A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Lisa Heathfield: Paper Butterflies

Published by Electric M onkey, an imprint of Egmont UK Limited,

London, 2016

Fordította: Benedek Leila

Könyvterv: M alum Stúdió | Szabó Vince

Copyright © 2016 by Lisa Heathfield

Hungarian translation © Benedek Leila, 2017

Copyright © Ciceró Könyvstúdió, 2017

M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása
szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-432-038-8

Kiadja Ciceró Könyvstúdió

www.gabo.hu

gabo@gabo.hu

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Milesnak –
amiért mindig hevesebben ver tőled a szívem
 ELŐTTE
Tízévesen

– Idd meg! – Elém tartja a poharat. Annyira tele van, hogy ha csak egy picit
is megdönti valamelyik irányba, kifolyik az egész. – Most!
– De nem vagyok szomjas. – Kiabálni szeretnék, de a hangom csak
suttogás.
Kathleen olyan mélyre hajol, hogy a szeme egy vonalban van az
enyémmel. A szempillája ébenfekete. A pirosító az arcán túl piros, mintha
két alma csücsülne az arccsontján.
– Idd meg! – ismétli.
A hólyagom tele van. Nem hagyott kimenni, mióta felkeltem ma reggel,
és már a szokásos pohár meleg tejemen is túl vagyok.
Kinyújtom a kezem, remélem, nem érek hozzá a jéghideg kezéhez.
Végignézi, ahogy a számhoz emelem a poharat, és inni kezdek. A
torkom mintha össze akarna záródni. Ellenkezik a testem. De a víz végül
lezubog a gyomromba.
– Az egészet. – Úgy mosolyog rám, ahogy szokott. Úgy, ahogy senki
más nem képes. Ezt a mosolyt soha nem látja más. Mintha én lennék a
kisegér, aki belesétált a macska csapdájába, és most arra kényszerülök,
hogy játszadozzon velem, mielőtt élve felfal.
– Pisilnem kell – mondom. Tudom, hogy hallotta, amit mondtam, de a
csaphoz sétál, és megereszti a vizet. Újra megtelik a pohár. Talán ő
szomjazott meg.
A gyomrom görcsbe rándul, amint felém fordul. Megint felém nyújtja a
jéghideg kezét, és már tudom, mit kell tennem.
Próbálom gyorsan meginni, de túl nehéz. Belefájdul, majd égni kezd a
hólyagom. Egy helyben toporgok. Elveszi tőlem a poharat.
– Tényleg ki kell mennem – mondom.
– Ó, ugyan már. Elkésel a suliból. – A hangja majdnem úgy cseng,
mintha énekelne. – Még megcsinálom a hajad.
 Megrázom a fejem. A hasfájásom egyre erősebb, már a szememben is
érzem.
Kathleen kiviharzik a konyhából.
– Megan! – kiált fel az emeletre. – Ideje indulni.
Aztán visszajön, vörös szalag van a kezében. Úgy húzza hátra a hajam,
hogy a fejbőröm égetőn megfeszül. Nem tudom már visszatartani a pisilést.
– Lécci, anya – mondom, és próbálom megédesíteni a hangomat.
Próbálok úgy beszélni, mint Megan. – Gyors leszek, megígérem. Kérlek,
hadd menjek.
Felém fordul, és mélyen a szemembe néz.
– Nem vagyok az anyád – mondja.
Megan a lépcső legalsó fokán áll. Egy évvel fiatalabb, mint én, de máris
magasabb nálam. A bőre fehér, míg az enyém fekete.
– Nyomás, lekésed a buszt. – Kathleen lehajol, hogy arcon csókolhassa.
– Legyen szép napod.
Leveszem a kabátom a fogasról, és belegyömöszölöm a karom.
Próbálok nem az égető fájdalomra gondolni. Ha arra koncentrálok, hogy
begomboljam magamon a kabátot, és felvegyem a hátizsákom, talán vissza
tudom tartani még egy ideig.
De járni még nehezebb. Minden egyes lépéssel a járdán úgy érzem, nem
fog menni. Felnézek a felhőkre. Az egyik pont olyan, mint egy elefánt. Az
ujjammal megrajzolom a törzsét a levegőben. Segít elterelni a gondolataimat.
Hallom Megan lépteit mögülem, de nem fogok ránézni. Inkább az
elefántomat nézem.
Holnap tízéves leszek, mondom neki. Lassan mozog fölöttem, majd
szertefoszlik a kék égen.
A buszmegállóban más gyerekek is várnak. Megan beáll közéjük, majd
rám pillant.
Egyik lábamat a másik után… nem tudom már sokáig tartani…
Jön a busz. Befordul a sarkon, és megáll előttünk. Olyan sárga, mint a
nap. A nap az égen, az elefántom az égen, mondogatom magamnak.
Gondolnom kell valamire, bármire.
Hagyom, hogy egymást tolva felnyomakodjanak a buszra. A fiú, akit
Gregnek hívnak (és akinek pár napja eltört az orra), úgy nevet, hogy a
nyelvét is látom mozogni a szájában. Nyálas az egész arca; elkapom róla a
tekintetem.
Próbálom megfeszíteni az izmaimat a lábam között, ahogy lépkedek
fölfelé. Minden mozdulatba belesajdul a fejem is.
A busz majdnem megtelik. Le kell vennem a táskámat a vállamról, hogy
többen elférjenek. Van még egy ülőhely, le kell ülnöm, mert a hasam már
annyira fáj, hogy tudom, állva még inkább képtelen leszek visszatartani.
Megkarmolom a karom, újra és újra. Egy, kettő, három, egy, kettő,
három.
Ég a bőröm, és akkor megindul a nedvesség a lábam között. Már nem
tudom megállítani. Benedvesíti a bőrömet és az ülést. Érzem a meleg
ösvényt a cipőmnél. Ha lenéznék, látnám, ahogy csorog a padlón.
Próbálok nyugodtan ülni, nem mozdulok. Csak a szemem hunyom le, és
azt kívánom, bárcsak valahol máshol lennék! Bárcsak megmozdulna alattam
ez az ülés, kirepítene ebből a buszból, és örökre elvinne innen!
Paula ül mellettem. Egy szót sem szól. Talán észre sem vette. Arccal az
ablak felé fordul. A hólyagomból kiszabadul a fájdalom. De hamarosan fel
kell állnom, és akkor mindenki megtudja.
Megjátszhatnám, hogy beteg vagyok. A buszsofőr leengedné a
gyerekeket, és hazavinne. Vagy megkérdezné, miért nem mentem el pisilni
még indulás előtt, és akkor elmondanám neki, elmondanék mindent. És
akkor elvinne Kathleentől, és soha többé nem kellene őt látnom. A felesége
örömkönnyeket hullatna, amikor meglát; felvinnének a saját, rózsaszín
szobámba, a saját íróasztalomhoz, a saját színes ceruzáimhoz.
A busz megáll.
A gyerekek leszállnak. Kiürülnek az ülések, és Paula mellettem már a
táskáját szorongatja. Indulásra kész.
– Végállomás! – szól hátra a buszsofőr.
– Menj! – mondja Paula.
Megtudja, amint felállok. Hátranézek az ülésre, teljesen átázott.
– Pfuj! – mondja, elég hangosan ahhoz, hogy a többiek is meghallják.
Felveszem a táskám a hátamra, és elmasírozok az ülések között. A
nedvesség a lábamhoz tapasztja a szoknyámat. Sejtem, hogy hatalmas, sötét
folt ékte​lenkedik a hátsómon. Szúrós szaga van, a számban is érzem.
 Fel akarom emelni a fejem, de képtelen vagyok rá.
– Pfuj, pisiszag van – mondja Ryan. – Te voltál, Lauren?
– Nem – nevet, és átemeli a feje fölött a táskát.
– Pedig valaki összepisilte magát. – És akkor észreveszi; nem fordulok
hátra, de érzem a hátamon a tekintetét. – Ó, Juniper. Te hugyoztad össze
magad.
– A nevem nem Juniper – mondom szinte suttogva, miközben igyekszem
nem lelassítani és nem is túlságosan felgyorsítani a lépteimet.
– Bűzlesz. – A lányok vele nevetnek.
A nedves combom összedörzsölődik, miközben sétálok. Már a
bokámnál is érzem a ragadósságot. A cipőmet is hozzátapasztja a
bőrömhöz.
– Kell egy pelus? – kérdezi Ryan. Nem fogok ránézni. Nem fogom
hagyni, hogy meglássa a tekintetemben, hogy legszívesebben kifutnék a
világból.
Átlépünk az iskola kapuján, a folyosó tele van emberekkel. Sírnom
kellene, de nem engedem meg magamnak.
– Pfuj! – kiáltják a lányok a buszról. Befogják az orrukat. – Valaki
összecsinálta magát. – És rám mutatnak, és mindenki nevet és megszólal a
csengő.
– Be kell jönnöd, kezdődik az óra – mondja Ryan. – Nem akarsz bajba
kerülni, igaz?
Valahogy eljutok az osztályteremig. Miss Hawthorne már bent van. A
székén ül, és az előtte ülő gyerekekhez beszél. A fogasomhoz megyek,
leveszem a kabátom, és felakasztom a táskámmal együtt. Amikor
megfordulok, mindenki rám mutogat; nevetnek, befogják az orrukat; a
hangjukba undor vegyül.
– Mi történt? – kérdezi Miss Hawthorne. A mosolya meleg, de össze
van zavarodva. Nem mozdul a lábam. Fogalmam sincs, mit csináljak, hová
menjek.
– June-nak volt egy kis balesete – mondja Cherry. Mindenki újra
felnevet, és engem bámul. A szagba belefájdul a bőröm.
Miss Hawthorne elindul felém. Megérti, amint közelebb lép.
– Gyere velem, June. – Kilépünk az osztályteremből, minden szem rám
szegeződik. Miss Hawthorne becsukja mögöttünk az ajtót, de még így is
hallom a nevetésüket. A padlóra szegezem a tekintetem. Érzem, hogy
elvörösödöm, persze ez nem látszik a barna bőrömön. Úgy érzem,
legszívesebben a föld alá süllyednék, és soha többé nem jönnék vissza
onnan.
– Mi történt? – kérdezi kedvesen.
– Nem tudtam visszatartani.
– El kellett volna menned még indulás előtt.
– Sajnálom. – Nem fogok sírni.
– El kell menned az orvosi szobába. A nővér ad majd neked tiszta ruhát,
és aztán visszajöhetsz a terembe – mondja. Felnézek rá. – Tudom, hogy
nehéz lesz, de vissza kell jönnöd. Majd elfelejtik, meglátod. – A vállamra
teszi a kezét, és mosolyog, de tudom, hogy hazudik.
Csend van a folyosón. Csak a lépteim zaja töri meg a némaságot.
Kisétálhatnék innen, ki az ajtón… és sosem térnék vissza. Túlélném –
tudom, hogy menne. Stoppolnék a tengerpartra, találnék egy családot a
strandon. Szeretnének, és az enyémek lennének.
A nővér ajtaja résnyire nyitva áll, halkan kopogok, mielőtt belépek. A
széke mellett áll, és egy lázmérőt ráz le. Egy lány ül a széken egy tállal az
ölében. A bőre olyan fehér, mintha halott lenne; tudom, hogy nem szabadna
bámulnom.
– Mindjárt visszajövök, felhívom az anyukádat – mondja a nővér. –
Haza kell vinnie.
– Dolgozik – feleli a kislány.
– Nos, akkor is el kell jönnie érted.
A lány bólint, és a tál fölé hajol. A nővér szinte átnéz rajtam, és kiviharzik
a szobából.
– Jól vagy? – kérdezem a lányt. Lopva felnéz rám, majd elfordítja a
fejét.
Az ablak résnyire nyitva van. Valaki odakint éppen füvet nyír. A
zümmögése beáramlik a szobába.
Hallom a nővér lépteit a polírozott padlón, még mielőtt megláthatnám.
– Rendben. Elintézve – motyogja.
Aztán felém fordul.
 Elmondhatnám neki, elmondhatnám az igazat… mindent.
– Szükségem lenne néhány tiszta ruhára – suttogom. És tudom, hogy már
megérezte, miről beszélek.
– Rendben – mondja, és a szekrényhez lép. Kivesz belőle néhány
fehérneműt, és kiválaszt egyet. – Talán egy kicsit szűk lesz, de megteszi. – A
kezembe nyomja. – Gyere, máris elhúzom neked a függönyt.
Követem. Leveszem a nedves bugyimat. Nem tudom, mit csináljak vele.
Úgy tűnik, mintha a nővér nem akarná megfogni, így inkább leteszem a
földre.
Kilépek a szoknyámból. Az is nyirkos. Nem akarom látni a foltot, amin
az egész osztály nevetett. A cipőm ragad. A szagát még mindig érzem a
bőrömön.
– Kicsit megtöröllek – mondja. A csaphoz megy, és egy rongyot vesz
elő, azzal töröl át.
Mikor már megszáradtam, ad egy másik szoknyát is. Szorít a lábamnál,
a hasamnál. Tudom, mit gondol. Mindenki ezt gondolja.
A nővér elveszi a ruháimat, és egy szatyorba teszi. Masnit köt rá, és
átadja. Végig kell mennem a folyosón ezzel a kezemben. Nem dobhatom ki,
nem mehetek haza a cuccaim nélkül.
– Köszönöm – mondom, és mélyen a szemébe nézek. Kérdezzen rá,
könyörgök magamban. Kérdezzen, és én mindent bevallok.
– Nem vagy te már túl nagy az ilyesmihez? – kérdezi, bár ez inkább
kijelentésnek tűnik. – Próbálj odafigyelni.
És akkor kilépek a nővérszobából. Visszatérek a köröttem köröző
cápák közé; csaliként akasztom a fogasra a zacskót.

Másnap reggel korán felkelek; ez az én napom. Elképzelem, hogy

kiszabadítom a pillangókat a hasamból, és egy csuporba teszem őket az
ágyam mellé – imádom nézni a színeiket, ahogy a szárnyaikkal az üveg
falának csapódnak.
Nyílik az ajtó, és mind itt vannak. Kathleen, Megan és apu. Megígérte,
hogy később megy ma dolgozni.
– Itt van a szülinapos – mondja Kathleen. Az ölelése szoros és
szappanillatú. Megpuszilja a fejem búbját.
– Tízéves lettél – mondja apu ünnepélyesen. – Tessék, fogd csak. – A
mosolya az egész arcát elborítja, amikor egy zsinórt nyom a kezembe.
– Csak ezt kapod – neveti Kathleen, apu megfogja a kezét.
– Kövesd! – mondja. Kikászálódom az ágyból, és megragadom a
zsinórt; a csuklóm köré tekerem, és követni kezdem a vonalat, amit rajzol.
Megan szobájába vezet, az ágya alá kúszik. Mind az ajtóból nézik,
hogyan lépek fel a matracra, hogyan próbálom lejjebb húzni magamon a
hálóingem. Mind nevetnek, ahogy belegabalyodom a székbe, kétszer is
egymás után.
– Tehát nem itt van – mondja apu, és közben rázza a nevetés. Nem
nézek Kathleenre és Meganre. Nem hagyom, hogy ezt is tönkretegyék.
A zsinór lefut a lépcsőn, a konyhába. Ügyetlenül átmászok az asztal alatt,
aztán át a folyosón a nappaliba.
És ott van.
A végére egy gyönyörű, új bicikli van kötve. Rózsaszín a váza, sárga a
kormánya. Azt hiszem, egy pillanatra a szívem is megáll. Felnézek apura,
próbálok megszólalni. Ő a vállamra teszi a kezét.
– Csak a tiéd, Töki. Megérdemled.
– Bizony ám – mondja Kathleen, és megfogja a kezem, majd közelebb
visz. – Tetszik?
– Igen – felelem, és hevesen bólogatok. – Megfoghatom?
Apu felnevet.
– Persze, hiszen a tiéd.
Az enyém. Ez tényleg az enyém.
Végigfuttatom a kezem az ülésen, a jéghideg vázon.
– Csengője is van – mondja Megan izgatottan.
– Igen – motyogom.
– Sajnos, most nem lesz időd kipróbálni – mondja apu. – De
megígérem, hogy holnap elmegyünk bicajozni. – Áthajol rajtam, és
megcsókolja Kathleent. – Mennem kell.
Követem őt a bejárati ajtóig, és még akkor is a kezét fogom, amikor a
kabátját veszi.
– Ments meg nekem egy szelet tortát a zsúrodról – mondja mosolyogva.
Felemel, a lábam alig súrolja a földet. – Az anyukád nagyon büszke lenne
rád – suttog​- ja a hajamba.
Aztán megragadja a táskáját, és becsukja maga mögött az ajtót, mielőtt
még kinyöghetném a válaszom.
– Köszönöm a biciklit – suttogom, és elképzelem, hogy még mindig itt
áll, és mosolyog.

– Te voltál? – kérdezi a buszsofőr, amint felszállok. Úgy nézek körbe,

mintha nem tudnám, hogy hozzám beszél. – Úgy döntöttél, klotyónak
használod a buszomat?
Megrázom a fejem.
Meg fogsz menteni. Elviszel innen a buszoddal, és veled meg a
feleségeddel fogok élni.
– Te voltál – mondja Lauren, és megbök, hogy menjek tovább. – Olyan
büdös a bugyid, mintha halacska lenne benne.
Körülöttem mindenki a partra vetett halakat kezdi utánozni. O alakot
formáznak a szájukkal és ki-be csukogatják azt.
Amikor leülök, a fiú feláll mellettem, átnyomakodik rajtam, és szó nélkül
másik helyet keres.
Próbálok az új biciklimre gondolni, amely még mindig odahaza várja,
hogy kipróbálhassam. A képzeletemben ragyog. És apu holnap elvisz egy
körre, csak ő és én.
– Senki sem szeret – egy hang szól két ülés közül, és azonnal felismerem.
Megan. Anne pedig hevesen kuncog mellette.
Felállok, és elindulok még hátrébb a buszban, végül egy ablak melletti
helyet találok magamnak. A mezőket nézem, homályos összevisszaság lesz
belőle, ahogy haladunk. Felpattanok majd a bringámra, és addig tekerek,
míg el nem tévedek, és képtelen leszek hazatalálni.
– Mindenki gyűlöl.
És nem fogok félni, boldog leszek. Apu, aki keresni fog, persze rám is
talál, kocsival jön utánam.
Meggondoltam magam, mondaná. Három év elég volt Kathleennel és
Megannel; mostantól ketten leszünk, csak te és én. Vettem egy új házat.
Beraknánk a biciklimet a csomagtartóba, és addig mennénk, amíg senki
nem talál ránk.
– Jobb lenne, ha meghalnál – hallom még mindig Megan hangját.

Mind törökülésben ülünk a szőnyegen.

– Nos – mondja Miss Hawthorne –, van egy szülinaposunk.
Érzem, hogy elvörösödöm, ahogy rám mosolyog. Fogalma sincs
semmiről. Azt hiszi, kedves, de nem tudja, mennyire nem akarom ezt az
egészet.
– Gyere ide előre, June. – A mellette álló székre mutat.
Nem hallja a hangokat, nem látja, hogy megint a halakat utánozzák.
Vonakodva felállok, átlépkedek a többieken.
– És most, tudod, ne ülj rá – mondja Miss Hawthorne. – Ez az egyetlen
nap, amikor felállhatsz a székre. Hozd ki belőle a maximumot.
Felállok a fából készült székre. Azon aggódom, hogy az első sorokban
ülők beláthatnak a szoknyám alá, szóval lesimítom a szoknyát, és
összekulcsolom magam előtt a kezem.
– Halacska – hallom meg valahonnan.
– Szóval. Egy, két… – vezényel Miss Hawthorne. – Egy, két, há, négy.
És együtt énekelnek, a tekintetüket az égbe emelik. Ryan úgy csinál a
kezével, mint egy úszkáló hal, de olyan gyorsan és hirtelen, hogy Miss
Hawthorne észre sem veszi. Stuart messziről talán úgy fest, mint aki lelkesen
énekel, de valójában egy hang sem hagyja el a száját. Csak a halakat
utánozza a szájával. De Miss Hawthorne csak azt hallja, hogy mind
énekelnek, mind különlegessé teszik a napomat.
Nem akarom, hogy nézzenek, és egyikőjüket sem akarom látni.
Amint befejezik, azonnal leugrom a székről, és visszaülök a helyemre, azt
kívánva, bárcsak jönne egy tornádó, amely mindannyiunkat elsodor!

– Mit kaptál a szülinapodra? – kérdezi Jennifer. A játszótér egyik sarkában

ülünk, és szendviccsel a kezünkben lógatjuk a lábunkat egy faldarabról.
– Egy biciklit – mondom büszkén. Alig várom, hogy hazaérjek, és
kipróbálhassam. Még akkor is, ha Kathleen is ott lesz.
– De szerencsés vagy. – A vörösesbarna szeme elkerekedik, feláll, és a
válla mögé dobja hófehér haját. – Hogy néz ki?
– Rózsaszín – mondom, és beleharapok a szendvicsbe. A tonhalkrém
ragadóssá teszi a kenyeret. – Gyönyörű – mondom tele szájjal.
– Én csak egy órát kaptam a tizedik szülinapomra.
– Az is szép ajándék – felelem, de csak megvonja a vállát.
Ketten közelednek felénk. Két lány, eggyel alattam járnak. Felismerem a
kontyot a fejük tetején. Maguk mögé néznek néhányszor, de végül elérnek
hozzánk.
Jennifer bámulja őket, ahogy szembe kerülnek velünk. Sosem beszéltünk
még, és fogalmam sincs, mit akarnak. Egy a szájpadlásomra ragadt
kenyérdarabot próbálok kipiszkálni a nyelvemmel.
– Hoztunk neked szülinapi ajándékot – mondja a szőke. Mosolyog, mint
aki komolyan gondolja, de én rosszat sejtek.
Az alacsonyabb egy szalvétába csomagolt valamit nyújt felém.
– Köszönöm – mondom, de egyre nehezebben kapok levegőt. Nem
akarok felnézni, nem akarom látni, hogy kik bámulnak. Részt veszek a
játékban, és akkor talán megúszhatom…
Felemelem a fejem, és lassan kibontom a szalvétát. Az egyik lány
felsikolt, aztán mindketten elrohannak.
Egy döglött aranyhal. A szeme nyitva, mintha az eget lesné. Az aprócska
szája is tátva…
Megölték, csak miattam.
– Halacska! – szól megint, most a játszótér másik végéből. Tudom, hogy
Ryan az. Nem fogok ránézni. Inkább óvatosan visszacsomagolom a halat,
és a táskámba teszem.

Miss Hawthorne az ajtónál áll, amikor vissza akarok menni a terembe.

– Válthatnánk néhány szót? – Kint várok a folyosón, amíg a tanárnő
mindenkit leültet. A falak hófehérek, mintha egy fényes csőben lennék. – Jól
van – mondja, és becsukja mögöttünk az ajtót. – Bele kell néznem a
táskádba.
 – Miért? – kérdezem.
– Néhány gyerek elmondta, hogy valami olyasmit tettél, amit nem kellett
volna.
A gyomrom elnehezül. Csak azért tartottam meg a halat, mert nem
akartam kidobni. El akartam égetni. Mert végtére is, miattam halt meg.
Miss Hawthorne-nak nem kell sokáig kutakodni a táskámban. Kihúzza
belőle a papírszalvétát és a benne rejtőző puha testű halat.
– Miért? – kérdezi. A hangja kedves. Nem dühös rám.
– Nem én voltam – felelem.
De csak megrázza a fejét.
– Sokan látták, és nagyon megijedtek.
– Nem én voltam – suttogom.
– A hazugsággal nem segítesz magadon. – Olyan csalódottságot érzek ki
a hangjából, hogy sírni tudnék.
– Nem hazudok. – Látom az arcán, hogy nem hisz nekem.
– Nincs más választásom. Le kell vinnem téged Mr. Cleadonhöz.
Bólintok. Könnyebb elfogadni.
Annyira egyedül érzem magam, még így is, hogy Miss Hawthorne
mögöttem lépked. Azt hittem, bízhatok benne. Azt gondoltam, egy napon
talán elmondok neki mindent Kathleenről, hátha megment. De már tudom,
hogy sosem fog.
Kinézek az ablakon. A felhőkből most egy tündér alakját olvasom ki, de
hamar elveszítem szem elől, mert véget ér a rövid séta Mr. Cleadon
irodájáig.

– Hunyd be a szemed – mondja Kathleen. Megannel alig tudunk belépni a

házba, olyan izgatottan téblábol körülöttünk. Elveszi a kabátjainkat, a
táskáinkat, és gyorsam felakasztja őket.
Mögém lép, és befogja a szemem a kezével.
– Menj csak előre – mondja, és a konyha felé irányít. – Tá-dám! –
kiáltja, és elengedi a szemem.
Az asztal tele van szülinapi kajákkal. Van gyümölcszselé, szendvicsek,
sütik. És az asztal közepén egy óriási csokitorta, cukorkákkal a tetején.
 Megan zavartan néz Kathleenre.
– Szülinapja van, drágám – mondja, aztán felém fordul. – Nézd meg a
tortát. Én készítettem.
Közelebb lépek hozzá. Új terítő, lufik lógnak a székeken.
– Mit mondasz? – kérdezi Kathleen.
– Köszönöm.
– Gyerünk, gyújtsuk meg a gyertyákat, és csináljunk pár fotót.
Egy gyufával meggyújtja mind a tíz gyertyát. Ez az én tortám és
gyönyörű.
– Fújd el, mosolyogj, és nézz rám.
A mosolyom igazi, ahogy a gyertyákra nézek, ahogy elfújom, aprócska
füstfelhők szállnak fel belőle.
– Nyomjuk be mind!
Leülünk.
– Van szénsavas üccsi is. – Mosolyog, és a poharamra mutat.
– Köszönöm – mondom újra.
– Kezdjük a tortával. – Nagy szeletet kanyarít le belőle, egy tányérra
teszi, és felém nyújtja. – Ne várj meg minket!
Kicsit hezitálok a villámmal, de túlságosan csábító. A csokikrém
kiszivárog a piskótalapok közül. Az íze az egész világot jobbá teszi.
– Finom, ugye? – Kathleen teli szájjal nevet. És tényleg az. Minden
egyes falat jólesik, egészen addig, míg ki nem ürül a tányérom.
Kathleen újabb szeletet vág nekem. Felnézek rá, mire ő nagyot bólint.
Talán megváltozott. Talán megölel majd, és azt mondja, szeret engem, és
sajnálja. Visszamosolygok. Legördülnek a nehezékek a szívemről.
Eszem a tortámat, a csoki elterpeszkedik a számban. Megan bámulja,
ahogy eszem, de nem érdekel. Kathleen engem is szeret.
Az ujjaimmal összeszedem a morzsákat is, és a csoki​krémet is
igyekszem kimenteni a tányérról.
– Még? – kérdezi Kathleen.
Felnevetek.
– Hagynom kell helyet a szendvicseknek is.
– De még van torta. – És megint. Ugyanaz a perzselő tekintet.
Újabb szeletet tesz a tányéromra. Ránézek; tudom, hogy ha ezt még
megeszem, rosszul leszek, legyen a torta bármilyen finom.
– Edd meg! – utasít. Megan rám néz. Pánik pislákol a tekintetében.
Felveszem a villát az asztalról, és belevájom a tortába. Lassan darabokra
szedem, és minden egyes darabkát megeszek; most már biztosan beteg
leszek.
– Igyál! – mondja Kathleen. Jólesik a folyadék, de túl édes. – Egyél! –
még egy szelet kerül a tányéromra.
– Nem tudok – suttogom.
– Egyél! – ismétli.
– Rosszul leszek.
Mögém ugrik, és belesuttogja az arcomba: – Ha kihányod, azt is
megeszed.
Megragadom a villát, és beleerőltetem a tortát a számba. Öklendezni
kezdek, a piskóta gombóccá áll össze a számban, szinte alig tudom lenyelni.
A hasam görcsölni kezd – nem akarom ezt.
– Tök undorító, nem? – kérdezi Kathleen Megant.
– Igen – feleli Megan.
Nem akarok sírni, de képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. A
könnyeim sós íze is belevegyül az elviselhetetlenül édes ízbe.
Látni akarom a biciklimet. Azt akarom, hogy apu hazajöjjön és elvigyen
innen.
Az édes illat az orromba is bekúszik. Újra öklendezni kezdek, és
hányinger tör rám.
– Még! – parancsolja. A villám a tányért karcolja, újra és újra és újra,
egészen addig, míg el nem szaladok a fürdőszobáig.
Nem leszek rosszul. Nem lehetek rosszul. Bezárom az ajtót, még mielőtt
bejöhetne. Összekuporodom a földön. Mindenem fáj. A fejem mintha szét
akarna szakadni. A gyomromban égő téglák… A torkomat belülről mintha
csiszolópapír borítaná.
Fekszem a földön, sírok és sírok.
Az anyukámat akarom. Azt akarom, hogy jöjjön ki a vízből, jöjjön
vissza hozzánk. És akkor apu eléggé szeretne, és Kathleen is eltűnne innen.
Halk kopogás az ajtón.
– June! – szivárog be Kathleen hangja. – Boldog szülinapot!
Apu betartja az ígéretét. Ki kell venni a biciklit a garázsból, de én
türelmesen várok. Egész nap képes lennék várni, ha az új biciklimről van
szó.
Kathleen az ajtóban áll. Nekidől az ajtófélfának, és keresztbe fonja a
karját. Hatalmas mosoly terül el az arcán.
– Segítsek, Brad? – kiabálja. Apu nem felel. Zajt, csörömpölést hallok a
garázsból, nem hiszem, hogy hallotta volna egyáltalán. Kathleen megvonja a
vállát. – Szóval nem – mondja, és rám mosolyog.
De a mosoly mögött, a tekintetében újra meglátom, amit mindig. Rá sem
bírok nézni. Itt kint biztonságban vagyok. Itt vagyok, ahol apu meg tud
védeni.
Megjelenik a garázsajtóban.
– Bocsi, Töki. Azt hittem, már sosem találom meg a pumpát.
– Nem baj – felelem. Az első kerék valóban laposnak tűnik.
– Biztos minden rendben van vele? – kérdezi Kathleen, mintha aggódna.
– Egyenesen a kirakatból vettem – mondja apu, és kicsit megigazítja a
kopott ülést. Úgy nevet, hogy az összes madár hallja az égben. – Készen
állsz, June?
– Igen. – Azonnal a pedálra teszem a lábam, ahogy a szemem sarkából
meglátom őt közeledni.
– Ne menj túl gyorsan – mondja Kathleen. Aztán megölel, és
megcsókolja a fejem búbját. – Vigyázzatok egymásra.
– Vigyázni fogunk – mondja apu, és már az útról kalimpál. Utánahajtok,
és vissza sem nézek.
A biciklim szabaddá tesz. A szél simogatja az arcom, a karom. A lábam
köröket ír le, és olyan boldog vagyok, hogy repülni tudnék. – Az enyém
vagy – suttogom a biciklimnek. A kerekek visszazümmögnek nekem. Ő is
szeret.
Az út szinte eltűnik a talpam alól, egyre messzebb visz tőle. A felhőkkel
akarok beszélgetni, belekiáltani az égbe.
Az apámat nézem, aki valamennyivel előttem halad. Görbén hajol a
kormány fölé, előrenéz. Ő az én apukám, tőle kaptam ezt a biciklit, és
nagyon-nagyon szeretem őt.
 A pólójába néha bele-belekap a lágy szellő.
Ma elmondom neki. Ma mindent elmondok.
Balra fordul, a töltés felé. A szívem elfacsarodik, és meg akarok állni.
– Ne menjünk erre! – mondom, de nem elég hangosan ahhoz, hogy
meghallja.
Göröngyössé válik az út alattunk. Látom a folyót a távolban, fekete
vonalként terül el a horizonton. Sosem mondtam apának, mennyire nem
szeretek idejönni.
Óvatosan hátranéz, próbálja a levegőbe emelni a hüvelykujját, de
azonnal meginog, szóval inkább úgy dönt, nem leseget hátra, arra figyel
inkább, hogy ne essen el ezen a hepehupás úton.
A víz mellé érünk, és apu követi az utat. Nem akarok ránézni, nem
akarom hallani a folyó zubogó hangját.
Hamarosan már csak a bicikli kerekeit látom forogni, körbe-körbe. Ha
elég közel hajolok hozzá, a küllők olyan gyorsan mozognak, hogy majdnem
el is tűnnek.
Tudom, hogy nem vagyunk messze.
Megpillantom a távolban, és tudom, nem fogom tudni levenni róla a
szemem.
Szeretlek, anyu.
Nem akarok sírni. És nem könnyű tisztán látni, amikor a könnyek
elborítják a szemed, és te nem törölheted ki belőle azokat a könnyeket,
mert akkor a bicikli megborul.
A kis, fából készült kócsagszobor kikémlel a fűből. Látom a virágokat,
amiket mi tettünk mellé apuval.
Meghúzom a féket, és pontosan anyu kócsagja mellé kerülök.
Hallom, hogy elöl apu is megáll. Megnyikordul az ösvény, ahogy
visszafordul. Felnézek rá.
– A virágok haldokolnak – mondom. A szirmaik felpöndörödtek, a
színük halvány.
– Már egy hete itt vannak – feleli.
– Azt hittem, tovább tartanak. Azt akarom, hogy tovább tartsanak. – A
három különböző csokor, három évet jelent anyu nélkül.
Apu áthajol a vázon, hogy megölelhessen, de a biciklik köztünk
megnehezítik ezt.
Nem nézek a vízre.
– Mehetünk tovább? – kérdezi apu. Szomorúnak tűnik, pedig ez volt a
mi napunk. Bólintok, de valójában itt szeretnék maradni, anyu szobrával, itt
akarok maradni, hogy vigyázhassak rá.
De ő hajtani kezd, és én is megyek utána. – Feltekerjünk a tetejéig? –
szól hátra a válla mögött.
– Igen! – kiáltom.
– Biztos nem tudok felhajtani rá. – Nincs túl messze biciklivel, és a domb
közel van az ösvényhez. Fű borítja és kissé meredek, a háborús emlékmű
büszkén feszít a tetején. – Versenyezzünk! – mondja, aztán lepattan a
bicikliről.
– Ez csalás! – Óvatosan leteszem az övé mellé a biciklimet, és szaladok
utána, ahogy csak bírok. Egyre közelebb érek hozzá. Fáj a lábam, és
minden levegővételnél ég a torkom, de mégis jó érzés. Próbálok még
gyorsabban szaladni, de végül ő nyer. Elfekszik a fűben, a hasa le-föl mozog
elképesztő gyorsasággal.
– Fittebbnek kell lenned – mondja nevetve, zihálva. – Kevesebb kaja és
parti, és több mozgás.
Visszatartom a lélegzetem.
A csokitorta gondolata felkúszik a torkomon.
– Örülök, hogy eljöttek a barátaid – mondja. Kinyújtja a karját, és a feje
alá teszi. – Kezd könnyebb lenni, nem igaz?
Lenézek a fűre. Tépkedni kezdem a szálait. Egyiket a másik után.
– Nem megy egyik napról a másikra, de az, hogy egy pár barátod eljött
a szülinapi bulidra; kezdetnek jó.
Mondd el neki! Nincsen semmiféle barát. Nem jött el senki.
Hazugság volt az egész. De nem jön ki szó a számon.
– Kath nagyon igyekezett, hogy jól sikerüljön. – Gyengéden simogatni
kezdi a fűszálakat. – Szerencsések vagyunk, hogy itt van nekünk, ugye? –
Amikor rám néz, már tudom, hogy nem mondhatok semmit. Újra olyan
boldogságot látok a szemében, amelynek már rég nem láttam nyomát sem.
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
– Bárcsak olyan lenne a bőröm, mint a tiéd! – mondom. Fogalmam
sincs, miért mondtam ezt. És nem is teljesen igaz. Nem mondhatnám, hogy
gyakran gondolom ezt. A bőrszínem olyan, mint anyué volt, és meg akarom
tartani magamnak. Megtartani egy darabot belőle.
– Ó, édesem. – Körém fonja a karját, és én hirtelen újra biztonságban
érzem magam. Így akarok maradni örökre, így senki se érhet hozzám, így
senki se bánthat. – Piszkálnak érte a többiek? – kérdezi. Nem mozdulok,
nem bólintok, nem is rázom meg a fejem. – Tudom, hogy nehéz, de nem
szabad foglalkoznod ezzel. Gyönyörű kislány vagy. Minden részed
gyönyörű; a barna bőröd, a hatalmas mosolyod, a szemed olyan, mint két
hatalmas csokidarab, amit legszívesebben megennék, amikor belenézek.
Úgy csinál, mintha meg akarná enni az arcomat; csiklandós leszek tőle,
és elhajolok.
– Bárcsak hosszú, szőke hajam lenne! – mondom. – És egyenes.
– Nem, dehogy akarod – feleli.
Pedig ezt szereted, mondanám legszívesebben. Imádod Kathleen haját.
– Majd meglátod, mennyire különleges a hajad. Ne akarj beleolvadni a
tömegbe. Ne szégyelld, hogy különleges vagy, hogy kilógsz a sorból.
Nem. Én szőke hajjal akarok ülni a buszon. Nem akarom, hogy Ryan
ceruzákat tűzzön bele, mert azt hiszi, mind beleragad. Nem akarom,
hogy madárhangot adjanak ki, amikor elmegyek mellettük a folyosón,
mert a hajamat egy madárfészekkel azonosítják.
– Annyira hasonlítasz az anyukádra – mondja apu. – Ő megtanulta,
hogyan emelje magasra a fejét, és te is meg fogod tanulni. Értékes vagy,
June.
Belefúrom a fejem a mellkasába, oda, ahol a szívét érzem dobogni. Igen-
nem, igen-nem.
Nem tudom elképzelni, hogy anyu szíve egyszerűen megállt. Ha
dobogna, még mindig itt lenne velünk.
A hátamra fordulok, és kinyújtom a karom. Ha erősen koncentrálok,
érzem a tenyerét a tenyeremben. Itt is van. A keze melege felmelegíti az
enyémet. A hüvelykujjával simogat.
Ó, anyu, annyira hiányzol.
– Gyerünk! – Apu hirtelen felugrik. Megfogja a kezem, és felhúz, aztán
kéz a kézben felsétálunk a domb legtetejére az emlékműhöz. Fellépünk a
legfelső sziklára, és úgy nézünk le a tájra, mintha ez az egész a mi
birodalmunk volna.
A nap melegíti az arcom, a karom, a csupasz lábam.
Alattunk apró mezők, aprócska házakkal; körömnyiek.
És ott van valahol Kathleen, akkora, mint egy hangya. Elképzelem, hogy
itt mászkál a lábam körül, nekicsapom a talpam a földnek, mintha
eltaposhatnám. Látom magam előtt, ahogy felnéz rám, és mosolyogva
taposom agyon.
Apu felnevet.
– Hát te meg mit csinálsz?
Behunyom a szemem, ahogy átkarol. Csak ő és én. Együtt meghódítjuk
a világot.
 ELŐTTE
Négy nappal később

– Csak egy éjszakáról van szó.

– De nem akarom, hogy elmenj. – Hirtelen magával ragad a félelem.
Apu még soha nem hagyott egyedül éjszakára Kathleennel és Megannel.
– Muszáj. Nincs más választásom. – Felhúz az ágyból, és hátrasimítja a
hajamat. Már nem lesz itt, mire felébredek, és nem is jön vissza péntekig.
– Nem mehetnék veled? – kérdezem. – Csendben leszek. Észre sem
fogják venni, hogy ott vagyok.
– Iskolába kell menned.
– Kihagyhatom. Csak két napról volt szó. És aztán majd mindent
bepótolok, ígérem.
– Töki, nem lehet. Ez nem így működik, sajnálom. De nem tart sokáig,
hidd el. És jól fogod magad érezni. Kath egy csomó klassz dolgot kitalált.
Azonnal kiráz a hideg; a fal felé fordulok. Lüktetni kezd a fejem, és
tudom, hogy mindjárt sírni fogok.
– Na, June! Ne légy ilyen. Vannak olyan apukák, akiknek sokkal többet
kell távol lenniük. Ez az első alkalom.
A fejemre húzom a takarót.
Érzem, ahogy a matrac kiegyenesedik mellettem, és tudom, hogy felkelt
róla. Érzem a hátamon az érintését, aztán azt, hogy már nem érint. Hallom,
ahogy óvatosan átsétál a szobámon, kinyitja az ajtót, majd becsukja maga
után.
Elment.
És még csak búcsúpuszit sem adtam neki.

Tudom, hogy Ryan húzza a hajam. Egyre csak húzza maga felé, miközben
Miss Hawthorne velünk szemben ül, és beszél. Észre sem veszi. Túlságosan
leköti, hogy a háromszög szögeiről magyarázzon.
 – Úi, Juniper! – Előrehajol, és a fülembe suttog: – Fogtál ma halat?
Próbálok csak előrenézni. Nézem Miss Hawthorne-t, és ahogy mozog a
szája, de semmit nem hallok abból, amit mond.
Kathleen nem csinált semmi rosszat ma reggel. Felébresztett, én meg
felöltöztem. Végig izgultam, a szívem hevesen vert, a gyomromban szorítást
éreztem.
És mint mindig, rengeteg kajával megrakott asztal várt reggelire.
Muffinok, bacon, nagy szelet fehér kenyér Nutellával. Megan ugyanúgy
bámult rám közben, ahogy szokott, miközben elfogyasztotta a szokásos
müzlijét. Néha olyan, mint aki gyűlöl engem, néha meg egyszerűen csak
rémültnek tűnik. Elvettem róla a tekintetem, és a terülj-terülj asztalkámat
néztem. Néztem és vártam.
De semmi.
Kathleen felkötötte a hajam a szokásos piros szalaggal, és Megannek
adott egy cuppanós puszit. Elmondta, mennyire szereti, és hogy ő a
legkülönlegesebb lány az egész világon, és aztán becsukta mögöttünk az
ajtót.
Talán minden rendbe jön.
Este csak megvacsorázunk majd, és nézzük a tévét.
– Olyan a szagod, mint egy pöcegödörnek – mondja Ryan.
Miss Hawthorne hirtelen felugrik.
– Nos, ha megtaláltátok a párotokat, el is kezdhetjük – mondja. Hirtelen
mindenki mozgolódni kezd, mindenki kissé zavarodott és aggodalmaskodó,
talán félnek, hogy nem lesz párjuk. Jennifer és én egy asztalhoz ülünk.
– Nincs párod, Ryan? – kérdezi Miss Hawthorne. – Lehetsz velem. –
Jennifer belecsíp a karomba, mire én rámosolygok. Ryan elvörösödik,
engem meg elönt a boldogság. Látja, mennyire vigyorgok, de nem érdekel.
Miss Hawthorne kiosztja a lapokat, majd párokban kezdünk el dolgozni.

Az ebédlő felé veszem az irányt, amikor valaki megragad hátulról. Egy kéz
fogja be a számat, és behúz egy sarokba; a lábam a padlót rugdossa. A
többiek látják, hogy mi történik, mégse segít senki, nem állítja meg őket
senki.
 A vécé ajtaja becsapódik mögöttünk. Ryan és Cherry a földre löknek,
most Lauren fogja be a számat.
– Ha megnyikkansz, nem éled túl – mondja Lauren. Ryan kivesz valamit
a táskájából. Egy kis tubusnak látszik, és amikor leveszi a tetejét, megérzem
az illatán, hogy valamilyen festék lehet. Cherry egy ecsetet nyújt felé, és
Ryan belemártja. Rázni kezdem a fejem, de nem tudok szabadulni a
szorításukból.
A fehér festék nedves és hideg az arcomon. Ryan nem kíméli a hajam
tövét és a számat sem. A nyelvem hegyén érzem a festék ízét.
A lábamat is befestik, a karomat is, míg minden csupasz részem fehérré
nem változik.
Amikor a tubus kiürül, Ryan a szemetesbe dobja.
– Most olyan vagy, mint az albínó barátocskád.
Hátat fordít nekem, és meghallom a csap hangját; kezet most. Lauren és
Cherry is csatlakoznak, ők is lemossák a festéket magukról, miközben én
mozdulatlanul fekszem a földön.
Ryan visszanéz, mielőtt elmenne.
– Nem is rossz – mondja.
Elmennek.
Teljes csend honol.
A plafonra nézek.
A habtégladarabokat számolom. Örökké itt tudnék maradni.
Egy zaj viszont felébreszt a merengésemből; feltápászkodom. Két
fiatalabb lány jön be, és amint meglátnak, felsikoltanak, majd röhögve
kiszaladnak a mosdóból.
Nem fogok a tükörbe nézni. Nem akarom látni, mit tettek velem. Nem
akarom látni magam úgy, ahogy ők akarnak látni, fehéren. Olyan színem
van, mint anyának, és én is ilyen színű akarok lenni.
A csaphoz fordulok, amit Ryan is használt, és megmosom a kezem, a
karom. A bőrszínem kezd visszatérni. Megmosom az arcom, igyekszem a
hajamból is kiszedni a festékdarabokat. Nedves papírtörlővel végig
lemosom a lábam is, egészen addig, míg az utolsó fehér részt is el nem
tüntetem.
És akárcsak anyu, felemelem a fejem, kinyitom az ajtót, és szembenézek
velük.

Megan és én belépünk a konyhába, ahol Kathleen már vár minket. Kötényt

visel, a nyakához és a derekához van kötve. Felénk fordul, és az arca
felragyog, ahogy megpillantja Megant.
– Gyönyörűségem – kiált fel, és magához öleli. – Jó napod volt?
– Beválasztottak a focicsapatba – feleli büszkén Megan.
– Az én okos kislányom. – Kathleen megfogja a táskáját és kabátját, és
szinte elsuhan mellettem, amikor a fogashoz viszi.
Várok. De nem tudom, mire. Minden nap így telik. Minden nap arra
várok, hogy talán megváltozik, talán ma észrevesz. Hogy egy napon én is
gyönyörűség leszek, legalább egy helló erejéig. És elég okos egy öleléshez.
– Mesélj róla! – mondja Megannek, és egy széket húz ki neki. Kap egy
pohár narancslevet is, és egy tál joghurtot almával, ami már ki volt készítve.
Kimegyek az előszobába, és felakasztom a cuccaimat. Leveszem a
cipőmet, és óvatosan a helyére teszem, mielőtt elindulnék felfelé.
Egy napon majd az arcukba üvöltöm, hogy létezem. Egy napon majd
nem tudják nem észrevenni, hogy itt vagyok.
A szobámban két csokis muffin vár, mint általában. Leülök, és
megeszem. Ha kidobom, úgyis megtudja. Nincs értelme.
Talán apu hamarabb hazaér majd. Talán törlik valamelyik esti
programját, és hazaérhet vacsorára. Kinézek az ablakon, a kaput bámulom,
hátha akkor előbb megtörténik, de olyan sokáig nézem, hogy káprázni kezd
a szemem. Nincs itt. Nem jön.
Összekuporodom az ágyon, és várok.

– Vacsora! – kiált fel Megan az emeletre.

Nem vagyok éhes, de tudom, hogy mennem kell.
Kathleen főztjének illata megcsap, ahogy leérek a földszintre, szinte át
kell verekednem magam rajta.
Ők már az asztalnál ülnek. Először Meganre pillantok, aztán Kathleenre,
de mindketten levegőnek néznek, így szó nélkül leülök melléjük. Megan
arcán olyan kifejezés ül, amelyet képtelen vagyok leolvasni. Nekik valami
guszta ragu van a tányérjukon, de az enyémen valami egészen más…
– Edd csak meg, June! – mosolyog rám Kathleen. A szemébe nézek, és
közben megérzem, hogy kutyakaja van előttem.
Az ajtó felé lesek, apu sehol.
– Nem tudom – suttogom.
– De bizony – feleli Kathleen.
Megragadják a villáikat, és enni kezdenek.
Dermedten ülök. Talán ha nem mozdulok, egyszerűen eltűnök innen.
Hallom, ahogy rágnak, ahogy a villa a tányérhoz koccan.
Kathleen hirtelen feláll. Megragadja a hajam, és kifeszíti a számat.
– Meg fogod enni – mondja halkan. – Csak neked készítettem, úgyhogy
meg kell enned.
Kikanalaz a tálból valamennyit, és hátrahajtja a fejem. Sikítani szeretnék,
de csukva kell tartanom a számat.
A ragacsos húsdarabok a számhoz érnek, ahogy próbálja beerőszakolni
rajta. Nem, nem, nem, nem. Erősebb vagyok nálad. Ezt nem fogom
hagyni.
– Megan, fogd be az orrát. – Kathleen olyan nyugodt, mintha nem is azt
tenné éppen, amit tesz.
Megan hezitál. Ennyi pont elég, hogy Kathleen felé forduljon. – Most! –
veti oda hidegen.
Megan feláll. Olyan erősen fogja be az orromat, hogy könny szökik a
szemembe.
És lélegeznem kell. Ki kell nyitnom a számat levegőért. De amikor
kinyitom, a kutyakaja bekúszik rajta. Öklendezni kezdek tőle. Nem akarom
lenyelni, de a torkom hirtelen megrázkódik, és lecsúszik az egész.
Kathleen újabb kanállal tesz a számba.
– Kell egy kis víz – mondja Megan, és elengedi az orrom, hogy vizet
hozhasson. Most már felvizezett kutyakajával van tele a szám. Próbálom
kihúzni magam a szorításukból; Megan rémülten néz rám. Tudja, hogy alig
kapok levegőt.
– Anyu – szól Kathleenre olyan halkan, hogy szerintem meg se hallja.
De Kathleen mégis elenged. A szemem ég, a torkom zsibbad.
Elfutok előlük a vizes ingemben, a szám még mindig tele van ragadós
húscafatokkal.
A fürdőbe szaladok, mielőtt elkaphatnának, és lenyomom az ujjam a
torkomon, és hányok, és hányok, míg ki nem ürül a gyomrom.
A hányásszag betölti a levegőt.
 UTÁNA

– De hogyan lehetne hibáztatni egy gyermeket? – kérdezi Shaw atya.

