Tartalomjegyzék

Brandon Hackett: Én a halhatatlan

2055. Újjászületés
2069. A Hatalom kísértése
2180. Kirajzás
2406. Találkozás
2871. Az öröklét nyomában
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
Epilógus
Kiadatlan Folytatások
1. fejezet: Marcus Barbess
2. fejezet: Jeanette Shellen
3. fejezet: Zand Dewaynes
4. fejezet: Deena Dewaynes
5. fejezet: Jeanette Shellen
6. fejezet: Zand Dewaynes
7. fejezet: Marcus Barbess
8. fejezet: Zand Dewaynes
9. fejezet: Marcus Barbess
10. fejezet: Deena Dewaynes
11. fejezet: Zand Dewaynes
12. fejezet: Jeanette Shellen
13. fejezet: Marcus Barbess
14. fejezet: Deena Dewaynes
15. fejezet: Zand Dewaynes
16. fejezet: Marcus Barbess
 17. fejezet: Zand Dewaynes
18 fejezet: Marcus Barbess
Megjegyzések
 Brandon Hackett: Én a
halhatatlan

2055. Újjászületés

Marcus Barbess vagyok. Születtem 2019-ben, több mint

háromezer szabványévvel ezelőtt.
Halhatatlan vagyok.
Legalábbis mostanáig úgy hittem, az vagyok. Most mégis
haldoklom…
Sok mindent láttam, talán túl sokat is. És elfáradtam,
megtörtem.
Halhatatlanság. Évezredeken át tartó élet…
Sokáig gondtalanul élveztem a határtalan technikai fejlődés
adta lehetőségeket, anélkül, hogy rövidke életem miatt kellett
volna aggódnom. Nem voltak előttem korlátok, csak
kihasználásra váró lehetőségek. És az idő nem számított. Ott
voltam a legtöbb fontos történelmi eseménynél, és ahogy telt az
idő, egyre több közöm lett az emberiség sorsát befolyásoló nagy
döntések meghozatalához.
De a felelősség nyomasztó volt.
És iszonyú érzés a halandók elől bujkálni, magányosan, társ
nélkül élni. Akiket megismertem, hamarosan rövid életük végére
értek. És hiába jöttek új ismerősök… Az érzés egyre nyomasztóbbá
vált, és soha nem tudtam feldolgozni. Szerencsére az idők
folyamát találkoztam hozzám hasonlókkal, akikkel boldog
voltam.
De mindez a múlté, mára elvesztettem őket, és újra egyedül
vagyok
 Félek, mert tudom, hogy a halál közeleg.
Nem emlékszem, mikor féltem utoljára ennyire,..

A későbbi korok embereinek és értelmes lényeinek szánom

ezeket a feljegyzéseket. Megismerhetik belőlük a galaktikus
történelmet, a Földet elhagyó első űrutazások korától kezdődően
az Űrbirodalmak több évezredes korszakán, háborúin keresztül
egészen addig ameddig részese lehettem. És megismerhetik belőle
egy olyan ember személyiségének, gondolatainak változását,
fejlődését, aki háromezer évnyi tudást, tapasztalatot halmozott
fel…
Amikor ezeket a történeteket rámondom a kristálytárolóim
memóriablokkjaira, már nem sok maradt az általunk egykor uralt
univerzumból. De bízom benne, hogy hamarosan újra kilépünk a
„sötétség” korából, és a tudás, fejlődés újabb, magasabb szintjére
lépünk. Talán az én emlékeim, gondolataim is hozzájárulhatnak
ehhez.
Elég a szónoklatokból…
Az egész történet a Terrán, régi nevén a Földön kezdődött.
Pontosabban a hozzá legközelebbi bolygón, a Marson…

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU)

egyik expedíciója találta 11085-ben, egy kihalt bolygón, amely
[1]
egykoron a Dewaynes nevet viselhette. Nem tudhatjuk, hogy
mennyi a valóság alapjuk, de az Eredetkutatás szerint
megdöbbentően sok részletben egyezik a múltról és
származásunkról alkotott, nagyon hiányos információinkkal.
Helyenként eltúlzottnak tűnő történetet ellenére is
kilencvenhárom százalékos valószínűséggel el kell fogadnunk a
valósághűségét, és az utóbbi évezred legnagyobb leletének kell
tekintenünk.
Azonban a Marcus Barbess által elmondottak egy sor újabb
kérdést vetettek föl…

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag

Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári
engedéllyel.
KRIST ÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁT UM: 2055.
Mars, a vörös bolygó. A Nap körül keringő planéták közül a
negyedik. Ebben az időben mindenki odavágyott, köztük a
családom és én is. Az emberiség végérvényesen kilépett a világűrbe,
a más égitestekre való utazás, amely kezdetben csupán néhány
kiválasztott és hősként tisztelt ember kiváltsága volt, most
mindenki számára elérhetővé vált.
A XX. század az Űrkutatás hajnala volt, aztán jött a XXI. század,
és az események hihetetlen módon felgyorsultak. Micsoda korszak
volt, és micsoda lehetőségek! Az első Mars-expedíció fél éves
utazást követően 2014-ben landolt a bolygón, és nem sokkal
később, a Hold után másodikként az idegen égitestek közül, az
emberiség itt is megvetette lábát. Kolóniák alakultak, először az
USA és az EU finanszírozásában, majd lassan a hatalmas
multinacionális cégek vették át a hatalmat. Az új bányák, területek
birtoklásáért majdnem világméretű háború tört ki.
Ez annyira jellemző volt erre a korra… De ha jól meggondolom:
a későbbiekre is.
Azonban a külső űr felé nyíló újabb lehetőségek következtében
az egymással való marakodás helyett egyfajta területfoglaló verseny
vette kezdetét
De nem is ez a fontos. Annyi minden más, sokkal fontosabb
esemény történt…
Többek közt ekkor ért véget addigi életem, és ekkor kezdődött el
egy új.
Egy új, amelyre akkor a legkevésbé sem vágytam…
2055-re már több mint egy évtizede volt annak, hogy az első
kolóniákat felépítették a Marson, amelyek szórakozási– és
munkalehetőségekkel tárt karokkal fogadták a turistákat, ki
vándorlókat.
Feleségem, Tommy fiunk és én az előbbiek közé tartoztunk.
Ahogy százezernyi más embert, minket is vonzott az újdonság, és
befizettünk egy kéthetes ott tartózkodást jelentő utazásra. Én a
munkám miatt már többször jártam a Marson, de sokat eddig nem
láttam belőle. Az egyik multiplanetáris cég, a General Sony Electric
[2]
(GSE) űrkutató mérnöke voltam, és új meghajtások
kifejlesztésén dolgoztunk. A GSE ekkor már saját űrhajó parkkal
rendelkezett, menetrendszerinti járatokat üzemeltetett a Marsra, a
Holdra, és sorozatosan szerezte meg a kisbolygó övezet
ásványkincsekben bővelkedő aszteroidáinak tulajdonjogát.
Ha tudtam volna, hogy addigi életem, céljaim, életfelfogásom
mekkora változáson mennek keresztül ott…
Az űrutazás nem volt kényelmes dolog, annak ellenére, hogy a
GSE és a többi társaság is mindent megtett annak érdekében, hogy
a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsák az utazás alatt. Ezek az
űrhajók akkor hipermodernnek tűntek, igaz, hogy néhány
évszázaddal, évezreddel később már csak megmosolyogtam őket,
elképesztő lassúságukat és primitív meghajtásukat.
Mennyit változott azóta a világ, el sem hittem volna akkor, hogy
hova jutunk. Mindenki optimistán tekintett előre, az emberi
civilizáció és csillagközi birodalom évezredekig folyamatosan
terjeszkedett, fejődött. De csak az hatodik évezred elejéig…
Gondolom, önök, a jövő nemzedéke tudják, hogy mi történt
Talán már egy új birodalom részeseiként találják meg
feljegyzéseimet és talán fontos ismereteket találnak bennük az
önök múltjáról, amely ugyanakkor az én teljes életem volt.
De kissé elkalandoztam…
Kétheti utazás után a GSE űrhajója megérkezett a Marsa. A
vörös bolygó már ott ragyogott előttünk, az utasok többsége a
kilátóablakok előtt tolongott, hogy láthassák a legendás planétát.
 – Mikor szállunk le, apa? – kérdezte Tommy. Láttam szemében
az izgatottságot amint fantáziája megindul a bolygó láttán.
– Hamarosan – feleltem. – Egy órán belül belépünk a légkörbe.
– Megint olyan hangos lesz, mint amikor felszálltunk? –
kérdezte Tommy aggodalmas arccal.
– Sajnos igen – feleltem, és megsimogattam kisfiam szőke fejét
– De nem tart sokáig, utána pedig már ott leszünk a Marson.
Jessica leguggolt Tommyhoz, és a szemébe nézett:
– Csak nem félsz?
– Nem, mami– mondta Tommy dacosan, én pedig gyönyörködve
néztem őket. Boldog voltam, ez volt addigi életem legboldogabb
időszaka. Minden olyan tökéletesnek, mesébe illőnek tűnt Sikerek
a munkában, gyönyörű feleség, gyerek. Mi kell még?
Ha tudtam volna…
A GSE űrhajó nemsokára behatolt a Mars ritkás légkörébe, és
megkezdte a leszállást Beszíjazva ültünk a székekben, az űrhajó
őrülten rázkódott, mintha darabokra akart volna szétesni. A
hangzavar elviselhetetlenül visszhangzott fülünkben. Tommy
görcsösen, szorította kezemet én pedig a fülsértő zajt túlkiabálva
próbáltam bátorítani.
Aztán a dübörgés, rázkódás alábbhagyott a GSE űrhajó egy
döccenéssel megállapodott a Mars Gagarin űrkikötőjének talaján. A
panorámaablakokon túl a Mars sziklás hegycsúcsai tárultak
szemünk elé.
Kiszálltunk.
A légnyomás-kiegyenlítés után csőalagútakban jutottunk be a
marsi városegyüttes biztonságot és védelmet jelentő kupolája alá.
Útlevélvizsgálat csomagellenőrzés következett, Aztán Tommyt és
Jessicát otthagyva előrementem, hogy csomagjainknak szerezzek
egy poggyászkocsit.
Hamarosan rá is akadtam egy sor összeláncolt kocsira.
Hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a várócsarnokot!
A légnyomás eltaszított, csak egy pillanattal később jöttem rá,
hogy egy irtózatos erejű robbanás volt
 Kétségbeesetten néztem Tommy és feleségem felé, de a
koromfekete füsttől nem láttam semmit.
Egy pillanatra néma csend lett.
Aztán valaki felsikoltott. Többen jajveszékelni kezdtek, orvosért
kiáltoztak. Véres tetemeket, tántorgó sebesülteket láttam
mindenfelé.
„Tommy és Jessica ott álltak a robbanás közelében!” –
gondoltam, és már én is torkom szakadtából üvöltöttem.
A füstgomolyag villámgyorsan oszlani kezdett Enyhe szellő
támadt. Először nem értettem, hogy mi történik, de nemsokára
világossá vált minden.
A robbanás kitörte az érkezési csarnok üvegburkolatát, a bent
lévő levegő egyre gyorsabban áramlott kifelé. Néhány pillanattal
később orkánszerű szélroham támadt, székek, asztalok repkedtek
mindenfelé, berendezés-panelek szakadtak ki a falból, fém– és
műanyagszilánkok fúródtak bőrömbe. Emberi testek, végtagok,
testrészek emelkedtek fel a földről, sűrű vérpermet festette vörösre
a szürke falakat,
A biztonsági rendszer azonnal hermetikusan lezárta az érkezési
csarnokot az épület többi részétől, hogy megakadályozza a nagyobb
károsodást
Ezzel egyúttal elzárta a menekülés egyetlen lehetőségét
Halálra voltunk ítélve.
A légörvény elrántott, ösztönösen próbáltam megkapaszkodni az
összeláncolt poggyászkocsik egyikében, de ujjaim lecsúsztak a
fémes felületről.
Aztán kirepültem az ablakon a Mara felszínére. Kétségbeesetten
próbáltam lélegezni, de nem volt mit! Ereim egymás után pattantak
el a nyomáskülönbségtől. Csak másodperceim voltak hátra.
Tudtam, hogy szeretteim már halottak. Pont a lehető
legrosszabb helyen álltak, amikor a robbanás történt, semmi
esélyük nem volt az életben maradásra.
„Jessy! Tommy!” – gondoltam kétségbeesetten, és szinte
megőrültem az elvesztésük iránt érzett fájdalomtól.
 Nem gondoltam semmire, meg akartam halni. A családom
nélkül nem volt értelme az életemnek.
Az utolsó másodpercekben a Mara vörös egét láttam.
Testem mintha lebegett volna, aztán hirtelen egy fénycsóva
vetült rám.
„Ez a halál” – gondoltam.
Behunytam a szemem, hogy kövessem Tommyt és Jessicát.
Sajnos, akkor mások döntöttek helyettem.
Kinyitottam a szemem.
És azon nyomban be is csuktam, éles fény vakított el.
Egy ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt, mi történt, az
emlékek csak nagyon lassan törtek újra élő agyam mélyéről.
Újra kinyitottam a szememet, ezúttal óvatosabban. Egy
kórteremben voltam, zárt, ablaktalan szobában. Egy kopaszodó,
szemüveges orvos ült az ágy szélén. Hófehér köpenye szinte
beleolvadt a szintén fehér falak egyhangúságába. A doktor
megvárta, míg kitisztul a fejem és a látásom, és csak azután szólalt
meg:
– Üdvözlőm. Dr. Moss vagyok, a GSE marsi magánkórházának
orvosa. Hogy érzi magát, Mr. Barbess?
Megmozdultam az ágyban, de ettől minden porcikámba
elviselhetetlen fájdalom hasított. Feljajdultam.
– Ne mozogjon sokat, még nagyon gyenge a szervezete. Csoda,
hogy egyáltalán túlélte a robbanást
„Robbanás?”
Már emlékeztem. Képek jelentek meg előttem: Jessica, Tommy,
az űrkikötő, a várócsarnok…
Nem törődve a fájdalommal, hirtelen felültem. Dr. Moss
szemébe néztem, közben megragadtam a csuklóját.
– Hol van a feleségem és a fiam? – szegeztem neki a kérdést. Dr.
Moss nem mert a szemembe nézni, és ebből már tudtam, hogy mit
fog mondani.
– A felesége és fia meghaltak a robbanás során. Sajnálom.
Visszahanyatlottam az ágyra, és forogni kezdett velem a világ.
„Az nem lehet! Jessica! Tommy! Nem!”
Emlékek, képtöredékek villantak fel előttem. Emlékeztem a
pillanatra, amikor Jessica megmondta, hogy terhes. Láttam magam
előtt Tommy születését Aztán hármasban sétáltunk az
óceánparton. Nevettünk, boldogok voltunk…
– Mi történt? – kérdeztem halkan, közben könnycseppek
gördültek végig az arcomon. Minden összezavarodott körülöttem. –
Egyáltalán, én hogyan maradtam életben? Emlékszem, hogy
kirepültem a Mars felszínére, nem sokkal a robbanás után…
– És utána mi történt? – szegezte nekem a kérdést Dr. Moss. –
Emlékezzen!
Erőltettem az agyamat, anélkül, hogy belegondolom volna az
orvos hirtelen támadt kíváncsiságának hátterébe. Igaz, akkor még
honnan is tudhattam volna?
Képtelen voltam gondolkodni. Jessica és Tommy arca jelent
meg előttem. Éreztem feleségem bőrének illatát, hallottam kisfiam
csilingelő hangját, amint kíváncsi kérdéseivel éppen az őrületbe
kergetett.
„Minden elveszett!” – gondoltam kétségbeesetten. „Miért nem
haltam meg én is? „
– Emlékezzen! – ismételte meg Dr. Moss.
– Hagyjon békén! – kiáltottam. – Jessy! Tommy! Miért?!
Dr. Moss türelmesen várt néhány percig, megvárta, mig kicsit
lenyugodtam, és összeszedtem magam.
– Nem emlékszem – ráztam végül a fejemet. – Azt éreztem,
hogy meghalok, aztán behunytam a szemem. Amikor néhány
perccel később kinyitottam, már itt feküdtem ezen az ágyon. Mióta
vagyok itt?
– Három napja – felelte Dr. Moss. – Azóta eszméletlenül
fekszik, most tért először magához. Sajnálom, ami a családjával
történt. Sajnos a várócsarnokban tartózkodó összes ember életét
vesztette, a biztonsági alakulatok nem tudták időben lezárni a
sérült részt Több mint százan haltak meg. A robbantásért az egyik
marsi elszakadáspárti terrorszervezet vállalta a felelősséget, ezzel
akarták felhívni magukra és követeléseikre a figyelmet.
Szavai alig jutottak el a tudatomig, gondolataim egész máshol
jártak: Jessica, Tommy! Miért?!
Ürességet éreztem.
– Igazából fogalmunk sincs, hogy maga egyáltalán hogyan
maradt életben, Mr. Barbess.
Erre felkaptam a fejem.
– Ezt hogy érti?
Dr. Moss a szemembe nézett, és mintha azt latolgatta volna,
hogy mennyit mondjon el nekem. De erre csak később jöttem rá…
– Nos, Ön azt mondta, kirepült az ablakon a Mars felszínére.
Gondolom, arra sem emlékszik, hol találták meg a
mentőalakulatok?
Azt hiszem, nagyon értelmetlen arccal nézhettem rá.
– A biztonsági kamerák rögzítették az egész eseményt, és jól
látható volt – ahogy állította –, amint ön is kirepül a
légnyomáskülönbség szívóhatása következtében. Meg tudná
mondani, hogy akkor hogyan került onnan újra a Marsváros
belsejébe, a lezárt várócsarnok mögötti területre? Ugyanis ott
találták meg félholtan néhány órával később.
– Nem tudom – ráztam meg a fejemet – Semmire sem
emlékszem.
És ez igaz is volt Akkor…
Dr. Moss felállt
– Rendben, én hiszek magának, Mr. Barbess. De a cégtől
hamarosan mások is beszélni fognak önnel, olyan emberek, akik
mindenáron tudni akarják az igazságot.
A doktor már az ajtóban állt.
Jobb lesz; he velük őszinte lesz, és ha valóban nem is emlékszik
semmire, legalább elő tud állni egy épkézláb és főleg hihető
magyarázattal, mire ideérnek…
Dr. Moss megérintette az ajtónyitó gombot, majd kilépett a halk
szöszenéssel falba csúszó ajtón, és egyedül hagyott gyászommal és
fájdalmammal. Éreztem, hogy burkoltan fenyegetett, finoman a
tudomásomra hozta, hogy a velem történtek nagyon különösek.
„A GSE fejesei pedig azonnal ugranak, mint hiénák a koncra!” –
gondoltam dühösen. Nem voltak illúzióim, sejtettem, hogy
kellemetlen kérdésekre kell választ adnom. De nem érdekelt az
egész.
Csak egyre tudtam gondolni: halott feleségemre és fiamra. A
legszörnyűbb az volt, hogy valóban fogalmam sem volt, mi történt
Emlékeztem életem minden percére, a Jessicával való első
találkozásunkra, Tommy születésére, és az egész Mars-utazásra, de
erre nem.
„Szeretlek, Jessica!” – gondoltam. „És téged is, Tommy. Bármi
történt is velem…”
Azt hiszem, zokogtam.
Kicsit később valamelyest megnyugodtam, és megpróbáltam
ésszerűen felmérni helyzetemet. Kezdett nyomasztóvá válni a
kórterem, igazából még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Dr. Moss
említett valamilyen GSE-magánkórházat, de hiába voltam GSE
alkalmazott, nem tudtam a Marson ilyesmiről.
„Miért nem jön már valaki?!”
Felkeltem, és kicsit még szédelegve odamentem az ajtóhoz,
hogy kimenjek a folyosóra, hátha megtudok valami információt.
Ahogy az ajtó kinyílt, két GSE emblémás, zöld mellpáncélt
viselő, felfegyverzett biztonsági emberrel találtam szemben
magam. Egyikük egészen a gyomromig tolta előre lézerfegyverét.
– Azonnal menjen vissza a szobájába! – szólt rám. – Felsőbb
parancsra a kórtermet nem hagyhatja el.
– De hát.. -Annyira meghökkentem, hogy egy értelmes
mondatot sem tudtam kinyögni. – Én csak…
– Nem hallotta?! – ripakodott rám a másik biztonsági. Láttam
rajta, hogy feszült és ideges. – Vissza a szobába! Mozgás!
Rémülten léptem hátra, a férfi pedig ezúttal már rám zárta az
ajtót. Hiába nyomogattam belülről az ajtónyitót, csak egy sípoló
hang hozta tudomásomra, hogy kívülről blokkolták a zárat
Fogoly voltam. A saját cégem foglya.
„Mi történhetett, ami olyan fontos lehet a GSE-nek, hogy képes
erre? Talán félnek valamitől?”
Ledőltem az ágyra, és rövidesen álomba merültem.
Álmodtam.
Újra átéltem a robbanás utáni pillanatokat, amikor levegő után
kapkodva kirepültem a szabadba. Emlékeztem a fénycsóvára, ami
rám vetült és amiről azt hittem, hogy a halál jött el értem.
Aztán testem atomjaira bomlott, és néhány másodperccel
később egy tágas teremben találtam magam. Fuldokolva rogytam
térdre, és kapkodtam a levegő után. Meglepődve vettem észre, hogy
tudok lélegezni.
Lassan feltápászkodtam, és ahogy körülnéztem, egész
testemben remegni kezdtem attól, amit láttam. A falak, a
berendezés nagyon furcsa volt, mintha nem is emberek készítették
volna. A zöldes színű belső falakat furcsa mintázatok – talán
írásjelek? – díszítették. Az egész belső elrendezés nagyon ősinek
tűnt,
„Egyáltalán hol vagyok? Mi történt velem? „
Egyre inkább kétségbe estem.
Aztán megláttam egy kilátóablakot. Lassan odabotorkáltam, és
kibámultam rajta.
Megszédültem a látványtól.
A Mars ott lebegett a szemem előtt.
„De hát hogy kerültem ide, és mi ez az egész? „
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, és nem volt, aki
megválaszolja. Meg kellett volna halnom, erre hirtelen egy űrhajón
találom magam? Igazából abban sem voltam biztos, hogy ez egy
űrhajó. Azt azonban egyre biztosabbnak éreztem, hogy nem
emberek építette objektum.
Idegenek? A XX. század második felétől egyre többen hittek más
civilizációk létezésében, de az akkori lázas kutatásokat, furcsa,
fénylő jelenségektől mutogatott, bizonyítéknak kikiáltott
fényképeket, felvételeket a XXI. század második felének embere
csak megmosolyogta.
Az viszont tény volt, hogy léteztek más civilizációk. Ennek
bizonyítékát már a Marson először járó űrhajósok megtalálták,
amikor egy lecsupaszított, több millió éves űrjármű roncsaira
bukkantak. Keresztül kasul feltúrták a Mars felszínének nagy
részét, de más nyomot ekkor még nem találtak.
És most ott álltam egy idegen, a földinél jóval fejlettebb
civilizáció űrhajóján, akik láthatólag megmentettek a halálból.
„De miért engem, és mért csak engem? Vagy lehet, hogy
másokat is…? Jessica!”
Ekkor a fejemben egy különös hang szólalt meg.
Sajnálom, kiválasztott, de feleségedet és gyermekedet nem állt
módunkban megmenteni Ne táplálj hiú reményeket. „
Megperdültem, de a terem üres volt. Sehol egy lélek.
Megszédültem. Először nem is figyeltem a szavak értelmét,
csak a tény döbbentett meg, hogy valószínűleg egy másik
civilizáció értelmes élőlénye szól hozzám. Aztán felfogtam, mit
mondott
– Nem! – kiáltottam, és dühödten az üvegablakra csaptam. – Ha
engem képesek voltatok megmenteni, akkor őket miért nem?
Szeretteim elvesztésének fájdalma dühhé változott.
– Nem tudom, kik vagytok, és honnan jöttetek, de őket miért
nem tudtátok megmenteni? Miért??
„Sajnálom kiválasztott, de csak egy embert menthettünk meg,
és ez így van jól.”
Rájöttem, hogy a lény gondolati úton beszélt hozzám.
„Jól gondolod, kiválasztott. „
– Olvasol a gondolataimban?
„Remélem, megbocsátod. Csak teljesebb képet akarunk kapni
rólad és személyiségedről. Biztosak akarunk lenni benne, hogy
jól választottunk. „
– Kik vagytok ti egyáltalán?
 „Benedittik, a ti nyelveteken Vándorok. Évmilliók óta járjuk a
Galaxist, és kutatjuk eredetét… De ez kosszá történet, egyelőre
nem kell mindent tudnod. Még nem. Lesz még elég időd. Ezentúl
mindenre lesz időd.”
Nem értettem, miről beszél, hogyan is értettem volna?
– Miért hívsz kiválasztottnak? – kérdeztem.
„Kiválasztottunk, megvizsgáltunk, és alkalmasnak találtunk
arra, hogy részese legyél az ajándéknak…”
Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, milyen ajándéktól
van szó, amikor a lény újabb gondolathullámot küldött agyamba.
„Egyelőre ennyi elég lesz. Hamarosan még találkozunk,
kiválasztott”
– Láthatnálak egy pillanatra? – kérdeztem félve, mert majd
megőrültem a kíváncsiságtól, hogy teljes életnagyságban is
megpillanthassam az idegen civilizáció képviselőjét.
Mögöttem sisteregni kezdett a levegő, rémülten fordultam meg
a zaj hallatán.
A terem közepén egy közei két és fél méter magas, szelíd
tekintetű lény materializálódott Hosszú sötét köpenyt viselt, ami
eltakarta testét, csak a feje és keze lógott ki alóla. Nagy fülei
elálltak, fejét világos, rövid szőr borította, szeme szelíden csillogott.
Első gondolatom az volt, hogy a feje bizonyos fokig hasonlít egy
kutyáéhoz, ha csak minimális mértékben is.
„A földön élő kutyák barátságos, kitartó és hűséges állatok” –
hallottam fejemben az újabb gondolatot. „Megtisztelő az
összehasonlítás, kiválasztott. Most mennem kell. Hamarosan
újra találkozunk. „
A Vándor egy apró kézmozdulatot tett. mire látásom
elhomályosult, és elvesztettem az eszméletemet

Felébredtem.
Dr. Moss ott állt a szoba közepén, és éppen engem nézett.
– Álmodott – állapította meg. – Ne is tagadja. Örülnék, ha
elmesélné…
 Hát mindent megtettem volna, csak ezt az egyet nem. Fejemben
őrülten kavarogtak az álom által előcsalt emlékek. Tudtam, hogy
valóság volt, de még nem emlékeztem minden részletre. A GSE
talán megsejthette, hogy valami ilyesmi történt velem, valószínűleg
ezért akartak annyira kiszedni belőlem minden információt.
„Lehet, hogy bemérték az idegen űrhajót? „
Dr. Mossra néztem.
„Majd én döntöm el. hogy mit mondok el nektek. Előbb
ismernem kell a teljes igazságot. „
– Szóval nem beszél – sóhajtott fel Dr. Moss. – Azt hiszem,
rosszul döntött, Mr. Barbess. Higgye el, jobban járna, ha
elmondaná mindazt, amire emlékszik. A GSE ügynökei
mindenképpen meg fogják tudni az igazságot, és ha ellenszegül,
nem lesznek kíméletesek. Árulja el, kikkel találkozott, és mit tettek
magával? Hogyan tudta túlélni ezt a balesetet?! Ha nem beszél
önszántából, apró szeletekre vágják az agyát. Hogy mennyire lesz
fájdalmas, az csak önön múlik.
Megrémültem a szavak hallatán.
– Azt nem tehetik! Én földi állampolgár vagyok, a GSE
alkalmazottja…
– Maga már halott, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss. – A
robbanást a várócsarnokban senki sem élte túl. Marcus Barbess is
életét vesztette…
Döbbenten meredtem rá, ahogy felfogtam utolsó mondatának
valódi értelmét. Dr. Moss elindult az ajtó félé.
– Gondolkodjon, Mr. Barbess! – szólt még vissza. – Talán még
nem késő, hogy megkímélje magát valami olyasmitől, amit még az
ellenségemnek se kívánnék. Higgyen nekem, én tudom, hogy mi
vár önre…
Gondolkodtam. Megdöbbentettek Dr. Moss szavai, és éreztem,
hogy nem a levegőbe beszél. A GSE vezetése sejtett valamit „életben
maradásom” gyanús körülményeivel kapcsolatban.
„Tudnak valamit, amit én nem!” – ismertem fel az igazságot.
„Dr. Moss végig titkol valamit!”
 Kétségbeestem.
A doktor megérintette a nyitógombot, az ajtó besiklott a falba…
Ebben a pillanatban felugrottam, és előre vetettem magam.
Fellöktem Dr. Mosst aztán a két megdöbbent biztonsági ember
között kirohantam a folyósára. Az egyik irányból két öltönyös férfi
és négy másik biztonsági ember közeledett. Értem jöttek.
Sarkon perdültem, aztán csak rohantam, anélkül, hogy tudtam
volna, mit teszek.
– Lőjék le! – kiáltotta Moss, előbotorkálva a szobából.
A két biztonsági ember nem teketóriázott.
Tűvékony lézersugarak hatoltak át testemen, láttam saját
gőzölgő véremet előbuggyanni a mellkasomból, éreztem az égett
hús orrfacsaró bűzét, és elviselhetetlen, szúró fájdalom áradt szét
testemben. Összeestem.
A mennyezet lámpáinak fénye elhalványult, mintha egy sötét és
mély alagútba zuhantam volna. Hallottam, amint valakik föléin
hajolva beszélgetnek. Az egyik hang talán Dr. Mossé volt, de a
hangok egyre távolodnak.
Az eszméletvesztés határára kerültem.
– Mit művelt, Moss? – förmedt rá valaki az orvosra.
Feltehetőleg az egyik öltönyös. – A GSE-vezetőség megmondta,
hogy ennek a Barbessnek az élete mindennél fontosabb. Erre a
szemünk láttára löveti le?!
– Meghalt?-kérdezte a másik ügynök.
– Nem tud meghalni – mondta Dr. Moss. – Halhatatlan, ahogy
mondtuk.
A szavak jelentése csak nehezen jutott el tudatomig. Közben
valakik hordágyra fektettek.
„Halhatatlan?” – nem voltam biztos benne, hogy jól értettem
Dr. Moss szavait Aztán rájöttem, hogy a lézersugarak égette sebek
már nem fájnak, csak furcsa, tompa bizsergést éreztem azon a
részen, ahol átjárták testemet
Valaki széthúzta a ruhát a mellkasomon…
– Látják? – Ez Dr. Moss hangja volt. – Valamiféle apró lények,
mikroorganizmusok kerültek a testébe. Regenerálják a szöveteket,
sejteket Eddig képtelenek voltunk mintát venni belőlük.
– Úristen! – mondta egy másik hang, az egyik ügynöké. – Ez
nem emberi! Mi a fene történhetett ezzel a Barbesszel? Hogyan
kerülhettek ezek beléje?
– Hamarosan megtudjuk – hallottam a másik ügynök hangját. –
Haladéktalanul átszállítjuk a GSE katonai kutató bázisára. Ha kell,
darabokra szedetem az agyát, de tudni akarok mindent!
Mielőtt elvesztettem az eszméletemet egyre csak egy gondolat
járt a fejemben.
„Nem tudok meghalni! Halhatatlan vagyok…? „

Újra álmodtam, és újra a Benedittik, a Vándorok űrhajóján

voltam.
Egy sima asztallapon feküdtem, és csöveket dugtak le a
torkomon, majd húzták vissza őket, tűket szúrtak testem
különböző részeibe. Nagyon meg voltam ijedve, de meglepő módon
nem éreztem fájdalmat Három Vándor állt körül, de egyikük sem
ért hozzám egy ujjal sem, minden automatikusan működött.
Mégis halálosan rettegtem.
Az általam már ismert Vándor megérezte félelmemet, és
nyugtami igyekezett
„Ne félj, kiválasztott Nem fáj, és nem is fog fájni. Apró
organizmusokat, speciális élőlényeket juttatunk a testedbe, akikkel
mostantól együtt, szimbiózisban fogsz élni. Testedből táplálod
őket, ők pedig megállítják tested öregedési folyamatait,
regenerálják sérült sejtjeidet, szöveteidet, szerveidet, immunissá
tesznek a betegségekkel szemben. Várható maximális életkorod
több mint százszorosára növekszik.”
– Az több mint tízezer év! – szakadt ki belőlem. – Annyi ideig
élhetek?
„Igen” – felelte az első Vándor, és csak ő szólt hozzám, társai
némán figyeltek. „Szervezeted jóval ellenállóbbá válik egyúttal.
Meghalhatsz, de csak nagyon speciális körülmények között Ha
tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a parazitatények
már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is elpusztulnak. Tehát
óvakodj a tűzhaláltól, és tested bárminemű megsemmisülésétől
Akkor elélhetsz tízezer évig is…”
– Miért? – kérdeztem.—Miért én kapom ezt a lehetőséget?
„Te vagy a kiválasztott. Az Idők folyamán voltak már mások is,
és talán lesznek még ezután is. Bizonyos időközönként
ellátogatunk bolygótokra, és megvizsgáljuk a fejlődés mértékét.
Ekkor kiválasztunk egy, vagy több emberpéldányt, akit
megajándékozunk ezzel a kiváltsággal. Egyet azonban ne feledj.
Ez nem szórakozás, nem játék, hanem felelősség. Lassan majd
megtanulod, és megérted, hogy milyen felelősséget kaptál a
kezedbe. Akkor majd tudni fogod, hogy mi lesz a feladatod.”
– Ezek szerint vannak mások is…?
„Vannak. De nagyon kevesen. Ti vagytok, ti lesztek az
emberiség őrei. Hamarosan kijuttok a külső űrbe, és szembesültök
az Univerzum csodáival. Rajtatok múlik, hogy mit tesztek az új
ismeretekkel
De hosszú ideig úgysem fogod megérteni Évszázadok telnek el,
mire rádöbbensz felelősségedre.”
Gyomromban furcsa bizsergést éreztem, és megrémültem attól,
amit a Vándor mondott, gondok.
„Miféle szörnyű élőlényeket rakhattak belém?”
A belém ültetett paraziták mikroszkopikus nagyságúak voltak,
és nélkülem, testem éltető energiái nélkül ők sem élhettek.
Egyfajta szimbiózis alakult ki, ahogy később megértettem. De ekkor
még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, és nem is nagyon hittem
el, azt, ami velem történt.
„Most pedig visszatérsz a tieid közé. Használd ki új
lehetőségeidet Ne feledd, mostantól ott leszel a jövőbeli történelem
minden fontos eseményénél, és csak rajtad múlik, hogyan alakul
fajod sorsa. S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől! Ha
elmegyünk, egyedül magadra számíthatsz…”
 – Elhagyjátok a naprendszerünket?
„Igen. Hamarosan ti is szembesültök az Univerzum
végtelenségével, és akkor majd újra találkozunk.”
– Ezek szerint visszatértek? – kérdeztem.
„Igen. De az nagyon soká lesz. Az Univerzum hatalmas, és mi
őseink, teremtőink eredetét kutatjuk már évmilliók óta, miközben
más fiatalabb fajok egyedeinél mi is teremtéssel próbálkozunk. Ha
eljön az időd, újra találkozunk…”
A Vándor szavai hallatán ezernyi újabb kérdésem támadt.
„Lehet, hogy ők teremtették volna a földi életet? Biztos
számtalanszor jártak már a Földön, be-beavatkozva
történelmünkbe…”
Kérdezni akartam, de ekkor az első Vándor felemelte egyik
hosszú ujjú kezét. Forogni kezdett velem a szoba, és, akárcsak az
első beszélgetés alkalmával, most is elhomályosult a látásom, és
elvesztettem az eszméletemet.
Felébredtem. Már mindenre emlékeztem, értettem, miért
tartottak fogva, és hogy a GSE mit akart tőlem.
„Rájöttek, mi történt velem, és a maguk hasznára akarják
fordítani ezt a képességet.”
Nem voltak illúzióim arról, hogy a GSE vezetői mit akarnak.
Hirtelen több dolog eszembe jutott, a legyőzhetetlen katonától
kezdve a saját életük meghosszabbításáig.
„S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől!” – jutottak
eszembe a Vándor intő szavai.
Kezdtem érteni, hogy mire gondolt

„Kapzsi emberek kezében ez olyan hatalommá válhat, ami

romba döntheti a Földet. Hiszen ki ne akarna örökké élni, az
öröklét hatalmát kihasználva másokon uralkodni? „
Elképzeltem az egymást gyilkoló embereket, amint mohón
igyekeznek egy kis tégely felé, melyben Vándorok parazitái várják
gazdatestüket. Csak képletes vízió volt, de sejtettem, hogy nem
kevés a valóságalapja.
Ilyenek vagyunk, emberek.
Évtizedekkel később én is beleestem ebbe a hatalom-csapdába.
Túlságosan magabiztossá, arrogánssá váltam, azt gondoltam, hogy
mindent büntetlenül megtehetek. Szégyellem is életemnek azt az
időszakát, de hiszem, hogy azokon a meggondolatlan
cselekedeteimen keresztül vezetett az út afelé, amelyre a Vándorok
[3]
próbáltak rá terelni. De ez már egy másik történet…
Egyben biztos voltam: el kellett tűnnöm a GSE szeme elől, és új
életet kellett kezdenem. Muszáj volt megszöknöm, különben a GSE
ügynökei tényleg darabokra szedik a testem, hogy megtudják
halhatatlanságom titkát
„A GSE elszántságát ismerve, talán még sikerülne is nekik” –
gondoltam.
Ekkor még nem igazán tudtam felfogni, hogy a Vándorok mit is
adtak nekem ajándékba. Csak azt tudtam, hogy értékes és izgalmas
dolog. Titkon mindig is hosszabb életre vágytam, látni akartam más
naprendszereket az emberiség jövőbeli történelmét. De szerintem
sokan mások is hasonló dolgokra vágytak. Vissza akartam jutni a
Földre, csak ott volt esélyem elrejtőzni a GSE emberei elöl. A Mars
kolóniái túl kicsik voltak ehhez.
„Meg kell szöknöm!” – elhatározásom egyre nőtt. Élni akartam,
amire a GSE karmai között egyre kevesebb esélyem volt.
Nyílt az ajtó, és négy GSE címeres mellpáncélt viselő biztonsági
ember lépett be a kórterembe. Lézerfegyverüket azonnal rám
szegezték.
Erről eszembe jutottak az álmom előtti események.
„Lelőttek!”
Megtapogattam a mellkasomat, de nyomát sem éreztem sebnek.
– Igen, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss, aki a két GSE ügynök
társaságában éppen belépett az ajtón. – Halálos sebei begyógyultak,
és nincs semmi baja. Gondolom, fogalma sincs, mi történhetett?
– Nincs – feleltem, aztán fejemmel a GSE ügynökei felé
biccentettem. – De majd önök kiderítik, ha nem tévedek…
– Ki fogjuk deríteni – felelte az egyik ügynök de azt már nem
biztos, hogy túléli. A halhatatlanság nagy kincs, sokkal többet ér,
mint a maga élete. – A férfi intett a biztonságiaknak, ketten rögtön
mellém ugrottak, és egy masszív bilincset csatoltak csuklómra.
Aztán a négy férfi körbevett, és kiléptünk a folyosóra.
– Tüntessék el minden nyomát annak, hogy ez a Barbess valaha
is itt járt! – mondta a másik ügynök Dr. Mossnak. – Marcus
Barbess meghalt a terrortámadáskor, és felejtse el, amit az elmúlt
néhány napban látott és hallott. A saját érdekében, doktor’
Láttam, hogy Dr. Moss nyelt egy nagyot, aztán elgondolkodva
nézte, amint egyre távolodunk a folyosón. Azt hiszem, sajnált
engem, még ha nem is volt alkalma igazán megismerni. Orvos volt,
és a GSE vezetői olyan dolgokra kényszerítették, amelyek gyökeres
ellentétben álltak mindazzal, amire orvosként felesküdött.
„Az élet megőrzése és védelme mindenek felett!” – gondoltam
keserűen.
„Hát nem ez lenne az elsődleges?”
Segítenie kellett volna nekem, nem pedig megpróbálni kiszedni
belőlem halhatatlanságom titkát. Segítenie kellett volna, mert
beteg voltam, még ha hosszú ideig nem is ismertem fel a
betegségemet. Beteg, a halhatatlanság örökéletű, halálos betege.
Szenvedtem, mert ennél nagyobb kínt nem lehet elképzelni.
Számtalanszor meg akartam halni, főleg azok után, amiket átéltem,
és amit a Vándorok, a Benedittik valójában terveztek velem…
De mindig életben maradtam.

Fogva tartóim gyűrűjében egy zárt, üvegfalú függőfolyosón

haladtunk keresztül. Az ablak túloldalán láttam alattunk a szédítő
mélységet és a GSE egyik hatalmas méretű szerelőcsarnokát.
Futószalagokon robotgépek szereltek össze roppant méretű
űrhajóalkatrészeket, hajtóműrendszereket A GSE fő profilja nem az
űrhajógyártás volt, hanem legkülönfélébb mikroelektronikai
berendezések előállítása, de rohamosan fejlesztették az
űrhajógyártási részleget is, hogy utolérjék a GMSS-t, amely
egyelőre egyeduralkodó volt ezen a területen.
Néztem a mélységet és az irodaközpontokat, amelyek között
éppen áthaladtunk. Megfordult a fejemben, hogy mi történne, ha
áttörve az üvegen, levetném magamat a mélybe, de elvetettem az
ötletet.
Igazság szerint nem mertem megtenni.
Hiába tudtam, hogy halhatatlan vagyok, fel még nem fogtam,
mit is jelent ez. Nem voltam tisztában valós képességeimmel, és
nem hittem, hogy egy ilyen zuhanást megúszhatok élve, bármilyen
parazitalényeket ültettek is testembe.
Pedig túléltem volna, mint ahogy később számtalan hasonló
halálugrást is túléltem, amikor képességeimet, tűréshatáromat
teszteltem. Sajnos, gyorsan rájöttem arra, hogy noha életben
maradok, a sérülések okozta pokoli kíntól nem szabadulok meg.
Valahogy meg kellett szöknöm.
Egy belső hangárhoz értünk, ahol már várt ránk a GSE egyik
légköri hajója és féltucatnyi GSE biztonsági ember. Kíséretem így
még nagyobb lett, szökési esélyeim rohamosan csökkentek. Dr.
Moss, vagy az egyik ügynök korábban valami olyasmit mondott,
hogy egy GSE katonai kutató bázisra visznek.
A hajó láttán rájöttem, hogy a kutatóbázis Marsváros
egybefüggő épületegyüttesén kívül van.
„Onnan már nehéz lesz megszökni Most kellene
megpróbálnom…”
Az egyik biztonsági ember durván megtaszított, és ezzel
pillanatnyi elhatározásom el is elillant
Kényszeredetten fellépdeltem a GSE-hajó rámpáján. A két
ügynök leültetett az egyik székbe, és négy biztonsági ember is
felszállt, mielőtt a rámpa bezárult. Aztán a hajó a talapzattal együtt
süllyedni kezdett, a dokkolólift az indulási szintre vitte a hajót Csak
sejtettem, hogy felettünk bezáródott egy légmentesen záró kapu,
majd nem sokkal később a talapzat nagyot zökkenve megállt.
Előre pillantottam szkafander-tároló szekrények utáni nyitott
pilótafülkéig, és egy rövid alagút végén megláttam a vörös bolygó
sziklás felszínét
Dübörögve keltek életre a hajtóművek, a GSE-hajó kisuhant a
felszínre. A pilóta egy emelkedő ívű fordulóval Marsváros elnyúló
épületei fölé kormányozta a hajót, és számomra ismeretlen célja
felé indult.
Az ablakból néztem a város fényeit, majd az űrkikötőt, amelynek
betonján négy hatalmas bolygóközi űrhajó állt. Aztán mindent
magunk mögött hagytunk. Kietlen, vöröslő, sziklás felszín felett
repültünk.
– Hova megyünk? – fordultam az egyik GSE ügynökhöz. Közben
egy őrült terv körvonalazódott fejemben.
Halhatatlan voltam…
– Sok köze ugyan nincs hozzá, Barbess – felelte az egyik ügynök
–, de van itt a hegyekben egy titkos GSE kutatóbázis, ahol az USA
kormányának megbízásából végzünk különböző kísérleteket…
– Ne is folytassa! – szakítottam félbe. – Gondolom, illegális
kísérleteket. Nem érdekelnek a disznóságaik…
– Hamarosan úgyis a saját szemével fogja látni – vigyorodott el
az ügynök, és karját a magasba emelve nyújtózkodni kezdett.
Zakója alatt megvillant a lézerpisztolya.
Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem.
„Halhatatlan vagyok…”
Megbilincselt kezeimmel kirántottam a pisztolyt, és az ügynökre
fogtam.
Amaz rémülten meredt rám. Óvatosan felállt, majd hátrálni
kezdett. Én is felálltam, és a fegyverrel sakkban tartottam a riadt
férfit. Igyekeztem társai tűzvonalában tartant. Kezem remegett,
még soha nem csináltam ilyesmit, soha nem fenyegettem
fegyverrel másokat. De most az életemtől volt szó, és élni akartam.
– Ne lőjön! – mondta esdeklően az ügynök.
– Oldozzon el! – kiáltottam. – Különben lelövöm! Gyerünk!
Az ügynök óvatosan közelebb lépett, és kioldotta bilincsemet.
Végre szabad voltam. Sakkban tartottam mindenkit, és biztos
voltam benne, hogy nem mernek semmit sem tenni ellenem.
A másik ügynök azonban másképp gondolkodott.
– Lőjék le! – kiáltotta a négy biztonsági embernek, anélkül,
hogy belegondolt volna parancsa következményébe. Az ügynököt,
akinek megszereztem pisztolyát, előretaszítottam, és a pilótafülke
felé hátráltam. A biztonsági emberek ekkor nyitottak tüzet, a
tűzvonalban álló ügynök testét lézersugarak járták át.
Én is lőttem, de nem céloztam, és nem gondolkodtam. A
lézersugarak az oldalfalba csapódtak, és sisteregve fúrták át
magukat a burkolaton.
A levegő süvítve kezdett kiáramlani a hajóból…
– Mit csinálsz, te őrült? – kiáltotta halálra vált arccal az ügynök.
A két pilóta eddig semmit sem vett észre a hátuk mögött zajló
eseményekből, most pedig már késő volt.
Megfordultam, megcéloztam a műszerfalat, és néhány lövéssel
szétégettem. Szikraeső csapott fel a pultokból.
Lézernyalábok találtak el. Elvesztettem az egyensúlyomat, aztán
elkaptam a pilótafülke ajtaját, abban támaszkodtam meg. Szemem
előtt elhomályosult a világ, amint a kín szétáradt testemben.
Halálos felelem lett úrrá rajtam.
Lehet, hogy a parazitalények villámsebesen begyógyítottak
minden sebet, de a fájdalmat nem tudták orvosolni.
Iszonyú fajdalmaim voltak.
Átkoztam magam, amiért ilyen ostobaságot találtam ki.
Ekkor az irányíthatatlanná vált GSE-hajó éles szögben megdőlt,
és zuhanni kezdett a felszín felé.
Többé már nem én voltam a fontos, a többiek rájöttek, hogy
hamarosan meghalunk, ha nem csinálnak valamit.
„Azaz, csak ők halnak meg, hiszen én halhatatlan vagyok.”
Csak reméltem, hogy tényleg így van. A GSE marsvárosi
épületében egyszer már megtörtént a lehetetlen, nagyon reméltem,
hogy nem véletlen volt.
Ösztönösen megragadtam egyet a pilótafülke előtti szekrényben
álló narancsszínű szkafanderek közül. Láttam a halálra vált arcokat
a becsapódás előtti utolsó pillanatokban, és tisztában voltam vele,
hogy ezek az emberek meg fognak halni.
„De vajon velem mi lesz?” – villant át az agyamon a gondolat.
Testemben egyre jobban szétáradó pokoli fejdalom ellenére is
görcsösen szorítottam a szkafandert…
Féltem, halálosan féltem.
Állítólag halhatatlan voltam. Lelőttek, de nem haltam meg
Azonban ösztöneim, tudatalattim számára ez képtelenségnek tűnt
A pánik egyre jobban elhatalmasodott bennem, ahogy a levegő
egyre csak süvített kifelé, és egyre vészesebben közeledtünk a
felszínhez.
Tekintetem összefonódott a halálra vált arcú ügynökkel.
Szeméből a halál nézett vissza rám.
Aztán a hajó becsapódott a kopár talajba. Fülsiketítő robajt
hallottam, megállíthatatlanul, őrülten rázkódva, a köveken
csikorogva csúsztunk tovább, aztán egy éles sziklának ütköztünk.
A hajótörzs éles reccsenéssel kettévált, és a GSE embereinek
sorsa bevégeztetett
A hajó levegője azonnal elillant, és aki nem halt meg a
becsapódáskor, most nemsokára levegő nélkül, a
nyomáskülönbségtől elpattant erekkel lelte halálát.
Amikor a hajó a sziklának ütközött, kizuhantam belőle, a
szkafandert görcsösen szorítottam a kezeim közt
Csak utána jöttem rá, hogy mekkora szerencsém volt A két
részre szakadt GSE-hajó darabjai néhány másodperccel később
lezuhantak egy marsi kanyon mélyébe.
Éreztem, iszonyúan égő légcsövemet, az oxigénhiánytól zúgott a
fejem, és kétségbeesetten lélegeztem be a semmit. Nyakamon,
karomon kidudorodtak az erek, majd sorra elpattantak. Fáztam,
nagyon hideg volt de a Vándorok parazitalényei teljes energiával
dolgoztak bennem, fenntartották széteső vérkeringésemet
igyekeztek regenerálni elpattant ereimet, szerveimet pedig
megóvták a károsodástól.
És éltem, bármennyire is percek óta halottnak kellett volna
lennem.
Pokoli fájdalmaim voltak.
Valahogy belepréseltem magamat a szkafanderbe, légmentesen
lezártam a sisakot és megindítottam a levegőáramlást Remegő
testtel a földre rogytam, úgy lélegeztem be az éltető oxigént.
„Túléltem, nem haltam meg” – gondoltam, és hihetetlenül
boldog voltam.
A GSE-hajó a kanyon alján feküdt darabokra zúzódva, nem
hittem, hogy egyhamar megtalálják, legalábbis nagyon reméltem.
Mars város tornyai a távolban magasodtak, szerencsére még nem
jutottunk nagyon távolra. Levegőkészletem vagy tíz órára volt
elegendő a kijelzők szerint. Nem is volt biztos, hogy kitart, amíg
visszaérek.
„De mit nekem levegő!” – gondoltam. Hiszen perceket töltöttem
lélegzetvétel nélkül a Mars felszínén, és semmi bajom nem történt!
Valóban halhatatlan voltam!
Elindultam a Marsváros távoli tornyai felé.
Testemet iszonyú fájdalom marcangolta, mindet lépés hatalmas
erőfeszítésbe telt, de a parazitalények láthatólag stabilizálták
állapotomat, és megkezdték a gyógyítást. Éreztem, amint egyes
pontokon alábbhagy a fájdalom. Nem tudtam, mit csináltak velem,
de nagyon hálás voltam nekik.
„Halhatatlan vagyok!”
Szabadnak éreztem magam. Megszabadultam a GSE-től, és
kitárult előttem az univerzum!
„Több mint tízezer évig élhetek, ott leszek minden fontos
történelmi eseménynél! Eljutunk más naprendszerekbe,
kapcsolatba lépünk más értelmes lényekkel…”
Milyen naiv is voltam.
De nem is naivnak nevezném magamat, inkább tudatlannak.
Olyan voltam, mint egy gyerek, aki rádöbben az előtte álló
lehetőségekre. Akkor tényleg azt hittem, hogy ez egy nagyszerű
dolog lesz, tele élményekkel, szórakozással, korlátlan
lehetőségekkel. És egy darabig így is volt…
 Néhány nap múlva az egyik Föld felé tartó bolygóközi űrhajón
ültem, és egy pohár whiskyt kortyolgattam. Természetesen nem
GSE-űrhajó volt, hanem a GMSS egyik ionhajtóműves hajója.
Valamivel lassabb volt, mint a konkurens gyártmányok, de
számomra biztonságosabb. Soha többé nem akartam kapcsolatba
kerülni a GSE-vel. Nem voltam biztos benne, nem jönnek-e rá a
roncsokból, hogy túléltem a lezuhanást, és nyomtalanul eltűntem,
mindenesetre hét és fél hét múlva, amikor megérkeztem a Földre,
félve léptem ki a várócsarnokba.
De nem várt senki, sem GSE-ügynökök, sem más.
Azonnal megtettem az óvintézkedéseket.
Hogy a GSE nehogy rájöjjön, hol vagyok eladtam a házunkat,
és mint a család távoli rokona és örököse, én rendelkezhettem a
vagyon felett.
Jessica és Tommy emléke nagyon mélyen élt bennem…

Évtizedek teltek el – talán egy évszázad is volt –, mire fájó

emlékük lassanként elhalványult, elvesztésük okozta fájdalmam
alábbhagyott Halhatatlan lettem, de hatalmas árat fizettem ezért a
kiváltságért.
Sokáig kételkedtem benne, hogy megérte-e?
Ma pedig, három évezred távlatából ismét kételkedem…
Új életet kezdtem. Újjászülettem egy hihetetlenül változó emberi
világban. Az idő értelmét vesztette számomra, lelassult, megállt,
határtalan új lehetőségek nyíltak előttem. És ez még csak a kezdet
volt…
 2069. A Hatalom kísértése

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint

háromezer szabványévvel ezelőtt.
Halhatatlan vagyok
Ennek a történetnek az idején már tizennégy éve.
A Vándorok, az Univerzum titkait évmilliók óta kutató faj
tagjai kiválasztottak homályos céljaikra, és a testembe ültetett
parazitalények révén valóban nem tudtam meghalni.
Miután felfogtam, hogy mi történt velem ott a Marson,
számtalan módon próbáltam megtapasztalni képességeim határát.
Néha talán túlságosan őrült módon is. Az alatt a néhány év alatt
kevés csontom maradt épen az öncélú kísérletezések következében.
De nem erről akarok mesélni. Egy sokkal szégyenletesebb
dolgot műveltem akkor, a hatalom iránti vágytól elvakulva, és
félve attól, hogy valaki rájön a titkomra.
Sokat gondolkodom, beszéljek-e erről egyáltalán, de azt hiszem,
fontos, a kezdeti motivációm megértéséhez. Inkább úgy
fogalmaznék, hogy ezzel az időszakkal zárult le életemnek az a
szakasza, amelyben valóban élnem kellett volna. Évszázadokkal,
sőt évezredekkel később már teljesen más léptékek és erkölcsi
normák léteztek, amelyek más életfelfogást követeltek.
Tizennégy év telt el, mióta megszöktem a GSE ügynökei elől.
Lehet, hogy még jó ideig kerestek, de sosem akadtak a nyomomra.
A konkurens interplanetáris vállalathoz, a GMSS-hez szegődtem,
mint űrkutató mérnök, és hamarosan magas pozíciót szereztem.
Magának a GMSS igazgatótanácsának egyik oszlopos tagja
lettem Egyre inkább kezdtem élvezni a hatalom adta lehetőségeket,
és itt nem csak a magas pozícióra, hanem képességeim adta
[4]
lehetőségekre gondolok . Ahogy a GSE hatalmas, háttérbe
húzódó vezetői képesek lettek volna feláldozni az életemet a cég és
a saját érdekeiknek megfelelően, most hasonló pozícióba kerülve
én is ugyanezt tettem, anélkül, hogy erre akkor és ott rádöbbentem
volna.

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU)

egyik expedíciója találta 11085-ben. Hangsúlyozzuk kijelenteni,
hogy az önmagát Marcus Barbessként megnevező férfi, létező
személy volt, ennek számtalan írásos nyomát találtuk a történelmi
feljegyzésekben. Az ERU vezetőségének javaslatára hamarosan
nagyszabású feltáró expedíciót indítunk ebbe a szektorba a
legendás Föld és a többi társvilág tündöklő birodalma, és körülbelül
öt évezreddel ezelőtti bukása, valamint az azt követő Sötét korszak
okainak feltárására.
ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag
Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári
engedéllyel.
KRIST ÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁT UM: 2069.
Előző életem, feleségem és fiam emléke lassan elhalványult, és
egyre mélyebbre süllyedt bennem. Sosem gondoltam volna, hogy
ilyen egyszerűen elfelejtem őket. Normális körülmények között
nem tudtam volna élni nélkülük, de a Vándorok ajándéka mégis új
célt, új életet adott.
Tényleg úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.
Tudtam, hogy magasabbrendű vagyok, mint a többi ember, és
ezt igyekeztem maximálisan ki is használni. Mindig is megvetettem
a törtető és arrogáns embereket, és most én is ilyenné váltam.
Mindent megtehettem, és céljaim eléréséhez semmitől sem
riadtam vissza. Tisztában voltam vele, hogy halhatatlanságom eleve
predesztinál az uralkodásra, a többi tudatlan irányítására.
Hatalmat akartam.
Még a legbüszkébb, legerkölcsösebb emberek hitét is megingatja
a mások feletti hatalom érzése, én pedig ráadásul sajnos egyik
csoportba sem tartoztam.
Tizenkét évi kemény munka és saját magam menedzselése
révén bekerültem a GMSS igazgatótanácsába, ami valóban maga
volt a hatalom. A GMSS időközben vezető szerepet ért el az űrhajók
és űrállomások gyártásában, gyakorlatilag aki kapcsolatba került a
világűrrel, az kapcsolatba került velünk is.
Gazdag lettem, nagyon gazdag. Azon kevesek közé tartoztam,
akiknek saját lakosztálya volt az egyik Föld körüli űrállomáson, név
szerint a GMSS-Deltán, mely egyben az addigi történelem
legnagyobb űrállomása is volt. Ez akkor nagy szó volt, talán alig
néhány száz embernek adatott meg ez a kivételes lehetőség.
Rengeteg munkát és energiát fektettem ebbe az űrállomásba, én
voltam az egyik vezető tervezője, és most élveztem a művemet.
Lakosztályom ablaka pont a Földre nézett, és a kilátás gyönyörű
volt.
Éppen egy fiatal, barna hajú lánnyal szeretkeztünk, amikor
váratlanul megszólalt az elsődleges prioritású hívószignál, ami csak
az igazgatótanácsot érintő sürgős üzenetek esetén szólalt meg…
Pedig jól szórakoztunk. Kikapcsoltam a lakosztály gravitációját,
és a súlytalanság állapotában ölelkeztünk. Kicsit ugyan furcsa volt,
de mindkettőnket felizgatott a helyzet. A lány – ha jól emlékszem,
talán Ginának hívták – gyönyörű volt, de a külsején kívül semmi
nem vonzott benne, a vele folytatott kapcsolat inkább csak testi
vágyaim kielégítésére szolgált, mint ahogy nem egy lány esetében a
későbbiek folyamán. Hogy ő mit gondolt, azt nem tudtam, de
valószínűleg nagyon imponálhatott neki, hogy a GMSS egyik
igazgatósági tagja felfigyelt rá. Talán még karrierlehetőséget is
remélt Később valóban egyengetni kezdtem az útját, főleg, mert a
szexen kívül mást is nagy lelkesedéssel csinált, és kimondottan
használható emberem lett egy ideig.
Amíg a közelembe engedtem. De aztán, amikor már kezdett
gyanússá válni, hogy nem öregszem, távolabb helyeztem magamtól,
és más, fiatalabb lányok léptek a helyébe. Ha belegondolok, az idők
folyamán rengeteg hozzá hasonló nőt segítettem magasabb
pozícióba, de legalább ugyanennyit nem, mert nem voltak elég
okosak, értelmesek.
Amikor megszólalt a szignál, azonnal tudtam, hogy valami
fontos történhetett
– Gravitáció be! – mondtam.
Lassan ereszkedtünk vissza a padlóra, a komputer fokozatosan
állította vissza a mesterséges gravitációt. Láttam, hogy Gina kicsit
morcos arcot vág, de nem nagyon érdekelt
– Ne haragudj, de sürgős üzenetet kaptam – mondtam neki, és
megsimogattam arcát. – Lehet, hogy le kell mennem a Földre.
Gyorsan felöltöztünk, aztán egy csókkal kitessékeltem a
szobából, majd rögtön a falba épített képernyőhöz léptem.
– Üzenetek? – mondtam, mire a komputer felvillantotta a
képernyőre a beérkezett új üzeneteket, összesen kettő volt belőlük.
– Lejátszás!
– Első üzenet: 2069. június 20.14:11 – közölte a komputer.
Egy idősebb férfi arca tűnt fel a képernyőn, Joseph Vernon, a
GMSS elnök-vezérigazgatójának személyi titkáráé.
– Látom, jól szórakozik, Mr. Barbess. Vernon elnök úr nem, ha
tudná, mit művel azzal a fiatal lánnyal itt az állomáson, szerintem
pedig a perverzitás határát súrolja. Szíveskedjen visszafogni magát,
különben részletes jelentést teszek az összes törvénytelen
ügyletéről és undorító kedvteléseiről, és akkor magának vége!
Bár…, azt hiszem, ezzel csak jót tennék a cégnek.
„Menj a francba, Thomas Jobs!” – gondoltam az őszes hajú férfi
arcába nézve.
– Menj a francba, Jobs! – ismételtem meg hangosan, a
mennyezet felé nézve, amerre a láthatatlan kamerákat sejtettem. –
Szerintem irigykedsz, mert mindent elérek, amit akarok. Egy sunyi
kis kukkoló vagy, és ha megtalálom a rejtett kameráidat, akkora
botrányt csapok, hogy az állásodba kerül!
Sejtettem, hogy Vernon elnöknek semmi köze nincs ehhez az
egészhez, a talpnyaló Jobs saját szakállára dolgozott. Thomas Jobs
sok kárt tehetett a karrieremben, tudtam, mekkora befolyása van
Vernon elnöknél. Tennem kellett valamit, hogy befogjam a száját,
és elérjem a következő kitűzött célomat: át akartam venni a GMSS
irányítását, hogy a saját akaratom szerint formáljam tovább, hosszú
távú, évszázadokon átívelő terveket szőve.
Nem volt sürgős, időm volt bőven, de vigyáznom kellett, mert
egy hiba, és repültem volna a GMSS-tól. Akkor a nulláról
kezdhettem volna mindent, amihez nem biztos, hogy lett volna még
egyszer erőm és kitartásom.
– Második üzenet: 2069. június 20. 15:01. Elsődleges prioritás –
mondta a komputer, aztán a képernyőn egy rövid szöveg jelent
meg:
– RENDKÍVÜLI IGAZGATÓSÁGI ÜLÉS MA 18:00-kor.
Helyszín: FÖLD, GMSS-center, New York.
Sok kedvem nem volt pont ma este a Földre menni, de nem volt
választásom. Ugyanakkor érdekelt is a dolog, mert nem sűrűn
hívtak össze rendkívüli ülést. Ekkor még nem sejthettem, hogy ez a
megbeszélés és következményei gyökeres fordulatot hoznak a Föld
jövője és az én életem szempontjából is.
„Valami fontos dolog történhetett” – gondoltam. „Talán
valamelyik konkurens cég? Talán a GSE? „
A GSE gyűlölt névvé vált számomra. Mindent megtettem, hogy
tönkretegyem őket. Piaci pozíciójuk a GMSS, valamint az én
hathatós közreműködésem segítségével fokozatosan romlott,
hatalmas piacokat szereztünk meg töltik…
Egy elegáns öltönyt vettem fel, majd rendeltem egy űrsiklót
Mint kiderült, még két igazgatósági tag tartózkodott az
űrállomáson, így egy hajóval mentünk le a Földre. Egy ilyen út
ekkor már viszonylag gyors és rutinszerű volt Hamarosan a GMSS-
center melletti magán leszállópályán landoltunk. Tizennyolc óra
előtt öt perccel pedig a GMSS tripla üvegtornyainak egyikében, a
legfelső szinten berendezett tárgyalóteremben vártuk Joseph
Vernon érkezését
Közben azt találgattuk, mi történhetett.
 Az ovális, fénylő tárgyalóasztalnál nyolcán ültünk – Öt férfi és
három nő. Mindegyiküket ismertem, korábban behatóan
tanulmányoztam életrajzukat, jellemüket, személyiségüket. Mint
ahogy valószínűleg ők is az enyémet amikor bekerültem az
igazgatótanácsba.
És ott ült Thomas Jobs is. Ezen kicsit meg is lepődtem, mivel
nemrégen hagyott nekem üzenetet még a GMSS-Deltán, és tudtam,
hogy ő is fent volt az állomáson.
„Külön hajóval jöhetett, talán Vernon elnök magángépével.” –
gondoltam.
Thomas Jobs gyűlölködő pillantásokat vetett rám.
Belevigyorogtam a képébe, hogy tovább bőszítsem, aztán néhány
másodperccel később kitekintettem a panorámaablakon.
A GMSS épületegyüttese New York toronyházainak többsége
fölé magasodott, gyakorlatilag rá lehetett látni az egész
városrengetegre. Régi, XX. századi épületek keveredtek a
modernebb és magasabb, hipermodern irodaközpontokkal.
Számtalan légiautó szelte a levegőt, az autógyártók az elmúlt
évtizedekben a felszín helyett a levegőt vették célba. Régi és új
márkák hódították meg a felhőket, a felszíni közlekedés lassanként
visszaszorult, és néhány évtized múlva teljesen meg is szűnt
A nap lassan lenyugodni készült, az ég alja érdekes színekben
pompázott, miközben fokozatosan felkapcsolódtak a város éjszakai
fényei.
Nyílt a tárgyaló kétszárnyú ajtaja, és belépett Joseph Vernon, a
GMSS XXI. századi történelmének legendás alakja.
Az idős, ősz hajú, hajlott hátú férfi botra támaszkodva járt, de
kora ellenére sugárzott belőle a határozottság és egy olyan belső
erő, ami talán csak keveseknek adatott meg. Vernon a XX. század
vége felé született, és fél életét a General Motorsnál töltötte. Részt
vett a 2019–es névváltoztatásban és tőkeemelésben, majd egyre
feljebb kerülve a ranglétrán, 2051-től már ő ült az elnöki székben.
Hatalmas vagyonáról naponta cikkeztek az újságok, és ehhez egy
olyan szerénységgel vegyes magabiztosság társult, ami népszerűvé
is tette.
Érdeklődve vártam, hogy mit fog mondani.
„Valóban fontos dologról lehet szó „ – gondoltam, ez az első
pillanatban látszott az arcán.
Szemügyre vettem a Vernonnal érkező másik két embert is.
Egyiküket már láttam néhányszor: egy magas, robosztus testalkatú
testőr volt, aki mindenhova elkísérte az elnököt A kopasz
izomemberről lerítt, hogy bárkit képes a másodperc törtrésze alatt
akár puszta kézzel is megölni.
Azonban a másik férfi még meglepőbb volt számomra.
Egyenruhát viselt, a GMSS magánhadseregének egyenruháját,
ezredesi ranggal. A magánhadseregek abban az időben még
illegálisak voltak, de ennek ellenére egyre több cég érezte szükségét
saját harci erő kiképzésének, hogy ha úgy alakul a helyzet, legyen
mit bevetni.
„Ha ez az ezredes itt van” – tűnődtem – „akkor úgy tűnik,
szükség lesz a magánhadsereg bevetésére.”
A férfi talán még veszélyesebbnek tűnt, mint Vernon személyi
testőre, noha vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála Szája szélén
jellegzetes mosoly bujkált, ami sokak szemében eloszlatta azt a
fenyegető érzést, ami például Vernon testőrét körülölelte.
„Ki lehet ez a fickó?”
Kezdett érdekelni, hogy mit fog mondani Joseph Vernon.
Az elnök odasétált az ovális tárgyalóasztal egyik végéhez, helyet
mutatott az ezredesnek, de ő nem ült le. Vernon testőre a bejárati
ajtó mellé állt.
– Nos, hölgyeim és uraim, gondolom, meglepődtek ezen a
váratlan megbeszélésen – szólalt meg Joseph Vernon. Hangja
reszelőssége ellenére is energikus volt. – Nos, olyan horderejű
eseményről szereztünk tudomást néhány órával ezelőtt, amely
haladéktalan cselekvést igényel.
– Katonai beavatkozást? – kérdezte John Andersen, a Felszíni
Járműüzletág igazgatója, egy negyvenöt év körüli szemüveges férfi,
és jelentőségteljesen a vele szemben helyet foglaló ezredesre
nézett.
Az ezredes közönyösen nézett végig az igazgatótanács tagjain.
Tekintete megakadt rajtam. Álltam a pillantását, és egyre jobban
érdekelt, hogy ki lehet.
– Katonait, Mr. Andersen – felelte Vernon elnök, és botjára
támaszkodva sétálni kezdett a tárgyalóasztal szélénél Sosem ült le,
pedig már nem volt fiatal. – A GSE-ről van szó.
Mintha áramütés ért volna, izmaim úgy feszültek meg a gyűlölt
név hallatán. Az ezredes észrevette ösztönös reakciómat.
– Kiszivárogtak információk a GSE kutatási részlegéről, amelyre
ez utóbbi hónapokban kiugróan magas összegeket költenek
bizonyos fénysebesség feletti kísérletek pénzügyi finanszírozása
céljából.
– Ahogyan mi is ugyanezt tesszük – jegyezte meg Dr. Mary
Richards, a GMSS Kutatás-Fejlesztési igazgatója. – Ez természetes,
hiszen ki akarunk törni a naprendszerből, ami a jelenlegi
meghajtási rendszerekkel csak emberöltőnél hosszabb idő alatt
lehetséges. Sajnos a kutatások jelenlegi állása szerint még legalább
hetven évre lesz szükség, mire akár csak elméleti módon
megoldjuk a fény feletti meghajtás problémáját. Onnan pedig még
legalább ötven év egy gyakorlatban is működő hajtómű
kifejlesztése. Ez rendkívül hosszú idő, uram, de megéri a
várakozást.
– Mit szólna ahhoz, kedves Mary – mondta Vernon negédes
hangon ha azt mondanám, hogy a GSE tudósai nemrég komoly
áttörést értek el ezen a ponton.
– Az… az lehetetlen! – hebegte döbbenten a nő. Többen
felhördültek az asztal körül, köztük én is.
Vernon dühödten a tárgyalóasztalra suhintott botjával. Az éles
csattanástól mindenki összerezzent, és dermedt csend támadt a
teremben. A csillogó asztallap megrepedt – nem először a GMSS
mindenható ura nem éppen visszafogott természetéről volt híres.
– Többször említettem már – mondta kemény hangon Vernon
hogy nem szeretem, ha munkatársaim azt a szót használják, hogy
lehetetlen! Nincs lehetetlen, minden probléma csak idő, pénz és
agy kérdése. Úgy tűnik, a GSE jelen pillanatban mindhárom ponton
előttünk jár.
– Mennyire pontosak ezek az információk a GSE-ről? –
kérdeztem.
– Á, Mr. Barbess – fordult felém Vernon. – Vártam már, hogy
megszólal, hiszen ha jól tudom, ön néhány évig a GSE-nél
dolgozott, és feltehetőleg valamennyiünknél jobban ismeri legfőbb
konkurensünket. Nos, az információk biztos forrásból származnak.
A GSE tudósai olyan elméleti modellt alkottak, amelynek
gyakorlatba történő átültetésével lehetővé válhat a fény feletti
sebesség elérése.
– Hogyan? – kérdezte Thomas Jobs.
– Engem nem érdekelnek a technikai részletek – mondta
Vernon. – Csak egy dolog: kellenek ezek az információk! A
fénysebesség feletti űrutazás létfontosságú a GMSS jövője
szempontjából. Most, mikor átvettük a GSE vezető szerepét, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy lépéselőnyre tegyenek szert,
méghozzá olyan lépéselőnyre, amely örökre megpecsételheti a
sorsunkat. Bemutatom Jake Dermont ezredest, a GMSS különleges
kommandójának parancsnokát Úgy döntöttem, hogy egy kis
akciócsoport behatol a GSE központjába, és megszerzi az
információkat
Néma csend telepedett a tárgyalóra, senki nem mert
megszólalni. Dermont ezredesre néztem, akit ennek az őrült
akciónak a vezetésére jelöltek ki. Mert őrültségnek hangzott az
egész terv. A GSE biztonsági rendszerei legalább olyan jók voltak,
mint a mieink, és ráadásul nem is ismertük Őket Dermont
nyugodtan ült a székében, miközben több igazgatósági tag az
ellenvetésének adott hangot.
– Elnézést, Mr. Vernon – szólalt meg végül Jeremy Montellini,
az Űrállomás és Űrhajó Üzletág igazgatója. – Miért érzem azt, hogy
ez egy átgondolatlan akció?
– Szívesen meghallgatjuk az ön átgondoltabb javaslatát, Mr.
Montellini – fordult a kopasz férfi felé Vernem. Hangja negédes
volt, mégis vészjóslóan csengett. – És remélem, hogy van javaslata,
mert nem szeretem azokat az embereket, akik mindenben csak a
hibát és a rosszat keresik, és csak azt tudják mondani, hogy nem, ez
nem jó ötlet. Nos, Mr. Montellini, öné a szó! Hogyan birkózzunk
meg ezzel a létfontosságú problémával, hogyan szerezzük meg a
GSE-től az információkat?! Remélem, van legalább egy használható
gondolata…
Vernon hangsúlya ezúttal már több volt, mint fenyegető.
Montellini elsápadt, és kétségbeesetten hebegett-habogott. Látszott
rajta, hogy fél, segítségkérően nézett a többiekre, de senki nem
vette a bátorságot, hogy állja félelemmel teli tekintetét.
– Mr. Montellini? – kérdezte újból Vernon. – Óhajt ma még
mondani nekünk valamit?
– Sajnálom, elnök úr – mondta remegő hangon Montellini, nagy
nehezen összeszedve magát – Rosszul fogalmaztam, amiért
elnézést kell kérnem a jelenlévőktől. Az akció részleteiről akartam
bővebbet megtudni, de kérdésem félreérthető és megtévesztő volt..
– Milyen igazgató az, aki nem tud pontosan és lényegre törően
fogalmazni? Mr. Montellini, komolyan el kell gondolkodnom, hogy
helyes döntés volt-e önt ebbe a pozícióba helyezni. Ide tetterös
emberek kellenek, akik nem ijednek meg semmitől, és vállalnak
bármilyen kockázatos feladatot, vagy döntést a cég érdekében.
Montellini lehajtotta a fejét, és szótlanul meredt maga elé. Azon
gondolkodtam, vajon mennyire ásta el magát Vernon elnök előtt.
Vajon leváltja-e, és eltávolítja valamelyik távoli kolóniára, ahol nem
lesz útban, vagy ad neki még egy esélyt?
Vernon a botjára támaszkodva a panorámaablakhoz sétált.
Tekintete a távolba tévedt, aztán rövidesen újra felénk fordult.
– Az akciót már majdnem minden részletében kidolgoztuk.
Dermont ezredes és csapata készen áll a végrehajtására.
– Nem kockázatunk sokat egy ilyen jellegű akcióval? – kérdezte
óvatosan Anderson. – Ha nem sikerül, és embereink lebuknak –
mert számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is akkor a GSE komoly
hadjáratot indíthat ellenünk. Jogi úton és a médián keresztül
egyaránt.
Andersonnak igaza volt, de csak részben.
„Ha nem cselekszünk „, gondolkodtam, „akkora GSE
nemsokára olyan előnyre tesz szert, amellyel a GMSS már nem
tud versenyezni.
Egyetlen másik lehetőség, ha kutatóink nagyon gyorsan
ráakadnak ugyanarra az elvre, eljárásra, ami a fény feletti
meghajtáshoz szükséges.
És Mary Richards szavaiból az derült ki, hogy ettől jelenleg
nagyon messze vannak „
– Ha nem cselekszünk – szólaltam meg akkor a GMSS
nemsokára eltűnik a süllyesztőben. Mindannyian tisztában
vagyunk a fény feletti meghajtás fontosságával. Elhagyhatjuk a
naprendszerünk kényszerű börtönét, felfedezhetjük a világűrt.
Kolóniák, új ismeretek, nyersanyagok, technológiák és értelmes
életformák… Ez a jövő kulcsa!
Itt elhallgattam. Eszembe jutottak a Vándorok, a Benedittik,
akik évmilliók óta járták a csillagokat, és akik halhatatlanná tettek.
– Látom, legalább Mr. Barbess pontosan látja, hogy mi forog itt
kockán – sétált vissza az asztalhoz Vernon.
Thomas Jobs villámló tekintettel nézett rám. Nem tetszett neki,
hogy az elnök dicsér engem.
– A fény feletti utazás valóban a jövő kulcsa. Olyan, mint
egykorón a tűz, a kerék, a lőpor, az autó, vagy a repülés volt a
régebbi korok embereinek. Aki először jut a birtokába, az
szabályokat teremthet, markában tarthatja a világot, irányíthatja, és
hihetetlen gazdagságra tehet szert. Gondolják végig! Jelenleg csak a
naprendszerünkben tudunk gondolkodni: Föld, Mars, Hold,
aszteroidák, Jupiter és Szaturnusz gyűrű, néhány külső űrállomás.
Ezzel szemben hamarosan bolygórendszerek tucatjai felett
uralkodhatunk, kolóniákat hozhatunk létre, Földhöz hasonló
éghajlatú bolygókon. És ezek nagy része annak a kezében lesz, aki
hozzájuttatja az emberiséget ehhez az új tudáshoz.
 Vernon jól látta a lehetőségeket, de már túl öreg volt ahhoz,
hogy teljes egészében végig tudja gondolni. Túl rövid volt az élete
ehhez Alig néhány éve lehetett már csak hátra, ezalatt pedig az
általa elképzelt dolgoknak egyszázada sem volt megvalósítható. De
számomra… Ekkor értettem meg először igazán, hogy mekkora
lehetőségek nyíltak előttem. Meg kellett ragadnom a hatalmat!
– Ahogy Mr. Andersen mondta: sokat kockáztatunk. De a tét
ezúttal minden, vagy semmi. A világűr feletti uralom, vagy a
süllyesztő. – Verneon itt jelentőségteljesen rám nézett. – A döntést
már meghoztam: Dermont ezredes csapata készen áll. Azonban
szükségem van valakire, aki felügyeli az akciót, és ha váratlan
helyzet alakul ki, meghozza a szükséges döntést. Valaki, aki a
kommandóval tart, képviseli a vezetőséget, és dönt
Jake Dermont tekintete rám siklott Mintha ő máris kiválasztotta
volna magának a legalkalmasabb embert De tekintetéből lenézés
sugárzott. A szükséges rosszból a legkevésbé rosszat kereste volna?
– Úgy érti, egyikünk maga is behatolna a GSE központjába a
kommandósokkal? – hitetlenkedett Thomas Jobs.
– Jól érti, Thomas. Ez az akció katonai jellegű, de a vezetőség
megbízásából. Ezért szükség van valakire, aki nem katonai fejjel
gondolkodik. Kockázatos, de elengedhetetlenül fontos ezt
megtennünk.
Veszélyes lehetőség volt Az illető életveszélynek lesz kitéve,
bármikor meg is halhat, a katonák nem nagyon fognak törődni vele.
,,Viszont, ha sikerül… Aki ezt véghezviszi, az lehet Vernon
utódja!” – döbbentem iá a valóságra.
– Én vállalom, uram – emeltem fel a kezemet
Vernon helyeslően bólintott, mintha pontosan erre számított
volna. Thomas Jobs viszont felhördülve, egyet nem értésének adott
hangot.
– Szerintem Marcus Barbess a legkevésbé alkalmas erre a
feladatra. Egy sunyi, link alak, aki leginkább csak semmittevésével
és bizonyos személyek önkényes előléptetésével tűnt ki eddig…
Elmosolyodtam, ezzel tovább ingereltem.
 – Most is csak vigyorog! Másból sem áll az élete, mint
szórakozásból, a…
– Elég lesz, Thomas! – intette csendre Vernon, és kérdően rám
nézett.
„Most megkapod Jobs!”
– Nos, engem személyesen Vernon elnök nevezett ki évekkel
ezelőtt, érdemeim elismeréséül – mondtam, aztán Vernonra
néztem. – Mr. Jobs ezek szerint megkérdőjelezi az ön döntésének
helyességét.
Jobs elsápadt, beleesett a saját maga által ásott csapdába.
Joseph Vernon szája szélén halvány mosoly jelent meg, aztán
személyi titkárára nézett.
– Valóban így gondolja, Thomas?
– Dehogy is, uram! – rázta meg a fejét kétségbeesetten Jobs, és
azonnal visszakozott – Elnézést kérek. Bevallom, nem túlságosan
kedvelem Mr. Barbesst, de ez személyes indíttatású, és nem
tartozik az Igazgatótanácsra. Emellett alkalmasságát sem
befolyásolja. Egy pillanatra fölém kerekedtek az érzelmek.
Természetesen megkövetem, és teljes mértékben támogatom. Ő
nagyon jól ismeri a GSE-t, tehát tökéletesen alkalmas a feladatra…
Elfogadtam bocsánatkérését, noha tudtam, hogy ez a legkevésbé
sem nekem szól, hanem Vernon elnöknek.
„Jól kivágta magát”, gondoltam. „Jó lesz vigyázni vele, mert ki
tudja, mire képes. Veszélyes ellenfél lehet…”
– Nos, akkor mindent megbeszéltünk – Vernon elnök az órájára
nézett. – Köszönöm a részvételüket. Mr. Montellini, Öntől holnap
kilenc órára kérem az Uránusz-űrállomás projektanyagait, és
készüljön fel, hogy megbeszélhessük a részleteket.
Montellini bólintott, aztán a többiekkel elindult kifelé. Vernon
intett Dermont ezredesnek és nekem, hogy maradjunk. Thomas
Jobs is maradt volna, de Vernon másképp gondolta.
– Köszönöm, Thomas. Ma már nem lesz szükségem önre.
Holnap, a GMSS-Deltán találkozunk.
– Igen, uram – felelte csalódottan Jobs. Egy fagyos pillantást
lövellt rám, aztán kisietett a szobából.
– Nem csalódtam önben, Marcus – tette a vállaltira a kezét
Vernon, – Maga az egyetlen használható ember közülük – intett
kissé megvetően a távolodó igazgatók felé. – Amit tenni fogunk,
nagyon kockázatos, de sajnos ez az egyetlen lehetőség. A jövőnk a
tét. Dermont ezredes ugyan valószínűleg nem sokra tartja önt, de ő
katona, és más az értékrendje. A tetteket többre értékeli a
szócséplésnél. Igaz Dermont? ’
– Így van, elnök úr – bólintott az ezredes. Arcáról semmit nem
lehetett leolvasni. – És továbbra sem értem, hogy mi szükségünk
van civil személyekre az akció során?
Jake Dermont rám nézett, és nem mondhatnám, hogy sok
kedvesség áradt tekintetéből.
– Marcus Barbess mostantól a felettese – mondta Vernon elnök
az ezredesnek. – Nem kell gondolkodnia rajta, hogy miért. Ő jó!
ismeri a GSE-t, még ha másfél évtizede ott is hagyta a céget. Tudja,
hogy mit keresnek, és én megbízom benne. Ennyi, gondolom, elég?
– Igen, tökéletesen-hajtott fejet az ezredes.
– Helyes – felelte Vernon. – Az akciót ma éjjel fogják
végrehajtani, holnap át akarom adni a Kutatás-Fejlesztés kezébe az
anyagot. Már így is lemaradásban vagyunk.
– Ma éjjel? – hökkentem meg. – Azt hittem, komoly
felkészülésre lesz szükség…
Vernon elmosolyodott.
– Az ezredes már délelőtt óta ezen dolgozik. Kiválasztotta az
embereit, a felszerelést, és tisztában van a rájuk háruló
felelősséggel, ön is tisztában van vele, Marcus?
„Jobban, mint hinné” – gondoltam.
– Meg szeretném nézni az akcióra kijelölt embereket – feleltem
végül, noha kétségem sem volt afelől, hogy az ezredes a legjobb
embereit válogatta össze.
– Ahogy óhajtja – felelte közönyösen Dermont.
Vernon elnök és testőre, valamint Jake Dermont társaságában
liftbe szálltunk, és elindultunk lefelé. Sokat ekkor még nem tudtam
a GMSS magánhadseregéről. Közvetlenül Joseph Vernon irányítása
alá tartoztak, ő pedig vigyázott, hogy minél kevesebb szivárogjon ki
róluk.
A lift nagy sebességgel száguldott a lefelé, és mielőtt észbe
kaphattam volna, már a felszín alatt folytattuk az utunkat. A lift a
tizedik szinten állapodott meg. Sosem gondoltam volna, hogy a
GMSS-center alatt ilyen katonai bunker létezik. Vernon látta a
csodálkozásomat.
– Remélem, Marcus, értékeli, hogy ilyen titkokba avatom be. Ez
itt a GMSS egyik katonai bázisa.
Amint kinyíltak a liftajtók, azonnal négy lézerfegyver csöve
meredt ránk. A négy egyenruhást nem hatotta meg sem Dermont
ezredes, sem Vernon elnök megjelenése. Megvárták, míg
mindketten odaléptek egy kis pulthoz, és a tenyérlenyomat
azonosítóra tették kezüket.
– Belépés engedélyezve – mondta egy automata hang, miután
összevetette a lenyomatokat a memóriabankjában tárolt
információkkal.
A katonák csak ekkor eresztették le fegyvereiket
– Sokat nem fog látni a bázisból, mert nem akarom, hogy ha
esetleg a GSE emberei elfogják, akkor ilyen információkról is
tudjon. Abban nem kételkedem, hogy Dermont ezredesből és egyik
emberéből nem húznak ki semmit, de maga sajnos nem katona…
Igazat adtam Vernon elnöknek, amiért minél kevesebbet akart
elárulni az ehhez hasonló titkokból. Én voltam a csapatban a
gyenge láncszem, akit elfoghatnak, kivallathatnak. Dermont
emberei erre is ki voltak képezve, de én nem. Csak egy puhány
menedzser voltam, de mégis szükség volt rám. Mint utólag
kiderült, Vernon elnök parancsot adott az ezredesnek, hogy ha
elfognak, lőjön le.
Dermont ezredes kommandója egy néhány szintes lakórészben
várakozott. Amikor beléptünk a szobájukba, a négy férfi és egy nő
azonnal felugrott, és vigyázzba merevedett. Mindannyian fekete
nadrágot, fekete, rövid ujjú GMSS címeres pólót viseltek, arcukról
sugárzott az elszántság és magabiztosság.
– Pihenj! – mondta Jake Dermont, mire a kommandósok szinte
egyszerre kisterpeszbe léptek, kezüket összefogták a hátuk mögött.
Végigmértem őket, néztem a kidolgozott, izmos testeket, aztán
tekintetem megállapodott egy pár oda nem illő, formás mellen.
„Egy nő a csapatban, de micsoda nő!” – gondoltam. Jóval
törékenyebbnek látszott a többi izompacsirtánál, de inkább nem
akartam megtudni, miféle képességei lehetnek, hogy ide bekerült.
Hosszú, barna haját feltűzve hordta, csillogó zöld szeme vonzotta
tekintetemet. Bal melle fölötti kis névtábláról leolvastam a nevét’ J.
Shellen, őrmester.
„Vajon mi lehet a J betű?’’ – tűnődtem, és azonnal eszembe
jutott a fájdalommal teli név; Jessica.
Éreztem, hogy a mélyre temetett emlékek újra a felszínre
törnek. Jessica és Tommy emléke gyakorta előtörtek, de nem
akartam ott ki-mutálni fájdalmamat, ezért bevált technikával a
lehető legmélyebbre szorítottam vissza érzéseimet Felül kellett
kerekednem a múlton, hiszen a Vándorok jóvoltából megnyílt
előttem a jövő.
– Shellen őrmesterre ne úgy tekintsen, mint egy nőre! –
jegyezte meg Dermont ezredes, mire a többiek kajánul
elvigyorodtak. – Ő a csapat harcművésze. Gyakorlatilag
bármelyikünket képes puszta kézzel harcképtelenné tenni. Még
magát is, Svensson, hiába vág pofákat rá! Hihetetlen, hogy ennyi
idős korára hogyan volt képes ilyen fokon elsajátítani több
harcművészet! ágat. – Az ezredes a huszonöt év körüli lányra
tekintett, aki mereven nézett maga elé. – És nem is sikerült eddig
kiszedni belőle erről semmit. Igaz, Shellen?
– Igen, uram! – felelte katonásan a nő.
„ Több mint csinos” – tűnődtem.
– Ha már Shellent ilyen jól megismerte, bemutatom a csapat
többi tagját is – folytatta Dermont, és a sor szélén álló, nála vagy
egy fejje] magasabb szőke férfi mellé lépett – Ő Svensson
Őrmester, mesterlövész.
Svenssonról a neve nélkül is meg tudtam volna állapítani, hogy
skandináv származású. Ő volt a legmagasabb a csapatban.
– Turner hadnagy, a helyettesem, és robbanásszakértő-az
ezredes egy fekete bőrű, hihetetlenül lazának tűnő férfi elé lépett
– Carter őrmester, kódfejtő és mérnök.
A sötéthajú, meglepően jóképű férfit inkább egy reklám plakát
címlapján tudtam volna elképzelni, mint itt. De elképzelhető volt,
hogy itt még annál is többet keresett.
– Végül pedig Budai őrmester, szintén mesterlövész. Ők a
legjobbak. És ehhez az akcióhoz másra nincs is szükség, ez az
optimális létszám.
Az ezredes Vernonra pillantott.
– Igazából, Mr. Barbessel már túl sokan is leszünk.
– Nem kell a mellébeszélés, Dermont – vigyorgott Joseph
Vernon. – Marcus Barbess mostantól a felettese, és jó lesz, ha ezt
most már mielőbb felfogja. Nem azért kapja hatalmas fizetését
hogy megkérdőjelezze az Igazgatótanács és az én döntéseimet!
– Igenis, uram! – vágta haptákba magát Dermont, de tudtam,
hogy kötelességből, és nem pedig meggyőződésből.
– Én valóban nem vagyok katona, ezredes – szólaltam meg –,
azonban nem ismer engem, és nem tudja, hogy mire vagyok képes.
Bízzon bennem, különben nem lesz esélyünk a GSE központjának
belsejében. Egymásra leszünk utalva, és szüksége lehet a
helyismeretemre, bármennyire is azt hiszi, hogy tökéletesen
megtervezett akcióról van szó.
Vernon helyeslőén bólogatott, aztán Dermonthoz intézte
szavait:
– Ismertetné az akció vázlatos tervét, ezredes?
– Természetesen, elnök úr! – Jake Dermont intett Carter
őrmesternek, aki odaugrott a szoba közepén, egy asztalon álló
digitális vetítőhöz, és bekapcsolta. A szemközti falon megjelent a
GSE épületének képe.– Emlékeztem rá, hiszen évekig itt
dolgoztam. – Ez a GSE üvegtornya, Detroitban. Néhány órán belül
odarepülünk egy siklóval. Kódfejtő csapatunknak egész napos
munkával sikerült néhány kódot szereznie, amellyel bejuthatunk az
épületbe, onnan viszont improvizálnunk kell.
Vernon elnök elgondolkodott az ezredes szavain.
– Azt hiszem, nem árt, ha felülvizsgáltatjuk a saját biztonsági
rendszerünket. Nincsenek illúzióim: ha mi kevesebb, mint egy nap
alatt szereztünk belépőkódokat a GSE központjába, akkor nekik
valószínűleg még kevesebb időbe telhet. Folytassa, ezredes!
– Sokat gondolkodtam Turnerrel, hogy fentről vagy lentről
hatoljunk be, végül a földszint mellett döntöttünk. A tetőre csak
járművel jutunk el, és azt túl gyakran ellenőrzik. Itt – lépett oda a
kivetített képhez Dermont, amely átváltott a GSE épületének
alaprajzára –, van egy hátsóbejárat, a személyzet részére. Ennek a
bejáratnak a kódját szereztük meg…
– Ha jól emlékszem – szóltam közbe a bejárat mögött van egy
biztonsági őrposzt, négy-öt emberrel és kamerákkal. Ezt nem látom
a térképen.
– Lehet, hogy azóta megszüntették – jegyezte meg Turner
hadnagy. – Az ön ismeretei kissé elavultak, ha jól tudom.
– Valóban – feleltem hűvös hangon. – De egyrészt nem hiszem,
hogy a GSE időközben spórolna a biztonságon, másrészt jobb, ha a
legrosszabb variációval számolunk, különben elég hamar véget ér
az akció.
– Jelölje be, amit Mr. Barbess mond, Carter! – mondta
Dermont.
Az őrmester ujjai követhetetlenül mozogtak a vetítő
billentyűzetén, és a térképen hamarosan megjelent egy őrposzt
négy emberrel, és kamerákkal.
– A behatolás hajnali egy és kettő óra között történik. Ekkor már
nem sokan tartózkodnak az épületben. Csak a takarítók és az
őrszemélyzet.
– Az őrszemélyzet azonban talán még erősebb szokott lenni
éjjel, mint nappal – mondtam. – A GSE vezetői is tisztában vannak
vele, hogy ha valaki be akar hatolni hozzájuk, az éjjel teszi meg.
Tudom, ez régen volt, de biztos vagyok benne, hogy ezek a bevett
szokások nem változtak tizennégy év távlatában sem.
Dermont ezredes az állát vakargatta.
– Carter! Tegye a maximálisra becsült őrlétszámot a megfelelő
helyekre – mondta végül.
„Ezek szerint tudok újat mondani „ – gondoltam elégedetten. A
többi katonára néztem, és tekintetem összeakadt J. Shellen
őrmesterével. Bájos arca volt, és a szeme…
„A keresztnevedet még mindig nem tudom, de meg fogom
tudni” gondoltam, és rákacsintottam.
Semmi reakció.
– A kutatást részlegük valahol az épület közepe táján van –
folytatta az ezredes, de megint közbeszóltam.
– Hetvennyolcadiktól a nyolcvankettedik szintig. És ez biztos
információ, mert az épület tervezésekor meg kellett határozni a
beépített berendezések miatt.
– Jelölje be, Carter! – sóhajtott az ezredes, és mintha kezdett
volna beletörődni, hogy mégis szükségük van rám. – Ekkor
kezdődik az akció kényesebb része. Be kell jutnunk a kutatási
részleg termináljába, ahonnan Carter kiszedi az adatokat. A mi
feladatunk, hogy megvédjük őt, és kihozzuk az adatokat Sajnos a
kutatási részleggel kapcsolatban nagyon hiányosak az
információink, így nem tudunk semmit sem az őrszemélyzetről,
sem a biztonsági berendezésekről,
– Van egy beépített emberem – mondta Joseph Vernon. – Ő
juttatta el hozzánk ezeket az információkat is. Már értesítettem a
ma éjszakai akcióról, mire bejutnak, pontosan meg tudja mondani,
hogy hol találják az adatfájlokat, és hogyan férnek hozzá.
– Azt a részt nagyon szigorúan őrzik – emlékeztem vissza. –
Nem lesz egyszerű.
– Megoldjuk, elnök úr! – felelte magabiztosan Dermont.
Kicsit túl magabiztosnak tartottam, de később rádöbbentem,
hogy képességeihez képest még szerény is volt
– Nincs vesztegetni való időnk – mondta Vernon. – Mr. Barbess,
számítok az ön ismereteire is. Ezredes, induljanak mielőbb!
Útközben avassa be Mr. Barbesst a részletekbe, és ne feledje:
mindenben engedelmeskedik neki!
– Igenis, elnök úr!
A GMSS, teherhajónak álcázott katonai siklójával az út nem
tartott sokáig Detroitiba. Az esti sötétségben csodás látvány volt a
megannyi jelzőfény, a toronyházak ablakainak világító sokasága. A
GMSS hajó pilótája, Jordan tizedes megkezdte az ereszkedést, mi
ezalatt a hátsó részben készülődtünk.
A katonák nem nagyon foglalkoztak velem, és én megértettem,
hogy nem akarnak leereszkedni hozzám. A GMSS felső vezetéséből
érkező hátráltató tényező voltam számukra, a szükséges rossz, akit
kénytelen voltak elviselni, és akire ráadásul még vigyázniuk is
keltett Talán még Miss J. Shellenben láttam valamiféle
érdeklődést. Be kellett vallanom magamnak, hogy a lány egyre
jobban tetszett.
– Elárulná, hogy mit jelent a J. a Shellen előtt, őrmester? –
mosolyogtam rá, miközben ő éppen a lézerkarabélyát ellenőrizte.
Bevetettem a legsármosabb mosolyomat, mégsem arattam nagy
sikert.
– Majd ha kiérdemli – felelte a lány fagyos mosollyal. Turner és
Svensson harsányan felröhögött a válasz hallatán.
– Jól megmondtad neki, Shellen! – mondta Turner.
– Ha jól emlékszem – fordult feléje a lány, de már nem
mosolygott–, te sem tudod a keresztnevemet, seggfej.
– Bekaphatod, Shellen! – Turner kihívóan a saját lába közé
mutogatott
– A tiédet Turner? – a lány hihetetlenül lenéző szemekkel
pillantott a Turner által mutatott irányba. – Ne nevettess! Még
magad is csak hosszas keresés után találod meg, amikor vizelési
ingered támad!
Most Svensson, Carter és Budai röhögte el magát Turner dühös
arccal nézett rájuk.
„Ez a lány nem illik ide!” – villant át agyamon a gondolat.
Bármennyire is úgy beszélt, és cselekedett, mint a többiek, akkor
sem illett ide. Olyan volt mint aki álca alá rejti valódi énjét ezzel
védekezik a külvilág ellen. A keménység gyakran meglepő törékeny
telket rejtegetett…
Jake Dermont is halványan elmosolyodott a szóváltás hallatán,
aztán felém nyújtott egy Agram 9-es lézerpisztolyt.
– Használt már ilyet Mr. Barbess?
– A nyolcas sorozatot igen – feleltem, és elvettem a fegyvert. –
Sokban különbözik ez attól? – vizsgálgattam a pisztolyt.
– Néhány elektronikai módosítás, szabályozható tűzerő, tizenöt
százalékkal megnövelt pontosság, digitális lövésszámláló.
Nagyjából ennyi. Érzékenyebb és pontosabb. Nagyobb hozzáértést
igényel, mint a nyolcasok.
– Értem.
A pisztoly fogását súlyelosztását méregettem. Szinte simult a
tenyerembe.
Mindenki sötét kommandós ruhát viselt indulás előtt én is
kaptam egyet. Semmiféle GMSS-re utaló jel nem volt rajtunk, mint
ahogy a felszerelés egyik darabján sem: ez életbevágóan fontos
elővigyázatosság volt. Dermont mindegyik emberénél
lézerkarabélyt láttam.
A következő meglepetés akkor ért, amikor sorra egymás után
odaléptek az egyik ládához, és egy-egy napszemüveget vettek ki
belőle.
Feltették őket, aztán néhányan valamit állítgatni kezdtek a
szemüveg oldalán.
„Napszemüveg? „ – hökkentem meg, hiszen éjszaka lévén erre
volt a legkevésbé szükség. Vagy lehet, hogy nem egészen az,
aminek látszik…?”
Dermont is feltette a sajátját, aztán odaszólt Budai őrmesternek:
– Budai! Forduljon felém!
Az őrmester engedelmeskedett.
– Állítson valamit az irányzékán, mert Mr. Barbesst látom, nem
pedig magamat.
Budai megnyomott valamit a szemüveg oldalán, feltehetőleg egy
parányi gombot.
– Most jó – mondta Dermont.
Tátolt szájjal álltam, csak lassan értettem meg, hogy mire
szolgálnak ezek a napszemüvegek. Dermont észrevehette a
zavaromat, mert magyarázni kezdte rendeltetésüket és
működésüket.
– Ha jól sejtem, még nem látott ilyesmit, Mr. Barbess. Ezek
napszemüvegnek álcázott kommunikátorok. Egyfelől
hangkapcsolatot biztosítanak a csapat tagjaival, másfelől
rögzítenek, és továbbítanak minden képanyagot a GMSS-centerbe.
Ezen felül, én a parancsnoki szemüvegemen bármelyik emberem
kameraképét figyelhetem, ami megkönnyíti az akció vezetését, és a
szükséges döntések meghozatalát
Tetszett a dolog. Noha évszázadokkal később az ilyesmit már
egy a szemgolyó elé ültetett hártyával oldották meg, később pedig a
fejbe épített mikrokomputerek az agyba továbbították a hasonló
képanyagokat, de ebben az időben ez hihetetlen újdonság volt.
– Adjon nekem is egy parancsnoki szemüveget, ezredes –
mondtam.
Dermont meglepődve nézett rám, de látva határozott és komoly
arckifejezésemet, és emlékezve Vernon elnök szavaira, amelyben
engem az ezredes fölé helyezett, nem mert ellenkezni. Intett Carter
őrmesternek, aki a ládából elővett egy parancsnoki szemüveget,
majd odadobta nekem. Elkaptam, és feltettem. Tökéletesen állt,
oldalt pontosan annyira volt szoros, hogy még fejjel lefelé se essen
le rólam. Dermont magyarázni kezdte a működését.
– Kétoldalt, félkörben láthatóak a többiek kameraképei.
Akármelyikre fókuszál rá a szemével, az beugrik középre, és
onnantól azt látja valóságnak.
Kipróbáltam. Shellen őrmester éppen engem nézett.
– Csak arra vigyázzon, nehogy ezt a képet képzelje valóságnak.
Sokan mentek már a falnak az újonnan kinevezett parancsnokok
közül, amikor összetévesztették a kameraképet a valósággal.
Az ezredes hangjából enyhe gúnyt éreztem ki.
– A jobb felső sarokban lévő ikonra nézve tudja eltüntetni a
kameraképet. Ezt jegyezze meg, különben, elég kellemetlen
helyzetbe kerül, mivel nem lesz képes a saját látómezeje
visszaállítására.
Ráirányítottam a szemem az ikonra, mire Shellen őrmester
kameraképe visszazoomolt a helyére.
– A bal alsó sarokban annak a tárgynak a távolságát látja,
amelyikre egy pillanattal előtte nézett. Gratulálok, Mr. Barbess:
Shellen őrmester melleinek, öntől számított távolsága 2,781 méter.
Gondolom, jobban szeretné, ha egy kicsit közelebb lennének?
Mindenki nevetett, én pedig megzavarodtam. Shellen felmutatta
a középső ujját Dermontnak, de ő is mosolygott.
– Ezek szerint ön látja, amit én? – értetlenkedtem.
– Ahogy ön is az én kameraképemet. ha akarja – bólintott
Dermont ezredes, még mindig mosolyogva. – A parancsnoki
szemüvegek minden összekapcsolt szemüveg kameraképét
mutatják, így egy másik parancsnoki szemüvegét is.
– Ezredes! – szólt hátra Jordan tizedes a pilótafülkéből. –
Megérkeztünk.
Dermont arcáról egy másodperc alatt eltűnt a mosoly.
Előresietettünk a pilótafülkébe. Detroit városközpontjának
közepén a GSE épülete, a hárombetűs címerrel a közepén, ott
tornyosult előttünk.
A GSE épülete régi emlékeket ébresztett bennem, a lassan
végleg elfeledett korábbi életem emlékeit. Valaha én is itt
dolgoztam. Feleségem volt és gyermekem. De mindez már a múlté
volt. Meghaltam, újjászülettem, más emberré lettem. Az életem
csak ekkor kezdődött igazán. Jessica és Tommy arca jelent meg
előttem, mélyről bukkantak elő, és a fájó emlékektől könnyek
jelentek meg szemem sarkában. Szerencsére a parancsnoki
szemüveg jótékonyan eltakarta az ezredes elöl.
„Nem felejtelek el benneteket soha!” – gondoltam ekkor, és
hittem is, hogy így lesz.
De túl sokat éltem, és három évezred iszonyúan hosszú idő…
Sajnos néhány évszázad elteltével már az arcukat sem tudtam
felidézni, bármennyire is szerettem volna. Később találkoztam más
nőkkel, sokan tetszettek, egyik jött a másik után. De igazi, mély
érzéseket csak egy.,., vagyis két nő iránt éreztem. Különlegesek
voltak mindketten, hamarosan róluk is mesélek.
Talán megértik, hogy nem akarok ide-oda ugrálni az időben.
Mindent pontos időrendi sorrendben szeretnék elmesélni, csak
nehéz mindig az adott korra koncentrálni, mikor a fejemben
évezredek tudása és információja halmozódott fel. Visszatekintve a
régebbi korokra, most teljesen más szemmel látom azokat az
időket, mint akkor, amikor megéltem őket Ez kiküszöbölhetetlen
dilemma, mégis megpróbálom nagyrészt az akkori gondolataimat,
gondolkodásmódomat, érzéseimet érzékeltetni. Nem mindig fog
sikerülni, ezt nézzék el nekem.
A GMSS tehersiklója leereszkedett a GSE épülete közelében álló
nyilvános parkolóba. Svensson őrmester kinyitotta az ajtót,
Dermont emberei egymás után ugráltak ki a siklóból, és tűntek el a
sötétben. Jordan lekapcsolta a teherhajó jelzőfényeit, aztán
átsietett a hátsó részbe, ahol beüzemelte a kommunikációs
rendszereket, a digitális monitorokon megjelentek a
napszemüvegek közvetítette kameraképek.
– Tudja mi a dolga, Jordan?-kérdezte az ezredes.
– Igen, uram. Figyelem az életjeleiket, és egy másodperccel sem
maradok tovább, ha már senki nincs életben, vagy ha minden élő
fogságba esett, vagy ha ön utasítást ad a bázisra való visszatérésre.
Jake Dermont helyeslőén bólintott, aztán hozzám fordult.
– Jöjjön, Mr. Barbess, és maradjon mindig a közelemben.
Próbáljon meg nem útban lenni.
Kedvem lett volna valami csípőst választ adni az ezredesnek, de
visszafogtam magam. Végül is tényleg kölönc voltam a hátukon.
Kiszálltunk a siklóból. Dermont embereinek nyomát sem
láttam. Öt perc híján éjfél volt már.
 Az ezredes megragadta a csuklómat, és egy bokros rész felé
mutatott, körülbelül száz méterrel arrébb. Meg is pillantottam a
mögötte megbúvó kommandósokat Futásnak eredtünk, és nem
sokkal később mi is ott guggoltunk a többiek mellett.
Kikukucskáltam a levelek közül, és a parkolót követő park végén
megláttam a GSE épületének hátsó bejáratát.
– A szemüvege távcsőként is működik – magyarázta a
mellettem guggoló Shellen őrmester. – Bal felső plusz-mínusz
ikonnal tud zoomolni.
Meglepetten néztem a lányra.
– Köszönöm, J. – feleltem. – Tényleg nem árulja el a
keresztnevét?
– Egyszer, talán – felelte a lány pajkosan. – De azt ki kell
érdemelnie!
– Bármire képes vagyok, hogy kiérdemeljem – feleltem
incselkedve.
– No, csak vigyázzon, igazgató úr! Ne tegyen könnyelmű
ígéretet, mert a végén még szaván fogom.
– Állok elébe!
Shellen ezúttal rám mosolyodon.
Dermont ezredes szakította félbe beszélgetésünket, már ha ezt
egyáltalán annak lehetett nevezni.
– Négy perc múlva érkezik egy húszfős takarító csoport a hátsó
bejárathoz, hogy megkezdjék éjszakai munkájukat Közvetlenül
utánuk fogunk behatolni. Shellen, maga lesz a csalétek. Svensson
és Budai fedezik. Carter, maga tönkrevágja az őrkameráikat, amíg
be nem jutunk.
Nem igazán értettem, hogy mindezt hogyan akarják
végrehajtani, és egyáltalán hogyan akarnak bejutni, de nem is az én
gondom volt
Jake Dermont indulást vezényelt
Futva közelítettük meg a GSE épületet, majd a park szélén álló
sövényrész mögött bújtunk meg. A magasban néhány sikló húzott
el az épület közelében.
 Shellen őrmester lecsatolta magáról az összes fegyverét és
Turner hadnagyra bízta, majd megszabadult zubbonyától. Alatta
egy világoskék pólót viselt, ami mellett első ránézésre a nadrágja és
a bakancsa is sima utcai öltözéknek tűnt Sportos alakja volt, karcsú
dereka. És nagyon formás feneke… Alaposan végigmértem, és
tetszett a látvány.
Egy nagyobb méretű, élénksárga siklóbusz ereszkedett alá a
magasból, oldalán megláttam a Night Cleaner takarítótársaság
címerét. Ez a cég szerte a világon irodaépületek takarítására
szakosodott, és majdnem minden hasonló toronyház takarítását ők
végezték.
„Feltehetőleg itt is több turnusban dolgoznak” – gondoltam.
„Ahogy az épületben dolgozók befejezik a munkát, ilyen tájban
kezdik meg teljes személyzettel a takarítást.”
A siklóbusz leereszkedett, a takarítószemélyzet tagjai hangosan
beszélgetve indultak meg a hátsó bejáratrész felé. Dermont intett
embereinek, Shellen, Svensson, Carter és Budai négy irányban
indultak meg a bejárat felé. Hamarosan beleolvadtak a sötétségbe,
ráadásul többnyire valamilyen fedezék mögött haladtak.
A takarítók odaértek a bejárathoz.
A szemüveggel rázoomoltam az ajtóra, hogy lássam, mi történik.
A sötétített üvegajtók félrecsúsztak, és két zöld egyenruhás GSE őr
állt mögöttük. Fegyvereiket a takarítókra szegezték, nem voltak
valami barátságosak. Elkérték a papírjaikat, majd egyenként
összevetették a listán szereplő fényképeket a takarítók arcával.
Végül intettek, hogy bemehetnek.
Svensson, Budai és Carter egyre közelebb lopakodtak, oldalról
közelítették meg a bejáratot. A takarítók eltűntek az épületben, a
sötétített üvegű ajtók visszacsúsztak a helyükre. Teltek a
másodpercek, aztán Dermont kiadta a parancsot.
– Kezdhetitek!
Láttam, hogy Carter, kezében egy kéttenyérnyi számítógéppel
lázasan dolgozik az egyik fa rejteke mögött, Shellen őrmester pedig
határozott léptekkel elindult a bejárat felé. Svensson és Budai
tüzelőpozíciót vett fel. Carter akkor jelzett Dermont ezredesnek, és
ahogy az ajtó feletti két biztonsági kamerára néztem, láttam, hogy
azok negyvenöt fokos szögben az égre meredtek. Az őrök a benti
monitorokon csak a park fáinak lombkoronáját láthatták.
Shellen őrmester odalépett az üvegajtóhoz. Megigazgatta a
haját, aztán az álcázott napszemüveget feltolta feje tetejére, és
bezörgetett az ajtón. Az őrök már valószínűleg idegesek lehettek a
kamerák miatt.
– Ezredes, hat hőforrást érzékelek! – jelentette Carter, mikor
leolvasta számítógépe kijelzőjét
– Hallottátok? – mondta az ezredes a kommunikátoron át a
többieknek. – Hat őr!
– Hallottuk, ezredes – felelte Svensson. – Nem gond.
Nyílt az ajtó, három GSE őr rontott ki rajta. Fegyverüket azonnal
a lányra szegezték, és idegesen tekingettek körbe. Shellen ijedtséget
színlelve lépett hátra, és a szája elé kapta a kezét.
„Az őrök gyanakodnak a kamerák miatt” – gondoltam. Újra
rázoomoltam az ajtóra, és bejárat belső részében észrevettem a
másik három őrt, amint társaikat biztosították.
– Megvan mind a hat célpont! – mondta feszült hangon
Dermont ezredes. – Készüljetek!
– Ne mozduljon, hölgyem! – rivallt rá ez egyik őr a lányra,
miközben két társa durván végigtapogatta, hogy nincs-e nála
fegyver.
– Mit csinált a kamerákkal? – kérdezte az előbbi őr.
– Tessék? – kérdezte Shellen, sírás közeli állapotot produkálva.
– Nem értem… hé, hogyan merészeli? – csapott oda hirtelen az
egyik őr kezére, aki durván benyúlt a lába közé, fegyver után
kutatva. Válaszul azonnal egy fegyvercső nyomódott a
halántékához.
Ismertem ezt a fajta eljárást. Emlékeztetett arra, amikor
tizennégy éve a Marson a GSE őrök nekem ugrottak, miután el
akartam hagyni szobámat azután a robbanás után. Emlékeztem
arra az érzésre, és el tudtam képzelni, hogy egy nő mit érezhet
Shellen őrmester egyszerűen elsírta magát.
– Nem is mondta – fordultam Dermonthoz mosolyogva hogy
Shellen őrmester színésznő is egyben?
– Figyeljen inkább! – felelte az ezredes. – Nagy meglepetés fogja
érni. Csak, hogy tudja, kivel akar kikezdeni…
– Én,., csak… – pityergett a lány. -…Lerobbant a siklóm… nem
messze innen… Valami energiaingadozás, vagy mi… Senki nem
segít… nekem?
Az őrök gyanakvása azonnal lelohadt, elfeledkeztek a kamerák
leállásáról és a legelemibb óvatosságtól is. Csak azt látták, hogy egy
gyönyörű, fiatal lány megijedt tőlük, és teljesen kiborult.
A hátsó három őr is önkéntelenül kijjebb lépett.
Aztán egyikük homlokán megláttam egy lézeres célvezető sugár
vörös fénypontját.
– Ne sírjon, kislány! – mondta barátságosabb hangon az előbbi
őr. – Merre van a siklója?
– Arra,.. – mutatott baloldali irányba Shellen kinyújtott kézzel.
A következő pillanatban azonban karja visszacsapódott, és torkon
vágta a GSE őrt. A férfi a nyakát markolászva tántorodott hátra.
Shellen megpördült, és egy villámgyors mozdulattal fejbe rúgta. Az
őr eszméletlenül csuklott össze.
Shellen ezzel egy időben félreütötte egy másik őr feléje irányuló
fegyverének csövét. Hirtelen féltérdre ereszkedett, és gyomorszájon
vágta a férfit A fickó elkerekedett szemekkel görnyedt össze; és
levegő után kapkodott.
– Jézusom! – suttogtam.
A harmadik őr ekkor tért magához a döbbenetből, és megcélozta
Shellent. A másik három, hátrébb álló őr szintén.
Ekkor lépett akcióba Svensson és Budai, a két mesterlövész. Alig
tudtam követni, hogy mi történik.
Lézersugarak villantak fel, a hátrébb álló három őr közül kettő
homlokát tűvékony, lézersugarak fúrták át
Aztán a két mesterlövész már helyet is változtatott, a bokrok
takarásában rohantak új pozíciót felvenni.
 A harmadik őr őrülten lövöldözött abba az irányba, ahonnan az
iménti lövések érkeztek. Shellen kihasználta a gyomorszájon vágott
őr harcképtelenségét, és másik támadója felé rúgott A fegyver
kirepült a férfi kezéből, a következő rúgás pedig a tarkóját érte.
Eszméletlenül esett össze.
Svensson és Budai megint tüzet nyitottak, ezúttal is halálos
pontossággal. A gyomron rúgott és az őrülten lövöldöző őr egy
pillanattal később halott volt.
– Gyerünk! – pattant fel Dermont ezredes. – Halottakat és
sebesülteket eltűntetni, utóbbiakat elaltatni!
Odasiettünk a nyitott bejárathoz, közben a látottakon
gondolkoztam.
„Ez a lány elképesztő! De ugyanez igaz a két mesterlövészre is!”
Egy teljesen más beállítottságú, más képességekkel rendelkező
világ tárult itt a szemem elé. És ekkor rádöbbentem néhány
lényeges dologra. Halhatatlan voltam, de bizonyos körülmények
között meg tudtam halni. Emlékeztem a Vándorok szavaira.
„…Ha tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a
parazitalények már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is
elpusztulnak.. Tehát óvakodj a tűzhalától, és tested bárminemű
megsemmisülésétől…”
„Mindig lesznek ellenségeim, és ha netán ilyen képességű
bérgyilkosokat küldenek rám, ők meg fogják találni a módját,
hogy megöljenek!”
Halhatatlan voltam, de mégis meg tudtam halni. Tudtam, hogy
meg kell tanulnom vigyázni magamra, meg kell tanulnom,
megvédeni magam. Időm pedig volt rá bőven.
Dermont ezredes szavai szakították félbe gondolataimat.
– Vigyázzon Miss Shellennel, Mr. Barbess! – mondta. – Furcsa
lány, szinte semmit nem tudtunk meg róla az együtt töltött egy év
alatt. Mintha nem is ebben a világban élne…
– A megfelelő kezekben minden farkas kezes báránnyá válik –
jegyeztem meg tréfásan.
– Maga tudja, Mr. Barbess – vonta meg a vállát Dermont – De
emlékezzen arra, amit mondtam! Gondolom, sejti, milyen izomzata
van a lánynak. Én félnék a combjai között, az biztos! Bár szívesen
kipróbálnám…
Dermont rám kacsintott, mire elvigyorodtam, Aztán újra
Shellenre néztem, aki éppen felfűzött haját igazgatta, és még csak
nem is lihegett.
A többiek bevonszolták a halottakat és a sebesülteket a
portához, és a pultrész mögé rejtették az összes testet Carter
rácsatlakozott a központi komputerre, majd a feltört kódok
segítségével nekilátott a szükséges adatok lehívásának. Dermont
odalépett melléje és figyelte, amint dolgozik.
– Mr. Barbessnek igaza volt – mondta Carter. – A kutatási
részleg tényleg a hetvennyolcatok és a nyolcvankettedik szint
között található. Megtaláltam a szervert is a nyolcvanegyediken,
amely a kutatási részleg sajátja. Hihetetlenül be van biztosítva,
innen kizárt, hogy feltörjem, de helyben se sok esélyt látok rá.
– Ne feledjék, bent van Vernon elnök egy embere – szóltam
közbe. – Számíthatunk a segítségére.
– Én nem bízom ebben az emberben – jelentette ki Dermont. –
Nem szeretem az árulókat. Aki egyszer azzá vált, újra megteheti.
– Meg sem fordul a fejében, hogy Vernon maga juttatta be? –
kérdeztem.
– Az lehetetlen – rázta meg a fejét az ezredes. – Az ilyen
embereket minden módon leellenőrzik. Vernon embere csakis
olyasvalaki lehet, aki évek, évtizedek óta itt dolgozik. Minél
régebben, annál jobb…
Dermont ezredesnek igaza lett. Csak arca nem számítottam,
hogy még ismerni is fogom.
– Hagyja, Carter! – tette az őrmester vállára a kezét Dermont. –
Majd fent újra próbálja, és talán ez a titokzatos segítő is a
segítségünkre lehet ebben.
Turner és Budai lehívták a legközelebbi liftet, közben Shellen
őrmester visszavette fegyvereit és felszerelését, aztán Svenssonnal
a terepet biztosították, nehogy valaki meglepjen minket, A lift
megérkezett, mindannyian beszálltunk, az ezredes pedig
megnyomta a hetvenhetedik és hetvennyolcadik emelet gombjait.
– Vernon azt állította, hogy az embere a hetvenhetediken fog
várni ránk – mondta az ezredes. A lift megindult felfelé. –
Svensson és én beszélünk vele, a többiek egyenesen a
hetvennyolcadikra mennek, és feltérképezitek a terepet Aztán
nézzétek meg azt a szervert a nyolcvanegyediken. Az őröket,
takarítókat likvidáljátok.
– Én magával tartanék, ezredes – jegyeztem meg.
– Én viszont szeretném, ha nem tenné – felelte Dermont –
Veszélyes lehet. Magán van parancsnoki szemüveg, kövesse
nyomon, hogy mi történik, ha érdekli. Ha velem valami történne,
Turner hadnagy veszi át a parancsnokságot.
Megértettem az ezredes gondolatmenetét, és magamban igazat
adtam neki. Ő az akció végrehajtásáért felelt, és a kockázatot
igyekezett minimálisra csökkenteni.
A lift megállt a hetvenhetediken, az ajtók kinyíltak. Budai és
Turner kiugrottak az ajtón, lézerfegyvereikkel körbepásztázták a
folyosót, Dermont, Shellen és Svensson a liftből fedezték őket A
folyosó félhomályos volt, az éjszakai takarékvilágítás halvány
lényét a speciális szemüvegek felerősítették, így teljesen tisztán
láttunk.
– Sehol egy lélek – eresztette le a fegyverét Budai és intett az
ezredesnek. Svensson és Dermont kiszálltak a liftből, Budai és
Turner pedig vissza.
– Figyelje a kameraképemet, Barbess! – emlékeztetett Dermont,
mielőtt bezárultak a liftajtók. Aztán a lift megindult felfelé. De
azonnal meg is állt, megérkeztünk a következő emeletre.
Az ajtók kinyíltak, Turner és Budai kirontott, Shellen fedezte
őket, de ez a folyosó is üres volt Carter, Shellen és én kiléptünk a
liftből. Carter kinyitotta mikroszámítógépét, és a GSE épületének
alaprajzát tanulmányozta egy ideig.
– Ezen az emeleten csak laborok vannak – olvasta le a
képernyőről az adatokat. – A felettünk lévő szinten irodák és még
néhány labor.
– Ezredes! – Turner a napszemüveg kommunikátorán át
Dermontot hívta. – Felmegyünk a nyolcvanegyedikre, a központi
szerverhez! Carter megpróbálja kiszedni belőle az adatokat.
– Rendben, Turner – jött a válasz. – Carter, maga meg ne
kockáztasson! Hamarosan lesznek legális belépőkódok, már ha a
kapcsolatunk időközben nem gondolta meg magát Addig lehetőleg
ne próbálkozzon veszélyes dolgokkal I
– Igenis, uram!
Három emelettel feljebb jókora meglepetés fogadott bennünket
három GSE őr személyében.
Éppen a lift előtt haladtak el, amikor megérkeztünk.
Ők is, mi is meghökkentünk.
Láttam a felénk forduló fegyvercsöveket, de Shellenhez és
Turnerhez képest hihetetlenül lassúnak tűntek. Shellen félreütötte
az egyik őr fegyverét, aztán jobb lába előre lendült, és állcsúcson
találta az előbbi őr társát Az első őr feléje ütött, de a nő könnyedén
blokkolta a támadást, és fordulásból nyakhajlaton rágta, hogy amaz
eszméletlenül rogyott társa mellé.
Turner gyomorszájon vágta a harmadik férfit, aki
összegörnyedve elejtette fegyverét. A sötét bőrű hadnagy ekkor
beletérdelt az arcába, és az őr eszméletlenül terült el a padlón.
Az egész jelenet mindössze néhány másodpercig tartott. Csak
tátott szájjal bámultam a számomra akkor még hihetetlennek tűnő
gyorsaság láttán. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem
először, hogy meg kell ismernem néhány harcművészeti irányzatot.
Azon kevesek, akik a harcművészetek révén tökéletes uraivá váltak
testüknek és szellemüknek, az egész életüket rááldozták a
tanulásra, de nekem nem pusztán egy életnyi idő állt
rendelkezésemre, hanem számtalan! Persze ekkor még nem
éreztem át halhatatlanságom jelentőségét. Később, néhány
évszázad elteltével értettem meg igazán, hogy bármit
megtanulhatok, az idő, mint korlát, nem létezett számomra.
Annyi emlék, esemény és ismerős képe él a fejemben, nehéz
csak az adott korra és annak történéseire koncentrálnom.
Mindenről valami egészen más jut eszembe, amely teljesen
átértékeli az akkori eseményeket, és a körülöttem lévő
személyeket…
Carter őrmester bement az első irodába, és miniszámítógépét
rákötötte az egyik asztali komputerre, majd rácsatlakozott a GSE
belső hálózatára. Ujjai követhetetlen gyorsasággal zongoráztak a
billentyűzeten, adatok, számsorok futottak át a képernyőn, belépési
kódok jelentek meg, amelyeket az őrmester azonnal fel is használt
a belső hálózatba történő egyre beljebb jutáshoz. Turner, Budai és
Shellen eltüntették az őröket az egyik raktárszobában, és
biztosították a szintet
Én a parancsnoki szemüvegem segítségével rákapcsolódtam
Dermont ezredes kameraképére. Dermont és Svensson négy
szinttel lejjebb, óvatosan haladtak előre a félhomályban. Tőlük nem
messze nyitva állt egy ajtó, az ajtórésen át fény szűrődött ki a
folyosóra.
Az ezredes intett Svenssonnak, hogy fedezze, aztán odasétált az
ajtóhoz. Lassan kitárta, majd belépett rajta. Svensson az
ajtónyílásból biztosította a terepet.
Az ízlésesen berendezett szoba nem volt túl nagy, egy íróasztal,
néhány szekrény és egy bőrkanapé alkotta a berendezést Az
íróasztal mögötti fekete bőrfotel háttal állt az ajtónak, láthatólag ült
benne valaki, mert enyhén ide-oda forgott, ahogy gazdája az
ablakon át Detroit városának éjszakai fényeit nézte. Aztán az
ismeretlen az ablaküveg visszatükröződésében megláthatta a
váratlan jövevényt.
– Maga ugye Jake Dermont ezredes? – kérdezte egy rekedtes
hang.
– Az vagyok.
– Úgy látom, viszonylag könnyedén sikerült bejutniuk.
– Ez a dolgunk. De emellett pontos információkat kaptunk,
amelyek nagyban megkönnyítettek a dolgunkat
A bőrfotel lassan megfordult, és egy szemüveges, őszes hajú,
erősen kopaszodó férfit láttam meg az ezredes kameraképén ét a
fotelben terpeszkedni.
A férfi ráncos arca láttán elakadt a lélegzetem.
„Ismerem!”
Először nem emlékeztem rá, hogy pontosan honnan, azért, mert
a GSE-beli munkahelyem ismerős arcai között próbáltam keresni.
Aztán jött az iszonyú felismerés.
„Mars, 2055. Dr. Moss!”
Dr. Moss!
Az orvos, aki a GSE megbízásából próbált rájönni, hogy hogyan
is lettem halhatatlan az után a merénylet után, ahol meghalt a
feleségem, a fiam, és megszűnt addigi életem. Talán ő volt az
egyedüli, aki ismerte a titkomat, és feltehetőleg fel is ismert volna.
Bizonyára úgy tudta, hogy meghaltam. Jócskán megöregedett, arcát
mély barázdák szántották, szeméből fáradság tükröződött
„Pont ő? Ez a sors keze. Hogyan kerülhetett ide, és vált a GSE
árulójává?”
– Ugye tudja, hogy még mire van szükségünk? – kérdezte
feszülten Dermont,
– Hogyne tudnám – mosolyodon el Dr. Moss. – A
belépőkódokra, hogy ellopják a fény feletti meghajtásra vonatkozó
adatokat, amelyeket a GSE tudósai évtizedes munkával
kísérleteztek ki.
A doktor hangjából enyhe gúnyt véltem kihallani. És az ezredes
is.
– Ha elítéli, amit teszünk, akkor miért segít nekünk? – kérdezte,
és keze fegyvere markolatára siklott.
– Vannak sokkal rosszabb dolgok is, mint a GMSS – sóhajtotta
Dr. Moss. – Itt van például a GSE. Lehet hogy hatalmas előrelépést
tehetünk ezzel a felfedezéssel, de nem ezzel a vezetőséggel és
ideológiával. Már szembesültem néhányszor a felülről áradó
undorító hatalomvágyukkal. Ők nem az emberiség érdekeit nézik,
de még csak nem is a GSE-ét, hanem kizárólag a saját magukét
Átgázolnak bárkin, ha ezáltal nagyobb haszonhoz jutnak… Nézze,
én tudom, hogy maguk sem azok a kimondott szentek… ez az akció
jól példázza, hogy semmitől sem riadnak vissza. Mégis… Beszéltem
néhányszor Joseph Vernonnal, a GMSS elnökével, és engem
meggyőzött arról, hogy ha ebben a játszmában nem önök nyernek,
akkor az emberiség nehéz idők elé néz.
Csak később, a Kirajzás évtizedei alatt értettem meg igazán,
hogy miről is beszélt Moss.
– Kevés az időnk… -jegyezte meg Dermont
– Jó, jó – mondta fáradt hangon Dr. Moss. Felállt, odasétált az
ezredeshez, aztán átadott neki egy cédulát. Az ezredes elvette, és
leolvasta a számokat
– Carter! Adom a Kutatási részleg tizenkét jegyű titkos kódját.
Kapcsolatunk szerint ezzel nagyon gyorsan hozzáfér az adatokhoz
Barbess, figyeljen Carterre, nehogy elcsesszen valamit!
– Hogy mondta? – kapta fel a fejét Dr. Moss. – Barbess…?
A doktor emlékezett a nevemre! Az ezredes kameraképén
láttam, hogy Moss összeráncolja a homlokát, és a néven töri a fejét,
régi emlékek közt vájkál. Éreztem, hogy rá fog jönni, hiszen egy
halhatatlan embert nehéz elfelejteni.
– Ismertem egy Barbesst… – mondta bizonytalanul a doktor, és
kérdőn Dermontra nézett. – Valamikor régen, másfél évtizeddel
ezelőtt
„Emlékszik! „ – estem kétségbe. „Emlékszik!”
– Ezredes! – szóltam Dermonthoz a kommunikátoron át. – Ne
mondjon rólam semmit! Később lebuktathat bennünket! Beszélni
akarok vele.
Dermont aprót biccentett a fejével, jelezve, hogy értette.
Lázasan törtem a fejemet, hogy mit tegyek. Féltem.
Féltem attól, hogy fáradtságos munkával felépített szerepem és
a megvalósítandó céljaim semmivé fosztanak, ha kiderül az igazság.
Újra előtört az a régi érzés, amit marsi szökésem után jó darabig
éreztem. Mindenkiben az üldözőmet láttam, késekkel, szikékkel
jöttek, hogy az életem árán is megszerezzék maguknak a
halhatatlanságot. Nem akartam újra bujkálva élni.
 Magam is meglepődtem szavaimon: találkozni akarok vele?
A lifttel elindultam lefelé. A parancsnoki szemüveg
kameraképén át láttam, amint Carter őrmester behelyez egy
lemezt, és a Dr. Mosstól kapott kódok segítségével belép a belső
hálózat titkos részeibe, majd keresni kezdi a számunkra
létfontosságú adatokat.
– Megvan! – kiáltott fel néhány másodperccel később. Ahogy
kinagyítottam a kameraképét, láttam, hogy éppen belép a kutatási
adatbázisba.
Közben a lift megállt a hetvenhetedik emeleten. Óvatosan
kilestem és meggyőződtem róla, hogy senki nincs a folyosón, csak
aztán léptem ki a liftből. Az ezredes valószínűleg láthatta, hogy
közeledem, mert befejezte a társalgást Dr. Mosszal.
– Köszönjük az együttműködést és a segítséget – szűrődlek ki
szavai a nyitott ajtó mögül. – Javaslom, hogy sürgősen hagyja el az
épületet, nehogy a GSE emberei összefüggéseket keressenek az
adatok ellopása, és az ön személye között. De előbb még… Egy perc
türelmét kérem.
Az ezredes és Svensson őrmester kiléptek a szobából. Dermont
odalépett elém.
– Igyekezzen, Mr. Barbess! – mondta Jake Dermont – Kevés az
időnk. Carter perceken belül elkészül, és akkor sürgősen el kell
tűnnünk.
– Rendben – mondtam. – De addig nem kell foglalkozniuk
velem.
Figyeljék a lifteket, és biztosítsák a terepet!
Ezzel finoman a tudomásukra hoztam, hogy magánjellegű
beszélgetést akarok Dr. Mosszal, és nincs szükségem fültanúkra.
– Ahogy óhajtja – vonta meg a vállát Dermont aztán
Svenssonnal együtt visszasiettek a liftekhez.
Levettem a parancsnoki szemüveget ezzel megszakítottam mind
a vizuális, mind az audio kapcsolatot Jake Dermonttal és a
többiekkel is. Nem volt szükségem arra, hogy más is fültanúja
legyen kényes beszélgetésünknek, és bíztam abban, hogy az
ezredes, noha biztosan átkozódik, és a pokolba kíván engem,
tiszteletben tartja ezt
Mély levegőt vettem, majd odasiettem az ajtóhoz, és beléptem
rajta.
Dr. Moss alaposan meglepődött, amikor beléptem az ajtón.
Tudtam, hogy emlékszik.
– Üdvözlöm, Dr. Moss – mondtam, és ráncoktól körülölelt
szemébe néztem. – Sok idő telt el a Mars óta, ugye? – Ezzel nem
hagytam semmi kétséget afelől, hogy tényleg az vagyok, akinek
gondolt
– Barbess! Marcus… Barbess! Lehetetlen! – hebegte
hitetlenkedő arckifejezéssel. – Tényleg életben van? Lehetetlen!
Olvastam a GSE hivatalos jelentését a balesetről, ami a hajót érte,
amellyel át akarták önt szállítani a GSE katonai bázisára. A hajó egy
szakadékba zuhant, és senki nem maradt életben.
– Az után a zuhanás után ez volt a logikus végkövetkeztetés –
mosolyodtam el. – Azonban én nem tudok olyan könnyen
meghalni, talán elfelejtette? – kérdeztem gúnyosan.
A régi emlékek újra előtörtek belőlem, görcsösen
megszorítottam kezemben az Agram 9-est. Igazság szerint, arra
sem emlékeztem hogy került oda. Dr. Moss is észrevette a pisztolyt,
és idegesen nyelt egyet.
– Mit akar tőlem? Egyáltalán mit keres itt?
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok. Csak
azt tudtam, hogy a doktor az egyetlen ember, aki emlékezhetett az
arcomra, és ismerte titkomat.
– A GMSS-nél dolgozom, és igyekszem elfelejteni a múltat –
feleltem végül az előbbi kérdésére.
– Nem sokat Öregedett – jegyezte meg Dr. Moss.
Elmosolyodtam.
– Valóban. De tizennégy év nem olyan sok idő. Ha azt nézzük
hogy tízezer évig, vagy még tovább is élhetek, akkor az én
időszámításom szerint csak alig néhány nap.
– A GSE leállította a kutatást a maga eltűnése, „halála” után,
mivel semmilyen bizonyíték nem maradt a létezésére, sem arra,
hogy élnének magához hasonló emberek.
„Hozzám hasonló emberek?” – gondolkodtam el Dr. Moss
szavain.
„A Vándorok azt állították, hogy már többször jártak a Földön,
és hogy időnként kiválasztottak néhány embert, akit
halhatatlanná tesznek…”
Nem is értem, hogy addig miért nem gondoltam bele ebbe. Pedig
annyira nyilvánvaló volt. De ekkor még tapasztalatlan voltam.
Elsősorban csak magammal foglalkoztam, próbáltam kihasználni
meghosszabbodott életem adta lehetőségeket.
– Megnyugodhat, Mr. Barbess. Én nem fogom elárulni Önt.
Ismerem a GSE hatalmasságainak gondolkodását, de akkor nem
tehettem ellene semmit. Báb voltam, és még most is az vagyok.
Megöregedtem, és sok mindenre rájöttem. Többek között az önnel
történt, tizennégy évvel ezelőtti találkozásom döbbentett rá egyre-
másra. Őszintén örülök, hogy életben maradt Halhatatlansága talán
megkülönbözteti magát a többi embertől, és alkalmasabbá teszi
bizonyos dolgokra.
– Ez természetes – feleltem. – Hiszen évezredekig élhetek.
– Nem érti – rázta meg a fejét Dr. Moss. – Figyeljen meg
bármely embert, aki élete során nagyobb hatalomhoz jutott.
Királyokat, hadvezéreket, kormányfőket, cégigazgatókat, vagy
akárki mást. Mi motiválta őket? Elhivatottság? Nem hiszem,
legalábbis csak nagyon kis százalékuknál lehetett ez az elsődleges
ok. A pozíció révén történő gyors meggazdagodás? Igen, ez sokkal
inkább. Hiszen ki akar szegényen élni, ha a hatalom által mindent
megteremthet magának? És hatalomvágy? Ez még valószínűbb, és
egyben a legveszélyesebb is. Szeretünk másokon uralkodni,
parancsokat osztogatni, mások sorsa felett dönteni. Bevallom, még
én is, noha nekem nem adatott meg ez, ahogy a társadalom jelentős
része számára is elérhetetlen álom marad. De aki bekerül a hatalmi
hierarchia legfelsőbb szintjeire, gyakorlatilag a társadalmi
szabályok, a törvények fölé emelkedik. Gondoljon csak bele! Bármit
megtehet, még akár ölhet is, csak arra kell vigyáznia, hogy a széles
nyilvánosság ne szerezzen tudomást tetteiről.
– Ezen nem lehet változtatni – feleltem. – A hatalmat mindenki,
vagy legalábbis majdnem mindenki szereti, és akinek megadatik a
lehetőség, az kíméletlenül ki is fogja használni. Olyan ez, mim egy
ízletes gyümölcs. Miért ne kóstolnám meg, ha már az enyém? Igaza
van abban, amit elmondott, de nem lehet csak olyan embereket
vezetővé tenni, akik nem akarnak irányítani Egyrészt nagyon kevés
ilyen ember létezik, másrészt szerintem előbb-utóbb mindenkin
kitör a hatalomvágy, még ha csak azután is, hogy olyan pozícióba
került És különben sem értem, hogy mi köze ennek az én
halhatatlanságomhoz?
– Ön melyik csoportba tartozik, Mr. Barbess? – szegezte nekem
a kérdést Dr. Moss.
Tűnődve forgattam meg kezemben az Agram 9-est, és Moss
szavain gondolkoztam.
„Mintha rá akarna vezetni valamire?”– gondolkoztam. „De
látom rajta, hogy fél, azt hiszi, meg akarom ölni, talán ezért
próbál a közelembe férkőzni, és meggyőzni, hogy nem árul el.”
A kezemben tartott fegyverre néztem.
„Valóban meg akarom ölni?”
– Hogy melyik csoportba tartozom? – ismételtem meg a kérdést
– Azt hiszem, az én esetem nagyon speciális, de ezzel, gondolom,
ön is tisztában van. Én is hatalmat akarok, ez emberi gyarlóság.
Viszont nekem nem olyan sürgős. Évezredek állnak még előttem,
és a mai szemmel nézve határtalan lehetőségek tárulnak majd
elém. Ügy fogalmaznék, hogy különleges képességem eleve
predesztinál a többi ember feletti uralkodásra.
– Pontosan – értett egyet kicsit nagyképű szavaimmal Dr. Moss,
amin meg is lepődtem. – De szerintem nincs teljesen tisztában
iménti szavai valódi jelentésével. Induljunk ki abból, hogy ön egy
átlagos ember volt, átlagos célokkal. Azonban most, halhatatlanná
válva, kezdi más szemmel nézni a világot Míg előtte csak egy szűk,
százéves idősávban gondolkodott, mostanra ez az idősáv
évezredekre tágult ki. Miután meghallottam, hogy meghalt, még
hónapokig eljátszogattam magamban a halhatatlanság
gondolatával, és az ön helyébe képzettem magamat. Biztos vagyok
benne, hogy nem sok különbség lenne a helyzetre való
reagálásunkban. Mivel az idő önnek nem korlát, előbb– utóbb
hatalomra fog kerülni, bármilyen formája legyen is az a
hatalomnak. Nem is hiszem, hogy más lehetne a célja Az első
évtizedekben, évszázadokban valószínűleg ön sem fog elütni a többi
olyan embertől, akinek megadatik a hatalom, az irányítás
lehetősége. De már kezdettől ott lesz az az érzés, amit az előbb
említett: képességei predesztinálják. Nemsokára rá fog jönni fontos
szerepére az emberiség történelmében, és az irányítás
elhivatottsággá válik. Mr. Barbess, véleményem szerint – de
remélem, nem bízza el a kelleténél jobban magát – a Föld
történelmében ön a valaha létezett legjobb potenciális vezető.
Hosszú időre tervezhet, anélkül, hogy fenyegetné a halát közeledte,
és ha követ is el hibákat, rengeteg ideje lesz a tanulásra, és ezek
kijavítására.
„Úgy tűnik megvan az első rajongóm” – gondoltam. Akkor nem
igazán gondoltam bele Dr. Moss okfejtésébe, pedig milyen igaza
volt!
De még túl mélyen élt bennem a GSE-től való félelem és az
üldöztetettség érzése.
– Egyet kifelejtett a számításból, doktor – feleltem. – Amikor
megvizsgált, bizonyára rájött arra, hogy nem vagyok teljesen
sérthetetlen, bizonyos körülmények között én is meg tudok halni.
Emiatt pedig sosem kerülhetek a nyilvánosság szeme elé hosszabb
időre, nem tudódhat ki halhatatlanságom. Félek, és a Marson
történtek rádöbbentettek arra, hogy az emberi kapzsiságnak
nincsen határa. Ha egyénenként nézem a többi embert, bárkit
halhatatlanná tennék, de ha a Föld többmilliárdnyi lakójára
egyszerre gondolok, ez nem olyan egyszerű…
– De egyénenként van értelme… – mondta óvatosan Dr. Moss,
és ezzel el is árulta magát. Rádöbbentem, hogy ő is nagyon szeretne
halhatatlanná válni. Igaz, ki nem? Valószínűleg azt hihette, hogy
talán rendelkezem azzal a képességgel, vagy eszközzel, amivel
esetleg halhatatlanná tehetném.
„Dr. Moss mégsem olyan önzetlen, mint amilyennek mutatja
magát, és mégsem az emberiség érdekeit tartja csak a szeme
előtt?” – tűnődtem, és az Agram 9-esemre pillantottam.
Az idő gyorsan telt, már jó néhány perce beszélgettem a
doktorral. A folyosó csendes volt, és számítottam Jake Dermontra,
hogy időben figyelmeztet, ha valami baj van.
Megbíztam benne, Dr. Mossban viszont már nem annyira, hiába
tűnt egy kedves, idősödő öregúrnak.
– Én a társadalom érdekeit próbálom szem előtt tartani, doktor.
Gondoljon bele, mi lenne, ha kitudódna? Egyre többen válnának
halhatatlanná. Mindenkinek úgysem adatna meg, ez pedig óriási
ellentéteket, gyűlölködést szülne. A másik dolog a népesség
kérdése. Nincs halálozás, a népesség hihetetlen mértékben
gyarapodna… Nem, ebbe még belegondolni is szörnyű. Csak a
káoszt látom…
Emellett ott csengtek a fülemben a Vándorok intő szavai:
„…ne feledd, titkold képességedet embertársaid elöl!”
– Maga persze könnyen beszél, hiszen halhatatlan! – fakadt ki
Dr. Moss, de aztán gyorsan visszafogta magát. – Ha észérvekkel
nézem, akkor valóban igazat kell, hogy adjak önnek – folytatta. –
Nos, emiatt talán valóban nem lehet önből, például császár, aki ezer
évig uralkodik, és akit több milliárd ember tisztel és fél. De a
háttérből irányítva maga határozhatja meg a történelem folyását,
saját képre formálhatja a világot…
Tetszett, amit Dr. Moss mondott, de ekkor egyre inkább egy
számomra is meglepő, sötét gondolatom támadt.
„Meg fogom ölni Dr. Mosst!”
Sosem öltem még embert, de egyre inkább úgy éreztem, hogy
veszélyes lehet rám. Féltem tőle, és attól, amit rólam tudott
Dr. Mossra néztem, és életem addigi legnehezebb döntése előtt
álltam. Mindig megbíztam másokban, de most túl nagy volt a tét.
 – Csak kevés ember tudhatja majd meg, ki vagyok valójában –
mondtam. – Én fogom eldönteni, hogy kik lesznek azok, kikben
bízom meg annyira, hogy beavatom őket.
– Ezek szerint én vagyok az első kiválasztott, aki ismeri a titkát
– mondta Dr. Moss, erőltetett mosolyt kényszerítve arcára. Hangja
kissé remegett, talán sejtette, hogy kényes témához értünk.
– Nézze, doktor – mondtam. Nem akartam tovább bonyolítani a
helyzetet. – Félek magától. Ismeri a titkomat, és bárkinek
elmondhatja El sem tudja képzelni, milyen érzések tomboltak
bennem, miután megszöktem a Marsról, és visszatértem a Földre.
Nem tudhattam, hogy a GSE milyen következtetéseket vont le a
lezuhant hajójuk roncsaiból. Rettegtem, hogy a nyomomra
akadnak, megtalálnak, elhurcolnak egy hideg laboratóriumba, és
szétdarabolják testemet, hogy megfejtsék titkomat. Rettegtem
attól, hogy bárki rájön, hogy halhatatlan vagyok. Éveknek kellett
eltelnie, mire feldolgoztam ezt, és végiggondoltam, mit kezdek
ezzel a lehetőséggel. És ön most a puszta létével veszélyezteti a
céljaimat.
Lassan felemeltem az Agram 9-es pisztolyomat, és ráfogtam a
doktorra. Láttam az arcára kiülő halálos rémületet
– Én nem akarom magát megölni, Dr. Moss – folytattam. –
Mégis… azt hiszem, meg kell tennem. Győzzön meg róla, hogy ne
tegyem!
Dr. Moss arckifejezését a mai napig sem tudom elfelejteni. Nem
is értem, hogyan gondolhattam, hogy bármilyen észérvet képes lesz
nekem mondani. Talán csak egy esélyt akartam adni neki, a saját
lelkiismeretem megnyugtatására? Mindenesetre az idős orvos
kapkodva szedte a levegőt félelmében, homlokán izzadtságcseppek
jelentek meg, és ahogy zsebéből zsebkendőt húzott elő, hogy
letörölje, keze iszonyúan remegett.
– Én… én nem árulom el magát, Mr. Barbess! – felelte végül,
hangja most már nagyon remegett. – Megígérem. Nem tudom, mily
bizonyosságot adhatnék még önnek?
– Én sem tudom, doktor – mondtam.
 Továbbra is ráfogtam a fegyvert, de látva az idős ember
halálfélelmét, kezdeti határozottságom egy csapásra elinalt.
Éreztem, hogy nem leszek képes megölni. De ha a jövőmre
gondoltam, tudtam, hogy meg kell tennem, különben soha nem
lesz nyugtom.
„Erősnek kell lennem! Én magasabb rendű vagyok a többi
embernél!” – gondoltam.
– Kérem, ne öljön meg! – Dr. Moss szemében könnycseppek
jelentek meg, és ettől újra meginogtam.
Hirtelen szaggatott szirénahang banánt fel a folyosón, és az
egész épületben.
– Figyelem! Illetéktelen behatolók a nyolcvanegyedik szinten.
Betörés a Kutatási részleg adatbázisába! Biztonsági riadó minden
egységnek! Az épületet lezárni, a behatolókat likvidálni!
– „Mi a franc…?” – előkaptam a parancsnoki szemüvegemet, és
feltettem a fejemre.
– Ezredes, mi történt?-kérdeztem.
– Barbess! – Dermont hangja nagyon dühösnek hallatszott. –
Elhiszem, hogy magánjellegű beszélgetést folytat, de legközelebb
ne merészelje megszakítani a teljes kommunikációt csapata többi
tagjával! Hiányos volt a Moss által megadott kód! Engedélyezte
ugyan az adatok megtekintését, de letöltés közben szükség lett
volna egy másodlagos kódra is, ennek hiányában beriasztotta a
teljes épületet! Kurva nagy bajban vagyunk! Carter épp most
próbálja a bent ragadt adatokat kivarázsolni! Szerencsétlen Dr.
Moss! Segíteni akart, de nem járt eléggé alaposan utána a
dolgoknak! Hozza ki, magunkkal visszük!
– Lehet, hogy szándékosan árult el bennünket! – mondtam,
noha sejtettem, hogy nem ez történt. – Likvidálnunk kell!
– Na, ebben én nem veszek részt, Barbess! Csináljon, amit akar,
de ha fél percen belül nincs a liftnél, akkor itt hagyom!
– Baszd meg, Dermont! – kiáltottam, és lekaptam a szemüveget
a fejemről. Nem volt szükségem nézőkre ahhoz, amit tenni
akartam.
 – Sajnálom, Dr. Moss, de nincs szükségem potenciális tanúra!
Tudom, hogy nem árulna el, mégsem hagyhatom életben, mert
elméleti lehetőségét sem akarom annak, hogy bármi
megakadályozzon terveim végrehajtásában!
– Ne tegye… Kérem!
Nem törődtem az idősödő férfi szánalomra méltó
arckifejezésével.
A szemébe néztem…
Aztán meghúztam a ravaszt.
A lézernyaláb átlyukasztotta Dr. Moss szívét, és füstölgő lyukat
fúrt testébe. Az idős orvos elernyedt bőrfotelében.
Halott volt, ahogy múltam utolsó darabja is meghalt egyben.
„Milyen könnyen ment!” – gondoltam, és nem éreztem semmit,
csak ürességet. Nagyon furcsa volt
Kiléptem a folyosóra, és újra visszavettem a parancsnoki
szemüvegemet.
– Siessen! – kiáltotta Jake Dermont. Svenssonnal a lifteknél
álltak, és heves karmozdulatokkal integettek felém. – Nem
szeretnék összetalálkozni egy GSE ügynökkel sem! Mi van Dr.
Mosszal? – kérdezte, amikor futva odaértem a lifthez.
– Meghalt – feleltem. Dermont rám nézett, de mivel nem
mondtam semmit, ennyiben is maradt a dolog. Beugrottunk a
liftbe, és felmentünk négy szintet a többiekhez. Ahogy az ajtók
szétcsúsztak, Budai és Shellen lézerfegyvere meredt ránk, aztán
gyorsan leeresztették őket. Idegesek voltak, és okkal.
Carter és Turner rohant felénk a folyosón. Carter kezében ott
volt az adattároló, amelyet rövidesen az ezredes kezébe nyomott.
– Rohadt egy rendszerük van! Ilyen másodlagos letöltési kódról
eddig még nem hallottam. Naná, hogy amikor kérte, nem tudtunk
mit beírni! – magyarázta. – De azért sikerült kiszednem az összes
bennragadt adatfájlt is!
– Nagyon gyorsan el kell tűnnünk – mondta az ezredes. – A GSE
emberei le fogják zárni a teljes épületet. Minél hosszabb ideig
maradunk bent, annál nehezebb dolgunk lesz, és annál nagyobb a
valószínűsége, hogy mindannyiunkat megölnek. Merre jutunk ki a
leggyorsabban?
– Tető! – felelte Carter őrmester tenyérnyi mini-komputere
térképét tanulmányozva. – Rázós, de ha Jordan felszáll a
tehersiklóval, fel tud szedni bennünket. Viszont nagy ellenállásra
számíthatunk!
– Lefelé? – kérdezte Dermont
– Szerintem azt elfelejthetjük – felelte Carter. – Ott még a
tetőtérnél is jobbak a biztonsági rendszerek, és háromszor annyi az
őr…
Hirtelen nyílt az egyik közeli liftajtó.
Éreztem, hogy valami baj van. Az ezredes és emberei
villámgyorsan fordultak a lift irányába, fegyvereiket célzásra
emelték.
Mintha lassított filmként peregtek volna az események.
A liftajtó még félig sem nyílt ki, máris lézersugarak cikáztak
mindenfelé. Svensson pont a legrosszabb helyen állt, egyszerre
vagy három-négy lézernyaláb égette át mellkasát A nagydarab
katona térdre rogyott, szájából vér buggyant ki, aztán elterült a
padlón. Orromat megcsapta az égett hús szaga.
– GSE ügynökök! – kiáltotta Dermont ezredes, és
hanghordozásából arra következtettem, hogy ez számunkra nagyon
rosszat jelent.
A liftfülkéböl három, testhez simuló ruhát viselő férfi ugrott elő,
Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak rájuk, de a GSE
ügynökök meglepő módon mintha mindig félresiklottak volna a
lézersugarak útjából. Budai őrmester maga mögé rántott, aztán ő is
lőni kezdett. A mesterlövész három pontos lövést adott le, ezúttal
mindhárom talált. Két GSE ügynök átlőtt koponyával esett össze, a
harmadiknak a lézernyaláb leszelte a fegyvert tartó karját.
Ez azonban nem akadályozta meg, hogy rárontson Shellenre. A
lány megpróbált félreugrani, de a GSE ügynök túl gyors volt.
Ekkor vált gyanússá a dolog. Dermont valamiért nagyon tartott
ezekkel az ügynökökkel való találkozástól, és már értettem, miért.
 „Kik ezek? „ – kérdeztem magamban, aztán az utolsó ügynök
leszakadt karrészére nézve rájöttem. Drótok, áramkörök lógtak ki,
és tökéletes szimbiózist alkottak a kar élő szöveteivel.
„Kiborgok?!” – nem hittem a szememnek. Emlékeztem a
tizennégy évvel ezelőtti kutatási irányvonalakra, hallottam is
érintőlegesen ezekről a fejlesztési területekről, de nem hittem
volna, hogy ennyi idő alatt ilyen eredményeket értek el.
Shellent hanyatt döntötte a kiborg ügynök, mindketten a földre
zuhantak. A lány kisiklott a szorításából, és felugrott A félkarú
ügynök szintén…
Dermont és Turner szitává lyuggatták, tucatnyi tűvékony
lézersugarat eresztettek a testébe.
– Ez nem legális kutatási eredmény! – Mondtam ki a kiborgra
nézve. – Ilyet a kormány soha nem engedélyezne!
– Nem hiszem, hogy érdekelte őket az engedély – jegyezte meg
keserűen Dermont. Carter őrmesterre pillantott, aki a földön fekvő
Svensson mellett térdelt
– Meghalt – rázta meg a fejét Carter. Dermonton láttam a társa
elvesztése iránti dühöt, valószínűleg emberveszteség nélkül
szerette volna végigcsinálni az akciót…
– Megint jön egy lift! – kiáltotta Budai, Szerencsére a GSE
ügynökök liftje még ezen a szinten volt.
– Beszállás! Gyorsan! – kiáltotta az ezredes. – Carter! Értesítse
Jordant, hogy azonnal jöjjön a tetőhöz!
Beugrottunk a liftbe, Dermont rácsapott a tetőtér szintje előtti
emelet gombjára. Az ajtók bezárultak, a lift sebesen emelkedni
kezdett.
– Figyeljen mindenki! – hadarta az ezredes. – Az utolsó előtti
szinten szállunk ki, ezzel talán megzavarjuk a GSE embereit. A
tetőparkoló tele lesz őrökkel, de tatán még sincsenek olyan sokan.
A liftajtók előtt már biztos, hogy várnak ránk, ezért amint a lift
megáll, mindenki lőjön, már a csukott ajtókon keresztül is! Iszonyú
kavarodás lesz! Egy csoportban kell maradnunk, csak akkor tudunk
hatékonyan védekezni. Ez elsősorban önnek szól, Mr. Barbess.
Sajnos, mostantól egyre kevésbé tudjuk garantálni a biztonságát
– Ezzel már a kezdettől fogva tisztában voltam, ezredes –
feleltem. – Vállaltam a kockázatot, amikor magukkal jöttem, és azt
hiszem, a GMSS jövője fontosabb, mint az én életem.
Micsoda macsó szöveg volt! De könnyen mondhattam ezt,
hiszen halhatatlan voltam, ráadásul az ezredesnek láthatólag
tetszettek szavaim.
– Felkészülni! – mondta Dermont
A lift megállt. Budai, Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak,
a lézernyalábok sisteregve fúrták át magukat a liftajtón, fekete,
elszenesedett peremű lyukakat égettek rajta.
Aztán az ajtók becsusszantak a falba. Láttam az előttünk heverő
öt holttestet, aztán láttam Shellent és Budait előre vetődni, egyikük
balra, másikuk jobbra célzott. Lézersugarak cikáztak közöttük, de
egyik sem találta el őket. Az ő fegyvereik viszont halálos
pontossággal osztogatták a halált.
Hamarosan minden elcsendesedett. Tiszta volt a terep.
Kiléptünk a liftből. Kétoldalt GSE őrök füstölgő holttestei
hevertek. Odasiettem Shellenhez, és segítettem neki
feltápászkodni.
– Máskor csak óvatosan az ilyen vakmerő akciókkal! –
mondtam neki, felvéve legmegnyerőbb mosolyomat – Nem
szeretném, ha valami baja esne…
– És miért nem, kedves igazgató úr? – kérdezte a lány szemtelen
mosollyal. – Tényleg ennyire szeretné közelebbről szemügyre venni
a melleimet? – Shellen, szavait követően kihúzta magát,
domborulatai ezáltal még jobban előre meredtek.
Nyeltem egy nagyot.
– Nem erről van szó – mondtam aztán. Sajnos a szemét nem
láthattam a kommunikációs szemüveg takarása miatt. – Csak nem
szeretném, ha baja esne.
– És miért nem szeretné?
Erre nem tudtam mit felelni. De Shellen láthatólag nem is várt
választ.
 – Előbb fog magának baja esni, amit viszont én nem szeretnék –
mondta. – Igyekezzen a közelemben maradni, én majd megvédem.
„Ezek szerint én sem vagyok közömbös neked?”– gondoltam.
– Még mindig nem tudhatom meg, hogy mi a teljes
keresztneve?, próbáltam kihasználni az oldottabb beszélgetés adta
lehetőséget.
– Már mondtam: csak, ha kiérdemli– felelte a lány, és nem
tudtam eldönteni, hogy ezúttal is komolyan gondolja-e, vagy csak
játszik velem? Ha tudtam volna…
Dermont ezredes váratlanul félbeszakította fura, évődő
beszélgetésünket.
– Figyeljen rám mindenki! A folyosó végén van egy tűzlépcső,
azon megyünk fel a tetőtérhez. Carter, mutassa a térképet!
Mindannyian Carter kezében tartott mini számítógép köré
gyűltünk, amely az épület tetőterének alaprajzát mutatta. Láttam a
katonákat, ahogy memorizálják a térképet, lerítt az arcukról, hogy
tökéletesen megbíznak Jake Dermontban, bármilyen helyzetben
feltétel nélkül képesek életüket kockáztatni a döntéseitől függően.
Ez az odaadás pedig csak a jó parancsnokok kiváltsága. Éreztem,
hogy terveim végrehajtásához nagy szükségem lesz az ezredesre, de
ekkor még nem tudhattam, hogy nem is lesz olyan nehéz az
oldalamra állítani.
A tetőparkoló egy szögletes, az épület átmérőjénél szélesebb
betonlap volt, amellyel egyben megnövelték a parkolásra alkalmas
felületet. Egy kisebb rész fedett volt, itt parkoltak a fontosabb
személyek gépei, a többi jármű a szabad ég alatt állt. A torony
tetejéről hatalmas antennák magasodtak az égig, összekötve a GSE-
központot a külvilággal.
– Őrposztok vannak itt és itt! – mutogatott Carter a tenyérnyi
képernyőn. – Észrevétlenül nem fogunk átjutni.
– Pontosan emiatt egy kisebb káoszt és felfordulást kell
csinálnunk – mondta Jake Dermont. – Váratlanul rontunk ki,
felrobbantunk néhány siklót – ez a maga feladata lesz, Turner –, és
lövünk mindenre, ami mozog. Ha sikerül megzavarnunk az őröket,
akkor eljuthatunk élve a teherhajóinkig. A másik lehetőséget
gondolom, nem kell felvázolnom…
– Nem, uram! – harsogták egyszerre az emberei. Bíztam benne,
hogy tudják, mit csinálnak.
– Akkor indulás!
A folyosó végén nem sokkal később megtaláltuk a lépcsőházat.
Az ezredes csendre intett mindenkit, aztán fellopóztunk a legfelső
szintre. Biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött ezúttal is őrök
állnak, és Dermont emberei is így gondolták. Turner berúgta az
ajtót, Shellen és Budai kirontottak rajta, és vadul tüzeltek minden
irányba. Aztán Carter és Turner követte őket. Turner ruhája belső
rekeszeiből öklömnyi thermogránátokat húzott elő.
A thermogránát hatalmas hőt termel, és megolvaszt majdnem
minden anyagot. Pontosan nem ismertem a működési elvét, de azt
tudtam, hogy nagyon nem ajánlatos a közelében tartózkodni a
detonáció pillanatában.
Turner az egyik gránátot egy vörösen fénylő sportgép alá
gurította, Dermont és én is kirontottunk. A többtucatnyi GSE őr
elképedve nézte a váratlan támadást. Sokuknak ez volt az utolsó
emlékképe, mert Budai, Shellen és Carter módszeresen és halálos
pontossággal szedte le őket-
Ekkor repült a levegőbe a vörös sportsikló, a detonációtól a talaj
is megremegett a lábunk alatt Néhány őrre olvadt fémdarabok
fröccsentek, és égették bele magukat a bőrükbe, húsukba. Nem
lettem volna a helyükben, főleg miután meghallottam
fájdalomkiáltásaikat.
A nyílt tetőrész felé rohantunk, közben Turner újabb
thermogránátot hajított el.
Budai és Carter fedezték a visszavonulásunkat, J. Shellen pedig
igyekezett a közelemben maradni, aminek nagyon örültem. A GSE
őrök között feltűnt néhány GSE ügynök, és tudtam, hogy ez nem jó
jel. Turner thermogránátjai egymás után robbantak fel, siklók
szakadtak millió apró darabra, de addigra a GSE emberei is
túlságosan eltávolodtak a hátsó résztől, és egyre közeledtek
hozzánk. Ilyen közel pedig veszélyes lett volna gránátot használni.
Turner hadnagyot váratlanul mellbe találta egy lézernyaláb.
Egy pillanatra mindenki megtorpant, annyira hihetetlennek
tűnt, hogy a nagydarab, fekete bőrű parancsnok-helyettest
eltalálták. Aztán három újabb lézersugár szelte át testét, és a
hadnagy élettelenül dőlt et a földön.
Budai fél térdre ereszkedve fejbe lőtte a társát meggyilkoló két
GSE ügynököt, majd villámgyorsan leszedett még három őrt
Minden lövése halálos volt
Egyre gyorsabban és kétségbeesettebben hátráltunk.
– Ott van Jordan! – mutatott a magasba Dermont ezredes.
A tehersikló pilótája is észrevett bennünket, és villámsebesen
ereszkedni kezdett. A GSE emberei ráeszméltek, hogy mi a tervünk,
és valamennyien megindultak felénk.
Szemem sarkából megláttam, hogy egy GSE őr Dermontot veszi
célba, és reflexszerüen arrébb löktem az ezredest. A lézersugár így a
jobb vállamba fúródott, karomba iszonyatos fejdalom hasított Az
ezredes meghökkenve nézett rám. Nem látta, hogy eltalált volna a
sugár, csak annyit vett észre, hogy feltehetőleg az életét mentettem
meg. Biccentett egyet megköszönésképpen, de tudtam, hogy
mostantól teljesen másképp fog gondolkodni rólam. Karom sajgott,
összeszorított fogakkal tűrtem fájdalmat. Tisztában voltam vele,
hogy a Vándorok által a testembe ültetett parazitalények máris
hozzáláttak a seb gyógyításához, és a seb nemsokára beheged.
Egyre sűrűbben záporoztak körülöttünk a lézersugarak, de végre
odaértünk a tehersiklóhoz. Jordan idegesen, riadt arccal tette le a
gépet, Carter és én beugrottunk hátúlra, majd nyomban utánunk
Dermont is. Budai és Shellen fedeztek bennünket. Jordan
emelkedni kezdett, és a tehersikló hátuljával úgy fordult, hogy az
utolsó két ember is beugorhasson.
Budai intett Shellennek, hogy menjen előre, miközben állandó
tűz alatt tartotta a közeledő GSE őröket. Carterrel és Dermonttal a
tehersikló hátuljából próbáltuk őket fedezni.
Ekkor Shellen gyomrát hirtelen átlyukasztotta egy lézernyaláb.
A lány elkerekedett szemmel esett térdre, arcára volt írva a
leírhatatlan kín, de görcsösen tüzelt tovább.
– Menj! – kiáltotta rekedten Budainak. A mesterlövész egy
pillanatig habozott, de tudta, hogy a lánynak igaza van. Elrebegett
egy „sajnálom”-ot, aztán lendületet vett, és beugrott a tehersikló
hátuljába.
– Nem hagyhatjuk ott! – ragadtam meg Dermont karját –
Hiszen még él!
– Halálos sebet kapott – mondta az ezredes. – Sajnálom. Ő is
tudja, hogy ha megpróbáljuk megmenteni, azzal kockára tesszük a
küldetésünket. Ő igazi katona, Marcus. Tudja, hogy a csapat és a
feladat előbbre való, mint az egyének élete.
Jordan a magasba lendült a tehersiklóval. Láttuk, amint
Shellent GSE őrök veszik körbe, rászegezik fegyverüket. Néhányan
hiábavaló kísérletet tettek, hogy eltalálják az egyre magasabbra
emelkedő tehersiklónkat.
Shellen hirtelen felpattant, és egy váratlan rúgással
harcképtelenné tette a hozzá legközelebb átló őrt. Felkapta
fegyverét, és a tetőparkoló pereme felé hátrálva, tüzet nyitott a GSE
embereire. Néhányat el is talált közülük, de válaszul tucatnyi
lézersugár találta el.
A lány elvesztette egyensúlyát, és a parkoló korlátján átfordulva
lezuhant a mélybe.
Elfordítottam a fejemet
Nem akartam látni…
„Milyen szép, hosszú élete lehetett volna!” – gondoltam
keserűen. „Akár még velem is…”
A „hosszú” relatív fogalom volt, nagyban függött attól, hogy
kinek a szemszögéből nézzük.
Később, lassan hozzászoktam a számomra fontos emberek
halálához, és ahhoz, hogy bárkihez is kerülök közel, ott leszek élete
utolsó perceinél, ha kitartok addig mellette.
Ez azonban túl nagy teher volt. Többnyire egy idő után
leléptem, és tovább álltam. Nehéz döntések voltak ezek, de még
mindig kevésbé fájdalmasak, mint végignézni bármelyikük
megöregedését, mialatt én egyre jobban élveztem a
halhatatlanságomat, meghosszabbodott életemet. Megaztán
féltem is, hogy ha valaki rádöbben a titkomra, akkor újra
menekülnöm kell. Lehet, hogy ez önző gondolkodásmód volt, de
sajnos abban az önző világban szükséges óvatosság is egyben.
Ráadásul az emberi tulajdonságok az évezredek folyamán
kevesebbet változtak, mint gondoltam volna. Fejlődtünk,
civilizálódtunk, hatalmas birodalmakat irányítottunk, csillagközi
háborúkat vívtunk, de nem tanultunk a hibáinkból. Továbbra is
gyűlölködtünk, irigykedtünk, hazudtunk, csaltunk, és csak
magunkra gondoltunk. Aztán a Sötét korszak időszakában, amikor
a természet és a génmanipulációk szülte hihetetlen képességű
emberek és más fajok egyedei rászabadultak a lakott világokra,
ezek az emberi tulajdonságok átfogalmazódtak…
Sajnáltam J-t – még a keresztnevét sem sikerült megtudnom és
tudtam, hogy már nem is fogom soha megtudni. Igaz, bármennyire
is tetszett a lány, és bármennyire is fájt a halála, tisztában voltam
vele, hogy úgyis csak egy néhány évtizedes kaland lett volna.
Megöregedett volna, míg én semmit sem változom, és ez borzalmas
érzés lett volna mindkettőnk számára.
De ennek ellenére is akartam őt.
Ekkor kezdtem először átérezni a halhatatlanság szomorú
igazságát.
„Nem fogok tudni hosszú kapcsolatot létesíteni senkivel, a
legtöbbször magányos leszek!” – gondoltam keserűen, és ha
nehezen is, de az első évszázadokban sikerült ezt megtartanom. Az
egyetlen lehetőségem az volt, ha találok hozzám hasonló
embereket
De ez akkor lehetetlennek tűnt. Hiszen honnan találjam ki
bárkiről, hogy ő is halhatatlan? Mint évszázadokkal később kiderült
még azt sem ismertem fel, aki hosszabb ideig az orrom előtt volt
A tehersikló meglódult Jordan maximális sebességre kapcsolta a
hajtóműveket. így aztán, mire a GSE hajói utánunk eredhettek
volna, már elvesztünk a Detroit toronyházai közt cikázó gépek
millióinak rengetegében.
– Sikerült! – dőlt hátra fáradtan az ezredes. – De milyen áron?
Túl sok embert áldoztunk ezért a vacakért – húzta elő zsebéből az
adattárolót. – Valamiért nem vagyok biztos abban, hogy megérte-e?
– Ezredes, azt hiszem, jobb lenne, ha átadná a lemezt –
nyújtottam ki a kezemet. – Innen az igazgatóság hatáskörébe
tartozik az ügy, és ennek én vagyok a képviselője.
Dermont a kezembe nyomta az adattárolót, rajta az akkori világ
talán legértékesebb adataival.
– Mindazonáltal – folytattam magam is osztom az aggályait.
Hogy Svensson, Turner és Shellen halála megérte-e mindezt, azt
csak a jövő évtizedei, talán csak évszázadai tudják majd igazolni.
Innen, háromezer év távlatából hozzá kell tennem, hogy
megérte Bármennyire is apró konfliktusnak tűnt ez a későbbi korok
birodalmainak gigászi csatáit nézve, mégis sorsdöntő volt az
emberiség akkori továbbfejlődése és a naprendszeren kívülre jutása
szempontjából.
– Köszönöm, hogy megmentette az életemet – nézett a
szemembe Dermont, és tudtam, hogy valóban komolyan gondolja.
Éreztem, hogy mostantól más szemmel néz rám, mint eddig. Talán
még tisztel is, és sok mindent hajlandó lenne megtenni értem.
Már tudtam is, hogy mi lesz az első, ha visszatértek a GMS–
centerbe, New Yorkba. Volt fél órám, hogy meggyőzzem őt, Budait
és Cartert terveimről.
Sikerült.
Az ütőkártya a kezemben volt.

Joseph Vernon azonnal fogadott bennünket tágas irodájában.

