V. E.

Schwab

Egy sötétebb mágia

Ventus Libro Kiadó

Azoknak, akik idegen világokról álmodnak.
A mágiát illetően az jelenti a fő nehézséget,
hogy itt nem erő,
hanem egyensúly kérdése minden.
Mert ha túl kevés a hatalmunk,
gyengévé válunk.
Ha pedig túl nagy, valami teljesen mássá.

Tieren Serense,
a londoni szentély főpapja
 EGY

AZ UTAZÓ

Kell igen különös kabátot hordott.

Nem egy oldala volt ugyanis, ahogy az lenni szokott, és nem is
kettő, ami váratlan és meglepő lenne, hanem több, ami persze
teljes képtelenség.
Valahányszor átlépett az egyik Londonból egy másikba, az
volt az első dolga, hogy levette a kabátját, és egyszer vagy
kétszer (de ha kellett, akár háromszor is) kifordította, amíg meg
nem találta az éppen szükséges oldalát. Nem lehetett
mindegyiket divatosnak mondani, de az összes valami konkrét
célt szolgált. Akadt köztük, amelyik remekül beleolvadt a
tömegbe, és olyan is, amelyik szándékosan kirítt belőle – az
egyiket pedig egyszerűen csak különösen kedvelte.
Amikor Kell áthatolt a palota falán, és bejutott az
előcsarnokba, egy pillanatra megállt, megtámaszkodott, hogy
visszanyerje az egyensúlyát – a világok közötti utazgatás nem
csekély áldozatot követelt tőle –, kibújt vörös, magas gallérú
kabátjából, és jobbról balra kifordította, mire az átalakult
egyszerű, fekete zubbonnyá. Pontosabban olyan egyszerű, fekete
kabáttá, amelyet elegáns ezüstfonalak csíkoztak, és két sor
csillogó ezüstgomb díszített. Csak mert a külhoni tartózkodásai
alatt szerényebb színpalettát választott (nem kívánta sem a helyi
uralkodókat megsérteni, sem a figyelmet túlságosan magára
vonni), ez még nem jelentette azt, hogy fel kell adnia a stílusos
megjelenést.
Ó, ezek a királyok, gondolta Kell, miközben begombolta a
zubbonyát. Kezdett máris úgy vélekedni, mint Rhy.
A falon még éppen kivehető volt az átkelése után ott maradt
szimbólum fakó szellemképe. Akár valami lábnyom a homokban,
amely máris halványulni kezd.
Sosem vette a fáradságot, hogy erről az oldalról is megjelölje
az ajtókat, mégpedig egyszerűen azért, mert soha nem ezen az
úton tért vissza. Windsor távolsága Londontól szörnyen
kényelmetlen és terhes volt neki, különös tekintettel a tényre,
hogy amikor a világok között utazott, Kell csak és kizárólag egy
adott hely, valamint annak egy másik világban létező pontos
térbeli megfelelője között tudott közlekedni. Ami jelen
helyzetben azért okozott gondot, mert Vörös Londontól egynapi
járásra sem találhatott windsori kastélyt. Valójában Kell az imént
egy Disan nevű városka egyik tehetős úriembere udvarának
kőfalán keresztül érkezett. Összességében véve nagyon kellemes
hely volt Disan.
Windsor azonban korántsem.
Lenyűgöző, kétségtelenül. De nem kellemes.
A fal mentén márványpult húzódott végig, azon pedig egy
lavór víz várt rá, mint mindig. Megmosta benne a véres kezét és
az átkeléshez használt ezüstpénzt, majd nyakába akasztotta a
zsinórt, amelyen az érme függött, mint valami medál vagy
talizmán, és visszadugta a gallérja alá. Hallotta a szomszédos
teremből átszűrődő neszeket: a lábak csoszogását, a szolgák és
őrök halk pusmogását. Azért választotta az előcsarnokot az
érkezéshez, hogy elkerülje őket. Kell jól tudta, mennyire nem
szereti a régensherceg, ha ő itt van, és a legkevésbé sem vágyott
közönségre, egy sereg kíváncsi fül- és szemtanúra, akik buzgón
jelentették volna látogatásának részleteit a trónörökösnek.
 A pult és a mosdólavór fölött egy tükör függött aranyozott
keretben. Kell gyors pillantással ellenőrizte, hogyan fest –
vörösesbarna hajának egy kóbor tincse belelógott az egyik
szemébe, de nem igazította hátra, arra azonban szánt időt, hogy
lesimítsa a kabátja hajtókáját –, majd áthaladt egy sor ajtón,
hogy találkozzon házigazdájával.
A szoba fullasztóan meleg volt – az ablakokat a kellemesnek
tűnő, enyhe októberi nap ellenére kilincsre zárták –, és tikkasztó
lángok lobogtak vadul a kandallóban.
III. György a tűz mellett ült; bő köntöse tovább törpítette
törékeny, aszott alakját. A térde előtt érintetlen uzsonnás tálca
hevert. Amikor Kell belépett, a király megmarkolta a széke
karfáját.
– Ki van ott? – kiáltotta anélkül, hogy odafordult volna. –
Tolvaj? Szellem?
– Nem hinném, hogy egy szellem felelne felségednek –
jelentette be magát Kell.
A gyengélkedő király szája mosolyra húzódott, és elővillantak
szuvas fogai.
– Kell mester! – üdvözölte felélénkülve. – Megvárattál! – tette
hozzá vádlón.
– Nem többet, csak egy hónapot – felelte vendége, és közelebb
lépett.
György király résnyire húzta vaksi szemét.
– Több volt annál, biztos vagyok benne.
– Szavamra, nem. Egyetlen nappal sem.
– Neked talán nem – zsörtölődött a király. – De az idő másképp
múlik az őrültnek és vaknak.
Kell elmosolyodott. Ma jóformában van. Sajnos nem volt ez
mindig így. Kell sosem vehette biztosra, éppen milyen
hangulatban találja őfelségét. Talán tényleg többnek tűnhetett
az öreg számára egy hónapnál a távolléte, mivel Kell legutóbbi
látogatásakor a király rosszkedvű volt, és Kell alig tudta
lecsillapítani a zaklatott idegeit legalább annyi időre, hogy
átadhassa neki az üzenetét.
– Talán az év más, nem is a hónap – folytatta a király.
– Ó, de hiszen ugyanazt az évet írjuk, felség.
– És melyiket is?
Kell homloka ráncba szaladt.
– 1819-et – felelte.
György király arcán sötét felhő suhant át, azután egyszerűen
megcsóválta a fejét, és csak annyit mondott megvetően:
– Idő! – Mintha ezt az egy szót lehetne hibáztatni mindenért.
– Ülj le, ülj csak le! – tette hozzá, a szoba felé intve. – Lennie kell
itt valahol még egy széknek.
Tévedett. A szoba berendezése döbbenetesen gyér volt, és Kell
biztosra vette, hogy az ajtókat a folyosón már csak kívülről lehet
nyitni és zárni, belülről nem.
A király odanyújtotta egyik bütykös kezét. Elvették a gyűrűit,
nehogy véletlenül kárt tegyen magában, és a körmeit tövig
vágták.
– A levelemet! – szólt, és Kell szeme előtt egy pillanatra
felvillant az a György, az igazi, fejedelmi uralkodó, aki egykor
volt.
Kell megtapogatta kabátja zsebeit, és hirtelen ráébredt, hogy
elfelejtette elővenni az üzenetet, mielőtt „átöltözött”. Ismét
kibújt hát a felöltőjéből, és egy pillanatra visszaváltoztatta vörös
színűvé, majd átkutatta a redőit, míg végül megtalálta a
borítékot. Amikor a király kezébe nyomta, ő finoman
megsimította, és gyengéden dédelgetve megtapogatta rajta a
viaszpecsétet – a vörös trón emblémáját, amely egy kelyhet
ábrázolt a felkelő napkoronggal –, azután az orrához emelte a
papírt, és mélyen beszívta az illatát.
– Rózsák! – sóhajtotta szomorkás sóvárgással.
 A mágiára értette. Kell sosem vette észre, ha Vörös London
gyenge, aromás illata beivódott a ruháiba, de valahányszor útra
kelt, valaki mindig megjegyezte, hogy olyan az illata, akár a
frissen vágott virágnak. Volt, aki tulipánt emlegetett. Más
liliomot. Krizantémot. Bazsarózsát. Anglia királya azonban
csakis rózsát. Kell rendszerint örömmel konstatálta, hogy
kellemes az illata, még ha ő maga nem is érzi. Ő csak Szürke
London szagát (füst) és Fehér Londonét (vér) érzékelte: számára
Vörös London egyszerűen otthonillatú volt.
– Bontsd ki nekem! – kérte a király. – De tönkre ne tedd a
pecsétet!
Kell engedelmeskedett, és kivette a borítékból vékonyka
tartalmát. Ez egyszer hálás volt, amiért a király már nem lát, és
így nem tudhatja, milyen rövid a levél. Mindössze három kurta
sor. Merő látszatudvariasság, színlelt tiszteletadás egy
betegeskedő, már csak névleges vezetőnek, semmi több.
– Maga a királyném küldi – magyarázta Kell.
A király bólintott.
– Folytasd! – parancsolta affektálva, olyan méltóságteljes
arckifejezéssel, amely erős ellentmondásban állt törékeny
alakjával és elcsukló, erőtlen hangjával.
Kell nagyot nyelt.
– Szíves üdvözletünket küldjük őfenségének, III. György
királynak – olvasta hangosan – a szomszédos trónról.
A királyné nem a vörös trónként hivatkozott rá, és nem is
Vörös Londonból küldte üdvözletét (noha maga a város tényleg
karmazsinvörös volt folyója dúsan ragyogó, mindent átható
fényének köszönhetően), mert nem így gondolt rá. Ő és mindenki
más is, aki csak egyetlen Londonban élte egész életét, nem érezte
szükségét, hogy különbséget tegyen közöttük. Amikor
valamelyik város vezetői kapcsolatba léptek az
uralkodótársaikkal, egyszerűen csak a másiknak vagy szomszédnak
nevezték őket – de alkalmanként (különösen Fehér London
esetében) kevésbé hízelgő kifejezésekkel is illették.
Csak azon keveseknek volt szükségük arra, hogy mindig
pontosan tisztázzák a dolgokat, akik képesek voltak mozogni a
különböző Londonok között. Így hát Kell – a mindenki által csak
Fekete Londonként ismert, elveszett város nevétől megihletve – a
fennmaradt fővárosokhoz hozzárendelt egy-egy színt.
Szürkét a mágia nélküli városhoz.
Vöröset az egészséges birodalomhoz.
Fehéret az éhezők világához.
Maguk a városok igen kevéssé hasonlítottak egymásra (a
körülöttük elterülő vidékek pedig még annál is kevésbé). A tény,
hogy mégis mindegyiket Londonnak nevezték, már önmagában is
kész rejtély volt, bár az uralkodó elmélet szerint a fővárosok
valamelyikét keresztelték erre a névre réges-régen, mielőtt még
az ajtókat lepecsételték volna – hogy azóta semmi mást ne
engedjenek át rajtuk, csak a királyok és királynők közötti
levelezést. Abban azonban, hogy melyik várost nevezték így
elsőként, senki nem tudott megegyezésre jutni.
– Reméljük, arról kaphatunk örömhírt, hogy jól szolgál az
egészsége – folytatódott a királyné levele –, és hogy az évszak
épp olyan kellemes az ön városában is, mint a miénkben.
Kell szünetet tartott. Semmi több nem állt a papíron, csupán
egy aláírás. György király a kezét tördelte.
– Csak ennyit írt? – kérdezte.
Kell tétovázott.
– Nem – felelte aztán, és kettéhajtotta a levelet. – Ez csak a
levél kezdete.
Megköszörülte a torkát, és járkálni kezdett a szobában,
miközben összeszedte a gondolatait, és igyekezett a királyné
stílusában fogalmazni.
 – Azt írja még: köszönjük, hogy a családunk hogyléte felől
érdeklődik. A király és én jól vagyunk. Rhy herceg viszont
továbbra is egyenlő mértékben kelt bámulatot és okoz
bosszúságot. De legalább anélkül telt el ez a hónap, hogy nyakát
szegte volna, vagy elvett volna valami rangban hozzá nem illő
fehérnépet. A köszönet egyedül Kell mestert illeti, amiért segített
mindkettőt megakadályozni.
Kell szívesen hagyta volna még, hogy a királyné szájába adott
szavak tovább ecseteljék az ő kimagasló érdemeit, de a falióra
ekkor elütötte az ötöt, és Kell elmormolt az orra alatt egy halk
szitkot. Máris késésben volt.
– A következő levelemig is – fejezte be sietősen – kérem,
őrizze meg jó kedélyét és egészségét! Szerető üdvözlettel
őfelsége: Emira, Arnes királynéja.
Kell várta, hogy a király mondjon valamit, bármit, de annak
vak szeme rezzenéstelenül meredt a távolba, és Kell attól tartott,
hogy végleg elveszítette a figyelmét. Óvatosan lerakta az
összehajtott levelet a tálcára, és már indult volna, amikor a király
utánaszólt.
– Nekem nincs levelem az ő számára – mormogta.
– Semmi baj, felség – felelte Kell szelíden. A királynak már
évek óta nem sikerült megírni egyetlenegyet sem. Volt néhány
olyan hónap, amikor megpróbálta, és vaktában húzogatta a
pennát ide-oda a papiroson, más alkalmakkor pedig ragaszkodott
hozzá, hogy Kell írja át vagy jegyezze le, amit diktál. De a
legtöbbször egyszerűen csak elmondta szóban az üzenetét, Kell
pedig ünnepélyesen megígérte neki, hogy nem felejti el átadni.
– Tudod, nem volt rá időm – tette hozzá magyarázatként a
király, próbálva menteni méltósága maradékát. A férfi ráhagyta.
– Teljesen megértem – felelte udvariasan. – Ne aggódjon,
felség. Átadom a királyi családnak szíves üdvözletét és
jókívánságait.
 Azzal megfordult, de az öreg király újra felemelte a hangját.
– Várj, várj még! – szólt utána. – Jöjj vissza, kérlek!
Kell megtorpant. Gyors pillantást vetett az órára. Máris
késésben volt, és minden perccel egyre inkább. Elképzelte
magában, ahogy a régensherceg az asztalánál ül St. Jamesben, a
széke karfáját szorongatja, és halkan fő a saját levében. A
gondolat mosolyt csalt Kell arcára, úgyhogy visszafordult a király
felé, miközben az öreg ügyetlenül matató ujjakkal előhúzott
valamit a köntöse alól.
Egy pénzérmét.
– Egyre halványodik – mondta a király, és úgy tartotta ráncos,
reszketeg tenyerében a fémdarabot, mintha kivételesen ritka és
törékeny kincs volna. – Már nem érzem rajta a mágiát. Nem
maradt illata.
– Az érme az csak érme, felség.
– Nem úgy van az, és ezt te is jól tudod – zsémbelt az öreg
király. – Forgasd ki a zsebeidet!
Kell felsóhajtott.
– Ezzel bajba kever, felség.
– Jöjj csak, jöjj! – biztatta a király. – A mi kis titkunk marad.
Kell a zsebébe mélyesztette a kezét. Amikor először látogatta
meg Anglia királyát, adott neki egy érmét, annak
bizonyítékaként, hogy ki ő és honnan jött. A többi London
történetének titkát a koronára bízták, és örököstől örökösnek
adták tovább, de már évek teltek el egy hozzá hasonló utazó
utolsó látogatása óta. György király csak rápillantott az aprócska
fiúra, hunyorított, és kinyújtotta (akkor még) húsos kezét, Kell
pedig a tenyerébe tette az érmét. Egyszerű, szürke shillinghez
hasonlatos fémtallér volt, annyi különbséggel, hogy ezt királyi
arckép helyett egy vörös csillag díszítette. A király a markába
zárta az érmét, az orrához emelte, és beszívta az illatát. Azután
elmosolyodott, a kabátjába dugta a pénzdarabot, és behívta Kellt.
 Attól a naptól fogva, valahányszor Kell tiszteletét tette nála, a
király váltig állította, hogy a mágia elenyészett az érméről, és
kicseréltette vele egy még új és zsebmeleg másikra. Kell mindig
emlékeztette rá, hogy ezt tilos (valóban az volt, kifejezetten), a
király viszont mindannyiszor ragaszkodott hozzá, és
bizonygatta, hogy ez az ő kis titkuk marad, mire Kell megadóan
felsóhajtott, és előhúzott egy új érmét a kabátjából.
Most is így tett: kivette a régit a király tenyeréből, és egy újra
cserélte ki, majd finoman köré zárta György bütykös ujjait.
– Igen, igen! – gügyögte boldogan a gyengélkedő király a
tenyerébe rejtett tallérnak.
– Vigyázzon magára, felség! – búcsúzott a férfi, és fordult,
hogy induljon.
– Igen, igen! – gurgulázott tovább a király, aki kezdett
beleveszni a saját révületébe, megfeledkezve a külvilágról és
vendégéről.
A függönyöket a szoba sarkába húzták. Kell félrehajtotta a
súlyos vásznat, mire előbukkant egy jel a mintás tapétán.
Egyszerű kör volt, egyenes vonallal kettéválasztva. Egy hónapja
rajzolta fel ide a saját vérével. Egy másik palota másik szobájának
másik falán ugyanilyen jel volt látható – akár két kilincs egyazon
ajtó két oldalán.
Kell vére a nyakában lógó érmével párosítva lehetővé tette
számára a világok közötti utazást. Ehhez nem kellett külön
meghatároznia egy adott helyet, mert akárhol is volt, ugyanoda
érkezett meg. De ahhoz, hogy ajtót nyithasson egy világon belül,
annak mindkét oldalát pontosan ugyanazzal a szimbólummal
kellett megjelölnie. A nagyjából itt nem volt elég, csak a
tökéletes egyezés. Kell ezt a saját kárán tanulta meg.
A falon látszó szimbólum még mindig tisztán kivehető volt az
utolsó látogatása óta, a szélei is alig kenődtek el, de ez mit sem
számított. Akkor is újra kellett festenie.
 Feltűrte a kabátujját, és kiszabadította az alkarja belső
oldalához szíjazott kést. A hegyétől a markolatáig színezüst
penge szemet gyönyörködtető darab volt, igazi műalkotás. Egy K
és L betűből álló monogram díszítette.
A múltja ereklyéje volt, egyetlen személyes emléke a palota
előtti életéből.
Egy olyan életből, amelyet nem ismert. Vagy legalábbis nem
emlékezett rá.
Az alkarja külső oldalához emelte a tőrt. Ma már vágott rajta
egy vonalat ahhoz az ajtóhoz, amely idáig hozta őt. Most
metszett mellé egy másodikat is. Dús, rubinvörös vére meggyűlt
és túlcsordult, ő pedig visszadugta a tőrt a tokjába, a vágáshoz
érintette az ujjait, azután a falhoz, és újrarajzolta a kört, majd a
rajta végigfutó vonalat. Óvatosan visszaengedte a kabátujját a
sebre – majd ellátja az összes vágást, amint hazaér –, azután
vetett még egy búcsúpillantást a magában dünnyögő királyra, és
a frissen felfestett jelhez nyomta a tenyerét. A falon lévő
szimbólum zsongani kezdett a mágiától.
– As Tascen! – mondta hangosan. – Lépj át!
A mintás papír fodrozódni kezdett, meglágyult, és engedett az
érintésnek, Kell pedig előrelépett, és eltűnt a falban.

II
A sivár Windsor két lépés között átváltozott az elegáns St. James-
szé. Az áporodott, levegőtlen, cellaszerű szoba helyett élénk
színű faliszőnyegek és fényezett ezüst fogadta, a vén király őrült
motyogását pedig súlyos csend és egy díszes asztalnál ülő férfi
váltotta fel. Boroskupát szorongatott, és igencsak bosszúsnak
tűnt.
– Késtél – közölte a régensherceg vádlón.
– Elnézést – mentegetőzött Kell, túlságosan kurta főhajtással.
– Fontos megbízatásom volt.
A régensherceg lerakta az ivókupát.
– Azt hittem, én vagyok a legfontosabb feladatod, Kell mester!
Kell kihúzta magát.
– Felség, azt az utasítást kaptam, hogy a királyt látogassam
meg először.
– Szeretném, ha nem járnál ennyire a kedvében – intett
elutasítóan a régensherceg, akit szintén Györgynek hívtak. (Kell
egyszerre tartotta feleslegesnek és zavarónak a Szürke
Londonban uralkodó azon szokást, hogy a gyermekek apjuk
nevét öröklik.) – Csak felvidítod vele.
– És az rossz dolog? – kérdezte Kell.
– Az ő esetében igen, az. Utóbb majd tombolni fog. Az asztalon
táncol, és a mágiáról meg a többi Londonról hablatyol. Mondd
csak, ezúttal mivel ámítottad? Meggyőzted, hogy tud repülni?
Kell csak egyszer követte el ezt a hibát. A rá következő
látogatásakor értesült róla, hogy Anglia királya csaknem kilépett
egy ablakon. A harmadik emeleten.
– Biztosíthatom, felség, hogy nem tartottam neki semmilyen
bemutatót.
György herceg az ujjai közé csippentette az orrnyergét.
– Már nem tudja úgy tartani a nyelvét, mint régen. Ezért
mozoghat csak a lakosztályában.
– Akkor hát gyakorlatilag be van zárva?
György herceg végigsimította az asztal aranyozott peremét.
– Windsor tökéletesen megfelelő és méltó hely az őrizetére.
Attól még, hogy méltó, ugyanúgy börtön – gondolta Kell,
miközben előhúzott egy második levelet a kabátzsebéből.
A herceg nem kínálta hellyel: arra kényszerítette, hogy álljon
és várakozzon, amíg ő elolvassa az üzenetet (ő sosem tett
megjegyzést a papír virágillatára), majd elővarázsolt egy félkész
válaszlevelet a felöltője belső zsebéből, és nekilátott befejezni
azt. Nyilvánvalóan szántszándékkal végezte ilyen lassan,
komótosan a dolgát, hogy felbosszantsa Kellt, de a férfi nem
bánta. Remekül lefoglalta magát: az aranyozott asztal szélén
dobolt az ujjaival. Valahányszor a kisujjtól a mutatóujjig ért, a
szobában égő számos gyertya közül egy mindannyiszor kialudt.
– Bizonyára csak piszkozat – jegyezte meg szórakozottan, a
régensherceg szorítása pedig erősebben zárult a penna köré.
Mire befejezte az írást, két tollszárat is eltört, és komorrá vált a
hangulata, miközben Kell azon kapta magát, hogy az ő
kedélyállapota nagyban javult.
Kinyújtotta a kezét a levélért, de a régensherceg nem adta oda
neki. Helyette az asztalra támaszkodva feltápászkodott.
– Elgémberedtem a sok ücsörgéstől. Jöjj velem, járjunk egyet!
Kell nem lelkesedett az ötletért, de mivel nem távozhatott
üres kézzel, kénytelen volt engedelmeskedni a kérésnek. De
előtte még észrevétlenül zsebre dugta a herceg utolsó, épen
maradt lúdtollát az asztalról.
– Innen egyenesen visszatérsz majd? – kérdezte György
herceg, miközben a hallon át egy függönnyel félig-meddig
eltakart titkos ajtóhoz vezette Kellt.
– Rövidesen – bólintott a kis léptekkel, kelletlenül cammogó
Kell. A királyi testőrség két tagja csatlakozott hozzájuk a
hallban, és most árnyékként követték őket. Kell érezte a hátának
szegeződő tekintetüket, és azon töprengett, vajon mennyit
árultak el nekik róla. A királyoktól mindig elvárták, hogy
tisztában legyenek a szerepével, de a szolgálatukban állók
tájékoztatása az ő személyes belátásukra volt bízva.
– Azt hittem, csak velem van itt dolgod – jegyezte meg a
herceg.
– Nagy rajongója vagyok felséged városának – felelte Kell
könnyedén. – És amit teszek, kimerítő. Előbb sétálok egyet,
szívok egy kis friss levegőt, majd azután térek haza.
 A herceg ajkai vékony, zord vonallá préselődtek.
– Attól tartok, a levegő nem olyan üde és frissítő itt a
városban, mint vidéken. Hogy is neveztek minket? Szürke
London? Manapság sajnos túlságosan is találó ez a kifejezés. Itt
maradsz vacsorára. – A herceg csaknem minden mondata
kijelentő módban hangzott el. Még a kérdései is. Rhyjal ugyanez
volt a helyzet, és Kell arra gondolt, ez egyszerűen annak a
ténynek tudható be, hogy soha senki nem mond nekik nemet.
– Itt jobb dolgod lesz – erőltette a herceg. – Hadd frissítselek
fel jóféle borral és társasággal.
Ez kedves és előzékeny ajánlatnak tűnt, de tudta: a régens-
herceg sosem tesz semmit pusztán kedvességből.
– Nem maradhatok – felelte.
– Ragaszkodom hozzá – erősködött a herceg. – Már meg is
terítettek.
És vajon ki lesz még ott? – tűnődött Kell. Mégis, mit akar a herceg?
Közszemlére tenni? Kellben gyakran feltámadt a gyanú, hogy pont
ezt szeretné, ha másért nem, hát azért, mert az ifjabb György
felettébb terhesnek találta a titkokat. Ám a herceg – minden
hibája ellenére – nem volt ostoba, és csak egy sült bolond adott
volna esélyt a figyelemfelkeltésre olyasvalakinek, mint Kell.
Szürke London már réges-rég megfeledkezett a mágiáról. És nem
Kell lesz az, aki emlékeztetni fogja rá a lakosait.
– Igen nagylelkű és kedves gesztus felséged részéről, de úgy
vélem, jobb, ha inkább fantom maradok, mint hogy feltűnést
keltsek. – Kell oldalra billentette a fejét, amitől félrecsúszott a
szemébe hulló hajtincs, és elővillant nem csupán bal szemének
metsző, jeges kékje, de jobbjának egységes feketéje is. Olyan
csillogó fekete, amely teljesen kitöltötte az íriszét és a fehérjét is.
Abban a szemben nem volt semmi emberi, csak színtiszta mágia.
Egy vérmágus, egy antari megkülönböztető jele.
 Kell élvezettel nyugtázta, amit a régensherceg szemében
látott, amikor az megpróbálta állni a tekintetét. Óvatosság,
kényelmetlen feszengés, és igen… félelem.
– Tudja-e, felség, miért választották külön a világainkat? –
Nem várt a herceg válaszára. – Azért, hogy az önét biztonságban
tarthassák. Tudja, volt idő, amikor nem különültek el. Akkor még
ajtók nyíltak az önök világa és a miénk meg más birodalmak
között, és bárki, aki akár szemernyi hatalommal rendelkezett,
átkelhetett rajtuk. Maga a mágia is szabadon átjuthatott. Csak
sajnos az a helyzet a mágikus erőkkel – tette hozzá Kell –, hogy
egyaránt prédái lesznek az erélyesek és határozottak meg a
gyenge akaratúak, és a világok egyike nem tudott megálljt
parancsolni magának. A lakói mohón falták a mágiát, és a mágia
is falta őket, egészen addig, amíg teljesen fel nem emésztette a
testüket és az elméjüket, végül pedig a lelküket is.
– Fekete London – suttogta a régensherceg.
Kell biccentett. Az a város nem tőle kapta a színkódját.
Mindenki – legalábbis mindenki Vörös Londonban és Fehérben,
meg az a néhány alak Szürkében, aki még tudott egyáltalán
bármit – ismerte Fekete London legendáját. Gyermekriogató
dajkamese volt. Sötét tündérmese. Figyelmeztetés a városról – és
a világról –, amely nem létezett többé.
– Tudja-e, felség, mi a közös Fekete Londonban és az ön
birodalmában? – A régensherceg szeme résnyire szűkült, de nem
szakította félbe vendégét. – Az, hogy mindkettőből hiányzik a
mértékletesség – felelte Kell. – És mindkettő hataloméhes. Az
egyetlen ok, amiért az ön Londonja még mindig fennáll, az az,
hogy elválasztották, pontosabban inkább elszigetelték attól a
másik királyságtól. Megtanult felejteni. És higgye el, nem akarja,
hogy újra emlékezzen. – Amit Kell szándékosan elhallgatott,
hogy Fekete London ereiben bőségesen áramlott a mágia, míg
Szürkéében csak alig csordogált. – Hatásosan akart érvelni. És
úgy festett, ez sikerült is neki. Ezúttal, amikor kinyújtotta a kezét
a levélért, a herceg nem utasította el, még csak nem is
ellenkezett. Kell a zsebébe dugta a pergament, az elcsent lúdtoll
mellé.
– Köszönöm szíves vendégszeretetét, felség! – mondta túlzó
főhajtás kíséretében.
A régensherceg egyetlen csettintéssel odaintett egy őrt.
– Gondoskodj róla, hogy Kell mester rendben eljusson oda,
ahová menni készül. – Azzal egyetlen további szó nélkül hátat
fordított, és öles léptekkel távozott.
A királyi őrök Kellt a park szélén hagyták. A háta mögött a St.
James-palota emelkedett, előtte pedig Szürke London terült el.
Vett egy mély lélegzetet. Füstszagot érzett a levegőben.
Bármennyire vágyott is rá, hogy hazatérhessen végre, még akadt
némi elintéznivalója, és a régensherceggel való találkozása után
Kellnek jólesett volna egy ital. Úgyhogy leporolta a kabátujját,
megigazította a gallérját, és a városközpont felé vette az irányt.
Útja átvezetett a St. James-parkon, majd rátért a folyó mentén
futó poros földútra. A nap lenyugodni készült, és csípőssé vált a
levegő; a hűvös őszi szellő meglibegtette fekete kabátja
szegélyét. Elérkezett egy a vízfolyáson átívelő fa gyaloghídhoz,
és ahogy puha léptekkel átkelt rajta, csizmás lába halkan
neszezett. Egy pillanatra megtorpant a híd ívének közepén: a
háta mögött a lámpásokkal kivilágított Buckingham-ház
derengett, előtte pedig a Temze hömpölygött csöndesen. A víz
lágyan locsogott a fadeszkák alatt. Kell a korlátra könyökölt, és
lebámult a folyóra. Amikor szórakozottan behajlította az ujjait,
az áramlás egyszeriben abbamaradt: a víz teljesen nyugodttá,
üvegsimává, mozdulatlanná vált alatta.
Szemügyre vette benne a saját tükörképét.
„Annyira azért nem vagy jóképű” – szokta mondani Rhy,
valahányszor rajtakapta Kellt, amint egy tükörben nézegeti
magát.
„Nem tudok betelni a saját látványommal” – felelte ilyenkor
Kell, habár sosem önmagát nézegette… legalábbis nem a teljes
képét, csak a szemét. A jobb szemét. Az még Vörös Londonban is
elkülönítette őt másoktól, ahol pedig virágzott a mágia. Mindig
másnak bélyegezte őt.
Csilingelő kacagás hangzott fel Kell jobbján, amit morranások
és egyéb, kevésbé meghatározható zajok követtek. A feszültség
kiengedett Kell ujjaiban, és a folyó újra áramlani kezdett alatta.
Tovább folytatta útját, és a park rövidesen átadta a terepet
London utcáinak, majd a Westminster sötéten derengő
alakjának. Kell elfogult szeretetet érzett az apátság iránt, és úgy
biccentett oda az épületnek, mint egy régi barátnak. A sok korom
és mocsok, a rendetlenség és szegénység ellenére mégis volt
valami ebben a városban, ami Vörös Londonból hiányzott:
makacsul ellenállt a változásnak. Ez a hely becsülte mindazt, ami
tartós, és az erőfeszítést, ami ahhoz kellett, hogy maga is
olyanná váljon.
Hány évbe tellett, amíg megépült az apátság? És vajon hány évig áll
még? Vörös Londonban a közízlés egyik évszakról a másikra
változott, és azzal együtt épületeket emeltek és bontottak le,
majd építettek újjá, különböző formákban. A mágia ott
egyszerűvé tette a dolgokat. Olykor túlságosan is egyszerűvé,
gondolta Kell.
Odahaza néha úgy érezte, mintha egészen más helyen ébredt
volna, mint ahol nyugovóra tért előző éjszaka.
De itt a Westminster-apátság mindig ugyanúgy állt –
rendületlenül, változatlanul –, és várta, hogy köszönthesse őt.
Elhaladt a magasba törő kőépítmény mellett, majd átvágott a
hintókkal teli utcákon, és betért egy, a főesperes udvara mellett
futó, mohos kőfallal határolt keskeny utcácskába. A sikátor még
tovább szűkült, majd egy Kőhajítás nevű taverna előtt ért véget.
 Kell is megállt itt, és kibújt a felöltőjéből. Újra kifordította,
balról jobbra, és az ezüstgombos, fekete zubbony átalakult
szerényebb, kopottas utcai viseletté: egy kirojtosodott szegélyű,
lekoptatott könyökű barna, magas galléros kabáttá.
Megtapogatta a zsebeit, majd – miután elégedetten nyugtázta,
hogy készen áll – belépett az ivóba.

III
A Kőhajítás fura kis kocsma volt.
A falai kopottak, piszkosak, a padlója is foltos, és Kell tisztában
volt vele, hogy az ivó tulajdonosa, Barron vizezi az italokat – de
mindennek dacára mégis folyton visszajárt ide.
Lenyűgözte őt ez a hely, mert taszító megjelenése és még
kevésbé bizalomkeltő vendégei ellenére – akár szerencsés
véletlennek, akár tudatos tervezésnek köszönhetően – a
Kőhajítás mindig itt volt. A neve persze változott, ahogy az
italválasztéka is, de Szürke, Vörös és Fehér Londonban egyaránt
állt egy taverna ezen a helyen. Nem volt természeténél fogva
forrás, nem úgy, mint mondjuk a Temze vagy Stonehenge vagy a
világ tucatnyi egyéb, kevéssé ismert mágikus irányfénye, de
valami többlet mégis rejlett itt. Különös tünemény volt a hely.
Afféle horgony. Biztos pont.
És mivel Kell ebben a tavernában bonyolította le az üzleti
ügyeit (akármi állt is a cégéren: Kőhajítás, Lenyugvó Nap vagy
Perzselt Csont), ez bizonyos tekintetben őt magát is stabil ponttá
tette.
Kevesen értékelték volna a helyzet költőiségét. Holland talán.
Már ha Holland értékel egyáltalán bármit is.
De a költészetet félretéve: a taverna tökéletes helynek
bizonyult az üzleteléshez. Szürke London maroknyi hívője –
azon kevés csodabogár, akiknek sikerült elcsípniük egy suttogást
vagy leheletnyi titkos illatfoszlányt, és azóta elszántan csüggtek
a mágia ideáján – mind ide gyűlt. Idevonzotta őket a valami más,
valami több kisugárzása. Maga Kell is érezte ezt az erőt. Az
egyetlen különbséget az jelentette, hogy a többiekkel szemben ő
jól tudta, mi hat rájuk ilyen ellenállhatatlanul.
A Kőhajítás mágiára fogékony törzsvendégeit természetesen
nem csupán a titkos hatalom finom, ám csontig ható deleje vagy
a más, a több csábító ígérete ösztönözte. Hanem ő maga is
vonzotta őket. Vagy legalábbis a személye köré szőtt mindenféle
híresztelések. A szóbeszédnek külön, sajátos mágiája van, és itt,
a Kőhajításban a Kellről rebesgetett pletykák éppoly sűrűn
forogtak, mint a vizezett seritallal teli korsók.
Szemügyre vette a saját kupájában lötyögő, borostyánsárga
folyadékot.
– Jó’stét, Kell – köszöntötte Barron, és megállt, hogy
csordultig töltse a kupáját.
– Jó’stét, Barron – biccentett Kell.
Soha nem váltottak ennél több szót egymással.
A Kőhajítás tulajdonosa úgy festett, mint egy téglafal, amely
úgy döntött, hogy szakállt növeszt: magas volt, széles és
lenyűgözően szilárd. Semmi kétség, Barron már épp elég különös
dolgot láthatott életében, és úgy tűnt, soha semmi nem hozza
zavarba.
Vagy ha mégis, hát tudta, hogyan titkolja.
A pult mögött lévő falon lógó óra hetet ütött, és Kell előhúzott
egy kis szelencét a jelenleg kopottas, barna kabátja zsebéből. Egy
nagyjából tenyérnyi méretű fadobozkát egyszerű fémkapocs
zárral. Amikor elmozdította a kallantyút, és a hüvelykujjával
lecsúsztatta a fedelét, a kis doboz játéktáblává hajtódott szét. Öt
bemélyedés volt rajta, és mindegyikben egy-egy elem.
Az első barázdában egy kis földgöröngy.
A másodikban evőkanálnyi víz.
 A harmadikban levegő helyett gyűszűnyi, lazán pergő homok.
A negyedikben erősen gyúlékony olajcsepp.
Az ötödik, utolsó vágatban pedig egy csontdarabka.
Otthon, Kell világában a dobozka és tartalma nem egyszerűen
játékként szolgált, hanem afféle tesztként: segítségével a
gyerekek kideríthették, melyik elemhez vonzódnak, és melyik
vonzódik hozzájuk. A legtöbben gyorsan kinőtték ezt a játékot,
és továbbléptek vagy a varázslatok, vagy nagyobb, bonyolultabb
tesztváltozatok felé, miközben egyre tökéletesebbre fejlesztették
a képességeiket. Hatékonyságának és egyszerűségének
köszönhetően ez az alapelemkészlet csaknem minden
háztartásban megtalálható Vörös Londonban, és valószínűleg a
városon túli falvakban is (bár Kell az utóbbira nem vehetett
mérget). Itt azonban, egy mágia nélküli városban igazi
ritkaságnak számított, és Kell biztosra vette, hogy a kuncsaftja
örülni fog neki. Végtére is az a fickó egy Gyűjtő.
Szürke Londonban csak kétféle ember kutatta fel Kellt.
A Gyűjtők és a Rajongók.
A Gyűjtők gazdagok voltak, unatkoztak, és általában nem
maga a mágia érdekelte őket – nem nagyon tudtak különbséget
tenni egy gyógyító rúna és egy megkötő bűbáj között. Kell
mérhetetlenül élvezte a támogatásukat.
A Rajongók már jóval bajosabbak voltak. Igazi mágusoknak
képzelték magukat, és mindenféle apróságot akartak vásárolni
nem pusztán a birtoklás vagy a közszemlére tétel fényűzése
kedvéért, hanem hogy használják azokat. Kell nem szerette a
Rajongókat – részben azért, mert hiábavalónak látta
igyekezetüket, részben pedig, mert az ő kiszolgálásukat sokkal
inkább érezte árulásnak. Ezért hát, amikor egy fiatalember leült
mellé, és Kell felnézett – ám Gyűjtő kliense helyett egy ismeretlen
alakot talált a szomszédos széken –, elkomorodott.
 – Foglalt ez a hely? – kérdezte a Rajongó, ám választ sem várva
máris letelepedett.
– Menj el! – kérte Kell színtelen hangon.
A jövevény nem tágított.
Kell tudta, hogy Rajongóval van dolga – a hórihorgas
fiatalember mozdulatai ügyefogyottak voltak, a kabátja pedig a
termetéhez képest túl rövid. Amikor a pultra támasztotta hosszú
karjait, és a ruhaujj vége feljebb csúszott pár ujjnyit, Kell
észrevette egy tetoválás sarkát. Egy silányan megrajzolt
erőrúnáét, amely elvileg a viselője testéhez volt hivatott kötni a
mágiát.
– Áruld el! – erősködött a Rajongó. – Igaz, amit beszélnek?
– Az attól függ, ki mondja, és mit – felelte Kell, miközben
összehajtogatta a táblát, rácsúsztatta a dobozka fedelét, és
visszatolta a fém zárkapcsot a helyére. Ezt a táncot már százszor
eljárta. Kék szeme sarkából figyelte, amint a fickó a következő
lépésre készül. Ha Gyűjtő lett volna, Kell talán békén hagyja, de
azoknak, akik belegázolnak a vízbe, és fennen hirdetik, hogy
tudnak úszni, elvileg nincs szükségük csónakra.
– Hát, hogy hozol dolgokat – felelte a Rajongó, miközben a
tekintete körbevillant az ivóban. – Tudod, holmikat, más
helyekről.
Kell belekortyolt az italába, a Rajongó pedig jóváhagyásnak
vette a hallgatását.
– Azt hiszem, illene bemutatkoznom – folytatta az idegen. –
Edward Archibald Tuttle, a harmadik. De szólíts csak Nednek. –
Kell felvonta a szemöldökét. Az ifjú Rajongó nyilvánvalóan azt
várta, hogy ő is bemutatkozik, de minthogy az illetőnek
szemlátomást máris megvolt az elképzelése az ő kilétéről, Kell
mellőzte a formalitásokat, és egyenesen nekiszegezte a kérdést:
– Mit akarsz?
 Edward Archibald – Ned – mocorogni kezdett a székében, és
titkos összeesküvő módjára közelebb hajolt.
– Egy darabka földet szeretnék.
Kell az ajtó felé billentette a poharát.
– Nézd meg a parkban, Ned.
A fiatalembernek sikerült kipréselnie magából egy halk,
kényszeredett kacajt. Kell felhajtotta a maradék sörét. Egy
darabka földet. Aprócska, jelentéktelen kérésnek tűnt. De
egyáltalán nem volt az. A legtöbb Rajongó jól tudta, hogy a saját
világa kevés erőt rejt, azonban sokan közülük úgy hitték, ha
birtokolnak egy keveset egy másik világ anyagából, az lehetővé
teszi a számukra, hogy megcsapolják annak a birodalomnak a
mágiáját.
És volt idő, amikor igazuk is lett volna. Egy olyan kor, amikor
az ajtók még nyitva álltak a forrásoknál, és az erő szabadon
áramolhatott a világok között. Amikor bárki, akinek
csörgedezett némi mágia az ereiben, és lapult a zsebében tallér
egy másik világból, nem csupán rácsatlakozhatott erre az erőre,
és megcsapolhatta, de együtt is mozoghatott vele: átléphetett az
egyik Londonból a másikba.
De azok az idők véget értek. Az ajtók eltűntek. Évszázadokkal
korábban elpusztították őket, miután Fekete London elbukott,
magával rántva a világa többi részét is, és nem maradt utána más,
csak mendemondák. Most már csupán az antarik rendelkeztek
elég hatalommal, hogy új átjárókat készítsenek, és csak ők
tudtak átkelni rajtuk. Az antarik mindig is ritka madarak voltak,
de senki sem tudta, pontosan mennyire ritkák, amíg az ajtók be
nem záródtak, és a számuk fogyatkozni nem kezdett. Az antarik
erejének forrása mindig is rejtély volt (nem vérségi kapcsolat
útján öröklődött), ám egy dolog bizonyosnak látszott: minél
tovább tartották egymástól elszigetelve a világokat, annál
kevesebb antari bukkant fel.
 Mostanra pedig úgy tűnt, Kell és Holland a két legutolsó tagja
ennek a gyorsan fogyatkozó, különös fajnak.
– Szóval? – sürgette Ned. – Hozol nekem földet, vagy sem?
Kell tekintete a Rajongó csuklóján virító tetoválásra tévedt. A
legtöbb szürkebeli lakos nem értette, hogy egy varázslat csak
annyira lehet erős, mint amennyire a személy, aki elvégzi. Neki
vajon mennyi az ereje?
Kell szája szegletében mosoly bujkált, ahogy finoman a férfi
felé tolta a játékdobozt.
– Tudod, mi ez?
Ned olyan óvatosan emelte fel a játékot, mintha attól tartana,
hogy bármelyik pillanatban meggyulladhat. (Kell futólag
eljátszott a gondolattal, hogy tényleg lángra lobbantja, de végül
uralkodott magán.) Addig forgatta a dobozkát, amíg matató ujjai
rátaláltak a kallantyúra, és a tábla szétnyílva a pultra esett. Az
elemek csillogtak a kocsma pislákoló fényében.
– Tudod mit? – kérdezte Kell. – Válassz ki egy elemet!
Mozdítsd ki a vájatából… anélkül, persze, hogy hozzáérnél… és
ha sikerül, hozok neked földet.
Ned homloka ráncba szaladt. Töprengve fontolóra vette a
lehetőségeket, majd a vízre bökött az ujjával.
– Azt ott!
Legalább nem akkora bolond, hogy a csonttal próbálkozzon –
gondolta Kell. A levegő, a föld és a víz engedelmeskedett
legkönnyebben az emberi akaratnak – azokat még Rhy-nak is
sikerült megmozdítania, aki semmilyen affinitást nem mutatott a
mágia iránt. A tűz irányítása már valamivel trükkösebb volt, de a
legnehezebben a csontot lehetett megmozdítani. Méghozzá jó
okkal. Azok ugyanis, akik uralni tudják a csontokat, képesek a
testeket is mozgatni. Ez igen erős mágia volt, még Vörös
Londonban is.
 Kell figyelte, ahogy Ned keze tétovázva lebeg a játéktábla
fölött. Suttogva mormolni kezdett a víznek valamit egy olyan
nyelven, ami lehetett latin vagy akár halandzsa is, de bizonyosan
nem királyi angol. Kell elhúzta a száját. Az elemeknek nem volt
külön nyelvük, helyesebben bármilyen nyelven meg lehetett
szólítani őket. Maguk a szavak kevésbé voltak fontosak, mint
amit a beszélő elméjében előidéztek – mint a kapcsolat, amit
segítettek kialakítani, és az erő, amit megcsapoltak. Röviden:
nem maga a nyelv számított, hanem a mögöttes szándék. A
Rajongó akár hétköznapi nyelven is beszélhetett volna a vízhez
(nem mintha azzal sokra ment volna), de mégis folytatta a
mormogást az általa kitalált zagyva nyelven. Közben pedig az
óramutató járásának megfelelő irányban mozgatta a kezét a
kicsiny tábla fölött.
Kell felsóhajtott, a pultra könyökölt, és a tenyerébe
támasztotta a fejét. Eközben Ned tovább küszködött, és egyre
jobban belevörösödött az erőfeszítésbe.
Néhány hosszú pillanat után a víz felszínén apró fodrozódás
futott végig (amit ugyanúgy okozhatott Kell ásítása is, vagy a
mozdulat, ahogy a férfi megmarkolta a pult szélét), azután újra
nyugodttá vált.
Ned kidagadó erekkel meredt le a táblára. A keze ökölbe
zárult, és Kellben egy pillanatra feltámadt az aggodalom, hogy
össze fogja törni a kis játékot, de a Rajongó ökle mellette csapott
az asztalra, jó keményen.
– Nos, akkor… – sóhajtott Kell.
– Meg van buherálva! – morogta Ned vádlón.
Kell felemelte a fejét a kezéből.
– Igazán? – kérdezte. Picit behajlította az ujjait, mire a
földgöröngy tüstént kiemelkedett a mélyedéséből, majd a
tenyerébe lebegett. – Biztos vagy benne? – tette hozzá, miközben
egy apró fuvallat felkavarta a levegőbe a homokkupacot, és a
csuklója körül keringtette a szemcséket. – Talán igen… – A víz
összegyűlt egyetlen cseppé, és hirtelen megfagyva, jégdarabként
a tenyerébe pottyant. – …talán nem –, és az olaj lángra lobbant a
vájatában.
– Vagy az is lehet – folytatta Kell, ahogy a csontdarab a
levegőbe emelkedett –, hogy egyszerűen nyoma sincs benned
semmilyen mágikus erőnek.
Ned szájtátva bámulta, ahogy az öt elem mindegyike külön kis
táncot járt Kell ujjai körül. Kell hallotta magában Rhy korholó
hangját. Felvágós! Azután éppoly könnyedén és mellékesen, mint
ahogy az imént kiemelte az elemeket, hagyta, hogy sorra
visszahulljanak a helyükre. A földrög és a jégdarab halk
puffanással és csörrenéssel esett a saját barázdájába, míg a
homok hangtalanul ülepedett le a mélyedésébe, és az olaj
felszínén kialudtak a táncoló lángok. Csak a csont maradt: ott
lebegett közöttük a levegőben. Kell szemügyre vette, miközben
érezte a Rajongó mohó tekintetének súlyát.
– Mit kérsz érte? – követelte.
– Nem eladó – felelte Kell, majd kijavította magát. – Neked
nem.
Ned felkászálódott a bárszékről, és szó nélkül sarkon fordult,
de Kell még nem végzett vele.
– Ha hozok neked földet – szólt utána –, mit adsz érte cserébe?
Nézte, ahogy a Rajongó két lépés között mozdulatlanná
dermed.
– Csak mondd meg az árát.
– Az árát? – Kell nem pénzért csempészett át apróságokat a
világok között. A pénz helyről helyre változott. Mit is kezdett
volna holmi shillingekkel Vörös Londonban? És a fontokkal?
Több szerencsével jár, ha elégeti őket, mint hogy megpróbál
bármit vásárolni belőlük Fehér London utcáin. Feltételezte, hogy
itt elkölthetné ugyan, de mégis mire? Nem, Kell nem erre vágyott.
– Nem kell a pénzed – felelte. – Olyasmit akarok, ami igazán
számít. Valamit, amit nem akarsz elveszíteni.
Ned sietve bólintott.
– Rendben. Maradj itt, és én majd…
– Nem ma este – tisztázta Kell.
– Nem? Akkor hát mikor?
Kell vállat vont.
– Egy hónap múlva.
– Azt várod, hogy addig itt üljek, és várjak?
– Én nem várok tőled semmit – felelte Kell újabb
vállrándítással. Tudta, hogy kegyetlenség, amit tesz, de látni
akarta, meddig hajlandó elmenni a Rajongó. Eldöntötte: ha a srác
erős marad, ha kitart, és itt lesz egy hónap múlva, megkapja tőle
a nyavalyás földjét, egy egész zacskónyit. – Most pedig tűnés!
Ned kinyitotta, majd becsukta a száját, azután dühösen fújt
egyet, és elviharzott; kifelé csaknem beleütközött egy alacsony,
szemüveges emberbe.
Kell elkapta a csontdarabkát, és visszatette a helyére,
miközben a férfi megközelítette az üressé vált szomszédos
széket.
– Mi volt ez az imént? – kérdezte, és helyet foglalt.
– Semmi komoly – felelte Kell.
– Azt nekem hoztad? – biccentett az új jövevény a
játékdobozka felé.
Kell bólintott, és odanyújtotta a Gyűjtőnek, aki óvatosan
átvette tőle. Kell hagyta, hogy babrálja egy ideig, majd
megmutatta neki, hogyan működik. A Gyűjtő szeme elkerekedett.
– Pompás, nagyszerű!
Majd beletúrt a zsebébe, és előhúzott egy összehajtogatott
zsebkendőt, amely tompa puffanást hallatott, amikor letette a
pultra. Kell érte nyúlt, és kibontotta a csomagot: csillogó
ezüstszelencét talált benne, az egyik oldalán tekerőkarral.
 Egy zenélő doboz, mosolygott magában Kell.
Vörös Londonban létezett muzsika és zenélő dobozok is, de
azok többsége varázslattal, nem pedig bütykös hengerrel zenélt.
Kellt meghatotta, mennyi erőfeszítést áldoztak e kicsiny,
mechanikus szerkezetek létrehozására. A szürke világ túlnyomó
része nehézkes és otromba volt, de olykor-olykor megesett, hogy
a mágiájuk hiánya zsenialitást eredményezett. Vegyük például a
zenélő dobozaikat! Milyen bonyolult, mégis elegáns tervezés! Milyen sok
apró alkatrész, mennyi munka, és mindez csupán egy egyszerű dallam
létrehozásáért.
– Szeretné, hogy elmagyarázzam, mi ez, és hogy működik? –
kérdezte a Gyűjtő.
Kell tagadóan megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm – felelte szelíden. – Több hasonlóm is van.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– De attól még áll az alku, ugye?
Kell bólintott, és elkezdte visszacsomagolni a zsebkendőbe,
hogy megvédje.
– Nem akarja hallani?
Kell persze akarta, de nem itt, ebben a mocskos, kopott
csehóban, ahol nem élvezheti a hangját. Meg egyébként is, ideje
volt végre hazamennie.
Kell ott hagyta a gyerekjátékkal babráló Gyűjtőt a pultnál –
aki ámulva nézegette, és azon töprengett, miért nem csordul ki
sem a homok, sem a víz a saját mélyedéséből, bárhogy rázogatja
is a dobozkát –, és kilépett az éjszakába. A Temze felé vette az
irányt. Hallgatta a város zaját maga körül, a közeli bérkocsikat és
a távoli kiáltásokat: némelyik gyönyörteljes volt, mások
fájdalmasak (bár jelentéktelenek a Fehér Londonban visszhangzó
üvöltésekhez képest). Hamarosan láthatóvá vált a folyó, a
csillogó fekete sáv az éjszakában. A messzeségben templomi
harangok zúgtak, összesen nyolc kongatta a pontos időt.
 Ideje menni.
Elérte a vízparton álló bolt téglafalát, és megállt az
árnyékában. Feltűrte a kabátujját. A karja egyre jobban sajgott az
első két vágástól, de előhúzta a tőrét, és harmadszor is
belemetszett. Hozzáérintette az ujját előbb a vérhez, majd a
falhoz.
A nyaka körüli zsinórok egyikén vörös tallér függött; olyan,
amilyet György királytól kapott vissza délután. Fogta az érmét, és
a téglán csorgó vérhez nyomta.
– Akkor hát menjünk haza – mondta. Gyakran rajtakapta
magát, amint a mágiához beszél. Nem parancsot ad, egyszerűen
csak társalog vele. A mágia élő, eleven dolog – ennyit mindenki
tudott –, de Kell valójában közeli barátnak vagy családtagnak
tekintette. Végtére is a lénye fontos részét képezte (sokkal
inkább, mint a legtöbbeknek), és nem tudott nem úgy érezni,
mintha az pontosan értené, amit mond neki, érezné, amit ő érez
– és nem csupán akkor, amikor megidézi, hanem állandóan,
minden szívdobbanásában és lélegzetvételében.
Elvégre mégiscsak antari vagyok.
Egy antari pedig képes egyenesen a vérhez beszélni. Az
élethez. Magához a mágiához. Az első és végső elemhez: ahhoz,
ami mindenkiben megtalálható, és amit senki nem birtokolhat.
Érezte, ahogy a mágia megélénkül a tenyere alatt; a téglafal
vele együtt egyszerre felmelegedett és lehűlt, és Kell hezitált:
várta, hogy kiderüljön, válaszol-e anélkül is, hogy kérdezné. De
az kitartott, és engedelmesen várta, hogy ő hangot adjon
szándékának. Az elementáris mágia talán bármilyen nyelven ért,
de az antari varázserő – az igazi vérmágia – egy, és csakis egy
nyelven beszél. Kell behajlította az ujjait a falon.
– As Orense! – parancsolta. – Nyílj ki!
A mágia ezúttal hallgatott rá, és engedelmeskedett. A világ
felszíne fodrozódni kezdett, és Kell átlépett az ajtón, bele a
sötétségbe; úgy rázta le magáról Szürke Londont, mint egy
nagykabátot.
 KETTŐ

VÖRÖS KIRÁLYI

– Sanct! – jelentette be Mortimer, és egy kártyát lökött lapjával

fölfelé a kupac tetejére. Az ábra elején egy lehajtott fejű, csuklyás
figura kehelyként emelt a magasba egy rúnát, és Mortimer,
székében ülve, győzedelmesen vigyorgott.
Percy vágott egy grimaszt, és lapjával lefelé az asztalra lökte a
maradék kártyáit. Vádolhatta volna Mortimert csalással, de nem
sok értelmét látta. Maga Percy is csalt, már csaknem egy órája
folyamatosan, és mégsem nyert egy árva kört sem. Zsörtölődve
odalökte az érméit a keskeny asztal fölött a másik őr egyre
nagyobbra tornyosuló pénzkupacához. Mortimer összeszedte
újabb nyereményét, és keverni kezdte a paklit.
– Még egy menetet? – kérdezte.
– Kösz, kihagyom – felelte Percy, és feltápászkodott. Ahogy
felegyenesedett, széttartó napsugarakat jelképező vörös és
aranysávokkal díszes, súlyos köpenye páncélozott vállára omlott.
Mellvértjének és lábszárvédőinek rétegelt fémlemezei
csörömpölve csúsztak a helyükre.
– Ir chas era – mondta Mortimer, átváltva a királyi angolról
arnes-ira. A közös nyelvre.
– Nem vagyok megkeseredve – zsémbelt Percy. – Csak leégtem.
– Ugyan már! – nógatta Mortimer. – Három az igazság.
Harmadszorra sikerül.
 – Pisálnom kell – jelentette ki Percy, és megigazította
rövidkardját.
– Hát akkor menj, és pisálj!
Percy tétovázott, kémlelte a hallt, gyanús jel után kutatva. Az
előcsarnokban nem érzékelt semmi szokatlant – mindenütt
csend és nyugalom honolt –, ellenben a helyiség tele volt
mindenféle tetszetős tárggyal: királyi portrékkal, trófeákkal,
asztalokkal (olyanokkal, mint amelyen ők kártyáztak). A hall
végében díszes, kétszárnyú ajtó nyílt. A cseresznyefából készült
ajtószárnyakba Arnes királyi emblémáját faragták, a kelyhet és a
felkelő napot; a vájatait olvasztott arannyal töltötték fel, és a
jelvény fölött a fémes sugarak szálai R betűt mintáztak a
fényezett fafelületen.
Az ajtók, melyek előtt Mortimer meg Percy mint a
magántestőrség tagjai strázsáltak, Rhy herceg
magánlakosztályába vezettek.
Percy kedvelte a herceget, aki természetesen el volt
kényeztetve, ahogy minden királyi sarj – legalábbis Percy ezt
feltételezte, bár valójában csak ezt az egyet szolgálta mindeddig
–, ugyanakkor jó természetű is volt, és a személyes őreit illetően
rendkívül engedékeny (a pokolba is, hiszen ő maga ajándékozta
nekem a kártyapaklit, a gyönyörű, aranyozott szélű lapokkal). Olykor
pedig, egy-egy éjszakába nyúló italozás után uralkodói
sznobságát levetkőzve felhagyott az angollal, és a köznyelven
társalgott velük (hibátlanul beszélte az arnes-it). Úgy tűnt, Rhy
bűntudatot érez az őrök állandó jelenléte miatt, hisz nyilván
lenne sokkal jobb dolguk is, mint hogy az ő ajtaja előtt
őrködjenek vigyázva (valójában a legtöbb éjjel inkább a
diszkréciójukra volt szükség, mint az éberségükre).
A legjobban azokat az éjszakákat szerette, amikor Rhy herceg
és Kell mester nekivágtak a városnak, és neki meg Mortimernek
megengedték, hogy messziről kövessék őket, vagy akár teljesen
mentesültek is a feladatuk alól: ilyenkor nem testőrökként,
hanem társakként maradhattak mellettük (mindenki tökéletesen
tisztában volt vele, hogy Kell jobban tud vigyázni a hercegre,
mint bármelyik biztonsági embere). De Kell még mindig úton volt
– ez a tény rosszkedvre hangolta az örökké nyughatatlan Rhyt –,
ezért a herceg korán visszavonult a hálószobájába, Percy és
Mortimer pedig őrködni kezdtek, és Mortimer mostanra csaknem
teljesen megkopasztotta a társát.
Percy felvette a sisakját az asztalról, és elindult, hogy
könnyítsen magán; útközben tallérok csörgése kísérte, ahogy
Mortimer a nyereségét számolta. Percy nem sietett; úgy érezte,
legalább ennyi jár neki, miután ilyen sokat veszített. Amikor
visszatért a hercegi előcsarnokba, aggodalommal töltötte el,
hogy üresen találja a helyiséget. Mortimernek nyomát sem látta.
Percy a homlokát ráncolta; uruk elnéző ugyan, de azért
mindennek van határa. A szerencsejáték egy dolog, ám ha
kiderül, hogy őrizetlenül hagyták a hercegi lakosztályt, a
kapitányuk dühöngeni fog.
A kártyák még mindig ott hevertek az asztalon, és Percy
elkezdte összeszedni őket, amikor meghallotta egy férfi hangját
a herceg szobája felől. Megtorpant. Ez még önmagában nem is
lett volna különös, mivel Rhy előszeretettel fogadott vendégeket,
szoknyásokat és nadrágosokat egyaránt (a királyi herceg nem
titkolta vegyes ízlését, és nem is az őrök tiszte volt, hogy
megkérdőjelezzék uruk hajlamait).
Percy azonban tüstént felismerte a hangot: nem Rhy
valamelyik játékszeréhez tartozott. Angol szavakat használt, de
erős akcentussal, az arnes-i nyelvnél érdesebb hangokkal.
Olyan hang volt ez, mint egy árnyék az éjszakai erdőben.
Csendes, sötét és hideg.
A hang Hollandé volt. A távoli antarié.
 Percy elsápadt. Valósággal rajongott Kell mesterért – emiatt
Mortimer naponta kritizálta és ugratta –, Holland azonban a
frászt hozta rá. Nem tudta eldönteni, a férfi hangjának
színtelensége, furcsán fakó megjelenése vagy szemeinek – az
egyik természetesen fekete, a másik opálos zöld – űzött tekintete
lehet-e erre a magyarázat. Vagy talán az, hogy úgy tűnt, nem is
hús-vér, halandó lélek: mintha inkább vízből és kőből állna. De
bármi lehetett is az oka, az idegen antaritól mindig a hideg
futkosott Percy hátán.
Az őrök némelyike Üresnek csúfolta a háta mögött, de Percy
ezt sosem merészelte.
– Mi van? – cukkolta Mortimer. – Nem mintha hallana téged a
világok közötti falon át.
– Azt nem tudhatod! – suttogta Percy. – Talán képes rá.
Most pedig Holland odabent van Rhy szobájában. Szabad
egyáltalán ott lennie? Ki engedte be?
Hol a fenében van Mortimer? – töprengett Percy, miközben
elfoglalta a posztját az ajtó előtt. Nem akart hallgatózni, de a két
ajtószárny között keskeny rés húzódott, és amikor enyhén
oldalra fordította a fejét, a hézagon át kiszűrődtek hozzá a benti
beszélgetés foszlányai.
– Bocsásd meg, hogy így betolakodtam – hallatszott Holland
egyenletes, halk hangja.
– Ugyan, szóra sem érdemes! – felelte Rhy mintegy
mellékesen. – De mondd, milyen ügy hozott hozzám az apám
helyett?
– A hivatalos ügyeket már elintéztem az édesapáddal –
jelentette ki Holland. – Téged valami más miatt kerestelek meg.
Percy arca elvörösödött a Holland hangjából kicsengő
csábítás hallatán. Talán jobb lenne itt hagyni a posztomat, mint
tovább fülelni. De mégis a helyén maradt, és hallotta, amint Rhy
lehuppan egy párnázott székre.
 – És mondd, mi volna az? – kérdezte a herceg, hasonlóan
flörtölő hangsúllyal.
– Hamarosan itt a születésnapod, nem igaz?
– Hamarosan – bólintott Rhy. – Gyere el az ünnepségre,
mármint ha a királyod és királynőd nélkülözni tud arra az időre.
– Attól tartok, az nem lehetséges – felelte Holland. – De épp a
királyom és királynőm az oka ittlétemnek. Utasítottak, hogy
adjak át neked egy ajándékot.
Percy hallotta Rhy hangjában a tétovázást.
– Holland! – kezdte, és a párnák susogva arrébb csusszantak,
ahogy előrébb dőlt a székében. – Ismered a törvényt. Nem
fogadhatok el…
– Igen, ismerem a törvényt, ifjú herceg – csitította Holland. –
Ami az ajándékodat illeti, azt itt, a saját városodban választottam
ki uram és úrnőm nevében.
Hosszú szünet következett, amit Rhy felállásának hangja tört
meg.
– Nagyszerű! – mondta.
Percy hallotta, amint a kezébe vesz és kibont egy csomagot.
– Mire való? – kérdezte a herceg, némi csendet követően.
Holland válaszként valami felemás, gúny és nevetés közötti
hangot hallatott; Percy korábban egyiknek sem lehetett tanúja a
mágus részéről.
– Erőt ad – felelte aztán.
Rhy belekezdett valami válaszba, de ugyanabban a pillanatban
az egész palotában megszólaltak az órák, elütve a pontos időt, és
a zajban elveszett, ami az antari és a herceg között még
elhangzott. A csengők és harangok visszhangja még mindig ide-
oda verődött a hall falai között, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett
rajta Holland, aki tüstént Percyre szegezte kettős színű
tekintetét.
 Holland becsukta maga mögött az ajtót, és lemondó sóhajjal
mérte végig a királyi őrt. Fél kézzel beletúrt szénfekete hajába.
– Küldj el egy őrt – mormolta, félig-meddig magának –, és
tüstént megjelenik helyette egy másik.
Mielőtt Percy egyáltalán kigondolhatott volna valami
épkézláb választ, az antari a zsebébe túrt, előásott belőle egy
érmét, és feléje pöccintette a levegőben.
– Nem jártam itt – közölte Holland, miközben a tallér felívelt,
majd aláhullt. És mire Percy tenyerében landolt, addigra az őr
már újra egyedül állt az előcsarnokban, és némán meredt le a
fémkorongra. Közben ott motoszkált benne valami furcsa
bizonyosság, hogy megfeledkezett valamiről. Úgy markolt rá a
pénzdarabra, mintha azzal elcsíphetné és megőrizhetné a
gyorsan illanó emléket.
De annak máris nyoma veszett.

II
A folyó még éjjel is vörösen ragyogott.
Ahogy Kell átlépett az egyik London vízpartjáról a másikéra, a
Temze fekete szalagját felváltotta az Isle meleg, egyenletes,
állandó izzása. Úgy csillogott, akár valami belülről fénylő ékszer
– mint egy folyamatos tündöklésű, az egész Vörös Londonon
átkígyózó, hatalmas fénypántlika. Mint egy forrás.
Az erő vénája. Vagy artériája.
Néhányan úgy vélték, a mágia az elméből fakad, mások szerint
a lélekből, a szívből vagy az akaratból.
De Kell tudta, hogy valójában a vérből származik.
A vér nem más, mint a manifesztálódott, láthatóvá vált mágia.
Ott gyarapszik. És ott mételyez. Kell már látta, mi történik,
amikor az erő harcba száll a hússal; nézte, ahogy elsötétedik a
megrontott férfiak testében, és karmazsinvörösről feketévé
változtatja az ereiket. Ha a vörös az egyensúlyban lévő mágia
színe – a hatalom és emberség közötti harmóniáé –, akkor a
fekete az egyensúlyát vesztett, rend nélküli és fékezetlen mágiáé.
Antariként Kellt egyszerre alkotta a kettő: az egyensúly és a
káosz. Az ereiben áramló vér csillámló, egészséges
karmazsinvörösben játszott, mint Vörös London folyója; míg a
jobb szeme fényes feketében, akár a kiömlött tinta.
Szerette volna azt hinni, hogy ereje egyedül a véréből fakad,
de nem hagyhatta figyelmen kívül az arcát elcsúfító sötét mágia
bélyegét. Minden tükörből és minden közönséges – a
tiszteletteljes csodálattól vagy félelemtől elkerekedő –
szempárból az meredt vissza rá. Az zümmögött a koponyájában,
valahányszor nekinyomta a véres kezét egy falnak, és megidézte
az erőt.
Ám a vére sosem sötétedett meg. Hűségesen, vörösen áramlott
benne. Akár az Isle vize.
London vére.
A folyó felett csupa üveg-, bronz- és kőhídként emelkedett a
Soner Rast néven ismert királyi palota. Ez volt a város „Dobogó
Szíve”. Ívelt tornyai úgy csillogtak, akár a fényes gyöngyök.
Az emberek éjjel-nappal igyekeztek a folyami palotába:
egyesek azért, hogy valami ügyes-bajos dolgukat a király vagy a
királyné elé terjesszék, de sokan egyszerűen amiatt, hogy az
alatta áramló Isle közelében lehessenek. Mágusok jöttek, hogy a
folyó partján meditáljanak, és megcsapolják a víz áradó erejét,
míg az arnes-i vidékről érkezett látogatók csak a látványt
akarták beinni, és mindenféle virággal – liliommal, kankalinnal,
azáleával és százszorszéppel – díszítették végig az egész partot.
Kell a folyópart melletti utca túloldalán, egy bolt árnyékában
időzött. Felnézett a palotára, amely úgy ragyogott, mint egy
folytonosan felkelőben lévő nap a város felett, és egy pillanatra
úgy látta, ahogyan bizonyára az idelátogatók többsége is:
csodálattal.
Azután fájdalomhullám futott végig a karján, és ez észhez
térítette. Megrándult az arca, visszaakasztotta az utazóérmét a
nyakába, és az élettől nyüzsgő Isle partja felé vette az irányt.
Az éjszakai vásár már javában zajlott.
Kereskedők színes sátrakban kínáltak a folyó, a lámpások és a
hold egybevegyülő fényénél mindenféle árut: egyesek finom
falatokat, mások apró csecsebecséket – mágikusakat és világiakat
– a helybelieknek és a zarándokoknak egyaránt. Egy ifjú hölgy
egész kosárnyi csillagvirágot tartott a kezében, hogy a látogatók
a palota lépcsőire tehessék a szálakat. Egy öregember
többtucatnyi nyakláncot aggatott felemelt karjára; fényesre
csiszolt kavicsok és zsetonok ékesítették őket, amelyek állítólag
felerősítik egy adott elem felett az uralmat.
A finom virágillat beleveszett a sülő hús és a frissen szedett
gyümölcsök, a tömény fűszerek és a forralt bor aromájába. Egy
sötét köntöst viselő férfi kandírozott szilvát kínált, mellette egy
nő jövendőmondó kristálygolyókat árult. Egy kereskedő gőzölgő
teát töltött alacsony, talpas üvegpoharakba, vele átellenben egy
másik színektől vibráló standján maszkokat árusított, egy
harmadik pedig az Isle vizével töltött apró fiolákat, amelyek
tartalma még mindig halványan fénylett. A piactér az év minden
éjszakáján nyitva tartott: pezsgett, lélegzett, elevenen lüktetett
és virágzott. A standok és bódék folyton változtak, de az energia
ugyanaz maradt, és legalább annyira szerves részét képezte a
városnak, mint a folyó, amelyből táplálkozott. Kell a part vonalát
követve jutott át az esti vásár forgatagán, és kedvtelve ízlelgette
a levegő illatait, a nevetés és muzsika hangjait, a mágia
lüktetését.
Egy utcai mágus tűzbűvölő trükköket mutatott be egy sereg
gyereknek; amikor a lángok sárkányt formázva előtörtek a
kehelyként tartott tenyeréből, egy fiúcska a meglepetéstől
hátrahőkölt, és egyenesen Kell lába elé tántorodott. Ő fürgén
elkapta a lurkó gallérját, mielőtt az az utcakőre esett volna, majd
talpra segítette.
A fiú már félig-meddig elmormolt egy
köszönömuramésbocsánatot, amikor felnézett, és megpillantotta
Kell fekete szemét a haja mögött, mire a saját szeme – mindkettő
barna – elkerekedett.
– De Mathieu! – korholta az anyja, ahogy a gyermek kitépte
magát Kell kezéből, és sietve elbújt a nő szoknyája mögé.
– Bocsánat, uram! – mentegetőzött arnes-i nyelven, és a fejét
csóválta. – Nem tudom, mi üthetett…
Azután meglátta Kell arcát, és elakadt a szava. Volt benne
annyi illendőség, hogy nem fordult sarkon hanyatt-homlok
menekülve, mint a fia. Nem, amit ő tett, az sokkal rosszabb volt:
ott az utcán olyan mélyen meghajolt előtte, hogy Kell attól
tartott, menten orra bukik.
– Aven Kell – hebegte a megilletődöttségtől elfulladva.
Kell gyomra görcsbe rándult, és a nő karja után kapott abban
reménykedve, hogy sikerül felegyenesítenie, mielőtt mások
észrevennék. De még félúton járt, és máris elkésett.
– A fiam… nem figyelt… – dadogta, és küszködve próbálta
megtalálni a megfelelő szavakat angolul, a királyi nyelven. Ettől
Kell csak még kínosabban érezte magát.
– Az én hibám volt – mondta szelíden, arnes-i nyelven,
miközben megfogta a nő könyökét, és felemelte a hajbókolásból.
– Ő… ő csak… nem ismerte meg, uram – mentegetőzött tovább,
nyilvánvalóan hálásan, amiért visszaválthatott a köznyelvre. –
Így, ebben az öltözékében…
Kell végignézett magán. Még mindig a Kőhajításban felöltött
rojtosodó, barna kabátot viselte az itteni uniformisa helyett. Nem
feledkezett meg róla; egyszerűen csak szerette volna
zavartalanul élvezni a vásárt, ha csak néhány percre is, mint a
zarándokok vagy helybeliek egyike. De álcája ellenére
meghiúsult a terve. Érezte, ahogy a hír végighullámzik a
tömegen, és ezzel egy csapásra megváltozott a hangulat, ahogy
az éji vásár vevői ráeszméltek, ki jár közöttük.
Mire elengedte a nő karját, a tömeg szétvált előtte, és az
addigi nevetgélés és kiáltozás tiszteletteljes suttogássá szelídült.
Rhy pontosan tudta, hogyan viselkedjen az ilyen pillanatokban,
hogyan fordítsa azokat a saját javára és kedvére.
De Kell csak szeretett volna újra láthatatlanná válni.
Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de érezte, hogy az
inkább grimasznak tűnhet, úgyhogy további jó estét kívánt a
nőnek és fiának, és sietve a folyó partja felé vette az irányt.
Útközben a kereskedők és vásárlók mormogása kísérte lépteit.
Nem nézett vissza, de a hangok egészen a királyi palota
virágokkal telehintett lépcsőjéig követték őt.
Az őrök nem mozdultak el a posztjukról, és csak kurta,
fegyelmezett biccentéssel üdvözölték, amint felkapaszkodott a
lépcsőn. Hálás volt, hogy a többségük nem hajlongott előtte – a
jelek szerint csak Rhy személyi őre, Percy nem tudott ellenállni a
késztetésnek, de benne legalább volt annyi tapintat, hogy
diszkréten tegye. Miközben Kell felfelé lépkedett, kibújt a
kabátjából, és jobbról balra kifordította. Amikor újra bebújtatta a
karját a felöltője ujjaiba, azok többé már nem voltak rongyosak
és koromfoltosak. Helyette pompásak és fényesek lettek, és
ugyanolyan csillogó vörösben játszottak, mint a palota alatt
hömpölygő Isle vize.
A királyi felségek számára fenntartott színben.
Kell megtorpant a lépcső tetején, megigazította a csillogó
aranygombokat, és belépett a palotába.
 III
Az udvaron, a felhőtlen ég és az őszi lombsátor alatt találta a
királyt és a királynét, kései teázás közben.
Egy asztalnál ültek, Rhy pedig elnyúlva hevert egy szófán, és
újra a közelgő születésnapjáról meg a tervezett ünnepi
rendezvények soráról locsogott.
– Úgy hívják, születésnap – emlékeztette Maxim király, a
magas, fejedelmi termetű, széles vállú, csillogó szemű és fekete
szakállú férfi anélkül, hogy felpillantott volna a papírhalomból,
amit épp olvasott. – Nem születésnapok, és főleg nem születéshét.
– Húsz év! – ellenkezett Rhy, a kiürült teáscsészéjét lóbálva. –
Kerek húsz! Pár napnyi ünnepség aligha tűnik túlzásnak. –
Borostyánszínű szeme huncutul csillogott. – Azonkívül a
programok fele amúgy is az embereknek szól. És ki vagyok én,
hogy ezt megtagadjam tőlük?
– Hát a másik fele? – kérdezte Emira királyné, akinek
aranyszalagokkal díszített hosszú, sötét haja vastag fonatban
omlott a háta mögé.
Rhy megvillantotta a győztes vigyorát.
– Te akarsz olyan elszántan párt találni nekem, anyám!
– Igen – bólintott az asszony, és szórakozottan megigazította
teáscsészéjét. – De ha nem muszáj, mégsem tenném bordélyházzá
érte a palotát.
– Dehogy tennéd bordélyházzá! – tiltakozott Rhy, és beletúrt
dús, fekete hajába, megbillentve a belefűzött aranykarikát. –
Csupán hatékony módot találnál, hogy felmérjem a számos
szükséges tulajdonságát annak, aki… Áh, megjött Kell! Majd ő
segít az érvelésben.
– Szerintem rettenetes ötlet – jelentette ki az öles léptekkel
közeledő mágus.
– Áruló! – sziszegte Rhy, megbántottságot színlelve.
 – De – tette hozzá Kell, miközben az asztal mellé ért – így is,
úgy is megteszi. Ennyi erővel akár itt, a palotában is tarthatjuk
az ünnepséget, ahol mindannyian vigyázhatunk rá, nehogy bajba
keveredjen. Vagy legalábbis minimalizálhatjuk az esélyét.
Rhy arca felragyogott.
– Logikusnak hangzik, igen logikusnak – bólogatott apja mély
hangját utánozva.
A király félretette a kezében lévő papírt, és végigmérte Kellt.
– Hogy sikerült az utad?
– Hosszabbra, mint szerettem volna – felelte Kell őszintén, és
végigtúrta a zsebeit, amíg meg nem találta a régens-herceg
levelét.
– Már kezdtünk aggódni – mondta Emira királyné.
– A király nem érezte jól magát, a herceg pedig még rémesebb
volt – folytatta Kell, és átnyújtotta az üzenetet. Maxim király
elvette tőle, és olvasatlanul félretette.
– Ülj le! – sürgette a királyné. – Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagy? – kérdezte a király. – Minden rendben?
– Igen, felség – bólintott Kell, és hálásan lerogyott az asztal
melletti székbe. – Csak elfáradtam. – A királyné kinyújtotta a
kezét, és megérintette Kell arcát. Az arcszíne sötétebb volt, mint
a mágusé – a királyi família olyan barna bőrű volt, hogy a
mogyorószínű szemükkel és a hollófekete hajukkal párosítva úgy
festettek, mint a fényezett fa. Kell a világos bőrével és rézszínű
hajával állandóan oda nem illőnek érezte magát közöttük. A
királyné kisöpörte a fiatal férfi haját a szeméből. Mindig
egyenesen a jobb szemében kereste az igazságot, mintha az
valami jósgömb lenne, amelyben meglátható a múlt. De akármit is
látott benne, soha nem osztotta meg velük. Kell megfogta és
megcsókolta a királyné kezét.
– Jól vagyok, felség. – Az asszony fáradt pillantást vetett rá, ő
pedig helyesbített. – Anyám.
 Megjelent egy szolga, és édes mentateát szolgált fel neki. Kell
hosszan belekortyolt, és hagyta, hogy a családja beszéljen,
miközben az elméje szabadon elkalandozott a hangjuk kellemes
zsongásában.
Amikor már majd leragadt a szeme, kimentette magát. Rhy
felkelt a szófáról, hogy együtt távozzanak. Kell nem volt
meglepve. Amióta helyet foglalt, azóta folyton magán érezte Rhy
fürkésző tekintetét. Most, hogy mindketten jó éjt kívántak
szüleiknek, Rhy követte Kellt a hallba, miközben a fekete fürtjei
között megülő hercegi aranykoronát babrálta.
– Miről maradtam le? – kérdezte Kell.
– Nem sok mindenről – felelte Rhy. – Holland meglátogatott.
Épp az imént távozott.
Kell homloka ráncba szaladt. Vörös és Fehér London sokkal
szorosabb kapcsolatban állt egymással, mint Vörös és Szürke
London, de a kommunikációjuk még így is egyfajta bevett rutint
követett. Holland csaknem egy teljes héttel eltért ettől.
– Ma éjjel mivel tértél haza? – firtatta Rhy.
– Fejfájással – sóhajtotta Kell, és megdörzsölte a szemét.
– Tudod, hogy értem – ellenkezett a herceg. – Mit hoztál át
azon az ajtón?
– Semmit, csak néhány tallért. – Kell szélesre tárta a karját. –
Motozz meg, ha szeretnél – tette hozzá önelégült vigyorral.
Rhynak sosem sikerült eligazodnia Kell kabátján és annak
számos oldalán, Kell pedig elintézettnek tekintve a kérdést máris
sarkon fordult, és megindult a folyosón. Rhy hirtelen azzal lepte
meg, hogy nem a zsebei, hanem a válla után nyúlt, és nekitolta a
falnak. Méghozzá keményen. A király és a királyné egy közeli
portréja belereszketett a mozdulatba, de nem esett le. A hallban
szabályos közönként álló őrök felkapták a fejüket, de nem
mozdultak posztjukról.
 Kell egy évvel volt idősebb Rhynál, de a testalkata akár egy
délutáni árnyéké: megnyúlt és karcsú, míg Rhyé inkább egy
márványszoboréhoz hasonlított, és csaknem olyan erős is volt.
– Ne hazudj! – figyelmeztette Rhy. – Nekem ne!
Kell szája vékony, kemény vonallá préselődött. Rhy egyszer,
két évvel korábban rajtakapta őt. Természetesen, nem akció
közben, de egy másik, fondorlatosabb módon okozott váratlan
nehézséget. A két testvér az egyik nyári éjszakán a palota számos
balkonja egyikén iszogatott; alattuk izzón derengett az Isle,
felettük végtelenül nyújtózott a tiszta égbolt, és Kellből valahogy
kibukott az igazság. Beszélt öccsének a Szürke, a Fehér és
olykor-olykor még a Vörös Londonban is nyélbe ütött
csereüzleteiről és a különféle átcsempészett holmikról. Rhy csak
némán meredt rá, figyelmesen hallgatott, és amikor végül
megszólalt, nem kezdte el kioktatni Kellt arról, mennyire
helytelen és törvényszegő, amit tesz. Egyszerűen azt kérdezte,
miért teszi.
– Nem tudom – felelte Kell őszintén, és tényleg ez volt az
igazság.
Rhy az italtól fátyolos tekintettel felült.
– Hát nem kapunk meg mindent? – kérdezte, láthatólag
feldúltan. – Van valami, ami nagyon kell, és mégis hiányzik?
– Nincs – felelte Kell, és válasza egyszerre volt igaz és hamis.
– Mondd, nem érzed szeretve magad? – suttogta Rhy. – Nem
fogadtunk családtagként magunk közé?
– De én nem vagyok családtag, Rhy – tiltakozott Kell. – Nem
vagyok igazán, vér szerint Maresh, habár a király és a királyné
kegyesen felajánlották nekem ezt a nevet. Sokkal inkább
tulajdonnak érzem magam, mint hercegnek.
Erre Rhy ököllel az arcába vágott.
Azután Kellnek egy jó hétig két fekete szeme volt a
megszokott egy helyett, és soha többé nem beszélt így, de a kár
már megesett. Szívből remélte, hogy Rhy túl részeg volt, hogy
bármit is fel tudjon később idézni a szóváltásukból, ám ő
pontosan emlékezett mindenre. Nem árulta be a királynak vagy a
királynénak, és Kell úgy gondolta, ezért tartozik neki; de azóta
valahányszor útra kelt, utána el kellett viselnie Rhy faggatózását
– és vele az ismételt emlékeztetőt, hogy amit tesz, az ostoba és
helytelen dolog.
Rhy eleresztette Kell vállát.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy továbbra is ilyen ügyletekbe
bonyolódj?
– Mert szórakoztatnak – felelte Kell, és leporolta magát.
Rhy megcsóválta a fejét.
– Nézd, már jó ideje úgy teszek, mintha nem tudnék a
gyermeteg ellenszegülésedről, de ezeket az ajtókat jó okkal
zárták le – emlékeztette, majd figyelmeztetően hozzátette: – A
tárgyak átszállítása felségárulás.
– Ezek csak apró mütyürök és csecsebecsék – érvelt Kell, és
folytatta útját a hallon át. – Nem jelentenek valódi veszélyt.
– De, nagyon is! – vágta rá Rhy, és az övéhez igazította a
léptét. – Például akkor, ha a szüleink valaha is megtudják…
– Te elárulnád nekik? – kérdezte Kell.
Rhy felsóhajtott. Kell nézte, ahogy többször nekifut a
válasznak, és megpróbál a legpontosabban fogalmazni. Végül
csak annyit mondott:
– Nincs semmi, amit ne adnék meg neked.
Kell mellkasa sajogni kezdett.
– Tudom.
– A testvérem vagy. A legjobb barátom.
– Tudom.
– Akkor hát vess véget ennek a bolondságnak, mielőtt én
leszek kénytelen!
Kell kipréselt magából egy halvány, fáradt mosolyt.
 – Csak óvatosan, Rhy – figyelmeztette. – Kezdesz úgy beszélni,
mint egy király.
Rhy szája széle huncut vigyorra rándult.
– Egy nap az is leszek. És szükségem lesz rá, hogy ott légy
mellettem.
Kell visszamosolygott rá.
– Hidd el, sehol nem lennék szívesebben. – Ez volt az igazság.
Rhy megveregette testvére vállát, és ment lefeküdni. Kell
zsebre dugta a kezét, és nézte, ahogy az öccse távozik. London és
az azon túli vidék népei szerették a hercegüket. Miért is ne
tették volna? Ifjú volt, jóképű és kedves. Talán a kelleténél
gyakrabban és túlságosan jól játszotta a léha élvhajhászt, de a
sármos arc, az aranypettyes szemek és a csábító, hamiskás
mosoly mögött éles elme és valódi jó szándék rejtőzött: a vágy,
hogy mindenkit boldoggá tegyen maga körül. A mágiához nem
sok tehetsége volt – és még kevesebb összpontosítási képessége
–, de aminek erőben és adottságban híját látta, azt bőségesen
pótolta személyes bája és vonzereje. Azonkívül, ha Kell
megtanult bármit is a Fehér Londonba tett útjai során, hát
elsősorban azt, hogy a mágiahasználat csak rosszabbá tesz
minden uralkodót, nem jobbá.
Végiglépkedett a hallon a saját lakosztályáig, ahol sötét
tölgyfa ajtók vezettek egy tágas terembe. Az Isle vörös ragyogása
beszüremkedett egy magánbalkon nyitott ajtaján; a falikárpit
hullámzó tömegben bukott alá finom kelmék felhőjébe a magas
mennyezetről, és egy fényűző, tollpaplanos, selyemmel vetett
baldachinos ágy állt várakozva a helyiségben. Sőt hívogatóan.
Kellnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rogyjon
bele tüstént. Ehelyett átvágott a hálótermen, belépett egy kisebb
szobába, amelynek falai mentén könyvek sorakoztak – a mágiáról
írt különféle ritka kötetek, köztük az a néhány darab is, amit az
antarikról és az ő vérparancsaikról sikerült találnia, minthogy a
többségüket elpusztították a Fekete Londontól való félelmükben
a nagy tisztogatási hullám során –, és bezárta maga mögött az
ajtót. Szórakozottan csettintett az ujjával, mire az egyik polc
szélén ülő gyertya sercegve lángra lobbant. Fényében különböző
jelek váltak kivehetővé az ajtó belső oldalán. Egy felfordított
háromszög, vonalak sora, egy kör – egyszerű, elég könnyen
reprodukálható ábrák, de ahhoz azért elég jellegzetesek, hogy
meg lehessen különböztetni őket… Ajtók Vörös London
különböző helyeire. Tekintete a középső formára tévedt. Két,
egymást keresztező vonal alkotta. Az X jelöli a helyet, gondolta
magában, és a karján éktelenkedő legfrissebb vágáshoz nyomta
az ujjait – a vér még mindig nem alvadt meg benne –, majd
végigkövette a jel vonalát.
– As Tascen! – mondta ki fáradtan.
A fal engedett érintésének, és magánkönyvtára egyszeriben
egy kényelmetlenül szűk kis szobácskává változott. Királyi
hálóterme nyugodt csendjét felváltotta a lenti csehó és az azon
túli város lármája, sokkal közelebbről, mint alig egy pillanattal
korábban.
A taverna ajtaja fölött egy Is Kir Ayes – Rubinmezők – feliratú
tábla függött. A helyet egy nagymamatestű, matrózszájú, a
részegesek temperamentumával bíró, Fauna nevű öregasszony
vezette. Kell még ifjú suhanc korában egyezséget kötött vele (az
asszony már akkor is vén volt, mintha mindig is az lett volna),
így a lépcsősor tetején megbúvó szobácska az övé lett.
Maga a helyiség rideg volt, sivár és túlságosan szűkös,
többlépésnyivel kisebb a kelleténél – de csak és kizárólag az övé.
Különleges – szigorú értelemben véve nem legális – varázslatok
védték az ajtaját és ablakát, úgyhogy senki más nem találhatott
rá erre a titkos zugra, és nem is érzékelhette a jelenlétét. Első
pillantásra a fülke meglehetősen üresnek tűnt, de közelebbi
vizsgálatra kiderült, hogy a priccs alatti tér és a szekrény fiókjai
tele vannak dobozokkal – és azokban a dobozokban az összes
Londonból származó kincsek rejlettek.
Kell feltételezte, hogy bizonyos értelemben ő maga is Gyűjtő.
Egyedül egy verseskötet, egy fekete homokkal teli üveggömb
és néhány térkép volt közszemlére kirakva. A verseket egy Blake
nevű férfi írta. Magát a könyvet egy Gyűjtő adta Kellnek Szürke
Londonban egy éve; a gerince máris semmivé foszlott. Az
üveggömb egy Fehér Londonból származó dísztárgy volt: a
homokja állítólag megmutatta a tulajdonosa álmait, de Kell még
nem próbálta ki.
A térképek pedig emlékeztetőül szolgáltak.
A három vásznat szorosan egymás mellé illesztették; ezek
voltak az egyedüli dekorációk a falon. Bizonyos távolságból akár
ugyanannak a térképnek is tűnhettek – egyazon szigetországnak
a teljesen megegyező körvonalát ábrázolták –, de közelebbről
szemlélve csak a London szó szerepelt mindhármon. Szürke
London. Vörös London. Fehér London. A bal oldali térkép Nagy-
Britanniát ábrázolta az Angol-csatornától fel egészen Skócia
csúcsaiig, mindenütt aprólékosan kidolgozva. Ezzel éles
kontrasztban a jobb oldali térkép szinte semmilyen részletet
nem mutatott. Makt – így nevezte magát az ország – fővárosában
a kíméletlen Dane ikrek uralkodtak, ám az azon túl fekvő terület
szakadatlanul változott. Kell a középső térképet ismerte a
legjobban, mivel ez volt az ő otthona. Arnes. Az ország neve
elegáns kalligráfiával húzódott végig a sziget teljes hosszán,
habár a föld, amelyen London állt, csupán a birodalom kis
szelete, a „jéghegy csúcsa” volt.
Három nagyon is különböző London, három teljesen eltérő
országban – és Kell azon kevés eleven lelkek közé tartozott, akik
mindhármat látták már. Különös, hogy a városokon túli
területeken viszont sosem járt. A királya és a korona iránti
kötelezettségei okán – mivel folyton elérhető közelségben kellett
maradnia – nem távolodhatott el egynapi utazásnál messzebbre
egyik Londontól sem.
A kimerültség legyűrte Kell testét; nagyot nyújtózott, és kibújt
kabátjából. Áttúrta a zsebeit, megtalálta a Gyűjtőtől kapott
csomagocskát. Óvatosan az ágyára helyezte, majd vigyázva
kibontotta, és előbukkant az apró ezüst zenedoboz. A szoba
lámpásai felragyogtak, ahogy a fény felé tartva megcsodálta
legújabb szerzeményét. Ám a karjában lüktető fájdalom
visszarángatta őt a valóságba; félretette hát a zenedobozt, és az
öltözőszekrény felé fordította a figyelmét, ahol egy lavór víz és
több agyagkorsó várta.
Feltűrte fekete tunikája ujját, és nekiállt ellátni a sebeket az
alkarján. Gyors, értő mozdulatokkal dolgozott, és perceken belül
gyógyír került a gondosan kimosott vágásokra. Létezett ugyan
vérparancs a gyógyulásra – As Hasari! –, de azt nem arra szánták,
hogy az antarik önmagukon alkalmazzák, különösen nem apróbb
sérülésekre, mivel több energiát szívott el használójától, mint
amennyit cserébe adott. A vágások máris gyógyulni kezdtek az
alkarján. Az antarik az ereikben keringő mágia mennyiségének
köszönhetően gyorsan regenerálódnak. Tudta: reggelre a felületi
hegek is eltűnnek, és a bőre teljesen kisimul. Már épp le akarta
húzni a ruhaujját, amikor az apró, fényes sebhely megragadta a
figyelmét. Mindig így történt. Közvetlenül a könyökhajlata alatt
a vonalak már annyira elmosódtak, hogy a szimbólum csaknem
kivehetetlenné vált.
Csaknem.
Kell ötéves kora óta élt a palotában. Tizenkét évesen vette
először észre a különös bélyeget. Heteken át kutatott a rúna után
a királyi könyvtárakban. Emlékezet.
Végigfuttatta hüvelykujját a forradáson. A nevével ellentétben
ez a jel nem arra szolgált, hogy segítsen tulajdonosának
emlékezni. Épp ellenkezőleg: az volt a célja, hogy feledést
hozzon.
Hogy elfelejttessen egy pillanatot. Egy napot. Vagy egy egész
életet. A közvetlenül az ember testéhez vagy elméjéhez kötött
mágia azonban nem csupán tiltott volt, hanem egyenesen
főbenjáró vétek. Akit ezzel vádoltak, és bűnösnek is
nyilvánítottak, azt megfosztották minden hatalmától – amely
sorsot egyesek a halálnál is rosszabbnak tekintettek egy mágia
uralta világban. Mégis: Kell egy ilyen varázslat jegyét viselte
magán. És ami még rosszabb: gyanította, hogy a király és a
királyné saját maguk szentesítették ezt.
K. L.
A monogram a késén. Olyan sok mindent nem értett még –
talán sosem fog megérteni – ezzel a fegyverrel, a rajta látható
monogrammal és a vele együtt járó élettel kapcsolatban.
(Egyáltalán, angolok ezek a betűk? Vagy arnes-iak? Egyaránt
megtalálhatók mindkét nyelv ábécéjében. Mit jelent az L? Vagy,
ami azt illeti, a K? Semmit nem tudott a betűkről, amelyeknek a
nevét köszönhette – a KL-ből Kay-Ell lett, abból pedig Kell.)
Kisgyermekként került a palotába. Vajon mindig az övé volt a
kés? Vagy talán az apjáé? Egyfajta zálog, valami, amit magával
vihet, és ami segít neki emlékezni, hogy ki is ő valójában? Vagy,
hogy ki volt? Folyton emésztette az emlékek hiánya. Gyakran
rajtakapta magát, hogy a falon lógó középső térképet bámulja, és
közben azon tűnődik, vajon honnan származhat. Kiktől?
Akárkik lehettek is az ősei, bizonyosan nem antarik voltak. A
mágia ugyan a vérben él, de nem a vérvonalban. Nem apáról
fiúra, szülőről gyerekre öröklődik. A saját útján halad. Maga
választja meg az alakját, a hordozóját. Az erős olykor gyenge
utódnak ad életet, vagy fordítva. Gyakran születtek tűzidomárok
vízmágusoktól, földmozgatók gyógyítóktól. A mágikus erőt nem
lehet úgy művelni, nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesebbé
nemesíteni, mint a gabonát. Ha lehetne, akkor az antarikat
vetnék és aratnák. Ők ugyanis ideális hordozóedények, akik
képesek bármely elem irányítására, bármilyen varázslat
megalkotására, és a saját vérük felhasználásával parancsolni
tudnak a világnak maguk körül. Vagyis értékes eszközök, és –
rossz kezekben – félelmetes fegyverek. A természet talán így, a
képességük átörökíthetetlenségével igyekezett egyensúlyt
teremteni és fenntartani a rendet.
Igazából senki nem tudta, mi vezet egy antari születéséhez.
Néhányan úgy hitték, az egész a vak véletlen, a szerencse dolga.
Mások fennen hirdették, hogy az antarik nagy dolgokra hivatott,
isteni lények. Egyes tudósok, mint Tieren, meg voltak győződve
róla, hogy az antarik a világok között átjárások és
anyagmozgások, a különböző mágiák egymásba fonódásának
eredményei, és ezért vannak most kihalóban. De a létrejöttük
körüli teóriáktól függetlenül a legtöbben szilárdan hitték, hogy
az antarik szentek és érinthetetlenek. A mágia választotta ki –
talán áldotta meg? –, mindenesetre bizonyosan megjelölte őket.
Kell szórakozottan a jobb szeméhez emelte az ujjait.
Bárki bármiben hitt is, megkérdőjelezhetetlen maradt a tény,
hogy az antarik egyre fogyatkoznak, és ezért egyre értékesebbek.
A tehetségük mindig is mohó vágyak céltáblájává tette őket, most
azonban rendkívüli ritkaságuk miatt olyanokká váltak, akiket
össze kell gyűjteni és őrizni, sőt ha kell, akár erővel fogva
tartani. Birtokolni. És Rhy akár elismerte ezt, akár nem, Kell a
királyi gyűjteménybe tartozott.
Felvette az ezüst zenedobozt, és felhúzta az apró fém
tekerőkarral.
Értékes holmi, de akkor is csak jelentéktelen apróság, gondolta. A
miniatűr szerkezet zenélni kezdett; úgy csiklandozta a tenyerét,
mint egy kismadár, de nem tette le a dobozkát. Inkább még
szorosabban fogta; a dallamok fojtottan szűrődtek ki az ujjai
közül, miközben hátradőlt a kemény priccsen, és szemügyre
vette az apró, gyönyörű szerkentyűt.
Hogy kerültem ide? Megfeledkeztek rólam? Mi történhetett, amikor a
szemem megfeketedett? Talán így születtem, és elrejtettek, vagy a mágia
jegye egyszer csak megjelent rajtam? Öt év! Öt évig másvalaki fia
voltam. Vajon szomorúak voltak a szüleim, amikor elengedtek? Vagy
hálásan ajánlottak fel a koronának?
A király és a királyné nem volt hajlandó beszélni neki a
múltjáról, ő pedig idővel megtanulta, hogy ne erőltesse a
kérdéseit, de a kimerültség meggyengítette a védőfalait, és azon
most átszivárogtak kételyei.
Milyen életről feledkezett meg?
Kell leejtette az arca mellől a kezét, miközben szemrehányást
tett magának. Mégis, mire kellene egy ötéves gyereknek
visszaemlékeznie? Akárki voltam is, mielőtt a palotába kerültem, az a
valaki többé már nem számít.
Az a személy nem létezik.
A zenedoboz dala akadozni kezdett, majd elhallgatott; Kell
újra felhúzta, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Szürke London
melódiája és Vörös London levegője álomba ringassa.
 HÁROM

