Vissza a fizika főoldalra

Fekete lyuk

Írta: Nagy Róbert (Beatbull), 2002. április 20.

Tartalom

A katasztrófa

Fekete lyuk

Schwarzschild-rádiusz (sugár), eseményhorizont

Az anyag gyűjtése

A bizonyíték

Forgó fekete lyukak

Fehér lyuk

Minilyukak és a vég

Az ide vonatkozó epizód:

215 Matter of time (Egy végtelennek tűnő pillanat)

A katasztrófa

A csillagok belsejében a gáz- és sugárzásnyomás a befelé irányuló gravitációt kiegyenlíti, ezáltal ún.
hidrosztatikus egyensúlyban van. De amennyiben a magban és a belső héjakban a nukleáris reakciók
olyanannyira előrehaladottak, hogy újabb fúziók csak energia hozzáadásával mehetnek végbe, akkor
a csillag "kileheli a lelkét". Ez az eset akkor, amikor a mag környéke már csak vasból áll. Ez nem tud
tovább fúzionálni és így nem szabadul fel újabb energia. Megszűnik a gáznyomás, ami a gravitáció
ellen hatna - megkezdődik a katasztrófa.

1
Ezután a csillag maradék tömege határozza meg a további fejleményeket. Ha a mag környéke kb. 2-
3szorosa a naptömegnek, akkor mint végállapot még egy neutroncsillag keletkezhet. Azonban
valóságos kozmikus katasztrófa egy szupermasszív csillag gravitációs összeomlása. Amennyiben az
aktív tevékenysége során elvesztett összes tömegveszteség és a külső héjak leválasztása során
történő szupernova-robbanás után a megmaradt mag még több mint 3 naptömeget tesz ki, a
gravitációt már semmi sem tudja feltartani.

A másodperc törtrésze alatt omlik egyre jobban össze a teljes magkörnyék. Nincsen megállás a Föld
mérete elérésénél sem, mint pl. a fehér törpéknél, ahol a gázelfajulás során a sűríthetőség hirtelen
megáll. Még 10-20 km-s átmérőnél sincs megállás, amikor az elektronok és a protonok nyomódnak
össze és neutroncsillag születik. Sőt a csillag összeomlása még egy részecskének az átmérőjénél
sem áll meg. Csak a szingularitás pontjánál áll meg, ahol a fizika törvényei érvényességüket vesztik.
Egy fekete lyuk keletkezett, ami semmi mást nem hagy maga után a gravitáción kívül. Valószínűleg az
összeomlás során nemcsak a magkörnyék omlik magába, hanem a teljes csillagmaradék. Eltűnik a
látható világegyetemből, mintha valaki egyszerűen kikapcsolta volna. A gravitáció, a természeti erők
leggyengébbike most aratta legnagyobb győzelmét.

Fekete lyuk

A szingularitásban az anyag kiterjedése a nullához, sűrűsége a végtelenhez közelít. Egy ilyen állapot
az ember számára nem fogható fel. Einstein általános relativitás-elmélete, mely szingularitások létét
alapozza meg, a leírásuknál teljes csődöt mond. Biztos viszont, hogy végtelen sűrűség állapotában
nem létezhet se atom, se molekula. Még az is szinte elképzelhetetlen, hogy valamiféle részecskék
léteznének ott, mint pl. proton vagy neutron, még a kvarkoknak sem adható esély. Adott esetben az
anyagállapotot a String-elmélettel lehetne leírni, amely talán egy napon lehetővé teszi a
kvantummechanika és a relativitás-elmélet összekötését. Egyelőre végérvényesen nem tudunk
semmit a fekete lyuk belsejéről. Miért? Egy ilyen objektum gravitációja olyan hatalmas mértékű, hogy
még a fény sem tud belőle megszökni. Tehát a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél
(300000 km/s)! Hasonlításképpen: a Földről való szökési sebesség 11,2 km/s. Mivel minden
információ jelen ismereteink szerint legfeljebb fénysebességgel tud csak terjedni, nincs lehetőségünk
fekete lyukból információt kapni. Innen is az elnevezése, mivel sem fény, sem sugárzás nem tudja
létét elárulni.