Ott volt vele Thomas Jobs és Vernon gorillatestőre is. Nehéz
perceknek néztünk elébe.
– Szóval sikerrel jártak – mondta elégedetten Vernon elnök. –
TV bekapcsol! Hírcsatorna!
 A mennyezet egy pontjáról egy keskeny plazmatévé ereszkedett
le, a késő éjjeli hírműsorban a GSE toronyépületét láttuk, a megölt
őrök holttesteit és a tetőparkolónál véghezvitt pusztításunkat. Az
előtérben a GSE igazgatótanácsának egyik tagja nyilatkozott éppen,
meglehetősen idegesen. A narrátor közölte, hogy a GSE szakértői
szerint a GMSS kommandósai törtek be az épületbe, és ipari
kémkedéssel vádolták a Joseph Vernon vezette céget. Csakhogy
nem volt bizonyítékuk, cégjogászaink pedig cáfoltak mindent, és
perrel fenyegetőztek, ha továbbra is kapcsolatba hozzák a GMSS-t
ezzel a bűncselekménnyel.
Semmit nem lehetett ránk bizonyítani, még az otthagyott
kommandós holttestek alapján sem. Hivatalosan egyikük sem volt
alkalmazottja a GMSS-nek, független zsoldosként voltak
nyilvántartva, akiket bárki felbérelhetett.
– Itt vannak az adatok – húztam elő a lemezt, és
meglobogtattam Vernon szeme előtt. Jobs már mozdult, hogy
elvegye. – De előtte itt az ideje, hogy a GMSS jövőjéről tárgyaljunk.
Jobs odaért, de amikor a lemezért nyúlt, a mellettem álló Budai
hatalmas pofont kevert le neki. Jobs a hátsó falig tántorodott
vissza.
– A GMSS ezekkel az adatokkal – folytattam, mintha mi sem
történt volna – évszázadokra megalapozhatja vezető pozícióját, de
csak akkor, ha a vezetés megfelelő kezekbe kerül…
– Mi a fenét jelentsen ez, Marcus?! – kérdezte dühödten
Vernon. Hadonászni kezdett a botjával, és Jake Dermontra nézett.
– Dermont! Mit képzelnek maguk? Mi folyik itt?! Azonnal
tartóztassa le ezt az embert, különben kirúgatom!
Thomas Jobs véres száját tapogatta, és fájdalmas arccal,
megszeppenve lépett Vernon elnök mellé.
– Uram, ön nem a főnököm többé! – mondta komor arccal
Dermont.
– Felmond? – lepődött meg Vernon. – De miért? Mondják már
el, mi ez az egész?
– Az ezredes nem mond fel – feleltem. – Maga lesz az, aki
távozik a GMSS elnöki székéből, és átadja a helyét nekem.
Egy pillanatra halálos csend támadt.
Aztán – valószínűleg Vernon titkos jelére – a testőrgorilla rám
ugrott. Jeges rémület lett úrrá rajtam, de mint kiderült, felesleges
volt aggódnom.
Jake Dermont előttem termett, elkapta a nála egy fejjel
magasabb gorilla karját, és rántott rajta egyet Hangos reccsenés
adta tudtunkra, hogy el is törte a vastag kart A gorilla felüvöltött, de
még nem vált harcképtelenné. Ordítva egy lézerpisztolyt kapott elő
ruhája alól, amikor is Carter és Budai egy-egy lézersorozatot
eresztettek a hatalmas testőrbe.
Joseph Vernon tehetetlenül nézett kedvenc testőre holttestére.
– Maguk megőrültek… – suttogta döbbenten.
– Uram, én megmondtam, hogy ne bízzon meg Marcus
Barbessben – jegyezte meg neheztelően Thomas Jobs. – Hallgatnia
kellett volna rám!
– Fogja be a száját, Thomas! – förmedt rá Vernon, aztán felém
fordult.
– Remélem, tud valamilyen magyarázattal szolgálni, Mr.
Barbess – mondta. – Nem tudom, hogy mit akar, és hogyan sikerült
Jake Dermontot is a maga oldalára állítani, de hátha
megmagyarázza, hogy miért kellene magának átadnom a helyemet?
– A GMSS jövője iránti elkötelezettségem miatt – felelten. – A
lemezen lévő adatok birtokában a GMSS a jövő évszázad
szupervállalata lesz, a leghatalmasabb csillagközi cég, akkora,
amekkorát el sem tud képzelni. De addigra maga már nem fog élni.
Én fiatal vagyok, tudok hosszabb távra tervezni, és meg is vannak a
terveim. Maga viszont, elnök úr, már csak néhány évben
gondolkodhat, nem lenne képes felfogni, és azonosulni egy hosszú
távú stratégiával. Erről nem tehet, ez idős korának következménye.
Minden ember csak annyi időre képes előre gondolkodni, ameddig
a saját életét elképzeli.
Az én életein pedig nagyon hosszúnak ígérkezett, sajnos
hosszabb, nak, mint szerettem volna.
 – Szép gondolatok, Mr. Barbess – mondta Vernon. – A cég
jövője! Elkötelezettség! Ezzel a szöveggel tudta az ezredest és
embereit a maga oldalára állítani, vagy vagyoni és hatalmat is igért
nekik?
Jake Dermont arcán megfeszültek az izmok, és Joseph
Vernonra fogta pisztolyát
– Téved, Mr. Vernon. A pénz engem ezen a szinten már nem
motivál. Sokkal inkább, ha valaki olyan jövőképpel áll elő, amiben
lehet hinni. A külső űrbe való kilépés talán az egyik legnagyobb
lehetőség az emberiség eddigi történetében, és azt akarom, hogy
olyan emberek kezében legyen, akik úgy használják fel, ahogy az
emberiségnek a legjobban megfelel
– Mióta ilyen humánus, ezredes? – kérdezte gúnyosan Thomas
Jobs. – Mr. Vernon háromszor annyit ígér látatlanban, mint ő! –
biccentett gyűlölködve felém.
– Hallgasson, Jobs? – rivallt rá ismét Vernon. – Megmondtam
világosan, nem?
– I… igen, uram. – A személyi titkár zavarodottan hajtotta le a
fejét.
– Szóval, ezredes, ön azt hiszi, hogy Mr. Barbess nem saját maga
miatt akarja átvenni a GMSS irányítását? Azt hiszi, hogy nem
pusztán személyes érdekek vezérlik?
– Pontosan, uram. De ha mégis, akkor úgyis megölöm, ahogy ezt
már korábban meg is mondtam neki.
Miután felvázoltam a lehetőségeket, Vernon elnök korlátjait,
valamint a jelenlegi helyzet kényes mivoltát, Jake Dermont valóban
a tudomásomra hozta, hogy ha nem ennek megfelelően fogom
irányítani a céget, akkor azonnal megöl, hogy helyrehozva azt a
hibát, hogy mellém állt
– Maga nagyon naiv ember, ezredes – jegyezte meg keserűen
Vernon, aztán hozzám fordult – Maga viszont Barbess, sokkal
ügyesebb, és még arcátlanabb, mint hittem. Hogyan akarja
megvalósítani a hatalomátvételt?
– De uram! – szólt közbe ismét Jobs. – Csak nem akar engedni
ezeknek a zsarolóknak? Ekkora őrültséget nem tehet! Hívom a
biztonságiakat és pillanatok alatt eltűntetik ezt a négy árulót!
Budai fegyvere követhetetlen mozdulattal került elő zubbonya
alól.
A tűvékony lézersugár pontosan a homloka közepén találta a
döbbent személyi titkárt. Thomas Jobs két pislogás között halt
meg, majd nagy puffanással dőlt el.
Ahogy elnéztem, Vernon elnököt nem rázta meg túlzottan
emberének halála. Láthatólag már beletörődött a vereségbe.
Én a jövőt képviseltem, ó pedig a múltat. Lehet, hogy el tudta
volna még irányítani a céget egy, esetleg két évig, de aztán már túl
idős lett volna az ezzel járó stressz tartós elviseléséhez.
– Az ajánlatom a következő: lemond a GMSS-ben lévő
részesedéséről, ha jól tudom, ez valamivel több, mint harminc
százalék, és átíratja az én nevemre, valamint lemond az igazgatói
posztról, és engem jelöl meg örökösének.
– Ez még nem garancia arra, hogy valóban ön is lesz az elnök.
– Valóban nem – feleltem de harminc százalékos
tulajdonrésszel jelentős szavazatmennyiséggel fogok rendelkezik
És azt se felejtse el, hogy én szereztem meg a GMSS-nek a
fénysebesség feletti meghajtás elvét, ezzel többet tettem a cégért,
mint a legtöbb ember, aki itt dolgozik. Meg tudom nyerni az
igazgatótanács nagy részét Nekem kész tervem van a jövőre
vonatkozólag, és hatalmassá tehetem a GMSS-t, amely így
évszázadok múlva is tündökölni fog. Cserébe élete végéig akkora
végkielégítést kap, mint amekkora a mostani fizetése.
Tudtam, hogy Joseph Vernonnak nem volt családja, feleségétől
elvált, gyermekük pedig nem született. Vernon méltányos ajánlatot
kapott, reméltem, hogy el is fogadja.
– És mi van, ha nemet mondok? – kérdezte.
– Akkor kénytelenek leszünk megölni önt, ami ugyanoda
vezetne, hogy én veszem át az irányítást, csak néhány okiratot kell
meghamisítanunk.
Ezt szerettem volna a legkevésbé. Dr. Moss megölése után
mégis fel kellett készülnöm erre a lehetőségre is.
– Látom, jól kigondolt mindent, Mr. Barbess. Ezek szerint
semmilyen formában nem vehetek részt a cég döntéseiben.
– Ha hajlandó rá, akkor igen – mondtam. – Szükségem lenne
önre, mint tanácsadóra. Bízom a szakértelmében, és abban, hogy
néhány dolgot finomítani tudunk a terveimen, ha akar segíteni.
Ez az érv, úgy tűnik hatásos volt
– Rendben, Mr. Barbess. Támogatni fogom elnökké választását,
és bízom benne, hogy tudja, mit csinál. A cég mostantól az ön
kezében van.
Néhány héttel később én lettem a GMSS igazgatótanácsának
elnöke, valamint a cég vezérigazgatója is egyben. Egyöntetűen állt
mellém mindenki, és noha voltak homályos célozgatások Joseph
Vernon váratlan lemondásának okaival, valamint testőre és
személyi titkára titokzatos eltűnésével kapcsolatban, soha
semmilyen konkrét bizonyíték nem került elő. Mint ahogy nem
akadt bizonyíték a GSE azon vádjaira sem, hogy a mi ügynökeink
hatoltak be a központi épületükbe, és törtek fél néhány titkos
adatbázist. Jó kis rágalmazási pert akasztottunk a nyakukba,
hamarosan több millió dolláros kártérítést voltak kénytelenek
kifizetni.
A GSE kutatói fantasztikus áttörést értek el, sikerült
megoldaniuk a fénynél gyorsabb űrutazás elméleti problémáját, és
felvázolni a szükséges meghajtási rendszert. Ezzel legalább negyven
év előnyt szerezhettek volna a GMSS addigi kutatási eredményeiből
ítélve. Most viszont ugyanolyan lapokkal indultunk, és
utasításomra rengeteg pénz öltünk bele a kísérletekbe. Hihetetlen
verseny indult meg a fény feletti meghajtás gyakorlati
megvalósításáét.
Lassan haladtunk előre, de néhány évtizeddel később, még az
évszázad vége előtt, megszületett az első gyakorlati kísérlet,
amelynek sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy a GSE elvesztette a
versenyt, ők akkor még a megfelelőnek vélt hajtóműrendszerrel
kísérleteztek. 2118-ban elindult az első expedíció az Alfa
Centaurira, majd a többi közeli csillagra, a Tau Cetire, az Epszilon
Eridanira, a Procyonra.
A Procyon-expedíció újabb áttörést eredményezett, ráakadtunk
az első nem emberi fajra, akik az embereknél jóval fejletlenebbek
voltak, tudósok szerint egy a földi állatoknál valamivel nagyobb
intelligencia– szinten álltak, és kellőképpen értelmesek voltak
ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsünk velük. Ez körülbelül 2132
tájékán lehetett, öt évvel azután, hogy a GSE-t, megroggyant piaci
pozícióját követően beolvasztottam a fény feletti meghajtásból
hatalmassá nőtt GMSS-be, és létrehoztam az UNIVERSE nevű
csillagközi óriáscéget
Jake Dermont két évtizeden át állt mellettem, támogatott ha
kellett, védelmezett.
Viszonyunk az idők folyamán bensőségesebb lett, barátokká
lettünk, de az idő múlásával egyre kevesebbet mertem találkozni
vele. Megöregedett én viszont semmit sem változtam, és titkomat
még előtte sem mertem felfedni. Rengeteg hasznát vettem
képességeinek, végül húsz évvel első találkozásunk után
nyugállományba helyeztem, akkora jutalmat adva neki, ami
önmagában is a világ leggazdagabb embereinek egyikévé tette…

Megöltem egy embert. Ma már sajnálom, noha most is azt

hiszem, meg kellett tennem. Akkor azonban nem éreztem
bűntudatnak a legkisebb szikráját sem, pedig Dr. Moss ártatlan
volt, sőt ártalmatlan. Erre csak akkor jöttem rá, amikor
évszázadok elteltével újragondoltam addigi életemet.
Később is kényszerültem mások meggyilkolására, sajnos
olyanokéra is, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy rossz időben,
rossz helyen jártak. De utána mindig szörnyű lelkiismeret
furdalásom támadt, ami Dr. Moss esetében jó ideig elmaradt
Átvettem a GMSS irányítását, de milyen módon! Kihasználtam
a hatalmamat, lehetőségeimet. Végül is minden ember ezt teszi,
hogy előbbre jusson. Ha így nézzük, akkor helyesen cselekedtem,
és ráadásul engem nem pusztán személyes érdekek vezettek. Ezt
bizonyítja, hogy Jake Dermont az elkövetkező két évtizedben nem
próbált megölni. Vagyis talán megvalósulni látta azt, amiről neki
és embereinek a tehersiklóban bebeszéltem, miközben
visszarepültünk New Yorkba.
A fénysebesség feletti utazás sokáig kizárólag az UNIVERSE
monopóliuma volt, amin elképesztő vagyont szereztünk, ezeket a
technológia korszerűsítésére fordítottuk. Csak így, a kereskedelmi
előnyöket kihasználva volt lehetőség ekkora ugrásszerű fejlődésre,
ráadásul ilyen rövid idő alatt.
Évtizedeken belül naprendszeren kívüli kolóniák alakultak, új
nyersanyagok bányászata kezdődött, és elképesztő kivándorlási
hullám indult meg a felfedezett Föld-típusú bolygók felé. A külső
űr távolságainak összezsugorodásával határtalan gazdagság
köszöntött a Földre, a határok kitágultak, megjelentek az első
naprendszeren kívüli kolóniák amelyek az évszázadok múltával
egyre nagyobb önállóságra törekedtek, és ebből veszélyes
konfliktusok is származtak.
A procyoniakkal való találkozás pedig új irányba terelte a
kutatásokat… De ezek mind más történetek. Most kezdem igazán
felfogni, hogy mennyi mindent kell elmesélnem, hiszen rengeteg
dolog történt vetem.
Nem biztos, hogy a végére fogok érni…
Öreg vagyok és fáradt. Öreg, de nem fizikai értelemben.
Háromezer évem ellenére jobb állapotban vagyok, mint az
emberek többsége huszonéves korukban. Az agyam, a szellemem
fáradt el, de iszonyúan. Az emberi agy nem arra lett kitalálva,
hogy ennyi mindent lásson, feldolgozzon, raktározzon. Túl sokat
láttam… és túl sokat kellett harcolnom…
 2180. Kirajzás

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer

szabványévvel ezelőtt.
Halhatatlan vagyok Ennek a történetnek idején már százhuszonöt
éve.
Az emberiség a fény feletti meghajtás lehetőségeit kihasználva,
néhány évtizeddel e történetet megelőzően kilépett a naprendszerből. Új
kolóniák, új lehetőségek és az első idegen fajjal, a primitív
procyoniakkal történő találkozás jellemezte ezt az időszakot, melyet a
történelem később Kirajzás néven emlegetett..,
Amikor 2118-ban egy GMSS kísérleti űrhajó először gyorsuk fel
fénysebesség fölé, egy évszázados álom valósult meg.
Elkezdődött a Kirajzás kora.
Soha nem látott felfedezési, kivándorlási hullám volt ez, és ebben az
időben számomra is fontos események történtek
Egy történelemformáló találkozás.
És egy személyes… Egy magányom megszűntetésére tett elhibázott
próbálkozás nem várt követkeménye.

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU)

egyik expedíciója találta 11085-ben. Hatalmas mennyiségű
információt zúdított ránk arról az időszakról, amelyről csak néhány
írásos dokumentummal rendelkezünk. Őseinknek ötezer éve, a
Sötét korszak kezdetekor, a galaxis középpontjába történő
menekülése óta semmilyen információ nem jutott el hozzánk
származási helyünkről. Eltaszítottunk magunktól mindent, ami az
ott kialakult pokollal volt kapcsolatos, és teljesen új életet
kezdtünk. Azonban ez a felfedezés, Marcus Barbess
visszaemlékezései felkavarták a tömegeket…
 ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag
Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel, vagy császári
engedéllyel.

KRIST ÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNY DÁT UM: 2180.

Az UNIVERSE, a korábbi GMSS – az ekkor száztizenegy éve
tulajdonomban lévő nagyvállalat –, mint a fényfeletti meghajtási-
rendszer technológiájának kizárólagos jogtulajdonosa és gyártója,
olyan mérvű vagyonra tett szert, amely évezredekre megalapozta a
jövőjét
Az én jövőmről nem is beszélve. 2127-ben könnyedén
felvásároltam a két cég közötti versenyben alulmaradt, halódó GSE-
t, akik – a sors fintora – tulajdonképpen az eljárás kifejlesztői
voltak, míg egy emlékezetes akció során meg nem szereztük tőlük
az elméleti kutatási eredményeket.
A két vállalat egyesítése után alakult meg az első interplanetárís
óriáscég, a később legendává vált UNIVERSE. Én voltam az
egyedüli többségi tulajdonos, és halhatatlanságom révén megvolt a
lehetőségem a hosszú távú tervezésre.
Ekkoriban már igyekeztem elrejtőzni a nyilvánosság és a
közszereplések elöl, a kortalanságom miatti lebukást nem
kockáztathattam. A cégirányítást komoly szakemberekre bíztam, és
csak a nagy horderejű kérdésekbe szóltam bele, valamint a kutatási
irányvonalakba. Az UNIVERSE feje egy titokzatos valaki lett, akit
Marcus Barbess vérszerinti leszármazottjának gondoltak. A világ
leggazdagabb embere, aki sosem jelent meg a nyilvánosság előtt
Én pedig Marc Barthez néven az UNIVERSE Belbiztonsági
alakulatának parancsnoka lettem. Ott voltam a tűzközelben,
anélkül, hogy tartanom kellett volna attól, hogy valaki felismer.
Minden korban mást kellett kitalálnom, hogy álcázzam magam,
és ekkor ez tűnt a leginkább kedvemre valónak. Később, amikor
másfél évezred múlva a Csillagliga tanácsosaként utazgattam, már
kevésbé volt ilyen veszélyes a helyzet. Az ismert világegyetem túl
nagy volt, az UNIVERSE terjeszkedését pedig visszafogtam, nem
lett más, mint a számtalan csillagközi óriáscég egyike. Nem
akartam az egész világmindenséget birtokolni, legalábbis akkor
még nem…

Marc Barthez, az UNIVERSE Belbiztonsági Alakulat, az UBA

parancsnoka.
Nem tudom, hogy Jake Dermont, az ekkor már rég halott Jake
Dermont mit szólt volna ehhez… Valószínűleg jót röhögött volna
Amikor 2069-ben beültem a GMSS igazgatói székébe, mint Joseph
Vernon utóda és a társaság főrészvényese, ő végig mellettem állt.
Védelmezett, ha kellett - akadtak ellenségeim, akiknek nem tetszett
a kezem, ben összpontosuló tói nagy hatalom támogatott és
tanított.
A jó öreg Jake…
Ő volt az, aki először kezdett harcművészetekre okítani. Ő
indított el az úton, hogy megismerjem bensőmet, valódi
képességeimet. A tanulást halála után is folytattam, mesterek
tucatjai mélyítették el tudásomat, formálták belsőmet. Az élet
később rákényszerített, hogy a tanultakat eszközként használjam a
céljaimhoz, és figyelmen kívül hagyjak bizonyos etikai és lelki
tényezőket. Mestereim ennek valószínűleg nem örültek volna, de
akkorra már mindannyian régóta halottak voltak.
Mig a GMSS-idökben a Föld körül keringő űrállomásokon lévő
lakosztályok voltak a jólét csúcsai, ebben a korban az Alfa Centauri
lakható bolygói kezdtek azzá válni. A csillaghajók számára – hiába
repültek fény feletti sebességgel - a Földhöz legközelebbi lakható
naprendszerbe is közel két hónapig tartott az út. Belegondolni is
szörnyű, hogy egykoron alig több mint négy fényévért ennyi ideig
kellet utazni.
A túl hosszú utazási idő miatt még elhanyagolható volt a
turizmus, az emberek kizárólag kivándorlási céllal indultak ilyen
utakra. Kalandvágyó férfiak, nők, családok milliói vágtak neki az
ismeretlennek, hogy elsőként vessék meg lábukat egy idegen,
betelepítésre váró bolygón.
Ekkoriban kezdtem hozzá az UNIVERSE Alfa Centaurira való
költöztetéséhez. A hármas csillagcsoport napjai közül az Alfa
Centauri-A - egy, a Föld napjához hasonlatos csillag - körül keringő
negyedik bolygó, az Aphrodité a Földéhez hasonló éghajlata és
érintetlensége. Olyan volt, mint amilyen a Föld lehetett millió
évekkel ezelőtt: gyönyörű, vad és csodálatos.

A Földön, Párizsban tartózkodtam, amikor beérkezett az

elsődleges sürgősségű hívás az UNIVERSE-centerből, New Yorkból.
Éppen egy Vörös hajú, fiatal francia lány mellett ébredeztem…
Azt hiszem, Michelle volt a neve. Igen, Michelle.
Az Interplanetar szállodalánc párizsi toronylakosztályából pont
rá lehetett látni az Eiffel-toronyra, a XIX. századvég csodájára, arra
a monumentális vasszerkezetre, ami ekkor már közel háromszáz
éves volt. Noha háromszáz méteres magassága eltörpült az egekig
magasodó modem felhőkarcolók mellett, mégis csak egyet jelentett
Párizzsal. Többször felújították, és később, ha jól emlékszem,
valamikor a 3500-as években pedig megépült az Új Eiffel-torony, az
a gigantikus, háromezer méter magas építmény, ami minden
porcikájában az eredetit formázta, csak tízszeres nagyításban, és
ami az ismert világ legnagyobb csodájának számított
Reggel volt, a napsugarak már fényárba borították a szobát,
Michelle édesen szuszogott mellettem az Interplanetar egyik
legfelső szintjének luxuslakosztályában. A lakosztály nem volt
olcsó, de hát, mint az UBA mindenható biztonsági főnökét, jól
megfizettem magamat Különben is, ha jól emlékszem, a cég
költségére ment az egész.
Én ébredtem előbb, Michelle még hason fekve aludt mellettem.
A lepedő igencsak gyűrött volt éjszakai hancúrozásunk nyomán.
Michelle odaadó szerető volt, emellett pedig a beosztottam,
pontosabban a személyi titkárom.
„Házinyúlra nem lövünk!” – jutott gyakran eszembe a mondás, de
hát ki lett volna képes ellenállni ennek a szexis vadmacskának.
Finoman lejjebb húztam a selyemlepedőt, és simogatni kezdtem a
hátát, domborodó fenekét. Michelle felnyögött, aztán álmosan
kinyitotta a szemét.
– Hello, főnök! – köszöntött a szokásos módon, aztán hanyatt
fordult, és édesen nyújtózkodni kezdett. Érdeklődve néztem felfelé
meredő mellbimbóit, aztán úgy döntöttem, hogy még van időnk
néhány kellemes dologra felkelés előtt.
Valaki azonban másképp gondolta. Ebben a pillanatban csipogni
kezdett a személyi kommunikátorom.
Michelle felé közelítő kezem félúton megállt a levegőben, és
magamban elfojtottam egy káromkodást. A szoba közepén
szanaszét dobált ruháinkra néztem, az egyik alól kikandikált a
kommunikátor, de az ágyból – főleg Michelle mellének hívogató
látványa miatt – elérhetetlen távolságnak tűnt számomra.
– A nagy embert mindig és mindenhol elérik – mosolyodott el a
lány. – Vedd fel nyugodtan, úgysem nyugszanak, míg nem beszélsz
velük.
Michelle-ről eszembe jutott valaki…
2069, Jake Dermont csapata és egy J. Shellen nevű csodálatos
fiatal nő. Soha nő nem volt rám akkora hatással, mint ő, de sajnos
ismeretségünk nem volt hosszú életű. Mielőtt a kölcsönös
szimpátiából kibontakozott volna valami, a GSE épületébe történő
behatolásunk utolsó pillanataiban lelőtték. Különös módon
gyakrabban gondoltam rá, mint Jessicára, rég halott feleségemre.
Kimásztam az ágyból, Michelle rácsapott meztelen fenekemre,
aztán felkaptam a makacsul csipogó kommunikátort, és
bekapcsoltam.
– Marc Barthez, UBA parancsnok! – jelentkeztem be, miközben
leolvastam a kijelzőről a hívott fél azonosítóját.
„Richard Williamson, UNIVERSE, vezérigazgató” – ebben a
pillanatban már sejtettem, hogy vége a nyugalomnak. Arra azonban
nem számíthattam, ami következett.
– Üdv, Rick! – sóhajtottam, miközben a kommunikátor
holografikus vetítője megjelenítette Richard Williamson megviselt
arcát. – Miért nem alszol inkább?
Tudtam, hogy New Yorkban az időeltolódás következtében még
javában éjszaka van…
Williamson az ötvenes évei elején járt, és rendkívül energikus
vezető volt, nem véletlenül esett rá a választásom. Tökéletesen
azonosult a cégpolitikával, és meglepően jól irányította az
UNIVERSE-t.
– Aludnék én, Marc, de van egy kis gond
– Mi történt már megint? Eltévedt valamelyik csillaghajónk a
Vega felé, vagy netán megint aktivisták tüntetnek az UNIVERSE
egyik épülete előtt?
– Részben ráhibáztál – jegyezte meg Williamson. – A Procyon
kolónián lázadás tört ki…
Azóta sem sűrűn néztem emberre olyan érteden arccal, mint
akkor Williamsonra. Megráztam a fejemet, és vártam a
folytatást, de főnököm inkább döbbent arckifejezésemen
mosolygott.
– Mi van? – nyögtem végül. – Rick, biztos, hogy engem akartál
hívni?
– Sajnos, igen, Marc. A Procyon belügy, az UNIVERSE teljes
körű tulajdona, és az ottaniak fellázadtak. A képviseletünk
hatszáznégy tagját kegyetlenül lemészárolták, és valamiféle
elszakadásról szónokolnak. Elég zavaros és kényes ügy.
– Hatszáznégy halott..-suttogtam.-Istenem!
– Ez még csak a kezdet, sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzeti
– Elszakadás? – döbbentem meg. Az UNIVERSE-nek akkor már
huszonnégy naprendszerben voltak kolóniái egy megközelítőleg
harminc fényév sugarú gömbben, de ez a határ napról napra bővült,
ahogy a több tucatnyi felderítő cirkálónk közül valamelyik célba ért.
– Honnan vették ezek ezt az elszakadás-baromságot? Talán össze
akarják omlasztani az egész jól felépített rendszert?
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ha egy kolónia kimondja a
függetlenségét anélkül, hogy a Föld és az UNIVERSE tenne valamit,
akkor búcsút mondhatunk a kibányászott ásványkincseknek,
kutatási eredményeknek. |
Ráadásul a többi kolónia is kapva kap az alkalmon…
– Totális káosz és háború – sápadtam el, ahogy végiggondoltam
a lehetséges következményeket.
Pontosan, Marc. Ezért hívtalak téged… Azonnal útnak indul egy
csapásmérő erő a Procyonra, hogy felmérje a helyzetet, és ha kell,
erőszakkal fojtsa el a lázadást. Te leszel a parancsnok.
– Procyon? Tizenegy fényév… – gondolkodtam hangosan, –
Jelenlegi cirkálóink jó esetben is öt hónap alatt érnek oda. Ezt te
sem gondolod komolyan, ugye? Öt hónap alatt a hipertéri Ultracom
adásokon át az összes kolónia tudomást szerez a lázadásról, és ha
máshol is követik a példájukat… nos, akkor cseszhetjük az egészet!
– Az utazási idő nem öt hónap lesz, hanem csak négy hét -
mondta Rick Williamson.
Elkerekedett a szemem. Michelle közben öltözködni kezdett.
– Csak nem elkészült a Barbess-program új hajtóműrendszere?!
– hüledeztem.
Nagyvonalakban nyomon követtem a legújabb fejlesztési
irányvonalakat, és tudtam, hogy hamarosan újra forradalmasítjuk a
hipertéri űrutazást egy hihetetlenül gyors új hajtóműtípussal.
„Mint Marcus Barbess, még nem kaptam róla hivatalos
tájékoztatást…” – gondoltam. „Vagy csak elhanyagoltam a tulajdonosi
szerepemet? Szóval elkészült végre az új szupermeghajtás. Ideje volt
már…”
– A Gladiátor űrcirkáló az első, amelyiket átépítettük, és
folyamatosan zajlik valamennyi hajónk átalakítása – felelte
Williamson, – Azonban ez sokkal égetőbb probléma annál,
semhogy várhassunk!
– Lehet ennek valami köze a procyoni őslakosokhoz? – tettem
fel a nagyon is fontos kérdést.
A Procyon volt az első olyan bolygó, amelyen értelmes élet
nyomaira bukkantunk, noha ennek sok hasznát nem láttuk. A
procyoniak az alsó határát súrolták annak, amit értelmes
életformának lehetett nevezni. Ezek az egy méter magas,
kengurukhoz hasonló, fűevő lények azonban, meglepő módon,
képesek voltak a hang útján terjedő kommunikációra. Körülbelül
egy öt éves gyerek szintjén…
Az első kapcsolatfelvétel közel ötven éve, pontosan 2132-ben
történt, és sokat ez alatt az ötven év alatt sem tudtunk meg róluk,
annak ellenére, hogy többen közülük elsajátították nyelvünket. Mit
is mondhatnék róluk? Hogy a Procyon végeláthatatlan füves
mezőin csordában legelésző lények tulajdonképpen állatoknak is
nevezhetőek? Akkor ezt gondoltam, és nem voltam vele egyedül…
– A procyoniak? – kérdezte Williamson. – Fogalmam sincs, de
mégis mi közük lehetne ehhez az egészhez? Vagy várjunk csak?
Támadt egy ötletem. Ha odaküldünk egy csapásmérő erőt, abból
nem sok jó származhat, még ha tájékoztatjuk is a sajtót a
lázadásról… De ha azt nyilatkozzuk, hogy a procyoni kolónia lakói
fellázadtak, és ki akarják irtani az amúgy is ritka populációjú
őslakos lényeket, az már más…
– Ne is folytasd, Rick! Ez a te feladatod lesz. Mikor indulna a
Gladiátor?
– Hat órán belül. Már nagyban folyik a készletek és az
üzemanyag feltöltése. Mikorra érsz New Yorkba, hogy
megtárgyaljuk a részleteket?
Egy pillanatig fejben számoltam.
– Két órán belül ott vagyok! – feleltem, aztán bontottam a
vonalat
Michelle éppen a nadrágját cibálta fel.
– Szóval utazunk a Procyonra?
– Ki mondta, hogy te is jössz?-kérdeztem vissza.
– A szexuális vágyad – felelte mosolyogva Michelle. – Úgy sem
bírod ki ennyi ideig nélkülem.
Michelle okos lány volt, és jól ismert Pedig jobb lett volna, ha
nem viszem magammal.

Az UBA ikerhajtóműves siklójával egy és háromnegyed óráig

tartott az út, keresztül az Atlanti óceánon, a nyílegyenes
légifolyosó, nagymagasságú röppályáján át.
Aztán feltűnt előttünk Észak-Amerika keleti partvidéke, aztán
megláttam New York égbe magasodó felhőkarcolóit. Átvettem az
irányítást a robotpilótától, majd lassítani kezdtem. Az UNIVERSE-
center kimagasodott a többi épület közül, nehéz lett volna
eltéveszteni, többek közt a tetején díszelgő hatalmas felirat miatt
sem.
„Egy éven belül végleg befejeződik az új központ építése az
Aphroditén” – gondoltam, és ezzel nem sokkal később egy álmom
vált valóra.
Az Aphrodité, az Alfa Centauri-A földi adottságokkal rendelkező
negyedik bolygója méltó volt nevéhez – a görög mitológiában a
„Szerelem istennőjéhez”. Aki meglátta azokat a varázslatos tájakat,
egyből beleszeretett a bolygóba. Az építkezéssel együtt már
nagyban folyt a költözködés is, nem egy részleg már át is tette a
székhelyét az Aphroditéra.
Néhány perccel a leszállás után már Richard Williamson
irodájában ültem. Rajtunk kívül még ketten tartózkodtak a
szobában: Dean O’Connor ezredes, a csapásmérő erő harcászati
vezetője és Anette Holbrook, a Gladiátor kijelölt kapitánya.
Ahogy elnéztem azt a negyvenes évei közepén járó határozott
nőt, megállapítottam, hogy milyen csúnyán is bánik el a kor a
női nemmel: Holbrook ráncosodó arcbőre mögött egy valaha
gyönyörű fiatal nő vonásait véltem felfedezni. Igaz, így ötven felé
közelítve is meglepően tartotta magát.
„A Gladiátor, az UBA csúcsteljesítményű hadicirkálója!” –
gondoltam. A sors furcsa fintora, hogy a Föld kormányának
hadserege és hadiflottája még a nyomunkba sem érhetett,
bármennyire is ágáltak a nagyvállalatok saját szervezésű fegyveres
testületei ellen. Ebben az időben az UNIVERSE rendelkezett a
legnagyobb csapásmérő erővel az emberek által lakott világokon. Ez
azonban hosszú távon nagy veszélyeket rejtett magában,
óhatatlanul előrevetítette a cég bukását. Ezért néhány évtized
múlva, amikor már letisztultak a Kirajzás időszakának problémái,
visszafogtuk a fegyverkezést, és a vezető szerepet lassanként
átvette a Föld kormánya, majd a később létrejövő Csillagliga.
Hiszem, hogy ez nagy lépés volt az UNIVERSE túlélése
szempontjából.
Dean O’Connort ismertem, a legjobb UBA-parancsnoknak
tartottam, magamat nem számítva.
„Ha ő itt van, akkor tényleg nagy lehet a baj!” – villant át az
agyamon, ahogy megpillantottam a harmincas évei elején járó
szőkésbarna hajú, szálfa termetű férfit.
Williamson a szavak helyett inkább beindította a háta mögötti
szélesvásznú képernyőt, amelyen hamarosan fel is tűnt az
UNIVERSE tulajdonú hipertéri kommunikációs társaság, az
Ultaracom címere.
– Ezt az adást éjjel küldték a székházba, és igencsak felborzolta
a kedélyeket – mondta Williamson, aztán elindult a felvétel.
A Procyon a XX. századvégi információkkal ellentétben nem egy
csillag volt, hanem kettő, igaz a kisebbik fehér törpe csak a XXI.
század utolsó éveinek teleszkóptechnikája segítségével vált
láthatóvá. A rendszerben, a várakozásokkal ellentétben keringett
egy földi életre alkalmas bolygó, de távol állt az emberek által
elképzelt paradicsomtól.
Hűvös, szeles éghajlata volt, és az első odaérkező emberek csak
alig néhány életformát találtak a felszínen. Na és persze a
procyoniakat, akik a bolygót mégis kiemelték a többi felfedezett
planéta közül.
Tudósok ezrei rajzottak oda, hogy tanulmányozzák ezt a furcsa
életformát, de mivel értelmi képességeik nem voltak túlságosan
magasak, a kezdeti érdeklődés lassanként lanyhulni kezdett A
Procyon bolygó – meglehetősen ötlettelen név volt: a Procyon
rendszer Procyon bolygója – ekkoriban az UNIVERSE tulajdona
volt, az ottani kolónia lakói egzotikus, nem földi növényeket
termesztettek ipari ménetekben, és ritka ásványokat bányásztak a
cég megbízásából. Ez idáig…-
 Ahogy elindult az adás, rögtön az első pillanatban
összerezzentünk a székünkben.
A cég hivatalos képviseletének bejárati csarnoka kegyetlen
vérfürdő színhelyévé vált UNIVERSE emblémás biztonsági
emberek próbálták feltartani a feldühödött, lázongó tömeget
lézernyalábok villantak mindenfelé, detonációk rázták meg az
épület belsejét.
Amikor egy őr feje az egyik automata kamera optikájához túl
közel loccsant szét, görcsösen megmarkoltam a székem karfáját. A
lencsére véres agyvelődarabok fröccsentek… De a támadók nem
kíméltek sem nőket, sem mást, aki a cégnek dolgozott
– Mi a fene folyik ott? – kérdezte elfelhősödött tekintettel
Anette Holbrook. – Megőrültek ezek?!
– Annál sokkal rosszabb – felelte Williamson.
Váltott a kép, és az előbb látott csatarészletnek már csak a
nyomait láttuk, tucatnyi vérbefagyott, elszenesedett holttest
formájában. A lázadók birtokba vették a bolygót.
– De mit akarnak egyáltalán? – kérdezte Dean O’Connor.
Williamson csendre intette.
– Ezt nézzék…
Az újabb képsor egy irodát mutatott, a hátsó falra szabálytalan
bt tűkkel egy feliratot festettek: PROCYON, FÜGGETLEN
BOLYGÓ, ATHONELL KOLÓNIASZÖVETSÉG.
– Mi az az Athonell? – kérdeztem.
– Nem mi, hanem ki – javított ki keserűen Rick Williamson.
Egy szakállas, testes férfi lépett be a képbe, és helyet foglalt a
felirat előtt álló asztalnál. Azonnal láttam, hogy élvezi a helyzetet,
ilyen önelégült arcot ritkán lát az ember. Hataloméhes tekintete
nem sok jót ígért.
– George Athonell vagyok – mondta mély hangján és a mai
napon megalakítottam az Athonell Kolóniaszövetséget, amelynek
mostantól én vagyok az első fejedelme. Ettől a perctől kezdve
függetlenítjük magunkat a Földtől és az összes vérszívó
interplanetáris vállalattól. Nem tűrjük tovább az elnyomást! Ez a
mi bolygónk, mi jöttünk ide, mi tettük lakhatóvá, és ezentúl mi
fogjuk élvezni minden hasznát.
És ez még csak az első lépés. Hamarosan mellénk fog állni több
más kolónia is. A Kolóniaszövetség a későbbiekben hajlandó lesz
kereskedelmi kapcsolatba lépni a Földdel és a társvilágaival, de
csak abban az esetben, ha nem próbálkoznak semmilyen erőszakos
ellenlépéssel. Figyelmeztetem önöket, megbánják, ha bármilyen
hadihajót merészelnek ide küldeni! Nagyon megbánják! Önállóság!
Függetlenség! Gazdagság! Ez a jelszavunk!
A háttérből tucatnyi hang ismételte el az ostoba hármas jelszót,
aztán a felvétel megszakadt
– Ennyi az egész? – kérdeztem a látottaktól és a hallottaktól
letaglózva Williamsont. – Mondd, Rick, mi ez a marhaság?
– Ez a marhaság eddig több mint hatszáz UNIVERSE
alkalmazott életébe került, Marc! – jegyezte meg Williamson. – Ha
nem cselekszünk, és a lázadás átterjed a többi kolóniára, ez a szám
minimum megtízszereződhet, nem is beszélve arról, hogy akár
csillagközi polgárháborúvá is fajulhat…
– Ki ez a George Athonell? – kérdezte Anette Holbrook. – Azt
hittem, a telepesek kiválasztása komoly szűrők alapján történik.
Hogy került közéjük ez az elmebeteg?
– George Athonell, 46 éves, született Európában, Rómában
2134– ben – olvasta fel az ölében fekvő laptopból az adatokat
O’Connor. – 2162-től a Föld Európa-kormányának tagja, négy évvel
később alelnök. 2169-ben nyíltan az elnöki székre pályázik, de
sikertelenül. Egy évvel később elutazik a Procyonra, és átveszi a
növénytermesztő ágazat vezetését. Most pedig…
– Most pedig megőrült – mondta Williamson. – Megőrült, és
ráadásul láthatólag nagy hatással van az ottaniakra.
– Azt hiszem, itt sokkal rosszabbról van szó – jegyeztem meg. –
Ez az ember nem őrült, legalábbis a szó klasszikus értelmét
tekintve nem. Az biztos, hogy hatalmat akar, és ami nem sikerült
neki legálisan az Európa-kormánynál, azt most más úton akarja
megszerezni Ráadásul sokkal veszélyesebb úton. Önálló birodalmat
akar alapítani, és egyelőre minden esélye megvan rá, hogy sikerrel
járjon.
– Egyvalamit nem értek – szólalt meg Holbrook kapitánynő. –
Határozottan megfenyegetett minket, hogy ne merészeljünk
hadihajót küldeni a Procyonra. Volt valami vészjósló a hangjában…
– Nem hiszem, hogy bármit is tehetne ellenünk – mondta
Richard Williamson. – Vannak ugyan kézifegyvereik, néhány
kisebb légvédelmi ágyújuk, de egy Gladiátor méretű csillaghajóval
és fegyverzetével szemben semmi esélyük.
– Rick, ez a probléma súlyosabb, mint sejtettem – álltam fel. –
Van még valami információ?
– Egyelőre nem sok, most próbálunk az Ultracomon keresztül
kapcsolatot teremteni a Procyonnal. Nem lázadhatott fel
mindenki… Mostantól tiéd a terep, Marc! Holbrook kapitánynő és
hajója, valamint O’Connor ezredessel a négyes és a tizenkettes
UBA-divízió a rendelkezésedre áll.
„Saját cégem jövője a tét!” – gondoltam. „Senki nem lenne
alkalmasabb ennek a problémának a megoldására! „
Csak azt nem sejtettem, hogy ez több lesz, mint egy „probléma”,
és főleg, hogy komoly kihatásai lesznek a jövő történelmére…

A Gladiátor az akkori csúcstechnika diadala volt. A

legkorszerűbb meghajtás párosult a legkorszerűbb fegyverekkel, és
a csillaghajók közül a legtágasabb belső térrel. Az UBA két divíziója,
háromszáz – háromszáz katonával, tucatnyi páncélos járművel,
repülővel, kényelmesen elfért a személyzet mellett
Amikor egy űrkompon a hajó felé tartottunk, már alig fél óra
maradt az indulásig, a Gladiátor készen állt az útra, a felszerelés, és
a csapásmérő erők már a fedélzeten voltak, a hajó csak ránk várt.
Michelle Volange elkerekedett szemmel nézte a Gladiátort, Ha
jól emlékszem, addig nem is járt a Marsnál távolabb, úgyhogy
biztos voltam benne, hogy nagy kaland lesz számára. Abban viszont
már nem voltam biztos, hogy jó ötlet-e magammal vinni. De igaza
volt: nem tudtam megállni.
 – Hogy ez mekkora! – ámuldozott a hajót nézve. – Nem is
gondoltam volna, hogy manapság már ilyen nagyok a csillagközi
hajók!
– EZ jelenleg az UNIVERSE egyik legnagyobb és legmodernebb
hajója – magyarázta büszkén Anette Holbrook, miközben az
űrkomp egyre jobban megközelítette a hatalmas hajótörzset. –
Rajta kívül két ilyen típusú hajó létezik; a Praetorianus, amely
szintén hadi célra használható, valamint az Emperor, egy hatalmas
kolonizálóhajó, amely a tervek szerint két hónap múlva indul a
[5]
Capellára , hogy felfedezze a rendszert, és létrehozza az első
kolóniát.
– A Kirajzás gőzerővel folyik, Michelle – jegyezte meg Dean
O’Connor. – Soha ilyen felfedezési hullám nem volt még az
emberiség történelmében. Talán túl gyors is ez a tempó, még a
jelenleg felfedezett bolygókat sem tudjuk alaposan megvizsgálni. Ki
tudja, mi minden lakozhat bármelyiken…
Jót szórakoztunk, míg a Gladiátor útnak nem indult. Anette
Holbrook kivezette a hajót a Föld körüli pályáról, aztán elindultunk
a Jupiter felé, miközben a hajtómű végső tesztelése zajlott
Újabb hét óra elteltével pedig az új meghajtás átrepített
bennünket a hipertérbe.,.
Az akkori korok embere számára a hipertéri utazás még új,
magával ragadó élmény volt, később már napi szükségletté és
rutinná vált Egészen addig, míg meg nem született Anth
Nozzelman.
Talán az ő technológiájának továbbfejlesztett változata volt az
általam ismert emberi technológia csúcsa, minden tekintetben. De
a Sötét korszak eljövetele ellen az sem volt elég…
Négy hét telt el a hipertérben, míg végül megérkeztünk az
emberi agy léptékével mérve irdatlan távolságra.
„Tizenegy fényév! Még a fénysugarak is több mint tizenegy évig
száguldanak a Földről, mire megérkeznek ide. De mi ennél sakkal
gyorsabbak vagyunk…”
 Elgondolkodva néztem a monitorképernyőn világító adatokat:
Procyon kolónia
Alapítva: 2132-ben
Tulajdonos: UNIVERSE Interplanetáris Részvénytársaság
Populáció: 11.285 fö
Néveredet: a „Pro Kion” görög szóból, jelentése a „Kutya előtt”,
utalva arra, hogy a Földről szemlélve, a nagyobb, látható nap a
Canis Major és egyik csillaga a Siriustól, más néven „Kutya csillag”-
tól nem messze található.
A kialakult helyzet miatt a felirat több szempontból sem volt
már aktuális. Ha komolyan vettük George Athonell szavait, akkor a
Procyon már nem az UNIVERSE tulajdona. Nem beszélve arról,
hogy legalább ezer ember halhatott meg a vérengzés során.
„Mit akarhat ez az Athonell?” – gondolkodtam, miközben a
Gladiátor kilátóablakán az előttünk lebegő magányos, szürkés
bolygót néztem. Teljesen érintetlennek tűnt, tizenegyezer ember
ötven év alatt még nem sok kárt tehetett benne.
„Mit akarhat ez az Athonell?”
Anette Holbrook mindenesetre elrendelte a harci riadót, mielőtt
kapcsolatba léptünk volna a lázadókkal és mielőtt leszálltunk volna
a bolygóra.
– Itt a Gladiátor, az UNIVERSE csillagcirkálója! – szólalt meg a
kapitánynő. – A Procyon kolóniát hívom…
A panorámamonitoron néhány másodperc múlva megjelent
George Athonnel szakállas és dühös arca.
– Én pedig az Athonell Kolóniaszövetség fejedelme vagyok!
Előre figyelmeztettem magukat, hogy ne merészeljenek idejönni,
mert megbánják! Túl gyorsan ideértek… Viseljék hát a
következményeit!
– Na idefigyeljen! – léptem előre. – Marc Barthez vagyok az
UBA parancsnoka, a Procyon-ügyben az UNIVERSE teljhatalmú
megbízottja. Önök lázadók és gyilkosok! A Procyon az UNIVERSE
tulajdonában áll, és ha nem teszik le a fegyvert, kénytelenek
leszünk erőszakos eszközöket alkalmazni!
George Athonell reakciója váratlanul ért mindannyiunkat.
Egyszerűen nevetni kezdett.
„Mint egy rossz Science fiction filmben a fő gonosz, akinek, valami
olyasmi van a tarsolyában, amiről a hősök nem tudnak…” –
gondoltam, csak azt nem értettem, hogy miért pont ez jutott
eszembe.
Nemsokára megtudtam.
– Mr. Barthez, önök nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit
is tegyenek ellenünk. Ez több, mint egy „ügy”!
– Érdekes ember maga, Athonell – jegyeztem meg. – Itt áll önök
felett a XXII. század legmodernebb hadihajója, és mégis maga
fenyeget bennünket.
Athonell gúnyos mosolyra húzta a száját, és ekkor rájöttem,
hogy valamiről nem tudunk, Rossz előérzetem támadt…
– Maga is érdekes ember, Mr. Barthez! Ráadásul ostoba is, mint
mindenki az UNIVERSE-nél. És ez lesz a vesztük!
A kapcsolat hirtelen megszakadt, és ekkor elordítottam magam:
– Teljes harci riadó! Támadni fognak!
Felharsant az éles szirénahang, Holbrook kapitány és O’Connor
ezredes értetlenül néztek rám, ők még nem sejtették…
– Kapitány! Nagysebességű, azonosítatlan tárgy közeledik a
felszín felől! – kiáltotta a radarkezelő.
A fénylő, korong alakú jelenség egyenesen a Gladiátor felé
tartott Lehetetlen volt megmondani, hogy mekkora az átmérője, a
belőle kiáramló fényesség elvakított mindenkit, a szenzorok
értékelhetetlen adatokat közöltek.
– Mi a fene ez? – döbbent meg O’Connor ezredes, látott szájjal
bámulva. – Elemzést!
Anette Holbrook gyorsabban reagált-
– Valamilyen lövedék! Elhárító rakétákat!
– Nem tetszik ez nekem… – jegyeztem meg a fénylő, sebesen
közeledő tárgyat nézve.
Négy célkövető rakéta suhant elő a kilövőnyílásokból, és állt rá a
célpontra, ami többé nem térhetett ki előlük.
Nem is volt szüksége kitérésre. A rakéták elérték a
fénykorongot, és áthatoltak rajta!
– Ez nem szilárd!-kiáltotta hisztérikusan valaki.
– Lézereket célra tartani! – adta ki az újabb parancsot Holbrook.
– Elülső lézerágyúk, tűz!
Mélyvörös lézersugarak lövelltek ki az ágyúkból, de ugyanúgy
áthatoltak a fénykorongon, mint a rakéták.
– Kitérő manőver! – kiáltotta a kapitánynő. Azonnal beindultak
a Gladiátor hajtóművei, és a csillagcirkáló megindult előre.
Azonban a fénykorong villámsebesen irányt váltott, és
utánunk eredt. Sokkal gyorsabb volt.
Képtelenek voltunk megállítani, és senkinek sem volt kétsége
afelől, hogy ez egy veszélyes, pusztító fegyver. Síri csend telepedett
a hídra. A fénykorong egyre közeledett!
Michelle az utolsó másodpercekben kétségbeesetten
megszorította csuklómat…
Aztán a fénykorong becsapódott.
Számítottam rá, hogy a Gladiátor megsérül, de ami történt, azt
állomban sem gondoltam volna.
A korong szétrobbantotta a hatalmas hajótest hajtóműveit, és
leszelte a hajó hátsó felét A híd megremegett, többen elestek. Én is
hanyatt vágódtam, Michelle pont rám zuhant, és belekönyökölt a
gyomomba. De ez volt a legkisebb gond.
A híd elsötétült, a tartalékvilágítás csak néhány másodperccel
később kapcsolt be.
Műszerpultok szikráztak fel, és leállt szinte minden
automatikus berendezés.
– Felrobbant a hajtómű! A Gladiátor kettészakadt! - kiáltotta
valaki, miközben én levegő után kapkodtam. A gravitáció
ingadozott. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a mennyezeten
feküdnénk, de szerencsére csak egy pillanatra, aztán
kiegyenlítődött az ingadozás.
– Istenem! - hallottam Anette Holbrook kapitány kétségbeesett
hangját - Miféle fegyverük van ezeknek?!
– Asszonyom! - jelentette valaki. - A hajó hátsó részében senki
sem maradt életben, az egész darabokra robbant a hajtóművel
együtt. A tizenkettes divízió katonái is ott voltak elszállásolva!
– „Háromszáz ember, háromszáz hű katona „ - gondoltam
keserűen. „Ez a George Athonell őrült… És tömeggyilkos!”
Azonban sok időnk nem volt az érzésekre, a saját életünk is
veszélyben forgott. Letoltam magamról a holtsápadt Michelle-t,
feltápászkodtam, és odatántorogtam a kommunikációs tiszthez. A
fiatal, sötéthajú nő ájultan dőlt rá a konzoljára. Fejéből ömlött a
vér. Óvatosan hátradöntöttem a székében, aztán a véres pulton
remegő kézzel teremtettem Ultracom kapcsolatot a Földdel.
– Marc Barthez vagyok, az UBA parancsnoka! A Földet és az
UNIVERSE-központot hívom! Megtámadtak bennünket! Ismétlem
megtámadtak! A Gladiátor cirkálót szétlőtték! Egy ismeretlen
fegyverük van, egy fénykorong-lövedék… nem anyagi természetű,
fegyvereink nem hatottak ellene! Megpróbálunk lejutni a bolygóra!
Sürgős segítségre van szükségünk! Ismétlem…
– Na mi az, Mr. Barthez! Már nem olyan magabiztos, ugye? -
szólalt meg a szomszédos képernyőn egy hang. Egy gyűlölt hang
– Athonell! - kiáltotta O’Connor ezredes. - Ezért a saját
kezemmel fogom kitekerni a nyakát!
– Nem tudom ki, maga… ezredes – olvasta le a rangjelzést a
szakállas férfi, aztán elvigyorodott de már nem él sokáig!
– Ezzel elérte, hogy a Föld kormánya soha nem fogja elismerni,
függetlenségüket! – feleltem keserűen. – Legközelebb már nem
csak egy hajó fog jönni, és nem csak az UNIVERSE képviseletében.
csődül a fél űrflotta, és addig nem nyugszanak, amíg a földdel nem,
teszik egyenlővé a kolóniájukat
– Addigra már tucatnyi bolygón kitör a lázadás, és a Földnek lesz
ereje ennyi felé figyelni. Messze vagyunk tőlük, és az idő nekünk
dolgozik. De ezt önök már nem fogják megélni!
– Elhagyni a hajót! – kiáltotta Anette Holbrook, és kiadta a
kiürítési parancsot.
 – Újabb fénykorong a felszínről! – üvöltötte a radartiszt.
Aki élt és mozgott, rohanvást indult kifelé a hídról.
– Mindenki a csapatszállítókba! – ordította Dean O’Connor. –
Mozgás!
Láttam a bolygó felől sebesen közeledő vakító fényességet,
közben Michelle kifelé húzott a hídról. Újra a kommunikációs
pultnál eszméletlenül ülő fiatal lányra pillantottam.
„Ha nem segítek, itt hal meg!” – gondoltam, de ugyanakkor
rettenetesen féltem is. Hiába voltam halhatatlan, a Vándorok óva
intettek az ilyen helyzetektől.
Teljesen kétségbeestem. Halhatatlan voltam, és az elmúlt
évszázadban már hozzászoktam, sőt élveztem ezt a lehetőséget.
Nem akartam most elveszíteni.
Döntöttem.
Odarohantam az eszméletlen nőhöz, és a karomba kaptam.
– Marc! Jöjjön már! – kiáltott utánam Anette Holbrook, látva,
mit csinálok. Az eszméletlen lánnyal sietve indultam a többiek
után, én hagytam el utoljára a hidat.
Végigrohantunk egy sor folyosón, aztán odaértünk a dokkokhoz.
A legénység nagy része már beszállt a három UBA csapatszállítóba,
amelyek az UBA alakulatait lettek volna hivatottak szállítani.
Iszonyú volt a káosz. Emberek rohangásztak mindenfelé,
katonák igyekeztek minél több felszerelést berakodni a
csapatszállítókba. A fénykorong bármelyik pillanatban belénk
csapódhatott. Láttam O’Connor ezredest beszállni a szomszédos
csapatszállítóba, aztán karomban a fiatal nővel, én is felfutottam a
legközelebbi rámpán. Egy UBA-tiszt átvette tőlem az eszméletlen
teremtést. Térdre rogytam, és eszeveszetten ziháltam a
kimerültségtől. A csapatszállító rámpája felemelkedett, aztán
légmentesen elzárta a bejáratot. Elindultunk.
– Jól vagy? – térdelt le mellém aggódva Michelle.
– Majd ha kijutottunk, akkor leszek jól! – feleltem, és
feltápászkodtam. Sietve indultunk a pilótafülkébe.
A csapatszállító mintegy kétszáz személy szállítására volt
alkalmas, és ahogy elnéztem a nagy termekben összezsúfolt UBA-
katonákat, valamint a Gladiátor személyzetet, biztos voltam benne,
hogy még többen is vagyunk.
A csapatszállító megindult, és besuhant zsilipbe. Mögöttünk
lezárt az ajtó, majd hamarosan feltárult a külső zsilipkapu.
Szabadok voltunk.
– Gyorsítson! – mondta idegesen Anette Holbrook a pilótának,
mivel fogalma sem volt, hogy a fénykorong mennyire lehet a
Gladiátor maradványától.
Egyre sebesebben távolodtunk. Csak ekkor fogtuk fel, hogy
pontosan mekkora kárt tett a fénykorong a csillaghajóban.
Mindenki döbbenten nézte a hiányzó hátsó részt: az ismeretlen
fegyver egyszerűen darabokra robbantotta, a hajtóműrendszerrel
együtt. A megmaradt hajótest nyitott hátulján meg lehetett
számolni az egyes, lángokban álló szinteket
„Szerencsétlenek!” – gondoltam azokra az emberekre, akik azon a
részen tartózkodtak a robbanás pillanatában.
Számtalan kérdés kavargott a fejemben, többek közt, hogy
hogyan jutunk így haza, amikor is megláttam a rohamosan
közeledő újabb fénykorongot. A Gladiátor még épen maradt első
felét célozta be magának.
Holbrook kapitány odaugrott a kommunikátorhoz, és
beleüvöltött:
– Azonnali felszállás mindenkinek! Tíz másodperc a
becsapódásig!
Tucatnyi néhány személyes mentőkabin startolt, és
villámsebesen elindult a másik két csapatszállító is.
De mégsem voltak elég gyorsak.
Legalábbis az egyik csapatszállító nem volt az. Valamelyest
lemaradt a másiktól, és éppen akkor úszott ki a zsilipen, mikor a
fényjelenség belecsapódott a Gladiátor maradványába, és egy
szempillantás alatt elemésztette azt. A vakító fényességű
robbanásban az utolsó csapatszállító is eltűnt a hatalmas hajóval
együtt.
 Az éles villanás pillanatában többen a szemük elé kapták a
kezüket.
A cirkáló helyén nemsokára már csak apró roncsdarabok
lebegtek az űrben.
Néma csend telepedett a csapatszállító belsejére.
– Ez nem lehet földi fegyver – jegyezte meg rekedtes hangon
Holbrook kapitánynő. – Csakis valami idegen technológia…
„Idegen technológia!” – ismételtem meg magamban Anette
Holbrook szavait. De ekkor még nem tudtam mit kezdeni a
jelentésükkel…
Mindösszesen két csapatszállítónyi ember maradt a hatalmas
UNIVERSE hajóból, de az is kétséges volt, hogy egyáltalán mi
túléljük-e.
A hajók meredeken süllyedtek a bolygófelszín felé. Mindannyian
rettegtünk az újabb ismeretlen eredetű lövedékektől, de
szerencsénkre megúsztuk. A csapatszállítók hamarosan beléptek a
légkörbe…
…és ezúttal nagyon is földi fegyverekkel támadtak ránk.
Valahol a távolban két nagyteljesítményű légvédelmi üteg lépett
működésbe. Nagyintenzitású lézernyalábok villantak körülöttünk.
Ilyen ütegeket minden kolóniára telepítettünk, hogy szükség
esetén legyen mivel megvédeni magukat Eddig egyetlen egyszer
sem volt példa a használatukra, és a sors fintora, hogy pont
ellenünk került előszőr sor rá.
– Szálljon le! – kiáltottam a pilótára. – Gyorsan, mielőtt
kilőnek!
Egy lézernyaláb ebben a pillanatban telibe találta a
csapatszállító hátsó részét!
A hajó megperdült, és fekete füstcsíkot húzva maga után,
meredeken zuhanni kezdett. A pilóta halálra vált arccal próbálta
megfékezni a zuhanást, és nemsokára siklórepülésbe vitte a
nehézkesen irányítható monstrumot. Ebben a magasságban már
nem nyújtottunk célpontot a távoli ütegeknek.
– Itt O’Connor! – harsant fel az ezredes hanga a másik csapat–
szállítóból. Ők épségben úszták meg az újabb támadást. – Súlyos a
sérülésük?
Anette Holbrook látta, hogy a pilóta gigászi küzdelmet folytat,
hogy kézben tartsa az irányítást.
– Meglehetősen, Dean! Még az is kétséges, hogy egyben le
tudunk-e szállni! Gyertek utánunk…
– Mi lesz most, Marc? – kérdezte Michelle Volange.
Ijedt arcára néztem, és már sajnáltam, hogy elhoztam
magammal. Biztos, hogy nem ilyen lidércnyomásra számított. És ez
még csak a kezdet volt
A csapatszállító meglódult, a hajtóművek fájdalmas sikollyal
végképp felmondták a szolgálatot.
A pilóta többé nem volt képes a magasban tartani a gépet.
Zuhantunk.
A felszín rohamosan közeledett.
Aztán ahogy a csapatszállító becsapódott, előre zuhantam. A
fejem valami kemény tárgyhoz ütődött. Elsötétült előttem
minden…
Jó néhány órát lehettem eszméletlen.
Arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja a kezemet. Felnyitottam a
szemem, de eltelt néhány másodperc, mire szemem hozzászokott a
szürkülethez. A Procyon nagyobbik napja már lenyugodott,
azonban a másik, a fehér törpe magasan járt a horizonton, halvány
fénye különös félhomályt varázsolt a tájra.
Aztán megláttam a procyonit, aki kézfejemet nyaldosta ormótlan
nyelvével.
Az első, ösztönös reakciómmal ijedten rántottam el a kezem,
mire a lény ijedten nagyot szökkent hátrafelé. Emlékeztem a
Procyon értelmes lakóiról szóló információkra, és ahogy alaposan
szemügyre vettem az eddig csak képeken látott idegen lényt,
elmosolyodtam.
Leginkább egy földi kenguruhoz hasonlított, noha csak
mozgásában és támaszkodásra is használt farkában emlékeztetett a
Földön őshonos állatfajtára Testét sárgás szőr fedte, keze fogásra is
alkalmasnak látszott, nagy szemével engem bámult
– Jól érez magad? – kérdezte. Törte a nyelvet, de így is
döbbenten néztem rá. Nem mindennap szól egy kenguru az
emberhez.
– Ööö, igen. Csak pokolian fáj a fejem
„Nagyszerű, egy valódi kenguruval beszélgetek. Ez már a vég!”
Felültem, és körülnéztem.
– Űrhajó lezuhan, sokan meghal, te életben marad.
Ekkor láttam meg vagy ötven méterrel arrébb a csapatszállító
füstölgő maradványait. A felismerhetetlenségig szétroncsolódott, az
elszenesedett váz körül holttestek hevertek.
Anette Holbrook és Michelle néhány procyonival beszélgetett a
hajó mellett, néhány UBA-divíziós pedig éppen az épségben maradt
készleteket rendszerezte.
A kis lény a fejét ide-oda döntögetve tanulmányozott engem.
– Hol tanultad meg a nyelvünket? – kérdeztem tőle.
– Trekka tanul nyelv város – felelte a procyoni.
„Trekka… Ezek szerint igy hívják” – gondoltam. A múlt időt
láthatólag nem ismerte, de ennek ellenére teljesen érthető volt a
beszéde. „Lássuk, mennyire vagy értelmes, és mennyit tudsz a
kialakult helyzetről?”
– Mi van most a városban, Trekka? kérdeztem.
– Város rossz! – szökkent egyet hátra rémülten a procyoni. –
Emberek gonosz, bánt egymás, meg Trekkát és társait! Ti is gonosz
vagytok?
– Városi emberek minket is bántottak – feleltem, miközben
feltápászkodtam. – Nézd meg a hajónkat! – mutattam a
csapatszállítóra. -
Mennyien haltak meg…
Meg akartam említeni neki a Gladiátor pusztulását, de aztán
rájöttem, hogy felesleges. Valószínű, hogy fel sem fogta volna,
honnan kerültünk ide.
– Mi segíteni jöttünk – folytattam.
Anette Holbrook és Michelle ekkor vették észre, hogy
magamhoz tértem, és elindultak felénk. Amikor Trekka meglátta
őket, riadt arccal hátrébbszökdécselt, egyenesen az egyik közeli
bokor mögé.
– Gyere vissza, nem bántanak! – kiáltottam utána, miközben a
két nő odaért hozzám. Michelle homlokán sebtapasz éktelenkedett,
Anette Holbrook enyhén bicegett, de ezen túl más bajuk nem esett,
legalábbis én nem vettem észre.
– Örülök, hogy jól van, parancsnok – mosolyodon el fáradtan
Holbrook. – Sokakról ez nem mondható el… A landolás nem
sikerük Alig ötvenen maradtunk életben a csapatszállítóban
összezsúfolt kétszáz főből. Újabb halottak…
– O’Connor hol van? – néztem körül újra, de sehol nem láttam a
másik csapatszállítót.
– Három kilométerrel előrébb szállt le. Hajója a fáktól nem
látható – mutatott az egyik irányba a kapitánynő. – Szerencsére az
ő csapatszállítója egyben maradt a teljes felszereléssel együtt. Azt
üzente, értünk küld néhány járművet Az pedig ott a kolónia –
mutatott a távolban magasodó tornyokra. – Harminc
kilométernyire.
– És te jól vagy, Michelle? – néztem a személyi titkárnőmre és
szeretőmre. – Sajnálom, hogy így sikerült ez az utazás.
– Felesleges, Marc. Én voltam a hülye. Erősködtem, és
rávettelek, hogy engem is hozz magaddal. De végül is örülök, hogy
melletted lehetek…
– Remélem, hogy nem túlzott az örömöd – jegyeztem meg. Nem
tetszett ez az egész helyzet Itt volt ez a kis kolónia, kilőtték az egyik
legjobb hadicirkálónkat, és az UBA-alakulatok nagy része, a
felszerelés nagy részével együtt megsemmisült.
– Arra gondol, parancsnok, hogy vajon miért merte az
UNIVERSE-t, és tulajdonképpen az egész Földet nyíltan
megfenyegetni? – kérdezte Anette Holbrook. – Azt hiszem, a
választ annak az ismeretlen fegyvernek a képében meg is találtuk.,
– Be kell mennünk a városba – mondtam. – Tudni akarom, mi
folyik ott. Azonban, ha jól számolom, nem vagyunk többen
kétszázötven főnél.
– Abból is minimum hetvenen nem kaptak katonai kiképzést. A
Gladiátor személyzetéhez tartoztak. Az UBA négyes divíziójából
vannak körülbelül száznegyvenen, a tizenkettesből mindössze talán
ötvenen. És tízezer emberrel állunk szemben. Tízezer lázadóval.
– Gondolja, hogy a kolónia összes lakója a lázadók oldalára állt?
– kérdezte Michelle.
– Vagy átálltak vagy meghaltak, mim az itteni UNIVERSE-
képviselet közel nyolcszáz alkalmazottja – mondta szomorúan
Holbrook kapitánynő.
Elnéztem a távolban magasodó tornyok felé.
Aztán a közelben észrevettem egy, a füves réten legelésző
procyoni csordát, és ismét úgy tekintettem rájuk, mint állatokra.
„Mégis beszélnek, gondolkodnak, érzéseik vannak.,, élnek” –
gondoltam.
– Mit tudunk ezekről a procyoniakról? – kérdeztem Holbrookot,
miközben a bokor mögül kikukucskáló Trekkát néztem, aki mellé
időközben két másik procyoni szegődött. – Gyertek csak ide! –
integettem a kis lényeknek. Azok előmerészkedtek a bokor
rejtekéből, és lassan odaszökdécseltek hozzánk.
– Ártalmatlan növényevők – mondta Holbrook kapitány. –
Ahhoz képest, hogy állatoknak tűnnek, meglepően magas az
intelligenciaszintjük, még azt is mondhatnám, hogy egy fiatal,
fejlődése hajnalán álló faj, de… a tudósok megállapították, hogy a
procyoni faj nagyon öreg, feltehetőleg már elérte fejlődése
csúcspontját. A népesség egyre csökken, már csak alig néhány
tízezren vannak. A faj haldoklik.
– De nem a kolónia miatt, ugye? – kérdeztem halkan.
– Nem, ez egy hosszú folyamat végső fázisa. Pedig példát
vehetnénk róluk a békés együttélésről.
– Talán éppen ez lehet a baj – mondtam, miközben a felénk
szökdécselő három procyonit néztem. – Túlságosan jámborak.
Nincs olyan külső hatás, ami kiszűrte volna az életképtelen, gyenge
génállományt. Az erősek életben maradnak, a gyengék
elpusztulnak: a Földön ez segítette elő sok faj fennmaradását. A
potenciális prédák közül csak a leggyorsabbak maradtak életben, a
ragadozók közül pedig azok, akik el tudták ejteni a zsákmányt.
Természetes szelekció,
– Az emberek pedig háborúztak már az idők kezdete óta – tette
hozzá Michelle.
– Csakhogy az emberek tudnak békében is élni, anélkül, hogy
pusztulás fenyegetné őket – felelte Anette Holbrook.
A procyoniak odaértek hozzánk, de egy méter távolságban
megálltak, és kíváncsian tekingettek iánk.
– Trekka! – szólítottam meg a középen álló lényt – Ismeritek
George Athonellt?
A Trekka baloldalán álló lény éles hangon sipítozni kezdett.
– Mi a baj?-kérdezte Michelle.
Trekka a saját nyelvén próbálta lenyugtatni a fiatal procyonit, és
végül sikerült is neki.
– Ő Rhellu, fiatal nőstény – magyarázta aztán, – Rhellu szülők.
nem él. Nagy torony emberek tanít Trekka és más procyoni. Aztán
gonosz emberek, szakállas vezér… Megölnek sok procyoni, Rhellu i
szüleit is. Kerülünk város.
– Nagy torony? – kérdezte Michelle. Aztán beugrott neki, –
UNIVERSE-képviselet! Az itt a legmagasabb építmény…
– Nagy torony emberei egy vállalatnak dolgoztak – mondta
Anette a procyoniaknak. – Mi is nekik dolgozunk! – Megmutatta
ruhája vállrészén díszelgő emblémát Trekkának és két társának. –
Felismered ezt a jelet?
– Trekka ismer jel. Ti lenni barátok.
– Segíteni jöttünk-mondtam.-Minden ottani ember gonosz?
– Nem – felelte Trekka. – De ők meghalnak, vagy börtön
vannak. Szakállas Aszonell gonosz, és sok ember tesz úgy, mint ő.
Egyre erősödő zümmögés támadt Felismertem az UBA felszíni
légpárnás szállítóhajóinak jellegzetes zaját Trekka és társai
felkapták a fejüket, aztán ijedten megiramodtak a mezőn legelésző
társaik felé. Néhány, a roncsok között bóklászó procyoni is
fejvesztett menekülésbe kezdett, Szólni akartam nekik, hogy nem
kell félni, de hihetetlen sebességgel szökdécseltek, ráadásul az
érkező járművek zaja elnyomta a hangomat
– Visszajönnek még – mondta Holbrook kapitánynő, aztán az
ideiglenes táborba belebegő három járműre nézett Dean O’Connor
éppen ekkor szökkent le az egyikről. – Remélem, hoztak orvosokat,
köt– szert és elsősegély dobozokat is. Sok a sebesült…
Úgy állapodtunk meg, hogy a lezuhant csapatszállító egy hátsó
bázis lesz. Itt marad a civilek nagy része a sebesültekkel és az
orvosi tisztekkel. O’Connorék magukkal hoztak egy csomó
elsősegély, csomagot, katonai sátrat, élelmet és mindent, amire
szükség lehetett. Átjött velük a Gladiátor személyzetének nagy
része is.
Tíz felfegyverzett UBA-divízióst hagytunk hátra, noha tudtuk,
hogy támadás esetén ez édeskevés; aztán a többiekkel, két
légpárnáson elindultunk vissza a másik csapatszállítóhoz,
– A lázadók tudják, hogy nem haltunk meg mindannyian –
mondta O’Connor, miközben visszafelé siklottunk. – Digitális
távcsöveinkkel tökéletesen ellátni a kolóniáig Az UNIVERSE-
képviseletet tönkrelőtték. Látszólag üresen áll. Viszont az utcákon
mindenki fegyverekkel járkál. Ezek mind megőrültek, Marc!
– Ma este behatolunk – határoztam el, mire a többiek rám
meredtek. – Bebarikádozzuk magunkat az UNIVERSE-képviselet
épületébe, aztán majd meglátjuk, mit tesznek.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Anette.
– Nem ülhetünk tétlenül – szólt bele Michelle, de ezzel csak azt
érte el, hogy szembesüljön O’Connor lenéző pillantásával.
– Volange kisasszonynak inkább a hátsó táborban kellett volna
maradnia. Ő is civil.
O’Connornak igaza volt, de Michelle mindig mellettem
tartózkodott. A közelemben érezte magát a legnagyobb
biztonságban, és én engedtem a kérésének, hogy velünk tartson.
– Tennünk kell valamit, különben ők lepnek meg minket –
mondtam. – Négy héten belül remélhetőleg megérkeznek az újabb
UNIVERSE-hajók, addigra meg kell semmisítenünk azt a titkos
fegyvert!
– Mindezt száznyolcvan UBA-divízióssal akarod végrehajtani? –
kérdezte O’Connor.
– Akár egyedül is megpróbálom – feleltem. – De az UBA
emberei nagyon jól képzettek, többszörös túlerővel szemben is
felveszik a harcot, ha kell. Erre lettek kiképezve. Csak együtt van
esélyünk.
– Rendben, Marc – vonta meg a vállát O’Connor. – Te vagy a
főnők.
Az épségben maradt csapatszállító közelében vártunk késő
délutánig, közben felkészültünk a harcra. Az UBA divíziósok
páncélba öltözve, felfegyverkezve szálltak be az Öt légpárnásba,
hogy elinduljunk a huszonhét kilométerre fekvő kolónia felé.
Félóra lehetett az út, hogy aztán szembe nézzünk a lázadókkal.
Egy körülbelül ötvenfős procyoni csorda mellénk szegődött, és
szökdécselve, könnyedén tartották a lépést a légpárnásokkal. Biztos
voltam benne, hogy Trekka is ott van valahol köztük, de innen
mindegyik példány teljesen egyformának tűnt Fogalmam sem volt,
mit akarnak, egyáltalán miért követnek minket a városig. A gyűlölt
városig ahol társaikat meggyilkolták.
Fél óra elteltével megérkeztünk a város közelébe. Megállást
vezényeltem. Az UBA-divíziósok egy része leugrált a
légpárnásokról, aztán fedezékbe húzódtunk, és szemügyre vettük a
kolóniát.
Alig két kilométerre voltunk a legszélső épülettől, de a jelek
szerint nem vettek észre bennünket. Láttunk ugyan fegyveres
őröket, de az esti szürkületben városiak alig voltak az utcán. Az
űrkikötő lebetonozott, sima talaja a város túlsó végénél állt, két
közepes méretű hipertéri utazásra alkalmas szállítóhajó és több
légköri gép pihent rajta.
Távcsövemmel végigpásztáztam az utcákat. Lézertalálatok
elszenesedett nyomai feketéllettek a falakon, a robbanások nyomán
törmelék és véres foltok borították az utcákat.
 Kegyetlen csata folyhatott itt – mondtam halkan, aztán
rázoomoltam az UNIVERSE-képviselet kiégett, rommá lőtt
épületére. – Úristen! Ezek őrültek…
– Nem bíztak semmit a véletlenre – mondta O’Connor, aki
szintén távcsővel figyelte a környéket. – Az épület üres, tehát az ott
dolgozókat valószínűleg megölték vagy elhurcolták valahova…
– De hol lehet ennek az Athonellnek a főhadiszállása? –
tűnődtem, miközben szemügyre vettem a nagyobb épületeket. –
Hol érezheti magát a legnagyobb biztonságban?
– Vagy hol éreztetheti a leginkább a hatalmát? – tette hozzá
Michelle. – Szerintem a Kolóniakormányzóság épületébe vetette be
magát. Ott egyesül a biztonság és a hatalom érzése.
O’Connor igazított az irányzékán, és a négyszintes díszes,
háromtornyú épületet kezdte vizsgálni. j
– Igaza lehet, kisasszony. Tucatnyi fegyveres ácsorog a bejárat
előtt, valószínűleg őrök. Van néhány siklómotorjuk és légpárnásaik.
– Be kell jutnunk az UNIVERSE-képviseletre – mondtam. –
Talán vannak még túlélők.
– Hiú ábránd, Marc – mondta szomorúan Anette Holbrook. – Ez
a kolónia egyre kevésbé tetszik nekem. Biztos, hogy be akarunk
menni? Nincs jobb terv?
„Női megérzés?” – gondoltam elbizonytalanodva. „Lehet, hogy
nem kellene elsietnünk? Végül is az erősítés megérkezéséig még közel
négy hetünk van. igaza van Anette Holbrooknak. Várnunk kell, és
alaposabban megtervezni egy esetleges támadást!”
– Van jobb – terv mondtam. – Hátrébb húzódunk egy, esetleg
két kilométert, és egy biztonságos helyről néhány napig figyeljük a
kolóniát. Tudni akarok mindenről, ami ott folyik! Felmérjük, a
tűzerejűket, és kiderítjük, hol van az a titkos fegyver…
És már tudtam is, mit fogok tenni.
– Ma éjszaka besétálok a városba körülnézni, – jelentettem be.
– Hogy mit csinálsz, parancsnok? – kérdezte döbbenten
O’Connor. – Úgy érted, csak úgy, simán végigmész az utcán,
bekukkantasz néhány házba, és megkérdezed: hány fegyveres van a
városban, és merre tartják azt a szuperfegyvert?!
– Elég a gúnyolódásból! – mordultam fel dühösen.
– Ez nem gúnyolódás, Marc! – vágott vissza O’Connor. – Csak
reagáltam erre az őrültségre! Semmi szükség nincs arra, hogy…
– Én vagyok az UBA parancsnoka, Dean, és ha úgy ítélem meg,
hogy szükség van helyszíni felderítésre, akkor az úgy is lesz.
– Profi felderítőink vannak! Olyan divíziós katonák, akik
kisgyermek koruk óta ezt tanulják…
– O’Connor ezredes! 7 Ekkor már dühös voltam, és véget
akartam vetni ennek a vitának. – Én, amint sötét lesz, bemegyek a
városba, és körülnézek. Szükségem van két önkéntesre, aki elkísér.
És ez parancs, úgyhogy tartsa meg a megjegyzéseit magának,
értette?!
– Igen, Barthez parancsnok! – felelte kelletlenül O’Connor,
aztán odaintett magához két UBA-divízióst. – Torganov és Stewart
őrmester elkísérik a városba, ha megfelel.
Torganov egy szőke hajú, orosz származású férfi volt. Legalább
egy fejjel magasabb nálam, és igen félelmetesnek tűnt. Ellenben
Stewart őrmesteren megakadt a szemem. Igen szemrevaló, fiatal nő
volt. Rövid fekete haja, bájos arca vonzotta a tekintetemet „Tetszik!”
– állapítottam meg magamban, és rámosolyogtam. Stewartnak az
arcizma sem rezdült. „ Úgy tűnik, az egyenruhás nők mindannyian
ilyen durcásak…”
Eszembe jutott J. Shellen.
A fiatal nő, több mint száz év távlatából. Aki a GSE-center
tetején halt meg a menekülésünk pillanatában, és aki
tulajdonképpen az életét áldozta azért, hogy én most az lehessek,
aki vagyok.
„Ő sem volt az a kifejezett kedvesség. És mielőtt közelebb
kerülhettünk volna egymáshoz, a sors sajnos közbeszólt.”
Már akkoriban rájöttem, hogy nem érdemes szerelembe esnem,
előbb-utóbb úgyis mindenkit el kellett hagynom. A halandók
megöregedtek, meghaltak, én pedig éltem tovább.
 Emberöltőkön át.
De szükségem volt az új kapcsolatokra, a nők mindig is fontos
szerepet töltöttek be életemben. Volt olyan időszak, amikor csak ők
éltettek.
– Én is veted megyek, Marc – jelentette ki Michelle, és durcás
pillantást vetett Stewartra.
Elmosolyodtam.
„Féltékeny! A nők mindig a vetélytársat látják egymásban, aki
elragadhatja előlük a szeretett férfit.
– Nem lehet, Michelle – mondtam, és igyekeztem
megnyugtatni. – Ez katonai felderítő akció lesz, nem kirándulás.
Nagyon veszélyes, és nem akarlak kitenni semmilyen felesleges
kockázatnak.
Felnéztem az égre.
A Procyon nagyobbik napja már majdnem lenyugodott, a kis
fehér törpe viszont továbbra is magasan járt a horizonton A
félhomály kísérteties hangulatot kölcsönzött a tájnak, és érdekes
volt a Földön megszokott rövidke szürkületet ilyen hosszú időn át
megtapasztalni.
Minden bolygón valami új élmény érte az embert, hihetetlen
tájak, különleges jelenségek; mindig is szerettem utazni, új
bolygókra, új világokba eljutni.
Az idő, a hosszú élet mindezt megadta nekem…
– Jó lenne egy pontos előrejelzés a Procyon fehér törpéjének az
égbolton lefolytatott mozgásáról – jegyeztem meg. – Tudni
akarom, mikor van „normális” éjszaka, amikor egy napot sem látni
az égen. j
– Utánanézek, Marc – felelte Anette Holbrook. j
– Ne menjek én is önnel, parancsnok? – kérdezte O’Connor. j
– Nem szükséges – feleltem. – Nem maradunk soká. Csak
feltérképezzük a várost és az UNIVERSE-képviselet környékét. A
gyanús helyekre majd komolyabb, szervezett felderítő akciót
szerveznünk. Ne izgulj, nem lesz probléma.
Belopóztunk a városba.
 Elhaladtunk egy sor ültetvény mellett, ahol procyoni
gyümölcsöket, zöldségeket termesztettek. Ezek saját fogyasztásra
használt növények voltak. A város túloldalán hatalmas, több
négyzetkilométernyi, egybefüggő ültetvénysorok álltak, ahonnan a
Földre exportálták a terményeiket.
Betörtünk a legszélső, üresen álló házba, és anélkül, hogy
nyomokat hagytunk volna, elloptunk három kabátot, ami eltakarta
egyenruháinkat Ezáltal messziről úgy néztünk ki, mint három
telepes. Legalábbis reméltem, hogy nem keltünk feltűnést.
A városban csend honolt, csak néhány telepes lézengett az
utcákon. Mintha semmi sem történt volna, és minden rendben
lenne. Lopakodás helyett inkább alkalmazkodtunk az utcákon
tartózkodó emberekhez, és közönyösen megindultunk az egyik
irányba.
– O’Connor! – szóltam bele kommunikátoromba. – Hallotok?
– Igen, parancsnok. Mi a helyzet?
– Teljes csend és nyugalom. Most egy ideig szüneteltessük a
kapcsolatot, mert csak feltűnést keltenénk vele. Negyed óra múlva
újra jelentkezem.
– Rendben, parancsnok.
Egy légpárnás jármű kanyarodott be az egyik keresztutcából,
és éppen felénk tartott. Láttam, hogy Stewart őrmester teste
megfeszül, aztán a pisztolya után nyúl Megragadtam a karját, és
megszorítottam, |
– Ne csináljon ostobaságot! – súgtam neki.
A nő villámló tekintettel nézett rám. Közben észrevettem, hogy
a légpárnásban ülő három férfinak fegyvere van. Megfogtam
Stewart fenekét, és közelebb vontam magamhoz.
– Ne ellenkezzen! Fegyveresek ülnek a légpárnásban! –
suttogtam– Stewart teste elernyedt, én pedig hirtelen ötlettel
megcsókoltam.
A légpárnás vagy tíz méterrel előttünk befordult az egyik
keresztutcába.
– Elmentek! – mondta Torganov.
 Stewart dühösen bontakozott ki ölelésemből. Vadsága, tekintete
emlékeztetett az egykori Shellenre.
– Mit képzel magáról, uram? Azt hiszi, azért mert maga a
parancsnok, mindent megtehet velem?
– Ez csak álcázás volt – magyaráztam. – Kellett valami
természeteset csinálnunk, különben felkeltettük volna a
gyanújukat. Tudja mennyire könnyű észrevenni, hogy nem
idevalósiak vagyunk? Elég, ha csak az egyiküknek feltűnik egy oda
nem illő apró részlet, és máris alaposabban szemügyre vesznek,
igazoltatnak. Akkor aztán annyi!
Stewart csendben maradt, láthatólag elismerte igazamat. Pedig
valóban kihasználtam a helyzetet, hiszen millió más elterelő akciót
ki tudtam volna találni.
Tovább haladtunk, igyekeztünk mindig a legsötétebb részeken
haladni. Az egykori első telepesek által felállított gyorsházak
mellett már egy sor nagyobb kőépület is állt, az itt lakók egyre
inkább az otthonuknak érezték a bolygót.
Hamarosan beértünk a város főterére.
Itt állt valamennyi fontosabb középület. A tér közepén egy füves,
parkosított területtel körülvett szökőkút lövellt tucatnyi vízsugarat
a magasba. A sugarak időnként keresztezték egymást, és időről
időre újabb formációt vettek fel.
– Az ott a kormányzói palota – mutattam a többi közül
kiemelkedő díszes, háromtornyú épületre.
– Különös, hogy alig vannak fegyveresek az utcán, – jegyezte
meg Torganov. – Az ittenieknek tudniuk kell, hogy itt vagyunk a
Procyonon, és nem hiszem, hogy ennyire óvatlanok lennének.
Az UNIVERSE, egykori dicső épülete felé fordultam. A
lézertalálatok elszenesedett nyomai sötét lyukakat hagytak a
falakon, az ablakok betörve tátongtak. Legszívesebben bementem
volna körülnézni, de ezzel csak magunkra vontuk volna a figyelmet,
ráadásul az épület körül több fegyveres őrködött. Lázasan törtem a
fejem, hogyan tudnánk behatolni az épületbe, és egyáltalán
érdemes-e behatolnunk.
 – Már csak azt kellene megtudnunk, hol lehet a titkos
fényfegyverük;-jegyezte meg Stewart.
Óvatosan megközelítettük az épületet
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha követnének bennünket
Szinte a hátamban éreztem a szúrós tekinteteket, de nem
mertem megfordulni. Torganov és Stewart azonban igen.
Ők is megérezték a veszélyt.
Tökéletes volt a kiképzésük. Néhány lépés alatt eltávolodtak
egymástól, aztán hirtelen megperdültek, lézerpisztolyuk már a
kezükben volt.
De a tökéletes kiképzés sem menthette meg egyiküket sem.
Lézer. | nyalábok villantak, és mindketten holtan rogytak le a
koszos úttestre.
Én mozdulatlanná dermedve álltam. Ennek köszönhettem, hogy
nem lőttek le engem is. Persze nem haltam volna meg, de nem
akartam azt sem, hogy fény derüljön halhatatlanságomra. Az még a
halálnál is rosszabb lett volna.
Sajnáltam két kísérőmet – főleg a csinos Stewartot.
Agram 14-es kézifegyverem ott lapult a kabátom alatt, de hiába
volt a kor legmodernebb pisztolya, ebben a helyzetben semmire se
mentem vele. Hallottam a hátam mögött lopakodók neszeit,
Hárman voltak.
Aztán egy karabély csöve nyomódott a homlokomhoz.
– Na, most ugrálj, UNIVERSE-bérenc! Kérlek, tégy egy rossz
mozdulatot, hogy lelőhessünk téged is! – A hangból sütő
gyűlöletnél már csak az lepett meg jobban, hogy nőtől származott.
– Megfordulni!
Engedelmeskedtem. Egy harminc év körüli nővel találtam
szemben magam.
Valahonnan ismerősnek tűnt.
Hosszú barna haját kontyba fogta, szeme kicsit vágott volt,
mintha valamilyen kínai vagy japán vér is keveredett volna
családjába az idők folyamán.
Ahogy meglátott, elkerekedett a szeme.
 – Marcus Barbess! – mondta döbbenten.
Meghűlt a vér az ereimben!
Nem Marc Barthez, hanem Marcus Barbess!
„Senki nem ismerhet ezen a néven!”
Aztán egy másik megszólítás csúszott ki a száján, amitől
megszédültem.
– Apa!
…Apa!”
Emlékek tolultak a fejembe.
Harminckét évvel azelőtt történt…
Az UNIVERSE már javában virágzott, és nagyban folyt a
Kirajzás. Hű embereim sorra megöregedtek, meghaltak, és semmit
sem tehettem e folyamat ellen. Magányosnak éreztem magam.
Annyira, mint az előtt még soha. Társra vágytam, egy hasonló sorsú
emberi lényre, akivel megoszthattam gondolataimat, aki megért
engem, anélkül, hogy ha megtoldja halhatatlanságom titkát, ne
sóvárogna ő is iránta.
Egyetlen ilyen típusú ember létezett, mégpedig egy másik
halhatatlan.
De eggyel sem találkoztam közülük. Hiába mondták a Vándorok,
hogy nem vagyok egyedül, ebben egyre inkább kételkedtem.
Akkoriban egy Carrie nevű fiatal lánnyal éltem, és
megfogalmazódott bennem egy vad gondolat: a gyermekeim talán
öröklik halhatatlanságomat.
Teljesen hatalmába kerített az ötlet, őrült lázban égtem.
Elképzeltem, hogy a fiammal vagy a lányommal évezredekig együtt
járjuk a végtelen univerzumot Carrie örült hogy gyereket akarok
tőle, ha másért nem, mivel ott volt a háttérben az UNIVERSE, és
akkor éppen a valódi szerepemet játszottam, mint a legendás
Marcus Barbess azonos nevű unokája.
Nem sokkal később ikreink születtek: Tisha és Raymond. Két
gyermek, és számomra a remény, hogy megoszthatom velük
halhatatlanságomat. Titokban elvégeztettem rajtuk egy vizsgálatot
hogy megtudjam, sikerült-e őket is halhatatlanná tennem.
 Nem sikerült…
Teljesen összetörtem.
Itt álltam egy feleséggel, két csecsemővel, és nem akartam
végignézni, ahogy megöregszenek, meghalnak, miközben én
mindvégig fiatal maradok.
Erre képtelen voltam.
Néhány évig elvoltunk együtt, az ikrek cseperedtek, és Carrie is
aranyos asszony volt, de rá keltett jönnöm, hogy nem szeretem.
Aztán egy idő után. már nem bírtam tovább ezt a nyomasztó
érzést és nem akartam, hogy feltűnjön neki; nem öregszem.
Egy nap váratlanul leléptem. Jelentős vagyont hagytam rájuk,
nem akartam, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Azóta sem
tudtam, mi történt velük. Szemét dolog volt, de nem tehettem
mást…
És Tisha lányom most itt állt velem szemben, a pisztolyát pedig
a homlokomnak szegezte. A döbbenettől szóhoz sem jutottam.
Ő sem volt nyugodt a pisztoly remegett a kezében.
Előszűr a váratlan találkozás döbbentett meg, a következő
pillanatban viszont már az, ami ennek a következménye lehet.
„Rá fognak jönni, hogy halhatatlan vagyok!” – villant át az
agyamon. Láttam Tishán, ahogy végiggondolja a dolgokat és
éreztem, hogy feltűnt neki a korom.
– Apa! Te vagy az apám, ne is tagadd! Nem lehet senkivel sem
összetéveszteni!
Két társa értetlenül nézett a nőre, hiszen egy nála alig öt évvel
idősebb férfinak mondta ezt.
Hogy lehet az, hogy semmit sem öregedtél?! – kérdezte vádlón
Tisha, anélkül, hogy belegondolt volna kérdése jelentőségébe.
Lázasan gondolkoztam, hogy mit feleljek. Hazudjak, vagy
elmondjam az igazat? Ez utóbbit nem tehettem…
– Valami tévedés lesz, kisasszony! A nevem Marc Barthez, és…
Tisha csattanós pofont kevert le válaszul, és szeme, ha lehet,
még jobban izzott
– Hazudsz! Számtalan felvétel és fénykép maradt meg rólad,
mindegyiken pontosan ugyanígy nézel ki, mint most! Anya
megmondta, hogy benned soha nem lehet megbízni! Semmit nem
mondtál el neki soha, nem voltál vele őszinte, és a végén otthagytál
bennünket, egyedül, Ugye fogalmad sincs arról, hogy két hónappal
azután, hogy el. hagytál bennünket, anya öngyilkos lett?!
„Istenem!”
Erre nem számítottam.
Azt hittem, hogy a rájuk hagyott vagyonból jól eléldegélnek, és
nem érzik majd a hiányomat
– Intézetben nevelkedtünk! Ne mondd nekem még egyszer,
hogy nem te vagy az apám!
– Ugyan, Tisha! – szólt közbe egyik társa. – Ez az ember nem
lehet több negyven évesnél. Hogyan lehetne ő a te apád?
Gondolkozz!
– Ő Marcus Barbess, az UNIVERSE tulajdonosa – felelte
meggyőződéssel Tisha – Lehet, hogy kitaláltak valamilyen öregedés
gátló szert, vagy mit tudom én!
Újra felém fordult
– De majd ő megmondja! – pisztolyát nekiszegezte a
halántékomnak. – Nos, apa! Beszélj!
– Marcus Barbess? – kérdezte döbbenten a másik. – Ha ezt
Athonell fejedelem megtudja… Ezzel a fickóval akár az egész
Földkormányt is zsarolhatjuk. Micsoda fogás! Tényleg ő az apád?
„Túl sokat tudnak! Nem lenne jó, ha mindez kitudódna…” – villant
át az agyamon, és a következő pillanatban, anélkül, hogy
alaposabban átgondoltam volna, mit cselekszem, akcióba léptem.
Évszázados harcművészeti tudás idegződött testem minden
porcikájába, és ez a gépezet most működésbe lépett
Könnyed mozdulattal félretaszítottam a rám szegeződő fegyvert
aztán egy gánccsal a földre vittem Tishát. Őt nem akartam bántani.
A következő pillanatban előrevetődtem, és bezúztam az egyik
férfi torkát. Miközben kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni
szétroncsolt légcsövén át, fordulásból gyomron rúgtam a társát A
fickó összegörnyedt ekkor elkaptam a nyakát és erőteljesen
megcsavartam. Reccsenés hallatszott, ezzel egy időben a test
elernyedt és a földre omlott, a görcsösen rángatózó, utolsó
pillanatait élő, összezúzott légcsövű másik férfi mellé.
Mindezt olyan könnyedséggel és gyorsasággal hajtottam végre,
hogy a földön ülő Tishának feltápászkodni sem volt ideje. Társai
holttestére nézett, aztán gyűlölettől izzó tekintettel egy tőrt kapott
elő a ruhája alól.
– Nem akarlak bántani – mondtam kedvesen. Feléje nyújtottam
a kezem, hogy felsegítsem. Tisha ekkor tőrével vadul belevágott a
csuklómba.
– Bántottál már így is eleget, apa! – fakadt ki, miközben én a
vérző csuklómat szorongattam. Megijedt attól, amit tett, eldobta a
tőrt, aztán felült, és a szemembe nézett
– Ki vagy te? Miért nem öregedtél egy napot sem? Miért?!
Legalább hatvanöt évesnek kellene lenned, de te még negyvennek
sem nézel ki! – tekintete halott társaira siklott. – Jézusom!
Megölted két barátomat, és milyen könnyedséggel…
– Nem tehettem mást Túl sokat tudtak rólam. Ennek a George
Athonellnek valóban nagy fogás lennék, és ezt mindenképpen
szeretném elkerülni. Egyébként is, ti meg hátulról orvul végeztetek
két emberemmel. Én az UNIVERSE Biztonsági Alakulatának
vagyok a parancsnoka. Fellázadtatok, és kíméletlenül megöltetek
nyolcszáz embert, megtámadtátok és szétlőttétek a hadihajónkat, a
legénység nagy része halott! Mit képzeltek magatokról? Korlátlanul
megölhettek bárkit?!
– Az UNIVERSE-t itt mindenki gyűlöli. Csak kihasználtok
bennünket a minél nagyobb haszon érdekében! Most már önállóak
vagyunk, és meg tudjuk védeni magunkat
– Hát Raymond bátyád hol van? – kérdeztem váratlanul. – Ő is
itt van a Procyonon?
– Szóval, beismered, hogy te vagy az apám?
Nem mondtam semmit, és Tisha ezt igenlő válasznak vette.
– Raymond a fegyveresei élén éppen teljesíti Athonell fejedelem
parancsát, hogy végleg megszabaduljunk tőletek! – Tisha arcára
kegyetlen vigyor ült ki, és e pillanatban a távolból kétségbeesett
kiáltások, robbanások zaja hatolt el a fülünkig.
– Hallod?! – kérdezte gúnyosan Tisha. – Azt hiszed, nem láttuk,
ahogy UBA-divíziósaiddal közelebb lopakodtatok? Raymond
Athonell fejedelem egyik leghűbb embere. Valamennyi katonádat
meg fogják ölni perceken belül. És semmit nem tehetsz ellene!
Kétségbeesetten néztem a városon túlra. Láttam a látóhatár
peremén felizzó fényvillanásokat, és elképzeltem, amint
O’Connorékra rátámad vagy ezernyi felfegyverzett telepes.
Előkaptam kommunikátoromat:
– O’Connor, itt Barthez! – kiáltottam. – Meneküljetek!
– Körbevettek minket! – üvöltötte valaki a vonal túloldalán, de
nem ismertem fel O’Connor hangját. Aztán valami hatalmasat
robbant, és már csak statikus zörejt hallottam.
– O’Connor! Jelentést!
Semmi…
„Hiába profi katonák, akkora túlerő ellen esélytelenek! Le
fogják mészárolni őket egytől egyig! És Michelle… Nem lehet, őt
ne!”
Láttam Tisha arcán, hogy élvezettel nézi a kétségbeesésemet, és
tehetetlen dühömön nem tudtam úrrá lenni. Lekevertem neki egy
hatalmas pofont. Tisha hátratántorodott, én pedig előhúztam az
Agram 14-est, majd ráfogtam.
– Ez vagy te! - mondta keserűen, közben égő arcát tapogatta. –
Az apám! Üss csak meg újra, tőled nem várok többet!
Meglátta kezemben a lézerpisztolyt.
– Vagy inkább lőj le, az stílusosabb lenne. Ray bátyám úgyis
elkap, ő még nálam is sokkal jobban gyűlöl! Ha megtudja, hogy itt
vagy, addig nem nyugszik, míg holtan nem lát. Őt sokkal jobban
megviselte, hogy magunkra hagytál, és hogy anya miattad lett
öngyilkos! Majdnem beleőrült.
– Te is ennyire gyűlölsz engem? - kérdeztem. - Pedig nem is
ismered az indítékaimat.
– Milyen indítékaid lehetnek neked?! – kérdezte gúnyosan
Tisha. – Egy másik nő, egy másik kaland? Egyszerűen ránk untál,
és továbbálltál!
Egy nagyobb robbanás hallatszott a távolból, a talaj egy
pillanatra megremegett a talpunk alatt.
„Rakétavetők!”
Keserűen gondoltam az életükért küzdő társaimra.
„Az utolsó reményünket is elvesztettük! Még akkor is jobban
jártunk volna, ha bevesszük magunkat az UNIVERSE-
képviseletre.”
Teljesen kétségbeestem.
Egyedül maradtam, ráadásul volt egy foglyom, aki tudta, ki
vagyok valójában, még ha halhatatlanságom titkát nem is ismerte.
Az UNIVERSE képviselet toronyépületére pillantottam, miközben a
lövések zajára egyre több telepes sietett ki az utcára.
– Gyerünk, elrejtőzünk az UNIVERSE-képviseleten, amíg
kitalálok valamit – mondtam. Megragadtam Tisha karját, majd
elindultunk a szétlőtt épület irányába.
– Ray úgyis megtalál - mosolygott gúnyosan Tisha. Hihetetlen
gyűlölet áradt belőle, és megértettem érzéseit.
Odaértünk a bejárathoz. Körülnéztem, hogy nem figyel-e valaki,
aztán beléptünk az épület belsejébe. Üvegdarabok ropogtak a
talpunk alatt de nem törődtem vele, sokkal inkább lekötött az a
kegyetlen pusztítás, ami itt folyhatott négy héttel korábban. Láttam
az egykor fénylő padlóra száradt vértócsákat, a padlót borító
törmelék darabokat, a lézertalálatok elszenesedett nyomait a
falakon, és magam elé képzeltem az egész esztelen pusztítást.
– Képesek voltatok minden itt dolgozót megölni? – kérdeztem.
– Közel százat élve hagytunk, hátha kellenek túszok – mondta
kegyetlenül Tisha. – De a többit mind egy szálig megöltük! Ők is a
gyűlölt, kizsákmányoló UNIVERSE-hez tartoztak, és George
Athonell vezetésével megszabadultunk tőletek! Az Athonell
Kolóniaszövétség nemsokára hatalmasabb lesz, mint hinnéd!
– Hatszáz ártatlant öltetek meg, nem beszélve a hadihajónk
személyzetéről! – fakadtam ki, – Pedig ők csak alkalmazottak
voltak, azért kapták a fizetésüket, hogy a cégnek dolgozzanak. Ők
mennyit tehettek az általad említett „kizsákmányolásról’?!
– Az UNIVERSE itteni képviselői voltak. Ahhoz, hogy szabadok
legyünk, először őket kellett megölnünk.
– Ezt George Athonell mondta nektek, igaz?
– Na és akkor mi van?
– Te hány embert öltél meg, Tisha?
– Sokat!… Az elején még ellenálltak, voltak itt UBA-őrök, de
miután likvidáltuk őket, már csak civilek maradtak. Élvezet volt
egyenként levadászni őket.
– Hogy voltál képes lelőni egy ártatlan, fegyvertelen embert?! –
fakadtam ki.
– Ó, miután Ray elmondta a trükköt, nagyon könnyű volt! Csak
el kellett képzelnem, hogy mindegyikük te vagy, és már meg is
húztam a ravaszt.
Belenéztem Tisha vicsorgó arcába.
„ Tényleg az én lányom lenne?” – gondoltam.
Aztán eszembe jutott egy régi emlék. Hiszen én is öltem már
meg fegyvertelen, ártatlan embert! Dr. Mosst, a GSE székházban.
Az egyetlen személyt, aki ismerte halhatatlanságomat.
A lányom ugyanolyan, mint én. Kegyetlen. Csak az indíték
különbözött: én félelemből öltem, ő pedig gyűlöletből.
– Tudod, nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy ölni rossz
dolog! Szülők nélkül nem olyan könnyű különbséget tenni jó és
rossz között.
– Ki ez a George Athonell? – kérdeztem Tishát, miközben
körbenéztem a romok között.
– Igazi nagy ember. Egy igazi vezető. Az Athonell
Kolóniaszövetség fejedelme.
– Te tényleg azt hiszed, hogy a lázadásotok életképes lehet?
UNIVERSE és a Föld a legmodernebb hadihajóit küldi ide!
Pillanatok alatt a földdel teszik egyenlővé a kolóniátokat!
– Ugyanúgy fognak járni, mint ti – felelte Tisha. – Athonell
azokat a hajókat is le fogja lövetni, akárhányat küldenek is ide.
Aztán pedig a lázadás szétterjed minden kolónián, és végleg
elszakadunk tőletek!
– Miféle fegyveretek van? – kérdeztem tapogatózva, hátha
megtudok valami lényeges információt
– Olyan, amilyenről nem is álmodhattok! Ez sokkal fejlettebb
technológia, egy ősi civilizáció legyőzhetetlen fegyvere.
– Minden fegyver legyőzhető – mondtam, de közben lázasan járt
az agyam.
„Egy ősi civilizáció fegyvere? Ezek szerint a bolygón idegen faj
jelenlétére bukkantak? Vagy… Vagy talán csak nem a Vándorok? „
– Ez nem – felelte Tisha. – Két lövéssel megsemmisítettük a
szuper csillaghajótokat, és bármilyen hajót szét tudunk lőni,
amelyik a Procyon közelébe merészkedik.
– George Athonnel hataloméhes őrült – jelentettem ki. –
Eszköznek használ benneteket, hogy uralkodhasson.
– Felesleges próbálkoznod, mi itt mindannyian tiszteljük őt, és
hiszünk benne.
– Én az apád vagyok. Engem is képes lennél megölni?
,,Rossz kérdés volt.. „
– Téged bármikor. Kiskoromban még magamat hibáztattam,
ami– ért elhagytál bennünket, de ahogy lassan felnőttünk,
világossá vált, milyen kegyetlen vagy te valójában!
Nem tudtam mit felelni. Tishának igaza volt. Önző voltam, de
ezen akkor nem volt időm elgondolkodni. Sokkal fontosabb
problémával álltam szemben.
Ördögi ötletem támadt Odanyújtottam Agram 14-esemet
Tishának.
– Akkor tedd meg! Ölj meg!
Úgy éreztem, nincs más választásom: bármilyen kockázatos volt
is, fel kellett fednem a halhatatlanságomat. Meg akartam értetni
indokaimat Tishával, ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy az én
oldalamra állítsam, még ha ezzel újra a halandók célpontjává is
válhatok
A régi félelem újra hatalmába kerített. Féltem, de mégis meg
kellett tennem.
Tisha furcsa arccal nézett rám, de a pisztolyt rögtön elvette,
érdeklődve forgatta kezében a fegyvert, valószínűleg most látott
ilyet először– az UNIVERSE alig néhány hónapja dobta csak piacra
– Te nem vagy normális-nézett rám.
– Az apád vagyok.
– Engem nem érdekel! – mondta gyűlölettel, és rám fogta a
fegyvert, – Ugye azt hiszed, nem merem megtenni?
Bíztam benne, hogy meg meri.
– Így nem is kell elképzelnem, hogy te vagy az áldozat!
Tisha meghúzta a ravaszt.
De csak vállon lőtt.
Égető fájdalmat éreztem. Megtántorodtam, de nem estem el.
– Ezek szerint mégsem olyan könnyű?! – kérdeztem gúnyosan.
Arckifejezésem fájdalmas grimaszba torzult, ahogy a lézer ütötte
seb szúró fájdalma szétáradt karomban. – Segítsek? Támadjak rád,
hogy könnyebb legyen?
– Te megőrültél! – mondta Tisha, aztán sarkon fordult, és
elindult kifelé. Azt hiszem, dühös volt magára. Ekkor jöttem rá,
hogy a gyűlölet talán mégsem annyira erős benne. – Nem öllek
meg, de elmegyek. Majd Ray, vagy maga George Athonell megteszi
helyettem!
Utána vetettem magam, nem engedhettem, hogy csak úgy
kisétáljon innen.
– Állj meg! – kiáltottam.
Tisha megfordult, látta, hogy feléje rohanok. Megijedt,
gondolkodás nélkül rám fogta az Agram 14-est, és meghúzta a
ravaszt
A tűvékony lézernyaláb átfúrta a mellkasomat, a világ elsötétült
előttem, és Összeestem.
Tisha görcsösen remegni kezdett, a pisztoly kiesett a kezéből.
– Apa! – zokogta. – Én nem akartam!
A fájdalom elviselhetetlen volt, könnyezni kezdtem.
Sötétséget láttam magam körül.
 A halálközeli élménnyel már nem először találkoztam addigi
életem során, mégis mindig megdöbbentő volt, ahogy életem
eseményei felvillantak szemem előtt, és a távolban megláttam
valami fényességet, ami felé lassan közeledtem…
Azonban a Vándorok által testembe ültetett paraziták nem
engedtek meghalni. Távolodó tudatomat visszarántották a
valóságba, miközben halálos sebem körül enyhe bizsergést
éreztem, ahogy a lények regenerálták szöveteimet, szerveimet
Percek teltek el.
Gyengének éreztem magam, de éltem. Tisha előttem térdelve
zokogott, és ennek örültem, ez volt felém az első pozitív reakciója.
„Vajon mit fog szólni; ha most felkelek?” – tűnődtem. Tudtam,
hogy el kell neki mondanom az igazságot.
Erőlködve felültem, aztán mellkasomra pillantottam. A seb
szélei szemmel is érzékelhetően záródtak össze, a folyamat sok-
ezerszerese volt a valódi szükséges gyógyulási folyamatnak.
Fájdalmam alábbhagyott.
– Tisha – szólaltam meg. Hangom kicsit rekedtes volt. Lányom
rám nézett, és szeme elkerekezett a döbbenettől.
A döbbenet egy másodperccel később eszeveszett rémületbe
csapott át. Tisha négykézláb mászva hátrálni kezdett, és
kétségbeesetten kereste elejtett lézerpisztolyát.
– Nyugodj meg, élek, nincs semmi bajom.
– Az nem lehet! – felelte remegő hangon. – Nem lehet!
Lelőttelek… – Keze tovább kutatott a lézerpisztoly után, és meg is
találta, görcsösen megragadta, majd újra rám fogta.
– Megint le akarsz lőni?
– Igen, de most már nem hibázom el!-felelte hisztérikusan.
– Az előbb sem hibáztad el. Nézd! – Széthúztam átégetett
zubbonyomat, és megmutattam a sebet, amely rohamosan gyógyult
– Mi ez?! – kérdezte rémülten Tisha, és hátrálni kezdett – Ez
valami… valami… idegen? – még görcsösebben szorította a fegyvert
– Te nem vagy ember!
– Dehogynem – feleltem. – Csak van egy nagy problémám: nem
tudok meghalni.
– Tessék?!
– Halhatatlan vagyok – mormoltam, és lányom reakcióit
tanulmányoztam. Az első másodpercekben egy szót sem hitt el
abból, amit mondtam, de aztán komor arckifejezésem, és egyre
sebesebben regenerálódó sebem láttán elbizonytalanodott.
– De hát… hogyan? – A pisztoly ismét kiesett a kezéből. Ezúttal
felvettem, és eltettem.
– Hosszú és megdöbbentő történet… Csak azt sajnálom, hogy te
és Ray nem lettetek szintén halhatatlanok, Amikor édesanyádat
feleségül vettem, egyetlen célom volt: olyan gyermekeket akartam,
akik hozzám hasonlóak, megszüntetik magányomat és társaim
lesznek az évezredek folyamán. Sajnos nem sikerült mindketten
halandók lettetek, Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy sikerül.
Sokkolt a dolog, teljesen kétségbe estem. Nem akartam végignézni,
ahogy megöregedtek, meghaltok, miközben én fiatal maradok… És
féltem is. Féltem attól, hogy titkomra fény derül. Féltem az
emberek mohóságától, kapzsiságától. Ezért hagytalak titeket
magatokra, de akkora vagyont hagytam rátok, hogy semmiben se
szenvedjetek hiányt…
– Tudod, az élet nem csupán pénzből áll.
– Tudom – bólintottam. – Fogalmain sem volt, hogy ekkora kárt
teszek ezzel az önző lépéssel. Igen, önző voltam…
– Elmeséled, hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte Tisha.
Eddigi legkedvesebb hangján szólt hozzám. – Szeretném tudni…
Eltartott egy ideig, míg 2055-ös Mars-utazásomtól kezdődően
felvázoltam halhatatlanná válásom, majd az UNIVERSE
megalakításának történetét. Tisha mindvégig tátott szájjal
hallgatott.
Csak akkor szólalt meg, amikor befejeztem.
– Azt hiszem, megértem, mit érzel, és talán még az indokaidat is
elfogadnám, amiért egyedül hagytál minket… De ez semmit nem
változtat azon, amit tettél. Hiába hagytál nekünk rengeteg pénzt,
anya halála után ez mit sem ért. Számító jogászok, és anya.
„kedves” rokonsága szépen kisöpört alólunk mindent. Semmink
sem maradt, ráadásul be is dugtak bennünket egy intézetbe, ami
maga volt a pokol. Húszévesen kerültünk ki az életbe, és azonnal
tudtuk, hogy el kell hagynunk a Földet. Minél távolabb akartunk
menni. És ide sikerült: a Procyonra.
– Szép bolygó – jegyeztem meg. – Egyszer majd hatalmas
városok, és emberek milliói lepik el. Csak hát, nem tudom, hogy a
procyoniak hogyan viszonyulnak majd ehhez.
Eszembe jutott Trekka, az a jámbor növényevő, aki értetlenül
figyelte a körülöttük zajló esztelen öldöklést
– Ugyan, ezek inkább állatok, mint értelmes élőlények. Bátyám
és Athonell is szívesen vadásszák őket, már évek óta ez a kedvenc
sportjuk.
– De hiszen a Csillagközi Törvénykönyv világosan kimondta a
más, értelmes fajok, életének védelmét! – teljesen felháborodtam
Tisha szavain. – Mindannyian aláírtátok a szerződésetekben, hogy
a procyoniakra nagyon vigyáztok, amennyire lehetséges, tanítjátok
is őket
– Ez így is volt – hajtotta le a fejét Tisha – egy ideig.
– Ne is folytasd! George Athonell, igaz?
Tisha csak bólintott
– Nagy hatással van más emberekre. Sokakat teljesen az
irányítása alá vont Engem nem annyira, hiába szimpatizáltam
céljaival, ha az eszközeivel nem. Azonban Rayt teljesen
megbolondította. Istenként néz fel Athonell fejedelemre, és ezzel
nincs egyedül. Ray teljesen kifordult magából…
– És mi ez a fegyver, amivel lelőttétek a hadihajónkat? –
kérdeztem. – Azt mondtad, egy ősi civilizáció fegyvere… Miért van
az az érzésem, hogy ez is összefügg a Vándorokkal?
– Nem tudom, lehetséges… Én még nem láttam, csak annyit
tudok, hogy Athonell valahol a föld alatt rejtegeti, és néhány
emberén kívül senkit sem enged a közelébe.
Gondolkodni kezdtem.
„Vajon életben maradt valaki az UBA-divíziósok közül? És
Holbrook, Michelle, vagy O’Connor? Rajtuk kívül már csak egy
tucatnyi UBA-s és a Gladiátor civil személyzete áll mellettem.
Kilátástalan a helyzet!”
– Segítesz nekem?
– Miben? – kérdezte riadtan Tisha.
– Meg akarom semmisíteni azt a fegyvert, hogy a hetek múlva
érkező újabb hadihajók leszállhassanak, és visszaállítsák a rendet a
Procyonon.
– Ez őrültség! Mindezt egyedül akarod végrehajtani? Athonell
elevenen nyúzat meg, ha megpróbálod!
– Ne felejtsd; halhatatlan vagyok! – mosolyodtam el.
– George Athonell tud olyat tenni veled, ami még a halálnál is
rosszabb – mondta baljóslatúan Tisha. – Egyébként nem hiszem,
hogy segítenem kellene neked. Ez az otthonom, sokkal jobban
kötődőm ehhez a helyhez, minthogy hagyjam lerombolni.
– Pontosan ezért kell segítened. Ha Athonell tovább folytatja ezt
az őrült lázadást, egyszer majd idejön egy tucatnyi hadihajó, és
minden kérdezősködés nélkül ledobnak néhány nukleáris bombát
– Csak ki akarsz használni! – mondta Tisha. – Te könnyen
beszélsz, hiszen nem tudsz meghalni, nekem viszont elég egy kósza
lézersugár. Erre bezzeg nem gondolsz. Ugyanolyan önző vagy, mint
azelőtt voltál. Semmit nem tanulsz a saját hibáidból, pedig már
több mint száz éves vagy.
– Százhatvanegy – mondtam. – De ez nem számít. Igazad van,
ne haragudj, hogy megkértelek.
Elővettem a kommunikátoromat még reménykedtem, hogy
valaki életben maradhatott Athonell embereinek támadása
ellenére.
– Marc Barthez vagyok. O’Connor, mi a helyzet? Életben maradt
még valaki?
Csak sercegés volt a válasz. Aztán…
– O’Connort megölték, Marc – hallottam Anette Holbrook
hangját, és nagyon megörültem neki, még annak ellenére is, amit
mondott
 – De legalább ön él, Anette – sóhajtottam fel. – Mi történt?
– Van egy kis baj, Marc…
– Micsoda? – kérdeztem. Volt valami furcsa a kapitánynő
hangájban, és egy pillanattal később meg is tudtam, hogy mi.
– A baj az – szólalt meg egy ismeretlen férfihang hogy éppen a
halántékának szegezem a pisztolyomat, és nagyon remeg az ujjam a
ravaszon!
„Elkapták őket! De vajon kik maradtak életben?”
– Embereid mind egy szálig halottak, Barthez, a nagyhírű UBA
parancsnoka. Jól tudjuk, ki vagy, itt van velünk a nőd is.
– Jézusom, ez Ray! – suttogta mögöttem Tisha.
„Michelle!”-kiáltottam némán. „És ő a fiam, Ray…?”
Nem volt szabad kimutatnom érzéseimet, és főleg nem volt
szabad sebezhetőnek mutatnom magam.
– Velünk viszont itt van a húgod, Tisha – feleltem neki
fölényesen A vonal túlsó végén síri csend támadt egy pillanatra.
Aztán egy mélyebb, basszushang harsant fel:
– Felesleges trükköznie, Barthez! Tudjuk, hogy egyedül maradt,
két felderítő társa holttestét megtaláltuk.
– Akkor gondolom, megtalálták a lány két kísérőjének hulláját
is…
– Bizonyítsd be, hegy Tisha ott van nálad! – követelőzött Ray.
Tishára néztem. Kikapcsoltam a kommunikátort, és feléje
nyújtottam:
– Beszélj velük, de csak néhány szót! – mondtam. – Én
megbízom benned, és abban, hogy nem árulsz el.
Kockázatos játék volt Lányommal alakuló kapcsolatunk
veszélyes ponthoz érkezett, azonban tényleg bíztam benne.
Tisha elvette a kommunikátort, aztán és beleszólt:
– Itt Tisha, tényleg elkapott ez a szemét!
– Ennyi elég! – súgtam, aztán kivettem a kezéből a készüléket
– Te rohadék! – üvöltötte Ray, – A saját kezemmel foglak
megölni, és élvezni fogom a halálodat!
Aztán George Athonell valószínűleg elvette tőle a
kommunikátort;
– Ha nem adja vissza a lányt, megöletem az összes foglyot:
először a barátnőjét és a kapitánynőt – mondta mély
basszushangján. – Tishával azt csinál, amit akar, nem az én húgom.
Megrémültem, Tisha még jobban. Szembesült azzal, hogy
Athonellnek nem számít senki és semmi. Szavaira csak egy válasz
létezett:
– Engem nem érdekel, hogy kit öl meg, Athonell! Ugyan sajnálni
fogom Michelle-t, de a cég jövője most bármelyikünk életénél
fontosabb, és felesküdtem arra, hogy mindenek felett az
UNIVERSE érdekeit tartom szem előtt!
– Ahogy gondolja, Mr. Barthez! – sziszegte Athonell, aztán
bontotta a kapcsolatot.
– Ez az állat mindenkit meg fog ölni, ha nem teszek valamit! –
mondtam kétségbeesetten. Magabiztosságom egy pillanat alatt
elillant Csak reméltem, hogy Athonnel nem olyan őrült, hogy
valóban megölje a két nőt Fogalmam sem volt, mit csináljak. A
helyzet egyre kétségbe ejtőbbé vált.
– George Athonell nem öl ok nélkül – mondta Tisha. – Ő nem
vérszomjas gyilkos, nála csak a hatalom számít..
– De én az útjában állok, és veszélyeztetem a hatalmát.
– Ugyan, mit tehetnél ellenük te egyedül?
Beljebb haladtunk az épület szétlőtt belsejébe, közben lázasan
törtem a fejem, hogy hogyan szabadulhatnánk ebből a helyzetből.
Elbújhattunk volna bárhol, távol a várostól, de akkor a néhány hét
múlva étkező újabb hadihajók is a Gladiátor sorsára jutottak volna.
Bíztam benne, hogy talán az UNIVERSE-képviseleten találunk
valamit, ami esetleg ötletet adhat.
Csakhogy helyette George Athonell emberei találtak meg
bennünket!
A sötétből nem sokat láttunk, és néhány perc után rájöttem,
hogy teljesen felesleges itt bármit is keresni. A lázadók alapos
munkát végeztek: a műszaki berendezéseket vagy elvitték, vagy
szétverték, elhordtak minden élelmet, fegyvereket. Semmi
hasznosat nem hagytak. Aztán ahogy visszaindultunk a bejárati
csarnokba, különös zajokra lettünk figyelmesek.
– Hallod? Mi lehet ez? – kérdezte Tisha, de én már tudtam.
George Athonell semmit nem bízott a véletlenre.
– Rájöttek, hogy itt rejtőzködünk!
Fénycsóvák pásztázták a bejárati csarnokon, és sötét alakokat
láttam, amint átvizsgálnak minden zugot Aztán ránk vetült egy
fénycsóva, és teljesen elvakított mindkettőnket.
– Ott vannak! – kiáltotta valaki.
– Ne lőjenek! – sikoltotta Tisha, és kétségbeesetten elém lépett.
„Meg akar védeni!” – villant át az agyamon.
– Állj félre előle, Tisha! – kiáltotta egy erélyes hang a sötétből.
Megismertem Raymond fiam hangját. – Hadd lőjem le!
– Majd én lőlek le téged! – kiáltottam dühösen, és vakon tüzelni
kezdtem a fénycsóvák kiindulási pontja felé. Valaki felordított, egy
reflektor koppanva zuhant a padlóra, aztán tompa puffanást
hallottam.
Tisha hisztérikusan rám ugrott, és félreütötte az Agram 14-est
tartó csuklómat.
– Ne bántsd Rayt! – mondta kétségbeesetten.
– Most ellenem vagy, vagy mellettem? – fakadtam ki.
– Mindkettőtökkel és mindkettőtök ellen, ha meg akarjátok ölni
egymást!
Lézersugár villant meg a fejem felett, aztán még egy, és ekkor
úgy láttam, jobb lesz eltűnni.
– Van itt hátsó kijárat?– kérdeztem Tishát.
– Arra! – mutatott az egyik irányba.
– Beszélj Rayjel! – mondtam búcsúzóul, aztán nekiiramodtam.
Lányom szótlanul nézett utánam.
Athonell emberei észrevették, hogy menekülök, aztán
lézernyalábok záporoztak körülöttem.
– Kapjátok el! – kiáltotta Ray. Két embere azonnal utánam
eredt, átvágtam egy raktárhelységen, aztán megláttam a hátsó
kijáratot, és arrafelé fordultam.
 Azonban az ajtó zárva volt Lézerpisztolyommal megcéloztam a
zárszerkezetet, és a csőből kicsapó lézersugár sisteregve égette szét
a zárat. Felléptem az ajtót, a következő pillanatban hirtelen
ösztönnel félrerántottam a fejem.
Egy pillanattal később egy energiasugár csapódott a falba ott,
ahol az előbb még a fejem volt Olvadt fémszilánkok röppentek
szanaszét, de szerencsére nem érték az arcomat Kirohantam a
szabadba, közben hallottam hátam mögött a kiáltásokat:
– Fogjátok el! Élve!
Végigrohantam az utcán, közben azt néztem, hova bújhatnék el.
A nyílt terepen csak felhívtam magamra a figyelmet: előbb-utóbb
egy egész hadsereg fog üldözni, és akkor nem lesz esélyem.
„Ha ezt a két embert lerázom, eltűnhetek!”
Egy lézersugár csapódott a talajba mellettem, és füstölgő lyukat
fúrt a földbe. Lázasan kerestem valami fedezéket, de végül valami
annál is jobbat találtam. Egy nyitott légpárnás jármű parkolt az
egyik épület előtt.
Gondolkodás nélkül felpattantam rá. Beindítottam a motort, és
előretoltam a gyorsítókart. A jármű megugrott, és halk búgó hangot
adva megindult előre. Több lézernyaláb lyukasztotta át a jármű
hátulját, de igyekeztem cikázva haladni, így szerencsére a
motorrészt nem érte találat. Két üldözőm egyre inkább lemaradt,
hiába futottak, a légpárnással nem vehették fel a versenyt
Hamarosan kiértem a városból. Táborhelyünk felé vettem az
irányt, nagy ívben kerülve meg a várost Sejtettem, mi fog rám
várni, de arra a brutalitásra, amit végül találtam, nem
számítottam…

Tisha elgondolkodva nézte, amint eltűnök a hátsó bejárat

mögött Ray parancsára Athonell két embere üldözőbe vett, Ray
pedig odalépett Tishához. Magas, inas férfi volt, sötét hajjal, kék
szemekkel és erőteljes arcvonásokkal. Szemében most aggodalom
csillant
 – Jól vagy, hugi? Nem bántott az a szemét?
Tisha a bátyjára nézett Mindenfele gondolatok kavarogtak a
fejében arról, amit mondtam neki, és nem tudta, mit tegyen. Nem
akart elárulni, de segíteni sem.
– Nem, nem bántott…
– Hogy hagyhattad, hogy elkapjon? – kérdezte Ray. – Athonell
fejedelem feláldozott volna, és engem majdnem kurva nagy
dilemma elé állítottál. Még szerencse, hogy ki tudtunk szabadítani!
Tisha bátyja szemébe nézett.
„Itt járt az apánk, Ray…”
De hangosan nem merte kimondani.
– Mit tettél volna, ha nem tudtok kiszabadítani? – kérdezte.
– Megvédtelek volna. Nékem te vagy a legfontosabb, te vagy az
egyetlen, akit szeretek. Minden és mindenki más csak azután jön.
Még George Athonell is, annak ellenére, hogy teljesen egyetértek
céljaivá és tűzön-vízen át követem. Ő a jövő!
Tisha elgondolkodott bátyja szavain. Athonell eszközeit illetően
erős kétségei támadtak. Csak az én szavaimat követően fogja fel
igazán, hogy az UNIVERSE-képviseleten mennyi ártatlan embert
öltek meg.
Arcok jelentek meg előtte.
Arcok, kétségbeesett, rettegő tekintetek. Vérbefagyott halottak…
„Istenem, mit műveltünk? Gyilkosok vagyunk!”
– Valami baj van, Tisha? – kérdezte lágy hangon Ray.
– Nem, nincs-rázta a fejét a nő.
– Akkor menjünk vissza a Kolóniakormányzóságra. Be kell
számolnod a fejedelemnek. Nem fog örülni, az biztos!
Tisha bólintott, aztán elindultak vissza a háromtornyú épület
felé. A nő végig azon töprengett, hogyan mondja el Raynek az
igazságot. Ismerte érzéseit, és féltett mindkettőnket.
George Athonell üvöltött
– Mi az, hogy nem tudtátok elfogni azt az átkozott Barthezt?!
Egyedül maradt hát hány ember kell ahhoz, hogy elém hozzátok
végre? Ray! Mi a fenét műveltetek?!
 Athonell fejedelem a Kolóniakormányzóság
panorámatárgyalójában rendezte be fejedelmi székhelyét. Az
egykori tárgyaló a háromtornyú épület legfelső szintjén állt és
mivel a kormányzóság a város egyik legmagasabb épülete volt az
ablakokból rá lehetett látni az egész városra.
A panorámateremben vagy egy tucatnyian tartózkodtak,
mindenki a fejedelem közvetlen tanácsadója, alvezére volt.
– Meglógott egy légpárnással – felelte Ray. – De ne aggódjon,
elkapjuk. Ha máskor nem, majd amikor visszajön a városba.
Athonell elgondolkodott
– Igen, vissza fog jönni. Ő Marc Barthez, az UBA parancsnoka.
Ha kell, egyedül is megpróbálkozik mindennel. Kettőzzétek meg az
őrséget és fogjátok el nekem azt a szemetet!
Aztán a fejedelem Tishára nézett
– Te pedig miért hagytad, hogy elfogjon? Azt hittem, ennél
ügyesebb vagy, csillagom!
Tisha hallgatott Egyikük sem említette soha George
Athonellnek, hogy az édesapjuk Marcus Barbess, az UNIVERSE
vállalatcsoport nagyhatalmú, titokzatos, rejtőzködő tulajdonosa. Ez
az ő titkuk maradt.
Hogyan is mondhatta volna el, hogy a szökevény maga Marcus
Barbess?
– A fickó nagyon gyors és képzett volt – felelte végül, amikor
már kezdett kínossá válni, a fejedelem kérdése utáni csend.
– Ellenben veled! – morogta Athonell. – Ray, azt hiszen, a
húgodra ráférne egy alapos harci tréning. Nincs szükségem olyan
emberekre –, akiket semmire sem lehet használni!
A teremben lévők tisztában voltak vele, hogy ez így nem volt
igaz. Egy UBA parancsnokkal közülük sem sokan vehették fel a
versenyt, velem meg főleg nem. Köztudott volt, hogy több
harcművészed ág kiváló ismerője voltam, és olyan akciókban
vettem részt, mint a marsi bányászlázadás néhány évvel ezelőtti
leverése, amelynek híre még a Procyonra is eljutott.
– Ez a Marc Barthez nagyon kellemetlen alak – mondta George
Athonell. – És még a foglyaink is hidegen hagyják, legalábbis ezt
próbálja eljátszani. De én tudom, hogy fél. Fél, hogy megölöm őket.
és akkor a haláluk az ő lelkén fog száradni.
Vigyorogva nézett az őrök gyűrűjében álló, megbilincselt
Michelle Volangera és Anette Holbrook kapitányra. Egyelőre
azonban eszében sem volt megölni őket. Tudta, hogy ők a biztosíték
ahhoz, hogy ez a Barthez ne tehessen semmit ellenük.
– De Barthez barátunknak már nem lesz ideje cselekedni, vagy
megvárni újabb társait – szónokolt a teremben lévőknek. – A Tau
[6] [7]
Ceti kolónián és a Zicchuraton már minden készen áll a
felkelésre. Még néhány nap, és ottani harcostársaink birtokukba
veszik a kolóniabolygókat. Aztán hamarosan ugyanez fog történni a
[8] [9]
Vegán és a Sellustron is! Az Athonell Kolóniaszövetség egyre
hatalmasabb és gazdagabb lesz!
Tisha és Ray a Kolóniakormányzóság háromtornyú épületétől
nem messze, egy kis, kétszobás, kertes házban laktak. Ray az
Athonell fejedelemnél tartott audiencia után, egészen addig
magában tudta tartani: mérgét, míg haza nem értek. De amint
becsapta maga után az ajtót villámló szemekkel nézett húgára.
– Mi ütött beléd, Tisha? Miért kellett lejáratnod George
Athonell előtt?! A te baklövésed miatt is én tarthatom a hátam…
– Bocsánat, bátyám! – mondta gúnyosan Tisha. – Majd máskor,
hagyom magam lelövetni, akkor többet nem lesz bajod velem!
– Nem úgy értettem… – kapott észbe Ray. – Hallod, Tish? Téged
szeretlek a legjobban a világon, te vagy nekem a legfontosabb. De
értsd meg: ez a bolygó az otthonunk, végre egyszer tartozunk
valahova ebben a nyomorult életben, és nem akarom ezt is
elveszíteni!
Tisha levetette mellényét, és az egyik fotelre dobta. Aztán
kibontotta eddig felfűzött fekete haját, amely ráomlott a hátára.
– Tartozunk valahova… – ismételte meg bátyja szavait. – Igen,
ebbe a koszos kis városba és a Procyonra, ahol néhány ezer
telepessel tengetjük az életünket. Micsoda élet, micsoda
perspektíva!
– Mi a bajod, Tisha? – kérdezte Ray. Azt hitte, hogy húga jól érzi
itt magát – Eddig egy szóval sem említetted, hogy nem tetszik itt. |
A nő a bátyja felé fordult I
– Neked mi az életcélod, Ray? Mit remélsz ettől a bolygótól?
Mert én egyre kevésbé értem, hogy mit keresünk itt!?
– A Procyon hamarosan az Athonell Kolóniaszövetség vezető
bolygója lesz – mondta büszkén Ray. – Tudod, mit jelent ez?
Hatalmas gazdagságot, ide vándorlók millióit, és hatalmat! George
Athonell bőkezű lesz a leghűségesebb embereivel szemben, és én az
vagyok… A Kirajzás még csak most kezdődött, ez a bolygó
hamarosan olyan lesz, mint a Föld.
– A Föld nem fogja hagyni, hogy önállósodjunk. Athonell hiába
hiszi azt, hogy a talált szuperfegyver teljes biztonságot nyújt! De
igazából nem is erről van szó. Harminc évesek vagyunk, Ray. Én
családot szeretnék, férjet, gyerekeket, és erre itt semmi
lehetőségem sincs…
Ray közelebb lépett Tishához, és megsimogatta az arcát.
– Mi történt veled, kishúgom? Mintha teljesen kifordultál volna
eddigi önmagadból.
„Vajon hogyan reagál, ha elmondom neki?” kérdezte magában
Tisha, és bátyja tekintetét fürkészte. Félt a reakciójától. De meg
kellett mondania, nem titkolhatta el előle.
Az a férfi… Marc Barthez… – elakadt a szava, pedig már
majdnem kimondta, de végül még sem volt elég bátorsága [
– Az a szemét UBA parancsnok? Csak nem bántott?! Ha egy
ujjal is hozzád ért, elevenen tépem ki a szívét! – Ray teljesen kikelt
magából, Tisha alig volt képes megnyugtatni.
– Nem, nem bántott! Dehogy bántott… Nem erről van szó,
hallgass végig. Ez nagyon fontos mindkettőnknek!
„Vagy mindhármunknak…”
Ray látta testvérén, hogy tényleg valami nagyon fontosat készül
mondani. Lázasan járt az agya a lehetőségeken.
– Ugye nem lettél szerelmes belé? – kérdezte hirtelen. – De
igen! Látom a szemeden! Ezért adtad elő ezt a családos mesét?
Nem hiszem el, tényleg képes voltál belezúgni?! Nem lehetsz
ennyire ostoba, Tish!
A nőnek eleredtek a könnyei, és csak a fejét rázta.
– Nem…
– Ne is tagadd! – Ray már ordított – Már értem, miért álltái a
tűzvonalunkba! Féltél, hogy eltaláljuk! Felizgatott, mi? Mindig is
odavoltál az ilyen egyenruhásokért. Talán még le is feküdtél vele?
– Ray! – Tisha a könnyeivel küszködött. – Az az ember az
apánk!
Raymond kővé dermedten nézett húgára.
Először nem fogta fel a szavak jelentését.
A következő pillanatban viszont már inkább nem akarta felfogni.
Az apjuk… a leggyűlöltebb ember az univerzumban.
– Az apánk? – hitetlenkedve rázta a fejét. – Biztos, hogy ő az?
Marcus Barbess legalább hatvanöt -hetven éves, és az a fickó az
UNIVERSE-képviseleten egyáltalán nem tűnt ilyen öregnek, nem
beszélve arról, hogy… Marc Barthez, Marcus Barbess – Ray
eltűnődött a két név hasonlóságán. „Valóban igaz lenne, amit Tisha
mond?” – De hát miért játszaná el egy másik ember szerepét?
Miért?
– Nem tudom, Ray. Az tény, hogy negyven évesnek sem néz ki,
az UNIVERSE-nél valószínűleg kifejlesztettek valamilyen
öregedéslassító szert, de ez csak találgatás. Ő az, higgy nekem!
Tisha nem akarta elmondani a teljes igazságot, nem akart
beszélni a halhatatlanságomról. Még nem. Raymond reakcióit
figyelte, tudni akarta, hogy bátyja mit szól ehhez a váratlan
fejleményhez. Egyelőre jól viselte…
– Szóval itt van a Procyonon – mondta Ray. Hitt húgának, de
egyelőre nem volt képes feldolgozni ezt.
Odasétált az ablakhoz, és kibámult a szürkületi éjszakába. A
Procyon fehér törpéje a látóhatár közelében időzött, de még nem
készült lenyugodni. Talán mire megteszi, a másik nap már ismét
felkel.
 – Az apánk. Aki elhagyott bennünket, öngyilkosságba kergette
anyát, és tönkretette az életünket!
Hirtelen megperdült, és húga szemébe nézett.
– Miért nem ölted meg ott helyben? Megtehetted volna, igaz?
Csak megzavarodtál. Pedig te is ugyanannyira gyűlölöd, mint én!
– Ez az egész nem ilyen egyszerű, Ray – felelte Tisha. Nem tudta
igazán, hogy pontosan mit is akar. Ő is gyűlölt engem, de amiket
elmondtam neki halhatatlanságomról és magányomról, az alapján
együtt is érzett velem. És ugyanakkor viszolygott George
Athonelltől, valamint őrült céljaitól.
„Megöltünk több száz ártatlan embert, csak azért, hogy ő
lehessen a bolygó ura, és hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Ez
borzalmas! „ -csak most fogta fel, mit is tettek valójában.
– Mi nem egyszerű, Tish? – kérdezte Ray. – Az, hogy itt van a
pillanat, amire gyerekkorunk óta várunk? Hát nem úgy öltél meg te
is tucatnyi ártatlan UNIVERSE-dolgozót, hogy apánkat képzelted a
helyükbe? Mi történt veled?!
– Az még eszedbe sem jutott, hogy George Athonell
mindannyiunkat kihasznál, hogy egyre nagyobb hatalomra tegyen
szert? Rólunk csak azt tudta, hogy valamiért ki nem állhatjuk az
UNIVERSE-t. Akkor is részt vettünk volna a képviselet dolgozóinak
lemészárolásában, ha nem az apánk a cég tulajdonosa?
– Itt most nem erről van szó, hanem az önállóságról és a
független hatalomról, és ezekhez az ő halálukon vezetett az út.
Miért érzem azt, hogy te nem azonosulsz Athonell fejedelem és az
Athonell Kolóniaszövetség céljaival?
Tisha hallgatott, képtelen volt bármit is válaszolni. És fogalma
sem volt, mit is akar tenni valójában. Fejében teljes káosz
uralkodott. Itt voltam én, Marcus Barbess, az édesapja, akit, amióta
eszét tudta, gyűlölt, és meg akart ölni. De amikor megvolt rá a
lehetősége, elbizonytalanodott. És itt volt a Procyon és az Athonell
Kolóniaszövetség. Egy álom, amelyben egyre kevésbé hitt.
– Értem – bólintott hűvösen Ray, látva, hogy húga nem felel. –
Szóval az a szemét összezavarta azt a parányi eszedet is! Ti, nők túl
érzékenyek és befolyásolhatóak vagytok, és Barbess nagyon
ügyesen kihasznált téged. Felélesztette benned a szeretet, és
egyszerre elfelejtetted tönkretett életünket. Nem gondoltam volna,
hogy ilyen ostoba liba vagy! De szerencsére én nem vagyok te!
Kettőjük közül mindig is Ray irányított, ő volt a dominánsabb
személyiség, Tisha pedig vakon követte bátyját mindenhova. Sosem
mondott neki ellent, mindenben támogatta, de most eljött a
pillanat, amikor szembe kellett szállnia vele.
– Ray! – kiáltotta. – Ő az apánk, bármit is tett velünk
évtizedekkel ezelőtt! Értsd meg: a gyűlölettel semmire sem
megyünk!
A férfi legyintett, aztán a kijárat felé indult.
– Most azonnal elmondom Athonell fejedelemnek, hogy ki is az
a titokzatos UBA-parancsnok! Marcus Barbess hatalmas fogás lesz!
– Ne! – sikoltott fel Tisha. – Ray, ezt nem teheted!
A férfi szótlanul kinyitotta az ajtót. Tisha ekkor utána vetette
magát, és megragadta bátyja karját.
– Ő az apánk, nem árulhatod el!
Ray megperdült, és egy csattanós pofont kevert le húgának, aki
az ütés erejétől és a döbbenettől a padlóra zuhant. Bátyja még
sosem ütötte meg, pedig erőszakos természete volt, de húga volt az
egyetlen lény, akit sosem bántott volna.
Most azonban nagyot csalódott.
Tisha a padlón ült, sötét haja arcába omlott, így eltakarta
szemeit, melyekből patakokban ömlöttek könnyei.
– Ray… ne csináld – kérlelte a férfit zokogva.
Bátyja becsapta maga után az ajtót.

Bénultan sétáltam a várostól néhány kilométerre hátrahagyott

UBA–divíziós táborhely halottjai között. Kíméletlen csata
folyhatott, embereimet körbekerítették és meglepték. UBA-divíziós
holttestek hevertek szanaszét, keveredve a procyoni lázadókéval, a
környék növényzete hamuvá perzselődött a lézertalálatoktól, a
talajt számos kráter csúfította el.
Az öt légpárnás járművet, amelyekkel érkeztünk, valószínűleg
rakétavetőkkel tehették harcképtelenné, kiégett, füstölgő
roncshalmaz maradt csak belőlük.
Erőtlenül rogytam le egy sziklatömbre. A tenyerembe temettem
az arcomat. Nem voltam képes felfogni, hogy lehettek az itteniek
ennyire fanatikusak. Több ezren ronthattak az UBA-divíziósokra,
esélyt sem adtak nekik a túlélésre. „Miért? Miért történik mindez?”
– kérdeztem. És a legszörnyűbb az volt, hogy a gyermekeim is
részesei voltak ennek.
Néhány perc elteltével kicsit lenyugodtam, és gondolkodni
kezdtem. A közelemben heverő holttestek között hirtelen
észrevettem egy parancsnoki egyenruhát.
Azonnal tudtam, ki az. Odarohantam, azt reméltem, hogy
O’Connor ezredes talán még életben van, de csak hiú remény volt
O’Connor testét több lézernyaláb fúrta át, de még az utolsó
pillanatban is görcsösen küzdhetett, kezei között szorongatott
Agram 13– asa legalábbis erről árulkodott. Szótlanul néztem furcsa
grimaszba torzult, merev arckifejezését, aztán lecsuktam őket.
Egyedül maradtam.
Michelle Volange és Anette Holbrook George Athonell foglyai
voltak. Ki kellett őket szabadítanom, valamint meg kellett
semmisítenem azt a titkos fegyvert. Harminc kilométerrel arrébb
ott várakozott a Gladiátor többi túlélője, de tisztában voltam vele,
hogy ha felveszem velük a kapcsolatot, azzal csak őket is veszélybe
sodornám. Tíz UBA-divízióst hagytunk hátra, a többiek civilek
voltak. Jelenleg biztonságban voltak, de féltem attól, amit ezek az
örült lázadók tehetnek velük.
Halhatatlan voltam, de nem sebezhetetlen. és még engem is meg
lehetett ölni. Féltem, de tisztában voltam vele, hogy meg kell
próbálnom megakadályozni ezt az őrült lázadást. Nekem volt a
legnagyobb esélyem, hogy sikerrel járjak.
Időközben világosodni kezdett. A Procyon nagyobbik napja
lomhán kúszott elő a látóhatár mögül, fényárba borította a keleti
látóhatár alját. A napfelkelte gyönyörű volt. Néhány percig
gyönyörködve néztem, és elfelejtkeztem arról, ami körülöttem
zajlik.
Aztán meghallottam a lépéseket a hátam mögül. Villámgyors
perdültem meg, ujjaim ráfonódtak Agram 14-esem markolatára…
De azonnal el is eresztettem, önkéntelenül megfeszülő izmaim
is elernyedtek.
Alig tíz méterre tőlem három kis procyoni lény állt, fejüket ide-
oda döntögetve bámultak. Hirtelen mozdulatomra hátrálni kezdtek,
de miután látták, hogy nem bántom őket, közelebb szökdécseltek.
Ugyan teljesen egyformának tűntek, de az egyikben mégis
felismerni véltem Trekkát, azt a lényt, akivel, nem sokkal a
lezuhanásunk után először beszéltem.
– Trekka? – kérdeztem bizonytalanul a sárgás szőrű lényt nézve.
– Én Trekka – bólintott a kis lény, és örömében ugrálni kezdett.
– Te felismer engem… – De aztán elkomorult az arckifejezése. – Én
mond neked: város rossz, város emberek gonoszak! Néz körül,
legyilkolnak sok-sok te embered! Miért?
Leültem a sziklatömbre, Trekka és a másik két procyoni
odaszökdécseltek hozzám.
– Nehéz elmagyarázni – mondtam, és ez valóban így is volt, de
megpróbálkoztam vele.
– Az itteniek között van egy gonosz ember, tudod, akinek
szakálla van. Ő uralkodni akar, és aki ellenkezik, azt megöli.
– Dzsorg Aszonell – bólogatott Trekka. – Nagy, szőrös arcú, aki
társaimra vadász. Ő gonosz, mi fél tőle, elrejtőz erdőkben, elkerül
város.
És először még azt hittem, hogy meg sem érti, amit mondok!
Lehet, hogy ezek a kis kenguruszerű lények úgy néztek ki, mint
egy földi állatfajta, de sokkal értelmesebbek voltak bármelyik
fajnál, sőt, nem egy embernél is. Kezdtek érdekelni ezek a kis
„kenguruk.”
– Mi el akartuk fogni őt, hogy ne tehessen több gonoszságot, de
megölték társaimat, így egyedül maradtam.
 – Mit jelent az, hogy elfogni? – kérdezte a Trekka jobboldalán
álló procyoni.
– Én tudom! - visított fel a harmadik lény. - Rhellu tudja! Rhellu
tudja! Fogoly, rabság, bezár ketrec! Nincs szabadon ugrálás…
„Rhellu!” - ekkor jöttem rá, hogy már vele is találkoztam. A maga
egyszerű módján Rhellu tökéletesen fogalmazta meg a szó
lényegét.
– Úgy van, Rhellu. Egyedül maradtam, de egyedül is
megpróbálok tenni valamit – Most jött a neheze. – Mi egy nagy
űrhajóval jöttünk, amit Athonell egy titkos fegyverrel
megsemmisített. Hamarosan újabb hajók jönnek, és ha nem teszek
valamit, azokat a hajókat is szétlövik.
– Nagy fényességet kibocsátó fegyver – bólogatott Trekka.
Rájöttem, hogy a procyoniak talán még tudnak is segíteni nekem.
– „Lehet, hogy látták már közelről azt a fegyvert?” – de ez csak
ostoba remény volt.
– Igen, arra gondolok. Honnan tudod, hogy fényességet bocsát
ki?
– Trekka lát fegyver működés.
– És azt is tudod, hol rejtegetik azt a fegyvert?
– Tud - bólogatott a kis procyoni.
– „Lehet, hogy végre egy kis szerencsém is lesz?” – gondoltam
izgatottan.
– Trekka! Nekem meg kell semmisítenem azt a fegyvert, ez
nagyon fontos ahhoz, hogy George Athonell ne gyilkolhasson
többet. Szeretném, ha megmutatnád, hol van elrejtve.
– Rhellu felvisított, láthatólag nem tetszett neki az ötlet.
– Trekka nem megy oda! Trekka nem megy oda gonosz
emberekhez!
– Nyugalom, Rhellu - mondtam. – Nem kell odajönnie, elég, ha
megmondja a pontos helyét
– Trekka és a másik két procyoni idegesen tekingettek
egymásra, aztán hátrébb szökkentek néhány métert, és vékony
hangon csivitelni kezdtek. Fogalmam sem volt, mi történik, de ezek
szerint nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint gondoltam.
Végül visszajöttek, és Trekka ennyit mondott:
– Elkísérünk, és megmutat.
Meghökkentem. Nekem elég lett volna, ha megmondják a
pontos helyét. Néztem az elszánt arcukat, és nem akartam
vitatkozni velük, noha nem örültem ennek a kíséretnek. Ezek az
ártatlan lények még bajba sodorják magukat, és nem hittan, hogy
ha harcra kerül a sor, képes leszek megvédeni őket
– Trekka látta habozásomat.
– Elkísérünk, megmutat.
– Rendben - egyeztem bele; Mindhárman felszálltunk a városból
lopott légpárnásra, aztán elindultunk. A három procyoni láthatólag
élvezte az utazást, folyamatosan visítoztak, csiviteltek mellettem.
Közben azon törtem a fejem, vajon hol rejthették el a titokzatos
fényfegyvert. Biztos voltam benne, hogy valahol a
Kolóniakormányzóság épülete környékén lehet. Amikor közel értünk a
városhoz, megálltam és Trekkára néztem.
– Nem lesz egyszerű belopóznunk a városba, rengeteg
felfegyverzett lázadó őrködhet az utcákon, titeket pedig azonnal
kiszúrnak. Nem akarom, hogy bajotok essen, ezért elég lesz, ha
megmutatjátok, hogy merrefelé van…
– Fényfegyver nem város van – mondta Trekka. – Nagy csupasz
terület, égi hajókkal.
– Égi hajókkal… – ismételtem meghökkenve. Erre nem
számítottam. – Az űrkikötőben?
Trekka és két társa hevesen bólogatott.
Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetemet. Noha a kikötőt is
biztosan őrizték, de legalább a várost elkerülhettem.
„De ott vajon hol lehet, hiszen az egész egy betontalapzat, csak
arra szolgál, hogy az időnként ideérkező szállítóhajók
leszállhassanak…”
Nagy ívben megkerültem a várost, nehogy véletlenül
belerohanjunk egy őrjáratba, aztán a légpárnással leparkoltam a
kikötőt körülölelő fás, bokros rész takarásában. Az aljnövényzet
rejtekéből kilestem a nyílt terepre.
Kora reggel volt, de máris féltucatnyi embert számoltam össze,
akik a hajók közelében lődörögtek. Először azt gondoltam, hogy
karbantartó munkások, de amikor megláttam a hátukra akasztott
lézerkarabélyokat, tudtam, hogy nem azok.
„Fegyveres őrök!”
– Valóban őrizhetnek itt valami fontosat – mormoltam mintegy
magamnak, és közben lázasan törtem a fejemet, hogy hogyan
juthatnék közelebb. De egyáltalán hol a fényfegyver?
– Trekka! Ez nyílt terep. Biztos, hogy itt van, amit keresünk?
– Fényfegyver van föld alatt – mondta a kis lény, és odajött
mellém. – Két nagy hajó között van barlang. Tető nyit, csuk, amikor
emberek akar.
– Egy földalatti hangár! Értem!
Az egyetlen logikus rejtekhely tényleg az űrkikötőben volt. A
városban a fegyver túlontúl szem előtt lett volna, ráadásul túl
egyértelmű lett volna, hiszen mindannyian meg voltunk róla
győződve, hogy valahol a Kolóniakormányzóság épülete és George
Athonell székhelye környékén lehet.
A hangár körüli őrök azonban kemény diónak bizonyultak. Hat
fegyveres, akik nagyjából beleesnek egymás látószögébe, tehát
lehetetlenség volt egyesével harcképtelenné tennem őket,
bármennyire is képzett harcos vált belőlem az elmúlt évszázad
folyamán.
– Szükség lenne valamilyen elterelő akcióra… – tűnődtem
hangosan. Trekka megbökdöste az oldalamat.
– Trekka, Rhellu és Duttho elterel emberek figyelem.
– Hogyan gondolod? – kérdeztem meghökkenve.
– Nagy torony pusztulás után gonosz emberek lő procyoniakra.
Ezt mi kihasznál.
– Magatokra akarjátok vonni az őrök figyelmét? –
csodálkoztam, és a kis lények elszánt arcát néztem. A procyoniak
békés növényevő lények voltak, de az emberek érkezése felborította
nyugalmukat, megváltoztatta gondolkodásmódjukat. – Ezt nem
engedhetem. Ez nem a ti harcotok, hanem az enyém, egyedül kell
boldogulnom.
– A bolygó sorsa van a te kezed – mondta Trekka. Egyre jobban
megdöbbentett a belőle áradó színtiszta bölcsesség, és logikus
gondolkodás. – Ha nem állít meg Dzsorg Aszonell, veszély
népünkre, te mond ezt. Segít neked.
Erre már nem tudtam mit felelni. És valóban szükségem is volt
a procyoniak segítségére. Megbeszéltük a fejemben összeálló terv
részleteit aztán felkészültem a közelebb lopakodásra. Féltettem
Trekkát és társait ők nem rendelkeztek olyan képességgel, mint én,
ez a kis kaland könnyen az életükbe kerülhetett Éppen ezért nagyra
becsültem önfeláldozó felajánlásukat.
– Várjatok a jelemre! – mondtam végezetül, aztán széthajtottam
magam előtt az ágakat. A legközelebbi testes légpárnás alig tizenöt
méterre állt tőlem, egy kivénhedt, repülésre képtelen szállítójármű
volt valószínűleg már évek óta itt pihenhetett mozdulatlanul.
Megvártam, amíg a legközelebbi, veszélyt jelenthető őr hátat fordít
aztán kirontottam a bokrok közül, és lélekszakadva a légpárnás
fedezékébe rohantam. Néhány másodperc volt az egész, és máris a
jármű mögött lapultam, anélkül, hogy bárki is észrevett volna.
Körülkémleltem, az őrök ráérősen sétálgattak, egyikük
cigarettázott, a hangár mellett pedig ketten elmélyült vitába
kezdtek. A negyedik és ötödik őr valahol az egyik hipertéri
szállítóhajó takarásában lehetett, a hatodik pedig…
A hatodik alig tíz méterre állt tőlem. Hosszú kabátot viselt, és
nekitámaszkodott egy másik lebegő oldalának, közben valamilyen
dallamocskát fütyörészett. Villámsebesen cselekedtem, nem volt
idő sokáig gondolkodni.
A férfit éppen senki sem figyelte, és egy pillanattal később már
nem is volt mit figyelni rajta. A légpárnás túloldaláról ugrottam rá,
átkaroltam a nyakát, és átrántottam a légpárnás laposabb orrészén.
A dallam a férfi torkára forrt, és egy pontos ütéssel harcképtelenné
tettem. Lefektettem a lebegő mögé, közben lerántottam róla hosszú
kabátját. Felkaptam a kabátot, ás azonnal kiegyenesedtem, nehogy
felkeltsem a többiek gyanúját
A többi őr helyzete nem változott, kivéve, hogy a szállító hajó
takarásából előbukkant a negyedik és ötödik számú fegyveres is.
Lassan megindultam a cigarettás férfi felé, aki az egyre magasabbra
emelkedő nagyobbik nap által lilás-vöröses színorgiává festett
égboltot figyelte. Oldalirányból közelítettem feléje, ujjaim
ráfonódtak az Agram 14 markolatára.
A következő pillanatban előhúztam a pisztolyt, és hátba lőttem a
cigarettást. Azonban a fényes villanás láttán a hangárlejáratnál
beszélgető két őr felkapta a fejét…
Azt nem láthatták, hogy én lőttem, de a villanás felkeltette a
gyanújukat.
„Trekka, most!” – pillantottam a kikötőt körülvevő bozótos felé,
és csak reméltem, hogy a procyoniak felismerik, hogy most kell
megjelenniük.
Felismerték. Okos lények voltak.
Kiáltozásra lettem figyelmes, hangárlejáratot őrző fegyveresek
meglátták a kikötő betonján szökdécselő három procyonit, és
azonnal feléjük iramodtak, közben jeleztek társaiknak is. Láttam az
arcukon a széles vigyort, ahogy végre valami szórakozáshoz
jutottak az unalmas órákat követően, és nagyon aggódni kezdtem
Trekkáékért.
A fegyveresek célba vették őket, és ész nélkül tüzet nyitottak
rájuk.
A beton sistergett a találatoktól, a procyoniak cikázva
szökdécseltek, ügyesen egyre távolodva, hogy maguk után csalják a
fegyvereseket.
Óvatosan elindultam a hangárlejárat felé, közben a procyoniak
akcióját figyeltem.
Rhellu hirtelen felvisított, és elesett, egy lézersugár fúrta át a
lábát Trekka és Duttho megtorpant, és idegesen néztek az
ellenségre. Odaugráltak Rhelluhoz, aki élesen visítozott, és
megpróbálták felnyalábolni apró kezeikkel, de nem voltak elég
erősek. A fegyveresek röhögve vették célba a csapdába esett kis
lényeket.
Gondolkodás nélkül indultam meg feléjük, és azonnal tüzet
nyitottam Agram 14-esemből.
Nem hagyhattam, hogy csak úgy lemészárolják őket
Hátulról támadtam, és két fegyverest sikerült lelőnöm, mire
észrevették, hogy valaki van mögöttük. A két harcképes őr közül az
egyik bevetette magát egy légpárnás mögé, a másik pedig
eszeveszetten tüzelni kezdett felém. Lézernyalábok villantak
körülöttem, aztán az egyik eltalálta a karomat. Éles fejdalom áradt
szét testemben, de nem volt időm foglalkozni vele. Összeszorított
fogakkal emeltem célzásra a fegyveremet, és meghúztam a tavaszt.
Szemem előtt elhomályosult a világ, de azt láttam, hogy jól célzom.
A fickó holtan esett össze.
– Dobd el a fegyvert! – kiáltott iám valaki hirtelen. A légpárnás
mögött rejtőző utolsó fegyveres volt
Kelletlenül engedelmeskedtem. Trekka és Duttho közben
valahogy megragadták a nyöszörgő Rhellut, és a kikötő betonját
övező bozótos felé vonszolták. Megtették, amit vállaltak.
A nagydarab telepes kilépett a légpárnás mögül, és
lézerkarabélyát rám szegezve közelebb sétált. Sérült karom
pokolian fájt, aztán a következő pillanatban megéreztem a jól
ismert bizsergést, ahogy a parazitalények megkezdték a sérült
szövetek, izmok regenerálását.
– Ki a fene vagy te? – kérdezte a telepes, amikor közelebb ért
Aztán, ahogy felismerte egyenruhámat.. – Á, Marc Barthez, az UBA
híres parancsnoka!
Elvigyorodott.
– Te meg egyike vagy az itteni tömeggyilkosoknak – mondtam
gúnyosan.
– Ne ugrálj, Barthez! – hadonászott a telepes a fegyverével, és
ebből azonnal láttam, hogy amatőr. „Gyere csak közelebb még
néhány lépést…”
A telepes közelebb lépett.
Egy villámgyors mozdulattal félrelöktem a fegyvere csövét, ami
elsült, a lézernyaláb sistergő lyukat égetett egy közeli légpárnás
jármű oldalába. Behúztam egyet a fickónak, aki hátratántorodott,
szorítása lazult a fegyverén, így egy erőteljes rántással ki tudtam
tépni a kezéből, és a puskatussal jó időre elnémítottam.
A szívem gyorsvonat módjára zakatolt a mellkasomban, de
szerencsére nem kellett több telepessel megküzdenem. A város
felől sem láttam semmi mozgást. Szerencsére senki nem vette
észre a kikötőben zajló lövöldözést. Trekka és Duttho már
majdnem beértek a bokrok közé, és amikor látták, hogy végzek az
utolsó őrrel, integetni kezdtek.
– Köszönöm nektek – mormoltam magamban, kiabálni nem lett
volna értelme. Aztán figyelmem a hangár lejárat felé fordult. A
lejtősen kialakított lejárat felett félig volt csak nyitva a fedőzár, a
lejáró mellett, derékmagasságban lévő irányítópult állt, amivel
tovább nyitottam, hogy le tudjak menni. Maga a dokk teljesen be
volt zárva, és nem is akartam megnyitni.
Odaléptem a lejtős lejárathoz, és megindultam lefelé. Agram 14–
esemmel a belső teret pásztáztam.
A hangár üres volt.
Kivéve azt a valamit…
A félhomályban előszűr csak a közeli árnyakat láttam, nagy
ládákat, néhány légpárnást. Aztán ahogy szemem hozzászokott a
fényviszonyokhoz, észrevettem a hangárt majdnem teljesen betöltő
hosszúkás, közel tizenöt méteres sötét árnyékot.
„Hol a fenében lehet a világításkapcsoló?” – gondoltam.
Erőltetni kezdtem a szememet, és a közelben meg is pillantottam a
kapcsolót. Odaléptem, és megérintettem a vezérlőfelületet, mire
fokozatosan világosodni kezdett, ahogy a hangár világítótestei egyre
növelték a fényerőt
A hangárban egy hajó állt
Egy minden kétséget kizáróan nem ember alkotta hajó.
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a különös, szabálytalan
burkolatát vizsgálgattam. Noha sosem láttam még ilyesmit, azonnal
felismertem a stílusjegyeket.
 „A Vándorok!”
Emlékeztem, amikor a Marson kizuhantam a felszínre, és
egyszer csak egy Vándor csillaghajón találtam magam. A
hasonlóság egyértelmű volt
A hajó oldalán hatalmas lyukak tátongtak, burkolatát ujjnyi
koszréteg borította, láthatólag senki nem foglalkozott vele, hogy
megtisztítsa. Valószínűleg lezuhanhatott a Procyonon, és a
telepesek véletlenül akadtak rá.
„De hol lehet az a fényfegyver?” – kérdeztem magamban.
Egy pillanattal később már meg is válaszoltam a kérdést, A hajó
tetején megláttam egy különös félgömböt, amelyből két egymás
felé, tartó cső meredt a hangár teteje felé. Éreztem, hogy csak ez
lehet a keresett fegyver.
Az idegen hajó oldalához egy létra volt támasztva, gondolkodás
nélkül felmásztam rajta, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a
fegyvert.
És, hogy mielőbb tönkretegyem, megsemmisítsem.
A vezérlőpanelen nem tudtam kiigazodni, ismeretlen feliratok,
tucatnyi gomb és egy miniatűr digitális képernyő volt beleépítve.
„ Vajon George Athonell emberei hogyan hozhatták
működésbe?” tűnődtem. „Valószínűleg véletlenül… Addig
nyomogatták a gombokat, míg végül beindult.”
Leguggoltam, és tanulmányozni kezdtem a különös, a hajóval
ellentétben ezüstösen csillogó, berendezést. Azon töprengtem,
hogyan tehetném tönkre. Robbanóanyagom nem volt, ellenben
Agram 14– esem megfelelőnek tűnt Ha pedig másként nem megy,
fogok egy vasrudat.
Azonban nem tudhattam, hogy nincs-e az idegen berendezésnek
valamiféle védelmi mechanizmusa.
A következő pillanatban megmozdult a hangár teteje.
Középen vékony rés keletkezett, a Procyon felkelő napjának
vakító fénye a szemembe csapott. A hangártető dübörögve
megindult a tetőrész szélei felé.
A magasból három fickó vetette rám magát Az elsőt mellbe
rúgtam, a testes férfi lefordult a hajó tetejéről – még a tompa
puffanást is hallottam méterekkel alattunk azonban a másik két
támadó egyike megtaszított, és elvesztve a talajt a lábam alól, én is
alázuhantam.
A váltam nagyot reccsent a kulcscsontom szilánkokra tört.
Felüvöltöttem a fájdalomtól. Még a könnyeim is kicsordultak,
elhomályosult körülöttem a világ. Csak annyit láttam, hogy valaki
felém magasodik, és rám szegezi pisztolyát
– Élve kell! – harsant fel egy erélyes hang. Felrángattak a
földről.
Pislogtam, látásom nagy nehezen kitisztult, de a vállam
továbbra is őrülten fájt, ráadásul az egyik férfi pont ott ragadott
meg. Felüvöltöttem, és kirántottam a vállamat, de erre a másik
alaposan oldalba vágott.
– Elég legyen! – szólalt meg a magasból az előbbi hang.
Felpillantottam a már teljesen nyitott hangár szélére. Tucatnyi
ember állta körül a nyílást, fegyveresek, és mind engem bámultak.
Az egyikben felismertem George Athonellt, mellette pedig ott állt
Tisha és egy fiatal férfi, akiről azonnal tudtam, hogy nem lehet
más, mint a fiam, Raymond. Elemi erővel sütött szeméből a
gyűlölet
– Üdvözlöm, Mr. Marcus Barbess! – dörögte George Athonell
öblös hangján.
Megdermedtem, és szemrehányóan Tishára pillantottam, hiszen
csak ő árulhatott el. Láttam riadt arcát, Ray kárörvendő tekintetét,
és hittem, hogy talán nem szándékosan árult el.
Az őrök rám szegezték a fegyverüket, esélyem sem volt a
szabadulásra. Legalábbis úgy nem, hogy ne derüljön fény
halhatatlanságomra, ami pedig mindennél nagyobb bajba
sodorhatott volna. Athonell fejedelem és kísérete megindult a
lejárat felé. A Vándorok titokzatos fegyverére pillantottam, és a
lehetőségeket latolgattam. Nem sok esélyem volt.
George Athonell leért a hangárba, és végre alaposabban
szemügyre vehettem. Először, de nem utoljára… Nagydarab,
negyvenes férfi volt, bozontos fekete szakállal, és energikus,
parancsoló tekintettel. Valószínűleg igen szuggesztív hatással
lehetett az emberek többségére, ez a kameraképeken nem is tűnt
fel annyira.
– Szóval maga az UNIVERSE nagyhatalmú ura. Nehéz elhinni,
hogy képes volt ilyen veszélynek kitenni magát. Veszélyes kettős
játékot űzött, és vesztett.
– Nagyon nagy bibét követ el ezzel a lázadással, Athonell! _
mondtam, de inkább az embereinek, mintsem neki címeztem
mondandómat. – Nem ismeri az UNIVERSE fegyveres erőit
Semmiképp nem úszhatja meg, és csak magán múlik, hány halott
lesz.
– Ön is tudja, hogy egyetlen hajó sem tud a Procyon közelébe
jönni. Láttam, hogy az én kis játékszeremet piszkálta. Azt hitte,
hogy, könnyedén hozzáférhet? Az egész hangár tele van
érzékelőkkel és rejtett automata fegyverekkel. Az a szerencséje,
hogy élve akartam elfogatni, különben már az automata
lézerlövegek kereszttüzében végezte volna. De Raymond még
időben elárulta nekem, ki is maga valójában. Marcus Barbess!
Raymond arcvonásait fürkésztem, ismerős jegyeket kerestem
rajta. Eszembe jutott rég halott fiam, Tommy, aki első
feleségemmel, Jessicával együtt már csak egy fájdalmas emlék
voltak számomra. De most – Ray hatására– Tommy is
előfurakodott emlékeim közül, és ettől még rosszabbul éreztem
magam. Ekkor értettem meg, mit is tettem valójában Tishával és
Rayjel. Jessyt és Tommyt őszintén szerettem, de Carrie, Tisha és
Ray nem voltak többek, mint eszközök.
Eszközök egy halhatatlan ember játékához.
Játszótársat akartam magamnak, mint egy gyerek, és
meghosszabbodott életemet tekintve valóban gyerek is voltam
akkor. Aztán amikor rájöttem, hogy gyermekeim nem lettek
halhatatlanok, magukra hagytam őket. A mai napig nem értem,
hogyan lehettem képes erre.
Sok minden közrejátszhatott ebben. Újjászületésem előtt csak a
családomért éltem, és dolgoztam, azonban miután a Vándorok
halhatatlanná tettek, a családnak többé nem volt jelentősége
számomra, és ez jó darabig így is maradt
Család… Azt hiszem azokban a percekben arra gondoltam,
milyen jó is lett volna látni, ahogy a kis Tommy felcseperedik,
kijárja az iskoláit, dolgozni kezd, megnősül. Azonban
halhatatlanként már csak magammal törődtem. Pedig Tisha és Ray
esetében megvolt a lehetőségem arra, amit Tommy halálával
elvesztettem, de ekkor már más ember voltam, és egyszerűen
magukra hagytam mindkettejüket.
Azonban a sors nem engedi bűnünk elfeledését.
– Maga gazdag ember, Marcus Barbess – mondta George
Athonell de ezért semmit sem kellett tennie, minden az ölébe
hullott. Világéletemben ki nem állhattam azokat, akik csak élvezték
a jólétet, de nem tudják mi az: megdolgozni érte! Van, akinek száz,
vagy ezer élet is kevés lenne, hogy akár csak a töredékét is
megteremtse annak, amit maga csak úgy örökölt.
„Nekem is több mint száz évbe tellett, mire felépítettem ezt a
birodalmat”-gondoltam.
– Fogalma sincs, mennyit dolgoztam ezért, de nem is nagyon
érdekel, mit is gondol rólam, fejedelem – az utolsó szót gúnyos
hangsúllyal mondtam ki.
Athonell elmosolyodott, láthatólag élvezte beszélgetésünket.
– Örülök, hogy személyesen jött el közénk, így akár most
azonnal hivatalossá tehetjük az Athonell Kolóniaszövetséget, és ön
támogatni fog bennünket.
– Erről ne is álmodjon, Athonell! Soha nem teszek ilyet.
George Athonell vigyora ördögi volt,
– Dehogynem, kedves uram – mondta, miközben intésére
lekísértek a hangárba Anette Holbrookot, és Michelle Volange-t. –
Ha másért nem, hát majd azért megteszi, hogy ennek a két nőnek
ne kelljen szenvednie. Pokoli kegyetlen kínzásokat tudok kitalálni,
nagyon-nagyon fájdalmasakat.
Michelle sápadt arccal nézett rám, és tudtam, hogy halálosan fél
Holbrook kapitánynő peckesen, tettetett büszkeséggel tartotta a
fejét, és próbálta megőrizni méltóságát, de hiába volt az ügyes álca.
sejtettem, hogy az első komolyabb fenyegetésre belőle is
ugyanolyan ijedt kiscica válik, mint Michelleből. Féltettem őket, az
életük a kezemben volt, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyre
inkább kezdett megfogalmazódni bennem, hogy mégis fel kell
fednem halhatatlanságomat. Ami azonban komoly dilemmát
jelentett Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
Raymondot majd szétvetette az irántam érzett gyűlölet
Csodáltam, hogy még nem vetette rám magát, talán csak az tartotta
vissza, hogy George Athonellnek élve volt rám szüksége.
„Tisha elmondhatta neki, hogy ki vagyok” – gondoltam, és
ezért nem hibáztattam lányomat „Ray viszont azonnal beárult
George Athonellnek.”
De Ray láthatólag csak a fél igazságot mondta el: az igazi
nevemet, viszont azt már nem, hogy én vagyok az igazi édesapjuk.
De vajon miért tette ezt? Azon töprengtem, hogyan lehetne ezt
kihasználni, azonban addig is időre volt szükségem.
– Miféle hajó ez? – kérdeztem, és a Vándorok ősi űreszközére
pillantottam. Biztos voltam benne, hogy George Athonell fele
annyit sem tud róla, mint én, de amíg beszélt, gondolkodhattam.
– Ők az igazi idegenek, nem pedig ezek a primitív, ugrabugráló
procyoniak – mondta fölényesen Athonell fejedelem. – Néhány
hónapja találtuk ezt a hajót egy bányászati kutatás során. Több ezer
éve zuhanhatott le ide, két pilótájának még a csontvázából sem sok
maradt. Fogalmunk sincs, mifélék lehettek, de most nem is ez a
fontos, hanem, hogy a hajójuk tetején ott van az a fényfegyver. És
működik! Már tudjuk kezelni, és ez a mi biztosítékunk a
Kolóniaszövetség fennmaradásához. És hamarosan már erre sem
lesz szükségünk. Amint a többi kolónia is csatlakozik hozzánk…
– Maga őrült, ez soha sem fog sikerülni! – kiáltottam
önkéntelenül.
– Dehogynem, és ön is segíteni fog benne – felelte nyugodt
hangon Athonell. – Örülök, hogy a kötőnkben tisztelhetjük,
jelenléte nagyban megkönnyíti a helyzetünket.
– Erről ne is álmodjon!
Athonell szeme résnyire szűkült, láthatólag megelégelte
ellenkezésemet
– Gerrard! – szólt hátra egyik emberének, aki mint később
kiderült, az egyik helyettese volt – Válaszd ki magadnak az egyik
nőt!
Gerrard egy középkorú, cserzett bőrű, inas férfi volt, látszott
rajta, hogy sokat volt a szabadban, valószínűleg az ültetvényeken
dolgozhatott.
Vigyorogva megragadta Michelle fenekét, aztán közelebb
rántotta magához. Szegény lány hiába sikoltozott, hiába
kapálódzott. Nem volt kétségem afelől, hogy mit művelnek vele, ha
nem engedelmeskedem nekik. George Athonell kétségbeesett
arcomat nézte, reakcióimat tanulmányozta. Úgy éreztem, a lelkem
sötét mélyére lát.
Michelle blúza elszakadt elővillant feszes melle, ami csak tovább
hergelte a társaságot és a Gerrard nevű férfit. Többen közelebb
húzódtak, és élvezettel figyelték, ahogy Michelle sikoltozva
vergődik Gerrard karjában. A férfi benyúlt a lábai közé, és szűk
nadrágján keresztül a szemérmét simogatta.
„Néhánypillanat, és letépi róla a nadrágot…”
Közbe kellett valahogy avatkoznom.
Raymondra néztem, aki nem törődött a jelenettel, helyette
folyamatosan engem bámult, és remegett az elfojtott indulattól.
„Tényleg ennyire gyűlölne?” – gondoltam, és egy pillanatra
megrettentem tőle. A fiam volt, a saját vérem, de eddig még soha
senki nem gyűlölt ennyire, mint ő.
Nem akartam tovább rontani a helyzetet, de nem tehettem mást
– Miért nem ölsz meg végre, Ray?! – szóltam oda neki
incselkedve. – Hát nem erre vársz gyerekkorod óta? Most itt az
alkalom!
A legkegyetlenebb dolgot tettem: kihasználtam fiam gyűlöletét,
hogy zavart keltsek az ellenség soraiban. De nem gondoltam
teljesen végig, hogy mások érzéseivel és az életével játszom.
Ray gondolkodás nélkül rám vetette magát, kezében egy
vadászkést szorongatott
Athonell többi embere Michelle mellével és sikolyaival volt
elfoglalva, nem voltak felkészülve erre a váratlan fordulatra, így
nem is tudták Rayt megfékezni.
De majdnem nekem sem sikerült.
Fiam tőrt markoló csuklóját csak az utolsó pillanatban ragadtam
meg. Igyekeztem teljes erőből eltolni testemtől, de Ray elemi
erővel és elszántsággal akarta testembe mártani. Taktikát
változtattam, és öklömmel váratlanul az arcába sújtottam. Éreztem,
hogy egy pillanatra elernyed, ez elég is volt, hogy lerázzam
magamról, és fölébe kerekedjek. A tört tartó csuklóját saját maga
felé fordítottam, és a nyaka felé közelítettem.
– Ezt akarod? – kérdeztem nyugodtan, miközben remegő
izmokkal szorítottam a földre Rayt.
– Ereszd el! – bődült el Athonell. – Ereszd el, vagy meghal a
kapitánynő!
– Apa, ne csináld! – kiáltotta Tisha is, valószínűleg azt hitte,
hogy meg akarom ölni Rayt. Pedig eszemben sem volt. Ellenben
amit önkéntelenül is mondott…
Athonell felkapta a fejét Tisha kiáltására.
„Apa?”
Fogalma sem volt, mi a fene folyik itt, már Ray eszeveszett
támadásának hátterét sem értette, most azonban rájött, hogy itt
valami nagyon érdekes dolog zajlik. Intett néhány emberének, akik
közénk ugrottak. Kaptam a tarkómra néhány ütést, a tőrt
kifeszítették ujjaim közül, és nem is ellenkeztem tovább: elértem,
amit akartam.
George Athonell oda in tette magához Tishát.
– Mesélj csak, kedvesem! – mondta kíváncsian. – Azt akarod
mondani, hogy Marcus Barbess az apátok? Ahhoz túl fiatal, alig néz
ki idősebbnek nálatok.
– Az UNIVERSE titkos öregedéslassító kísérletei… – suttogta
valaki a fegyveresek közül.
– Talán igen – tűnődött George Athonell, és még alaposabban
szemügyre vett. Két embere odakísérte melléje Rayt is.
– És te ezt tudtad, igaz? – kérdezte a szakállas fejedelem. –
Tudtad, de nem mondtad el…
– Tudtam – bólintott komoran Ray. – Tudtam, hogy Marcus
Barbess az apám, de azt, hogy ez az ember azonos vele, csak néhány
órája tudom. És gyűlölöm azért, amiért elhagyott bennünket, és
tönkretette az életünket…
Csak reménykedhettem, hogy Tisha nem árult el neki mindent,
főleg nem halhatatlanságomat, mert akkor elvesztem. Viszont
életem történetének ismerete nélkül nem is számíthattam rá, hogy
megérti tetteim indítékait, hátterét.
– Milyen megható ez a kis családi dráma – gúnyolódott George
Athonell, aztán rám pillantott. – Szívesen hagynám, hogy megöld
az apádat Ray, de élve van rá szükségünk… Viszont hazudtál
nekem, és ezt nagyon nem szeretem!
– Sajnálom, fejedelem, hibáztam. De biztosíthatom, hogy csak a
szégyen és a gyűlölet vezetett.,
– Megbocsátok – felelte Athonell mosolyogva, de tekintetében
ismét valami ördögi csillant meg. Odasétált hozzám, két
fogvatartóm erősen szorította karjaimat, törött vállamba újra éles
fájdalom hasított, amitől feljajdultam. A parazitalények igyekeztek
regenerálni a sérülést, azonban ez nem ment olyan egyszerűen, a
fájdalom csak nagyon lassan enyhült.
– Nem érzi úgy – mondta, miközben a szemembe nézett hogy
egyre több olyan túszom van, akik túlontúl is közel állnak
magához?
Ezzel egy időben fegyverek szegeződtek Ray re és Tishára. Ray
arcára döbbenet ült ki, amint felfogta, hogy szeretett és tisztelt
vezére egy pillanat alatt az életét fenyegeti annak érdekében, hogy
engem megtörjön. Sejtettem, mit érez, és valahogy ki kellett
használnom. Kockázatos játékba kezdtem.
– Szóval a saját embereit is megöli, ha abból haszna származik –
jegyeztem meg gúnyosan. – Ez a jó vezető egyik legfontosabb
erénye!
Nem neki beszéltem, hanem az embereinek. Tisztában voltam
vele, hogy mindegyikükre nem fogok hatni. Sokan jobban féltek
Athonelltől, minthogy ilyesmin elgondolkodjanak, de reméltem,
hogy néhányukban elültetem a kisördögöt.
– A Kolóniaszövetség érdeke az első. Néhány egyén feláldozása
megengedhető veszteség a felemelkedéshez. Választhat; vagy
együttműködik, vagy megölöm Tishát!
Két fegyveres odalökdöste Athonell elé a lányomat, a férfi pedig
megszorította a nyakát.
– Milyen csinos pofikája van! Kár lenne érte, nem igaz?
Halálosan megrémültem, most már a gyermekem élete volt a
tét, és ez nagyon nem tetszett Kétségbeesetten néztem Rayre, aki
merev arccal állt, miközben Athonell Tisha nyakát szorongatja.
„Ez a te istenített vezéred?” – gondoltam, és pillantásom
beszédesebb volt bármilyen szónál. Csakhogy nem ismertem Rayt,
fogalmam sem volt róla, hogyan reagál ebben a helyzetben.
– Bármelyik emberét képes lenne megölni, igaz? – kérdeztem,
és sorra ránéztem a többi fegyveresére. – Őt, vagy őt, akár őket is?
– Fogd be a szád! – rivallt rám Athonell. Azt hiszem, ekkor
ismerte fel, hogy akár meg is ingathatom vezető szerepét és
tekintélyét Az pedig fontosabb volt, mint az én életem, vagy
legalábbis a hasznosságom. Hatalmas pofont kaptam, de makacsul
tovább dühítettem Athonellt.
– Fél, igaz? Magát nem érdekli az emberei sorsa, csak a saját
hatalmával törődik!
– Ray! – recsegte dühösen George Athonell, és fiam felé
nyújtotta tőrét. – Ha megölöd ezt az embert, elfelejtem, hogy
eltitkoltad, ki ő valójában!
Ray Athonellre, majd rám nézett, és sajnos nem azt választotta,
amire számítottam.
– Örömmel teszem meg, uram! – sziszegte, és elvette a feléje
nyújtott fegyvert. Túl nagy volt benne a gyűlölet, kiskora óta ez
éltette, és még ebben a helyzetben sem volt képes túltenni magát
azon a gyermekkori traumán, amit a családja széthullása jelentett
neki. Ha belegondolok indítékaiba, megértem az érzéseit. Ha lett
volna alkalmunk egy kicsit beszélgetni, megismerni egymást, talán
abban a percben másképp cselekszik.
Gerrard és a többi fegyveres is közelebb húzódott, a
szétszaggatott ruhájú Michelle-lel már senki sem törődött. A lány
halkan zokogott Anette Holbrook karjai közt, csak ketten őrizték
őket
Ray megforgatta kezében a tőrt, és odalépett elém.
– Tényleg ennyire gyűlölsz?-kérdeztem halkan.
– Sokkal jobban, mint hiszed! – mondta. – Én találtam meg
anyát a fürdőkádban… A víz vöröslött a felvágott ereiből kiömlött
vértől. Én láttam utolsó arckifejezését, te pedig már nem voltál
sehol!
– Tudom… és sajnálom, de nekem is megvoltak a saját
gondjaim.
– Ugyan, milyen gondjaid lehettek neked, a világ leggazdagabb
emberének?
– Tisha tudja… ő megértett engem, de ez nem mentesít az alól,
amit tettem veletek…
– Nagyon megható, ahogy próbálja menteni a helyzetedet,
Barbess! – csikorogta George Athonell. – Nem gondoltam volna,
hogy ennyire gyáva! Öld meg, Ray! Erre vártál évtizedek óta, most
eljött a nagy lehetőség! Az Athonell Kolóniaszövetség és a saját
jövőd a te kezedben van!
George Athonell szinte szuggerálta a fiamat, és nagy hatással
volt mindenki másra is. Egy pillanatra még én is majdnem
elhittem, hogy meg kell halnom. Kezdtem érteni, mivel állította
maga mellé az egész kolóniát.
Ray meglendítette a tőrt, hogy szívembe döfje, amikor hirtelen
felsikoltott Tisha, és odaugrott bátyjához. Eléje vetette magát,
védett engem, közben elkapta Ray csuklóját
– Ne bántsd! Nem engedem!
 – Menj innen, Tisha! – Ray ölni akart, és ebben senki sem
akadályozhatta meg. – Menj innen, különben…!
– Különben engem is megölsz? – kérdezte hisztérikusan Tisha.
– Ezt akarod? Megölni mindenkit, aki hozzád tartozik?! Akkor ölj
meg! – előre düllesztette mellkasát. – Kezdd velem!
Ray elbizonytalanodott, én pedig próbáltam kiszabadulni a két
őr szorításából, mindhiába. Egyikük oldalán két harci gránát
függött…
– Ne csináld ezt, Tish! – Ray könyörgött, a tőr szabályosan
remegett a kezében.
George Athonell ekkor közbelépett. A hajánál fogva elrántotta
Ray elől a húgát, majd két hatalmas pofont kevert le neki. Aztán
egy Agram 13-ast emelt Tisha halántékához. – Gyerünk! Mire vársz
még?!
Ray bénultan nézte, ahogy a fejedelem a húga életét fenyegette.
„Gyerünk Ray! Gondolkozz! Érted már, hogy Athonellnek te
nem vagy több a gépezetben, mint egy láncszem, amely nélkül is
ugyanúgy működik minden…”
– Ray, segíts! – kiáltotta Tisha, és bátyja tekintete ide-oda
cikázott köztem és húga között.
Eközben a szemem sajkából valami más, érdekes dologra lettem
figyelmes. Anette Holbrook kihasználta, hogy az őrök egytől egyig
minket néztek, és velük nem törődött senki. Anette közelebb
lopakodott az egyik őrhöz…
Ray teljesen megzavarodott Athonell pisztolyt szegezett
szeretett húgára, aki mindennél fontosabb volt számára, még
George Athonellnél és az én megölésemnél is.
– Ray! – Athonell már üvöltött, de fiam kőbálványként állt. –
Ha nem teszed meg, örökre elásod magad nálam. Nem kapsz
semmilyen pozíciót és kitiltalak a Kolóniaszövetségből!
Ray nem mozdult. Patthelyzet alakult ki, ami azonban a
következő pillanatban akármelyik irányba átbillenhetett.
– Akkor majd megteszem én! – dörögte Athonell. Félretaszította
Tishát, és rám emelte Agram 13-asát. Tudtam, hogy lőni fog, de
engem nem tudott megölni. Azonban a pisztoly csöve hirtelen Ray
hátába vándorolt – Viszont ilyen emberekre sincs szükségem, mint
te!
– Ne! – sikoltotta Tisha, és bátyja elé ugrott, pont amikor
Athonell meghúzta a ravaszt. Az izzó lézersugár sisteregve tépte fel
Tisha mellkasát, lányom eltorzult arccal hanyatlott a földre.
Üvöltöttem, és Ray velem együtt üvöltött.
Ekkor Anette Holbrook egy tarkóütéssel harcképtelenné tette
a közelükben álló telepest, és megszerezte a fegyverét. Egy
pillanat alatt kirántottam magam két fogva tartóm szorításából,
aztán könyökömmel bezúztam egyikük orrát. A fickó törött orral,
eszméletlenül zuhant a padlóra. A másik felém sújtott
lézerkarabélyának tusával, de még időben megragadtam a
fegyvert, és őrült módjára kirántottam a férfi kezéből.
Nem volt ember, aki megállíthatott volna. Állati ösztönök törtek
elő belőlem, mint amikor az anyatigris látja, hogy kölykét
megsebesíti valaki. Tisha vérbe fagyva feküdt a padlón, és még azt
sem tudtam, él-e. Iszonyú érzés volt Bosszút akartam. Bosszút állni
az egész világon.
Ray bénultan állt húga felett, először fel sem fogta, mi történt
Hatalmas indulatok háborogtak benne, aztán George Athonellre
pillantott.
– Miért?!
De nem is várt választ, a következő pillanatban ráugrott
bálványozott vezérére, hogy elégtételt vegyen.
Ekkor Anette Holbrook tüzet nyitott, és elszabadult a pokol.
Őrültséget csináltunk, több mint tíz fegyveressel álltunk szemben.
Tudhattam volna, hogy semmi esélyünk nincs. Azonban nem volt
választásunk.
A zsákmányolt karabélyt villámgyorsan a tulajdonosa gyomra
felé fordítottam, és meghúztam a ravaszt. Meg kell vallanom,
bármennyire is szörnyen hangzik, akkor megkönnyebbültem ettől.
A gyilkolás már rég nem volt lelkiismereti tényező számomra. Több
mint száz évvel ezelőtt öltem először, de az nagyon tanulságos
lecke volt, sokáig nem tudtam szabadulni a jó öreg Dr. Moss utolsó
halálosan rémült pillantásától. Azonban az idő minden sebet
begyógyított..
Reflexből megperdültem, közben fél térdre rogytam. Több
lézersugár villant el a fejem felett, de egyik sem talált el. Halálos
precizitással lőttem le három telepest.
A többiek teljesen összezavarodtak a váratlan támadástól. Anette
Holbrookkal két oldalról tartottuk tűz alatt őket, és nem volt
semmi fedezékük. Egy pillantást vetettem Michelle-re, aki rémült
szemekkel kuporgott Anette mellett, remegő kezével éppen
megpróbált kihúzni egy Agram 13-ast a kapitánynő által először
megölt őr övéből.
„Ne csináld, kislány! ”-gondoltam, de nem volt időm a
többiekkel foglalkozni. Egy tigrisbukfenccel az egyik
harcképtelenné tett őröm teste felé vetődtem, és letéptem övéről a
harci gránátokat. Muszáj volt felrobbantanom a Vándorok
titokzatos fényfegyverét, ez volt a legfontosabb, legalábbis abban a
pillanatban ezt hittem. Ezerszer újragondoltam már azokat a
pillanatokat és következményeiket, és nem tudtam eldönteni, hogy
vajon helyesen döntöttem-e?
Ray eszelős dühvel ütlegelte George Athonellt, és tőrét
igyekezett a nagydarab férfi szívébe döfni. Nem törődött a körülötte
zajló lövöldözésekkel, ő George Athonellel akart végezni. Most ő
vette át az én helyemet…
Azonban Athonell jóval testesebb volt, ezáltal nagyobb erőt is,
tudott kifejteni. Ray tőrt tartó keze egyre távolabb vándorolt a férfi
szívétől. A következő pillanatban pedig odaugrott Gerrard, és fiam
fejére sújtott karabélyával, Ray kábultan legördült a
Kolóniaszövetség fejedelméről.
Célba vettem őket, de ekkor egy lézernyaláb villant meg
előttem, csak egy hajszállal vétette el arcomat. A perzselő
forróság megégette bőrömet Változtattam az irányzékon, és
mellbe lőttem támadómat.
Athonell előhúzta Agram 13-asát és az éppen magához térő
Ray tarkójára fogta.
– Ne!-üvöltöttem, de már nem tehettem semmit
Athonell kegyetlen mosollyal húzta meg a ravaszt
Ray rándult egyet, aztán elterült a padlón.
Megcéloztam Athonell t, de Gerrard eléje lépett, és rám
emelte fegyverét
Lőttem…
Gerrardot vagy féltucatnyi lézersugár találta el. Mire a padlóra
hanyatlott, már halott volt
Ekkor Athonell meglőtte a vállamat. Felkiáltottam, és hátrálni
kezdtem az egyik félig szétszerelt légpárnás fedezéke felé. Athonell
újra lőtt, de ezúttal nem talált el. Bevetődtem a légpárnás mögé, és
azonnal előkaptam a harci gránátokat Csak az idegen hajó tetején
lévő fényfegyver lebegett a szemem előtt. Nem volt fiam, nem volt
lányom, nem éreztem a fájdalmat, akkor még nem. Csak tompa
ürességet..
Kibiztosítottam a gránátokat, aztán kiugrottam a fedezék mögül,
és elhajítottam őket..
Athonell többször mellbe lőtt, a világ forogni kezdett
körülöttem, látásom elhomályosult, a többiek mozdulatai
lelassultak. Nem tudtam koordinálni mozdulataimat, a talaj
kicsúszott a lábam alól, és összeestem.
Láttam Athonell rémült tekintetét, ahogy a harci gránátok ívét
követi, az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. A gránátok a
hajó tetejére hullottak.
Aztán felrobbantak…
Az idegen hajó felsőrésze darabokra szakadt, az egyik támláb a
detonációtól megadta magát, és a hajó megbillenve oldalra dőlt.
„Nincs többé fényfegyver!” – gondoltam elégedetten, és
felülkerekedve a testemben szétáradó fájdalmamon, fektében
célzásra emeltem Agram 14-esemet. Athonell megrökönyödve nézte
a fényfegyver pusztulását, aztán dühödten fordult felém… és
szembe találta magát a rá szegeződő Agram 14-esemmel.
Vigyorgott, én pedig meghúztam a ravaszt.
 Több lézersugár fúrta át testes alakját, minden dühömet és
maradék erőmet beleadtam. Az utolsó két nyaláb egyenesen a
szívébe hatolt.
Athonell fatuskóként dőlt el, és tovább nem is bírtam tartani a
fegyvert olyan volt, mintha mázsás súlya lett volna…
Az ájulás határán voltam. A hangárra néma csend telepedett, és
rossz érzésem támadt Nagy nehezen arrafelé fordítottam a fejem,
ahol Anette Holbrook és Michelle utoljára tartózkodtak. Percekkel
ezelőtt volt időm utoljára feléjük pillantani.
Két füstölgő holttest hevert a hangár padlóján, csak ennyi
maradt belőlük.
„Megölték őket! Mindenki meghalt…”
A telepesek közül mindössze négyen-öten maradhattak életben,
és mindannyian a szitává lyuggatott vezérük köré tömörültek.
„Megöltem!” - gondoltam elégedetten. „De túlságosan is nagy
árat kellett fizetnem ezért.”
Aztán egyikük odalépett felém, és a tarkómhoz nyomta fegyvere
csövét.
Csak egy villanást, majd szúró fájdalmat éreztem, és minden
elfeketedett körülöttem…

Körülbelül hat órán át lehettem eszméletlen, talán ez volt az

egyik leghosszabb idő, amit a parazitalények egy halálos sérülés
regenerálásával töltöttek. Valószínűleg az agyat ért sérülés miatt.
Mindenem sajgott, a fejem főleg, és iszonyúan éhes voltam.
Feltápászkodtam – nem volt könnyű, de végül sikerült Kicsit
szédültem, de meg tudtam állni a lábamon, és lassan kezdtem
visszaemlékezni a történtekre…
Az idegen hajó és a fényfegyver elszenesedett roncsai voltak az
egyetlen pozitívum, de milyen árat fizettem ezért?
Meghalt Michelle és Anette Holbrook, és ami még fájdalmasabb
volt: mindkét gyermekem! Pedig csak most találtam tájuk, most
értettem meg, mit is tettem velük, és hogy bármi is történt
felelősséggel tartozom értük… és szeretem őket
Halottak voltak valamennyien.
Athonell és a többi fegyveres telepes holttestét kivittek a
hangárból, de gyermekeimét Michelle-ét és Anette Holbrookét
otthagyták.
„De legalább az Athonell Kolóniaszövetségnek is véget
vetettem… Néhány hét múlva megérkeznek az újabb hadihajók, és
nincs többé fenyfegyver, amivel megállíthatnák őket.”
A hangár fedőzárját visszahúzták, így amikor kibotorkáltam a
felszínre, hunyorognom kellett a Procyon napjainak vakító
fényétől. A környéken egy teremtett lélek sem volt de úgy láttam,
hogy a városban nagy a nyüzsgés, a telepesek valószínűleg
kétségbeestek fejedelmük halálától, és csodafegyverük, egyben
egyedüli védelmük meg, semmisítésének hírétől.
„Négy hetet kell kibírnom” – gondoltam, és úgy döntöttem, hogy
a legjobb az lesz, ha visszamegyek a várostól harminc kilométerre
lezuhant csapatszállítónál hagyott személyzethez, és velük várom
ki a felmentő sereget Egy légpárnásra felraktam a gyermekeim,
valamint Michelle és Anette Holbrook holttestét, hogy később
megadjam nekik a végső tisztességet, aztán anélkül, hogy bárkinek
is feltűntem volna visszaindultam.
Útközben mellém szegődött egy kisebb procyoni csorda,
integetve szökdécselték körül a légpárnásomat Az egyikben
felismertem Trekkát Vele sokat beszélgettem az elkövetkező hetek
folyamán.