– Megan tudta, mit csinál – felelem.
– Valóban tudta? – kérdez vissza kedvesen. – Ebben nem lehetünk
egészen biztosak. Leginkább abban nem, hogy volt-e befolyása az
események alakulására.
A szavai olyan helyre, olyan időbe repítenek vissza, ahová nem akarok
visszamenni, amire nem akarok emlékezni. Próbálok inkább a virágokra
koncentrálni, amiket kintről hozott.
– Örülök, hogy nem esküvői virágokat választott – jegyzem meg.
– A parókia dekorálása nem az erősségem – mondja, és elmosolyodik.
De tudja, hogy csak a témát szeretném elterelni.
– Az emberek furcsa dolgokra képesek, ha félnek.
– Megan nem félt.
– Ő is gyerek volt még – mondja Shaw atya. – És meglehetősen zavart
lehetett. Nem te lehettél az egyetlen, akit terrorizált. Minden gyermeknek lett
volna félnivalója, ha egy fedél alatt él vele.
– Szóval nem is számít, mit tett? Egyszerűen csak engedjük el?
– Nem mentegetni szeretném Megant – vágja rá. – De most már talán
más szemmel is tekinthetnél rá, nem igaz? Talán most már képes leszel
eltávolítani magadtól a fájdalmad, és úgy látni Megant, mint egy rémült
gyermeket, aki ugyanazokat a kínokat élte át, csak máshogyan.
Behunyom a szemem, a nap beragyog az ablakon, és simogatja az
arcom. Gondolhatnék arra, hogy ez az év legszebb időszaka, a kora tavasz
első napjai, amikor a nap már kellemes meleget áraszt, de még nem lepik el
az eget a szúnyogok.
– June? – Az atya egyszerűen csak arra vár, hogy kinyissam a szemem.
– De Megan is bántott. – Hirtelen mérges könnyek borítják el az
arcomat.
– Tudom.
– Nem sajnálom őt.
– Én igen – feleli kimért hangon Shaw atya.
 ELŐTTE
Tizenegy évesen

Egy napon úgy döntök, hogy nem fordulok be a házba, túlhajtom a biciklim
az East Lane-en, még ha tudom is, nem sok látnivaló van azon túl. A
szabadság egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatja a lábamat. Mindkét
oldalon mezők terülnek el mellettem, mintha körbeérnék az egész Földet.
Túlmegyek a Pickett-farmon is, és még tovább, megpillantom az elhagyatott
kék épületet, amelyet már sokszor láttam a kocsiból.
Lefékezek a biciklimmel a Creeper erdő előtt. Apu régebben
megígértette velem, hogy nem megyek át rajta egyedül, de ma valahogy nem
tűnik olyan félelmetesnek. Olyan, mintha a fák mindentől megvédhetnének.
Befordulok az ösvényre.
A fákat szorosan egymás mellé ültették; a nap is alig süt be a fák ágai
között, mégsem félek. Tetszik, hogy hűvösebb van.
Tetszik a száraz gallyak illata. És bár kissé göröngyös az út, nem túl
lassan cikázok a fák törzsei között.
Meglepődöm, amikor fényt pillantok meg az út végén. Elindulok felé, míg
egészen ki nem érek az erdőből, egy kisebb ösvényre, amely ki tudja, hová
vezet.
Tovább megyek, és egy tisztásra érek, amely tele van lerobbant
lakókocsikkal. Lelassítok, ahogy közelebb érek. Öt darabot számolok meg;
körbepontozzák az aprócska területet. Gaz magasodik föléjük, és
néhánynak az ablaka is be van törve. Ívelt puha tetőiken moha és piszok ül.
De mintha egy ösvényt látnék a magas fűben, egyik irányból a másikba
húzódni.
Nekitámasztom a biciklim a zárt kapunak, és körbenézek. Senkit sem
látok a közelben, úgyhogy átmászom a kerítésen.
Lassan egyik irányból a másikba haladok a kitaposott út mentén.
Rohadásszagot érzek, amikor behajolok az egyik kocsi ablakán. Van bent
egy konyha, teáskannával, asztallal, paddal. Tisztának tűnik. Mintha valaki
nemrég járt volna itt.
Óvatosan a következőhöz megyek. A második kocsi ablaka koszos, de
azért átlátok rajta. Nem konyhát látok, csak két pici széket és nagy
párnákat meg egy halom papírt a földön. A plafonról egy csomó színes
valami lóg le, méhecskék, virágok, repülők.
– Segíthetek? – szólal meg mögöttem egy hang, mire ijedten
hátrafordulok.
– Csak nézelődtem – felelem.
Alacsonyabb, mint én, de nem sokkal. A fehér bőre kipirult a naptól, az
orrát szeplők pettyezik. A szemüvege mintha túl nagy lenne rá.
– Miért? – kérdezi.
– Láttam a kocsikat.
– Nem az enyémek – mondja. – De használom őket.
– Ó! – Visszanézek a bicajomra, innen is látom a sárga kormányát a
kapu rácsain átnyomakodni.
– Egyedül vagy? – kérdezi a fiú.
– Igen.
Úgy néz rám, mintha mondanom kellene még valamit.
– Te csináltad a papírfigurákat? – kérdezem, és újra belesek a mocskos
ablakon.
– Igen. – Elmosolyodik, és gödröcskék jelennek meg az arcán.
– Megnézhetem?
– Persze – feleli, és nagyot bólint.
Felmászik a kocsi lépcsőjén, és berúgja az ajtót. Követem. Bent
kifejezetten száraz a levegő.
– Ez a műtermem.
– Ezeket tényleg te csináltad? – kérdezem, és közben óvatosan
megérintek egy papír karácsonyfát, amely a plafonról lóg lefelé. Rengeteg
rétegből áll, és az ágak végein kis mütyürök is lógnak.
– Jaja – mondja büszkén. – Blister vagyok egyébként.
– Blister? – kérdezek vissza, és zavartan mosolygok.
– Hosszú történet.
– Ráérek.
– Kiskoromban egyszer túl sokáig hagytak kint a napon. Úgy megégtem,
hogy az egész bőröm egy nagy hólyaggá vált. És így ragadt rám a név.
– Hát ez nem volt hosszú.
– Nem, tényleg nem – mondja, és elneveti magát. – Meg akarod nézni a
többit is?
– Aha.
Elhalad mellettem, lemászik a lépcsőn, és az első kocsihoz siet.
A pólója túl kicsi rá, a nadrágja meg túl nagy.
Felmászik a másik kocsiba is, és segít, hogy én is be tudjak ugrani az
ajtaján.
– Üdv a konyhámban – mondja, majd meghajol.
– Nagyon kellemes itt.
– Köszi. Akarsz inni valamit? – Kinyit egy kis szekrényt, és kivesz belőle
két poharat. – Van víz és víz.
– Akkor vizet kérnék. – Majdnem elnevetem magam, de végül sikerül
visszatartanom.
Kinyit egy nagy üveget, és megtölti a poharakat vízzel.
– Téged hogy hívnak?
– June-nak.
– Ez egy nagyon szép név.
– Köszi – mondom, és beleiszom a vízbe, mielőtt elvörösödnék.
– Júniusban születtél?
– Aha.
– Az a legszebb hónap, szerintem. Nem túl hideg, nem túl meleg.
Augusztusban olyan itt, mint egy sütőben.
– Kié ez a sok utánfutó, ha nem a tiéd?
– Egy Mr. Jones nevű fickóé volt mind, de megölte a feleségét, aztán
meg magát…
– Megölte őt? – kérdezem, és zavartan körbenézek.
– Nyugi – mondja nevetve. – Nem hinném, hogy itt történt. De az
egyetlen gyermekük messze lakik innen, és nem igazán érdeklődik a terület
iránt. És mások se akarnak idejönni, mindenki azt hiszi, kísértetek vannak
itt.
– És vannak?
– Én eggyel sem találkoztam.
 Követem őt, ahogy kilép a kocsiból, és leugrik a lépcsőn.
– Szóval most mind a tiéd? – kérdezem, miközben lesétálunk az
ösvényen.
– Azt játszom, hogy igen.
Visszamegyünk a papírfigurás lakókocsihoz. Ugyanúgy ülök le egy
babzsákfotelbe, ahogy ő. Kissé pufók, ahogy én is. Az ujjai koszosak,
körmei tövig rágva.
– Ástam – mondja, mikor észreveszi, hogy nézem.
Azonnal elfordítom a tekintetem.
– Ó!
– Na, és hol laksz?
– A Potter’s Lane-en.
– Lent a folyónál?
– Igen – felelem, és a szívem hirtelen hevesebben kezd el verni. – És te
merre?
– A Picker’s Yardnál. – Elvesz egy piros papírlapot az asztalról, és
hajtogatni kezdi.
– Nem igazán ismerem azt a részt – mondom.
Blister közben széthajtja a lapot, és próbálja kisimítani.
– Nem is lehet sok mindent tudni róla – mondja mosolyogva. – De ha
csíped a káoszt, imádnád a házunkat. Jó értelemben vett káosz, persze. –
Beleiszik a vizébe. – Ha ez most narancslé lenne, tök finom lenne.
– Így is jó.
– Aha, szerintem is.
– Hogyan ölte meg? – kérdezem.
– Ki, kicsodát? – Meglepetten néz rám.
– A férj. Akié a lakókocsik voltak.
– Ja, ő. – Blister leengedi a hajtogatós kezét, és rám néz. A szeme
majdnem fekete, ami furcsa a fehér, de pirospozsgás bőréhez képest. – Úgy
hallottam, megfojtotta, aztán meg feldarabolta, és…
– Ne! – kiáltom nevetve, és a fülemre tapasztom a kezem. – Nem
akarom hallani.
Blister újra mosolyog. Megint megjelennek a gödröcskék az arcán.
– Olyan vagy most, mint egy csirke, ami a szárnyaival verdes – mondja,
úgy is meghallom, hogy még mindig a fülemen van a kezem.
– Jaj, ne!
– Szerintem ezek egyébként csak pletykák.
– Mennyi idő, mire elkészítesz egyet? – kérdezem, és felpillantok a
plafonra.
– A papírfigurákat? – Mindketten felnézünk, úgy lógnak ott, mintha apró
égitestek volnának. – Attól függ, melyik. Az ott… – Blister egy fölöttünk
lebegő sirályra mutat. – Az nem tartott túl sok ideig. De amaz… – Egy
kastélyt pillantok meg az ablak mellett.
– Ez fantasztikus.
– Igen, nekem is tetszik. Az eltartott pár óráig. Rengeteget szenvedtem a
tornyaival.
– Megfoghatom?
– Persze. Állj fel egy székre; úgy könnyebb – tanácsolja Blister, majd
feláll.
Lemásolom a mozdulatait; a kastély falai megérintik az orromat.
– Hat darab lapból áll, az alja egy vékonyabb karton – magyarázza. –
Amikor megérintem, gyengéden megpördül maga körül. Egy integető
hercegnőt rajzolt az egyik ablakába. – Ez a kedvenc részem. – Blister kihúz
egy zsinórt, és leereszt egy függőhidat. Rajta egy aprócska lovagfigura egy
műanyag lovon, kezében karddal, amely felénk mutat.
– Ezt tényleg te csináltad?
– Nem olyan nehéz – feleli, miközben visszahúzza a hidacskát, és leszáll
a székről.
– Szerintem nagyon menő.
– Köszi – mondja, és megint babrálni kezd a piros papírlappal. –
Megtaníthatlak.
– Tényleg?
– Persze – feleli, és közben próbálja eltüntetni a kezéről a piszkot. Addig
dörzsöli, míg egy halvány folt marad csak utána.
– Nem az én sulimba jársz – mondom.
– Semmilyen suliba nem járok – feleli nevetve.
– Ezt hogy érted?
– Anyu és apu tanít minket otthon.
 – Hogyan?
– Felváltva csinálják. Attól függ, apa mikor dolgozik.
– Szóval tényleg nem jársz suliba? – morgom kissé féltékenyen.
– Nem. Otthon tanulunk. Vagyis próbálunk tanulni. Elég nagy káosz az
otthonunk. Nem is igazán tudják, hogy a fél csapat merre van.
– Sokan vagytok?
– Heten, öt fiú, két lány. Anyuval meg apuval együtt kilencen. – Kivesz
egy fekete zsírkrétát a mellette lévő dézsából, és egy nagy négyzetet rajzol a
piros lap közepére. – Neked mennyi van? – néz fel rám. – Tesó…
– Egy… vagy valami olyasmi – mondom, de nem igazán akarok erről
beszélni. Itt gondolni sem szeretnék Meganre.
– Mi az, hogy valami olyasmi? Félbe van vágva, vagy mi? – Blister
mindenféle vonalat rajzol a négyzetbe.
– Féltestvér.
– Ó, vagy úgy! – Ceruzára cseréli a zsírkrétát. – Jó lehet, hogy csak egy
van.
– Gondolom.
– Az én tesóim nagy része adoptált. Maggie és én vér szerinti gyerekeik
vagyunk, de aztán nem lehetett nekik több, úgyhogy inkább örökbe
fogadtak egy csomót.
Nézem, ahogy megrajzol, majd kiradíroz néhány vonalat. Kicsit
összeszűkül a szeme a nagy koncentrálásban. Megvakarja a vállát, majd
megmutatja nekem a művét.
– Mit gondolsz?
Úgy látom, ez egy állatféleség koponyája lehet.
– Szuper – mondom, bár nem vagyok egészen biztos az ítéletemben. De
az mindenképpen tetszik, amilyen elmélyülten dolgozott rajta.
– Megtarthatod, ha szeretnéd. – Blister félbehajtja, majd megint félbe, és
a kezembe nyomja.
– Köszi – mondom.
– Szóval, ha van egy mostohatesód, az azt jelenti, hogy csak az egyik
szülőddel élsz együtt. Anyukáddal vagy apukáddal? – kérdezi, és
beleszürcsöl a vizébe.
– Apuval.
 – Hol van az anyukád?
– Meghalt – felelem. A szavak furcsán megrekednek közöttünk, de aztán
egyszer csak papírfigurákká változnak a fejünk fölött.
– Hiányzik? – kérdezi Blister hirtelen.
– Igen.
Úgy bólint, mintha tudná, milyen ez.
– Akarsz még vizet?
– Nem. Most már mennem kellene.
– Eljössz majd máskor is?
Felállok, és a sortom farzsebébe teszem a koponyás rajzot.
– Igen – mondom, mire elmosolyodik. Senki sem mosolyog rám. Na, jó,
apu és Jennifer igen. Hirtelen olyan, mintha napfény árasztaná el a
lakókocsit. – Tetszik ez a hely – teszem hozzá, és visszamosolygok rá.
Blister a lakókocsi lépcsőjéről figyeli, ahogy átmászok a kapun. Amikor
visszanézek rá, szalutál, én meg integetek, mielőtt rálépnék a pedálra.
A szél melengeti az arcomat, ahogyan áttekerek az erdőn.
Blister a barátom. Blister a barátom.
Persze senkinek sem fogom elárulni. Elrejtem a piros papírt, és a
titkomat róla olyan mélyre temetem magamban, hogy soha senki nem fog
rátalálni.

– Jöjjenek be – mondja Mr. Cleadon, és feláll az asztala mögött. –

Foglaljanak helyet.
– Köszönjük – mondja Kathleen. Elengedi a kezem, de amikor leülünk,
újra megragadja.
– Elnézést kérek, hogy behívtam, Mrs. Kingston.
– Semmi gond – feleli Kathleen, és előbb Mr. Cleadonre, majd rám
mosolyog.
– Nem tudom, June elmondta-e, miről van szó.
– Nem. – Egyenesen az igazgató szemébe néz. Nem is pislog.
– Nos. June-t lopáson értük – mondja Mr. Cleadon. Igyekszem
nyugodtan lélegezni, pedig érzem Kathleen feszültségét a levegőben.
Szerintem Mr. Cleadon azt várja, hogy feleljen valamit, de jó pár percig
csend van, csak az óra ketyegését lehet hallani a sarokban lévő polcról.
– Sajnos eltűnt némi pénz és más egyéb érték, amelyeket végül June
táskájában és fiókjában találtunk meg.
– Nem én voltam – motyogom.
Mr. Cleadon nagy levegőt vesz.
– Ezt már megbeszéltük, June. Túl vagyunk rajta.
Nincs értelme bármit is mondanom. Próbáltam neki bebizonyítani az
igazamat, de úgysem hiszi el, amit mondok.
– Biztos ebben? – kérdezi Kathleen. Egy kósza tincset igazít a fülem
mögé. – June annyira jó kislány. Nehéz elképzelni, hogy ilyesmit tett.
– Néhányan látták.
Kathleen a fejét rázza.
– June nehéz időszakon megy keresztül – mondja. Annyira hitelesen
játssza a törődő mostohaanyát, hogy még én is elhiszem neki. – Tudja,
néhány éve elveszítette az édesanyját.
– Tisztában vagyok vele, Mrs. Kingston. De a lopásra akkor sincs
mentség.
– Persze hogy nem. És biztos vagyok benne, hogy June is sajnálja. Csak
a speciális körülmények miatt történhetett meg.
– Tudom, és mivel első alkalommal fordul ez elő, nem szabok ki rá
komolyabb büntetést. És remélem, otthon tisztázzák, hogy lopni
mindenhogyan elfogadhatatlan.
– Persze. June tudja, hogy ez nem helyes. Szavamat adom, hogy nem
fordul elő többet.
– Próbálj meg nem bajba kerülni, June – mondja Mr. Cleadon egy
mosollyal, amely nagyon nehézkesen jön a szájára, a tekintetében pedig
nyoma sincs semmiféle bátorításnak.
Felegyenesedünk, Kathleen megpuszilja a homlokom.
– Minden rendben lesz – mondja, kézen fog, és kivezet a szobából.

A vacsoraasztalnál ülünk, és én várok. Lassan eszegetem a nagy kupac

kaját, amely a tányéromon csücsül. Egyszer sem nézek fel.
Megan a napjáról mesél Kathleennek, a vulkánról, amit az osztállyal
közösen csinálnak. Ő felelős a lángokért, és most azt meséli, hogyan fogja
elkészíteni őket selyempapírból.
A brownie borzalmasan édes, alig tudom leerőltetni a torkomon. A
tésztája csupa cukor, beleragad a fogamba. Kapargatom a tányérom, míg az
utolsó darab is el nem tűnik.
– Szóval már tolvaj is vagy – szegezi nekem a szavakat Kathleen. Nem
akarom hallani, de képtelen vagyok megállítani őt. – Tuti, hogy az anyád is
lopott. Mocskos kis nőcske volt.
Fortyog bennem a düh. A csontjaimba furakodik, és a székembe kell
kapaszkodnom, nehogy kitörjön belőlem egy óriási sikítás.
– Amilyen az anyja, olyan a lánya, nem tehetünk róla.
Kathleen feláll, és kisétál az étkezőből, át a nappaliba.
– Undorító vagy – mondja Megan. – És anyád is csúnya volt, mint te.
Túl késő magamra parancsolni. Olyan hamar ugrom Meganre, hogy még
én is megijedek; a haját kezdem húzni teljes erőmből.
– Nem volt, nem volt, nem volt! – Nem érdekel, hogy sírok. És az sem
érdekel, hogy Megan összekuporodva sikít a földön.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de nem hagyom abba.
– June! – kiáltja apu. Lehúz róla, és Kathleen is megjelenik a
varrókosarával a kezében.
– Megan! – sikítja, eldobja a kosarat, és felsegíti a lányát.
– Mi folyik itt? – kérdezi apu, majd maga mellé húz.
Nehezen lélegzem. Eddig egy ujjal sem értem Meganhöz. De ma
képtelen voltam visszafogni magam. Apura bámulok, elképedve azon, amit
műveltem.
– Hamarabb hazajöttem, hogy meglepjelek – mondja, és zavartan néz
rám.
– Sajnálom – felelem. És tényleg sajnálom, mert miattam lett szomorú
apu.
– Miért csináltad?
– Csak egy buta vitácska, Bradley. Ne légy túl szigorú vele – mondja
Kathleen, és gyengéden apu vállára teszi a kezét. – Már vége van.
Megan még mindig sír. Furcsa őt így látni.
– Rendben – mondja apu. – De most menj a szobádba, June. És ha még
egyszer bántod Megant, megnézheted magad. Megértetted?
Bólintok, és elszaladok, hagyom, hogy összebújjanak a konyha
padlóján, mint egy szép, boldog család.

Másnap suli után úgy döntök, hogy képtelen vagyok otthon maradni.
Üzenetet hagyok a konyhaasztalon. Jenniferhez mentem. Nemsokára
jövök.
Aztán magam mögött hagyom ezt az egészet, kigurulok az útra a
biciklimmel, a szél süvít a fülemben.
Hallom Blister dudorászását az ösvény egyik sarkából. A kocsi
lépcsőjén ül, és nézi, ahogy átmászom a kapun. Egy zsebkés van a kezében,
az égnek mered, ahogy integet felém.
Rám vigyorog.
– Hát visszajöttél. – Leteszi a botot, amit farigcsál, és elindul felém a
füves ösvényen.
– Reméltem, hogy itt vagy – mondom, és közben leküzdöm magamról a
hátizsákom. – Hoztam neked valamit. – Figyeli, ahogy kicipzárazom a
táskám, és egy kis üveg narancslevet húzok ki belőle. – Azt hiszem, ezt
szereted – mondom. Hirtelen furcsának hat ez az ajándék. Korábban jó
öltetnek tűnt, de most olyan furán érzem magam, ahogy átadom neki az
üveget. – Azt mondtad, jobb lenne, ha a vizünk narancslé lenne.
Úgy néz fel rám, mintha egy termetes aranyröggel ajándékoztam volna
meg.
– Köszi, June – mondja. Követem a lépcsőkön. – Nézd csak, mit
csináltam! – Felveszi a földről a faragványát. Egy hegyes végű lándzsa. –
Hogy távol tartsa a szellemeket – mondja nevetve, és a földbe dobja.
Egyenesen beleáll. – Ezen senki nem jut át.
Felmászunk a lakókocsiba, Blister elővesz két poharat, és beletölti a
narancslevet.
– Proszit! – mondja, és koccintunk.
– Proszit! – ismétlem, mintha ez valami titkos kód lenne, a klubunk
kulcsmondata.
– Nem kellene a műteremben meginnunk? – kérdezi Blister, és mielőtt
helyeselhetnék, már el is tűnik. Követem, és a sárcsíkokat lesem a karján.
– Csak utánad. – Mélyen meghajol, egyik kezét közben eltartja magától,
a másikat olyan hevesen billenti előre, hogy ki is csöppen némi narancslé.
– Lekötelez! – Felmászok a második kocsiba. Ragasztó illata száll a
meleg levegőben, a földön lapok hevernek, szín szerint egymás mellett.
– Nagyon rendezett.
– Így szeretem.
– Talán pont azért, mert otthon akkora a káosz – mondom.
Blister megdörzsöli az arcát.
– Lehet, erre még nem gondoltam.
A párnák mellé tesszük a poharainkat. Blister letérdel, és minden
papírkupacból kiválaszt egyet, és kiteríti őket előttem.
– Szóval… Mit szeretnél csinálni? – kérdezi. Kinyújtom a lábamat, és
megmozgatom a lábujjaimat a szandálban.
– Nem tudom – felelem.
Blister egy aprócska asztal alá kúszik, és egy tubus ragasztóval a
kezében tér vissza. Nézem, ahogy a kezébe vesz egy fehér, majd egy
aranyszínű papírlapot. Hajtogatni kezdi a papírlapokat, és abban a
pillanatban megszűnök számára. Egy kicsit felhúzza az orrát, úgy koncentrál,
hogy a szeplők mintázata összezavarodik az arcán.
Az ujjai óvatosan, megfontoltan mozognak. Hajt, forgat, ragaszt, de
közben végig úgy tartja a papírkupacot, mint egy értékes ékszert. Nem is
agyalok azon, milyen figura kerekedik ki majd belőle, egyszerűen csak jó
nézni, hogy valami különleges születik egy egészen mindennapos anyagból.
Elkészült, és Blister maga elé tartja a művét.
– Egy angyal. Az anyukádnak – mondja.
Megérintem a fehér és aranyszínű ruháját. Nincs arca, de tudom, hogy
ha lenne, mosolyogna.
– Nem akartalak elkeseríteni.
– Nem-nem – felelem. Pedig valójában tényleg szomorú vagyok.
Annyira szomorú, hogy nem is értem, hogyan képes még verni a szívem.
Blister a kezembe temeti az angyalkát. Bárcsak olyan nagy lenne, hogy
megölelhetném!
– Kedves volt az anyukád? – kérdezi.
 – Igen – felelem, és a mellkasomhoz húzom a térdem. Lenézek, hogy ne
lássa a szemem.
– Nem baj, ha sírsz – mondja. A vállamra teszi a kezét. – Nagyon nem
fair, hogy meghalt.
A térdemhez nyomom a fejem, míg a sírás el nem múlik.
Amikor felnézek, Blister egy rongydarabbal a kezében ül.
– Ez a legtisztább, amim van.
Elveszem tőle. Túl durva a szememnek, de nem bánom.
– Köszi – mondom.
Csend ül le közénk, és fogalmam sincs, mivel tölthetném ki.
– Milyen a mostohaanyukád? – kérdezi végül Blister.
– Elmegy – hazudom, és erősen szorítom az angyalkámat. Blister úgy
mered rám, hogy úgy érzem, valamit kell még mondanom. – Mennem is kell.
Aggódni fog.
– Ó!
– Bocsi! Eljövök még, ígérem. – Felállok, és Blister is.
– Megtarthatom az angyalkámat? – kérdezem.
– Persze. Neked csináltam. – Blister elmosolyodik, és megjelennek a
már ismert gödröcskéi. Feljebb tolja a szemüvegét az orrán.
– Köszi – mondom.
Óvatosan a táskámba teszem a papírfigurát, aggódom, hogy esetleg kárt
teszek benne. Nem akarom összegyűrni. Haza akarom vinni, és eltenni a
titkos dobozomba.
Az én saját angyalkám.
 UTÁNA

Mickey és én egymás mellett sétálunk. A nap melegíti az arcomat, egy felhő

sincs az égen.
– Merre menjünk ma? – kérdezem.
– A mezőre a ház mögött? – kérdez vissza.
– Az jó lesz.
Lassan lépkedünk – Mickey a csípőjének furcsa ringásától idősebbnek
tűnik. Ahogy csoszog, a száraz por a bokájáig verődik fel.
Fölöttünk két madár jelenik meg, csapkodnak a szárnyukkal, egymást
kergetik a levegőben, majd egyszer csak eltűnnek a szemünk elől.
– A madarak olyanok, mint az emlékek – mondom. Mickey kuncog,
pedig azt hittem, megszokta már a szokatlan gondolataimat. – Tényleg azok
– ellenkezem. – Néha egészen közel repülnek hozzád, láthatod minden
részletüket, aztán eltűnnek a szemed elől.
– Túl sok könyvet olvasol.
– Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik emlékem jó és melyik
rossz – mondom.
– Szerintem ez attól függ, melyikre gondolsz. – Mickey fáradtnak tűnik.
– Talán csak a jókra kellene emlékezned, a rosszakat pedig el kellene
felejtened.
– De néha úgy tűnik, a jó emlékek is rosszak.
Mickey bólint, és gyengéden megsimogatja a karomat.
– Csináljunk jó emlékeket! – mondja mosolyogva.
– Hogyan?
– Látod ott azokat a lovakat? – A távolba mutat. Először nehéz meglátni,
de aztán kitisztul előttem az alakjuk. – Üljünk fel rájuk.
– Nem a mieink – nevetem.
– Azok lehetnek, ha elvisszük őket. – Mickey olyan hevesen kacag,
hogy menni is alig bír. Aztán rám támaszkodik, és olyan erősen kezd el
köhögni, hogy könnyek lepik el az arcát.
 Én is vele nevetek, a hangunk belezeng a kék égbe.
– Jó élni – mondja. De ezúttal olyan erősen rázza meg a köhögés, hogy
az egész teste belefájdul. – Menjünk vissza, June – mondja.
 ELŐTTE
Tizenkét évesen

– Sokkal többet érsz, mint azok, June – mondja Blister.

– Dehogy.
– Dehogynem. – Egy aprócska botot szúr a fogszabályzója alá; olyan,
mintha vasúti sínek futnának a fogain.
A fű meleg és szúrós a hasam alatt. A mező olyan, mintha egy sütőben
lennénk, de még mindig jobb, mint télen, amikor az összes ruhánkat
magunkra húzhatjuk Blisterrel, de meg sem tudunk moccanni a bénító
hidegben.
– Nem értem, hogyan csinálod ezt végig minden nap. – Blister haragos
tekintettel mered rám; tudom, hogy éppen egymáshoz préseli az alsó és a
felső fogsorát. A tekintete szigorú.
– Csak csinálom.
– De nem lenne muszáj.
– Muszáj suliba járnom. És nem is olyan vészes – vonom meg a vállam.
– De az. És ezt te is tudod. Nem helyes, hogy egyesek így bánnak
másokkal. Mégis mi joguk van hozzá?
– Szerintem élvezik.
– Tuti, hogy nem. Tuti, hogy otthon, amikor egyedül vannak, szörnyen
érzik magukat.
– Gondolod? – kérdezem.
– Lehetetlen, hogy ilyen gonoszak legyenek valakivel, és aztán ne
érezzenek bűntudatot. Valahol, mélyen… Biztos vagyok benne, hogy azt
kívánják, bárcsak ne tették volna.
– Még Ryan is?
– Ryan is.
– És Cherry?
– Igen, és Lauren is. Jobb, ha vigyáznak, mert a karma lecsap rájuk.
 – Ki az a Karma?
– Anyu mesélt róla. – Blister felül, és keresztbe teszi a lábát. A düh
eltűnik az arcáról, a helyére komolyság ül. – Azt mondta, ha rossz dolgot
teszünk, az előbb vagy utóbb visszaszáll ránk. Sokszor évek telnek el, de
akkor is. Ezért kell jónak lenni.
A karmára gondolok, aki mint egy fekete árnyék folyton ott sertepertél
Kathleen körül. Elképzelem, hogy a sarokban reszeli a körmét, és arra vár,
hogy lecsaphasson rá.
– Kathleenhez és Meganhöz is eljön? – kérdezem Blistert. Riadtan néz
fel rám.
– Megint valami szörnyűséget tettek veled?
– Egy kicsit – felelem.
– Mit csináltak? – Tudom, hogy érdekli, hogy tényleg tudni akarja, de én
nem akarom idehozni azt, ami ott történik.
– Csak csúnya dolgokat mondtak – felelem.
– Meg fognak fizetni érte, June.
Jó ezt hallani. Mert újabb valakit tudhatok az oldalamon.
– A karma erős dolog – mondja.
– Bárcsak egy üvegben tarthatnám, hogy akkor használhassam fel,
amikor csak akarom!
Blister felnevet.
– Ne aggódj, eljön majd az ideje.
Engem nem kaphatsz el, Karma, gondolom. Én nem teszek majd
semmi rosszat.
Nagy levegőt veszek, és beszippantom a mező illatát, amely
összekeveredik Blisterével, és akkor egy pillanatra megérzem, mi a
boldogság.
– Gondolod, hogy elég idő telt már el, mióta eltemettük a nyulat? –
kérdezi Blister.
– Mikor is volt?
– Három hónapja – feleli. Három hónapja találtunk egy döglött nyulat az
erdőben; eltemettük, és én elmondtam egy imát.
– Elég idő telt el?
– Szerintem igen.
 Blister felpattan. Majdnem annyira izgatott, mintha egy kincset készülne
kiásni. Nem szereti magukra hagyni az állatokat a földben, szerinte újra
megtalálhatja és széppé teheti őket.
Gyorsan masírozunk a magas fűben, és Blister bemegy a
csontoskocsiba, hogy hozzon egy szatyrot és két ásólapá​tot. A kezembe
nyomja az egyiket, majd átmászunk a kerítésen és az erdő felé vesszük az
irányt.
Csendben követjük a kitaposott ösvényt. Blister szerint a csend
ünnepélyes, tiszteletteljes.
Nem nehéz megtalálni a kis keresztet. Mindig ugyanoda temeti az
állatokat. Ha egyszerre több is van, szépen egymás mellé földeljük el őket.
– Biztosan lehet már? – kérdezem, miközben ásni kezdünk. Nem
szeretném, ha az történne, mint legutóbb, amikor még ragadós inak
tapadtak a madárcsontvázra.
– Szerintem, ja – motyogja Blister, és közben egyre nagyobb
földkupacot halmoz maga mellé. – Légy óvatos! – figyelmeztet.
Ahogy egyre mélyebbre jutunk a földben, úgy lassul le a mozgásunk.
Én látom meg először a piszkosfehér csontot, ahogy kiviláglik a fekete
földből.
– Állj! – mondom, és gyengéden félrelököm Blister karját a lyuktól.
Belenyomom az ujjaimat a földbe, és kibányászom a csontot.
– Wow, micsoda szépség – mondja Blister, mire büszkén elmosolyodom,
mintha az én művem lenne az egész. Kicipzárazza a táskát, és óvatosan
belehelyezem a csontot.
Blister is matatni kezd a földben. Kihúz egy újabb csontot. A koszos
kezével tolja fel a szemüveget az orrán.
– Egy sípcsont lehet – mondja.
– Az a lába? – kérdezem, mire bólint.
Hagyom, hogy ő ásson tovább, míg meg nem találja a koponyát.
Megtapogatja, majd a magasba emeli.
– Nézd meg ezt! – mondja. Bólintok, és próbálok nem anyura gondolni.
Összegyűjtjük a többi csontot, meggyőződünk róla, hogy mind megvan,
és újra betemetjük a lyukat; a tenyeremmel simítom el a talajt. Blister a
táskájába teszi a keresztet is, és megindulunk a lakókocsik felé.
– Blister, szerinted kövér vagyok?
Éppen a nyúl csontjait pakolja az asztalra, nagyság szerint. Gondosan
megmosta és megszárította őket. Megáll, és rám néz.
– Egy kicsit – mondja. – És én?
– Egy kicsit – mondom mosolyogva, de a szívem hevesen ver, mert
tudom, hogy el fogom neki mondani.
– Mi van? – kérdezi, aztán elneveti magát azon, hogy bámulom.
– Kathleen folyamatosan etet – hadarom. – Azt akarja, hogy kövér
legyek.
Nem tudom, mit várok tőle. Nem tudom, mit akarok hallani. Abban sem
vagyok biztos, hogy én mit akartam ezzel mondani. Talán jobb lenne
visszanyelni ezeket a szavakat, és akkor elfelejthetnénk.
– Megannel is ezt csinálja? – kérdezi.
– Nem. Neki keveset ad, nekem rengeteget.
– Azt hittem, csak csúnyán beszél veled – mondja.
– Igen meg ez – mondom lélegzet-visszafojtva.
– Megkérhetnéd, hogy ne tegye…
Hirtelen olyan, mintha a föld összemorzsolódna alattam.
– Nem számít – felelem végül. Rá akarok nézni, rá akarok mosolyogni.
Úgy tenni, mintha nem akartam volna ezt már ezer éve bevallani neki, és
úgy, mintha nem mondott volna hülyeséget.
Blister úgy reszket, mintha fázna, miközben a csontokat rendezgeti.
Tudom, hogy nem engedhetem, hogy Kathleen az ő világát is beárnyékolja.
– Mit csinálunk ezekkel? – kérdezem, hogy kizárhassam Kathleent a
gondolataimból.
– Tomnak akarom adni a szülinapjára – feleli. – Tartod vagy ragasztod?
– Ragasztom.
Blister felvesz két csontot az asztalról.
– Ide – mondja, mutatja ügyetlenül a hüvelykujjával.
Kipréselek némi ragasztót a tubusból egy tányérra. Belemártom az
ecsetet, és erősen bekenem vele a nyúl lábát. Blister a sípcsontot a
combcsonthoz nyomja.
 – Én is tartom – mondom, és a másik csonthoz is ragasztót nyomok. –
Mi történt a szemüvegeddel? – Egy ragasztószalaggal van összefogva a
kerete, kissé ferdén is áll az orrán.
– Eddie ráült.
– Eddie mindent elront?
– Nem gond – mondja, és felhúzza az orrát. – Tudod, mi ma a kedvenc
színem?
– A zöld?
– Nem.
– A fekete?
– Nem. A narancsságra. Imádom azt a színt.
– Ma az én kedvencem a türkiz – mondom.
– A türkiz?
– Nagyon szép.
– Mint te – mondja mosolyogva. Furcsa lesz majd a mosolya a vasak
nélkül; a fogsora a hézagok nélkül.
– És mint ahogy te – mondom.
– Nem lehetnék inkább jóképű?
– De, lehetsz az is.
Blister óvatosan elveszi a kezét a felső csontról. A ragasztó tart.
– Tá-dám! – mondja büszkén, de akkor a csont kicsúszik a kezéből, és
az asztalnak csapódik. – Tom jobban értékelné ezt, ha tudná – morogja, és
újra összeilleszti a csontokat –, hogy ez egy örökkévalóságig tart.
– Pont annyi időm van.
A koponya a legnehezebb rész. Blister botokat szúr a lyukakba, hogy
könnyebben megálljon. Felváltva tartjuk.
– Be fogod festeni? – kérdezem, és érzem, hogy megfájdul a karom.
– Lehet. Talán feketére – mélázik Blister. Fekete csontok. Azon
gondolkodom, volt-e valaha valakinek fekete csontja.
– Tomnak tetszene – mondom. Átadja az apró csontvázat. Nehéznek
tűnik, pedig tudom, hogy nem az. Elképzelem a szőrét, a szemét, ahogy rám
néz. Elképzelem, hogy a kicsi szíve dobog, és vért pumpál oda, ahová kell.
Most mind a múlté.
– Blister? – kérdezem.
 – Hm? – A szekrényben matat. A pólója és a nadrágja között apró
csíkban látszik a bőre, ahogy fentről próbál levenni valamit.
– Szerinted mi történik velünk, ha meghalunk?
Egy tubus fekete festéket tesz az asztalra, aztán rám néz.
– Szerinted van mennyország? – kérdezem.
– Tudom, hogy van – mondja. Annyira biztos benne. – Egyébként mi
értelme lenne?
– Az életnek?
– Aha. És amúgy nem is lenne fair. Néhányan még babakorukban halnak
meg, mások száz évig is élnek. Ez így nagyon nem lenne igazságos. Kell
lennie egy helynek, ahová mehetnek.
– Az anyukám is ott van?
– Tuti – mondja Blister.
A vödörhöz megy, ecsetet választ, aztán egy csészébe vizet tölt a tálból.
Egy kanállal próbálja felfeszíteni a festék fedelét, amíg az meg nem adja
magát.
– Rajta fog maradni a fekete? – kérdezem.
– Szerintem többször át kell majd mennem rajta.
A festék szaga beteríti a lakókocsi levegőjét, még nyitott ajtónál is.
– Voltál valaha templomban?
– Hálaadáskor és karácsonykor. Anyu kicsit stresszesnek találta, hogy a
fele csapat a földön ül, a másik fele meg végigkuncogja az egészet.
– Nekem nem tűnik stresszesnek. Szerintem vicces.
– Te is voltál néha?
– Néha – felelem. – Anyuval. Kiöltöztünk, és a Neville-patak melletti
templomba jártunk. Csak ketten, csak ő és én. – Most, ahogy így
visszaemlékszem, olyan, mintha akkor mindig sütött volna a nap. Anyu a
kezemet fogta, és énekeltünk a poros gerendák alatt.
– Hogyan fulladt meg az anyukád, June? – Blister nem néz rám, ahogy
beszél. Arra koncentrál, hogyan változtassa a fehér csontokat feketévé.
Óvatosan tartom a csontvázat, és mindig picit arrébb húzom az ujjam, így én
nem leszek festékes. – Nem kell elmondanod.
– Nem gond – mondom, pedig nagyon is az. – Van egy folyó a
házunknál. Úszni ment, aztán a nádasban találtak rá.
 Blister a fogsora rései közt szívja be a levegőt.
– Ez borzalmas – mondja.
– Biztosan nagyon félt – mondom halkan. Nehéz kipréselni magamból a
szavakat. Pedig annyit gondoltam rájuk, de még sosem mondtam ki őket.
Blister leteszi az ecsetet.
– Igen. Biztosan. De csak egy kicsit, June. Olvastam, hogy meghalni
valójában békés érzés.
Nem tudok erre felelni. Nem tesz jobbá, könnyebbé semmit.
– Bárcsak ne történt volna ez veled! – mondja Blister. Bólintok, és
megérintem a csontokat az ujjbegyemmel. Sötétebb, mint az én bőröm.
Tartom a csontot, és várom, hogy megszáradjanak.

Boldogan sétálok hazafelé. Egyre tovább sikerül megőriznem ezeket az

érzéseket, átvinnem ezeket a pillanatokat Blisterrel a másik életembe.
De Kathleen megragad, amint belépek a bejárati ajtón. Kirántja a
szalagot a hajamból. A terror bekúszik a konyhába, ahogy odaérünk…
Megan már ott vár, csendben ácsorog a sarokban.
Kathleen erősen tartja a karom, majd lelök egy székre. Valahogy
megragadja a fejem, és hátrahúzza, majd kifeszíti a számat.
– Gyorsan! – mondja. Most nem látom Megant, de hallom, hogy
közelebb tipeg.
Megan arca teljesen kifejezéstelen, ahogy felém nyújtja a piros szalagot,
majd pár pillanat múlva már a torkomban csücsül. Öklendezni kezdek, de
egyre lejjebb megy.
– Csavard meg – parancsolja Kathleen. Megan úgy néz rá, mintha nem
értené. De Kathleen nagyot bólint, aztán Megan gombócot gyúr a szalagból.
Vonaglok, ki akarok szabadulni, de Kathleen túl erős. Mindig is túl erős
volt.
– Tedd a kezed a szájára – mondja Kathleen. Megan megtorpan.
Mintha félelmet látnék tükröződni a tekintetében. – Gyerünk! – parancsol rá
Kathleen. Megan kis keze nem nagy erővel tapad a számra, de így is
megfeszül a torkom, és öklendezni kezdek.
Nem kapok levegőt.
 Meg fogok halni.
Köhögni kezdek, a szalag fel-le mozog a torkomban. Tudom, hogy
Kathleen nevet, de csak a fülemből szivárgó vér hangját hallom, mely a
lábamig csurog le, és megbélyegzi a padlót.
Apu hamarosan hazaér, és megtudja. Fekszem majd a konyha kövén, és
ők már nem menekülhetnek.
Megan elengedi a számat, mire azonnal levegőért kapkodom. Képtelen
vagyok visszafogni a hányást. Kathleen hátrahajtja a fejem, és a hányás az
arcomra folyik. Úgy mar, mint a sav.
Lehet, hogy apu már túl későn ér ide.
Előrelöki a fejem, levegőért kapkodok. Olyan erőteljesen kapkodom a
levegőt, mintha nem lenne már elegendő belőle a szobában. Próbálok nem
meghalni.
– Olyan undorító vagy, mint az anyád – hallom Kathleen szavait. –
Takarítsd fel ezt a mocskot. Nem akarok feketelány-hányást látni a
padlómon.

A szobámban még mindig érzem a szúrós szagot. Kimostam a ruháimat a

kádban, megmostam a kezem, de valahol utat talált magának, és a testembe
férkőzött.
Csendben kihúzom a komód legfelső fiókját. Kiveszem belőle a két
vastag pulcsit; ott lapul alatta a cipősdobozom. A padlóra teszem, és
leveszem a tetejét.
A legkedvesebb emlékeimmel van tele. Emlékek anyuról és Blister
papírfigurái. Megtalálom a papírangyalkát, magamhoz szorítom. Érzi a
szívverésem. Hagyja, hogy sírjak, hogy olyan halkan zokogjak, ahogy még
soha; nem hallhatják meg.
Anyu hiánya úgy ég bennem, mint egy darab szén. Vissza akarom kapni
őt. Azt akarom, hogy itt legyen a szobámban, a kezemet fogja, vagy a
hajamat simogassa.
Már túl szorosan fogom az angyalt. Nem akarok kárt tenni benne. Azt
suttogja nekem, hogy sírjak addig, míg minden érzés fájdalommá nem
tompul a mellkasomban.
 Óvatosan visszateszem a papírkastély és a tulipán mellé, amelyeket
szintén Blister készített nekem. Lefedem a dobozt, és elrejtem a pulcsik
közé, majd halkan visszatolom a fiókot.

Másnap Miss Sykes megérinti a karom az osztályteremben.

– June, beszélhetnénk? – kérdezi.
Az asztalánál állok, és megvárom, amíg a többiek kiszivárognak a
szünetre. Miss Sykes leül, és leveszi félhold alakú szemüvegét. Egy kék
zsinóron lóg a nyakában.
– Minden rendben veled mostanában, June?
– Igen, Miss Sykes.
– Zaklat téged valaki?
A padlót nézve válaszolok.
– Nem, Miss Sykes.
– Hallottam, hogy Kelly a súlyodon gúnyolódott – mondja.
Harapdálni kezdem a számat belülről.
– Nem olyan szörnyű – felelem.
– Minden csúfolódás szörnyű.
Felnézek az órára, aztán újra lesütöm a szemem.
– És otthon? Ott minden rendben van?
Rábámulok. Mi ez? Egy csapda? Kathleen itt rejtőzik valahol, és arra
vár, hogy lecsaphasson? – June?
– Le fogom késni az ebédet, Miss Sykes – felelem.
Rám néz, és nagyot sóhajt.
– Rendben, de ígérd meg, hogy elmondod, ha valamit el kell mondanod.
Bólintok. De valójában tudom, hogy sosem hinne nekem. Senki sem
hinne. Mielőtt még többet kérdezhetne, eltűnök a szeme elől.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy Blisterrel szülinapi ajándékot készítettünk
Tomnak, és most a zuhogó esőben tekerek hozzájuk. Rajtam van az
esőkabátom, így a karom és a hátam száraz, de a lábam csillog az esővíztől.
A kapucni szárazon tartja a hajam, de a szemembe belecsapódik a víz.
 Az ösvény, amely hozzájuk visz, mindig oda nem illő dolgokkal van tele.
Ruhák, egy szék vagy egy csizma. Olyanok, mint valami jelrendszer, amelyet
követve eljuthatunk a bejárathoz. Valaki végül mindig összeszedi a dolgokat,
mert minden alkalommal más holmikkal van tele az út.
Ma egy pulcsit hagytak kint az esőben. Kicsivel arrébb egy játéktűzhely,
a pocsolyákban műanyag figurák. Egy Teddy maci fejjel lefelé a vízben...
Nekitámasztom a biciklim egy termetesebb bokornak, és továbbmegyek
az ösvényen. Nem kopogok be. Úgysem hallaná senki sem.
A bejárati ajtó kilincse meg van repedve, csak belököm, és bedugom a
fejem. Senkit sem látok.
– Hahó! – kiáltom. A hangom visszhangzik a házban.
Mr. Wick jön ki a konyhából. Egy konyharuha pihen a vállán, az állán
pedig hab pöttye díszeleg.
– June! – mondja. Odajön hozzám, és megölel. Eláztam. Neki liszt- és
faforgácsszaga van. – Blister! – kiált fel az emeletre, aztán rám néz. – Gyere
be, és csukd be az ajtót!
Kirázom a kabátomból az esőt, és becsukom magam után az ajtót. A
cipőm egy jó darabig nem fog még megszáradni.
– Az esőkabátodat odatehetjük a kályhához – ajánlja fel Mr. Wick. Már
teljesen összevizeztem a padlót, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné. –
Blister! – kiált fel újra, aztán eltűnik a konyhában.
– Szia, June – köszönt Mrs. Wick. Benyitok a nagy, fehér ajtón, és
meglátom őt, ahogy sütiket tornyoz fel egy tányérra. Azonnal abbahagyja,
amit csinál, hogy üdvözölhessen.
– Nagyon jól áll neked ez a frizura – mondja, és mindkét oldalon puszit
nyom az arcomra. Sok időt töltöttem reggel azzal, hogy kitaláljam, milyen
frizurát alkossak ma magamnak, végül két kontyba tűztem a hajam a fejem
tetején. – Gyere, melegedj meg.
A kályhához terel éppen, amikor Blister megérkezik.
– Halihhó! – mondja. Egy kicsit mindig másként viselkedik velem itt,
mint a lakókocsiparkban, mintha csak ott lehetnénk önmagunk. Azonnal egy
kekszért nyúl.
– A-a! – ellenkezik Mrs. Wick, majd arrébb löki a kezét.
– Odaadtad már Tomnak az ajándékot? – kérdezem.
 – Még nem. Meg akartalak várni vele.
Azonnal eltűnik a másik szobában, és egy újságpapírcsomaggal tér
vissza. Apró papír katicabogarakkal díszítette még fel.
– Hol van, anyu?
– Bárhol lehet – neveti, miközben vizet tölt egy kancsóba.
Blister kidugja a fejét a konyhaajtón.
– Tom! – kiáltja.
– Próbáld megkeresni – javasolja Mr. Wick, miközben egy üres szitával
hadonászik.
– Gyere – mondja Blister, és magával húz.
Tomra a dolgozószobában találunk rá Millel. Takarókból építettek
bunkert maguknak az apjuk íróasztala körül. Halljuk kiszűrődni a csilingelő
hangjukat.
– Bemehetünk? – kérdezi Blister.
– Jelszó? – kérdez vissza Tom.
– Ló.
– Nem.
– Talp?
– Nem – kacagja Mil.
– Na jó, ha nem akarsz ajándékot… – mondja Blister, és nevetve lép az
ajtóhoz.
A takaró azonnal megemelkedik.
– June! – Mil hatalmas mosolyt villant rám. Tiszta lekvár az arca.
– Bejöhetsz – mondja Tom. Beférkőzőm közéjük, arrébb lökve a félig
megrágott szendvicseket az útból.
– Szóval milyen érzés hatnak lenni? – kérdezem.
– Jó – feleli Tom mosolyogva, bár nehezen veszi a levegőt.
– Hogy érzed magad?
– Jól.
– Blister szerint az új gyógyszer nagyon pfujj – mondom. Tom bólint, és
felhúzza az orrát.
Blister bejön, és maga mögé húzza a takarót. Sötét van, de nem
vaksötét. Egy kis fény azért beszökik a sarkoknál.
– Ez a tiéd. – Blister átnyújtja Tomnak az ajándékot. – Ez tőlem és June-
tól.
Tom mosolyog.
– Köszi. – Óvatosan leszedi az összes katicabogarat a csomagolásról, és
egymás mellé teszi le őket a földre a búvóhely egyik sarkában.
– Óvatosan nyisd ki – mondja Blister.
Tom szétszakítja az újságpapírt. A kezében ragyog a nyúl fekete
csontváza. Még ebben a szűrt fényben is látom a boldogságot a szemében.
– Hű! – mondja.
– Ezer évig csináltuk – mondja Blister, én közben a bolyhos nyuszira
gondolok, akit pár hónapja temettünk abba a lyukba.
– Köszi – mondja. – Imádom. Köszi, June. – A nagy mosolya
megvillantja a két első fogának hiányát.
– Szívesen – mondom, és megölelem.
Azt kívánom, bárcsak örökre itt maradhatnánk.

Még soha nem ültem egy asztalnál az egész családdal. Blister szerint ez nem
is túl gyakran fordul elő, mert az esetek többségében, senki nem tudja a
másikról, hol van éppen.
Valahogy mégis elférünk. Eddie egy régi olajdobon ül, Chubbers az
etetőszékben, mi többiek pedig még éppen találtunk maguknak valamilyen
szedett-vedett széket odakintről.
Tomnak egy papírkorona díszeleg a fején, Maggie durcásan ül az asztal
sarkán.
Soha nem beszél hozzám túl sokat, de mindig azt kívánom, bárcsak ő
lenne a testvérem. Megcsinálná a hajam, megtanítana sminkelni. Mert bár a
bőrszínem más, mint az övé, kikísérletezhetné, milyen színek állnak jól
nekem. Elmondaná, hogyan legyek csinos, és büszke lenne rá, hogy én
vagyok a húga.
Eddie kiabál, Mr. Wrick mellette guggol, és próbálja elcsendesíteni.
Chubbers a földre dobja a kajáját, Mil azért sír, mert Eddie valami csúnyát
mondott neki, de Tom boldogan ül, és egy szívószállal szürcsölgeti az
üdítőjét.
Először nézek Mrs. Wickre, mióta leültünk, és csak most látom, milyen
fáradt.
– Hogy vannak a szüleid? – kérdezi, mikor észreveszi, hogy nézem.
– Apu jól van – mondom. – Nagyon elfoglalt. – Túl elfoglalt ahhoz, hogy
észrevegye, túl elfoglalt ahhoz, hogy megmentsen.
– És Megan? Kilenc-tíz éves már, ugye?
– Most lett tizenegy – felelem.
Felszökik a szemöldöke.
– Hová szalad az idő?
– Ne, Chubs! – kiáltja Maggie a babának. Chubs először meglepetten
néz rá, aztán az arca eltorzul, és vörösre színeződik. Ordítani kezd, és senki
nem tud úgy bömbölni, mint Chubs.
Si felsikít, és befogja a fülét.
– Elég! – kiált fel Mrs. Wick. Ahogy feláll, úgy tűnik, mintha mázsás
súlyokat cipelne a vállán, mintha ólomból lenne a ruhája. Kiveszi a visító
Chubberst az etetőszékből, és próbálja vigasztalni, ritmusosan ringatja, és az
arcához emeli az arcát.
Blister Tomra néz, aki még mindig ragyog a papírkoronájában.
– Boldog szülinapot! – mondja neki nevetve.
Maggie feláll az asztaltól, kisétál, és becsapja maga mögött az ajtót.

Hamar le kell lépnem Tom szülinapjáról, hogy hazaérjek vacsorára. Apu

erősködött, hogy a szombat este az egyetlen, amikor mind együtt ehetünk,
szóval sietnem kell.
– June-nak egy kicsit kevesebbet – mondja apu halkan Kathleennek, aki
éppen azon igyekszik, hogy roskadásig tömje a tányéromat.
– Ennyit szokott, Bradley – suttogja vissza Kathleen úgy, hogy biztosan
halljam.
Hazug, mondanám neki szívem szerint.
– Egy kicsit muszáj visszavennie – mondja apu, szintén úgy, mintha nem
hallanám, mintha itt sem lennék.
– Rendben – mondja Kathleen, és egy apró kanállal kevesebbet tesz a
tányéromra. Leteszi elém a tányért, majd amikor megbizonyosodik róla,
hogy apu is látja, egy jó nagy kocka vajat tesz a kupac tetejére, amely
azonnal olvadni kezd a forró húson. Úgy néz rám, mintha a cinkostársam
lenne, mintha azért tenné, mert az én oldalamon áll, mintha szeretne.
Meg akarom fogni azt a nagy tál krumplit, és hozzá akarom vágni.
– Jól vagy, drágám? – kérdezi, és közben megsimogatja apu kezét.
– Igen – felelem; majd a villámhoz nyúlok, és enni kezdek.
– Milyen volt ma Jennifernél, June? – kérdezi apu.
– Jó – hazudom.
– Meg kellene hívnod hozzánk megint. Ne csak te menj mindig.
– Hegedülni tanít – hazudok megint. – Nem olyan könnyű elhozni ide.
– Egyszer meg kell hallgatnunk titeket.
– Biztosan szuper vagy – mondja Megan mosolyogva.
Látod ezt? Kiáltanék fel az apámnak. Hogyhogy nem látod, mennyire
gyűlölnek engem?
Lassan eszem a vacsorám.
– Apu megtanít, hogyan kell polcot csinálni – mondja Megan. Utálom,
amikor apunak hívja. Úgy bámulok rá, hogy tudja, mire gondolok. Ő az én
apukám, nem a tiéd. Sosem lesz a tiéd. A mosolya meg sem rezzen. – Ma
méretre vágtuk a fát és lecsiszoltuk.
– Nagyon ügyes kis tanonc vagy – mondja apu. Nagyot bólint, majd
telepakolja a száját kajával, és úgy mondja. – Csatlakoznod kellene, June.
– Talán – felelem. Elnézek mellette, majd a villámért nyúlok, és a nagy
halom kajába temetem magam.

