Alig hogy odaért, és amint belépett a sötét, biztonságot ígérő erdőbe, még mindig
szorosan markolva rúnabotját, tüzes leheletet érzett a nyakán, orrában ismét a kén szaga érződött,
de most a szag vérszaggal vegyült, és mint egy ostorcsapás hasított vállába a fájdalom. Éles
rikoltást hallott, mintha egy faág hasadva vált volna le a törzsről, nem emberi kiáltást, amelyben
meglepetés és düh keveredett. Ösztönösen nyakához kapott, benyúlt gallérja alá, de addigra a
fájdalom elmúlt, olyan gyorsan, mint ahogy megrohanta. Érezte, hogy az ing elszakadt, de
amikor ujjaira nézett, nem látszott nyoma ragacsos vérnek, amire számított, csak halvány, fekete
port látott. Mintha hamu lett volna.
A gyűrű. Akárhol van, még mindig hat. Megmentett,gondolta miközben mélyen hatolt be az
erdőbe, mert még mindig, minden pillanatban tartott attól, hogy szárnyak suhogását hallja, vagy a
levegőből lecsapó karmok, csőr hasítását érzi, amint beletép húsába és elveszi az életét vagy
elragadja Tündérországba, ahová – s ez most világosodott meg előtte – nem kívánkozott. De nem
hallott más hangot az éjszakában, csak saját lihegését, s az égbolton – amint időnként
megpillantott belőle egy darabot – semmi szokatlan sem látszott.
Valamivel később elért az erdei út fölött a házukhoz vezető töltésre. Sokkal magasabban volt,
mint gondolta.
A sas ott várt rá, ugyanannak az ódon tölgynek egyik vastag ágán kuporogva, amely alatt az
előbb David védelmet keresett. Amint kilépett a tisztásra, a madár karmait kinyújtva hangtalanul
felé röppent, s ahogy David felnézett rá, a karmai mintha még hosszabbra nyúltak volna, még
élesebbre, félelmetesen hegyesebbre.
Ösztönösen a feje fölé emelte rúnabotját. Vízszintesen fogta két kezével, és legnagyobb
meglepetésére a sas visszahúzódott, hihetetlen lassúsággal felemelkedve lebegett fölötte.
Szárnyai eltakarták az eget, a karmai mint megannyi szörnyű kés meredtek. David már várta,
mikor csap rá, és marcangolja véres péppé. Kétségtelen, amilyen óriás volt, könnyen leteríthette
volna, de nem tett semmit csak ott lebegett fölötte, mintha valami természetfölötti légáramlat
tartotta volna fenn.
David összeszorított fogakkal imádkozott, s közben kitartóan a feje fölött tartotta a botot. A
dolgokban Erő van, mert te adsz nekik Erőt. Oisin szavai visszhangoztak fülében, és mintha
tovaterjedve, egész testében rezonáltak volna. Vas és kőris nyújt némi védelmet. Vas és kőris. Vas
és kőris. Erő. Erő. Erő.
Egyszerre csak David a sason túl egy még hatalmasabb fehérséget pillantott meg, amint az
éjszakai égboltról lecsap, egyenesen a fekete sas hátára. Látta, hogy a sas árnyéka szétterjed,
beborítja a mindenséget. Egy lépést tett hátra, aztán a földre esett, eltakarta szemét, de a botot
most is mereven tartotta a kezében.
A várt gyilkos súly nem zuhant rá. Csak egyetlen, kurta elfúló rikoltás, aztán... semmi.
Amikor újból kinyitotta szemét, a sas eltűnt. Ahol az előbb lebegett, most a Hattyú csillagkép
ragyogott fényesen a feje fölött az égen. Jobbra jó kartávolságnyira, egy talán méternyi fehér toll
csillogott a földön, aztán amíg nézte, fokozatosan halványodva eltűnt.
Akkor rohant. Vadul, mint egy őrült, nem törődve vele, hogy ismét eleredt az eső.
Megkönnyebbülés vagy félelem, vagy mindkettő hajtotta, nem tudta. Egyszerűen kikapcsolta
józan eszét és hagyta, hogy ösztöne vezesse. Az erdőben volt, akkor jött rá, amikor a faágak
fájdalmasan csapdosták és kíméletlenül tépték a ruháját, a bőrét. Az eső gyengült, de csak korábbi
dühödt erejéhez képest. Megpróbált megállni, hogy gondolkodjék, hogy összeszedje magát. De
nehéz volt, olyan nehéz. És olyan sötét volt, alig látta, merre megy.
A lába megbotlott egy letört faágban, arccal előrebukott, de a botját fél kézzel tovább markolta.
Másik kezével hadonászva próbált megkapaszkodni az ágakban, amelyekbe belekeveredett.
Egyik ág kicsúszott a kezéből, egy másik letört a markában. Nagy zuhanással, kifulladva a földre
esett, a bot alatta. Egy percig tátogva, mozdulatlanul feküdt, képtelen volt erőt venni magán.
Valami meleg érintette az arcát. Hunyorogva nézett a sötétbe. Semmi. De tudta, valami készül,
valamit érzett. Olyan volt, mint egy enyhe, nyári szellő.
Amint ez tudatosodott benne, mintegy válaszképpen egy fényes szikra tűnt fel előtte az erdőben.
Jobban odanézett, a fény pillanatról pillanatra erősödött, és hirtelen rájött, hogy amit lát, egy
majdnem nappali fénnyel világító, talán öt-hat méter átmérőjű fénykör. Felült, kezével
végigsimította ruháját. Száraz volt. Simítása nyomán lepattogzott róla a sár. Előkotorta
szemüvegét zsebéből, s amikor feltette, megállapította, hogy piszkos. Megpróbálta az ingjével
megtisztítani.
– Ha fontos dolgokat hall valaki, tulajdonképpen nem is szükséges látnia – hangzott fel egy
ismerős hang alig valamivel a feje felett. Tulajdonképpen egyáltalán nincs is szükség rá.
David felkapta a fejét, aztán ostobán bámult a kezében tartott háromágú falevelekre. Jávorfa.
Oisin!
– Nem maradhatok soká – mondta Oisin – mert sok Erőt kellett igénybe vennem, hogy a
szellememet abban a formában küldjem el, amelyben most látsz, és még többet, hogy biztosítsam
az alkalmas környezetet valamiféle beszélgetésre. De nem azért jöttem, hogy metafizikáról
csevegjek. Hívtál. Gondolom, bajban vagy.
– Csak véletlen volt – vallotta be zavartan David. – De örülök, hogy eljöttél. – Felállt és egy
bizonytalan lépést tett előre.
– Nem viseled a gyűrűt, David! – mondta Oisin szelíden. – És nem látom másutt se nálad.
David meghökkent, és remegő szájjal nézett maga elé.
– Ne haragudj Oisin, sajnálom – tört ki belőle. – Egyszer odatévedtern az Egyenes Ösvényre, és
egy tündérfiú üldözőbe vett, és egyszerre csak leszaladtam az ösvényről, és lezuhantam vagy
leestem, vagy ilyesmi, és amikor magamhoz tértem, a gyűrű eltűnt. És most a Sidhe üldözi a
barátaimat és a családomat.
Azzal elsírta magát. Nem is küzdött ellene. Könnyei végigperegtek arcán, lehullottak a száraz
falevelekre.
Oisin egy darabig hallgatott, aztán David fejére tette a kezét.
– A történetet ismerem, David, és bár elszomorít, de van remény, mert ha nincs is meg a gyűrű,
azt hiszem, a Sidhe birtokában sincsen. Nem felel a hívásomra, de mégis úgy érzem, még a
védelme alatt állsz; nem így lenne, ha bárki más magáénak tudná, hacsak az illetőnek nem lenne
nagyobb ereje, nagyobb mint Ailillé. Nála nincs, ebben biztos vagyok, mert ha nála lenne, nem
állnál most itt, ugyanis ha van is benned Erő, vele szemben nem tudnál megállni. Nem, a gyűrű
nyilván a te világodban maradt, talán nem messze attól a helytől, ahol elveszítetted.
Mindenekelőtt keresd a gyűrűt, David, mert az megakadályozhatja az újabb szerencsétlenségeket.
David elkeseredetten nézett föl rá.
– Újabb szerencsétlenségeket? Hát még mennyi szerencsétlenség érhet bennünket? Elveszítettem
az öcsémet és Dale bácsit. Van valami, akármi, amivel segíthetek rajtuk? Feljöttem ma éjjel a
hegyre, hogy föladjam magam... Nuadának. De én... valami történt.
– Igen, tudom, és magam is különösnek tartom. De hogy a testvéreddel és nagybátyáddal
kapcsolatos kérdésekre válaszoljak, félek, nincs jó hírem a számodra. Mindkettejük életét
megköti az Erő, olyan Erő, amelynek megtörésére nekem nincs meg a képességem, mert azt csak
az szüntetheti meg, aki ezt a kötést létrehozta. És különben is, Lugh megtiltotta nekem, hogy a
jövőben közbelépjek, csak azért volt most is lehetséges számomra, hogy idejöjjek, mert korábban
megígértem neked. Amit itt látsz magad előtt, az csak egy darab belőlem. Ezért nem sokat
mondhatok, ami hasznodra lenne, csak egyet: mindig van megoldás az ilyen problémákra, csak
meg kell találnod. Ez egyike az Erő Törvényeinek. De a megoldásnak tőled kell erednie, David,
és nem annyira az Erőtől, bármiféle legyen is az amelyet birtokolsz, bár kétségtelenül van benned
bizonyos Erő, hanem máshonnan, abból, ami azzá tesz, ami vagy, saját leleményességedből és
eltökéltségedből. Most is, hogy beszélgetünk, látom sorsod fonalát, amint kirajzolja jövődet. – És
magasra emelte karját, mintha mozdulatával szélből és napfényből hálót akart volna szőni a
levegőben. – De nemcsak egyetlen minta rajzolható ki. Használd a fejedet David, de kövesd a
szívedet. A Sidhe nem különbözik annyira az emberektől, mint ahogy szeretné, hogy elhidd róla.
– Azt mondod hogy van bennem Erő?
– Úgy van, ahogy mondtam. És az az érzésem, hogy tanulsz. A dolgokban van Erő, mert te adsz
nekik Erőt. Mit gondolsz, hogyan tudtad távol tartani magadtól Ailillt addig, míg végül Nuada a
segítségedre jött?
– Nem tudom... imádkoztam Erőért, akárhogyan is, de gondoltam rá. Reméltem, erősebben mint
valaha. Azt hiszem éreztem valamit... valami furcsát. De azt hittem, az csak a bottól van. Kőrisfa
és vas van rajta.
– És jó munka. Mind a kőrisfa, mind a vas számít valamit, de ami leginkább erőben tartott a
sassal szemben, az a te saját Erőd volt, amely a kőrisfán és a vason át hatott, az elszántságod, a
félelmed és a hited ereje. Lehet, hogy ez számodra nehezen érthető, David, de úgy gondolom, el
kell mondanom.
– Mit kell elmondanod? – kérdezte mohón David.
Oisin ingerülten mordult fel.
– Megmondtam neked. Nem azért jöttem, hogy metafizikáról beszélgessek veled, de olyan fejed
van, látom, amely nem nyugszik, míg ezekre a kérdésekre is választ nem kap, ezért jól figyelj.
Különböző Világok léteznek, David Sullivan. És ez csak az egyik tényező. Vannak Világok,
amelyek érintkeznek ezzel a Világgal, mint ahogy a Tündéreké is érintkezik, és vannak mások,
amelyek a Tündérvilággal érintkeznek ugyan, de ezzel nem. Az Erő részeit képezi ezeknek a
Világoknak, de a halandó emberek úgy látszik elfelejtették ezt. Föld és Víz, Levegő és Tűz.
Ezekből áll a világ. A Föld az Anyag, a Levegő a Szellem, több vagy kevesebb van belőlük. A
kettő gyakran összekapcsolódik, a te Világodban inkább mint a tündérekében, mert mindkettő
passzív életelv. Önmagában nem ér semmit, és szükség van valamire, ami összeköti és
hatékonnyá teszi őket. Ezek az aktív életelvek: a Víz, amely összeköti az Anyag világát,
gondolom akár energiának is nevezheted, és a Tűz, amely ugyanezt teszi a Szellem világával. Az
Erő egyszerűen a lélek hatalma, mint az érzelem és a képzelet vagy az életösztön, a Tűz
meghatározott célra irányított gyújtópontja.
– Oké, ennyit megértettem – mondta elgondolkodva David. – De hogyan lehetséges, hogy egy
darab fában Erő legyen?
– Erre is ki akartam térni. A világok között a legfőbb különbség a négy elem eloszlásában van. A
te világodban bár a Levegő – a Szellem – majdnem kizárólag az élőlényekre korlátozódik, mégis,
Tűz lehet az élettelen tárgyakban is. De ezt a Tüzet csak valamely más Tűz élesztheti fel, mint
például a tiéd. Te életre keltetted a bot Erejét, és meg is toldottad. Ezt mind nehéz megérteni,
tudom, és minél tovább tanulmányozod ezeket a dolgokat, annál nehezebb. Például létezik a
tiszta anyagnak is birodalma, meg a tiszta szellemnek is. Tündérország és a te világod főképpen
abban különbözik egymástól, hogy más és más bennük a Tűz és a Föld aránya. Tündérországban
több a Tűz, az Emberek Földjén több a Föld. Ezért parancsolhat a Sidhe olyan könnyen az
Erőknek, de azért is félnek sokan az Emberek Földjétől, mert ahogy a Sidhe átsugározhatja Erejét
a Világok közötti Falakon és behatolhat az Emberek Földjére, úgy az Emberek Földjének anyaga
is betörhet Tündérországba.
– És a vas és a kőris is ezek közé az elemek közé tartozik, igaz?
Oisin tagadoan ingatta a fejét.
– Nem egészen. A kőrisfa... erre a legjobb szó, hogy az szent, bár az is megfelelne, hogy átkozott.
A kőrisfa jóformán semmi szellemet nem tartalmaz, de nagy Erő van benne, akkora, hogy az
kísértés és egyben fenyegetés is. Ha jól használják, csodákat tehet, de helytelen használata
katasztrófához vezethet.
– Mondok egy példát. Amikor a Sidhe a hazájába költözött, Tündérországban nem volt kőrisfa.
Akkor valaki odavitt egyetlen kőrisfamagot az Emberek Földjéről, hogy lássa, hogyan él meg a
másik Világ földjében. Aelfheimben ültették el, és ott nőtt égigérő kőrisfává. De a tündérek későn
jöttek rá, hogy elszívja a Világuk alapját, és átnyúlik más Világokba. Végül is nem maradt más,
mint a fa meg az Egyenes ösvény, és akkor amikor a fa elérte az ösvényt, nem maradt semmi.
Aelfheim nem volt többé, így most a kőrisfa tiltott valami, nagyhatalmú dolog, amit a Sidhe
megérinteni sem mer.
– Ami a vas Erejét illeti, a vas érdekes dolog, amit majdnem ugyanolyan nehéz megmagyarázni,
mivel nincsenek egyszerű és érthető szavaim ezekre a fogalmakra. Vas nincsen Tündérországban,
és ez szerencsés dolog, mert a vasban sose hunytak ki teljesen a világ teremtésének első tüzei,
akkor sem, ha a halandó emberek szemében ez másképpen látszik. De a Sidhe-ben élő puszta Erő
ismét felszítja azt a lángot. A Sidhe számára a vas örökké vörösen izzón, forró marad. És hogy
még rosszabb legyen a helyzet, ez a hő néha áthatol abba, amit a vas megérint, ha elég sokáig
érintkezik vele. Olyan, mint a kőrisfa, amiről már beszéltem neked, megfelelő mennyiségű vas
egy helyen a ti világotokban, átégetheti a ti Világotok és a miénk közti falakat, és ha egyszer
áttört rajta, lassan felemészti Tündérország alapjait. Azoknak a síneknek az acélja, amelyet
egyszer édesapád földjén lefektettek, mint egy lángfátyol betört Tir-Nan-Ogba, és a föld még
mindig forró ott, sok idővel azután is, hogy a síneket elvitték onnan. Annyira forró, hogy még az
Egyenes ösvény Erejét is megtörte, ami pedig egészen másfajta Erő. Szerencsére az Ösvény erős,
de az égés lassú, különben a ti Világotok nem sokáig maradna életben.
– Szóval azért nem érint meg a Sidhe semmit, ami vasból van, mert éget?
Oisin egyetértőén bólintott.
– Egy pillanatra megérinthetik éppen úgy, ahogy ti is elkaphatjátok a kezeteket a gyertya lángján
át anélkül, hogy megégne. Ha elég gyorsan csináljátok.
– Képes ölni is? Az érintése halálos is lehet?
Oisin nyugtalanul sóhajtott fel.
– Erre is nehéz válaszolnom. Mert először is fel kell tennem a kérdést, mi az, hogy halálos? Élet
és halál nem ugyanaz a te fajtádnál, mint a Sidhe-nél. A te világodban nagy mértékben a test
irányítja a szellemet. Tündérországban az ellenkezője az igaz. Ott a szellem irányítja a testet. Ott
kellő gyakorlattal bárki megváltoztathatja azt az alakot, amelyet éppen visel. Ez mind az arányok
különbözőségével függ össze, amiről beszéltem. És még valami. A halandók szelleme rendszerint
csak a saját világuk anyagához van kötve. A Sidhe szellemét bárhol, bármelyik világ anyagába
burkolhatja. De a Sidhe, amikor az emberek Világának anyagába öltözik, azoknak a törvényeknek
van alárendelve, és így éppen olyan könnyen megölhetik vassal, mint bármelyik más halandót. A
test mindenesetre meghal, a szellem menekülni kénytelen, de mivel hiányzik neki a halandó
anyag, amelyből erőt merítsen, mielőtt ismét felöltené eredeti anyagát, meg kell találnia az útját a
Világok közötti falon keresztül.
– Másrészt, ha akkor sebzik meg vassal, amikor éppen Tündérország anyagát viseli, az ilyen seb
tüze lassan felemészti testét. Az aki ezt a testet viselte, menekül az emésztő tűz kínja elől, és
kénytelen új testet alkotni magának, de az hosszú és fájdalmas folyamat, és akkor is, a seb sose
gyógyul be egészen, olyan, mintha a szellem maga lenne megsebezve. Az illető az
örökkévalóságot kínok között tölti el, vagy elindul az Ösvényen más... helyekre, ahol mások az
efféle dolgokat szabályozó törvények. Az lesz az igazán tanult ember, aki az összes Világot
kormányzó valamennyi törvényt megérti. Egy szép napon talán lehetőséged lesz azokon a másik
utakon is járni, és talán magadtól is rájössz, hogyan. A Sidhe nem ismeri őket.
David csodálkozva nézett.
Oisin megértőén mosolygott.
– Zavaros, tudom. De nincs időm most többet elmondani, és Lugh állandóan figyel. Abból, amit
elmondtam, valójában kevés hasznod lesz, de sok olyasmit találhatsz benne, amin
elgondolkodhatsz. Ami a rokonaidnak nyújtandó segítséget illeti, csak egyet mondhatok,
reménykedjél.
Oisin felegyenesedett, nyújtózott egyet.
– Sajnálom David, hogy több segítséget nem adhatok. De ne feledd el, kell, hogy legyen
megoldás, minden Erőaktusnak van ellenaktusa. Ha ez a találkozásunk nem is használt a
rokonaidnak, legalább nem ártott nekik, mert mindketten sokáig élhetnek ebben az állapotukban.
És neked megvan a saját Erőd, amivel boldogulj, és még nagyobb erőt jelentenek számodra fiatal
barátaid. Ne becsüld le őket.
David mind ez ideig lélegzetvisszafojtva hallgatott. Most mélyet lélegzett.
– Honnan tudod te ezeket?
Oisin mosolygott.
– Varázslat, persze, vagy Erő. Erő hívja Erőt, és a szellem éppen úgy képes árnyékot vetni, mint
az anyag. Számunkra mindez kézenfekvő, mint levelek hullása ősszel. És most búcsúzom.
Használd hazafelé menet az Egyenes Ösvényt, a dombon fenn keresztezi az utat. Lépj rá, élvezd,
amit találsz rajta. Nem hiszem, hogy ma éjjel félned kellene a Sidhe-től, mert ennek a világnak a
dolgai gyakran visszhangzanak abban a világban, és miközben érzem Ailill keze művét ebben a
viharban, az nem egészen csak az ő alkotása. A Sidhe nem tudja tökéletesen elzárni a Világát a
tiédtől, és ezt a vihart még Tündérországban is megérzik, mint a virágok között permetező
esőcseppeket. És most indulj!
És Oisin elment. Egyszerűen nem volt már ott. David megint ott állt a sötétben és az esőben.

Furcsa, gondolta valamivel később David, ritkán járt magasabban a hegyen, mint a
Kilátósziklához vezető leágazás, bár az út jócskán tovább vezetett felfelé. De az Egyenes Ösvény
igenis lejjebb volt, úgyhogy itt kell valahol keresztezzék egymást. Fölfelé botorkált az úton, a
szél megint az arcába vágott, de már valamivel kisebb erővel. Az út élesen keletnek kanyarodott,
és valahol előttük felcsillant valami halvány, aranyos fény az esőcseppek között. Amint közelebb
került hozzá, látta, hogy a fény valóban az Egyenes Ösvény, egy darab nyári nap, varázsecsettel
odafestve a nedves georgiai éjszakába. Ha a Látás nem nyitotta volna fel a szemét, észrevétlenül
átment volna rajta.
Rálépett a keskeny sávra, és egyszeriben nappali fényben járt, bár látta, kétoldalt hogyan zuhog
most is az eső. Az illatos levegőben az ösvény fölé hajoló fák lombja száraz volt. Davidet nem
zavarta, hogy az ösvény keskeny, alig másfél-két méter széles, a fű lágy volt a lábai alatt, a
levegő édes, meleg. És a nap! Sütött a nap. Legalábbis valami világított, talán nem is a nap, a
fénye túlságosan gazdag volt, mint a kora reggel vagy az esthajnal fényei, vagy a kettő keveréke.
Elindult lefelé a hegyoldalban, a meredekebb helyeken néha megmegcsúszott, de ez sem zavarta,
és nem tett kárt benne. Levetette nedves ponchóját, karjára vette, valami majdnem oktalan öröm
feszült benne. Kérdéseire nem volt több válasza, mint eddig, de most úgy érezte, meg tudná
találni a megoldást problémáira. Mintha tétlenségének makacs bénasága feloldódott volna. A
Levegő eleme felszabadult benne, de most már tudta, ez valójában nem más, mint a tűz.
Így haladt, nappali fényben a hegy tövéig, addig, ahol az Egyenes Ösvény az országutat
keresztezte. Onnan már csak rövid gyaloglás volt hazáig. Az eső ismét esett, de elvesztette régi
erejét, hidegét. Az esőcseppek újszerű szelídséggel inkább mintha simogatták volna, és a felhők
között itt-ott kibukkant az ég. Az igazi égbolt.
Édesapjával a hátsó udvarban találkozott. Az öreg nehéz esőkabátban állt ott. Váratlanul öreg Bill
izmos, ölelő karjaiban találta magát, apja olyan erővel ölelte, hogy csaknem kiszorult belőle a
lélegzet.
– Éppen indultam utánad vadászni, gyerek – mondta. – Megpróbáltam hazatelefonálni, de nem
vette fel senki a kagylót, és aggódtam. Inkább hazajöttem hát, az utak nem is voltak olyan
rosszak, mint mondták. És amikor láttam, hogy nem vagy itthon, megijedtem, megmondom
őszintén. Hol voltál? – A hangjában nyoma sem volt haragnak.
– Sétáltam egyet az esőben, papa. Képtelen voltam megmaradni a házban.
Öreg Bill felnevetett.
– Akkor még nagyobb bolond vagy mint én, amiért ilyeneket csinálsz. De most nem bánom.
– Te egyáltalán nem vagy bolond, papa. Ha a családban van bolond, az én vagyok.
Öreg Bill kíváncsian nézett a fiára, és mosolyogva vállat vont.
– Ezen ne vitatkozzunk, gyerek. Megígértem anyádnak, hogy még az éjjel visszamegyek hozzá. –
Fölnézett az égre. – Úgy látszik, csillapul a vihar. – Nehéz karját David vállára tette és a ház felé
fordult. Meginnék egy csésze kávét. Tudnál-e főzni egyet, gyerek?
– Azt hiszem, azt hamar megtanulom – vigyorgott David. Félig-meddig diadalt aratott a Sidhe és
saját maga félelmei és kétségei felett, és mindegyikre büszke lehetett. Csak arra rájönne, hogyan
gyógyítsa meg Dale bácsit, hogyan szabadítsa meg Kicsi Billt, és hogyan védje meg családját és a
barátait, és... Nem! mondta magában határozottan. Most nem. Ma éjjel nem.
De ahogy föllépett a tornácra, mintha mennydörgést hallott volna, és távoli szárnyak verdesését.