Ez a gravitációóriás oly mértékben görbíti el a környező a téridőt önmagába, hogy elfajultként

jellemezhető. A kép felső részén látható, relatív síkon futó téridő a fekete lyuk peremét jelképezi, az
ún. eseményhorizontot (ld. alább). A kúp legalsó csúcsában van a szingularitás pontja, amely a téridőt
itt teljesen eltorzítja. Forgó fekete lyukak még "brutálisabban" bánnak a téridővel: magukkal rántják a
forgómozgásukkal.

Valójában a téridő eldeformálását nem lehet grafikusan szemléltetni, mivel 4 dimenziós. A teljes
világmindenségben nem létezik olyan erő, ami ettől a térmonstrumtól meg tudna menekülni,
semmilyen hő- vagy rádiósugárzás, még a gammasugárzás sem.

Ha egy térben lebegő űrhajós egy fekete lyukhoz közelítene, akkor a távolabb álló megfigyelő
láthatná, hogyan húzza a gravitáció egyre jobban hosszába a társát. Ez a folyamat a megfigyelő
számára viszont egyre lassabban telne el, végül végtelen sokáig tartana, mert a fekete lyukhoz egyre
közelebb kerülve az elépzelhetetlen mértkéű gravitáció az időt egyre jobban megnyújtja, míg végül
teljesen megáll. A megfigyelő számára olyan lenne, mintha a társa sose érkezne meg. Az űrhajóst
viszont bizonyos idő után teljesen szétszakítaná az erőhatás, és egyre nagyobb sebességgel, végül
fénysebességgel húzná magába a fekete lyuk a szingularitás pontjáig.

Ha még élne az űrhajós, az eseményhorizontnál egy csodálatos látvány terülne elé: a teljes
világmindenséget láthatná saját szemszögéből, mert a fekete lyuk minden érkező fényt egy körpályára

2
kényszerít, mielőtt végleg elnyelné. A mellékelt ábrán jobbról közeledik egy fénysugár és a gravitációs
mezőbe kerül. Ha a távolsága az eseményhorizont 1,5-szerese, akkor a fénysugár azonnal a fekete
lyuk körül egy körpályára lesz kényszerítve. Ebben a távolságban az űrhajós a teljes univerzumot
láthatja, sőt ezt mind lassítva. Kicsivel nagyobb távolságban a fény még el tud szökni, ennél kisebb
távolságon belül viszont azonnal a szingularitásba (S) nyeli el a gravitáció. Az utolsó példán a fekete
lyuk elvi felépítését is látni lehet. A középpontban található a szingularitás, amely kiterjedése végtelen
kicsi. Az r távolságáig terjed az eseményhorizont, amely a fekete lyuk tulajdonképpeni nagyságát
jellemzi és ahonnan semmiféle sugárzás nem tud elszökni. A fekete lyukba tehát minden beleeshet,
de semmi sem szabadulhat ki belőle. A szingularitás és az eseményhorizont között valószínűleg üres
tér tátong, mivel bármi, ami itt tartózkodna, rögtön a szingularitásba zuhanna.

Schwarzschild-rádiusz (sugár), eseményhorizont

Karl Schwarzschild (1873-1916), német csillagász, kiszámította, hogy a 3 naptömegnél nagyobb

csillagok a zsugorodási folyamat során egy kritikus sugár alá csökkenhetnek, amelynél a csillag
sűrűsödése megállíthatatlanná válik. A Schwarzschild-sugár pl. a Napnál 2,95 km, a Földnél kevesebb
mint 1 cm és egy embernél kb. 10-23 cm. Ezt a sugarat esemény-horizontnak is nevezik, mert minden
e horizont mögött történő esemény egy külső szemlélő számára örökre rejtve marad.

Ezt a kritikus sugarat (rs) az alábbi képlet alapján számíthatjuk ki:

rs= 2*G*M/c2

ahol G a gravitációs állandó (G= 6,67259E10-11m3kg-1s-2), M a csillag tömege és c a fénysebesség.

Például a napra számított sugárra (tömeg = 1,99E1033g) 2950,76 m-t kapunk. E határ alatt
semmilyen jel sem tudja elhagyni a lyukat, tehát egy kívülálló megfigyelő nem tud semmiféle
eseményt sem észlelni. És az idő is megáll az eseményhorizont mögött.

