MASSIMO SCALIGERO

D E L L ' A M O R E I M M O RTA L E

Részlet a Halhatatlan Szeretet-ből

A szeretet lénye a szellemnek: a szellemé, mely az emberiben rendesen testi
eseményként nyújtva magát, tevékeny: néha testetlen eseményként támadván fel: így
nyilvánítja meg a maga magasabb ezért mélyebb életét.

A legsötétebb és legtompább szeretet is, önmagában érzékfeletti élet: az érzéki

formákban másul meg: e miatt annak reménye nélkül, hogy megismerhesse őket.

Valamennyi fokán az élet a szeretettől, azt kéri, hogy az eredet misztériuma szerint
éledhessen újjá, a szeretet lévén a lehetősége az ilyen misztériummal való közvetlen újra-
összekapcsolódásának: minden ponton és a vele való kapcsolata szerint. Egy misztérium, amit
a szeretet mindig súrol, felidéz és elveszt: hogy újratalálja. Anélkül, hogy újratalálhatná, míg
Ő maga nem éled fel ismét annak halhatatlan szubsztanciájától, amitől az élet, amennyiben
egoikus élet, szükségszerűen megfosztja magát és a megfosztódás odáig tart, amíg ki nem
merül.

Nincs olyan fejlődés, ami ne a teremtett formának a maga princípiumával való

újrakapcsolódásaként menne végbe. Lényegi szeretet - mozgás: annak a határnak megnyitása,
mely a formát határolja - melyben a lény, amennyiben teremtett lény, az eredeti lénytől
szükségszerűen elkülönül és bezárul .

A határ, ami ellenáll, a határ, ami széttörik: a fájdalom; mely egyedül annak adódik,
amiben titkosan gyökerezik: a szeretetnek, amiben valahányszor, széttöredezvén a határ,
kioltódhassék.

De a szellem, amely megvalósul, minden alkalommal a határon túl újratalálván magát,

abban a formájában ismeri fel magát, amely a „másik": a teremtett világban, a
teremtményekben: egy teremtményben, aki valamennyit magában foglalja.

A magáraismerésben, kezdi megismemi a maga történetét: az időn kívülről, az időben.

És megérti magányának értelmét: azt azzal a lénnyel történő találkozás elé tartozó hosszú
prelúdiumnak ismeri fel, akinek nevét a lélek titkában hallotta magát kimondania. De ez
egyidejűleg az önmagával való találkozás: azzal az alannyal, ki az új élet mozzanatát
tapasztalja. Ő az, aki végre a másikkal lehet, mert annak határtalan magányosságában találja
meg magát: akinek magányosságában minden lény magányosságának titka található: a lények
mélységes egységéé. Melyet egy napon a szeretet tesz nyilvánvalóvá.

Szeretni, a gyógyulás titka: a fájdalomból gyógyulás, a haláltól gyógyulás, az Öröklét

forrásából merítés. Kisugározni az életet, mely személyes és elzárt életként csak arra való,
hogy a halálba vezessék.

De nem egyszerű: mert minden szeretet-mozgás a halál földjén fakad és fényét a földi
sötét mélységéből kell előhoznia.

Szeretni: az ember megvalósulása, ezért a szeretet áramának közönségesen megragadó

és azt saját tényévé tevő természet feloldódása: reális, amennyiben érzéki-világbeli tény.

Egyelőre az ember nem ismer más szeretetet, csak azt, mely a természetnek hordozóul
adódásából ered.

Mindazonáltal, az így megnyilatkozó szeretet önmagában a lélek szövedéke: nem

ismert, mivel a lélek önmaga számára ismeretlen. Nem ismeri a maga természettől-
függetlenségét, azonban a természet révén ismer meg. Ott, ahol a szeretet a megmásulás pró-
bájának van alávetve.

Megmásul, hogy megnyilatkozzék. De ez titkos jelenléte: megnyilatkozásának minden

pontjában ugyanis megkereshető és a maga tisztaságában újratalálható: megmásulása lévén a
feltétele az öntudatnak. S az tudja csak elhatározni, hogy újratalálja.

A maga tisztaságában merülhet fel, amennyiben az akarat eseményévé válik: amely

megtalálja magában a pontot, amiben akarni kezd, anélkül még, hogy valamit akarna. Úgy,
hogy a maga szuperindividuális hatóereje individuális elhatározássá legyen. Akarás, ami nem
lehet - csak felajánlás.

A szeretet amely olyan feltétellel száll az emberibe alá, hogy elzáruljon és megmásuljon
az individuális kifejezésben, lehet emberivé anélkül, hogy megszűnnék emberfeletti
gyökeréből virágozni.
 Minden gondolat, minden mozzanat, minden magatartás lehet formája ennek a
virágzásnak, ha az odaadás olyan, ami a természeten kívül és ellenére történik.