Kopogást hallok az ajtómon, aztán apu fejét pillantom meg; félénken

kukkant be hozzám.
– Bejöhetek?
Leteszem a könyvem, és helyet csinálok magam mellett az ágyon.
Becsukja maga mögött az ajtót.
– Mit olvasol? – kérdezi. A matrac lesüllyed a súlya alatt.
– Csak egy Judy Blume. – Fejjel lefelé teszem le az ágyra, hogy ne tudja
elolvasni a címét.
– Töki – kezdi komoly hangon –, egy kicsit igyekezhetnél jobban… – A
lábfeje a padlón, és a törzsével felém fordul, hogy a szemembe nézhessen. –
Csak egy testvért szeretne. Nem látod, mennyire töri magát, hogy jól
kijöjjetek?
– Nem – felelem. Hirtelen olyan, mintha valami kiszippantotta volna a
levegőt a szobából. Szeretném kitárni az ablakot, de attól félek, ha
megmozdulok, milliónyi darabra török szét.
– Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ők itt vannak nekünk. Talán most
úgy érzed, nincs szükséged rájuk, de ha idősebb leszel, rájössz, mennyire…
– Miért volt olyan rossz, amikor csak ketten voltunk? Csak te és én? –
kérdezem. Elfordítom a fejem, hogy esélye se legyen a szemembe nézni.
Nem akarom, hogy sírni lásson.
– Magányos voltam, June. Te nem?
– Nem. Nekem ott voltál te.
– Beleszerettem Kathbe. És olyan volt, mintha megmentett volna. Okot
adott rá, hogy újra mosolyogjak.
Én nem voltam rá elég jó ok?
A tenyerembe nyomom az ujjam, olyan erősen, hogy fájjon.
– Néha nem kedves velem – buknak ki belőlem a szavak. A szívem
olyan hevesen ver, hogy belesajdul a bőröm is.
– Ó, Töki. Nem lehet mindig kedves.
– Soha nem az. – Próbálok nem sírva fakadni. Meg kell őriznem a
hangom, a magabiztosságom, és akkor hátha megérti.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Mintha kezdené elveszíteni a türelmét.
– Igazságosabbnak kellene lenned vele. Tudom, hogy ő nem az anyukád, és
tudom, hogy ez mennyire fáj, de ha szeretni akarod Kathet, anyukád
megértené. Ő is örülne, ha lehetne egy másik anyukád, aki szeret téged.
Nem érti, meg sem hallja, amit mondok; a szavak után a könnyeim
buggyannak ki. Felhúzom a térdem, és próbálom minél kisebb gombóccá
zsugorítani magam; legszívesebben köddé válnék.
– Kicsim – mondja apu. Aztán közelebb húzódik, átkarol, és úgy ringat,
mint egy kisbabát. Elképzelem, hogy anyu is itt van, és ő is ölel. Elképzelem
a kávé szúrós illatát, a teste melegét. A lágy hangját, ahogy azt énekli,
gyönyörű kislány vagyok.
A könnyeim végigfolynak a térdemen. Nem segítenek rajtam. Már a
könnyek se segítenek.
 UTÁNA

– Az apám egyszerûen nem vette észre – mondom Shaw atyának. Dühös

vagyok, és remélem, az atya ki tudja ölni belőlem ezt a vörösen kavargó
indulatot. – Vagy egyszerűen csak nem akarta észrevenni.
– Néha az ember pontosan arra vak, ami a szeme előtt zajlik – mondja
kimérten.
– Jobban törődött Kathleennel, mint velem, ezért nem akarta kinyitni a
szemét.
– A Bibliára is megesküdnék, hogy ez nem igaz – feleli Shaw atya. –
Szerethetsz valakit tiszta szívedből, de akkor sem mindig teszed azt, ami a
legjobb neki. Az emberek néha hibáznak. Sokat hibázunk. Ha
megpróbálnád megérteni őt mint embert, a hibáival együtt, akkor talán
tovább tudnál lépni.
– De megállíthatta volna.
– Nem tudta megállítani azt, amiről nem tudta, hogy létezik.
– Olyan, mintha mentegetné őt, atyám – mondom.
– Nem teszem. Csak azt javaslom, hogy bocsáss meg neki.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem az? – kérdez vissza az atya. – Ha két út állna előtted, az egyik
köddel, szúrós galagonyabokrokkal tarkítva, s a másik tisztán, melyiket
választanád?
– Jól tudja, melyiket… – felelem.
– A te döntésed, June. Ez a te életed, és te választod meg az utat,
amelyen haladni akarsz. Cipelheted magaddal a múltad egy haraggal és
fájdalommal teli úton, vagy lerázhatod magadról a csomagod, és elindulhatsz
egy másikon.
– Úgy beszél, mintha ez olyan egyszerű volna.
– Talán mert az is – feleli.
 ELŐTTE
Tizenhárom évesen

Jennifer kinyújtja a két lábát maga előtt. Olyanok, mint két apró fehér bot.
Megérinti a lábujját. A falnak kell támaszkodnom, hogy elférjen, amikor
maga fölé emeli a karját, kör alakot formázva a feje körül. Az ujjai alig
érintik egymást.
– Anyu azt mondja, ha nem gyakorlok eleget, abba is hagyhatom az
órákat – mondja.
– De spicc-cipőt kértél a szülinapodra…
– Igen, ezért is kell gyakorolnom – feleli.
– Nem lenne könnyebb állva? – ajánlom fel.
– Talán – mondja, és felcsúsztatja a lábfejét a másik lábához.
– Csináltál egy háromszöget – mondom.
– Passénak hívják – mondja, és úgy tesz, mintha nem látnám, mennyire
nehéz neki ez a gyakorlat.
Kuncogó hangokat hallunk a játszótér másik feléből. Felnézek, és egy
csapat lányt pillantok meg a drótkerítésnél, Megannel a banda közepén. A
mosolya nem igazi. Azt a mosolyt látom rajta, amelyet azóta hord, mióta
Anne azt mondta neki, nem barátok többé.
Nem látja, hogy figyelem. Anne megragadja Megan táskáját, és kiszórja
belőle a cuccait.
– Ez a te Meganöd? – kérdezi Jennifer, és leereszti a kezét. Ő nem az én
Meganöm.
– Igen. – Félelem ül ki Megan arcára, és ez a félelem az én gyomromat is
szorongatni kezdi. Anne keres valamit, és láthatóan nem találja, így elhajítja
Megan táskáját; egy másik lány kapja el végül.
– Nem kellene segítenünk neki? – kérdezi Jennifer.
Nem.
Felállok. Nem akarok, de mégis elindulok feléjük. Megan meglát.
Rengeteg kusza gondolat kavarog köztünk, amikor találkozik a tekintetünk.
 Anne újra eldobja a táskát, egészen magasra, és már majdnem odaérek,
de akkor megszólal a csengő, és a lányok szétszélednek.
Megan egyedül marad, elkezdi összeszedni a cuccait a földről. Nem néz
rám. De tudom, hogy a pirosló arca a reszkető fogait rejti; próbálja
visszanyelni a könnyeit.
– Segítenünk kellene – suttogja Jennifer.
– El fogunk késni az óráról – felelem. Megfordulok, és a magasba
emelem a tekintetem, majd határozott léptekkel végigmegyek az udvaron,
egészen az iskola ajtajáig úgy, hogy vissza sem nézek.

– Milyen volt a suli? – kérdezi Kathleen. Tudom, hogy a kérdés nem rám
vonatkozik, így nem is fárasztom magam azzal, hogy kigondoljam a választ.
Talán majd egy napon válaszolok. Egy napon felelek majd a kérdésre,
amely nem hozzám szól, és élvezettel nézem majd Kathleen zavarodott
arcát, mert eggyel többször emlékeztetem arra, hogy én is létezem.
– Jó – feleli Megan. Hazudik, ezért nem néz rám.
– Arra gondoltam, elmehetnénk vásárolni szombaton. Választhatnánk
ajándékot Anne-nek – mondja Kathleen. Pánik tükröződik Megan
szemében. Nincs meghívva, mondanám. De természetesen nem mondom.
– Oké – mondja Megan olyan halkan, hogy alig hallom.
– Vehetünk egy szép farmert is, ha már ott vagyunk.
Beleszúrom a villám pár borsószembe. Négy darab fér rá egy ágára, de
az ötödiket már széttrancsírozza. A fogaimmal húzom le őket a villáról, aztán
egyesével gurulnak le a gyomromba.
– Nagyobbakat harapj, June – mondja Kathleen.
Belemélyesztem a villám a zsíros kolbászba, és próbálom az egész
darabot egyszerre a számba gyömöszölni. Nem néz rám, de tudom, hogy
tudja, engedelmeskedem.
Felveszi a szalvétáját az öléből, és apró mozdulatokkal megtörli a szája
szélét. Apró rózsaszín rúzsfolt kerül az anyagra, mielőtt négybe hajtaná, és
letenné az asztalra.
Próbálom megrágni a hatalmas falatot, közben Kathleen hátrébb csúszik
a székével. Megan a földet nézi. Örülök, hogy a szívemet nem látják. Olyan
hevesen ver, hogy a félelem szinte kimenekül belőle.
Kathleen megragadja a tányéromat. Aztán a karomat, és lehúz az asztal
alá. Onnan nézem, ahogy a tányéromon lévő maradékot a földre borítja.
– A kutyák a földről esznek – mondja.
Megfogja a tányért és az evőeszközöket, majd visszaül velük az
asztalhoz.
Innen csak Megan lábát látom, a bokájánál keresztbe tette. Előttem a
vacsorám szaftja, mint egy pocsolya terül el. Borsó-, kolbász- és
krumplifalatok lubickolnak benne.
Tudom, hogy nincs választásom. Lehajtom a fejem, és enni kezdek.

Megan egyedül ül az udvaron, amikor kimegyek a biciklimért. Nem néz fel

rám. Nagy csomókat tépked ki a fűből, és a kitépett fűcsomókkal a lába
között mered a semmibe. Legszívesebben fognám azt a sok halott fűszálat,
és felengedném őket az égbe.
Apu régi biciklije a falnak támasztva. Már az enyém, mióta kinőttem a
rózsaszín bicajomat. Kitolom az ösvényre, a kormánya jéghideg a tenyerem
alatt.
– Megint elmész – mondja Megan. Nem akarok ránézni, de aztán mégis
megteszem. Abbahagyta a fűtépkedést. A keze most maga mellett pihen. –
Jenniferhez mész? – Eltolom mellette a biciklim, és hátat fordítok neki. –
Nem akarsz itt lógni?
– Nem az én hibám, hogy nincsenek barátaid – vetem oda a vállam
fölött.
Kinyitom a kaput a szabad kezemmel, és hagyom, hogy nagy svunggal
csapódjon be mögöttem.
– June! – szólít Megan, de nem fordulok meg. Hagyom, hogy nézze,
ahogy eltekerek innen, olyan gyorsan hajtok, amennyire csak bírok.

Blisterék házába érve, óvatosan nyitok be Tom szobájába.

Blister felnéz rám.
– Helló – üdvözöl.
 – June – ragyog fel Tom arca. A hátán fekszik az ágyban, odalépek
hozzá, és megsimogatom a fejét.
– Hogy vagy, Tomszki?
– Jól – feleli.
Blister ütemesen nyomkodja Tom mellkasát. Tom nyugodtan fekszik, és
a feje fölött, a plafonról lelógó papírfigurákat nézi. Ide-oda lengedeznek az
ablakon beáramló meleg szélben.
Blisternek nem kell megkérnie, hogy segítsek felültetni Tomot. Együtt
húzzuk fel, míg a háta egyenesen a falnak nem támaszkodik. Olyan
törékeny. Mindig meglepődöm, hogy a csontjai nem törnek ketté attól, hogy
hozzáérünk.
– Rendben. Lélegezzünk együtt – mondja Blister. Lassan nagy levegőt
vesznek, és bent tartják. Tom mellkasából ropogó hang tör elő, és ahogy
köhögni kezd, az egész teste megremeg. Nyálkadarabok szeretnének
kiszabadulni a tüdejéből.
Sosem könnyebb őt így látni. Legszívesebben megfognám, a vállamra
vetném, és elvinném egy olyan helyre, ahol nem fájhat többé semmije.
– Minden oké? – kérdezi Blister Tomot, ahogy újabb nyálkadarabokat
köhög fel a tálba, amit elé tartok. Tom bólint, majd végre visszadől a falhoz.
Leteszem a tálat a földre, és mellé ülök, hogy tarthassam.
– Olyan szép a bőröd, June – mondja Tom, és simogatni kezdi a karom.
A szavai meglepnek.
– Tényleg így gondolod? – kérdezem.
– Tényleg – feleli. Legszívesebben úgy ölelném, hogy az a sok szeretet,
ami benne van, belém bújjon, és sose tűnjön el.
– Szerintetek anyu és apu megengedné, hogy legyen egy malacom? –
kérdezi Tom.
– Egy malac?
– Tudnék rá vigyázni – feleli. – És nem olyan, mint egy kutya, nem kell
elvinni sétálni.
– Sosem hallottam még malacról mint házi kedvenc​ről – mondom.
– Nem eszi meg a madarakat, mint a macskák.
– Megkérdezheted őket – mondja Blister mosolyogva, és gyengéden
megpaskolja Tom hátát.
 – Fel tudnak mászni a malacok a lépcsőn? – kérdezi Tom komoly
arccal.
– Fogalmam sincs – feleli Blister, és már kacag.
– Tuti, hogy fel tudnak – mondom.
– Valahogy biztos feldöcögne – mondja Tom. – Aludhatna a szobámban.
– Tuti, hogy büdös – mondja Blister.
– Nem bánnám. Nyitva hagynám az ablakot.
– Télen is?
– Majd ő megmelegítene.
– Egy nagy forró vizes palack lenne az ágyikódban.
– Egy büdi, forró vizes palack. – És Tom nevet, szívből nevet, azzal a
kissé megtört, zavaros kacagással, amely egyszerre tesz boldoggá és
szomorúvá.
– És mi van a szalamandrával? – kérdezi Blister.
– Gyík? – kérdez vissza Tom furcsa fintorral az arcán.
– Ők legalább nem büdösek – mondja Blister.
– És fogadni mernék, hogy tudnak lépcsőt mászni – teszi hozzá Tom.
– June és én szerezhetünk neked egyet. Nem lehet olyan nehéz. – Blister
újabb párnát tesz Tom háta mögé. – A táskámban is elfér.
– Megtennéd? – Tom szeme elkerekedik.
És tudom, hogy megtesszük. Blister és én találunk Tomnak egy
szalamandrát. Elhozzuk neki, ide a szobájába, és látjuk majd, hogy ragyog
az arca, ahogy felkúszik mellé az ágyára.

– Azt hiszem, orvos szeretnék lenni – mondja Blister, amint biciklire ülünk.
– Azt hiszem, én is – mondom, és Tomra gondolok, akit magunk mögött
hagytunk.
– Nem állatorvos akartál lenni? – A szél elkapja Blister szavait, és a
fülembe fújja őket.
– Már nem vagyok benne biztos.
– Lehetnénk orvosok együtt.
– Megtalálhatnánk a gyógymódot a cisztás fibrózisra – mondom, és
elhajtok mellette, teljes erőmből tekerek a kocsikhoz.
 A műtermünk fala zöldessé színeződött, ott, ahol nem éri a nap.
Pikkelyes érzés az ujjam alatt, ha megérintem.
– Le kellene mosnunk – mondom kissé esetlenül, de Blister már
átmászott a kerítésen, és átugrott a másik oldalra.
A fák árnyékában sétálunk egymás mellett. Szélcsend van, a lombok
mozdulatlanul magasodnak fölénk. Van valami az erdőnek ezen a részén,
ami félelemmel tölt el, de ez az egyetlen út a folyamhoz.
A fák között sötét van, de a vastag törzsek és a sűrű lombkorona között
megreked a meleg.
– Szerinted tényleg találunk szalamandrát? – kérdezem. Lehalkítom a
hangom, nem lehetek sokkal hangosabb, mint a talpunk alatt megreccsenő
faágak.
– Talán – mondja Blister, aztán hirtelen a kezemre teszi a kezét. –
Figyeld!
És ott van. A víz hangja átzubog a fák között. Felgyorsítjuk a lépteinket,
majdnem szaladunk. Blister zsákja fel-le ugrál a hátán.
A folyó itt sekély, néhány apró ér a fűszálak között halad. Lehajolunk,
hogy megérinthessük, és hagyjuk, hogy a víz lehűtse a tenyerünket.
– Vicces, ahogy halad – mondom.
– Az a víz, amit egy pillanatra meglátunk, a következőben már nincs is
ott – mondja Blister, majd egy gátat csinál a tenyerével. A víz kiszalad a
medréből, és felénk kezd el folyni, de amint Blister elveszi a kezét, újra
visszatér a helyére. – Ide pakolhatnánk a világ összes kavicsát, akkor is
megtalálná a módját, hogy utat törjön magának.
Elképzelem Kathleent, amint szembekerül egy hatalmas hullámmal; ideje
se lenne rá, hogy segítségért kiáltson, máris elsodorná őt a víz.
Beletörlöm a tenyerem a fűbe. A hűvös érzés köddé válik.
– Akarsz még sétálni egy kicsit? – kérdezi Blister.
– A folyóba akarok sétálni – felelem.
– Tudom, hogy legszívesebben azt tennéd – neveti Blister.
– Talán meglátok majd néhány szalamandratojást. – Leveszem a
szandálomat, és a kezembe veszem.
– Ez hideg – mondom, ahogy a víz eléri a bokámat.
– Hát persze hogy hideg.
 – Attól még kellemes. – Szívesen nézném még a lábam ebben a hullámzó
üvegben, de Blister elindul mellettem.
– Tudtad, hogy a szalamandrák képesek visszanöveszteni a
végtagjaikat? – kérdezi Blister. A patak sziszegőn csörgedezik a lábam
körül.
– A lábaik csak úgy visszanőnek?
– Gondolom. Meg más sérült testrészeik is.
Ha Tom szalamandra volna, talán új tüdőt növeszthetne magának.
– Nézd! – Blister a fa tövére mutat, oda, ahol elég vastag a fű.
– Micsodát?
– Ott egy kígyó.
Lefékezem a lépteimet.
– Szerintem ez egy vipera – mondja, és egyre közelebb megy hozzá.
Nézem, ahogy a tér egyre nagyobbá válik köztünk.
– Blister, ne! – suttogom, és felveszem a szandált a nedves lábamra.
– Nem mozog.
– Akkor alszik. És még rosszabb, ha felébreszted.
Blister lehajol, és még közelebb kúszik hozzá.
– Tuti, hogy egy vipera – suttogja.
– Bántani fog, Blister. – Utánalopakodom. Vissza akarom őt húzni,
biztonságban akarom őt tudni.
– Mindig is meg akartam nézni őket közelről.
– Oké, már láttad.
– Nem hiszem, hogy alszik – mondja. – Szerintem megsebesült.
Letérdel mellé, egészen közel a kígyóhoz. Nem mozdul. Lassan
közelebb megyek én is, és azt kívánom, bárcsak ne adna ki hangot az erdő,
a lépteim alatt.
– Vérzik – mondja Blister, és egy barna foltra mutat a füvön. Egy nagy
alvadt vérdarabot pillantok meg a kígyó bőrén.
Biztosan érez minket. Kissé összegömbölyödik, és próbálja felemelni a
fejét. Megérintem Blister hátát, de mintha észre sem venné.
– Nem hiszem, hogy bántana minket – mondja halkan. A kígyó furcsán
kezd el mozogni, mintha a hátára akarna fordulni. – Segítenünk kell rajta –
mondja Blister, és felnéz rám.
 – Hogyan?
– Elvisszük a kocsikhoz, és ha hazaértünk, megkérdezem aput, mit
tegyünk.
– Hogy jobban legyen?
Blister bólint.
– Talán Tom jobban örülne neki, mint egy szalamandrának.
A kígyóra nézek; mintha reszketne a fűben.
– Rendben.
Blister óvatosan alácsúsztatja a kezét. Látom, hogy kissé bizonytalan, de
mégis sikerül benyúlnia alá. Tudom, hogy fél egy kicsit, akkor is, ha nem
mutatja.
– Csak úgy fel akarod venni? – kérdezem.
Bólint.
– A táskámban akarom hozni.
– Szerintem az megijesztené.
– Akkor a kezemben hozom – mondja.
– Fogd meg a nyakát, hogy ne tudjon megmarni.
– Nem hiszem, hogy van nyaka – neveti Blister reszketve, nem szeretne
hangosan kacagni.
A kígyó elernyed, ahogy Blister felemeli.
– Tudja, hogy segíteni akarunk – mondom.
Csendben sétálunk vissza a kocsikhoz. A kígyó nyelve néha mozog, ki-
be, de szerintem jóval lassabban, mint kellene. Egy részem szívesen
odatenné a kezét, hogy megtapasztalja, milyen érzés, amikor a nyelve
megérinti a bőrömet.
Az erdő kisebbnek tűnik most, mintha körénk zárult volna
valamiképpen. Szívesen elmondanám neki, hogy egy kígyót szeretnénk
megmenteni. Magamban suttogom a szavakat, és remélem, hogy az erdő
majd meghallja, amit mondani szeretnék neki.
A kígyó kissé vonaglani kezd Blister kezében.
– Szerinted támadni akar? – kérdezem.
– Nem tudom, remélem, nem.
Az erdőn túl, már a tűző napon sétálunk. Tartom Blistert, hogy át tudjon
mászni a kerítésen. A szemét végig a kígyón tartja.
 – Szerintem a sulikocsiban kellene tartanunk – mondja.
– Bent?
– Ha idekint hagyjuk, megeheti valami. – Blister a vállával dörzsöli meg
az orrát. – Kellene egy kis fű alá, hogy kényelmesebb legyen neki.
Letépek egy halom füvet, és aztán követem őket fel a lépcsőn.
A kígyócskánk kicsit ellenáll, ahogy Blister letenni igyekszik a fészekbe,
amit neki készítettem. De aztán megnyugszik.
– Mi van, ha később lekúszik róla, és eltéved a kocsiban? – kérdezem.
– Szerintem ahhoz túl beteg.
A hasamra fekszem, és a kígyót nézem.
– El kéne neveznünk – mondom.
– Oké – feleli Blister, és törökülésben ül le mellé a földre. A kígyónk
szemébe nézek. Mintha egy üveggyöngy meredne vissza rám, nem is pislog.
– Minden rendben lesz – mondom neki. A nyelve megmozdul, mintha
válaszolni akarna. Rámosolygok Blisterre. – Beszélni próbál hozzám.
Blister hirtelen előreugrik, és arrébb lök. Égető fájdalmat érzek a
csuklómban. A kígyó rám sziszeg, majd összegömbölyödik a fűből készült
fészkében.
– Elkapott? – kérdezi Blister; pánik ül ki az arcára.
– Igen – nyögöm ki, és felnézek rá; annyira fáj a csuklóm, hogy képtelen
vagyok mást hozzátenni.
Megragadja a karom, és kihúz a kocsiból.
– Várj itt – mondja, de úgy zihál, hogy alig értem, mit mond. – Ne érj a
harapáshoz. Hozom apukámat. – És már sprintel is.
– Ne! – kiáltok utána. – Akkor találkozni fog apuval és Kathleennel. Ha
megismer, el fog tiltani tőled.
Blister visszaszalad hozzám.
– Kórházba kell menned, June.
– Hazatekerek, és majd onnan bevisznek.
A csuklóm egyre vörösebb. Mintha fel is dagadt volna a bőröm a
harapásnyom alatt.
– Túl sok idő.
– Megkockáztatom – mondom, és tudom, hogy Blister is tudja,
komolyan gondolom.
 – Akkor siessünk. Elkísérlek.
– De ne egészen a házig.
Újra magával húz, segít átmászni a kapun.
– Veled leszek, amíg majdnem odaérsz. – Felkapja a biciklimet, és
erősen tartja, hogy felmászhassak rá. – Tudod tekerni? Meg kell próbálnod
nyugodtan tartani a karod.
– Menni fog. – A kezem olyan távolinak tűnik, ahogy megmarkolom a
kormányt.
– Gyerünk! – mondja Blister, és tekerni kezdünk az ösvényen a fák
között.
– Minden oké? – ellenőriz Blister egy idő után.
– Oké – felelem.
De valójában úgy érzem, mintha a zúzódás egyre feljebb kúszna a
karomon.
– Biztosan vipera volt? – kérdezem.
– Szerintem igen – mondja, előreszegezett tekintettel.
Felhajtunk az útra. Blister gyorsan megy, alig tudom tartani az iramot.
– Mi lesz, ha meglátnak? – kérdezem.
– Nem fog számítani – mondja, és csak teker tovább.
– De fog. – De fog, Blister, hidd el, hogy fog.
A házunk közelébe érünk, lefékezek, hogy neki is le kelljen.
– Innen már egyedül megyek.
– És mi van, ha nincsenek otthon? – kérdezi, és úgy néz ki, mint aki
menten sírva fakad.
– Otthon lesznek.
– Menj! – Lenéz a kezemre. – Gyorsan!
Visszateszem a lábam a pedálra, és hajtani kezdem.
– Hamarosan találkozunk – mondom, de nem nézek fel rá.
A sarkon már tisztán látom a házunkat, de olyan, mintha ő nézne engem.
Odaérek, leszállok a bicikliről, kinyitom a kaput, és bemegyek.
A biciklit a fűre dobom. A kezemet nehéznek érzem, mintha cipelnék
benne valamit, de azt nem tudnám megmondani, fájdalmat érzek-e.
Kinyitom az ajtót, de a ház csendes.
– Apu? – szólongatom halkan, de nem jön válasz.
 A konyha üres. A nappali ablakából viszont látom, hogy mind az udvaron
állnak, mintha csokorba lennének rendezve – apu, Kathleen és Megan.
Borzalmas látvány.
Csak állok, és nézem őket. A fájdalom a csuklómon újra fellobban.
Lenézek a feldagadt bőrömre.
Apu végül észrevesz. Mosolyog, és integet, hogy csatlakozzam hozzájuk.
Visszanézek rá. Ez elég neki, hogy elinduljon felém.

A kórház nagyon fehér. Sosem voltam még kórházban, azt leszámítva, hogy
megszülettem. Nem jöttem be, amikor anyu meghalt. Már túl késő volt.
Egy tolószékben vagyok, és tolnak benne előre. Apu mellettem szalad.
Kathleen és Megan valahol leparkolnak a kocsival. Remélem, eltévednek,
és nem jönnek be.
Nagyon világos van itt. Rengeteg ablak van a folyosó mindkét oldalán,
mégis ég a plafonon a hatalmas lámpatest.
– Mikor történt? – kérdezi az orvos aput.
– Úgy egy órája.
Az orvos bólint. Karamellszínű bőr világlik ki a merev, hófehér köpenye
alól.
Megállunk egy szobánál, és egy ágyra fektetnek. Tablettákat adnak,
hogy nyeljem le, és böködni kezdik a duzzadt kezemet.
– És biztosan egy vipera volt? – Az orvos kedvesen rám sandít.
– Gondolom.
Szeretnék elaludni, hogy álmomban újra a kígyó szemébe nézhessek.
Egy tökéletes kör, amely csak engem néz.
– Haldokolt – mondom. Az orvos bólint, és közben egy folyadékkal teli
zacskót akaszt fel egy rúdra mellettem.
– Hol találtad?
– A folyónál.
Blister találta, és ő hozta el.
– A Creekendnél – hazudom.
Nehéz érzés terjed szét a bőröm alatt. Mintha a kígyó belém csúszna.
– Kathleen hamarosan itt lesz – mondja apu, és megérinti a másik
kezem.
– Ne engedd be!
Az orvos újabb adag folyadékot nyom a zacskóba az ágyam mellett. A
tasak kidudorodik tőle.
– Szerencsés kishölgy vagy – mondja az orvos. – Minden hüllő másként
viselkedik.
– De nem szabadott volna hozzá érned – mondja apu.
– Haldokolt.
– A kígyók még órákkal az után is tudnak marni, hogy meghaltak.
– Ezt nem tudtam – mondja apu meglepetten.
A plafon simára van vakolva. Ha víz lenne, most beleugranék, úsznék
benne, és lehűlnék végre.
Visszanézek az orvosra, aki kedvesen rám mosolyog. Árad belőle a
jóság. Ha egyedül lehetnék vele, elmondhatnék neki mindent.
Meggyógyítaná a karom, és aztán kigyógyítana minden másból is.
Nyílik az ajtó. Oda sem kell néznem, hogy tudjam. Érzem őket, mielőtt
bármit is mondanának.
– June! – kiált fel Kathleen, és hallom, hogy megindul felém. Már nem
menthet meg tőle senki.
– Ő biztosan az anyukád – mondja az orvos, és rá is mosolyog, amikor
kezet ráznak.
 UTÁNA

– Senkinek sem meséltem arról, miket művelt Kathleen – mondom. – Nem

volt helyes.
– Miért volt olyan nehéz beszélni róla? – kérdezi Shaw atya kedvesen.
– Félt valaha igazán? – kérdezek vissza.
– Igen.
– De úgy igazán. Annyira, hogy nem tudott helyesen gondolkodni,
annyira, hogy nem is volt képes látni, hallani, annyira, hogy a szavak
egyszerűen elnémultak belül.
– Nem – feleli Shaw atya. – Ennyire sosem féltem.
– Én igen.
– Tudom. – Gyengéden megfogja a kezem. – Biztosan lehetetlennek tűnt
segítséget kérni.
– Akkor annak tűnt. De most legszívesebben odamennék ahhoz a
kislányhoz, aki voltam, és elmondanám neki, hogy ne féljen. Meg akarom
fogni a kezét, és segíteni, hogy megtalálja a szavakat. Csak pár szó elég lett
volna. Bárcsak lett volna bátorságom!
– Ez nem csak a bátorságról szólt. Az megvolt benned. A hited volt
kétséges az emberiségben. Ezt a hitedet most le is rombolta, ami történt.
– De voltak jó emberek is, akik meghallgattak volna, akik segítettek
volna, ha tudják. Megmenthettek volna – mondom keserűen. A fájdalom
olyan erősen hasít belém, hogy legszívesebben összegömbölyödnék a
padlón.
– Sose hibáztasd magad, June. Gyerek voltál.
Hallom, hogy Shaw atya kinyitja a Bibliát. A vékony papír hangja olyan,
akár a víz hullámzása a folyón. Megáll, aztán nagy levegőt vesz.
– A szenvedésből türelem fakad – olvassa –, a türelemből kipróbált
erény, a kipróbált erényből reménység. – Érzem, hogy gyengéden a hátamra
teszi a kezét. – A remény pedig nem csal meg.
Hagyom, hogy a szavai elringassanak. Körbeölelnek, és hagyom, hogy
biztonságban érezzem magam tőlük.
 ELŐTTE
Tizennégy évesen

A szórólapra nézek, amit már egy ideje magam elé tartok, és újra
megpróbálom. Azt mondja, hogy helyezzem a szemhéjamra a világosabb
színt, a sötétebbet pedig a külső szemzug​hoz. De hiába követem pontosan
az utasításokat, úgy nézek ki, mint akinek behúztak egyet. Letörlöm az
egészet egy nedves zsebkendővel, és újrakezdem. Azt hittem, ma már
könnyebben fog menni, de nem.
Elképzelem, hogy anyu itt van velem. Ha itt lenne, megfogná az ecsetet,
és tökéletes sminket készítene nekem.
Azt akarom, hogy kiszabaduljon a hínárból, hogy ússzon át mindenen, és
jöjjön vissza hozzám. Azt akarom, hogy újra az anyukám legyen.
Megan éppen akkor jelenik meg, amikor a szempillaspirált próbálom
felimádkozni, anélkül, hogy csomós lenne a festék a szempilláimon. A
szemem sarkából látom, hogy az ajtófélfának támaszkodik.
– Mit csinálsz? – kérdezi. Úgy mondja, mint aki egyébként is pontosan
tudja, ezért nem is válaszolok.
A pálcácskát a másik szememhez emelem. Félek pislogni, mert azzal
valószínűleg mindent elrontanék. Ha Megan nem lenne itt, nem lenne olyan
nagy gond, letörölném, és kész. De még mindig csendben figyel. Kész.
Leteszem a sminket az asztalra.
– Nehéz volt? – kérdezi.
– Nem akarok beszélni veled – vetem oda hidegen. Mérgesnek látszik,
egy ideig csendben van, majd kitör belőle a haragja.
– Nos, tök mindegy, milyen smink van rajtad – mondja. – Akkor sem
leszel szép.
Felállok az asztaltól, és kilököm a szobából, ahogy elhaladok mellette.
Sikerült elzavarnom az ajtótól, így be tudom zárni magam mögött.
– Ez az én szobám – mondom.
– Nem mennék be oda semmi pénzért – mondja, és elsétál, aztán
megfordul; a haja hatalmas ívben esik a vállára. – Nem akarok a koszos
cuccaidhoz érni.
Legszívesebben megütném, de inkább továbbmegyek a lépcső felé, ki a
házból. Felszállok a biciklimre.
Nem megyek túl gyorsan, mert akkor könnyes lesz a szemem, és az
elrontja a sminkemet. És csinos akarok lenni.
Annyiszor tekertem már végig ezen az ösvényen, hogy már csukott
szemmel is idetalálnék. Imádom. Olyan, mintha ez a szabadság útja volna,
melynek végén a legjobb barátom vár.
Letámasztom a biciklit a kapuhoz, és átmászom rajta. Ez egy felhős, de
meleg nap, az a fajta idő, amelyben a kocsijaink a leginkább tragacsoknak
tűnnek.
A papír zászlófüzér, amelyet Blisterrel csináltunk, összekötve a konyhát a
csontos szobával, kissé megsérült a múlt hétvégi nagy viharban, és most a
kocsi egyik oldaláról lóg csak le.
Blister nincs a műteremben. A suliszobában van, ahogy sejtettem, és egy
nagy babzsákfotelben üldögél, hatalmas könyvvel a kezében. Nézem őt az
ablakból; még nem tudja, hogy itt vagyok.
Olyan más már, mint amikor először találkoztunk. Magasabb, mint én, és
az arca valahogy egy idősebb fiú arca. A válla széles, nagy sportcipőt visel,
azok helyett az aprócska szandálok helyett, amiket régen… Bár még mindig
ugyanazt a törött szemüveget viseli, amelyet szigetelőszalaggal ragasztott
össze, miután Si ráült.
Amikor olvas, a világ megszűnik létezni körülötte. Bárcsak én is ilyen
lennék!
Valahogy mégis megérzi, hogy itt vagyok. Felnéz a könyvből, és rám
mosolyog.
– Mit csinálsz te ott kint? – kérdezi.
– Nem akartalak zavarni – mondom, és belépek az ajtón.
– Ez nem te vagy – mondja vigyorogva, aztán egy papírfecnit tesz a
könyvbe, megjelölve, hol tartott. – Mi van az arcodon?
Megérintem a szemem sarkát.
– Smink – felelem halkan.
– Miért? – kérdezi, mire én megvonom a vállam. És akkor olyat mond,
amitől először érzem azt, hogy nem akarok itt lenni. – Nem áll jól.
Nem gondoltam volna, hogy Blister is ilyen. Cherry és Lauren piszkáltak
ma érte a suliban, de azt nem gondoltam volna, hogy Blister is ezt fogja
csinálni.
– És akkor? – kérdezem. Olyan düh és szomorúság söpör végig rajtam,
amivel nem tudok mit kezdeni.
Blister furcsán néz rám, mintha már nem kedvelne engem többé.
Kiviharzom a kocsiból, az ösvény felé tartok.
– June! – kiált utánam Blister, de nem veszek róla tudomást. Átmászom
a kapun, és felkapom a bringám. – Hová mész?
El. El innen. Addig fogok tekerni, míg el nem érem a Föld végét.
Olyan hangosan sírok, hogy nem is hallok magamon kívül senki mást.
Nem is veszem észre, hogy Blister követett, egészen addig, míg mellém nem
ér a biciklijével.
– Állj! – kiáltja.
Előreszegezem a tekintetem, és tovább hajtok. Mire ő gyorsítani kezd,
és elém farol. Nekimegyek a biciklimmel, és leesem róla. A karomra és a
csípőmre esem, azonnal érzem bennük a sajgó fájdalmat.
A biciklik egymásba gabalyodva fekszenek a hepehupás földön.
Blister mellém térdel, és megrázza a fejét.
– June! – Itt van. Mellettem van.
– Jól vagyok – mondom, és felülök.
– Nem tört el valamid? – kérdezi.
– Nem hinném. Csak fáj.
– Sajnálom. – Gyengéden megfogja a kezem. – Nem úgy értettem. Nem
azt akartam mondani, hogy nem vagy szép. Csak, hogy nincs szükséged
erre. – Vörös az arca. Nem tudom, hogy azért, mert ő is megütötte
valamijét, vagy valami egészen más lehet az oka. – Elég csinos vagy enélkül
is.
– Miért mondod, amikor nem vagyok?
– Hogy érted azt, hogy nem vagy? Tudnod kell, hogy szép vagy, June.
– Tudom, hogy nem vagyok. Ryan és Lauren állandóan azt
mondogatják.
– De mondtam már neked, hogy ne higgy nekik. Nem szabad hinned
nekik. Nem hagyhatod, hogy ők nyerjenek.
Most másfajta könnyek csurognak végig az arcomon. Kimerült, kopott
könnyek, amelyek nem akarnak már elapadni.
– Annyira mérges vagyok rájuk, June – mondja olyan halkan, hogy alig
hallom. – Ők az egyetlenek a világon, akik képesek felbosszantani.
Utálom ezt, utálom, hogy képesek a mindig kedves és imádnivaló
Blistert, aki papírfigurákat hajtogat és megnevettet, feldühíteni.
– Gyere! – mondja hirtelen, és felsegít. – Mutatni szeretnék neked
valamit.
Felállok, és leporolom a nadrágom. A horzsolás a térdemen vérzik, és a
kezemen is hasonló a helyzet.
– Jól vagy? – kérdezi Blister aggodalmaskodva.
– Csak egy horzsolás – mondom, pedig valójában nagyon fáj.
Megtörlöm a szemem alját, a fekete festék jó része már a
hüvelykujjamon van.
Blister elmosolyodik.
– Azt hiszem, tönkretetted a sminked. – Aztán elkomorodik. – Tényleg
nincs szükséged erre, June.
Felvesszük a biciklinket a földről. Egy kicsit rozogának tűnnek, de
működnek, és ez elég. Visszatekerünk a kocsikhoz; egymás mellett
haladunk. A nap melegíti a kezemet, és rászárítja a bőrömre a vért a
térdemen. Kicsit fáj még a lábam, ahogy hajtok, de már nem érdekel.
– Erre – mondja Blister, és az ötödik kocsihoz vezet. Csak egyszer
voltam itt. Blister azt mondja, szellemek tanyáznak itt – persze tudom, hogy
csak viccel, de sosem firtatom az okát, miért nem használjuk ezt a kocsit.
Van itt egy árnyas rész, itt szeretünk üldögélni, és itt nyílnak a legszebb
vadvirágok is.
– Maradj – mondja Blister, és a szememre teszi a kezét. Hagyom.
Teljesen megbízom benne. A másik kezével vezet. – Vigyázz, hová lépsz –
mondja, és óvatosan felemeli a lábam, de olyan, mintha a levegőbe lépnék.
– Szuper – mondja, megállunk, és leereszti a kezét. – Kinyit​hatod.
Előttem a virágok ezernyi papírpillangóba bugyolálva. Annyira gyönyörű,
annyira csodálatos, hogy elakad a lélegzetem. A szám elé kapom a kezem
csodálkozásomban.
 – Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Blister rám sandít, ahogy lehajolok,
hogy megérintsek egyet. A szárnyai lila krepp-papírból készültek, rajtuk
apró pöttyök díszelegnek.
– Neked készült.
Felegyenesedem, és a karjába vetem magam. Nem akarok elmenni
innen. Soha, soha többé. Érzem, hogy Blister visszaölel, és boldogan kacag
bele a vállamba.
A pillangók közt sétálunk. Minden egyes darab gyönyörű.
– Mozognak – suttogom.
– Ez csak a szél.
– Nem, tényleg mozognak. – És esküszöm; mozognak. Látom, hogy
külön mozognak a szárnyaik.
Blister és én besétálunk a pillangómező közepébe, és leülünk a magas
fűbe.
– A legtöbbet otthon csináltam, azért nem láttad.
– Megmutattad anyukádnak?
– Nem. Csak Chubbersnek. Mellettem ült a szobám padlóján, miközben
csináltam. Néhányon majd talán lekvárfoltokat fogsz felfedezni.
Leakasztok egy kék színű pillangót, és olyan közelről nézem, hogy a
szívverését is látom. Hazaviszem, és beleteszem a titkos dobozomba, ahol a
legértékesebb dolgaimat tartom.
– Meghalna? – kérdezem.
– Micsoda?
– Ha lekvárt tennék a szárnyára. Meghalna tőle a pillangó?
– Nem tudom.
– Összeragadnának a szárnyai. És ha a lábára kerülne a dzsemből,
lehúzná a súlya.
Blister bólint, és feltolja a szemüvegét az orrán.
– Azt hiszem, igazad van.
– Azt hallottam, ha csak megérinted a pillangó szárnyát, már attól is
meghal.
– De egy papírpillangó biztosan nem.
Megérintem.
– Imádom őket, Blister. Ez a legszebb dolog, amit valaha kaptam. –
Áthajolok, és megpuszilom az arcát.
És akkor gondolatban összegyűjtöm az összes pillangót a szívembe. Ott
biztonságban lesznek, verdeshetnek a szárnyaikkal, és senki sem fogja
tudni, hol vannak.

– Nem hiszem, hogy June tette – mondja Kathleen. Meg akarja fogni a
kezem, de én szorosan magam mellett tartom. Olyan közel ül hozzám,
amennyire csak lehetséges, és tudom, ha ránéznék, az arcán hamis
aggodalom ráncait fedezném fel.
– Attól tartok, mégis – feleli Mrs. Andrews. – Az óra kellős közepén
történt. A tanár mindent látott.
Érzem, hogy Kathleen felém fordul. Én egyenesen a tanárnőre szegezem
a tekintetem.
– June? – szólongat negédes hangon. Nem felelek.
– June – folytatja Mrs. Andrews –, ez egy nagyon komoly dolog.
– Kényszerítettek – mondom.
– Kicsoda?
– Lauren és Cherry. Kinevettek. – Egyenesen Mrs. Andrews szemébe
nézek. Látni fogja az enyémben az igazat. Eljön majd, és segít rajtam.
– Nem mondom, hogy hibátlanok, June, de nem szabadott volna
megütnöd Cherryt.
Csak bámulom őt. A szemébe bámulok. Meg fogja tudni. Tudni fog
Kathleenről.
– Emellett nem mehetek el szó nélkül. Három napra felfüggesztelek.
Nem jöhetsz iskolába jövő hét hétfőig.
– De nem leszek otthon, hogy vigyázhassak rá – mondja Kathleen. –
Dolgozom.
– Sajnálom, de nincs más választásom, Mrs. Kingston – mondja.
Kathleen máris a bűvkörébe vonta, Mrs. Andrews csak rá figyel. Én mintha
felszívódtam volna.
– Rendben. Kitalálunk valamit. És nem fordul elő még egyszer – mondja
az én kötelességtudó, szerető mostohaanyám.
– Talán egy otthoni büntetés is szükséges volna – folytatja Mrs.
Andrews. – Letiltani például a mobiltelefonról… az elég komoly büntetés
manapság.
Kathleen bólint.
– Ne aggódjon. Átbeszélünk mindent. Ő egy jó kislány, ez nem fog
többé előfordulni. – Feláll, és megsimogatja a fejem búbját. Nem próbálja
újra megfogni a kezem.
– Hétfőn találkozunk, June – mondja Mrs. Andrews. – Mrs. Kingston,
majd értesítem minden egyéb fejleményről.
Becsukja mögöttünk az ajtót. A folyosó üres. Már mindenki hazament.
Csendben sétálunk Kathleennel a kocsijához. Megan az anyósülésen ül.
Úgy néz rám, mint aki mondani vagy kérdezni akar valamit, de végül nem
szól hozzám.
Úgy beszélgetnek hazáig, mintha ott sem lennék. Milyen volt a napjuk,
hogy ment Megannek a matek, milyen volt Shannon bulija.
Ha most kinyitnám az ajtót, kiugorhatnék az autóból, kigurulnék az útra,
aztán futásnak erednék. Olyan gyorsan futnék be az erdőbe, hogy nem
tudnának utánam jönni. Vagy ha mégis, fogalmuk sem lenne, merre indultam.
Az erdő mélyén, egy barlangban élnék, és bogyókat ennék.
Az autó megáll. Hazaértünk. Kathleen és Megan szállnak ki először.
Követem őket. Megan azonnal felvágtat a szobájába.
Én az ajtóban állok a kabátommal és a táskámmal a kezemben.
Kathleen bemegy a konyhába.
Talán ki sem jön majd onnan. Talán megúszhatom.
Leteszem a táskám a földre, a kabátomat a fogasra akasztom.
Aztán egyszer csak megragad a hajamnál fogva. A másik kezét a számra
tapasztja, így a sikolyom a tenyerének ütközik.
A székre lök, hátrahajtja a fejem, és jégkockákat töm a számba.
Fájdalom hasít a fejembe, megdermed az agyam. Fulladozom, hörgök,
olyan, mintha a jégdarabok elvágták volna a torkomat. A saját véremben
fogok megfulladni.
És nem köszönhetek el Blistertől.
És sosem fogja megtudni.
A szoba kezd elsötétülni, a sarkait már elborítja a kábaságom.
Kathleen előredönt, és kiköhögöm az összeset. Ezek csak jégkockák.
Nem vágták el a torkomat, nem vérzek.
Mielőtt újra megérinthetne, elfutok előle. A torkomat szorongatom.
Érzem a bőröm. Még itt vagyok. Nézem a lábam, ahogy szaladok fel a
lépcsőn. Létezik. Létezem. Van cipőm, zoknim, és kezem a kilincsen. Van
karom. Van hajam. Lélegzem.
És minden lélegzetvétellel győzedelmeskedem majd fölötte.

– June! – Mrs. Wick felnéz rám az ablakpárkány virágágyása mögül. –

Miért nem vagy iskolában?
– A tanárnő megbetegedett – hazudom.
– És az egész osztályt hazaküldték?
– Igen – felelem, és nem tudok a szemébe nézni; olyan kedves velem.
– És mi van a többi tanárral?
– Nem tudom – mondom, és megvonom a vállam. Az ablakon benézve
látom Sit, Chubbst és Milt. A földön ülnek, és valami nagyon komoly
dologról beszélhetnek.
– Micsoda szerencse – mosolyog rám Mrs. Wick, de szerintem nem hisz
nekem. – Van kedved segíteni?
– Persze. – Hátranézek a vállam fölött, Blister után kutatva, de nem
látom.
A virágláda elnyúlik az egész párkányon. Vékony réteg föld van benne.
Lenyomkodja a kezével, és észre sem veszi, hogy jó sok föld kúszik be a
körme alá.
– Az apjuk a növények energiájáról tanítja őket. Mindenfelé van belőlük
az udvaron. Megfognád ezt egy pillanatra? – A kezembe nyom egy
kislapátot. – Talán egy kicsit elkéstem már ezzel, de azért adok nekik egy
esélyt.
Mrs. Wick kinyit egy csomag magot és a földre szórja.
– Szeretnél a tetejére tenni egy kis földet még? – kérdezi.
Egy csomag komposzt áll a falnak támasztva. Megtartja nekem a zsákot,
míg én belemártom a lapátot, és kiszedek belőle annyi földet, amennyi ellepi
a várakozó magocskákat.
– Mik ezek? – kérdezem, és még több földet teszek az ágyásba.
 – Remélhetőleg karácsonyi orchidea lesz belőlük. Kicsit elkéstem az
ültetéssel, pár hónappal ezelőtt kellett volna, de nagyon szépek lesznek, ha
megnőnek. – Gyengéden megpaskolja a földet. – Az anyukád szerette a
növényeket? – A kérdése váratlanul ér, és hirtelen a lélegzetem is elakad.
Erre nem számítottam.
– Igen.
Mrs. Wick a csaphoz megy, teletölt egy vázát, majd visszalép hozzám, és
megöntözi a földet.
– Van udvarotok?
– Egy kicsi. Anyu és én sokat ültettünk régebben. – Énekelt a
virágoknak, hogy gyorsabban nőjenek.
– És most? – kérdezi, és közben a kötényébe törli a kezét.
– Most nem megyek ki oda túl gyakran.
Mrs. Wick úgy néz rám, mintha meg akarna fejteni valamit. Mintha egy
kirakós lennék, vagy egy találós kérdés, amire tudni akarja a választ.

Blister ágyán ülök, hátamat a falnak támasztva. Aprócska szobája van. Az

apukája leválasztotta róla Maggie szobáját, így mindkettejüknek van egy
saját kis kuckójuk. Ha kinyújtom a lábam, szinte megérintem a szemközti
falat.
Blister az ágy melletti széken ül. A szék asztalként is funkcionál, így a
könyveket és az óráját most le kellett pakolnia a földre.
– Igazából miért vagy itt? – Elszántan néz rám. Tudom, miért kérdezi, és
nem akarok hazudni.
– Felfüggesztettek.
– Az mit jelent?
– Nem mehetek suliba hétfőig.
– Ez nem tűnik túl nagy büntetésnek.
Elmosolyodom.
– Legalább lóghatunk együtt.
– Nem kell otthon maradnod? – kérdezi Blister.
– Apu és Kathleen dolgoznak, nem fogják megtudni, hogy eljöttem.
– Ja, értem.
 – Kathleen a mobilomat is elkobozta.
– Nos, ez sem tűnik túl nagy büntinek.
– Mert nincsenek barátaim, akik felhívnának? – kérdezem nevetve, bár
azért kissé fáj is ezt kimondanom.
– Ha lenne mobilom, én felhívnálak – mondja Blister komor hangon.
– Itt úgysem lenne térerő.
Blister bólint.
– Miért függesztettek fel?
– Megütöttem Cherryt – felelem.
Blister halkan füttyent egyet.
– Mit csinált?
Megvonom a vállam.
– Csak gonosz volt.
– De mit mondott? – erősködik Blister. A szemébe nézek. Ő a barátom.
Ő sosem mondana olyat, mint ők…
– Azt, hogy anyu megérdemelte a halált.
Blister mozdulatlanná dermed, de az arca elvörösödik. Észreveszem,
hogy olyan erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy a kézfeje kifehéredik. Nem
szeretem, amikor ilyen mérges.
– Semmi gond, Blister.
– Nem, June, igenis van gond.
– Tudom – mondom halkan.
– Ugye, tudod, hogy ez nem igaz? – kérdezi. Nem pislogok, úgy nézek
hosszan a szemébe. – Az anyukád többet ért, mint ott mindenki együttvéve.
– Gyönyörű volt, Blister.
– Tudom, hogy az volt.
– És kedves is volt – mondom, mire Blister előredől, a térdére
támaszkodik. – Ő volt a legjobb anyuka.
– Persze hogy ő volt. Miatta létezel.
Van valami a levegőben, amit még sosem éreztem. Olyan erőteljes érzés,
hogy szinte meg tudnám érinteni. Nagy levegőt veszek, és eltolom magamtól
a furcsa érzést.
Az ajtó hirtelen kicsapódik, és Maggie jelenik meg füstölögve.
– Blister, te jártál a szobámban?
 – Nem – feleli, és kiegyenesedik a széken.
– Valaki volt a szobámban.
– De nem én.
– Si! – sikítja, majd megfordul, és átvágtat a folyosón.
A levegő újra megváltozik a szobában. Újra csak a barátságunk tölti be.
– Blister! – kiált fel az emeletre Mrs. Wick. – Rád várunk!
– Jobb, ha megyek – felelem, bár a mellkasom belefájdul, hogy haza kell
tekernem.
– Ne menj – mondja Blister. – Gyere, és csatlakozz a sulinkba délután.
Élményóra, Wick stílusban.
Meg sem várja a válaszom. Kézen fog, és levezet a lépcsőn.

Az ágyam tiszta víz. Csak akkor vettem észre, amikor a pizsamám is nedves
lett. Megemelem a paplant. Alat​- ta a matrac is nedves. Lehúzom a lepedőt,
de még alatta is nyirkos minden. Összetekerem, és a földre dobom.
A matracot nagy nehezen megfordítom, és a helyére igazítom.
Még a másik oldalán is vizesnek érzem. Napokba telik, mire megszárad.
A padlóra vetem magam, és magamra húzom a takarót. Inkább magam
köré csavarom. Olyan vagyok, mint egy kismadár a fészekben. Már elég
erősek a szárnyaim ahhoz, hogy elrepülhessek. A fák fölé, fel a felhőkig,
bele a kék égbe, míg a nap melege el nem nyel.
Kopogást hallok az ablakom felől. Kinyitom a szemem, de hirtelen
fogalmam sincs, hol vagyok. Melegem van, fáj az oldalam; majdnem teljesen
sötét van, és tudom, hogy nem úgy néz ki ez a szoba, ahogy kellene.
Lassan összerakom a képet, és felidézem a nedves matracot. A földön
fekszem.
Újra kopognak az ablakomon. Szédelegve állok fel, és résnyire húzom el
a függönyt. Blister áll ott, és integet. A biciklije mellette a fűben. Kopog,
hogy menjek le hozzá. Le akarok menni, de egyelőre nehéz tisztán
gondolkodni. Az éjszaka közepén, álmomból felébresztve is szívesebben
lennék odakint vele, mint itt.
Bólintok felé, és eltűnök a szeme elől. A komódom fiókja megreccsen,
ahogy kihúzom. Visszatartom a lélegzetem, mintha attól csendesebb
lehetnék. Kihúzok egy pólót, egy pulcsit és egy farmert.
Felöltözöm, majd kinyitom az ajtót. Arra számítok, hogy Kathleen ott áll
majd a folyosó másik oldalán. Csak arra vár, hogy visszanyomhasson a
vizes matracra. De senkit sem látok.
Csend van. Halkan, lassan osonok le a lépcsőn a korlátot szorongatva,
hogy el ne essek a vaksötétben. Soha nem éreztem még ilyen hevesen verni
a szívemet. Érzem, ahogy pumpálja a vért az agyamba.
Leérve a lépcsőn belebújok a cipőmbe, és felveszem a kabátom, de nem
cipzárazom be, nehogy azzal csapjak zajt.
A kulcs megnyikordul a zárban, de aztán kinyílik, és utamra enged.
Blister kint áll, széles mosolyát a hold fénye világítja meg. A szájához
emeli a mutatóujját.
– Hol a biciklid? – tátogja. A ház sarkára mutatok. Azt akarja, hogy
idehozzam.
A fű csendes a talpam alatt. A biciklim pedálja sem zörren. Kitolom az
útra, ahol Blister áll.
Átóvakodunk a kapun, aztán felhuppanunk a biciklire, és vissza sem
nézünk.
Csak mi vagyunk itt. Sehol egy autó, sehol egy járókelő. Az egész világ
alszik, minket kivéve. Még sosem voltam idekint az éjszaka közepén.
Legszívesebben belekiabálnék ebbe a csöndes éjszakába. Állva kezdem
hajtani a biciklit, egyre gyorsabban és gyorsabban, a fényszóróink lyukat
égetnek a homályba. Most először érzem életemben, hogy bármire képes
vagyok.
A lakókocsiparkhoz igyekszünk. Nézem Blister, ahogy a kék kabátja alá
besuhan a szél, miközben megelőz. Ez a boldogság. Mert nem tudják, hol
vagyok, mert azt sem tudják, hogy leléptem. Mehetnék, ameddig csak
akarok.
Blister lassít.
– Nem akarok átmenni az erdőn – mondja. – A hosszabb úton jöttem.
Belenézek az erdő sötétjébe. Imádom, ahogy a fák egyenes törzsei
között meglapulnak a titkok. Be akarok menni. Bele akarok veszni ebbe a
furcsa félelembe, de Blister kevéssé tűnik izgatottnak.
– Akkor menjünk az ösvényen – mondom, és azonnal megkönnyebbül.
Eltekerünk, magunk mögött hagyva a rejtelmes fákat.
– Miért pont az éjszaka közepén? – kérdezem.
– Azon gondolkodtam, hogyan beszélgethetnél anyukáddal – feleli.
Majdnem leesek a bicikliről.
– Hogy érted ezt? – kérdezem mérgesen. Azt hittem, csak együtt
leszünk, csak úgy jól érezzük magunkat.
– Olvastam erről. Szeánsznak nevezik. – Rám néz, majd visszabámul a
lámpába, amely megvilágítja előttünk az utat.
– Egy szeánsz?
– Igen, ahol beszélhetsz a szellemekkel.
– Tudom, mi az.
Csendben tekerünk tovább, körbehurkolva az erdőt. A varázslat eltűnt.
Az izgalom, amely elöntött belülről, haragban oldódik fel.
Elérünk a kapuhoz. A fa része nedvesnek tűnik. Blister felkapcsolja a
zseblámpáját, és lágyan megvilágítja vele az arcomat.
– Nem hiszed, hogy jó ötlet, igaz? – Teljesen csalódottnak tűnik. –
Rengeteget olvastam róla, szerintem működne.
Hirtelen bűntudatom támad. Blister ezt az egészet miattam csinálja. Az
éjszaka közepén, a csípősen hideg sötétben, azért jött el értem, hogy
segítsen. És persze bármit megtennék azért, hogy újra lássam anyut.
– Kideríthetjük, boldog-e – mondja. Az arcát nagyon homályosan látom,
de el tudom képzelni, milyen fejet vág.
– Rendben – felelem.
A kocsik olyan máshogy néznek ki most, csendben fészkelnek a magas
fűben. Olyan, mintha aludnának. A zseblámpa fénye mintha felébresztené
őket, azt gondolom, talán pihenni szeretnének. A papírzászlók a zsinóron
még mindig ott lógnak, bár a színük már jóval fakóbb, mint korábban.
– Gyere – mondja Blister, és megfogja a kezem. Az ötödik kocsihoz
indul, ahhoz, amit sosem használunk. Óvatosan visszább húzom.
– Nem gáz – mondja Blister. – Voltam már itt egyedül, és nem olyan
vészes.
Az ajtó úgy nyikordul meg, mintha ezer éve nem nyitották volna ki.
Bentről a penész szaga azonnal kiárad. Nagyot nyelek, de nem sokat segít,
csak egyre mélyebbre szivárog belénk az állott szag.
 Blister körbemutat a zseblámpával. A falon még látszik, hol állt régen az
asztal és hol voltak a székek. A padló csupa mocsok. A kocsi közepén
néhány cucc, amit valószínűleg Blister készített oda.