Ezen a számítógépes szimuláción egy mesterséges égboltrészlet látható, a bal képen felismerhető az
Orion csillagkép 3 övcsillaga. A jobb képre egy fekete lyuk lett "beszámítva". A lyuk maga
természetesen nem látható, viszont egyértelműen láthatók az eltorzulások, amik a lyuk gravitációs
mezőjének következményei. Ebből a távolságból tekintve gravitációs lencsének tűnik, és kétszeres
képeket hoz létre a mögötte levő csillagok-ról. Ha még jobban közelednénk a lyukhoz, akkor egyetlen
szemszögből a tejes világegyetemet be lehetne látni.

Az anyag gyűjtése

Most biztosan felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán egy ilyen objektumot "látni", vagy létét
bizonyítani, ha csak téridődeformációt hagy maga után és semmi fény vagy másféle jel nem tudja
elhagyni. Ne felejtsük el a felmérhetetlen gravitációt, mert ez a jelenlétét elárulhatja! A fekete lyuk
minden anyagot magába szív a környezetéből, melynek nincs elegendő nagy szökési sebessége. Ez
az anyag viszont nem egyenes vonalban zuhan bele, hanem a szingularitás felé tartó útján egyre
jobban gyorsul és spirálisan mozog.

3
Az NGC-7052 elliptikus galaxisban (bal sarokban egy földi teleszkóp felvétele) a Hubble űrteleszkóp
egy fekete lyukat fedezett fel. A jobb oldali képen látható a galaxis centrumában található gigantikus
anyaggyűjtőhalmaz, mely kiterjedése 3700 fényév.

Ez a hatalmas portömeg valószínűleg egy másik galaxissal való összeütközés során keletkezhetett. A
fekete lyuknak több millió évre volt szüksége ezen anyaghalmaz kiépítéséhez, jelenleg 300 millió
naptömeg nagyságot ért el.

Ezáltal a lyuk körül erősen felgyorsított anyagból keletkezik egy korong alakú halmaz. Az anyag ekkor
megközelíti a fénysebességet.

Egy fekete lyuk a környezetéből gyűjti be az anyagot. Eközben egy gyorsan forgó korong keletkezik,
melynek közepéből gázcsíkok lépnek ki fénysebsességet megközelítő sebességgel.

A korongban lévő gyors forgómozgás során hatalmas súrlódás keletkezik, mely során az anyag a
nyugalmi energiájának akár 40%-át is leadhatja. Ez olyan mértékű, amilyen fúzióknál (csillagokban)
vagy maghasadásoknál sem érhető el. Emiatt a fekete lyukak a legeffektívebb energiatermelők az
egész világegyetemben (az energia nem termelődik csak egyik formájából egy másikba alakul).

Ezen folyamat során az anyag oly mértékben felmelegszik (több mint 100 millió K), hogy energiában
gazdag röntgensugárzást bocsát ki, melyet mérni tudunk (de csak a Föld atmoszféráján kívül). Például
a hattyú csillagképében a Cygnus X-1 az egyik legerősebb röntgenforrás az égbolton. Ez a kettős
csillag egy kék óriásból (kb. 40szeres naptömegű) és egy láthatatlan kísérőből áll (kb. 10szeres
naptömegű), mely kizárólag csak egy fekete lyuk lehet. Nincsen másféle energiaforrás, mely ilyen
mértékű röntgen-sugázásra képes.

A műholdak mérései alapján számos galaxis magja is fekete lyukakat rejt magában. Például az NGC-
6251 galaxisnál egy 100 millió naptömegű, míg az M 87 jelölésű galaxisnál egy 5 milliárd naptömegű
fekete lyukkal számolnak. De a kvazároknál is fekete lyukakra vezetik vissza a szokatlan mértékű
energiakibocsátást. Nagy valószínűséggel saját Tejútrendszerünk közepén is egy pár millió
naptömegű fekete lyuk van.

A legközelebbi erős röntgenforrásunk a Cygnus A galaxis, mely 700 millió fényévre van tőlünk. A
képen a Cygnus A galaxis röntgenfelvétele látható, melyet a Chandra műhold készített. De egyben
rádió-hullámokat is sugároz, mint ahogy a jobb sarokban lévő képen látható. A középpontjából
300ezer -300ezer fényévnyi nagyságú gázsugár lép ki, melyek atomjait valószínűleg a fekete lyuk
mágneses mezője a pólus-vonalak mentén fénysebesség közeli értékkel lő a térbe. A röntgenfelvétel
megmutatja, hogy a kilőtt gázsugarak forró végei a környező hidegebb gázban lefékeződnek.