IV. rész
IV. Prológus: Tir-Nan-Ogban
(Nyárközép)

Ha van valami, amit jobban szeretek, mint repülni,gondolta Ailill, az a futás. És ha van valami,
amit jobban szeretek, mint saját alakomban futni, az, ha egy szarvasbika alakjában futok, és ha
van valami, amit ennél is jobban szeretek, az versenyt futni egy másfajta lénnyel.
Így esett meg, hogy Ailill pompás fekete szarvasbika alakjában már egy ideje együtt nyargalt egy
fiatal, fehér ménnel, amelyet nemrégen szerzett be magának. A verseny hatalmas csipkés
páfrányokkal sűrűn benőtt ligetben kezdődött, ahol legalább olyan fontos volt, hogy a lábuk
biztos talajra lépjen, mint a gyorsaság. De aztán kirontottak egy keskeny, a tűző, rézszínű nap
fényében fürdő rétre, amely tele volt hosszúszárú narancsfűvel, és a göcsörtös narancsfűindákról
tüskés, borvörös virágfüzérek csüngtek. A fűben valahol egy griff trombitált. Az ordításra Ailill
szarvain villámok cikáztak, és megriasztották a fehér mént, de aztán komolyan nekiálltak
nyargalni.
Először egyikük sem tudott a másik elé kerülni, de a lónak végül sikerült apránként előnyt
szereznie. Ailill ekkor megkettőzte erejét, a szarvas félelmét a nyílt tértől legyűrte Ailill
győzniakarásával, és szinte maguk sem vették észre, mikor elérték a rét túlsó végét. A fehér ló
hirtelen lelassított, és jobbra kanyarodott, hogy ismét a napra kerüljön, de Ailill tovább folytatta
útját, és ott találta magát egy tölgyerdő árnyékos szélén, alacsonyan szerteágazó ágak és sokujjú
levelek alatt.
Ahogy lihegve megállt, paták tompa dobbanása ütötte meg a fülét. Jobb, ha nem látnak így,
gondolta, visszahívta lovát, eldobta szarvait, felöltötte saját alakját, és meztelenségét
hirtelenjében egy marék fűből sebtében vörösesbarna bársonnyá szőtt ujjatlan vadászköntössel és
bő nadrággal fedte el.
Így történt, hogy amikor az ismeretlen lovas arannyal borított paripáján átügetett a szabályos
bordázatú levelek utolsó függönyén és kilépett a rétre, egy fekete hajú férfit látott, aki szőrén ülte
meg vakító fehér lovát. A férfi is, lova is zihálva lélegzett, s egyiküknek mintha ugyanakkor
bűntudat ült volna ki az arcára.
– Meglep, hogy itt látlak, Ezüstkéz – mondta Ailill, miközben rá cseppet sem jellemző módon
zavarba jött, ahogy meglátta, ki a másik lovas.
– Engem lep meg, hogy mostanában egyszer a saját alakodban látlak – vágta rá Nuada. – De
inkább látlak így, mint bizonyos más személyeket, akikre néha kiterjeszted hatalmadat és nem is
éppen jó szándékkal. De nem is sok sikerrel, tehetném hozzá.
Ailill elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Nem félsz, Nuada, hogy amíg te itt sétálsz az erdőben, valami történik kedvenc halandóddal?
– Ami vele a legnagyobb valószínűség szerint történhetne, az te vagy, Ailill – mondta Nuada. És
ami azt illeti, téged nagyon gondosan szemmel tartalak mostanában, és állandóan figyellek, amit
valószínűleg észre is vettél, amikor megpróbáltál olyan idézésre válaszolni, amely nem neked
szólt.
– Nem állhatsz állandóan a halandó fiú mellett – csattant fel Ailill. És ha a gyűrűt megszerzem, az
sem sokat számít, ha mellette állsz.
Nuada arca elkomorodott.
– Természetesen tisztában vagy vele, hogy Lugh tud a cseregyerekről? Egyáltalán nem örül neki.
– Ami cseppet sem zavar engem – válaszolta öntelten Ailill.
– És vajon az sem zavar, hogy ez a tevékenység nem nagyon illik egy nagykövethez? Hadd
emlékeztesselek megint egyszer arra, hogy vendég vagy ebben az országban, és az a vendég, aki
nemkívánatossá teszi magát Tir-Nan-Ogban, valóban bolond. Figyelmeztetlek, Ailill: amíg itt
tartózkodsz Lugh országában, Lugh törvényei érvényesek rád, mert az ő kegyéből vagy itt, nem a
saját jogodon. Ez nem Annwyn és még csak nem is Erenn. Nem válogathatsz az Emberek
Földjének lakói között tetszésed szerint.
– Azt hiszem eleget hallottam tőled mára – tört ki dühösen Ailill. Ami azt illeti, nagyon hosszú
időre eleget hallottam tőled.
– Annyiszor fogsz hallani, ahányszor nekem tetszik – mondta haragosan Nuada, és a szemei
vészesen szikráztak.
– Akkor kénytelen vagyok gondoskodni róla, hogy ne beszélj hozzám többet! – kiáltotta
gyűlölködőn Ailill. Mindkét kezét ökölbe szorította maga előtt, és jobbjával bal ökléből egy
kardot húzott elő. A kardot Ereje varázsolta oda. Tüzes kard volt, úgy izzott az erdő fái között,
mint parázsló rubinszínű vér.
Aztán felnevetett, és sarkantyúját úgy vágta kíméletlenül lova fehér szügyébe, hogy vér fakadt a
nyomában. A mén előre rúgtatott arra, ahol Nuada ült lován, fegyvertelenül.
Nuada félrerántotta lovát, amikor látta, hogy Ailill felemeli kardját. A penge elsuhant feje mellett,
de orrában perzselt haj szagát hagyta maga után.
Ailill megfordult nyergében, gonoszul összehúzott szemekkel ismét megemelte kardját. Mintegy
köszöntésül villám csapott le rá, és az Erő fénykoszorúját vonta köréje. Ailill felnevetett.
Ekkor Nuada is ökölbe szorította kezét, és ugyancsak megidézett egy tündérvarázslattal frissen
kovácsolt, jéghideg, kék pengét. És TirNan-Og súlyos csendjében összecsaptak. Vörös fényív
metszett jeges, kék ívet.
Egyszer. Kétszer.
Aztán egy reccsenés, egy zizzenés és Nuada kardja kettétört.
De amint Ailill csapása tovább ívelt, valami elsüvített füle mellett, hangosan csattant kardja tüzes
markolatán: egy tőr, amelyet a háta mögül, az erdő sötét fái közül hajítottak feléje. A markolatot
gömbjén érte, és Ailill kardja süvítve szállt el az üres légben éppen, amikor Nuada még egy
lépéssel oldalt rántotta lovát.
Nuada is, Ailill is, mint a villám fordult meg. Egy sötét hajú, fekete és szürke ruhás hölgy
ösztökélte gazdagon díszített acélszürke lovát a keskeny tisztás két oldalán burjánzó óriás
korpafű sűrűjén át. Nyerge magas kápáján fekete varjú kuporgott. Oldalán üres tőrhüvely.
Hamarosan újabb, szálfatermetű, sötétzöld ruhás alak csatlakozott hozzá, fekete hajában
aranykoszorú csillogott.
– Uram, Ard Rhi – Nuada fejet hajtott a férfi előtt. – Morrigu.
Ailill nem mozdult.
– Airgetlam – Lugh egy könnyed bólintással fogadta az üdvözlést, aztán mereven Ailillre
szegezte a szemét. – És az erenni bajkeverő. Téged örömmel látlak, Nuada. De úgy látszik,
egyesek nem éreznek ilyen vonzalmat irántad, különben nem sértenék meg a birodalom békéjét. –
A Sidhe királya oldalt pillantott, a Harcok Úrnőjére.
– És a harci szabályokat, Ard Rhi – jegyezte meg a hölgy, aztán jeges pillantást vetett Ailillra. –
Nincsen harc az Erő használatával csak ha én jóváhagyom, Szelek Ura. Elfelejted, hogy a harc
szent dolog? A harcban az ember kockára teszi mindazt, amit ajándékba kapott, és ezeket az
ajándékokat nem szabad könnyelműen kockára tenni. Bolondnak neveztél engem, de én legalább
rászolgálok arra a bizalomra, amelyet belém helyeztek, míg te nem szolgálsz rá.
– Lehet, hogy Ailill bolondnak nevezett téged, Morrigu, de engem is annak gondol – tette hozzá
Lugh, tudatosan nem törődve Ailill izzón sugárzó, dühös tekintetével. – Beltane-től
Lughnasadhig hallgattam fellengzős beszédeit, amelyekkel azóta is állandóan, végzetesen
zaklatja a birodalmat és viszályt kelt mindenütt. Már régóta gondolkodom, mit tegyek, hogy
véget vessek fondorlatainak. Érintkezésbe léptem Finvarrával, királyával és testvérével.
– És?
– Finvarra azt mondta, hogy ami őt illeti, tegyek úgy, ahogy jónak látom. És most már látom,
hogy az ítélet nem késik soká.
– És mi lesz az ítélet? – kérdezte gunyorosan Ailill.
– Parancs, hogy szüntesd meg tevékenységedet, amellyel az Emberek Földjének dolgaiba
beleavatkozol, és bocsásd szabadon a halandó fiút, akit cseregyerekként elhoztál onnan -felelte
hűvösen Lugh. – Tedd meg ezt azonnal, vagy száműzlek Tir-Nan-Ogból.
– Nem teszem meg – csattant fel Ailill. – David Sullivan egy szemtelen halandó, gúnyt űzött
belőlem és a fiamból. Követelem magamnak a bosszú jogát felette.
Lugh hallgatott.
– A gyerek tud rólunk. Nem látod be, hogy veszélyt jelent a birodalmadra?
– Amit látok, az egy rövidlátó bolond, aki túl sok időt töltött Annwynben, ahol az Emberek
Országának ösvényei sokkal régebbi időkre nyílnak, mint itt – válaszolta hidegen Lugh. – És
most eleget hallottam ezekről a dolgokról. Ami téged illet, Ailill, nem vagy többé kívánatos a
birodalmamban.
– Az évnek ebben a szakában veszedelmes az út Errenbe – jegyezte meg Ailill. – Mellesleg én
vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van a halandó gyermek.
– Nem vagy többé kívánatos az országaimban – ismételte Lugh, miközben fekete ruhás testőrsége
kilovagolt az erdőből. Kezükben napsugárfényű kardjukkal körülvették Ailillt, a Szelek Urát.

13. fejezet
Döntések
(Augusztus 15. szombat)