Négy hét elteltével megérkezett a Procyonhoz a Praetorianus és

még két régebbi típusú, de már a modernebb hajtóművel felszerelt
hadihajó. A kolónialázadásnak végleg befellegzett De az egész
igazából már George Athonell halálával összeomlott, csak a
haláltusája volt hátra. A Kolóniaszövetség eddigi támogatói közül
egyre többen ijedtek meg a megtorlástól.
Az UNIVERSE-képviselet elfogott száz alkalmazottját szabadon
engedték, és több mint ezren, a legelszántabb és a legkegyetlenebb
lázadók, másfél héttel azelőtt az űrkikőtöben álló két szállitóhajón
elhagyták a Procyont, és ismeretlen helyre távoztak.
Később, több más kolóniáról is hasonló kivándorlás kezdődött,
és csak évtizedekkel később derült ki, hogy mi is zajlott le akkor
pontosan. A sors fintora volt, de az Athonell Kolóniaszövetség
George Athonell halála után is életképes maradt, és a Földtől
függetlenné válva fejlődött tovább. Hogy mi volt ennek az oka, arra
csak hét évszázaddal később döbbentem rá.
Az Athonell Kolóniaszövetség a hozzá csatlakozók űrhajóinak
összeolvasztása révén egy egyre terebélyesedő, önálló mozgásra
képes űrállomássá vált, amelyet kezdetekben a Föld hiába próbált
megtalálni. Az állomás állandóan változtatta a helyét, később pedig
már olyan hatalmassá duzzadt, hogy a 2469 után létrejött
Csillagliga nem látta értelmét fegyveres összetűzésbe keveredni
vele, és inkább elismerte függetlenségét.

Találkoztam a lányommal és a fiammal, de rögtön el is

veszítettem őket.
Sokat töprengtem ezen, és mindig magamat hibáztattam a
halálukért Az életüket én tettem tönkre önzésemmel. Csak
magamra gondoltam, amikor halhatatlan társat akartam, a
következmények nem érdekeltek. Pedig a saját véremről volt szó…
A halhatatlanság nagyon megváltoztatta gondolkodásomat.
Rengeteg ostobaságot csináltam, amivel másoknak fájdalmat
okoztam, magamnak pedig hosszú ideig tartó lelkiismereti
konfliktust. Azonban halott gyermekeim iránti bűntudatom az idő
teltével szintén elhalványult, csak egy tompa emlék maradt.
Az idő minden sebet begyógyít.
De most, hogy újra felidéztem Tishát és Rayt, a seb újra
felszakadt És nem ez volt az egyetlen, nem ez volt a legsúlyosabb
seb évezredes életem során.
Áldozat vagyok, most már tudom. Vagy inkább kísérleti nyúl,
és erről évezredekig fogalmam sem volt…
Tisha és Ray.
Milyen furcsa érzés is volt szembesülni azzal, hogy ők a
gyermekeim… Felnőttek, és a végletekig gyűlöltek engem. Tisha
gyűlöletét azonban, miután kicsit megismert, és megismerte
indítékaimat, felváltotta valami más. Sajnáltam, hogy Rayjel nem
sikerült hosszabban beszélgetnem, de az utolsó pillanatokban
talán ő is rájött, mit is jelenthet a család…
George Athonell megölte, elvette őket tőlem, ezért ezer halál
sem lett volna elég számára. És noha megöltem, műve. az Athonell
Kolóniaszövetség része lett a csillagközi történelemnek
A következő évszázadokban a hajtóműrendszerek fejlődésével a
Kirajzás tovább gyorsult, hamarosan több száz fényévnyire is
eljutottak kolonizáló hajóink, miközben a közeli rendszerek
lakható bolygói teljesen benépesültek, nagyvárosokkal, pezsgő
élettel, több milliós lakossággal.
A Procyon sűrűn lakott kereskedelmi központtá nőtte ki magát,
és ebben nem volt helye a procyoniaknak. Kegyetlenek vagyunk
mi, emberek és ezek a jámbor kis lények mégis szerettek
bennünket. Népességük fogyása rendkívüli módon felgyorsult, az
eredetileg több évezredesre jósolt folyamat öt évszázad alatt
lezajlott.
Az utolsó procyoni halála 2675-ben nem volt, több mint egy
mondatos rövid hír az addigra több száz fényévnyi távolságban
burjánzó emberi civilizáció számára. Igaz, közben a
prvcyoniaknál sokkal fejlettebb és értelmesebb fajokkal
találkoztunk…
Talán egyedül én voltam az, aki megsiratta ezt a kedves és
ártalmatlan fajt. Néha még ma is eszembe jut Trekka, Rhellu és a
többiek, akikkel a későbbi évszázadok alatt kapcsolatba kerültem…

A Kirajzásban az UNIVERSE továbbra is megtartotta vezető

szerepéi növekedett, terjeszkedett, de egyre kevesebbet
foglalkoztam vele. Utazgattam, próbáltam bejárni az ismert
világűrt, ami ugyan lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de olyan
izgalmas időtöltés volt, ami évszázadokig lelkesített…
Aztán egy üdülőbolygón váratlan dolog történt…
 2406. Találkozás

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint

háromezer szabványévvel ezelőtt.
Halhatatlan vagyok ennek a történetnek az idején már több
mint háromszázötven éve. Még mindig nagyon fiatal voltam a
mostani koromhoz képest, mégis nagyon öregnek és tapasztaltnak
hittem magam.
Az ismert univerzum ekkor már rendkívüli módon kitágult.
Több száz naprendszer, és több, nálunk fejletlenebb idegen faj
alkotta az emberiség által uralt galaxisszeletet. A Kirajzás első
évtizedeiben számtalan bolygóra jutottunk el, de többségükön
éppen csak megvetettük a lábunkat. A néhány ezer fős kolóniák
csak arra voltak elegendőek hogy megmutassuk: itt vagyunk! Az
azóta eltelt évszázadokban azonban a népesség ugrásszerű
növekedésnek indult, mintegy követve a megnövekedett élettér
adta lehetőségeket. A kis kolóniák milliós lélekszámú bolygókká
nőtték ki magukat, nem beszélve a fontosabb kereskedelmi
csomópontokról, ahova számolatlanul áramlottak a kivándorlók
Kaotikus, zavaros korszak volt ez…
A hatalmassá nőtt kolóniák és a lakott bolygók számának
ugrásszerű megnövekedése miatt a Föld befolyása csak a belső
bolygóövezetre terjedt ki, a távolabbi rendszerekben öntörvényű
hatalmi csoportosulások alakultak és mindent behálózott a
bolygóközi kereskedelem, ami néhány ügyes embert hatalmas
vagyonhoz juttatott.
Már vagy százötven éve nem foglalkoztam az UMVERSE-sel,
helyette rákaptam az utazgatásra. Miért is kellett volna nap mint
nap benn ülnöm egy irodában, egy általam kreált állást betöltve,
amikor a cég nélkülem is tovább terjeszkedett. Végre kiélvezhettem
korábbi évszázadokban megszerzett vagyonom által nyújtott
lehetőségeket.
 Kalandor lettem, csillagközi kalandor.
Ekkor volt kedvelt szokásommá – amit a későbbiekben is
megtartottam – hogy az UNTVERSE legfrissebb fejlesztéseit
néhány évre szándékosan visszatartattam. A mérnökökkel
megterveztettem, és legyárttattam az adott kor technikai
fejlettségének legjobban megfelelő űrhajót, amelybe minden újítást
berakattam. Hajóm drágább volt, mint három földi csillagcirkáló
együttvéve, annak ellenére, hogy könnyedén elfért bármelyikük
dokkjában.

Nem csináltam egyebet, minthogy élveztem a nagybetűs életet.

Mulattam, nőket fektettem le, szórtam a pénzt. És erre az egyik
legnagyszerűbb hely ekkoriban a Thianna-hold méregdrága luxus-
üdülőparadicsoma volt…
Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU)
egyik expedíciója találta 11085-ben. Marcus Barbess feljegyzéseiből
egy különös, ősi világ tárult elénk, amelyről csak nagyon keveset
tudtunk: az emberiség bölcsője. Sokakban felmerült a kérdés: vajon
most mi lehet ott? Az ismert világűrt öt évezreddel ezelőtt látszólag
romba döntötte a Sötét Korszak, amely elől őseink a Galaxis
középső részébe menekültek, de lehet, hogy azóta béke és
nyugalom honol az emberiség egykori bölcsőjében is, és esetleg az
ottmaradtaknak szükségük lehet ránk.

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag

Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel, vagy császári
engedéllyel.
KIST ÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁT UM: 2406.
Az Aldebaran óriáscsillag a Földtől hetvenhárom fényévnyire
helyezkedett el. A Thianna-hold a csillag három bolygója közül a
második, egy törmelék gyűrűvel rendelkező hatalmas gázóriás
körül keringett.
 A Thianna-hold legelegánsabb szállodájának luxuslakosztályát
narancsvörös fényárba borították az Aldebaran óriásnapjának
hajnali sugarai. A nap nemrég kelt fel, de máris kezdett izzasztó
meleg lenni, habár lehet, hogy azokban a percekben éppen mástól
éreztem forróságot.
Melissa Witherspoon bronzbarna combjai derekam köré
fonódtak, az asszony halkan nyöszörgött, miközben csípőm fel és
alá járt felette.
Melissa egy huszonhét éves férjes asszony volt, de ez utóbbi a
legkevésbé sem érdekelt. Pedig a férje nem volt más, mint Jason
Witherspoon, Carlos Witherspoonnak, Thianna-hold Dabaran nevű
kontinense dúsgazdag tulajdonosának a fia. Ezen a kontinensen
gyakorlatilag minden az övé volt, a szórakoztató központok,
kaszinók, a tengerpart a szállodák, még az az ágy is, amelyen éppen
a fia feleségével szeretkeztem.
Melissa görcsösen karmolta a hátamat, és egyre hangosabban
sikoltozott a kéjtől. Ez nem is csoda, hiszen csak néhány napja
ismerte meg a hüvelyi orgazmus elsöprő erejű gyönyöreit.
Házasságuk eddig eltelt hét éve alatt férje sosem volt elég türelmes
hozzá, és az így unalmassá váló szeretkezéseik egyre ritkultak,
Jason inkább az örömlányok között kereste a kielégülést.
„A férje egy hülye barom” – gondoltam, miközben az asszony
élvezettől kipirosló arcát néztem. „Melissa gyönyörű és titokzatos,
sokan annak is örülnének, ha csak rájuk mosolyogna…”
Az asszonyt két napja ismertem meg, és már második titkos
együttlétünket töltöttük. Melissa első szeretkezésünk alatti félelme
alábbhagyott, és ezt felváltotta az éveken át elfojtott vad
szenvedély. Néztem nagy szempillájú szemét, az Aldebaran által
bronzosra barnított bőrét, hollófekete haját, és sajnáltam, amiért
ilyen férfi jutott neki, mint Jason Witherspoon.
– Ó, Marcus! – sóhajtotta kéjesen Melissa, amikor kicsit
lelassítottam csípőm mozgását. – Miért is nem találkoztunk
előbb…
Melissa ekkor döbbenhetett rá igazán, milyen lehetett volna az
élete egy „igazi” férfi oldalán. Nem válaszoltam, nem akartam hiú
ábrándokba kergetni. Nem szándékoztam egy hétnél tovább
maradni a Thianna-holdon, és bármennyire is kívánatos nő volt,
nem éreztem semmit iránta. Csak sajnáltam, amiért ilyen ember
mellett kell élnie.
Jó volt vele szeretkezni. Éreztem öle fonóságát, aztán ahogy újra
felgyorsítottam, és Melissa eszeveszetten sikoltozni kezdett az
újabb orgazmus-hullámtól, én sem bírtam tovább visszafogni
magam…
Izzadtan és kimerültén feküdtünk egymás karjaiban. Az
Aldebaran hatalmas, narancsvörös gömbje még csak most vált el a
látóhatártól. A felső harmadában egy sötét korong sötétlett: a
Hycione hold volt, ami éppen a nap és a Thianna-hold között járt.
Elmerengve cirógattam Melissa nyakát, aki úgy dorombolt
karjaim közt, mint egy jóllakott kiscica. Boldog volt, talán a
legboldogabb eddigi élete során, Pedig – bekerülve a Witherspoon
famíliába – mindent megkapott, amit csak akart. Kivéve a
gyengédséget, szeretet, odaadást. Mesélte, hogy éppen
színésznőnek készült, amikor Jason Witherspoon szemet vetett rá
a Procyonon…
Igen, a Procyonon, amely ekkorra hatalmas változásokon ment
keresztül: felhőkarcolók, gyárak, mezőgazdasági ültetvények
sorakoztak szerte a bolygón. Szegény procyoni őslakók ekkor már
elkülönített rezervátumokban éltek, de olyan jámborak voltak,
hogy nem sokat fogtak fél fajuk utolsó „perceiből”…
– Mi lesz most kettőnkkel? – kérdezte halkan Melissa, és
fogalmam sem volt, mit feleljek kérdésére. Nem tudom, mit várt,
talán azt, hogy megszöktetem, és örökre együtt leszünk… Talán, ha
nem lettem volna halhatatlan, és nem ismertem volna túlságosan
is a női nemet, meg magamat, elgondolkodtam volna a lehetőségen.
De így csak egy izgalmas kaland volt… És veszélyes.
Vadul dörömbölni kezdtek az ajtón.
Melissa összerezzent, és én is meglepetten kaptam fel a fejemet
„Az inas nem szokott ilyen otrombán kopogni…” – gondoltam.
 Nem is ő volt.
– Kinyitni! Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! Lord
Witherspoon nevében, azonnal nyissák ki!
Melissa a szája elé kapta a kezét
– Istenem! Carlos bácsi vagy Jason rájött! Meg fognak ölni
mindkettőnket, szégyent hoztunk a családra!
Idegesen pattantam ki a franciaágyból, és magamra rángattam a
nadrágomat. Melissa is felkelt, és esetlenül igyekezett belebújni a
szoba közepén hagyott csipkés bugyijába. Kipillantottam az ablakon
az alant elterülő zöldellő szárazföldre, és a fák közül magasba
emelkedő toronyszállodákra. A háttérben halk morajlással ott
hullámzott a végeláthatatlan, kristálykék óceán…
– Azonnal nyissák ki, különben betörjük az ajtót! – kiáltotta az
előbbi hang még erélyesebben.
– Melissa! – Egy másik, magasabb tónusú hang volt. – Tudom,
hogy bent vagy!
– Ez Jason! – suttogta az asszony halálra vált arccal. Lerogyott
az ágyra, és sírva fakadt. – Vége mindennek!
Felkaptam ujjatlan kabátomat, Agram 19-es lézerpisztolyom ott
lapult belső zsebében.
– Figyelj, Mel! – léptem oda hozzá. – Nem szabad kitudódnia,
hogy önszántadból feküdtél le velem… azzal csak téged is bajba
sodornánk. El kell játszanod, hogy megerőszakoltalak.
– Hogyan?-szipogott Melissa.– Dehát…
– Színésznőnek készültét, vagy nem? Sikíts! Kiálts segítségért,
éld bele magad a szituációba!
– De ezzel még nagyobb bajba sodorlak, és ezt nem akarom!
– Ne félts engem, csak tedd, amit mondtam! – Közben
előhúztam az Agram 19-est, a hírhedt Agram sorozat akkori
csúcspéldányát, és az ajtóhoz lopakodtam. Tudtam, hogy ölnöm
kell. – Mondd azt, hogy elraboltalak… Most pedig sikíts! –
suttogtam Melissának, és ö végre rászánta magát. Végigheveredett
az ágyon, eltépte bugyiját – pedig nagyon szexis kis ruhadarab
volt–, aztán velőtrázóan felsikoltott,
 – Segítség! Jason! Segíts!
Az ajtó mellé húzódtam, ami egy pillanattal később berobbant,
és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta…
[10]
Az Aldebaranra a XXIII. század végén jutottak el az első
felfedezők, A Napnál negyvenszer nagyobb sugarú óriáscsillag körül
három bolygó keringett; egy izzó, a Földnél valamivel nagyobb,
halott kőtömb, a Nagy-Thianna, törmelék gyűrűvel rendelkező
gázbolygója, valamint egy fele akkora másik gázóriás a rendszer
határán.
Amikor a felfedezők átvizsgálták a Nagy-Thiannát és hét holdját,
hatalmas meglepetés érte őket. A legnagyobb hold alig volt kisebb a
Földnél, de ami még meghökkentőbb volt, hogy belélegezhető
levegővel, óceánokkal, növényzettel és élővilággal rendelkezett.
Ez volt a Thianna-hold
Több tucatnyi Föld-klímájú bolygót ismertünk már, azonban a
Thianna-hold az egyik legszebb, legvarázslatosabb hely volt az
összes többi közül.
Ezzel már az első itt töltött napom alatt egyetértettem.
Hihetetlen volt a hatalmas, lángoló Aldebaran és a kétnaponta
napfogyatkozást okozó törmelékgyűrüs Nagy-Thianna. És
egyáltalán, maga az egész hold…
A Dabaran volt a legnagyobb kontinens, és itt nyújtották a
legfényűzőbb luxust, kizárólag csak a leggazdagabbak számára. Én
is itt vettem ki egy lakosztályt. Még csak néhány órája érkeztem, de
első utam máris a szálloda melletti homokos tengerpartra vezetett,
ahol több ezer ember napozott, fürdőzött, különféle ősi és modern
vízi sportokat űzött.
Vállig érő hosszú hajamat összefogva viseltem, és szabad helyet
kerestem a puha homokos részen, hogy letelepedhessek. Az üdülök
között rengeteg inas, kiszolgáló személyzet sürgölődött, igyekeztek
azonnal teljesíteni mindenki kívánságát. Ahogy végigpillantottam a
végeláthatatlan partszakaszon, beleszédültem a hatalmas
méretekbe, a hullámzó, kristálytiszta víz látványába, a hullámok
morajlásába, a szagokba, illatokba, a zsivajba…
Pokoli meleg volt

Az Aldebaran az égbolt jelentős részét kitöltötte, félelmetes és

csodálatos is volt egyszerre speciális fényvédő napszemüvegem
lencséjén keresztül. Felszíne lángolni látszott az állandó
napkitörésektől, közepén több fekete folt burjánzott. Tőle balra
pedig ott lebegett a Nagy-Thianna,
Ez az időszak volt a leglátványosabb, mindkét égitest egyszerre
lebegett az égbolton, erre a hold tengelyforgási és keringési
pályájából következően megközelítőleg minden második nap volt
lehetőség. A Nagy-Thianna átmérője innen fele akkorának tűnt
mint az Aldebaran, törmelékgyűrűje pedig még lenyűgözőbb
látványt nyújtott.
„Akár a Szaturnusz” – gondoltam, azonban a gázóriás még az ősi
bolygónál is sokkal színpompásabbnak tűnt
Csak sétáltam a parton, és a földi lányokat néztem, kerestem,
kivel lenne kedvem megismerkedni. Megtöröltem verejtékes
homlokomat, az Aldebaran kíméletlenül ontotta a forróságot.
„Mire elhagyom a rendszert, igencsak barna leszek” –
gondoltam. A Thianna-hold máris magával ragadott, és sejtettem,
hogy még nagyon sokszor fogok visszatérni ide. Nem is értettem,
hogy eddig miért nem jártam itt, hiszen a rendszer nem is volt
messze a Földtől. Ekkoriban kezdődött a Földtől négyszáz
fényévnyire lévő csillagcsoport, a Plejádok feltérképezése, a
felderítők egyre messzebb jutottak, ehhez képest ez a hetvenhárom
fényév nem volt nagy távolság.
Ekkor láttam meg az asszonyt.
Hosszú fekete haja, sugárzó, barna szeme volt, az aldebarani
fürdőruha divat szinte mindent látni engedett tökéletes testéből. A
nyakánál megkötött vékony szövetanyag eltakarta ugyan
mellbimbóit, de a domborodó idomokat már nem. A szálak
becsatlakoztak a bikinibe, ami csak a szeméremrészt takarta. A nő
éppen elvett egy hűsítőt egy inastól, és egy részét magára locsolta, a
többit megitta.
Megtorpantam, megigézett a látvány.
Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az asszony beletúrt
hajába, és visszaült a napernyő alatt fekvő férfi mellé. Akkor még
fogalmam sem volt, hogy a Dabaran kontinens nagyhatalmú
tulajdonosának, Carlos Witherspoonnak a menyét szemeltem ki.
Azt láttam, hogy valami gazdagabb párocska lehetnek, erre utalt
körülöttük az a négy izomagyú testőr is, akik kevés sikerrel
igyekeztek beleolvadni a napozó tömegbe.
Egy rulassai inas pattant oda mellém, és lerakott a homokba egy
nyugágyat. Kék bőrű, vékony testű teremtmény volt, amit csak
furcsábbá tett fején lévő három szeme, melyek különböző
irányokban forogtak. A rulassaiak állítólag majdnem körkörösen
láttak a három szemükkel…
– Ez a hely megfelel önnek, uram? – kérdezte udvarias hangon.
Az ismeretlen asszonyra néztem, aki éppen a férje szavait hallgatta
meglehetősen unott arccal.
– Azt hiszem igen – mosolyodtam el. A rulassai beforgatta a
nyugágyat, hogy a nap felé nézzen, aztán újra hozzám fordult.
– Kér esetleg extra fényvédőkrémet? Nagyon fehér a bőre,
megárthatnak az Aldebaran tűző sugarai…
– Köszönöm, már bekentem magamat. Ellenben egy napernyőt
elfogadnék…
A rulassai elrohant a közeli lerakathoz, és néhány másodperc
múlva visszatért egy ernyővel. Közben egyfolytában az asszonyt
néztem.
– Nincs szüksége esetleg társaságra? Tudok ajánlani néhány
nagyon gyönyörű, fiatal hölgyet, akik minden kívánságát teljesítik.
A rulassai előkapott egy tenyérnyi holovetítőt, amelyből valóban
tökéletes külsejű lányok húszcentis hologram képei mosolyogtak
rám. Volt szőke, barna, fekete, vörös, rulassai…
„Vajon itt mindenki kurvákkal házal?” – tűnődtem. Amióta a
holdra érkeztem, már ketten kezdtek el örömlányokat mutogatni.
 – Nem, köszönöm, nem érdekel.
– Vannak fiúk is – próbálkozott óvatosan a rulassai.
– Mondom, nem! – szólaltam meg erélyesebben, aztán egy
nagyobb borravalóval eltessékeltem a rulassait, és végigheveredtem
a nyugágyon. Az ernyőt különféle méretűre lehetett beállítani,
továbbá szabályozható volt a napfény áteresztő képessége is. Ezek
azonban nem nagyon érdekeltek, ellenben a titokzatos nő annál
inkább.
Újra feléje pillantottam, férje éppen egy videofon beszélgetést
folytatott, az asszony unatkozó arccal nézte az óceánt.
Aztán észrevette, hogy bámulom, és rám nézett. Zavarba jött,
elfordította a fejét, és ösztönösen közelebb húzódott férjéhez. Egy
másodpercre sem vettem le róla a szememet, és amikor fél perccel
később újra rám emelte tekintetét, halványan rámosolyogtam.
Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését, és őszintén szólva,
a pocakos férje mellett már pusztán inas, izmos testem is
beindíthatta egy hozzá hasonló unatkozó asszony fantáziáját.
„A férje egy idióta, ez nem kétséges” – gondoltam. A fickó éppen
heves gesztusokkal magyarázott valakinek videofonján keresztül,
aztán dühösen bontotta a kapcsolatot Ahhoz túl távol voltam, hogy
minden szót pontosan értsek, de amikor a felesége feltehetőleg
megkérdezte, hogy mi történt, szóra sem méltatta.
– Gyere ide inkább, és adj egy csókot! – mondta a férj, miközben
vastag arany nyakláncával játszadozott. Az asszony közelebb
mászott, és a férfi durván megcsókolta. Nem gyengéden, hanem
úgy, ahogy a legprimitívebb férfiak csókolják meg a feleségüket
Valószínűleg nem ők voltak az „Év Szerelmespárja” a Thianna-
holdon…
Két fiatal szőke nő sétált el előttük – hivatásos örömlányok
voltak, ez azonnal látszott rajtuk a férj mohó szemeket meresztett
rájuk, abszolút nem zavarta felesége villámló tekintete, még talán
élvezte is a nő megalázását.
„Mit művei ez a barom?” – hökkentem meg. „A felesége
ezerszer szebb nő, mint az a két kurva.”
 Az asszony rám nézett, és ezúttal volt valami kihívó a
tekintetében, amin kicsit meg is lepődtem. Elolvadtam azoktól a
szemektől… Aztán felkelt, és ódaszólt a férjének:
– Nagyon meleg van. Elmegyek úszni.
Két testőr azonnal megindult utána, de elhessegette őket,
jelezve, hogy nincs rájuk szüksége. Kecses járással megindult az
óceán felé, közben félénken rám mosolygott.
Gondolkodás nélkül feltápászkodtam, és én is elindultam a víz
felé. Tudtam, hogy az asszony szeretne megismerkedni velem,
ennél nyilvánvalóbb jelet, mint ez az egyedül fürdőzés, nem is
kaphattam volna. Messziről követtem, és karcsú derekában, feszes,
gömbölyű fenekében gyönyörködtem, miközben ő belegázolt a
habok közé.
A víz tele volt fürdőzőkkel, gyerekek, fiatalok labdáztak,
fröcskölték egymást, néhányan antígravitációs cipőkkel futkostak a
felszín felett néhány centiméterrel, hogy aztán hirtelen kikapcsolva
az erőtereket, belecsobbanjanak a hullámok közé.
A víz melegebb volt, mint amire számítottam, a lángoló
Aldebaran narancsszínű gömbje izzasztó forróságot teremtett a
Thianna-hold üdülőparadicsomaiban. A Nagy-Thianna egyre
közeledett az óriásnaphoz, tudtam, hogy hamarosan megkezdődik a
körülbelül kétnaponta aktuális Napfogyatkozás. A Nagy-Thianna
gázbolygó megközelítőleg Ötödével volt nagyobb az Aldebarannál,
természetesen csak a Thianna-holdról nézve. Még néhány óra volt
hátra a csodálatos jelenségig, de bármennyire is híres
látványossága volt ez a rendszernek, most a legkevésbé sem
érdekelt.
Az asszony mellközépig gázolt be a vízbe, aztán fejét
hátravetette, és benedvesítette vállig érő haját. Közelebb mentem
hozzá, aztán visszapillantottam a közel negyven méterre magunk
mögött hagyott partra. Alig találtam meg a nő férjét és testőreit, a
vízben szórakozó, hűsölő tömeg átláthatatlan erdőt alkotott
köztünk és a part között, ráadásul feltehetőleg a Napfogyatkozás
időpontjának közeledtével a parton is egyre többen gyűltek össze.
Végül megláttam a férjét, amint egyik testőrével éppen odakísérteti
magához az előbbi két szőke örömlányt és beszélgetésbe elegyedik
velük. Hamarosan már az egyik vihorászó lány mellét fogdosta.
„Csak arra várt, hogy a felesége eltűnőn egy időre…”
Oda úsztam a magányosan várakozó asszonyhoz, aki éppen a
végeláthatatlan óceánban gyönyörködött.
– Elbűvölő látvány, igaz? – kérdeztem.
Az asszony zavart mosollyal nézett a rám. Láttam rajta, hogy fél,
de ugyanakkor kíváncsi is volt. Csak a vállát és az arcát láthattam, a
többit eltakarta a víz felszíne. Egy pillanatra felsejlett víz alatt
domborodó mellének halovány körvonala. Szívesebben láttam
volna inkább a felszín felett…
– Nem fél?-kérdezte búgó hangon.
– Kellene? Talán olyan ijesztőnek hiszi magát? Pedig az ön
közelében igencsak másfajta érzésem támadnak, mint a félelem.
Vártam, hátha megkérdezi, hogy milyenek, de túlságosan is
nyilvánvaló volt a célzás. Az asszony inkább másra terelte a témát.
– Arra értettem, hogy láthatólag fogalma sincs arról, ki vagyok én.
És hogy ki az a férfi, akivel együtt látott.
– Maga egy gyönyörű, titokzatos nő, akivel a férje nem nagyon
törődik, ami miatt szerintem ő a legostobább ember az ismert
bolygórendszerekben.
Bókomra kurta mosolyt kaptam válaszul.
– A nevem Melissa Witherspoon. Mond önnek valamit a
Witherspoon név?
– Attól függ – feleltem, igyekezve eltitkolni döbbenetemet
Sikerült kiszemelnem egy olyan nőt, akit nem kellett volna. – Ha
jól sejtem van valami köze Dabaran kontinens tulajdonosához,
Carlos Witherspoonhoz…
– A férjem Jason Witherspoon, Carlos Witherspoon fia, és
vagyonának egyetlen örököse.
– Jó gazdag férjet fogott ki magának – bólogattam, és azon
töprengtem, hogy itt lenne az ideje elköszönni Melissa
Witherspoontól, hogy egy kevésbé veszélyes „áldozatot” keressek
magamnak. Talán a nő is ezt várta.
De nem tettem.
„Akarom ezt az asszonyt” – gondoltam, és nem igazán érdekelt
a helyzet veszélyessége. Végül is halhatatlan voltam, ha meg
akarnának ölni, úgy is túlélném. Ez az asszony pedig megért ekkora
kockázatot. Tudtam, hogy ha csak rövid időre is, de boldoggá
tehetem, és tudta ezt ő is.
– A jó tulajdonsága a gazdagságával ki is merült – mondta
keserűen Melissa. – De nehogy azt higgye, hogy csak a pénzéért
mentem hozzá. Tudja, Jason kedves fiú volt, amikor fiatal, kezdő
színésznőként megismertem. Én pedig naiv voltam és szegény.
Amikor néhány hónappal később megkérte a kezemet, boldogan
mentem hozzá feleségül.
Ismét a távolba tekintett,
– Nem is értem, miért mesélem el ezt magának, hiszen nem is
ismerem. Azt sem tudom, hogy hívják…
– Én tudom, miért mesélte el nekem – mondtam gonoszul. – A
nevem Marcus Barthez, és egy kisebb földi kommunikációs cég
tulajdonosa vagyok. – Ismét álnevet használtam. Veszélyes lett
volna a Barbess névvel járkálnom, mert ekkorra már túlságosan is
misztifikálódott, és túl sok kapzsi embernek támadt volna hátsó
gondolata velem és mesés vagyonommal kapcsolatban.
Szóval Marcus – ismételte Melissa, és üdvözlésre nyújtotta
kecses kézfejét Elfogadtam felém nyújtott kezét, de a rövid
kézfogás után nem eresztettem el. Melissa elhúzta volna, de éppen
csak annyira szorítottam meg, hogy ezt ne tehesse. Zavartan nézett
rám, kezünk közben eltűnt a víz alatt, így más nem láthatta meg az
intim jelenetet. Gyengéden simogatni kezdtem kézfejét.
– Tudja, hogy varázslatosan gyönyörű szeme van, Melissa? –
kérdeztem.
– Köszönöm – sóhajtotta szomorúan. Kedvem lett volna
átölelni, de visszafogtam magam: ennek még nem jött el az ideje.
Melissa Witherspoon kétségek között gyötrődött, és hagynom
kellett, hogy ő találja meg a helyes utat.
 A part felé pillantottam, és megláttam az asszony férjét, amint
éppen belekarolt a két szőke örömlányba, és elindult velük az egyik
szálloda felé. Csupán egy testőrt hagyott a parton, hogy várja meg,
amíg a felesége befejezi a fürdőzést.
– A férje hihetetlenül szemét alak – jegyeztem meg. Melissa a
part felé fordult. Ő is látta, amint Jason Witherspoon a két
szőkeség fenekét markolássza, és elhagyja a partszakaszt. Amikor
visszafordult, barna arcán könnycseppek gördültek alá. Nagyon
védtelennek tűnt, és nekem az ilyen nők voltak a gyengéim.
Emlékszem egy másik asszonyra, a wancten Deena Randellre egy
évezreddel későbbről…
– Ne sírjon – mondtam, és letöröltem a könnycseppeket az
arcáról. Melissa váratlanul a tenyerembe fektette az arcát, én pedig
gyengéden simogattam.
– Jason évek óta ezt csinálja. Kurvázik, iszik, éli nagyvilági
életét, én pedig tűröm, mi mást tehetnék, de közben ezerszer
megbántam már, hogy hozzámentem.
– Miért nem válik el?
– Azt nem lehet Carlos Witherspoon nagyon kényes a család
hírnevére, ezt sosem engedné meg. Azzal sérülne a családról
kialakult tökéletes kép. Ők itt a mindenható urak. El sem tudja
képzelni, micsoda hatalmuk van.
Ijedten nézett körbe, talán attól tartott, hogy valaki rájön, amint
éppen velem flörtöl.
Igazam volt. Egy hirtelen mozdulattal a víz alatt kiszabadította a
kezét.
– Ha meglátják velem ebben a félreérthető helyzetben,
veszélybe kerül az élete, és ezt nem akarom. Sokkal többet kaptam
magától az elmúlt néhány percben, mint a férjemtől a házasságunk
óta Éppen ezért kell most elmennie.
– Tegeződjünk– mosolyodtam el. – Zavar ez a tartózkodó
beszédstílus…
Melissa meghökkenve nézett rám, valószínűleg nem ilyen
válaszra számított Újabb fal omlott le köztünk…
 – Tényleg nem érted? Meg is ölhetnek!
– Ez az én bajom – vontam meg a vállamat – Szeretnélek
megismerni, és ezért bármire képes vagyok.
– Ne mondj ilyet, mert még elhiszem – mosolyodott el Melissa.
Félelme mintha tovaszállt volna, úgy tűnt, eldöntötte, hogy mit
akar. – Most vissza kell mennem…
– Miért kellene? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá, a víz
alatt pedig átkaroltam karcsú derekát. – A férjed éppen két
kurvával szórakozik…
– Az emberei mindenhol ott vannak, és ha túl sokáig vagyok
távol, keresni kezdenek. – Igyekezett elhúzódni, de nem
eresztettem. Éreztem szapora szívdobogását. – Kérlek, ne! Ne itt,
ne nyilvános helyen! Találkozzunk a Napfogyatkozás alatt.,
mondjuk a Virágparkban. Tudod, hol van?
– Azt hiszem – bólintottam. – De ha nem, akkor is odatalálok,
főleg ha egy ilyen angyal vár ott rám…
Melissa elmosolyodott, és már nem akart szabadulni. Hihetetlen
volt ez a gyors viselkedésváltozás. Melissa végül kibontakozott
karjaim közül, és elindult vissza a part felé. Tűnődve néztem utána,
ringó csípője lassan emelkedett ki a hullámok közül, ahogy egyre
közelebb ért a parthoz. Végül megfordultam, belevetettem magam a
habok közé, és úszni kezdtem.

Amikor vagy húsz perccel később visszaértem a helyemre,

Melissa Witherspoonnak csak a hűlt helyét találtam. Két inas
éppen akkor csukta össze a napernyőjüket, és hordta el
nyugágyaikat Felvettem napszemüvegemet, és az Aldebaran
óriásnapjába tekintettem. A sokszoros digitális fényszűrő rétegen át
láttam, hogy a Nagy-Thianna már csak alig egy arasznyira volt a
napkorong szélétől. Összeszedtem a holmimat, és elindultam vissza
a szállodai lakosztályomba, hogy felkészüljék a Melissával való
újabb, izgalmas találkozásra…
 A Virágpark Dabaran fővárosának szélén terült el, nem messze a
parttól és a szállodámtól. Rövid kérdezősködés után megtaláltam a
hatalmas területű, zöldellő fákkal és ezernyi színes virággal
tarkított parkot. Már értettem, miért is hívják Virágparknak. A fák
között vezető kockaköves utakat végeláthatatlan virágerdő vette
körül. Néhány gyorsabb növésű fajta a fák törzseire is felburjánzott.
Az illatok elhódítottak, elvarázsoltak, és a park állítólag egész
évben így nézett ki. A Thianna-holdon nem voltak a Földhöz
hasonló évszakok, állandó volt a trópusi forróság, amit csak egy
rövid egy hónapos esős, páradús időszak tört meg.
A park egyik szegélye egy korláttal elválasztott sziklás,
szakadékos rész volt, a több tízméteres mélység alján ott morajlott
az óceán, a hullámok a sziklákat csapkodták. Csend és nyugalom
áradt a helyből. Többtucatnyi párocska sétálgatott egymástól
diszkrét távolságba húzódva. Ahogy elnéztem, a park a szerelmesek
egyik közkedvelt találkahelye lehetett.
Megláttam Melissa Witherspoont, amint a korlátnak
támaszkodott, és fényszűrő napszemüvegén át az eget kémlelte. A
Nagy-Thianna már jócskán belelógott az Aldebaran sziluettjébe, és
fokozatosan kebelezte be azt.
Odasétáltam az asszony mellé, közben szemügyre vettem. Lenge
rövidszoknyát viselt, kivillanó barna combja vonzotta tekintetemet.
Felül virágmintás blúz feszült karcsú felsőtestére. Fekete haját
feltűzve viselte, és ábrándozva könyökölt a korláton.
– Hello – köszöntöttem, mire félénken összerezzent, aztán
zavartan rám mosolygott. Láttam rajta, hogy fél, az elmúlt órákban
sokat gondolkodhatott a helyzeten és a lehetséges
következményeken.
– Fantasztikusan nézel ki – bókoltam, és ez igaz is volt.
– Köszönöm. Látod? Már elkezdődött a Napfogyatkozás… –
mutatott az égre. Válaszul levettem a napszemüvegét, és magam
felé fordítottam a törzsét
– Látni akarom a szemedet.
Melissa zavartan pislogott
 – Mesélj valamit magadról! – mondta aztán. – Alig ismerlek
még…
Leültünk egy közeli szabad padra.
– Magamról? Sokat dolgozom, nincs családom, nincsenek
gyermekeim, szeretek utazgatni…
– Hogyhogy nincs családod? – kérdezte Melissa. – Egy ilyen
férfiért. mint te, biztos rajonganak a nők, Nem találtad még meg az
igazit?
– Volt egy feleségem és egy kisfiam, de egy szerencsétlen
balesetben mindketten meghaltak – feleltem komoran.
„Ennek már háromszázötvenegy éve…”
Nem akartam belekeverni másik két, szintén halott
gyermekemet, Tishát és Rayt, azzal csak megbonyolítottam volna a
helyzetet Amúgy sem számított a múlt, csak a jelen.
– Ó, sajnálom – mondta Melissa. – Biztos, nagyon szeretted
őket
– Régen volt, nagyon régen – feleltem. Ennyi idő elteltével már
keveset gondoltam rájuk.– Túl keveset. Arcvonásaikat is alig
tudtam már felidézni. Nem éreztem fájdalmat sem, sajnos már nem
voltak többek, mint egy nagyon távoli emlék.
Felmerülhet Önökben a kérdés, hogy akkor több mint négy
évezred távlatából hogyan vagyok képes ilyen részletességgel
emlékezni dolgokra, akár Melissa Witherspoonra, akár arra, amiről
éppen beszélgettünk, vagy hogy éppen mire gondoltam, mit
éreztem közben.
A válasz: sehogy. Amikor ezeket a feljegyzéseket rögzítem
kristálytárolóm memóriablokkjaiba, Melissa sem több, mint egy
távoli név, és nem azért tudom felidézni ilyen részletesen az akkor
történteket, mert ilyen jó a memóriám. Visszaemlékezéseimet egy
hatodik évezredi berendezés, egy hipnotikus memóriagenerátor
segítségével aktiválom agyam olyan mélytudati mélységéből, ahol
gyakorlatilag minden rögzítésre kerül abból, ami velünk történik
életünk folyamán.
Az emberi agy csodálatos szerv, minden részletet elraktároz.
 De csak raktároz, és egyre mélyebbre tárolja az adatokat. Olyan
mélyre, amelyet csak speciális tudati állapot segítségével lehet a
felszínre hozni. Vannak, akik hosszú gyakorlással önállóan is fel
tudják idézni az összes emléküket, az emberek többségének, mint
nekem is azonban gépre van szüksége hozzá. Majd kitérek erre is,
addig azonban még nagyon sok mesélni valóm van. Nagyon sok…
és az időm egyre csak fogy. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
újra számítani fog az idő. De nem tudhattam, mi vár rám.
Szóval Melissa…
– Nagyon magányosnak érzem itt magam – mondta halkan az
asszony. – Nincsenek barátaim, Jason nem törődik velem.
Gyerekeket szeretnék, legalább hármat-négyet. De nem Jasontól…
– Ez a te életed, Melissa – mondtam, és közben átkaroltam.
Hálásan közelebb bújt hozzám, én pedig egy pillanatra
elbizonytalanodtam céljaimat illetően.
„Ez az asszony nagyon boldogtalan, szüksége van valakire.
De nem rám. Én csak egy kicsit szórakozni akartam…” – de a
helyzet komolyabbra fordult. Nem akartam én is megbántani,
csalódást okozni neki. Csak egy futó kaland volt a célom.
Fel kellett volna állnom, és otthagyni, és mégsem voltam rá
képes. Túlságosan tetszett. Képtelen voltam magára hagyni, és
elszalasztani a lehetőséget. Önző voltam.
– Kezd sötétedni – szólalt meg Melissa. Valóban, már nem volt
olyan vakító fényesség, a Nagy-Thianna rohamos ütemben takarta
el az Aldebarant. Csak ültünk, és néztük a hullámzó óceánon
visszatükröződő napsugarakat. Ujjaim közben Melissa nyakhajlatát
cirógatták. Az asszony belém karolt, fejét a vállamra hajtotta. Egy
idő után az egyik csupasz térdét kezdtem simogatni, és hogy ne
ellenkezhessen, néhány kérdéssel eltereltem a figyelmét.
– A szüleid hol vannak? Nem szoktad meglátogatni őket?
– Édesapám évekkel ezelőtt meghalt. Édesanyám a Földön él,
Dél– Amerikában. Szoktam neki pénzt küldeni, de amióta férjhez
mentem Jasonhoz, egyszer sem voltam otthon. Nem engedtek
haza… Most már különben is az Aldebaran-rendszer és a Thianna-
hold az otthonom.
– Nem vagy boldog itt – mondtam, közben ujjaim feljebb
vándoroltak Melissa hosszú, selymes tapintású combján. – Nem
kell örökre Jason mellett élned.
– Tudod, hogy semmit sem tehetek. És különben is, itt mindent
megkapok, amit csak akarok.
Ez utóbbit már dacból mondta.
Láttam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, ujjaim már
rövid– szoknyája szegélye alá csúsztak. Közelebb húzódtam hozzá,
és mielőtt bármit tehetett volna, rövid csókot nyomtam nedves
ajkára.
Ijedten húzódott el, és gyorsan körbepillantott, nem figyelt-e
bennünket valaki, de a többi pár inkább egymással volt elfoglalva.
Melissa pont olyan volt, mint egy kölyökcica, aki éppen
rácsodálkozik az őt körülvevő izgalmas, de egyben ijesztő valós
világra.
– Ne félj tőlem! – mondtam halkan.
– Nem tőled félek, hanem a következményektől.
– Azzal meg ne törődj!
Nem számított semmi más.
Csókolózni kezdtünk. Először gyengéden ízlelgettük egymás
ajkát, de Melissa hamar elvesztette a félénkségét és önkontrollját, a
csókok egyre vadabbá, szenvedélyesebbeké váltak. Sejtettem, hogy
évek óta nem élt át ilyen intenzív erotikus élményt, de az is lehet,
hogy talán még soha. Ujjaim feljebb csúsztak a combján, egészen a
bugyijáig, és gyengéden megérintettem az ágyékát. Felnyögött, de
aztán megragadta csuklómat, és kezemet lassan kihúzta a szoknya
alól.
– Kérlek, ne itt! – mondta szenvedő hangon. – Nem szabad…
Egy puszit adtam kipirosodott arcára.
– Gyere fel a lakosztályomba ma éjjeli – suttogtam a fülébe.
Nagyon kívántam őt, még az éjszaka is túl távolinak tűnt, hiszen
még csak kora délután volt
– Ma nem lehet. Carlos Witherspoon nagy estélyt ad a
Witherspoon-komplexumban, nekem is ott kell lennem. De
holnap…
Kicsit csalódott lettem, képtelen voltam egy napot várni, és nem
értettem, hogy Melissa hogyan képes rá. De neki férjes asszonyként
tényleg kötelezettségei voltak, és ezt meg kellett értenem. Ellenben
egy váratlan gondolat körvonalazódott fejemben.
A Nagy-Thianna már majdnem teljesen bekebelezte az
Aldebarant, már csak egy keskeny sarló látszódott belőle a tiszta
égbolton. A levegő is hűvösebbé vált, enyhe szellő támadt
Melissa közelebb bújt, és együtt néztük, amint az Aldebaran
végleg eltűnik a gázóriás takarásában. A Földön ilyenkor látványos,
fénylő korona sugaraik a Napot eltakaró Hold körül, mivel a két
égitest a felszínről szemlélve nagyjából egy méretű volt Azonban a
Nagy-Thianna egyötödnyivel nagyobb átmérőjű volt így totális
sötétség borult a felszínre. Felfénylettek a csillagok, és a hirtelen
támadt sötétségben újra csókolózni kezdtünk, de nekem közben
már az aznap estén járt az eszem…

A rulassai vendégzenekar éppen egy ismert, népszerű

zeneszámba kezdett, amikor elegáns, csillogó ékkövekkel díszített
ingemben és nadrágomban beléptem a Witherspoon család által
rendezett nagyszabású estélyre. Akár azt is mondhatnám, hogy a
felhangzó taps nekem szólt de ez nem igaz, hiszen itt senki sem
ismert Melissa Witherspoonon kívül.
Nem volt olcsó a belépő, sőt mondhatjuk azt is, hogy
méregdrága volt azon túl, hogy alig tudtam szerezni egyet, de vétek
lett volna kihagyni ezt az estélyt.
A Witherspoon-komplexum csupaüveg épületében több ezer
ember és más fajú lény nyüzsgött, az Aldebaran-rendszerben
nyaralók gazdagabb krémje: gyárosok, kereskedők, hivatásos
kalózok, és mindenféle szedett-vedett népség, akik hatalmi
tényezőnek hitték magukat a Kirajzásnak ezen őrült időszakában,
csak azért, mert hatalmas vagyont loptak és csaltak össze.
 Rendre, központi irányításra lett volna szükség, és arra, hogy
letörjék az ilyen kis hatalmasságok szarvát, mint az ittlévők közül
sokan, és mint Carlos Witherspoon.
Szerencsére már csak néhány évtizedet kellett várni, és 2469-
ben megalakult a Csillagliga. A megalakulást követően pedig nem
kellett egy évtized, hogy minden önálló hatalmasaira,
bolygórendszer, ha kényszerből is, de elismerje a Csillagliga
irányítását, és betartsa az egységes Csillagközi Törvényeket…
A hatalmas bálteremben nyüzsgő vendégek között Melissát
kerestem, közben ráérősen sétáltam lefelé a terebélyes
márványlépcsőn. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha megvásárolnám
az egész Thianna– holdat, csak hogy bosszantsam egy kicsit a
Witherspoon famíliát.
Nem tudtak annyit kérni, amit ne tudtam volna kifizetni.
Megláttam Melissát, amint Jason Witherspoonba karolva járták
körbe az illusztrisabb vendégeket, és bocsátkoztak velük rövid
beszélgetésekbe. Ujjatlan, testhez simuló kékeslila estélyi volt rajta,
és ismételten fantasztikusan nézett ki. Egy inas tálcájáról elvettem
egy italt, és közelebb sétáltam. Kint már sötét volt, és az éjszaka
volt a Thianna– hold legelviselhetőbb hőmérsékletű napszaka. Az
utcák is telve voltak, talán még több ember és más fajú lény
tartózkodott a szabadban, mint nappal.
Közelebb mentem, hallótávolságon belülre.
Jason Witherspoon máris túl sokat ivott, hangja el-elakadt,
amikor nem volt képes kimondani egy-egy bonyolultabb szót.
Melissa észrevett, és elsápadt. Valószínűleg nem számított rám,
és talán örült, hogy ma már nem kell szembesülnie vágyaival.
Rámosolyogtam, de nem hívtam fel magamra a figyelmet, viszont
mindig ott lebzseltem az ifjú Witherspoonék körül, és ezzel lassan
Melissa is megbarátkozott. Egészen felvidult, sőt többször kínálta
itallal a már amúgy is részeg Jasont. Valószínűleg neki is eszébe
jutott valami.
Megjelent egy elegáns ruhát viselő, idősebb, köpcös férfi, és
testes, ékszerekkel felcicomázott feleségével, odasiettek
Melissákéhoz. A férfi Carlos Witherspoon volt, Dabaran kontinens
ura és tulajdonosa. Kicsit hátrébb húzódtam, mert megpillantottam
néhány túl izmos, gyanakvó tekintetű testőrt, akik akár véletlenül
is kiszúrhatták gyanús kíváncsiskodásomat. Jobb volt nem
kockáztatni.
– Mit művelsz, Jason? – sziszegte Carlos Witherspoon, látva,
hogy fia már megint sokat ivott. – Legalább az ilyen estélyeken
mérsékelhetnéd magad!
– De hát jól vagyok, apa – vigyorgott bárgyún Jason.
– Hát persze! – füstölgött az apja. – Melissa, vidd fel az egyik
lakosztályba, és adj neki valami nyugtatót amitől elalszik! Nem
akarom látni az estély végéig! Tönkreteszi a család hírnevét!
– Igenis, Carlos bácsi – mondta Melissa. Jasont támogatva
elindult az egy emelettel feljebb álló lakosztályok felé, de közben
rám villantotta a tekintetét, és csábosan mosolygott. Fogalmam
sem volt mit akar, de meg akartam tudni.
Minden hihetetlenül gyorsan zajlott le.
Néhány perc elteltével felsétáltam az emeletre, ügyelve arra,
hogy senkiben ne keltsek gyanút. A folyósó kihalt volt, mindenki a
lenti nagyteremben tartózkodott. A zene halk foszlányai
felszűrődtek, de ettől eltekintve mindenhol csend honolt. Aztán
meghallottam egy közeli ajtó nyílását…
Melissa libbent ki a lakosztályból, aztán odafutott hozzám, és a
nyakamba ugrott.
– Örülök, hogy itt vagy, Jasonnak beadtam egy erős altatót, mint
ilyenkor általában. Gyere, van itt egy kis szoba, ahova soha nem jár
be senki. Ott kettesben lehetünk.
Meglepetten követtem Melissa Witherspoont, közben alig
tértem magamhoz a váratlan fordulaton. Ezek szerint az asszony a
végletekig elszánta volna magát? Tetszett ez a temperamentum.
A szoba, ahova beléptünk valóban kicsi volt, talán egy régi
cselédszoba lehetett. Csupán egy asztal állt a közepén, két székkel.
És egy ágy.
Melissa azonnal leblokkolta az ajtónyitó mechanikát, aztán
megfordult, és nekidőlt az ajtónak. Tudtam, hogy eddig terjedt a
kezdeményezése, innentől újra félénk lesz, de nekem nem is volt
szükségem többre. A szoba ablakán át bevilágított a Hycione, a
Brotas és a Hades, a Nagy-Thianna holdjai közül az éjszakai
égbolton jelenleg látható három. Melissa arca ragyogott a
félhomályban, szeme csillogott, és valóban gyönyörű volt
estélyijében.
Közelebb léptem hozzá, és közelebb húztam magamhoz, melle
mellkasomnak nyomódott, parfümje illata elhódított, és még
tovább fokozta az iránta érzett vágyamat. Reméltem, hogy tényleg
olyan helyen vagyunk, ahol nem nyithatnak ránk. Én inkább a saját
lakosztályomban folytattam volna mindezt. Az sokkal
biztonságosabb lett volna, de ekkor már kár volt ezen gondolkodni.
Gyengéden az ágy felé húztam Melissát, majd hanyatt fektettem.
Fénylő fekete haja szétterült az érintetlen ágytakarón, és láttam
rajta a félelemmel teli, izgatott várakozást.
Ledőltem Melissa mellé, és tovább csókolóztunk. Kezem
megtalálta ruhája alsó részének oldalsó sliccét, aztán már a combját
simogattam. Ölelkeztünk, és egyre jobban elragadott bennünket a
hév. Hamarosan lekerült rólam az ing, Melissa estélyije is az egyik
széken kötött ki, mielőtt végképp teljesen összegyűrődött volna. Ott
feküdt előttem egy szál bugyiban, kezével a mellét takarta, ami
nagyon mulatságos volt abban a pillanatban. De tudtam, mi az oka:
az ismeretlentől való félelmet nehéz leküzdeni.
Csókolgatni kezdtem lapos hasát, aztán feljebb haladva lassan
lefejtettem a kezét a melléről. Amikor megérintettem az egyik
mellbimbót, Melissa halkan felsóhajtott, és szétvetette lábait,
mintegy megadva magát nekem.
Élvezettel simogattam selymes bőrét. Végigcsókoltam testének
valamennyi porcikáját, közben hallgattam, ahogy egyre
szaporábban lélegzik, egyre kéjesebben vonaglik az ágyon.
Valószínűleg Jason sosem hallott még az előjátéktól, és Melissának
nem sok része tehetett benne.
Végül kicsit türelmetlenné váltam a játszadozásban, és
megindultam az asszony fehérneműje felé. Ujjaimmal izgalmas
köröket tettem ágyéka körül, de még véletlenül sem értem a
legizgalmasabb felülethez. És amikor végre megtettem, Melissa
száját halk sikoly hagyta el.
Elmosolyodtam, és lassan lehúztam róla az átnedvesedett,
utolsó ruhadarabot is. Ott feküdt előttem meztelenül, és várakozva
leste, hogy mit fogok csinálni. Tudtam, hogy gyengédségre van
szüksége, és sok türelemre.
Amikor beléhatoltam, majd rátört az első hüvelyi orgazmus,
görcsösen kapaszkodott belém, és hangosan felnyögött.
– Halkabban! – tettem a szájára a kezemet. – Még meghallják…
Szuszogva nézett a szemembe, aztán szorosan átölelt. Még
háromszor juttattam el a csúcsra, aztán én is elélveztem, Melissa
valami olyasmit kapott tőlem, ami örökre megváltoztatta az
életfelfogását, de ez csak később derült ki.
Másnap éjjel újra találkoztunk. Szerencséik volt, mert Carlos és
Jason Witherspoon elutazott a Whainell kontinensre valami üzleti
ügyben, és csak másnapra várták vissza őket. Melissa szinte repült
a karjaim közé, és az egész éjszakát együtt töltöttük. A félénkségét
ezúttal már tüzes szenvedély váltotta fel, az új érzések teljesen
magával ragadták.
Aztán reggel arra ébredtünk, hogy a Dabarani
Biztonságfelügyelet őrei döngetik az ajtót…

Az ajtó mellé húzódtam, ami a következő másodpercben

berobbant, és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta. Nem
akartam senkit megölni, de nem várhattam meg, míg ők lőnek
először, és nem tudhattam, hányan lehetnek az ajtó előtt.
Jason Witherspoon négy őr kíséretében becsörtetett a
lakosztályba. Egy váratlan ugrással köztük termettem.
Háromszázötven évnyi tapasztalat és harcművészeti tudásom
nagyban megkönnyítette a dolgomat.
Két villámgyors ütés, két rúgás, és a négy őr négyfelé repült az
előtérben.
Jason Witherspoon döbbenten meredt rám. A következő
pillanatban behúztam neki egy hatalmasat, már csak azért is, amit
Melissával tett a házasságuk évei alatt.
Lézersugár villant meg a szemem előtt, ezzel egy időben
darabokra robbant a szemközti ablaktábla.
Megperdültem. Az ajtóban még két őr állt, és rám szegezték
karabélyaikat. Tigrisbukfenccel vetődtem be a hálószobarészbe,
lézernyalábok cikáztak körülöttem.
Melissa Witherspoon felsikoltott.
– Ne lőjetek, ostobák! – kiáltotta a feltápászkodó Jason
Witherspoon. – Bent van a feleségem!
Az ablakra pillantottam, de nem volt kedvem kimászni. A négy
harcképtelenné tett őr közül az egyik zavaros tekintettel
feltápászkodott, valószínűleg elvétettem az ütést
Nem volt más választásom: tüzet nyitottam a Dabarani
Biztonságiakra. Meg akartam zavarni őket és váratlan támadásom
sikeres is volt Az egyik őr célba vett, mire hasra vetettem magamat,
és estemben combon lőttem a mellpáncélt viselő férfit. Amaz
jajgatva a padlóra hanyatlott.
Fellöktem a két őrt, kirontottam a szálloda folyosójára. Még
hallottam, ahogy Jason Witherspoon dühödten ordít, aztán
elkanyarodtam egy keresztfolyosóra. Futás közben végiggondoltam
a helyzetemet, ami nem volt túl rózsás. Holmim a lakosztályban
maradt, valószínűleg keresztet vethettem mindenre. Hajóm a
várostól nem messze lévő űrkikőtöben parkolt, de eszem ágában
sem volt elmenni innen. Tetszett a Thianna-hold, és legalább kicsit
felpörögtek az események.
Meg aztán ott volt Melissa, akit nem akartam csak úgy itt
hagyni.
A folyosó egy tágasabb hallba torkollt, vagy tíz szállóvendég
várakozott a liftek előtt, és furcsa tekinteteket meresztettek rám,
amikor berontottam közéjük. Szerencsére a fegyveremet még
időben becsúsztattam ujjatlan mellényem belső zsebébe, így nem
keltettem riadalmat A lifteket elegáns, vörös szőnyeggel borított
lépcsősor ölelte körül fel és lefelé tartó irányban, de nem akartam
gyalog menni. A három lift közül kettő a kijelzők szerint éppen
lefelé tartott, csak a harmadik már közeledett a szint felé, ám az is
túl lassan. A Dabarani Biztonságiak a nyomomban voltak. Azt nem
hittem, hogy Jason Witherspoon tíznél több embert csődített volna
össze az elfogásomra, de azóta már biztos, hogy riadóztatták a
Biztonságfelügyeletet.
– Ott van! – harsant fel egy kiáltás, és megjelent két
Biztonságfelügyeletes. A lift ebben a pillanatban érkezett meg, de
már késő volt. Ha beléptem volna a fülkébe a többi vendéggel
együtt, könnyedén elkaptak volna.
A lépcsők felé vetettem magam, és megiramodtam a tetőterasz
felé, ahol bérelt felhősiklóm parkolt. Sürgősen el kellett hagynom a
luxusszálló környékét, mielőtt teljesen bekerítenek. A Witherspoon
családnak túl nagy hatalma volt a holdon, én pedig bemocskoltam a
családjuk becsületét, amiért ki tudja, mit tettek volna velem.
Egy lézersugár a fejemtől nem messze csapódott a falba, a
vendégek kétségbeesetten kiáltoztak, aztán eltűntem a
lépcsőkanyarban. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, öt emeletet
kellett még megtennem a tetőig. Mire felértem, a tüdőm szúrt és
égett. Kirontottam a szabadba, és meg kellett támaszkodnom a
vastag kőkorlátban, hogy kifújjam magam. Zilálva kapkodtam a
levegőt.
A luxusszálloda tetőparkolója hatalmas volt, akárcsak maga a
szálloda. Megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett a
felhősiklók, néhányat a szállodaszemélyzet tisztogatott, az
ablaküvegekről visszatükröződött az Aldebaran vakító fénye. A
Nagy-Thianna nem függött az égbolton, jelenlegi keringési
helyzetében a túlsó, az éjszakai féltekéről volt csak látható. Az eget
ezernyi felhősikió szelte keresztül–kasul, taxik, sportgépek,
luxusjárművek száguldottak minden irányba.
Bérelt siklóm az UNIVERSE egyik leányvállalata által gyártott
Ford Starspeeder volt, szerencsére nem messze parkolt a liftektől.
Sietve indultam a mélyvörös gép felé, amikor kiáltás harsant
mögöttem. – Álljon meg, és emelje fel a kezét!
A Dabarani Biztonságiak a liftből rontottak ki, és azonnal rám
szegezték a fegyverüket. Nem néztem hátra, nem tudtam, hányan
vannak. Bevetődtem egy hatalmas sötétszürke Mercedes Limuzin
mögé.
A siklók rejtekét kihasználva villámsebesen mászni kezdtem a
Fordom felé. Az előbbi tartózkodási helyemet lézernyalábok szelték
át. Elértem a Fordhoz, aktiváltam az ajtónyitót, majd becsúsztam az
ülésre. Sajnos előre nem sejthettem, hogy ilyen kalandokban lesz
részem a Thianna-holdon, nem páncélozott üvegű járművet
béreltem, így most húzhattam le a fejemet. Villámgyorsan
beindítottam a hajtóműveket, de ennek az lett az eredménye, hogy
az őrök megtaláltak. Ráadásul a liftek felöl újabb négy őr
közeledett.
Megragadtam a kormányt, előretoltam a tolóerő-szabályozót, és
a Ford Starspeeder a magasba lendült…
…egyenesen két dabarani őrhajó lézerágyúinak csöve elé.
Lebuktam a szálloda fala mentén, gyomrom a torkomba szaladt
a hirtelen gyorsulástól. Azonban az őrhajók nem a lézerekkel
nyitottak tüzet, hanem az ionizáló löveggel, ami az üldözött hajók
mozgásképtelenné tételére szolgált. Az ionsugarak megbénítottak
mindenfajta elektronikai rendszert
Szerencsére nem találtak el, de mindkét járőr utánam eredt.
Függőlegesen zuhantam lefelé a szálloda oldalfala mentén, aztán
vízszintesbe hoztam a Fordot, és a homokos tengerpart felett
maximális sebességre kapcsoltam. Az üldöző járőrök Xaandell
típusú, dupla ikerhajtóműves. felturbózott felhősiklók voltak, nyílt
terepen esélyem sem volt ellenük. Kénytelen voltam berepülni a
belváros forgalmi kavalkádjába, hogy ott rázzam le őket.
A part üres volt, a reggeli, egyre erősödő napfényben csak lassan
szállingóztak elő az első strandolók. Éles fordulóval emelkedésbe
kezdtem, majd a távolban magasodó belvárosi tornyok felé
fordultam.
 A Xaandellek egyre közelebb értek, iszonyatos sebességgel
süvítettek a nyomomban. A Ford hajtóművei kétségbeesetten
bőgtek a túlterheléstől, ahogy egyre őrültebb sebességre
ösztökéltem siklómat.
Beértünk a belvárosba, és azonnal lejjebb ereszkedtem, bízván
abban, hogy a toronyépületek között könnyebben elrejtőzhetek. Itt
már tényleg nagy volt a forgalom, minden idegszálammal a
vezetésre kellett koncentrálnom, nehogy nekirohanjak valaminek.
A Xaandellek makacsul követtek.
Hirtelen elém fordult egy fehér felhősikló, és nem sokon múlott,
hogy belerohanjak.
Lefékeztem, alulról kikerültem, aztán ismét felgyorsítottam.
Elsuhantam egy teherszállító mellett, aztán bevágtam eléje. Direkt
a legsűrűbb forgalom felé igyekeztem, itt már tömött oszlopokban
haladtak a felhősiklók, szigorúan betartva az elektronikus
térképeken kijelölt légifolyosók sávjait.
A Xaandellek felkapcsolták a megkülönböztető jelzéseiket,
aminek nem örültem, mert elüldöztek mindenkit a közelemből.
Bevágtam két, egymáshoz közeli épület közé, és még lejjebb
süllyedtem. A Xaandell– leknek nem lehetett könnyű dolga, ekkora
sebesség mellett lehetetlen volt követni irányváltoztatásaimat.
Az egyik Xaandell el is hibázta, Mire lefékezett volna az éles
fordulóhoz, már elszáguldott a két épület mellett Azonban a másik
pilótának jobb reflexei lehettek, bevágódott a két épület közé, igaz,
a túl nagy sebessége miatt majdnem felkenődött a falra.
Ekkor elém vágott egy nyitott Geesan-Huwe sportsikló. Már
nem volt időm reagálni, túl gyorsan került elém. Oldalirányba nem
tudtam manőverezni, ezért felfelé rántottam a kormányt, de túl
későn. Siklóm összeakadt a Geesan-Huwe tetejével, és le is
szakította azt. A Ford Starspeeder megbillent, de nagy nehezen
korrigáltam, és egyenesbe hoztam a gépet.
Az üldöző Xaandell egy elegáns kormánymozdulattal suhant el a
kabrióvá tett Geesan-Huwe és döbbent utasai mellett, és nem
tágított mögülem.
 Sőt, a következő pillanatban ionizáló sugarat lőtt ki felém.
Szerencsére éppen félreszökkentem, hogy megkerüljek egy lassabb
siklót, a sugár pont annak a hátuljába csapódott. A sikló – nem
emlékszem, milyen típus volt, csak egy villanásra láttam –
megtorpant, fedélzeti komputere, hajtóműve leállt, és
vészenergiával rohamosan ereszkedni kezdett a legközelebbi
landolási lehetőség felé. Maradt ideje leszállni, de nagyon gyorsan
kellett cselekednie.
„Majd máskor óvatosabban lövöldözöl!” – sejtettem, hogy a
Xaandell pilótájának ezért a baklövésért később még fizetnie kell.
Elszáguldottam egy lomha légibusz felett, aztán közvetlenül
előtte lebuktam, és hirtelen ötlettel egy függővasút pályája felé
vettem az irányt. Fittyet hánytam a légifolyosókra, ekkora
sebességnél már képtelenség volt minden apróságra figyelni. A
Xaandell makacsul követett. A függővasúton egy háromkocsis
szerelvény siklott, és amint megláttam, merrefelé tart a pálya,
elvigyorodtam és gyorsítottam.
Akkoriban túlságosan vakmerő és meggondolatlan voltam.
Mindenhatónak, sebezhetetlennek képzeltem magam, eszembe
sem jutott, hogy ha beleütközöm egy másik felhősiklóba, és a
Fordom felrobban, akár meg is halhatok. Egy bizonyos határon túl
már a parazitalények sem segíthetnek rajtam. Pedig a Vándorok
figyelmeztettek erre.
A függővasút sínpárja egy hatalmas épület közepén vezetett
keresztül. Egy szórakoztató központ volt, ha jól emlékszem, talán a
legnagyobb épület a Thianna-holdon. Maximális sebességgel
száguldottam, a tervem az volt, hogy a szerelvény előtt siklom be az
alagútba, hogy a Xaandellnek már ne legyen rá lehetősége. Hát nem
sokon múlott, hogy belerohanjak a szerelvény elejébe.
Egy utolsó, reflexszerű gyorsítással mégis sikerült bevágnom
elé.
A Xaandell viszont már nem fért be az alagútba, a benne ülő
őrök valószínűleg nagyon dühösek lehettek. Biztos voltam benne,
hogy az épület túlsó oldala felé indulnak, hogy a kijáratnál
várjanak.
Óvatosan repültem végig az alagútban. Az épület közepén egy
megálló állt, a peronon várakozók döbbenten meredtek a
szerelvény helyett megjelenő Ford Starspeederre. Egy pillanat alatt
suhantam el előttük, aztán megláttam a kijáratot. A szórakoztató
központ elég nagy volt, reméltem, hogy üldözőim még nem értek
oda a kijárathoz.
Maximális tolóerőt adtam, és a sínpályát követve
kiszáguldottam a szabadba. Igyekeztem minél távolabb kerülni az
épülettől…
Megláttam a Xaandellt, amint még csak most bukkant fel az
épület teteje felett. Esélye sem volt, hogy megtaláljon, Fordom
addigra már beleveszett az átláthatatlan forgalomba.
Egy biztos volt: felhősiklót kellett cserélnem.
Ismét éjszaka lett. A Nagy-Thianna a látóhatár peremén
világított, de míg lassan teljesen el nem tűnt, érdekes fényességet
teremtett az égbolton. A holdak közül a Thian, a Japatan és a Brotas
három ékkőként világított a csillagos égbolton.
A legésszerűbb az lett volna, ha eltűnök a holdról. Túlságosan
forróvá vált a talaj a lábam alatt. Azonban túlságosan is jól éreztem
magamat, és a Witherspoon család bármennyire is dühös volt,
semmit sem tehettek ellenem. Esélyük sem volt, hogy Dabaran
kontinens fővárosának több milliós forgatagában rám találjanak.
Űrhajóm a dabarani kikötőben parkolt, és nem kellett tartanom
tőle, hogy beazonosítják. Ezekben a zavaros, Csillagliga előtti
évtizedekben nem nagyon törődtek a biztonsággal, az érkezők
regisztrálásával. A Thianna-holdra történő leszállásomkor csak egy
valami számított: hogy volt-e elég pénzem, és ez minden kaput
megnyitott előttem.
A fővárosban esténként kirakodóvásárt, utcai zenés
fesztiválokat rendeztek, hogy szórakoztassák az itt üdülőket. Ahogy
a dübörgő zenétől lüktető dobhártyával sétálgattam a tömegben,
bámulva a boltokat, az ismert naprendszerekből ideáramló
árusokat – embert és soha nem látott fajú lényeket – gondolataim
elkalandoztak, és eszembe jutott Melissa Witherspoon. Reméltem,
hogy nem került kínos helyzetbe azután, hogy elmenekültem a
szállodából. Jason férjét tartottam annyira ostobának, hogy
elhiggye, tényleg megerőszakoltam a feleségét.
Viszont kedvem támadt egy újabb kis „erőszakra”, és biztos
voltam benne, hogy Melissa is nagyon szeretne látni engem.
„Találkoznom kell vele!” – gondoltam. A személyi
kommunikátoromat nem mertem használni, így egy utcai
nyilvános fülkét kellett keresnem. Több is volt a közelemben, de az
utcai zene túl hangos volt, én pedig nyugodtan akartam beszélgetni.
Besétáltam egy Thessan-Zinnto bevásárlóközpontba, és kerestem
egy viszonylag nyugalmas fülkét. Melissa az első együttlétünk után
megadta személyi kommunikátorának a számát, és most ezt
tárcsáztam.
A fülke az Ultracom társaság tulajdona volt, a képernyőn ott
díszelgett az egymásba folyó fekete „U” és „C” betű. Az embléma
láttán keserűen elhúztam a számat.
Az Ultracom egyik legnagyobb üzleti ballépésem volt A hipertéri
kommunikációs eljárást még cégem, az UNIVERSE fejlesztette a
fénysebesség feletti utazás elterjesztésével egy időben. Minimális
időcsúszással gyors kapcsolatot tudtunk teremteni a legközelebbi,
első űrközi kolóniákkal, és ez akkor nagy szó volt
Azonban nem láttam meg a nagy lehetőséget benne, főleg,
miután mérnökeimnek a távolabbi kolóniák estében nem sikerült
megfelelő gyorsaságot elérni. Ezért a 2200-as évek közepén
kiszerveztem az Ultracom társaságot, és eladtam egy független
csoportnak. A döntésben közrejátszott az is, hogy egy sor új
beruházást akartam megvalósítani, többek közt vettem néhány
ásványkincsekből gazdag, lakhatatlan bolygót, és az állandó
hajtóműfejlesztés is elég nagy pénzeket emésztett fel, amikhez
viszont pótlólagos fonásokra volt szükségem. De nem akarom
megmagyarázni üzleti baklövésemet. Rossz volt a megérzésem:
ennyi, és nem több a történet.
Másfél évszázad alatt az Ultracom-technológia akkorát fejlődött,
oly mértékben elterjedt, hogy a társaság majdnem akkorára
duzzadt, mint az UNIVERSE. Évezredek elteltével is az Ultracom
rendszereit használta mindenki, amikor az UNIVERSE már régen
eltűnt az üzleti világból, hogy átadja a helyét más, fiatalabb
cégeknek…
Az Ultracom ekkoriban a legtöbb bolygón már a helyi hívásokat
is uralta, és nem volt ez másként az Aldebaran rendszerben sem.
Beütöttem a komszámot.
Melissa Witherspoon arca jelent meg a monitoron.
– Marcus! Meg kellett volna adnod a számodat! Iszonyú baj
van…
– Nagyon gyönyörű vagy – mondtam mosolyogva, szavai csak
aztán jutottak el tudatomig. – Mi történt? A férjed nem hitte el a
mesét?
– De, szerencsére igen, azóta pihenek, körberohangál mindenki,
aggódnak értem – hadarta Melissa. – De most rólad van szó! Jason
apja, Carlos Witherspoon iszonyú dühös lett, egész nap ordít, hogy
megbecstelenítették a családját. Vérdíjat tűzött ki a fejedre, és
idecsődített egy csomó fejvadászt.
– Fejvadászok? – lepődtem meg. Erre nem számítottam. „Lehet,
hogy mégis el kellene tűnnöm a rendszerből?”
Láthatólag nagyon feldühítettem a Witherspoon családot, de ez
a legkevésbé sem zavart. A Dabarani Biztonságfelügyelettől nem
tartottam, de egy profi fejvadász, profi harcos már más eset.
Halhatatlan voltam, de ha elfognak, kiderülhet halhatatlanságom,
attól pedig halálosan rettegtem. Ismertem az emberi kapzsiságot,
az örök élet utáni vágyat, és noha ez utóbbit meg is értettem,
nekem magammal, a saját biztonságommal kellett törődnöm.
– Máris hárman jelentkeztek apósomnál, ketten más
naprendszerből jöttek…
– Láttad őket? Hogy néznek ki?
– Az egyik egy magas, izmos és kopasz ember, a másik egy
bionikus.
Közben a tömeget fürkésztem, úgy éreztem, hogy mindenki
engem figyel, mindenki engem üldöz.
Ekkor összeakadt a tekintetem valakivel. Megdermedtem.
Egy hatalmas termetű, kopasz férfi jéghideg szemébe bámultam.
Azonnal tudtam, hogy ő az egyik fejvadász. Lenge poncsószerü
ruhát viselt, ami alatt ki tudja, miféle fegyverek rejtőztek.
Ösztönösen megtapogattam a mellényem zsebében lapuló Agram
19-est.
– Megtaláltak! – mondtam gyorsan Melissának, aztán
bontottam a vonalat. Mire ismét a fickó felé fordultam, már eltűnt
a tömegben. De éreztem, hogy itt van a közelemben, és figyeli
minden mozdulatomat. És ő csak az egyik fejvadász volt, Melissa
pedig háromról beszélt. Kiléptem a fülkéből, és igyekeztem
elvegyülni a tömegben.
„Melissa említett egy bionikust is… a harmadikról pedig semmit
sem tudok” – gondoltam, és idegesen tekingettem körbe a
bevásárló központ belső, tágas sétálórészén hömpölygő tömeg
között. Attól féltem, hogy a sok bámészkodó közül egyszer csak rám
veti magát valamelyikük.
„Hogy a fenébe találtak meg?” – gondoltam, miközben sietős
léptekkel igyekeztem a kijárat felé
Aztán ahogy megkerültem egy fiatal párocskát, egy bionikus
ember állta az utamat
„Bionikus!”– ekkor rájöttem, hogy kivel állok szemben.
A kor legrettegettebb fejvadásza volt ő, akit csak úgy hívtak:
Kaneborg. Legendás történetek keringtek róla és gépesített testéről,
meg arról, hogy nem lehetett megölni. Kane Thressana volt az
eredeti neve, és ha ő itt volt, akkor Carlos Witherspoon nem
fukarkodhatott a vérdíjjal.
Kaneborg most ott állt előttem. Mindenki félrehúzódott a
közeléből, félelmetes alakja hatalmas riadalmat teremtett. Félelmet
keltően nézett ki szürke páncéljában, hosszú fekete köpenyében.
Arca bal oldala és a koponyája fémből volt, mindkét szemét
komputer érzékelő helyettesítette:
Kaneborg felém emelte a csuklóját, amelyre erősítve megláttam
egy duplacsövű energiavetőt Többen sikoltozva húzódtak félre, a
tömeg kört formált körülöttünk.
– Marcus Barthez, a foglyom vagy. Lord Carlos Witherspoon
vérdíjat tűzött ki a fejedre, fia feleségének megbecstelenítése miatt!
Követhetetlen mozdulattal rúgtam félre a csuklóját, a rám
szegezett energiafegyverrel együtt.
Kaneborg erős volt, de nem túl gyors, ezt próbáltam kihasználni.
A félig ember, félig gép lény csuklója oldalra csapódott, Kaneborg
ösztönösen tüzelni kezdett. Szerencsére kábító sugarat használt,
mert fegyvere éppen néhány bámészkodóra irányult, akik
eszméletüket vesztve rogytak a padlóra.
Kitört a pánik,
A közelünkben állók észvesztve próbáltak menekülni. A
bionikus lény öles léptekkel eredt a nyomomba, félretaszított
mindenkit, aki az útjába került
Futottam, el kellett tűnnöm a szeme elől.
Sőt, el akartam tűnni a Thianna-holdról is, ez már túl sok volt
nekem. Pihenni, kikapcsolódni, ismerkedni jöttem ide, nem pedig
azért, hogy üldözzenek. Elrohantam az alagsor közepén álló díszes
szökőkút előtt, többen meglepődve néztek rám, ők nem látták az
előbb lezajlott lövöldözést. Kaneborg öles léptekkel követett.
Már láttam a bevásárlóközpont kijáratát, amikor elém toppant
egy kopaszra borotvált fejű fickó, és alaposan megtaszított.
Elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Azonnal
felugrottam volna, de a kopasz férfi kezében megláttam egy
különös fegyvert, amelyet éppen rám szegezett, és egy fémszálas
hálót lőtt ki felém.
Ez a fejvadászok kedvelt fegyvere volt, ezzel a speciális hálóval
könnyedén fogták el a prédákat, és a megbízók élve mindig többet
fizettek, mintha megölték a keresett személyt.
A hálóvető fémtüskéket lőtt ki, amelyek eltávolodtak egymástól,
és kifeszítették a rajuk fűzött hálót. A tüskék a padlóba fúródtak –
egyik a vállamba és a kifeszülő szálak a talajhoz szorítottak,
mozdulni sem bírtam.
 A fejvadász leeresztette többfunkciós fegyverét, és közelebb
lépett. Ismertem a fickót, egy nemrég kezembe akadt anyagból
emlékeztem az arcvonásaira: Alex Conradnak hívták, és
Kaneborghoz hasonlóan szintén félelmetes híre volt
„Hogy a fenébe kerültek ide ezek ilyen gyorsan?” – kérdeztem
magamban, miközben próbáltam kiszabadulni. A fémszálak
testembe vágtak, próbálkozásom reménytelen volt. Viszont az
Agram 19-ese– met sikerült elérnem a mellényzsebemben.
– Ő az enyém, Conrad! – Kaneborg a kopasz férfi háta mögül
közeledett, és megállíthatatlannak tűnt Conrad megmerevedett, és
lassan megfordult.
– Engem is felkértek a vadászatra, Kane! És én fogtam el. Neked
is volt rá lehetőséget néhány perccel előbb, de elpuskáztad.
Kaneborg közelebb lépett.
– Elfogtad, de én viszem vissza Lord Witherspoonnak! –
Csuklóját Conrad irányába emelte, Conrad is célzásra emelte
többfunkciós kézifegyverét, de a bionikus lépéselőnyben volt. Egy
alkarnyi, rakéta meghajtású lándzsahegy indult a karjáról – nem is
láttam pontosan honnan –, és átfúrta Alex Conrad mellkasát
A kopasz fejvadász fegyvere is elsült, az energianyaláb
átszakított egy közeli kirakatot. A járókelők csak távolról merték
figyelni a jelenetet.
Nagy bajban voltam. A háló egyik tüskéje a vállamból állt ki, és
iszonyúan fájt, de nem volt időm foglalkozni vele.
Féltem…
Kétségbeesetten próbáltam előbányászni Agram 19-esemet, és
végre sikerrel jártam. A lézerrel óvatosan vagdostam el a
fémszálakat, közben a két fejvadász közti küzdelmet figyeltem, ami
eldőlni látszott.
Alex Conrad döbbenten meredt a mellkasából kiálló
lándzsahegyre. Mellkasából dőlt a vér, és azt is csodáltam, hogy
egyáltalán még talpon volt, hiszen halálos sebet kapott. Kaneborg
odalépett hozzá, és kirántotta a nyílhegyet. Conrad arca eltorzult a
fájdalomtól. Megtántorodott. Nagyon erős szervezete lehetett, hogy
még mindig talpon tudott maradni, de Kaneborg ekkor ráemelte
másik csuklójára szerelt lézerfegyverét.
– Sajnálom, Conrad, de Marcus Barthez az enyém – mondta, és
meghúzta a ravaszt.
Már több fémszálat elvágtam, csak egy hajszál választott el a
szabadulástól, amikor Alex Conrad holtan összeesett, és Kaneborg
felém fordult. Abban a pillanatban ráemeltem Agram 19-esemet, és
tüzet nyitottamra.
A nagyenergiájú sugárnyaláb hanyatt repítette a bionikus lényt,
ezalatt végre kiszabadultam Alex Conrad átkozott hálójából.
Tudtam, hogy Kaneborgot speciális páncélok védik, és még ha a
lézersugár át is hatolt ezen, a bionikus lényt lehetetlen volt
megölni. Legalábbis ilyen könnyen nem.
Mindenesetre némi előnyhöz jutottam. Kikászálódtam a háló
maradványaiból, és nekiiramodtam a bevásárlóközpont kijárata
irányába. Kaneborg feltápászkodott, és megeresztett utánam
néhány lövést, de szerencsére egyik sem talált.
Kirontottam a Thianna-hold éjszakájába, és kétségbeesetten
kerestem a menekülés útját.
El kellett jutnom a kikötőbe, és mielőbb eltűnni innen. A
járókelők ijedten ugráltak el előlem, és rémülten nézték a
kezemben szorongatott Agram 19-est.
„Pedig milyen jól kezdődött ez a nap!” – gondoltam futás
közben. Melissa forró csókjai, Ölelése, combjai szorítása
fantasztikus élmény volt… Most viszont egyre rosszabbra fordultak
a dolgok.
Felrohantam egy lépcsőn a parkoló felé.
Szereznem kellett egy felhősiklót Hátrapillantottam, Kaneborg
hatalmas léptekkel csörtetett utánam, egyfolytában a célzási
lehetőségeket elemezve.
„Ha eltalál a kábító sugarával végem van…” – villant át az
agyamon. Meg kellett állítanom Kaneborgot csak akkor lehetett
nyugtom. De csak egy elhagyott területen kelhettem vele harcra,
ahol senki nem látja, hogy megöl, és még sem halok meg.
 Féltem: a bionikus lény nagyon brutális volt és nagyon
kíméletlen. Fájdalmas összecsapásnak néztem elébe. „El kell
csalnom a kikötőig…”
Egy siklótaxi ereszkedett le elém, és azonnal megláttam benne a
lehetőséget. Leintettem, majd bepattantam a hátsó ülésre. A
kékbőrű rulassai sofőr láthatólag nem nagyon lepődött meg a
dolgon.
– Látom, sietős… – mondta. – Hova lesz a fuvar?
– A kikötőbe, de gyorsan! – mondtam, közben hátrafordulva
megláttam a taxit célba vevő Kaneborgot. A rulassai is észrevette,
és mielőtt a fejvadász tüzet nyitott volna, kilőtt a taxival, és
felemelkedett a magasba. Kaneborg néhány másodperc alatt apró
ponttá zsugorodott mögöttünk.
– Hát ez meg miféle szerzet volt? – kérdezte hátra pislogva. –
Valami fejvadász félének néztem…
– Az is volt – sóhajtottam megkönnyebbülten, és hátradőltem a
taxi hátsó ülésén. A rulassai pont a legjobbkor toppant elém, és
nagy borravalóra számíthatott, ezt akkor elhatároztam, majd
közöltem is vele.
– Köszönöm, uram – vigyorodott el a kékbőrű, háromszemü
lény.
– Használhatom a kommunikátorát? – kérdeztem, amikor
megpillantottam a rulassai hátsó Ülésébe épített képernyővel
ellátott berendezést.
– Természetesen, majd leszámlázom a hívás költségét. De ha
megkérhetem, csak a holdon belül…
Bólintottam, aztán újra Melissa Witherspoont tárcsáztam,
– Ó, Marcus! – könnyebbült meg, amint felismert. – Úgy
örülök, hogy nem esett bajod… Annyira aggódtam!
– Ne félts engem, vigyázok magamra… – A rulassai a
visszapillantó tükörből furcsa szemeket meresztett rám, de aztán
elkapta a tekintetét.
„Felismerte volna, hogy kivel beszélek?” – gondoltam, de nem
törődtem vele.
 – És a fejvadászok?
– Az egyik – a kopasz – meghalt, a bionikus barátod elől
egyelőre elmenekültem, de nem lesz könnyű megszabadulnom
tőle.
– Ugye el kell hagynod a Thianna-holdat? – kérdezte halkan
Melissa.
– Még nem tudom, de valószínűleg igen. Carlos Witherspoon
mindent el fog követni, hogy elfogjon, ha a mostani fejvadászok
kudarcot vallanak, majd jönnek újabbak. De egyáltalán, hogy
kerültek ezek ide ilyen hamar?
– A bionikus állítólag az egyik szomszédos rendszerben
tartózkodott az Alex Conrad nevű meg gyakran fordul meg a
Thianna– holdon… A harmadik fejvadász pedig…
– Csakugyan, róla még nem mondtál semmit. Eddig nyomát
sem láttam.
– A harmadikat Mutusho Clawerienek hívják, és rulassai.
Vigyázz vele, a legálnokabb, és kedvelt trükkje, hogy a bizalmadba
férkőzik…
„Rulassai…”
Szörnyű gyanúm támadt.
Ekkor megszakadt az Ultracom kapcsolat!
Taxisofőröm hátrafordulva egy Agram 16-ost szegezett a
mellkasomnak. A taxi robotvezérléssel suhant tovább.
– Örültem, hogy velem utazott, Marcus Barthez! – vigyorgott a
rulassai, és meghúzta a ravaszt.
„Kábító sugár…”
Elsötétült körülöttem a világ, és elvesztettem az eszméletemet…
Amikor kinyitottam a szemem, csak a csillagos eget láttam. A
fejem iszonyúan sajgóit
„Éjszaka van…”-gondoltam. A földön hevertem, a távolból
tompa morajlást hallottam. „Az óceán… „
Valahol a parton fekhettem, a sós-nedves levegőből azonnal
rájöhettem volna. Aztán egy rulassai arc jelent meg látómezőmben,
kezében egy Agram 16-ost tartott Fel akartam ülni, de nem sikerült,
a fejvadász megbilincselte kezemet, lábamat Végül nagy nehezen
mégis felültem. A kábító lövedéktől még minden tagom sajgott.
– Marcus Barthez, aki képes volt megdugni Jason Witherspoon
feleségét – vigyorgott a rulassai fejvadász. – Ez már igen, ehhez
kellett bátorság!
– Szóval te vagy Mutusho Clawerie. aki sunyi módon a préda
közelébe férkőzik, hogy aztán könnyedén elfogja. Ravasz vagy és
alattomos.
– Az vagyok – bólintott Clawerie és ennek köszönhetem, hogy
nagyon jól élek. Nekem nincs kedvem nyomorogni, és inast, meg
szolgát játszani, mint ahogy megannyi fajtársam teszi. Carlos
Witherspoon azt mondta, hogy megerőszakoltad Melissa
Witherspoont. Azonban ahogy vele beszéltél az Ultracomon…
nekem úgy tűnt, hogy ez kétszemélyes játék volt. Lord
Witherspoon talán még többet fizet az információért, hogy a menye
egy ócska kis kurva.
Nekiugrottam volna a rulassainak, hogy örökre elhallgattassam,
de sajnos nem volt rá lehetőségem. És így Melissát is bajba
sodortam.
Csak azt nem értettem, hogy mit keresünk itt a parton.
„ Vajon miért nem vitt vissza egyből a Witherspoon kastélyhoz,
hogy átvegye a jutalmát?” kérdeztem magamban.
Aztán rájöttem…
– Ugye tudod, hogy Kaneborg megölte a harmadik fejvadászt,
Alex Conradot, amikor az foglyul akart ejteni engem? Ugye tudod,
kicsoda Kaneborg? Mit gondolsz, mit fog tenni veled, ha rájön,
hogy el akarsz halászni az orra elől?
Úgy tűnt, a rulassai elevenjére tapintottam. A kékbőrű lény
ideges ficánkolásba kezdett. Hadonászott Agram 16-osával, és fel-
alá járkált.
– Kaneborg egy gép, még gondolkodni sem tud, a teste tele van
fémmel és mechanikus berendezésekkel!
– Akkor miért nem vittél már vissza a Witherspoon kastélyba, és
adtál át Lord Witherspoonnak? – kérdeztem fölényesen. –
Kaneborg ott vár rád, és nem hiszem, hogy örül, amiért
megpróbáltál elhappolni előle.
– Ez szabad verseny! – sipítozott Mutusho Clawerie. – Én
voltam a legügyesebb!
– Ezt majd akkor mondd, ha már felvetted értem a vérdíjat
– Ne szórakozz velem, Barthez! – A rulassai a fejemnek nyomta
Agram 16-osát. – Csak azért jöttem ide a partra, nehogy Kaneborg a
nyomunkra bukkanhasson. – Hajnalban elviszlek Carlos
Witherspoonhoz, átadlak neki, és feladom a ringyó szeretődet is.
– A nőt hagyd ki ebből! – mondtam. Féltettem Melissát, nem
akartam, hogy bármi baja essen. – Ha elengedsz, a tízszeresét
fizetem a Witherspoon által felajánlott vérdíjnak!
– Mind ezt mondjátok – vigyorgott a rulassai. – Tudod, hány
magadfajtával találkoztam már? És egytől egyig mind többet akart
ígérni, mint a megbízó.
– Csakhogy én tényleg többet tudok fizetni, Mutusho –
mondtam.
– Az előfordulhat, noha Carlos Witherspoon sem fukar ember.
Azonban nem kockáztatom a hírnevemet, az életveszélyes lenne.
Szóval kár próbálkoznod. Különben sem szeretem az olyanokat,
akik nem tisztelik a más tulajdonát, asszonyát.
A rulassai nem törődött velem tovább, helyette az Agram 19-est
kezdte vizsgálgatni. Felismerte, hogy ugyanaz a típus, mint az ő
Agram 16-osa, de fogalma sem volt, hogy egy szupertitkos fegyvert
tart a kezében. Azt mindig is tudtam, hogy a rulassaiak ravaszak, de
ez a fejvadász minden eddigi fajtársán túltett. Nem volt több egy
egyszerű rulassainál, mégis lefőzött két hírhedt fejvadászt.
Ki kellett szabadulnom hajnal előtt, de a kezemen és a lábamon
lévő bilincsek miatt ez reménytelennek tűnt
– Miféle fegyver ez, Barthez? – sétált közelebb a fejvadász. –
Látom, hogy Agram-sorozat, de még soha nem láttam ilyesmit. Ha
jól tudom, most az Agram 18-as a csúcsmodell, valamikor négy éve
jelent meg a piacon.
– Ez egy Agram 19-es – közöltem vele, és néztem, ahogy tátva
marad a szája.
– Ne etess! Honnan lenne neked ilyened?
– Mondtam: nagyon gazdag vagyok. Ha érdekel,
megmutathatom a kezelését Ezzel még Kaneborgot is legyőzheted.
Nagyot lódítottam, de szabadulni akartam, és ehhez minden
esz– közt be kellett vetnem.
– Jó, mutasd meg! – jött oda izgatottan a rulassai. – Milyen
speciális funkciói vannak, ami mondjuk egy Agram 16-osban
nincsen? Mennyivel nagyobb a tűzereje vagy a pontossága?
– Örülnék neki, ha legalább a kezemen lévő bilincset levennéd,
így elég nehéz bármit is megmutatnom…
– Hohó, arról szó sem lehet. Talán még azt hiszed, hogy a
kezedbe is adom a fegyvert, mi? Gondolhattam volna, hogy csak
egy trükkről van szó!
– Ugyan, nem akarom én megfogni, csak messziről mutogatnám
~ szabadkoztam. – Különben is vág ez a nyavalyás bilincs. Ha
leveszed, a lábamon még mindig ott a párja, eltűnni nem tudnék. És
nálad van a fegyver, tehát azt teszek, amit mondasz…
A rulassai eltűnődött az ajánlatomon, végül nem talált benne
semmi veszélyeset Közelebb lépett, és kioldotta a bilincset, közben
a mellkasomnak szegezte az Agram 16-ost De arra nem
számíthatott, ami a következő pillanatban történt. Egyetlen,
követhetetlenül gyors ütéssel zúztam szét a gégéjét.
A rulassai összeesett, és fuldokolva görcsösen fetrengett a
homokban. Kioldottam a lábbilincset is, aztán felszedtem Agram
19-esemet.
A rulassai már nem mozgott, kiguvadt szemmel, mereven hevert
a földön. Lehet, hogy ravasz és trükkös volt, de már az elején láttam
rajta, hogy ha harcra kerül a sor, nem lehet ellenfelem.
Nem úgy, mint Kaneborg…
Beültem a taxiba, de nem szálltam fel azonnal. El kellett jutnom
az űrkikötőbe, ahol már várt a hajóm, hogy eltűnjek végre innen.
Ha Carlos Witherspoon értesül két fejvadásza kudarcáról, azonnal
megemeli a vérdíjat, amivel újabb hiénákat uszít a nyakamba.
 El kellett mennem, de ugyanakkor sajnáltam Melissa
Witherspoont is. Rá akartam beszélni, hogy szökjön meg, kezdjen
új életet, és felejtse el idióta férjét. Egy ilyen asszony nem ilyen
életet érdemel. Csak attól féltem, hogy Melissa mellettem szeretne
élni, mert ezt meg én nem akartam. Kívánatos asszony volt, de
hosszabb távon nem tudtam volna mellette maradni, nem akartam
végignézni, ahogy megöregszik.
Halhatatlan voltam, és másképp gondolkodtam, mint egy
normális halandó, más léptékben, más idődimenziókban.
Találkoznom kellett Melissával…
Beindítottam a taxi hajtóműveit, majd a magasba emelkedtem,
és megindultam a Witherspoon kastély irányába.
Közben hajnalodni kezdett, az Aldebaran első sugarai lassan
bukkantak elő a látóhatár mögül. A városban alig volt forgalom,
néhány felhősikló lézengett csak az égen, az élet majd csak az
óriásnap felkelése után indult be igazán. Figyeltem minden gyanús
mozdulatra, járműre, tudtam, hogy Kaneborg nem adta fel, és nem
ismertem az eszközeit, amellyel a nyomomra akadhatott
A Witherspoon kastély a város szélén, egy dombtetőn állt
hatalmas, többtornyú épület volt és olyannak tűnt, mint egy
középkori erőd. A Dabarani Biztonságfelügyelet egységei
lehetetlenné tették, hogy akár csak megközelítsem a kastélyt
nemhogy őrült módon belopózzak Melissához. Sajnos a személyes
találkozásról le kellett tennem…
Leereszkedtem egy közeli parkolóba, és az Ultracomon ismét
Melissát hívtam. Az asszony álmosan kapcsolta be készüléket, de
amint meglátott az álom egy pillanat alatt elillant a szeméből.
– Marcus! – suttogta. – Hol vagy?
– Itt a közelben… Meg akartalak látogatni, de túl sok az őr a
kastély körül.
– Igen, Carlos bácsi megtriplázta az őrséget – bólogatott
Melissa. – Miért nem hagyod el végre a Thianna-holdat? Nagyon
féltelek. Kaneborg alig egy órája járt itt és Carlos bácsi nagyon
ideges volt miután elment.
 – Hamarosan indulok – feleltem. – De neked is el kell menned,
akár velem, akár egyedül. Nem maradhatsz abban a házban, előtted
a világ!
– Hét éve ez az otthonom… – felelte Melissa.
– Ez nem otthon – szakítottam félbe. – A férjed hol van?
Melissa tekintete el felhősödön.
– Nem tudom, ritkán szokta itthon tölteni az éjszakát
– Na, többek közt erről beszélek. El kell innen menned, és új
életet kezdened.
Melissa barna szeme szomorúságot tükrözött
– De ugye,., melletted nem lehet?
Csak nagy sokára szólaltam meg.
– Nem ismersz engem, Melissa. Hidd el, nem én vagyok az,
akire szükséged van. De segíthetek megteremteni az új életed
alapjait ha elmész innen. – Megadtam neki egy számot az
UNIVERSE Aphroditén lévő központjából, ahova üzenetet hagyhat,
ha eldönti, mit akar.
– Szeretlek, Marcus.
Nehéz volt erre mit mondani, és sajnos azt nem mondhattam,
amit Melissa várt.
A közelben megreccsent egy gally. Összerezzentem. Amióta
fejvadászok jártak a nyomomban, minden apró nesztől megijedtem.
– Szökj meg, és bízz bennem! Színésznőnek készültél, még nem
késő valóra váltani az álmodat!
Melissa felkapta a fejét, zajt hallott, valaki teli torokból énekelt
– Hazajött Jason! – suttogta idegesen. – Le kell tennem, mielőtt
észreveszi, mert akkor kitör a botrány.
– Amilyen állapotban van, most bármibe beleköt – mondtam
undorodva, legszívesebben újra bevertem volna a férfi képét, de
ezúttal nem elégedtem volna meg egy ütéssel. – Gondolkodj azon,
amit mondtam!
Melissa bólintott, aztán megszakadt a kapcsolat.
Hátradőltem a taxi pilótaülésében, és Melissán gondolkodtam.
Időközben lassan világosodni kezdett, az Aldebaran
narancsszínűre festette az ég alját, ahogy lassan előbukkant a
látóhatár mögül. Fáradt voltam, már egy napja nem aludtam. Ideje
volt elindulnom az űrkikötőbe, hogy végre nyugalmam legyen.
Valami hatalmasat csörrent közvetlenül a bal fülem mellett.
Csak egy tizedmásodperccel később jöttem rá, hogy valaki
bezúzta a taxi oldalablakit. Egy bionikus kéz fonódott a torkomra,
és brutálisan kirángatott a taxiból.
Kaneborg nem törődött a testi épségemmel, láthatólag nagyon
dühös volt, amiért korábban megszöktem előle. Eltaszított, a földre
zuhantam.
Azonnal előrántottam Agram 19-esemet, de Kaneborg addigra
ott termett, és kirúgta a kezemből a fegyvert. Aztán újabb és újabb
rúgásokat mért rám.
Próbáltam védekezni, de egy három mázsás, csupa fém ember
ellen nem sokra mentem.
Ám Kaneborg nem akart megölni, inkább csak megfélemlíteni.
Ő is tudta, hogy élve minimum harminc százalékkal többet érek
neki, mint holtan.
– Most már nem lesz, aki elszöktessen előlem, Marcus Barthez.
Sejtettem, hogy az a nyomorék rulassai nem fog gondot jelenteni
neked. Én mestere vagyok annak, hogy kitaláljam, mit csinálnak a
prédák, most is tudtam, hogy fel fogsz bukkanni a Witherspoon
kastély közelében, noha az ésszerű lépés az lett volna, ha eltűnsz a
Thianna– holdról.
Kaneborg felrángatott, és vasmarokkal megszorította a
csuklómat, miközben egy bilincset akasztott le oldaláról.
Ekkor lendültem támadásba.
Kaneborg éppen rá akarta csatolni a bilincset a csuklómra,
amikor kirúgtam a lábammal, és oldalba találtam a bionikus lényt.
Kaneborg felhördült, és enyhült a szorítása. Ezt kihasználva
távolabb léptem, és egy körkörös rúgással a szeme helyére épített
komputert céloztam meg. Igyekeztem minél nagyobb kárt tenni az
érzékeny berendezésben.
Rúgásom nyomán a bal szeme körül fényes szikrázás támadt
 Kaneborg odakapott, és üvöltött.
Újra arcon rúgtam, láthatólag ez volt az egyik legérzékenyebb
pontja. A bionikus lény hátratántorodott, de nem tágítottam
mellőle.
Nem vettem észre a váll-lapján megjelenő ujjnyi nyílást…
Csak amikor már késő volt.
Egy mutató ujjnyi méretű nyílhegy vágódott ki a nyíláson, és
belefuródott a vállamba. Feljajdultam, és kétségbeesetten
odakaptam. Újabb nyílhegy röppent felém, ezúttal a combomba
vágott bele, és szétroncsolt néhány izmot.
Kaneborg fejéből újabb szikrák csaptak ki, az egyik szenzora
teljesen tönkrement, de ettől még teljes mértékben harcképes volt
Fejét kicsit oldalra fordítva nézett rám, aztán csuklólézerével
megcélozta a mellkasomat.
– Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy jobb lesz, ha holtan adlak át
Carlos Witherspoonnak. Lehet, hogy bukom valamennyit az
üzleten, de legalább a megölésed élvezete az enyém lesz!
A következő pillanatban megvillant a lézer, és elsötétült előttem
a világ…
A parazitalények valószínűleg azonnal körül rajzották
szétroncsolt szívemet, és hozzákezdtek regenerálásához. Az ilyen
regenerálások után mindig pokoli éhség tört rám, de ez volt a
legkevesebb, ami érhetett az életemért cserébe. A tüdőm égett, a
mellkasom iszonyúan fejt, de éltem. Volt már ennél borzalmasabb
„halálom” is, például amikor George Athonell egyik embere
közvetlen közelről szétlőtte a koponyámat
Amikor magamhoz tértem, Kaneborg éppen a taxi mellett állt,
és óvatos mozdulatokkal a látását biztosító sérült szenzorját
javította. Néhány koponyalemezt le kellett szerelnie, ezeket sorban
a motorháztetőre pakolta a szerszámaival együtt
Ahogy óvatosan felültem, elborzadtam a látványtól. A
koponyalemezek nélkül Kaneborg emberi agya is látható volt…
Később, amikor utánanéztem Kane Thressana élettörténetének,
kicsit megsajnáltam ezt az embert, és azt, amivé lett. De akkor nem
ez vezérelte kezemet. Agram 19-esem nem messze hevert tőlem,
óvatosan kúszni kezdtem féléje, és néhány másodperccel később
ujjaim ráfonódtak a markolatra.
Kaneborg ekkor felém fordult.
Tüzet nyitottam.
Lézernyalábok csapódtak Kaneborg testébe. Megállás nélkül
lenyomva tartottam a tűzkioldót, meg akartam ölni, el akartam
pusztítani. Néhány nyaláb lepattant a megerősített páncélzatról, de
több célzott sugárnyaláb érzékeny pontokat talált el a fején és a
nyakán, és ez ellen Kaneborg nem tudott védekezni.
Egy energiasugár telibe találta a másik szenzorát, amitől
gyakorlatilag megvakult. Utolsó lövéseim nyomán térdre rogyott,
majd végül összeesett.
Felsóhajtva eresztettem le az Agram 19-est Szívem veszettül
zakatolt, és csak lassan nyugodtam le.
„Megöltem a híres Kaneborgot…” – gondoltam. Azonban
tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ha itt maradok, Carlos Witherspoon
újabb és újabb fejvadászokat fog idecsődíteni, de talán még akkor
is, ha elhagyom a bolygót Jó néhány évnek kell eltelnie, mire a
Witherspoon család visszavonja a vádiját.
A fogamat összeszorítva kihúztam a vállamba és a combomba
fúródott nyílhegyeket, aztán nehézkesen Kaneborghoz bicegtem. A
bionikus lény hasra fordulva, mozdulatlanul feküdt a főben.
Tűnődve néztem a gépesített, egykoron teljes értékű emberre. Kane
Thressana, a fejvadász…
Aztán meghallottam a kiáltozást.
Fénycsóvák szűrődtek át a fák közül, tucatnyi ember közeledett,
az aljnövényzetben egyre hangosabbá vált csörtetésük.
– Errefelé érzékeltük a lövöldözést! – hallottam egy kiáltást, és
közelebb volt, mint reméltem. – Ti ketten balta! Gyerünk!
Igyekezzetek!
– A Dabarani Biztonságfelügyelet őrei! – szisszentem fel, és
bevetettem maimat a taxiba Azonnal beindítottam a hajtóműveket,
és sebesen felemelkedtem. A parányi tisztást egyszerre elözönlötték
a fegyveresek, többen célzásra emelték a fegyverüket, de addigra
már túl magasra emelkedtem.
A Witherspoon kastély felől két járőrhajó szállt fel, az
üldözésemre indultak, de esélyük sem volt, hogy utolérjenek.
Túlságosan messzire jutottam, és hamarosan el is tűntem a város
tornyai között.
A hajnali napfényben fürdőző épületek gyönyörű látványt
nyújtottak, a narancsvörös sugarak visszatükröződtek a csupaüveg
épületek oldalán. Lejjebb ereszkedtem, bekapcsoltam a
robotpilótát, aztán hátradőlve gyönyörködtem a látóhatár mögül
előbukkanó Aldebaran lángoló gömbjében. Tudtam, hogy néhány
óra múlva már az űrben leszek, talán már a hipertérben, útban az
Alfa Centauri és az Aphrodité felé; Egyre távolabb az Aldebarantól
és a Thianna-holdtól….
És Melissa Witherspoontól.
Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni az asszonnyal, hogy
mit fog tenni ezután, de szívből kívántam, hogy helyesen döntsön,
és szabaduljon meg a Witherspoonoktól.
A taxival a város peremén kezdődő hatalmas űrkikötőig
repültem, aztán leparkoltam, és gyalogosan léptem be a kikötő
területére. Több ezernyi különböző hajó parkolt szerte a
betontalapzaton, az ismert űr majd összes hajóját be lehetett
azonosítani itt. Köztük volt az én hajóm is: az UNIVERSE-ben saját
igényeim szerint kialakított luxuskorvett,
Mielőtt végleg elhagytam volna a Thianna-holdat, egy kis időre
beültem a kikötő szélén, a várócsarnokok és az irányítóközpontok
közelében álló bárba, az „Aldebaran szirénjei” – be.
A bár a kikötő legszélén, közvetlenül a tengerpartot övező
sziklapárkányra épült, csupaüveg felső szintjének egyik ovális
asztalánál ülve, rövid keresés után ráláttam luxuskorvettemre. A
másik irányban pedig a tenger hullámain visszatükröződő, egyre
magasabbra emelkedő Aldebarant vehettem szemügyre.
Ráértem, hiszen a Lord Witherspoon által felbérelt mindhárom
fejvadász halott volt, és noha biztos voltam benne, hogy Carlos
Witherspoon hamarosan újabbakat fog a rendszerbe csábítani, ez
napokba tellett.
„Persze, ha el is tűnök innen, az sem fog garanciát jelenteni: egy
ideig tartanom kell a Kaneborg-félék váratlan megjelenésétől.”
Belekortyoltam a narancsszínű, pikáns ízű Aldebaran
koktélomba, és elgondolkodva hallgattam a bárt átható lágy zenét
Majdnem minden asztalnál ültek néhányan, a társaság elég vegyes
volt. Pilóták, kereskedők, turisták, és az embereken kívül még vagy
öt másik fej egyedeit számoltam össze hirtelenjében.
Az ekkoriban ismert idegen fajok mindegyike alacsonyabb
fejlettségi fokon állt, mint mi emberek. Voltak olyanok, akik
űrhajót is csak akkor láttak először, amikor az első emberi
felderítők leszálltak a bolygóra. De ehhez képest a többség igen
gyorsan hozzászokott a csillagközi élethez. Vajon mi is így tettünk
volna, ha egy idegen civilizáció idejekorán beavatkozik a
történelmünkbe, és feltárja előttünk a világűr csodáit? Néha
elgondolkodom azon, hogy vajon nem tettünk-e rosszat ezekkel a
fajokkal, nem lett volna jobb, ha nem szólunk bele az életükbe? De
a pénz mindig is nagyobb úr volt, mint az etika és a tolerancia. A
kereskedők üzletet, profitot láttak az idegen fajok kiaknázatlan
piacaiban, és kíméletlenül becsatolták őket az egyre hatalmasabbá
váló kereskedelmi láncolatba. És csak terjeszkedtünk, egyre csak
terjeszkedtünk…
Egy szőke pincérnő közeledett. Tekintetem néhány másodpercig
elidőzött a mély dekoltázsa mögött feszülő domborulatokon, aztán
amikor lerakott elém egy újabb Aldebaran koktélt, meglepetten
szólaltam meg:
– Elnézést, de ezt nem én rendeltem. Bizonyára eltévesztette az
asztalt.
– Egy úr rendelte Önnek, és az üdvözletét küldi – felelte a
pincérnő.
– Kicsoda? – kaptam fel a fejemet
A pincérnő a bár túloldala felé mutatott, egy kis asztalnál ülő
kopasz férfira, aki mosolyogva felém emelte poharát, és fenékig
ürítette a benne lévő kékes színű italt.
– Azt üzente, hogy „Carlos Witherspoon már várja…” Maga
személyesen ismeri Lord Witherspoont, ugye?
A pincérnő izgatottan várta a választ, nagyon kíváncsi lehetett,
hogy ki vagyok valójában, de én már nem is figyeltem rá.
Dermedten bámultan a közel kétméteres nagydarab kopasz
férfit. „Alex Conrad! De hát láttam, amikor Kaneborg lelőtte!”
Semmit sem értettem, azon kívül, hogy ismét hatalmas bajban
voltam. Szívem majd kiugrott a helyéről, eddigi ráérős nyugalmam
egy csapásra semmivé foszlott. Gyors pillantást vetettem az
űrkikötő felé, ahol a kisebb-nagyobb űrhajók között ott állt az én
luxuskorvettem is, és nagyon szerettem volna már a fedélzetén
lenni.
Alex Conrad árgus szemekkel figyelte minden apró reakciómat,
és egy hosszú másodpercig farkasszemet néztünk egymással.
„Hogy a fenében lehet még életben?”– gondoltam hisztérikusan,
aztán egy képtelen gondolatom támadt. „És ha ez a fickó
halhatatlan, akárcsak én?”
De ebben nem nagyon hittem. „A fejvadászok rengeteg trükköt
ismernek, ez is valószínűleg egy volt közülük…”
Csak egyet tudtam: Alex Conrad az ellenségem, és vagy
megszököm előle vagy megölöm, más lehetőség nincs. Izmaim
pattanásig feszültek, vártam, hogy a fejvadász előkapja
többfunkciós fegyverét, és tüzet nyisson rám, de ő nyugodtan
ücsörgött tovább, igaz, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
Én viszont nem bírtam tovább idegekkel.
Felpattantam, és rohanni kezdtem a kijárat felé. Conrad azonnal
utánam vetette magát. Kezében már ott volt többfunkciós fegyvere!
Szerencsére közelebb ültem a kijárathoz, így jóval előbb értem
oda. Éppen keresztülrohantam az ajtón, amikor egy lézernyaláb,
nem sokkal mögöttem szétégette az ajtókeret egy részét. Bent
többen sikoltoztak, de Alex Conrad pár pillanattal később, átgázolva
néhány pánikba esett vendégen, szintén elhagyta az „Aldebaran
szirénjei” bárt, és az üldözésemre indult. Ő úgy tekintett rám, mint
a vadász a prédájára, én viszont az életemért futottam.
„Nem szabad, hogy a fejvadász elkopjon!” – hajtogattam
magamban, miközben lerohantam a kikötőbe vezető lépcsőn.
Keresztülrohantam az egyik hatalmas kupolájú várócsarnokon,
végül kiértem a szabadba, és a nyilvános kikötőrész felé
kanyarodtam, ahol a hajóm is állt. A fejvadász végig ott loholt a
nyomomban, és időnként megeresztett felém egy-egy lövést, de
valószínűleg csak ijesztgetett, mert nem hittem, hogy ilyen rosszul
célozna.
Az Aldebaran lángoló, narancsvörös gömbje egyre feljebb
kúszott az égbolton, és a levegő is egyre melegebbé vált. Izzadtam,
patakokban folyt rólam a verejték.
Luxuskorvettem közelébe érve távirányítással működésbe
hoztam az ajtónyitó-automatikát, így mire odaértem, a rámpa már
éppen leereszkedett. Felrohantam rajta, és rácsaptam a
zárómechanika vezérlőpaneljára, aztán megkönnyebbülten
elvigyorodtam.
A rámpa emelkedni kezdett, és a fejvadász még akkor sem
érhetett ide időben, ha megjavítja a százméteres síkfutás emberi
rekordját.
Ezt Conrad is felismerte, és dühödten tüzet nyitott felém.
Lézernyalábok villantak körülöttem, sisteregve nyelődtek el a
bezáródó rámpa páncélburkolatán. Előresiettem a pilótafülkébe, és
örültem, hogy végre eltűnhetek az Aldebaran rendszerből.
Lehuppantam a pilótaszékbe, és ráérősen beindítottam a
hajtóműveket. A hajó belső klímaberendezése kellemesen hűvös
éghajlatot teremtett, ami felüdülés volt a kinti hőséghez képest.
Kíváncsi lettem volna, hogy Alex Conrad milyen képet vághat
odakint a hajóm mellett. A prédája itt volt az orra előtt, és
kénytelen lesz végignézni, ahogy megszökik előle, anélkül, hogy
bármit is tehetne ez ellen.
Felsípolt az egyik konzol, és amikor odapillantottam,
megdermedtem a rémülettől.
 „Illetéktelen behatoló!”
Nem értettem, hogyan történhetett, de a fejvadász feltörte a
zárat, és kívülről hozta működésbe a rámpát… „Fent van a hajón!”
A hajtóművek egyre hangosabban bömböltek, de igy nem
szálhattam fel. Megragadtam a pisztolyomat, és óvatosan
elindultam a kijárat felé.
Túl nagy volt a csend, pedig azt vártam, hogy a fejvadász nagy
zajjal nekem ront De csak a nyitott rámpán beáramló meleg levegőt
éreztem, amint arcomat nyaldossa. Nesztelenül lopakodtam a
kijárat felé, közben azon töprengtem, vajon Conrad hogyan tudta
feltömi az UNIVERSE-technológia zárkódját.
A lámpa leeresztve állt.
Kipillantottam a szabadba, de Conradot nem láttam sehol.
Amikor megfordultam, a rámpa alól kinyúlt egy kéz.
Megragadta a bokámat, majd hatalmasat rántott rajta, amitől
elvesztettem az egyensúlyomat, hanyatt vágódtam, és legurultam a
rámpán. Agram 19-esemet elejtettem, a pisztoly koppanva hullott
az űrkikötő betonjára.
Fejemet beütöttem, szemem előtt csillagok és színes karikák
táncoltak, és amikor végre felültem, Alex Conrad ott magasodott
felettem, különös, többfunkciós lézerpisztolyát mellkasomnak
szegezte.
– Hello! – vigyorodott el a fejvadász. – Lord Witherspoon nem
említette, hogy a préda ilyen elszánt és makacs lesz. Azt hiszem,
kicsit feljebb kell srófolnom az árat…
Intett a fegyverével, hogy keljek fel.
– Láttam, amikor a bevásárlóközpontban Kaneborg megölt
téged… – mondtam, miközben feltápászkodtam. „Vajon, hogyan
csinálhatta?”
Tudni akartam.
– Így sokkal könnyebben tudtalak észrevétlenül követni. Bár azt
hittem, a végén majd nekem kell Kaneborggal végezni, de végül te
megtetted helyettem.
„Szóval csak trükk volt…” – a fejvadász szavaiból ezt vettem ki.
Gondolkodás nélkül támadtam.
Követhetetlenül gyors mozdulattal ütöttem félre Conrad
fegyverét, aztán gyomron rúgtam a nagydarab férfit. A fejvadász
fájdalmasan felnyögött, de a fegyver még mindig a kezében volt
Állcsúcson vágtam, amitől hanyatt vágódott, a pisztoly kirepült
ujjai közül.
Kihasználtam a lehetőséget, és a rámpa alján heverő Agram 19–
esemhez ugrottam, felkaptam, aztán fordulásból tüzet nyitottam a
fej– vadászra.
Az eltelt évszázadok alatt a célbalövés rutinná vált számomra. A
három lézersugár pontosan Alex Conrad szívét járta keresztül. A
fejvadász már halott volt, mire a betonalapzatra zuhant.
Lihegve támasztottam hajóm oldalát, próbáltam kifújni
magamat, közben megvizsgáltam a zárszerkezetet, amit a fejvadász
olyan könnyedén feltört Valami zajt hallottam a hátam mögül
„Nyögés…?”
Megperdültem, és még éppen láttam, amint Alex Conrad ördögi
vigyorral felül. Döbbenten néztem, ahogy a fejdalomtól eltorzult
arccal megragadja a földön heverő fegyverét, és iám emeli.
Csak álltam, képtelen voltam megmozdítani tagjaimat, aztán a
fejvadász kilőtt felém egy fémszálas hálót. A fémtüskék
eltávolodtak egymástól, és a háló közvetlenül előttem kifeszült,
majd nekem ütközve hátrarántott, és nekiszegezett saját hajóm
oldalának.
Az egyik fémszál olyan szerencsétlenül szorította le az Agramot
tartó csuklómat, hogy átvágva a csontot, leszelte kézfejemet!
Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, és a fájdalomtól eltorzult
arccal néztem a földre hulló, pisztolyomat szorongató kezemet.
És Alex Conrad, a halhatatlan Alex Conrad ott állt előttem.
„Egy másik halhatatlan!” – gondoltam. Nem lehetett kétséges.
A fájdalom ködén át is felfogtam ennek jelentőségét Végre
megtörtént a várva várt találkozás, de hogyan! Szólni akartam, de ő
ekkor meghúzta fegyvere ravaszát.
A kábító sugártól elvesztettem az eszméletemet
 Amikor magamhoz tértem, a hajóm másodpilótaszékében ütem,
karjaimat egy testbilincs szorította törzsemhez. Levágott
kézcsonkomon egy sebtében elhelyezett kötés díszelgett. A csonk
lángolt, a fajdalom felfutott a karomon, és szétáradt egész
testemben.
Conrad a pilótaszékben ült, és a hajómat vezette. Ahogy meg
tudtam állapítani, néhány perce szállhattunk csak fel. Újra bekötött
csonkomra néztem. A fejvadász hiába kötözte be a sebet, és hiába
éreztem a parazitalények okozta jótékony bizsergést, az érzés, hogy
nem tudom mozgatni az ujjaimat, megőrjített. Csak most kezdtem
átérezni, hogy mit is jelent ez.
„Mégsem vagyok olyan sérthetetlen, mint hittem!” – gondoltam
keserűen. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezután a
csuklómmal. Léteztek ugyan viszonylag tűrhető bionikus
végtagpótlók, de ezek csak gyenge utánzata voltak a későbbi
technológiáknak. És ráadásul felesleges is volt a pótláson
gondolkodnom, hiszen most ennél sokkal nagyobb volt a tét: az
életem!
– Meg kellett kötöznöm téged, túlságosan nyughatatlan vagy –
vigyorgott Conrad, amikor észrevette, hogy magamhoz tértem. –
Azt hiszem, a hajódat megtartom. Szeretem a profi munkát, és ez a
kicsike a legprofibb, amit valaha is láttam.
„Halhatatlan!”
Beszélni akartam, megmondani neki, hogy sorstársak vagyunk,
hogy én is találkoztam a Vándorokkal, de Alex Conrad leragasztotta
a számat, így csak szánalmas hümmögésre tellett.
– Ne erőlködj! Ismerem a fajtádat, nem vagyok kíváncsi a
könyörgésedre és a kétségbeesett ajánlataidra. Mind egyformák
vagytok: megpróbáltok többet ajánlani, mint a megbízók. Gazdaggá
tennétek, mesés vagyonokat ígértek. Aztán meg nem akartok
fizetni, kiderül, hogy nincs is pénzetek. Tudod, hány hozzád
hasonlóval találkoztam már eddigi életem során?
„Halhatatlan!” – nem érdekelt, amit Conrad mondott,
egyfolytában arra gondoltam, amikor nemrég az űrkikötőben
lelőttem, és néhány másodperccel később úgy kelt fel, mintha mi
sem történt volna. Legalább olyan sokkoló pillanat volt, mint
amikor három és fél évszázada a Maison rádöbbenteni saját
halhatatlanságomra.
Szólni akartam, megmondani, hogy én ugyanolyan halhatatlan
vagyok, mint ő, de betapasztott szám miatt képtelen voltam.
Conrad nyugodt magabiztossággal irányította a hajót. Magasan a
felhők közt repült, hogy ne zavarja a forgalmat, és sejtettem, hogy
néhány perc múlva le fogunk szállni a Witherspoon kastélynál.
„Ha csak egy másodpercre leverné a számra telt tapaszt…” – de
a fejvadásznak eszében sem volt ilyesmit tenni. „Pedig akkor már
nem a Witherspoonokhoz tartanánk, hanem távolodnánk az
Aldebaran– tól…”
Hihetetlen érzés volt egy hozzám hasonlóval találkozni. Már azt
hittem, egyedül vagyok a képességemmel.
„Egy másik halhatatlan!”
Érdeklődve néztem Alex Conrad kopasz fejét, széles vállát,
miközben megkezdte a leszállást. Alattunk, a felhőkből
előbukkanva megjelent Dabaran kontinens elnyújtott alakja, és
ahogy lejjebb ereszkedtünk, hamarosan felismerhetővé vált a
Witherspoon kastély is.
Kíváncsi voltam, vajon Alex Conrad mikor válhatott
halhatatlanná, mióta élhet az emberek között? Vajon hogyan
élhette meg ezt az új képességét? És hogyan élt, mit csinált azóta?
Az, hogy fejvadászként tevékenykedett, különös ötletnek tűnt
számomra, de valahol logikus volt, hiszen a képességeinek ott
vehette a legnagyobb hasznát, ahol az életét kellett kockára tennie.
Számtalan mindent akartam kérdezni tőle, de képtelen voltam,
és ez egyre jobban idegesített.
„Vedd már le ezt a kurva tapaszt!” – akartam kiáltani, de csak
szánalmas nyögdécselésre, és hümmögésre tellett.
– Feleslegesen erőlködsz! Majd ha Lord Witherspoon előtt
állunk, akkor beszélhetsz, addig nem vagyok kíváncsi rád. Neki
majd magyarázkodhatsz!
 Conrad rám nézett, és elvigyorodott.
– Bár van egy olyan érzésem, hogy nem is erőszak volt az.
Amikor Carlos Witherspoon kiadta a megbízást, ott volt Melissa
Witherspoon is, és furcsa módon inkább aggódást láttam a
szemében. Ez pedig érdekes reakció egy megerőszakolt asszonytól.
De ne félj, nem árulom el, hogy Melissa Witherspoonnak kedve
támadt egy kis szexre a tohonya férje mellett. Azt a nőt én is lukra
vágtam volna, úgyhogy szimpatizálok veled, haver. Csakhogy ez
most üzlet, és ott szimpátiának nincs helye.
– Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! – harsant fel egy
ellenséges hang a kommunikátorból. – Azonosítsa magát!
– Alex Conrad vagyok, Lord Witherspoon felbérelt fejvadásza.
Meghoztam az árut. Élve! Engedélyt kérek a leszállásra!
– Engedély megadva, fejvadász!
Conrad tovább ereszkedett, már láthatóvá váltak a kastély
tornyai, és mellette egy nagyobb leszállópálya, Conrad arrafelé
vette az irányt.
– Talán felmerül benned a kérdés, hogy nem haltam meg,
amikor a hajód mellett lelőttél – mondta elgondolkodva közben. –
Nos, vannak olyan trükkök, amiket nem fogok elárulni. Úgy sem
mennél vele semmire hátralévő rövid életed során.
Elfogott a nevetés, már amennyire betapasztott szájjal képes
voltam nevetni.
„Ilyen rossz dumát!”
Conrad furcsálkodva nézett iám.
– Hát most meg mi olyan vicces? – kérdezte. – De tudod mit,
nem érdekel. Felveszem a vérdíjat, a Witherspoonok meg azt
csinálnak veled, amit akarnak. Nem irigyellek, az biztos. Három éve
már szállítottam nekik egy rulassait, aki ellopott a kastélyból egy
értékes festményt, és csak annyit hallottam utána, hogy halálra
kínozták.
Egyre jobban féltem attól, ami rám várt. Rángatni kezdtem a
testbilincset, de mindhiába. Képtelen voltam szabadulni.
„Te ostoba! Mindketten halhatatlanok vagyunk!”
 Nagyon dühös voltam Conradra, pedig ő csak a dolgát tette.
Csakhogy mire alkalmam lesz megszólalni, már késő.
Elképzeltem Carlos Witherspoont, aki meg akarja torolni a
családján esett szégyenfoltot, az őrjöngő Jasont, aki gonosz
vigyorral fogja végignézni kínzásomat, és Melissát… Sajnos biztos
voltam benne, hogy az asszony mindent be fog vallani azért, hogy
mentse az én életemet, és ezzel végképp tönkreteszi a sajátját.
„És amikor majd megpróbálnak megölni, fény derül
halhatatlan mivoltomra.”
Ettől féltem a legjobban.
Borzalmas gondolataim támadtak arról, amit a Witherspoon
család fog velem tenni, és hatalmába kerített az ősi rettegés attól,
hegy képességemre kapzsi emberek vetnek szemet A XXI. század
közepén a GSE multinacionális cég is kísérletezni akart velem,
hogy megszerezze halhatatlanságom titkát. Szerencsére még időben
sikerült megszöknöm előlük.
Most azonban sokkal nagyobb bajba kerültem.
A fák közül váratlanul három felhősikló röppent elő, és
körbefogták a hajómat, közben vészesen közel merészkedtek
hozzánk. Oldalukon a Thianna-hold hírcsatornáinak
holoemblémája díszelgett.
– Átkozott hiénák! – szisszent fel Alex Conrad. – Úgy tűnik,
kitudódott, hogy Carlos Witherspoon fejvadászokat bérelt fel
valakinek az elfogására.
„Persze, mert végigdúltátok a várost és akár nyilvános helyen is
lövöldözni kezdtetek, hogy elfogjatok!” – gondoltam gúnyosan.
Conrad leereszkedett.
A leszállópályát már korábban elözönlötték a Dabarani
Biztonságfelügyelet emberei, akik, miközben kiszálltunk, célba
vették a hírcsatornák magasból filmező siklóit, készen arra, hogy ha
netán lejjebb ereszkednének, azonnal tüzet nyissanak rájuk.
Conrad a testbilincsre kötött láncon rángatott maga után, és az
örök gyűrűjében elindult befelé a kastélyba.
A kastély hatalmas épületegyüttes volt, belülről pedig hihetetlen
pompa és fényűzés sugárzott. Márványoszlopok. Ősi, még a
második évezredből származó bútorok és festmények, ugyanakkor
a legmodernebb mai kényelmi berendezések keveredtek. Conrad
bámészkodva haladt az őrök kíséretében, noha már nem először
járt itt. Engem nem nagyon érdekelt őszintén szólva az teljes
gyűjteményt nem tartottam többnek, mint felesleges, sznobokra
jellemző fényűzésnek. Az évszázadok alatt megszerzett vagyonom
mellett Carlos Witherspooné eltörpült, nekem mégsem jutott soha
eszembe, hogy ilyen múzeumot csináljak az Alfa Centauri-i
otthonomból.
Conrad rántott egyet a láncon, amikor kissé elkalandozva
lemaradtam. Kézcsonkomba ettől égető fájdalom hasított. Éreztem
a parazita– lények által okozott bizsergést, de a fájdalom ezúttal
makacs módon nem akart szűnni.
Mozgatni akartam az ujjaimat, csak a nagy ürességet éreztem a
helyükön. Fogalmam sem volt, hogy a Vándorok által a testembe
ültetett parányi életformák mihez kezdenek vele, de sejtettem,
hogy az ő regeneráló képességük is korlátozott.
Beléptünk egy kisebb, az eddigiekhez hasonló fényűzéssel
berendezett dolgozószobába, ahol már várt minket Carlos és Jason
Witherspoon.
Az őrök négy fegyveres kivételével kívül maradtak, a vaskos,
ódon faajtók nagyot döngve csukódtak be mögöttünk. Az idősebb
Witherspoon egy íróasztal mögött ült egy kényelmes bőrfotelben,
Jason fia pedig gúnyos mosollyal nézett rám egy ülőgarnitúrában
terpeszkedve, A tekintetén azonnal láttam, hogy semmi jóra nem
számíthatok.
– Nagyszerű, Conrad! – mondta elégedetten Carlos
Witherspoon.
– Ismét nem csalódtam benned, noha nem gondoltam volna,
hogy te, és nem Kaneborg fogja elém hozni ezt az alakot.
– Ennyi év után jobban is bízhatna bennem, uram – vigyorodott
el Conrad. – Én soha nem hibázom!
– Látom – bólogatott Lord Witherspoon. – És Kaneborg
halálával lassan te leszel az ismert űr elsőszámú fejvadásza.
Azonban legközelebb próbálj meg kisebb feltűnést kelteni üldözés
közben, mert idecsődült a Thianna-hold Összes újságírója, és már
így is egy sor baromságot hordtak össze rólunk. Azt meg végképp
nem szeretném, ha a valódi igazság kitudódna. Igaz, Jason?
– Igen, apa – állt fel Melissa férje, aztán lassan odasétált elém. –
És főleg azt nem, amit ezzel a szeméttel fogok csinálni!
– Akkor én nem is zavarok tovább – mondta gyorsan Conrad,
mielőtt valami olyasmit kellene végignéznie, amit a legkevésbé sem
szeretne. – A megállapodott félmilliót kérem átutalni a
számlámra… és ráadásként, a többletköltségeik fedezésére
szeretném megkapni Marcus Barthez hajóját is.
– Nagyon merész vagy, fejvadász! – mondta Carlos
Witherspoon.
– A mohóság nem túl pozitív tulajdonság. Miféle
többletköltségeid adódtak?
– Nem voltam megfelelően tájékoztatva a préda ellenálló
képességét illetően, és ez majdnem az életembe került.
Jason ekkor felállt, és odalépett hozzám. Aztán gyomorszájon
vágott. Nem bírta tovább a tétlenséget, és képtelen volt tovább
visszafogni indulatait.
– Jason! – mordult rá az apja, de aztán újra Alex Conrad felé
fordult. – Rendben, Conrad. Vigye a hajót, de most tűnjön el!
Ekkor nyílt az ajtó, és Melissa Witherspoon sietett be rajta.
Riadtan rám pillantott, és azonnal tudtam, hogy mindent el akar
mondani, csak hogy mentse az életemet. Meglátta kézcsonkomat,
és a szája elé kapta a kezét
– Ne félj, csak azt kapta, amit megérdemelt! – mondta Jason, és
megcsókolta a felségét. Láttam az undort az asszony arcán.
– És hamarosan megfizet azért, amit veled tett – mondta Carlos
Witherspoon.
– Jason – mondta remegő hangon Melissa, és szeméből könny–
cseppek gördültek alá –, el kell mondanom, hogy…
Váratlanul Alex Conrad szólt közbe.
 – Véleményem szerint nem a legjobb ötlet, amit.. – félbehagyta
a mondatot nem tudta, hogyan fejezze be, amit elkezdett
– Azt mondtam, elmehetsz, fejvadász! – sziszegte Carlos
Witherspoon. – A fizetségedet átutaltuk, viheted a hajót is. Ne élj
vissza tovább a bizalmammal!
Conrad rám nézett, aztán Melissa Witherspoonra. Meglepő volt,
hogy megpróbálta megakadályozni, hogy az asszony elárulja a teljes
igazságot:
– Igen, uram! – hajtott fejet végül. Egy pillanatig még
tétovázott, aztán sarkon fordult.
„Ha elmegy, nekem végem!” – döbbentem rá az igazságra, és
azonnal eszeveszetten hümmögni kezdtem, próbáltam magamra
felhívni a fejvadász, vagy bárkinek a figyelmét. „ Vegyétek már le
ezt a tapaszt a számról!”
Conrad meghallotta kétségbeesett hangomat, és visszafordult
– Ja igen, ezt elfelejtettem levenni.
– Szóval, mit akartál mondani? – kérdezte közben Jason a
feleségét. – Ő volt az, ugye? Ez az ember gyalázott meg téged és a
családunkat!
Conrad letépte a tapaszt a számról, aztán a szemembe nézett.
Csak egy mondatot mondtam:
– Tudom, ki vagy, Alex Conrad… A Benedittik, a Vándorok
engem is kiválasztottak céljaikra, és azzá tettek, amivé téged is.
Leírhatatlan volt a fejvadász arckifejezése, amikor felfogta
szavaim jelentését.
Valószínűleg rá is olyan hatással volt ez a találkozás, mint rám.
Mindketten azt hittük, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, és
most itt álltunk egymással szemben.
„Két halhatatlan…”
– Azt mondtam, elmehetsz, Conrad! – emelte fel a hangját
Carlos Witherspoon.
Alex Conrad csak állt, és engem nézett.
Micsoda indulatok, érzések kavaroghattak a fejében azokban a
pillanatokban! Csak néztük egymást, és mintha megszűnt volna
körülöttünk a világ.
– Nem hallod, fejvadász?! – Carlos Witherspoon már üvöltött
Jason és Melissa minket bámultak, nem értették, hogy mi történik.
Láttam, ahogy az őrök közelebb húzódnak, és fegyvereiket ránk
szegezik.
Aztán Conrad fejet hajtott Carlos Witherspoon előtt, majd
megfordult, és öles léptekkel elindult kifelé. Megijedtem, hogy
mégis képes lesz itt hagyni, és nem kockáztatja hírnevét és eddigi
életiét.
„Nem mehetsz el!” – kiáltottam némán, és már a torkomon volt
egy valódi kiáltás, amikor testbilincsem lehullott rólam. Alex
Conrad távirányítóval oldotta fel a zárat.
Ugyanekkor a fejvadász megperdült, kezében megláttam
többfunkciós fegyverét.
Az események követhetetlen gyorsasággal játszódtak le.
Conrad egy fémszálas hálót lőtt ki két őr felé, a háló a falhoz
szegezte a két meglepett fegyveres férfit, aztán két kábító sugár el is
csendesítette őket.
Conrad a másik két őr mellett termett.
Egyiküknek bezúzta a légcsövét, aztán a másik felé sújtott, aki
azonban elhajolt az ütés elől, és a kopasz férfi feje felé rúgott
Conrad az alkarjával blokkolta az ütést, és megragadta támadója
lábfejét, és kirúgta alóla a másik lábát. Az őr a földre zuhant Conrad
kezében megvillant egy tőr, amit ki tudja, honnan húzott elő, majd
fél térdre ereszkedett, és ellenfele álla alá döfte.
„ Uramisten, hol tanulhatott meg így harcolni!? ”
Conrad felpattant, és a két Witherspoonra szegezte fegyverét
– Kicsit változtak a dolgok, Lord Witherspoon – mondta, és
arcán a legkisebb rezdülést sem vettem észre. Még csak nem is
lihegett, úgy állt ott, mintha mi sem történt volna. – Szükségem
van erre az emberre, így magammal viszem. Természetesen a
vérdíjat azonnal visszautaltatom, amint alkalmam nyílik rá.
A fejvadász felém intett, én pedig odasiettem melléje, és
elvettem a felém nyújtott Agram 19-esemet. Fogtam volna a jobb
kezembe, de jobb csuklóm csonkja miatt ez leheteden volt.
Kényszeredetten a bal kezemmel ragadtam meg. Szokatlanul állt
benne, eddig még soha nem kellett az esetlenebbik kezemmel
lőnöm…
„ Újabb dolog, amit nem árt megtanulnom a későbbiekre...” –
gondoltam.
– Ha most kilépsz azon az ajtón, halott ember vagy! – mondta a
dühtől remegve Carlos Witherspoon. – Rád uszítom az ismert űr
valamennyi fejvadászát, életed végéig a sarkadban lesznek.
– Akkor jó sok türelmet és hosszú életet kívánok nekik! –
vigyorgott rám Conrad. Melissára pillantottam, aki értetlenül, de
boldogan nézett vissza. Jason félig-meddig a felesége mögé
húzódott, valószínűleg félt, hogy netalán lelövöm. És kedvem is lett
volna, hogy megszabadítsam a Thianna-holdat egy ilyen patkánytól.
– Hogy jutunk ki? – kérdeztem Conradot. – A kastély tele van
örökkel.
Conrad megvonta a vállát.
– Futunk, és lövünk mindenre, ami mozog!
– Fájdalmas lesz – feleltem.
– Lehetséges.
Megnyikordult az ódon faajtó, és két őr nézett be a
dolgozószobába. Valószínűleg gyanús zajok szűrődhettek ki.
– Lőjék le őket!– üvöltötte Carlos Witherspoon.
Egymásra néztünk Alex Conraddal, aztán egyszerre perdültünk
meg. Tüzet nyitottunk a két meglepett őrre, majd futásnak
eredtünk kifelé.
Már nem volt visszaút..
Rohantunk, ahogy bírtunk, és közben folyamatosan lőttünk a
meglepett őrökre. Tucatnyi őr lézengett a folyosón, Conraddal sorra
terítettük le őket
Bár inkább úgy fogalmaznék, hogy Conrad sorra terítette le őket,
mert bal kezemmel nem igazán tudtam célozni, és így rendre mellé
találtam. Viszont, ezáltal sikerült megszabadítanom Lord
Witherspoont néhány méregdrága antik festménytől, a
lézersugarak szép kis lyukakat égettek a múlt évezredbeli
remekművekbe.
Kezdeti, váratlanság okozta előnyünk néhány másodperccel
később semmivé foszlott.
Az őrök rájöttek, mi történt, és rövidesen már tucatnyi
lézernyaláb záporozott közöttünk. Ekkor már nem törődtünk a
válaszlövésekkel, hanem a nyakunkat behúzva rohantunk.
Megláttuk a kastély kijáratát…
A kétszárnyas, faragott ajtó előtt vagy tíz fegyveres várt ránk,
úgy gondolták, ők képesek megállítani minket. Conrad leszedett
közülük kettőt, de a következő pillanatban egyszerre több
lézersugár is eltalálta. Kettő a lábába, egy a gyomrába fúródott. Bal
kezemmel egyre hatékonyabban céloztam, és újabb két fegyverest
terítettem le. Közben Alex Conrad megtántorodott, arcán láttam a
fájdalmat. Egyik lába használhatatlanná vált, gyomorlövése pedig
gyakorlatilag halálos volt.
Conrad összeesni látszott, de hirtelen előrelendült, és vadul
tüzet nyitott ellenfeleinkre. Kicsit bizonytalan volt a mozgása, de
különben jól volt. Furcsálltam, hogy még az eszméletét sem
veszítette el. Néhány másodperc alatt végeztünk a megkövült
őrökkel, és kirohantunk a szabadba.
– Újabb őrök! – hördült fel Conrad, meglátva a leszállópálya
körül lézengő Dabarani Biztonságfelügyelet egyenruhásait.
Sisakrádiójukon át éppen ekkor értesültek a riadóról, de kicsit
későn. Őrült módon vágtunk utat magunknak a nem messze
parkoló hajómhoz. Több lézernyaláb talált el már engem is, de
bármennyire is legyengített, makacsul haladtunk tovább.
Olyanok voltunk, mint két megállíthatatlan robot. A magasból a
hírcsatornák felhősiklói az első lövések fényvillanásai láttán
azonnal filmezni kezdtek, valószínűleg szenzációs anyagot
rögzítettek.
Mire felértünk a rámpán, testem minden porcikája égett, a
parazitalények valószínűleg kétségbeesve próbálták regenerálni a
sérüléseimet, csakúgy mint Alex Conradét,
 – Azonnal szállj fel! – hörögte a fejvadász, mikor rácsaptam a
rámpa zárómechanikájának vezérlőpaneljára, és a rámpa halk
búgással felemelkedett.
Conrad térdre rogyott, testének majd minden pontját
elszenesedett sebek borították, majd elterült a rámpán. Nem
foglalkoztam vele, tudtam, hogy bármilyen súlyosak is a sebei,
túléli.
Előre botorkáltam a pilótafülkébe, és azonnal beindítottam a
hajtóműveket, majd fel is emelkedtem. A Dabarani
Biztonságfelügyelet emberei vadul lövöldöztek hajómra, de már
inkább csak tehetetlen dühből, mert szökésünket képtelenek voltak
megakadályozni. Még láttam, amint a kastély bejáratán kiront a
testes Carlos Witherspoon, mögötte a fia, és mindketten majd
szétrobbantak a dühtől. Aztán megláttam Melissát is, amint
szomorúan nézte a felemelkedő űrhajót.
„Képes lett volna elárulni magát, hogy megpróbáljon
megmenteni. Őrültség lett volna, kislány!”
Reméltem, hogy nem marad már sokáig a férje mellett, hiszen
nyitva állt előtte az élet. De volt valaki, aki még nála is jobban
érdekelt
„Alex Conrad, a halhatatlan!” – még mindig nem fogtam fel
ennek a találkozásnak a jelentőségét. Közben luxuskorvettem egyre
gyorsulva érte el a Thianna-hold felhőhatárát, rövidesen elhagytuk
a hold és a Nagy-Thianna vonzását is. Valószínű, hogy Carlos
Witherspoon már szervezte az üldözőcsapatot, de akkora egérutat
nyertünk, amelyet lehetetlen volt behozni.
Beléptem a hipertérbe, és visszaindultam az Alfa Centauri A
negyedik bolygójára, az Aphroditére, az UNIVERSE székhelyére.
Ekkoriban ez volt a legnyugodtabb, legszebb bolygó, amit
ismertem. Pedig alig több mint négy fényévnyire volt a kaotikus
Földtől.
Felkeltem a pilótaszékből, és visszasiettem a bejáratnál hagyott
fejvadászhoz.
Conrad a gyomrát szorítva ült a padlón, valószínűleg nagy
fájdalmai lehettek.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Nem, de túlélem – próbált vigyorogni Conrad, aztán lassan
feltápászkodott. – Hé, ember, szóval azt mondod, te is találkoztál a
Vándorokkal? Mikor?
– 2055-ben,
– Az szép. És el is higgyem?
Meglepődtem a kérdésen, pedig érthető volt Conrad gyanakvása,
sőt még az is, amit a következő pillanatban tett.
Lehajolt, és felkapta többfunkciós pisztolyát, amit még a
felszálláskor ejtett el.
– Mit művelsz?
– Leellenőrzöm az állításodat – mondta Alex Conrad, és
meghúzta a ravaszt.
A sugárnyaláb pont a szívem közepét járta át
A külvilág elhomályosult körülöttem, és elvesztettem az
eszméletemet.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra magamhoz tértem.
Mintha mély álomból ébredtem volna, riadtan nyitottam ki a
szememet, Szívem iszonyatosan fájt, pedig a parazitalények már a
regeneráció vége felé járhattak.
– Te hülye állat! – hördültem fel, és nagy nehezen felültem.
Conrad már állt, és folyamatosan vigyorgott
– Köszöntelek, testvér. Csak biztos akartam lenni benne, hogy
nem hazudsz.
– Te barom! – nyögtem fájdalmasan.
– Jól van, nem kell annyira dühöngeni. Ha már kimentettelek a
Witherspoonok karmai közül, ennyit igazán elviselhetsz. Nagy
kockázatot vállaltam, és egy időre elbúcsúzhatom a hírnevemtől. Az
a minimum, hogy meg akarok bizonyosodni róla: nem hiába
tettem.
– Akkor most megnyugodtál.
– Tökéletesen – bólogatott Conrad. – Szóval, 2055. Nem
gondoltam volna, hogy valaha is találkozom hozzám hasonlóval,
pedig már hány évszázada…
Láttam rajta, hogy elgondolkodik. Neki is hasonló érzései
támadhattak, mint nekem.
– Te mikor találkoztál a Vándorokkal? – kérdeztem, és nagyon
kíváncsi voltam Conrad történetére.
– 1148-han, Damaszkuszban…
Tátott szájjal meredtem a kopasz férfira. Erre nem számítottam.
– Igen, kicsit régebben élek, te csak egy kis taknyos vagy hozzám
képest.
– A középkor legvérgőzösebb időszakában? De hát hogyan?
– 1113-ban születtem Némethonban, a teljes nevem Conrad
Alexander Gottfried. Lovagként reszt vettem a második keresztes
hadjáratban. Azok voltak aztán a szép idők… Damaszkusz ostroma
alatt történt, hogy annak rendje és módja szerint felkoncoltak, és
vérbe fagyva otthagytak a csatamezön. És akkor jöttek a Vándorok.
Gondolhatod, milyen sokkot okozhatott nekem, egy középkorban
élő embernek egy idegen civilizációval való találkozás. Nem
értettem az egészből semmit még évek múltán sem, csak azt vettem
észre, hogy többször megöltek, és sosem haltam meg. Aztán
rájöttem, hogy különös képességem micsoda lehetőségeket ad
számomra… És felfogtam azt is, hogy el kell titkolnom mindenki
elől, főleg az Inkvizíció kegyetlen időszaka alatt, és főleg a kapzsi
emberek miatt. Általában testőr, harcos vagy bérgyilkos voltam,
pénzt kaptam a gyilkolásért. És ez a foglalatosságom a mai napig
megmaradt. Sok híres embert tettem el láb alól, és hatalmas
összegeket vettem fel érte.
– Találhattál volna más elfoglaltságot is…
– Minek? Harcos vagyok, annak születtem, ezen nem tudok
változtatni. Ne akarj kioktatni! És te mihez kezdtél a
halhatatlanságoddal, Marcus Barthez?
Elmosolyodtam.
– Talán elég, ha annyit mondok, hogy az igazi nevem Marcus
Barbess.
– Barbess? – láttam, ahogy Gottfried – vagy maradjunk inkább a
modernkori Alex Conradnál – lassan rakja össze a részleteket, és
egyre nagyobb lesz a döbbenete.
– Marcus Barbess és az UNIVERSE? A titokzatos Barbess
família, az ismert űr leggazdagabb családja, akiket senki sem lát,
mert mérhetetlen vagyonukkal a háttérből irányítják a céget, és
legendákat mesélnek róluk? Értem. Tehát nincs Barbess család,
nincsenek örökösök, csak egy halhatatlan ember, aki az egészet
mozgatja. Jó! Tetszik. Célratörő ember vagy, Marcus Barbess.
Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy ilyesmire használjam
a halhatatlanságot– Ötletes, nagyon ötletes.
Láttam rajta, hogy a lehetőségeken gondolkodik.
– Azt hiszem, eljött számodra az ideje, hogy a bérgyilkolás után
áttérj az üzleti életre – mondtam. – Nekem elhiheted, hogy ez is
van annyira izgalmas, és szerintem jóval kifizetődőbb.
– Hát, ha csak az ezrede igaz annak, amit hallottam rólad, már
akkor is elhiszem.
– A pletykák valószínűleg alulmúlják az igazságot, bár én nem
szeretem a fényűzést. De egyébként bármit megtehetek, bármit
megszerezhetek magamnak, és most már te is. Végre nem vagyok
egyedül. Tudod, mióta várok erre?
– Én azt hiszem, valamivel régebb óta – vigyorgott Alex Conrad.
Jobb csuklóm csonkjába éles fejdalom hasított Furcsa érzés
volt, mintha valami motoszkált volna belülről.
– Azért a kezemet nem kellett volna levágnod – mondtam
keserűen. Képtelen voltam felfogni, hogy nincsen de ujjaim,
tenyerem, nem tudok dolgokat megfogni. – Szükségem lesz egy
műkézre.
Conrad legyintett
– Ugyan! Nekem a teljes karomat levágták valamikor a XVII.
században. – Felemelte ominózus karját, és megmutatta Nem
értettem semmit. – Időt kell adnod a parazitalényeknek. Képesek
pótolni, újra– növeszteni.
Hitetlenkedve meredtem a karra, amely semmiben nem
különbözött a másiktól.
 – Nekem egy hónapomba és rengeteg táplálékba telt. A kézfejed
nem tarthat tovább egy hétnél… Egyet kell tenned; rendkívül sokat
enni, hogy pótold a parazitalények által felhasznált energiát, de erre
magad is rájössz majd.
Csakugyan, máris éhes lettem.
– Közben elég groteszk lesz a látvány, de megéri, hisz újra lesz
kezed.
Conradnak igaza volt, és ettől kezdve még jobban értékeltem a
testemben lakozó parazitalényeket…
Bíztam benne, hogy jól ki fogunk jönni Conraddal, hiszen
hosszú időn át kellett elviselnünk egymást És együtt nagyobb volt a
biztonságérzetünk is, valamint a remény, hogy talán együtt többet
sikerül megtudnunk a Vándorokról.
Az Aphroditén heteken át csak beszélgettünk, mindketten
elmeséltük eddigi élettörténetünket.
Conrad a XII. század óta nem is hallott a Vándorok felöl, így
igencsak meglepődött a procyoni sztorimon. Próbáltunk okosabbak
lenni, összefüggéseket keresni a Vándorok és a halhatatlanságunk
között, de információ nélkül ez reménytelen kísérlet volt. Egyet
tehettünk: kutatni kezdtük a nyomaikat.
Tíz nappal az aldebarani események után pedig váratlanul
beállított Melissa Witherspoon. Otthagyta a férjét, és elköltözött.
Carlos Witherspoon nem tehetett semmit ellene, képtelen volt
meg– akadályozni. Kicsit meglepődtem, nem hittem, hogy Melissa
ilyen ha– mar rászánja magát erre a döntésre, sőt, tulajdonképpen
azt sem hittem, hogy képes lesz otthagyni a férjét De Melissa
tényleg okos és értelmes nő volt Szomorúan állt előttem, és nem
bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg.
Újdonsült, halhatatlan barátom irigykedve ugyan, de békén
hagyott bennünket, és megkezdte az UNIVERSE tanulmányozását,
hogy bekapcsolódhasson az üzleti életbe, én pedig jó néhány
hónapig kettesben maradtam Melissával.
Nagyszerű nő volt, ő sokkal jobban megérdemelte volna a
halhatatlanságot, mint én.
 Nem akartam végignézni, amint megöregszik. Pedig azt hiszem,
szerettem, bármennyire is tiltakoztam ez ellen az érzés ellen. Már
évszázadokkal ezelőtt elhatároztam, hogy élvezni fogom a nők
társaságát, a gyönyöröket, amit a velük való szeretkezés nyújt, de
távol tartom magam az érzelmektől.
Most mégsem sikerült…
Közben Melissa, a segítségemmel – bár nem volt rá igazán
szüksége -elindult a színésznői pályán, és rövid időn belül
hihetetlenül népszerű lett. Jó színész volt, és varázslatos szépsége
mindenkit megbabonázott. Filmjeit nézték a férfiak, és epekedtek
utána, nézték a nők, és irigykedtek szépségére, és együtt remegtek
az általa alakított hősnőkkel.
És lassan önállóvá vált. Elvált Jason Witherspoontól, felvette
leánykori nevét, és Melissa Crown néven futott be.
Óhatatlanul bekövetkezett a pillanat, amikor már nem
maradhattunk együtt tovább. Elindítottam az igazi élet felé, de
tudatosan igyekeztem egyre távolabb kerülni tőle, hogy könnyebb
legyen számára is a szakítás. Nagyon nehezemre esett, noha
tudtam, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb.
Két évre rá feleségül ment egy multimilliomos rendezőhöz, szült
neki két lányt, és tényleg boldog életet éltek.
Onnantól kezdve nem nagyon néztem a filmjeit. Egyszerűen
nem akartam tudomást venni arról, ahogy ez a gyönyörű asszony
szép lassan megöregszik. Igyekeztem elfelejteni.
Ez volt a halhatatlanság legnagyobb csapdája.
Mindenkit túlélek.
De volt ennél sokkal fájdalmasabb viszonyom is, amikor
végképp képtelen voltam parancsolni az érzelmeimnek…
Melissa hét évtizeddel későbbi halálhíre fájó emlékeket
ébresztett bennem, de igyekeztem nem gondolni rá, arra a
gyönyörű asszonyra, aki egykoron volt, és a véletlenül látott
öregkori holoképére. Kegyetlen az élet, hogy ilyen rövid…
Nagyon kegyetlen.
Viszont Alex Conrad barátommal és sorstársammal meglepően
jól kijöttünk. Sokat tanultunk egymástól, és rövid idő alatt nagyon
jó barátok lettünk.
Egy halhatatlan barát.
Alex Conrad, a halhatatlan.
Nem voltam többé egyedül.
Milyen mássá is vált az életem! Nem kellett félnem, hogy Alex
megöregszik és rájön halhatatlanságom titkára. Együtt járhattuk
az űrt, szórakozhattunk, élhettük nagyvilági életünket,
kutathattuk a titokzatos Vándorok nyomait, és más halhatatlanok
után nyomozhattunk Néha marhaságokat csináltunk, olyanok
voltunk, mint két rossz gyerek, akik folyamatos csínytevésekkel
bosszantják a környezetüket. És tulajdon– képpen gyerekek is
voltunk.
Az idő pedig telt tovább, 2469-ben létrejött a Csillagliga, és a
Kirajzás során szétszóródó emberi társadalom lassanként
rendezett, szabályozott mederbe terelődött, így fejlődött tovább. A
Csillagközi Törvénykönyv megteremtette a törvényi kereteket, a
Csillagliga Flotta pedig az eszközt, a törvények betartatásához.
És az élet örök…
Legalábbis ekkor azt hittük.
 2871. Az öröklét nyomában

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint

háromezer szabványévvel ezelőtt.
Halhatatlan vagyok, e történet idején már nyolc évszázada. És
többé nem voltam egyedül. Alex Conrad, a német származású,
egykori keresztes lovag társaságában sokkal könnyebbé vált az
[11]
életem, akárcsak az övé az én társaságom által.
A Csillagliga időszaka volt ez…
A Csillagliga, amely fennállásának négy évszázada álatt egy
erősen központosított, csillagközi birodalmat hozott létre az
emberek lakta bolygórendszerek szoros összefogásával. Béke és
lelassult, nyugodt terjeszkedés jellemezte ezt az időszakot,
amelybe 2867-ben, váratlanul robbant bele az Orion ködben kitörő
háborús konfliktus.
A felderítők nem sokkal korábban kezdték meg a Terrától 1500
fényévnyire található Orion csillagköd feltérképezését, és ez lett az
első alkalom, hogy egy, az emberekével azonos fejlettségi szinten
álló, idegen fajjal találkoztunk
Ez a faj volt a wuudri. Sajnos, a találkozás balul sült el. A
wuudrik nem akartak beengedni minket a csillagködbe, sőt, ők is
kifelé próbáltak terjeszkedni. A Csillagliga vezetői pedig
megmakacsolták magukat, aztán amikor a wuudrik szétlőtték egy
felderítőhajónkat, kitört egy értelmetlen háború.
Később ezek a terrai kutyákhoz hasonlító humanoidok a
legközelebbi szövetségeseink lettek, de ehhez tízévnyi öldöklésnek
kellett eltelnie. Nem akarok véleményt mondani arról, hogy ki volt
a hibás, vagy hogy ki kezdte, de teljesen értelmetlen öldöklés volt,
ami talán megelőzhető lett volna.
De nem is ez a fontos, hiszen a háború nem volt több mint a
történelem egy parányi és rövidesen feledésbe merülő epizódja.
 Egy engem sokkal mélyebben érintő dolog történt ekkor.
Olyasmi, ami örökre megváltoztatta az életemet, és ami
évezredekkel később kihatással lett az emberi civilizáció további
sorsára és a Sötét Korszak eljövetelére is.
Erre azonban csak nemrég döbbentem rá…

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU)

egyik expedíciója találta 11085-ben. Ahogy előre haladunk a
memóriakristályokon található információk feldolgozásával, egyre
hihetetlenebb dolgokra deríti fény őseink egykori, feledésbe merült
civilizációjából. Bolygók, naprendszerek nevei, események,
amelyekről eddig még soha nem hallottunk, és amelyeket egy olyan
ember mesélt el, aki mindezt átélte.
És lassan megvilágosodnak a Sötét Korszak eljövetelének
közvetlen okai is…

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag

Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári
engedéllyel

Kristály memória – Eseménydátum: 2871.