SZÜRKE TOLVAJ

Lina Bard egyszerű szabály szerint élt: ha valamit érdemes

birtokolni, akkor elvenni is az.
Feltartotta az ezüst zsebórát az utcai lámpa halvány fényében,
megcsodálta a polírozott fém csillogását, és azon tűnődött, vajon
minek a rövidítése lehet a gravírozott monogram – L.L.E. – a
hátlapján. Egy úriembertől emelte el: ügyetlen összeütközésnek
tűnt egy túlzsúfolt járdaszegélyen, ami sietős mentegetőzéshez
vezetett – egyik keze a férfi vállán, hogy elterelje a figyelmet a
kabátjában kutató másikról. Lina ujjai nemcsak gyorsak voltak,
de pehelykönnyűek is. Udvarias kalapbiccentés, kedélyes Jó éjt!,
és máris büszke új tulajdonosa lett egy órának, annak egykori
gazdája pedig mit sem sejtve folytatta útját.
A lány nem törődött magával az elcsent tárggyal, azzal viszont
annál inkább, amit hozott neki: szabadságot. Meg kell hagyni,
olcsó kifogás, de még mindig jobb, mint a börtön vagy a
szegényház. Végigfuttatta kesztyűbe bújtatott hüvelykujját az
óra sima kristályüvegén.
– Nem tudja, mennyi az idő? – kérdezte egy férfi a vállánál.
Lina felkapta a tekintetét. Egy csendőr volt az.
A lány gyorsan a kalapja karimájához emelte a kezét – a
cilindert az előző héten lopta el egy szendergő kocsis fejéről –,
és buzgón remélte, hogy a gesztus tisztelettudó köszönésnek
minősül majd, és nem az arca eltakarására tett ideges
kísérletnek.
– Fél tíz van – mormogta mély hangon, miközben a
mellényzsebébe csúsztatta az órát, gondosan ügyelve arra,
nehogy a csendőr megpillantsa a köpenye alól elővillanó
különféle fegyvereket. Lina magas és vékony termetű volt, fiús
alkata nagyban segítette őt, hogy fiatalembernek látsszon – de
csak bizonyos távolságból. Tudta, hogy egy közeli és alaposabb
vizsgálattól rögtön semmivé foszlana az illúzió.
Tisztában volt vele, hogy hátat kellene fordítania és lelépnie,
amíg még teheti, de amikor a csendőr valami tűzszerszám után
kutatott, hogy meggyújtsa a pipáját, és nem talált semmit, ő azon
kapta magát, hogy felkap egy faforgácsot az utcáról. Fellépett az
egyik csizmás lábával a lámpaoszlop talpára, és ruganyos
mozdulattal felnyúlt, hogy meggyújtsa a fadarabkát a lángban. A
lámpafény megvillant az álla ívén, az ajkain, a pofacsontján, és az
arca körvonalai kirajzolódtak a cilinder alatt. A veszély
közelségétől élvezetes izgalomhullám futott végig a mellkasán,
és azon tűnődött, már nem először az életben, hogy nincs-e vele
valami nagy baj. Barron folyton ezt hajtogatta, de hát ő egy
unalmas fráter.
– Nem férsz a bőrödbe? Meglásd, addig keresed a bajt, amíg egyszer
megtalálod.
– A baj keres engem – replikázott a lány. – Addig nem nyugszik,
amíg rám nem akad. Ennyi erővel akár elébe is mehetek.
– Miért akarsz meghalni?
– Dehogy akarok – felelte. – Én csak élni szeretnék.
Lelépett, arca visszahúzódott a kalapja árnyékába, miközben
átnyújtotta a csendőrnek az égő forgácsot. A férfi mormogott
valami köszönetfélét, és meggyújtotta a pipáját. Pöfékelt párat, és
már úgy tűnt, továbbáll, de azután megtorpant. Lina szíve
idegesen megdobbant, ahogy újra végigmérte, ezúttal
alaposabban.
– Legyen óvatos, uram! – mondta végül. – Idekint, egyedül az
éjszakában… Könnyen pórul járhat, ha nem vigyáz.
– Útonállók? – kérdezte Lina, igyekezve minél halkabbra
venni a hangját. – Itt, Eatonban? Csak nem…
– De bizony! – biccentett a csendőr, és előhúzott a kabátjából
egy összehajtott papírlapot. Lina érte nyúlt, és elvette, habár első
pillantásra tudta, mi az. Egy KÖRÖZÖTT SZEMÉLY poszter.
Lenézett a fantomrajzra: alig volt több egy maszkot. valójában
csak egy hevenyészett, a szemét eltakaró vékony szövetcsíkot…
és széles karimájú kalapot viselő, elmosódott arc körvonalánál. –
Már többeket kizsebelt, sőt ki is rabolt néhány úriembert és egy
hölgyet. Úgyhogy bízvást számíthat rá, de persze nem errefelé.
Igen merész egy csirkefogó ez.
Lina elfojtott egy mosolyt. A csendőr igazat szólt. Némi
aprópénz elcsenése South Bankban egy dolog, de ezüst és arany
ékszerek lopása hintóban utazóktól a Mayfairen már egész más
lapra tartozik. A szegények éberen ügyelnek. A gazdagok viszont
csak parádéznak nagy peckesen fel-alá, és feltételezik, hogy
biztonságban vannak mindaddig, amíg a város jobb negyedeiben
maradnak. De Lina tudta, hogy nem léteznek „jó” és
„biztonságos” helyek. Csak okos és ostoba részek, ő pedig elég
gyors és dörzsölt volt ahhoz, hogy tudja, mikor melyikben kell
felbukkannia.
Visszaadta a posztert, és újra a csendőr felé billentette a
lopott cilindert.
– Köszönöm. Majd vigyázok a zsebeimre.
– Azt jól teszi! – helyeselt a csendőr. – Ma már más idők
járnak. Már semmi nem olyan… – Azzal elbaktatott, és a pipáját
megszívva motyogott még valamit arról, hogy széthullóban ez a
mai világ, vagy hasonlót – Lina nem hallotta a monológ további
részét a füleiben lüktető tompa zúgástól.
Abban a pillanatban, ahogy a csendőrt szem elől tévesztette, a
lány felsóhajtott, és – kissé kábán a megkönnyebbüléstől –
nekiroskadt a lámpaoszlopnak. Lehúzta a fejéről a cilindert, és
szemügyre vette a kürtőjébe szuszakolt maszkot és karimás
kalapot. Magában elmosolyodott. Azután újra a fejébe nyomta a
lopott fejfedőt, ellökte magát a lámpavastól, és fütyörészve
megindult a kikötői dokkok felé.

II
A Tenger Királya korántsem volt olyan lenyűgöző, mint azt a neve
sugallta.
A hajó súlyosan nekidőlt a dokknak; festett oldalát
sólerakódások csíkozták, fa hajóteste helyenként félig, másutt
teljesen szétkorhadt. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy az egész
jármű lassan, de biztosan elsüllyedjen a Temzében.
Ami még felszínen tartotta a hajót, az maga a dokk volt, bár az
állapota annak sem sokkal lehetett különb, és Lina eltűnődött
azon, hogy egy nap a hajó oldala és a rakparti deszkák majd
egyszerűen összerohadnak, vagy szétmállva együtt belevesznek
az öböl sötét vizébe.
Powell állította, hogy a Tenger Királya most is ugyanolyan
szilárd, mint korábban. Még mindig bátran nekivághatna a nyílt
tengernek – esküdözött. Lina viszont magában azt gondolta, hogy
a rozoga tákolmány még a londoni kikötő árapályhullámzását is
alig bírja.
Csizmás lábával fellépett a rámpára, mire a deszkák felnyögtek
a talpa alatt; a hang továbbgyűrűzött, mintha az egész hajóroncs
nagy nyikorgással tiltakozott volna az érkezése ellen. A nő nem
törődött a zajos ellenkezéssel, miközben felmászott a fedélzetre,
és meglazította a köpönyege csomóját a nyakán.
Sajgó teste alvás után sóvárgott, de ő mégis végrehajtotta
szokott éjszakai rituáléját: végigment a fedélzeten a hajóorrhoz,
és megmarkolta a kormánykereket. Az ujjaihoz simuló hideg fa
érintése, a fedélzet lágy ringatózása a talpa alatt: mindez olyan
helyénvalónak tűnt. Lina Bard ösztönösen tudta, a zsigereiben
érezte, hogy kalóznak született. Csak egy használható hajóra lett
volna szüksége. És amint sikerül szert tennem egyre… Egy kósza
szellő meglibbentette a kabátját, és ő egy pillanatra látta magát
távol a londoni kikötőtől, távol minden szárazföldtől, amint
büszkén szeli a nyílt óceán hullámait. Lehunyta a szemét, és
megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha a tengeri szél
átfúj viseltes gúnyáján. Ha a hullámok ütemesen csapkodják a
hajó oldalát. Megízleli a szabadság – az igazi kötetlenség – és
kaland izgalmát. Felszegi állát, ahogy egy képzeletbeli
hullámpermet megcsiklandozta az arcát. Mélyen beszívja a
levegőt, és elmosolyodik, ahogy megérzi a sós tengeri levegő
ízét. Amikor végül kinyitotta a szemét, meglepve látta, hogy a
Tenger Királya ugyanott és ugyanúgy áll, mint eddig: kikötve,
viharverten, élettelenül.
Lina eltolta magát a korláttól, és átvágott a fedélzeten: ahogy
csizmás léptei visszhangot vertek a deszkákon, egész éjjel most
először valami biztonságfélét érzett. Persze tudta, hogy
valójában nincs biztonságban sehol a városban – sem holmi
elegáns plüsshuzatú hintóban az exkluzív Mayfair negyedben,
sem egy félig szétkorhadt hajóroncson, a dokkok sötétebbik
végében pedig garantáltan nem –, de kicsit mégis elfogta valami
ahhoz hasonló érzés. Netán az ismerősség… ez lett volna? Vagy
talán egyszerűen a rejtettség. Ennél nagyobb biztonságot
nemigen remélhetett. Nem követték kíváncsi tekintetek, ahogy
átvágott a fedélzeten. Senki nem látta, amint lemászott a hajó
belsejébe aláereszkedő meredek lépcsősoron. Nem követték a
nyirkos, keskeny átjáróban, és egy lélek sem kísérte be a folyosó
végében nyíló apró kabinba.
A torka előtti csomó végre kilazult, és Lina lehúzta a válláról a
köpenyét, majd a kabin egyik falának simuló priccsre lökte.
Rövidesen követte a cilinder, amelyből úgy bukott ki a lány álcája
a sötét takaróra, mint a zsákmányolt ékszerek. A sarokban
kicsiny, széntüzelésű kályha állt. A benne pislákoló parázs alig
volt elég, hogy megmelegítse a szobácskát. Lina megpiszkálta egy
gyújtópálcával, és meggyújtotta vele a kabinban elszórtan álló
viaszgyertyákat. Azután lehúzta a kesztyűjét, és a priccsre lökte a
többi holmi mellé. Végül lecsatolta az övét, és kiszabadította a
bőrszíjra fűzött pisztolytáskáját és tőrét. Persze nem ezek voltak
a magánál hordott egyedüli fegyverei, de most csak ezek
levételére vette a fáradságot. A kés nem volt különleges darab,
csak kegyetlenül éles – ezt is az ágyra dobta –, a pisztoly azonban
igazi gyöngyszem, egy Flintlock kovaköves revolver, amely még
az elmúlt évben hullott ki egy tehetős, halott ember kezéből, bele
egyenesen az övébe. Caster – mert minden jó fegyver saját nevet
érdemel – gyönyörű darab volt, és a lány gyengéden, már-már
vallásos tisztelettel csúsztatta be az asztalfiókjába.
Az éjszakai portyázás élénk pezsgése kihűlt a dokkhoz vezető
séta közben; az izgalom lángjai hamuvá égtek benne, és Lina
azon kapta magát, hogy lomhán egy székre rogy. A bútordarab
épp olyan panaszosan tiltakozott a használat ellen, mint minden
más ezen a hajón: hangosan recsegve felnyögött, miközben ő
felvetette a lábát az asztalra, amelynek elnyűtt falapján
halmokban álltak a térképek – többségük feltekerve, de egy
kiterítve és kövekkel vagy lopott csecsebecsékkel lesúlyozva. Ez
a térkép volt a kedvence, mert a rajta szereplő helyek egyikét
sem feliratozták. Valaki biztosan tudta, miféle térkép lehet ez, és
milyen helyet ábrázol, de Linának fogalma sem volt róla. Az ő
számára egy olyan térkép volt, amely bárhová vezethetett.
Nagy, ezüstözött szélű tükörlap állt az asztalon, a hajótest
deszkáinak támasztva. Lina arra eszmélt, hogy a saját tükörképét
bámulja, és kissé összerezzent. Beletúrt bozontos, állig érő, sötét
hajába.
Lina még alig töltötte be a tizenkilencet.
Úgy érezte, mintha tizenkilenc évének mindegyikét külön-
külön belevésték volna. Megbökdöste a szeme alatti bőrt,
megcsipkedte az arcát, végigfuttatta ujját az ajkain. Rég volt már,
amikor bárki is csinosnak nevezte őt.
Nem mintha csinos akart volna lenni. A csinosság nem
szolgálta volna a céljait. És Isten a tanúja: egyáltalán nem
irigyelte a szoros fűzőkbe és buggyos szoknyákba kényszerített
hölgyeket, a hamis, éles hangú nevetéseiket és a röhejes
próbálkozásaikat, amikor bevetették manipulatív trükkjeiket.
Azt, ahogy gyengeséget tettetve ájuldoztak, és a férfiaknak
dőltek, hogy kiélvezhessék azok erejét.
Fel nem bírta fogni, miért akarna valaki egyáltalán valaha is
gyengeséget színlelni.
Lina megpróbálta elképzelni magát azon hölgyek egyikeként,
akiket aznap éjjel meglopott – oly könnyű belegabalyodni abba a
sok, flancos ruhába, és elbotlani, áldozatul esni –, és
elmosolyodott. Mennyi hölgy kezdett flörtölni ővele? Hányan
ájuldoztak, alakoskodtak és kapaszkodtak belé, hogy
megcsodálják az ő erejét?
Lina érezte a zsebében az aznapi zsákmány súlyát.
Elég.
Megérdemelték, hogy játszották a gyengét. Legközelebb talán
majd nem fognak olyan könnyen és készségesen elalélni minden
keménykalaptól, és nem fogadnak el minden felkínált kezet.
 Lina hátradőlt, és nekitámasztotta a fejét a szék
keresztfájának. Hallotta, amint Powell a saját kvártélyán előadja
a szokott éji rutinját: iszik, káromkodik és mormogva sztorizgat
a korhadó hajó ívelt falai között. Történeteket mesél olyan
tájakról, ahol sosem járt. Szüzekről, akiknek sosem csapta a
szelet. Kincsekről, amiket sosem zsákmányolt. Csak egy hazug,
részeges bolond – a lány bármelyik éjszaka tanúja lehetett
mindhárom tulajdonságának a Sivár Áradat nevű fogadóban –, de
volt egy pluszkabinja, ő pedig épp kiadó helyet keresett.
Úgyhogy megállapodást kötöttek: a vendéglátás fejében Lina
minden éjszaka átadja az aznapi zsákmánya bizonyos részét,
cserébe pedig a fickó „megfeledkezik róla”, azaz szemet huny
afölött, hogy egy körözött bűnözőnek – ráadásul egy lánynak –
adja ki a szobáját.
Powell tovább hadovált a szomszédban. Órákon át folytatta a
zavaros szövegelést, de Lina már olyannyira hozzászokott a
zajhoz, hogy az rövidesen beleolvadt a vén Tenger Királya többi
nyögésébe, nyikorgásába és zörejébe.
A feje már épp kezdett lebillenni, amikor valaki hármat
kopogott az ajtaján. Helyesebben kettőig jutott, de nyilvánvalóan
túl részeg volt ahhoz, hogy normálisan befejezze a harmadikat,
és csak lecsúszott a keze a fán. Lina lekapta az asztalról a lábát; a
csizmája súlyosat dobbant a padlón.
– Mi az? – kiáltotta feltápászkodva, miközben az ajtó
kivágódott. Powell állt ott, az italtól és a hajó lágy ringásától
tántorogva.
– Liiiina – gajdolta a lány nevét. – Liiiinaaaa!
– Mi van?
A férfi kezében, egy félig kiürült üvegben pia lötyögött.
Tenyérrel felfelé előrenyújtotta a másik kezét.
– A részemet!
 Lina beletúrt a zsebébe, és előhúzott egy maroknyi aprót. Az
érmék többsége kifakult, értéktelen volt, de a többi között
megcsillant néhány ezüst is; Lina kiszedegette és Powell
tenyerébe ejtette őket. A férfi összezárta a markát, és
megcsörgette a pénzt.
– Ennyi nem elég – jelentette ki, miközben a lány visszadugta
a rézpetákokat a zsebébe. Érezte a mellényzsebében az ezüst
zsebórát, melegen nekinyomódott a bordáinak, de nem vette elő.
Végül is lehet, hogy megtetszett neki a szép kivitelezésű
szerkezet. Vagy talán csak attól tartott, hogy ha elkezd
előrukkolni ilyen értékes darabokkal, Powell még vérszemet kap,
és idővel el is várja őket.
– Gyenge este volt – felelte hát, és keresztbe fonta a karját a
mellkasa előtt. – Majd holnap rendezem a különbözetet.
– Csak a baj van veled – mormogta Powell rossz kiejtéssel.
– Pontosan – bólintott a lány, és megvillantott egy vigyort. A
hangszíne kedves volt, de a fogai élesek.
– Talán több bajt hozol, mint amennyit érsz – folytatta a férfi.
– A ma esti hasznodnál mindenképp.
– Mondtam már: majd holnap megkapod a többit – felelte Lina,
és visszaengedte a karját az oldala mellé. – Részeg vagy. Menj
aludni! – Azzal hátat fordított volna, de Powell elkapta a
könyökét.
– Ma este veszem el – vigyorgott gúnyosan.
– Nem érted? Nincs…
Powell kiejtette a másik kezéből a piás üveget, ahogy
hátraszorította a lányt az asztalhoz, és nekinyomta a csípőjével.
– Nem kell pénzben fizetned – suttogta, és tekintete
végigsiklott a lány dekoltázsán. – Valahol a ruha alatt csak rejlik
egy női test. – A keze matatni kezdett, Lina pedig a fickó hasának
szegezte a kését, mire az tántorogva hátrahőkölt.
 – Ezt nem kellett volna – vicsorogta Powell vörös arccal. Ujjai
a deréköve csatjával babráltak. Lina nem várta meg. A fiókba
rejtett pisztoly után lendült, de Powell felkapta a fejét,
előrevetődött, megragadta és maga felé rántotta albérlője
csuklóját. Majd hátralökte a testét az ágyra, a lány pedig a
levetett holmijára – a kalapra, a kesztyűre, a köpenyre és a késre
– esett.
Lina a tőr után tapogatott, ahogy Powell támadásba lendült.
Megragadta a lány térdét, akinek az ujjai ekkor már a bőrtok
köré kulcsolódtak. A férfi magához húzta, ő pedig kivonta a
pengét, és amikor a támadója a másik kezét is elkapta, Lina – az
erős szorítását kihasználva – talpra rugaszkodott, és markolatig
döfte a fegyvert a férfi zsigereibe.
És ezzel egyik pillanatról a másikra véget ért a dulakodás a
szűkös kis helyiségben.
Powell a meglepetéstől elkerekedett szemmel meredt le a
testéből kiálló pengére, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha
mindennek ellenére folytatni akarná, amit elkezdett. De Lina
értett a késforgatáshoz: tudta, hová szúrjon, hogy fájdalmat
okozzon, és hová, hogy öljön.
Powell szorítása erősebbé vált, majd elernyedt. A férfi
megingott, összevonta a szemöldökét, és összecsuklott a térde.
– Ezt nem kellett volna! – suttogta a lány, és kirántotta belőle
a tőrt, mielőtt még előreroskad és maga alá temeti.
Powell teste a padlóra zuhant, és nem mozdult többet. Lina
kiélvezte a nyugalmat. Csak a saját pulzusa és a hajótestnek
loccsanó hullámok halk csobbanásai törték meg a csendet. A
csizmája orrával megbökte a földön fekvő alakot.
Halott.
Hulla… és mindent összerondít.
A deszkákon egyre növekvő vértócsa terjedt szét: beszivárgott
a résekbe, és lecsöpögött a hajó gyomrának alsóbb szintjeire.
Lina tudta, hogy tennie kell valamit. Most.
Leguggolt, beletörölte a tőrét Powell ingjébe, és
visszaszerezte a férfi zsebéből az ezüstjeit. Azután átlépett a
holttesten, elővette a revolvert a fiókból, és felöltözött. Amikor
az öve újra a dereka körül lógott, a köpenye pedig a vállán,
felvette a padlóról az üveg whiskyt. Nem tört el, amikor leesett.
Lina a fogával kihúzta a dugót, és rálocsolta az egész tartalmát
Powellre, habár elég alkohol lehetett a szervezetében, hogy
enélkül is rendesen égjen.
Kézbe vett egy gyertyát, és már majdnem a földhöz érintette,
amikor hirtelen eszébe jutott az asztalon lévő térkép. Az, amelyik
bárhová vezethet. Gyorsan lepakolt róla, és bedugta a köpenye
alá. Majd még egyszer, utoljára körülnézett a szobában, és
felgyújtotta halott szállásadóját meg az egész hajót.
Megállt a mólón, és nézte, ahogy a Tenger Királya tűzbe borul.
Bőrét felforrósították a lángok; a fényei úgy táncoltak az
arcán, ahogy a lámpáé a csendőr előtt. Milyen kár, gondolta.
Egészen megkedvelte már ezt a korhadt hajót. De nem az övé
volt. Nem, az enyém sokkal jobb lesz ennél.
A Tenger Királya hangosan nyöszörgött, miközben a lángok
egyre mélyebbre rágták magukat a testébe, és Lina látta, ahogy a
halott hajó süllyedni kezd. Ott maradt egészen addig, amíg meg
nem hallotta a távoli kiáltásokat és a dobogó lépteket; persze,
elkésve, de azért csak jöttek.
Azután felsóhajtott, és nekivágott, hogy keressen egy másik
helyet, ahol meghúzhatja magát éjszakára.

III
Barron a Kőhajítás lépcsőjén állt, és szórakozottan meredt a
dokkok felé, amikor meglátta a sétálva közeledő Linát, hóna alatt
a cilinder és a térkép. Amikor a lány követte a csapos pillantását,
észrevette a háztetők feletti halvány derengést és a tűz füstjét,
amely szellemszerűen gomolygott fel a felhős éjszakai égre.
Barron először úgy tett, mintha nem látná. A lány nem tudta
hibáztatni érte. Az utolsó találkozásukkor, csaknem egy teljes
évvel korábban a kocsmáros kirúgta őt az ivójából, mert lopott –
természetesen nem tőle, „csak” egy kuncsafttól –, ő pedig
dühösen elviharzott, és közben sűrűn szórta a szitkokat a kis
tavernára és gazdájára egyaránt.
– Aztán hová mész? – dörmögte utána a tulaj emelt hangon,
mint valami mennydörgés. Ennél közelebb sosem jutott a
tényleges kiabáláshoz.
– Keresek valami kalandot! – kiáltotta a lány úgy, hogy vissza
sem nézett.
Most csoszogva húzta a csizmáját az utcakövön. Barron
beleszívott a szivarjába.
– Ilyen hamar visszajöttél? – kérdezte anélkül, hogy felnézett
volna. A lány fellépkedett a lépcsőn, és behúzott nyakkal
nekidőlt a taverna ajtajának. – Máris megtaláltad a kalandot?
Vagy az téged?
Lina nem felelt. Hallotta odabent a kupák koccanását és az
egyre jobban lerészegedő vendégek zavaros karattyolását.
Gyűlölte ezt a zajt, ahogy általában a legtöbb ivót – de nem a
Kőhajítást. A többi mind viszolygással töltötte el, taszította, ez a
hely azonban úgy hatott rá, mint a gravitáció: gyenge, de állandó
húzóerővel vonta magához. Még ha nem is akarta, akkor is
folyton itt lyukadt volna ki. Az elmúlt évben hányszor kapta
magát azon, hogy a lábai ösztönösen visszahozták ezekhez a
lépcsőkhöz? Hányszor megesett, hogy csaknem belépett? Nem
mintha Barronnak tudnia kellett volna erről. Nézte, ahogy a
nagydarab csapos hátrabillenti a fejét, és úgy bámul fel az égre,
mintha bármi mást látna ott a felhőkön kívül.
– Mi történt a Tenger Királyával? – kérdezte végül a férfi.
 – Leégett. – A lány keblében dacos büszkeség rezdült, amikor a
kocsmáros szeme elkerekedett kissé a meglepetéstől. Szerette
meglepni Barront, mert az igazán nem volt könnyű dolog.
– Csakugyan? – kérdezte látszólag könnyedén.
– Tudod, hogy megy ez – felelte Lina egy vállrándítással. – A
régi fa könnyen meggyullad.
Barron hosszan méregette a lányt, majd kifújta tüdejéből a
csupa füst levegőt. – Powellnek óvatosabbnak kellett volna
lennie a hajójával.
– Ja – hagyta helyben Lina. A cilinderje karimájának szegélyét
babrálta.
– Füstszagod van.
– Izé… Kiadó szobát keresek… – Torkán akadtak a szavak.
– Fura – mondta Barron, és újból szippantott. – Határozottan
emlékszem, amikor azt javasoltad, hogy fogjam a kocsmámat,
meg annak minden… bár szerény… szobáját, és dugjam fel őket
a…
– Változnak a dolgok – vágott a lány a szavába, miközben
kivette a férfi szájából a szivart, és ő is beleszippantott.
A csapos fürkészőn végigmérte őt a lámpafénynél.
– Jól vagy?
Lina az ajkai közül előgomolygó füstöt tanulmányozta.
– Én mindig jól vagyok.
Visszaadta a szivart, és előkotorta a mellényzsebéből az ezüst
zsebórát. Meleg volt és sima. Nem tudta, miért tetszik neki olyan
nagyon. Talán mert ő választotta. Amikor elvette, az is az ő
döntése volt. Amint az is, hogy megtartja magának. Talán jó
okkal tartotta meg. Talán éppen emiatt. Odanyújtotta Barronnak.
– Ez fedezne néhány éjszakát?
A Kőhajítás tulaja szemügyre vette az órát. Azután odanyúlt,
és összezárta Lina ujjait a csillogó tárgy körül.
 – Tartsd csak meg – vetette oda mellékesen. – Tudom, hogy
rendesen fizetsz majd.
Lina visszacsúsztatta az órát a zsebébe, és hálásan érezte a
súlyát, ahogy hirtelen ráébredt, hogy visszajutott a startvonalra.
Nem maradt semmije. Nos, pontosabban alig maradt valamije. Egy
cilinder, egy ki tudja, hová – talán sehová se – vezető térkép,
néhány tőr, egy kovás pisztoly, maréknyi aprópénz és egy ezüst
zsebóra.
Barron kinyitotta az ajtót, de amikor a lány fordult, hogy
belépjen, elállta az útját.
– Itt senki nem lehet célpont. Világos?
Lina kényszeredetten bólintott.
– Nem maradok sokáig – mondta. – Csak amíg elül a füst.
Ekkor üvegcsörömpölést hallottak odabentről; Barron
bosszúsan felnyögött, belépett az ajtón, de a válla fölött még
hátraszólt:
– Üdv újra itt!
Lina sóhajtott és felnézett – nem az égre, hanem a
nyomorúságos kis csehó emeleti ablakaira. Amit látott, azt nem
nevezhette kalózhajónak, a szabadság és az izgalmas kalandok
helyszínének.
Csak amíg elül a füst, visszhangozta magában.
És talán nem is olyan tragikus a helyzet. Végtére is nem behúzott
farokkal kullogott vissza a Kőhajításba. Csak el akart rejtőzni.
„Körözött férfi” lett, vérdíjjal fenyegetve.
Az ajtó melletti oszlopon papírlap libegett. Ugyanaz az
értesítés, amit a csendőr is mutatott. Rávigyorgott a széles
karimájú kalapban és álarcban egyenesen rámeredő figurára, aki
alatt vastag, nagy betűkkel állt: KÖRÖZÉS ALATT. Az árnyéktolvaj,
így nevezték el. Még annál is magasabbra és vékonyabbra
rajzolták, mint amilyen valójában volt: kísérteties, feketébe
öltözött, félelmetes fantommá növelték. Tündérmesékbe és
legendákba illő alakká.
Lina rákacsintott az árnyékképmásra, és belépett a csehóba.
 NÉGY

FEHÉR TRÓN

– Talán lehetne inkább álarcos mulatság.

– Koncentrálj!
– Vagy esetleg jelmezbál. Tudod, valami káprázatos fesztivál.
– Gyerünk, Rhy! Figyelj oda!
A herceg egy magas támlás székben ült, aranycsatos csizmáját
felrúgta az asztalra, és egy üveggömböt görgetett ide-oda a
kezében. A gömb egy nagyobb és bonyolultabb verziója volt
annak a játéknak, amit Kell elcserélt a Kőhajításban. A kis tábla
helyett itt öt üveggömb hordozott egy-egy elemet. Négy gömb az
asztalon maradt a selyemmel bélelt, élein aranyverettel díszített
sötét fadobozban. Abban, amelyikkel Rhy játszadozott, egy
maréknyi föld volt, amely ide-oda billegett, ahogy a herceg az
ujjait mozgatta. – Többrétegű kosztümökkel, amiket sorra le
lehet vetni… – folytatta.
Kell felsóhajtott.
– Mind kezdhetnénk az éjszakát teljesen felöltözve, a végére
pedig…
– Még csak nem is próbálkozol!
Rhy felnyögött. A csizmája hangos puffanással csapódott a
padlónak, ahogy felegyenesedett, és maga elé tartotta az
üveggömböt.
– Jól van! – törődött bele. – Csak figyeld mágikus
tehetségemet! – Rhy az üvegben csapdába esett porhanyós földre
hunyorított, és megpróbált fókuszálni: halkan mormolva, angolul
beszélt a talajmintához. Ám az meg sem moccant. Kell nézte,
ahogy Rhy homlokán függőleges ránc jelenik meg a szemei
között, miközben erőlködve összpontosít, suttog és egyre
ingerültebben várja, hogy történjen valami. A föld végül
megmozdult az üvegben (noha elég lagymatagon).
– Sikerült! – kiáltotta Rhy.
– Megráztad – ellenkezett Kell.
– Nem is mernék olyat!
– Próbáld újra!
Rhy csalódott hangot hallatott, és visszarogyott a székébe.
– A szentekre, Kell. Mi a baj velem?
– Nincs semmi baj – erősködött Kell.
– Tizenegy nyelven beszélek – folytatta Rhy. – Némelyiket
olyan országok miatt, amelyeket még sosem láttam, és ahová
valószínűleg soha be sem teszem a lábam. De arra nem bírok
rávenni egy vacak földgöröngyöt, hogy megmoccanjon, vagy egy
csepp vizet, hogy felemelkedjen a tócsából. – Hirtelen fellángolt
benne az indulat. – Ez őrjítő! – morogta. – Miért pont a mágia
nyelvét olyan nehéz elsajátítanom?
– Mert az elemeket nem nyerheted meg magadnak a személyes
bájoddal, rangoddal vagy mosolyoddal – felelte Kell.
– Ezek nem tisztelnek engem! – jegyezte meg Rhy fanyar
vigyorral.
– A talpad alatt lévő földet nem érdekli, hogy egy nap király
leszel. Sem a vizet az ivókupádban. Sem a levegőt, amit
belélegzel. Egyenrangú félként kell szólnod hozzájuk, vagy ami
még jobb, alárendeltként, esdeklően.
Rhy felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét.
– Tudom. Tudom. Csak azt szeretném… – félbehagyta a
mondatot.
Kell homloka ráncba szaladt. Rhy tényleg feldúltnak tűnt.
 – Mit szeretnél?
Rhy felemelte a tekintetét, és egyenesen Kell szemébe nézett;
az aranypettyek még így is csillogtak benne, hogy fal emelkedett
mögöttük.
– Inni egyet – fejezte be, ejtve az előbbi témát. Sóhajtott,
feltápászkodott a székéből, és átvágott a szobán, hogy töltsön
magának a fal melletti italpultról. – Én próbálkozom, Kell.
Tényleg. Jó akarok lenni ebben, legalábbis jobb, mint most. De
nem lehetünk mind olyanok, mint… – Rhy belekortyolt az italába,
és Kell felé intett.
Feltételezte: a szó, amit Rhy keres, az antarik. Ám ehelyett
csak ennyit mondott:
– Te.
– Mit mondhatnék? – kérdezte Kell, és beletúrt a hajába. –
Páratlan vagyok.
– Egyvalakit leszámítva – javította ki Rhy.
Kell összevonta a szemöldökét.
– Már akartam is kérdezni: mit keresett itt Holland?
Rhy vállat vont, és visszasétált az elemek tartódobozához.
– Ugyanazt, amit mindig. Levelet hozott. – Kell szemügyre
vette a herceget. Úgy érezte, valami nincs rendben. Rhy
notóriusan izgett-mozgott, fészkelődött, valahányszor füllentett.
Kell figyelte, ahogy egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát,
és ujjaival a doboz nyitott fedelén dobol. Ahelyett, hogy tovább
faggatózott volna, Kell inkább témát váltott; kiemelt egy újabb
üveggömböt a ládikából, ezúttal a vízzel telit. Széttartott ujjakkal
egyensúlyozta a nyitott tenyerén.
– Túl görcsösen próbálod. Erőlteted. – Kell utasította az
üvegben lévő vizet, hogy mozduljon, az pedig engedelmeskedett:
először lustán kavarogni kezdett a gömbben, majd egyre
gyorsabban és erősebben, amíg végül apró, bezárt örvényt
alkotott.
 – Azért, mert tényleg nehéz – vágta rá Rhy. – Csak mert te
könnyűnek állítod be, még nem jelenti azt, hogy valóban az.
Kell nem akarta elárulni Rhynak, hogy még csak meg sem
kellene szólalnia ahhoz, hogy megmozdítsa a vizet. Hogy elég
egyszerűen az elméjében felidézni a szavakat, érezni őket, és az
adott elem máris meghallja és engedelmeskedik neki. Bármi
áramlott is át a vízen – meg a homokon, a földön és a többin –, az
ugyanúgy keresztülfolyt őrajta is, és akarattal meg tudta
mozdítani, akár egy végtagot. Az egyetlen kivétel ez alól a vér
volt. Bár az is éppolyan készségesen áramlott, mint a többi, maga
a vér nem engedelmeskedett az elemek törvényeinek – nem
lehetett manipulálni, megparancsolni neki, hogy mozduljon vagy
álljon meg. A vér saját akarattal bírt, és meg kellett szólítani –
nem mint tárgyat, hanem mint egyenrangú felet, helyesebben
ellenfelet. Ezért különböztek az antarik mindenki mástól. Mert
ők nem csupán az elemek, de a vér fölött is uralkodtak. Amíg az
elementáris invokációkat arra tervezték, hogy segítsenek
összpontosítani az elmét és személyes szinkronicitást találni a
mágiával – ami egy meditatív művelet, legalább annyira kántálás,
mint megidézés –, addig az antari vérparancsok pontosan azok,
amit a nevük is sugall: parancsok. A szavak, amelyeket Kell
kiejtett, hogy ajtókat nyisson vagy sebeket gyógyítson a saját
vérével, nem kérések, hanem utasítások voltak. És ki kellett adni
őket ahhoz, hogy teljesüljenek.
– Milyen? – kérdezte Rhy váratlanul.
Kell elvonta a figyelmét az üvegtől, de a víz tovább örvénylett
benne.
– Mi milyen?
– A másik London.
Kell tétovázott. Az egyik fal mellett jósasztal állt. Ellentétben
a sima, fekete palatáblalapokkal, amelyek városszerte üzeneteket
szállítottak, ez az asztal egészen más célt szolgált. Kő helyett
sekély, nyugodt víztócsa állt rajta, amelyet megbűvöltek, hogy
látható képként kivetüljenek a használója elméjében rejlő
ötletek, gondolatok és emlékek a folyadék sima felszínére.
Elmélkedésre is használták, de arra is, hogy megosszák másokkal
a gondolataikat, főleg olyankor, amikor a szavak kevésnek vagy
hiábavalónak bizonyultak.
Az asztal segítségével Kell könnyen megmutathatta volna
neki. Elérhette volna, hogy Rhy úgy lássa a többi Londont, ahogy
ő látta azokat, a saját szemével. Énjének egy része meg akarta
osztani mindezt a fivérével, hogy ne érezze magát olyan nagyon
egyedül; hogy valaki más is lássa, értse, tudja, amit ő lát, ért és
tud. De Kell már megtanulta, hogy az emberek valójában nem
kíváncsiak az igazságra. Nem akarják megismerni. Persze, azt
hiszik, hogy igen, és fennen hangoztatják is. De a tényleges
tudás megszerzése csak nyomorulttá teszi őket. Miért töltsön
meg egy elmét olyan ismeretekkel, amelyeknek nem veheti
hasznát? Miért időzzön olyan helyeken, ahová nem képes
eljutni? Mire menne vele Rhy, aki – a királyi rangja által
biztosított minden privilégiuma ellenére – sosem léphet egy
másik London földjére?
– Eseménytelen – felelte végül, és visszahelyezte az
üveggömböt a dobozába. Amint az ujjai nem érintették többé a
felszínét, a benne tomboló ciklon szétesett; a víz lötyögött még
egy ideig, majd megnyugodott és mozdulatlanná vált. Mielőtt
Rhy további kérdésekkel bombázhatta volna, Kell a herceg
kezében pihenő gömbre mutatott, és megkérte, hogy
próbálkozzon újra.
Rhy ismét próbálta megmozgatni a földdarabot az üvegben –
és megint csak kudarcot vallott. Bosszús hangot hallatott, és
ellökte magától az asztalon a golyóbist.
– Tök béna vagyok ehhez, és ezt mindketten tudjuk.
 Kell elkapta az üveggömböt, amint az elérte az asztal szélét, és
lebukott róla.
– A gyakorlás… – kezdte.
– A gyakorlás átkozottul nem ér semmit, és ezt te is tudod.
– Az a te problémád, Rhy – korholta Kell –, hogy nem
önmagáért a mágia elsajátításáért akarsz mágiát tanulni. Csak
azért szeretnél, mert azt hiszed, az majd segít az ágyadba
csalogatni az embereket.
Rhy szája széle vigyorra rándult.
– Nem látom, miért lenne ez probléma – mondta. – És igenis
segít. Láttam, hogy milyen áhítattal bámulnak az igéző, fekete
szemedre, Kell. – Talpra lökte magát. – Felejtsd el a leckét. Most
semmi kedvem a tanuláshoz. Menjünk ki a városba!
– Miért? – kérdezte Kell. – Hogy az én mágiám segítségével
csalogass másokat a saját ágyadba?
– Remek ötlet! – bólintott Rhy. – De nem. Azért kell
kimennünk, mert küldetésünk van.
– Ó, igazán? – kérdezte Kell.
– Igen. Mert hacsak nem azt tervezed, hogy te magad jössz
hozzám… és ne érts félre, szerintem csodás párt alkotnánk…,
akkor meg kell próbálnom társat találnom magamnak.
– És gondolod, hogy úgy sikerül, ha céltalanul csatangolunk a
városban?
– Ugyan, dehogy! – legyintett Rhy hamis vigyorral. – De ki
tudja, milyen szórakozásra találunk, miközben sikertelenül
járok.
Kell a szemeit forgatta, és elpakolta a gömböket.
– Haladjunk tovább! – kérte.
– Elég már ebből! – nyafogott Rhy.
– Abbahagyjuk – egyezett bele Kell. – Amint sikerül
megfékezned egy lángot.
 Az összes elem közül a tűz volt az egyetlen, amely iránt Rhy
mutatott némi… nos, a „tehetség” talán túl erős szó volna, de
talán a képesség megfelelő. Kell letakarította a faasztalt, és
odahelyezett a herceg elé egy lejtős aljú fémtálat, egy darab fehér
krétát, egy olajosfiolát és egy különös kis eszközt, ami ollóra
vagy csipeszre hasonlított: két megfeketedett fadarab állt
keresztben, középen csapszeggel összefogva. Rhy felsóhajtott, és
a krétával felrajzolt egy megkötő kört a tányér köré az asztalra.
Azután beleöntötte a fiola tartalmát a tálba; az olaj kicsiny, alig
tízlines tallérnyi tócsát képezve összegyűlt a közepén. Végül
felemelte az eszközt, amely kényelmesen elfért a tenyerében. Egy
tűzgyújtó szerkezet volt az. Amikor Rhy a kezébe zárta és
megszorította, a tárgy két szára egymáshoz dörzsölődött, és
szikra hullott a sarokvasról az olajcseppre, amely tüstént
meggyulladt.
Apró, kék színű láng táncolt az érme méretű olajtócsa
felületén. Rhy megropogtatta az ökleit, végzett néhány
fejkörzést, és könyékig felgyűrte a ruhaujját.
– Mielőtt még kialszik, ha lehet! – sürgette Kell.
Rhy metsző pillantást vetett rá, két kezét tenyérrel befelé a
krétakör mellé helyezte, majd suttogva beszélni kezdett a tűzhöz
– nem angolul, hanem arnes-iul. Ez egy gördülékenyebb,
kellemesebb hangzású nyelv: szinte magától hajlik a mágiára. A
szavak egyenletes, folyamatos hangként áramlottak elő belőle,
amely mintha alakot öltött volna körülöttük a szobában.
És mindkettejük legnagyobb ámulatára, hatásosan. A tálban
táncoló láng fehérre váltott és megnőtt, teljesen beburkolva, ami
az olajból maradt, majd nélküle is tovább égett. Szétterjedt,
ellepte a tál egész felületét, és magasra csapott a levegőbe Rhy
arca előtt.
– Nézd! – mutatott Rhy a zöld fényre. – Ezt nézd, sikerült!
Megcsináltam!
 És valóban. Noha abbahagyta a suttogást, a láng egyre csak
nőtt.
– Ne veszítsd el a fókuszt! – emlékeztette Kell, ahogy a fehér
tűz még jobban elharapózott, és most már a krétakör vonalát
nyaldosta.
– Mi az? – kérdezte Rhy kihívóan, miközben a tűz vadul
kavargott, és nekinyomódott a megkötő gyűrű falának. – Semmi
dicsőítés? – Elfordult a tűztől, és Kell felé pillantott; fordultában
az ujjai végigsöpörtek az asztal fölött. – Még csak egy…
– Rhy – figyelmeztette Kell, de máris elkésett. Rhy keze
megsúrolta a körívet, és elkente a krétavonalat. A tűz azon
nyomban kitört börtönéből.
Hirtelen hévvel, forrón fellángolt az asztallapon, és a herceg
csaknem hanyatt bukott a székével, ahogy hátrahőkölve
megpróbált elkerülni az útjából.
Kell egyetlen lendületes mozdulattal előrántotta a kését,
végighúzta a tenyerén, és az asztalhoz nyomta véres kezét.
– As Anasae! – parancsolta. – Oszolj! – A varázstűz tüstént
kihunyt, semmivé enyészett a levegőben. Kell a herceg felé kapta
a fejét, és dühösen rámeredt.
Rhy csak állt, elakadó lélegzettel.
– Sajnálom! – hebegte bűntudatosan. – Annyira sajnálom! Nem
lett volna szabad…
Rhy utálta, amikor Kell vérmágia használatára kényszerült,
mert személyesen felelősnek érezte magát – ahogy gyakran az is
volt – az azzal együtt járó áldozatért. Egyszer komoly testi
fájdalmat okozott ezzel Kellnek, amit sosem tudott megbocsátani
magának. Kell felkapott egy szövetdarabot, és beletörölte
sebesült kezét.
– Semmi baj – mondta, és félrelökte a véres rongyot. – Jól
vagyok. De azt hiszem, mára végeztünk.
Rhy reszketve bólintott.
 – Jól jönne még egy ital – mondta. – Valami erős.
– Egyetértek – bólintott Kell fáradt mosollyal.
– Már az idejét se tudom, mikor jártunk utoljára a Strasna
Avenben – vetette fel Rhy.
– Nem kellene odamennünk – felelte Kell. Valójában úgy
értette: Nem hagyhatom, hogy odamenj. A neve ellenére a Strasna
Aven – Áldott Vizek – a város rosszhírű, kétes alakjainak a
törzshelyeként vált ismertté.
– Ugyan már! – nógatta Rhy, akibe máris visszatért a
sportszellem. – Szólunk Percynek és Mortimernek, testőrökként
megyünk oda, és…
Ekkor valaki megköszörülte a torkát. Rhy és Kell
megfordultak, és észrevették, hogy Maxim király az ajtóban áll.
– Uram! – köszöntötték egyszerre.
– Fiúk! Hogy megy a tanulás?
Rhy nyomatékos, figyelmeztető pillantást vetett Kellre, aki
felvonta a szemöldökét, de csak annyit felelt:
– Szépen, felség. Épp most végeztünk.
– Helyes – bólintott a király, és előhúzott egy levelet.
Kellben egész addig nem is tudatosult, milyen nagyon vágyik
arra az italra Rhyjal, amíg meg nem látta a borítékot. Rögtön
tudta, hogy annak a koccintásnak most nyugodtan búcsút
mondhat. Elkedvetlenedett, de ügyelt rá, hogy ne látszódjon
rajta.
– Azt akarom, hogy vidd el ezt a levelet – jelentette ki a király.
– Az erős szomszédunknak.
Kell mellkasa egyszeriben megfeszült a félelem és izgalom
különös, már ismerős keverékétől. Ezek az érzések
elválaszthatatlanul összefonódtak benne Fehér Londonnal.
– Természetesen, uram – felelte.
– Holland hozott tegnap egy levelet – magyarázta a király. –
De nem maradhatott, hogy megvárja és átvegye a válaszomat.
Mondtam neki, hogy majd veled visszaküldöm.
Kell homloka ráncba szaladt.
– Remélem, minden rendben van – szólt óvatosan. Csak ritkán
tudhatta meg, pontosan mi áll az általa szállított királyi
üzenetekben, de általában sikerült ráéreznie az aktuális
hangnemre. A Szürke Londonnal folytatott üzenetváltások
például puszta formalitássá satnyultak, minthogy a két városban
nem sok közös volt; ugyanakkor Fehér Londonnal állandó és
körülményes kommunikáció zajlott, amely mély barázdákat vájt a
király homlokára. Az ő „erős szomszédjuk” (ahogy a király a
másik várost nevezte) erőszak és hatalmi harcok dúlta hely volt,
és a királyi levelek végén aggasztó gyakorisággal váltakoztak az
aláírt nevek. Túlságosan könnyű lett volna megszakítani velük
minden diplomáciai kapcsolatot, és hagyni, hogy Fehér London
elpusztuljon. De a vörös korona nem tehetett, és nem is tett ilyet.
Ugyanis felelősnek érezte magát a haldokló városért.
És bizonyos szempontból felelős is volt.
Elvégre Vörös London döntött úgy, hogy elszigeteli magát,
ami miatt azután Fehér – amely Vörös és Fekete London között
terült el – csapdába esett, és arra kényszerült, hogy segítség
nélkül, egymaga verje vissza a sötét dögvészt, vonjon védőfalat
maga köré, és zárja ki a megrontott mágiát. Olyan döntés volt ez,
amely azután évszázadokon át kísértette a királyokat és
királynékat, de abban az időben Fehér London még erős volt –
még Vörösnél is hatalmasabb –, és a vörös korona úgy vélte (vagy
legalábbis azt állította), hogy egyedül így biztosítható
mindannyiuk túlélése. Egyszerre volt igaza, és tévedett
hatalmasat. A szürke birodalom csendes feledésbe merült. Vörös
London nem csupán életben maradt, de még fel is virágzott. Ám a
harmadik, Fehér London, örökre megváltozott. Az egykor oly
dicső és hatalmas város a káosz és belső hódítások martaléka
lett. Vér és hamu borította.
 – Amennyire rendben csak lehet – felelte a király, miközben
átnyújtotta Kellnek az üzenetet, majd visszafordult az ajtó felé.
Kell már indult, hogy kövesse, amikor Rhy megragadta a karját.
– Ígérd meg! – suttogta a herceg. – Ígérd meg, hogy ezúttal
üres kézzel térsz vissza!
Kell hezitált.
– Rendben, megígérem – felelte végül.
Hányszor ejtettem már ki ezeket a szavakat?, tűnődött, miközben
előhúzott a gallérja mögül egy fakó ezüstérmét.
Ezúttal talán meg is tartom őket.

II
Kell átlépett az ajtón a másik világba, és megborzongott. Vörös
London elenyészett, és eltűnt vele minden melegség is. A
csizmája hideg kövön koppant, és a levegő gomolyogva tört elő a
szájából, ő pedig szorosan a válla köré húzta a kabátját – ismét az
ezüstgombos fekete felöltőt.
Priste ir Essen. Essen ir Priste.
Erő az Egyensúlyban. Egyensúly az Erőben. A Vörös London
királyi emblémáját díszítő szavak, amelyek egyszerre szolgáltak
mottóként, mantraként és imaként, egyaránt megtalálhatók
voltak a birodalom boltjaiban és otthonaiban is. Kell világában
az emberek úgy hitték, a mágia se nem végtelen, se nem alapvető
erőforrás. Olyan erő, amellyel élni kell és lehet, de visszaélni
tilos: csak tisztelettel és óvatosan szabad megközelíteni és
felhasználni.
Fehér London ettől gyökeresen eltérő nézetet vallott.
Itt a mágiát nem egyenrangú félnek tekintették, hanem
olyasvalaminek, amit meg kell hódítani. Le kell igázni. Megzabolázni
és irányítani. Fekete London beengedte a mágiát; hagyta, hogy az
vegye át az uralmat, és feleméssze a lelkeket. A város bukását
követően Fehér London egy azzal ellentétes álláspontot tett
magáévá, és igyekezett minden lehetséges módon megkötni a
mágikus erőt. Az „Erő az Egyensúlyban”-elvből „Erő az
Uralkodásban” lett.
És amikor az emberek elkezdtek azért küzdeni, hogy teljesen
az irányításuk alá vonják a mágiát, az ellenállt nekik.
Visszahúzódott, bezárult, beásta magát a föld mélyére, ahol nem
férhetnek hozzá. Az emberek a világ felszínét kapirgálták, és
előásták azt a kevéske maradék mágiát, amit még mindig
megkaparinthattak, de az gyenge volt és híg, és egyre csak
gyérült, ahogy azoknak a száma is, akik küzdöttek érte. Úgy tűnt,
a mágia eltökélte, hogy kiéhezteti a foglyul ejtőit. És ez lassan
sikerült is neki.
Ennek az elhúzódó küzdelemnek volt egy mellékhatása, és ez
volt az oka, amiért Kell fehérnek nevezte Fehér Londont: a
városnak ugyanis minden talpalatnyi területét – lett légyen bár
éjjel vagy nappal, tél vagy nyár – ugyanaz a különös lepel
borította. Mint valami finom, leülepedett hamuréteg vagy
hótakaró, belepett és kifakított mindent és mindenkit. Az itteni
mágia keserű és hitvány volt, és maga alá temette a világ életét, a
színek melegségét; kiszipolyozta mindenből a lüktető
elevenséget, és csak sápadt, felpuffadt hullákat hagyott hátra.
Kell a nyakába akasztotta Fehér London érméjét – súlyos
vasdarabot –, és visszadugta a gallérja mögé. A kabátja eleven
feketesége kirítt a város utcáinak fakó hátteréből, és ő gyorsan
zsebre dugta véres kezét, mielőtt még az élénkvörös szín
bárkinek is feltűnne és ötleteket adna. A félig fagyott folyó – itt
nem Temzének, nem is Isle-nak nevezték, hanem Sijltnek –
gyöngyházfényű felszíne a háta mögött nyújtózott, a túlsó
partján pedig a város északi része terült el egészen a horizontig.
Előtte a déli negyed várta, és pár háztömbnyire késszerű, éles
tornyokkal emelkedett a magasba a kastély; hatalmas kőtömege
minden más épületet eltörpített maga körül.
Nem vesztegette az időt, egyenesen megindult feléje.
Kellnek hórihorgas termete miatt rossz szokása volt a
görnyedt, hanyag testtartás. Itt, Fehér London utcáin lépkedve
azonban teljes magasságában kihúzta magát, és felszegett állal,
leengedett vállakkal, határozottan haladt célja felé; csizmája
visszhangot verve kopogott az utcaköveken. De nem csupán a
testtartása változott meg. Odahaza álcázta az erejét. Itt viszont
több esze volt annál. Hagyta, hogy a mágiája megtöltse körülötte
a levegőt, az pedig szomjasan itta magába a kisugárzását,
felmelegedve simult a bőréhez, és hosszú ködcsápokként szakadt
le róla. Kényes kötéltánc volt ez. Demonstrálnia kellett az erejét,
ugyanakkor szilárdan magánál tartani. Ha túl keveset mutat,
prédának tekintik. Ha túl sokat, főnyereménynek.
A város lakói elméletileg ismerték ugyan Kellt, vagy legalábbis
tudtak róla, és azzal is tisztában voltak, hogy a fehér korona
védelmét élvezi. És elvileg senki nem lett volna annyira ostoba,
hogy dacoljon a Dane ikrekkel. Ám az éhség – az energia, az élet
utáni sóvárgás – fura dolgokat művel az emberekkel. És őket is
különös tettekre veszi rá.
Így hát Kell éberen figyelt. Menet közben a lenyugvó napot
nézte – jól tudva, hogy Fehér London nappali világosságban a
legengedelmesebb. Tudta: a város éjszaka megváltozik. A csend –
egyfajta természetellenes, súlyos, lélegzet-visszafojtott némaság
– megtörik, és utat enged a zajoknak: a nevetés, a szenvedélyek
(amit egyesek hatékonynak tartanak az erők megidézésére), de
leginkább a harc és gyilkolás hangjainak. A végletek városa volt
ez. Talán izgalmas és izgató. De halálos. Az utcákat már régen
sötétre festette volna a sok kiontott vér, ha az orgyilkosok és
torokmetszők nem isszák meg mindet.
 Így, hogy még fenn volt a nap, a szegények és elveszettek az
ajtókban ácsorogtak, az ablakokból lógtak és az épületek közötti
hézagokban lézengtek. Mindegyikük komor tekintettel,
csontsoványan figyelte, ahogy Kell elhalad előttük. Ruháik
ugyanolyan kifakultak, színtelenek voltak, mint a város összes
többi része. Ahogy a hajuk, a szemük, úgy a bőrük is, amelynek
felszínét mindenféle jelek borították. Sebek, hegek és billogok
meg mindenféle csonkolások, amelyeknek elvileg az volt a céljuk,
hogy a testükhöz kössék azt a kevéske kis mágiát, amit még meg
tudtak idézni. Minél gyengébbekké váltak, annál jobban
összeszabdalták magukat: szó szerint tönkretették a húsukat
tébolyult igyekezetükben, hogy megőrizzék csekélyke erejük
maradékát.
Vörös Londonban az efféle hegeket hitványnak, megvetésre
méltónak tekintették volna, amely nem csupán a testet, de magát
a mágiát is megrontja azzal, hogy hozzájuk köti. Itt azonban csak
az igazán erősek engedhették meg maguknak, hogy megvessék a
sebhelyeket; ám még akkor sem a bemocskolást látták bennük,
csupán a kétségbeesést. De akik az efféle billogok felett álltak,
még azok is erősen támaszkodtak az amulettek és talizmánok
erejére (egyedül Holland nem hordott semmiféle ékszert,
leszámítva azt a brosst, amely jelezte, hogy a trón szolgája). A
mágia itt nem jött olyan készségesen és engedelmesen.
Felhagytak az elemek nyelvének használatával, amikor azok nem
hallgattak többé a parancsszavakra. (Az egyetlen elem, amit még
meg lehetett idézni, valami romlott, természetellenes energia
volt, a tűz és valami sötétebb dolog beteges fattya). Ami mágia
lehetett volna, azt elvették, amulettek, varázsigék és kötések
segítségével formákba erőszakolták. De sosem volt elég, nem
lehetett betelni vele.
Ám az emberek mégsem álltak odébb.
 A Sijlt ereje – még így, ebben a félig megfagyott állapotában is
– odaláncolta őket a városhoz; a folyó mágiája lett az alig
pislákoló melegség egyetlen forrása.
Maradtak hát, és az élet ment tovább. Azok, akik (még) nem
estek áldozatul a mágia iránti mardosó éhségnek, végezték a
mindennapi munkájukat, csak a maguk dolgával törődtek, és
minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megfeledkezzenek a
világuk lassú, kérlelhetetlen pusztulásáról. Sokan abba a hitbe
kapaszkodtak, hogy a mágia vissza fog térni. Hogy egy kellően
erős uralkodó majd képes lesz visszakényszeríteni a hatalmat a
világ vérkeringésébe, és újjáéleszteni azt.
Így hát vártak.
Kell azon töprengett, Fehér London népe vajon valóban hisz-e
abban, hogy Astrid és Athos Dane elég erősek, vagy egyszerűen a
következő feltörekvő mágusra várnak, aki majd megdönti a
hatalmukat. Előbb-utóbb nyilván így lesz. Valaki mindig jön, hogy
átvegye az irányítást.
A csend egyre súlyosabbá vált, ahogy feltűnt előtte a kastély.
Szürke és Vörös Londonban palotát emeltek az uralkodóknak.
Fehér Londonban azonban valóságos erődöt.
Magas fal övezte a kastélyt, és a boltozatos citadella meg a
külső fal között tágas, kőborításos udvar terült el, amely úgy
futott körbe a fenyegetően derengő épület körül, mint egy
várárok, és bővelkedett különböző márványalakzatokban. A
hírhedt Krös Mekt, vagyis a Kőerdő volt ez, amelyet nem fák, hanem
embereket formáló szobrok alkottak. Rebesgették, hogy az
alakok nem voltak ám mindig kőből, és hogy az udvar valójában
inkább sírkert; a Dane testvérek így emlékeztek meg
mindazokról, akiket megöltek. Egyúttal pedig a külső falon
áthaladókat is emlékeztették, mi vár az árulókra az ikrek
Londonjában.
 Kell belépett a kapun, átvágott az udvaron, és megközelítette
a masszív kőlépcsőket. Az erőd lépcsőjén tíz őr állt sorfalat
mozdulatlanul, akár a szobrok az „erdőben”. Csupán bábok
voltak, akiket Athos király szinte mindenüktől megfosztott –
kivéve a tüdejükben áramló lélegzetet, az ereikben keringő vért
és a saját parancsait a fülükben. Kell a puszta látványukba
beleborzongott. Vörös Londonban, az ő világában szigorúan
tilos volt mágiahasználattal irányítani, megszállni vagy
megkötni egy másik ember testét és elméjét. Itt azonban mindez
jele volt Athos és Astrid közös erejének, az uralkodásra való
hatalmuknak – ennélfogva pedig magától értetődő joguknak.
Az őrök egyetlen moccanás nélkül álltak; csak üres tekintetük
követte őt, ahogy közeledett feléjük, majd belépett a súlyos
ajtókon. Odabent további őrök sorakoztak a boltíves mennyezetű
előszoba falai mentén, merev nézésüket leszámítva szintén
mozdulatlanul, akár a márvány. Kell átvágott a helyiségen,
bejutott egy második – ezúttal üres – folyosóra. Ekkor
felsóhajtott megkönnyebbülten, s lazított kicsit a feszült
éberségén, amikor becsukódtak mögötte az ajtók.
– Én még nem tenném a helyedben – szólalt meg egy hang az
árnyékok közül. Egy pillanattal később egy alak lépett elő a
homályból. A falakat lángoló, de soha el nem égő fáklyák
szegélyezték, és a villódzó fényükben Kell meglátta a férfit.
Holland.
Az antari bőre csaknem színtelen volt, és szénfekete haj
hullott a homlokába, majdnem a szemébe lógva. Az egyik szeme
szürkészöld volt, a másik azonban csillogó fekete. Amikor
tekintete találkozott Kell pillantásával, úgy tűnt, mintha két
kovakő szikrázva csapódna egymásnak.
– Levelet hoztam – közölte Kell.
– Igazán? – kérdezte Holland szárazon. – Azt hittem, teázni
jöttél.
 – Nos, gondolom, arra is sor kerül, amíg itt vagyok.
Holland szája széle megrándult, de nem mosolyra húzódott.
– Athos vagy Astrid? – kérdezte, mintha valami fejtörő lenne.
De amíg a rejtvényeknek van helyes megfejtésük, addig a Dane
ikreket illetően nem létezett olyan, hogy „helyes válasz”. Kell
sosem tudta eldönteni, melyikkel volna jobb szembenézni. Nem
bízott a testvérekben, együtt sem, de külön-külön aztán végképp
nem.
– Astrid – felelte végül, és azon tűnődött, vajon jól választott-
e.
Holland nem adta semmi jelét a véleményének, csak
biccentett, és mutatta neki az utat.
A kastélyt úgy építették, akár egy templomot (és egykor talán
valóban az is volt): hatalmas, kongóan üres vázszerkezettel. Szél
fütyült a termeiben, és a lépteik visszhangot vertek a
kőburkolaton. Legalábbis Kell csizmás léptei. Holland egy
csúcsragadozó félelmetes kecsességével mozgott. Az egyik
válláról fehér, félhosszú köpeny lógott, és lágyan hullámzott,
ahogy haladt. Kör alakú, ezüst brosstű kapcsolta össze; a különös
csatra olyan jeleket véstek, amelyek bizonyos távolságból díszes
dekorációnak tűntek csupán.
Kell azonban ismerte Holland és az ezüstcsat történetét.
Természetesen nem az antari szájából hallotta, hanem egy
férfitól vásárolta meg az igazságot a Perzselt Csontban, még
évekkel korábban. Az egész történetet megkapta – cserébe
egyetlen vörös londonbeli linért. Nem tudta megérteni, hogy
Holland – a város, de talán az egész birodalom igazolhatóan
leghatalmasabb személye – miért szolgál egy olyan érdemtelenül
felmagasztalt, véreskezű testvérpárt, mint Astrid és Athos. Kell
maga is számos alkalommal járt már a városban, mielőtt az utolsó
királya elbukott, és látta Hollandot az uralkodó oldalán, de
szövetségesként, nem pedig szolgaként. Akkor még más volt:
ifjabb és arrogánsabb, igen, de volt benne valami más is, valami
több. Fény ragyogott a szemében. Tűz égett benne. Azután
hirtelen, egyik látogatásról a másikra ez a tűz kihunyt, és odalett
a király is, akit a Dane testvérek taszítottak le a trónjáról.
Holland még mindig ott volt, ugyanúgy; mintha mi sem változott
volna. Ő maga azonban igenis megváltozott. Hideg és sötét lett a
lelke, és Kell tudni akarta, mi történt vele – mármint, hogy mi
történt valójában.
Úgyhogy elkezdett kutatni a válasz után. És végül meg is
találta, ahogy a legtöbb dolgot – vagy azok őt – a tavernában,
amely sosem mozdul a helyéről.
Itt úgy nevezték: a Perzselt Csont.
A mesélő úgy markolta meg a pénzdarabot, mintha az
melegítené, miközben görnyedten felült a bárszékre, és
elbeszélte történetét maktahnul, a nyers és kíméletlen város
torokhangokkal teli, durva bennszülött nyelvén.
– Ön vejr tök… – kezdte a bajusza alatt mormogva. – Azt
beszélik…
A királyi hatalom minálunk nem olyan, amire születik az
ember. Nem a vér öröksége. De a vér útján jutnak hozzá. Valaki
vagdalkozva utat tör magának a trónig, és megtartja, ameddig
csak tudja… egy évig, talán kettőig… Mielőtt elbukik, és valaki
más követi őt. A királyok jönnek és mennek. Folyamatos
körforgás ez. És rendszerint szimpla ügy. A gyilkos átveszi a
meggyilkolt helyét.
Hét évvel ezelőtt – folytatta a férfi –, amikor az utolsó királyt
megölték, többen is igényt formáltak a trónra. De végül csak
hárman maradtak: Astrid, Athos és Holland.
Kell szeme elkerekedett a meglepetéstől. Bár tudta, hogy
Holland az előző uralkodót szolgálta, arról sejtelme sem volt,
hogy maga is királyi babérokra tört. Habár logikusnak tűnt;
Holland antari volt egy olyan világban, ahol a hatalom jelentett
mindent. Neki kellett volna lennie a nyilvánvaló győztesnek.
Mégis, a Dane ikrek csaknem ugyanolyan hatalmasnak
bizonyultak, amilyen könyörtelennek és fortélyosnak. És ketten
összefogva legyőzték őt. De nem végeztek vele. Ehelyett
megkötötték.
Kell először azt hitte, csak félreérti, amit hall – a maktahn
tudása távolról sem volt olyan folyékony, mint az arnes-ija –,
ezért megismételtette a fickóval a szót. Vöxt. Megkötött.
– Az a csat az – árulta el a vendége a Perzselt Csontban, és
megütögette a mellkasát. – Az ezüstkör. Megkötő varázslatot rejt
– magyarázta. – Méghozzá sötétet.
Mint kiderült, maga Athos készítette. A sápadt király
természetfeletti képességgel tudott másokat irányítani – ám a
pecsét nem tette Hollandot agyatlan rabszolgává, mint a kastély
halljaiban sorakozó őröket. Nem kényszerítette arra, hogy
bármit is gondoljon, érezzen vagy akarjon. Csak arra, hogy
megtegyen dolgokat.
– Athos király okos – tette hozzá a fickó az érméjét babrálva. –
Rettenetes, de okos.
Holland hirtelen megtorpant, és Kell erővel visszafordította a
figyelmét és a tekintetét a kastély halljára és az ajtóra, amely
előttük állt. Nézte, ahogy a fehér antari az ajtóhoz emeli a kezét,
ahol gyűrű alakban szimbólumokat égettek a fába. Ügyes,
gyakorlott mozdulatokkal végighúzta felettük az ujját, közben
négyet megérintett közülük a megfelelő sorrendben. Odabent
engedett egy zárszerkezet, és ő bevezette Kellt a megnyíló
helyiségbe.
A trónterem ugyanolyan üresen és hatalmasan terpeszkedett
el, mint a kastély többi része, de ez kör alakú volt, és ragyogó
fehér kövekből épült mindenütt, a legömbölyített falaktól és a
felfelé ívelő mennyezeti tartóbordáktól a csillogó padlóig, illetve
a középen magasodó emelvény ikertrónjáig. Kell újra
megborzongott, annak ellenére, hogy a helyiségben nem volt
hideg. Csak úgy nézett ki, mintha jégből volna.
Érezte, hogy Holland elillan, de egyetlen pillanatra sem
fordította el a figyelmét a trónról, sem a rajta ülő nőről.
Astrid Dane talán teljesen beleolvadt volna a háttérbe, ha
nincsenek erei.
Ám azok úgy kiríttak a kezén és a halántékán, mint sötét,
tekergő fonalak; a teste többi része viszont valóságos tanulmány
volt a fehér színből. Ebben a Londonban oly sokan próbálták
elrejteni a tényt, hogy lassan teljesen kifakulnak: eltakarták vagy
kifestették a bőrüket, hogy egészségesebbnek tűnjenek. A
sápatag királynő azonban nem. Hosszú, színtelen haját hátul
egybefonták, és porcelán bőre egyenesen beleolvadt a tunikája
szegélyébe. Az öltözéke úgy illett rá, mint valami páncél;
inggallérja magas és merev volt, mintha szándékosan
védelmezné a torkát. Maga a tunika pedig álltól csuklóig és
derékig borította – Kell biztos volt benne, hogy nem is annyira
szerény egyszerűségből, mint inkább védelem gyanánt. A
csillogó ezüst deréköv alatt feszes nadrágot viselt, amely magas
szárú csizmába vékonyodott (a szóbeszéd szerint egyszer egy
férfi leköpte, amiért nem hajlandó női ruhát viselni; válaszul
lemetszette a szerencsétlen ajkait). Az egyedüli színt a szeme
jeges halványkékje jelentette, valamint a nyakában és a
csuklóján lógó, meg a hajába belefont talizmánok zöldjei és
pirosai.
Astrid a két trón egyikén terpeszkedett; hosszú, karcsú teste
feszes drótként ívelt a ruhája alatt. Inas volt ugyan, de távolról
sem gyönge. A nyakában lógó függőt babrálta, amelynek a
felszíne olyan volt, akár a jégvirágos üveg, a szegélye pedig mint
a frissen kiserkent vér. Különös dolog ennyire élénk színt látni Fehér
Londonban, gondolta Kell.
 – Valami édes illatot érzek – szólalt meg a királynő. Eddig a
mennyezetet bámulta. Most a tekintete lefelé vándorolt, és
megállapodott Kellen.
– Üdv, virágfiú!
A királynő angolul beszélt. Kell tudta, hogy a nő nem tanulta a
nyelvet, hanem – miként Athos – inkább varázslatra
támaszkodott. Valahol a szorosan testére simuló ruhák alatt egy
fordítórúnát égettek a bőrébe. A hatalomra éhesek kétségbeesett
és szánalmas tetoválásaival ellentétben a nyelvi rúnák katonai
választ jelentettek egy politikai problémára. Vörös London az
előkelő, nemesi réteg védjegyének tekintette az angolt, de Fehér
London nem sok hasznát vette e nyelvnek. Holland egyszer azt
mondta Kellnek, hogy ez itt a harcosok és nem a diplomaták
földje. Az itteni uralkodók sokkal többre értékelték a csatazajt,
mint a báltermeket, és nem láttak semmi értéket egy olyan
nyelvben, amelyet a népük nem is ért. Ezért ahelyett, hogy éveket
vesztegettek volna el a királyok közös nyelvének
megtanulásával, azok, akik elfoglalták a trónt, egyszerűen
magukra vették a rúnát is.
– Felség – hajtott fejet Kell.
A királynő kihúzta magát, és ülő helyzetbe egyenesedett.
Mozdulatainak lustasága persze színjáték volt csupán. Astrid
Dane igazi kígyó volt: csak addig lassú, amíg úgy nem dönt, hogy
lecsap áldozatára.
– Jöjj közelebb! – mondta. – Hadd lássam, mekkorát nőttél.
– Már felnőttem egy ideje – felelte Kell.
A nő végighúzta egyik körmét a trónszék karfáján.
– Mégsem fakulsz ki.
– Még nem – felelte Kell, és sikerült kipréselnie magából egy
óvatos mosolyt.
– Jöjj ide hozzám! – kérte ismét az uralkodónő, és felé
nyújtotta a kezét. – Vagy én megyek oda hozzád.
 Kell nem tudta eldönteni, hogy ez ígéret-e, vagy inkább
fenyegetés, de amúgy sem volt választása; így hát előrelépett, be
a kígyófészekbe.