– Hadd lám. St.Charles Avenue három házzal. Ezzel most 1500 dollárral tartozol nekem. – Liz
elégedetten kacsintott, aztán szélesen rámosolygott Alecre. Ahogy a szemeit összehúzta, nagy,
elégedett macskára emlékeztetett, mint amelyik most, miközben ők Davidék konyhaasztala körül
üldögéltek, minden siccelés ellenére a lábaik körül sündörgött.
– És én éppen most vettem fel jelzálogkölcsönt a vasútjaimra – nyögött fel Alec. – Gondolom,
nincs is ennyi pénzem.
David felnevetett. Úgy érezte, mintha ősidők óta ez lenne az első eset, hogy a feszültség felenged
benne. Hátradőlt, eltolta magát az asztaltól, és karbatett kézzel mustrálta végig a szemüvege felett
a barátait. Alec lázasan ellenőrizte Monopoly cédulái hátán a számokat, miközben Liz
követelődzve nyújtotta feléje a kezét.
– Én tényleg sokkal tartozom nektek – jelentette ki váratlanul komoly hangon David. Ostoba
érzés volt, hogy egy Monopoly játék kellős közepén fogja el ez a magábanéző hangulat, de ha
egyszer elfogta, hát elfogta, és úgy érezte, okosabb, ha szabad utat enged neki.
– Igen, tudom – tréfálkozott Liz. – Még mindig ötven dollárral tartozol nekem a múltkori
játékból, amikor a deszkajárdán kötöttél ki. Ha nem hiteleztem volna, kiestél volna.
– Nem erre gondoltam, te is tudod... Csak arról van szó, hogy örülök, amiért feljöttetek hozzánk,
és segítetek, hogy vigyázzak az enyéimre, amíg a szüleim elmennek moziba. Igazán szükségük
volt már rá, hogy egyszer kettesben tölthessenek el egy estét. Annyi baj ért bennünket
mostanában, igazán nem tudom, mikor adódott nekik utoljára ilyen alkalom.
– Tudjuk, miért vagyunk itt. Na és most játszol, vagy nem játszol? – kérdezte Alec, és átnyújtott
Liznek egy rakás színes pénzt, amit Liz tréfásan kapzsi mozdulattal kapott ki a kezéből.
– Hogyne, persze! – mondta David és megrázta a kockát.
– Na tessék! Hetes. Hova jutok ezzel? Alec birtokára. Ötszáz dollárom elúszott, mert túlmentem a
pihenőn. Nem baj, ha még egy körrel tartozom, Liz?
– És a kamat?
– Nem csinálsz te még egy kört, öregem – közölte Alec.
– Mennyivel erősebben fúj most a szél! Hallgassátok csak! – mondta Liz és megborzongott.
– Egész nyáron egyebet se csinált, csak fújt, ha történetesen nem az eső esett – jegyezte meg
David.
– Gondolom, ez a dolga – szögezte le tárgyilagosan Aléc. – Hivatalból.
David bosszúsan nézett rá.
– Szóval a múlt hetekben igazán szörnyű micsoda viharok voltak!
Liz félrebillentette a fejét.
– Emlékeztek arra a szélre akkor, amikor múlt héten úszni voltunk? Amikor azt a lovat láttuk? Ez
most majdnem olyan, mit az volt.
– Tényleg, majdnem – helyeselte David és gyanakodva felfigyelt.
– Hallgassátok, hogyan üvölt! – mondta Alec. – Ezzel a hanggal még a halottakat is
feltámasztaná!
– Ne beszélj ilyeneket! – kiáltott rá David. – Legalábbis itt ne!
– Ugyan menj már!
– Oké, oké! Megpróbálok a valóságban élni, legalább ma este. Semmi kirándulás a tündérvilágba.
Alec helyeslőén bólintott.
– Nagyon helyes. Az utóbbi napokban úgy látszott, hogy valamennyire összeszedted magad, de
azért még mindig aggódom miattad.
– Jogában áll furcsán viselkedni – szólt közbe Liz –, mindazok után, amiken keresztülment. –
Felállt, és elindult, hogy megmelegítse a csokoládét. – Hmmm, már majdnem tizenegy óra.
Mikor jönnek haza a szüleid?
– Csuda tudja. Egy kétrészes filmet néznek meg az autósmoziban. Megáll az ész!
– Hűha! A végén még megörvendeztetnek egy újabb kistestvérrel!
– Alec!
– Nos hát, nincs kizárva.
– Ide figyelj Alec, te aztán igazán ne aggódj emiatt.
– Ebben egyetértünk. – Alec a játéktáblát figyelte. – Vesztésben vagy, öregem. De hát Liznek
mindig is szerencséje volt a társasjátékban. Ajánlom, hogy ne tanítsd meg vetkőztetős pókért
játszani. Vagy már megtanítottad?
Liz kihívóan elsiklott Alec megjegyzése felett.
– Tudjátok, ennél kitartóbban bömbölő szelet életemben nem hallottam – állapította meg, és
kíváncsian kikukucskált a függöny nyílásán. – Valahol itt üvölt a közelben, de a fák nem
mozognak. Majdnem úgy hangzik, mintha valaki sírna.
Davidnek hirtelenjében végigfutott a hátán a hideg. Ösztönösen megdörzsölte az,ujjait, ott, ahol a
gyűrűnek kellett volna lennie. Szörnyen viszketett. Úgy hangzik, mint a sírás. Tényleg, mintha
egy öreg nő játszana meg magát egy temetésen – tette hozzá óvatosan, és azon vette észre magát,
hogy most már a szeme is viszket.
A szél váratlanul alábbhagyott, kísérteties vinnyogássá halkult.
– Hol tartja a mamád a csokoládét, David? – kiáltotta Liz a szekrénytől. – Nincs már annyi, ha
mind a hárman akarunk egy csészével. Újat kell csinálnom.
– Fönt a szekrényen.
– Ott nincs.
– Ó, a mindenit! – sóhajtotta David. – Hadd nézzem. – Egy darabig kotorászott a konzervek
között, végül előhalászott egy bontatlan Hershey konzervet.
Odakint ismét felhangzott a szél süvöltése.
Mikor David felállt, és odanyújtotta a konzervet Liznek, a leány szemöldökét ráncolva nézett rá.
– Ez tényleg úgy hangzik, mintha valaki sírna. A szomszédságotokban ugye nincs senki, akit
ismernék?
David az égre emelte a szemét, aztán széthúzta a függönyt. Majd lassan hátrálni kezdett, kezét
mereven, görcsösen megfeszített ujjakkal tapasztotta a combjához.
– David! Mi az? – kiáltott rá Liz.
– Nézd meg magad! – suttogta David.
Liz kinézett az ablakon.
– Én nem látok semmit – mondta meglepetten.
– Alec, nézd meg te, kérlek. – David végighátrált a konyhán, és keményen nekidőlt a
mosógépnek.
Alec kinyitotta a hátsó ajtót, és kinézett a külső ajtó rácsán keresztül. Liz még mindig az ablakon
át kukucskált kifele, és megpróbálta kideríteni, mi az oka David furcsa viselkedésének.
– Mit kellene látnom? – kérdezte Alec, és nekiállt kioldani a külső ajtó láncát.
David a szoba sarkából egyetlen ugrással mellette termett, és megragadta a kilincset, hogy Alec
ne tudja kinyitni az ajtót.
– Ne! – kiáltott. – Ne! Beengeded!
Alec tanácstalanul ráncolta a homlokát.
– Mit engedek be?
– Nem látod? Tényleg nem látod? – David értetlenül bámult rá.
– Téged látlak, és félőrűlt vagy, vagy ha színészkedsz, fene jól alakítod.
– Nem látod azt a fehér ruhás nőt, aki ott áll a hátsó udvarban? Nem egészen tíz lépésre a
lépcsőtől? Ő üvölt.
– David utoljára mondom, nem. Nem látom. Átversz bennünket.
– Én mindenesetre látok egy fehér foltot, olyan mint a holdfény. Ott – mondta habozva Liz.
David leroskadt az asztalhoz, és a tenyerébe temette arcát.
– Te mit hiszel, mit látsz? – kérdezte szelíden Liz.
David bizalmatlanul pislogott fel Lizre az ujjai között.
– Egy bansheet, Liz. Egy igazi bansheet. Dale bácsi életéért jött.
– Banshee! Nahát, én hallom az üvöltést, és az valódi, és minél tovább hallgatom, annál kevésbé
hangzik úgy, mint mikor a szél fúj.
– Liz, ne! Legalább te ne! – nyögött fel Alec, és újra az ajtó felé nyúlt.
David maga se hitte volna, hogy olyan gyorsan tud mozogni. Megmarkolta barátja vállát,
keményen hátrarántotta, megpördítette és hátrafeszített karokkal durván nekiszorította az
ajtófélfának. Az arcuk centiméterekre volt egymástól, David lélegzete szinte perzselte Alec arcát.
– Higgyél nekem, Alec. Az Isten áldjon meg, higgyél. Második Látásom van. Én látom. Ha a
nagybátyám ma éjjel meghal, majd akkor hiszel nekem?
– A fene egyen meg David, én szeretnék hinni – sziszegte Alec összeszorított fogakkal. – De
bansheek nincsenek! Ha csak egy percre láthatnám azt, amikről te azt hiszed, hogy látod,
hinnék... gondolom. De meg nem esküszöm rá.
– Ha láthatnád... – David elhallgatott. Valami emlék motoszkált a fejében. – Alec, állj a
lábfejemre.
– Micsoda?
Liz arcán látszott, hogy kezdi érteni a dolgot.
– Tedd meg, Alec, tedd meg, amit mond.
Alec dühösen megrázta a fejét.
– Mi a fenét dumáltok itt nekem, srácok?
– Az Isten áldjon, megcsinálom, hogy lássál, McLean. Állj a lábfejemre. – David megfordította
Alecet úgy, hogy arccal az udvar felé álljon, és az állat erővel a vállára húzta.
– David, ha ez valami hülye játék...
– Hidd el testvér, ez nem játék. Most tedd mind a két lábadat a lábfejemre.
– Sullivan, ha nem engedsz el!
– Alec a barátom vagy, a legjobb barátom. Állj rá a lábfejemre.
– Tedd meg, Alec amit mond. Bízzál benne...
– Oké, oké!
– Tedd meg, Alec! – kiáltotta Liz.
– Oké! Hagyjatok már!
David érezte, hogyan nehezedik Alec teljes súlyával a lábára.
– Jó ég, de nehéz vagy – motyogta. Bal kézzel átfogta Alec merev derekát, szabad jobb keze
tenyerével keményen rácsapott barátja barna fejére, és felkiáltott: Mindaz ami a kezem és a
lábam között van, hatalmamban van. És most lássál, Alec, lássál!
És Alec látott.
David tudta, hogy lát. Érezte a remegésén, amely végigfutott testén. Érezte, hogyan hagy ki Alec
szívverése, érezte, hogy az izmai elernyednek, ahogy nem küzd tovább David szorítása ellen.
Elvette róla a kezét. Alec viaszfehér arccal hátratántorodott, és egy székre zuhant.
– Most már nem kételkedem benne, David – dadogta.
– Én azt hiszem, nekem nem szükséges látnom – suttogta Liz, és szelíden becsukta a belső ajtót.
– Szóval a könyvnek igaza volt, ugye?
David rábólintott.
– Oké, most, hogy láttad, mit csinálunk?
– Csinálunk? – kérdezte Liz. – Mit tehetünk egy banshee ellen? Ez nincs benne a Titkos Közös
Kincsben.
– A titkos micsodában?
– Ez egy könyv, Alec. Amit a jósnőtől kaptam. Kölcsönadtam Liznek.
Alec arca elborult.
– Úgy gondoltad, hogy Liz inkább megérti? – mondta, aztán megadóan bólintott, és folytatta.
– Azt hiszem, megértelek. De a bansheekről ugye nincs benne szó? Csak addig maradnak, amíg a
dolgukat el nem végezték, igaz?
– Többé-kevésbé – ismerte el David és felsóhajtott. – De én nem ülhetek itt azzal, hogy csak
várok, mi lesz? Valamit tennem kell. – Öklével keményen az asztalra csapott. A Monopolyházak
szerte repültek.
– Ez ellen nem tehetsz semmit – jelentette ki Alec. – Megőrültél volna, ha megpróbálod
– Nos hát nem fogok itt ülni, és hallgatni, hogyan üvölt, amíg Dale bácsi meg nem hal, ez biztos.
Nézzétek, az én hibám, hogy most beteg. A tündérek vadásznak rám. Tudom, őrülten hangzik, de
láttátok a bansheet, és most el kell hogy higgyétek. Dale bácsit tündérnyíllal lőtték meg. Olyan,
mintha szélütés érte volna, de nem szélütés volt.
Alec az öklét rágta. Ez már túl sok volt ahhoz, hogy egyszerre meg tudja emészteni.
– Azt akarod mondani – mondta és felnézett Davidre –, hogy amit a lóról mondtál ott a vízben,
meg a gyűrűről, az mind igaz?
– Igen – felelte halvány mosollyal David.
– De hiszen te tanulmányoztad a folklórt! Mégse tudod mit kell tenned?
– Éppen ez az, Alec. Tudnom kellene. Annyit hencegtem már vele, de egyáltalán semmi se jut az
eszembe. Soha senki se tesz semmit a bansheek ellen.
– Én csak azt szeretném, ha már elmenne – mondta idegesen Liz. – Ez az üvöltés az embert rövid
úton a bolondok házába juttatja. – A fülére szorította a kezét, és föl-alá sétált a szobában.
– Az biztos – mondta David szenvedélyesen –, mihelyt a nagybátyám meghal.
– Mi az a banshee?
David arca elkomorodott. Egyet-kettőt köhintett.
– Ez attól függ – mondta. – A név a bean-sidhe-ből származik, ami gaelül annyit jelent, hogy női
tündér. Egyesek szerint bizonyos családok olyan fiatal nőtagjainak a szellemei, akik kellemetlen
vagy szokatlan körülmények között haltak meg. Állítólag minden családban van ilyen... Azt
hiszem, hízelgő rám nézve, hogy a mienk nyilván Írországból jött.
Az üvöltés most valamivel halkabban folytatódott.
– Láttad az arcát? – kérdezte Alec. – Emberi képe van? Én csak egy pillantást vetettem rá.
David a vállát vonogatta.
– Nem tudnám megmondani. Mindenesetre nem a skót típus. Azok undorítók. De figyelj, itt
ülhetnék és hagyhatnám, hogy a természet, hogy úgy mondjam, menjen a maga útján, ha Oisin
nem mondott volna valamit. Mindegy most, ki az az Oisin, majd később elmondom, ha
túlleszünk ezen. Mindegy, szóval azt mondta, hogy mindig van megoldás, de az rajtam múlik, az
én Erőmön... De semmi se jut eszembe. Amennyire emlékszem, egyik könyvben sincs arról szó,
hogyan lehet tündérlövés okozta sebet meggyógyítani. De el akarják hitetni velem, hogy tudok
valamit tenni.
Liz visszament az ablakhoz, idegesen félrelibbentette a függönyt és kinézett.
– Az a holdfénypacni közelebb jött.
– Kíváncsi vagyok, bejön-e a házba? – töprengett borzadozva Alec.
– Nem hiszem – felelte David. A külső ajtó talán kívültartja.
– Nagyon remélem – sóhajtott fenyegetően Liz. – Az vasból van.
Alec hirtelen felkapta a fejét.
– Mindenképpen a nagybátyád életét akarja? – kérdezte.
– Miért, mit gondolsz? Hiszen ő az, aki haldoklik!
– Azt tudom, de megpróbálta már valaki becsapni a banshee-t úgy, hogy valaki mást megölt,
mielőtt a kiszemelt áldozat meghalt volna? Csak elméletileg kérdem, érted?
– Alec! – kiáltott fel rémülten David. – Senkit se fognak itt megölni. Nem vagyok annyira őrült,
és őszintén remélem, hogy te sem vagy az.
– Én a macskára gondoltam.
David felemelte a kályha melletti kuckóból a macskát, és megsimogatta a fejét. A cica
barátságosan dorombolni kezdett. David jelentőségteljesen nézett bele zöld szemébe.
– Nem hiszem, hogy a bansheek reagálnának az állatokra. Embernek kell lennie. – David szeme a
távolba révedt. – De Kicsi Bill nem ember... nem is állat... és ő...
– Hogy érted azt, hogy nem ember – szakította félbe Alec. – Természetes, hogy ember.
– Nem, nem ember. Nem az én testvérem – felelte David kapkodva. – ő egy cseregyerek, egy
tündérgyerek, akit a testvérem helyett hagytak itt. Bíznod kell bennem, Alec. Eleget láttál már
ahhoz, hogy tudd, igazat beszélek... vagy mégegyszer meg akarod nézni?
– Nem, nem, köszönöm. Egyszer elég volt – mondta Alec, és a tenyere mögé rejtette az arcát.
– Tehát – mormolta David, és mereven összeszorította ajkait, mint aki végleges döntésre jutott.
– David! – kiáltott fel Alec, és mikor David elment mellette, elkapta a karját. – Nem fogod
megölni a testvéredet.
– Nem, nem ölöm meg, Alec – mondta David keserűen. – De végre van egy tervem. Csak
sikerüljön.
Lerázta magáról Alec kezét, és bement hálószobájába, amelyet most közösen használtak a
cseregyerekkel. Az békésen aludt, mint általában, kivéve, ha evett vagy öltözködött. Úgy látszott,
feladta a próbálkozást, hogy beszélni tanuljon, és nem is sokat járkált már, mintha nem remélte
volna, hogy alkalmazkodni tud egy idegen világhoz. David őszintén sajnálta. Szegény gyerek, ez
a megrázkódtatás valóban keményen próbára tehette. Ennyit a tündérek erkölcseiről.
Megállt, egy pillanatig még habozott, megtegye-e, de aztán kihúzta magát, és felvette az ágyról
az apró, alvó alakot. Azzal nem is gondolt, hogy a takarót, amelybe burkolózott, magával vigye.
A cseregyerek felnyöszörgött, nyújtózkodott. Davidet meglepte, milyen könnyű lett, láthatóan
lefogyott az alatt a néhány nap alatt, amióta ebben a világban élt, és az arca is, mintha
összezsugorodott volna, valódi arca is és szellemarca is, amely akkor mutatkozott meg, amikor
David szeme viszketett. David, karján a cseregyerekkel, kihátrált a szobából.
– Davy! – kiáltotta Liz. – Ne!
– Ha nem akarod látni, Liz, hát ne nézd. Talán maradj Dale bácsival, míg ezzel a dologgal
végzek. – Nagybátyja szobája felé intett a fejével. – Hacsak nem akarsz a vállam fölött figyelni, a
biztonság kedvéért. Ez nem az én testvérem. Hadd ismételjem meg: nem az én testvérem.
– Köszönöm, inkább nem – mondta suttogva Liz és aggódva hátrébb húzódott. – De nem fogok
elbújni a sötétben. Csináld, amiről úgy gondolod, hogy csinálnod kell. De ne feledd, hogy ott
leszek, és figyelek. És ha úgy látom, valamit akarsz, valami... valami véglegeset akarsz csinálni,
nos akkor teszek valamit az ügyben.
David nem felelt, csak egy hosszú percig nézte, aztán visszaindult a konyhába.
Alec idegesen félreállt előle, amikor odament az egyik fiókhoz, és kivett belőle egy hosszú
hússzeletelő kést.
– Nézhetitek, vagy ne nézzétek – mondta. – Akárhogyan is, ez az én dolgom egyedül, és én
vagyok a felelős...
– Történetesen azt hiszem, ezzel a bűntársaid leszünk – vágott közbe Alec, de David, mintha nem
hallotta volna, folytatta.
– ...és ha bármi történik, csak egyre gondoljatok: vas és kőrisfa.
– Láthatok majd valamit? – kérdezte Alec.
– Gőzöm sincs. Próbáld meg, csak annyit mondhatok. Talán a Látás Szelleme jó lesz hozzád.
– Megpróbálom, Davy.
David kinyitotta a hátsó ajtót, és a külsőt kilökte a vállával anélkül, hogy kinézett volna. Kilépett
a tornácra. A banshee alig két lépésnyire állí a lépcső aljától. A szája nyitva, hátrahúzott ajkai
közül kivillantak kísértetiesen fehér fogai. Halk, nagyon halk nyöszörgés szakadt fel a torkából.
Davidnek a csonjai is beleremegtek. Első ízben vehette alaposan szemügyre.
Bár a banshee az udvarban állt és David három lábbal magasabban a tornácon, a szemük mintha
egy síkba esett volna. A nő nagyon magas volt, emberfölöttien magas, de hiszen nem volt ember.
Hosszú, fehér köntöst viselt, melynek lebegő ujjal a szélükön köddé foszlottak. Karjait félig
felemelte és hosszú, sápadt és nagyon-nagyon vékony ujjait valami hallhatatlan dallam lassú
ritmusára mozgatta. Derekán túl leomló haja is fehér volt, mintha minden szála külön-külön
lebegett volna az éjszakai légben. És amikor David végül az arcába mert nézni, úgy találta, alig
több, mint egy csupasz koponya, bár egykori szépségének valami maradéka így is ott sejlett
benne; a bőre majdnem áttetsző, kerek szemei sötét mélyedésekben ültek és vörösen izzottak,
mint az eleven tűz. Ezekben a szemekben nem volt semmi szépség, csak gyűlölet, az élet
gyűlölete.
David kihúzta magát, megváltoztatta a cseregyerek fekvését, esetlenül bal karja hajlatába fogta.
Lassan, óvatosan guggoló helyzetbe ereszkedett, de a szemét egy pillanatra sem vette le a
banshee arcáról. Szabad jobbjával újból, erősebben megmarkolta a kést.
– Üdvözöllek, banshee – mondta bizonytalanul. Akkor jött rá, hogy fogalma sincs, hogyan kell
egy ilyen lényt illendően köszönteni, és jóformán még kis sem mondta az üdvözlő szavakat,
máris roppant ostobának érezte magát. A szeme úgy tüzelt a Látástól, hogy attól félt, lángra
lobban a fejében, és érezte, hogy elerednek a könnyei.
A banshee ott maradt, ahol volt, de kissé lehajtotta a fejét, hogy tekintete találkozzék Davidével,
bizonytalanul mozgott, apró, szaggatott mozdulatai mint egy gyíké. David egy pillanatra úgy
érezte, mintha minden hús eltűnne a nő arcáról, és egy üres koponyára bámulna: égő szemű
koponyára.
– Üdvözöllek, Sullivanok banshee-je, mondom – folytatta aztán és nagyot nyelt. – Úgy látszik,
hosszú utat tettél meg ma éjjel, de semmi hasznod belőle, attól félek. Nem engedhetem meg,
hogy megszerezd, amiért jöttél.
A banshee üvöltése elbizonytalanodott. Meglepődött, talán ez a legjobb kifejezés rá.
David idegesen köhintett egyet, és a cseregyereket óvatosan letette maga elé a tornác padlójára.
– Van itt egy gyerek, egy tündérgyerek. Nem tudom, van-e lelke, vagy nincs, de azt hiszem,
hamarosan ki kell derítenem, hacsak bizonyos dolgokban nem történik igen gyorsan változás.
Nincs kétségem afelől, hogy ennek a késnek, egy vas késnek bizonyos hatása lesz. – Kissé
fölemelte hangját, és fölnézett. A szeme a banshee mögött a sötétségben kutatott. – Hallasz
engem? Megölöm a cseregyereket. A Sidhe elvitte az öcsémet, és én ezt az életet magamnak
követelem. – Fölemelte a kést.
A banshee tétován előrelépett, kinyújtotta karját, az ujjaival mintha a levegőt simogatta volna.
David szikrázó szemekkel, fenyegetően villantotta feléje a kést.
– Vissza! Mert még esetleg egy hullát fogok megölni, mielőtt végére járok a dolognak.
Lenézett a cseregyerekre, a szeme nyitva: kék vagy zöld szemek, most inkább zöldek voltak, és
valahol egy másik szempár pirossága is tükröződött bennük.
– Nem tréfálok, banshee! Menj vissza Írországba, és hagyd békén Dale Sullivant. Nem akarom
bántani ezt itt... akármicsoda legyen is. Valóban nem akarom. De megteszem, ha kell, mert
tudom, hogy a nagybátyám valóság, így, félig holtan is, és tudom, hogy nem szolgált rá arra, amit
a te néped vele tett. – David csak most vette észre, hogy nem is annyira a banshee-hez beszél,
mint egy láthatatlan csapathoz, amelyet odaképzelt a sötétségbe.
A banshee még egy lépést tett előre, ruhája szegélye súrolta a legalsó lépcsőfokot.
David magasabbra emelte a kést.
– Állj! – csattant fel egy hang a csűr mellől a sötétben.
David felkapta a fejét.
A banshee is megfordult, haja úgy hullámzott vállain, mint szélfútta tó tükre. A siránkozás mély,
halk nyöszörgéssé szelídült, mintha szél nyöszörögne halott fogak között.
Egy nő lépett a tornác elé a fénybe. Gyönyörű, fehérbőrű hölgy, kék és szürke ruhában. Fekete
hajú Sidhe asszony.
– Kihez beszélsz – kérdezte keményen David. – Hozzám vagy a Sullivanok banshee-jéhez?
– Mindkettőtökhöz beszélek – mondta a nő. És David tisztán látta, hogy úgy borítja el a harag,
mint a felhő, csak azt nem tudta biztosan, ki ellen irányul haragja.
Amint a banshee hátrált, a nő előbbre lépett, hogy megnézze magának. Szemben álltak
egymással, köztük talán ha három méter udvar. David felvette a cseregyereket és felment vele a
lépcső tetejére.
– Ne bántsd a gyermekemet! – kiáltott fel haragosan a nő, s közben fejét kissé elfordította, hogy
változatlanul a banshee szemébe nézzen. Az ujjával rámutatott. – Banshee, takarodj.
Négyszemközt akarok beszélni ezzel itt...
A tornyosuló alak nem mozdult.
David akarata ellenére elnevette magát.
– Úgy látszik, rád sem hallgat – mondta. – De még mindig nem kaptam magyarázatot. Ez a te
gyermeked, asszony?
A tündérnő megvetően mérte végig Davidét. Tetőtől talpig.
– Igen.
– Akkor mit keres itt, nálam?
– Ailill ellopta tőlem.
– És te hagytad, hogy ellopja. Meg sem próbáltad visszaszerezni. Asszony, a gyerek beteg,
valószínűleg amúgy is meg fog halni. Én csak hozzásegítem egy kicsit.
– De nem vassal! Halandó kéztől!
David egykedvűen vonta fel a vállát.
– Akkor beszélj a bansheevel.
A nő alig észrevehetően megrázta a fejét.
– A bansheehez semmi közöm. Én nem akarok mást, csak hogy a gyermekem biztonságban
legyen.
– Hát akkor miért nem viszed egyszerűen magaddal? – kérdezte óvatosan David. – Nem kell mást
tenned, mint hogy segítesz nekem. Letérdelt, és a cseregyereket szelíden maga elé fektette. Aztán
lapjával a torkára tette a kést. A gyerek meg se mozdult. David halálosan félt.
A tündérnő előbbre lépett, és a mozdulatlan gyermekalak felé nyújtotta a kezét, ujja hegyével
megérintette arcát, aztán hirtelen visszarántotta, és ökölbe szorítva leengedte.
– Nem tehetem! – kiáltott fel. – És nem amiatt a vékony vasdarab miatt. Erővel érintettem meg a
gyermekemet, hogy megtudjam, miféle kötés van rajta, és amit megtudtam, keserves dolog. Az
történt, amitől féltem. Azt a varázslatot megtörni, amellyel Ailill ennek a világnak az anyagához
kötötte, meghaladja az erőimet. Talán az övén kívül minden más Erőt meghalad.
– Nem hiszek neked – rázta a fejét David, és erővel kényszerítette magát, hogy a hangja
nyugodtan csengjen.
– Hidd el, halandó – fakadt ki haragosan a nő. – Ilyen dolgokban, mint ez is, nem hazudnék.
Amikor vas karcolja meg az én kicsikém torkát. Nincs meg az az Erőm, hogy visszaadjam neki
saját alakját, sem, hogy meggyógyítsam a szellemét, amelyet egyszer megtört az, hogy világot
cserélt. Ha most így, elvarázsolva, ahogy itt fekszik, visszavinném Tündérországba, hamarosan
megőrülne és úgy kellene maradnia az örökkévalóságon át. Ezt nem merem megkockáztatni.
David egykedvűen vonogatta a vállát.
– Biztos vagyok benne, hogy megteheted. Mindenképpen meg fog halni.
– Nem vihetem magammal a gyermeket – ismételte a nő hidegen. – És bolond lennél, ha kárt
tennél benne, mert akkor újabb ellenséget szereznél magadnak Tündérországban, amire,
gondolom, semmi szükséged sincsen.
– Ez igaz – ismerte el David. – De mi lesz Dale bácsival? Biztos vagyok benne, hogy te meg
tudod gyógyítani.
A nő tagadóan ingatta a fejét.
– Itt is Ailill ereje hat. Bolond lennék, ha megpróbálnám, még ha nem is lenne megtiltva.
– Megtiltva?
– Lugh száműzte Ailillt, és...
Davidnek elállt a lélegzete.
– Száműzte?
A tündérnő arca megkeményedett.
– Száműzte. Ma éjjel utazik el. Lugh nem törődik többé azzal, mi kárt okozott a Szeles a te
világodban, csak azt akarja, minél távolabb legyen Tir-Nan-Ogtól. És megtiltotta
valamennyiünknek, hogy a továbbiakban beleavatkozzunk a halandók dolgaiba. Úgy gondolja,
máris túl sok az ami a Világok között történt. Már azzal, amiért idejöttem, kockáztatom, hogy
felkeltem haragját.
– De hiszen te most nem avatkozol bele semmibe, csak beszélgetsz velem!
– Jobban féltem a gyermekem életét, mint ahogy a királyomtól félek.
– Mi a különbség tehát az ittléted és aközött, ha beavatkoznál a dolgainkba?
– Más dolog beszélgetni, és más dolog tenni valamit. Az előbbit Lugh talán megbocsátja, de az
utóbbit nem. Én is olyan veszélyes játékot játszom mint te, de nagyobb a tét. Ezt ne feledd el.
David komoran bólintott.
A nő elhallgatott.
– Akkor hát – kezdte David elgondolkodva, és nagyot lélegzett –, ha beszélni tudsz, de nem
tehetsz semmit, árulj el nekem két dolgot, és akkor megígérem, hogy nem teszek kárt a
cseregyerekben.
– Kérdezz. De figyelmeztetlek, hogy esetleg nem tudok válaszolni a kérdéseidre. Ailill Erejével
állunk szemben, és én annak valóban nem ismerem a határait.
– Hogyan tudod elűzni innen ezt a... – David a banshee-re mutatott – valamit?
A tündérnő haragosan nézett a jelenésre.
– Egy időre elűzhetem innen, de ha a rokonod nem gyógyul meg, visszajön. Ez a dolga.
– Hacsak Dale bácsi meg nem gyógyul?
A nő igent bólintott.
– Úgy van, ahogy mondtam.
– És biztos, hogy te nem tudod meggyógyítani?
Újabb igenlés.
– És nincs semmi, amit én megtehetnék érte?
– Semmi.
David egy percig eltöprengett a válaszon.
– Volt még egy kérdésed – csattant fel türelmetlenül a nő.
– Semmi mód nincs arra, hogy visszaszerezzem az öcsémet?
– Semmi, ami segítene rajtad... Bolond halandó, biztosítlak, hogy megmondanám neked mit
tehetsz, ha gondolnám, hogy képes vagy végrehajtani. Ailill vitája Nuadával és Lughgal nem az
én művem. Nem táplálok semmi ellenséges érzést a rokonaiddal szemben. Én a gyermekemet
akarom biztonságban tudni. Én...
– Várj egy percet – vágott közbe hirtelen David. – Nem azt mondtad éppen, hogy megmondanád
nekem, mit tehetnék, ha azt gondolnád, hogy képes vagyok rá? Azt jelenti ez, hogy van valami?
A nő elfintorította az orrát, különös kifejezés azon az emberfelettien szép arcon.
– Nem... az lehetetlen. A cseregyerek most a te világod anyagát hordja meg az alakját is, és
ugyanúgy a testvéred a tündérvilág anyagát viseli. Csak ha valaki összehozná őket szemtől
szembe, mindegyiket abban a testben, amelyet most viselnek, akkor tudnának csak a saját
világukba visszatérni.
– Átok – dühöngött David. – Szóval mást nem kell tenni, mint elhozni az igazi Kicsi Billt
Aililltól... vagy ezt odavinni hozzá? Az az érzésem, hogy te ezt meglehetnéd. Miért nem teszed
meg?
– Azt hiszed, ha ez olyan egyszerű lenne, nem tettem volna már meg? – tört ki haragosan a nő. –
Megmondtam neked. Egyrészt a gyermekem hamarosan megőrülne, ha visszavinném
Tündérországba, és nem hajtanám végre nagyon gyorsan a cserét. Másrészt tiszteletben tartom
királyom törvényét. Harmadszor, nem egyszerű feladat megtalálni a te valódi testvéredet. Ailill
úgy elrejtette, hogy nem találom. Talán valami titkos helyre, talán valami más, idegen alakba
rejtette. Amennyire én tudom, lehetséges, hogy a testvéredet most mint gyűrűt hordja az ujján.
– Én rájönnék – mondta David.
– Ha-ha! – nevetett fel indulatosan a nő. – Ha én nem találom, gondolod, hogy te megtalálnád?
– Megpróbálhatnám. Hiszen állítólag védelem alatt állok.
– Lehetetlen. Megmondtam. Az út Tündérországba zárva van előtted.
David gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Nincs semmi más mód rá? Nem gyakorolhatna Lugh valami kegyet vagy ilyesmit irántam?
Nem mehetnék el az Egyenes Ösvényre, hogy megkérdezzem?
– Ezer évig ott állhatsz, akkor se kapnál választ. Lugh haragszik amiatt a viszályért, amely
miattad támadt a birodalmában. Olyan haragos, amilyennek még sose láttam. Talán a hatalmában
állna megtenni, de nem hallgatna rád. Egyáltalán nem hallgat halandókra.
– Senkire?
– A halandók közül Lugh csak a hősökre hallgat. Csak irántuk gyakorol kegyet.
– Így hát hőssé kell válnom? – kérdezte gunyorosan David. – Nos, ami azt illeti, ez elég
egyszerűnek látszik.
A nő szemében haragos tűz lobbant fel.
– Ne beszélj tudatlanságodban ilyeneket, fiú. Létezik ugyan a Hősök Próbája, de nagyon-nagyon
régen volt, hogy egy halandó meg merte kockáztatni. De ha mégis vállalod, akkor ma éjjel kell
megtenned, mielőtt Ailill elhagyja Lugh birodalmát, és vele oda a megoldás, amelyet keresel.
– Amit mindketten keresünk, úgy gondolod.
– Nincs időd a fecsegésre, halandó fiú – vágta rá türelmetlenül a nő. – Van egy lehetőséged,
puszta lehetőséged. Talán sikerül, és akkor mindkettőnk kívánságát teljesíted. De ha az a
szándékod, hogy merész leszel, és megkísérted a Hősök Próbáját, most azonnal cselekedned kell.
Én magam viszem el a szót Tündérországba, mert a Próba ősi és szent dolog, és még Lugh sem
térhet ki előle. Egy óra felét adom neked arra, hogy döntsél, és akkor végleg el kell mennem. Ha
valóban megkísérted a próbát, mondd meg, és én előkészítem a Szertartásokat.
David nagyot lélegzett.
– De honnan fogom megtudni, mit kell tennem? Szóval, egyáltalán, micsoda próbáról beszélsz?
Én nem vagyok hős, még felnőtt férfi sem vagyok. Ha úgy gondolnám, olyasmiről van szó, amit
meg tudok tenni, megtenném, már csak azért is, hogy véget vessek ennek az egésznek, ennek a
tündérkedésnek.
– A Próba három részből áll – mondta a nő. – A Tudás Próbája, a Bátorság Próbája és az Erő
Próbája. Ennél többet nem mondhatok. Ennél sokkal többet nem is tudok.
– De...
– Gyorsan múlik az idő, fiú, és a halál a közelünkben leselkedik... vagy elfelejtetted már? Várom
a döntésedet. – A tündérnő teljes magasságában kihúzta magát, és összefonta karjait.
Mindketten a banshee felé fordultak, aki mostanra összezsugorodott, mintha nem lett volna több,
mint egy foltnyi holdfény.
– Hosszú utat tett meg hiába – jegyezte meg a nő.
– Remélem, nem kell megismételnie – felelte David, elvette a kést a cseregyerek torkáról, és
gondosan az övébe csúsztatta. Aztán felvette az ernyedt kis alakot, és még egy utolsó pillantást
vetett arra, ahol a tündérnő állt. De már ő is eltűnt.
Visszafordult a ház felé. Lélegzetét visszafojtva egy hosszú percig az ajtófélfának dőlve állt, és
közben tudatosította magában, milyen komoly döntést kell hoznia. Élete legkomolyabb döntését,
mert két élet függött egyedül tőle, és a döntés meghozatalára alig maradt idő.
Mikor visszatért a konyhába, Alec kérdően nézett rá.
– Hol van Liz? – kérdezte fáradtan, és tanácstalanul nézett körül. Nehezen szedte a lélegzetet.
Odanyújtotta barátjának a cseregyereket, és a kést letette a konyhaasztalra.
Alec a fejével a hall felé intett.
– Hamarosan azután, hogy a fény eltűnt, bement, hogy utánanézzen Dale bácsinak. – Elhallgatott.
– Hogy ment a dolog? – kérdezte aztán.
– Haladékot kaptam, úgy látszik.
Alec hitetlenkedve nézte.
– Azt akarod mondani, hogy tényleg megállapodtál valamiben azzal a rémalakkal?
– Eljött a cseregyerek anyja, és... valamiben megegyeztünk – mondta David, aztán bánatosan
hozzátette –, te nem láttad?
Alec nemet intett a fejével.
– Nem sokat láttam. De mit értesz az alatt, hogy „megegyeztetek”? Úgy érted, hogy találtál
valami megoldást?
David bólintott.
– Azt hiszem, de még nem vagyunk a végén. Valamiben dönteni kell, és gyorsan... és beszélnem
kell Dale bácsival.
Liz éppen az öreg szobájából jött ki. Az ajtóban találkoztak.
– Dale bácsi mintha egy kicsit jobban lenne – mondta Liz. – Ő... ő... tudod ki... elment?
– Amíg vissza nem jön. Remélem nagyon-nagyon sokáig nem kerül rá sor. És most gyerünk,
dolgom van, még egy utolsó alkalommal bemegyek Dale bácsihoz... aztán ki kell mennem az
Egyenes ösvényre.
– Az Egyenes ösvényre...?
David elgondolkodva nézett Lizre és Alecre.
– Nincs sok időm, emberek. Elmondom, mihelyt tudom.
– Tudod, nekem sose volt alkalmam közelebbről megismerni Dale bácsit – töprengett el Liz,
amint halkan benyitottak az öreg szobájába. Dale bácsi ott ült felpolcolva az ágyon, ahogy Liz
hagyta, és bár a szemeit lehunyta, David sejtette, hogy nem alszik. Valamiféle tétova izgalom
érződött rajta.
– Dale bácsi – mondta halkan. – Dale bácsi... Liz, gyújtsd meg azt a kis lámpát ott. – Az
éjjeliszekrényre mutatott. – Dale bácsi hall engem?
Az öreg kinyitotta bal szemét, és megpróbált beszélni, de a hangja kásás volt, érthetetlen.
– Ne próbáljon beszélni, csak a fejével intsen.
Az öreg bólintott. A mozdulatai szaggatottak voltak, a banshee mozgott így.
– Dale bácsi, van fogalma arról, mi történt itt a bansheevel?
– David! – kiáltott rá Liz.
– Amilyen közel ma éjjel került ahhoz a másik világhoz, azt hiszem, tisztában van vele... Tud a
bansheeről, igaz, Dale bácsi?
Az öreg igent bólintott.
– Akkor jó. Nézze... lehet, hogy van egy mód rá, hogy meggyógyítsam. Ha sikerül. Nem tudom...
de megpróbálom. És ha nem sikerül... nos, akkor sem lesz rosszabbul, mint ahogy van. Helyes?
Dale bácsi ránézett, és ismét bólintott egyet. David látta, hogyan feszülnek meg az izmok vékony
nyakán, hogyan feszül meg az álla. A szája esetlenül mozdult, egy sor nyögés, nyöszörgés után
végül sikerült kipréselnie magából egyetlen érthető mondatot: „Menjél... most... különben
meghalok.” Aztán lehunyta a szemét, és visszaesett vánkosára.
Davidnek nem volt szüksége ahhor másra, hogy döntsön.

14. fejezet
A Próba Ura

Alec szelíden megkopogtatta a külső ajtót, aztán kisurrant a hátsó tornácra, ahol David a lépcsőn
ülve az udvarra bámult. David elmagyarázta neki és Liznek, mi az a Hősök Próbája, aztán
megkérte őket, hogy egy percre hagyják magára, hogy kitisztuljon a feje.
– Kész vagy? – kérdezte Alec.
– Még nem igazán – rázta tagadóan a fejét David, és oldalvást felnézett barátjára. – Tudod, mi
mindenen mentem keresztül, igaz?
– Nem, de nem hiszem, hogy valaha is tudni akarom. Ez túl sok nekem David... túl sok ahhoz,
hogy ilyen gyorsan elrendezzem magamban.
David felegyenesedett ültében, és energikusan a térdére csapott.
– Nos, nem húzhatom tovább az időt, mennem kell... bár fogalmam sincs róla, hogyan fogok a
feladattal megbirkózni.
– Biztos, hogy valamit kitalálunk – mondta Alec, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Davidet.
David megfogta Alec kezét, és elpirult.
– Mi? Ki az a mi? – kérdezte indulatosan.
Alec meglepetten nézett rá.
– Hogy-hogy? Hát te meg én meg Liz, természetesen. Miért, kire gondoltál?
David szinte sóbálvánnyá merevedett.
– Alec, hát még mindig nem érted, mi folyik itt? Nem emlékszel mit mondtam az elmúlt két
hétben mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni? A gyűrű, Alec, az az átkozott gyűrű! A
gyűrű véd engem, akkor is, ha nem hordom az ujjamon, akkor is véd. Engem! – csapott a mellére.
– A tündérek ellen. De nem véd téged, Alec, sem Lizt, sem mást. Csak akkor, ha hordom. Ismered
Kicsi Bill és Dale bácsi esetét. Egy szép napon te is könnyen azon veheted magad észre, hogy a
melledből kiáll egy varázsnyílvessző, akárcsak Dale bácsiéból.
– A barátaid vagyunk – jelentette ki tárgyilagos hangon Alec.
David komoran elmosolyodott.
– Nem, Alec, ez az én harcom.
– A fene egyen meg, Sullivan. Ma este már veszekedtem egyszer veled, mert nem volt igazam.
Most veszekedjek megint, mert igazam van? Hadd mondjak neked valamit, Sullivan úrfi. Akár
védve vagy akár nem, te szembeszállsz a Sidhe-vel, a saját földjükön csatára kényszeríted őket,
legalábbis ezzel fenyegetőzöl, hát én ott leszek, pontosan az oldaladon, és Liz is ott lesz.
David egy tornácoszlopnak dőlve zsebébe mélyesztette kezeit, és még mindig az udvarra bámult.
Alec átfogta a vállát, és az ajtó felé húzta.
– Miért sírsz, testvér? – kérdezte.
David fölnézett rá és elmosolyodott.
– Mert már nem vagyok egyedül. – De tudta, nem fogja megengedni nekik, hogy elmenjenek
vele.