Amikor Alex Conraddal UNIVERSE gyártású csillagjachtunkon
kiléptünk a hipertérből, megközelítőleg ötven fényévnyire
lebegtünk az Orion köd lilás árnyalatú felhőképződményétől és a
háború frontvonalától. Az Orion köd ragyogott, világított és
lenyűgözött mindkettőnket. Leesett állal bámultunk előre, és
szóhoz sem jutottunk a döbbenetes látványtól. Mennyire szerettem
volna behatolni a ködbe, érezni, hogy a belsejében vagyok, látni a
benne lakozó, sűrű csillagcsoportosulásokat, újonnan születő
csillagokat, részecske felhőket!
De ez ekkor még túl veszélyes próbálkozás lett volna.
A wuudri fajjal már négy éve folyt a harc, és ekkor még senki
sem tudhatta, hogy meddig fog tartani ez az esztelen öldöklés. A
Csillagliga egyre újabb és újabb harci egységeket irányított az Orion
köd elfoglalására, de az a wuudri csataflotta ellen csak kisebb
győzelmeket arattak, beljebb haladni pedig képtelenek voltak.
Állítólag hatalmas roncstemető található már arrafelé.
A Khytawane rendszer második bolygója közelébe érkeztünk, ez
egy kis mezőgazdasági és bányász kolónia, amely kiemelten fontos
szerepet játszott a Flotta utánpótlásában. A Halysson – a rendszer
második bolygója – és az idetelepített, két harci űrállomás szolgált
az Orion ködből visszatérő csillagcirkálók, térfregattok, pajzshajók
és naszádok támaszpontjául. Itt javították ki a cirkálók sérüléseit,
és a legénység is itt tölthette a pihenőidőt, mielőtt visszaindultak a
csillagködben elfoglalt harcálláspontokra.
A gyűrű alakú harcállomások közeiében többtucatnyi Liga
hadihajó lebegett, közülük nem egy komoly sérüléseket szenvedett
egy korábbi csatában. Javítósiklók, űrruhás szerelők lebegtek a
sérült fedélzetek körül, és szorgos hangya módjára dolgoztak, hogy
a hajók mielőbb visszatérhessenek a harcba.
A háború azonban a legkevésbé sem érdekelt minket
Más valami miatt jöttünk ide.
 1.
A Halysson bolygó kékes árnyalatú gömbjétől megközelítőleg
három– millió kilométerre egy hatalmas, szerteágazó, sötét alakzat
terpeszkedett.
Egy másik űrállomás. De nem a Csillag)iga egy újabb
harcállomása, hanem annál valami sokkal, de sokkal rosszabb.
A torz, kinövésekkel tarkított, szabálytalan, óriás méretű alakzat
nem volt más, mint maga az Athonell! Kolóniaszövetség. Jól
emlékeztem George Athonellre, a hatalomra vágyó politikusra, aki
hét évszázada létrehozta ezt a förmedvényt, és megpróbálta
fellázítani a néhai Föld több más kolóniáját.
George Athonell, aki a Procyonon megölte a gyermekeimet.
De megfizettem neki, saját kezűleg végeztem vele.
Azonban az általa elindított folyamatot már nem lehetett
megállítani. Emberei elmenekültek a Procyonról, és más
kolóniákról is többen csatlakoztak hozzájuk. Elrejtőztek, eltűntek
az akkori ismert világűrből, és hivatalosan csak néhány évtizeddel
később bukkanlak fel újra, mint a Kolóniaszövetség képviselői.
És mára ez lett belőlük.
Egy hatalmas, több tízezernyi űrhajóból összekapcsolt
űrállomás, az Athonell Kolóniaszövetség nyüzsgő, törvénytelen és
romlott világa, a bűnözők paradicsoma, a világűr söpredékének
kedvelt törzshelye, a leggazdagabbak számára a legbűnösebb
szórakozások Kánaánja.
Az egész állomás olyan volt, akár egy óriási múzeum. A
megszámlálhatatlan, összehegesztett űrhajó közül nem egy még a
XXI. században épült, de voltak itt hatalmas kolonizáló hajók,
teherhajók, roppant űruszályok, hadihajóroncsok, amelyeket a
karbantartók olyan állapotba hoztak, hogy a belsejük alkalmas
legyen az életre.
Az állomást már a külseje alapján is messzire el kellett volna
kerülnünk, csakhogy nemrég érdekes információkat hallottunk egy,
innen az Aphroditére tévedt kereskedőtől. Az a pletyka terjedt, hogy
a Kolóniaszövetség jelenlegi fejedelme, Edgar Athonell –
feltehetőleg George Athonell egyik kései leszármazottja, vagy csak
valaki, aki felvette a nevet a nagyobb befolyás érdekében – egy
nagyon fejlett, idegen űrhajót rejteget az állomás belső részeiben,
és foglyul ejtett két idegen lényt is.
George Athonellnek a Procyonon valószínűleg lehetett családja,
csak így maradhatott fenn a vérvonal, de ez most nem érdekes…
Ahogy a két idegen tény önmagában sem lett volna az, ha a
kereskedő nem mondja ki azt az egy szót.
„Vándorok”
És ez nem tehetett a véletlen műve.
Alex Conraddal mindketten biztosak voltunk benne, hogy az
űrállomás területén valóban van valami, ami kapcsolatos lehet a
Vándorokkal.
Valami, ami összefüggésben áll a sorsunkkal és
halhatatlanságunkkal.
Tudni akartuk, mi az.
– Itt az Athonell Kolóniaszövetség déli szektorinak
forgalomirányítója!
– A kommunikációs monitoron megjelenő férfi arca majdnem
olyan zord volt, mint maga az állomás. Bozontos szemöldöke által
rémisztőnek tűnő szeméből sugárzott a kapzsiság és a rosszindulat.
– Azonosítsák magukat!
– Stardust luxusjacht, két emberrel a fedélzeten – feleltem. –
Engedélyt kérünk a dokkolásra
– Hány napot szándékoznak a Kolóniaszövetség területén
tölteni? kérdezte unottan a fickó.
Összenéztünk Conraddal.
– Körülbelül két hetet.
– A Tartózkodási Engedélyeket idősávokra adjuk, és a
Tartózkodási adót ezekre a sávokra kell megfizetniük. A sávok: tíz
nap, száz nap, ötszáz nap. Természetesen, minél tovább maradnak,
annál kevesebbe kerül önöknek az azonos időszakra arányosított
díj. Ha két hétre akarnak maradni, akkor ki kell fizetniük száznapi
itt tartózkodás költségéi Ha nem tetszik, nem dokkolnak.
– Hát akkor kifizetjük! – mondta ingerülten Conrad. Magamban
jót derültem, ahogy barátom kezdte felkapni a vizet az arrogáns
fickó miatt.
– Mennyit kell fizetnünk?
[12]
– Egynapi díj ebben a sávban kétezer womon , száz napra
kétszázezer.
– Kétszázezer?! – hördült fel Alex Conrad. – Na, ne szórakozz,
haver!
Megragadtam Conrad csuklóját hogy lecsillapítsam, aztán
közelebb hajoltam a kommunikátorhoz, és folytattam:
– Köszönjük, akkor elegendő lesz a tíznapos tartózkodás is.
– Mi az, nincs elég pénzük? – gúnyolódott az irányító
központos, de nem foglalkoztam az élcelődésével. Conrad viszont
ingerülten rácsapott pilótaszéke karfájára, nehezen tudta
türtőztetni magát, hirtelen vérmérséklete már nem egyszer sodort
bajba mindkettőnket.
– Tehát a tíznapos tartózkodásért mennyit kell fizetnünk? –
kérdeztem türelmesen.
– A napidíj ez esetben ötezer womon, azaz tíz napra összesen
ötvenezer.
– Érdekes sávokkal dolgoznak-jegyeztem meg az összeg
hallatán. – Rendben, kifizetjük. Kérjük a leszállási koordinátákat!
– Egyelőre várniuk kell, jelenleg sajnos, nincs szabad dokkunk.
Várakozzanak türelemmel, majd jelentkezem!
Azzal a kapcsolat megszakadt
– A jó kurva életbe! – fakadt ki Alex Conrad. – Ezek itt hülyének
néznek bennünket?!
– Nyugalom, Alex – sóhajtottam. – Az Athonell
Kolóniaszövetségben minden a pénz körül forog, sajnos,
valószínűleg még több tucatszor fogunk hasonló szituációba
keveredni. Légy türelmes! Ha igaz a pletyka, akkor ennek a
kaotikus űrállomásnak a belsejében rejtőző titok minden pénzt
megér.
– Szerinted mi igaz abból, amit hallottunk?-kérdezte Conrad, és
az Athonell Kolóniaszövetség sok ezer hajóból összetákolt
űrállomására pillantott
– Fogalmam sincs – feleltem, és követtem halhatatlan barátom
tekintetét.
Az állomás már kívülről jellemezte azt, ami a belsejében várt
ránk. Az egymásba épített űrhajók között szerelőcsapatok
sürgölődtek, javították az illesztéseket, és újabb hajókat
hegesztettek a már így is hatalmas, torzszülött űrállomáshoz A
szerelők a Karbantartók Céhének alkalmazottjai voltak, a
Kolóniaszövetség furcsa szervezeteinek egyikéé.
A Csillagliga egyik harcállomása felöl két roppant méretű
csillagcirkáló közeledett, majd lassan elúsztak a luxusjachtunk
mellett Olyanok voltak, akár két lomha óriásbálna. A cirkálók végül
nem messze tőlünk megálltak, aztán öt-öt komp indult róluk, és
néhány perccel később be is dokkoltak a Kolóniaszövetség
területére.
– Kimenős flottatisztek – morogta Conrad. – Az állomáson
nagyot fognak kaszálni rajtuk.
A Kolóniaszövetség számára a háború nem volt több mint egy
hatalmas üzlet, nem véletlenül jelent itt meg az egész űrállomás
nem sokkal a háború kitörése után.
Azt azonban egyre kevésbé értettük, hogy ha nincs szabad dokk,
akkor a Csillagliga Flotta kompjai vajon hova szállhattak le? És
egyáltalán: egy ilyen hatalmas űrállomáson több ezer dokknak
kellett volna lennie, kizárt, hogy mindegyik tele legyen. Aztán
amikor nem messze tőlünk egy független kereskedőhajó lépett ki a
hipertérből, majd néhány perccel később szép kényelmesen
beúszott egy legalább kétszáz éves, óriásméretű szállítóhajó egyik
dokká átépített oldalsó nyílásán, rájöttünk, hogy szivatnak
bennünket
 – Tudod, miért szórakoznak velünk? – kérdeztem Conradot –
Beszedik a Tartózkodási díjat, de ha nem adunk nekik is néhány
százalékot, talán még órák múlva is itt vesztegelhetünk!
Bekapcsoltam a kommunikációs monitort, és az irányító
központost hívtam:
– Igen? Mit óhajtanak? – A fickó, ha lehet, még unottabb pofát
vágott, mint néhány perccel ezelőtt
– Van már szabad dokk?
– Sajnos, még nincs, legyenek türelemmel. Már jelentették,
hogy nemsokára felszáll egy kereskedőhajó, majd az ő helyére
beállhatnak.
– Az előbb is láttunk leszállni egy kereskedőhajót. Ha nincs üres
helyük, akkor az hova dokkolt be? Talán a maga kabinjába?!
– Bizonyos hajók elsődleges prioritást élveznek, elsősorban
azok, amelyek már nem először járnak nálunk. Önöket nem
ismerjük…
– Pedig már jártunk itt néhányszor… – Ravaszkodni kezdtem. –
Csodálom, hogy nem emlékszik, hiszen tartozom önnek háromezer
womonnal Rémlik már valami?
– Most, hogy mondja… csakugyan, mintha már láttam volna
magukat itt Emlékszem a hajójukra… Lehet, hogy épp most fel is
szabadult egy dokkunk. De milyen összeget is mondott? Ötezret,
ugye? Én ötezerre emlékszem…
– Igen, ötezret mondtam – sóhajtottam.
„Csak fejezzük, már be ezt az alkudozást, és szálljunk ki végre!”
– Megadom a leszállási engedélyt – közölte hivatalos
hangnemben az irányító központos. – CFU-952-es dokk!
Körülbelül húsz kilométerre önöktől található egy belső járat, amin
eljuthatnak oda. A Tartózkodási díjat a következő számlára kérjük
átutalni! – A monitoron felvillant egy elektronikus
bankszámlaszám. – Az ötezres tartozását pedig erre!
A fickó nem először csinálhatta ezt, és ha minden óvatlan utazót
így átvágott, szép kis vagyont lophatott össze magának. De mint
kiderült, így volt ezzel a Kolóniaszövetségen belül mindenki, aki élt
és mozgott Pénzzel bármit el lehetett itt intézni…
Az Ultracomon keresztül kapcsolatba léptem az egyik
számlavezető bankommal, és átutaltattam a két összeget, az egész
nem tartott tovább fél percnél. És ezzel végre megnyílt előttünk a
kapu az Athonell Kolóniaszövetség belsejébe.
Alex Conrad odamanőverezte a Stardustot a megadott járathoz.
Ahogy közeledtünk, egyre több részlet vált láthatóvá. A hatalmas
fémtömeget hajmeresztő technikai megoldásokkal tartották
egyben. Az egymásba épített, különböző korokból származó
űrhajók látványa egyszerre volt félelmet kellő és lenyűgöző. Az
űrállomás belső részeit minden bizonnyal a legősibb űrjárművek
alkothatták, és ahogy az állomás az idő folyamán egyre
terebélyesedett, ahogy egyre újabb és újabb rétegek épültek köré,
elfedték a legelőször összekapcsolt űrjárműveket
A legmegdöbbentőbbnek mégis az tűnt, hogy a torz monstrum
képes volt hipertéri utazásra. Fogalmam sem volt hogyan, csak
kósza pletykákat hallottam arról, hogy ilyen esetekben hónapokkal
előre megkezdik a készülődést, felbérelik a legkiválóbb
hiperhajtómű mérnököket, és az állomás megfelelő pontjaira óriás
méretű hipertérmotorokat szerelnek. De a Kolóniaszövetség
titokzatos urai ilyen helyváltoztatásokra csak öt– tízévente szánták
el magukat, pontosan a művelet bonyolultsága miatt.
Conrad megtalálta a kijelölt dokkhoz vezető járatot, és
bekormányozta a Stardustot a különös alagútszerűségbe, Régi
kereskedő– és szállítóhajó törzsek vettek körül minket, amelyeket
annak rendje és módja szerint összeépítettek, a hajók
szükségtelenné vált részeit, mint például a hajtóműveket pedig
leszerelték, és máshol hasznosították. Miközben egyre beljebb
haladtunk, tátott szájjal bámészkodtunk. Mindenfelé vékonyabb és
vastagabb csövek kanyarogtak, helyenként generátorokba
csatlakoztak bele, az egyes hajók között mesterséges alagutak
íveltek, mindenhova megteremtve az eljutás lehetőségét.
– Akár egy hatalmas labirintus-jegyezte meg Conrad.
– Már csak egy Minotaurus hiányzik! – feleltem tréfásan. De ha
bikafejű szörnyeteg nem is akadt, lett helyette más, sokkal
rosszabb.
Megláttuk a kijelölt dokkot. Egy XXVI. századi, otromba
szállítóhajó volt az, vagyis annak még ép középső része, és ahogy
elnéztem, jócskán átalakították, többtucatnyi kisebb bejáratot
vágtak a roppant hajótest oldalába, és vagy tíz kisebb hajót
szereltek a burkolatához. Egy kisebb hajóval – például egy
vadászrepülővel – az egymáshoz kapcsolódó hajók között, ki tudja,
milyen mélyre lehetett volna behatolni.
A szállítóhajó oldalába vágott dokkok egyikéből egy fürge
kereskedőhajó suhant elő, és kikerülve luxusjachtunkat, a járaton
keresztül a nyílt űr felé vette az irányt Mögöttünk két újabb érkező
hajó tűnt fel, ők is befelé közeledtek. Zajlott az élet
Conrad megközelítette a 952-es számmal ellátott dokkot, majd
precíz manőverekkel belebegtünk a szállítóhajó, vagyis az Athonell
Kolóniaszövetség belsejébe. A Stardust egy kisebb kamrába jutott,
mögöttünk leereszkedett a dokk kapu, és elzárta a külvilágot Aztán
az automatika megkezdte a levegő beszivattyúzását, hogy
kiegyenlítse a nyomást a belső zsilipkapu mögötti helyiséggel. Alig
fél perc alatt megtörtént a nyomáskiegyenlítés, és a belső kapu is
megnyílt előttünk.
Egy óriási, nyüzsgő, belső térre jutottunk, ahol százával álltak
egymás mellett a kisebb-nagyobb űrhajók. Alattunk és fölöttünk is
hasonló szintek lehettek, s ez csak egyetlen szállítóhajó-dokk volt
Aztán rájöttem, ekkora hajó nem is létezett akkoriban. A
szállítóhajó szemközti burkolatát kiszedték, és az egész hajót
egybenyitották egy másik hasonló szállítóhajóval.
– Hihetetlen ez a funkcionális technika! – ámultam a
leleményességen.
– Hihetetlen és gyanús – felelte Conrad. – Mit gondolsz,
honnan szedik az űrállomást alkotó hajók nagy részét?
– Kalózakciók? – kérdeztem bizonytalanul. Az utóbbi
évszázadokban egyre gyakrabban lehetett hallani a híradásokban
elrabolt szállítóhajókról, kifosztott kereskedőkről. Nagyon úgy tűnt,
hogy nem egy banda a Kolóniaszövetségnek passzolta el a
zsákmányát
Egy kisteljesítményű lézer vörös lénye vetült a Stardust
pilótafülkéjének ablakára, és amint megláttuk a forrását,
megértettük a jelzést is. Az egyik szabad leszállópálya mellett egy
fekete egyenruhás, nagypocakú, őszes hajú férfi állt, segítője kézi
lézerrel jelezte, hogy a mellettük lévő üres helyre szálljunk le.
Conrad ereszkedni kezdett, aztán alig egy perccel később a Stardust
megállapodott a dokk padlózatán.
Kiszállás után az első dolog, amivel szembesültünk, az egész
dokkot, és mint később kiderült, az egész Kolóniaszövetséget
átható, áporodott levegő volt. Alex Conrad undorodva húzta el a
száját, amint megérezte a szagokat
– Elromlott volna a légcserélő automatikájuk, vagy csak túl
sokan vannak a környéken? – dörmögte magában, miközben
lesétáltunk a Stardust rámpáján.
A fekete egyenruhás férfi mellé Időközben két fegyveres-
egyenruhás szegődött és, és a luxusjachtunkal vizsgálgatták.
– Newman dokk-felügyelő vagyok – lépett oda hozzánk az
egyenruhás. – Hány napra fizették ki a tartózkodási díjat? –
tudakolta a dokk-felügyelő, és egy tenyérnyi komputert húzott elő a
zsebéből, erre rögzítette az adatainkat
– Tíz napig maradunk – feleltem.
A felügyelő elhúzta a száját, talán keveselte az itt töltött időt.
– A tíz nap mostantól lép életbe – mondta, és bepötyögött
néhány számot a komputerébe. – Felhívom a figyelmüket, hogy
amennyiben egy perccel is túllépik a tíz napos itt tartózkodást, az
egyik legsúlyosabb szabálysértést követik el, ami hajójuk azonnali
elkobzásához vezet. Tehát figyeljék a napokat és az órákat,
különben kellemetlen meglepetés érteti önöket
– De aztán ajánlom, hogy tíz nap múlva itt legyen a Stardust! –
mordult Conrad. – Sok itt a tolvaj, és magát fogom elővenni, ha
egyetlen apró alkatrésznek is lába kél!
Newman két fegyverese halhatatlan társam felé emelte Juckrein
típusú impulzuskarabélyát, de ez Conradot nem nagyon rémísztette
meg.
– Tíz nap múlva a luxusjachtjuk már nem lesz itt – felelte
hűvösen a felügyelő. – Ugyanis három perc már eltelt a
tartózkodási időből, ezt ne feledjék! Legyenek pontosak, különben
nagy meglepetésben lesz részük!
– De önnek is – csattant Conrad, aztán elhúztam a dokk-
felügyelő közeléből.
– Kicsit lehetnél kedvesebb – jegyeztem meg, amikor már
megfelelő távolságba értünk.
– A kedvességemet a nőknek tartogatom – vigyorodott el
Conrad. – Téged nem idegesített ez az alak?
– Türelmesnek kell lennünk. Ezen az állomáson a pénz a
legnagyobb úr. Inkább gondoljuk végig, mire lesz szükségünk az
elkövetkező tíz napra – mondtam, miközben elindultunk az
állomás belsejébe vezető kapu felé.
Ekkor megpillantottam egy hatalmas, digitális holofestményt. A
dokk-kapu előtt és felett lebegett, a valósághű képet rejtett
vetítőberendezések gerjesztették.
A festményről a szakállas, testes George Athonell nézett vissza
ránk XXII. századvégi ruhában feszítve, egy ablak előtt. A háttérben
az Athonell Kolóniaszövetség első néhány tucat, összekapcsolódott
hajójának sziluettje látszott. A kép nagyon élethűre sikeredett, ezt
én tanúsíthattam a legjobban, hiszen jól ismertem ÖL
A tömeggyilkost, a lázadó bűnözőt.
Ahogy belenéztem az izzó szempárba, jobb kezem ökölbe szorult
a gyűlölettől és a fájdalomtól. Gyermekeimmel való váratlan
találkozás és haláluk már csak egy emlék volt csupán, de nagyon
fájó emlék, és összekötődött Athonell-lel. Gyermekeim
emlékeztettek rá, hogy a halhatatlanság néha önzővé teszi az
embert
„Ha tudnák, hogy a saját kezemmel öltem meg George Athonellt! ’’ –
gondoltam kis elégtétellel. Sajnos, azonban őrült eszméi tovább
éltek, és ez az űrállomás az ő torzszülöttje volt, hatalmas, bűnös,
kaotikus és kegyetlen hely. Egy pillanatig még farkas szemet
néztem a holofestménnyel, aztán elfordítottam a fejein. Nem
voltam kíváncsi a múltam eme keserűséggel teli időszakának
mementójára.
– Először is kell egy térkép, különben ebben a végeláthatatlan
labirintusban egy pillanat alatt szem elől veszthetjük egymást –
sóhajtottam. – Meg kell ismernünk néhány itteni szokást, hogy ne
érjenek állandóan meglepetések. Aztán kell egy lakosztály.
– És kell néhány kurva is tette hozzá Alex Conrad. Minimum két
szőke, hosszúcombú cicababára vágyom, akik bármit megtesznek,
amit kérek.
– Ne feledd, nem ezért jöttünk ide! – jegyeztem meg fejcsóválva.
– Ahogy ezt a kaotikus állomást elnézem, már az is csoda lesz, ha
eljutunk a belső részek közelébe, nemhogy megtaláljuk a Vándorok
űrhajóját és a fogoly Vándorokat.
– Már ha egyáltalán igazak a pletykák…
Éppen a dokk kijáratához értünk, de Conrad szavai hallatán
megtorpantam.
– Te nem nagyon hiszel abban, hogy találunk itt valamit, igaz? –
szegeztem a kérdést barátomnak.
– Nézd. Marcus! – állt meg Conrad is. – Valljuk be, szinte nulla
az esélye! Én közel két évezrede találkoztam Vándor „jótevőinkkel”,
te is majdnem egy évezrede, és azóta semmilyen nyomot nem
találtunk, ami a létezésükre utalt volna! Semmilyet! Az ismert űr
határa kiterjedt egy közel kétezer fényév sugarú gömbre, de semmi
nem igazolja egy, hozzájuk hasonló szupercivilizáció létét a
galaxisunkban. Találkoztunk a wuudrikkal, a határvidéken túlra
merészkedő felderítők sokszor megkérdőjelezhető beszámolóiból
híresztelések terjedtek el egy távoli birodalomról, a khennarokról,
de semmi egyéb!
– Tudod, mekkora részét tártuk fel eddig a galaxisnak? –
kérdeztem. – Ez a kétezer fényév sugarú gömb porszem egy több
mint százezer fényévnyi nagyságrendű csillaghalmazhoz képest!
Bármikor összefuttatunk velük, érted? Bármikori Miért ne
akadhatott volna rájuk néhány felderítő éppen most? Nem éri meg
utánajárni? Azért a Vándor név már több mint egy pletyka.
– Jó, igazad van. Csakhogy ez az állomás iszonyúan nagy és
átláthatatlan. Keressük, de hol, merre? Nem érzed, hogy kicsit
kilátástalan ez az egész?
– Hülye vagy, Alex! Időnk, mint a tenger. Ha lejár a tíz nap,
visszajövünk, és kifizethetünk akár egy egész éves itt tartózkodást
is. Ha kell, akármennyi időt képes vagyok itt tölteni, hogy akár csak
egy morzsányit is közelebb jussak a Vándorokhoz. Régóta várom
azt a pillanatot, amikor újra találkozom velük, és feltehetem a
kérdéseimet.
A dokk felöl kiáltozást hallottunk. Mindenki egyszerre indult
meg az egyik irányba. Nem értettük, mi történhetett, de a tömeg
bennünket is sodorni kezdett magával. A magasban az egyik
zsilipkapun át egy katonai komp siklott be a dokkba, aztán lomhán
lefelé ereszkedett. A tömeg őrjöngve tombolt.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte értetlenkedve Conrad. –
Csak nem megnyertük a háborút?
Megragadtam egy koszos szerelőruhát viselő nő karját, és
magam felé fordítottam:
– Mi történik? – kiáltottam, megpróbálva túlharsogni a
körülöttünk ordítozókat A középkorúnak látszó nő arcát mély
barázdák szabdalták, arc kifejezése átszellemült eufóriáról
árulkodott.
– A Csillagliga Flotta egyik cirkálója elfogott néhány wuudrit! –
kiáltotta. – Az egyiket egy Liga tiszt kicsempészte a harcállomásról,
és felajánlották megvételre Edgar Athonell fejedelemnek! Micsoda
látványosság lesz, ha majd összeeresztik az Aréna valamelyik
harcosával!
A nő elsodródott mellőlem. Újra a katonai kompra néztem.
„Aréna?”
Hallottuk, hogy a Kolóniaszövetség területén halálra menő,
harci viadalokat rendeznek, a szerelő nő valószínűleg arra
gondolhatott.
„ Érdemes lesz megnézni, főleg ha tényleg egy wuudrit
hoznak…”
Conrad oldalba bökött, és a dokk kijárata felé mutatott. A
bámészkodók rettegve nyitottak utal egy csapat, a dokkba
benyomuló, modulált, molekuláris testpáncélt viselő fegyveresnek.
Úgy húzódtak felre előlük, mintha már az érintésük is halálos lett
volna. Bár, ebben volt valami, mert a hatalmas lézerpuskák, a matt
fekete, vastag páncéllemezek, az átláthatatlan modulsisakok
félelmetes látványt keltettek. És aki nem volt elég gyors, és nem
tudott idejében félrehúzódni, azt kíméletlenül vágták szájba a
puskatussal. Néhány gárdista a levegőbe röppent a hátukra szerelt
AG-hajtóművekkel, és a magasból, fenyegető árnyakként
pásztázták az összesereglett tömeget.
– Az Athonell Gárda! – hallottuk a félelemmel teli suttogást a
körülöttünk állók szájából. így már értettük. A mindenkori
fejedelem magánhadserege. Erről senki nem tájékoztatott
bennünket, pedig nem ártott volna.
– Ha ilyen gárdisták őrzik az idegen hajót, akkor akár haza is
mehetünk – jegyeztem meg borúlátóan.
Mire a katonai komp leereszkedett a dokk talajára, az Athonell
Gárdisták a tömegen átvágva, egészen a kompig egy folyosót
szigeteltek el. Aztán a bejáratban újabb gárdisták tűntek fel,
közöttük egy magas, szőke férfi lépdelt.
Edgar Athonell, a Kolóniaszövetség fejedelme.
Vörös inget és vörös köpenyt viselt, és miközben
méltóságteljesen végigsietett a gárdisták által elkülönített tömegbe
vágott folyosón, tekintetéből sugárzott a felsőbbrendűség. A
bámészkodók néma csendben figyelték, ahogy a komp felé
közeledik, még egy pisszenést sem lehetett hallani. Sejtettem, hogy
ez nem kizárólag a tisztelet jele, sokkal inkább a felelemé. A
fejedelem mögött egy szintén köpenyt viselő, páncélos alak haladt,
mint később kiderült, ö Jack Cromwell, az Athonell Gárda
parancsnoka.
 „Micsoda magánhadsereg… „ – tűnődtem, és kíváncsi lettem,
vajon hány gárdistából állt Edgar Athonell védettje? Kezdtem
rádöbbenni, hogy az Athonell Kolóniaszövetség sokkal több annál,
mint amit az egyszerű emberek hallanak a Csillagliga világain. A
Kolóniaszövetség többnyire elkerülte a sűrűn lakott rendszereket,
és igyekezett az ismert űr peremén lavírozni, de mindig azonnal
lecsaptak az új felfedezések adta lehetőségekre. És sokkal előbb
szereztek tudomást a friss felfedezésekről, mint a belső világok
lakói.
Csak azt furcsállottam, hogy a Csillagliga flottája megtűrte őket
a közelében. Talán az volt az oka, hogy itt nagyszerű, törvényen
kívüli, izgalmas kikapcsolódás nyílt a katonák számára, a hatalmas
űrerőd életet lehelt a Halysson kolónia unalmas naprendszerébe. A
harci morál javítása pedig mindennél fontosabb volt, amellett, hogy
a magasabb rangú tisztek gyümölcsöző üzleteket kötöttek az
itteniekkel.

Mire a komp rámpája leereszkedett, Edgar Athonell hat gárdista

gyűrűjében oda is ért a hajóhoz. A rámpán két kapitányi rangjelzést
viselő flottatiszt lépdelt lefelé, mögöttük négy harcászati tiszttel.
Az egyik kapitány egy középkorú, merev arcú, magas, csontos
férfi volt, a másik egy zömök, göcsörtös, zöldbőrű lény, a
Pleiádokról, a Maia rendszerének egyik bolygójáról származó
thydabaani. A lény arasznyi ormánya még érdekesebbé tette az
amúgy is rendhagyó külsejét, elszarusodott bőre egyben páncélként
is szolgált, tőrrel nem is volt célszerű egy thydabaanira támadni,
mert a vastag rétegen szúrófegyverrel lehetetlen áthatolni.
Emlékeztem a Pleiádok meghódítására, és a Thydabaan értelmes
civilizációjának felfedezésére a Maián. Akkoriban találkoztam Alex
Conraddal, de ennek már közel öt évszázada.
„Ötszázév, milyen régen történt, és mennyi mindent éltünk át
azóta!”
Az emlékek egyre jobban összemosódtak, emberi agyam egyre
nehezebben fogadta be az újabb és újabb információkat. Vagyis
befogadta, de csak rendszertelen tárolásra volt képes. Már csak a
leglényegesebb dolgokra emlékeztem…
Jessica és Tommy pusztán csak egy-egy név voltak, már az
arcukat sem voltam képes felidézni, hiába próbáltam. Aztán az a
lány, J. Shellen, aki rövidke ismeretségünk alatt is nagyon mély
benyomást tett rám. Tisha és Ray, a gyermekeim, akiket magukra
hagytam, s amikor újra találkoztunk, megváltoztatták a
gondolkodásomat, legalábbis én úgy hiszem. George Athonell, a
gyilkos, aki megölte mindkettőjüket, és aki létrehozta ezt a
rémálmot ahol éppen tartózkodtunk. És végül Alex Conrad: az
egyetlen, aki maradandó volt és nem csupán egy emlék. Alex
Conrad, halhatatlan társ, akivel együtt könnyebb lett magányos
életem…
A Flottalisztek szalutáltak, Edgar Athonell pedig könnyed
fejbólintással nyugtázta a köszönést. Különös volt ez az egész, főleg
úgy, hogy egy évszázaddal ezelőtt a Flotta szinte az egész Csillagliga
űrt tűvé tette, hogy felszámolja az akkor még sebezhető, de
bűnözök paradicsomául szolgáló Athonell Kolóniaszövetséget
amely nem volt hajlandó elismerni a Csillagligát és önálló
nagyhatalomként tetszelgett. Azonban a helyzet láthatólag
megváltozott, az állomás kis szigetként lebegett hol a Csillagliga űr
területén belül, hol azokon túl.
– Elhozták, amit ígértek? – kérdezte Athonell fejedelem. A
tömeg feszülten várakozott, eddig mindenki csak holoképen látott
wuudrit, és egy élő, eleven példány látványa megmozgatta az
állomáson élők fantáziáját.
– Elhoztuk – bólintott a thydabaani kapitány. – Ahogy
megállapodtunk.
Intett az egyik harcásznak, aki jelzett a komp belsejébe. Két
másik harcász nem sokkal később egy különös, idegen lényt
taszigált le a rámpán.
– Wuudri! – kiáltották néhányan, az akkori idő legfélelmetesebb
ellensége láttán.
„Egy kutya!” – Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam a
riadt tekintetű, szelíd arcú idegent, Akkora volt, mint egy átlagos
ember, és noha érdekes szabású ruhát viselt, jól láttam, hogy teste
egészét sárgásbarna szőr borítja. Mintha egy terrai kutyával néztem
volna farkasszemet Előreugró száj és orr, sötét szemek, amelyek
rettegve tekintettek az őt bámuló tömegre. Elképzeltem, hogy mit
érezhet. Sajnálni kezdtem.
– Ez lenne a félelmetes ellenség? – kérdezte Conrad. – Ha
választanom kellene, inkább a két Flottatiszttől tartanék, mint ettől
a kutyalénytől.
– Csak vigyázzanak! – szólt oda egy, közelünkben álló,
nagydarab, borostás fickó. – Nem látták a hegyes fogait! Ezek
húsevők, szülőbolygójukon állítólag falkában, fegyverek nélkül
vadásznak, mint az állatok, és elevenen tépik szét áldozataikat.
,,Te vagy egy hatalmas állat”-néztem a pilótaruhát viselő,
kopaszodó férfira. Talán teherpilóta lehetett, de szemében az
értelem legapróbb szikráját sem véltem felfedezni. És ilyen
ostobaságokat csak a teherpilóták szoktak kitalálni, többnyire
egymás szórakoztatására, rémisztgetésére.
A két harcász letaszigálta a lépcsőn a wuudrit.
Edgar Athonell néhány másodpercig az idegen lényt
tanulmányozta, aztán intett Cromwell parancsnoknak, aki
közelebbről is szemrevételezte: megtapogatta a lény testét, és
alaposan körbejárta. Majd jelzett a fejedelemnek.
– Rendben – bólintott Edgar Athonell a pénzt azonnal utaljuk a
megadott számlájukra. Öröm önökkel üzletet kötni, kapitány urak.
Egyébként, nincs véletlenül egy totálkáros wuudri csatahajójuk?
Vagy akár több? Bármi ilyesmire vevők vagyunk, csak mondjanak
egy árat!
A Flottatisztek bólogattak, aztán két gárdista Edgar Athonell
intésére megragadta a wuudrit, és maguk után vonszolva, a
fejedelemmel együtt elindultak vissza az állomás belsejébe. A
tömeg gyűlölködve mindenféle szitkokat szóit a riadt kutyalényre.
A wuudri keservesen nyüszített félelmében, és inkább sajnálatra
méltónak tűnt, mintsem halálos ellenségnek.
 – Miért is harcolunk mi ezekkel a wuudrikkal? – kérdezte
Conrad. – A híradások vérszomjas és kegyetlen ellenségről
beszélnek, de én csak egy rettegő, ártatlan lényt látok.
Amint Edgar Athonell és az Athonell Gárda emberei is eltűntek,
a dokkban visszaállt az eddigi zűrzavaros rend, mindenki ment a
dolgára, a bámészkodó tömeg pillanatok alatt feloszlott.
Mi is elindultunk az állomás belsejébe.
Negyedórával később a belső világítás pislákolni kezdett, majd
az egész Kolóniaszövetség területén átváltott takarékenergiára.
Rövid kérdezősködést követően megtudtuk, hogy ez az éjszakai
világítás, vagyis az itteni saját idő szerint innentől nyolc standard
órán át éjszaka volt.
Ekkorra már teljesen elvesztettük tájékozódási képességünket,
gyakorlatilag fogalmunk sem volt, hol vagyunk, és már a dokk
kikötőbe, a Stardusthoz sem találtunk volna vissza. Az Athonell
Kolóniaszövetség nem is labirintus volt, ahogy Conrad korábban
megjegyezte, hanem maga a kaotikus összevisszaság.
Egy hatalmas piaccá átalakított hajóbelsőben haladtunk
keresztül, közben tucatnyi árust hajtottunk el magunk mellől, akik
értéktelen bóvlikat próbáltak ránk sózni. Egyvalamit azonban
mégis vettünk.
Egy háromszemű rulassai árus kiszúrta, hogy idegenek vagyunk
itt, és azonnal odaugrott mellénk.
– Nincs szükségük egy holotérképre? – kérdezte hízelegve.
Ravasz arckifejezése volt, és valószínűleg látta rajtunk a
tanácstalanságot. A rulassaira pillantottunk, aki egy tenyérnyi
berendezést lobogtatott a kezében.
– Mutasd csak! – Conrad egy hirtelen mozdulattal kirántotta a
holotérképet a lény kezéből. Az árus felvisított, és hangosan
jajveszékelni kezdett, azonban a hatalmas termetű Conrad közelébe
már nem mert menni. Halhatatlan barátom vizsgálgatni kezdte a
berendezést.
– Nyugalom – próbáltam lecsitítani a rulassait, jajgatására egyre
többen figyeltek fel. – Ha használható ez a vacak, kifizetjük az árát
– Nem! Ti el akarjátok lopni!
– Nézd csak, Marcus! – mutatta Conrad. – Egész használható!
Odaléptem Conradhoz, aki beindította a vetítőt, és a berendezés
felett kivetült a Kolóniaszövetség háromdimenziós képe. Conrad a
homlokát ráncolva tanulmányozta a szerkezeti rajzot aztán
nagyítani kezdte az egyik kis szeletet. Egy másodperc múlva
felismertem azt a részt ahol a Stardusttal befordultunk abba a
járatszerűségbe, ami a kijelölt dokkunkhoz vezetett. Conrad tovább
nagyította a felbontást a készülék sarkaiban található, érintésre
reagáló ikonok segítségével, és a holoképen az állomás belső
tereinek összevisszaságát láthattuk. A pontos helyzetünket egy
vörös pont jelezte. Az egyes részekről még szöveges információt is
le lehetett kérni. Egy ilyen térkép valószínűleg még az itt lakók
számára is rendkívül hasznos lehetett.
– Mennyibe kerül? – fordultam a rulassaihoz.
– Önöknek szinte ingyen adom – felelte kufár hangon a
rulassai. Sejtettem, hogy valami hihetetlenül irreális összeget fog
mondani, és nem tévedtem. – Húszezer. Csak önöknek!
– Na, ne nevettess! – mondta fenyegetően Conrad. – Tízezernél
egy womonnal sem ér többet, és tartok tőle, hogy még így is sokat
mondtam.
– Tízezer?! Nem, akkor nincs üzlet! – A rulassai megpróbálta
visszavenni a digitális térképet, de Conrad fenyegető tekintete és
főleg hatalmas termete láttán csak keserves tipródásra tellett tőle.
Esztelenség is lett volna nekiugrani barátomnak, főleg ismerve
természetét és vérmérsékletét.
– Tizenkétezret kapsz érte-közöltem.
– Tizenöt! – vágta iá idegesen a rulassai.
A fejemet ráztam.
– Tizenhárom, és ez az utolsó ajánlatom.
– Nem! Tizenöt! – sipította az árus, és ekkor megelégeltem a
vitát
– Add vissza neki, Alex! Majd megvesszük máshol sokkal
olcsóbban.
Barátom elvigyorodott, aztán odanyújtotta a térképet a
rulassainak. Az rájött, hogy veszélyben forog az üzlet a kapzsisága
miatt, ezt pedig a legkevésbé sem szerette volna.
– Jó, jó, legyen tizenháromezer! De készpénzben!
Leszurkoltuk a pénzt, és máris jobban éreztük magunkat, a
digitális térkép látszólagos biztonságot nyújtott az Athonell
Kolóniaszövetség végeláthatatlan útvesztőjében. Conrad a
holotérképen való rövid keresés után talált egy szállodát a
közelben, így elindultunk arrafelé. Hogy őszinte legyek, még a
térkép segítségével sem volt egyszerű megtalálni.
Egy kis átjáróhoz értünk, ami átvezetett egy másik nagyobb
hajóbelsőbe. Az átjáró egy néhai kereskedőhajó belseje volt. Elég
meghökkentő belegondolni, hogy az egész Kolóniaszövetség ilyen
összetákolt, egymásba olvasztott űrhajódarabokból áll.
Egy, nagyobb csoport jött szembe velünk a szűk átjárón, félre
kellett állnunk, hogy elférjenek, aztán átértünk a túloldali, tágasabb
részhez. Már feladtam az egyes hajótípusok azonosítását, nem is ez
volt a fontos, hanem amilyen leleményességgel illesztették őket
egymásba.
– Kell itt lennie néhány liftnek – nézte a térképet Conrad.
Eközben én a folyosón bámészkodtam. Kétoldalt boltkirakatok
sorakoztak, az árusok az éjszakai üzemmódot követően, éppen
hozzákezdtek az üzletek bezárásához. Az egész olyan volt, mint egy
sétálóutca. Tovább indultunk, és a „sétálóutca” hamarosan egy
nagyobb, tágas, belső térbe nyílt. A falak itt teljesen egyszínűre
voltak festve, nem is vettem észre az egyes hajószerkezetek közötti
átmenetet, erre talán csak a magasság és szélesség változásaiból
lehetett következtetni.
– Itt vannak a térképen jelzett liftek – mutatott előre Conrad. A
liftakna egy szűkebb keresztmetszetű, régi kereskedőhajó burkolata
volt, a liftmechanikát és a fülkéket ebbe építették be. Körkörösen
négy fülke volt az aknába beépítve, és az egyik éppen szabadon állt
Egy furcsa kinézetű, zavart tekintetű férfival együtt szálltunk be. A
fickó hosszú, zsíros haját öt copfba fonta. Földig érő, mocskos
köntöst viselt, nyakában három vagy négy gyöngysor függött.
Szeméből eszelős őrület sugárzott, és egy pillanattal később meg is
értettük miért.
– Ön is lefelé? – kérdezte Conrad.
– Mindegy merre megyek, ahogy az is mindegy, maguk merre
mennek! A Galaxis percei meg vannak számlálva! A pusztulás egyre
közeledik, testvéreim! Én tudom! Mi, a „Pusztulás Szektája „ tudjuk!
Ismerjétek meg az igazságot!
Egymásra néztünk Conraddal, aztán megnyomtam a három
szinttel lejjebbi szintjelző gombját
„Ha mindegy, akkor mindegy…”
– Hamarosan minden elpusztul! Amint megérkeznek az idegen
istenek, akik minket teremtettek! Visszatérnek, hogy elpusztítsák
elfuserált teremtményeiket! A vég közeleg!
A szektás a magasba emelte karjait, és egyre hangosabban
kiabált:
– Csatlakozzatok hozzánk, és életben maradtok!
Conrad nem bírta tovább, kaján vigyorral reagált a sok
sületlenségre, amit a szektás teljes átéléssel adott elő.
A fickó gyűlölködő tekintettel Conradra mutatott:
– Nevess csak! Nevess, és halállal lakolsz, borzasztó kínhalállal!
A vég közeleg, és nem tehetünk ellene semmit!
– Tudod, hányán jósoltak már világvégét az emberiség
történelme során, barátom? – kérdezte még mindig vigyorogva
Alex Conrad. – Te még hiszel az ilyen baromságokban? Már a
harmadik évezred fordulóján sem vette senki komolyan az efféle
marhaságokat, nemhogy most!
– A pusztulás eljő! – rikoltotta kidülledt szemekkel a szektás. –
Emlékezzetek a szavaimra, eretnekek! Halálotok borzalmas lesz!
A lift apró döccenéssel megérkezett. Az ajtók a falba csúsztak, az
eszelős tekintetű fickó jajveszékelve lépett ki belőle, és többet nem
foglalkozott velünk, láthatólag nem érdekeltük tovább. Meglátott
egy csoport kereskedőt az egyik bár asztalánál ülve, és őket vette
célba, már messziről nagy hangon kiabált feléjük.
Így utólag különös felidézni, amit az az őrült ember mondott.
Idegen istenek, akik elpusztítják amit teremtettek
De erről most még nem akarok beszélni.
Képtelen vagyok rá.
A liftből nyíló helyiség egy-két évszázaddal ezelőtti Csillagliga
hadihajóból volt kialakítva, jól emlékeztem erre a jellegzetes,
funkcionális elrendezési módra. Egész hangulatos „teret”
varázsoltak belőle. Bárok, mulatók sorakoztak egymás hegyén,
hátán, a bejáratok elé kihelyezett asztaloknál felettébb gyanús
alakok üldögéltek, és hevesen beszélgettek. Szektás barátunkat
éppen ekkor rúgta fenékbe egy nagydarab kereskedő, miközben
társai hangosan röhögtek a jeleneten.
Conrad újra a térképet tanulmányozta. A keresett szálloda már
nem volt messze, hamarosan meg is találtuk
Ahogy beléptünk a díszes bejáraton, rögtön egy másik kor
stílusának világába kerültünk át, és egyúttal egy másik hajóba is.
Conrad szerint ez egy XXVII. századi, méregdrága, aldebarani luxus
űrjáró volt, olyan, amelyiken a leggazdagabb milliárdosok tehettek
körutazást a világűr legvarázslatosabb részein. Csakhogy ezeket a
luxus járatokat a kalózok is kedvelték. Így amikor jó néhány ilyen
hajó tűnt el az űrben, hogy hamarosan zsarolók jelentkezzenek az
aggódó családoknál, a járatokat érdeklődés hiányában beszüntették.
Feltehetőleg ez a hajó is egy kalózakció eredményeképpen
kerülhetett ide.
Már a recepció is hihetetlenül elegáns volt, az ősi, faragott
berendezés, asztalok, székek, intarziákkal díszített tartóoszlopok és
a kristálycsillárok csak úgy sugározták magukból a nosztalgiát, a
régi korok emlékét. Nekünk ez különösen sokat jelentett. Az egész
belső díszítés több korszak stílusjegyeinek érdekes keveréke volt,
akadt itt a XVII. század– tól a XXVII. századig szinte minden, ami
szép és drága.
Ennek következtében az áraik is költői magasságokba
emelkedtek. Azonban kedveltük az igényességet, és örültünk, hogy
végre találtunk egy stílusos, igényes helyet ezen az állomáson.
Kivettünk két szobát, és megbeszéltük, hogy holnap elindulunk
feltérképezni a Kolóniaszövétség belső részeit
 2.
Az Athonell Kolóniaszövetség valódi méreteire csak másnap
döbbentünk rá, amikor a holotérképen elkezdtük nézegetni a belső
részekbe való eljutási lehetőségeket. Előző nap elég sokat
gyalogoltunk, de még mindig csak a külső felület közelében
jártunk.
A térkép adatai szerint az űrállomás közepe innen
megközelítőleg harminc kilométerre volt.
Harminc kilométerre!
Ráadásul a térképen a középső néhány kilométeres rész csak egy
sötét gömb volt, azzal a bejegyzéssel, hogy oda tilos a belépés, mert
az a mindenkori fejedelem birodalma. Arról a részről a térkép
semmilyen más információt nem tartalmazott, még a szerkezeti
vázat sem.
– Azt hiszem, megtaláltuk a legvalószínűbb helyet, ahol a
Vándor űrhajó lehet – jegyeztem meg.
– És amelyet a legjobban őriznek – tette hozzá Alex Conrad. –
Ne feledkezz meg az Athonell Gárdáról! Szerintem hermetikusan
őrzik az egész belső szektort.
– Nem baj, attól még ellátogatunk oda – mosolyogtam, – Úgy
sejtem, az igazi élet a belső szektorokban zajlik, jobb lesz, ha mi is
beljebb költözünk.
Harminc kilométer!
Gyalogosan egy egész napos, kőkemény túra, de szerencsére volt
ennél egyszerűbb és hatékonyabb megoldás.
Újra csak ámultunk az állomás tervezőmérnökeinek őrült
zsenialitásán Rövid gyaloglás után egy tágas hangárba jutottunk,
majdnem akkorába, mint ahol a Stardustot hagytuk Hatalmas volt
a nyüzsgés, a hangár egyik oldalán tátongó, terebélyes nyíláson át a
légkörben használatos légsiklók érkeztek, indultak. Csak azt nem
tudtuk, miféle alagút az.
 Conrad összeráncolt homlokkal tanulmányozta a térképei Már
korábban is észrevettük az állomást keresztül hálózó kék vonalakat,
de nem igazan jöttünk rá, mik is lehetnek azok
– Te, Marcus! – szólalt meg végül Conrad. – Tudod, mit
ábrázolnak a kék csíkok a térképen?
Éppen azon gondolkodtam, hogy ez a rengeteg gép hova mehet
azon az alagúton keresztül, és egyáltalán miféle alagút az.
– Egy alagúthálózatot jeleznek – folytatta Conrad ami egy
térbeli pókhálóhoz hasonlóan körbehálózza az egész Athonell
Kolóniaszövetséget!
Döbbenten pillantottam Conrad holotérképére, aztán az
alagúton keresztül zajló forgalomra. Csak lassan fogtam fel, hogy
mennyire briliánsán egyszerű az ötlet. És újra beleszédültem,
ahogy elképzeltem az Athonell Kolóniaszövetség irdatlan méreteit
Conrad közben meglátott a hangárban egy elkerített részt, amelynél
holotábla hirdette: SIKLÓBÉRLES ÉS ÉRTÉKESÍTÉS.
Én is észrevettem, és odasiettünk, de közben egyfolytában az
alagútrendszeren járt az eszem…
Az újonnan vett Geesan-Huwe-nk felemelkedett, aztán Conrad
tolóerőt adott a hajtóműveknek, és beröppentünk az alagútba.
Lenyűgöző volt az a konstrukciós megoldás, amit itt ezen az
állomáson megvalósítottak. Az alagút olyan volt mintha egy sűrűn
lakott bolygó egyik nagyvárosának toronyépületei között
száguldottunk volna. Légisiklók repültek körülöttünk tucatjával, és
a zöld lézerfénnyel jelzett sávválasztó túloldalán ugyanennyien
jöhettek szembe. Ahogy egyre beljebb haladtunk, az alagút oldalán
egyre több ablakot láttunk, amelyek mögött tucatnyian bámulták az
előttük elsuhanó siklókat. Helyenként kisebb-nagyobb falba vájt
mélyedések mellett repültünk el, és rájöttünk, hogy ezek parkolók,
néhány sikló lelassított, majd leereszkedett egy-egy mélyedésbe.
– Ez az állomás kezdi meghaladni azt a mértéket, amit az
agyammal képes vagyok felfogni – jegyezte meg Conrad, és igazat
adtam neki. Nagy iramban haladtunk, Conrad a Geesan-Huwe-val
rutinosan kerülgette a lassabb siklókat.
Aztán eljutottunk az első csomópontig.
Az alagúthálózat itt több irányba ágazott el. A digitális térképen
látható volt, hogy a Kolóniaszövetség közepe felé tartó alagutakat
egy nagyobb és beljebb egy kisebb átmérőjű gyűrű keresztezte, és
ha térben néztük az állomás szerkezetét, akkor ez három különböző
mélységben volt kiépítve. Az alagúthálózatot úgy alakították ki,
hogy nagyjából az egész Athonell Kolóniaszövetséget be lehessen
járni az alagutakon keresztül.
Conrad lassított, és az irányjelző holofeliratokat
tanulmányoztuk. Attól függően, hogy ki merre akart menni, a
feliratok mindenkit a megfelelő helyre irányítottak. Aki az eggyel
feljebb lévő alagútrendszerbe akart átvágni, az alagút szájának felső
részébe sorolt, akik a keresztező gyűrűbe akartak befordulni, az
alagút oldala mellé húzódtak, és türelmesen várakozni kezdtünk,
mert a kereszteződés szájában elhelyezett hatalmas jelzőlámpák
vörösen égtek.
A keresztalagútban mindkét irányban tucatszám suhantak el a
siklók, míg végre ők is piros lámpát kaptak. A mi lámpánk ezzel egy
időben végre zöldre váltott, és Conrad kilőtt egyenesen előre.
Tovább repültünk befelé.
Aztán nem sokkal a második gyűrű után úgy döntöttünk, itt az
ideje leszállnunk. Leereszkedtünk az első szabad parkolóhelyre, és
[13]
otthagytuk a Geesan-Huwe-t egy Tzaandell és egy Ford Nova
között

A belső szektorok hangulata egészen más volt, mint a külső

részeké. Mintha évszázadokat léptünk volna vissza az időben. Az
Athonell Kolóniaszövetség kezdetén csatlakoztatott űrhajók sokkal
öregebbek voltak, mint a későbbiek, XXIII.. XXIV. és XXV. századi
hajók belsejében haladtunk. és a jellegzetes stílusjegyek régi
emlékeket idéztek fel bennünk. Ezek egy részét már együtt éltük
meg, kezdve a Thianna-holdon történt őrült találkozásunkkal.
 A belső terek többsége itt sokkal szűkösebb volt, a méretek csak
fokozatosan, az űrtechnológia fejlődésével, az egyre újabb és újabb
hajók csatolásával váltak egyre tágasabbá. Igaz, a Karbantartók
Céhe fokozatosan igyekezett több hajó egymásba építésével
kibővíteni a helyiségeket, de ez egyelőre csak a legfontosabb
helyszíneken volt kész. Rengeteg ember és más idegen fajú lény
tolongott az átjárókban.
Még több árus, még több tolvaj, még nagyobb kosz és szemét
Találtunk egy egykori utasszállító hajót, amelynek kabinjai
bérelhetőek voltak, és rövid tanakodás után kibéreltünk két első
osztályú kabint. A körülményekhez képest egész tűrhető volt
legalábbis a mi igényeinknek megfelelt. Aztán elindultunk, hogy
felfedezzük a belső gyűrűt.
Az első, ami azonnal szembetűnt, hogy mindenhol holoplakátok
hirdették valamilyen esti Aréna viadalt Fogalmunk sem volt hogy
mi lehet az, de a plakát azonnal felkeltette érdeklődésünket
ATHONELL ARÉNA, ez virított rajta nagy, állandóan változó
színű betűkkel, és két idegen lény holoalakja nézett rajta
farkasszemet Az egyik a frissen vásárolt wuudri fogoly volt, akit
Edgar Athonell a Csillagliga flottatisztjeitől vásárolt Úgy látszott,
igyekezett minél előbb nyereséggé változtatni a beruházást és a
kíváncsi tömeget kiszolgálva az arénába küldeni a szerencsétlen
kutyalényt.
A megdöbbentőbb a másik ellenfél volt
Ekkoriban még csak kósza mendemondák keringtek a Khennar
birodalomról, a túl messzire merészkedő felderítők készítettek
néhány felvételt, de semmi több. Azonban valakiknek sikerülhetett
elfogniuk egy élő khennart, legalábbis a holoképen acsarkodó
robosztus lényt hirdető felirat erről tanúskodott.
– Egy khennar!? – döbbentem meg, és a vastag, szürkés bőrű
idegent néztem. Akkora volt, mint egy átlagos ember, de sokkal
masszívabb, közel százötven kilót nyomhatott. Feje búbjáról haj
helyett kétujjnyi csápok lógtak le, a khennar fajának ősi szokása
szerint egy vaskos gyűrűvel fogta össze őket Tömzsi orra alól két
bajuszszerű csáp lógott alá egészen a melléig, és kisebb csápok
lifegtek a szemöldöke helyén is.
A khennar nyaka vastagabb volt mint a feje, a macskákéra
emlékeztető szeméből sugárzott a magabiztosság
– Ma este csak önöknek! – harsogta a holoplakát
beprogramozott reklámhangja. – A khennar Kallarg Zoddash
nagyon érdekes ellenfelet kap. mégpedig az Orion ködben, a
Csillagliga által elfogott vad wuudrik egyikének a személyében.
Soha nem látott vérre menő küzdelem várható!
Conrad a két lényt nézte, amint a holoplakát különböző pózokból
mutatta mindkettőt
– Ahogy elnézem ezt a párosítást szerencsétlen wuudrinak nem
sok esélye lesz – jegyeztem meg. – Ez nem párharc lesz, hanem
nyilvános vérfürdő!
A reklámhang tovább folytatta:
– A győztes kivívja a jogot hogy megmérkőzhessen a titokzatos
Aréna hercegnőjével!. Egy varázslatosan gyönyörű nő, aki már két
hónapja minden ellenfelét legyőzi! Jöjjön el, és nézze meg élőben!
Gyönyörködjön a bájaiban és lenyűgöző küzdőstílusában! Vajon
mihez kezd egy wuudri vagy egy khennar ellenében? És mihez kezd
a győztessel az Aréna törékeny hercegnője? Az utóbbi évek
legizgalmasabb összecsapásai! Ne hagyja ki! Jegyek korlátozott
számban még kaphatók!
A holoplakáton egy női alak sziluettje villant fel, és arany
betűkkel világított az „Aréna hercegnője” felirat Csak a nő
körvonalait láttuk, mást nem. A reklám ravasz volt sejtelmes és
titokzatos. Sikerült felkeltenie az érdeklődésünket
Conrad elismerően füttyentett a feszes idomok és a körvonalak
alapján sejthető domborulatok láttán.
Ez aztán a bula! – jegyezte meg. – Az Aréna Hercegnője! Azt
hiszem, máris szerelmes vagyok, Marcus!
– Hát persze – vigyorogtam, és elgondolkodva néztem a
nőalakot – Ez a nő halott. Csak nem képzeled, hogy van élő ember,
aki képes legyőzni egy khennart? Ráadásul egy nő !
 – Igazad van – tért észhez Conrad. – Vajon tényleg komolyan
gondolják, hogy összeeresztik ezt a cicababát egy khennarral vagy
egy wuudrival?
Conrad hirtelen elnézett a váltam felett. Érdeklődve fordultam
meg, és megláttam két élénk színű, testhez simuló ruhában
közeledő fiatal nőt. Egyikük szőke volt másikuk vörös, és messziről
ordított róluk, hogy örömlányok.
– Tudtam, mi hiányzott eddig! – Conrad érdeklődve végigmérte
a két prostit akik amint észrevették barátom vizslató tekintetét
rámosolyogtak, és felénk vették az irányt
– Hé, Alex! Ne feledd, miért vagyunk itt! Nem kurvázni jöttünk,
sokkal fontosabb dolgunk van, és lassan már másfél napja itt
vagyunk!
– Sajnálsz tőlem egy kis szórakozást? – kérdezte Conrad, és
rávigyorgott a két nőre. – Ráérünk még azokkal a Vándorokkal!
Megvárnak… Gyere, estig elszórakozunk egy kicsit!
– Menj, ha akarsz – vontam meg a vállam. – Én nem fogok
fizetni azért hogy lefeküdjek egy nővel. Jól néznék ki, ha nem
tudnám meghódítani, akit szeretnék! Amíg te elvagy, szerzek jegyet
az esti Arénaviadalra.
– Az jó ötlet! – Conrad rám kacsintott – Már csak azért is, mert
így legalább nem kell osztoznom veled a két nőn.
Legyintettem, aztán elindultam jegyet szerezni, Conrad pedig
odalépett a két örömlányhoz, és vigyorogva beszédbe elegyedett
velük.
Az Athonell Aréna tatán az egyik leghatalmasabb belső tér volt a
Kolóniaszövetségen belül, öt régi kolonizáló hajót nyitottak egybe
legyező alakban, így egy hatalmas csarnok alakult ki, körben
emelkedő széksorokkal, néhány díszpáhollyal, és középen
természetesen az arénával.
Amikor elfoglaltuk helyeinket, a hangulat már a tetőfokára
hágott, körülöttünk mindenki eszét vesztve üvöltött Az arénában
négy nagydarab férfi küzdött egymással, kardokkal, pajzsokkal,
akár az ókori római arénákban. Conrad érdeklődve nézte a
párviadalt, neki, a középkorban született német lovagnak egész
mást jelentett, mint nekem, a XXI. század szülöttének.
– Amatőrök! – legyintett halhatatlan barátom. – Ez nem vívás,
csak utánzata annak, amit hajdanán annak neveztek.
Pedig a szervezők mindent megtettek, hogy hiteles legyen a
küzdelem. A harcosokat fémpáncélokkal aggatták tele, a győztes
csapatnak hatalmas pénzjutalmat ígértek; ezzel megteremtették a
vérre menő küzdelem belső motivációját. Egy volt a lényeg: vér
folyjon, sok-sok vér,

Nem nagyon érdekelt ez a véres cirkusz, sokkal inkább az, ami

majd utána következik: egy khennar, egy wuudri és a titokzatos,
Aréna Hercegnője.
Ez pusztán előjáték volt az igazi show-hoz.
Szerencsére néhány pere elteltével az egyik páros
győzedelmeskedett, ezzel a felvezető küzdelem véget is ért.
Felharsantak a fanfárok, és minden szempár a fejedelem
páholya felé fordult, ahová megérkezett maga a fejedelem.
Először az Athonell Gárda fegyveresei lepték el a környéket,
majd a páholyban megjelent Edgar Athonell. Alig másfél napja
voltunk itt, de már kétszer láttuk, és ez nem volt kis teljesítmény
figyelembe véve, hogy a fejedelem általában kerülte a
nyilvánosságot. Athonell ezúttal fekete inget és nadrágot viselt,
hátáról vörös palást lógott le. A fejedelem mellett egy nagydarab
férfi állt, az Athonell Gárda mattfekete molekuláris páncélzatát és
sisakját viselte, feltehetőleg közvetlen személyi testőr lehetett.
Az arénából időközben kivonszolták a holttesteket, és a talajt friss
homokkal szórták be. Aztán megjelent a konferanszié. A göndör
hajú, folyamatosan vigyorgó férfi hatalmas gallérú inget, valamint
egy elegáns köpenyt viselt, és egy másfél méter alapú, lebegő
antigravkorongon állt, amely lassan úszott be az aréna fölé. A
korong közepéből egy rúd állt ki derékmagasságig, tetejére pedig az
AG-hajtóművek távirányítója volt szerelve, a konferanszié fél
kézzel irányította a berendezést.
– Mindannyiunk nevében köszöntőm Edgar Athonellt, a
Kolóniaszövetség fejedelmét! – kiáltotta, és az erősítők által
felhangosított szavai dübörögve söpörtek végig az egész arénán. – A
mai napon a fejedelem jóvoltából két nagyszerű párviadalnak
lehetünk szemtanúi. Athonell fejedelem csak a ti
szórakoztatásotokra vásárolt borsos áron a Csillagligától egy valódi,
élő wuudrit, akit hamarosan összeeresztünk a khennar harcossal,
Kallarg Zoddash-sal! Véres küzdelem lesz, ezt ígérhetem!
A közönség őrülten tombolni kezdett a konferanszié szavai
hallatán.
– És a győztes, bármelyikük is legyen az, összecsap az elbűvölő,
szexis és halálos gyilkoló géppel, az Aréna Hercegnőjével, aki már
tizenöt küzdelem óta nem talál legyőzőre!
Egyre kíváncsibb lettem erre a „hercegnőre”.
– Látod, Alex! Én nem fogok örömlányokkal kezdeni, nekem ez
a „hercegnő” kell – jelentettem ki magabiztosan, pedig még nem is
láttam a nőt
– Te csak a minőségi nőkre utazol, mi? – vigyorgott Conrad. –
Ha a fejedelemnek lenne felesége, biztosan őt is megpróbálnád
megdugni. Emlékszem arra a férjes asszonyra az Aldebarannál. Mi
is volt a neve?
– Melissa. Melissa Witherspoon… – sóhajtottam. – Több mint
négy évszázada halott már.
És ha nem kezdek ki vele, családja sosem ereszti rám a
fejvadászokat, és soha nem találkozom Alex Conraddal. Milyen
apróságokon is múlnak a sorsfordító pillanatok!
– Kezdődjék hát a viadal! – kiáltotta a konferanszié, aztán
félrelebegett a porond szélére, hogy helyet adjon a wuudrinak és a
khennarnak, akiket fegyveres őrök taszigáltak ki a porondra.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a wuudrinak semmi esélye
nincs.
Már a mozgásán látszott, hogy nem harcos, félve tekingetett
körbe, az őrjöngő tömeg pedig csak tovább növelte félelmét.
Ellenben a khennar büszkén állt a porond közepén. Ő valószínűleg
nem először küzdött már az arénában, nyugodt és magabiztos
viselkedése legalábbis erről árulkodott. Egy pillanatra sem vette le
a szemét a wuudriról, figyelte, tanulmányozta. Aztán megrázta a
feje búbján ősi szokás szerint gyűrűvel összefogott csápjait, és
megmozgatta roppant izomzatát
A wuudri a küzdőtér érdes oldalfalához húzódott, farkát maga
alá húzta, és halkan vonyított. Tényleg olyan volt, mint egy igazi
kutya A khennar legalább kétszer akkora tömegű lehetett, mint ő,
ráadásul képzett harcosként viselkedett.
Amikor aztán Kallarg Zoddash széttárt karokkal megindult
előre, a wuudri hátrálni kezdett a fal mellett. A közönség fújolt és
füttykoncertet zúdított a lényre. Megnéztem volna bármelyikük
reakcióját, ha nekik kellett volna ott lent megküzdeni a khennarral.
A khennar hirtelen előrelendült, és rávetette magát a
kutyalényre. A wuudri az erőbeli különbségeket gyorsasággal
próbálta ellensúlyozni, félreugrott ellenfele rohama elől.
Kallarg Zoddash mérgesen fordult meg, és újra rárontott
ellenfelére. Dühös lett, nem fogócskázni akart, hanem harcolni,
azonban ehhez el is kellett érnie ellenfelét. A wuudri újra kitért
előle, de ezúttal nem futott el, hanem a harcos hátára vetette
magát, kivillantotta tűhegyes fogait, és belemélyesztette őket a
lassú khennar vállába.
Kallarg Zoddash felüvöltött, és megpróbálta lerázni magáról
ellenfelét, de a wuudri minden elszántságát összeszedve hörgött és
egyre közelebb került a nyakához. Zoddash megragadta a kutyalény
karját, és egy íves dobással a földre teremtette. Aztán rántott egyet
a végtagon, és teljes erőből kicsavarta azt. Vérfagyasztó reccsenés
hallatszott, amit a wuudri fájdalmas nyüszítése követett A
szerencsétlen lény megpróbált feltápászkodni, de a khennar nem
hagyott időt neki. A küzdelem már így is tovább tartott, mint
tervezte, a wuudri váratlan ellenállása az elején meglepte.
De csak egy pillanatra.
Ráugrott a wuudrira, és több mint másfél mázsás testsúlyával a
földre döntötte. A wuudri belemart Zoddash karjába, de a khennar
harcos nem törődött a fájdalommal, agyát elborította a gyilkolás ősi
vágya, öklével a kutyalény arcába csapott, majd megint és megint.
Aztán vastag karjával elkapta a kutyalény nyakát, és irtózatos erővel
megszorította. A wuudri kapálódzott, levegő után kapkodott, aztán
a khennar egy erőteljes mozdulattal megroppantotta a csigolyáját
A kutyalény feje élettelenül lekókadt, Kallarg Zoddash pedig a
porba taszította kivégzett ellenfelét, és büszkén a fejedelem
páholya irányába nézett.
A tömeg hatalmas üdvrivalgásban tört ki. Többen azonban
fújolni kezdtek; nagyobb ellenállást és küzdelmet vártak a
wuudritól.
– Komolyan gondolják, hogy ez ellen a vadállat ellen bánni
esélye lehet egy terrai nőnek? – kérdezte Conrad. A khennar
félelmetes volt, ráadásul brutális harcos.
Azon tűnődtem, hogy miféle civilizáció lehet a khennaroké, és
mi fog történni, amikor a két birodalom határa eléri egymást.
Aggódtam, mert nem tudtam semmit a khennarokról. Néhány
évszázaddal később, amikor a két csillagközi nagyhatalom már
hivatalosan is tudomást szerzett egymásról, nyílt ellenségeskedés
támadt, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem torkollt
totális háborúba. A kapcsolat viszont meglehetősen fagyossá vált,
egyfajta hidegháborús helyzet alakult ki, amely évezredekig meg is
maradt, kisebb-nagyobb konfliktusokkal, összecsapásokkal. És
közben megjelenlek más hatalmi csoportosulások is.
Többek között az Erdőhold.
Átkozottak tegyenek a Dewaynesek, a pajzstechnológiájuk, és
átkozott legyen Zand Dewaynes, a cheemar klóntechnológia révén
[14]
halhatatlanná tett uralkodó! A Dewaynes vérvonalat már a
Wanctenán el kellett volna taposnom! Egyáltalán miért kellett
[15]
nekem beleavatkozni a wancten történelembe? Minden bajnak
az lett a fonása!
A Dewaynesek Deena Randell. Én lendítettem mozgásba a
dolgokat, amely a Vándorok malmára hajtotta a vizet…
Most viselnem kell a következményét
De ezt nem érdemelhettem.
Ezt nem.
Az emlékek még mélyen élnek bennem, hiszen számomra
nemrég történt Közvetlenül azelőtt, hogy a Sötét korszak…
Nem, erről most még felesleges bármit is mondanom. Több
mint két évezrednyi mesélni valóm van még addig…
A khennar vicsorogva nézett körbe, és a mellét döngette. Nem
tudtam, mi játszódhat le benne, több ezer fényévnyire az
otthonától, idegen lényeket szórakoztatva, de talán az motiválta,
hogy megmutassa fajának erejét az idegenek előtt.
Öt fegyveres masírozott be az arénába, és a fal mellé terelték a
khennart, aki fölényes magabiztossággal engedelmeskedett. Két
rulassai kicipelte a szerencsétlen wuudri holdestét, aztán újra
megjelent a konferanszié.
Széles mosollyal fogadta a nézők tomboláját, miközben a
küzdőtér felé lebegett, aztán egy határozott mozdulattal csendre
intette a tömeget, és beszélni kezdett.
– A khennar Kallarg Zoddash kiváló harcos! Köszöntetik tapssal
a győzelmét!
A nézők azonban inkább kifütyülték a nagydarab lényt, és
szitkokat szórtak rá. A khennar vicsorogva fogadta a gyűlölködést,
integetett, és az emberektől látott módon többször meghajolt, hogy
tovább bőszítsen mindenkit.
– Most pedig… a khennar kivívta a jogot, hogy összemérhesse
erejét az Aréna Hercegnőjével! Szegény kislány! Ilyen ellenféllel
még ő sem lehet képes elbánni, de ha mégis sikerül, hatalmas
pénzdíj üti a markát! Hiszen ezért jött ide, hogy harcoljon, és pénz
keressen! Köszöntsük nagy tapssal Jeanette-et !
A konferanszié az őrök gyűrűjében elhagyta a porondot,
körülöttünk pedig mindenki torkaszakadtából üvöltött Fel kellett
állnunk, hogy lássunk is valamit, hihetetlen volt a hangzavar, a
nézők mintha megörültek volna.
 Aztán az aréna bejáratában megjelent egy barna hajú lány.
Viszonylag köze] ültünk a küzdőtérhez, így jól láttuk karcsú alakját,
a feszes, fekete nadrágja alatt domborodó fenekét Ujjatlan, fehér
topot viselt, haját lófarokba fogta, és az istennek nem akart felém
fordulni, hogy az arcát is szemügyre vettessem.
– Ez a lány halott – jegyezte meg mellettem Alex Conrad, és
visszarángatott a valóságba. – Lehet bármilyen képzett harcos, de a
khennar ellen semmi esélye nincs.
– Nem vagyok képes végignézni, ahogy megölik – szorult el a
torkom. – Ha kell, magam ölöm meg azt a khennart!
– Ne csinálj ostobaságot! – fordult felém Conrad. – Fel akarod
hívni magunkra a figyelmet? Ha közbeavatkozol, azonnal
lecsuknak, és ismerve az itteni viszonyokat, ki is végeznek!
– És akkor mi van? – kérdeztem dühösen.
– A nők mindig elveszik az eszedet, barátom – sóhajtotta
Conrad. – Ha nem akarod végignézni, itt az ideje, hogy elmenj!
Hidd el, neked is jobb lesz!
Igazat adtam Alexnek, Éppen elhatároztam, hogy tényleg itt
hagyom az arénát, mielőtt valami meggondolatlanságot
cselekednék, amikor a titokzatos és minden bizonnyal örült lány
megfordult, és meghajolt Edgar Athonell páholya felé.
Conrad Rittyentett, amikor meglátta a bájos arcot
Én csak néztem…
Aztán a következő pillanatban kővé dermedtem a döbbenettől.
Egy arc bukkant elő múltbéli emlékeim mélyéről…
Egy arc.
„J. Shellen!”
2069, Föld, közvetlenül azelőtt, hogy átvettem az UNIVERSE
ősének, a GMSS igazgatótanácsának elnöki tisztét, és én lettem a fő
tulajdonos.
Akkor találkoztam a GMSS kommandójában egy lánnyal, J.
Shellennel, aki iránt rövid vonzalmat éreztem, de mielőtt
közelebbről megismerhettem volna, a szemem láttára megölték. A
keresztnevét sem tudtam, mert nem volt hajlandó elárulni
senkinek. J.-nek szólítottam, és emlékeztem, ahogy rövid
beszélgetéseink alatt egyre inkább közelebb kerültem hozzá, és
egyre jobban érdekelt.
És J. Shellen nyolcszáz év után most ott állt az aréna közepén,
hogy megküzdjön a khennar harcossal!
Megszédültem, az aréna forogni kezdett körülöttem, a hangok
tompa morajlássá változtak.
Csak egyvalakit láttam magam előtt.
„J, mint Jeanette… Jeanette Shellen! Egy másik halhatatlan !”
Nem akartam elhinni, hogy ez igaz.
Jól emlékeztem a pillanatra, amikor menekülés közben lelőtték,
és lezuhant a GSE felhőkarcolójának tetőparkolójáról. Néha még
ma is eszembe jutott csinos arca, ártatlan zöld szeme, szép ívű
ajka…
Most ott állt előttem, és mintha tegnap láttam volna utoljára.
Alig változott, talán csak a bőre volt kicsit barnább, mint amire
emlékeztem.
„Jeanette!”
– Istenem, ezt nem hiszem el! – tört ki belőlem, és úgy dobogott
a szívem, mint amikor ifjú koromban először lehettem szerelmes.
Conrad érdeklődve fordult felém.
– Nem semmi a kiscsaj, mi? Azt hiszem, én is veled megyek Erre
a gyilkosságra nem vagyok kíváncsi. Szegény lány!
– Jeanette Shellen… – motyogtam, és nem tértem magamhoz.
– Shellen? – ráncolta össze a homlokát Conrad, aztán észrevette
falfehér arcomat, réveteg tekintetemet. – Hé, Marcus, jól vagy? Ki
az a Shellen? Ez a nő vezetékneve? Talán ismered?
– Igen, ismerem – bólintottam, és hitetlenkedve néztem, ahogy
Jeanette a khennar felé fordul, majd meghajol előtte. Kallarg
Zoddash érdeklődve tanulmányozta a törékeny embernőstényt, és
noha nem látszott veszélyesnek, sejtette, hogy mégis az lehet, ha ki
mer állni ellene.
– Ismered? Honnan? Mikor találkoztál vele? -faggatózott
Conrad.
 – Hogy mikor találkoztam vele? Nyolcszáz éve! Nyolcszáz éve,
érted?!
Alex Conrad tátott szájjal bámult rám, aztán hitetlenkedve az
aréna közepén álló Jeanette Shellenre nézett.
– Azt akarod bemesélni, hogy a lány… – Conrad újra felém
pillantott, azt hitte, tréfálok -…halhatatlan? Hogy ő is találkozott a
Vándorokkal?
– Emlékeim szerint az emberek nem szoktak csak úgy maguktól
nyolcszáz évig élni! – feleltem gúnyosan. – Ez a lány harcművész,
már akkor is az volt, amikor először találkoztam vele. Nem tudom,
mit csinált az elmúlt évszázadok alatt, de a khennar nem tudja
megölni,
– Egy halhatatlan… – ismételte még mindig látott szájjal
Conrad, és az éppen küzdőállásba helyezkedő Jeanette-et nézte. –
Vajon mit kereshet épp itt, és épp most?
– A küzdelem után meg fogjuk tudni – feleltem.
Furcsa érzések, gondolatok kerítettek hatalmukba. A Vándorok
és űrhajójuk hirtelenjében elvesztették a jelentőségüket számomra.
Le sem vettem többet a szememet Jeanette-ről, gyönyörködtem
izmos combjaiban, feszes fenekében és a már 2069-ben is
megcsodált keblében.
Mellettem két fiatalabb férfi röhögve poénkodott a lányon.
– Micsoda kis kurva! Kár, hogy összekerült a khennarral, így
maximum a hulláját dughatom meg! – röhögött az egyik, egy
bajuszos fickó, kiálló kapafogakkal, – De van is egy ismerősöm az
egyik halottas házban!
Dühödten oldalt csaptam a könyökömmel, és szájba vertem a
fickót, felső fogsorából kitörtem vagy négy fogát. Az ütés erejétől
hanyatt vágódott, és vérző szájjal ordítani kezdett. Társa az italtól
erősnek képzelve magát, előrántott egy tőrt, mire a kővetkező
pillanatban eltörtem a csuklóját.
Conrad unott arccal nézett a két fájdalomtól ordító fickóra. A
tömeg zsivaja teljesen elnyomta hangjukat, a közelben állók lopva
ránk pillantottak, aztán óvatosan arrébb húzódtak, és úgy tettek,
mintha nem vettek volna észre semmit.
Barátom kérdő pillantására megvontam a vállam:
– Nem tetszett, ahogy Jeanette-ről beszéltek – feleltem a ki nem
mondott kérdésre, aztán mindketten a küzdőtér felé fordultunk.
Jeanette Shellen megmozgatta hátizmait, aztán néhányszor
leguggolt, majd a levegőbe ugrott, de közben egy pillanatra sem
vette le a tekintetét a khennarról. Megigazította a haját összefogó
csatot, és küzdőállásba helyezkedett.
„Az a szemét Edgar Athonell jól átvágott!” – gondolta magában.
„ Erről nem volt szó a szerződésben!”
Amikor idejött, leszerződött az Athonell Arénához harcosnak, és
minden győzelemmel egyre nagyobb pénzt kapott a szerződés
alapján. Azonban kikötötte, hogy csak a Csillagligába tartozó
lényekkel köteles küzdeni, a khennar pedig minden volt, csak nem
a Csillagliga tagja
„De ha most meghátrálok, egy órán belül kirúgnak az
űrállomásról, azt pedig nem engedhetem „
Nem ezért jött ide, hanem valami sokkal fontosabb miatt.
A harc és a vagyonszerzés csak ügyes álca volt, amivel leplezte
valódi célját Amióta 2055-ben találkozott a titokzatos Vándorokkal,
most, nyolc évszázad elteltével hallott először újra róluk, Pletykák
terjedtek el, hogy az űrállomás belső részeiben Edgar Athonell egy
ősi. idegen űrhajót rejteget, és a lényeket Vándoroknak hívják.
Ez pedig elég volt ahhoz, hogy idejöjjön. Nyolc évszázadnyi
magány után gyűlölte a Vándorokat, és tudni akarta, miért épp őt
választották ki céljaikra, és egyáltalán mik ezek a célok. Remélte,
hogy legalább néhány kérdésre választ lel az űrállomáson. Két
hónap alatt egyre beljebb szivárgott az állomáson, a harci viadalok
kiváló lehetőséget teremtettek arra, hogy minél közelebb kerüljön a
fejedelemhez és az állomás belső részeihez.
Azonban most itt volt ez a khennar.
„Ha nem tudom legyűrni, és megpróbál megölni, rájönnek
halhatatlanságomra…”
Jeanette a másfél mázsás harcosra nézett, és elbizonytalanodott
A khennar Kallarg Zoddash öles léptekkel megindult feléje.
Jeanette tudta, hogy elég egy ütés, hogy elveszítse az eszméletét
Viszont gyorsasága előnynek számított
A következő pillanatban ki is használta.
A khennar már csak néhány méterre volt tőle, Jeanette-re
vicsorította hegyes szemfogait, amikor ő hirtelen kettőt előrelépett,
aztán a levegőbe emelkedett, és fejbe rúgta ellenfélét A khennar
hátrahőkölt, Jeanette pedig ahogy leérkezett a földre, folytatta a
támadást. Háromszor lendületből térdhajlaton rúgta a lényt, aztán
gyorsan visszatáncolt mert úgy érezte, mintha egy vastag fát talált
volna el. Lábfeje sajgott, de komolyabb baja nem esett
Kallarg Zoddash megmasszírozta eltalált állát, aztán kitárt
karokkal újra megindult a lány felé.
Jeanette laza terpeszben várakozott, mintha megadná magát a
sorsának. A khennar rávetette magát a lányra, hogy a wuudrihoz
hasonlóan őt is feldöntse, és addig ütlegelje, míg többé nem
mozdul. Jeanette félreugrott, ellenfele az üres levegőt markolászva
a küzdőtér homokjába zuhant, a nő pedig egyenesen a hátára
érkezett. Megragadta a khennar összefogott fejcsápjait, és erősen
tépni, húzni kezdte azokat
Zoddash hörgőit, szája telement homokkal, ráadásul roppant
dühös lett erre a szemtelen embernőstényre, amiért az így
játszadozott vele. Hátra perdült, és szinte lerázta magáról ellenfelét,
aztán öklével feléje sújtott, de Jeanette pokoli gyorsasággal elhajolt
az ütés elöl. Kallarg Zoddash azonban képzett harcos volt, és nem
hagyott időt Jeanette-nek, hogy távolabb kerüljön. Megragadta a nő
egyik csuklóját
Jeanette tudta, hogy bajban van. A khennar ellen az egyetlen
ellenszer a gyorsasága volt és a megfelelő távolságtartás.
Zoddash odarántotta magához a törékeny női testet, aztán
megragadta a nő torkát hogy örökre elnémítsa.
Jeanette érezte, hogy a lény ujjai pokoli erővel préselik össze
légcsövét
Csak egyet tehetett. Elkapta a lény bajuszcsápját és erősen
megrántotta, A khennar felordított, Jeanette nyakán enyhült a
szorítás, és ő ezt kihasználva a következő pillanatban beletérdelt
Zoddash gyomortájékába. A khennar arca eltorzult a fájdalomtól,
Jeanette pedig minden erejét összeszedte, és ezúttal ellenfele lába
közé rúgott. Előzőleg nagyjából tanulmányozta a khennarok
anatómiáját, és a terrai férfiakéhoz hasonló nemi szervek megfelelő
és érzékeny célpontot nyújtottak.
A khennar azonnal eleresztette, és meggörnyedve hátrált el
ellenfele mellől.
Jeanette a nyakát masszírozta, és nagyon dühös volt magára.
„Még egyszer nem szabad a közelébe kerülnöm! Most is egy
pillanat alatt eltörhette volna a gerincemet, ha nem akart volna egy
kicsit játszadozni. „
Küzdőstílust váltott, és az állandó mozgásra alapuló, meropei
technika alapállását vette fel.
[16]
A Merope a Plejádok csillagcsoportba tartozott A meropeiek
örök háborúban álltak a Maia negyedik bolygójának, a
Thydabaannak harcos népével. Jeanette a XXV. század elején rajta
volt azon a kolonizáló hajón, amelyik több mint egy éves utazás
után eljutott a Plejádokra, majd belecsöppent a Merope és a Maia
közt dúló, ősi háborúba. Több évet töltöttek ott, belekeveredve a
kegyetlen mészárlásba, míg végül az akkoriban létrejött Csillagliga
csapatokat küldött, és békét teremtett a térségben, nem sokkal
később pedig a Plejádokat is felvették a Csillagliga tagvilágai közé.
Jeanette homloka gyöngyözött a nagyfokú koncentrációtól
Egész teste hullámzott a folyamatos mozgástól, karjai köríveket
írtak le, háta hol meggörnyedt, hol kiegyenesedett, akárcsak lábai.
A közönség elhallgatott, az emberek tátott szájjal bámulták az
érdekes jelenetet – Meropei ithanban küzdőstilus – hökkent meg
Conrad. – Ember nem képes elsajátítani… Ez hihetetlen!
Én csak tátott szájjal bámultam, Jeanette Shellen hullámzó,
harmonikus mozgása lenyűgözött.
– Neki mégis sikerüli..
 – Majd meglátjuk – dörmögte Conrad. – Teste különböző
részeinek egymástól elkülönített mozgatására láthatólag ráérzett,
nekem, amikor el akartam sajátítani még ez sem sikerült De ez egy
khennar ellen önmagában nem elég.
Ebben Conradnak igaza volt

Kallarg Zoddashnak fogalma sem volt, hogy mit művel a terrai

nő, testének, végtagjainak hullámzása egy pillanatra meg is
bűvölte. De csak egy pillanatra.
A következőben támadásba lendült. Jeanette szemmel alig
követhető gyorsasággal tért ki az útjából, és amikor a khennar
megtorpant, belekezdett a meropei ithaban-techtolan kombinációba.
Csak egy pillanatra lépett be ütőtávolságon belülre, gyors rúgás-
ütés kombinációt mért a khennar fejére, aztán már el is távolodott.
Zoddash dühödten csapkodta a levegőt, sokkal lassabban mozgott,
mint ellenfele.
Jeanette ezúttal oldalról támadott. Lába a magasba lendült és
kétszer orron rágta a khennart, majd tenyér éllel ellenfele torka felé
ütött Az ütést azonban Zoddash kivédte, és ő is kirúgott lábával.
Jeanette egy hajszálnyira siklott el a khennar karmos lábfeje
mellett, leguggolt, majd a térdhajlatánál megrogyasztotta a lényt,
aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant
De a következő pillanatban fel is pattant.
– Khi dashud withakan! – bömbölte dühtől fröcsögve, de senki
nem tudta, hogy ez vajon mit jelenthet
Jeanette hátrébb táncolt de aztán hagyta, hogy a khennar
közelebb kerüljön, hiszen bármikor elugorhatott a lomhább harcos
elől.
Azonban Zoddash váratlanul a szemébe hajította az előző
esésnél a földről felmarkolt homokot.
Jeanette hátratántorodott a homokszemcséktől viszketett, égett a
szeme. Könnyezni kezdett, ráadásul kizökkent a meropei
technikából, sőt a harcból is. Rémülten hátrálni kezdett, közben
egyre csak a szemét dörzsölgette
– Chakka naar! – kiáltotta a khennar, és kieresztett karmokkal
Jeanette nyaka felé suhintott. Azonban ő… talán megérzésből…
éppen akkor fordult oldalra, így a karmok a nyaka helyett meztelen
vállába vájtak
Jeanette felsikoltott, a karmok eltépték felsője pántját, és
mélyen felszakították a vállát. A szakadt ruha alól előbukkant az
egyik melle. A közönség egy emberként hördült fel, többen azt
hitték, pillanatokon belül véget ér a küzdelem, sokakat viszont csak
az izgatott, hogy minél jobban láthassák a kivillanó domborulatot.
Jeanette fájdalmas arccal vérző vállához kapott, és hátrálni
kezdett a khennar elöl. Másik kezével fedetlen keblét próbálta
eltakarni, és iszonyúan szégyellte magát Sok vigyorgó férfi
láthatólag begerjedt a látványtól, többen a khennart kezdték
biztatni, hogy tépjen le róla minden ruhát.
Jeanette egészen addig hátrált, míg háta a küzdőtér falának nem
ütközött. A khennar karmok által ejtett mély sebekből dőlő vér
végigfolyt a karján, könyöke sarkánál összegyűlve pedig a homokba
csöpögött. A seb iszonyúan fájt, de egy pillanattal később Jeanette a
fájdalmon kívül megérezte az ismerős bizsergést is, ahogy a nyolc
évszázada a testében lakozó parazitalények villámgyorsan
nekiláttak a regeneráláshoz.
Halhatatlan volt…
Valahogy sikerült összecsomóznia szakadt pólóját, ami így ugyan
meglehetősen kényelmetlen lett, de legalább eltakarta a mellét
A khennar ekkor ért a közelébe, és máris támadott.
Jeanette egy tigrisugrással oldalra vetette magát, kézen
átfordulva néhány méterrel arrébb érkezett talpra. Aztán
kihasználta a khennar lassúságát, és akcióba lendült Újra a meropei
stílust használta. Kirekesztette magából a külvilágot, csak a
khennar Kallarg Zoddashra koncentrált
Bal lába előrelendült, és ismét orrba rúgta a khennart, de ezúttal
be is zúzta azt Zoddash dühödten ordított, és nekirontott volna
ellenfelének, de Jeanette fürgén elhátrált a felbőszített lény
közeléből. A khennar orrából kékes színű vér ömlött, gombszerű
orrcsontja szilánkokra törhetett, és az üvöltésből következtetve
irtózatos fájdalmat okozhatott
Zoddash megállt, és fájdalmas arccal az orrát tapogatta.
Jeanette ekkor követhetetlen gyorsasággal újra előrelendült.
Zoddash feléje csapott hatalmas öklével, de a lány oldalra lépett, és
elkerülve az ütést, gyomron rúgta ellenfelét A khennar kétrét
görnyedt.
Jeanette, kihasználva ellenfele pillanatnyi zavarát, oldalról teljes
erőből rátaposott a lény térdhajlatára. Éles reccsenés hallatszott, a
khennar lába teljesen kifordult.
Zoddash teli torokból üvölteni kezdett, aztán egyensúlyát
vesztve elterült a porban.
A közönség őrjöngött a váratlan fordulat láttán.
A khennar szemében most először csillant meg a félelem.
Riadtan nézett a törékeny embernőstényre, és kúszva próbált meg
minél messzebb kerülni tőle. Bal lábát furcsán kifordulva húzta
maga után.
– Öld meg! – rikoltották többen a nézők közűi.
Jeanette a harci láztól elborult elmével odalépett a védekezésre
képtelen khennarhoz, és hátrarántotta a lény feje búbján gyűrűvel
összefogott csápokat, hogy az így szabaddá tett gégére halálos ütést
mérjen.
„Mért akarom megölni? Hiszen harcképtelen! „ – döbbent rá
hirtelen.
Ütésre lendített karja félúton megállt a levegőben. Látta a
khennar elszánt tekintetén, hogy lélekben felkészült a halálra,
hallotta a közönség tombolását. Elengedte a csápokat, és ellépett a
khennar mellől. Edgar Athonell páholya felé fordult, és meghajolt.
Az arénába rulassaiak rohantak be, a magasból pedig a
konferanszié közeledett, és antigrav-korongjával egyenesen
Jeanette Shellen mellé ereszkedett. A rulassaiak durván
felnyalábolták a törött lábú khennart – nem törődtek sérülésével,
sem fájdalomkiáltásaival és kicipelték az arénából.
 A konferanszié kényszeredett mosolyt erőltetve az arcára
felinvitálta Jeanette-et a korongra, aztán együtt a magasba
emelkedtek.
„Nem tetszik nekik, hogy nem ölöm meg! „-gondolta kis
elégtétellel.
– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta a férfi, és az erősítők révén a
hangja harsogva visszahangzott végig az egész arénában. –
Köszöntsük nagy tapssal az Aréna Hercegnőjét, aki ismételten
megcsillantotta hihetetlen képességeit, és legyőzte a félelmetes
khennar harcost, Kallarg Zoddasht!
A közönség torka szakadtából üvöltött, az ováció hatalmas volt,
beleremegett az egész aréna. Jeanette szája apró mosolyra
húzódott, amikor a közönség egy emberként kántálni kezdte a
nevét.
– Jeanette! Jeanette!
– Nehéz küzdelem volt? – szegezte neki a kérdést a
konferanszié, Jeanette zavarba jött a hirtelen kérdéstől.
– Nagyon… nagyon nehéz volt – találta meg a hangját, de a
következő pillanatban el is hallgatott, ahogy az erősítők
kihangosították szavait.
– És miért nem ölted meg a khennart?
– Harcképtelenné vált… Egy igazi harcos nem öli meg a
harcképtelen ellenfelet
– Ez dicső gondolat! – harsogta mosolyogva a konferanszié. –
És lehetőséget nyújt arra, hogy amint a khennar felépül,
megrendezzük a visszavágót!
Jeanette látta a konferanszié gonosz vigyorát: azt sugallta, hogy
másodszor már nem lehet akkora szerencséje, mint most.
– Állok elébe! – felelte dacosan Jeanette, mire a közönség újra
tombolni kezdett, őrjöngve éljenezték az Aréna Hercegnőjét
– Nem semmi ez a csaj! – mondta mellettem Alex Conrad,
közben Jeanette Shellent nézte.
– Találkoznom kell vele-jelentettem ki.
– Sejtettem. – Conrad nem látszott túl boldognak. – Csak
vigyázz, ne feledd, hogy miért vagyunk itt! Bár, azt hiszem, nem
lehet véletlen, hogy épp itt és épp most találkozunk vele.
 3.
Jeanette élvezettel engedte át magát a zuhanyrózsából
permetező vízcseppek zsongító érintésének. Most tört ki rajta a
küzdelem utáni fáradtság, végtagjait alig bírta mozgatni, mintha
mázsás súlyt kötöztek volna rájuk. Csukott szemmel állt a zuhany
alatt, és hagyta, hogy a vízcseppek végigmasszírozzák testét.
Az aréna orvosai meg akarták vizsgálni a khennar által a vállán
ejtett sebeket, de mint mindig, ha ritkán megsebesült, most sem
engedte.
Váltott egy rövid beszélgetést az Aréna igazgatójával, aki
gratulált neki, és a jelenlétében utalta át számlájára a korábban
megállapodott pénzösszeget, ami a győzelemért járt. Aztán említést
tett neki arról, hogy Edgar Athonell fejedelem jelezte, hamarosan
szeretne vele személyesen is találkozni.
„Végre! „ – gondolta izgatottan Jeanette. Ha sikerül a fejedelem
közelébe kerülnie, onnan már csak egy lépés, hogy megtudja:
igazak-e a Vándor űrhajóról szóló híresztelések. Azaz, abban biztos
volt, hogy igazak, inkább magát a Vándor űrhajót és az állítólagos
hibernált Vándorokat akarta látni.
Kilépett a zuhany alól, és elgondolkodva törölte végig nedvesen
csillogó, barna bőrét.
„ De most aludnom kell! „ – gondolta. Érezte, hogy a feszültség és
a küzdelem fizikai megterhelése sok energiát vett ki belőle. Itteni
barátja, Ian Brancoon már várta, bár valószínűleg aludt. Az
Athonell Gárda szakaszvezető őrmestereként dupla szolgálatokat
vállalt, hogy minél feljebb juthasson a ranglétrán.
„Ian…” – gondolt a férfira Jeanette, miközben öltözködni kezdett
Tudta, hogy a férfi szerelmes belé, ő azonban a férfi iránt nem
érzett többet puszta szimpátiánál. Viszont szüksége volt az Athonell
Gárda tisztje által nyújtott álcára, begy itt tartózkodása senkiben ne
keltsen gyanút. Kicsit bűntudata is volt emiatt, hiszen alaposan
kihasználta a férfit, de nem volt választása.
„ Még ha szeretném is, úgy sem lenne értelme a
kapcsolatunknak…” gondolta a lány keserűen. „Én száz év múlva is
ugyanígy fogok kinézni, Ő pedig már régen halott lesz! „
Jeanette az eltelt évszázadok alatt sem volt képes feldolgozni ezt
a tényt. Gyűlölte magát és halhatatlanságát, soha véget nem érő
életét Harmonikus kapcsolatot akart, igaz szerelmet de képtelen
volt rá. Viszolygott a saját érzéseitől, és minden igyekezetével arra
törekedett, hogy el is fojtsa őket Képtelen volt elviselni, hogy
bárkihez is kerül közel, az néhány évtized elteltével öregedni kezd,
leromlik az egészsége, és nemsokára meghal, miközben ő semmit
sem változik. Kétszer próbált meg így kitartani valaki mellett, de
többé nem akart.
„Miért nem hagytatok meghalni, átkozott Vándorok?” – tette fel
már számtalanszor a kérdést, és remélte, hogy egyszer talán választ
kap iá.
Felvett egy sötét blúzt és egy sportos nadrágot, aztán feltűzte
csillogó, barna haját, és az egyik hátsó kijáraton át elhagyta az
aréna hatalmas épületegyüttesét.
Egy hatalmas folyosóra jutott, legalább száz méter átmérőjű
volt, ezernyi ember és más fajú lény hömpölygőit benne. Ez volt az
Athonell Kolóniaszövetség űrállomásának legsűrűbb,
legnépszerűbb része, olyan, akár egy belváros. A folyosó felső
részében siklók araszoltak, ide még azokat is beengedték. Ez a
főfolyosó körbeölelte a fejedelem által uralt és a nyilvánosság elől
elzárt belső részt.
Jeanette mély levegőt vett, aztán belevetette magát a forgatagba,
és elindult hazafelé. Általában mindig felismerték néhányan, de az
arénában látottak alapján tartottak is tőle. Ráadásul ott volt Ian
Brancoon, az Athonell Gárda őrmestere, és ez együtt már elegendő
indok ahhoz, hogy aki fel is ismerte, az se merje leszólítani.
De valaki mégis megtette.
– Csak megtudtam a nevedet, kedves J.! – szólaltam meg
Jeanette háta mögül, miközben domborodó fenekét bámultam.
 Ez a szöveg valahonnan nagyon ismerős lehetett neki, láttam az
arcán, amikor megfordult Szemügyre vett, aztán meglátta a
mögöttem álló Alex Conradot is, valószínűleg azt hihette, hogy a
testőröm.
– J. mint Jeanette. – Minden porcikámat valami izgalmas
borzongás járta át, ahogy a fiatal nőt néztem. „Fiatal? Minimum
nyolcszáz éves, de lehet, hogy még annál is sokkal öregebb!”
Jeanette arcán láttam, hogy nagyon ismerős neki az arcom, de
néhány másodpercig még nem tudta hova tenni.
Aztán elsápadt, és ijedten hátrálni kezdett.
– Nem lehet!-suttogta döbbenten. – Nem…
– Régen találkoztunk – mondtam, miközben Jeanette reakcióját
tanulmányoztam. – 2069 óta nagyon sok idő telt el.
– Maitus Barbess! – suttogta Jeanette. Hirtelen elfordult, láttam
rajta, hogy ez a találkozás túl sok volt neki.
– Számtalanszor gondoltam rád, mióta láttalak meghalni –
folytattam. – Látom, az eltelt évszázadok alatt még tökéletesebbre
fejlesztetted a harctudásod.
– Nem kell a mellébeszélés! – fordult vissza Jeanette. Hűvös
hangjától meghökkentem. – Mi a bizonyíték, hogy az vagy, akinek
kiadod magad?
– Az, hogy én is találkoztam a Vándorokkal, mint te.
– Értem – bólintott Jeanette. Agya lázasan járt, próbálta
feldolgozni a rá zúduló információkat. Egy másik halhatatlan… és
épp Marcus Barbess, akivel nyolcszáz éve találkozott először, de
mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog, eltűnt a férfi
életéből.
– Bemutatom a barátomat, Alex Conradot! – Conrad, aki eddig
diszkréten a háttérben maradt, most odalépett mellénk.
– Conrad Alexander Gottfried lovag vagyok a XII. századból –
vigyorgott, és kezet csókolt Jeanette-nek. – Hódolatom, hölgyem!
– Szóval maga is a Vándorok áldozata? – kérdezte Jeanette.
– Áldozata? – hökkent meg Conrad, aztán nevetni kezdett. – Ez
jó, tetszik! De nem nevezném magam áldozatnak…
 Conrad leplezetlen pillantással mérte végig Jeanette-et, aki
azonban ebből semmit nem vett észre. Újra felém fordult.
Emlékeztem, hogy „halála” előtt milyen pajkosan érdeklődő volt, de
ennek most a nyomát sem láttam, bármennyire is szerettem volna.
Egyszerre megszűnt körülöttem a külvilág, lényegtelenné váltak a
Vándorok, az Athonell Kolóniaszövetség, még Alex Conrad is.
Csak Jeanette Shellen létezett, aki úgy állt előttem, akár egy
kedves angyal.
És bármi történt is, mióta ott találkoztunk, még most is úgy
hiszem, hogy az…
– Szóval, te is halhatatlanná lettél a Vándorok jóvoltából –
csóváltam a fejemet – Ez hihetetlen! Épp te, épp mi ketten… Mikor
történt?
– 2055-ben, a Maison.
– A Maison… – ismételtem döbbenten. Emlékek törtek rám, rég
elfeledett emlékek. Szomorú emlékek.
Jessica, Tommy. a robbanás.
A Vándorok.
Egy orvos, akinek már nem jutott eszembe a neve.
– Én is ott voltam akkor. Volt egy robbanás, terrorista-
merénylet… Akkor találkoztam a Vándorokkal.
Jeanette arca elfelhősödött, láthatólag felkavarták az emlékek,
de nem szólt egy szót sem.
– És mit keres épp ezen a ronda helyen, kisasszony? – kérdezte
Conrad.
– Élem az életem.
Jeanette gyönyörű zöld szemébe néztem.
– Örülök, hogy újra találkoztunk. El sem tudod képzelni, mit
éreztem, amikor megláttalak az arénában!
– Hát valóban nem tudom… – felelte hűvösen Jeanette. Nem
tudtam mire vélni ezt a reakciót. Abszolút nem láttam rajta annak
az érdeklődésnek még a nyomát sem, amit 2069-ben éreztem. – És
most mit vársz, mit tegyek?
– Csatlakozz hozzánk!
 – Miért?
– A Vándorok nyomát kutatjuk – szólalt meg Conrad. – Állítólag
Edgar Athonell fejedelem rejteget itt egy Vándor űrhajót és
hibernált vándorokat is.
Jeanette arcáról semmit nem lehetett leolvasni
– Nem ezért vagy itt te is?-kérdezte Conrad.
– Ezek csak pletykák. Épeszű ember nem hiszi el az ilyen
ostobaságokat
– Akkor én nagyon ostoba ember vagyok, kislány! – jegyezte meg
Conrad.
Jeanette gyűlölködő pillantást vetett a kopasz férfira. Egyáltalán
nem úgy viselkedett, mim amire emlékeztem.
– Mi történt veled?-kérdeztem komoran.-Nagyon megváltoztál.
– Akárcsak bárki más nyolc évszázad alatt – felelte Jeanette,
noha tudta, hogy valójában csak nagyon keveset változott,
bármennyire is szeretett volna változni. – Miért, mit gondoltál?
Megjelensz, én meg majd a nyakadba ugrom?! Egyáltalán, mit
akartok tőlem?
– Egy a sorsunk: örökké élünk!
– Én jól megvagyok egyedül is – felelte Jeanette. Nem értette
saját reakcióit, de túl sok volt neki a két másik halhatatlan váratlan
felbukkanása. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. El akart futni,
egyedül lenni, hogy átgondolja mindezt
– Hagyd, Marcus! – tette a kezét Conrad a vállamra. –
Felesleges.
A közelünkben hirtelen mindenki elcsendesedett, a járókelők
riadtan félrehúzódtak. Nem tudtuk, mi történik, míg meg nem
láttuk az Athonell Gárda első fegyvereseit, amint fekete
páncéljukban végig masíroztak a tömeg által megnyitott folyosón A
magasból aláereszkedett egy páncélozott siklójacht, oldalán az
Athonell Kolóniaszövetség címerével. Nem messze tőlünk
ereszkedett a talajra, és az Athonell Gárda gyűrűjében megláttuk
Edgar Athonellt, amint Jack Cromwell és a nagydarab, arcát
eltakaró sisakot viselő testőre társaságában a siklójacht felé
igyekezik.
A testőr megpillantotta Jeanette-t aztán minket is. Odasúgott
valamit Edgar Athonellnek, aki megálljt intett kíséretének, és
szintén felénk fordult.
– Uram?… – kérdezte Jack Cromwell Nem értette, mi történt.
Először azt hittem, hogy a fejedelem Jeanette miatt állt meg, de a
férfi láthatólag engem vett szem ügyre, Tekintetéből azonban
semmit nem lehetett kiolvasni. A következő pillanatban pedig
továbbindult Cromwellel és testőrével beszálltak a siklójachtba,
közben leereszkedett két nyitott csapatszállító, amelybe
bemasíroztak a gárdisták. A három jármű egy perccel később a
levegőbe emelkedem
Amint eltűntek a szem elöl, a folyosón újra helyre állt a rend.
– Ez különös – mormogtam magamban.
– Miért nézett téged Edgar Athonell fejedelem? – kérdezte
Conrad.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy Jeanette-et nézte.
A lány komor tekintettel bámult a tovatűnő siklójacht és a
csapatszállítók után. Aztán felénk fordult:
– Nekem most mennem kell. Nagyon fáradt vagyok, aludni
szeretnék.
– Ahogy elnézem, nem nagyon érdeklődsz irántunk – jegyezte
meg Conrad. Egyre kevésbé volt neki szimpatikus a lány.
– Miért, kellene? – kérdezte Jeanette gúnyosan. – Te nagyon
nagy számnak képzeled magad, igaz? Csak nem tudom, mire ez a
magabiztosság?
– Te, Marcus! Biztos, hogy ez volt az a kis kurva, akiről annyit
meséltél?– kérdezte Conrad, de közben végig Jeanette-et nézte.
– Akkor jó éjszakát, uraim! – csattant fel dühösen Jeanette, és
sikerült az eddiginél is hidegebb hangot megütnie. Megfordult, és
elviharzott, még mielőtt egy szót is szólhattam volna.
Mintegy végszóra az állomás áttért éjszakai üzemmódra.
Minden második lámpa lekapcsolt, a főfolyosóra félhomály borult.
Jeanette-et addig követtem a tekintetemmel, amíg végképp el
nem tűnt a tömegben.
„Valóban ennyire megváltozott volna? „ – tűnődtem.
– Felejtsd el a bulát, Marcus! – mondta Conrad. – Nem
mondom, hogy nem csinos, de nem neked való. Ráadásul teljesen
flúgos, ezt te is láthattad! Emlékezz arra, hogy miért jöttünk ide! A
Vándorok… Ideje nekilátnunk, és körül szaglásznunk az állomáson.
Conradnak igaza volt
Mégis, képtelen voltam nem Jeanette-re gondolni.
Jeanette belépett Ian Brancoon lakásának ajtaján, majd
megérintette a záróautomatikát. A bejárati ajtó a helyére siklott, és
elzárta a főfolyosó zajos forgatagát. Jeanette háttal nekidőlt az
ajtónak, és becsukta szemét
Ideges és zavarodott volt
Ilyenkor mindig az arénában történtekre szokott gondolni,
higgadt fejjel elemezte ki a harcot a hibáit de most képtelen volt rá.
A két különös idegen járt a fejében.
Marcus Barbess.
Egy férfi a múltból, aki elől még idejében elmenekült.
És most a semmiből itt termett a szintén halhatatlan társával
együtt.
„Ők is a Vándorok űrhajóját keresik!”– gondolta a lány.
Marcus Barbess…
Nem tudta, mit gondoljon erről a váratlan találkozásról, és
fogalma sem volt hogy mit kellene tennie.
Sóhajtott egyet aztán beljebb lépett. Halk szuszogásra lett
figyelmes, a belső szoba közepén álló franciaágyon egy meztelen
férfi aludt mély álomba zuhanva. Jeanette egy pillanatig Ian
Brancoon gömbölyű fenekét, izmos hátát nézte, aztán lassan
vetkőzni kezdett Elfogta az álmosság, és nem tudott ellenállni az
ágy csábító vonzásának. Kigombolta a blúzát aztán kibújt sportos
nadrágjából, és cipőjéből. Mezítláb kiment a konyhába, és a fali
automatából egy pohár narancslét öntött magának.
A konyhát csak egy pult választotta el a szobától, mivel az egész
lakás, a fürdőszoba kivételével egyetlen légtérben volt kialakítva.
Jeanette kortyolgatni kezdte a narancslét közben Ian Brancoonra
pillantott, aki halkan szuszogva aludt.
„Szegény Ian!” – nézett a testőrtisztre. „Nem kellene állandóan
szolgálatban lennie…”
A férfi minden második nap teljes napos szolgálatot vállalt és
nem sokkal azelőtt ért haza, hogy Jeanette elindult volna az
arénába. Brancoon számtalanszor próbálta már lebeszélni őt erről
az őrültségről, de hiába. Csak annyit tehetett, hogy ha ideje
engedte, ő is megnézte a viadalokat.
Jeanette majdnem lehajtotta fejét a konyhaasztalra, olyan
hirtelen tört rá a fáradtság. Ásított egy nagyot, aztán elindult, hogy
lefeküdjön ő is.
Ekkor felcsilingelt az ajtócsengő.
„Ki ez az állat?!” – A lány dühödten csörtetett az ajtóhoz, közben
összegombolta magán a blúzt, és alatta megigazította a bugyiját.
Az ajtó melletti monitoron keresztül három Athonell Gárdistát
látott az ajtó előtt várakozni. A középső férfi jóval magasabb volt,
mint két kísérője, és ezüstszínű parancsnoki sisakját a hóna alá
fogta. Jeanette azonnal felismerte Jack Cromwellt, a Gárda őszülő
hajú, szikár termetű parancsnokát Azt hitte, hogy Brancoonért
jöttek, és megrémült.
„ Csak nem csinált valami ostobaságot? „
Megérintette az ajtónyitó gombot, mire az ajtó halk
szisszenéssel becsúszott a falba.
Jack Cromwell zavartan mérte végig a hiányos öltözetű Jeanette-
et,
– Elnézést a zavarásért, kisasszony.
– Ianhez jötték? – kérdezte Jeanette, és karjait összefonta
mellei előtt.-Még alszik…
– Önt keressük– felelte Cromwell. – Edgar Athonell látni akarja,
– Most? – kérdezte meglepetten Jeanette. – De hát nemrég
értem haza. Iszonyú fáradt vagyok. Nem lehetne…
– Most – ismételte Jack Cromwell. – Ez a fejedelem parancsa!
 – Értem – mondta Jeanette, – Akkor felöltözöm, aztán
mehetünk is.
Jeanette most először járt az Athonell Kolóniaszövetség legbelső
részében. Ahogy egyre közeledtek a tiltott rész bejáratához, egyre
több járőröző gárdistával találkoztak. Jeanette az elmúlt néhány
hónap alatt nem látott még ennyi fegyveres őrt, mint itt. A
fejedelem magánbirodalmát tényleg teljesen elzárták a
Kolóniaszövetség pezsgő forgatagától. Miután átlépték az őrzött
rész határát néptelen folyosókon haladtak végig, ami Jeanette-nek
nagyon furcsa volt a már megszokott tömeg után.
Síri csend vette körül őket, lépteik tompán visszhangzottak a
fémpadlókon, amelyek olyan ősrégi űrhajókhoz tartoztak, melyek
már több mint fél évezrede voltak részei a Kolóniaszövetség egyre
terebélyesedő űrállomásának.
„Mintha a Kirajzás korába tértem volna vissza!” – ámult Jeanette
a számára ismerős stílusjegyeket tanulmányozva. Akkoriban az
űrhajókat még a nagyfokú funkcionalitás jellemezte, nem pedig a
kényelem. A hajóbelsők ridegek és sötétek voltak. Jeanette
igyekezett mindent megfigyelni, és megjegyezni.
„Hogy fogok én ide bejutni? „ – gondolkodott közben. Meg kell
találnia a Vándor űrhajót, de fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán
hol keresse.
Egy szűk átjárón át egy tágasabb hajó belsejébe értek, Jeanette
úgy sejtette, hogy ez valaha egy, a 2200-as években használatos
hadihajó lehetett Aztán ahogy elhaladlak egy ablak mellett és
kipillantott rajta, akaratlanul is megtorpant.
Egy belső légüres tér tárult a szeme elé. ahol többtucatnyi
Athonell felségjelzésű vadászgép kergette egymást, valószínűleg
űrharcot szimuláltak. A belső dokkokban rengeteg vadászgép
parkolt, sőt, több csapatszállítót is látott.
Cromwell parancsnok megragadta Jeanette karját, és elrángatta
az ablaktól.
– Nem bámészkodunk, hölgyem! – förmedt rá. – Ezt meg ne
próbálja még egyszer!
 – Elnézést-szabadkozott Jeanette ijedten, aztán tovább indultak.
„Ha ezek a vadászgépek itt gyakorlatoznak, az azt jelenti, hogy
van közvetlen bejárat a külső űrbe is…” – gondolkodott. Ez
megmagyarázta azt is, hogyan tudja a fejedelem könnyedén
elhagyni az állomást, és azt is, hogyan került a titokzatos Vándor
űrhajó a Kolóniaszövetség belsejébe. „ Milyen jó, hogy van egy
használható térképem…”
Csak azt nem tudta, hogyan fog bejutni ide. Mindenesetre az
egyik bejutási lehetőség az állomás szerkezetén át, egy kis
egyszemélyes hajóban vezethet majd.
Egy gárdista őrjárat masírozott el mellettük.
Jeanette elnyomott egy ásítást, kezdte megunni a gyaloglást
Iszonyú fáradtnak érezte magát, és már az állomás belseje sem
nagyon érdekelte, annyira álmos volt Pedig néhány napon belül be
akart törni ide, hogy megkeresse az állítólagos Vándor űrhajót
Valószínűleg a legsemmitmondóbb folyosókon kísérték végig, talán
jókorát kerültek is vele, hogy minél kevesebbet lásson a belső
részekből.
– Sokat kell még menni? – kérdezte.
– Nem – felelte kurtán Jack Cromwell, és a folyosókanyar után
Jeanette rájött, hogy a férfi igazat mondott. Egy nagy csarnokba
értek, a falakat és a mennyezetet is márványlapok borították. A
csarnok közepén egy jókora medence díszelgett, négy-vagy öt fiatal
nő lubickolt benne meztelenül, a medence szélén pedig rulassai
szolgák várakoztak türelmesen, kezükben selyem köntösökkel,
hogy ha befejeződik a fürdőzés, betakarhassák a női testeket
„Mi ez, talán valami hárem?”
De nem volt idő alaposabban megfigyelni az eseményeket, mert
addigra a terem végébe értek, egy vörösre festett, dupla ajtóhoz,
amelyen a Kolóniaszövetség címere díszelgett. A hatalmas „A” betű
eltakarta a mögé festett Föld bolygót. Stílusosan jelképezte az
alapítás szándékát és az alapító nagyra törését.
Az ajtó előtt lebzselő gárdisták vigyázzba merevedtek, és az ajtó
kétoldalt a falba csusszant.
 Egy liftfülkébe szálltak, Jeanette-et innen egyedül Cromwell
kísérte tovább. Csak néhány emeletet mentek felfelé, aztán egy
újabb hatalmas csarnokba jutottak.
Jeanette a fejét fordítva nézett körbe a csarnokban, amely sokkal
nagyobb volt, mint az előző. Az egész egy légi űrállomásból lett
kialakítva, több falat és szintet nyithattak egybe, hogy aztán egy
földi várkastély belsejét varázsolják ide. A fémburkolatot belülről
valódi téglákkal rakták körül a falakat ősi festmények másolatai
díszítették, a padlót hatalmas neoperzsa-szőnyegek borították. Az
egyik fal előtt hatalmas, plafonig érő könyvespolc állt, telis-tele
könyvekkel,
„ Könyvek!” – ámult el Jeanette. Ekkoriban már csak néhány
vállalat foglalkozott könyvkiadással, a technika fejlődése nem
igazán kedvezett az olvasás évszázados szokásának. Jeanette
nagyon szerette a könyveket. hiszen olyan korban született, amikor
a könyvkiadás még megtérülő vállalkozásnak számított.
Közben Cromwell parancsnokkal keresztülhaladtak a csarnokon,
és a túlsó oldali ajtó mellett várakozó rulassai inasok egyike
kinyitotta előttük az ajtót.
– A fejedelem már várja – Jack Cromwell utat mutatott
Jeanettenek, aki belépett a következő szobába.
Egy, az előbbi csarnoknál jóval kisebb szobába jutott
Körbepillantott, szemügyre vette az ódon fabútorokat, a falakon
függő, régi domborműveket, aztán tekintete az őt néző Edgar
Athonellre siklott Athonell fejedelem az íróasztala mögött ült, és
fagylaltot kanalazott. A szőke férfi kék szemei egy pillanatra
megbűvölték a lányt, aztán a szoba túlsó végében észrevett egy, a
kilátóablak előtt álló másik személyt, aki éppen az ablak mögötti
zárt, belső űrben repkedő vadászgépeket tanulmányozta.
„ Vajon ez az a belső tér, amit nemrég láttam, vagy egy másik
hasonló?” – Jeanette kezdett rájönni, hogy az állomás túlságosan
nagy, nagyobb, mint amit képes lenne ép ésszel felfogni.
A másik férfi ugyanolyan molekulárisan kezelt páncélt viselt,
mint az Athonell Gárda tagjai, még a sisak is a fején volt Jeanette
tudta, hogy ő a fejedelem közvetlen személyi testőre, egyben Edgar
Athonell bizalmasa és félelmetes harcos.
Jeanette-re rátört egy ásítás, gyorsan a szája elé kapta a kezét
Athonell fejedelem elmosolyodott, és hellyel kínálta a vendégét
Jeanette lehuppant a férfi íróasztalával szemközti kanapéra, de
legszívesebben végigterült volna rajta, és biztos volt benne, hogy
egy pillanat alatt el is aludna
– Nos, mindenekelőtt szeretnék gratulálni a mai fergeteges
győzelméhez – mosolygott megnyerően a fejedelem, aztán bekapott
egy kanál fagylaltot. – Bámulatos teljesítmény volt! Egy khennar
ellen pedig főleg!
– Szerencsém volt.
– A jó harcos a szerencse kegyeltje – felelte Edgar Athonell, és
pillantása szinte vetkőztetett. Jeanette zavartan feszengett a
kanapén. – Hamarosan talán közelebbi kapcsolatba is kerülhetünk,
kedvesem. Végül is, már elég sok pénzt keresett nálam, és
elgondolkodtam egy mindkettőnk számára előnyös kapcsolaton…
– Igen… – Jeanette elnyomott egy újabb ásítást Fogalma sem
volt hogy Edgar Athonell miről beszél. Már annyira fáradt volt,
hogy semmi sem érdekelte, még az állomás belseje sem, ahova
régóta szeretett volna bejutni.
– Nos, holnap szeretném elhívni egy bensőséges vacsorára, ide a
Kolóniaszövétség szívébe. Csak mi ketten…
Jeanette pislogva nézett Edgar Athonellre. Most kezdte felfogni,
hogy a férfi jobban érdeklődik iránta, mint eddig sejtette.
– A barátom nem jöhetne velem? – kérdezte ártatlan tekintettel,
és magában mosolygott, amikor meglátta a fejedelem döbbenetét,
majd dühösre váltó arckifejezését
– Nem, a meghívás csak magának szól, kisasszony. Brancoon
őrmester különben is szolgálatban lesz. Kemény szolgálatban.
– Hát jó… – egyezett bele vékony hangon Jeanette.
Edgar Athonell testőre még mindig kifelé bámult az ablakon, de
hirtelen megköszörülte a torkát Edgar Athonell testőre felé
pillantott, aztán újra Jeanette Shellen felé fordult:
 – Van még valami. Az aréna után láttam önt két másik férfival,
egy nagydarab kopasszal és egy másik, barna hajúval. Kik ők?
Jeanette alig tudta palástolni döbbenetét
„ Vajon a fejedelem miért érdeklődik irántuk? „
– Két régi ismerős, akiket már néhány éve nem láttam. Azaz, a
kopasz fickót nem ismertem, csak a másikat
– Igen, Marc Barthezt – bólogatott Edgar Athonell. – Honnan
ismeri?
„Marc Barthez? „ – Jeanette még sosem hallotta ezt a nevet, de
nagyon hasonlított a Marcus Barbesshez, ezért feltételezte, hogy
álnév. „De a fejedelem honnan tud ennyi mindent? Talán nyomoztat
utánuk? „
– Igen, Marc Barthez. A jó öreg Marc.
– Honnan ismeri? – kérdezte még egyszer Edgar Athonell, de
már kevésbé tűnt türelmesnek.
Jeanette lázasan törte a fejét, hogy mit találjon ki. Azt mégsem
mondhatta, hogy nyolcszáz éve véletlenül találkoztak egy
kommandóakció közepette.
– A szeretője voltam, mondta hirtelen, és maga is meglepődött
ezen a képtelen ötleten. – Két éve találkoztunk a Plejádoknál, a
Meropén…
– Á, a Merope! – szólalt meg Edgar Athonell testőre, és lassan
megfordult. – Ott tanulta a meropei stílust, igaz?
– I… igen – felelte Jeanette, közben a különös férfit nézte. Most
is az Athonell Gárda páncélruháját viselte, csak a sisakja ellenzője
volt felcsapva. Egy szúrós szempár szegeződött a nőre, és Jeanette
képtelen volt egy másodpercnél tovább azokba az izzó szemekbe
nézni.
– Szóval a szeretője – ismételte Edgar Athonell. – Akkor örül,
hogy újra találkoztak, nem? Hiszen, Marcus Barbess nagyon jó
parti, az ismert űr leggazdagabb embere.
Jeanette elsápadt.
„Azt mondta: Marcus Barbess! Mégis tudják, hogy kicsoda!
Felismerték és valamit tervelnek ellene!? „
 – Ugye, tudja, hogy az ön által Marc Barthez néven
beazonosított férfi, nem más, mint Marcus Barbess, az UNIVERSE
tulajdonosa? – szegezte neki a kérdést Edgar Athonell – És ne
hazudjon!
– Tudom – felelte riadtan Jeanette, aztán gyorsan kiötlött
valami hihető mesét. – De amikor megismertem, a Marc Barthez
nevet viselte, Szimpatikus volt, én meg nagyon fiatal és
tapasztalatlan. Együtt éltünk két hónapig. Végül véletlenül
rájöttem, hogy kicsoda valójában, de ekkor azonnal szakított velem.
Valószínűleg féltette a vagyonát, vagy nem is tudom, hogy mit.
Nem sokkal később megbánta, de velem nem szórakozhat senki!
Athonell testőre gúnyosan elnevette magát. Edgar Athonell
szúrós pillantást vetett rá, mire a testőr azonnal abbahagyta a
nevetést, és visszahúzódott a háttérbe.
– És miről beszélt vele? – kérdezte a fejedelem. – Mit keresnek
itt, a Kolóniaszövetség területén?
– Leszólítottak az utcán, és Marc… Marcus le akart ülni velem
beszélgetni. Art hiszem, még mindig tetszem neki. De ott hagytam
őket
– Miért vannak itt? – kérdezte ismét Edgar Athonell, pedig
Jeanette remélte, hogy elsiklanak a kérdés felett.
– Fogalmam sincs, talán valamilyen üzleti út? De miért fontos
az a két ember önnek?
– Ez az, amihez semmi köze nincs, bogaram – mosolygott Edgar
Athonell – Nos, köszönöm, hogy ellátogatott hozzám. Cromwell
parancsnok visszakíséri a lakásáig. Elnézést kérek, hogy
feltartottuk. És remélem, elfogadja a holnapi vacsora
meghívásomat.
– Legyen inkább holnapután – mosolygott bűbájosán Jeanette.
Edgar Athonell beleegyezően bólintott.
– Legyen. Akkor holnapután várni fogom.
Nyílt a szoba ajtaja, és belépett Jack Cromwell, valószínűleg a
fejedelem hívhatta be egy rejtett jelzőgomb segítségével.
– Parancsnok, kísérje haza a hölgyet!
 – Igenis, nagyuram! – hajtott fejet Cromwell. Jeanette egy
hatalmasat ásítva felállt, majd Jack Cromwell kíséretében elindult
hazafelé.
A bérelt luxuskabin egyik fotelében ültem, és már legalább fél
órája meredtem bambán magam elé. Kezemben egy whiskyvel teli
poharat tartottam, majd egy hajtásra kiittam a tartalmát. A whisky
jólesően marta a torkomat, és nemsokára elzsongította az agyamat.
Egyre csak Jeanette Shellen járt az eszemben.
Conrad a szomszédos fotelben hevert, és unott arccal egy hoki
filmet bámult Valami évezred eleji, kosztümös filmnek néztem.
Conradot láthatólag nem nagyon kötötte le a dolog, rám pillantott
és amint meglátta réveteg arckifejezésemet megcsóválta a fejét
– Na, mi van, Marcus? – vigyorgott rám, – Ne mondd már, hogy
ennyire izgat a kiscsaj?
– Pedig, úgy tűnik-sóhajtottam.
– Hé, gyere inkább velem! Kimegyünk az éjszakába, felszedünk
két nőt és jól kiszórakozzuk magunkat.
– Kösz, inkább nem. Túl sokat ittam…
– Nem baj, attól csak jobb lesz!
– Nem hiszem. Holnap elmegyek Jeanette-hez, beszélni akarok
vele. Hiszen ő is halhatatlan…
– Ahogy gondolod – komorodott el Conrad. – De ne lepődj meg,
ha ő nem akar velünk közösködni! Különben is, kicsit beképzelt
volt nem gondolod?
– Az most mindegy-feleltem.
– Csak egyvalamit ne felejts el, testvér! Hogy miért jöttünk ide!
Épp ma tetted szóvá, hogy nem ártana lassan a Vándor űrhajóra
koncentrálni, és igazad volt Már második napja vagyunk itt, de még
egy lépést sem tettünk ebben az irányban!
– De találkoztunk egy újabb halhatatlannal! Ez legalább
ugyanolyan fontos!
– Kíváncsi lennék, hogy akkor is fontos lenne, ha nem Jeanette
Shellen, vagy egy ilyen hasonló kúrnivaló kis bula lenne? –
kérdezte Conrad.
 – Iszonyatosan bunkó vagy! – jegyeztem meg dühösen.
– Az lehet de legalább nem csavarja el a fejemet minden nő,
mint neked – jegyezte meg Conrad. – Mellesleg a kis barátnőd
ráadásul hazudik is. Lefogadom, hogy ő is a Vándorok miatt van itt,
csak nem akarta elmondani.
– Ugyan, miért tenne ilyet? – kérdeztem gúnyosan. Abban a
pillanatban nagyon idegesített Alex Conrad stílusa. Néha nagyon
nehezen viseltem, még ha éppen igaza is volt Csak az a stílus, ahogy
előadta magát…
– Kérdezd majd meg tőle a nevemben! – Conrad kikapcsolta a
holovetítőt majd felállt és a szekrényből kikeresett magának egy
elegánsabb ruhát. – Én mindenesetre elhúzok egy kicsit
szórakozni. Jelezz az implant transzmitteren, ha van valami!
Conrad megkocogtatta a halántékát és a fejébe ültetett mini
kommunikátorra mutatott, amely az én fejembe ültetett
ugyanolyan berendezésre volt hangolva. Ez egy titkos UNIVERSE
fejlesztés, egy olyan kommunikációs berendezés, ami telepatikus,
gondolatátviteli kapcsolatot biztosít néhány ezer kilométeres távon
belül. Túl jól sikerült találmány volt, és messze megelőzte a korát,
ezért évszázadokig használtuk, anélkül, hogy nyilvánosságra hoztuk
volna.
– Nagylelkű vagy – feleltem gunyorosan. – De ne izgulj, nem
foglak zavarni! Reggel meglátogatom Jeanette-et, majd utána
beszélünk. És aztán nekiláthatunk a Vándorok keresésének
– Ideje lesz lassan.
Conrad nem sokkal később kilépett a kabinból.
Magamra maradtam a gondolataimmal.
Jeanette, Cromwell parancsnok és két Athonell Gárdista
kíséretében holtfáradtan érkezett haza. Csak annyi ereje maradt,
hogy meztelenre vetkőzzön, és elbotorkáljon az ágyig. A mélyen
alvó lan Brancoon még csak meg sem mozdult, amikor végigterült
mellette.
Jeanette kavargó gondolatokkal feküdt az ágyon, miközben
tudata lassan kikapcsolt.
 Képek villantak be az agyába…
Edgar Athonell, a Kolóniaszövétség rideg és titokzatos belseje.
Az aréna.
A legyőzött khennar fájdalmas arckifejezése, amint törött lábbal
ott fekszik előtte.
És a halhatatlan Marcus Barbess, akivel már a XXI. században
találkozott. Akkor még nagyon fiatal volt És tapasztalatlan. Éppen
csak kiheverte a traumát, a Vándorokkal történt találkozást és
közvetlen előzményeit.
Jeanette elaludt, és lassan mély álomba merült

Mars. 2055.
Jeanette izgatottan várta, hogy a GSE utasszállító hajója végre
leszálljon a Gagarin űrkikötőbe. Szülei érkeztek haza a Földről, és a
fiatal, tizenkilenc éves lánynak nagy szüksége volt rájuk. Kisírt
szemmel állt a várócsarnok ablaka előtt, és az aláereszkedő
monstrumot nézte. Az űrkikötő épülete enyhén beremegett,
miközben az utasszállító megtette az utolsó métereket
„Anya, apa!”
Jeanette már alig várta, hogy átölelhesse őket, és újra együtt
legyenek. Amikor szülei elmentek a Földre nyaralni, Jeanette-et itt
hagyták Peter barátja gondjaira bízva. Ez közel egy hónapja történt,
mivel egy Mars-Föld utazás ekkoriban még a legoptimálisabb
keringési pozíciókat figyelembe véve is legalább egy hetet vett
igénybe.
És ez idő alatt olyasmi történt, amire Jeanette legrosszabb
álmaiban sem számított. Peter, a nála négy évvel idősebb
szerelőmérnök hirtelen otthagyta őt egy másik nő miatt. Jeanette-
et sokkolta a váratlan esemény, Péter volt az első komolyabb
kapcsolat az életében.
Csak néhány napja szakítottak, de a lány azóta csak szenvedett
Nem evett, nem aludt, nem tudott magával mit kezdeni, csak élt, és
kétségbeesetten várta, hogy szülei végre visszatérjenek. Többször
próbált beszélni Peterrel, de a férfi fölényesen beszélt vele, mintha
nem is jártak volna hosszú hónapokig együtt.
Jeanette teljesen kiborult
Az utasszállító leereszkedett a betonra, az utasok csőalagúton
jutottak be az űrkikötő belsejébe. Jeanette odasietett a várórészhez.
Többen tolongtak körülötte, és aki fölismert valakit a tolongó
utasok között, integetni, kiáltozni kezdett.
Aztán Jeanette meglátta az ismerős idősödő párt, és hevesebben
kezdett dobogni a szíve.
„Most már minden jó lesz, újra együtt…” – gondolta, és alig várta,
hogy átölelhesse édesanyját és édesapját.

A hatalmas robbanásba beleremegett az egész kikötő.

Fülsiketítő robaj hallatszott, darabokra törtek az üvegablakok, a
légnyomás a földre taszította a lányt. Jeanette rémülten próbált
rájönni, hogy mi történt, aztán meglátta az érkezési csarnokból
felcsapó füstöt
És meghallotta a kiáramló levegő éles süvítését, a füst hirtelen
föloszlott, és egy irányba szállt
Jeanette körül többen sikoltozni kezdtek. Heves légörvény
támadt, majd fölüvöltött egy szirénahang is.
– Istenem! – jajveszékelt egy idősebb asszony, miközben tompa,
vaskos ajtók ereszkedtek alá, hogy légmentesen elzárják az étkezési
csarnokot és a kirobbant panorámaablakot az épületegyüttes többi
részétől. Néhányan megpróbáltak átbújni a leereszkedő ajtók alatt,
de csak a leggyorsabbaknak sikerült, a többiek bent ragadtak a
csarnokban. Jeanette látta a csarnok oldalfalán tátongó lyukat, a
kirepülő, kétségbeesett embereket, gyerekeket, nőket, férfiakat és
kétségbeesetten kereste szüleit
Egy pillanattal később meg is látta őket.
Édesapja egy korlátba kapaszkodott, néhány méterrel mellette
édesanyja próbált valami kapaszkodót találni, de a légörvény ellen
tehetetlen volt Szomorúan a férjére nézett, aki megpróbálta feléje
nyújtani a kezét
Aztán az asszony kirepült a bolygó felszínére.
 Jeanette döbbenten kapta a szája elé a kezét Édesapja
valószínűleg ordíthatott, szemében kétségbeesés és mélységes
fájdalom tükröződött
A légörvény a következő pillanatban a férfit is kirántotta, több
más utassal együtt
– Ne… – Jeanette zokogva fordult el, és erejét vesztve rogyott le
a fal mellé. Arcát tenyerébe temette. – Ez nem lehet…
– Figyelem! – harsant fel a hangosbeszélő izgatott hangja. –
Robbanás a 17-es csarnokban, műszaki és mentőalakulatokat
azonnal a 17-es csarnokhoz! Megsérült a burkolat utasok a nyílt
felszínen!
– Anya, apa! – Jeanette-ben végképp elszakadt valami, elege lett
mindenből.
A világból és az életből is.
Jeanette felnyögött álmában, és nyugtalanul forgolódott.
Csukott szemhéja mögül egy könnycsepp bújt elő, és végiggördült
az arcán.
Átfordult a másik oldalára, de az álom kegyetlen volt, és tovább
folytatódott Előre nyomakodott tudata mélyéről, és felidézett
minden borzalmas pillanatot…
Cél nélkül bolyongott a Mars város végeláthatatlan folyosóin.
Már nem tudta, merre jár, de nem is érdekelte igazán. A járókelők
furcsán néztek a zilált külsejű, zavarodott tekintetű lányra, és
összesúgtak a háta mögött Néhány segítőkész, idősebb asszony
aggodalmas arccal próbálta faggatni, nyugtatni Jeanette-et, de ő
nem volt hajlandó senkivel se szóba állni.
Meg akart halni.
Addig bolyongott, míg már maga sem tudta, hogy hol van.
Hatalmas csövek között kanyargó, szűk folyosón botorkált,
levegőcserélő gépek zümmögtek körülötte, itt már nyoma sem volt
a város általa eddig ismert részeire jellemző tisztaságnak. A koszos
és olajos falakat grafittik, torz és félelmet keltő felfestmények
borították.
„Mit keresek én itt? Hova megyek egyáltalán?”
De mindez valójában már lényegtelen volt számára.
Aztán meglátta az üvegablakot, amely mögött elé tárult a vörös
bolygó végeláthatatlan kősivataga.
Jeanette odasétált az ablakhoz, és orrát az üvegre tapasztva
bámult kifelé. Erős szél fújhatott, örvénylő porfelleget kavargott a
közelben, és ahogy a fiatal lány a barázdák szabdalta felszínt nézte,
hirtelen rátört a sírás.
„Anya, apa!”
Szeme előtt látta azt a pillanatot, amikor szülei kirepültek a
Mars fel– színére.
„Mióta is…?”
Nem tudta megmondani, teljesen elvesztette az időérzékét. „
Tegnap történt, vagy ma? Vagy napokkal ezelőtt?” Az azóta eltelt idő
összemosódott számára Tekintete az ablaktól nem messze álló,
vaskos zsilipkapura tévedt A fali szekrényekben néhány szkafander
sorakozott, és a zsilipkamra túloldalán már ott várt rá a Mars, teljes
valójában.
„A szüleim is ott vannak kint…” – gondolta könnyes szemmel, és
tétova léptekkel elindult a zsilip felé.
Megvilágosodott előtte, hogy mit kell tennie.
Tenyerével megérintette az ajtónyitót

A zsilipkamra belső ajtaja, halk szisszenéssel csúszott be a falba.

Jeanette még egy pillantást vetett a zsilip melletti szekrényben
sorakozó szkafanderekre…
Aztán elszánt arccal belépett a kamrába.
Ki akart jutni a Mars felszínére, hogy ott haljon meg, akárcsak a
szülei. Azonban ehhez meg kellett akadályoznia, hogy az
automatika kiegyenlítse a kamra és a Mars felszíne közti
nyomáskülönbséget, különben már a kamrában megfulladt volna.
Odalépett a külső zsilipajtóhoz, és a mellette függő
kapcsolótáblát vette szemügyre. Minden zsilipnek volt egy
vésznyitó kódja, amivel a nyomáskiegyenlítés nélkül működésbe
lehetett hozni a berendezést. A nyolc számjegyű kód a
kapcsolótábla tetejére volt égetve, Jeanette remegő kézzel ütögette
be egyesével őket a kis számlapon. Aztán az ujja megtorpant az
„enter” gomb felett.
Még egyszer feléledt életösztöne, és elbizonytalanodott.
De csak egy pillanatra
Arcvonásai megkeményedtek, és elszántan megnyomta az
„enter”-t.
Felsívított egy sziréna, és mögötte villámsebesen bezáródott a
belső zsilipajtó. Többé már nem volt visszaút, és Jeanette hirtelen
iszonyúan félni kezdett. Szíve őrülten dobogott, de az elszántsága
nagyobb volt, mint a félelme.
Aztán félrecsúszott a külső zsilipkapu…
A légnyomáskülönbség kirántotta a Mars felszínére!
Méterekkel arrébb ért földet a porban.
A hideg szinte megdermesztette végtagjait, és érezte, hogy erei
kidudorodnak, majd sorra elpattannak a nyomáskülönbségtől.
Nem kapott levegőt!
Összegörnyedve, a fájdalomtól eltorzult arccal várta a megváltó
halált
Tudatára lassan borult rá a sötétség.
De fájdalmai egyszerre megszűntek, és ahogy kinyitotta szemét,
valami furcsa, megmagyarázhatatlan fényességet látott maga körül.
Elemelkedett a felszínről, úgy érezte, lebeg!
Aztán teste atomjaira bomlott, és néhány másodperccel később
egy tágas teremben találta magát.
Fuldokolva térdre rogyott, és jólesően lélegezte be az éltető
levegőt, élvezte a bőrét körülölelő meleget.
„Ez lenne a Mennyország? „ – kérdezte, és körülpillantott a furcsa
teremben Egyáltalán nem ilyesmire számított, a terem nagyon is
valóságosnak tűnt
És emellett nagyon idegennek.
Jeanette a furcsa, göcsörtös falakat nézte, még csak hasonlót
sem látott korábban. Aztán észrevett egy ovális kilátó ablakot.
Odafutott, és amint kinézett rajta, beleszédült a látványba.
A Mars vörös felszínét látta…
Több száz kilométer magasságból!
„Egy idegen űrhajón vagyok!” – döbbent rá az igazságra.
Lekuporodott a fal mellé, és görcsösen remegni kezdett a
félelemtől. „Elraboltak! Mit akarnak tőlem? És egyáltalán kicsodák?”
Meg akart halni, de lehet, hogy most valami sokkal
borzalmasabb fog történni vele?
„Ne félj kiválasztott! Nem akarunk bántani.”
Jeanette rémülten a fejéhez kapott, a gondolathullámok
kéretlenül hatoltak be agyába. Riadtan nézett körbe, de nem látott
senkit.
Aztán megjelent a Vándor.
Jeanette újra felnyögött álmában, és a másik oldalára fordult
Az előbbi álomrész megszakadt és egy másik kezdett testet
ölteni fejében. Vándorokat látott és az Athonell Kolóniaszövetség
belsejének különös, rideg világát Látta magát végigosonni a kihalt
folyosókon…
 4.
Reggel egy információs konzolból lekértem Jeanette Shellen
lakcímét és elindultam, hogy meglátogassam. Reménykedtem,
hogy a tegnapinál barátságosabb, talán még kedvesebb is lesz.
Egész éjjel rá gondoltam, míg el nem aludtam, aztán pedig
álmomban kísértett tovább.
Az Athonell Kolóniaszövetség reggeli életképe nem sokban
különbözött a napközbenitől vagy az estitől. Talán valamivel
kevesebb volt a járókelő, de az árusok, boltok már nyitva voltak, a
bárokban pilóták lebzseltek, akárcsak az esti órákban.
Fogalmam sem volt, hogy Alex Conrad merre lehet Hívhattam
volna a transzmitteren, de mivel sejtettem, hogy „nehéz” éjszakája
lehetett, nem akartam zavarai.
„Majd ha már beszéltem Jeanette-tel!”
Igazából nem is tudtam, hogy miről akarok beszélni vele, inkább
csak látni szerettem volna Látni… érezni közelségét, gyönyörködni
varázslatosan zöld szemében, bájos arcában. Halhatatlan volt, mint
én, és ezt még mindig nehezen tudtam feldolgozni. Sosem
gondoltam volna, hogy újra találkozom vele a 2069-ben történt
„halála” után, mégis számtalanszor gondoltam rá.
És most itt volt, ráadásul halhatatlanul. És gyűlölt engem, vagy
legalábbis abszolút hidegen hagyta a megjelenésem. Reméltem,
hittem, hogy ez csak egy álca, amivel valódi érzéseit próbálja
palástolni
Megérkeztem az információs konzol által kiadott címre. A
főfolyosóról egy elágazás nyílt, melynek oldalfalán holotábla
hirdette a szektor számát és a folyosó elnevezését Kicsit sötétebb
volt, mint a főfolyosó, de ez nem nagyon zavart Ez már egy másik
hajó belseje lehetett, maga a hajótípus is ismerős volt, de nem
jutott eszembe, hogy melyik század melyik típusa, és végül is
teljesen lényegtelen volt.
 Megtaláltam a megadott címet, megálltam egy szürke acélajtó
előtt. Egy pillanatig haboztam, aztán nagyot sóhajtva, megnyomtam
a csengőt.
Jeanette arra ébredt, hogy valaki gyengéden simogatja a hasát, a
combját, és csókolgatja az arcát. Álmosan nyitotta ki a szemét, és
egy szőke fiatalember nézett vissza rá.
Ian Brancoon gyengéden szájon csókolta, Jeanette erre
elmosolyodott, és átölelte az izmos, meztelen férfit.
– Jó reggelt, kedvesem! – köszöntötte Brancoon. – Csak nem
vagy még álmos?
– De igen… – Jeanette hatalmasat nyújtózkodott, Brancoon ezt
kihasználva csókolgatni kezdte mellbimbóit – De látom, te már
nagyon is ébren vagy.
Brancoon gyengéden szétnyitotta Jeanette combjait,
végigcsókolta a belső felüket, végül közéjük fúrta az arcát. Jeanette
felsóhajtott, és átadta magát az érzésnek. Az álmosság egy pillanat
alatt elszállt, és átadta helyét az egyre hevesebb szexuális
izgalomnak.
Brancoon néhány perccel később feljebb csúszott, és testük
összefonódott. Jeanette összekulcsolta bokáit a férfi derekán, és
vad csókolózásba kezdtek. Egyre jobban feléledt benne a vágy. Nem
volt szerelmes Brancoonba, de az ágyban jó volt vele, ezt el kellett
ismernie. Néhány perccel később, amikor a férfi beléhatolt,
Jeanette igyekezett minél beljebb fogadni a férfit.
Aztán, hamarosan megérezte az orgazmus közeledtél
Brancoon arca eltorzult az élvezettől, és egyre gyorsabban
mozgott a lányban. Az apró lüktetésekből Jeanette érezte, hogy a
férfi is közeledik a csúcshoz.
Néhány másodperccel később a férfi teste megfeszült…
Jeanette felsikoltott, ahogy az orgazmus szétáradt testében.
Egymás karjaiban feküdtek néhány percig, aztán Brancoon
feltápászkodott, majd felült az ágyon
 – Lassan indulnom kell – sóhajtott fel.
Felállt, és kisétált a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Jeanette
gyönyörködve nézte a férfi feszes fenekét, izmos lábát, és újra
rátört a vágy. Brancoon eltűnt a fürdőszobában, és a lány
hamarosan meghallotta a víz csobogását
Megdörzsölte a szemét, és végigsimította az arcát, közben
azonban alkarjai megérintették a mellbimbóit. Keze tétován a
mellére tévedt, és masszírozni kezdte a domborulatokait. Jóleső,
bizsergető érzés volt, és főleg izgató. Ujjaival a mellbimbóit kezdte
cirógatni, amitől ágyéka is bizseregni kezdett Behunyta szemét,
keze végigsiklott feszes hasán, míg el nem érte a szeméremdomb
tetejét.
Széttárta a lábait és simogatni kezdte az ágyékát.
Hüvelybemenete kicsit érzékennyé vált az előbbi szeretkezéstől, de
most nem is az volt a célja, hanem a csiklója. Ujjai megtalálták az
izgalomtól megduzzadt részt és amint hozzáért, dereka
elemelkedett az ágytól. Beharapta alsó ajkát és remélte, hogy
Brancoon nem fog sietni a zuhanyozással. Masszírozni kezdte
magát egyre gyorsában, egyre vadabbul.
És közben eszébe jutott Marcus Barbess…
Befurakodott a gondolatai közé, és makacsul ott is maradt
miközben Jeanette egyre hevesebben szuszogott Nem értette, mi
történik vele, a férfi ott lebegett behunyt szeme előtt…
Egyik combja önkéntelenül remegni kezdett, kapkodva szedte a
levegőt. Az orgazmus a következő pillanatban elemi erővel tört rá.
Testének szinte valamennyi izma egyszerre feszült meg, a kéj az
ágyékából kiindulva hullámokban söpört végig minden porcikáján.
Szuszogva ernyedt el. Úgy érezte, teljesen kimerült, és sejtette,
hogy ha Brancoon elmegy, még aludni fog néhány órát. Mindig is
szeretett lustálkodni, tegnap pedig az arénában alaposan próbára
tették.
És estére, éjszakára frissnek kell lennie.
„Ma be fogok törni Edgar Athonell birodalmába…” – gondolta.
Tudta, hogy nem érdemes tovább halasztania. Már közel két
hónapja él itt, csak ezért jött ide, hogy kinyomozza, mi igaz a
Vándorokról szóló pletykákból. Sajnos, közelebb nem jutott az
igazsághoz, ehhez be kellett jutnia a belső szektorba, hogy a saját
szemével győződjön meg róla. Ian Brancoon többször járt már bent,
de ő is csak pletykákat hallott, amiket katonatársai beszéltek
egymás közt, de ezeknek már több valóságalapja volt Állítólag
tényleg volt ott valami, de oda még Brancoonékat sem engedték be.
Személyesen Athonell fejedelem testőrparancsnoka intézte az
objektum őrzését, és a pletykák szerint kis létszámú tudóscsoport
próbálta megfejteni a Vándorok titkát.
„Kell ott lennie valaminek!” – gondolta Jeanette, közben felült az
ágyon.
Ian Brancoon még mindig zuhanyozott. Jeanette azon kezdett
gondolkodni, hogyan valósítsa meg a ma éjjeli akciót. Brancoon
másnap reggelig szolgálatban lesz, így előtte nem kelj majd
magyarázkodnia.
„Estig ki kell dolgoznom a pontos részleteket „ – tűnődött a
lány.
Azt gyorsan eldöntötte, hogy egy kis, egyszemélyes siklóval fog
behatolni a belső, tiltott szektorokba. A tegnapi látogatás során
világossá vált, hogy másképp nem sok esélye lenne. Ehhez
szereznie kell egy siklót, méghozzá olyat, amely alkalmas volt az
űrbéli, rövid távú helyváltoztatásra is.
Jeanette gondolatait az ajtócsengő csilingelése szakította félbe.
Egy pillanatig fülelt, hátha Brancoon is meghallotta, de a
vízcsobogás változatlanul folytatódott.
Jeanette kedvetlenül mászott ki a puha ágyból. Magára kapott
egy világos színű, combközépig érő köntöst, és mezítláb odasietett
az ajtóhoz. Összehúzta magán a köntöst, átkötötte az övvel, aztán
rápillantott az ajtó melletti monitorra.
Én álltam az ajtóban.
Jeanette egy pillanatig nem tudta, mit csináljon.
Végül kelletlenül kinyitotta az ajtót.
 – Hello – mondtam zavartan, amikor a félrecsúszó ajtó mögött
megláttam a lenge öltözékű Jeanette Shellent A lány még jobban
összehúzta magán köntösét – Beszélnünk kellene.
Jeanette képtelen volt válaszolni. Nem tudta, mit mondjon.
– Miről… kellene beszélnünk? – kérdezte végül.
– Rólad… és rólam. Arról, amivé a Vándorok tettek bennünket
Arról, amiért mindketten itt vagyunk. A Vándor űrhajóról.
Jeanette idegesen fordult hátra.
– Nem vagyok egyedül.
– Értem – bólintottam. Jeanette hiányos öltözékéből pedig el
tudtam képzelni, hogy ki lehet az, aki odabent lehet – Akkor
találkozzunk valahol délután! Ígérem, hogy Alex barátom nem lesz
ott
Jeanette most először elmosolyodott
– Honnan szedtél fel egy ilyen bunkó alakot?
– Az Aldebaranon, közel fél évezrede – mosolyogtam én is.
Örültem, hogy végre valami pozitív reakciót váltottam ki belőle. –
Fejvadász volt, és meg akart ölni. Meg is tette. De nem olyan
„bunkó”, mint ahogy gondolod.
– A ma délután nem jó – felelte hirtelen Jeanette.
– Miért?
– Más dolgom van. De esetleg holnap délután, az Aréna melletti
bárban?
Jeanette-nek igazából fogalma sem volt róla, hogy mi lesz
másnap. Éjjel belopódzik a fejedelem birodalmába, és ott bármi
megtörténhet. Előfordulhat hogy utána sürgősen el kell hagynia az
űrállomást Akkor viszont nem sok esélye van, hogy újra
találkozzon Barbess-szel. Hacsak nem ő maga keresi a férfit.
„ Végül is ő Marcus Barbess, az UNIVERSE tulajdonosa…”
– Jó lesz holnap délután is, de az nagyon soká van, képtelen
vagyok addig várni!
– Na, váljunk csak! – mondta Jeanette. – Most randevúra hívtál,
vagy csak beszélgetni?
– Gondold, aminek akarod! – Egyre biztosabb voltam benne,
hogy Jeanette szórakozik velem. Pontosan tudta, mit akarok, tudta
már nyolcszáz évvel ezelőtt is, akkor is ugyanezt a játékot játszotta
vetem. Viszont most nem volt meg benne az a gátló tényező, hogy ő
halhatatlan, én meg csak egy halandó.
– Ki az. Jeannie?! – Egy félmeztelen, vizes bőrű, atlétikus
termetű férfi jelent meg az ajtóban, és amint meglátott, dühös lett.
– Ki ez a buzi? – kérdezte Jeanette-től, aki zavartan elpirult.
Kellemetlen helyzetbe került
– Egy régi barátja vagyok – feleltem, hogy mentsem a helyzetet
Azonnal tudtam, hogy a férfi hivatásos katonaféle lehet Talán
éppen az Athonell Gárda tagja. A nyakán tetoválást vettem észre:
egy „A” és egy „G” betűt Athonell Gárda… – Nemrég érkeztem a
Kolóniaszövetségre, és láttam az Arénában Gondoltam,
meglátogatom.
A buzi” szót eleresztettem a fülem mellett
– Akkor ideje elhúznod a csíkot haver! Vagy szólhatok néhány
gárdista társamnak, hogy bekasztlizzanak néhány napra! Esetleg,
amíg le nem jár a tartózkodási engedélyed?!
Türelmes embernek tartottam magam, de ez most egy pillanat
alatt elfogyott.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy „ezzel” élsz együtt? –
kérdeztem hitetlenkedve Jeanette-et.
– Ő Ian Brancoon, az Athonell Gárda őrmestere
Brancoon a szavaim hatására felkapta a vizet
Csak azt láttam, hogy félretolja Jeanette-et, és a következő
pillanatban máris felém lendült az ökle. Elhajoltam az ütés elöl, de
ebben a pillanatban kirúgott a lábával. Hátraugrottam, így a talpa
épphogy csak megérintette a gyomromat
Arrajárók riadtan néztek felénk. Brancoon kirontott az ajtón,
Jeanette hiába kérlelte, hogy hagyja abba. Arra lettem volna
kíváncsi, hogy engem félt vagy Brancoont. Az idióta barátját jobban
kellett volna.
– Ian, ne csináld!
Türelmesen vártam, hogy a gárdista újra rám támadjon. Biztos
voltam benne, hogy alapos harci kiképzést topott, de ez mit sem ért
az én évszázadok alatt elsajátított képességeimhez képest. Nem
akartam kezdeményezni, megvártam, míg lába az arcom felé
lendül, aztán könnyedén félrehajoltam, és támaszkodó lábába
rúgtam.
Brancoon egyensúlyát vesztve összecsuklott.
De azonnal fel is pattant.
Viszont az előbbi rúgásom nyomán már csak sántikálni tudott,
ugyanis combizmát néhány percre megbénítottam a pontosan
elhelyezett rúgással Brancoon szeme vérben forgott, ha lett volna
nála fegyver, valószínűleg rám fogta volna.
– Szétverem a képedet, te!
– Jobb lesz ha lenyugszol – mondtam neki, és láthatta, hogy
nem tréfálok. Az első pillanatokban azt hihette, hogy csak egy
nyápic kis senkivel van dolga, de most kezdett rájönni, hogy
verekedésben komoly ellenfélre találna.
– Tűnj el innen! És ha megláttak itt még egyszer, azt nagyon
megbánod!
– Hát persze – mosolyogtam, aztán Jeanette-re kacsintottam
Nagyon szexis volt abban a kis köntösben. Egy pillanatig azon
töprengtem, vajon van-e rajta bugyi?
Mint utólag mesélte, nem volt
Sőt, azt is tudom, mit művelt előtte a kis dög. De hát ő ilyen…
Elindultam, de fél szemmel még azt figyeltem, hogy Brancoon
nem forgat-e valami alattomos dolgot a fejében. Szerencsére nem
tette, csak azt láttam, hogy Jeanette kiabál vele, aztán
elkanyarodtam egy másik hajó oldalán nyíló szűk átjáróba.
„Legalább történi valami apró előrelépés köztünk” – gondoltam.
Két szakadt ruhájú, bűzölgő alak jött velem szemben, és fura
pillantásokat vetettek rám, amitől elbizonytalanodtam.
Körülnéztem, de nem láttam semmi gyanúsat, ami persze nem
jelen– tette azt, hogy biztonságban is voltam. Megtapogattam
Agram 29– esemet a kabátom belső zsebében.
A környék kihaltnak tűnt Az egyik fal mellett egy koldus
ücsörgött, de amint meglátott, feltápászkodott, hogy
megkörnyékezzen. Egy fenyegető tekintettel elhajtottam, és tovább
siettem. A falak vöröslettek a rozsdától, a falfelületre mindenféle
feliratokat karcoltak. Nem ez volt az állomás legelitebb környéke,
az biztos. Hamarosan elértem a folyosó végére, és rájöttem, hogy ez
egy zsákutca.
A járat becsatlakozott az ósdi hajó egykori pilótafülkéjéből
átalakított bárba.
Pilótabár – ez állt a bejárat tetejére felaggatott kopott táblán.
Bemről tömény dohányfüst és alkoholszag áradt ki, a bejáratnál
sötét alakok lézengtek, a bár belsejében meg pláne.
– Elnézést!-léptem oda egy cigarettát szívó, falat támasztó
borostás férfihoz. – Ez a folyosó nem vezet sehová?
A fickó a hátam mögé pillantott..
Azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel.
„Mögöttem három másik fickó van „ – emlékeztem vissza.
Legalábbis elhaladtam mellettük, míg a bár ajtajáig értem.
– Dehogynem vezet! – vigyorodott el a borostás fickó. – A
halálodba!
Ebben a pillanatban előrántottam Agram 29-esemet, elkaptam a
férfi nyakát, mögé kerültem, és a tarkójának nyomtam a pisztolyt.
A három másik fickó tőrökkel a kézben éppen rám akarta vetni
magát, de most megtorpantak, és meghökkenve meredlek a
kezemben tartott fegyverre.
– Hátra! – kiáltottam rájuk, közben megszorítottam foglyom
nyakát. – Különben szétloccsantom a fejét és a tiéteket is!
Azok kelletlenül félrehúzódtak, én pedig a fickóval visszafelé
hátráltam a folyosón Végül foglyomat a társai közé taszítottam,
aztán sietve elindultam visszafelé, időnként hátra tekintve, hogy
nem követnek-e. De az Agram puszta látványa valószínűleg elég
nagy riadalmat okozott ahhoz, hogy ne induljanak utánam.
Elhaladtam az előbbi koldus mellett, közben a fejembe épített
transzmitteren keresztül gondolti úton üzentem Alex Conradnak.
Barátom azonnal válaszolt
 „Hello, Marcus! Na, mi a helyzet? Jutottál valamire a csajjal? „
„Valamit finomítottam a kapcsolatunkon” – feleltem
telepatikusan, és elhúzom a számat. „Ideje hozzáfognunk a
kereséshez! Az Arénánál foglak várni Ha nem tennék ott, még
mindig bemérheted a kommunikátor sugárzójelét.”
„Akkor lassan kimászom az ágyból” – üzente Conrad „Ha
hagynak ezek a bestiák! „
„Azért egy órán belül gyere „ – mondtam. „Nem szeretnék túl
sokáig várni,”
Közben megérkeztem az átjáróhoz, amelyen át ebbe a
zsákutcába tévedtem. Az átjáró közepén egy rongyruhát viselő féri
állt, és egyfolytában engem nézett.
Valami nem stimmelt vele.
Nem látszott koldusnak, sem szerelőmunkásnak.
Sokkal inkább harcosnak. Nyugodt erő áradt belőle, és ez
árulkodó volt Aztán megláttam mögötte két másik hasonló alakot
Az átjáróból léptek elő, és elálltak az utamat
„Hé Alex. úgy tűnik akadt egy kis problémám!”– üzentem a
transzmitteren keresztül, de másra nem maradt időm, mert a
három férfi egyszerre ugrott rám.
„Marcus! Mi a fene történik ott?!” – Conrad izgatott kérdésére már
nem tudtam felelni. Blokkoltam egy felém zúgó ütést, és
megrántottam támadóm karját, de olyan erővel, hogy az nagyot
reccsenve eltört Ellöktem az üvöltő férfit aki a fájdalomtól térdre
rogyott, és a következő pillanatban félreugtottam egy íves fejrúgás
élői.
A harmadik támadóm ökle felém zúgott, elhajoltam, az ütés
milliméterekre kerülte el az államat. A fickó újra próbálkozott, de
sokkal gyorsabb voltam nála. Kirúgott a lábával, és ekkor féltérdre
ereszkedve gyomorszájon vágtam. Összegörnyedt, és levegő után
kapkodott. Egy tarkóütéssel harcképtelenné tettem.
Az átjáróból három újabb gyanús alak lépett elő.
„Hányan vannak ezek?”
Kezdett nem tetszeni ez az egész.
 A következő pillanatban az előző csapatból még talpon lévő
férfival együtt immár négyen rontottak rám.
Szemmel alig követhető gyorsasággal kerültem el a felém zúgó
ütéseket, rúgásokat. Együtt éltem a küzdelemmel. Felugrottam a
levegőbe, és bezúztam az egyik támadó orrát A férfi hanyatt repült
a folyosón, és nem mozdult többé. Blokkoltam egy combrúgást,
aztán félre szökkentem egy, a mellkasom felé suhanó lábfej elől.
„Nagyon gyorsak!”– villant át az agyamon. „Túl képzettek,
sokan vannak, rutinosan egyszerre támadnak, és lélegzetvételnyi
pihenőt sem hagynak!”
Egy újabb ökölcsapás zúgott el az orrom előtt. Kifordulva
elkaptam a férfit a nyakánál fogva, és nekilöktem a folyosó falának.
A falon vércsíkot húzva rogyott a padlóra.
Ebben a pillanatban bekaptam egy tarkórúgást. Egy pillanatra
kizökkentem a küzdelemből, és ilyen profi harcosok ellen ez
felettébb kockázatos volt Biztos voltam benne, hogy bármelyikük
néhány másodperc alatt képes pusztakézzel akárkit megölni…
A rúgástól megszédültem, egy pillanatra megtántorodtam.
…És ezzel szabadon hagytam az oldalamat az utolsó támadó előtt
Valami megvillant a fickó kezében.
„Tőr!”
A férfi a következő pillanatban az oldalamba döfte a fegyvert
Megroggyant a lábam, szemem előtt elhomályosult a világ,
elviselhetetlen kín árasztotta el testemet A fájdalom ködén át a
rongyos alakra néztem. Egy tetoválást fedeztem fel a nyakán.
Egy „A” és egy „G” betű!”
Ilyet láttam Jeanette barátjának a nyakán is.
„A, G, az Athonell Gárda!”
Támadóm újra döfött, ezúttal a hasamba mártotta a tőrt, és a
fájdalom elviselhetetlenné vált.
Térdre rogytam. Csak azt láttam, hogy a másik férfi is előránt
egy tőrt, majd elém lép, hogy a szívembe döfje. Nem tudom,
honnan volt annyi erőm, hogy megragadjam a csuklóját, és a tőrt a
combjába vágjam.
Az üvöltés tompán harsam az elhagyatott folyosórész néma
csendjébe, de ez volt az utolsó, amire emlékeztem.
Valaki mögém lépett, és egy, ezerezer gyakorlott mozdulattal
elvágta a torkomat
Hörögve, arccal előre dőltem a kemény fémpadlóra.
Aztán rám borult a sötétség.
Alex Conrad kéjesen felnyögött, amikor a nagymellű, szőke lány
ajka ráfonódott férfiasságára. Társnője Conrad felett guggolt, és a
kopasz férfi nyelvével a csiklóját izgatta.
A lányokkal egy éjszakai mulatóhelyen ismerkedett meg, és
rövid alkudozás után befűzte őket egy hármas partira. Nem bánta
meg, nagyon értették a dolgukat. Conrad a negyedik menet után
már kicsit fáradtnak érezte magát, és míg erőt gyűjtött, a lányok
elszórakoztatták egymást.
„Micsoda két kis kurva!” – gondolta Conrad, és a kék hajú lány,
arcától néhány centiméterre kitárulkozó szemérmében
gyönyörködött. A lány hevesen nyöszörgött, miközben Conrad
nyelve izgalmas játékot játszott vele.
A férfi fejében ekkor felcsipogott egy ismerős hang,
Conrad letaszította magiról a lányt, aki végigterült az ágyon, és
azonnal széjjelvetette lábát, hogy Conrad beléje hatolhasson. A
kopasz férfi felült, és óvatosan lefejtette magáról a szőkeséget
Egy kis hotelszobában voltak, ami egy ósdi utasszállító egyik
kabinja volt, de a célnak pontosan megfelelt
Conrad lehuppant az ágy szélére, és vételre állította a
transzmittert.
„Hello, Marcus! Na, mi a helyzet? Jutottál valamire a csajjal?”
„Valamit finomítottam a kapcsolatunkon. Ideje hozzáfognunk a
kereséshez! Az Arénánál foglak várni. Ha nem lennék ott. még
mindig bemérheted a kommunikátor sugárzójelét.”
„Akkor lassan kimászom az ágyból” – üzente Conrad. Ekkor a
szőke lány odakúszott melléje, és vadul simogatni kezdte szőrös
 mellkasát. Barátnője sem volt rest, odahajolt Conrad nyakához,
és vadul beleharapott „Ha hagynak ezek a bestiák!”
„Azért egy órán belül gyere. Nem szeretnék túl sokáig várni.”
Aztán Conrad arra lett figyelmes, hogy már nem rá figyelek
„Hé Alex. úgy tűnik, akadt egy kis problémám!”
„Martcus! Mi a fene történik ott?!” – kérdezte izgatottan Conrad,
de választ már nem kapott.
– Hogy az a..! – Conrad odaugrott szétdobált ruháihoz, és
öltözködni kezdett A lányok riadtan néztek össze, nem értették,
hogy mi történik Conrad felrángatta a nadrágját, és éppen lehajolt
hogy felemelje ingét, amikor éles dörrenéssel beszakadt a
kabinajtó!
Conrad ujjai az ing helyett a néhány centiméterrel arrébb
heverő mellénye zsebében lapuló Agram 29-esre fonódtak, és egy
tigrisbukfenccel oldalra vetődött
Az ajtóból lézernyalábok villantak, és sisteregve csapódtak a
padlóba Conrad előbbi tartózkodási helyén. A két lány felsikoltott,
de ezzel csak azt érték el, hogy az ismeretlen támadók őket vegyék
célba.
Sikolyaik halálhörgésekké változtak.
Conrad ekkor nyitott tüzet az Agram 29-esből. Nem aprózta el,
nem is akarta, mert nagyon dühös volt, amiért így rátörtek. Az
Agram 29– esből nagyenergiájú lézernyalábok törtek utat
maguknak az ajtó felé, és a tűzvonalban állókat félresöpörték,
testüket szétmarcangolták. Conrad nem sajnálta a fegyver
energiatelepét folyamatos lézertűzzel árasztotta el a bejáratot sőt a
kinti folyosó mögötti oldalfalat is.
A lézernyalábok apró lyukakat égettek a vékony hajóhéjba,
amelyen át szökni kezdett a levegő.
Felharsantak a szirénák!
Conrad egy gyors pillantást vetett a két meztelen lányra.
Halottak voltak mindketten, meztelen testükön elszenesedett
égésnyomok füstölögtek.
Felkapta ingét, és kirohant a kabinajtón. Egy lézernyaláb
lyukasztotta át a vállát, de nem törődött vele. Hasra vágta magát, és
fejbe lőtte az utolsó, rongyos ruhát viselő támadót.
A levegő süvítve távozott el a falba lőtt lyukakon, a légnyomás és
a hőmérséklet rohamosan csökkent. Conrad körülpillantott a
folyosón, de csak rémült járókelőket látott, akik a lövöldözés alatt
meg sem mertek mozdulni. Az ajtó előtt még három holttest
hevert, Conrad lehajolt az egyikhez, és a hajánál fogva felemelte az
arccal előre fekvő férfi fejét. A felsőteste túl izmos volt, nem
passzolt a szakadt ruházathoz. Sokkal inkább egy gárdista
egyenruhához.
„Athonell Gárdisták? „ – hökkent meg Conrad, amikor meglátta a
nyaki teto válást. „De mit akartak? „
Már látta a saját leheletét a kabinból kisebb, mozdítható tárgyak
elkezdtek kifelé csúszni a lyukak felé. A járókelők riadtan nézték a
falon keletkező repedéseket. A fal recsegett-ropogott, félő volt, hogy
néhány másodperc múlva kiszakad.
– Kifelé innen mindenki! – kiáltotta Conrad, és ő is felpattant. –
Mindjárt szétesik ez a vacak!
Mivel az állomás különféle űrhajókból állt, könnyű volt találni
egy légmentesen zárható ajtót Conrad kitessékelte a féltucatnyi
izgatott embert aztán maga mögött bezárta a zsilipet légmentesen
elszigetelve a sérült falrésztől.
– Perceken belül ideér egy karbantartó csoport – jegyezte meg
valaki, közben lihegve szedve a levegőt. – Majd ők helyreállítják a
károkat.
A járókelők félve tekintettek a Conrad ujjai közt szorongatott
Agram 29-esre.
„Ideje lesz eltűnnöm!” – gondolta Conrad, aztán sietve indult
tovább a folyosón. Begombolta kimenekített ingjét csak elvesztett
mellényét sajnálta. Meg a két fiatal lányt, akit a támadói
hidegvérrel lelőttek. „Vajon tényleg Athonell Gárdisták voltak? De
miért támadtak rám?”
Conrad ekkor kezdte gyanítani, hogy valószínűleg összefüggés
lehet a két támadás körül. Sietve indult a keresésemre.
 Amikor fájdalmasan felnyitottam a szemem, halhatatlan
barátom kopasz fejét láttam fölém hajolni. Ahogy tudatom
lassanként visszatért, úgy tértek vissza az ájulásom előtti
események emlékei is.
A három férfi, akik az Athonell Gárda tagjai voltak, a
késszúrások, aztán a nyakam…
Elő kellett volna rántanom az Agramomat és lelőni mindegyiket,
mielőtt hozzám érnek.
– Jól vagy? – kérdezte Conrad.
– Nagyjából – feleltem rekedtes hangon. Megtapogattam a
nyakamat A mély vágásból már csak egy összeforrt, begyógyult seb
maradt, de még éreztem a jellegzetes bizsergést, a parazitalények
azon voltak, hogy azt is megszüntessék. Néha elborzasztott, vajon
csinálnak-e mást is a testemmel azon túl, hogy regenerálják, ha
szükséges, és megakadályozzák a sejtek pusztulását, öregedését
Érdekes lett volna tudományosan megvizsgálni
„tevékenységüket”, de ekkoriban még nem mertem ilyen irányú
kísérleteket folytatni.
Bár ne kerültek volna belém ezek az átkozott paraziták!
– Engem is megtámadtak – közölte Conrad. – Négy álcázott
Athonell Gárdistát lőttem le, meghalt a két lány is, akikkel együtt
voltam. Lehet, hogy baj lesz belőle, mert biztos vagyok benne, hogy
ránk fogják kenni az egészet
– Engem is Athonell Gárdisták támadtak meg – tápászkodtam
fel. – Láttam a tetoválást a nyakukon. Emlékszel, amikor az aréna
mellett Jeanette-tel beszélgettünk?
– És jött Edgar Athonell? Igen, valamiért nagyon bámultak ránk,
de főleg rád.
– Tudom, de tippem sincs, miért – vontam meg a vállárnál – Fel
nem ismerhettek, Marcus Barbess és leszármazottjai a XXII. század
óta csak nagyritkán vállalnak közszereplést
– Valami akkor is bűzlik-gondolkodott Conrad.
Megkordult a gyomrom. Az éhség váratlanul tört rám, de
természetes reakció volt, a parazitalények nem a semmiből nyerték
az erőt testem gyógyításához. Az általuk elvont energiamennyiséget
pótolnom kellett Ha nem tettem, a lények onnan vonták el a
tápanyagot, ahonnan lehetett Tartok tőle, hogy ha sokáig nem
eszem, harminc kilós emberi roncsként élnék tovább, ameddig még
van hasznosítható rész testemben. Valószínű, hogy egy idő után
már a parazitalények sem lennének képesek életben tartani, de ezt
soha nem próbáltam volna ki.
– Ennem kell valamit – mondtam. – Mindjárt kilyukad a
gyomrom.
Conrad elvigyorodott, tudta, hogy mennyire éhes lehetek, Ő is jól
ismerte a parazitalények mohóságát és étvágyát
– Akkor együnk! És közben beszéljük meg, hogyan tovább!
– Ha tényleg ránk küldik az Athonell Gárdát, akkor bajban
vagyunk, de talán ebben a labirintusban nem találnak meg olyan
könnyen.
– Dehogynem! Szerintem csak egyet tehetünk. Mielőbb
betörünk a fejedelem birodalmába, és szétnézünk, Utána pedig
sürgősen elhagyjuk a Kolóniaszövetséget.
– És hogyan gondolod ezt a betörést? – érdeklődtem.
– Van fél napunk, hogy kitaláljuk – vigyorodott el Conrad.
Igyekeztünk elvegyülni a tömegben, és főleg elkerülni az
Athonell Gárda őrjáratait, így nem egy előkelő étterembe ültünk be
– pedig a főfolyosón nem egy nagyon menő és méregdrága hely
állt–, hanem egy füstös, középkategóriás vendéglőbe.
„Az Aldebaran Egzotikus Konyhája „ ez volt a vendéglő neve,
amelyet kiválasztottunk. A helyiség a maga szerény módján
megpróbálta felidézni az aldebarani Thianna-hold hangulatát. Aki
nem járt még ott, azt talán elkápráztatták ezek a csicsás díszek, a
különös, fából forogott szobrok, amelyeket az Aldebaran
kultúrájaként állítottak be. A tulajdonosok valószínűleg nem tudtak
elegendő információt szerezni a Thianna-holdról, ezért olcsó giccs-
szobrokat és díszítőelemeket használtak. Ami érdekes volt, az a
tükrökkel és holografikus vetítőkkel megjelenített óriás nap és a
Nagy-Thianna gázóriás képe a holografikus égbolton Ez, valamint a
falakra festett Thianna holdbéli tengerparti tájképek emlékeztettek
egyedül az Aldebaranra.
Az ételek hangzatos nevei, mint például Thianna Ékszerei
Muzzeki Mártással, vagy Aldebarani Egzotikus Mureka-tál, mind
kitalációk voltak, és még ha ilyen étel véletlenül létezett is a
Thianna-holdon, az íze és egyáltalán az elkészítési módja
semmiben sem hasonlított az eredetihez.
Mindenesetre finoman főztek, ezt el kellett ismerni.
Egy sarokasztalnál eszegettünk, és az éjszakai tervektől
beszélgettünk.
– A fejedelem belső birodalmát állítólag szuperbiztosan őrzik –
mondta Conrad tele szájjal
– Mi jelent az, hogy szuperbiztos?
– Több száz gárdistát, automata fegyvereket, mozgásérzékelőket
a kevésbé őrzött helyeken és a legmodernebb hitech biztonsági
berendezéseket.
– Értem – bólogattam, aztán belekortyoltam a halyssoni
vörösborba. Egész ízletes volt – De mi, gondolom, a legzajosabb
variációt fogjuk megkísérelni.
– Az a leggyorsabb – vonta meg a vállát barátom, aztán lenyelte
a szájában lévő utolsó falatot, és újabbat kotort fel a villájára.
Conrad egy aldebarani édeshal ragut rendelt, és valószínűleg finom
lehetett, mert irtóztató sebességgel evett
– De akkor még mindig ott van a Vándor űrhajó kérdése…
A szemein sarkából láttam, hogy a szomszédos asztalnál egy,
nekünk háttal ülő, alacsony figura összerándult szavaim hallatán.
Hallgatózott!
„Kém?”
Jeleztem Conradnak, közben figyelemelterelésként valami
marhaságot mondtam:
– Állítólag a fejedelem saját maga mondta, hogy a fogoly lények
elszabadultak, és itt járkálnak körülöttünk. Bárkinek az alakját fel
tudják venni…
65
65
A kis fekete héjú férfi félrenyelte a szájában lévő falatot, és
köhécselni kezdett. Conrad felpattant, a férfi mellé ugrott, és
megragadta a gallérjánál fogva.
– Na, ülj csak át egy kicsit hozzánk! – mondta dühösen, és a
székével együtt odarángatta az asztalunkhoz a fickót, aztán
körbenézett, de nem látott mást, aki gyanús lett volna.
A kíváncsiskodó egy kínai pilóta volt
– Mit akarnak tőlem? – A férfi fél akart pattanni, de Conrad
visszanyomta a székébe.
– Nyughass!
– Nem illik kihallgatni mások beszélgetését, ráadásul, ha
feltűnően csinálod, még bajba is kerülhetsz, barátom –
magyaráztam nyájasan. – Ki küldött? Kinek a megbízásából
kémkedsz utánunk?
– Kémkedni? Én? – A kínai teljesen elsápadt. – Félreértik az
urak. A nevem Mark Lee Zeoni, a Felderítők Céhének vagyok a
tagja. Véletlenül hallottam csak meg, hogy miről beszélnek. Esetleg
tudnék segíteni, van némi információm arról a titokzatos űrhajóról
a belső szektorokban…
– És mi a biztosíték arra, hogy ez nem valami csapda? – hajolt
közelebb fenyegetően Conrad.
Zeoni összerezzent, láttam a szemében a félelmet, és ekkor már
tudtam, hogy valóban az, akinek mondja magát A félelmet ennyire
hihetően nem lehet megjátszani. Ha mégis, akkor ő lenne a
legprofibb ügynök és színész, akivel valaha is találkoztam.
– Nem csapda! Nem csapda! – A kis kínai már szinte nyüszített,
főleg, amikor Conrad lassan előhúzta Agram 29-esét. Halhatatlan
társam néha túlzásba vitte a megfélemlítést – Higgyenek nekem,
tudok segíteni!
Mark Lee Zeoni, a halála után évszázadokkal híressé vált
felfedező… A Zeoni kvadráns, amelyet három évszázaddal később
az első hivatalos térképész hajó kapitánya róla nevezett el, miután a
kvadráns szélén megtalálták elhagyatott, évszázadok óta a
semmiben lebegő kis felderítőhajóját Nem sokkal a velünk való
találkozás után indult utolsó útjára. Őrült módon közel hatezer
fényévre akart eltávolodni a Terrától.
És sikerült is neki, igaz, több évig repült kis lélekvesztőjében.
Aztán a hajtóművei felmondták a szolgálatot, és Zeoni a kvadráns
szélén, a hajójában lelte halálát.
A neve azonban fent maradt. 3192-ban a Novastorm nevű
felderítőhajó a Zeoninól elnevezett kvadránsban ráakadt a meuhrik
Gyarmatbirodalmára, valamint a wanctenekre, és ezzel új
[17]
távlatokat nyitott a Csillagliga előtt.
Conrad végigtapogatta Zeoni zsebeit, és hamarosan megtalálta a
Felderítők Céhének hivatalos igazolványát.
– Tisztának látszik.
– Noa, rendben, hiszünk magának Mr. Zeoni – mondtam. A
kínai felderítő felsóhajtott, és megigazította magán a ruháját –
Akkor halljuk, miben tudna nekünk segíteni!
– Nézzék! Vannak információim, amire önöknek szükségük van.
Nekem viszont van egy kis anyagi problémám. Lefoglalták a
felderítőhajómat, mert nem tudtam kifizetni a tartózkodási díjat. A
hajóm az életem, a Zeoni Dream nélkül képtelen vagyok élni! Én
felderítő vagyok, csak néha térek vissza a lakott rendszerekbe, hogy
beszámoljak felfedezéseimről, eladjam a talált tárgyakat és
feltöltsem készleteimet! Többek között azon kevés civil ember közé
tartozom, akik már jártak az Orion ködben, és élve kijutottak
onnan.
Egymásra néztünk Conraddal.
– Mennyit kér az információiért? – tette fel a kérdést Conrad.
A kis kínai a fejét vakargatta.
– Ezek nagyon bizalmas információk, nagyon nehezen jutottam
hozzájuk. Egy gárdistahadnagytól hallottam, és én is komoly
összeget fizettem… – Zeoni ügyesen vetített, valószínűleg a fele
sem volt igaz annak, amit előadott nekünk. – Százezer.
– Az szép pénz – jegyezte meg Conrad. – A probléma ott
kezdődik, hogy nem tudjuk, miféle információi vannak. Így nem
tudjuk felmérni, hogy arányban áll-e az érte kért összeggel.
– Higgyenek nekem, ér annyit! – bizonygatta Zeoni.
– Majd meglátjuk – feleltem. – Az ajánlatom a kővetkező:
elmondja, amit tud, aztán eldöntjük, mennyit ér nekünk.
– Nem, nem, így nincs üzlet – rázta a fejét Zeoni. – Előre kell
fizetniük. Előre! Szükségem van arra a pénzre, életem nagy
kalandja előtt állok! Olyan messzire fogok elmenni, ahol még nem
járt senki előttem, és sokáig nem is fog! A Zeoni Dream már vár
rám!
Mark Lee Zeoni álmodozó arcát néztem, és megsajnáltam. Ez az
ember az álmai közt élt Elvarázsolta az univerzum, és nem
érdekelte más, csak az ismeretlen.
– Rendben. Megkapja a pénzt előre. De ha megpróbál átvágni,
Alex barátom felettébb dühös lesz, és az önnek nagyon nem lesz jó.
Zeoni Conradra nézett, aztán nyelt egy nagyot
– Én nem vágok át senkit Kérem a pénzt, és beszélek.
[18]
Alex Conrad előhúzta parányi MMTC -jét és miután Zeoni
megadott egy számlaszámot átutalta a számlájára az összeget Az
Ultracomon keresztül a pénz három másodperccel később
megjelent Zeoni számláján.
– Megtörtént az átutalás – közölte Conrad, és megmutatta az
MMTC apró monitorján felvillanó igazolást Zeoninak. – Halljuk az
információt!
– Rendben, rendben. – Zeoni nagyon vidámnak látszott, mintha
máris a csillagok között repült volna, legalábbis gondolatban. –
Szóval a minap éppen egy olyan bárban iszogattam, amelyet sűrűn
látogatnak az Athonell Gárda tisztjei…
– A körítés nem érdekel! – mordult fel Alex Conrad. – Az
információkat!
– Nyugi, Alex – lettem kezemet a férfi vállára. Nem szerettem
volna, ha erőszakos stílusával megriasztja a kis kínait
– Igen, igen, értem – bólogatott Zeoni. – Tehát azt hallottam,
hogy az idegen űrhajó nem pletyka, hanem valóban létezik. Egy
tiszt a saját szemével látta, amikor bevontatták az egyik
felderítőcsoport által talált elhagyatott hajót.
– Hol találták? – kérdeztem.
– Hol is? – gondolkodott Mark Lee Zeoni. – Nem emlékszem
pontosan… Azt hiszem vagy ötszáz fényévnyire innen, egy
ismeretlen naprendszerben. Vagy messzebb? Elnézést, nem
emlékszem pontosan.
– Nem érdekes, menjünk tovább.
– Nos, igen, látták a különös alakú hajót, aztán Edgar Athonell
kivégeztette a felderítőket a gárdistáival, nekik pedig megtiltotta,
hogy bárkinek elmondják, ami ott történt.
Zeoni elhallgatott, és elgondolkodva meredt maga elé.
– Ennyi? – hördült fel Conrad, és már nyúlt is az Agram 29-
eséért, hogy szétlője Zeoni fejét, mert az információ tíz womont
sem ért, nemhogy százezret.
– Nem, nem, dehogyis! – rémült meg a kínai. – Kíváncsivá tett a
gárdista tiszt, és ezek után itatni kezdtem, hátha mesél még
érdekes dolgokat És tényleg mesélt, de még milyeneket! Az
űrhajóban volt két idegen is, Edgar Athonell Vándoroknak nevezte
őket
– Vándoroknak? – hajolt előre Conrad, aztán rám pillantott
Ugyanarra gondoltunk.
„ Vajon Edgar Athonell mit tud ezekről a Vándorokról?”
Hirtelen az jutott eszembe, hogy tatán maradtak feljegyzések a
2180– as eseményről, amikor őse, George Athonell a Procyonon
megtalálta azt a másik Vándor űrhajót.
– És a Vándorok éltek! – folytatta Zeoni. – Hibernációs
kapszulákban feküdtek, talán évszázadok óta lefagyasztva. Állítólag
hajójuk meghibásodott, azért tudták őket bevontatni.
„Miért kell egy Vándornak hibernáltatnia magát?” – Ez volt az
első gondolatom...Hiszen évezredekig élnek, a parazitalények
bennük is ott vannak…”
De valószínű volt, hogy élelem és létfenntartó berendezések
nélkül még a parazitalények sem képesek senkit életben tartani. Ez
fontos információ volt.
– Edgar Athonell és testőrparancsnoka felélesztették az egyik
Vándort, és megkínozták. Erről rémtörténetek keringenek a
gárdisták között, állítólag a belső részek némaságát kétségbeesett
mentális sikolyok rázták meg akkoriban. És a Vándor nevű lények
állítólag halhatatlanok, de ne nevessenek ki, ez is csak pletyka! A
fejedelem a halhatatlanság titkát akarja kiszedni a lényekből. A
tiszt egyre többet ivott, és egyre összefüggéstelenebbül beszélt.
Aztán azt mondta, hogy az egyik Vándort meg is ölték, amikor
különféle kísérleteknek vetették alá. Valamilyen lényeket akartak
eltávolítani a testéből.
Eszembe jutottak a 2055-ben a Marson történtek, amikor a GSE
nagyhatalmú vezetői ugyanezt próbálták tenni velem. Akkor el
tudtam menekülni, de azóta is féltem attól, hogy mi lesz, ha egyszer
valakik tényleg elfognak. Szerencsére Alex Conrad és a tudat, hogy
van valaki, akire számíthatok, valamelyest biztonságérzetet adott.
„Megölték…” – Furcsán hangzott a szó, végül is egy nagyon
hosszú életű, gyakorlatilag halhatatlan lényről beszéltünk.
– És mi van a másik lénnyel? – kérdezte Conrad.
– A tiszt szerint még mindig hibernálva van, bár azóta eltelt
néhány nap, és sok minden történhetett. Nos, körülbelül ennyit
tudtam mondani önöknek…
– Kevés – dörmögte elgondolkodva Alex Conrad. – Szükségünk
van egy térképre a fejedelem belső birodalmáról. Anélkül az
információ csak negyedét éri annak, mint amit fizettünk.
– Térkép? – kérdezte Zeoni, és a hangjából azonnal tudtam,
hogy van térképe. – Igen, térkép. Esetleg tudok azt is szerezni.
– Szerintem, itt van nálad – jegyeztem meg.
Zeoni elsápadt
– Ugyan, ezt meg miből gondolja? Azt mondtam, tudok
szerezni… Van egy ismerősöm a gárdisták között…
– Akitől már régen meg is szerezted! – Alex Conrad lassan
előhúzta Agram 29-esét
 – Oké, oké! – rémült meg Zeoni, és gyorsan előkapott egy kis
digitális térképet – Ebben benne vannak a belső részek adatai, de
elég hiányosak, egy gárdista saját kezűleg rajzolta. Egy a fontos,
rajta van a Vándor űrhajó helyzete. Ha van maguknak is digitális
térképe, áttölteném az adatokat.
Conrad előhúzta a térképünket, Zeoni néhány pillanat alatt
transzferálta az adatokat.
– Készen is vagyunk – mondta. Conrad megnézte a digitális
térképet aztán elégedetten bólogatni kezdett
– Akkor én megyek is! – állt fel óvatosan Zeoni. félve Alex
Conrad esetleges reakciójától. De Alex meg sem mozdult Zeoni
fejében már a Zeoni Dream járhatott, és hogy elindulhasson újabb
nagyszabású küldetésére. Az elfogyasztott étele árát az asztalán
hagyta, és vidáman lépett ki az Aldebaran Egzotikus Konyhájából.
– Egész használható anyagot adott – jegyezte meg Conrad,
miközben a belső szektorok térképét nézegette. – Tényleg hiányos
egy kicsit, de ad néhány támpontot! Én azt mondom, éjjel
behatolhatunk!
– Nem korai? Fel kellene derítenünk a terepet, egyáltalán azt,
hogy hol tudunk bejutni.
– Be vannak jelölve a bejáratok – értetlenkedett Conrad. –
Akkor meg mit akarsz felderíteni?
– Zaj és felhajtás nélkül kell bejutnunk, te eszement! Csendben,
nem pedig halomra lőve mindenkit! Ha ránk eresztik a teljes
Athonell Gárdát, abból semmi jó nem sül ki. Ne feledd, Edgar
Athonell Zeoni barátunk szerint nagyon kíváncsi a halhatatlanság
titkára!
– Akkor csendben hatolunk be, ezen ne múljon. Leülünk,
végigrágjuk magunkat a térképen Szerintem felesleges tovább
halasztanunk a dolgot. Bemegyünk, kihozzuk, amire szükségünk
van, aztán eltűnünk erről az állomásról.
Conrad nem vacakolt sokat, és igaza volt.
Egyetlen dolog volt, ami miatt ellenkeztem, és barátom is tudta,
hogy mi, illetve ki az.
 – Félsz, hogy ha sürgősen el kell tűnnünk, elveszted a kis
buládat, mi? – kérdezte, és egy pillanatra úgy éreztem, a vesémbe
lát.
– Jeanette nem bula! Ne használd ezt a primitív szót rá, ha
megkérhetlek! A te kurváid lehet, hogy bulák, de Jeanette nem az!
Conrad belevigyorgott a képembe. Kedvem lett volna behúzni
neki egyet, de ostobaság lett volna kikezdenem a kétméteres
izomkolosszussal.
– Jól van – döntötte el Conrad. – Elmegyünk Jeanette
Shellenhez, és beszélsz vele. Azt mondasz neki, amit akarsz. Tőlem
ráveheted, hogy csatlakozzon hozzánk. Tudom, hogy ezt akarod, de
úgysem fog sikerülni De aztán, bármi történik is, bemegyünk a
fejedelem birodalmába, és kihozzuk azt a hibernált Vándort, és
elhúzzuk innen a csíkot! Így megfelel?
– Meg.
– Helyes.
 5.
Az Athonell Kolóniaszövetség belső ideje szerint késő délutánra
járt az idő. Jeanette éppen néhány formagyakorlalot végzett, és a
végére alaposan elfáradt. Csak egy melltartót és egy testhez simuló
kis nadrágot viselt, bőre nedvesen csillogott az izzadság cseppektől.
Testben és lélekben is felkészült, hogy szembesüljön sorsával, és
nyolc évszázad után újra találkozzon egy Vándorral.
Ian Brancoon már délelőtt elment, Jeanette azóta az éjszakai
kiruccanására készült. Fekete, testhez simuló kezeslábasa az
ágyon feküdt egy méregdrága Agram 28-as lézerpisztollyal,
kódtörő komputerekkel, ionizálókkal és egy sor más, egyéb
eszközzel együtt, ami segíthette a be– és kijutását. Még délelőtt
béreit egy Espirian Corvette-et, amivel az éjszakai módra történő
átállás után megpróbál majd berepülni a belső szektorokba. Más
módot nem talált az észrevétlen bejutásra.
Jeanette minden porcikája remegett az izmok megterhelésétől,
ruhája izzadságtól nedvesen tapadt bőrére. Gyorsan lehámozta
magáról ruháit, és elindult zuhanyozni. Még jó néhány órája volt,
mielőtt elindult volna veszélyes útjára. A fürdés után aludni akart,
hogy tiszta fejjel, pihent testtel vágjon neki a kalandnak, ami talán
magyarázatot ad eddigi élete értelmére.
Jeanette benyomta arcát a permetező vízcseppek alá, haja
néhány másodperc alatt átnedvesedett
Gondolatai a Vándorokra terelődlek. Emlékezett arra a
pillanattá, amikor a Vándor űrhajó belsejében szembetalálkozott
egy valódi Vándorral…
A hihetetlenül magas lény hosszú, sötét köpenyében ott állt előtte,
és Jeanette rémülten hátrált. Azonban néhány lépés után háta
beleütközött a hajófaiba. Érezte, hogy minden porcikájában remeg.
Félt, nem tudta, mit akar tőle ez a lény. De nem voltak illúziói.
 „Ne félj, kiválasztott! Nem akarunk bántani.”– A szavak a fejében
öltöttek testet, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallott volna, és
ettől még jobban megrémült.
– Hol… hol vagyok? – kérdezte remegő hangon.
„Egy Űrhajón, a mi űrhajónkon, kiválasztott. Megmentenünk.
Bohóság lenne eldobnod magadtól azt, ami a legértékesebb
számodra. „
– Azt én döntöm el, hogy mi a legértékesebb számomra! –
kiáltotta Jeanette. Furcsa és borzongató érzés volt úgy
kommunikálni, hogy csak a saját hangját hallatta. – Elvesztettem
mindent, amiért érdemes volna élni!
„Az élet maga az, amiért érdemes élni. „
Jeanette meghökkent ezen a nem várt válaszon.
„ Vajon ki lehet ez a lény? „ – tűnődött.
„Benedittik vagyunk, Vándorok. A Galaxis vándorai, fajok
teremtői”
„ Olvas a gondolataimban!”– döbbent rá Jeanette, és néhány
másodpercre alábbhagyó félelme ismét elemi erővel markolt a
szívébe.
„Igen, kiválasztott. Mi telepatikus úton kommunikálunk. Most
pedig…”
Jeanette körül hirtelen elsötétedett a világ. Nem tudta, mi
történt vele, valószínűleg elájulhatott, és amikor magához téri,
lekötözve feküdt egy asztallapon. Csöveket dugtak le a torkán, majd
húzták vissza őket, tűket szúrtak teste különböző részeibe. Három
Vándor állta körül, de egyikük sem ért hozzá egy ujjal sem, minden
automatikusan működött Hisztérikusan csapkodni kezdett,
béklyóit feszegette, de képtelen volt szabadulni. A tűk mélyre
hatoltak testében, és noha nem okoztak fájdalmat, mégis sikoltozni
kezdett. Millió rémtörténetet hallott már, amelyekben a gonosz
idegenek kínzó kísérleteket végeztek az elrabolt emberi lényeken,
és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy vele is ez történik.