– Mindent elolvastam erről – mondja, és a fekete szövetet középre húzza. –

Jól vagy?
– Nem tudom. – A hangom furcsán szól ebben a szilánkokra hasított
éjszakában. – Azt hallottam, veszélyes is lehet. Hogy néha a szellem, akit
magadhoz hívtál, nem akar leszakadni rólad.
Blister egy bögrébe teszi a zseblámpát, megvilágítva a plafont.
– Ez nem fog megtörténni, ha égetünk egy kis zsályát. – A hangja kissé
remeg.
– És mi van, ha rossz szellemek is átjönnek?
Bámulom a válaszát várva. Őszintén szólva el akarok húzni innen, de
mindezt értem tette, mert meg akarja nekem találni az anyukámat. És én is
meg akarom őt találni. Ég a mellkasom, annyira szeretném őt viszontlátni,
vagy megtudni, boldog-e.
– Anyukád jó szellem. Majd ő megvéd a rosszaktól.
Blister egy doboz gyufáért nyúl, sisteregni kezd, amint meggyújt egyet.
Felvesz a földről néhány kiszáradt zsályaszárat, és a gyufához érinti.
A láng elkap egy levelet, de hamar elalszik. Blister meg-gyújt egy
másikat, tovább tartja a szárához. Ez már lángra kap. Vastag füstcsík száll
fel a plafon felé. Az égő zöldet a nyelvemen érzem.
– Mondani akarok valamit – mondja Blister, és hagyja, hogy a hamu a
földre hulljon.
– Mit?
– A szellemeknek.
– Akkor mondd.
– Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni?
– Megígérem.
Blister halkan megköszörüli a torkát.
– Csak jó szellemeket fogadunk – mondja, olyan komoly hangon, hogy
bár próbálom megfékezni, végül mégiscsak kibukkan belőlem a nevetés.
 – Megígérted – mondja, és látom, hogy zavarban van.
– Sajnálom – mondom, és közben próbálok megnyugodni. Nagy levegőt
veszek, és megtörlöm a szemem. – Oké, jól vagyok, minden oké. Kezdd
újra.
Blister felvonja a szemöldökét, az egyik gödröcskéje furcsán lejjebb
kerül az arcán.
– Csak jó szellemeket fogadunk, a rossz szellemeknek kívül tágasabb.
Nem tudom visszafogni magam, újra kitör belőlem a nevetés.
– June! – rivall rám, de közben ő is nevet. Annyira, hogy szinte eldől. A
gyomromba hasít a fájdalom, de nem bánom, annyira jólesik így nevetni.
Levegőt sem kapok, mégsem akarom abbahagyni.
A felfelé irányított zseblámpa félhomályában mindketten a hasunkat
fogjuk; azt várjuk, hogy végre elmúljon a röhögőgörcs. De amikor elül,
valami váratlan szomorúság kúszik be a helyére.
– Szerinted eljön? – kérdezem suttogva.
– Nem tudom. – Blisteren úgy látom, nagyon akarja, hogy megtörténjen.
– Nem hiszem, hogy konkrétan hallani fogod a hangját. Vagy nem úgy,
ahogyan emlékszel rá.
– Nem emlékszem rá – mondom, mire Blister szomorúan rázza meg a
fejét.
– Talán csak egy jelet fog küldeni, hogy tudd, itt van veled.
Bólintok, és le sem veszem róla a szemem. Elhiszem, hogy képes ezt
megvalósítani.
– Ezt ide kell tennünk. – Blister egy fémpénzt vesz fel a szövetről, és egy
felfelé fordított pohár alá teszi. – Ezt abban az évben verték, amikor
született. – Feljebb tolja a szemüvegét az orrán. – Alaposan kidolgoztam a
dolgot.
– Tök jó.
– Várj csak! – mondja, és gyorsan kiveszi az érmét a pohár alól. – Meg
kell puszilnod.
Óvatosan megérint, miközben a kezembe nyomja az érmét. A számhoz
emelem, és lehunyom a szemem. Olyan hideg, mint amilyen anyu bőre lehet
most.
Blister visszateszi a helyére.
 – Készen állsz?
– Igen.
– Mindkettőnknek rá kell tennie a hüvelykujját a pohárra. – Azt teszem,
amit mond. Ezúttal nem nevetek. Nem is akarok. Nem akarom
megakadályozni a lehetséges találkozót anyuval.
– Loretta, téged hívunk. Mutasd magad.
Blister arcát nézem, amely a sötétben is ragyog.
– Mondhatom veled? – kérdezem suttogva, mire nagyot bólint.
Együtt ismételjük a szavakat, újra és újra. A hangunk egyik sarokból a
másikba visszhangzik, majd a semmibe vész.
Az üveget nézzük. Semmi sem történik.
Kérlek, anyu! Gyere!
A szavaink összekeverednek a zsálya hamujának illatával, ami már
beteríti az ablakokat is.
Kérlek, anyu! Gyere! Szükségem van rád. Segítened kell
kiszabadulnom.
A pénzérme nekiütődik a pohárnak.
Blisterrel ledermedünk. Abbahagyjuk a kántálást, és egymásra
bámulunk.
– Ezt te csináltad? – kérdezem.
– Nem hinném – feleli.
– Anyu? – suttogom. Behunyom a szemem.
És aztán meghallom. Biztos vagyok benne, hogy őt hallom. A nevemet
mondja. Ez az ő hangja. Érzem az érintését az arcomon.
– Büszke vagyok rád, June.
A kocsiban áradni kezd az illata, a parfümjének édes zamata.
– Anyu – mondom, de más szó nem jön ki a számon.
– Sajnálom, hogy elhagytalak.
Az illata kezd elillanni.
– Szeretlek, June.
És aztán elmegy.
Blister engem bámul.
– Azt hiszem, itt volt.
– Komolyan?
 – Igen – felelem mosolyogva. Blister nagyon büszke magára.
– Mit mondott?
– Hogy szeret.
– Hát persze hogy szeret. – Blister áthajol, és szorosan megölel. –
Mindig szeretni fog.
A sötétség hirtelen mintha felülkerekedne rajtam. Nyomasztani kezd.
Talán ez az a kocsi, ahol az a pasas megfojtotta a feleségét. És mi itt
vagyunk, egyedül, és senki sem tudja, hová mentünk.
– Félek – suttogom.
– Én is. Menjünk?
– Aha.
A bögre felborul, ahogy Blister kirántja belőle a zseblámpát. Nem csap
nagy zajt, ahhoz mégis elegendőt, hogy megszorítsam Blister karját, és
futásnak eredjünk.
Alig kapunk levegőt, mire a biciklikhez érünk. Nem szeretem az éjszaka
hangjait. Bárki hallhat minket, bárki elkaphat minket.
– Visszatekerek veled – mondja Blister, és bekapcsolja a lámpákat a
biciklijén.
– De aztán egyedül kell hazatekerned. – Nagyon sötét van, és tudom,
hogy fél.
– Az nem baj. Akkor is egyedül voltam, mikor érted mentem.
– De ez most más.
Tényleg más most ez a sötét.
– Menjünk! – mondja, és követem a kacsázó mozdulatait.
Az úton már gyorsabban hajtunk. Hideg szél süvít az arcomba.
Egyenesen előrenézek, Blister hátát bámulom. Tudni sem akarom, mi lehet
mellettem vagy mögöttem.
Hallom Blister zihálását. Haza akar menni.
Nem szólunk egymáshoz, míg a házunk közelébe nem érünk. És akkor
megpillantom őt, ahogy az ajtóban áll. Apu. Rajta van a kabátja.
– Kapcsold le a világítást – suttogom. Végignézzük, ahogy apu bemegy,
majd újra kijön az udvarra.
– Téged keres.
– Igen.
 – Elkísérjelek odáig.
– Ne! – vágom rá. – Szerintem az csak rosszabb lenne.
– Oké.
– Szerintem menned kellene. – Ha apu eltiltana Blistertől, abba
belehalnék.
– Csak ha megígéred, hogy egyenesen bemész. Nem mész máshová.
– Megígérem.
– Rendben.
– Köszi, Blister – mondom, és tudom, hogy tudja, mire gondolok.
Mindenre.
Megfordul a biciklijével, és olyan halkan teker el, hogy alig hallom.
Nézem, ahogy a fekete folt a sötétben egyre eltávolodik tőlem.
Elindulok a ház felé. Apu megpillant, és elém rohan.
– June! – kiáltja. Nem mérges. Inkább rémültnek látszik. Magához
szorít. – Hol voltál?
– Csak bicikliztem egyet – felelem. Elveszi a biciklimet, és a házhoz viszi.
Követem őt a konyhába.
Ő is itt van.
– Hála istennek – sóhajt fel Kathleen. A bőre még fehérebb, mint
amilyen szokott lenni, a szeme vörös. – Ó, June – mondja, és próbál
megölelni, de én leengedve tartom a karom. – Annyira aggódtam – nyögi, és
sírást színlel.
Apu a nappaliba vezet minket. Csendben osonunk. Megan még biztosan
alszik, és a világért sem ébresztenék fel a drága Megant.
– Hol voltál? – kérdezi Kathleen, és megérinti a karomat. Arrébb
araszolok, hogy ne tudjon hozzám érni.
– Kath meg akarta nézni, jól vagy-e, és nem talált az ágyban – mondja
apu. – Azt mondta, összevizezted az ágyad, June. – Furcsán néz rám,
miközben ezt kimondja. – Ezért menekültél el?
– Nem menekültem el. Csak bicikliztem.
– Az éjszaka közepén? – kérdezi Kathleen fájdalmas hangon.
– Igen.
Felé fordulok, és próbálok olyan lassan és tagoltan beszélni, amennyire
csak lehetséges.
 – Nem vizeztem össze az ágyat.
– June, láttam az ágyneműdet – feleli apu. – A matrac is olyan lett.
– Lehet valamilyen húgyúti fertőzés is – mondja Kathleen. – El kellene
mennünk orvoshoz, nem gondolod?
– Nem én vizeztem össze.
– Tuti, hogy sok tinivel megesik. – Apu Kathleenre néz, mintha
megerősítésre várna.
– Valaki összevizezte az ágyamat – mondom ki, mielőtt átgondolhatnám.
– June, nem kell szégyellned magad – mondja apu.
– Összevizezték az ágyamat.
Kathleen úgy néz ki, mint aki sokkot kapott. Még én is hinnék neki, ha
nem tudnám.
– Ki tenne ilyet? – kérdezi, aztán apura néz.
– Te – felelem. – És Megan.
– June, most nevetségesen viselkedsz – mondja apu.
– Ők tették – mondom. És még annyi minden mást is. Apu? Hát nem
látod? Higgy nekem, és láss meg minden mást is.
– Miért tennének ilyet?
– Mert gyűlölnek.
– Ne beszélj butaságokat – mondja apu, Kathleen pedig bánatosan a
fejét rázza. A szeme elkerekedik a csodálkozástól, valahogy ártatlanságot és
szeretetet csempészett a tekintetébe.
– Ez az igazság. – Bátornak tűnhetek, hogy ezt kimondom, de valójában
rettegek. A papírpillangók a gyomromba költöztek, és egymást mardossák
bennem.
– Elegem van ebből, June.
Apu mérges. Rám haragszik.
Kérlek, apu.
– Semmi rosszat nem tesznek. Próbálnak szeretni téged, June. És szinte
meg vagyok lepve azon, hogy még mindig próbálkoznak.
Úgy érzem, mintha a pillangók szárnyai meggyulladtak volna. A fájdalom
szinte elviselhetetlen.
Régóta próbálom elmondani, de egyszerűen nem akarja meghallani.
– Persze hogy próbálkozunk, Bradley – hallom Kathleen hangját. –
Szeretjük, és sosem fogjuk feladni.
– Késő van, és holnap dolgoznom kell – feleli egy kis várakozás után
apu. – June, túl fáradt vagyok ehhez az egészhez most.
– Segítek megágyazni – mondja Kathleen felém fordulva. – Kicserélem a
lepedőt, megfordítjuk a matracot, és hozok egy tiszta paplant.
Apu lehajol, és csókot nyom a szájára.
El kell szabadulnom innen.
– Majd én megcsinálom – mondom, mielőtt felrohannék a lépcsőn.
Olyan hangos vagyok, amennyire csak lehetséges. Fel akarom ébreszteni
Megant. Becsapom az ajtót magam mögött, fogom a cuccom, és
összegömbölyödve fekszem a földre.
Bennem a papírpillangók még mindig lángolnak.
 UTÁNA

– Annyira mérges voltam – mesélem Mickey-nek. – Egyre jobban és

jobban. – A falnak dőlve ülünk. Csepereg az eső, de élvezem, ahogy hűsíti a
bőrömet. Szeretném, hogy elmossa a háborgó haragom. – És a suliban is
próbáltam elmondani, mit csinál a többi gyerek, de egyszerűen nem
hallgattak meg. Csak annyit láttak, hogy mindenen felhúztam magam, és
megbüntettek érte.
– Az élet nem mindig fair – feleli Mickey, a szavai felsértik a levegőt. –
De nem hagyhatod, hogy ez irányítson. Az életed másik felét jó dolgokkal
kell megtöltened.
– Ez nem könnyű feladat.
– De fontos, June. Figyelj rám. Figyelsz? – kérdezi Mickey komolyan.
– Igen – felelem.
– Az életed értékes. Minden nap, amit ezen a világon töltesz,
felbecsülhetetlen. Van helyed, van, akinek szüksége van rád.
Szeretnék hinni neki. El kellene raktároznom magamban ezeket a
szavakat, el kellene vinnem magammal mindenhová, amerre még életem
során indulok. Biztonságban kell tudnom őket, hogy ne felejtsem el soha.
– És ha minden napba reményekkel tele vágsz bele, végül győzni fogsz.
Remény. Mint egy madár, amely túl magasan száll a fejem fölött.
– Mi van, ha nincs már miben reménykednem? – kérdezem halkan.
Mickey megfogja a kezem. – Talán a remény önmagában elegendő.
 ELŐTTE
Tizenöt évesen

Blister és én a hátunkon fekszünk, a lábunkat mindketten egy vödörbe

lógatjuk. Érzem, hogy egymáshoz ér a bokánk.
– Mi ez a kinövés itt? – kérdezem. – Az, ami a tiédhez nyomódik.
– Ez? – Felemeli a talpát, és jól lefröcsköl közben.
– Igen.
– Ez a belső boka.
– Te túl sokat tudsz egy tizenöt éveshez képest – mondom. Nézem,
ahogy a felhők közül lassan előbukkan a nap.
– Te kérdezted.
– De neked meg nem kellene tudnod.
Érzem, hogy közelebb húzódik hozzám, aztán hirtelen vizet fröcsköl az
arcomra.
Alig van időm felülni, mielőtt Blister újabb adagot locsol rám.
– Nem kellene ilyet csinálnod – mondom drámaian. – Főleg mert ilyen
könnyű célpont vagyok. – Én is belemártom a kezem a vödörbe, hogy
lefröcskölhessem, de teljesen elhibázom.
Blister felnevet, és gúnytáncot kezd lejteni körülöttem.
– Nem túl jó.
Felveszem a földről az egész vödröt. Nagyon nehéz, de azt hiszem, nincs
más választásom.
– Ne! – kiáltja Blister, és hátrálni kezd.
– De-de! – felelem, és felé lépkedek. A vállamra veszem az egészet, és
követem őt a fűbe. Szaladni kezd előlem, de utánaöntöm a hatalmas ibrik
tartalmát. Nem fut elég gyorsan, így a hátát még eléri. Megáll, és felém
fordul. A karját eltartja magától, úgy néz ki, mint egy madárijesztő.
– Nem te mondtad? – piszkálódóm. A haja is csurom víz.
– Azt akartam mondani, hogy te vagy a legtökéletesebb célpont.
Blister leveszi a pólóját, és kirázza. Esőként hull belőle a víz a fűre. Ki is
csavar belőle, amennyit csak tud, és észre sem veszi, hogy nézem, a vállát,
az izmait, amelyek lekúsznak a karján.
Hirtelen felnéz.
– Mi van? – kérdezi, oldalra döntve a fejét.
– Semmi – felelem, és elkapom a tekintetem.
– A te felsőd is vizes.
– De én nem veszem le az enyémet.
A levegő mintha megkeményedne közöttünk.
– Meddig fogunk még itt állni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom.
Úgy néz rám, mintha tudna valamit.
Elsétálunk a konyhánkig.
Idebent hűvösebb van. A szilfa rálóg a kocsi tetejére, a lombja elhárítja a
nap sugarait. Ez az egyetlen kocsi, ami nem olyan, mint egy gáztűzhely
belseje.
Blister segít felvágni a narancsokat. Facsarni kezdem, és sikerül egy kis
pohárnyit kinyernem kettőnknek.
A lépcsőn ülünk egymás mellett, a lábunk összeér. Az a furcsa érzés még
mindig itt van, olyan, mintha elzsibbasztaná az agyamat.
– Most mit csináltál? – kérdezi Blister. – Most miért kaptál büntetést?
– Egy asztalt dobtam Ryanre.
– Felemeltél egy asztalt?
– Akartam. De inkább csak megbillentettem és eltoltam. Végül Samet
találtam el.
– Megsebesült? – kérdezi Blister. Fogalmam sincs, mit gondol. Hogy
haragszik-e rám, vagy szomorú miattam.
– Egy kicsit.
– June! – Csalódottnak tűnik.
– Nem akartam. – És valahogy így érzek, tényleg. Megbántam az
egészet. Nem akartam bántani Samet. – Azt hiszem, a lábujjait is
eltörhettem volna.
Blister elcsendesedik egy időre. Bárcsak kiabálna velem! Bárcsak
elmondaná, mit gondol! A csend sokkal jobban fáj. Attól félek, egyszerűen
csak fogja magát, és lelép.
 Nézem a papírasztalt, amit a műterem ajtajára akasztottunk. Innen alig
látom a papírtányérokat és poharakat, amiket ráragasztottunk múlt nyáron.
– Beszélned kell valakivel, June. El kell mondanod a tanároknak,
mennyit bánt Ryan meg a többiek.
– Már elmondtam, próbáltam.
– Jobban kell próbálnod. És azt is be kell vallanod, hogyan bánik veled
Kathleen otthon.
– Sosem hinnének nekem.
– Fognak, ha igazat mondasz.
Ó, Blister, még te sem tudod a teljes igazságot!
– Oké, megpróbálom – mondom, csak hogy befejezzük ezt, és témát
válthassunk. Blister bólint, majd a térdén összefont ujjait nézi. Egyik
hüvelykujját a másikra, a másikat az egyikre, és így tovább… – Mit
csináljunk ma? – kérdezem. Blister megvonja a vállát, közben még mindig a
kezét nézi. – Menjünk el biciklivel valahová, ahol még sosem voltunk.
– Az elég sok hely – mondja Blister, és jó messzire kinyújtja a lábát
maga előtt.
– Jobbra vagy balra? – kérdezem.
– Hogy érted?
– Csak válassz egyet! Jobb vagy bal?
Blister feljebb tolja a szemüveget az orrán.
– Balra!
– Oké, akkor fogjuk a biciklinket, és elindulunk balra – mondom.
Blister vigyorog.
– Oké.
Feláll, és aztán engem is felhúz. Felveszi a még nedves pólóját. A
testéhez tapad.
– Kellene egy kis víz – mondom. Megvár, míg megtöltök bent egy
flakont vízzel, majd beleteszem a táskámba. Elhozok egy csomag kekszet is,
pedig tudom, hogy nem lenne szabad. A kapun túl pattanunk fel a bringákra,
balra fordulunk a göröngyös útra. A nap már éget, beleül a hajamba.
Egy kereszteződésnél megállunk. Blister felvesz a földről egy kavicsot. A
háta mögött babrál vele, aztán előhúzza a két kezét.
– Ha eltalálod, melyik kezemben van a kavics, megint balra megyünk.
 A jobb kezét választom. Üres.
Elmosolyodik.
– Akkor jobbra megyünk.
Egyáltalán nem fúj a szél. Meleg levegőt lélegzek be, és kiszárad a
torkom. A kerekeink suhogása az egyetlen hang, amit kiadunk.
Amikor újabb válaszúthoz érünk, én kapok fel egy kavicsot a földről, és
a tenyerembe rejtem.
– Balra! – mondom, amikor megérinti a jó tenyerem.
Folytatjuk utunkat. A végét nem is látom. Csak mezők és mezők
mindkét oldalunkon. Zöldek, szárazsárgák, néhány virágokkal borított.
– Versenyezzünk! – kiáltja egyszer csak Blister.
– Túl meleg van – zihálom. De előrenyomul; nagyon erősen kell
tekernem, hogy utolérjem. Fáj a lábam, de nem adom fel. Tudom, hogy nem
nyerhetek, de próbálkozom.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre megállunk vizet inni.
– Menjünk arra. – Blister egy távoli pontra mutat az út végén. Egy apró
épületnek tűnik. Olyan, mint valami fészer.
– Aztán pihenünk? – kérdezem, még mindig alig kapok levegőt. Muszáj
árnyékba vonulnunk.
– Aztán pihenünk.
Csendben tekerünk a cél felé. A kerekek alatt ropog a kavics.
A kunyhóhoz érünk, három fala van és lapos teteje. Körülbelül tíz ember
férne el benne, egymás mellett fekve. Deszkák hiányoznak a falból, a tető
egy része mintha egyszerűen lecsúszott volna róla, lelóg az egész
tákolmányról. Régen mintha lett volna padló, de a fű már benőtte az egészet.
Ledobjuk a bicikliket a fűbe, és bemegyünk. Olyan, mintha
beleereszkednék egy dézsa hideg vízbe. A kunyhó kellemesen hűvös,
árnyas.
– Sokkal jobb – mondom, és még beljebb húzódunk.
– Szerintem is – ért egyet Blister.
Leveszem a táskám, kiveszem belőle a vizet, és odaadom neki. Nézem,
ahogy hátrahajtja a fejét, iszik jó néhány kortyot, majd letörli a száját a
kézfejével.
– Köszi.
 Miközben én iszom, Blister eltűnik. A ház mögött találok rá.
Egy kocsi maradványaira bukkanunk. A nagy része leégett, úgy fekszik
most itt, mint egy óriási csontváz, amely kimered a fűből.
Pár ülés még épen maradt benne, de mintha ráolvadtak volna a vasakra.
– Hé, Bonny – mondja Blister vontatottan. – Valaki felgyújtotta a
kocsinkat. – Úgy csinál, mintha egy fegyvert húzna ki a zsebéből.
– Mégis ki tenne ilyet, Clyde?
– Valaki követhetett minket. – Megfogja a karom, és lehúz a leégett
kocsink mögé. – Csss! Jönnek…
Én is kihúzom a fegyverem a zsebemből. Clyde lassan kikémlel a
motorháztető mögül, de gyorsan vissza is kúszik mellém.
– Öt óránál.
– Öt?
Clyde komoly arccal bólint, és vakargatni kezdi az arcát; mintha valamin
törné a fejét.
– Kijuttatlak innen, Bonny. Csak kövess.
Lopakodni kezdünk a kocsi mellett. Rám néz, és számolni kezd a
kezével. Három. Kettő. Egy.
A kunyhó felé futunk, és lövöldözni kezdünk. Az egyiket én kapom el, a
szeme közé lövök. Clyde kettőt nyír ki. Benyomulunk a házba; itt
biztonságban vagyunk.
– Megszöknek! – kiáltja Clyde. A másik kettő bepattan egy autóba.
Kiugrom az útra, és célba veszem őket. Nem akarok több áldozatot, így
csak a kerekekre lövök, mire az autó csúszkálni kezd.
Clyde karjára teszem a kezem, hogy leeressze a fegyverét. Nézzük,
ahogy az autó eltűnik a szemünk elől.
– Többé nem fognak zaklatni minket – mondja Clyde, és átkarol. –
Megcsináltuk.
Nem mozdulok. Érzem, ahogy dobog a szíve, olyan, mintha egyszerre
dobogna az enyémmel, vagy mintha ketten osztoznánk egy szíven.
Blister nyakába zihálok.
Hátrahajtja a fejét, és hirtelen az ajkamon érzem az ajkát.
Megcsókolom Blistert.
Blister visszacsókol.
 Hirtelen mindennek értelme van. Semmi más nem számít. Blister meg
akar csókolni, és én is ezt akarom.
Az ajka olyan ízű, mint a forró levegő. A karját körém fonja.
Az én Blisterem csókol.
Aztán elhúzódik, ki tudja, mennyi idő telik el; rám néz.
– Ó – suttogja. Óvatosan megérinti az arcomat. – Ugye, nem bántad
meg?
– Nem.
Megpuszilja a homlokom, és újra magához von. A fejemet a vállán
pihentetem, és belélegzem az illatát. Éget minket a nap. A bőre a bőrömhöz
ér, és nincs hely köztünk másnak, csak a boldogságnak.
Megfogja a kezem, és a kocsinkhoz megyünk; nekidőlünk, és megisszuk
a maradék vizet. Blister engem néz, de valahogy más szemmel, mint eddig.
– Mi van? – kérdezem. Furcsán hangzik a hangom ebben a végtelen
térben, mintha a szavaim egy üvegburában visszhangzanának.
– Semmi – feleli mosolyogva.
A kezébe nyomok két szem kekszet, mielőtt a táskámba teszem a
csomagot és az üres üveget. A száját nézem, miközben rág, és a morzsákat
az ujjával söpri le az arcáról.
– Mi van? – kérdezi most ugyanazt, ugyanúgy.
– Semmi – felelem nevetve.
De valójában ez a minden. És tudom, ha most a Föld megszűnne forogni,
Blister és én túlélnénk, együtt mindent túlélnénk.
Még egymásra nézünk, mielőtt újra felpattannánk a biciklire, és
meghódítanánk az előttünk terülő hosszú, száraz utat.

Nem tudom, hol vagyok, a kezemmel próbálom kitapogatni, merre lehetek.

A fény olyan erős és hideg, mintha jégből lenne.
Az ágyamban vagyok, aludtam, ez biztos. A fehér fény teljesen elvakít,
de képtelen vagyok behunyni a szemem. Valaki mintha kifeszítené a
szemhéjam. Valaki más meg mintha a karomon ülne, és a szemembe
világítana. Először az egyikbe, aztán a másikba.
Sikítani akarok, de akkor egy kéz az ajkamra tapad.
 Olyan fájdalmat érzek, mint még soha ezelőtt. Nem tudom kiiktatni ezt
az erős fényt. A testem valahogy érzi, hogy baj van.
Azt hiszem, rosszul leszek, hányingerem támad, de a kéz a számon
olyan, mint egy fal. Ég a szemem. Próbálom forgatni a fejem, hátha
kiszabadulok, hátha sikerül leráznom magamról ezeket a szorításokat.
Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább erővel, a fény kialszik.
Lassan kitisztul a látásom, és kiveszem a távolodó körvonalaikat a szoba
sötétjében. Még mindig fényes foltokat látok magam előtt. Behunyom a
szemem, és be is fogom a kezemmel, de még így is vörös foltok izzanak
előttem.
Az egész testem remeg. Nem bírom abbahagyni. Oldalra fordulok, és
figyelem, hogyan kúszik a fájdalom a fejemben egyre mélyebbre és
mélyebbre, egészen a koponyám alá.

– Ma családi napot tartunk – mondja apu kissé szigo​rúan. – Nincs vita.

– De én nem akarom – ismétlem.
– Nos, ez nem rajtad múlik, June. Mások is vannak ebben a családban.
– Bradley – förmed apura gyengéden, szinte pajkosan Kathleen. Úgy
néz rá, mintha meg akarná dorgálni, amiért gonoszkodik velem. – Mókás
lesz – intézi hozzám a szavait.
– Kérlek, gyere – mondja Megan, a pirítóst a szája elé tartva. Ha nem
ismerném, magam is azt hinném, tényleg azt akarja, hogy velük tartsak.
– Jönni fog. Nincs választása – mondja apu.
És valójában tényleg nincs. Ha nem megyek, még a végén büntetést
kapok, és nem láthatom Blistert.
A hőség a kocsiban elviselhetetlen. Mind a négyen letekerjük az
ablakunkat, amennyire csak lehet.
– Hová megyünk? – kérdezi Megan. A csontsovány lábát az enyémhez
nyomja a kocsi hátsó ülésén.
– A lusta patakhoz – feleli apu, és beindítja a motort. Nézem a tarkóját,
és közben arra gondolok, vajon elfelejtette, hogy az volt anyu kedvenc
helye, hogy az volt az a hely, ahová mindig együtt jártunk. – June imádja azt
a helyet. – Elkapja a tekintetem a visszapillantó tükörben, és belevigyorog.
 Tényleg imádtam, amíg csak hárman voltunk. Apu, anyu és én. De nem
így. Nem akarom, hogy Kathleen ott legyen, nem akarom, hogy
bemocskolja az emlékeimet.
– Neked is tetszeni fog, Megan – teszi hozzá apu.
– Alig várom – feleli. Aztán rám néz. – Te leszel majd az
idegenvezetőnk, June. – Mintha tényleg izgatott lenne. Válaszul csak
megvonom a vállam, és kibámulok az ablakon.
Blister várni fog rám. Az egyik kocsink lépcsőjén ülve, lábát lógatva, és
én nem leszek ott, és azt fogja hinni, azért, mert csókolóztunk.
Összeszorítom a fogam, nehogy kitörjön belőlem a düh.
Apu magas hangon énekelni kezd. A kormányon dobol mellé, aztán
Kathleen is becsatlakozik; a hangja olyan lágy és ártatlan, körbeöleli apu
ércesebb szólamát. Apu átnyúl, és gyengéden megsimogatja a térdét, aztán
Kathleen úgy tesz, mintha zavarában dobálná a nagy, szőke sörényét egyik
válláról a másikra.
Szabad leszek. Szabad leszek. Szabad leszek, mondom magamban,
ahogy Blister is mondta nekem. Szabad leszek. Szabad. Szabad.
Lélegezz, June, mondja. Egy jó nagy levegőt, szívd be tíz
másodpercig, aztán újabb tíz másodperc alatt engedd ki.
Szabadság. Szabadság. Szabadság.
Az autó végül megáll, és kinyitom a szemem. Úgy emlékszem erre a
tisztásra, mintha tegnap jártam volna itt: a park sziklákkal van körbekerítve,
ösvények vezetnek vastag törzsű fák között. Anyu a kezemet fogta, és úgy
rohantunk apu előtt…
– Hozzam ezt? – kérdezi Megan, és megfogja a plédet.
– Az szuper lenne – feleli apu. – June, megfognád ezt? – Egy zöld táskát
nyom a kezembe, aztán kiveszi a kosarat, és lecsapja a csomagtartó tetejét.
– Odavezetsz minket?
Megrázom a fejem, majd a szemébe nézek. Nem akarok itt lenni, de ő
észre sem veszi.
– Akkor kövessetek engem – mondja, és mosolyog. A mosolya valódi.
Meg sem próbál odafigyelni rám.
Lemaradok hátul. Megan mellettem akar jönni, de én tőle is mindig
lemaradok. Le akarom lökni a dombról, nézni, ahogy végiggurul, és ahogy
fájlalja a koszos, vérző térdét.
Már nem vagyunk messze. Pár szikla kimered a patakból, elég laposak
hozzá, hogy ráülhessünk.
– Elfeküdhetek a fűben? – kér engedélyt Megan apámtól.
– Jól hangzik – feleli, és leteszi a kosarat. Megan leteríti a plédet, és
igyekszik szépen kisimítani. Nem segítek neki.
Inkább kiállok a legközelebbi szikla szélére, és belebámulok a vízbe.
Mint egy zavaros tükör. Lehajolok, és megérintem a vizet. Nem szűnik meg
zubogni. Mintha irányt változtatna, de átszökik az ujjaim között.
Imádom a csobogó hangját. Ez a csendes áramlás megnyugtat.
– Gyönyörű hely – mondja Kathleen, és megérinti a vállamat. Aztán rám
hajtja a fejét. Próbálok nem mozogni, de nem könnyű nyugton maradni, és
magamon érezni őt.
A vizet nézem, a vízre kell koncentrálnom. Ahogy folyik, ahogy csobog.
Tízig számolok, az agyam mintha megdermedt volna.
Kathleen puszit nyom a fejemre, és végre elhúz mellőlem. Ünnepélyesen
a levegőbe szippant, mintha valami idióta filmben lennénk.
Megan mond neki valamit, de falat húzok magam köré, hogy ne is
halljam, a hangjuk nyoma ér csak el hozzám, elegendő távolságból ahhoz,
hogy ne is érdekelhessen.
– Akarsz úszni egyet? – kérdezi apu, és mellém lép. Feltápászkodom és
megrázom a fejem. – Jó ötlet volt idejönni? – kérdezi halkan. Tudja. Tudja,
milyen szörnyű. Talán ő is látja anyut…
Megvonom a vállam, mert a válaszom nem az, amit hallani akar.
Rám néz, de én továbbra is a patakot bámulom.
– Nagyon boldog lenne, ha tudná, hogy van egy új anyukád, aki annyira
szeret téged, ahogy ő szeretett.
Minden szava a mellkasomba vág. Sikítani szeretnék.
Nézem a vizet.
Elszámolok tízig.
Eltemetem alá a fájdalmat.
– Megesszük ezt, apa? – kiált Megan.
Az apám elfordul tőlem.
– Remek ötlet – feleli, és elsétál mellettem; a könnyű léptei
megroppantják a sziklát.

Félek újra találkozni Blisterrel. Mi van, ha nem csókoltam jól, és nem akarja
újra?
Mi van, ha tegnap egész nap várt rám, és én nem mentem, és ez az idő
pont elég volt arra, hogy rájöjjön, ez az egész felesleges volt.
A szívem zakatol, ahogy hajtom a biciklit.
Mi van, ha nincs is itt, ha elment, és már sosem jön vissza?
Csend van a kocsiknál. Várok egy kicsit, aztán letámasztom a biciklimet,
hallgatózom, de semmi; Blisternek semmi nyoma.
A levegő fülledt, vihar készülődik.
Csendben felmászok a kapun, aztán lesétálok az ösvényen.
A konyha üres, és a műteremben sincs.
A sulikocsi ajtaját kinyitva azonban megtalálom. Papír​figurát vág ki, a
maradékok mindenfelé szétszórva a földön.
– Csodálatos, ahogyan működünk, nem? – mondja, mintha nem most
érkeztem volna. Egy papíragyat tart felém. Nem igazán tetszik, hogy egy
nagy régi könyvet vágott szét, de ezt nem említem meg neki. Az izgatottság
meglágyítja a vonásait, olyan fiatalnak tűnik most, mint amikor először
találkoztunk. – Milyen hihetetlen, hogy ez a sok apró rész mind szükséges
ahhoz, hogy létezni tudjunk. És akármelyik apró darab megsérül, minden
összeomolhat.
– Okosan van ez összerakva – mondom, és beleülök a papírkupacba.
Van itt minden, tüdő, máj, vénák és szív.
– Látod ezt? – Blister az agy egyik részére mutat az ollóval. – Ez itt a
Brosco-terület. Ez az apró rész itt. Ez felel azért, hogy megértsük a nyelvet;
nélküle nem tudnánk beszélni.
– Ha megsérül, meg lehet még javítani?
Blister levagdos még az agy széleiből.
– Nem hiszem, de majd felfedezem rá a gyógyírt.
– Ahogy a cisztás fibrózisét is.
– És a diabéteszét.
– Dr. Blister.
 – Dr. Jacobnak kell lennem vagy dr. Wicknek.
– A dr. Wick jól hangzik. Olyan, mint valami félelmetes, régimódi doki
neve, aki gyertyákkal égeti ki a sebeket az emberek bőrén.
– És azokat a fura, égő ollókat használja – mondja Blister, és újabb
réteget helyez az agyra a földön heverő papírfecnikből.
– És piócákat.
– Amik kiszívják a véredet. – Blister közel hajol hozzám. Megragadja a
karom, és szívni kezdi egy ponton, olyan erősen, hogy piros folt marad
utána.
Aztán megcsókol. Újra megcsókol.
Ez alkalommal alig kapok levegőt; most magamnál vagyok. Blister szája
a számon.
És ez a legfantasztikusabb érzés az egész világon.
Nem hagyjuk abba a csókot, és bennem a papírszívem hevesen dobog,
a hangja Blister szívverésébe játszik, betölti az egész kocsit, az egész kis
világunkat.
Amikor véget ér, Blister rám néz.
– Nem bánod? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és elmosolyodom, ő visszamosolyog, majd újra
megcsókol, még hosszabban, mint az előbb. Olyan komoly, olyan eltökélt,
hogy szinte nevetnem kell.
– Meg fogom akadályozni, hogy Kathleen csúnya dolgokat tegyen veled,
June. Még nem tudom, hogyan, de meg fogom. Megígérem neked.
Elhozta őt egy pillanatra közénk, és ezt nem engedhetem. Előrehajolok,
és – immáron sokadjára – megcsókolom.
De mintha érezném Kathleen tekintetét a hátamban, kéz a kézben
Meganével.
Addig csókolom Blistert újra és újra, míg el nem tűnnek innen.
Egy borítékot találok a szekrényemre ragasztva. Rajta van a nevem. Nekem
szánták. Leszedem, és a táskámba dobom, majd elindulok a terembe.
Nem is akarok rágondolni. Fogalmam sincs, mi lehet benne, de szépen
írták rá a nevem, és a boríték tisztának tűnik.
Csendben ülök a helyemen, és Mr. Lovellre koncentrálok, aki a
tektonikus lemezekről beszél. A többiek nevetgélnek, beszélgetnek óra
közben, de én csendben figyelek. Így sokkal biztonságosabb. Láthatatlan
falat húzok magam elé, mindig ezt csinálom; így nem bánthatnak. Még így is
próbálkoznak persze, de nem könnyű áttörni a védelmet.
Ebédnél Jenniferrel és Helennel bent ülünk le, mert esik az eső. Az
ebédlő egyik sarkában ülünk, körbevesz minket a nyüzsgés.
– Ezt kaptam – mondom, és az asztalra csapom a borítékot.
– Kitől jött? – kérdezi Helen.
– Nem tudom.
– Nem bontottad ki?
– Most fogom – mondom, és felnyitom a hátulját. Úgy teszek, mintha
nyugodt lennék, próbálom leplezni a remegést, mintha nem is igazán izgatna,
mi van benne.
Egy meghívó. Cassandra tizenhatodik szülinapi bulijára. Újra elolvasom a
nevet a tetején. June. Tisztán, olvashatóan.
– Wow! – Helen csak ennyit tud kibökni.
– De jó neked – teszi hozzá halkan Jennifer. – Kedves lány.
– Te nem kaptál? – kérdezem. Jennifer megrázza a fejét. – Talán te. –
Helenhez fordulok.
– Kétlem.
– Úgysem megyek el – mondom.
– Menj csak el, biztosan jó lesz – mondja Jennifer.
Felvonom a szemöldököm.
– Mind ott lesznek – emlékeztetem.
– Talán már felnőttek…
– És teljesen megváltozott a személyiségük – teszi hozzá Helen.
– Meglehet – mondja Jennifer. – Az emberek változnak.
Nézegetem a meghívót. A hátulja teljesen üres. De az eleje gyönyörű: a
szélei aranyozottak, virágok domborodnak ki a felületén. Cassandra neve
cirádás betűkkel díszeleg a közepén, az enyém pedig a tetején.
– Örülök neked, June – mondja Jennifer, és megszorítja a karom.
– Legközelebb ti is jöttök – felelem.
Megvonja a vállát.
– Nem gond. – De én kínosnak érzem, hogy ők nem kaptak meghívót,
és gyorsan visszateszem a borítékot a táskámba. Nem is veszem elő újra,
míg haza nem érek.

– Eljönnél velem?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – feleli Blister. A lépcsőn ülünk, és
kavicsokat dobálunk üres konzervdobozokba.
– Miért? – Furcsa érzés kúszik a gyomromba. Azóta érzem, mióta
megkaptam a meghívót. Nem tudnám megmondani, hogy izgalmat vagy
félelmet érzek-e.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit furcsa? Hogy hirtelen meghívnak
téged egy buliba?
– Ezek nem ők. Cassandra nem igazán tagja a csapatnak. Ő eddig csak
simán átnézett rajtam.
– És akkor már rendben is van a dolog? – Blister hátrahajlítja a karját,
és erőteljesen eldobja a kavicsot. A legfelső konzervdobozt találja el vele.
– Szóval nem jössz el velem?
– Azt nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nem biztos, hogy
menned kellene.
– Jennifer azt mondta, mindenkinek adni kell egy esélyt, hogy
megváltozhassanak.
– Az olyanok, mint Ryan, nem változnak.
– Ez nem Ryan bulija. – Még sosem voltam mérges Blisterre, de most
egy kicsit idegesít. Azt akarom, hogy örüljön nekem. Azt akarom, hogy
higgye, hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy minden jobb lehet.
Túl nagy kavicsot dobok el, mégsem találok el vele egyetlen konzervet
sem.
– Elmegyek veled! – csattan fel Blister. – Ha mész, elmegyek veled.
– Tényleg?
– Persze. Nem hagylak magadra.
Közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom, de ő nem csókol vissza.
– Jó lesz, megígérem – mondom, és a vállára hajtom a fejem.
Látom magam előtt a meghívót a nevemmel a tetején. Elmegyünk
Blisterrel, és érzem, minden meg fog változni.
Csinosan felöltözöm, a pasimmal megyek oda, és mindenki hátrál majd
egy lépést, amikor megérkezünk, elámulnak, és mindenki velünk akar majd
beszélgetni. Mindenki a mi barátunk szeretne lenni.

– Gyönyörű vagy – mondja Kathleen. A székben ülve maradok, apu a

karosszékben velem szemben. Leteszi az újságot, és rám néz.
Elmosolyodik.
– Tényleg az vagy.
Kathleen legalább fél órát töltött el azzal, hogy kiegyenesítse a hajam.
Minden egyes másodpercét gyűlöltem.
– Meg akarod nézni? – kérdezi. Leteszi a hajvasalót, és elém lép, hogy
megnézhessen.
– Nagyon csinos vagy, June – mondja Megan. Türelmesen figyelte a
folyamatot, az arca tiszta és ártatlan, de tudom, hogy valójában mit gondol.
Kathleen elveszi a tükröt a kandallópárkányról, és elém tartja.
Furcsán nézek ki. Eltűntek a hullámok. Hosszú, egyenes fekete
hajkorona omlik a vállamra. Utálni szeretném, mert Kathleen csinálta.
– Köszönöm – mondom sután, és felpattanok. – Jobb, ha megyek,
különben el fogok késni.
– Biztos ne vigyelek el? – kérdezi apu.
– Jennifer apukája örömmel elvisz – hazudom.
– Akkor elviszlek Jenhez. – Apu összehajtja az újságot, és a szék
karfájára teszi.
– Szívesen biciklizek – felelem. Odamegyek hozzá, és puszit nyomok az
arcára.
– Rendben, ha így szeretnéd…
– Így.
– Vidd a telefonod, és hívj, ha bármi van.
– Hívni foglak.
– És érezd jól magad – mondja. Egyszerre látom büszkének és
aggódónak.
– Érezd magad fantasztikusan – kontrázik Kathleen. Közelebb lép
hozzám, megérzem a parfümje szúrós szagát, ahogy magához von. Hatalmas
puszit nyom a homlokomra.
 Biztosan Megan is szívesen elbúcsúzna tőlem, de nem igazán érdekel ez
az egész komédia. Kisétálok, és magam mögött hagyom ezt a hamis
családot.

Meg kell állnom a biciklivel, hogy megigazítsam a szoknyám. A szél

többször is belekapott, és nem akarom, hogy az egész világ lássa a
fehérneműmet. Megérintem a hajam. Olyan más most. Meg tudom fésülni az
ujjaimmal, a tincsek selymesen peregnek át rajtuk.
Hirtelen elfog a félelem. Mi lesz, ha nem tetszik majd nekik? Mi lesz, ha
Cherry és Lauren is ott lesz, és kinevetnek? Annyiszor elképzeltem már,
mennyi jó dolog fog történni, amikor Blisterrel megjelenünk a buliban, hogy
nem is maradt hely a képzeletemben arra, hogy elképzeljem, hogy rossz
dolgok történhetnek majd végül. De most ezek a gondolatok is beférkőznek
a vágyálmaim közé.
Egyre gyorsabban tekerek, hogy velem együtt a félel​meim is
elsuhanhassanak.
A Wickék házához vezető ösvény tele van mindenféle cuccal. Chubbers
műanyag tologatós játéka kikémlel az egyik bokorból. Egy biciklikerék van
az út egyik oldalán, egy rövidnadrág a másikon, amely a bejárati ajtóhoz
vezet.
A kapunál hagyom a biciklimet.
Izgulok, izgatott vagyok és félek, mit fog szólni hozzám Blister. Tetszem-
e majd neki. Sokat lógunk együtt; ő és én. Mind azon fognak gondolkodni,
hol rejtegettem eddig a pasimat.
Lesimítom a hajam, és az ajtóhoz lépek. Tom nyitja ki előttem az ajtót,
mielőtt kopoghatnék.
– Itt van June – kiáltja, és nem mond semmit az új hajamra, csak
beszalad a konyhába.
Blister lejön a lépcsőn. Látom, hogy azonnal észreveszi.
– Hali – köszön. Kék póló van rajta; még nem láttam ezt ezelőtt és egy
farmer, amely frissen mosottnak és vasaltnak tűnik. Nagyon helyes.
Gyorsan puszit nyom a számra, és aztán csak állunk ott egymással
szemben mosolyogva.
 – Kiegyenesítetted a hajad – mondja végül.
– Ja – vonom meg a vállam, mintha nem számítana, de végül zavaromban
mégis megérintem.
– Jól néz ki – mondja, de nem tűnik túl meggyőzőnek.
– Köszi – felelem. Vissza akarom kapni a fürtjeimet.
– Apu! – kiált fel Blister. – Mehetünk!
– Máris! – kiált vissza Mr. Wick valahonnan a házból. Blister már a
kezében tartja a kulcsot.
– June – köszönt Blister apukája. – Nagyon csinos vagy.
– Köszönöm.
– Nézz csak magatokra! – mondja, és kissé hátrébb lép, hogy
megcsodáljon bennünket.
– Ne már, apu! – szólal meg Blister. Nem gyakran látom őt elpirulni;
most nagyon szívesen megölelném, olyan aranyos.
Hárman sétálunk ki a kocsihoz. Blister megfogja a kezem. Megszorítom
a kezét, mire ő is szorít az enyémen, és akkor boldogság költözik a
csontjaimba. És ha a buli nem is lesz majd olyan jó, ha a többiek nem is
lesznek kedvesek velem, ez a falatnyi boldogság most akkor is az enyém, és
nem veheti el tőlem senki.
Blisterrel a hátsó ülésre ülünk, ahol megint megfogja a kezem.
Kibámulok az ablakon, az elsuhanó táj nyalábjait lesem, de közben csak
arra tudok gondolni, hogy Blister bőre az enyémhez ér.
– Jó lesz úgy, ha éjfélre értetek jövök? – kérdezi Mr. Wick.
– Szuper lesz – feleli Blister.
– És az apukádnak is megfelel? – kérdezi a visszapillantó tükrön át a
szemembe nézve.
– Neki is jó így – válaszolom. Megfogom és a vállamon át előrevetem a
hajam. Ha lenézek, látom a végeit, olyanok, mintha megégtek volna.
Blister megszorítja a kezem, mire én felpillantok rá. Mosolyog és bólint
egy nagyot.
– Jó leszel – mondja. – Mindketten jók leszünk.
Az eszembe se jutott, hogy talán ő is ideges. Feljebb nyomja a
szemüvegét az orrán, majd ő is kinéz az ablakon. Feltekertem, mert féltem,
hogy a huzat tönkretenné a sminkem vagy a hajam.
 Egy idő után Mr. Wick befordul egy olyan utcára, amelyen kivétel nélkül
hatalmas házak sorakoznak. Az udvarok, a kertek is hosszan terülnek el a
majdnem-paloták előtt.
– Mi a házszám? – kérdezi Mr. Wick a válla fölött. Megnézem a
meghívót, pedig valójában fejből tudom.
– Tizenhat – mondom. – Cranberry Close tizenhat.
A huszonhetesnél járunk éppen. Mr. Wick lassít, majd befordul egy fehér
falú ház elé, amely előtt olyan gyönyörű a gyep, mintha odafestették volna.
– Tizenhat – mondja Mr. Wick. – Ez az.
Azt kívánom, bárcsak ne akarna kiugrani a szívem a helyéről. Ezen nem
segít az sem, hogy Blister még mindig a kezem fogja. Nagyot sóhajtok.
Nem vagyok biztos benne, hogy be akarok menni oda. Lehet, hogy jobb
lenne megkérni Mr. Wicket, hogy forduljon vissza, mielőtt bárki észrevenne.
Megkérni, hogy vigyen vissza az ő házuk biztonságába.
– Meg tudjuk csinálni – mondja végül Blister. Mosolyog, a gödröcskéi
még sosem voltak ilyen mélyek.
– Persze hogy meg tudjátok – mondja Mr. Wick. Aztán megfordul, a
könyökét a fejtámlára teszi, és ránk néz. – Remekül fogjátok érezni
magatokat.
– Készen állsz? – kérdezi Blister.
– Készen. – Pedig valójában nem, erre sosem lehet igazán felkészülni.
– Rendben. – Próbál kiszállni a kocsiból, de olyan erősen szorítom a
kezét, hogy visszahúzom.
– Minden rendben lesz, June – mondja Mr. Wick kedvesen. – Blister
majd vigyáz rád. Itt várok, amíg be nem léptek a házba.
A házat nézem, majd visszafordulok Blisterhez. Tudom, hogy végig kell
csinálnom. Tudom, hogy minden rendben lesz. És talán ez az a pont,
ahonnan a dolgok majd jóra fordulnak.
Kiszállok a kocsiból, és megigazítom a szoknyám.
– Remekül nézel ki – mondja Blister, és puszit nyom a homlokomra.
Együtt sétálunk fel a házhoz. Remélem, Blister nem érzi, hogy a tenyerem
az övéhez izzadt. Ahogy bekopog, visszanézek Mr. Wickre. Integet. Blister
megnyomja a csengőt is.
Minden csendes.
 Az ajtó végül kinyílik. Egy idős nő áll előttünk. A haja hátrafogva, néhány
fehér tincs kihullik belőle.
– Igen? – kérdezi.
– Cassandra bulijára jöttünk – mondja Blister.
– Cassandra?
– Igen – felelem.
– Sajnálom, eltévesztettétek a házszámot.
Blister hátrébb lép, és megnézi az ajtóra pingált számot.
– Ez a tizenhatos, ugye? – kérdezi.
– Igen. Cranberry Close tizenhat – mondja.
– Nem lakik itt Cassandra? – kérdezem.
– Nem. Csak én és a macskám, Jesse.
– Elnézést, hogy zavartuk – mondja Blister, és elhúz az ajtótól.
– De tuti, hogy ez volt a cím.
– Ez volt. – Blister elindul az autó felé. Mr. Wick még mindig a kocsiban
ül, és láthatóan nem érti, mi történt.
– Megnézem a meghívót – mondom. – Lehet, hogy rosszul emlékeztem.
– Nem – ellenkezik Blister, a hangja tele van haraggal.
– Mi történt? – kérdezi Mr. Wick, ahogy beülünk a kocsiba.
– Rossz cím – mondom, és előkapom a kártyát. A nevem tisztán
olvasható rajta. És Cranberry Close 16. a cím. A dátum a mai dátum, és
időben érkeztünk.
– Létezik másik Cranberry Close? – kérdezem.
– Nem – feleli Mr. Wick. Visszafordul, és az autó elejét bámulja.
Még egyszer megnézem a meghívót. Talán rosszul olvastam. Talán valami
elmosódott rajta. Blisterre nézek, válaszok után kutatva. Az ujját rágja, a
tekintete sötét.
– Nem értem – mondom. Pedig valójában azt hiszem, mégis.
– Nincs buli – mondja halkan. Alig akarja kimondani.
– Gondolod? – kérdezem, és közben a csendes házat nézem.
– Tudom – feleli Blister. Nagy levegőket vesz, zihál. Úgy néz ki, mint aki
mindjárt szétveri a kocsit, és aztán végül meg is próbálja; ököllel belevág az
anyósülésbe. Meg akarom állítani. Mi van, ha a lányok elbújtak valamelyik
bokorban, és onnan figyelnek minket?
 – Szemetek – mondja.
Legszívesebben összegömbölyödnék, olyan apróra, hogy észre se
vegyék, hogy elgurulok. Elgurulok egy csatornába, belevetem magam a
sötét vizébe, és senki sem talál majd rám.
Blister átkarol, és a fejemhez simítja a fejét. Nem akarom, hogy itt
legyen. A szégyen minden részemet megfesti, és csak el akarok menni innen,
úgy, hogy vissza se nézek.
– Fabatkát sem érnek – mondja Mr. Wick az első ülésen. – Szánalmas
kölykök, ti ezerszer többet értek náluk.
Tudom, hogy ez nem igaz.
És tudom, hogy hétfőn szembe kell majd néznem velük. Mindegyikükkel.
Mindenki nevet majd rajtam. Még Cassandra is, akiről azt gondoltam, nem
olyan, mint ők. Akiről azt gondoltam, kedves lesz majd velem, és minden
megváltozik.
Mr. Wick elindítja az autót. Behunyom a szemem, és csak arra figyelek,
hogy mozgunk. Letekerem az ablakot, hagyom, hogy betóduljon rajta a friss
levegő. Az autó morajlik alattunk. A huzat az arcomba csap, és hátrafújja a
béna, egyenes hajamat.
Gyorsan Blisterhez fordulok.
– Még nem akarok hazamenni.
– Maradhatsz nálunk, ameddig csak akarsz – szól hátra Mr. Wick.
Még a gondolatot sem bírom elviselni, mi lesz, ha visszaérünk.
Elképzelem Tom csodálkozó arcát, amiért ilyen hamar megérkeztünk, a
sajnálatot Mrs. Wick szemében. De a lakókocsikhoz sem szívesen vinném
el ezt az érzést. Egyik helyre sem.
– Oké – felelem halkan.
Bárcsak lenne egy mágikus gyufám, amivel hamuvá égethetném a belülről
mardosó szégyent!
Blister erősen fogja a kezem, de ezúttal ez sem segít.
 ELŐTTE
Két hónappal később

– Jobb vagy bal? – Blister kinyújtja elém ökölbe szorított kezét.