– Tényleg szeretném, gyerekek, ha meggondolnátok magatokat, mind a ketten – mondta David

később, miközben a konyhai fiókokban az ott található leghosszabb és legélesebb kések között
válogatott. Valószínűleg nem sok hasznukat fogja venni, gondolta, de némi lélektani védelmet
talán nyújtanak.
– Szóval igen nagyra értékelem, amiért aggódtok értem, meg minden – folytatta. – De ez valami
nagyon komoly dolog, emberek. Az életeteket kockáztatjátok, megértettétek végre? Meg a te
derék baptista lelkedet is, Liz.
– Ezt már megtárgyaltuk egyszer – mondta Alec és megfogta David karját. David kérdően
megfordult. Alec egyenesen a szemébe nézett.
– Ha te mész, Liz és én is megyünk. Világos? David nem szolt semmit, csak hosszasan
tanulmányozta Alec arcát. Aztán Lizre nézett.
– Nem tudjátok, mire vállalkoztok, gyerekek – mondta lágyan.
– Azt hiszem, te se tudod, David Sullivan – felelte Liz. – Mellesleg a jósnő azt mondta nekem és
Alecnek, hogy vigyázzunk rád, és ugye nem akarsz egy hölgynek csalódást okozni?
David felhorkant.
– Én már sok hölgynek okoztam csalódást. És most menj, és öltöztesd fel a cseregyereket. Alec,
te menj a nappali szobába, és hozd ki Liz rúnabotját. Véletlenül nem hoztad magaddal a tiédet?
– Történetesen elhoztam. Liz kért meg rá, bizonyos okokból. Az ő kocsijában van.
– A legokosabb, ha elhozzátok, és ha visszajöttetek, keressetek abban a fiókban valami spárgát.
Egy nagy gombolyagnak kell ott lennie.

Nem valami impozáns együttes volt, amely röviddel később Sullivanék hátsó udvarán
gyülekezett. Bár fogalmuk sem volt róla, mi vár rájuk, megpróbálták a legkülönbözőbb
körülményeket számításba venni, ennek megfelelően öltöztek és szerelték fel magukat. Alec és
David számára ez nem jelentett különösebb problémát, mert majdnem azonos termetűek voltak,
és gond nélkül viselhették egymás ruháit, így mindkettő farmert húzott és kiránduló bakancsot
(Alec, David második legjobb pár bakancsát), és a pulóver felett csuklyás nejlon viharkabátot.
Augusztus volt, és normális körülmények között hőségnek kellett volna lenni Georgiában, de
fogalmuk sem volt róla, milyen időjárás vár rájuk útjukon Tir-Nan-Ogba, azt pedig nem akarták,
hogy már az első mérföldeken megfagyjanak.
Liz öltöztetése már problematikusabbnak bizonyult, de miután sebtében végigkutatták Sullivan
mama szekrényét, előkerült egy pár magasszárú bakancs, amely többé-kevésbé megfelelt Liz lába
méretének, meg egy meglehetősen masszívnak tűnő bőrkabát. Valamivel egyöntetűbb képet
nyújtott fegyverzetük, az Öreg Bill készletéből zsákmányolt vadászkések és a rögtönzött
lándzsák, amelyeket Alec és Liz vitt magával, s amelyeket úgy fabrikáltak össze, hogy rúnabotjuk
végére a spárga segítségével hússzeletelő késeket erősítettek. Egyikük sem tudta, hogyan kell az
efféle fegyverrel bánni, de... nos, így jobb érzés volt. Egy pillanatra se jutott egyiküknek sem
eszébe, hogy egyet is elvigyenek a számos puska közül, amelyekkel tele volt a ház. Valahogy
tudták, hogy az ilyen fegyvereknek semmi hasznát sem vennék.
Alec és Liz hátán a Sullivanék konyhájából zsákmányolt élelmiszerekkel sietve megtömött
hátizsák, David vitte a cseregyereket. Övébe tőrt dugott, és egy másikat a bakancsa szárába, más
fegyvere nem volt, mert úgy döntött, hogy saját Erejére támaszkodik, és arra, ami kétes védelmet
még a gyűrű nyújtott, akárhol is volt. Erősen kételkedett benne, hogy a Próbán bármiféle
fegyverre szüksége lesz.
Egy percig haboztak, bizonytalanul, hogyan és merre induljanak, aztán a szérű és az autósfészer
közül a sötétből elősétált a tündérnő. Alec és Liz hunyorogtak, mert láttak ugyan valamit, de
képtelenek voltak közvetlenül a szemük fókuszába venni. David számára azonban a kép tiszta
volt.
– Tehát döntöttél? – kérdezte a nő.
– Döntöttem – közölte elszántan David.
A nő bólintott.
– A dolgaitokat elnézve, látom, hogyan.
David zavartan megköszörülte a torkát. Érezte, hogy a cseregyerek kissé megmozdul karjában.
– A Szertartásokat előkészítettem – mondta a nő. – Azonnal menjetek az Egyenes Ösvényre, és
várjatok a történendőkre.
Davidnek ekkor eszébe jutott valami, és átkozta magát, amiért nem gondolt rá előbb.
– A fene egye meg. És mi lesz Dale bácsival? Nem hagyhatjuk itt egyedül. Egyikünknek vissza
kell mennie...
Ekkor megszólalt a tündérnő.
– Ha megengeditek, én gondoskodom távollétetekben az öregről, és a gyermekemről is.
– Nem tudom – mondta tétován David. – Megbízhatok benned?
– A te sikered számomra pontosan annyit jelent, mint a te számodra – felelte a nő. – Ezt ne feledd
el.
– De nem kell magunkkal vinnünk a cseregyereket?
– Ha győzelmes leszel a Hősök Próbáján, nem lesz rá szükség.
– De honnan fogom tudni, győztünk-e?
– Én tudni fogom – felelte a nő, és a tétovázó David karjaiból kivette a cseregyereket. – Efelől
tökéletesen biztos lehetsz.

– Szóval, most el kell mennünk arra a bizonyos Egyenes ösvényre? – kérdezte Alec később,
amint felfelé baktattak a ház mögötti dombon.
David bólintott.
– Igen, ez az egyetlen a dologban, ami világos számomra. Itt nyilván egy igen ősi és komoly
szertartásról van szó. Ha jobban meggondolom, úgy látszik, a Sidhe meglehetősen szertartásos
keretek között közelít meg mindent. Úgy gondolom, ha valaki halhatatlan, valamiféle rendszerre
szüksége van, különben minden káoszba fullad... különösen, ha meggondoljuk, hogy vannak,
akik azt hiszik róluk, hogy valaha istenek voltak vagy angyalok, vagy valami efféle. Előfordul,
hogy meglehetősen rosszindulatúak, de azt hiszem, valójában csak roppant zárkózottak és
közönyösek, legalábbis többnyire. Csak éppen velünk szemben egy kicsit túlságosan is
zárkózottak ahhoz, hogy valóban megértsenek bennünket, és így vagy úgy, törődjenek velünk.
Kizárólag a saját dolgaik érdeklik őket.
Alec rábámult. Meglepte ez a váratlan szóáradat.
David, látva barátja tekintetét, kényszeredetten elmosolyodott. Halálosan félt, akárcsak Alec és
Liz is. És ha más nem, Alec mindenesetre tudta, hogy David azért beszél annyit, mert nem akar
arra gondolni, ami felé most már visszavonhatatlanul haladnak.
– Gondold csak meg – folytatta hadarva David. – A halhatatlanság jól hangzik a mi fülünknek, és
halandó füleknek, pedig bonyolult dolog, ha valaki benne él. Gondold meg, például, egyszerűen
belebolondulnál abba, ha megpróbálnád felosztani a vagyonodat a leszármazottaid között, vagy
mondjuk, megpróbálnál valami vagyont szerezni, amit elosztasz közöttük, közben csak ennyi
meg ennyi vagyonod van, és a Sidhe meg állandóan szaporodik. És ha ellenséget szereztél
magadnak, az ellenséged marad egy örökkévalóságon át. És ezer vagy mennyi év alatt a legjobb
házastársat is megunja az ember.
David felsóhajtott. Alec és Liz látta, hogyan igyekszik összeszedni magát, hogyan próbál meg
valamiképpen lazítani.
Hamarosan elérték az első tüskebokrokat. David elszántan begázolt közéjük.
Liz és Alec habozva megállt.
– Csak nem mész be ezek közé? – hallatszott Liz ideges hangja.
David megfordult, és elgondolkozva nézte őket.
– Micsodába? Néhány vadrózsabokor, semmi komoly, nincs miért aggódnotok.
– Bolond vagy? – kérdezte Alec szinte ordítva. – Egy legalább három méter magas tüskebokorfal
van nem egészen fél méterrel előttünk, és olyan sűrű, mint... mint egy élősövény.
David a vállán keresztül visszanézett. Igen, a vadrózsabokrok ott voltak, de csak derékmagasak,
és bár bőven akadt belőlük a fák között is, egyáltalán nem akadályozták a járást. Illúzió, gondolta.
– Hunyjátok be a szemeteket – mondta. – Menjetek egyenesen előre, amíg azt nem mondom, állj.
Nincsen semmi itt, legalábbis nem úgy, ahogy ti látjátok. Ez a Sidhe trükkje.
– Ha te mondod – dörmögte kétkedve Alec.
– Úgy látom nincs más választásunk, mint hogy higgyünk neki jelentette ki Liz. – Most az ő
pályáján játszunk.
– Kösz, Liz – mondta David. – Gyerünk, induljunk. – Megfordult, és elindult a sűrűbe, közben
hátra-hátrapillantott, hogyan halad Alec és Liz.
Azok, ahogy David utasította őket, lehunyt szemmel, lassan tapogatózva mentek utána, közben
Alec, rá éppen nem jellemző módon szitkozódott, valahányszor egy tüske megsértette csupasz
kezét. Liz bőrkesztyűt viselt.
És egy perc, és túljutottak az akadályon.
Davidét ezúttal is meghökkentette a hely mássága, annyira nem hasonlított az erdő többi
részéhez, mintha a szokásos fény, amely bizonyos éjszakákon borította, sose tűnt volna el teljesen
belőle, és újból felragyogna, valahányszor a kerek tündérhold fénye ott fehérlik a fák között és a
Sidhe a földön jár.
– Bárcsak hoztam volna magammal egy Colát vagy valamit – nyögött fel Liz.
– Ezzel elkéstél – közölte Alec. – De van egy fél tábla csokoládé nálam, ha az megfelel.
– Csak várjatok – mondta David. – Hamarosan megkezdődik az igazi, és akkor nem gondoltok
majd arra, hogy éhesek vagytok-e. Talán soha többé nem lesztek éhesek.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Liz értetlenül.
– Ez komoly dolog, Liz, mostanáig nem voltatok képesek ezt megérteni? Lehetséges, hogy nem
jöttök vissza. Esetleg megtetszel egy tündérhercegnek, és...
– Ugyan, hallgass!
– Legszívesebben a szőkékre buknak ugyan, bár... – tréfálkozott David.
Alec és Liz egyszerre pillantott David szőke hajára.
– Honnan tudjuk, mit kell majd csinálnunk? – kérdezte Alec.
David a vállát vonta.
– Nekem azt mondták, jöjjek ide, és várjak. Tehát várunk. Legutóbb csengettyűszót hallottam és
fényt láttam... – Habozva elhallgatott, és belesett a környező fák közé. – De nem tudom, ti mit
láthattok. Lehet, hogy mindent, lehet, hogy semmit. A Sidhe maga dönti el, ki lássa őket, és
nyilván úgy látszik, csak azok láthatják a tündérvilágot saját elhatározásukból, akiknek Második
Látásuk van, mint nekem is, de még az én esetemben sem működik mindig egyformán. Néha
tudom szabályozni, néha nem. Mindenesetre remélem, hogy valamit látok majd, mert igazán
ostoba érzés lenne, ha nem látnátok semmit. Kicsi Bill annak idején csak nyafogott, és egyre csak
azt kérdezte, kivel beszélek, úgy hogy ő nyilvánvalóan nem látott semmit, de a csengettyűket
hallotta és az éneklést is... tulajdonképpen ezzel kezdődött a dolog, és lehet, hogy veletek is így
lesz, feltéve, hogy nem küldenek rám egy sárkányt vagy hasonlót.
– Csak sietnének már, akármit akarnak csinálni – suttogta idegesen Alec.
David hátranézett a válla felett. A távolban, a házuk előtt világító higanygőzlámpa magányos, kék
fénye nehézkesen küzdötte magát keresztül a jávorfák törzsei között. Az képviselte számára a
valós világot, ha nem is szabad választásából, de születése jussán.
De ott előtte a dolgok másképp alakultak: a fák változatlanok, a ritkás aljnövényzet pontosan
olyan, mint lennie kellett, a talaj lejtése megnyugtatóan ugyanaz, ami volt, de a föld felett egy
halványan, aranyosan csillogó fátyol, talán ha három méter széles sáv nyúlt el előttük is,
mögöttük is a végtelenbe, ameddig a szem ellátott. Az Egyenes ösvény, az út Tir-Nan-Ogba.
– Láttok valamit? – kérdezte kíváncsian David.
Alec bizonytalanul hunyorgott.
– Nem tudom biztosan. Talán valami kis fényt, vagy mit, ott a között a két tölgyfa között.
– Liz?
– Igen, mintha valami arany csillogás borítaná a földet, és... mintha nem is érne egészen hozzá.
David a sáv közepére lépett. Barátai csatlakoztak hozzá, kezdetleges lándzsájuk mint két pózna
magaslott föléjük, és kölcsönzött megjelenésüknek némileg harcias jelleget. Szó nélkül
megfogták egymás kezét. David spontán mozdulattal odahajolt, és kemény, nedves csókot
cuppantott Liz arcára.
– Vigyázz magadra, akármi történjék is. Nem bírnám ki ha elveszítenélek.
– Gondolom, kezdődik – suttogta aztán, és végignézett az ösvény hegyoldal felőli szakaszán.
Alec és Liz is figyelt.
Nem messze előttük, a csillogó ösvényen egy páncélos lovag ült harci ménjén.
Magas volt, magasabb Nuadánál és Ailillnél is, tetőtől talpig testhezálló páncélt viselt, amelyen
halványan tükröződött az Ösvény aranyos csillogása. Vállán címeres, kétoldalt nyitott, sötétkék
és szürke bársony lovagi köntös. Fején sisak, a sisakon vadkancímer, aprólékosan megmunkált,
hosszú arcrésze és orrvédője beárnyékolta arcát, csak a szeme és a sisak alól kiálló dús, lelógó
bajusza látszott arcából. Álla simára borotválva, egy kevés látszott teltajkú, nagyon komor
szájából is. Hatalmas, hosszúlábú lovon ült, amelynek horpasza úgy csillogott, mint a kékre
edzett acél. Csupasz kard feküdt előtte keresztben nyeregkápáján, a kard pengéje mint lobogó
fehér láng villogott a tündérhold fényében.
A férfi előbbre lovagolt, és komoran nézett végig a társaságon. David hátrahőkölt tekintetétől,
aztán dacosan megállt. A szája hirtelen kiszáradt.
– Ki jött ide, hogy vállalja a Hősök Próbája veszedelmeit? – kérdezte kiáltva a férfi, és amúgy is
mély hangját az Egyenes ösvény valami akusztikai trükkel még mélyebbé varázsolta.
David nyelt egyet, kihúzta magát, megpróbált magasabbnak látszani, mint amekkora volt, hogy
ne lássék serdülő tizenévesnek.
– Én jöttem... uram.
A férfi alig észrevehetően bólintott.
– Egyedül kockáztatod-e meg a Próbát vagy társakkal?
David felszisszent, és hallotta, amint Alec és Liz hirtelen mély lélegzetet vesz. Előre félt attól,
hogy erre a kérdésre sor kerül. Remélte, őszintén remélte, hogy egyedül kell mennie, és a barátait
kizárják a küzdelemből. Nem mintha kívánta volna őket maga mellett, nem. De nem merte
kockáztatni az életüket.
– Egyedül – mondta.
– Együtt – csattant fel barátai hangja a háta mögött.
– Nem! – kiáltotta David.
– A három hatalmasabb mint az egy – suttogta rekedten Liz.
– Az egy hatalmasabb a háromnál – tette hozzá Alec.
– Egyedül mész, vagy társakkal? – dörgött a férfi hangja.
David arca megfeszült. Nem volt idő vitatkozásra, késlekedésre.
– Társakkal – felelte lemondóan és összeharapta fogait.
– Akkor helyesebb, ha nem mentek vakon – mondta a Próba Ura. Bár azok közül, akikkel
találkozni fogtok, nem mind örül, ha látják. Felemelte kardját, vízszintesen feléjük tartotta, és
ekkor a kard hegyéből fénynyaláb lövellt elő, és az arcukba vágott.
David felkiáltott, nem annyira, mert magát féltette, hanem, a barátai miatt. Hallotta, hogy Liz is
felsikolt, Alec valami érthetetlent kiált. Aztán a fény eltűnt. Annak alapján, hogy a barátai
hunyorítottak és bámultak, David tudta, most már több mint emberi látással látnak.
– A Hősök Próbája megkezdődött – közölte a férfi. – A Próba Davidé, de ha bármelyikőtök
teljesíti a feladatot, és elér Lugh Samildinach, Tir-Nan-Og királya elé, úgy tekintjük, mintha
David maga győzött volna. De tudd meg, Alec McLean és Liz Hughes, hogy ez David Próbája. Ő
a vezér, az ő döntései állnak. Adhattok néki tanácsot, segíthettek neki, ahol szükséges, de
egyikőtök sem tehet semmit David engedélye nélkül, mert az ő tudása, az ő bátorsága, az ő ereje
az, ami próbára tétetik, nem a tiétek. És most hadd kezdődjék a Hősök Próbája. Ha már nem
láttok engem, kövessétek az ösvény vonalát felfelé.
Azzal egy szempillantás alatt eltűnt.

15. fejezet
Tudás és Bátorság

Alec a vállát vonogatta.

