Valahol a nézhetetlen és a zseniális határán húzódik a film.
Szándékosan provokatív, embertelen. Filmnyelvi szempontból szerintem merész, de nem feltétlenül újszerű. A képi világa a filmnek, megítélésem szerint bravúros. Az egyik meghatározó, hatásfokozó, dramaturgiailag nagyon fontos elem a filmben a kamera helyzete és annak viszonya a szereplőkkel, annak mozgása (a film első 20perce). A kamera az idegbajos, sokkos mozgásból vagy inkább koordinálatlan rángásból jut el a légiesen könnyed lebegésig. A kamera mozgása, a képi világ egyfajta külső tükre a szereplők belső ideg és lelkiállapotának. A feszültségteremtés kitűnő, halvány és elnagyolt kontúrokból, az egyes mozaikdarabokból kirajzolódik a teljese, totál kép. Valóban nyers, kíméletlenül brutális a film, és az abban ábrázolt erőszak, viszont azok egyáltalán nem (a kifejezés rossz értelemben vett) hatásvadász elemek. Ezek lényeges, kihagyhatatlan elemek, amelyek nélkül a film képvilága, zaklatottsága, drámai feszültsége, a szereplők sokkja és cselekedetei nehezen értelmezhetőek lennének. Az idő, a történések folyása a visszafordíthatatlant állítja. A megtörtént dolgokat, legyenek akár jók, akár rosszak azok, nem lehet megmásítani. A visszafordíthatóság csak a fikciókban (filmekben) lehetséges. Erre finom és szép utalás a Stanley Kubrick féle 2001 Űrodüsszeia-ja a filmben, amelynek a végén az idő, mint fizikai és metafizikai fogalom és konstans elem válik bizonytalanná. A film gyengeségének tartják, hogy a dialógusok túl hosszúak egy adott jelenetben (bár ezek improvizáltak), számomra megnyugtató volt a sok brutalitás után egy kis felüdült csevej (metrós jelenet). Másrészt a film végét tartják még a gyengeségének, hogy mire elérünk odáig már leül a történet, de képzeljük el, ha a film rendes kronológia sorrendben folyik, biztos álmatlan éjszakánk lesz. Lezárásképp pedig a Beethoven 7. szimfóniájának lassú tétele katarzis volt a stroboszkópos villogással együtt. Imádtam a filmet, nagyon nagy hatással volt rám.