Megérintem a jobb kezét, mire enged a szorításból. A csipkézett kavics
abban a tenyerében csücsül.
– Akkor a bal. – Megfogja a táskáját, a vállára veti, és hajtani kezdi a
biciklit.
– Hogy van Tom? – kérdezem, és mellétekerek.
– Nem túl jól, de már jobban aludt.
– Elmehetek meglátogatni?
– Holnap hazaengedik.
– Ez fantasztikus.
– Egy csomó pirulával, persze. További hét napig kell még szednie, hogy
megelőzzék a fertőzéseket.
– Nem sütünk neki valami finomat? – kérdezem.
– Biztosan örülne neki. – Blister átnyúl, és megfogja a kezem. Megingok,
és elnevetem magam.
– Sziámibiciklik – mondja.
– Ez azt jelentené, hogy örökre összeragadunk – emlékeztetem.
– Nem lenne az olyan nagy baj. – Rám néz, de ekkor hirtelen
nekiütközik a kereke az enyémnek, épp csak egy kicsit, de éppen elég
nagyot ahhoz, hogy Blister két kézzel ragadja meg a kormányt, nehogy
elessünk.
– Nem hinném, hogy jó artista lenne belőlünk – veti hátra a válla fölött,
és gyorsan kezd tekerni.
– Maradj az orvosi pályánál – kiáltom utána, és begyorsítok én is. Ő
gyors, túl gyors.
Lelassítok és a két oldalamon elterülő mezőket nézem. Takaróként
borítja be őket egy kék virág, amely egészen a fákig nyúlik fel.
Egy kocsi tűnik fel a távolban, amely egyre nagyobb és nagyobb lesz,
ahogy közelít felénk. Zümmögése megtöri a végtelen csendet, majd egészen
szétszaggatja azt, ahogy bömbölő motorral elhajt mellettünk. Hallom, ahogy
aztán újra elcsendesül a hangja, elképzelem, hogy most egyre kisebb és
kisebb lesz a képe mögöttem, míg el nem tűnik örökre.
Blister megvár a kereszteződésben.
– A szokásos tempód – mondja.
– Gyönyörködtem a látványban – felelem mosolyogva, mire előbújnak a
gödröcskéi. – Mármint nem benned – teszem hozzá nevetve. – Csak úgy a
táj általános szépségében.
– Tehát mégis bennem – mondja. Próbálom megütni a vállát, de elhajol,
és felnevet. – Jobb vagy bal – nyújtja ki elém újra a kezét.
– Most én jövök!
– Elkéstél.
– Ez nincs a szabályok között.
– Nos, elég időm volt rá, hogy módosítsam őket.
– Ez nem tűnik fairnek – mondom, és megbököm a jobb kezét. Kinyitja,
és egyikben sincs semmi.
– Akkor jobbra megyünk.
– Megállhatnánk lassan? – kérdezem.
– Még nem találtunk semmi jót.
– Csak egy kis pihenőre.
– Még két kő, és ha nem találunk semmi érdekeset, megállunk.
– Megegyeztünk – felelem, és visszaülök a biciklire.
A szemem előtt, a távolban már megjelenik a következő kereszteződés,
amikor hirtelen zeneszó csapja meg a fülem. Nem lehet messze, és bár
Blister mellettem teker, nem veszi észre. Lelassítok.
– Mi a baj? – kérdezi Blister, és lefékez.
– Hallod?
– Micsodát?
– Valaki énekel. – Mindketten hallgatózni kezdünk.
– Onnan jön – mutat a távolba, pár vastag, zömök fára a mezőn.
– Megnézzük? – kérdezem.
– Még két kő – emlékeztet.
– De hamarabb találtunk valamit.
 – Lehetséges – mondja Blister kissé bizonytalanul.
– Valaki gitározik is.
Nem adok neki túl sok esélyt. Leugrom a bicikliről, lehúzom az útról, és
óvatosan a vadvirágok közé bújtatom. Próbálom nem letarolni őket, de nem
hagyhatjuk a bicikliket az út közepén.
Egymásra fektetjük őket, és elindulunk az éneklő fák felé.
– Egy férfi hangja – suttogom. Blister bólint, és óvatosan lépked
mellettem a magas fűben.
Egy idős férfi ül egyedül, görbe háttal, a fa árnyékában. Gitár van a
kezében, napszemüveg a szemén.
Nem hiszem, hogy észrevett volna minket. Olyan mélyen benne van a
dalban, hogy a világa csak a zenére korlátozódik.
Túl régóta nem láttam senkit gitározni. A hangja feltépi a sebeimet. De
nem akarok fájdalmat érezni, csak azt akarom, hogy szépnek halljam, mert
Blisterrel hallom.
– Ki van ott? – A zene hirtelen abbamarad. A bácsi egyenesen a fűbe
mered. – Kik vagytok? – A gitárját szorosan maga elé tartja.
– Helló – köszönti Blister, és felegyenesedünk.
– Csak tetszett a dala – mondom. A bácsi felénk fordítja a fejét, de nem
vagyok benne biztos, hogy lát minket. – Folytatná?
– Hányan vagytok ott? – kérdezi.
– Csak ketten. Én June vagyok, ő pedig itt Blister.
– Miféle név az, hogy Blister? – A bácsi összeráncolja a homlokát. – Mi
az igazi neved?
– Jacob – feleli.
– Akkor így foglak hívni.
Blister rám néz, és felvonja a szemöldökét.
– Mi a maga neve? – kérdezem, és melléülök a fűbe.
– Nekem nincs rá szükségem – feleli.
– Ez furcsább név, mint a Blister – mondom, mire a bácsi kuncogni kezd.
A nevetés kaparni kezdi a torkát. – Énekelne még nekünk? – kérdezem.
– Csak ha csatlakoztok – mondja.
Blister rám néz, és megrázza a fejét.
– Nem hinném, hogy Blister elég jó lenne ebben – nevetem.
 – Igen – teszi hozzá Blister. – A levelek lepotyognának a fáról, ha
énekelni kezdenék.
– Örökzöldek – feleli erre kurtán az öreg.
– Akkor is leénekelnék belőle párat. – Blister leveszi a hátizsákját, és
mellénk kuporodik.
– Akkor csak te és én, June – mondja a bácsi.
– Én sem vagyok olyan jó – mondom. Egy hangot se énekeltem azóta,
hogy anyu meghalt. Nálunk otthon pedig senki más nem énekel.
– Próbáljuk meg – mondja a bácsi. Az ujját a húrokra teszi, és lágy
gitárszólam telepszik közénk. – Válassz egy dalt!
Egy pillanatra felnézek az égre.
– Carole King You’ve Got A Friend – mondom ki gyorsan, mielőtt még
meggondolhatnám magam.
– Rendben.
Pengetni kezd, és énekelünk.
Behunyom a szemem, csak a bácsi meg én vagyunk. És persze anyu.
Egy ideje már nem tudtam felidézni a hangját, de most tisztán hallom a
fejemben. A nyugodt, édes hangját, ahogy énekel velem. Ahogy elaltat.
Ahogy együtt főzünk, vagy virágot ültetünk a kertben. A zene újra élővé
teszi őt.
A bácsi velem énekel, a hangja karcos. Én kitartok, és a hangomban
tartom anyu hangját.
Amikor befejezzük, a levegő üresnek tűnik.
Kinyitom a szemem, és Blister ámuló tekintetével találom szembe
magam.
– Nem tudtam, hogy te tudsz ilyet… – mondja.
– Még sosem énekeltél Jacobnak? – kérdezi a bácsi. Megrázom a
fejem, de aztán rájövök, hogy nem látja.
– Nem – mondom.
– Tehetséges vagy – mondja a bácsi. – Ki kellene használnod.
– Gitározol is? – kérdezi Blister. Zavartnak tűnik. Mintha egy titkos
képességem, az énem egy új oldala nyílt volna meg előtte.
– Nem – mondom, és a bácsira nézek közben. Szeretném, ha játszana
még. – Anyu próbált megtanítani, de túl nehéznek éreztem. Talán még túl
fiatal voltam hozzá.
– Meg kellene kérned anyukádat, hogy próbáljon meg újra tanítani –
mondja a bácsi. – Ő is ilyen szépen tud énekelni?
Tudom, hogy miért bámul rám Blister, de nem akarom, hogy az anyukám
itt is halott legyen. Legalább egy kis időre feltámaszthatom.
– Igen – felelem. – Gyönyörű hangja van.
– Ha hazaérsz – mondja a bácsi a távolba mutatva –, oda kell menned
anyukádhoz, és meg kell kérned, tanítson újra.
– Ezt fogom tenni – mondom.
– Ő is olyan szép, mint te, June? – kérdezi.
– Sokkal szebb – felelem. El kellene mondanom neki, hogy én nem
vagyok szép, csak a hangom tévesztette meg.
– Hinned kell magadban. Azt hiszem, Jacob hisz benned, ugye, fiam?
– Teljes mértékben – feleli Blister.
A bácsi lefog egy akkordot, és újabb dallamok töltik meg a levegőt.
Énekelni kezd, és én csatlakozom hozzá. Ezúttal nyitva hagyom a szemem.
Ezúttal nézem, ahogy hátravetett fejjel, mosolyogva énekli a szavakat.
Blisterre nézek, aki még mindig ámulva les. Lehajol hozzám, és szájon
csókol.
És hangosabban kezdek el énekelni. A fák fölé, az ég karimájáig. A
távoli utakig. Mindet megjelölöm a dalunkkal.

Megan az ajtómban áll. A projektemet nézi, amelynek elemei a szoba

padlóján hevernek.
– Mit akarsz? – kérdezem. Megan mostanában fárasztóbb, mint valaha.
– Ez a suliba lesz? – kérdezi. Úgy csinál, mint akit tényleg érdekel.
– Semmi közöd hozzá.
Lefestettem az éneklő bácsinkat, a fának támaszkodva. Három vázlatot
is kellett csinálnom, mire elkezdhettem élesben. De ő a miénk, Blisteré és az
enyém, és nem akarom, hogy Megan tudjon róla.
– Ez tök jó – mondja, és közelebb jön, hogy jobban megnézhesse.
– Csukd be az ajtót kifelé menet – mondom szárazon. Felnézek, és úgy
tűnik, mintha kissé megbántottam volna. Aztán úgy zárul össze a tekintete,
mint egy könyv, amiben már nem lehet olvasni többé.
– Tudod, milyen ronda vagy? – A szavai gyerekesek Kathleen irányítása
nélkül.
– Ez az én szobám – felelem. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem
akarom a harag és a bűn vegyületét, amit mindig érzek a közelében.
– Rendben. – Megfordul, kiugrál a szobámból, majd becsapja az ajtót.
Visszanézek az éneklő bácsinkra. A képen olyan szemet festettem neki,
amellyel lát. És holnap suli után összetekerem, hogy megmutathassam
Blisternek, még akkor is, ha kissé félek, hogy a hajtástól esetleg megtörik a
festék, és tönkremegy a kép.
Az ajtó hirtelen kinyílik. Túl későn veszem észre. A narancslé, amelyet
Megan dob felém, már megállíthatatlan; visszavonhatatlanul terül szét a
festményemen. A színek elfolynak, a bácsi arcvonásai összezavarodnak.
– Ó, annyira sajnálom – mondja, és drámaian összeroskad. Van nála egy
rongy, amellyel kétségbeesetten dörzsölni kezdi a papírt. Ezzel persze csak
még rosszabbat tesz, a még épen maradt vonalak is elmaszatolódnak, és
kiszakad a papír.
Olyan erősen lököm őt hátra, hogy magam is meglepődöm. Nekiütközik
a falnak, beüti a fejét, és olyan hangosan sikít, hogy legszívesebben
megfognám a rongyot, és a szájába tömném.
Hallom, hogy apu máris robog fel a lépcsőn. A léptei hangosak és
nehezek.
– Mi történt? – Meganhöz lép, aki olyan hisztérikusan bömböl, hogy
értelmetlenné válnak a szavai. Apu rám néz.
– Tönkretette a festményemet – mondom. Rá sem bírok nézni a képre.
– Baleset volt – szipogja.
– Nyugalom, minden rendben – mondja apu, miközben a haját
simogatja.
– Csak innivalót akartam hozni neki – mondja Megan. – De azt mondta,
nem kell neki, és hátralökött. És véletlenül kiömlött a narancslé.
Annyira sír, hogy képtelen tovább beszélni. Hogy nem veszi észre a
színjátékot? Úgy bömböl, mint egy kisgyerek.
– Hol ütötted meg magad? – kérdezi apu.
– Olyan gyönyörű volt az a kép – bömböli tovább Megan.
 Belefúrja a fejét apu karjába. Apu Megant nyugtatva a szemembe néz.
Haragos a tekintete.
– Nézd a képet – mondom, és rámutatok.
– Nem Megan hibája volt – feleli.
– Sajnálom, June. – Ártatlan szemmel néz rám. – Csak innivalót akartam
hozni neked.
– Jót akartál – mondja neki apu.
Nézem őket, és várom, apu mikor tér észhez. Mikor veszi észre, mi
történik itt. De tudom, hogy sosem fog rájönni.
– Nagyon jó kép volt – morgom magamnak. És Blister sosem fogja látni.
– Ez a te hibád – mondja apu, és felsegíti Megant. A drámai zokogása
szánalmas szipogássá enyhült, de apu még mindig neki hisz. Még akkor is,
ha nem is az igazi lánya.
Becsukja az ajtóm, és én addig sikítok, míg már nem jön ki hang a
torkomon. Aztán összetépem az éneklő bácsi képének maradványait;
aprócska darabokra szaggatom, és esőcseppekként szórom a szőnyegre.
 UTÁNA

– Ez az oka, hogy nem adjuk fel, és nem fáradunk bele a szolgálatba –

olvassa Shaw atya. – Igaz, testünk egyre idősebb és gyengébb, a belsőnk
mégis napról napra megújul.
A Bibliára teszem a keze, hogy megállítsam.
– Úgy éreztem, mindenki a belsőm elpusztítására tör – mondom. –
Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem tudnak bántani, de darabokra
szakítottak.
– Nagyon félhettél.
– És magányos voltam. Akkor voltam csak boldog, ha Blisterrel
lehettem. Biztonságban éreztem magam mellette.
– Mégsem érezhetted magad annyira biztonságban, ha neki sem mondtál
el mindent, nem igaz?
– Nem erről volt szó. Nem akartam, hogy tudja, mert amikor vele
voltam, ki tudtam zárni a másik világot. Tudtam, hogy ha beavatom, akkor
sosem leszek képes szabadulni tőle.
– És azóta meg tudtál szabadulni tőle?
– Nem – felelem. – Mindig az árnyékomban van.
– Pedig ez a módja – mondja Shaw atya kimérten –, mert amikor
megbocsátunk valakinek, egy részünk felszabadul. Most még mindig ők
irányítanak téged, azok az emberek, akik bántottak. Ha megbocsátasz, a
lelked újra a tiéd lehet.
– De ha megteszem, az olyan, mintha megúszták volna az egészet.
– Ha magadban tartod a fortyogó gyűlöleted, az téged mérgez meg.
Nem tettek már így is elég kárt benned?
– De igen. – A hangom olyan halk, hogy én is alig hallom.
Kathleen és Megan beszivárog az agyamba, pedig nem akarom, hogy itt
legyenek. Ez az én helyem, a menedékem, de fogalmam sincs, hogyan
űzzem ki őket.
– Próbáld elengedni őket, June – mondja Shaw atya. – Szabadítsd fel
magad.
 ELŐTTE
Két hónappal később

Blisterék háza még kaotikusabb, mint amilyen általában szokott lenni.

Mindenki fel-alá járkál, és egyszerre beszél.
– Nem mondtak esőt mára – jelenti ki Mrs. Wick, miközben
esőkabátokat gyömöszöl egy nagy táskába. Egyet elejt, felveszem a földről.
– Nem lesz rá szükség – mondja Mr. Wick Chubbersszel az oldalán. –
Mindjárt eláll, aztán kisüt a nap, és felszárad minden.
– Azért én elvinném a kabátokat. – Mrs. Wick az ajtóhoz készíti a
táskát.
– Tom! – kiált fel Mr. Wick az emeletre.
– Készen állsz? – kérdezi Blister, amint kilép a konyhából.
Elmosolyodom.
– Aha.
Tom robog le a lépcsőn, meztelen talpa csattog a padlón.
– Cipőt, Tom – mondja Mr. Wick kissé mérgesen. – Ja és zokni.
– Egyet sem találtam.
– Majd én segítek – mondom, és felmegyek vele a lépcsőn. Az övé a
legfelső polc; Mr. Wick mindenki nevét belevéste, hátha megteremt egy
rendszert, de a ruhák általában mindig összekuszálódnak. Blister azt
mondja, ha Eddie-n a sor, hogy kiválogassa a ruhákat, egyszerűen csak
bepréseli arra a polcra, ahol van elég hely.
Tom polca üres, szóval Si polcáról nézegetek, ami az övé mellett van.
– Siess, June! – kiált fel Mr. Wick.
Van egy zokni Si polcán és egy Milén. Majdnem azonos méretek, és
mindkettő kék; megteszi.
– Megyünk! – kiáltom, és összetekerem a zoknikat, majd megdobom
vele Tomot, amin felnevet. Leül az alsó lépcsőre, és felhúzza a zoknit.
– A kocsiban várunk – mondja Mr. Wick. – Ti ketten – felém és Blister
felé biccent – az utánfutón lesztek.
 – De esik – ellenkezik Blister.
– Felraktam rá egy ponyvát. Nem lesz gond.
– Nem teheted ezt June-nal – felesel Blister.
– Ti ketten vagytok a legidősebbek, Maggie után, aki nincs itt, szóval, ha
jönni akartok, ott kell utaznotok – zárja le a vitát Mr. Wick, és kisétál az
ajtón.
– Oké lesz – nyugtatom meg Blistert.
– Tom elég idős már, hogy magának kösse be a cipőjét – szól rám.
– Nem gond – mondom, és masnit kötök Tomnak, majd segítek neki
felállni. – Menjünk!
Nem esik nagyon, de azért eléggé. Mindhárman a kocsihoz rohanunk,
ahol már mindenki egymásnak préselődve vár.
Mr. Wick becsatolja Tom övét, Blister és én pedig felmászunk az
utánfutóra, a nagy szürke műanyag ponyva alá.
– Hajtsátok le a fejeteket – emlékeztet Mr. Wick. Párnákat ad a fejünk
alá, de még így is érzem, hogy nem ez lesz életünk legkényelmesebb
utazása.
– Bocsi – mondja Blister, és ránk hajtja a ponyvát.
– Nem gond – mondom, mert szerintem tényleg nem az.
Lefekszem, Blister pedig rögzíti a ponyvát. Olyan, mintha egy aprócska
dobozban lennénk. A fény alig szűrődik be a réseken.
Kuncogok, amint elindulunk. Először aprókat dob rajtunk a kocsi, aztán
egyre nagyobbakat, ahogy gyorsítunk.
– Egy kicsit rázós – mondja Blister, hangja versenyzik az eső hangjával.
– Mókás – mondom.
– Furcsa módja a mókázásnak. – Blister felém fordul, és rám néz.
Hihetetlen, mennyire megszűnik minden, ha ilyen közel vagyunk
egymáshoz, mintha minden más elhalványulna a világon. Képes lennék leélni
így az életem, ebben az elhalványult, de egymásra fókuszált világban.
Megérinti az arcom. A bőre a bőrömön. Csak erre van szükségünk.
Sokáig bámul, talán túl sokáig. Csak az eső kopog a ponyván, más
semmi nincs.
– Mi van? – kérdezem mosolyogva.
Blister nagy levegőt vesz.
 – Szeretlek, June.
A levegőm beszorul a szavai közé.
Blister szeret engem.
Csak nézem őt, bámulom, látom a szemét ebben a félhomályban.
Megpuszilom az ujjam, és a szájához érintem.
– Én is szeretlek, Blister.
Átkarol, és magához húz. Olyan erősen csókol meg, mint még soha
azelőtt.
Az én Blisterem.
Az én Blisterem szeret.

Az autó megáll. Hallom, hogy nyílnak az ajtók, de ahhoz túl nagy a zaj, hogy
kivegyem, miről beszélnek.
Blister leoldja a ponyvát. Hevesen pislogni kezdek a fény és az eső
miatt.
– Jól vagytok? – kérdezi Mr. Wick, és felsegít. Azon gondolkodom,
vajon tudja-e, milyen sokat csókolóztunk. Abból, ahogy Blisterre néz, arra
a következtetésre jutok, hogy igen.
Az út szélén parkolunk le, a hosszú kocsisor legvégén. Innen épp csak a
vásár széle látszik, a gépzene hangja azonban idáig is bőven elér.
– Esőkabátokat fel! – utasít Mrs. Wick, és megragadja Chubbers
derekát, aki szabadulni próbál.
– Nem kell az – mondja Mr. Wick.
– Dehogynem. – Mrs. Wick kiosztja a kabátokat a gyerekeknek.
Blister és én segítünk nekik belebújni. Elég vizes még a beton, és szidom
magam, amiért szandálban indultam el.
Libasorban haladunk előre. Mil vállán tartom a kezem, hogy féken
tartsam, ha egy autó elé akarna szaladni.
A bejáratnál Mr. Wick egy halom aprót dob a vödörbe. A zene itt jóval
hangosabb. És máris rengetegen vannak.
– Jól van, ha bárki eltévedne, ez lesz a találkozóhely – Mr. Wick a
földből kimeredő póznára mutat. A végén egy sárga zászló lengedezik a
szélben. Egy zsinórt köt a csuklójára, a másik végét pedig Chubbers övéhez
köti.
– Először együnk, nem? – kérdezi Mrs. Wick.
– Körhinta, körhinta – feleli Si, és ráncigálni kezdi Mr. Wick kabátját.
Eddie hátralöki Milt, aki lepottyan a földre.
– Elég belőletek – lép a két testvér közé Mr. Wick.
Egy zenekar lép a színpadra éppen, és nehéz hallani egymást a trombiták
és szaxofonok zengése miatt.
Tom húzni kezdi a kezem.
– Meg szeretném nézni – mondja. Mrs. Wickre pillantok.
– Rendben – sóhajtja. Odasétálunk a rozoga színpadoz, és csatlakozunk
az előtte ácsorgó aprócska tömeghez.
Tom táncolni akar. És azt akarja, hogy táncoljak vele ennyi ember előtt.
Elég furcsán mozog a zenére. Az emberek, akik kissé értetlen tekintettel
néznek rá, nem gondolnák, hogy ennek a kisfiúnak haldoklik a tüdeje. Hogy
az élete hamarosan véget ér, sokkal hamarabb, mint szabadna.
Megfogom a kezét, és körbeforgok vele. Ha az emberek bámulnak, az
se érdekel. Ha nem bámulnak, az se. Mert megnevettetem Tomot, mosolyt
fakasztok az arcán, és néhány percre elfeledtetem vele a betegségét, amíg
dobbantunk meg tapsolunk a zenére.
Blister is becsatlakozik. Még sosem láttam őt táncolni. Egy kicsit esetlen,
nem igazán tud ritmusra mozogni, de ettől csak még ennivalóbb. Megfogja
Mil kezét, és őt is megtáncoltatja. Egymásba karolnak, és forogni kezdenek.
Az eső tovább esik, de mintha csillapodna már.
Csak akkor állunk meg, amikor Tom már elfárad, a légzése gyenge és
egyenetlen.
– Nézzük, találunk-e még asztalt – mondja Mr. Wick.
– Mehetünk azzal egy kört? – kérdezem Blistert. Arra a monstrumra
mutatok, amelyen az ülések még egyik pillanatban a magasban vannak, a
következőben meg már a mélybe kúsznak, és amin mindenki felemelt kézzel
sikít félelmében.
– Ez most komoly? – kérdezi. Bólintok. Végignéz rajta, de meg sem
mozdul.
– Berezeltél? – kérdezem, és oldalba bököm.
– Rosszul leszek, ha felülök rá – mondja.
 – Majd fogom a kezed. – Megragadom, és az ujjaim köré fonom az
ujjait. – Kérlek!
– Ó, June. Utálom ezt.
– Értem.
– Gyerünk, Blister! – mondja Tom.
– Azt akarod, hogy mindenki előtt hányjak? – kérdezi Blister.
– Nem. Csak fel akarok veled ülni.
Rám néz, aztán újra a hullámvasútra.
– Apu, June azt akarja, hogy szenvedjek.
– Az is jó program – feleli Mr. Wick. – Veletek megyünk, hogy
megnézhessük.
Tom húzni kezdi Blistert a vasút felé.
Előveszem a tárcámat, ahogy a korláthoz érünk. A férfi várja, míg
kihalászom a pénzt.
– Ó, majd én kifizetem ezt az élményt – mondja Mr. Wick nevetve, és a
férfi kezébe nyom egy halom aprót.
– Apu! – zsörtölődik Blister.
– Jó szórakozást!
Megfogom Blister kezét, és keresek magunknak egy helyet. Belebújunk
a fura biztonsági övbe, aztán odalép hozzánk a férfi, és becsatolja rajtunk.
– Nagyon utálom ezt, June.
– Én meg nagyon szeretlek, Blister.
Várakozás közben a lábamat lóbálom. Egy fiatalabb gyerek ül le az
előttünk lévő ülésre. Integetni kezdek a töb​bieknek, amint megindulunk.
Először lassan haladunk. Blister kezére teszem a kezem, amint az
ülésünk emelkedni kezd, és a másik oldalon hatalmas sebességgel lerobog.
Gyorsabb, mint amire számítottam. Blister családja néha feltűnik a szemünk
előtt. Meredeken haladunk felfelé, akkor látom őket, zuhanunk, és eltűnnek
a látóhatárról.
Blisternek csukva van a szeme. A korlátot szorongatja. Utálja. És
miattam ment bele ebbe az egészbe. Hirtelen bűntudatot kavar belém a szél.
– Sajnálom – kiáltom, de nem hiszem, hogy hallana a dübörgő zene és
saját félelme zajában.
Ott vannak megint, nevetnek. A következő pillanatban sehol.
 Gyorsulunk. A gyomrom liftezni kezd.
Átnézek a többiek feje fölött, és akkor hirtelen meglátom őket, egy
csapat csajt Megan osztályából. Elég közel vannak hozzá, hogy
észrevegyenek, de elsétálnak.
A sín kiegyenesedik.
Aztán újra emelkedünk. Blister családja nevet, annyira, hogy már nem is
néznek minket.
– Sajnálom. – Ezúttal meghallja.
– Az én hibám – feleli. – Nem kellett volna belemennem.
– Nekem nem kellett volna olyasmire kényszerítenem téged, amit nem
akarsz. Soha többé nem teszek ilyet.
– Soha?
– Soha. – Megpuszilom az arcát. Nem árulom el, hogy kissé zavarban
vagyok, mert lehet, hogy ezt a többiek is látják. Nem néz rám, amikor
leszállunk a vasútról. A vérem még mindig forr.

A kajás sátor alatt találunk egy üres asztalt, két szabad paddal. Mrs. Wick
leül Tommal, a többiek is odakuporodnak. Chubbers már csak az asztalon
fér el.
– Hot dogot mindenkinek? – kérdezi Mr. Wick.
– Megyek segíteni – mondom. Blister nem úgy fest, mint aki enni
szeretne. Én tettem ezt vele.
– Jobban vagy egy kicsit? – kérdezi Mrs. Wick, és megpaskolja a kezét.
– Jól leszek – feleli, és azt hiszem, mindketten arra gondolunk, bárcsak
visszamehetnénk az időben.
Ahogy sorban állunk Mr. Wickkel, igyekszem nem nagyon körbenézni.
Ha nem látom a lányokat, talán elhitethetem magammal, hogy nincsenek itt.
– Kár, hogy a te családod nem tudott csatlakozni – mondja Mr. Wick.
– Igen – mondom, és elnézek. Nem akartam idehozni Kathleent, még
említés szintjén sem.
– Miért nem tudtak jönni?
– Elfoglaltak. Apu azt mondta, talán legközelebb – hazudom.
– Egyszer elhozhatnád őket. Rossz, hogy még nem találkoztunk.
 – Igen, az jó lenne – hazudok megint.
Nem fogom elmondani, hogy Blister és ez a család tulajdonképpen az én
titkom, és hogy a neve, a nevük még soha nem került említésre a
házunkban. És hogy soha nem is fog. Egy nap majd megszökünk innen,
Blister és én, és fogalmuk sem lesz majd, hol keressenek.
– Blister nem mesélt sokat. Csak hogy nem kerültél túl közel
Kathleenhez és Meganhöz. Igaz ez?
– Azt hiszem. – Előrébb lépünk, egyre közelebb járunk a kasszához.
– Ez nagy kár. Csak egy testvéred van, és nem jöttök ki jól.
– Ő nem az igazi testvérem.
– Azt hittem, ő is az apukád gyermeke. – Megint lépünk egyet előre, Mr.
Wick két tálcát vesz el, az egyiket nekem adja. – Látszik, mennyire figyelek
– mondja kissé nevetve, és odahajol a pult másik oldalán álló nőhöz. –
Kilenc hot dogot kérnék.
A nő elmosolyodik.
– Jó nagy család.
– Elég nagy – nevet Mr. Wick.
Nézem, ahogy a tálcám megtelik kajával, és közben a szó, testvér,
mélyre ássa magát bennem, bármennyire ellenkezem is.
Blister mellett állok az asztalnál, és azt kezdem el figyelni, hogyan méri ki
Mr. Wick Tom orvosságait. Láthatóan sokkal kedvetlenebb, mint korábban;
Mr. és Mrs. Wick aggódó arccal néznek egymásra, ahogy köhögni kezd.
De azért odaadják neki a hot dogot, amitől Tom arca felragyog. Beleharap,
mire azonnal kicsurog belőle a ketchup.
Még mindig nem nagyon szeretek Blisterékkel enni. Soha nem
mondanak semmit, de sejtem, mit gondolhatnak.
El akarom mondani nekik. El akarom mondani, az, hogy kissé túlsúlyos
vagyok, nem az én hibám. Hogy nem akarok megenni mindent, amit
Kathleen elém pakol, de félek nem engedelmeskedni neki. Apu egyre
többet van távol, és mintha egyre kevesebbet törődne velem. Letörlöm a
mustárt az arcomról. Blister a szalvétáját hajtogatja egyre kisebb és kisebb
négyszögekké.
– Tudtátok, hogy egy papírlapot nem lehet tizenkettőnél többször
félbehajtani? – kérdezi.
 – Én egyszer meghajtottam egyet tizennégyszer – feleli Eddie, mire
Blister felvonja a szemöldökét.
– Tényleg?
Mrs. Wick megtörli Chubbers kezét.
– Nos, mi következzen? – kérdezi, és körbenéz rajtunk.
– Lesz egy haszonállat-bemutató fél háromkor. – Mr. Wick felemeli Milt.
– Megnézhetnénk addig az istállókat. – Megigazítja Chubbers furcsa
pórázát, mielőtt még megszökhetne.
– Nyerhetek valamit Maggie-nek? – kérdezi Tom.
– Megpróbálhatod – feleli Mr. Wick.
– Biztosan örülne neki – mondom. Megfogom a kezét, Blister pedig
elkezdi összeszedni a kajamaradékokat.
A sátorból kiérve látom, hogy már elállt az eső. Az ég még mindig borús,
de legalább már nem esik.
Tom rám támaszkodva sétál. Nem szeretem a levegővétele hangját.
– Jól vagy? – kérdezem. Felnéz rám, és biccent válaszul. – Nem fáj
sehol? – Megrázza a fejét.
– Légyszi – könyörög Si, és mind megállunk a kókusz​kuglis standnál.
– Rendben, de csak egyet – mondja Mr. Wick. – Biztos, hogy erre
akarod költeni a pénzed?
Si felvonja az orrát.
– Ez könnyebb – mondja Mr. Wick, és a horgászós játék felé mutat.
– Ez neked is menne, Tom – mondom. A gyerekek kezében már bot
van, odakísérem Tomot, hogy neki is maradjon.
Blister nem tart velünk. Megpillantom, hogy a célba dobósnál áll, pénzt
ad a pult mögött állónak, és kap három fagolyót. Rám pillant, majd a
magasba emeli az egyik golyót.
Mind a hármat elhibázza.
Nevetek, amikor visszatér hozzánk.
– Nyerni akartam neked valamit – mondja. Folt esett az önbecsülésén,
azt hiszem.
– Nem baj – mondom.
– June, megvan, kiszedtem egyet! – kiáltja Tom. A botja végén egy
gumikacsa lengedezik. Kinyújtom a karom, hogy segítsek neki leakasztani a
horogról, az alján egy piros pecsét.
– Nyertem? – kérdezi, de közben kitör belőle a köhögés. Az egész teste
remeg, belém kapaszkodik.
Mrs. Wick Blister kezébe nyomja Chubberst, hogy le​guggolhasson
Tomhoz. Az ölébe veszi. Utálom őt szenvedni látni. Utálom, hogy mindenki
megbámulja, és mi semmit se tehetünk.
– Szerintem jobb, ha most hazamegyünk – mondja kedvesen Mrs.
Wick, mire Tom csodálkozva felnéz.
– De hiszen nyertem – mondja Tom olyan gyengén, hogy alig halljuk.
– Elhozzuk a nyereményt.
– Piros matrica – mondom, és odaadom az árusnak Tom kacsáját. Egy
tálcáért nyúl hátra, és Tom felé nyújtja.
– Ezek közül választhatsz – mondja, és a válla fölött az éppen most
megérkező srácokat lesi.
Mrs. Wick felemeli Tomot. Vannak kiskocsik, varázspálcák, kardok, de
ő valami mást választ a tálca közepéről. Egy nagy gyűrű, egy zöld műanyag
szívvel a közepén.
A kezembe nyomja.
– Maggie-nek lesz? – kérdezem.
– Neked – feleli mosolyogva, de a törékeny tüdeje megint köhögésre
kényszeríti. Az anyja karjába fúrja magát, aki gyengéden ütögetni kezdi a
hátát.
– Ideje mennünk – mondja Mr. Wick.
Egyikük sem ellenkezik. Mrs. Wick felkapja Tomot, és kilopózunk a
boldog tömegből az autó felé.
Blister a kezemet fogja. A másik kezemben pedig ott van a gyűrű.

Hétfő reggel furcsa morajlásra leszek figyelmes a hátam mögül.

– June-nak pasija van! June-nak pasija van!
Azt hittem, szerencsém volt, és nem vettek észre.
Valaki egy papírgalacsinnal dob meg, a karomat talál​- ja el.
– June-nak pasija van! – A gúnyolódás egyre hangosabb, és egyre több
ember csatlakozik.
 – Ezt hogy hoztad össze? – Ryan odasétál a padomhoz, rátámaszkodik,
és egészen közel hajol hozzám. Olyan, mintha az egész osztály ezen
röhögne.
Próbálom elhessegetni a szavaikat.
Cherry is odalép hozzám, és egy elsőre értelmezhetetlen rajzot tesz elém.
Egy fiút ábrázol, szemüvegben. Csúnyára rajzolták, pedig nem az,
elárasztották az arcát pattanásokkal. Nem rajzolták meg a kedves
mosolyát, az ennivaló gödröcskéit. Ez egyáltalán nem Blister.
– Sejtettem, hogy szemüveges – mondja Cherry. Szívesen visszavágnék
neki, de semmi nem jut eszembe.
Nézem, ahogy hátat fordít, és elsétál, elképzelem, hogy kést döfök a
hátába, és a vér lefolyik a liliomfehér ruháján. Szeretném elgáncsolni.
A fiúk elöl ülnek, a szemükre teszik az ujjukat, mintha szemüveg lenne,
és belecsókolnak a levegőbe.
Igen. Mondanám nekik. Igen, van pasim. Blisternek hívják és
fantasztikus.
De tudom, Blister azt tanácsolná, maradjak csendben. Vegyek mély
levegőt, és számoljak el tízig.
– Őt is mindenki utálja? – visszhangzanak Ryan szavai a fülemben.
Kevés választ el attól, hogy megüssem. De Blister megállít. Ne csináld,
June. Kibámulok az ablakon, és elképzelem, hogy ott áll. És már
mosolygok, mire Mr. Jenning belép a terembe, hogy elkezdjük az órát.

Suli után a lakókocsikhoz megyek. Két papír szitakötő függ a kapun. Az

egyik kék, a másik lila. A szárnyai aprólékosan kivágva, sűrű erezetessé.
Mindkettő elférne a tenyeremben. Biztos vagyok benne, hogy beszélgetnek
egymással, hogy mély beszélgetéseket folytatnak valamiről, amit én nem
hallhatok.
Megérintem a kéket. Csak egy vékony damil tartja, amitől túlságosan
erőteljesen mozog a szélben. Próbálom kisimítani a meggyűrődött
szárnyakat, de félek, hogy a végén még elszakítom őket.
Óvatosan mászom át a kapun. Az őszirózsák az ösvény szélén kezdenek
kiszáradni.
 Blister a sulikocsi előtt alszik egy takarón. A fejét oldalra fordítja, a
mellkasa egyenletesen emelkedik és ereszkedik. Legszívesebben
megérinteném, hogy a tenyeremen érezzem a szívverését, de nem akarom
felébreszteni őt.
Mellette az egyik vastag és nehéz orvosi könyve hever, fejjel lefelé
lehajtva a fűben.
Csendben odaosonok a műteremhez. Meleg van idebent, de sokkal
kellemesebb, mint amilyen ilyentájt lenni szokott.
A földön kék és lila csíkok hevernek. A szitakötők szárnyainak erezete.
Kiviszek pár lapot és egy ollót Blisterhez. Nem mozdul. A homlokán egy
aranyos ránc húzódik. Nehéz visszafognom magam, hogy ne érintsem meg.
Hogy ne simítsam ki azt az aggodalmasnak tűnő ráncot.
Elkezdek hajtogatni. Az ollóval is dolgozom. Újra hajtom, aztán
kisimítom, és elölről kezdem. Máris elrontottam, túl gyűrött lett a papír.
Előveszek egy újabb darabot.
Óvatosabb vagyok, de megint elszúrom. Legszívesebben odaadnám
Blisternek, de végül ledobom az ollót magam mellé.
Ez elég zaj volt ahhoz, hogy Blister felébredjen rá. Kinyitja a szemét, és
lassan a könyökére támaszkodik.
– Szia – mondja.
– Szia!
– Elaludtam?
– Nagyon úgy fest.
– Jól vagy? – Felül, és a térdemre teszi a kezét.
– Igen – hazudom. És tudja, hogy hazudok. – Boldogtalan vagyok,
Blister, és nem akarok az lenni.
– Láttad a szitakötőket?
Ó, Blister.
– Igen – felelem. – Gyönyörűek. Köszönöm.
Előrehajol, és megcsókol. Visszacsókolom.
Amikor Blistert csókolom, minden más megszűnik a világból.
Blister és én, én és Blister.
Nem tudom életnek nevezni az életem előtte. És nem akarok életet
nélküle. Nem is tudom, hol kezdődöm én, és hol végződik ő.
 A takarón fekszünk, míg a nap feljebb nem kúszik, a fák mögé, amelyek
árnyékot borítanak ránk.
Örökre itt szeretnék maradni, de tudom, mennem kell.

Hétvégén újra kiszököm Blisterékhez. Senkit sem találok a folyosón, de az

ablakon kinézve végül megpillantom őket a hátsó udvaron. A kiáltozásaik az
ablak üvegébe ütköznek.
Csak állok, és nézem őket. Mr. Wick egy vödröt tart a kezében, aztán
egyszer csak kimegy a képből. Már senkit sem látok. Végül Mil szalad be a
másik oldalról. Blister egy rudat tart a kezében.
Átrobogok a konyhán a hátsó ajtóhoz, kiérek a napos kertbe.
– June! – Tom megindul felém. – Felépítünk egy saját vásárt.
– Egyenesen tartsd! – kiáltja Mr. Wick, és megnyitja a kerti csapot.
Eddie fogja a slagot, és a vizet a vödörbe irányítja. – Mondd, mikor! –
kiabálja.
– Mikor – üvölti vissza Eddie. Egyik lábáról a másikra ugrál a fűben.
– June, hoznál egy széket bentről? – kéri Mrs. Wick. Blister felém
fordul, és elmosolyodik.
A konyhában megragadom a legközelebbi széket, és visszamegyek vele
az udvarra. Blister elveszi tőlem, és úgy ölel meg, mintha össze akarna
roppantani.
– Megrendezzük azokat a dolgokat, amiket kihagytunk a vásáron –
mondja.
– Még egy széket, légyszi – mondja Mrs. Wick, egy nagy bambuszágat
tartva a kezében.
Beszaladok a házba, és hozok még egyet. Az ágat a két székre tesszük,
hogy a gyerekek átugorhassanak rajta. Egy kicsit túl magasnak tűnik, így
inkább átlimbóznak alatta.
A virágágyásnál Mr. Wick egy polcot eszkábál. Tom üres
konzervdobozokat pakol fel rá, de alig éri fel, és a legfelső polcokról mindig
lepottyannak.
Blister és én segítünk neki. Egy kicsit meg kell emelnünk a polcot, hogy
egyenesben legyen. Felkapom Tomot, hogy odapakolhassa a többit is.
Olyan könnyű őt megemelni, bár olyan magas, hogy a lába majdnem a
földet súrolja.
Mr. Wick élesen belefúj a sípjába.
– Evan – mordul fel Mrs. Wick –, túl hangos. – Most úgy fújja meg,
hogy alig halljuk, aztán lábujjhegyen kezd el lépkedni, eltúlozva minden
mozdulatot, és közben sandán néz Mrs. Wickre.
– Rendben, akkor kezdjük a díjugratással. – Egy régi biciklidudát tart a
kezében, és megszorítja a gumit a végén.
– Hogyan fogod mérni az időt? – kérdezi Si.
– Mind együtt mentek – feleli Mr. Wick.
– Össze fognak ütközni – ellenkezik Mrs. Wick.
– Nem lesz gond. – Megpaskolja Chubbers fejét, aki éppen engem néz.
– Az idősebbek hátrébb lépnek.
– Ez nem fair – mondja nevetve Blister.
– Ez a szabály – mondja Mr. Wick. – Jól van, mindenki innen indul. –
Hátrasorakozunk a pulcsikból megépített rajtvonalhoz. – Készen álltok?
Begyűröm a szoknyám alját a fehérneműmbe, és gyorsan lerúgom a
szandált a lábamról.
– Jobb vagyok mezítláb – mondom.
– Extra pont a stílusért.
– Ugorj magasra! – mondja Blister, és hátat fordítunk a pályának.
– Gyerünk! – kiáltja el magát Mr. Wick, és megnyomja a dudát.
De Blister elkapja a csípőm.
– Ez csalás! – kiáltom, és próbálok kiszabadulni a szorításából.
Már az első akadálynál hatalmasat ugrom.
– Én vezetek – kiáltom.
Blister megfogja a kezem, és a következő bambusznál mind elbotlunk, és
egymásra borulunk, de végül berohanok a célba.
Eddie és Si civakodni kezdenek azon, ki ért be először.
– Jöhetne most valami nyugisabb? – kérdezi Mrs. Wick, és felsegíti
Chubberst, majd leporolja a térdét. – Almahalászat?
– Igen! – kiáltja Tom, és lelkesen taszít a vödrök felé.
– Rendben, két csapatot fogtok alkotni. Egy csapat, egy vödör –
mondja Mr. Wick. – Felsorakoztok egymás mögé. A kezeteket hátul kell
tartanotok, és amikor megfogtátok az almát a szátokkal, eldobjátok, és
jöhet a következő a sorban.
Blister ezúttal a másik sorba áll be.
– Figyellek – mondja.
– Hajrá! – felelem, és felhúzom a képzeletbeli pulcsim ujját.
Megalkotjuk a két csapatot. Milnek évezredekbe telik, mire kihalászik
egy almát, akkor is végül Mrs. Wick nyom egyet a szájába.
Blisternek már a vízben van a feje, mire én következem. A kezével a
szélébe kapaszkodik. A haja csupa víz. Lecsorog a pólóján.
– June – tol előre Tom –, te jössz! – Az arca csak úgy ragyog, csupa
szín, a szeme csupa élet.
– Jól érzed magad?
Bólint válaszul.
– Gyorsan!
Letérdelek a nedves fűbe, és megtámaszkodom a vödör oldalán; nagy
levegőt veszek, és belenyomom a fejem a vízbe.
Hirtelen Kathleent érzem a hátam mögött. Mintha lent tartana a víz alatt.
Teleengedte a konyhai lefolyót vízzel, és egy székre térdeltet. A fejem addig
nyomja a vízbe, míg el nem fogy a levegőm. Hadonászok, de nem enged el.
Vizet nyelek, és fulladozni kezdek, de még mindig lent tart. Olyan erősen
kapálózom, hogy kiszalad alólam a szék.
Valaki hátrahúz.
– Jól vagy? – kérdezi Blister. Nem kapok levegőt, de legalább nem
nyelek több vizet. – Elkaptalak – mondja kedvesen.
A fűben ülünk. Kinyitom a szemem, és szembesülök azzal, hogy mind
engem bámulnak. Nagy, értetlen szemekkel néznek, és azon gondolkodnak,
mi lelhette June-t.
– Jól van – mondja végül Mr. Wick. Arrébb tereli a gyerekeket, és
jelentőségteljesen pillant Mrs. Wickre. – Ebédelünk egyet, aztán jön a
kókuszkugli.
Tom a válla fölött néz rám vissza, miközben beterelik a házba.
A nap szárít, miközben Blister a hajamat simogatja. De az emléktől még
nem szabadultam meg. Még mindig fuldoklom.
Blister és én az udvaron eszünk. Az árnyékba húzódunk. Az udvar tele van
székekkel, bambuszágakkal és almákkal. A konyha ablaka nyitva, és halljuk
a családot. Halljuk őket nevetni, lelkesen kiabálni. Elfelejtettem, milyen lehet
otthon nevetni. Milyen lehet egy olyan anyával nevetni, akit te teszel
boldoggá.
– Miért vállaltak a szüleid ennyi gyereket? – kérdezem.
– Mert akartak minket.
– Mert otthont akartak adni nektek, vagy mert sok gyereket szerettek
volna?
– Szerintem egy kicsit mindkettő.
– Fognak még örökbe fogadni?
– Nem hiszem. Szerintem itt a vége.
– És mi van, ha valakinek szüksége lesz rájuk? Hogy tudnak majd nemet
mondani?
– Muszáj lesz. Anyu már nagyon kimerült. Ha egy ponton nem állnak le,
azzal a gyerekeknek is rosszat tesznek.
– Gondolom…
– Ha nincs elég időd és energiád, hogy foglalkozz velük, akkor nem
tudnak számítani rád…
Borzalmasan érzem magam. Az apukámnak lenne ideje és energiája,
hogy figyeljen rám, mégsem vesz észre semmit.
– Te tudnál örökbe fogadni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom. Még sosem gondolkodtam azon, akarok-e gyereket? –
Mi van, ha úgy végzem, mint Kathleen.
– Én sok gyereket szeretnék – mondja Blister. – Hetet talán nem, de
sokat.
Ekkor Si szalad ki a konyhából.
– Játszhat most June kókuszkuglit? – kérdezi, a feje fölött egy
teniszlabdát tartva.
– Csak én? – kérdezem.
– Igen – feleli Blister, és feláll. Kinyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen.
A család többi tagja kiáramlik a konyhából, és körbevesznek a padnál,
amin egy halom üres konzervdoboz van felhalmozva.
 Si a kezembe nyomja a labdát.
– Miért csak én? – kérdezem, és rásandítok Blisterre.
– Mert ha mindet sikerül leborítanod – feleli mosolyogva –, nyersz egy
ajándékot.
Felvonom a szemöldököm, mire elneveti magát.
– Mindenki hátra, adjunk teret a dobónak.
A gyerekek hátrébb lépnek.
– Óvatosan célozz – tanácsolja Tom.
Meglendítem a karom, és eldobom a labdát. A konzervek felét találom
el, de egy csapott háromszög alakban még ott marad jó pár.
– Nem is rossz – mondja Blister.
– De nem nyertem.
– Azt nem mondtam, hogy egyszerre kell ledöntened az összeset. Csak,
hogy mindet le kell borítanod.
– Ó, az úgy semmiség – felelem. Még két dobás, és az utolsó dobozt is
eltalálom. – Tá-dám! – Meghajolok mindenki előtt.
Blister odasétál a virágágyáshoz a pad mögé. Egy szikla mögé nyúl, és
kihúz onnan egy papírtasakot.
– Nem sikerült nyernem neked semmit az igazi vásáron. Úgyhogy ez
most a tiéd. – Hirtelen furcsán zavarba jön. – Előszülinapi ajándék.
– Nem tudta kivárni a holnapot – neveti Mrs. Wick.
Chubbers tapsolni kezd, és egyik lábáról a másikra ugrál.
– Nyisd ki! – sürget Mil.
– Ne nyaggassátok, menjetek odébb egy picit – mondja Mr. Wick, és
próbálja őket hátrébb terelni.
– Semmi gond – mondom.
Kinyitom a kis csomagot. Egy nyaklánc van benne, egy aprócska
iránytűvel a végén.
– Ki lehet nyitni – mondja lelkesen Blister. Belül egy kavics, rajta J vagy
B? felirat áll.
Csak állok és nézem.
– Tetszik? – kérdezi Blister.
– Imádom – felelem.
– Feltehetem?
 Bólintok.
Blister közelebb lép. Elfordulok, hogy bekapcsolhassa a nyakláncot.
Érzem az érintését a nyakamon. Hátranyúlok, hogy megérinthessem az
ékszert magamon.
Blister előrehajol, és gyengéden megcsókol.
– Most már nem fogsz eltévedni – mondja mosolyogva.
 ELŐTTE
Egy héttel később

– Jenniferrel és Helennel voltam a Creekendnél – hazudom, ahelyett, hogy

bevallanám, Blisterrel feküdtem hanyatt a fűben, lábunkat az egyik
lakókocsinak támasztva.
Ide-oda tologatom a krumplipürét a tányéromon, mert bár Kathleen nem
ad olyan sokat, amikor apu itthon van, mégsincs kedvem megenni.
– Én is ott voltam – szólal meg Megan. – Emilyvel. De téged nem
láttalak.
– Én sem láttalak téged – mondom. Aztán teletömöm a számat kajával,
hogy ne kelljen többet beszélnem.
– Emily azt mondta, a Bell farmi vásár nagyon jó móka – folytatja
Megan apára nézve. De tudom, valójában hozzám beszél, mert a barátai
rajtakaptak Blisterrel és a családjával. – Jövőre elmehetnénk.
Hallom, ahogy Kathleen rág, az evőeszközét megnyikordulni a tányéron,
az idegesítő csámcsogását. Az egyik legborzalmasabb hang a világon.
Rosszul leszek tőle. Hatalmasakat nyel.
– Nem ülhetsz fel azokra a borzalmas monstrumokra – mondja nevetve
apu.
– June-nak van egy híre – szól közbe hirtelen Megan, felgyorsítva az
eseményeket. Úgy mosolyog, mintha barátok lennénk, és őt már hamarabb
beavattam volna.
– Valóban? – kérdezi apu, de kevésbé érdekli, mint a nagy falat fonnyadt
zöldbab, amit a szájába töm. Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy nem
érdeklem a saját apámat. Mintha nem lenne már energiája kibogozni azt a
kusza valamit, amivé váltam. Legszívesebben üvöltenék, hogy engem sem
érdekel már ő. Hogy én is feladtam. Talán erre nem is gondolt, hogy én is
lehetnék az, aki lemond róla, vagy ha gondolt is, lehet, hogy az sem
érdekelte.
– El kellene mondanod nekik – mondja Megan. Úgy nézek rá, mintha
nem érteném, miről beszél, pedig azt hiszem, valójában sejtem. Biztos
vagyok benne, hogy tudom, mit akar mondani.
– Mondd el akkor te – mondja Kathleen, viccesen megbökve a
villájával.
– June-nak barátja van – közli Megan.
Apu meglepetten néz rám. És azt hiszem, szinte megérte, hogy látom
Kathleen döbbent arcát. Bár belül persze rettegek. Blister az én titkom. Az
én legértékesebb kincsem, amiről nem akarom, hogy tudjanak; nem
akarom, hogy bármi közük legyen hozzá. De most olyan, mintha a házunk
küszöbén állna, és Megan be akarná őt rántani az ajtón.
– Nincs barátom – mondom.
– Dehogynem – ellenkezik Megan, és egy elképzelhetetlenül aprócska
falat krumplit tesz az elképzelhetetlenül mocskos szájába. – Ez remek, June.
Nem kell szégyellni.
– Drágám, ez valóban csodálatos – mondja Kathleen. Átnyúl az
asztalon, és megsimogatja a karom.
– Nem mondtad el nekem – szólal meg apa.
– Mert nem igaz – hazudom.
– Szóval ezért lopózol ki állandóan – mondja nevetve Kathleen. – Mert
barátod van.
– Nincs.
– Hazudtál arról, hová mész? – Apa inkább bánatosnak tűnik, mint
mérgesnek.
Talán ha nem feledkeznél meg rólam állandóan. Akkor talán
elmondtam volna, vágnám a képébe. Észre kellett volna venned. Már rég
tudnod kellene róla.
– Mi a neve? – kérdezi Kathleen gyerekes hangon. – Meghívhatnád,
mondjuk, ebédre.
Megan rám néz. Diadalittas a tekintete, amit mosoly alá rejt, így apa nem
veszi észre. Vagy nem akarja észrevenni.
– Tudod, hogy nincs barátom, Megan – mondom kicsit hangosabban,
mint terveztem. – Nagyon kegyetlen vagy.
Apa ránéz. Nézd őt, apa, kérlek, vedd észre.
– Miért találna ki Megan ilyet? – Ez minden, ennyit kérdez.
 – Talán mert az ő pasijáról akarja elvonni a figyelmet – felelem.
Most elkaptam őket. Nem tudják, kinek higgyenek. Most először érzek
magamban egy kis erőt, és nem engedem…
– Megan? – vonja fel a szemöldökét Kathleen. Megan arcára vörös pír
kúszik. – Van barátod? – Megan úgy néz ki, mint aki menten sírva fakad.
Egy csöppet sem sajnálom.
– Nem – nyögi ki végül.
– Lányok, lányok – nevet fel apa. – Ki tud rajtatok eligazodni…
Az hiszem, nyertem. Ezúttal tényleg nyertem.