– Utánad.
David belevágta rúnabotját maga elé egy leveles dombba, felsóhajtott és elindult az Egyenes
Ösvényen. Alec és Liz mögötte kétfelől.
Az ösvény hosszú ideig felfelé vezetett. Most a telihold világította meg. David először nem volt
benne biztos, egyáltalán az Ösvényen járnak-e, mert a jellegzetes, aranyos csillogás alig látszott,
és az egész erdő olyan volt, mint rendesen. Hiányzott a természetellenesen dúsan burjánzó
növényvilág, amire emlékezett, és nyoma se volt benne a fények és hőmérsékletek
váltakozásának. De ha az ösvény szélére lépett, és kezét bedugta két tölgyfa közé, ott, ahol az
Ösvény szélét sejtette, akadályba ütközött. Erről tudta, hogy jó végre rossz végre, az Ösvényen
kell maradniuk.
Először Alecnek tűnt fel, hogyan kelt minden lépésük sziporkázó szikrákat a sűrű, kékeszöld
moha között, amely lábuk alatt lassanként elfoglalta a fenyőtű szőnyeg helyét; a szikrák, ahogy
szerteszórták fényüket, fénykoszorút alkottak, aztán elenyésztek. Kezdetben sápadtak voltak,
majdnem színtelenek, de ahogy a társaság előbbre haladt az úton, fokozatosan erősödött a fényük.
Mintákat formáltak, alakokat öltöttek, amelyek gyorsabban változtak, semhogy a szemükkel
követni tudták volna, geometriai idomokat és bonyolult, arab írásra emlékeztető kacskaringókat,
egymásba tekeredő csúszómászók undorító spiráljait, s mindez, mihelyt odanéztek, nyomtalanul
eltűnt szemük elől. A színek is változtak, erősödtek, áthatóbbá váltak a lábuk alatt, a pirostól
végig, a szivárvány minden színén át az Ösvény szélén a liláig. De az ismerős aranysárga, amely
David emlékezetében élt, egyre inkább uralkodóvá vált, végül már csak az maradt meg, és csupán
itt-ott vegyült el benne egy villanásnyi más színárnyalat.
A szikrák annál nyugtalanabbul táncoltak, minél tovább haladtak előre, egyre kevésbé maradtak
meg a lábuk körül, a végén már térdig sétáltak a lebegő, csillogó, apró porszemek felhőjében,
amely most az út két oldalán fejmagasságnál is magasabban gomolygott, elzárva látásukat úgy,
hogy nem látszott más, csak az előttük nyíló út.
Egy idő múltán a növényzet is megváltozott. Előbb a változást csupán az jelezte, hogy a
közönséges erdő ismerős, mindennapi gaznövényei fokozatosan eltűntek, aztán eltűntek a
nagyobb bokrok, majd végül maguk a tölgyek is. Helyüket magasabb, sudárabb törzsű fák
foglalták el, amelyeknek fő ágai távol a földtőlnyúltak ki törzsükből, A falevelek még
felismerhetően tölgyfa, jávor- és kőrisfalevelek voltak, de természetellenesen nagyok, és
fényesek, és olyan egyformák, mintha ugyanabból az öntőformából öntötték volna frissen
valamennyit.
És a rózsabokrok! Amelyek úgy fonták, ölelték körül a fák törzsét, mint tövises kígyók és
alkottak vörös ágaikkal áthatolhatatlan falat. Az ágak helyenként olyan vastagok voltak, mint
David karja, fűrészfogú, legalább húsz centiméteres tüskéik csillogtak, mint a friss öntetű bronz.
Míg a porfelhőben jártak, a lebegő porszemek percről percre nyugtalanabbul gomolyogtak,
először csak a derekukig, majd a vállukig értek, végül a három barát egy darabig hátborzongató
képet nyújtott, olyanok voltak, mint három test nélküli fej, amely egy fénytengeren bukdácsol,
rögtönzött dárdáik úgy meredtek felfelé, mint szélcsendben rekedt hajó csupasz árbocai, és a
vadrózsabokrok akár zsákmányra éhes tengeri szörnyek magasodtak föléjük.
Végül a porfelhő Liz feje fölé emelkedett, az övé fölé először, mert ő volt a legalacsonyabb
közöttük. Néhány lépés, aztán David is eltűnt, majd Alec is. Még mindig látták, nem is, inkább
érezték az utat, amint egyenesen és egyenletesen vezet felfelé, de most minden lépésükre mély
csengés-bongás válaszolt. Csípős hideg borzolgatta őket, aztán forróság fojtogatta, majd megint a
hideg...
Aztán a porfelhő lassan eloszlott. Világos folt tűnt fel előttük, mintha holdfény csillant volna meg
a távolban. Egyszerre szaporázták meg lépteiket.
Most az erdőt váratlanul széles, füves tisztás váltotta fel, az Ösvény, mint aranyos ködszalag
vezetett tovább rajta. A fák elmaradtak ugyan körülöttük, de a rózsabokrok megmaradtak,
fenyegetőzve, kavarogva a magas, kék árnyékos fűben csak most a tövük selymes rózsákkal volt
megrakva, akkorákkal, mint egy emberi fej. A vadrózsabokrok fűrészfogú levelei még a
holdfényben is zölden csillogtak, akár a smaragd, de a virágaik feketék voltak.
Liz ösztönösen kinyúlt, hogy megfogjon egy virágot, de David hevesen visszarántotta a kezét,
noha maga is nagy hajlandóságot érzett, hogy megsimogassa a selymes szirmokat, és belélegezze
Tündérország fekete rózsáinak kábító illatát. De mégse, hanem lenyúlt a ködbe, felvett valamit,
ami éppen akkor hullott le eléje, és felmutatta, hogy Liz is lássa: csillogó, zafírkék pillangószárny
volt, ezüsttel erezve, a széle simára metszve. Aztán odatartotta az egyik ónix-szirom éléhez, és a
lepkeszárny úgy hullott szét két darabra, mintha borotvával szelték volna ketté.
Továbbmentek. Óvatosan kerülgették a rózsákat, majd újabb erdőbe értek, pontosan olyanba,
mint az előbbi volt.
Sokáig mentek szótlanul.
– Csodás! – kiáltott fel Liz váratlanul. Davidét, aki közben elmélázott, Liz kiáltása felriasztotta
álmodozásából.
Jóformán észre se vették, amikor az erdőből egy gyönyörű, talán negyed mérföldnyi széles, zöld
rétre értek. Az Ösvény továbbra is látható maradt, olyan volt, mint kísérteties szalag a gondosan
kaszált fűben, és szemben, a másik oldalon, halványan látszottak egy újabb erdő sötét körvonalai.
Jobbra tőlük vagy húsz méterrel három lógó hasú vadállat legelt, armadillokra hasonlítottak, de
volt bennük valami teknősbékaszerű is, csak éppen páncélozott váltukat embermagasságban
hordták, és a farkuk végéből merev, hegyes ék állt ki. Lakkszerűén fénylő páncélbőrükön
fényesen csillant meg a napsugár.
A nap!
De hiszen amikor elindultak, éjszaka volt, közel éjfél. Mit keres most itt a nap? Lehetetlen, hogy
olyan soká gyalogoltak volna, még fáradságot sem érzett egyikük sem. Ami azt illeti, David nem
is nagyon emlékezett, érezte-e magát valaha életében ennyire frissnek. Orrát édes illat
csiklandozta, élvezettel szívta tele tüdejét, és miközben figyelte, hogyan jár a nyomában Liz és
Alec a réten, szemét az ösvény mentén mérhetetlen tömegben virágzó, viaszossárga szirmú,
koromfekete porzószálú, hatalmas pipacsokon legeltette. Gyanakodva méregette a bestiákat, meg
majdnem ugyanolyan gyanakvással a virágokat, és szerette volna, ha csak egy kicsit is
pontosabban látja, különösen a legtávolabbi vadállat lábainál heverő valamit, bár meg kellett
hagynia, hogy látása, szemüveggel vagy szemüveg nélkül, majdnem tökéletes volt.
– Fussunk – suttogta. A hangja nyugodt volt. – Ezek a dögök ugyan látszatra nem tudnak valami
gyorsan mozogni, s nem is látnak valami jól, de azt hiszem biztonságosabb, ha minél előbb a
hátunk mögött tudjuk őket. De ne lélegezzetek mélyebbeket, mint muszály, helyes?
Liz bizalmatlanul húzta fel a szemöldökét.
– Van valami, amit nem mondasz el nekünk, David? Nem lenne jobb, ha lassan osonnánk odébb?
David nemet intett a fejével.
– Nem hiszem. Az a gyanúm, hogy ez a helyzet itt veszedelmesebb, mint amilyennek látszik.
Lélegezzél csak mélyet!. Nem érzed, milyen édes a levegő? De ugyanakkor nem álmosító? És
most nézd azt az állatot, a legtávolabbit ott, jobbra. Nem olyan, mintha ott egy őz csontváza
lenne, vagy akárhogyan is, valami őzféle csontváza? Én nem hiszem, hogy ezek az állatok
vegetáriánusok lennének. Gondolom arra várnak, hogy a virágok elaltassák az állatokat, aztán
felfalják őket. Jobb, ha szaladunk, akkor a virágok illata rövidebb ideig hat ránk.
Alec és űz némán helyeseltek, és határozott léptekkel, futva indultak David után a tisztáson át. A
vadállatok egyszer megemelték csontsisakos fejüket, és amikor elmentek mellettük, néhány
tétova lépést tettek feléjük, de a három barátnak sikerült biztonságban megtennie az utat, és
hamarosan ismét eljutottak egy erdő lombjai közé.
Egyikük se nézett vissza, és nem látta, hogyan hagyják abba a páncélos bestiák a legelést és
indulnak el egy csoportban, céltudatosan az ösvény felé.
Az erdő szélén a társaság egy percre megállt. Körülöttük az alacsony, dúslombú fák örökzöld
tölgyekre emlékeztettek, még a halvány bojtok is ott csüngtek rajtuk, amikről az Emberek
Földjének azt mondták volna, fátyolmoha szakáll nőtt rajtuk. De a szokatlanul apró levelek
túlságosan szabályosak voltak, spirális kérgükről pedig alig lehetett megállapítani, természetes
kéreg-e vagy más anyagból vésték. A nyugtalanító csendben nem hallatszott lombsusogás sem a
rezzenő levelek között.
David egyre idegesebb lett. Fizikailag pompásan érezte magát, de a feszültség percről percre nőtt
benne, belefáradt abba, hogy állandóan résen legyen, szünet nélkül vigyáznia kelljen mindenre,
mindenre, akármit lát vagy hall, sőt minden szagra is gyanakodjék, és egész idő alatt tudatában
legyen annak, mi vár rá, ha vállalkozása kudarcba fullad.
A legközelebbi tisztáson megint éjszaka köszöntött rájuk. Valahonnan nagyon messziről zúgó,
dübörgő hangokat hallottak, amelyek távoli tengerpartot sejttettek. Éppen hogy láthatták annak a
körülöttük elterülő, magas fűvel benőtt rétnek a túlsó végét, ahol a fűszálak váltakozva fehéren és
feketén villogtak, ahogy a tündérhold fehér tányérja alatt a friss szellő lengette őket.
Alakok mozogtak a sötétben, görnyedt alakok, lónál magasabbak, a bőrük sima, fakó, óriási,
kimeredő szemük narancssárgán izzott és sose hunyorgott. Néha két lábon jártak, néha négyen, és
háromágú, villás farkukat lengetve időnként nagyokat ugrottak a fűben. Más alakokat is láttak,
túlságosan nagyokat és véznákat ahhoz, hogy abból a világból valók legyenek, amelyet David
ismert, túlságosan gyorsak és... megborzongott... elképzelhetetlenül óriások.
Az egész környék élt, a föld is szinte érző valami volt, reszketett a lábuk alatt, mintha annak a
távoli, láthatatlan tónak a titkait akarta volna továbbítani nekik. David azon vette magát észre,
hogy feszülten figyel, félig-meddig arra vár, mikor hallja sirályok rikoltozását, de más hang nem
hallatszott, mint saját, ziháló lélegzetük hangja, és a tündéróceán monoton, hipnotikus zúgása.
Zavartalanul folytatták útjukat, semmi fenyegetőt nem láttak maguk körül, de éber szemek
figyelték minden léptüket, és amint a tisztást elhagyták, három lomhaléptű szörnyeteg lépett a
nyomukba.
Megint erdő.
Megint mező.
Napfény.
Közelebb húzódtak egymáshoz. Most páfrányok között vitt az útjuk. A lábuk nyomán már nem
fakadt szikra, de a levegő hirtelen nyomasztóvá vált, érzékszerveik eltompultak, még a
lélegzetvétel is fárasztotta őket. Minden lassú lépés agonizáló erőfeszítésükbe került. David
érezte, hogyan száll ki belőle az életerő, akár lyukas léggömbből a levegő. Egyre nehézkesebben
szedték a lábukat. Mintha maga a levegő fékezte volna őket. Egyetlen lépés egy órának tetszett,
egy lélegzetvétel fél napnak. Egy sárkányszitakötő repült előttük olyan lassan, hogy
megszámlálhatták a szárnyait díszítő, rózsaszínű foltokat.
Naplemente. Vörös árnyékok a saspáfrányokon.
És még mindig mentek.
Éjszaka.
És megint napfölkelte, és a levegő ritkult.
De megint sötétség, mielőtt meggyorsíthatták volna lépteiket.
Aztán világosság. Jobbra-balra bokrok aztán fák, aztán megint bokrok.
És megint sötétség.
És sötétség és világosság megint, észbontó sebességgel váltakozva, úgy, hogy David egy időre
teljesen elveszítette idő- és térérzékét, egész világa leszűkült a Keskeny Ösvényre, amely úgy
vezetett tovább, mint addig: nyílegyenesen előre, most teljesen síkban, bár a logika megrettent
szelleme még ott bujkált lelke mélyén és azt diktálta, hogy a Tündérvilág geográfiája
mindenképpen párhuzamos az ő világával, s ez esetben régen át kellett volna kelniük a gerincen,
akármiféle hegyre másznak is fel, és le kellett volna ereszkedniük a völgybe, és most már újból
felfelé kellene menniük. De az Egyenes Ösvény szemmel láthatóan itt sokkal távolabb esett az ő
világától, vagy sokkal közelebb Tündérország szívéhez. Tétován töprengett, hol lehet most? Tir-
Nan-Ogban? Vagy egy másik birodalomban? Vagy valami időtlen térben a kettő között, ahol az
egyetlen bizonyosság az Egyenes ösvény?
Fény. Sötétség. Fény. Sötétség.
Erdő. Mezők. Kis patakok.
Virágok. Megint egy erdő.
Aztán váratlanul ott álltak a telihold alatt egy nagy, talán fél kilométer kiterjedésű, csendes tó
partján, amelynek a vize különösen ismerős, kellemetlen szagot árasztott, halványan vér szagára
emlékeztetett, de nem, pontosan olyan volt, mint a vér szaga. David előtt sötétvörösen csillogott a
tó tükre, és számtalan apró kis hullám nyaldosta furcsa, zsíros vontatottsággal réz színű partját,
ami éppenséggel nem csökkentette a látvány félelmetes voltát. De a legijesztőbb látvány az
egészben az ösvény volt.
Nemcsak az ismerős ösvény húzódott most előttük, hanem keresztútnál álltak, ahonnan három
ösvény vezetett háromfelé; az egyik annak egyenes folytatása, amelyen eddig mentek, a másik
kettő derékszögben ágazott le kétfelé.
A balfelé vezető út meredek ívben visszakanyarodott, hegynek fel, afelé az erdő felé, amelyet
éppen elhagytak, de mielőtt eltűnt a lombfalban, jókora távolságon tüskebokrok szegélyezték,
amelyeknek fenyegető tüskéin messziről látszott, hogy képesek letépni a húst a csontjáról is
annak, aki nem vigyáz, és óvatlanul hozzájuk ér.
Jobbra az út szelídebben emelkedett. Kurta fű tört át a sárga homokon, és az út vagy húsz
méterrel arrébb mezővé szélesedett tele fehér, a félhomályban kísértetiesen fénylő liliomokkal,
amelyek távolabb egyre sűrűbb tömegben nőttek úgy, hogy a látóhatáron húzódó erdő szélén
mintegy tömör fénysávot alkottak.
És előttük...
Az ösvény előttük nem volt Egyenes! Első ízben nem futott lézervonalban előttük. Ehelyett
kanyarogva, tekeregve, mint egy sebesülten vonagló kígyó folytatódott abban az idegesítő tóban,
amelyben végül mint tétován, vörösesen csillogó szalag vezetett tovább.
Elkeseredetten álltak.
Davidnek elállt a lélegzete.
– Úristen! – suttogta roggyant vállal.
– Nos Davy, merre? – kérdezte Alec.
David tanácstalanul ingatta a fejét.
– Nem tudom. Egyenesen előre kizárt. Nyilvánvaló okokból. Az ösztönöm azt súgja, hogy a két
másik út közül a bal a jó. Az látszik a legnehezebbnek, és ezért a legvalószínűbb, hogy az tesz
próbára bennünket.
Alec előbb követte David tekintetét, aztán a jobb kéz felé eső útra nézett.
– Nem tudom, Davy – mondta. – Ami kézenfekvőnek látszik,, esetleg túlságosan is kézenfekvő.
Ez az ösvény látszik a legkevésbé veszélyesnek, és így talán ez a leginkább veszélyes.
Mindezideig nem találkoztunk semmivel, ami közvetlenül fenyegetett volna bennünket. Nem
kellett döntenünk, és nem volt semmi útmutatásunk arra nézve, hogy a Próba egyik része már
elkezdődött, még kevésbé, hogy végetért. Azt hiszem ez az első próba. Ez az első eset, hogy
döntenünk kell. De ha engem kérdezel, nekem a jobb kéz felőli ösvény látszik a legjobbnak.
Liz azóta nem szólt semmit, hogy a partra értek, csak a homlokát ráncolta tanácstalanul.
– Én nem hiszem, hogy akármelyikőtöknek igaza lenne – mondta. – Ez a hely engem valamire
emlékeztet, egy képre egy dalból, amit a nagymama szokott énekelni, az, aki megtanított, hogyan
olvassam a sugárzásokat. Azt hiszem az volt a dal címe, hogy „Versfaragó Tamás”. Egy emberről
szól, aki összetalálkozott a tündérek királynőjével, és az magával vitte. Fura, hogy erre nem
gondoltam eddig. De az a része, amire én gondolok, mintha tökéletesen erre a helyre illene, egy
kicsit talán, hogy úgy mondjam, túlságosan is tökéletesen. – Lehunyta szemét, és szavalni
kezdett:

Ó, nem látod azt a nagy utat,

mely mellett liliomok nőnek?
Ez a gonoszság ösvénye is,
bár mondják Mennybe vezetőnek.

Hát nem látod azt a szűk utat,

mit sűrű vadrózsa és tövis szegélyez?
Ez az igazi emberek ösvénye,
bár kevés juthat el végéhez.

És nem látod azt a szép utat,

mely kanyarog páfrányos szegletén?
Az út Tündérországba vezet,
oda megyünk te meg én.

– Túlságosan jól illik Davy, túlságosan jól illik rá a dal, hogy ne az legyen a helyes út – mondta,
és kinyitotta a szemét.
David kétkedve rázta a fejét.
– Nem tudom, egyszerűen nem tudom. Mégsem illik egészen ide. Egy vérrel teli tó itt, és nem
„páfrányos”.
Liz összehúzta szemöldökét.
– Az igaz, de van egy másik strófa is, egy kicsit később, ami így hangzik:

Egész nap és egész éjjel

térdig vérben lovagolt át.
Nem látott napot, se holdat,
de hallotta tenger mormolását.