III
A korbács keresztülsüvített a levegőn, és villás vége felhasította a
fiú hátán a bőrt. Nem kiáltott fel – Athos azt kívánta, bár jajgatna
–, de összeszorított fogai között felszisszent a fájdalomtól.
A fiút úgy odatűzték egy négyszögletes fémkerethez, mint
valami molylepkét; a karjait szétfeszítették, a csuklóit a keret két
vízszintes keresztrúdjához kötözték. A feje előrebukott; arcélén
veríték és vér csorgott, majd lecsöpögött az álláról.
A fiú tizenhat volt, és nem hajolt meg.
Athos és Astrid Fehér London utcáin lovagoltak sápadt
csataménjeiken, üres tekintetű katonáiktól körülvéve, és
élvezettel ízlelgették az emberek szeméből sütő félelmet és az
abból fakadó engedelmességüket. Térdek koppantak a kövön. A
fejek és derekak mélyen hajlongtak.
Ám egy fiú – mint Athos később megtudta, a neve Beloc (a szót
véres ajkak köhögték ki) – csak állt, és alig biccentett. A
tömegben minden tekintet rászegeződött, és ösztönös érzelmi
felindulás hullámzott végig a gyülekezeten – a sokk és döbbenet
moraja, ám alatta a helyesléssel határos csodálaté is. Athos
megállította a hátasát, lebámult a fiúra: szemrevételezte annak
csökönyös, ifjonti dacát.
Természetesen Athos is volt valaha fiú. Ő maga is követett el
ostobaságokat, merő konokságból. Ám a fehér koronáért vívott
küzdelem során számos leckét megtanult, amióta pedig magához
ragadta az uralmat, még többet – mindenekfelett azt, hogy a
dacos ellenállás olyan, akár a gyom: gyökerestül kell kiirtani.
A húga mulatva figyelte a ménjéről, ahogy Athos odavet egy
tallért a fiú anyjának, aki mellette állt.
– Öt vosa rijke – mondta. – A veszteségedért.
Aznap éjjel eljöttek az üres tekintetű, kámzsás katonák,
betörték Belocék apró kunyhójának ajtaját, és kirángatták az
utcára a kétségbeesetten rúgkapáló és kiáltozó fiút, miközben az
anyja – akit visszatartott a falra kapart varázslat – nem tehetett
mást, csak jajveszékelve figyelte a jelenetet.
A katonák egészen a palotáig vonszolták, majd a csillogó
fehér márványpadlóra vettették a véres, összevert fiút, Athos
trónja elé.
– Ejnye, odanézzenek! – korholta Athos az embereit. –
Bántottátok szegényt. – A sápatag király felegyenesedett, és
lenézett a fiúra. – Amikor az az én dolgom.
Most az ostorszíj újra a levegőbe és a húsba hasított, és Beloc
ezúttal felüvöltött kínjában.
A korbács úgy omlott alá Athos tenyeréből, mint a folyékony
ezüst, és csillogó tócsába gyűlt a kövön a csizmája mellett.
Elkezdte feltekerni a keze köré.
– Tudod, mit látok benned? – Amikor felcsévélte az
ezüstkötelet, becsúsztatta a derékszíjára csatolt tartótokba. –
Tüzet.
Beloc vért köpött kettejük közé a padlóra. Athos ajka
megrándult. Öles léptekkel átvágott a termen, állánál fogva
megragadta a fiú képét, és hátracsapta a fejét a keret fájának.
Beloc felnyögött kínjában, de a hangját eltompította a kéz, amit
Athos a szája elé tapasztott. A király a suhanc füléhez hajolt.
– Vadul ég benned – suttogta, alig ujjnyira annak arcától. –
Alig várom, hogy kivájjam belőled.
– Nö kijn avost – morogta Beloc, amikor a király keze végül
lehullt a szája elől. Nem félek a haláltól.
– Hiszek neked – felelte Athos nyugodt hangon. – De nem
foglak megölni. Viszont abban biztos vagyok – tette hozzá
fordultában –, hogy azt kívánod majd, bárcsak inkább végeztem
volna veled.
Kőasztal állt a közelben. Azon egy tintával teletöltött
fémkehely, mellette pedig egy nagyon éles penge. Athos
mindkettőt kézbe vette, és odavitte őket Beloc állványhoz
szögezett testéhez. A fiú szeme elkerekedett a félelemtől, amikor
ráébredt, mire készül a király; kétségbeesetten megpróbálta
kiszabadítani magát a béklyóiból, ám azok nem engedtek.
Athos elmosolyodott.
– Szóval akkor hallottál már róluk. A jelekről, amiket készítek.
Az egész város tudta, milyen nagy előszeretettel viseltetik
Athos a megkötő varázslatok iránt. Rajongott az olyan jelekért,
amelyek megfosztják az embert a szabadságától, a személyes
gyökereitől, a lelkétől. Athos kényelmesen, ráérősen
előkészítette a kést; hagyta, hogy a fiú rettegése betöltse a
termet, miközben a fémpengével kavargatta a tintát, hogy az
bevonatot képezzen rajta. Az acélban barázda futott végig
hosszában, és a sötét festék úgy töltötte meg a fém rovátkáját,
mintha az penna volna. Amikor készen állt, a sápatag király
kéjesen lassú, szadista mozdulattal kihúzta a festékes kést.
Elmosolyodott, és a fiú hevesen ziháló mellkasához érintette a
hegyét.
– Hagyom, hogy megmaradjon a saját elméd – jelentette ki
Athos. – És tudod, miért? – A penge hegye a húsba metszett, mire
Belocnak elakadt a lélegzete. – Hogy láthassam a belső tusát a
szemedben, valahányszor a tested az én akaratomnak
engedelmeskedik a sajátod helyett.
Athos megnyomta a kést, és Beloc elfojtott egy
fájdalomüvöltést, ahogy a penge véres árkot vájt a húsába, le a
kulcscsontjától a szíve fölé. Athos a megkötő bűbáj vonalainak
bevésése alatt folyamatosan, halkan suttogott valamit. Bőr
hasadt, vér buggyant és csordult a penge nyomán, de Athos
szemlátomást nem zavartatta magát, ahogy lehunyt szemmel
irányította a kés útját.
Amikor elkészült, félretette a pengét és hátralépett, hogy
megcsodálja a munkáját.
Beloc ziháló mellkassal, ernyedten csüngött kötelékei
béklyójában. Vér és tinta csorgott a bőrén.
– Állj egyenesen! – parancsolta Athos, és elöntötte az
elégedettség, látván, ahogy Beloc megpróbál ellenállni; a fiú
izmai beleremegtek az erőfeszítésbe, miközben szembeszegült a
kapott utasítással, majd feladta, és valami vigyázz-szerűségre
emlékeztető pózba erőltette meggyötört testét. A szemében a
gyűlölet lángja fényesebben izzott, mint valaha, de a teste most
már Athos tulajdona lett.
– Mi az? – kérdezte a fakó király.
A kérdést nem a fiúhoz intézte, hanem az ajtóban megjelenő
Hollandhoz. Az antari végigfuttatta tekintetét a jeleneten – a
véren, a tintán, a megkínzott közemberen –, és az arckifejezése
az enyhe meglepettség és a teljes közöny közötti állapotot
sugallta. Mintha a látvány az égvilágon semmit nem jelentene a
számára.
Ami persze nem volt igaz.
Holland szerette játszani az érzéketlent, de Athos tudta, hogy
ez csak álca. Színlelheti, hogy nem érez semmit, de aligha
immunis az érzékszervi ingerekre. A fájdalomra.
– Ös-vo tach? – kérdezte Holland Beloc felé biccentve. – Elfoglalt
vagy?
– Nem – felelte Athos, és beletörölte a kezét egy sötét
kendőbe. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk. Mi az?
– Itt van.
– Értem – bólintott Athos, és félretette a törölközőt. Fehér
köpenye egy széken lógott; felvette, gyors mozdulattal a válla
köré kanyarította, majd a torka alatt összecsatolta. – Hol van
most?
– Odakísértem a húgodhoz.
– Nos, akkor… – vont vállat Athos – reménykedjünk, hogy még
nem csupaszította le a csontjairól a húst.
Athos az ajtó felé fordult, ám közben elkapta Holland
pillantását, amely ismét a fémvázhoz kiszíjazott fiúra vándorolt.
– Mit kezdjek vele? – kérdezte.
– Semmit – felelte Athos. – Még itt lesz, amikor visszajövök.
Holland bólintott, de mielőtt hátat fordíthatott volna, hogy
induljon, Athos az arcához nyúlt. Holland nem húzódott el a
sápatag király érintésétől, még csak meg sem merevedett alatta.
– Irigyled? – kérdezte. Holland kettős színű, fekete-zöld
tekintete rezzenetlenül állta Athos pillantását. – Szenvedett –
tette hozzá Athos lágyan. – De nem úgy, mint te. – Közelebb
hajolt. – Senki nem szenved nálad gyönyörűbben.
Ott volt hát. Megjelent Holland szája szögletében, szeme
sarkában. Harag. Fájdalom. Dac. Athos győzedelmesen
elvigyorodott.
– Jobb, ha megyünk – mondta, és könnyedén leejtette a kezét.
– Mielőtt még Astrid egészben felfalja ifjú vendégünket.

IV
Astrid közelebb intette.
Kell azt kívánta, bárcsak letehetné a levelet a trónszékek között
álló keskeny asztalkára, és már mehetne is. Bár tarthatná a
távolságot. De a sápadt királynő várakozón kinyújtotta a kezét a
levél felé… és feléje.
Előhúzta hát a zsebéből, és odakínálta Maxim király levelét.
Ám amikor a királynő érte nyúlt, az ujjai túlcsusszantak a
papíron, és az ifjú mágus csuklója köré kulcsolódtak. Kell
ösztönösen hátrébb húzódott volna, de a szorítás erre csak még
erősebbé vált. A gyűrűk felragyogtak a királynő ujjain, és a
levegő megtelt szikrázó elektromossággal, miközben némán
tátogva kimondott egy szót. Villám táncolt végig Kell karján,
amit csaknem azonnal éles fájdalom követett. A levél kifordult a
kezéből, ahogy a vérében áramló mágia előrelódult, és arra
sürgette, hogy cselekedjen. Ám ő leküzdötte a késztetést. Ez egy
játék volt. Astrid kegyetlen játéka. A nő azt akarta, hogy
ellenálljon, hogy küzdjön. Így hát akarattal megfékezte magát,
még akkor is, amikor a királynő ereje – valami éles, elektromos és
természetellenes – arra kényszerítette a lábát, hogy megrogyjon
alatta.
– Szeretem, amikor letérdelsz – búgta lágyan, és eleresztette a
férfi csuklóját. Kell mindkét tenyerét a hideg kőpadlóhoz
nyomta, és reszketegen teleszívta a tüdejét. Astrid lendületes
mozdulattal felkapta a levelet a földről, és az asztalra helyezte,
majd visszaereszkedett a trónszékébe.
– Jobb lenne, ha megtartanálak – tette hozzá, és ujjával
elgondolkodva ütögette a nyakában lógó függőt.
Kell lassan talpra egyenesedett. A villám energiája nyomán
sajgó lüktetés futott végig a karján.
– Miért, felség? – kérdezte.
A királynő keze lehullt az amulettről.
– Mert nem szeretem azokat a dolgokat, amik nem az enyémek
– jelentette ki nyíltan. – Nem bízom bennük.
– Bízol egyáltalán bármiben? – vetette ellen Kell a csuklóját
dörzsölve. – Vagy ami azt illeti, bárkiben?
A királynő végigmérte, és sápadt ajka mosolyra görbült.
– A padlómban lévő holttestek mind bíztak valakiben. Most
rajtuk lépkedve teázom.
Kell pillantása letévedt a talpa alatti gránitra. Természetesen
mindenféle szóbeszéd keringett a kőbe elszórtan beékelődött
fénytelenebb fehér darabokról.
Ekkor kivágódott mögötte az ajtó, és hátrafordulva meglátta,
ahogy Athos nagy léptekkel bemasíroz az őt tisztes távolból
követő Hollanddal a nyomában. Athos a testvére kiköpött mása
lehetett volna; a teljes egyezést csak szélesebb válla és rövidebb
haja rontotta valamelyest. De minden egyéb – az arcvonásaitól a
szálkás izomzatig és a belőle is sütő féktelen kegyetlenségig –
pontos másolata volt az ikerhúgáénak.
– Hallottam, társaságot kaptunk – közölte jókedvűen.
– Felség! – bólintott Kell. – Épp távozni készültem.
– Máris? – kérdezte a sápatag király. – Maradj még, és igyál
egyet!
Kell tétovázott. A régensherceg invitálását elutasítani egy
dolog; Athos Dane ajánlatát viszont merőben más.
Athos mosolyogva nézte ingadozását.
– Nézd, húgom, hogy aggódik!
Kell nem vette észre, hogy a királynő felkelt a trónjáról, csak
amikor már ott érezte a jelenlétét közvetlenül maga mellett: a nő
végigfuttatta ujját a kabátja ezüstgombjain. Antari vagy sem, a
Dane testvéreknek sikerült elérniük, hogy úgy érezze magát,
akár egy egér a kígyók között. Másodjára is erővel kényszerítette
a testét, hogy ne húzódjon el a királynő érintése elől – nehogy
provokálja őt.
– Bátyám, meg akarom tartani – affektált Astrid.
– Attól tartok, szomszédos uralkodótársaink ezt nem
értékelnék – felelte Athos. – De itt marad velünk egy italra. Igaz,
Kell mester? – Kell érezte, ahogy lassan bólint, mire Athos
mosolya szélesebbre húzódott. A fogai úgy csillogtak, akár a
késpengék. – Pompás! – Csettintett az ujjával: tüstént megjelent
egy szolga, és urára emelte halott tekintetét. – Széket neki! –
rendelkezett Athos, a szolga pedig azonnal hozott egyet, és Kell
mögé helyezte. Majd némán visszavonult, mint valami kísértet.
 – Ülj le! – parancsolta Athos.
Kell nem engedelmeskedett. Nézte, ahogy a király fellép a
díszemelvényre, és odaér a trónszékek közötti asztalhoz. Azon
aranyfolyadék állt üvegkancsóban, és két üres kristályüveg
kehely. Athos felemelte az egyiket, de nem töltött magának a
kancsóból. Ehelyett Holland felé fordult.
– Gyere ide.
A fehér antari korábban már visszavonult a távolabbi falhoz:
feketés haja és valódi fekete szeme ellenére csaknem teljesen
beleolvadt. Most viszont lassú, néma léptekkel előjött. Amikor
Athos mellé ért, a király odatartotta neki az üres kelyhet, és azt
mondta:
– Vágd meg magad!
Kellnek felfordult a gyomra. Holland ujjai egy pillanatra a
vállán lévő csatja felé mozdultak, majd kurta köpenye nyitott
oldala felé nyúltak. Feltűrte ruhaujját, felfedve ezzel alkarjának
számos forradásnyomát. Az antarik gyorsabban gyógyultak a
nagy többségnél. Ezek a vágások bizonyára mélyek lehettek.
Előhúzott egy kést a derékövéből, és a karját is, a pengét is a
kehely fölé emelte.
– Felség! – szólalt meg Kell sietve. – Nincs ínyemre a vér. Ugye,
nem bánod, ha inkább valami mást kérnék?
– Ugyan, dehogy – felelte Athos könnyedén. – Egyáltalán nem
probléma.
Kell már csaknem megeresztett egy reszketeg,
megkönnyebbült sóhajt, amikor Athos visszafordult Hollandhoz,
aki közben kezdte leengedni a karját. A sápatag király
összevonta a szemöldökét.
– Mintha azt mondtam volna, hogy vágd meg magad!
Kell ijedten összerezdült, ahogy Holland újra a kehely fölé
emelte a kaját, és végighúzta a bőrén a pengét. A vágás felületi
karcolás volt; csak olyan mély, hogy még éppen vért fakasszon. A
folyadék meggyűlt, és vékony csíkban belecsorgott az üvegbe.
Athos elmosolyodott, és állta Holland tekintetét.
– Nem érünk rá egész este! – szólt rá. – Nyomd mélyebbre!
Holland állkapcsában megfeszültek az izmok, de
engedelmeskedett. A kés mélyen belemart a húsába, és a sűrű,
sötét vér patakzani kezdett a serlegbe. Amikor a kupa megtelt,
Athos átnyújtotta a húgának, és ujjával végigsimította Holland
arcát.
– Menj, szedd rendbe magad! – kérte szelíden és kedvesen,
ahogy egy szülő beszél a gyermekéhez. Holland visszavonult, és
Kell egyszeriben ráébredt, hogy időközben nem csupán helyet
foglalt a székében, de elfehéredő ujjpercekkel markolja annak
karfáját. Erővel lefeszegette róla az ujjait, miközben Athos
felkapta a második kupát az asztalról, és teletöltötte a kancsóból
a sápadt aranyszínű folyadékkal.
Feltartotta, hogy Kell is láthassa, azután megitta, hogy
szemléltesse: az üveg és a tartalma is biztonságos. Majd újabb
adagot töltött, és átnyújtotta Kellnek egy szabotázshoz szokott
ember gesztusával.
A férfi elvette a kelyhet, és túl gyorsan, túl nagy kortyokban
ivott – abbéli igyekezetében, hogy megnyugtassa zaklatott
idegeit. Amint kiürült a kupája, Athos rögvest újratöltötte. Maga
az ital tiszta, édes és erős volt, és könnyen lecsúszott. Eközben a
Dane testvérek osztoztak a saját kupájukon; ahogy ittak, Holland
vére élénkvörösre színezte az ajkukat. A hatalom a vérben rejlik,
gondolta Kell, miközben kezdett átmelegedni.
– Lenyűgöző – mondta, és kényszerítette magát, hogy a
második adagot lassabban igya ki az elsőnél.
– Micsoda? – kérdezte Athos, és beleereszkedett a
trónszékébe.
Kell a Holland vérével teli serleg felé biccentett.
 – Hogy sikerül ennyire fehéren tartani a ruhájukat. – Kiitta a
második poharát is; Astrid felnevetett, és töltött neki egy
harmadikat.

V
Kell okosabban tette volna, ha megáll az első italnál.
Vagy a másodiknál.
Úgy vélte, háromnál abbahagyta, de nem lehetett benne
egészen biztos. Nem érezte meg az italok igazi hatását, csak
amikor talpra állt, és a fehér kőpadló veszélyesen megbillent
alatta. Tudta, hogy ostobaság volt ennyit innia, de Holland
vérének a látványa felkavarta és megrázta. Nem tudta kiverni a
fejéből az antari arckifejezését; azt, ami átsuhant az arcán,
közvetlenül mielőtt a kés a húsába vágott. Holland a fenyegető
nyugalom örökös ábrázatát viselte, de akkor és ott, egyetlen
pillanatra lehullott róla az álarc. És Kell nem tett semmit. Nem
kezdett el könyörögni – és nem alkalmazott semmilyen nyomást
–, hogy Athos engedjen. Nyilván semmi jó nem származott volna
belőle, ha megpróbálja, de akkor is. Holland is antari. Csupán a
szerencsének köszönhető, hogy Hollandot idevetette a sors a
könyörtelen Fehér Londonba, őt, Kellt pedig az élettől vibráló
Vörösbe. Mi lenne, ha megfordulna a szerencsénk?
Kell reszketve felsóhajtott; lélegzete gomolyogva tört elő
szájából. A hűs levegő nem sokat segített, hogy kitisztuljon a
feje, de tudta: még nem térhet haza, így nem. Úgyhogy gyalog
vágott neki Fehér London utcáinak.
Persze ez is ugyanolyan ostobaság volt. Felesleges
vakmerőség. Mindig olyan felelőtlen vagyok.
De miért?, töprengett, hirtelen feldühödve magán. Miért teszem
ezt folyton? Miért lépek ki a biztonságból, ki az árnyak közé, a
kockázatba, a veszélybe? Miért? – hallotta Rhy esdeklését aznap
éjjel a tetőn.
Maga sem értette. Azt kívánta, bár tudná, de csak annyit
tudott, hogy meg akar állni. A haragja időközben elszivárgott, és
csak valami meleg állandó maradt utána. Vagy ez talán csak az ital
utóhatása?
Első osztályú ital volt, bármi lehetett is. Jó erős. De nem az a
fajta, amitől elgyengül az ember. Nem. Ennek az erejétől erőre
kap, aki megissza. Dalolni kezd tőle a vére. És a… Kell felemelte
az állát, felnézett az égre, és csaknem elveszítette az egyensúlyát.
Muszáj összpontosítanom.
Többé-kevésbé biztos volt benne, hogy nagyjából a folyó
irányába tart. A levegő hűsen cirógatta az ajkait, kezdett egyre
jobban sötétedni – Mikor ment le a nap? –, és a fogyatkozó fényben
a város kezdett felpezsdülni körülötte. A csend átadta a helyét a
zajoknak.
– Csinos darab – suttogta egy vénasszony egy kapualjban,
maktahnul. – Sima bőr. Szép csontok.
– Erre, mester! – kiáltott oda egy másik.
– Térj be hozzánk!
– Pihentesd a lábad!
– Pihentesd a csontjaidat!
– Erős csontok!
– Tiszta vér!
– Iszom a mágiádat!
– Eszem az életed!
– Gyere be!
Kell megpróbált összpontosítani, de úgy tűnt, nem képes
egyben tartani a gondolatait. Amint sikerült párat
összegyűjtenie, szellő támadt az elméjében, és szétfújta
valamennyit, ő pedig ott maradt kábán, kissé szédelegve. A
veszély érzete megbizsergette az érzékeit. Lehunyta a szemét, de
valahányszor így tett, maga előtt látta a jelenetet, ahogy Holland
vére belecsorog a serlegbe, úgyhogy inkább erővel újra
feltekintett.
Nem akart a taverna felé tartani. A lábai maguktól vitték arra.
A teste automatikusan megtalálta az utat. Egyszerre azon kapta
magát, hogy a Perzselt Csont bejárati ajtaja fölött lógó
cégértáblára mered.
Annak ellenére, hogy állandó, stabil pont volt, a fehér
londonbeli csehót nem olyannak érezte, mint a többi párját. Még
így is vonzerőt gyakorolt rá, de a levegőben vér és hamu szaga
terjengett, és az utcakövek hidegen koppantak a csizmája alatt.
El akarták szívni a teste melegét. Az erejét. A lábai megpróbálták
tovább vinni őt előre, de az akaratával megálljt parancsolt nekik.
Menj haza!, gondolta Kell.
Rhynak igaza volt. Semmi jó nem származhat ezekből az
üzletelésekből. Semmi, ami elég jó. Egyszerűen nem érte meg a
kockázatot. Az értéktelen limlomok, amikkel üzérkedett, nem
hoztak neki békét. Az egész csak ostoba játszadozás volt. És
eljött az ideje, hogy abbahagyja végre.
Ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben elővonta a kését
tokjából, és az alkarjához emelte.
– Te vagy az! – hallatszott egy hang a háta mögül.
Kell megfordult, és a penge visszacsusszant az oldala mellé.
Egy nő állt a sikátor bejáratánál; arcát eltakarta viseltes kék
köpönyegének csuklyája. Ha bármelyik másik Londonban lettek
volna, a ruhája színe talán a zafírt vagy a tengert idézi. Itt
azonban a leghalványabb árnyalat volt csupán; mint a felhők
sűrű rétegein átderengő égbolté.
– Ismerlek téged? – kérdezte a fiatalember, és hunyorogva
kémlelt bele a sötétbe.
A nő tagadóan megrázta a fejét.
– Nem, de én téged igen, antari.
 – Nem, tévedsz – jelentette ki Kell, meglehetős bizonyossággal
a hangjában.
– Azt tudom, mit művelsz.
Kell a fejét csóválta.
– Ma éjjel nem üzletelek.
– Kérlek! – mondta a nő, és Kell egyszeriben észrevette, hogy
egy borítékot szorongat a kezében. – Nem kérem, hogy bármit is
hozz nekem. – Előrenyújtotta a levelet. – Csak azt, hogy vidd el
ezt.
Kell összevonta a szemöldökét. Egy levél? A világokat már
évszázadokkal ezelőtt elszigetelték egymástól. Akkor mégis kinek
írhatott?
– A családomnak – felelte a nő, kiolvasva a szeméből a
kimondatlan kérdést. – Réges-régen, amikor Fekete London
elbukott, és az ajtókat lepecsételték, szétválasztottak bennünket.
Az évszázadok során a családjaink megpróbálták tartani a
kapcsolatot… De mára egyedül csak én maradtam. Itt rajtam kívül
mindenki meghalt, és odaát is, egyvalakit leszámítva. Oliver. Ő az
egyetlen családtagom, aki még él, és ott van az ajtó túloldalán.
Haldoklik, és csak azt szeretném… – A nő a mellkasához
szorította a borítékot. – Már csak mi ketten maradtunk.
Kell feje még mindig szédült.
– Egyáltalán, hogyan szereztél hírt róla, hogy Oliver beteg? –
kérdezte.
– A másik antari segítségével – magyarázta a nő, és
körbepillantott, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja. –
Holland hozott nekem egy levelet.
Kell nem tudta elképzelni magában, hogy Holland méltóztatna
bármit is átcsempészni a Londonok között, nemhogy két
közember egymásnak írt üzeneteit.
– Nem akarta – tette hozzá a nő. – Oliver mindenét neki adta,
hogy megvásárolja a levél átjutását, és még így is… – Úgy nyúlt a
gallérjához, mintha egy nyakláncot akarna érinteni, de csak a
csupasz bőrt találja. – Az ár többi részét én álltam.
Kell a homlokát ráncolta. Ez még kevésbé vallott Hollandra.
Nem mintha önzetlen lett volna, de azt Kell erősen kétségbe
vonta, hogy ennyire kapzsi és mohó lenne, és törődne az efféle
fizetséggel. Viszont az is igaz, hogy mindenkinek megvannak a
maga titkai, és Holland olyan éberen vigyázott a sajátjaira, hogy
Kell kénytelen volt eltűnődni azon, vajon mennyire ismeri antari
társa valódi jellemét.
A nő újra előrenyújtotta a levelet.
– Nijk shöst – esdekelt. – Kérlek, Kell mester!
Kell megpróbált összpontosítani, gondolkodni. Ígéretet tettem
Rhynak… De ez csak egy levél. És a mindhárom London uralkodói
által szentesített törvények értelmében a levelek kivételt
képeztek az átviteli tilalom alól. Ők nyilvánvalóan csak a királyi
házak közötti levelezésre gondoltak, de akkor is…
– Előre tudok fizetni – erősködött a nő. – Nem kell
visszatérned, hogy lezárjuk az üzletet. Ez az utolsó, egyetlen
levél. Kérlek! – Beletúrt a zsebébe, előhúzott egy vászonba tekert
kis csomagot, és mielőtt még Kell igent vagy nemet mondhatott
volna, a kezébe nyomta a borítékot és a fizetséget is. Különös
érzés futott végig Kellen, ahogy a csomag anyaga a bőréhez ért.
Azután a nő hátrahúzódott.
Kell lepillantott a papírra, a tollal ráírt címre, majd a kis
batyura. Elkezdte kicsomagolni, mire a nő sebesen előrelendült,
és megragadta a kezét.
– Ne légy bolond! – suttogta, és idegesen körbepillantott a
sikátorban. – Errefelé egy tallérért is elvágják a torkodat. – A
csomag köré hajtotta a férfi ujjait. – Ne itt! – figyelmeztette. – De
elég fizetség lesz, esküszöm. – Visszahúzta a kezét. – Ez minden,
amit adhatok.
 Kell homlokráncolva nézett le az ismeretlen tárgyra. Csábító
volt a titokzatossága és a helyzet rejtélye, ugyanakkor viszont túl
sok kérdést vetett fel, túl sok részletnek nem látta semmi
értelmét. Felpillantott, és már kezdte volna visszautasítani az
ajánlatot…
De már nem volt kihez szólnia.
A nő eltűnt.
Kell a Perzselt Csont bejárata előtt állt, kábán és szédelegve.
Mi a fene történt az imént? Végre elszánta rá magát, hogy befejezi a
csempészést, és nem üzletel többet. Nem keresi a bajt. Erre most
az talált őrá? Lebámult a levélre és a fizetségre, akármi volt is az.
Azután a távolban valaki felsikoltott, és a hang egyszeriben
visszazökkentette Kellt a sötétség és veszélyek valóságába.
Gyorsan bedugta a kabátzsebébe a papírt és a csomagot, előhúzta
a kését, és miközben megidézte az otthonába nyíló kaput,
igyekezett tudomást sem venni a vérében szétáradó rettegésről.
 ÖT

FEKETE KŐ

Lina zsebében ezüst csörgött, amikor visszatért a Kőhajításhoz. A

nap még alig nyugodott le a város fölött, de ő máris szépen
megszedte magát aznapra. Kockázatos vállalkozás volt a nem
éjszakai zsebtolvajkodás – különösen az ő sajátos álcájában,
amely homályosan látó szemet vagy gyenge megvilágítást kívánt
–, de Linának talpra kellett állnia valamiképpen. Egyetlen térkép
és ezüst zsebóra árán nem vehetett magának hajót, és nem
csinálhatta meg a szerencséjét.
Szerette érezni az érmék súlyát a zsebében: ígéretként
csilingeltek. Fesztelenebbé, hetykébbé tették lépteit. Ő alapjában
véve kalóz volt – hajó nélkül. De tudta: egy nap meglesz a saját
hajója, azután elvitorlázik, és egyszer s mindenkorra végez ezzel
a nyomorult várossal.
Ahogy Lina a macskaköves utcán lépkedett, gondolatban most
is (mint oly gyakran) listát készített arról, mi mindenre lesz
szüksége ahhoz, hogy hamisítatlan kalózkapitány lehessen.
Először is kell egy jó tengeri bőrcsizma. És persze egy kard, díszes
hüvelyben. A pisztolya, Caster – igazi szépség – már készen állt, és
a kései is, mind épp elég élesek. De minden kalóznak volt kardja
és hozzá kardhüvelye. Legalábbis azoknak, akikkel ő eddig
találkozott… és akikről a könyvekben olvasott. Linának sosem
jutott elég ideje az olvasgatásra, de legalább ismerte a betűket –
hasznos képesség volt ez egy tolvaj számára, ő pedig gyors és
ügyes tanítványnak bizonyult. Azon ritka alkalmakkor, amikor
könyvet lopott, mindig csak a kalózokról és kalandos
utazásokról szólókat emelte el.
Tehát egy pár jó csizma és egy hüvelyes kard. Ja, és egy kalap.
Linának megvolt még a széles karimájú fekete, de azt nem érezte
elég feltűnőnek. Még csak vacak toll vagy pántlika sem díszíti, vagy
legalább… – A Kőhajítástól pár ajtónyira a tornácon egy fiú
gubbasztott. Lina feléje vette az irányt, és lassított léptein.
Csapongó gondolatai is elcsendesültek. A srác vézna volt és
rongyos, talán feleannyi idős, mint ő, és olyan szurtos, akár egy
kéményseprő. Tenyérrel felfelé előrenyújtotta a kezét, Lina pedig
a zsebébe túrt. Nem tudta, mi késztette erre – talán a jó
hangulata, vagy a tény, hogy fiatal volt még az este –, de
elhaladtában beleejtett néhány rézpetákot a kéregető tenyerébe.
Nem állt meg, nem elegyedett vele szóba, nem is figyelt a
hálálkodásra, de mégis adott alamizsnát.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Barron, amikor odaért a
taverna lépcsőjéhez. A lány nem is hallotta, mikor jött ki a
kocsmáros. – Valaki még azt hiheti, hogy érző szív dobog a
marcona álcád alatt.
– Nem szív – felelte Lina, és félrehúzta köpenyét, elővillantva
alóla a tokjában pihenő pisztolyát és az egyik tőrét. – Csak ezek
itt.
Barron felsóhajtott és megcsóválta a fejét, de a lány pillantása
elkapta a szája szegletében bujkáló mosolyt, abban pedig valami
büszkeségfélét. Feszengeni kezdett tőle.
– Van valami harapnivaló? – kérdezte, és lábujjhegyen
fellépkedett a lépcsőn viseltes csizmájában.
A tulaj az ajtó felé biccentett, a lány pedig már követte volna
az ivóba, hogy bedobjon egy pint sört és egy tál levest – ennyi
aprót nélkülözhetek, ha Barron elfogadja –, amikor dulakodás
hangjait hallotta a háta mögött. Megfordulva meglátott egy
csapat utcai patkányt – hárman voltak, nem idősebbek nála –,
amint az iménti rongyos fiút lökdösik. Az egyik fickó dagadt volt,
a másik cingár, a harmadik alacsony; de nyilvánvalóan
mindannyian a söpredékhez tartoztak. Lina nézte, ahogy a
töpszli elállta a fiú útját. A dagi nekilökte őt a falnak. A keszeg
pedig kiragadta az ujjai közül a rézpetákokat. A fiú szinte nem is
állt ellen. Csak komor beletörődéssel meredt kifosztott kezeire.
Alig néhány pillanattal korábban üresek voltak, és most ismét
azok lettek.
Lina keze ökölbe szorult, miközben a három bandita
felszívódott az egyik sikátorban.
– Lina! – figyelmeztette Barron.
Lina tudta jól: nem érdemes velük vesződni. Ő okkal rabolt a
gazdagoktól: azoknak bőven jutott elég, volt hát miből lopni. De
ezeknek a gazembereknek valószínűleg semmijük nincs, amit
megérne elvenni – talán azt leszámítva, amit az imént a sráctól
elkoboztak az utcán. Csak pár tallér, aminek Lina nem bánta az
elvesztését. De nem ez a lényeg.
– Nem tetszik nekem ez a tekintet – jelentette ki Barron,
amikor látta, hogy a lány nem követi.
– Vigyázz a kalapomra! – lökte a fejfedőjét a csapos kezébe,
miután belenyúlt a cilinder kürtőjébe, és előhúzta a mélyéből az
álcáját.
– Nem érik meg a balhét! – emlékeztette Barron. – És ha nem
tűnt volna fel, ők hárman vannak, te pedig egyedül.
– Micsoda kishitűség! – felelte a lány, és egy mozdulattal
formára pofozta a széles karimájú posztókalapot. – Itt most az
elvről van szó, Barron.
A kocsmáros felsóhajtott.
– Elvek vagy sem, egy nap megöleted magad miattuk.
– Miért, tán hiányoznék? – kérdezte a lány.
– Mint púp a hátamra – vágta rá a férfi.
 Lina rávillantott egy futó vigyort, majd a szeme elé kötözte a
maszkot.
– Vigyázz a kölyökre! – kérte, és mélyen a szemébe húzta a
kalap karimáját. Barron felnyögött, ahogy a lány ruganyosan
lehuppant a lépcsőről.
– Hé, te! – hallotta, amint Barron odakiált a közeli verandán
kuporgó fiúnak, aki még mindig az üres tenyerét bámulta. –
Gyere csak ide…!
Azután Lina már ott sem volt.

II
7Naresk Vas.
Ez a cím állt a borítékon.
Kell egészen kijózanodott, és úgy döntött, egyenesen
odamegy a helyszínre, hogy mielőbb letudja a különös
levélkézbesítési ügyet. Rhynak sosem kell megtudnia. Kell
eldöntötte, hogy mielőtt visszatérne a palotába, a Rubinmezők
fölötti privát szobácskájában még a becsomagolt apróságtól is
megszabadul – bármi legyen is az –, hogy nyugodt lelkiismerettel
mondhassa, ha kérdezik: üres kézzel érkezett.
Jó tervnek tűnt, vagy legalábbis számos rossz közül a
legkevésbé problémásnak.
Ám amint odaért az Otrech és a Naresk sarkára, és a papíron
álló cím láthatóvá vált, Kell lassított, majd megtorpant, azután
két gyors oldallépéssel behúzódott a legközelebbi árnyékba.
Valami nem stimmelt.
Nem nyilvánvaló és feltűnő módon, de a bőre alatt, a
csontjaiban érezte, hogy nincs minden rendben.
A Naresk Vas üresnek tűnt, de nem volt az.
Ez a helyzet a mágiával: mindenütt jelen van. Mindenben.
Mindenkiben. És amíg halk, egyenletes pulzusként lüktet a
levegőben és a földben, addig az eleven lények testében
hangosabban ver. Ha Kell megpróbálta elérni – ha kinyúlt érte –,
akkor érezte. Ez is egy érzék volt; nem olyan erős, mint a látás,
hallás vagy szaglás, ám ennek ellenére is feléje áradt a jelenléte
az utca túloldalán húzódó árnyak közül.
Vagyis nem volt egyedül.
Visszafojtott lélegzettel lapult, és nem mozdult a sikátorból; a
szemközti házra szegezte tekintetét. És valóban: rövidesen
meglátta, hogy valami megmoccan. Csuklyás alak várakozott a
Naresk Vas 7. és 9. közötti sötétségben. Kell semmi mást nem
tudott kivenni belőle, csak az oldalán függő fegyver csillanását.
Kell – aki kissé még mindig kába volt a Dane testvérekkel
töltött időtől – egy másodpercre úgy vélte, talán Oliver az. A férfi,
akinek a levelet elhozta. De jobban belegondolva nem lehetett
Oliver. A nő azt mondta, haldoklik. De még ha elég jól is érezné
magát ahhoz, hogy az utcán találkozzon Kellel, akkor sem
tudhatta semmiképp, hogy itt és most lesz a találkozó. Hiszen
maga Kell is épp csak az imént fogadta el a feladatot. Ez azt
jelenti, hogy az alak nem Oliver. De ha nem ő, akkor kicsoda?
Kell bőre bizseregni kezdett a veszélyérzettől.
Előhúzta a levelet a zsebéből, és tüzetesen szemügyre vette a
címet, majd a lélegzetét visszatartva óvatosan feltörte a pecsétet,
és kihúzta a borítékból a papírt. Elharapott egy halk szitkot.
Még így, a sötétben is láthatta, hogy a lap teljesen üres.
Semmi más, csak egy darab félbehajtott pergamen.
Kell elméje belekábult a következtetésbe. Felültettek.
Ha azok – bárkik legyenek is – nem a levélre vágynak, akkor…
Sanct! Kell keze a még mindig a zsebében lapuló csomagocska
után nyúlt. A fizetség. Amikor ujjai összezárultak a vászonba
bugyolált tárgy körül, újra végigfutott karján a különös érzet. Mit
fogadtam el?
Mit tettem?
 Ebben a pillanatban az utca túloldalán lévő árnyék felnézett.
A Kell kezében tartott papíron egyetlen pillanatra megvillant
az utcai lámpás fénye, de többre nem is volt szükség. Az árnyék
tüstént Kell felé rontott.
A férfi sarkon fordult, és rohanni kezdett.

III
Lina követte a csirkefogók nyomát a kanyargó londoni utcákon:
várta, hogy különváljanak. Barronnak igaza volt: a „három az
egy ellen” felállás nem kecsegtetett sok eséllyel, de ő kiszemelte
az egyiküket. És ahogy a három főből kettő lett, majd végül azok
ketten is elköszöntek egymástól, ő tovább követte célpontját.
A vékonydongájút választotta – a patkányt, aki az imént
kitépte a tallérokat a csont-bőr srác kezéből. Az árnyak közé
olvadva a nyomában maradt az egyre keskenyedő utcácskák
labirintusán át. A lopott rézpetákok hangosan zörögtek a suhanc
zsebében; fogai között faforgácsot rágcsált. Végül befordult egy
sikátorba, Lina pedig láthatatlanul és pisszenés nélkül,
észrevétlenül utána osont.
Amint egyedül maradtak, egyetlen hosszú lépéssel áldozata
mögött termett, a cingár fiú torkához emelte a kését, amit elég
mélyen nekinyomott a bőrének, hogy vért fakasszon.
– Ürítsd ki a zsebeidet! – morogta mély, elváltoztatott hangon.
A suhanc nem mozdult.
– Nagy hibát követsz el – jelentette ki, és odébb tolta a
szájában a fa fogpiszkálóját.
A lány fogást váltott a markolaton, mire a kés még mélyebbre
mart a csibész torkába.
– Valóban?
Azután meghallotta a háta mögött sietve közeledő lépteket, és
még épp idejében bukott le, hogy elkerüljön egy ökölcsapást. Az
utcai patkányok egy másik tagja, a seggdugasz állt ott: egyik
húsos kezét ökölbe szorította, a másikban fémrudat markolt.
Majd egy másodperccel később vörös képpel, kifulladva a dagi is
beérte őket harmadikként.
– Te vagy az! – lihegte, és Lina egy pillanatra azt hitte,
felismerték. Azután ráébredt, hogy a kölyök csak a KÖRÖZÉS
plakáton látott fantomrajzot azonosította. – Az árnyéktolvaj.
A vézna kiköpte a szájában rágcsált fapálcikát, és szélesen
elvigyorodott.
– Uraim, úgy fest, megütöttük a főnyereményt.
Lina tétovázott. Biztosra vette, hogy egy utcai patkányt
legyőzhetne, és arra gondolt, akár még kettőt is. Na de hármat?
Talán ha szép nyugodtan állnának… Ám azok folyton változtatták a
helyüket, így nem láthatta egyszerre mindhármukat. Hallotta egy
rugós pillangókés kattanását és a fémrúd koccanását a
kockakövön. A tokjában lapult a pisztolya, a kezében a kése, egy
másik pedig a csizmája szárában, de tudta: nem lesz elég gyors
ahhoz, hogy az összeset kifektesse.
– Mit ír a poszter? Élve vagy holtan keresik? – kérdezte az
alacsony.
– Nem hiszem, hogy erre külön kitértek – felelte a cingár,
miközben a vért törölgette a torkáról.
– Szerintem azt írták, holtan – tette hozzá a dagi.
– De még ha élve keresik is – érvelt a vékonydongájú –, nem
hinném, hogy zokon vennék, ha hiányozna a testéből néhány
darab. – Azzal a lánynak rontott, aki hátralendült, véletlenül
belépve a kövér patkány hatósugarába. Az utána kapott, és Lina
odacsapott neki. Vágása vért fakasztott, de a következő
pillanatban az alacsony társuk megragadta. Amikor a karjai
átkulcsolták a mellkasát, a lány érezte, hogy támadója szorítása
megkeményedik.
– Hát ez meg mi? – sziszegte. – Ez a mi jómadarunk egy…
 Lina nem várta meg a folytatást. Csizmájával keményen
beletaposott a fickó lábfejébe, az pedig a fájdalomtól elakadó
lélegzettel elengedte őt. Lina csak egyetlen pillanatra vált
szabaddá, ám ez épp elég volt, hogy azt tegye, amit tennie kell –
az egyetlen dolgot, amit mindennél jobban utált tenni.
Elrohant.

IV
Kell hallotta maga mögött a lépteket: először egy, majd két, végül
három pár láb dobogását – vagy a harmadik talán csak a hevesen
lüktető szíve volt? –, miközben végigszáguldott a sikátorokon.
Nem állt meg, lélegzetet is alig vett, amíg el nem érte a
Rubinmezőket. Fauna elkapta a pillantását, ahogy berontott az
ivóba. Az öregasszony összevonta szürke szemöldökét – Kell
szinte soha nem a főbejáraton át érkezett –, de nem állította meg,
és nem kérdezett semmit. A léptek zaja néhány háztömbnyivel
odébb elmaradt ugyan mögötte, de miközben felkapaszkodott az
emeleti szobácskáig, mégis ellenőrizte a jeleket a lépcsőfokokon,
majd annak ajtaján is. Az épülethez, a fához és kőhöz kötött
bűbájokat szándékosan úgy alkották meg, hogy az övén kívül
minden más tekintet elől elrejtsék a helyiséget.
Kell bezárta maga mögött az ajtót, és nekirogyott a
fadeszkáknak, miközben a keskeny szobában libegve életre
keltek a gyertyalángok.
Valaki felültette őt. De vajon kicsoda, és főleg miért?
Nem volt benne biztos, hogy akarja-e tudni egyáltalán, de
muszáj volt kiderítenie, úgyhogy előhúzta a lopott csomagocskát
a zsebéből: kifakult, szürkés szövetdarabba bugyolálták, és
amikor széthajtogatta a vásznat, egy csiszolatlan kődarab hullott
belőle a tenyerébe.
Elég kicsiny volt ahhoz, hogy kényelmesen beleférjen egy zárt
ökölbe; a színe pedig épp olyan mélyfekete, mint Kell jobb szeme.
Valósággal énekelt a kezében: halkan búgott, akár egy hangvilla.
Rezgésével megszólította, felerősítette a saját erejét, mint
hasonló a hasonlót. Együtt rezonált vele. Kell pulzusa
felgyorsult.
Énjének egyik része tüstént el akarta dobni a követ. A másik
viszont még szorosabban akarta markolni.
Amikor feltartotta a gyertyafénybe, látta, hogy az egyik oldala
egyenetlen és csipkézett, mintha törött volna, ám a másik oldala
sima. Azon a simára csiszolt felületen pedig egy szimbólum izzott
halványan.
Kell szíve nagyot dobbant, amikor észrevette.
Korábban még sosem látta magát a követ, a jelet azonban
tüstént felismerte.
Olyan nyelven írták, amelyet már csak kevesen beszéltek, és
meg kevesebben voltak képesek használni. Azon a nyelven,
amely a vérével együtt áramlott az ereiben, és a fekete szemében
lüktetett.
A nyelven, amelyre egy ideje egyszerűen már csak antariként
gondolt.
Holott a mágia nyelve nem mindig tartozott egyedül csak az
antarikhoz. Nem. Még mindig keringtek bizonyos történetek
olyan időkről, amikor mások is közvetlenül meg tudták szólítani
a mágiát (még ha a vér által nem is parancsolhattak neki). Egy
világról, amelyet olyannyira átitattak a mágikus erők, hogy
minden férfi és nő – sőt gyerek – folyékonyan beszélte a nyelvét.
Fekete Londoné volt a mágia nyelve.
Miután a város elbukott, minden ereklyét elpusztítottak, és az
általános „nagytakarítás” vagy megtisztítás részeként az összes
világban szándékosan kitörölték a múlt minden maradványát. Ily
módon igyekeztek őrködni a hatalom mételye ellen, amely
elnyelte a sötét birodalmat.
 Ez volt annak is az oka, hogy nem léteztek többé antari
nyelven írt könyvek. Az a néhány szöveg, amely fennmaradt,
csupán töredék volt; a varázsigék maradványait összegyűjtötték,
fonetikusan leírták, és azt adták tovább örökségként, miközben
az eredeti nyelv megsemmisült.
Kell beleremegett az ábra látványába, amelyet nem betűkkel,
hanem rúnaként rajzoltak meg – ahogy azt kell.
Ez volt az egyedüli rúna, amit ismert.
Egyetlen könyve volt az antari nyelvről, amit még hajdani
oktatója, Tieren bízott rá. Egy bőrkötéses napló, teleírva
vérparancsokkal – olyan varázslatokkal, amelyek meg tudják
idézni a fényt vagy sötétet, serkentik a növekedést, vagy épp
megtörnek más bűbájokat –, mindegyikük pontos kiejtéssel,
részletesen kifejtve. A fedelén egy olyan szimbólum állt, amelyet
még sosem látott. Valahogy mégis úgy érezte, ismernie kellene.
– Mit jelent? – kérdezte a tanítóját.
– Ez egy szó – magyarázta Tieren. – Olyan, amelyik egyszerre
tartozik mindegyik világhoz, és egyikhez sem. Ez a mágiát jelölő
név. Ez utal a létezésére és a teremtésére… – Tieren a rúnára
mutatott. – Ha a mágiának volna neve, ez lenne az – bólintott, és
végigkövette ujjával a szimbólum körvonalait. – Vitari.
Kell végigsimította hüvelykujjával a követ, és a jelentése ott
visszhangzott a fejében.
Vitari.
Ebben a pillanatban lépések zaja hallatszott a lépcső felől.
Kell megdermedt. Senkinek nem lenne szabad még látnia sem
azokat a lépcsőfokokat, nemhogy használni. De mégis hallotta a
csizmák dobogását. Hogyan követtek ide?
Ekkor vette észre a mintát a fakó szövetdarabon, amelybe
korábban a követ burkolták, és amely most széthajtogatva hevert
az ágyán. Szimbólumokat firkáltak rá. Egy nyomkövető bűbájt.
Sanct!
 Zsebre vágta a követ, és az ablak felé vetődött – épp abban a
pillanatban, amikor a kis ajtót erőszakosan felrántották mögötte.
Fellépett az ablakpárkányra és kiugrott. Leesett, keményen
belecsapódott a lenti járdába, majd a lendülettől bukfencezve
talpon termett, miközben a betolakodók nagy robajjal
becsörtettek a szobájába.
Valaki csúnyán elárulta. Valaki azt akarta, hogy
kicsempésszen egy tiltott ereklyét Fehér Londonból, és idehozza
a saját városába.
Kell sarkon fordult, hogy szembenézzen a nyomában járó
árnyékokkal. Kettőre számított, de csak egyet látott. A kámzsás
figura lassított és megállt.
– Ki vagy te? – kérdezte Kell parancsolóan.
Az árnyék nem felelt. Előrelendült, a derekán lógó fegyverért
nyúlt, és a sikátor tompa fényében Kell észrevette az X alakú
heget a kézfején. A torokmetszők és az árulók bélyegét. A
bérgyilkosokét. Ám amikor a férfi elővonta a fegyverét – egy
rövidkardot –, Kell mozdulatlanná dermedt. Jól ismerte a
markolatát díszítő szigillumot. A kehely és a felkelő nap. A királyi
család szimbóluma. Nem akármilyen fegyvert forgatott támadója.
Ilyen pengéjük csakis a királyi testőrgárda tagjainak lehetett.
Csak nekik, és senki másnak.
– Hol szerezted azt? – morogta Kell, ahogy átsöpört rajta a
harag hulláma.
Az orgyilkos a rövidkardja köré hajlította az ujjait. Az tompán
derengeni kezdett, Kell izmai pedig megfeszültek. A királyi gárda
kardjai nem csupán gyönyörűek és élesek: megbűvöltek. Maga Kell
is segített megalkotni a fémet átitató varázslatot, amely egyetlen
vágással képes lelohasztani egy mágus erejét. A pengéket
kifejezetten arra tervezték, hogy már a kezdete előtt véget
vessenek bármilyen összecsapásnak; hogy kizárják egy esetleges
mágikus megtorlás fenyegető lehetőségét. Különleges védelmi
potenciáljuk miatt – valamint attól tartva, hogy rossz kezekbe
jutva visszaélhetnek a hatalmukkal – a királyi őrök parancsba
kapták, hogy mindig tartsák maguknál a fegyverüket. Ha
valamelyikük elvesztette a kardját, akkor vele együtt, nagy
valószínűség szerint, az életét is.
– Sarenach – mondta az orgyilkos. – Add meg magad! A parancs
meglepte Kellt. A bérgyilkosok rendszerint csak fosztogattak és
vért ontottak, de nem ejtettek foglyokat.
– Tedd le azt a kardot! – utasította Kell. Megpróbálta akarattal
kicsavarni a torokmetsző markából a fegyvert, de azt mágikus
védelemmel látták el. Újabb biztosíték arra, nehogy rossz
kezekbe kerüljön a penge. Ami most mégis megtörtént. Kell
elmormolt egy káromkodást, és elővonta a saját tőrét a tokjából.
Csaknem kétarasznyival rövidebb volt, mint a királyi penge.
– Add meg magad! – ismételte a támadó érzelemmentes
hangon. Felvetette az állát, és Kell észrevette a szemében a mágia
csillogását. Kényszervarázs? Kellnek csak egy szempillantásnyi
ideje volt, hogy észlelje a tiltott varázslat használatát: a férfi
máris támadásba lendült. A természetfeletti fénnyel derengő
penge süvítve szelte át a levegőt. Kell hátravetődött, és sikerült is
elkerülnie a csapást, miközben a sikátor túlsó végében megjelent
egy újabb figura.
– Add meg magad! – szólalt meg a második jövevény.
– Egyszerre csak egyet! – csattant fel Kell. A magasba vetette a
karját, mire a járdakövek megremegtek, majd por- és kőfalat
alkotva fellőttek a levegőbe, és eltorlaszolták a második támadó
útját.
Ám az első egyre csak közeledett, és tovább csapkodott. Kell
kétségbeesetten hátrált, hogy kikerüljön a kardja útjából.
Csaknem sikerült is neki: a penge elkapta a karját, átmetszette a
ruhaszövetet, csupán hajszálnyival kerülve el a bőrét. Oldalt
vetődött, ahogy a fegyver újra lesújtott, ám az ezúttal húst ért, és
hosszú vágást ejtett keresztben a bordáin. Kell mellkasába égő
fájdalom hasított, és a kibuggyanó vér lecsorgott a hasára. A
támadó tovább nyomult előre, Kell pedig hátrált még egy lépést,
és megpróbálta akarattal felrántani közéjük a levegőbe az
utcaköveket. Azok megremegtek, de a helyükön maradtak.
– Add meg magad! – ismételte a bérgyilkos túlságosan is
szenvtelen hangon.
Kell az ingmelléhez szorította a kezét, és megpróbálta
elállítani a vérzést, miközben félrehajolt egy újabb vágás elől.
– Nem! – Megpördítette a tőrt a kezében, hogy a hegyénél
foghassa meg, és tiszta erőből eldobta. A penge célba talált, és
mélyen belefúródott a támadó vállába. De Kell rémületére az alak
nem ejtette el a fegyverét. Még mindig nyomult előre. Egyáltalán
nem látszott semmilyen fájdalom az arcán, miközben kirántotta
magából és félrelökte a tőrt.
– Add át a követ! – mondta üres tekintettel.
Kell keze védelmezőn összezárult a zsebében lapuló talizmán
körül. Az felzümmögött a tenyerében, és miközben Kell
megmarkolta, egyszerre ráébredt: még ha át is adhatná – amit
pedig nem tehetett, addig semmiképp, amíg ki nem deríti, mire
való, és ki akarja ennyire nagyon megszerezni –, akkor sem
akarja elengedni. Nem tudta elviselni még a gondolatát sem, hogy
megváljon tőle. Ami teljesen abszurd volt. És mégis: valami benne
szinte égett a vágytól, hogy megtartsa.
Az orgyilkos újra támadásba lendült.
Kell megpróbált még egy lépést hátrálni, de a válla
nekiütközött az imént rögtönzött barikádnak.
Nem volt hová menekülnie.
Az idegen szemében sötétség csillogott, pengéje süvítve szelte
át a levegőt. Kell maga elé nyújtotta üres kezét, és azt kiáltotta: –
Megállj! – mintha azzal bármit is elérhetett volna.
Ám valami rejtélyes oknál fogva ez mégis hatott.
 A szó végigvisszhangzott a sikátoron, és két visszaverődés
között megváltozott körülötte az éjszaka. Az idő mintha lelassult
volna, ahogy a támadója is, sőt maga Kell is. Ugyanakkor a
markában szorongatott kő életre kelt. Kell saját mágiája
elszivárgott a bordái feletti vágáson át, de a kő valósággal dalolt
az energiától, és sűrű, fekete füst gomolygott elő az ujjai közül.
Felszaladt Kell karján, át a mellkasán, majd le a másik, kinyújtott
kezén, és a levegőn át kilőtt az orgyilkos felé. Amikor a füst
elérte őt, nem ütötte meg, nem kényszerítette térdre. Ehelyett
körbeörvénylett a férfi teste körül, és szétterjedve beborította a
lábát, a karját, a mellkasát. És ahol csak megérintette, abban a
pillanatban megfagyott, és foglyul ejtette a torokmetszőt két
lépés, két lélegzetvétel között.
Az idő hirtelen visszaugrott a normál tempóba, és Kell levegő
után kapkodott; a szívverése hangosan zakatolt a fülében, a kő
pedig rezegve énekelt a markában.
A lopott királyi penge a lesújtó mozdulat közepén megakadva
a levegőben függött, alig pár ujjnyira az arcától. Maga a támadó
mozdulatlanul állt; kabátja hullámot vetve, szoborként lebegett
mögötte. Kell az árnyékjégen vagy kövön, vagy ki tudja, miféle
anyagon át is tisztán kivehette az idegen merev alakját, nyitott
szemét és üveges tekintetét. Nem a kényszervarázzsal
megbéklyózottak meredt bámulását, hanem a holtak élettelen
ürességét látta.
Kell lepillantott a kezében még mindig zümmögő kőre és a
sima felszínén izzó szimbólumra.
Vitari.
Ez a mágiát jelölő név. Ez utal a létezésére és a teremtésére.
Vajon jelentheti magát a teremtés aktusát is?
A teremtésre nem létezett vérparancs. A mágia aranyszabálya
kimondta, hogy nem lehet megteremteni. A világban az adok-
kapok kölcsönös törvényei működnek, és a mágia erősíthető
vagy gyengíthető; de a semmiből nem lehet létrehozni. És
mégis… Előrenyúlt, hogy megérintse a megfagyott alakot.
Lehet, hogy valamiképpen a vére idézte meg ezt az erőt? De
hát ő nem adott ki semmilyen vérparancsot! Nem csinált semmit,
csak annyit mondott: „Megállj!”
A többit a kő intézte.
Ami teljes képtelenségnek tűnt. A varázslónak még a
legerősebb elementáris mágiát használva is erősen
összpontosítania kell arra a formára, amit szeretne erővel
felölteni. De Kell egyáltalán nem idézte fel lelki szemei előtt a
fagyott füsthéj képét. A kő nem egyszerűen parancsot követett,
hanem önállóan értelmezett. Magától teremtett. Vajon így
működött a mágia egykor Fekete Londonban? Korlátok,
szabályok és minden egyéb nélkül, pusztán a vágy és akarat
révén?
Kell kényszerítette magát, hogy visszategye a talizmánt a
zsebébe. Az ujjai nem bírták elereszteni. Minden akaraterejére
szüksége volt, hogy mégis el tudja engedni. Abban a pillanatban,
ahogy a kő kicsusszant a kezéből, vissza a kabátjába, szédelgős
borzongás futott végig rajta, és az egész világ megbillent
körülötte. Gyengének és sebesültnek érezte magát.
Kiszipolyozottnak. De valami mégiscsak történt itt. Valami
jelentős és különös. És veszélyes.
Megpróbált felegyenesedni, ám fájdalom nyilallt a hasába;
felnyögött, és újra nekiroskadt a sikátor falának. Az ereje nélkül
nem volt képes bezárni a sebét; még a saját vérét sem tarthatta az
ereiben. Muszáj volt szusszannia és visszanyernie a lélegzetét,
hogy kitisztítsa az elméjét, hogy gondolkodjon. Ám ekkor a háta
mögött a kövek rázkódni kezdtek, és az utolsó pillanatban lökte
el magát a faltól, mielőtt az darabokra hullott volna, és láthatóvá
vált mögötte a második csuklyás figura.
 – Add meg magad! – mondta a férfi ugyanolyan szenvtelen
hangon, mint a hasonmása.
Kell nem tehette.
Nem bízott a kőben – noha szinte viszketett utána a tenyere,
úgy vágyott ismét megérinteni –, nem tudta, hogyan irányítsa, de
nem is adhatta fel. Úgyhogy előrelendült, felkapta a földről a
kését, és amikor az orgyilkos nekitámadt, a mellkasába döfte. Kell
egy másodpercre azon aggódott, hogy ellenfele még így is talpon
marad, mert a kényszerítő bűbáj nem engedi összerogyni, ahogy
a társát sem az imént. Kell markolatig nyomta a pengét, majd egy
erőteljes csavaró mozdulattal felrántotta, átszelve szerveket és
csontot. A támadó térde megbicsaklott. Egy röpke pillanatra
megtört a kényszerbűbáj, és a fény visszaáradt a tekintetébe,
azután végleg kihunyt.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Kell megölt valakit, de attól
még ugyanúgy émelygett most is, amikor kiszabadította a kést, s
a fickó holtan rogyott a lábához.
Az egész utca megingott körülötte. Kell a gyomrát
markolászva, kétségbeesetten próbált levegő után kapkodni,
ahogy átsöpört rajta egy újabb fájdalomhullám. Azután a
távolban újabb lépések zaja kélt. Kényszerítette magát, hogy
felegyenesedjen. Keresztülbotladozott a holttesteken – a
fagyotton és a leszúrton –, majd tántorogva futni kezdett.

V
Kell nem tudta elállítani a vérzést.
Teljesen elázott az inge eleje; a szövet hozzátapadt a bőréhez,
miközben a mágus végigszaladt – vagy inkább botladozott – a
keskeny utcák labirintusán, amely pókhálószerűen szőtte át
Vörös London sarkait.
A zsebéhez kapott, hogy meggyőződjön róla: a kő
biztonságban van. Finom rezgés futott végig az ujjain, ahogy
megérezték az erőtárgy jelenlétét. Tudta, a folyóhoz kellene
futnia, belevetnie a talizmánt a csillámló Isle vizébe, és hagyni,
hogy elsüllyedjen a habokban. Ezt kellett volna tennie, de nem
ezt tette, és így komoly gondja támadt.
Túl élesen vett be egy kanyart, és belefarolt a falba; elakadt a
lélegzete, ahogy sebesült oldala a tégláknak csapódott. Nem
futhatott tovább ebben a tempóban, de el kellett rejtőznie
valahol, ahová már nem követik.
Lefékezett, a Szürke London függőért nyúlt, és kirántotta a
nyakából a zsinórt.
Súlyos lépések visszhangoztak mögötte – túlságosan közel –,
de Kell nem tágított. Rátette kezét véráztatta mellkasára, mire
megvonaglott kínjában. Majd a tenyerét – benne az érmével –
nekinyomta a sikátor kövének, és kiadta a parancsot: As Orense!
Nyílj ki!
Érezte, ahogy a szó elhagyja ajkát, és a kő is megremeg a
kezében.
De semmi nem történt. A fal ugyanott állt, ahol eddig – és Kell
is.
A királyi penge vágta sebből éles, forró-fehér fájdalom
hasított az oldalába; a bűvölés elvágta őt saját erejétől. Ne!,
esdekelt Kell némán. A vérmágia mind közül a legerősebb a
világon. Azt nem lehet megbénítani, főleg nem egy egyszerű
varázslattal. Ez itt valami sokkal hatalmasabb volt. Annak kellett
lennie. Kell lehunyta a szemét.
– As Orense! – ismételte.
Nem kellett volna semmi mást mondania, nem lett volna
szabad erőltetnie, de kimerült volt, vérzett, és már azért is
küzdenie kellett, hogy a tekintetét fókuszálja (az energiájáról
már nem is beszélve), úgyhogy hozzátette:
– Kérlek!
 Nyelt egyet, és nekitámasztotta a homlokát a kőfalnak;
hallotta, hogy a léptek egyre közelednek. Megismételte:
– Kérlek, engedj át!
A kő a hatalom és segítség elsuttogott ígéreteként felzsongott
a zsebében. Kell már épp azon volt, hogy mégis előhúzza, és az
erejéhez folyamodik, amikor a fal végre megreszketett és
engedett az érintése alatt.
Az egész világ elenyészett, majd egy pillanattal később újra
előtűnt. Kell leroskadt a macskakövekkel kirakott útra; Vörös
London finom, egyenletes derengését felváltotta a nyirkosfüstös
éji homály. Pár másodpercig négykézláb maradt, és még az is
felmerült benne, hogy elveszítheti az eszméletét a sikátorban. De
végül csak sikerült valahogy talpra kecmeregnie. Amikor
felegyenesedett, a város vészesen imbolygott körülötte. Tett két
lépést, és tüstént bele is ütközött egy maszkot és széles karimájú
posztókalapot viselő férfiba. Kell homályosan, távolról érezte,
hogy valami nincs rendben vele; hogy furcsa dolog ilyen maszkot
viselni ezen a helyen, ebben az órában. De aligha volt abban a
helyzetben, hogy bárki felett is a megjelenése alapján ítélkezzen,
különösen az adott állapotában.
– Elnézést – motyogta, és szorosan összehúzta magán a
kabátot, hogy elrejtse a vért.
– Honnan jött? – kérdezte a férfi, és amikor Kell felpillantott,
ráébredt, hogy az álca nem is férfit rejt. Egy nő volt az. Sőt, még
csak az sem. Egy lány. Megnyúlt, akár egy délutáni árnyék – mint
Kell –, de ha lehet, még késeibb. Túl magas és túl vékony. De
közben úgy öltözött, mint egy férfi: csizmát, térdnadrágot és
lobogó köpenyt viselt (amely alól több fegyver is előcsillant). És
persze maszkot meg kalapot. Úgy tűnt, ő is levegő után kapkod,
mintha futott volna. Különös, gondolta Kell újra, még mindig
kábán.
Enyhén megtántorodott.
 – Jól van, uram? – kérdezte az álruhás lány.
A sikátoron túl léptek zaja hallatszott, és Kell teste
megfeszült. Erővel kellett emlékeztetnie magát, hogy már
biztonságban van. A lány gyors pillantást vetett a háta mögé,
majd visszafordította a figyelmét a véres idegen felé. Kell tett
feléje egy lépést, és a lábai majdnem összecsuklottak alatta. A
lány mozdult, hogy elkapja, de neki hamarabb sikerült
megtámaszkodnia a falnál.
– Rendben leszek – suttogta reszketegen.
A lány előreszegezte az állát, és volt valami eltökélt és dacos a
tekintetében meg az állkapcsa vonalában. Egyfajta… kihívás.
Azután elmosolyodott. Nem szélesen, csak a szája sarka görbült
felfelé, és Kell arra gondolt – a jelenlegi révedező, furcsán kába
hangulatában –, hogy más körülmények között talán még
barátok is lehetnének.
– Véres az arca – jegyezte meg a lány.
Mim nem véres? Kell az arcához emelte a kezét, de az ujjai is
csatakosak voltak a vértől, úgyhogy ezzel nem sokat segített a
helyzeten. A lány közelebb lépett. Előhúzott a zsebéből egy apró,
sötét kendőt, majd előrenyúlt, és óvatosan leitatgatta vele Kell
állát, mielőtt a kezébe nyomta volna a szövetdarabot.
– Tartsa csak meg! – mondta. Majd sarkon fordult, és hosszú,
határozott léptekkel távozott.
Kell nézte, ahogy a különös lány elmegy, majd nekirogyott a
sikátor falának.
Hátrabillentette a fejét, és felbámult Szürke London egére,
amely csillagtalan, sivár sötétséggel borult az épületek teteje
fölé. Azután a zsebébe nyúlt, hogy kézbe vegye Fekete London
kövét, és megdermedt.
Nem találta.
Lázasan áttúrta a zsebeit – sorra mindegyiket –, de hiába. A
talizmán eltűnt. Kell elakadó lélegzettel, kimerülten és vérezve
meredt a kezében markolt kendőre.
Nem akarta elhinni.
Kiraboltak!
 HAT

TOLVAJOK TALÁLKÁJA

Egy másik Londonban a városi harangok elütötték a nyolcat. A

hang a város szélén álló szentélyből jött, de végigbongott a
csillogó Isle fölött, át az utcákon, behömpölygött a nyitott
ablakokon, ki a tárt ajtókon, végig a sikátorokon, míg végül
elérte a Rubinmezőket és azon túl a fagyott emberalakot a
sötétben.
A férfit a kézfején X alakú forradással és a markában egy
lopott királyi karddal, amelyet még mindig a feje fölé emelt. Az
embert, akit foglyul ejtett a jég vagy a kő, vagy valami annál is
különösebb.
Ahogy a harangszó elhalt, cikcakkos repedés keletkezett az
arcát borító héjpáncélon, majd kisvártatva végig a karján egy
másik követte, és egy harmadik is, a pengéje mentén. Apró
repedések, amelyek gyorsan mélyültek és pókhálószerűen
terjedtek szét.
– Állj! – utasította az ifjú antari a támadóját, aki ugyan nem
hallgatott rá, a mágia viszont igen: kiáradt az antari kezében
lévő fekete kőből, körülölelte az embert, és kemény páncéllá
merevedett körülötte.
Most pedig összetöredezett ez a burok.
Nem úgy, ahogy egy héjnak szét kellene törnie: nem
morzsolódtak szét és záporoztak az utca kövére a szétrepedt
felszín szilánkjai. Nem: ez a kéreg széthullott, de nem vált le az
alatta lévő emberről. Ehelyett hozzátapadt, miközben olvadni
kezdett – de nem lecsorgott a testén, hanem beleivódott.
Átszivárgott a ruháin, a bőrén, amíg teljesen el nem tűnt – illetve
nem eltűnt. Elnyelődött.
Az imént még fagyott ember megborzongott, majd vett egy
nagy lélegzetet. A királyi rövidkard kicsúszott az ujjai közül, és
csattogva a kőre esett, ahogy a mágia – rossz, halálos, fekete
varázs – utolsó fénylő cseppjei olajként csillogtak a bőrén,
mielőtt végleg beszívódtak volna. Az erei elsötétedtek, mintha
tinta folyna bennük. Az alak feje előrebillent; a szemei nyitva
voltak, de tekintete üres maradt, és teljesen megfeketedett: a
pupillái kitágultak, túlnőttek az íriszén és a szeme fehérjén.
A már korábban ráolvasott kényszerítővarázs megtörte az
ellenállását, és hagyta, hogy ez a másik mágia egyenesen
behatoljon az ereken, izmokon és az agyon át, és birtokba
vegyen mindent, amihez csak ér. Az élet egykor vörösen lüktető
magja most tisztán, sötéten izzott.
Az ember – vagyis most már inkább a benne lakozó valami –
lassan felemelte a fejét. Fekete szeme olajosan, fényesen
ragyogott a száraz sötétben, ahogy megvizsgálta a sikátort. A
második támadó a közelben hevert, de ő már meghalt, kihunyt
benne a fény. Nem maradt benne semmi átmenthető. Semmi
elégethető. A saját testében is alig maradt élet, az igaz – épp csak
annyi kis láng pislákolt, ami táplálhatta –, de egyelőre azzal is
beérte.
Csinált egy vállkörzést, és lépkedni kezdett; eleinte akadozva,
meg-megtorpanva – mint aki nem szokott hozzá a testéhez.
Azután egyre gyorsabban, magabiztosabban. A testtartása
kiegyenesedett, és hosszú, magabiztos léptekkel megindult a
legközelebbi épületből kiszűrődő fények felé. A férfi szája
mosolyra húzódott. Már későre járt, de a lámpások még égtek az
ablakokban, és édes, ígéretes gyermeki nevetések töltötték be a
levegőt.

II
Lina dudorászva indult vissza a Kőhajítás felé.
Menet közben levette magáról álöltözékét; először a maszk
került le róla, majd a széles karimájú posztókalap. Amikor a
sikátorban összefutott azzal a részeg alakkal, meg is feledkezett
róla, hogy még viseli; de a férfi úgy be volt szívva, hogy észre sem
vett semmit. Ahogy alighanem az is elkerülte a figyelmét, hogy a
lány egyik keze a kabátjába nyúlt, miközben a másikkal felkínálta
a kendőt – és hogy ujjai a zsebe tartalma köré záródtak, amint a
szegény flótás markába nyomta a sötét szövetdarabot. Könnyű
préda volt.
Az igazat megvallva még mindig haragudott magára, amiért
elfutott – pontosabban, amiért belesétált egy csapdába és
kénytelen volt megfutamodni – a három utcai patkány elől.
Viszont mégsem volt teljesen haszontalan ez a kis kiruccanás,
gondolta, és a markába zárta a köpenye zsebét ígéretesen lehúzó
zsákmányt.
Amint feltűnt a szeme előtt a taverna, előszedte a tárgyat a
köpenye alól, és megállt egy lámpaoszlop alatt, hogy alaposabban
is szemügyre vehesse új szerzeményét; ám amikor megtette,
elkámpicsorodott. Nemesfémet remélt – ezüst vagy arany ékszert
–, kiderült azonban, hogy a holmi csupán egy nyavalyás kavics.
Még csak nem is drágakő vagy hasonló. Még csak nem is kristály.
Úgy festett, mint valami folyami hordalékkő – üveges volt és
fekete, egyik oldala sima, a másik meg egyenetlen, mintha egy
nagyobb tömbről pattintották volna le. Mégis, miféle alak mászkál
kővel a zsebében? Ráadásul ilyen töröttel?
Amikor megérintette a kő felszínét, mintha mégis érzett volna
valamit: egyfajta különös bizsergést. Lina feltartotta a fénybe, és
egy másodpercig hunyorogva vizsgálta. Majd elhessegette az
érzést, és értéktelen vacaknak ítélte a követ – legjobb esetben is
csupán szentimentális értékű, jelentéktelen semmiségnek.
Csalódottan dugta vissza a zsebébe, és fellépkedett a Kőhajítás
lépcsőjén.
Habár az ivóban nagy volt a nyüzsgés, Barron rögtön
felpillantott, amikor Lina belépett, és a tekintete a lány arcáról a
hóna alá csapott álcájára vándorolt. Lina mintha aggodalmat
látott volna futólag felvillanni a tulaj ábrázatán, és ettől
összerezzent. Nem voltak rokonok. Nem volt szüksége a férfi
aggódására, ahogy annak sem az általa jelentett terhekre.
– Bajba keveredtél? – kérdezte, ahogy a lány elhaladt a
söntéspult előtt, és egyenesen a lépcső felé vette az irányt. – Mi
történt?
Lina nem óhajtotta elkotyogni, hogy kelepcébe sétált – sem
azt, hogy megfutamodott a harc elől, és főleg azt nem, hogy a
legfrissebb zsákmánya melléfogás, és valószínűleg egy fabatkát
sem ér –, úgyhogy egyszerűen csak megrántotta a vállát.
– Semmi, amit ne tudnék megoldani.
A verandáról behívott cingár fiúcska egy zsámolyon ült a
sarokban, és egy tál pörköltet kanalazott. Lina egyszerre
ráébredt, hogy éhes – azaz éhesebb az átlagosnál; ugyanis már
évek óta nem érezte magát teljesen jóllakottnak –, de
ugyanakkor fáradt is volt, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy
jobban húzza őt az ágy, mint a vacsoraasztal. Azon kívül nem
sikerült visszaszereznie az érméket sem. Az ezüstje persze
megmaradt, de azzal meg spórolnia kell, ha valaha is ki akar
kerülni ebből a koszos tavernából meg a városból. Nagyon is jól
tudta, hogyan mennek itt a dolgok: a tolvajok mindig csak annyit
lopkodnak össze maguknak, hogy tolvajok maradjanak.
 Neki azonban nem állt szándékában beérni ilyen silány
sikerrel. Most pedig, hogy leleplezték az álcáját – magában
átkozódott a gondolatra, hogy a három utcai csavargó felfedezte,
amit háromtucatnyi rendőr sem tudott: hogy a nagy erőkkel
körözött emberük egyáltalán nem is férfi –, a lopás csak még
nehezebb lesz majd ezután. Nagyobb zsákmányra lesz szüksége,
méghozzá hamarosan.
A gyomra hangosan megkordult, és tisztában volt vele, hogy
Barrontól ingyen is kapna valamit, ha rá tudná szánni magát,
hogy kérjen tőle; de nem volt rá képes. Nem volt hajlandó.
Lina Bard lehet, hogy tolvaj, de nem koldus.
Amikor majd távozik – márpedig tudta, rövidesen lelép –,
feltett szándéka volt megadni a fogadósnak az összes tartozását,
a legutolsó petákig. Megindult felfelé a lépcsőn.
A szűk feljáró egy kis lépcsőfordulóban végződött, zöld
ajtóval. Emlékezett a jelenetre, amikor ugyanezt az ajtót bevágta
maga mögött: elviharzott Barron mellett, le a lépcsőn, és csak
dührohamot meg rumlit hagyott hátra. Emlékezett a viaskodásra
– lopott az egyik fizetővendégtől, és Barron nagyon lehordta
érte. És ami még rosszabb: lakbért akart, de nem engedte, hogy
Lina „kölcsönvett” érmékkel fizessen a kosztért és kvártélyért.
Csak tiszta pénzt volt hajlandó elfogadni, a lány pedig olyat nem
tudott szerezni. Úgyhogy a tulaj jobb híján felajánlotta neki:
besegíthet az ivó vezetésébe. Elutasította. Ha igent mond, az azt
jelentette volna, megállapodik. Egyszerűbb volt feladni mindent,
és lelépni. Nem valami elől futok, bizonygatta magának. Nem: Lina
valami felé tartott. Valami jobb és szebb felé. És ha mindeddig
még nem is érte el, tudta: csak idő kérdése, és megtalálja.
– Ez nem élet! – kiáltotta kevéske kis holmijával a hóna alatt. –
Ez egy nagy semmi! Nem elég, érted? Kurvára nem elég!
Akkor még nem használta a jelmezét. Még nem volt elég bátor
ahhoz, hogy nyíltan raboljon.
 Többnek kell lennie ennél, gondolta. Nekem is többnek kell lennem.
Ahogy elviharzott, menet közben lekapott az ajtó melletti
fogasról egy széles karimájú kalapot. Nem a sajátját.
Barron nem próbálta megállítani. Csak félreállt az útjából.
Azt az életet, amit érdemes élni, elvenni is érdemes.
Csaknem egy teljes év telt el – pontosan tizenegy hónap, két
hét és pár nap –, amióta kicsörtetett a kis szobájából meg a
Kőhajításból. Akkor megesküdött magában, hogy mindkettővel
végzett egy életre.
És most tessék, újra, itt kötöttem ki. Felért a lépcső tetejére –
minden foka legalább annyira tiltakozott az érkezése ellen, mint
ő maga –, és benyitott.
A szobája látványa egyszerre töltötte el viszolygással és
megkönnyebbüléssel. Hullafáradtan előkotorta a követ a
zsebéből, és nagy puffanással ráejtette az ajtó mellett álló
faasztalra.
Barron korábban odakészítette a cilindert az ágyára; Lina
most lerogyott mellé, hogy kifűzze a bakancsát. Már csaknem
teljesen elnyűtte, és vágott egy fájdalmas grimaszt a gondolatra,
hogy mibe fog kerülni, ha végre vesz egy tisztességes új párat.
Ilyesmit ugyanis nem könnyű lopni. Megszabadítani valakit a
zsebórájától könnyen ment. A lábbelijétől viszont… nos, az
egészen más.
Már félig kifűzte az egyik cipőjét, amikor erőlködő nyögést
hallott, afféle halk fújtatást, és amikor felnézett, egy férfi állt a
hálószobájában.
Nem az ajtón át érkezett – az be volt zárva –, és mégis előtte
állt, véres kezével a falnak támaszkodva. Lina kendője gombócba
gyúrva a férfi tenyere meg a falambéria között, és a lány egy
pillanatra mintha ki tudta volna venni valamiféle jel
szellemképét a deszkán.
A jövevény haja a szemébe lógott, ő mégis tüstént felismerte.
 A részeg fickó a sikátorból.
– Add vissza! – zihálta súlyosan. Enyhe akcentussal beszélt,
amit Lina nem tudott hová tenni.
– Hogy az öreg ördögbe jutott be? – termett talpon a lány.
– Vissza kell adnod! – A zárt szobácska fényében Lina jól látta,
hogy a férfi csatakos ingje a mellkasához tapad, és veríték csillog
a homlokán. – Nem lett… volna szabad… elvenned…
Lina tekintete az asztalon pihenő kőre villant; az idegen
követte a pillantását. Egyszerre vetődtek feléje. Jobban mondva
Lina vetődött. Az idegen csak eltaszította magát a faltól,
nagyjából abba az irányba. Hevesen megingott, majd a lány
lábaihoz rogyott. A feje pattant egyet, amikor a padlóba
csapódott.
Remek!, gondolta Lina, ahogy lenézett az elterült testre. A
lábfejével megbökte a férfi vállát, és amikor az nem moccant,
letérdelt mellé, és a hátára gördítette. Úgy festett, mint akinek
pokoli éjszakája volt. Fekete tunikája a bőréhez tapadt; Lina
először azt hitte, bizonyára a verítéktől. Ám amikor
megérintette, az ujjai vörössé váltak. Fontolóra vette, hogy
átkutatja a zsebeit, és kidobja az eszméletlen testet az ablakon,
de azután észrevette a férfi foltos ingjén át a mellkasa gyenge
emelkedését és süllyedését, és ráébredt, hogy valójában nem halt
meg.
Még.
Közelebbről szemügyre véve az idegen egyáltalán nem is volt
olyan öreg, mint először hitte. A korom és vér rétegei alatt a bőre
egészen simának tűnt, és az arcán még mindig látszottak
gyermeki vonások. Talán egy-két évvel lehetett idősebb Linánál.
A lány kisöpörte a fiatalember homlokából a rézvörös haját, erre
megrebbent, majd nyílni kezdett a szemhéja.
Lina hirtelen hátrahúzódott. Az idegen egyik szeme csodás
kék volt. A másik azonban szurokfekete. Nem fekete íriszű, mint
azon távolkeleti férfiak némelyikének, akikkel eddig találkozott,
hanem színtiszta, természetellenes fekete: betöltötte az egész
szemgolyóját, bármilyen szín vagy szemfehérje nélkül.
Az éledező tekintete kezdett fókuszálni, mire Lina a keze
ügyébe eső legközelebbi tárgy után kapott – egy könyv volt az –,
és keményen lecsapott vele. Az idegen feje visszahanyatlott, és a
teste elernyedt. Amikor nem mutatta újabb jelét az ébredezésnek,
a lány félretette a könyvet, és megfogta a csuklóját.
Virágillata van, gondolta, miközben végigvonszolta a testét a
padlón.