Tudom, hogy követ. Számítottam rá. Furcsán nézett rám, amikor leléptem
otthonról. Fékezek egyet a biciklivel, és hallom, hogy a kocsi is megáll a
hátam mögött. Újra elindulok, mire ő is gázt ad. Nem nézek hátra. Úgy
teszek, mintha nem tudnám.
Másfelé veszem az irányt, elkerülve a lakókocsiparkot, jóval hamarabb
fordulok le az útról. Szinte vissza is fordulok, és a folyó menti ösvényre
kanyarodok tovább. Autók nem tudnak ide lejönni.
Egyre gyorsabban hajtok a kavicsos úton, elfordulok, és szinte biztos
vagyok benne, hogy ide már nem jön utánam.
Hónapok óta nem jártam erre. Szeretem anyu kócsagját, de azt nem
szeretem, hogy azt a pontot jelöli, ahol meghalt, ahol kihúzták az élettelen
testét a vízből.
És apa Kathleennel helyettesítette őt.
Nem marad ez így soká, mondja mindig Blister. Hamarosan szabad
leszel.
Lelassítok, amint elérek a kócsaghoz, aki a víz tükrébe mered.
Anyu imádta ezt a helyet. Vannak a folyónak szebb partszakaszai is, ahol
kellemesebb úszni, ahol tisztább a víz, de neki ez volt kedvence. Azt
mondta, a víz sötétsége miatt biztonságban érzi magát.
De végül ez ölte meg.
Hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok.
– Szóval ide járkálsz – nevet Kathleen. – Nincs is semmiféle pasi. –
Kilép a fák közül, én meg ösztönösen hátrálok, pedig nagyon messze van
még attól, hogy hozzám érhessen. – Egy rút kiskacsa vagy, akár az
anyukád. Csakhogy az egyik rút kiskacsa már megfulladt.
– Nem volt csúnya – mondom remegő szájjal. Meg tudnám őt ölni.
– Az apád nem ezt mondta. – A mosolya szinte megéget. De próbálom
lecsillapítani magam. Egy falat építek magam köré, amelyen nem hatolhatnak
át a szavai.
– Sosem mondana ilyet anyuról.
– Tényleg nem? Azt gondolja, hogy sokkal csinosabb vagyok, mint
amilyen ő valaha is volt. És hogy Megan sokkal szebb, mint te vagy.
– Nem érdekel Megan. Engem jobban szeret.
– Gondolod?
– Igen. Ő az én apukám – mondom.
– És azt hiszed, az egyik lányát jobban szereti, mint a másikat?
– Megan nem az igazi lánya.
– Talán nem tudsz mindent – mondja kimért hangon.
Attól, ahogy rám néz, felfordul a gyomrom.
Aztán rám mosolyog, és még mielőtt megakadályozhatnám, felemeli anyu
kócsagos szobrát. Egyszerűen lerántja a farúdról, amire rögzítve van.
– Ne – nyögöm. Hátrébb lép, és a fának vágja. Hatalmasat reccsen.
Újra a fának csapja, mire megreped, és végül kettéhasad.
Mintha hangokat hallanék az ösvény felől. Kathleen a fűbe dobja a
kócsagot.
– Ó, June – mondja. – Mit tettél?
Lassú léptekkel sétál el. Szőke hajkoronája elvész a fák ágai között.

Késő estig Blisterrel maradok az egyik kocsiban. Még sosem hagytam ki

úgy egy vacsorát sem, hogy ne szóltam volna. De már tizenhat vagyok, azt
csinálok, amit akarok.
Elképzelem őket, ahogy az asztalnál ülnek, csendben esznek, és néha az
órára sandítanak. Vagy talán észre sem veszik, hogy nem vagyok ott.
Boldogan csevegnek a napjukról, Kathleen még több kaját szervíroz
apának. Megan kettejük között csiripel.
Blister és én párnákon fekszünk a műtermünkben. Szkanderezünk a
hüvelykujjunkkal; bennem nincs túl sok erő.
 – Biztos minden rendben van, June? – kérdezi, és óvatosan megfogja a
kezem. Bólintok, mert túl nehéz szavakat találnom. Én magam sem értem.
Mit akart mondani Kathleen? Az apámról és Meganről beszélt…
– Haza kellene menned – mondja.
– Maradhatnék itt, veled.
– Nem maradhatsz.
– Sosem tudják meg, hogy itt voltam.
– Pontosan – feleli Blister. – Apukád nem tudja, hol vagy, és aggódni
fog.
– Már nem törődik velem.
– Dehogynem. Ne beszélj butaságokat.
– Pedig így van. Már nem érdeklem. Megant jobban szereti nálam.
– Ez nem igaz, June. Te vagy a lánya. Mindig te leszel számára az első.
Azt hiszem, Megan is az ő lánya.
– Gyerünk! – Blister feláll, és megigazítja a pólóját, majd felém nyújtja a
kezét, hogy felsegíthessen. – Nekem is haza kell mennem. Éhen halok, és
anyu már biztosan aggódik, hogy merre vagyok.
– Elmehetek én is hozzátok? – Kérlek, Blister, kérlek.
– Haza kell menned.
Megfogja a kezem, és kivezet a kocsiból.
A kapunál megcsókol. Próbálom elhúzni a csókot, de egy idő után
gyengéden eltaszít magától.
– Ne csináld – mondja. – Kezd sötétedni.
Felveszi a biciklimet az övéről, és elveszem tőle.
Hogyan érezhetem magam ilyen magányosnak, amikor itt vagyok vele?
Olyan erőteljes, mélyről jövő magányt érzek, hogy belesajdul a szívem.
– Szeretlek – mondja, és tudom, hogy komolyan is gondolja.
– Én is szeretlek.
– Minden rendben lesz, June – mondja, mire én bólintok, és
megfordulok a biciklimmel. Úgy hajtok el, hogy hátra sem nézek.
Félúton hazafelé megállok. Kikapcsolom a nyakláncom, és a zsebembe
dugom. Még nem vették észre, hogy hordom. Blisterről sem tudnak semmit.
Megan próbálkozott, de nem jött össze neki.
Majdnem meggondolom magam. Majdnem más irányba fordulok le, de
tudom, hogy haza kell mennem. A kapu nyitva áll. Lassan feltolom a biciklim
a házhoz vezető ösvényen, és nekitámasztom a ház oldalának. Megan
meglát a konyhaablakból. Tettetett megkönnyebbülés ül ki az arcára.
– June! – sírja a nevem.
Apu kiszalad az ajtón, Kathleen és Megan a nyomában.
– Hol voltál?
– Annyira aggódtunk – mondja Kathleen. Körém fonja a karját.
Hánynom kell az édes illatú hajától. Gyengén ellököm magamtól.
– June! – Apa hangjába harag vegyül.
– Felmehetek a szobámba? – kérdezem.
– Hol voltál? – ismétli meg erőteljesen.
– Csak odakint – mondom. Rá sem bírok nézni.
– Nyilvánvalóan kint voltál, de mégis hol?
– Bicikliztem – hazudom. – Elment az idő.
– Ettél valamit? – kérdezi Kathleen, miközben apa beterel minket a
házba.
– Igen. – Neki olyan könnyen tudok hazudni.
– Örülök, hogy visszajöttél – mondja Megan. Nem fogok ránézni.
– Nem maradhatsz ki csak így – mondja apa. – El kell mondanod, ha
mész valahová.
– Oké – felelem a korlátnak támaszkodva.
– Nem úgy tűnik, mintha érdekelne téged, mennyire aggódtunk. – Apa
egyre hangosabban beszél. Ne játszd meg, hogy érdekellek, kiabálnám
legszívesebben. – June?
Kathleen megmozdul, talán megérinti apa karját – ebben nem vagyok
biztos, mert a padlót bámulom.
– Bradley – dünnyögi –, itthon van, egyben van. Csak ez számít.
– Nem csak ez számít – mondja apa éles hangon.
– Majd holnap megbeszéljük, jó? Biztos vagyok benne, hogy June nem
tesz többé ilyet. Ugye, drágám?
– Nem fogok. – Talán nem. Otthagyom őket, felsétálok a lépcsőn, be a
szobámba.
Éjjel arra ébredek, hogy valaki benyit a szobámba. Bárki is az, nagyon
halkan csukja be maga után. Hallom, ahogy áttipegnek a szőnyegen. Talán
egyedül van. Visszatartom a lélegzetem. Ez Kathleen?
Nyugodtan fekszem. Tettetem az alvást, de a szívem hevesen ver.
Valaki megérinti az ágyat. A végénél áll, a lábamnál. Egyre közelebb
óvakodik hozzám, megérinti karom, a vállam. A keze az arcomon.
Próbálok továbbra is mozdulatlan maradni. Alszom. El fognak menni. El
fog menni. De aztán érzek valamit a hajamnál. Valaki megragadja.
Aztán csak az olló csattogását hallom.
Nem mozdulok.
Elmennek. Nem hallom a zihálást, csak az ajtó hangját. Becsukja maga
után. Elmentek. Fogalmam sincs, mindketten itt voltak-e.
Kinyitom a szemem, a falat bámulom.
Nem akarom tudni, mit tettek velem. Nem akarom. Ez biztosan csak egy
álom, még mindig alszom.
De aztán mégis odanyúlok a fejemhez. Az egyik oldalon szinte teljesen
hiányzik a hajam.
Kikászálódom az ágyból, és felkapcsolom a lámpát. Nem akarok itt
belenézni a tükörbe. Nem akarok a saját szobám tükrébe nézni.
Kinyitom az ajtót, és kisétálok a fürdőszobába.
Beindul a ventilátor, ahogy meghúzom a lámpa zsi​nórját.
A csap fölött van egy tükör. Megpillantom benne magam.
Egy nagy részt kivágott a hajamból, majdnem egészen a koponyámig.
Szinte látszik a fejbőröm. A másik oldalon lelapult a hajam az alvástól, de
így is hosszú, egészen a vállamig ér.
Dugóhúzó fürtök, Blister mindig mondja, hogy mennyire imádja.
De a másik oldalon már nyoma sincs.
Kihúzom a csap alatti fiókot. A még bontatlan tubus fogkrémek és
vécépapír-gurigák között megtalálom a körömvágó ollót.
A saját szemembe bambulok a tükörben. Talán ez mégis csak egy álom.
Talán nem kell ezt csinálnom.
Elkezdem lenyisszantani a fürtjeimet. A két ujjam közé szorítom a
tincseket, és levágom a kiálló részeket. Körbe-körbe haladok. Nem könnyű
művelet, a tükörképem néha rendesen megtréfál, és a levegőbe nyisszantok.
Óvatosnak kell lennem, hogy ne vágjam meg magam.
Hangokat hallok a folyosóról. Aztán apát pillantom meg az ajtóban; a
rémületet nem tudná elrejteni az arcáról.
– June? – Nem próbál megállítani. – Mit művelsz?
Nem felelek. Inkább folytatom a fodrászkodást; már csak néhány tincs
van hátra. A lenyisszantott hajszálaim úgy hullnak a csempére, mint a
juharmagok.
– Miért? – Nem láttam őt sírni, mióta anyu meghalt, de a hangja most
olyan, mintha próbálná elfojtani a sírást.
– Fáradt vagyok – mondom. – Lefekszem.
– June! – Apa a karomért nyúl. Úgy megölelném. Úgy elmondanám
neki. Azt akarom, hogy mentsen meg. De már nem vagyok biztos abban,
hogy ismerem őt.
Elsuhanok mellette, és visszaszaladok a szobámba.

– Nem tetszik? – Megemelem a fejem, aztán Meganre nézek. – Én

csináltam. – Teljesen ledöbbent. Szóhoz sem jut.
Kathleen felém fordul, majd egy furcsa meglepett sóhajt mímel.
– A hajad – suttogja döbbenten.
– Ja, csak untam már a régit. – Odamegyek az asztalhoz, és kikapok
egy almát a gyümölcskosárból. – Megyek is. Ma nem reggelizem.
– Csináltam palacsintát – mondja Kathleen, de válaszra se méltatom.
Kisétálok a konyhából.
Gyorsan tekerek, és közben kibuggyan belőlem valami furcsa,
hisztérikus nevetés. Próbált megtörni, de nem sikerült neki. Megmutattam
neki, hogy én is erős vagyok. Hogy nem érdekel, mit csinál, sosem nyerhet
ellenem.
Csúnya vagyok. A hajam odavan, és Blisternek nem fogok így kelleni.
Egyetlen pillangó verdes kétségbeesetten a gyomromban.
De tovább hajtok. Nem hagyhatom, hogy nyerjen.
Nekitámasztom a biciklim a sövénynek. A bejárati ajtó nyitva, mint
mindig. Nem kiáltok, hogy itt vagyok. Nem is igazán akarok találkozni
senkivel így. Most azt kívánom, bárcsak üres lenne a ház.
 A konyhában Mrs. Wick narancsokat szeletel egy vágódeszkán.
Megfordul, ahogy meghallja a lépteimet; a mosoly ráfagy az arcára, amint
megpillant.
– June – mondja, mintha kedves meglepetés lennék.
Nem tudom, mit mondjak. Minden hazugság volna. Nem akartam én így
kinézni.
– Blister itt van? – kérdezem.
– Szerintem még ágyban van. – Mrs. Wick az égbe emeli a kését. –
Minden rendben van? – kérdezi.
– Igen – felelem, aztán elindulok Blister szobája felé.
A szoba majdnem teljesen sötét. Nagy, súlyos sötétítőfüggöny zárja ki a
reggeli napfényt. Lassan az ágyhoz lopakodom, felhúzom a takaró sarkát, és
bekúszom mellé.
Nehezen ébred fel. És biztosan zavarban van, mert még sosem voltam az
ágyában.
– Szia – mondja álmosan. Megfordul, és átkarol a hasamnál.
– Szia – felelem. Az illata úgy ölel körbe, mint egy puha takaró.
Aztán megcsókol, erőteljesebben, mint valaha. A keze bekúszik a pólóm
alá. Visszacsókolom. Így minden olyan jó. Így maradhatnánk, és akkor nem
tudja meg.
– Még soha nem csókoltalak meg ilyen kora reggel. – Hiába van sötét,
tudom, hogy vigyorog. Mindenemmel érzem a mosolyát. Itt akarok maradni
örökre.
Blister megpuszilja az arcom. Aztán megérinti a hajam. Majd megriad,
ahogy előre tudtam.
Átnyúl rajtam. Az ágy mellé állított széken matat. Kattan valami, majd
olyan fénybe borul a szoba, hogy azonnal behunyom a szemem.
Amikor kinyitom, hevesen pislogni kezdek; Blister már felvette a
szemüvegét, és hitetlenkedve bámul rám.
– Mit csináltál a hajaddal? – kérdezi. Utálja.
Bárcsak beleolvadhatnánk abba a jótékony sötétségbe!
Megérinti a hajam. Az ujjbegyei gyengéden simogatják a koponyámat.
– Nem én csináltam – suttogom. Mindent megért, anélkül, hogy meg
kellene magyaráznom.
 – Ő tette ezt veled? – Gyorsan kapkodja a levegőt, és olyan düh vegyül
a tekintetébe, amilyet még sosem láttam.
Érzem, hogy megindulnak a könnyeim, túl fáradt vagyok
megakadályozni. Hagyom őket kiszabadulni. Összekuporodom, és hagyom,
hogy rázzon a zokogás. Blister ágyneműje már csupa könny, mégsem tudok
leállni.
Erősen magához szorít. Mélyről jönnek ezek a könnyek; túl régóta
gyűjtögetem őket.
Blister megpuszilja a hajam, pontosabban a romhalmazt a fejemen.
És egy szót sem szól, csak erősen ölel, és hagyja, hogy kisírjam magam.
Fáj a torkom, fáj a mellkasom, fáj a szívem.
Sikítani szeretnék, de már nem maradt hangom.
Amikor sikerül valamennyire lenyugodnom, Blister felém fordul.
– Mindent elmondasz nekem, June?
Nem pislogok, nem veszek levegőt. Annyi éven át maradtak
kimondatlan szavak köztünk, hogy félek, ha most mindent elmondanék, azt
nem élném túl.
– El kell mondanom a szüleimnek, mit tett veled Kathleen – mondja.
– Ne! – Megrázom a fejem.
– Segítenének.
– Ne.
– Kérlek, June.
– Megbirkózom vele.
– Attól félsz, hogy nem hisznek majd neked? – kérdezi. – Mert hinni
fognak.
Tényleg? Miért hinne nekem bárki is?
– Nem sokáig kell már ott lennem – mondom.
– A szüleim nem ítélnének el. Segítenének.
– Ne! – Felülök egy párnára, és a falnak támasztom a hátam. – Ígérd
meg, hogy nem mondod el nekik, Blister.
Tudom, hogy őt is bántja, és azt is tudom, miért kérem ezt tőle.
Hamarosan szabad leszek. Így sokkal könnyebb.
A tenyerembe fogom az arcát.
– Kérlek, ígérd meg.
 Nagyot, nehezet sóhajt végül. De aztán azt mondja, amit hallani
szeretnék.
– Megígérem.

Meztelennek érzem magam az ebédlőben ülve. Bár Si már úgy cseveg,

mintha megfeledkezett volna a rövid hajamról, Blister csodálkozó tekintetét
néha elkapom.
– Ez csalás – mondja Si. Csak mi hárman ülünk itt. A többiek mindenfelé
a házban. Az ablakon kinézve megpillantom Mr. Wicket és Tomot az
udvaron; éppen egy új hintát kötöznek fel a fára.
A háromszög alakú pirítósokat számlálom a tálcán. Nyolc darab maradt.
Olyanok, mintha cápauszonyok lennének, amelyek kimerednek a vízből.
– De sosem hívom origaminak. – Blister szétmarcangol egy uszonyt.
Nagyokat harap a kenyérből.
– Akkor sem szabadna ragasztót használnod – mondja Si.
Mi van, ha Megannek is apa az apukája? Meg szeretném kérdezni
Blistert. Szeretném, ha azt mondaná, félreértem, hogy biztosan nem így van.
De inkább elterelem a gondolataimat.
Kinézek az ablakon. Mr. Wick most éppen Tomot felügyeli, ahogy egy
vékony deszkán egyensúlyozik. Aztán végignézem, hogy többször megrántja
a kötelet, mire Tom felnéz az ágakra, és hevesen bólogat.
– Akarod, hogy megtanítsalak vagy sem? – kérdezi Blister.
Si egy nagy pohár tejet emel fel az asztalról, és lassan iszogatni kezdi.
– Szeretném – mondja végül Si.
– Akkor meg ne panaszkodj – feleli Blister. – Vagyis fejezd be azt, amit
most csinálsz.
– Csinálhatunk egy sárkányt? – kérdezi Si.
– Próbáld csak meg ragasztó nélkül – mondja Blister, és hátratolat a
székével, hogy felállhasson az asztaltól. A tányérját a mosogatógépbe teszi,
a másik kezében az utolsó falat pirítósa. – Jössz velünk, June?
Máshogy néz rám. Tudom, hogy más a tekintete. Olyan, mintha egy
csúnya idegent bámulna.
– Inkább megnézem Tomot – mondom. Blister kikémlel az ablakon.
 – Oké. – Furcsa az arca, mintha nem tudná, hogyan lehetnénk együtt.
Még mindig itt vagyok, Blister. Ez még mindig én vagyok.
A hátsó ajtó nyitva áll. Kint minden olyan bizonytalannak tűnik. Meleg
levegő ül a bőrömre, de valahogy nem képes felmelegíteni.
Tom egyedül hintázik, és az eget bámulja. Hallja, hogy közeledem, és
amikor rám pillant, nem tudja elrejteni a döbbenetét.
– Levágtad a hajad.
– Igen. – Majdnem megérintem, de aztán a mozdulat felénél észreveszem
magam. Ha nem érzem, talán eljátszhatom, hogy nem is olyan szörnyű. Talán
jóval hosszabb, mint amilyenre emlékszem.
– Jobban tetszett a hosszú – mondja Tom.
– Nekem is.
– Meg fogod növeszteni?
– Szeretnéd?
– Igen.
– Akkor meg fogom – felelem.
Elmosolyodik, de mégis szomorúnak tűnik a tekintete. Csend veszi őt
körül azon a hintán, és olyan, mintha gondolatok cikáznának a fejében –
nem pozitív gondolatok.
– Meglökjelek? – kérdezem. Tom egy kicsit felhúzza az orrát. – Sosem
lehetsz elég idős ahhoz, hogy meglökjenek a hintán.
Csendben mögé lépkedek, és megemelem a fából készült hinta alját.
Tom normál esetben már itt nevetne, de most néma csendben ül.
– Kapaszkodj – mondom, és elengedem. A lábai az égbe emelkednek.
Újra meglököm őt, ezúttal még erősebben. Valamit elindít bennem a hinta
suhanása, és olyan magasra lököm, amilyen magasra csak tudom. Az ág
fölöttünk halkan megreccsen, de nem állok meg. Mintha felszabadulna
minden dühöm. Szabadnak érzem magam.
– Ez már túl magas, June – mondja Tom.
Megragadom a köteleket, és lelassítom. Tom lehuppan a fűbe.
– Megpörgesselek a hintában? – kérdezem, de Tom nem felel.
Szembefordulok vele. Az arckifejezése nyugodt, de hatalmas könnycseppek
csurognak le rajta. – Mi az?
Csak néz rám a nagy szemével, és halkan sírdogál. Szeretném eltüntetni
ezt a szomorúságot, szeretnék mindent jóvátenni, de nem tudom, mit tegyek.
– Szerinted ez a hinta elbírna engem is? – kérdezem. Az ág erősnek
tűnik. Tom bólint, és én felsegítem, óvatosan beleültetem az ölembe. Kicsit
nagy már ehhez, de olyan könnyű. Átkarolom, és megölelem őt.
A kötél megnyúlik, de nem hinném, hogy leszakadna az az ág.
Meglököm magunkat, de éppen csak egy kicsit.
– Megvan még a gyűrű, amit neked nyertem? – kérdezi Tom halkan.
– Persze. Az egyik legbecsesebb kincsem. Így a legértékesebb dolgaim
között tartom. – Jól elrejtve, ahol senki sem látja.
– Mi van még ott?
– Csak a legfontosabb dolgaim. A papírangyal, amit Blister készített
nekem. Egy papírtulipán, amit szintén Blister csinált és egy kiszárított
nyílhegyvirág. Ott tartom a nyakláncom is, amikor éppen nem viselem. És
anyu sálját is. Amikor nagyon hiányzik, kiveszem és szagolgatom. Ha
behunyom a szemem, olyan, mintha ő is ott lenne velem a szobában.
– Nagyon hiányzik?
– Néha nagyon – mondom.
És akkor Tom hirtelen megint sírni kezd. Egyre hangosabban. A
boldogtalanság kiszakad a torkából. Megszakad a szívem belé.
– Minden rendben, Tomszki – mondom, és erősen megölelem. Hagyom,
hadd sírja ki magát. Nem kérem, hogy hagyja abba. Szeretném, ha kisírna
magából némi fájdalmat.
Együtt töröljük le az arcáról a könnyeket.
– Félek – suttogja.
– Miért?
Tom felnéz rám.
– Mert meg fogok halni.
A szavai gyomron vágnak, minden egyes szava megbénít.
– Mind meg fogunk. – Magamhoz szorítom. Mást nem tehetek. Nincs
másom. Nincs remény. Előbb fog meghalni, mint bármelyikünk, és ez
darabokra töri a szívemet.
– De nem akarok így meghalni – mondja. – Nagyon fájni fog, és egy
ideig küzdenek majd, hogy legyen levegőm, de…
– Talán nem ilyen lesz. Talán egy napon lehunyod a szemed, és a másik
világban nyitod ki újra.
– És találkozom majd anyukáddal?
– Igen.
– Annak örülnék – mondja, és a karomra dönti a fejét.
– Aztán egyszer mind csatlakozunk hozzád.
– Addigra majd előkészítem nektek a terepet. – Tom szavai mint az út
pora rakódnak a bőrömre.
– De egy ideig még nem mész sehová, Tom – mondom.
Még erősebben magamhoz szorítom, megvetem a lábam a füves talajon,
és aprókat lökök magunkon, míg fel nem libbenünk a felhőkig.

– Jobb vagy bal? – Blister kinyújtja elém mindkét kezét. Megérintem a

jobbat. A kavics barátságosan kikémlel a tenyeréből.
– Akkor balra megyünk – mondja nevetve. Próbál úgy tenni, mintha
semmi sem változott volna, mintha a hajam szép lenne, és én még mindig
önmagam lennék.
Pedig én nem így érzem.
– Készen állsz? – kérdezi Blister. Bólintok, és elindulunk. Nehéz a
levegő, és meg kell küzdenünk a szembeszéllel. Olyan, mintha az égbolt
fogva akarna tartani minket, hogy bármikor ránk zúdíthasson egy vihart;
nem árulja el, mikor zúdul.
Sokkal tovább tart eljutni az első kereszteződésig. Blister áthajol
hozzám, felvesz egy kavicsot a földről, és a kezembe nyomja. Én is
közelebb hajolok, de elveszi a kezét, és megcsókol. Ebben a csókban most
van valami, amit képtelen vagyok megnevezni. Eltűnik az út, eltűnnek a
mezők, eltűnnek a biciklik. Csak mi vagyunk.
Rövid a hajam, de Blister továbbra is meg akar csókolni.
Elhúzódik, és széles mosolyt villant rám.
– Még mindig gyönyörű vagy – mondja.
Legszívesebben sikítanék örömömben. Mert Blister még mindig szeret.
Mert Kathleen próbált megtörni engem, és valljuk be, elég erőteljesen
próbálkozott, mégsem sikerült neki. És soha nem is sikerülhet.
Blister a kezembe nyomja a kavicsot. Elrejtem a tenyeremben.
 – Jobb vagy bal? – kérdezem.
– Egyenesen.
– Egy mező van előttünk – mutatok magam elé.
– Akkor át kell vágnunk rajta.
– De az nem szabályos.
Blister elveszi a kezemből a kavicsot. Fehér port hagy maga után a
tenyeremen. Nagyot lendít, és elhajítja a föld felé.
– Mi hozzuk a szabályokat – mondja.
Követem őt; áttekerünk a térdig érő füves mezőn. Próbálok nem
ráhajtani a virágokra, de nincs könnyű dolgom. Amikor letámasztjuk a
biciklinket, akkor is igyekszünk óvatosan letenni őket.
Letaroljuk a fűszálakat, amikor lehuppanunk. Ha bárki idejönne, azért
még észrevenné a fűből kimeredő fejünket.
– Azon gondolkodom, vajon hány mérföldre látunk el – mondja Blister.
– Tíz.
– Szerintem több.
– Szívesen megérinteném a világ sarkát – mondom.
– Szerinted milyen az?
– Zselés, kocsonyás lehet.
– Szerintem a kezed inkább eltűnne a semmiben – mondja Blister.
– Egy másik világban?
– Talán.
– Szeretnék egy másik világban lenni.
– Ha én nem lennék ott, akkor is?
– Akkor inkább itt maradnék – felelem. És komolyan is gondolom.
Inkább élek át minden szörnyűséget idelent, és élek át vele minden boldog
percet ugyanazon világban.
Blister közelebb hajol hozzám, és megint megcsókol. Furcsa tűz lobban
lángra bennem. A meleg bekúszik a bőröm alá. Megérinti a nyakamat, és az
egész világ Blisterben oldódik fel.
Ahogy csókol, az ujjai a fejbőrömet kezdik simogatni. Az ujjbegyei alatt
érzem, a hajam gyógyulni kezd. Aprócska millimétereket nő. Blister mindent
képes rendbe hozni.
Egy furcsa zaj szakít félbe minket. Egy dörgést hallunk, amely olyan,
mintha egyszerre jönne a földből és a levegőből. Amint felnézünk,
megpillantjuk. A távolban egy furcsa dugóhúzószerű valami kavarog az
égen, a vége leér egészen a földig.
– Tornádó – kiáltja Blister. Gyorsan halad felénk, mintha ellökné maga
elől a földeket. Delejezve nézzük. Mint egy torony, úgy magasodik fölénk.
Van benne valami megmagyarázhatatlan gyönyörűség. Legszívesebben
beleszaladnék a közepébe, hogy megnézzem belülről, hogy felrepítsen a
maga körkörös pusztító káoszába.
– Nem tudom, mit tegyünk – mondja Blister. Annyira el voltam foglalva
ezzel a furcsa valamivel, hogy észre sem vettem, mennyire fél.
– Nem felénk jön – mondom, de továbbra is halálra van rémülve.
– Irányt tud változtatni. Ezek összevissza cikáznak – mondja.
– Semmi baj – mondom. – De ha ez megnyugtat, kicsit hátrébb
léphetünk. – Megfogom a kezét, és óvatosan hátrébb araszolunk.
A tornádó egyre hangosabb. Nem nézek hátra, de érzem, hogy közelebb
van. Hogy hirtelen jóval közelebb került hozzánk.
– Gyere! – mondom. Egyre jobban szedjük a lábunkat, Blister
hátrasandít a válla fölött.
– Közelebb van – mondja.
– Ne aggódj.
Hátranézek én is. Blister nem mondott hülyeséget. A tornádó felénk
közeledik, az alja leér a földig.
Blister megragadja a karom, és futásnak eredünk. A zaj egyre
erőteljesebb, a szívverésem hangját is elnyomja. A fák felé rohanunk.
– Megvédenek azok minket? – kiáltja Blister.
– Nem tudom – kiabálom vissza.
A szél élesen vág a hátamba, ahogy áttrappolunk a parlagfű szárain.
Elérünk az első fáig; mindketten levegőért kapkodunk. Tudom, hogy Blister
tovább akar menni, de én látni szeretném.
A tornádó átszeli a mezőt. Soha nem láttam még ilyet ilyen közelről. Az
égből lenyúlik a földig, az ereje, a hangja semmihez sem hasonlítható.
Pusztítja, ami csak az útjába kerül, és a növényeket száruknál fogva tépi ki a
földből.
És minket keres, le akar minket vadászni.
 Blister arcára kiül a rémület. Szeretném neki továbbra is azt mondani,
hogy minden rendben lesz, de nem tudom, hogy valóban így lesz-e. Nem
tudom, biztonságosabb-e itt maradni, megbújni egy fa lombja alatt, vagy
jobb lenne tovább szaladni. El tudnánk menekülni előle egyáltalán?
Először a kerekét pillantom meg. Blister bringájának kerekét. Aztán az
enyémét.
Mindkettőnk biciklijét elragadta a forgószél.
– Ne – suttogom. Mielőtt átgondolhatnám, mit csinálok, elkezdek
rohanni felé. Blister megragadja a karom, visszaránt, és ebben a pillanatban
a tornádó a földre köpi a bicikliket. – Ne.
Elégedettnek tűnik. És most megint más irányba kezd el haladni,
távolodik tőlünk.
– Talán még visszajön – suttogja Blister, mintha meghallhatna minket.
Mindkét karjával magához szorít, és nézzük, hogyan forog el tőlünk a
horizonton.
A csend veszi át a helyét.
– A biciklik – mondom.
– Azok csak biciklik, June. Mi jól vagyunk – mondja. Csendben állunk
egymás mellett egy ideig. Blister reszket. – Meg is halhattunk volna –
mondja végül.
Elhúzódom tőle, hogy megnézhessem a bicikliket. Pedig legszívesebben
távol maradnék tőlük, de győz a kíváncsiság.
A kereke teljesen leszakadt a vázról. Pár méterre tőle fekszik, a küllők
teljesen összekuszálódva.
Blister a másik oldalamon, felemeli a szintén szétzúzott járgányát. Úgy
vizsgálgatja, mintha valami ritka és értékes darab veszett volna oda. Kinéz,
a tornádó után kémlel, hátha újra felénk fordul, de olyan nyugalom
telepedett a mezőre, hogy nehéz lenne elképzelni.
Leülök a fűbe a biciklim mellé, próbálom hajlítgatni a kerékbelsőt, a
küllőket, de persze tudom, hogy ennek már lőttek.
Blister mellém térdel.
– Mi is nézhetnénk ki így – mondja.
És egy részem azt kívánja, bárcsak minket kapott volna el!
Szembeszálltam volna vele, felemeltem volna a fejem, olyan magasra, mint
soha azelőtt, és tárt karokkal vártam volna, hogy elvigyen magával.
Kiszakította volna a gyökerekként megvetett lábaimat a földből, és a barna
kavargó örvényébe sodort volna. Elvitt volna, és szabaddá tett volna.
– Talán apu megjavíthatná, nem? – A kezében tartja a biciklim
csontvázát. Csak megrázom a fejem válaszul, mert úgyis tudja…
És azt is tudja, hogy a biciklim nélkül elvesztem. A házuk, a lakókocsik,
mind túl messze vannak gyalog. A biciklim jelentette a lehetőséget, hogy
Blister és én együtt legyünk. A biciklim Blister és én voltunk.
– Találjunk ki valamit – mondja, mintha csak a gondolataimban olvasna,
és átérezné a kétségbeesésem.
De ha valóban olvasna bennem, sokkal többet is láthatna. Látná azt a
dühből és fájdalomból álló foltot a horizonton, amely magába kavart
mindent, ami olyan borzalmas az életemben. Mindet összegyűjtve egy
hatalmas tornádóvá állt össze. Ezt láttuk az imént. Ha Blister valóban látta
volna, mi kavarog a belsejében, nem hinném, hogy ugyanúgy szeretne, mint
azelőtt. Nem hiszem, hogy egyáltalán ismerni akarna engem.

Otthagyjuk a bicikliket a magas fűben. Blister azt mondja, majd elküldi az

apját, hogy hozza el a darabjaikat kocsival. Nem mondom el neki, hogy
jobban örülnék, ha itt maradnának, egymásba gabalyodva a földön.
Most minden olyan nyugodt. Az út, amin megyünk, pontosan olyan, mint
amin idejöttünk. A földeken a pusztítás cikcakkjai, a tornádó lábnyomait
jelölik, de minden más érintetlen.
Erősen szorítjuk egymás kezét.
– Azt hittem, elkap minket. – Blister most inkább tűnik izgatottnak, mint
rémültnek. – Még sosem voltam ilyen közel hozzá. Tom irigy lesz.
Viharvadász szeretne lenni, ha felnő.
A kicsi Tom a vihar torkában.
Ilyen lehetne a vég. Együtt, ott állnánk a kavargó tölcsérrel szemben, ami
aztán elsodorna mindhármunkat.
– Vajon hol lehet most? – kérdezi Blister. – Egyszerűen csak kiégett?
– Nem tudom.
– Így történhetett. Elveszítette az erejét, és semmivé lett.
 Az ég most tiszta. Hűvösebb is lett, pedig a levegő most olyan, mintha
egy óriási fedő alól szabadult volna ki.
– Blister?
– Igen?
– Azt hiszem, Megannek is apa az igazi apja. – Egyszerűen csak
kiböktem.
Furcsán néz rám.
– Hogy érted ezt?
– Kathleen mondott valamit. És ahogy rám nézett. Azt akarta, hogy
tudjam. – Még nem fejeztem be, de Blister átkarol és közbeszól.
– Szerintem rosszul értetted – mondja.
– Nem. Szerintem igaz. – A szavak túl nehezek, de kimondom őket.
Egy pillanatra nem marad más körülöttünk, csak a lépteink zaja az úton.
– De azt mondtad, Megant elhagyta az apukája, hogy sosem találkoztak.
– Én is így tudtam.
– Nem lehet apukád lánya. Anyukád akkor halt meg, amikor hatéves
voltál.
– Igen.
– És Megan csak egy évvel fiatalabb nálad.
– Igen.
Bárcsak hallhatnám Blister gondolatait!
– Tényleg azt gondolod, hogy…?
Nem felelek, de tudja, mi jár a fejemben.
– Ó, istenem.
Azt gondoltam, apám szerette anyámat. Azt gondoltam, boldogok. Azt
gondoltam, csak hárman vagyunk.
– Mit fogsz tenni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom.
– Meg fogod kérdezni?
– Nem tudom.
Egy traktor hajt el mellettünk, felverve az út porát.
– De ha kiderül, hogy Kathleen és apukád együtt voltak, amikor még élt
az anyukád… Biztosan tudni szeretnél róla?
– Igen, tudnom kell – felelem határozottan.
 – De az szörnyű lenne.
Még mindig nagyon messze vagyunk a várostól; a cipőm telement
homokkal.
– Gondolod, hogy anyukám tudta? – kérdezem.
Blister mély levegőt vesz.
– Nem tudom.
– Én sem – mondom.
– Egyáltalán nem?
– Egyáltalán nem – felelem élesen.
Úgy emlékszem anyára és apára, mint akik boldogok együtt.
Blister elengedi a kezem, és megérinti a vállam.
– Szembe kell nézned vele, akármi is történt – mondja. – És én segíteni
fogok.

Blister apukája félmérföldnyire tesz ki a házunktól. Nem kérdezi, miért nem

állhat meg a ház előtt. Talán többet tud, mint amit sejtenék.
– Minden rendben lesz? – kérdezi. Bólintok, miközben ő leemeli a
biciklim darabjait az utánfutóról. – Elmondhatom apukádnak, mi történt, ha
szeretnéd.
– Nem, nem szükséges.
– Haza tudod vinni?
– Igen, nem túl nehéz.
– Rendben. – Futólag megölel. Olyan illata van, mint a Wick-háznak.
Legszívesebben erősebben szorítanám magamhoz. – Csak hívj, ha el akarsz
jönni hozzánk. Szívesen elugrom érted.
– Köszönöm. – Üresnek érzem magam.
Szótlanul nézem, ahogy visszaül a kocsiba, és becsukja az ajtaját.
Kihajol az ablakon.
– Hamarosan találkozunk.
A határán állok, hogy kiszakadjon belőlem a sírás, így inkább csak
bólintok, és elindulok hazafelé. Hallom a motor zaját, hallom a kocsi
távolodó morajlását.
Nehéz vinni a biciklit. A vállamra vetem, de így is idétlenül tartom. Azon
gondolkodom, hogy egyszerűen csak itt hagyom az út szélén, és megkérem
apát, hogy hozza haza, de tudom, hogy nem tehetem. Nem akarom, hogy
bármiben is segítsen nekem.
Megan cigánykereket hány az udvaron. Kathleen a virág​ágyásokat
gondozza. Megan csodálkozva néz rám, Kathleen feláll, és belehunyorít a
napba.
Nem könnyű átvonszolni a biciklimet a kapunkon, de végül megoldom.
– Mit műveltél a bicikliddel? – Megan megindul felém, de nem lép közel
hozzám.
– Egy tornádó volt.
– Egy tornádó? – visszhangozza Kathleen undorral a hangjában.
– Apu meg fog ölni – mondja Megan.
– Nem az én hibám volt. – A falhoz támasztom a biciklit, mármint, ami
még megmaradt belőle.
Megan követni próbál, ahogy besétálok a házba.
– Mit fogsz mondani neki? – kérdezi. Nem felelek, csak becsapom
magam mögött az ajtót, hogy ne is lássam, ne is halljam őket.
Apát a nappaliban találom. Kihúzta a tévét, és valamit molyol a
kábelekkel. Olyan közel lépek hozzá, amennyire csak tudok.
– June? – Meglepetten néz fel rám.
– Megan az igazi lányod? – kérdezem.
Az arckifejezése összezavarodik. Végignézem, ahogy a hazugságok,
amelyek válaszképpen kavarognak a fejében, egyszerre válnak semmissé,
és csak egyvalami marad a helyükön: a reménytelenség.
– Hogy érted ezt? – kérdezi.
– Tudod, hogy értem. Igaz?
– June. – Felül a fotel karfájára.
– Anyu is tudta?
A tenyerébe temeti az arcát, mintha eltakarhatná vele a szégyenét.
– Tudta? – kérdezem már kiabálva, mire a bejárati ajtó felé sandít.
Kinyújtja felém a kezét; hihetetlen, hogy azt gondolja, szeretném, ha
megfogná.
– Nem – mondja. – Vagyis igen, rájött.
– Rájött?
 – Igen.
– Arra, hogy Megan a te lányod.
– Nem, nem arra. Kathleenre.
– Mikor?
Az ujjait a homlokához nyomja.
– Pár hónappal azelőtt, hogy meghalt.
A világom darabokra hullik.
– De Megan akkor ötéves volt – mondom.
– Igen.
– Tehát végig együtt voltál Kathleennel.
Apa lassan bólint.
– Igen.
– De anyu szeretett téged.
– Ez bonyolult – feleli.
A kandallópárkányon megpillantom Kathleen antik óráját. Odaszaladok,
és felkapom. Apának éppen annyi ideje van, hogy eltakarja az arcát, mielőtt
hozzávágom.
A falon egy kép apáról és Kathleenről az esküvőjükön. Mosolyognak
rám a képről, és én gyűlölöm őket. Leemelem a szögről, és a falhoz
csapom. A keret üvege darabokra hullik, és a szilánkok megkarcolják a
tökéletes arcukat.
Apa felugrik, és próbál lefogni, de belé rúgok. Kiszabadulok a
szorításából, és Kathleen egyik porcelánfigurájáért nyúlok. Azt is a falhoz
vágom, és hallom, ahogy darabokra törik.
Kathleen és Megan beszaladnak a házba. Megtorpannak az ajtónál.
Feléjük kezdek rohanni, de apa megállít.
– Tudtad? – kiáltom Megannek.
– Mit? – Az anyja mögé húzódik, amint kiszabadulok az apám karjai
közül.
– Hogy ő az igazi apád! – kiáltom olyan erőteljesen, hogy belesajdul a
torkom.
Megan értetlenül bámul rám.
– Kicsoda?
– Ő. – Rámutatok arra az apára, akit eddig apuként neveztem.
 Megan arckifejezése hirtelen megváltozik. Elveszettnek tűnik.
– Ő nem az – feleli. Újra ötévesnek tűnik.
– Kérdezd csak meg! – kiabálom.
– Sajnálom. – Apa próbálja megérinteni Megant, én Kathleenre emelem
a tekintetem.
– Gyűlöllek! – kiabálom a szemébe nézve. Apa újra lefog. – Gyűlöllek,
gyűlöllek, gyűlöllek!
Kathleen óvatosan a szófa mögé húzódik, de Megan mozdulatlanul áll,
mintha a szavak még mindig nem nyertek volna értelmet számára.
Megrúgom apát, összegörnyed, én meg elrohanok tőle.
Nincs hová mennem. A biciklim nélkül nincs. Felviharzok az emeletre, és
becsapom magam mögött az ajtót. Beékelem a székem támláját a kilincs
alá. Rugdosni kezdem az ágyamat, egészen addig, míg el nem fáradok;
akkor beléereszkedem, és a párnába sikítom az összes fájdalmam. A düh
képtelen annyira felszabadulni, hogy megnyugodhassak. Olyan, mintha egyre
csak nőne bennem, mintha a tüdőmet markolászná, mintha a gyomromba
mászna, és beleékelődne a fejembe.
Addig sikítok, míg nem marad hangom, amit kisikíthatnék.
Összekuporodom az ágyon, olyan apróra, amennyire csak lehetséges. El
akarok tűnni örökre.

Nem fogok velük reggelizni. Szó nélkül kenyeret és gyümölcsöt pakolok a

hátizsákomba. Beleteszek egy üveg vizet is a hűtőből.
– Azt akarom, hogy elvigyél – mondom apának. Rá sem nézek közben.
Soha többé nem akarok ránézni.
– Hová? – kérdezi szinte megsemmisülten.
– Ki.
– June, apád éppen reggelizik – mondja Kathleen.
– Nem gond – feleli apa, és eltolja magától a tányért. Kimegyek, és a
garázsnál várok rá.
Mutatom neki az utat. Közeledünk a lakókocsikhoz, de nem érjük el
annyira, hogy rájöhetne, hol is vagyunk.
– Sajnálom – próbálkozik újra. Elnézek, és próbálom kizárni a hangját.
– Nem volt könnyű. Egyikünknek sem volt az.
Tűnj el, tűnj el, tűnj el, tűnj el, tűnj el.
– Később… ha idősebb leszel, talán megérted.
– Anyu idősebb volt. Ő talán megértette?
Erre nem tud felelni.
– Gyűlöllek – mondom. Rászorítja az ujjait a kormánykerékre.
– Ezt meg tudom érteni – feleli.
– És Kathleent és Megant is. Őket is gyűlölöm.
– Megan nem tudta – teszi hozzá halkan.
Megint nőni kezd bennem a harag. Lehúzom az ablakot, és kidugom
rajta a fejem. A friss levegő talán megnyugtat.
– Nem akarok veled élni többé – mondom.
– June, tudom, hogy ez most kemény neked. Csak adj nekem időt.
– Ezt mondtad az anyukámnak is?
Mozgatom a kezem a süvítő menetszélben.
Ott állítja meg a kocsit, ahol mondom. Kiszállok, és felkapom a
hátizsákom. Elsétálok, még azzal sem törődöm, hogy becsukjam magam
után az ajtót.
Egy ideig még nem indítja el a motort. Biztosan azt nézi, ahogyan
távolodom tőle. A magasba emelem a fejem, és átvágok a mezőn. A tábla
magas szárai között lehetetlen lenne követni az utamat. Aztán végül
meghallom az induló autó zümmögését a távolból. Megfordult, és
visszamegy a családjához.

A kocsijaink viseltesnek tűnnek ezen a reggelen. Le kellene mosni őket, de

Blister és én nem túl gyakran tesszük ezt meg, mert nehéz ide elég vizet
hozni hozzá.
Megállok a konyhánk előtt. Megnyalom az ujjam, és szívecskét pingálok
az ablakra. A közepébe belerajzolom a kezdőbetűinket. Blisterét és az
enyémet.
Lehajolok, és a fűbe törlöm az ujjam.
Bent egy új papírfigurát fedezek fel a mosogató fölött. Nem igazán
tudom, mit ábrázol. Szürke, és furcsa orsó alakú darabok lógnak le róla.
 A tányér, amit találok, nem egészen tiszta, de nem érdekel. Ráteszem az
almámat, és a szelet kenyeret. Leülök, és csendben, egyedül megeszem.
Élhetnék itt is. Blister hozhatna nekem vizet, megfürödhetnék náluk.
Nehéz lenne innen suliba járni, szóval nem járnék többet iskolába, azt
hiszem.
A kenyér száraz, úgyhogy innom kell hozzá egy kis vizet.
A táskámat az asztalon hagyom, és a tanulószobánkba indulok. Blister
könyvei a padlón hevernek egymás hegyén-hátán. A legfelsőből kimerednek
a lapok. Óvatosan emelem meg, nehogy szétessen a könyv.
A jegyzetfüzetét találom meg alatta. Oldalakat rajzolt tele különböző
diagramokkal. A kézírása olyan, mintha a betűk pókok leszakadt lábai
lennének. Nem illik hozzá.
Egy másik könyv… anatómiai lexikon. Az elején egy szív. Vénák,
amelyek szállítják a vért ki és be. Izomrétegek, amelyek segítenek, hogy
verhessen a szív. Egy ugyanolyan szív, amely bennem is van. A mellkasomra
teszem a kezem, és hallgatom, ahogy ver, halkan és lassan, reménytelenül.
Ha kettévágod, látod a különböző kamrákat…
Hirtelen meghallom, hogy valaki átugrik a kapun. Lebukom a földre,
hogy ne láthassanak. Lépteket hallok, de abban nem vagyok biztos,
pontosan merről jönnek, és merre haladnak.
Kinyílik az ajtó, és megpillantom Blistert, aki kissé hátraugrik
meglepetésében. Elnevetem magam.
– June? – Zavartnak tűnik.
– Jó reggelt – vetem oda, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,
hogy itt vagyok.
– Hogy kerültél ide?
– Apa elhozott.
És újra visszatér. Minden érzés. Apa és Kathleen rátelepszenek a
lakókocsira.
– Elhozott ide?
– Nem idáig. Kitett a közelben, én meg elsétáltam.
Blister nyitva hagyja az ajtót, és közelebb lép hozzám. A csókja forró, és
ez egy pillanatra megnyugtat.
– Megkérdezted? Meganről?
 – Igen. – A hangom életlen. – Igaz volt.
Blister elkeseredetten rázza meg a fejét.
– Sajnálom.
– Még Megannek se mondták el.
– Neki is nehéz lehetett – mondja.
– Mindegyikőjüket el akarom temetni, elásni őket a föld mélyére, és
várni, míg csak a csontjaik maradnak – mondom. Blister nem nevet.
– Nem csodálom – feleli.
– Befesthetnénk a csontjaikat feketére, és lelógathatnánk őket egy fáról
– mondom. Blister rám mered.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
– Te vagy a főnök – mondom, és szeretnék mosolyogni, de nem megy.
– Mit mondtak a biciklidről? – kérdezi. Megvonom a vállam. – Apu
szerint az enyém javíthatatlan. Teljesen tropa.
– Nem akarok oda visszamenni, Blister.
– Azt gondolom.
– Szerinted a szüleid megengednék, hogy veletek éljek? – kérdezem.
Blister arcára hirtelen megdöbbenés ül ki.
– A házunk dugig van, June.
– De még csak ágy sem kellene. Aludhatnék a földön. És segítenék
anyukádnak. Vigyáznék Tomra.
– És hogy mennél iskolába?
– Tanulhatnék veletek.
– Apunak így is nehéz minket tanítania.
– Segíthetek tanítani a kisebbeket.
– Mindjárt jönnek a vizsgáid.
– Nem akarod, hogy veled éljek – mondom. A bódulat, amit éreztem,
fájdalomba csap át.
– Tudod, hogy nem erről van szó. De a szüleimnek már így is van hét
gyerekük. Nem bírnának el még egyet. – Megpuszilja a kezemet. – Talán
pár nap múlva rendeződnek majd a dolgok nálatok. Megnyugszotok.
– Megnyugszom?
– Nem tudom – feleli, és sután megvonja a vállát.
– Gondolod, hogy ez az egész majd csak úgy elfelejtődik? Hogy egy nap
majd oké lesz, hogy Megan is apám lánya?
– Tudod, hogy értem.
– Tudod, én mit gondolok, Blister? Tudod, min gondolkodtam egész
éjjel?
– Min?
– Hogy anyukám talán nem balesetben halt meg. Azt gondolom,
anyukám egyszerűen beleugrott a vízbe. Nem akart élni többé.
Blister csak néz, és nem szól egy szót sem.
– Apám megölte őt – mondom. – Akkora fájdalmat okozott neki, hogy
beleugrott a vízbe, és nem akart feljönni többé.
– Ezt nem tudhatod.
– Szerintem ez az igazság.
– Nem akarhatott nélküled élni.
A szavai arcon csapnak.
Ha anyu ezt tette, akkor azt is tudta, hogy elhagy engem. Nem voltam
neki elég ahhoz, hogy életben maradjon.
Megfeszül a mellkasom.
Nem voltam elég.
Még anyunak sem voltam az.