4
A bizonyíték

Az eddig leírtak alapján kb. 10-szeres naptömegű csillagból "apró" fekete lyuk jön létre, ugyanis a
fejlődés korai szakaszában a galaktikus magokban az anyagsűrűség (gázok, por, csillagok) nagyon
magas volt, annyira, hogy hatalmas, többmilliárdszoros naptömegű óriások jöhettek létre. Ameddig
ezeket a képződményeket anyag veszi körül, addig anyagot tudnak gyűjteni és szinte határtalan
nagyra tudnak nőni. A fekete lyuk valódi, meggyőző bizonyítéka csak indirekten érhető el, mivel
önmaga (szinte) nem bocsát ki sugárzást.

50 millió fényév távolságban a Virgo Clusterban található az M 87 óriásgalaxis. Belőle egy 5000
fényév hosszú gázsugár nyúlik ki, melyben elektronok majdnem fénysebességre gyorsulnak,
miközben szinkrotronsugárzást bocsátanak ki. Ilyen jelenségeket csak egy a galaxis köéppontjában
lévő szupermasszív fekete lyuk tud létrehozni.

Kettős csillagrendszerekben a fekete lyukak jelenlétét a környező csillagokra való gravitációs hatásból
mutatják ki, mivel azok pályáját jelentősen befolyásolja. Ugyanígy a Tejútrendszerünkben. Itt a

5
központi teret olyan gyorsan kerülik meg a csillagok, hogy (a kepleri törvények szerint) több millió
naptömegű tömeg van kis térbe (itt egy eseményhorizont bolygórendszeri nagyságú kiterjedéséről van
szó) összesűrítve. Ez a tömegfelgyülemlés csak egy fekete lyuk lehet.

Egy csillag fekete lyukká való összeomlása során az eredeti forgásimpulzus fennmarad, csak a
tömegkoncentrálódás miatt gyorsul fel (mint pl. piruett közben kinyujtott majd behuzott karral való
forgás közti sebességkülönbség). A hatalmas gravitáció miatt ez a forgás áthelyeződik a környező
téridőre is, a téridő is forog! Így minden közelítő részecske akarata ellenére spirális pályára lesz
kényszerítve. Az eseményhorizont részén a részecske fénysebességhez közeli sebességre gyorsul fel
és ekkor nyugalmi energiájának akár 42%-át is leadja gamma- vagy röntgensugárzás alakjában.
Hasonlításképp: Napunk magjában a fúzió során a részecskék a nyugalmi energiájuk mindössze
0,7%-át vesztik el.

Ezzel a fekete lyuk a legeffektívebb energiaforrás a világegyetemben.

Sajnos neutroncsillagok és fehér törpék hasonlóan tudnak viselkedni - ők is gyűjtenek anyagot

(amennyiben erre képesek) és eközben sugárzást bocsátanak ki. De van egy óriási különbség: a
fekete lyukaknak a neutroncsillagokkal ellentétben nincsen "szilárd" felszínük. Ezért részecskéket
ugyanolyan jól el tudnak nyelni, mint sugárzásokat, amik egyszerűen eltűnnek és a lyuk részévé
válnak. Ezáltal parányi különbségek jönnek létre a sugárzási kibocsátások között.

Amennyiben az anyagsűrűség a keletkező anyagkoronghalmazban alacsony, akkor a részecskék

sugárzásuk nagy részével majdnem fékezés nélkül eltűnnek a lyukba. Eközben az eseményhorizont
közelében 1013 K hőmérsékletre melegednek fel, mely során gammasugár-zást bocsátanak ki.
Relatív nagy anyagsűrűségnél viszont már a képződő korong külső peremén erős surlódás keletkezik,
itt a hőmérséklet "csak" pár millió K hőmersékletre emelkedik és az anyag röntgensugárzást bocsát ki.

Ugyanerre képesek a neutroncsillagok is, de forgásuk során a mágneses mezejük miatt pulzáló
röntgensugárzást bocsátanak ki. Egy fekete lyuknak viszont nem lehet mágneses mezeje (a
mágneses mező fotonokon terjed, de a lyuk - ugyanúgy, mint a fényt - elnyeli őket), tehát pulzáló
röngtenforrású kettős rendszereknél ki lehet zárni a fekete lyukat.