III
Amikor Kell magához tért, egy ágyhoz kötözve találta magát. A
két csuklója köré durva kötelet csomóztak, ami odaszegezte őt a
mögötte lévő fejtámlához. A feje lüktetett, és amikor mozdulni
próbált, tompa fájdalom sugárzott szét a bordái között. De
legalább a vérzése elállt, és amikor szólította magában az erejét,
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az tüstént reagál és
gyülemleni kezd. Legalább a megbűvölt királyi penge hatása
elmúlt.
A rövid állapotfelmérést követően Kell ráébredt, hogy nincs
egyedül a helyiségben. Erőlködve felemelte a fejét a párnáról, és
észrevette a tolvajt, aki egy széken gubbasztott az ágy lábánál.
Épp felhúzott egy ezüst zsebórát, és közben őt figyelte a térdei
fölött. Időközben levette a maszkját, és Kellt meglepte az alóla
előbukkanó arc. A lány sötét, rövidre vágott haja követte arcélét,
amely hegyes állban végződött. Fiatalnak tűnt, ugyanakkor
erősnek, keménynek és csontosnak – de valahogy úgy, mint egy
éhező kismadár. A szögletes vonalak között egyedül a szemei
mutattak kerekdedséget: mindkettő barna volt, de nem pontosan
ugyanolyan árnyalatú. Kell kinyitotta a száját. Kérdéssel akarta
kezdeni a párbeszédet, valami olyasmivel, mint: „Eloldoznál,
kérlek?”, vagy „Hol a kövem?”, ám ehelyett azon kapta magát,
hogy megállapítja:
– Az egyik szemed világosabb, mint a másik.
– Neked meg az egyik fekete – vágott vissza a lány, immár
tegeződve. Óvatosnak tűnt, de nem rémültnek. Vagy ha az volt is,
hát ügyesen titkolta. – Mi vagy te? – kérdezte.
– Egy szörnyeteg! – felelte Kell reszelős hangon. – Jobban
jársz, ha elengedsz.
A lány halkan, gúnyosan felkacagott.
– Egy szörnyeteg nem ájul el egy hölgy jelenlétében.
– Egy hölgy nem öltözik férfinak, és nem zsebel ki másokat –
vágott vissza Kell.
A lány mosolya csak még metszőbbé vált.
– Mi vagy te, de komolyan?
– Ki vagyok kötözve az ágyadhoz – állapította meg Kell
tárgyilagosan.
– És?
Összevonta a szemöldökét.
– És bajban vagyok.
Ez legalább kiváltott némi meglepetést.
– Mármint a nyilvánvaló kikötözésen túl?
– Igen – felelte Kell, és a kötelékei ellenére küszködve
megpróbálta picit feljebb tornászni magát, hogy a lány szemébe
nézhessen. – El kell engedned, és vissza kell adnod a követ, amit
elvettél tőlem. – Tekintetével végigpásztázta a szobát; azt
remélte, megpillanthatja. Ám az már nem volt az asztalon. – Nem
árullak be – tette hozzá. – Majd úgy teszünk, mintha ez az egész
soha meg sem történt volna, de szükségem van rá.
Azt remélte, a lány a talizmán felé pislant, moccan vagy
legalább dől, ám ő tökéletesen mozdulatlan maradt, és a szeme
sem rebbent.
 – Hogy jutottál be ide? – kérdezte.
Kell beharapta az arcát.
– Úgysem hinnéd el – felelte elhárítón.
A lány vállat vont.
– Hát, előbb-utóbb kiderül.
Kell tétovázott. A lány nem ijedt meg a szemétől, és nem is
árulta el, nem hívott segítséget, amikor véresen bemasírozott a
falon át a szobájába. A szürke világ oly keveset tudott a mágiáról,
annyi mindent elfelejtett már! De volt valami a lány tekintetében
– ismét egyfajta kihívás –, amitől eltűnődött, hátha téved vele
kapcsolatban. Hátha bebizonyítja az ellenkezőjét. Ha képes rá.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Ne terelj!
– Nem terelek – felelte Kell, és a kötelékei köré fonta az ujjait.
– Csak tudni szeretném, ki ejtett foglyul.
Egy pillanatig némán méregette a lány.
– Szelina Bard – felelte végül. – De a Lina is megteszi. – Lina.
Lágy és kedves név, ám ő mégis úgy használta, mint egy kést: az
első szótagot odavágta, a második pedig csak a levegőben suhanó
acél suttogása volt. – Az én foglyom pedig?
– Kell. A nevem Kell. Egy másik Londonból jöttem, és mágiát
használva jutottam be a szobádba.
A lány ajka megrándult.
– Mágiát… – visszhangozta szárazon.
– Igen – bólintott Kell. – Mágiát. – Ezúttal, amikor kiejtette a
szót, erősen megszorította a köteleit, azok pedig lángra kaptak,
és egy szempillantás alatt hamuvá égtek. Kissé talán hivalkodó
mutatvány volt, de kétségtelenül megtette a kívánt hatást. Lina
megmerevedett a székében, miközben Kell teljesen felült az
ágyon. Megszédült, ezért a csuklóját dörzsölve tartott egy pici
szünetet: várta, hogy újra mozdulatlan legyen a szoba.
 – Pontosabban – folytatta –, arra használtam a mágiát, hogy
ajtót nyissak ide.
Végigtapogatta magát, és felfedezte, hogy a kése is hiányzik. A
lány lefegyverezte. Ráncba szaladt a homloka, és lassan
lelendítette a lábát az ágyról; a csizmája koppanva pihent meg a
padlón.
– Amikor kizsebeltél a sikátorban, nekem adtad a
törlőkendődet. Annak segítségével tudtam olyan ajtót nyitni,
amely elvezetett hozzád. – Ami mellesleg sokkal nehezebb
művelet volt, mint ahogyan hangzott. Az ajtóknak elvileg adott
helyekre kellene vezetniük, nem konkrét személyekhez. Ez
mindössze a második alkalom volt, hogy Kell valaha is sikerrel
használta a mágiáját valaki megtalálására. Arról nem is beszélve,
hogy minden lépéssel egyre több erő szivárgott el belőle. Túl sok
volt ez így. A mágiája utolsó morzsái eljuttatták őt ide, azután…
– Egy másik London – ismételte Lina.
– Igen.
– És ajtót nyitottál.
– Igen.
– Mágiát használva.
– Igen. – Ekkor a lány szemébe nézett: zavarodottságot,
kétkedést, hitetlenséget várt, de valami egészen mást talált. A
lány üres tekintettel meredt rá – nem kifejezéstelenül. A
pillantása intenzív volt. Mérlegelő. Kell remélte, hogy nem kér
majd újabb demonstrációt. Az ereje csak most kezdett lassan
visszaszivárogni, és tudta: takarékoskodnia kell vele.
A lány a fal felé mutatott, ahol az ajtónyitás szellemszerű
szimbóluma még mindig ott derengett.
– Akkor, gondolom, ez a magyarázat a jelre.
Kell picit összevonta a szemöldökét. A legtöbb itteni nem volt
képes érzékelni a varázslás maradványait, vagy legalábbis nem
vették észre azokat. A jelek – mint a legtöbb mágikus művelet –
az érzékelési spektrumukon kívül maradtak.
– És a kő? – kérdezte a lány.
– Mágia – felelte Kell. Fekete mágia. Erős. Halálos. – Méghozzá a
rossz fajtából.
Lina végre hibázott. Egyetlen röpke pillanatra a fal melletti
láda felé rebbent a tekintete. Kell nem tétovázott. A felső fiók felé
vetette magát; ám mielőtt az ujjai megérinthették volna a fát, kés
nyomódott a torkának. A semmiből termett elő. Egy zsebből.
Ruhaujjból. Ki tudja, honnan. Hosszú, vékony penge pihent
közvetlenül az álla alatt. Lina mosolya ugyanolyan metsző volt,
mint a fém éle.
– Ülj le, mielőtt még elesnél, bűbájoskám!
Lina leeresztette a kést, Kell pedig lassan az ágy lábához
roskadt. Azután a lány másodjára is meglepte őt: nem a szekrény
felső fiókjából – amint azt előzőleg sugallta –, hanem a puszta
levegőből teremtette elő a talizmánt. Az egyik pillanatban a
tenyere még üres volt, a másikban rajta feküdt a kő. Hibátlan
bűvészmutatvány volt. Kell töprengve nagyot nyelt. Talán
kicsavarhatná a lány kezéből a kést, de valószínűleg van neki
másik is; és ami még rosszabb, nála a kő. Csak egy ember, aki mit
sem tud a mágiáról, de ha kér valamit, így is könnyen megeshet,
hogy a kő válaszol rá. Kell a keménnyé szilárduló füstbe zárt
orgyilkosra gondolt.
Lina végigsimított a hüvelykujjával a kövön.
– Mégis, mi olyan rossz benne?
Kell tétovázott, és gondosan megválogatta a szavait.
– Nem lenne szabad léteznie.
– Mennyit ér?
– Az életedet – felelte Kell, és ökölbe szorította a kezét. – Mert
hidd el, bárki is van a nyomomban, gondolkodás nélkül végez
veled, hogy visszaszerezze.
 Lina pillantása az ablakra tévedt.
– Követtek?
Kell tagadóan megrázta a fejét.
– Nem – felelte lassan. – Ide nem követhetnek.
– Akkor nincs miért aggódnom. – A lány visszafordította a
figyelmét a talizmánra. Kell látta, mennyire furdalja az oldalát a
kíváncsiság, és azon tűnődött, vajon a lányt is ugyanúgy vonzza-
e a kő, ahogyan őt.
– Lina – kezdte lassan. – Kérlek, tedd le!
A lány a sima felületen derengő szimbólumra hunyorított;
mintha az segítene neki megérteni a történteket.
– Mit jelent? – Kell nem felelt. – Ha elárulod, visszaadom.
Kell nem hitt neki, ennek ellenére mégis válaszolt.
– Ez a mágia szimbóluma – mondta. – Vitari.
– Egy mágikus kő, amelynek „mágia” a neve? Nem túl eredeti.
És mégis mit csinál?
– Nem tudom. – Nagyjából ez volt az igazság.
– Nem hiszek neked.
– Nem érdekel.
Lina a homlokát ráncolta.
– Kezdem azt hinni, hogy nem is akarod visszakapni.
– Nem is – bólintott Kell, és ez igaz is volt, bár énjének egy
része semmire nem vágyott úgy, mint hogy újra a kezében
tarthassa. – De szükségem van rá. És válaszoltam a kérdésedre.
Lina szemügyre vette a követ.
– Egy mágia nevű mágikus kő – forgatta tűnődve a tenyerében.
– Amiből arra kell következtetnem, hogy… mit is csinál? Mágiát
teremt? Vagy dolgokat állít elő a mágia segítségével? – Bizonyára
leolvashatta a választ Kell aggodalmas arcáról, mert
győzedelmesen elvigyorodott. – Akkor hát egyfajta erőforrás… –
Úgy tűnt, mintha önmagával beszélgetne. – Bármit elő tud
állítani? Kíváncsi vagyok, hogyan műkö…
 Kell a talizmán felé vetette magát. A keze már félúton járt,
amikor Lina kése átszelte a levegőt, és belemetszett a tenyerébe.
Kell felszisszent a fájdalomtól. A vére a padlóra csöpögött.
– Figyelmeztettelek! – emlékeztette a lány, és úgy ingatta a
kését, mint egy mutatóujj at.
– Lina – sóhajtotta a férfi fáradtan, a mellkasához szorítva a
kezét. – Kérlek. Add vissza.
Tudta, hogy nem fogja visszaadni. Zsiványság csillant a lány
szemében – Kell ismerte ezt a tekintetet, hiszen olykor ő maga is
alkalmazta –, ahogy a követ a markába zárta. Vajon mit fog
megidézni? Mit tud megidézni ez a nyurga kamaszlány? Lina
mindkét kezét szertartásosan maga elé nyújtotta, és Kell félig
kíváncsian, félig aggódva nézte, ahogy füst gomolyog elő az ujjai
közül. Beburkolta a szabad kezét, kavargott, örvénylett és egyre
szilárdult. Végül a lány egy fényesre csiszolt hüvelybe dugott
gyönyörű kardot tartott a kezében.
A szeme elkerekedett a döbbenettől és a váratlan örömtől.
– Működött! – suttogta félig önmagának.
A markolat ugyanolyan üveges-feketén ragyogott, mint Kell
szeme és a lopott kő, és amikor a lány kihúzta a kardot
hüvelyéből, a szintén fekete fém megcsillant a gyertyafényben.
Olyan keménynek tűnt, mint bármelyik vertacél penge. Lina
örömteli hangot hallatott, Kell pedig megkönnyebbülten
felsóhajtott a kard láttán – lehetett volna sokkal rosszabb is –, és
nézte, ahogy a lány a falnak támasztja.
– Szóval te is látod már, mire képes – mondta Kell óvatosan. –
Most pedig add vissza! – A lány nem ébredt rá… nem is
tudhatta…, hogy az efféle mágia rossz, és hogy a kő az ő erejéből
táplálkozik. – Kérlek! Mielőtt még kárt teszel magadban.
Lina gúnyos pillantást vetett rá, és megsimogatta a követ.
– Ó, nem! – csóválta a fejét. – Csak most kezdek belejönni.
 – Lina…! – kezdte Kell, de elkésett. Máris újra fekete füst
gomolygott elő a lány ujjpercei közül (sokkal több, mint az
imént), és kezdett alakot ölteni közöttük a szobában. Ezúttal
fegyver helyett egy fiatalember formájában sűrűsödött. És nem
akárkiében, döbbent rá Kell, ahogy a figura vonásai füstből hússá
simultak.
Maga Kell volt az.
A hasonlóság csaknem teljesen tökéletesnek hatott, a
kirojtosodott szélű kabáttól kezdve az arcába hulló vörös
hajtincsig, amely eltakarta fekete szemét. Csak éppen ennek a
Kellnek nem volt kék szeme. Mindkettő olyan keményen és
feketén csillogott, mint a kő Lina kezében. A jelenés nem
mozdult, legalábbis először; csak állt és némán várakozott.
Kell – az igazi – meredten nézte hasonmását.
– Mégis, mit képzelsz, mit művelsz? – A kérdést Linához
intézte.
– Csak szórakozom egy kicsit – felelte a lány, mire a fekete
szemű Kell megmozdult. Levette és a legközelebbi székre lökte a
kabátját. Azután Kell egyre növekvő iszonyattal nézte, amint
utánzata lassan elkezdi kigombolni a tunikáját, egyik gombot a
másik után.
Kell halkan, fojtottan felkacagott.
– Ugye viccelsz? – Lina csak vigyorgott, és a tenyerében
görgette a követ, miközben a nem Kell lassan, csábítóan kibújt a
tunikájából, és félmeztelenül álldogált. Majd az ujjai elkezdték
kicsatolni a derékszíját.
– Oké, elég lesz! – tiltakozott Kell. – Oszlasd el!
A lány felsóhajtott.
– Nem vagy valami szórakoztató.
– Ez nem játék!
– Neked talán nem – vágott vissza a lány önelégült vigyorral,
miközben a másik Kell folytatta a sztriptízbemutatóját, és
kihúzta az övet a nadrágjából.
De Lina nem látta, amit Kell igen: a hasonmás eddig
kifejezéstelen arca változni kezdett. Finom elmozdulás volt ez a
mágiában; egy üres dolog kezdett megtelni.
– Lina! – erősködött Kell. – Kérlek, hallgass rám! Oszlasd el
most, rögtön!
– Jól van, na! – méltatlankodott a lány, miközben a jelenés
tekintetébe mélyedt. – És ööö… izé, azt hogy kell?
– Te hoztad létre az akaratoddal – felelte Kell, és felállt. – Most
ugyanúgy, akarattal tüntesd el!
Lina összevonta a szemöldökét, mire a fantom abbahagyta a
vetkőzést, de nem tűnt el.
– Lina!
– Próbálkozom! – felelte, és szorosabban megmarkolta a követ.
Erre a Kell-fantom arca eltorzult: üres kifejezéstelenségét
éberség, majd harag váltotta fel. Mintha tudta volna, mi történik.
A tekintete Lina arcáról a kezére villant, majd vissza. Azután
előretört. Iszonyú gyorsan mozdult: egy szempillantás alatt rajta
volt. A kő kifordult Lina kezéből, ahogy a nem Kell keményen
nekicsapta a falnak. A jelenés szája szóra nyílt, ám mielőtt még
bármit is mondhatott volna, a keze – és az egész teste – hirtelen
újra füstté oszlott, majd semmivé enyészett. Lina arra tért
magához, hogy az igazi Kell áll előtte, véres kezét a hely fölé
emeli, ahol az imént még az illúzió állt, és parancsszava – As
Anasae! – még mindig visszhangzik a szobában.
Lina megtántorodott, és megkapaszkodott a fiókos
szekrényben. A kő rövid birtoklása komolyan megcsapolta az
erejét, ahogy korábban Kellét is. Egyetlen reszketeg sóhajra
futotta, és Kell véres keze máris összezárult a torka körül.
– Hol a késem? – morogta.
– A legfelső fiókban – zihálta fulladozva.
 Kell bólintott, de nem eresztette el. Ehelyett megragadta a
lány csuklóját, és a feje mellett a falhoz szögezte.
– Mit művelsz? – sziszegte, miközben a fal megremegett. Kell
nem felelt. A fára összpontosított, ami recsegni kezdett,
megvetemedett, lehántódott, és a lány csuklója köré nőtt. Lina
küzdött ellene, de pillanatok alatt lezajlott a folyamat. Kell
eleresztette ugyan, de a fal nem. A férfi felvette a követ a
padlóról, miközben a lány tekeregve próbált szabadulni
rögtönzött béklyójától.
– Mi a fészkes fene…? – Megpróbálta kihúzni a kezét a
fabilincsből, miközben Kell erővel kényszerítette magát, hogy
zsebre dugja a követ. – Tönkretetted a falamat. Mégis miből
fizessem ki? Hogyan magyarázzam meg ezt az egészet?
Kell a fiókhoz lépett. Megtalálta benne a zsebe tartalmának jó
részét – szerencsére a lány csak a fekete kabátját fosztotta ki,
amit érkezésekor viselt – és a kését.
– Nem hagyhatsz így itt! – méltatlankodott a lány.
Kell újra visszapakolt mindent a zsebébe, és hüvelykujjával
végigsimította a pengéje nyelén a már ismerős betűket, mielőtt
visszadugta volna az alkarjára szíjazott tokba. Azután
meghallotta a háta mögött a bőrön csusszanó fém neszét, ahogy
Lina előszedett egy újabb tőrt.
– A helyedben nem dobnám el azt a kést – jegyezte meg Kell,
miközben az ablakhoz ment.
– Aztán miért nem? – morogta a lány.
– Azért – felelte, és felcsúsztatta az üvegtáblát –, mert
szükséged lesz rá, hogy kiszabadítsd magad.
Azzal fellépett a párkányra, majd ki az ablakon.
Nagyobb ugrás volt, mint remélte, de guggoló pózban,
épségben talajt ért; a sikátor levegője süvítve fékezte esését. Az
ablak tűnt a legbiztonságosabb menekülési útvonalnak, mivel
Kell nem tudta biztosan, hogy pontosan merre is lehet Szürke
Londonban – de még azt sem, miféle házban tartották fogva. Az
utcáról körülnézve ráébredt, hogy az épület egyáltalán nem is
lakóház, hanem egy taverna. Amikor pedig befordult a sarkon,
meglátta az esti szellőben lengedező cégértáblát. Az árnyékból a
lámpafénybe lendült, majd vissza a sötétbe, de első pillantásra
tudta, mi áll rajta.
Kőhajítás.
Nem kellett volna, hogy meglepje a látvány – úgy tűnt, minden
út ide vezet –, de mégis meghökkent. Mekkora esélye volt ennek?,
töprengett, habár jól tudta, a mágiát illetően épp az a nagy
feneség, hogy fittyet hány az esélyekre, sőt felülírja azokat. De
akkor is.
Kellben különös érzés motoszkált a lánnyal kapcsolatban, de
félretolta.
Ő most nem számít. Megvan a kő, ez a lényeg.
Most már csak arra kell rájönnöm, mihez kezdjek vele.

IV
Linának csaknem egy teljes órájába került, hogy fárasztó
farigcsálás, vagdosás és fűrészelés után kiszabadítsa magát. Mire
a fa végül engedett a késének, a penge éle helyrehozhatatlanul
kicsorbult, a fal egy része csúnyán megrongálódott, ő pedig
kétségbeesetten vágyott valami jó erős italra. A pénze ugyan nem
gyarapodott, de ma éjjel muszáj innia.
Kimasszírozta a fájdalmat a csuklójából, az ágyra dobta a
tompa kést, és felszedte a még mindig éles másik tőrét a padlóról.
Szitokáradat tolult a szájára, miközben letörölte Kell vérét a
pengéről, és ahogy visszadugta a tokjába, kérdések sora merült
fel benne. Egyelőre félretolta valamennyit; inkább előásta az
asztalfiókból a revolverét, és a tartótáskájába tette – ha korábban
nála lett volna, biztosan lyukat robbant Kell átkozott fejébe.
 A halk szitkozódást folytatva épp a köpenyét kanyarította a
válla köré, amikor megakadt valamin a tekintete. A kard, amelyet
megidézett, még mindig a falnak támasztva állt. Az a gazember
távoztában nem vette a fáradságot, hogy azt is eloszlassa. Lina
most óvatosan kézbe vette a gyönyörű fegyvert, és megcsodálta
csillogó, fekete markolatát. Szebbet és jobbat el sem tudott volna
képzelni. Tökéletes volt, egészen a markolatba faragott utolsó
részletig. A hüvelye ugyanúgy zümmögött az ujjai alatt, mint a
kő, amikor kézbe vette. Nem akarta elereszteni. Tartani akarta a
pengét különös, mély, zsigeri sóvárgással, amelyben nem bízott.
Lina tudta jól, milyen érzés, amikor az ember igazán vágyik
valamire. Ismerte, hogyan suttog és dalol és sikolt csontjaiban a
sóvárgás. Ez is olyan érzés volt, csak mégsem az. Csak egy
betolakodó, imposztor vágyódás.
Emlékezett, milyen érzés volt elveszítenie a követ. Felidézte az
azt követő hirtelen, kizsigerelő szédülést: mintha egyszerre
minden erő kiszaladt volna a lábából. Meglopták, amikor nem
figyelt oda. Ez különös módon egy zsebmetszőre emlékeztette:
egy ravasz és alattomos bűvészre. Egy tisztességes trükkhöz két
kézre van szükség: az egyikre figyel az áldozat, a másikat észre
sem veszi. Lina túlságosan is arra összpontosított, amelyik valami
fényeset és izgalmasat lóbált az arca előtt – olyannyira, hogy
észre sem vette a másikat, amelyik közben kizsebelte.
Rossz mágia – Kell így nevezte.
Nem, gondolta most Lina. Inkább okos.
És az okos mindig veszélyesebb, mint a rossz. Lina ennyit
pontosan tudott. Így hát bármennyire is fájlalta, odament a
nyitott ablakhoz, és kihajította rajta a kardot. Na, hála istennek,
megszabadultam tőle!, gondolta, miközben nézte, ahogy aláhull a
sikátor kockaköveire.
Majd a pillantása feljebb kúszott, végigvándorolt a
háztetőkön és a kémények során. Azon tűnődött, vajon hová
mehetett Kell. Persze töprenghetett volna napestig, de ez a
kérdés csak tucatnyi újabbat fialt, és sejtette, hogy sosem
derítheti ki a választ egyikre sem. Így végül becsukta az ablakot,
és ment, hogy felhajtsa azt az italt.

***

A Kőhajítás főbejáratán kibotorkált egy férfi, és csaknem

lebucskázott az első lépcsőkön. Trükkös kis rohadékok, gondolta
részegen. Akkor még biztosan nem voltak ott, amikor alig pár
órával korábban belépett az ivóba. Vagy ha igen, akkor
időközben eltűntek és átváltoztak, vagy valahogy átrendeződtek.
Mostanra talán többen is lettek. Vagy kevesebben. Megpróbálta
megszámolni őket, de a látása elhomályosult, és végül
támolyogva feladta.
A férfit Boothnak hívták, és pisálnia kellett.
A gondolat csak úgy felbukkant a ködből, és egyszerre ott
ragyogott, tisztán és fényesen. Booth az utcakövön csoszogva
elvánszorgott a legközelebbi sikátorig (maradt benne annyi
tisztesség, hogy ne a lépcső tövében könnyítsen magán – még
akkor sem, ha az tényleg a semmiből termett ott).
Félig besétált, félig bebotladozott a két épület közötti keskeny
járatba, és csak akkor ébredt rá, milyen sötét van ott – a saját
kezét sem látta volna még akkor sem, ha történetesen elég józan
hozzá, hogy meg akarja találni. De mivel a szeme folyton le akart
csukódni, amúgy sem igazán számított a dolog.
Booth hugyozás közben nekitámasztotta a homlokát a taverna
hűvös kőfalának, és közben halkan dúdolgatott magában egy
matrózdalt prostikról, piáról meg… még valamiről, ami
valószínűleg szintén p-vel kezdődött, habár pillanatnyilag nem
jutott az eszébe. Hagyta, hogy elhaljon a dallam, miközben nagy
nehezen begombolta a sliccét. Ám ahogy visszafordult a sikátor
bejárata felé, a csizmája beleakadt valamibe a földön, ami
karistoló hanggal odébb csúszott, és nekiütközött a falnak.
Valószínűleg ott is hagyta volna, ha egy hirtelen támadt
szélroham nem lóbálja meg a kampóján a legközelebbi utcai
lámpást, villanásnyi időre fénybe borítva ezzel a homályos
utcácskát.
A váratlan fénysugár fémen csillant, és Booth szeme
elkerekedett a döbbenettől. Lehet, hogy ivott néhány
korsócskával, de a kapzsiság gyorsan kijózanítja az embert, és
ahogy a világosság újra elenyészett, egyszerre azon kapta magát,
hogy négykézláb matat a sikátor nyirkos kövén. Addig
tapogatózott a sötét árnyékok között, amíg végül az ujjai
összezárultak a keresett tárgy körül.
Talpra küzdötte magát, és pár lépésnyivel közelebb csoszogott
a lámpafényhez, ahol egyszeriben ráébredt, hogy egy
kardhüvelyt tart a kezében, amelyben benne van a fegyver. A
markolata nem aranyosan vagy ezüstösen – és nem is
acélszürkén –, hanem feketén csillogott. Fekete volt, mint a
kőolaj, és sima, akár a folyami kavics. A markolat köré kulcsolta
az ujjait, és kivonta a pengét hüvelyéből. Ahogy szemrevételezte,
felnyögött ámulatában.
A penge fémje ugyanolyan üvegesen és feketén ragyogott,
mint a markolata. Különös kard volt ez, és a kinézete alapján
minden bizonnyal igen ritka. Booth a húsos kezében méregette.
Szép summa ütheti érte a markát. Nagyon szép. De persze csak a
megfelelő helyen. Természetesen semmi esetre sem hihetik, hogy
lopta. Aki megtalálja, az megtarthatja… és persze el is adhatja.
Hát ez meg mi?
A markolat köré kulcsolódó ujjai bizseregni kezdtek, ahol
hozzáértek a fémhez. Hm, kicsit különös, gondolta az alaposan
beszívottak nyugodt és kissé távoli révületével. Nem is
aggódott… legalábbis eleinte nem. De azután megpróbált lazítani
a fegyvert tartó szorításán, de nem tudott. Utasította az ujjait,
hogy engedjék el, ám azok továbbra is szilárdan a kard csillogó
fekete markolata köré zárultak.
Booth megrázta a kezét – először lassan, majd egyre
hevesebben –, de úgy tűnt, nem képes elszakítani az ujjait a
fegyvertől. Azután a bizsergés egészen váratlanul erőteljes
lökéssé vált: egyszerre forró, hideg és idegen, rendkívül
kellemetlen érzéssé. Beszivárgott a bőre alá, felkúszott a karján,
és amikor hátratántorodott egy lépést a sikátor bejárata felé, a
lámpafényben meglátta, hogy az erei a kézfején, a csuklóján és az
egész alkarján kezdenek megfeketedni.
Még erősebben rázta a kezét, már az egyensúlyát is csaknem
elvesztette, de úgy tűnt, mégsem képes elereszteni zsákmányát. A
kard nem engedte.
– Engedd már el! – zsörtölődött, maga sem lévén biztos benne,
hogy a saját kezéhez vagy a hozzátapadt kardhoz beszél-e.
Keze – amely többé mintha már egyáltalán nem is őhozzá
tartozott volna – válaszként csak még jobban szorította a
markolatot. Booth levegő után kapkodott, ahogy az ujjai szép
lassan visszafordították a pengét a saját hasa felé.
– Mi az ördög? – szitkozódott, és már magával tusakodott:
szabad karjával kétségbeesetten igyekezett megfékezni magát.
De ez nem volt elég – a tárgy, amely átvette fölötte az uralmat,
erősebbnek bizonyult nála –, és Booth kardot szorító keze
egyetlen tiszta döféssel markolatig mélyesztette a pengét a saját
zsigereibe.
A férfi nagyot nyögve kétrét görnyedt a sikátorban, miközben
még mindig görcsösen szorította a markolatot. A fekete kard
sötét, belső fénnyel felizzott, majd olvadni kezdett – nem szét –,
hanem a seben át bele a haldokló ember testébe. Be a vérébe. A
pulzusa kihagyott, azután megkettőződött, és immár
egyenletesen és erőteljesen lüktetett az ereiben, ahogy a mágia
szétáradt bennük. A teste megreszketett, azután elcsendesedett.
 Booth – illetve ami maradt belőle – egy hosszú pillanatig
mozdulatlanul gubbasztott a sikátor kövén; a kezét még mindig a
gyomrára szorította, ahol a penge behatolt. Csak egy tintaszerű
fekete folt maradt utána, mint valami olvadt viasztócsa. Azután
lassan az oldala mellé csusszant a két keze. Most már valódi
feketén futották be az erek. Az igazi mágia színén. Felemelte a
fejét, két szurokfekete szemével pislogott párat. Azután
körülnézett és végigmérte magát: szemügyre vette új formáját.
Óvatosan, kísérletképpen behajlította az ujjait.
Majd lassan felegyenesedett.
 HÉT

A KÍSÉRŐ

Lina egyszerűen lemehetett volna vissza a Kőhajítás gyomrába,

de már így is épp elég pénzzel tartozott Barronnak – a tulaj nem
fogadta el a tallérjait, vagy azért, mert úgy gondolta, a lánynak
szüksége van rájuk, vagy mert nem tartott igényt lopott holmira
–, meg amúgy is: kellett neki egy kis friss levegő, hogy
kitisztuljon a feje.
Más Londonok.
Mágikus ajtókon átlépő férfiak.
Kövek, amelyek a semmiből teremtenek valamit.
Mindez a mesék világába tartozott.
A kalandokéba.
És most az egész szinte magától az ölébe pottyant. Azután
elveszett. Lina meg ott maradt üresen, éhesen, zavartan és
tompán, számára is új és rémisztő állapotban. Vagy az is lehet,
hogy ugyanaz a fajta éhség volt ez, amelyet mindig is érzett, csak
most a hiányzó valami nevet is kapott végre: mágia. Nem volt
benne biztos. Csak azt tudta, hogy miközben a kezében tartotta a
követ, érzett valamit. És amikor belenézett Kell megfeketedett
szemébe, akkor is érzett valamit. Meg akkor is, amikor a mágia
bilincset növesztett a fali deszkából a csuklója köré. Újra
feltolultak elméjében a kérdések, ő pedig ismét félresöpörte őket.
Beszívta a füsttől sűrű és a közelgő esőtől súlyos éjszakai levegőt,
és caplatni kezdett az utcák labirintusán át; elhaladt a
Westminster előtt, és meg sem állt egészen a Sivár Áradatig.
A Sivár Áradat a déli oldalon állt, a hídtól valamivel északra,
bepréselődve a Belvedere és York közé, egy Tengerészjárás nevű
keskeny utcácskában. Egy ideje gyakran beugrott ide a
sikeresebb éjszakai körútjai után, mielőtt visszatért volna Powell
hajójára (ő úgy tekintett erre a kitérőre, hogy ennyivel is
kevesebb érmét nyúlhat le tőle az a kurafi). A lány szerette ezt a
kocsmát, mert tele volt sötétfa burkolattal és füstüveggel, durva
élekkel és még faragatlanabb kiszolgálással. Nem olyan hely,
ahol tanácsos zsebet metszeni, arra viszont ideális, hogy
beolvadjon a közegbe, és eltűnjön. Attól nem tartott, hogy
felismerik akár lányként (a világítás itt mindig gyér maradt, ő
pedig a fejébe húzta a csuklyáját), akár körözött tolvajként (az
itteni vendégek többségét hasonlóképpen keresték valamiért).
A fegyvereit könnyen elérhető helyen tartotta, de nem
gondolta, hogy szüksége lesz rájuk. A Sivár Áradatban általában
mindenki csak a saját dolgával törődött. Azon néhány – bár nem
is olyan nagyon ritka – alkalommal pedig, amikor kitört valami
verekedés, a törzsvendégeket leginkább csak az italuk épsége
aggasztotta (hamarabb megmentettek volna egy söröskorsót egy
rázkódó asztalról, mint hogy közbelépjenek, és segítsenek annak
az embernek, akinek elzuhanó teste megbillentette azt). Lina el
tudta képzelni, hogy ha valaki segítségért kiáltana a terem
közepén, alig váltana ki többet a jelenlévőkből a kupájuk
megbillentésénél és egy felvont szemöldöknél.
Meg kell hagyni, nem a legideálisabb hely minden éjszakára. De a
mostanira pont megteszi.
Miután helyet foglalt a bárpultnál, és ujjai egy söröskorsó
köré kulcsolódtak, csak akkor engedte szabadjára elméjében a
vadul sorjázó kérdéseket – a miérteket és hogyanokat, főként
pedig a hogyan továbbokat. Egyszerűen nem tehetett úgy többé,
mintha nem tudná, amit tud, nem látta volna, amit látott, és nem
töprengene rajtuk. Olyannyira belefeledkezett a gondolataiba,
hogy észre sem vette, amikor egy férfi helyet foglalt mellette.
Csak akkor látta meg, amikor megszólalt.
– Félsz?
Mély, sima és idegen csengésű volt a hangja. Lina felnézett.
– Elnézést, tessék? – kérdezte, és meglepetésében csaknem
elfelejtette lehalkítani a hangját.
– Nagyon szorítod az italodat – mutatott az idegen a lánynak
az üvegkorsó köré kulcsolt és az erőlködéstől kifehéredett
ujjaira. Lina lazított a fogásán, de csak egy kicsit.
– Hosszú az éjszaka – magyarázta, és a szájához emelte a
langyos sört.
– Pedig fiatal még – merengett a férfi, és ő is belekortyolt a
saját italába. Ez az alak teljesen elütött a környezetétől még itt, a
Sivár Áradatban is, amelynek sötét gyomrát minden éjjel a
legvegyesebb, szedett-vedett társaság töltötte meg. A kocsma
halvány fényében furcsán… fakónak tűnt. A ruhája sötétszürke
volt, és egyszerű, rövid köpönyeget viselt ezüstcsattal összefogva
a nyaka alatt. A bőre sápadt árnyalatban játszott, amit csak még
jobban kiemelt a keze alatti sötét faburkolat; a haja különös,
csaknem koromfekete volt, de valamivel halványabb árnyalatú.
Amikor beszélt, a hangja határozottan csengett, de mégsem
kellemesen: inkább üresen kongott, amitől a hideg futkosott a
lány hátán. Az akcentusa darabosan csikorgott.
– Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte Lina.
A kérdés hallatán a férfi szája mosolyra rándult.
– Nem. – Szórakozottan végighúzta ujját pohara karimáján.
Csak éppen egyáltalán nem tűnt szórakozottnak. Minden
mozdulata nagyon is tudatosnak tetszett. Olyan lassú
precizitással mozgott, hogy nyugtalanná és feszültté tette Linát.
 Volt benne valami… egyszerre furcsa és zavaróan ismerős. A
lány nem látta, de érezte. Azután egyszerre belé hasított. Ez az az
érzés! Ugyanolyan, mint amikor Kell fekete szemébe nézett,
amikor a követ fogta, és amikor a falhoz bilincselte. Valami
furcsa borzongás. Finom bizsergés. Halk suttogás.
Mágia.
Lina teste megfeszült – bár remélte, hogy ebből semmi nem
látszik –, miközben a szájához emelte a korsóját.
– Azt hiszem, illene bemutatkoznunk – szólt az idegen, és a
lány felé fordult a székén, hogy az láthassa az arcát. Lina
csaknem félrenyelt. Nem volt semmi gond az arcvonásaival, az
állkapcsa és az orra ívével vagy a szája vonalával. De a szemei! Az
egyik szürkészöld volt. A másik meg szurokfekete.
– A nevem Holland.
Lina megborzongott. Ez a férfi ugyanolyan, mint Kell, mégis
teljesen más. Kell tekintetébe mélyedni olyan volt, mint kinézni
egy új világra nyíló ablakon. Különös és zavarba ejtő, de nem
félelmetes. Ám amikor Holland szemébe nézett, lúdbőrözni
kezdett. Sötét dolgok kavarogtak közvetlenül a sima, fekete
mélység felszíne alatt. Az elméje egyetlen szót suttogott: Rohanj!
Nem bízott magában annyira, hogy újra felemelje a korsóját,
nehogy lelepleződjön a keze remegése. Úgyhogy inkább
félretolta, és mintegy mellékesen előbányászott egy shillinget a
zsebéből.
– Bard – vetette oda foghegyről bemutatkozásként, egyúttal
pedig búcsúként.
Már éppen eltolta volna magát a bárpulttól, amikor a férfi
elkapta, és a viharvert deszkához szorította a csuklóját. Az
érintésétől hideg borzongás szaladt végig a lány karján, és
szabad kezének ujjai is megrándultak – erős volt a csábítás, hogy
a köpenye alatt rejlő tőr után kapjon, de Lina uralkodott magán.
– És a keresztneved, ifjú hölgy?
 Megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi szorítása acélos
volt. Úgy tűnt, még csak nem is erőlködik.
– Szelina – morogta dühösen. – Lina, ha úgy tetszik. Most
pedig engedj el, ha nem akarod elveszíteni az ujjaidat.
A férfi szája ismét felfelé görbült, bár nem egészen mosolyra.
– Hol van, Lina?
A lány mellkasa megfeszült.
– Kicsoda?
Holland szorítása figyelmeztetően erősebbé vált. Lina arca
megvonaglott a fájdalomtól.
– Ne hazudj nekem! Érzem rajtad a mágiája szagát.
Lina állta a tekintetét.
– Talán mert arra használta, hogy a falhoz bilincseljen,
miután kiraboltam és az ágyamhoz kötöztem. Ha a barátodat
keresed, ne tőlem várd a választ. Nem túl szívélyes hangulatban
találkoztunk, és csak még rosszabb viszonyban váltunk el.
Holland szorítása engedett, és Lina magában
megkönnyebbülten felsóhajtott. De öröme semmivé foszlott a
következő pillanatban, amikor Holland hirtelen talpon termett –
pedig még csak nem is látta mozdulni. Durván megragadta a lány
karját, és vonszolni kezdte a kijárat felé.
– Mi az ördögöt művelsz? – csattant fel a lány, miközben az
elnyűtt padlón csikorgó csizmatalppal, hasztalan próbált
ellenszegülni. – Mondtam már, nem vagyunk barátok!
– Majd meglátjuk – felelte Holland, és tovább lökdöste kifelé.
A Sivár Áradat fizetővendégei még csak fel sem pillantottak az
italukból. Rohadékok!, gondolta Lina, miközben durván
kirángatták az utcára.
Abban a pillanatban, ahogy bezárult mögöttük a kocsma
ajtaja, Lina az övén függő revolver után kapott, de ahhoz képest,
milyen lassúnak tűntek korábban a mozdulatai, Holland gyors
volt – lehetetlenül gyors –, és mire ő meghúzta a ravaszt, már
csak a levegőbe lőtt: célpontjának csak hűlt helyét találta. Ám a
pisztolydördülés még el sem halt, Holland máris újra megjelent,
ezúttal a lány háta mögött. Érezte, hogy ott van, érzékelte a
levegő finom mozgását egy röpke pillanattal azelőtt, hogy a férfi
egyik keze összezárult a torka körül, és a mellkasához szorította
a lány vállait. A másik keze a lány pisztolyt markoló ujjai köré
kulcsolódott, és Lina homlokához emelte a fegyver csövét. Az
egész akció nem tartott tovább egyetlen szívdobbanásnál.
– Elő a fegyvereiddel! – utasította. – Csináld, különben én
veszem el őket.
A szorítása nem volt gégeroppantó; inkább csak mellékes és
magabiztos. Lina pedig már épp elég időt töltött bérgyilkosok
társaságában, hogy tudja: a legjobban azoktól kell tartani, akik
lazán, szinte hanyagul tartják a fegyvereiket – mintha puskával a
kézben születtek volna. Lina a szabad kezével előtúrta az övébe
rejtett tőrt, és a földre dobta. Egy másodikat a hátára szíjazott
tokból varázsolt elő. A harmadikat rendszerint a csizmaszárába
dugva hordta, de az most az ágyán hevert, csúnyán kicsorbult
éllel. Holland keze lejjebb csúszott a torkáról a vállára, de
figyelmeztetően felhúzta a pisztolyt.
– Mi az, ágyúk nincsenek? – kérdezte szárazon.
– Őrült vagy! – sziszegte Lina. – A barátod, Kell… már rég
felszívódott.
– Gondolod? – kérdezte Holland. – Na, gyere, derítsük ki!
A levegő szikrázni kezdett körülöttük az energiától. A
mágiától. Hollandnak igaza volt: a lány is érezte a szagát. Nem
virágillat volt, mint Kell esetében (virág és még valami más,
valami tiszta, füves). Holland ereje olyan átható, fémes szagot
árasztott, mint a fehéren izzó acél. Szinte énekelt a levegőben.
A lány kíváncsi volt, vajon Kell is megérezné-e. Hogy nem épp
ezt akarja-e Holland.
 Volt még valami ebben a mágiában – nem szag vagy illat, de
attól még ugyanúgy érzékelhető –, valami éles és metsző, mint a
harag vagy a gyűlölet. Olyan ádáz vadság, amely nem látszott
Holland arcvonásain. Nem, az ő arca mindvégig meglepően – sőt
ijesztően – nyugodt maradt.
– Sikíts! – utasította.
Lina a homlokát ráncolta.
– Hogy érted…
A kérdést hirtelen félbeszakította a fájdalom. Onnan, ahol a
férfi szorította, éles energialöket futott végig a karján, mint
valami palackozott minivillám. A bőrén táncolt, felvillanyozta az
idegszálait, és ő felkiáltott kínjában, mielőtt még megálljt
parancsolhatott volna magának. Csaknem ugyanolyan gyorsan,
mint ahogy érkezett, a fájdalom egyszeriben elenyészett, Lina
pedig levegő után kapkodva reszketett.
– Te… szemétláda! – vicsorogta.
– Kiáltsd a nevét! – utasította Holland.
– Biztosíthatlak… hogy… nem fog… jönni – zihálta akadozva. –
Legalábbis értem… biztosan nem. Mi…
Újabb fájdalomhullám szakította félbe, ezúttal fényesebb,
élesebb, és Lina összeszorította a fogsorát, nehogy kiszakadjon
belőle az újabb sikoly. Várta, hogy megszűnjön a gyötrelem, ám
az most nem akart véget érni, sőt csak egyre rosszabbodott, és
azon keresztül hallotta, amint Holland nyugodt hangon
megkérdi:
– Vagy talán kezdjem el sorban összetörni a csontjaidat?
Próbált nemet mondani, de amikor válaszra nyitotta a száját,
csak artikulátlan üvöltést hallatott. Azután – mintha csak
bátorítaná őt – a fájdalom tovább erősödött. Ekkor Kell nevét
kiáltotta, bármilyen hasztalannak érezte is. Hiszen úgysem jön el.
De talán ha megpróbálja, ez az eszelős idegen végre maga is
ráébred az igazságra, és elengedi őt. Keres magának valami más
csalit. A kín lassan lecsengett, és Lina rájött, hogy az utcán
térdel: egyik kezével a hideg követ támasztja, míg a másik
hátracsavarva, továbbra is Holland szorításában maradt. Lina
érezte, hogy mindjárt öklendezni fog.
– Így már jobb – jegyezte meg Holland.
– Menj a pokolba! – fröcsögte a lány.
A férfi talpra rántotta, és a mellkasához szorította foglyát. A
lány álla alá nyomta a pisztolyt.
– Még sosem használtam revolvert – súgta egyenesen a lány
fülébe. – De tudom, hogyan működik. Hat lövés, igaz? Egyet az
imént ellőttél, vagyis öt golyó maradt, már ha teli volt töltve.
Gondolod, hogy elsüthetem a többit anélkül, hogy megölnélek?
Az emberek olyan könnyen meghalnak. De lefogadom, ha elég
okos vagyok… – Hagyta, hogy a lőfegyver csöve lejjebb csússzon
a lány testén. Egy-egy pillanatra megállt a vállánál, a
könyökénél, majd az oldalát végigkövetve a combján, és végül
megállapodott a térdén. – Minél gyorsabban jön, annál hamarabb
elengedlek. Hívd újra!
– Nem fog jönni – suttogta a lány keserűen. – Miért nem vagy
hajlandó elhinni…
– Mert ismerem a barátunkat – felelte Holland egyszerűen.
Felemelte a fegyverforgató kezét – Lina megborzongott a
megkönnyebbüléstől, ahogy a fegyver érintése megszűnt a bőrén
–, és mintegy mellékesen átkarolta a foglya vállát. – Itt van a
közelben. Hallom a lépteit az utcakövön. Hunyd le a szemed! Te
is hallod már?
Lina szorosan összezárta a szemhéját, de semmi mást nem
hallott, csak a szíve heves dobogását. A fején kétségbeesetten
átvillant: Nem akarok meghalni! Nem itt. Nem most. Nem így.
– Hozd el őt hozzám! – suttogta Holland. A levegő újra
zümmögni kezdett körülötte.
 – Ne…! – Lina csontjai fellángoltak a fájdalomtól. A
koponyájából lőtt ki, le az elnyűtt csizmájáig, majd vissza. Ő
pedig sikított. Azután az agónia hirtelen abbamaradt, és a hang
is elhalt az ajkán. Holland eleresztette. Előrebukva a földre
rogyott. Az utca kockakövei felsértették a térdét és tenyerét,
ahogy négykézlábra esett.
A fejében zúgó lüktetésen át is hallotta, amint Holland azt
mondja:
– Hát itt vagy!
Nagy nehezen felemelte a fejét, és meglátta Kellt – a különös
mágikus srácot a fekete kabátjában –, amint az utcán áll.
Kifulladtnak és nagyon dühösnek tűnt.
Lina nem akarta elhinni.
Visszajött.
De miért jött vissza?
Mielőtt még megkérdezhette volna, Kell egyetlen szót
mondott neki:
– Fuss!

II
Kell a hídon állt, a korlátnak támaszkodott, és próbálta
megérteni, hogyan és miért ültették fel – a hamis levéllel, az
alázatos esdekléssel, a megigézett bérgyilkosokkal –, amikor
megérezte a mágia illatát a levegőben. És nem holmi gyenge kis
illatfoszlányt, hanem egész illatözönt. Fáklya volt, amely vakító
jelzőtűzként ragyogott az elsötétedett városban. És olyan
személyes jelzés, amelyet bárhol felismert volna. Izzó acél és
hamu.
Holland.
Kell lába ösztönösen vette az irányt; az első sikoltást csak
akkor hallotta meg, amikor lelépett a híd déli végéről. Akkor és
ott meg kellett volna torpannia, hogy gondolkodhasson.
Ordítóan kezdetleges és nyilvánvaló csapda volt – Holland fel
akarta hívni magára a figyelmet. Szürke Londonban pedig az
egyetlen személy, aki felfigyelhetett egy efféle jelzőfényre, nem
más volt, mint maga Kell – de mégis rohanni kezdett.
– Követtek? – kérdezte tőle Lina.
– Nem. Ide nem tudnak.
De Kell tévedett. Senki nem volt képes követni őt a világokon
át… Hollandot kivéve. Ő az egyetlen, aki képes lehetett rá, és így
is tett, ami nyilván azt jelentette, hogy ő is a kő nyomát követi.
Egyúttal pedig azt is, hogy Kellnek a jelzéstől és a sikolyoktól
elfelé kellett volna rohannia, nem feléjük.
A hang újra felharsant, és ő ezúttal már elég közel járt, hogy
felismerje a súlyos levegőn áthatoló sikoltás forrását.
Lina?
Miért hajszolná Holland éppen őt?
Tudta a választ. Hatalmas súlyként nehezedett a mellkasára.
Holland őmiatta eredt Lina nyomába. Egy ilyen kevés mágiát
rejtő világban minden apró kis nyom messziről világít. Lina
pedig tele lehetett maradványokkal – mind az ő, mind a kő
mágiájának lenyomataival. Kell tudta, hogyan rejtse el a sajátját.
Lina viszont nem tudta – honnan is tudhatta volna? Olyan lett,
mint egy eleven jelzőfáklya.
A saját hibája!, gondolta Kell, miközben a sikolyok felé rohant.
A saját átkozott hülyesége!
Végigszáguldott az utcákon, nem törődve a bordái között égő
fájdalommal, sem a hanggal a fejében, amely arra sürgette, hogy
felejtse el, hagyja sorsára a lányt, és meneküljön, amíg még
megteheti.
Ordítóan nyilvánvaló csapda.
Levágta az útját a folyó mentén, végigszaladt egy sikátoron,
befordult egy sarkon, és tántorogva lefékezett egy szűk kis utcán
– még épp időben, hogy hallja Lina félbeszakadó sikoltását, és
lássa, amint a lány teste előrebukik az utcakőre. Holland fölötte
állt, de a tekintetét egyenesen Kellre szegezte.
– Hát itt vagy! – állapította meg, mintha örömmel látná a
másik antarit.
– Fuss! – szólította fel Kell a lányt, ám ő csak meredt rá nagy
szemekkel. – Lina, menj!
A tolvaj tekintete ekkor végre tisztulni kezdett. Nagy nehezen
talpra támolygott, de Holland megragadta a vállánál, és a
nyakához nyomott egy revolvert.
– Nem, Lina – szólt őrjítő nyugalommal. – Itt maradsz.
Kell keze ökölbe szorult.
– Mi ez az egész, Holland?
– Nagyon jól tudod. Van nálad valami, ami nem a tiéd.
A kő súlyosan lógott a zsebében. Nem, tényleg nem az övé. De
Hollandé sem. És biztosan nem a fehér tróné. Ha a hataloméhes
Dane testvérek birtokolták volna a talizmánt, soha ki sem
engedték volna a kezükből, nemhogy elküldjék valakivel. De
mégis ki tenne ilyet? Ki tette?
A kő erejével Astrid és Athos csaknem legyőzhetetlenek
lennének, de egy közember is felhasználhatná az amulett
mágikus hatalmát, hogy királlyá váljon. A hatalomra szomjazók
világában miért akarna bárki is megválni egy ilyen kivételes
tárgytól?
Félelemből, válaszolta meg Kell a saját kérdését. A mágiától és
az attól való félelemből, hogy mi történne, ha az ikrek
megkaparintanák. Astrid és Athos bizonyára hírül vette a kő
létezését és eltűnését, és azért küldték Hollandot, hogy
megszerezze nekik.
– Add ide a követ, Kell.
Kell fejében száguldoztak a gondolatok.
– Nem tudom, miről beszélsz.
 Holland lesújtó pillantást vetett rá. Az ujjai alig észrevehetően
megkeményedtek Lina körül, és elektromos erő szikrázott fel a
lány bőrén. Lina visszafojtott egy fájdalomkiáltást, és küszködve
próbált talpon maradni.
– Hagyd abba! – követelte Kell. Holland ezúttal szót fogadott.
– Azt akarod, hogy megismételjem? – kérdezte.
– Csak engedd el őt! – felelte Kell.
– Előbb a követ! – vágta rá Holland.
Kell nagyot nyelt, és előhúzta a talizmánt a kabátjából. A kő
dalolva felzümmögött az ujjbegyein; azt akarta, hogy használják.
– Megpróbálhatod elvenni tőlem – mondta –, mihelyt
elengeded a lányt. – Amint kiejtette a szavakat, Kell máris
megbánta őket.
Holland szája széle zord mosolyra húzódott. Lassan, ujjanként
eleresztette Lina karját, és visszahúzta a kezét. A lány
előretántorodott, és feléje perdült.
– Repülj, kismadár! – mondta a férfi, a tekintetét továbbra is
Kellre szegezve.
– Menj már! – csattant fel Kell.
Érezte magán Lina fürkésző tekintetét, de nem volt olyan
ostoba, hogy hagyja a magáét elkalandozni Hollandról.
Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végül hallotta a kövön
visszhangozni a lány csizmájának kopogását. Helyes, gondolta. Jól
van.
– Ez nagy ostobaság volt – jegyezte meg Holland, és félrelökte
a revolvert, mintha méltóságán alulinak találná. – Mondd csak,
olyan arrogáns vagy, amilyennek látszol, vagy csak olyan naiv?
– Holland, kérlek…
Az antari tekintete elsötétült.
– Rám nézel, Kell, és azt hiszed, hasonlítunk. Vagy akár
ugyanolyanok vagyunk: egy személy, két különböző úton járva.
Talán azt hiszed, az erőnk összeköt minket. Engedd meg, hogy
kijavítsam ezt a félreértésedet! Lehet, hogy te és én közös
képességen osztozunk, de ez még egyáltalán nem tesz minket
egyenlővé.
Behajlította az ujjait, és Kellben feltámadt a gyanú, hogy
ennek nagyon rossz vége lesz. Holland már küzdött a Dane
testvérek ellen. Holland már ontott vért, oltott ki életet, és
folyatott el mágiát. Sőt, csaknem megszerezte a fehér trónt!
Kell bizonyára csak egy elkényeztetett gyermeknek tűnt a
másik antari szemében.
De még mindig Kellnél volt a kő. Rossz, sőt tiltott mágia rejlett
benne, de semmiképp nem elhanyagolható. Megszólította őt, és ő
erősen a markába szorította; durva, egyenetlen felszíne a
tenyerébe mélyedt. A kő ereje nekifeszült a sajátjának; azt akarta,
hogy beengedje magába. Kell ellenállt, falat emelt a talizmán
energiája és a sajátja közé. Nem sokra volt szüksége belőle.
Tudta: csak valami élettelen dolgot kell megidéznie – valamit,
ami segít megállítani Hollandot anélkül, hogy mindkettejük ellen
fordulna.
Egy ketrec, gondolta. Azután megparancsolta. Ketrecet köré!
A kő felzümmögött a kezében, fekete füst kezdett gomolyogni
az ujjai közül, és…
De Holland nem várt.
Erőteljes széllökés süvített át a levegőn, és keményen
hátralökte Kellt, aki nekicsapódott a mögötte lévő bolt ajtajának.
A kő kifordult a kezéből, a fekete füstfoszlányok pedig semmivé
oszlottak, ahogy a talizmán az utcakőre hullott. Mielőtt Kell
utána vetődhetett volna, egy másik ajtó fémszögei remegve
kiszabadultak a fából, fütyülve felé röppentek, majd belefúródtak
a kabátjába, és odaszögezték a deszkákhoz. A legtöbb fémtüske
fát talált, az egyik azonban húst ért, és Kellnek elakadt a
lélegzete a fájdalomtól, amint keresztülfúródott a karján, és
beleállt a mögötte lévő ajtóba.
 – A tétovázás a helyzeti előny halála – elmélkedett Holland,
miközben Kell hiába küzdött az őt odaszögező lövedékek ellen.
Megpróbálta akaraterejével kimozdítani őket a helyükről, de
Holland szintén az akaratával ott tartotta őket, és az ő szándéka
bizonyult erősebbnek.
– Mit keresel itt? – kérdezte Kell fogcsikorgatva.
Holland felsóhajtott.
– Azt hittem, egyértelmű – felelte, és a kő felé indult. – Én
takarítok utánad.
Ahogy Holland a talizmán felé lépkedett, Kell az őt fogva tartó
fémdarabokra összpontosított. A szögek remegni kezdtek, ahogy
az akarata nekifeszült a másik antariénak. Egyujjnyit kijjebb
csúsztak – Kell összeszorította a száját, ahogy a karjába fúródott
szilánk megmozdult –, mert Holland figyelme lankadt, miközben
letérdelt a földön fekvő kőért.
– Ne! – figyelmeztette Kell.
De Holland rá se hederített. Kézbe vette a talizmánt, és – a
tenyerén méregetve a súlyát – felegyenesedett. A figyelme és az
akarata most egyaránt a kőre összpontosult, és ezúttal, amikor
Kell koncentrált, a szögek megreszkettek, és szabadon
kicsusszantak. Kibújtak a falból – meg a kabátjából és a húsából
–, és csörögve a kőre potyogtak, miközben Holland feltartotta a
követ a legközelebbi lámpa fényébe.
– Dobd el! – utasította Kell, a sebesült karját markolva.
Holland nem engedelmeskedett.
Ehelyett felvetette a fejét, és szemügyre vette a kicsiny, fekete
tárgyat.
– Rájöttél már, hogyan működik? – Majd ahogy Kell
előrevetődött, Holland vékony ujjai összezárultak a kő körül.
Milyen apró, lassú és mellékes gesztus: ám abban a pillanatban,
ahogy a keze ökölbe szorult, fekete füst szállt az ujjai közül, és
beburkolta Kellt. Mindez gyorsan történt. Kell az egyik
pillanatban még nekilódult, a másikban a lába a mozdulat
közepén megdermedt. Amikor lenézett, árnyékokat látott
kavarogni a lába körül.
– Ott maradsz! – parancsolta Holland, és a füst acéllá
sűrűsödött: súlyos, fekete láncokká, amelyek egyenesen az
utcából nőttek ki, és csattanva Kell bokája köré zárultak, hogy
odaszögezzék. Amikor odanyúlt, megégették a kezét; a
fájdalomtól sziszegve rántotta vissza.
– A meggyőződés a kulcs – jelentette ki Holland, miközben
hüvelykujjával végigsimította a kő felszínét. – Te azt hiszed, a
mágia egyenrangú fél. Társ. Vagy inkább barát. De nem az. A kő
rá a bizonyíték. A mágiának vagy az urává válsz, vagy a
rabszolgájává.
– Tedd le! – kérte Kell. – Semmi jó nem származik belőle.
– Igazad van – értett egyet Holland, de továbbra is szorította a
követ. – De parancsot kaptam.
A talizmánból még több füst gomolygott elő, és Kell –
felkészülve a legrosszabbra – összeszedte a maradék erejét. Ám a
mágia nem állapodott meg, nem öltött szilárd alakot. Csak
hömpölygött körülöttük, mintha Holland még nem döntötte
volna el, mihez is kezdjen vele. Kell megidézett egy
szélfuvallatot; azt remélte, az talán eloszlatja. Ám a széllökés
egyenesen átfújt rajta: Holland köpenyét meglobogtatta, de a
sötét mágiát érintetlenül hagyta.
– Különös, hogy egyetlen kicsi kő milyen sokra képes –
mondta Holland legalább annyira magának, mint Kellnek. Az
ujjai ekkor szorosabbra záródtak a kő körül, és a füst Kell köré
csavarodott. Hirtelen mindenütt jelen volt: elködösítette a
látását, erővel benyomult az orrába és szájába, le a torkán, és
fojtogatni kezdte.
Azután eltűnt.
 A férfi köhögött, levegő után kapkodott, majd végignézett
sértetlen testén.
Egy pillanatig azt hitte, a mágia kudarcot vallott.
Azután megérezte a vér ízét.
Az ajkához akarta emelni az ujjait, de a mozdulata félúton
megszakadt, amikor meglátta, hogy az egész tenyere nedvesen
vöröslik. A csuklóját és a karját szintén nyirkosnak érezte.
– Mi… – kezdte, de nem tudta befejezni. A szája megtelt rézzel
és sóval. Kétrét hajolt, öklendezni kezdett, majd elvesztette az
egyensúlyát, és négykézláb az utcakőre rogyott.
– Egyesek azt mondják, a mágia az elmében lakozik – jegyezte
meg Holland csendesen. – Mások szerint a szívben. De mi
mindketten tudjuk, hogy a vérben.
Kell újra köhögött: friss, élénkvörös cseppek hullottak a
földre. Az orrából és a szájából csöpögtek. A tenyeréből és a
csuklójából szivárogtak. Kell szédülni kezdett, a szíve hevesen
vert, miközben lassan kivérzett az utcán. Nem sebekből vérzett.
Egyszerűen csak vérzett. A macskakövek alatta iszamossá váltak.
Nem tudta megállítani a vérpatakot. Még csak talpra sem bírt
állni. Az egyetlen személy, aki megtörhette volna a varázslatot, a
közönnyel határos beletörődéssel meredt le rá.
– Holland… hallgass ide! – könyörgött Kell. – Te képes vagy… –
Küszködve próbált fókuszálni. – A kő… az meg tudja.
– Ne strapáld magad!
Kell nyelt egyet, és erővel kipréselte magából a szavakat.
– A kő segítségével… megtörheted a kötésed.
A fehér antari meglepetten felvonta szénfekete szemöldökét,
azután megrázta a fejét.
– Ez a dolog… – mondta, és megütögette a nyakában lévő
ezüstcsatot. – Nem ez köt meg engem. – Letérdelt Kell elé,
gondosan kerülve az egyre terjedő vértócsát. – Ez csak vas. –
Félrehúzta a gallérját, és felfedte a szíve fölé égetett billogot. – Ez
itt az igazi pecsét. – A bőr ezüstös volt, a heg furcsán frissnek
hatott, és bár Kell nem láthatta Holland hátát, tudta, hogy a
szimbólum az egész testén áthatolt. Lélekpecsét. Olyan varázslat,
amely nem csak az ember testébe, de az egész életébe is beleég.
Megtörhetetlenül.
– Sosem halványul el – folytatta Holland –, de Athos időnként
mégis megújítja. Valahányszor úgy érzi, megingok. – Lepillantott
a kezében tartott kőre. – Vagy amikor unatkozik. – Az ujjai
szorosan összezárultak körülötte, mire a fiatal mágus újabb adag
vért köhögött fel.
Kell a nyakában lógó érmékért nyúlt, de Holland megelőzte.
Előkotorta a függőket Kell gallérja alól, és gyors rántással eltépte
a zsinórokat, majd félrelökte a tallérokat az utcán. Az ifjú antari
szíve elfacsarodott, ahogy hallotta őket csörögve szétgurulni a
sötétbe. Az elméje megpróbálta felidézni a vérparancsokat, de a
szavakat mintha meg sem tudta volna tartani az elméjében, a
kiejtésükről már nem is beszélve. Valahányszor felmerült egy az
emlékezetéből, tüstént darabokra is esett: szétbontotta az a
valami, ami belülről pusztította őt. Amikor próbált megformálni
egy szót, csak még több vér öntötte el a száját. Köhögött és
kétségbeesetten kapaszkodott a szótagokba, de csak fuldoklott
tőlük.
– As… An… – dadogta, de a mágia erejétől vér tolult fel a
torkába, és elzárta a szó útját.
Holland rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Az én akaratom a tiéd ellen, Kell. Nem győzhetsz.
– Kérlek! – zihálta Kell szaggatott lélegzettel. Az alatta lévő
sötét folt túl gyorsan terjedt. – Ne… tedd… ezt!
Holland szánakozó pillantást vetett rá.
– Tudod, hogy nincs más választásom.
– Akkor teremts! – A vér fémes íze betöltötte Kell száját és
orrát. A látása újra elhomályosult. Az egyik karja megbicsaklott
alatta.
– Félsz a haláltól? – kérdezte Holland, mintha őszintén
kíváncsi lenne a válaszra. – Ne aggódj. Tényleg elég nehéz
megölni egy antarit. De én nem…
A szavait félbeszakította a levegőben megcsillanó fémdarab és
a csendülés, ahogy nekicsattant a koponyájának. Holland
keményen a földre zuhant, a kő kifordult a kezéből, és pattogva
bekacsázott a sötétbe. Kellnek sikerült annyira irányítani a
tekintetét, hogy meglássa Linát, aki két kézzel markolt egy
vasrudat.
– Elkéstem?
Kellből felszakadt egy halk, kába és meglepett kacaj, amely
rövid úton pusztító köhögésbe fulladt. Friss vér festette vörösre
az ajkait. A varázsige nem tört meg. A bokája körül a láncok
kezdtek egyre jobban megszorulni. Elakadt a lélegzete. Holland
már nem támadta, de a mágiája még igen.
Kétségbeesetten próbálta megmondani Linának, de nem
maradt levegő a tüdejében. És szerencsére nem is volt rá szükség.
A lány megelőzte. Felkapta a követ a véres földről, azután maga
elé tartotta, mint valami zseblámpát.
– Állj! – parancsolta. Semmi.
– Tűnj el! – A mágia ingadozni kezdett.
Kell a maga alatt csillogó vértócsába nyomta mindkét
tenyerét.
– As Anasae! – köhögte. A parancs immár anélkül hagyta el az
ajkát, hogy Holland akarata erővel belé fojtotta volna.
És a mágia ezúttal hallgatott rá.
A varázslatok megtörtek. A láncok semmivé foszlottak a lába
körül, és Kell tüdeje megtelt levegővel. Erő áradt szét kevéske
vérében, ami még az ereiben maradt. Úgy érezte, csaknem
teljesen kivérzett.
 – Fel tudsz állni? – kérdezte Lina. Segített neki talpra
kecmeregni. Az egész világ megbillent; Kell szeme előtt néhány
iszonyatos pillanatra teljesen elsötétedett minden. Érezte, hogy
a lány szorítása erősebbé válik.
– Tarts ki! – biztatta.
– Holland… – mormolta Kell; a hangja furcsának, távolinak
hatott a saját fülében. Lina lepillantott a földön elterülve fekvő
férfira. Az ujjai összezárultak a kő körül, és füst hömpölygött elő.
– Várj! – szólt Kell reszketeg hangon, de a láncok máris
kezdtek alakot ölteni – először füstből, majd ugyanabból a fekete
fémből, amelyből maga is csak az imént szabadult. Mintha
egyenesen az utcából nőttek volna ki: körbetekeredtek Holland
teste, dereka, csuklója és bokája körül, és ugyanúgy gúzsba
kötötték a nyirkos földön, ahogy az előbb Kellt. Tudták: nem
tartja vissza sokáig a mágust, de a semminél jobb volt. Kell
először elámult azon, hogy Lina ilyen komoly energiákat képes
megidézni. Azután eszébe jutott, hogy a lánynak nem erőre,
hanem akaratra van szüksége: az összes többi a kő dolga.
– Nincs több varázslás! – figyelmeztette, miközben a lány
zsebre vágta a követ, és az arcán tisztán látszott a megerőltetés.
A szorítása egy pillanatra elernyedt, és amikor Kell tett egy
lépést előre, de összerogyott, Lina újra elkapta.
– Csak óvatosan! – mondta, és átvetette az antari karját
keskeny vállán. – Jövök, csak meg kell találnom a pisztolyomat.
Maradj velem!
Kell olyan sokáig kapaszkodott öntudata maradékába,
ameddig csak bírt. De a világ veszélyesen csendes volt, és a
gondolatai meg a teste közötti távolság egyre nagyobbra nőtt.
Már nem érezte a fájdalmat a karjában, ahol a szög átfúrta a
húsát – valójában nem nagyon érzett semmit, ami jobban
megrémítette, mint az egyre nyomuló sötétség. Már korábban is
küzdött, de az életéért még soha. Jócskán kijutott neki a
kalandokból, gyakran a verekedésből is (többnyire Rhy
hibájából), épp elég horzsolást és zúzódást szerzett, de mindig
többé-kevésbé épségben távozott. Sosem sérült meg súlyosabban.
Nem kellett azon erőlködnie, hogy tovább verjen a szíve. Most
viszont attól tartott, ha abbahagyja a viaskodást, ha nem
kényszeríti a lábát újabb lépésre, ha nem tartja nyitva a szemét,
akkor lehet, hogy mindennek vége. Nem akart meghalni. Rhy
sosem bocsátaná meg neki.
– Maradj velem! – visszhangozta Lina.
Kell megpróbált összpontosítani a csizmája alatt elterülő
talajra. A lassan szemerkélni kezdő esőre. Lina hangjára. Maguk
a szavak egyre jobban egybemosódtak, de ő belekapaszkodott a
hangba, miközben azon küzdött, hogy visszatartsa a mindent
elnyeléssel fenyegető sötétséget. Kitartott, miközben a lány
áttámogatta a hídon, amely mintha soha nem akarna véget érni…
és végig az utcákon, amelyek ideoda kanyarogtak és imbolyogtak
körülöttük. Kitartott, miközben kezek – Linaé, majd még valaki
másé – bevonszolták valami ajtón, fel egy régi lépcsősoron, be
egy kicsiny szobába, ahol lehámozták róla a vértől átázott ruháit.
Kitartott, amíg meg nem érezte maga alatt a priccset. Ekkor
Lina hangja elhallgatott, és eltűnt a fonal, amelybe eddig
kapaszkodott.
Akkor végre hálásan, megkönnyebbülten elengedett mindent,
és belemerült a sötétségbe.

III
Lina bőrig ázott.
Félúton a hídon az ég csatornái megnyíltak – nem szemerkélve,
ahogy az Londonban gyakorta előfordult, hanem mintha
dézsából öntenék. Pillanatok alatt csuromvizesek lettek, ami
egyáltalán nem könnyítette meg a félig öntudatlan Kell
vonszolását. A lány karja már sajgott az erőfeszítéstől – kétszer
is csaknem elejtette őt útközben –, és mire sikerült elérniük a
Kőhajítás hátsó bejáratáig, Kell már alig volt magánál, Lina pedig
egész testében reszketett, és másra sem tudott gondolni, mint
hogy tovább kellett volna futnia.
Nem élt volna eddig sem, és nem maradhatott volna ilyen
szabad, ha folyton megáll segíteni minden bolondon, aki bajba
keverte magát. Csak annyit tehetett, hogy ő maga elkerüli a zűrös
helyzeteket; Holland pedig akárki légyen is, nyilvánvalóan zűrös
alak volt.
Kell visszajött értem.
Nem kellett volna – nem volt rá semmi oka –, de ennek
ellenére mégis jött. E tett súlya a lány vállára telepedett, és
amikor elmenekült, egyre lassította, végül pedig teljesen meg is
állította lépteit. Miközben sarkon fordult, és visszarohant a
helyszínre, énjének egy kis része azt remélte, hogy már elkésett.
Hogy már eltűntek. De a többi része akkor is oda akart érni még
időben – ha másért nem, legalább azért, hogy kiderítse, miért.
Miért jött vissza értem?
Lina fel is tette neki ezt a kérdést, miközben talpra rángatta.
De Kell nem felelt. A feje a lány vállára hanyatlott. Mi az ördög
történt itt? Mit művelt vele Holland?
Még azt sem tudta eldönteni, vajon Kell még mindig vérzik-e –
nem látott rajta semmilyen sérülést –, de a mágus egész testét vér
borította, és ettől Lina azt kívánta, bárcsak másodszor is
odacsapott volna Hollandnak, ráadásként. Kell lágy hangot
hallatott, valahol félúton a zihálás és a nyögés között, és Lina
beszélni kezdett hozzá, attól tartva, hogy meghal. Úgy érezte, az
valamiképp az ő hibája lenne, habár ő is visszajött a
megmentőjéért.
– Maradj velem! – kérte, és a válla köré kanyarította a
fiatalember karját. Hogy ilyen szorosan összesimult a testük, a
lány másra sem tudott gondolni, csak a szagra. Nem a vérére – az
nem zavarta –, hanem a többire. Azokra az illatokra, amelyek
körbelengték Kellt, és részben Hollandot is. Virág, föld, fém és
hamu.
Érzem rajtad a mágiája illatát.
Erről van hát szó? A mágia illatáról? Amikor először vonszolta
végig Kell testét a hálószobája padlóján, futólag észlelte a férfi
különös kipárolgását. Most azonban, hogy átkarolta, az illata
elsöprő erejűvé vált. Holland izzó acélra emlékeztető szaga
nyomokban még mindig a levegőben terjengett. És bár a kő
biztonságban lapult a lány zsebében, annak is érezte a szagát:
belengte az egész sikátort. Tenger és fafüst. Só és sötétség. Egy
pillanatra elfogta a büszkeség az érzékszervei élessége miatt.
Azután eszébe jutott, hogy egyáltalán nem érezte magán Kell
virágillatát, sem a kő füstszagát, amikor a Sivár Áradat felé
indult, vagy amikor letelepedett a bárpulthoz. Holland pedig
mindkettőt világosan észlelte, hiszen azok vezették el hozzá.
De az eső sűrűn, kitartóan zuhogott, és rövidesen már csak az
ázott utcakő szagát érezte. Talán nem elég érzékeny az orra, és a
mágia illata még mindig az esőszag alatt rejtőzik – nem tudta,
egyáltalán lehetséges-e, hogy lemosódik róla, vagy legalább
csökken, de nagyon remélte, hogy a felhőszakadás majd segít
leplezni a nyomukat.
Már félúton járt a lépcsőn – Kell csizmája vöröses vízcsíkot
hagyott maga után –, amikor egy hang megállította.
– Mi az istennyilát művelsz?
Lina a válla fölött hátrasandítva meglátta Barront. Kell
csaknem kicsúszott a szorításából. Az utolsó pillanatban sikerült
elkapnia deréktájon, amivel épp csak megmentette attól, hogy
lebucskázzon a lépcsőn.
– Hosszú történet. Súlyos test.
 Barron hátrapillantott a kocsmavendégek felé, odakiáltott
valamit a csaposnőnek, a vállára csapta a törlőrongyot, és
felszaladt a lépcsőn. Azután együttes erővel felrángatták Kell
csuromvéres és -vizes testét a lépcsőfokokon, és bevitték az
emeleti szobácskába.
Barron tartotta a száját, miközben lehámozták Kellről az
átázott kabátot és a foltos inget, majd lefektették Lina ágyára.
Nem kérdezte a lányt, hol talált rá az idegenre, vagy miért nem
látszik rajta semmiféle sebesülés, ami megmagyarázná a taverna
lépcsőjén hagyott vércsíkot (habár a bordái fölött keresztben
futó mély vágás még mindig elég frissnek hatott). Amikor Lina
átkutatta a szobát valami éghető után (arra az esetre, ha az eső
mégsem lett volna elég, hogy elfedje az illatukat, vagy ha még
mindig itt lebegne az este korábbi eseményei óta), nem talált
semmit. Barron akkor sem faggatózott, csak elindult, hogy
hozzon szárított gyógynövényt a lenti konyhából.
Némán figyelte, ahogy a lány a tál gyógyfüvet a gyertyaláng
fölé tartja, aminek eredményeképp a szobát megtöltötte a földi
füstillat. Maradt, miközben a lány átkutatta Kell kabátjának
(amelyről kiderült, hogy valójában több felöltő egyszerre,
valamiképpen egymásba hajtogatva) zsebeit, hogy találjon
valamit – akármit –, ami segíthet rendbe hozni a gazdáját
(logikusnak tűnt a feltételezés, hogy egy mágus mindig magánál
hord valami varázstárgyat). És Barron akkor is hallgatott, amikor
a lány előkotorta a fekete követ a zsebéből, és maroknyi, még
meleg gyógynövényszárral együtt beleejtette egy kis fadobozba,
azt pedig bedugta a szekrénye legalsó fiókjába.
Barron csak akkor szólalt meg végül, amikor Lina lerogyott az
ágy lábánál álló székbe, és tisztogatni kezdte a pisztolyát.
– Mi közöd ehhez az emberhez? – A szeme sötét, keskeny
vonallá szűkült.
Lina felpillantott a fegyveréről.
 – Ismered tán?
– Bizonyos szempontból – felelte Barron ravaszkásan.
– Tudod, hogy micsoda? – kérdezte a lány.
– Hát te? – vágott vissza kihívóan a tulaj.
– Bizonyos szempontból – replikázott Lina. – Először
prédának néztem.
Barron beletúrt a hajába, és Lina most először vette észre,
hogy a főbérlője kezd kopaszodni.
– Jesszusom, Lina – motyogta. – Mit vettél el tőle?
A lány tekintete a szekrény alsó fiókja felé villant, azután
visszavándorolt Kellre, aki holtsápadtnak tűnt az ágyra terített
sötét pokrócon, és a mellkasa erőtlen süllyedését és emelkedését
leszámítva nem mozdult.
A lány a mágikus fiatal férfit figyelte, aki először óvatos és
körültekintő volt, most pedig kiszolgáltatott és sebezhető.
Tekintete végigkövette a hasa vonalát, a sérült bordáit, a torkát.
Majd végigsiklott a karján, amely az alkarjára szíjazott késtől
eltekintve csupasz volt. Ezúttal hozzá sem ért.
– Mi történt? – firtatta Barron.
Lina nem tudta, mit feleljen. Elég különös éjszaka volt.
– Elloptam tőle valamit, ő pedig jött, hogy megkeresse –
vallotta be halkan, és közben képtelen volt elszakítani a
tekintetét Kell arcától. Álmában még fiatalabbnak tűnt. –
Visszavette. Azt hittem, ezzel vége. De aztán valaki más is jött, és
őt kereste. De engem talált meg helyette… – Elhalt a hangja, majd
erőt véve magán folytatta. – Ő mentette meg az életem –
mormolta homlokráncolva, félig önmagának. – Nem tudom, miért
tette.
– Úgyhogy idehoztad.
– Sajnálom! – fordult Lina Barron felé. – Nem volt hová
mennem. – A szavai már a kiejtésük pillanatában fájtak. – De
amint felébred…
 Barron a fejét csóválta.
– Inkább itt legyetek, mint hogy elpatkoljatok. Hát az a
személy, aki ezt tette… – biccentett Kell teste felé. – Meghalt?
Lina megrázta a fejét.
Barron homloka ráncba szaladt.
– Jobb lesz, ha elmondod, hogy nézett ki, hogy tudjam, kit ne
engedjek be.
Lina a tőle telhető legpontosabban leírta Holland külsejét: a
sápatag megjelenését és különböző árnyalatú szemeit.
– Olyan érzést kelt, mint Kell – tette hozzá. – Már ha van
ennek értelme. Mint a…
– Mágia – jelentette ki Barron tárgyilagosan.
Lina szeme elkerekedett.
– Honnét…?
– Ha kocsmát vezetsz, mindenféle népséggel találkozol. Ha
pedig ezt a kocsmát, akkor nem csak mindenfélével, de néhány
igazi csodabogárral is.
Lina ráébredt, hogy reszket, Barron pedig elindult, hogy
kerítsen egy másik tunikát Kellnek, amíg a lány átöltözik.
Törölközővel, kis kupac ruhával és egy tál gőzölgő levessel tért
vissza. Lina egyszerre érezte magát rosszul és hálásnak. Barron
kedvessége olyan volt neki, mint valami átok, mert tudta: semmit
nem tett, amivel kiérdemelte volna. Ez így nem volt fair. Barron
nem tartozott neki semmivel. Ő viszont annál többel neki. Túl
sokkal. És ez dühítette.
Éhsége végül mégis legyűrte a fáradtságát, úgyhogy mormolt
valami köszönetfélét, elfogadta a levest, és gondolatban
hozzáadta az árát az eddigi tartozásához – mintha az efféle
adósság törleszthető lenne valaha is.
Barron magukra hagyta őket, és visszament a földszintre.
Odakint lassan telt-múlt az éjszaka. Az eső is esett tovább.
 Nem emlékezett rá, hogy leült volna, de nagyjából egy órával
később a székben ébredt egy vállára terített pléddel. Teljesen
elgémberedett, Kell pedig még mindig aludt.
Lina csinált pár nyakkörzést, és előredőlt a székében.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte újra, mintha a sebesült
válaszolhatna neki álmában.
De ő nem felelt. Nem is motyogott magában. Nem
hánykolódott. Olyan sápadtan és nyugodtan feküdt ott, hogy Lina
időnként odatartott az ajkaihoz egy üveglapot, hogy
meggyőződjön róla, lélegzik-e még. A meztelen mellkas épp csak
mozdult, és a lány felfigyelt rá, hogy a jelen sérüléseit leszámítva
milyen kevés sebhely borítja. Egy alig látszó vonal a vállánál. Egy
jóval frissebb vágás a tenyerén. Egy halvány jel a
könyökhajlatában.
Lina testét annyi heg borította, hogy már a számukat sem
tudta. Kell sérüléseit azonban megszámolhatta, és meg is tette,
többször is.
Odalent a taverna elcsendesedett. Lina felállt a székből, és
égetett még egy kevés gyógynövényt, azután felhúzta az
ezüstóráját, és várta, hogy Kell felébredjen. A csontjait
ólomsúllyal húzta az álmosság, de valahányszor arra gondolt,
ideje lenne lepihenni, elképzelte, amint Holland belép a falon át,
ahogy korábban Kell tette. Fájdalom lüktetett végig a karján,
ahol a férfi megszorította; az érintése egyetlen fizikai emléke egy
szaggatott szélű, apró égésnyom volt. A lány ujjai a derekán lógó
kovás pisztoly felé nyúltak.
Ha lenne még egy lövésem, nem hibáznám el.
 NYOLC

A MEGÁLLAPODÁS

Kell aznap éjjel már másodjára ébredt Lina ágyában.