Mr. Wick ugyanazon a helyen rak ki, mint tegnap. Megáll, de én nem
szállok ki a kocsiból.
– Maradhatok veletek? – kérdezem.
A szemöldöke felkúszik a homlokára, és az egyébként mindig
barátságosan meleg tekintete most furcsán fürkészővé válik.
– Nem hinném, hogy apukád örülne neki.
– Én örülnék.
– De neked van otthonod. Oda tartozol.
– De én nem akarok ott lenni.
– Mi a baj, June? Miért olyan rossz ott neked?
– Csak rossz.
– Akarsz beszélni róla?
Felnézek Mr. Wickre, és azon gondolkodom, megkockáztassam-e, hogy
beszéljek neki, megkockáztassam-e azt, hogy megtudja, ki is vagyok
valójában. Vajon megértene? Vagy azt gondolná, hogy ez az egész az én
hibám?
– Nem. – Lassan piszkálni kezdem a táskám pántját zavaromban.
– Vannak dolgok egy család életében, amelyek mások számára
láthatatlanok – mondja Mr. Wick. – És néha hegynek látsz valamit, és nem
találod az utat, hogy körbejárd, de az energiád is kevés ahhoz, hogy
megmászd. De aztán végül mindig eljutsz valahová. Mi, emberek nagyon
erős lények vagyunk.
Kinyitom az ajtót.
– Köszönöm – mondom. Ránézek, és le sem tagadhatná a szeméből
tükröződő aggodalmat.
De végül mégis segítséget kértem, és ő nemet mondott.
Becsukom az ajtót, és elsétálok. Nem is vesztegetem az időmet azzal,
hogy elrejtsem valamelyik belső zsebemben az iránytűs nyakláncomat, csak
a pólóm alá dugom.
Már hűvösebb van. Egyre hűvösebbek az esték. Hamarosan már
kabátban kell mennem a kocsikhoz. Dörzsölni kezdem a tenyerem, hátha
felmelegít, de nem igazán működik.

A szobám ajtaja csukva. Tudom, hogy nincs bent senki, mert meghallom a
nappaliból apa, Kathleen és Megan hangját.
Bemegyek. Olyan, mintha konfettiörvény söpört volna végig a
szobámon. A fiókom tárva-nyitva. A ruháim kidobálva a padlóra. Mellette a
titkos dobozom, amelyben a legértékesebb dolgaimat gyűjtögetem. Üres.
Valaki mindenemet apró darabokra vagdosta. Blister kastélyát, a kiszárított
nyílhegyvirágomat, az anyukám sálját. A tulipánomat. Az angyalt, amit
Blister hajtogatott nekem; a darabjai úgy borítják a szőnyegemet, mint a
frissen lehullott hó.
Csak bámulom a pusztítást bénultan, mozdulatlanul.
A legértékesebb dolgaim olyan apró darabokban hevernek előttem,
hogy már képtelenség lenne összeragasztani őket.
Megpillantom a Tomtól kapott gyűrűt, úgy össze van nyomva, hogy már
nem tudom felhúzni az ujjamra. A zöld szív berepedt.
Megfogom a széket, és a kilincs alá ékelem. Leveszem a párnámat az
ágyról, és lefekszem vele az életem szétszabdalt maradványai közé. A
takarómat is magamra húzom.
Nem reagálok apa kopogására.
Sem Kathleen hangjára, amint kitartóan szólongat.
Próbálok képzeletben messzire sodródni, fel a felhőkig, ahol már senki
se bánthat.
A gondolataim végül eloszlanak, és csak a fejfájás marad utánuk. Fáj a
derekam is, ezért átfordulok a másik oldalamra. Próbálom csukva tartani a
szemem. Nem akarom látni, mit tettek, nem akarok emlékezni arra, hogy
valaki bejött ide, és tönkretett mindent, ami számított nekem.
Végül mégis kinyitom a szemem. Éjszaka van. A szívem hevesen ver.
Mély álomból ébredhettem fel, és hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok. Csak
azt érzem, hogy könnyek potyognak a szememből, és amikor az ujjaimmal
megérintem a fecniket a földön, máris eszembe jut minden.
A szoba csendes. A ház hűvös. Mint egy kedves kis jégkocka, amit
bármennyire is próbálkozom, nem tudok felolvasztani.
Lerúgom magamról a takarót, és feltápászkodom. Csend van odalent. A
festék a falon mintha nedves lenne a tenyerem alatt.
A konyhában felkapcsolom a kislámpát. Nem akarok kenyeret enni és
tejet inni. Ott várnak kikészítve az asztalon. A hűtőben sonkaszeleteket
találok egy tányéron, fóliával lefedve.
Becsukom a hűtő ajtaját, és meglátom rajta Megan egyik gyerekkori
rajzát.
Az ollók a fiókban vannak. Kiveszek egyet, és vágni kezdem Megan
műalkotását. A zsírkrétavonalait, a pacáit, amelyek fák lombjait ábrázolják.
A szívecskefigurát, amit újra és újra körberajzolt. Az egészet apró
darabokra nyesem szét.
Van egy kép Kathleenről és Meganről. Egy tortaformájú hűtőmágnessel
tapad a hűtő ajtajára. Szétvágom a fotót is. A darabjait a nappaliba viszem,
és szétszórom az ablaknál álló asztalon.
A szőnyeg felfogja a lépteim zaját, ahogy a polchoz megyek, és leemelek
egy másik képet apáról és Kathleenről. Tavaly nyáron készült. Egy vékony
fakeretbe tették. Addig feszegetem, amíg ki nem jön belőle a fotó.
A kis fiókban találok egy csomag gyufát. Az üres kandallóba dobok egy
csomó képet, amire nem akarok többé emlékezni, és meggyújtom őket.
Lassan felkunkorodnak a fotók szélei. Kathleen arca meggyűrődik, és
olvadni kezd a meleg fényben.
De a láng egyszer csak elalszik, és Kathleen arca még kimered rám a
fotóról, mintha azt mondaná, még ezt sem voltam képes végigcsinálni.
Kimegyek a konyhába, és összeszedem az összes többi fotót a falakról,
szekrényekről. Kinyitom a szekrényt, és megtalálom a precízen
összerendezett számlakötegeket. Megtalálom Kathleen kedvenc sálját is a
fogason. Gyűlölöm az illatát. Elkezdem vagdosni egy éles ollóval. Meg
akarok szabadulni mindentől.
Azt akarom, hogy Kathleen holnap reggel meglássa ezt, hogy lássa, én is
elpusztítottam mindent, amit szeret, és akkor tudni fogja, hogy megint
legyőztem. Hogy minden nap egyre erősebb leszek, és lassan kikerülök az
irányítása alól.
Meggyújtok egy újabb gyufát, és a szánalmas kis halomra dobom.
Szívesen maradnék, hogy végignézzem, ahogy minden megsemmisül, ahogy
a lángok felfalják Kathleen minden emlékét, de tudom, hogy ez korántsem
elég; még van mit elégetnem.
A lépcső alatti szekrényhez szaladok, ahol Kathleen sok értékes emléket
tárol. Felkapcsolom a lámpát, és megpillantom a fotósdobozát.
Mindegyiken mosolyognak. Végignézem mindet, pedig nem akarom. El
akarom felejteni az arcukat, a számomra mindig kegyetlennek ható
tekintetüket. Próbálok találni egy képet anyuról, de egy sincs köztük, amin ő
vagy én lennék.
Egy másik dobozban Megan ovis, sulis rajzait, iskolai feladatait találom
meg. Ezeket is végignézem. Az egyik egy béna rajz egy almáról, Megan
neve kacskaringós betűkkel rápingálva. Hatéves, írta Kathleen a másik
sarokba.
Megan hatévesen jött ide. Az anyukám belefulladt a tóba, de itt volt ez a
kedves kis hugica, hogy mindent helyre hozzon.
Füstszagot érzek. Megragadok egy halom papírt ebből a kupacból is, és
visszarohanok a nappaliba.
 A szófa, a szőnyeg, a függönyök lángokban állnak. Minden ég. Fekete
füst kapaszkodik fel egészen a plafonig.
Csak bámulom a lángokat, amelyek olyan hangos pusztítást végeznek,
hogy biztosan felébresztik Kathleent.
És akkor megöl.
Elégettem a dolgait. A szófát, a székét. A függönyöket, amelyeket olyan
sok időbe telt kiválasztani.
A konyhába szaladok, és megtöltök egy üveget vízzel. A folyosóig
terjedtek a lángok. Túl meleg van, hogy közelebb menjek. Ráöntöm a vizet,
de semmi sem történik.
A füst kaparja a torkom. Vastag takarónak tűnik. A tűz egyre terjed, túl
sok van belőle.
– Apu! – kiáltom, de érzem, nem elég hangosan. Félek, hogy Kathleen is
felébred, és dühében a tűzre vet engem is.
Tudom, hogy segítséget kell hívnom. Próbálok visszamenni a nappaliba,
hogy telefonálhassak, de ég a bőröm, és a füsttől öklendeznem kell.
A konyhában kihúzom az összes fiókot, hátha megtalálom Kathleen vagy
apa telefonját. Mindegy, milyen telefon, de segítség kell. Már ég a szemem;
kutatom, de semmit sem találok.
Fel kell ébresztenem őket. Muszáj.
A lángok felkúsznak a lépcsőn. A hálóingem is lángra kap, de el tudom
oltani a kezemmel.
El kell mennem Blisterért.
Ő tudná, mit kell tenni.
Kinyitom az ajtót, és futni kezdek.
Mögöttem a ház lángokban…
 UTÁNA

Csak ennyire emlékszem.

A folyónál találtak rám. Egyedül voltam, füsttől bűzlöttem.

Azt mondták, megöltem apámat és megöltem Kath​leent. És Megan is
meghalhat. Ő kiugrott az ablakon, de túl magasról, és már elérték a lángok.
Azt mondták, szándékosan tüzet gyújtottam, elfutottam, és magukra
hagytam őket a tűzben, hogy meghaljanak. Nem értettem, miért hiszik ezt.
Én csak azokat a cuccokat akartam elégetni.
Bilincsben vittek egy aprócska szobába.
Azt mondták, biztosan tudtam, hogy nehezen nyílnak az ablakok, hogy
kulcsra vannak zárva, és hogy talán én magam rejtettem el a kulcsokat.
Sírtam, mert nem tettem ilyet, de ők nem hallgattak rám.
Hánytam, minden reggel, minden este.
Egy kocsiba raktak, aminek idegenek püfölték az oldalát.
Egy köpeny volt rajtam, mert minden más cuccom odalett a tűzben.
A szoba túl nagy volt, és én túl aprónak éreztem magam benne.
A félelem annyira elhatalmasodott rajtam, hogy lábra állni is képtelen
voltam.
Nem értettem, miért vádol a bíró. Olyan szavakat használt, amelyeket
még sosem hallottam.
Blister ott volt, de rá sem bírtam nézni, mert azt gondoltam, akkor
megállna a szívem.
Egy ügyvéd ült mellettem, az ő nevét mondogattam újra és újra
magamban, hogy eltereljem a gondolataimat. Mr. Johnson, Mr. Johnson,
Mr. Johnson, míg a fejem bele nem fájdult, és újra fel nem idéztem a
mindent elárasztó vastag füst szagát.
Két sorban nők és férfiak bámultak rám. A terem tele volt szavakkal,
olyanokkal, amelyek arról szóltak, hogyan borítottam fel padokat az
iskolában, hogyan ütöttem meg más gyerekeket. Arról, hogy nem voltak
barátaim.
Az igazgató azt mondta, soha nem látta semmi jelét annak, hogy
Kathleen bántalmazott volna, és hogy soha nem is említettem semmit.
Kathleen mindig szeretetteljesnek, aggodalmaskodónak tűnt, ha velem
kapcsolatban találkoztak.
Azt gondolták, meg akartam ölni őket.
Hallottam, hogy Blister egyszer csak felkiált. Odafordultam, és láttam,
hogy Mr. Wick valamit a fülébe súg. De Blister csak a fejét rázta, és kitört
belőle a zokogás.
A bíró mondott valamit, de a remegésem elnyomta a hangját. Fájdalom
gubózott a hasamba.
Sosem láttam még Blistert sírni. A válla fel és alá mozgott. Emlékszem,
hogyan próbálta letörölni a könnyáradatot a szemüvege mögül.
A bíró mondott még valamit. Az ügyvéd mellettem sután megpaskolta a
karom, és előrefordított.
És csak annyit hallottam, hogy Blister zokog.
 UTÁNA
Öt héttel később

A terem tele van. A bíró velem szemben ül. Úgy néz rám, olyan
kifejezéstelen tekintettel, hogy lehetetlen lenne megmondani, mi jár a
fejében. Az apámról beszél, de annyira fáj rá gondolnom, hogy próbálok
nem figyelni rá, és elterelni a gondolataimat.
Nincsenek ablakok, úgy érzem, nem kapok levegőt.
Mr. Johnson a vállamra teszi a kezét. Azt akarja, hogy figyeljek.
– June Kingston – hallom meg a bíró hangját –, a bíróság minden
vádpontban bűnösnek találta, az ítélet írásban a bíróság titkáránál található.
– Nézem a száját a bajsza alatt, miközben beszél. Tovább beszél.
Meghallom a tűz szót, de aztán megint elveszítem a fonalat.
Érzem, hogy Mr. Johnson feszülten figyel mögöttem.
– Mindezek alapján, June Kingston, a bíróság bűnösnek találja
gyilkossági kísérlet vádjában, és életfogytiglan terjedő szabadságvesztésre
ítéli, a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét kizárva.
– De hiszen csak tizenhat éves! – Mrs. Wick kiált fel a teremben.
Odafordulok hozzá. Feláll, és tárt karokkal, kérdőn bámul a bíróra.
– Továbbá, a bíróság bűnösnek találja minősített emberölés bűntettében.
Ezért a bíróság halálra ítéli a hatályos jogszabályok alapján.
Hirtelen minden megdermed.
A szívem megáll.
A föld megszűnik forogni.
Mr. Johnsonra nézek, mert nem hallhattam jól ezeket a szavakat.
Képtelenség, hogy amit hallottam, az valóban igaz. Ő válaszul előremered, a
karomat szorítja.
– A bíróság bűnösnek találja még egy ízben elkövetett minősített
emberölés bűntettében is. Ezért a bíróság halálra ítéli a hatályos
jogszabályok alapján.
Azt akarják, hogy meghaljak.
 – Ne! – kiált fel Mrs. Wick. A hátam mögül hallom, hogy felzokog.
A bíró tovább beszél. Mr. Johnson pedig próbál hozzám beszélni,
óvatosan belesuttog a fülembe, de ebből én már semmit sem tudok felfogni.
– June Kingston – hallom meg újra a bírót –, önt a Coryell megyei
fegyházintézetben helyezzük el. Ott a ha​- tályos jogszabályok szerint tartják
majd fogva a büntetés végrehajtásának időpontjáig. – Az esküdtekre pillant.
– A tárgyalást berekesztem.
Blister feje előrebicsaklik. A keze remegni kezd. A hüvelykujjával
babrál, aztán felnéz rám.
Két oldalról segítenek felállni. A kezemre bilincs kattan. A fém
csörgésének hangja visszhangzik a fejemben. Kinyújtom a nyakam, hogy
megláthassam Blistert. Áll, egész testében remeg, és könnyek potyognak a
szeméből.
– Ő csak egy kislány! – hallom Mrs. Wick hangját.
Az ajtó mellett állunk. Terelgetnek kifelé. Az esküdtekre pillantok.
Néhányan könnyeznek, néhányan kemény tekintettel néznek rám.
– Kérem – suttogom feléjük. – Én nem akartam.
Az őr kinyitja az ajtót.
– June! – kiáltja Blister, a hangja a csontomig hatol. – June!
A lábam feladja a küzdelmet. Próbálok megállni rajta, de kivonszolnak a
teremből.

Ki sem látok a furgonból. Nincsenek ablakok, és ketrecbe vagyok zárva.

Jó lenne látni a házakat, amelyek mellett elhaladunk. Látni szeretném,
hogyan lesznek mezőkké. Látni szeretném még a kéklő eget.
Megszámolom a rácsokat.
Aztán apa képe villan elém. A keze csupa korom, az arcára nem merek
felnézni.
Nem akartam, mondom neki.
Kathleent pillantom meg a másik oldalán. Próbál átfurakodni a rácsokon.
Odateszem a kezem, hogy megállíthassam, de az égő csontjainak szagát
átpréseli közöttük. A bőrömön érzem, és minden alkalommal, ha levegőt
veszek, lenyelem azt a szagot is. A halála már bennem van.
 Számolj tízig, mondja Blister. Behunyom a szemem, és elképzelem,
hogy ő is itt van. A kezemet fogja, a másik kezével a könnyeket törli le az
arcáról.
Csinálok neked papírból egy kötelet, és megszöktetlek.
Csüngök a képzelt szavain.

A furgon megáll. Várom, hogy újra meginduljon, de nem teszi. Hangosan

nyitódik a hátsó ajtó, és a fény azonnal elvakít. Behunyom a szemem, de
csak egy pillanatra. Nem akarok elmulasztani egyetlen percet is az utolsók
közül.
Egy nő nyitja ki a zárkát.
Kiszabadul a szörnyeteg.
Kiugrom a kocsiból, és azonnal terelni kezdenek.
– Várjanak! – kérem. A könyökömnél fogva tartanak. – Kérem! Hadd
érintsem meg a földet.
Egymásra néznek, és beleegyezően bólintanak. Lehajolok, és a bilincsbe
zárt kezemmel megérintem a talajt. Kemény és koszos. Olyan színe van,
mint a fehér homoknak.
Nem hiszem, hogy fel tudnék innen állni. Nekik kell felsegíteniük. Senki
sem beszél hozzám, miközben kísérnek. De még itt van a tenyeremen a föld
pora.

Ez mindennél rosszabb.
Ajtókon, kapukon vezetnek át, amelyek vastag fémrácsokból állnak.
Egy újabb zárkába tesznek, ahol le kell vetkőznöm. Nézik, ahogy
egyesével leveszem a ruháimat. Nézik a meztelen testemet. A hasam, a
lábam, a mellem; mindent látnak. Nincs egy sarok sem, ahová
elrejtőzhetnék, és a megaláztatás bekúszik a bőröm alá.
Megnézik a számat. A nyelvem alatt. A fülemet. Tapogatnak,
szorongatnak.
Egy ruhát adnak rám, de úgy, hogy meg sem tudom tartani magam.
A testem tud haladni, de én nem vagyok benne. Képzeletben már
Blisterrel vagyok. Egy kereszteződésnél találok rá, a kezében egy kaviccsal.
Jobbra vagy balra? – kérdezi hátratett kézzel.
Balra, mondom, és megfogom a bal kezét. Kinyitja, és abban van a
kavics.
Akkor balra megyünk. Megfogja a kezem, és elindulunk.
Az ajtó fehér, a tetején rácsok. Kinyitják előttem, és valaki leveszi a
bilincset a bokámról. Betesznek egy szobába, ami nem több egy
dobozkánál.
– Ez lesz az – mondja egy férfihang.
Ez túl kicsi. Nem hagyhatnak itt.
Pedig megteszik. Becsapják az ajtót. Egy rés nyílik ki rajta.
– Tegye ki a kezét!
Teszem, amit mondanak. A rácsokon át meglátok egy férfit, aki kinyitja a
csuklómra feszülő bilincset. Visszahúzom a kezem. A retesz becsukódik.
Egy teljesen szokványos hang. Fém a fémen, mégis teljesen egyedül hagy.
Kikémlelek az ajtón. Nem látok mást, csak cellákat mindenütt. Máris
rettegek, hogy ebbe bele fogok őrülni.
A folyosó padlója szürkén csillog. Egy hatalmas reszkető fényű lámpa
világítja meg. A másik oldalon van egy fehér fal. Kinyújtom a karom,
amennyire csak bírom. A fény felé fordítom a tenyerem…
Látni akarom apát. Annyira szeretném látni. Fel szeretném őt ébreszteni.
Hangot hallok a hátam mögül. Rémülten fordulok hátra. Nincs itt senki.
Kinyújtom a kezem. Itt aztán képtelenség lenne bárhol is elbújni.
De mégis hallok valami suttogást.
Észreveszek egy kis nyílást az ágy fölött. Fel kell állnom a vékony
matracra, hogy elérjem.
– Hé, új csaj – hallom meg a gyenge hangot. – Ott vagy?
Megérintem a rácsot.
– Új csaj? Ott vagy?
Visszanézek az ajtó felé. Félek beszélni, de túlságosan félek csendben
maradni is.
– Új csaj? – A hang a mellettem lévő cellából jön.
– Igen – suttogom.
– Ott vagy?
 – Igen – felelem hangosabban. A hangom megbicsaklik.
– Mickey vagyok – mondja. – Hogy ityeg? – Alig hallom őt. Egészen
közel kell tennem a fülem a nyíláshoz. – Nem túl jól, mi? Szegény kis
báránykám. Hány éves vagy?
– Tizenhat.
Egy sóhaj szökik át tőle.
– Az túl fiatal.
A lábam nem tud tovább tartani. Letérdelek az ágyra, a kezemmel
megtámasztom magam. Mintha nem működne rendesen a tüdőm. Kinyúlok
a kezemmel, mintha megérinthetném a levegőt, és úgy húzom vissza, mintha
megállapíthatnám, hogy itt nincs.
– Minden rendben lesz, csajszi – mondja a hang, valahol a távolban.
A cellám rácsai összefolynak a szemem előtt.
Kapkodom a levegőt, de érzem, hogy nem elég.
– Majd hozzászoksz. – Halvány nevetése átszüremkedik a cellámba,
aztán befogom a fülem, és várom, hogy abbahagyja.

Kinyitom a szemem. Rossz érzés fog el. Sötét van, és mintha nem a saját
ágyamban lennék. Rémülten riadok fel, és akkor rájövök, hol is vagyok.
Apa. Apa. Apa.
A szívem hevesen ver. Egy cellában vagyok, ahonnan nem akarnak
kiengedni.
A takaró a térdem köré csavarodott. A fal hideg a hátamon, és
próbálom megnyugtatni magam. Blister azt mondaná, számoljak el tízig.
Szeretnék, de apa állandóan eszembe jut. A biciklin ülünk, belekacagunk a
szélbe. Felolvas nekem egy mesét. Bolondozunk a tóban.
Élt, és én elvettem tőle az életét.
Ez az érzés torkon ragad.
Az ablaknál találtak rá. Majdnem kiszabadult.
Nem kapok levegőt. Az ajtóhoz lépek, de a levegőnek állott szaga van.
El akarom mondani apának, mennyire sajnálom. El akarom mondani,
hogy nem akartam, hogy meghaljon. Hogy azt szeretném, ha visszajönne.
Sosem éreztem még ilyen félelmet. Egy pók vagyok a sarokban, és el
fognak taposni. Csak annyit tehetek, hogy várok.

Csütörtök van. Négy napja vagyok itt. Azt mondják, Blister jön ma
látogatóba.
Tele vagyok szúnyogcsípésekkel a karomon és az arcomon. Sebesre
kapartam őket. A hajam sem nőtt meg eléggé. Mindezt látni fogja.
Nem tudom majd őt megérinteni. Egyszer sem. Nem érezhetem majd a
kezemet a kezében.
De látni fogom. Végre itt lesz.
Bilincset tesznek a kezemre, és mögöttem lépkednek a fényes folyosón.
Nem tudtam megenni a reggelimet, és fáj a gyomrom. Az erős fény elkábít.
Hatalmasat kattan a zár, ahogy kinyitják előttem az ajtót.
Egy teremben vagyok, amely fülkékre van osztva. Előttem egy idősebb
nő áll. Mosolyog rám, és előrevezet.
– Mickey vagyok – mondja. Mickey, aki az elmúlt négy napban életben
tartott. – A fiam és az unokám jönnek ma látogatóba. – Szinte ragyog.
Remegek. Izzad a tenyerem. Azt akarom, hogy Blister szépnek lásson.
– Minden rendben lesz – mondja Mickey, és megszorítja a kezem. Az
egyik őr arrébb lök, és egy fülkébe vezet. A falon lógó telefonkagylóra
mutat. – Ebbe kell beszélni.
Aztán otthagy, és rám zárja a fülke ajtaját.
Leülök, és az előttem lévő üveget bámulom. Egy üres szoba van a másik
oldalán.
Túl sok idő telik el. A mellkasom feszül az idegességtől.
Aztán kinyílik a szemközti szoba ajtaja. Egy férfi lép be, kisbabával az
oldalán. Mögötte Mr. Wick és Blister. Elsírom magam. Nem akartam, de
ahogy meglátom őket, azonnal elindulnak a könnyeim.
Blister is zokog. Próbál rám nézni, de nem megy neki. Az apja leülteti
egy székre, amely egy dróthálóval van elválasztva a többi látogatótól.
Mr. Wick felemeli a telefonkagylót, és én is felemelem az enyémet. Hideg
és nehéz a kezemben.
– Hogy vagy? – kérdezi, és köhögni kezd. – Blister anyukája is puszil.
Elképzelem őt a konyhában állva, a széles mosolyával, és belesajdul a
szívem. Vele szeretnék lenni. Szeretném hallani a hangját és Eddie-ét és a
többiekét.
– Nem akartam – suttogom.
– Tudjuk, hogy nem – mondja Mr. Wick, és látom, hogy ő is a
könnyeivel küzd.
Blister az üveghez tapasztja a tenyerét. Én is odaillesztem hozzá az
enyémet. Olyan közel van hozzám, mégsem érzem a bőrét a bőrömön.
– Sajnálom – tátogom neki. Bólint, és beleharap az ajkába.
– Én is – tátogja vissza, mielőtt újra elsírná magát.
Blister, te vagy az, itt vagy velem.
– Milyen a kaja? – kérdezi Mr. Wick. Bólintással felelek. – Van
cellatársad?
– Nincs – felelem csendesen.
– Talán jobb is egyedül.
Nem. Magányos vagyok. Alig engednek ki, és félek, bele fogok
őrülni.
– Hogy van Megan? – kérdezem, és a levegő hirtelen megfagy
körülöttem.
– Még mindig kómában van – feleli.
– Fel fog ébredni?
– Nem tudják. – A szavak átkúsznak a telefonvonalon, és aztán rám
marad egy óriásinak tetsző csend.
– Beszélhetek Blisterrel? – kérdezem halkan.
– Persze.
Mr. Wick Blister vállára teszi a kezét, és odaadja neki a telefonkagylót.
Belemeredek Blister szemébe. A mellkasom úgy feszül, hogy nehéz rajta
tartanom a tekintetem.
– Hozhatunk neked könyveket? – kérdezi végül.
– Nem tudom – felelem.
– Majd megkérdezzük – olvasom le Mr. Wick szájáról.
– Mit szeretnél? – kérdezi Blister.
– Bármit. – A tenyerem még mindig az üvegen pihen.
– Jól bánnak veled?
– Igen.
 Blister is a szemembe néz.
– Van ablak a szobádon? – kérdezi.
– Egy kicsike. Túl magasan van, de ha felmászom, láthatom az eget.
– Az ég jó – mondja Blister.
Meg akarom kérdezni, hogy van Tom, de tudom, hogy képtelen lennék
rá.
– Mr. Johnson a fellebbezésen dolgozik – mondja. – Azt mondja, három
hónapon belül meglesz.
– És aztán kiengednek?
Mr. Wick lenéz a kezére, de Blister nem veszi le rólam a tekintetét.
– Kihozlak innen – feleli.

Talán öt nap is eltelt már, mióta találkoztam Blisterrel. A napok itt

végtelenek, és kérlelhetetlenül összefolynak.
Rés nyílik a cellám ajtaján, és egy könyvet dugnak át rajta. Puha
kötéses, mégis nehéznek érzem a kezemben. Kinyitom, és a papírról
kimeredő szavakat nézem. Feketék a fehér papíron, tiszta, rendezett
sorokban. Beleszago​- lok, a kinti világ illata.
Valahol odakint egy hatalmas gyárban gépek nyüzsögtek, hogy
összerakják ezt a könyvet. Emberek értek hozzá, az ujjaik lenyomata élettel
töltötte meg. Megérintem a borítót; kik lehetnek, merre lehetnek.
A könyv hátulján lévő szöveg azt mondja, a könyv egy lányról szól, aki
szépen tud énekelni. Blister küldte nekem, ő választotta.
Az ágyamra ülök, és kinyitom. Elolvasom az első sort. Aztán újra és
újra. És aztán hagyom, hogy beszippantsanak az oldalak, és messzire
vigyenek innen. Máshol vagyok, és ott, azon a helyen nem találnak rám.
 UTÁNA
Egy héttel később

Egy apró szobába vezetnek. Azonnal rájövök, hogy a férfi, aki bent ül, egy
pap.
– June? – kérdezi. – Én Shaw atya vagyok.
Bilincsben vagyok, de így is kezet akar rázni velem.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja.
A mellettem álló őrre nézek.
– Nem muszáj maradnod – mondja nyájasan. De végre kikerülhettem a
cellámból, és ezért mindenképpen hálás lehetek.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek – mondja az atya. Bólintok. – Le
akarsz ülni? – Az asztal felé mutat. Egy aprócska váza áll csak rajta, friss
vágott virágokkal.
Nem felelek, de az asztal felé irányítom a lépteimet, a széket egészen a
falig húzom.
– Magunkra hagyhat – mondja Shaw atya az őrnek. A férfi rám pillant,
mielőtt kilép az ajtón, azt olvasom ki a tekintetéből, hogy nem bízik bennem.
– Néhányan szeretik, ha felolvasok nekik – mondja az atya, és leül
velem szemben. Kedvesek a vonásai.
– Én nem szeretném – felelem halkan.
– Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek – mondja.
– Hisz nekem?
– Én a megbocsátás erejében hiszek. A szeretet erejében.
– Az apám miattam halt meg. Hogyan nyerhetnék megbocsátást?
– Először magadnak kell megbocsátanod. – A szavai súlyokként
nehezednek a vállamra.
– Az nem lehetséges.
– De igen. Erőre és bátorságra van szükség hozzá. És benned mindkettő
megvan, June.
– Annyira félek – suttogom.
 – Tudom. – Shaw atya gyengéden a kezemre teszi a kezét. – De én itt
vagyok veled – mondja.
A tenyerembe temetem az arcom, és kibuggyannak belőlem a könnyek.

A szúnyogcsípés az arcomon elfertőződhetett, de nem adnak rá semmit. Azt

mondják, majd kitisztul, és hogy ne vakargassam. Próbáltam, és nem múlt
el. És tudom, hogy Blister újra eljön, és én még borzalmasabban nézek ki,
mint eddig. Soha többé nem akar majd megcsókolni engem.
Bilincsben vezetnek át a kapukon. Két fogoly bámul rám, ahogy
elhaladunk mellettük. Az egyikkel még sosem beszéltem. A másik Sarah-
Jane. Ő a szomszéd cellában van; állandóan hallom, hogy fel-alá járkál. Le
és fel, négy lépést az egyik irányba, négyet a másikba. Volt, hogy be kellett
fognom a fülem, különben kitört volna belőlem a dühöm, és sosem kerülök
ki innen.
Blister lép be először a látogatófülkébe. Egy pillanatra megzavarodok, és
oda akarok rohanni hozzá. Aztán rájövök, hogy egy üvegfal van közöttünk.
Az egész testem megremeg a felismeréstől.
Mrs. Wick lép be utána. Magasra emeli a fejét, de rémültnek tűnik.
Leülnek, Blister felveszi a telefonkagylót, és kettejük közé teszi, hogy az
anyukája is hallhasson minket.
– Szia – mondja Blister. Felemeli a kezét, és az üveghez nyomja, ahogy
legutóbb.
– Szia!
Most nem sír, de ugyanolyan megtörtnek látszik.
– June – tátogja Mrs. Wick. – Hogy vagy?
– Haza akarok menni – felelem.
Letesz egy zacskót az asztalra. Pénzérmék és kulcsok csörögnek benne.
Kocsikulcs. Eszembe jut, mennyi időt töltöttem a kocsijukban, felidézem a
pillanatot, ahogy a letekert ablaknál énekelek a szélbe.
– Megkaptad a könyvet? – kérdezi Blister. Furcsán szól a hangja,
valahogy nem tartozik ide.
– Igen, köszönöm.
– Sokáig válogattam – mondja. – Nem tudtam, mit hozzak.
 – Tökéletes.
– Hozhatunk neked kaját az automatából – mondja Blister. – Az őrök
azt mondták, ők beviszik neked.
– Köszönöm.
Furcsa, eddig ismeretlen csend telepszik ránk. Régen miénk volt a világ
összes ideje, és bármiről beszélgethettünk. Most meg nem tudom, mit
mondhatnék.
– Apu is üdvözöl – mondja. Bólintok. – Tomnak hiányzol. – Újra
bólintok, újra és újra, miközben próbálom nem elsírni magam. – Csináltatott
apuval egy dupla hintát, hogy ha kijössz, együtt hintázhassatok rajta.
– Hogy van? – kérdezem.
– Jól – vágja rá Mrs. Wick.
Ránézek, majd vissza Blisterre.
– Tényleg? – kérdezek vissza. Nem akarok több hazugságot.
– Újabb fertőzés – feleli. – De már jobban van.
– Mondjátok meg neki, hogy sok ölelést küldök – mondom. – És mindig
küldeni fogok.
Blister elmosolyodik, de nem eléggé ahhoz, hogy megjelenjenek a
gödröcskék az arcán.
– Hogy megy a tanulás? – kérdezem.
Blister megvonja a vállát.
– Elég nehéz.
– Ki kell tartanod, Blister – mondom. – Orvos leszel, és megváltod a
világot, emlékszel?
– Próbálkozom.
A szomorúság minden szavunk árnyékában ott lebeg.
– Megan felébredt már? – kérdezem, mire Blister megrázza a fejét.
– Alszik, és csövek lógnak ki belőle.
– Jobban lesz, nem igaz? – kérdezem, de egyikőjük sem felel.
A fehér falat bámulom, és azt kívánom, bárcsak újrarendezhetném
Megan életét. Az elejétől kezdve. Adnék neki egy másik anyukát és egy
másik apukát.
– Kicsit magatokra hagylak benneteket – mondja Mrs. Wick. Annyira
megölelném. Azt hiszem, sír, mert anélkül lép ki a fülkéből, hogy rám nézne.
 Blisterre pillantok.
– Kaptál már másik biciklit? – kérdezem.
– Anyu unokatestvéréét használom – mondja. – És spórolok egy újra
neked.
– Veszel nekem egyet?
– Igen.
– Milyen színűt? – Behunyom a szemem.
– Milyet szeretnél?
– Lilát – felelem.
– Lilát?
– Igen. – Csak Blister és én vagyunk; együtt a lakókocsiban. Kéz a
kézben, és mindjárt megcsókol.
– Akkor szerzek neked egy lila biciklit – mondja, de elcsuklik a hangja,
úgyhogy felnézek rá.
Sírt, és én nem is tudtam. A keze az üvegen az enyémhez tapad, így le
sem tudja törölni a könnyeit.
– Nem tetszik neked az a szín – próbálom nevetve mondani.
– Annyira hiányzol, June.
– Nekem is hiányzol, Blister – felelem, és mindkettőnket elragad a
fájdalom.

A boríték már ki van nyitva, de nekem címezték. Kihúzok belőle egy lila
papírbiciklit. Kicsit aránytalan. Az ülés túl kicsi, de egyébként gyönyörű.
Van hozzá egy kis levél is, Blister kusza kézírásával:
Nem engedték, hogy ragasztót használjak.
Magam előtt tartom a biciklit. Blister minden vonalat gondosan hajtott
meg. Legszívesebben szétszedném, és újrahajtanám, hogy megérintsem
azokat a pontokat, amiket ő is. De nem akarom tönkretenni. Megszagolom,
de nem érzem rajta az illatát. Forgatom a kezemben, mert Blister is forgatta.
Imádom, mondom ki hangosan.
Cérna áll ki belőle az egyik oldalán. Így felakaszthatom a rácsra. Onnan
lóg le a lila biciklim.
És a szívem millió darabra törik.
Mickey és én az udvaron sétálunk. Az ég tejfehér, a hideg áttüremkedik a
vastag börtönfalakon is.
– Merre menjünk ma? – kérdezi Mickey, mögöttem lopakodva.
A lakókocsikhoz, mondanám szívem szerint, de túl fájdalmas lenne
elmenni odáig.
– Elmehetnénk piknikezni – ajánlja fel Mickey. – Esetleg a folyóhoz?
Addig nézem a téglafalat, míg el nem tűnik; és elképzelem a magas fűvel
borított utat a folyóig. Annyira szeretném hallani a csobogó hangját, de itt
csak a szél fakó morajlását lehet hallani.
– Jól vagy, June? – kérdezi Mickey. Nem állunk meg, tovább megyünk,
mert nem hagyhatjuk, hogy kiessünk a szerepből, és a simogató fűtenger
visszaváltozzon a koszos betonná, ami a talpunk alatt van.
– Hiányzik Blister.
– Tuti, te is hiányzol neki.
Jobb volna azt hallani, hogy nélkülem is jól elboldogul.
– A másodfokú tárgyalás pár hét múlva lesz – mondom.
Mickey egy ideig nem felel, talán csak a hömpölygő folyót hallgatja.
– Arra nem alapozhatsz, csajszi – mondja végül. – Vagy belebolondulsz.
– De Blister azt mondja, ki tudnak vinni.
– Hát akkor kapaszkodj csak ebbe, ha ebbe akarsz. Mind máshogy
élünk túl. Te így csinálod, én a magam módján.
– Miért vagy itt, Mickey? Mit csináltál?
Nehéz csend telepszik ránk. Talán nem kellett volna megkérdeznem.
Talán nem is akarom tudni.
– Ha elmondanám – mondja –, nem tekintenél többé embernek.
– Ezt nem hiszem, Mickey.
De végül nem árulja el.
 UTÁNA
Hat héttel később

– Csak akkor élek, ha itt vagy velem – mondom Blisternek. Soványnak és

fáradtnak néz ki.
– Nem kellene itt lenned – mondja.
– Dehogynem.
– De nem akartad.
– Megöltem őket, Blister. – A szavak olyan távolinak tűnnek. Darabjaira
kell szednem ezt a mondatot, és helyes sorrendbe tennem az elemeit.
Blister megdörzsöli a szemét. Amikor újra felnéz rám, még erősebben
hasít belém a hiánya.
– Sokan gondolják, hogy nem kellene itt lenned.
– Leveleket küldenek – felelem.
– Tényleg? És mit írnak?
– Hogy aláírásokat gyűjtenek.
Blisternek felragyog az arca.
– Ez működhet – mondja. – Ha sok ember írja alá, arra talán
felfigyelnek.
– Virágokat hajtottam belőlük. A levelekből. Nem lett túl szép – ismerem
be.
Blister hosszasan bámul rám.
– Milyen lett? – kérdezi.
– Magányos.
Úgy bólint, mintha tudná. De nem tudja. Olyan magány ez, amihez
hasonlót még sosem tapasztaltam. Egy lehetetlen magány. Olyan mélységes
csend van benne, amely a lelkedet is lehalkítja.
– Maggie-nek új munkája van – mondja hirtelen. – Oklahoma Citybe
költözik.
– És mi lesz Jackkel?
– Maggie azt mondja, inkább a munkát választja.
 – Ó! Azt hittem, kedveli őt.
– Nem volt vele gond – mondja kurtán Blister.
Meg akarom kérdezni, mi a helyzet a lakókocsikkal, de nem vagyok rá
képes, és magától sosem beszél róluk.
– Chubbers eltörte az ágyát. Ugrált rajta. Apu nem volt túl boldog.
– Azt, amit ő csinált?
– Hat hétig minden hétvégén azon dolgozott – feleli.
– És meg lehet csinálni?
– Igen, csak az megint jó sok idő.
Blisterre nézek, és elképzelem a házukat, a kaotikus szobákkal, az
ablakokkal, amelyeken beárad a fény. El tudnék itt tévedni, beleveszni ebbe
a világba egy időre, de tudom, hogy nincs sok időm.
– Mr. Johnson azt mondja, Megan sokkal jobban van. Már sétálgat –
mondom.
– Tudna segíteni? – kérdezi. – Az újratárgyaláson. Elmondhatná, mit tett
veled Kathleen.
– Hogyan mondhatná el, mikor ő is benne volt?
– De nem kerülne bajba. Elmondaná az igazat, és megértenék, miért
akartad felgyújtani a holmijaikat. Megan kiszabadíthatna.
Ekkor kinyílik az ajtó, és egy őr lép be rajta.
Pánik tör rám, mert a látogatási időnek vége. Szeretném megfogni Blister
kezét, és behúzni őt magammal. Még az üvegen keresztül is látom a
tekintetében, hogy hasonlóan érez.
– Minden oké – mondom neki.
De ő meg sem moccan.
– Kihozlak innen – mondja.
Más látogatók is távozni készülődnek; az őr odalép Blisterhez.
– Menned kell – súgja neki.
Blister előrehajol, és az üvegnek tapasztja a száját. Próbálom
visszacsókolni, de abban a pillanatban elhúzzák az üvegtől.
Rémültnek tűnik.
Szeretném elmondani, hogy szeretem, de a könnyek nem engedik.
Elment. Az ajtó bezárult mögötte. A szoba üresen áll. Felsegítenek, és
visszavisznek a helyemre.
 UTÁNA
Négy hónappal később

– Újra megpróbáljuk – mondja Blister. Valami újfajta keménységet,

eltökéltséget fedezek fel benne, aminek eddig a nyomait sem láttam. – Ez
csak egy fellebbezés volt.
Mr. Wick elveszi tőle a telefonkagylót.
– Mr. Johnson már dolgozik a következőn – mondja. Kis szakállat
növesztett, mióta nem láttam, szívesen megérinteném, mert kíváncsi vagyok,
milyen lehet a tapintása. – Minden renden lesz, June. Ez csak egy kis
visszaesés. De a petíció jól halad.
– Tényleg? – kérdezem üres hangon.
– Igen! – látom kiabálni Blistert. Nagyot csap az asztalra, majd az apja
félszegen lefogja a karját.
– Nekem már nem nagyon írnak levelet – mondom. Nem mintha
bánnám, mert lehet, hogy jobb is így.
– Ne add fel, June! – buzdít Mr. Wick. – Mr. Johnson azt mondja, a
következő fellebbezési kérelmet pár hét múlva tudja beadni, és pár hónapon
belül lehet újratárgyalás.
– Nekem azt mondta, Megan egyre jobban tud beszélni.
– Ez jó hír. – Mr. Wick nagyokat bólogat.
– Fog tanúskodni? – kérdezem. Lopva egymásra néznek, és ennyiből
már tudom is a választ.
Blister elveszi a kagylót az apjától.
– Eldöntöttem valamit, June. – A mélybarna szeme megtelik élettel. –
Nem leszek orvos.
– Ne – mondom. Nem gondolhatja komolyan. Annyi időt fektetett már
bele. – Ezt nem teheted, Blister – mondom.
– Dehogynem. Ügyvéd leszek. Én leszek a legjobb ügyvéd az
országban.
Ne. Ne változtass az álmaidon miattam.
 – De ellenszereket találhatnál fel, emberek életét menthetnéd meg.
– Így is emberéleteket fogok menteni. Csak kicsit másképp. – Az ujjait
az üvegre tapasztja, és válaszul én is. – El fogom kezdeni. Miközben apával
haladok a többi tananyaggal.
– Szuper leszel – mondom.
– Remélem – feleli. – Talán neked is tanulnod kellene valamit, nem?
Régebben állatorvos szerettél volna lenni – emlékeztet.
– Amikor tizenkettő voltam.
Mr. Wick a telefonhoz hajol.
– És most mi akarsz lenni? – kérdezi.
Szabad.
– Talán te leszel orvos! – lelkesedik fel Blister. – Végig úgy gondoltuk,
én leszek az, de lehet, hogy valójában inkább való neked. Jó voltál, amikor
együtt tanultuk az anatómiát.
– Ahhoz nagyon okosnak kell lenni – mondom.
– Te okos vagy, June – feleli. – Elég okos vagy hozzá.
– Hogyan menthetnék életeket, ha kettőt már kioltottam?
A szavaimon mindketten megütköznek. Néha olyan, mintha elfelejtenék,
mit tettem. Én egy pillanatra sem lennék képes.
– Az más… – próbálkozik Blister.
Mr. Wick meg sem szólal. Valószínűleg még rám nézni is képtelen, mert a
kezét lesi, majd a karikagyűrűjét kezdi el forgatni az ujján.
– Szociális munkás szeretnék lenni – mondom. Blister le sem veszi rólam
a szemét.
– Ezt nem tudtam.
– Idáig én sem – felelem.
– Te leszel a legjobb szociális munkás a világon – mondja, és az arca
élettelivé változik.
– Az leszek? Lehetnék az? – Kétségbeesés vegyül a hangomba.
– Az leszel. – Blister mosolyog, annyira, hogy újra láthatom a
gödröcskét. – Az leszel.
 UTÁNA
Tizenkilenc évesen

– June – hallom meg Mickey hangját a résen át. Kiragad a papírvilágból,

amiben voltam. – Ott vagy? – A hangja sivárnak tetszik. – Persze hogy ott
vagy. Hol máshol lehetnél?
Felülök, magam köré tekerem a takarót a félhomályban, és olyan közel
teszem a szám a köztünk lévő szellőzőhöz, amennyire csak tudom.
– Igen, itt vagyok – mondom.
– Felébresztettelek?
– Nem. Nem aludtam – felelem. Aztán elcsendesedik, nem jön válasz. –
Mickey?
– Hiányzik a fiam, June – mondja végül.
– Tudom. – A fájdalma olyan, mintha a sajátom lenne.
– És hiányzik Jade.
– Hamarosan láthatod őket. Két nap múlva láthatod őket.
– Látni akarom őket minden nap.
– Tudom.
– Otthon a fiam csak két ajtónyira lakott tőlem. Mondtam már?
– Igen.
– Még mindig le tudom festeni Jade szobáját. Hogy hol van az ágya. A
fiam kitette a képeimet Jade szobájának falára.
– A halas képeket? – kérdezem nevetve.
– Nem, nem a halasat. – Azt hiszem, sikerült megnevettetnem, vagy
inkább mosolyt csalnom az arcára. – Be akarom őt takargatni, June. Az
ágya elé akarok térdelni, és meséket olvasni neki. A haját akarom
simogatni, míg el nem alszik. – A hangjába most mély fájdalom vegyül. – Ki
fogom hagyni az első napját az iskolában, minden szülinapot, minden
karácsonyt.
– Kijuthatsz, Mickey.
– Nem érdemlem meg. – A szavai bepotyognak hozzám a rácson. Apró
darabokra tépve hevernek az ágyamon.
A falba kapaszkodom, hogy el ne szédüljek.
– Még változtathatunk, nem? – suttogom. De túl halkan ahhoz, hogy
Mickey meghallja.
– Mondj valami jót, June – mondja.
Valami jót.
Nehéz jó dolgot találni idebent. Ezek a falak néha elhitetik velem, hogy
rajtuk kívül nem is létezik semmi más.
– Az őszirózsa jó – mondom. – A lila virágúak olyan különlegesek.
– Azok.
– Majd látunk párat a holnapi sétánkon – mondom. – Mickey
szomorúan nevet fel. – Megtaláljuk majd a legszebb mezőt, a legnagyobb
virágokkal, belefekszünk, és az illatukba merengve nézzük majd a kék eget.
– Ne az eget – mondja Mickey. – A földet szeretném közelről látni.
Hiányoznak a bogarak, az aprócska kis állatok.
– Tudtad, hogy a hangyák sosem alszanak? – kérdeztem.
Mickey felnevet.
– Hol tanultad ezt?
– Blistertől tudom.
Blister. Blister. Blister.
Behunyom a szemem, és egyre tisztábban látom a mezőt. Lehajolok, és
megérintem az összes fűszálat.
– Egyszer megmart egy kígyó – mondom, de Mickey nem felel. –
Megsebesült, és Blister meg akarta menteni. Csináltunk neki egy fészket az
egyik kocsiban, de aztán megmart.
– Fájt?
– Igen. Kórházba vittek, ahol majdnem elmondtam mindent az egyik
nővérnek Kathleenről. Annyira el akartam mondani, de képtelen voltam. –
A falnak nyomom a homlokom. Olyan közel vagyok hozzá, hogy minden
mocskát érzem. – Csak néztem azt a nővért, és vártam, hogy olvasson a
gondolataimban, érted?
– Igen, értem – mondja Mickey.
– A karom hetekig be volt dagadva. Minden nap találkoztam a nővérrel,
és egyre mérgesebb lettem magamra. A kígyó elvitt engem egy biztonságos
helyre, ahol végre beszélhettem volna, de nem tettem.
– Mi történt a kígyóval?
– Meghalt.
– Az kár.
– Blister még csak el sem temette. Annyira haragudott rá, amiért bántott,
hogy egyszerűen behajította egy bokorba. – Emlékszem Blister komoly
tekintetére, miközben ezt mesélte nekem.
Meghallom Mickey mélyről jövő sóhaját.
– Én se mondtam el senkinek, June – mondja csen​desen.

– Hány rabot veszített már el? – kérdezem Shaw atyát.

– Túl sokat. – Oldalra biccenti a fejét, a szeme a Bibliát vizslatja.
– Nem volt dühös?
– Gyakran. De aztán olvastam ebből. – Lassan felemeli a könyvet, a
lapjai kissé rongyosak már a sok forgatásról. – És beszéltem.
– A beszéd nem hozza vissza a holtakat.
– Nem, de segít rendezni a gondolatokat. Néha túl sok van belőlük, és el
kell őket engedni.
– De hogyan lehet megbirkózni az összes veszteséggel? Hogyan lehet itt
elbúcsúzni tőlük?
Shaw atya érti, miről beszélek. Régóta szerettem volna már kimondani
azokat a szavakat, amelyek most közénk ereszkedtek.
– Nagyon nehéz – mondja. Sosem láttam még zavarba jönni. – Néha
nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek tovább csinálni.
– Ez a vége? – kérdezem. Nem veszi le rólam a szemét. – A halál?
– Úgy hiszem, az csak a kezdet.
– Látni fogom ott az anyukámat? – kérdezem.
– Hiszem, hogy így lesz.
– És apát? – Elcsuklik a hangom. – Mi lesz, ha ő nem bocsát meg
nekem?
Shaw atya rendületlenül a szemembe néz.
– Szerintem már megtette.
– De elvettem az életét.
– Nem akarattal tetted.
 – Miattam halt meg. Ha nem gyűlöltem volna ennyire Kathleent, nem
akartam volna felgyújtani a cuccait.
– De vajon hol kezdődött el ez a kör, June? Sokat szenvedtél. És nem
kétséges, hogy Kathleen is sokat szenvedett élete során.
– Kathleen?
– Senki sem születik gonosznak.
– Ő igen.
– Lehet, hogy őt is bántották gyerekkorában.
– Őt senki se bánthatta! – csattanok fel dühösen. És felidézem a terrorja
alatt eltöltött évek morzsáit.
– Talán, ha megpróbálnád megérteni őt, könnyebb lenne a megbocsátás.
– Nincs mit megérteni! – Még sosem emeltem fel a hangom Shaw
atyára.
– Nem könnyű, tudom.
– Mit tud róla? – A kiabálásom megijeszti. – Magát is kínozta talán?
Próbálta esetleg a maga életét is tönkretenni?
– Mégsem ment neki. – Gyengéden a karomra teszi a kezét, de én
elhúzom magam a közeléből.
– Tényleg nem? Nézzen rám. Nézze, mi lett belőlem. Semmim se
maradt.
– Dehogynem, June.
– De hiszen azt akarják, hogy meghaljak. Azt gondolják, nem vagyok
méltó az életre. – Nehezen kapok levegőt.
– Pedig méltó vagy rá – mondja Shaw atya. – Szeretnek.
Hirtelen nyílik az ajtó.
– Minden rendben – mondja azonnal az atya.
– Vissza kell mennie a cellájába – mondja a férfi.
– Megengedett, hogy dühös legyen – válaszolja a pap, és kicsit meg is
emeli a hangját.
– Nem, ha én szolgálok. – Az őr felénk lép, és felhúz.
– Ne – sírom, és próbálok ellenállni.
– June. – Shaw atya mellém térdel. Meg akar nyugtatni.
– Önnel akarok maradni – könyörgöm.
De aztán bejön még egy őr, és felhúznak a földről.
 – Ne hagyd, hogy Kathleen nyerjen – hallom Shaw atya hangját, de a
többi szavát elnyeli az ajtó, amit becsuknak előttem.
 UTÁNA
Hat hónappal később

– Hogy megy a tanulás?