Az általa már ismert Vándor megérezte idegességét, és nyugtatni

igyekezte a lányt.
„Nem kell félned, kiválasztott.” – A gondolatok nyugtatóan
áradtak szét Jeanette fejében. „Nem bántani akarunk, hanem életet
adni neked, új és hosszú életet.”
Jeanette abbahagyta az ellenállást és elkerekedett szemmel
nézett a három különös lényre.
„Évezredekig, talán egy teljes évtízezredig fogsz élni Apró
organizmusokat, speciális élőlényeket juttatunk a testedbe, akikkel
mostantól együtt, szimbiózisban fogsz élni. Testedből táplálod őket,
ők pedig megállítják tested öregedési folyamatát, regenerálják
sérült sejtjeidet, szöveteidet, szerveidet, immunissá tesznek a
betegségekkel szemben. Gyakorlatilag halhatatlanná tesznek. „
– Én ezt nem akarom! – kiáltotta Jeanette. A szüleire gondolt,
akik a szeme láttára haltak meg, a férfira, akiről azt hitte, szereti őt,
és aki a szeméibe nevetve közölte, hogy már más lánnyal jár… És
arra, hogy élete egy pillanat alatt ment tönkre. Nem akart tovább
élni ebben a kegyetlen és ellenséges világban. – Nem akarok élni!
„Most még lehet, hogy nem akarsz. De hamarosan rá fogsz jönni,
hogy ezek csak apróságok, és az idő teltével már nem is fogsz
emlékezni rájuk. Eltelik néhány évszázad, és meglátod, hogy
megváltozik majd minden körülötted. Ahogy te magad is… „
Jeanette a zuhany alatt hátrasimította nedves hajtincseit. Már
tudta, hogy a Vándoroknak igaza volt. Több mint nyolcszáz év
elteltével szülei nem voltak többek egy homályos emlékképnél.
Arcvonásaikat is nehezen idézte már fel, és csak nagyon ritkán
gondolt rájuk
„Az idő kegyetlen dolog” – gondolta. Szeretett volna emlékezni, és
sokáig képes is volt rá. De annyi minden történt azóta, annyi új
élmény érte. „Anyu, apu! Ne haragudjatok rám!”
– De miért én? – kérdezte hirtelen. Ez már a beletörődés
kérdése volt.
„Kiválasztottunk, és alkalmasnak találtunk. Lassan majd
megtanulod, és megérted, hogy milyen felelősséget kaptál a
kezedbe. Akkor majd tudni fogod, hogy mi lesz a feladatod. A jövő a
ti kezetekben van.”
– A mi kezünkben? – ismételte a lány. – Ezek szerint nem
leszek egyedül?
„Az idők folyamán voltak már más, hozzád hasonlók, és talán
lesznek még ezután is. Bizonyos időközönként ellátogatunk
bolygótokra, és megvizsgáljuk a fejlődés mértékét. Ekkor
kiválasztunk egy vagy több emberpéldányt, akit megajándékozunk
ezzel a kiváltsággal. Most visszatérsz a tieid közé. Használd ki új
lehetőségeidet! Ne feledd, mostantól ott teszel a jövőbeli
történelem minden fontos eseményénél, és csak rajtad múlik,
hogyan alakul fajod sorsa. S ne feledd, titkold képességedet
embertársaid elől! Ha elmegyünk, egyedül magadra számíthatsz.
Sok szerencsét meghosszabbodott életedhez, kiválasztott!
Reméljük, beteljesíted sorsodat…”

Az ajtócsengő csilingelése kizökkentette Jeanette-et

gondolataiból. Gyorsan elzárta a vizet, és kapkodva megtörölközött,
közben ama gondolt, ki az ördög lehet az. Magára kapott egy világos
selyem köntöst, ami azonnal rátapadt nedves bőrére.
Az ajtócsengő újra megszólalt, Jeanette mezítláb, felig még
vizesen szaladt az ajtóhoz, de félúton megtorpant. Meglátta az
ágyra kipakolt felszerelését, ruháját. Az egészet gyorsan letakarta
egy pokróccal, aztán odasietett az ajtóhoz.

Másodszor is megnyomtam az ajtócsengőt, de semmi válasz

nem érkezett, kivéve, hogy ebben a pillanatban az állomás átállt
éjszakai üzemmódra, a világítás hirtelenjében harmadára csökkent
Conrad türelmetlenül támasztotta mellettem a falat.
– Nincs itthon, és talán jobb is így, Marcus! Menjünk!
– Nem! – feleltem dühösen. – Muszáj beszélnem vele. Nem
hagyhatjuk itt csak úgy. Holnap már messze járunk az Athonell
Kolóniaszövetségtől. Beszélnem kell vele!
– Ezt már mondtad – felelte Conrad. – Hihetetlen, hogy ennyire
meghülyített ez a nő!
Ekkor nyílt az ajtó, és Jeanette Shellen nézett ki rajta.
Valószínűleg éppen a zuhany alatt zavarhattuk meg, nedves haja és
bőre erről árulkodott. A selyem köntös, amit viselt, átnedvesedve
tapadt testére, és így együtt meglehetősen erotikus látványt
nyújtott.
Felettébb erotikust.
Mellbimbói izgatóan meredtek előre a rátapadó köntösön
keresztül, és Jeanette zavartan fonta össze karját a mellkasán,
amikor észrevette leplezetlen pillantásomat.
– Hello – köszönt végül.
Láthatólag zavarban volt. Ahogy én is. Sőt, még Alex Conrad is,
akinek majd’ kiesett a szeme, úgy bámulta a lányt.
– Nos, akkor én nem zavarok – mondta végül. – Itt leszek a
közelben, Marcus.
Még egyszer végigmérte a lányt, aztán elvigyorodott, és elindult
a főfolyosó felé.
– Azt hiszem, éppen rosszkor jöttem – állapítottam meg újra
végigmérve Jeanette-et.
– Kicsit – felelte Jeanette. – Éppen zuhanyoztam.
– Igen, látom.
– Azt hittem, holnap találkozunk – mondta Jeanette. Combjain
vízcseppek gördültek alá, lábfejei körül máris kisebb víztócsa
keletkezett.
– Lehet, hogy reggel sürgősen el kell utaznunk a
Kolóniaszövetségből, ezért akartam veled még az előtt beszélni.
Nem mehetnénk be?
Jeanette a kérdésemre összerezzent
– Most inkább ne – felelte,
– Csak nincs megint itt az őrült barátod? – kérdeztem, és egy
mosollyal enyhítettem a kérdés élét
– Szerencsére nincs, egész napos szolgálatban van.
– Akkor?
 – Inkább ne – rázta a fejét Jeanette. – Túl nagy a rendetlenség.
Nagyon rossz kifogás volt, de ebből is megértettem, hogy jobb, ha
nem erősködöm tovább. És nem is biztos, hogy jó ötlet lett volna
kettesben ezzel a gyönyörű és hiányos öltözékű halhatatlan
lánnyal.
– Azért jöttem, hogy lássalak. – Nem ezt akartam mondani, a
mondat második fele szinte akaratlanul hagyta el a számat Jeanette
zavartan elmosolyodott, és beletúrt nedves hajába. Vízcseppek
hullottak a vállára és a padlóra.
Nagyon szép volt
– És azért is, hogy adjak egy címet ahol megtalálsz, ha mégis úgy
döntenél, hogy nem akarsz többé egyedül lenni. Alex barátommal
már öt évszázada ismerjük egymást, és hidd el, ketten sokkal
könnyebb!
– Az Aphroditén, az UNIVERSE központjában biztos el lehet
érni, vagy talán nem? – kérdezte Jeanette.
„Hoppá! Ezek szerint megfordult a fejében, hogy keressen?” –
Ezen alaposan meghökkentem.
– Igen, el. Csak kicsit körülményes és hosszadalmas módon.
– Időnk van, vagy nem?
Egy apró mosoly jelent meg Jeanette szája szélén. Pontosan
olyan, mint amilyenre 2069-ből emlékeztem.
– Az van – bólogattam. – Ezek szerint gondolkodtál azon, amit
mondtam?
Jeanette elnézett mellettem, nem mert a szemembe nézni, és
nem is válaszolt kérdésemre. Néztem a gyönyörű, zöld szemét, és
megint olyasmit kezdtem érezni vele kapcsolatban, mint amikor
először találkoztunk.
– Most jut eszembe – szólalt meg hirtelen Jeanette tegnap éjjel
Athonell fejedelem magához hivatott, és rólad érdeklődött. Már
délelőtt is akartam mondani, csak Ian megzavart.
– A fejedelem? – néztem a szemébe. Kezdtek különös dolgok
történni a Kolóniaszövetségen. – És mit akart?
 – Csak kérdezősködött. Hogy honnan ismerlek, mit kerestek itt?
Marc Barthez néven nevezett, aztán meg Marcus Barbessnek. Azt
hazudtam, hogy két éve a Meropén találkoztunk, és a szeretőd
voltam. Nagyon furcsa volt ez az egész…
„ Vajon mit akarhat tőlem Edgar Athonell?” – gondolkodtam.
„Marc Barthez… Lehet, hogy mégis a múlt kísértene újra? George
Athonell keze a halála után is utolérne? De nem hihetik, hogy én
azonos vagyok azzal a Barbess-szel, aki megölte a Kolóniaszövetség
alapítóját! Valószínűbb, hogy a családon akarnak bosszút állni!”
– Marcus! – harsant fel Conrad kiáltása. Odakaptam a fejem, és
láttam, amint Conradot körbeveszi öt Athonell Gárdista,
lézerfegyvereiket a férfi mellkasának szegezik.
Éreztem, hogy Conrad bármelyik pillanatban előránthatja
lézerpisztolyát, hogy nem törődve a következményekkel, rávesse
magát a gárdistákra. Csakhogy ez értelmetlenség lett volna
„Ne!” – kiáltottam némán, a fejembe ültetett transzmitter
továbbította az üzenetet.
– Keress meg! – mondtam Jeanette ijedt szemébe nézve, aztán
hirtelen gondolattól vezérelve, előreléptem, és egy rövid csókot
nyomtam érzéki ajkára. Jeanette egy hosszú pillanatig elkerekedett
szemmel nézett rám, aztán gyorsan becsukta maga után az ajtót
Conradot közben körbevették az Athonell Gárdisták, a falhoz
állították, és motozni kezdték. A főfolyosóról pedig újabb egységek
masíroztak be, egyenesen felém rohantak.
„Fuss, Marcus!” – üzente a transzmitteren Conrad, és beláttam,
hogy nem tudok mást tenni. Sarkon fordultam, és nekiiramodtam.
Tucatnyi gárdista eredt a nyomomba.
Conrad maga mögé csapott könyökével, és bezúzta az egyik
gárdista sisaklemezét. A kővetkező pillanatban kirúgott maga
mögé, és egy másik gárdistát talált mellbe, aki méterekkel repült
hátrébb.
Tarkója felé lendült egy puskatus, de elhajolt előle, és karjánál
fogva a falhoz csapta támadóját. Hirtelen megvillant mögötte egy
narancsszínű kábító sugár, és Alex Conrad eszméletlenül rogyott a
földre.
Én megpróbáltam eltűnni valamelyik sötét mellékfolyosóban.
Csakhogy egy nagyon gondosan megtervezett akcióval álltunk
szemben. Hirtelen újabb Athonell Gárdistákkal találtam szemben
magam. Csapdába estem, bekerítettek.
Előrelépett egy ezredesi rangot viselő, ezüstsisakos gárdista.
Jack Cromwell volt, az Athonell Gárda parancsnoka. Felcsapta
sisaklemezét, és odajött hozzám. Emberei rám szegezték
fegyverüket, moccanni sem mertem.
– Edgar Athonell fejedelem parancsára letartóztatom! – dörögte
Cromwell,
Nem ellenkeztem, felesleges is lett volna, hiszen körülvettek.
– Megtudhatom, hogy mit követtem el?
– Idejében meg fogja tudni – felelte Cromwell. Intett két fekete
páncélt viselő emberének, akik mellém léptek, hogy
megbilincseljenek. Aztán az egyik hirtelen megragadta a karomat,
és a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet.
– Ne ellenkezz, te szemét! – sziszegte.
Pedig egy rossz mozdulatot sem tettem.
– Brancoon őrmester! Elég! – parancsolta Cromwell.
„Brancoon? lan Brancoon? „ – Azonnal beugrott a név, Jeanette
idióta barátjának neve, és így már értettem a viselkedését
– Hé, Brancoon! – szóltam oda neki. – Jeanette soha nem
szeretett, és hamarosan el is hagy. Csak nem hiszed, hogy ilyen
primitív alakokra bukik, mint te?
Brancoon maga elé penderített, aztán hirtelen gyomorszájon
vágott A levegő kiszorult a tüdőmből, és összegörnyedtem a
fájdalomtól.
„Kellett nekem provokálni! „
Nagy nehezen vigyort erőltettem az arcomra. Brancoon felcsapta
sisakrostélyát.
– Az a kis kurva minden este a nevemet sikoltozva élvez el, és
alig várja, hogy újra és újra megkúrjam, baszd meg! – ordította az
arcomba.
 – Álmodozz csak! – vigyorogtam a képébe. Tudtam, hogy ettől
elveszti a fejét.
– Brancoon! Jöjjön ide! Azonnal! – üvöltötte Cromwell, és
tajtékzott a dühtől. Azonban őrmestere meg sem hallotta a
parancsot. Felém lendült az ökle, de elhajoltam, és gyomron
rúgtam. Másra azonban sajnos nem emlékszem, mert valaki
hátulról fejbe vert egy puskatussal. Megszédülve térdre rogytam,
aztán egy kábító lövést kaptam.
Minden elsötétült körülöttem.

Jeanette remegve nézte az ajtó feletti kamera képét közvetítő

monitort A két eszméletlen halhatatlant felnyalábolták az Athonell
Gárda páncélos katonái, és elindulnak velük a főfolyosó felé. Az
egyik felhúzott sisakrostélyú férfiban felismerte lan Brancoont,
akivel Jack Cromwell éppen úgy üvöltött, hogy még a lakásba is
behallatszott
– Mit képzel magáról, őrmester?! Ez az Athonell Gárda, nem
pedig egy kakas viadal! Vagy talán olyan sok magában a felesleges
energia, hogy szeretne megküzdeni egy khennarral az Athonell
Arénában?!
– Nem, uram! Nem szeretnék.
– Akkor meg azt teszi, amit mondok! Ha azt mondom, idejön,
akkor ugrik, mint a nyúl! Ha azt mondom, felnyalja az egész
főfolyosót, akkor kinyújtja a nyelvét, és már kezdi is! Értette?!
– Igen, uram!
Cromwell bólintott, aztán elindultak a többi gárdista után.
Brancoon lopva lakásuk ajtajára pillantott
Jeanette idegesen rogyott le az egyik fotelbe, és a történteken
gondolkodott. Edgar Athonell túlságosan érdeklődött a két
halhatatlan iránt, ez már több volt, mint puszta érdeklődés.
Jeanette fejében még az is megfordult egy pillanatra, hogy talán a
fejedelem valahonnan rájött, kik is ők valójában.
Szerette volna tudni, miért fogták el őket valójában, de tudta,
erre nem biztos, hogy lesz lehetősége. Célja volt, amelyet el akart
érni. Tudni akarta, miért lett halhatatlan. Ez most mindennél
fontosabb volt számára.
Fél óráig ült még a fotelben elmerengve, aztán áttelepedett a
padlóra, és egy relaxációs gyakorlatba kezdett. Felkészítette magát
az elkövetkezőkre.
Végül feltápászkodott, és öltözködni kezdeti Felhúzta magára
éjfekete, testhez tapadó kezeslábasát, egy hátitáskába bepakolta az
ágyra kikészített eszközöket, aztán a táskát a vállára csapta. Hosszú
fogát lófarokba fogta, aztán felvett egy szürkés köpenyt, hogy ne
keltsen túl nagy feltűnést, és kilépett az Athonell Kolóniaszövetség
éjszakájába.
A napközben bérelt, sötétkék Espirian Corvette-et több napra
vette kölcsön hamis néven, hogy ne keltsen gyanút. Jeanette-nek
hozzám hasonlóan szintén több személyisége volt, néhány
évtizedenként változtatta őket, hogy véletlenül se jöjjenek rá a
titkára. A bérleti díjat előre átutalta, így nem kellett találkoznia a
tulajdonossal A megállapodás szerint a Corvette az egyik főalagút
előre megadott parkolójában várta, Jeanette negyedórás gyaloglás
után meg is érkezett oda.
A környék kihalt volt, mint az éjszakai üzemmódot követően
általában a Kolóniaszövetség egésze. Az emberek és más fajú
lények többsége nem szívesen járkált ilyenkor az állomáson.
Jeanette igyekezett meghúzni magát, és kerülte a feltűnést
Szerencsésen eljutott a megadott parkolóba, ahol már ott várta a
sötétkék Espirian Corvette-je.
A parkoló mögött az állomást behálózó főalagutak egyike
tátongott, amelyben még ilyenkor is légisiklók százai suhantak.
Jeanette odalépett a bérelt gépéhez, és ráérősen körbesétálta.
Viszonylag újnak látszott, és az indítókártya ott volt benne.
Remélte, hogy az ajtók az általa előre megadott jelszóra valóban
működni fognak.
– Marcus Barbess – mondta szórakozottan, mire a gép sötét
műszerfala életre kelt, a vezető oldal felüli ajtó feltárult előtte.
Jeanette elmosolyodott, ennyi hasznomat már legalább látta.
 Az Espirian Corvette kifejezetten sportsikló volt, nagy
tolóerővel, fordulékonysággal, viszont kicsi belső térrel. Azonban a
lánynak most pontosan erre volt szüksége. Levette szürke
köpenyét, és behajította a hátsó részbe. Beült a kormánymű mögé,
maga mellé tette táskáját, és bezárta az ajtót.
– Légmentes zárás! – adta ki a parancsot a fedélzeti
komputernek. Halk szisszenés hallatszott, a komputer teljesítette a
parancsol Jeanette aktiválta a holografikus térképet, és néhány
percig az állomás megfelelő szektorait tanulmányozta. Már több
tucatszor végignézte a kiválasztott útvonalat, de nem ártott még
egyszer.
Kezdett ideges lenni.
A fedélzeti memóriából előkeresett egy lágy dallamú, nyugtató
zenét, és amint felcsendültek az első dallamok, beindította a
hajtóműveket, majd a magasba emelkedett. Besorolt az alagútban
repülő légisiklók közé, és elindult az állomás közepétől távolodva.
Sajnos ahhoz, hogy kijusson a nyílt űrbe, jó néhány kilométert
kellett visszafelé repülnie, mert itt a belső szektorokban nem
nagyon volt dokk-kijárat.
Az Espirian sebesen suhant a nyílegyenes alagútban, Jeanette
komor arccal vezetett. Már az elkövetkező órák történésein
gondolkodott. Ha lebukik, nagy veszélybe kerül, még az is
előfordulhat, hogy fény derül halhatatlanságára, amit pedig
mindenképpen szeretett volna elkerülni. De a lehetőség, hogy
beszéljen egy Vándorral, és talán megtudjon valamit a saját
sorsáról, túlságosan is csábító volt
Végül egy nyilvános dokkon át elhagyta a Kolóniaszövetség
belsejét, és egy belső, légüres térbe jutott. Lassan haladt előre,
közben a holografikus térkép alapján egy alkalmas járatot keresett.
Még mindig a belső dokk előtti, tágas térben repült, és most
megközelített két régebbi típusú szállítóhajó közötti rést A két hajó
egymás felett helyezkedett el, és csövek százai kötötték össze őket,
az egyikre kifelé egy kisebb kereskedőhajó csatlakozott. Olyan
sebességre lassított, amellyel biztonságosan lehetett haladni
szűkebb helyeken is, s beúszott a két hajó és a csőhálózat közötti
részbe.
Félelmetes volt, ahogy a siklón kívül légüres tér tátongott, és
néha csak néhány arasz választotta el egy-egy összeszerelt
űrhajótorzótól. Lépésben haladt előre, néha kénytelen-kelletlen
visszafordult, a térkép néha zsákutcába vezette. De meg is lepődött
volna, ha erről a kusza tákolmányról létezett volna pontos és főleg
használható térkép.
Jeanette csak most csodálkozott rá igazán ennek az évszázadok
alatt összetákolt űrállomásnak a valódi méreteire. Valójában csak
innen belülről lehetett igazán ép ésszel felfogni.
Az Espirian Corvette hirtelen kiért egy kisebb belső térbe,
Jeanette a holotérképet tanulmányozta, amin természetesen nem
szerepelt ez a hely.
„Lehet, hogy eltévedtem volna? „ – kérdezte magában. De nem, az
egyik hajó egy XXIV. századi nilassai űrdereglye volt, pontosan ott,
ahol a térkép jelezte. Csak éppen a hozzá csatlakozó hajók közül
hiányzott a valóságban vagy egy tucatnyi.
Jeanette felemelte az Espirian orrát, az előbbi irányához képest
felfelé haladt, és besiklott egy újabb kacskaringéi járatba. Ez talán
még szűkebb volt, mint az eddigiek…
Hamarosan bekanyarodott két egymásba hajló cső közé, és egy
hivatalos szervizfolyosóba jutott, erre szoktak járni a Karbantartók
Céhének szervizhajói. Ezek a szervizfolyosók keresztül-kasul
hálózták a Kolóniaszövetség belső részeit, és zárt rendszett
alkottak. Jeanette is alig tudott eljutni idáig, néha milliméterekre
úszva el egy-egy űrhajófaltól.
De most, hogy rátalált a szervizfolyosók rendszerére, egy időre
könnyebbé vált a dolga, gyorsabban és biztonságosabban tudott
repülni. Csak egy gond volt a szervizfolyosóval, mégpedig az, hogy
az Athonell Kolóniaszövetség belső törvényei szerint tilos volt a
használata mindenki számára, a Karbantartók Céhe, valamint az
Athonell Gárda ki vételével.
Az Athonell Gárda őrvadászai állítólag rendszeresen járőröznek
ezekben a járatokban.
Jeanette nagyobb sebességre kapcsolva repült a különböző
űrhajók között kiépített, kacskaringós alagútban. A szervizjáratok
több helyen keresztezték egymást, Jeanette mindig nyílegyenesen
az állomás középső része felé fordult.
Aztán utolért két komótosan haladó javítóhajót, amelyek
elállták a teljes járatot Amint észrevették a mögöttük haladó
Espirian Corvette-et, azonnal úgy helyezkedtek, hogy Jeanette még
véletlenül se férjen el mellettük. Az Athonell Gárda fejpénzt fizetett
nekik minden illegálisan a szervízjáratban közlekedő járműért és
pilótájáért Valószínűleg le is jelenthették járművét, és már elindult
néhány elfogó vadász.
Jeanette azon töprengett, le kellene térnie a járatból, de az
állomást alkotó űrhajók itt olyan sűrűn voltak összeszerelve, hogy
az Espiriannal sehol nem tudott beférni. Aztán elérkeztek egy
kereszteződéshez, és megkönnyebbülten fordult be egy másik
járatba. Hirtelen észrevette a szemből közeledő Athonell vadászt, és
jeges rémület markolt a szívébe.
Nem volt hová menekülnie,,,
A vadászgép rácsatlakozott a komcsatornájára:
– Tiltott területen jár, Espirian pilóta! Letartóztatom! Adja meg
magát, különben szétlövöm!
Jeanette lelassított, és meg is állt, az Athonell vadász ott lebegett
néhány méterre előtte, lézerágyúi pontosan az Espirian Corvette
pilótafülkéjére meredtek.
A vadászgép mögött feltűnt egy őrülten száguldó Tzaandell,
mögötte pedig egy másik vadászgép.
A következő pillanatban a másik páros már oda is ért hozzájuk.
A Tzaandell lefékezett, és elsiklott a Jeanette-et sakkban tartó
Athonell vadász mellett, közben szikrázva végig súrolta az oldalát.
Jeanette ebben a pillanatban maximális tolóerőt adott, és kilőtt az
ellenkező irányba. Elsuhant a vadászgép mellett, és a másik vadász
mellett is, amelyik a Tzaandellt üldözte.
A két vadász nem fért el egymás mellett, a szervizalagút csak arra
volt elég, hogy egy irányba tudjanak repülni benne
Jeanette pillanatok alatt messze maga mögött hagyta a két
Athonell vadászt, és egy rövid időre megnyugodott. De csak egy
rövid időre, ugyanis biztos volt benne, hogy a szervizjáratokban
többtucatnyi vadászgép cirkál, így bármelyik pillanatban
összefuthat egy másikkal. Újra bele keltett vetnie magát a szűk kis
járatokba. Szerencséjére már viszonylag közel volt a belső
szektorokhoz.
Lelassított, a szervízjárat oldalát tanulmányozta, és rövid keresés
után a csövek és összetákolt űrhajók között talált egy szűk nyílást.
Irányba fordult az Espirian Corvette-tel, és óvatosan megindult a
Kolóniaszövetség középső része felé. Néha szinte lépésben tudott
csak haladni, erősen koncentrálnia kellett, nehogy nekimenjen
valaminek. Legalább negyedóra telt el, mire a fedélzeti komputer
jelezte, hogy átlépték a tiltott, belső szektorok határát
De a neheze még csak most következett. Be kell jutnia az állomás
belsejébe is, ami sokkal nehezebb feladatnak tűnt. Lépésben haladt
előre, közben a környező hajókat tanulmányozta. A belső
szektorokat több évszázados, ósdi járművek alkották, némelyik
oldala repedezett és horpadásokkal tarkított volt
Aztán meglátott egy nagyobb méretű, talán XXIV. századi
szállítóbárkát, amelynek egyik dokkja pontosan a hozzáépített
többi, kisebb űrhajó között húzódott
„Talán szerencsém lesz!” – gondolta, és irányba fordította az
Espiriant
Néhány perccel később ott lebegett a dokk előtt, ami azonban
zárva volt Jeanette odahajolt a fedélzeti komputerhez, és
megpróbált rácsatlakozni a szállítóbárka valamelyik még működő
vezérlő egységére. A hajó irányitó központja egy az egyben
hiányzott, de ahogy a komputer végigszkennelte a lecsupaszított,
átalakított, ötszáz éves bárkát, talált egy alközpontot, ami
elméletileg vezérelhette a zsilipkapu működését. Utasította a
komputert, hogy küldjön az alközpontnak egy rövid hatósugarú
vészjelzést, és kérjen dokkolási engedélyt.
 Jó ötletnek bizonyult. Az alközpont megpróbált kapcsolatba lépni
az irányító központtal, de mivel ez nem sikerült neki, a beléje
ültetett algoritmus alapján terraiként azonosította az Espirian
Corvette-et, és a segélykérésre reagálva, felnyitotta előtte a
zsilipkaput
Jeanette elmosolyodott, és az Espiriannal besuhant az ősrégi
zsilipkamrába. A kapu lassan ereszkedett alá mögötte, Jeanette azt
gondolta, hallja, ahogy nyikorog, de a légüres térben nem terjedt a
hang. Aztán az alközpont kiegyenlítette a nyomást, és felemelkedett
a belső zsilipkapu.
Az viszont már nyikorgott-csikorgott, évszázadok óta nem
használhatták. Jeanette sejtette, hogy a szállítóbárkának ez a része
nem igazán volt használva, lehet, hogy az egész hajótest üresen,
elhagyatottan tátongott, mint ahogy nem egy hasonló társa a belső
szektorokban. A mindenkori fejedelem birodalma hatalmas volt, de
csak kevés helyiséget használtak rendszeresen, és ez volt Jeanette
szerencséje.
A kis dokk, ahova jutott, egy Ősi múzeumhoz hasonlított.
Tucatnyi lepusztult űrhajó pihent bent, kompok,
transzportegységek, némelyik ponyvával letakarva. Láthatólag
nagyon régen nem járt erre senki. A dokkban félhomály uralkodott,
csak minden harmadik világítótest égett.
Jeanette leereszkedett az egyik oldalfal és egy komp közé,
igyekezett úgy landolni, hogy az Espirian Corvette-et csak néhány
méter távolságból lehessen észrevenni. Jeanette összeszedte
holmiját, lekapcsolta az elektronikát, kiszállt, majd be is zárta a
gépet. Csak a hangazonosító maradt aktív.
A dokkban fagyos hideg uralkodott, nulla fok körül lehetett a
hőmérséklet, a levegő áporodott és émelyítő volt. Jeanette
fogvacogva, hányingerrel küszködve sietett a kijárathoz, és remélte,
hogy csak ezt a dokkot nem fűtik. A néma csendben még lépteinek
zaja is túl hangosnak tűnt, önkéntelenül is lopakodni kezdett.
Odaért a dokk kijárathoz, és a vezérlő panelen működésbe hozta a
rozsdától vöröslő, vaskos ajtót Iszonyatos csikorgás hasított a néma
csendbe, ahogy az ajtó lomhán megindult a falba, de félúton meg
akadt
Ez azonban elég volt, hogy kijusson. Bezárta maga mögött az
ajtót, aztán elindult az egyik találomra választott irányba. Itt már
kicsit melegebb volt, de még mindig fázott, a hőmérséklet alig
lehetett több tíz– tizenöt foknál. Bezzeg, amikor Cromwell
parancsnok kíséretében Edgar Athonellhez ment, azokon a
folyosórészeken normális volt a hőmérséklet
„Talán ez jelzi, hogy melyik folyosókat, összekapcsolt
hajórészeket használják gyakrabban! „ – gondolta hirtelen, és
biztos volt benne, hogy ez a kulcsa az egésznek.
Továbbindult. Hamarosan elhagyatott kabinok sora mellett
haladt el, és végül ráakadt egy csőalagútra, ami az oldalfalhoz
csatlakozott, és láthatólag kifelé vezetett a szállítóbárkából. A
csőben félhomály derengett, Jeanette egy pillanatra
elbizonytalanodott.
A csend nyomasztó és félelmetes volt. Jeanette előhúzta Agram
28– asát, – a fegyver erőt adott neki –, csak aztán lépett be a
csőalagútba.
Körülbelül húszméternyit haladt benne, mire egy másik
tágasabb térbe jutott. Furcsa, ódon szag terjengett itt is, mint a
dokkban és a szállítóbárka elhagyatott folyosóin.
Itt volt az ideje, hogy megállapítsa, hol is van pontosan.
Hátizsákjából előhúzta holografikus térképét, amibe fel volt töltve
a belső szektorok szerkezeti felépítése, és pontosan be volt jelölve a
Vándor Űrhajó helyzete is.
Egy kínai férfitól, Mark Lee Zeonitól vette az adatokat néhány
nappal ezelőtt, és nagyon bízott benne, hogy tényleg tudja
használni az információkat, és nem hiába fizetett borsos árat értük.
A berendezés automatikusan betájolta magát, és felvillantotta az
Athonell Kolóniaszövétség megfelelő térképrészét. A Jeanette
helyzetét jelző pont egy ősi, zicchurati kereskedődinasztia hajóját
mutatta, és ahogy a lány körbenézett, valóban felismerte a
jellegzetes, a szimmetriát dekadens módon kerülő zicchurati
jegyeket a belső építészeti elrendezésen. De még fontosabb volt
hogy a térkép szerint a hajó egyik oldalfalából egy csőalagút
vezetett át egy másik hajóba.
„Legalább ez használható’” – sóhajtott fel Jeanette. Megkereste a
Vándorok űrhajójának helyzetét, aztán a térkép jelzései alapján
elindult arrafelé.
Nem sokkal később kellemes meleget érzett maga körül, a
hőmérséklet teljesen normális volt. Sejtette, hogy ez mit jelent.
„Óvatosnak kell lennem! Ez már lakott rész.”
Ekkor hallotta meg a masírozó téptek zaját.
Csizmás lábak csattantak fémpadlóhoz.
Jeanette futásnak eredt Találomra berontott egy ajtón, és
levegőt sem mert venni, mozdulatlanul lapult a falhoz, A katonák
egyre csak közeledtek, a lány görcsösen szorongatta lézerpisztolyát..
Aztán a léptek ütemes zaja távolodni kezdett
Jeanette szíve még mindig a torkában dobogott, nem sokon
múlott, hogy észrevegyék. Csak ekkor jutott el odáig, hogy
körülnézzen a szobában. A helyiség egy hatalmas könyvtár volt
Jeanette csodálkozva nézett körül a tucatnyi, plafonig érő polcsorok
között, amelyek tömve voltak könyvekkel
„Miféle űrhajó lehet ez?” – kérdezte magában. Biztos volt benne,
hogy valami gazdag emberé lehetett egykoron. Megnézte a térképet,
de csak annyi információt talált, hogy egy altairi nemes űrjárója,
amit az Athonell Kolóniaszövétség hivatásos kalózai megtámadtak,
és utasaival együtt elraboltak valamikor a 2600-as évek elején.
Kilépett a könyvtárból, és folytatta veszélyes útját a Vándor
űrhajó irányába. Ahogy haladt előre, egyre nagyobb lett a forgalom,
egyre többször kellett visszafutnia egy alkalmas rejtekhelyig.
Karbantartó– munkások tucatjait látta akik Athonell Gárdisták
kísérete alatt szervizeltek egy-egy járatot, és állandóan járőröző
gárdisták elöl kellett bujkálnia. Ahogy közeledett a térképen
megjelölt pont felé, az őrjáratok egyre sűrűbbé váltak.
Jeanette beosont egy elhagyatott kabinba, hogy nyugodtan
tanulmányozhassa a térképet. A kabinban furcsa, ódon szag
terjengett, a lány köhögni kezdett, a levegő szinte marta a torkát.
Felkapcsolta a fényforrásokat A kabinban rendellenség uralkodott,
egy felborított asztal foszladozott ruhadarabok az ágyon, és
Jeanette érezte, hogy több évszázad óta ő az első, aki belépett az
ajtón. Gyomra háborogni kezdett az erős, orrfacsaró szagtól de
megpróbált nem törődni vele, inkább belemerült a térkép
tanulmányozásába
A térkép szerint a folyosó egy nagyobb terembe csatlakozott, a
teremből dokkok nyíltak egy belső öbölre. A Vándorok űrhajója az
egyik teljesen lezárt dokkban volt, és noha a térkép nem
tartalmazott semmilyen adatot az őrségről, Jeanette sejtette, hogy
nem lesz könnyű bejutnia.
Kintről lépések zaja hallatszott.
Jeanette megdermedt Ösztönösen lekapcsolta a világítást, és
még levegőt sem mert venni. Tucatnyi csizmás láb zaját hallotta,
valószínűleg egy újabb gárdista őrjárat haladhatott el. Várt egy
percet, csak aztán merészkedett ki a kabinból.
A folyosó elhagyatottnak tűnt, Jeanette halkan osonva közelítette
meg a folyosó végét
A folyosó egy hatalmas teremhez csatlakozott, ahogyan a térkép
jelezte. Egy XXIV. századi Titanium típusú űrállomás középső része
volt, kétoldalt tartóoszlopok sorakoztak, amelyek egy kisebb kört
határoltak el a terem belsejében. Középen egy közel öt méter magas
George Athonell szobor állt, körülötte virágokkal, bokrokkal, dús
levelű fákkal tarkított kert. A virágok között kertészdroidok
szorgoskodtak. Az oszlopok körén kívül gárdisták álltak, és őrizték
az egyes dokkokat.
Jeanette beazonosította azt a hangárt, amelyikben a Vándor
űrhajó állt. Négy Athonell Gárdista Őrködött ráérősen az ajtó előtt.
Ekkor lépéseket hallott a háta mögül!
Átrohant a kertbe, és megbújt a bokrok között A folyosóból
előmasírozott négy Athonell Gárdista, elfordultak az oszlopoknál,
aztán ahogy Jeanette a bokrok közül látta, bementek egy nagyobb
hangárba. Előhúzta digitális térképét, majd maximális nagyításra
állította a kertet és környékét mutató monitort. Találnia kellett egy
másik bejáratot, mert négy őrt nem tudott csendben eltüntetni, az
erőszakos behatolásnak pedig nem lett volna értelme. Éppen azon
kezdte volna törni a fejét, hogy mégis kívülről kellene
megpróbálnia bejutni, amikor hirtelen észrevette, hogy a padló
alatt levegőcserélő csőhálózat húzódik.
A térkép szerint a kertben volt egy kimeneti nyílás. Jeanette
hasra vágta magát, és a bokrok rejtekében kúszni kezdett a térkép
által jelzett irányba. Egy bokor rejtekében meg is találta az alig egy
méter átmérőjű, ráccsal lefedett csőlejáratot. Enyhe légáramlat
csapott az arcába, amint közelebb kúszott.
A közelben egy őrt sem látott, így óvatosan előhúzta Agram 28-
asát, és átállította kis energia kibocsátásra, aztán szétolvasztotta az
illesztéseket Bemászott az alagútba, és visszahelyezte maga mögött
a rácsot, nehogy később észrevegyék. Hátizsákjából előhúzott egy
elemlámpát, és megindult abban a járatban, amelyik vélhetően
elvezetett a megfelelő hangár alatt.
Néhány perccel később már ott lapult a hangár padlóját fedő
rács alatt. Szétolvasztotta az illesztéseket, és óvatosan arrébb tolta a
rácsot, de kimászni nem mert, mert meglátta a falra szerelt két
mozgásérzékelőt Elővett egy UNIVERSE gyártású szkennert, amely
összesen négy mozgásérzékelőt jelzett a hangárban.
Jeanette vágyakozva nézett a különös borítású, idegen, de mégis
ismerős Vándor űrhajóra, amely elfoglalta a hangár felét A hajó
több mint harminc méter hosszú volt, és Jeanette szíve egyre
hevesebben kezdett dobogni az izgalomtól. Emlékezett, amikor
évszázadokkal ezelőtt ott állt a Vándorok űrhajóján, és a Mars
vörös gömbjét bámulta.
Hátizsákjából előhúzott egy tenyérnyi minikomputert, és a
hangárkapu vezérlőpultjára állítva, belépett az elektromos
hálózatba. Néhány pillanat alatt blokkolta a hangárkapukat. Így
kívülről nem lehetett kinyitni őket, továbbá kikapcsolta a
mozgásérzékelőket, és a Vándor űrhajót körülvevő lézeres riasztó
rendszert
 Szabad volt az út
Kimászott a levegőcserélő aknájából, és odasietett a Vándor hajó
mellé.
„Ki tudja, milyen titkokat rejt magában!” – tűnődött. Ahogy
közelebb lépett, a hajó közepe táján lévő zsilipkapu automatikusan
feltárult előtte.
Jeanette félve lépett be a belső részbe.
„ Ugyanazok a lekerekített formák…”
Az a hajó, amelyikkel évszázadokkal ezelőtt felszedték öt a
Vándorok, amikor űrruha nélkül kilépett a Mars felszínére, sokkal
nagyobbnak tűnt ennél. Ez talán csak egy kis felderítő hajó lehetett
A belső folyosón halovány fény derengett, de nem tudta
megállapítani, honnan ered a fény forrása.
Egy elágazáshoz ért, a folyosó Y alakban vált ketté, Jeanette
ösztönösen a baloldali ágba fordult, ami hamarosan egy hűvös
levegőjű kamrába torkollott
És a kamrában két áttetsző üvegfalú, ismeretlen anyagú tartály
állt.
Hibernátor tartályok…
Az egyik tartály üres volt, a másikban viszont egy fagyott arcú,
két és fél méteres idegen lény állt
Egy valódi Vándor.
Jeanette emlékezett, amikor 2055-ben találkozott a
Vándorokkal. Halhatatlanná tették, de először fel sem fogta, mit is
jelent ez valójában. Sőt, azt sem hitte el, hogy nem pusztán csak
álmodta mindazt, ami történt…
Újra a Marson járt, 2055-ben.
Amikor magához tért, ott feküdt a zsilipkapu mellett Nem értette,
mi történt, csak arra emlékezett, hogy kizsilipelt a Mars felszínére,
és meghalt
Vagyis mégsem halt meg, különben nem lenne most itt…
Ekkor jutott eszébe, hogy mi történt.
„A Vándorok..”
 „Apró organizmusokat, speciális élőlényeket juttatunk a testedbe,
gyakorlatilag halhatatlanná tesznek…”
„Halhatatlan?!”
Már emlékezett.
Emlékezett mindenre.
– Nem! – sikoltotta. Csak a képzelete játszhatott vele, méghozzá
csúnya játékot, talán azért, hogy megmentse az öngyilkosságtól. De
olyan valóságosnak tűnt minden. Ahogy ott feküdt a műtőasztalon.
Azok a lények, a Vándorok…
Halott szüleire gondolt, és ő sem akart már tovább élni.
„Halhatatlan?”
Feltápászkodott, és kibámult az ablakon. A Mars felszínére
éjszakai sötétség borult.
Zavarodott fejjel botorkált vissza a város lakott részeibe,
egyenesen haza tartott, szülei egykori lakásába. Egy lifttel felment a
megfelelő szintre, aztán eltámolygott a lakásukig. Rátenyerelt a
tenyérazonosítóra. Az ajtó becsusszant a falba, Jeanette belépett a
lakásba.
– Hivatalos üzenet érkezett! – közölte egy komputerhang
Jeanette odalépett az ajtó melletti feli monitorhoz, és lekérte az
üzenetet.
Részvéttávirat volt a Mars kormányától.
„Sajnálattal értesítjük, hogy Steven és Linda Shellen a mai
napon az űrkikötőben történt robbanás során életüket vesztették.
Fogadja őszinte részvétünket.
Mars Kormány
U,i: Kérjük, fáradjon be a 22-es szektor Kórházrészlegébe, a
hivatalos azonosítás végett.”
– Nem! – sikította Jeanette, ahogy elolvasta az üzenetet. Újra
maga előtt látta, amint szülei kirepülnek a kirobbant falon, és az
elvesztésük iránt érzett fájdalom elviselhetetlenné vált
– Meg akarok halni!-zokogta.
 Berohant édesapja dolgozószobájába, és az Íróasztal fiókjából
előkapta azt az antik pisztolyt, ami mindig töltve volt.
Gondolkodás nélkül a halántékához emelte.
A pisztoly remegett a kezében, mint ahogy remegett testének
valamennyi porcikája is.
– Apa, anya! – suttogta könnyes szemmel, és szüleire gondolt.
Aztán meghúzta a ravaszt.
Amikor magához tért, egy pillanatig nem is tudta, hol van. Több
óra telt el, mióta megpróbálta megölni magát Feje iszonyúan
zúgott, ugyanakkor furcsa bizsergés járta át koponyáját Érezte az
arcára száradt vért, de a fejfájástól eltekintve, láthatólag semmi
baja nem volt „Nem lehet.,,”
Feltápászkodott és odatámolygott a fali tükörhöz. A golyó ütötte
sebnek nyoma sem volt csak egy kis heget talált Az arcára száradt
vér látványa megrémítette. Berontott a fürdőszobába, ledobálta
magáról ruháit, és beállt a zuhany alá. A víz jólesően nedvesítene
be testét.
„Mi történik velem?”
Nem érzett semmit. Újragondolta az álomnak hitt találkozást az
idegen lényekkel.
„Halhatatlan! Halhatatlan! Halhatatlan…” – visszhangzottak
fejében a szavak „Nem tudok meghalni!”
Aztán fejbe lőtte magát, és életben maradt.
Nem akarta elhinni, hogy mindez valóság. A jóságos idegenek
halhatatlanná teszik az ártatlan kislányt. Akár egy mesében.
Hosszú időre volt szüksége, mire feldolgozta, és tényként tudta
elfogadni mindazt, ami történt Meghaltak a szülei, magára maradt,
de ugyanakkor olyan távlatok nyíltak előtte, amikről korábban még
csak álmodni sem mert. Hetekig, talán hónapokig csak
gondolkodott, újragondolta a vele történteket, míg végre képes volt
elfogadni sorsát, és főleg képes volt szembenézni vele.
Ebben a néhány hétben, lélekben éveket öregedett, és noha még
fogalma sem volt, hogyan fogja használni ezt az új lehetőséget,
egyet biztosan tudott: nem volt szabad kitudódnia mindannak, ami
vele történt A Vándorok is figyelmeztették rá.
„Meg kell védenem magam!” – gondolta Jeanette, és már tudta is,
mit kell tennie. Szülei lakását eladta, és az örökölt vagyonnal a háta
mögött Kínába utazott Elszánt volt, és harcművészetet akart
tanulni. Ideje rengeteg volt így több stílusba is belevetette magát
Tizenkét év elteltével képzett harcosként hagyta el az országot.
Érzéseit igyekezett elnyomni, mégsem sikerült teljesen. A
Shaolin kolostorban, ahol az utolsó években élt és tanult
szerelmes lett egy ott élő szerzetesbe. Együtt hagyták el a
szerzetesrendet és két évig együtt éltek
De Jeanette félt, tudta, hogy ez a kapcsolat nem tarthat sokáig.
Legalábbis addig nem, ameddig ő szerette volna. Elfojtotta
érzéseit és elhagyta a férfit. Többé nem akart érzéseket csak
fájdalmat okozott vele másoknak és főleg saját magának. A szexre
szüksége volt, de mindig csak rövid időre kötött ki valaki mellett,
és ezt is csak akkor tette, ha már nagyon nem tudta elviselni az
egyedüllétet. Gyűlölte magát emiatt, de a halhatatlanságnak ára
volt
Milyen jó is lett volna más, hasonló emberekkel találkoznia, de
ez nem történt meg, nagyon sokáig nem. Jeanette már abban is
kételkedett, hogy vannak hozzá hasonló sorstársai.
Emlékezett a GMSS-ben eltöltött néhány hónapra, ahol
eljátszotta az érzéketlen katonalányt, míg fel nem bukkant Marcus
Barbess.
És valami megmozdult belsőjében a férfi iránt…
Pontosan ezért kellett elmenekülnie, mielőtt késő lett volna.
Kihasználta az adódó lehetőséget és eljátszotta saját halálát.
Teltek az évszázadok, Jeanette a Kirajzás korában maga is
utazgatni kezdett, többnyire harcművészeti viadalokon vett részt,
ezzel kisebb vagyont szerzett magának, amelyből gond nélkül
járhatta a világűrt, és élhette az életét. Sokáig csak az új
felfedezések csodái iránti rajongás lelkesítette, részt vett
többtucatnyi telepes expedícióban. Élvezte az életet..
De társat, társakat szeretett volna.
Azonban az évszázadok során egy hozzá hasonlóval sem
találkozott.
Aztán XXIX. század második felében, az Athonell
Kolóniaszövetségről különös pletykák jutottak a fülébe. Egy idegen
űrhajóról szóltak a híresztelések, és két hibernált idegen élőlénytől,
akiket Vándoroknak neveztek.
Jeanette azonnal ide utazott, és nem hiába.
Most ott állt a hibernátor tartály előtt, és egy Vándor arcát
nézte…
 6.
Magamhoz tértem.
Egy széken ültem, a kezem össze volt bilincselve a hátam
mögött Lassan kinyitottam a szemem, és pislogva szoktam hozzá a
helyiség fényviszonyaihoz. Mellettem felnyögött valaki, és oldatra
fordítva a fejemet alig egy méterre tőlem megláttam Alex Conradot
Hasonló körülmények közt és hasonló állapotban.
– Üdvözlöm az Athonell Kolóniaszövetségen, Marcus Barbess! –
dörögte valaki.
Két férfi tornyosult fölém.
Az egyik Edgar Athonell volt a másik pedig a testőrparancsnoka.
Most nem volt rajta sisak…
– Nem lehet! – nyögtem döbbenten. – George Athonell!
George Athonell, akit 2180-ban lelőttem, miután megölte a
gyermekeimet. Sokat változott, szakállát levágatta, és testes alakja
is inkább izmos volt mint kövér, de kétségkívül ő volt az.
Nem lehetett más.
George Athonell!
Athonell csak vigyorgott, és kiélvezte a döbbenetet, amit
okozott.
Lázas gondolatok kavarogtak a fejemben. Emlékeztem arra a
pillanatra, amikor megöltem, de nem is ez számított. Ha hét
évszázaddal később itt állt előttem, az csak egyet jelenthet
„Halhatatlan!”
Megszédültem a gondolattól, de ugyanakkor minden világossá is
vált előttem: az Athonell Kolóniaszövétség intenzív fejlődése,
önálló nagyhatalommá alakulása, és főleg a Vándorok iránti
érdeklődésük.
„Vagy lehet, hogy az egész Vándorokról szóló hír csak egy csapda
volt, amivel idecsábítottak minden más halhatatlant?”
Évszázadokig egyedül voltam, és most kiderült, hogy több
sorstársammal is találkoztam az idők folyamán, anélkül, hogy
tudtunk volna közös sorsunkról. De George Athonellt szívesen
elkerültem volna. Megfordult a fejemben, hogy tettetem a hülyét,
és eljátszom, hogy én annak a Marcus Barbessnek a leszármazottja
vagyok, de ez könnyen leellenőrizhető volt
Sőt rájöttem, hogy már le is ellenőrizték!
Ekkor fogtam ki a nap elején történt titokzatos támadás hátterét
Megöltek, és azzal, hogy életben maradtam, bizonyítottam, hogy ki
vagyok.
– George Athonell? – kérdezte Alex Conrad – Az a George
Athonell?
– Az, akinek a XXD. században tönkretették nagyhatalmi terveit
– felelte Athonell. – De az idő nekem nem számít, és mostanra
olyan erő összpontosult a kezemben, amellyel még a Csillagliga
sem mer ujjat húzni.
Edgar Athonellre néztem, a fejedelemre, aki tulajdonképpen
csak egy báb volt Egy kirakatember. Képviselte George Athonellt és
eljátszotta az uralkodót. Athonellnek hívták, és állítólag az Athonell
vérvonal leszármazottja volt és így már értettem, hogyan lehetséges
ez. Hirtelen minden más fordulatot vett, mint ahogy eddig
gondoltuk.
George Athonell észrevette, hogy a fiát nézem.
– Igen, ő Edgar, és valóban a fiam.
– És tudja, hogy amikor ő meghal, maga még mindig élni fog? –
kérdeztem.
– Tudja – nézett fiára Athonell, – De addig ő a Kolóniaszövetség
uralkodója. És a fiam.
– És ez az egész híresztelés a Vándor űrhajóról csak egy trükk
volt igaz? – kérdezte Alex Conrad. – Hogy idecsalják a
halhatatlanokat.
– Nem is lett volna rossz ötlet, ha lett volna bizonyítékom rá,
hogy többen vagyunk. De 2055 óta egy hozzám hasonlóval sem
találkoztam. Nem, a hír igaz, és minden erőfeszítésünk ellenére
kiszivárgott. Sok itt a túlságosan is kíváncsi ember. De
foglalkozzunk egy kicsit Mr. Conraddal! – lépett oda a szintén
székéhez kötözött barátomhoz.
– Azt tudjuk, hogy maga halhatatlan – mondta nekem Edgar.
Apja valószínűleg minden titokba beavatta. – Holofelvételt
készítettünk arról, amikor embereink megölték, azonban Alex
Conrad elleni akciónk nem sikerült.
Előhúzott egy lézerpisztolyt és szó nélkül mellbe lőtte Conradot.
Barátom teste elernyedt.
George Athonell az arckifejezésemet fürkészte. Felesleges is lett
volna eljátszanom egy Alex halála iránt érzett, tettetett fájdalmat.
Athonellt nem tudtam becsapni.
Láttam rajta, hogy tudja…
De teljes bizonyosságot akart Amikor az íróasztaláról felemelt
egy orvosi szondát, rájöttem, hogy jó előre felkészültek Az idősebb
Athonell végigszondázta Alex Conradot, aztán elégedetten
elmosolyodott.
– A másik is halhatatlan – bólintott – Néhány perc és magához
tér, a parazitalények már lázasan dolgoznak, hogy helyrehozzák
sérülését Milyen érdekes! Két másik halhatatlan!
Újra az íróasztalhoz lépett, és az asztali kommunikátoron át
behívatta Jack Cromwell ezredest. Az Athonell Gárda parancsnoka
alig néhány másodperc elteltével be is lépett a szobába,
valószínűleg közvetlenül az ajtó előtt várakozhatott. Rám pillantott,
aztán Conrad elernyedt testére, lézer égette mellkasára. Biztos
voltam benne, hogy nagyon kíváncsi arra, mi is történt itt, de nem
kérdezett semmit. Nem véletlenül volt ő az Athonell Gárda
parancsnoka. Pontosan tudta, hol van az a határ, amit nem szabad
átlépnie. Fogalma sem volt róla, hogy Edgar Athonell személyi
testűre kicsoda is valójában.
– Vitesse ezt az embert a laborba!-parancsolta Edgar Athonell
Cromwell lopva George Athonellre pillantott, aki Edgar mellett
állt, és egyfolytában engem nézett.
– Igenis, fejedelem – felelte végül, aztán alig hallható parancsot
suttogott mattfekete páncélja gallérjába épített kommunikációs
mikrofonba. Fél perc elteltével belépett a szobába két gárdista,
egyenesen Alex Conrad élettelennek tűnő testéhez siettek,
kioldozták, aztán felnyalábolták a barátomat.
– A laborba! – dörögte George Athonell. A két gárdista kicipelte
Conradot.
„Labor? Vajon miről lehet szó?” – gondoltam, de sejtettem, hogy
valami jó nagy disznóság lehet a dologban.
– Kedvenc doktorunk majd megvizsgálja Conrad barátját –
vigyorgott rám az idősebb Athonell. – Amikor megtalálták, és
idehozták a Vándor űrhajót, az egyik hibernált Vándort
felélesztettük. Megpróbáltuk kikérdezni, de nem sikerült, aztán
Matashi doktor hozzálátott, hogy eltávolítson pár parazitalényt,
hátha megtudunk róluk valami fontosat. De a Vándor belehalt a
műtétbe, a testében élő parazitalények pedig elporladtak. Különös,
nem? Halhatatlanok vagyunk, de mégis milyen sebezhetőek:
Eszembe jutott, amikor a GSE ügynökei elfoglak, és hasonló
módon akarták megtudni halhatatlanságom titkát
„ Én is meghaltam volna!”
Conrad barátom nagy bajban volt, és George Athonell
megjelenése egyre inkább rémálommá vált. Hosszú idő után
először veszélyben éreztem az életem.
George Athonell halandóként is szörnyű ellenfél volt..
– Mit akarnak tőlem? – kérdeztem halkan.
George Athonell az állát vakargatta.
– Ön csak hab a tortán, kedves barátom. Elsősorban azt
szeretnénk megtudni, hogy a Vándorok mit akarnak tőlünk.
Ugyanis nem hiszem, hogy puszta jóindulat vezérelte volna őket.
Kell valami célnak lennie annak, hogy halhatatlanná tettek
bennünket. Sajnos, az első Vándor nem akart válaszolni a
kérdésekre… Talán nem kellett volna a doktort rögtön a közelébe
engedni, de most már mindegy. Viszont a parazitalényekre is
szükségünk van, és ez a probléma szerencsére a megjelenésükkel
valószínűleg megoldódott A Vándor adja az információkat, maguk
pedig a parazitalényeket.
 – Nem ártana előbb megtudni, hogy mi velünk a Vándorok terve
– ellenkeztem. – Lehet, hogy a jövőben szükségünk lesz egymásra.
– Ezt kizártnak tanom – felelte George Athonell. – Nem hiszem
hogy nekem bármikor is szükségem lenne valaki másra. Maga
pedig csak az utamban áll, ahogy már a XXII. században is az
utamban állt. Ha akkor nem találkoztunk volna, már én lennék a
Terra Birodalom örökéletű császára! A Vándorok megmondták,
hogy az emberi faj irányítói leszünk, és én előbb-utóbb valóban az
is leszek!
– Nekem nem egészen ezt mondták. És nem hinném, hogy
amikor maga találkozott velük, másképp fogalmaztak volna.
– Én így értelmeztem a szavaikat, gondolataikat! – felelte
Athonell, aztán rám szegezte izzó tekintetét. – Maga mikor
találkozott velük?!
– 2055-ben, a Marson – feleltem. – Volt ott egy robbanás az
űrkikötőben.
Athonell elgondolkodva meredt maga elé, de nem szólt egy szót
sem. Kíváncsi lettem volna az ő történetére.
– Hogyan…? – kérdeztem, hátha sikerül kicsalnom belőle
valamit.
– Nem fontos, és főleg nem tartozik másra – felelte Athonell. –
Milyen furcsa, hogy újra találkoztunk. Nem egyszer gondoltam arra
a Marcus Barbessre, aki tönkretette egy álmomat. A Kirajzás
kezdetén hatalmas lehetőségek nyíltak, csak ki kellett volna
használni őket. És az első kolóniák kezében volt a jövő, a külső űr
felé vezető kulcs. Erre jött Marcus Barbess, és tönkretett mindent!
– Megmentettem az emberi fejt egy újabb őrült diktátortól –
jegyeztem meg. – De ez csak most vált bizonyossággá bennem.
– Őrült? – Ízlelgette a szót George Athonell. – Mi az, hogy
őrült? Céljaim voltak, amelyeket meg akartam valósítani. De ki
nem teszi ugyanezt? Ha úgy nézzük, mindenki őrült valamilyen
szinten.
Athonell odasétált elém.
– Ostoba és figyelmetlen voltam. Már a Procyonon rájöhettem
volna, hogy Marcus Barbess halhatatlan. Normális, épeszű
milliárdos cégtulajdonosok nem játszanak kommandós
parancsnokot, nem kockáztatják életüket Ezt csak olyan ember
teszi, aki nagy biztonságban érzi magát, kvázi halhatatlan, vagy
pedig őrült. Igen, már akkor rájöhettem volna…
– És akkor mit tett volna, Athonell? – kérdeztem gúnyosan. – A
Kolóniaszövetsége már a megalakulásakor halálra volt ítélve. A
Terrán, az akkori Földön sosem szerették az ilyesfajta nyilt
lázadásokat, mint ahogy most sem szeretik.
– Mégis, ma már elismerik az Athonell Kolóniaszövetség
létjogosultságát – szólalt meg Edgar Athonell. – Apám és az
Athonell nemzetség irányítása alatt nagyhatalmi tényezővé nőttük
ki magunkat, amelytől még a Csillagliga Flottája is tart.
Pökhendiségben a fiatal férfi sem maradt el sokkal az apja
mögött.
– Mert nem jelentettek veszélyt a Csillagligára – mondtam. – A
Kolóniaszövetség nem több egy hatalmas kereskedelmi
űrállomásnál, alvilági alakok törzshelyénél. Amint a Csillagliga
elemzői kockázatosnak ítélik az állomás létezését, egy pillanat alatt
mozgósítani fogják s flottát és akkor nem lesz többé Athonell
Kolóniaszövétség!
– A Csillagligával most meglehetősen jó a kapcsolatunk,
egyelőre eszünkben sincs nyílt háborúra törekedni – mondta
George Athonell. – A terveink hosszabb távúak ennél. Az állomás
egyre nő, és terjeszkedik, s azt sem szabad elfelejteni, hogy nem
mozgásképtelen. Kitűnő mérnökcsapatunk van, a Hipertérmérnökök
Céhe foglalkozik az újabb hipertéri utazások megtervezésével. Most
itt vagyunk az Orion köd peremén, de amint a Csillagliga és a
Wuudran közötti háború véget ér, tovább állunk
– És mi van akkor, ha a wuudrik visszaverik a flottánkat esetleg
nagy erejű ellentámadásba lendülnek? Semmit sem tudtunk meg
róluk az elmúlt években, lehet hogy csak játszanak velünk az Orion
köd belsejében, hogy aztán…
George Athonell a fejét csóválta.
 – Ne is folytassa! Ez soha nem fog bekövetkezni, mint ahogy mi
sem fogjuk legyőzni őket Ez vegytiszta politika. A Csillagliga Flotta
minden bizonnyal elháborúzgat itt még néhány évig, ezzel felszítják
a Csillagliga iránti hazafias érzéseket. Erre nagy szükség is van,
mivel a négy évszázaddal ezelőtti, „dicső Csillagliga” nimbusz mára
alaposan megkopott. Aztán majd kötünk egy látványos és gyors
békét s szövetségre lépünk a kedves wuudri fajjal. Minden
bizonnyal integráljuk őket a Csillagligába is.
Athonell tényleg jó politikus volt, ezt el kellett ismernem. Sőt,
kiemelkedő. Nagyon jól látta a jövőt és a Ligatanács lépéseit, de
erre csak ekkor döbbentem rá, amikor mindaz, amit felvázolt
előttem, valóban meg is történt
– A wuudrik nem veszélyesek, sokkal több hasznunk származik
abból, ha együttműködünk velük. Azonban a khennarok…
Felteszem, ön is ott volt az Arénában, és látta azt a khennart. Velük
nagyobb gondjaink lehetnek, de majd csak évszázadok múltán.
Edgar Athonellre pillantottam, aki szótlanul állt apja mellett.
Amikor megérkeztünk az űrállomásra, meg voltam győződve róla,
hogy ő a Kolóniaszövetség ura, a látszat legalábbis ez volt Mekkorát
tévedtem! Ha sejtettem volna…
– És a fia mit szól hozzá, hogy csak egy az ön utódai közül,
akiket az évezredek során nemz? Rajtuk keresztül irányítja a
Kolóniaszövetséget, de ténylegesen semmilyen hatalmat nem ad a
kezükbe? Megöregszenek, meghalnak, de ön tovább él. És néhány
évtized múlva már egy másik utód áll majd itt.
George Athonellhez beszéltem, de a szavaim valójában Edgarnak
szóltak. Megpróbáltam megingatni a kettőjük közötti kapcsolatot,
de nem igazán sikerült.
– En büszke vagyok apámra, és arra, amit saját erejéből
létrehozott – közölte fagyos hangon Edgar. – Felesleges ilyen
trükkökkel próbálkoznia.
– És felettébb veszélyes is! – tette hozzá George Athonell, aztán
egy csattanós pofont kevert le nekem. Az arcom égett, a szemem
szikrát hányt, de dühöm nagyobb volt a fájdalmamnál.
Felpattantam volna, hogy rávessem magam évszázados
ellenségemre, de a bilincsektől mozdulni sem bírtam, ráadásul csak
még jobban belevájtak testembe.
– Kár heveskedni, Mr. Barbess! – jegyezte meg Athonell. – Ez
még csak a kezdet volt, ennél sokkal többet érdemel, és
kezeskedem, hogy maradéktalanul meg is kapja, ami jár magának.
Az íróasztal felöl halk csipogás hallatszott, Athonell a szemembe
nézett, aztán odasietett az asztalhoz. A belső kommunikátorra hívás
érkezett. Athonell megnyomott egy gombot – az asztallapból egy
monitorernyő emelkedett ki – amint a férfi felismerte a hívót,
felhúzta a szemöldökét.
– Dr. Matashi! Ezek szerint megérkezett az új kísérleti alanya?
– Igen, pontosan ezért hívtam. Ki ez az alak?
Egy vékony, reszelős hangot hallottam.
– Alex Conradnak hívják, és ha minden igaz, ugyanolyan kis
parazitalények tartják életben, mint azt a Vándort, akit sajnálatos
módon elpocsékolt.
– Baleset volt! – sipította önérzetesen Dr. Matashi. – Ennyire
idegen szervezettel még nem volt dolgom, és az ön parazitalényei
nagyon komplikált teremtmények.
– Tisztában vagyok vele. Ezért küldtem önhöz Alex Conradot. Az
ő életéért nem kár, csak a testében lévő parazitalények számítanak.
Szedje ki őket belőle!
– Bízhat bennem, uram.
– Helyes, nem akarok több hibát!
George Athonell bontotta a kapcsolatot, aztán visszasétált
hozzám.
„Alex!” – gondoltam, és újra feszegetni kezdtem bilincsemet
Minden összeomlani látszott körülöttem, úgy látszik, ez együtt járt
George Athonell megjelenésével. És ott volt Jeanette Shellen. Neki
fogalma sem volt arról, hogy kik is valójában a Kolóniaszövetség
urai, és ha óvatlanul viselkedik, nagy bajba kerülhet…

„De ki tudja, mi /esz velünk addigra?” – gondoltam. Elképzeltem,

ahogy egy műtőasztalon üvöltök a fájdalomtól, miközben az
általam elképzelt gonosz arcú doktor elevenen vágja fel testemet,
hogy kiszedje belőle a parazitalényeket.
Ebben a pillanatban nagyon sebezhetőnek éreztem magam.
De nem akartam, hogy ez kifelé is látszódjon.
Hirtelen félrecsusszant a szoba ajtaja, és a feldúlt arcú Jack
Cromwell lépett be rajta nagy hévvel. Meg is hökkentem, nem
hittem, hogy csak így beléphet Athonell szobájába.
– Hogy merészeli… – hördült fel George Athonell, a
felháborodástól még a hangja is elcsuklott.
– Uram! – hadarta izgatottan Cromwell a fejedelemnek. –
Illetéktelen behatolást észleltünk a Vándor űrhajónál!
– Micsoda?! – kérdezte egyszerre Edgar és George Athonell
– Valaki a levegőcserélő aknán keresztül behatolt a dokkba, és
már bent van a Vándor űrhajó belsejében.
Athonell felém perdült
– Hányan vannak még? Ki a harmadik személy?
– Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet. – Én Conraddal
dolgozom.
„Jeanette Shellen!” – gondoltam közben. Tudtam, hogy csak ő
lehet! Tehát nem véletlenül volt itt ő sem. Jól titkolta az a kis dög!
Ezek szerint már kész volt a terve a behatolásra, amikor
találkoztunk.
– Zárják le a hangárt, és rendeljenek el riadót! – bömbölte
dühösen George Athonell. – Edgar, te addig szórakoztasd Mr.
Barbesst! Gyerünk, Cromwell parancsnok, mi pedig járjunk a
végére ennek a dolognak!
Cromwell egy pillanatig furcsálkodva tekintett George
Athonellre, azon tűnődött, hogy jól hallotta-e, hogy a férfi a
fejedelemnek dirigált. De ez nem tartozott rá. Az idősebb Athonellel
kicsörtettek a szobából, én pedig magamra maradtam Edgarral.
Fél perccel később felharsant a riadójelzés.
Alex Conrad egy műtőasztalon tért magához. Azonnal felpattant
volna, de csuklóit, bokáit leszíjazták, ahogy a derekát is. Csak a
nyakát tudta mozgatni.
Egy kecskeszakállas, fehérköpenyes, japán orvos állt nem
messze tőle, és egy diagnosztikai berendezést tanulmányozott Két
nilassai segédkezett neki, ideges, kapkodó mozgásukról, három
szemükről Conrad azonnal felismerte őket.
„Rulassai orvosi asszisztensek?”
Különös gondolat volt épp ezeket a furcsa szerzeteket ilyen
feladatra alkalmazni. Aztán ahogy a kecskeszakállas kínai
megfordult, Alex Conrad már semmit sem tartott különösnek.
„Ez egy őrült!”– gondolta, amint szembesült az eszelős
tekintettel. A doktor elvigyorodott, amikor észrevette, hogy Conrad
magához tért
– Nagyszerű, látom, felébredt kedves Conrad úr! Már
tájékoztattak, hogy kicsoda is maga valójában… Lelőtték, de nem
halt meg. Ugyanolyan parazitalények vannak a testében, mint
annak a Vándornak, ott, ni.
Conrad a doktor által mutatott irányba fordította a fejét és
meglátott egy másik műtőasztalt
Jobb lett volna, ha inkább nem látja Az asztalon egy Vándor
feküdt és minden bizonnyal halott volt testét a hasi részen
felnyitották, szervei a műtőasztal melletti asztalon üveghutákban,
áttetsző, konzerváló folyadékban lebegtek.
„Halott?” – villant át hirtelen az agyán „Hogy lehet halott, ha
testében ott vannak a parazitalények?”
Conrad emlékezett, hogy amikor őt halhatatlanná tették,
elmondták, hogy ők évtízeredekig élnek a parazitalények jótékony
hatása következtében.
„Hogy lehet halott?!”– A gondolat ezúttal már szinte
hisztérikusan tört elő Alex Conradból. A doktor észrevette a
félelmét.
– Azt hitte, örökké fog élni, igaz? – kérdezte gúnyosan Matashi.
– Az a lény is azt hitte. Aztán, amikor ki akartuk szedni belőle a
parazitalényeket, sajnálatos módon elhalálozott A nagyobb baj az
volt hogy a parazitalények is elpusztultak. De majd magán újabb
kísérletet teszünk…
– Maga őrült!-Conrad feszegetni kezdte szíjait.
Matashi vigyora ördögi volt
– Hogyan szeretné a műtétet? Ébren vagy altatva? Azt hiszem,
magát is inkább élve fogom felvágni, mint azt az idegen lényt.
„Őrült! őrült!” – gondolta kétségbeesetten Conrad, aztán Matashi
intett az egyik rulassainak, aki a műtőasztal melletti vezérlőpulthoz
sietett, és beindította az orvosi berendezést
A mennyezetről egy komplett műtőegység ereszkedett alá.
Lézerszikék, csontfűrészek, bordaterpeszek, mindenféle cső.
Conrad izmai akaratlanul is rángatózni kezdtek, amint a berendezés
egyre lejjebb ereszkedett. Matashi vigyorogva nézte áldozata arcát.
Aztán a berendezés már ott lebegett alig fél méterre a hasától…
Jeanette a Vándor élettelen arcát nézte a tartály üvegén
keresztül. A hibernátor tartályt csövek ölelték körül, és oldalán
tucatnyi, ismeretlen kijelző pislákolt. A tartály olyan volt, mintha
kőből vagy valami ahhoz hasonló, természetes ásványi anyagból
lett volna kifaragva, felületét végig különös metszetek díszítették.
A másik tartály üres volt, Jeanette sejtette, hogy a fejedelem
vallatóra foghatta az egyik lényt
Körbenézett a kamrában, de semmi különöset nem látott
Néhány ismeretlen műszer, rajtuk ismeretlen feliratokkal, de
egyébként csak falak. És a falakat különös festmények borították.
Jeanette hirtelen el is feledkezett a hibernátor tartályokról, a
hullámzó, szinte élő képek teljesen magukra vonták figyelmét.
Idegen bolygófelszíneket látott, furcsa épületeket, növényeket és
tucatnyi Vándort. A kép élt, mozgott, inkább volt film, mint
festmény. Az egész az egyiptomi sírkamrák rajzaira emlékeztette,
csak sokkal összetettebb volt. Nem is igazán fogta fel, hogy
pontosan mit is ábrázolnak.
Aztán, ahogy körbetekintett, az egyik falrészen meglátott egy
hatsoros feliratot.– Érdeklődve közelebb lépett. Csak sejtette, hogy
tényleg írást lát, a különös formájú alakzatok kis kihagyásokkal
álltak egymás után, helyenként ismétlődtek.
„Vándor Írás lenne? „-tűnődött Jeanette.
Ahogy tanulmányozta a jeleket, azok hirtelen hullámzani
kezdtek, és Jeanette fejében emberi írásként jelentek meg
Hátrahőkölt döbbenetében. Már el tudta olvasni az írást, de
maga sem értette, hogyan.
A hatsoros szöveg ott visszhangzott a fejében:
„Istenek” teremtették a három testvérfajt.
Közös vérből az idők sötétlő hajnalán.
Mindegyik fajt egy makacs, belső késztetés hajt:
Fejlődni! És eljő az első találkozás…
Újra eggyé válnak, és ha látunk egy új fajt,
Akkor nyílik meg majd az…”
Az utolsó szavak helyén egy furcsa, érthetetlen Vándor kifejezés
visszhangzott a fejében. Az egész olyan volt, mint egy vers. Újra
végigolvasta a szöveget, de a végét továbbra sem értette,
„Talán egy lefordíthatatlan kifejezés” – gondolta Sejtette, hogy a
szavak telepatikus úton jelenhettek meg a fejében, hiszen a
Vándorok az első találkozáskor is így beszéltek hozzá.
„Három testvérfaj? Istenek? „ – Jeanette hirtelen arra gondolt,
hogy az istenek akár maguk a Vándorok is lehetnek.
De nem volt ideje órákig töprengeni a jelentésen.
Hátizsákjából előhúzott egy tenyérkomputert, holofelvevőjét a
falra irányította, majd felvételre állította a berendezést
Végigpásztázta a szöveget, majd az egész szobát, végül pedig
bepötyögte a vers a fejében megjelenő fordítását is, és elmentette
az egészet.
Aztán odalépett a hibernátor tartály elé.
Már tudta, mit kell tennie.
A hibernátor vezérlőpultját kezdte tanulmányozni, az idegen
írásjelek a vers szövegéhez hasonló módon nyertek értelmet
Jeanette fejében. Rövid idő alatt megtalálta azt a helyet, amivel
elvileg a felélesztési műveletet lehetett beindítani. Ujját a halovány
fénnyel pislákoló mélyedés félé tette, de megérinteni nem merte.
Elbizonytalanodott, és félt a következményektől.
De ez volt az, amire mindig is vágyott. Találkozni egy Vándorral,
és megtudni az igazságot Megérintette a mélyedést
A hibernátor tartály mélyéről halk, búgásszerű hang tört elő.
Jeanette önkéntelenül hátralépett. Az üvegbura belsejét vakító kék
fény töltötte ki, a tartály kijelzői folyamatosan életre keltek,
Jeanette torkában dobogó szívvel várakozott Eltelt egy pete.
Kettő…
Halk szisszenés hallatszott, és a tartály ajtaja lassan feltárult.
Fagyos levegő csapott a lány arcába, a hibernátor tartályból áramló
hideg levegőtől megborzongott, és összébb is húzta magán a
kabátját Aztán a hideg egy csapásra megszűnt, valószínűleg a hajó
komputere egyenlíthette ki a hőmérsékletet
A nyitott tartályban mozdulatlanul állt a Vándor.
A mellkasa lassan járt fel-alá.
Élt, lélegzett, és két és fél méteres termetével ott magasodott
Jeanette előtt.
Aztán felnyögött, és előrelépett.
Azonban járása nagyon bizonytalan volt, megtántorodott, majd
térdre esett. Jeanette odaugrott volna, hogy segítsen, de félelme
nagyobb volt, hogy meg merje tenni. A Vándor feltápászkodott,
aztán körbepillantott a szobában. Tekintete megállapodott
Jeanette-en.
A lány megborzongott az átható pillantástól, a közel két és fél
méter magas lény féléje tornyosuló alakjától.
„Mit keresel itt? Hol vagyok? Hol a társam?” – visszhangzottak
fejében a telepatikus kérdések.
– Egy hatalmas űrállomáson vagyunk, a te hajódat valahol az
űrben találták, és bevontatták ide – felelte Jeanette, és azon vette
észre magát, hogy iszonyúan remeg a hangja.
„Űrállomás… „ – Jeanette látta, hogy a Vándor másra figyel.
Talán a telepatikus érzékeit terjesztette ki? „A társam halott.”
– Halott?-kérdezte döbbenten Jeanette. – De hiszen
halhatatlan! „Vannak módszerek, ami ellen a parazitalények sem
tehetnek semmit… A fajotok mindig is mohó és kapzsi volt, ahogy
most is az. Semmit nem változott az évezredek folyamán. A hosszú
élet pedig különösen nagy értékkel bír, amiért még ölni is képesek
vagytok.”
– Én nem – rázta meg a fejét Jeanette.
„Tudom. Ezért vagy te kiválasztott. Sajnos, nem minden esetben
választottunk jól”
– Mi a célotok velünk? Miért választottatok ki bennünket?
„Idővel meg fogod tudni.
– Most akarom megtudni!
„Türelmetlen vagy, ez halandó tulajdonság. Az időnek nincs
jelentősége számodra, hát még mindig nem fogtad fel? Élvezd az
életet, és hamarosan megtudod, amit tudnod kell.”
Jeanette-re éppen az ellenkezőleg halottak a Vándor ködös
szavai, gondolatai.
– Akaratom ellenére tettetek halhatatlannál – kiáltotta. –
Annyit igazán megérdemlek, hogy megtudjam, miért?!
A Vándor hallgatott
– Magányossá tettetek.
„Távlatokai nyitottunk előtted. Lehetőséget kaptál, hogy több
legyél, mint egy egyszerű halandó ember. Ne félj a magánytól,
vannak társaid, előbb-utóbb találkozni fogsz velük, hiszen a
sorsotok közös.”
– Ketten itt vannak az űrállomáson – mondta Jeanette.
„Tudom. Marcus Barbess és Conrad Alexander Gottfried.”
A Vándor odalépett a tartályához, és a kijelzőket tanulmányozta.
Közben gondterhelten hümmögött.
– Az a vers a falon… – szólalt meg végül bizonytalanul Jeanette
– mit jelent?
A Vándor egy pillanatra megdermedt, aztán úgy tett, mintha meg
se hallotta volna a kérdést.
 – Ki az a három faj? Mi, emberek vagyunk az egyik közülük? És
miféle istenekről van ott szó?
„Túl sokat kérdezel” – érkezett a válasz.
Azonban Jeanette makacs volt.
– Nem hiszem! Jogom van tudni, hogy mit terveztek velem,
nem?
„Meg fogod tudni, kiválasztott, de nem most. Még nem jött el az
Idő. Légy türelmes!”
– Nyolc évszázadot vártam! Ki tudja, legközelebb, mikor
találkozom egy újabb Vándorral. Tudni akarom a választ!
„Azt mondtam, légy türelmes!” – jött az ingerült gondolati üzenet,
és Jeanette jobbnak látta, ha valóban nem erőlteti tovább.
A Vándor elmélyülten tanulmányozta a műszereket, majd
hirtelen szó nélkül megindult kifelé. Jeanette-nek futnia kellett,
hogy lépést tudjon tartani vele. Nem mentek sokat, csak az Y
alakban elágazó folyosó másik ágában, egészen a pilótafülkéig.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Jeanette.
„Elmegyek innen. Jobb lesz, ha elhagyod a hajót!”
– Nem mehetsz most el! – ellenkezett Jeanette. – Még nem…
A Vándor belépett a pilótafülkébe, de a bejáratban meg is torpant.
A fülke műszerfalát teljesen szétszerelték, a padlón szanaszét
hevertek a darabjai. A lény felmordult, aztán mégis odalépett a
műszerfalhoz, és megpróbált életet lehelni belőle. Egyes részeknél
sikerült is.
„A hajtóművek. Azt is szétszedték, elrontották. Ostobák. Nem
tudok elmenni.”
Jeanette szinte érezte a Vándor keserűségét.
– Én ki tudlak juttatni innen.
„Felesleges. Az én sorsom itt fog beteljesedni ezen az
űrállomáson. Az Athonell Kolóniaszövetségen.”
Jeanette elgondolkodva nézte a különös idegen lényt. Semmit
sem tudott meg tőle, pedig itt volt a lehetőség, hogy kérdezzen.
Érezte, hogy valami olyan titok rejtik a Vándorok mögött, amihez
köze van az Ő halhatatlanságának is.
 „Fegyveresek közelednek. Sokan” – hallotta hirtelen a Vándor
üzenetét. A társam halott, megkínozták, hogy kiszedjék belőle a
halhatatlanság titkát. Rám is ez a sors vár, de én ellenállok.”
– Segítek-mondta Jeanette.
„Nem segíthetsz, ez az én harcom.”
Jeanette nem törődött a Vándor szavaival, előhúzta Agram 28-
asát, és elindult kifélé a pilótafülkéből.
„Tedd el a fegyvert Te halhatatlan vagy, nem szabad, hogy
elfogjanak, és azt tegyék veled, amit a társammal tettek, és velem
fognak Te vagy a jövő kulcsa.”
Jeanette megtorpant.
„A jövő kulcsa. Mit jelent ez?”– gondolta, de hiába próbálta
értelmezni a Vándor szavait
„Meg fogod tudni De most ne harcolj!”
A hangárból kiáltások hallatszottak, aztán lépések zaja.
– Kutassák át a hajót! – harsant fel egy erélyes hang a közelből.
– A Vándor eltűnt, itt kell lennie valahol, azzal együtt, aki
felélesztette. Élve fogják el mindkettőt!
Jeanette kilesett a fülke bejáratán, és azonnal megpillantott
három Athonell Gárdistát amint kézifegyvereiket előreszegezve
törtetnek a pilótafülke felé. Nem volt más választása, előugrott a
fedezék mögül, és tüzet nyitott a kábító lövésre állított Agram 28-
asból. Két gárdista eszméletlenül össze rogyott, de a harmadikat
nem találta el.
– Itt van! – rikoltott fel a férfi. – A pilótafülkében!
A gárdista ezzel egy időben célzásra emelte fegyverét, és
folyamatos lézertűzzel árasztotta el a bejárati ajtó környékét.
„Kábítósugarakat használ!” – gondolta Jeanette. A Vándorra
pillantott, aki egykedvűen várakozott a műszerpultnál. Szemét
lehunyta, és meg sem mozdult.
Jeanette újra ki akart pillantani a folyosóra, mivel abbamaradt a
tüzelés, de ekkor egyszerre négy gárdista rontott be a fülkébe, és
rávetették magukat a lányra. Jeanette elsiklott az első támadó hóna
alatt, és gyomorszájon vágta. A következő pillanatban azonban
ketten lefogták a karjánál fogva, egy harmadik gárdista pedig
hatalmas pofont kevert le neki.
– Jeanette Shellen, az Aréna Hercegnője! – ismerte fel a gárdista
őrmester. Újabb gárdisták rontottak be a fülkébe, és célba vették a
Vándort, aki továbbra is mozdulatlanul állt. Jeanette hiába próbált
kiszabadulni, a két gárdista keményen szorította a karját.
Az őrmester a gégemikrofonján jelentést tett valakinek.
– Elfogtuk őket, uram! – mondta büszkeséggel a hangjában. – A
behatoló nem más, mint Jeanette Shellen!
Meghallgatta a választ, majd nyugtázta.
– Igenis, értettem!
Közelebb lépett a lányhoz.
Jeanette kihasználta a két gárdista szorítását, felugrott, és fejbe
rúgta az őrmestert. Aztán megrántotta az egyik gárdista karját, és
így kiszabadult a szorításból. Fordulásból a másik férfi lába közé
rúgott, és…
Valaki hátulról fejbe vágta fegyvere tusával. Jeanette térdre
rogyott, elhomályosult körülötte a világ. Az ájulás határára került…
Egy fegyver csöve nyomódott a halántékához.
– Szerencséd, hogy a fejedelem élve akar! – dörögte az őrmester,
miközben levette a fejéről a Jeanette rúgása nyomán, a szem részen
megrepedt sisakját Fájdalmas arccal folyamatosan jobb fülét
masszírozta, ott, ahol a rúgás érte.
– Uram! – kiáltotta egy gárdista, miközben három társával a
mozdulatlanul álló Vándorra fogták fegyverüket. – Ezzel itt mit
csináljunk?
– Kábítsák el a biztonság kedvéért Nem hiszem, hogy
önszántából eljönne a laborig. Nem akarok még vele is vesződni!
Jeanette a Vándorra nézett
„Ellenkezz! Nem szabad feladnod!” – gondolta, és remélte, hogy
még mindig fennáll közöttük a mentális kapcsolat
„Kevés az erőm… De mégis kénytelen vagyok.”
A következő pillanatban a Vándorra szegezett karabélyok
kirepültek a gárdisták kezei közül, és koppanva az egyik sarokba
hullottak. A katonák döbbenten meredtek a továbbra is
mozdulatlan Vándorra.
– Őrmes… őrmester… -– dadogta egyikük, miközben többen
idegesen a pisztolyaikért nyúltak.
– Kábítsák el!
A Vándor feléjük emelte kezét.
A gárdistákat titokzatos, ismeretlen erő taszította hanyatt.
Irtózatos erővel csapódtak a mögöttük lévő falnak, aztán
eszméletüket vesztve hullottak a padlóra.
– Erősítést a Vándor hajóba! – kiáltotta az őrmester a
gégemikrofonjába, aztán lézerkarabélyából tüzet nyitott az idegen
lényre. Nem kábító fokozatot használt. Ölni akart A Vándor testét
sisteregve járták át a tűvékony lézersugarak, a lény felhördült a
fájdalomtól.
Az őrmester abbahagyta a tüzelést.
Jeanette látta, hogy a gárdista réveteg tekintettel bámul a
Vándorra.
Többé már nem volt ura cselekedeteinek. Eldobta karabélyát, és
előhúzta oldal fegyverét. Lassan, tétova mozdulatokkal a fejéhez
szegezte.
Aztán meghúzta a tavaszt.
Jeanette döbbenten meredt az összecsukló gárdistaőrmesterre,
aztán a Vándorra pillantott
„Mi a fene volt ez?” – gondolta.
„Átvettem az irányítást az elméje felett” – érkezett a hűvös
válasz.
A folyosóról újabb gárdisták dübörgése hallatszott, Jeanette-nek
nem maradt ideje megemészteni a látottakat. Felkapta az előbb
elejtett Agram 28-asát, és felkészült a harcra. De tudta, hogy a
Vándor nélkül semmi esélye nincs.
„Gyere ide mellém!” – A Vándor hangja parancsolóan hangzott a
fejében. „Ki kell jutnunk! Gyere ide, és fogd meg a kezem!”
Jeanette tétovázott. Félt a Vándortól, főleg miután szembesült
képességeivel. A Vándor Jeanette riadt szemébe nézett, és a lány
félelme hirtelen elhalványult, csak egyvalamire volt képes
gondolni.
„Oda kell mennem melléje!”
És mielőtt elgondolkodott volna, hogy mit is cselekszik, már ott
is állt a Vándor mellett, és megfogta a kezét.
Újabb gárdisták rontottak be a fükébe, és azonnal lövésre
emelték fegyvereiket.
Jeanette körül sisteregni kezdett a levegő, a külvilág szétporladt,
elenyészett, és a következő pillanatban azt vette észre, hogy már
egy másik helyiségben vannak.
Egy laborban.
A műtőasztalon Alex Conrad felüvöltött, amikor a lézerkés a
húsába vágott…
A Vándor és Jeanette éppen ekkor materializálódott a laborban.
„Teleport?” – döbbent meg Jeanette.
Nem lehetett más. Egyik pillanatban a Vándor hajón voltak,
most meg egy teljesen más helyiségben. A Vándor Jeanette mellett
térdre rogyott, arca fájdalmas grimaszba torzult.
Dr. Matashi döbbenten nézett a labor közepén váratlanul
materializálódó két jövevényre. Nem értette, hogyan kerültek ide,
ráadásul az egyik ugyanolyan idegen lény volt, mint amelyik
meghalt, amikor megpróbálta eltávolítani a testében lévő
parazitalényeket.
Conrad száját újabb fájdalomkiáltás hagyta el, ahogy a lézer
lassan belevágott hasába.
Jeanette megborzongott attól, amit látott Kezében még mindig
ott szorongatta Agram 28-asát, és azonnal rászegezte Dr.
Matashira.
– Állítsa le! – kiáltotta a mandulaszemű doktornak. – Most!
Dr. Matashi idegesen tekintett a rá irányuló pisztoly csövére.
Óvatosan odalépett a vezérlőpulthoz, és kikapcsolta a
berendezést, A kések eltávolodtak Alex Conrad hasától, és lassan
az egész berendezés elindult a mennyezet felé.
 – Oldozzátok el! -kiáltotta Jeanette a rulassai asszisztenseknek.
A rulassaiak odasiettek Alex Conradhoz, és kioldozták szíjait.
Jeanette fél szemmel a rulassaiakat figyelte, de közben a sunyi
képű Dr. Matashit tartotta sakkban. Conrad a hasát fogva
tápászkodott fel az asztalon.
– A legjobbkor érkezett, hölgyem! – nyögte, miközben lemászott
a műtőasztalról, és az egyik közeli székre terített ingjéért nyúlt
Aztán szeme megakadt a lány mögött térdelő, félájult Vándoron.
„Szóval Jeanette mégis azért van itt, amiért mi! És ő megcsinálta,
megtalálta a Vándor űrhajót!”
A Vándor erőt vett magán, és nehézkesen feltápászkodott.
Meglátta a másik műtőasztalon fekvő, felnyitott testű, halott társát
és arcvonásai megkeményedtek. Tekintete Dr. Matashira irányult,
aki rémülten hátrálni kezdett, közben eszeveszetten visított. Szeme
hirtelen fennakadt erei kidagadtak az erőlködéstől, összeesett. A
padlón még másodpercekig vonaglott, aztán teste görcsbe rándult
és nem mozdult többé.
A Vándor tekintete a rulassai asszisztensek felé fordult akik az
egyik sarokban remegtek.
– Őket ne bántsd!-kiáltotta Jeanette.
„Miért ne?”
– Ők ártatlanok, ismerem a fájukat. Biztos vagyok benne, hogy
nem tettek semmit a társad ellen.
„Hiszek neked”– üzente a Vándor, aztán megtántorodott „Kevés
az erőm, és tál sokat használtam belőle…”
Elterült a padlón.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Alex Conrad.
– Megtaláltam a Vándor űrhajót és felélesztettem ezt a Vándort
– felelte Jeanette. – Aztán ránk támadtak az Athonell Gárda
katonái, erre valahogyan ide teleportáltunk…
– Értem. Szóval, akkor maga nem a Vándor hajó miatt van itt,
hanem csak úgy erre járt, igaz? – vigyorodott el Conrad. – Tudtam
én, hogy csak vetít!
– És akkor mi van? – kérdezte ingerülten Jeanette. – Maguk
amatőrök, és csak a bajt hozták rám! Még a fejedelem is felfigyelt
gyanús viselkedésükre.
– Nagy tévedés. A fejedelem nem a viselkedésünkre figyelt fel,
hanem Marcus barátomra. És most figyeljen, mert szerintem
fogalma sincsen arról, hogy ki is az Athonell Kolóniaszövetség igazi
ura! Edgar Athonell csak egy báb, annak a férfinak a bábja, aki a
fejedelem testőrét játssza. Ő pedig nem más, mint maga a legendás
George Athonell!
Jeanette Conrad szemébe nézett.
– Ez baromság-közölte.
– Nem, egyáltalán nem az. Marcus már találkozott vele 2180-
ban. Én ismerem a történetet. Athonell megölte Marcus
gyermekeit, és megöletett több száz másik ártatlan embert. Végül
Marcus személyesen végzett vele. De most itt van, és tudja, hogy
mit jelent ez, hölgyem?
Jeanette fejében lázas gondolatok kavarogtak.
„Edgar Athonell személyi testőre!”
Emlékezett az előző napra, amikor a fejedelemnél járt Az a férfi
ott volt a szobában, de a sisakja a fején volt Jeanette akkor ezt
furcsállta is, de most minden világossá vált.
„ George Athonell! Athonell a halhatatlan! A Kolóniaszövetség,..”
– Halhatatlan… – A padlón hevert eszméletlen Vándorra nézett.
A lény nagyon sebezhetőnek tűnt, és Jeanette szeretett volna
segíteni neki, azonban nem tudta, mit lehetne. Odasietett a
Vándorhoz, és leguggolt mellé. A lény nehezen vette a levegőt, és
nagyon rosszul nézett ki.
– Mi történt veled? Hiszen halhatatlan vagy, mint én!
„Az vagyok. De a hibernáló hatását még nem hevertem ki. A
mentális képességek és a teleportálás elvette a maradék erőmet is.
Segíts…”
– Hogyan?-kérdezte Jeanette.
Közben Conrad is odalépett a lényhez. Közel két évezrede nem
látott Vándort, és most hirtelen különös érzések kerítették
hatalmába.
 Emlékek rohanták meg.
Egy csatamezön találta magát…

Krisztus után 1148.

A II. Keresztes hadjárat seregei Damaszkuszt ostromolták.
A nehéz pallos lehúzta Alexander Conrad Gottfried lovag karját,
fémsisakja orrvédője zavarta a kilátásban. Körülötte mindenfelé
harcosok forgolódtak, nehéz pallosok csaptak össze, vér fröccsent
mindenfelé.
Conrad elhajolt egy feléje suhanó penge elől, majd
meglendítette pallosát, és tőből lemetszette egy burnuszos harcos
karját. Ideje sem volt megnézni, hogy kivel áll szemben, aztán a
következő pillanatban beledöfte pallosát az ellenfél gyomrába.
Újabb ellenség került be a látómezejébe, Conrad kirántotta a
kardot az előző férfi gyomrából, és kaszáló mozdulattal a rárontó
humuszos harcos felé sújtott. De az elsiklott a nyakát célba vevő
pallos elől, aztán kardját belemártotta a lovag testébe.
Conrad lélegzete elakadt a fejdalomtól, és már nem csak a fehér
köpönyegén díszelgő kereszt volt vörös, hanem a sebből kiömlő vér
nyomán az egész köpeny.
Térdre rogyott.
A burnuszos, sötét képű harcos meglendítette kardját, de
lesújtani nem maradt ideje. A következő pillanatban egy pallos
bukkant ki mellkasa közepéből.
Egy nagydarab páncélinges lovag állt a támadó mögött,
Conradnak ez volt az utolsó emléke a csatából, mert a következő
pillanatban arccal előre eldőlt, és elvesztette az eszméletét…
Amikor felébredt, már sötétedett.
A csatamezön néma csend honolt.
Halotti csend.
Conrad nagy nehezen oldalra fordult, de a mozdulat nagyon sok
erőt kivett belőle. Köhögni kezdett véres masszát öklendezett a
fűre.
„Csend…” – gondolta. A távolban meglátta Damaszkusz falait és
tudta, hogy a keresztes sereg vereséget szenvedett...Én pedig
haldoklom…”
Bármerre nézett, csak holttesteket látott maga körül..
Megpróbált feltápászkodni. de visszahanyatlott. Maradék ereje is
elhagyta, szemét is képtelen volt nyitva tartani.
Fájdalmai egyszerre megszűntek, és ahogy kinyitotta szemét
valami furcsa, megmagyarázhatatlan fényességet látott maga körül.
Test elemelkedett a felszínről, úgy érezte, lebeg.
„Most meghalok…” – sóhajtotta.
Aztán néhány másodperccel később egy tágas teremben találta
magát.
Egy Vándor állt előtte. A lény arcára és a halálos rémületre, amit
akkor érzett még most is jól emlékezett.
Conrad a padlón fekvő Vándort nézte, aki láthatólag nagyon
rossz bőrben volt.
– Ki kell jutnunk valahogy – mondta Jeanette-nek. – És ki kell
hoznunk Marcust is.
– Szóval George Athonell él, és a háttérből irányítja az
űrállomást. – Jeanette a Vándorra nézett. – Nem értem, hogyan
tehették George Athonellt halhatatlanná? Őt is kiválasztották, és
alkalmasnak találták?
„Hibáztunk…” – A válasz mindkettőjük elméjébe eljutott. „Ki kell
javítanom ezt a hibát, és nektek segítenetek kell.”
– Nekünk? – kérdezte Conrad. Válaszokat várt a Vándortól,
azért volt itt a Kolóniaszövetségen, nem pedig, hogy ő segítsen
neki. – Majd ha megmondod, miért játszotok velünk? Miért
kellünk mi nektek, miért tettetek minket halhatatlanná?
„Idővel meg fogod tudni.”
– Na, pontosan az után fogunk segítem, hogy megtudtuk! –
felette dühösen Conrad, és megfogta Jeanette kezét. – Gyere!
Jeanette felállt, és arrébb húzódtak. A két rulassai továbbra is az
egyik sarokban remegett, moccanni sem mertek a félelemtől.
– Nem hagyhatjuk magára – nézett vissza Jeanette
 – Tudom – sóhajtotta Conrad.
A Vándor nehézkesen felült.
Ekkor berobbant a labor egyik oldalfala!
A légnyomás hanyatt döntötte Jeanette-et és Conradot, a
porfelhőből Athonell Gárdisták törtettek elő, és pillanatok alatt
elárasztották a labort. Jeanette és Conrad eszeveszetten lövöldözni
kezdett, de helyzetük reménytelen volt. Lézernyalábok cikáztak
mindenfelé, a robbanás után lassan oszladozó füstfelhőben
egyelőre mindenki vaktában lövöldözött.
– Az antitér-kamrát! – kiáltott valaki.
Conrad a labor falait vizslatta, a menekülés lehetőségét kereste.
Meg is látta a padlón egy levegőcserélő akna ráccsal védett bejáratát
– Gyere! – kiáltotta Jeanette-nek. Lézerpisztolyával
megolvasztotta a rögzítéseket majd félrerúgta a rácsot
– A Vándor! – kiáltotta Jeanette, és a padlón ülő lényre nézett. –
Nem hagyhatjuk in!
– De igen!
– Menj egyedül!-kiáltotta Jeanette.
Az oszladozó füstből Athonell! Gárdisták bukkantak elő, Conrad
belevetette magát a levegőcserélő aknába.
Több lézernyaláb eltalálta, de nem törődött a fájdalommal.
Kétségbeesetten kúszott előre, minél messzebb a labortól.
„Gyere közelebb!” – jelent meg Jeanette fejében a Vándor üzenete.
„Még van egy kis erőm, elmegyünk innen.”
„Ismét teleportálni fogunk!” – gondolta, és odaugrott a
Vándorhoz. A gárdisták vigyorogva fogták rájuk a fegyvereiket, a
bejáraton pedig két gárdista egy furcsa, lebegő berendezést tolt be.
„Nem” – hallotta Jeanette a Vándor néma kiáltását, de nem
értette a lény reakcióját
Aztán eszébe jutott egy néhány másodpereccel ezelőtt elhangzott
szó. „Antitér-kamra!”
A lány körül sisteregni kezdett a levegő, a külvilág lassan
szétporladt..
…de a következő pillanatban mindez megszűnt és továbbra is ott
álltak a labor közepén.
Ekkor lépett be a laborba Jack Cromwell és George Athonell.
Athonell kaján vigyorral nézett a Vándorra.
– Felesleges próbálkoznod, a saját technológiád rabja vagy –
mondta a Vándornak, és fejével a tőle nem messze lebegő, különös
berendezés felé intett – Az antitér-kamrátok. Társadból sikerült
néhány információt kiszednünk, mielőtt elhalálozott volna, többek
közt ennek a kis szerkezetnek a működését is. Trükkös lények
vagytok, ti Vándorok, társadat napokig üldöztük a Kolóniaszövetség
belső részei között, míg végül, ide-oda teleportálva végleg
elgyengült, és elfoghattuk… Veled már óvatosabbak vagyunk.
„Mi az az antitér-kamra?” – kérdezte gondolati úton Jeanette.
Közben Athonell Cromwell parancsnokhoz fordult.
– Alex Conrad megszökött! Kapják el mielőbb! Személyesen
vezesse a kutatást!
– Igenis, uram! – vágta vigyázzba magát Cromwell, és néhány
gárdista kíséretében elhagyta a labort. Kint feltehetőleg még
többtucatnyian csatlakoztak hozzájuk, és Jeanette félteni kezdte
Conradot Megölni ugyan nem tudták, de George Athonellből, a
halhatatlan George Athonellből sok mindent kinézett, ami még a
halálnál is rosszabb lehet
„Nem tudunk elteleportálni! Egy antitér-burok vesz körül
minket, ami meggátol minden teleportációt, és blokkolja mentális
erőmet.”– A Vándor üzenete beletörődő volt.”Az emberek nagyon
tanulékonyak, és ha nem is értik technológiánk lényegét,
berendezéseink kezelését könnyen elsajátítják.”
„Akkor csak ki kell kerülnünk a burok sugarán kívülre…” –
gondolta Jeanette.
„Meg kell próbálnunk, ez az egyetlen esélyünk!”
Fegyveres gárdisták léptek oda hozzájuk, elvették Jeanette
fegyverét, mindkettejüket megmotozták. Jeanette-et kirántották a
burokból, a Vándor csuklójára pedig különös karpereceket
csatoltak. Jeanette azonnal látta, hogy ez sem Csillagliga
technológia. A karperecek összeköttetésben álltak az antitér-kamra
vezérlőegységével, amely érzékelte, ha a karperec viselője túl közel
merészkedik a mező széléhez. Ekkor azonnal bekapcsol egy
nagyteljesítményű antitér-mágnest, ami visszarántja a foglyot a
mező belsejébe.
„Legyetek átkozottak!” – A mentális kiáltás nem csak Jeanette,
hanem valamennyi jelenlévő fejében felharsant, mire George
Athonell elvigyorodott
– Félsz, mi? Magasabb rendűnek hiszed magad, de most mégis
egy alacsonyrendű élőlény csapdájába estél. És el fogod nekem
mondani az igazságot rólunk, emberekről.
Athonell tekintete Jeanette Shellenre vándorolt
– Ejnye, kislány, ezzel a lépéssel nagyon nagy csalódást okozott,
és főleg Edgarnak, aki odavan magáért. Kár volt elrontania, akár
még a fejedelem felesége is lehetett volna önből,
– És miből gondolja, hogy engem érdekel a fejedelem? –
kérdezte gúnyosan Jeanette. – Én harcos vagyok
– És tolvaj – tette hozzá George Athonell. – Azonban a tolvajok
büntetése nálunk halál. Lehetőséget adtunk, hogy a legmagasabbra
juthass, de elcseszted a lehetőséget, kedvesem!
Odaintett két gárdistát magához.
– A fejedelem lakosztályába velük!
 7.
Edgar Athonell fel-alá járkált a szobában, láttam rajta, hogy ideges.
Azon töprengtem, hogyan használhatnám ki az alkalmat, hogy
kiszabaduljak.
– Ugye, apád nem mesélte el, hogy mit tett ott a Procyonon? –
kérdeztem.
Edgar Athonell felém fordult
– Dehogynem! Elmesélte, hogy az egykori Föld és az
interplanetáris nagyvállalatok hogyan sajátították ki maguknak a
hatalmat, és nagy ívben ejtettek azokra, akik fényévekre a Földtől
ténylegesen megküzdöttek azért, hogy a közeli naprendszerek
lakható bolygóin is megvessük a lábunkat, de főleg azért, hogy
ellássák a Földet. És elmesélte azt is, hogy amikor megalakította az
Athonell Kolóniaszövetséget, és kikiáltotta a függetlenségét, rögtön
nagyszabású hadjáratot indítottak ellene. Az UNIVERSE…
– És mesélt-e arról a több száz ártatlan emberről, akik nem
akartak részt venni a forradalmában? Beszélt-e arról hány embert
öltek meg pusztán azért, mert nem álltak melléjük?
Edgar Athonell egy pillanatra elbizonytalanodott, ebből rögtön
tudtam, hogy nem ismeri a teljes igazságot
– Az a George Athonell, akit 2180-ban a Procyonon
megismertem, egy lázadó volt, aki céljai elérése érdekében
semmilyen kegyetlenségtől nem riadt vissza. Ha tudtam volna,
hogy ő is találkozott a Vándorokkal! Ez teljesen más megvilágításba
helyezi addigi karrierjét, életpályáját, már azt, amit a XXII. századi
énjéről olvastam egykoron. Kiváló politikusi életpálya, ami azonban
a siker küszöbén mégis kisiklik. Aztán elmegy egy távoli kolóniára,
a Procyonra, ahol lázadást szít.
– A történészek elferdítették az Athonell Kolóniaszövetség
létrejöttének tényét! – felelte hevesen Edgar. – Nem vette észre
senki, hogy apám egy hajszálnyira volt csak attól, hogy sarokba
szorítsa a Földet Amint a többi kolónia is melléje állt volna…
– Én tisztában voltam ezzel a veszéllyel – mondtam. – És
megtettem mindent, hogy mindaz, amit tervezett, ne
következhessen be. De súlyos árat fizettem érte.
– Ugyan miféle árat? – nevetett Edgar Athonell.
– Apád, gondolom, azt sem mesélte el, hogy két gyermekem,
akiket gyerekkoruk óta nem láttam, az ő szolgálatában álltak a
Procyonon? És nem mesélte el, milyen módon használta ki őket
ellenem, majd amikor mégis mellém álltak, milyen hidegvérrel ölte
meg őket a szemem láttára?!
A fejedelem hallgatott, sejtettem, hogy most hallja először a
történteknek ezt a részét, de mivel nem volt ott, tudtam, hogy az
egész nem jelent számára semmit.
– Nem kellett volna beleavatkoznia! Mindenkinek jobb lett
volna!
– Élhettem volna egy örült diktátor tébolyodott birodalmában!
Mert ez lett volna a következménye, ha apád sikerrel jár! Próbáld
végiggondolni, hogy mi történhetett volna! A második évezred földi
diktatórikus rendszereinek urai elbújhattak volna George Athonell
mellett…
– Hamarosan az apám fogja irányítani az ismert univerzumot,
ez már csak idő kérdése – mondta Edgar Athonell. – Nehogy azt
higgye, hogy bármit is megakadályozott, legfeljebb sikerült
késleltetnie néhány évszázadot. Apámnak nem számít az idő!
– Ha kell, újra megakadályozom!
– Erre többé nem lesz lehetősége. Tudja, apám sokat mesélt
saját halhatatlan életének kezdeti időszakáról. Kétes üzletekbe
keveredett, és végül brutálisan meggyilkolták. Ekkor jöttek ezek az
idegen lények, és új életet adtak neki. Apám először nem hitte,
hogy ekkora szerencséje van, ezért képességei határait kezdte
ostromolni. Számtalan módon próbált végezni magával, kipróbálta
a fulladást, a mérgezést, lelövette magát, darabokra törte a
csontjait. – Minden kísérletet túlélt… Azonban vannak olyan
dolgok, amelyeket a Vándorok intelmei alapján még ő sem mert
kipróbálni…
Tudtam, mire gondol.
„Óvakodj a tűzhaláltól, és tested bárminemű
megsemmisülésétől.”
– Most azonban ezeket is kipróbálhatjuk, hiszen vannak új
halhatatlanjaink – mosolygott Edgar.
Kezdtem rájönni, hogy a férfi nagyon sokban az apjára ütött.
„Marcus Barbess!”– A hang váratlanul csendült fel a fejemben,
először nem is értettem, mi történik, azt hittem, valaki valóban
megszólított.
Aztán rájöttem.
„Egy Vándor!”
Zavartan néztem Edgar Athonellre, féllem, hogy észrevette.
Önkéntelen döbbenetemet, de a férfi éppen hátat fordított nekem,
és kibámult a szoba ablakán. Kint, a kialakított belső térben
vadászrepülők gyakorlatoztak, legalábbis abból a szögből, ahol
ültem, úgy tűnt
„Vándor vagyok, beneditti. Hajómat elfogták, társamat
megölték. Jeanette Shellen ébresztett fel hibernációs álmomból.”
Döbbenetem még nagyobb lett,
„Jeanette ott van veled? „
»Igen. Rajtunk ütöttek, de elmenekültünk, és kiszabadítottuk
Conrad barátodat. Segíts! Segítened kell!”
„Fogoly vagyok” – üzentem gondolati úton. És még enyhén is
fogalmaztam, hiszen meg sem tudtam mozdulni. Aki a székhez
kötözött, mesteri munkát végzett.
A következő pillanatban azt éreztem, hogy bilincsem lazulni kezd,
és kezem-lábam néhány másodperc múlva szabad volt
„Már… nem… vagy… fogoly.”
„Mit akarsz, mit tegyek?” – kérdeztem, és közben egyfolytában
Edgar Athonellt néztem. A székről nem mozdultam, továbbra is úgy
tettem, mintha meg lennék kötözve.
A mentális kapcsolat megszakadt. Mint később kiderült,
Cromwellék ekkor kapcsolták be az antitér-kamrat.
 – Nem fél, Mr. Barbess? – fordult meg hirtelen Edgar Athonell.
– Hogy…? – néztem a fejedelemre zavartan. Teljesen lekötött a
Vándorral történő mentális kommunikáció. – Félni? Mitől?
– A haláltól. Évszázadok óta nem gondolt rá, igaz? De most…
– Most sem gondolok rá – mosolyodtam el.
Edgar Athonell közelebb sétált hozzám.
– Pedig kellene. Hamarosan meg fog halni, és hiába vannak
testében a parazitalények, a haláltól már ők sem tudják
megmenteni.
– És te nem félsz?– kérdeztem vissza.
– Én?– Edgar Athonell meglepődve nézett rám. – Mitől kellene
félnem?
– Hát ettől! – emeltem fel a kezeimet, aztán felálltam. Edgar
Athonell rémülten hátrálni kezdett, aztán az Íróasztala felé rohant
Félúton utolértem, és magam felé penderítettem. Váratlanul
beletérdelt a gyomromba, amitől meggörnyedtem, és igyekeztem
elhátrálni előle. Kicsit alábecsültem, ennek most viselnem kellett a
következményeit. Felém lendítette az öklét, de elhajoltam az ütés
elől, és kirúgtam a lábát. Edgar a földön találta magát, én pedig
rávetettem magam. Megpróbált letaszítani magáról, de nem
hagytam. Néhány ökölcsapás után teste elernyedt, és elveszítette az
eszméletét.
Felpattantam, és körülnéztem a szobában. Valahogy ki kellett
jutnom, viszont biztos voltam benne, hogy az ajtó előtt űrök álltak,
fegyver nélkül balgaság lett volna kitöréssel próbálkozni.
Agram 29-esem eltűnt, de miután végigkutattam az íróasztalt,
találtam egy számomra ismeretlen típusú marokpisztolyt. A
semminél ez is jobb volt Odaléptem az ajtóhoz, és előreszegezett
pisztollyal megnyomtam az ajtónyitó gombot
Az ajtó félresiklott, és kél meglepett Athonell Gárdista perdült
felém. Két gyors lövéssel ártalmatlanná tettem őket, mielőtt
bármelyikük is rám szegezte volna fegyverét Egy kis előtérben
találtam magam, a falakat kétoldalt tükrök fedték, érdekesen
megnövelve az előtér belsejét.
 Nem tudtam, hogy mi van az előtérből nyíló, másik ajtó
túloldalán, de más út nem volt Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű
menet kijutni innen. De meg kellett keresnem Conrad barátomat.
És Jeanette-et!
Mély levegőt vettem, aztán az ajtónyitóra tettem a kezemet.
Az ajtószárnyak becsúsztak a falba, én kirontottam a mögötte
lévő hatalmas oszlopcsarnokba.
Aztán csak lőttem, és rohantam…
Alex Conrad kikászálódott a levegőcserélő aknájából, és
körbepillantott a néptelennek tűnő, szűk folyosón. Digitális
térképét elvették, anélkül pedig fogalma sem volt, hogy hol is van
pontosan.
Egy sötét terembe jutott, ahol meglehetősen hűvös volt, valahol
tíz– tizenöt fok körül lehetett a hőmérséklet. Egy lecsupaszított
hajóhídon állt Meglehetősen ósdi, régimódi volt minden
berendezés.
„Talán valamikor a XXIV. században használhattak ilyen hajót.” –
tűnődött Conrad, és megpróbálta üzembe helyezni az egyik
komputert. Szüksége volt valami információra, hogy egyáltalán hol
van, és mi történik az Athonell Kolóniaszövetség belsejében.
A hajóhíd berendezéseinek nagy részét szétszerelték, és
elszállították. Azonban néhány komputerkonzol csodával határos
módon még működőképes volt Conrad meglepődve tapasztalta,
hogy az egyik átalakított konzol monitorján az Athonell
Kolóniaszövetség címere virított Ekkor jött rá, hogy évszázadokkal
ezelőtt talán ez a hely egy működő irányító központ lehetett, de az
állomás burjánzása során jelentéktelenné vált „Azonban talán még
most is kapcsolatban ált az állomással! Talán kiszedhetek belőle
valamilyen információt…”
Conrad lehuppant a konzol előtti elnyűtt fotelbe, ami nagyot
nyikordult a súlya alatt, aztán üzembe helyezte a komputert
A konzolt ugyan lekapcsolták a Kolóniaszövetség belső
hálózatáról, viszont néhány információs adatbázis továbbra is
hozzáférhető volt, Conrad hamarosan elővarázsolt egy térképet és
elmélyülten tanulmányozni kezdte. Sikerült beazonosítani a
helyzetét.
„Vajon Marcussal és Jeanette Shellennel mi lehet? „ – gondolta.
Hirtelen becsukta a szemét és homlokát többször a konzolpulthoz
ütötte.
– Hülye vagy, Alex! Teljesen hülye!
Elfeledkezett a transzmitterről, ami által bármikor kapcsolatba
léphetett velem. Mentségére szóljon, hogy én ugyanúgy
elfelejtettem, igaz, azokban a percekben nem is volt időm, hogy
ilyesmin gondolkodjam.
„Hello. Marcus, itt Alex!” – üzente gondolati úton Conrad „Hol
nagy? Jelentkezz!”

Lélekszakadva rohantam végig egy egykori hadihajóhoz tartozó

terebélyes folyosón, nyomomban tucatnyi Athonell Gárdista loholt
csizmás lábaik dübörögve visszhangzottak a fülemben. A kezemben
szorongatott marokpisztoly már teljesen áthevült a folyamatos
igénybevételtől, energiatelepe kezdett kimerülni. Oldalam
iszonyúan sajgott egy kósza lézernyaláb percekkel ezelőtt
megsebesített, és noha a parazitalények igyekeztek regenerálni a
sérülést a fájdalom nem akart alábbhagyni.
Ekkor jelentkezett be Alex Conrad a transzmitteren.
„Hello Marcus, itt Alex! Jelentkezz!”
„Baszd meg, Alex, hol a francban vagy?” – Ez volt az első, nem
túl kedves reakcióm, de talán érthető abban a helyzetben. „Vagy tíz
gárdista üldöz,.. Bármikor belefuthatok egy másik csapatba, amit
nagyon nem szeretnék!”
„Egy elhagyatott rész egyik komputerkonzolja előtt ülök, és
velem nem történik semmi izgalmas. „
„Szórakozz mással!”
„Nos, igen, ha Jeanette cica itt lenne… Sajnos, őt és egy igazi
Vándort elkapták Athonellék. Meg tudod határozni a helyzeted?”
Majdnem elküldtem Conradot a fenébe, de nem volt rá időm,
mert a folyós, amin rohantam, kitágult egy domborművekkel
díszített előtérbe, ahol öt-hat lift sorakozott egymás mellett.
„Miféle hajó lehet ez?” – villant át az agyamon, de az a három
Athonell Gárdista, aki a lift előtt állt, ezekben a pillanatokban
sokkal nagyobb problémát jelentett
Az elsőt fejbelőttem a marokpisztollyal, de a másik kettő addigra
felém perdült, lézerfegyvereik rám szegeződtek. Lézernyalábok
Lyukasztották át a mellkasomat, aztán meglódult velem a világ.
Éreztem a saját húsom égett szagát, és azt, hogy csak nagyon
nehezen vagyok képes megállni a lábamon.
Térdem megbicsaklott, de annyi erőm még volt, hogy újra tüzet
nyissak. A marokpisztolyból kicsapó első két lézernyaláb
elnyelődött az egyik gárdista molekuláris páncélján, de a harmadik
nyaláb már áthatolt a páncélon. Fegyverem markolata időközben
már annyira átmelegedett, hogy szinte égette a tenyeremet. A
harmadik gárdista kétségbeesetten újra lőtt, a lézernyalábok
átjárták a testemet, de én megállíthatatlanul közeledtem tovább.
Végül megragadtam fegyverét, és kicsavartam a kezéből.
Fejbe vágtam a puskatussal, mire halk puffanással összerogyott
Rátenyereltem a liftek hívó gombjára.
A hátam mögött üldözőim kiértek az előtérbe…
Az egyik lift ajtaja halk csengőhang kíséretében félrecsúszott
Bebotorkáltam a fülkébe. A csizmás lábak már szinte a fülemben
dobogtak. A vezérlőpult kerámiafelületén találomra megjelöltem
egy útirányt és az ajtók a következő pillanatban össze záródtak.
Erőtlenül támaszkodtam a falnak, és kapkodva szedtem a levegőt. A
falon annak a hajónak a belső metszeti képét láttam, amelyet
felhasználtak, és beolvasztottak az Athonell Kolóniaszövetségbe.
Piros csíkok jelezték a liftek irányait függőlegesen és vízszintesen
is, közben kis sötét négyszögek mutatták azokat a pontokat, ahol a
lift megállhatott. Amikor beszálltam, egy jó távoli pontot
érintettem meg, és a program azonnal engedelmeskedett
A hajó metszeti képe felett arany betűkkel ott virított a neve is:
Bonaparte Napóleon luxusjacht.
„Marcus?!”
 „Itt vagyok!” – üzentem vissza az egyre idegesebbé váló Alex
Conradnak. Közben a fal mellett lecsúsztam a földre, és
összegörnyedtem a fejdalomtól. „Kicsit javult a helyzetem, leráztam
az üldözőket, de megsebesültem… „
„Meg tudod mondani, hol vagy? „
„A Bonaparte Napóleon luxusjacht egyik liftjében… Ennyi az
információm.”
,,Keresem az információs adatbázisban” – jött Conrad válasza.
„Meg is van. Szép nagy hajó, főleg ahhoz képest, hogy a XXV.
század vége felé épült, 2488-ban. Tulajdonosa Orson Versoccho, a
Capella hercege. A hajó 2521-ben eltűnt…”
„Nem érdekel a hajó története!” – szakítottam félbe. „Ha jól
látom, a Napóleon vége felé tartok, az A-14-es szint környéke felé.”
„A-14? Olyan itt nincs, a jacht hátsó fele hiányzik, vagyis
beleolvad egy másik hajóba.”
„Hát akkor hova megy ez a lift?” – kérdeztem. Közben felsőtestem
egyre jobban bizsergett, ahogy a parazitalények belefogtak sérült
szerveim, szöveteim regenerálásába.
„Nem is hajóba olvad bele, hanem egy régi, UNIVERSE gyártású,
Tetra osztályú űrállomás egyik moduljába. Az adatok szerint egy
egész terebélyes kis park van ott kiépítve. „
Halványan emlékeztem a típusra, és a parkosított szintekre.
„Találkozzunk ott! Mennyi idő alatt érsz oda? „
„Negyedóra!”
„Igyekezz!”
Fáradtan csuktam be a szemem, és el is ájultam néhány percre.
Arra ébredtem, hogy a lift egyhelyben áll, körülöttem néma
csend honol.
Feltápászkodtam, de mellkasomba újra belenyilallt a fájdalom.
Megtapogattam testemen a lézernyalábok égette lyukakat, a
parazitalények javában munkálkodtak sérüléseim gyógyításán, de
még minden porcikám sajgott. Óvatosan kiléptem a fülkéből, és
körülkémleltem a környéken. Egy teremtett lélek sem járt errefelé,
a csend kísérteties volt.
Egy parkban voltam, erről beszélt Conrad.
Magam elé tartottam zsákmányolt fegyveremet, egy Secada
típusú lézerkarabélyt, és óvatosan kiléptem a parkba. A kavicsos
talaj ropogott a talpam alatt. Újra körül néztem, Conradot
kerestem.
„Hol vagy, Alex?” – üzentem neki a transzmitteren át.
„Ha teszel még öt lépést előre, meglátsz.”
Elindultam a fás rész felé, és ekkor az egyik fatörzs mögül
előbújt Conrad barátom, Felsóhajtottam, és odasiettem hozzá.
– Elég szarul nézel ki – állapította meg Conrad, ahogy
végigmért.
– Kösz, ezt vártam tőled – feleltem, aztán köhögni kezdtem.
Talán a tüdőm is megsérült – Akkor most pontosan mi történt
veled?
– Egy idióta orvos éppen fel akart szabdalni, hogy kiszedje
testemből a parazitalényeket, amikor egyszer csak megjelent a
labor közepén egy Vándor Jeanette barátnőddel együtt.
– Hogy-hogy „megjelent”?
– Egyszerűen oda teleportáltak.
– Teleport? – tűnődtem. Eszembe jutott a Vándorokkal történő
első találkozásom. Az egyik lény akkor mintha hasonló módon
jelent volna meg előttem. – Milyen eszközt használnak?
– Fogalmam sincs, lehet, hogy csak az agyukat
– És mi történt Jeanette-tel?
– A Vándor megölte a doktort, és kiszabadított engem. Aztán
megérkezett George Athonell egy csapat Athonell Gárdistával, és
elszabadult a pokol. A Vándort valamilyen berendezéssel
legyengítették, aztán én megszöktem, Jeanette viszont ott maradt a
Vándor mellett.
– Miért nem hoztad ki őt is? – kérdeztem vádlón.
– Nem akart jönni – vonta meg a vállát Conrad. – Én meg nem
erőltettem a dolgot, mert nem igazán volt idő bájcsevegni meg
vitatkozgatni.
 Jeanette-re gondoltam. Halhatatlan volt, de George Athonell
erről nem tudhatott, viszont nagyon féltem attól, hogy mi fog
történni akkor, ha mindez kiderül.
– És te hogy kerülsz ide? – kérdezte Conrad. – Csak úgy
kiszabadultál a bilincsből?
– Ott ültem Edgar Athonell szobájában, egyszer csak telepatikus
úton kapcsolatba lépett velem a Vándor. Eloldotta a bilincsemet…
Conrad elvigyorodott
– És mit csináltál szegény Edgarral?
– Kicsit megvertem – feleltem. – Aztán fogtam egy pisztolyt, és
ez lett az eredménye.
A lézernyalábok égette sebeimre mutattam.
– Egész könnyen megúsztad. Jól megkavarodtak in a dolgok, és
ebben jelentős szerepet vállalt a szexi barátnőd. Szépen belopódzott
a belső részbe, megtalálta a Vándor űrhajót, és felélesztette a
Vándort. Mi meg most viselhetjük a következményeit. Jó, ha élve
kijutunk innen.
– Csak előbb szabadítsuk ki Jeanette-et! Azt ugyan nem tudom,
hogyan…
– Sehogy! Szépen visszamegyünk a Stardustra, és elhúzzuk
innen a csíkot. Sajnálom a kis barátnődet, de ez a George Athonell
őrült és ezáltal iszonyúan veszélyes…
– Begyulladtál?
– Több mint másfél évezrede élek, és élvezem az életet. Semmi
kedvem most kockára tenni.
– Képes lennél itt hagyni Jeanette-et?-kérdeztem döbbenten.
– Képes bizony! – bólogatott Conrad – És jobb lenne, ha te is
inkább az eszeddel gondolkodnál! Idejöttünk nagy arccal, de
majdnem ráfaragtunk. Jó, ha egyáltalán élve kijutunk innen.
– És a Vándor? Hiszen miatta jöttünk ide!
– Az lehet, de nem meghalni! Ne feledd: George Athonell két
Vándor közül az egyiket már megölte, és a másikat is elfogta. Én
nem szeretnék még egyszer felkészületlenül ennek az alaknak a
közelébe menni. Tűnjünk el innen, amíg nem késő!
 – Jeanette nélkül nem megyek!
– Ne légy ostoba, Marcus! – nézett a szemembe Conrad –
Tényleg képes lennél akár a meghosszabbodott életedet is kockára
tenni egy nőért?
– Jeanette Shellenért igen – feleltem halkan.
– Értem – bólintott komoran Alex Conrad – Mitől olyan
különleges ez a Jeanette cica?
– Nem tudom – sóhajtottam. – Már akkor is valami
megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá, amikor először
találkoztunk, és nem is tudtam, hogy ő is halhatatlan.
– Ha jól sejtem, te mindenképpen visszamégy érte.,. Hát, jó!
Segítek, barátom. De egyvalamit ne felejts el soha! Egyszer talán…
én is szerelmes leszek egy nőbe, úgy, mint te. Ha úgy adódna,
elvárom, hogy bármi történik is, mellettem állj, és tégy meg
mindent, amire azzal a nővel kapcsolatban kérlek!
– Ez természetes, Alex – tettem a kezem a barátom vállára.
És ekkor így is gondoltam.
– Remélem is…
– Ne morogj már! Mi a terv?
Ismertem már annyira Conradot, hogy tudjam, van valami
ötlete.
– Nos… megvizsgáltam a környék térképét, és a közelben van
valamilyen irányító vagy vezérlőközpont-szerűség. Az érdekes az,
hogy innen vezérlik az Athonell Kolóniaszövetség normál téri
röppályáját.. Kicsit megzavarhatjuk ezt a röppályát, akkor elég nagy
káosz lesz ahhoz, hogy könnyebb legyen a dolgunk.
– Értem – bólintottam, bár Conrad nem részletezte túl az
ötletet. – Aztán már csak annyi dolgunk van, hogy megtaláljuk
Jeanette-et meg a Vándort, és elfogjunk velük az állomásról.
– Valahogy így – bólogatott Conrad – Ebbe legfeljebb George
Athonell szólhat bele.
– Ő az enyém – mondtam komoran.
– Nem hiszem, Mr. Barbess! – harsant fel egy hang a hátam
mögül. – Inkább maga az övé!
 Egyszerre megelevenedett körülöttünk a park. Athonell Gárdisták
rontottak be a bejáratokon, és ahogy megperdültünk, Jack
Cromwellt láttuk magunk mögött. A gárdisták pillanatok alatt
ellepték a parkot.
Conrad előrántotta Agram 29-esét, és közéjük lőtt egy
robbanótöltetet. A töltet, amint neki csapódott az egyik gárdista
molekuláris páncéljának, felrobbant, széjjel szakította a gárdistát, a
repeszek pedig felszaggatták a közelében álló többi gárdista
páncélzatát, húsát is.
Elszabadult a pokol.
Sajnáltam, hogy az Agram 29-esemet nem találtam meg, mert
noha a zsákmányolt Secada lézerkarabély is egész jó fegyver volt, de
mégsem ért fel egy Agrammal.
A robbanótöltet megzavarta a gárdistákat, fejvesztve próbáltak
fedezéket keresni, de közben több irányból záporoztak felénk a
lézernyalábok. Berohantunk a fák közé, közben Conrad kilőtt egy
újabb robbanótöltetet. Gárdisták repültek szerteszét a detonáció
nyomán. Körülöttünk, a lézernyaláboktól sisteregve gyúltak lángra
a levelek, mi pedig a nyakunkat behúzva menekültünk.
– Kerítsétek be őket! – kiáltotta Cromwell.
Két gárdista ugrott elénk.
Conrad elkapta az egyik fickó fegyverének csövét, és annál fogva
félrerántotta.
Én egy íves rúgással fegyvereztem le ellenfelemet. Azonban
ellenfelem képzett volt, mert amikor ki akartam rúgni a lábát, a
levegőbe ugrott, jobb lába pedig felém vágódott. Elkaptam a
fejemet, így a rúgásnak csak a szele ért Ráfogtam a zsákmányolt
Secada karabélyt, és még mielőtt a földre ért volna, mellbe lőttem.
A fickó méterekkel repült hátrébb, molekuláris páncélja füstölgőtt
a közvetlen találattól.
Tovább rohantunk, körülöttünk néha elsuhant egy-egy
lézernyaláb.
– Most mi a terv? – kérdeztem futva Conradot, akinek a szeme
ide– oda cikázott, minden fa mögött újabb gárdistákat sejtett
 – Egy ötletem van: szereznünk kell két gárdista páncélt!
Megtorpantam, ahogy Conrad is.
– Jó ötlett. És hogyan?
– Ne mozduljatok! – harsant fel egy kiáltás jobbra tőlünk. A
bokrok közül négy Athonell Gárdista csörtetett elő, fegyverüket
ránk szegezték. Az egyikük levette a sisakját, és ekkor felismertem
Ian Brancoont. – Fegyvereket eldobni!
Sejtettem, hogy tőle semmi jóra nem számíthatok. Nem
mozdultunk, de nem is engedelmeskedtünk a parancsnak.
Conrad transzmitter-üzenetet küldött:
„Jó lenne azonnal elintézni őket mielőtt még többen tesznek!”
„Rendben, – feleltem.
Egyszerre céloztuk meg ellenfeleinket, de természetesen nem
lehettünk gyorsabbak náluk. Lézernyalábok csaptak a testembe,
égettek, martak, szemem előtt elhomályosult a külvilág.
Aztán tüzet nyitottunk.
Két másodpercbe sem telt, és a négy gárdista, köztük Brancoon
holtan hevert a füvön.
– Basszus! – Conrad összegörnyedt, és a gyomrára szorította a
kezét
Én sem voltam jobban, a fájdalom végiglüktetett egész
testemben, de mégis elmosolyodtam.
– Mi az, fáj?
– Elmégy ám… – nyögte Conrad, aztán nehézkesen kihúzta
magát
– Siessünk! – léptem közelebb a négy halotthoz. Egy pillanatra
Brancoonra pillantottam, a lézersugarak szétégették a gégéjét, arca
grimaszba torzult, szeme üvegesen meredt a semmibe.
Ennyi volt az élete…
Néha igen nehéz volt szembesülnöm a halandósággal. Az eltelt
évszázadok alatt túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy nem
tudok olyan egyszerűen meghalni. Brancoon nem volt szimpatikus
ember, de ahogy belegondoltam a helyzetébe, fiatal korába,
feltehetőleg nagyra törő céljaiba, vágyaiba, más szemmel kezdtem
nézni.
„Túl rövid a halandó élet… Túl rövid!”
– Marcus! – pirított rám Conrad. – Igyekezz!
Ekkor vettem észre, hogy barátom már javában öltözködik,
kiválasztotta a legtermetesebb gárdista páncélját, és igyekezett
felcsatolni magára. Még egyszer Brancoonra pillantottam, aztán a
mellette fekvő gárdistához léptem, aki nagyjából akkora, lehetett,
mint én.
Levettem a sisakját…
Hátrahökőltem, aztán dühösen a földre dobtam a sisakot
Egy fiatal nő volt.
– A kurva életbe! – fakadtam ki. – Mi a fenének dolgoznak
ennek az Athonellnek?!
A nő alig harminc éves lehetett. Nem volt különösebben szép, de
mégiscsak egy fiatal nő. Nem szerettem ölni, nőket gyilkolni pedig
még kevésbé.
– Ne most moralizálj! – Conrad már felcsatolta magára a
molekuláris páncélt – Öltözz!
Egy pillanatig még a nőt néztem, aztán kényszeredetten
lecsatoltam róla a páncéldarabokat Néhány perccel később
mindketten teljes páncélban pompáztunk. A két testet elrejtettük a
bokrok között, és reménykedtünk, hogy nem találják meg őket,
mert akkor ugrott az egész tervünk.
Aztán meghallottuk a közeledő léptek zaját. Elrejtőztünk egy
vastagabb fa mögé, és néhány másodperccel később vagy tíz
gárdista érkezett a helyszínre, élükön az ezüstszínű sisakot viselő
Cromwellel. Megtalálták a két gárdista holttestet, Cromwell
káromkodott egyet, aztán újabb erősítést kért, és szétszórta az
embereit.
Felvettem a gárdista modulsisakot, a virtuális modulrendszer
azonnal a szemem elé siklott. A Secada karabély célkeresztje
megjelent a látómezőmben, attól függően, hogy merre céloztam
vele, szemem sarkában távolsági, hőmérsékleti adatsorok, taktikai
elemzések futottak keresztül. Egy külön kis világba kerültem.
 Cromwell egy gárdistája kíséretében a holttesteket vizsgálhatta,
és a Fejét csóválta.
– Pedig itt kell lenniük valahol! – nézett körbe végük és a fejét
csóválta. A belső kommunikátoron át hallottam minden szavát. –
Lezártuk az összes kijáratot, nem menekülhetnek! Mondja, Carlson
– fordult kísérő j é h e z –, h a maga lenne a helyükben, mit tenne?
– Ha én lennék a helyükben, uram? – töprengett a másik. – Hát,
azt hiszem… talán megpróbálnék elvegyülni az ellenség soraiban…
Szereznék két gárdistapáncélt.
Ekkor előugrottunk a bokrok közül, és mire Cromwellék észbe
kaptak, a parancsnok halántékának szegeztem a Secadát,
– Sisakokat le! – rivalltam rá.
A két Athonell Gárdista megdermedt, aztán lassan leemelték
fejükről a modulsisakoka. Cromwell vöröslő arccal nézett ránk,
roppant módon dühösnek látszott, amiért ilyen könnyedén
elkaptuk.
– Úgysem menekülhetnek, Barbess!
– Majd meglátjuk – vigyorodtam el a sisak alatt. Áttoltam a
Secada szabályzóját kábító fokozatra, és Cromwellre szegeztem,
Conrad pedig a Carlson nevű társára. Ujjaink megrándultak a
ravaszon, a két gárdista eszméletlenül a földre omlott. El tellett
tüntetnünk a testeket, ami nem volt könnyű, lévén Cromwell
parancsnok nem olyan pozícióban volt, hogy ne legyen gyanús az
eltűnése.
– Ahogy elnézem, te nagyjából akkora vagy, mint Cromwell. –
jegyeztem meg.
– Azt akarod, hogy megint öltözzek át? – kérdezte Conrad, de
éreztem a hangján, hogy egyetért velem.
Cromwellt és társát behúztuk a bokrok közé egy viszonylag
eldugott helyre, aztán, miután Conrad újra átöltözött, elindultunk a
park kijárata felé.
– Vigyázz, hogy ne nagyon kommunikálj senkivel, mert könnyen
lebukhatunk! – Ideges voltam, nem nagyon hittem benne, hogy
sikerül kijutnunk. Minden a fellépésünkön és a szerencsén múlt
 A kijáratnál négy Athonell Gárdista állt őrt, Conrad és én sietve
érkeztünk oda hozzájuk.
– Uram? – kérdezte a rangidős tiszt
– Edgar Athonell hivat – dörögte Conrad, kicsit eltorzított
hangon. Egész jól csinálta, a belső kommunikátoron át nem
ismertem volna fel a hangját – Hívjanak még erősítést! Ha kell,
minden fűszálat vizsgáljanak át! Átadom az irányítást a
rangidősnek!
– Igen, uram!
Kisiettünk a parkból, és igyekeztünk minél messzebb terülni.
„Hogyan tovább? „ – kérdezte Conrad a transzmitteren.
„Meg kell találnunk Jeanette-et!” – feleltem, de hogyan, arról
fogalmam sem volt. „Ott lehet Alhonelléknél!”
„Ez így kevés!” – jött Conrad válasza
Conrad a modulsisak funkcióit kezdte el vizsgálni. Jack
Cromwellnek, mint az Athonell Gárda parancsnokának, rengeteg
mindenbe betekintése volt Halhatatlan barátom megtalálta a
sisakba épített térképet, és rögtön böngészni kezdte.
„Van itt valami…” üzente, miközben az állomás legbelső részeit
tanulmányozta. „Meg is van jelölve. A MAG. Mint Edgar Athonell
lakosztálya!’’
„Hol?”
„A Kolóniaszövetség legközepén van egy régi, de többször
átalakított, felújított űrállomás-modul, amelyet MAG-nak hívnak.
Olyan, mintha a Kolóniaszövetség szíve lenne. Folyosókkal
csatlakozik az állomáshoz– Oda kelt mennünk!”
Conrad átküldte nekem a térképet, és én is megvizsgáltam.
Valószínűleg ez lehetett az egyik legrégebbi objektum, ami a
Kolóniaszövetséget alkotta.
Elindultunk arrafelé.
Jeanette tudta, hol van: pontosan az Athonell Kolóniaszövetség
szívében, a legbelső, ősi űrállomáson, a MAG-ban. Ide csak a két
Athonell Léphetett be, a bejáratok előtt gárdisták őrködtek, a
mennyezetekről automata lézerágyúk lógtak alá. A MAG lenyűgöző
és egyben félelmet keltő is volt. George Athonell az antitér-kamra
mezejében vergődő Vándort egy lakosztályba kísérte, aztán
Jeanette-tel továbbhaladtak a díszes folyosón, egészen egy másik
régimódi szobáig, ahol már várta őket Edgar Athonell.
Jeanette dacosan nézett George Athonell szemébe.
George Athonell, a legenda.
A halhatatlan, aki évszázadok óta a háttérbe húzódva irányítja az
Athonell Kolóniaszövetséget. Mögötte ott állt Edgar Athonell,
Jeanette látta, hogy a férfi az állát tapogatta, és sejtette, hogy ki
láthatta el a baját.
– Csalódtam magában, kedves Jeanette! – mondta az idősebb
Athonell. – Megpróbált az orrunknál fogva vezetni bennünket. Azt
hiszem, újra kell kezdenünk a mi kis beszélgetésünket: tudni
akarom, honnan ismeri Marcus Barbesst, és miért érdeklődik
annyira a Vándorok iránt, hogy képes volt még ide is betörni érte!
Ki maga, hölgyem?
Jeanette lázasan gondolkodott egy újabb, hihető hazugságon.
Csakhogy ezúttal nehezebb volt a dolga, már túlságosan
belekeveredett az egész ügybe.
– Mi tud a Vándorokról? Honnan hallott róluk? – George
Athonell közelebb lépett, és a nő szemébe nézett.
„ Valamit mondanom kell!”
– Itt hallottam az állomáson egy kereskedőtől – felette halkan,
mintha meg lenne szeppenve. – Csak annyit tudok, hogy egy
magasabb rendű, idegen faj űrhajója van itt…
– És még? – kérdezte Athonell. – Még mit tud?
Jeanette nyelt egyet
– Még… hallottam azt is, hogy… valami közük lehet a… a
halhatatlansághoz.
George Athonell elmosolyodott
– Ez érdekes – tűnődött. – A halhatatlansághoz. És ezért képes
volt ide behatolni, kedvesem?
– Viccel? – kérdezte tettetett hitetlenkedéssel Jeanette. – Maga
nem akar halhatatlan lenni? Biztos vagyok benne, hogy a fejedelem
ezért hozatta ide ezt az idegen űrhajót és ezeket a Vándorokat!
Ahogy a laborban láttam, nagyban kísérleteznek is velük!
George Athonell a fiára mosolygott.
Abszolút nem úgy viselkedett, mintha a fejedelem testőre lenne.
Jeanette lázasan gondolkodott, hogyan reagálhatná úgy le a
helyzetet, hogy ne derüljön ki, tudja George Athonell titkát
– Halhatatlanság… – dörmögte elgondolkodva Athonell, talán
éppen azon töprengett, hogy higgyen-e a lánynak.
– Igazak a szóbeszédek, ugye? – kérdezte Jeanette, és remélte,
hogy hangsúlya elég vágyat és kíváncsiságot sugárzott, hogy
hitelesnek tűnjön. – Ugye?
– Beszéljünk egy kicsit a Marcus Barbess-szel való
kapcsolatáról! – fordult vissza Athonell, eleresztve a füle mellett a
nő kérdését. – Mi igaz abból, amit a múltkor mondott nekünk?
Szerintem semmi! Máshonnan ismeri a férfit, igaz?
Jeanette egy pillanatra elsápadt
– Nem – rázta a fejét – A szeretője voltam, és átvágott.
– Tudja, hogy valójában ki ő?
Jeanette bólintott
– Marcus Barbess, az UNIVERSE vállalat milliárdos
tulajdonosa, és egy szemét alak!
George Athonell Jeanette Shellen szemébe nézett
– Marcus Barbess halhatatlan. Már vagy nyolc évszázada! Nem
örökölte az UNIVERSE-t, hanem ő alapította hajdanán, még a XXI.
Században!
Jeanette elsápadt. Athonell folyamatosan őt nézte, és a reakcióit
fürkészte.
– Ezt., ezt nem hiszem – rázta a fejét Jeanette, és próbált a
lehető legjobban megdöbbeni. – Halhatatlan? Nem lehet..
George Athonell egyfolytában a szemébe nézett, és Jeanette-nek
rossz érzése támadt
„Rá fog jönni…”
– Hazudik-mosolyodott el a férfi. – Ügyes, de hazudik.
 – Téved – felelte halkan Jeanette. – Nem tudom, miért
gondolja, hogy…
Athonell egy hatalmas pofom kevert le neki, Jeanette a padlóra
zuhant szeme szikrákat hányt, és orrából eleredt a vér.
– Ne játssz velem, kislány!– dörögte a férfi,
Jeanette letörölte orra alól a vért és komoran feltápászkodott
Egy szerencséje volt: Athonell még nem kezdett gyanakodni, hogy
esetleg ő is halhatatlan lehet. De félő volt, hogy hamarosan rá fog
jönni erre is.
– Nos – Athonell újra Jeanette szemébe nézett folytassuk, hogy
tud Marcus Baibess halhatatlanságáról. Honnan? Elmondta önnek?
– Igen… – bólintott halkan Jeanette. – De a lelkemre kötötte,
hogy az életem árán se áruljam el senkinek.
– Mit tud erről a Barbessről?
Jeanette hallgatott, nem tudta, mit felelhetne.
– Na, jó! – Athonell Edgar felé fordult. – Nekem erre most nincs
időm! Edgar, folytasd, és szedj ki belőle mindent, amit tud! Az a két
alak itt kavar valahol a belső részekben, remélem, Cromwellék
mihamarabb elkapják őket.
– Rendben – bólintott Edgar, és Jeanette-re villantotta a
mosolyát – Örömmel teszem.
Az idősebb Athonell bólintott, aztán kisietett a teremből.
„A Vándorhoz megy! „ – villant át Jeanette agyán a gondolat

Magabiztosság látszatát keltve masíroztunk végig a MAG felé

vezető főfolyosón. Már messziről láttuk a vaskos krómacél ajtó
előtt álló, négy gárdistát Amikor odaértünk, mindannyian vigyázzba
váglak magukat Cromwell-Conrad előtt.
– Beszélnem kell a fejedelemmel! – mondta eltorzított hangon
Conrad. – Nyissák ki az ajtót!
– Hogyan, uram? – Az egyik gárdista felcsapta a sisakrostélyát,
és hitetlenkedő tekintettel nézett Conradra. – De hát ön is tudja,
hogy a MAG-ba csak a fejedelem parancsára lehet belépni. Rajta és
személyi testőrén kívül senkinek sincs szabad bejárása.
 – Akkor jelezzenek neki! Elfogtuk Barbesst és a másik
szökevényt!
Láttam a gárdista arcán megjelenő gyanakvást, és sejtettem,
hogy a belső szabályok nem ismerésével elárultuk magunkat
– Nem értem, uram. A modulsisak… – Három társa ebben a
pillanatban ránk szegezte a karabélyát – Megkérhetném,
parancsnok, hogy hajtsa fel a sisakrostélyát?
– Megkérhet, katona!-dörögte Conrad.
„Most mit csinálunk, Marcus? „ – érkezett ezzel egy időben
kétségbeesett kérdése.
„Be kell hatolnunk mindenáron!”
„Mindezt Jeanette cicáért? Hát jó! Hogy, mit meg nem teszek
érted!”
Conrad úgy döntött, inkább leveszi a sisakot Lassan húzta le a
fejéről, arcát mindvégig takarta vele…
Aztán odadobta a gárdisták vezetőjének. Ezzel egy időben az
oldalához kapott, amelyen ott lógott az alkarnyi Secada karabély.
Én is a fegyveremhez kaptam.
Conrad épp akkor lőtt, amikor a gárdista ösztönösen elkapta a
sisakot A lézernyaláb energiája hanyatt repítette a férfit Három
társa gyorsan reagált Egyszerre nyitottunk tüzet Egy mélyvörös
sugárnyaláb vágódon a combomba, megbicsaklott a lábam, de
estemben két gárdistával végeztem. A harmadikat Conrad lőtte le,
aztán a villához kapott, amelyen egy nyaláb átégette a molekuláris
páncélt
Egész könnyedén megúsztok.
Feltápászkodtam. de csak bicegni tudtam. A parazita lényeknek
ma sok munkájuk akadt, és a gyomrom egyre hevesebben
követelőzött táplálék után.
– Enni kellene!-jegyeztem meg, az éhség ezekben a
pillanatokban még a combomnál is fájdalmasabb volt
– Hát persze! – fakadt ki Conrad, – Szép nyugodtan nekiülünk
mindjárt enni… Épp erre van időnk! Inkább találjuk meg a kis
barátnődet, mielőtt Athonell elcsúfítja a csinos kis pofikáját!
 Ott álltunk a vaskos krómacél ajtó előtt, amely a MAG-
űrállomásba vezetett. Az ajtótól balra egy vastag, rétegelt ablak állt
Odasétáltam, Conrad közben a zárszerkezetet tanulmányozta.
Az ablak mögött ott lebegett a MAG.
Ha jól emlékszem, egy XXIII. század eleji űrállomás központi
része lehetett, egy félgömb, amelynek aljából különféle tornyok
álltak ki: kommunikációs és biztonsági relék, komputerközpontok,
raktárak és energiatárolók. A százméteres átmérőjű félgömb
oldalán ablakok sorakoztak, három szint épült egymásra a
belsejében, és az egész egy hatalmas, belső tér közepén állt egyetlen
krómacél tartópilléren
Mint egy kastély – ez jutott eszembe, ahogy megláttam a semmi
közepén lebegő építményt. A MAG-ot körülölelő falrésztől három
keskeny folyosó ívelt át, mi éppen az egyiknél álltunk.
– Na, ki tudod nyitni? fordultam Conradhoz.
– Retinaleolvasással egybekapcsolt nyitóelektronika– vakarta a
fejét Conrad. – Szét lehetne szedni, de biztos vagyok benne, hogy
akkor minden lehetséges védelmi berendezést beindítunk. Inkább
szétolvasztom!
Karabélyát az ajtóra szegezte, aztán hirtelen felkapta az egyik
halott gárdista karabélyát is, és már egyszerre kettővel célzott. A
kicsapó lézernyalábokat az ajtó egy pontjára fókuszálta.
Lassan izzani kezdett az ajtó, és Conrad kezében mindkét
fegyver felforrósodott a túlterheléstől. Conrad mellé álltam,
kezemben szintén két karabéllyal, és én is folyamatosan lenyomva
tartottam a tűzkioldókat. A vaskos ajtó izzott, előbb vörös, aztán
narancs, végül fehér színben hajladozott, forró fémcseppek
hullottak a padlóra, és a lézersugarak fókuszpontjában hamarosan
megjelent egy apró lyuk.
Conrad hirtelen télre hajította a Secada karabélyait, és fújni
kezdte a kezeit. Én is éreztem a markolatba is szétterjedő, egyre
nagyobb hőt, de még bírtam.
Conrad közben felkapott két másik karabélyt, és újra mellém állt.
Néhány perc elteltével egy izzó. majdnem folyékony peremű,
félembernyi nyílás tátongott a krómacél ajtó közepén. Elhajítottam
az egyik átforrósodott és majdnem lemerült energiatelepű Secada
karabélyt, de a másikat, amelynek telepe meg nagyjából felig volt,
megtartottan. Conrad mindkét Secadáját félredobta, és előhúzta
Agram 29-esét. Lehajolt, hogy az izzó ajtórésen benézzen a MAG-ba
vezető folyosóba. Bent sötétség honolt, Conrad felkapcsolta a
sisakreflektorát, aztán…
Csak két vakító lézervillanást láttam, ezzel egy időben Conrad
feljajdult, és hanyatt zuhant. A kapuba olvasztott lyukon át még
néhány alig látható lézersugár villant, és mart sistergő lyukat a
padlóba.
Barátomra pillantottam, aki fájdalmas grimaszt vágva feküdt, és
nem nagyon volt képes megmozdulni. Páncéljának váll – és
combrészén füstölgő lyukak tátongtak. A lyukak alatt a ruhával
összeégett hús látványától megborzongtam.
Conrad nyögve felült, és legalább fel percig megállás nélkül
káromkodott.
– Mozgásérzékelős automata lézerágyúk? – kérdeztem
– Miért, mit gondoltál, talán én lőttem meg magamat?!
Odamentem az izzó peremű lyukhoz, és óvatosan befestem a
nyíláson, Azonnal meghallottam az automata ágyúk motorzaját,
ahogy irányomba perdültek: a célpontot keresték. Visszarántottam
a fejem, mielőtt még a látóterükbe kerültem volna, nem akartam
úgy járni, mint Alex.
„Valamivel el kellene tereim a figyelmüket néhány másodpercre”
tűnődtem.
– Mi a véleményed? – kérdeztem Conradtól, aki lassan
összeszedte magát, és nehézkesen feltápászkodon.
– Az ajtó előtt csak két lézerágyú van, ez biztos – felelte Conrad.
– Hátrébb lehetnek még, de nem valószínű. Kizárt, hogy Athonellék
komolyan tartanának attól, hogy valaki be akar hatolni ide.
Felkaptam egy kimerült telepú Secadát, aztán újra a nyíláshoz
léptem. Meglengettem a fegyvert és behajítottam a lyukon majd
rögtön ezután bedugtam a fejem, és bepillantottam.
 A mozgásra azonnal bekapcsolt a mannyezetvilágítás, de a
lézerek már ezt megelőzően működésbe léptek. Megpillantottam
mindkettőt, a mennyezet és az oldalfal találkozásánál függtek egy-
egy állványon, vagy nyolc méterre a bejárattól. Éppen nekem háttal
lógtak, és folyamatos lézertűzzel darabokra lyuggatták az előbb
behajított Secadát, két másodperccel később pedig villámsebesen
felém perdültek.
Rémülten kaptam el a fejemet a nyilasból.
– Nem is vagy olyan hülye, mint amilyennek általában mutatod
magad – élcelődött Conrad, és ő is közelebb lepett az izzó peremű
nyíláshoz – Enyém a jobboldali! Milyen messze és milyen
magasságban vannak?
– Nyolc méter, a mennyezet és az oldalfal találkozásánál. – Félig
töltött energiatelepű Secadámmal felkészültem, közben Conrad
felemelte a padlóról az egyik halott gárdista mellett heverő
karabélyt, és a jelemre behajította a nyíláson.
A fegyver csikorogva szánkázott végig a fényezett padlón.
Az automatikus világítás újra bekapcsolt, a lézerek azonnal
befogták a Secadát, és apró darabokra szaggatták
Megcéloztam a baloldali fegyvert, amely ebben a pillanatban
hirtelen visszaperdült felém.
Ösztönösen megrántottam a tűzkioldót, szinte egy időben
Conraddal, és folyamatos lézertűzzel árasztottuk el a két ágyát.
Néhány másodperccel később szabaddá vált az út. Beléptünk a
keskeny folyosóba, és elindultunk a MAG-ba.
A folyosók sötétségbe burkolóztak, az automata mozgásérzékelők
folyamatosan kapcsolták fel előttem a mennyezeti világítótesteket,
méterekkel mögöttem pedig újra sötétségbe borult minden. Egy
fénysávban haladtam, előttem, mögöttem koromsötét. Csak néhány
jelzőfény derengett a falakon
Az egész belső rész meglehetőseit sejtelmesnek tűnt, és
fogalmam sem volt, merre menjek. Conraddal ellentétes irányban
indultunk el a körkörösen vezető főfolyosón, szerencsére maga az
állomás nem volt túl nagy, így előbb-utóbb újra találkoznunk kell.
Vagy találnunk valamit.
Benyitottam néhány ajtón; gazdagon berendezett lakosztályok
váltogatták egymást, némelyikben automata droidok takarítottak.
Az egyik ajtó mögött egy tágas teremben csillogó víztükrű medence
terült el. A medence körül homokos föveny, pálmafák, holografikus
tájkép, égbolt, solargömbök. Mint egy tengerpart.
Tovább mentem. A következő szoba egy étkező volt Hatalmas,
faragott lábú, terített asztalt láttam, droidok terítettek éppen. A
háttérben valószínűleg egy konyha rejtőzhetett, mert finom illatok
ingerelték orromat
„Droidok!” – Úgy tűnt Athonellék inkább droidokat alkalmaznak,
minthogy bárkit is beengedjenek a magánbirodalmukba.
Otthagytam az étkezőt, és tovább haladtam a folyosón. Talpam
alatt finomszövésű szőnyeget éreztem, a bonyolult mintázatokból
arra következtettem, hogy valamikor XXVII. században készíthették
a Plejádok egyik világán.
Egy újabb ajtó elé léptem.
Ekkor éreztem meg a mentális sikoly lüktetését a fejemben.
Még mielőtt beléptem volna az ajtón, tudtam, hogy megtaláltam,
amit kerestem.
– Nos, kettesben maradtunk – mosolyodon el Edgar Athonell,
mikor George Athonell elhagyta a szobát. Most pontosan olyan
volt, mint az apja. Megnyerő, kedves modorú, amely mögül
azonban sugárzott valami kegyetlenség. – Kár, hogy a tervezett
közös vacsoráról le kell mondanunk. Azonban, remélem, sok estét
fogunk még együtt tölteni, kedvesem.
– Meglepődnék – felelte gúnyosan Jeanette. Közben a szobát és
Edgar Athonellt vizslatta. Nem látott nála semmilyen fegyvert, és a
szobában sehol máshol sem, legalábbis elérhető távolságon belül
nem.
Jeanette csuklóit energiabilincs kötötte béklyóba, de a lábai
szabadok voltak.
Edgar Athonell elbűvölve gyönyörködött a rúgótávolságnál alig
távolabb álló nőben, csinos arcában, telt ajkaiban, kecses ívű
nyakában, formás kebleiben.
Jeanette előrelendült…
Hirtelen mázsás súly nehezedett tagjaira.
Már éppen kirúgott volna bal lábával, de egyszerűen képtelen
volt felemelni talpát a padlóról, aztán már az is nehezére esett,
hogy a saját testsúlyát megtartsa. Nehezen, kapkodva vette a
levegőt, úgy érezte, mintha valaki ráült volna a mellkasára, és
folyamatosan szorítaná ki belőle a levegőt.
„Gravitációs bénító!” – ismerte fel a fegyver jellegzetes hatását
Elkínzott arccal, erőlködve mégis sikerük egyet előre lépnie, de
aztán zihálva térdre rogyott. Iszonyú erő nyomta a padló felé, már
minden izma remegett a kimerültségtől.
Edgar Athonell továbbra is csak mosolygott.
– Azért azt remélem, nem gondolta komolyan, hogy nincs nálam
semmilyen fegyver, kisasszony?
A férfi közelebb lépett, és Jeanette ekkor meglátta Edgar
Athonell bal fülére akasztott, parányi gravisugár fókuszálót. A
fókuszáló még közelről is alig látszott mikroelektronikus
vezérlőegysége egy standard agyi implantra kapcsolódott rá, a
gravitációs generátor pedig valahol a szobában lehetett elrejtve.
Athonell közelebb lépett hozzá, és gyengéden megsimogatta a
lány arcát. Ezzel egy időben a nehézkedés is enyhült valamelyest.
Jeanette végre levegőhöz jutott. Felállt volna, de lábára még mindig
mázsás súly nehezedett és bárhogy erőlködött, képtelen volt
feltápászkodni a térdelő helyzetből. A fejedelem keze lassan
végigsiklott Jeanette nyakán, aztán lassan szétkapcsolta a testhez
simuló ruha legfelső kapcsát. Az ujjai beljebb kúsztak, már Jeanette
bal keblének tetején jártak.
– Maga szemét! – zihálta gyűlölködve a nő. Karjai tehetetlenül
lógtak teste mellett. Mit nem adott volna, ha csak egy másodpercre
megszabadulna a láthatatlan béklyótól!
Athonell átható tekintettel nézte Jeanette-et, és lehajolt az
arcához.
Jeanette gondolkodás nélkül belefejelt a férfi arcába.
 Athonell fájdalmasan felkiáltott, és elkapta a fejét A fókuszáló
ezzel elugrott a célról, így Jeanette hirtelen megszabadult a
gravitációs sugár által keltett több g-és mesterséges nehézkedéstől.
Minden tagja sajgott, de megpróbált fürgén felpattanni.
Edgar Athonell felé lendült…
A fejedelem ekkor azonban észbe kapott, és újra a nő felé kapta
a fejét Jeanette rugó mozdulata megtört, és a nő sikoltva zuhant a
padlóra. Az előbbinél jóval hatalmasabb erő nehezedett rá, iszonyú
erővel préselte a padló felé. Jeanette fekve próbált arrébb kúszni,
de mozdulni is képtelen volt Hörögve próbált levegőhöz jutni.
Edgar Athonell megtörölte vérző orrát, és ezúttal valószínűleg
rögzítette a gravitációs sugarat, mert amikor elfordult, a
nehézkedés nem szűnt meg még csak nem is csökkent Athonell az
íróasztala fiókjából kivett egy kendőt, és felirattá az orrából ömlő
vélt
– Kis kurva! – nézett dühödten a padlón elkínzott arccal fekvő
Jeanette-re. – Túl sokat képzelsz magadról! De legyen, hagyjuk az
ismerkedési játékot! Térjünk vissza a barátodra, Marcus Barbessre!
El fogsz róla mesélni mindent..
Félresiklott a szoba bejárati ajtaja.
Jeanette azt hitte. George Athonell jött vissza, de Edgar Athonell
döbbent arckifejezése láttán rájött, hogy más valaki érkezett
– Látom, jól szórakozik, haver! – szólalt meg Alex Conrad,
miközben a fejedelemre szegezte Agram 29-esét
– Vi… gyázz! – nyögte Jeanette. – Gravitá…
Edgar Athonell vigyorogva kapcsolta vissza a gravitációs sugarat a
fókuszálóra. Abban a pillanatban Conrad minden izma megfeszült.
A rászakadó hatalmas erőnek lehetetlen volt ellenállni. Az Agram
kifordult az ujjai közül, Conrad remegő izmokkal próbált talpon
maradni. Arca eltorzult az erőlködéstől, a férfi a padlóra rogyott
– Összeroppanthatnám a csontjaidat – jegyezte meg Edgar
Athonell. -Bár valószínűleg túlélnéd, de meglehetősen fájdalmas
lenne…
Jeanette, amint Edgar Athonell Alex Conradra fókuszálta a
gravitációs sugarat, megszabadult az iszonyú gravitációs erőtől. A
feje zúgott, minden porcikája sajgott, de tudta, hogy ki kell
használnia a lehetőséget. Felugrott, és nem törődve a szédüléssel a
fejedelem felé tántorgott Edgar Athonell megrémült. Nem
számított rá, hogy Jeanette-en kívül még valakire kell figyelnie,
Alex Conrad jelenléte összezavarta Amint Jeanette feléje mozdult,
önkéntelenül rá fókuszálta a gravitációs sugarat, de ezzel
Conradnak adott mozgásteret
Az implantátumon át mindkét ellenfelét célba vette egy-egy
sugárral.
De elkésett.
Amint Conrad megszabadult a nehézkedés alól, fektében az
Agram 29-cséért kapott, és azonnal lőtt.
A fejedelem keresztüllőtt szívvel dőlt hanyatt.
Conrad feltápászkodott, Jeanette szuszogva ült a padlón, úgy
érezte, minden ereje elhagyta.
– Marcus… Marcus merre van? – kérdezte végül Conradot, aki a
kezét nyújtotta, és felsegítette a lányt
– Valahol itt kell lennie a MAG-ban! Lehet, hogy ráakadt George
Athonellre!
– Keressük meg! És köszönöm, hogy értem jött!
– Ne nekem köszönje, kislány – vigyorodott el Conrad. –
Marcusnak, amióta találkoztunk önnel, elment a józan esze… Na,
jöjjön!
George Athonell lakosztálya a XVIII., XIX. század jellegzetes
stílusjegyeit idézte, utánozta. Tükrök, faragott, intarziás bútorok,
antik festmények álltak mindenütt
George Athonell egy nagy bőrfotelben ült, lábát egy kisebb
széken nyugtatta, és egykedvűen játszadozott egy különös, kőhöz
hasonló anyagból készülhetett vezérlőpulttal. Néhány méterre tőle
egy áttetsző burok alatt egy Vándor szenvedett, és küzdött a pokoli
kínok ellen. Mentális sikolyai még az antitér-kamra
energiamezőjének blokkolása ellenére is eljutottak tudatomig.
Megborzongtam.
 – Jöjjön csak be, Mr. Barbess! – invitált Athonell.
„Tudta, hogy jövök?”
– Hallom, jól ellátták a baját Cromwell parancsnoknak…
Rászegeztem Athonellre a Secada karabélyt
– Engedje el a Vándort!
– Most, amikor a kínoktól megtörtén beszélni kezdene? Maga
nem akarja tudni, hogy miért tettek minket halhatatlanná? Hát
nem ezért jött ide a Kolóniaszövetségre, Marcus?
A Secada enyhén megremegett a kezemben. Lehet, hogy George
Athonellnek sikerült megtudnia valamit? Hiszen, tényleg ezért
jöttünk az Orion köd peremére, évszázadok óta kutattuk a
Vándorok nyomát, hogy megtudjuk az igazságot.
De mégis, megkínozni egy Vándort, egy élő-érző lényt az
információkért?
Erre nem lettem volna képes.
George Athonell azonban igen.
Újabb mentális sikoly söpört végig a tudatomon.
„Segíts! Se…gíts, Marcus… Barbess! Segíts!”
A Vándorra pillantottam, aki görcsösen vergődött az antitér-
burok belsejében. Fogalmam sem volt, hogy Athonell hogyan és
egyáltalán miféle kínzást folytat rajta, de nem is akartam megtudni.
– „Segíts!”
– Csak te segíthetsz magadon – közölte Athonell. Ő is hallotta a
mentális sikolyokat.
– Eressze el! – találtam meg a hangomat – Most! Így semmit
nem ér el!
– Semmit? – ismételte a férfi. – Pedig már rengeteg mindent
tudok. A Vándorok terveznek velünk valamit. Valamit a mi
halhatatlanságunkkal.
– Beszélt? – hökkentem meg. A Vándor szenvedése iránt érzett
szánalmam és a segíteni akarásom egyszerre alábbhagyott. – Mit
mondott?
– Na, ugye, hogy érdekli… – Athonell állított valamit az előtte
lebegő Vándorok által konstruált vezérlőpulton, és az újabb
mentális fájdalomüvöltés még az eddigieknél is hátborzongatóbban
hangzott – Beszélj! – mondta a Vándornak George Athonell. –
Miért tettetek minket halhatatlanná? Miért?
„Neee,..! Ne… Három! Három faj! Három… Az egyik.,,
Halhatatlanoknak kell., lenniük.”
Az izgatottság teljesen a hatalmába kerített.
Közelebb léptem, és önkéntelenül leengedtem a karabélyt A
Vándor a szemembe nézett, de néhány másodperc után
elfordítottam a fejem. Bűntudatom támadt.
Athonell ekkor újabb fajdalomhullámot küldött a Vándor
testébe.
– Tovább! – követelte. – Beszélj!
„Új… Új faj! Találkozás!
– Milyen három fej? Milyen új faj? – kérdeztem önkéntelenül,
„Fájdalom! Fáj! Fáj!”
– Milyen három faj? – ismételte nyomatékosabban Athonell.
Felállt, és odajött mellém. Ott álltunk egymás mellett, és a Vándort
néztük, aki talán egyike volt teremtőinknek. Ott álltam
gyermekeim, Tisha és Ray gyilkosa mellett…
„Tisha és Ray…” – Milyen régen is volt, már az arcvonásaikra
sem emlékeztem, nem voltak többek egy-egy névnél.
Ott álltam Athonell mellett, akivel a sorsunk ugyanaz volt a
Vándorok beleavatkoztak halandó életünkbe.
Tudni akartuk, miért tették.
Tudni akartuk!
„Három faj! Három… A bolygó! A halhatatlanság… bolygója!
FÁJ!”
Egymásra néztünk, a Vándor látszólag összevissza beszélt,
illetve telepatikus úton kommunikált minden logika nélkül De az
értelmetlen szavak között megdöbbentő információk rejtőztek.
– A halhatatlanság bolygója? – kérdeztem izgatottan. – Mi az?
Merre találjuk?
„A halhatatlanság… bolygója… A parazitalények! Titkos! NEE!
Segíts!”
 – Ennek semmi értelme! – Athonell türelmetlenül visszament
az antitér-kamra vezérlőpaneléhez. – Miért tettetek minket
halhatatlanná?
„Végső… Találko…zás! Hamarosan… Segíts!” – A Vándor megint
engem nézett. Volt valami a szemében… Fájdalom, kín.
Iszonyúan szenvedhetett
– Hagyja abba! – fordultam George Athonell felé, és a Secadát
újra a mellkasának szegeztem. – Elég ebből!
Athonell mintha nem is figyelt volna rám, elmélyülten
ismételgette a Vándor mentális szavait
– Halhatatlanság bolygója, parazitalények… Végső találkozás.
Maga érti ezt, Barbess?
Újabb mentális sikolyok.
– Kapcsolja már ki ezt a rohadt berendezést! – kiáltottam.
George Athonell nem reagált. Egy lézernyalábot lőttem a lába
elé, a sugár lyukat égetett az antik szőnyegbe.
Mögöttem nyílt az ajtó…
Megperdültem.
Alex Conrad és Jeanette érkeztek.
George Athonell arca elfelhősödött A három az egy ellen
meglehetősen rossz arány volt Két halhatatlan és egy harcművész
nő. Cromwell és gárdistái már közeledtek, de időre volt szükségük,
hogy ideérjenek.
– Ajánlok önöknek egy üzletet! – mondta nyugodt hangon
Athonell Odasétált az egyik asztalhoz, és megnyomott az alján egy
rejtett gombol Az asztallap egy kis darabja félresiklott, és egy
állványon álló, apró kapszula emelkedett elő a nyílásból. Athonell
felmutatta nekünk a kapszulát. – Parazitalények– Ezt a Vándorok
űrhajójában találtuk. Halhatatlanná lehet tenni vele egy halandó
embert Athonell Jeanette-re nézett
– És mit akar ezzel, Athonell? – kérdezte Conrad.
– Hogy mit? – mosolyodon el a férfi, miközben visszarakta a
kapszulát a tartóállványra.
 „A jobb keze az asztal alatt!”—villant át az agyamon.
Aztán már csak egy fényes villanást láttam. Jeanette feljajdult
mellettem, és összerogyott, mellkasán elszenesedett lézernyaláb
ütötte lyuk tátongott. Athonell leeresztette az előkapott tenyérlézer
pisztolyát.
– Ezzel megmentheti a kis barátnőjét, Barbess!
Most én mosolyodtam el.
Athonell nem tudta. Nem tudhatta…
– Kérem a kapszulát! – léptem közelebb.
– Ez nem megy olyan egyszerűen, barátom. Nem adom ingyen a
lány életét!
Jeanette ekkor köhögve felült. Nehezen vette a levegőt, tenyerét
a lézer ütötte sebre szorította. Szeméből fájdalomkönnyek
csordultak elő, orra töve összeráncolódott, ahogy a fájdalomtól
grimaszba torzult az arca. George Athonell elkerekedett szemmel
nézett Jeanette-re. Megértette.
– Ő is halhatatlan… – Megremegett kezében a tenyérlézer. – Ez
hihetetlen!
Le sem bírta venni a szemét Jeanette-ről, akit felsegítettem a
padlóról.
– Eressze el a Vándort! – mondtam, és az antitér-kamrában
kuporgó idegen lény felé intettem,
– Ostobaság lenne! – rázta a fejét Athonell. – Ön is tudja, miket
mondott nekünk az előbb! Mindent kiszedhetnénk belőle!
Mindent, a sorsunkkal kapcsolatban! Emlékezzen: három faj, a
halhatatlanság bolygója… Végső találkozás! Meg kell tudnunk
mindent! Itt valami nagy játszma folyik a háttérben.
Conrad a Vándorra nézett.
– Beszélt? – Tűnődve tanulmányozta a tényt.
– Igen, Mr. Conrad! A saját szerkezetük által keltett kínoknak ő
sem bírt ellenállni!
Athonell most messze nem volt olyan fölényes és magabiztos,
mint általában. Éreztem rajta, hogy fél: három másik
halhatatlannal állt szemben.
 „Tisha… Ray.,..”
– Megölte a gyermekeimet!
– Mi pedig megöltük Edgar fiát – jegyezte meg Conrad.
Athonell szempillái megrezdültek.
– Meghalt Edgar? – kérdezte halkan.
Alex Conrad bólintott Athonell nem szólt semmit, és ebben a
pillanatban sokat megadtam volna azért, hogy belelássak a fejébe.
Athonell odalépett az antitér-kamra vezérlőjéhez.
– A Vándor mindent tud rólunk! Mindent!
Nem tudom, képes lettem volna-e megakadályozni, hogy
Athonell folytassa a kínzást.
Nem tudom, hogy Conrad vagy Jeanette képes lett volna-e rá?
Legbelül mindannyian tudni akartuk az igazságot, és ha tenni
nem is mertünk érte, de megakadályozni sem voltunk képesek azt,
ami ezt a tudást hozta közelebb. Azt hiszem, jobb lett volna, ha
akkor és ott megtudjuk, hogy milyen sors vár iánk.
Jobb lett volna.
Kibaszott Vándorok!
Átkozott, istenverte, kegyetlen lények! Milyen jogon tették ezt
velünk?!
De sejthettük volna, hogy nem léteznek a „jóságos idegenek”,
akik megajándékozzák a fiatal emberi fej képviselőit a
halhatatlanság csodálatos ajándékával!
Felelősség! Feladatok!
Rajtunk áll a fajunk sorsa!
Hát persze!
Ott álltunk Athonell-lel szemben, a Vándor előtt, és ekkor…
Vakító fényesség támadt a szobában, a levegő sistergett,
pattogzott. Három Beneditti Vándor jelent meg előttünk!
A semmiből érkeztek, feltehetőleg ideteleportáltak a közelből.
Mintha emlékeink legmélyebb szakadékaiból léptek volna elő.
Ugyanaz a hosszú köpeny, ugyanazok a nagy szemek!
A múlt árnyai…
Conrad és én egyszerre céloztuk meg őket fegyvereinkkel, és
ugyanígy tett Athonell is. Jeanette csak állt, és a három, fölénk
magasodó ősöreg lényt nézte ártatlan, zöld szemével.
Néma csend telepedett körénk.
A Vándorok nem foglalkoztak velünk, egyenesen George
Athonell felé fordultak, akinek a szemében rémület csillogott. Az
antitér-kamra távvezérlője magától odalebegett az egyik Vándor
keze ügyébe, a lény hosszú ujjaival végigzongorázott a
kezelőfelületen.
A fogva tartott Vándor körül elenyészett az elektrosztatikus
mező.
Athonell ekkor célzásra emelte tenyérpisztolyát, és tüzet nyitott
a legközelebbi Vándorra. A sugárnyalábok nem sokkal a Vándor
teste előtt egyszerűen szétfolytak. Athonell ostoba volt. Még ha el is
találta volna a lényt, a Vándorok ugyanúgy halhatatlanok voltak,
mint mi.
Az antitér-kamrában eddig kínzott Vándor lassan,
méltóságteljesen felegyenesedett, és odalépett társai mellé. Mi
mögöttük álltunk, az idegen lények nem is vettek tudomást rólunk.
Mintha ott sem lettünk volna.
Aztán a Vándorok közül a legmagasabbik kezében a semmiből
megjelent egy különös, torz formájú tárgy. Egy fegyver. Egy kígyóra
emlékeztetett, felületét állandóan hullámzó rúnák borították. A
Vándor átadta a fegyvert a megkínzott társának, aki átvette, és
kifejezéstelen arccal George Athonellre szegezte.
– Hé! – horkant fel Conrad. – Mi a francot csináltok?
„Hallgass!” – A mentális parancs végigsöpört mindhármunk
agyán.
Conrad annyira megdöbbent, hogy önkéntelenül leeresztette
Agram 29– esét. Amúgy sem vette volna hasznát.
Athonell kihúzta magát, és dacosan nézett teremtőire. Nem tudta,
mi fog következni, ahogy mi sem. Halhatatlanok voltunk, most
mégis esendőnek éreztük magunkat, ahogy ott álltunk teremtő
„Isteneink” előtt
– Mi a célotok velünk? – kérdezte Athonell, és a legmagasabb
idegen szemébe nézett Az éjfekete szempár idegenül csillogott.
Idegenül és jéghidegen.
– Válaszoljatok!
„Kiválasztottunk, de hibáztunk! Most helyrehoztuk a hibát Rád
nincs szükségünk!”
– Kinek képzelitek magatokat? Kinek?! Azért mert a fajotok már
évmilliókkal ezelőtt az űrt járta, nem játszhattok velünk! Nem
vagytok ti istenek!
Athonell rám pillantott. Éreztem, hogy segítséget megerősítést
vár. Ráadásul igaza is volt Csakhogy képtelen voltam bármit is
mondani, tenni.
Ott állt előttünk négy Vándor…
Képtelen voltam bármire, azon túl, hogy megkövülten néztem.
Aztán az idegen fegyver felvillant..
A fényhatás pontosan olyan volt, mint hajdanán, évszázadokkal
ezelőtt a Procyon felett, amikor George Athonell és lázadói rálőttek
az egyik csillaghajónkra a zsákmányolt Vándor fegyverrel.
Athonellt bevonta, körülölelte és eltakarta a fényesség.
Üvöltött!
Aztán a teste a szemünk láttára atomjaira bomlott szét.
Meghalt! Elporladt! Megsemmisült
A Vándorok figyelmeztettek; „Ha tested minden sejtje megszűnik
létezni, akkor a parazitalények már nem lesznek képesek
regenerálni, és ők is elpusztulnak…”
George Athonell, a halhatatlan George Athonell nem volt többé.
Eddig szinte felsőbbrendűnek éreztem magam, de most
egyszerre, évszázadok elteltével ismét hatalmába kerített a
halandók halálfélelme. A Vándorok megfordulhattak, és ősi
fegyverükkel ugyanúgy végezhettek velem, Conraddal vagy
Jeanette-tel is. Számtalanszor dacoltunk már a halállal, lelőttek,
leszúrtak, de mindent túléltünk, hiszen a parazitalények megvédtek
bennünket, regenerálták a sérüléseinket.
De most…
A Vándorok felénk fordultak.
 Conrad megcélozta őket, de gyorsan leintettem.
Jeanette ösztönösen megszorította a kezem. Félt, ahogy én is.
Halálosan.
Aztán a Vándorok ugyanúgy, ahogy étkeztek, köddé váltak.
A levegő néhány pillanatig még pattogzott az elektrosztatikus
töltések nyomán, aztán csend lett
Jeanette finoman el akarta húzni a kezét, de nem engedtem.
Selymes bőre volt, és jól esett a közelsége. Gyengéden magam felé
vontam, és legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban
hozzám bújt Éreztem szapora szívverését, de ugyanilyen veszettül
zakatolt az én szívem is.
Conrad szitkozódni kezdett, a Vándorokat szidta. Tehetetlennek
érezte magát, egy olyan játszma részesének, ahol nem ő osztotta a
lapokat.
A padlón szétszóródott, sötét porszemcsékre pillantott, amelyek
egykor George Athonell voltak.
– Athonellnek igaza volt. Ezek a rohadékok nem puszta jó
szándékból tettek minket halhatatlanná!
Ebben a pillanatban azonban még nem nagyon érdekeltek az
univerzum ilyetén összefüggései. Hiszen a karjaim közt ott volt
álmaim asszonya.
Egy csodálatos, angyali teremtés.
Egy halhatatlan társ. Egy örökéletű szerető.
Megsimogattam az arcát, aztán gyengéden magam felé
fordítottam. Most épp olyan volt, mint amilyennek a XXI. századi
találkozásunkkor képzeltem, hogy hogyan fog viselkedni, amikor
lehullanak köztünk az első komolyabb védfalak.
Egy ártatlan és gyönyörű nő…
- Na, mi az, Mr. Barbess?-kérdezte incselkedve, akár ha nyolc
évszázaddal ezelőtt történt volna. – Miért néz így rám?
Amikor ajkunk összeért, egy pillanatra elfelejtettem mindent,
ami körülöttünk zajlott. Azt hittem, megtaláltam azt, akivel örökre
együtt leszünk.
És sokáig így is tűnt…
 Conrad az asztalon, az állványon álló kapszulát nézte, a
parazitalényeket tartalmazó kapszulát.
– Hé, Marcus – kiáltotta felém, anélkül, hogy felnézett volna.
Jeanette-tel mosolyogva bontakoztunk ki egymás karjaiból. Conrad
felmutatta a kapszulát. Csak később gondoltam bele, hogy milyen
nagy értéket is jelent. Conrad a zsebébe süllyesztette.
– El kell tűnnünk innen! – mondta aztán. – Mr. Cromwell! és
emberei már biztosan keresnek, s gyorsan rá fognak jönni, hogy hol
is vagyunk pontosan.
Sietve léptünk ki a szoba ajtaján…
…és belefutottunk vagy félszáz Athonell Gárdistába. –
Elözönlötték az egész MAG-ot és elzártak minden kijáratot Jack
Cromwell páncélja nélkül állt, és nekem szegezte Secada
karabélyát.
– Vége a játszmának, uraim!
Kitörhettünk volna, nem egyszer csináltunk már ilyen
őrültséget, de ez most még a szokásosnál is fájdalmasabbnak tűnt
Körülöttünk mindenhol gárdisták álltak, és feltehetőleg az egész
belső részt elzárták. Nem sikerült volna kijutnunk. Mégis meg
kellett próbálnunk, egyszerűen nem volt más lehetőség!
– A fejedelem nevében adják meg magukat!
– A… fejedelem? – hökkent meg Alex Conrad. Jól emlékezett rá,
hogy saját kezűleg lőtte keresztül néhány szobával arrébb.
A gárdisták utat nyitottak valakinek.
Egy szőke férfi közeledett…
– Edgar Athonell! – szisszent fel Jeanette, amint a férfi odaért
elénk. Mindhárman tudtuk, mit jelent ez.
A fejedelem, George Athonell fia halhatatlan volt
– Ez… ez lehetetlen! – mondtam önkéntelenül. Emlékeztem az
évszázadokkal ezelőtti kétségbeesett kísérletemre, amikor azt
reméltem, hogy gyermekeim talán öröklik halhatatlanságomat. És
emlékeztem a fájdalmas kudarcra, amivel szembesültem.
De akkor hogyan?
– Hol van? – kérdezte Athonell az apjára utalva. – Mit csináltak
vele?
– Meghalt – felelte Jeanette.
Edgar arca szobormerev volt
– Hazudsz! – vágta pofon a nőt. – Lehetetlen… – A mondat
második felét elharapta, nem árulhatta el a titkot emberei előtt.
– A Vándorok eljöttek a társukért, és megbüntették – mondta
Jeanette, miközben lángoló arcát tapogatta. És végül ő jött rá a
megoldásra. – A kapszula… A Vándorok parazitalényekkel teli
kapszulája! Nem egy volt belőle, igaz?
Edgar Athonell fagyosan rámosolyogott Jeanette-re, de nem
válaszolt Intett Cromwellnek.
– Vigyék őket a börtöniészlegbe! Külön cellába mindegyikkel!
És nagyon vigyázzanak velük!
– Igenis, uram – hajtott fejet Cromwell Már tanult a korábbi
hibákból.
Ekkor olyan dolog történt, amire egyikünk sem számított.
Egyszerre egy mentális üzenet öltött testet a fejünkben.
A Vándorok üzenete.
„Jeanette, te segítettél nekem, megpróbáltál megmenteni Ezért
most segítünk nektek!”
A külvilág egyszerre szétporladt körülöttünk, a levegő sistergett,
pattogzott, ózonszag terjengett mindenütt. Úgy éreztem, mintha
kifordították volna a testemet, a gyomrom felkavarodott,
hányingerem támadt
Aztán egy szűk pilótafülkében találtuk magunkat
– A Stardust! – kiáltott fel Alex Conrad. Belehuppant a
pilótaszékbe, és azonnal beindította a hajtóműveket. A dokkban
valamivel kisebb volt a nyüzsgés, mint amikor megérkeztünk,
hajók érkeztek, indultak, karbantartók javítottak sérülésveszélyes
részeket, naplopók, koldusok, kereskedők lézengtek a hajók között,
hogy ráakaszkodhassanak az újonnan érkező hajósokra. De többé
nem érdekelt az egész.
Conrad felemelkedett a Stardusttal. A kijárat felé suhantunk,
aztán kisiklottunk az egyik dokk kapun, Conrad felgyorsított, és
ráfordult a nyílt űr felé vezető alagútra.
– Őrvadászok! – kiáltottam fel, amikor felvillant a konzolpult
vészjelzése, és az egyik monitoron át meg is pillanthattuk a
nyomunkban haladó, három Athonell vadászt.
– Felesleges izgulni! – vigyorgott Conrad, és igaza volt Egy
másodperccel később kijutottunk a Kolóniaszövetségből, és már a
nyílt űrben száguldottunk. A Halysson alattunk lebegett, balra tőle
a Csillagliga harci állomásai, körülötte megannyi csillagcirkáló és
más csatahajók. Conrad felkészült a hjpertérbe való belépésre, de
előtte még szemügyre vette a Liga flottáját. Most jóval több hajó
tartózkodott a rendszerben, mint amikor érkeztünk. Láthatóan egy
nagyobb stratégiai támadás előkészületei zajlottak.
Aztán beléptünk a hipertérbe, és magunk mögött hagytuk az
Athonell Kolóniaszövétség kusza és átláthatatlan acélszörnyét
 Epilógus
[19]
Aphrodité . A szépség és a szerelem bolygója, legalábbis én
már a kezdetektől így tekintettem rá.
Az Alfa-Centauri-A napja körül keringő második égitest a
Terrához való közelsége ellenére is megőrizte azt a békét és
nyugalmat, amelyet az első felfedezők találtak, amikor a
bolygófelszínre léptek. Gyönyörű volt, egyszerűen képtelen vagyok
szavakba önteni, hogy milyen érzés járta át minden porcikámat,
amikor itt tartózkodtam, virágillatú mezőin sétáltam, édes vizű
tengereiben mártóztam, vagy a három nap lenyugvásában
gyönyörködtem, kettesben Jeanette-tel.
Nem véletlenül döntöttem úgy még az UNIVERSE korai
éveiben, hogy ide helyezem át a cég központját.
Az UNIVERSE hármas ikertornya, az Olümposz-torony a XXII.
század végétől kezdődően a védjegye lett a varázslatos planétának.
[20]
A torony a főváros, Apollón-city közepéből emelkedett ki, a
girbegurba, őshonos guchassi fák erdejéből, pontosan a várost
megtörő, dübörgő Kentaurok vízesésének peremén.
Az Olümposz-torony volt az egyik valóra vált álmom. Az időről
időre a technikai fejlődéssel meg-megújuló üvegpalota,
tetőteraszán egy luxuskastéllyal, ahonnan varázslatos panoráma
nyílt a közeli tengeröbölre.
A másik álmom éppen ott feküdt mellettem a nyári lakosztály
hatalmas ágyán, és Jeanette Shellennek hívták. Mezítelen testét
egy áttetsző selyemlepedő takarta, lágyan gömbölyded vonalai
felsejlettek a selyem alatt.
Szerelmes voltam, és végre szabadjára engedhettem az
érzéseimet, és ugyanígy érzett vetem kapcsolatban Jeanette is.
Együtt voltunk, csak ez számított.
Az Athonell Kolóniaszövetség néhány héttel később útra kelt,
újra a sötét peremvidék ismeretlenségében rejtőzött el, de ezúttal
tudtuk, hogy egy halhatatlan uralkodik ott. Mégsem foglalkoztunk
vele, azon túl, hogy a hírekből nyomon követtük a helyzetüket.
A Kolóniaszövetség az évezredek folyamán egy katonai
erőszakszervezetté alakult, és emiatt hamarosan a Csillagliga
flottaparancsnoksága is egyre nagyobb figyelmet szentelt neki.
Edgar Athonell nem adta fel apja nagyratörő terveit, és az idő
neki dolgozott Elkerülhetetlenné vált egy újabb találkozás.
De az már egy más korszak volt, az ötödik évezred utolsó
éveinek idilli, neotechno-reneszánsz, túlfejlődött társadalma.
Boldogok voltunk, de a Sötét Korszak árnyai már gyülekeztek a
fejünk felett.
Ekkor bukkant fel egy különös wancten férfi. Egy mágus, a
[21]
technológia mágusa. És örökre megváltozott minden.