– Nos, ez érdekes – mondta elgondolkodva David. – Most mindegyik út mellett szól valami
logikus érv. Állítólag van Tudás Próbája, Bátorság Próbája és Erő Próbája. Ez úgy látszik a Tudás
Próbája. De mi lesz, ha hibázok?
– Akkor hibázol – közölte tárgyilagosan Alec. – Nem az első eset lesz életedben.
– De lehet, hogy az utolsó... valószínűleg az utolsó.
– Te döntesz, David – mondta Liz. – Mert akármit teszünk, ezek közül az utak közül egyiken el
kell indulnunk. A Próba Ura azt mondta, menjünk az ösvényen, nem azt, hogy menjünk az
Egyenes ösvényen, így hát a lehetőségünk legalábbis megvan arra, hogy a kanyargós utat
válasszuk. Még az is lehet, hogy nem is kanyargós, csak annak látszik, hogy megzavarjon
bennünket.
David megfeszítette vállait.
– Oké, Liz. Ez ugyan nem látszik helyes okfejtésnek, de egy dolgot tudok a Sidhe-ről, ha az
észjárásuk kacskaringós is, de nem hazudnak. A talányaik nehezek, de mindig van rájuk
megoldás. Ami azt illeti, azt hiszem, nem mernek csalni. A szavakat úgy használják, mint festő az
ecsetet, és csak egy igazán nagy művész képes arra, hogy többet mutasson, mint amit a vászonra
festett. Én...
– Akármit választasz, okosabb, ha mielőbb döntesz – szakította félbe sürgősen Alec –, mert
társaságot kapunk. – A fejével felfelé mutatott a dombra.
David is arra nézett, éppen idejében, hogy meglássa azt a három otromba testű alakot, amint alig
ötven méternyire mögöttük kiballagnak az erdőből. Ágak reccsentek páncéljukon, esetlen, lelógó
fejük baljós méltósággal lengtek jobbra-balra, súlyos mellső lábaik karmai feltúrták a homokot,
ahogy kiértek a partra. Apró szemeik mélyén vörös fény csillant, s ahogy fejüket a kis csapat felé
fordították, a vörös fény ereje nőttön nőtt.
– Siess, David! – kiáltott rá Liz.
– A nyomunkban járnak – suttogta Alec. – Ragadozók. Siess, Sullivan.
David bizonytalanul nézett körül.
– Azt hiszem legjobb lesz, ha egyenesen megyünk tovább előre, és bízunk benne, hogy ezek a
bestiák oda nem követnek bennünket. Ha mást nem, megvárhatjuk míg elmennek. Alec, add ide a
botodat. Meg akarom tapasztalni az utat előttünk.
Alec rövid habozás után átnyújtotta neki a botot. David gyors mozdulattal rálépett a kanyargós
útra, kezében a bottal, miközben inkább hallotta, mint látta, hogy a barátai a nyomába szegődnek.
Bár a bestiák egyáltalán nem mozogtak gyorsan, valahogy így is legalább öt méter előnyre tettek
szert.
David némi izgalommal belenyomta a botot az előtte vöröslő lébe, a tó fenekét próbálgatta, amit
nem látott, és nem is akart igazából látni. Legnagyobb meglepetésére a vörös lé – képtelen volt
úgy gondolni rá, mint vízre – jobbra-balra, legfeljebb egy-egy lábnyira szétnyílt előtte, mintegy
vályút alkotva, és a talajon, a rézsárga homokon kirajzolódott az Ösvény halvány fénye. David a
botot maga elé tartva most már bátrabban lépett egyet, aztán még egyet, aztán még egyet. Alec a
nyomában és Liz zárta a sort. Ő is mélyen lefelé tartotta maga előtt a botját, így felbátorodva,
elszántan meneteltek előre a bizonytalan nyíláson át, amelyet a rögtönzött vas- és kőrisfa dárda
ereje varázsolt eléjük, az a dárda, amelyet egy varázslójelölt fiú készített valamikor, pusztán
szórakozásból.
Az Ösvény rövidesen jobbra kanyarodott, aztán balra és a vályú egyre mélyebb lett. A bottal
kellett kitapogatniuk útjukat, állandóan tartva attól, hogy elveszítik maguk elől az Ösvényt. Lassú
menet volt, és meglehetősen idegtépő, mert tudták, hogy mögöttük ott ólálkodnak a bestiák.
A bestiák elérték a partot. Az egyik már-már beledugta az orrát a vörös lébe, de hirtelen
visszakapta. A másik kettő melléje cammogott. Azok közül is az egyik óvatosan belenyúlt a tóba,
de aztán visszarántotta mancsát és vadul rázogatta.
A barátok már vagy száz métert megtettek, amikor David megkockáztatott egy pillantást a válla
felett hátrafelé.
– Azt hiszem, azok a dögök nem szeretik ezt a tavat – suttogta. Még mindig ott tekeregnek a
parton. Talán most már nem követnek tovább bennünket.
– Remélem. Szívből remélem – mondta Liz, és ő is hátranézett. – Eddig még akármit láttam,
semmitől nem borsódzott úgy a hátam, mint ezektől. Egészen olyan, mintha... nem is tudom...
mintha figyelnének vagy micsoda.
– Céltudatosan? – kérdezte David.
– Mindenesetre ragadozó létükre furcsán viselkednek – jegyezte meg Alec. – Mintha nem
szeretnék a vért.
– Talán ez nem is vér – mondta David homlokát ráncolva.
– Vagy talán nem tudnak úszni.
Alec elgondolkodott.
– Az is lehet, hogy nem tudnak. Most visszamennek az erdőbe. David hátranézett. Valóban, a tó
csillogó tükre felett látta, hogy a páncélos bestiák hanyag léptekkel cammognak vissza a sötét
erdő rejtekébe. Liz megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Gondolod, hogy megunták?
– Lehet – jelentette ki David határozott hangon –, és amíg ezek visszavonulnak, olyan távol kell
kerülnünk tőlük, amilyen távol csak lehet.
– Erre iszom egyet.
– Jaj, Alec. Micsoda ötlet. Pont most!
– Gyerünk, gyerekek – biztatta őket David, visszafordult, és gyorsabb iramban indult tovább a tó
közepe felé.
Mikor úgy gondolták, elérték a véres tó közepét, a lé mint vörös sziklafal tornyosult föléjük, de
ijesztően remegett, akár a kocsonya; a látványtól minden idegszáluk reszketett, mint a fűrészlap,
ha kalapáccsal megpendítik.
Nyirkos, rézszerű homok csikorgott a lábuk alatt, sima mint egy fémlemez, nem látszott benne
kő, se növény, semmi élőlény. Csak az Ösvény látszott. Előttük semmi más, csak a sötétvörösen
tornyosuló fal, amely ott, ahol David botja előtt visszahúzódott, felhabzott és színe a tündérhold
tükröződő, kékesfehér fényében hol bíborszínben, hol rózsaszínben villogott.
David tovább gyorsította lépteit, a szorongás úgy nőtt benne, mint mellette a reszkető falak. Maga
elé tartotta a botot, egyfajta komor eltökéltséggel seperte szét vele a ragacsos folyadékot maga
előtt, kíváncsian, vajon meddig tart szerencséje, eltöprengve, mikor zuhannak rá és barátaira azok
a szörnyű falak. Nem mert visszanézni, az arcukra sem mert tekinteni, mert félt, hogy meglátja,
hogyan záródik mögöttük az ár, ahogy a sűrű loccsanásokból tudta, hogy összezárul. Félt
megtudni milyen közel ólálkodik a veszély, miközben az Ösvényt tapogatják, amely itt úgy
elkeskenyedik, hogy kétoldalt a vállukkal súrolták a falat, amely visszataszító, vörös foltokat
fröcskölt dzsekijük ujjaira.
Már jó ideje mentek rettegve, orrukban a vér émelyítő szagával, lábuk alatt a véres homok
idegesítő csikorgásával. De aztán, jóval előbb, mint David számított rá, a tófenék elkezdett felfelé
lejteni, és kétoldalt a fal egyre alacsonyabb lett.
Egy perc sem telt el, és a három barát ismét száraz homokon állt. Az Ösvény girbe-gurbán
vezetett tovább a parton, aztán az elmaradhatatlan erdő szélén ismét kiegyenesedett.
Az utolsó kanyarban David megállt és aggodalmasan nézett vissza a tóra.
És előre az ösvényre, amely most tökéletesen egyenes volt.
És arra a sisakos, páncélos alakra, aki alig három méterrel mögöttük, az út kellős közepén ült
lován. A homokban sehol sem látszottak patkónyomok. A Próba Ura.
A Próba Ura felemelte kardját, aztán egyszer, mintegy üdvözlésként meglengette, majd közelebb
lépett lovával úgy, hogy David arca szinte érintette a ló orrát.
A lovas egy darabig csak nézte, aztán megszólalt.
– Halljad David Kevin Sullivan, és tudd, hogy sikerrel letetted a Tudás Próbáját. Nem azzal, hogy
tudtad, melyik utat válaszd, hanem azzal, hogy tudtad, a saját ítéleteddel szemben mikor bízzál
más ítéletében.
David akarata ellenére elvigyorodott, elfordult, és spontán mozdulattal megölelte Lizt.
– A te műved Liz. Egy null.
Aztán elhallgatott, lesütötte szemét. Zavarba jött, mert úgy érzte, ostobán viselkedik a Próba Ura
előtt. De amikor megint felnézett, a férfi eltűnt. Csak a tó maradt ott, és a páncélos bestiák, amint
most lassan bandukoltak fel-alá a túlsó parton.
Az előttük elterülő erdő sötétebb volt, mint bármelyik, amit eddig láttak, és sokkal
méltóságteljesebb. Talán tíz lépésnyire előttük magas, vörös törzsű fák sora. Az egyforma magas
és vastag törzsű fák leginkább egy pogány templom oszlopsorára emlékeztettek. Az Ösvény két, a
többinél valamivel vastagabb törzsű fa között vezetett tovább, melyeknek egybefonódó ágai
mintegy kaput mintázva, hegyes ívben találkoztak a fejük felett.
A holdfényről félhomályba jutottak. Az ösvény lassan lefelé kezdett lejteni, egyre meredekebben,
a sűrűsödő fák szűkebbre zárták az ösvényt, és a fák közét egyre dúsabb aljnövényzet borította.
Mintegy alagútba érezhették magukat, ahol az egyetlen fényforrás az Egyenes Ösvény szórta fény
volt.
Lefelé, lefelé, egyre lejjebb, mindig meredekebben, de mindig nyílegyenesen, veszedelmesen
meredek szögben annyira, hogy néha le kellett ülniük, száguldva csúsztak lefelé a fenekükön,
különben azt kockáztatták volna, hogy meggondolatlanul belezuhannak az előttük tátongó
sötétségbe.
Lejjebb, egyre lejjebb.
És egyre sötétebb lett, és még az Ösvény is alig látható csillogássá halványodott.
Sötétebb, sötétebb, egyre sötétebb.
Valahol mögöttük három otromba állati alak tolongott egymás mellett ott, ahol a három Egyenes
Ösvény találkozott, és nyújtotta az ég felé kurta nyakát. Sorban látogatták a szájukat, mutogatták
szürkésfehér torkukat. Aztán mindhárom egyszerre üvöltött át jajongva a vízen túlra.
A másik oldalon három hasonló bestia hegyezte válaszként csontpáncélos fülét, és céltudatosan,
határozott léptekkel indult el az erdő széléről a három emberi lábnyom felé, amely az Egyenes
Ösvény csillogása alatt látszott ott, ahol a három barát a véres tóból kilépett.
Sötét, egyre sötétebb.
Davidben csak akkor tudatosult, mennyire fojtó volt a levegő a fák alkotta alagútban, amikor
egyszerre friss, üde fuvallat csapta meg az arcát. Előtte a távolban ismét fénylőn csillogott az
Ösvény és újból síkba egyenesedett. Mohón, futva indult a fény felé.
Alec tigrisugrással vetette utána magát, csak így sikerült megmentenie a katasztrófától. Ahogy
hátulról árkarolta a derekát, David térdre bukott, karjait kődarabok sértették fel, mellkasa
összeszorult, levegő után kapkodott. Orrában nedves kő és rothadó levelek szaga.
– Úgy látszik tényleg szenvedélyed, hogy a semmibe rohangálsz morgolódott Alec.
– Micsoda? – kérdezte David. Egy pillanatra megzavarodott, majd a szeme alkalmazkodott a
fényhez, amely most elárasztotta őket.
Világos volt, de csak az előbbi sötétséghez képest, mert még mindig az éjszakai égbolt borult
feléjük, csak éppen a tündérhold, amely mintha sose nyugodna le, megint a zeniten állt.
És közvetlenül előttük, közvetlenül David lábainál mély szakadék tátongott a földben, olyan
mélynek látszott, amilyen magas az égbolt. Tátongó, kísértetiesen meredek sziklafalú, fekete
mélység. A sziklafalakon örökzöld növények szaggatott sziluettjei látszottak, és a keskeny
sziklaperem, amelyen megálltak, úgy nyúlt a szörnyű sötétség fölé, mint korhadó fán a gombák.
David rémülten bámult bele a szakadékba. Nem volt nagyon széles, talán harminc méter ha volt,
de nem vezetett híd fölötte. Az Egyenes ösvénynek egyszerűen vége szakadt, megtört az üresen
tátongó szakadék szélén.
A túloldalon a holdfényben tisztán kirajzolódó sziklák halványkérgű fák ágai nyúltak egy óriási,
durván vésett kőtömbök alkotta ív fölé. Ott látszott ismét az Ösvény csillogása, és vezetett tovább
az ív nyílásán keresztül.
– Átok! – kiáltott fel Alec. – Mégis ez volt a rossz út, csak így lehet. Innen nem tudunk
továbbmenni.
– Nem, nem ez volt a rossz út – felelte Liz. – Nem lehetett az. A Próba Ura azt mondta, sikerrel
letettük az első próbát.
David belehunyorgott a sötétségbe.
– Kell, hogy vezessen ezen egy út keresztül.
Lábra kecmergett, és közben kiejtette a kezéből a botot. A botnak az a vége került a szakadék, a
sötétség fölé, amelyre a húsvágó kést kötözték.
– Jaj! – kiáltott fel David, és kétségbeesetten kapott utána. De a bot nem esett le a szédítő mélybe,
hanem szemmel láthatóan dacolt a nehézségi erővel, és hossza két harmadával ott maradt támasz
nélkül lebegve a szakadék fölött. Mindössze egy halk, pezsgő hangot hallatott, amely olyan volt,
mint kristálypohár egyetlen csendülése.
És a kés hegyéből szikrák pattantak ki, csillogó porszemek fényes sugara lövellt az éjszakába és
terjedt tovább, míg végül halványan, de tisztán egy roppant, anyagtalan híd körvonalai
rajzolódtak ki, amely a szakadékon át pontosan a szemben levő szikláig nyúlt el. Meredek ívű híd
volt, majdnem teljesen félkör alakú, ilyen hidat a távolkeleten lát az ember. És keskeny, nem több
mint fél méter széles. És korlátja sincs. Híd, de életveszélyes híd, alig több, mint némi csillogás a
levegőben.
– Ezen nem tudunk átmenni – nyögte fel csüggedten Liz.
– Ahogy elnézem, nincs más választásunk – hangzott David elfulladó válasza. – És mellesleg
nem is mehetünk vissza. Azok a páncélos dögök, vagy ha nem azok, hát hasonlóak, még ott
ólálkodnak.
A félelem úgy markolt fokozatosan David gyomrába, ahogy a lelke mélyén őrzött tériszonya erőt
vett rajta.
Képtelen rá. Tudta, hogy képtelen: a híd túlságosan meredek, túlságosan keskeny, túlságosan
magas. Titkos fóbiája, amit még Alec előtt is titkolt, egyre inkább hatalmába kerítette: félelem a
hidaktól. Magas helyek, semmi gond, minden félelem nélkül járkált a Kilátószikla peremén. De
támasz nélkül a magasban, alatta semmi, csak üres tér, ettől görcsbe húzódtak a belei.
Szerencsétlenségére tudta, hogy nincs más választása.
És emellett a híd, amilyen légies, szinte alig volt ott, nyilván nem viselheti el a súlyát. Óvatosan
lenyúlt, megfogta a botot, rettegve, hogy a legcsekélyebb érintésre az egész ív összeomlik, vagy
hogy a jelenlétét jelző finom körvonalak eltűnnek.
Nem történt semmi, csak az zavarta, hogy érezte, amikor óvatos érintésére az egész szerkezet
megremegett. Elbírná az ő súlyát? Elbírná bármelyikük súlyát?
Egy percig némán álltak. Egyikük sem merte kimondani, amiről tudták, hogy ki kell mondaniuk.
Végülis Alec törte meg a csendet.
– Helyes. Tehát ki lesz az első?
David lihegve, halálsápadtan jelentette ki.
– Természetesen én.
– Nem feltétlenül, David – szólalt meg mögötte Liz. David, mint a villám fordult hátra.
– Hogy érted ezt?
– Gondolkodtam – közölte Liz –, azt tettem, amit te úgy látszik nem igen teszel.
Davidnek már a nyelvén volt valami csípős válasz, annyira ideges volt, annyira félt, de Liz elébe
vágott.
– Nem, David, hadd fejezzem be. Légy észnél. Ez itt valóban egy elég reszketeg híd. Lehet, hogy
nem bírja el a súlyunkat.
– Ezért kell nekem elsőnek mennem – csattant fel David. – Én vagyok a legnehezebb, ha engem
elbír, titeket is elbír.
– Ezért kell e legkönnyebbnek mennie először – folytatta zavartalanul Liz. – Azaz nekem.
Egyikünknek át kell jutnia. Ha a legkönnyebb megy először, nagyobb a valószínűsége, hogy a
többi is átjut. Emlékezzél a feltételre: addig amíg egyikünknek sikerül, a Próba sikeres lesz.
– De Davidnek kell döntenie – jegyezte meg Alec.
– Helyes. Tehát David dönt. De én megmondtam neki, mit gondolok.
David alig hallgatott rájuk, így is úgy is, először vagy utoljára, de mindenképpen át kell mennie,
azaz inkább átmásznia a szörnyű szakadék felett. És pontosan ez volt az, amitől rettegett.
– David! – csattant fel Alec hangja.
– Jó, jól van – David homlokát ráncolva szaladgált fel-alá a keskeny sziklapárkányon. Ettől nem
félt de tudta, néhány méterrel arrébb úgy reszketne, mint a nyárfalevél.
– Egyik változat sem tetszik, de igazad van Liz. A legkönnyebb megy elsőnek... Liz, te vagy a
legkönnyebb, igaz?
– Pontosan ezt mondtam, David.
– Nos hát, nem árt, ha biztosak vagyunk benne.
– Ötvenhárom kiló vagyok, David.
– Csak a biztonság kedvéért kérdeztem. Liz gyanakodva csóválta a fejét.
– És te, McLean úrfi?
– Hatvanöt.
– Davy?
– Hatvankilenc.
Liz felkapta a fejét.
– De hiszen Alec magasabb!
– Csak öt centivel, És én izmosabb vagyok.
Alec dühösen mérte végig.
– Oké, oké, most nincs idő izompróbát rendezni.
– Helyes – mondta David határozott hangon. – Oké, Liz, indulj, javaslom, hogy négykézláb menj.
– Legközelebb szólj, hogy hozzak kötelet magammal – morogta Alec.
– Legközelebb – nevetett David.
Liz lassan közelített a híd és a sziklaperem találkozásához. Egyik lábát óvatosan a csillogó sávra
helyezte, és mintegy válaszként érezte, hogy a híd megremeg alatta. A lélegzete elállt.
– Nem tudom, lesz-e köztünk, aki átjut, David!
– Egyikünknek át kell jutnia. Különben vége a próbának. És biztosan van rá mód, hogy
győzzünk.
– Helyes, de senki se induljon, amíg én át nem értem. Egészen át nem értem.
Liz négykézlábra térdelt, a botot keresztbe tette maga elé. Előbb egyik kezét nyújtotta előre az
előtte húzódó keskeny sávra, aztán a másikat.
Egyik térde. Mind a kettő.
A híd megreszketett. David is, Alec is látta, hogyan vibrál a fénye.
Fél méter. Két méter. Tíz méter.
Liz már a felénél tartott.
– Ó jaj! – kiáltott fel, mikor elérte az ív legmagasabb pontját. – Most lefelé megy, és ez még
nehezebb lesz. – Hason fekve csúszott tovább, könyökével és térdével fogta a sáv sarkos szélét. A
botot állandóan keresztben tartotta maga előtt, leszorította a hídra abban a reményben, hogy
akármilyen apró súrlódás is segít fékezni csúszását. Ez jó néhány méteren sikerült is, de félúton, a
lejtő második részén szinte zuhanva szánkázott tovább. Egyik lába kilendült a levegőbe.
Feljajdult, még keményebben szorította a botot a hídra, és sikerült annyira lefékeznie magát,
hogy visszanyerte egyensúlyát. A harmadik harmadon már inkább esett, mint csúszott, de aztán
ott találta magát hason fekve a földön, a másik oldalon, a sziklapárkányon.
– Minden rendben? – kiáltotta utána rémülten David.
Liz felállt, leporolta magát.
– Karcolások, zúzódások. Vigyázzatok a lejtőre, csúszós, mint a jég.
David elkeseredetten emelte szemét az égre.
Alec komor arccal négykézlábra ereszkedett, és rátenyerelt a hídra. Előrelátóan levetette cipőjét
és zokniját, gondolván, hogy a járulékos támaszkodási lehetőség, amit ezzel biztosít magának,
hasznos lehet, annál is inkább, mert a botot Davidnél hagyta. Nem akarta egyensúlyozónak
magával vinni.
Bosszantó, gondolta David, amikor látta, Alec milyen könnyen hajtja végre a feladatot. Ezúttal
nem volt csúszkálás.
– Mire vársz? – kiáltott rá Alec, amikor átért a másik oldalra. Könnyű. Olyan könnyű leesni róla,
mint... – Aztán a szájára tapasztotta a tenyerét.
– Mint egy darab fa? – kiáltott vissza David félvállról, így igyekezvén leplezni félelmét. De nem
használt, a félelem megbénította. Soha életében nem állt szemben olyan feladattal, amitől olyan
lehetetlen, görcsös félelem fogta volna el, mint a kilátástól, hogy azon a harminc méter hosszú
íven át kell másznia. Ha a sziklaperemről lepillantott, nem látott mást, csak sötétséget, nem látta a
szakadék alját, semmit. Talán feneketlen a mélység, talán a végtelenbe ér. Elképzelte, hogy
miközben a félelem egész testét görcsben szorongatja, ő egyszerűen kizuhan ebből a létből, és
felbukkan valahol és zuhan, zuhan tovább...
– Gyerünk, David!
Végre sikerült kinyögnie:
– Félek!
– Félsz? Te? – kiáltotta vissza Alec. – Láttalak ennél jóval meredekebb sziklákat megmászni a
Kilátón, és oda se gondoltál!
– De tudtam, hol van az alja! És biztos talaj volt a lábam alatt!
– David!
– Erről sose beszéltem senkinek, Alec. Félek a hidaktól. Nem vetted még észre, hogyan gyorsítok
fel mindig, ha egy hídra érek?
Látta, hogy Alec elképedtem néz, ahogy a dolog tudatosodik benne.
– Át kell jönnöd, David!
– Jó, jó, egy percet várjatok.
– Most gyere, David. Most, különben sose tudsz átjönni!
– Azt hiszem, a híd halványodik! – kiáltott fel Liz önkéntelen rémülettel, amit David is megérzett
benne, a köztük tátongó szakadékon át is. Közben, valahol a tudata peremén csodálkozva
állapította meg, milyen tisztán hall mindent a távolság ellenére is.
– Valóban – kiáltotta Alec.
– Rajta, David. Rajta!
David a hídra meredt. A sáv áttetszőbbé vált. A vége közelében ittott elfeketedett rajta a sötétség.
– David, nézz hátra! – csattant fel élesen Alec hangja.
David hátrafordult.
Egy jó méter széles páncélos fej bukkant elő az aljnövényzetből, alig tíz lépésnyire mögötte.
– Rajta David! Rajta!
A szörnyeteg előbbrelépett. Lassan. Céltudatosan. A szeme mereven Davidre szegeződött. A
páncélzatán gyöngyszerűen fénylő csigavonalakon holdfény csillant.
– David!
David visszanézett a hídra, aztán a bestiára.
Az állat még egy lépést tett előre.
David minden ésszerű ok nélkül szembefordult vele. óvatosan, lekushadva felmarkolta
kezdetleges lándzsáját.
Még egy lépés. Az állat egy pillanatra se vette le szemét zsákmányáról.
– Nem! Ennek most vége! – kiáltott fel David, és belevágta lándzsáját a vadállat testébe.
A lándzsa a nyak és a páncélzat találkozásánál találta el a bestia petyhüdt, bibircsókos bőrét, és
billegve megállt benne. A seb, amit vágott rajta, nem látszott nagyobbnak, mint egy késszúrás,
mégis a kés nyomában vastagon buggyant ki belőle a sűrű, roszszagú vér. A levegőben égő hús
maró illata terjengett, amint a seb körül a ráncos bőr lassan elfeketedett, fölpattogzott. A
szörnyeteg két zömök hátsó lábára állva felüvöltött, üvöltése úgy gyötörte meg a csendet, mint
mikor tompa kard csikordul rozsdás fémlapon.
David mozdulatlanná dermedt. Elképedve állt.
A szörnyeteg ismét, egy zuhanással négylábra állt, de a lábai nem tartották meg a súlyát. A
szeméből eltűnt a fény. Társai lassan cammogva indultak el feléje.
David odarohant hozzá, megmarkolta lándzsáját, kitépte a sebből, amely meglepően gyenge
ellenállást tanúsított. A bűz szinte megszédítette.
Aztán rohant.
És egyszerre csak rajta volt a hídon.
A híd megroskadt alatta. Először azt hitte, egyik térdével átszakította. De haladt, és ez volt a
fontos, hasán csúszva, végig, mint a többiek, botját maga előtt tolva. Érezte, milyen csúszós a híd
anyaga a tenyere alatt, a mellkasa alatt. Közvetlenül a szeme előtt lassan mozgó fények együttese
jelezte a híd felszínét, fénylő vonalak kapcsolták össze a főbb kötődési pontokat. De közben is,
ahogy kúszott, felfelé, előre, látta, hogy a fények egyre halványodnak. Egész csíkok aludtak ki
hirtelen, és egyre több sötét folt mutatkozott közöttük.
Valahogy eljutott a híd közepéig. Lefelé egyetlen zuhanó csúszás az egész, ezt látta előre, de
idegei felmondták a szolgálatot, képtelen volt továbbmenni, de visszamenni sem tudott, mert nem
volt visszaút. Előtte még tizenöt méter. Látta barátai izgatott, várakozó arcát. De nem merte
elengedni magát. És hogy a helyzet még kétségbeejtőbb legyen, a fogása megcsúszott, de nem
előre, és a sáv sarkos pereme kikerekedett. Érezte, hogy oldalra csúszik.
– David!
– Lazán! Engedd el magad! Csússzál!
Lehunyta szemét, lazított fogásán, és szinte észrevétlenül, apró, szelíd lökésekkel tolta magát
előre a lábával...
Egy pillanat, és Alec karja szorította át derekát, húzta magával a szilárd talajra. Életében nem
érzett akkora melegséget, annyi örömet, akkora biztonságot.
– Megcsináltad, öregfiú! – vigyorgott Alec.
David görcsösen reszketve roskadt a földre.
– Megcsináltam, ugye? – szaporán lélegzett, aztán hanyattvágta magát, és ziháló mellel bámult
fel a távoli, csillagdíszes égre.
Egy arc hajolt föléje. Nem Alec arca, nem is Lizé. Egy arc, amelyet félig eltakart a bonyolult
díszítésű sisak.
– Teljesítetted a Bátorság Próbáját – mondta a Próba Ura –, nem azzal, hogy az Őrzőket
legyőzted, vagy, hogy átkeltél a hídon, hanem mert megengedted barátaidnak, hogy előtted
menjenek tudva, hogy feladatodat egyedül is teljesíthetik, és eléggé bíztál bennük, hogy elhidd,
megtehetik. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki a sorsát mások kezébe tegye le.
David felült, visszanézett a hídra, és meglepetten látta, hogy nyomtalanul eltűnt. Ott, ahol a másik
oldalon végződött, két páncélos szörnyeteg társuk testén lakomázott. Megborzongott, hideg futott
végig a hátán.
– Mik voltak azok a bestiák? – kérdezte elakadó lélegzettel.
– Őrök? Felügyelők? – kérdezte a Próba Ura titokzatosan. – Csak vassal lehet elpusztítani őket.
Ti most Tir-Nan-Og határán vagytok, már nem szükséges, hogy kövessenek benneteket. Utolsó
próbátok egészen másfajta lesz. A kapun túl vár rátok.
Alec átkarolta David vállát, és a földre mutatott. Lábuk előtt ott világított aranyos csillogással az
Egyenes Ösvény. Fényesen, fényesebben, mint valaha.
– Kettő null – jegyezte meg Alec.
– És még egy hátravan. Az Erő Próbája, gondolom.
– Minél előbb belefogunk, annál hamarabb vége lesz – sóhajtotta Liz.
– Hát igen – sóhajtott fel a maga részéről David is, és felállt. Előre, gyerekek, előre, oda abba a
nyílásba.
A trilithon, a hármas kőkapu ott emelkedett előttük. Beléptek rajta. Előttük boltíves folyosó
vezetett az erdőbe. Sötét volt, de onnan, ahol álltak már látszott a folyosó világos vége.
Mintha összebeszéltek volna, egyszerre eredtek futásnak mind a hárman.
Szinte percek alatt ragyogó, napfényes, talán öthektárnyi füves tisztásra jutottak. Előttük, a
legmagasabb fák csúcsán magasan túlnyúlva kirajzolódott az a kép, amely David álmaiban
kísértett, az álombéli Vöröskő elképzelhetetlenül karcsú, magasba nyúló csúcsa. David nem tudta
volna felbecsülni, milyen távol van tőlük, mert bár a hegy kicsinek látszott, szinte a legkisebb
részletek is kivehetők voltak rajta: a bordázott, bástyás tornyok, a gyöngyszínű falak, a dúsan
burjánzó kertek, meg a hegy oldalában a komor, sötétlombú fák.
– Pompás! – kiáltott fel Alec lelkesen.
– És milyen megnyugtató – tette hozzá Liz.
– De nem sokáig, abban biztos vagyok – jegyezte meg David bizalmatlanul. Ennek ellenére neki
is be kellett vallania, hogy a tisztás gyönyörű. Az ösvény mellett a csillogó zöld füvet rövidre
nyírták, majdnem olyan volt, mint egy jólápolt gyep. Apró, vastag, szúrós levelű bokrok között
művészi csoportokban elrendezett, komor ábrázatú emberi arcokra formált, szürke sziklatömbök
álltak szétszórtan, mindegyik egy-egy apró emelkedést vagy mélyedést jelzett. És sehonnan se
voltak mind egyszerre láthatók.
Az ösvény folytatódott. Némi vonakodással folytatták útjukat, szerettek volna megállni és
pihenni egyet, de tudták, nem merik megtenni.
A tisztás középen kicsi, talán hat méter széles patak szelte át. Mindkét partján keskeny, ezüstös-
homokos sáv. Ott tanácstalanul megálltak, nem tudták, micsoda rejtett veszedelem ólálkodhat
ártatlannak tűnő felszíne alatt. Bár sekély volt, de sebes folyású és feltűnően tiszta, a fenekén
sárgán és pirosán csillogó sziklák, és David egy ízben mintha egy raj apró, kék uszonyos, ezüstös
halacskát látott volna benne, amint csoportosan úszkálva ficánkozva suhannak el előtte. Egy
tenyérnyi polipot is látott, olyan zöld volt, és olyan áttetsző, mint a legfinomabb jáspis. Efelől
nem volt kétsége.
Néma csend volt. Üresség. A patak csörgedezésén kívül más hang nem zavarta meg a hely
békéjét.
Aztán egy másik hang.
Előttük az erdőből sejtelmesen csendülő muzsika, távoli zümmögés, amelybe végül teljes
hangerővel szóló harci dudák harsány hangja vegyült.

16. fejezet
Milyen anyagból faragják a hősöket?