– Jól – feleli Blister. – Most a polgári peres eljárást tanulmányozom. – A
lelkes energiái betöltik a szobát. – Mr. Johnson azt mondja, három hónap
múlva lesz a harmadik tárgyalás.
– Három hónap?
– Igen – feleli. Fogalma sincs, milyen lassan telik itt az idő. – De én nem
bízom ebben az alakban.
– Miért? – Mr. Johnson volt eddig az egyetlen reménysugaram.
– Nem hiszem, hogy elég jó. Szerintem hibákat követ el. Nem tesz meg
mindent, hogy bevonja Megant. Valaki mással nyerhetnénk.
– Blister, én nem ismerek senki mást.
Blister lopva oldalra tekint.
A mellette lévő fülkében Mickey és az unokája beszélgetnek, a kislány
sírva fakad. Megütközöm azon, mennyire nem szabadna itt lennie. Ez a hely
senkinek sem való.
Blister élesen pillant vissza rám, de a pillantásában a sebezhetőségét is
felfedezni vélem.
Mickey fia zavartnak tűnik, amikor felveszi a lányát. Valamit mond még
az anyjának, aztán kiviszi a síró gyermeket a szobából.
Amikor minden elcsendesedik, Blister folytatja: – Megpróbálom
meggyőzni Mr. Johnsont, hogy fussuk át újra Mrs. Andrews érvelését. És
szerintem át kellene néznünk a régi iskolai nyilvántartásokat is.
– Nem szólhat erről az életed, Blister – mondom.
A párbeszédünket egy sikoly akasztja meg. Átnézek a másik oldalra.
Épp ki akarják vonszolni Mickey-t. Ő ellenkezik, rugdos, felborítja a
széket, és az öklével csapkodja az őrt.
Aztán újabb őr lép be, és a kiabálás elhalkul, mert sikerül kirángatniuk.
Még halljuk a vastag ajtókon és falakon keresztül is, de aztán úgy marad
abba, mintha soha nem is létezett volna.
 UTÁNA
Tizenkilenc évesen

– Nem hordod a szemüveged – mondom félszegen Blisternek. Zavartan néz

rám, és ott érinti meg az arcát, ahol a szemüvege szokott lenni.
– Próbálgatom a kontaktlencsét.
– Miért?
– Csak meg akartam tudni, milyen.
– Jobban tetszel szemüvegben – mondom. Nem mosolyodik el. – Hogy
van anyukád?
– Jobban. Az orvos azt mondta, sima törés, gyorsan gyógyul.
– Meddig lesz még rajta a gipsz?
– Még két hét.
– Nehéz lehet most apukádnak.
– Hát ja. Nem ezek voltak a legkönnyebb hetek.
– És azzal, hogy ide járkálsz, csak még nehezebb – mondom, és
hagyom, hogy levegye rólam a szemét.
– Nem gond.
– Szerintem már kezd az lenni – mondom nyugodt hangon, pedig a
szívem olyan hevesen ver, hogy szinte már fáj.
– Nem tudsz rábeszélni, hogy ne látogassalak, June.
– De mi van, ha nem szeretném, hogy gyere?
– Akkor is jönni fogok. – Most próbál mosolyogni. – Megkaptad a
könyvet, amit anyu küldött neked?
Bólintok.
– Blister, kérlek, figyelj rám.
Lepillant a kezére. Nem akarja hallani, ami most következik.
– Azt szeretném, ha kettőnk helyett élnél odakint. – A hangom éles és
határozott, pedig belül csak ürességet érzek. – Azt szeretném, ha minden
napot hasznosan töltenél el, ha minden napot valami jóra használnál.
– De idejönni jó. – A hangja olyan, mint a fiúé, aki megmentett engem, a
fiúé, aki elvont Kathleentől, és megmutatta nekem, mi a boldogság.
– Semmi jó nincs ebben a helyben. A te szabadságod is elveszem,
Blister.
– De nem akarom.
Hirtelen kitör belőlem minden haragom.
– De muszáj! Nem mentheted meg a világot egy börtönhöz láncolva!
– De mi lesz a te világoddal? – kérdezi szinte suttogva.
– Abban mindig benne leszel.

Kitépek egy lapot a könyvemből, és addig hajtogatom, míg meg nem jelenik
egy forma. Egy fecskét szeretnék csinálni, apró testtel és nagy, elegáns
szárnyakkal, de már nem emlékszem, hogyan kell. Blisterre lenne
szükségem, hogy segítsen.
Tegnap szitakötőt próbáltam csinálni; fel akartam akasztani a cellám
ajtajára, de rá kellett jönnöm, hogy Blister nélkül nem megy. Minden
lehetetlen Blister nélkül.
Az ablakon kinézve fehérnek látom az eget. Ezek a legrosszabb napok.
Nincs különbség az ablakon túli világ fehérje és a falak fehérje között. A
kinti világ ilyenkor mindennél jobban megsemmisül számomra. Kutatom a
jeleit annak, hogy még mindig létezik. Egy madarat lesek, vagy egy
aprócska kéket a betonégen. Órák telhetnek így el.
Órák telnek el azzal, hogy azon gondolkodom, miért nem mondtam el;
miért féltem ennyire elmondani? Hogyan hallgattathatott el Kathleen?
Kinyílik az ajtón lévő rekesz. Felállok, és átdugom rajta a kezem.
Rákattan a bilincs, aztán kinyitják az ajtót. Ez az az őr, akinek túl szoros a
nadrágja. Talán ezért is jár olyan mereven.
Megbilincsel a bokámnál is. Miközben csoszogok, hangosan csattan
egymáshoz a fém. De még így is jó. Jó kint lenni. Jó érezni a padlót a talpam
alatt. Látni valami mást is az épületből, a folyosókat, a zárt ajtókat. Az
ablakokat. Imádom az ablakokat.
A duplaszárnyú kapuhoz megyünk.
És akkor a friss levegő megérinti az arcomat. Hátrahajtom a fejem,
ahogy mindig; behunyom a szemem, és olyan nagyokat lélegzem, amilyen
nagyokat csak lehetséges. Meg akarom tölteni magam ezzel a friss
levegővel, annyival, hogy örökre elég legyen.
Mint általában, Mickey már ott vár, fel-alá járkálva a fal mellett.
– Menjünk arra, az erdő felé? – kérdezi.
Semmit sem látok ott, ahová mutat. Próbálom látni az erdőt, de ma
semmi sincs ott.
– Nem látok túl a falakon – mondom.
– Próbálkozz jobban, csajszi – feleli Mickey. De csak téglákat látok
egymáson.
Lassan megindulnak a lábaink.
– Azt szeretném, hogy essen – mondja. A hangját reszelőssé változtatta
a sok itt töltött év.
– Esni fog. – Felnézek a tejfehér égre. Szeretem itt az esőt. Elhiteti
velem, hogy valami nagyobb része vagyok. Amikor esik, elképzelem, hogy
a felhő továbbvonul, és később egy másik gyermekre hull, mérföldekkel
arrébb egy mezőn.
De azt nem tudják, hogy ránk is esett már belőle.
– Szerinted rossz, ha képtelen vagyok a megbocsátásra? – kérdezem
Mickey-t.
– Sokat bántottak – feleli. – Sok dolgot kell megbocsátanod.
– Igen, és ha megteszem, az olyan, mintha az az egész rendben lett volna.
De nem volt rendben.
– Szerintem egyedül magadnak kell megbocsátanod. Látom, hogy felfal
téged a bűntudat. Megmérgezi az életed.
– Nem tudom, hogy csináljam – mondom. A falak hirtelen magasabbnak
tűnnek körülöttünk. Az ég távolibbnak tetszik, mint valaha.
Mickey bólint.
– A megbocsátáshoz nagy bátorság kell.
– Nem tudom, hogy van-e bennem annyi – mondom.
Mickey megtorpan, és a szemembe néz.
– June, te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek.
– Megbocsátottál már magadnak? – kérdezem tőle.
– Muszáj lesz, June, mert kifutok az időből.
– Ne mondd ezt, Mickey.
 – Az óráim meg vannak számlálva – teszi hozzá. – De jobb is lenne így a
fiamnak. Ez itt tönkretette az életét. Itt tölti minden idejét. Olyan, mintha őt
is bezárták volna.
– Látni akar téged.
– De ez így nem helyes. – Mickey hangja kissé megbicsaklik. –
Hallottad már, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor képes vagy elengedni
őt? Ezért akarok véget vetni ennek. Nem akarom itt tartani őt többé.
– Nem akarom, hogy elmenj, Mickey.
Szomorúan felnevet, majd köhögni kezd.
– A fiam azt mondja, itt akar lenni. Azt akarja, hogy tudjam, velem van.
Hogy amikor itt van, csak vele kelljen foglalkoznom, és ne gondoljak másra.
Szörnyű ez az egész.
– És mi van veled, June? Ki lesz majd ott veled? – kérdezi Mickey.
– Nem engedem, hogy megöljenek.
– Az anyukád tárt karokkal vár majd a másik oldalon, csajszi – mondja.
– Tárt karokkal, az tuti.
Ez a mondat úgy ráz fel, mintha áram csapott volna belém. Nem jönnek
ki szavak a számon. Mert hamarosan Mickey hangja eltűnik, és aztán az
enyém is el fog. A hangom, a szívem, a kezem, a bőröm, a csontjaim.
Semmi nem marad utánam.
Az égre pillantok, és csodáért kezdek imádkozni.

A rácsoknak nyomom az arcom, és meglátom Mickey-t a folyosón,

bilincsbe verve két őrrel. Hirtelen úgy tűnik, mintha kétszer akkora lenne, de
járni is alig tud.
– Mickey – suttogom. Annyira sír, hogy meg sem hallja a hangomat,
ahogy elhaladnak mellettem. – Mickey – sziszegem hangosabban, de vissza
sem néz. Azt hittem, erős lesz. Azt hittem, képes lesz magasra emelni a fejét.
De könnyei visszhangja betölti a levegőt.
Két kéz vonszolja, két kéz tapad a hátára. Olyan, mint egy rémült
kislány, akin senki sem segít. Csak sír, megállíthatatlanul, és aztán csak egy
zörgő kulcsot hallok újra, amikor kinyitják a kaput előtte.
Eltűnik.
 A fülemet a rácsokhoz nyomom, hogy halljam az utolsó lépteit.
A siralomházba viszik. Még egy napra és még egy éjszakára egyedül lesz
egy cellában. Holnap felébred majd, megmossa az arcát és a fogát. A fésűje
megakad majd ébenfekete hajának kócaiban, de ő óvatosan kifésüli majd
őket, aztán hátrafogja a haját azzal a nagy barna csattal, amit mindig a
hajában hord.
Azt hiszem, nehezen eszi majd meg a reggelit.
Talán ír majd egy levelet a fiának. És egyet Jade-nek. És a szíve olyan
hevesen zakatol majd; ki akar majd jutni onnan, mielőtt még megszűnne
dobogni.
Aztán kinyitják előtte az ajtót, és a kivégzésre viszik. Egy őr fogja várni,
a bőrszíjak már előkészítve az aprócska csuklójára. Nem fog sírni, amikor
felteszik rá.
– Köszönöm – mondja majd a férfinak, aki felsegíti a székbe.
A fia egy üvegfalon át nézi majd. A huszonhat éves fia. Mickey elhagyja
őt, és a fájdalomtól majdnem megvakul.
– Jól vagyok – mondja halkan, kedvesen, de alig hallani majd a szavait.
Mickey anélkül fekszik fel az ágyra, hogy mondanák neki.
Leszíjazzák, a hasánál és a mellkasánál, majd megszorítják a kapcsokat.
– Akar még mondani valamit? – kérdezi majd a férfi a másik oldalán.
– Azt akarom, hogy tudják, sajnálom – mondja Mickey rekedt hangon a
levegőtlen teremben.
És aztán beadják neki a folyadékot. És minden cseppjével egyre
távolabb kerül az élettől.
Egyre távolabb és távolabb, míg el nem tűnik.

– Akartam jönni múlt héten – mondja Blister –, de nem engedtek.

– Nem fogadhattam látogatókat. – A hangom üres, érzéketlen, de nem
érdekel.
– Mit csináltál? – kérdezi.
– Mérges voltam, és szétromboltam a szobámat – felelem. Blister lenéz a
telefon zsinórjára. – Megölték Mickey-t.
Blister felpillant rám, a tekintetébe fájdalom vegyül.
 – Az ő ügye más, mint a tiéd, June.
– Ő nem egy ügy. Ő egy ember.
– Tudom. – Lehajtja a fejét, és beletúr a hajába. Olyan régóta nem
láttam már sírni.
Nem csinálhatom ezt vele többé.
Lélegezz, csajszi, veled vagyok.
– Blister, nem szeretném, ha idejönnél.
– Nem tilthatod meg, hogy jöjjek. – A szemembe néz, és látom, hogy
most bántom.
– Dehogynem. – Le kell néznem, erősnek kell lennem, hogy kimondjam
ezeket a szavakat, és tudom, ha a szemébe nézek, nem leszek képes
elengedni őt. – Majd a cellámban maradok, és nem jövök ki hozzád.
– Idehoznak. – A hangjából kétségbeesés tör fel. Tudom, hogy azt
akarja, hogy ránézzek.
– Nem, nem fognak.
– Miért nem akarsz látni engem? – elcsuklik a hangja.
– Tudod, hogy miért nem – suttogom. – Ezt akarom, Blister.
– Nézz rám, June – mondja. És akkor rá kell néznem, látnom kell az
arcát, az arcának minden aprócska vonalát. – Tényleg azt akarod, hogy ne
jöjjek többet? – A homlokát mintha ráncokkal festette volna meg a
sokévnyi szenvedés.
– Igen – mondom, miközben a szemébe nézek.
Lassan bólint.
– Azt szeretném, hogy a tanulásra koncentrálj, hogy kiszabadíthass innen
– teszem hozzá mosolyogva. Azt szeretném, ha az élete menne tovább, még
ha az enyém abba is fog maradni.
Blister belecsimpaszkodik a telefonba.
Nézem a homlokát, a szemét, a nyakát. Meg kell jegyeznem minden
vonását. A vállát, a karját. A kezet, amely az enyémet fogta. Az ajkait,
amelyek csókoltak.
Az üvegre tapasztom a tenyerem. Blister is odanyomja az övét.
Elképzelem, hogy érzem a bőrét a bőrömön.
Egymásra nézünk.
– Ne sírj – suttogom.
 – Sajnálom.
De aztán én is elsírom magam. Az üvegnek nyomja a homlokát, és én is
ezt teszem.
Az én Blisterem.
Egy idő múlva kiegyenesedik.
– Sajnálom – suttogja újra.
– Nem. Azt szeretném, hogy legalább te szabad légy.
Elveszi a kezét az üvegről, látom, hogy úgy remeg, mint a kocsonya.
Óvatosan pillant rám újra, arcának minden gyönyörű részletével.
– Szeretlek, June – mondja.
– Én is szeretlek, Blister.
Visszateszi a telefont a helyére. Lassan hátratolja a székét, és feláll.
Elfordul, csak pár lépés az ajtóig.
Az őr kinyitja előtte. Blister már majdnem kiteszi a lábát, amikor
hátrafordul.
A könnyeimen át látom az én drága Blisterem. Annyira sír, hogy meg kell
kapaszkodnia a falban.
– June – tátogja.
Aztán elmegy.
 UTÁNA
Két nappal később

A legjobb nem gondolkodni. A legjobb nem emlékezni.

Csak kinézni az ablakon, nézni, ahogy változik az ég, mintha más nem is
lenne már érdekes ezen a világon.
Amikor a múlt képei felvillannak előttem, szürkére festem őket a falon.
Aztán fogok egy ecsetet, és fehérrel festem le az összeset, mielőtt még
kitörölhetetlenné válnának.
Csend van.
Talán azt kellene képzelnem, soha nem is jött át hang a szomszédból.
Csak felébredni. Enni. A falat bámulni, várni a következő adag kaját.
Aztán a következőt. Minden falatot alaposan megrágni.
És kicsit boldognak lenni, amikor pár percre kivezetnek a meghasadt ég
alá.
Csinálni, amit mondanak. Kimenni, amikor mondják, visszajönni, amikor
mondják.
Olvasni.
És hajtogatni valamit papírból, amin nincs ott Blister kezének nyoma.
És megpróbálni a felejtést.
– June – szólít meg Shaw atya –, ne add fel a reményt.
Megfogja a kezem.
– Legyen hited, June. Én itt vagyok veled.
Elterelődnek a gondolataim, és alig tudok figyelni rá.
– Ez is csak egyfajta halál – mondom.
– Nem, te élsz, June. És amíg lélegzel, nem szabad feladnod a harcot.
Nem adhatod fel a reményt.
Remény.
Egy szó, amit túl nehéz felfognom.
– Annak már vége.
 UTÁNA
Huszonnégy évesen

Az ölébe meredve ül ott, amikor belépek a látogatóhelyiségbe. Megan.

Hirtelen újra gyermeknek érzem magam, és elönt a félelem. Tudja, hogy itt
vagyok az üveg másik oldalán, mert felemeli a fejét.
– June – tátogja.
Nem akarok leülni.
Egy fiatal nőt látok magam előtt, huszonhárom lehet. De ott van benne
Kathleen is. Elmúlt sok-sok év, és izzadni kezd a tenyerem, ha
belegondolok, mennyi. Belül apróvá gömbölyödöm össze, ahogy anno
megszoktam, ahogy nem bánthattak.
Megan felveszi a kagylót. A keze fején vékony a bőr. Bűntudatod
kezdek érezni. Rosszul vagyok. Biztosan ő is látja, hogy reszketek.
– June – mondja bele a nevemet a hideg, fehér telefonkagylóba.
Nem akarom hallani a hangját, túl sok emléket hoz a felszínre.
– Kérlek – tátogja.
Előrelépek, közelebb hozzá, és leülök a székre. Le sem tudom venni róla
a szemem.
A haja sötétebb, mint Kathleené. Most, hogy így közelebb jöttem, látom,
hogy sminkkel fed el néhány sérülést az arcán.
Elsírja magát. Az egyik kezében a telefont szorongatja, a másikkal
eltakarja a szemét.
Felveszem a kagylót a másik oldalon. A sírás hangja betölti az egész
szobát, amiben vagyok. Összeszorítja a gyomromat. Igyekszem nyitva
tartani a szemem, mert tudom, ha behunynám, benne ragadnék a
sötétségben, ahonnan most nem lenne visszaút.
– Megan, kérlek – mondom. Felnéz, egyenesen a szemembe. Még
mindig nagyon vékony, a vállcsontja kimered a rózsaszín pulóvere alól.
– Sajnálom – suttogja. Aztán mindkét kezével megragadja a telefont.
– Én is sajnálom – felelem.
 Megan kihalászik egy zsebkendőt a zsebéből. Úgy nézem őt, mintha
soha nem láttam volna még hozzá hasonlót. Ezt az aprócska, madárszerű
lényt; legszívesebben az üvegre rajzolnám a körvonalait.
Valóságos, mégis olyan különböző.
– Megbocsátok – mondom. A szavak számomra is meglepőek.
– Én is megbocsátok – mondja, és a szemembe néz.
– De az anyukád miattam halt meg.
– Igen – feleli Megan. Aztán abbahagyja a sírást, kiegyenesedik a
székében. – És engem is megpróbáltál megölni.
– Nem! – vágom rá. – Sosem akartalak megölni titeket. Soha. Soha.
Nem ezt akartam.
– Tüzet gyújtottál, míg aludtunk. Azt akartad, hogy meghaljunk.
Megan újra elsírja magát, de nem veszi le rólam a tekintetét. Láthatom
minden egyes miattam hullajtott könnyét.
– Nem akartam, hogy meghaljatok – mondom.
– Akkor miért nem ébresztettél fel? Miért nem hoztál ki időben?
– Próbáltam, de féltem. Kathleen cuccait akartam felgyújtani. A fotóit. –
Ebben a pillanatban elönt a szégyen és a bűntudat. – Csak egy kis tüzet
akartam, nem gondoltam volna, hogy továbbterjed. Olyan gyorsan történt.
Megan tovább sír, de közben megváltozik az arckifejezése. A hegekkel
mintázott kézfeje erősen szorítja a telefonkagylót.
– Ki akartalak juttatni titeket – mondom.
– Anya sosem ébredt fel. Azt mondták, tüzet gyújtottál, és te a kertből
nézted az egészet.
– Ez nem igaz. – Megrázom a fejem.
– Eldugtad az ablak kulcsait. Olyan sokáig kerestem, June – sírja. – Alig
tudtam kijutni.
– Kathleen volt. A karnis mögött rejtegette.
Megan bólint, és az asztalra szegezi a tekintetét.
– Rosszul bánt veled – mondja lefelé nézve.
– De nem akartam, hogy meghaljon.
– Én is rosszul bántam veled. – Megan óvatosan babrálni kezd a
telefonzsinórral.
– Igen – felelem. – Féltem. Végig nagyon féltem.
 Megan lassan bólint.
– Én is féltem – mondja halkan.
Minden gyermeknek lett volna félnivalója, ha egy fedél alatt él vele,
mondta egyszer Shaw atya.
– Ezért csináltad? – kérdezem. – Ezért bántottál te is?
– Sajnálom.
– Féltél, hogy veled is ezt csinálja? – kérdezem, és nézem Megant,
várom, hogy mondjon valamit.
– Néha megtette.
– Néha mit tett? – kérdezem, de nem felel. – Kathleen téged is bántott?
Bólint.
– Mikor? – kérdezem suttogva, pedig valójában nem akarom hallani.
– Amikor senki sem figyelt – feleli.
– Nem tudtam. – Nem vettem észre.
– Senki se tudta.
– Senkinek sem mondtad el?
– Próbáltam elmondani… neked – mondja. Hirtelen mintha a szívem
megszűnne dobogni. – Csak nem tudtam, hogyan. Annyira féltél tőlem, hogy
nem engedtél közel.
Nem találom a szavakat. Nem tudok megszólalni.
– Falat épített kettőnk közé – suttogja Megan. – És egyikőnk sem volt
képes áttörni rajta.
Nézem őt az üveg másik oldalán. El vagyunk választva egymástól, mégis
tisztán látom őt. Hirtelen vágyat érzek, hogy megérintsem ezt a kislányt.
Meg szeretném változtatni a történetünk végét, és engedni, hogy elrepüljön
innen.
– Nem tudtam, hogy az apukád az én apukám is – mondja aztán hirtelen.
Valami eddig nem látható erő gyűlik össze a tekintetében.
– Sosem sejtetted?
– Nem, esküszöm. – És miközben ezt mondja, nem veszi le rólam a
szemét. – Elhittem anyu sztoriját, hogy az apám elhagyott minket.
– Pedig nem volt igaz.
– Mindig azt gondoltam, nem voltam neki elég jó. Anyu azt mondta, nem
akart engem.
 Évek hazugságai gyűlnek körénk.
– És az apánk évekig hagyta, hogy ezt higgyem – mondja. – Tudta,
mennyire fáj nekem. Mégsem mondott semmit.
– Talán azt gondolta, túl fiatal vagy még, hogy megértsd.
– Nem, szerintem nem akarta elmondani.
– Elmondta volna. – Legalábbis szeretném ezt hinni. – Csak nem találta a
megfelelő időt és a megfelelő szavakat.
– Egy szemét volt. – Érzem, hogy kezd elmerülni a saját, sötét
gondolataiban. De én szeretném, ha még itt maradna velem.
– Megan – szólítom meg –, ha ugyanaz az apánk, az azt jelenti, hogy az
igazi húgom vagy. – Elmosolyodom. Bólint, és mondani akar valamit, de a
könnyei nem engedik. – És az a fal, amit Kathleen épített kettőnk közé? Azt
hiszem, mi ketten lerombolhatjuk.
 UTÁNA
Egy hónappal később

Ma reggel vezettek ki a cellámból. Egy másik zárkába helyeztek, ami azt

jelenti, hogy hét napom van még hátra.
Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Ez a szoba üres, semmi köze
hozzám. Mindent elvettek tőlem. Minden könyvemet. Blister fotóit,
amelyeket kartonkeretbe ragasztott nekem. Minden levelet, amit nekem írt.
Szavak százai, amelyek nekem szólnak. Mindet elvették.
Az ágyon ülök. Nem akarok az ajtóra nézni, de végül megteszem. Ez is
üres, hiányoznak róla Blister papírfigurái. Mind az ötvenhét darabot
elvették. Csupaszak a rácsok.
Úgy akarnak tenni, mintha soha nem is létezett volna.
Egy őr ül az ajtó másik oldalán. Huszonnégy órás megfigyelés alatt
tartanak. Mindent leírnak majd, amit csinálok. Rámosolygok az őrre, mire
bólint, és visszamosolyog.
A jegyzetei rólam – ennyi marad utánam.
Odafordulok a mosdókagylóhoz, hogy megmossam az arcomat. A
lefolyó fölé hajolok, megakad benne az iránytűm. Óvatosan kihúzom belőle
– mégis maradt valamim.
Hagyom, hadd folyjon tovább a víz. Olyan a hangja, mint a folyónak. A
nyirkos arcomat a párnába temetem.
Jobbra vagy balra, Blister?

A cellámból egy másik, kisebb szobába visznek. Előttük állok, kezemet a

magasba emelem, és méregetni kezdik a karom hosszát.
Nem mondják el, miért, de én pontosan tudom. Azt akarják, hogy a
kivégzésen ne adódjon semmiféle probléma; minden hibalehetőséget ki
akarnak zárni.
Egy asztalnál ülök, szemben velem arról faggatnak, mit akarok csinálni a
testemmel, ha már nem leszek.
Hamvasztást. El akarok égni, ahogy apa.
Visszavisznek a cellába.
Képtelen vagyok megenni az ételt, amit kapok. Tudom, hogy meg
kellene, mert az éhség csak rosszabbá tesz mindent, de ma nem megy. Ma
csak nézem a csupasz ajtót, a csupasz rácsokat, ahol Blister papírfiguráinak
kellene lennie.
És kinézek a magasra vájt ablakon, és azt kívánom, bárcsak láthatnék
egy madarat! Azt kívánom, bárcsak megjelenne, megpihenne a párkányon,
és a csőrével addig kopogtatna az üvegen, míg az szét nem törne, és olyan
nagy lenne a rés az ablakon, hogy kiférnék rajta. Aztán a szárnyába
kapaszkodnék, és elvinne innen.
Elvinne a kocsipark kapujáig. Átmásznék rajta, óvatosan lépkednék a
kemény fán. Lesétálnék az ösvényen, a magasra nőtt fűben az őszirózsák
között. Blister ott várna. Idősebb lenne már, mióta utoljára találkoztunk.
Helyet csinálna nekem maga mellett, és együtt ülnénk ott egy darabig az
arcunkat a napba emelve.
Egy napom van még itt, aztán átvisznek a siralomházba. Gyűlölöm ezt a
szót, és soha többé nem fogom használni. Huszonnégy órám van még itt. A
végig.
Negyvenöt mérföldre van innen. Mezőkön, fák mellett fogunk elhaladni,
de én semmit sem látok majd az egészből. Hallom majd más autók zaját, de
nem tudom majd, kik ülnek az autókban. És ők sem láthatnak majd engem.
Szép nap a mai. A nap sugarai bemásznak az ablakon, és megpihennek
az ágyam szélén. Csodálatos, mennyire fel tudja melegíteni a cellát ez a
kevés kis napfény, azon az aprócska üvegen keresztül.
Próbálok egyenletesen lélegezni, próbálom lelassítani a szívverésem.
Mert tudja és érzi, hogy nem sok ideje maradt már dobogni.

Furcsa a furgonban lenni. Furcsa tudni, hogy odakint ott a világ. Ennek az
autónak a másik oldala… alig választ el tőle némi fém. És mégsem juthatok
ki. Bármit is teszek, bárhogy is próbálkozom.
Érzem, ahogy haladunk az úton. Az autó elringat.
 Furcsán telik az idő. Vannak emberek, akik azt gondolják, az idő nem is
létezik egyáltalán.
Az az idő, amit a cellámban töltöttem, azok az évek végtelennek tűntek,
most meg minden olyan gyorsan történik. Fogalmam sincs, hogyan teltek a
napjaim. Nem tudom, hogyan aludtam el éjjel; de az éjjel mindig eljött, és én
mindig elaludtam.
Holnapig. Holnap már nem fekszem le aludni. Nem fogok álmodni, nem
fogok átfordulni a másik oldalamra. Számomra már nem múlik el több
éjszaka.
A talaj kemény a talpam alatt. Azt képzelem, hogy Blister vezeti a
lépteimet.
Nem engedik, hogy egyedül sétáljak, egyenesen vezetnek.
A levegő megtelik halállal. Nehéz súly ül a bőrömre. A kulcs fordul a
zárban, a hangja meghasítja a szívemet.
A cella túl nagy. Nincs ablaka.
Azokra az emberekre gondolok, akik előttem voltak itt.
Nincs semmi nyomuk.
Lefekszem az ágyra, és a plafont bámulom, míg lepkéket nem képzelek
oda. Papírpillangók százai repdesnek a szárnyukkal. A szárnyuk mintázata
aprólékosan van kivágva. Talán el is szakadnának, ha megfognám
valamelyiküket.

A cella ajtajának nyikorgására ébredek. Kora reggel van.

Az utolsó nap.
Reszketek, és nem tudom magam megnyugtatni.
Az őr behozza a reggelit. Az ajtóban vár, és nézi, ahogy eszem.
Úgy néz, ahogy Kathleen nézett, úgyhogy igyekszem mindent megenni az
utolsó morzsáig.
Az őr elviszi az üres tányért. A káplán lép be. Sajnálom, hogy nem az én
tiszteletesem az, de tudom, hogy őt nem engednék be ide. Neki nem ez a
dolga.
– Miller atya vagyok. – Nagyon fiatal. Túl fiatal ehhez az egészhez.
Szeretném őt üdvözölni, de nem jön ki szó a számon. – Leülhetek? –
kérdezi. Bólintok, és ő leül mellém az ágyra.
– Shaw atya azt mondta, szereted, ha felolvasnak neked.
Shaw atya.
– Szeretnéd, ha olvasnék? – kérdezi.
Bólintok.
Kinyitja a Bibliát, a vékony lapok zizegnek. Olvasni kezd, én meg a
kézfejemre meredek. A kézfejemre, amely megváltozott az utóbbi idő alatt.
Az ujjaimra. A csuklómra, ahogy mozgatom, és kidudorodnak az erek.
Minden működik. Semmi bajom. A testem nem hagyott el engem. Még
élhetne. Még élni akar.
Miller atya megérinti a kezem. De közben tovább olvas; nyugodtan
lélegzik. Vele együtt lélegzem. A vér a szívembe gyűlik, és onnan tovább
mindenfelé. A tüdőm megtelik levegővel.
Hagyom, hadd folyjanak a könnyek. Hagyom a fájdalmat a tüdőmnek, a
torkomnak, a mellkasomnak, hagyom a nedvességet az arcomnak, a sós ízt
az ajkaimnak.
Az atya kedves arcát nézem, ahogy felolvas nekem. Behunyom a
szemem, és figyelmesen hallgatom, ahogy a betűkből hangok lesznek, és
lassan peregnek az oldalak.
– Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én
irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem
rendül. – A szavak, a hangja megnyugtat.
– Hiszed, hogy újra találkozom vele? – kérdezem hirtelen, és kinyitom a
szemem. Az ujját ahhoz a sorhoz teszi, ahol éppen tart, és felnéz rám. –
Anyukám meghalt, amikor kicsi voltam. Láthatom őt újra?
Miller atya egy pillanatra elgondolkodik, mielőtt újra megszólalna.
– És monda néki Jézus, bizony mondom néked: ma velem leszel a
paradicsomban.
– Ez igent jelent?
– Hiszem, hogy újra látod majd őt, June.
– És szeretni fog még engem?
– Hát persze.
– Azok után is, amit tettem?
– Igen. – A szemembe néz. – Szeretnek téged, June. Értékes gyermek
vagy.
– Akkor miért akarnak megölni? – kérdezem.
Miller tiszteletes nagyot sóhajt.
– Úgy hiszem, azt gondolják, ha elveszik az életed, azzal elégtételt
vesznek.
– És ettől nem lesznek ők is gyilkosok?
– Ez nagyon bonyolult.
– Tényleg megteszik?
Nem felel. A levegő izzani kezd körülöttünk.
Telik az idő. A pap csendben ül mellettem.
Egy őr ételt hoz, de nem akarok többé enni.
Miller atya olvas nekem.
Csak szavak vannak körülöttünk.
Az őr elviszi a kihűlt ételt, amihez hozzá sem értem.
Észreveszem, hogy Miller atya az órájára pillant.
– Mennyi az idő? – kérdezem. Kiegyenesedik, rám néz, és én mindent
kiolvasok a tekintetéből.
– Még nincs itt az idő, June – mondja.
Sokáig nézem őt. Majdnem megérintem az arcát.
– Átadna egy üzenetet Shaw atyának? – kérdezem.
– Persze.
– Megmondaná neki, hogy megbocsátottam Kathleennek? – Magam is
meglepődöm azon, milyen határozott a hangom. És azon, hogyan oldódik ki
a csomó a mellkasomban, miután kimondtam ezeket a szavakat. – Ha én
nem vagyok szörnyeteg, talán ő sem volt az.
– Azt hiszem, igazad van – mondja Miller atya.
– Talán nem akarta. – Szeretném, ha lenne értelme annak, amit mondok.
– Nem születhetett gonosznak.
– Nem – feleli az atya. – Biztosan nem volt az. Nem hiszem, hogy bárki
az volna.
– És azt is megmondaná, hogy az apámnak is megbocsátottam, amiért
nem vette észre?
– Megmondom – feleli.
Hirtelen eszembe jut apa, ahogy a kilátónál ülünk. A szél belekap a
hajunkba, és ő rám mosolyog. Él és szeret engem. Így volt. Mindig így
kellett volna lennie.
– És mi van önmagaddal, June? Azt is megmondhatom neki, hogy
magadnak is megbocsátottál.
Megrázom a fejem.
– Még nem tudom, hogyan kell. – Tisztán szeretném látni az arcát, de
nem megy, a könnyeim elmossák.
– A megbocsátás nem nehéz – mondja. – Olyan, mint egy ajtó. Kinyitod,
és átsétálsz rajta.
– Átsétálhatok?
– Igen – feleli. – Ez a leghelyesebb, amit tehetsz.
Lehunyom a szemem, és csak a szívverésemre és a légzésemre
koncentrálok.
Aztán kinyitom azt a nehéz ajtót, és átsétálok rajta.
– Nem fognak elfelejteni, June – mondja Miller atya. – Sokan fognak
emlékezni rád. A tüntetők odakint voltak egész este.
– Miattam? – Kinyitom a szemem, és ráemelem a tekintetem.
– Igen. Vannak fotóim, ha szeretnéd megnézni.
Látni egy képet olyan idegenekről, akik nem akarják, hogy meghaljak?
Emberekről, akiket nem ismerek, akikkel sosem találkoztam. Emberekről,
akik kint álltak a hidegben, míg én aludtam.
– Igen – felelem.
Miller atya egy fotót húz ki a belső zsebéből, és átnyújtja nekem.
Sok-sok ember, gyertyákkal a kezükben.
– Tényleg miattam jöttek?
– Igen.
Nagy levegőt veszek, mert a tömeg közepén megpillantom Blistert.
Idősebbnek néz ki. A haja újra rövid, és hordja a szemüvegét. Megérintem
a képet. Ott volt. Az én Blisterem.
A kezében gyertyát tart. Csak bámulom az arcát a fotón, és látom benne
azt a sok évet. Mennyi éven át kitartott mellettem.
Mr. és Mrs. Wick mögötte állnak. Olyan, mintha száz évet öregedtek
volna. Megérintem az ő arcukat is. Szomorúságot látok a tekintetükben.
Annyi mindent mondanék nekik. Annyi mindent szeretnék hallani tőlük. De
teljesítették a kívánságom, nem látogattak többé. Nem válaszoltam a
leveleikre. Nem mondtam el nekik, milyen sokat jelentettek azok a papírra
vetett szavak. És azt sem, hogy csak azért nem válaszoltam, mert túlságosan
fájt.
Megpillantom Maggie-t is. Idősebb, okosabbnak is néz ki, de még
mindig ott van benne a régi Maggie. Kutatok az arcok között. Mil, Si,
Chubbers, Eddie – mind ott vannak. Tomot keresem, de nem találom őt.
Elképzelem a magas, vékony fiatal férfit, akivé válnia kellett volna. Olyan
sokáig fogtam a kezét, de végül elengedtem őt.
Mellette kellett volna lennem.
És aztán megpillantom a testvéremet is.
– Ott voltál – suttogom a képen Megannek, de aztán az elvesztegetett
éveink elhallgattatnak.
– June? – szólongat Miller atya, de én csak a képbe bambulok.
Újra Blistert nézem. Megérintem az ajkát, és azt kívánom, bárcsak
megnevettethetném! Találkozik a tekintetünk.
Harcolj olyanokért, mint én, mondom neki.
Blister rám néz. A gyertya, amit a kezében tart, megvilágítja az arcát.
Megvan az iránytűm, mondom. Az majd mutatja az utat.
Aztán egy furcsa hang töri meg a pillanatot. Egy furcsa, zavaros
telefonhívás. Miller atya felnéz, és a rácsokhoz sétál. Egy őr beszél. Háttal
nekünk. Egy nő rohan mellé. Rám néz, de az arckifejezéséből nem tudok
leolvasni semmit.
Az őr leteszi a kagylót. Megfordul, és felém indul. Azért jön, hogy
elvigyen? Itt az idő?
Felállok Miller atya mellé. A hideg rácsokra teszem a kezem, ahogy ő is.
Az őr szája mozog. Tudom, hogy valamit mond, de csak a töredéke jut
el hozzám. És annak sincs értelme.
Ránézek a tiszteletesre. Remegek, ő felém fordul, és a vállamra teszi
mindkét kezét. A tekintete olyasmit mond, amit képtelen vagyok felfogni.
Egy ideig nem mond semmit. A szívem hevesen ver, a ritmusa nem sejtet
semmi jót.
– Felfüggesztették az ítélet végrehajtását, June – mondja. A szavai
mosolyban végződnek.
 – Hogy érti ezt? – Ennek nincs értelme. Zúg a fülem, és a zúgás nem
akar abbamaradni.
– Nem fogsz ma meghalni.
Próbálok megszólalni, de nem jönnek ki belőlem szavak.
– Egy új ügyvéd került a képbe – mondja az őr. Ő is mosolyog. Olyan,
mintha örülne a hírnek, mintha örülne nekem. – Azzal érvel, hogy eddig nem
volt megfelelő a képviseleted.
– Nem értem – nyögöm ki. Lenézek a ruhámra, amit a kivégzésre adtak.
– Miattam tették.
– És valaki új bizonyítékokkal állt elő.
– Kicsoda?
– Nem tudom a részleteket – mondja az őr.
Miller atya mosolya csak úgy ragyog.
– Az új ügyvéded harcolni fog érted, June.
Felnézek rá. Az arca tiszta. Azt hiszem, értem, mit akar mondani.
Lenézek a kezemre. Van egy kis karcolás a hüvelykujjamnál. Egy rózsaszín
kis seb, amelynek talán lesz ideje begyógyulni.
A mellkasomra teszem a kezem, és a szívverésemre figyelek. Úgy
fekszem le ma éjjel aludni, hogy még mindig dobogni fog. És aztán
felébredek reggel.
Érzem Blistert, aki vezet az úton.
Merre, June? – hallom a kérdést. Te választasz.
Érzem az iránytűm érintését a mellkasomon. Aztán Miller atya szorítását.
Az életet választom, Blister.
Az életet.
 JEGYZET BLISTERTŐL

June egyszer azt mondta, hogy ha egy pillangónak megérintjük a szárnyát, az

meghal. Nem tudom, igaz volt-e, de azt tudom, hogy most nem igaz.
Megtanultam, hogy ha elég óvatos vagy, a tenyeredben tarthatod azt a
pillangót. És még ha foglyul is ejtik egy üvegben, ahol magányos, és ahol fél,
akkor is van esélye, hogy túlélje. Mert egy pillangó törött szárnnyal is képes
repülni.
Azt is megtanultam, hogy egy megfelelő jogi csapat mindent képes
megváltoztatni.
Ahogyan a testvéri szeretet is.
Az igazság képes győzedelmeskedni.
És néha a legjobb barátok többek, mint barátok. És ha erősen fogod a
kezüket, bármilyen viharon képesek vagytok átsétálni együtt.
És megtanultam, hogy egy darab papírból bármi lehet a világon.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A leghatalmasabb köszönet az én csodálatos anyukámnak jár. Szárnyakat

kaptam tőled, hogy repülhessek. Szeretlek és hiányzol.
Köszönöm Milesnak, hogy egy olyan őrült nővel él együtt, aki olyan
embereket is lát, akiket ő nem. És az imádott fiainknak, Franknek,
Arthurnak és Albertnek – varázslatossá teszitek minden napomat.
Philipnek, Larának, Emmának és Annának – köszönöm nektek a
végtelen bátorításotokat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen testvéreim
vannak.
És köszönöm a FANTASZTIKUS ügynökömnek, Veronique Baxternek.
A támogatásod és bátorításod mindig ámulatba ejtett – több mint
szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem állsz. A többieknek is
köszönettel tartozom a David Highamnél – a bájos Laura Westnek és
Nikoline Eriksennek, valamint a külföldi jogokkal foglalkozó szakértőknek,
Alice Howe-nak, Emily Randle-nek és Emma Jamisonnak.
A szerkesztői álomcsapatomnak, Ali Dougalnak és Lindsey Heavennek
– köszönöm, hogy úgy szerettétek June-t és Blistert, ahogy én, és amiért
olyanná varázsoltátok a könyvet, ami. Csodálatos volt veletek dolgozni, és
köszönöm a szerencsecsillagomak, amiért összeboronált veletek.
Az én diszkóhősömnek, Ben Hughesnak. A te könyvborítóid a
legcsodálatosabbak, amiket valaha láttam. Nem lehetek elég hálás. És
hatalmas köszönet mindenkinek az Egmontnál, főleg Maggie Eckelnek a
kedvességéért, a türelméért, bátorításáért, valamint Emily Thomasnak,
amiért hirdette az igét. És Lucy Pearce-nek, amiért már a kezdetektől hitt
June-ban.
Lucy Howe – köszönöm, hogy a legcsodálatosabb barát vagy, akit csak
kívánhat magának az ember. És Martynnak, a tűzijátékgyújtás királyának.
Köszönöm a csodás Whinney-knek, hogy annyi szeretettel vették körbe
a családomat. És a Tootsnak – Bobby McGee-ért, és a csillagok közé
repítésért. Ernek (@mercytree_mum), amiért akkora szíve van, hogy
belefér az egész világ, és mert bebizonyította, hogy elegendő óra van egy
napban. Marinak is köszönettel tartozom a barátságáért, és Jillnek, Evének
és Louie-nak a szeretetükért, a nevetésekért és a nagy nacikért.
Köszönöm nektek Allie, Debs, Lucy, Sandi és Suzanna, amiért
megmutattátok, hogyan kell befejezni. És nagy köszönet Nikkinek a
végtelen szeretetért és támogatásért. És Tashnek a sok agyalással töltött
estéinkért a mi furcsa íróvilágunkban.
Köszönöm az alábbiaknak, csak mert csodálatosak: Stephennek,
Nashnek, Shanaznek, Nicky M-M-nek, Andrewnak, Jo Skyesnak,
Samnek, Rosie-nak, Francoise-nak, Fabianak, Cathynek és Carlene-nek,
Laura Treenernek, Lou-nak, Ulának és Beckynek.
Abinek, amiért megmutatta, hogy amikor az élet valami igazán gubancos
nehézséget gurít eléd, hogyan kell emelt fővel továbbhaladni az úton.
Jónak, hogy ekkora bátorsággal harcolt. Mindig szeretni foglak és
örökké hiányzol. És Tonynak, a mérhetetlen erődért – szerencsés vagyok,
amiért a barátom vagy.
És köszönöm a csodálatos bloggereknek, az időtökért, energiátokért és
szenvedélyetekért. Főleg az én tündéri Michelle Toyomnak (Tales Of
Yesterday), akinek a véleményét mindig nagyra értékeltem. És Jimnek (YA
Yeah! Yeah!), Lucynak (Queen Of Contemporary), Vivnek (Serendipity
Reviews), a YA Fictionadosnak, Lisának (City Of YA Books) és Carlynak
(Writing From The Tub).
Nessnek és Julesnak a The Book Nooktól, köszi, hogy terjesztettétek a
könyvemet az egész világon.
LD Lapinskynek, Oliver Clarknak és Sana Aslamnek. A támogatásotok
mindennél többet jelentett. Remélem, egyszer viszonozhatom.
És végül köszönöm June-nak, hogy megihletett. A történeted végtelen
magasságokba emelt, és örök mélységekbe taszított. Remélem, végül
igazságot tettem.
 A CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ
E-KÖNYVEIRŐL
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A
legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók
kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak.
Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL
EZT IS:
Fiona Wood
Vadvilág (részlet)
(A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.)

A szünetben, mielőtt elkezdődött a rettegett, kilenchetes erdei iskola, két

furcsaság is történt.
A St. Kilda kereszteződésnél kitapétáztak a fényképemmel egy
húszméteres hirdetőtáblát.
És megcsókoltam Ben Capaldit.

A keresztanyám, aki nagymenő hirdetési guru, évente kétszer visszajön New

Yorkból Melbourne-be, és meglátogatja a családját meg a barátait, többek
között minket is.
Bibi a neve, de mi csak úgy szólítjuk, Bib. Nincsenek gyerekei, ezért az
összes, gyerekekre fordítható figyelmét én kapom – nem mintha ez valami
sok lenne. De azért „minőségi időt” töltünk együtt. És minőségi ajándékokat
kapok. Ez főleg kisebb koromban volt igaz. Ötéves voltam, amikor elintézte
nekem, hogy örökbe fogadhassak egy babát a FAO Schwarz
játékbirodalomból. Lefényképezett a „gyerekszobában” – komolyan,
dadusnak öltöztették az eladókat –, és aztán megmutattam az oviban a
képeket.
Akkoriban lettünk barátnők Hollyval. Vetett egy pillantást a babámra,
Meggy MacGregorra, akinek egyébként volt cumisüvege, pelenkája,
mindenféle márkás ruhája, születési anyakönyvi kivonata meg autóba való
gyerekülése, és láttam rajta, micsoda belső küzdelmet vív. El kellett
döntenie, hogy féltékeny legyen, és utáljon, vagy csodáljon, és irigykedjen
rám. Szerencsére végül ez utóbbi nyert. Holly jó barát, de rettenetes
ellenség.

A tengerparti nyaralóban voltunk, és csak lézengtünk, miután degeszre ettük

magunkat citromos-mákos kuglóffal, és dugig ittuk magunkat teával. Azt
terveztük, hogy előássuk a szörfruhánkat, és úszunk egyet a jéghideg vízben
– még csak tavasz volt –, és közben azon tanakodtunk, vajon mikor van a
cápák ebédideje. A földön feküdtem, a lábamat feltámasztottam a fotelre.
Nemrég festettem titániumra – sötétlilára – a lábujjkörmömet, és most
vártam, hogy szépen megszáradjon.
Éppen csak letettem az Othellót egy kör Angry Birds kedvéért. A
húgom, aki tizenhárom éves és elviselhetetlen, a kelleténél hangosabban
nevetett egy SMS-en, csak azért, hogy valaki megkérdezze, mi olyan
vicces. Apu keresztrejtvényt fejtett. Anyu e-mailekre válaszolgatott a
laptopján, annak ellenére, hogy a szabadságát töltötte.
– A nemi úton terjedő betegségek sosem alszanak – felelte, amikor
felhívtam rá a figyelmét, hogy most pihennie kellene. Fúj.

Régen sima orvos volt, de mindenféle továbbképzésekre járt, egyre

érthetetlenebb nevűekre, aztán a közegészségügyben talált munkát, és a
közegészségügyi ellátással foglalkozott, most meg gyakorlatilag ő irányítja az
egész világot a Nemi Úton Terjedő Betegségek Klinikájáról, ami Fitzroyban
van.
Ha el tudsz képzelni annál cikibbet, mint hogy a nemi betegségek
klinikájára kell menned, ha a munkahelyén akarod meglátogatni az anyádat,
akkor szólok, hogy túl élénk a fantáziád. Ennél cikibb nincs.
Holly imádja. Bármit megtesz, csak hogy ő lehessen a középpontban. Az
utolsó tanítási napon bementünk a klinikára, mert sürgősségileg kellett némi
fagyipénz, ugyanis csak a fagyi adhatott nekünk elég energiát ahhoz, hogy
kibírjuk a ránk váró bevásárlókörutat a Savers ruhaüzletben. Amikor
kiértünk az utcára, egy öregasszony irtó csúnyán nézett ránk. Holly ezt vágta
az arcába:
– Mi legalább kezeltetjük magunkat!
Bib abban a fotelben ült, aminek a gyönyörű, mintás huzatára ő maga
beszélte rá anyut vagy tíz évvel korábban – élénk színei voltak, de mostanra
kicsit elhasználódott, kifakult. Valami modellügynökség „könyveit”
lapozgatta a laptopján, és azt mondogatta, unalmas, rettenetes, kurvás, túl
szerény, blah, kiéhezett, unalmas… Felnyögött, és kinyújtóztatta fekete
farmerbe bújtatott lábát.
– Hol vannak az érdekes lányok?
– Közvetlenül utánatok elveszett az öntőforma – vélte apu. Bibre és
anyura utalt. Apu bókjai sosem működnek, egyszerűen nem állnak jól neki.
– Kösz – jegyeztem meg, és közben arra gondoltam, hogy az érdekes
azért nem olyan magas elvárás.
Valószínűleg úgy hangzott, amit mondtam, mintha nagyon megsértődtem
volna, mert amikor felnéztem a mobilomból, mindenki engem bámult.
Ráadásul fejjel lefelé, merthogy a padlón feküdtem. Amikor kibogoztam
egymásból a lábaimat, és felültem, úgy éreztem magam, mintha egy csomó
villogó nyíl mutatna rám. Még mindig engem néztek. Szúrós szemmel.
Bárcsak befogtam volna inkább! Anyunak mindjárt eszébe jut, hogy nem
pakoltam ki a mosogatógépet, és ha van időm a földön fekve Angry Birds-
özni, ami szerinte messze nem olyan fontos elfoglaltság, mint a következő
szemeszteri kötelező olvasmány elolvasása, akkor még szép, hogy van időm
kipakolni a mosogatógépet. Nem szabad elfelejtenem, hogy a család
közösség, és ha azt akarjuk, hogy egy közösség működjön…
Bib felállt.
– Gyere ide, csajszi! – intett magához. Az ablakhoz vezetett. Furcsán
nézett rám, összeráncolt homlokkal, hunyorogva. – Hová lettek a
pattanásaid?
– Leszedte őket a Roaccutan – feleltem. – Kiszáradt tőle a bőröm és a
szemgolyóm, és nyál sem maradt a számban.
– De aztán beállították a megfelelő dózist – tette hozzá dr. Anyu.
– És mit csináltál a vassal, ami a szádban volt? – faggatott tovább Bib.
– Múlt héten leszedték. – Végigfuttattam a nyelvemet a fogsoromon.
Még mindig nem szoktam meg, hogy ennyire csúszik.
– Vedd csak le a szemüvegedet! – kérte.
 Úgy tettem.
– Gyönyörű vagy. Hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem?
Később azt mondta, ez volt élete egyik nagy heuréka-pillanata.
– Lehet, hogy arcomat lelkemben kereséd – vetettem fel Desdemona
után szabadon.
– Ez így is van, drágám – mosolygott Bib.
– Olyan hegyes orra van, mint egy boszorkánynak – jegyezte meg a
húgom, Charlotte.
– Semmi baj sincs az orrával – torkolta le apu, aki még mindig nem érti,
hogy ez a védés felér egy sértéssel.
– Hát, ha valaki szereti a nagy orrot… De persze senki sem szereti –
feleselt Charlotte.
– Karakteres – állapította meg Bib. – És nekem pont ez kell.
– Te most róla beszélsz? A nővéremről? Sibylla Quinnről? – ámuldozott
a húgom egyre inkább elvékonyodó hangon. Mindig ilyen hatással van rá a
csodálkozás. – De hát vanda! Egyszerűen vanda!
– Ne merd ezt mondani rá! – szidta össze anyu. Nemrég tudta csak
meg, mit jelent ez a szó, miután készségesen felvilágosítottam. Tudjátok, mit
reagált? „Ó, de kár, pedig olyan szép név!” Hát, mit is mondhatnék? Ez
ugyanaz a nő, aki azt hitte, a LOL a „love y’all”, vagyis szeretlek benneteket
rövidítése, és minden SMS-e végére oda is írta, míg néhány éve
megsajnáltam, és megsúgtam neki, mekkora tévedésben él.
– Nem kell nekem a hétköznapi, én mást, egyedit akarok! – kiáltott fel
szenvedélyesen Bib.
– Minek?
– Egy parfümreklámhoz. Egy plakátot és magazinos kampányt
tervezünk. Jeune Femme Sauvage. – A legújabb, márkás varázstáskájában
kotorászott, amibe belefért az egész irodája. Előhúzta a fényképezőgépét,
kattintott párat, aztán az eredményt nézegette a kijelzőn.
– Tökéletes! Úristen, pont úgy nézel ki, mint anyád!
– Öreg és fáradt? Szegénykém – csóválta a fejét anyu.
Ránéztünk. Magas homloka van, csontos orra és nagy szája. (A szó
mindkét értelmében.) Nem festi a haját. Mindig egyenesre vágatja, és az
egyik oldalon van a választéka. Ugyanolyan színű, mint az enyém –
egérbarna. Csak anyu patkánybarnának szokta mondani, mert az annyira
vicces. Viszont gyönyörű a mosolya. Most is mosolygott.
– Fényképezd le, úgy tovább megmarad – mondta.
Bib lefényképezett minket együtt. Mindketten mosolygunk azon a képen.
És bár nem vagyok öreg és fáradt, tényleg pont úgy nézek ki, mint anyu.
Átölelt, és a fülembe súgta: mosogatógép.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a

www.dibook.hu oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.