Bár – amint azt felfedezte – ezúttal legalább nem lekötözve. Két
keze az oldala mellett pihent, és csak a rájuk terített durva pléd
fogta le őket. Beletelt pár pillanatba, mire eszébe jutott, hogy ez
itt a lány szobája és ágya… mire összeálltak benne az
emlékfoszlányok Hollandról, a sikátorról és a vérről, azután
pedig Lina szorításáról és folyamatosan duruzsoló hangjáról. A
felhőszakadás mostanra elállt, és hajnali fények kezdtek
felderengeni az égen; Kell először semmi másra nem vágyott,
csak arra, hogy otthon legyen. Nem a Rubinmezők silány
manzárdszobájában, hanem a palotában. Lehunyta a szemét, és
szinte hallotta, ahogy Rhy az ajtaján dörömböl és nógatja, hogy
öltözzön, mert odalent már csak rá várnak a hintók és az
emberek.
– Készülj, vagy itt hagylak – mondaná Rhy, miután berontana
a szobába.
– Akkor hagyj itt! – morogná Kell.
– Esélytelen! – felelné Rhy, és felöltené a legszebb hercegi
vigyorát. – Főleg ma.
Odakint zörgött egy kocsi, és Kell pislogott párat, Rhy pedig
visszafakult a semmibe.
Vajon a királyi család aggódik már érte? Van egyáltalán bármi
elképzelésük a történtekről? Hogy is lehetne? Még maga Kell sem
értette, mi folyik itt. Csak azt tudta, hogy nála van a kő, és hogy
meg kell szabadulnia tőle.
Megpróbált felülni, de a teste feljajdult a fájdalomtól, és össze
kellett harapnia a száját, nehogy hangot adjon neki. A bőre, az
izmai, a csontjai… mindene sajgott az egyenletes, iszonyatos
kíntól. Mintha semmi másból nem állt volna, csak eleven
sebekből. Még a szívverése és a vére lüktetése az erekben is
kellemetlenül feszültnek és erőltetettnek hatott. Szinte érezte
magában a halált. Még sosem került ilyen közel hozzá – sokkal
közelebb, mint amire valaha vágyott. Amikor a fájdalom – vagy
legalábbis annak újszerűsége – valamelyest csökkent, a
fejtámlába kapaszkodva, nagy nehezen függőleges helyzetbe
küzdötte magát.
Igyekezett fókuszálni a tekintetét, és amikor sikerrel járt, arra
eszmélt, hogy egyenesen Lina szemébe néz. A lány ugyanabban a
székben ült az ágy lábánál, ölében a pisztolyával.
– Miért tetted? – szegezte neki a kérdést, amely készen
várakozott a nyelve hegyén; mintha csak az alkalomra várt volna.
Kell hunyorgott.
– Mit miért tettem?
– Visszajöttél – felelte halkan a lány. – Miért jöttél vissza…? –
A kérdés vége kimondatlanul is a levegőben maradt. Értem.
Kell igyekezett összeszedni a gondolatait, ám most még azok
is épp olyan merevnek és fájdalmasnak bizonyultak, mint a jobb
oldala.
– Nem tudom.
Linát szemlátomást nem elégítette ki ez a válasz, de csak
sóhajtott, és visszadugta a fegyverét a derekán lógó tokjába.
– Hogy érzed magad?
Pokolian, gondolta Kell. De azután végignézett magán, és
ráébredt, hogy sajgó és elgyötört teste – a szög által átszúrt karja
és az orgyilkos lopott kardja által megvágott oldala – ellenére
csaknem teljesen meggyógyult.
– Mennyit aludtam?
– Néhány órát – felelte Lina.
Kell óvatosan végigfuttatta a kezét a bordáin. Ennek nincs
semmi értelme. Az ilyen mély vágásoknak több nap kell a
gyógyuláshoz, nem órák. Hacsak nem…
– Ezt használtam – közölte Lina, és feléje dobott egy kerek,
lapos bádogdobozt. Kell röptében elkapta, és picit megvonaglott
a fájdalomtól. A tégelyen nem látszott semmi jelzés, de ő így is
tüstént felismerte. Az apró tartóedény gyógykenőcsöt rejtett. És
nem is akármilyet, hanem saját készítésűt. A fedelére a kehely és
a felkelő nap királyi emblémáját nyomták. Még hetekkel
korábban elhányta valahová.
– Honnan szerezted ezt? – kérdezte.
– A kabátod egyik zsebében találtam – felelte Lina, és nagyot
nyújtózott. – Mellesleg tudtad, hogy a kabátod több darabból áll?
Biztos átkutattam vagy ötöt-hatot, mire megtaláltam azt a
krémet.
Kell leesett állal meredt rá.
– Most mi van? – kérdezte a lány.
– Honnan tudtad, mire való?
Lina vállat vont.
– Nem tudtam.
– És ha méreg lett volna? – csattant fel a mágus.
– Neked nem lehet a kedvedre tenni! – vágott vissza a lány. –
Jó illata volt. Okésnak tűnt. – Kell felnyögött. – És természetesen
először saját magamon teszteltem.
– Hogy mit csináltál?
Lina keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Nem fogom önmagamat ismételni, csak azért, hogy szájtátva
mereszd rám a szemed.
 Kell megrázta a fejét, és az orra alatt elmormolt egy szitkot,
miközben a lány az ágy lábánál álló ruhakupac felé biccentett.
– Ezeket Barron hozta neked.
Kell a homlokát ráncolta. (Egek, még a szemöldöke is fájt, ha
összehúzta.) Ő és Barron üzleti megállapodást kötöttek. Egészen
biztos volt benne, hogy abba nem tartozik bele a
menedéknyújtás és a személyes szükségleti cikkek biztosítása.
Adósa lett az okozott nyűgért – márpedig ez tényleg zűrös ügy
volt. Mindketten pontosan tudták.
Kell érezte, hogy Lina tekintete őt fürkészi, miközben a tiszta
tunika után nyúlt, és óvatosan belebújtatta a vállát.
– Mi az? – kérdezte.
– Azt mondtad, senki nem fog követni.
– Azt mondtam, senki nem tud – javította ki Kell. – Mert így is
van, senki nem képes rá, kivéve Hollandot. – Kell a kezeire
nézett, és összevonta a szemöldökét. – Én csak… sosem
gondoltam volna, hogy…
– Az egyvalaki nem ugyanaz, mint a senki, Kell – emlékeztette
Lina. Azután fújt egyet, és végigsimított rövidre nyírt, sötét
haján. – Nem igazán volt meg a magadhoz való eszed. – Kell
meglepetten felnézett. Most komolyan engem hibáztat? – És tényleg
megütöttelek egy könyvvel.
– Micsoda?
– Semmi, felejtsd el! – legyintett Lina. – Szóval, Holland olyan,
mint te?
Kell nyelt egyet, ahogy eszébe jutottak Holland szavai – Lehet,
hogy te és én közös képességen osztozunk, de ez még nem tesz minket
egyenlővé –, és az a sötét, csaknem megvető grimasz, ami közben
átsuhant az arcán. A másik antari bőrébe égetett billogra és a
karjait borító hegek sokaságára gondolt. Meg a fehér király
önelégült vigyorára, amikor Holland a saját bőrébe metszett a
késsel. Nem, Holland egyáltalán nem olyan, mint Kell, és Kell sem
olyan, mint Holland.
– Ő is képes mozogni a világok között – magyarázta Kell. –
Ebben a tekintetben hasonlók vagyunk.
– És a szemetek? – firtatta Lina.
– A mágiánk jele – felelte Kell. – Antari. Így hívnak minket.
Vérmágusok vagyunk.
Lina beharapta az ajkát.
– És van még olyasmi, amiről érdemes tudnom? – kérdezte, és
Kell egy pillanatra úgy látta, mintha átvillant volna valami a lány
arcán… talán félelem?…, amit azután csaknem azonnal elfedett az
állkapcsa makacs összeszorításával.
Kell lassan megcsóválta a fejét.
– Nem – mondta. – Tudtommal csak mi ketten vagyunk.
Azt várta, hogy a lány majd láthatólag megkönnyebbül, ám
csak még jobban elkomorult az ábrázata. – Ezért nem ölt meg
téged?
– Hogy érted ezt?
Lina előredőlt a székében.
– Ha végezni akart volna veled, megtehette volna. Miért
véreztetett ki? A móka kedvéért? Nem tűnt úgy, mint aki jól
szórakozik.
Igaza volt. Holland könnyűszerrel elvághatta volna a torkát.
De nem tette.
Elég nehéz megölni egy antarit – visszhangoztak Holland szavai
Kell fejében. De én nem…
De ő mit nem?, tűnődött Kell. Ő maga mondta: egy antari
kivégzése talán nem könnyű, de nem is lehetetlen. Holland vajon
küzdött a kapott parancs ellen, vagy hűen követte azt?
– Kell? – erőltette Lina.
– Holland sosem érzi jól magát a bőrében – felelte szinte
suttogva. Majd hirtelen felkapta a fejét. – Hol van most a kő?
 Lina hosszan méregette, majd csak annyit mondott:
– Nálam van.
– Add vissza! – követelte Kell, önmagát is meglepve a sürgető
kéréssel. Azzal győzködte magát, hogy az lesz a
legbiztonságosabb, ha őnála van, de igazság szerint a kezében
akarta tartani. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ha
megfoghatná, sajgó izmai megnyugodnának, és gyenge
vérkeringése is erőre kapna.
A lány a szemét forgatta.
– Már megint ezzel jössz?
– Lina, hallgass rám! Fogalmad sincs, mire…
– Ami azt illeti – vágott közbe és talpon termett –, szerintem
kezdem elég jól átlátni, hogy mire képes. Ha vissza akarod kapni,
mondj el mindent!
– Úgysem értenéd – vágta rá Kell automatikusan, habár ebben
most már ő maga sem volt olyan nagyon biztos.
– Tégy próbára! – felelte a lány kihívóan.
Kell hunyorogva fürkészte a furcsa, akaratos lányt. Lina Bard
valóban sok mindent átláott. Még mindig életben volt. Ez már
önmagában is sokat elárult róla. És visszajött értem. Kell nem
tudta, miért – a bérgyilkosok és zsebmetszők általában nem a
fejlett erkölcsi érzékükről híresek –, de azzal nagyon is tisztában
volt, hogy a lány segítsége nélkül most sokkal rosszabb
állapotban lenne.
– Jól van hát – egyezett bele végül, és levette a lábát az ágyról.
– A kő a Fekete London néven ismert helyről származik.
– Említetted, hogy más Londonok is léteznek – jegyezte meg
Lina úgy, mintha az elképzelés különös volna, de nem teljesen
lehetetlen. Nem könnyen lehetett zavarba hozni. – Pontosan
hány van belőlük?
Kell beletúrt rőtbarna hajába. A tincsei furcsa szögben,
összevissza álltak az esőtől és az alvástól.
 – Négy ismert világ létezik – magyarázta. – Gondolj rájuk úgy,
mint az azonos alapokra épült különböző házakra. Nem sok
közös van bennük, a földrajzi adottságaikat meg azt a tényt
leszámítva, hogy mindegyik szigetországban létezik ennek a
folyónak és a körülötte felépült fővárosnak a változata, és
mindegyik birodalomban Londonnak hívják ezt a várost.
– Ez zavarba ejtő lehet.
– Valójában nem is annyira, ha csak az egyikben élsz, és
sosem kell a többire gondolnod. De én, mint olyasvalaki, aki ide-
oda utazik közöttük, színkódok alapján különböztetem meg őket.
Szürke London a te világod. Vörös London az enyém. Fehér
Hollandé. Fekete London pedig senkié.
– És miért?
– Mert elbukott – felelte Kell, és megdörzsölte a tarkóját ott,
ahol elszakadtak a nyakából kitépett függők zsinórjai. –
Felülkerekedett rajta a sötétség. Az első, amit a mágiával
kapcsolatban meg kell értened, Lina, hogy nem élettelen. Nagyon
is eleven. Másképp élő, mint te vagy én, de nem kevésbé élő.
– Ezért lett mérges? – kérdezte a lány. – Amikor próbáltam
megszabadulni tőle?
Kell a homlokát ráncolta. Ő még sosem látta a mágiát ennyire
elevennek.
– Csaknem három évszázaddal ezelőtt – folytatta lassan, fejben
számolva közben (úgy tűnt, mintha sokkal régebben történt
volna, mert már oly hosszú ideje egyszerűen csak „a múlt”-ként
utaltak rá) – a négy világ teljesen összefonódott egymással. A
mágia és a használói is képesek voltak viszonylag könnyen
mozogni közöttük, a számos forrás valamelyikén át.
– Források?
– Hatalmas természeti erők gyűjtőhelyei – magyarázta Kell. –
Némelyikük kicsi és szolid… például egy kis sarjerdő messze
keleten vagy egy szurdok a kontinensen…, mások hatalmasak,
mint például a ti Temzétek.
– A Temze? – horkant fel Lina gúnyosan. – Mint a mágia
forrása?
– Igen, méghozzá talán a legnagyobb az egész világon –
bólintott Kell. – Nem mintha itt bárki tudna erről, de ha látnád
úgy, ahogy az én Londonomban létezik… – Kell hangja elhalt. –
Mint mondtam, a világok közötti ajtók nyitva álltak, és a négy
London érintkezett és összevegyült a többivel. De még az állandó
anyag- és energiaáramlás ellenére sem volt teljesen azonos
mértékű a hatalmuk. Ha az igazi mágia tűz lenne, akkor Fekete
London ült legközelebb a forrósághoz. – E logika alapján Fehér
London volt sorrendben a második legerősebb, és Kell tudta,
hogy bizonyára így is lehetett, habár ezt most már nehéz volt
elképzelnie. – Úgy hitték, a hatalom nem csupán a vérben
áramlik erősen, de úgy lüktet minden létezőben, mint egy
második szív és lélek. És egy adott ponton egyszerűen túl erőssé
vált, olyannyira, hogy megbuktatta a gazdáját.
– A világ egyensúlyra törekszik – folytatta Kell. – A mérleg
egyik serpenyőjében az emberi tulajdonságok vannak, a
másikban a mágia. Ez a kettő minden élőben létezik, és egy
tökéletes világban fenntartanak egyfajta harmóniát: egyik sem
múlja felül a másikat. De a legtöbb világ nem tökéletes. Szürke
Londonban, a te Londonodban például az emberi oldal erősödött
fel, a mágia pedig elgyengült. Fekete Londonban épp fordítva
történt. Az ottani emberek nem csupán a testükben tartották a
mágiát, de az elméjükbe is beengedték, és az birtokba vette őket,
majd felégette az életüket, hogy táplálja velük a saját erejét.
Hordozóedényekké, csatornákká, bábokká váltak a mágia
számára, és rajtuk keresztül valósággá torzította a puszta
szeszélyt, elmosta a határokat, ledöntötte a falakat: mindent
létrehozott, majd megrontott és elpusztított.
 Lina nem szólt semmit, csak fel-alá járkálva figyelmesen
hallgatott.
– Pestisként terjedt a kór – folytatta Kell –, mire a másik
három megmaradt világ visszavonult, és bezárta kapuit, hogy
megakadályozza a betegség további elharapózását. – Nem
mondta ki, hogy ez elsőként Vörös London meghátrálása volt, az
a város szigetelte el magát először, majd a többi várost is arra
kényszerítette, hogy kövessék példáját. Cserbenhagyták Fehér
Londont, amely magára maradt, Vörös zárt ajtói és Fekete
forrongó mágiája közé beékelődve. Nem magyarázta el, hogy az
így megszorult világ egyedül volt kénytelen ellenállni a
sötétségnek. – Hogy a források tiltottá váltak, az ajtókat pedig
bezárták és lepecsételték, a megmaradt három város
elszigetelődött, és egyre inkább különbözni kezdtek egymástól.
Lassan, fokozatosan mind olyanná váltak, amilyenek manapság.
De hogy mi lett Fekete Londonból és a világ többi részéből, azt
legfeljebb csak találgathatjuk. A mágiának élő gazdaszervezetre
van szüksége: csak ott virágozhat, ahol az élet is. Azt feltételezik,
hogy a dögvész átégett a hordozóin, amíg végül kifogyott az
üzemanyagból, és csak elszenesedett maradványokat hagyott
hátra maga után. Senki nem tudja biztosan. Fekete London idővel
kísértethistóriává vált. Sötét tündérmesévé, amelyet olyan
sokszor elmeséltek már, hogy néhányan már azt is kétségbe
vonják, hogy valóban létezett-e egyáltalán.
– De a kő…? – kérdezte Lina.
– A kőnek nem volna szabad léteznie – jelentette ki Kell. –
Amikor az ajtókat lepecsételték, elővigyázatosságból felkutatták
és elpusztították Fekete London minden ereklyéjét.
– Hát, nyilvánvalóan nem minden ereklyét – állapította meg
Lina.
Kell megcsóválta a fejét.
 – Fehér London még nálunk is nagyobb hévvel látott neki a
feladatnak. Meg kell értened: attól féltek, hogy az ajtók nem
fognak kitartani, hogy a mágia áttör rajtuk, és felemészti őket. A
nagy tisztogatási lázban nem álltak meg a mágikus tárgyaknál és
műemlékeknél. Elmetszették a torkát mindenkinek, akiről akár
csak gyanították, hogy birtokolja Fekete London elfajzott
mágiáját, vagy érintkezésbe került azzal. – Kell a fekete szeméhez
emelte az ujját. – Némelyek állítólag az antarik ismertetőjegyét is
efféle megrontásnak vélték, és az éjszaka közepén kivonszolták
őket a házaikból. Egy teljes nemzedéket mészároltak le, mire
ráeszméltek, hogy ajtók híján ezek a vérmágusok jelentik az
egyetlen módját a többi világ elérésének. – Kell visszaejtette a
kezét. – Nem, nyilvánvalóan nem minden tárgyi emléket
pusztítottak el. – Azon tűnődött, vajon így tört-e szét a talizmán.
Talán megpróbálták megsemmisíteni, de kudarcot vallottak,
elásták, azután valaki más kiásta? – A kőnek mindenesetre nem
volna szabad léteznie, és nem szabad hagynunk, hogy
megmaradjon. Ez…
Lina megtorpant.
– Gonosz?
Kell tagadóan megrázta a fejét.
– Nem! – pontosított. – Ez vitari. Azt hiszem, bizonyos
szempontból tiszta. Nagyon is. De abban az értelemben, hogy
tiszta potenciál, tiszta erő, tiszta mágia.
– És nincs benne semmi emberi – tette hozzá Lina. – Semmi
harmónia.
Kell bólintott.
– A tisztaság egyensúly nélkül önmagát rontja meg. A kár,
amit ez a talizmán okozni képes, ha rossz kezekbe kerül… –
Valójában bárki kezében veszélyes, gondolta. – A kő mágiája egy
elpusztult világ varázsereje. Nem maradhat itt.
– Hát… – tűnődött Lina. – És mi a szándékod? Mit teszel vele?
 Kell lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, ki és hogyan talált
rá a kőre, de meg tudta érteni a félelmét. Már a puszta
emlékképtől, ahogy Holland a kezében tartotta – és a
gondolattól, hogy esetleg Athos vagy Astrid megkaparintja –,
felfordult a gyomra. A saját bőre is a talizmán után sóvárgott,
valósággal szomjazott az érintésére, és ez mindennél jobban
megijesztette. Fekete London pontosan az efféle mohó mágia
miatt bukott el. Vajon miféle iszonyatot szabadítana a
megmaradt Londonokra? Az éhező Fehérre, az érett Vörösre vagy
a védtelen Szürkére?
Nem, a követ el kell pusztítani.
De hogyan? Nem olyan, mint más ereklyék. Nem lehet
egyszerűen a tűzbe vetni vagy kalapáccsal összezúzni. Úgy tűnt,
valaki már megpróbálta, de a törött szélei nem csorbítottak a
hatalmán. Ami azt jelentette, hogy még ha sikerülne is darabokra
törnie, minden újabb szilánkkal csak még több veszélyes fegyvert
hozna létre. Nem puszta jelkép volt; a kőben saját élet és
akaraterő rejlett, amelyről már nem egyszer tanúbizonyságot is
tett. Csak erős varázslat lenne képes megsemmisíteni, de mivel a
talizmán színtiszta mágiából állt, Kell kétségbe vonta, hogy ezt
az erőt valaha is rá lehetne venni a tárgy elpusztítására.
Kell feje belefájdult a felismerésbe, hogy ha nem lehet
tönkretenni, akkor meg kell tőle szabadulni. Elküldeni jó
messzire – valahová, ahol nem árthat senkinek. És csupán
egyetlen olyan hely létezett, ahol elvileg mindenki biztonságban
lenne tőle.
Kell tudta, mit kell tennie. Énje egy része már attól a
pillanattól tisztában volt vele, hogy a kezébe került a kő.
– Fekete Londonban a helye – mondta ki hangosan. – Vissza
kell vinnem oda.
Lina felkapta a fejét.
 – De hogyan? Hiszen nem is tudod, mi maradt belőle, és még
ha tudnád is… Nem azt mondtad, hogy azt a világot lezárták?
– Nem, tényleg nem tudom, mi maradt belőle, de az antari
mágiát eredetileg épp arra használták, hogy létrehozza a világok
közötti átjárókat. És a lezárásuk szintén antari mágia
segítségével történt. Szóval magától értetődik, hogy antari
mágiával újra meg is nyithatók. Vagy legalábbis létrehozható
rajtuk valami repedés.
– Akkor eddig miért nem tetted? – kérdezte Lina kihívóan,
különös csillogással a szemében. – Miért nem próbálta meg
senki? Tudom, hogy ritka fajta a tiéd, de akkor se mondd nekem,
hogy az eltelt évszázadok alatt egyetlen antari sem volt elég
kíváncsi és elszánt ahhoz, hogy megpróbáljon újra bejutni oda!
Kell szemügyre vette a lány dacos arcát, és az egész emberiség
nevében hálás volt, hogy hiányzik belőle a mágia, amivel
megkísérelhetné. Ami Kellt illeti, természetesen ő is kíváncsi
volt. Miközben felnőtté vált, énje egy része sosem hitte, hogy
Fekete London valóban létezik, vagy valaha is létezett – az
ajtókat már olyan régen lepecsételték. Melyik gyermek ne
szeretné tudni, hogy a dajkamesék, amikkel riogatták, csak a
képzelet szüleményei-e, vagy igazságon alapulnak? De még ha fel
is akarta volna törni a pecsétet – márpedig nem akarta,
legalábbis nem eléggé, hogy megkockáztassa az odaát várakozó
sötétséget –, akkor sem lett volna képes rá.
– Talán akadtak néhányan, akik elég kíváncsiak voltak –
mondta végül Kell. – De egy antarinak két dologra van szüksége
egy ajtó létrehozásához: az első a saját vére, a második pedig egy
érme, zseton vagy jelképes emléktárgy arról a helyről, ahová
menni akar. És, mint már mondtam, minden ilyesmit
elpusztítottak.
Lina szeme elkerekedett.
– De hát maga a kő is az!
 – A kő is emlék… – visszhangozta Kell tűnődve.
Lina a fal felé intett, ahol Kell először belépett.
– Szóval, nyitsz egy ajtót Fekete Londonba. És azután?
Behajítod a követ? Mégis mi a fenére vártál eddig?
Kell megrázta a fejét.
– Nem tudok ajtót nyitni innen oda.
Lina ingerült hangot adott.
– De hát, az imént épp azt mondtad…
– A többi London közöttünk áll – magyarázta. Az ágy melletti
asztalon egy kis könyv pihent. A hüvelykujjával végigsimította a
lapok élét. – A világok olyanok, mint a papírok: egymásra
rétegződnek. – Ő legalábbis mindig így gondolt rájuk. –
Sorrendben kell haladnod. – Az ujjai közé csippentett néhány
lapot. – Szürke London – mondta, és hagyta, hogy az első
visszahulljon a többire. – Vörös London – engedte el a
másodikat. – Fehér London. – A harmadik lap zizegve libbent újra
a helyére. – És Fekete. – Hagyta, hogy a maradék lapok is
visszaessenek a kupacra.
– Vagyis keresztül kell menned rajtuk – vont vállat Lina.
Olyan egyszerűnek hangzott, de Kell biztosra vette, hogy nem
lenne az. Semmi kétség, a királyi korona keresi őt Vörös
Londonban, és csak a jó ég tudja, kik még. (Holland vajon
másokat is megigézett? Hányakat kényszerített még, hogy őt
keressék?) A függői nélkül először is fel kellene kutatnia valami
új emléktárgyat, hogy visszatérhessen Fehér Londonba. És amint
eljutott odáig – ha sikerül egyáltalán eljutnia –, és a Dane
testvérek nem rontanak rá tüstént, ráadásul képes valahogy
legyőzni a pecsétet és ajtót nyitni Fekete Londonba, a követ
akkor sem lehet egyszerűen csak behajítani oda. Be kell mennie
vele. Megpróbált nem is gondolni erre.
– Szóval? – firtatta Lina csillogó szemmel. – Mikor indulunk?
Kell felnézett.
 – Mi semmikor.
Lina a falnak támaszkodott, közvetlenül a hely mellett, ahol
Kell korábban a falhoz bilincselte – a deszka széthasadt, ahol
nagy nehezen kiszabadította magát –, mintha egyaránt
emlékeztetné őt a saját és a lány tetteire.
– Veled akarok menni! – erősködött Lina. – Nem mondom meg,
hol a kő. Addig nem, amíg bele nem egyezel, hogy veled
tarthatok.
Kell keze ökölbe szorult.
– Azok a bilincsek, amiket megidéztél, nem sokáig tartanak ki
Holland ellen. Az antari mágia elég erős, hogy szétoszlassa őket,
és hidd el: amint magához tér, erre ő is gyorsan rájön majd, és
egykettőre kiszabadítja magát. Azután pedig újra vadászni kezd
ránk. Ami azt jelenti, hogy nincs időm kisded játékokra!
– Ez nem játék – jelentette ki Lina egyszerűen.
– Akkor mi?
– Esély – felelte, és eltolta magát a faltól. – A szabadulásra. – A
lány higgadt álarca félrecsúszott, és Kell egy másodpercre
megpillanthatta a mögötte rejlő érzéseket. A sóvárgást, félelmet
és kétségbeesést.
– Kiutat keresel, értem, de fogalmad sincs, mibe keveredsz.
– Nem érdekel – vont vállat Lina. – Menni akarok.
– Nem jöhetsz – felelte Kell, és feltápászkodott. Enyhe
szédüléshullám tört rá. Nekitámaszkodott az ágytámlának, várva,
hogy elmúljon.
A lány gúnyosan felnevetett.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy egyedül vágj bele.
– Nem tudsz velem jönni, Lina! – ismételte Kell. – Értsd meg.
Csak az antarik képesek a világok között utazni.
– A kövem…
– Nem a tiéd.
 – De igen, pillanatnyilag az. Te magad mondtad, hogy
színtiszta mágiából áll. Sőt, teremti a mágiát. Az majd átenged. –
Úgy jelentette ki, mint aki teljesen biztos a dolgában.
– Mi van, ha mégsem? – kérdezte Kell kihívóan. – Ha kiderül,
hogy nem is mindenható? Ha csak egy apróság, amely kisebb
varázslatokra képes, semmi egyébre? – De a lány szemlátomást
nem hitt neki. Kell még abban sem volt biztos, hogy ő elhiszi-e a
saját szavait. A kezében fogta a követ. Érezte az erejét, és az
valóban korlátlannak tűnt. De nem szerette volna, hogy Lina
tesztelje. – Nem tudhatod biztosan.
– Ez az én kockázatom, nem a tiéd.
Kell fürkészőn meredt rá.
– Miért? – kérdezte végül.
Lina vállat vont.
– Körözött férfi vagyok.
– Nem vagy férfi.
Lina megvillantott egy üres vigyort.
– A hatóságok ezt még nem tudják. Valószínűleg ezért
keresnek még mindig, és nem lógattak fel máris.
Kell nem hagyta magát eltéríteni.
– Miért akarod ezt valójában?
– Mert ostoba vagyok.
– Lina…
– Azért, mert nem maradhatok itt! – csattant fel a lány, és
eltűnt arcáról a mosoly. – Mert látni akarom a világot még akkor
is, ha nem az enyém! És mert én fogom megmenteni az életed.
Ez őrület!, gondolta Kell. Kész őrület! Úgysem sikerül majd átlépnie
az ajtón. De még ha működik is a kő, és valahogy mégis átjut, akkor mi
van? Hogyan tovább? Az átvitel kiemelt vétség, gyakorlatilag
felségárulásnak minősül, és Kell egészen biztos volt benne, hogy
a törvény nemcsak tárgyakra, hanem személyekre – különösen
körözött szökevényekre – is vonatkozik. Egy hógömb vagy
miniatűr zenedoboz átcsempészése vétség, de egy tolvaj
átjuttatása már egészen más lapra tartozik. Hát egy Fekete
Londonból való ereklye átcsempészése?, zsörtölődött a belső hang
Kell fejében. Megdörzsölte a szemét. Érezte, hogy a lány
meredten nézi. A felségárulást félretéve, a tény akkor is tény
marad: Lina egy szürke világbeli. Nem tartozik az ő Londonjához.
Az egész túl veszélyes. Őrült ötlet, és ő is eszelős lenne, ha
hagyná, hogy a lány megpróbálja… De Linának egy dologban
azért mégis igaza volt. Kell nem érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy egyedül keljen útra. És ami még rosszabb: nem is
akarta. Félt – jobban, mint szerette volna beismerni – az előtte
álló feladattól és az út végén rá váró végzettől. Valakinek
ráadásul el kell majd mondania a vörös trónnak – a
nevelőanyjának és -apjának meg Rhynak –, hogy mi történt. Nem
szabadíthat ekkora veszélyt rájuk, de Linát ott hagyhatja, hogy
tájékoztassa őket.
– Semmit nem tudsz ezekről a világokról – jegyezte meg végül,
de a dacos ellenkezés már eltűnt a hangjából.
– Dehogynem! – szólt Lina vidáman. – Létezik Buta London,
Kell London, Bizarr London és Halott London – sorolta az ujjain
számolva. – Látod? Gyorsan tanulok.
És halandó ember vagy, gondolta Kell. Egy különös, makacs,
öntörvényű, vadóc briganti, de azért mégis ember. Az égen
derengeni kezdett a hajnal híg, esőtől tompított fénye. Kell nem
engedhette meg magának, hogy csak ácsorogjon és kivárja, amíg
a lány befejezi.
– Add ide a követ! – kérte. – És akkor velem jöhetsz.
Lina visszafojtott egy gúnyos kacajt.
– Azt már nem! Azt hiszem, inkább megtartom, amíg át nem
jutottunk.
– És ha nem éled túl? – kérdezte Kell kihívóan.
 – Akkor kifoszthatod a hullámat – felelte Lina szárazon. – Nem
hiszem, hogy akkor már különösebben érdekelne.
Kell tanácstalanul meredt rá. Vajon csak színleli a bátorságot,
vagy tényleg nincs semmi vesztenivalója? De hát van élete, és azt
bármikor elveszítheti az ember. Hogy lehet, hogy ő nem fél semmitől,
még a haláltól sem?
„Félsz a haláltól?” – kérdezte tőle Holland a sikátorban. Kell
pedig félt, igen. Mindig is félt, amióta csak az eszét tudta. Attól,
hogy nem él tovább, hogy megszűnik létezni. Lina világa talán
hitt a mennyben és a pokolban, az övé azonban csak a porban és
hamuban. Már korán megtanították neki, hogy a mágia visszatér
a mágiához, a por meg a porhoz. Amikor a test meghal, ez a kettő
szétválik, és a személy, akit korábban alkottak, egyszerűen
odalesz, elvész örökre. Semmi nem marad belőle. Egyáltalán
semmi.
Gyermekkorában visszatérő rémálma volt, hogy egyszer csak
széthull: az egyik pillanatban még az udvaron szaladgál, a palota
lépcsőjén álldogál; a másikban pedig pernyeként szétszóródik a
szélben. Olyankor mindig verítékben fürödve, zihálva ébredt –
rendszerint arra, hogy Rhy rázza a vállát.
– Te nem félsz a haláltól? – kérdezte most Linát.
A lány úgy nézett rá, mintha ez valami nagyon furcsa kérdés
lenne. Azután tagadóan megrázta a fejét.
– A halál mindenkiért eljön – felelte egyszerűen. – Nem félek
meghalni. Attól viszont igen, hogy itt ér a vég – intett körbe
széles mozdulattal a szobáján, a tavernán, a városon. – Inkább
haljak meg kaland közben, mint éljek itt vesztegelve.
Kell egy hosszú pillanatig némán fürkészte. Majd csak annyit
mondott:
– Rendben.
Lina homloka bizalmatlanul ráncba szaladt.
– Hogy érted az, hogy rendben?
 – Velem jöhetsz – jelentette ki Kell.
Lina elmosolyodott. Ez egészen újfajta fénybe vonta az arcát:
sokkal fiatalabbnak látszott tőle. A tekintete az ablak felé fordult.
– Mindjárt felkel a nap – állapította meg. – Holland pedig
mostanra valószínűleg már utánunk kutat. Elég jól érzed magad
az induláshoz? – kérdezte.
Tényleg elég nehéz megölni egy antarit.
Kell bólintott, Lina pedig a válla köré kanyarította a köpenyét,
és tokjukba dugta a fegyvereit. Gyors és hatékony mozdulatokkal
készülődött: mintha attól tartana, hogy ha túl sokáig időzik, a
mágus még vissza találja vonni az ajánlatát. Kell ámulva nézte.
– Nem akarsz esetleg búcsút mondani? – intett a padlódeszkák
és a valahol azokon túl, odalent lévő Barron felé.
Lina habozott; tűnődve szemügyre vette a csizmáját és a
világot alatta.
– Nem – mondta azután lágyan, most először bizonytalan
hangon.
Kell nem tudta, Lina és Barron között miféle kusza viszony
lehetett, de nem faggatta és nem is hibáztatta a lányt. Elvégre ő
sem tervezte, hogy kitérőt tesz a palotába, és még egyszer,
utoljára találkozik az öccsével. Azt mondta magának, hogy túl
veszélyes lenne, meg hogy Rhy úgysem engedné el, de legalább
ennyire igaz volt az is, hogy nem tudta rávenni magát a
búcsúzásra.
Kell kabátja az egyik széken lógott; leemelte, balról jobbra
kifordította, s a kopott feketét felváltotta a rubinvörös szín.
A lány szemében kíváncsi érdeklődés fénye csillant, de nem
ragyogott fel; Kell feltételezte, hogy már a lány is látta a trükköt,
amikor az éjjel átkutatta a zsebeit.
– Szerinted hány kabát lehet ebben az egyben? – kérdezte
mintegy mellékesen, mintha csak az időjárásról érdeklődne, nem
pedig valami bonyolult bűbájról.
 – Nem tudom pontosan – vallotta be Kell, miközben beletúrt
az egyik aranyhímzéses zsebébe, és megkönnyebbülten sóhajtott
fel, amikor ujjai egy tartalék érmére akadtak. – Időről időre azt
hiszem, már megleltem mindet, azután mégis sikerül
rábukkannom egy újra. Néha pedig a régiek közül elvész néhány.
Pár évvel ezelőtt például véletlenül rátaláltam egy foltozott
könyökű, ocsmány zöld rövidkabátra. De azóta sem láttam. –
Előhúzta a kabátjából és megcsókolta a vörös londonbeli lint. Az
efféle tallérok tökéletes ajtónyitó kulcsokként szolgáltak.
Elméletileg bármi megtette volna egy adott világból – a Kell által
viselt ruhadarabok többsége is Vörös Londonból származott –, az
érmék azonban egyszerű, szilárd és jellegzetes tárgyak voltak, és
garantáltan működtek. Nem engedhette meg magának, hogy ezt
az átkelést elfuserálja – különösen hogy egy másik életért is ő
felelt (márpedig ez volt a helyzet, bármit állított is a lány).
Miközben a zseton után kutatott, Lina kiürítette a pénzt a
saját zsebeiből – vegyes gyűjteménye volt a különböző
shillingekből, fél- és negyedpennysekből –, és kis kupacokba
rendezte őket az ágya melletti asztalkán. Kell odanyúlt, és elvett
egy félpennyst a halomból az elvesztett szürke világbeli zseton
helyett. Lina beharapta az ajkát, és egy darabig csak kabátja
belső zsebébe dugott kézzel bámulta az érméket. Valamit babrált
ott, majd pár pillanattal később előhúzott egy elegáns ezüst
zsebórát, és odatette a tallérok mellé.
– Kész vagyok – jelentette ki, és erővel elszakította a
tekintetét az óráról.
Én nem, gondolta Kell, miközben felöltötte kabátját, és az
ajtóhoz lépett. Újabb, ezúttal enyhébb szédüléshullám kapta el,
és gyorsabban el is múlt, mint az előző, ő pedig kinyitotta az
ajtót.
– Várj! – szólt rá Lina. – Azt hittem, arra megyünk, amerről
jöttél. A falon át.
 – A falak nem mindig ott vannak, ahol lenniük kellene –
felelte Kell. Igazság szerint a Kőhajítás azon kevés helyek egyike
volt, ahol a falak helyzete nem változott, ám ettől még nem vált
biztonságosabbá. A Lenyugvó Nap talán ugyanazokon az
alapokon áll Vörös Londonban, de egyúttal az a hely is, ahol Kell
üzletelt, és az első helyek egyike, ahol esetleg keresnék őt.
– Azon kívül nem tudjuk, mi… vagy ki… – javította ki magát,
amikor eszébe jutottak a kényszervarázzsal megkötött támadói –
vár minket a túloldalon. Jobb, ha közelebb kerülünk a célunkhoz,
mielőtt átlépünk. Világos?
Lina nem úgy festett, mint aki érti, de azért bólintott.
Leosontak a lépcsőn, elhaladtak egy kicsiny lépcsőforduló
mellett, amely egy szobákkal teli keskeny folyosóban
folytatódott. Lina megtorpant a legközelebbi ajtó előtt, és egy
darabig hallgatózott. Halk, morajló horkolás szűrődött ki a faajtó
mögül. Barron. A lány futólag megérintette az ajtót, majd
átnyomakodott Kell mellett, és anélkül ereszkedett le a maradék
lépcsőfokokon, hogy akár egyszer is visszanézett volna.
Elcsúsztatta a reteszt a hátsó bejáraton, és fürgén kiosont a
sikátorba. Kell követte őt a szabadba; csak annyi időre állt meg,
hogy felemelje a kezét és akaraterejével visszatolja a fémzárat.
Hallotta, amint az acélnyelv halk surrogással a helyére csusszan.
Amikor megfordult, Lina várt rá, szándékosan hátat fordítva a
tavernának – mintha a jelene máris múlttá vált volna:
olyasvalamivé, amit végre maga mögött tudhat, és kiverhet a
fejéből mindörökre.

II
Az eső elállt, és kietlen, nyirkos utcákat hagyott maga után, de a
nedves kő és az októberi hideg ellenére London máris kezdett
ébredezni. Rozoga bérkocsik zaja töltötte meg a levegőt,
valamint a frissen sült kenyér és az új tüzek illata. A kereskedők
és a mesterek készülődtek a munkára a boltokban és a
műhelyekben: kitámasztották az ajtókat, kitárták az
ablaktáblákat, és hozzáláttak a napi teendőiknek. Kell és Lina
fürge léptekkel vágott át az ébredező városon az erőtlen hajnali
fényben.
– Biztos, hogy nálad van a kő? – erősködött Kell.
– Persze – felelte Lina, és gúnyos mosolyra rándult a szája. – És
ha esetleg azt forgatnád a fejedben, hogy visszacsened, máris
lebeszélnélek róla, mert ahhoz meg kellene motoznod, és mágia
ide vagy oda, lefogadom, hogy a késem hamarabb megtalálja a
szívedet, mint te a követ. – Mindezt olyan laza és mellékes
könnyedséggel közölte, hogy Kell gyanította: valószínűleg igaza
lehet. De nem vágyott kideríteni. Ehelyett a környező utcák felé
fordította a figyelmét: próbálta elképzelni, hogyan festenek egy
egész világgal odébb.
– Már csaknem ott vagyunk.
– Hol az az ott? – kérdezte a lány.
– A Whitbury Streeten – felelte.
Korábban már kelt át a Whitburynál (a Rubinmezők-beli
szobája közelébe érkezett, így minden új szerzeményét
lerakhatta, mielőtt bejelentkezett a palotában). Ám ami még
fontosabb, a Whitburyn sorakozó boltok nem közvetlenül a
Rubinmező tetején ültek, de alig két háztömbnyi közelségben.
Már régen megtanulta, hogy sose pontosan ott sétáljon be egy
világba, ahol lenni szeretne, mert ha zűrzavar várja, akkor
egyenesen a zűrzavar közepén landol.
– Van egy ivó Vörös Londonban – magyarázta, és próbált nem
gondolni az utolsó alkalomra, amikor ott járt. A nyomkövető
varázslatra, a támadásra és a férfiak holttestére az épületen túli
sikátorban. A hullákra, akik őmiatta lettek azok. – Van ott egy
titkos szobám – folytatta. – Ott megtalálok mindent, amire
szükségem lesz a Fehér Londonba való ajtónyitáshoz. – Lina nem
vette észre, hogy egyes számot használ: „mi” helyett „ént”
emleget. Vagy ha mégis, nem fárasztotta magát azzal, hogy
kijavítsa. Sőt, valójában úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a saját
gondolataiba, miközben átvágtak a mellékutcák labirintusán.
Kell felszegte az állát, és éberen tartotta az érzékeit.
– De ugye nem fogok önmagamba beleszaladni? – törte meg
végül Lina a csendet.
Kell feléje pillantott.
– Miről beszélsz?
A lány belerúgott egy kilazult kőbe.
– Hát, úgy értem, az egy másik világ lesz, nem? London egy
másik verziója. Nekem is él ott az ottani másom?
Kell a homlokát ráncolta.
– Még sosem találkoztam senki hozzád foghatóval.
Nem bóknak szánta, de Lina annak vette, és rávillantott egy
széles vigyort.
– Mit mondhatnék? – sziporkázott. – Páratlan vagyok. Kellnek
sikerült többé-kevésbé viszonoznia a lány mosolyát, a lánynak
pedig elakadt a lélegzete.
– Jesszus! Mi az ott az arcodon?
A pajkos mosoly tüstént lehervadt.
– Micsoda?
– Ne is törődj vele! – legyintett nevetve. – Már eltűnt. – Kell
csak a fejét csóválta (nem értette a poént), de bármi lehetett is, a
jelek szerint felderítette Linát, aki azután végigkuncogta az utat
egészen Whitburyig.
Ahogy befordultak a kellemes kis utcába, Kell megtorpant a
járdán két kirakat között. Az egyik egy fogászé volt, a másik egy
borbélyé (Vörös Londonban itt egy herbalista és egy
patkolókovács műhelye állt), és ha Kell hunyorított, még mindig
láthatta a saját vére nyomait maga előtt a téglafalon, amelynek
felszínét beárnyékolta egy keskeny, kiugró eresz. Lina fürkészőn
meredt a falra.
– Itt van? A szobád?
– Nem – felelte Kell de itt kelünk át.
Lina ökölbe szorította, majd szétnyitotta a kezét. Kell azt
hitte, biztosan retteg, de amikor odapillantott, meglepetten látta,
hogy a lány szeme fényesen ragyog, és mosoly bujkál a szája
szegletében.
Kell nyelt egyet, és a falhoz lépett, Lina pedig csatlakozott
hozzá. A férfi tétovázott.
– Mire várunk?
– Semmire – felelte Kell. – Én csak… – Kibújt a kabátjából, és a
lány vállára terítette; mintha a mágiát olyan könnyen félre
lehetne vezetni! Mintha nem tudna megkülönböztetni egy
antarit egy embertől. Kétségbe vonta, hogy a felöltőjén múlna
bármi – a kő így is, úgy is vagy átengedi a lányt, vagy nem –, de
akkor is átadta neki.
Lina válaszként elővette a kendőjét – amit Kellnek
ajándékozott, amikor kizsebelte, és amit visszavett tőle, amikor a
foglya elájult a hálószobája padlóján –, majd begyűrte Kell
farzsebébe.
– Mit művelsz? – kérdezte a mágus.
– Valahogy ez tűnik helyénvalónak – felelte. – Te adtál nekem
valamit, ami a tiéd. Én is adok neked valamit, ami az enyém. Most
már össze vagyunk kapcsolódva.
– Ez nem így működik – ellenkezett Kell. Lina vállat vont.
– Ártani nem árthat.
Végül is jogos, feltételezte Kell. Elővonta az alkarjára szíjazott
kését, végighúzta a penge hegyét a tenyerén, mire vékony
vércsík gyűlt meg a bőrén. Belemártotta az ujjait, és felrajzolt a
falra egy vonalat.
– Vedd elő a követ! – kérte.
 Lina bizalmatlanul méregette.
– Hidd el, szükséged lesz rá – bizonygatta.
A lány felsóhajtott, és előhúzott egy széles karimájú kalapot a
kabátja egy belső hajtásából. Gyűrött volt, de a lány egyetlen
csuklórándítására széthajtódott. Lina úgy nyúlt bele a kalap
mélyedésébe, mint egy bűvész, és előhúzta a fekete követ.
Kellben valami megvonaglott a látványára, és sóvárogni kezdett a
vére. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nyúljon a
talizmán után. De leküzdötte a késztetést, és most először arra
gondolt: talán tényleg szerencsésebb, ha nem ő fogja a kezében.
Lina összezárta az ujjait a kő körül, Kell pedig a lány kezét
zárta a sajátjába, de még így, a lány kézfejének húsán és csontján
keresztül is érezte a talizmán zümmögését. Próbált nem arra
figyelni, ahogyan dalol neki.
– Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer, utoljára.
– Működni fog – állította Lina. A hangja most már kevésbé
csengett magabiztosan, mint korábban: már nem annyira hitte,
inkább akarta az átkelést, úgyhogy Kell bólintott. – Amúgy is, te
magad mondtad – tette hozzá a lány –, hogy mindenkiben az
emberség és a mágia keveréke él. Tehát bennem is. – Felnézett az
ifjú mágus szemébe. – Most mi fog történni?
– Nem tudom – vallotta be Kell őszintén.
Lina közelebb húzódott – olyan közel, hogy a bordáik
összeértek, és Kell érezte, hogy ver a lány szíve. Ügyesen
palástolta a félelmét. Nem látszott sem a tekintetében, sem az
arcvonásain, ám a pulzusa elárulta őt. Azután Lina ajkai vigyorra
húzódtak, és Kell azon tűnődött, hogy végül is félelem-e
egyáltalán, amit a lány érez, vagy valami egészen más.
– Nem fogok meghalni – közölte Lina. – Addig nem, amíg nem
láttam.
– Micsodát?
A lány vigyora szélesebbé vált.
 – Mindent.
Kell visszamosolygott rá. Azután Lina a szabad kezét az
állához emelte, és maga felé húzta a férfi száját. A futó csók jött
és elillant, akár a lány mosolya.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte Kell kábán.
– Hogy szerencsénk legyen – felelte Lina, és a falnak nyomta a
vállát. – Nem mintha szükségem lenne rá.
Kell egy pillanatig némán meredt rá, majd erővel
visszafordította a figyelmét a véres téglák felé. Megszorította a
lány kezét, és a jelhez emelte ujjait.
– As Orense! – parancsolta.
A fal engedett az érintésnek. Az utazó meg a tolvaj előrelépett,
és eltűnt a falban.

III
Barron zajra ébredt.
Aznap reggel már másodjára.
A zaj meglehetősen közönséges jelenség egy kocsmában; a
hangereje az órától függően apad és árad: olykor fülsiketítővé
válik, máskor suttogássá szelídül, de mindig jelen van valamilyen
formában. Még amikor bezárt, a Kőhajításban akkor sem honolt
teljes csend. De Barron a csehó minden neszét ismerte, a
padlódeszkák recsegésétől az ajtók nyikordulásáig és a fal
ezernyi repedésén átfújó szél süvítéséig.
Ismerte jól az összeset.
Ez pedig másmilyen volt. Furcsa és szokatlan.
Barron már nagyon régóta birtokolta és vezette a tavernáját a
forradásnál – mert így gondolt a vén, beteg épületre. Elég régóta
ahhoz, hogy megértse a képtelenségeket. Elég régóta ahhoz,
hogy a különös normálisnak tűnjön a számára. És bár ő maga
nem vált részévé e különcségnek, minthogy sem érdeklődést,
sem tehetséget nem mutatott a mások által mágiának nevezett
bizarr dolog gyakorlása iránt, ennek ellenére idővel kialakult
benne egyfajta hatodik érzék a varázslatokat illetően.
És megtanult hallgatni rá.
Ezért most fülelve figyelt a feje fölötti zajra. Egyáltalán nem
volt hangos, de nem tűnt helyénvalónak, és különös érzést
hozott magával, amely befurakodott a bőre alá és a csontjaiba. A
fenyegető veszély érzete volt ez. A karján felmeredt a szőr, és a
mindig egyenletesen dobogó szíve most figyelmeztetően egyre
hevesebben kezdett verni.
Újra felhangzott a zaj, ő pedig felismerte az óvatos léptek
nyögését a régi fapadlón. Felült az ágyában. Lina szobája
közvetlenül az övé fölött helyezkedett el. De ezek nem a lány
léptei voltak.
Ha valaki elég időt tölt el vendégségben (ahogyan Lina őnála),
a házigazda idővel kiismeri, miféle zajokat csap lakótársa –
nemcsak a hangját, de azt is, ahogyan a térben mozog –, és
Barron pontosan ismerte Lina különböző lépteinek neszét: azt is,
amikor azt akarta, hogy meghallják, és azt is, amikor nem. Ez
pedig egyikre sem hasonlított. Azonkívül először – nem sokkal
korábban – Lina és Kell távozásának zöreje ébresztette fel. (Nem
állította meg a lányt, mert már régen megtanulta, milyen
hiábavaló próbálkozás. Elhatározta hát, hogy ehelyett inkább
horgony lesz: stabil pontként készen áll majd, amikor a lány a
kóborlásai után visszatér – mert mindig így tett.)
De ha nem Lina járkál odafent a szobájában, akkor kicsoda?
Barron felkelt; borzongatós rossz előérzete csak tovább
fokozódott, miközben a derekáról széles vállára rántotta
hózentrógerét, és felhúzta csizmáit.
A falon az ajtó mellett használaton kívüli, rozsdás
vadászpuska lógott (azon ritka alkalmakkor, amikor valami
csetepaté támadt odalent, általában Barron tornyosuló alakja is
épp elegendőnek bizonyult az indulatok megfékezésére). Most a
csövénél fogva megmarkolta és leemelte a puskát az akasztójáról.
Kinyitotta az ajtót, összerezzent a nyikordulásra, majd megindult
a lépcsőn Lina fenti szobája felé.
Tudta: a lopakodás teljesen hasztalan. Barron mindig is
nagydarab férfi volt, és a lépcsők hangosan tiltakozva
nyikorogtak a csizmája alatt, ahogy felfelé kapaszkodott. Amikor
elérte az alacsony zöld ajtót a lépcső tetején, megtorpant.
Nekinyomta a fülét a fának, de nem hallott semmit. Egy röpke
pillanatra már-már kétségbe vonta korábbi érzetét. Azt gondolta,
talán túl éberen aludt Lina távozása után, és csak az aggodalma
miatt álmodott a fenyegetésről. Szorítása – amelytől kifehéredtek
ujjpercei – lazulni kezdett a puska markolatán; végül
felsóhajtott, és arra gondolt, megy és visszafekszik még. Ám
azután meghallotta egy elboruló érmekupac fémes csörgését, és
minden kétsége kihunyt, mint a gyertyaláng. Maga elé tartott
puskacsővel felrántotta az ajtót.
A szoba nem volt üres: egy férfi állt a nyitott ablak előtt, és a
tenyerében méregette Lina ezüst zsebóráját. A lámpa az asztalon
különös, halvány fénnyel égett, amitől az idegen furcsán
színtelennek hatott – szénfekete hajától sápadt bőrén át a
kifakult szürke kabátjáig. Amikor lustán felpillantott az
óraszerkezetről, és tekintete megállapodott Barron alakján – úgy
tűnt, a legkevésbé sem hozza zavarba a rászegeződő puskacső –,
a kocsmáros meglátta, hogy a jövevény egyik szeme zöld, a másik
pedig szurokfekete.
Lina korábban leírta a férfi külsejét, és a nevét is elárulta.
Holland.
Barron nem tétovázott. Meghúzta a ravaszt, a puskalövedék
pedig olyan fülsiketítő dörrenéssel robbant keresztül a szobán,
hogy belecsendült a füle. Ám amikor eloszlott a füst, a színtelen
idegen sértetlenül és pontosan ugyanott és ugyanúgy állt, mint a
dördülés előtt. Barron hitetlenkedve meredt rá. A levegő Holland
előtt halványan megcsillant, és beletelt pár pillanatba, mire
Barron felfogta, hogy tele van söréttel. Az apró fémgyöngyök a
levegőben lebegtek, felfüggesztve Holland mellkasa előtt, azután
jégesőként kopogva a padlóra potyogtak.
Mielőtt Barron leadhatta volna a második lövést, Holland ujjai
megrándultak, és a fegyver kirepült Barron kezéből, és a
szemközti falnak csattant. A tulaj utána vetette magát, legalábbis
szerette volna, de a teste nem engedelmeskedett: szilárdan a
földbe gyökerezett a lába. Nem a félelemtől, hanem valami
erősebb miatt. Mágia. Mozdítani akarta a végtagjait, de a
képtelen erő megálljt parancsolt nekik.
– Hol vannak? – kérdezte Holland. Halk, hideg hangja üresen
kongott.
Barron arcán végiggördült egy izzadságcsepp, miközben
hasztalan próbálta leküzdeni a mágia erejét.
– Elmentek – dörmögte mély hangon.
Holland csalódottan ráncolta a homlokát. Előhúzott egy görbe
pengéjű kést az övéből.
– Azt én is észrevettem. – Egyenletes, visszhangzó léptekkel
átvágott a szobán, és lassan Barron torkához emelte a pengét.
Nagyon hideg és éles acélja volt. – Hová mentek?
Ilyen közelről Kell liliom és friss fű illatát árasztotta.
Hollandnak viszont hamu-, vér- és fémszaga volt.
Barron állta a mágus tekintetét. A szeme nagyon hasonlított
Kellére, de legalább annyira különbözött is tőle. Amikor
belenézett, haragot, gyűlöletet és fájdalmat látott; olyan
érzelmeket, amelyek sosem ültek ki az arcára.
– Nos? – nyomta közelebb a pengét.
– Fogalmam sincs – morogta Barron. Ez volt az igazság. Csak
remélhette, hogy már messze járnak.
Holland szája legörbült.
 – Rossz válasz.
Végighúzta foglya nyakán a kést, és Barron meleg csíkot
érzett a torkában… azután semmit.
 KILENC

FESZTIVÁL ÉS TŰZ

Vörös London úgy üdvözölte Kellt, mintha minden rendben

lenne. Itt nem esett; az eget felhőpamacsok tarkították, és
karmazsinvörös fények színezték, mintha az Isle hullámai
tükröződnének rajta. Lovas kocsik gördültek tova nagy zörögve a
kockaköveken, már jól kikoptatott útjukon, és a levegőt
megtöltötte a fűszeres teák édes illata, távolabbról pedig az
ünnepi készülődés izgatott zaja.
Tényleg csak alig pár óra telt volna el azóta, hogy Kell
sebesülten és összezavarodva elmenekült ebből a világból, át egy
másikba? Ennek a helynek az egyszerű nyugalma és
helyénvalósága kibillentette őt ingatag egyensúlyából, és
kétségbe vonatta vele – ha csak egy pillanatra is –, hogy bármi
baj lenne. Tudta azonban, hogy ez a béke látszat csupán – a folyó
felett átívelő hídpalotában biztosan hiányolták a jelenlétét;
valahol a városban két ember holtan fekszik, és azóta nagy
valószínűséggel még több üres tekintetű alak keresi őt és a
megtalálásával járó jutalmat. Itt azonban, ezen az utcán (amely
odaát Whitbury volt, most pedig Ves Anash) az egyik oldalról a
folyó fénye, a másikról meg a kelő nap sugarai szűrődtek be,
Vörös London pedig mintha mit sem tudott volna a fenyegető
veszélyről – arról, amit most ő hurcolt magával keresztül a
városon.
 Látszólag nem sejtett semmit a kis, fekete kavicsról, amely
képes bármit megteremteni és mindent lerombolni.
Megborzongott a gondolattól, és még erősebben megszorította
Lina kezét… illetve szorította volna, de ráébredt, hogy a lány
nincs mellette.
Sarkon perdült, azt remélve, hogy maga mögött találja, s hogy
az átkelésük során csupán egy-két lépésnyire távolodtak el
egymástól. De teljesen egyedül volt. Az antari mágia visszhangja
halványan még derengett a falon, jelezve, hogy merre jött át
Linával.
Ő azonban eltűnt.
Vele együtt pedig a kő is.
Kell dühösen a falnak csapta a kezét, amitől ismét szétnyílt az
épp összezáródott vágás a tenyerén. Vér csorgott le a csuklóján;
halkan szitkozódott, és már épp keresni kezdett volna valami
anyagdarabot a kabátjában, megfeledkezve róla, hogy azt az
imént Lina vállára terítette. Csaknem újra káromkodni kezdett,
amikor eszébe jutott a lány keszkenője – az a kendő, amit ő adott
neki a kabátért cserébe, és betömött a mágus hátsó zsebébe.
„Valahogy ez tűnik helyénvalónak – mondta. – Te adtál nekem
valamit, ami a tiéd. Én is adok neked valamit, ami az enyém. Most már
össze vagyunk kapcsolódva.”
Összekapcsolódva, töprengett Kell. Gyorsan átértékelte a
helyzetet, ahogy előhúzta a négyszögletes szövetdarabot. Be fog
válni? Nem, ha a lány menet közben darabokra szakadt vagy
csapdába esett a világok között (mindenféle történetek keringtek
bizonyos nem antarikról, akik megpróbáltak kinyitni ajtókat, és
ott ragadtak). De ha nem jutott át, vagy ha itt volt is valahol –
élve vagy holtan –, akkor igen, talán.
A falhoz érintette a vérfoltos kendőt, és nekinyomta a
tenyerét az iménti – még friss – jelének szellemképére.
– Em As Enose! – utasította a mágiát.
 Találd meg őt!

***

Lina kinyitotta a szemét, és vöröset látott.

Nem határozott és erőteljes vöröset, amilyet a házak falára
mázolnak, hanem egy finom, mindent átitató halvány árnyalatot,
mintha festett üvegtáblán nézne át. Megpróbálta kipislogni a
szeméből a színt, de az megmaradt.
Amikor Kell Vörös Londonnak nevezte a saját városát, a lány
feltételezte, hogy a mágus valami önkényes – vagy legalábbis
közönséges – okból választotta ezt a színt. Most azonban a saját
szemével látta, hogy Kell szó szerint értette. Lina beszívta a
levegőt, és virágillatot érzett. Liliomot, körömvirágot és
csillagvirágot. Elsöprő erővel tört rá ez a szinte émelyítően édes
illatár, mint valami parfüm. Nem csoda, hogy úgy beleivódott Kellbe.
Pár pillanat múlva enyhült kissé (meg a színárnyalat is), ahogy az
érzékszervei lassan kezdtek alkalmazkodni az új környezethez,
de amikor túl mélyet lélegzett, a tömény aroma újból támadást
intézett az orra ellen.
A lány felköhögött, és mozdulatlan maradt. A hátán feküdt egy
mellékutcában, egy egészen tetszetős, vörösre festett ajtó előtt.
Érezte maga alatt a hideg kövezetet; az egyik kilazult kockakő a
kabátján keresztül is nyomta a gerincét. Kell kabátja. Úgy terült
szét alatta a földön, akár a széltől duzzadó szárnyvitorlák.
De Kell nem volt sehol.
Lina megfeszítette az ujjait – hogy meggyőződjön róla, még
mindig tudja mozgatni őket –, és érezte a tenyerében a még
mindig zümmögő fekete követ. Működött!, gondolta, és ámulva
kifújta a levegőt, miközben felült. Tényleg sikerült!
Persze nem tökéletesen – ha úgy ment volna minden, akkor
most ő és Kell egymás mellett állnának –, de itt volt, azaz ott.
Valami új helyen.
 Megcsinálta!
Szelina Bard végre megszökött, elvitorlázott a régi világából.
Nem hajóval ugyan, hanem egy varázskővel, de akkor is…
Arról, hogy pontosan hol lehet, halvány fogalma sem volt.
Talpra állt, és ráébredt, hogy a vöröses derengés nem is az égből
ered, hanem a földből. A világ a jobbján határozottan
vörösebbnek tűnt, mint a balján. És ahogy az érzékszervei
ráhangolódtak az új ingerekre, ráébredt: sokkal hangosabbnak
is. Nem csupán a kufárok és kocsik szokásos zörejei – mert úgy
tűnt, ez közös vonás a különböző Londonokban –, hanem az
egyre nagyobbra növő tömeg ünnepi lármája: az éljenzések és
kiáltások miatt is. Érezte, hogy jobban tenné, ha meglapulna: ha
nyugton feküdne tovább, és megvárná, amíg Kell rátalál. Énje
másik részén azonban felülkerekedett a kíváncsiság: máris
megindult a fény-, szín- és hangkavalkád felé.
Kell egyszer már rám talált, érvelt magában. Újra menni fog neki.
Bedugta a fekete követ viseltes köpenye belső, rejtett zsebébe
(az elengedésével járó szédülés ezúttal enyhe és rövid volt),
azután felnyalábolta, leporolta és újra magára öltötte Kell
kabátját. Azt várta, hogy majd nagydarab és alaktalan lesz rajta,
de legnagyobb meglepetésére a kabát tökéletesen illett rá,
ezüstgombjai szép egyenletesen simultak a gazdagon díszített
fekete kelmére.
Különös, gondolta Lina, ahogy zsebre dugta a kezét. Nem az
eddigi legfurcsább érzés, de azért elég szokatlan.
Áthaladt a keskeny, kanyargós utcákon, amelyek
hasonlítottak a saját Londonjában futó sikátorok szövevényére,
ugyanakkor mégis különböztek azoktól. A boltok és műhelyek
durva kő és koromfoltos üveg helyett itt sötét fából, sima kőből,
színezett üvegből és csillogó fémből épültek. Egyszerre
látszottak erősnek és furcsán finomnak, törékenynek. És
mindezeken – mindenen – átáramlott egyfajta energia (nem jutott
eszébe más, jobb szó). A tömeg felé tartott, és közben ámulva
csodálta a világot átszövő változást.
Azután befordult egy sarkon, és meglátta az izgatott forgatag
forrását. Többtucatnyian álltak egy szélesebb út mentén,
nyugtalan várakozástól pezsegve. Közembereknek hatottak, de
az öltözékük sokkal finomabb volt, mint amilyet Lina otthon
valaha is látott a helyi polgárokon. A stílusuk még nem is tűnt
annyira idegennek – a férfiak magas galléros, elegáns kabátot
viseltek, a nők pedig díszes övvel összefogott ruhát a pelerinjük
alatt –, ám az anyaguk olvadt fémként folyta körül őket.
Aranyfonalak futottak a hajukba, a kalapjukba és kézelőjükbe
szőve.
Lina szorosan összehúzta maga körül Kell ezüstgombos
kabátját: hálás volt, amiért elrejthette az alatta lévő viseltes
köpenyét. A tolongva lökdösődő, nyüzsgő tömeg hézagain át
kivehette a távolabbi vörös folyót, amely pontosan ott
hömpölygött, ahol a Temzének kellett volna lennie. Különös
fénye elárasztotta és átmosta a partjait.
„A Temze?Mint a mágia forrása?
Igen, méghozzá talán a legnagyobb az egész világon. Nem mintha itt
bárki is tudna erről, de ha látnád igazi valójában, ahogy az én
Londonomban létezik…”
Valóban fenséges látvány volt. Linát mégis kevésbé vonzotta a
víz, mint a rajta úszó hajók. Mindenféle alakú és méretű vízi
járművet látott, a kétárbocos briggektől és gályáktól a
szkúnerekig és a méltóságteljes dereglyékig: libegő vitorláikkal
és zászlóikkal fel-alá ringtak a vörös hullámokon. Árbocaikat és
oldalaikat több tucat embléma díszítette, ám mindegyik fölé
magasodtak a vörös és aranylobogók. Szépségesen csillogva,
csábítóan hívogatták őt. Jer a fedélzetre! – mintha ezt üzenték
volna. A tiéd lehetek. Ha Lina férfi lett volna, a hajók pedig az
erényüket féltő bájos ifjú hölgyek, akkor sem kívánhatta volna
jobban őket. Lógassátok csak a finom kelméteket!, gondolta. Nekem
ilyen hajó kell.
Bár a flotta is elég volt, hogy vágyódó sóhajt csaljon Lina
ajkára, nem a fenséges hajók, sem pedig a lehetetlenül vörös
folyó volt az, amely magára vonta a tömeg figyelmét.
A sugárúton díszmenet vonult.
Lina épp akkor ért a csődület széléhez, amikor egy sor férfi
parádézott el előttük sötét vásznakba pólyálva, amelyek úgy
tekeredtek a testük köré, mintha a végtagjaik orsók volnának.
Lángot tartottak a tenyerükben, és miközben pörögve-forogva
táncoltak, a tűz fényes íveket húzott körülöttük, amelyek
jelezték az útjukat, és még sokáig ragyogtak mögöttük a
levegőben. Menet közben mozgott az ajkuk, de a szavaikat
elnyelte a parádé zsivaja. Lina azon kapta magát, hogy egyre
közelebb nyomakodik hozzájuk a tömegben, hogy jobban lásson.
A férfiak gyorsan – túl gyorsan – elvonultak, a nyomukban
azonban egy nőkből álló sor jelent meg. Libegő, fátylas
öltözékükben az előbbi tánc kecsesebb változatát mutatták be,
csak épp tűz helyett vízzel. Lina elkerekedett szemmel figyelte a
mutatványt: a víz engedelmes pántlikaként mozgott a kezükben,
és úgy kígyózott a levegőben, mintha mágia irányítaná.
Hát persze!, gondolta Lina. Hiszen ők tényleg mágiát használnak.
A víztáncosok után a föld, a fém, végül pedig a szél idomárjai
következtek; ez utóbbi elemet a tenyerükből a levegőbe fújt
színes porokkal tették láthatóvá.
Minden egyes táncos máshogy öltözött, de a karjukra és
lábukra mindnek vörös és aranyszínű szalagokat csomóztak,
amelyek üstököscsóvaként úsztak utánuk, miközben
végigvonultak a városon.
A táncosok nyomában zene kélt: erős, mint a dobok
dübörgése, mégis édes, akár a hegedűszó. Olyan dallamok
szólaltak meg oly különös hangszerekből, amelyeket Lina még
sosem hallott és látott. A zenészek folytatták útjukat, ám a
muzsikájuk a levegőben maradt utánuk: úgy függött felettük,
mint a sátortető… mintha maguk a hangok szilárd, fizikai
tárgyakká tudnának válni. Hipnotikus és lenyűgöző hatást
keltettek.
Azután lovagok érkeztek hátasaikon: díszes, vörös
bársonypalást lobogott mögöttük. Maguk a lovak pompás
jószágok voltak: makulátlan hófehér, fényes szürke és üvegesen
fekete szőrű mének. Csaknem olyan gyönyörűek, mint az itteni hajók,
gondolta Lina. A szemük mintha csiszolt kő lett volna: némelyik
barna, mások kékek vagy zöldek. Sörényük fekete, ezüst- vagy
aranyszínben csillogott, és olyan kecses eleganciával léptettek,
ami méretük és tempójuk miatt meglepő volt.
A lovagok mindegyike öklelő dárdaként hordott egy-egy
méretes lobogót: aranynap kelt fel rajtuk vörös égbolt háttere
előtt.
Ekkor csapatnyi fiú lépett Lina elé; karjukról és lábukról
libegő selyemszalagok lógtak. Az egyiküket galléron ragadta, és
maga elé penderítette.
– Mi ez az egész? – kérdezte a vergődő kölyköt.
A gyermek szeme elkerekedett, és gyorsan elhadart pár szót
egy olyan nyelven, amelyet Lina nem ismert fel. De bizonyosan
nem angol volt.
– Értesz engem? – kérdezte lassan tagolva. De a fiú csak
tagadóan megrázta a fejét, tovább vonaglott a szorításában, és
idegen szavakat köpködött, amíg végül a lány elengedte.
Az összegyűlt tömeg ekkor új, még hangosabb üdvrivalgást
hallatott. Lina felnézve meglátta, hogy egy nyitott hintó
közeledik. Fehér lovak húzták, és fegyveres őrség kísérte. A
kocsira az eddigieknél díszesebb és szebben kidolgozott
zászlókat tűztek: a nap – amelyet már oly sok lobogón látott – itt
egy kehely fölött kelt fel, mintha hajnali fény alkotná a grálszerű
serleg tartalmát. Magát a kelyhet cikornyás M betű díszítette, és
az egész mintát különböző árnyalatú aranyfonalakkal hímezték
vörös selyembe.
A hintóban egy férfi és egy nő állt kézen fogva; a vállukról
karmazsinvörös palást omlott alá a jármű lakkozott padlójára.
Mindkét alaknak napbarnított, bronzos bőre és fekete haja volt,
amelyből valósággal kiragyogott csillogó aranykoronájuk. (Királyi
népség, gondolta Lina. Hát persze! Ez itt egy másik világ.
Másmilyen király és királyné. De uralkodók mindig, mindenütt
vannak.)
A király és a királyné között pedig egy ifjú állt; egyik csizmás
lábát az ülésen pihentette olyan pózban, mint egy büszke hódító.
Sötét, kusza tincsei közül előcsillant vékony, aranykarika-szerű
koronája, széles vállait pedig színarany köpeny borította. Egy
herceg. Felemelte a kezét, és integetett a tömegnek, amely hangos
ünnepléssel fogadta a gesztust.
– Vares Rhy! – hangzott fel egy kiáltás a parádé túloldaláról,
amelyet gyorsan átvett és továbbadott több száz másik hang is. –
Vares Rhy! Vares Rhy!
A herceg megvillantott egy káprázatos mosolyt, mire Linától
balra egy nő elalélt. Lina gúnyos grimaszt vágott a fehérnép
csacskaságára, ám amikor visszafordult a felvonulás felé, arra
eszmélt, hogy a herceg egyenesen őt nézi átható tekintettel. A
lány érezte, hogy az arca felforrósodik. A trónörökös nem
mosolygott, nem kacsintott rá, csak egy hosszú, intenzív
pillanatig rávetette a tekintetét. A homloka enyhén ráncba
szaladt, mintha tudná, hogy a lány nem tartozik ide; mintha
rátekintve valami mást látott volna. Lina tudta, hogy valószínűleg
meg kellene hajolnia, vagy legalább lesütnie a tekintetét, de
dacosan visszabámult rá. Azután a pillanat elmúlt. A herceg
újabb mosolyt villantott, és visszafordult alattvalóihoz, a hintó
pedig folytatta útját: színes szalagok, táncosok és izgatott
polgárok maradtak a nyomában.
Lina erővel észhez térítette magát. Nem is vette észre, milyen
messzire sodródott a tolongó tömeggel, amíg meg nem hallotta a
könyökénél csivitelő lánykákat.
– Hol volt? – mormolta egyikük. Lina összerezzent és
megkönnyebbült, hogy végre az ő nyelvén beszél valaki.
– Ser asina gose – felelte egy másik, majd erősen tört
akcentussal, angolul hozzátette: – Jól hangzik, amit mondtál.
– Rensa tav – válaszolt az első. – Ma estére gyakorolok. Neked
sem ártana, ha tényleg táncot akarsz! – Lábujjhegyre ágaskodott,
hogy integessen a gyorsan távolodó hercegnek.
– Úgy látszik – szólt közbe egy harmadik hasonlóan tört
angolsággal –, a táncpartnered eltűnt.
Az első lány a homlokát ráncolta.
– Pedig ő mindig megjelenik a díszmenetben. Remélem, jól
van.
– Mas aven! – A második a szemét forgatta. – Elissa szerelmes a
fekete szemű hercegbe. – Lina összevonta a szemöldökét. Fekete
szemű herceg?
– Te sem tagadhatod, milyen elragadó. Bár kissé kísérteties.
– Anesh. Inkább ijesztő.
– Tac. Egy lapon sem említhető Rhy herceggel.
– Bocsánat! – vágott közbe Lina. A három lány feléje fordult. –
Mi ez az egész? – kérdezte a parádé felé intve. – Mit ünnepelnek?
A tört angolsággal beszélő lány ámulva felkacagott; mintha
Lina biztosan csak viccelne.
– Mas aven! – képedt el a második. – Honnan jössz, hogy ezt
sem tudod? Természetesen Rhy herceg születésnapját.
– Természetesen – visszhangozta Lina.
– A kiejtésed igen figyelemreméltó – jelentette ki, aki a fekete
szemű hercegét kereste az imént. – Ki a tanárod?
 Most Linán volt a sor, hogy felnevessen. A lányok meg csak
meredtek rá. De azután a királyi család és a felvonulás utóvédjei
felől harsonák – legalábbis többé-kevésbé arra emlékeztető fúvós
hangszerek – szólaltak meg, mire a tömeg a menet nyomában
megindult a zene felé, és magával sodorta a lánytriót is. Lina
kilépett a tolongásból, és a zsebébe nyúlt, hogy meggyőződjön
róla: még mindig benne lapul a fekete kő. Ott volt: halkan
zümmögött és várta, hogy megérintse. De ő ellenállt a sürgető
vágynak. Lehet, hogy okos vagy, de engem sem ejtettek a fejemre.
Hogy a felvonulás már nem takarta előle a kilátást, Lina
akadálytalanul láthatta az út túloldalán csillogó folyót.
Lehetetlenül vörös fénnyel ragyogott, mintha alulról világították
volna meg. Forrás – Kell így nevezte a folyót, és Lina már értette,
miért. Szó szerint vibrált az energiától, és a királyi menet
bizonyára átkelhetett valami hídon, mert most a szemközti
parton vonult, egyre távolodó énekszótól és éljenzéstől kísérve.
Lina tekintetével végigkövette a folyót, és észrevett egy masszív,
boltíves épületet, ami csakis a palota lehetett. Nem a folyó
partján állt, mint egy parlament, hanem a víz fölött ívelt át
rendhagyó kőhídként. Mintha üvegből vagy kristályból
metszették volna ki, az illesztési pontokon pedig falai réz- és
kőelemekkel olvadtak egybe. Lina éhes tekintettel itta be az
impozáns szerkezet látványát. A palotakomplexum olyan volt,
mint egyetlen hatalmas ékszer. Nem is, inkább mint egy ékköves
korona – egy egész hegyhez, nem emberi fejhez méretezve.
A fanfárok a lépcsőkről szóltak, ahová most félhosszú, vörös
és aranyköpenybe öltözött szolgák özönlöttek ki, és megrakott
tálcákon ételt és üdítőitalt szolgáltak fel a tömegnek.
A levegő illata – a különös ételek és italok, na meg a mágia
aromakeveréke – részegítően hatott rá. Lina érezte, hogy szinte
zsong tőle a feje, ahogy kilépett az utcára.
 A tömeg egyre ritkult, és a kiürülő út meg a vörös folyam
között tarka, eleven piac pezsgett, akár egy élő rózsasövény. A
sokadalom egy része elvonult a királyi parádéval, a többiek
azonban betértek a piactérre, Lina pedig követte őket.
– Crysac! – kiáltozta egy nő tüzes-vörös ékköveket tartva a
kezében. – Nissa lin.
– Tessane! – licitált rá egy másik, gőzölgő fém teáskannának
látszó edényt lóbálva. – Cas tessane. – Két ujját feltartotta a
levegőbe. – Sessa lin.
Mindenütt kereskedők kínálták nagy hangon a portékájukat a
maguk különös nyelvén. Lina megpróbált itt-ott felszedni egy-
egy kifejezést, igyekezett párosítani a kiáltozott szavakat a
magasba emelt tárgyakkal – úgy tűnt, a cas jelentése forró, a lin
pedig helyi fizetőeszköz lehet. Minden fényes és színpompás
forgatag volt, és valósággal zümmögött az erőtől, ő pedig alig
tudott elég ideig egyvalamire összpontosítani.
Szorosabban összehúzta magán Kell kabátját, és éhes
tekintettel kóborolt a bódék és standok között. Nem volt pénze,
de gyors ujjai igen. Elhaladt egy Essenir feliratú bodega mellett, és
meglátott odabent egy asztalt, amelyen magasra tornyozott
kupacokban mindenféle színű csiszolt kövek sorakoztak – nem
csupán egyszerű vörösek vagy kékek, hanem a természet
tökéletes utánzatai: tüzes sárgák, nyári fűzöldek, éjlilák. A
kereskedő háttal állt neki, a lány pedig nem tudott ellenállni a
régi beidegződésnek.
A legközelebbi amulett, a tenger színét idéző gyönyörű
kékeszöld kő felé nyúlt – legalábbis úgy képzelte, bizonyára ilyen
árnyalatú, hisz hasonlót látott a festményeken –, amelyet a
parton megtörő hullámokra emlékeztető apró, fehér minták
díszítettek. Ám amikor az ujjai a díszes kavics köré zárultak,
forró kín hasított beléjük.
 Elakadt a lélegzete, nem is a fájdalomtól, inkább attól a
döbbenettől, hogy megégette a bőrét. Hirtelen visszakapta a
kezét, amely zümmögő hangot adott. Mielőtt még felszívódhatott
volna, a kereskedő elkapta a csuklóját.
– Kers la? – kérdezte követelőn. Amikor a lány nem felelt…
hiszen nem tudott…, az árus egyre gyorsabban és hangosabban
kezdett kiabálni, szavai egybemosódtak Lina fülében.
– Ereszd el a kezem! – követelte.
A kereskedő homlokán elmélyültek a barázdák a hangja
hallatán.
– Mit gondolsz? – kérdezte torokhangon, angolra váltva. –
Ingyen elviheted, csak mert tetszetős a kiejtésed?
– Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz – csattant fel Lina. –
Most pedig engedj el!
– Arnes-iul beszélsz, vagy angolul, egykutya. Akkor is gast
vagy. Tolvaj.
– Nem vagyok gast – morogta Lina.
– Viris gast. Ostoba tolvaj. Aki varázstárgyas sátorból próbál
lopni.
– Nem tudtam, hogy el vannak varázsolva – vágta rá Lina
tiltakozva, és a derékszíján lógó tőréért nyúlt.
– Pilse – dörmögte a kereskedő, Linának pedig úgy sejtette,
hogy épp csúnyán megsértették. Azután a kereskedő felemelte a
hangját. – Strast! – kiáltotta, Lina pedig a szorításában vergődve
megfordult, és észrevett néhány fegyveres őrt a piac szélén. –
Strast! – kiáltotta újra a férfi, mire az egyik őr a nyakát
nyújtogatva feléjük fordult.
A fenébe!, gondolta Lina, és egy csavaró mozdulattal
kiszabadította a kezét az áruséból, csakhogy amint
hátratántorodott, egyből megragadta egy másik kéz, és
megszorította a vállát. Már épp elő akarta rántani a tőrét, amikor
a kereskedő hirtelen elsápadt.
 – Mas aven! – hebegte, és mélyen meghajolt.
A Linát tartó kezek egyszerre eltűntek, és amikor a lány
megfordult, Kellt találta maga mögött, a szokott homlokráncolós
ábrázatával; a mágus átnézett fölötte, egyenesen a kereskedőre.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte, és Lina nem tudta, mi lepi meg
jobban: Kell hirtelen felbukkanása, a hangnem, amelyben beszélt
– hűvösen, elutasítóan és parancsolóan –, vagy hogy az árus
félelemmel vegyes áhítattal néz rá.
Kell hátrasimította bronzvörös haját a homlokából, így fekete
szeme láthatóvá vált a délelőtti vörös fényben.
– Aven vares. Ha tudtam volna, hogy veled van… – hebegte a
kereskedő, majd átváltott arnes-ira vagy akárminek is nevezett
karattyolásra. Lina meglepetten hallotta, hogy Kell szájából
válaszként ugyanilyen nyelven hangzanak fel a szavak, ahogy
próbálja megnyugtatni a férfit. Azután a lány ismét elcsípte azt a
bizonyos szót – gast – a kereskedő válaszában, és kis híján
nekirontott, de Kell visszarántotta.
– Elég! – mordult a fülébe.
– Solase – mentegetőzött Kell a kereskedőnek. – Ő egy idegen.
Műveletlen, de ártalmatlan.
Lina sötét pillantást vetett rá.
– Anesh, mas vares – felelte a kereskedő, és még mélyebbre
hajolt. – Ahhoz mégis elég ártalmas, hogy lopni próbáljon… –
Lehajtott fejjel a kereskedő nem vette észre, hogy Kell a válla
fölött visszasandít az őrre, aki a vásári forgatagon
keresztülnyomakodva feléjük tartott. Nem látta, hogyan
merevedik meg Kell tartása. De Lina igen.
– Megveszem, amit megpróbált elvenni – jelentette ki Kell
sietve, és beletúrt kabátja zsebébe, nem zavartatva magát a
ténytől, hogy azt még mindig Lina viseli.
A kereskedő közben fölegyenesedett, és hevesen rázni kezdte
a fejét. Úgy tűnt, abba sem tudja hagyni a tiltakozást.
 – An. An. Nem-nem! Szó sem lehet róla. Nem fogadhatok el
pénzt öntől.
Az őr egyre közelebb jutott, és Kell nyilvánvalóan nem akart
ott lenni, mire odaér, mert előkapott egy érmét a kabátjából, és
lecsapta az asztalra.
– A fáradságodért – mondta. – Vas ir.
Nem várta meg a kereskedő válaszát, csak keresztüllökdöste
Linát a tömegen, minél messzebb a bódétól és az azt már
csaknem elérő őrtől.
– Műveletlen? – morgott Lina sértetten, miközben Kell a
vállára kulcsolta a kezét, és kivezette a vásártérről.
– Öt perc! – sziszegte Kell, lecsúsztatva a kabátját a lány
válláról, majd magára öltötte és felcsapta a gallérját. – Nyavalyás
öt percre sem tudtál uralkodni az enyves kezeden! Mondd, hogy
nem kótyavetyélted el máris a követ!
Lina dühösen fújt egyet.
– Hihetetlen! – csattant fel, miközben a mágus kivezette a
tömegből és el a folyótól, az egyik keskenyebb utca felé. – Úgy
örülök, hogy jól vagy, Lina – szajkózta szarkasztikusan. – Hála az
égnek, hogy a kő használata nem szaggatott ezer apró cafatra!
Kell szorítása enyhült a lány vállán.
– Alig hiszem el, hogy működött.
– Azért ne légy ilyen izgatott! – vágta rá Lina szárazon.
Kell megtorpant, és a lány szembefordult vele.
– Nem vagyok – felelte a mágus. Kék szeme gondterheltnek
tűnt, a fekete kifürkészhetetlen maradt. – Örülök, hogy sértetlen
vagy, Lina, de a világok közötti ajtók elvileg az antarikon kívül
mindenki számára zárva vannak. A tény, hogy a kő szabad
átjárást biztosított a számodra, csak megerősíti a félelmemet,
hogy milyen veszélyes. És minden pillanat, amelyet az én
világomban tölt, rettegést okoz.
Lina azon kapta magát, hogy lesüti a szemét.
 – Akkor hát… izé… – mondta zavartan… – Gyerünk, vigyük
innen!
Kell ajkán hálás mosoly suhant át. Azután Lina előásta a követ
a zsebéből, feltartotta, Kell pedig ijedt hangot hallatott, és sietve
a lány keze köré kulcsolta a sajátját, hogy eltakarja a követ a
kíváncsi tekintetek elől. Valami megvillant a szemében, amikor a
lányhoz ért, de Lina nem hitte, hogy a kezének érintése indította
meg ilyen látványosan. A kő különös bizsergést keltett a
kezében, mintha megérezte volna Kell közelségét, és most vele
akarna lenni. Lina enyhén sértve érezte magát.
– Sanct! – szentségeit a mágus. – Miért nem teszed mindjárt
közszemlére, hogy mindenki lássa?
– Azt hittem, vissza akarod kapni! – vágott vissza a lány
felbőszülve. – Neked nem lehet a kedvedre tenni!
– Tartsd csak magadnál! – sziszegte Kell. – És az ég
szerelmére, ne mutogasd többet!
Lina visszadugta a köpenye rejtett zsebébe, és közben cseppet
sem kedvesen mormolt az orra alatt.
– Ami pedig a nyelvet illeti – folytatta Kell –, itt nem
beszélhetsz olyan szabadon. Az angol nem köznyelv.
– Észrevettem. Kösz a figyelmeztetést!
– Mondtam neked, hogy mindegyik világ más lesz. De igazad
van, előre szólnom kellett volna. Itt az angolt csak az elit
használja, meg azok, akik szeretnének velük közösködni.
Pusztán azzal, hogy használod, felhívod magadra a figyelmet.
Lina szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Hát akkor mit akarsz, mit tegyek? Ne beszéljek?
– Ez a gondolat is megfordult a fejemben – bólintott Kell. Lina
savanyú képet vágott. – De mivel kétlem, hogy képes lennél rá,
egyszerűen arra kérlek, hogy legalább halkítsd le a hangod. –
Elmosolyodott, Lina pedig ellenállt a késztetésnek, hogy betörje
a mágus orrát, és inkább visszamosolygott rá.
 – Most, hogy ezt megbeszéltük… – Fordult, hogy induljon.
– Pilse – morogta a lány, és remélte, hogy tényleg valami sértő
kifejezés lehet, miközben a lépéséhez igazodva a mágus nyomába
szegődött.

II
Aldus Fletcher nem volt tisztességes ember.
Zálogházat vezetett egy mellékutcában a dokkoknál, ahol
mindennap emberek szálltak le a hajókról: egyesek kerestek
bizonyos tárgyakat, mások meg akartak szabadulni tőlük.
Fletcher mindkét típusról gondoskodott. És természetesen a
helybéliek igényeiről is. Vörös London sötétebb szegleteiben
széles körben ismert igazság volt, hogy Fletcher boltjában
minden megtalálható, amit nem lenne szabad birtokolni.
Időről időre persze betért egy-egy őszinte és tisztességes alak
is, akik pipát kerestek vagy egy hangszert, jóstáblát,
rúnaköveket, esetleg gyertyatartókat akartak letétbe rakni,
Fletcher pedig nem bánta, hogy efféle holmik is kerülnek a
boltjába – arra az esetre, ha a királyi őrség netán ellenőrzést
tartana nála. De igazából illegális, azaz kockázatos és ritka
tárgyakkal üzletelt.
A pult mellett a falon sima kőpanel lógott: nagy volt, mint egy
ablak, de fekete, akár a szurok. A felszínén fehér füst gomolygott,
és reszketve rendeződött krétaírásszerű sorokba, amelyek
ismertették a herceg születésnapi ünnepségének teljes útvonalát
és programtervét. Az értesítő szöveg fölött a jóstáblán Rhy
mosolygós arcának szellemképe rajzolódott ki. Szinte sugárzott,
ahogy kacsintott, a nyaka alatt pedig az alábbi üzenet lebegett:

A Király és a Királyné meghívja,

hogy az éves felvonulást követően
 a palota lépcsőin ünnepelje meg
a herceg 20. születésnapját.

Pár másodperc múlva az üzenet és a herceg arcképe is

elenyészett; egy pillanatra a jóstábla elsötétült, majd újra életre
kelt, és elkezdett ciklikusan megjeleníteni egy sor egyéb
hirdetményt.
– Erase ir ferase? – dörmögte Fletcher a jellegzetes mély
hangján. Jössz vagy mész?
A kérdést egy fiúhoz intézte – tényleg fiú volt: még csak
foltokban kezdett pelyhedzeni a szakálla –, aki az ajtó mellett
álló, apró csecsebecsékkel megpakolt asztalt nézegette. Ajössz
vevőt jelentett, a mész pedig eladót.
– Egyik sem – motyogta a fiú. Fletcher fél szemét a suhanc
nyúlkáló kezein tartotta, de nem aggódott túlzottan; a boltot jó
pár varázslat védte lopás ellen. Csendes, eseménytelen napjuk
volt, és Fletcher szinte már azt kívánta, bár megpróbálkozna
valamivel a kölyök. Jól jött volna egy kis szórakozás. – Csak
nézelődöm – tette hozzá nyugtalanul.
Fletcher boltjában általában nem akadtak nézelődők. Az
emberek céltudatosan jöttek ide. És világosan a tudomására
kellett hozniuk az aktuális céljukat. Ez a srác viszont bármit
keresett is, szemlátomást nem akarta eléggé ahhoz, hogy
hangosan kimondja.
– Csak szólj – vetette oda Fletcher –, ha nem találod, amit
keresel.
A fiú bólintott, de lopva továbbra is Fletcher felé sandítgatott.
Vagy inkább a pulton pihenő karjai felé. Ahhoz képest, mennyire
benne jártak már az aratási szezonban, nehéz és fülledt volt
odakint a reggeli levegő. (Az ember azt hihette volna, ilyen
vevőkör mellett a bolt inkább a tolvajok óráiban tart nyitva,
alkonyattól pirkadatig. Fletcher azonban úgy találta, a
legdörzsöltebb gazemberek jól tudják, hogyan tüntessék fel
mellékes semmiségnek a bűntényeket.) Fletcher ingujja könyékig
fel volt tűrve, láthatóvá téve a napbarnított alkarját díszítő
különféle jeleket és hegeket. Fletcher bőre az élete eleven
térképe volt. Ami azt illeti, elég kemény, nehézségekkel teli élete
lehetett.
– Igaz, amit beszélnek? – kérdezte végül a fiú, összeszedve a
bátorságát.
– Miről? – vonta fel Fletcher vastag szemöldökét.
– Hát magáról. – A fiú tekintete a boltos csuklója körüli jelekre
vándorolt. A húsba mélyedő, heges szélű korlátozó bélyegek
bilincsként futottak körbe mindkét kezén. – Megnézhetem őket?
– Á, ezeket? – emelte fel Fletcher a kezét.
A jelek büntetésből kerültek oda: csak azok kaptak ilyet, akik
megszegték a mágia aranyszabályát, vagy dacolni próbáltak
azzal.
– Ne használd az erődet mások irányítására – szavalta fejből,
és megvillantott egy hideg, sanda vigyort. Az efféle vétségek
iránt nem sok könyörületet tanúsított a korona. A bűnösöket
megbillogozták korlátozó bélyegekkel, amelyeket kimondottan
arra terveztek, hogy elszorítsák az erejüket.
Fletcher jeleit azonban teljesen tönkretették. A jegyek a
csuklója belső oldalán megrongálva, elmosódottan látszottak,
mint egy fémlánc megtört szemei. A világ végére elment, hogy
megtöresse ezeket a bilincseket: a vérével, lelkével és élete több
évével fizetett érte. Most pedig itt volt, többé-kevésbé szabadon.
Még mindig ide volt kötve a bolthoz és a tehetetlenség
illúziójához – amely látszatot szándékosan tartotta fenn, nehogy
az őrök tudomást szerezzenek a szabadulásáról, és
visszatérjenek, hogy a mágikus képességeinél többet is
elvegyenek tőle. Persze az is segített, hogy szívességeket tett
néhányuknak, és megvásárolta a jóindulatukat. Mindenki – még
a gazdagok, a büszke főnemesek, sőt a királyi udvar tagjai is –
akar olyasmit, amit nem lenne szabad akarnia. Fletchernek pedig
épp ezek a tiltott kívánságok voltak a specialitásai.
A fiú még mindig a tulaj sebhelyeit bámulta elkerekedett
szemmel és kissé sápadtan. Fletcher újra a pultra rakta a kezét.
– Vége a nézelődésnek! Veszel valamit, vagy sem?
A fiú üres kézzel kiiszkolt a boltból, Fletcher pedig
felsóhajtott, és előhúzott egy pipát a hátsó zsebéből. Csettintett,
mire a hüvelykujján táncolva megjelent egy apró kék lángocska,
amellyel meggyújtotta a pipafejbe tömött leveleket. Azután
elővett valamit az ingzsebéből, és lerakta maga elé a
deszkapultra.
Egy sakkbábu volt. Pontosabban egy kicsi, fehér bástyafigura.
Az egyik régi adósságának a jele, amelyet még nem törlesztett
ugyan, de feltett szándékában állt.
A figura egykor Kellé, az ifjú antari csodabogáré volt, és még
évekkel korábban került Fletcher zálogházába egy Sanct
kártyaparti során elvesztett kisebb vagyon mementójaként.
A Sanct játék népszerűsége akkoriban egyre nőtt. A megfelelő
stratégia és szerencse, na meg némi csalás elegyével ugyanis egy
kör véget érhetett percek alatt, de akár órákig is tarthatott. Azon
az estén az utolsó menet csaknem két órája húzódott már.
Fletcher és Kell: ők ketten maradtak utolsó játékosként, és ahogy
telt az éjszaka, úgy nőtt a tét. Persze nem közönséges pénzben
játszottak. Az asztalon magas kupacokban álltak a zsetonok,
csecsebecsék és ritka mágikus tárgyak. Fiolányi reményhomok.
Vízpenge. Végtelen számú oldalt rejtő, kifordítható kabát.
Fletcher minden körben három lappal játszott: ezúttal egy
királyi párral és köztük egy szenttel. Biztos volt a győzelmében.
Azután Kell lerakott az asztalra három szentet. Csak az volt a
gond, hogy az egész pakli összesen tartalmazott három szentet,
közülük pedig egyet Fletcher tartott a kezében. De ahogy Kell
kiterítette a lapjait, a Fletcher ujjai szorongatta kártya vibrálni
kezdett, és átváltozott szentből szolgává, a csomag
legértéktelenebb lapjává.
Fletcher elvörösödve nézte. A királyi poronty becsempészett
egy elvarázsolt lapot a többi közé, és nemcsak a kártyával
játszott ügyesen, de Fletchert is szépen kijátszotta. Épp ez volt a
legjobb, egyszersmind a legrosszabb a Sanctban: semmi nem
számított tilosnak. Nem kellett benne „tisztán” nyerni. Csak
nyerni.
Fletchernek nem maradt más választása, mint hogy bemutassa
lerontott lapjait, és az egész terem rekedtes, harsány
megjegyzésekben és gúnyos kacajokban tört ki. Kell
elmosolyodott, vállat vont, majd felállt az asztaltól. Lekapott a
kupac tetejéről egy apróságot – egy másik Londonból származó
sakkfigurát –, és odavetette Fletchernek.
– Nincs harag! – kacsintott rá, majd fogta a nyereményét és
távozott.
Nincs harag?
Fletcher ujjai megfeszültek az apró kőfigura körül. A bolt
bejárata fölé akasztott csengő megszólalt, amikor belépett egy
újabb kuncsaft: magas, vékony férfi őszülő szakállal és éhesen
csillogó tekintettel. Fletcher zsebre dugta a figurát, és sikerült
kipréselnie magából egy zord vigyort.
– Erase ir ferase? – kérdezte.
Jössz vagy mész?