Akkor is ki lehet zárni, ha csak szórványos röntgenkitörések mérhetőek, mivel ezek csak akkor
jöhetnek létre, ha szilárd felszínen gyűlik össze anyag és valamikor magreakciók következnek be.

A Seyfert-galaxis NGC-4151 centruma közelében egy szuper-masszív fekete lyuk van, melyből kettő
ellentétes, forró gázsugár lép ki. A sebességek és tömegek meghatározásával a fekete lyuk
nagyságára lehet következtetni.

A neutroncsillagoknak van egy meghatározott, áthághatatlan határtömege, amely kb. 3 naptömeg

(máig nem találtak 2 naptömegnél nagyobb tömegű neutroncsillagot). Tehát ha egy kettős

6
rendszerben egy láthatatlan kísérőt találunk, mely nem bocsát ki se szórványos, se pulzáló
röntgensugárzást és tömege (Kepler törvényeiből levezetve a keringési pályák megfigyeléséből)
nagyobb, mint 3 naptömeg, akkor biztosra vehető, hogy egy fekete lyukat sikerült találni és létét
bizonyítani.

Egyelőre csak 50 fekete lyuk léte bizonyított csillagászok által. A Chandra röntgenműhold a Hubble
űrteleszkóp mellett sokat segített ezekben a felfedezésekben és a jövőben biztosan mindkettő sok
ilyen forrást fog megtalálni.

Forgó fekete lyukak

Eddig az egyszerűség kedvéért statikus fekete lyukakból indultam ki. De a szingularitásba összeomló
csillag megtartja az eredeti forgóimpulzusát, a lyuk forog. És ezt nagy sebességgel teszi, gyorsabb,
mint bármely neutroncsillag. Einstein egyenletei forgó fekete lyukakra csak 1963-ban lettek megoldva
egy új-zélandi matematikus által: Roy Kerr. Ezért nevezik az ilyen objektumokat kerri lyukaknak.
Elméleti szemléletek szerint lehetséges, hogy a szingularitás ilyen objektumoknál nem pont, hanem
gyűrű alakú. Ennek elképzelhetetlen hatásai lehetnek (pl. féregjáratok).

Kerri lyukak minden őket körülvevőt forgásba hoznak. Még a környező téridőt is forgásra kényszerítik.
Viszont ezt a forgást fékezni lehet, ha ionizált gázzal van körülvéve, mely mágneses teret alkot. A lyuk
úgy viselkedik, mint egy forgó elektromos vezető, feszültségkülönbség jön létre a pólusok és az
egyenlítő között, mely kb. 1015 volt nagyságú. Valahol messze a lyukon kívül zárul az áramkör. Itt
gyorsulnak a töltéssel rendelkező részecskék és létrejönnek a sugarak, melyeket számos kvazárból
és hasonló objektumokból ismerünk. Az is lehetséges, hogy a hatalmas feszültség során a
"semmiből", a (kvantum-)vákuumból jönnek létre a részecskék, főleg elektronok és pozitronok. A
megfigyelt szinkrotronsugárzás legalábbis erre a következtetésre utal. Az elvont energia hatással van
a forgó lyukra, mely során végül a forgási sebessége fékeződik. A forgás sebessége viszont növelhető
is, amennyiben a lyuk anyagot gyűjt és annak a forgóimpulzusát átveszi.

Fehér lyuk

Einstein általános relativitáselméletének következményei egy érdekes nézőpontot hoznak magukkal:

az időnek van szimmetriája. Ez azt jelenti, hogy az idő előre és visszafele mozoghatna. Ebből az
következik, hogy az idő, amikor egy fekete lyuk eseményhorizontjánál megáll, a szingularitásban
megfordul és utána valahogyan visszafele mozog.

A fekete lyukból semmi sem tud megszökni. Így elképzelhető, hogy valahol a világegyetemben van
egy olyan hely, ahol a fordított fajtája van jelen, amelybe semmi sem juthat bele, hanem éppen
anyagot és energiát bocsátana ki. Ezt egy fehér lyuknak lehetne nevezni. A legnagyobb fehér lyuk a
világegyetemünk volt az ősrobbanás pillanatában. Némely asztrofizikus úgy vélekedik, hogy az az
anyag és energia, melyet egy fekete lyuk elnyel, a világegyetem egy teljesen más pontján, sőt talán
egy másik (párhuzamos) világegyetemben vagy ismeretlen dimenzióban újra kibocsátódik. De ez egy

7
teljes mértékben elméleti, matematikai modell. Hogy léteznek-e fehér lyukak, azt egyelőre senki nem
tudja.