Az ég hirtelen elsötétült. Mintha felhők mögé rejtőzött volna, bár egyetlen felhő körvonalai se
rajzolódtak ki misztikus boltívén. A távolban, a fák között sötét árnyak gyülekeztek. A nap még
sütött, de mintegy meggyőződés nélkül, fényéből hiányzott minden erő. Talán a hajnalhasadás
előtti derengésre, a kora este vagy a napfogyatkozás kísérteties félhomályára emlékeztetett, és
mégis egészen más volt.
Alec megrángatta David ingujját, és tétován, a csodálkozástól félig tátva maradt szájjal a fák
előttük sötétlő sávja felé mutogatott. David is ámultán látta, mi közeledik feléjük: fény, egy
foltnyi kísérteties, sárgásfehér sugárzás, inkább foszforeszkáló fény, a közepén halványabb,
szélein különböző fényekben villódzó. De a fény nem áradt szét. Valamiképpen különvált a sötét
erdő és a fény egymástól, mintha szinte tapintható fal húzódott volna közöttük.
És a fény egyre közelebb jött, a csengettyűk egyre hangosabban csengtek. A föld rengett, mintha
lovak patájának dobbanása rengetné, és a dudák sípoltak, egyre harsogóbban. Aztán más hangok
is hallatszottak, férfihangok, harcról és háborúról énekeltek, legalábbis ezt az érzést keltették, bár
a nyelv, amelyen énekeltek idegenül hangzott, és a harci dudák úgy harsogtak ebben a
hangegyvelegben, mint forró nyári napon mennydörgés a hegyek között. David számára az ének
szövege idegenül hangzott ugyan, de ugyanakkor ámulattal vegyes borzadással töltötte el.
Alec az előttünk húzódó ösvényre mutatott. A széle még fényesebben izzott, vakító fehér lángok
lobbantak benne, hófehérek, mint a csillag alakú virágok, amelyek, mintegy a Sidhe előőrseiként,
az Ösvény mentén sarjadtak. A fák között, a mező szélén, fel-felvillanó fénykoszorú közepében
alakok tűntek fel: a Sidhe.
Mintha az egész tündérsereg részt vett volna ebben a lovaglásban, csillogó drágakövek,
nemesfémek, tarkán mintázott szövetek, finoman szőtt kelmék, prémek és tollak, lobogók,
zászlók, zeneszerszámok, kardok, dárdák és sisakok pompás egyvelege, és itt-ott egy-egy vékony
aranypálca, a tetején furcsán vésett aranyozott jelvényekkel, amelyek saját fényükkel világítottak
és vetették fényüket a csapatra.
Az ének hangja erősödött, még elsöprőbben zengett. Aztán valami sötétebb motívum szövődött a
dallamba, és a lovak is változtattak csengettyűik csengésének ritmusán. Mintha csörgődobok
csörrenése és dobok dobbanása is keveredett volna a zenébe, és valahol hárfa is pengett, de a
húrok éles, különös, diszharmonikus hangon pendültek.
A Sidhe csapata egyenként kelt át a patakon, és folytatta útját az Egyenes Ösvényen a halandók
felé. Egyre közelebb kerültek, és még mindig énekeltek.
Mikor David látta, hogy a csapat utolsó tagja is kilépett a fák közül, megfelejtkezett Alecről,
megfelejtkezett Lizről, majdnem megfeledkezett Kicsi Billről és Dale bácsiról is. Mert a csapat
szétnyílt, és a tündérek soraiban leghátul feltűnt Ailill, az ellensége.
Fehér ménen lovagolt, amelynek arany sörénye majdnem a földig ért. Davidnek úgy tűnt, hogy a
ló orrlikaiból apró lángok lövellnek, és patái szikrát vernek a mohos talajon. Ailill maga feketébe
és ezüstbe öltözött, csak a fejét díszítette piros kövekkel kirakott pánt, és a köpenye szegélyére
vörösben és ezüstben sasokat hímeztek. Nemes vonásai hideg arroganciáról tanúskodtak, de az
oldalán lógó ezüst kardhüvely üres volt.
Vagy húsz főből álló harcos csoport lovagolta szorosan körül a Szelek Urát. A lovaik feketék.
Mindegyik harcos kezében égnek meredő fekete lándzsa, mindegyik szorosan burkolózott fekete
köpenyébe. Fekete páncél csillogott lábukon, karjukon. Fekete fejükön dísztelen, fekete sisak. A
többiekkel együtt énekeltek, hangjuk egyszer magasan, tisztán, máskor sötéten, baljóslatúan
zengett.
De aztán remény csillant David szívében, amikor meglátta azt az alakot, aki most a páncélos
társaság élére lovagolt. Ezüst keze volt, fehérbe és aranyba öltözött, hófehér köpenye arany
szegélye a földet súrolta. Nuada volt, az Ezüstkezű.
A Morrigu is ott volt, a Harcok Úrnője. Varja előtte ült a nyergén, fekete volt, mint Morrigu haja.
Morrigu szűk, mélyen kivágott, hosszú ruhája vérvörös volt, és a ruha hosszan lengő ujjait
lángszínű sáv szegélyezte. Gyönyörű volt, gyönyörű, mint egy karcsúhegyű tőr.
David Ailillra nézett, és látta, hogy a sötét tündér haragosan mered vissza rá. Szemében gyűlölet.
A dal hirtelen félbeszakadt. Egyetlen hangon elvágták, ahogy egyetlen tőrdöfésre véget ér az élet.
Valahol, valaki lágyan szomorúan megpendített egy húrt egy hárfán.
David elbátortalanodott, de kihúzta magát. Előrelépett, készen a találkozóra. Alec odanyújtotta
neki rúnabotját, ő két kézzel megfogta, és rátámaszkodott. Tudta, nyilván nevetséges képet nyújt
ilyen társaság előtt piszkosán, sebzetten, de azt is tudta, most nincs más választása, mint
vakmerőén szembenézni velük.
Nuada meghúzta lova gyeplőjét. Kísérői, a fegyveres társaság lassan, mintegy vonakodva
megálltak.
David felnézett a tündérherceg csillogó szemébe, még egyszer Ailillra nézett, majd mély
lélegzetet vett és Nuadához fordult.
– Üdvözlégy, tündérek hercege. – Egy pillanatra kifulladva elhallgatott, amint újból elfogta a
félsz.
– Üdvözlégy, halandó ifjú – felelte hűvösen Nuada. – Úgy látszik van benned valami hajlam arra,
hogy mindig akkor találkozzál a Sidhe-vel, amikor lovagol...
– Velem van dolga, Ezüstkéz – vágott közbe Ailill.
– És micsoda dolga lenne veled? – csattant fel élesen Nuada. – Te száműzött vagy, vagy
hamarosan az leszel. Elég dolgod volt már a halandókkal.
Ailill úgy tett, mintha nem hallotta volna, de tűz lángolt fel sötét szemeiben, két kezét
összekulcsolva nyeregkápája bronz gombjára tette, és Davidre meresztette szemét.
– Szóval bolond vagy, igaz? Bolondabb, mint gondoltam volna, amiért kihívod a Sidhe-t a Hősök
Próbájára. Két próbát kiálltai, úgy hallom, de az Erő Próbája még hátravan. És ezt a Próbát
magamnak igénylem, ehhez jogom van. A kihívásod ellenem irányult, igaz? Még akkor is, ha
erről nem beszéltél.
David nagyot nyelt.
– Azt hiszem, így van – felelte aztán gyenge hangon.
– Helyes. Akkor az én feladatom eldönteni, miből álljon ez a Próba. Túl messze mentél már,
semhogy visszaléphetnél, és a sors keze rajtad, ha nem is úgy, ahogy elterveztem. Nem számít. A
vége ugyanaz lesz. Én Erenn bajnoka vagyok, tudod, én...
– Te az én foglyom vagy, amíg az országom meg nem szabadul tőled – szakította félbe Ailillt a
halandók háta mögül egy immár ismerős hang. – Én határozom meg, mi vagy és mi nem vagy,
mit teszel és mit nem teszel.
David hátrafordult és látta, hogy a Próba Ura lovagol lassan előre az Egyenes Ösvényen a tásaság
felé.
Amikor már majdnem a csoporthoz ért, a Próba Ura levette sisakját és egy kék és szürke libériás
fiatal tündér, aki odalovagolt hozzá, elvette tőle. Fekete fürtös fején finoman megmunkált arany
diadém csillogott.
A csapat felzúgott, felmorajlott. David feléjük fordulva látta, hogy egyszerre borulnak térdre
valamennyien az előttük felmagasló alak előtt, hódolatuk jeléül.
– Az Ard Rhi – suttogta valaki.
Az Ardh Rhi, gondolta David. A Nagy Király: Lugh Samildinach maga, a Tir-Nan-Ogi Sidhe
Nagy Királya. Lugh volt a Próba Ura.
Ailill egy percig mereven bámult a lovasra. Az szembefordult vele.
– Mindazonáltal a Szabályok nem tiltják meg, hogy megküzdjek a fiúval – mondta Ailill –, mert a
Próba Törvénye hatalmasabb Lugh Samildinach törvényénél is. De éppen hozzá készültem fűzni,
hogy az Erő Próbáját nem velem kell kiállnia, hanem a fiammal. – Felemelte fejét, és felkiáltott.
Fionchadd, gyere ide.
Az összegyűlt sokaság megint felmorajlott, s a csapat sietve utat nyitott egy zöldbe öltözött lovas
alaknak, aki eddig feltűnés nélkül meghúzódott a sorok között. Fiatal volt, ezt David nyomban
látta, szemmel láthatóan nem sokkal idősebb nála, aranyhajú és karcsú, végeredményben
egymagas vele.
A fiú levette fejéről a csúcsos sapkát, amely eddig beárnyékolta arcát, és David elképedve ismerte
fel a tisztán metszett vonásokat: ugyanaz a fiú volt, aki lelőtte Dale bácsit. És most jött rá, hogy
ugyancsak ő volt az, akinek egy villanásra látta az arcát, a tündér, aki valamikor – most úgy tűnt
neki nagyon-nagyon régen – üldözőbe vette. Valójában az a versenyfutás volt mindennek a
kezdete, legalábbis mindennek, ami rossz utána következett.
A fiú elpirult.
– Mi az, mit akarsz tőlem apám? – kérdezte haragosan.
– Kétszer bíztalak meg olyan feladattal, amelyet egy gyermek is elvégezhetett volna, és mind a
kétszer eredménytelenül jártál. – mondta Ailill. – De a harmadik a döntő, a Hármak Törvénye
alapján tartozol nekem egy harmadik feladat végrehajtásával. Azt kívánom, torold meg a
becsületeden esett sérelmet.
– Ezúttal igazat adok neked – jelentette ki Lugh ellentmondást nem tűrő hangon. – Bár, ami a
dolog becsületbeli részét illeti, más kérdés. A Próba csak lovagias harc lehet, egyenlő erők
viadala. Fiad és David majdnem azonos termetűek és majdnem azonos korúak, leszámítva a két
Világ közötti különbséget. Oisin gyűrűje elveszett az Emberek Földjén, és itt nincs Ereje. Helyes,
Ailill. Azt hiszem tiéd a jog: a harmadik dönt. Egyetértesz?
Ailill kihívóan nézett Lughra, a szája vékony vonallá szűkült.
– Még nekem is meg kell hajolnom a Hősök Próbája előtt, annak Szabályai hatalmasabbak mint
bárkié itt.
Lugh nem törődött Ailill dühödt nézésével, és Morriguhoz fordult.
– Harcok Úrnője?
Morrigu alig észrevehetően bólintott.
– Sok ideje annak, hogy a Szertartásokat utoljára életre hívtuk. De vagy a legszigorúbb
tisztességgel végezzük el őket, vagy egyáltalán nem teszünk semmit. Fionchadd a legalkalmasabb
ellenfél. Ha David kész vele kiállni a Próbát, legyen.
Lugh Davidhez fordult.
– Egyetértesz?
David Fionchaddra nézett, aztán Alecre és Lizre, akiknek arca zavart és aggódást tükrözött. Úgy
érezte, meghalt. Tehetetlen. Mintegy bénultan állt, tíz lépésre a... mitől? A végzettől? Vagy a
halhatatlanságtól? Itt maradhat Tündérországban, ez a lehetősége mindig megvolt. Nyilván, ha az
örökkévalóság áll rendelkezésére a keresés céljából, megtalálná Kicsi Billt. De akkor mi lesz
Dale bácsival? És Lizzel és Aleckel? Jogában áll helyettük ilyen döntést hozni? Ha most
abbahagyja a harcot, örökké barátok maradhatnak, Liz esetében talán több mint barátok. Eddig
nem is tudatosodott benne, mennyire szereti őket. A szája kiszáradt.
– Vállalom az Erő Próbáját Fionchadd-dal – jelentette ki végül.
Lugh méltóságteljesen nézett le rá.
– Nem látszol nagyon erősnek. Mihez értesz?
David csak egy pillanatig habozott, és ezúttal megtalálta a helyes választ.
– Tudok futni, birkózni és úszni – mondta.
– Valóban tud – állapította meg Fionchadd. – És az első kettőben már le is győzött. Ami engem
illet, úszásban megküzdenék vele.
Lugh megbiccentette fejét, és olyan harsány, tiszta hangon mint egy harsona mondta:
– Mint a Próba Ura, kötelességem eldönteni, mi legyen az Erő Próbája, és ez a döntésem: legyen
úgy, ahogy Fionchadd kívánja. Miután már versenyeztetek futásban és birkózásban, legyen a
végső próba az úszás.
Lugh ekkor egyenesen Ailill szemébe nézett.
– De számomra is van jelentősége ennek a dolognak – mondta. A Próba az erő próbája és az
akaraté. Ha David győz, elérheti, amit kívánt, és a vágy ezt elnyerni hatalmas serkentő erő. De mi
lesz, ha Fionchadd győz? Akkor nem tartozom kegyet gyakorolni a halandóval. Ő és barátai az
örökkévalóságra lesznek ítélve, mint vendégeim Tir-Nan-Ogban, és Ailill semmi árat sem fizetett
azokért a fájdalmakért, amiket okozott, márpedig Ailill nincsen bűn nélkül. Ezért legyen a
küzdelem több, folyjon életre-halálra. Fionchadd haljon meg, ha veszít, ez az akaratom. A
vashalált szabom ki rá, kínok sorozatát a Sötétség Birodalmában, ahonnan csak teljes akaratereje
lesz képes kiszabadítani.
A csapat felmordult. Egy pillanatra még a hárfajáték is elhallgatott.
– Ahogy akarod, úgy legyen Ard Rhi – mondta nyugodtan Fionchadd.
Ailill elsápadt.
– Bolond kölyök! Kétszeresen, háromszorosan bolond! – kiáltotta, de Morrigu egy tekintetével
elhallgattatta.
– Nem te döntesz. A szertartásokat folytatjuk.
David bizonytalanul nézett körül.
– De... itt nincs semmi ahol úszhatnánk.
– Nem nagy ügy ez Tir-Nan-Ogban – mosolygott rá komoran Lugh. – Látod azt a patakot? Ez a ti
folyótok. Ezt ússzatok át, erről a partról a túlsó partra.
– Még mindig nem értem, hogyan – David, míg hadarva beszélt, megpróbált nem gondolni arra,
mit mondott Lugh. – Hiszen az a patak legfeljebb hat-hét méter széles! Gyalog is át tudnék menni
rajta.
– Aligha, ha nem vagy magasabb, mint amilyen hosszú az ujjam mondta Lugh.
– Azt akarod mondani, hogy összezsugorítasz?
– Vagy kinyújtom körülötted a földet, ugyanaz. Néha magam sem vagyok biztos benne, mi
történik. Nos, a küzdők álljanak a patak partjára, aztán essünk túl ezen is.
Lugh végignézett a csapaton.
– Morrigu, az alakváltoztatás művészetét te majdnem olyan gyakran műveled, mint Ailill, csak
éppen valamivel hasznosabb célokra. Éppen olyan könnyen meg tudod változtatni egy ember
méreteit, mint a formáját? A sötét hajú hölgy nemes arcán ingerlő mosollyal előrelépett.
– Meg tudom tenni, Uram, és nagyon szívesen megteszem.
– David Sullivan, Fionchadd MacAilill, lépjetek elő – parancsolta Lugh.
David Alecre nézett, aztán Lizre. Alec lemondó mosollyal nyújtotta neki a kezét. David
megfogta, megszorította, aztán mindkét karjával átkarolta és melegen magához ölelte.
Lizt is megölelte, és volt abban valami rezignáltság, ahogy érezte ölelését. Mikor szétváltak,
legnagyobb meglepetésére Liz ismét magához vonta, és kemény csókot nyomott a szájára.
A következő pillanatban ott állt a patak homokos partján. A víz a cipője orrát nyaldosta.
Fionchadd melléje állt. A tündérfiú arca komoly volt, kifejezéstelen. David kíváncsi lett volna,
micsoda gondolatok kavarognak azok mögött a szemek mögött. Vajon a tündérfiú vonzódik
hozzá, mint gyanította, vagy valóban az ellensége lenne? És vajon mi a viszony közte és Ailill
között? Apa és fia, az biztos, de szeretet kapcsolja őket össze vagy gyűlölet? Vagy a kettő különös
keveréke?
– Készüljetek fel – hangzott fel Morrigu hangja.
Készüljünk fel?gondolta David. Csodálkozva nézett Fionchaddra, aztán megértette, mit csinál a
fiú. Ugyanis leült és éppen zöld, magasszárú saruit húzta le lábáról. David érezte, hogy elpirul.
Nos, hiszen te nagyon jól tudsz nyakig felöltözve is úszni, gondolta. De amikor ő nem hozott
semmit magával, amiben úszhatott volna, és tömeg állta körül, és hölgyek, és Liz! Uramisten!
David tétován arra gondolt, hogy a fürdőruha modern találmány, és a régi időkben az emberek
általában meztelenül fürödtek. De valahogy lényegtelennek látszott, hogy ilyesmi zavarja akkor,
amikor életekről volt szó. Vonakodva nekiállt, és kikapcsolta dzsekijét.
Aztán hamarosan ott állt Fiochadd mellett, pironkodva, ádámkosztümben. A tündérfiú néhány
centiméterrel magasabb volt nála és finomabb csontozatú, de karjain és lábain hosszú, sima
izmok feszültek, és mellkasa és vállai kecses vonala kitartással párosult erőre utalt.
Davidét elfogta a kétség, győzhet-e ő egyáltalán? A Próba külső keretei mindeddig elterelték
figyelmét arról, aminek figyelme középpontjában kellett volna állnia, a győzelemről. Kicsi Billért
és Dale bácsiért és most Lizért és Alecért is.
– Állj szembe velem! – hallatszott Morrigu váratlanul nyers felszólítása. – Nézzetek a szemembe.
Mind a ketten. Rajta.
David tudta, nincs más választása, mint engedelmeskedni. A nő hangjából olyan erő áradt, mint
Lunghéból, talán a maga módján még nagyobb is.
A szemek, amelyekbe belenézett szürkék voltak. Szürkék, mint az alkonyat. Szürkék, mint a
kardok acélja. Szürkék, mint az ágyúk és a nyílhegyek és a csiszolatlan páncél. Szürkék, mint a
halál alvilága.
A Morrigu pislantott egyet – vagy ő pislantott? És David megint ott állt Fionchadd mellett és
lenézett a nevetségesen kis patakra. Az arcán zavar tükröződött. Lugh hangja harsant fel fülében.
– Ha szólok, ugorjatok fejest. Akkor lép működésbe az Erő.
David felhúzta vállait és a barátaira pillantott. Alec hüvelykujját feltartva kívánt neki sikert, Liz
csókot intett és ő akarata ellenére elvigyorodott.
– Kész.
Megfeszítette izmait, térdét behajlítva felkészült egy nyújtott, lapos fejesre. A gondolat, hogy egy
látszólag alig tíz centiméteres vízbe teljes erővel bevesse magát, rémisztő volt. Ez volt a logika.
De a logika nem volt számára a stabilitásnak az a pillére, mint valaha.
– Rajta!
Most a teste vette át az irányítást, spontán, aminek megörült. Előrevetette magát, várva, mikor
hasítanak a patakmeder éles kövei a mellkasába, mikor szorul ki tüdejéből a levegő. Ezzel
szemben egy rövid, furcsa zuhanás után mintha nagy magasságból ugrott volna, egyszerre mély
vízben találta magát, jó tíz vagy még több méterre a parttól.
Valami mozdult mellette, aztán előtte. Fionchadd nem vesztegette az időt, és jócskán előrefúrta
magát a vízben. David énjének egy része álljt parancsolt, hogy felbámuljon az égre, hogy lássa,
vajon a Sidhe tornyosuló alakjai lenéznek-e rá. De erre most nem volt idő, Fionchadd már két
testhosszal vezetett, és húzott tovább, előre. David belevetette magát a küzdelembe.
Nem volt gyakorlott versenyúszó, ezt tudta, de kicsi gyerekkora óta úszott, és egyesek szerint
(idősebb David is azt mondta), természetes érzéke volt az úszáshoz. Néha versenyzett ugyan
Aleckel, de mindig szórakozásból, sose komolyan.
Aztán nem gondolkodott tovább, csak hagyta, hogy a teste irányítsa. Kéz. Láb. Kéz. Láb.
Lélegzetvétel. Kéz. Kéz. Láb. Láb. Lélegzetvétel.
Látta maga előtt Fionchadd karcsú alakját, amint simán siklik előre, szinte nem is borzolta fel a
víz felszínét amikor kezét bele-belevágta.
Kéz. Kéz. Láb. Láb. Lélegzetvétel.
Elérték a folyó sodrát, és mindent megtettek, amit tehettek, nehogy az ár tökéletesen elborítsa
őket. Valahonnan hatalmas hullám érkezett, toronymagasan emelkedett a fejük fölé, aztán rájuk
zuhant.
Egy másik hullám egyenesen nekirontott, mélyen a víz alá nyomta. Valami szilárdat érintett, de
megpróbált nem gondolni rá, mi lehetett az. Aztán megint felbukkant, és Fionchadd előnye jóval
kevesebb volt, mint korábban.
Újabb hullámok, a víz elsimult, aztán megint hullámok, majd hirtelen megemelkedett alatta a víz,
a magasba dobta, egyre magasabbra, aztán zuhant lefelé. Föl-le. Föl-le. Olyan volt, mintha
viharzónába került volna.
Megint egy újabb, váratlan hullám zuhant rá, keményebben, mint korábban bármelyik, az ütéstől
félig öntudatát vesztette, és érezte, hogyan sodródik tehetetlenül a mélybe, a szájából feltörő
levegő buborékjai az orrát csiklandozták, a tüdeje fájt, a feje fájt, rádöbbent, hogy meg fog
fulladni.
Félméteres vízben megfulladni.
És ekkor visszaemlékezett arra, amit Fionchadd mondott egyszer a Hősök természetéről, hogy
Davidben magában is van valami belőle. Képek vonultak fel szeme előtt: Beowulf harcban
Brecca ellen, a hideg Északi-tenger szörnyetegei között. Leander, aki minden éjjel harcra hívta
Hellészpontoszt egy hölgy szerelméért, akinek a neve Hero volt. Barn, az Áldott, aki gyalog kelt
át az ír-tengeren.
Kíméletlenül mozgásban tartotta karját, lábait. Kíméletlenül rugdalta magát a felszín felé, nem
törődött a fájdalommal a tüdejében, a zúgással a fülében, a szemei előtt kavargó vörös köddel.
Aztán váratlanul a felszínre bukkant, hátára feküdt, köhögött, végre hosszan belélegezhette az
áldott, hűs, édes levegőt. Fionchaddot kereste, de nem látta sehol.
Keserűség fogta el míg meg nem látta, ahogy a tündér feje közvetlen közelében bukkan ki a
vízből. Fionchadd ugyanannak a gyilkos hullámnak esett áldozatul, mint ő. A szemük egy
bizonytalan pillanatra találkozott, aztán mindketten tovább úsztak, de Fionchadd elvesztette
előnye javát. David már majdnem fej fej mellett úszott vele, és a tündérfiú fáradni látszott.
David megpróbálta ésszerűen beosztani erejét, de tartotta az iramot. Feltűnt előtte a part vékony,
sötét vonala, szemébe csapódó haja nedves fátyla mögött, ami állandóan gátolta látását. De
érezte, fárad, egyre jobban lemarad a tündérfiú mögött. Rájött, hogy biztatásra van szüksége, és
megint megindította képzeletét, képeket idézett fel, ezúttal sötét képeket. Dolgokat, amelyektől
leginkább félt, dolgokat, amelyekről tudta, hogy megtörténnek, ha nem győz.
Dale bácsi az ágyban, feje lazán hátrabukik, a szeme a semmibe bámul, nyitott szája sarkában
nyálpatak, miközben a banshee ott áll mellette, és mohó vigyorra húzza vicsorgó száját.
Kicsi Bill testetlen kísértet, reménytelen rettegés, elszakítva saját világától, talán saját alakjától is,
egy testetlen gyermekhang kiáltja a szélbe: Davy! Davy! Davy!
Alec és Liz. Tündérország furcsa ruháiban, tündérbor-ittasan, szemük fénye eltompult a napok
sorozatától, amelyekben semmi sem változik.
Szülei, akik nem értik, hogyan tűnhetett el nyomtalanul két életerős fiuk.
Fionchadd... Fionchadd meghal, ha ő győz. Nos, Fionchadd egyszer meg akarta ölni őt, amikor
meglátta a Dale bácsi melléből kiálló tündér nyílvesszőt. De valami békefélét kötöttek egymással
valahogy. „Legyünk barátok, ha ennek a dalnak, vége”, mondta akkor a tündérfiú. Nos, még
hátravan egy versszak. És még tartozik eggyel a fiúnak. Már egymás mellett úsztak, fej fej
mellett, és a partvonal egyre közeledett, talán ötven méternyire volt csak. David mélyet lélegzett,
összeszedte magát, egész idegrendszerét fizikai erejére, izmaira, teste minden egyes sejtjére
összpontosította. És még valamire. Haragjára. Eddig sose engedte egészen szabadjára haragját, de
most hagyta, forrjon, árassza el tüzével egész testét.
És a teste engedelmeskedett. Vadul szelte a vizet, minden mozdulatát a harag halálos lángja
táplálta, most az űzte s minden lángnyelve közelebb hajtotta céljához.
És végül Fionchadd elé hajtotta.
David oldalt pillantott. A tündérfiú arcán őszinte, hitetlenkedő rémület tükröződött.
És ez adta meg neki a végső lökést, a tény, hogy a tündérfiú valós lehetőségnek tekintette
vereségét. Még egy végső erőfeszítés és sikerülni fog. Rajta! – parancsolt David a testének, és
minden porcikája egyetlen energiába feszült, amint utolsó, drága erőtartalékát összpontosította.
Ujja hegye homokot ért.
Még egy tempó.
Még egy.
Aztán támolyogva felállt, akadozó lélegzettel levetette magát a part durva homokjára. Hanyatt
fekve, üveges szemekkel lihegett. Valamiképpen visszanyerte eredeti méreteit.
De vajon győzött-e? Vagy nem? Kísérteties csend vette körül.
Pompás! Davy! Sikerült! – kiáltotta egy ismerős hang. Furcsa, emelkedett érzés töltötte el egész
lényét, és foglalta el a sötét képek helyét, amelyek... végül győzelemre segítették. De fáradt volt.
Az agya béna, nem tudott gondolkodni.
Valaki felsegítette, felült. Meleg, napbarnította kezek fogták a karját. Valaki italt erőltetett a
szájába, dúsan fűszerezett italt, amely, mihelyt ajkával érintette, új erőt árasztott egész testébe
annyira, hogy képes volt, ha reszketegen is, lábra állni. Valaki egy lovagi köntöst borított didergő
vállára. Ösztönösen megtapogatta. Bársony. Éjfélkék és szürke.
– Megállj! – dörögte egy hang.
– A Próbának még nincs vége.

17. fejezet
Lugh ítélete

Nincs vége! David zavartan állt. Micsoda? Nincs vége?