III
Kell érezte a követ Lina zsebében, miközben lépkedtek.
Volt egy pillanat, amikor az ujjai a lány keze köré záródtak, és a
bőre futólag hozzáért a talizmánhoz: ott és akkor mást sem
akart, csak elvenni tőle. Úgy érezte, minden rendbe jönne, ha a
kezében tarthatná. Ami persze teljesen képtelen ötlet volt. Semmi
nem lehet rendben, amíg ez a kő létezik. Mégis: erős vonzást
gyakorolt az érzékeire. Beleborzongott, bár megpróbált nem
gondolni rá, miközben keresztülvezette Linát Vörös Londonon,
egyre távolabb a zajtól, egyenesen a Rubinmezők felé.
Rhy ünneplése egész napos programnak ígérkezett, amely a
város nagy többségét – az embereket és az őröket egyaránt – a
folyópartra és a Vörös Palota köré vonzotta.
Kellt elárasztotta a bűntudat. Neki is részt kellett volna
vennie a felvonuláson, együtt kellett volna utaznia a nyitott
hintóban a királyi családdal: ott kellett volna lennie, hogy
ugrassa és korholja az öccsét, amiért ennyire élvezi a rá irányuló
figyelmet.
Kell biztos volt benne, hogy Rhy hetekig duzzog majd, amiért
nem jelent meg. Azután eszébe jutott, hogy valószínűleg sosem
lesz már lehetősége személyesen bocsánatot kérni tőle. A
gondolat késként hasított belé, habár erősen bizonygatta
magának, hogy így kellett történnie, és hogy amikor eljön az
ideje, Lina majd mindent tisztáz és megmagyaráz. Rhy pedig?
Nos, Rhy végül megbocsát neki.
Kell a gallérját felhajtva, a fejét pedig leszegve tartotta, de
még így is érezte a rászegeződő tekinteteket, amint
végighaladtak a kanyargós utcákon. Egyre a háta mögé sandított:
nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy követik. Persze így is
volt: Lina mögötte lépkedett, és egyre leplezetlenebbül fürkészte
őt, miközben átvágtak a városon.
Valami nyilvánvalóan zavarta, de tartotta a száját, és Kell egy
darabig azon tűnődött, vajon a lány az ő kérésének
engedelmeskedik-e, vagy csak kivárja a megfelelő pillanatot.
Azután, amikor egy hirtelen feltűnő, a sisakjukat hanyagul a
hónuk alatt tartó királyi testőrpáros elől Kell – és
kényszerűségből persze Lina is – sietve behúzódott egy beugró
kapualjba, a lány megtörte a hallgatást.
– Árulj el valamit, Kell! – kérte, miközben az őrök eltűnte után
újra kiléptek a macskaköves utcára. – A közemberek nemesként
bánnak veled, mégis úgy bujkálsz az őrök elől, mint valami tolvaj.
Melyik vagy?
– Egyik sem – felelte, és némán azt kívánta, bár ejtené a lány a
témát.
De Lina tovább faggatózott.
– Valamiféle vitéz bűnöző volnál? – erősködött. – Mint Robin
Hood, a nép hőse és a korona számkivetettje?
– Nem.
– Köröznek valamiért?
– Nem egészen.
– Tapasztalatom szerint – elmélkedett Lina – valakit vagy
köröznek, vagy nem. Miért akarnál elrejtőzni a katonák elől, ha
nem vagy feketelistán?
– Mert azt hittem, lehet, hogy engem keresnek.
– Aztán miért tennék?
– Mert eltűntem.
Hallotta, hogy Lina léptei lassulnak.
– Miért érdekelné az őket? – kérdezte és megtorpant. – Ki vagy
te?
Kell szembefordult vele.
– Mondtam már…
– Nem! – tiltakozott a lány résnyire húzott szemmel. – Úgy
értem, ki vagy itt. Ki vagy nekik.
Kell tétovázott. Semmi mást nem akart, csak átkelni a városon
a lehető leggyorsabban, visszaszerezni egy Fehér London-érmét
a szobájából, és kijuttatni azt a nyomorult fekete követ ebből a
világból. De nem úgy tűnt, mintha Linának szándékában állna
megmozdulni, amíg nem kap őszinte választ.
 – A királyi családhoz tartozom – felelte végül.
Az elmúlt órákban – amióta megismerte Linát – megtanulta,
hogy a kísérője nem lepődik meg egykönnyen, ám most a lány
szemei végre igazán elkerekedtek a hitetlenkedéstől. – Te herceg
vagy?
– Nem! – jelentette ki határozottan.
– Mint az a jóképű srác a hintón? Ő a testvéred?
– A neve Rhy, és nem. – Kell összerándult, amikor ezt
kimondta. – Nos, vagyis… nem egészen.
– Akkor hát te vagy a fekete szemű herceg! Be kell ismernem,
sosem hittem volna rólad, hogy…
– Nem vagyok herceg, Lina.
– Azt hiszem, látom már: ugyanolyan arrogáns és…
– Én nem vagyok…
– De mit keres a királyi család tagja…?
Kell nekinyomta a lány hátát a sikátor téglafalának.
– Nem vagyok a királyi család tagja! – csattant fel. – Csak
hozzájuk tartozom.
Lina homloka ráncba szaladt.
– Hogy érted ezt?
– A tulajdonuk vagyok – mondta, és újra összerezdült a saját
szavaitól. – A birtoktárgyuk. A játékszerük. A palotában nőttem
fel, de nem az az otthonom. A királyi família nevelt fel, de nem ők
a vér szerinti családom. Értékes vagyok a számukra, ezért
megtartanak. Úgyhogy igen, hozzájuk tartozom. De ez nem
ugyanaz, mint közéjük tartozni.
A szavai égették, ahogy kimondta őket. Tudta, most nem
tisztességes a királlyal és a királynéval, akik kedvesen fogadták
és mindig szeretettel bántak vele, sem pedig Rhyjal, aki mindig is
édestestvérként tekintett rá. De akkor is ez az igazság, nem?
Bármennyire fájt is neki. Mert az öccse és a szülei minden
törődése ellenére tény maradt, hogy ő csupán fegyver a
kezükben: hatékony pajzs, felhasználható eszköz. Nem herceg.
Nem királyi sarj.
– Jaj, te szegény! – mondta Lina hidegen, és eltolta magától. –
Mégis, mit remélsz? Sajnáljalak tán? Azt ugyan várhatod!
Kell összeszorította az állkapcsát.
– Én nem.
– Van házad, ha nem is az otthonod – fújt a lány mérgesen. –
Vannak emberek körülötted, akik gondoskodnak rólad, még ha
talán nem is törődnek veled. Lehet, hogy nincs meg mindened,
amire vágysz, de lefogadom, mindened megvan, amire valaha is
szükséged lehet. És ezek után van képed kijelenteni, hogy
mindez mit sem ér, mert nem szeretet?
– Én…
– A szeretet nem óv meg attól, hogy halálra fagyjunk, Kell! –
folytatta. – Sem az éhezéstől vagy attól, hogy megkéseljenek a
zsebünkben csörgő pár tallérért. A szeretet nem vesz nekünk
semmit, úgyhogy inkább örülj annak, amid és akid van! Mert
lehet, hogy vágysz dolgokra, de semmiben nem szenvedsz
hiányt!
Mire befejezte, kifogyott belőle a szusz, a szeme fényesen
csillogott, és az arca kipirult.
Kell pedig most először valóban látta Linát. Nem annak,
akinek látszani akart, hanem aki igazán volt: egy rémült, noha
eszes lánynak, aki kétségbeesetten igyekszik életben maradni.
Aki valószínűleg rengeteget fagyoskodott, éhezett és küzdött –
és csaknem bizonyosan ölt is már –, hogy belekapaszkodjon az
életnek legalább valami halvány utánzatába, amit úgy őrzött,
mint egy imbolygó gyertyalángot a vad szélben.
– Mondj valamit! – förmedt rá kihívóan.
Kell nagyot nyelt, ökölbe szorította a kezét, és határozottan a
lány szemébe nézett.
– Igazad van – mondta.
 A beismerés után furcsán kizsigereltnek érezte magát, és
abban a pillanatban egyszerűen csak haza szeretett volna menni
(és igen, az valóban otthon volt, valószínűleg sokkal inkább, mint
amit Lina valaha sajátjának mondhatott). Hagyni akarta, hadd
érintse meg a királyné az arcát, a király pedig a vállát. Hogy Rhy
nyaka köré vesse a karját, tósztot mondjon a születésnapján, és
hallgassa, ahogy az öccse összevissza beszél és nagyokat nevet.
Szinte fájt, úgy vágyott minderre.
De nem tehette.
Hibázott. Mindannyiuk életét veszélybe sodorta, és tudta:
helyre kell hoznia a tévedését.
Mert az a feladatom, hogy megvédjem őket.
Mert szeretem őket.
Lina még mindig csak meredt rá, és várta a szavai utáni
csattanót. De hiába várt.
– Igazad van – ismerte be Kell újra. – Sajnálom! A te életedhez
képest az enyém bizonyára mennyeinek tűnhet…
– Ne merészelj sajnálni engem, te mágikus ficsúr! – mordult fel
Lina késsel a kezében. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra
eltűnt a rémült utcai csavargó, és visszatért a vagány bérgyilkos.
Kell halványan elmosolyodott. Lina ellen nem lehetett győzni az
efféle játszmákban, viszont megkönnyebbülten látta, hogy a lány
újra a fenyegető és erős formáját hozza. Elszakította a tekintetét
a lányétól, és felnézett az égre, ahol az Isle vörös fényei
visszatükröződtek az alacsonyan függő felhőkről. Vihar
közeledett. Rhy bizonyára emiatt is duzzog majd: ő bármire
képes megharagudni, ami megzavarhatja a tiszteletére rendezett
ünnepséget.
– Gyere! – szólt Kell. – Mindjárt ott vagyunk.
Lina visszadugta a tőrét a tokjába, és követte őt.
– Ez a hely, ahová megyünk… – firtatta. – Van neve?
 – Is Kir Ayes – felelte Kell. – Rubinmezők. – Azt még nem árulta
el Linának, hogy az ő útja itt véget is ér majd. Mert muszáj véget
érnie. Az ő lelki nyugalma és a lány testi épsége érdekében.
– Mit remélsz, mit találunk ott?
– Egy érmét – válaszolt Kell őszintén. – Olyat, amely átjárást
biztosít Fehér Londonba. – Gondolatban máris végigkutatta a
polcokat és a fiókokat; lelki szemei előtt csillogtak a különböző
városokból származó mindenféle apró holmik. – Magát az ivót
egy Fauna nevű asszony vezeti – folytatta. – Ti ketten remekül
kijöttök majd.
– Miért?
– Mert mindketten…
Azt akarta mondani: kemények vagytok. De közben befordult
egy sarkon, majd hirtelen megtorpant, és elakadt a szava.
– Ez a Rubinmezők? – kérdezte Lina a válla mögül kilesve.
– Az – felelte Kell csendesen. – Vagy legalábbis az volt.
Semmi nem maradt ugyanis belőle, csak füst, korom és hamu.
A kocsma – és benne minden – porig égett.

IV
Nem közönséges tűz okozta a pusztítást.
Az igazi lángok nem emésztik fel a fával együtt a fémet is, azon
kívül a szokványos tüzek továbbterjednek. Ez azonban
végigkövette az épület széleit, és csaknem tökéletes, kocsma
alakú máglyaként égett, de csupán néhány lángnyelv perzselte
meg az épületet körülvevő utcaköveket.
Nem, ez egyértelműen varázslat műve volt.
Méghozzá friss bűbájé. A romok még mindig forróságot
árasztottak, ahogy Kell és Lina keresztülgázoltak közöttük,
hátha találnak valamit – bármit –, ami túlélte a pusztítást. De nem
maradt semmi.
 Kell rosszul lett.
Az efféle tűz forrón és gyorsan ég, a nyomok pedig megkötő
gyűrűt sugalltak, ami nem csupán a lángokat tartotta kordában,
hanem minden mást is bezárt. Mindent és mindenkit. Vajon
hányan eshettek csapdába odabent? Hány hulla rejtőzhet most a
törmelékek között, ki mindenkiből maradt pusztán csak csont
vagy hamu?
Azután Kell önző módon a szobájára gondolt.
Többéves kitartó gyűjtögetésének eredménye – a ritka
zenedobozok, kapcsos medálok, szerkentyűk és mindenféle
díszes mütyürök: a sok drága, egyszerű és különös holmi – most
mind odalett!
Rhy figyelmeztetése – hagyj fel ezzel a bolondsággal, mielőtt még
rajtakapnak – a fejében visszhangzott, és Kell egy pillanatra még
örült is, hogy megfosztották a kincseitől, mielőtt még valaki
felfedezhette volna a létüket. Azután hirtelen rátört a veszteség
súlya. Akárki tette is ezt, nem kirabolta őt – legalábbis nem ez volt
a lényeg. De megszabadították a gyűjteményétől, hogy elvágják
őt a többi világtól. Egy antari nem utazhat az érméi nélkül.
Megpróbálták hát sarokba szorítani, hogy biztosra vehessék: ha
sikerülne is valahogy Vörös Londonon keresztül
visszamenekülnie, semmi ne álljon a rendelkezésére.
Olyan alaposságot sugallt ez a lépés, hogy már messziről
bűzlött: csak Holland keze lehet a dologban. Ugyanaz a kéz,
amely kitépte a London-érméket Kell nyakából, és félrehajította
azokat, be a sötétbe.
Lina a lábfejével megpiszkálta egy teáskanna olvadt
maradványait.
– És most? Hogyan tovább?
– Itt nincs semmi – állapította meg Kell, és hagyta, hogy a
felmarkolt hamu kiperegjen az ujjai között. – Találnunk kell egy
másik érmét. – Töprengve leporolta a kezéről a pernyét. Nem ő
volt az egyetlen személy Vörös Londonban, akinek birtokában
voltak ritka apróságok, de tudta: elég rövid a lista. Ő pedig sokkal
szívesebben cserélt újszerű, ártalmatlan s a Szürke Birodalomból
származó tárgyakat, mint a megrontott, erőszakos Fehér London
ereklyéit. Magánál az aktuális királynál is volt egy érme, amely az
évek során mindig áthagyományozódott az utódjára. Faunánál is
volt egy érme, még az egyezségük részeként (habár attól félt, az
asszony is ott rejlik valahol az üszkös hamvak mélyére temetve).
És Fletchernek is volt egy.
Kell gondolatban megvonaglott.
– Ismerek egy fickót – közölte, amivel csak egy részét árulta el
az igazságnak. De kétségtelenül egyszerűbb volt ezt mondania,
mint kifejteni, hogy Fletcher egy piti bűnöző, akit egyszer
csúnyán megkopasztott egy Sanct partin, amikor még sok évvel
fiatalabb és több fokkal arrogánsabb volt. Majd megajándékozta
őt Fehér London egy apró dísztárgyával békejobbként (ha
hazudni akart magának), vagy egyszerű szurka-piszkaként (ha
igazán őszinte volt magához). – A neve Fletcher. Van egy boltja a
kikötőnél. Neki lesz zsetonja.
– Igen… Hát, reméljük, hogy nem égették le az ő boltját is
azóta.
– Azt szeretném én lá… – A szavak elakadtak Kell torkában.
Valaki közeledett. Valaki, aki száradt vér és izzó fém szagát
árasztotta. Kell Lina felé vetődött, aki csak egy fél szót szólhatott
tiltakozásul, mielőtt a szájára tapasztotta volna az egyik kezét, a
másikat pedig bedugta a lány zsebébe. Ujjai megtalálták a követ,
és összezárultak körülötte. Hirtelen erő áradt szét a testében és a
vérkeringésében. Kell levegő után kapkodott, miközben heves
borzongás futott végig rajta, de most nem ért rá a különös –
egyszerre rémületes és felvillanyozó – érzettel foglalkozni, sem
tétovázni. „A meggyőződés”, mondta Holland: az a kulcs.
Úgyhogy Kell nem szövegelt, nem habozott és nem vesztegette az
időt.
– Rejts el minket! – utasította a talizmánt.
A kő pedig engedelmeskedett. Dalolva életre kelt, ereje
végigcsengett rajta, ahogy – két szívdobbanás között – fekete
füst burkolta be Kellt és Linát. Árnyékként vagy sötét fátyolként
telepedett rájuk; amikor Kell hozzáérintette az ujját, a levegőnél
sűrűbb, de a gyolcsszövetnél ritkább anyagot tapintott. Amikor
pedig lenézett Linára, látta a lányt, és az is tisztán látta őt: az
egész világ körülöttük továbbra is tökéletesen látható maradt,
habár a varázslat különös színárnyalatot borított rá. Kell
visszafojtotta a lélegzetét, és buzgón remélte, hogy a kő tette a
dolgát. Nem volt más választása. Nem maradt idejük elmenekülni.
Holland ebben a pillanatban jelent meg a sikátor bejáratánál.
Mindketten feszültté váltak a látványától. Enyhén
megviseltnek tűnt az utca kövén töltött időtől. A csuklói
elevenen vöröslöttek gyűrött rövid köpenye alatt. Ezüstcsatja
elhomályosult, a gallérján sárfoltok éktelenkedtek, és az
arckifejezése haragosabbnak tűnt, mint amilyennek Kell valaha
is látta. A férfi két szemöldöke között apró barázda húzódott.
Állkapcsa megfeszült.
Kell érezte, hogy a kő megreszket a kezében, és azon
tűnődött, vajon Holland is vonzódik-e hozzá, vagy az
Hollandhoz.
A másik antari tartott valamit a kezében: egy kártyalap alakú
és méretű lapos kristályt. A szájához emelte, és halk, egyenletes
hangján belebeszélt valamit.
– Öva sö taro – mondta anyanyelvén. Itt van a városban.
Kell nem hallotta a másik fél válaszát, de némi szünet után
Holland így felelt: Kösa – Igen, biztos vagyok benne –, és
visszacsúsztatta a kristályt a zsebébe. Az antari
nekitámaszkodott a vállával a sikátor falának, és úgy
tanulmányozta az ivó maradványait, mintha egy festményt látna.
Csak állt, mint aki teljesen belefeledkezett a gondolataiba.
Vagy mint aki várakozik.
Tekintete rezzenéstelenségétől Lina nyugtalanul közelebb
fészkelődött Kellhez, aki csak még erősebben szorította a kezét a
lány szájára.
Holland hunyorítva figyelt. Talán csak a gondolataiba
mélyedt. Vagy talán egyenesen rájuk nézett. Azután megszólalt.
– Óbégattak, amíg égett az épület – mondta angolul, túl
hangosan ahhoz, hogy csak magának szánja a szavakat. – A
végére mindannyian sikoltoztak. Még az öregasszony is.
Kell a fogát csikorgatta.
– Tudom, hogy itt vagy, Kell – folytatta Holland. – Még az égett
maradványok sem képesek elfedni az illatodat. És a kő mágiája
sem képes elrejteni magát a követ. Előlem nem. Ugyanúgy szólít
engem, ahogyan téged. Bárhol megtalállak, úgyhogy fejezd be ezt
az ostobaságot, és lépj elém!
Kell és Lina dermedten álltak előtte: alig pár lépésnyi távolság
választotta el őket egymástól.
– Nem vagyok játszadozós kedvemben – figyelmeztette őket
Holland, és szokott nyugalmába most mintha némi bosszúság
vegyült volna. Amikor sem Kell, sem Lina nem mozdult,
felsóhajtott, és előhúzott egy ezüst zsebórát a köpenye alól. Kell
felismerte: Lina hagyta ott Barronnak. Érezte, hogy a lány teste
megfeszül, amint Holland feléjük hajította az órát, ami
végigpattogott az elfeketedett utcán, majd csúszva megállt az
egykori kocsma elszenesedett maradványai szegélyénél. Kell
ebből a távolságból is jól látta, hogy vér pettyezi a felületét.
– Miattad halt meg – mondta Holland, most Linához intézve
szavait. – Mert elfutottál. Gyáva voltál. Még mindig az vagy?
Lina küszködve próbált kiszabadulni Kell karjai közül, de ő
minden erejével ott tartotta, és a mellkasához szorította. Érezte,
hogy a kezére könnyek csorognak, de nem eresztette el a lányt.
– Ne! – lehelte a fülébe. – Ne itt. Ne így.
Holland felsóhajtott.
– A gyávák halála lesz a jussod, Szelina Bard. – Előhúzott egy
görbe pengéjű kést a köpenye alól. – Mire ennek vége lesz,
mindketten azt kívánjátok majd, bárcsak előjöttetek volna.
Felemelte üres kezét, és egy hirtelen támadt széllökés felkapta
a leégett kocsma hamvait, és felkorbácsolta a fejük fölé a
levegőbe. Kell felpillantott a fölöttük lebegő felhőre, és
elmormolt egy imát.
– Ez az utolsó esélyetek! – figyelmeztette őket Holland.
Amikor csak néma csend volt a válasz, leeresztette a kezét,
mire a hamu és pernye hullni kezdett. Kell rögtön látta, mi fog
történni. A szemcsék leszállingóznak, ráülepednek a mágikus
fátyolra, amivel leleplezik őket, Holland pedig egy pillanat alatt
nekik ront majd. Kell kétségbeesetten kereste a megoldást,
miközben a szorítása felerősödött a kavics körül. Már épp azon
volt, hogy újra megidézze az erejét, amikor a hulló hamu
megérintette a fátylat… és áthatolt rajta.
Egyenesen átszállingózott a lehetetlen szöveten, azután
őrajtuk is, mintha ott sem lennének. Mintha nem volnának
valóságosak. A barázda elmélyült Holland kettős színű szemei
fölött, ahogy az utolsó hamumorzsa is visszaülepedett a romok
közé, és Kell érzett némi (bár kevéske) elégtételt az antari
bosszúsága miatt. Lehet, hogy érzékeli, de nem látja őket.
Végül, amikor a szél elült, és minden mozdulatlanná vált, Kell
és Lina pedig továbbra is rejtve maradt a kő ereje által, Holland
bizonyossága megingott. Visszadugta a görbe pengét a tokjába,
hátrált egy lépést, majd megfordult, és határozott, öles léptekkel
távozott. Köpenye vadul lobogott utána.
Abban a pillanatban, ahogy az antari eltűnt szem elől, Kell
lazított a szorításán, Lina pedig kitépte magát a kezei közül, ki a
varázslat védelme alól, és az utcán heverő ezüst zsebórához
rohant.
– Lina! – szólt utána a férfi.
Úgy tűnt, a lány nem hallja, ő pedig nem tudta, vajon azért,
mert elhagyta az őket óvó leplet, vagy mert minden figyelme, az
egész világa leszűkült a kicsiny, véres tárgyra. Nézte, ahogy a
lány térdre hull és odanyúl, hogy reszkető ujjakkal felvegye a
földről az órát.
Odament Lina mellé, és a vállára tette a kezét – illetve csak
akarta, de egyenesen keresztülnyúlt rajta. Akkor hát jól sejtettem.
A fátyol nem egyszerűen csak láthatatlanná tette őket, hanem
anyagtalanná is.
– Fedj fel! – utasította a követ. Energia hullámzott végig a
testén, és a következő pillanatban a szövet semmivé oszlott
körülötte. Ahogy Kell letérdelt a lány mellé, egy pillanatig csak
ámult, milyen könnyen ment mindez – a mágia most is
erőfeszítés nélkül jött, de ez volt az első alkalom, hogy ellenállás
nélkül el is oszlott. Nem engedhették meg maguknak, hogy
leplezetlenül maradjanak, úgyhogy Kell megfogta a lány karját,
és némán megidézte a mágiát, hogy újra rejtse el őket. A kő
engedelmeskedett, és az árnypalást újra beborította
mindkettejüket.
Lina némán rázkódott az érintése alatt, és Kell szerette volna
azt mondani neki, hogy nincs semmi baj, hogy Holland talán
csak elvette a zsebórát, és meghagyta Barron életét, de nem akart
hazudni neki. Holland sok minden volt – bár ezek többsége
rejtve maradt –, de érzelgős semmiképp. Ha valaha is lehetett
benne bármiféle részvét vagy legalább némi könyörület, Athos
már régen kivéreztette belőle: kivájta a lelkével együtt.
Holland kegyetlen és szívtelen lett.
Barron pedig meghalt.
– Lina – mondta Kell gyengéden. – Sajnálom!
 A lány szorosan összezárta az ujjait az óraszerkezet körül, és
felegyenesedett. Kell is felállt, és bár Lina nem nézett a szemébe,
így is látta az arcvonásaiban a fájdalmat és haragot.
– Amikor ennek vége – mondta a lány halkan, és bedugta az
órát a köpenye egyik rejtett zsebébe –, én akarom elmetszeni a
torkát. – Majd kihúzta magát, és halk, reszkető sóhajt hallatott. –
Na, szóval – váltott hangnemet. – Merre van az a Fletcher?
 TÍZ

EGY FEHÉR BÁSTYA

Booth kezdett széthullni.

Ebben a zord, szürke Londonban a részeges fickó teste
egyáltalán nem tartott ki sokáig – legnagyobb elégedetlenségére
annak a dolognak, amely utat égetett benne. Nem a mágia hibája
volt; túl kevésbe kapaszkodhatott, alig tudott miből táplálkozni.
Az emberekben csekélyke gyertyalángnyi élet pislákolt, nem az a
tűz, amelyhez a sötétség hozzászokott. Oly kevés hő, oly
könnyen kihunyó láng. Szinte abban a pillanatban, ahogy
bejutott, semmivé égette a testet: a vér, a csont tüstént üres héjjá
és hamuvá vált.
Booth fekete szemével lepillantott elszenesedett ujjaira. Ilyen
gyenge szítás mellett úgy tűnt, nem képes továbbterjedni, és nem
maradhat fenn sokáig semmilyen testben.
Nem mintha nem próbálta volna meg. Végtére is, a dokkok
mentén egész halom félredobott, kiürült héj szegélyezte útját.
Egy röpke óra alatt átégett a helyen, amit mindenki
Southwarknak nevezett.
Ám a jelenlegi teste – amelyet még a taverna mögötti
sikátorban vett birtokba – kezdett szétesni. A fekete folt az inge
elején egyre erőtlenebbül lüktetett, kétségbeesetten próbálva
megakadályozni, hogy az utolsó életszikra is kihunyjon. Talán
nem kellett volna előtte megszúrnia a részeget, de akkor az tűnt
a bejutás leggyorsabb módjának.
 Viszont az egyre gyengülő test és a további kilátások hiánya
igen nehéz helyzetbe hozta. Úgy tűnt, kezd szétrothadni.
Minden lépésével levált róla néhány bőrdarab. Az utcán az
emberek ránéztek, és félrehúzódtak, kitértek előle. Mintha
fertőző lenne. Ahogy természetesen az is volt. A mágia igazán
csodálatos betegség. De csak akkor, ha a hordozó gazdatestek
elég erősek. Ha elég tiszták. Az itteni emberek pedig nem voltak
azok.
Továbblépkedett a városban – valójában inkább csak bicegve
csoszogott, mert a jelenlegi héjban rejlő erő már csak alig
parázslott, és gyorsan hűlt.
Azon kapta magát, hogy kétségbeesésében újra ahhoz a
helyhez vonzódik, ahol létrejött: a Kőhajításhoz. Mintha az
visszahívná. Eltűnődött a furcsa csehó különös vonzerején. A
melegség apró, mégis sugárzó forrása volt ebben a hideg, halott
városban. Az élet és mágia reszketve pislákoló, gyenge kis fénye.
Ha sikerül eljutnia oda, talán még találhat újabb tüzet.
Olyannyira felemésztette a szükség kényszere, hogy elérje a
tavernát, hogy nem vette észre az ajtajában álló embert – sem a
kocsit, amely gyorsan közeledett, miközben ő lelépett a járdáról
az úttestre.

***

Edward Archibald Tuttle a Kőhajítás előtt állt, és

homlokráncolva újra ellenőrizte az időt.
Mostanra már nyitva kellett volna lennie a kocsmának, de a
reteszek még mindig betolva, az ablaktáblák behajtva maradtak,
és odabent minden furcsán nyugodtnak és mozdulatlannak tűnt.
A zsebórájára pillantott. Elmúlt dél. Milyen különös, gondolta.
Felettébb gyanús. Sőt gyalázatos! Gondolatban végigvette a
lehetőségeket, és mindegyik sötétnek tűnt.
 A családja folyton azt bizonygatta, hogy túlságosan élénk a
fantáziája. Ő azonban fenntartotta, hogy a világ többi része
egyszerűen vak, és hiányzik belőle a látomás, a mágia iránti
érzék – amelynek ő nyilvánvalóan a birtokában volt. Vagy
legalábbis törekedett rá. De igazából kezdett egyre inkább
tartani attól, hogy talán sosem szerzi meg a képességet, és az is
megfordult a fejében (bár be nem ismerte volna), hogy talán nem
is létezik.
Egészen addig, amíg nem talált rá az utazóra. Az ismert
mágusra, akit mindenki csak Kell néven emlegetett.
Az az első – és mindeddig egyetlen – találkozás újra
felélesztette a hitét, és jobban felszította benne a tüzet, mint
valaha.
Úgyhogy Edward azt tette, amire utasították, és visszatért a
Kőhajításhoz annak reményében, hogy másodjára is ott találja a
mágust, és megkapja tőle az ígért zacskó földet. E célból eljött
tegnap, ma, és tudta: el fog jönni holnap is és azután is, egészen
addig, amíg vissza nem tér az a nevezetes alak.
Miközben várakozott, Ned – mert a családja és a barátai csak
így nevezték – mindenféle történeteket szőtt a fejében,
megpróbálta elképzelni, hogyan zajlik majd a tényleges
találkozás, amikor végre sor kerül rá. A részletek változtak
ugyan, de a végeredmény mindig ugyanaz maradt: a mágus Kell
minden verzióban oldalra billenti a fejét, fekete szemével
végigméri Nedet, majd kijelenti, hogy van benne valami
különleges.
– Edward Archibald Tuttle – mondaná megilletődve. –
Szólíthatlak Nednek?
– Minden barátom így hív.
– Nos, Ned, látok benned valami rendkívülit…
És persze ragaszkodna hozzá, hogy Ned mentora legyen, vagy
ami még jobb, a partnere. Azután a fantázia általában átalakult az
ő magasztalásába, sőt: olykor tömjénezésébe.
Ned ezen gyerekes ábrándjainak újabb verzióját gondolta ki,
miközben a Kőhajítás lépcsőjén állt és várt. A zsebét lehúzta a
sok mütyür és fémpénz: mindenféle apróság, amelyeket a mágus
akarhat – cserébe a földért. A mágus azonban most sem jött, és a
taverna is zárva maradt. Ned – miután suttogott valamit, ami
egyaránt volt ima, varázsige és zagyvaság, és hiába próbálta
akaraterejével elhúzni az ajtó reteszét – már épp azon volt, hogy
egyelőre felhagy a tervével, és inkább megy és eltölt pár órát
valami nyitva lévő szórakozóhelyen, amikor csattanást hallott
maga mögött az utcán.
Lovak nyihogtak, kerekek fékeztek le csikorogva, és több láda
alma hullott le a kocsiról, ahogy a hajtó hirtelen megrántotta a
gyeplőt. Ijedtebbnek tűnt a lovainál.
– Mi a baj? – kérdezte a nagy léptekkel odasiető Ned.
– Ördög és pokol! – szitkozódott a kocsis. – Elütöttem a
kurafit. Az imént áthajtottam valakin.
Ned körülnézett.
– Nem hiszem, hogy bárkit is elgázolt volna.
– A kocsi alatt van? – folytatta a hajtó. – Te jó ég! Esküszöm,
nem láttam, hogy elém lép.
Ám amikor Ned letérdelt, hogy megvizsgálja a jármű alatti
teret és a kerekek küllőit, nem látott semmit, csak egy hosszú
koromcsíkot a köveken – valóban, elég különös módon
homályosan emberi alakra emlékeztetett –, de máris kezdte
széthordani a szél. Az egyik apró kupac mintha megmozdult
volna, de azután szétmorzsolódott, magába roskadt és eltűnt.
Különös, gondolta Ned a homlokát ráncolva. Sőt gyalázatos.
Visszatartott lélegzettel az elkenődött szénporfolt felé nyúlt,
félig-meddig arra számítva, hogy az visszanyeri az elevenségét,
és feléled. Az ujjai a sötét hamuhoz értek, és… nem történt
semmi. Csalódottan eldörzsölt egy csipetnyi pernyét a hüvelyk-
és mutatóujja között.
– Nincs itt semmi, uram – kecmergett talpra.
– Pedig esküszöm! – bizonygatta a kocsis. – Valaki állt itt az
imént. Pont itt!
– Biztosan tévedett.
A kocsis magában motyogva megrázta a fejét, majd lemászott a
bakról, összeszedte és visszapakolta az almásládákat, közben –
biztos, ami biztos alapon – besandított a kocsi alá még
néhányszor.
Ned feltartotta a fénybe az ujját, és a pernye maradványait
vizsgálta. Az imént érzett – vagy legalábbis érezni vélt – valamit:
apró, meleg bizsergést, de az érzet hamar semmivé foszlott.
Megszimatolta a kormos hamut, és jókorát tüsszentett, majd
beletörölte koszos ujjait a nadrágszárába, és tétován megindult
az utcán.

II
Kell és Lina a dokkok felé tartott, a járókelők számára
láthatatlanul. De nem csupán láthatatlanok voltak.
Tapinthatatlanok is. Miként a hamu keresztülhullott rajtuk a
leégett kocsma romjainál, és ahogy Kell keze áthatolt Lina vállán,
úgy az emberek is az utcán. Senki nem érezte és nem hallotta
őket. Mintha a fátyol alatt nem is lettek volna az őket körülvevő
világ részei. Mintha teljesen azon kívül léteztek, máshová
tartoztak volna. És ahogy a világ nem tudott hozzájuk érni,
ugyanúgy ők sem tudták megérinteni a világot. Amikor Lina
szórakozottan megpróbált elemelni egy almát az egyik
kordélyról, az ujjai akadálytalanul áthatoltak a gyümölcsön.
Szellemként jártak az élettől nyüzsgő városban.
Ez valóban erős mágia volt, még a varázserőben gazdag
Londonban is. A kő energiája összefonódott Kelléével, akár egy
második pulzus. A fejében egy halk hang figyelmeztette annak
veszélyére, ha hagyja, hogy ez a dolog a testében keringjen, de
szándékosan elhallgattatta. Amióta megsebesült, most először
nem érzett szédülést és gyengeséget, és legalább annyira
ragaszkodott ehhez az erőhöz, mint magához a kőhöz, miközben
a mólók felé vezette Linát.
A lány hallgatott, amióta hátrahagyták az ivó üszkös
maradványait; egyik kezével Kellbe kapaszkodott, a másikban a
zsebórát fogta. Amikor végül megszólalt, a hangja halk volt és
metsző.
– Mielőtt még azt hinnéd, Barron és én vérrokonok voltunk,
hát tudd meg, nem voltunk azok – mondta, miközben egymás
mellett lépkedtek. – Nem családtag. Vagyis nem igazán. – A szavai
mereven, üresen csengtek, de ahogy összeszorította a száját és
megdörzsölte a szemét (amikor azt hitte, Kell nem látja):
gesztusai egészen másról árulkodtak. Kell hagyta, hogy
megtartsa a kis hazugságát.
– Neked van valakid? – kérdezte, emlékezve a lány maró
megjegyzéseire az őt és a királyi famíliát illetően. – Mármint
családtagod.
Lina tagadóan megrázta a fejét.
– Anyám tízéves koromban meghalt.
– És az apád?
Lina halkan, örömtelenül felkacagott.
– Az apám. – Úgy köpte ki, mint valami szitokszót. – Amikor
utoljára láttam, megpróbálta a testemet áruba bocsátani, hogy
kifizesse a tartozását.
– Sajnálom – mondta Kell.
– Ne tedd – felelte Lina, és kipréselt magából egy fanyar
mosolyt. – Elvágtam a fickó torkát, még mielőtt kicsatolhatta
volna a derékszíját. – Kell megdermedt. – Tizenöt voltam –
folytatta a lány flegmán. – Emlékszem, csodálkoztam, mennyi
vére volt, és hogy ömlött egyre belőle…
– Akkor öltél meg először valakit? – kérdezte Kell.
– Ja, úgy valahogy – bólintott a lány, és bánatos lett a mosolya.
– Az a jó a gyilkolásban, hogy idővel és némi gyakorlattal egyre
könnyebb lesz.
Kell összevonta a szemöldökét.
– Nem volna szabad így lennie.
Lina felvillantotta rá a tekintetét.
– Hát te öltél már meg valaha bárkit? – firtatta.
Kell homlokán elmélyültek a ráncok.
– Igen.
– És?
– És mi? – kérdezte Kell kihívóan. Arra számított, hogy a lány
majd tudni akarja, hogy kit vagy hol vagy mikor vagy hogyan. De
nem. Helyette azt kérdezte, miért.
– Mert nem volt más választásom – felelte őszintén.
– És élvezted? – folytatta a lány a faggatózást.
– Persze, hogy nem.
– Én igen. – A vallomásba némi keserűség vegyült. – Mármint a
vért nem élveztem, sem azt a hörgő, szörcsögő hangot, miközben
megfulladt, és azt sem, ahogy utána a hullája kinézett. Üresnek
tűnt. De az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy megteszem, és
utána, amikor a pengém a húsába metszett, és tudtam, hogy
sikerült, akkor valahogy olyan… – Lina kereste a megfelelő
szavakat. – …erősnek éreztem magam. – Ekkor Kell szemébe
nézett. – Ilyen érzés a mágia? – kérdezte őszintén.
Fehér Londonban talán, ahol a hatalmat kardként forgatják, és
fegyverként használják bárki ellen, aki az útjukban áll, gondolta.
– Nem – felelte aztán. – Ez nem mágia, Lina. Ez egyszerűen
csak gyilkosság. A mágia… – De nem folytatta, mert elterelte a
figyelmét a legközelebbi jóstábla, amely hirtelen elsötétült.
 Az utcákon a lámpaoszlopokra erősített fekete hirdetőtáblák
és a bolti kirakatok fényei kihunytak. Kell lelassított. Egész
délelőtt Rhy ünnepségeit reklámozták a táblák, ciklikusan
mutatták a nap – és az egész hét – programtervét, a
díszfelvonulások és nyilvános lakomák menetrendjét, a
fesztiválok és táncok helyszíneit és időpontjait. Amikor a táblák
először elsötétültek, Kell feltételezte, hogy egyszerűen más
történetre váltanak. Ám azután egyszerre bekapcsoltak, és
ugyanaz a figyelmeztető üzenet kezdett villogni rajtuk. Egyetlen
szó:

ELTŰNT

A betűk vastagon és fehéren pulzáltak minden tábla tetején,

alattuk pedig Kell arcképe vált láthatóvá. Vörösesszőke haj,
fekete szem, ezüstgombos kabát. A kép enyhén mozgott. A portré
alatt egy második szó is kirajzolódott:

JUTALOM

Kell megtorpant, Lina pedig – aki féllépésnyire lemaradva követte

őt – beleütközött.
– Mi a baj? – kérdezte, és eltolta a karját. Azután ő is meglátta
a táblát. – Ó…
Alig méternyire tőlük egy öregember is megtorpant, hogy
elolvassa a hirdetést, nem tudván, hogy a keresett személy
mögötte áll, szinte karnyújtásnyira tőle. Kell arcának hullámzó
képe alatt üres, krétafehér kör rajzolódott ki, mellette az alábbi
instrukcióval:
Ha láttad, érintsd meg itt!
Kell elmormolt egy szitkot. Az is épp elég volt, hogy Holland
vadászik rájuk, most viszont már az egész várost riadóztatták.
Nem maradhatnak láthatatlanok a végtelenségig. Amíg a fátyol
alatt rejtőznek, nem fog tudni elemelni egy érmét, használni meg
végképp nem.
– Gyere! – Meggyorsította a lépteit, és magával húzta Linát is,
amíg el nem érték a dokkokat. Körülöttük mindenütt az ő arca
bámult vissza rájuk, enyhe homlokráncolással.
Amikor elértek Fletcher boltjához, a bejárati ajtó be volt
csukva és lelakatolva, és egy kis tábla lógott rajta, amelyen az
állt: Renache. Elmentem.
– Várunk? – kérdezte Lina.
– De nem idekint – felelte Kell. Az ajtó három helyen volt
bereteszelve, és valószínűleg betörés elleni bűbáj is védte, de ők
külön engedély nélkül is bemehettek. Egyenesen áthatoltak a
deszkafalon, ahogy az utcán átmentek féltucatnyi emberen.
Amikor biztonságban bent voltak a boltban, Kell utasította
akaraterejével a követ, hogy oszlassa el a védelmező fátylat. A kő
ismét hallgatott rá és engedelmeskedett: a varázslat egyre hígult,
majd teljesen feloldódott. Meggyőzés, tűnődött Kell, miközben a
mágikus álca lecsusszant a válláról, és a helyiség kitisztult
körülötte. Hollandnak igaza volt. A lényeg, hogy az ember végig
megőrizze az irányítást. Kell pedig így tett.
Lina elengedte a kezét, szembefordult vele, és mozdulatlanná
dermedt.
– Kell! – szólt rá óvatosan.
– Mi az? – kérdezte.
– Tedd le a követ, most!
Kell aggódva lepillantott a kezében tartott kőre, és elakadt a
lélegzete. A kézfején futó erek megsötétedtek, szinte fekete
tintacsíkokként rajzolódtak ki a bőrén át, és a kígyózó vonalak
felkúsztak a könyökéig. A mágia, amelynek a lüktetését a
testében érezte, átáramlott rajta, és megfeketítette a vérét. Kell
olyannyira csak a megújult erejére és magára a varázslatra, a
saját észrevétlenségük fenntartására figyelt, hogy közben nem
érezte – nem akarta érezni –, amint a mágia melege méregként
szétárad, és egyre feljebb kúszik a karjában. Pedig észre kellett
volna vennie, és tudhatta volna. Hiszen épp ez az: Kellnek több
esze volt ennél. Tisztában volt vele, milyen nagyon veszélyes a
kő, és mégis, még most is, ahogy lebámult az elsötétedett ereire,
ez a veszély olyan furcsán távolinak és súlytalannak érződött.
Állandó nyugalom pumpálódott bele minden egyes lépéssel a kő
mágiája révén, és azt sugallta neki, hogy minden rendben lesz
mindaddig, amíg nem engedi el…
Dobótőr hegye fúródott a feje mellett a gerendába, és a szoba
látványa hirtelen újra kiélesedett.
– Megsüketültél? – morogta Lina, és elővont egy újabb tőrt. –
Azt mondtam, tedd le.
Mielőtt a nyugalom újra magába nyelhette volna, Kell minden
akaraterejét összeszedve megparancsolta magának, hogy
engedje el a követ. Az ujjai először szorosan a talizmán köré
kulcsolódva maradtak, miközben melegség – a nyomában pedig
egyfajta különös zsibbadtság – szivárgott belé. Szabad,
mérgezetlen kezével megragadta, erősen megszorította egyre
sötétedő csuklóját, és az ellenálló ujjait akarattal lefeszegette és
elszántan kényszerítette, hogy eleresszék a követ.
Azok pedig végül vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek.
A kő kifordult Kell markából, és abban a pillanatban
összecsuklott a férfi térde. Sikerült elkapnia valahogy az asztal
szélét, és zihálva várta, hogy visszanyerje az egyensúlyát,
miközben a szeme előtt minden egybemosódott, és a szoba
vészesen megbillent. Eddig nem érezte, hogy a kő megcsapolta
volna a mágiáját – most azonban, hogy már nem volt nála, úgy
érezte, mintha valaki lelocsolta volna benne a tüzet. Mindene
kihűlt.
 A talizmán csillogva hevert a fapadlón; csipkézett szélét
vércsík festette vörösre, ahol Kell túl erősen markolt rá az imént.
Kellnek még utólag is minden akaraterejére szüksége volt, hogy
ne nyúljon utána, és ne vegye újra kézbe. Bár reszketett, még
mindig arra vágyott, hogy megérinthesse. Olyan volt, akár valami
drog. Akadtak, akik London nyomortanyáin, bűnbarlangjaiban és
sötét sarkaiban leselkedve efféle „pszichedelikus kalandokra”
vadásztak, de Kell sosem tartozott közéjük, nem vágyott a nyers
erőre. Nem is volt rá szüksége. A mágia után egyáltalán nem
sóvárgott: egyszerűen csak birtokolta azt. Most azonban az erei
szomjazták és epedtek utána.
Mielőtt még elveszthette volna az önuralomért vívott harcát,
Lina letérdelt a kő mellé.
– Okos kis kavics… – mondta érte nyúlva.
– Ne…! – kezdte Kell, de a lány megelőzte: a zsebkendőjét
használva kapta fel a padlóról.
– Valakinek vigyáznia kell rá – érvelt, és a zsebébe csúsztatta
a talizmánt. – És lefogadom, hogy jelen pillanatban én vagyok az
esélyesebb jelölt.
Kell az asztal szélét markolva várta, hogy a mágia
visszahúzódjon: a karjában az erek lassan, apránként kezdtek
újra kivilágosodni.
– Még mindig köztünk? – érdeklődött Lina.
Kell nagyot nyelt és bólintott. Ez a kő gyilkos méreg, és
mihamarabb meg kell szabadulnunk tőle. Megtámaszkodott.
– Jól vagyok.
Lina felvonta a szemöldökét.
– Persze, kutya bajod. Az egészség megtestesült mintaképe
vagy!
Kell sóhajtott, és egy székbe roskadt. Odakint a mólóknál
teljes gőzzel zajlott az ünnepség. A zenét és üdvrivalgást
tűzijátékok durrogása tarkította; a kinti zajt némileg tompította
ugyan a bolt deszkafala, de nem sokkal.
– Ő milyen? – kérdezte Lina, miközben bekukkantott az egyik
szekrénybe. – A herceg.
– Rhy? – Kell beletúrt a hajába. – Hát… elbűvölő,
elkényeztetett, nagylelkű, szeszélyes, hedonista… Egy szép
bársonyhuzatú székkel is flörtölni kezdene, és sosem vesz
komolyan semmit.
– Ő is olyan gyakran keveredik bajba, mint te?
Kell elvigyorodott.
– Á, dehogy: sokkal gyakrabban. Hiszed vagy sem, én vagyok
kettőnk közül a felelősségteljesebb.
– De ti ketten közel álltok egymáshoz. – Inkább kijelentés volt,
mint kérdés. Kell mosolya lehervadt. Kurtán biccentett.
– Igen. A király és a királyné talán nem az édes szüleim, de
Rhy a testvérem. Meghalnék érte. Ölnék érte. És már öltem is.
– Tényleg? – kérdezte Lina, miközben megcsodált egy kalapot.
– Mesélj!
– Nem kellemes történet – figyelmeztette Kell, és előredőlt a
székében.
– Na, most már annál inkább szeretném hallani! – jelentette ki
Lina.
Kell végigmérte a lányt, felsóhajtott, és lesütötte a szemét.
– Amikor Rhy tizenhárom múlt, elrabolták. Épp valami ostoba
játékot játszottunk a palota udvarán, amikor elragadták. Habár
Rhyt ismerve akár önként is velük ment volna. Mindig is
túlságosan nagy bizalommal viseltetett mások iránt.
Lina félrerakta a kalapot.
– Mi történt?
– Vörös London jó hely – bizonygatta Kell. – Az itteni
uralkodók kedvesek és igazságosak, és az alattvalók többsége
boldog. Azonban én már jártam mindhárom Londonban, és
annyit mondhatok: nincs olyan változata a városnak, amelyik
nem szenved így vagy úgy.
A gazdagságra gondolt, a fényűző pompára és arra, hogyan
festhet ez kívülről, a nélkülözők szemszögéből. Milyen lehet
azoknak, akiket valamilyen vétségükért megfosztottak mágikus
erejüktől, vagy akik eleve nem részesültek belőle. Kell
eltöprengett rajta, vajon mi lett volna Rhy Mareshből, ha nem
királyi sarjnak születik. Hol lenne most? De persze Rhy megélne a
jég hátán is a vonzerejével és a csábos mosolyával. Ő mindig boldogulna.
– Az én világomat a mágia teremtette – mondta. – A
tehetségesek learatják az áldásait, és a királyi família szeretné
azt hinni, hogy az égi adomány nélkül születettek is. Hogy a
nagylelkűségük és gondoskodásuk minden egyes alattvalójukra
kiterjed. – Linára szegezte a tekintetét. – De én láttam ennek a
városnak a sötétebb negyedeit is. A te világodban a mágia ritka
vendég. Az enyémben pedig a hiánya ugyanilyen furcsa. A
tehetség nélkül születetteket pedig gyakran lenézik. Úgy
tekintenek rájuk, mint akik méltatlannak bizonyultak rá. És
ekként is bánnak velük. Az emberek úgy hiszik, a mágia választja
meg a saját útját. Választ és ítél: így hát nekik is szabad ítélkezni.
Aven essen, így nevezik. Isteni egyensúly.
De ezt a logikát követve a mágia kiválasztotta Kellt, ő pedig nem
hitt ebben. Valaki más ugyanilyen könnyen viselhette volna
magán az antari bélyeget, és kerülhetett volna őhelyette a vörös
palota fényűző szárnyaiba.
– Mi ragyogóan élünk – folytatta Kell. – Jóban-rosszban, a mi
városunkban mindig pezseg az élet. Vakítóan árad a fény. Ahol
pedig fény van… nos. – Felsóhajtott. – Néhány éve formálódni
kezdett egy csoport. Az Árnyékoknak nevezték magukat. Talán
féltucatnyi férfi és nő – néhány közülük tehetséges, mások híján
bármilyen mágikus adottságnak –, akik hitték, hogy a város túl
fényesen és túl pazarlóan, tékozló módjára égeti el az erejét. Az ő
számukra Rhy nem egy egyszerű fiú volt, hanem minden
romlottság és igazságtalanság eleven jelképe. Így hát elrabolták.
Később megtudtam, hogy a palota ajtajára akarták fellógatni a
testét. Hála az égnek, arra végül nem került sor.
– Tizennégy voltam, amikor ez történt, egy évvel idősebb
Rhynál, és még mindig nem nyertem el a teljes hatalmamat.
Amikor a király és a királyné tudomást szerzett fiuk elrablásáról,
rászabadították a városra a királyi őrséget. Minden nyilvános
téren, minden hirdetőtáblán izzott a sürgető üzenet, hogy
találják meg és hozzák vissza az elrabolt herceget. Én pedig
tudtam, hogy nem fog nekik sikerülni. A csontjaimban és a
véremben éreztem.
Bementem Rhy szobájába… Emlékszem, milyen üresen
kongott a palota, mert minden őr odakint őt kereste…, és
megtaláltam az első dolgot, amiről tudtam, hogy igazán az övé
volt: egy kicsiny, tenyérben elférő lófigurát, amit ő faragott.
Korábban tallérok segítségével már nyitottam ajtókat, viszont
ilyet, ami nem adott helyre, hanem egy konkrét személyhez visz,
még sosem. De a megtalál szónak van egy antari megfelelője, és
úgy gondoltam, talán beválik. És be is vált. A szobája fala egy
hajófenékbe nyílt. Rhy a padlón feküdt. És nem lélegzett, amikor
rátaláltam.
Lina felszisszent, de nem szakította félbe.
– Sok dologhoz megtanultam a vérparancsot – folytatta Kell. –
As Athera! Nőj! As Pyrata! Égj! As Illumae! Világíts! As Orense! Nyílj
ki! As Anasae! Oszolj szét! És As Hasari! Gyógyíts! Úgyhogy
próbáltam meggyógyítani. Megvágtam a tenyerem, a mellkasára
szorítottam, aztán kimondtam a varázsigét. És nem működött. –
Kell azóta sem tudott megszabadulni a nyirkos deszkapadlón
sápadtan, mozdulatlanul fekvő Rhy látványától. Azon kevés
pillanatok egyike volt ez életében, amikor kicsinek és
törékenynek látta az öccsét.
 – Nem tudtam, mit tegyek – folytatta Kell. – Arra gondoltam,
talán nem használtam elég vért. Úgyhogy felvágtam a csuklómat.
Magán érezte Lina rezzenéstelen tekintetét, miközben
lepillantott a tenyerére, és szemügyre vette az elhalványodott
hegeket.
– Emlékszem, fölötte térdeltem. A tompa sajgás szétterjedt a
karomban, ahogy nekinyomtam a tenyerem, és újra meg újra
elismételtem a szavakat. As Hasari! As Hasari! As Hasari! Azt akkor
még nem tudtam, hogy egy gyógyító varázslatnak… még egy
vérparancsnak is… időre van szüksége, hogy hasson. Máris
működni kezdett, már a legelső invokációval. Rhy kisvártatva
magához tért. – Kell szomorkásan elmosolyodott. – Felnézett,
meglátta, hogy ott guggolok, és vérezve föléje görnyedek. Az első
kérdése nem az volt, hogy „Mi történt?”, vagy „Hol vagyunk?”.
Megérintette a vért a mellkasán, és azt kérdezte: „Ez a tiéd? Ez
mind?” Amikor bólintottam, könnyekben tört ki, én pedig
hazavittem őt.
Amikor Linára pillantott, a lány sötét szeme elkerekedve
meredt rá.
– De mi történt az Árnyékokkal? – kérdezte, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy Kell befejezte a történetét. – Azokkal,
akik elrabolták? Ők is ott voltak a hajón? Visszamentél értük?
Vagy az őröket küldted?
– Valóban – bólintott Kell. – A király és a királyné felkutatta az
Árnyékok összes tagját. Rhy pedig mindnek megbocsátott.
– Micsoda? – szisszent fel Lina. – Azok után, hogy
megpróbáltak végezni vele?
– Épp ez a gond az öcsémmel. Elég konok és önfejű, és
általában inkább használja a teste bármely részét, mint az eszét.
De a szíve jó és tiszta. Olyasmije van, ami a legtöbbekből
hiányzik: empátia. Megkegyelmezett a foglyul ejtőinek.
Megértette, miért tették, amit tettek, és átérezte a
szenvedésüket. Meg volt róla győződve, hogy ha irgalmat tanúsít
irántuk, akkor nem próbálnak újra ártani neki. – Kell lesütötte a
szemét a padlóra. – Én pedig tettem róla, hogy esélyük se legyen
rá.
Lina összevonta a szemöldökét, amikor ráébredt, mit
jelentenek a mágus szavai.
– Azt mondtad…
– Azt mondtam, Rhy megbocsátott nekik – tápászkodott fel
Kell. – Azt egy szóval sem, hogy én is.
Lina nem döbbenten vagy iszonyodva meredt rá, hanem
újfajta tisztelettel. Kell csinált pár vállkörzést, és lesimította a
kabátját.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha keresni kezdjük.
A lány pislogott párat: nyilvánvaló volt, hogy mondani
szeretne még valamit, de Kell egyértelműen jelezte, hogy
lezártnak tekinti ezt a beszélgetést.
– Pontosan mit is keresünk? – kérdezte végül.
Kell végignézett a zsúfolásig tömött polcokon és a túlcsorduló
vitrineken meg szekrényeken.
– Egy fehér bástyát.

III
Kell a Rubinmezők hamvai közötti kutakodása ellenére nem vette
észre a sikátort, ahol alig pár órája megtámadták – és ahol
hátrahagyott két holttestet. Ha újra bemerészkedett volna oda,
láthatta volna, hogy az egyik hulla – a korábban kőbe zárt
orgyilkos – eltűnt.
Ugyanez a támadó most a járdán lépkedett, halkan
dúdolgatott, élvezte a nap melegét, és hallgatta az ünnepség
távoli zajait.
A teste nem szuperált valami jól. Persze annál sokkal jobban,
mint az előző héj, a részegesé, amelyik nem sokáig bírta a másik,
színtelenebb Londonban. Ez tovább, sokkal tovább vitte őt, de
mostanra kiégett belül, és kezdett kívül is megfeketedni: a
sötétség kóros foltként terjedt szét a vénáiban és a bőrén. Már
egyre kevésbé látszott embernek, sokkal inkább egy
elszenesedett fadarabra emlékeztetett.
De hát ez várható volt. Végtére is, elég sok volt a dolga.
Az előző éjjel a kéjház fényei vakítóan és csábítóan ragyogtak
a sötétben, és egy asszony állt az ajtóban. Festett mosollyal és a
tűz – az élet – színét idéző hajjal várta őt.
– Avan, res nastar – dorombolta a sima arnes-i nyelven.
Miközben ezt mondta, csábítóan felhúzta a szoknyáját, és
kivillantotta a térdét. „Nem jössz be?”
Ő pedig betért, zsebében a bérgyilkos csörgő tallérjaival.
A nő végigkísérte egy sötét (az odakinti homálynál sokkal
sötétebb) folyosón, ő meg hagyta magát vezetni, és élvezte a
kezében a szajha érintése – valójában a pulzusa – keltette érzést.
A kéjnő egyszer sem nézett a szemébe, máskülönben talán
észrevette volna, hogy az feketébb, mint maga az átjáró. Ehelyett
a férfi ajkaira, a gallérjára, a derékszíjára összpontosította a
figyelmét.
A vendég még mindig tanulta új testének finom, árnyalatnyi
különbségeit, de így is sikerült hozzányomnia kirepedezett ajkait
a nő puha szájához. Valami átadódott közöttük – a tiszta fekete
láng parazsa –, és a nő megborzongott.
– As Besara! – súgta a fülébe. Vedd!
Lecsúsztatta a ruhát a nő válláról, és hevesebben megcsókolta,
átadva a sötétségét a nyelve hegyére, át a fejébe. Megrészegítő
erő áradt át a kurtizánba. Mindenki ezt akarta: mindenki
szeretett volna közelebb kerülni a mágiához, főleg annak
forrásához. A nő pedig örömmel fogadta. Üdvözölte. Az idegei
bizseregni kezdtek, ahogy a mágia átvette felettük a hatalmat, és
lakmározni kezdett az élet áramából, a vérből és a testből. A
részeges Booth fickót erővel kerítette a hatalmába, de egy
önkéntes gazdaszervezet mindig ideálisabb. Általában
tartósabbnak bizonyult.
– As Herena! – turbékolta, és az ágynak nyomta a nő testét. Add!
– As Athera! – nyögte, miközben magáévá tette a szajhát, aki
magába fogadta. Növekedj!
Együtt mozogtak lüktetve, akár egy tökéletes pulzus: az egyik
vére átömlött a másikba. Amikor véget ért az aktus és az
energiacsere, a nő szeme rebbenve kinyílt, és visszatükrözte az
övét: mindkettő üveges feketén csillant. A dolog a belsejében
hamis mosolyra húzta a rúzsos száját.
– As Athera! – visszhangozta, kicsusszant az ágyból és felállt. A
férfi is felkelt, követte, és együtt útnak indultak – egy elme két
testben – előbb ki a bordélyházból, majd nekivágtak az
éjszakának.
Igen, nagyon sok volt a dolga.
Érezte, hogy egyre terjed a városban, miközben a türelmesen
várakozó vörös folyó felé tartott, a mágia és az élet lüktető
forrása felé, amely úgy terült el a házak között, mint egy pazar
lakoma ígérete.

IV
Fletcher boltját labirintusszerűre építették, hogy csak maga a
kígyószívű tulaja értse az elrendezését. Kell az elmúlt tíz percet
azzal töltötte, hogy fiókokat túrt fel, eközben különféle
fegyvereket és mágikus amuletteket talált, meg egy meglehetősen
ártalmatlan kinézetű napernyőt, de fehér bástyát sehol.
Felmordult, és félrelökte a napernyőt.
– Nem kereshetnéd meg azt az átkozott vacakot mágiával? –
kérdezte Lina.
 – Az egész hely le van védve keresőbűbáj ellen – magyarázta
Kell. – Meg lopás ellen is, úgyhogy tedd azt szépen vissza! –
kérte.
Lina visszaejtette a pultra a bizsut, amit épp készült zsebre
rakni.
– Szóval… – kezdte, miközben szemügyre vette egy üveges
vitrin tartalmát. – Akkor te meg ez a Fletcher barátok vagytok?
Kell lelki szemei előtt megjelent Fletcher arca azon az éjjelen,
amikor elvesztett miatta egy halom pénzt.
– Hát, nem igazán.
Lina meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Helyes – bólintott. – Ellenségtől lopni szórakoztatóbb.
Az ellenség korrekt szónak tűnt. Közben az volt a
legkülönösebb, hogy akár partnerek is lehettek volna.
– Egy csempész meg egy orgazda – mondta Fletcher is. –
Tökéletes párost alkotnánk.
– Köszönöm, de inkább passzolok – felelte akkor Kell. De
amikor a Sanct játszma az utolsó leosztáshoz érkezett, és tudta,
hogy ő fog győzni, csalétkül még odavetette Fletchernek azt az
egy dolgot, amiről tudta, hogy úgysem fogja elutasítani. – Anesh –
egyezett bele. – Ha te győzöl, dolgozni fogok neked.
Fletcher képén szétterült a kapzsi vigyor, és húzott egy utolsó
kártyát.
Kell pedig visszamosolygott rá, kiterítette a lapjait, és
mindent megnyert: nem hagyott mást Fletchernek, csak a sértett
egóját meg egy kis fehér sakkfigurát.
Nincs harag.
Kell most a fél boltot felforgatta, hogy megtalálja a bábut, és
sűrűn pillantott az ajtó felé, miközben a saját képmása nézett
vissza rájuk a falon lógó hirdetőtábláról.

ELTŰNT
Eközben Lina felhagyott a kereséssel, és egy bekeretezett
térképet kezdett bámulni. Hunyorítva, oldalra billentett fejjel
méregette, és a homlokát ráncolta, mintha valami nem stimmelt
volna.
– Mi az? – kérdezte Kell.
– Hol van Párizs? – kérdezte a lány, és odabökött az ujjával a
helyre, ahol a kontinensen lennie kellett volna a városnak.
– Nincs Párizs – felelte Kell egy faliszekrényben turkálva. –
Nincs Franciaország. És Anglia sincs.
– De hogy lehet egyáltalán London Anglia nélkül?
– Mondtam már, ez a város egy nyelvészeti furcsaság. London
itt Arnes fővárosa.
– Akkor hát az Arnes egyszerűen a ti elnevezésetek Angliára.
Kell felnevetett.
– Nem – ingatta a fejét tagadólag, miközben odalépett a lány
mellé. – Arnes a te Európádnak több mint a felét lefedi. A szigetet
– a ti Angliátokat – úgy hívják: a raska. A korona. De ez csupán a
birodalom csúcsa. – Az ujjbegyével végigkövette a terület
határvonalait. – A mi országunkon túl északra Vesk, délre pedig
Faro fekszik.
– És azokon túl?
Kell vállat vont.
– További országok. Mindenfélék. Némelyik nagy, némelyik
kicsi. Végül is, egy egész világról van szó.
A lány szeme fényesen ragyogott, ahogy a tekintete
végigvándorolt a térképen. Ajkai futólag titkos mosolyra
húzódtak.
– Igen, arról.
Majd hátralépett, és átment egy másik szobába. Pillanatokkal
később pedig felkiáltott:
– Á, ez az!
 Kell összerezzent.
– Megtaláltad? – kiáltotta vissza.
A lány újra feltűnt, kezében a talált trófeával. De nem a bástya
volt az, hanem egy kés. Kell elkedvetlenedett.
– Nem – felelte Lina de most mondd meg, hát nem
bámulatosan rafinált? – Odatartotta Kell orra alá, hogy
szemügyre vehesse. A kés nyele nem egyszerű markolat volt: a
fém hullámos hurokívben visszakanyarodott a kézfej bütykei
fölé, majd újra csatlakozott a nyélhez.
– Hogy üthess is vele – magyarázta Lina, mintha Kell nem
értette volna, mi célt szolgál a fém bokszermarkolat. –
Megszúrhatod őket, vagy kiverheted a fogukat. Vagy megteheted
mindkettőt. – Az ujjával megérintette a penge hegyét. – Na,
persze nem egyszerre.
– Persze – visszhangozta Kell, miközben bezárt egy
szekrényajtót. – Látom, nagyon kedveled a fegyvereket.
Lina üres tekintettel meredt rá.
– Miért, ki nem?
– De már van késed! – világított rá Kell.
– És? – kérdezte Lina, tovább csodálva az egyedi markolatot. –
Nincs olyan, hogy „túl sok kés”.
– Elég erőszakos vagy.
A lány meglóbálta a pengét.
– Nem tud mindenki fegyvert kovácsolni magának vérből és
elsuttogott szavakból.
Kell dühbe gurult.
– Én nem suttogok! És nem azért vagyunk itt, hogy
fosztogassunk.
– Pedig én azt hittem, hogy pontosan ezért jöttünk.
Kell lemondóan felsóhajtott, és újra körbenézett a boltban.
Már az egészet felforgatta, Fletcher szűkös kis privát hátsó
szobáját is beleértve, és nem talált semmit. Csak nem adta tán el a
kurafi… vagy lehet, hogy mégis? Kell lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy az érzékei elkalandozzanak, hátha úgy megérezhetné az
idegen mágia nyomát. De az egész helyiség szinte zsongott az
erőtől, egybeolvadtak a felhangok, így gyakorlatilag lehetetlenné
vált elkülöníteni az idegen és tiltott energiákat a pusztán
tiltottaktól.
– Van egy kérdésem – közölte Lina gyanúsan csörgő
zsebekkel.
– Hát persze, hogy van – sóhajtotta Kell, és kinyitotta a
szemét. – Mellesleg azt hittem, megbeszéltük, hogy nem
csencselünk!
A lány beharapta az ajkát, és előkotort a zsebéből egy jó
maréknyi követ meg egy fémszerkezetet, amely rendeltetését
még maga Kell sem ismerte fel azonnal, majd az egészet lerakta
egy láda tetejére.
– Azt mondtad, a világokat elvágták egymástól. Akkor ennek a
Fletcher pasasnak mégis honnan van bármilyen tárgya Fehér
Londonból?
Kell újra átkutatott egy íróasztalfiókot, amelyet – erre esküdni
mert volna – egyszer már tüzetesen átvizsgált, azután
végigtapogatta a peremeit, titkos rekeszt keresve.
– Onnan, hogy én adtam neki.
– Vagy úgy! És te mit csináltál vele? – Résnyire szűkült a
szeme. – Elloptad?
Kell a homlokát ráncolta. Tényleg elemeltem.
– Nem.
– Hazug!
– Nem magamnak vettem el – mentegetőzött Kell. – A te
világodban is akadnak néhányan, akik tudnak az enyémről. Úgy
hívom őket: Gyűjtők és Rajongók… Ezek hajlandók szép summát
fizetni az efféle tárgyakért. Bármilyen apró csecsebecséért. Az én
világomban a legtöbben tudnak a tiétekről… Néhány itteni
személyt éppúgy érdekel és izgat a ti világiasságotok, mint
titeket a mi mágiánk. De mindenki tud a másik Londonról. Fehér
Londonról. És annak a világnak egy darabkájáért egyesek egész
vagyont képesek áldozni.
Lina szája fanyar mosolyra húzódott.
– Szóval csempész vagy.
– Mondja a zsebmetsző! – vágta rá Kell élesen és védekezően.
– Tudom, hogy tolvaj vagyok – bólintott Lina. Felkapott egy
vörös lint a láda tetejéről, és végigtáncoltatta az ujjpercein. – Én
elfogadtam ezt. Nem az én hibám, hogy te nem. – A tallér eltűnt.
Kell tiltakozásra nyitotta a száját, de a tallér a következő
pillanatban újra megjelent a lány másik kezében. – Viszont nem
nagyon értem. Ha te is a királyi családba tartozol…
– Én nem…
Lina megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Ha a királyi udvarban élsz, és velük étkezel, akkor igenis
közéjük tartozol, vagyis nyilvánvalóan nem a pénzért teszed. De
akkor mégis miért kockáztatsz?
Kell állkapcsa megfeszült, ahogy eszébe jutott Rhy esdeklése,
hogy hagyja abba végre ezt az ostoba játszadozást.
– Úgysem értenéd.
Lina felvonta a fél szemöldökét.
– A bűn indítéka nem olyan bonyolult – szögezte le. – Az
emberek azért lopnak, mert meg akarnak szerezni valamit. Ha
nem a pénzszerzés hajtja őket, akkor az irányítás vágya, a
hataloméhség. Azzal, hogy eltulajdonítják a másét, és megszegik
a törvényt, erősebbnek érzik magukat. Puszta dacból is tehetik. –
Elfordult. – Van, aki azért lop, hogy életben maradjon, más pedig
azért, hogy elevennek érezhesse magát. Ilyen egyszerű ez.
– És te melyik vagy? – kérdezte Kell.
– Én a szabadságért lopok – jelentette ki Lina önérzetesen. –
Vagyis, gondolom, egy kicsit mindkettő. – Belépett egy két szoba
közötti rövid folyosóra. – Szóval, így került hozzád a fekete kő? –
szólt vissza a válla fölött. – Egyezséget kötöttél érte?
– Nem – felelte Kell. – Hibát követtem el. Olyat, amit feltett
szándékomban áll helyrehozni. Csak ahhoz meg kellene találnom
azt az átkozott micsodát! – Indulatosan betolt egy fiókot.
– Csak óvatosan! – dörmögte egy rekedtes hang arnes-iul. –
Még összetörsz valamit.
Kell sarkon perdült, és meglátta a bolt tulajdonosát, amint
vállával egy szekrénynek támaszkodva áll; szemlátomást
mulattatta a faramuci helyzet.
– Fletcher! – nyögte Kell.
– Hogy jutottál be? – kérdezte Fletcher.
Kell flegmaságot színlelve vállat vont. Közben gyors,
figyelmeztető pillantást lövellt Lina felé, akinek volt annyi
sütnivalója, hogy a folyosón maradjon, teljes takarásban.
– Azt hiszem, a védelmi varázslataid kezdenek meggyengülni.
Fletcher keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Azt erősen kétlem.
Kell lopva újabb pillantást vetett Lina felé, de ő már nem volt
az előtérben. Kellbe egy pillanatra belehasított a pánik, ami csak
fokozódott, amikor a következő pillanatban a lány újra
megjelent, ezúttal Fletcher háta mögött. Néma léptekkel
lopakodott, akár egy vadmacska; egyik kezében tőr villant.
– Irase – mondta Fletcher a feje mellé emelt kézzel. – A
barátnőd nagyon udvariatlan. – Ahogy kimondta, Lina a lépés
közepén mozdulatlanná dermedt. Világosan kiült az arcára az
erőlködés, ahogy megpróbálta leküzdeni a láthatatlan erőt,
amely a helyén tartotta, de hasztalan. Fletcher a csontok –
következésképpen a testek – irányításának ritka és veszélyes
képességével bírt. Ennek az adottságának köszönhette a
csuklóján a béklyózó bélyegek hegeit is, amelyek megtörésére
olyan büszke volt.
 Lina viszont nem tűnt különösebben lenyűgözöttnek.
Motyogott magában néhány nagyon durva és erőszakos
megjegyzést, Fletcher pedig széttárta az ujjait. Kell recsegő
hangot hallott, mint amikor a jégpáncél megreped, Linából pedig
felszakadt egy elfojtott kiáltás, és a kés kifordult az ujjai közül.
– Azt hittem, jobban szeretsz egyedül dolgozni – jegyezte meg
Fletcher társalkodó hangnemben.
– Engedd el! – utasította Kell.
– Különben? Talán kényszeríteni fogsz, antari?
Kell keze ökölbe szorult. A bolt tucatnyi módon be volt
biztosítva: behatolók, tolvajok, és – amilyen az én szerencsém –
valószínűleg minden olyan látogató ellen, aki ártani akar
Fletchernek. A bolt tulaja halkan felkuncogott, és az oldala mellé
ejtette a kezét. Lina a következő pillanatban négykézlábra
rogyva előrebukott, és a csuklóját markolászva heves
szitkozódásba kezdett.
– Tac – mondta a házigazda mintegy mellékesen. – Áruld el, mi
szél fútt vissza szerény boltomba?
– Egyszer adtam neked valamit – mondta Kell. – Szeretném
kölcsönkérni.
Fletcher gúnyosan felhorkantott.
– Nem foglalkozom kölcsönüzletekkel.
– Akkor megvásárolom.
– És ha nem eladó?
Kell kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon.
– Ha valaki, hát te aztán pontosan tudod, hogy minden eladó.
Fletcher hidegen és kimérten viszonozta a vigyort.
– Neked nem adom el, de neki talán igen – pillantott Lina felé,
aki időközben talpra állt, visszavonult a legközelebbi falhoz, és
ott lapult tovább szitkozódva. – A megfelelő árért, természetesen.
– Ő nem beszél arnes-iul – magyarázta Kell. – Halvány fogalma
sincs, mit mondasz.
 – Ó, igazán? – Fletcher megmarkolta az ágyékát. – Lefogadom,
hogy meg tudom értetni vele – mondta, és obszcén mozdulatokat
tett a lány felé.
Lina szeme résnyire szűkült.
– Rohadj meg a pokolban, te mocskos…
– Én nem bajlódnék vele – vágott közbe Kell. – Elég harapós.
Fletcher felsóhajtott és megcsóválta a fejét.
– Miféle kalamajkába keveredtél, Kell mester?
– Semmilyenbe.
– Pedig komoly bajban lehetsz, ha idejöttél. Azon kívül –
folytatta Fletcher még szélesebb mosollyal –, nem raknák ki a
képedet a hirdetőtáblára a semmiért.
Kell tekintete a falon lógó tábla felé villant, amelyiken az
elmúlt órában az ő képmása virított. Azután elsápadt. A kör a rajz
alatt – az, amelyik mellett a „Ha láttad, érintsd meg itt!” instrukció
állt – élénkzölden lüktetett.
– Mit tettél? – morogta Kell.
Fletcher csak vigyorgott.
– „Nincs harag” – idézte sötéten, majd a következő
pillanatban kivágódott az ajtó, és berontott rajta a királyi őrség.

V
Kellnek csak egy másodpercnyi ideje maradt, hogy rendezze az
arcvonásait, hogy higgadtságot kényszerítsen a pánik helyébe,
mielőtt az öt őr nagy dérrel-dúrral berontott a szobába.
Nem futhatott el – nem volt hová menekülnie –, és nem akarta
bántani őket. Lina pedig… nos, fogalma sem volt, merre lehet a
lány. Az egyik pillanatban még a falat támasztotta, a másikban
pedig mintha a föld nyelte volna el (habár Kell még látta, amint
az ujjai a kabátzsebébe nyúlnak közvetlenül az eltűnése előtt, és
érezte a kő mágiájának finom vibrálását a levegőben, ahogy
bizonyára Holland is érezhette a Rubinmezők romjai között).
Kell igyekezett nem mozdulni és nyugalmat mutatni, habár a
szíve hevesen vert. Próbálta emlékeztetni magát, hogy ő nem
bűnöző, és a királyi család valószínűleg csak aggódik az eltűnése
miatt. Nem tett semmi rosszat, legalábbis a korona szemében.
Azaz semmi olyat, amiről tudomást szerezhettek. Hacsak persze a
távollétében Rhy nem beszélt a királynak és a királynénak a
szabályszegéseiről. Tudta – vagy legalábbis remélte –, hogy az
öccse nem tenne ilyet, de ha mégis, Kell akkor is antari, a királyi
família tagja: olyasvalaki, akit tisztelnek, és akitől akár félnek is.
Ebbe kapaszkodott, miközben lustán, csaknem arrogánsan a
mögötte álló asztalnak támaszkodva hátradőlt.
Amikor a királyi őrség tagjai meglátták, sértetlenül és
szemlátomást gondtalanul, zavarodottság ült ki az arcukra. Talán
holttestre számítottak? Dulakodásra? A csapat egyik fele letérdelt, a
másik fele a kardmarkolatán pihentette a kezét, egyvalaki pedig
középen állt, gondterhelten.
– Ellis – biccentett oda Kell a királyi testőrgárda
parancsnokának.
– Kell mester! – lépett előre Ellis. – Jól vagy? Minden rendben?
– Persze.
Ellis nyugtalanul fészkelődött.
– Aggódtunk érted, uram. Az egész palota.
– Nem akartam senkit nyugtalanítani – közölte Kell, és
végignézett az őrökön. – Teljesen jól vagyok.
Ellis körbenézett, majd visszafordult Kellhez.
– Csak hát… tudod, uram… amikor nem tértél vissza a külhoni
utadról…
– Feltartottak – vágott közbe Kell hárítólag, és remélte, hogy
ezzel véget vet a további kérdezősködésnek.
Ellis a homlokát ráncolta.
 – Nem láttad a hirdetéseket? Mindenütt ki vannak rakva.
– Csak az imént tértem vissza.
– Akkor bocsáss meg, kérlek! – hajtott fejet Ellis, majd
körbeintett a zálogházban. – De mégis, mit keresel itt?
Fletcher összevonta a szemöldökét. Bár ő csak arnes-iul
beszélt, ahhoz nyilván elég jól értette a királyi nyelvet, hogy
tudja: épp vérig sértették.
Kell az arcára erőltetett egy halvány vigyort.
– Rhy hercegnek keresek ajándékot.
Az őrök között ideges kuncogás támadt.
– Akkor hát velünk jössz? – kérdezte Ellis, és Kell megértette a
kimondatlanul maradt folytatást. Harc nélkül?
– Természetesen – bólintott Kell kiegyenesedve, és lesimította
a kabátját.
Az őrök megkönnyebbültnek tűntek. Kell fejében sebesen
cikáztak a gondolatok, miközben Fletcher felé fordult, és
megköszönte a segítségét.
– Mas marist – felelte a bolt tulaja sötéten. Örömmel tettem. –
Csak alattvalói kötelességemet teljesítettem.
– Visszatérek még, mihelyst végeztem – jelentette ki Kell
angolul (aminek hallatán a királyi őrök meglepetten felvonták a
szemöldöküket). – Hogy megtaláljam, amit kerestem. – A szavait
persze Linának intézte. Továbbra is érezte a lány jelenlétét a
helyiségben, és a kőét is, amely elrejtette őt, és közben suttogott
neki.
– Uram – intett Ellis az ajtó felé. – Csak utánad!
Kell bólintott, és követte őket a szabadba.

***

Linában volt annyi józan éberség, hogy abban a pillanatban,

amint meghallotta a berontó őröket, tüstént összezárja a kezét a
kő körül, és kimondja: Rejts el!
 A kő pedig ismét engedelmeskedett.
Érzett némi furcsa verdesést felszaladni a karján, közvetlenül
a bőre alatt. Finom érzés volt – ilyen jólesett akkor is, amikor
legutóbb használtam a talizmánt? –, majd a fátyol újra ráborult, és ő
nyomtalanul eltűnt. Mint korábban, ő most is látta magát, de őt
senki más nem láthatta. Sem az őrök, sem Fletcher, de még Kell
sem, akinek a kettős tekintete megállapodott ugyan rajta, de úgy
tűnt, csak a helyet látja, ahol korábban állt, azt nem, hogy most
hol van.
Bár a mágus nem érzékelhette, a lány tisztán látta őt és az
arcán átvonuló aggodalmat is, amit a hanghordozása és az
arcvonásai elrejtettek ugyan, a testtartása azonban nem; a
hangjából pedig a szavai hamis nyugalma mögé rejtett
figyelmeztetést vélt kihallani.
Maradj itt! – úgy tűnt, erre kéri a mágus, még mielőtt kimondta
volna a szavakat, amelyeket nyilvánvalóan neki szánt. Így hát
nem mozdult. Csak várt és nézte, ahogy Kell meg a gárda négy
tagja kisorjázik az utcára. Az ötödik őr hátramaradt; arcát
elrejtette leeresztett sisakrostélya.
Fletcher mondott neki valamit, és odatartotta a tenyerét, a
fizetség egyetemes jelét mutatva. Az őr bólintott, az övéhez
nyúlt, Fletcher pedig az ablak felé fordult, és Kellre pillantott az
üvegen át.
Lina látta, mi következik.
Fletcher nem.
Az őr a pénzes erszény helyett a fegyveréért nyúlt. A fém egyet
villant a bolt gyenge megvilágításában, és Fletcher álla alatt
vörös vonalat húzott a torkára.

***

Zárt lovas kocsi várt Kellre az üzlet előtt; királyi fehér paripák
húzták, amelyek sörényében még mindig ott lógtak a korábbi
parádé miatt belefont arany és vörös selyemszalagok.
Útközben a hintó felé Kell kibújt a kabátjából, balról jobbra
kifordította, majd visszadugta karját megújult, immár vörös
királyi öltözékének ujjába. A gondolatai akörül keringtek, mit
mondjon majd a királynak és a királynénak – mert az igazat
természetesen nem árulhatta el. A királynak a birtokában is volt
egy emlék Fehér Londonból: egy dísztárgy, amely külön polcon
pihent az uralkodó magánlakosztályában. Ha megszerezhetné
azt, és visszatérhetne Linához meg a kőhöz… Lina és a kő,
szabadon a városomban… Nyugtalanítónak találta a gondolatot. De
remélte, hogy a lány veszteg marad és meglapul egy kis ideig.
Vagy legalább nem keveredik bajba.
Ellis fél lépéssel lemaradva követte Kellt, a nyomukban pedig
további három őr lépkedett. Az utolsó lemaradt, hogy beszéljen
Fletcherrel, és valószínűleg azért is, hogy rendezze vele a
megtalálónak járó pénzjutalmat (bár Kell biztos volt benne, hogy
Fletcher eléggé gyűlöli őt ahhoz, hogy még a kilátásba helyezett
díj nélkül is örömmel elárulja).
Lejjebb a folyón, a palotához közelebb lassan kezdett csitulni
az ünnepség zaja – vagy nem is, nem elhalt, inkább áttolódott –,
hogy utat engedjen az esti ünnepségek hangjainak. A zene
lágyabb lett, a tömeg a kikötők mentén és fel egészen a piactérig
megritkult: az emberek betértek a város különböző ivóiba és
kocsmáiba, hogy itallal folytassák Rhy ünneplését.
– Jöjj, uram! – nyitotta ki Ellis a kocsi ajtaját Kellnek. A
szembefordított ülések helyett ebben a járműben mindkét ülőke
előre nézett. Két őr elfoglalta a hátsó padot, egy felszállt a bakra
a hajtó mellé, Ellis pedig az első ülésre csusszant be Kell oldalára,
és behúzta maga mögött a lovashintó ajtaját.
– Menjünk haza!
Kell szíve belesajdult a gondolatba. Nem engedte meg
magának, hogy az otthonán járjon az esze: arra, mennyire
nagyon visszavágyik oda – legalábbis azóta nem, hogy a kő hozzá
került, és az eltüntetésének nyomasztó terhe az ő vállát nyomta.
Most mást sem kívánt, csak hogy újra láthassa, és még egyszer,
utoljára megölelhesse Rhyt. Ezért titokban még hálás is volt a
lehetőségért.
Fáradtan felsóhajtott, és elernyedve hátradőlt az ülésén,
miközben Ellis behúzta a zárt kocsi függönyeit.
– Nagyon sajnálom, uram! – mondta, és Kell már épp meg
akarta kérdezni tőle, hogy mégis mit sajnál, amikor egy kéz
hátulról szövetdarabot szorított a szájára, és a tüdeje megtelt
valami egyszerre keserű és édes illattal. Vergődve próbálta
kiszabadítani magát, de páncélkesztyűs kezek zárultak a csuklói
köré, leszorították a padra, és pár pillanat múlva minden
elsötétült előtte.

***

Lina a fátyol alatt hangtalanul beszívott egy korty levegőt, ahogy

az őr eleresztette Fletcher vállát, aki puffanva előrebukott, és
teste élettelen, súlyos masszaként zuhant a bolt kopott
padlódeszkáira.
Az őrt szemlátomást nem zavarta a gyilkosság ténye, és az
sem, hogy ráfröccsent valaki vére. Szemügyre vette a szobát,
tekintete átsiklott a lányon, de a sisakrostély résén át Lina
mintha különös csillogást látott volna a férfi szemében. Valami
mágiaszerű fényt. Az őr – elégedetten konstatálva, hogy nincs
más, akit el kellene tennie láb alól – visszadugta a kardját a
hüvelyébe, sarkon fordult, majd távozott az üzletből. Tompa
csengőszó kísérte ki, és Lina pár pillanattal később hallotta,
hogy egy lovas kocsi megindul, és zörögve távolodik az utcán.
Fletcher holtteste elterülve feküdt az üzlete padlóján: vér
áztatta át szőke dróthaját, és nagy foltban beleivódott a deszkába
a mellkasa alatt. Korábbi önelégült arckifejezése odalett:
felváltotta a döbbent meglepetés, amely a képére dermedt, ahogy
a rovar a borostyánba. Nyitott szeme üregesen meredt a
semmibe. Sápadt színű tárgy csúszott ki félig az ingzsebéből, és
beszorult a teste meg a padló közé.
Úgy festett, mint egy fehér bástyafigura.
Lina körülnézett, hogy meggyőződjön róla, valóban egyedül
van, majd megszüntette a rejtővarázst. Elég könnyű volt
leállítani a mágiát, magának a kőnek az eleresztése azonban már
jóval nehezebb feladatnak bizonyult; hosszú másodpercekbe telt,
és amikor sikerült szétnyitnia az ujjait és visszaejteni a talizmánt
a zsebébe, az egész szoba imbolyogni kezdett körülötte. Különös
reszketés futott végig a testén, amely elnyelte a hőjét, és még
valami mást is. A mágiahasználat után furcsán… üresnek érezte
magát. Lina már hozzászokott a koplaláshoz, de a kő elengedése
után mintha újfajta, a csontja mélyéig hatoló éhség mardosta
volna. Mintha belül kongóan üregessé vált volna.
Átkozott kő!, gondolta, miközben a csizmája orrát bedugta
Fletcher halott válla alá, és nekiveselkedve a hátára gördítette a
férfit, akinek az üres tekintete most a mennyezetre és őrá
szegeződött.
Letérdelt, gondosan elkerülve az egyre terjedő vörös tócsát, és
felvette a földről a vérpettyes sakkfigurát.
Elkáromkodta magát a megkönnyebbüléstől. Felegyenesedett,
és vizsgálva méregetni kezdte a tenyerén. Első pillantásra
meglehetősen közönséges darabnak tűnt, ám amikor az ujjai
összezárultak a kőből – vagy csontból, vagy ki tudja, milyen
anyagból – készült bábu körül, csaknem tisztán érezte a tárgy és
az őt körülvevő London energiája közötti különbséget. Alig
érzékelhető eltérés volt ez, és talán csak képzelődött, de a bástya
olyan érzést keltett, mintha hűs légáramlat söpörne végig egy
meleg szobában. Épp csak annyival hidegebb a környezeténél,
hogy ne tarthassa helyénvalónak.
 Lina lerázta magáról a különös érzetet, és becsúsztatta a
sakkfigurát a csizmaszárába (nem tudta, hogyan működik a
mágia, de nem tűnt bölcs dolognak egymás közvetlen közelében
tartani a két talizmánt, amíg nincs rájuk szükség, ő pedig
elhatározta, hogy többé nem ér a nyavalyás, erőt rabló
kavicshoz, csak ha feltétlenül muszáj). Beletörölte Fletcher vérét
a nadrágjába.
Mindent tekintetbe véve Lina elég ügyesnek érezte magát.
Elvégre nála volt Fekete London köve és Fehér London jelképe is.
Most már csak Kellre volt szüksége.
Az ajtó felé fordult, és tétovázott. A mágus világosan
megkérte, hogy maradjon ott, ahol van. De ahogy lepillantott
Fletcher friss, még ki sem hűlt hullájára, attól tartott, hogy az
ifjú antari jó kis slamasztikába keveredett már megint. Lina még
csak egy napja tartózkodott Vörös Londonban, de az eddigiek
alapján nem olyan helynek tűnt, ahol a királyi őrök csak úgy
elnyiszálják bárki torkát. Kell-lel talán minden rendben lesz. De
ha mégsem?
A megérzése azt súgta, menjen, és a többévnyi zsebmetszés
megtanította, hogy figyeljen oda, ha az ösztönei jeleznek. A
városban senki nem keres engem, érvelt magában.
Az ajtó felé indult, és már csaknem odaért, amikor újra
meglátta a tőrt, amely annyira tetszett neki: ott pihent azóta is a
láda tetején, ahol hagyta. Kell óva intette attól, hogy lopjon a
boltból, de a tulaj végül is már nem élt, az meg csak ott
szomorkodott gazdátlanul, és nem méltányolta senki. Odament,
kézbe vette, és óvatosan végigfuttatta az ujját a penge élén.
Valóban szépséges kés volt. Lina az ajtót méregette, és azon
tűnődött, vajon a boltot a tolvajoktól védő varázslatok nem
szűntek-e meg a tulajdonos halálával. Hát, akár le is tesztelhetném.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, letette a földre a fegyvert, és a
csizmája orrával átrúgta a küszöbön. Összerezzent, várta a
következményeket – energiakisülést, fájdalomhullámot, vagy
akár a kés makacs visszaugrását a boltba –, de nem történt semmi
efféle.
Lina mohón elvigyorodott, és kilépett az utcára. Felkapta a
tőrt, a derékszíjába tűzte, majd elindult, hogy megkeresse – és
valószínűleg kimentse – Kellt abból a ki tudja, miféle csávából,
amibe ezúttal keveredett.