Sokat gondolkodtunk azon, vajon miért is hoztak ki minket a

Vándoroka MAG-ból, amikor már Edgar Athonell foglyai voltunk
Csak egy magyarázat létezett, és ez igazolta a néhai George
Athonell utolsó szavait: a Vándoroknak szükségük volt ránk,
terveztek velünk valamit.
Találkoztunk a teremtőinkkel, mégsem tudtunk meg semmit a
terveikről és a nekünk szánt szerepről. Mindössze egy versrészlet
és néhány, önmagában semmitmondó szó maradt meg,
Halhatatlanság bolygója, Végső Találkozás, három faj…
Néhány évszázaddal később ez utóbbi kifejezés valódi értelmet
nyert: rábukkantunk a wanctenekre, az emberekhez nagyon
sokban hasonlító, érdekes, idegen fajra.
Aztán a hatodik évezred elején minden megvilágosodott, de,
bár ne történt volna meg mindez!
Ennyi volt a boldogság a gondtalan élet.
És eljött a sötétség…
Átkozott Vándorok!
Pedig milyen boldog is voltam Jeanette-tel…
Jeanette…
Most egyedül vagyok.
Egyedül, és várom a halált.
 Kiadatlan Folytatások

1. fejezet: Marcus Barbess

A Montmartreról szemlélve a Szajna felett átívelő Új-Eiffel
torony két kilométer magas, kivilágított iridiumtüskéje úgy
ragyogott az éjszakában, akár egy óriási fáklya. Bár, ahogy Marcus
Barbess tovább gyönyörködött a szerkezeti elemeket keresztül-
kasul behálózó, milliónyi világítótest fényárjában, inkább egy égig
nyújtózó, képzeletbeli karácsonyfának látta. A torony tetejéről
fehér fénycsóvák pásztázták az eget, de eredménytelenül kutattak
megvilágítható felhők után.
Párizs fénykavalkádja elhomályosította az éjszakai égboltot,
odafent csak alig néhány fényes csillag pislákolt. A bőrét lágy és
meleg szellő simogatta, a májusvégi enyhe éjszaka magában
hordozta a közelgő nyár ígéretét. Marcus aktivált egy koordinert, és
gondolati úton az Új-Eiffel torony legfelső kilátójába küldte. A
koordiner a tarkójába ültetett részecsketároló implantból azonnal a
kilátóba töltődött, nanokamerái által Marcus maga előtt látta a
toronyban tolongó turisták ezreit. A koordiner kiválasztotta azt a
pillanatot és helyet, amikor és ahol egyetlen élő személy sem
észlelhette, aztán a környék biztonsági és magán-nanokamerái
számára elektrosztatikus zavart szimulált néhány másodpercre,
majd megadta a jelet az áttöltésre.
Marcus előtt egy pillanatra elhomályosult a környék, aztán
máris az Új -Eiffel torony kilátójának egyik oszlopa mellett
anyagiasult. Nulla időpillanat alatt töltődött át a torony legfelső
kilátójába.
Egy fiatal, tizenéves fiú oldalba lökte, aztán zavartan kért
elnézést, és somfordált arrébb. Feltehetően csak egy pillanatra
fordult a másik irányba, és nem értette, hogy a férfi hogyan került
mellé, az Angyalától pedig hiába várta a választ.
Marcus odalépett a gravitációs hálóval védett korláthoz, és
elmélázva körülpillantott. A magasban és az épületek között
milliónyi légsikló és felhőhasító cikázott, akárha szentjánosbogarak
rajzanának az éjjeli rengetegben. A régi városmagot a
városrendezők évezredek óta sikeresen őrizték meg többé-kevésbé
az eredeti formában, így történelmi kilátás nyílt a régi Diadalívre,
az Invalidusok Dómjára, a Hit és Valóság Egyházának gigantikus
Katedrálisára és a Montmartre-on a Sacre Coeurre, amely előtt alig
egy perccel ezelőtt még ácsorgott. A látóhatár peremén a modern
negyedek gigantikus felhőkarcolói magasodtak, közöttük a
harminchetedik században véget ért, khennarok elleni győztes
csillagháború emlékére állított másfél kilométer magas Victoris
Diadalív sziluettjével.
Hányszor nézett már le innen! Párizs az idő múlásával
folyamatosan változott, de mégis megőrizte évezredes patináját.
Noha Ophiont az Ariadnén vagy Logobolát a Császárövezetbeli
Senecán sokkal jobban kedvelte modernségük és nyüzsgő
forgataguk miatt, a Kaitos Bysonjához és az Alfa Centaurin az
Aphrodité Apolló-cityjéhez pedig sokkal több személyes emlék
kötötte, de ahogy Jen szokta mondani, Párizs az Párizs, időtől és
tértől független, örök csoda.
Besétált egy tartóoszlop takarásába, aztán gondolati parancsot
adott a feje felett egy méterrel lebegő szabad szemmel nem látható,
alig öt nanométeres, álcázott koordinernek, amely azonnal
anyagtalanná vált, és a Tau Ceti első bolygóján, a hajdanán
üstökösök és meteorok által szabdalt Kaitoson termett. A
következő pillanatban megadta a jelet, és Marcus is áttöltődött a
Kaitosra, nem egész tizenkét fényévnyire a Terrától.
Byson fővárosban, a Menzini érsek téren materializálódott, egy
tengerparti taufa lenyúló ágainak takarásában. Azonnal magával
ragadta a Terráéhoz képesti kétharmados gravitáció okozta
ösztönös felszabadultság érzése és a Kaitos taufáinak egyedi,
édeskés illata. A kora délután ellenére az idő valamivel hűvösebb
volt, mint az éjszakai Párizsban. Az Arab-öböl elnyújtott ívű
partszakaszának közelében, a hullámok között hal-hajók
ringatóztak. A távoli Sólyom-szigetek falszerűen magasodó sziklái
megvédték az öbölt a haragos óceán szeszélyeitől, a zöld fűsapkával
benőtt sziklák közelében néhány, fejjel lefelé fordított
óriásgombára emlékeztető Jarneau-ház lebegett. Az ellenkező
irányban Byson metropoliszának toronyfa rengetege terült el, félig-
meddig elrejtőzve a reggeli köd foszlányaiban. A többfelé ágazó,
masszív toronycsoportok, mint megannyi techno-erdő, a Kaitos
extravagáns építészeti örökségéről árulkodtak. A háttérben az
Argopolisz dombján álló várnegyed ősi épületei magasodtak.
Byson…
Ahányszor csak itt járt, mindig eszébe jutott Rachel.
Rachel Byson a legtöbbek számára csak egy név volt az ősi
történelmi adattárakból, a Kaitosi Felkelés hőse, aki a negyedik
évezred második felében megakadályozta, hogy a Csillagliga akkori
Flottaparancsnoksága a kormány támogatásával evakuálja a
bolygót, hogy aztán itt alakítsa ki a főhadiszállását. Számára viszont
egy ambiciózus és heves vérmérsékletű lány, majd asszony, akiről
ostoba módon azt képzelte, hogy meg tudja óvni őt az ellenségeitől.
A Menzini tér közepén álló ezeréves titánszobor felé fordult,
aztán a kikövezett téren közelebb sétált hozzá. A tíz méter magas
szobor többé-kevésbé megragadta a néhai Rachel Byson finom
arcvonásait, göndörfürtös hajkoronáját és valószínűtlenül karcsú
derekát. Rachel emléke, ahogy minden más is, az idő teltével egyre
csak halványult, hogy egyszer majd végül végleg eltűnjön az agya
egyik rejtett zugában. Noha a Kaitoson azóta gyakorlatilag minden
megváltozott, Marcus számára Rachel szelleme még mindig
körüllengte a várost, az öblöt, a Sólyom-szigeteket.
Emlékek. Lassan homályba vesző képtöredékek. Túl sok emlék.
Emberek, wanctenek, nevek, arcok, érzések. Ha a múlton kezdett
töprengeni, mindig iszonyú öregnek érezte magát, és az is volt,
hiába élt egy örökifjú és kortalan fiatal testben.
Néhány perc elteltével lesétált a tengerpartra. Belépett egy
vaskos taufa majdnem a földig lelógó ágainak takarásába, közben
egy koordinert küldött a Delta Pavonis rendszer Ariadné holdjára.
A jelzés azonnal megérkezett, és Marcus a Delta Pavonis második
bolygója, a Minotaurosz-gázóriás körül keringő legnagyobb holdra
töltődött, majd húsz fényévnyire a Terrától és ugyanennyire a Tau
Cetitől és a Kaitostól.
Ophion főváros vízi negyedében, egy üres, nyilvános mosdóban
materializálódott, és egyúttal ruhát is váltott: fénylő, fekete
nadrágot, kék Yamail Versocchio inget és egy homokszínű mellényt
töltött magára. Az Ariadnén minimum ennyi dukált, nem szerette
volna, ha a Vízi negyed előkelő sznobjai esetleg lenézik az
öltözködése miatt.
A Pavonis a Csillagliga legnépesebb rendszere volt. A G5 típusú
csillag lakható zónájában keringő hatalmas gázóriás körül két, a
Terrát megközelítő méretű, lakott hold rótta pályáját: az Ariadné és
a Thészeusz. A Pavonis leginkább egy örökké nyüzsgő hangyabolyra
emlékeztetett, ahol csak hírből ismerték a Kaitos ráérős
nyugodtságát. Az Angyal adatai szerint az Ariadnénak ez a féltekéje
a két és fél terranapig tartó éjszaka első napjában járt, Ophionban,
az örök nyár városában azonban most is a nappalokét
megszégyenítő volt a nyüzsgés. A gravitáció harmadával volt
erősebb, mint a Kaitoson, bár az első pillanatban úgy érezte,
mintha ennél sokkal nagyobb lenne az eltérés.
Az éjjeli égbolt jókora részét a sárgászöld csíkokkal tarkított
Minotaurosz lassan fogyatkozó félgömbje uralta. A Thészeusz a
gázóriástól balra kis, sárga korongként tündökölt. A csillagos
égboltot egy ragyogó, fehér „fénycsík” hasította ketté, amely
egészen a Thészeuszig ért. Az Ariadné fonalaként nevezett jelenség
a Thészeusz és az Ariadné között ingázó sokszázezernyi szállítóhajó
állandó mozgásban lévő fénypontjaiból állt össze, akár egy
végtelenbe nyúló „köldökzsinór”.
Marcus egy ideig még a Thészeusz felé halványodó fénycsíkot
alkotó parányi pontokban gyönyörködött, aztán elindult a vízi
negyed Giovanni sétányán, és közben az extravagánsan, néha
felettébb kihívóan és extrém módon öltözködő pavonisiakat
figyelte. Az egész mindig is egy nyilvános divatshownak tűnt
számára, ahol megmosolyoghatja a gyakran a legképtelenebb
ruhakölteményekben büszkén feszítő helyieket.
Szerette az Ariadné nyüzsgését, szerette figyelni az embereket,
és évezredek során kifejlődött, kifinomult érzékeivel nyitott
könyvként olvasott egy-egy megfigyelt ember, vagy wancten
arcából, mozdulataiból, gesztusaiból.
A tekintete váratlanul összeakadt egy türkizzöld hajú, pavonisi
lányéval.
Egy ilyen bájos vadmacska még a pavonisiak között is
ritkaságszámba ment. A szeme az átlátszó lepelblúz alatti formás
kebleket legkevésbé sem rejtő pántmelltartóra vándorolt, majd
rögtön utána a lapos hasra, a köldök gödröcskéjére, valamint az azt
körülvevő és egészen a bal mell domborulatáig felnyúló, vörösen
fénylő sárkányalak-tetoválásra siklott. A térdig érő, magasan
felsliccelt, rombuszmintás szoknya a felsőruházathoz képest
meglepően szolidnak hatott, és csak sejtetni engedte a hosszú
combokat. A hófehér bőrszíj-szandál kiemelte a kecses lábfejeket.
A lány megközelíthetetlennek tűnt, Marcus ösztönösen
megindult feléje. Nem kerülte el a figyelmét az ovális arcra kiülő
arisztokratikus gőg és a profi luxusszajhákra jellemző, szinte bárkit
megtévesztő finom álérdeklődés keveréke. Bár, abban biztos volt,
hogy ez a lány nem szajha, legalábbis a szó szoros értelmében nem,
inkább csak szereti a gazdag férfiakat, és minden bizonnyal sok
mindenre képes, hogy mindig a közelükben lehessen. Amaz végig
kihívóan figyelte, és egy pillanatra még el is mosolyodott Marcus
csak ekkor vette észre az oldalt elálló, hegyes fülkagylóit. Azonnal
az emberi génekről árulkodó, ötujjú kézfejére pillantott.
„Ember -wancten félvér” – állapította meg, aztán már oda is ért
elé. A lány felszegett állal elfordította a fejét, és ringó csípővel
továbbhaladt volna, de Marcus ekkor finoman megfogta a kézfejét.
– Hé! – perdült felé a lány felháborodva, és elrántotta a kezét,
ugyanakkor enyhén szétnyitotta az ajkait. Ravasz, de ösztönösen
használt kettősség volt ez, ugyanakkor a felháborodás túlzott
agresszivitása kissé talán labilis idegrendszerről árulkodott, a
tekintete mélyén fásultság és letargia rejtőzött. – Mit képzel
magáról?!
Marcus elmosolyodott, közben az orrát enyhe trinikotinszag
csapta meg, amit azonban szinte teljesen elnyomott a lány Collapse
parfümje.
A Szférán keresztül lekérte a lány összes adatát, még azokat is,
amelyekről amaz nem is sejtette, hogy bárki számára
hozzáférhetők. Csakhogy a Szféra, a Csillagliga központi adattároló
rendszere a tulajdona volt, és a beépített szűrők segítségével
kényükre-kedvükre kutathatott mások magánéletében. A lány neve
Chayonne Dusso volt, huszonhat éves, hét éve modellkedik, eddig
négy szépészeti génkezelésen esett át, lakhelye, Ophion,
Corsouközpont. Apja Sugrann Dusso, wancten, kormányzati
tanácsadó, anyja Indisa Wedge, ember-wancten, ligakereskedelmi
jogász.
– Szép neve van… Chayonne.
– Ho… honnan tudja a nevemet? – A lány zavarba jött, pökhendi
magabiztossága elillant. – Találkoztunk már? Talán valamelyik
kormányzati partin?
Marcus csak megnyerően mosolygott, és közben Chayonne
Dusso pszichológiai adatait tanulmányozta. I.Q. 109, érzelmileg
kiüresedett, dohányzik, tudatzsongítókat szed, és ahogyan sejtette,
idegileg labilis, pszichiátriai kezelésre járt százhúsz óránként
kétszer. Intelligenciafejlesztő genetikai kezelésre előjegyezve
05.805-re.
Chayonne félresimított egy hajtincset a szeme elől, és enyhén
elpirult. Marcus az egyik pislogásának közepén egy szál charai
vörösorgonát töltött a kezébe. Chayonne elkerekedett szemmel
nézett Marcusra.
– Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte érdeklődve. – Maga
bűvész?
Közben kidomborította a mellét, enyhén szétnyitotta a
hajszínéhez rúzsozott, telt ajkait, és megszagolta az orgonát. Az
Angyalán keresztül valószínűleg megpróbált utánanézni, hogy ki
lehet ő, de Marcus nagyon meglepődött volna, ha bármit is találna.
– Nem – felelte. – Csupáncsak orgonákkal kereskedem.
– De komolyan, hogy csinálta? – érdeklődött évődve Chayonne,
és ezúttal alaposan végigmérte Marcust. Tetszhetett neki a látvány,
mert kihívóan megnyalta a szája szélét. – Biztosan illuzionista!
Találkoztunk már valahol! Pedig az ilyen jóképű férfiakra
emlékezni szoktam… Szégyen és gyalázat, de magát nem tudom
hova tenni.
A tekintete megakadt Marcus méregdrága bateni karperecén.
Marcus a következő másodpercben erőteljes nemi izgalmat
érzett a lány iránt. Csak néhány másodperc elteltével volt képes
kiszabadulni a zsongító érzés alól, és felettébb dühös lett.
Chayonne egy illegális feromon-impet használt, ezzel próbálja
megbolondítani. „A kis ribanc!” Azonnal parancsot adott, az
Áttöltésvezérlőnek, amely egy pillanattal később eltűntette a
levegőből a lány összes izgató feromonját.
– Nem hív meg egy italra…? – Chayonne a kérdés végét nyitva
hagyta, és felvonta a gondosan igazított, hajával megegyező színűre
festett szemöldökét, várva a férfi nevét. – Beszélgethetnénk egy
kicsit… és megmutathatná, hogyan csinálta a trükköt – mutatta fel
az orgonát. Újra megszagolta, majd félresimított egy szeme elé
omló hajtincset. Tökéletesen nyeregben érezte magát, feltehetően a
feromon-imp miatt.
Noha azt hihetné, hogy egy ilyen lánynak rengeteg a barátja,
ahogy a szemekbe nézett, mélységes magánnyal szembesült, ami
nem volt ritkaság ebben a hatalmas világban, mint ahogyan az sem,
hogy a magányt szexualitással és pénzzel próbálja elűzni.
Ennyi elég is volt Chayonne-ból.
– Sajnos sietek, de ha legközelebb erre járok, talán
összefuthatunk – mondta Marcus, aztán sarkon fordult, és sietve
elindult a Greenport felé. A magasban lebegő koordinere
nanokamerái közvetítették neki Chayonne Dusso megkövült
ábrázatát. Önkéntelenül elvigyorodott. Talán egyszer visszajön, és
elszórakozik ezzel a cicababával. Egy éjszakát talán megér, talán
többet is, de, csak ha nem kell sokat beszélgetniük. Gyűlölte az
értelmetlen szócsépléseket, és nem hitte, hogy egy ilyen csitri
bármilyen témában érdekes beszélgetőpartner lenne. Hiszen
semmit sem tud a világról hozzá képest.
Átsétált egy régi kőhídon, majd felszállt egy nyitott
platformliftre, ami a láthatatlan gravitációs szálon megindult
felfelé. Rajta kívül öten álltak a platformon; három, az itteni,
színekben gazdag és méregdrága divatnak megfelelően öltözött
fiatal, akik gúnyos pillantásokat vetettek a ránézésre virginisinek
tűnő, középkorú házaspárra. Hamarosan kiemelkedtek a
Vízinegyed ultramodern épületei közül, és a látóhatár peremén
előbukkantak a pearsoni űrkikötő fényei. Marcus nekitámaszkodott
a kalcedon üvegkorlátnak, és tűnődve az ariadnéi égbolt csillagaira
szegezte tekintetét. A terrai csillagképek többsége innen, húsz
fényévnyi távolságból szemlélve elcsúszott, eltorzult vagy teljesen
új formációkat, alakzatokat vett fel: az Ökörhajcsárból például
Antilop lett, a Szűzből Haldokló Madár, de volt néhány csillagkép,
amely nagyjából változatlan alakban tündökölt, mint például a
Göncölszekér.
A lift egy függőtéren megállt, Marcus ráérősen kiszállt, és
elvegyült az üzletsorok között kígyózó tömegben. Néhány percig
még nézelődött, aztán egy kis sikátor árnyékában újra aktiválta a
koordinert. Egy pillanatig elgondolkodott a következő célponton,
közben elnyomott egy ásítást. Egy újabb, Szívbeli világot akart
választani, a Batent, vagy a Virginist, esetleg a Zeta Tucanaet, de
végül mégis másként döntött. A koordinernek a Delta Pavonistól
több, mint kétezer fényévnyire található Tycho Brahe rendszert
adta meg célpontul.
A Tycho és Brahe ikerbolygók közül a nagyobbikra, a Tychóra
érkezett, nem messze a két égitestet mesterségesen összekötő
Schönberg-energiakapocs egyik itteni generátorállomásától. A
tychói 0,5 g-s nehézkedéstől néhány pillanatig szinte súlytalannak
érezte magát, és kellett néhány perc, mire hozzászokott az Ariadné
és a Tycho nehézkedése közötti eltéréshez. Ösztönösen nagyokat
lélegzett, mivel a levegő ritkás volt, ugyanekkor viszont sokkal
természetesebb és frissebb. A Brahe pontosan a feje felett lebegett,
a hófehér jégsapkákat szabad szemmel is ki lehetett venni a déli
pólusnál. Az itteni Gravitációs-központ három, egymástól száz-száz
kilométernyire elhelyezkedő, masszív generátorkürtője közül
jelenleg kettő üzemelt; az egyik valahol a látóhatáron túl, a másik
pedig pontosan előtte. Két vakító, fehér fényoszlop nyúlt az ég felé,
egyenesen a háromszázezer kilométernyire lebegő Brahéig. A
Schönberg-kapocs párhuzamos energianyalábjai gravitációs
béklyóba, egymás körüli keringési pályára kényszerítették a
bolygókat.
A K2 típusú központi nap átmérője valamivel több, mint
négyötöde volt a Solnak, a fényessége viszont csak alig négytizede.
A két lakott bolygó együttes keringési pályája a csillagtól 0,6 CSE-
[22]
re húzódott, az itteni év kétszázhárom napig tartott, és
kétezerkettőszáz fényévre a Terrától már nagyon érezni lehetett az
életvitelben és a szokásokban rejlő különbségeket. Mintha kívül
került volna abból a térből, ahol a Csillagliga fontos eseményei
zajlottak. Az emberiség mindig is görcsösen ragaszkodott a
Terrához és a körülötte lévő ősi csillagok bolygóihoz, emiatt a mai
napig is ott történtek a legfontosabb események, a Szíven túli
világok a Szív legapróbb rezdüléseit is a legfontosabb hírek között
tálalták. Marcus egy elhagyatott kilátóban állt, alatta háromszáz
méteres szakadék tátongott.
Odalent szántóföldek és zöld mezők terültek el a látóhatár
pereméig, az egyhangú látképet itt – ott gőzölgő gejzírtavak törték
meg. Marcus megfordult, belépett a kilátó szélén ragyogó,
gravitációs fényliftbe, és miközben Amerigo város Csillagtere felé
emelkedett, a helyi felhőhasítókat, a Denebola űrkikötő, valamint
Johnston és Pavonville között ingázó szállítóhajókat figyelte.
A lift a Csillagtér régi Őrbástyáján tette ki, nem messze a
kirakodóvásár népes forgatagától. Percekig az árusok pultjai között
sétálgatott a turistákkal tömött tömegben, mígnem egyszer csak
lágy zene dallamai kúsztak a fülébe.
„Egy hegedű!” – Nem emlékezett rá, hogy mikor hallott utoljára
hegedűszót, de abban biztos volt, hogy már több évszázada lehetett.
Tekintetével megkereste a hegedűst, aztán kíváncsian közelebb
sétált.
Egy hajlott hátú, legalább százhetven éves cigány férfi állt a tér
Vandenberg szökőkútja előtt, és megkopott, de egész tűrhető hangú
hegedűjén játszott. Marcus percekig állt ott belefeledkezve a
zenébe. Végül a gyomra követelőző korgása zökkentette vissza a
valóságba. Továbbindult, amíg talált egy elhagyatott, bokrok által
takart helyet. A koordiner segítségével ellenőrizte a környéket,
aztán áttöltötte magát a Császárövezetbe, a Seneca fővárosába,
Logobolára, hogy vegyen magának reggelire egy helyi kalácsot.
Valamivel később, a Forum Colosseumon sétálva, a kalácsot
falatozva élvezte a verőfényes napsütést és a Szívre emlékeztető
pezsgő életet. Az égen az Agrippina hold kékes-vörös, halvány
sarlója világított.
Marcus néhány perces sétát követően beszállt egy zárt
fényliftbe, és mialatt felfelé suhant az egyik régi motívumokkal
kirakott falú épület oldalán, továbbküldte a koordinert, hogy a
következő pillanatban ő is eltűnjön a Senecáról.
Egy hatalmas zöld mezőre érkezett. Az orrát édeskés virágillat és
az a fajta friss levegő csapta meg, amelyet csak a peremvidéki
planétákon lehetett érezni. A fülének az első pillanatokban, az
eddigi bolygók nyüzsgő zaját követően szokatlannak tűnt a néma
csend. Csak néhány ismeretlen fajú madár csicsergett a levegőben,
a lágy szellő halkan susogott a fülébe.
A Porta Aeternitas több mint tizenkétezer fényévnyire
helyezkedett el a Terrától. Ha nem is az ismert világmindenség
legtávolabbi bolygója volt, de a legtávolabbi azok közül, amelyeket a
Szívben egyáltalán még jegyeztek. Ettől távolabb már csak az Liga
Taktikai Flottájának előretolt bázisait és néhányezer, alig lakott
telepesbolygót találni egészen a Csillagliga négyszáz fényévnyivel
kintebb húzódó hivatalos határáig. Igaz, léteztek katalogizált
bolygók a határtól ezer fényévnyire is, de ezeket csak a
felfedezéseket finanszírozó társaságok használták. Sok társaság élt
bolygókereskedelemből. Megvették a távoli bolygók tulajdonjogát a
Csillagliga Adminisztrátori hivatalától, és pár évszázad múlva,
amikor a technológiai fejlődés révén lassan benépesedtek, jókora
haszonnal értékesítették. Persze, az emberöltőn túl megtérülő
üzletek nem vonzottak sok befektetőt.
Ekkora távolságra a Terrától még Marcus is idegenkedett. Pedig
a másodperc törtrésze alatt itt termett, és a folyamatos
teleportációs kapcsolat révén azonnali hozzáféréssel rendelkezett
aSzférához, míg egy átlagos csillaghajónak majd egy évbe telik ide
az út a Terrától, a hivatalos Szféra-kapcsolat idáig már nem ér el, és
a hivatalos tachycom időelcsúszás is több, mint tíz perc.
Sokaknak ez itt már a mindenség pereme…
… és az őrültek gyülekezőhelye.
A Porta Aeternitas nagyon hasonlított a Terrának ahhoz a
múltbéli arcához, amilyen az még az ősi korokban lehetett, még a
gravitáció is csak alig két százalékkal tért el a Terráétól, és a
központi nap pedig a Sol tökéletes mása volt. De mindez manapság
senkit nem érdekelt, a hatalmas távolság mindenkit elriasztott a
peremvidék lakható bolygóiról. A bolygó három kontinensét
mindössze nyolcszázezren lakták, de ez a peremvidékhez képest
rendkívül nagy népességet jelentett, hiszen a legtöbb bolygón csak
alig néhány százan, ezren éltek. Jossentown és a bolygó egyetlen
űrkikötője vagy ezer kilométerre lehetett innen. Aki elmerészkedett
a peremtartományokba, vagy szándékosan száműzte magát a
civilizációból, vagy azok közé a bolondok közé tartozott, akik a
Galaxismag felé terjeszkedő felfedezések életveszélyes dicsőségére
vágytak.
Személyes tárjából letöltötte az egyik Jarneau -házát. A csúcsos
toronykilátóval rendelkező, alul kiszélesedő, lebegő épület vagy
száz méterrel a feje felett csomagolódott ki. Marcus áttöltötte
magát a ház egyik terebélyes teraszára, és belehuppant egy
peckstein fotelbe. A fotelkarfa tartóján anyagiasult egy csésze, forró
kávé, ami jól jött a kalács mellé. A Jarneau-ház az Angyalon
keresztül kiadott gondolati parancsára feljebb emelkedett. Odalent
egy folyó kanyargott, és a látóhatár peremén beletorkollott a Porta
Aeternitas egyik óceánjába.
Marcus hátradőlt a fotelben. Béke és nyugalom vette körül.
Csend…
Egy középkorú, testes wancten férfi materializálódott a háta
mögött halk sercenéssel.
– Hallottad, mi történt? – kérdezte mély, zengő hangon Anth
Nozzelman. Ábrázata Marcust mindig is leginkább egy rókára
emlékeztette. Aranyozott gallérú, méregdrága Versocchio ing és
fekete selyemnadrág volt rajta, egyenes szálú, ezüstszürke haját
hátrafésülve viselte, hasa kidomborodott az ing alól. Erős testszaga,
mint mindig most is bántotta Marcus orrát.
– Szép napot, Anth. Mit kellett volna hallanom?
– A Pajzsbirodalom kapcsolatba lépett a Ligával.
Marcus izmai megfeszültek, de azonnal úrrá lett önkéntelen
reakcióján. Lassan belekortyolt a kávéjába.
– Folytasd!
– A Pajzsherceg üzenetet küldött az LTF-nek. Tárgyalni akar a
Ligával.
– Elegük lenne az LTF blokádjából? És hol akar tárgyalni?
– A Wanctenán.
– Ó, hát persze! Hol máshol! – Nem tudta tovább türtőztetni
izgatottságát. A kávéscsészét dematerializálta a kezéből, és
felpattant a fotelből. – A Pajzsherceg szeretné látni ősei otthonát,
és ezért még a planetáris pajzsa rejtekéből is hajlandó
kimerészkedni.
„Vajon mi vihette rá?” – tűnődött. Félne tőlük, és szeretné, ha
feloldanák a blokádot? Vagy éppen annyira biztos a
pajzstechnológiájukban, hogy nem tart kockázatosnak még egy
ilyen távoli utazást sem?
 – Az LTF két perce értesítette Kensington elnököt – folytatta
Nozzelman, miközben a teraszkorlátra könyökölt. – Elcsíptük a
holoadást. Szerintem itt az ideje, hogy meglátogassuk Kensingtont.
– Valóban, soha jobb alkalmat. – Mióta vártak már erre a
lehetőségre! És most eljött végre! – De addig is… keressük meg
Jent!
Marcus a központból lekérte szeretője tartózkodási pozícióját.
Az Áttöltésvezérlő a Chara Orgonáját, a Da Vinchi felhőszigetet adta
meg jelenlegi koordinátának. Marcus küldött neki egy üzenetet,
hogy várja meg, míg odaérnek, aztán mindketten áttöltődtek a
Chara Orgonájára, Új-Velencébe.
A szemük előtt felfénylett, majd elhomályosult a külvilág, és egy
szempillantással később máris tizenkétezer fényévvel arrébb, a
Szívben találták magukat, huszonhét fényévnyire a Terrától. A
koordiner a Szent Márk téren, az árkádok árnyékában
materializálta őket. Érkezésük pillanatában néhány galamb
szökkent arrébb riadtan, de a koordiner jóvoltából senki más nem
vette észre az érkezésüket, még a környéken kószáló, sztatikus
zavartól néhány másodpercre megbénuló nanokamerák sem. Az
1,1-es nehézkedés még az elviselhető kategóriába tartozott, bár
Anth kifejezetten gyűlölte a terrainál nagyobb gravitációjú
planétákat.
Amint kiléptek az árkádok alól, a szemükbe csapott a verőfényes
napsütés. Marcus a Szférán keresztül odarendelt egy
gravogondolát, és egy perccel később elemelkedtek benne a
turistákkal tömött térről. Megkerülték a Harangtornyot, aztán
elrepültek a Dózse-palota és a Szent Márk bazilika felett.
Vaporettók és gravogondolák között suhantak, közben lassan a
lagúnaváros, az ősi, még a 23. században végképp elsüllyedt, itáliai
Velence felnagyított, modernizált változata fölé érkeztek. Több száz
sziget, régies stílusú házak, a híres épületek másolatai és ezernyi
szűk csatorna, Richard Dodge milliárdos 41. században valóra
váltott álma.
Az élénk kék égbolton csak néhány tejfehér bárányfelhő pihent,
de volt ott a bárányfelhőknél valami sokkal, de sokkal érdekesebb
is: a Chara Orgonája körüli gyűrűrendszer sziklatörmelékének
megannyi világító pontjából álló aranyfehér koszorújának a Chara
nap által éppen megvilágított része. A gyűrűrendszer nagyjából
harminc fokos szögben szelte keresztül az égboltot, és nem
mindennapi látványosságot festett a fejük fölé.
Marcus elgondolkodva a zátonyokon túli, édesvizű óceán
irányába pillantott, a messzeségben egy hullámpolisz karcsú
tornyai emelkedtek ki a csillogó víztükörből. Aztán az Új-Velence
felett lebegő felhőszigetek között megkereste a Da Vinchit. A
korong alapon nyugvó antigravitációs üvegpalota szállodát, elegáns
éttermet és több kávéházat is magában foglalt.
A gravogondola fél perccel később kitette őket a Café Rialto
teraszán. Rögtön meg is pillantották Jeanette-et, aki egy
márványlapú kisasztalnál ült, és álmos szemmel kortyolgatta a
kávéját. Feltűzve viselt, barna haja kihangsúlyozta enyhén
előreugró arccsontját, bőre kreol árnyalatban fénylett, rövid ujjú,
vajszínű pólója a testére simult, nyakában egy szolid aranylánc
csillogott. Lenge, virágmintás pavonisi szoknyát viselt, amely
ültében valamivel a térde fölé ért.
– Szép jó reggelt! – biccentette neki vigyorogva Nozzelman,
amint odaértek. – Milyen jól nézel ki korán reggel! Akár egy
kétnapos macskakölyök. A szemeidet mikor fogod kinyitni?
Jen nyűgös tekintete a testes wanctenre villant. Reggel mindig
nehéz esetnek számított, nem igazán tolerálta a viccelődést, és
érzékenyen reagált a legártatlanabb megjegyzésekre is, Anth pedig
előszeretettel ki is használta ezt, és gyakorta csipkelődött a nővel.
– Senki nem kért rá, hogy hozzám szólj, Anth! – morogta Jen,
de aztán Marcusra pillantott, és ellágyult az arca. – Korán keltél
ma.
– Nem akartalak felébreszteni – felelte Marcus. – Gondolom
még nem hallottad, hogy a Pajzsherceg nemrég kapcsolatba lépett a
Ligával.
Jeanette felvonta a szemöldökét, jádezöld szemében érdeklődés
csillant.
– Parancsolnak valamit az urak?– lépett oda az asztalukhoz egy
Leonardo Da Vinchi vázlatainak montázsával ékesített inget viselő
pincérandroid.
– Két kávét – vakkantotta Nozzelman, mire a pincér fürgén
elsietett.
Marcus értékelte és felettébb kedvelte a Rialto régimódi stílusát.
A legtöbb helyen már több mint egy évezrede az asztalba épített
holopincéreken és fénylifteken keresztül intézik a kiszolgálást, ami
csak tovább fokozta a Csillagliga hatalmas méreteiből adódó és
egyre jellemzőbb rideg személytelenséget.
– Hangpajzs és külső fotonpajzs – mondta unottan Nozzelman
az asztali komputernek. Kívülről egy, a kimenő fényt megtörő
energiahártya borult rájuk, és ugyanekkor elnémultak a környező
zajok. Anth az Angyala segítségével aktiválta az asztal holovetítőjét,
majd lekérte az Irányító központból az elfogott felvételt. – Az
üzenet a Pajzsbirodalmat blokád alatt tartó Latin Flotta vezér-
erődhajójára, az Ars Amandira érkezett alig negyedórával ezelőtt,
mégpedig a hajdanán elfogott LTFS Veritas Vincit tachycom
kódvonalán.
Egy ősz hajú, kemény tekintetű, wanctennek tűnő, idős férfi
arca jelent meg előttük. Hegyes fülei oldalra álltak, szája széles,
arccsontja pedig erőteljes volt.
– A nevem Zand Dewaynes. A Pajzsbirodalom hercege vagyok…
– Figyelitek, milyen gúnyos a hangsúlya? – suttogta közelebb
hajolva Jen. – Szinte élvezi, hogy a Liga által ráaggatott néven
mutatkozhat be.
– A Csillagliga elnökének küldöm ezt az üzenetet. Készek
vagyunk egy diplomáciai tárgyalásra. Az egyedüli elfogadható
találkozási hely a Wanctena.
A Pajzsherceg holoképe elenyészett.
– Csak ennyi?– hökkent meg Jen. Marcus látta rajta a
csalódottságot.
– Ennyi. Viszont megvan az LTF parancsnokság és Kensington
elnök között lezajlott, kódolt beszélgetés anyaga is. – Anth
nyomban elindította az újabb holofelvételt.
Két középkorú férfi térbeli képe épült fel a szemük előtt: a
markáns vonásokkal rendelkező, kilencven év körüli Luther
Kensingtoné és a nála valamivel idősebb Hernando Nortoné, az
LTF vezérkarának admirálisáé. A Liga elnöke magas gallérú,
mélyvörös ruhát viselt, és egész lényéből visszafogott, karizmatikus
erő és magabiztosság áradt. A zömök Norton admirálison
szürkéskék uniformis feszült, tar koponyája fénylett, szemöldöke
szinte összeért az orrnyerge fölött. A ruhája alatt dagadó félelmetes
izomzatát az LTF egyik nagy gravitációjú kiképzőbolygóján,
feltehetőleg a Primus Geminorumon szerezhette, emellett minden
bizonnyal rengeteg implant beültetés is rejtőzött a testében.
– Mi a véleménye, Hernando?
– Norton a G Alfán van, a tachycom időelcsúszás három
másodperc – vágott közbe Anth.
Norton admirális hat másodperc elteltével megvakarta tar feje
búbját.
– Az üzenet meglehetősen szűkszavú, elnök úr, de évtizedek óta
az első jele annak, hogy a Pajzsbirodalom talán felhagy az eddigi
ellenszenves politikájával.
– Ellenszenves?– tűnődött Kensington elnök. – Szerintem
joguk van elzárkózni előlünk, bármennyire is nem tetszik ez
nekünk. Megmondom én, mi a bajunk velük: az, hogy olyan
technológiával rendelkeznek, amivel mi nem, és amelyet
mindenáron szeretnénk megszerezni tőlük.
– Uram! – szólalt meg a hat másodperc elteltével Norton. – A
pajzstechnológiájuk veszélyessé teszi őket. Ne feledje, hogy
hajdanán hogyan fogták el a Veritas Vincitet. Ki tudja, mit
műveltek a legénységével, már ha egyáltalán életben hagytak
közülük valakit is.
– Veszélyesek? A Csillagligára? Egyetlen kis hold? Ne tréfáljon,
Hernando! A Veritas Vincit egy felelőtlenül elrendelt ostrom egyik
vezérhajója volt. Ok nélkül támadtuk meg őket, csak mert nem
akarták lekapcsolni a pajzsukat, és nem voltak hajlandók tárgyalni.
Ne csodálkozzunk, hogy megtorolták.
– Mit akar tenni, elnök úr? Elfogadja az ajánlatukat?
– Fogalmam sincs. Ezt nagyon át kell gondolnunk. A Wanctena
nagyon messze van, talán túl messze is… Azonban gyorsan kell
döntenünk! A Pajzsherceg üzenetét nem sokáig lehet titokban
tartani, és ha a hírcsatornák tudomást szereznek róla,
lépéshátrányba kerülünk, mert azonnal megindulnak az
ostobábbnál ostobább találgatások.
– Egy személyes találkozó során nem leszünk képesek száz
százalékig garantálni az ön biztonságát, uram.
– Értem, és észben tartom. Igazából még az sem biztos, hogy
elmegyek a Wanctenára. Hamarosan újra jelentkezem, Hernando.
És azonnal értesítsen, ha történik valami.
Norton admirális a tachycom sugarak odavisszaútjának hat
másodperce elteltével meghajolt, aztán a holokép elhomályosult,
majd elenyészett. Időközben az androidpincér megérkezett a
kávékkal, és zavartan ácsorgott a kívülről sötét burok előtt.
– Fotonpajzs: optikai ajtó – sóhajtotta Marcus, mire pincér előtt
egy kívülről látható nyílás keletkezett. Az android belépett, letette a
két kávét, majd udvariasan meghajolt, és távozott. Az optikai ajtó
bezárult mögötte, és újra elszigetelte őket a külvilágtól.
– Remélem, az elnök nem szalasztja el ezt a lehetőséget –
tűnődött Jen, majd elnyomott egy ásítást. – Nagy hiba lenne a
részéről. Azonban van egy nagy probléma: míg a Pajzsbirodalom
mindössze nagyjából ezer fényévnyire található a Wanctenától, a
Terra több mint ötezerkilencszázra. A ligaelnökök az elmúlt egy
évezredben nem nagyon szerettek ilyen messzire utazni.
– A Pajzsherceg javaslata az ő szemszögükből teljesen logikus –
bólintotta Marcus. – A Wanctena számukra viszonylag közel van,
ráadásul a pajzsbirodalmi nép fele wancten, a hajdani, Ligához való
csatlakozást követő wancten Elszakadási Mozgalom
leszármazottjai. Érdekli őket, hogy mi lett az egykori otthonukkal.
Viszont Kensingtonnak a Csillagliga relatív ideje szerint közel négy
hónapig tart az út. Négy hónap oda, a tárgyalások, aztán négy hónap
vissza, az közel háromnegyed terraév kiesés.
– Kensington félti a hatalmát – szürcsölte a kávéját Nozzelman.
– A helyében én is félteném. A politika a Szívben zajlik, és a száz
fényéves lélektani határon belül is túl sok hiéna áll lesben ahhoz,
hogy ne legyen a számára kockázatos egy ilyen utazás.
– Mégsem tehet mást – tűnődött Marcus. – A Pajzsbirodalom
mindenkit érdekel, ezáltal a tárgyalásnak rendkívül magas a
hírértéke. Ha a találkozó jól sikerül, az egekig növelheti Kensington
népszerűségét. Az LTF és a közvélemény is meg akarja ismerni a
Pajzsbirodalmat, és az, hogy a Pajzsherceg kimozdulna a planetáris
pajzs rejtekéből, egy rendkívüli lehetőség.
– A számunkra mindenképpen – tette hozzá Nozzelman.
Marcus bólintott.
– A negyvenöt év alatt egyetlen egyszer sem bontották meg a
pajzsukat, és egyetlen csillaghajó sem hagyta el az otthonukat.
Most eljött az idő. Kell ez a pajzstechnológia!
Jen a fejét csóválta.
– Lassan az agyadra megy ez a Pajzsbirodalom. Ennyire zavar,
hogy mostanság sokan jobban tartanak Zand Dewaynestől, mint
tőled?
– Ez nevetséges! – legyintette Marcus. – Te is jól tudod, hogy
miről van szó! A pajzstechnológiájuk csak a kisebbik része a
dolognak. A harmadik faj ott rejtőzik azon az átkozott holdon. Fél
évszázada itt vannak az orrunk előtt!
– Számít valamit fél évszázad? – kérdezte Jen. Megint
kötekedett, mostanában egyre gyakrabban. – Pont te lennél
türelmetlen, Marcus?
– Így is túl sokat vártunk már. Tudni akarom, hogy a Vándorok
miért teremtették a három fajt, és miért tettek bennünket
halhatatlanná!
– Csak benneteket – javította ki Nozzelman. – Persze– húzta el
a száját Jen –, téged Marcus teremtett. Feláldozott érted egy
évezredes barátságot. Az egyetlen barátját. Illetve nem is érted,
hanem a teleport berendezésedért. – Elég ebből! – csapott az
asztalra Marcus, és szemrehányóan a nőre pillantott. – Mi az isten
van veled ma reggel?
– Semmi – vont vállat Jen. A szájához emelte a kávéscsészét, de
aztán rájött, hogy már üres, így visszatette az asztalra. – Csak
eszembe juttattátok Alexet.
– Ezt most hagyjuk! – Marcus nem akart hajdani halhatatlan
társukra, egykori barátjára gondolni. Mindez már a múlt. – Alex a
maga útját járja. Ő döntött így. Látta, hogy Jeanette vissza akar
vágni, de aztán végül mégsem tette. Jobb is volt, így is túl sokat
vitatkoztak már ezen. Jen nagyon kedvelte Alex Conradot, viszont
az elmúlt évszázadokban sem volt képes megkedvelni Anth-ot, és
egyértelműen Marcust hibáztatta azért, hogy nem állt ki Alex
mellett, amikor a férfinak szüksége lett volna rá. Jennek részben
talán igaza is volt, csakhogy akkor többről volt szó, mint egy
barátságról. Semmiképpen sem hagyhatta, hogy Nozzelman
teleport technológiája más kezébe kerüljön, hogy elterjedjen a
Ligában.
– Kensington mindenképpen el fog menni a Wanctenára–
mondta végül. – Ha nem akar, majd meggyőzzük róla. – Nem
foglalkozott Jen újabb grimaszával, úgy tűnik, ma a szokásosnál is
morózusabb hangulatban ébredhetett.
Az Angyala váratlanul bejövő hívást jelzett, mégpedig a themiszi
Áttöltőközpontból. Jen felkapta a fejét, ahogyan Nozzelman is. A
hívás mindhármukat elérte.
„Itt Ford” – jelentkezett be az Irányító-ügynökcsoport
parancsnoka. „Kensington éppen most készül egy belső
megbeszélésre.”
„Máris indulunk” – felelte gondolati úton Marcus. Nem a
tachycomot használták, semmi szükségük nem volt a Liga
kommunikációs hálózatára. Az Áttöltőközpontnak teljesen mindegy
volt, hogy szilárd halmazállapotú vagy hullámtermészetű
energiacsomagot teleportált.
Marcus felállt, aztán az Angyalán keresztül kikapcsolta az
asztaluk körüli hang-és fotonpajzsot. A kávézó zaja újra elérte őket.
Az Angyalon keresztül rendezte a számlát is, aztán elindultak a
mosdók felé. Jen besietett a női részlegbe, Marcus néhány
pillanatig kedvese gömbölyű fenekét bámulta, aztán Nozzelman
társaságában beléptek a férfimosdóba. Szerencsére nem volt bent
senki, így azonnal utasítást adtak az Áttöltésvezérlőnek, amely a
Themisz Van Goghjának Irányító főhadiszállásra töltötte őket,
ezerötszáz fényévnyire a Charától.
 2. fejezet: Jeanette Shellen
Jeanette Marcus és Anth után egy másodperccel érkezett a
themiszi központba. A testhez tapadó, fekete chakagumi
egyenruhát viselő, kétméter magas Bruce Ford, az Irányító
ügynökcsapat jelenlegi bevetési parancsnoka, azonnal eléjük
sietett. A férfi vérbeli kommandós alkat volt, bulldogszerű
állkapoccsal, rövid, szőke hajjal és fölényes arckifejezéssel,
Jeanette az ilyen típusú férfira szokta mondogatni, hogy az arcán
viseli az egóját. Egyébiránt azonban kedvelte Fordot, udvarias és
értelmes embernek tartotta, emellett kiváló katonatisztnek és az
életkorához viszonyítva jó harcosnak.
A reggeli, nyűgös hangulata lassanként kezdett elpárologni, a
helyét szimpla rosszkedv váltotta fel, de nem tudta volna
meghatározni, hogy pontosan mi a baja. Többször előfordult már
ilyen az évszázadok folyamán, de úgy vette észre, hogy egyre
erőteljesebb ez a letargia és fásultság. Furcsa, hogy a halandó
emberek mind vágynak az örök életre, ő pedig két és fél évezred
után mintha nem tudná élvezni ugyanezt. Lehet, hogy az életet is
meg lehet unni?
– Előkészítettem a holotermet – jelentette Ford. – Az elnöki
irodába már átküldtünk három koordinert, egy ügynökalakulat
pedig készen áll a biztosításra.
– Remek – vakkantotta Marcus.
Jeanette felettébb kíváncsi volt erre a mostani ligaelnökre.
Luther Kensington alig egy terraéve került a ligakormány élére,
miután az előző elnök egy ritka betegségben elhunyt. A betegséget
áttöltéssel Anth ültette Zamarro testébe, miután a néhai elnök
ostoba módon nem engedelmeskedett Marcus utasításainak.
Jeanette hiába ellenkezett, ha Marcus és Anth valamit eldöntöttek,
neki már nem nagyon volt szava ellenük. A két férfi általában
nagyon egy húron pendült, de ha véletlenül mégis különböző
véleményen voltak, Marcus akkor is mindig érvényesítette az
akaratát. Jeanette sok elnököt ismert már, nem eggyel személyesen
is találkozott, mert előbb-utóbb mindegyiket meglátogatták és
megfenyegették. Volt közöttük gyenge személyiség, de volt olyan is,
aki nyíltan szembe mert szállni velük, amíg Marcus nem talált ki
valami személyre szabott, ezáltal hatásos megfélemlítő eszközt.
Kensington elvileg a karizmatikusabb ligaelnökök közé tartozott, és
Jen kíváncsian várta, hogy hogyan reagál majd a megjelenésükre.
Odalépett szeretőjéhez, átölelte, majd mintegy engesztelésként a
Charán történtekért, szenvedélyesen megcsókolta. Marcus volt az
állandó pont az életében, ő jelentette az érzéseket és a biztonságot a
számára. Alex Conradra pedig megpróbált nem gondolni. Túl régen
történt már, lassan egy évezrede, hogy egykori halhatatlan társuk
itt hagyta őket, közvetlenül az után, hogy Nozzelman üzletet kötött
Marcusszal, és a teleport eljárásáért cserébe halhatatlanságot nyert.
– Szeretlek – lehelte a fülébe a férfi, és ez a kis szó a mostani
hangulatában a szokásosnál is jobban esett neki.
– Ne haragudj a reggeliért – mondta önkéntelenül, noha nem
igazán érezte, hogy bármi olyat mondott volna, ami ne lenne igaz.
Mindössze talán kicsit élesebben fogalmazott, mint kellett volna.
– Eszembe sem jutott. De… talán valami baj van?
– Semmi. Nem tudom. A szokásos. Néha unom ezt a soha véget
nem érő életet… Szeretném megérteni, hogy mi vesz körül
bennünket, hogy a Vándorok miért tettek minket halhatatlanná. Mi
a feladatunk, vagy van-e egyáltalán?
– Látod, pontosan ezért kell mielőbb bejutnunk a
Pajzsbirodalom pajzsa alá. Talán ott rejtőzik az igazság.
Ezek szerint Marcus nem értette meg a Charán elejtett
megjegyzését. A származásuk és a Vándorokkal való kapcsolat őt is
legalább annyira érdekelték, mint szeretőjét, de Marcus mindenkin
és mindenen képes átgázolni, hogy a tudás birtokába jusson.
Túl sokat akar, emellett túl sokat is gondol magukról.
Mindannyian áttöltődtek a földalatti épületkomplexum egy
mélyebben fekvő szintjére, a stratégiai hologram-részlegbe.
Jeanette közben öltözéket is váltott, és egy Ford parancsnokéval
megegyező chakagumi egyenruhát töltött magára, Marcus
úgyszintén. Az egyik holoterem melletti vezérlőszobába érkeztek, a
két helyiséget üveghártya választotta el egymástól. A technikus-
androidok az érkezésükkor meghajoltak előttük, majd beindították
a rendszert.
A szemközti, tágas terem elsötétült, és a Tejútrendszer
spirálgalaxisának oldalnézeti, szimulált képe jelent meg a közepén.
A galaxis lomhán merőleges irányba fordult, aztán nagysebességgel
közeledni kezdett feléjük. Behatoltak az Orion spirálkarba, és a Liga
ismerős csillagai között száguldva hamarosan megérkeztek a
Solhoz, illetve a körülötte keringő Terrához. Beléptek a légkörbe. A
cél Közép-Amerika, Kuba szigete volt, a Ligakormány és az elnök
székhelye. Az itteni időzóna szerint délután fél hat felé járt az idő.
Láthatóvá váltak a sziget körüli LTF védelmi támaszpontok,
légvédelmi ütegek, járőröző katonai repülők és gravitációs csapdák,
aztán besuhantak az ezüstszínben csillogó, több száz
négyzetkilométeren elterülő épületkomplexum belsejébe, és
megérkeztek a kör alapú, vörös szőnyeggel borított elnöki
dolgozószobába.
Az időzítés tökéletesre sikerült. Luther Kensington egyedül
ücsörgött a Zamarro elnöktől megörökölt, aranyozott peckstein
foteljében, és mélyen a gondolatiba merült. Könyökével a
terebélyes, feketemárvány íróasztalra támaszkodott, ujjait
összekulcsolta, hüvelykujjaival az állát támasztotta. A koordinerek
által teremtett holografikus térkapcsolat tökéletes minőségű volt,
olybá tűnt, mintha az elnök valóban a szomszéd teremben
tartózkodna. Emellett az áttöltés révén a valós időben történő,
időeltolódás nélküli eseményeket láthatták.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, és két alak sietett be a
szobába. Jeanette mindkettőjüket ismerte. A zöldbőrű traconisi Iku
Tek Luther Kensington politikai tanácsadója már az előző elnök
mellett is ott állt a háttérben. A másik egy wancten származású,
idős szerzetes volt, Yehuran Mortinell, a Hit és Valóság Egyházának
bölcstestvére. Utóbbi jelenléte igencsak meglepte Jeanette-et, de
nem csak őt.
– Hát ez meg mit keres itt?– horkantotta Anth, aki utált minden
vallási szervezetet, és elsősorban a Ligában legelterjedtebb Hit és
Valóság Egyházát. – Egy nyavalyás bateni szerzetes!
– Úgy tűnik, Kensington elnök hisz… bizonyos dolgokban –
tűnődött Jeanette. A hófehér szakállú Mortinell mintás szegélyű,
fehér ruhát és köpenyt viselt, és legalább száznyolcvan éves
lehetett. Jeanette hosszú másodpercekig nem is tudta levenni róla
a tekintetét. A bölcstestvér, ahogyan a Hit és Valóság többi
szerzetesének lényében is volt valami különös, valami zavarba ejtő,
de pontosan nem tudta volna megfogalmazni, hogy micsoda.
Yehuran Mortinell váratlanul egyenesen az egyik álcázott
koordiner nanooptikája irányába pillantott, azon keresztül pedig
pontosan Jeanette-re. A bölcstestvér szája szélén mintha neheztelő
félmosoly jelent volna meg. Jeanette a pillantástól megzavarodott,
és noha sejtette, hogy csak képzelődik, mégis úgy érezte, hogy a
bölcstestvér látja őt.
– Foglaljanak helyet! – intette Kensington. A két érkező leült a
terebélyes fotelokba, szemben az elnökkel.
– Elemzést! – vakkantotta Marcus, aztán belépett a
holoszobába. Jeanette, Anth és Ford követték. Jeanette
keresztülsétált az elnök mahagóni fából készült asztalának
holografikusan generált képén, és a szemközti falon függő, ismerős
festményhez lépett. Egy eredeti, 26. századi Giensy volt, mégpedig a
„Merengő Önarckép” című. Az emlékeibe merülve gyönyörködött a
jellegzetes, realisztikus stílusú képben, az idősödő Anton Giensy
aprólékosan kidolgozott, fáradt vonásaiban. Régen gondolt már
Antonra, talán túl régen is. Igaz, a férfi már közel két évezrede
halott. Pontosan tudta, hogy Anton mit érzett, mire gondolt,
miközben ezt az önarcképét festette, hiszen ott volt vele akkor.
Anton volt az utolsó halandó, akibe képes volt beleszeretni. Amikor
a férfi öregedni kezdett, mégis elmenekült, nehogy a festő rájöjjön
a titkára. Csakhogy Anton felkutatta őt, és kétszer már nem volt
ereje elhagyni. Kitartott mellette egészen a haláláig.
– A szoba falaiban három Deffense széndioxid-lézerüteg rejtőzik
– közölte Ford. Jeanette visszazökkent a jelenbe. A holoterem falai
átlátszóvá váltak, és előbukkantak a rejtett panelek mögötti lézerek
holografikus képei. – Az elnök közelében két, aktivált Trója
álcamodulos, EM-páncélos testőr áll, itt és itt. – Kensington széke
mögött felvillant a testőrök mágneses rezonanciaképe, és
kirajzolódtak körülöttük az elektromágneses védőmezők
mintázatai is. – Fegyverzetük: Deneb fejlézer, Plastron
plazmapisztolyok és Graviton X4-esek. A mennyezet közelében két,
szintén aktív Trója modulos Őrző cirkál, plazmalövegekkel,
gravitációs ostorokkal és kvarkgránátokkal ellátva. A szoba
nehézkedését plazmalövegekkel, gravitációs ostorokkal és
kvarkgránátokkal ellátva. A szoba nehézkedését tól 15 g-ig lehet
változtatni. A belső tér teljesen árnyékolva van, semmilyen
kémtechnikával nem lehet lehallgatni. Kivéve a miénkkel.
– Kensington óvatos ember – jegyezte meg vigyorogva
Nozzelman. – Óvatosabb, mint az elődei. Úgy tűnik, tart valamitől.
„Tőlünk…” – gondolta Jeanette. Biztos volt benne, hogy az LTF
tájékoztatta az elnököt a korábbi megjelenéseikről, de valószínűleg
sok mindent el is titkolhattak előle, különben tudná, hogy mindez
semmit sem ér.
– A Trója modulos testőrök katonai cyborgok, mégpedig a
legújabb fejlesztésű Wotan szériából – folytatta Ford. –
Nyolcvannyolc százalékban implantok, géptest, illetve neuron-és
bioszámítógépek összessége mindkettő. Ami emberi bennük, az
agyuk és a gyomor nagy része, az átalakított vesék és a
szaporítószervek. A G-Omegáról helyezték ide őket alig két hete, így
a terrai létszámuk háromszáz fölé emelkedett.
– Miért nem tudok erről? – kérdezte ingerülten Marcus.
– Uram… – Ford nyelt egyet. – A legutóbbi LTF-jelentésben
benne volt, hogy az elnök parancsára a Wotan cyborgalakulat több
tagját Kubára helyezték.
Jeanette látta, hogy Marcus nem szívesen ismeri el, hogy ő volt
a figyelmetlen, és talán nem is olvasta a jelentést. Sosem szokta
elismerni a hibáit, főleg, ha erre egy ügynöke hívta fel a figyelmet.
– Sokáig már úgysem tudjuk kontrollálni a technikai fejlődést –
jegyezte meg Anth. – A Csillagliga a fejünkre fog nőni, ha nem
teszünk ellene, ez a háttérbe húzódó és időnként beavatkozó
stratégia nem igazán hatékony.
Kensington megköszörülte a torkát.
– Térjünk azonnal a lényegre. Az imént beszéltem Norton
admirálissal a G-Alfáról, ő kockázatosnak tartja ezt a wanctenai
találkozót. Ön mit gondol erről, Iku? Mi a véleménye a Pajzsherceg
javaslatáról?
A zöld bőrű, zömök traconisi tanácsadó apró szemöldökcsápjai
folyamatosan mozogtak, ez a nyugtalanság árulkodó jele volt. A
traconisiak maguknak való, precíz és alapos faj voltak. Emellett a
végletekig óvatosak, amely néha már a gyávaság határát súrolta.
Kevés traconisi hagyta el az anyabolygóját, még azt követően is,
hogy hivatalosan beléptek a Csillagligába.
– Katonai szempontból valóban rendkívül kockázatos és
veszélyes – mondta vékony hangon Iku Tek. – Túl keveset tudunk
az ellenségről. Ha szigorúan a belpolitikai szempontokat nézem,
szintén nem tűnik jó ötletnek egy ilyen hosszú utazás. Egyszerűen
nem hagyhatja itt a Szívet. Az oda-vissza út legjobb esetben is
legalább nyolc-kilenc hónap, ami rengeteg idő… – Van der Built
alelnökasszony és Donahue alelnök tökéletesen alkalmasak a
helyettesítésemre – vetette ellen Kensington.
– Valóban, csakhogy a politikai riválisai minden bizonnyal azt
fogják hangoztatni, hogy cserbenhagyta a Szívet. És távolról nem
sokat tehet ez ellen.
– Mindenképpen mennie kell, elnök úr – mondta halkan
Yehuran Mortinell. – Úgy hiszem, nincs választási lehetősége.
– Nem értem, hogy Kensington miért hívatta magához ezt a
bohócot? – tűnődött Marcus. Keresztülsétált Iku Tek holografikus
alakján, aztán megállt Mortinell előtt.
– Kompromisszumos megoldás lehet esetleg egy közelebbi
helyszín – gondolkodott hangosan Iku Tek figyelmen kívül hagyva
Mortinell iménti szavait. – Amit persze a Pajzsherceg minden
bizonnyal rögtön visszautasítana. Eddig sem hajlottak a
kompromisszumra. Tettek egy lépést az irányunkban, és ha ezt
nem viszonozzuk, búcsút mondhatunk minden további
tárgyalásnak. Nem tudom, melyik lenne a jobb. Az idő végül is
nekünk dolgozik, előbb-utóbb meg fogjuk találni a planetáris
pajzsuk kiiktatásának módját. El kell dönteni, mi a fontosabb: a
biztonság és a hatalmi pozíció megtartása, vagy egy kockázattal
járó, esetleges diplomáciai siker lehetősége. Utóbbi tovább
szilárdítaná az ön helyét a Liga élén, ezenfelül jelentős
kereskedelmi profittal is járna. Továbbá haditechnikaival.
Gondolom, az LTF sok mindent megadna azért a planetáris
energiapajzsért.
Kensington az állát vakarta. Mortinell összeillesztette maga előtt
az ujjait, és a mennyezetre emelte a tekintetét.
– És az is kérdés, hogy az Irányítók mit akarnak… Talán most is
figyelnek bennünket.
Kensington önkéntelenül körülpillantott a szobában, Jeanette el
tudta képzelni, hogy milyen érzések kavaroghatnak most benne.
Nozzelman közben egészen közel lépett Mortinell bölcstestvérhez,
és a ráncos arcát fürkészte:
– Vajon csak blöfföl?
– Szerintem nem – felelte Jeanette. – Talán érzi, hogy figyeljük.
Sokat tanulmányoztam a Hit és Valóság Egyházát, és szerintem
érdekes dolgok rejtőznek a tanításaik felszíne alatt.
Csak mindez olyan hihetetlennek tűnt a tudomány mai
eredményeinek fényében.
– Persze! – legyintette Anth. – A híres energialény, a
mindenható Isten, aki az egész világegyetemet teremtette, mi?
Létsíkok és lélekvándorlás! Ugyan már, Jen, ezek mind az űrkor
előtti marhaságok. Csodálom, hogy a Hit és Valóság nem tűnt még
el a süllyesztőben, ahogyan a többi vallás. A világűr megismerése
mindenki számára egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy
Isten nem létezik. Egy fejlett társadalomnak nincsen szüksége
semmiféle isteni eredetű lényre, akitől az életük javulását, vagy
halál utáni üdvözülést várják. Ha pedig magasabb rendű lényeket
akarsz, ott vannak a Vándorok! Csakhogy ők is hús-vér lények,
csupán néhány millió évvel előrébb járnak a fejlődésben.
Jeanette már éppen vissza akart vágni, de Marcus megelőzte.
– Elég a szónoklatból, Anth! Te itt maradsz, és innen követed az
eseményeket.
– Ahogy óhajtod – hajtott fejet Nozzelman. – Ford!– fordult a
szőke parancsnokhoz Marcus.– Vágja el a szobát a külvilágtól,
tűntesse el a védelmi rendszereket és a testőröket. A tanácsadót is
tárolja el, az elnököt és a szerzetest pedig töltse mondjuk a Porta
Aeternitasra, a larani Jarneau-házba!
Egyszerre több minden történt.
Az elnöki dolgozószoba falaiból eltűntek a lézerütegek, csakúgy,
mint a mennyezet közelében cirkáló, álcázott Őrzők, valamint a
Kensington háta mögött, a fal mellett álló, két álcázott testőr is. Az
Áttöltésvezérlő részecskékre bontotta, és átmenetileg az egyik
Központi Tárban raktározta el a részecskecsomagjaikat. Aztán a
Központi Tárba töltődtek a teremben elrejtett nanokamerák és az
összes érzékelő is.
Jeanette rákapcsolódott az Áttöltésvezérlő Harcászati Egységére.
A szeme elé és az agyába stratégiai adatok tömkelege
materializálódott.
– Mi… mi folyik itt? – hebegte Kensington. Az Angyala azonnal
jelezte neki, hogy mi történt a teremben. A következő pillanatban
részecskékre bomlott, és eltöltődött a vele szemben ülő Iku Tek.
Jeanette érzékelte, hogy az elnök az Angyalán keresztül vészriadót
akar elrendelni, de mielőtt megtehette volna, az Angyalis
eltöltődött a fejéből. Kensington felkiáltott a fájdalomtól. Mortinell
nyugodtan ücsörgött, neki nem volt semmilyen implantja.
Aztán mindketten eltűntek az irodából. Jeanette megkapta a
koordinátákat, aztán az áttöltősugár befogta és a Porta Aeternitasra
töltötte Marcust és őt. Egy velük együtt anyagiasuló, régies stílusú
Jarneau-ház tágas teraszán találták magukat. Az Áttöltésvezérlő
utánuk néhány másodperccel a teraszra helyezte a két vendégüket
is. Jeanette rájött, hogy már nagyon régen nem járt errefelé, igaz,
nem is volt itt semmi az érintetlen tájon kívül. Marcus szerette ezt
a kézzelfogható nyugalmat, Jen viszont inkább az egzotikusabb
helyek felé vonzódott, itt pedig nem volt semmi egzotikus a
számára.
– Üdvözlöm, elnök úr! – szólalt meg nyájas mosollyal Marcus. A
háta mögött összefont kézzel méregette a Liga elnökét. Luther
Kensington zavartan nézett körül. Alattuk száz méterrel, fákkal
tarkított, végeláthatatlan, virágos mező terült el, jobbra, a látóhatár
peremén hósapkát viselő, zord hegycsúcsok magasodtak. Az
ellenkező irányban, több kilométernyire tőlük egy óceán partja
húzódott, a partot csapdosó hullámok moraja még ilyen
messzeségből is elért hozzájuk. Mortinell bölcstestvér odasétált a
terasz korlátjához, és letekintett a mélybe. Mintha nem is
érdekelték volna az imént történtek.
– Hol vagyunk és kicsodák maguk? – kérdezte idegesen
Kensington, közben egy futó pillantást vetett Jeanette-re.
– Hallott már a Porta Aeternitasról? – kérdezte Jeanette, és
hagyta, hogy az elnök felfogja a szavak értelmét. A teleportációs
technológiával való szembesülés mindig mulatságos
arckifejezéseket szült, ahogyan most is. Kensington szemei
elkerekedtek, a szája tátva maradt a döbbenettől. – Igen,
tizenkétezer fényévnyire a Terrától, a Liga határvidékén. Biztosan
hiányzik önnek az Angyala, de innen már amúgy sem férne hozzá a
Szférához.
– Ez… lehetetlen! – szakadt ki az elnökből.
– Ne legyen ennyire szűklátókörű! – sétált közelebb Marcus. –
Gondolom, még sosem járt ilyen távol a Terrától., de vegye
kiváltságnak, hiszen nem sokan mondhatják el ezt magukról.
– A Porta Aeternitas… – suttogta Kensington.– Döbbenetes!
Tudják, hogy a leggyorsabb ligahajóval is több, mint nyolc hónapig
tart idáig az út?! Hogyan…?
 Marcus megvonta a vállát.
– Ez nem lényeges. Ami számít, hogy megtehetjük. De ha
gondolja, van néhány nagyon szép bolygó túl a határon is.
– Ki maga?
– A nevem Marcus Barbess – lépett közelebb Kensingtonhoz a
férfi, és Jeanette tudta, hogy a szokásos, arrogáns szerepét játssza.
Kensington szaporán pislogott idegességében. – Luther. Ugye
szólíthatom Luthernek?
– Nem szólíthat. Szóval maga Marcus Barbess, az Irányítók
vezetője, egy halhatatlan. Túl sok belső jelentést olvastam már
magáról.
– Akkor ön egy olvasott ember, Luther. Kár, hogy azok az
anyagok nem fedik a valóságot. Sosem szerettem, ha olyannak
állítanak be, amilyen nem vagyok, márpedig terroristának és
bűnözőnek semmiképpen nem tartom magam. Ezek mind az LTF
ostobaságai.
– Ha ezt a technológiát a Liga rendelkezésére bocsátanák,
rengeteg gondtól és nehézségtől szabadítanák meg a társadalmat!
Egy ilyen eljárás alapjaiban változtatná meg az életünket, közel
hozná a hatalmas távolság miatt elszeparált külső rendszereket,
fellendítené a külső világok kereskedelmét, és feloldaná a Szívre
nehezedő egyre vészesebb demográfiai nyomást. Ez…
– Ez az, amit egyelőre nem szeretnénk – felelte Marcus. – Mi
máshogy tervezzük a Liga jövőjét. El sem tudja képzelni, hogy a
technológiánk milyen visszaélésekhez vezetne, ha széles körben
elterjedne. A Liga jelenleg még nem érett meg rá.
– Ennek az eldöntése azonban nem az ön feladata – vetette
ellen Kensington. – A halhatatlansága nem jogosítja fel, hogy a
saját kényére-kedvére formálja mások életét.
– Valakinek döntenie kell.
– Senki nem kérte fel önöket, hogy döntsenek. A társadalmunk
nem így működik.
– Aki akarja, azt vezeti a sors, aki nem akarja, azt vonszolja.
Yehuran Mortinell, aki eddig a terasz korlátjának támaszkodva a
tájat bámulta, most elnéző mosollyal Marcus felé fordult.
– És önök lennének a sors?
– Ha azt az oldalát nézem, hogy az életük egy kósza
gondolatomtól függ, sőt, tulajdonképpen bárki élete a Ligában,
akkor kis túlzással igen – válaszolta szemrebbenés nélkül Marcus.
– Ezt én inkább abszolút hatalomnak nevezném – jegyezte meg
Mortinell, és összefonta a karját a mellén.
– Teljesen mindegy, minek nevezzük. A hatalom a történelem
folyamán mindig is összefonódott a nagy horderejű döntések
meghozatalával. Azt, hogy ezek jó vagy rossz döntések, az utókor
határozta meg, igaz ők is az adott kor szellemének megfelelően
torzították el a tényeket. Mondhatnék példákat, de nem hinném,
hogy olyan mélységben ismerné az űrkor előtti vagy utáni a
történelmet ahhoz, hogy megértse. Bízzák csak ránk a döntéseket,
és a jövő majd eldönti, hogy szerintük helyesen cselekedtünk-e
vagy nem.
– Az ilyesfajta hatalmi rendek mindig elbuktak… – tekintett a
távolba Mortinell. Kensington gyorsan szólásra nyitotta a száját, és
más irányba terelte a témát, és jól tette, mert Mortinell kezdte
túlfeszíteni a húrt Marcusnál:
– Hová teleportálta Tek tanácsost?
– Egy tárológömbbe – felelte közönyösen Marcus az elnök felé
fordulva. – Ha befejeztük ezt a beszélgetést, magukkal együtt
visszatöltjük az irodájába. – Tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, a
tenyere felett néhány centiméterrel apró „porszemekből” álló felhő
materializálódott. A szemcsék fürgén kergették egymást, mintha
forgószél játszadozott volna velük. – Ez itt Iku Tek
részecskecsomagjának egy része. A bal lába, a feje és a szíve.
Bámulatos, hogy milyen apró részecskékből áll össze az anyagi
testünk, nem igaz?
Kensington merev arccal nézte a „porszemeket”, aztán Marcus
egy teátrális mozdulatot tett, mintha szétszórná azokat, ugyanekkor
visszatöltötte a részecskéket a tárba.
– Egy élőlény nem csak anyagi testből áll – vetette közbe
Mortinell. – Sőt, az, amitől értelmes élőlénynek gondoljuk
magunkat, abszolút nem anyagi természetű. Ezek szerint a lelket is
képesek tárolni?
Marcus elnevette magát. Amióta Jeanette ismerte, mindig is
megrögzött materialista volt, nem hitt semmiféle
természetfelettiben, pláne a lélekben és Istenben. Gyakorta úgy
tűnt, mintha leginkább saját magát tekintené Istennek. Jeanette
inkább kétkedve tekintett mind a vallási tanításokra, mind pedig a
jelenleg ismert tudományos elméletekre. Egyikben sem volt képes
maradéktalanul hinni.
– A lelket… – ismételte vigyorogva Marcus. – Hát persze!
Mondja csak, bölcstestvér, miféle kézzel fogható bizonyíték létezik
a lélek létezésére?
– Ó, rengeteg a bizonyíték! – fonta össze a karját a mellén
Mortinell. – Szerintem maguknak fogalmuk sincs, hogy pontosan
hogyan is működik a teleportációs eljárásuk. – Bizonyítékok…
Hipnózisok, halál közeli élmények, igaz? Több évezredes misztikus
mesék, de ha jól sejtem, semmivel sem tudunk többet, mint
hajdanán. Talán azért, mert nincs is mit megtudni. A háttérben
évezredes ábrándok és tudatlanság rejtőznek, az ismeretlentől és a
haláltól való félelem kivetítése egy magasabb rendű, mindenható
értelem irányába, amelyet a régi vallások kezdetben alaposan ki is
használtak. A csillagok és az űrkor aztán alaposan megtréfálták az
önhitt és arrogáns egyházakat, a többségük a tanaikkal együtt
menthetetlenül eltűnt a süllyesztőben. Maguk az utolsók, akik
képesek talpon maradni, és nagyobb tömegeket megmozgatni.
– A csillagok megismerése félrevezette az embereket és a többi
értelmes fajt is – felelte nyugodtan Mortinell –, ugyanakkor
rávilágított arra, hogy a régi egyházak tanításai menthetetlenül
elavultak. Azonban nem az egyházak és nem is a vallások
számítanak, hanem csak és kizárólag a hit. Mi erre próbáljuk
rávezetni az értelmes fajokat.
– A hit a gyengék támasza és az erősek eszköze a gyengék
manipulálására.
 Mortinell elmosolyodott.
– Gondolj, amit akarsz, Marcus Barbess. Mindenki hisz
valamiben, te láthatóan leginkább saját magadban. Ti több időt
kaptatok a körülvevő világ megtapasztalására és az egész
univerzum megismerésére, hát használjátok is ki ezt. De ne
feledjétek, egyszer majd ti is meghaltok, és akkor el kell
számolnotok azzal, hogy mit tettetek addigi életetekben. – Jeanette
látta, hogy Marcus kezdi elveszíteni a türelmét. Gyűlölte, ha egy
egyszerű halandó kioktatja, és Jen általában igazat is adott neki
ebben, de Mortinell valahogy más volt, mint a hétköznapi emberek.
Gyorsan odalépett Marcus mellé, és nyugtatóan átkarolta. –
Szükséged lenne egy útmutatótestvérre, akivel tudnál néha
beszélgetni a világról – folytatta Mortinell, aztán Jeanette-re
pillantott. – És neked is, lányom. Ti különlegesek vagytok, az
évezredes létezés azonban hatalmas terhet ró rátok, és túl sok
csapdát rejt magában. Benneteket sokkal nagyobb próba elé
állítottak, mint a többséget…
– Elég ebből az ostobaságból! – Marcust feldühítette Mortinell
prédikációja. „Ne bántsd!” – üzente neki Jeanette kétségbeesetten
az Angyalán keresztül. Marcus a következő pillanatban parancsot
adott az Áttöltésvezérlőnek. Mortinell anyagtalanná vált, és
részecskeállománya a Központi Tárba töltődött.
Marcus kibontakozott Jeanette karjaiból, és Kensington elnök
elé lépett.
– Ön pedig, Luther, a következőt fogja tenni: felveszi a
kapcsolatot a Pajzsbirodalommal, és elfogadja Zand Dewaynes
Pajzsherceg ajánlatát. Aztán elmegy a Wanctenára. Mi már ott
fogjuk várni. – Mit akarnak vele?
– Az nem tartozik magára. – De igen! – makacskodott
Kensington. – A Csillagliga elnöke vagyok! Ha nem felel a
kérdésemre, nem fogok elutazni a Wanctenára. Nem kényszeríthet
rá.
– Tudja, hány ligaelnök állt már itt velem szemben? Például az
elődje, Reinhardt Zamarro önnél sokkal elszántabb volt, amikor
arra utasítottam, hogy az LTF-fel támadtassa meg a
Pajzsbirodalmat. De végül mégis kénytelen volt engedelmeskedni.
– Mit tettek vele?
– Mondjuk úgy, hogy rábeszéltük. Zamarro jó politikus volt, és
felfogta, hogy ha nem engedelmeskedik, azzal csak veszíthet.
Sajnos az utolsó éveiben megváltozott, és végképp megmakacsolta
magát.
Kensington megértette.
– Maguk ölték meg, igaz? Reinhardt Zamarro egyik napról a
másikra esett kómába, és az orvosok nem tudták kideríteni, hogy
mi baja van. Egy nagyon ritka vírustenyészetről beszéltek…
– Remélem, tanul az elődje hibájából, Luther. Bármit
megtehetünk önnel. Gondoljon a feleségére… A lányára. –
Kensington elsápadt. Marcus megkerestette a lányt, és átküldetett
egy koordinert a szobájába, a Terrára. – Gabrielle a neve, ugye?
Kései gyerek, alig húsz éves. Éppen otthon alszik, a havannai elnöki
palotában. Ha akarom, idetöltöm a szívét a kezei közé. Ha úgy
támad kedvem, néhány nap alatt megbuktatom magát. A
legsötétebb ügyeiről is tudok. Azt teszi, amit mondok. Így lesz?
Kensington már korántsem látszott annak a magabiztos
férfinak, mint általában. Bár, ahogy Jeanette visszagondolt azokra a
magas rangú vezetőkre, akik imponáló önbizalommal végezték a
munkájukat, legyenek elnökök, gazdasági vezetők vagy
katonatisztek, de az Irányítók szervezetével szembesülve mind
hasonlóképpen összeroskadtak.
– Igen, így lesz – sóhajtotta végül Kensington. – Elmegyek a
Wanctenára.
Marcus bólintott.
– Helyes. Ezt akartam hallani. Erről a beszélgetésről
természetesen a saját érdekében nem beszél majd senkinek. Nos…
örülök, hogy megismerkedtünk. Remélem, nem kell túl sűrűn
találkoznunk.
Kensington eltűnt, az Áttöltésvezérlő halk sercenéssel
részecskékre bontotta, és egyelőre a Központi tárba töltötte. Jenék
pedig visszatöltötték magukat a Van Goghra, az Irányító
főhadiszállás holoszobájába.
– Szép jelenet volt, Marcus – jegyezte meg Anth, aztán intett
Fordnak, aki visszatöltötte az elnököt a Terrára, Kubába. Vele
együtt visszahelyeződött Iku Tek és Mortinell bölcstestvér is, majd
pedig sorra az összes védelmi rendszer, végül a Trója modulos
cyborg testőrök és az Őrzők is.
Iku Tek szemöldökcsápjai ide-oda rángatóztak. Megköszörülte a
torkát, és az elnökre, majd Yehuran Mortinellre pillantott.
– Mi… volt ez? – kérdezte végül. – Mintha… Látták ezt a
villanást?
Luther Kensington a bölcstestvérre pillantott, aki
elmosolyodott.
– Én nem láttam semmit – sóhajtotta Kensington. – De térjünk
vissza a Pajzsbirodalomra. Úgy hiszem, a bizonytalanság és a
veszély ellenére is… el kell mennem a Wanctenára, hogy
találkozzak a Pajzsherceggel. Ilyen lehetőség csak nagyon ritkán
adódik, és nem szabad meghátrálnunk.
Félresiklott a szoba ajtaja, és öt egyenruhás férfi sietett be rajta,
két ember, két ember-wancten félvér és egy wancten. A
holoteremben mindegyikük feje felett megjelent az adatlapjuk:
mind az öten Emperor szintű kormányügynökök voltak.
Kensington két testőre lekapcsolta a mesterséges gravitációval
fényelhajlást generáló Trója modulját. Az arcukra volt írva, hogy
nekik sincs fogalmuk arról, hogy mi történt velük az elmúlt
percekben.
– Elnök úr! – lépett közelebb az érkezők bronzbőrű,
mandulaszemű parancsnoka. Tekintete ideoda cikázott a szobában,
mozgását laza ruganyosság jellemezte. Peter Kirunak hívták, a
kormányügynökség magas rangú tisztjei közé tartozott, és Jeanette
az adatokból meglepetten állapította meg, hogy ő is Wotan cyborg.
Az Angyala általi rezonancia szkennelés félelmetes információkat
közölt Kiru testfelépítéséről. Eddig többé-kevésbé az LTF is
korlátozta a gépi beültetések mértékét, elsősorban az emberjogi
aktivisták erőteljes kampányának hatására, de mostanság mintha
fittyet hánynának minderre. Vajon miért? – Az elmúlt öt percben
minden kapcsolatunk megszakadt a szobával és önökkel. Mi
történt?!
– Minek kellett volna történnie? – érdeklődött tettetett
nyugalommal Kensington.
– Uram! Nem kell eltitkolnia az Irányítók behatolását,
amennyiben erről van szó. Zamarro elnök idejében egy-két évente
megtörtént ilyesmi. Jól ismerjük a módszereiket és a
technológiájukat, és számítottunk rá, hogy előbb-utóbb önhöz is
eljönnek.
– És mégsem tudnak tenni ellenük? – fakadt ki Kensington.
Eddigi nyugalma szertefoszlott.
– Sajnos nem, uram. És minden bizonnyal most is figyelnek
bennünket.
– Megvan a kémszonda! – kiáltotta az egyik félvér ügynök.
Előkapta a Plastronját, de az Áttöltésvezérlő a következő
pillanatban eltöltötte a fegyvert a kezéből. Döbbent csend
telepedett a szobára. – Ennyi elég is lesz mára – legyintette
Marcus. A technikusok azonnal lekapcsolták a holovetítést. – Az
elnököt továbbra is tartsák folyamatos megfigyelés alatt. Tudni
akarok minden lépéséről.
– Jó ötlet Kensington megfenyegetése? – kérdezte Jeanette. –
Miért nem próbálunk inkább együttműködni vele? Észérvekkel is
meg tudnánk győzni.
– Nem sikerülne, ezt te is tudod. Számtalanszor megpróbáltuk,
és mi lett belőle? A tény, hogy minden tekintetben a Liga felett
állunk, hosszú távon mindig félelmet, irigységet és ellenérzést szül.
– Az arrogáns fenyegetés sem vezet sehová. Akikkel megtetted,
előbb-utóbb, így is mind ellened fordultak. Ahogyan legutóbb
Reinhardt Zamarro vagy Stackson elnökasszony, de sorolhatnék
neveket régebbről is. – Szóval arrogánsnak tartasz? – vigyorodott el
Marcus. Jen gyűlölte ezt az önelégült arckifejezését.
– Időnként igen. Egyre gyakrabban. És tudom, hogy te is
tisztában vagy vele, ráadásul még élvezed is.
– Nézd, az emberiség, sőt, a Ligába tartozó összes faj
kilencvenöt százaléka alacsony intelligenciájú, korlátolt és selejtes
példány. Az életük csak céltalan vegetálás. Nem gondolkodnak,
nem törődnek semmivel, csak a koszos kis életükkel. Fel sem
fogják, mi veszi őket körül, és nem is akarják megérteni az
univerzumot, nincsen meg bennük a megismerés iránti
kíváncsiság, inkább a Szféra és a holocsatornák idióta szórakoztató
blokkjaival pusztítják az agysejtjeiket, megveszik, amit a reklámok
sugallnak nekik, sztárolják a mesterségesen kreált „sztároknak”
nevezett bohócokat. A politikusok és gazdasági döntéshozók pedig
csak a saját hatalmi pozíciójuk megerősítésével, fenntartásával
vannak elfoglalva, és ennek érdekében bárkit gátlástalanul
kizsigerelnek. Mit vársz, hogyan kezeljem őket?
– Mindenkiben van valami értékes. Nem nézheted le majdnem a
teljes társadalmat, csak, mert ők kevesebb ismerettel rendelkeznek,
vagy, mert meghalnak, míg mi nem.
– A tények ellen még te sem tehetsz semmit. – Marcus közelebb
lépett, megérintette, majd megsimogatta Jen arcát. – A Vándorok
megmondták, hogy rajtunk áll a fajunk jövője. Én ezt mindig is
komolyan vettem, és egyre inkább komolyan veszem. Ha a Liga
vezetői nem akarnak együttműködni velünk, és nem hajlandóak
elfogadni, hogy egy hosszú életű, náluk sokkal nagyobb
tapasztalattal és ismerettel rendelkező lény sokkal jobban átlátja a
Csillagligában zajló folyamatokat, és jobb döntéseket hoz, akkor
erőszakkal kell keresztülvinnünk a terveinket. – Őszintén szólva,
én már kezdem nagyon unni ezt a folyamatos huzavonát az újabb
és újabb ligaelnökökkel, kormányokkal, gazdasági vezetőkkel –
szólt közbe Anth. – A Liga önmagát fojtogatja. Hiába tűnik a
felszínen prosperáló, virágzó birodalomnak, a haldoklás jelei
egyértelműek. A külső rendszerekből egyre többen igyekeztek
vissza a belső térségbe, amit a Szív és a hozzá közeli lakott világok
egyre kevésbé bírnak elviselni. Egy ekkora csillagközi szervezetet
már nem lehet néhány éves, évtizedes ciklusokra és gazdálkodási
tervekre alapozva kormányozni, még egy emberöltő sem lenne elég
a fontosabb változások véghezviteléhez. Túl nagyok a méretek,
mind térben, mind időben. A Liga jövője a mi kezünkben van, ezt ti
is tudjátok.
„A mi kezünkben…” – tűnődött Jeanette. Eszébe jutottak
Mortinell bölcstestvér szavai: senki nem kérte fel őket, hogy
bármibe is beleavatkozzanak. „Nem önhittség-e azt hinni, hogy mi
alkalmasabbak vagyunk a vezetésre, mint Kensington vagy bárki
más?” – Az életkoruk ugyan valóban hatalmas tapasztalatot
jelentett, de abban már korántsem volt biztos, hogy valóban a
ligapolgárok érdekeit tartanák-e szem előtt. Vajon valóban rossz
irányban halad a Liga, vagy csak elhitetik magukkal, hogy igazolják
a cselekedeteiket?
– Amint lerendeztük a Pajzsbirodalmat, nem bujkálunk többé a
nyilvánosság elől – mondta Marcus. – Talán már így is tovább
vártunk a kelleténél. Mindenünk megvan ahhoz, hogy átvegyük a
hatalmat. Egy ligaelnökök felett álló hatalom leszünk, egy
szervezet, ami a háttérből irányít és dönt. Többet teszünk a Ligáért,
mint bárki a történelem folyamán. Megmentjük önmagától.
– Hihetetlenül jóságosak vagyunk – élcelődött Anth.
– Azért ezt nagyon át kell gondolnunk – jegyezte meg Jeanette.
– Át fogjuk, ne félj! Időnk van bőven.
Jen mindig is tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, hiszen
Marcus már nagyon régóta érlelte magában. Nem is örült neki,
hogy a férfi végül döntött. Meginogni érezte a saját kis, nyugodt
világuk békéjét. Talán okkal, talán ok nélkül. Marcus ujjai a
nyakhajlatát kezdték cirógatni. A férfi túlságosan is tisztában volt
vele, hogy mi a gyengéje. Jen testét lassan elöntötte a bizsergető
forróság, aztán Marcus a fülébe súgta, hogy mit szeretne. De előtte
Jeanette még el akart intézni valamit. Utasította az
Áttöltésvezérlőt, ami egy koordinert küldött vissza Kensington
elnök szobájába, és a személyes tárjába töltötte Anton Giensy
festményét. Aztán Marcusszal áttöltöttek az Alfa Centaurira, a
meditterrán égövi La Caille városka közelében elterülő tóvidéken
álló ősi vízikastélyukba.
 3. fejezet: Zand Dewaynes
Zand Dewaynes a Magasváros legfelső szintjére épült Erdei
Palota északi kilátóteraszán álldogált a korlátnak támaszkodva.
Magasváros támpilléreken nyugvó alapja vagy száz méterrel nyúlt a
végeláthatatlan erdőség fölé, az egymásra épülő szintek sokasága
olyan hatást keltett, akár egy a lombok közül kiemelkedő
monumentális korona. A hűvös szél időnként meg-meglobogtatta
Zand sötét köpenyét, és összeborzolta hófehér haját. Merengve az
előtte elterülő végtelen erdőségben gyönyörködött, aztán a feje
felett narancsszínben világító Hikayon óriásbolygó negyedgömbjére
pillantott.
„Megtettem” – gondolta. De vajon jól döntöttem?”
Erre csak a jövő adhatott választ. Alig néhány perce, hogy
elküldette a rövid üzenetet a Csillagliga Taktikai Flotta parancsnoki
hajójának: A nevem Zand Dewaynes. A Pajzsbirodalom hercege
vagyok. A Csillagliga elnökének küldöm ezt az üzenetet. Készek
vagyunk egy diplomáciai tárgyalásra. Az egyedüli elfogadható
találkozási hely a Wanctena.
Szándékosan, mintegy gúnyolódásképpen használta az
Erdőholdra a Pajzsbirodalom szót, amelyet a Csillagliga képviselői
aggattak az otthonukra évszakokkal korábban.
Most már el kell mondania Tenielle -nek. Korábban ugyan már
pedzegette neki egy diplomáciai tárgyalás lehetőségét, de sosem
mondta, hogy komolyan is gondolja. Hát most aztán valóban
komolyan gondolta! Nem szólt a feleségének, sem senki másnak,
nem akarta, hogy bárki is befolyásolja, mert biztos volt benne, hogy
elég lett volna egy elégedetlen arckifejezés, egy megrezdülő
szempilla, egy idegesen beharapott ajak, hogy meggondolja magát.
Egy tárgyalás a Liga határán belül több volt, mint veszélyes.
De meg kell tenniük.
Amíg még a planetáris pajzsuk kitart.
 A Pajzs. Már csak így tudott gondolni arra a lényre, amely
létrehozta és fenntartotta a védelmező energiamezőt. Pedig
egykoron az édesanyja volt…
Maga felé fordította ráncos tenyerét. A tarsulusa a mellkasa jobb
oldalában enyhén megremegett, ahogy Zand pajzshártyát generált a
kézfeje köré. A folyadékszerű, higanykék energiaburok tükröződővé
formált felületében megpillantotta önmagát. Szikár és csontos arcát
mély ráncok barázdálták, ritkás, fakófehér haja rálapult a fejére,
csak néhány tincs meredt az ég felé a szél kitartó munkájának
eredményeképpen. Talán csak a szemeiben lobogó tűz
emlékeztetett hajdani, büszke fiatalságára. Öreg volt, és annak is
érezte magát. Átkozottul öregnek. Hatvan évszak, hetvenöt év
valamennyi percének súlya nehezedett a vállára.
Milyen gyorsan elszállt az élete…
De legalább nem élt hiába. Ha körülpillantott a végtelen erdőség
felett, vagy egy chagaron a mélyerdőben suhant, Neowhai büszke
tornyai között feszülő függőhidakon sétált, mindig büszkeség
töltötte el. A régi háborúk emléke még mindig elevenen élt benne,
de a fiatalok számára mindez már csak homályos történelem volt.
De nem is az számított, hogy mi történt hajdanán, hanem, hogy
végül békét teremtettek a holdon, és egy nemzetté kovácsoltak két,
addig ellenséges népet.
Felsóhajtott, aztán lomhán sarkon fordult, és elindult a palota
belseje felé vezető kanyargós ösvényen. Elhaladt egy törpefa liget
mellett, a talpa alatt apró murva ropogott…
Hirtelen megtorpant, és kétségbeesetten ökölbe szorította
szabad kezét. Először csak a kellemetlenül lüktető bizsergést érezte
az oldalában, de tudta, hogy ez még csak a kezdet. „El fog múlni” –
hitegette magát. „Mindjárt elmúlik…”
A bizsergés fokozatosan szúró fájdalommá erősödött, hevesen
görcsölt és pokolian égetett egyszerre. Zand megtántorodott,
zihálva kapkodta a levegőt, és eltorzuló arccal nekidőlt egy törpefa
combvastagságú törzsének. Ha nincs ott a fa, talán el is esik. A
fájdalom alattomos kígyóként fonta körül a testét, és a béklyó egyre
szorosabbá vált.
„Elég…Elég!”
Csakhogy a fájdalom eddig még egyszer sem engedelmeskedett
neki. Három hónapja jött el először, hogy megkínozza. Azóta
minden újabb alkalommal elviselhetetlenebbé vált, és a rohamok is
egyre tovább tartottak. Összeszorította a szemhéjait, és nagyokat
lélegzett, miközben a fájdalom belülről rágta, kínozta a testét.
Hasfala megfeszült, karizmai görcsbe rándultak, de hiába küzdött,
ezt az ellenséget nem lehetett olyan egyszerűen legyőzni.
„Elég már!” – Felnyögött, és erősen az oldalára szorította a
tenyerét, de ettől is csak hajszálnyival tompult a kín.
Csak percek elteltével érzett valami enyhülést, de már ezt is
hatalmas megkönnyebbülésként élte meg. A fájdalom nagyon
lassan kellemetlen érzéssé szelídült, de még nem múlt el teljesen.
A torka kiszáradt, a szíve hevesen zakatolt, és kapkodnia kellett a
levegőt. Csak most vette észre, hogy könnyek szivárogtak át
összeszorított szemhéjain. A fájdalom ezúttal túlságosan is
megkínozta, de legalább most jó darabig nem kell vele újra
találkoznia. Tovább indult, de sajgó lábait a szokásosnál is
gyengébbnek érezte. Túl sokat kivett belőle az előző roham. Pedig
néhány hónapja még alig érezte a korát. Most viszont…
Bízott benne, hogy csak egy átmeneti rossz időszak, átmeneti
fájdalmakkal. El fog múlni.
Ebben biztos volt.
A palota bejáratánál négy, sötétkék egyenruhát viselő w’orsigian
harcos posztolt leengedett pajzshártyákkal. Közeledtére azonnal
vigyázállásba vágták magukat. Zand látta a szemükben megcsillanó
tiszteletet.
„Mit ér a tisztelet, ha nincs már fiatalság” – nézte a fiatal férfiak
sima arcvonásait, a dagadó kar-és vállizmokat, szinte érezte a
bennük rejtőző erőt és gyorsaságot. Szemei előtt önkéntelenül a
saját petyhüdt izomzata, csúnya, ráncos bőre ötlött fel. „Vajon a kor
tisztelete valójában nem az ifjak szánalma-e?” – tűnődött,
miközben belépett a palota kriusi márvánnyal borított falai közé. A
nappali rezidencia felé vette az irányt, ahol Tenielle a kicsi Deenát
tanította.
Ők ketten voltak számára a legfontosabb nők a világon: a
felesége és az unokája.
Belépett a félresikló, domborműves ajtón, aztán megindult a
belső szoba felé. Meghallotta Tenielle csengő hangját. Közelebb
sétált a boltíves bejárathoz, és belesett a szobába. Asszonya egy kis
széken ült, a tizenhárom évszakos Deena pedig közvetlenül előtte, a
prémszőnyegen kuporgott, és elmélyülten hallgatta nagymamája
történetét, éppen a fél évszázaddal ezelőtti háborúkról.
Zand Tenielle rövidre vágott, fakó hajára pillantva
visszaemlékezett az asszony hajdani, barna hajzuhatagára. Felesége
arcán makacs ráncok gyülekeztek, a tartása görnyedt volt, de ettől
függetlenül most is ugyanolyan gyönyörűnek látta, mint egykoron.
Talán még gyönyörűbbnek is. Tenielle hosszú farka lelógott a
padlóra, és jól jellemezte az Erdőhold népének történelmi
megosztottságát. Az asszony apró fülei mindig megmosolyogtatták,
el sem tudta volna képzelni önmagát a hegyes, elálló fülei nélkül.
Viszont mindig is sajnálta, hogy neki nincs faroknyúlványa.
Aztán Deenára siklott a tekintete, aki a két faj lassú
összefonódásának következményeként már mindkét jellegzetes
testi jegyet magán viselte. A népesség kétötödét már a kevert
erdőholdiak tették ki, és csak tovább erősítették a véres háborúk
árán megteremtett békét és egységet, amelyre Zand felettébb
büszke volt
– …aztán, amikor a wanctenek a halott bolygójuk belsejében
ideérkeztek az Erdőholdra, nem sok választásuk volt – mesélte
Tenielle. – Új otthont akartak, de sajnos néhány hataloméhes
politikus befolyása alatt, háborúval próbálták meg elfoglalni a
holdat. Sok erdőholdinak és wanctennek kellett meghalnia azokban
a harcokban.
Deena hevesen bólogatott, aztán beszélni kezdett. Szavak
azonban nem jöttek ki a torkán, csak néhány szuszogás szerű hang.
Ezzel egy időben, a nyakában lógó kis mentális fordítókészülékből
hangsúlytalan, géphang tört elő:
– Akkor találkoztál először nagyapával, igaz?
Tenielle szomorúan elmosolyodott. – Igen. – Megsimogatta a
szőkésbarna hajú kamaszlány arcát. – Deena! Az előbb már
kértelek, hogy ne ezt csúnya hangot használd! Annyi szebb és
hozzád sokkal jobban illő, nőies hangszín van a memóriában! Hidd
el, neked is jobb lenne. Legalább az én kedvemért. Most az
egyszer…
Deena durcásan lebiggyesztette az ajkát, és megvonta a vállát.
– Ezt szoktam meg. – Az ajkait ezúttal összepréselte, a hang a
mentális fordítóból érkezett a szokásos szűkszavúsággal. – Ez
tetszik és kész! Meséled tovább?
Deena nagyon makacs volt, mint általában. Tenielle felsóhajtott,
aztán, mintha megérezte volna Zand jelenlétét, a bejárat felé kapta
a fejét. Zand elmosolyodott, és belépett a szobába. Deena
felpattant, és odarohant hozzá, fiatalos lendületével majdnem
ledöntötte a lábáról.
– Csak óvatosan, te lány! – mosolygott Zand, miközben Deena
átölelte, kecses farka ragaszkodóan a derekára fonódott. – Még
felökleled öreg nagyapádat!
Tenielle is feltápászkodott.
– Öreg? – kérdezte fejcsóválva. – A Csillagligában százhetven
évszakig is elélnek a hozzád hasonló wanctenek, úgyhogy ne nevezd
magad öregnek!
– Az a Csillagliga– legyintette Zand. – Genetikailag korrigált
immunrendszer, hatékonyabb anyagcsere és elnyújtott
sejtöregedés. Beavatkozás a természet rendjébe. Nem vagyok
meggyőződve, hogy az ilyesmi helyénvaló. Én annak is örülnék, ha
az ottani átlagéletkornak legalább a felét megérhetnénk.
– Ugyan, nagyapa– mondta a majdhogynem hangsúlytalan gépi
hang Deena nyakából, miközben a kamaszlány hevesen tátogott és
gesztikulált mellé –, te nem is vagy öreg. Csak sajnáltatod magad. A
férfiak szeretik magukat sajnáltatni. Ezt nagymama mondta, és
igaza is van.
 Tenielle elmosolyodott, de közben folyamatosan Zand arcát
fürkészte.
– Történt valami? – kérdezte végül.
Zand lehajolt a karcsú és nőies, már majdnem nővé érett
kislányhoz. „Milyen szép, haragos, barna szemei vannak…” –
tűnődött. Tenielle szerint Deena Zand szemét örökölte, bár sosem
értette, hogy az asszony mi alapján mondja ezt. Legfeljebb a színük
egyezett. Ő sokkal inkább az anyai nagyanyja szemeit vélte
felismerni Deenában.
– Szeretnék beszélni a nagymamáddal. Magunkra hagynál egy
kicsit?
Deena bólintott, aztán egy csókot dobott Tenielle -nek, majd
kilibbent a szobából. Zand az asszonya felé fordult, aki már ott állt
mellette, és kérdő tekintettel várta, hogy mit fog mondani.
– Üzenetet küldtem a Csillagligának – sóhajtotta Zand.
– Értem – bólintotta szemrebbenés nélkül Tenielle, és
megsimogatta a férfi arcát.
– Meg sem lepődsz? – kérdezte Zand.
– Számítottam rá egy ideje. Azt hiszed, közel fél évszakszázad
után nem tudom előre, hogy mire készülsz? Szerintem helyesen
döntöttél.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Nem bújhatunk a végtelenségig a pajzsaink mögé, ezzel te is
tisztában vagy. Viszont a Csillagliga kétségkívül erőszakos és
félelmetes hatalom, ez viszont aggaszt egy kicsit. Pontosan mit
üzentél?
– Hajlandó vagyok találkozni a Csillagliga elnökével, de csak és
kizárólag a Wanctenán.
Tenielle szeme felcsillant.
– Remélem, tudod, hogy én is veled fogok menni.
– Sejtettem – mosolyodott el Zand. – Bár legszívesebben
lebeszélnélek róla. Túl veszélyes.
– Melletted a helyem, bárhova is mész.
Ebben Zand is egyetértett, és örült, hogy az asszony is így
gondolja.
– Tuennek azonban itthon kell maradnia– mondta. – Ha valami
történik ott… neki kell átvennie a helyemet.
– Nehéz lesz meggyőznöd, hogy maradjon.
– Ha másként nem megy, parancsolni fogom neki, hogy
maradjon.
– És mit vársz a Csillagligától?
– A helyzetünk bizonytalan. A Liga flottája itt ül a fejünk felett,
és folyamatosan vizsgálják, tesztelik a pajzsot. Előbb-utóbb
mindenképpen át fogják törni, vagy mi nem leszünk már képesek
fenntartani, és nem szeretném, ha védtelenül egy ellenséges
Csillagligával kellene szembenéznünk. Egyelőre csak meg akarom
ismerni a vezetőiket, és meghallgatni, hogy mit ajánlanak, mit
akarnak tőlünk pontosan… – Apró neszt hallott a boltíves előtér
irányából, és azonnal rájött, hogy mi, illetve ki okozta a zajt. –
Deena! – kiáltotta dühösen. – Gyere csak elő!
A kamaszlány néhány másodperccel később, lehajtott fejjel
elősomfordált a bejárat mellett lógó díszes függöny takarásából.
– Már megint hallgatóztál? – csóválta a fejét neheztelően
Tenielle.
– Én is el akarok menni a Wanctenára – mondta a gépi hang a
Deena nyakában lógó készülékből. – Nem lehet – csóválta a fejét
Zand.
– De igen!– jött a válasz a készülékből, Deena közben nagy
vehemenciával toppantott egyet a lábával, és csípőre tette a kezét.
– Ezt nem te döntöd el, leány!
– Deena– szólalt meg Tenielle. – Gondolkozz egy kicsit. Ez
nagyon veszélyes út lesz, ezért csak olyanok mehetnek, akiknek van
tarsulusa. – Az asszony a jobb melle feletti részre tette a kezét, ahol
a beültetett tarsulusa rejtőzött, aztán fellibbentette a pajzshártyáját
a teste köré. Az átlátszó, tengerkék árnyalatban úszó energiamező
néhány másodpercig hullámzott, majd elsimult. – Idegen terepen
csak a pajzsunkban bízhatunk.
– Én mikor kaphatom meg végre a tarsulusomat?
 – Nemsokára, amint tizennégy évszakos leszel, de ezt te is tudod
– mondta az asszony, miközben leeresztette a testét beburkoló
energiahártyát. Teni mindig is türelmesen és észérvekkel igyekezett
hatni a gyerekekre, Zand mindig ámulva nézte, hogyan tudott
néhány lágy szóval hatni a fiukra, majd az unokájukra. – Ezért kell
itthon maradnod.
– Apa majd megvéd! – ellenkezett Deena, de már kevésbé
hevesen.
– Apád még önmagát sem tudja megvédeni – morogta Zand. –
És ő sem fog velünk jönni.
Deena tekintete felszikrázott, nagy, barna szemei dühösen
Zandra villantak.
– Apa Hikayon és Guyekan után a legjobb harcos az erdőben, és
ezt te is tudod! – hallatszott az ingerült gépi hang a lány nyakában
lógó fordítóból.
„Mégis hagyja, hogy egy nő uralkodjon rajta „ – gondolta Zand.
Tuen túl fiatalon ment férjhez, és a lehető legrosszabbul választott.
Zand sosem volt képes megkedvelni fia asszonyát, Gillanit. Tuen
pedig a házassága óta egyre inkább megváltozott, követelőző és
arrogáns lett, emellett öntelt és túlságosan is becsvágyó. Gyakran
provokált vitát Zanddal, és a legtöbbször nem értett egyet a
döntéseivel, amit nyíltan, mások előtt is hangoztatott.
Zand nem tudta el képzelni, hogy ha ő már nem lesz, Tuenből
milyen uralkodó válik majd. Félt attól, hogy nem olyan, aki méltó
lenne a Dewaynesek örökségéhez. A leginkább azonban az zavarta,
hogy érezte Tuennek a shabbani trón iránti sóvárgó vágyát. Egy őse
mondta hajdanán, hogy a jó uralkodót onnan lehet megismerni,
hogy nincs benne hatalomvágy, sőt, legszívesebben nem is vállalná
az irányítás felelősségét. Azóta is minden Dewaynes shabban így
tekintett a gyermekére. Tuen sajnos már egy ideje nem felelt meg
ennek, de nem tehetett ellene semmit. Az a nőszemély teljesen
kifordította önmagából!
– Tuen valóban jó harcos – felelte végül –, de ez kevés. A
Csillagligának olyan fegyverei vannak, amely ellen pajzsok nélkül
nem tehetünk semmit. Neked is itt kell maradnod!
Deena szája széle legörbült, arcára szomorúság ült ki.
– A Wanctena innen nagyon messze van – mondta a géphang a
melleinél fityegő készülékből. – Ez azt jelenti, hogy hónapokig
lesztek távol.
– Sajnos igen– bólintotta Zand. – De mire visszajövünk, talán
már meg is kapod a tarsulusodat, és legközelebb velünk jöhetsz te
is.
– Ha lesz legközelebb. Jól van, látom, úgysem engeditek, hogy
én is menjek.
– De csak azért, mert nagyon szeretünk, és nagyon féltünk téged
– felelte Tenielle.
Deena odabújt az asszonyhoz, és a nyakhajlatába fúrta az arcát.
Kecses farka ide-oda lengett a háta mögött.
„Bárcsak újra tudnál beszélni, kicsi lány!” – gondolta keserűen
Zand. Még, ha csak dadogva is, ahogyan kiskorában tette. Sosem
tudta megérteni, hogy miért sújtja a sors ilyen kegyetlen módon ezt
az angyali teremtést. Bármit odaadott volna, ha azzal segíthetne
rajta, de a legnagyobb baj az volt, hogy mintha Deena maga sem
akarna segíteni magán, mintha dacolna mindenkivel.
A fülébe dugott kom-porton kapcsolatba lépett Guyekan
Eghnarral, és utasította, hogy készítse elő a shabbani leviyon-
korvettet.
– Itt az ideje, hogy összecsomagolj – mondta aztán Deenának. –
Megyünk vissza a szüleidhez. Édesanyád már biztosan vár.
Deena grimaszt vágott, aztán kedvetlenül bólintott.
– Segítek összepakolni a holmidat – tette hozzá Tenielle, és ez
legalább kicsit felvillanyozta a lányt.
 4. fejezet: Deena Dewaynes
Deena elmélázva bámult kifelé a leviyon-korvett ablakán, és az
elsuhanó zöld lombkorona rengeteget bámulta.
Mellette a mindig mosolygó Hikay on Numakaült, előttük a
nagyszülei, a korvettet Guyekan Eghnar vezette. Hikayon jóképű és
izmos volt, Deena pontosan ilyennek képzelte azt a férfit, akihez
egyszer majd hozzámegy feleségül. Esetleg kicsit fiatalabbnak,
hiszen Hikayon huszonnyolc évszakos volt, alig három évszakkal
fiatalabb, mint az apja. Lopva a férfira pillantott, szabályos
arcélében és vastag nyakának vonalában gyönyörködött.
Hikayon a mindig mogorva Guyekannal együtt Ushek Yaguan
w’orsigian nagymester helyettesei voltak. Deena a pilótaszékben
ülő kontyos Guyekanra pillantott, aztán összébb kuporodott az
ülésen. Guyekan ugyan a családba tartozott, a nagymama kései
féltestvére volt, de mégis félt tőle. A férfi termete hatalmas, a
modora nyers volt, az arcán csúnya heg húzódott az állától egészen
a bal füléig, ráadásul nem nagyon kedvelte Hikayont. Deena sem
kedvelte Guyekant, igaz, nem is nagyon beszélt vele, ha tehette,
mindig elkerülte.
Hamarosan elhagyták az erdőséget, és a távolban feltűntek
Neowhai főváros hatalmas tornyai. Alattuk egy legalább tíz
kilométer hosszú, sötét hajótest pihent a felszínen. Deena még
nem is élt, amikor az otthonukat védő planetáris pajzs
kiterjesztésével elfogták, majd véres harcok árán elfoglalták a híres
Csillagligának ezt az erődhajóját. Rengeteg foglyot is ejtettek,
ezenfelül hatalmas adatbázis birtokába jutottak, és évszakokkal
később Deena a Csomóponton keresztül, a tudásvágytól hajtva
igyekezett minden új, megfejtett információt megszerezni a kinti
világról. Egy érdekes és óriási csillagbirodalom zavaros képe
bontakozott ki a szemei előtt. Rengeteg lakott bolygóról, holdról
olvasott, köztük az emberi faj otthonáról, a Terráról, a híres Delta
Pavonis holdjairól, vagy a Batenről, a Császárövezetről, az
Ophiuchi-hídról. A Veritas Vincit– lefordítva „Az igazság győz”
nevű erődhajó ott állt az űrkikötőben, és ezekben a pillanatokban is
több ezer tudós és mérnök vizsgálta, elemezte az emberi
technológiát, de a hatalmas különbségek miatt csak néhány
érdekes eszköz titkát sikerült maradéktalanul megfejteniük, a
technológiát lemásolniuk.
Deena esze közben a nagyszülei kihallgatott beszélgetésén járt.
Dühös volt nagyapára, amiért nem engedte, hogy ő is velük menjen
a Csillagligába. Pedig nagyon szeretett volna menni, és bármire
képes lett volna, hogy sikerüljön, de félt tőle, hogy nem fog
sikerülni. – Mi a helyzet, Deena?– fordult feléje mosolyogva
Hikayon.
A férfi szuggesztív pillantásától Deena szaporán pislogni kezdett,
aztán elpirulva megvonta a vállát. Legszívesebben a fordítógépe
legnőiesebb, lágy és erotikus töltetű hangján válaszolt volna, amely
titkon a kedvence volt, és amilyen hangot mindig is elképzelt
magának, ha tudott volna beszélni, de mivel a nagyszülei ott ültek
közvetlenül előtte, nem merte. A szokásos, a többiek bosszantására
használt géphangon pedig pláne nem akart válaszolni Hikayonnak.
Az olyan illúzióromboló lett volna. A férfi a középső és mutató ujja
közé fogta, majd gyengéden megcsípte a lány arcát, és ettől Deena
még jobban elvörösödött. Egy kedves mosolyt villantott Hikayon
felé, aztán elkapta a tekintetét, farkát pedig izgatottan a csuklója
köré tekerte.
Évszakról évszakra egyre jobban tetszett neki a férfi.
De mindig olyan kellemetlen volt a nyakában lógó
gondolatfordító és a tudat, hogy a vele egykorú fiúk többnyire
kinevetik érte a háta mögött. Nem véletlenül nem tette meg
senkinek azt a szívességet, hogy szép hangot választ.
Hikayon legalább nem nevette ki, mindig kedves volt vele, és
nem is érdekelte a fordító létezése, egyszer sem tűnt úgy, hogy
sajnálná, vagy lenézné miatta. Deena nagyon szívesen beszélgetett
volna Hikayonnal, de nem úgy, hogy ilyen sokan hallják. Persze, ha
véletlenül adódott is rá lehetőség, akkor sem nagyon mert
megszólalni, vagy pedig banális ostobaságokat mondott.
– Jó ötlet ez a diplomáciai út, uram? – kérdezte Guyekan Deena
nagyapját, miközben a korvettel ereszkedni kezdett Neowhai
toronyépületei felé.
Nagyapa megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Sajnos nem vagyok jós. Ehhez az egyhez nem
értek.
– Mi a gondod vele, Óriás? – hajolt előre Hikayon. Deena a férfi
kőkemény bicepszén kidudorodó érre pillantott, aztán a férfi
profilját, előreugró állát, egyenes orrnyergét bámulta. Szívesen bújt
volna a karjai közé…
– Az a bajom, hogy veszélyes – felelte elölről mély, dörgő
hangján Guyekan. – Bár nem akarok beleszólni, de először érdemes
lett volna követeket küldeni a Csillagligába. Ha már mindenáron
tárgyalni akarunk.
– Ez nem ilyen egyszerű, öcsém – mondta a Deena előtt ülő
nagymamája. – Nem rángathatjuk dróton a Csillagligát. És a
helyzetünk egyre bizonytalanabb. A pajzs… – Tenielle nagymama
óvatosan nagyapára pillantott. – A génmesterek bizonytalanok a…
pajzslény egészségével kapcsolatban. Nem olyan egyszerű egy új
lényt létrehozni, ezt te is tudod. Egy erdőholdi és egy tarsulus ilyen
mérvű keresztezése túlságosan veszélyes és kockázatos. Évszakok
óta kísérletezünk, de eddig eredmény nélkül.
– Tudom – biccentette Guyekan. – De akkor is rossz érzésem
van. – Ugyan, Óriás! – vigyorgott Hikayon. Szerette heccelni
Guyekant. – A Csillagliga nem tud mit kezdeni a Tarsion
pajzsunkkal. – Csakhogy egy személyi pajzsot esetleg könnyebben
lerombolhatnak, márpedig a Wanctenán lesznek olyan alkalmak,
amikor nem fog más védeni bennünket.
– Nem kell aggódnod – szólalt meg nagyapa. – Ki fogjuk
dolgozni az utazás minden részletét. Én megbízom a Csillagligában,
és sajnos muszáj kapcsolatba lépnünk velük. Deena kezdte érteni,
hogy pontosan milyen veszélyekkel is jár ez az út. Kezdett aggódni.
 „Ha ilyen veszélye, akkor miért akarnak menni?”
A shabbani korvett megkezdte az ereszkedést a Suelle -tó
egyetlen szigetén álló hatalmas kőkastély egyik torony-
leszállópáholya felé. A kastély még jóval Deena születése előtt
épült, akkor, amikor a wancten nép megérkezett, és elfoglalta az
Erdőholdat. Sok dokumentum digifilmet látott, és rengeteg
történelmi feljegyzést olvasott erről az időről. Bár kicsit nehezen
értette a két különböző faj közötti ellentétet, ahogyan azt is
furcsának találta, hogy nagyapának nincs farka, nagymama fülei
pedig viccesen parányiak.
A toronyleszállón vagy húsz w’orsigian sorakozott fel, előttük
pedig Ushek Yaguan nagymester állt karba tett kézzel.
És az anyja…
Guyekan elegánsan letette a korvettet a leszállópáholy talajára,
Deena nagyot nyújtózkodott, aztán elkapta Hikayon pillantását. A
férfi rákacsintott, majd feltápászkodott a székéből, az oldalajtóhoz
sietett, és a fali ikonpanel segítségével működésbe hozta a rámpát.
Az ajtó kinyílt, meleg levegő csapott be a jármű belsejébe. Deena
Hikayon széles hátát, feszes feneke mögött ide-oda lengő
faroknyúlványát figyelte, és nyelt egy nagyot. Gyakorta fantáziált
arról, hogy Hikayon egy éjjel meglátogatja a szobájában…
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
„Úgysem kellenék neki… Egy ilyen néma kuka, mint én,
senkinek sem kell.”
– Gyere, Deena! – szólt neki Tenielle nagymama. Deena
összerezzent, aztán gyorsan felpattant, és nagymama után leszaladt
a rámpán. Mögötte a kétméteres Guyekan utolsónak hagyta el a
korvettet.
Anya Ushek Yaguan mellett állt egy fedett teraszon, és
mosolyogva fogadta nagyapjáékat, Deena azonban látta, hogy a
nagyszülei felé küldött mosoly minden, csak nem őszinte.
Számtalan beszélgetést hallgatott már ki a szülei között, amelyek
közben édesanyja alaposan odamondott a shabbanként uralkodó
nagypapjának és Tenielle nagymamának, és az apja sem nagyon
tiltakozott.
A mikor majd a nagyapja meghal, az édesapja lesz a shabban, bár
Deena erre nem szívesen gondolt. Sajnos nagyapa egészsége
szemmel láthatóan megromlott az utóbbi hónapokban, de remélte,
hogy még sokáig ő fog uralkodni Erdőholdon. Valamiért nem
vágyott arra az időre, amikor az apja lesz a shabban, hiszen akkor
még kevesebb idejük jut majd egymásra.
– Tuen merre van?– érdeklődött nagyapa.
Anya a magasba pillantott. Deena követte a pillantását, és
hamarosan észrevett egy mattfekete repülőt, amely éppen
előbukkant egy puha párnára emlékeztető, szürke felhőtömbből, és
nagysebességgel ereszkedni kezdett a felszín irányába.
– Az új Whobatont próbálja ki – mondta Ushek Yaguan anya
helyett. Ushek bácsi tar feje búbja fénylett a napfényben, haja már
régen kihullott, és csak néhány ritkás csomó maradt meg
mutatóban az apró fülei környékén.
– Á, szóval elkészült a végső változat – hümmögte nagypapa. –
Egy újabb Csillagliga technológián alapuló jármű… Szóltatok neki,
hogy megérkeztünk?
Ushek Yaguan megköszörülte a torkát.
– Igen, shabban, de azt üzente, hogy még megy egy kört a
géppel, le akarja tesztelni az összes manőverezési funkciót.
Deena sejtette, hogy nagyapának rosszul esik, hogy apa szokás
szerint szándékosan késik. Sosem értette, hogy mi bajuk van
egymással. Talán nagyapa túl keményen bánt apával, vagy apa nem
hallgatott eléggé nagyapára? Nem tudta eldönteni, csak az időnként
túlságosan is elfajuló vitáikat látta.
– Jön már, Zand, ne aggódj! – mondta az édesanyja, és valóban:
a Whobaton alig hallható zajjal már megközelítette a kastélyt, és fél
perccel később leereszkedett a shabbani korvettjük mellé.
Deena lopva szemügyre vette az édesanyja mai ruháját. A blúz,
amit ma viselt, merész és kihívó volt, a szokásosnál is jobban
kiemelte telt melleit. Deena elfintorodott. Anya mesterien tudott
úgy öltözni, hogy magára vonzza a férfitekinteteket. Mindig is
irigyelte anya nyaka közepéig érő, aranyszőke haját,
halványrózsaszín bőrét és tengerkék szemét.
Csak Hikayon ne bámulta volna folyton!
Most is elkapta a w’orsigian lapos pillantását, majd anya kacér
félmosolyát. Ilyenkor gyűlölte Hikayont.
A Whobaton oldalajtaja félresiklott, édesapja kiszökkent a
leszállópáholy talajára. Lekapta a homlokáról a gondolatirányító
pántot, aztán odahajította a mögötte kimászó másik pilótának. A
kedvenc, barna whobabőr mellénye volt rajta, valamint egy kék ing
és egy fehér nadrág. Faroknyúlványa a földet söpörte.
Amint odaért hozzájuk, Deena azonnal odasietett mellé.
– Ugye én is elmehetek a Csillagligába? – kérdezte gépies, de a
szokásosnál több hangsúlyt tartalmazó, női hangot választva,
miközben átölelte az apját. – Ugye megengeded?
Édesapja erős farka a derekára fonódott, és Deena még azelőtt
kiolvasta szeméből az elutasítást, hogy megszólalt volna:
– Nem lehet, kicsim. – De miért? – nyűgösködött maximális
hangsúlyra állítva a fordítóját. Ezúttal nagyon fontos volt, hogy
megértsék az érzéseit. Csak így érhette el, amit akart.
– Ne nyafogj, Deena! – szólt rá mérgesen anya. – Kinőttél már
abból a korból. És ilyenkor bezzeg tudsz ügyeskedni a fordítóddal,
igaz?
Deena összerezzent, és szorosan az apjába kapaszkodott.
Édesanyja sosem volt vele túl kedves, mióta kiderült a
fogyatékossága. Többször hallotta, hogy veszekszenek apával, aki
kérte, hogy legyen vele kedvesebb, de anya kerek perec
megmondta, hogy egy ilyen torzszülöttel képtelen kedves lenni.
Deenának fájt, hogy a saját anyja nem szereti, de ez kölcsönös volt.
Főleg, amióta „az” történt.
– Ez az egész amúgy is ostoba ötlet! – felelte fennhangon
édesapja, és Deena rögtön rájött, hogy apa ezt már nem neki
mondta, hanem nagyapának.
„Jaj, ne! Megint veszekedni fognak?” – gondolta rémülten.
– Aztán miért? – kérdezte rekedtes hangon a nagyapja.
 Apa odalépett elé, és egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek.
– Ha mindenáron tárgyalni akarnánk, ide kellett volna hívni a
küldöttségüket a pajzs alá, nem pedig besétálni az ő területekre.
Kinek a dilettáns ötlete volt ez? – Az enyém – felelte nagyapa.
„Ezt apa is tudta” – gondolta Deena.
– Sejtettem!
– Fékezd a nyelved, Tuen! – szólalt meg nagymama is.
Nagyapa ingerülten legyintett.
– Ugyan, Teni, hiszen sosem volt képes megfogadni a
tanácsaimat, akkor miért gondolod, hogy a döntéseimmel valaha is
egyet fog érteni. De én vagyok a shabban…
– Most még igen – felelte keményen apa.
Nagyapa keserűen elmosolyodott.
– Várod már, igaz? Várod, hogy átvehesd a helyemet?
Anya odalépett apa mellé, faroknyúlványát apa farkára fonta,
közben nyugtatóan átölelte a derekát. Nagyon ügyesen tudott hatni
rá, ezt Deena már régen megfigyelte.
– Nem várom – felelte némiképpen lehiggadva az édesapja. –
Csak próbálom megértetni veled, hogy rosszul döntöttél.
– Az én döntésem. Sosem hallgattál rám, akkor miért gondolod,
hogy engem érdekel a te véleményed? – A büszkeségünket akarod
feladni? Pedig nagyon jól ismered az őseink és a Wanctena
történetét, nem igaz? Nem véletlenül hagytuk ott hajdanán a
Wanctenát Yon Dewaynes vezetésével. A Csillagliga rátelepedett az
őshazánkra, és bekebelezte. Szerinted nem ez a sors vár ránk is, ha
most engedünk?
– Tárgyalunk vagy elpusztulunk. Utóbbi csak idő kérdése.
Majdnem háromezer erődhajó lebeg a rendszerben, és
folyamatosan tesztelik a Tarsion pajzsunkat. Vajon még meddig
tarthatunk ki ellenük, mikor találnak egy gyenge pontot, vagy
fejlesztenek ki egy olyan technológiát, amellyel megsemmisítik a
pajzsot? Harminchat évszak óta ez a céljuk. És mi lesz, ha sikerül
nekik? Barátként vagy ellenségként fognak-e kezelni bennünket? A
jövőnkért kell tárgyalnunk velük.
 – Ez gyávaság! – fintorodott el apa.
Nagyapa teste körül követhetetlen gyorsasággal feszült ki a
kékes árnyalatú pajzsmező. Aztán egy alkarnyi energianyúlvány
csapott ki a pajzs felületéről, és rátekeredett apa nyakára.
– Zand! – kiáltotta nagymama. – Ne!
Tuen is akti válta a testpajzsát, és a teste körül felvillanó
áttetsző, kékes energiamezővel eltaszította nagyapa energiacsápját.
Nagyapa az erőhatástól megtántorodott, és elesett. Guyekan és
Hikayon odaugrottak hozzá, és óvatosan felsegítették. Nagyapa
remegő kézzel porolta le a nadrágját.
– Lehet, hogy gyávaságnak tartod, de én akkor is tárgyalni fogok
a Csillagligával. Te pedig itthon maradsz. – Azt már nem! – Az
utazás veszélyes, mivel a Csillagliga kiszámíthatatlan. Ha valami
történik velem… te leszel a shabban. Ezért kell maradnod. – A mi
jövőnkről döntesz! És a mi gyermekeinkéről! Én is megyek.
– Azt mondtam, nem! – felelte erélyesen nagyapa.
– Nem is vártam mást tőled – felelte halkan, de a visszafogott
indulatoktól remegő hangon apa. – Önző vagy, mint mindig, és azt
hiszed, hogy csak te értesz mindenhez, hogy te vagy a legokosabb!
Pedig mindenki tudja, hogy nem így van.
– Elég legyen, Tuen! – emelte fel a hangját nagymama. –
Fejezzétek be, mindketten. Te is, Zand!
– Uram! – lépett előre Ushek Yaguan, közben a fülében nyugvó
kom-portra tette a kezét. A szeme elé néhány másodpercre színes
holoikon vetült. – Most jelentették, hogy a Csillagliga válaszolt az
üzenetére.
Nagyapa egy utolsó, villámló pillantást vetett apára, aztán
biccentett Ushek bácsinak.
– Kapcsolják az üzenetet a Szivárvány terembe.
Mindannyian megindultak a kastély belsejébe, és Deena közben
azon izgult, hogy ő is láthassa a Csillagliga üzenetét. Szerencsére
senki sem akarta eltávolítani, valószínűleg mindenki a lehetséges
válaszon töprengett.
Hikayon anya mellé keveredett, és Deena figyelmét nem kerülte
el a pillantásuk újbóli összetalálkozása, anya csábító mosolya.
Grimaszolva elkapta a tekintetét. Hogyan tudja anya így
megbolondítani a férfiakat? És Hikayon miért nem látja, hogy anya
milyen valójában? A férfiakat valóban csak a külső érdekelné?
Egyedül apát sajnálta, aki nagymama mellett Hikayonék előtt
haladt, és sosem vett észre semmit abból, hogy anya hogyan
viselkedik más férfiakkal.
Néhány perccel később megérkeztek a Szivárvány terembe.
Ushek Yaguan a kom -portján kapcsolatba lépett a kommunikációs
központtal, aztán a terem közepén aktiváltak egy holoképernyőt,
ami apró szemcsékből állt össze egy ovális felületté, aztán máris
megjelent rajta egy harminc évszak körüli, fénylő, fekete hajú,
egyenruhás nő.
– Yale Everett vagyok, a Liga Taktikai Flotta Ars Amandi
erődhajójának kapitánya, a Latin flotta parancsnoka. A Csillagliga
elnökének üzenetét továbbítom önöknek. – Deena elég jól beszélte
a liga nyelvét, már kiskorától tanulgatta, így nem is használta a
kom-portja mentális tolmácsfunkcióját, de nagyapa, nagymama és
az édesapja kivételével a többiek igénybe vették.
A képernyőn egy középkorú, ősz hajú férfi jelent meg. Deena
ugyan nem emlékezett rá a Veritas Vincit adataiból, de sejtette,
hogy ő lehet a Csillagliga vezetője. Ámulva nézte az ember markáns
arcvonásait.
– A nevem Luther Kensington. A Csillagliga elnöke vagyok.
Elfogadom az ajánlatukat. Négy terrahónap múlva várni fogom a
küldöttségüket a Wanctenán. Ha óhajtják, felajánljuk önök
számára az Ars Amandit, amely segítségével kényelmesen
eljuthatnak a Wanctenára. A részleteket kérem, beszéljék meg
Everett kapitánynővel.
Az elnök fejet hajtott, aztán eltűnt, a helyén újra a kapitánynő
jelent meg. Deena elbűvölve nézte a kékszemű embernőt, kreol
arcbőrét, elegáns és érdekes frizuráját, csillogó ajkait. Szemre annyi
idős lehetett, mint az anyja. Vajon hogyan lehetett nő létére és
ilyen fiatalon kapitány? Aztán eszébe jutott, hogy a Csillagligában
az életkorok az ő otthonukéhoz képest alaposan kitolódtak, és
ennek alapján a kapitánynőt már legalább ötven évszakosnak
tippelte. A Csillagliga rengeteg érdekes és szinte felfoghatatlan
titkot rejtett magában. Sajnálta, hogy nem mehet el a Wanctenára,
hogy legalább egy kis szeletet láthasson belőle.
– Köszönettel igénybe vennénk az erődhajójának egyik dokkját,
kapitánynő – biccentette a nőnek nagyapa.
– Örömmel állunk a rendelkezésére, uram – felelte udvariasan
az asszony.– Az út nagyjából húsz terranapig tart majd, így három
terrahónap múlva ráérünk megbeszélni a részleteket. Ismerik a mi
időszámításunkat, vagy adjunk segítséget az átszámításhoz? –
Köszönjük, de a Veritas Vincitrengeteg információval ellátott
bennünket, kapitánynő
– felelte nagyapa.
Everett kapitánynő elfintorodott, aztán bólintott.
– Akkor… három terrahónap múlva jelentkezem… Pajzsherceg.
– Várni fogjuk a jelentkezését. – A kapcsolat megszakadt. –
Ushek!– szólt nagyapa. – Lássatok hozzá az előkészületekhez!
Aztán nehézkesen megfordult, és dühösen elhagyta a termet.
Deena sejtette, hogy még mindig haragszik apára a
leszállópáholynál történtek miatt, és ezúttal igazat is adott neki.
 5. fejezet: Jeanette Shellen
Jeanette az Aphroditén, a la caille -i vízi kastély alatti tóban
szokásos, bár mostanában kissé elhanyagolt úszóedzését végezte.
Húsz méteres mélységben, erőteljesen tempózott a kristálytiszta
vízben, halántékára tapasztott légszűrője a bőrén keresztül juttatta
a testébe a szükséges oxigént. Körülötte zöld árnyalatú, tarka
mintás kíváncsihalak úszkáltak, odalent, a homokos fenéken
vízinövények hajladoztak, a feje felett pedig a napfény csillámlott
az enyhén hullámzó víztükrön.
Az utolsó háromszáz métert már meglehetősen zsibbadt
izmokkal kezdte, de azért tisztességgel leúszta. Aztán
megkönnyebbülten lazította el izmait, és a kastély víz alatti
szintjeinek közelében kényelmesen letempózott egészen a tó
fenekéig. Néhány nagyobb csengettyűs rája egészen közel
merészkedett hozzá, Jeanette a lila pöttyökkel tarkított
mintázataikban gyönyörködött. A víz alatti világok egzotikuma világ
életében lenyűgözte.
Néhány perccel később áttöltötte magát a kastélybeli
lakosztályába, egyúttal részecskékre bontotta a testén és a hajában
ülő vízcseppeket. Érkezésekor a takarítást végző android-cselédek
azonnal abbahagyták a munkát, és eltöltődtek. Jeanette a
személyes tárjából egy hófehér, a köldöke vonala fölé érő feszes
pólót és egy valamivel a térde alá lógó, sejtelmesen áttetsző
pavonisi nadrágot töltött magára, aztán csuklójára és a nyakára
„varázsolt” egy-egyszolid aranyláncot. Kicsit még lihegett, tüdeje
követelte az éltető levegőt, végtagjai mintha ólomból lettek volna,
de ugyanakkor kezdett elhatalmasodni rajta az edzések utáni jóleső
fáradtság.
A lakosztály tele volt az oldalfalak és a mennyezet közelében
lebegő alkotásokkal: Michelangelo, Leonardo da Vinchi, Monet,
Fressa, Giensy és Hummel olajfestmények, fénypixelek,
holografikák sorakoztak egymás mellett. Jelenleg a „Merengő
Önarckép”, a néhány hónappal ezelőtti, legújabb szerzeménye állt a
központi helyen.
Jeanette az Angyalon keresztül egy lágy és pihentető traconisi
zenét állított be háttérként, aztán végigheveredett a hatalmas
ágyon, és a régi festményeket nézegette. Tekintete egy ókori, római
városképet ábrázoló olajfestményre siklott, Gabriell Fressa híres,
32. századi munkájára. A balra lebegő, nagyobb kép régi fénypixel
technikával készült, és a Hit és Valóság Egyháza párizsi
katedrálisának építési munkálatát ábrázolta. Munkások és
útmutatótestvérek domináltak a képen, ahogy az akkori
technikával emelték egyre magasabbra a falakat. Az égboltot
bárányfelhők uralták, a felhők között egy különös, éppen hogy csak
sejtelmesen érzékelhető „isteni entitás” sziluettje bújt meg.
Jeanette sokszor gondolkodott már azon, hogy a Hit és Valóság
egyháza vajon hog yan férhet meg a mai technokrata világban.
Talán azért sikerülhetett, mert az ősi kétely, a hit iránti vágy titkon,
sokakban még manapság is ott él valahol mélyen. Az univerzum
működésével kapcsolatban hiába születtek egyre újabb és látszólag
pontosabb, tudományosan alátámasztott teóriák, hiába
bizonyították be elméleti úton, hogy az univerzumnak nincsenek
határai, egy véges méretű, önmagába visszahajló térdimenzió, a
keletkezése körüli titokzatosság továbbra is megmaradt. És az
Isteni beavatkozást továbbra sem lehetett kizárni.
Az Angyala diszkréten jelzett, és visszazökkentette a valóságba.
Marcus kereste.
– Jen! Merre vagy?– Az agyába továbbított információt úgy
érzékelte, mintha a férfi pontosan előtte állna. – Az Aphroditén –
sóhajtotta, és felült az ágyon.
– A Pajzsherceg nemsokára elindul a Wanctenára.
– Máris megyek – felelte.
Jó lett volna pihenni egy kicsit, ellazulva zenét hallgatni, de ezt
az eseményt nem hagyhatta ki. Agyi parancsot adott az
Áttöltésvezérlőnek, és a következő pillanatban hatezerhatszáz
fényévvel arrébb, a Pajzsbirodalom közelében lebegő álcázott
Irányító-kémhajó hatalmas parancsnoki hídján anyagiasult. A hajó
minden tekintetben elütött a ligaszabványtól, kezdve ott, hogy soha
nem volt térhajtóműve, inkább hasonlított egy kis űrállomáshoz. A
hatalmas, félköríves kilátóablakoknál sorakozó konzolpultok előtt
több tucatnyi egyenruhás tiszt dolgozott. Marcus Ford parancsnok
társaságában a híd közepén álló, háromszög alapú, tükörsima asztal
taktikai holokonzolja fölé hajolt, Anth méterekkel arrébb, egy
másik konzol holoképét bámulta, de amint Jeanette megérkezett,
szeme azonnal a ruhájára tapadt, ahogyan a hídon szolgálatot
teljesítő férfiak többségéjé is.
Jeanette zavarba jött, és gyorsan egy hivatalos Irányító-
egyenruhát töltött magára.
– Miattam nem kell átöltöznöd, tudod, hogy láttalak már ruha
nélkül – vigyorgott Anth Nozzelman. – Imádom, amikor
meztelenül alszol…
Jeanette grimaszolva hátat fordított a férfinak. Anth minden
alkalmat kihasznált, hogy nőket kukkoljon, és még őt sem hagyta ki
a játékából, ha véletlenül elfeledkezett az alapvető óvatosságról, és
nem tiltotta le az Áttöltésvezérlő számára a hálótermébe történő
áttöltést. Egyszer ezért még nagyon meg fogja büntetni a férfit,
ebben biztos volt, és a pillanat egyre inkább érett.
Odasietett Marcushoz, szeretője egy futó csókkal köszöntötte.
Jeanette kipillantott az álcázott Irányító-hajó panorámaablakán,
egyenesen az előttük lebegő Pajzsbirodalom gömbjére. A felszínt
évtizedek óta ugyanaz a aranysárga, visszatükröződő pajzsmező
zárta el a kíváncsi szemek elől. A mai napig nem tudják, hogyan
működtetik az energiamezőt, egyáltalán honnan nyerik hozzá az
energiát, és hogyan képesek megakadályozni azt, hogy akármit
áttöltsenek alá? Mivel a teleportációjuk a negatív térdimenziót,
köznapi elnevezéssel a hiperteret használja a lebontott részecskék
célba juttatására, semmilyen anyagi fal, pajzs nem állhatja útjukat.
A pajzson mégsem tudtak áthatolni, így szinte biztos volt, hogy az
energiamező valamilyen formában kapcsolatban áll a negatív térrel
is.
– Nézd, az Ars Amandi most manőverezik közelebb a
pajzsmezőhöz – mutatta Marcus a taktikai képernyőn. – Nagyjából
ilyen távolságban fogták el hajdanán a Veritas Vincitet is…
– A Latin flotta erődhajói közül jelenleg nyolcszáz áll harci
készültségben, ha netalán támadás érné az Ars Amandit – tette
hozzá Ford parancsnok. – Bár nem hinném, hogy bármit is
tehetnének.
A Pajzsbirodalom körül, több millió kilométer távolságban
rengeteg apró fénypont ragyogott, de egyik sem csillag volt, hanem
az LTF blokádját fenntartó Latin-flotta háromezer erődhajója. A
teljes flotta negyedét kötötte le ez az évtizedek óta tartó blokád,
talán túlzott óvatosság is volt ez az LTF részéről, ráadásul óriási
költséget is jelentett, de a pajzstól való félelem ezúttal
felülemelkedett az LTF racionalitásán.
– Everett kapitánynőt nem nagyon zavarja a kényes pozíció –
kiáltotta feléjük fennhangon Anth. – Tíz perce még javában
zuhanyozott a drága! Hogy ennek a nőnek milyen jó segge van!
Átküldöm nektek a koordiner által rögzített képét!
A taktikai képernyő mellett életre kelt egy másik térmonitor,
amelyen Jeanette meg is látta a kreolbőrű nőt, amint éppen a
mellét szappanozza. Arányos, sőt, meglehetősen jó alakja és szép
bőre volt, ezt azonnal megállapította. A válla széles, kar, váll-és
lábizmai vaskosabbak és jóval kidolgozottabbak voltak a
normálisnál, ez az LTF kőkemény kiképzéseinek velejárója.
Jeanette eltűnődött, hogy vajon milyen mértékben használhatta fel
a testét ahhoz Yale Everett, hogy idáig jusson, és arra a
következtetésre jutott, hogy nagyon. Mindemellett, az Angyala által
a Szférából lekért adatok tanúsága szerint öt évet húzott le a
Primus ból lekért adatok tanúsága szerint öt évet húzott le a
Primus as gravitációjú kiképzőbolygóján, majd kiváló minősítéssel
végezte az LTF akadémiát, a testét telepumpálták a ligapolgárok
számára tiltott cyberimplantokkal, és azóta öles léptekkel haladt
felfelé a ranglétrán. A „testi adottságok” mellé ezek szerint némi
tudás is társulhatott.
– Fejezd be, Anth!– mordult fel Marcus. – Erre most nincs
időnk. – Már hogyne lenne! Még vagy tíz perc a hivatalos
találkozásig. Addig akár meg is látogathatom Yale-t. – Anth
harsányan felröhögött.
– Mondtam már, hogy utálom a seggfej barátodat? – kérdezte
félhangosan Jeanette, hogy Nozzelman ne hallja.
– Párszor már igen – somolygott Marcus. – Sajnos nem tudok
vele mit kezdeni. Nézd inkább a planetáris pajzsot! Ahogyan
örvénylik. Csodálatos. És még csak azt sem tudjuk, hogyan
működik!
– És hogyan akarunk bejutni alá? – érdeklődött, miközben az
átláthatatlan, és letapogatók által áthatolhatatlan energiahártyát
nézte. – Arra a pillanatra várunk, amikor a Pajzsherceg diplomáciai
hajója vagy hajói elhagyják a holdat. Bárhogyan is fog ez történni, a
planetáris pajzson keletkeznie kell egy minimális résnek, talán
kevesebb, mint egy négyzetpikométernyinek, de ez is elég, hogy
bejuttassunk legalább egy koordinert. A koordiner tömörítve egy
mini-Áttöltőközpontot és néhány ügynököt fog magával vinni.
Remélhetőleg még azelőtt sikerül kicsomagolnunk őket, hogy a
pajzs újra bezárulna. Ford, Hachins és Caerrin mennek, meg egy
halom betömörített műszer.
– Minden azon múlik, hogy a pajzsbirodalmiak vannak-e olyan
precízek, mint mi. – kiáltotta feléjük Anth. – A Liga legfrissebb
technokrata elemzései szerint miniatürizációban jelentős a
technológiai lemaradásuk. Egyébként Yale már befejezte a
zuhanyozást, az Ars Amandi várakozó pozícióba állt.
– Akkor mi is készülődünk – biccentette Ford. Egy, nála egy
fejjel alacsonyabb, kötött izomzatú, chakagumi egyenruhás férfi és
egy vörös hajú, provokatív tekintetű nő anyagiasult mellette.
Marcus intett az egyik technikusnak, aki aktivált egy nagyjából öt
nanométer átmérőjű koordinert, ami közvetlenül az ügynökök előtt
anyagiasult. Jeanette csak az Angyala segítségével látta a parányi
berendezést. Ford biccentett, aztán Hachinsszel és Caerrinnel
együtt részecskékre hullott, és elenyészett. Belekerültek a
koordiner belső tárjába, a rengeteg műszer és felszerelés közé.
– Uram! – kiáltotta egy wuudri, aki az LTF flotta tachycom
adásait figyelte. – Az Ars Amandi üzenetet kapott a pajzson
belülről. A pajzsbirodalmi diplomata hajó elindult a felszínről.
– A Venit Mors, az Agnus Dei, a Sapere Aude, valamint a De
Facto leváltak a flottától, és közelebb manővereznek az Ars
Amandihoz– jelentette egy ügynöknő. – A Terra Locuta, a Tempus
Fugit és az Arcana hadosztályok Morfield-pozíció felvételére
készülnek.
– Óvatosak – lépett melléjük Nozzelman. – Everett kapitánynő
néhány perce átadta a flottaparancsnokságot a Vae Victisnek és
Komo Macintosh kapitánynak. Biztonsági terv arra az esetre, ha a
Pajzsherceg mégis készülne valamire.
– A pajzs…! – kiáltotta valaki.
Jeanette a Pajzsbirodalom köré boruló, visszatükröződő
energiamező felé kapta a fejét, és azonnal meglátta a mezőn az Ars
Amandi irányában keletkező örvényt.
– Áttöltésre felkészülni! – adta ki a parancsot feszülten Marcus.
– Az irányítást átadni az Áttöltésvezérlőnek! – Irányítás átadva,
uram!
Az aranyszínű pajzsmezőn keletkező örvény besüppedt, majd
enyhén kitüremkedett. Aztán egy tojás alakú test bukkant elő
belőle. A mező körbeölelte, majd újra összenőtt mögötte.
– A diplomata hajó is pajzzsal védett! – horkant fel Nozzelman,
a reakciója önkéntelenül apró mosolyt csalt Jeanette szája
szegletébe.
Csak feltételezték, hogy az aranysárga, fényvisszaverő
energiaburok alatt tényleg egy hajó rejtőzik, de mind a külseje,
mind a technológiája rejtve maradt előttük. Mindesetre, amint
elhagyta a planetáris pajzsot, azonnal az Ars Amandi felé vette az
irányt.
– Jelentést! – mondta feszülten Marcus. – Mi van a
koordinerrel? Sikerült bejuttatni? Jeanette kíváncsian a technikus
részlegre pillantott, akik lázasan elemezték a beérkezett adatokat.
– Mi lesz már?! – dörrent rájuk Marcus. – I…igen, uram –
felelte idegesen egy sötétbőrű férfi. – Úgy tűnik, sikerült. A
koordiner az utolsó adatok alapján a bejutott pajzs alá, de nincs
vele kapcsolatunk.
– Nem is vártuk, hogy rögtön az elején lesz – mondta Anth. –
Ha Fordék odalent vannak, már munkához is láthattak, hamarosan
megfejtik a technológiát, és áttörik az energiaburkot.
Jeanette az Ars Amandi felé fordult. Az elnyújtott testű,
erődhajó lenyűgöző és tekintélyt parancsoló is volt egyben. A
sötétszürke, egyenetlen hajótörzsön milliónyi apró fénypont,
ablakok, jelzőfények világítottak, a törzsből számtalan bástya,
lövegállás, kommunikációs torony állt ki. Az Ars
Amandinelővigyázatosságból teljes harckészültséget rendeltek el,
több folyadéklézer üteg irányult a pajzsbirodalmi hajót rejtő
aranyburokra. Vadászgépek szökkentek melléje, és kísérték a
dokkbejáratig.
Anth elvigyorodott:
– A Geminorum, a Mars és a sullai parancsnokság minden
fejese, biokomputere és MI-je is a holoernyőkre tapadhat éppen,
hátha legalább az ellenséget sikerül megpillantaniuk.
– Ellenség? – vonta össze a szemöldökét Jeanette.
– Talán nem azok? – kérdezte Nozzelman. – Te minek neveznéd
őket?
– Nem tudom. Nem ártottak sem nekünk, sem a Csillagligának.
– Dehogynem! – szólt közbe Marcus. – Elzárják előlünk a
pajzstechnológiájukat és a holdjuk felszínét. Ez számomra bőven
kimeríti az ellenség fogalmát.
Jeanette válasz helyett inkább visszafordult az Ars Amandifelé.
A pajzsbirodalmi hajó időközben bedokkolt az erődhajóba.
– Gravitációs kúp nyílik az Ars Amandi előtt! – jelentette a
wuudri tiszt. – Feloldják a hipertér-blokkolást.
– Küldjenek néhány koordinert a dokkba, hátha lekapcsolják a
pajzsukat – parancsolta Marcus. – Ne reménykedj! – legyintette
Jeanette. – A Pajzsherceg nem hülye, sőt, felettébb intelligens.
Szerintem, még a Wanctenán sem fogják megmutatni magukat.
Gondolod, hogy ha a hajójukat is pajzs védi, ne lennének személyi
pajzsaik?
– Szóval szerinted a Pajzsherceg intelligens?– kérdezte Marcus.
Láthatóan nem tetszett neki Jeanette jelzője. – Pedig nem több egy
testileg elrothadt halandónál, aki már a halálra készül! Ráadásul
semmit sem tud a világról. Semmit!
– Jól van, jól van – nyugtatta a férfit Jeanette. – Nem
magunkhoz hasonlítottam. Egyébiránt pár hét múlva úgyis
találkozunk vele.
– Ideje már – felelte Marcus. A hangsúlyából nyílt fenyegetés
áradt. – Mi van az Ars Amandidokkjával?
Egy térmonitor kelt életre az asztal felett, és az Ars Amandi
dokkbelsőjéből közvetítette a képet. Az aranysárga pajzsburok
továbbra is elrejtette a diplomata hajót, amely nyugodtan
várakozott. Mindössze egy udvarias üdvözlőbeszélgetés zajlott le a
Pajzsherceg és Everett kapitánynő között, a pajzsbirodalmiak
visszautasították a vacsorameghívást, és eszük ágában sem volt
kimozdulni a hajójukról, sem leereszteni a pajzsot.
Jeanette elmosolyodott. Szórakoztató volt látni, ahogyan az öreg
Pajzsherceg lóvá teszi az egész LTF-et. És talán őket is. Elmélázva
figyelte az Ars Amandi körül keletkező térörvény cikázó
energiakisüléseit. Az erődhajó egy pillanattal később eltűnt a
hipertér hasadékban.
Húsz nappal később Jeanette a Wanctena Dawian Stacker
űrkikötőjében, egy félreeső dokkban álló, álcázott Irányító-hajójuk
hídjáról az elnök érkezésére rendezett jókora hajcihőt figyelte.
Luther Kensington, de általában a ligaelnökök az elmúlt egy
évezredben csak nagyon ritka alkalmakkor merészkedtek a Szíven
kívülre, pláne ilyen távolra a Csillagliga vérkeringésének
központjától, így érthető volt a felfordulás. A Wanctena körüli űrt
és az egész rendszert már napokkal korábban ellepték az LTF
hadihajói. Ötszázhúsz erődhajót vezényeltek át a priechasti
támaszponton állomásozó Terra-flotta egységeiből, a légteret LTF
vadászgépek és naszádok ellenőrizték, a felszínt LTF gárdistalégiók
lepték el. Ez a hatalmas felhajtás azonban nem elsősorban Luther
Kensingtonnak szólt, sokkal inkább a Pajzshercegnek és
küldöttségének.
Az elnök és hírhedt Zand Dewaynes jelenléte külön -külön is
hatalmas szenzációnak számított, de együtt akkora hírértékkel
rendelkeztek, hogy ezer fényéven belül az összes lakott rendszer
tudósítója itt tolongott a bolygó fővárosában, de az elmúlt órákban
sokan érkeztek a Szívből is, éppen ideérve a találkozóra.
Ahogy közeledett a találkozó időpontja, a figyelem egyre inkább
a Pajzsbirodalomra hárult. Riportműsorok százai foglalkoztak vele,
LTF tiszteket, szenátorokat, különböző ligapolgárokat faggattak, és
mondattak velük véleményt a titokzatos holdról és lakóiról.
Találgatások, pletykák százai kaptak szárnyra, valamint
ostobábbnál ostobább feltételezések. Ez a túlzott felhajtás
idegesítette Marcust, Jeanette látta rajta, hogy egyre feszültebb, és
alig tudja visszafogni az indulatait, ha a hírekben meglátja a
Pajzsbirodalomról áradozó riportereket.
Jen megigazította a térdig érő, bézs színű, Yamail Versocchio
márkájú nadrágját, aztán elsimította a barna-fehér-kék csíkos blúza
redőit. Beletúrt kibontott hajába, és a füle mögé tolt néhány tincset.
Marcus közvetlen mellé töltötte magát, anyagiasulásának
váratlan pillanatában Jeanette ösztönösen összerezzent.
– Kész vagy? – érdeklődött a férfi.
– Persze. Hogy tetszem?
– Szerinted?– Marcus közelebb hajolt, és gyengéden
megcsókolta Jeanette nyakát. – Ruha nélkül azért mindig jobban.
– Mondd csak, mi lesz, ha konfliktusba keveredünk a
pajzsbirodalmiakkal?
– Erre minden esély megvan. Valahogyan információt kell
szereznünk, és Fordék még mindig nem jelentkeztek. Az sem
érdekel, ha a Csillagliga megismeri az Irányítókat.
Jeanette továbbra sem volt biztos benne, hogy valóban jó ötlet-e
felfedni magukat. Emlékezett a Kensington meglátogatását követő
beszélgetésükre, és azóta rettegett a pillanattól. Jobban szerette
volna, ha továbbra is rejtőzködnek, és megmaradna az
ismeretlenség biztonsága. Márpedig, a pajzsbirodalmiak elfogását
képtelenség lesz úgy végrehajtani, hogy a mindenhol ott repdeső
röpkamerák és hivatalos tudósítók ne vegyék észre. A
halhatatlanság az emberiség számára egy elérhetetlen álom volt, és
valószínűleg még sokáig az is marad. De olyan álom, amelyért a
legtöbb halandó bármire képes. Emiatt akár élő céltáblákká is
válhatnak, még akkor is, ha olyan technológia van a kezükben,
amely ellen jelenleg senki nem tehet semmit. És vajon valóban
azzal teszik a legtöbbet a Csillagligáért, ha diktatórikusan terelik
egy általuk helyesnek ítélt irányba? Egy demokratikus rendszerben
legalább a látszata megvan annak, hogy a nép akarata érvényesül, a
nyílt diktatúrák viszont természetüknél fogva a történelem
folyamán előbb-utóbb mindig ellenkezést szültek. Aggódott a
jövőjük miatt. Ő tökéletesen érezte magát a jelenlegi helyzetükben,
a háttérbe húzódva, elrejtőzve a nyilvánosság elől.
Bár a Liga feletti uralom meglehetősen izgalmasan hangzott…
Ezen a gondolatán meglepődött. Azt tudta, hogy Anth és Marcus
is szereti a hatalmat, de őt eddig nem igazán érdekelte. A hatalom
lehetősége tényleg mindenkit megrészegítene? Azonban
biztonságot és a nyugalmat sokkal fontosabbnak tartotta.
Rákapcsolódtak az Áttöltésvezérlő Harcászati Egységére.
Jeanette fejében tudásként jelent meg az elnököt figyelő
koordinerek által rögzített információk tömkelege. Luther
Kensington fél napja érkezett, és azóta számtalan interjút adott,
több megbeszélést folytatott a wanctenai, a cheemodani, a rho
perseusi és a kithori kormányzókkal, pár órája viszont visszavonult
a kormányzó által rendelkezésére bocsátott piramislakosztályba. Az
Ars Amandi még negyedórányi hipertérútra járt a Wanctenától, így
lassan készülődnie kellett a küldöttség fogadására. Kensingtont
többtucatnyi cyborg-testőr őrizte a Wotan szériából, de a szobában
csak négy tartózkodott közülük, és mind a négyen Trója modullal
álcázták magukat.
Kensington szinte elfeküdt a hatalmas bőrfotelben, az íróasztala
előtt két wancten diplomata, valamint Iku Tek politikai tanácsadó
álltak, a háttérben egy kormányügynök, a szintén Wotan cyborg
Peter Kiru figyelt karbatett kézzel. Őt nem sokkal azután rendelték
az elnök mellé, hogy hónapokkal ezelőtt meglátogatták a Terrán.
Éppen a Pajzsbirodalom diplomatahajójáról folyt a beszélgetés,
amikor is az Áttöltésvezérlő részecskékre bontotta a Trója modulos
cyborgokat és a két wancten diplomatát. Jeanette és Marcus négy
ügynökkel a themiszi központból áttöltötték magukat a szobába.
– Üdvözlöm, Luther! – köszönt Marcus a szokásos, gunyoros
mosollyal az arcán.
Kensington összerezzent, aztán idegesen felállt. Peter Kiru
szemmel alig követhető gyorsasággal egy féltenyérnyi Gravitonest
csúsztatott elő a ruhaujjából, amely a következő pillanatban el is
töltődött a kezéből. Az Irányító-ügynökök közben már Kiru
mozdulatának első harmadában Glockstern kombinációs
rombolókat materializáltak a kezükbe. Mielőtt azonban darabokra
lőtték volna a cyborgot, Marcus egy gondolati paranccsal
visszafogta őket.
– Peter! – kiáltotta kétségbeesetten Kensington. – Állj!
A cyborg ügynök megtorpant. Igazából akár őt is részecskékre
bonthatták volna az álcázott testőrökkel, de Marcus másként
döntött, feltehetően a szokásos szereplési vágya által hajtva.
Marcus odasétált Kiruhoz, és megveregette a vállát.
– Ülj csak le a sarokba, kisfiam, és csak akkor ugrálj, ha a gazdád
utasít rá.
Kiru mereven engedelmeskedett. Iku Tek és Luther Kensington
összenéztek.
– Teljesítettem, amit kért – szólalt meg végül rekedtes hangon
Kensington. Megköszörülte a torkát. – Itt vagyok, és hamarosan
megérkezik a Pajzsherceg is. Mit akar tőle?