– Ez életre-halálra szóló Próba – hallatszott Lugh komor hangja. És eddig még nem vettek el
életet. Te, Alec McLean, add oda barátodnak a késedet. Fionchadd élete az övé.
Valaki... Alec? ...egy kést nyomott David markába. Ő kábultan emelte fel fejét, és ostobán bámult
a késre.
Két fekete ruhás őr felsegítette Fionchaddot. A tündérfiú megroggyanó térdekkel állt közöttük,
csuromvizesen, a szeme éppen olyan tétova mint Davidé. Fehér bőre nedvesen csillogott, hosszan
zihálva lélegzett. Szemmel láthatóan erőlködve nyújtotta kezét David felé.
– Becsülettel győztél. Az életem a tiéd. És tudd azt... hogy nem táplálok haragot ellened, mert a
sorsomat magam formáltam. A dalnak vége.
David, még mindig félig kábán érezte, hogy valaki előbbre vezeti. Az egyik őr hátrahúzta
Fionchadd fejét. A fiú nyaka szabadon fehérlett, és David látta rajta, hogyan ver benne az ütőér.
A kést a fiú bársonyos, sima bőrére illesztette. Érezte kezefején forró lehelletét, látta, ahogy
lemondóan lehunyja szemét. Komoran összeszorította ajkát: valóban megteszi ezt vele? Ő ember,
halandó, civilizált. Valóban képes lenne így megölni egy másik embert? És nem akárkit, hanem
valakit, akit, ha felületesen is, de személyesen ismer, akivel beszélgetett, akinek volt egy élete
mostanáig, de ezután nem lesz.
– Nem! – kiáltott fel, és a homokba hajította a kést.
– Erős az az ember, David Sullivan, aki ellenségét szabadon tudja bocsátani, talán, hogy máskor
az győzedelmeskedjék fölötte – mondta Lugh. – Ezzel kiálltad a Próbát.
– De ezzel én elveszítettem maradék becsületemet! – kiáltott fel mögötte Ailill.
David mint a villám fordult hátra, és látta, amint a sötét tündér kiragadja a kezdetleges dárdát a
meglepett Liz kezéből. Fájdalom árnyékolta be Ailill arcát, szürke füst gomolygott az ujjai
között, a levegőben perzselt hús szaga terjengett, aztán egy pillanat, Ailill lovát brutális
erőszakkal rohamra sarkantyúzta, és egyenesen Davidnek rontott.
A társaság hátrahőkölt. Riadt kiáltozások.
David megkövültén állt, mozdulatlanul bámulta, hogyan készül lesújtani rá a fekete halál.
Felsikoltott. Mások sikolyát is hallotta. „Ne” kiáltott fel egyszerre Liz és Alec.
Az idő megállt.
David látta Ailillt fehér lován, füstölgő kezét, amellyel a dárdát markolta, a tündérherceg szikrázó
szemét. A penge egyenesen mellének szegeződött, vérvörösen, amint Ailill dühe felgerjesztette
tüzet.
És képtelen volt mozdulni.
Nem volt más hang, csak a ló horkanása, és a homokon dobbanó paták hangja.
És a dárda közeledett feléje.
Ámbár David nem tudott mozdulni, a ló tudott és mozdult is, de váratlan mozdulattal. Valami,
talán egy kis kavics, kibillentette egyensúlyából, és megtörte iramát.
Tűz hasított David oldalába, lenézett és csodálkozva látta, hogy a bársonyköntös keresztbe hasadt
rajta, és vékony vérpatak szivárog a hosszú, vágott sebből bordáján.
Két sikoly hangzott a fülében.
Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom.
Megfordult, és ámulva látta, hogy Fionchadd a homokban hever mögötte. A fiú szeme nyitva,
sápadt, mozdulatlan mellkasából Liz rúnabotja mered az égnek. Apró, szinte csak nyomokban
látható fehér füst kavargóit felfelé a sebből, s a fehér bőrön egyetlen kis vérpatak csordogált
végig, és festette meg a homokot.
David szeretett volna felkiáltani, de az állkapcsa görcsbe merevedett. Érezte, hogyan émelyedik a
gyomra, kezével eltakarta arcát és elfordította fejét.
Csend csüngött a levegőben, mint közeli, fenyegető mennydörgés ígérete.
Nuada hangtalanul leszállt lováról, ezüstkezével kirántotta a dárdát a sebből, fehér köpenyével
letakarta a fiú holttestét. Aztán szembefordult Ajlill-lel.
– Őrült – suttogta.
– Elmebeteg! – sikította egy női hang.
– Bolond.
– Gyilkos! – a hangok haragos kórussá dagadtak.
– Rokongyilkos!
– Rokongyilkos! – valaki más megismételte a kiáltást, aztán mások is csatlakoztak a völgyben
visszhangzó kórushoz. – Rokongyilkos! Rokongyilkos! Rokongyilkos.
Ailillt ekkor elkeseredés szállta meg. Elkeseredés, iszonyat... és félelem. Büszkesége megtört,
ügetésre sarkantyúzta lovát a néptelen mezőn át az Egyenes ösvény felé.
De ahogy elviharzott, David balfelől egy elmosódott mozdulatra lett figyelmes, és látta, hogy
Alec rúnabotját egyenesen Ailill arcába vágja.
A tündérherceg felkiáltott, tágranyílt szemében rémület: elfogta a vastól való rettegés.
Hátrahőkölt. A meglepett ló két lábra ágaskodott alatta. Keményen fogta ugyan a gyeplőt, de a
mozdulat készületlenül érte, s amikor a ló oldalt kirúgott, elvesztette egyensúlyát, és kicsúszott a
nyeregből. De alig ért földet, máris talpon volt, és rohant az Ösvény felé.
Valaki megállt előtte. Fekete hajú, kékbe öltözött Sidhe nő, és mellette zöld pizsamában egy
üresszemű gyermek. Megállt közvetlenül Ailill előtt büszkén, királynői tartással, és elállta az
útját.
A tündérnő! De most nem egy aggódó asszony, hanem a Sidhe előkelő hölgye. Szemeiből, de
gőgös tartásából, is bosszúvágy sugárzott.
És Ailill egyszerre csak azt látta, hogy az útját szörnyű, lobogó lángfal zárja el, amely
embermagasságban emelkedett körülötte a magas fűből és fenyegető ívben, sebesen terjedt
mindkét oldalán. Majd ezen a gáton belül bonyolult, ketrecszerű jégcsapháló keletkezett, amelyen
színes lángok csaptak át kavarogva, s a jégháló olvadt és újra fagyott, ahogy a lángok lelohadtak
vagy újra fellobbantak.
Ailill zavartan állt, egyfelől a misztikus tűz, másfelől a vas tüze, amely ha éri, kínokba láncolja.
Vonakodva előrelépett és lehajtott fejjel megállt a király előtt.
Nuada szó nélkül odament hozzá és megállt előtte.
– Így tehát nekem kell ítélkeznem végre – mondta nyugodtan Lugh. Szigorú tekintete végigsepert
a csoporton. – Akkor hát halljátok ti mind Lugh Samildinach, ez idő szerint Tir-Nan-Og királya
ítéletét.
Lugh szinte belefúrta szemét a fekete tündér arcába.
– Te Ailill, bolond vagy. Még amikor elmész birodalmamból, még most is cselszövést és
álnokságot forralsz. A te cseled volt kezdete ennek a bajnak, mert sose lett volna szabad azt az
alkut megkötnöd a halandó fiúval. De ha már megtetted, állnod kellett volna, mint minden
becsületes embernek. És most alkalmas módon, egy újabb cselvetésed tett pontot az ügy végére,
de ez a hazárdjáték a fiad életébe került. Drága ár lenne ez még a győzelemért is. De nemcsak ez
a te bűnöd, Ailill, mert egy másik bűnben is vétkes vagy, a saját házam elleni bűnben.
– Uram, én nem... – tiltakozott Ailill.
Lugh előbbre intette a tündérhölgyet, aki odavezette Kicsi Bill mását.
– Most már tudom, mi mind tudjuk, hogy elvittél egy cseregyereket, a bizonyítékát itt látjuk
magunk előtt, így van vagy nincs így?
Ailill egy mozdulattal sem jelezte, hogy hallotta Lugh kérdését.
– Nem számít – folytatta Lugh. – Mindnyájan tudjuk az igazságot. A Sidhe néha fel tudja
használni a halandók sűrű vérét, hogy felfrissítse vele a sajátját, ezt elismerem. De te ezt
hozzájárulásom nélkül tetted meg, sőt arcomba vágtad, és azt is megtagadtad, hogy visszavidd a
gyermeket, amikor megparancsoltam, és így saját akaratodat az enyém fölé helyezted, amiért
kiérdemelted a száműzetést. És ami még rosszabb, otthagytál egyet saját gyermekeink közül, a
gyermek helyében, amikor egy fatuskó éppenúgy megtette volna. Mi szállt meg, miért tetted ezt?
Ailill gőgösen húzta fel az orrát.
– Ha valóban annyira jól ismerned az emberek dolgait, mint állítod, Ard Rhi, tudnád, hogy a
halandóknak több módja van a betegségeket megismerni ma, mint volt akkor, amikor miénk volt
a hatalom ezen a földön. Ha egy tuskót hagytam volna ott, felfedték volna, miféle csalásról van
szó, és ez sokkal nagyobb bajt hozott volna ránk, messze azon túl, amit ez a gyerek okozhat. A mi
népünk egy gyermekét kellett felhasználnom.
Lugh teljes magasságában kihúzta magát. Ujjaival olyan szorosan markolta meg drágakövekkel
díszített gyeplőjét, hogy az elszakadt, és zafír és topáz eső szikrázott szét a földre.
– Ezt mered mondani nekem, Ailill? – mennydörögte. – Hogy a szemedben egy Sidhe gyermek
kevésbé fontos, mint a halandók gyermeke? Én ismerem a legkisebbet is azok közül, akiken
uralkodom, ezt ne feledd el. Valóban azt hitted, hogy elnézem, hogy ellopjanak egy törvény
szerinti tündérgyermeket? Nem, Sötétarcú, túlságosan önfejűén cselekedtél, mert elvitted a
gyermeket, az anyja akarata ellenére, de elmulasztottad, hogy alaposan utánanézzél, ki az az
asszony... és itt tévedtél a legsúlyosabban.
– Egy nő az egy nő – mondta haragosan Ailill. – Egy gyermek az egy gyermek.
– Egy nő lehet a király leánya is – mondta csendesen Lugh. – Nem minden családtagom kíván az
udvarnál élni.
Ailill arca halálosan elsápadt a rubin diadém alatt.
Lugh elmosolyodott.
– Inkább ne adj örökösül a Sidhe királyának cseregyereket a király beleegyezése nélkül. Nekem
megvannak a magam tervei az utódlásra nézve.
Nevetés harsant fel az összegyűlt csapatban, és Ailill elvörösödött.
– Igen, Ailill, igazi természeted végül napvilágra került. Nem tudom, mit teszünk veled, de
meglátjuk, tudjuk-e csökkenteni a kárt, amit eddig okoztál. Nem látom sehol az embergyereket.
Nem törődve a fájdalommal, ami vele járt, Lugh kivette a kőrisfa botot Nuada kezéből, és még
mindig izzó hegyét Ailill szívének szegezte, miközben két őr kétoldalról megragadta a fekete
tündért.
– Nos, hol van a fiú?
Ailill dühödten meredt rá, és valamit halkan mormolt. Varázslat volt, David ösztönösen
megérezte, valószínűleg nagyon hatalmas varázslat, mert a tömeg elnémult hallatára, és mintha a
levegő maga is megsűrűsödött volna, mintha Ailill szavainak fizikai léte lett volna és túlságosan
súlyos lett volna a levegő számára, hogy hordozni tudja.
A fehér mén, amelyen nemrég még Ailill olyan büszkén lovagolt toporzékolni kezdett, mintha
ekkora Erő jelenléte megzavarta volna. Idegesen oldalt táncolt, szemeit rémülten forgatta, nyelve
kilógott, aztán hirtelen felhorkant, felágaskodott, súlyos zuhanással a földre esett, megint
felágaskodott, állva maradt két hátsó lábán, majd egy szempillantás alatt szőke hajú, kék szemű,
csupasz, ötéves gyermekké változott. Arcocskáján zavar tükröződött: Kicsi Bill állt ott tágra
nyitott szemekkel, és alig akarta hinni, hogy megszabadult a ló-alaktól, amelybe eddig öltözött.
David nem tudta türtőztetni magát, előrerohant, letérdelt testvére élőn és karjaiba zárta.
– Kicsi Bill, én vagyok, Davy!
– Davy! Davy! – kiáltotta Kicsi Bill, és könnyek öntözték mindkettőjük arcát.
Lugh is elmosolyodott, amikor látta, hogy a kék ruhás nő letérdel és saját gyermekét ölelgeti,
akinek szeme új élettel csillogott: saját zöld szemei örvendezve fénylettek, most már saját
arcában.
David szorosan ölelte öccsét. Valaki egy köntöst nyújtott oda, ő öccse vállára borította. Alec
visszaszerezte David ruháit, és ő, míg a tömeg másfelé figyelt, lovagi köntöse alatt felöltözött.
– Még vannak bizonyos dolgok, amelyeket meg kell fontolnunk folytatta Lugh –, beleértve, hogy
vajon a száműzetés elegendő büntetés-e a mi lázadó barátunknak. Megölte fiát, ami szörnyű bűn,
de kérdem, ezzel most lezárjuk az ügyet?
Ekkor előrelépett a kék ruhás nő, és kezét Lugh nyeregkápájára tette.
– Atyám, Lugh – mondta –, felajánlhatom tanácsomat ebben az ügyben?
– Mindig szívesen hallgattam a tanácsodat, leányom – mondta Lugh.
– Nos hát, minthogy Ailill annyira szereti alakját változtatni, hadd vegyem én gondozásba, és
adjam rá egy fekete ló alakját, és legyen a fiam hátaslova, amin addig lovagoljon, amíg a
fegyverviselő kort el nem éri.
– Nagy igazság van ebben – mondta Lugh. – így legyen.
A nő szeme találkozott David szemével, és egy percig csak nézte, aztán Alecre és Lizre és Kicsi
Billre pillantott. Titokzatosan elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezeknek a pompás embereknek lesz még dolguk a Sidhe-vel.
– Remélem, nem – sóhajtott fel Lugh. – Bár félek, hogy igazad van. Ritkán találkoztunk ennyire
életrevaló halandókkal az elmúlt századokban. Nos – folytatta a Nagy Király –, van még más
kegy is, amit valaki kíván tőlem, amíg udvart tartok? – A tekintete Davidén nyugodott.
David szóra nyitotta száját.
– Én...
– Én kérek egy kegyet – vágott közbe Ailill. Lugh felhúzta fél szemöldökét.
– És mi legyen az?
– Ötszáz év alatt sohasem tévesztett célt a csapásom, sem karddal, sem dárdával, sem lándzsával.
Hogyan lehetséges akkor, miután Oisin gyűrűje elveszett és használhatatlanul hever az Emberek
Földjén, hogy a döfésem mégis célt tévesztett?
– Talán rosszul választottad meg a hátaslovadat – mondta Lugh. Vagy talán már nem vagy olyan
ügyes, mint voltál valaha.
– Vagy talán mert a gyűrű nem veszett el, és nem hatástalan hangzott fel Nuada hangja. Az
ezüstkezű tündér benyúlt tunikája belsejébe, és elővett valamit, ami fénylőn csillant meg Tir-Nan-
Og hajnali fényében. – Nekem is több alakom van, nemcsak egy, Ailill, és egy fehér pisztráng
alakja néha hasznosabb az Emberek Földjén, mint egy szárnyaló, fekete sasé.
Azzal Nuada Lugh felé fordult.
– Régóta figyeltem Ailillt, mert pontosan meg akartam tudni, milyen veszedelmet jelent az
emberekkel való kapcsolatainkra. És így Davidet is figyeltem. Ezért változtam át pisztránggá
abban a patakban, amelybe David beleesett, amikor a gyűrű Ereje kiszabadította az Egyenes
Ösvényről. A lánca elszakadt az eséskor, és a gyűrű a vízbe esett, ahol én úszkáltam. Nem
jelentett problémát elnyelnem, míg a fiú öntudatlanul feküdt. Ez a gyűrű nem tartozik egészen a
mi ismereteink körébe, Lugh, mert nem mi készítettük. Féltem, hogyha lenyelem, kárt tesz
bennem, de nem így lett, mert nem viseltettem rossz akarattal David iránt, és valójában nem is
igénylem magaménak. Mostani lovaglásunkig vasdobozban őriztem, amelyet ezzel az
ezüstkezemmel meg tudok érinteni.
Nuada előrelépett, és átadta az ezüstgyűrűt Davidnek.
– Sajnálom, David Sullivan, amiért annyi baj ért emiatt a gyűrű miatt. Valóban, egy időben arra
gondoltam, hogy visszaadom neked, de csak addig a tiéd, amíg nem adod oda valakinek a te
választásod szerint. És legalábbis te a védelme alatt állsz, függetlenül attól kinél van.
– De miért nem adtad vissza? – fortyant fel David. – Pokoli dolgoknak tettél ki, minden ok
nélkül.
– Ez így van – felelte Nuada. – Mert látom az időt, és nincsen messze, sőt sokkal közelebb van,
mint gondoltam, amikor szükségünk lesz valakire, aki az ügyünket képviseli a halandók között,
nem úgy, mint áruló, ezt nem kívánnám, hanem mint követ. Gondolom te, David Sullivan, te
lehetnél ez a követ. Már első találkozásunkkor megéreztem benned az Erőt, amit különösnek
találtam, mert a te fajtádban az Erő rendszerint szunnyad, amíg valami külső hatás fel nem
ébreszti. Ez felkeltette kíváncsiságomat. És amikor megtudtam, hogy valahogyan megszerezted a
Második Látást is...
– Azt hittem, ez attól volt, mert a lábaim között néztem egy temetési menetre...
Nuada szelíden elmosolyodott, és a fejét ingatta.
– Mit is tehetnénk mi Kirk tiszteletes úr nélkül? De nem, ez vitatható. Talán az volt a szikra, mert
az Erő Törvényei szeszélyesek. Inkább hiszem, hogy valami más működött közre, de akármi volt
az, eddig még nem tudtam nevet adni neki.
– Én megnevezhetem – hangzott fel keményen egy női hang. – És ez a név az én nevem.
– Morrigu? – Nuada hitetlenkedve nézett a vörösbe öltözött a Harcosok Úrnőjére.
– És miért ne? Én is látom, hogy háború készül Tündérország és az Emberek Földje között, és a
helyzet nem tetszik nekem. Én is azt hiszem, hogy hasznos lehet, ha van egy képviselőnk az
emberek között, aki képes ezt a konfliktust elhárítani. Az utóbbi időben gyakran jártam abban a
Világban, és kerestem valakit, aki alkalmas lenne erre a feladatra, gyakrabban jártam ott, mint te,
Airgetlam, bár én inkább kedvelem a varjú alakját. Történetesen egy ilyen alkalommal megláttam
egy temetési menetet, és a mi fiatal barátunkat itt, amint a lábai között néz le rá. Bolondos
testtartás volt, eszembe juttatta a skót lelkész csacska szavait, meg amit abban a könyvben írt, és
nem tehetek róla, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. És amikor megláttam a fiú arcát, és
felismertem, hogy annak a halandó férfinek az ükunokája, akit egyszer szerettem, tudtam, hogy
megtaláltam, akit keresek. Már akkor volt benne Erő, mert ez öröklődik a családjában, így
egyszerű feladat volt számomra, életre hívni benne. És jó mértékkel hozzáadtam neki Látást is,
kísérletképpen, hogy megmondjam az igazat, mert tudni akartam, micsoda anyagból faragták a
fiút.
– Nos, micsoda anyagból?
– Nem tudtam eldönteni – felelte Morrigu. – Talán vasból, mert úgy tűnik, a világ teremtésének
tüzei lángolnak benne. Vagy talán aranyból, a tudás aranya miatt, amely benne csillog. Vagy
esetleg ezüstből az Erő miatt, amelyet egy ezüstből készült gyűrű gyakorolt felette.
– Vagy talán higanyból, ha meggondolom, milyen simán kisiklott Ailill kezei közül – mondta
Lugh. – Vagy ólomból, mint a halász merülősúlya, ha azoknak a cselszövéseknek a hálójára
gondolok, amely úgy látszik szövődött körülötte.
– Talán – mondta a Harcok Úrnője. – Vagy talán ő nem is az, akire szükségünk van.
David akarata ellenére elpirult. Aztán rájött, hogy elfelejtette a legfontosabbat, az okot, amiért itt
van.
– Ard Rhi! Uram! Én... Szóval... Felség.
– Beszélj, halandó fiú.
– Én, szóval... ez mind nagyon érdekes, de emlékszel, mindenekelőtt miért mentem át én
mindezen? Azért, hogy egy kegyet kérhessek tőled.
– Így emlékszem én is.
David kihúzta magát.
– Van egy kegyem... szóval... kérek egy kegyet.
Lugh mosolya megvillant bajusza íve alatt.
– Kérj, és ha Erőmön belül van, megteszem.
– Azt kérem tőled, vagy valakitől, aki jártas a tündérek mágiájában, kérem, gyógyítsa meg Dale
bácsit. Megsebesült, egy...
– Tündérnyíl sebezte meg – fejezte be a mondatot a Nagy király. – Ezt tudom, de te magad
segítettél meggyógyítani nagybátyádat. Mert az Erő törvénye azt írja elő, hogy ha egy embert
olyan fegyver sebez meg, amelyet az Erő kovácsolt, és olyan Világban, amely nem az övé, hacsak
meg nem halt az okozott sebtől, a fegyvernek csak addig van hatása, amíg az életben van, akinek
az Ereje a fegyverben élt.
David zavartan nézett.
Ekkor Nuada jött segítségére, és Fionchadd fehér lepellel leborított holttestére mutatott.
– A tettes halálával a varázslat is meghal. Ailill fiának halálával, aki nagybátyád sebének okozója
volt, megszűnt a nagybátyádba lőtt nyíl hatása. Az öreg a halandók édes álmát alussza. Holnap
gyógyultan ébred.
Lugh Davidre nézett.
– Most hozzád akarok szólni, halandó gyermek. És azt hiszem, néhány éven belül újból beszélni
szeretnék majd veled, amikorra már több bölcsességet gyűjtöttél magadba. Mert azt hiszem,
kezdem látni a körvonalait annak, amit Nuada meglátott benned: előbb vagy segítség számunkra,
mint ellenség, és valóban van benned a hősből is valami. De ennek az ideje meg nem érkezett el.
Addig problémát jelentesz nekünk. Van olyan szokás nálunk, hogy megvakítjuk azokat, akik
kéretlenül meglátták a Sidhe-t, ezt is megtehetném veled most... – Felemelte kezét, de habozott –,
viszont ezt mindig meglehetősen, hogy is mondjam, rövidlátó dolognak tartottam. Ezért
egyszerűen mindhármótokra tilalmat helyezek, melynél fogva a ti világotok egyetlen lakójának
sem beszélhettek arról, amit ma láttatok és hallottatok, kivéve, ha egymásközt beszéltek róla.
Lugh végignézett még egyszer, utoljára, a csoporton, aztán ökölbe szorította gyeplője szakadt
végeit. Fejével bólintott egyet, a szemét összehúzta és a szakadás összeforrt. Gyakorlott
mozdulattal megrázta a bőrszalagokat, a csengők megcsendültek rajta.
– Nos, ha valakinek még van igénye kegyemre, most álljon elő – kiáltotta. – Úgy tűnik, már nem
szükséges a Keleti-tengerhez lovagolnunk, mert Ailill végül is nem utazik el. De arra még van
időnk, hogy az előttünk álló utat megtegyük, ha most rögtön indulunk. Ha bárkinek ellenére van
ekkora séta, hadd halljam a szavát. – Szikrázó szemekkel nézett Ailillra. – Azt hiszem egy
darabig a leányom és én vezetjük a menetet, míg a díszőrségem távol van – mondta, aztán
mintegy utógondolatként hozzátette: – Nuada, ha már annyira kedveled a halandókat,
hazakísérheted vendégeinket.
Nuada egyetértőén bólintott, és felpattant lovára. Valahonnan három fehér ló nyargalt elő
felnyergelve, piros bőrrel felszerszámozva. Nuada intett Davidnek és társainak, hogy szálljanak
nyeregbe, amit azok a hely Erejénél fogva könnyeden megtettek.
– Ezek a lovak sose fáradnak el, sose tévednek el és sose dobják le lovasukat – mondta Nuada. –
Még akkor se, ha lovasuk soha azelőtt nem ült lóháton.
Megrázta gyeplőjét, a csengettyűk halkan csilingeltek a kis menet összeállt. Valahol ismét
felhangzott egy hárfa pengő hangja, a harci dudák tompa szava rikoltozássá nőtt, és valahol,
bizonytalanul, megszólalt egy dudasíp is.
David amíg bírta, fékezte magát, de aztán odarúgtatott a Nagy Király elé.
– Visszajöhetek jövőre, és legalább nézhetlek benneteket? – buggyant ki belőle a kérdés.
Az Ard Rhi felhúzta fél szemöldökét.
– Minthogy az ajkad zárva van, ki törődik a szemeddel? Ha alkalmas helyen leszel és alkalmas
időpontban, talán láthatsz majd bennünket. – Azzal visszafordult a nyüzsgő csoport felé. – A
Tuatha de Danaan és a Sidhe urai és hölgyei, induljunk!
Nuada kis csoportja elnézte, hogyan vonul a népes csapat az Egyenes ösvényen, amelyen valaha
David érkezett Tündérországba. David lenézett kis testvérére, aki előtte ült a nyeregben, sárga
tunikában, derekán övvel. Megborzolta a kicsi haját.
– Nem tudom, hogyan magyarázzuk meg otthon a ruhádat – tréfálkozott, aztán hozzátette. –
Milyen volt, gyerek?
– Álmos voltam – mondta Kicsi Bill. – Igazán nagyon álmos. – Kis szünet. – És be kell vinnem a
papa baltáját.
– Arra ráérünk reggel – mondta David.
Alec füttyentett egyet.
– Ez aztán volt valami!
– Enyhe kifejezés – állapította meg Liz.
– A Három hatalmasabb mint az Egy – vigyorgott David.
– De az Egy hatalmasabb a Háromnál – kiáltott fel Alec és Liz.
David megdörzsölte ujját, ahol ismét ott csillogott a gyűrű, és figyelte, hogyan lovagol el a Sidhe:
csillogó, fényes sáv az erdő hátterében. Megint hajnali fény derengett. Aztán meglátta a lovas
csoportot a közelben, amint belépnek az erdőbe, a rövidebb útra Tir-Nan-Og felé. Köztük ott
lovagolt Ailill, szoros őrizetben.
A fekete tündér nem szólt semmit, amint elment mellettük, de a szeme tükrözte gondolatát.
Nuada felsóhajtott, aztán ráterelte lovát az Egyenes ösvényre. Ailillra alaposan ráfér az őrizet.

Epilógus: Az Emberek Földjén

(Augusztus 17. hétfő)
David Dale bácsi sebhelyét nézegette. Nem sok látszott már belőle, csak egy apró, fehér kör
alakú folt, amely sebesen vette fel a bőr sötétebb színét. Az öreg nyugodt arccal, békésen
lélegzett.
David halkan elfordult és a kilincs után nyúlt.
Valaki köhintett a szobában.
– Köszönöm fiú – hallatszott rekedten a csodásan ismerős hang.
David villámgyorsan megfordult, és odarohant az ágyhoz. Az öreg kásás hangon de világosan,
érthetően beszélt. Felemelte karját, a jobb karját, csak annyira, hogy megveregesse David kezét.
Erőtlenül mozgott, de határozottan, és a keze meleg volt.
– Jobb, ha nem beszélsz rólam a családodnak – mondta Dale bácsi. – Nem tudnak semmit erről a
dologról. Reggelre jobban leszek.
– Ahogy mondja – mosolygott David. – Ahogy akarja, és köszönöm, amiért kitartott.
– Tudtam, hogy sikerülni fog neked, gyerek. Sose kételkedtem benne.
A következő pillanatban már horkolt.
David megint elmosolyodott, és csendben kiment. Egy pillantást vetett a szobájába, a hall másik
végében, és látta, hogy Kicsi Bill is alszik. A gyerek egyáltalán nem fog emlékezni arra az időre,
amit Tündérországban töltött, ezt Nuada mondta. Az és a hazaút olyan lesz számára, mint egy
alom. Az utolsó dolog, amire emlékezni fog a villámlás lesz.
Amikor David visszatért barátaihoz a konyhába, felnézett a faliórára. Néhány percet mutatott egy
óra után. Az idő múlt, de alig. Mennyi időt töltöttek el valójában Tündérországban, kérdezte
magától kíváncsian. Akkor úgy látszott, napokat, és mégis, jóformán néhány perc volt az egész.
Azon vette magát észre, hogy a gyűrűt nézegeti. Az Idő köre, amely mindent magába foglal, ezt is
Nuada mondta.
Kocsiajtók csapódtak az udvaron. Nevetgélés hallatszott, tisztán hallható volt a konyhában is.
David, Alec és Liz cinkos pillantást váltott egymással, aztán sietve elfoglalták helyüket az
asztalnál.
– Lássuk csak, megint a deszkapallón kötöttél ki, igaz, David? – kérdezte Liz, amint
elhelyezkedett a székén.
– Ugyan már, hagyjuk ezeket az ósdi trükköket – felelte David. Nézd csak Liz, a szállodáid mind
ott hevernek a földön szerteszét. Fogadjunk, hogy nem emlékszel, hol álltak.
– Na jó, fogadjunk, David Sullivan.
– Nézd Liz, tudod, hogy nem vagyok hazárdjátékos – nevetett David, és megcsörgette kezében a
kockát.

Történeti adalék

Amint az olvasó számára valószínűleg nyilvánvaló, a Szelek Ura sokban adósa az ír és a skót
folklórnak és mitológiának. De az talán kevésbé nyilvánvaló az olvasó számára, amivel a regény
a délkelet egyesült államokbeli irokéz indiánoknak adósa. Az irokéz folklór által szolgáltatott
adatok támasztják alá azt az elképzelést, mely szerint teljesen realisztikus vállalkozás egy kelta
tündérmese színhelyét az Appalachian hegyek közé helyezni.
Ott van például a Fort Mountain-i, kötőanyag nélkül rakott kőerődök esete. Az építményeket
általában a walesi Madoc hercegnek tulajdonítják, aki állítólag Mobile-ban, Alabamában 1170-
ben alapított gyarmatot, majd később beljebb hatolt az országba. Az irokézek viszont az
építményeket a „holdszemű emberek”-nek tulajdonítják. Igyekeztem többet megtudni erről a
titokzatos népről, és ezen próbálkozásom során jutottam el James Mooney „Irokéz Mítoszok” c.
könyvéhez. Mooney könyve sajnos kevés fényt derített a „holdszemű emberek” dolgaira, viszont
találtam benne valamit, amit még érdekesebbnek találtam: a Nunnehit.
Mooney szerint az irokézek hittek egy szellemnépben, akiket Nunnehinek neveztek. Maga a szó
olyasmit jelent, mint „halhatatlanok” vagy „emberek, akik mindenütt élnek”. A Nunnehi „városi
házakban” laktak, magasan fenn a hegyekben vagy a vizek alatt. Szerették a zenét és a táncot, és
rendszerint segítőkészek voltak az emberekkel szemben, legalábbis az indiánokkal szemben,
akiknek oldalán még nem is olyan régen, a tizenkilencedik század közepén is harcoltak. A
Nunnehi megteremtette számomra a kapcsolatot az ír mitológia Sidhe-jével és a Tir-Nan-Oggal, a
Nyugati Paradicsommal. A többi, ahogy mondják, mese.

Thomas Deitz
Athens, Georgia
1986. április 12.