VI
Percy és Mortimer – egyik kezükben a sisakjukkal, a másikban
boroskupával – komótosan keringtek a fesztivál forgatagában.
Percy időközben visszanyerte a tallérjait – az állandó
kártyázásaik, kockázásaik meg fogadásaik során valójában
folyton ide-oda vándorolt köztük a zsebpénzük anélkül, hogy
bármelyikük is jelentősebb nyereségre vagy veszteségre tett
volna szert –, és mivel most épp ő állt jobban, meg amúgy is jó
cimbora volt, felajánlotta Mortimernek, hogy meghívja egy
italra.
Elvégre ünnepségen voltak.
Rhy herceg pedig volt olyan kedves, és adott néhány óra
kimenőt magántestőrsége legközelebbi baráti párosának, hogy
együtt élvezhessék az Isle partján összegyűlt tömeggel az ünnepi
programot. Percy, aki hajlamos volt az aggódásra, kicsit hezitált,
de Mortimer azzal érvelt, hogy mind közül épp ezen a napon
úgyis elegen vigyáznak majd Rhyra nélkülük is. Legalább egy kis
ideig. Úgyhogy ők ketten elvegyültek a tömeg színes
forgatagában.
A karnevál a folyó mindkét oldalán zajlott; a piac a szokásos
méretének háromszorosára duzzadt, és a partok csordultig teltek
hívekkel, éljenzéssel, zenével és mágiával. Az ünnepségek
minden évben egyre grandiózusabbá váltak: az egyszerű, egy-két
órás mulatságból mára egész napos dőzsölés lett (amelyet azután
további több nap lábadozás követett, ahogy az élet újra visszatért
lassan a rendes kerékvágásba). De ezen a jeles napon, a fesztivál
legfőbb napján a reggeli parádé után következett a délutáni evés-
ivás-mulatozás, végül pedig az esti bál.
Amit idén maszkabálnak terveztek.
A palota széles lépcsőit már megtisztították – a virágokat
összegyűjtötték és behordták, hogy a bejárati előcsarnok falát
díszítsék. Ragyogó fénygömbök sokaságát akasztották ki a
palotán kívül és belül is, amelyek alacsony csillagokként függtek
a levegőben. Mélykék bársonyszőnyegeket terítettek szét, hogy
az estélyen úgy tűnjön, mintha a királyi rezidencia nem is a
folyón lebegne felkelő napként, hanem messze afölött: mint egy
káprázatos éjszakai égbolttal körülölelt holdkorong. Az ifjú és
fényűző elit tagjai pedig London-szerte beszállnak majd
hintóikba, és angol kifejezéseket gyakorolnak az orruk alatt
mormolva, miközben a palota felé tartanak díszes jelmezeikben
és álarcaikban. Amint odaérnek a palotába, úgy ünneplik majd a
herceget, mint egy földre szállt istent, aki úgy iszik imádói
tiszteletére, mint mindig: felszabadult jókedvvel és örömmel.
A palota falain belül zajló álarcosbálon csak meghívásos
alapon lehet részt venni, ám odakint a folyóparton a mulatság
mindenki előtt nyitva áll majd, és szerényebben még jóval éjfél
után is folytatódik, míg végül lassan elcsitul, és a mulatozó
vendégek is hazaszállingóznak.
Percy és Mortimer tudta: rövidesen visszaszólítja őket a
kötelesség a herceg mellé. De egyelőre még egy sátorpóznát
támasztottak a piacon, önfeledten nézték az ünnepi sokaságot,
és módfelett jól érezték magukat. Percy időről időre oldalba
bökte Mortimert afféle néma jelzésként, hogy tartsák szemmel a
tömeget. Habár hivatalosan nem álltak szolgálatban, ők (vagy
legalábbis Percy) mégis elég büszkék voltak az állásukra ahhoz,
hogy a királyi vértezetüket viseljék (bár az sem ártott, hogy a
hölgyek a jelek szerint rajongtak az efféle egyenruháért), és
ügyeljenek bármilyen gyanús jelre. A délután jó részében
legfeljebb annyi gond adódott, hogy valaki olykor a kelleténél
picit lelkesebben ünnepelte Rhy születésnapját, de hébe-hóba
kitört valami verekedés is, és a fegyvervagy mágiahasználat már
elegendő okot adott nekik a közbeavatkozásra.
Mortimer tökéletesen jól érezte magát, Percy azonban egyre
nyugtalanabbá vált. Partnere váltig bizonygatta, hogy csak azért,
mert megállt egy kupa bornál, és nem ivott többet; ő azonban
nem hitte, hogy ez lenne a feszültsége oka. Vibrált valami
különös energia a levegőben, és bár tudta, a zsongást
valószínűleg maga a fesztivál kelti, mégis idegesítette. Nem csak
arról volt szó, hogy a szokottnál több a felgyülemlett mágikus
erő. Hanem valahogy másmilyennek érződött. Ide-oda forgatta a
kezében a kiürült kupáját, és próbált megnyugodni.
A közelben tűzidomárok tartottak bemutatót: sárkányokat,
lovakat és madarakat formáltak meg lángokból. Ahogy Percy
nézte őket, az elvarázsolt tüzük fénye elhomályosította a látását.
Amikor pedig újra kiélesedett, elkapta egy asszony pillantását a
bemutatón túl: bájos fehérnép volt vörös ajkakkal és aranyszőke
hajjal, meg izgatóan kibuggyanó, csak félig-meddig elfedett
keblekkel. Erővel elszakította a tekintetét a nő melléről, és a
szemébe nézett, majd összevonta a szemöldökét. Nem kék, zöld
vagy barna szemeket látott.
Hanem egységes feketét.
Olyan sötétet, akár a csillagos égbolt vagy egy mágikus
hirdetőtábla.
Olyan csillogó feketét, mint Kell mester jobb szeme.
Hunyorított, hogy biztosra vegye: nem tévedés, majd odaszólt
Mortimernek. Amikor a bajtársa nem felelt, odafordult felé, és
meglátta, hogy az épp egy fiatal férfit – nem is: egy fakó, és ami
azt illeti, elég furcsa és szokatlanul színtelen férfiruhába öltözött
lányt – figyel, aki kígyózva tör utat magának át a tömegen,
egyenesen a palota felé.
Mortimer bizonytalanul ráncolta a homlokát, mintha a lány
különös, oda nem illő jelenség lenne – és persze az is volt, de
mégsem annyira, mint a szurokfekete szemű nő. Percy
megragadta Mortimer karját, hogy magára vonja a figyelmét.
– Kers? – morogta Mortimer, csaknem kilöttyentve a borát. Mi
az?
– Az a nő ott, kék ruhában! – mondta Percy visszafordulva a
tömeg felé. – Nézd! A szemei… – De nem folytatta. A fekete szemű
nő eltűnt.
– Megigézett, mi?
– Nem arról van szó. Esküszöm neked, a szeme teljesen fekete
volt.
Mortimer meglepetten felvonta a szemöldökét, és belekortyolt
az italába.
– Lehet, hogy talán mégiscsak túl sokat ünnepeltél – jegyezte
meg, és játékosan megpaskolta a társa karját. Percy a válla fölött
nézte, amint a férfiruhás lány eltűnik egy sátorban, majd
Mortimer homlokráncolva hozzátette: – De úgy fest, nem te vagy
az egyetlen.
Percy követte a tekintetét, és meglátott egy nekik háttal álló
férfit, amint átölel egy nőt a piac közepén. A férfi ujjai még az
ünnepnaphoz képest is túl merészen, már-már szeméremsértően
matattak, és nem úgy tűnt, mintha a nő ezt élvezné. A férfi
mellkasához emelte a kezét, mintha el akarná tolni magától, de ő
válaszként csak még hevesebben csókolta. Mortimer és Percy
otthagyták addigi őrhelyüket, és megindultak a páros felé.
Azután a nő hirtelen abbahagyta az ellenkezést. A keze
visszahullott az oldala mellé, a feje hátrabillent, és amikor a férfi
a következő pillanatban eleresztette, megingott álltában, és
belerogyott egy székbe. A férfi eközben egyszerűen hátat
fordított neki, és – félig sétálva, félig botladozva a tömegben –
távozott.
Percy és Mortimer követték; fokozatosan, egyenletesen és
óvatosan csökkentették a távolságot, hogy ne keltsenek
riadalmat. Az alak többször is eltűnt, majd újra feltűnt a
tömegben, végül pedig átvágott a sátrak között a folyópart felé.
Az őrök megszaporázták lépteiket, és közvetlenül azután értek a
réshez, hogy a célpontjuk eltűnt benne.
– Hé, te ott! – kiáltott utána Mortimer, átvéve az irányítást.
Mindig így tett. – Megállj!
Az Isle felé tartó férfi lelassított, és megállt.
– Fordulj meg! – utasította Mortimer, a kezét a
kardmarkolatára téve, amikor már csaknem utolérte őt.
Az ember engedelmeskedett. Percy szeme elkerekedett,
amikor meglátta az arcát. A szemei helyén két fekete tavacska
csillogott, akár a folyami kavicsok éjjel, és körülöttük sötét
erezetűvé vált a bőr. Amikor a férfi mosolyra húzta az arcát,
hamuként peregtek le róla a sötét szemcsék.
– Asan narana – szólalt meg egy olyan ismeretlen nyelven,
amely nem arnes-i volt. Kinyújtotta a kezét, és Percy hátrahőkölt,
amikor meglátta, hogy az is teljesen fekete: ujjai hegyes,
elszenesedett csontcsúcsokká vékonyodva meredeztek.
– A király nevében, miféle… – kezdte Mortimer, de már nem
maradt alkalma befejezni a kérdést, mert a férfi mosolyogva
előrelendítette megfeketedett kezét, és a vértet átütve belenyúlt
az őr mellkasába.
– Sötét szív! – mondta ezúttal angolul.
Percy a döbbenettől és iszonyattól dermedten állt, miközben
az ember, vagy ki tudja, miféle teremtmény visszahúzta a kezét,
és vörös vér csillant az ujjaiból maradt csonkokon. Mortimer a
földre roskadt, a sokkolt Percy pedig végre magához tért.
Előrántotta királyi rövidkardját, és támadásba lendült: egyenesen
beledöfte a pengét a fekete szemű szörnyeteg gyomrába.
A teremtmény egy pillanatra mintha még szórakoztatónak is
találta volna ezt. Azután Percy kardja felizzott, ahogy működésbe
lépett a megbűvölt penge mágiája, és elválasztotta a férfit a
varázserejétől. A lény szeme elkerekedett, lassan visszahúzódott
belőle és az ereiből a feketeség, amíg végül ismét többé-kevésbé
közönséges (habár épp haldokló) embernek nézett ki. Zajosan
beszívta a levegőt, és megragadta Percy páncélját – a kézfején
egy X jel látszott, a bérgyilkosok bélyege –, majd hamuvá
morzsolódott Percy pengéje körül.
– Sanct! – szitkozódott Percy a pernyekupacra meredve,
amelyet máris kezdett széthordani a szél.
Azután a semmiből hirtelen forró-fehér fájdalom hasított a
hátába, és amikor lepillantott, egy kard hegyét látta kiállni a
mellkasából. Majd a fém rettenetes, lucskos hanggal kicsusszant
belőle, és megbicsaklott a térde, miközben támadója megkerülte,
hogy szembenézzen vele.
Percy szörcsögve levegőt vett, a tüdeje lassan megtelt vérrel.
Felnézett, és meglátta a fölébe tornyosuló Mortimert, aki az
oldala mellett lógatta vértől iszamos pengéjét.
– Miért? – suttogta Percy.
Mortimer szurokfekete szempárral meredt rá, és zordan
elvigyorodott.
– Asan harana! – mondta. – Nemes szív.
Azután a feje fölé emelte a kardját, és lesújtott.
 TIZENEGY

ÁLARCOSBÁL

A palota második napként emelkedett az Isle fölé, ahogy az első

egyre mélyebbre süllyedt mögötte a horizonton, és aranyló
dicsfénybe vonta a körvonalait. Lina a fenségesen ragyogó épület
felé tartott. Átfurakodott a zsúfolt bazársoron – az este
közeledtével és az elfogyasztott italmennyiséggel arányosan
egyre féktelenebbé vált a fesztivál –, és közben egyre azon
töprengett, hogyan jut majd be a palotába, miután sikerült
odaérnie. A kő elevenen lüktetett a zsebében, könnyű válasszal
csábította, de ő eltökélte, hogy nem használja újra a mágiáját,
csak és kizárólag akkor, ha nincs más választása. Túl sokat vett
el a szolgálataiért cserébe, ráadásul egy profi tolvaj csendes
ravaszságával tette. Nem, ha van más út a palotába, akkor
megtalálom.
Ahogy közeledett a királyi épülethez, és feltűnt szeme előtt a
főlépcső, észrevette a lehetőséget.
A palota kapui szélesre tárva hívogatták, selymes sötétkék
szőnyeg ömlött le a lépcsőn, mint éji vízfolyás, és a rendezvényre
igyekvők tömött sorokban kapaszkodtak fel rajta. Úgy tűnt, bál
van készülőben.
És nem csak akármilyen bál, ébredt rá, ahogy a vendégáradatot
figyelte.
Hanem álarcosbál.
 Minden férfi és nő maszkot viselt. Egyesek egyszerűt, például
sima festett bőrt, mások viszont jóval díszesebb – szarvakkal,
tollakkal vagy drágakövekkel ékes – álarcot. Némelyik épp csak a
szemek körül húzódott, alig fedve valamit, de volt, amelyik a
viselője egész arcát eltakarta. Lina szája zsivány mosolyra
húzódott. Rájött: nem kell az itteni népséghez tartoznia. Még
csak meg sem kell mutatnia nekik az arcát.
De volt még valami, amit minden vendég magával hozott: a
meghívó. Attól tartott, ezt már nehezebb lesz szereznie. Ám ekkor
– mintha csak a váratlan szerencsének vagy a gondviselésnek
köszönhetné – Lina fülét gyöngyöző kacagás ütötte meg, és
odafordulva három korabeli lányt látott, amint épp kisegítették
őket a hintójukból. Pompás ruhákban, széles mosollyal locsogtak
és csiripeltek, és izgatottan rendezgették a hajukat az utcán.
Lina felismerte őket a délelőtti díszfelvonulásról. Ők voltak azok
a lányok, akik Rhy és a „fekete szemű herceg” után sóhajtoztak –
akiről Lina most már tudta, hogy nem más, mint Kell. A lökött
csajok, akik az angolt gyakorolták. Hát persze! Hiszen az angol a
királyi népség nyelve, meg azoké, akik velük közösködnek. Lina
vigyora még szélesebbre húzódott. Talán Kellnek volt igaza:
bármilyen más környezetben kirívó lett volna az akcentusa. Itt
azonban épp ellenkezőleg: még segíthet is neki beolvadni,
közéjük tartozni.
Az egyik lány – aki olyan büszkén fitogtatta az angoltudását –
elővett egy aranyszegélyes meghívót, amit mindhárman hosszú
másodpercekig bámultak, majd a hóna alá csapta. Lina közelebb
lépett hozzájuk.
– Bocsánat! – szólt, és megérintette a lány könyökét. –
Pontosan mikor kezdődik az álarcosbál?
A lány szemlátomást nem emlékezett rá. Lassan végigmérte
Linát – olyan finnyás viszolygással, amitől ő legszívesebben
kiverte volna a hölgyike néhány fogát –, majd hűvösen
elmosolyodott.
– Épp most kezdődik.
Lina viszonozta a mosolyt.
– Hát persze! – bólintott, miközben a lány elhúzódott tőle, mit
sem sejtve arról, hogy már nincs nála a meghívója.
A lányok elindultak a palotalépcsők felé, Lina pedig
szemügyre vette a zsákmányát. Végighúzta ujját a papír
aranyozott szegélyén és a díszes arnes-i szöveg betűin. Majd
felpillantott, tekintetével beitta a tárt kapuk felé hömpölygő
vendégmenetet, de nem csatlakozott hozzájuk. A lépcsőkön
felfelé igyekvő nők és férfiak valósággal csillogtak-villogtak
ékköves estélyi ruháikban és sötét, elegáns öltönyeikben. A
vállukról pompás palástok omlottak alá, és nemesfémek szálai
ragyogtak a hajukba fonva. Lina végignézett magán, viseltes
köpönyegén és kopott csizmáin, és toprongyosabbnak érezte
magát, mint életében valaha. Előhúzta zsebéből a szerény
maszkját, ami nem volt több gyűrött, egyszerű fekete
szövetcsíknál. Tudta: még a meghívója és ékes angolsága
ellenére sem engednék be ilyen külsővel.
Visszadugta hát a maszkot a köpenyzsebébe, és körbenézett a
közelben álló piaci bódék között. Távolabb főként ételt és italt
kínáló standok sorakoztak, itt azonban, a vásár palotához
legközelebbi szélén másfajta portékát árultak. Amuletteket is,
igen; de mellettük sétapálcákat, cipőket és egyéb flancos
holmikat. A legközelebbi sátornál kelméket kínáltak; Lina
kihúzta magát, és belépett.
A szemközti falról százféle arc köszöntötte: az egész felületet
beborították a maszkok. Volt ott minden: az egyszerűtől és
dísztelentől a részletekben gazdag, túlcicomázott darabokig, a
gyönyörűtől a groteszkig. Az arcok hunyorítva, komoran vagy
épp vidáman üdvözölték. Lina odament hozzájuk, és le akart
emelni egyet az akasztójáról: egy fekete félmaszkot, amely
homlokrészéből szarvak nőttek ki csigavonalban.
– A tes fera, kes ile?
Lina összerezzent, és meglátta az oldalán álló nőt. Az
alacsony, dundi teremtés feje körül féltucatnyi hajfonat
kígyózott tekeregve, és egy maszk pihent közöttük, mint valami
különleges hajtű.
– Sajnálom – mondta Lina lassan, tagoltan. – Nem beszélek
arnes-iul.
A nő csak mosolygott, és összefonta ujjait széles pocakja
körül.
– Ó, az angolod viszont mesés!
Lina megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ahogy a tiéd is – bókolt.
A nő elpirult. Nyilvánvalóan büszke volt nyelvtudására.
– A bál szolgálója vagyok – magyarázta. – Illő, hogy meg
tudjak szólalni helyesen. – Majd a Lina kezében lévő álarc felé
intett. – Kissé sötét lesz, nem gondolod?
Lina szembenézett a maszkkal.
– Nem – döntötte el. – Szerintem így tökéletes.
Megfordította, és egy számsort látott a belső oldalán, ami
bizonyára az árát jelenthette. Nem shillingben tüntették fel, de
Lina biztos volt benne, hogy az érme típusától függetlenül
túlságosan drága; annyira, hogy nem is engedheti meg magának.
Vonakodva visszaakasztotta a kampójára.
– Miért rakod vissza, ha tökéletes? – csodálkozott a nő.
Lina felsóhajtott. Ellopta volna, ha az eladó nem áll
közvetlenül mellette.
– Nincs rá pénzem – felelte őszintén, és a zsebébe nyúlt. Ujjai
megérintették az ezüstórát. Nagyot nyelt. – Viszont van egy
ilyenem… – Azzal előhúzta a szerkezetet, és odanyújtotta a
nőnek – remélve, hogy nem veszi észre rajta a vérfoltokat
(korábban megpróbálta letörölni a nagyját).
De a nő megrázta a fejét.
– An, an – tiltakozott, és visszahajtotta Lina ujjait az óra köré.
– Nem fogadhatom el a fizetséged. Nem számít az alakja.
Lina a homlokát ráncolta.
– Nem értem…
– Láttalak ma délelőtt. A vásárban. – Lina gondolatban újra
felidézte a jelenetet, amikor csaknem letartóztatták a lopási
kísérletéért. De mint kiderült, a nő nem az incidensre célzott. –
Te és Kell mester, ti… jó barátok vagytok, igaz?
– Hát, ha úgy vesszük… – felelte Lina, és elpirult, amikor a
válasza cinkos mosolyt csalt az eladónő arcára. – Nemnem! –
tiltakozott élénken. – Én nem, vagyis, úgy értem… – De a nő
egyszerűen csak sokat tudóan megpaskolta a kezét.
– Ise av eran – felelte könnyedén. – Nem az én tisztem, hogy… –
elhallgatott, kereste a megfelelő szót. – .kíváncsiskodjam. De Kell
mester, ő aven… áldott…, tudod? Különleges drágakő a városunk
koronájában. Ha pedig az övé a szíved, vagy ő a tiéd, akkor az én
boltom is bármikor a rendelkezésedre áll.
Lina összerezdült. Utálta a jótékonykodást. Még amikor az
emberek azt hitték, ingyen és ajándékba adnak valamit, az akkor
is mindig béklyókkal járt együtt – olyan plusz teherrel, amely
azután mindent kibillentett az egyensúlyából. Lina pedig sokkal
inkább elcsent volna egy tárgyat, mint hogy adós maradjon a nő
– vagy bárki más – kedvességéért. De most szüksége volt az
álruhára.
A nő mintha kiolvasta volna a tétovázást a szeméből.
– Te nem vagy idevalósi, úgyhogy nem tudhatod ezt. De az
arnes-iak számos módon rendezik a tartozásaikat. Nem mindenki
pénzben. Most nem kell tőled semmi, úgyhogy majd máskor
visszafizeted nekem, a magad módján. Rendben?
 Lina még mindig hezitált. Azután megszólaltak a harangok a
palotában, elég hangosan, hogy visszhangozzanak benne, és
végül bólintott.
– Rendben – egyezett bele.
A kereskedőnő elmosolyodott.
– Ir chas! – helyeselt. – Most pedig keressünk valami rád illőt!

***

– Hm. – A nő, aki Calla néven mutatkozott be, töprengve

beharapta az ajkát. – Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél
inkább valami fűzős vagy uszályos estélyi ruhát?
Calla megpróbálta odavezetni Linát egy ruhaállványhoz, de a
lány tekintete egyenesen a férfizakókra szegeződött. Pompás
darabok voltak erős, keményített vállal, magas gallérral és
csillogó gombokkal.
– Nem – felelte Lina, és leemelt egyet a vállfájáról. – Én
ilyesmit keresek.
A kereskedőnő furcsa ámulattal, de kevés – vagy legalábbis
ügyesen leplezett – ítélkezéssel nézett rá, és csak annyit
mondott:
– Anesh! Ha elkötelezted magad emellett, akkor megyek, és
keresek neked hozzá megfelelő csizmát.
Lina pár perccel később a sátor egyik elfüggönyözött
próbafülkéjében találta magát, kezében a legfinomabb ruhákkal,
amiket valaha érintett, a birtoklásukról már nem is beszélve. Ez
sem saját, csak kölcsönzött holmi, helyesbített gondolatban.
Kölcsönbe az enyém, amíg ki nem fizetem.
Előszedte a zsebeiből a különféle tárgyakat – a fekete követ, a
fehér bástyát, a vérfoltos ezüst zsebórát, a meghívót –, és
lerakosgatta maga mellé a padlóra, majd lerángatta kopott
csizmáit, és kibújt régi, viseltes köpenyéből. Calla benyújtotta új,
fekete tunikáját – olyan tökéletesen passzolt rá, hogy eltűnődött,
vajon nem valamiféle szabászati varázslat működik-e benne –, és
egy szűk, testhezálló nadrágot, amely kissé lógott csontos lábain.
Ragaszkodott hozzá, hogy magán tartsa a derékszíját, és Calla
volt olyan tapintatos, hogy nem bámulta meg szájtátva az övbe
tűzött arzenálnyi fegyvert, miközben átadta a csizmáját.
Minden kalóznak szüksége van egy pár tartós, minőségi
lábbelire, ezek pedig pompás darabok voltak: fekete bőrből
készültek, amit valami pamutnál is puhább anyaggal béleltek.
Lina tőle ritka és szokatlan, kéjesen örömteli hangot hallatott,
amikor felpróbálta őket. Na és a kabát! Maga volt a megvalósult
álom: magas galléros, imádnivaló és fekete – igazi ragyogó fekete,
bársonyos és dús –, formára igazított derékkal és rácsatolt
félhosszú köpennyel, amelyet a nyaka két oldalán üvegszerű,
vérvörös kapcsok rögzítettek, onnan omlott le a vállára és a
hátára. Lina csodálattal simított végig az elöl kettős sorban
végigfutó fényes, ónixfekete gombokon. Sosem volt oda az
ízléstelen cicomáért és a cifra holmikért: sosem vágyott többre a
sós tengeri levegőnél, egy jó erős hajónál és egy üres térképnél.
Most viszont, ahogy egy idegen sátorfülkében állt egy távoli
világban, ily gazdag kelmékbe öltözve, már kezdte érteni és
érezni az efféle portéka csáberejét.
Végül kézbe vette a maszkot. A falakon lógó álarcok között
sok finom és törékeny – tollból, csipkéből és fátyolszövetből
készült, üveggyöngyökkel díszített – darab akadt. Szépséges és
kifinomult munkák. Ám az övé másként volt tetszetős, azokkal
épp ellentétes módon. Kevésbé emlékeztette Linát a flancos
ruhákra és pompás ékszerekre, sokkal inkább a gyönyörű
késekre és az éji tengeren úszó hajókra. Erősnek és veszélyesnek
látszott. Az arca elé emelte, és elmosolyodott.
A sarokba támasztva egy ezüstfoncsoros tükör állt:
megcsodálta benne a tükörképét. Már sokkal kevésbé
emlékeztetett az otthoni körözési plakát árnyéktolvajára, és
egyáltalán nem hasonlított arra a cingár lányra, aki rézpetákokat
csórt a megélhetésért, és hogy elmeneküljön egy nyomorúságos
élet elől. Fényezett csizmája térdtől lábujjig csillogott, szépen
megnyújtva és kiemelve a lábát. Zakója kiszélesítette a vállát, és
tökéletesen simult karcsú derekára. Maszkja alul az arca felé
elvékonyodott, a fekete szarvak pedig oly módon csavarodtak a
feje fölé, amely egyszerre hatott elegánsnak és irtózatosnak.
Kritikusan végigmérte magát, ahogy az imént az a lány az utcán,
de most már nem talált semmit, amin gúnyolódni lehetne.
Szelina Bard úgy festett, mint egy igazi király.
Vagy nem is, gondolta és kihúzta magát. Inkább úgy, mint egy
győztes hódító.
– Lina? – hallotta a kereskedőnő hangját a függöny
túloldaláról. Úgy ejtette ki a nevét, mintha tele lett volna „e”
magánhangzókkal. – Hogy érzed, illik rád? – Lina bepakolta az
apróságait új kabátja selyembéléses zsebébe, és kilépett a
próbafülkéből. Csizmája sarka büszkén kopogott a kőpadlón – de
letesztelte, hát tudta: ha a talpa első részére lép, nesztelenül is
tud vele osonni. Amikor Calla meglátta, elmosolyodott. A
szemében huncut fény csillant, és elégedetten csettintett a
nyelvével.
– Mas aven! – bólintott elismerően. – Ezzel a kinézettel inkább
készen állsz lerohanni egy várost, mint elcsábítani egy férfit.
– Kell imádni fogja – biztosította Lina, és attól, ahogyan
kimondta a nevét (finom lágyságot és rejtett intimitást lopva a
szó hangzásába), a kereskedőnőn vidám izgatottság lett úrrá.
Azután a harangok városszerte újra megszólaltak, és Lina
elmormolt egy néma szitkot. – Mennem kell – mondta. – Még
egyszer köszönöm!
– Majd visszafizeted – felelte Calla egyszerűen.
Lina bólintott.
– Úgy lesz.
 Már a sátor bejáratánál járt, amikor a kereskedőnő még utána
szólt:
– Vigyázz rá!
Lina zordan elmosolyodott, és felhajtotta a zakója gallérját.
– Úgy lesz! – ismételte, majd kilépett az utcára.

II
Kell feje fölött színek bomlottak ki: vörös, arany, majd dús,
sötétkék árnyalatok elmosódott foltjai. Először csak széles,
homályos sávoknak hatottak. De azután, ahogy a látása
fokozatosan kitisztult, felismerte bennük a palota drapériáit,
amelyek a mennyezetről lógtak mindegyik királyi hálószobában,
és szövetanyaguk égszerű mintázatokat alkotott.
Kell felsandított, és ráébredt, hogy bizonyára Rhy szobájában
van.
Onnan tudta ezt, hogy a sajátjában a plafon dekorációja az
éjféli égboltot idézte: a csaknem koromfekete szövetek hullámzó
áradatát ezüstfonallal hímezték ki. A királyné hálószoba-
mennyezete olyan volt, mint a déli ég: kék és felhőtlen. A királyé
pedig akár az alkonyat, a sárga és narancsvörös sávjaival.
Egyedül Rhyéban lógtak hajnalszínű drapériák. Kelllel forgott a
világ. Lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, miközben
megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Egy díványon feküdt, a teste belesüppedt az alá rakott puha
vánkosokba. A szoba falain túl egész zenekar játszotta finom
muzsika szólt, amelybe nevetgélés és mulatozás zajai vegyültek.
Hát persze! Rhy születésnapi bálja. Ekkor valaki megköszörülte a
torkát. Kell nagy nehezen újra kinyitotta a szemét, és a hang felé
fordította a fejét. Meglepetten látta, hogy Rhy ül vele szemben.
A herceg egy karosszékben pihent, keresztbe tett lábbal. Teát
kortyolt, és kissé ingerültnek tűnt.
 – Bátyám! – biccentett, és feléje billentette a csészéjét. Tetőtől
talpig feketébe öltözött, de a zakóját, nadrágját és csizmáját
többtucatnyi aranygomb díszítette. A szokásos hercegi korona
helyett maszk – ezernyi apró, csillogó aranypikkellyel díszített
cifra álarc – pihent a feje tetején.
Kell ki akarta söpörni a szemébe lógó hajtincseket, azonban
gyorsan ráébredt, hogy nem képes rá. A keze ugyanis hátra volt
bilincselve.
– Ez ugye csak valami rossz vicc…? – Nagy nehezen
feltornászta magát ülő helyzetbe. – Rhy, a szentek nevére, miért
van ez rajtam? – Nem a Szürke Londonban használatos átlagos,
fém láncszemekből álló bilincs volt, és nem is a Fehér Londonban
elterjedt szadista béklyó, amely ellenállás esetén iszonyatos kínt
okozott viselőjének. Nem, ezt súlyos, tömör acélból verték, és
olyan varázslattal formálták meg, amelyet a mágia elfojtására
terveztek. Meg kell hagyni, bár nem volt olyan komoly eszköz,
mint a királyi testőrség pengéi, de azért így is épp elég
hatékonynak tűnt.
Rhy egy díszes asztalkára helyezte a teáscsészéjét.
– Nem hagyhattam, hogy megint meglépj.
Kell felsóhajtott, és nekitámasztotta a fejét a díványnak.
– Ez nevetséges! Feltételezem, ezért kábíttattál el… Most
komolyan, Rhy!
Rhy keresztbe fonta a karját a mellkasán. Nyilvánvalóan
duzzogott. Kell felemelte a fejét, és körülnézett. Észrevette, hogy
rajtuk kívül két királyi testőr is tartózkodik a szobában, még
mindig a hivatalos egyenruhájukban, leeresztett rostélyú
sisakkal a fejükön. De Kell elég jól ismerte Rhy személyi testőreit
ahhoz, hogy – sisakkal és páncéllal, vagy anélkül – felismerje
őket, és ezek itt biztosan nem tartoztak közéjük.
– Hol van Mortimer és Percy? – kérdezte Kell.
Rhy lustán vállat vont.
 – Gondolom, valamivel többet szórakoznak a kelleténél.
Kell mocorogni kezdett a kanapén, megpróbálta kiszabadítani
a kezét a kellemetlenül szoros bilincsből.
– Nem gondolod, hogy kissé eltúlzod ezt az egészet?
– Merre jártál, testvérem?
– Rhy! – szólt rá Kell szigorúan. – Vetesd le ezt rólam, de
tüstént!
Rhy csizmás lába lecsusszant a térdéről, és szilárdan a földre
dobbant. A herceg kihúzta magát a székében, és egyenesen
szembefordult Kell-lel.
– Igaz?
Kell összevonta a szemöldökét.
– Mi igaz?
– Hogy van nálad egy darab Fekete London?
Kell mozdulatlanná dermedt.
– Te meg miről beszélsz?
– Igaz vagy sem? – makacskodott a herceg.
– Rhy – kezdte Kell lassan. – Ki mondta ezt neked? – Senki
nem tudhatott a kőről, csak azok, akik vissza akarták szerezni.
Rhy csalódottan megrázta a fejét.
– Mit hoztál a városunkba, Kell? Mit szabadítottál rá?
– Rhy, én…
– Pedig figyelmeztettelek, hogy ez fog történni! Megmondtam,
hogy ha nem hagyod abba a titkos üzérkedést, előbb-utóbb
elkapnak, és akkor még én sem tudlak megvédeni.
Kell ereiben megfagyott a vér.
– A király és a királyné tudja?
Rhy szeme résnyire szűkült.
– Nem. Még nem.
Kell megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Helyes. Nem is kell tudomást szerezniük róla. Megteszem,
amit meg kell tennem. Visszaviszem, Rhy. Vissza, egészen a
bukott városig.
Rhy homlokán elmélyültek a ráncok.
– Azt nem engedhetem.
– Miért nem? – erősködött Kell. – A talizmán oda és csak oda
tartozik.
– Hol van most?
– Biztos helyen – felelte Kell, és buzgón remélte, hogy igazat
mond.
– Kell, nem segíthetek, ha nem hagyod.
– Majd én elintézem a dolgot, Rhy. Ígérem neked.
A herceg a fejét ingatta.
– Az ígéreted nem elég – mondta. – Már nem. Áruld el, hol van
a kő!
Kell megdermedt.
– Én egy szóval sem mondtam, hogy kő az.
Súlyos csend ereszkedett közéjük. Rhy rezzenéstelenül állta a
bátyja tekintetét. Majd az ajka végül halvány, sötét mosolyra
húzódott, amely úgy eltorzította az arcát, hogy szinte nem is
emlékeztetett önmagára.
– Ó, Kell! – sóhajtotta. Előredőlt, a térdére könyökölt, és Kell
megpillantott valamit az inggallérja alatt, amitől megdermedt.
Egy függőt. Üveg nyakék volt, vérvörös szélekkel. Ismerte ezt az
amulettet, mert alig pár nappal korábban már látta.
Méghozzá Astrid Dane nyakában.
Kell talpon termett, de az őrök tüstént odaugrottak és
lefogták. A mozdulataik túl egyenletesek voltak, a szorításuk túl
erős. Megigézték őket. Hát persze. Nem csoda, hogy le van eresztve a
sisakrostélyuk. A kényszerítő varázs látszana a tekintetükön.
– Üdv, virágfiú! – A szavakat Rhy szája ejtette ki olyan hangon,
amely egyszerre volt az övé és valaki másé.
– Astrid! – sziszegte Kell. – Mindenkit megigéztél ebben a
palotában?
 Rhy ajkán halk kacaj kélt.
– Még nem, de azon vagyok.
– Mit tettél az öcsémmel?
– Ó, csak kölcsönvettem. – Rhy ujjai begörbültek a gallérja
alatt, és előhúzták a függőt. Csak egy valami lehetett: egy
megszálló amulett. – Antari vér – jelentette ki büszkén. –
Lehetővé teszi, hogy a varázslat mindkét világban egyszerre
létezzen.
– Ezért még megfizetsz! – morogta Kell. – Én…
– Te mi? Mégis mit fogsz tenni? Bántasz? És közben
kockáztatod, hogy a drága herceged is megsérül? Azt erősen
kétlem. – Újra szétterült az ajkán az a lassú, hideg, számító
vigyor, amely oly idegennek hatott Rhy arcán. – Hol van a kő,
Kell?
– Mit keresel te itt?
– Hát nem nyilvánvaló? – Rhy egy kézmozdulattal körbeintett
a szobában. – Terjeszkedem.
Kell rángatni kezdte a bilincseit, és a fém belemélyedt a
csuklójába. A mágiatompító béklyók elég erősek voltak, hogy
kiiktassák az elemek feletti uralmat, és megakadályozzák a
közönséges varázslást, az antari mágiát azonban nem tudták
meggátolni. Bárcsak megtehetné, hogy.
– Áruld el, hová rejtetted a követ!
– Te meg azt, hogy miért viseled az öcsém testét! – vágott
vissza Kell, próbálva időt nyerni.
Astrid felsóhajtott a hercegi húsburokban.
– Oly keveset tudsz a harcról. A csatákat talán kívülről vívják,
de a háborúkat belülről nyerik meg. – Rhy testére intett. – A
királyságokat és a koronákat belülről kaparintják meg. A
legerősebb erőd képes ellenállni a kívülről érkező bármilyen
támadásnak, ugyanakkor védtelen a falain belüli csapás ellen. Ha
a lépcsőkön próbáltam volna bemasírozni a palotátokba, vajon
eljutottam volna idáig? Most viszont senki nem látta az
érkezésem, és nem is számítanak rá. Sem a király, sem a királyné,
sem pedig a nép. Én az ő szeretett hercegük vagyok, és az is
maradok egészen addig a pillanatig, amíg úgy nem döntök, hogy
elég a színjátékból.
– Én tudom – vicsorgott Kell. – Tudom, hogy mi és ki vagy. Mit
fogsz tenni, Astrid? Megölsz?
Rhy arcán különös öröm ragyogott fel.
– Nem, kedvesem – dorombolta. – De biztos vagyok benne,
hogy azt kívánod majd, bár megtettem volna. Most pedig… – Rhy
keze felemelte Kell állát. – Hol van a kövem?
Kell belenézett öccse borostyánsárga szemébe, és túl rajta az
uralkodónőébe, aki a herceg testét bitorolta. Könyörögni akart
Rhynak, esdekelni neki, hogy küzdjön az igézés ellen. De tudta:
hasztalan tenné. Mindaddig, amíg a fehér királynő odabent van,
a fivére elérhetetlen marad.
– Fogalmam sincs, hol lehet – vallotta be Kell.
Rhy mosolya farkasszerűen kiszélesedett.
– Tudod… – Rhy szája formálta meg a nő szavait, ő tartotta fel
a kezét és vette szemügyre hosszú körmeit és a csillogó
gyűrűkkel díszített ujjperceket. Ugyanezek a kezek most sorra
megcsavarták a gyűrűket, hogy az ékköves részük befelé, a
tenyér felé nézzen. – Szinte reméltem, hogy ezt fogod mondani.
Azután Rhy keze ökölbe szorult, és Kell állkapcsának
csapódott.
Kell feje reccsenve oldalra bicsaklott. El is dőlt volna, de az
őrök szorítása felerősödött, és egyenesen tartották a testét. Kell
vér ízét érezte a szájában, de Rhy csak mosolygott azzal a
rettenetes vigyorával, és megdörzsölte az ökle bütykeit.
– Ez remek móka lesz…
 III
Lina fellépdelt a palota lépcsőin; az új kabátjára csatolt félhosszú
köpenye fenségesen lobogott a háta mögött. A csillogó éjféli
bársonyszőnyeg minden egyes lépésére finom hullámgyűrűket
vetett, mintha valóban vízen járna. Más vendégek párban vagy
kisebb csoportokban mászták meg a lépcsősort, de Lina egyedül
ment fel, és közben minden tőle telhetőt megtett, hogy utánozza
gőgös arroganciájukat – kihúzott vállakkal, felszegett állal
vonult. Talán nem volt tehetős, de épp eleget lopott már a
gazdagoktól ahhoz, hogy másolja azok stílusát és modorosságát.
Amikor felért, bemutatta a meghívóját egy feketébe és aranyba
öltözött férfinak, aki meghajolt és oldalra lépett, utat engedve
egy virágokkal borított előcsarnokba. Több virág volt itt, mint
amennyit Lina valaha látott. Rózsák, liliomok, bazsarózsák,
nárciszok, azáleák és még többtucatnyi más fajta, amelyeket első
pillantásra azonosítani sem tudott. Apró fehér, hópehelyszerű
fürtök és masszív hajtások, amelyek a napraforgóra
emlékeztettek volna, ha a napraforgók történetesen égszínkékek
lennének. A helyiséget betöltötte egybevegyülő illatuk, de azt
mégsem érezte zavaróan töménynek. Talán csak kezdek
hozzászokni.
Egy második, elfüggönyözött ajtó mögül zene szűrődött ki, és
a talány, hogy vajon mi rejtőzhet odabent, keresztülcsalogatta
Linát a virágözönbe fúlt galérián. Azután – amikor már épp a
függöny után nyúlt volna, hogy félrehúzza – a túloldalról
egyszeriben megjelent egy második inas, és elállta az útját. Lina
teste megfeszült. Feltámadt benne az aggodalom, hogy az álcája
és a meghívója valahogy mégis kevésnek bizonyult – hogy
leleplezik, mint betolakodó imposztort vagy hívatlan kívülállót.
Ujjai a kabátja alatt rejtőző kése után tapogattak.
 Azután a lakáj elmosolyodott, és merev, darabos angolsággal
azt kérdezte:
– Kit jelenthetek be, uram?
– Bocsánat, tessék? – kérdezte Lina halk, rekedtesre
változtatott mély hangon.
A férfi zavartan összevonta a szemöldökét.
– Milyen címmel és névvel jelenthetem be az úr érkezését?
– Ó. – Végigsöpört rajta a megkönnyebbülés hulláma, és a keze
visszacsúszott az oldala mellé. Ajkai széles mosolyra húzódtak.
– Bard kapitány – mondta –, a Tengerek királyáról. – A szolga
kissé bizonytalannak tűnt, de elfordult, és ellenkezés nélkül
elismételte a szavakat.
A neve felhangzott, és már el is nyelődött a teremben, mielőtt
még egyáltalán beléphetett volna.
Amikor mégis megtette, tátva maradt a szája.
A kinti világ eleven ragyogását valósággal elsápasztotta a
benti világ pazar pompája. Ebben a palotában boltozatos
üvegívek, csillogó falikárpitok fogadták, és az egészet fénylő
szálakkal át- meg átszőtte a mágia. A levegő is élt tőle. De nem a
fekete kő titkos, csábító varázsereje zsongott benne, hanem egy
harsány, fényes, mindent magába ölelő és ellenállhatatlan
hatalom. Kell korábban azt mondta Linának, hogy a mágia olyan,
mint egy hatodik érzék, túl a látáson, szagláson, ízlelésen és a
többin, és most végre megértette, mire célzott. Mindenütt jelen
volt. Mindenben. És részegítően hatott. Nem tudta eldönteni, az
energia vajon a teremben tartózkodó több száz személyből árad,
vagy magából a helyiségből, amely kétségkívül visszatükrözte
azt. Visszaverte és felerősítette, mint a hangokat egy
visszhangzó kamra.
Az egész mégis furcsán – és képtelenül – ismerős volt neki.
A mágia alatt – vagy talán épp amiatt – maga a tér is elevenen
lüktetett, megtelt színekkel és fényekkel. Lina még sosem tette
be a lábát a St. James-be, de abban biztos volt, hogy össze sem
lehet hasonlítani annak az épületnek a pompáját ennek a
tündöklő ragyogásával. Az ő Londonjában semmi nem érhetett
fel ezzel a pompával. Az ő világa ehhez képest szürkének,
sivárnak és üresnek hatott, és Lina legszívesebben megcsókolta
volna a követ, amiért kiszabadította arról a szörnyű helyről, és
idehozta, ebbe a csillogó ékkőpalotába. Akárhová pillantott,
túláradó bőséget és gazdagságot látott. Az ujjai bizseregtek, és
erővel kellett ellenállnia a sürgető késztetésnek, hogy ne kezdje
el sorra kizsebelni a vendégeket. De emlékeztette magát arra,
hogy a nála lévő holmi túlságosan értékes és veszélyes ahhoz,
hogy megkockáztasson egy lebukást.
Az elfüggönyözött ajtó egy kis pihenőteraszra vezetett, arról
pedig újabb lépcsősor ívelt le a bálterem fényezett padlójáig,
amelyet eltakartak a csizmák és a forgó szoknyák.
A lépcső alján állt a király és a királyné, hogy személyesen
üdvözöljék minden egyes vendégüket. Talpig aranyba öltözve
szinte elviselhetetlenül elegánsan festettek. Lina még sosem
jutott ilyen közel eleven királyi méltóságokhoz – persze Kellt
nem számította közéjük –, és bár tudta, hogy ajánlatos volna a
lehető leghamarabb elillannia, mégsem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy fitogtassa kissé az álcáját. Azonkívül elég nagy
udvariatlanság is lett volna, ha nem teszi tiszteletét a
vendéglátóinál. Vakmerő!, morogta egy hang az elméjében, de ő
csak mosolygott, és leereszkedett a lépcsőn.
– Légy üdvözölve, kapitány! – köszöntötte a király, és
határozottan kezet rázott Linával.
– Felség – hajtott fejet, és kétségbeesetten igyekezett mélyen
tartani a hangját. Az uralkodó felé billentette a maszkját, ügyelve
arra, nehogy véletlenül megbökje a szarvak valamelyikével.
– Légy üdvözölve – visszhangozta a királyné, miközben Lina
megcsókolta a feléje nyújtott kezet. Ám ahogy elhúzódott volna,
a királyné váratlanul hozzátette: – Eddig még nem volt
szerencsénk egymáshoz.
– Kell barátja vagyok – közölte Lina a tőle telhető
legközömbösebb hangon, továbbra is a padlóra szegezett
tekintettel.
– Á! – derült fel a királyné. – Akkor hát, Isten hozott!
– Ami azt illeti, felség – folytatta Lina –, éppen őt keresem.
Nem tudja esetleg, merre lehet?
A királyné üres tekintettel végigmérte, majd annyit mondott:
– Nincs itt. – Lina a homlokát ráncolta, a királyné pedig még
hozzátette: – De nem aggódom. – A hangja furcsán
érzelemmentes maradt, mintha egy betanult szöveget ismételt
volna el. A rossz érzés egyre erősödött Linában.
– Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb felbukkan – mondta,
és elengedte a királyné kesztyűs kezét.
– Minden rendben lesz – jelentette ki a király, hasonlóan
üresen kongó hangon.
– Kétségtelenül – tette hozzá a királyné.
Lina homlokán tovább mélyültek a ráncok. Valami nem volt
rendben. Felpillantott – megkockáztatva a tolakodó arcátlanság
vádját, amiért egyenesen a királyné szemébe néz –, és finom
csillogást vett észre az úrnő tekintetében. Ugyanazt a reszkető
pislákolást, amit már az őr szemében is látott, miután az
elmetszette Fletcher torkát. Mágia. Hát senki másnak nem tűnt
fel? Vagy senki más nem volt elég vakmerő ahhoz, hogy ilyen
nyíltan a királyi felségekre nézzen?
A következő vendég finoman megköszörülte a torkát Lina
háta mögött, ő pedig elszakította a tekintetét a királynéról.
– Sajnálom, hogy feltartottam, felség – mondta sietve, majd
gyorsan odébb állt királyi házigazdái mellől, és belépett a
bálterembe. A táncoló és ivó tömeg szélén maradva éberen
kutatta a herceg nyomát. Ám a levegőben vibráló izgatott
várakozás meg a folyton az ajtók és a lépcsősor felé vetett
pillantások alapján ítélve a trónörökös megjelenése egyelőre
még váratott magára.
Lina kiosont a bálterem szélén nyíló kétszárnyú ajtón át, és
egy folyosón találta magát. A hall üres volt, egyetlen őrt és egy
fiatal nőt leszámítva, akik ölelkeztek éppen, és túlságosan
lekötötte a figyelmüket a turbékolás ahhoz, hogy észrevegyék,
amint a lány ellopakodik mellettük, és eltűnik egy újabb ajtó
mögött. Majd még egy mögött. A londoni utcákon való kóborlásai
során elég jól megtanult tájékozódni a labirintusszerű helyeken:
kitapasztalta, hogy a vagyon mindig középen gyűlik fel, a
széleken és a félreeső sarkokban pedig általában megritkul.
Hallról hallra haladt, a palota lüktető szíve körül keringve
anélkül, hogy túlságosan messzire elkóborolt volna. Akárhová
ment, mindenütt vendégeket, őröket és szolgákat talált, de
Kellnek vagy a hercegnek nyomát sem látta, és a folyosók
labirintusának mintázatát sem törte meg semmi. Végül
rábukkant egy csigalépcsőre. Elegáns, de szűk lépcsősor volt,
nem nyilvános használatra szánhatták. Vetett még egy utolsó
pillantást a bálterem irányába, azután megindult rajta felfelé.
Az emeleten a magánlakosztályok csendje honolt, és Lina
érezte, hogy már közel járhat – nem csupán a zavartalan
nyugalom miatt, de azért is, mert a kő a zsebében zsongani
kezdett. Mintha csak megérezte volna, hogy Kell nincs messze, és
még közelebb kívánt volna kerülni hozzá. Lina igyekezett nem
megsértődni ezen.
Újabb, egymásba nyíló folyosókon találta magát, amelyek
közül az első üresen állt, a második azonban nem. Lina befordult
egy sarkon, és elakadt a lélegzete. Sietve visszahúzódott egy
árnyékos falifülke fedezékébe, épp csak elkerülve egy őrszem
éber tekintetét. A katona díszes, kétszárnyú ajtó előtt strázsált,
és nem volt egyedül. Amíg a folyosón minden más ajtó őrizetlen
maradt, addig ezt a hall végében lévőt nem kevesebb, mint három
állig felfegyverzett, páncélos férfi őrizte.
Lina nyelt egyet, és előhúzta legújabb kését az övéből.
Tétovázott. Rövid időn belül már másodjára találta magát ilyen
„három az egy ellen” helyzetben. Eddig még sosem végződött jól
az efféle találkozás, és most is ellene szóltak az esélyek.
Szorosabban megmarkolta a kését, miközben kétségbeesetten
igyekezett kisütni egy olyan tervet, amely nem a biztos halálba
visz. A kő újra felvette a duruzsoló ritmusát, ő pedig vonakodva
bár, de már épp azon volt, hogy előhúzza a kabátzsebéből,
amikor a mozdulat közepén megállt, mert hirtelen észrevett
valamit.
A hallban rendszeres közönként ajtók sorakoztak, és amíg a
tőle legtávolabbit többen őrizték, addig a legközelebbit nem,
ráadásul résnyire nyitva állt. Egy fényűző hálószobába vezetett,
amelynek a túlsó végében balkon nyílt: függönyei lágyan
lengedeztek az esti szellőben.
Lina elmosolyodott, és visszadugta a kést az övébe.
Támadt egy ötlete.

IV
Kell vért köpött Rhy szépséges berakásos padlójára, tönkretéve
ezzel a bonyolult mintázatot. Ha maga Rhy itt lenne, most nem
örülne. De Rhy nem volt jelen.
– A kő, virágszálam! – búgta Astrid fülledten érzéki tónusa
Rhy ajkairól. – Hol van?
Kell küszködve próbált feltérdelni, miközben a két karja
továbbra is össze volt bilincselve a háta mögött.
– Mit akarsz kezdeni vele? – morogta, ahogy a két őr talpra
rángatta.
– Elfoglalom a trónt, természetesen.
 – De hát már van egy trónod! – emlékeztette Kell.
– Igen, egy haldokló Londonban. És tudod, miért haldoklik?
Miattatok. Ennek a városnak az önző és gyáva megfutamodása
miatt! Bennünket tett saját eleven pajzsává, most pedig dúskál és
virágzik, amíg mi elpusztulunk. Nagyon is jogos hát, hogy
elfoglalom, afféle jóvátételként. Vagy megtorlásként, ha úgy
tetszik.
– Szóval, hogy is lesz? – kérdezte Kell. – Hátrahagyod a
bátyádat a világod oszló tetemén, hogy kiélvezhesd ennek a
pompáját?
Hideg, száraz nevetés tört fel Rhy torkából.
– Egyáltalán nem. Akkor igazán rossz testvér volnék, nem
igaz? Athos és én együtt fogunk uralkodni. Egymás oldalán,
vállvetve.
Kell szeme résnyire szűkült.
– Hogy érted ezt?
– Helyreállítjuk a világok közötti egyensúlyt. Újra megnyitjuk
a kapukat. Vagy inkább leromboljuk őket, és létrehozunk egy
újat, amely nyitva marad, hogy bárki… mindenki… tetszés szerint,
szabadon átkelhessen rajta. Ami, ha úgy tetszik, összeolvasztja
majd a mi két híres-nevezetes Londonunkat.
Kell elsápadt. Amikor az ajtókat felnyitották, akkor is csak
ajtók voltak. És szinte mindig zárva tartották őket, méghozzá jó
okkal. Egy nyitott kapu a világok között nem csupán veszélyes
lenne. Hanem instabil.
– A kő nem elég erős, hogy ezt megtegye – jelentette ki, és
próbált minél határozottabbnak tűnni. Pedig valójában nem volt
az. Elvégre a kő Linának is ajtót nyitott. De tűszúrásnyi lyukat
ütni egy anyagba korántsem ugyanaz, mint kettéhasítani az
egész szövetet.
– Biztos vagy benne? – kötekedett Astrid. – Talán igazad van.
Lehet, hogy a kő nálad lévő fele tényleg nem elég hozzá.
 Kell ereiben megfagyott a vér.
– A nálam lévő fele?
Rhy szája mosolyra húzódott.
– Miért, talán nem vetted észre, hogy kettétört?
Kell megtántorodott.
– A fogazott élei – motyogta.
– Athos már így találta, két darabban. Tudod, ő szeret
mindenféle kincsekre bukkanni. Mindig is szeretett.
Gyerekkorunkban rendszeresen gyűjtöttük a köveket a part
mentén, értékes darabok után kutattunk. Ezt a szokását máig
megtartotta. A kutatási módszere azóta jóval kifinomultabbá vált.
Hatékonyabbá és lényegre törőbbé. Persze, tudtunk Fekete
London megtisztításáról és az amulettek elpusztításáról. De
annyira biztos volt benne, hogy kell még lennie valaminek…
akárminek…, ami segíthet megmenteni a haldokló birodalmunkat.
– És rátalált – mondta Kell, miközben nekifeszítette a csuklóit
a fémbilincseknek. Az élei simák voltak és legömbölyítettek, nem
élesek. Tompa fájdalom hasított a karjába, de a bőre csak nem
akart felszakadni. A Rhy padlóján éktelenkedő, saját szájából
származó vérfoltra meredt, de az őrök továbbra is kíméletlenül
tartották, nem enyhült a szorításuk.
– Végigkutatta a terepet – folytatta Astrid Rhy hangján. –
Talált is néhány haszontalan holmit szétszóródva… egy
jegyzetfüzetet, egy ruhadarabot és hasonlókat…, majd, íme, láss
csodát, rábukkant a kőre. Kettétört, igen, de amint bizonyára te
is észrevetted, jelen állapota sem akadályozza meg a hatékony
működésben. Végtére is színtiszta mágiáról van szó.
Szétosztódhat, de az ereje nem gyengül. A két fél
összeköttetésben marad még akkor is, ha fizikailag távol
kerülnek egymástól. Mindkét fél önmagában is elég erős még
ahhoz is, hogy akár az egész világot megváltoztassa. De vágynak
egymásra. A falon át is vonzódnak a másik felükhöz. Ha egy csepp
véred elég ahhoz, hogy ajtót nyisson, gondold csak el, mire
lenne képes a kő két fele együttesen!
Magát a falat is lerombolhatná, gondolta Kell. Szétszaggathatná a
valóságunkat.
Rhy ujjai ütemesen doboltak egy szék támláján.
– Bevallom, az én ötletem volt, hogy megkapd a követ, és
áthozd a határon.
Kell fájdalmas grimaszt vágott, ahogy a csuklóit csavargatta az
acélbéklyókban.
– Miért nem Hollandot használtad? – kérdezte, próbálva
további időt nyerni. – Mármint arra, hogy átcsempéssze a követ.
Hiszen nyilvánvalóan ő hozta el Rhynak azt a nyakláncot.
Astrid vékony mosolyra húzta Rhy ajkait, és egy ujjal
könnyedén végigsimított Kell arcán.
– Téged akartalak, virágfiú. – Rhy keze továbbhaladt és
beletúrt Kell hajába, ahogy Astrid közelebb hajolt, és Kell véres
képének nyomta lopott arcát, úgy suttogta a fülébe: – Egyszer
már mondtam neked, hogy az enyém leszel. – Kell erőlködve
hátrébb húzódott, Rhy keze pedig visszahullott az oldala mellé.
– Azonkívül – folytatta sóhajtva – a logika is ezt diktálta. Ha
bármi balul sül el, és Holland lebukik, a mi koronánkat
hibáztatnák, és nem kapnánk újabb esélyt. De ha téged kapnak el,
akkor azt a te nyakad bánja. Tudok ám a kis hobbidról, Kell. Azt
hiszed, a Perzselt Csontban képesek titkot tartani? Az én
városomban semmi nem maradhat észrevétlen. – Rhy csettintett a
nyelvével. – Egy királyi szolga, akinek megvan az a rossz szokása,
hogy rendszeresen átcsempészik ezt-azt a határon? Nem olyan
nehéz elhinni. Ha pedig minden rendben megy, és sikerül
bevennem ezt a kastélyt, és vele az egész királyságot, akkor
végképp nem hagyhatom, hogy szabadlábon kószálj, és ne legyen
rólad semmi hír. Hogy esetleg harcba szállj ellenem. Nem! Itt
akarlak tudni, ahová tartozol. A lábaim előtt.
 Rhy tenyerében sötét, elektromos energia szikrázott fel, és
Kell felkészült a legrosszabbra, de úgy tűnt, Astrid nem képes
irányítani azt – legalábbis így, Rhy kezdetleges és pallérozatlan
képességeivel nem. A villám irányt tévesztve balra lőtt ki, és
telibe találta a herceg baldachinos ágyának egyik fém
tartóoszlopát.
Kell kikényszerített magából egy erőtlen kacagást.
– Jobb testet kellett volna választanod – mondta. – Az
öcsémnek sosem volt tehetsége a mágiához.
Astrid körözött párat Rhy csuklójával, és szemügyre vette az
ujjait.
– Nem számít – felelte. – Egy egész királyi családból
válogathatok kedvemre.
Kellnek támadt egy ötlete.
– Miért nem próbálsz ki valakit, aki egy kicsit erősebb? –
biztatta.
– Mondjuk téged? – kérdezte Astrid hűvösen. – Azt akarod,
hogy a változatosság kedvéért most a te testedet szálljam meg?
– Na, azt szeretném én látni – felelte Kell kihívóan. Ha el
tudnám érni, hogy levegye a nyakláncát, és inkább az én nyakamba
akassza…
– Megtehetném – suttogta. – De persze a megszállás nem
működik az antarik esetében – tette hozzá szárazon. Kellnek
elszorult a szíve. – Ezt én is tudom, és te is. Azért ügyes
próbálkozás. – Kell nézte, ahogy az öccse megfordul és felemel
egy kést egy közeli asztalról. – Na már most, a megigézés viszont…
– folytatta a csillogó pengét bámulva. – Nos, az egészen más lapra
tartozik.
Rhy ujjai megfeszültek a markolaton, Kell pedig megpróbált
hátrébb húzódni, de egyszerűen nem volt hová. Az őrök acélos
szorítással tartották, miközben a herceg lustán odasétált.
Felemelte a kést, lenyeste a gombokat Kell ingéről, és félretolta a
gallért, mire feltárult a szíve fölötti sima, érintetlen bőr.
– Mily kevés heg… – Rhy Kell bőrének szegezte a penge
hegyét. – De ezen könnyen változtathatunk.
– Megállj! – hallatszott ekkor egy hang a balkon felől.
Lina! Más ruhát viselt: fekete kabátot és szarvas maszkot. A
mellvédkorláton állt, az erkély ajtókeretébe kapaszkodva, és a
herceg mellkasának szegezte a pisztolyát.
– Ez itt családi ügy, nem tartozik senki másra – figyelmeztette
Astrid Rhy hangján.
– Épp eleget hallottam, hogy tudjam, te nem vagy igazi
családtag. – Lina felhúzta a kioldót, és egyenesen Rhy szeme közé
célzott. – Most pedig lépj odébb Kelltől!
Rhy szája zord vigyorra húzódott. Azután előrelendítette a
kezét. A tenyeréből kicsapó villám ezúttal célba talált, és Lina
mellkasába csapódott. A lánynak elakadt a lélegzete;
hátratántorodott, majd – mivel elveszítette a fogást az
ajtókereten, és a csizmája megcsúszott az erkély kőkorlátján –
alázuhant a sötétbe.
– Lina! – kiáltotta Kell, amikor a lány alakja eltűnt a korlát
mögött. Kitépte magát az őrök szorításából, és a béklyói végre
elég mélyen belevágtak a csuklójába ahhoz, hogy kiserkenjen a
vére. Abban a pillanatban a fém köré zárta az ujjait, és
elvakkantotta a parancsot, amely kinyitja a bilincset.
– As Estaro!
A láncok tüstént lehullottak, és Kellbe hirtelen visszatért
minden mágikus ereje. Az őrök rávetették magukat, de ő csak
felrántotta a kezét, mire azok hátrarepültek: az egyik a falba
csapódott, a másik Rhy ágyának fémvázába. Kell kiszabadította a
tőrét, és harcra készen szembefordult Rhyjal.
De a herceg csak nézett rá, szemlátomást remekül szórakozva.
 – És most mi a terved, Kell? Úgysem fogsz bántani, amíg az
öcséd testét viselem.
– Ő nem, de én igen! – Újra Lina hangja szólt, amit a következő
pillanatban pisztolydördülés követett. Rhy arcán fájdalom és
meglepetés villant át, majd az egyik lába megbicsaklott alatta, és
vér sötétítette el a nadrágját a lábikráján. Lina odakint állt – nem
a korláton, mint az imént, hanem afölött, a levegőben lebegve. A
lába feketén gomolygó füstfelhőn nyugodott. Kellt elárasztotta a
megkönnyebbülés, amit azonnal rémület követett. A lány nem
csupán besétált az oroszlán barlangjába, de a követ is magával
hozta.
– Ennél többel kell próbálkoznod, hogy végezz velem –
jegyezte meg, és lehuppant a füsttalapzatról az erkélyre, majd
onnan belépett a hálószobába.
Rhy talpra állt.
– Ez kihívás akar lenni? – Az őrök is kezdtek magukhoz térni:
az egyikük Lina mögé került, a másik Kell mellett készült újabb
támadásra.
– Fuss! – kiáltotta Kell Linának.
– Én is örülök, hogy viszontlátlak! – csattant fel a lány, és
visszadugta a talizmánt a zsebébe. Kell észrevette, amint a mágia
nyomában átsöpör rajta a gyengeség hulláma, de ezt csak a
tekintete és az állkapcsa árulta el. Ügyesen leplezi.
– Nem lett volna szabad idejönnöd! – morogta Kell.
– Nem bizony! – visszhangozta Rhy. – Tényleg nem lett volna
szabad. De most már itt vagy. És nahát, még ajándékot is hoztál
nekem! – Lina a kabáthoz nyomta a kezét, Rhy szája széle pedig
ismét arra az iszonyatos, kegyetlen vigyorra görbült. Kell
felkészítette magát a támadásra, ám ehelyett Rhy keze a saját
mellkasához emelte a pengét, és a bordái közé illesztette annak
hegyét, közvetlenül a szíve alá. Kell megdermedt.
– Add ide a követ, vagy végzek a herceggel!
 Lina a homlokát ráncolta, és a tekintete bizonytalanul villant
ide-oda Rhy és Kell között.
– Úgysem ölnéd meg! – mondta Kell kihívóan.
Rhy felvonta sötét szemöldökét.
– Ezt most tényleg elhiszed, virágfiú, vagy csak reméled, hogy
igazad van?
– Azért választottad épp az ő testét, mert ez része a tervednek.
Te soha…
– Soha ne tételezd fel, hogy ismered az ellenségedet! – vágott
a szavába, majd megnyomta a kést, és a fémhegy a herceg bordái
közé mélyedt. – És ne feledd, egész készletnyi királyom van –
énekelte Rhy Astrid monoton, kántálós hangján.
– Megállj! – követelte Kell, ahogy vér serkent a késhegy körül.
Megpróbált parancsot adni a csontoknak Rhy karjában, hogy ne
mozduljanak, de Astrid saját acélos akarata a herceg testében
meggyengítette Kell erejét.
– Meddig tudod visszatartani Rhy kezét? – kérdezte kihívóan.
– Szerinted mi történik majd, ha kezd kihagyni az
összpontosításod? – Majd Linára fordította borostyánsárga
tekintetét. – Nem akarja, hogy bántsam az öccsét. Jobb lesz, ha
ideadod a követ, mielőtt mégis megteszem.
Lina még mindig tétovázott, Rhy szabad keze pedig a
megszálló amulett köré kulcsolódott, és kiakasztotta a nyakából,
majd lazán tartotta a tenyerében.
– A követ, Lina!
– Ne tedd ezt! – kérte Kell, és maga sem tudta, hogy a szavait
Astridhoz vagy Linához, esetleg mindkettőjükhöz intézi-e.
– A követ!
– Astrid, kérlek! – suttogta Kell, és megbicsaklott a hangja.
Rhy szája ekkor győztes mosolyra húzódott.
– Az enyém vagy, Kell, és meg foglak törni. A szíveddel
kezdem.
 – Astrid!
De már elkésett. Rhy teste Lina felé fordult, és csak annyi
hagyta el az ajkát: „Kapd el!”, mielőtt a levegőbe dobta a függőt,
majd a saját mellkasába döfte a kést.

V
Minden túl gyorsan történt: a függő egyszerre mozdult a
pengével. Kell látta, hogy Lina félrevetődik az amulett útjából, és
még épp idejében fordult vissza, hogy tanúja legyen, amint Rhy
szíven szúrja magát.
– Ne! – üvöltötte Kell feléje vetődve.
A nyaklánc pattogva végigcsúszott a padlón, és megállapodott
az egyik őr csizmájánál. Rhy eközben előreroskadt, ahogy a
penge markolatig süllyedt a mellkasába. Kell odarohant, és
kirántotta belőle a kést.
Rhy – most már valóban ő volt – fuldokló hangot hallatott,
Kell pedig az öccse mellkasához szorította vértől vöröslő ujjait.
Rhy inge elöl máris átázott, és a teste megborzongott Kell
érintésétől. A mágus épp beszélni kezdett volna, hogy kiadja a
mágiának a herceget meggyógyító vérparancsot, amikor a
közelebbi őr oldalról felöklelte, és mindketten az intarziás
padlóra zuhantak.
Pár lépésnyivel odébb Lina a másik őrrel dulakodott,
miközben Kell támadója az egyik kezével felmarkolta a talizmánt,
a másikkal pedig megpróbálta torkon ragadni ellenfelét. Kell
ütött-rúgott, és végül kiszabadult a szorításából, amikor pedig az
őr (és az őt megszálló Astrid) nekirontott, maga elé kapta a kezét.
A fémpáncél – és benne a katona teste – hátrarepült, de ezúttal
nem a falnak, hanem a balkon korlátjának esett, amely
összemorzsolódott a becsapódás erejétől. Az őr teste
átbucskázott rajta és lezuhant. Hatalmas csattanással érkezett a
lenti udvar kövezetére. A hangot azonnal sikoltozás követte, a
teraszhoz futó Kell pedig látta, hogy máris tucatnyi bálozó gyűlt
a holttest köré. Az egyikük, egy pompás zöld estélyiben tündöklő
nő kíváncsian a földön heverő, immár gazdátlan függőért nyúlt.
– Ne! – kiáltotta Kell, de már elkésett. Abban a pillanatban,
ahogy a nő ujjai az amulett köré kulcsolódtak, látta rajta, hogy
megváltozik: a megszállás egyetlen, hosszan elnyújtott
borzongással végiggyűrűzött rajta. Felvetette a fejét, és hideg
mosolyra húzódott az ajka. Sarkon perdült, és beszaladt a
palotába.
– Kell! – kiáltotta Lina, ő pedig megfordult, és most először
körülnézve, egyetlen pillantással felmérte a felfordulást. A másik
őr mozdulatlanul hevert a padlón, a sisakrostélyából dobótőr
nyele meredt elő. Lina a homlokára tolt maszkkal kuporodott
Rhy fölé, és összekulcsolt ujjakkal nyomta mindkét kezét a
herceg mellkasára. Csurom vér volt, de nem a saját vére borította.
Rhy inge azonban már teljesen átázott.
– Rhy! – nyögte Kell, és zokogásba fúló sóhajjal térdelt le a
fivére mellé. Elővonta a tőrét, és mélyen a húsába metszett vele. –
Tarts ki, Rhy! – Odanyomta sebzett tenyerét a herceg
mellkasához – amely különös, szaggatott ritmusban emelkedett-
süllyedt –, és hangosan kiadta a parancsot:
– As Hasari! – Gyógyulj!
Rhy vért köhögött fel.
Az udvarról izgatott hangok szűrődtek fel a megrongált
balkonra. Rohanó léptek visszhangoztak a folyosókon, és
páncélos öklök dübögtek a hálószoba páros ajtaján, amely – Kell
most vette észre – tele volt firkálva mágikus pecsétekkel. Lezáró
bűbájokkal.
– Mennünk kell! – sürgette Lina.
– As Hasari! – ismételte Kell, és rászorított a szúrt sebre. Olyan
nagyon sok vért látott. Túl sokat.
 – Sajnálom! – mormolta Rhy erőtlenül.
– Fogd be, Rhy! – szólt rá Kell.
– Kell! – emlékeztette Lina.
– Nem hagyom itt a testvérem! – jelentette ki ellentmondást
nem tűrően.
– Akkor vigyük magunkkal! – javasolta Lina. Kell tétovázott. –
Te magad mondtad, hogy a gyógyító mágiának időbe telik, míg
hatni kezd. Nem várhatunk. Hozd magaddal, ha akarod, de
mennünk kell.
Kell nagyot nyelt.
– Sajnálom! – mondta, majd nekiveselkedve talpra küzdötte
magát és Rhyt. A hercegnek elakadt a lélegzete a fájdalomtól. –
Sajnálom! – ismételte.
Az ajtón át nem mehettek. Nem parádézhattak végig az egész
palotán a sebesült herceggel a vendégek szeme láttára, akik mind
azért jöttek, hogy megünnepeljék az ő születésnapját. Ráadásul
valahol ott volt közöttük Astrid Dane. De Rhy és Kell szobái
között húzódott egy privát, titkos folyosó, amelyet már kissrác
koruk óta használtak, és Kell most félig támogatva, félig
vonszolva odacipelte az öccsét a rejtekajtóhoz, majd át rajta.
Végigvezette a herceget és Linát a szűk járaton, amelynek falát
egy sor különös jel borította – fogadások, kihívások és személyes
pontszámok rovásai, noha maguk a feladatok, amiket
megörökíteni szándékoztak, már rég feledésbe merültek.
Különös és védett ifjúságuk emléknyomai között vezetett
keskeny útjuk.
Amelyen most vércsíkot hagytak maguk után.
– Maradj velem! – sürgette Kell. – Maradj velem, Rhy! Figyeld a
hangomat!
– Milyen kellemes hang – suttogta Rhy halkan, és a feje
előrebicsaklott.
– Rhy!
 Kell hallotta, hogy páncélos testek törnek be a hercegi
hálókamrába – épp, amint odaértek a saját szobájához. Gyorsan
becsukta maguk mögött a folyosóra nyíló ajtót, a fához szorította
véres tenyerét, és kiadta a parancsot:
– As Staro! – Záródj be!
Ahogy a szavak elhagyták az ajkát, veretes fémpántok kúsztak
elő az ujjai közül, amelyek keresztül-kasul befonták és lezárták
az ajtót.
– Nem menekülhetünk örökké hálószobáról hálószobára –
csattant fel Lina. – Ki kell jutnunk ebből a palotából!
Kell tudta, hogy a lánynak igaza van. El kell tűnniük innen.
Odavezette őket a terem túlsó végében nyíló dolgozószobájához,
amelyben véres nyomok díszítették az ajtó belső oldalát. Titkos
egérutak a város féltucatnyi különböző helyére. Az, amelyik
eddig a Rubinmezőkhöz vitt, hasznavehetetlenné vált, de a többi
még beválhatott. Végigfutott a lehetőségeken, amíg végül
rátalált arra az egyre – az egyetlenre –, amelyről tudta, hogy
biztonságos.
– Sikerülni fog? – kérdezte Lina.
Kell nem tudta biztosan a választ. A világokon belüli ajtók
elkészítése nehezebb volt, a használatuk azonban könnyebb.
Csak egy antari nyithatta meg őket, de – legalábbis elméletileg –
mások is átkelhettek rajtuk. Való igaz, hogy Kell egyszer már
keresztülvezette Rhyt egy hasonló portálon – még aznap, amikor
rátalált a hajófenékben. De akkor csak ketten voltak, most pedig
hárman.
– Ne engedjetek el! – figyelmeztette őket Kell. Friss vérrel
felülrajzolta a jelet, és olyan közel húzta magához Rhyt meg
Linát, amennyire csak tudta. Buzgón remélte, hogy az ajtó – és a
mágia – elég erős lesz, hogy eljuttassa mindhármukat a
szentélyhez.
 TIZENKETTŐ

SZENTÉLY ÉS ÁLDOZAT

A szentély egy folyókanyarulatban helyezkedett el a város szélén.

A kőépület egy templom egyszerű eleganciájával bírt, és
hasonlóan tiszteletet parancsolt. Olyan hely volt, ahová az
emberek legalább annyira a mágiát kitanulni jártak, mint szinte
vallásos imádattal tisztelni. Az itteni tudósok és mesterek egész
életüket annak szentelték, hogy megismerjék az erő esszenciáját,
eredetét, forrását – és hogy csatlakozzanak ahhoz. Hogy
megértsék az elemek legkülönlegesebbikét: a mágiát. Az entitást,
amely ott rejlett mindenben és mindenkiben, mégsem volt
senkié.
Kell gyermekként legalább annyi időt töltött itt, mint a
palotában, és oktatója, Tieren mester irányítása alatt
tanulmányozta a szent művészetet, ahogy a tanár is őt. És bár
rendszeresen ellátogatott ide, már évek óta nem maradt itt
huzamosabban (főként azóta, hogy Rhy elkezdett kínos
jeleneteket rendezni Kell minden eltűnése után, fennen
hangoztatva, hogy ő nemcsak valami eszköz és tartozék, hanem
igenis családtag). Tieren mégis ragaszkodott hozzá, hogy mindig
legyen egy szoba fenntartva a számára, úgyhogy Kell megőrizte a
falán az ajtó rajzát, amelyet egy vérrel rajzolt szimpla kör és
benne egy X alakzat jelzett.
A szentély szimbóluma, a napkereszt.
 Ő és Lina – köztük a véres Rhy – most szinte átestek a palota
pompájából és jelenlegi zűrzavarából egy egyszerű, puritán
kőszobába.
A sima sziklafalakon gyertyafény táncolt. A keskeny, magas
mennyezetű kamra híján volt szinte minden bútorzatnak. A
szentélyben helytelenítettek és megvetettek minden
figyelemelterelést, ezért a magánfülkéket csak a legszükségesebb
felszereléssel látták el. Kell talán aven – áldott –, de Tieren mégis
ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy bánjon vele, mint bármely
más tanítványával (amiért Kell kimondottan hálás volt). Ily
módon, az ő szobájában nem volt se több, se kevesebb, mint
bármelyik másikban: az egyik fal mentén egy faasztal állt, a másik
mellett alacsony prices, mellette egy kis éjjeliszekrény. Az
asztalkán – mint mindig – örökké égő gyertya lobogott. Az
ablaktalan helyiségnek csak egy ajtaja volt, hűvös levegője pedig
a föld alatti helyek, kripták hangulatát idézte.
A padlójába körvonalat véstek, amely köré mindenféle
szimbólumokat rajzoltak: ez az úgynevezett fokozó szféra a
meditáció elősegítésére szolgált. Rhy vére csíkot húzott rajta,
ahogy Kell és Lina odavonszolták őt az ágyhoz, és a lehető
legfinomabban ráfektették.
– Maradj velem! – hajtogatta Kell, de Rhy halk „persze” és
„rendben” meg „ahogy szeretnéd” válaszait idővel felváltotta a
csend és az egyre erőtlenebb pihegés.
Hány As Hasarit mondott el Kell? A szavak szinte halk
kántálássá olvadtak az ajkain és a fejében, ahogy a szívverése
ritmusára ismételgette a vérparancsot. De Rhy nem gyógyult.
Mikor kezd már hatni a varázs? Muszáj működnie! Félelem szorította
el Kell torkát. Meg kellett volna néznem Astrid fegyverét. Oda kellett
volna figyelnem a fémpengére és a belevésett jelekre. Lehet, hogy tett
valamit, amivel blokkolja a mágiámat? Miért nem működik?
 – Maradj velem! – mormolta. Rhy már nem mozgott. A szeme
csukva volt, és az állkapcsa sem feszült már.
– Kell – szólt Lina lágyan. – Azt hiszem, már túl késő.
– Nem! – tiltakozott, és megmarkolta az ágy peremét. – Nem
késő. Csak idő kell a mágiának. Te nem érted, hogy működik.
– Kell.
– Csak időt kell adnunk neki! – Kell mindkét tenyerét az öccse
mellkasára szorította, és elfojtotta a feltörni készülő zokogást,
amikor látta, hogy az nem emelkedik és nem süllyed többé. Nem
érzett szívverést a bordák alatt. – Ez… nem lehet… – nyögte elfúló
hangon, mintha ő is levegő után szomjazna. – Én nem… – Kell
hangja megremegett, ahogy ujjai megmarkolták a testvére véres
ingét. – Nem adhatom fel!
– Vége, Kell – mondta Lina halkan. – Már semmit sem tehetsz.
De ez nem volt igaz. Még mindig maradt egyvalami. Kell
testéből kifutott minden emberi meleg. De egyúttal a tétovázás, a
zavarodottság és a félelem is. Már tudta, mit kell tennie. Tudta,
mi az, amit muszáj megtennie.
– Add ide a követ! – kérte.
– Nem!
– Lina, add ide azt az átkozott követ, mielőtt túl késő lesz!
– Máris túl késő, nem érted? Ő már…
– Nem halott! – csattant fel Kell. Kinyújtotta véres, reszkető
kezét. – Add ide! Most!
Lina a zsebébe nyúlt, és tétovázott.
– Tudod, Kell, nem véletlen, hogy én őrzöm – mondta.
– A fenébe, Lina. Kérlek!
A lány megadóan felsóhajtott, és előhúzta a követ. Kell
kiragadta az ujjai közül, és nem törődve a karján végiglüktető
erővel, visszafordult Rhyhoz.
– Te magad mondtad, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből –
emlékeztette Lina, miközben Kell Rhy élettelen szívére helyezte a
követ, és rányomta a tenyerét. – Tudom, hogy most feldúlt vagy,
de te sem gondolhatod, hogy ez…
De Kell már nem hallotta, mit mond. A hangja semmivé olvadt
minden mással együtt, ő pedig az ereiben keringő mágiára
összpontosította a teljes figyelmét.
Mentsd meg! – utasította a követ.
Erő zendült a vérében, és füst gomolygott elő az ujjai közül.
Felkígyózott a karján, körbefolyta Rhy bordáit, és megfeketedett
kötéllé válva köréjük gabalyodott. Összekötözte, egymáshoz
láncolta őket. De Rhy még mindig mozdulatlanul feküdt.
Az én életem az ő élete, gondolta Kell. Az ő élete az enyém. Kösd
össze az enyémmel, és hozd őt vissza!
Érezte, ahogy az éhes és vágyakozó mágia nekifeszül,
megpróbálja megcsapolni a testét, az energiáját, az életerejét. És
ő ezúttal nem állt ellen: beengedte.
A fekete kötél abban a pillanatban megfeszült, és Kell szíve
meglódult a mellkasában. Kihagyott egy ütemet, azután Rhy
dobbant egyet a Kell tenyere alatt. Egy pillanatra semmi mást
nem érzett, csak megkönnyebbült örömöt.
Azután iszonyú fájdalmat.
Mintha darabokra szaggatták volna, idegszálanként. Kell
felüvöltött, és kétrét görnyedt a herceg fölött, de nem eresztette
el. Rhy háta ívben megfeszült a keze alatt, a mágia sötét kötegei
szorosan köréjük csavarodtak. A kín egyre csak fokozódott,
sodró hullámokban söpört át Kell bőrén, húsán, szívén, az életén.
– Kell! – tört át Lina hangja a fájdalom ködén, és látta, amint a
lány sietve feléjük lép, és már nyújtja a kezét, hogy megállítsa és
kiszakítsa őt a varázslat bűvöletéből. Állj!, gondolta. Nem mondta
ki hangosan, az ujját sem mozdította, de a mágia már a fejében
lüktetett, és meghallotta az akaratát. Átzúdult rajta, és kiáradt
belőle a füst, ami durván hanyatt lökte Linát. A lány keményen a
kőfalnak csapódott, majd a földre rogyott.
 Valami felkavarodott Kellben: egy halk, távoli hang. Ez nem
helyes!, suttogta. Ez… De azután egy újabb fájdalomhullám
következett, és ő megvonaglott. Erő lüktetett az ereiben, és az
öccse mellkasára hajtotta a fejét, miközben a kín vadul szaggatta
a bőrét, húsát, csontját és lelkét.
Rhy levegő után kapkodott, és Kell is, ahogy a szíve újra
kihagyott egy ütemet.
Azután megszűnt dobogni.

II
Halálos csend borult a szobára.
Kell keze lecsúszott Rhy bordáiról, a teste pedig émelyítő
puffanással lebukott az ágyról a kőpadlóra. Lina füle még mindig
csengett, akkora erővel csapódott a falnak a feje. Nagy nehezen
négykézlábra tornászta magát, majd feltápászkodott.
Kell nem mozdult. És nem lélegzett.
Majd egy hosszú, óráknak tűnő pillanat múlva mélyen,
reszketve beszívta a levegőt. Rhy úgyszintén.
Lina a megkönnyebbüléstől szitkozódva térdelt fölé. A mágus
inge nyitva volt, a hasán és mellkasán vércsíkok éktelenkedtek,
azok alatt pedig egy koncentrikus körökből álló fekete
szimbólum égett a mellébe, közvetlenül a szíve fölött. Lina
felnézett az ágyra. Ugyanez a pecsét megjelent Rhy véres bőrén
is.
– Mit tettél? – suttogta. Nem sokat tudott a mágiáról, de abban
biztos volt, hogy valakit visszarángatni a halálból határozottan a
tiltott listán szerepel. Ha minden varázslatnak ára van, ez vajon
mibe kerül Kellnek?
Mintegy válaszként Kell szeme rebbenve kinyílt. Lina
megkönnyebbülten látta, hogy az egyik még mindig kék. Volt
ugyanis egy pillanat a varázslás közben, amikor mindkettő
szurokfeketén csillogott.
– Üdv újra köztünk! – súgta Lina.
Kell nyöszörögni kezdett, Lina pedig felsegítette ülő pozícióba
a hideg kőpadlón. A mágus a priccsre fordította a figyelmét, ahol
Rhy mellkasa lassú, de egyenletes ritmusban emelkedett és
süllyedt. A tekintete a herceg bőrébe sütött bélyegről annak a
sajátján látszó tükörmására vándorolt. Megérintette, és az arca
enyhén megrándult.
– Mit tettél? – kérdezte Lina ismét.
– A sajátomhoz kötöttem Rhy életét – felelte rekedtes hangon.
– Amíg én élek, addig ő is életben marad.
– Elég veszélyes varázslatnak tűnik.
– Ez nem varázslat – felelte Kell halkan, szelíden. A lány nem
tudta eldönteni, hogy a mágusnak nem maradt ereje
hangosabban beszélni, vagy csak attól tart, hogy felébreszti az
öccsét. – Lélekpecsétnek hívják. A varázslatokat meg lehet törni.
Egy ilyen lélekpecsétet viszont soha. Maradandó mágia. De ez
itt… – tette hozzá a billogra meredve –, ez…
– Tiltott? – kockáztatta meg Lina.
– Lehetetlen – felelte Kell. – Ilyen mágia nem is létezik.
Kábának és szórakozottnak tűnt, ahogy talpra állt, és Lina
izmai megfeszültek, amikor észrevette, hogy Kell még mindig
markolja a követ. Az erek ismét kezdtek megfeketedni a
karjában.
– Azt el kell engedned, de tüstént.
Kell úgy pillantott le, mintha már meg is feledkezett volna
róla, hogy még mindig a kezében tartja. De amikor sikerült
lefeszegetni az ujjait róla, a talizmán nem hullott ki a tenyeréből.
Fekete fonalak futottak ki a kőből, végigkígyóztak az ujjain és fel
a csuklóján. Hosszú másodpercekig csak meredt rá.
– Nem megy – mondta végül.
 – És az nem baj? – erősködött Lina.
– De igen – bólintott Kell, és a nyugalma mindennél jobban
aggasztotta a lányt. – … Csak tudod, nem volt más választásom…
Meg kellett… – Elhalt a hangja, és Rhy felé fordult.
– Kell, jól vagy? – Az adott körülmények között ez elég
abszurd kérdésnek hatott, Kell pedig olyan pillantást vetett rá,
amiben minden benne volt, úgyhogy Lina sietve hozzátette: –
Csak mert amikor elvégezted azt a varázslatot, nem voltál
önmagad.
– Hát, most már az vagyok.
– Biztos vagy benne? – csattant fel, és a kezére mutatott. –
Mert ez azért új. – Kell a homlokát ráncolta. – Annak a kőnek
rossz a mágiája, te magad mondtad. Mások energiáján élősködik.
Emberekén. Most pedig hozzád kötötte magát. Nem mondhatod,
hogy ez egy cseppet sem aggaszt téged!
– Lina! – szólt rá Kell sötéten. – Értsd meg, nem hagyhattam,
hogy meghaljon!
– De amit tettél…
– Tettem, amit tennem kellett! – felelte. – De azt hiszem,
mindegy is. Nekem már úgyis befellegzett.
Lina morcos képet vágott.
– Hogy érted ezt?
Kell tekintete meglágyult kissé.
– Valakinek vissza kell vinnie a követ Fekete Londonba, Lina.
Nem csak arról van szó, hogy nyitok egy ajtót, és áthajítom rajta.
Személyesen oda kell vinnem. Át kell mennem vele. Érted? – Kell
újra lepillantott a kőre, amely a kezéhez rögzült. – Soha nem is
reméltem, hogy visszatérhetek.
– Jézusom, Kell! – morogta Lina. – Ha nem is törődsz már az
életben maradással, akkor mi a francnak kellett ez az egész? Mi
értelme volt a saját életedhez kötni Rhyét, ha azután egyszerűen
el akarod dobni magadtól?
 Kell összerezzent.
– Ameddig én élek, addig ő is él. És egy szóval sem állítottam,
hogy a halálomat tervezem.
– De hisz épp most mondtad…
– Azt mondtam, hogy nem térek vissza. A Fekete Londonra
rakott pecséteket valójában nem is arra tervezték, hogy
megakadályozzák bárki bejutását. Sokkal inkább a kijutást teszik
lehetetlenné. Nem tudom hatástalanítani azokat a
védővarázslatokat. De még ha tudnám is, akkor sem tenném. Így
pedig, amíg azok épek és sértetlenek, még ha sikerül is ajtót
nyitnom Fekete Londonba, a pecsétek sosem engednének vissza.
– És erről egy szót sem akartál szólni? Egyszerűen csak
hagytad volna, hogy kövesselek egy ilyen egyirányú, öngyilkos
küldetésre…?
– Te akartál kalandokat! – vágott vissza Kell. – És nem, sosem
állt szándékomban engedni, hogy…
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Kell és Lina elnémult,
csak a vitájuk hangjai visszhangoztak a szűk kőkamra falai
között.
A bejáratban egy fekete köntöst viselő öregember állt. Egyik
kezével az ajtófélfába kapaszkodott, a másikkal sápadt, fehér
fénnyel izzó gömböt emelt maga elé. Nem aszott, erőtlen
öregember benyomását keltette. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg:
szálegyenesen állt, kihúzott vállakkal. Csak ősz haja árulkodott
koráról – és az arcát szántó mély ráncok, amelyeket tovább
mélyítettek a tenyerében ragyogó fény vetette árnyékok. Kell
összehúzta magán a kabátját, és a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Tieren mester! – köszöntötte könnyedén, mintha a hangja
közvetlensége elfedhetné a tényt, hogy ő és Lina is csupa vér, és
egy félholt herceg teste előtt állnak.
– Kell! – bólintott az idős férfi mély homlokráncolással. – Kers
la? Ir vanesh mer… – Azután elhallgatott és Linára nézett. Sápadt
szeme meglepően kék volt; úgy tűnt, mintha átható tekintetével
egyenesen keresztüllátna a lányon. Összevonta a szemöldökét,
azután újra beszélni kezdett, ezúttal angolul. Mintha egyetlen
pillantással fel tudta volna mérni, hogy a lány nem érti a
nyelvüket, mert nem ide tartozik. – Mi járatban? – kérdezte,
egyszerre mindkettőjükhöz intézve szavait.
– Azt mondtad, itt mindig lesz egy szoba számomra –
válaszolta Kell fáradtan. – Attól tartok, most tényleg szükségünk
is van rá.
Oldalt lépett, hogy Tieren mester szemügyre vehesse a
sebesült herceget.
Az öreg szeme elkerekedett, és finom, imaszerű gesztussal az
ajkaihoz érintette az ujjait.
– Ő most…?
– Életben van – bólintott Kell, és a gallérjához nyúlt, hogy
eltakarja a mellkasán a jelet. – De a palotát megtámadták. Nem
tudok mindent elmagyarázni, legalábbis most nem, de hinned
kell nekem, Tieren. Árulók foglalták el a trónt. Tiltott mágiát
használnak, megszállják a körülöttük lévők testét és elméjét.
Senki, sehol nincs biztonságban, és nem bízhatunk senkiben. –
Mire befejezte a mondandóját, kifogyott belőle a szusz.
Tieren néhány lassú, megfontolt lépéssel odament Kellhez.
Furcsán bizalmas mozdulattal a kezébe vette egykori tanítványa
arcát, és ugyanúgy mélyen a szemébe nézett, ahogy az imént a
Lináéba, mintha nyitott könyvként olvasna a tekintetében.
– Mit tettél magaddal, fiam?
Kell hangja elakadt a torkában.
– Csak amit tennem kellett. – Szétnyílt a kabátja, és az öreg
pillantása lesiklott a Kell szíve fölötti megfeketedett bélyegre. –
Kérlek! – A hangja rémülten csengett. – Tieren mester, hidd el,
nem hoztam volna ilyen veszélyt e szent helyre, de nem volt más
választásom.
 Az öreg karjai eleresztették az arcát, és visszahullottak az
oldala mellé.
– A szentély védve van a sötétség erői ellen. A herceg
biztonságban lesz e falak közt.
Kell vonásain szétáradt a megkönnyebbülés. Tieren
visszafordult Linához, hogy még egyszer szemügyre vegye.
– Te nem idevalósi vagy – jelentette ki, mintegy
bemutatkozásképpen.
Lina odanyújtotta a kezét.
– Szelina Bard – mutatkozott be.
Az öreg kezet fogott vele, és valami borzongásféle – csak
annál melegebb – érzés futott végig a lány bőre alatt, amely után
nagy nyugalom áradt szét benne.
– Szólíts Tieren mesternek – felelte az öreg. – Én vagyok az
onase aven… azaz a londoni szentély főpapja. Azonkívül gyógyító
– tette hozzá, mintha ezzel megmagyarázná az előbbi különös
érzetet. Majd elengedték egymás kezét; Tieren odalépett a
herceg mellé, és pihekönnyen Rhy mellkasára helyezte csontos
ujjait. – Súlyosak a sérülései.
– Tudom – felelte Kell reszketegen. – Úgy érzem őket, mintha
a sajátjaim lennének.
Lina teste megfeszült, Tieren vonásai pedig elsötétedtek.
– Akkor megteszem, amit csak tudok, hogy könnyítsek a
fájdalmaitokon.
Kell hálásan biccentett.
– Az én hibám – ismerte be. – De helyre fogom hozni. – Tieren
szólásra nyitotta a száját, de Kell megállította. – Ne haragudj, de
nem árulhatom el – mondta. – A bizalmadat és a diszkréciódat
kell kérnem.
Tieren szája keskeny vonallá vékonyodott.
– Odavezetlek titeket az alagutakhoz – csak ennyit felelt. –
Onnantól már megtalálod az utadat. Amelyikre csak szükséged
van.