– Információt – felelte Marcus. – A következő fog történni:
Jeanette Shellen mostantól az ön személyi asszisztense lesz.
Szerepel az adatbankban, mint az ön személyzetének tagja.
Mentális kapcsolatban lesznek az Angyalukon keresztül, és maga
azt teszi, amire Jeanette utasítja magát.
– És ne higgyék, hogy velem könnyebb dolguk lesz, mint
Marcusszal – tette hozzá Jeanette. – Tudok nagyon rossz is lenni,
ha rákényszerítenek.
– Maguk tartanak a Pajzshercegtől és a kíséretétől, igaz? –
kérdezte Iku Tek. –De miért? Miért nem teleportálnak le a
technikájukkal a holdjukra, és… Á, már értem! Maguk sem tudnak
áthatolni a pajzsukon! – Ez csak átmeneti állapot – vont vállat
Marcus. – Néhány emberünk már bejutott a pajzs alá, és
hamarosan kiiktatják.
– Ne csináljanak ostobaságot! – mondta az elnök. – Mi a békére
törekszünk, nem tűröm, hogy bármiféle erőszakot alkalmazzanak a
vendégeinknél. – A maga feladata csak annyi – felelte Marcus,
figyelmen kívül hagyva az elnök szavait
–, hogy gondolkodás nélkül azt tegye, amit mondunk. Remélem,
elég világosan beszéltem, Luther. – Marcus Jeanettehez fordult, és
átölelte a derekát. – Menni fog?
– Hát persze.
– A testőreit és a wancten vendégeit majd a tárgyalások végén
visszakapja – mondta az elnöknek Marcus. – Addig csak felesleges
pánikot keltenének.
Marcus a következő pillanatban részecskékre bomlott, és a négy
ügynökkel együtt eltöltődött a szobából.
Peter Kiru abban a pillanatban megmozdult a fotelban. Mielőtt
azonban felállt volna, Jeanette eltöltötte alóla a fotelt, így a
cyborgügynök a padlóra zuhant.
– Jobb, ha nem mozdulsz! – figyelmeztette Jen, aztán
Kensingtonra pillantott. – Az Ars Amandi és a Pajzsherceg
perceken belül megérkeznek… elnök úr. Azt hiszem, ideje
elindulnunk az űrkikötőbe. És ne próbálják meg értesíteni az LTF-
et! Figyeljük az Angyalaikat. Higgyen nekem, ha szükséges,
részecskékre bonthatjuk akár a Wanctena körüli összes erődhajót
is.
Kensington nyelt egyet, majd tétován a feltápászkodó Kiru-ra
pillantott, és nyugalomra intette. Aztán bólintott Jeanette felé,
jelezve, hogy megértette.
 6. fejezet: Zand Dewaynes
– A Wanctena! – suttogta Zand, amint a Csillagliga
erődhajójának dokkját elhagyva, a hajójuk ablakából megpillantotta
az előttük lebegő, zöldeskék bolygót. – Az ősök otthona.
Ahonnan a Csillagliga fennhatóság kezdetekor több százezren
önként elköltöztek, hogy megőrizzék függetlenségüket, amit a Liga
fennhatósága alatt nem láttak biztosítottnak. Mindez már
történelem volt: a legendás Yon Dewaynes vezetésével innen több
száz fényévnyire, egy a Liga felderítői segítségével kiválasztott új
bolygón teremtettek maguknak új otthont. Évszakszázadokkal
később azonban egy vándorló fekete lyuk pályája keresztezte a
központi napjukét, és hamarosan halálos gravitációs csapdába
ejtette azt. A fekete lyuk gravitációs ereje lassan felemésztette a
napot, de a bolygójuk a gigászi erőhatások szerencsés
következményeként kilökődött a nyílt űrbe. A bolygó felszíne alá
költözve vészelték át az eseményeket, és a mélyűrben sodródva
indultak új otthon keresésére. Nyolcszáz évszak elteltével akadtak
rá az Erdőholdra. Az ezt követő eseményeknek pedig már ő is
tevékeny részesévé vált…
Sosem gondolta volna, hogy valaha eljut a Wanctenára.
– Gyönyörű világ – ábrándozott a mellette álló Tenielle, közben
a farkát lágyan Zand derekára kulcsolta.
– Gyönyörű volt… hajdanán. Amíg a Csillagliga be nem tette ide
a lábát.
– Ez a fogadtatás mind nekünk szól? – kérdezte a mögöttük álló
Hikayon Numaka, és közben a bolygó körül lebegő több száz
erődhajót és egyéb katonai járművek sokaságát tanulmányozta. –
Ennyire tartanak tőlünk?
– Nem tőlünk, hanem a pajzsainktól – javította ki Zand. – Amit
nem ismerünk, attól hajlamosak vagyunk tartani, és minden
bizonnyal így vannak ezzel a Csillagligában is.
 – Ez lenne hát a Wanctena – tűnődött a bolygót nézve Hikayon.
– Az Erdőhold szerintem sokkal szebb.
Zand egyetértett Hikayonnal, a Wanctena a közelébe sem ért az
otthonuknak. Hikayon azonban nem érezte át a történelmi pillanat
jelentőségét, de Zand nem is várt tőle ilyesmit. A férfi már az
Erdőholdon született, wancten apától, erdőholdi anyától, Zandban
azonban sokkal mélyebben élt a múlt tisztelete és a Wanctena
elhagyásának története.
Vagy tíz, vörös -ezüst mintázatú vadászrepülő vette körül a
hajójukat védő, befelé átláthatatlan pajzsburkot. A Tarsion pajzs
miatt az emberek nem láthatták, hogy a hajó a Veritas Vincit egyik
átalakított naszádja volt. Mivel az emberi technológiák nagy
részének csak a működését tudták megfejteni, de magát a
technológiát nemhogy reprodukálni, de még megérteni sem tudták,
egyszerűbb volt egy kisebb ligahajót átalakítani, és birtokba venni.
A Liga vadászgépei felszín irányába kísérték őket. Everett
kapitánynő elköszönt, és sajnálkozását fejezte ki, amiért nem volt
alkalma személyesen találkoznia velük, de Zandot nem nagyon
hatotta meg az udvariasság. Tisztában volt vele, hogy a Csillagliga
nagyon szeretné rátenni a kezét a pajzsaikra, és mindent bevetnek
ennek érdekében, ő azonban egyelőre nem volt hajlandó még
annak a lehetőségét sem megadni nekik, hogy akár csak morzsányi
információt is szerezzenek róluk.
– Nem a Wanctena szépségéért jöttünk – dörmögte kissé
megkésve Hikayon előbbi megjegyzésére. – A Csillagliga elnöke itt
van, és tárgyalni fogok vele a jövőnkről.
Aztán biccentett Hikayon Numaka felé, aki meghajolt, és öles
léptekkel elhagyta a kabint.
A hajójuk közben belépett a Wanctena légkörébe. Alattuk egy
világoskék óceán húzódott, a látóhatár peremén egy több tucatnyi
tagból álló szigetcsoport zöldje pettyezte a végeláthatatlan
kékséget. A légkörben számtalan helyi repülő haladt, de mindegyik
messze elkerülte repülési vektorukat. Nemsokára ereszkedni
kezdtek a látóhatár peremén körvonalazódó szárazföld partvidéke
felé.
– Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam Tuenen – mondta
tétován az asszonyának Zand. – Miért olyan nyughatatlan és
öntelt? Félek, hogy nem lesz belőle jó uralkodó.
– Tuen már felnőtt férfi – felelte Tenielle. – A saját útját
szeretné járni, ahogyan bárki más ennyi idős korában. Ne korlátozd
folyton, és hagyd, hogy ő döntsön bizonyos kérdésekben.
– Sosem hallgat rám.
– Biztos vagy benne, hogy hallgatnia kell rád? Te kire hallgattál
ennyi idős korodban? Amikor a te nyakadba szakadt a trón,
fiatalabb voltál nála és jóval tapasztalatlanabb, mégis mindenki
tőled várta a csodát. Te hallgattál apámra vagy Eichi Murecára?
– Igazad van. Nem hallgattam rájuk, csak a saját fejem után
mentem. Nem rajtam múlott, hogy nem lett belőle tragédia. – Zand
az ablaküveg visszatükröződésében saját magával nézett
farkasszemet. Az utóbbi évszakokban egyre kevésbé szerette a
tükröket, mert kíméletlenül szembesítették meglett korával és a
közelgő halállal. Sokkal kegyetlenebbnek érezte az öregséget, mint
ahogyan fiatal korában gondolta. Minél többet foglalkozott vele,
annál több keserűséget okozott. – Tuen azonban túlságosan is hisz
önmagában, és ez baj, mert nem hallja meg a személyét ért
kritikákat…
– Mielőtt az egészet Gillanira kennéd – szólt közbe jó érzékkel
Tenielle, mert Zand valóban ezzel akarta folytatni – Tuen már
Gillani előtt is ilyen volt, csak ez kiskorában még nem tűnt ennyire
nyilvánvalónak. Aztán meg… túl szigorú vagy vele, talán túl sokat
vársz el tőle. Hagyd, hogy végigmondjam! – emelte fel a hangját,
észrevéve, hogy Zand szólásra nyitja a száját. – Emlékezz vissza,
hányszor említettem, hogy vonatkoztass el saját magadtól, ha vele
foglalkozol, de ez sajnos sosem sikerült.
– Ezt hogy érted?
– Te önmagadat látod Tuenben, csakhogy a mostani
gondolkodásodat és tapasztalatodat keresed benne, ez pedig
butaság. A túlzott elvárásaid ellenérzést szülnek benne, a
tanácsaidat kioktatásnak veszi, és most már abszolút nem hallgat
rád. Sőt, ösztönösen az ellenkezőjét teszi annak, amit elvársz tőle.
– Uram, megkezdjük a leszállást! – jelentette a pilótafülkéből
Ushek Yaguan. – Lassan készülődnünk kell.
Zand felsóhajtott.
– Mindjárt megyünk. – Tenielle szemébe nézett. – Mit tegyek?
Ezek szerint rossz apa voltam.
– Dehogy! Tökéletes apa vagy, a maximumot akarod kihozni
Tuenből, de hagynod kéne, hogy érezze az önállóságot, és megértse,
hogy mi vár rá, amikor majd ő lesz az Erdőhold shabbanja. Te is
akkor nőttél fel igazán, amikor a nyakadba szakadt a felelősség.
Talán még nem késő…
Zand elsápadt.
A hasfala égni kezdett…
Mélyet lélegzett, aztán gyorsan az ablak felé fordult, hogy
Tenielle ne vegye észre a rémületét. A fájdalom, a kegyetlen
ellenség újra eljött, ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban.
Jéghideg tűk, fehéren izzó fullánkok döfködték belülről.
Lehunyta a szemét.
– Magamra… hagynál egy kicsit? – kérdezte rekedtes hangon.
Kirázta a hideg, és verejtékezni kezdett. „Kérlek… menj ki!” – Át
kell… gondolnom néhány dolgot a Csillagligával kapcsolatban.
Keze ökölbe szorult, ajkai összepréselődtek, ahogy a fájdalom
újabb és újabb, egyre erősödő hullámai is elérték. Utoljára tizenhat
napja, nem sokkal az indulásukat követően volt rohama, de akkor
szerencsére éppen egyedül tartózkodott a kabinjában. Most nem
volt ilyen szerencséje.
„Menj ki, Teni!”
– És Tuenről is, igaz? – lépett a háta mögé a nő. – Ne haragudj,
ha túl… kemény voltam, de kettőtök között ez így nem mehet
tovább.
„Könyörgöm! Menj!”
Szaggatottan vette a levegőt, és csak arra koncentrált, hogy
eltitkolja a kínt asszonya előtt.
 – Kérlek…
– Valami baj van?
– Nincs. Csak… menj ki… kérlek! Tenielle azonban gyanút
fogott.
– Mi a baj, Zand?– Átölelte a derekát, de azonnal el is húzódott.
– Az erdőre, az egész tested remeg! Zand?!
Zandra egy minden eddiginél kínzóbb fájdalomhullám csapott
le, amitől egy pillanatra elhomályosult a szeme előtt a világ.
Megtántorodott, de Tenielle odaugrott hozzá, és megtámasztotta.
– Zand… – Tenielle meglátta az iszonyú fájdalomtól eltorzult
arcát. – Mi van veled?! Zand erőtlenül a kabin légfotelje felé
mutatott, aztán Tenielle segítségével odabotorkált, és belezuhant.
– Azonnal hívom Waykin doktort!
– Ne… – ragadta meg az asszony kezét Zand. – Kérlek… Maradj!
Tenielle leguggolt mellé, és könnyes szemmel nézte a
szenvedését. Zand kétségbeesetten küzdött a fájdalom ellen, ami
nem akart elmúlni. A teste lángolt és remegett. Hangosan
nyöszörgött, miközben Teni megpróbált simogatással enyhíteni a
szenvedésén, de sajnos nem sok sikerrel. A kabin falai eltorzultak,
és mintha össze akarták volna préselni. Egyre csak közeledtek
felé…
Aztán végre átlendült a holtponton. A fájdalom lassan visszabújt
az odújába. Ez az odú azonban egyre nagyobbá vált, és Zand attól
tartott, hogy ami okozza, egyre jobban elburjánzik, szétterjed a
testében. Szaggatottan kapkodta a levegőt, Teni közben hozzábújt
hozzá, és könnyes szemmel az arcát csókolgatta.
Zand kinyitotta a szemét, és megsimogatta felesége arcát, és
kitörölte szemeiből a könnyeket.
– Elmúlt – mondta halkan. – Semmi baj, elmúlt, hallod? – Mi
múlt el? – kérdezte remegő hangon Tenielle. – Mi volt ez?!
– Azt nem tudom… Néhányszor már rám jött. Valamilyen
roham. A hasam görcsöl, mintha tűkkel döfködnének… de nem
olyan vészes, mint amilyennek látszik.
– Na ne hazudj nekem! – fakadt ki Tenielle, miközben újabb
könnycseppek gördültek alá az arcán. – Mióta tart ez?
Zand Tenielle szemébe nézett, és már tudta, hogy nem fogja
elmondani az igazságot. Teni csak túlaggódná magát.
– Eddig összesen… háromszor volt ilyenem. Először vagy… tíz
évszakkal ezelőtt, aztán egyszer vagy hat évszakkal ezelőtt, legutóbb
pedig tavaly. Biztosan megint valami olyasmit ettem, amit nem
kellett volna.
Tenielle a tekintetét fürkészte, és Zandnak fogalma sem volt
róla, hogy vajon valóban elhitte-e a hazugságát. Feltápászkodott a
székből.
– Ha hazaértünk, kivizsgáltatod magadat– mondta végül
Tenielle, és nem kérdésnek szánta.
– Rendben – egyezett bele Zand, noha a legkevésbé sem vágyott
rá, hogy ilyesmi történjen. Egyre inkább félt, hogy kiderül valami
olyasmi, amiről inkább nem akar tudni. Bár, ha erre a mostani
rohamra gondolt, talán mégis jobb lenne, ha látná egy orvos, és
adna valami gyógyszert. Még egy ehhez hasonló rohamot nem
szeretett volna átélni, bármennyire is csak egy átmeneti, nehéz
időszak következményének tartotta mindezt.
Tenielle továbbra is őt nézte.
– Ugye elárulod, ha valami bajod van? – kérdezte halkan.
Zand odalépett az asszonyhoz, és megcsókolta az arcát.
– Persze, hogy elárulom. De most menjünk. Lassan leszállunk,
és találkozunk a Csillagligával.
A hajójuk a Liga által kijelölt helyre ereszkedett le, nem messze
az űrkikötő központi épületegyüttesétől. A belső nehézkedést
átváltották a helyi gravitációval megegyező mértékre, amely alig
egytizednyivel volt erősebb, mint az otthon megszokott, de sajgó
izületeinek ez sem tett túl jót. A hajó körül hamarosan jókora
tömeg gyűlt össze, Zand ameddig csak ellátott, hömpölygő áradattal
szembesült. A civileket és a riportereket páncélos katonák és
gravitációs mezők tartották távol a hajójuktól. A levegőben
fegyveres harci járművek cirkáltak.
– Szép felhajtás – szólalt meg a melléje lépő Ushek Yaguan. –
Kívánja, hogy esetleg mégis leeresszük a pajzsot? – Eszedbe ne
jusson! – felelte Zand. – Sőt, odakint mindannyian fantom pajzsot
fogunk viselni, ezen felül üzemeljetek be egy tarsulus-generátort is,
mert még azt sem akarom felfedni előttük, hogy pontosan hányan
vagyunk.
– Mire jó ez a titkolózás, uram? Ezek szerint nem bízunk meg
bennük? Akkor viszont nem értem, mit keresünk itt.
– A bizalmatlanság csupán szükséges óvatosság. A Csillagliga
eddig még nem szolgált rá arra, hogy maradéktalanul megbízzunk
bennük.
– És a foglyok?
– Őket elengedjük.
– Máris intézkedem, uram. Bár… – Usheken látszott, hogy akar
még mondani valamit. Zand felvonta a szemöldökét.
– Igen?
– Ezek a foglyok másfél évszaktizede raboskodnak nálunk… a
többségük megöregedett, sokan családot alapítottak a
börtöntáborban, többen lelkileg összeomlottak a fogságban. Nem
tudom, hogy jó fényt vet-e ránk, ha így…
– Ezzel ne foglalkozz! A Liga örüljön, hogy egyáltalán életben
hagytuk őket. Végül is, jó ellátást kaptak, hagytuk őket szabadon
élni az elkülönített táborban, a legtöbbjüket pedig már régen
elengedtük. Ennél többet ők sem tettek volna, sőt!
Ushek Yaguan biccentett, majd elsietett, Zand pedig tovább
figyelte az odakint zajló eseményeket. Durres főváros távolban
magasodó épületei abszolút nem hasonlítottak a hajdani, több mint
ezer évszakkal ezelőtti elköltözéskor készült utolsó felvételeken
látottakra. Ez természetes volt, hiszen rengeteg idő telt el azóta, de
Zand mégis csalódottságot érzett, azt remélte, talál valami
ismerőset, ami emlékezteti a régi időkre. A sejtéseik igaznak
bizonyultak: a Csillagliga rátelepedett a Wanctenára, és a bolygót,
valamint népét beolvasztotta saját magába.
Ha leengedik a planetáris pajzsukat, minden bizonnyal ez vár
majd rájuk is. Kérdés, lesz-e más választásuk?
 Hamarosan minden elkészült, Zand Tenielle -el és Tuennel az
oldalán a leereszkedő rámpa tetején állt. Ushek, Hikayon és
Guyekan vezetésével hetvenöt w’orsigian hagyta el a hajót, és
szóródtak szét a hajótesttől tíz méterre kiterjesztett pajzshártyán
belül. A pajzs túloldalán állók a készülődésükből semmit sem
láthattak.
– Tarsion generátort aktiválni! – kiáltotta Ushek Yaguan. Két
faroknyúlványos, nagyfülű harcos az előttük lebegő, gúla alakú
generátorhoz lépett, és energiához juttatták a berendezés
belsejében mozgolódó, háromtenyérnyi tarsulust, amely egy újabb
pajzsburkot hozott létre a hajó védelmező pajzshártyája alatt.
– Küldjétek ki az emberfoglyokat! – sóhajtotta Zand, aztán
belekarolt Tenielle-be, aki idegesen állt mellette. – Ne félj,
többszörösen biztosítottuk magunkat.
Eközben a rámpán egy negatív fantompajzsba burkolt csoportot
tereltek lefelé, a több, mint harminc évszakkal ezelőtt elfogott
Veritas Vincit életben maradt legénységének közel százfős
csoportját, valamint a fogságban született gyermekeiket. Otthon
még vagy ezer foglyuk volt, a legénység többi tagját pedig vagy
megölték a tűzharcok során, vagy még akkor elengedték. Zand
tűnődve nézte a megtört katonák között szaladgáló gyermekeket.
Talán az ő beilleszkedésük lesz a legnehezebb, hiszen nem ismerik
a Csillagligát, csak az Erdőhold fogolytáborának egyszerű
körülményeit. Minden bizonnyal többen közülük visszavágynak
majd az Erdőholdra, de mindez már nem az ő gondjuk lesz. A
foglyokat terelő negatív pajzsburok átcsúszott a hajót védő
pajzsmezőn, aztán amint minden katona a pajzson kívülre került,
elenyészett. Odakint nagy volt a döbbenet, aztán szállítórepülők
libbentek a foglyok mellé, sietve felszedték őket, majd sietve
tovaszálltak.
Zand a komportja nagyítóikonját a szeme elé villantva egy
pillantást vetett a kétszáz méterrel arrébb felállított kordonra.
Rengeteg katonai járművet és még több páncélzatot viselő
ligakatonát számlált. A talaj felett fél méterrel lebegő katonai
járművek egy része megindult feléjük, majd ötven méterre a
pajzshártyától megálltak.
Az egyik járműből Luther Kensington bújt elő, majd egy fiatal,
mandulaszemű szemű férfi -a mozgásából ítélve, katona vagy testőr
–, egy ismeretlen fajú, csápokkal rendelkező lény és egy fiatal,
barna hajú nő.
– Vakmerő ez a ligaelnök, hogy nyíltan ki mer állni elénk –
jegyezte meg Guyekan. – Éppen meg is ölhetnénk.
– Megmutatja, hogy bízik bennünk, és hogy nem kell mitől
tartanunk – tűnődött Zand, és ezt már valami olyasminek érezte,
ami talán okot adhat egy kialakuló bizalomra. A w’orsigian
nagymesterhez fordult. – Induljunk, Ushek!
A férfi bólintott, aztán a kom-portján parancsot adott a
harcosoknak.
– Pajzshártyákat!
A körülöttük álló, sötétkék egyenruhás w’orsigianok körül
felvillantak a Tarsionok. Mindenki fantomfunkcióra váltott, mire a
hártyák felületei sorra elhomályosultak, majd ezüstös színnel
kevert higanykék árnyalatra sötétedtek. Zand gyengéden
megcsókolta Teniellet, aztán egy sóhajjal ő is Tarsiont vont maga
köré. A tarsulus hevesen lüktetett a mellkasa jobb oldalában, míg
felépítette a pajzsmezőt, aztán lenyugodott, a szívverése közben
szokás szerint kissé felgyorsult. Akaratának megfelelően az ő pajzsa
is átláthatatlanná vált a külvilág számára, mellette Tenielle, Tuen
és Ushek Yaguan is egy-egy egyenetlen, ezüstkék burokká olvadt.
– Kódmintázatokat! – parancsolta Ushek a w’orsigianoknak, és
Zand is utasította a tarsulusát az energiaburok külső felületének
meghatározott mintázatú örvénylésére, amely alapján majd be
tudják azonosítani egymást. A neuroncsatlakozójához kapcsolódó
komportja egy virtuális képlemezkét villantott a szeme elé,
amelyen keresztül meg tudta különböztetni a szemre majdnem
egyforma pajzsburkok alatt rejtőzőket.
A w’orsigianok köréjük sorakoztak, aztán a külön őket védő és
elrejtő, nagy pajzsburok védelme és rejteke alatt elhagyták a hajó
pajzssugarát, majd megindultak a ligaelnök és kísérete felé.
„Most idegesek lehetnek” – tűnődött Zand, miközben
harcosaival körülvéve komótosan lépdelt az emberek felé. Amazok
mindössze egy aranysárgán csillogó, átláthatatlan pajzsburkot
láttak maguk előtt. Aztán Ushek parancsot adott a megállásra.
Zand a burok széléhez lépett. Nagyjából húszméternyire állt ak a
Csillagliga katonai járműveitől. Bizonyára minden lehetséges
fegyver rájuk irányul ezekben a pillanatokban, talán még az űrben
lebegő erődhajó-flotta több egységéjé is.
Lehet, hogy nem a legjobb döntés ez a fajta titkolózás, de
egyelőre még fenn akart a tartani a pajzsaikat övező
misztikusságot. Jelenleg ez volt az egyetlen fegyver a Csillagliga
ellen, minden másban messze el voltak maradva a Liga
technológiai fejlettségéhez képest, hát, igyekeztek minél jobban
kihasználni ezt.
Az előre megbeszéltek szerint, Ushek, Guyekan, Hikayon és ő
egymás mellett haladva hagyták el a köréjük generált nagy
pajzsburkot, és megindultak a ligaelnök felé. A háttérben a tömeg
morajlani kezdett, fénycsóvák vetültek a fantompajzsaikra, és Zand
látta a legközelebbi arcokra ki-kiülő zavart és döbbenetet.
– Figyelem! – szólt Ushek Yaguan. – Ha a shabbant esetleg
támadás érné, azonnal terjesszétek ki a pajzsot!
A ligaelnök kísérete körében némi tanácstalanság érződött, de
Luther Kensington végül elhessegetett maga mellől a három
egyenruhást, kilépett a páncélos katonák gyűrűjéből, és feléjük
indult. A csápos lény hátramaradt, a mandulaszemű férfi és a barna
hajú, elegáns szoknyát és blúzt viselő, dekoratív nő az elnök balján,
illetve jobbján haladt.
– Álcázott katonák a ligaelnök körül! – jelentette Guyekan.
– Hányan? – kérdetett vissza azonnal Ushek.
– Öten! Bemértük őket, és rajtuk vagyunk.
– Nem kell elárulnunk, hogy látjuk őket – szólalt meg Zand. –
Folyamatosan figyeljétek őket!
– Most eltávolodnak az elnöktől! Visszavonulnak… Tíz méterrel
a járművek előtt megálltak!
A ligaelnök odaért hozzájuk, és zavartan tekintett végig a négy
örvénylő pajzsburkon. Nem tudta, melyikükhöz szóljon, végül
Usheket és őt, mint a két középen állót válaszotta ki:
– Luther Kensington vagyok, a Csillagliga elnöke. Üdvözlöm
önöket a Wanctenán.
Zand elmosolyodott, aztán előrelépett, és a nyakától felfelé
megszüntette a fantomfunkciót. Az elnök wanctenül szólt hozzá,
Zand kíváncsi volt, hogy vajon valóban beszéli az itteni wancten
nyelvjárást vagy fordítóprogramot használ. Az utóbbira tippelt.
Aztán a feltűzött hajú, fiatal nőre pillantott, aki metszőn fürkészte
őt. Volt valami különös a nő szemében, amitől egy pillanatra
megzavarodott. Egy másodpercre fantommezőt vont a szája elé.
– A nő valószínűleg nem az elnökhöz tartozik – mondta, miután
leárnyékolta a kifelé tartó hangterjedést. – Tartsátok szemmel.
Valami nem stimmel nála.
Az elnök másik oldalán álló mandulaszemű férfi egyértelműen
védelmi feladatokat láthatott el, nála egyértelmű volt, hogy mire
számíthatnak. De a nő…
Visszafordult Kensingtonhoz, és biccentett neki. Az elnök a
kezét nyújtotta.
– Pajzsherceg… Örülök, hogy megismerhetem. – Zand
előrenyúlt, és a saját szokásuk szerint megragadta az elnök alkarját,
közben az érintkezés másodperceire a pajzsa alá vonta az embert.
– Ligaelnök – biccentette mosolyogva liganyelven, aztán
eleresztette Kensingtont, és visszavonta a kiterjesztett pajzsát.
A háttérben álló katonák a kézfogás pillanatában a
fegyvereikhez kaptak. Az elnök balján álló, mandulaszemű férfi túl
gyorsan reagált, feléjük lendült, és mire Zand elengedte az elnököt,
már majdnem oda is ért…
Hikayon azonban előtte termett, és a testét védő pajzsfelülettel a
férfi útját állta. Amaz hátrahőkölt.
– Állj! – kiáltotta az elnök. – Állj! Mindenki! Nyugalom! Nem
történt semmi!
 – Kicsit ideges ma a hangulat – jegyezte meg Zand. Guyekan
közben jelentette, hogy az álcázott katonák közelebb húzódtak, és a
pajzsaikat tapogatják le éppen.
– Úgy tűnik – sóhajtotta Kensington. – Elnézését kérem az
iméntiért. Peter Kiru a személyi testőröm, és túlreagálta a
történteket, de megvallom őszintén, ennek az az oka, hogy kicsit
tartunk a pajzsaiktól.
– Békével jöttünk, és amíg ennek szellemében beszélgetünk,
senkinek sem kell tartania tőlünk – felelte Zand, és megengedett
magának egy apró mosolyt. – Nem mi tartjuk blokád alatt a
Csillagligát, nem mi próbáltunk meg betörni az önök otthonába.
Viszont mi ajánlottuk fel, hogy tárgyaljunk. – Zand a mellette álló
három fantompajzsra mutatott. – Az én testőreim. Legyünk mi is
udvariasak. Mutassátok meg az arcotokat a Csillagliga elnökének!
Hikayon, Guyekan és Ushek Yaguan nyaktól felfelé
megszűntették a fantomfunkciót.
– És a hölgyben kit tisztelhetek? – fordult érdeklődve a barna
hajú, szolid ruhát viselő, bájos arcú nő felé Zand.
– A személyi asszisztensem… – mutatta be az elnök.
Tulajdonképpen valóban úgy nézett ki, mint egy asszisztens.
– Jeanette Shellen – mutatkozott be a nő, de nem nyújtott
kezet.
Zand azonban megtette helyette. Jeanette Shellen egy pillanatig
habozott, végül kelletlenül odanyújtotta a karját, de közben
bizonytalanul pislogott a Zand kézfeje körül örvénylő
pajzshártyára. Zand egy pillanatra csuklótól lefelé megszűntette a
pajzshártyáját, megragadta a nő alkarját, és kiterjesztette a
pajzsmezőt, amely egy közös fantomburokba vonta mindkettőjüket.
Azonnal közelebb rántotta magához az elnök állítólagos
asszisztensét. A szép szemekben rémület csillant, az ovális arc
izmai megfeszültek, a kecses nyakon megrándult egy ín. A nő
ösztönösen megpróbált szabadulni, de Zand nem engedte.
– Ki maga, kislány? – kérdezte. – Mert abban biztos vagyok,
hogy nem az elnök asszisztense.
 – Engedjen el! – villantak meg a zöld szemek. A telt ajkak
összepréselődtek az idegességtől.
– Testőr, katona, esetleg szajha, akinek az a feladata, hogy
elcsábítson? Megölni megölhet, nekem már úgysincs sok hátra, de
nincs az a nő, aki a nyomába érne a feleségemnek. Még maga sem,
hiába a bájos pofija.
Jeanette Shellen elvörösödött, és Zand azon tűnődött, hogy
talán mégis tévedett vele kapcsolatban? Enyhített a szorításon, a nő
azonnal el is rántotta a karját, és miután kiszabadult a pajzshártya
alól, elhátrált az elnök mögé. Zand újra felfedte az arcát.
– Nos – nézett az elnökre –, mi a hivatalos program mára?
– Meddig szándékoznak maradni? – Kensington egy rövid
pillantást vetett az asszisztensére, aki úgy tett, mintha nem történt
volna semmi, de ideges zavarát nem tudta eltitkolni.
– Egyelőre minél rövidebb ideig – felelte Zand. – Túl messzire
kerültünk otthonról. A foglyokat jóindulatunk és békés szándékunk
jeleként engedtük szabadon. És még valami: néhány pillanat múlva
az otthonunk… a Pajzsbirodalom – mosolyodott el – Tarsion
pajzsát elhagyja két hajó, amelyből az egyik a Veritas Vincit-jük
egyik szállítóegysége, amelyre az összes ligafoglyot bezsúfoltuk.
Amint a mi pajzshajónk visszafordul, és megszünteti a pajzsmezőt
a szállítóegység körül, felvehetik őket. Kérem, értesítsék erről a
flottájukat.
– Köszönjük! – biccentette Kensington. – Nagylelkű gesztus.
– Csakis a kölcsönös bizalom növelése érdekében. – Zand a
Jeanette Shellen nevű nőre pillantott, aki azonnal elkapta a
tekintetét, de előtte egy dühös grimasszal ajándékozta meg. Úgy
tűnik, megharagudott rá, és Zand rájött, hogy talán túl gyanakvó
volt vele szemben. Ha valóban ügynök lenne, nem mutatna ilyen
nyílt érzelmeket, és leginkább saját magára lenne dühös. Akkor
lehet, hogy szajha? Kifejezetten nőies alakját és egzotikus arcát
méregetve arra következtetett, hogy ez elképzelhető. Csak a
tekintetében látott valami furcsát, amit nem tudott mire vélni,
értelmezni… – Arra gondoltam, hogy mielőbb le kellene ülnünk
beszélgetni. Aztán később körbevezethetjük önöket a bolygón.
Estére egy hivatalos protokoll vacsorát szerveztünk, valamint, ha
nem lesznek túl fáradtak, egy sajtótájékoztatót. A holnapi napra
tervezett menetrend, úgy hiszem, még ráér.
– Nekem megfelel – felelte Zand. – Annyit kérek, hogy a
feleségem és a kíséretem egy része mindig a közelemben lehessen.
Ez nagyjából harminc főt jelent. Gondolom, megérti, hogy a
vendégszeretetüktől függetlenül szeretnénk ügyelni a
biztonságunkra.
– Természetesen.
Ushek parancsot adott a pajzsburok mögött maradt
w’orsigianoknak. Huszonöt harcos masírozott elő a pajzsburok alól.
A fantompajzs a nyakuk vonaláig húzódott.
Előhoztak egy erdőholdi leviyon korvettet, amellyel hamarosan
a Wanctena fővárosa fölé emelkedtek, és az elnök gépe mögött, a
Csillagliga kísérőgépei által körülvéve egyenesen a kormányzói
palotához repültek. Már várta őket a Wanctena kormányzója. Zand
meghallgatta a rövid beszédét, de a testes, puhánynak tűnő férfinak
még a nevét sem volt hajlandó megjegyezni, annyira
ellenszenvesnek találta. Közben érdeklődve figyelte a gravitációs
mezőkkel elkerített tömegeket, a több ezer automata nanokamerát,
a w’orsigianjait árgus szemekkel figyelő Csillagliga gárdista
alakulat páncélos katonáit, és tanulmányozta a történelmi
Wanctena fővárosát. Piramisházak és extravagáns toronyépületek,
fákkal övezett birodalmába kerültek, amely azonban túlságosan is
zsúfoltnak tűnt a számára, noha tudta, hogy a Csillagliga
szempontjából a Wanctena csak egy kis, határ menti
kereskedővilág, amely messze nem bír olyan fontossággal és
népességgel, mint a Szívben található híres Csillagliga bolygók és
holdak. Azonban a Csillagliga atmoszférája így is megérintette,
szinte a levegőben érezte a hatalmas birodalomból sugárzó erőt és
magabiztosságot.
Az érkezésükre összesereglett bámészkodókon a Tarsionos
w’orsigianok láttán félelemmel keveredő csodálat hulláma futott
keresztül. Végül is, ha Zand belegondolt, a ligapolgárok egy olyan
hatalmi csoportot láttak bennük, ami dacolni mer a hatalmas
Csillagliga gépezetével, ráadásul olyan technológiával rendelkezik,
amellyel a Liga sem tud mit kezdeni.
Az előre egyeztetett protokoll alapján aztán ő szólt néhány szót a
Csillagligához. A beszéde szándékoltan csak üres frázisokból állt,
hiszen fogalmuk sem volt, hogy mi vár rájuk, hogyan alakulnak a
tárgyalások, egyáltalán mi a Csillagliga szándéka velük, és addig
nem akart semmi konkrétat mondani. Válaszolt néhány erőszakos
és provokatív kérdésre, aztán beléptek a kormányzói palotába,
ahonnan kizárták a hírcsatornákat és a nyilvánosságot.
A palota nyomokban sem emlékezett a régi wancten építészeti
stílusok egyikére sem. Soktornyú, robosztus épületegyüttes volt, és
Zandnak egyáltalán nem tetszett. Belülről már valamivel jobbnak
ítélte meg az összhatást, és a szeme is megakadt néhány, a múltat
idéző bútoron, festményen, díszítőelemen.
Amerre haladtak, lépten -nyomon a Liga gárdistáival találkoztak.
Zand Tenivel az oldalán, Ushek Yaguannal, Guyekannal és két
w’orsigiannal a háta mögött az elnök és kísérete társaságában
haladt. A w’orsigian alakulat Hikayon vezetése alatt a palota egyik
hatalmas csarnokában maradt, a fantompajzsos w’orsigianokat
közel száz Liga-gárdista tartotta szemmel. Nem mintha bármit
tehettek volna velük.
Luther Kensington egy tágas terembe kísérte őket, amelynek
közepén tükröződő felületű, ébenfekete tárgyalóasztal állt.
Guyekan a két w’orsigiannal kint maradt a tárgyaló előtt, több LTF
gárdista társaságában.
– Foglaljanak helyet – mutatta Luther Kensington a
festményekkel díszített teremben álló ódon asztal körül álló
székekre mutatva. – Végre magunk közt lehetünk. Megvallom
őszintén, gyűlölöm a hírcsatornákat és az újságírókat. Az egész
eddigi cirkusz mind miattuk történt.
 7. fejezet: Marcus Barbess
Amikor Jen eltűnt a Pajzsherceget körülvevő pajzsburok alatt,
Marcus pánikba esett. Jent elszakították az Áttöltésvezérlőtől és
mindenfajta kommunikációs lehetőségtől. Erre nem számított.
Szerencsére alig néhány másodperccel később visszahúzódott a
pajzsmező, Marcus megkönnyebbülten sóhajtott fel.
„Jól vagy?” – kérdezte izgatottan az Angyalon keresztül,
telepatikusan Jentől.
„Igen… Csak kicsit megijedtem. A Pajzsherceg gyanakszik rám,
nem vette be, hogy az elnök asszisztense vagyok.” „Nem baj.
Mindenesetre ne menj többet közelébe, legközelebb inkább töltsd el
magad!” „Ott voltam a pajzsa alatt…” „Figyelünk benneteket, és
amint megkezdik a tárgyalást, behatolunk!”
Marcus tűnődve nézte, amint a Pajzsherceg és kíséretének
hajója az LTF vadászgépei által körülölelve felszáll, majd eltűnik
Durres főváros irányában. Valamivel később a vigyorgó Anth
Nozzelman jelent meg Marcus mellett alig hallható sercenéssel.
– Hogy ezek a pajzsbirodalmiak mekkora arcok! Az egész LTF
vezérkar be van tojva a személyi pajzsaiktól. Éppen a pajzsmezők
felületének fraktálmintázatait próbálják megfejteni. Úgy tűnik, a
pajzsbirodalmiak ezek alapján azonosítják be egymást. – Mi sem
számítottunk ilyesmire – húzta el a száját Marcus. – Itt vannak az
orrunk előtt, de továbbra sem tudunk róluk semmit.
– Na, ez azért nem igaz. Üzenetet kaptunk Fordéktól.
– Információt juttattak ki a planetáris pajzson? – perdült meg
izgatottan Marcus.
– Úgy van. Egyelőre sajnos csak egy rövid, kódolt üzenet
érkezett, amely szerint rögtön az érkezésüket követően felállították
a mobil-áttöltésvezérlőt, és azóta belülről tesztelik a planetáris
pajzsot. Egyelőre ugyan csak tachycom hullámokat tudnak
kijuttatni az energiamezőn túlra, de pár napon, legfeljebb egy
hónapon belül be fogunk jutni a pajzs alá, ezt garantálom neked.
– Ideje már. Veszélyes ez a pajzstechnológia. Veszélyes a
Csillagligára nézve, de ha véletlenül mégis megállapodnak
egymással, vagy a technológia valami más módon az LTF kezébe
kerül, akkor a számunkra is veszélyessé válik, ugyanis
korlátozhatják általa az áttöltéseinket. Az ügynökök készen állnak?
– Kétszázan várnak a parancsra a Van Goghon, de további
csapatokat is mozgósíttathatok, ha szükséges.
– Ha csak egyetlen foglyot is tudnánk ejteni! Vagy egy holttestet
szerezni…
– Gondolod, hogy bármelyikük is leereszti a pajzsát?
– Önszántukból? Nem hinném. De valahogyan kapcsolatban
állnak a külvilággal…
– Valóban – bólintotta Anth. – A pajzsaiknak át kell eresztenie a
levegőt, különben megfulladnának. Ideggáz vagy baktérium?
– Gáz – felelte Marcus.
A Pajzsherceg és kísérete az elnökkel a kormányzói palotába
ment, ahol egy szűk körű tárgyalás vette kezdetét. Marcus
folyamatosan kapta az Áttöltésvezérlőből a feldolgozott adatokat a
pajzsbirodalmiakról, de a pajzsok miatt gyakorlatilag nem volt
közöttük értékelhető információ. A pajzsok mindent elfedtek
előlük.
Egy darabig a tárgyalóban lévő koordinereken keresztül a fagyos
beszélgetést figyelte, végül elérkezettnek látta az időt, és az
Áttöltésvezérlőn keresztül jelet adott a themiszi ügynököknek a
behatolásra. Rákapcsolódott az Áttöltésvezérlő Harcászati
Egységére, és megvárta, amíg a Themiszről megtisztítják a
wanctenai kormányzói palota tárgyalóját a védelmi
berendezésektől, a nanokameráktól és a riasztóktól.
A Pajzsherceg éppen arról faggatta az elnököt, hogy mi lesz, ha
esetleg nem eresztik le a planetáris pajzsukat, mert nincs
szükségük a Csillagligára. Kensington nem tudott mit felelni, a
tárgyalóra kínos csend telepedett.
Marcus az elnök háta mögött anyagiasult, közvetlen utána Anth
érkezett, majd pedig hat Irányító-ügynök.
A Pajzsherceg testőre azonnal kirúgta maga alól a széket, és már
talpon is termett. Káprázatosan gyors volt, a pajzsa miatt nem
lehetett ellenőrizni, hogy használ-e implantokat vagy
neurongyorsítót. Peter Kiru egy hajszálnyival előbb mozdult, de a
mozdulata közepén az Áttöltésvezérlő már részecskékre is bontotta,
majd eltűntette, ahogyan a wancten kormányzót is.
– Mi folyik itt?– hördült fel a Pajzsherceg, és az asztal lapjára
támaszkodva nehézkesen felállt. A felesége úgyszintén. A kékes
árnyalatú pajzsmezők enyhén hullámzottak a testük körül, fényük
eltorzulva tükröződött vissza a tárgyalóasztal felületéről. –
Ligaelnök! Ez az önök vendégszeretete?!
– Nyugalom, Pajzsherceg– szólalt meg Marcus, és szemügyre
vette a férfit. Sokkal idősebbnek nézett ki, mint amikor a
Csillagligának küldött üzenetekor látta, inkább egy aggastyánnak
festett, mint félelmetes ellenfélnek. A szeméből áradó tűz és
egyenesség azonban meglepte. Nem emlékezett rá, hogy mikor
találkozott utoljára ilyen tiszta tekintettel. – Az elnök nem
egyenrangú tárgyalópartner az ön számára, ezért mostantól velem
fog tárgyalni.
– Azt nem hiszem – felelte a Pajzsherceg.– Én a ligaelnökhöz
jöttem, és senki más nem érdekel. Maga sem.
– Én a ligaelnök felett állok. Luther Kensington nekem
engedelmeskedik. Ha a Ligával akar tárgyalni, ezen túl velem kell
tárgyalnia.
A Pajzsherceg tekintete Kensingtonra villant, aki magába
roskadva ült a székben. De végül erőt vett magán, felállt, és kihúzta
magát, majd Marcus felé fordult.
– Muszáj ezt csinálnia? Kérem…
– Csend! – mondta erélyesen Marcus, mire az elnök azonnal
elhallgatott.
– Ki maga?– dörrent Marcusra a Pajzsherceg, közben
nyugalomra intette szigorú tekintetű testőrét.
– Marcus Barbess vagyok, az Irányítók vezetője. – Az Irányítók
legendájáról már hallottam – húzta el a száját a Pajzsherceg. – És
egy Marcus Barbessről is, aki hajdanán segített a Wanctenának,
még a gyarmatbirodalmi időkben. – Én pedig ismertem egy Yon
Dewaynest, aki minden bizonnyal az ön őse lehetett. Mondhatnám
azt is, hogy barátok voltunk. Maga pontosan olyan makacs és
önfejű, mint Yon volt hajdanán.
Milyen szentimentálisan és egyszerűen gondolkodott akkoriban,
tűnődött Marcus. Pusztán azért avatkozott be néhány akkoriban
peremvidéken jóval túli bolygó és faj harcába, mert szimpatikusnak
találta a wancteneket. De hát akkor még túl fiatal volt, alig ezer
éves.
– Szóval, maga halhatatlan. Marcus Barbess, aki egykor a
wancten nép hőse és megmentője volt.
– Az voltam – tűnődött Marcus. Úgy tűnik, a pajzsbirodalmiak
igen alaposan átvizsgálták a Veritas Vincit komputerállományait.
Meglepően sokat tudtak róluk. Mindig is különös érzés volt
évszázadok, évezredek elteltével visszatérnie egy bolygóra, helyre,
főleg, ha fontos események, fontos emlékek fűzték hozzá. A
wancten néppel való egykori találkozás az erős emlékek közé
tartozott. – Ott voltam a Felszabadítóik hősies akciójánál, és akkor
is, amikor a Gyarmatosítók kitenyésztett wiggen vadállatai átvették
a hatalmat a gazdáiktól, és végigdúlták a környező rendszereket. De
változnak az idők, az elnyomóik otthona már nem több mint egy
kihalt, kiégett planéta, a meuhri néputolsó példányai pedig
évszázadokkal ezelőtt eltűntek a színről. Mi pedig ezúttal nem
egészen ugyanazon az oldalon állunk. – A pajzstechnológiánk
miatt, igaz? A kapzsisága legyőzte az önzetlenségét.
– Nincs itt semmiféle kapzsiság. Én a Liga biztonságát tartom a
szemem előtt, és önök jelen pillanatban veszélyt jelentenek ránk.
A Pajzsherceg szája szegletében gúnyos mosoly jelent meg.
Jenre pillantott.
– A hölgy gondolom, önnek dolgozik. – Velem – javította ki
Marcus. Érdekes módon a vén wancten egyáltalán nem látszott
ijedtnek, sőt, továbbra is magabiztosan viselkedett. A testőre
közben leárnyékolta az arcát a pajzsával, valószínűleg kapcsolatba
lépett a harcosaikkal. – A következő az ajánlatom az ön számára:
azonnal leengedik a pajzsaikat, ebben az esetben életben maradnak,
és beszélgethetünk a jövőről. Higgyen nekem, így járnak a
legjobban. – Nem.
– Az baj. A fenyegetésekkel nem szoktam viccelni.
– Nálam pedig, a „nem” sokakkal ellentétben valóban „nemet”
jelent – felelte keményen a Pajzsherceg.
Marcus azt hitte, hogy Zand Dewaynes legalább elgondolkodik
az ajánlaton. De így is jó. „Kezdődik!” – üzente egykedvűen Jennek.
„Vigyázz velük!” – érkezett Jen válasza. „Nehéz lesz élve
elfognunk bármelyiküket is.” „Jók lesznek holtan is” – felelte
Marcus, aztán jelt adott az ügynökeinek.
Kensington a következő pillanatban részecskékre bomlott, és
eltűnt a teremből. A körülöttük álló ügynökök kezébe pedig
Glocksternek materializálódtak. A kombinációs rombolók szépsége
az áttöltés technológiájában rejlett: szinte bármilyen lövedék-és
energiatípus kilövésére alkalmasak voltak, áttöltéssel korlátlanná
tett kapacitással.
A pajzsbirodalmiak pajzsainak jexsay ideggáz -lövedékek
csapódtak, és azonnal szétpukkantak, kieresztve a bennük
összesűrített mérges gázt. Elsőnek Zand Dewaynes testőrét találták
el, aztán a feleségét. A Pajzsherceg önkéntelenül hátrahőkölt, a
pajzsán fénylő hullámredő futott át.
– Sajnálom! – tárta szét a karját mosolyogva Marcus.
A pajzsbirodalmi testőr eltorzult arccal megtántorodott.
A következő pillanatban a pajzsfelületéről ívfényszerű
energiacsáp vágódott az egyik ügynökbe, és átütötte a mellkasát. Az
ügynök a tárgyaló hátsó falának zuhant, mellkasán kéttenyérnyi,
feketére égett, roncsolt seb tátongott. Az Áttöltésvezérlő jelentése
szerint azonnal meghalt. A pajzsbirodalmi testőr felől újabb
ívnyaláb csapott ki, de ezúttal már mindenki aktiválta az
automatikus vészeltöltő modulját, Anth és egy ügynök az ívfény
megjelenésével egy időben részecskékre bomlottak, és három
méterrel arrébb jelentek meg újra. Az ívfény azon a helyen cikázott
keresztül, ahol az imént álltak, aztán izzó lyukat ütött az oldalfalba.
„Nem lehet befogni az ívnyalábot!” – érkezett Anth üzenete. Az
ügynökök modult váltottak a Glocksternekben, és
plazmanyalábokkal borították el a testőrt, aki a gáztól néhány
másodperc elteltével a padlóra hanyatlott. Néhányat még rándult,
aztán meghalt. Az ideggáz megfelelő dózisban nagyon gyorsan ölt. A
Plastronok szétfröccsenő, forró plazmája megolvasztotta a padlót és
a szemközti fal jókora részét is.
A testőr pajzsa leomlott, az Áttöltésvezérlő azonnal részecskékre
bontotta, és eltárolta a holttestet.
Marcus tekintete a Pajzshercegre siklott, aki odalépett az ájulás
határára jutó asszonyához. Pajzsaik összeolvadtak, aztán az idős
férfi reszketeg karjaiba kapta törékeny alkatú feleségét. A súlytól
kicsit megrogyott, de megtartotta az asszonyt, aki feltehetően
szintén belélegzett egy jókora gázdózist.
Viszont a Pajzsherceg láthatóan nem. Légmentesen leszigetelte
volna a pajzsát? Ezek szerint erre is képesek! Egy pillanatra
összeakadt a tekintetük. Eszelős gyűlölet sugárzott azokból a
szemekből, aztán a pajzsréteg elsötétült az idős férfi és a felesége
körül. A Pajzsherceg kirontott az ajtón, ahol két harcosa várta, de
azonnal tucatnyi Irányító-ügynök anyagiasult körülöttük, és
megpróbálták feltartóztatni őket.
– Ez iszonyú nagy ostobaság volt! – förmedt rá váratlanul
Jeanette.
– Szerintem meg nem. Van egy holttestünk.
– Majd kíváncsi leszek, mire mész vele! – vágta az arcába
dühösen Jen. Marcus nem igazán értette, hogy mi baja van, de
talán az nem tetszett neki, hogy nem avatta be a támadás
részleteibe. Nem véletlenül, Jen néha nem tudott túllépni bizonyos
humánus korlátokon, és semmi kedve nem volt ilyesmiről
vitatkozni.
Anth Nozzelman odalépett Jenhez, és megpaskolta a fenekét.
– Nyugalom, tündérke… – Ez hiba volt, Anth pedig ostoba. Jen
elkapta a férfi csuklóját, megszorította, majd megrántotta. A
nagydarab wancten természetellenesen kifordult, aztán előre
görnyedve feljajdult, miközben Jen a háta mögé feszítette a karját.
– Engedj el, te hülye kurva! Megőrültél?
Marcus úgy tippelte, hogy Jen el fogja törni Anth karját, de végül
nem ez történt. Jen eltaszította Anthot, aki nekizuhant a
tárgyalóasztalnak. Nehézkesen feltápászkodott, és nyögdécselve
tapogatta a karját.
– Megyek, megnézem a holttestet – morogta, és eltöltötte
magát.
– Megölted volna mind a hármat, igaz? – villantak Jen jádezöld
szemei Marcusra. – Meg sem próbáltad elkábítani őket!
– Ez volt a biztosabb.
– Megölted volna a Pajzsherceget is! Ennyi erővel kiirthatod az
egész Pajzsbirodalmat is! Letöltöd a felszínre az LTF egyik
tenyésztett baktériumbombáját, és vége! Ford nemsokára nyit egy
akkora rést a pajzsukon, hogy megtehesd! Hát csináld! Ölj meg
mindenkit, aki az utadban áll!
– Higgadj le!
– Te higgadj le, az ég áldjon meg!
Marcus kezdett ideges lenni, Jen viselkedése ezúttal túllépte azt
a határt, amit még eltűrt. Milyen alapon merészeli megkérdőjelezni
a döntéseit? Visszatöltötte a tárgyalóba Keningtont, a wancten
kormányzót és Kirut. A ligaelnök végignézett a plazmától szétolvadt
falakon, a füstölgő lézernyomokon, aztán az egyik fal mellett
heverő Irányító-ügynök holttesten. A holttest a következő
pillanatban eltöltődött a teremből.
– Mi a nyavalyát művelt itt?! – förmedt Marcusra Kensington. –
Hogy merészelte?!
Marcus egy hatalmas pofont kevert le a férfinak. Kensington
hátratántorodott, és a wancten kormányzónak kellett elkapnia,
hogy ne essen el. Eleredt az orra vére is.
Peter Kiru egy szempillantással később már Marcus előtt állt, a
keze ütésre lendült, szinte nem is lehetett követni a mozgását,
olyan gyors volt. Marcus azonnal felgyorsította a neurális reflexeit,
és elhajolt az ütés elől. Megütni nem akarta Kirut, hatékonyan
talán nem is tudta volna, hiszen túl sok volt benne a gépi pótlás.
Egy gép ellen még neki sem biztos, hogy lett volna esélye.
Helyette inkább eltöltötte a lábait.
Kiru elzuhant, végtagcsonkjaiból nanoalkatrészek lógtak ki, és
sűrű, zselészerű neuronfolyadék ömlött a padlóra. Kiru kezével
Marcus lába után kapott, és vasmarokkal megragadta a bokáját.
Marcus azonnal eltöltötte a csuklóit. Aztán az egész cyborgot. De a
részecskéit nem a Központi tárba továbbította, hanem szétszórta a
Wanctena körüli űrben.
Jen szikrázó szemmel és remegő ajkakkal állt előtte.
– Most mit nézel? – kérdezte ingerülten a nőtől. Jen duzzogva
megvonta a vállát, aztán szó nélkül kitöltötte magát a folyosóra.
Marcus elhúzta a száját, és egy másodperccel később követte.
 8. fejezet: Zand Dewaynes
Zand kétségbeesetten ölelte magához Tenielle elernyedő testét,
és kiterjesztette köré a Tarsionját. A pajzshártyáját energiatalálatok
szaggatták, minden egyes találat szúró fájdalommal járt, ahogy a
tarsulus a testéből nyert energiát az energiamennyiség
elnyeléséhez. Az ellenség mérges gázzal próbálkozott, és Zand
tudta, hogy óriási szerencséje volt, hogy az Irányítók támadásának
pillanatában légmentesen lezárta a Tarsionját.
Sajnos, Usheknek ez már nem sikerült.
És Tenielle-nek sem teljesen.
Ushek négykézláb térdelt a padlón, és miközben az ellenség
harcosai folyamatosan lőtték a pajzsát, még utoljára Zandra
pillantott. A szemeiből kétségbeesés áradt, végül lélekben feladta,
és a padlóra hanyatlott. A halhatatlan intett, az emberei azonnal
abbahagyták a tüzelést. Ushek teste elernyedt, ezzel egy időben a
Tarsion mező elenyészett a teste körül.
„Meghalt!” – gondolta kétségbeesetten Zand, miközben
Tenielle-el a karjában a kijárat felé hátrált. A kom-portján keresztül
Guyekant és Hikayont hívta.
– Megtámadtak! – zihálta. – Guyekan, segíts!
Ushek a következő pillanatban részecskékre hullott, és eltűnt a
tárgyalóból.
Az Irányítók elrabolták a holttestét! Egyértelmű volt, hogy
miért: a pajzsaikról akartak információt szerezni. Ushekkel együtt
ugyan a testében élő tarsulus is elpusztult, de Zand félt, hogy az
embereket ez nem fogja meggátolni, hogy megszerezzék a
pajzstechnológiájuk titkát.
„Igaza volt Tuennek! Hatalmas ostobaság volt idejönni!” –
Kockára tette mindannyiuk életét. Hiszen túl keveset tudtak az
ellenségről! Tudhatta volna, hogy minden csak a pajzsaik miatt
volt, kezdettől a technológiát akarták megszerezni tőlük!
 Kétségbeesetten Tenielle -re pillantott, aki eszméletlenül,
falfehér arccal feküdt a karjaiban. Alig lélegzett. Minden azon múlt,
hogy mekkora dózist kapott abból a nyavalyás mérges gázból, és
hogy milyen gyorsan sikerült a saját Tarsionjával elszigetelni a
külvilágtól. Mielőbb vissza kell jutniuk a hajóra! Az orvosok még
megmenthetik!
Kirontott a tárgyaló ajtaján, és Tenielle súlyától sajgó izmokkal
botorkált előre. Guyekan és a w’orsigianja azonnal eléjük siettek,
nem törődve az őrizetükre bízott gárdistákkal.
– Hikayonék mindjárt itt lesznek, uram! Kivisszük innen!
Zand fújtatott.
– Vedd át… Teniellet! – Erőtlen karizmai és a válla már majd
beleszakadt az asszony súlyába. Megadta Guyekannak a Tarsionja
pajzskódját, a pajzshártyáik a következő pillanatban összeolvadtak.
Guyekan a karjába kapta Teniellet. – Vigyázzatok! Gázlövedékeket
használnak!
Négy ember anyagiasult közvetlen előttük, kettő pedig
mögöttük, és azonnal tüzet nyitottak rájuk. Zand felszisszent,
ahogy a forró energiasugarak belemartak a pajzshártyájába. A
tarsulus kétségbeesetten hárított, de a szükséges energiát öreg és
beteg testéből nyerte hozzá. Zand remegő kézzel kipöckölt egy
vitamin sűrítményt a ruhaujja rejtett zsebéből, és gyorsan lenyelte.
Aztán bekapott még egyet. Ha fiatalabb lett volna…
Guyekan – a karjaiban Tenielle-el és a másik w’orsigian Tarsion
villámokkal söpörtek maguknak utat kifelé, közben mindhárman
átváltottak fantom funkcióra. Az Irányító harcosok, Marcus
Barbess katonái azonban könnyedén semmivé foszlottak a
nyalábok elől, hogy néhány méterrel arrébb már az eltűnésük
pillanatában újra megjelenjenek.
Zand előtt közvetlen közel váratlanul Marcus Barbess
anyagiasult. Csak egy enyhe fényvillanást látott, aztán a férfi már
ott állt előtte.
– Nincs hová menekülnie, Pajzsherceg – közölte gúnyosan a
férfi.
 Zand dühödten egy Tarsion villámot lövellt feléje, de ellenfele
azonnal eltűnt, a villám a szemközti falba csapódott, és égetett bele
jókora lyukat. Zand pajzshártyáját válaszul újabb találatok érték és
szaggatták hátulról. Szédelegve megtántorodott, de aztán sikerült
megtartania az egyensúlyát.
– Jöjjön, uram! – dörögte Guyekan. – Hikayonék mindjárt itt
vannak, csak összetűzésbe keveredtek a Csillagliga katonáival.
– Ne! – nyögte Zand, és a kom-portján azonnal kapcsolatba
lépett Hikayonnal. – A Liga katonáit ne bántsátok! Nem ők az
ellenség! Egy másik szervezet…
Hikayon feldúlt arca jelent meg a szeme elé villanó
kommunikációs ikonban.
– Sajnos már késő, uram! – kiáltotta. A háta mögött ibolyaszín
és zöld lézernyalábok keresztezték a levegőt, kékesfehér Tarsion
villámok cikáztak keresztül-kasul. – Amikor elindultunk ön után, a
katonák meg akartak állítani… Bekapcsoltuk a Tarsion generátort,
és… jó párral végeztünk közülük!
Zand egy pillanatra lehunyta a szemét.
Ezzel a Csillagligát is maguk ellen fordították. Guyekanra
pillantott, de sajnos nem látott be az örvénylő felületű
pajzshártyája alá, bármennyire is szerette volna tudni, hogy
Tenielle hogy van. Újabb Irányító ügynökök anyagiasultak
körülöttük, ezúttal vagy kéttucatnyian, de szerencsére a terem túlsó
végén felbukkant tíz fantompajzsos w’orsigian, mögöttük pedig a
Hikayonék által generált nagy pajzsburok. Ha bejutnak alá, nagy
valószínűséggel túlélik a támadást.
A pajzshártyáját újabb és újabb találatok marcangolták, és
minden egyes találattal egyre gyengébbnek érezte magát. Minden
porcikája sajgott, a halántéka eszeveszetten lüktetett, a szeme előtt
sötét foltok ugráltak. A tarsulus kíméletlen volt a testével, és csak a
pajzsmező fenntartásával törődött. Ráadásul a légmentesen zárt
burokban a levegőkészlete is egyre fogyott, a burok belseje pedig
telítődött a kilélegzett szén-dioxiddal.
Túlságosan is gyengének érezte magát.
 Szerencsére Hikayonék odaértek hozzájuk, és szétrebbentették
az emberi ügynököket. Hikayon ráhangolódott a Tarsionjára,
összekapcsolta a pajzshártyájukat, és Zand köré is a saját pajzsát
terjesztette ki. Zand nagy megkönnyebbüléssel leeresztette a saját
mezőjét, a tarsulusa végre nem élősködött tovább rajta. Hikayon
légmentesen lezárta a pajzshártyát, amely ugyan membránszerűen
továbbra is megpróbált oxigént kiválasztani a külső környezetből,
de így sem volt több levegőjük tíz percnél, aztán a karjába kapta
Zandot, és öles léptekkel a Tarsion generátor által gerjesztett
pajzsburok felé rohant.
Valaha ő is ilyen erős volt…
– Tenielle!– nyögte. – Hogy… van Teni?
– Most magával törődjön, uram! – felelte Hikayon. A pajzsát
folyamatosan lézernyalábok és izzó plazmalövedék tapogatták, de
nem törődött a támadókkal, a többi w’orsigian pedig a testével
fedezte őket és Guyekanékat, míg be nem értek a Tarsion generátor
által működtetett pajzs alá. Átcsúsztak a mezőn, amely egy
pillanatra összefonódott a pajzsukkal, aztán máris biztonságban
voltak. Nem sokkal utánuk az utolsó w’orsigianok is visszaértek a
fantomburok alá.
Hikayon óvatosan talpra helyezte Zandot, aki kétségbeesetten
botorkált oda a Tenielle -t tartó Guyekanhoz. Teni állapota nem
változott, továbbra sem volt magánál és túl sápadtnak tűnt, Zand
kétségbeesetten szorongatta a jéghideg kezét.
– Alig lélegzik – mondta Guyekan. – A pulzusát is éppen hogy ki
tudom tapintani.
– Azonnal vissza kell mennünk a hajóra! Hikayon! Vedd át a
parancsnokságot! Induljunk!
Legalább ötven Irányító ügynök állt a nagyjából öt méter
átmérőjű félgömb alakú Tarsion burok körül, és folyamatosan
lőtték a pajzsukat, de hiába. Kihátráltak a kormányzói palotából,
majd beszálltak a leviyon-korvettbe, és visszarepültek az
űrkikötőbe. Mindvégig Liga-vadászgépek és naszádok köröztek a
légterükben, de nem próbálták megállítani a kovettjüket. Tenielle
szaggatottan lélegzett, és mindvégig eszméletlen maradt. Hikayon
beadott neki egy camrotia injekciót, de az sem javított az állapotán.
„Érjünk már vissza a hajóhoz!” – fohászkodott Zand, miközben
Tenielle sápadt arcát simogatta.
Néhány perccel később átsuhantak a pajzson, és leereszkedtek a
hajójuk mellett. Guyekan a karjába kapta Teniellet, Zand mögött,
Hikayon és hat w’orsigian kíséretében kiszálltak a korvettből,
amely rögtön utána felemelkedett, és bemanőverezett a szűk
dokkba.
– Pajzsherceg! – harsant egy kiáltás a pajzson túlról. Zand
megtorpant, majd megfordult. Marcus Barbess alig néhány méterre
állt a hajójukat védő pajzsburoktól, mellette pedig az a nő, Jeanette
Shellen. – Gyáván elmenekülnél?
– Vidd Teniellet az orvosiba!– mondta Zand Guyekannak, aztán
Hikayonnal és öt w’orsigiannal visszafordultak a burokhoz.
Odakint a Csillagliga hadigépezetei sorakoztak, és vették körbe
őket, de egyikük sem mert vagy akart túl közel jönni. Ellenben a
támadóikkal. – Oldjátok fel előttük a fantomfunkciót.
Marcus Barbess elmosolyodott, és közelebb lépett, a nő, aki az
elnök asszisztensének adta ki magát, vonakodva követte. A hátuk
mögött méterekkel több tucatnyi ügynökük materializálódott, csak
úgy megjelentek a semmiből. A technikájuk félelmetes volt, de
szerencsére a pajzsokon láthatóan nem tudtak keresztülsétálni.
Talán pont ez zavarta őket.
– Mit akar?– vetette oda neki undorodva a liganyelven Zand.
Régen érzett ilyen nyers gyűlöletet valaki iránt.
– A pajzstechnológiájukat.
– Én pedig a maga életét!
– Azt hiszem, az egyikünk törvényszerűen csalódni fog.
– Én is azt hiszem. Megölte a testőrömet, és megmérgezte a
feleségemet. Ezért meg fogom ölni.
– Jöjjön, próbálja meg. Vén bolond! A feleségét pedig sajnálom,
de a jexsay gáz halálos. Lehet, hogy most még küzd ellene a
szervezete, de ez csak időleges. A sorsát nem kerülheti el!
 – Marcus! – mordult fel a férfi mellett Jeanette.
Zand keze ökölbe szorult. Legszívesebben kirontott volna a pajzs
védelme alól, és nekiesett volna annak az embernek, de tisztában
volt vele, hogy a teleportáció olyan előnyöket biztosít a másik
számára, amellyel nem tudna mit kezdeni.
Nem akarta elveszíteni Tenielle -t! A hajó pajzsának egy része
hirtelen légbuborékként előrevágódott, hogy elnyelje a két, előttük
álló embert. Marcus Barbess abban a pillanatban részecskékre
bomlott, és eltűnt a szemük elől.
De a nő nem. A burok magába szívta, és berántotta a pajzs alá.
Jeanette Shellen térdre zuhant előttük.
– Engedelmével, uram… – vigyorodott el Hikayon. –
Megpróbálkoztam vele, és úgy tűnik, bejött.
Zand a barna hajú nőt nézte néhány másodpercig, aztán sarkon
fordult, és sietve elindult a rámpa felé. Tenielle-nek most
mindenkinél nagyobb szüksége van rá.
– Zárjátok egy negatív pajzsba, és hozzátok a hajóra! – szólt még
vissza Hikayonnak.
– Pajzsherceg! – hallatszott kintről az üvöltés. Marcus Barbess
ezúttal vagy húsz méterre állt a pajzsuktól, körülötte több tucatnyi
egyenruhás ügynök. – Add vissza őt!
– Uram?– kérdezte Hikayon.
– Fantomfunkció vissza! Hangszigetelés. Aztán mindenki a
fedélzetre. Felszállunk!
Kemény gombócot érzett a torkában, ahogy felrohant a rámpán,
végigsietett a hajó, ezúttal túlságosan hosszúnak tűnő főfolyosóján.
Nem ezért jöttek ide, ha tudta volna, sosem veszi fel a kapcsolatot a
Ligával. Az iménti események őrülten kavarogtak a fejében.
Megtámadták őket, pedig békével jöttek!
Tenielle…
Fújtatva érkezett az orvosi részlegbe.
Guyekan a tenyerébe temetett arccal ült a műtőrészleg előtti
ablak belső peremén.
– Mi van vele?– kérdezte szaggatottan Zand. – Túléli? Mennyi
az esély?
Guyekan csak egy pillanatra nézett Zandra, aztán újra lehajtotta
a fejét. A szeméből végtelen szomorúság áradt…
– Meghalt.
Zand megdermedt. A szíve őrülten dobogott. A torka elszorult.
Nem akarta felfogni, hogy Guyekan mit mondott. Ez képtelenség!
Nem lehet!
Csak hosszú másodpercekkel később volt képes újra
megszólalni.
– Hogy… hogy meghalt? – Hiszen nagyon gyorsan vonta körül a
saját pajzsával. Nem lélegezhetett be annyit abból a gázból, ebben
biztos volt!
– Waykin doktor alig egy perce közölte. Nem tudták
megmenteni. – Nem… – suttogta Zand, és berontott a műtőbe. A
hosszúfarkú orvos és két női segédje éppen letakarták Teniellet.
Zand odament, és félrerántotta a leplet.
– Shabban…– Waykin doktor nem tudta, mit mondjon. –
Sajnálom. Megállt a légzése, és fel kellett nyitnunk, hogy
közvetlenül élesszük újra a szívét, de már nem tehettünk semmit.
Az ideggáz egyszerűen megbénította, és szétroncsolta a szívizmait.
Zand csak egy pillantást vetett a lepel alatti másik véres lepelre,
amely Tenielle nyakáig ért, aztán remegő kézzel megérintette az
asszony élettelen, még meleg arcát. Talán utoljára érintheti meg
így…
Mérhetetlen üresség vette körül.
A következő napok történései összefolytak a fejében.
Tompának, szinte élettelennek érezte magát, és nem is volt
hajlandó figyelni a körülötte történtekre. Csak halványan
emlékezett arra, hogy elhagyták a Wanctenát, és a Csillagliga
erődhajó flottája közepén beindították az elfogott Veritas Vincit-en
talált információk alapján fejlesztett térhajtóművet. Az erődhajók
nem támadtak, sőt, félre is húzódtak az útjukból, pedig együtt
elképzelhető, hogy le tudták volna bontani a pajzsukat. Úgy látszik,
a ligaelnök mégis komolyan gondolta a tárgyalási ajánlatát.
Ellenben azzal a halhatatlannal!
Meghalt a felesége…
Ha nem akarta volna annyira ezt a találkozót a Csillagligával,
vagy nem engedte volna, hogy Teni is vele jöjjön, talán akkor
minden másképp alakul.
„Én öltem meg őt!” – Miért is kellett magával hoznia? Hiszen
tudta, hogy kockázatos utazás lesz. Pont emiatt tiltotta meg
Tuennek, hogy velük jöjjön! Szegény Deena! Mi lesz vele, ha
megtudja, hogy a nagymamája nincs többé? „És mi lesz velem?”
Guyekan és Hikayon többször próbáltak beszélni vele, de
mindannyiszor elzavarta őket. Egyedüllétre vágyott. Magányra.
Kettesben akart maradni Tenielle-el, illetve Tenielle emlékével.
Csak feküdt a kabinjában, és a kabin közepére kivetített
holoképernyőről visszamosolygó Tenit bámulta, kedves hangját
hallgatta. Rengeteg közös digifelvételük volt, egész fiatalkorukig
visszamenőleg.
Emlékezett, amikor először látta meg. Milyen vadóc, szeleburdi
teremtés volt…
Közvetlenül az után, hogy a bolygójuk belsejében utazva, ezer év
után megérkeztek az Erdőholdhoz, polgárháború tört ki, és
menekülnie kellett. Lezuhant a hold végeláthatatlan erdőségében,
aztán rájuk akadt Tenielle és az édesapja, Nai Eghnar. Az
erdőholdiakat akkor primitív lénynek tartották, de Zand egyáltalán
nem érezte őket annak. Fogolyként nézte végig, ahogy a népe
lerombolja a helyi városokat, hogy aztán hozzákezdjenek a saját
városaik felépítéséhez, és a népesség átköltöztetéséhez. Zand aztán
megmentette az erdei nép uralkodónőjét a saját népét befolyása
alatt tartó, új shabban kezei közül, aki a szülei haláláért is felelős
volt. Ezáltal elfogadtatta magát az erdőholdiakkal. Majd egy
évszakon át ott élt közöttük. És Tenielle közelében. Emlékezett
arra, amikor egy együtt töltött nap végén először megcsókolta,
emlékezett Teni zavarára, és ahogy megpróbált küzdeni az érzései
ellen. De nem sokáig volt képes rá…
Elveszítette őt. Örökre.
 Az utazás harmadik napján Guyekan lépett be a kabinjába, pedig
megmondta neki is, hogy ne zavarják. Nem akart semmit sem
csinálni, senkivel sem beszélni.
– Shabban! A Csillagliga elnöke akar önnel beszélni.
– Nem érdekel – felelte mogorván Zand. A hangja rekedtes volt,
már vagy egy napja nem beszélt hangosan.
– De uram… Talán még helyre lehet hozni valamit abból, ami…
– Már semmit sem lehet helyrehozni! – fakadt ki. – Teni
meghalt! Ushek is halott.
Guyekan szótlanul állt előtte.
„Ne csak az önsajnálattal foglalkozz!” – suttogta egy hang Zand
fejében. Nehéz volt beismerni, hogy igaza van. Valóban muszáj
beszélnie a ligaelnökkel, tisztázniuk kell ezt a helyzetet. Sok kedve
ugyan nem volt hozzá, de túl kellett lépnie a saját fájdalmán.
A Csillagliga tachycom kapcsolatát a szobájába irányíttatta.
Guyekan és Hikayon is ott álltak mellette, amikor Kensington
elnök bejelentkezett.
– Pajzsherceg! Szeretném őszinte sajnálatomat kifejezni a
történtek miatt. Ezek az emberek, Marcus Barbess és a társai…
Alattomos bűnözők! Olyan hatalom van a kezükben, amellyel az
egész Csillagligát fenyegetik.
– Az az ember megölte a feleségemet.
– Én… nem is tudom, mit mondjak. Az LTF már nagyon régóta
kutatja a nyomukat, de eddig sajnos nem tudták elfogni őket. De
nem szeretném, ha ez az… incidens közénk állna, és véget vetne az
éppen alakuló kapcsolatainknak.
– Amíg ezek az Irányítók szabadon járkálnak a Ligában, nem
bízhatunk önökben. Így is túl nagy árat fizettünk a bizalomért.
– Hajlandó vagyok akár személyesen elmenni önhöz! És komoly
szándékaink jeleként, amikor hazaérnek, megszűntetjük az
otthonuk körül a hipetérblokkolást. Máskülönben nem tudnák
megközelíteni a holdat, ugyanis a blokkolás technológiája idő előtt
visszarántaná önöket a normál térbe. Évekbe telne, mire
hazaérnének.
 Zand maga elé meredt. Nem hatotta meg a ligaelnök gesztusa.
– Gondolkodni fogok az ajánlatán – préselte ki magából végül.
Intett Guyekannak, aki bontotta a kapcsolatot. Zand nehézkesen
felállt. Szédelgett, és nagyon gyengének érezte magát. Eszébe jutott
a nő. Jeanette Shellen, aki ott volt a hajón.
– Mi van a fogollyal?
– Negatív pajzserőtér alatt őrizzük. A parancsára várunk, hogy
mi legyen vele.
– Semmi. Majd, ha hazaértünk… Most hagyjatok magamra.
„Hagyjatok magamra Tenielle-el!”
– Uram… – kezdte Hikayon, de Zand dühödten közbevágott.
– Kifelé! Mindketten!
A két férfi egymásra pillantott, aztán meghajoltak, és elhagyták a
kabinját. Zand pedig végigheveredett az ágyán, és úgy érezte,
Tenielle nélkül az ő élete is véget ért.
 9. fejezet: Marcus Barbess
Marcus a tizedik kilométerét futotta a Baten burunari
tűszikláinak árnyékában. A heves szél az arcába vágott, az 1,2 g-s
gravitáció extra terhelésétől már patakokban folyt róla a víz, de egy
pillanatra sem állt meg.
A sziklás terep kopárabb már nem is lehetett volna. A Baten az
egyik leggyérebb élővilággal rendelkező planétának számított a
Szívben, mégis volt benne valami, ami vonzotta az embereket.
Talán a sziklás tájat megtörő, kilométer magas tüskeként
kiemelkedő tűsziklák megkapó látványa, a Csillagliga
legmonumentálisabb katedrálisa, a Hit és Valóság Egyházának
lycoriasi központja, esetleg az extrém, zöldessárga égbolt, a
leglátványosabb, amit valaha is látott, vagy a Mons Kebetchet
gigantikus, harmincöt kilométer magas hegyvonulata. Persze
sokakat a Bateni Bolygótőzsde örökké nyüzsgő világa és a gyors
meggazdagodás reménye csábított.
A Pajzsherceg elrabolta Jent!
Az elmúlt napokban folyamatosan ezen járt az esze. Hihetetlen
indulatok dúltak benne. Jen hibázott, hiszen megmondta neki,
hogy ne menjen a közelükbe, de nem hallgatott rá! És miért nem
aktiválta az automatikus vészeltöltő rendszerét? Miért kell mindig
önfejűsködnie?!
A tudat, hogy a Pajzsherceg túljárt az eszén, szinte megőrjítette.
Legszívesebben utasította volna Kensington elnököt, hogy az
összes erődhajó nyisson tüzet a pajzsbirodalmi hajót védő
energiamezőre, és addig lőjék, amíg le nem bomlik az átkozott
pajzserőterük, de mégsem tette. Jen ott volt velük, és nagyon
értékes ütőkártyát jelentett a Pajzsherceg számára. Jelenleg nem
tehetett semmit, csak úgy, hogy azzal kockára teszi kedvese életét.
Megtorpant, és a távoli Cu Roi főváros toronyépületei felé
pillantott. Az erős szél hűtötte kimelegedett testét, és összeborzolta
a haját. A futástól elfáradt, de nem eléggé. Nem eléggé ahhoz, hogy
ne állandóan Jen elrablásán rágódjon.
Áttöltötte magát a Primus Geminorumra, az LTF
kiképzőközpontjának egyik lakatlan kősivatagába. Az 1,8 g szinte
letaglózta, de ez is volt a célja. A látása elhomályosult, és csak
nagyon lassan tisztult ki újra. Mély levegőt próbált venni, de a
tüdeje mintha összepréselődött volna. Patakokban szakadt róla a
verejték. Mivel ekkora nehézkedésnél már képtelenség volt futni,
így merev tagokkal, erőltetett menetben haladt tovább. Mindene
sajgott és remegett a terheléstől.
A bolygó két holdja, a kékes árnyalatú G -Alfa parancsnoki hold
és a sötétszürke G-Omega kutatási hold éppen a feje felett lebegtek.
A távolban az LTF egyik kiképzőközpontjának gigantikus kő-és
vasépületei sorakoztak. Előbb-utóbb ki fogják szúrni, de nem
érdekelte. Majd továbbtölti magát, az LTF úgysem tehet ellene
semmit. Légszomjjal küzdött, de nem adta fel, állhatatosan
menetelt tovább. Legalább annyit neki is ki kell bírnia, mint egy elit
LTF gárdistának. Sőt, még többet.
Percek teltek el. Vagy órák? Inkább az utóbbi. Minden egyes
lépés egy hosszú óra. Halántékában érezte a vér zubogását, izmai
zsibbadó fájdalmát. Már nem bírta, de mégsem állt meg, inkább
gyorsított, és suta kocogás félére váltott.
Váratlanul Anth Nozzelman anyagiasult mellette. Az ő testesebb
alkatának még kevésbé kedvezett a Geminorum gravitációja,
azonnal nehézkesen szuszogni is kezdett.
– Le kellene higgadnod végre! – jegyezte meg karba tett kézzel.
Marcus már alig látott a kimerültségtől, de makacsul haladt tovább,
ott hagyva a társát, de Nozzelman utánatöltötte magát.
– Lehet… – fújtatta, miközben kitörölte a szeméből a verejtéket,
hogy legalább lásson. A sós cseppek csípték a szemét. – Gyere az
elemző-központba, van néhány érdekes hírem. – Anth köszönés
nélkül anyagtalanná vált, és Marcus néhány másodperccel később
kelletlenül követte. Áttöltés közben megtisztította testét az
izzadságtól, és ruhát is váltott.
 A Themisz Van Goghjának kellemes, 0,8 -as gravitációjától a
Geminorum után pille könnyűnek érezte magát, végtagjai szinte
önálló életet éltek, amíg hozzá nem szokott az itteni
nehézkedéshez. Az Irányítók felszín alatti épületkomplexuma
mélyen a bolygó nagy részét borító sivatagok és kietlen, perzselő
klímájú pusztái alatt húzódott, valahol a déli félgömb térítője
tájékán. A felfedezés veszélye nem fenyegette őket, a Van Goghot
csak a sarkkörökön túl lakták, a bolygó minimális dőlésszöge
következtében egyedül ott volt elviselhető a felszíni éghajlat. A
többszintes, boltíves elemző-központ egy gigantikus csarnok volt,
közel ezer ember, wancten és egyéb fajúak, androidok és tízezer
mesterséges intelligencia dolgozott, figyelték és rendszerezték a
fontosabb, megfigyelt helyekre küldött koordinerek által begyűjtött
információkat, szelektáltak, ha szükségesé vált, beavatkozó
csoportokat küldtek ki. Az egyes részlegek parancsnokai csak a
legfontosabb esetekben mertek a három halhatatlan
valamelyikéhez fordulni.
Anth egy peckstein fotelben heverészett a nagyjából a csarnok
közepén lebegő, virginisi pálmákkal hangulatossá tett teraszon, és a
körülötte lebegő háromdimenziós felvételeket tanulmányozta.
Marcus a teraszra töltötte magát.
– Nem vagy semmi, Marcus – mondta Anth, anélkül, hogy
levette volna a szemét az egyik képről, amely a bateni bolygótőzsde
aktuális részvényárfolyamait és üzletkötéseit mutatta. – Nehezen
viseled, ha valaki túljár az eszeden, mi? – Ha jót akarsz magadnak,
csak akkor szólj hozzám, ha van is valami mondanivalód!
– Hát éppen lenne pár dolog. – Nozzelmant abszolút nem
zavarta a fenyegetése, pedig ezúttal nagyon komolyan gondolta. –
Végül is, nem értem, mi a bajod: megszereztük, amit akartunk. A
pajzsbirodalmi testőrt felboncoltuk, ízekre szedtük…
– És?
Anth közvetlenül Marcus mellé töltötte magát.
– Örülök, hogy végre érdekel is valami. A laborban
megmutatom.
 Mindketten tíz szinttel lejjebb töltötték magukat, a
laborkomplexumon belül közvetlenül a boncterembe. Az ott
dolgozó orvosandroidok meghajoltak, aztán folytatták a
munkájukat, Anth pedig a terem közepén álló asztalra helyezett
kriogenikus burában fekvő torzóhoz és a bura melletti kisebb
tartályokban lebegő szervekhez lépett.
– Mit tudunk?– kérdezte rezignáltan Marcus. A teste lassan
lenyugodott, de még mindig izzadt, így ismét utasította az
Áttöltésvezérlőt, amely eltöltötte a bőrőre kiülő verejtékcseppeket.
– A holttest minden kétséget kizárólag a harmadik faj egyede.
Tökéletes a genetikai hasonlóság mind az emberekkel, mind a
wanctenekkel. A lénynek farka van, négy ujja és olyan füle, mint
egy embernek. Nem tudok elképzelni akkora véletlent, hogy három
ennyire megegyező faj fejlődjön ki magától alig pár ezer
fényévnyire egymástól. Ennek még annál is kisebb az esélye,
minthogy az univerzum a következő pillanatban megszűnik létezni.
Úgy tűnik, a Vándor barátaitok valóban mesterkedtek valamiben
errefelé.
– Beszélj a pajzsáról! Milyen technikával gerjesztették, hol
hordják, és le tudjuk-e másolni?
– A helyzet ennél kicsit bonyolultabb. A férfi mellkasában egy
szimbionta gyorsan oszló tetemét találtuk. Ez generálta a
pajzsmezőt köréje, amikor csak a gazdája akarta. Gyakorlatilag egy
mesterségesen beültetett szervként funkcionált. A pajzsképzés
ugyanolyan idegpályákon keresztül működött, mint amelyek
segítségével a teste izmait mozgatta. A lény a testéből nyert
energiát, de volt mellette egy ökölnyi fényes kristály is, ami még
érdekesebb. Egyfajta energiakonverter, amely döbbenetes
mértékben képes magába gyűjteni a környezet energiáját. Össze
volt kötve a szimbiontával, és ha minden igaz, a pajzsot ért
találatok egy részét ez a kristály elraktározta, és később a lény ezt
használta fel a pajzs működtetésére.
– Hol van az a kristály?
– Éppen kémiai analízist végeznek rajta.
 – És mi van a szimbiontával? – Marcus felettébb különösnek
találta, hogy egy élőlény által létrehozott pajzzsal állnak szemben. –
Hogyan képes ilyen pajzsmezőt létrehozni?
Anth elhúzta a száját. – Csak találgatni tudunk. A baj az, hogy a
szimbionta genetikailag össze volt hangolva a férfi testével, és
amikor nem kapott több impulzust, magyarán a gazdatest meghalt,
a szimbionta is elpusztult. És sajnos azonnal oszlani is kezdett.
Valamiféle genetikai kódot plántálhattak belé, minden bizonnyal
azért, hogy az ellenség ne tudja megvizsgálni. Elég hatékony
eljárásnak tűnik. Gyakorlatilag semmit sem tudunk kezdeni vele.
– Szóval a szimbionta nem természetes eredetű lény? – Anth
fejét rázta. – Mit tudunk még róla?
– Semmit. Túl gyorsan lebomlott, a DNS láncai egyszerűen
széthullottak. Viszont született egy hipotézis, amelyet az orvosi és a
stratégiai MI-k is legalább harminc százalékban valószínűsítenek:
elképzelhető, a lény nem a mi anyagi világunkból gerjeszti a
pajzsmezőt.
Marcus a homlokát ráncolta.
– Mi ez a baromság?
– Fogalmam sincs. A hipotézis szerint másik dimenzionális
térből ránthat át részecskéket, amelyek alkotják a pajzsmezőt.
Elképzelhető, hogy talán a negatív térből, de erre még nincs
bizonyíték. Vannak ugyan ennél még sokkal vadabb teóriák is, de
csak ennek az egynek adtak ilyen magas valószínűséget.
– Remek. Mi van Fordékkal?
– Pár napon, vagy héten nem múlik semmi, Marcus. Pont te
lennél türelmetlen?
– Itt most nem rólam van szó, hanem Jenről. A Pajzsherceg
felesége halott. Szerinted ezek után könyörületes lesz Jennel?
Féltem őt! Hiába vannak ott a testében a parazitalények, attól még
meg tudják ölni, ha akarják.
– Ez ellen nem tehetsz semmit. Fordék hamarosan időleges rést
nyithatnak a pajzson, és akkor több embert is beküldhetünk. De
addig várnunk kell.
 – Téged nem is nagyon érdekel Jen, igaz?
Anth megvonta a vállát.
– Nem az én szeretőm. Bár határozottan élvezem a társaságát,
főleg amikor a kis lenge ruháit viseli, de magának kereste a bajt.
Ráadásul, az utóbbi időben semmi nem tetszik neki, amit
csinálunk, amit csinálsz. Nem vetted még észre? Szerintem direkt
hagyta, hogy elfogják, hogy ezzel is téged bosszantson.
– Ezt nem hiszem – felelte Marcus, noha Anthnak valamelyest
igaza volt. Jen nem egészen úgy gondolkodott a világról, ahogyan ő,
és néha nagyon dühítően tudott viselkedni. – Csak figyelmetlen
volt. Tudunk üzenetet küldeni Fordnak?
– Nem, és azt is mondta, hogy ne is próbálkozzunk vele.
Jelenleg túl kockázatos. Azok alapján, amit a pajzsukról
megtudtunk, én is annak tartom. Gondold el, miféle lény lehet az,
amelyik a planetáris pajzsukat gerjeszti. És mennyi energiát
fogyaszthat! – Üzenni akarok Fordnak! – makacskodott Marcus.
Túlságosan is aggódott Jenért. – Legalább, mire a Pajzsherceg
diplomata hajója megérkezik. Tudnia kell róla, hogy elfogták Jent.
– Addig még sok időnk van. – Anth a vállára tette a kezét. –
Nyugodj meg, és ne foglalkozz Jennel. Élvezd inkább a szabadságot!
– kacsintotta.
Marcus a fejét rázta.
– Néha elgondolkodom rajta, hogy miféle wancten vagy te, Anth.
Volt valaha olyan valaki, akiért aggódtál, akit szerettél?
– A szüleim. Az apám. De hogy egy nőért aggódjak?
– Engem is eladnál, ha tehetnéd, mi?
– Ugyan!– legyintette Anth. – Társak vagyunk, és sokat
köszönhetünk egymásnak.
Marcus azonban tökéletesen kiismerte magát Anth
Nozzelmanon. A wancten túlságosan is öntörvényű volt, és ha
kellett, lelkiismeret-furdalás nélkül átgázolt bárkin. Bár, ha
belegondolt, tulajdonképpen számtalanszor tett ilyesmit ő is.
Például Alex Conraddal.
– Jen is a társad…
 – Igazad van – bólintotta Anth. – Ne aggódj, ki fogjuk hozni. A
Pajzsherceg pedig megemlegeti, hogy találkozott velünk. Elvesszük
a pajzstechnológiájukat, a birodalmát pedig örökre kitöröljük a
galaxisból. Jen tud magára vigyázni. Egyébként pedig, valld be,
hogy csak azért ragaszkodsz hozzá, mert ő is halhatatlan.
– Ez nem így van. Szeretem őt. És tudod, egy közel két évezredes
ismeretség során az érzelmek nagyon erőssé válnak, legyen az
ragaszkodás vagy utálat.
– Áltasd csak magadat. A megszokás rabjaivá váltatok mind a
ketten. Ugye tudod, mire gondolok? Attól, hogy halhatatlan vagy, a
génjeid nem változnak.
– Beszéljünk inkább a Ligáról!
Anth megvonta a vállát. – Az összes közvetítő csatorna az
ügynökeinkről és a rólatok készült felvételeket ismételgeti. Most
aztán jól megmutattuk magunkat. Jókora káosz tört ki. Az elnököt
és az LTF magas rangú képviselőit riporterek hada faggatja, de ők
természetesen nem nyilatkoznak. Nem mernek. A közvetítő
társaságok pedig csak pánikot keltenek, és ostoba találgatásokkal
próbálnak minél nagyobb nézettséget elérni.
– Ez csak a kezdet – tűnődött Marcus, aztán visszatöltötte
magát az elemző-központ csarnokában lebegő teraszra. Anth
követte. Marcus az angyalán keresztül előhívta a terrai
hírcsatornát, aztán az előttük materializálódó térmonitoron
meghökkenten nézett szembe önmaga kinagyított arcával.
– …az Irányítókról és a teleporteljárásukról eddig csak pletykák
terjedtek, senki nem látta őket, vagy ha igen, nem tudta bizonyítani
– mondta közben egy női kommentátor. – Egyes feltételezések
szerint a politikai és gazdasági élet legfelsőbb köreibe tartozó
személyek is az irányításuk alatt állnak, mások azonban mindeddig
úgy gondolták, mindezt a politikai és gazdasági hatalmasságok
terjesztették el, hogy fedezzék a saját, illegális ügyleteiket. A
mostani bizonyítékok azonban egyértelmű helyzetet teremtenek.
A narráció alatt Marcus arcképe lassan áthalványult a Wanctena
Kessady űrkikötőjében készített felvételekké. Irányító ügynökök
jelentek meg, majd tűntek el, a visszavonuló pajzsbirodalmiak
pajzsburkát robbanások, plazmanyalábok szaggatták. Aztán
megjelent ő és Jen.
– A férfi neve Marcus Barbess, az Irányítók vezetője, aki ennek
az atrocitásnak a hátterében áll, a nő feltehetőleg a társnője, az ő
kiléte még nem tisztázott… Azonban, Marcus Barbess adatai
döbbenetes ellentmondásokat tartalmaznak. Az utóbbi napokban
számtalan dokumentum került elő a harmadik, illetve a negyedik
évezredből, a Barbess család örökösei által tulajdonolt és irányított
néhai Universe nevű csillagközi vállalatcsoportról, és úgy tűnik,
hogy a Barbess generáció tagjai az évezredek folyamán egyetlen
embert takartak. Úgy tűnik, hogy Marcus Barbess életkora a
többszöröse egy normális emberének, vagy a Csillagliga bármelyik
fajáénak.
– Biztos, hogy ezt akartad?– kérdezte halkan Anth.
– Nem csak ezt. Mindent. – Látta, hogy Anth furcsán néz rá, de
nem érdekelte. Mereven figyelte tovább a híreket. Régi,
holografikus és digitális, kétdimenziós felvételek, képek sora jelent
meg, mindegyikük alatt egy évszámmal. Marcus fejében kavarogtak
a gondolatok. Igazából azt furcsállta, hogy eddig senki nem jött rá a
titkára, hiszen bizonyos korokban túlságosan is sok nyilvános
szereplést vállalt, amelynek árulkodó nyoma maradt.
– De hogy megtudjuk, pontosan hány éves is lehet ez az ember,
ahhoz egészen a harmadik évezred első évtizedeiig kell
visszamennünk, az űrkor hajnalára, évszázadokkal a harmadik
évezred első évtizedéiig kell visszamennünk, az űrkor hajnalára,
évszázadokkal a es megalakulása előttre. – A narrációt látványos
képsorok tarkították, amelyek egyre régebbi és régebbi felvételeket
mutattak a Liga előtti korról, az első csillagközi hódításokról,
amikor az emberiség először vetette meg a lábát a legközelebbi,
naprendszeren kívüli bolygókon, az Ariadnén, a Kaitoson vagy a
Pavonis rendszerben. Aztán egy kis, vörös bolygó töltötte ki a
térmonitor képernyőjét. – Ez itt a Mars. Ma az LTF védelmi
támaszpontja, hajdanán az első bolygó, amelyet az emberi faj
meghódított.
Marcus a felvételekkel együtt merült vissza az emlékei közé.
Minden a Marson kezdődött. Családja volt, felesége és egy kisfia.
Jessica és Tommy. Még mindig emlékezett a nevükre, de az
arcvonásaikat már nem tudta felidézni. A túlnépesedett, haldokló
Földről menekültek a Marsra, ahol Marcus egy magas beosztású
állást nyert el, de az űrkikötőt az érkezésükkor terrortámadás érte.
Tommy és Jessica azonnal meghaltak, ő a robbanás pillanatában
kirepült a bolygó felszínére. Aztán a Vándorok űrhajóján találta
magát, és a Vándorok parazitalényeket ültettek a testébe.
Halhatatlanná tették.
Csakhogy ez feltűnt egy multinacionális vállalatnak is, akik
azonnal lecsaptak rá, és megpróbálták kideríteni, hogy pontosan mi
történt vele…
– Ez egy magas szintű, titkosított dokumentum 2055-ből, a GSE
nevű multinacionális vállalat ősrégi adattárjából – folytatta a
kommentátorhang. – A GSE azon vállalatok egyike volt,
amelyekből évtizedekkel később megalakult az Universe.
A térmonitoron egy kétdimenziós adatlap részletei voltak
olvashatók. Az adatlap bal felső sarkában Marcus arcképe állt.
– Nem sokat változtál – jegyezte meg Anth a képet bámulva. –
Talán kicsit nagyobb lett az orrod… és az arcod – ironizált. –
Viszont úgy tűnik, ezúttal alaposan felgöngyölítették a szálakat.
Marcus bólintott. A narrátor folytatta:
– A szövegből egyértelműen kiderül, hogy Marcus Barbesst egy
robbanás után fogták el, amely robbanásban meg kellett volna
halnia, de mégsem tette. A testében ismeretlen eredetű,
mikroszkópikus lényekre bukkantak, amelyek meggátolják a
sejtöregedést, és felgyorsítják a sejtregenerációt. Gyakorlatilag
megsokszorozták a teste élettartamát. Aztán Barbesst át akarták
szállítani egy katonai komplexumba, de a hajó a Mars felszínén
lezuhant, Barbesst halottnak nyilvánították. Ugye önök is felkapták
a fejüket? Hogyan lehetne halott egy ember, aki halhatatlan?
Legközelebb egy másik multinacionális óriás, a GMSS
igazgatótanácsa tagjaként lelhető fel róla információ, és másfél
évtized elteltével ő került a vállalat élére, néhány évre rá pedig a
GSE felvásárlásával megalapította a legendás Universe-t. Az utódai
a következő évszázadokban a háttérből irányították a céget, de a
régi felvételekből kitűnik, hogy gyakorlatilag mindig ugyanaz a férfi
állt a cég élén, időnként hosszú évtizedekre, gyakran évszázadokra
is eltűnve, feltehetőleg, hogy kerülje a lelepleződést. – Közben
Marcus újabb és újabb, harmadik évezredből származó, gyenge
minőségű felvételeken szembesült önnön magával. Eltűnődött az
akkori világon, megmosolygott néhány ruhaviseletet és frizurát, és
felidézte, hogy az adott felvétel hol és miért készülhetett róla.
Sajnos rengeteg dologra már nem emlékezett abból az időből. Túl
régen történt már. – Arról, hogy pontosan miféle szervezet is áll
Marcus Barbess mögött, jelenleg nagyon keveset tudunk. Az elnök
vagy az LTF parancsnokság feltehetőleg sokkal több információval
rendelkezik, de ők egyelőre mélyen hallgatnak. – A képen látható
volt az elnököt, majd egy LTF tábornokot megrohanó riporterek
hada, de a testőrök és katonák megakadályozták, hogy tartósan a
célszemélyek közelében tartózkodjanak. Kensington, valamint
Alende Kundo vezéradmirális merev arccal igyekezett minél
távolabb kerülni a riporterek közeléből. – Ami biztos, hogy olyan
teleportációs és materializációs technológiával rendelkeznek, ami
messze túlmutat a Csillagligáén. Láthatóan korlátlanul…
Marcus az Angyalán keresztül kikapcsolta a térmonitort.
– Szép kis botrány kerekedett ebből – tűnődött Anth. – Tudtuk,
hogy ha megmutatjuk magunkat, ez lesz belőle.
– Tudtuk – bólintotta Marcus. – A láncreakció beindult, és már
nem lehet megállítani. Felkészültünk, eljött az időnk. Ez a mi
birodalmunk, a mi Csillagligánk, és ezt mostantól mindenki tudni
fogja.
– Előbb azonban itt van még a Pajzsbirodalom.
– Igen – nézett a csarnok szemközti végébe Marcus. – Előbb a
Pajzsbirodalom, aztán a Csillagliga. Előbb Jen és a Pajzsherceg,
aztán a Liga. – Ránk férne egy kis lazítás – vetette fel Anth–, és
amíg Fordék nem jelentkeznek, amúgy sem tehetünk sokat. Mit
szólnál, ha ellátogatnánk a Császárövezetbe? A Merilliusra vagy a
Tacitusra.
– Kösz, nem – sóhajtotta Marcus. – Most inkább egyedül
maradék.
– Akkor megyek egyedül, barátom. – Anth következő
pillanatban el is töltötte magát.
Marcusban kétféle érzés kavargott. Egyrészről régen érezte
magát ilyen tehetetlennek. Hatalmas világ vette körül, bárhová
eljuthatott a másodperc törtrésze alatt, de semmihez sem volt
kedve. Jen nélkül valahogy minden üressé vált, és egyedül érezte
magát. Anth a társa volt, de messze nem a barátja. Tulajdonképpen
Jen volt az egyetlen, akivel megosztotta minden gondját, baját.
Azaz, csak majdnem mindent. Lehet, hogy ennyi idő után elveszíti
őt?
A másik érzés egyre erősebben motoszkált benne. Egyfajta
megvilágosodás volt ez, mintha csak most értette volna meg, hogy
milyen felelősséggel tartozik a Csillagliga iránt.
„Vagy csak hatalomvágy lenne?” – gondolta, de aztán
elhessegette a hátsó gondolatot. Akarta a Ligát, az ő Ligáját, és
tudta, hogy a Ligának is szüksége van rá a túléléshez.
 10. fejezet: Deena Dewaynes
Deena a haját fésülte a szobája ovális, régi motívumokkal
díszített tükre előtt, aztán begombolta elegáns erdei ruhája csatjait.
Közben halott nagymamájára gondolt. Amikor elbúcsúzott tőle, úgy
ölelte magához, mintha soha többé nem látná újra, de azt nem
gondolta, hogy valóban ez fog történni. Nagyapja megmondta, hogy
az út kockázatos lesz, de akkor miért kellett menniük? A szeme
sarkában kövér könnycseppek gyűltek, majd lassan lefelé
csordogáltak az arcán.
Csak keveset sikerült megtudnia arról, hogy mi történt pontosan
a Wanctenán. Senki sem beszélt róla szívesen, őt pedig különösen
óvták a részletektől. Két napja kihallgatott egy beszélgetést, amikor
édesapja dühösen hallgatta végig nagyapa fájdalmas beszámolóját,
aztán anyának kellett lecsillapítania, amikor elkezdett kiabálni
nagyapával. Emellett megpróbált beszélgetni Hikayonnal, de a férfit
is nagyon megrázták a történtek, és csak tőmondatokban számolt
be a harcról. Amennyire Deena értette, nem a Csillagliga tehetett
nagymama és Ushek bácsi haláláról, hanem egy Irányítók nevű
szervezet.
– Deena! Kész vagy már? – kiáltotta odakintről türelmetlenül
édesanyja. – Gyere, indulunk!
Gyorsan kitörölte a szeméből a könnyeket, aztán hátul egy
fagyűrűvel összefogta a haját. A gyűrűt még a dédnagypapája, Nai
Eghnar, a legendás hadvezér faragta neki. Sajnos nem nagyon
emlékezett rá, mivel még nagyon fiatal volt, amikor Eghnar bácsi
meghalt, de azt tudta, hogy nagymamája rengeteg faragást őrzött
tőle.
Kilépett a szobából, és szemlesütve odasomfordált a szüleihez.
– Csinos vagy– mondta neki kedves mosollyal apa, de Deena
meglátta a mögötte rejlő hatalmas szomorúságot. A történtek még
anyát is megviselték, bár azon sem csodálkozott volna, ha ez nem
történik meg. Anya nagyon ügyesen színészkedett, emellett ha
kellett, folyékonyan hazudott. Deena azonban már kiismerte, és ezt
anya is tudta.
Azonban a gyásza most őszintének tűnt.
– Sírtál, kicsim? – kérdezte fátyolos hangon, és Deena szíve
megdobbant a szeretetteljes szavaktól. Ritkán volt része
ilyesmiben. Bólintott, aztán oda bújt az egyszerű nadrágot és blúzt
viselő asszonyhoz. Édes parfümillat csapta meg az orrát, amely
biztosan felkelti a férfiak érdeklődését. Édesanyja mindig a
legfinomabb erdei parfümöket hozatta magának, és Deena
elhatározta, hogy lesz, ami lesz, legközelebb ő is hozat magának.
Kíváncsi volt, hogy Hikayon vajon mit fog szólni hozzá, ha megérzi
rajta legközelebb.
Egyenesen a Magasváros tetején álló Erdei Palota főhangárjába
mentek, ahol több erdei chagar várt indulásra készen, hogy
lesüllyedjenek a lombok közé. Az egész hold gyászolta Tenielle
Egnnart. A temetésen résztvevők számát korlátozták, de a tömegek
igényét kielégítendő élőben fogják közvetíteni a szertartást.
Deena az egyik chagaron megpillantotta a nagyapját. Görnyedt
háttal, fakó arccal ült a jármű hátuljában, és mintha jóval több ránc
gyűlt volna az arcán, mint amire emlékezett. Egészen öregnek tűnt.
Mellette Guyekan Eghnar és Hikayon álltak, előttük pedig egy
hűtött bura alatt nagymama holtteste feküdt. Deena szemlesütve
haladt szülei között a chagarig, aztán helyet foglalt a chagar
pereméhez erősített ülésen.
Egy pillantást vetett a nagyanyja testére, de rögtön viszolygás
fogta el. Még sosem látott halottat. Rémisztő volt belegondolni,
hogy a nagymamája fekszik előtte. Nagyapja szinte észre sem vette
őket, ki tudja, mióta ülhetett mozdulatlanul. Nagyon rosszul nézett
ki. Arca beesett volt, szemei alatt súlyos táskák gyűltek, és egész
lényéből mélységes fájdalom áradt.
Hikayon állt a kormányhoz, és beindította a hajtóműveket, majd
kisiklott a chagarral a hangárból. Több chagar kísérte őket, majd
több tucatnyi csatlakozott hozzájuk a Magasváros alsóbb
szintjeiről. A menet lassan leereszkedett a lombkoronaszintig, majd
az ágak között lesüllyedtek az erdei világba. Kaidran ágak közé
épült városának peremén vágtak keresztül, majd hagyták maguk
mögött, és a mélyerdőben repültek tovább.
Deena szeretett a fák között lenni, Hikayon szerint olyan
ügyesen szökdelt ágról ágra, mint egy négykezű whoba, de anya az
utóbbi időben mégsem nagyon engedte a lombvilágba, azt mondta,
hogy nem illik ilyesmit tennie. Persze ő nem tudta, milyen érzés
szabadon ugrálni az összefonódó lombok rengetegében, ő inkább az
erdőn túli városokat, és főleg Neowhai modern csillogását szerette.
Nagyapja előzőleg személyesen választotta ki nagymama fáját,
nem messze Nai Eghnarétól és a feleségéjétől, Eichi Murecáétól.
Percekig szlalomoztak a vaskos, helyenként összefonódó
ágrengetegben, míg végül Hikayon lelassított, majd megállt a
chagarral. Körülöttük ugyanígy tett az összes többi chagar is, aztán
utasaik elhagyták a járműveket. Ők, mint a gyászoló család
maradtak, és lépésben siklottak tovább, a többiek a környező
ágakon gyalog követték őket. Alig száz méterrel később Deena
megpillantotta a kiválasztott fa törzsét.
Nagyapa szép fát választott, ez volt az első gondolata. Az erős és
egészséges fatörzsön ott tátongott az előkészített, faragásokkal
díszített odúnyílás. Kameragömbök jelentek meg körülöttük, és
rögzítették az eseményeket. Deena a többiekkel együtt kiszállt,
Guyekan, Tuen, Hikayon és nagyapa pedig leemelték a burát, aztán
nagymama holttestével egy négyméteres átmérőjű ágon
megindultak az odú felé, amely az ág és a hatalmas fa törzsének
találkozásánál nyílt.
Nagyapa oldalra lépett, és miközben Tuen, Hikayon és Guyekan
lassan becsúsztatták a holttestet az odúba, beszélni kezdett:
– Az Erdőistennőnek ajánlom e lelket, mert kevesen
érdemesebbek nála, hogy mellette osztozzanak az örök
boldogságban az ő csodálatos világában. Mit is mondhatnék
Tenielle-ről, amit még nem tudtok? Gyönyörű asszony,
gondoskodó anya és hű szerető volt. És jóval bölcsebb, mint én
valaha is leszek… – Elcsuklott a hangja. – Remélem, tetszik a fa,
amit választottam neked, Teni.
Odafordult az odúhoz, és Tuen segítségével, a Hikayon és
Guyekan által tartott, tömött zsákokból páfránylevelekkel bélelték
ki az odút. Deena a nagyapja reszketeg mozdulatait nézte, szinte
érezte az egész lényéből sugárzó fájdalmat. Az édesapja szemében
könnycseppek gyűltek, de egy gyors mozdulattal a ruhája ujjába
törölte őket.
Deena a nagymamájára gondolt. Sokkal többet beszélgettek
vele, mint anyával, és egyedül csak neki mert beszélni az érzéseiről.
Olyan volt számára, mint a legjobb barátja, de ez most örökre véget
ért…
A temetés után nem sokkal, a Magasváros shabbani
lakosztályában a temetésre érkezett törzsfők és tanácsosok előtt
apa és nagyapa ismét összeveszett. Ezúttal apa kezdte, amikor
váratlanul megvádolta nagyapát.
– Te ölted meg őt, ugye tudod?! – kérdezte keményen. –
Megmondtam, hogy a Csillagligában nem lehet bízni! Legalább
anyát hagytad volna itthon, ha már annyira menni akartál!
– Ez az, Tuen – suttogta elhaló hangon nagyapa – nem is
vártam mást tőled. Tudod, odafele úton sokat beszélgettem rólad
édesanyáddal, és megértettem néhány dolgot, amit te talán sosem
fogsz. Legalább az ő emlékére légy tisztelettel!
– Csak fel akarom nyitni a szemed! Hogy ne úgy tekints
magadra, mint egy tévedhetetlen, mindent tudó lényre! Te is tudod,
hogy eljárt feletted az idő!
Nagyapa arca eltorzult, és pillanatok alatt elsápadt. Lába
megbicsaklott, és Guyekan már későn ugrott oda hozzá. Nagyapa
elesett, és összegörnyedve nyöszörgött a padlón. Apa Guyekannal
együtt leguggolt mellé.
– Orvost! – bömbölte Guyekan. – Hívjatok orvost!
Hikayon a szeme elé villantotta a kom -portja holoikon
képernyőjét, aztán idegesen beszélni kezdett. Deenától nem messze
a Megherra család tagjai szótlanul álltak, és nézték, amint Guyekan
a karjába kapja Zandot.
Uttak Megherra törzsfő, aki pár évszakkal idősebb volt
nagyapánál, belekarolt vékony és csontos feleségébe. A törzsfő
elsőszülött fia és felesége, valamint Deenánál négy évszakkal
fiatalabb ikerlányaik a padlón fekvő, nyögdécselő nagyapát
bámulták. Deena szégyellte, hogy így látják. Nem volt hozzá joguk.
– Mi a baja a shabbannak?– kérdezte az egyik kreolbőrű kislány.
– Hallgass, Nuli! – suttogta az anyja.
Egy neowhaii tanácsos, ha jól emlékezett, Eton Weenprime
hevesen gesztikulálva beszélt valakivel a komportján. A háta
mögött pedig egy másik tanácsos, Terell Bollans éppen odasúgta
fiatal feleségének, aki szintén a Nagytanács tagja volt:
– Tehát a pletykák igazak. A shabban súlyos beteg…
– Bármennyire is egy élő legenda, azt hiszem, itt az ideje, hogy
átadja a hatalmat Tuen Dewaynesnek – felelte elfojtott hangon a
tanácsos felesége. – A Csillagliga erődhajó flottájával a nyakunkon
erős uralkodóra van szükségünk, és félek, hogy Zand Dewaynes
már nem képes erőskezű döntéseket hozni…
Guyekan, nagyapával a karjában kisietett a teremből, amelyre
hosszú, kínos csend telepedett. Deena véletlenül elcsípte Megherra
törzsfő halk félmondatát, amit a feleségének intézett:
– Ezt nem kellett volna tennie Tuen Dewaynesnek. Miatta lett
rosszul az öreg shabban.
„Ez nem igaz!” – gondolta kétségbeesetten Deena. Nem az
édesapja tehetett róla. Ő csak kimondta azt, amit talán mindenki
gondolt. Nagyapát pedig túlságosan is megviselte nagymama halála,
ezért lehetett rosszul. De remélte, hogy nemsokára jobban lesz.
Az elkövetkező napokban nem találta a helyét a palotában.
Mindenhonnan azt hallotta, hogy a nagyapja nagyon beteg, már fel
sem tud kelni az ágyából, és egyre gyengébb. Nem eszik, nem is
iszik, emiatt vénásan kell táplálni. Egy növénydoktor szerint
nagyapa lélekben már feladta, de Deena remélte, hogy az orvos
téved.
A Magasváros legfelső teraszain sétált, és nézte az alsóbb
teraszokon hömpölygő tömeget. Szívesen lement volna a fák közé,
de egyedül nem volt szabad, bármennyire is szerette volna. Aztán az
egyik nap a teraszokról visszatérve, a szülei szobájából heves
szóváltásra lett figyelmes. Odalopakodott a csukott ajtóhoz, és
rátapasztotta a fülét, de sajnos az ajtó túl vastag volt, nem tudta
kivenni, hogy pontosan miről is beszélnek. Óvatosan megfogta az
ajtókart, és nagyon lassan néhány centiméternyire elhúzta az ajtót.
Látni továbbra sem látott semmit, viszont minden szót tökéletesen
hallott.
– …alkalmatlan az uralkodásra – mondta éppen anya az
édesapjának. – Ezt te is tudod. Anyád halála teljesen kikészítette.
Minden a kezünkre játszik, önmagát fogja elpusztítani. Eljött a te
időd. – Az apámról és az Erdőhold shabbanjáról beszélsz.
Haldoklik…
– A hatalomról beszélek. Rólad és a hatalomról. Hogy átvedd
végre apád helyét, ahogyan mindig is szeretted volna.
– Vagy inkább te szeretted volna? – Apa hangja gúnyosan
csendült.
– Én csak neked akarok segíteni, Tuen.
– Hát persze! Csakhogy én nem kértelek rá.
– Majd ha te leszel a shabban, megköszönöd nekem. Most
viszont cselekednünk kell. Apád teljesen magába roskadt, itt az
ideje, hogy megmutasd, kész vagy a helyére lépni. Elsőként ki fogod
nevezni Hikayont Ushek Yaguan helyére a w’orsigian alakulat
élére.
– Őt? Soha!
– Azt teszed, amit mondok! – sziszegte anya.
– Azt mondtam, nem. A kis kedvencedet nem!
Anya egy csattanós pofont kevert le apának, aki azonban nem
tett semmit. Deena összerezzent a résnyire nyitott ajtó mögött. „Kis
kedvenc?” – Nem értette, hogy apa mire értette.
– Ezt még egyszer ne merészeld! – suttogta apa.
– Mert különben mi lesz? Szólsz apádnak, és elárulod neki,
hogy…
 – Hallgass!
Anya győzedelmesen elmosolyodott. Deena jól ismerte ezt a
mosolyt, és szívből gyűlölte. Nem értette, hogy édesapja miért nem
mer semmit sem tenni ellene.
– A városokban zavar uralkodik, mindenki érzi, hogy a shabban
hamarosan meg fog halni, de legalábbis nem képes vezetni az erdei
birodalmat. A Csillagliga hadi flottája itt ül a fejünk felett, és
kétséges, hogy a pajzs meddig képes feltartóztatni őket. Ugye
tudod, hogy mi fog történni, ha idejönnek? Nem lesznek
kíméletesek, elveszik, amire szükségünk van, aztán magunkra
hagynak bennünket. Neked kell megállítanod őket! De ne félj, én itt
leszek melletted!
Deena közelebb bújt az ódon faajtóhoz, de véletlenül hozzáért,
és az ajtó megnyikordult. Anya odakapta a fejét, aztán dühösen
elkiáltotta magát.
– Deena! Azonnal gyere be!
Deena összerezzent. Egy pillanatra megfordult a fejéb en, hogy
elszalad, de nem tudott volna időben elbújni, ráadásul anya úgyis
tudta, hogy ő volt az. Már megint lebukott. Remegve fogta meg az
ajtókart, és húzta félre az ajtót. Anya meg fogja büntetni. Ahogyan
„akkor” is megbüntette.
– Á, tudtam, hogy itt vagy, te kis kuka! – A tekintete semmi jót
nem ígért.
– Ne bántsd a gyereket! – szólt közbe apa.
– Ebbe ne szólj bele, Tuen! Gyere ide, Deena!
Deena rémülten az édesapjára nézett, tőle várta a segítséget, de
hiába, apának sosem volt hatalma az édesanyja felett.
Odasomfordált, és lehajtotta a fejét.
– Nézz rám! – Anya a kezével felemelte az állát.
Deena remegett. De csak ő és anya tudta, hogy pontosan miért.
A kettőjük titka volt.
Deena kiskorában nehezen tanult meg beszélni, és ráadásul
folyton elak adt a nyelve a hosszabb szavaknál. A nyelvét mindig
teljesen váratlanul támadta meg egy alattomos gonosz szellem.
Vele egykorú társai gyakran csúfolták, emiatt egyre kevesebbet
beszélt. Anya megpróbált segíteni rajta, beszédtechnikushoz
hurcolta, de egyre türelmetlenebb lett, és Deena érezte, hogy egyre
inkább utálja őt azért, mert elüt a többi, teljes értékű kisgyerektől.
Öt évszakos volt, amikor anya először nevezte fogyatékos
lombmajomnak.
Aztán egy este, amikor egy buta játék közben véletlenül
felgyújtotta a szobáját, és segítségért rohanva képtelen volt
elmondani, hogy mi történt, emiatt szülei szobája is a lángok
martaléka lett, anya dühében úgy megverte, hogy napokig kék-zöld
foltokkal volt tele a teste. Anya szobafogságra ítélte, hogy eltitkolja
a sérüléseket, Deenát pedig megfenyegette, hogy ha bárkinek is el
merészeli mondani, nagyon megbánja.
Azóta nem beszélt, képtelen volt egyetlen hangot is kiadni a
torkán. Az orvosok azt mondták, a némasága feltehetően pszichés
eredetű, de segíteni nem tudtak rajta. Ő pedig képtelen volt
megszólalni, a torkába költözött szellem nem engedte. Nem sokkal
később megkapta a mindig a nyakában lógó készüléket, ami
legalább részben segített a problémáján, de sosem békélt meg vele
igazán, így csak akkor használta, ha feltétlenül mondani akart
valamit.
Anya váratlanul elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.
Csakhogy a mosolya minden volt, csak nem őszinte. „Engem nem
csapsz be, mint másokat!”
– Ej, miért kell ilyen alattomos módon hallgatózni?
– Vajon kitől tanulhatta? – kérdezte apa, de az asszony nem
foglalkozott vele.
– Mit hallottál, miről beszéltünk?
– Nagyapáról – felelte Deena a fordítókészülék rideg
géphangján. Anya arca megrándult, de nem tett megjegyzést, hogy
megint ezt a hangtónust használja. Deena apró kárörömöt érzett,
hogy bosszanthatja. – Aztán Hikayonról. Ő nagyon jó harcos,
szerintem megérdemli, hogy ő legyen az új parancsnok szegény
Ushek bácsi után.
 – Látod, Tuen – sóhajtotta anya. – Deenának jó szeme van. Ő
kedveli Hikayont, nem értem, hogy te miért nem. – Guyekan az
Eghnar családból származik – vetette ellen Tuen. – Ő a legméltóbb
rá, hogy Ushek helyére lépjen! Gondolj csak Nai Eghnarra!
– Ugyan, te is tudod, hogy nem erről van szó. Nem kedveled
Hikayont, ez az igazság. – Mi lesz nagyapával? – tátogta Deena. A
legminimálisabb hangsúlyt rakta a fordítógépből kiadott hangba,
ezzel is bosszantani akarta anyát.
– Ő… – komorodott el anya– haldoklik. Attól tartok, már nem
akar tovább élni.
– De miért?
– Egyszer majd te is szeretni fogsz valakit, akkor majd megérted.
Deena önkéntelenül Hikayonra gondolt. Aztán a halott
nagymamájára. Mi folyik körülötte? A világ, amiben élt, egyre
zavarosabbá vált, és pillanatról pillanatra hatalmasat változott, vagy
változik éppen. Vissza akarta kapni azt, ami a Csillagligával való
tárgyalások előtt vette körül. Most minden olyan távolinak tűnt, és
úgy érezte, csak sodródik egy ismeretlen és félelmetes irányba.
– Viszont van egy jó hírem számodra – mondta neki anya. –
Elkezdhetsz csomagolni, ugyanis holnap elutazol a Hosszú
tengerhez, Kitashiba. Kitalálod, miért? – Deena lázasan
gondolkodott, de el nem tudta képzelni, hogy mi lehet az oka. Nem
akart elutazni, nem is értette, hogy anya miért hiszi, hogy örülni
fog ennek a hírnek. A kontinens egyenlítő közeli részén rendkívül
meleg volt, ami inkább a hideg Reey évszakban jelentett volna
felüdülést, nem pedig most. Anya észrevette a tanácstalanságát. –
Ott vannak a legjobb génsebészeink. Már kiválasztották számodra a
tarsulus embriót, amelyet, amint beérkezel, beültetnek a
mellkasodba.
Deena szeme felcsillant.
„Megkapom a tarsulusomat!” – lelkendezett, és örömében
elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy talán túlzásba viszi az
örömöt, hiszen nemrég halt meg a nagymamája, és a nagyapja is a
halálán van. A mosolya lehervadt, de a lelkesedése belül
megmaradt.
Kopogtak az ódon faajtón.
– Gyere be, Guyekan!– kiáltotta anya.
Deena az Óriás megjelenésekor önkéntelenül összerezzent.
Guyekan hatalmas léptekkel jött be hozzájuk, aztán fejet hajtott
előttük.
– Beszélni akartál velem, Gillani…
– Deena felkészült, hogy megkapja a tarsulusát. Ez nagy
esemény egy ennyi idős kamasz életében. Tuennel a legjobb
génsebészeket választottuk neki, a Hosszú tengernél. – Anya apára
pillantott, aki kelletlenül az Óriás elé lépett, és a vállára tette a
kezét.
– Azt szeretném, ha te kísérnéd el Kitashiba, és vigyáznál rá az
alatt a pár nap alatt, amíg megtörténik a műtét, és felépül.
Guyekan bácsi elfintorodott, majd kelletlenül Deenára
pillantott. Egy cseppnyi kedvesség sem áradt belőle.
– Tudod, hogy nem értek a gyerekekhez – válaszolta végül.
– Ugyan, Óriás! – lépett közelebb anya. – Talán itt az alkalom,
hogy elkezdd! Egyszer majd neked is lesznek gyermekeid, és ki
másra bízhatnánk Deenát, mint szegény Tenielle öccsére.
Guyekan arcára volt írva, hogy nem akar menni, és ennek Deena
örült, mert ő sem szeretett volna Guyekan bácsival utazni. Sokkal
szívesebben ment volna inkább Hikayonnal. „Milyen jó is lenne!
Kettesben Hikayonnal!”
– A shabban… nincs túl jól. Nem szívesen mennék el pont most.
– Látjátok, hogy nem akar velem jönni – szólalt meg a nyakában
lógó fordító színtelen géphangján Deena. – Szóljatok inkább
Hikayonnak, ő biztosan szívesen elkísér!
A közbeszólásával azonban pont az ellenkező hatást érte el, mint
szerette volna.
– Rendben – bólintotta Guyekan. – Elviszem Deenát. Amúgy
sem beszélgetünk túl sokat mostanság Deenával. Talán itt az ideje,
hogy változtassunk rajta.
Deena elhúzta a száját, de aztán kelletlenül elmosolyodott.
„Hülye vagy, Deena! Ezt jól elszúrtad!” Azt ugyan nem értette,
hogy miért ragaszkodnak ahhoz, hogy pont Guyekan bácsi kísérje el
Kitashiba, hiszen bármelyik w’orsigian szakaszparancsnok
megfelelt volna. Végtére is nem a világ végére megy, és nem is
hosszú időre. Aztán eszébe jutott a kihallgatott beszélgetésnek az a
része, amiben apa és anya arról vitáztak, hogy ki legyen Ushek
Yaguan utódja, és hirtelen minden világossá vált.
Anya mindig eléri a célját. Eltávolítja Guyekant, így könnyebben
kineveztetheti Hikayont. Lehet, hogy az ő tarsulus beültetése is
csupán ürügy ehhez? Tudhatta volna, hogy a kedvesség, ahogyan
eddig minden alkalommal, most is csak álca. El is ment a kedve az
egész beültetéstől. Nagy esemény? Egy frászt! Miért hiszi el
mindig, hogy anya egyszer őszintén akar neki jót? Miért? Csak egy
valamit nem értett: mit akar Hikayontól, és miért jó neki, ha ő lesz
a w’orsigian alakulat parancsnoka? Reménykedett, hogy nem
bújtak ágyba egymással. Nem viselte volna el a gondolatot, hogy
Hikayon és az anyja… Ezt nem tehetik apával. És Hikayon nem
teheti vele! Vagy már régen meg is történt? Összezavarodott,
végtére is Hikayonnak nincs családja, pedig, ha akar, bármikor
tucatnyi szemrevaló lányt találna magának az erdőben.
Ha anya kivetette rá a hálóját…
Még a gondolattól is undorodott. Talán tényleg jobb, hogy
elmegy innen egy időre. Legalább egy kicsit szabad lehet odaát, a
Hosszú tengernél.
 11. fejezet: Zand Dewaynes
Zand többé már nem volt hajlandó tudomást sem venni a
külvilágról, sem a testét folyamatosan kínzó, egyre kegyetlenebb
fájdalomról. Halovány hangfoszlányokat ugyan elvétve érzékelt
maga körül, és ha kinyitotta a szemét, de csak homályos, néha
ismerősnek tűnő foltokat látott, de egy idő után már meg sem
próbálta felismerni őket. Időnként, egy-egy heves
fájdalomhullámtól felnyögött, de többnyire némán tűrte, és várta,
hogy örökre véget érjen minden.
Gondolatban Tenielleel kettesben járták az erdőt, Fiatalok
voltak, és halálosan szerelmesek. Azonban előbb-utóbb minden
alkalommal eszébe jutott, hogy Tenielle már nincs többé. Ilyenkor
keserű könnycseppek gyűltek a szemében, végigcsordogáltak az
arcán, sós ízük eljutott a kevés folyadékbeviteltől kicserepesedett
ajkaiig.
Ennyi volt az élete…
Semmi.
A boldogság gyönyörű évszaktizedei hihetetlen gyorsasággal
hullottak apró szilánkokra. A múlt emlékei egyre csak távolodtak…
Egyik pillanatban még a Whainell barlangcsarnokaiban sétált,
egyszerű célokkal, egyszerű és naív gondolatokkal, az Erdőhold
után vágyakozva. Aztán újraélte édesanyja elvesztésének pillanatát,
és amikor megtudta, hogy ő valójában Dewaynes shabban fia. Az
Erdőhold… és Maina Hassaniec. Tenielle, az édesapja, Nai Eghnar.
A csaták, a népe ostobasága, majd az emberek, a renegát Athonell
Hegemónia megjelenése. Újabb csaták és végül a béke, a planetáris
pajzs felkapcsolása.
Tenielle közelsége, szerelmes éjszakák. Tuen születése és
cseperedése. A nyugalom évszakai, mialatt a Csillagliga
megérkezett a holdhoz, és megpróbálta áttörni a pajzsot, de
sikertelenül.
 Ennyi.
Semmi és ugyanakkor minden.
Vajon mi vár rá a halál után? Létezik-e valami az elmúlás után?
Vajon mi az igazság? Hamarosan meg fogja tudni, ebben biztos
volt.
Érezte.
Talán fel is készült rá.
Talán nem.
Talán csak egyszerűen megszűnik létezni, és mindaz a tudás,
tudat, ami eddigi élete során halmozódott fel, csak úgy elveszik.
Attól félt a legjobban, hogy ez fog történni. „Elmúlok, mintha soha
nem is léteztem volna…”
Talán az emléke fennmarad. Egy darabig. Aztán már csak egy
név lesz a történelem végtelen folyamában, egy név, amelyhez
történelmi eseményeket kapcsolnak. Csupán egy név, nem pedig
egy élő személy. Hiszen a múlt nagyjai, hősei az ő számára sem
voltak többek neveknél…
Vajon hogyan fog történni?
Mit fog érezni?
Fájdalmat?
Vagy semmit?
Semmit…
A gondolatai elhalványultak. Csak feküdt.
Sötétség.
Fény.
Úgy érezte, mintha lebegne. A kínzó fájdalom enyhült, sőt
mintha visszahúzódott volna.
Már nem érzett semmit.
Semmi.
Lebegés…
Bódító, fehér köd ereszkedett a fejére. Nem érzékelte a
külvilágot.
Félelem.
Egyedül.
 Távolodott, de pontosan nem tudta, hogy mitől.
Talán az élettől?
És hová? Békesség.
Fény.
Vakító…
Lebegés.
Ez már a Halál? Kész volt átadni magát neki.
Felkészült.
Fény… Béke.
…
– Shabban! Hall engem?! – A szavak valahonnan távolról érték
el, és csak tompán, alig érthetően jutottak el a tudatáig. A fájdalom
visszatért, és mintha még erősebb lett volna, mint eddig bármikor.
– Shabban!
Felnyögött. Ki merészeli zavarni? Még a halálán sem hagyják
békén? Hasizmai görcsbe rándultak, gerince ívbe feszült a kíntól.
– Ki…? – hörögte. Vissza akart térni oda, ahonnan kiszakították.
Ott nem volt fájdalom, csak béke és nyugalom. Lebegés… Vissza!
– Nyissa ki szépen a szemét, uram. Gyerünk! De csak ha
szeretne még egy kicsit élni.
Zand először nem is fogta fel a rekedtes szavak értelmét. Amikor
azonban igen, kétségbeesetten megfeszítette az izmait, és tudatát
engedelmességre kényszerítette. Szemhéjai résnyire nyíltak. A
szemét erőltetve próbálta felismerni közel hajoló alak körvonalait.
A homályos foltok lassan összeálltak, és viszonylag éles képet
alkottak. Ekkor felismerte az összetöpörödött, csupa ránc, tar
koponyájú Hamren Golstettet. Évszakok óta nem látta. Golstett
mindig is önálló és felettébb különc fickó volt, még ha neki
dolgozott is. Egy lebegő székben ült, és ezzel is közlekedett, amióta
évszakokkal ezelőtt egy alattomos ízületi betegség
mozgásképtelenné tette.
– Gondoltam… hogy maga… az. Hamren…
Amaz érdes hangon felnevetett.
– Barátom, maga aztán nagyon beleélte magát a saját halálába.
De nézzen rám! Mit szóljak én! Tizenkét évszakkal vagyok öregebb
magánál!
– Mi… miről besz… élt az… előbb? – recsegte szaggatottan Zand.
– Biztos vagyok benne, hogy emlékszik. Nagyon jól tudja,
milyen őrültséggel bízott meg több, mint harminc évszakkal
ezelőtt. Ugye, hogy emlékszik! – Golstett viselkedése mindig is az
őrület határát súrolta, de Zand félt tőle, hogy ezúttal talán már túl
is haladta. Az idős wancten szemei eszelősen csillogtak, és a beszéd
közben túlságosan is hevesen gesztikulált. – Emlékszik, igaz? A
meghosszabbított élet, a halhatatlanság. Utóbbival sajnos nem
szolgálhatok, de egy fiatal testet esetleg adhatok önnek.
– Ne… szóra…kozzon! – Zand görcsösen megmarkolta az ágy
karfáját, úgy kapaszkodott bele, ahogyan az élete egyre vékonyodó
fonalába.
– Eszemben sincs – komorodott el Hamren Golstett. –
Megcsináltam, uram. Csak azt nem tudom, hogyan fog lejönni
velem a laboratóriumomba.
– Hika… Hikayon – préselte ki a szavakat Zand. – Hívja!
Golstett bólintott, és a fülében nyugvó kom -porton idehívatta a
w’orsigiant. Hikayon Numaka néhány perccel később meg is
érkezett. Zand már felülve várta, és egész teste izgatott lázban égett,
ami időlegesen elnyomta a fájdalmát is.
– Uram?– nézett zavartan a w’orsigian. – Mi történt?
Zand nehezen találta a hangját, nehezére esett a beszéd.
– Tedd, amit… Golstett professzor… mond.
– Nem értem, uram.
– Megmentem a shabbanját – felelte Golstett. Finoman
megpöccintette a lebegő széke karfájába épített irányítókart, mire a
szék előrelendült. – Kapja a karjaiba, és hozza utánam!
Hikayon felvonta a szemöldökét.
– Hová?
– Csináld! – parancsolta Zand, és Hikayon azonnal
engedelmeskedett. Odalépett mellé, és óvatosan felemelte őt az
ágyról. Hamren Golstett egykedvűen kisuhant a lebegő székével az
ajtón, Zand pedig Hikayon karjában követte. Emlékezett arra,
amikor először beszélt Golstetttel arról, hogy hogyan lehetne
meghosszabbítani az életüket. A tudós, mint általában, akkor is
érthetetlenül és összefüggéstelenül zagyvált, aztán csak anyagi
forrásokat kért, hogy kísérletezgessen. Az évszakok teltével aztán
Golstett és a kutatásai is feledésbe merültek. A tudós nagyritkán
meglátogatta, de semmi érdemlegesről nem tudott beszámolni, és
később a látogatásai is egyre ritkultak. Zand néha úgy gondolta,
hogy az anyagi keretét nem is a kutatásra fordítja.
„Miről lehet szó?” – tépelődött. Az imént már majdnem teljesen
átadta magát az elmúlásnak, most viszont minden porcikájával élni
akart. Tudni akarta, miről beszélt Golstett.
Tényleg van remény?
Felnyögött. Mintha éles kések döfködték volna a tüdejét és a
máját, hogy aztán pokolian erős görcsökké erősödjenek.
„Nem bírom!”
– Uram… – szólalt meg bizonytalanul Hikayon, és
megszaporázta a lépteit.
– Siessen!– hallotta Zand Golstett hangját.
Beszálltak egy liftbe, amely süllyedni kezdett lefelé.
Hangtalanul suhantak lefelé. Néma csend telepedett rá.
Lebegés…
Béke.
Csend.
Fény.
Fény.
Lebegés.
– Nyissa ki a szemét! – kiáltotta Golstett. – W’orsigian, rázza
fel! Az erdőre, gyorsan!
Zand pislogni kezdett, miközben Hikayon nem éppen
kíméletesen megrázta a vállát.
– Elég! – sóhajtotta.
– Hozza utánam!
Z and érezte, hogy elhagyják a liftet, de a fájdalom közben újra
rátámadt, és félt, hogy már nem képes megküzdeni vele. Homályos
látta a mennyezet kristályfényforrásainak ragyogását, a fényük
egybemosódott a mennyezet fakó színével.
– Fektesse oda! – hallotta Golstett hangját.
Hikayon lerakta egy kemény fekhelyre, és hátrébb lépett. Zand
tudni akarta, mi folyik körülötte. Minden erejét összegyűjtötte, és
remegő karral felkönyökölt. Egy kis helyiségben tartózkodtak,
amely zsúfolásig tömve volt komputerkonzolokkal és ismeretlen
berendezésekkel. Golstett odalebegett egy félkör alakú
konzolpulthoz, és lomhán dolgozni kezdett rajta.
A terem oldalfalán hosszúkás rés nyílt, és egy sárgás árnyalatú,
állított üvegbúra siklott elő belőle a padlóba épített sínpályán
gördülve. A burát megtöltő folyadékban egy meztelen férfitest
lebegett. Az arányos alakon kidolgozott izmok feszültek, hátul
hosszú farok lebegett az átlátszó folyadékban.
Zand tekintete az arcra siklott, és önkéntelenül felhorkant a
döbbenettől. Nagyon jól emlékezett erre az arcra, és így már a test
is nagyon ismerős volt.
Hiszen a sajátja volt, illetve a saját fiatalkori mása.
– Hamren!– hörögte, aztán megköszörülte a torkát. – Mi folyik
itt?
Golstett tovább dolgozott, de közben magyarázni kezdett:
– Ez az ön leendő teste, shabban. Remélem, tetszik. Utólagos
engedelmével, egy elég jól sikerült klóntestet sikerült előállítani a
DNS-éből. Gyorsított sejtnövesztéssel viszonylag hamar,
ötvenkilenc nap alatt értük el ezt az állapotot. Nagyjából huszonegy
évszakos, ereje teljében lévő test, módosítva az erdőholdi génekkel,
a faroknyúlványa érdekében. Ismerős, igaz? Hiszen ilyen volt,
ennyi idős korában, vagy nem? Mi a véleménye?
Zand Hikayon Numakára pillantott, aki szótlanul bámulta a
burában lebegő ifjú Zand Dewaynest. A test orrában egy apró
készülék függött, feltehetően azzal lélegzett a folyadékban.
„Mit akar Golstett?” – Zand fejében kavarogtak a hallottak és a
lehetőségek, és képtelen volt levenni a tekintetét a hajdani fiatal
testéről. Milyen feszes és sima…
– A következő fog történni: a tudatát kiemeljük az
elhasználódott testéből, és áthelyezzük a fiatal és üres klóntestbe.
Minden emléke, tudása megmarad, de fizikailag újra fiatallá válik.
– Ez lehetetlen!– szakadt ki Zandból.
Golstett szemöldöke összeszaladt mérgében.
– Ne mondja nekem, hogy lehetetlen, shabban! A fél életemet
ennek az eljárásnak szenteltem. Ön akarta, vagy nem? Hát itt van!
– De… hogyan fogja áthelyezni a tudatomat abba a testbe? –
pillantott újra a fiatal klónra Zand. A lehetőség megmozgatta, és
alaposan felkorbácsolta a fantáziáját. Újra fiatal lehet a mostani
tudásával, tapasztalatával és az összes emlékével. Újra élheti a
fiatalságát! Csak azt nem hitte, hogy ez valóban meg is fog történni.
Áthelyezni a tudatot… – És mi lesz a mostani testemmel?
– A tudat kiemelése pillanatában a jelenlegi teste megszűnik
funkcionálni. Leáll a szíve, a keringése, az agyműködése. De a
tudata egy kis berendezésben időlegesen elraktározódik. Persze, a
tesztek során időkorlátba ütköztünk, nagyjából tíz óráig sikerült
megőrizni a tudatot, aztán elillant, mintha ott sem lett volna. Az
áthelyezés azonban csak néhány percig fog tartani, uram, nincs
mitől tartania.
– Ön szerint… mi a tudat? – kérdezte alig hallhatóan Zand.
Kimerült volt, pihenni szeretett volna.– Miként tudja
megfogalmazni? Létezik egyáltalán valami… a testtől elkülöníthető,
nem anyagi… esszencia? – Szívesen tartok bármilyen hosszú
előadást a tudatról, ha gondolja, de úgy vélem, kevés az időnk.
Legyen elég annyi, hogy egy genetikailag módosított tarsulus
segítségével sikerült lokalizálnunk valamit, ami… Hogy is
mondjam… nem teljesen anyagi bennünk.
– Ezek mind csak feltételezések…
– Igen – szólt közbe Hikayon. – Feltételezések. És egyébként
miért nem fiatalította meg elsőként önmagát, ha már itt tartunk?
Hikayon mindig is gyanakvó volt, de a kérdése jogos, állapította
Zand, és kérdőn Golstettre nézett.
 A tudós láthatóan zavarba jött.
– Nos, nemrégen készültem el vele, nem volt még időm
kipróbálni.
– Ez gyenge magyarázat! – krákogta Zand. Nem bírta magát
tovább támasztani, erőtlenül visszahanyatlott a fekhelyre.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy mindezt egyedül…
csinálta?
– Nem. Négy segítőm volt, kiváló elmék és szakemberek.
– És hol vannak? – kérdezte Hikayon. Golstett nem felelt. –
Hol?!
– Sajnos mindannyian meghaltak már – suttogta kelletlenül az
idős tudós.
– Hogy-hogy meghaltak?– Zand Hamren Golstett tekintetét
fürkészte, de a tudós nem mert a szemébe nézni. „Itt valami nem
stimmel!” – Mit tett velük?
– Semmit! Egy… egy baleset történt nemrég, és…
– Ne hazudjon! – dörrent rá a tudósra Hikayon, és fenyegetően
közelebb lépett. – Megölte őket, igaz?
– Nem! – sikoltotta Golstett, és vagy három méteres
magasságba emelkedett a lebegő székével. – Nem! Nem tehettem…
mást.
Zand ekkor megértette.
– Féltette a találmányát, igaz? Hogy túl sokan akarják majd
használni!
Golstett hallgatott, de csak néhány másodpercig.
– Önnek készítettem, uram, nem másoknak.
– És magának is – állapította meg Zand. – Csak nem merte
kipróbálni.
– Nos, valóban van némi kockázata, bevallom. De nem sok.
Viszont, ha először magamon próbálom ki, és nem sikerül, akkor
senki nem tudja kijavítani a hibát. De higgye el, nem egy sikeres
kísérletet végeztünk már.
Zandra újra rátört a fájdalom, és úgy érezte, hogy a külvilág újra
távolodni kezd. Visszahanyatlott a fekhelyre. Nincs több idő!
 – Csinál… ja! – nyögte.
Homályos fátyol ereszkedett a szeme elé. A hangok eltorzultak,
pedig Golstett mintha még mindig beszélt volna hozzá. Vagy
Hikayon volt? Esetleg ezt az egészet csak képzeli? Hallucináció
lenne?
Nem. Nem lehet az. Valami rácsatlakozott a fejére. Csak
eltorzult, széteső körvonalakat látott. A mennyezet felől egy sötét
árnyék ereszkedett rá. Golstett ott sürgölődött körülötte…
Fény…
Eljött az idő.
Már csak a fehér fényt látta.
Lebegés.
Fény.
Béke.
Aztán minden elsötétült.
A következő pillanatban felnyitotta a szemét.
Rémülten tapasztalta, hogy valamilyen sűrű folyadékban lebeg.
Nyitott szája azonnal meg is telt vele, kesernyés ízétől felfordult a
gyomra. Kétségbeesetten kapkodott levegő után, míg végre rájött,
hogy az orrába helyezett oxigénszűrőn keresztül tud lélegezni.
Csakhogy addigra már egy kis folyadék leszaladt a légcsövén, amitől
fuldokolva köhögni kezdett.
Szörcsögő hangot hallott, aztán azt vette észre, hogy a folyadék
gyorsan távozik a bura alján keletkezett nyílásokon. A bura
oldalának tántorodva köhögött tovább. Úgy érezte, menten
megfullad, görcsösen próbált lélegezni, de nem sikerült. Közben a
burán két hosszanti vájat keletkezett, majd ennek mentén az
üvegréteg két félhengerré vált, és eltávolodtak egymástól a
talapzatba épített mozgatókarok segítségével.
Zand kizuhant a labor padlójára. Összegörnyedve köhögött, míg
végre sikerült levegőhöz jutnia. A padló hűvös volt, és csípte a
nedves bőrét. Sárgás folyadékcseppek terítették be a testét, és
csordogáltak lassan lefelé csupasz bőrén. Teljesen meztelen volt.
„Mi történt?” – A szeme elé emelte a kézfejét. Erős marok, sima
bőr. Semmi májfolt, semmi ránc. Lepillantott magára. A bicepsze
megfeszült, és kidudorodott, ahogy behajlította a karját.
Önkéntelenül megfeszítette mellizmait és bordás hasizmait. „Az
erdőre!” – Kezdte felfogni, hogy amiről Golstett nemrég beszélt,
már valóra is vált. Ágyékában érezte a vér zubogását, pénisze régi,
szép emlékeket idézett.
„Ez lehetetlen!”
Feltápászkodott.
„Milyen könnyű…”
Nem ehhez volt szokva. Nincs ízületi fájdalom, csak ruganyos
izomzat és könnyed, fürge mozgás. Egy kőkemény, energikus, fiatal
és egészséges test.
„Valóban ilyen lettem volna hajdanán?” – tűnődött, miközben
önmagát nézegette. Az élmény letaglózó volt, sőt még annál is
elementárisabb hatású.
Maga az újjászületés!
Sokkal hajlékonyabbnak, ruganyosabbnak érezte magát, és
ahogy visszagondolt Golstett szavaira, sejteni kezdte, hogy ez az
erdőholdi gének hatása.
Aztán valami szokatlant észlelt önmagán. Hátranyúlt, és
megragadta a hosszú faroknyúlványt. A következő pillanatban
rájött, miként tudja mozgatni az új testrészt. Szorosan a csuklója
köré tekerte a nyúlványt, aztán ide-oda lendítette párszor, közben
olyan felszabadult boldogság hatalmasodott el rajta.
Olyan, amilyet talán még soha életében nem érzett.
– Hikayon! Látod ezt? – csapta vállba a w’orsigianját. Jó érzés
volt, hogy igazán erőset tud ütni.
– Shabban… – A w’orsigian zavartan állt előtte. – Tényleg… ön
az?
– Hát persze, hogy én vagyok! – Zand meztelenül kihúzta
magát, és megfeszítette a mellizmait. – Ki más lenne! Golstett!
Tükröt!
– Jól van, shabban? – érdeklődött a tudós, miközben
homlokráncolva méregette őt.
 – Nem úgy nézek ki? – kérdezte türelmetlenül Zand. – És adjon
valami ruhát is!
– Emlékszik mindenre, ami… előtte elhangzott?
– Mindenre– bólintotta mosolyogva Zand. – Az egész eddigi
életemre.
– Szóval sikerült – rebegte Golstett, és vágyakozva mustrálta
Zand fiatal testét.
Zand a tudós mellett álló asztallap felé pillantott, amelyen egy
mozdulatlan test hevert.
A saját holtteste. Odasétált a törékeny és összetöpörödött,
egykori önmagához. Megérintette a ráncos arcot, aztán lefedte a
kimeredő szemeket. Kicsit még idegenül érezte magát a
megfiatalodott klóntestben, de a régi, fiatalkori érzések rohamos
gyorsasággal tértek vissza. Élvezte az új testet, a benne rejlő erőt és
energiát, és mérhetetlen boldogság, felszabadultság járta át minden
porcikáját. Belemarkolt a bicepszébe, és elégedett volt a keményen
feszülő izmokkal. Megérezte a mellkasában lüktető tarsulust is, és
próbaképpen pajzshártyát vont a teste köré, majd néhány
másodperc elteltével leengedte.
Golstett ráfókuszálta a labor egyik belső kameráját Zand
meztelen testére, egy jókora holografikus képernyőt aktivált a
levegőben, és oda továbbította a képet. Zand odalépett önnön
képmása elé, és elégedetten gyönyörködött fiatalkori alakjában.
Elképzelhetetlen értékű ajándékot kapott a sorstól, illetve közvetve
Hamren Golstetttől.
Talán a legértékesebbet, amit bárki is kaphat.
Az egyik konzolpult mellett félrecsúszott egy panel, amely
mögött ruhák sorakoztak. Zand odalépett, és válogatni kezdett.
– Az ön méretei, uram – mondta Golstett.
Zand kivette az egyszerű w’orsigian kadét tréningnadrágot és
pólót, majd magára öltötte mindkettőt. Meg kell majd újítania a
ruhatárát, gondolta, miközben önkéntelenül újra az asztallapon
heverő holttestre pillantott. Mordbidnak találta a tényt, hogy a saját
holtteste fekszik előtte.
 – Nos, itt az ideje, hogy meséljen egy kicsit erről az eljárásról,
Hamren – fordult aztán a lebegő székben ülő Golstett-hez. – Úgy
érzem, amellett, hogy egy csodálatos ajándékot adott nekem, egy
meglehetősen veszélyes eszközt alkotott meg. Jól gondolom?
– Minden attól függ, hogy mire és hogyan fogjuk használni –
sóhajtotta Golstett.
– Kiken tesztelték? – kérdezte Zand. Golstett feszengeni kezdett
a lebegő székében, és nem mert a szemébe nézni. – Feleljen! –
Embereken– sóhajtotta a tudós. – A Veritas Vincit foglyai közül
hoztunk el néhány tucatot a tesztfázisban.
– Ki adott erre engedélyt?
– Ön. Amikor eszközigényléseket engedélyezett a részünkre,
volt köztük néhány élőerőforrás igény a fogolytáborokból is.
Zand keze ökölbe szorult.
– Folytassa! Tudni akarok mindent!
– A legtöbbjük meghalt a kísérletek során. Hiába klónoztuk a
testüket, a tudat áttöltése nagyon sokáig nem sikerült. A tudatőrző
képtelen volt néhány másodpercnél tovább megtartani a testből
kiemelt tudatesszenciát. Aztán, volt, akinél sikerült, de végül
képtelenek voltunk a tudatot a klónjába áthelyezni, mert a klóntest
abban a pillanatban sokkot kapott, és meghalt.
– De végül sikerült.
– Igen. Tegnap… az egyik embernél sikerrel jártunk.
– És aztán mi történt?
Golstett maga elé meredt, az arca falfehérré változott.
– Én… már az első pillanattól tudtam, hogy ez az eljárás nagy
veszélyeket rejt magában, ha nyilvánosságra kerül. Nem… nem volt
választásom.
– Pedig lett volna– mondta Zand. – Az egyenesség mindig a
legelső választási lehetőség. Nincs mit mérlegelni rajta, és később
sem kell megmagyarázni. Mit tett a társaival?
– Méreg… – suttogta a tudós, és lehajtotta a fejét. – Amikor
megtörtént az első sikeres kísérlet, koccintottunk….
Hikayon felvillantotta a pajzshártyáját.
 – Uram! Ez a wancten közveszélyes! Azonnal le kell
tartóztatnunk!
– Nyugalom, Hikayon! – intette le a w’orsigiant Zand.
Pedig valóban azt kellett volna tenniük, amit Hikayon mondott.
Golstett gyilkos, azonban a találmánya titkát csak így tudta
megőrizni. Ez ugyan nem volt mentség, de végtére is neki csinálta,
legalábbis neki is. Hirtelen megértette, hogy valójában mi az ő
szerepe az egészben: „Szüksége volt egy nagyhatalmú
védelmezőre, aki megvédi és biztosítja, hogy ő is használhassa!
Nagyon ravasz!”
Csak egy valami zavarta.
– Eleddig még senkinek sem sikerült bebizonyítani, hogy
valóban létezik egy testtől független tudat – tűnődött. A gondolat
több volt, mint érdekes. – Önnek viszont láthatóan igen. De
tulajdonképpen mi a tudat? Hogyan kerül a testünkbe születéskor,
és hová távozik? Erre feleljen nekem! Lehet, hogy mégis létezik az
Erdőistennő szellemvilága? – Ha nem is szellemvilág, de úgy
hiszem, hogy van valami, egy magasabb rendű tér, vagy létsík.
Rengeteg kísérletet végeztek a régi időkben és mostanában is,
transzállapotokban történt beszámolók, halál közeli élmények
árulkodnak valamiről. De ezzel a berendezéssel én csak az
életünket akartam meghosszabbítani. Igazából kevesebbet értek az
eljárásból, mint szeretnék. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi
emelődik ki a forrástestből, és helyeződik át a klóntestbe, csak
abban vagyok biztos, hogy nem anyagi eredetű.
– Hogyan működik a találmánya, professzor?
– Azt hiszem, ezt sosem fogja megérteni. Illetve… most már
nem mondom azt, hogy sose, hiszen rengeteg ideje lesz. De soká
fog tartani. A kezelését azonban szeretném elmagyarázni, és
egyúttal meg is szeretném kérni valamire.
– Van egy saját klónteste előkészítve – értette meg Zand. Újra
megtapogatta bal karja bicepszét, és elégedetten sóhajtott. – És azt
gondolja, segítek magának megfiatalodni.
– Pontosan – mosolygott Golstett. – Ne feledje, egyedül én
ismerem a berendezést, én tudom kezelni, működtetni.
„Tartozom neki ennyivel” – gondolta Zand, miközben a lebegő
székben ülő összetöpörödött kis férfit nézte. „Legalább ennyivel.” –
Golstetttel is alaposan elbánt az idő és a kor. Noha gyalázatos
dolgokat művelt a berendezése fejlesztése érdekében, és Zand
tartott tőle, hogy még a töredékét sem tudja a megtörtént
borzalmaknak, de az eredmény elhomályosította azokat.
– Mondja el, mit kell tennem.
Golstett izgatottan mesélte végig, hogy mit és mikor kell
megnyomni, aztán Zand klóntestének, illetve most már a sajátjának
megüresedett tároló buráját visszairányította a fal mögött megbúvó
terembe, és helyette egy másik klónt tartalmazó burát hívott elő. A
burában lebegő harminc év körüli, sasorrú férfi a hajdani tudóst
idézte. Világosbarna haja lebegett a sárgás folyadékban, teste
vékony, de inas volt, háta mögött vékony farok lebegett.
Zand minden apró részletre figyelt, aztán Hikayonnal az
asztallapról a padlóra helyezték egykori teste maradványát, és a
töpörödött Golstettet emelték a helyére. A komputeren keresztül
működésbe hozta a berendezést, amely lomhán aláereszkedett a
mennyezetről, és rákúszott a tudós koponyájára.
Hamren Golstett szaggatottan lélegzett, az egyik komputer
adatai szerint a szíve nagyon gyorsan vert.
– Izgul?– kérdezte somolyogva Zand.
Golstett elfintorodott, aztán lecsukta a szemét, Zand pedig
odasétált a főkomputerhez, és elindította az áttöltést. Golstett teste
megfeszült, aztán elernyedt, a tudata minden bizonnyal a fejétől
éppen eltávolodó berendezésbe vándorolt át. Zand megborzongott a
gondolattól. Ez már nem tudomány volt, hanem valami annál
sokkal misztikusabb. És félelmetesebb.
„Vajon mivel játszunk most? Biztos, hogy olyasmivel, amivel
szabadna?”
A tudat, a lélek létezésének bizonyítéka gondolkodóba ejtette.
Mostanában, amióta a görcsös rohamai egyre gyakrabban
támadtak rá, és egyre inkább érezte a halál közeledését, egyre
többet gondolt arra, hogy mi lesz azután. Régi könyveket olvasott,
még régebbi gondolkodók fejtegetéseit tanulmányozta mindkét nép
történelméből. Érdekes, hogy régebben sokkal többet foglalkoztak a
halál utáni élettel, mint manapság. Akkor még mintha számított
volna, hogy mi lesz azután, és az életben megtett dolgokat
összekötötték azzal, hogy mi vár a lélekre a test halálát követően.
Ma azonban az egésznek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget.
Csakhogy ő nagyon közel került valamihez, amire nem tudott
magyarázatot adni. Érzett valamit, megérintette valami, ami nem
úgy tűnt, mint a tudata megszűnésének kezdete. Bár, ki tudja?
Hamren Golstett, burában lebegő klóntestére pillantott. Most
meg kell adnia a parancsot a vezérlő számítógépnek, hogy átültesse
a rabul ejtett tudatot a klóntestbe. Annyira hihetetlennek tűnt ez az
egész!
– Uram – lépett közelebb Hikayon. – Ez a wancten gyilkos, ezt
nem szabad figyelmen kívül hagynunk. – Pedig ezt fogjuk tenni.
Valóban megérdemelné a büntetést, ezt a fajta megfiatalodást pedig
semmiféleképpen nem. De… gondolj csak bele: ez itt –
mutatottkörbe a teremben – egy hihetetlen jelentőségű találmány.
Az ő munkája. Elképzelhetetlen távlatokat nyithat. Én… újra fiatal
vagyok. Te még nem tudod elképzelni, hogy hatvan-hetven
évszakos korodban majd mit fog jelenteni számodra ez a lehetőség.
Bár, ha csak abba belegondolsz, hogy a mostani gondolkodásoddal,
tudásoddal visszatérhetsz egy jóval fiatalabb testbe, lehet, hogy
megértesz belőle valamit. – Zand közelebb hajolt a komputerhez,
és elindította a műveletet. – Hikayon! Arról, ami itt történt, semmi
sem szivároghat ki, csak ha én azt mondom! Egyelőre el kell
titkolnunk. Megértetted? – Hikayon bólintott. – A kórtermet le kell
zárni. Szólj Guyekannak, hogy szedje össze a legmegbízhatóbb
harcosokat!
– Guyekan elutazott a Hosszú tengerhez.
– Minek?– hökkent meg Zand. – És ki küldte oda?
– Deena kisasszonyt kíséri Tuen úr parancsára. Most ültetik be
Deena tarsulusát. – Értem. – Zand először arra gondolt, hogy vissza
hívatja Guyekant, de végül is, ezen a pár napon nem múlik semmi,
és tisztában volt azzal is, hogy Deena mióta vágyik már a saját
tarsulusára. – Akkor te fogod összeszedni a legmegbízhatóbb
w’orsigianokat. Teljesen le kell zárni azt a részleget, hadd higgye
mindenki, hogy még mindig ott fekszem betegen.
Hamren Golstett klónteste megvonaglott, a szemei felpattantak.
A sárgás folyadék elfolyt a burából, amely megnyílt, Golstett pedig
kitámolygott belőle, és a folyadéktól nedves testtel térdre rogyott a
labor padlóján. Ugyanaz játszódhatott le benne, mint Zandban,
ugyanazt a csodát élte át, mint ő néhány perccel korábban.
– Ez… ez… – állt talpra nehézkesen, és könnyes lett a szeme az
örömtől. Nevetve Zandra pillantott. – Én… Nem hiszem el!
Csodálatos! – A tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Zand türelmesen várta, míg befejezi, közben a jövőn gondolkodott,
és a lehetőségeket latolgatta.
Óriási hatalmat kapott a kezébe.
Olyat, amilyenhez hasonlóval talán csak a Csillagliga
halhatatlanjai rendelkeztek.
Legalább olyat.