Minilyukak és a vég

Stephen Hawking szerint a világegyetem korai időszakában sokkal kevesebb anyagból is létrejöhettek
fekete lyukak, mint amolyan csillageredetek. De hogyan tud egy ilyen képződmény létrejönni, ha
mindössze egy hegy tömegével, kb. 1 milliárd tonnával rendelkezik? A gravitáció önmagában nem
lenne képes egy ilyen kis test összeomlasztására. De a fiatal világegyetemben nagyon szélsőséges
viszonyok uralkodtak. A nyomás olyan hatalmas volt, hogy némely helyen az anyagot ilyen
minilyukakká tömörítette össze. Ehhez viszont szükséges, hogy a nyomás, hőmérséklet és anyag
eloszlásában szabálytalanságoknak kellett lenniük. Az, hogy ilyen létezett, onnan tudjuk, hogy a
háttérsugárzásban parányi szórást lehet felfedezni és hogy csillagok, galaxisok jöttek létre. Másképp
az anyag a világegyetemben teljesen egyenletesen lenne elosztva.

Most felmerül a kérdés, hogy minilyukak léte egyáltalán bizonyítható-e. Előre is egy válasz rá: máig
egyet sem fedeztek fel. Bizonyítást lehetne rá találni, mert ezek a kicsi fekete lyukak forrók lennének,
valamint gamma- és röntgensugárzást bocsátanának ki. Hogyan lehetséges ez? A választ a
kvantumfizikából kapjuk meg. Közvetlenül az eseményhorizont szélén létrejönnek virtuális
részecskepárok, amik 10-24 másodperc múlva megsemmisítik egymást. Viszont ott van a fekete lyuk
hatalmas időlassítási hatása a fekete lyuk közelében. Ugyanis megtörténhet az, hogy a részecskepár
egyik részecskéje az eseményhorizont mögött eltűnik, míg a másik részecske megszökik.

Nagy gravitációs mező közelében a részecskéknek természetüktől fogva alacsony az energiájuk,

mivel energiát kell felhasználniuk, ahhoz hogy a nagy tömegű testtől távol maradjanak. Hagyományos
részecskék pozitív energiával rendelkeznek, de a fekete lyuk belsejében olyan nagy a gravitáció, hogy
egy valós részecske is felmutathat negatív energiaértéket. Az időelhúzódás miatt a virtuális
részecskepár negatív energiájú részecskéje a lyukba tud kerülni, ami során valós részecskévé válik.
Mivel negatív az energiája, ezért a lyuktól tömeget von el (E=mc2). A másik részecske, melynek
pozitív az energiája viszont meg tud szökni és nagyobb távolságban további energiát képes nyerni,
mert nem kell már olyan sok energiát a gravitáció leküzdésére fordítania. A megszökő részecskék -
gamma- vagy röntgenfotonok - az ún. Hawking-sugárzást alkotják, melyek elárulhatnák nekünk egy
ilyen lyuk helyét.

A fekete lyukak tehát ezek szerint mégsem olyan feketék! Minél kisebb a tömege, annál gyorsabban
"forr el" a lyuk, mert a gravitáció a horizontjánál egyre gyengébb lesz és ezért egyre növekvő
mennyiségben tudnak részecskék elszökni. Ezzel a lyuk hőmérséklete is nő. Amíg egy több
naptömeggel rendelkező fekete lyuk csak egy tízmilliomod K-nel van az abszolút nulla felett és csak
1066 év után forrna el, addig egy ősi minilyuk igazán forró. Az elforrás a csökkenő tömeggel
arányosan nő és végül több millió hidrogénbombához hasonló robbanáshoz vezet el, mely közben
több millió K hőmérsékletet ér el. A minilyukunk élettartama körülbelül a vilgáegyetemünk

8
élettartamával egyezik, éppen most kellene gammavillámban elforrnia. Sajnos ezt máig nem sikerült
bizonyítani.

A fekete lyuk egy további érdekes effektust hordozhat magában: egy "hidat" hozhatna létre vele
hasonló társaival és ilyen féregjáratokon kozmikus utazásokat tenne számunkra lehetővé.

Vissza a fizika főoldalra