Ezzel esélyük nyílik rá, hogy felvegyék velük a harcot. Mert

abban biztos volt, hogy a halhatatlanok továbbra is a pajzsukat
akarják. Tisztán emlékezett mindenre, amit Marcus Barbess
mondott neki akkor a Wanctenán, és látta a szavai mögötti hátsó
értelmet is. A Liga elnöke gyakorlatilag kezükben volt, és
feltehetően mindenki más a Ligában.
„El fognak jönni ide” – gondolta. „Fel kell készülnünk rá, hogy
mi lesz, ha valahogyan áttörik a planetáris pajzsot.”
Bár, ha ez megtörténik, akkor lehet, hogy nem sokat tehetnek.
Golstett lassan összeszedte magát, és a panel mögül ő is
előhúzott egy csomag előkészített ruhát, majd felöltözött.
Zand mélyet lélegzett. Élvezte a testében rejtőző fiatalos erőt és
energiát, és sokkal jobban értékelte, mint ifjú korában.
 – Most pedig… beszélni akarok a fiammal!
Tuent és Gillanit a Shabbani palota egyik toronylakosztályában
találták meg Odafele menet elhaladtak néhány w’orsigian
járőrcsapat mellett, Zand azt figyelte, hogy megismerik-e, de
csalódnia kellett, csak közönyös pillantásokkal és unott
arckifejezésekkel szembesült.
De honnan is ismernék meg? Csak a legidősebbek
emlékezhettek a fiatalkori vonásaira, de abban sem volt biztos,
hogy egy idősebb w’orsigian elhinné, hogy valóban ő az.
Feltehetően egy fiatal kadétnak gondolnák, aki meglepően hasonlít
a fiatal shabbanra. Egyelőre talán jobb is így. Nem akart felhajtást.
Hikayon és Golstett a két oldalán haladtak, és Zand hirtelen
rájött, hogy ők az egyetlen tanúi arra, hogy valóban ő Zand
Dewaynes. A helyzet kényes, és felettébb veszélyes volt. Mi van, ha
senki nem hiszi el, hogy ő a shabban? Belegondolt, hogy ő vajon
mit gondolna mások helyében, és biztos volt benne, hogy
gyanakodva figyelné azt, aki ilyet állít magáról.
Vajon a fia megismeri-e majd? Tuen és Gillani lakosztály
bejáratánál három w’orsigian posztolt, és elállták az útjukat. Az
idősödő erdei származású parancsnokot felismerve Zand
elmosolyodott. Butek Oleka viszonylag régóta ismerte őt. A másik
kettőnek nem tudta a nevét, de ez nem is számított. Oleka Hikayon
felé fordult.
– Uram…? Be vannak jelentve? A kísérői kicsodák?
Hikayon bizonytalanul Zandra sandított, nem tudta, mit feleljen.
Zand előrelépett, és a középkorú, hosszú bajuszú férfi elé állt.
Butek még azelőtt született, hogy a wanctenek az Erdőholdra
érkeztek. Elvileg emlékeznie kell rá.
– Megismersz, Butek?
A férfi meghökkent, hogy a keresztnevén szólítják. Homloka
ráncokba gyűrődött, ahogy megpróbált visszaemlékezni.
– Kellene, w’orsigian? – kérdezte végül. Zand fiatalsága miatt
feltehetően eszébe sem jutott, hogy a régmúlt emlékei között
kutasson.
 – Erőltesd meg a memóriádat! – provokálta Zand.
Butek Oleka szeme dühösen megvillant.
– Mi merészelsz, te kölyök?! – hördült fel.
– Állj! – csattant fel Hikayon, és Butek elé lépett. – Ne tégy
olyat, amit később megbánnál! Lehet, hogy nem ismered meg, de
ő… – Hikayon felsóhajtott. – Zand Dewaynes shabban.
A parancsnok arcán megrándult egy izom. Zand csak
mosolygott, és várta, hogy a w’orsigian vajon elhiszi-e az igazságot?
– Nem értem. – A bizonytalanság csírái jelentek meg Butek
szemében. Alaposan végigmérte Zandot, aztán kérdőn Hikayonra
pillantott. – Mi ez az egész? Most, hogy így mondod, a srác valóban
hasonlít a fiatal Zandra, de…
– Nem csak hasonlítok, Butek – mondta Zand.– Emlékezz arra,
hogy apád, mit mondogatott nekem mindig kiskorodban, amikor
nálatok jártam. „A fiam olyan akar lenni, mint ön, uram. A
makacssága máris meg van hozzá, a többit meg majd meglátjuk.” –
Butek elsápadt. – Apád sosem volt kíméletes, még velem szemben
sem, pont ezt kedveltem benne.
– A w’orsigian szemében észlelte azt a pillanatot, amikor már
elhitte, hogy ő a shabban, még ha nem is értette, hogyan lehetséges
ez. – Ő Hamren Golstett professzor – mutatott a szintén
megfiatalodott, sasorrú tudósra –, aki révén most itt állhatok
előtted, Butek. Hogy hogyan lehetséges ez, azt ne kérdezd, egyelőre
legyen elég annyi, hogy egy komplikált tudományos eljárás révén,
aminek szerintem kevés köze van a tudományhoz, viszont sokkal
több valami máshoz, ami még engem is megrémít..
– Uram… – hebegte Butek. Még nem teljesen sikerült felfognia
és elfogadnia a tényt.
– Parancsnok! – szólt az egyik w’orsigian. – Ez képtelenség! Én
nem bízom…
Butek megperdült, és egy pajzsnyúlvánnyal megragadta a fiatal
férfi torkát.
– Nem számít, hogy te mit gondolsz, Juckan! Ő a shabbanunk!
– Szeretnék beszélni a fiammal – mondta Zand. Butek Oleka
odalépett a fali panelhez, és bejelentette, hogy vendégek érkeztek.
Aztán halkan mentegetőzni kezdett. Zand sejtette, hogy Gillanival
beszélhet. „A drága Gillani!” – gondolta gúnyosan.
Egy perccel később nyílt az ajtó, és a fürdőköntösbe burkolózó,
dühös Gillani Hassaniec jelent meg a nyílásban. Szőke haja vizesen
tapadt a fejére, nyakán fénylő vízcseppek ültek, telt mellei mintha
átsejlettek volna a köpeny anyagán. Hiába, Gill sokaknak
megmozgatta a fantáziáját, főleg azoknak, akik nem ismerték
közelről. Bár, most, hogy Zand újra fiatal testben élt, a nő enyhén
erotikus látványától régen érzett bizsergést érzett az ágyékában
néhány pillanatra.
– Megmondtam, hogy nem fogadunk senkit, Butek!– morogta
dühösen Gillani. Aztán meglátta Hikayont, és feléje fordult. – Kik
ezek? Miért hoztad ide őket?
Zand hihetetlen jól érezte magát a bőrében. Gillani tekintete
átsiklott rajta. Nem ismerte fel. Aztán mégis újra rápillantott, úgy
tűnik, valami gyanús lett neki.
– Tuen hol van?– kérdezte, és kíváncsian figyelte a nő
meghökkent arckifejezését.
– Hát maga meg kicsoda? – tette csípőre a kezét a nő.
– Nem ismersz meg?– vigyorgott Zand. Kevés ennél
szórakoztatóbb helyzetet tudott volna elképzelni.
Gillani Zand magabiztosságát látva elbizonytalanodott. Aztán
kifutott a vér az arcából, és Hikayon felé kapta a fejét.
– Ki ez, Hikayon? Azonnal mondd meg!
– A shabbanod vagyok, Gill– mondta Zand. – És az apósod.
Tuenhez jöttem.
Gillaninak kötélből voltak az idegei, a szapora pislogásain kívül
semmi más jelét nem adta a döbbenetének. Nagyon ügyesen
uralkodott az érzésein.
– Zand?– A hangja azért remegett. – Mi… Hogyan lehetséges
ez?
– Menjünk be! – Zand finoman félretolta Gillanit és besietett a
lakosztályba, közben intett Hikayonnak és Golstettnek, hogy
kövessék. – Csukd be az ajtót, Gill! – szólt vissza, és Gillani szó
nélkül engedelmeskedett.
Zand körbenézett az előtérben, aztán besétált a hatalmas
nappaliba.
– Hol van Tuen?
– Alszik. Zand a hálószoba felé indult. Látni akarta Tuen
reakcióját, hogy miként fogadja haldokló apja újjászületését.
Tuen már minden bizonnyal készül, hogy átvegye a helyét, hogy
ő legyen a shabban. De sosem lesz az. Amíg ő él, addig nem.
Visszaemlékezett az utolsó beszélgetésükre Tenielleel. „Te
önmagadat látod Tuenben, csakhogy a mostani gondolkodásodat
és bölcsességedet keresed benne, ez pedig ostobaság. A túlzott
elvárásaid pedig ellentétet szülnek.” – Rádöbbent, hogy
megfiatalodásával önkéntelenül is újra csak a fia fölé akar
kerekedni, de most már nem csak szellemileg, hanem fizikailag is.
Az erejét akarja fitogtatni előtte. „Ezt nem szabad!” – gondolta, és
szégyellte magát. „Tenielle-nek igaza volt. Sokkal türelmesebbnek
kell lennünk egymáshoz…”
Önkéntelenül Tenire gondolt. Több mint egy hete temették el,
de már nem is tudta, hány nap telt el azóta, hogy a Wanctenán
megölték. Ha nem utaztak volna el oda, ha nem dönt úgy, hogy
szóba áll a Ligával, most mindketten megfiatalodhattak volna.
Igyekezett elhessegetni a fájdalmas gondolatot, de nem nagyon
sikerült.
Félresiklott a hálóterem ajtaja, és a félmeztelen Tuen lépett ki
rajta. A haja kócosan lógott a szemébe, szemei le-leragadtak, erősen
meg is dörzsölte őket.
– Mi történt? Apával van… valami? – kérdezte álmatag hangon,
anélkül, hogy alaposan szemügyre vette volna az érkezőket.
– Tuen… – Gillani elakadt, nem tudta, mit mondjon. De nem is
kellett mondania semmit, mert Tuen a következő pillanatban
Zandra meredt. Tátva maradt a szája, és csak bámult.
– Mi folyik itt?– kérdezte végül halkan.
– Igen, most már én is nagyon kíváncsi vagyok rá! – Gillani
odaállt Tuen mellé. – Miért kellene elhinnünk, hogy te Zand
Dewaynes vagy?
– Nem kell. Ez viszont semmit sem változtat a tényen, hogy én
vagyok. – Zand ismét nem bírta megállni mosoly nélkül.
– Külsőre mindenképpen olyan, mint apa – jegyezte meg
óvatosan Tuen. – Így nézett ki kiskoromban, illetve ennél idősebb
volt, de láttam róla régebbi felvételeket is, amelyen pontosan ilyen
volt. Csak egyre tudok gondolni: titkos klóntechnológia.
– Ez csak egy része az igazságnak – bólintotta Zand. – A test
valóban az én klónozott másom, de a tudat benne én vagyok.
– Bizonyítsd be! – mondta idegesen Gillani. Tuen azonban nem
volt ideges, és ezt Zand értékelte benne. Pedig lehetett volna,
hiszen ezekben a pillanatokban omlik össze a shabbani trónnal
kapcsolatos álma.
– Nem kell bebizonyítania. – A fia farkasszemet nézett vele. Ő
valóban tudta az igazságot. – Ő az apám.
– Tuen! – Elég! – hallgattatta el a feleségét Tuen. – Nem tudom,
hogyan lehetséges ez, de nem is érdekel. Az utolsó pillanatig vártál,
igaz? Hogy minél jobban megalázhass!
Zand megdöbbent. Ilyennek ismerné őt Tuen? Úgy tűnik, igen.
De az elmúlt évszakok egyre súlyosodó vitáiból kiindulva talán
akadt is némi oka rá.
– Tévedsz. Már a halál felé közeledtem, amikor Golstett
professzor eljött hozzám, és megmentett. – A fiatal Golstett felé
pillantott. – Csak a szerencsén múlt, és Hamren Golstett
gépezetén.
– Szóval, van egy gépezet, amely által bárki megfiatalodhat? –
érdeklődött Gillani.
– Bárki… – dörmögte Tuen, és elgondolkodva kipillantott a
nappali ablakán. – Ha ez kitudódik, abból hatalmas káosz lesz,
ezzel remélem, tisztában vagy… apa. Az első mindjárt akkor, amikor
kiállsz a nép elé, és megpróbálod elhitetni velük, hogy te vagy Zand
Dewaynes. Lehet, hogy azonnal meglincselnek. Talán ez lenne a
jobbik eset – tette hozzá gúnyosan. – Ha ez nem történik meg,
akkor viszont tudni akarják majd, hogy hogyan fiatalodtál meg, és
ha megtudják, akkor leszünk igazán bajban. Ha nem árulod el,
akkor pedig csak még nagyobb bajba kerülünk. – Tisztában vagyok
vele.
– Nem teheted meg, hogy magadnak… vagy akármekkora szűk
körnek tartod fenn ezt az eljárást. Mindenki részesedni akar majd
belőle. Még ha meg is engednéd, hogy bárki használhassa, és
megfiatalodjon általa, valóban lenne kapacitás, hogy minden igényt
kielégítsünk? Nem hiszem. Ez pedig ellened, ellenünk hangolja a
népet, ami káoszhoz vezet.
– Tuen karba tette a kezét. – Azt hiszem, nem kell ide
Csillagliga, sem Irányítók, mi magunk fogjuk elpusztítani
magunkat.
Zand kelletlenül elismerte, hogy Tuen tökéletesen látja a
helyzetüket.
– Sok mindenben kell döntenünk az elkövetkező napokban, és
ez az eljárás csak az egyik közülük. Ami biztos, hogy nem szabad
belső ellentéteket szítanunk, mivel ennél sokkal nagyobb
problémákkal kell szembenéznünk, amik a pajzson túl leselkednek
ránk. A Wanctenán megtámadtak bennünket, és az az Irányító
néven ismert szervezet mindent megtesz azért, hogy behatoljon a
Tarsion pajzsunk alá és megszerezze a technológiát. Tőlük még a
Csillagliga is fél. Ők a mi igazi ellenségeink. Megölték Tenielle-t és
Usheket, és nem tudom, mi lesz, ha sikerül áttörniük a
pajzsunkat…
– A planetáris pajzsot lehetetlen áttörni – jegyezte meg
Hikayon.
– Ebben nem lennék olyan biztos – figyelmeztette a w’orsigiant
Zand. – A pajzsgenerátor… egy élőlény, és ezért nagyon sebezhető.
Az egyetlen előrelépés, hogy elfogtuk az Irányítók vezetőjének
egyik emberét. Talán a szeretőjét. Beszélni akarok vele! Azonnal!
Minden más várhat.
 12. fejezet: Jeanette Shellen
Jeanette közönyösen figyelte a cellaként funkcionáló szobába
belépő két egyenruhás pajzsbirodalmi katonát. A szobapajzs a belső
tér hátsó harmadára korlátozta a mozgásterét. Az őrök letették az
ebédjét az asztalra, és távoznak. A fényt kékes árnyalatban megtörő,
átlátszó pajzsmező alig hallható sercenéssel újra egészen az
oldalfalig terjedt ki. Jeanette odasétált az asztalhoz, leült a lebegő
székre, és falatozni kezdte az újabb, ismeretlen húsfajtából
készített, de meglehetősen ízletes sültet és a zöldségköretet.
Börtöne egy fürdőszobával ellátott kis szoba volt, amelynek
belső falán végig az itteniek átkozott pajzsa húzódott, de Jeanette
gyanította, hogy még így is jól járt. Biztos volt benne, hogy vannak
ennél sokkal kevésbé komfortos és visszataszítóbb börtöneik is.
Még néhány ruhát is kapott, most éppen egy laza, a szárak külső
oldalánál lyukacsos nadrágot és egy ujjatlan, kényelmes trikót
viselt.
Viszont az egyedüllét lassan már az agyára ment. Húsz terranap
az erdőholdi hajó szűk cellájában és egy hét ebben a kis szobában
kezdte megviselni az idegeit. A legidegesítőbb azonban az volt, hogy
tulajdonképpen senki sem foglalkozott vele. Naponta háromszor
ételt hoztak, és ha kért valamit, többnyire teljesítették, de az őrei
soha egyetlen szót sem szóltak, a kérdéseire nem válaszoltak.
És senki nem akarta kihallgatni, vallatni, pedig sejthették, hogy
fontos információk lehetnek a birtokában. Lehet, hogy ez
valamilyen lélektani hadviselés, amellyel fel akarják őrölni az
idegeit? Nem hitte, hogy ez sikerülhet. Ugyan a bezártságot rosszul
tűrte, de azért eleget volt egyedül eddigi élete során, hogy
különösebben ne zavarja a helyzet.
Néha önkéntelenül megpróbált letölteni valamit a személyes
vagy a központi tárból, de lassan kezdett beletörődni, hogy most jó
darabig le kell mondania a teleportáció nyújtotta lehetőségektől.
Túlságosan is függővé vált az áttöltéstől. A Szféra-implantja sem
sokat ért a Pajzsbirodalomban a kapcsolat nélkül. Egyedül az
Angyala működött, de a pajzson belül maximum az étel
analizálására, zenehallgatásra, holofilmnézésre használhatta, olyan
funkciókra, amelyek a direkt memóriájában tárolt adatokra
támaszkodtak.
Az ideje nagy részét többnyire két dologra fordította. Edzett,
igyekezett karbantart ani az izomzatát, napról napra rengeteg
kombinált harcművészeti formagyakorlatot és a hozzájuk
kapcsolódó meditációs tréninget csinált végig. Ezen kívül sokat
gondolkodott Marcuson.
A düh, amit a férfi iránt érzett, amikor lerohanták a
Pajzsherceget és csapatát, már régen eloszlott, és csak csalódottság
maradt. Látott esélyt arra, hogy megállapodjanak a
pajzsbirodalmiakkal, de Marcus már a kezdettől egészen másként
gondolkodott, ráadásul nem tartotta szükségesnek, hogy őt is idő
előtt beavassa a részletekbe. Ilyet eddig nem tett.
Most biztosan aggódik, amiért elfogták. Jeanette
tulajdonképpen megakadályozhatta volna, de amikor az Angyala
figyelmeztette a veszélyre, hirtelen ötlettől vezérelve letiltotta a
vészeltöltés funkciót. Hatalmas őrültség volt. Az életét tette
kockára, hiszen a pajzsbirodalmiak akár ott helyben meg is ölhették
volna. A pajzsok miatt semmit sem tudott volna kezdeni a
harcosaikkal, és amint kiderült volna, hogy nem lehet olyan
egyszerűen megölni, csak még nagyobb bajba sodorta volna magát.
A testében rejtőző parazitalények ugyan regenerálták a
sebesüléseit, de a hatalmuk attól még korlátozott volt. Egy
plazmafegyver például egy pillanat alatt végezhet vele, hamuvá
perzselné minden sejtjét, és ezt már a parazitalények sem képesek
megakadályozni.
Lehet, hogy valami ilyesmi vár rá? Talán nemsokára kivégzik,
aztán ha rájönnek, hogy a legtöbb halálos sérülésből képes
regenerálódni, élve fogják felboncolni… Régen rettegett attól, hogy
ez bekövetkezik egyszer, de most valamiért nem is érdekelte, hogy
mi fog történni vele.
Egyre inkább céltalannak érezte a létezését. Hiába volt ott neki
Marcus, mostanában nem érezte olyan biztosnak a kapcsolatukat. A
férfi már nem olyan volt, mint amikor hajdanán megismerte.
Persze, ha az itteniek még egy darabig élve hagyják, Marcus
hamarosan úgyis eljön érte. Csak azt sajnálta, hogy annak ellenére,
hogy itt van a titokzatos Pajzsbirodalomban, ezen a kis szobán kívül
semmit sem láthat belőle.
A szokásos napi edzését végezte: a padlón négykézláb térdelve
éppen lábemeléseket végzett, amikor félresiklott börtönének ajtaja.
Jeanette felpattant, és érdeklődve vette szemügyre az ajtón belépő
három férfit. Az egyikükre emlékezett, ő ott volt a Wanctenán, a
Pajzsherceg testőreként mutatták be. A másik egy vele egyidős,
elegáns ruhát viselő férfi, a harmadik pedig egy náluk évekkel
fiatalabb. Mégis ez utóbbit találta a legérdekesebbnek, főleg mivel a
másik kettő úgy viselkedett, mintha ő lenne a vezetőjük. A szoba
pajzsa elvált a bejárattól, és néhány métert beljebb húzódott, hogy
az érkezők továbbra is a pajzsburkon kívül állhassanak.
– Örülök, hogy újra találkozunk, hölgyem – szólalt meg a fiatal
férfi. Jeanette meglepődött. Biztos volt benne, hogy még sosem
látta a férfit.
– Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna.
A férfi elmosolyodott, de nem mondott semmit, ez pedig
felettébb idegesítő volt.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta a két másiknak.
– De uram! – ellenkezett a testőr. – Ez nem túl jó ötlet. A férfi
csak intett, mire a kísérői, ha kelletlenül is, de szó nélkül távoztak.
Kettesben maradtak.
„A Pajzsherceg fia!” – döbbent rá hirtelen Jeanette. Alaposan
szemügyre vette az erdőholdit. Hasonlított az apjára, felismerni
vélte rajta az öreg uralkodó jellegzetes vonásait, és látta rajta a
határozott, parancsoláshoz szokott személyiségre utaló apró jeleket
is. Az ifjú háta mögött izmos farok lengett ide-oda, a fajkeveredés
logikus következményeként.
 Az ifjú átsétált a pajzsmezőn. Úgy tűnik, valami módon hatalma
volt az őt elzáró energiamező felett. Az Angyaltól egy gyors
elemzést kért, de a fejébe ültetett implantkészülék nem talált rá
magyarázatot.
A férfi odalépett az asztalhoz, és lehuppant az egyik lebegő
székre.
– Foglaljon helyet! – intett a másik szék felé.
Védtelenül ült vele szemben. De végül is, ott volt a testpajzsa,
amelyről Jeanette még csak azt sem tudta, hogy pontosan hogyan
működik. Normális esetben egy ütéssel harcképtelenné tehetné a
férfit, de a pajzsával valószínűleg nem tudott volna mit kezdeni.
Lehuppant a lebegő székbe.
– Maga értelmes nőnek látszik – mondta a férfi liganyelven. Jen
az Angyal segítségével implantokat keresett a Pajzsherceg fiának
testében, de egyet sem talált. Sőt, semmilyen helyi eszköz nem volt
nála, ami segíthetett volna neki a tolmácsolásban. Ezek szerint vagy
emlékbeültetést végeztek rajta, vagy valóban megtanulta a
liganyelvet. Ahogyan az apja is jól beszélte, emlékezett vissza a
Wanctenára. – Nem akarjuk bántani, és nem is fogjuk, ha
együttműködik velünk. Meséljen nekem a maguk szervezetéről! Az
Irányítókról.
– Tudja, az az érdekes – mondta Jeanette az egyszerűség
kedvéért liganyelven, miközben keresztbe tette a lábát – hogy már
majdnem egy hete itt vagyok, de maga az első, aki egyáltalán
kérdést tesz fel nekem. Azt hittem, jobban érdeklődnek az Irányítók
után. És még azt sem tudom, hogy kicsoda is maga
tulajdonképpen…
– Ez most nem is számít, Jeanette. Ugye így hívják?
– Igen. És magát? Dewaynes, ugye?
Az ismeretlen láthatóan meghökkent. Úgy tűnik, valóban a
pajzsherceg fia.
– Kinek gondol engem?– érdeklődött végül, és a szája
szegletében apró mosoly jelent meg. Pontosan ilyet látott a
Wanctenán, a Pajzshercegnél is, amikor Kensington elnökkel
beszélgetett.
– Az, hogy én mit gondolok, vajmi keveset számít.
– Valóban elárulná Marcus Barbesst?
– Nem tudok olyasmit mondani, aminek a birtokában
árthatnának az Irányítóknak. Ez nem árulás. – Vagy talán csak nem
akar?
– Azt hisz, amit akar… Dewaynes, de egyelőre csak az idejét
vesztegeti. Észrevette, hogy még egy értelmeset sem kérdezett?
– De igen, csak ügyesen félreterelte a témát. Nos, rendben!
Mindent tudni akarok az Irányítókról! Kicsodák maguk, és mit
akarnak tőlünk?
– Amint megmondja, hogy maga kicsoda, nagyon szívesen
felelek – mosolygott Jeanette. – Idegenekkel nem szoktam
társalogni.
– Tudja mit, találgasson egy kicsit! – évődött a férfi. – Hiszen
sejtése már amúgy is van. Nemigaz?
– Valóban. Szerintem maga Zand Dewaynes fia. – Remélte, hogy
a férfi édesapja nem lélegezte be a jexsay gázt. Nem szerette volna,
ha Marcusnak ilyen könnyedén sikerült volna elbánnia a
Pajzsherceggel. – Nem vagyok Zand Dewaynes fia. – Ezen Jeanette
meghökkent. „Hát akkor ki a fene lehet?” – töprengett. –
Emlékezzen! Hiszen a Wanctenán már járt a pajzsom alatt.
Jen néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtett.
„Az lehetetlen!” – A férfi másik önelégült arckifejezése azonban
beszédes volt. „Zand Dewaynes? A Pajzsherceg?”
– Ezt nem hiszem el – jelentette ki. – Furcsa, de ma már nem
először hallom ezt. És én is csak magamat tudom ismételni: ez a
tényen semmit nem változtat. A testem megújult, de a tudatom itt
van benne – kocogtatta meg a fejét. – De elég ebből! A maga
Marcus Barbessze megölte a feleségemet.
„Tehát az asszony meghalt.” – gondolta Jeanette. Ez
valószínűnek tűnt, ismerve a jexsayt.
– Sajnálom.
– Milyen viszonyban van Marcus Barbesszel?
 – Szeretők vagyunk – felelte szemrebbenés nélkül Jeanette.
Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a férfi valóban Zand
Dewaynes lenne. Pedig a gesztusai, az arckifejezései… Az évezredek
alatt kifinomult megfigyelőképessége azt súgta, hogy ugyanazzal a
személlyel van dolga, bármilyen képtelenségnek tűnt is. Ezek
szerint a pajzsbirodalmiak rendelkeznek egy olyan eszközzel,
amivel megfiatalíthatják magukat. Ez teljes új helyzetet teremt.
– Sejtettem – bólogatott a másik. – Ha megöletném magát,
kiegyenlíteném a számlát ezzel a Barbesszel, de mi nem vagyunk
barbár népek. Ugye a szeretője és a harcosai el fognak jönni
magáért?
– Biztos vagyok benne.
– Át tudnak hatolni a pajzson?
– Most még nem.
A Pajzsherceg felvonta a szemöldökét.
– Ezek szerint van rá esély, hogy hamarosan sikerül nekik?
– Igen, mindenképpen.
– Tulajdonképpen kicsodák maguk? Ezt ugye egyszer már
kérdeztem, csak megkerülte a választ.
– Egy szervezet, amely a Csillagliga felett áll már évszázadok
óta. Marcus Barbess halhatatlan, kétezer ötszáz éves. Ahogyan én
is. – „Vajon ezt miért árultam el neki?” – villant át az agyán. –
Ahhoz képest egész jól tartja magát – tréfálkozott a Pajzsherceg, de
nem tudta elrejteni mélységes döbbenetét. – Szóval ön is…
– Csak nem meglepődött? – incselkedett Jeanette, és ezúttal ő
élvezte a helyzetet. – Ahhoz képest egész fiatalnak nézek ki, nem
igaz? Tudja, maga valójában semmit sem tud a világról. Itt él a kis
holdacskáján, ugyanakkor el sem tudja képzelni, hogy mi zajlik
odakint.
– Elég jó a képzelőerőm, higgye el. Sok mindent el tudok
képzelni. De megígérem, hogy mindent be fogok pótolni, hiszen
mostantól rengeteg időm van. Csakúgy, mint magának, Jeanette.
Most viszont kanyarodjunk vissza az Irányítókhoz. Hol van a
szervezetük központja?
 – Egy Csillagliga világon.
– Pontosabban!
Jeanette a Pajzsherceg tekintetét fürkészte.
– Azt hiszem, az előbb tévedtem. Mégis van olyan információ,
amit nem adhatok ki.
– Pedig muszáj lesz! Tudni akarom, hogy hol van a központ!
– Nézze! A központot egytized másodperc alatt el tudjuk
tűntetni bármelyik bolygóról, úgyhogy semmire sem megy azzal, ha
megmondom. Marcus pedig ide fog jönni, ezt nem tudja
megakadályozni.
– Jöjjön csak! Ettől még el fogja árulni, hol élnek a barátai!
– És mit akar kezdeni az információval?
– Lehet, hogy eladom a Csillagliga flottájának. Bizonyára
értékelni fogják.
– Elképzelhető. Viszont most, hogy megfiatalodott… pont olyan
erőszakos, követelőző és arrogáns lett, mint Marcus. Lehet, hogy
több a közös önökben, mint gondolná. Erről mi a véleménye,
Pajzsherceg?
Zand Dewaynes elvörösödött arccal felpattant, és pofon vágta.
Jeanette arca sajgott, de a tény mégis mosolyt csalt az arcára.
Kibillentette az ellenfelet a nyugalmából. A Pajzsherceg lomhán
visszaült a lebegő székre, és csak másodpercekkel később szólalt
meg újra.
– Elnézését kell kérnem, amiért megütöttem.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Jeanette. Bűntudatot vélt
volna leolvasni a másik arcáról? Nem látott még olyat, hogy valaki
ilyen helyzetben megbánná a tettét. – És miért kér elnézést?
– Tudja, jelenleg nagyon jól érzem magamat a fiatal testemben.
Ön lehet, hogy nagyon régóta él, de pont emiatt szerintem fogalma
sincsen, milyen megöregedni, és napról napra a halált várni. És van
egy jelentős különbség köztem és a maga szeretője között. Az, hogy
ön még él… Van esetleg még valami mondanivalója számomra?
– Minden bizonnyal lenne, de ha jól sejtem, már menni készül –
felelte gunyorosan Jeanette. – Ez nem volt egy túl sikeres
kihallgatás, igaz?
A Pajzsherceg felállt.
– Legközelebb már nem én fogok jönni, hanem olyanok, akiket
nem érdekli, ha kicsit elcsúfítják a pofiját.
Jeanette a férfi hátát, a nadrágja hátsó, v-alakú szabása felett
kibúvó farkát nézte, aztán megszólalt:
– Gondolkodott már azon, hogy miért hasonlítunk mi egymásra
ennyire? Mármint a három faj: emberek, wanctenek és önök,
pajzsbirodalmi, faroknyúlványos lények.
A Pajzsherceg lassan megfordult, és Jeanette szemébe nézett.
Hiába a fiatal test, a szemekből egy öregember nézett vissza rá.
Vagy ezt csak képzeli? És vajon más mit láthat akkor az ő
tekintetében?
– Nos, ez valóban érdekes véletlen. Már, ha véletlen, igaz?
– Nem az. Mindhárom fajt mesterségesen teremtették…
– Kicsodák?
– Mi Vándoroknak nevezzük őket. Egy több millió éves
civilizáció.
– Miért tették volna ezt?– kérdezte a Pajzsherceg.
– Azt senki nem tudja. Elképzelhető, hogy itt – mutatott körbe –
is hagytak maguk után valami nyomot. Ami biztos, ha a három
genetikai állomány egyesül… történni fog valami.
– Micsoda? – Arról fogalmam sincs. – És miért mondja el ezt
nekem?
– Gondoltam, talán érdekli.
– Nem különösebben – vont vállat a másik. – Engem kizárólag
csak egy dolog érdekel: hogy hol van a maguk bázisa, és mi a
teleport-technológiájuk gyenge pontja!
– Hát akkor ma nem lett okosabb – felelte vidáman Jeanette.
A Pajzsherceg elhúzta a száját.
– Valóban. Sajnos a türelmemet gyorsan eljátszotta, pedig
általában a végletekig türelmes tudok lenni. Jobban szerettem
volna, ha békésen elmesél mindent, amit tudni akarok. Akkor talán
még el is engedtem volna.
 – Miért engedne el?– Jeanette érezte, hogy a férfi komolyan is
gondolta, amit mondott, és ez olyasmi volt, amivel nem tudott mit
kezdeni.
– Csak addig van szükségem önre, amíg a szeretője ide nem jön,
és meg nem öljük. Önnel tulajdonképpen nincsen bajom.
Megállapodhatunk, ha akarja. Segít nekem?
Jeanette még mindig mosolyogva a fejét rázta.
– Már így is túl sokat segítettem, nem gondolja? A Pajzsherceg
kimérten felállt, és átsétált a szobát elszigetelő pajzsmezőn, majd
elhagyta a szobát.
Jeanette leheveredett az ágyra, és az iménti beszélgetésen
kezdett töprengeni. Tulajdonképpen nem értette, hogy miért árult
el ennyi mindent az állítólagos Pajzshercegnek, bár nem hitte, hogy
bármelyik információval is tudnának valamit kezdeni. Ellenben a
kényelmes napjainak valószínűleg vége szakad. Nagyot sóhajtott.
Fel kell készülnie a legrosszabbra is.
De talán mégsem bántják. A Pajzsherceg reakcióiból arra
következtetett, hogy a férfi talán valamelyest szimpatizál vele,
legalábbis úgy beszélgettek, és közben elég jól tudott olvasni a
másik apró gesztusaiból. Ezt esetleg ki is használhatná.
A tény viszont, hogy a Pajzsherceg megfiatalodott, rengeteg
kérdést vetett fel. Bár nem ismerte az eszközt, amivel mindezt
elérték, de az egyértelmű volt, hogy egyfajta halhatatlanságot
biztosíthatott az itteniek számára. Ki tudja, mióta használják már.
Hatalmas tapasztalattal rendelkező harcosaik lehetnek, talán
sokkal jobbak, mint az ő ügynökeik! „Semmit nem tudunk az
itteniekről!”
Börtöne ajtaja a következő pillanatban újra kinyílt, és öt,
testpajzsot viselő pajzsbirodalmi harcos törtetett be a szobába.
Jeanette azonnal felpattant.
„Kezdődik!” – Arra azért nem számított, hogy ilyen gyorsan.
A harcosok átsiklottak a szoba pajzsán, és körbevették.
– Üljön le! – ordított rá az egyik.
– És ha nem?– csúszott ki a száján a válasz. Nem biztos, hogy ez
volt a legjobb reakció. Ha a harcosok körül nem vibrált volna
testpajzs, nem aggódott volna, de így lehet, hogy nem kellene
provokálnia őket. Végül is, teljesen mindegy volt, hiszen
mindenképpen fájdalmas percek elé néz. De legalább megtudja,
mire képesek.
Az egyik pajzsfelületről egy energiacsáp csapott feléje, de
Jeanette elrugaszkodott, és felszökkent az ágyra. A következő
energianyúlvány elől levetette magát a padlóra, kézen átfordulva az
egyik harcos elé érkezett. A lába ösztönösen rúgásra lendült, de a
pajzshoz érve a lábfeje ellökődött a férfi közeléből. Leguggolt, aztán
oldalra vetette magát, így sikerült elkerülnie két újabb
energiacsápot.
Az újabb energianyaláb hátulról találta el, és úgy érezte, mintha
kifordítaná a belső szerveit. Hányingere támadt, a feje majd
szétrobbant, szemgolyói kidülledtek. Térdre rogyott, és levegő után
kapkodott.
Újabb nyaláb találta el, ezúttal a fenekén. Orra bukott, és csak
nyöszörgött a fájdalomtól. Valaki megragadta a hajánál fogva, és
felhúzta a padlóról. Ösztönösen megragadta a harcos, pajzsából
kinyúló, védtelen csuklóját, és eltörte. A sikollyal egy időben két
energiacsáp iszonyú fájdalma vágott a testébe.
Összegörnyedt, és ő is felsikoltott.
Ez már túl sok volt. Nem tudta, miféle kínt okoznak neki, de ez
már messze meghaladta az elviselhetőség határát.
Felrángatták, és durván leültették az egyik lebegő székre.
Aztán valaki ököllel az arcába sújtott. Újra a padlóra zuhant, de
felrángatták, és újra leültették. Csak homályos körvonalakat látott
maga előtt. Látogatói azonban nem kérdeztek semmit. Szeméből
könnyek buggyantak elő, de némán várta az újabb ütéseket…
– Uram?– Pislogva a közvetlenül előtte álló nagydarab harcosra
pillantott, aki a füléhez emelte a kezét. – Értettük, uram! – A férfi
egy pillanatra zavartan nézett rá, aztán a harcosaihoz fordult. –
Kifelé! Mára ennyi volt! Gyerünk!
Jeanette egyedül maradt. Megnyalta a száját, és megérezte a
felrepedt ajkából szivárgó meleg vért. Pokoli fájdalmai voltak, az
arca, ahol ököllel belesújtottak lüktetett, és meg is dagadt. Azt
mindenesetre megállapította, hogy ezek a harcosok ugyan ügyesek
voltak, de semmiképpen nem lehettek idősebbek annál, mint ami a
külsejükből következett. A Pajzs nélkül két másodperc alatt
végezhetett volna mind az öttel.
A fájdalmai lassan enyhülni kezdtek. A felrepedt száján
behegedt a seb, az arca bizsergett, és közben a duzzanat is lassan
visszahúzódott. Gyengének érezte magát, de a belső fájdalmai
fokozatosan alábbhagytak. A Vándorok parazitalényei könnyedén
regenerálták valamennyi sérülését, és megszűntették a fájdalmát.
Kitörölte a szeméből a fájdalom könnyeit, elbotorkált az ágyig,
és leheveredett. Ezt azért nem várta volna a Pajzshercegtől.
 13. fejezet: Marcus Barbess
(Kommentek: előre is elnézést, ha ez a fejezet, főleg a vége kicsit
zavaros lenne, ugyanis a kéziratban eléggé hiányos volt még,
rengeteg megjegyzéssel, vázlattal, amiket kivágtam, és
megpróbáltam valami egységes szöveget kialakítani. A koncepció
ezügyben kicsit még ködös volt hajdanán, ezért írás közben régen
átugrottam a lényeges kérdéseket, mondván, majd később
visszatérek rá. De talán nem lesz zavaró a jelenlegi formában
sem.)
Marcus a Pajzsbirodalom közelében állomásozó Irányítóhajón
anyagiasult Anth Nozzelman kíséretében. A hajóparancsnok rögtön
eléjük sietett, és mélyen meghajolt előttük.
– Jelentést! – mondta Marcus, de közben megindult a félköríves
kilátóablakok felé, és egyfolytában a Pajzsbirodalom energiapajzs
mögé rejtőző világát bámulta. A pajzsbirodalmiak érdekében
nagyon remélte, hogy Jen még életben van. Ha bármit is tettek
vele, akkor itt kő kövön nem fog maradni.
– Ford parancsnok biztonságosnak ítélte az újabb csapatok
letöltését, uram. Ezen felül, az északi, nagy óceán letapogatása
során nagy valószínűséggel egy víz alatti Vándor építményre
bukkantak.
„Egy épület?!” – Korábban találtak kétes nyomokat a Terrán és a
Marson, illetve a Wanctenán is, amelyek közvetve a Vándorok
beavatkozására utaltak, de hogy egy teljes épületre bukkanjanak, ez
a legmerészebb álmát is felülmúlta.
– Jeanette-et megtalálták már?
– Fordék rácsatlakoztak a helyi információs rendszerre, és
találtak arra utaló jeleket, hogy a kontinens közepén, egy fák közé
épült városban fogva tartanak valakit, akit a Wanctenán járt
diplomata hajón hoztak magukkal.
 Marcus keze ökölbe szorult. Jen ezek szerint még élt.
– Az osztag készen áll a letöltésre?
– Igen, uram!
– Én is velük megyek! – Marcus egy chakagumi védőruhát
töltött magára, és felfrissítette a combjába épített személyes
tárjának fegyverszekcióját. Ott akart lenni, amikor kihozzák Jent.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – lépett mellé Anth. – Azt hiszem,
akkor is lemennék, ha Jen nem lenne odalent. Látni akarom ezt a
Pajzsbirodalmat. Készüljetek fel, a legközelebbi jelentkezésnél több
tucatnyi erdőholdit fogunk áttölteni a Központi tárba.
Marcus a távolban lebegő Latin flotta csillagként ragyogó
erődhajói felé pillantott.
– Fél perc a pajzsnyitásig, uram!
– Folytassák – dörmögte Marcus.
Az energiapajzsot a lentiek pusztán egy pikomásodpercre fogják
szétfeszíteni, kevesebb, mint háromszázad négyzetpikométernyi
ponton, de ez is tökéletesen elegendő lesz ahhoz, hogy rengeteg
mindent letöltsenek a felszínre. Fordék odalent, az energiamező
belülről történő tesztelése során fejlesztettek ki egy közömbösítő
sugarat, amely által a befektetett energiamennyiségtől függően rést
üthettek a pajzsmezőn.
– Tíz másodperc!
„A Pajzsbirodalom vár…” – tűnődött Marcus. Eljött hát a
pillanat. Megszerzik a harmadik faj génállományát, és talán még a
Vándorokról is megtudnak valami kulcsfontosságú információt.
– Öt, négy, három…
– Az Áttöltési központ készen áll!
– Kettő! Egy…
– Áttöltés!
Marcus körül szétzuhant az Irányító -hajó hídja, és mire a
hófehér fény eloszlott, már egy fehérhomokos tengerparton találta
magát huszonöt Irányító ügynöke társaságában. Az ügynökök
azonnal Glosksterneket töltöttek a kezükbe, de amint felmérték, és
biztonságosnak találták a terepet, visszatöltötték a fegyvereket a
személyes tárjaikba.
Bruce Ford anyagiasult, Marcus előtt.
– Uram! – hajtott fejet. – Örülök, hogy ön is itt van.
Marcus körülnézett, és az ismeretlen illatokat szimatolta.
Tulajdonképpen ez a hold sem különbözött a Csillagliga világaitól,
egy kis utánajárással, a millió lakott világból biztosan talált volna
néhányat, amelyek megszólalásig hasonlítottak erre a
Pajzsbirodalomra. Régen, az űrkori felfedezések idején még sokkal
mámorítóbb érzés volt egy új égitest felszínére lépni. Azoknak az
időknek még volt valami hősies, romantikus hangulata.
A látóhatár jókora részét kitakaró gázóriás szelete ugyan
vonzotta a tekintetét, sokkal érdekesebb és szebb színekből állt
össze, mint például a Delta Pavonis körül keringő Minotaurosz, de
mégis, számtalan hasonlót látott már. „Lehet, hogy az univerzum
semmi újat nem tud már nyújtani?” – tűnődött, de ebben azért
nem hitt, hiszen hiába jártak be hatalmas csillagtávolságokat,
mindez semmi a valódi méretekhez képest. Egyvalami miatt mégis
izgatott bizsergés hatotta át a bensőjét. A Pajzsbirodalom felszínén
tartózkodtak, de ami fontosabb, kell itt lennie valaminek, ami talán
felfedi a múltat. És talán a jövőjüket is.
– Három dolgot akarok: – fordult Bruce Ford felé – kihozni
Jent, bárhol is tartják fogva, aztán bejutni abba az állítólagos
Vándor építménybe, és végül elfogni a Pajzsherceget.
– Értettem, uram! – biccentette Ford, aztán Marcus Angyalába
töltötte a meglévő adatokat. – Jelenleg az északi félgömbön, a
helyiek által Halraj szigeteknek nevezett, százhetvenegy szigetből
álló csoport egyik szigetén tartózkodunk. – Marcus fejében
megjelent Pajzsbirodalom, légkörben cirkáló koordinerek
letapogatásai alapján felépített on-line térképe domborzattal,
városokkal, repülő objektumokkal, többek között a Ford által
említett szigetcsoport pontos elrendeződésével. Pontosan tudta,
hogy melyik szigeten állnak, melyik szigetek közelében lévő
tengerfenékrészre telepítették az antianyag erőműveket és a mobil
Áttöltőközpontot. – A Vándor létesítményre a déli félgömbön,
nagyjából a hold átellenes pontján bukkantunk, egy jókora
hegyvonulat mélyén – folytatta Ford. – Csak a szerencsének
köszönhettük, hogy ráakadtunk, na és annak, hogy tudtuk, hogy
talán van itt valami. A szkennelések nem vezettek eredményre, így
találomra koordinereket töltöttünk a hegységek belsejébe és a
felszín alá, míg az egyik talált valamit.
– Jenről beszélj! – utasította Marcus. Ford újabb adatokat
töltött az Angyalába, amelyeken megjelölte azt az erdei várost, ahol
Jent tartják fogva. A következő pillanatban felvételeket is kapott, és
egy kinyíló ajtó mögött, egy kékes árnyalatú pajzzsal védett
szobában megpillantotta szeretőjét.
– Ez a felvétel néhány órával ezelőtt készült – mondta Ford. –
Amint értesítettek, hogy Jeanette kisasszonyt elfogták, rögtön
megkezdtük a keresését, de beletelt némi időbe, mire az
adatrendszereiket is felhasználva megtaláltuk. Felkészültünk a
kihozatalára.
Marcus újabb adatcsomagot kapott az Angyalába, a Ford
parancsnok által kidolgozott terv részleteit. A terv egyszerű, és
hatékony volt, igaz az áttöltéssel a legtöbb ilyen akció egyszerűvé
vált, hiszen nem sokat kellett törniük a fejüket azon, hogy hogyan
jutnak be egy adott épületkomplexum belsejébe.
– A planetáris pajzs forrását megtaláltátok?
– Nagyjából be tudtuk mérni a pozícióját, de többszintű
pajzsréteg védi, amelyen még nem tudtunk áttörni. Egyelőre úgy
néz ki, hogy észrevétlenül soha nem is fogunk átjutni rajta.
– Hamarosan már nem fog számítani az észrevétlenség –
jegyezte meg Marcus. Most, hogy bejutottak, a Pajzsbirodalom
napjai meg vannak számlálva. Amint elegendő információt
gyűjtenek, le fogják kapcsolni a planetáris pajzsot… – Akkor hozzuk
ki onnan Jent! A többiek készítsék elő a Vándor építménybe
történő biztonságos áttöltést, egy másik csoport pedig keresse a
Pajzsherceget, és ha megtalálták, töltsék le egy tárba. Egyúttal
megkezdhetitek a fogolygyűjtést is!
Marcus biccentett Bruce Fordnak, a következő pillanatban
felfénylett a táj, és két Irányító – ügynök társaságában áttöltődtek
Jen cellájának ajtaja elé. A két pajzsbirodalmi őrnek csak
összerezzeni volt ideje, mielőtt részecskékre zuhantak, és
eltárolódtak a mobil Áttöltésvezérlő egyik tárjában.
Ford odasétált az ajtó melletti panelhez, a kezébe töltött egy
Glocksternt, és egy EM impulzust küldött a panelbe, amely
leblokkolta az egész rendszert. A cellaajtó becsúszott a falba, és
amint Marcus belépett, a szoba falait belülről körüllengő pajzsmező
is elenyészett. Jen az ágyon feküdt, de most felkapta a fejét, és
feltápászkodott. Amint megpillantotta Marcust, komor
arckifejezése ellágyult, szája szegletében önfeledt mosoly jelent
meg. Odasietett a férfihoz, és szorosan átölelte.
– Jól vagy? – kérdezte Marcus, közben a nő nyakát cirógatta, és
élvezte a közelségét, puha teste melegét.
– Most már igen – sóhajtotta Jen, és szorosan hozzábújt. –
Hiányoztál.
– Te jobban. Nem bántottak? Ha bárki egy ujjal is hozzád nyúlt,
porrá rombolom ezt a koszos kis holdat!
– Nem, ne izgulj, senki sem bántott. Nem is foglalkoztak velem,
bár azt nem egészen értettem, hogy miért. – Marcus gyengéden
megcsókolta szeretőjét, aki közvetlenül utána igénybe vette a mobil
Áttöltésvezérlőt, és egy pavonisi hosszúszoknyát, valamint egy
testhez simuló felsőt töltött magára. – Végre! Már majd
megőrültem a teleportálás nélkül.
– Ez nem a legjobb öltözet – mérte végig Marcus a kedvesét. –
Találtunk idelent egy Vándor építményt, és innen rögtön
odamegyünk. Veszélyes lehet. A ruha mindenesetre alaposan
megmozgatta a képzeletét. Szinte meztelenül, szenvedélytől
kipirult arccal, a karjai közt látta maga előtt Jent, és ettől
hevesebben kezdett dobogni a szíve. Túl sok idő telt el, mióta
elfogták a Wanctenán. Túl sok… Ezért valaki meg fog fizetni.
– Ha kell, majd újra átöltözöm, de ennyi idő bezártság után
szeretném magam jól érezni. Azt hiszem, ez a minimum. Szóval
találtatok egy Vándor építményt…
 – Azonnal oda is töltünk. – Marcus lekérte az állítólagos Vándor
komplexum biztonságos részének koordinátáit. A következő
pillanatban mindhárman áthelyeződtek a Fordék által felfedezett
épületbe.
Marcus számított rá, hogy meglepetés éri, de mégis
megdöbbent, amikor körbepillantott.
A félgömb alakú terem falai kékes -fekete anyagból álltak, és
különös, bonyolult erezeteket követtek. Marcusnak önkéntelenül
egy két és fél évezredes emlék jutott eszébe, amikor a 21. század
közepe táján, a Marson a Vándorok űrhajójára került. Akkor
ültették testébe a parazitalényeket, amelyek azóta is hű társként
óvták az életét. Jenre pillantott, aki szintén dermedten állt, és
nézelődött.
Minden olyan ismerős volt… Négy ügynökük folyamatosan
szkennelte a falakat, Marcus fejébe folyamatosan továbbítódtak az
eredmények. A falak anyaga tucatnyi ismeretlen kémiai elemet
tartalmazott, ráadásul olyan erős kémiai kötéseket, amelyek
lehetetlenné tették, hogy az itteni, korlátozott energiaforrásaikkal
bármit is eltöltsenek, vagy bármiből mintát vegyenek, pedig eddig
azt hitték, hogy az áttöltésnek nincsenek anyagi korlátai.
Világos volt, de sehol nem láttak fényforrást, mintha maguk a
falak világítottak volna.
– Koordinereket! – parancsolta Marcus. Öt, szemmel nem
látható koordiner anyagiasult a fejük felett, majd a terem egyetlen
kijárata felé suhantak, de kameraképeiket az Angyalokon keresztül
mindannyian követni tudták.
– Vajon mire lehetett használatos ez a terem? – tűnődött Jen. –
Egy hegy gyomrában vagyunk, és a Vándorok bizonyos
távolságokon belül elvileg valamiféle teleportációval közlekednek,
de vajon miért pont egy hegy gyomrába…?
– Ez egy teljesen idegen kultúra – felelte Marcus. – El kell
felejtenünk a saját szokásainkat, ha meg akarjuk érteni őket.
Próbáljunk meg koranalízist végezni a falakon!
– Az Áttöltésvezérlő komputerkapacitása nem elég hozzá, uram
– fordult feléjük tanácstalanul az egyik műszaki tiszt. –
Kicsomagolunk két MI-t, és rögtön ráállítjuk őket.
Marcus megvakarta a halántékát, aztán rákapcsolódott az egyik
koordinerre, és figyelte, ahogyan berepül a következő terembe,
amely látszólag teljesen olyan volt, mint az, amelyikben éppen
tartózkodtak. Közben közelebb lépett a falhoz, és tétován a különös,
sötétzöldes árnyalatú felület felé emelte a tenyerét, és nekinyomta
a tenyerét a falnak.
Jéghideg volt.
Marcus megborzongott, és végigtapogatta a környező felületet,
de semmi különösre nem akadt. Nem is tudta, hogy pontosan mit
várt, mikor a szkennelések sem vezettek eredményre.
De talán majd egy másik terem…
Intett az ügynököknek, akik a koordinerek után óvatosan
megindultak a következő terembe.
– Ford, mi a véleménye? – kérdezte Marcus.
– Nem tudom, uram. – Bruce Ford hangjában nyugtalanság
motoszkált. – Az egész helyiség roppant módon nyugtalanító.
Veszélyt érzek, de a műszerek semmit sem jeleznek. Mintha ez az
egész építmény teljesen üres és elhagyatott lenne.
– A látszat valóban ez – tűnődött Jeanette –, de Marcusnak
igaza van: a Vándorok sokkal fejlettebb és ősibb kultúra a
miénknél. A lényeg valahol itt lehet a szemünk előtt, de mivel nem
tudjuk, hogy pontosan mit keresünk, elmegyünk mellette.
Átsétáltak a másik, üres terembe, amelyet a négy ügynök
szkennelni kezdett. Egyikük, Sergio Winslow egyet oldalra lépett,
mire egy nyolcszögű padlórész vörösen felfénylett körülötte, és az
ügynök egyszerűen eltűnt a szemük elől!
– Senki se mozduljon! – kiáltotta azonnal Ford.
Marcus Winslow ügynök hűlt helyére pillantott. Úgy sejtette,
hogy valamiféle automatikus védelmi teleportrendszerrel lehet
dolguk. De mi értelme van? És hová került Winslow? Az
Áttöltésvezérlő megvizsgálta a padlólapot, amelyen állva Winslow
eltűnt, de semmilyen berendezést, gépet nem talált sem alatta, sem
fölötte. Marcus meg is lepődött volna, ha képes lenne felismerni
egy Vándor biztonsági berendezést..
Viszont így azt sem tudták, hogy a kezdetektől éles volt -e a
teleportáló rendszer, vagy esetleg ők hozták működésbe? Nagy
valószínűséggel néhány másodperccel Sergio Winslow eltűnése
előtt aktiválódhatott a rendszer, különben már korábban
elteleportálódott volna valaki. Vajon az összes padlólap veszélyt
jelent, vagy csak néhány?
– Zérókat! – mondta a többieknek. – Úgy tűnik, a padlólapok
nem biztonságosak!
A központi tárból le is töltött magának egy Zéró lebegtetőt.
Rátapasztotta az övére, és az Angyala által vezérelve gondolati úton
aktiválta is. Elemelkedett a talajról, és rövidesen a többiek is
hasonlóképpen cselekedtek. A teste körül örvénylő gravitációs
hullámoktól bizseregni kezdett a bőre.
– Találják meg Winslowt! – parancsolta Fordnak, de a férfi
néhány másodperccel később megrázta a fejét.
– Nincs az Erdőholdon, és nincs az Áttöltésvezérlő által
bemérhető húszezer fényéves rádiuszon belül sem.
Winslow váratlanul újra megjelent, és térdre rogyott előttük.
Csakhogy ő már egy másik Winslow volt.
Hosszú és bozontos szakálla a mellkasa közepéig ért, az előbb
még tiszta és feszes chakagumi egyenruhája szakadozottan lógott
róla. Arca beesett, haja megritkult, sokkal öregebbnek és
soványabbnak nézett ki, mint néhány másodperccel ezelőtt.
Atlétikus termetének, kidolgozott izmainak nyoma sem maradt.
Körmei hosszúak voltak, durva és piszkos bőre orrfacsaró bűzt
árasztott.
Winslow tétován rájuk pillantott, és amikor felismerte őket,
zokogni kezdett.
– Mi történt? – szegezte neki a kérdést Ford. – Hová tűnt?
Jelentést!
– Én… – A férfi krákogni kezdett, aztán újra. – Nem… nem
beszéltem már… – Alig találta meg a hangját. – … évek óta, hogy
eltűntek… Nem…
– Szedje össze magát! – dörrent rá Marcus, és közelebb lebegett.
Közben lázasan járt az agya. Winslowon egyértelműen látszott,
hogy a számára nem néhány másodperc volt a távollétét. Az
Áttöltésvezérlő kielemezte az ügynök számára eltelt időt. A kapott
szám megdöbbentő volt. Winslow az eltelt húsz másodpercben
fizikailag nyolc évet öregedett! – Hol járt? Beszéljen!
– Egy… – Winslow tekintetében rémület ült, valamint
elméjének kezdődő megbomlásának jele. – Egy másik helyen…
bolygón. Köd és kopár tájak. Egyedül voltam… éveken át!
Vadászni… vadásztam, növényeket… ettem.
– A mi számunkra még fél perc sem telt el a távozása óta –
mondta Ford.
– Fél perc…Fél perc… – hökkent meg Winslow, aztán könnyes
szemmel, erőlködve feltápászkodott.
– Ne mozogjon… – kiáltott rá Jen, de elkésett. Winslow ellépett
a padlólapról egy másikra, amely abban a pillanatban vörösen
felfénylett alatta. Marcus látta Winslow halálra vált arckifejezését,
aztán a férfi újra eltűnt a szemük elől.
– Az ostoba! – szisszent fel Marcus. – Ford, ha legközelebb
visszatér, azonnal töltsük el innen!
A húsz másodperc elteltével azonban csak egy összeaszott
holttest érkezett vissza.
Marcus elfintorodott.
– Takarítsátok el innen!
A holttest részecskékre bomlott, és eltűnt, de az áporodott szag
csak néhány másodperccel később, amikor az Áttöltésvezérlő az
összes szagmolekulát összegyűjtötte a levegőből.
Marcus remélte, hogy több ilyen csapda nem vár már rájuk.
Intett Fordnak és a három ügynöknek, akik az eddiginél jóval
kisebb lelkesedéssel lebegtek keresztül a termen, és folytatták a
szkennelést, de ismét nem találtak semmit.
„Lehet, hogy az egész komplexumot kiürítették?” – tűnődött
Marcus. Tulajdonképpen elképzelhető volt, hiszen a Vándorok
minden bizonnyal nagyon régen használták ezt a helyet, akkor,
amikor az ittenieket teremthették. „Teremtés…” – Tulajdonképpen
semmit sem tudtak erről a teremtésről, lehet, hogy nem is igaz. A
Vándorok beszéltek nekik erről, amikor beléjük ültették a
halhatatlanságukért felelős parazitalényeket, de konkrét
bizonyítékot azóta sem találtak. De ha igaz is volt, vajon miért
tették? Miért?
A következő terem legalább háromszor akkora volt, mint az
eddigiek, de ugyanolyan üres is.
– Azt hiszem, ez az építmény is ugyanolyan zsákutca, mint
minden, amit eddig találtunk a Vándorokkal kapcsolatban –
lebegett mellé Jen. Pavonisi szoknyája enyhén libegett a combja
körül.
– Csak azt nem értem, hogy ha ennyire ki tudták üríteni, akkor
miért nem tűntették el az építményt is? – Ford!– Jen a
parancsnokhoz fordult. – Hány terem van összesen?
– Ezen kívül még négy kisebb, de úgy tűnik, hogy mindegyik
üres.
– Nem hiszem el, hogy nincs itt semmi – tűnődött Marcus. –
Vajon egyősember rájött volna, hogy mire való egy telefon? Vagy
akár egy egyszerű számítógép? Itt kell lennie az orrunk előtt.
– Van időnk, évekig vizsgálhatjuk a helyet – vont vállat Jen. –
Én viszont kezdem unni az…
Marcusszal hirtelen meglódult a világ. Pontosan nem tudta,
hogy mi történik, de úgy érezte, mintha egy örvénybe került volna,
amely egyre mélyebbre rántja magával. Színes, szemkápráztató
fények száguldottak el szeme előtt hihetetlennek tűnő sebességgel,
mígnem a világűrben találta magát. Jen ott lebegett mellette, és
nagyokat pislogott, feltehetően ugyanazt az élményt élte át ő is.
Kissé távolabb Bruce Ford kapálózott a semmiben.
A csillagok között úsztak, illetve egy tökéletes szimuláció kellős
közepén, hiszen nem érzett hideget, ráadásul könnyedén lélegzett
továbbra is. Előttük egy galaxishalmaz galaxisai tömörültek. Volt
közöttük kisebb és nagyobb, spirális elrendeződésű vagy éppen
elliptikus alakú, szétszóródó anyagú és néhány éppen összeütközni
készülő is.
– Ez gyönyörű! – suttogta Jen. A hangja sokszorosan
visszhangzott a térben.
„Hol vagyunk?” – töprengett Marcus. Lehet, hogy továbbra is a
hegy gyomrában talált Vándor építmény egyik termében lebegnek,
miközben egy Vándor berendezéssel stimulálják az agyukat? Vagy
esetleg elteleportálódtak volna az univerzum egy távoli szegletébe?
A galaxishalmaz egyáltalán nem volt ismerős. Az Angyalával
rácsatlakozott a mini-Áttöltőközpont információs tárjára, de a
komputer is csak nehezen tudta azonosítani. A csoport a Liga
Csillagkatalógusában Abell 1869 néven szerepelt, és hárommilliárd
fényévnyire helyezkedett el a Tejútrendszertől. Mivel ez a
szimuláció a galaxishalmaznak nem a Terráról látható,
hárommilliárd évvel ezelőtti állapotát mutatta, teljesen másképpen
nézett ki, mint ahogyan az adatbázisokban tárolódott, csoda, hogy
egyáltalán sikerült beazonosítani.
Viszont, ha az Angyala működik, akkor még mindig a
Pajzsbirodalomban vannak. A szimuláció ettől függetlenül is
roppant hatásosnak tűnt. Vajon ez a galaxishalmaz a Vándorok
otthona lenne? Olyan messziről jöttek volna ide? Ennek nem sok
értelmét látta, hiszen a Tejútrendszer is hatalmas kiterjedésű volt,
gigantikus méretű kapacitásra lenne szükség, ha valaki minden
egyes csillagot és az esetleges bolygókat akarná feltérképezni.
Aztán a csillagok meglódultak, és az egész űr elhomályosult
néhány pillanatra. A következő pillanatban éppen belesüppedtek a
Tejútrendszerbe, csillagok között száguldottak, aztán egyszerre csak
ott lebeget előttük a Terra. Sokkal zöldebbnek, tisztábbnak tűnt,
mint manapság, Marcus úgy hitte, hogy egy jóval régebbi állapotát
látják. Európára, Észak-Afrikára, az Arab-félszigetre és Kis-Ázsiára
láttak rá.
Európa nyugati partjaitól nem messze azonban valami furcsát
vett észre, egy oda nem illő, nagy szárazföldet, szigetet, amely
azonban a valóságban nem létezett, illetve az ismert történelemben
sehol nem volt nyoma.
Azaz…
Egy mentális szó hatolt be a gondolatai közé, és lüktetve
visszhangzott a fejében. A hangzása furcsa volt, de attól még
pontosan értette.
Elsápadt, aztán Jenre pillantott, aki falfehér arccal meredt az
előttük lebegő Terrára, csakúgy, mint Bruce Ford.
MU KÍSÉRLETI KÖZPONT
Marcus fejébe mentális képsorok hatoltak be, de olyan hatalmas
volt a rázúduló információrengeteg, hogy felüvöltött. A szigeten
három, az emberekhez hasonló faj tenyésztését végezték a
Vándorok. Átlátszó gömböket látott, amelyben csecsemők lebegtek
valamiféle színtelen folyadékban, kissé hátrébb valamivel nagyobb
gömbök sorakoztak, amelyben már nagyobbacska, nagyjából ötéves
gyerekek kapálóztak. Egy-két gömbből pedig éppen távoztak ezek az
ötéves forma gyermekek. Emberek, hegyesfülű wanctenek és
erdőholdiak egyaránt…
Váltott a kép, és egy kőházakból álló terebélyes városban jártak,
amelyben mosolygó férfiak és nők, emberek, hegyesfülűek és
hosszúfarkúak egyaránt éltek, sőt, nem egy kevert fajú fiatalt is
látott.
Újabb váltás.
Hatalmas városok, sokmillió ember, hegyesfülű és hosszúfarkú
él együtt a legendás kontinensen. Aztán történik valami…
Az emberek – a Vándor agystimulálás során alfa néven említett
faj egyedei egytől egyik megkezdik kivándorlásaikat a Terra többi
kontinenseire, Amerikába, Ázsiába és végül Európába. A wanctenek
-béták és az erdőholdiak gammák pedig egytől egyig „elaludtak”,
majd Vándor csillaghajókra kerültek sztázis állapotban, amelyek
elrepültek velük az űrbe. A kevert génekkel rendelkezők azonban
MU-n maradtak…
A képsorok egyre sebesebben váltották egymást.
Követhetetlenül.
Mut hatalmas kataklizma eltűntette a Csendes óceánban.
Évezredek teltek el, és egy m Atlantisz szigetről kiinduló birodalom
uralta a Földközi tenger vidékét, az emberiség bölcsőjét. A
legügyesebb alfa egyedek leszármazottjai. Aztán egy hatalmas
háború tört ki, ahol a többi, szolganép összefogott, és végül legyőzte
Atlantiszt. Atlantisz egy hatalmas vulkáni kitörés közepette
elsüllyedt a tengerben, és eltűnt a Vándor jelenlét minden nyoma is
egyben.
Újra a csillagok között száguldottak, majd a Vándor űrhajó
betelepítette a Wanctenát, egy másik pedig a Pajzsbirodalom
erőségekkel teli világán landolt.
Marcus azon vette észre magát, hogy újra az erdőholdi Vándor
épületkomplexum legnagyobb termében lebeg, alig fél méterrel a
padló felett, Jeanette és Ford mellette, a többi ügynök valamivel
mögötte. Az ügynökök a Zéróikkal beljebb siklottak, és szkennelni
kezdték a falakat.
– Uram… – szólalt meg rekedtes hangon Ford. – Ez elmúlt
percek… Az itteni idő szerint mindössze egytized másodperc telt el,
míg…
– Ki lehet jutni a planetáris pajzs alól? – kérdezte Jen fátyolos
hangon. – Megfájdult a fejem ettől a sok információtól.
– Persze– biccentette tűnődve Marcus. – Anth remélem,
azonnal neki kezd annak az állítólagos koordinátának a
beazonosításához. Lehet, hogy olyan nyomra akadtunk, ami elvezet
a Vándorokhoz.
– Ebben biztos vagyok. Ez… – intett vissza a fejével az előbbi
terembe – hihetetlen és döbbenetes. Az ősidők mesés legendái…
mind igazak, csak egészen másképpen. De mi ennek az egésznek a
célja?
– Meg fogjuk tudni a teljes igazságot. Én viszont még maradok,
Forddal körül akarok nézni az itteni nagyobb városokban,
miközben begyűjtünk néhány erdőholdit.
Jen fásultan biccentett, aztán eltöltötte magát. Marcus
ellenőrizte, hogy az itteni mini – Áttöltőközpont nem sokkal
később át is küldte a részecskecsomagját a planetáris pajzson egy
halom, innen szerzett információval együtt.
Marcus maga elé meredt, és az imént látottakon töprengett.
„Miért létezünk mi?” – gondolta. Most, hogy szembesült a
tényekkel, még jobban zavarta, hogy egy másik idegen faj játékának
eredményeként indult fejlődésnek a civilizációjuk. Kérdések százai
repkedtek a fejében, de nem volt kinek feltegye. „Hol vagytok,
Vándorok? Miért nem jöttök elő? Mit akartok tőlünk?”
Szétszórták a három fajt, aztán megteremtették őket,
halhatatlanokat.
Remélte, hogy a kapott koordinátán megtalálják a válaszokat,
legalábbis azok egy részét. Azonban tudta azt is, hogy a Vándorok
hamarosan újra megjelennek. Amint a három faj és a halhatatlan
gének összekeverednek. Hiszen ez volt a végcél, amelyet annyira
várhattak.
 14. fejezet: Deena Dewaynes
Deena a Hosszú tenger homokos tengerpartján állt, cipőit a
faroknyúlványával fogta, és miközben a hullámok újra és újra
ellepték mezítelen lábfejeit, az égbolton világító Hikayon
anyabolygó háromnegyedgömbjében gyönyörködött. A Hikayon
látható korongrészének világoskék ragyogása sejtelmesen
tükröződött vissza a Hosszú tenger hullámain.
Az „ő Hikayonját”, ahogyan az anyabolygót is a mondák béli
Erdőistennő fiáról nevezték el. A tájra kékes félhomály telepedett,
de a nap által megvilágított anyabolygó még nem kezdett el
fogyatkozni. Errefelé egészen másképp váltakoztak a nappalok és az
éjszakák, mint Magasvárosban vagy a kontinens keleti részén fekvő
Neowhaiben. A Hikayon a nappal jelentős részében eltakarta a
napot, viszont miután a nap már lenyugodott, az éjszaka majd
háromnegyedében, fokozatosan fogyatkozva világította be a tájat.
Deena kisétált a vízből, kézbe fogta a cipőjét, és mezítláb, a
homokban indult tovább. A finom homokszemcsék ravaszul
csiklandozták a talpát.
Hamarosan beültetik a tarsulusát. Évszakok óta várta ezt a
pillanatot, most mégis elbizonytalanodott. Egy idegen élőlényt
fognak a testébe ültetni. Noha csak ritkán történt olyasmi, hogy egy
beültetés után a szervezet nem képes befogadni a tarsulust, Deena
mégis félt, hogy vajon az ő teste képes lesz-e rá, vajon az orvosok
megfelelő tarsulust választanak-e neki?
Kitashi városának part menti házai a homokos fövenyen túl
kezdődtek, és egybeolvadtak a néhány száz méterrel hátrébb
magasodó, kilométer magas erdőség szélén álló fákkal. A város
felszínen kezdődött, és a fák közé emelkedve, a fatörzsek köré
fonódva folytatódott. A szürkületben minden kékes szürkületi
fénybe borult.
Tudta, hogy Guyekan nem fog örülni neki, ha észreveszi, hogy
kiszökött, de egyedül akart maradni. Amikor Guyekan elaludt,
Deena kijátszotta a három másik w’orsigiant, és kiosont a Tarsulus
kórház közeli Dewaynes rezidenciából. A kórház vörös épülete alig
egy kilométernyire állt a parton, és tele volt hozzá hasonló
fiatalokkal, akik szintén a tarsulus-beültetésre vártak. Deena, az
elmúlt két napban, amióta itt volt, és az orvosok elvégezték a műtét
előtti végső teszteket, néhánnyal már összefutott közülük. A fiúkat
meg is utálta, mert amint kiderült, hogy a mentális fordítója révén
tud csak beszélni, azonnal csúfolni kezdték. Mindegyik olyan
ostoba és éretlen volt.
Ahogy visszafelé sétált a homokos parton, párocskákat látott
összebújva ülni a homokban, vagy kézen fogva sétálni. A legtöbben
vele egykorúak lehettek, és felismert néhány, a kórházban összejött
fiút és lányt is. Irigykedve nézte, ahogy csókolóznak, ölelkeznek.
Lépéseket hallott a háta mögül.
Futó léptek zaját.
Megperdült. A közeledő három fiatal srác már majdnem
odaértek hozzá. Ismerte őket, Akhin, Morik és Fedar szintén a
kórház vendégei voltak, és túl sokszor bántották már az elmúlt két
napban, ahhoz hogy ne gyűlölje őket. Akhin egy duci, de
nagyhangú, szőke fiú volt, akinek mindkét szülője wancten volt, és
nem nagyon szeretett a fák között járkálni. Tegnap kapta meg a
tarsulusát, és mivel láthatóan jól volt, holnap valószínűleg el is
hagyja a kórházat. A faroknyúlványos és hegyesfülű Morik csak ma
érkezett, valahonnan a déli, hűvös, Yaguan-hegység közeléből, de
rögtön talált magának társakat.
A harmadik, Fedar… tulajdonképpen helyes fiú volt, barnás
bőrrel, széles vállakkal, izmos farokkal, látszott rajta, hogy egész
eddigi életében a fák között élt. Koromfekete, hegyes füléig érő haja
folyton a szemébe lógott, álla hegyén szakállkezdemény sötétlett,
és annak ellenére, hogy ma reggel műtötték, gyorsan visszanyerte
az erejét.
Hiába nézett ki jól, ő volt a legutálatosabb.
– Nézzétek! – vigyorgott Morik. – Itt van a kis kuka! Mondj
valamit, Deena! Beszélgess velünk! Ritkán van alkalmunk egy igazi
Dewaynesszel találkozni.
– Gyerünk! – csatlakozott a kövér Akhin. – Mondj valamit!
– Hagyjatok békén! – válaszolta a mentális fordítóján keresztül,
de önkéntelenül egy kellemes lányhangot választott.
– Nem, nem!– rázta a fejét Fedar. – A saját hangodon! A
sajátodon! Próbáld meg! A kedvünkért!
Deena összeszorította az ajkait, és a sírással küszködve tovább
akart menni, de Fedar elállta az útját, faroknyúlványa kihívóan ide-
oda lengett a háta mögött.
– Ne szaladj el, Deena! Voltál már fiúval? Vagy még szűz vagy?
Deena elvörösödött. Fedar hirtelen előrelendült, és megragadta
a nyakában lógó fordítót. Deena pofon csapta a fiút, de az
megrántotta a fordítót, le akarta tépni a nyakából. Aztán Akhin
hátulról megragadta Deenát, és lefogta a karjait, Fedar pedig
leemelte a nyakából a pánton lógó készüléket, majd ki is kapcsolta.
– Na, most mondj valamit! – vihogta Morik. – Gyerünk!
Próbáld meg! Deena kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Hiába
beszélt volna a szokott módon, a fordító nem továbbította a
gondolatait. Elfojtotta
– Egész csinos ez a Deena, nem igaz, Morik? – jegyezte meg
váratlanul Fedar. – Ja! – mérte végig a másik fiú is. – Nézd milyen
hegyes mellei vannak, és a feneke sem rossz.
Fedar a mellét nézte, Deena ettől zavarba jött, és még jobban
elvörösödött. Fedar aztán váratlanul visszaadta a fordítóját. Deena
visszaakasztotta a nyakába, bekapcsolta, aztán szó nélkül tovább
indult. Ostobaság volt kijönnie, nem is tudta, hogy miért
merészkedett a partra egyedül. Mit remélt, talán hogy
szembetalálkozik álmai lovagjával? Helyette itt volt neki Fedar vagy
Morik.
– Nézd csak! – Fedar elé szökkent, és kékes pajzsmezőt generált
a kézfeje köré. Ügyesen használta a pajzsát, ahhoz képest, hogy ma
kapta meg a tarsulusát. – Jó, mi? Hamarosan te is megtudod,
milyen érzés! – Fedar hirtelen egy vékony energiacsápot engedett
feléje, amely finoman a derekára kulcsolódott, és közelebb húzta
Fedarhoz. Egészen közel. Alig egy arasz választotta el a testüket, a
pajzsnyúlvány auramezője bizsergette a testét a ruhája alatt.
– Eressz el! – mondta Deena a fordítón keresztül, de érdekes
módon, ösztönösen azt a női hangot használta, amelyiket eddig
még sosem mert más jelenlétében, mert túlságosan erotikusnak és
kihívónak találta. Gyűlölte Fedart, de mégis izgalmas volt a
közelsége. A fiú testének szaga érdekes, sőt, kellemes volt.
– Igen?– vigyorgott a fiú. – És miért?
– Mert azt mondtam! – Fedar túlfeszítette a húrt, és Deenának
most már elege lett belőle. Érezte a leheletét, és túl közelről volt
kénytelen látni az elviselhetetlen, gúnyos vigyorát. Egy erdei bunkó
volt, csak játszadozott vele, és csak a barátai miatt volt ilyen nagy
legény, egyedül, lehet, hogy sokkal kedvesebb lenne. Bár ezt nem
hitte komolyan.
– Nekem nem parancsolhatsz, kis kuka! Most nincsenek itt a
w’orsigian testőreid, hogy mögéjük bújhass.
– De nagyon könnyen megtalálnak Fedar Gullik, és csak egy
szavamba kerül, hogy jól ellássák a bajodat.
Egy katonai chagar kristályfényszórója vetült rájuk. Fedar és a
haverjai azonnal futásnak eredtek parton túli házak irányába, és
Deena sajnálta, hogy nem mertek maradni, akkor szólt volna
Guyekan bácsinak, hogy megleckéztesse őket. Megérdemelték
volna.
A chagar leereszkedett mellé, Guyekan kiszökkent a járműből,
csizmás lába a homokba süppedt.
– Jól vagy? – indult feléje aggódva az Óriás. – Persze! – felelte
vidámnak tettetett hangon. Guyekan bácsi homloka ráncokba
futott a válasz hallatán. Deena rájött, hogy még mindig azt a csábító
hangot használja, amit utoljára állított be a mentális fordítón.
Gyorsan visszaállította a megszokott, monoton, gépies hangszínt. –
Hát… ahogy gondolod – vonta meg a vállát az Óriás. – Szólhattál
volna, hogy sétálni szeretnél. Nem követtünk volna, ha nem
akarod, de legalább tudtam volna, hogy hol vagy.
 Deena lehajtotta a fejét.
– Elnézést kérek – mondta a fordító gépi hangján. – Hirtelen
jött az ötlet.
– Annyira, hogy kimássz az ablakon?– Deena a Hosszú
tengerben tükröződő Hikayon kékes fényei felé tekintett, és
hallgatott. – Nos, nemrég beszéltem Hallawi doktorral. A
tarsulusod már vár, és egy órán belül hozzákezdenének a
beültetéshez.
– Hiszen már este van! – hökkent meg Deena. Ösztönösen
megrémült a váratlan hírtől. Eddig úgy tudta, hogy valamikor a
holnapi nap folyamán, vagy legkésőbb holnapután műtik meg.
– Előbbre hozattam a műtétedet, hogy mielőbb hazamehess.
Vagy… jól érzed magad itt?
– Nem – vallotta be kelletlenül Deena, és az arrébb somfordáló
fiúk felé pillantott. Guyekan valamiért furcsán viselkedett, nem a
megszokott, nyugodt és komor Guyekan volt. Idegesnek,
izgatottnak látszott. – Történt valami… otthon? – kérdezte
bizonytalanul. „Nagyapa!” Elsápadt. – Mi van anagyapával?
– Azt pontosan még én sem tudom, de kaptam egy érdekes
üzenetet.
– Mi történt? Csak nem…
– Nem, a nagyapádnak nincs semmi baja, ha minden igaz. Sőt!
Meggyógyult, már amennyire ez a szó fedi az üzenet lényegét.
Holnap reggel, ha minden rendben lesz a tarsulusoddal, indulunk is
vissza.
Deena rájött, hogy annak ellenére, hogy Fedar és társai többször
csúfolták a fordítója miatt, mégis szeretett volna maradni.
Rengeteg új élménnyel gazdagodott, és jó volt a szüleitől és
mindentől távol, itt Kitashiban, vele egykorúak társaságában.
– Azt hittem, hogy azért még maradunk néhány napot.
– Nem lehet. Történt egy és más Magasvárosban.
– De micsoda?– kérdezte Deena. „Valami fontos lehet, hogy
Guyekan bácsi ennyire siet vissza!”
– Azt nem mondhatom meg. Most még. Egyébként pedig… az a
hang, amit először használtál, sokkal jobban áll neked, mint ez a
gépi. – Deena meglepődött. Guyekan bácsitól furcsa volt ez a fajta
kedvesség. Most valahogy nem tűnt olyan mogorvának és
félelmetesnek, mint máskor. – De megértem, tartogasd csak a
fiúknak! Gyere, menjünk! Hallawi doktor már vár.
Deena kelletlenül követte az Óriást a chagarig. Guyekan a
karjába kapta, és felsegítette a chagar fedélzetére, aztán ő maga is
felszökkent. Deena lerázta a homokot a lábfejéről, aztán felhúzta a
cipőjét. A chagar közben a magasba szökkent, és a kórház felé vette
az irányt. Deena a korlátnál ücsörögve a lenti, nyüzsgő életet
figyelte, közben Fedart és társait kereste, de mintha teljesen
felszívódtak volna mind a hárman.
A menetszél az arcába csapott, és összeborzolta a haját. Lehúzta
a csuklóján viselt fagyűrűt, és hajtincseit kontyba kötötte körülötte.
Innen nézve a parton túl magasodó, házakkal körülépített erdőszéli
fák gigantikus falnak látszottak. Ha feljebb emelkednének, egy
bizonyos magasságon túl ráláthatnának a végeláthatatlan
lombkorona rengetegre, amelyet annyira szeretett a Magasvárosból
nézni. Itt viszont a Hosszú tenger és a Hikayon anyabolygó
együttese volt csodálatos, sőt, talán még szebb is, mint a sokszor
látott, végeláthatatlan erdőség.
Ereszkedni kezdtek a Tarsulus kórház felé…
Deena szégyenlősen mászott fel a műtőasztalra, és közben
folyamatosan a szomszédos asztalon álló, folyadékkal teli burában
ficánkoló féltenyérnyi fiatal tarsulust nézte. Az ő tarsulusát.
Négy orvos tartózkodott a teremben, köztük az ősz hajú Ughul
Hallawi, aki a legnevesebb beültető-orvosnak számított az erdőben,
állítólag több ezer műtétet vezetett már le. Magas, szikár, kevert
származású férfi volt, markáns vonásokkal és szürke szempárral.
Szája szegletében örökké barátságos mosoly bujkált.
– Tetszik a társad, Deena? – kérdezte Hallawi doktor.
– Hát… nem is tudom – felelte kelletlenül Deena. Igazság
szerint a tarsulus ilyen közelről visszataszítóan nézett ki, főleg ha
arra gondolt, hogy ezentúl a testében kell hordania. Hallawi a
kezébe fogta a burát, és óvatosan odavitte Deenához.
– Gyere, nézd meg közelebbről! Egyszerű kis ösztönlény, ha
sokáig figyeled, még talán aranyosnak is találod. – Deena
grimaszolva nézte a lebegő, szürke lényt, és egyáltalán nem volt
elragadtatva a kocsonyás, nyálkás bőrétől, hullámzó vergődésétől.
Egyre kevésbé lelkesítette ez a beültetés, hiába lesz majd utána
saját Tarsion pajzsa, amikor csak akarja. – Persze, ezentúl nem
fogod látni, annál inkább érezni. Kicsit ugyan többet fogsz enni
miatta, hiszen őt is táplálni fogod, de ugyanakkor olyan
képességhez jutsz általa, amelyek segítségével bármikor
megvédheted magadat.
Deena bólintott, és egy utolsó pillantást vetett a tarsulusra,
majd Hallawi doktor utasítására végigheveredett a műtőasztalon. A
tarsulust a hónaljánál ejtett vágáson fogják becsúsztatni a mellkasa
jobb oldalába, majd összekapcsolják az idegrendszerével,
rácsatlakoztatják a vérkeringésére… Mire felébred a tarsulus a teste
része lesz…
Egy felmelegített, gőzölgő irranlevelet helyeztek az orrára,
amitől gondolatai, ahogyan a külvilág is, azonnal elhomályosultak.
Egy színes fénykörökkel szegélyezett alagútba zuhant.
Álom…
Azt álmodta, hogy képes pajzsot vonni maga köré, és elkergeti
Fedart és a két ostoba haverját. Ott volt velük a parton, és Fedar
lábára kulcsolt egy energianyúlványt, mire a fiú elvágódott a
homokba, a szája, a szeme tele ment homokszemcsékkel.
Deena kacagott.
Aztán a következő pillanatban már Hikayonnal sétált kézen
fogva a parton. A férfi közelségétől bizsergett a teste, és soha még
ilyen felszabadultnak nem érezte magát. Sötét volt, a Hikayon
anyabolygónak már csak egy kis szelete világított odafent, Kitashi
fényei a távolban csillogtak… Hikayon ujjatlan trikót és fekete
w’orsigian nadrágot viselt. Deena odabújt hozzá, és a mellkasára
hajtotta a fejét, aztán felszegte az állát, tekintetét a férfi indigókék
szemébe fúrta.
 – Régóta el akarom neked mondani… – suttogta, aztán elakadt a
szava. A saját hangján beszélt, és ráadásul mintha természetes lett
volna mindez!
– Ne mondj semmit– felelte Hikayon. A lány derekára tette a
kezét, mutatóujjával feljebb emelte az állát. Aztán közelebb hajolt,
és összetapadtak az ajkaik…
Deena felnyitotta a szemét. A Dewaynes rezidenciában lévő
szobájában találta magát. Egy pillanatra megzavarodott, hogy ilyen
világos van, és hogy Hikayon nincs mellette.
„Csak egy álom…” – gondolta csalódottan. De milyen
valóságosnak tűnt! Az élmény hatása még mindig áthatotta az
érzékeit, és képtelen volt szabadulni a gondolattól, a szeretett férfi
csókjától.
A nap a Hikayon felett járt, és bevilágította a szobát. Ezek
szerint már javában másnap volt. Ha jól számolta, ezek szerint
legalább tizennégy órát aludt. A jobb karja egy oldalmerevítőben
pihent, a hónalja kellemetlenül lüktetett…
Aztán megérezte testében azt a furcsa valamit. Mintha egy
másik szív dobogott volna a mellkasában. Megrémült, és néhány
pillanatig levegőt sem mert venni.
A tarsulus benne van!
Felült, és óvatosan kiemelte karját a merevítőből. Hónalja és
válla körül camrotia levélből készült kötés függött, és amikor
leengedte a karját a teste mellé, a hónalja sajogni kezdett a
fájdalomtól. Azonban a fájdalom bőven az elviselhető
tartományban maradt. A kezét óvatosan a jobb melle fölé tette,
érezte, hogy mocorog odabent valami.
A tarsulus. Ha elképzelte a Hallawi doktor által, a műtét előtt
mutatott ronda lényt, hányinger kerülgette. Benne van! Egy idegen
lény! Vagy egy percig ücsörgött némán az ágyon, de tulajdonképpen
nem érzett semmi különöset, és annyira már nem is tűnt furcsának
a tarsulus jelenléte. De vajon tud általa Tarsion pajzsot létrehozni
maga körül? Egyáltalán hogyan kell? Csak a pajzsra gondol, és
ennyi?
 Megpróbálta.
„Gyerünk! Pajzs!” – Elképzelte a fénylő, higanykék
energiamezőt hullámzani a teste körül, azonban nem történt
semmi.
– Na! – mordult fel a fordítón keresztül. Ettől elfintorodott.
Álmában a saját hangján beszélt Hikayonhoz, jutott eszébe. Szép
vágyálom volt, semmi több.
Újra erőlködni kezdett, kitartóan koncentrált a teste körül
hullámzó, képzeletbeli pajzshártyára, de ismét nem történt semmi,
így feladta. Grimaszolva felhúzta a lábait, aztán óvatosan a hónalja
körüli kötést vette szemügyre, de közben önkéntelenül is azon járt
az esze, hogy vajon mit ronthat el? Mindenkinél működik, akkor ő
miért nem tud rájönni a módjára? Igaz, sokaknak csak több napos,
tanítók által koordinált gyakorlással szokott sikerülni, de például
Fedar a parton, egy nappal a beültetése után már Tarsion villámot
is tudott használni.
Akkor neki is sikerülnie kell.
Reflexszerüen gondolt a pajzsra, aztán majdnem leesett az
ágyról, amikor a kékes árnyalatú energiaburok váratlanul
körülölelte a testét. Lágy bizsergést érzett a bőrén, ugyanakkor
önfeledt mosoly jelent meg az arcán.
Sikerült!
De vajon, hogyan fogja leereszteni a Tarsiont? Egy újabb próba
elé nézett, amely azonban nem tűnt olyan bonyolultnak. Kiürítette
az elméjét, és arra gondolt, hogy a tarsulus megnyugszik, mire a
pajzsmező alig hallható sercenéssel elenyészett.
Vajon képes-e újra megcsinálni?
Néhány másodpercig erőlködnie, és koncentrálnia kellett, de
aztán váratlanul újra sikerült, és a kékes pajzsmező újra
körülölelte. Azon nyomban le is engedte, és büszkén
elmosolyodott.
A szoba ajtaja előttről beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét.
Aztán nyílt az ajtó.
– …pihennie kellene, és mindenek előtt ismerkednie a
tarsulusával. – Ez Hallawi doktor volt. – Bizonyára ön is emlékszik
rá, hogy milyen érzés volt az első ismerkedés. – Hillawi ekkor vette
észre, hogy Deena már ébren van, így gyorsan elhallgatott. A vele
érkező Guyekan is felé pillantott.
– Jól vagy, Deena? – kérdezte Guyekan. – Mikor ébredtél fel? –
Én… alig egy perce – felelte felvillanyozva, és önkéntelenül egy
kedves lányhangot választott a fordító hangmintáiból. – Ez az… izé
itt van bennem. És tudom, hogyan kell használni!
Újra felvillantotta a Tarsionját, majd büszkén mosolygott
Guyekanra és Hillawi doktorra, akik meglepetten összenéztek.
– Ügyes vagy, Deena – mosolyodott el Hillawi doktor. –
Keveseknek sikerül ilyen hamar elfogadni a tarsulust, és főleg
megtanulni a kontrollt a pajzs felett. De ez még csak az első lépés.
Ha majd visszaértek Magasvárosba, a legjobb oktatók fognak
megtanítani minden trükkre.
– Elég erősnek érzed magad az utazáshoz? – kérdezte Guyekan.
Deena szívesen felelte volna azt, hogy nem, de végül csak
bólintott.
– Akkor kezdhetsz csomagolni. Mielőbb indulnunk kell.
A hazafelé út unalmasan telt. Deena a leviyon korvett hátsó
részében ücsörgött, míg Guyekan és a w’orsigianjai a
pilótafülkében tartózkodtak, ez jó alkalmat nyújtott ahhoz, hogy a
Tarsion pajzsát próbálgassa. Egyelőre még csak arra volt képes,
hogy az egész testét bevonja, de már ez is büszkeséggel töltötte el,
hiszen segítség nélkül, egyedül találta ki, hogyan kell. Aztán
valahogyan, igazából maga sem tudta, pontosan hogyan, rájött a
fantompajzs funkcióra. Tulajdonképpen olyasmi lehetett ez, mint
amikor a kisgyermek járni tanul, ösztönösen érezve rá a mozgásra,
az egyensúlyokra.
Egy idő után aztán ráunt a tarsulus nyújtotta pajzslehetőség
próbálgatására, így is több mindenre jött rá, mint ami ennyivel a
műtét után várható lett volna. Azon kezdett el töprengeni, hogy
vajon miért kell ilyen gyorsan visszamenniük Magasvárosba, de
mivel Guyekan nem akart mondani semmit, beletörődött, hogy
majd csak akkor tudhatja meg, ha megérkeznek. Unottan nézte a
hatalmas, zöld szőnyegre hasonlító összefüggő lombkoronát, és
lassan elnyomta az álom.
Fél órával később arra ébredt, hogy a leviyon éppen megkezdi a
leszállást Magasváros felső szintjének egyik leszállópáholya felé. A
fák közül kiemelkedő, egyre kisebb korongokból álló, fák feletti
rész látványa most nem hatotta meg annyira, mint máskor. A
legfelső, kúszónövényekkel körbenőtt korongon álló shabbani
palota kupolája csillogott a napfényben, a lentebbi szinteken
hömpölygött a tömeg, a monumentális épületegyüttes körül
chagarok, leviyonok köröztek, és néha le -lebuktak a lombok közé.
Mintha a szokásosnál több w’orsigian őrködött volna a palota
körül. Guyekan a Yarika leszállópáholy egyik szabad helyére
helyezte a leviyont. Deena feltápászkodott, és álmos szemmel
előresietett. A leviyon rámpája leereszkedett, két w’orsigian már le
is sietett rajta.
Guyekan bukkant elő a pilótafülkéből.
– Nos… nekem azonnal beszélnem kell Hikaonnal és a
shabbannal – mondta idegesen.
– Bregan elkísér a lakosztályotokig – intett a bejáratnál álló,
fekete hajú w’orsigian felé.
Deena biccentett, aztán sietve indult a szülei lakosztálya felé,
mellette a Bredan nevű férfival.
„Mi történhetett?” – tépelődött közben. Az Óriás zavara szinte
kézzel fogható volt. Bredan túl szigorúnak tűnt ahhoz, hogy meg
merje szólítani, így némán haladtak egészen a lakosztályukig, ott
Deena elköszönt, és besurrant az ajtón.
Az előtérben azonban meg is torpant.
Anya ingerült hangja átszűrődött az egyik belső szobába vezető
ajtón.
– Hogy merészelte ez a…
– Higgadj le, Gill! – Ez apa hangja volt.
– Felfogod te egyáltalán, hogy mi történt? Az apád soha nem
fogja neked átadni a hatalmat! Soha! Ezzel az eljárással akkor
fiatalítja meg magát, amikor csak akarja! Nincs szüksége utódra!
Deena szája tátva maradt, noha fogalma sem volt, hogy anya
miről beszél. Mi történt nagyapával, és miféle eljárásról van szó?
– Ez ellen már nem tehetsz semmit.
– Dehogynem – jelentette ki ördögi hangon anya. – Még csak
néhány tucatnyian tudják, hogy mi történt vele. A nép továbbra is
azt hiszi, hogy haldoklik, és már szinte várják, hogy mikor távozik
közülünk, és mikor veszed át a helyét.
– Nem! – csattant fel élesen az apja. – Ne is mondd ki, amire
gondolsz!
– Meg kell ölnünk mielőbb! Ez az egyetlen esélyed, hogy
megszerezd a trónt.
– Ilyen áron nem kell.
– Ne légy ostoba! Ne légy olyan, mint az apád. Attól, hogy
megfiatalodott, még ugyanolyan rossz uralkodó marad, ugyanolyan
rossz döntéseket hoz, csak beképzeltebb és gőgösebb lesz, mint
eddig. Meg kell tenned az Erdőhold érdekében! A jövőnkért.
– Sajnálom, de mindenre még te sem vehetsz rá. Az apámról
beszélsz, akit mindentől függetlenül szeretek és tisztelek. – És az
Erdőhold? Apád romlásba taszítja az otthonunkat! Nem szabad
tárgyalnunk a Csillagligával!
– Ő a shabban, ebben neki kell döntenie. Észérvekkel kell
meggyőzni, nem pedig erőszakkal félreállítani!
Anya dühösen fújtatott. Deena szeretett volna látni is valamit a
vitából, de nem mert még az ajtóhoz érni sem, mert a múltkor is így
bukott le.
– Érdekes, az elmúlt évszakban egyszer sem ellenkeztél, amikor
elkezdtük szunnyadó halállal mérgezni őt.
„Mérgezték?” – Ha nem lett volna néma, Deena talán fel is kiált
a döbbenettől. És az édesapja tudott erről! Apa tudta!
– Hagyjuk ezt, Gill…
– Nem, ne hagyjuk. Te is benne voltál, nagyon jól tudtad, mit
kap Zand gyógyszerkészítményként, nem igaz?
„Ezért lett egyre rosszabbul!” – értette meg Deena.
 – Akkor most megyek, és elmondom neki – jelentette ki apa. –
Mész ám… – Egy pofon csattant, és az anyját ismerve Deena tudta,
hogy ezt az apja kapta.
– Nem tudsz megállítani. Ezúttal nem.
– Tévedsz. Gondolj csak Deenára…
Néma csend telepedett az ajtó mögötti szobára, pedig Deena
lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. Éppen rá terelődött a szó,
csak nem értette, hogy mire kellene apának gondolnia. A szülei
megpróbálták megmérgezni a nagyapját! Mi folyik itt, mi folyik
körülötte? Ráadásul az édesapja is részese volt ennek a
mérgezésnek, és mindez azért, hogy shabban lehessen?
– Sosem értettelek téged, Gill. Olyasmivel zsarolsz, amiért
szégyellned kellene magad.
– Biztos vagy benne, hogy nekem szégyen és nem neked? Ide
hallgass! Még nem késő cselekedni! Neked nem kell semmit sem
tenned, majd Hikayon elintézi. Apád most úgy néz ki, mint
fiatalkorában, sokan nem is ismerik fel. Ha időben eltűntetjük,
csak néhányan fogják tudni, hogy ő Zand Dewaynes volt, de őket
bízd csak rám.
– Nem!
– Ne légy ostoba, Tuen! – szólt egy eddig csendben lévő,
harmadik hang. Hikayon hangja, ismerte fel azonnal Deena. Ő is itt
van? Ő is benne van ebben?
– Akkor viszont Deena meg fogja tudni, hogy nem te vagy az
apja – suttogta anya. – Ezt akarod, Tuen? Deena a szája elé kapta a
kezét. Anya szavai a fejében dübörögtek. Nem te vagy az apja!
Nem te vagy az apja!
Megszédült, és hirtelen hányinger tört rá. Mi az, hogy nem az
apja?!
– Ez nem jó ötlet, Gill – jegyezte meg Hikayon.– Miért akarod
tönkretenni azt a szegény kislányt?
– Te aztán végképp ne szólj bele ebbe, Hikayon!
– Némi jogom van hozzá… Tudtommal én vagyok a vér szerinti
apja.
 Deena halálra vált arccal állt az ajtó előtt, és nem akarta elhinni,
amit hallott. Hikayon az apja! Pont ő, aki… Elszégyellte magát, de
közvetlenül utána éktelen haragra gerjedt. Az egész világ
összeesküdött ellene, mindenki ellene fordult. Megszédült, a
külvilág mintha éktelen sebességgel forgott volna körülötte.
Hikayon az apja!
– Mondd el neki akkor! – felelte anya. – Te sem mered, igaz?
– Csak Deena miatt, ezt te is tudod. Engem legalább érdekel,
hogy mit érez…
– Egyszer úgyis ki fog derülni.
– Nem! – vágott közbe ingerülten az apja, vagyis az, akit eddig
annak hitt. – Soha nem derülhet ki!
„Hikayon az apám!” – Deena képtelen volt mit kezdeni ezzel a
ténnyel. Szédelegni kezdett, a lábai mintha ólomból lettek volna, a
mellkasára mázsás súly nehezedett.
– Nem fog, Tuen, ne félj – felelte anya.– De tudod, hogy mit kell
tenned ezért… Hikayon, most meg hová mész?
Váratlanul kinyílt az ajtó, és a komor tekintetű Hikayon lépett ki
a belső szobából. Amint meglátta Deenát, megdermedt, és némán a
lányra nézett.
– Deena… – nyögte végül. Deena egy hosszú pillanatig az igazi
apja tekintetét fürkészte, aztán sarkon fordult, és elrohant. – Várj!
– Ne engedd el! – hallotta még anya kiáltását. – Riaszd az
őrséget!
Deena végigrohant a folyosón, de igazából maga sem tudta, hová
tart. Lépteket hallott maga mögött, és amint hátrapillantott,
meglátta Hikayont, amint öles léptekkel egyre jobban közelít hozzá.
Előreszegte a fejét, és teljes erejéből futott. Nem akart velük
beszélni, sem látni őket. Mit akar Hikayon és anya? Aztán
megértette: biztosan félnek, hogy kiderül az igazság!
Egy csarnokba ért. Ösztönösen a liftek felé kanyarodott, és
beugrott egy szabad fülkébe. Deena pedig rácsapott egy lenti szint
ikonjára. Az ajtók összecsukódtak. Hikayon már nem ért oda, csak a
férfi, ajtónak csapódó ökle döndülése hallatszott. A lift megindult
lefelé.
Deena nekidöntötte a hátát a falnak, és hevesen fújtatott.
„Beszélnem kell nagyapával!” – döbbent rá hirtelen, és a következő
pillanatban már hívta is a komportján a shabban-nagyapját.
Csakhogy nem sikerült elérnie. Nagyapja komportja ki volt
kapcsolva, csak az üzenetrögzítő üzemelt, de az is jobb volt a
semminél.
– Nagyapa! – hadarta.– Hívj vissza azonnal! Anya, apa és
Hikayon meg akarnak ölni! És… az igazi apám Hikayon!
A komportja váratlanul kikapcsolt. Először nem értette, mi
történt, megpróbálta újra bekapcsolni, de nem járt sikerrel. Aztán
rájött, hogy az anyja mindent megtesz, hogy ne tudódjon ki, amit
kihallgatott. Anya el karja távolítani az útból nagyapát, hogy aztán a
háttérből uralkodhasson, hiszen Hikayon és az apja, Tuen is azt
teszi, amit parancsol nekik. És mivel kihallgatta a terveit, ki tudja,
mit fog tenni vele, ha elfogják. Deena szemei előtt örök
szobafogság, vagy valami még ennél is rosszabb jelent meg. Lehet,
hogy még őt is megöletné? Nem, azt Hikayon… Tuen nem
engednék. Képtelen volt bármelyikükre is az édesapjaként
tekinteni! Ő meg még azt hitte, hogy anyja csak kacérkodik
Hikayonnal, és közben már ki tudja mióta a szeretője! Sőt,
pontosan tudta, hogy mióta, hiszen a gyermekük volt.
Beszélnie kell a nagyapjával, figyelmeztetnie, hogy veszélyben az
élete! Csakhogy azt sem tudta, hol keresse, és az Óriás által
elmondottak alapján történt valami nagyapa körül.
A lift megállt, az ajtók félresiklottak, Deena kikukucskált a
fülkéből. A hangárok és dokkok szintjéig sikerült lejönnie. Néhány
őr posztolt a közelben, a csarnokban számtalan chagar, leviyon és
mindenféle légköri hajó állt. Ez volt a palota legalsó szintje, innen
külső liftek, felvonók és lépcsők vezettek Magasváros nagyobb
alapterületű polgári részei felé, valamint a lombok közötti Kaidran
városba.
Deena lázasan gondolkodott. Mindenképpen ki kell jutnia a
palotából. Odasomfordált a legközelebbi ablakhoz, és lepillantott a
mélybe. A száz méterrel alatta elterülő utcákon, tereken, mint
mindig, most is hömpölygött a tömeg. Az épületek gombaként
emelkedtek ki a talapzatból, a levegő tele volt chagarokkal,
leviyonokkal, néha egy-egy nagyobb szállítójármű ereszkedett le a
platform széléből kinyúló leszállópáholyokba. Odalent könnyebben
el tudna rejtőzni, sőt, ha lejut a város alatt nem sokkal
terebélyesedő lombkoronaszint alá…
Ettől a gondolattól megrémült. Még sosem hagyta el egyedül a
palotát. És mihez kezdene odakint egyedül? Pedig más, vele
egyidősök akárhová elmehetnek egyedül, de ő, mint a shabban
unokája, mindezt csak testőri felügyelettel teheti meg. Emlékezett
a Hosszú tengernél töltött napokra, a viszonylagos szabadságra, és
nem habozott tovább.
– Ott van!– harsant egy kiáltás mögüle. Megperdült, és
meglátott három feléje tartó w’orsigiant. Futásnak eredt, de hátra-
hátra pillantva látta, hogy a távolság egyre csak fogy. Leszaladt egy
kőlépcsősoron, így lejutott liftoszlopokig, amelyek a lentebbi
szintekre, sőt a fák közé vezettek. Azonban, mivel ezek a liftek a
palotán kívülre vezettek, őrök felügyelték az átmenő forgalmat,
mindenkinek ujjlenyomat ellenőrzésen és átvilágításon kellett
átesnie. Mivel nem volt másik út, néhány munkás közé vegyülve,
sietve az ellenőrző pont felé indult.
Vajon már minden w’orsigiant értesítettek arról, hogy fel kell őt
tartóztatniuk? Ha igen, akkor semmi esélye nincs, de bízott abban,
hogy anya fél, hogy kitudódik a terve, ezért csak néhány beavatott
w’orsigian üldözi, feltehetően Hikayon közvetlen harcosai.
Hikayon. Ha a férfira gondolt, naivnak és ostobának érezte
magát. Azt hitte, hogy kicsit tetszik a férfinak, de minden apró
kedvesség abból fakadt, hogy Hikayon a lányaként tekintett rá.
Gyűlölte a férfit, amiért az anyjának engedelmeskedett, és amiért
nem mondta el az igazat. Gyűlölte!
Odaért az ellenőrző ponthoz, a tömegbe vegyülve átsietett az
átvilágítón, aztán az egyik ujjlenyomat ellenőrzőre helyezte bal
tenyere ujjait. Öt w’orsigian őrizte azt a liftet, amelyet kiszemelt, az
idősebb, szakállas parancsnok meglepetten pillantott fel rá, amint
az adatlapja a szeme előtti ikonra vetült.
– Dewaynes kisasszony! – hökkent meg. – Hova… így egyedül?
Deena megvonta a vállát, és idegesen az alsó ajkába harapott.
Végül rájött, hogy muszáj válaszolnia.
– Csak… lenézek a kaidrani vásárba – mondtaa nyakában függő
fordító géphangján.
– Egyedül? – A férfi zavartan pillantott a fordítójára.
– Mindjárt jönnek a kirendelt testőreim is, de nem akarunk
feltűnést. – Azzal határozottan tovább is haladt, elvágva a kényes
beszélgetést. Merev léptekkel belépett az első liftfülkébe, és
azonnal rácsapott az ajtózáró ikonra, pont kizárva két beszállni
készülő munkást. Az egyik munkás dühösen rácsapott az
üvegajtóra, de Deena a következő pillanatban megérintett egy
ikont. Még látta, amint a w’orsigian parancsnok éppen rámutat a
w’orsigianjai pedig megindulnak feléje, aztán a lift alásüllyedt a
mélybe. Néhány másodpercig sötét falak vették körül, végül a lift
kibukkant a lombok között a szabadba, és az egyik hatalmas támláb
oldalában suhant lefelé. Deena a levegőt keresztül-kasul átszelő
vaskos ágakat, lombokat figyelte, és hamarosan a szeme elé
tárultak Kaidran felső szintjeinek ágak és fatörzsek köré épült erdei
házai, függőhidjai, utak és terebélyes teraszok átláthatatlan, de
lenyűgöző sokasága.
Deena felsóhajtott, és tűnődve a csuklója köré tekerte a
faroknyúlványát. Még soha nem érezte magát ennyire egyedül.
Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy mit akar idelent, csak abban
volt biztos, hogy le kell ráznia az üldözőit, és beszélnie kell a
nagyapjával.
A liftfülke lelassított, aztán megállt, Deena tétován kilépett az
ágak közé épített fajárdára, és az ötven méterrel alatta elterülő,
legközelebbi szigetteraszra pillantott. Kaidran több tucatnyi,
épületekkel tömött, tíz méteres átmérőjű fatörzsek köré épült,
hatalmas teraszrendszerből állt, Deena lelki szemei előtt egy több
szintes, hatalmas labirintus kusza képe lebegett. Egy falépcsőn
lesétált a szigetteraszra, és gyorsan elvegyült a járókelők között.
Amikor visszapillantott, a Magasváros támlába körül futó liftfülkék
közül éppen újabb kettő érkezett. W’orsigianok szökkentek ki
belőle, és indultak lefelé a lépcsőn. Az egyikük előre mutatott,
pontosan az ő irányába.

A komportja jele elárulja! Kikapta a füléből az amúgy is

használhatatlan készüléket, ledobta a talajra, majd rátaposott,
aztán továbbsietett. A házak felett chagarok siklottak, és Deena
észrevett néhány katonai járművet is, amelyekről w’orsigianok
pásztázták a tömeget. Deena igyekezett mindig a legsűrűbb
tömegben maradni, de tartott tőle, hogy így is meg fogják találni.
Ráfordult egy lefelé lejtő útra. Kétoldalt házak sorakoztak,
némelyikük félig eltűnt a lombok között. A házak előtt árusok
árulták az erdő mélyén készült portékáikat. Deena mindig is
csodálta az erdőn túli és az erdei világ kettősségét, a modern és a
régi hagyományokra épülő életfelfogás keveredését, az erdőholdi és
a wancten kultúra összemosódását. A lefelé lejtő út a szigetterasz
peremén ért véget, az út egy függőhídba csatlakozott, amely egy
másik, lentebbi szigetteraszra vezetett. Deena megszaporázta a
lépteit, és a járókelők között szlalomozva igyekezett tovább. A
közeli fatörzseken mászókarmokkal közlekedő helyieket látott,
néhányan függeszkedő köteleken rövidítették le a függőutak
távolságait.
Ugyan mászókarmokat nem használhatott, anya szerint az nem
illett hozzá, de a palota edzőparkjaiban rengeteget mászott fára és
kötélre. Szerencsére egyszerű nadrágot és pólót viselt, amik nem
akadályozták a mászásban, így a legközelebbi kis teraszon odalépett
egy kötélhez, és sebesen elkezdett lefelé mászni. Felette egy férfi
kapaszkodott a kötélbe, Deena ügyelt rá, hogy ne kerüljön hozzá túl
közel. A karizmai rövidesen sajogni kezdtek, de nem volt hajlandó a
lábával összekulcsolni a kötelet. Szerencsére elég ereje maradt
lejutni a kötél aljára, a megcélzott szigetterasz peremére.
 Felpillantott a magasba. A kötelek melletti vaskos fatörzs
oldalán w’orsigianok másztak lefelé, és két katonai chagar is
előbukkant a lombok között. Deena futásnak eredt. Közben
nekinekiütközött egy-egy járókelőnek, de makacsul rohant tovább.
„Utol fognak érni!” – villant át az agyán.
A feje felett egy katonai chagar húzott el, és leereszkedett előtte.
Deena megtorpant, és kétségbeesetten másik utat keresett. Az ereje
azonban elhagyta, a lábai nem vitték tovább. Csak lihegett, és
beletörődve várta, hogy elfogják. A chagarról négy w’orsigian
szökkent le, és beérte az üldöző másik három is.
– Deena kisasszony! – lépett oda hozzá a rangidős tiszt. –
Velünk kell jönnie!
– Nem! – makacsolta meg magát. – Dewaynes vagyok, és azt
teszek, amit akarok.
A w’orsigian parancsnok megragadta Deena csuklóját, erre ő
ösztönösen pajzshártyát vont maga köré, az auramező a felépülés
pillanatában eltaszította a w’orsigian kezét.
– A szülei parancsát teljesítjük – mondta homlokráncolva a
tiszt. – Ne kívánja, hogy erőszakhoz folyamodjunk!
„Mondjam el nekik?” – tépelődött Deena. Semmit nem érne
vele, hiszen ezek csak katonák. Nagyapa mindig azt mondta, hogy a
katonák csak egyszerű parancsvégrehajtók, akik csak a felsőbb
parancsoknak hisznek, csak a feljebbvalóiknak engedelmeskednek.
– Beszélni akarok a nagyapámmal! – mondta a nyakában lógó
fordító segítségével, a szokásos gépi hangon. – Azonnal vigyetek
hozzá!
A tekintete összetalálkozott egy járókelőével. A sötét hajú,
széles vállú férfi érdeklődve figyelte a katonákat, e leginkább őt.
Volt a tekintetében valami furcsa…
– A shabban Neowhaiben van, és nagyon beteg – felelte a tiszt.
– Majd a szülei elviszik hozzá, ha a shabban állapota engedi.
Deena összezavarodott, és lázasan próbálta összerakni a
részleteket. A szülei arról beszéltek, hogy nagyapa megfiatalodott,
bár ő ezt képtelenségnek tartotta, és úgy hitte, hogy minden
bizonnyal félreértett valamit. A w’orsigianok láthatóan nem tudnak
semmiről, ahogy valószínűleg senki sem az erdőben. A szülei
pontosan ezt akarják kihasználni.
A Tarsion pajzs legalább némi biztonságérzetet nyújtott. Már
nem érezte magát olyan védtelennek. A szeme sarkából látta, hogy
az előbbi járókelő, a furcsa tekintetű férfi kilép a tömegből, és
közelebb sétál. Hegyes fülei voltak, viszont nem volt
faroknyúlványa. Elegáns nadrágot, inget és mellényt viselt.
– Engedjétek el az ifjú hölgyet – mondta szelíden a w’orsigian
parancsnoknak. A parancsnok meghökkenten nézett a járókelőre.
– Ki az erdő maga? – horkant fel, és a társai is közelebb léptek.
– Nyugalom– tárta szét a karjait az ismeretlen, és közben
folyamatosan mosolygott. – Majd én rábeszélem a lányt, hogy
magukkal menjen. – Aztán nem törődve a w’orsigianokkal,
odalépett Deenához. – Ha jelt adok, engedd le a pajzsod, és
kiviszlek innen – suttogta alig hallhatóan.
Deena megdermedt, és nem értett semmit. Ki ez a férfi, és mit
akar? Dehogy engedi le a Tarsiont, mikor ez az egyetlen, amivel
megvédheti magát. A férfi az előbb még azt mondta a w’orsigian
parancsnoknak, hogy ráveszi őt, hogy a w’orsigianokkal menjen.
Akkor miért bízna meg benne?
– Nem kértük a segítségét, uram! – A w’orsigian parancsnok
fenyegetően közelebb lépett. – Álljon félre, és tűnjön el innen!
Deena a férfira tekintett, aki nem is fordult a w’orsigianok felé,
sőt a Tarsionját sem kapcsolta fel, helyette Deena szemeit
fürkészte, és mintha valami jelet várt volna.
– Nem hallja, uram?! – A w’orsigian tiszt kézfejére higanykék
pajzsmező borult, Deena biztos volt benne, hogy azonnal támadni
fog. Vajon az ismeretlen miért nem aktiválja a saját Tarsionját? És
hogyan tudná kivinni őt innen?
– Deena! – harsant egy kiáltás a távolból. Az idegen férfi válla
felett elnézve, újabb w’orsigianokat látott közeledni, az élükön
Hikayon Numakával.
A következő pillanatban aprót biccentett a férfi felé, és
leeresztette a pajzshártyáját.
Hirtelen vakító fényesség vette körül, aztán a külvilág
elhomályosult, majd eltűnt a szeme elől…
 15. fejezet: Zand Dewaynes
Zand a shabbani palota alatti Pajzsközpont vezérlőtermében állt,
és az előtte álló emelvényen elnyúló hatalmas hústömeget figyelte.
A planetáris pajzsot generáló Pajzslény érdes, szürkés bőre
hullámzott, lüktetett, a padlón lógó csápok időnként meg-
megrezdültek, a redős testnyílásaiból a bevezetett csöveken át
testfolyadék szivárgott. Zandtól jobbra technikusok és génmesterek
sürögtek, műszerpultjaikon folyamatosan figyelték a lény állapotát,
az energiaáramlást, és időnként sanda pillantásokat vetettek
Zandra és kísérőire. Sem őt, sem Golstettet nem ismerték fel, és az
idegen jelenlét láthatóan nyugtalanította őket. Zand egy személyes
shabbani parancsot készített, ennek révén léphettek be ide Butek
Oleka kíséretében.
„Titkolózunk…” – Zand tudta, hogy sokáig azonban már nem
tarthatják titokban a történteket.
A Pajzslény szürkés bőrébe, oldalt egy oda nem illő rész
ékelődött, egy wancten felsőtest, egy pár mell…
Egy arc.
Egy női arc.
Zand mélyet sóhajtott, ahogy azok a szemek visszatekintettek rá.
A szemek már nem ismerték fel, és talán jobb is volt így.
„Anya…” – Megrohanták az emlékek, és megjelent előtte
édesanyja hajdani arca, bájos mosolya. A Pajzslényba ékelődött arc
soha nem mosolygott, talán nem is tudta már, hogy mi az a mosoly.
Egy őrült kísérlet végterméke, amelynek során genetikai úton
összenövesztettek egy wanctent és egy tarsulust. Még az előző
uralkodó, vagy inkább trónbitorló műve volt, és a sors iróniájaként,
végül az édesanyjából lett szörnylény segítségével voltak képesek
planetáris pajzsot generálni az otthonuk köré, amellyel legyőzték az
első emberi támadókat, és elszigetelték magukat a Csillagligától.
Az édesanyjának eleinte megmaradtak az emlékei, a gondolatai,
de a tarsulus lassan felülkerekedett rajta. Egyre gyakoribbak lettek
a dühkitörései, és végül az elméje leépült, és talán örökre elveszett
a lény belsejében. Szerencsére az ösztönlény tovább élt, és
műszerek segítségével továbbra is irányíthatták, vezérelhették az
otthonukat védő pajzsmezőt.
Az egykor eleven szemek már régóta nem sugároztak értelmet,
üvegesen meredtek vissza rá, sőt talán át is néztek rajta. Zand
ökölbe szorította a kezét, aztán sarkon fordult, és intett Buteknek,
valamint Golstettnek. Elhagyták a termet, majd több biztonsági
pajzsmezőn áthaladva elértek a liftekig. Beszálltak egy szabad
fülkébe, és felsuhantak a palota felső részébe.
Zand élvezte a testében lüktető energiát és frissességet, a
fiatalságot, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a
megfiatalodásának megvan az árnyoldala, ami nehéz döntések sora
elé állítja. Milliónyi idős nő és férfi él a holdon, akiknek legalább
annyi joguk van igénybe venni ezt az eljárást, mint neki. Mégis
eltitkolják a tényt, legalábbis időlegesen, mert előbb-utóbb ki kell
állnia a nyilvánosság elé, és szembe kell nézniük a
következményekkel. Kavarogtak a fejében a lehetőségek, de már az
első pillanattól kezdve tudta, hogy mit fog tenni.
– Hamren! Ugye képesek vagyunk ezt a berendezést sorozat-
gyártani?
Golstett elsápadt, amint megértette, hogy miért kérdezi.
– Uram… shabban. Ez az, amit semmiképpen nem szabad…
– A kérdésemre feleljen! – szakította félbe Zand.
– Igen, képesek vagyunk rá, bár az idő-és költségigénye
hatalmas.
– Akkor intézkedjen! Szabad kezet és korlátlan anyagi
forrásokat kap, hogy mielőbb minél több berendezés álljon
készenlétben. Szükségünk lesz rájuk, ha…
– Ezt nem tehetjük meg! – rázta a fejét elszántan a tudós. –
Őrültség! Még ha maradéktalanul ki is tudnánk elégíteni a
tömegigényeket! Gondoljon csak bele, micsoda ugrásszerű
növekedéssel kellene szembenéznünk. Nem, vagy csak elvétve
lesznek halálesetek, viszont egyre újabb és újabb gyermekek
születnek. Mi lesz száz évszak múlva? Képtelenek leszünk ellátni
ekkora népességet.
– Ha kell, gyarmatosítunk, új kolóniákat hozunk létre – felelte
Zand. Ő már végiggondolta mindezt, de jelenleg jobban tartott a
rövid távú következményektől, mint attól, hogy mi lesz száz évszak
múlva.
– És a Csillagliga?
– Na igen… A Csillagliga. Velük mindenképpen meg kell
állapodnunk. Ráadásul ez az eljárás újabb veszélyeket rejt magában
a Liga irányából. Ez egy legalább olyan értékes eszköz, mint a
pajzstechnológia, sőt annál sokkal értékesebb. Minden élőlény
legfontosabb, legáhítottabb vágyát kínálja. A Ligában ugyan
hozzánk képest jóval tovább élnek, de előbb-utóbb mindenki
megöregszik és meghal. Ez az eljárás az örök életet és fiatalságot
jelenti a számukra is.
– Pont ezért jelentenek ránk egyre nagyobb veszélyt. – Ha kell,
ingyen is a rendelkezésükre bocsátjuk a technológiát. Küzdjenek
meg csak ők is ugyanazzal a problémával, amivel mi.
– Ha egyáltalán eljutunk odáig, uram. Hamarosan több
százezren, vagy akár millióan akarnak majd megfiatalodni, és
bármennyi berendezést is építünk, képtelenség kielégíteni
mindenki igényét. Évszakokon át kell majd várni a megfiatalodásra.
Ön mondta, hogy ez minden élőlény legfontosabb vágya, és ha nem
kapják meg, amikor szeretnék, a haragjuk ön ellen fog fordulni.
„Talán nem” – gondolta Zand. Maga előtt látta a palotát
ostromló, fiatalságot követelő, megvadult tömeget. Káosz és
agresszió…
– Valóban szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel is, hogy
sokan ellenünk fordulnak. Ez minden bizonnyal be is fog
következni, de a lelkiismeretünk legalább tiszta marad.
– De uram! – Golstett szinte nyüszített.
– Elég, Hamren. A döntés és a felelősség kizárólag az enyém.
„És én nézek szembe a következményekkel…” – Maga előtt látta
a sötét jövőt, amikor kívülről a Csillagliga, belülről a saját népe fog
ellene fordulni, és nem látott kiutat. Hamren Golstett találmánya
visszaadta a fiatalságát, ahogyan vissza fogja adni sok hozzá
hasonló öreg nőnek és férfinak is, de egyúttal lehet, hogy romba
dönti az elmúlt évszaktizedekben, megfeszített munkával felépített
békét. Belharcok, zavargások, és képtelenség lesz megállítani az
indulatokat. „Elbuktam…” – A legfurcsább az volt, hogy mintha
nem is nagyon érdekelte volna az egész. Amúgy sem tudná
megállítani az eseményeket, csak úgy, ha eltűnik a színről, és átadja
a hatalmat Tuennek. Megtehetné, és élné az életét szabadon,
korlátok nélkül. De miféle életet?
Ráadásul ezzel nem oldódnának meg a gondok, hiszen Golstett
eljárásáról már így is túl sokan tudnak, és ők mindannyian
használni akarják majd. A drága Gillani, Tuen és a többiek. Így
viszont semmit nem ér el azzal, ha eltűnik a színről. Ráadásul a
népet nem zárhatják ki mindebből.
„Elpusztíthatnánk a berendezést…” – tűnődött, de ez ellen
minden porcikája tiltakozott. Ő megfiatalodik, másoknak pedig
nem adja meg a lehetőséget? Ez a trónjába kerülne. Igen, talán ezt
kell tennie. Feláldozza a trónt az Erdőholdért…
Csakhogy ezzel még a lehetőségét is elvenné, hogy mások is
tovább élhessenek. És önmagától is.
Talán a legjobb, amit tehet, hogy mégis kiáll a nép elé, és
megpróbálja megadni nekik a megfiatalodás lehetőségét.
Szabályozott keretekre van szükség, hogy csak a legrászorultabbak,
a betegek és idősek jelentkezzenek először, talán akkor ki tudják
elégíteni a kezdeti igényeket. Ha pedig mégis elszabadulnának az
indulatok, még mindig véget vethetnek az egésznek a berendezés
megsemmisítésével. De vajon ez megoldana mindent? Megfékezné
a káoszt? Félt, hogy nem. Talán csak az ő élete árán. „Ha ez a
sorsom…” – Bár, idős testében sokkal könnyebben nézett volna
szembe a halállal, mint most, újra megtapasztalva a fiatalság
érzését. Legalább Tenielle itt lenne mellette! Túlságosan is
hiányzott, így fiatalon még inkább. Ha Hamren csak egy kicsivel
előbb befejezi a művét…
Elbocsátotta Buteket és Hamren Golstettet, és a lakosztályáig
hátralévő utat egyedül, a gondolataiba merülve tette meg. Belépett
az ajtón, aztán odasétált az ablakhoz, és a zöld takaróként a
látóhatárig nyúló lombkorona rengetegre emelte a tekintetét.
Lassan sötétedett, a Hikayon szelete a szürkülettel egy időben
kékes derengésbe költözött, és ellensúlyozta a sötétséget.
Zand bekapcsolta a kom-portját, és végigfutotta az üzeneteit.
Guyekan kereste többször, valamint Deenától is jött egy üzenete.
Ezek szerint visszatértek a Hosszú tengertől, és Deena megkapta a
tarsulusát. Elmosolyodott. Szeretett volna mielőbb találkozni
mindkettőjükkel, kíváncsi volt, hogy mit szólnak a
megfiatalodásához.
Éppen meghallgatta Guyekan első üzenetét, amelyben jelenti,
hogy leszálltak a Yarika leszállópáholyban, amikor Tuen, Gillani és
Hikayon érkeztek a lakosztályába.
Zand feléjük fordult, és azonnal látta, hogy valami történt.
– Apa! – Tuen feldúltnak látszott, Gillani úgyszintén. – A
Csillagliga valószínűleg behatolt a planetáris pajzs alá!
– Mi történt? – kérdezte meghökkenve Zand.
Tuen Hikayon Numakára nézett, aki előrelépett, és beszélni
kezdett:
– Uram… Deena kisasszonyt akartuk… visszakísérni a palotába,
amikor egy ismeretlen férfi állítólag odalépett mellé, és mire
odaértem, mind a ketten nyomtalanul eltűntek. Pontosan
ugyanúgy, mint azok az Irányítók a Wanctenán!
„Pont Deena!” – villant át az agyán. „Pont őt szemelték ki! Ez
nem lehet véletlen!”
– Ez azonban még csak a kezdet – folytatta Hikayon. – Több
bejelentés is érkezett az elmúlt órákban, tucatnyi eltűnést
jelentettek a hold valamennyi pontjáról, a Yagan-hegységtől
egészen a Versa öbölig.
Mozgósítást rendeltem el, és megerősítettem a palotaőrséget –
mondta Tuen.
 – Jól tetted – biccentette Zand, aztán Hikayonra pillantott. –
Azonnal ellenőriztesd a foglyot!
Hikayon néhány méterrel arrébb lépett, és aktiválta a kom-
portja kommunikációs ikonját.
– Hol van Guyekan?– mordult fel Zand. – Azonnal hívassátok
Guyekant! Mostantól senki sincs biztonságban. Ha azok az
Irányítók behatoltak a pajzs alá, bárkit el teleportálhatnak, aki nem
visel Tarsiont!
– Uram! – lépett újra közelebb Hikayon, és közben egy lapos
pillantást vetett Gillani felé. – A fogoly megszökött! – Sejtettem –
legyintette Zand. – Itt vannak! Csak a Tarsionokkal tudjuk
megállítani őket. Azonnal kapcsoltassátok fel a Magasváros és
Neowhai központi pajzsát is!
– Átadod a hatalmat Tuennek? – érdeklődött Gillani. A kérdés
meglepte Zandot. Gillani tényleg nem érti, mi folyik itt? Vagy ezt is
a saját céljaira próbálja felhasználni? – Most erőskezű irányításra
van szükség. Ahhoz, hogy ezt megtehesd, ki kell állnod a nép elé, és
fel kell fedned mindent. Ezt akarod?
– Mielőbb beszélni akarok nekik a rólam és a jövőről – mondta
Zand.– Amúgy is régen volt már alkalmam szónokolni. Egy órán
belül megírom a beszédet, addig készítsétek elő a terepet,
szervezzetek meg mindent.
– Nem engeded ki a kezedből a hatalmat, igaz? – sziszegte
Gillani.
– Itt nem a hatalomról van szó – mosolygott Zand. Gillanit csak
ez éltette, és pontosan emiatt nem értett semmit az egészből. – A
hatalom nyűg, hidd el nekem, és soha egyetlen Dewaynes sem
áhítozott utána. – Ezen a ponton Tuenre pillantott, aki lehajtotta a
fejét.
– Mi lesz Deenával? – kérdezte végül halkan.
Zand a fejét rázta.
– Ha azoknak a kezébe került… – Eszébe jutott, hogy Deena
üzenetet küldött neki nemrég. – Deena üzenet nekem! – Egy
pillanatra elfordult a többiektől, és azonnal megkereste a kom-
portjában rögzített üzenetet:
– Nagyapa!– villant fel a szeme előtt Deena arca a
kommunikációs ikonban. – Hívj vissza azonnal! Anya, apa és
Hikayon meg akarnak ölni téged! És… az igazi…
„Megölni?” – Megperdült volna, de ekkor éles, szúró fájdalom
hasított az oldalába! Megtántorodott, aztán döbbenten megfordult.
Hikayon állt előtte, kezében egy véres tőrrel. Zand önkéntelenül
felvillantotta a pajzshártyáját.
„Mi folyik itt?”
Kitágult szemekkel Gillanira pillantott, majd Tuenre.
Mindketten merev arccal álltak előtte.
– Hikayon! – sziszegte Gillani.
– Tuen… – hörögte Zand, és térdre rogyott. A szájában meleg vér
vas ízét érezte. Összeesküdtek ellene! És a fia is benne van!
Hirtelen minden világossá vált! Gillani sokkal több szálat tartott a
kezében, mint sejtette volna, és Hikayon is neki engedelmeskedik,
ahogyan Tuen is a bábja.
– Öld meg! – suttogta Gillani, aztán felvillantotta a Tarsionját.
Hikayon úgy szintén. Zand szemrehányóan nézett Tuenre, aztán
úgy érezte, mintha kirántanák alóla a talajt. Eldőlt a padlón, és
gondolatait kitöltötte a fájdalom.
„Fiam…” – A saját fia is meg akarja ölni. Hogy fajulhatott idáig a
viszonyuk? Ennyire vágyna a hatalomra? Tényleg mindenre képes,
hogy…? Erre nevelte?
Fáj.
Nehézkesen oldalra fordult, aztán a tehetetlenség hanyatt
döntötte. Hikayon Numaka már felette magasodott, de mivel Zand
körül kékes árnyalatú pajzsaura feszült, a tőrével semmire se ment.
Egyelőre.
Hikayon ezért egy Tarsion villámot eresztett a pajzsába. Zand
összerándult, ahogy a tarsulusa hárította az energiamennyiséget.
Minden egyes találat csak közelebb viszi a halálhoz. Ha fenntartja a
pajzsot, a tarsulus kíméletlenül addig gyengíti a szervezetét,
ameddig még életben van, pokoli fájdalmak között fog szépen
lassan eltávolodni az élettől. Gyorsabb megoldás lenne, ha
egyszerűen csak leengedné a pajzsát, és hagyná, hogy Hikayon
Numaka következő Tarsion villáma végezzen vele.
Nem! Nem adja fel! Ha a régi, öreg testében támadtak volna rá,
talán megkönnyebbülésként élte volna meg a halál közelségét, de
így, újra átélve a fiatalságot, küzdeni akart az elkerülhetetlen ellen.
Hikayon újabb Tarsion villámot engedett a pajzsába, a pajzs
körül, fürge, kékes kisülések tekergőztek.
Fáj!
Felnyögött, és tekintetét a mozdulatlanul álló fia szemébe fúrta.
„Miért, Tuen, miért?”
– Elég! – suttogta Tuen. – Hikayon! Ne!
– Hallgass, Tuen!– rivallt a férfira Gillani, és Tuen elhallgatott.
„Fiam…” – Zand pajzsának újabb Tarsion villám csapódott, és a
szeme előtt elhomályosodott a világ. Szürke foltokat látott, és
minden erejére szüksége volt, hogy fenntartsa a pajzsát. De vajon
miért erőlködik? A sorsát nem kerülheti el. Tuen lesz az új
shabban, ezzel évszakokra elkendőzhetik a klóneljárás tényét.
Talán így a legjobb mindenkinek.
Nem akart meghalni.
Görcsösen összerándult a Tarsionját ért újabb találattól, és
érezte, hogy a tarsulus irányítása kicsúszik az irányítása alól.
– Azt mondtam elég! – csattant fel Tuen, és odalépett Hikayon
mellé. – Hagyd abba!
Hikayon mintha tétován Gillani felé pillantott volna, bár lehet,
hogy Zand képzelődött, hiszen meg sem tudta különböztetni
egymástól a szürke foltokat.
– Egy hajszál választ el attól, hogy te legyél a shabban, Tuen! Ne
hátrálj meg az utolsó pillanatban.
Biccentett Hikayonnak, aki újabb Tarsion villámot lőtt ki… De
Tuen előrelendült, és az energianyaláb útjába állt, amely így
elnyelődött a pajzsán.
Aztán több minden történt egyszerre.
Zand tulajdonképpen csak üvöltéseket és Tarsion nyalábok
sistergő hangját hallotta, tömény, égett szag hatolt az orrába.
– Állj!
– Guyekan!– Ez Gillani kétségbeesett hangja volt.
– Mi az erdőt művelnek itt?! – dörögte Guyekan Eghnar.
Zand felsóhajtott. Nem jön több Tarsion nyaláb… Az oldalából
kiinduló fájdalom azonban így is elég volt. Tenielle-et látta maga
előtt, fiatalon és elevenen. Éppen rámosolygott, majd fürgén
fellendült egy fára. A fák között a nap fénypászmái törtek át, és
megvilágították a karcsú testét, kipirult arcát… Érezte az illatát.
Aztán egy ebédlőben ültek, Neowhaiben, a shabbani palotában, és
Zand Teni saját készítésű tregupörköltjét ette. Érezte a pörkölt
illatát.
– Engedjék le a pajzsukat, különben azonnal tüzet nyitunk!
Egy árnyék…
– Uram, hall engem? Guyekan vagyok. Engedje le a pajzsát!
Mindjárt itt az orvos.
Engedje? A hang torz és visszhangzó volt, és igazából bárkié
lehetett. Guyekané vagy Hikayoné. „Már úgyis mindegy.” A
tarsulus szinte „elszívta” a maradék erejét is. Mintha hatalmas súly
préselte volna a mellkasát. Képtelen volt megmozdulni, nem érezte
a végtagjait.
Felsóhajtott, aztán gondolati úton elernyesztette a tarsulust, és
megszabadult a pajzsmező koncától.
Egy másik nőt látott maga előtt. Egy embert.
– Milyen viszonyban van Marcus Barbesszel?
– Szeretők vagyunk – felelte közönyösen Jeanette Shellen.
Több kéz nyúlt alá. Felnyalábolták.
– Gyorsan! Hol van már az orvos?!
Aztán összemosódott minden…
 16. fejezet: Marcus Barbess
Marcus a helyiek által Halraj -szigeteknek nevezett szigetcsoport
korallzátonyai közelében töltötte le a személyes tárjából az egyik
Jarneau-házát, majd anyagiasult benne a Deena nevű,
pajzsbirodalmi lánnyal együtt. Amikor a lányt nemrég meglátta a
fák közötti városban, az első gondolata az volt vele kapcsolatban,
hogy kicsit hasonlít Rachel Bysonra. Ugyanolyan a törékeny alkat,
pisze orr, ovális arc és vékony, hosszú, hattyúszerű nyak. Aztán,
ahogy tovább figyelte, már észrevette a különbségeket, és a
hasonlóság illúziója szertefoszlott. Rachel húszéves volt, amikor
találkoztak, már felnőtt nő volt, míg ez a pajzsbirodalmi fruska
inkább csak biológiailag tűnhetett felnőttnek, reakciói, beszéde,
viselkedése még a kamaszkort idézték.
Furcsa véletlen volt, hogy az erdőben rejtőző fővárosban sétálva
pont a Pajzsherceg unokájával akadt össze, és képtelen volt
kihagyni a lehetőséget, hogy ne vigye magával. Általa könnyedén
sakkban tarthatja Zand Dewaynest vagy az utódait. Egy pillanatra
elgondolkodott, hogy áttöltés közben kiemelje-e a lánykából a
tarsulus nevű pajzsgeneráló lényt, de aztán úgy döntött, nem teszi,
bár pontosan nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is
döntött így.
– Hol vagyunk?– kérdezte pislogva Deena a nyakában függő
mentális fordító gépies hangján, közben idegesen tekergette a
faroknyúlványát a csuklója körül. A fordítója érdekes készülék volt,
barbár, de a az itteni körülményekhez képest használható
berendezés. Deena Dewaynes a hangminták közül a legkevésbé
nőiesen, sőt a legkevésbé élettel telin beszélt, a tipikus,
későkamaszkori dac megnyilvánulásaként.
– Elég messze ahhoz, hogy ne találjanak meg.
Az Angyala a lány letapogatásakor az agy Reilféle szigeteinél
kóros elváltozást talált, ami a némaság, a beszédzavarok egyik
jellegzetes okozója volt. A Csillagligában egy egyszerű műtéttel
tudták kezelni az ilyesmit, az áttöltés révén pedig még sokkal
egyszerűbb volt a megszűntetése.
Deena a következő pillanatban felkapcsolta a Tarsion pajzsát,
testét átlátszó, higanykék árnyalatú energiamező ölelte körül, és
elszigetelte minden áttöltési és további biológiai vizsgálati
lehetőségtől.
– Ki az erdő maga és hová hozott engem? – kérdezte dühösen,
Deena legalábbis a fémes csengésű géphang dühösnek tűnt.
Marcus magában elmosolyodott, tetszett neki a lányka
temperamentuma. Az biztos, hogy nem ijedt meg, pedig lenne rá
oka. Persze, még csak az igazság töredékét ismeri.
– Ugye tudod, merre vannak a Halraj-szigetek?
Deena szája tátva maradt a csodálkozástól, aztán a következő
pillanatban elsápadt.
– Maga… nem is erdőholdi!
– Nem vagyok az– ismerte be Marcus, és közben a lány
szabályos arcvonásait szemlélte. Deena Dewaynes szemöldökei
összeszaladtak, arcára makacs elszántság ült ki.
– A Csillagligából jött, igaz? – Marcus bólintott. – Azonnal
engedjen el, és vigyen vissza oda, ahonnan elrabolt!
– Nem raboltalak el. Felajánlottam a segítségemet, és te éltél
vele. Emlékszel?
– Meggondoltam magam! Vissza akarok menni.
– Rendben – mondta Marcus. – Hova vigyelek? Vissza a
palotába? Az erdei fővárosba? Kaidran, ha jól emlékszem. Tényleg
csak segíteni akartam neked.
– Maguk ölték meg a nagymamámat! – fakadt ki Deena. –
Mindent tudok! Maga ott volt a Wanctenán, amikor megtámadták a
diplomáciai küldöttségünket és a nagyapámat, igaz? Ne is tagadja!
– Ott voltam. Sajnálom a nagymamádat, mi senkit nem
akartunk megölni, a nagymamád egy véletlen baleset áldozata lett.
– Marcus olyan ártatlan és bűnbánó arckifejezéssel beszélt, aminek
meg is lett az eredménye, észrevette a lány szemében a
bizonytalanság első megnyilvánulását.
– Nem hiszek magának – jelentette ki végül Deena.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét Marcus. – Lehet, hogy a tieid
ellenségnek tekintenek bennünket, de mégis ők viselkedtek úgy,
mintha azok lennénk.
– Maguk támadtak először.
Marcus megvakarta a feje búbját.
– Ezt nem tagadom, de a küldöttségetek egyáltalán nem
tanusított nyitottságot, mindvégig aktív pajzsokkal tárgyaltak. De
lehet, hogy nálatok ez a szokás? – biccentett Deena pajzsa irányába.
Deena megvonta a vállát.
– Szükséges óvatosság. Ne is álmodjon róla, hogy leeresztem.
– Nekem teljesen mindegy. Addig viszont nem tudlak
visszavinni az erdőbe. Ez bizony patthelyzet.
– Mi az a… patthelyzet? – nézett nagyot a lányka.
– Egy régi, emberi logikai, táblás játékban használt kifejezés. Ha
az egyik fél nem tud a szabályoknak megfelelően lépni, akkor
döntetlen a végeredmény, hiába áll a másik fél győzelemre. –
Marcus közben eltűnődött, hogy hogyan is tűnhetett el a sakk a
köztudatból. Több évszázada már, hogy utoljára, egy
antikváriumban meglátott egy régi holosakk készletet. Nem sokkal
a távozása után le is töltötte a személyes tárjába, de azóta még a
sakk szót sem hallotta sehol. Igaz, azóta számtalan újabb,
hasonlóan komplex játék jelent meg a köztudatban, de őt ez nem
vígasztalta. – Te haza akarsz menni, én viszont nem tudlak
hazavinni, amíg a pajzsod alá bújsz.
Deena bólintott, hogy érti, de láthatóan esze ágában sem volt
lekapcsolni a pajzsmezőjét. Kíváncsian körbepillantott a számára
idegen berendezésű szobában.
– Körbevezesselek? – ajánlotta fel Marcus.
– Nem kell – rázta meg a fejét a lány. – Inkább azt mondja meg,
hogy mit akar tőlem?
– Semmit. Nehéz elhinned, hogy tényleg csak segíteni akartam?
– Maga teljesen hülyének néz engem, igaz? – kérdezte a
fordítóján keresztül Deena, és közben enyhén tátogott. – De azért
mert fiatalabb vagyok magánál néhány évszakkal, még nem dőlök
be a hazugságainak.
„Néhány ezer évszakkal, kedvesem…” – mosolyodott el Marcus.
– Most meg mi olyan vicces?
Marcus úgy hitte, hogy a lány még nem érett meg rá, hogy
elárulja a valódi korát. Egyelőre még azzal a korkülönbséggel
próbál megbirkózni, ami szemre az ő külsejéből adódik. Marcus,
saját bevallása szerint nagyjából harmincöt év körülinek nézett ki,
ami így is több, mint a duplája volt Deena Dewaynes életkorának.
Régen nyílt alkalma ilyen fiatal személlyel beszélgetni, igazából
nem is nagyon kereste a lehetőséget, most viszont alaposan
meglepődött, és kíváncsian tanulmányozta ennek az ifjú lánynak a
legapróbb reakcióit is. Nehéz volt visszaemlékeznie arra az időre,
amikor ő lehetett ennyi idős. A saját gyerekkoráról, a szüleiről, a
gondtalan ifjúságáról csak nagyon homályos emlékei maradtak.
Néhány érzés, néhány név, zavaros benyomások. Iszonyú régen
történt már…
Beleborzongott a helyzet képtelenségébe. Ez a törékeny lányka
még nem is szembesült az igazi élettel, de már láthatóan határozott
elképzelései vannak róla. Hatalmas szakadék tátongott kettőjk
között, és mégis… Deena sötétbarna szemébe nézett. Volt benne
valami, ami mágnesként vonzotta a tekintetét.
– Nem vagy éhes? – kérdezte végül.
Deena elgondolkodott, aztán bólintott, jelezve, hogy igen.
Marcus utasította a Pajzsbirodalomba telepített mini -
Áttöltőközpontot, amely a következő pillanatban átrendezte a
szobát: a berendezést gyakorlatilag megcserélte a szomszédos
ebédlőével. Deena ámulva pillantott körbe, aztán az előttük álló,
kör alapú üvegasztal terítékére és több fogásos ebédre szegezte a
tekintetét.
– Ezt hogyan csinálja?
– Teleportációs technológia – vont vállat Marcus. – Van egy
központi tároló egység, ahol rengeteg mindent raktározunk el
részecskékre bontva, onnan töltöm le, amire szükségem van.
– Akármit… le tud tölteni?
– Tulajdonképpen igen. Ezt a házat is a tárból helyeztem ide.
– Szórakoztató játék. Ugyanakkor veszélyes is. Már értem, miért
félnek maguktól a mieink.
„Jól vág az esze, tökéletesen átlátja a helyzetüket.”
– Pedig nem kellene félniük. Szerinted én félelmetes vagyok?
Deena alaposan végigmérte Marcust.
– Nem tudom. Annyira azért nem… – Odalépett az asztalhoz, és
végigmérte a kínálatot.
– Miféle ételek ezek?
– A Csillagligában megszokott fogások. Azt hiszem, mind az
állatok, mind a növények ismeretlenek a számodra. Akarod, hogy
inkább helyi ételt töltsek le? Most már arra is van lehetőség.
– Nem, jó lesz ez is. Kíváncsi vagyok, mit esznek a maguk
Csillagligájában. Deena leült, és vizsgálgatni kezdte a görög salátát,
majd a túrótortát. A Tarsion pajzs energiamezője még mindig ott
feszült körülötte.
– Megint patthelyzet?– Marcus nem állta meg mosoly nélkül. –
A pajzson keresztül nehéz lesz enned…
– Nem hiszem. – Deena kinyúlt a sült húsokat tartalmazó tálca
felé, egy szemvillanás alatt kiterjesztette a pajzsát, és bevonta alá az
egész tálcát. Marcus az Angyalával érzékelte a pajzson nyíló
pillanatnyi rést, de nem tett semmit. Ismét eltölthette volna Deena
tarsulusát, de azt akarta, hogy a pajzsbirodalmi lány önként engedje
le azt. Azt akarta, hogy megbízzon benne.
– Maga nem éhes?
– Nem igazán, de te csak egyél nyugodtan.
Deena nem kérette magát, késével elvágott egy töltött
disznóhúst, majd bekapott belőle egy falatot a villájával, és
falatozni kezdett. Ajkait közben enyhén előre csücsörítette, Marcus
tűnődve figyelte finom vonásait, egyenes tartását, a tomporától
kiinduló, és a padlóra lógó faroknyúlványát. Szinte még gyerek volt,
de ugyanakkor minden porcikájában ott rejtőzött egyfajta
ártatlansággal keveredő, bimbózó nőiesség.
„Uram!” – jelentkezett be Bruce Ford az Angyalán.
„Begyűjtöttünk kétszáz helyi nőt és férfit, valamint több száz,
tarsulus pajzslényt.” „Helyes” – felelte gondolati úton Marcus, és
közben folyamatosan Deenát figyelte. „A planetáris pajzsot
generáló lénnyel mi a helyzet? Tudjuk likvidálni?”
„A műszakiak tesztelik a lényt védelmező energiamezőket, de
úgy tűnik, túlságosan erősek, és ráadásul azonnal reagálnak a
szétfeszítési próbálkozásainkra. Willst főtechnikus szerint kemény
dió lesz a feltörés. Hónapokba is telhet.”
„Becsüljék meg a szükséges idő és emberigényt!”
– Ízlik? – kérdezte közben Deenától. A lány elmosolyodott, és
tele szájjal bólogatott.
„A személyi pajzsokat át tudjuk törni?” – tette fel a kérdést
Marcus Bruce Fordnak.
„Nozzelman úr most teszteli a perszonális pajzsok teherbírását
a foglyokon. Egyelőre még nincs konkrét eredmény, de úgy tűnik,
hogy ez a pajzsbirodalmiak szervezetével való szimbiózis miatt
legalább olyan komplikált, mint a planetáris pajzsot generáló
lényhez való eljutás. Ami bizakodásra adhat okot, a perszonális
pajzsok korlátozottabb energiakapacitása.” „Értem. Folytassák a
tesztelést, mielőbb eredményeket akarok!” „Igen, uram… Jeanette
kisasszony érdeklődik, hogy meddig szándékozik még maradni?”
„Talán egy-két napig” – felelte Marcus.” Még magam sem
tudom. Pár dolgot még meg kell vizsgálnunk, Bruce, és
mindenekelőtt a Pajzsherceget akarom.”
„A Pajzsherceg…” – Bruce Ford habozott. „Nos, vele van egy kis
gond, uram. Sikerült megtalálnunk, de nem volt egyszerű, ugyanis
időközben valamilyen klónozási eljárás révén megfiatalodott.”
– Mit csinált?! – hördült fel hangosan Marcus. Deena
abbahagyta az evést, és meghökkenve rápillantott.
– Elnézésedet kérem – szabadkozott Marcus. – Éppen egy
emberemmel beszélgetek.
– Az Angyalán, igaz? – biccentette Deena. Marcus bólintott.
Deena ezek szerint tájékozódott a Csillagligáról, minden bizonnyal
a Veritas Vincit-ből.
„Folytassa, Ford!”
„Van egy berendezésük, amellyel az idős Zand Dewaynes tudatát
átültették egy fiatalkori klóntestébe. Az összes emléke és tudása
megmaradt. Ráadásul az egész Magasvárost hermetikusan elzárták
a külvilágtól, és az alkalmazott pajzsmező arányaiban sokkal
erősebb, mint a planetáris pajzs. Jelenleg nem tudunk alá
behatolni.”
„Szóval a Pajzsherceg megfiatalodott.” – Ez váratlan és
felettébb érdekes fejleménynek tűnt. Ideje, hogy a száraz, helyi
adatbanki információkon túl egy kicsit más szemszögből is
megismerkedjen ezzel a Dewaynes családdal. „Köszönöm, Bruce,
hamarosan jelentkezem. Egy csapat maradjon állandó
készenlétben, és próbáljanak meg rést nyitni ennek a
Magasvárosnak a pajzsán.” – Azzal bontotta a mentális
kapcsolatot.
– Mondd csak, tulajdonképpen ki elől menekültél, ott, az
erdőben? – tette fel a kérdést Deenának, aki éppen megtalálta a
szalvétát, és megtörölte vele a száját.
– Anyám elől.
– És miért? – „Vajon mit tudhat arról, hogy mi történt a
Pajzsherceggel? És mennyit fog elárulni?” Minden azon múlik,
hogy a közelébe tud-e férkőzni.
Deena megvonta a vállát.
– Kihallgattam egy beszélgetést, amit nem kellett volna.
– És ezért üldöztet?
– Ez olyan beszélgetés volt, ami kihat a hazám jövőjére.
„Na, ez már érdekes!” – De Deena láthatóan nem akart erről
beszélni, így Marcus nem erőltette, mert azzal könnyen lerombolta
volna azt, amit eddig elért.
– Téged érdekel a Csillagliga, igaz? – terelte félre időlegesen a
témát. – Ha igen, mesélhetek róla…
Deena nem válaszolt, de Marcus két és fél évezred alatt elég jól
megtanult olvasni a legapróbb rezdülésekből is, és Deenának az
arcára volt írva a kíváncsiság. Csakhogy jelenleg sokkal jobban
foglalkoztatták a családi ügyek. Ezen kell változtatnia.
– Inkább a nagyapámmal szeretnék beszélni. Veszélyben van az
élete.
– Csakugyan?– lepődött meg Marcus. – Már értem! Szóval
emiatt üldöztek.
– Igen – vallotta be Deena. – Az anyám és az apám… meg
akarják ölni nagyapát. Vissza kell mennem, hogy figyelmeztessem.
Vissza kell vinnie!
– Sajnos jelenleg nem tudlak, ugyanis a Magasváros köré
pajzsot vontak, amelyen nem tudlak átteleportálni.
– Meg fogják ölni!
– Miért akarnák bántani? Hiszen már úgyis nagyon öreg… Miért
kockáztatnának ilyesmit?– Közben Deena reakcióját figyelte. Még
mielőtt a lányka megszólalt volna, tudta, hogy hallott valamit a
Pajzsherceggel történtekről. – Történt… valami – suttogta Deena.–
Sajnos nekem sem mondták meg, hogy pontosan mi, de nagyapa
állítólag megfiatalodott, bármilyen képtelenségnek tűnik is ez.
– Hát, valóban elég hihetetlen.
– Félek, hogy már késő. Hagytam neki üzenetet, de azóta sem
reagált.
– Nézd, ha most vissza is mennél, édesanyád őrei azonnal
elfognának. Jelenleg nem tehetsz semmit. Bízz a nagypapádban!
Deena némán meredt maga elé, és ezekben a pillanatokban
nagyon sebezhetőnek tűnt.
– Tulajdonképpen mit keresek én itt? – kérdezte remegő
hangon. Marcus számára egyértelmű volt, hogy a lány talpa alól
kicsúszott a talaj, elveszítette azt a biztonságot, ami körülvette,
szembesült a felnőttek piszkos és fájdalommal teli világával, és
talán túl sokat is tapasztalt egyszerre belőle.
Egy parányi altatógáz kapszulát töltött Deena háta mögé. Felállt,
és odasétált a lányhoz, aki addigra belélegezte a gázt, elnehezült a
szemhéja, és végül elernyedt a teste. Marcus azt gondolta, hogy
lekapcsol a pajzsa, de tévedett, így nem is tudta elkapni a székről
leforduló Deenát. Villámsebesen egy nagy párnát töltött alá, bár
sejtette, hogy a pajzsmező is jelentősen tompítja az esést. Deena a
párnára zuhant, haja az arcára omlott, karjai szanaszét terültek,
farka a combjai közé csúszott.
Aztán néhány másodperc elteltével mégis lekapcsolt a Tarsionja.
Marcus utasította a mini -Áttöltésvezérlőt, és Deenával együtt
áttöltött a Jarneau-ház csúcsos tornyának egyik hálószobájába.
Deenát az ágyra fektette, aztán utasította az Áttöltésvezérlőt a
Reilféle szigetek kóros elváltozásának megszűntetésére.
Elmélázva a karcsú derékban, a kicsi, kerek fenékben és a
ruhából kinyúló érdekes faroknyúlványban gyönyörködött.
Egy kislány. Bár, annyira már nem is kislány. Az Angyaltól
életkor meghatározást kért, és kapott: 17,2 évben határozta meg
Deena korát. Évszázadok, talán évezredek óta lenézte az egyszerű
halandókat, most pedig szinte lesi ennek a félig gyerek lánykának
minden apró mozdulatát. Érdekesnek találta saját reakcióit.
Érdekesnek és árulkodónak. Ráadásul Deena wancten-erdőholdi
keverék lány volt, ezáltal kulcsot jelenthet a Vándorok titkának
megfejtéséhez. Hiszen, ha a három faj egyesül…
A szoba körkörös ablakain túl a sötétség volt az úr, a holdnak
ezen a féltekén már javában éjszaka volt, az anyabolygó éjszakai,
kékes fénye is teljesen elhalványult már, az égboltot ismeretlen
csillagképek töltötték meg. A Jarneau-ház a korallzátonyok között
pihent, és jelzőfényei vonzották a tengeralatti élővilág kíváncsibb
lakóit. Marcus az ablakhoz sétált, és egy csoport különös,
szárnyméretű uszonnyal rendelkező halrajt kezdett figyelni. A
halak újra és újra közelebb oldalogtak, majd hirtelen irányváltással
mindig eltávolodtak a háztól.
Deena Dewaynes közelsége nem hagyta nyugodni. Megfordult. A
lány a hasára fordulva, halkan szuszogva aludt, arcvonásai
kisimultak, szája szegletében békés mosoly ült.
Marcus az Áttöltésvezérlővel letöltötte róla a ruhát. Deena
faroknyúlványa megrezdült, és néhány centiméterrel arrébb
csusszant, a bal combját pedig kitolta oldalra. Marcus csak állt, és
némán hallgatta a meztelen lány lassú lélegzetvételét, közben
gerince ívét, vékony, feszes lábait nézegette. Néhány perc elteltével
Deena mocorogni kezdett, és oldalra fordult, közben a combjai
között egy pillanatra elővillant szemérme sötét árnyéka.
Előbukkanó, kicsiny, feszes mellei vonzották Marcus tekintetét,
csakúgy mint a lány sima bőre, lágyan ívelő tompora és a különös
faroknyúlványának együttese.
Az Angyalsegítségével végül egy könnyű pólót és egy helyi,
farokkivágással rendelkező rövidnadrágot választott ki, majd
rátöltötte Deenára, utána egy vékony selyemtakarót teleportált rá.
Egy utolsó pillantást vetett rá, aztán eltöltötte magát a szobából,
és a Jarneau-házból is, és a közeli Irányító-bázisra teleportált. A
bázis épületét szintén a Halraj szigetek környékén, a vízfelszín alá
helyezték. Több tucatnyi technikus érkezett időközben, akik a
begyűjtött adatokat elemezték, és a koordinerek segítségével
folyamatosan töltögették le a tárakba a helyieket, a pajzslényeket és
bármit, amit érdekesnek találtak.
– Uram – biccentett felé Bruce Ford, felpillantva az előtte lebegő
térmonitorból. – Sikerült bejuttatnunk egy koordinert a
Magasváros pajzsa alá.
– Remek – felelte Marcus. – Ki tudják hozni a Pajzsherceget?
– Jelenleg nem. Egyrészt még nem sikerült megtalálnunk,
másrészt a pajzson nyitott rést minimalizálnunk kellett, hogy ne
fedezhessenek fel.
– Nem érdekel, ha felfedeznek – vetette oda Marcus. – A város
körüli pajzsot azért aktiválták, mert rájöttek, hogy itt vagyunk. A
planetáris pajzsot generáló tarsulus-lénnyel mi a helyzet?
– Dolgozunk a pajzsok feltörésén, de…
– Túl óvatosak, Ford, ez itt a baj! – vágott közbe ingerülten
Marcus.
– A pajzslény azonnal reagál minden betörési kísérletünkre,
uram.
– És honnan szerzi ez a lény az energiát? Magától nem hozhat
létre egy ilyen óriási teljesítményű pajzsrendszert, nemigaz?
Ford tétován az egyik technikus tisztjére pillantott. A kopaszodó,
bajuszos férfi sietve odalépett hozzájuk.
– Több termikus reaktor húzódik a felszín alatt, de ami
lényegesebb, a holdon van egy fénykristály nevezetű ásvány… –
magyarázta. – Ez a kristály hihetetlen mértékű energiatároló
képességgel rendelkezik, és képes az őt ért energia nagy részét
elraktározni. A pajzsmezőik többsége is kristályokkal működik,
még a pajzsbirodalmiak testébe ültetett tarsulusok mellett is van
egy kis kristály.
– A termikus reaktorokat el tudjuk tölteni? – Pajzzsal védettek,
uram– válaszolta a technikus. – Az a baj, hogy korlátozott
energiával rendelkezünk idelent…
– Elég! A feladat a következő: bejuttatnak egy koordinert a
planetáris pajzsot létrehozó lényhez, amely koordinerbe egy
kolleoni vírustörzset ültetnek. Nem érdekelnek a kifogások, oldják
meg! Mennyi időre van szükségük?
– Nem tudom, uram. Pár hét…
– Ne szórakozzon velem, Gerrald! Mielőbb eredményt akarok!
És a Pajzsherceget!
„Marcus…” – Anth Nozzelman jelentkezett be az Angyalán.
Marcus biccentett Fordnak, aztán visszatöltötte magát a nagyjából
tizenöt kilométerrel arrébb fekvő Jarneau-házba. „Mi a helyzet
odalent?”
„Mi van a koordinátákkal?” – kérdezett vissza Marcus.
„Már behatároltuk a környéket, valahol a Borealis -szektorban
lehet, de itt egyelőre elakadtunk. Próbáljuk megfejteni a Vándorok
kódjait és főleg az általuk használt számrendszerlogikát.”
„Minden kulcs a kezünkben van…” – tűnődött Marcus.
„Igen, van itt pár szemrevaló wancten -pajzsbirodalmi félvér
nő” – érkezett Anth válasza. „De vajon Jen mit fog szólni, ha te is
beszállsz a mókába, még ha esetleg csak mesterséges
megtermékenyítés útján is?”
„Remélem, meg fogja érteni. Egyébként nem szabad
elkapkodnunk. Csak néhány gyermeket fogunk nemzeni, amíg ki
nem derül, hogy mi folyik itt.”
„Jen biztos megérti majd…” – Marcus enyhe iróniát hallott
Anth Nozzelman hangjában. „De én azért nem bíznék benne. Most
is elég idegesnek tűnik, nem érti, mit csinálsz még odalent. És
tényleg, miért is vagy még ott tulajdonképpen? Hiszen Fordékat
bárhonnan irányíthatod…”
„Történt itt néhány érdekes dolog. A Pajzsherceg egy klónozási
eljárással megfiatalodott.”
„Nocsak! Ez egy érdekes eljárás lehet, és talán még értékes is,
például nem kellene annyit küszködnünk az Irányító-állomány
pótlásával. Viszont kapásból azt mondom, hogy vigyáznunk kell,
nehogy a Csillagliga rátegye a kezét… Meglepő, hogy milyen
technológiai újításokra képesek ezek a pajzsbirodalmiak, pedig
elvileg egy elmaradott civilizáció hozzánk képest. De ne mondd,
hogy ez marasztalt ott… Kit rejtegetsz a Jarneau-házban, mondd!”
„Sok közöd nincs hozzá.”
„Szóval van ott valaki. Annyi közöm mindenesetre van, hogy
nem szóltam Jennek, pedig biztos örülne neki, ha elültetném a
fülében a bogarat. Még a végén meglátogatna.”
„Teljesen véletlenül összetalálkoztam a Pajzsherceg
unokájával.”
„Gondolom lányunokáról van szó. Lefektetted?”
„Még csak tizenhét éves!”
„És? De le akarod fektetni, igaz? Ismerlek! Ezzel is a
Pajzsherceget bosszantanád!”
„ Pajzsherceg napjai meg vannak számlálva. Amint
megtaláljuk, és nem lesz körülötte pajzs, letöltjük egy tárba, aztán
ízekre szedem. A lány viszont…” – Elakadt, nem tudta, mit
mondhatna Deena Dewaynesről, főleg Anthnak. Mondja azt, hogy
elbűvölte? Ez meglehetősen banálisan hangzana.
Bontotta a kapcsolatot, aztán odaintette magához Ford
parancsnokot.
– Megvan a rés a Magasváros pajzsán? – Ford bólintott. –
Helyes! Akkor készítsen fel egy ügynök-alakulatot. Behatolunk. A
Pajzsherceget akarom.
 17. fejezet: Zand Dewaynes
Zand felnyitotta a szemét. Rózsaszín árnyalatú folyadék vette
körül, és ebből azonnal rájött, hogy hol is van. Az orrán át mély
levegőt vett, az orrára helyezett készülék átszűrte az oxigént a
klónozó folyadékon. Aztán a folyadék lassanként eltűnt a padlóban,
Zand pedig a megnyíló burából kitántorgott a laboratóriumba.
Az iménti események még elevenen tomboltak a bensőjében.
Legalábbis, számára néhány másodperc telt el azóta, hogy Hikayon
belé döfte a tőrét, de sejtette, hogy a valóságban jóval több időnek
kellett eltelnie. Tuen, Gillani és Hikayon… Meg akarták ölni!
Megtapogatta az oldalát, aztán oda is pillantott, de a döfésnek
nyoma sem volt.
– Nagy szerencséje van, uram. Átkozottul nagy. – A fiatal
Hamren Golstett állt előtte, mellette pedig a hatalmas termetű
Guyekan Eghnar.
– Guyekan… – mondta rekedtes hangon Zand.
– Uram – hajtott fejet bizonytalanul az Óriás. – Alaposan
megváltozott, mióta utoljára beszéltünk.
Zand szája mosolyra húzódott. Feltápászkodott, és kihúzta
magát.
– Ruhát! – Golstett már hozta is, Zand gyorsan felöltözött.
Közben észrevette a labor asztalán fekvő önmagát. A holttest
oldalából szivárgó vér a padlóra csöpögött, a fejen még ottpihent a
tudatátemelő berendezés. Zand megborzongott. Ismét dacolt a
halállal, és ismét elhasznált egy klóntestet. Ilyen egyszerű lenne?
– Szóval volt még egy klónpéldány? – sóhajtott fel.
– A biztonság kedvéért kettőt készítettünk, de most már egy
sincs – felelte Golstett. – Ráadásul éppen időben sikerült
letöltenem a tudatát, és ennek is vagy nyolc órája. Éppen csak
belefértünk az időbe. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fogja
elhasználni az előző testét.
 – Nem rajtam múlt. Mi van a fiammal és a többiekkel?
– Őrizetbe vettük őket, uram – közölte Guyekan.
– Tuent engedjétek el.
Guyekan a homlokát ráncolta.
– Nem értem. Ő is ott volt… Talán nem vett részt a
merényletben? Pedig beismerte.
– Egyedül nem veszélyes. – Az Óriás közbevágott volna, de Zand
nem engedte. – Nem, ne is ellenkezz tovább! Tedd, amit mondtam.
Guyekan engedelmesen fejet hajtott.
– Hamren!– fordult a tudóshoz Zand. – Mennyi idő alatt tud új
klóntestet készíteni?
– A tenyésztési ciklus jelenleg hatvankilenc nap, uram
– Akkor lásson hozzá mielőbb! Az igazi ellenség már itt van a
holdon. Guyekan! Mit tudunk az eltűnésekről, és mindenek előtt
Deenáról?
Guyekan arcáról zavar és bizonytalanság tükröződött vissza, a
w’orsigian egy pillanatra sem vette le a szemét róla. Zand ekkor
megértette, hogy Guyekan még nem tudta feldolgozni a vele
történteket. Odasétált hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Nehéz elhinni, hogy én vagyok, igaz? Bízz bennem, Óriás! A
külsőm lehet, hogy megváltozott, de belül ugyanaz vagyok, akinek
ismersz.
– Remélem, uram – dörmögte beletörődve a w’orsigian. – Nos…
valamennyi nagyobb város köré pajzsot emeltettünk, és
maximálisra növeltük a biztonsági készenlétet. Gyakorlatilag
minden védelmi Tarsion üzemel. Konkrétan nem tudjuk, hogy az
ellenség hol van, de valóban rengeteg eltűnést jelentettek be,
gyakran tárgyak, tarsulusok válnak anyagtalanná többek szeme
láttára. Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a Csillagliga itt van.
– Nem a Csillagliga, hanem Marcus Barbess és az Irányítói. –
Kedve lett volna elbeszélgetni erről Jeanette Shellennel, de sajnos
őt már az első pillanatban megszöktették. – Láthatatlan ellenséggel
van dolgunk, és csak két előnyünk van velük szemben: a Tarsionok
és az, hogy tudjuk, hol fognak biztosan megjelenni.
 – Tudjuk?
– A Pajzslény az elsődleges célpontjuk. Egyértelmű, hogy ki
akarják iktatni a planetáris pajzsot, hiszen akkor teljesen
védtelenek és kiszolgáltatottak lennénk.
– Szerintem már így is azok vagyunk. Bejutottak a pajzs alá, és
azt tesznek, amit csak akarnak.
– Hidd el, hogy nem, különben most nem beszélgetnénk itt. A
teleportációs technológiájukkal pillanatok alatt lecsupaszíthatják az
otthonunkat, ha akarják, és még a Csillagliga sem tehet ellenük
semmit. – Ez képtelenség – tiltakozott Guyekan.
– Beszéltem azzal az Irányító nővel, mielőtt megszökött, és
abból, amit elmondott, nem tűnt annak. Azt mondta, akár egy egész
bolygót is el tudnak teleportálni. Mindenesetre fő az
elővigyázatosság. A planetáris pajzs nélkül elvesztünk. Sajnos
valahogyan már áthatoltak rajta, és ki tudja, hogy a városi pajzsok
meddig tartóztatják fel őket. Mostantól senki sincs biztonságban,
aki nem visel személyi pajzsot. Talán még így sem…
– De hogyan hatolhattak át a pajzson? – értetlenkedett
Guyekan. – És mi tudunk tenni ellenük? „Semmit” – gondolta
Zand. „Ilyen ellenséggel lehetetlen harcolni.”
– Csak az számít, hogy többet nem bízhatunk meg teljesen a
pajzsainkban. Egy óra múlva beszédet akarok mondani a népnek. –
Látta, hogy Guyekan szólásra nyitja a száját, de felemelte a kezét,
és egy mozdulattal elhallgattatta. – Ezt már eldöntöttem.
Megmutatom magamat, és elmondom, hogy miféle eljárást sikerült
kifejlesztenünk. Nem titkolhatjuk tovább. És beszélni akarok nekik
arról is, hogy az ellenség behatolt az otthonunkba.
– Honnan akar beszédet mondani? – kérdezte végül Guyekan.
Zand elgondolkodott.
– Neowhaiben lenne illő, de nem akarok most megkockáztatni
egy utazást. Itt, Magasvárosban fogom tartani, lehetőleg minél
nagyobb tömeg előtt. Legyen itt az összes közvetítő társaság, azt
akarom, hogy a mondandóm az Erdőhold legtávolabbi szegletébe is
eljusson.
 – Uram… – szólt bizonytalanul Hamren Golstett. – Jól
meggondolta? Tényleg fel akarja fedni ennek az eljárásnak a titkát?
Túl kényes a helyzet, hogy most…
– Golstett professzornak igaza van – tette hozzá Guyekan.
– Nincs más lehetőség. – Zand az asztallapon fekvő saját
holttestét nézte. – A szemükben én még mindig az öreg és egyre
betegebb shabban vagyok. Meg kell tudniuk az igazságot, és
tudniuk kell, hogy újra fiatal és egészséges vagyok, és továbbra is az
Erdőhold élén állok. Ki kell állnom eléjük.
Egy órával később Zand Guyekannal az oldalán belépett a palota
egyik alsó szintjéből nyíló shabbani páholyhoz vezető terembe.
W’orsigianok őrizték a szobát, és távol tartottak mindenki mást a
palotától, nehogy idő előtt kitudódjon, hogy mi történt. Zand így is
sejtette, hogy már kiszivárgott az információ, pontosan ezért akart
minél előbb beszélni a néphez.
Odasétált az ovális ablakhoz, és lepillantott Magasváros
hatalmas terére, ahol több tízezren zsúfolódtak össze.
Kavarogtak a fejében a gondolatok, és kicsit félt az elkövetkező
percektől. Utoljára fiatal korában beszélt már utoljára ilyen
kiélezett, bizonytalan helyzetben, amikor még nem is volt shabban.
Akkor képes volt rá, de most valamiért nem érzett magában elég
erőt, elég tüzet. Hiába rendelkezett sokkal nagyobb tapasztalattal,
mint hajdanán, ez a helyzet teljesen más volt. Most megfiatalodott
önmagát kell elfogadtatnia a népével.
Butek Oleka és két w’orsigian kíséretében megérkezett a
börtönből elővezetett Tuen. Zand karba tett kézzel várta, hogy a fia
odalépjen hozzá. Tuen megviseltnek látszott, hiába viselt elegáns
ruhát, az arca nyúzott volt, a szeme alatt táskák ültek. Néhány
másodpercig csendben méregették egymást, Zand közben arra
gondolt, hogy Tuen is részese volt a merényletnek. Ő is a halálát
akarta…
Ez fájt a legjobban.
– Miért vagyok itt? – kérdezte végül Tuen. – A börtönben a
helyem Gillani és Hikayon Numaka mellett.
 – Nagyobb büntetés neked az, hogy itt vagy, az oldalamon,
mintha a börtönben maradnál.
Tuen mélyen a szemébe nézett.
– Nem félsz, hogy megpróbállak megölni?
– Ha így döntesz, talán nem fogok ellenállni. Azonban hiszem,
hogy ismerlek, és hiszem azt is, hogy Gillani nélkül egész más férfi
lennél.
– Szeretem Gillanit.
– Soha többé nem találkozhatsz vele.
Tuen szeme megvillant.
– Ezt… nem teheted.
– De igen, és ha kell, kivégeztetem. A shabbanja elleni
merénylet kiterveléséért amúgy is halál vár rá. Felejtsd el őt, Tuen,
és légy az, akinek lenned kellene. A fiam.
– Egy apa, aki fiatalabbnak néz ki a saját fiánál – ironizált Tuen.
Túl sok volt benne a keserűség, pedig ehhez még túl fiatal volt.
– Ez csak külsőség. Van, akit elvakít, de igazából nem sokat
számít, ha a valódi értékekre vagy kíváncsi. Azt akarom, hogy
támogass engem, Tuen. Nem magam és a hatalom miatt kérem,
hanem az egész Erdőhold miatt.
Tuen kibámult az ablakon.
– Támogatni foglak, apa.
– Nézz a szemembe! – Tuen megtette, és hosszú másodpercekig
egymás tekintetét fürkészték.
– Miért? Miért vagyok én itt? Meg akartalak ölni…
– Tisztában vagyok vele – sóhajtotta Zand. – Mégis megbízom
benned.
Tuen szemhéja megrezdült.
– Nem értem – mondta alig hallhatóan. – Miért tennéd?
– Mert a magomból születtél, az én vérem vagy. Kiben bíznék,
ha még benned sem tudok?!
– Egyáltalán nem szolgáltam rá a bizalmadra.
– Mindenki hibázik, de van, aki tanul a hibájából. Mondd csak…
valóban a halálomat akartad, hogy átvedd a helyemet?
 – Volt idő… amikor azt kívántam. Amikor úgy hittem, rosszul
döntesz, és hibát követsz el. Úgy éreztem, már nem tudod ellátni a
feladatodat, öreg vagy, sebezhető. Aztán amikor megláttalak így…
rájöttem, hogy csak a korod miatt harcoltam ellened Nem lennék
jobb uralkodó nálad, sőt, messze nem lennék olyan jó, mint te.
– Gillani viszont nagyon szereti a hatalmat, igaz? És gondolom,
ügyesen igyekezett a shabbani trón felé terelgetni.
Tuen aprót biccentett, aztán megköszörülte a torkát:
– El kell mondanom valamit. Gill… kegyetlenül kihasználta az
érzéseimet. Deena… nem az én lányom, hanem Hikayon Numakáé.
Zand arca megrándult, de nem szólt semmit. Deena eltűnt, és ki
tudja, él -e még egyáltalán. Semmi esélyük megtalálni, még az is
lehet, hogy már régen nincs az Erdőholdon. Ha az Irányítók
behatoltak a planetáris pajzs alá, ugyanolyan könnyen el is
vihették. Ráadásul, szerencsétlen Tuent minden bizonnyal zsarolta
az a nőszemély Deena által.
– Gondolom, ezáltal magához láncolta Hikayont is, és téged is
zsarolt, hogy kiáll vele a nyilvánosság elé, vagy elmondja Deenának
– felelte végül. – Lehet, hogy ez sem igaz, ahogyan sok minden más
sem az vele kapcsolatban. Én egy szavát sem hinném annak az
asszonynak.
– Sajnos igaz. Deena nem az én lányom, bármennyire is
szeretem…. Ráadásul elrabolták!
– És ezek után még azt mondod, hogy szereted Giillanit? –
hitetlenkedett Zand. – Engem abszolút nem érdekel, hogy ki Deena
vérszerinti apja. Ő az unokám, és ígérem neked, hogy bárhol is van,
meg fogjuk találni.
Csakhogy nagyon jól tudta, hogy erre vajmi kevés az esély. Még
magukat sem biztos, hogy meg tudják védeni.
Odakint zúgolódott a tömeg, és ütemes kántálás kezdődött:
Shabban! Shabban!
– Akkor hát… nézzünk szembe a jövőnkkel. – Zand mély levegőt
vett, és elszántan kilépett a shabbani páholyba. Guyekan és Tuen
közvetlenül mögötte haladtak, utánuk pedig Hamren Golstett
lépdelt. A tömegből többen Zandra mutattak, kiáltozások, sikolyok
harsantak, zavarodott súgdolózás kezdődött.
„Nem ismernek fel, nem tudják, ki vagyok… Honnan is
tudhatnák!” – Zand arca elé kameragömbök röppentek, némelyik
közvetlen közelről szemrevételezte.
– Köszöntelek benneteket! – szólt fennhangon. Nem szabad
engednie, hogy tovább tetézzen a zavar, amit a személye okoz. –
Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy ki ez a fiatal férfi, hogy
ki vagyok én? A válasz számomra egyszerű, számotokra viszont
egyáltalán nem lesz az. A nevem… Zand Dewaynes. A shabbanotok
vagyok… – A mondata második fele beleveszett a kaotikus
hangzavarba, ami a bemutatkozása után tört ki. – Tudom, hogy ez
hihetetlenül hangzik! – kiáltotta Zand, hogy elnyomja a
hangzavart, és sikerült is elérnie, hogy a többség újra rá figyeljen. –
De azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, hogyan lehetséges ez.
Megfiatalodtam! Testileg legalábbis, de a tudatom a régi, ugyanaz
vagyok, aki egykoron voltam, minden tudásom, emlékem és
tapasztalatom itt van! – Megkocogtatta a fejét. – Minden érzésem
pedig itt! – Jobb kezét a szívére helyezte. – A testem olyan erős és
egészséges, mint amikor először léptem az Erdőhold felszínére,
csakhogy ezúttal erdőholdi géneket is tartalmaz. Az idősebbek, akik
régóta ismernek, talán még emlékeznek erre a fiatalkori külsőmre.
De hogyan is lehetséges ez?
Zand oldalra nézett, és maga mellé intette Hamren Golstettet. A
férfi először ellenkezett, de amikor két kameragömb eléje szökkent,
kényszeredetten elmosolyodott, és engedelmeskedett.
– Ő Hamren Golstett professzor. Hány évszakos is, Hamren?
Hetvenkettő, ha jól emlékszem. – Odalentről döbbent kiáltások
harsantak. – Ő az, aki kifejlesztette azt a berendezést, illetve
eljárást, ami révén most mindketten fiatalon állunk önök előtt…
Zand ebben a pillanatban elbizonytalanodott. Hirtelen úgy érezte,
hogy hibát követ el. Azonban most már nem hátrálhatott meg.
„Folytatnom kell!”
– Az eljárás lényege, hogy az eredeti test sejtjeiből klónozással
egy fiatal testet állítunk elő, amelybe egy gépezettel áttöltjük az
öreg testből a tudatot. Én nem is emlékeztem rá, hogy ilyen jó érzés
lett volna fiatal testben élni… Csodálatos! Természetesen,
hamarosan mindenki számára elérhetővé tesszük a berendezést.
Azt ígérhetem, hogy mostantól senki, vagy csak nagyon kevesek
fognak eltávozni közülünk. Az örök élet lehetőségét adom a
kezetekbe!
Zand végignézett az előtte tolongók seregletén, és árulkodó
arckifejezések után kutatott. Csak a legközelebbi férfiak és nők
arcát látta. Döbbenet, boldogság és hitetlenkedés keveredett rajtuk.
És sóvárgás.
„Nehéz lehet elhinni és feldolgozni mindezt” – tűnődött, aztán
belemosolygott a legközelebbi kameragömbbe. „Mi lesz, ha majd
valóban szembesülnek a ténnyel, hogy nem tudunk mindenkit
megfiatalítani akkor, és amikor akarják? Vajon mivé változik
akkor az öröm, hogyan torzul el az elme?”
– Van azonban néhány probléma, amit meg kell oldanunk, mind
rövid, mind hosszú távon. Mindenkinek meg kell értenie, hogy
jelenleg csak egyetlen ilyen berendezésünk van, és hiába kezdünk
hozzá azonnal a sorozatgyártáshoz, nagyon sokáig csak korlátozott
számban leszünk képesek fogadni a jelentkezőket. Noha tisztában
vagyunk azzal, hogy rengetegen szeretnének majd megfiatalodni,
amíg nem lesz elegendő számú berendezésünk mindenki igényének
kielégítésére, kizárólag kor és egészség alapján rangsorolunk
mindenkit. Nem lesz kivételezés, sem vagyoni, sem semmilyen más
hatalmi pozíció alapján, csak a legrászorultabbak, a hallállal
viaskodókon és az öregeken tudunk segíteni.
Természetesen pár évszakon belül, a megfiatalító berendezés
sorozatgyártásával mindez változni fog. És a jövő… Bizonyára
többekben felmerül a kérdés, hogy ha senki nem hal meg, emellett
újabb és újabb gyermekek születnek, akkor mi lesz az otthonunkkal
száz, kétszáz évszak múlva? – Zand elhúzta a száját.
– A választ nem ismerem, de úgy gondolom, hogy ezen egyelőre
még ráérünk gondolkodni. Sajnos vannak ennél sokkal fenyegetőbb
problémáink is. Bizonyára mindenki hallotta, hogy a Csillagligával
történt béketárgyalási kísérlet alkalmával támadás érte a
küldöttségünket. Elveszítettük Ushek Yaguant w’orsigian
nagymestert és… a feleségemet.
– Le a Csillagligával! – üvöltötte valaki.
– A támadó nem a Csillagliga volt, hanem egy felettük álló titkos
szervezet, amely Irányítóknak nevezi magát. Félelmetes
teleportációs technológiával rendelkeznek, amely a Csillagliga fölé
emeli őket. A háttérbe húzódva még magának a Csillagligának a
vezetőjét is a befolyásuk alatt tartják. Akárhová el tudnak
teleportálni, kivéve a mi Tarsion pajzsaink alá. Csak ez a tény
gátolta meg őket, hogy eddig nem törtek be az otthonunkba. Eddig.
– Zand az arcától alig másfél méterre lebegő kameragömbbe
tekintett.
– Az Irányítóknak azonban nemrég sikerült áthatolni a
planetáris pajzson. Már itt vannak az Erdőholdon, és közel száz
társunkat rabolták el a teleport technológiájukkal. Néhány rémült
női sikoly és felhördülés hulláma söpört végig a hallgatóságon, és
lassan az egész tér felbolydult.
„Furcsa dolog a tömegpszichózis…” – gondolta Zand. „Az
érzelemkitörések, indulatok pillanatok alatt átterjedhetnek néhány
egyénről az egész tömegre, és megsokszorozódva félelmetessé,
megállíthatatlanná teszik kovácsolják az egyének összességét.”
Magasba emelte a karjait, és csendre intett.
– Egyelőre nem kell semmitől sem tartanunk. Egyelőre. Nem
véletlenül kapcsoltuk fel Magasváros, Neowhai és a többi nagyobb
település pajzsát. Azonban mindenkinek azt javaslom, hogy
mostantól, ha teheti, használja a személyi Tarsionját addig, amíg a
w’orsigianok és az Űrerő együttműködve nem teszi újra
biztonságossá az otthonunkat.
Zand példát mutatva felkapcsolta a Tarsionját, mögötte így tett
Tuen, Guyekan és Hamren Golstett is. A következő pillanatban
odalent egymás után ragyogtak fel az újabb és újabb pajzshártyák,
és ideges zúgolódás kezdődött, helyenként pánikszerű kiabálások
hallatszottak.
– Köszönöm a figyelmet! Zand sarkon fordult, és besietett a
teraszról.
„Nem nyugtattam meg őket, meg sem próbáltam” – gondolta.
„A tényeket kapták, a szigorú tényeket.”
– Vajon elhitték, hogy én vagyok a shabbanjuk?– tűnődött
hangosan.
– A legkönnyebb azt elhinni, amit el akarunk hinni, ezt te
mondtad nekem egyszer, apa – felelte Tuen. Most valahogy
érettebbnek tűnt, mint amilyennek korábban gondolata. – Jól
beszéltél.
– Kérdés, mire lesz elég? Elkezdődött valami, de egyikünk sem
látja át, hogy milyen következményekkel jár majd. – Az erdő sorsa
a nép kezében van,. Minden rajtuk múlik, azon, hogy hogyan
képesek feldolgozni a megfiatalodás lehetőségét és felelősségét.
Szerintem sehogy. A többség nem érett meg rá, hogy elmondjuk
nekik.
– Tudom. Mégsem tehettünk másként.
– Akkor sem, ha ezzel mindent tönkreteszünk?
– Akkor sem. – Zand szerette volna hinni, hogy igaza van. –
Nem tehettem meg, hogy eltitkolom előlük, még akkor sem, ha ez a
lehető legrosszabb, amit tettem. – Zand magához intette Guyekant.
– Figyeljétek, hogy a közvetítő társaságok hogyan fogadják a
megfiatalodásom hírét, és hogy maguk az erdőholdiak hogyan
reagálnak? Küldjetek ki kémeket, megfigyelőket.
– A Propagandahivatal jelentése szerint máris több tízezer
jelentkezés érkezett az eljárásra, és nemcsak öregek, hanem
fiatalabb nők, külsejükkel elégedetlenkedők garmada próbál szebb
külsőt szerezni magának. Tartok tőle, hogy nem sokáig tudjuk
kezelni ezt a helyzetet.
Zand elhúzta a száját. Ismét új és fiatal teste volt, de mégis
iszonyúan fáradtnak érezte magát, mintha ez a fáradtság inkább az
elméjéből fakadt volna, nem pedig a testből.
– Pedig meg kell próbálnunk. Most lepihenek, de ha valami
történne, azonnal szóljatok.
„Vajon jól döntöttem?” – tépelődött, miközben Butek Oleka
kíséretében elindult vissza a lakosztálya felé. Dewaynes ősei
mindig az igazságot és az egyenességet hangsúlyozták, néhányan
belebuktak, de végül őket is, ahogyan a többieket is, dicső tisztelet
övezte. „Vajon nekem mi jut osztályrészül?”
Valóban ezt kellett tennie? Megosztani a néppel azt, ami a
legértékesebb egy halandó élet számára, és ezzel felkorbácsolni az
indulatokat? Hamarosan kiderül, hogyan reagálnak, de ha józanul
mérlegelte a tényeket, akkor semmi jóra nem számított.
„Mindenkinek jobb lett volna, ha meghalok… de nekem
dacolnom kellett a halállal” – gondolta. Önző lenne? Lehetséges…
És ezzel lehet, hogy összeomlik majd minden, amit fáradságos
munkával felépítettek az elmúlt évszaktizedek folyamán.
„Bíznom kell a saját népemben!”
Belépett a lakosztályába, lekapcsolta a Tarsionját, ledobta a
padlóra a sötét köpönyegét, majd lecsatolta a shabbani díszövet, és
leheveredett az ágyra. Hiányzott Tenielle társasága, az ölelése, így
egyedül, elvonulva a világtól még sokkal jobban, mint általában. Az
asszony mindig rengeteget segített a gondok közepette, akár egy
gyengéd érintéssel, egy okos meglátással, vagy ha kellett kemény
szavakkal, hogy észhez térítse. Vajon most mit mondana?
Sosem fogja megtudni.
Marcus Barbess… Az Irányítók…
Elnyomta az álom. Zavaros képek kergetőztek a fejében, egy
fiatal lányt és egy fiút látott önmaga mellett. Védte őket valamitől,
de az álomkép meglehetősen zavaros és ide-oda csapongó volt. Egy
ismerős vízi világon menekült, de hogy konkrétan melyik bolygó
vagy hold volt, az nem tudatosult benne.
Aztán ketté váltak, a lányka és a fiú eltűnt, ő egyedül ment
tovább. Az üldözők egyszer csak ott termettek körülötte. Három
fekete egyenruhás emberférfi, akik a következő pillanatban
fegyvereket teleportáltak a kezükbe. Zand kitört a gyűrűjükből, és
csak rohant.
 Az emberek azonban újra előtte teremtek. Teleportáltak!
Pajzsot akart maga köré emelni, de nem tudott!
– Apa… – A fiatal, tizenéves lány eléje teleportált. – APA.
Kinyitotta a szemét, és a föléje hajoló Tuen, kissé borostás arca
nézett vissza rá, Guyekan pedig valamivel a fia mögött állt.
Mindkettőjük körül pajzsaura feszült.
– Nagyon mélyen aludtál, már azt hittük, valami baj van –
jegyezte meg Tuen. Zand feltápászkodott az ágyról. Az álom
gyorsan elillant, és csak néhány zavaros részlet maradt meg belőle,
mint általában.
– Uram, le van engedve a Tarsionja – szólt Guyekan. – Ön hívta
fel az egész birodalom figyelmét, hogy mennyire veszélyes ez, erre
pont ön, az Irányítók elsőszámú célpontjainak az egyike… pont ön
nem kapcsolja fel a pajzshártyáját?
– Igazad van, Óriás. – Zand kényszeredetten visszakapcsolta a
Tarsiont. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy ha akarják, nem
tudják-e a testpajzsainkat is áttörni. Mi a helyzet a holdon?
– Az egész birodalom felbolydult– felelte Guyekan helyett Tuen.
– Mindenki csak a te beszédeddel foglalkozik, a közvetítő
társaságok a lehetséges következményeket elemzik, némelyek
lelkesen fogadják a téged megfiatalító eljárás tényét, mások
azonban óvatosságra intenek, és a korlátozott erőforrásokra
hivatkozva arra figyelmeztetnek, hogy képtelenség lesz ennyi igényt
kiszolgálni.
– Sajnos az utóbbiaknak van igazuk – felelte Zand. – Ráadásul
itt vannak ezek az Irányítók. A technikájuk olyan fejlett, hogy soha
nem fogjuk megtalálni őket, és semmit sem tehetünk ellenük. Csak
egyet tehetünk. A Csillagliga flottájának segítségét kell kérnünk.
– Jó ötlet ez? – húzta el a száját Tuen.
– Nem, de az egyetlen esélyünk. Az ellenségünk közös, és ha
továbbra is elzárkózunk, annak beláthatatlan következményei
lehetnek.
– Gondolod, hogy a Liga képes megállítani ezeket?
– Nem tudom. Félek, hogy nem…
 A fejük felett hat, nagyjából húsz centiméter hosszúságú, kúp
alakú, fénylő felületű gépezet materializálódott.
– Az Irányítók! – szisszent fel Guyekan.
„Őrzők!” – Zand fiatalkorában már találkozott ezekkel a
Csillagliga technológián alapuló, komputervezérelte gyilkos
gépekkel, még amikor a Ligából származó kalózbirodalom
megpróbálta elfoglalni az otthonukat.
Mielőtt bármit is tehettek volna, az Őrzők tüzet nyitottak rájuk.
Zand pajzsára szemmel követhetetlen gyorsasággal záporoztak a
plazmalövedékek. Guyekan Tarsion villámot lőtt a hozzá
legközelebbi Őrző felé, de az játszi könnyedséggel arrébb röppent,
az energiavillám a mennyezetbe csapódott.
– Le akarják bontani a Tarsionjainkat! – bömbölte Guyekan. –
Elvágták a kom-port kapcsolatot! Csapdába estünk!
Hiába próbáltak elugrálni az Őrzők elől, lehetetlen
próbálkozásnak tűnt. Túl sok találat érte a pajzsukat, Zand szinte
semmit sem látott az energiahártyáján elnyelődő, gőzfelhővé váló
plazmanyaláboktól. Kénytelen volt maximálisan leszigetelni a
pajzsát, és a burkon belüli levegőmennyiségre támaszkodni. Arrébb
szökkent, egy plazmanyaláb mély krátert égetett mellette a padlóba.
Aztán az Őrzők lézerfegyverekre váltottak, a szoba vörös és
mélyzöld lézersugarak tucatjai szelték keresztül, és érintettek meg
egy-egy pajzshártyát.
Zand észrevette, hogy őt szinte alig támadják a többiekhez
képest. Guyekan az ajtó felé ugrott, de az ajtónyílás egyszerre csak
eltűnt, a helyén is fal épült, ugyanekkor az összes Őrző az Óriásra
vetette magát. Guyekan szinte eltűnt a pajzsát érő találatok
fényében, és Zand csak az üvöltését hallotta.
Guyekan térdre rogyott, izmai remegtek, arcára kétségbeesés ült
ki. Az Őrzők azonban egy pillanatra sem hagyták abba a támadást.
Zand egy Tarsion nyalábbal ekkor telibe talált egy Őrzőt. A
gépezet a falnak csapódott, és felrobbant.
Öt újabb Őrző materializálódott a fejük felett. Aztán még három.
Zand tehetetlenül küzdött, az ő ereje és pajzsa is egyre csak
gyengült…
Guyekan végül nem bírta tovább. A Tarsionja leomlott, és
egyidőben több lézernyaláb mélyedt a testébe. Amikor összerogyott,
az eddig őt támadó Őrzők a fia felé fordultak.
„Tuen!” – Zand megpróbálta a saját pajzsával védeni a fiát, de az
Őrzőket ez nem zavarta, arrébb libbentek, és tovább támadták Tuen
pajzsát. Zand és Tuen tekintete egy pillanatra összeakadt, Zand
látta a fia arcán megfeszülő izmokat, a homlokán gyöngyöző
verejtéket. És a hiábavalóságot.
Tuen arcizma minden újabb, pajzshártyáját érő találatnál
megrándult, nyakán kidagadtak az erek az erőfeszítéstől.
Túl sok volt az Őrző!
Tuen Butek pajzsa néhány találattal később leomlott.
– Tuen!– kiáltotta kétségbeesetten Zand.
A fia váratlanul eltűnt. Elteleportálták!
– Üdvözlöm, Pajzsherceg! – Marcus Barbess anyagiasult néhány
méterrel tőle.
Zand már alig állt a lábán, mégis egy Tarsion villámot lőtt a
halhatatlan felé, aki azonban ekkor már két méterrel arrébb állt, így
az ívnyaláb a falon függő holofestménybe csapódott, összezavarta
néhány pillanatra a hologramot, és kéttenyérnyi lyukat égetett a
falba. – Feleslegesen fárad, de próbálkozzon csak, ha azt gondolja,
hogy eltalálhat.
Barbess mögött négy, éjfekete egyenruhás ember-ügynök
materializálódott.
– Mit akar?
– Magát és a birodalmát. Ja, igen, az unokája üdvözletét küldi.
– Mit tett vele?– szorította ökölbe a kezét Zand. Nekiugrott
volna Marcus Barbessnek, de visszafogta az indulatait, hiszen még
csak meg sem tudná érinteni a halhatatlant. Semmit sem tehet
ellene.
– Deena kedves és nagyon szép lány, és nagyon érdekli a
Csillagliga, hát, majd én megmutatom neki. Félek, hogy utána nem
nagyon vágyik majd vissza ide. Igaz, nemsokára nem is lesz itt már
semmi. A planetáris pajzsukat hamarosan megszüntetjük, a
Csillagliga pedig meg fogja szállni a holdat. Persze, előtte még
elvisszük, amire szükségünk van.
– A fiam… Hol a fiam?
Marcus egy kézmozdulatot tett, mire a kézfeje körül porfelhő
szerű jelenség anyagiasult.
– Ez itt a fia. Ő sem több, mint néhány egyszerű részecskéből
álló halmaz. Adja meg magát, és életben hagyom a fiát. Ha tovább
ellenkezik, szétszórom a részecskéit a holdjuk légkörében.
Zand a halhatatlan keze körül keringő „porszemcséket” figyelte.
Semmi garancia nem volt rá, hogy ha leereszti a Tarsionját, Tuen
élni fog. De ha nem teszi meg, akkor Tuen biztosan meghal, és
ahogyan a többiek pajzshártyáját, az övét is képesek lebontani
néhány perc alatt. A halhatatlan megmozgatta az ujjait, és
játszadozni kezdett Tuen részecskéivel.
– Döntsön, Pajzsherceg. Feláldozza-e a fiát még néhány percnyi
életért?
Zand ekkor megértette, hogy a másik a halálát akarja. Vajon
Tuent meg tudja menteni…?
 18 fejezet: Marcus Barbess
Amikor a tíz órára állított altató hatásának elmúltával a Deena
őrizetére bízott koordiner jelzett, hogy a lány ébredezik, Marcus a
Jarneau-háza hálószobájába töltötte magát. Deena szeme már
nyitva volt, és éppen nagyot nyújtózkodott az ágyban. Marcus
váratlan megjelenésekor önkéntelenül összerezzent.
– Szép jó reggelt! – köszönt a férfi.
– Reggelt? Mi történt? – A szavak a Deena nyakában függő
mentális fordítóból érkeztek, gépies csengésük kifejezetten zavarta
Marcust.
– Elaludtál. – Deena homloka hirtelen ráncba szaladt, aztán a
tarkójához kapott. – Mi az? – Nem tudom – hangzott a válasz a
mentális fordítóból. – Valami szúr a fejemben…
– Ne izgulj, mindjárt el fog múlni. – Marcus kinyújtotta a kezét,
és a mentális fordítót Deena nyakából a tenyerébe töltötte
– Hé! – kiáltott fel dühösen Deena. – Adja vissza! Anélkül… –
Elharapta a mondatot, és elkerekedett szemmel meredt Marcusra.
– Erre már nem lesz szükséged. – Marcus porszem méretű
részekre bontotta a fordítót, majd a hatás kedvéért ráfújt,
ugyanakkor az Áttöltésvezérlővel szétszóratta a részecskéket az
óceánban.
Deena szólni próbált, de csak hebegni volt képes.
– Csak nyugodtan! – bíztatta Marcus. – Kiskorodban beszéltél,
igaz? Kicsit beszédhibásan ugyan, de ezt is kijavítottam. Menni fog.
Deena a száját tátotta, aztán becsukta. Végül csak egy rövid
kérdést préselt ki az ajkain:
– Mi…ért?
Marcus elmosolyodott.
– Hogy miért tettem? Talán… mert megtehettem, és kíváncsi
voltam az igazi hangodra.
– El sem tudja képzelni, hogy mit jelent ez nekem.
 – El tudom képzelni.
– Tényleg… tudok beszélni? Ez hihetetlen. – Deena arca
sugárzott a boldogságtól, és Marcus szinte itta minden mozdulatát,
rezdülését. A lány felpattant, és odalépett hozzá, majd egygyors
puszit nyomott az arcára, de utána ugyanolyan gyorsan el is hátrált.
– Hogyan… tudnám ezt meghálálni?
– Ajándékot csak megköszönni szokás.
– Akkor „csak” köszönöm. – Deena észrevette, hogy számára
idegen öltözetet visel, mégpedig meglehetősen lengét.
– Hogy került rám ez a… ruha? – kérdezte bizonytalanul.
– Gondoltam, kényelmesebb ebben aludnod, mint az, amiben
egész nap voltál.
Deena elvörösödött, nem tetszett neki a tény, hogy valaki
átöltöztette, amíg aludt.
– Csak egy gyors áttöltés volt az egész – magyarázta Marcus, de
Deenát ez nem hatotta meg. Marcus gondolati úton utasította az
Áttöltésvezérlőt, és kiválasztott egy drága, pavonisi kollekciót, majd
egy nanoszekundum alatt lecserélte a lányon. Deena meghökkent,
aztán a következő pillanatban felvillantotta a Tarsion pajzsát.
– Ezt ne csinálja még egyszer! – kiáltotta dühösen.
Tulajdonképpen érthető volt az indulata, és hogy a pajzsa nélkül
nem érezte kellő biztonságban magát. Valóban azt tehetett vele,
amit csak akart.
– Ne haragudj, csak meg mutattam, hogy mi történt. Remélem,
tetszik a ruha…
Deena odalépett az egyik falba épített tükörrészhez, kihúzta
magát, aztán körbefordult a tükör előtt. A vörös csíkokkal díszített
fehér nadrág rátapadt a lábára, kívül pusztán néhány csat tartotta.
Marcus még az áttöltés előtt módosíttatta a szabást a
pajzsbirodalmi faroknyúlvány miatt, így Deena farka is
kényelmesen kilógott belőle. Felsőnek egy ujjatlan, színváltós blúzt
töltött rá, az ennyi idős ember-és wanctenlányok a Ligában elvileg
rajongtak az Ophiuchihíd extravagáns divatjáért.
– Tetszik – ismerte el végül Deena, de kékes árnyalatban vibráló
pajzsát nem engedte le. Marcus érezte, hogy talán túlzásba vitte az
áttöltést, emiatt Deena félt tőle és attól, amire képes. Nem ez volt a
szándéka.
A személyes tárjából feromon részecskéket töltött a levegőbe,
Deena orra környékére, közvetlenül a pajzsmező elé. A saját
feromonja volt, de kémiailag némileg módosítva. Deena tekintete
néhány másodperccel később önkéntelenül Marcusra tapadt.
– Van felesége? – kérdezte halkan. Az eddigiekhez képest
meglepően hosszan Marcus szemébe nézett, aztán szégyenlősen
elkapta a tekintetét.
– Nincsen – mélázott a férfi. – De van valaki, akivel már nagyon
régóta együtt élek.
Deena bólogatott, aztán újra a tükör felé fordult, kidomborította
a mellét, és lágyan ringatni kezdte a farkát. Marcus szemei
önkéntelenül a lányka fenekére és a faroknyúlványára tapadtak.
– És… szoktak veszekedni?
– Előfordul néha.
– Megcsalták már egymást? Úgy értem… – Deena enyhén
elpirult. Marcus felvonta a szemöldökét.
– Miért érdekel ez téged?
– Elnézést, csak… – Deena lehajtotta a fejét, és hosszú
másodpercekig nem szólt. – Tudja… – folytatta végül tétován – az
anyám… tegnap, mielőtt találkoztunk, tudtam meg, hogy mindvégig
megcsalta az apámat az egyik testőrrel, és még ki tudja, ki
mindenkivel. És… azt is megtudtam, hogy az apám… az a férfi, akit
az apámnak hittem, nem az. Az igazai apám az a testőr…
Marcust cseppet sem érdekelte a Dewaynes család problémája,
ellenben Deena Dewaynesszel. A lány már másodszor túrt bele
világosbarna hajába, és ezúttal az eddigieknél néhány pillanattal
tovább állta a pillantását, végül szégyenlős mosollyal tekintett ki az
ablakon.
A feromon implantátum és a fermonokkal való visszaélés
szigorúan tiltott volt a Liga törvényei alapján, és Marcus is
megvetette azokat, akik a másik nemen használták, de ezúttal ő
sem tudta megállni, és máris érdekesebbé vált a társalgás, Deena
sokkal érdeklődőbbé vált.
– Vissza kell mennem Magasvárosba! – suttogta halkan Deena,
kibámulva az ablakon.
– Nagyapa… remélem, még életben van.
– Nos… – Marcus megpróbált szomorúságot erőltetni az arcára.
– Nem is tudom, hogy mondjam. A nagyapádat kicsivel azelőtt,
hogy elhoztalak az üldözőid elől… anyád és a bűntársai megölték.
Deena Marcusra meredt, a szeme könnybe lábadt.
– Nem lehet… Miattam történt! Miattam!
– Tévedsz. Már azelőtt megtörtént, hogy mi ketten találkoztunk
volna. Semmit sem tehettél érte. A merénylők bizonyos Gillani
Hassaniec, Tuen Dewaynes és Hikayon Numaka. Mindhármukat
elfogták, és börtönbe zárták.
– Honnan tudja ezt mind?– kérdezte gyanakodva Deena. – Nem
hiszek magának.
– Sajnálom, ha nem hiszed. Több kémeszközünk van a
palotában, és az egyik élőben rögzítette az eseményt.
Megmutassam?
– Ne! Az anyám és… a két másik – rebegte a lány. A könnyek
patakokban gördültek végig az arcán. – Senkim sincs. Senki, akit
szeretek. Az apám nem az apám. Anya sosem szeretett… A
nagyszüleim… nem élnek már. – Zokogott, és amikor Marcus
tétován odalépett hozzá, váratlanul leengedte a pajzsát, a férfi
vállára hajtotta a fejét, szorosan magához ölelte, úgy zokogott
tovább.
Deena ilyetén, intimitást súroló, árulkodó reakciója a feromon
koncentrációnak volt köszönhető, de Marcust ez most nem igazán
érdekelte. Talán, anélkül is így alakult volna, de biztosra akart
menni. Magával akarta vinni a lányt, el a Pajzsbirodalomból. Majd
valahogy elrejti Jen elől, igaz, sejtette, hogy ez nem lesz túl
egyszerű, de majd kitalál valami épkézláb magyarázatot, és Anth is
fedezheti. Hiszen a lányban megvan mindkét másik faj
génállománya, így tökéletesen alkalmas arra, hogy kihordja egy
halhatatlan gyermekét. Ami elvezethet a Vándorok
mesterkedéséhez.
– Nekem sajnos rövidesen el kell mennem az otthonodból –
mondta néhány perccel később, amikor Deena már abbahagyta a
sírást, és a szemét törölgette. – Mit tehetek érted? Hová vigyelek
vissza? A Magasvárosba? Most már át tudlak vinni a város
pajzsmezőjén, úgyhogy ha akarod…
Deena megvonta a vállát, és maga elé meredt.
– Teljesen mindegy. Elegem van mindenből.
„Labilis, túlságosan labilis…” – gondolta Marcus, és harminc
százalékos valószínűséget adott annak, hogy Deena megpróbálja
megölni magát. Az egész világra haragszik, mert mindenki
cserbenhagyta, legalábbis az ő szemszögéből nézve. Mindenképpen
valamilyen menekülési utat keres. Azt nem tudta, hogy a
Pajzsbirodalomban létezik-e a kábítószer kifejezés, és használnak-e
ilyesmit, de a Csillagligában Deena jó eséllyel válna függővé ebben
az állapotában. A dealerek mindig kiszagolták a padlóra került
személyeket, és lecsaptak a prédára.
– Esetleg… – Deena azonnal felkapta a fejét, nagy, barna
szemeit az övébe fúrta. Ebből Marcus azonnal tudta, hogy mire
vágyik. Pontosan az történt, amit eltervezett. Jelenleg ő állt a
legközelebb a lányhoz. – Eljöhetnél a Csillagligába.
A barna szemek felragyogtak, de a ragyogás azonnal ki is hunyt.
„Fél az ismeretlentől.”
– Mit csinálnék ott?
– El sem tudod képzelni, mi mindent. Olyan lenne számodra,
mint valami csodálatos álomvilág. Nyüzsgő, pezsgő élet,
szórakozás, vagy kevésbé sűrűn lakott bolygókon gyönyörű tájak.
Hidd el, hogy itt tulajdonképpen csak el vagy zárva a
világmindenségtől, a lehetőségektől.
– De hol lakhatnék? Nem akarok zavarni, és… ott van a
szerelme.
– Rengeteg lakosztályunk, sőt, rengeteg házunk van. Szolgák,
beosztottak, akik segítenek neked, ahogy én is segíthetek
beilleszkedni, ha esetleg úgy szeretnéd. Mindenesetre, ez nem
végleges, ha nem tetszik valami, egy pillanat alatt hazahozhatlak
ide. Bármikor, amikor csak szeretnéd. De… talán a Csillagliga
feledtetheti veled az itt történteket.
– Lehetséges – tépelődött a lány.
Marcus odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.

Megjegyzés: Eddig készült el a regény sajnos, úgyhogy több

fejezet nem lesz már. Azért nem adom fel a befejezést,
megjelentetést…
 Megjegyzések

[←1]
Marcus Barbess feljegyzéseiből később kiderült, hogy a megállapítás téves volt. A
Dewaynes nem a bolygó neve volt, hanem egy hatodik évezred végi csillagközi
nagyhatalom uralkodó családjáé.

[←2]
GSE: A General Electric és az őrülten terjeszkedő Sony fúziójából a XXI. Század
második évtizedében létrejött óriás mamutcég, amely az elsők között ismerte fel az
űrkutatás rohamos fejlődésével nyíló lehetőségeket.

[←3]
Lásd: Én, a halhatatlan; 2069. – A hatalom kísértése

[←4]
Lásd: Én. a halhatatlan: 2055. – Újjászületés.

[←5]
Capella: naprendszerünktől 41 fényívnyi távolságban fekvő csillag,

[←6]
4Tau Ceti: A Földtől kb. 11 fényévnyire lévő naprendszer

[←7]
Zicchurat: a Földtől I8 fényévnyire található Horse 11293 A jelű nap második,
lakható bolygója (fikció)

[←8]
Vega: a Földtől 25 fényévnyire fekvő naprendszer

[←9]
Sellustro: a Földtől 14 fényévnyire található kettős csillagú naprendszer (fikció

[←10]
Aldebaran: az arab „Al Dabaran” szóból ered, ami „a követő’-t jelent, és arra utal,
hogy a Föld éjszakai égboltján a csillag a Pleiádok csillagképet követi. Az Aldebaran
 háromszázötvenszer fényesebb a mi Napunkénál, sugara negyvenszer nagyobb

[←11]
Marcus Barbess halhatatlanná válásáról, életének első évszázadairól lásd az Én. A
halhatatlan című science-fiction antológia négy kisregényét, illetve novelláját
(Cherubion, 2002)

[←12]
Womon: world money, világpénz, az egész Csillagligán egységesített pénzrendszer,
2469-ben a Csillagliga megalakulásakor vezették be, 2871-re természetes, mindenhol
elfogadott pénzeszköz,

[←13]
A Tzaandellek a XXV. században elterjedt Xaandell modellek továbbfejlesztett
típusai, Amikor a milliárdos Xaandell család 2798-ban Tzaandellre változtatta a
nevét, egy, hatalmas pénzeket felemésztő reklámkampánnyal ismertették meg a
róluk elnevezett, leghíresebb légisikló modelljük új nevét is

[←14]
Lásd az Erdőlhold-ciklus tervezett regényeit.

[←15]
Lásd a Gyarmatbirodalom ciklust alkotó két regényt: „ A Negyedik Gyarmat” és „Az
Ötödik Gyarmat” címmel Megjelentek a Cherubion kiadó gondozásiban, 2002-ben.

[←16]
A Plejádok 400 fényévnyire található a Terrától, a fiatal, kékes fényben ragyogó
csillagcsoport 9 fényes csillagból áll. A csoportot „Atlas hét nővérének” is nevezik a
Görög Mitológia alapján. A csoport szélén található az Atlasról és feleségéről.
Pleionéról elnevezett két csillag, nem messze tőlük félkörben a másik hét csillag, a
„lányaik”: az Alcyone, az Asterope, az Electra, a Maia, a Merope, a Taygeta és a
Celeano,

[←17]
Lásd „A Negyedik Gyarmat” című regényt (Cherubion, 2002).

[←18]
MMTC: Mobile Morvey Transfer Computer, mobil pénzátutalásra alkalmas készülik

[←19]
Aphrodité: a szépség és a szerelem istennője a görög mitológiában
[←20]
Apollón: Zeusz és Létó fia, napisten, a jóslás és a költészet istene.

[←21]
Lásd: Én, a halhatatlan: 4986 – Teleport akárhová. (Még nem jelent meg.)

[←22]
CsE: Csillagászati egység (angol rövidítése AU) 150 millió kilóméter.