***

Kell azóta hallgatott, amióta kiléptek a kis szobából. Nem volt

képes az öccsére pillantani, nem bírt búcsút mondani neki. Csak
nyelt egyet, bólintott, és elfordult, majd követte Tieren mestert
ki a folyosóra, Linával a nyomában. A lány utánuk ment, pár
lépéssel lemaradva; közben Rhy odaszáradt vérét tisztogatta új
kabátja kézelőjéről (sejtette, hogy előbb-utóbb úgyis be kell
piszkítania a kezét és a ruhaujját). A főpap nyomában egyre
mélyebbre hatoltak a szentély mélyébe. Lina szótlanul nézte
Kellt, és azt, ahogy a mágus tekintete Tierenen függött; mintha
arra kérlelte volna némán, hogy mondjon végre valamit. Ám az
öreg nem szólt, és egyenesen előre szegezte a tekintetét. Kell
léptei pedig idővel kezdtek meglassulni, és lemaradt, amíg végül
fej-fej mellett haladt Linával Tieren nyomában.
– Jól áll neked ez a ruha – mondta halkan. – Mondd, hogyan
tettél szert rá?
Lina oldalra billentette a fejét.
– Nem loptam, ha erre célzol. Egy Calla nevű nőtől vettem a
vásárban.
Kell halványan elmosolyodott a név hallatán.
– És hogyan fizettél érte?
– Még sehogyan – felelte Lina. – De ez nem jelenti azt, hogy
nem is fogok. – A semmibe révedt a tekintete. – Bár azt nem
tudom, mikor lesz rá alkalmam…
– Lesz rá, ne aggódj – nyugtatta meg Kell. – Mert itt maradsz.
– Egy nagy francot maradok! – fortyant fel Lina.
– A szentélyben biztonságban leszel.
– Nem fogsz hátrahagyni! Világos?
Kell a fejét csóválta.
 – Eredetileg is úgy volt, hogy csak eddig tartasz velem, és nem
jössz tovább. Amikor igent mondtam, már akkor az volt a
szándékom, hogy itt hagylak a városomban, hogy hírt vigyél a
sorsomról a királynak és a királynénak. – Lina vett egy nagy
levegőt, és már épp válaszolni akart, de Kell feltartotta az ép
kezét. – Meg azért is, hogy biztonságban tudjalak. Fehér London
nem való egy szürkebelinek. Sőt, valójában senkinek.
– Ezt majd én eldöntöm – szögezte le Lina. – Veled megyek, és
kész.
– Lina, értsd meg, ez nem holmi játék. Már így is épp elegen
meghaltak, és nem akarom, hogy…
– Igazad van, ez nem játék – erősködött Lina. – Ez stratégia.
Hallottam, mit mondott az a királynő a kettétört kőről. Mindkét
darabjától meg kell szabadulni, és jelen pillanatban csak az egyik
van nálad. A fehér királynál van a másik, igaz? Ami azt jelenti,
hogy kemény munka vár még ránk. És igen, ránk, Kell. Ők is
ketten vannak, ez pedig azt jelenti, hogy nekünk is ketten
kellene lennünk. Te foglalkozhatsz a királlyal, én meg addig
elintézem a királynőt. Na, mit szólsz?
– Nem vagy kihívás Astrid Dane számára.
– Áruld el, mindenkit így alábecsülsz, vagy csak engem? Talán
azért, mert lány vagyok?
– Azért, mert ember vagy – csattant fel Kell. – Mert lehet, hogy
te vagy a legbátrabb, legvakmerőbb lélek, akivel valaha
találkoztam, de akkor is, még így is túl sok benned a hús-vér
halandó, és túl kevés a varázserő. Astrid Dane pedig másból sem
áll, mint mágiából és tömény rosszakaratból.
– Igen, nos… hurrá, jó neki, de most még csak nincs is a saját
testében, nem igaz? Itt van, és remekül szórakozik Vörös
Londonban. Ami azt jelenti, hogy könnyű célpont lesz. – Lina
rávillantotta a legdörzsöltebb vigyorát. – És lehet, hogy csak
ember vagyok, de mégis sikerült eddig eljutnom.
 Kell a homlokát ráncolta. Bámulatos, hogy nem ráncosabb, főleg
ahhoz képest, hogy milyen sűrűn vág ilyen képet, gondolta Lina.
– Igen – ismerte el. – Eddig, de nem tovább.
– A lányban erő rejlik – jegyezte meg Tieren anélkül, hogy
hátrapillantott volna.
Lina felderült.
– Látod? – páváskodott. – Én is végig ezt bizonygattam.
– Milyen erő? – vonta fel Kell kérdően a szemöldökét.
– Ne légy már ilyen szkeptikus! – tüzelt vissza Lina csípőből.
– Pallérozatlan – felelte Tieren. – Elhanyagolt. Szunnyadó.
– Hát, akkor gyerünk, onase aven! – buzdította a lány, és
kinyújtotta felé a kezét. – Ébreszd fel!
Az öreg visszapillantott rá a válla fölött, és halványan
elmosolyodott.
– Majd magától felébred a maga idejében, Szelina Bard. Ha
táplálod és gondosan ápolod, növekedni fog.
– A másik Londonból származik – tette hozzá Kell. Tieren nem
mutatott meglepetést. – A mágia nélküliből.
– Valójában egyik London sem maradt teljesen mágia nélkül –
jegyezte meg a főpap.
– És ember vagyok, vagy sem – tette hozzá Lina élesen –,
szeretnélek emlékeztetni, hogy csak miattam vagy még mindig
életben. Nekem köszönheted, hogy a fehér királynő nem hord
most úgy, mint egy kabátot. Ráadásul nálam van valami, ami kell
neked.
– És mi lenne az?
Lina előhúzta a zsebéből a fehér bástyát.
– A kulcs.
Kell szeme elkerekedett a meglepetéstől, majd résnyire
szűkült.
– Komolyan azt hiszed, hogy megakadályozhatnád, hogy
elvegyem tőled, ha el akarnám venni?
 Lina egyik kezében a bástyát tartotta; a másikban egy pillanat
alatt ott termett a kése. A markolat rézbokszere megcsillant a
gyertyafényben, a kő pedig halkan, egyenletesen zümmögött,
mintha Kellnek suttogna.
– Csak próbáld meg! – vigyorgott gúnyosan.
Kell megtorpant és ránézett.
– Neked mégis mi bajod van? – kérdezte, és őszintén
tanácstalannak tűnt. – Tényleg annyira nem érdekel a saját
életed, hogy képes volnál pár órányi kalandért meg egy korai,
erőszakos halálért feláldozni?
Lina a homlokát ráncolta. Be kellett ismernie, hogy kezdetben
tényleg mást sem akart, csak egy jó kis kalandot, de most már
nem csak erről volt szó. Igazság szerint látta Kellben a változást,
látta a tekintetét elsötétítő árnyat, amikor megidézte azt az
álnok, átkozott mágiát, és tanúja volt, milyen nehezen tudott
utána kijózanodni és észhez térni. Valahányszor használta a
követ, mintha énjének egyre nagyobb részét veszítette volna el.
Lina nem csak azért akart vele tartani, hogy kielégítse a
veszélyek iránti bizarr éhségét. És nem is azért, hogy Kellnek
legyen útközben társasága. Hanem attól félt, hogy a mágus nem
jár sikerrel, ha egyedül megy tovább.
– Azén életemmel én rendelkezem – jelentette ki. – És nem
fogom itt tölteni, akármilyen gyönyörű is a városod, és
bármennyire is biztonságosabb lenne, ha maradnék. Volt egy
egyezségünk, Kell. Itt van Tieren, hogy őrizze a történetedet és
meggyógyítsa az öcsédet. Én úgysem lennék a hasznára. Hadd
legyek inkább a te segítségedre!
Kell mélyen a szemébe nézett.
– Csapdába fogsz esni ott – mondta. – Amikor véget ér ez az
egész.
Lina megborzongott.
 – Talán – mondta. – Vagy az is lehet, hogy veled megyek a
világ végére. Mert hát, mit tagadjam, felkeltetted a
kíváncsiságom.
– Lina… – Kell szeme elsötétült a fájdalomtól és aggodalomtól,
de a lány csak mosolygott rá.
– Egyszerre csak egy kalandot! – emlékeztette.
Elértek a folyosó végére, és Tieren nekiveselkedve kinyitott
egy páros fémkaput. A vörös folyó fénye felragyogott rájuk
odalentről. Az északi partján álltak, a távolban csillogott a
palota, és továbbra is csillagszerű fények övezték, mintha
minden a legnagyobb rendben volna.
Tieren Kell vállára tette a kezét, és mormolt valamit arnes-iul,
majd hozzátette még angolul:
– A szentek és a mindenek forrása legyenek mindkettőtökkel!
Kell bólintott, és ép kezével megszorította a pap kezét, aztán
kilépett az éjszakába. De ahogy Lina követni akarta, Tieren
megragadta a karját. Hunyorítva méregette, mintha valami titkot
fürkészne.
– Mi az? – kérdezte Lina.
– Hogy veszítetted el? – kérdezte a pap, és ráncos ujjai
felemelték a lány állát.
Lina összevonta a szemöldökét.
– Micsodát?
– A szemedet.
Lina kivonta az arcát a pap markából, és keze a két barna
szeme közül a sötétebbhez ért. Az üvegszemhez. Csak nagyon
kevesen vették észre. A haja éles vonalban húzódott az arca
előtt, és még amikor a szemébe nézett is valakinek, akkor is csak
ritkán állta elég hosszú ideig a másik tekintetét ahhoz, hogy
észrevegyék a különbséget.
– Nem emlékszem – felelte. Nem hazudott. – Még gyerek
voltam, és baleset történt. Nekem legalábbis ezt mesélték.
 – Hm – hümmögött Tieren elgondolkodva. – Kell tudja?
A lány homlokán tovább mélyültek a ráncok.
– Számít az?
Egy hosszú, néma pillanat után az öregember megbillentette a
fejét. Nem biccentés volt ez, és nem is fejrázás, inkább felemás,
kétértelmű gesztus.
– Azt hiszem, nem – felelte aztán. Kell várakozóan
visszanézett Linára.
– Ha hatalmába keríti a sötétség – suttogta Tieren a bajusza
alatt –, el kell venned az életét. – Egyenesen a lányra nézett. A
veséjébe látott. – Gondolod, hogy képes leszel rá?
Lina nem volt benne biztos, hogy akarja-e egyáltalán tudni,
vajon van-e benne elég erő vagy akarat ehhez a feladathoz.
– Ha ő meghal – felelte kitérően –, akkor Rhy is.
Tieren felsóhajtott.
– Akkor a világ olyan lesz, amilyennek lennie kell – jegyezte
meg szomorúan. – Ahelyett, amilyen most.
Lina nagyot nyelt és bólintott, majd elindult, hogy
csatlakozzon Kellhez.
– Akkor hát, Fehér Londonba? – kérdezte, amikor mellé ért, és
odanyújtotta neki a bástyát. Kell nem mozdult. A folyót bámulta,
meg a fölötte átívelő palotát. Lina azt hitte, még egyszer, utoljára
magába issza az ő Londonjának, saját otthonának látványát, és
gondolatban elbúcsúzik. De azután Kell megszólalt.
– A csontok minden világban ugyanazok – intett a város felé. –
De minden egyéb különbözni fog. Legalább annyira, mint ez a
világ a tiédtől. – A folyó túloldalára mutatott, Vörös London
központja felé. – Ahová most megyünk, ott arra lesz a palota.
Athost és Astridot is ott találjuk. Miután átkeltünk, maradj
mindig a közelemben! Ne távolodj el tőlem. Itt most éjszaka van,
ami azt jelenti, hogy Fehér Londonban is, és az a város ilyenkor
tele van sötét és éhes árnyakkal. – Kell Linára nézett. – Még
mindig meggondolhatod magad.
Lina kihúzta magát, felhajtotta a kabátja gallérját, és
elmosolyodott.
– Kizárt dolog.

III
A palotában általános felfordulás uralkodott.
A vendégek összezavarodva, nyugtalanul özönlöttek le a széles
lépcsőn, a királyi őröktől kísérve. Futótűzként terjedtek a
pletykák a tömegben: az erőszakról, halálról és megsebesült
királyi személyekről keringő rémhírek. Olyan szavak repkedtek a
levegőben, mint felségárulás és puccs meg orgyilkosok, és csak
tovább szították a téboly tüzét.
Valaki azt állította, hogy meggyilkoltak egy őrt. Egy másik
kijelentette, hogy látta, amint az őr kizuhan a herceg emeleti
erkélyéről az udvarra. A harmadik szerint egy zöld ruhás nő
ellopott egy nyakláncot a véres tragédia helyszínéről, és
berohant vele a palotába. A negyedik váltig állította, hogy látta,
amint a nő egy másik őr kezébe nyomja a függőt, majd a lábaihoz
roskad. Az őr még csak nem is hívott segítséget. Egyszerűen
elviharzott, egyenesen a királyi hálószobák felé.
A király és a királyné visszavonult; furcsán hűvös nyugalmuk
csak tetézte a vendégek zavarodottságát. Az őr eltűnt a
szobájukban, majd pár pillanattal később a király kitört, és
eddigi látszólagos józanságát sutba vetve felségárulásról kezdett
kiabálni. Azt állította, hogy a herceget megszúrták, amiért Kell a
hibás, és fennen követelte az antari letartóztatását. Ezzel az
addigi zavarodottság egyik pillanatról a másikra pánikká és
káosszá fajult, és sűrű füstként gomolygott az éjszakában, a
szélrózsa minden irányában.
 Mire Mortimer csizmás léptei megközelítették a palotát, a
lépcső már zsúfolásig megtelt aggódó vendégekkel. A Mortimer
páncélján belül rejtőző dolog a táncoló fények és a lökdösődő
testek kavalkádjára vetette fekete szemét. Nem a fizikai erőszak
vonzotta, hanem az illat. Valaki itt erős mágiát használt,
csodásan gyönyörű mágiát, neki pedig feltett szándéka volt
kideríteni, hogy ki lehetett az.
Nekivágott a lépcsősornak, keresztülnyomakodott az izgatott
tömegen. Senkinek nem tűnt fel, hogy a mellvértje széthasadt, és
szétfeszegették a szíve körül. Mintha fekete viaszfolt terült volna
szét páncélja elején. És a fémlemezre fröccsent vért – Percy
kiontott vérét – sem vették észre.
Amikor felért a lépcső tetejére, mélyen beszívta a levegőt, és
elmosolyodott; az éjszaka a pániktól és az erőtől megsűrűsödött
körülötte. Az energia megtöltötte tüdejét, és felfűtötte, mint
kazánt a szén. Most már tisztán érezte a mágia illatát. Szinte a
szájában érezte az ízét.
És éhes volt.
Kifejezetten szerencsés választás volt ez a legújabb húsburok;
az őrök az általános felbolydulásban szó nélkül továbbengedték.
Amikor már bent járt a palotában – túljutva a virágokkal
telipakolt előcsarnokon és hosszú léptekkel átszelve a kiürült
báltermet –, csak akkor állította meg végül egy sisakos figura.
– Mortimer! – szólt rá az őr számonkérően. – Mégis, hol a
fenében… – de a szavak a torkán akadtak, amikor meglátta társa
szemeit. – Mas aven…!
A szitkozódást Mortimer kardja szakította félbe, amely a
láncingen keresztüldöfve becsúszott a bordák közé. Az őr
erőtlenül beszívott egyetlen korty levegőt, és megpróbált
segítségért kiáltani, de a penge oldalra csavarodott, majd felfelé
hasított, ő pedig végleg elnémult. A Mortimer húsálcáját viselő
valami óvatosan a földre engedte a holttestet, visszadugta a
kardját a hüvelyébe, majd leemelte és a saját fejébe húzta a
meggyilkolt őr sisakját. Leeresztette a sisakrostélyt, és onnantól
csak a fémrács résein átszűrődő némi csillogás árulkodott a
fekete szeméről.
A palotában futóléptek döngtek és kiáltozva kiadott
parancsok visszhangoztak a feje fölött. Felegyenesedett. A levegő
tele volt vérrel és mágiával, ő pedig elindult, hogy megtalálja
azok forrását.

***

A kő még mindig énekelt Kell kezében, de nem egészen úgy, mint

azelőtt. Most a dallam, az erő monoton lüktetése mintha
egyenesen a csontjaiban zengett volna, nem azok felett. Minden
pillanatban érezte a szívverésében és a fejében. Olyan volt, mint
valami sajátos visszhang. Második pulzus. Különös csend és
nyugalom járt vele: olyan, amelyben még kevésbé bízott, mint a
kezdeti nagy erőhullámban. Ez a higgadtság azt súgta neki, hogy
minden rendben lesz, csitítva babusgatta és nyugtatta a szívét, és
elfeledtette vele, hogy most is a tenyerében tartja a követ.
Hozzákapcsolódott a kezéhez, mégis az érzékelésén kívül
maradt, és már azért is küszködnie kellett, hogy egyáltalán
emlékezzen rá, hogy ott van nála. Benne. Valahányszor eszébe
jutott, mintha rémálomból ébredt volna, teli pánikkal és
félelemmel, hogy azután újra magába nyelje a mákony. A szellemi
tisztaságnak e röpke pillanataiban szabadulni akart: ha kell,
foggalkörömmel kivájni, kitépni, kiszaggatni magából azt az
átkozott követ. Lemetszeni a bőréről, a húsáról. De mégsem tette,
mert a sürgető vággyal szemben, hogy ellökje magától,
ugyanolyan erővel ott élt benne a sóvárgás is, hogy szorosan
magánál tartsa, hogy úgy kapaszkodjon a melegébe, mintha
máskülönben a fagyhalál kerülgetné. Szüksége volt a talizmán
erejére. Úgy érezte: most jobban, mint valaha.
 Kell nem akarta, hogy Lina is lássa, mennyire meg van
rémülve, de úgy vélte, a lány észrevette, és tisztában van a
helyzettel.
Megindultak vissza a városközpont felé. Az utcák jórészt
kihaltak voltak a folyónak ezen az oldalán, de még át kellett
kelniük az Isle fölött átívelő hidak valamelyikén. Az pedig túl
veszélyesnek ígérkezett, túl védtelenné és kiszolgáltatottá
válnak majd fedezék nélkül. Különösen mivel félúton újra
megjelent Kell arca az utcákra kitett összes nyilvános
hirdetőtáblán.
Csak éppen ezúttal nem az állt rajtuk:

ELTŰNT
hanem:
K Ö R Ö Z É S A L A T T.

Méghozzá felségárulás, gyilkosság és erőszakos emberszöktetés vádja

miatt.
Kell mellkasa összeszorult a rágalmak láttán, de szilárdan
belekapaszkodott a tudatba, hogy Rhy legalább biztonságban van
– annyira, amennyire a jelen helyzetben egyáltalán lehetséges.
Ujjai megérintették a szíve fölé égett bélyeget; ha
összpontosított, érezte Rhy szívverésének visszhangját, a
pulzusát, amely hajszálnyi késéssel követte a sajátját.
Körülnézett, és – a képeket egymásra vetítve az elméjében –
megpróbálta maga elé képzelni az utcákat nemcsak úgy, ahogyan
itt kinéztek, de olyannak is, amilyenek Fehér Londonban
lesznek.
– Ez talán megteszi; ezzel kell beérnünk – mondta végül.
Ahol megálltak, egy hajósorral szembeni mellékutca
bejáratánál – Lina vizslató tekintettel méregette –, a másik
városban ugyanitt egy híd elé kerülnek majd. Egy olyan híd elé,
amely elvezet a Fehér Kastély falaiban végződő zsákutcához. Kell
útközben beszélt Linának a másik Londonban rájuk leselkedő
veszélyekről, a vérszomjas uralkodó ikrektől az éhező, mágiára
sóvárgó lakosságig. Azután leírta neki a kastélyt, és felvázolta
előtte a tervét, mert egyelőre benne is csak nagyjából
körvonalazódtak a teendőik.
Ennyije volt. Elnagyolt elképzelések és remény. Annak
reménye, hogy sikerrel járnak, hogy képes lesz elég hosszú ideig
kitartani és megőrizni önmagát, hogy legyőzhesse Athost, és
visszaszerezze a kő másik felét. Azután pedig…
Kell lehunyta a szemét, és vett egy lassú, mély lélegzetet, hogy
megnyugodjon. Egyszerre csak egy kalandot! – visszhangoztak
elméjében Lina szavai.
– Mire várunk még?
Lina a falnak támaszkodott. Megkopogtatta a téglákat.
– Gyerünk, Kell! Ideje ajtót nyitni. – És a lány vagány lazasága,
dacos energikussága… az, hogy még most sem tűnt nyugtalannak
vagy rémültnek, csak izgatottnak…, erőt adott neki.
A mély vágás a tenyerében – bár most félig eltakarta a fekete
kő – még mindig friss volt, és szivárgott. Az ujját a sebhez
érintette, és vonalat rajzolt maguk előtt a téglafalra. Lina
megfogta a kezét – a kő a tenyerük között dalolt –, és átnyújtotta
neki a fehér bástyát, Kell pedig a falon csillogó vérjelhez
érintette, és nyugalmat erőltetett magára.
– As Orense! – parancsolta, mire a világ meglágyult és
elsötétedett körülöttük. Előreléptek, át a frissen vágott
ajtónyíláson.
Vagy legalábbis így kellett volna történnie.
De a mozdulat közepén, félúton az átkelésben egy erő
visszarántotta Kellt, kitépve Lina kezét az övéből, ahogy őt is a
világok közötti térből, vissza Vörös London utcájának kemény
macskaköveire. Kell kábán pislogott fel az éjszakai égboltra,
azután ráébredt, hogy nincs egyedül. Valaki előtte állt. Az alak
először nem volt több puszta árnyéknál, ahogy némán feltűrte a
ruhaujját. Azután Kell meglátta a gallérjánál megcsillanó kerek
ezüstkapcsot.
Holland lenézett rá, és összevonta a szemöldökét.
– Hová ilyen sietősen?

IV
Lina fekete csizmája egy sápadt utcán ért földet. A feje forgott
kicsit a hirtelen váltástól, ezért a falnak támaszkodott.
Meghallotta maga mögött Kell lépteinek hangját.
– Na, ez már haladás! – mondta visszafordulva. – Ezúttal
legalább ugyanarra a he…
De Kell nem volt mögötte.
Egy híd lábánál állt a járdán; a Fehér Kastély előtte emelkedett
a távolban, a folyó túloldalán, amely nem volt sem szürke, sem
vörös, hanem gyöngyházfényű, félig befagyott, a sűrűsödő
éjszakában tompán csillogó víztükör. A folyó mentén sorakozó
utcai lámpások sápadtkék fénnyel égtek, és különös, színtelen
derengésbe borították a világot. Lina az élénkfekete ruháiban
éppúgy kirítt a környezetéből, ahogy a fény ragyog a sötétben.
Valami megvillant a földön a lábánál, és lepillantva észrevette
az utcán heverő fehér bástyát, rajta Kell vérpettyeivel. De maga
Kell nem volt sehol. Lina felvette, és zsebre dugta az
emléktárgyat, közben próbálta visszafojtani az egyre fokozódó
idegességét.
A közelben egy kiéhezett kóbor kutya nézte üres tekintettel.
Lina azután gyorsan tudatára ébredt más figyelő szemeknek
is. Az ablakokban és kapualjakban, meg a sápadt fényfoltok
közötti árnyékokban. Keze a bokszermarkolatos kése után nyúlt.
– Kell? – szólította a mágust halkan, de nem érkezett válasz.
Talán az történt, mint a múltkor; lehet, hogy egyszerűen csak
szétváltak, és már jön is, hogy újra csatlakozzon hozzá. Talán. De
Lina érezte a különös rántást, amikor átléptek, és a mágus túl
korán eresztette el a kezét.
Léptek visszhangoztak mögötte, ő pedig lassan körbefordult,
de nem látott senkit.
Kell előre figyelmeztette erre a világra – a veszélyes jelzőt
használta –, de Lina saját világából is annyi mindenre illett ez a
kifejezés, hogy nem nagyon törődött vele. Végtére is a fiú egy
palotában nőtt fel, ő pedig az utcán, ezért úgy vélte, jóval többet
tud a rosszhírű sikátorokról és a még azoknál is veszélyesebb
alakokról, mint Kell. Most viszont, hogy egyedül maradt egy
idegen világban, Lina kezdte úgy érezni, talán több hitelt kellett
volna adnia a mágus szavainak. Bárki – még egy főrangú is –
láthatta az itteni veszélyt. Tisztán érezhette a szagát. A halálét,
hamuét és a szmogos téli levegőét.
Megborzongott. Nemcsak a hidegtől, hanem félelmében is. Az
egyszerű, zsigerig ható érzéstől, ami itt eltöltötte. Olyan volt,
mint belenézni Holland fekete szemébe. Lina életében először azt
kívánta, bár több fegyvere lenne a késeknél és egy kovás
pisztolynál.
– Övos norevjk – hallatszott egy hang jobb kéz felől, és amikor
feléje perdült, meglátott egy kopasz férfit, akinek teljes csupasz
bőrét tetoválások borították – a feje búbjától az ujja hegyéig.
Bármilyen nyelvet beszélt is, nem úgy hangzott, mint az arnes-i.
Nyers, torokhangokkal teli beszéd volt, és bár a lány nem értette
magukat a szavakat, a tónust mindenesetre világosan érzékelte,
és egyáltalán nem tetszett neki.
– Tovach ös mostevna – mondta egy másik, bal kéz felől
megjelenő fickó, akinek olyan volt a bőre, akár a száraz
pergamen.
Az első alak felröhögött. A második ciccegett.
 Lina előhúzta a kését.
– Vissza! – utasította őket, és remélte, hogy a gesztusa áthidal
minden nyelvi akadályt.
Az idegenek összenéztek, azután elővonták fogazott élű
fegyvereiket.
Hideg szellő söpört végig az utcán, és Lina leküzdött egy
borzongást. A kétes szerzetek romlott fogú vigyorban törtek ki.
Lina leeresztette a kését. Majd egyetlen olajozott mozdulattal
előhúzta a pisztolyát a tokjából, felemelte és egyenesen az első
alak szeme közé lőtt. A férfi úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli, és
Lina elvigyorodott, amíg rá nem ébredt, milyen fülsiketítően
hangosat dörrent a revolvere. Nem is tudatosult benne, mekkora
csend honol a városban, amíg el nem dördült a fegyvere. A
hirtelen zaj végigvisszhangzott az utcákon. Körülöttük
mindenfelé ajtók és ablakok kezdtek nyílni. Árnyak mozdultak.
Suttogások és mormogások keltek az utca sarkairól – előbb egy,
majd még egy, végül már tucatnyi.
A második fickó, a pergamenbőrű halott társára pillantott,
majd vissza Linára. Újra beszélni kezdett reszelősen mély, halk,
fenyegető hangján, Lina pedig örült, hogy nem érti ezt a nyelvet.
Nem akarta tudni, mit mond neki.
Sötét energia szikrái pattogtak a levegőben a férfi pengéje
körül. Lina érezte, hogy többen is mozognak mögötte. Az
árnyékok emberi alakot öltöttek: sovány, szürke, komor külsejű
figurákét.
Gyerünk, Kell!, gondolta kétségbeesetten, miközben újra
lövésre emelte a fegyverét. Merre vagy már?

V
– Engedj át! – kérte Kell.
Holland felvonta a fél szemöldökét.
 – Kérlek! – esdekelt. – Véget tudok vetni ennek.
– Valóban? – kérdezte Holland kihívóan. – Nem hiszem, hogy
megvan benned, ami ahhoz kellene. – A pillantása Kell kezére
vándorolt, amelyet körülfont a sötét mágia. – Egyszer már
figyelmeztettelek: a mágia nem az egyensúlyról szól, hanem az
uralomról. Vagy te irányítod, vagy az irányít téged.
– Még mindig én irányítok – bizonygatta Kell fogcsikorgatva.
– Nem – felelte Holland egyszerűen. – Nem te. Amint
beengedted a mágiát, már vesztettél is.
Kell mellkasa elszorult.
– Nem akarok harcolni veled, Holland.
– Nincs választásod. – Holland az egyik kezén hegyesre
csiszolt gyűrűt hordott, amellyel most vágást ejtett a tenyerén.
Vére a kövezetre csöpögött. – As Isera! – mondta lágy hangon.
Fagyaszd meg!
A sötét cseppek földet érve tüstént fekete jéggé változtak, ami
sebesen szétterjedt az utcán. Kell megpróbált hátralépni, de a jég
túl gyorsan mozgott, és másodperceken belül mindent beborított
a talpa alatt, ő pedig az egyensúlyáért küzdött.
– Tudod, mi tesz téged gyengévé? – kérdezte Holland. – Az,
hogy még sosem kellett erősnek lenned. Nem kellett igazán
küzdened. Főleg nem az életedért. De ma éjjel ez megváltozik, Kell.
Ma éjjel meghalsz, ha nem harcolsz. Ha pedig…
Kell nem várta meg, amíg befejezi. Hideg forgószél kerekedett
az utcán, és csaknem ledöntötte Kellt a lábáról, miközben
Holland felé örvénylett. Körülvette a fehér antarit, teljesen
beburkolta és elnyelte szem elől. A szél hangosan süvített, de
Kell azon át is meghallott egy halk, kísérteties hangot. Azután
ráébredt, hogy nevetést hall.
Holland kacagott.
A következő pillanatban előbukkant az antari vérfoltos keze,
és kettéválasztotta a ciklonfalat, majd egyszerűen kilépett a
körülötte tomboló széloszlopok közötti résen.
– A levegő nem válhat élessé – dorgálta ifjú ellenfelét. – Nem
árthat. Nem ölhet. Gondosabban kellene megválasztanod az
elemeidet, barátom. Ezt figyeld!
Holland olyan sima gyorsasággal mozgott, hogy szemmel
követni is alig lehetett, nemhogy utánozni. Egyetlen olajozott
mozdulattal féltérdre ereszkedett, megérintette a talajt, és kiadta
a parancsot: As Steno! Törd szét!
Az utca kőburkolata a tenyere alatt tucatnyi éles szilánkra
hasadt. Ahogy felállt, a repeszek is vele emelkedtek, majd a
levegőben lebegtek, akár a szögek a sikátorban. Rántott egyet a
csuklóján, mire a szilánkok egyenesen Kell felé zúdultak. A
tenyeréhez feszülő fekete kő figyelmeztetően felzümmögött, neki
pedig alig maradt ideje, hogy maga elé kapja a kezét, benne a
fényesen felragyogó talizmánnal, és azt kiáltsa: – Állj!
A füst előgomolygott, és elkapdosta röptükben a
repeszdarabokat, majd porrá zúzta valamennyit. Hatalmas erő
áradt szét Kellben a paranccsal egyidejűleg, amit tüstént valami
sötétebb és hidegebb követett. Elakadt tőle a lélegzete. Tisztán
érzékelte, ahogy a mágia a bőrén és a bőre alatt is egyre feljebb
kúszik. Minden akaraterejét összeszedve megállította és
visszaszorította, a füst pedig eloszlott.
Holland a fejét csóválta.
– Rajta, Kell! Használd a követ! Gyorsabban felemészt, az igaz,
de lehet, hogy így talán győzhetsz.
Kell elmormolt egy szitkot, és megidézett egy újabb ciklont,
ezúttal közvetlenül maga előtt. Csettintett a szabad keze ujjaival,
mire apró láng jelent meg a tenyerében. Amikor hozzáérintette a
kavargó levegőhöz, az magába szippantotta, és kavargó
lángörvénnyé szította a kis tüzet. Az égő ciklon végigperzselte a
talajt, útközben megolvasztotta a fekete jeget, és egyenesen
Hollandnak rontott – aki szétvetette a kezét, és pajzsként
rántotta maga elé a kockaköveket. Majd abban a pillanatban,
ahogy kialudt a tűz, Kell felé lódította az egész kőfalat. Ő is maga
elé kapta a karját, és küszködve próbálta megszerezni az
irányítást a szikladarabok felett. Túl későn vette csak észre, hogy
azok csupán figyelemelterelésül szolgáltak, miközben egy
magasba ívelő hullám hátulról telibe kapta.
A folyóból megidézett szökőár elsodorta Kellt, aki
négykézlábra bukott. De mielőtt még magához térhetett volna, a
víz felkapta, és köréje tekeredett, mint egy óriáskígyó. Kell
pillanatok alatt csapdába esett az áradatban, és levegő után
kapkodott, de a hullám teljesen elnyelte. Kétségbeesetten
küzdött, ám a víz ereje megbéklyózta.
– Astrid élve akart megkapni – közölte Holland, és előhúzta az
íves pengéjét a köpenye alól. – Ragaszkodott hozzá.
– Szabad keze ökölbe szorult, a víz pedig Kell köré sűrűsödött,
és kipréselte tüdejéből a maradék levegőt. – De biztos vagyok
benne, hogy meg fogja érteni, ha azt mondom, nem volt más
választásom: a kő visszaszerzéséhez meg kellett ölnöm téged.
Holland lassú, kimért léptekkel közelített hozzá a jeges
talajon. Az oldala mellett lógatta a tőrét. Kell vadul csapkodott és
tekergőzött, kétségbeesetten kutatott valami – bármi – után, amit
felhasználhatna. Erejével kinyúlt a Holland markában lévő
pengéért, de a fém még csak meg sem rezdült. Le van védve. Kell
kezdett kifogyni a levegőből, Holland pedig már csaknem beérte.
Azután a vízfalon keresztül meglátta a kirakodott
hajófelszerelések hullámzó képét a híd mellett: a deszkák és
árbocok halmait, meg az oszlopokra tekert sötét
vaslánckötegeket.
Kell ujjai megrándultak, mire a legközelebbi lánc a levegőbe
röppent, majd Holland csuklója köré tekeredett, megzavarva őt
az összpontosításban. A víz elvesztette addigi formáját és
szétömlött, Kell pedig bőrig ázva és levegő után kapkodva
előrebukott a járda kövére. Holland még mindig próbálta
kiszabadítani magát, és Kell tudta, pillanatnyi tétovázást sem
engedhet meg magának. Egy másik póznáról újabb vaslánc
tekeredett kígyóként az antari lába köré, majd fel a derekára.
Holland megpróbálta elhajítani a görbe pengét, de egy harmadik
lánc elkapta a karját, és szorosan a testéhez húzta. Kell tisztában
volt vele, hogy ez nem tart ki sokáig, és csak pillanatnyi
haladékot nyert. Akarattal felemelt egy fémrudat a dokk talajáról,
és megállította a levegőben, alig kétarasznyira Holland mögött.
– Nem hagyhatom, hogy győzz – mondta Kell.
– Akkor jobb, ha végzel velem! – vicsorogta Holland. – Mert
amíg élek, sosem lesz vége!
Kell előhúzta az alkarjára csatolt tőrét, és felemelte, mintha le
akarna vele sújtani.
– Ennél keményebben kell próbálkoznod! – jegyezte meg
Holland gúnyosan, és Kell keze mozdulatlanná dermedt, ahogy
visszatartotta a másik antari akarata. Kell azonban épp erre
számított. Abban a pillanatban, ahogy Holland a késre
összpontosította a figyelmét, Kell támadásba lendült, de nem
szemből, hanem hátulról: minden erejével előrelendítette a
fémrudat.
A rúd vadul átsüvítve a levegőn célba talált: elég nagy erővel
csapódott Holland hátába, hogy áthatoljon a köpenyen, a bőrön,
húson és csonton. Elöl kibukkant Holland mellkasából: a fém és a
vér eltakarta a szíve fölé égetett pecsétet. Az ezüstcsat eltört,
lehullott, és a félhosszú köpeny lecsúszott Holland válláról,
ahogy megbicsaklott térddel a lucskos utcakőre zuhant.
Kellt rettenetes szomorúság kerítette hatalmába, ahogy
odalépett az antari testéhez. Ketten maradtak, kihalófélben lévő
fajtájuk utolsó hírmondóiként. Most pedig ő lett az egyetlen, a
legutolsó. Rövidesen nem lesz belőlük egy sem. Talán jobb is így.
Lehet, hogy így kell lennie.
 Kell a véres fémrúdra kulcsolta a kezét, és kirántotta Holland
mellkasából. Félrelökte a rögtönzött nyársat, amely tompa
csörömpöléssel pattogott végig az utcán, mint egy kihagyó
szívverés. Kell letérdelt Holland teste mellé, amely alatt egyre
nagyobb tócsába gyűlt a sötét vér. Amikor megpróbálta
kitapintani a pulzusát, még érzékelt egy gyenge és egyre
erőtlenebb lüktetést.
– Sajnálom! – sóhajtotta. Felesleges és ostoba érzelgősségnek
tűnt, hogy kimondta, de a haragjából már kiveszett minden él. A
bánata, a félelme, a vesztesége – mindez egyetlen állandó,
egyenletes sajgássá tompult benne, és úgy érezte, talán már
sosem fog tudni megszabadulni ettől a kíntól. Benyúlt az antari
gallérja alá, és rátalált a nyaka körüli zsinóron függő Fehér
London-érmére.
Holland tudta. Előre látta a támadást, és mégsem akadályozta
meg. Az utolsó pillanatban, mielőtt a fém lesújtott volna rá
hátulról, feladta a harcot. Egyetlen másodpercre csupán, alig
szívdobbanásnyi időre, de ez elég volt ahhoz, hogy Kell fölénybe
kerüljön és győzzön. És abban a röpke pillanatban, miután a
fémrúd felnyársalta a testét, és mielőtt még a földre rogyott, nem
harag vagy fájdalom villant át az arcán. Hanem
megkönnyebbülés.
Kell eltépte a zsinórt, felegyenesedett, de nem tudta rávenni
magát, hogy csak ott hagyja az antarit az utcán. Az érmére, majd
a várakozó falra pillantott, azután nekiveselkedett, és talpra
rángatta Holland testét.

VI
Az első, amit Kell meglátott, amikor belépett Fehér Londonba,
Lina volt, ahogy vadul hadonászik két véres pengéjű késsel.
Sikerült utat vágnia az emberek eleven sorfalán – a leszúrt testek
szanaszét hevertek az utcán –, de négy vagy öt további alak
körözött körülötte, és még többen várakoztak a háttérben éhes
tekintettel, miközben magukban suttogtak.
– Csinos vörös vér.
– Mágiaszaga van.
– Nyissuk fel!
– Lássuk, mi van benne.
Kell lerakta maga mellé Holland testét.
– Vös rensk torejk! – mennydörögte, ráadásként pedig még a
föld is felmorajlott a hangjától. Tágítsatok tőle!
Amikor észrevették, izgatottság hullámzott végig a tömegen –
néhányan eliszkoltak, de mások, a túl kíváncsiak csak egy-két
lépésnyit hátráltak. Abban a pillanatban, ahogy Lina meglátta,
résnyire szűkült a szeme.
– Nagyon-nagyon elkéstél! – zsörtölődött. A szokásos
nyugalma lefoszlott róla, és alóla előbukkant a félelemtől
pattanásig feszült énje. – És miért vagy csuromvíz? – Kell
lepillantott a csöpögő ruháira. Végighúzta felettük a kezét,
akarattal kipréselve belőlük a vizet, és a következő pillanatban
már szárazon állt, leszámítva a csizmája körül meggyűlt tócsát.
– Váratlan nehézségem támadt – intett vissza Holland felé. De
több sötét szemű városlakó máris vizsgálgatni kezdte a testet. Az
egyikük előhúzott egy kést, és a haldokló antari csuklójához
nyomta.
– Állj! – parancsolta Kell, és egy hirtelen széllökéssel
hátrataszította a támadókat. Majd nekigyürkőzött, és a vállára
kapta a mágust.
– Hagyd itt! – köpött ki Lina. – Hadd rágják csak le a húst a
csontjairól!
De Kell megrázta a fejét.
– Ha nem teszed, akkor majd ők fogják a miénket – érvelt Lina.
 Kell megfordulva látta, hogy a helybéli férfiak és nők egyre
szorosabban körülveszik őket.
Fehér London népe ismerte a törvényt; tudták, hogy a Dane
ikrek a fejét veszik bárkinek, aki akár csak egy ujjal hozzá mer
érni a külhoni vendégeikhez. De most éjszaka volt, és a friss
mágia csábereje meg a magatehetetlen Holland védtelensége –
„Hadd keressek rajta egy koronát!”, mondta egyikük;
„Lefogadom, hogy még maradt benne vér”, így egy másik –
felülkerekedett a józan eszükön. Lina és Kell egyre jobban
visszaszorultak, míg végül elértek a hídfőig.
– Lina? – szólt Kell, ahogy felhátráltak rá.
– Mi az? – vakkantotta a lány halk és feszült hangon.
– Futás!
Lina nem habozott: sarkon fordult, és sprintelni kezdett át a
hídon. Kell felvetette a karját, és a mozdulatára kőfal – valóságos
kis barikád – emelkedett az utcakövekből, hogy időt nyerjen
nekik. Azután ő is szaladt, amilyen gyorsan csak bírt – bár
Holland ránehezedett keskeny vállára, és a fekete mágia lüktetve
szétáradt a vérében.
Kell már félúton járt a hídon – Lina pedig csaknem átért a
túloldalra –, amikor üldözőiknek sikerült lerombolniuk a falat, és
utánuk tódultak. Abban a pillanatban, ahogy átért a túlpartra,
Kell a földre roskadt, és a híd padlójához érintette véres
tenyerét.
– As Steno! – parancsolta, ahogy nemrég Holland is tette, a híd
pedig abban a pillanatban elkezdett szétmorzsolódni, és kövek
meg emberi testek zuhogtak a jeges folyóba. Kell levegő után
kapkodott, pulzusa vadul dörömbölt a fülében. Lina mellette állt,
és ellenséges pillantásokkal méregette Holland testét.
– Meghalt?
– Hajszál híján – felelte Kell, majd ismét a vállára emelte az
antari testét, és talpra kászálódott.
 – Remélem, jól meggyötörted – köpött ki Lina, és a távolban
derengő kastély felé fordult.
Nem, gondolta Kell, ahogy útnak indultak. Már épp eleget
szenvedett.
Érezte, hogy figyelik őket, ahogy végigsiettek az utcákon, de
senki nem merészkedett ki a házából. Már túlságosan közel
jártak a kastélyhoz, és a kastély mindent látott. Kisvártatva
előttük emelkedett a kőcitadella a magas falak mögött. Boltíves
kapuja akár egy tátongó száj várakozott, hogy átvezesse őket a
márványszobrokkal teli sötét palotaudvarra.
A kő zsongva dalolt Kell tenyerében, ő pedig egyszeriben
ráébredt, hogy most már nem csak őt hívja. Sokkal inkább a
másik felét szólítja. A mellette lépkedő Lina előhúzott egy újabb
pengét a kabátja alól. Ez azonban nem közönséges kés volt,
hanem egy királyi félkard Vörös Londonból.
Kellnek leesett az álla.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte.
– Lenyúltam az őrtől, aki megpróbált kinyírni – közölte Lina a
fegyvert csodálva. Kell látta a pengébe vésett jeleket. Fém, amely
megbénítja, a mágiát. – Mint mondtam, sosem lehet az embernél
elég kés.
Kell odanyújtotta a kezét.
– Tudnád egy kicsit nélkülözni?
Lina egy pillanatig némán méregette, majd vállat vont, és
átnyújtotta a fegyvert. Kell ujjai összezárultak a markolat körül, a
lány pedig előhúzta a pisztolyát, és elkezdte újratölteni.
– Készen állsz? – kérdezte, és megpörgette a forgótárat.
Kell belesett a rácsos kapun át a várakozó kastélyra.
– Nem.
A lány erre rávillantott egy pengeéles vigyort.
– Helyes! – bólintott. – Azok, akik úgy érzik, készen állnak,
mindig hullazsákban végzik.
Kellnek sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt.
– Köszönöm, Lina!
– Mit?
A férfi nem felelt, csak belépett a várakozó sötétségbe.
 TIZENHÁROM

AZ ÁRNYKIRÁLY

Fekete füstfelhő lebegett a fehér trónterem levegőjében, akár egy

foltnyi éjszaka a sápadt háttér előtt. Gomolygó szélei folyton
változva kirojtosodtak, fodrozódtak és eloszlottak, ám a közepe
sima, állandó, egyenletes és üveges maradt, mint a kődarab Athos
kezében, vagy mint a mágikus jóstáblák felülete – a fakó király
pontosan egy ilyen segítségével idézte meg a gomolygó felhőt.
Athos Dane a trónján ült – a húga teste mellette pihent a saját
székében –, és ide-oda forgatta a követ a tenyerén, miközben
nézte az egyre változó képen, ahogy Kell és társa besétál a
kastélya udvarára.
Ahová a másik fele ment, a kő oda irányította figyelmét.
A legtávolabbi London alig volt több elmosódott foltnál, ám
ahogy Kell és a kísérője egyre közelebb jutott, úgy vált a jóstábla
felületén a kép egyre tisztábbá és élesebbé. Athos figyelte az
eseményeket a különböző városokban – nyomon követte Kell
menekülését, a lány ravaszságát, a szolgájuk kudarcát és a húga
ostobaságát. Látta a sebesült herceget és az elpusztított antarit.
Ujjai összezárultak a talizmán körül.
Athos a szórakozás és a bosszúság – és igen, az izgatottság –
különös keverékével nézte végig mindezt. Holland elvesztése
láttán elfogta a méreg, de beleborzongott a gyönyörbe, amikor
Kell közelgő meggyilkolására gondolt.
Astrid dühöngeni fog.
 Athos odafordította a fejét, és szemügyre vette a húga testét:
egyenes háttal ült a trónszékén, és a nyakán pulzált az amulett.
Egy Londonnal odébb talán most is szabadjára engedi pusztító
erőit, itt azonban olyan nyugodtan, mozdulatlanul és sápadtan
ült, akár a faragott márvány alatta. Keze a szék támláján pihent,
és lehunyt szeme elé belógott néhány kóbor hófehér hajtincse.
Athos ciccegve csóválta a fejét a húgának.
– Ös vosa nochten – zsörtölődött. – Hagynod kellett volna, hogy
inkább én menjek el az álarcosbálra. Így most az én játékszerem
halott, a tied pedig épp pokoli felfordulást csinál. Mit tudsz
felhozni mentségedül?
A királynő természetesen nem válaszolt.
Athos elgondolkodva dobolt hosszú, sápadt ujjaival a trónja
szélén. Ha megtöri a varázst, felébresztve húgát, azzal csak
tovább bonyolítja a helyzetet. Nem: megadta neki az esélyt, hogy
a maga módján intézze el Kellt, és ő kudarcot vallott. Most én
jövök.
Athos elmosolyodott és felállt. Ujjai megszorították a követ,
mire Kell képe füstté olvadt, majd teljesen elenyészett a táblán.
Erő lüktetett végig a királyon, a mágia éhesen követelte jussát,
de ő erős kézzel kordában tartotta, és csak annyival táplálta,
amennyire annak feltétlenül szüksége volt. Uralni kellett,
határozottan irányítani, Athos pedig sosem volt kegyes és elnéző
gazda.
– Ne aggódj, Astrid! – szólt oda a bűvölet alatt álló
királynőnek. – Majd én mindent rendbe hozok.
Azután lesimította a haját, megigazította fehér palástjának
gallérját, és elindult, hogy üdvözölje érkező vendégeit.

II
A Fehér Kastély éles fényoszlopként emelkedett ki az árnyakkal
teli kőudvar közepén. Lina beosont a szoborerdőbe, hogy
teljesítse a terv őrá eső részét, miközben Kell a lépcsők felé vette
az irányt. Lefektette Holland testét egy kőpadra, és – egyik
kezében a királyi pengével, a másikban a Fekete London-
talizmánnal – fellépkedett a bejárathoz.
Rajta, Kell! – hallotta elméjében Holland nógatását. Használd a
követ! Gyorsabban felemészt, az igaz, de lehet, hogy így talán győzhetsz.
De nem tette. Megfogadta, hogy nem folyamodik a kő
erejéhez. A legutóbbi bevetése a harcban csak még további
előretörésre sarkallta a sötétséget. A fekete fonalak már így is
egészen könyékig körbefonták, és azon is túlnyúlva a válla felé
kígyóztak, Kell pedig nem engedhette meg, hogy még többet
elveszítsen önmagából. A méreg mintha minden egyes
szívdobbanásával egyre jobban szétterjedt volna a
szervezetében.
A pulzusa a fülében dobolt, ahogy felkapaszkodott a lépcsőn.
Nem volt olyan ostoba, hogy azt remélje, észrevétlenül
odalopózhat és meglepheti Athost. Itt és így semmiképpen. A
király biztosan tudott az érkezéséről, mégis engedte, hogy a
trónterméig merészkedjen. A lépcsőről eltűnt a tíz üres
tekintetű, megigézett katona szokásos sorfala, mintha Kell
szabad bejárást kapott volna. Az akadályok nélküli út már
önmagában is felért egy kihívással. Arrogáns húzás, amely
remekül illett a sápatag királyhoz.
Kell szívesebben szembenézett volna egy egész sereggel, mint
az őrizetlen ajtókkal és azzal, ami odabent vár rá. Minden újabb
ellenőrizetlen és korlátozatlan lépése csak még idegesebbé tette.
Mire felért a lépcsőteraszra, már reszketett a keze, és elszorult a
mellkasa.
Hozzáérintette ujjait az ajtóhoz, akarattal rájuk parancsolt,
hogy hagyják abba a remegést, és még utoljára teleszívta tüdejét
a kinti hideg levegővel. Azután betolta az ajtószárnyakat,
amelyek minden fizikai vagy mágikus erőfeszítés nélkül,
könnyedén megnyíltak az érintése alatt. Kell árnyéka a folyosóra
vetődött. Átlépte a küszöböt, mire az előcsarnok falán sápadt
tűzzel felgyulladtak a fáklyák. Fényük kirajzolta a magas
mennyezet boltíveit, és bevilágította a tágas hallt, felfedve a
kétfelől sorakozó tucatnyi őr arcát.
Kell vett egy nagy levegőt, és felkészült a harcra, ám a katonák
nem mozdultak.
– Egy ujjal sem érnek hozzád – szólalt meg egy ezüstös hang. –
Kivéve persze, ha menekülni próbálnál. – Athos Dane előlépett az
árnyékból. A szokásos hófehér palástját viselte, sápadt vonásai
színtelennek tűntek a fáklyafényben. – A meggyilkolásod öröme
az enyém lesz, és csak az enyém.
Athos lazán a kezében tartotta a fekete kő másik felét, és
Kellben már a puszta látványától hevesen kezdett lüktetni az erő.
– Astrid persze duzzogni fog egy darabig – folytatta Athos
csevegő hangnemben. – Ő házi kedvenceként akart téged, de én
mindig állítottam, hogy élve több veled a baj, mint holtan. Azt
hiszem, a közelmúlt eseményei engem igazolnak.
– Vége, Athos – mondta Kell. – A tervetek kudarcot vallott.
Athos zordan elmosolyodott.
– Olyan vagy, mint Holland – jegyezte meg. – Tudod, hogy
miért nem volt képes megszerezni a koronát? Elárulom neked.
Mert sosem volt ínyére a háború. A vérontást és a harcot csak
eszköznek tekintette. A végcél lebegett a szeme előtt, semmi más.
Én viszont mindig is élveztem az ahhoz vezető utat. És ígérem
neked, ennek is ki fogom élvezni minden percét.
Ujjai megfeszültek a kő nála lévő darabja körül, mire füst
gomolygott elő. Kell nem tétovázott. Akaratával odarántotta a
páncélokat – és bennük a katonákat – a fal melletti posztjukról
önmaga és a sápatag király közé, eleven barikádként. De ez nem
volt elég. A füst megkerülte őket, áthatolt rajtuk, és Kell után
nyúlt, próbálva a karja köré fonódni. Ő az akaratával Athos felé
lódította a katonák sorfalát, és lesújtott a füstre a királyi karddal.
De a király nem ejtette el a követ, a mágia pedig ravasz módon
kikerülte a pengét, úgy ragadta meg Kell csuklóit, majd edzett
acélláncokká vált, amelyek nem a padlóhoz, hanem kétoldalt az
előcsarnok falaihoz csatlakoztak.
A láncok megfeszültek, és széthúzták Kell karjait, miközben
Athos átszaltózott a katonák fölött, és sima mozdulattal, minden
erőfeszítés nélkül ért földet előtte. A láncok gyeplőként
belevágtak Kell máris sérült csuklóiba, mire lopott kardja
kifordult az ujjai közül. Eközben Athos elővett egy ezüstostort. A
kezéről tekeredett le, a padlóra omlott, villás vége
kígyónyelvként megnyalta a követ.
– Derítsük ki, milyen jól bírod a szenvedést!
Ahogy Athos csapásra emelte az ostorát, Kell a láncok köré
csavarta az ujját. A tenyerén lévő vér már csaknem megszáradt,
de elég erősen megragadta az acélt ahhoz, hogy újra felnyíljon a
vágás.
– As Estaro! – parancsolta, és egy pillanattal azelőtt, hogy az
ostor a levegőn átsüvítve lecsapott volna, a láncok elszakadtak –
még épp időben, hogy félrevetődhessen a villás végű ezüstfonat
elől. Előrebukfencezett, felkapta az elejtett pengét, és –
emlékezve Holland támadására – a kőpadlónak nyomta vérző
tenyerét.
– As Steno! – folytatta. A kőpadló többtucatnyi éles kőszilánkká
repedt az ujjai alatt. Kell felegyenesedett, a fogazott szélű
darabkák együtt emelkedtek vele a levegőbe, és amikor
előrelendítette a kezét, azok kilőttek a király felé. Athos
válaszként mintegy mellékesen feltartotta a követ markoló kezét,
és tüstént kemény pajzs öltött alakot előtte, amelyről lepattantak
a sziklarepeszek.
Athos sötéten elmosolyodott.
 – Ó, igen! – bólintott, és leeresztette a pajzsát. – Ez remek
móka lesz!

***

Lina kígyózva osont át a szobrok erdején – az alakok megadóan,

sorsukba beletörődve horgasztották le a fejüket, vagy könyörgő
mozdulattal emelték magasba a kezüket.
Megkerülte a boltíves erődöt, amely úgy nézett ki, mint egy
katedrális – mármint ha az a katedrális cölöpökre épült volna,
festett mozaikos üvegablakok nélkül, csupán acélból meg kőből.
Az erőd hosszú és keskeny volt, akár egy templom, egy főkapuval
az északi oldalon, és három kisebb, noha még úgy is impozáns
bejárattal dél, kelet és nyugat felől. Lina hevesen verő szívvel
közelítette meg a déli bejáratot; a lépcsőhöz vezető utat esdeklő
kőalakok szegélyezték.
Szívesebben osont volna szorosan a fal mellett, hogy
bemásszon egy felső ablakon: azt diszkrétebbnek érezte volna,
mint így odamasírozni a lépcső tetejére, de nem volt nála sem
kötél, sem kampó, és még ha magával is hozta volna a szükséges
felszerelést egy efféle akcióhoz, Kell óva intette tőle.
Elmagyarázta, hogy a Dane ikrek nem bíznak senkiben, és a
kastély legalább annyira halálos csapda, mint királyi székhely.
– A főkapu észak felé néz – mondta. – Én ott megyek be. Te
pedig majd a déli felől jössz.
– Az nem veszélyes?
– Ebben a palotában minden az – felelte őszintén. – De ha az
ajtó nem ereszt be, legalább kisebbet zuhansz.
Lina végül egyetértett, hogy az ajtóval kell próbálkoznia – bár
félt, hogy kelepcébe sétál. Odaért a déli lépcsőhöz, és a szeme elé
húzta szarvas maszkját, mielőtt felhágott volna a lépcsőfokokra.
Odafent az ajtó minden ellenállás nélkül kitárult előtte, és Lina
ösztönei ismét csak azt súgták, hogy fordítson hátat és
meneküljön, amíg még lehet – de életében most először nem
törődött a figyelmeztető zsigeri előérzettel, hanem belépett. Az
ajtón túli tér sötét volt, de abban a pillanatban, ahogy átlépte a
küszöböt, lámpások gyulladtak fel, Lina pedig mozdulatlanná
dermedt. A falak mentén több tucatnyi őr sorakozott eleven
páncélként. A fejüket a nyitott ajtó felé és egyúttal feléje
fordították, ő pedig megacélozta magát, felkészülve a támadásra.
De az nem következett be.
Kelltől tudta, hogy Fehér London trónját erőszakkal nyerték
el és tartják meg, és hogy az efféle hatalomra jutás rendszerint
nem késztet senkit komoly hűségre. Az itteni őröket
nyilvánvalóan mágia kötötte a posztjukhoz, valamiféle
irányítóvarázs csapdájába esve álltak. De épp ez a probléma
azzal, ha olyan dolgok megtételére kényszerítenek embereket,
amelyeket nem akarnak megtenni: nagyon konkrétan kell
fogalmazni. Nem volt más választásuk, mint követni a kapott
parancsokat, de feltehetőleg nem nagyon hajlottak azokon
túlmenően is cselekedni.
Linának lassan mosoly terült szét az arcán.
Bármilyen parancsot adhatott is ki Athos király az őreinek, az
a jelek szerint nem terjedt ki az ő személyére. Az üres tekintetek
némán követték, ahogy a tőle telhető legnyugodtabban
végigvonult a hallon, mintha csak odatartozna. Mintha nem
azért jött volna, hogy végezzen a királynővel. Ahogy elhaladt
előttük, azon tűnődött, vajon közülük hányan szeretnék tiszta
szívből, hogy sikerrel járjon.
A termek a vörös palotában egész kis labirintust alkottak, itt
azonban egyenes útvonalak és kereszteződések egyszerű,
áttekinthető rendszerét találta, amely újabb bizonyítéka volt
annak, hogy a kastély egykor valami templomféleség lehetett.
Egyik hall nyílt a másikba, majd máris eljutott a trónterem elé,
épp ahogy azt Kell előre megmondta.
 De Kell azt is megjósolta, hogy a hall üres lesz.
Pedig nem volt az.
A trónterem bejárata előtt egy fiú állt. Fiatalabb volt Linánál;
inas, szívós alkatú. A korábbi, üres tekintetű őrökkel ellentétben
az ő szemei sötéten, lázasan izzottak, és ütések nyomai vették
körül őket. Amikor meglátta az érkező lányt, előrántotta a
kardját.
– Vösk! – utasította.
Lina összevonta a szemöldökét.
– Vösk! – ismételte a srác. – Ös reijkav vösk.
– Hé, te! – szólt rá kurtán. – Mozgás!
A fiú halkan, sürgetően beszélni kezdett hozzá a saját
nyelvén. Lina megrázta a fejét, és előhúzta bokszermarkolatos
kését a tokjából.
– El az utamból, kölyök!
Úgy érezve, hogy elég világosan jelezte a szándékát, Lina
határozott léptekkel megindult az ajtó felé. De a fiú felemelte a
kardját, egyenesen az útjába állt, és újra csak annyit mondott:
– Vösk!
– Na, figyelj! – csattant fel Lina. – Fogalmam sincs, mit
beszélsz…
Az ifjú őr bosszúsan nézett körül.
– …de azt ajánlom, tűnj el innen, és tégy úgy, mintha ez a kis
közjáték soha meg sem történt volna… Hé, mégis mit képzelsz, mi
a fészkes fenét művelsz?
A fiú csak megrázta a fejét, és mormogott valamit az orra alatt,
majd a karjához emelte a kardot, és belevágott a saját húsába.
– Hé! – kiáltott rá Lina újra, miközben a fiú fogcsikorgatva
ejtett magán egy második, majd egy harmadik vágást.
– Elég legyen!
Mozdult, hogy elkapja a srác csuklóját, de ő abbahagyta a
vagdosást, és egyenesen a szemébe nézett.
 – Távozz!
Lina egy pillanatra azt hitte, rosszul hallotta. Azután ráébredt,
hogy a fiú angolul beszélt. Valamiféle szimbólumot metszett a
bőrébe.
– Távozz! – ismételte. – Most!
– Állj félre az utamból! – válaszolta Lina.
– Nem tehetem.
– Te, kölyök…! – figyelmeztette.
– Nem tehetem! – ismételte. – Őriznem kell az ajtót.
– Különben? – kérdezte Lina kihívóan.
– Nincs különben. – Félrehúzta az inggallérját, hogy
megmutassa a bőrébe égetett mérges és fekete forradásos jelet. –
Ő arra utasított, hogy őrködjek az ajtó előtt, úgyhogy azt kell
tennem.
Lina a homlokát ráncolta. A szimbólum különbözött a Kellétől,
de megértette, mit jelent: bizonyára ez is valami lélekpecsét
lehetett.
– Mi történik, ha félreállsz? – kérdezte.
– Nem tudok.
– Mi lesz, ha leváglak?
– Akkor meghalok.
Mindkétszer szomorú és egyforma bizonyossággal válaszolt.
Milyen őrült egy világ ez?, gondolta Lina.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Beloc.
– Hány éves vagy?
– Elég idős. – Büszkeséget látott a fiú megfeszülő
állkapcsában, és olyan tüzet a tekintetében, amelyet rögtön
felismert. Dacot. De akkor is fiatal volt még. Túl fiatal ehhez a
küzdelemhez.
– Nem akarlak bántani, Beloc – jelentette ki. – Kérlek, ne
kényszeríts rá!
 – Bárcsak ne kellene.
Egyenesen szembenézett Linával, két kézzel maga elé tartotta
a kardját, amit úgy szorított, hogy belefehéredtek a bütykei.
– Ahhoz előbb végezned kell velem.
Lina felmordult, és fogást váltott a késén.
– Kérlek! – tette hozzá a srác. – Kérlek, végezz velem!
Lina hosszan, keményen a szemébe nézett.
– Hogyan? – kérdezte végül.
A fiú kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Hogyan akarsz meghalni? – pontosított.
A tűz egy pillanatra megreszketett a tekintetében, azután
összeszedte magát, és csak annyit felelt:
– Gyorsan.
Lina bólintott. Felemelte a kését, a fiú pedig lejjebb eresztette
a kardját, épp csak egy kicsit, de annyi pont elég is volt. Azután
lehunyta a szemét, és suttogni kezdett. Lina nem habozott.
Tudta, hogyan használja a kést – hogyan kell vele sebet ejteni, és
hogyan ölni. Ő egyesítette a kettőt, és bedöfte a pengét Beloc
bordái közé, mielőtt még befejezhette volna az imáját. Lina tudta:
akadnak ennél sokkal rosszabb halálnemek, de akkor is csúnyán
szidta magában Athost és Astridot, meg az egész istentelen
várost, ahogy óvatosan a földre fektette a fiú testét.
Beletörölte az inge szegélyébe a pengét, majd visszadugta a
hüvelyébe, és a trónterem némán várakozó ajtaja elé lépett. A
fába különböző szimbólumokat véstek gyűrű alakban, összesen
tizenkettőt. A jelekhez emelte a kezét, és felidézte magában Kell
utasításait.
„Tekintsd úgy, mint egy óra számlapját!” – mondta, miközben
felrajzolta az alakzatot a levegőbe. „Egy, hét, három, kilenc.” Az
ujjaival követte a mintát, megérintve először az egy óránál
szereplő szimbólumot, majd áthúzta az ujját a körön át a
heteshez, fel vissza a hármashoz, végül egyenesen át a
középponton a kilences számú jelig.
„Biztos vagy benne, hogy jól megjegyezted?” – kérdezte Kell,
Lina pedig felsóhajtott, és kifújt egy hajtincset a szeméből.
„Mondtam már, hogy gyorsan tanulok.”
Először semmi nem történt. Azután valami átadódott az ujjai
és a fa között, odabent pedig elcsúszott egy retesz.
– Megmondtam – mormolta magában, és kitárta az ajtót.

III
Athos nevetett. Rettenetes hang volt.
A hallban körülöttük teljes káosz uralkodott: az üres tekintetű
őrök nagy, összevissza rakásban, a drapériák leszaggatva, a még
mindig égő fáklyák pedig szétszóródva a földön. Kell szeme alatt
csúnya monokli sötétlett, Athos fehér palástja pedig
megpörkölődött, és vörös pettyek csúfították.
– Folytathatjuk? – Még el sem hagyta ajkát a szó, máris sötét
energianyaláb csapott ki villámként a sápatag király pajzsából.
Kell a magasba dobta a kezét, és a padló is fellőtt közöttük a
levegőbe, de nem reagált elég gyorsan. Az elektromos ív
belecsapódott, és akkora erővel taszította hátra, egyenesen bele
a kastély főbejáratába, hogy meghasadt a fa. Elakadó lélegzettel,
a csattanástól kábán felköhögött, de nem volt lehetősége, hogy
magához térjen. A levegő szikrázva újra életre kelt, és egy
második villám olyan keményen sújtott le rá, hogy az ajtó
szilánkosra hasadt, és kiszakadt a helyéből, Kell pedig
kibukfencezett a kinti éjszakába.
Egy hosszú pillanatra minden elfeketedett előtte, majd
visszanyerte a látását, és arra eszmélt, hogy zuhan.
A levegő süvítve feltámadt körülötte, hogy elkapja, vagy
legalább fékezze az esését, de így is csontrepesztő erővel
csapódott be az udvar kövezetébe a lépcső tövében. A királyi
penge kirepült a kezéből, és csattogva többméternyire csúszott
tőle. Kell orrából vér csöpögött a kőre.
– Mindketten kardforgatók volnánk – korholta Athos,
miközben leereszkedett a lépcsőn. Fehér palástja királyian
lobogott mögötte. – Te mégis inkább egy pálcikával vívnál?
Kell szitkozódva feltápászkodott. Úgy tűnt, a királyra nem hat
a fekete kő mágiája. Az ő erei mindig is sötétek voltak, a szeme
pedig továbbra is a jeges kék színű maradt. Nyilvánvalóan uralta
a talizmán erejét, és Kell most először komolyan eltöprengett
azon, hogy Hollandnak talán mégis igaza volt. Hogy tényleg nem
létezik egyensúly, csak győztesek vannak meg áldozatok. Máris
veszített volna? A sötét mágia végigzsongott a testén, szinte
esdekelve kérte, hogy használja.
– Meg fogsz halni, Kell – mondta Athos, amikor leért az
udvarra. – Ennyi erővel akár meg is próbálhatod.
Fekete füst gomolygott elő Athos kövéből, és előretört: a
sötétség csápjai üveges fekete késhegyekké változva lódultak
Kell felé. Maga elé kapta üres kezét, és próbálta akaraterővel
megállítani a pengéket, de azokat nem fémből, hanem mágiából
kovácsolták, így nem engedelmeskedtek, nem lassultak le.
Azután, alig egy pillanattal azelőtt, hogy a kések cafatokra
szabdalták volna Kellt, a másik keze – az, amelyik a kőhöz nőtt –
szinte magától felröppent, és a parancs betöltötte az elméjét:
Védj meg!
A gondolat alig öltött alakot a fejében, máris teljesült. Árnyék
burkolta körbe, és összeütközött a tűhegyes füstpengékkel. Kell
testét egyszerre árasztotta el az erő, a tűz és jég energiája.
Levegő után kapkodva érezte, ahogy a sötétség még tovább
terjeszkedik a bőre alatt és még azon is túl: sötét szalagokban
tört elő a kőből, túlnyúlt a karján, körbefonta a mellkasát, ahogy
a mágiafal megtörte a támadást, és visszafordította azt Athos felé.
 A sápatag király hirtelen odébb ugrott, és a saját köve
meglendítésével félresöpörte a pengéket. A legtöbbjük
ártalmatlanul csapódott az udvar kövezetébe, de egy mégis célt
talált, és Athos lábába fúródott. A király felszisszent, és
kirántotta a késhegyet. Félrelökte, majd felegyenesedett és
sötéten elmosolyodott.
– Na, így már mindjárt más.

***

Lina léptei visszhangoztak a trónteremben. A helyiség tátongó,

kör alakú, barlangszerű csarnok volt, és fehér, mint a hó.
Egységességét csak egy oszlopgyűrű törte meg a szélén, és
középen az emelvény, rajta szorosan egymás mellett a két trón,
amelyet egyetlen sápadt márványtömbből faragtak ki. Az egyik
trónszék üresen állt.
A másikon Astrid Dane ült.
Haját – amely olyan halványszőke volt, hogy színtelennek
hatott – koronaként a feje köré csavarta. Pókselyem finomságú
szálak hullottak belőle az arcába, amely kissé előrebillent,
mintha elszundított volna. Astrid holtsápadt volt, és hófehér
ruhát viselt, de nem a tündérmesék királynőinek lágy fehér
kelméit. Nem volt rajta sem bársony, sem csipke. Az öltözéke úgy
simult a testére, mint valami páncél: a gallérja mentén és a
csuklójánál élesen elvékonyodott, és ahol mások díszes női ruhát
viseltek volna, ott Astrid Dane szorosan testhezálló nadrágot,
amely szűzi fehér csizmákban végződött. Hosszú ujjai a trónszék
karfái köré kulcsolódtak; minden második ujjpercét gyűrűk
díszítették, bár az egyetlen igazi színt a nyakában függő,
vérvörös szegélyű amulett jelentette.
Lina a mozdulatlan királynőre meredt. A függőjére, amely
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Rhyé Vörös Londonban,
amikor a herceg nem önmaga volt. Egy megszálló amulett.
 És Astrid Dane még mindig a bűvölete alatt állt.
Lina tett egy lépést előre, s összerezzent, ahogy a csizmája
természetellenesen hangosan végigkongott az üres csarnokon.
Okos, gondolta. A trónterem alakja nem csupán esztétikai célokat
szolgált. Arra tervezték, hogy kivételes akusztikájának
köszönhetően minden hangot felerősítve továbbítson. Tökéletes
egy paranoid uralkodó számára. De a királynő a lány lépteinek
zaja ellenére nem mozdult. Lina óvatosan tovább közeledett,
miközben félig-meddig arra számított, hogy őrök rontanak elő
egy rejtett sarokból, és hanyatt-homlok a királynőjük
segítségére sietnek.
De senki nem jött.
Meg is érdemled, gondolta Lina. Több száz őr, és az egyetlen, aki
kardot emelt a védelmedre, az is inkább el akart veszni. Szép kis királynő
vagy!
A függő csillogva ragyogott Astrid mellkasán, és gyengén
pulzált benne a fény. Valahol egy másik városban, egy másik
világban épp elfoglalt egy másik testet – talán a királyét, a
királynéét vagy az őrök kapitányáét –, itt azonban védtelen volt.
Lina zordan elmosolyodott. Szerette volna kiélvezni kissé a
helyzetet, és gondoskodni róla, hogy a királynő megfizessen
mindenért – már csak Kell miatt is –, de több esze volt annál,
mint hogy kísértse a szerencséjét. Előhúzta a pisztolyát a
tokjából. Egyetlen lövés. Gyorsan, könnyen, tisztán, és vége.
Felemelte a fegyvert, megcélozta a királynő fejét, és tüzelt.
A lövés végigcsendült a visszhangos tróntermen, amit tüstént
fényfodrozódás, mennydörgésszerű robaj és a Lina vállába hasító
éles fájdalom követett. Hátratántorodott, kiejtette a kezéből a
revolvert. Elakadó lélegzettel markolt rá a karjára, és vadul
elkáromkodta magát, mert vér szivárgott át az ingén és a
kabátján. Meglőtték.
A golyó nyilvánvalóan visszapattant valamiről. De miről?
 Lina a trónján ülő Astridra hunyorított, és egyszerre ráébredt,
hogy a fehérbe öltözött nő körül nem is olyan üres a levegő, mint
első pillantásra látszott; hullámokat vetett a puskalövés után. A
közvetlen támadás leleplezte az üveges fényszilánkokkal
reszketve felragyogó levegőt, amely mágiától vibrált. Lina a fogát
csikorgatva eleresztette sebesült vállát (és kiszakított kabátját),
és a derékövéhez nyúlt. Előhúzta a kését, amelyen foltokban még
ott száradt Beloc vére, és óvatosan egyre közelebb araszolt, amíg
közvetlenül a trón elé nem jutott. A lélegzete visszaverődött a
csaknem láthatatlan energiasorompóról.
Lassan emelte a kését, és addig tolta előre a hegyét, amíg az
hozzá nem ért a varázsfüggöny széléhez. A levegő felszikrázott a
fémhegy körül, és fagyként csillogott, de nem engedett. Lina
elmormolt egy szitkot, miközben a tekintete a vibráló levegőn át
végigsiklott a királynő testén, majd megállapodott a padlón a
lábánál. Akkor résnyire szűkült a szeme. A trón talpánál
szimbólumokat rajzoltak a fehér márványra. Természetesen nem
tudta elolvasni őket, de az, ahogy egybefonódtak és gyűrűként
körbevették az egész trónt meg a királynőt, teljesen világossá
tette, hogy fontosak. Mindegyikük egy-egy szem volt a
varázslatláncban.
A láncszemeket pedig el lehet szakítani.
Lina leguggolt, és óvatosan a legközelebbi szimbólum
széléhez érintette a kését. Lélegzet-visszafojtva végighúzta a kés
hegyét a kövön, és addig vakarta a jelet, amíg nem sikerült egy
keskeny csíkban kitörölnie a tintát vagy vért, vagy akármit
(tudni sem akarta, mi az), amivel a varázsigét felfestették.
A trón körül a levegő erre elvesztette reszkető csillogását, és
opálossá homályosodott; Lina hunyorogva felállt, és tudta, hogy
bármilyen bűbáj védte is eddig a királynőt, annak már vége.
Lina ujjai fogást váltottak a késén.
 – Ég veled, Astrid – mormolta, és a királynő mellkasa felé
lendítette a pengét.
Ám mielőtt a fémhegy átdöfhette volna a fehér tunikát, egy
kéz elkapta Lina csuklóját. Lenézett, és meglátta, hogy Astrid
Dane sápadtkék szemei nyitva vannak, és egyenesen őrá
merednek. Ébren. A királynő szája pengevékony mosolyra
húzódott.
– Rossz kis tolvaj! – sziszegte Astrid. A szorítása felerősödött,
és Lina karjába éles fájdalom hasított. Hallotta, hogy valaki
felsikolt, és beletelt egy hosszú pillanatba, mire ráébredt, hogy a
hang a saját torkából jön.

***

Athos arcán vér csorgott.

Kell levegő után kapkodott.
A király fehér palástja rongyokra szakadt, Kell lábán,
csuklóján és hasán pedig könnyebb, felszíni vágások
éktelenkedtek. Körülöttük az udvaron a kőszobrok jó felét
felborogatták és összetörték az összecsapó mágikus energiák,
amelyek úgy csattantak egymásnak, mint a kova és az acél.
– Kivájom azt a fekete szemedet, és a nyakamba akasztom –
sziszegte Athos.
Újra kitört, Kell pedig ellentámadásba lendült: akarat feszült
akaratnak, kő a kőnek. Kell két harcot vívott egyszerre: az
egyiket a királlyal, a másikat pedig önmagával. A sötétség egyre
terjeszkedett benne, minden pillanattal és mozdulattal egyre
nagyobb részt hódított el belőle. Tudta, hogy nem győzhet:
ebben a tempóban vagy a harcot, vagy önmagát veszíti el
hamarosan. Valaminek engednie kellett.
Athos mágiája rést talált Kell árnyékból vont pajzsán, és
keményen lesújtott rá, megrepesztve a bordáit. Az antari
felköhögött, és vér ízét érezte a szájában, miközben igyekezett a
királyra fókuszálni a tekintetét. Muszáj volt tennie valamit,
méghozzá gyorsan. A királyi félkard a közelében hevert, a
kövezeten. Athos felemelte a fekete kövét, hogy újra lesújtson.
– Ez minden, amit tudsz? – provokálta Kell fogcsikorgatva. –
Ugyanazok a régi, jól bevált trükkök? Kiábrándítóan hiányzik
belőled a húgod kreativitása.
Athos szeme résnyire szűkült. Azután maga elé tartotta a
követ, és megidézett valami újat.
Nem falat, pengét vagy láncot. Nem, a füst ezúttal őt
gomolyogta körül, és baljós, több ívben meghajló árnyékká
formálta önmagát. Egy óriási, masszív, fekete szemű, ezüstös
kígyóvá. Villás nyelve kivillant a szájából, miközben
felemelkedett a királynál is magasabbra.
Kell kényszerítette magát, hogy halk, gúnyos kacajt hallasson,
habár belesajdultak törött bordái. Felkapta a földről a királyi
félkardot. Az éle kicsorbult, és a nyele csúszott a portól és vértől,
de azért így is ki tudta venni a pengéjén végigfutó
szimbólumokat.
– Már váram, hogy ezt tedd – mondta gúnyosan. – Hogy
teremts valamit, ami elég erős ahhoz, hogy végezzen velem.
Mivel te magad nyilvánvalóan képtelen vagy rá.
Athos a homlokát ráncolta.
– Mit számít, hogy milyen alakot ölt a halálod? Így is, úgy is az
én kezemtől ér utol a vég.
– Azt mondtad, saját kezűleg akarsz végezni velem – vágott
vissza Kell. – De gondolom, csak ennyire futja az erődből. Rajta,
bújj csak el a köved mágiája mögé! Aztán hívd a sajátodnak.
Athos halkan, fenyegetően felmordult.
– Igazad van – sziszegte. – Az én kezemtől kell elpusztulnod!
És szavamra, így is lesz.
Ujjai megfeszültek a kő körül; nyilvánvalóan arra készült,
hogy eloszlassa a kígyót. Az ezüsthüllő, amely eddig a király
körül tekergőzött, most megtorpant, de nem oszlott füstté.
Ehelyett Athos felé fordította üveges fekete szemét, ahogy
nemrég Kell tükörmása tette Linával a lány szobájában. Athos
mereven bámulta a kígyót, hogy eltüntesse az akaratával. Amikor
az nem engedelmeskedett a gondolati parancsának, hangot is
adott neki.
– Te nekem szolgálsz! – jelentette ki Athos, miközben a kígyó
kivillantotta villás nyelvét. – Te az én teremtményem vagy, és én
a te…
De nem maradt lehetősége befejezni a mondatot.
A kígyó felágaskodott és lecsapott. Fogazott állkapcsai
összezárultak az Athos kezében tartott kő körül, és mielőtt a
sápatag király egyáltalán felordíthatott volna, a kígyó máris
köréje tekeredett. Ezüstös gyűrűit a megidézője karja és
mellkasa, majd a nyaka köré csavarta, és egy jól hallható
reccsenéssel kitörte.
Kell teleszívta levegővel a tüdejét, ahogy Athos Dane feje
előrebicsaklott. A félelmetes királyból élettelen rongybaba lett. A
kígyó letekeredett róla, áldozata teste pedig a repedt kövezetre
roskadt. Azután a kígyó Kell felé fordította fényes fekete szemét.
Félelmetes sebességgel kezdett siklani felé, de Kell készen állt.
Hirtelen beledöfte a kígyó hasába a királyi félkardot. Az
áthatolt a vastag, pikkelyes bőrön; a varázsjelek egy pillanatra
felizzottak a fémen, mielőtt a lény vergődő csapkodásával
kettétörte a pengét. A kígyó megreszketett és elzuhant, azután
semmivé oszlott Kell lábánál.
Nem maradt belőle más, csak egy sötét árnyék, és annak a
közepén egy törött fekete kődarab.

IV
Lina háta keményen nekicsapódott az oszlopnak.
A trónterem kőpadlójára rogyott. Vér öntötte el műszemét,
miközben küszködve próbált négykézlábra tápászkodni. A
vállába hasított a fájdalom, de minden porcikája ugyanúgy
sajgott. Próbált nem gondolni rá. Astrid eközben remekül
szórakozott. Lustán mosolygott Linára, mint macska az egérre.
– Lehasítom a késemmel azt a vigyort a képedről! – morogta
Lina, és tántorogva talpra állt.
Sok mindenkivel és sokszor küzdött már életében, de olyan
ellenféllel még soha, mint Astrid Dane. A nő egyszerre mozdult
szédületes gyorsasággal és különös, esetlen, mégis kecses
eleganciával: az egyik pillanatban lassú és olajozott
mozdulatokkal táncolt, a másikban pedig olyan sebesen csapott
le, hogy Lina semmit nem tehetett ellene, legfeljebb annyit, hogy
próbált talpon maradni. Életben maradni.
Tudta, hogy veszíteni fog.
Tudta, hogy meg fog halni.
De átkozott legyek, ha hagyom, hogy hiábavaló legyen a
pusztulásom!
Körülöttük, a kastély talajának morajlása alapján ítélve, Kell is
élet-halál harcot folytatott. Úgy érezte, a legkevesebb, amit tehet
érte, hogy nyer neki egy kis időt.
Mi történt velem? Az a hajdani, dél-londoni Lina Bard tudott
vigyázni magára. Az a Lina sosem vesztegette volna el az életét
valaki másra. Ő sosem választotta a helyeset a helytelen helyett,
ha azon múlt az életben maradása. Sosem fordult vissza, hogy
segítsen egy idegennek, aki korábban segített neki. Lina
kiköpött egy nagy korty vért a szájából, és felegyenesedett. Talán
nem kellett volna ellopnia azt az átkozott követ, de még itt és
most sem bánta meg igazán egy pillanatra sem. Szabadságot
akart. Kalandot. És úgy hitte, nem bánja, ha ennek akár az élete
az ára. Csak azt kívánta, bár ne érezné ennyire fájdalmasnak a
haldoklást.
 – Már épp eleget voltál útban – sziszegte Astrid, és felemelte
előtte a kezét.
Lina szája pimasz mosolyra görbült.
– Úgy tűnik, ehhez külön tehetségem van.
Astrid beszélni kezdett azon a torokhangú nyelven, amit Lina
az utcán is hallott. De a királynő szájából most másként
hangzottak a szavak. Furcsán, érdesen, gyönyörűen áradtak az
ajkairól: úgy zörögtek, akár a száraz levelek az őszi szélben. Arra
a különös zenére emlékeztették Linát, amely fátyolként borult a
tömegre Rhy parádéján, amikor tapinthatóvá váltak a hangok.
Erőteljessé.
Lina nem volt olyan ostoba, hogy tétlenül hallgassa. A
mostanra kiürült pisztolya többméternyire hevert félrelökve,
legújabb kése pedig a trón lábánál. Még mindig maradt egy tőr a
háta mögött; érte nyúlt, és kicsúsztatta a tokjából. De mielőtt a
penge kiröppenhetett volna az ujjai közül, Astrid befejezte a
kántálást, és egy hatalmas energiahullám csapódott Linába,
kipréselve a tüdejéből a szuszt. A padlóra zuhant, és
többméternyit csúszott hátra.
Levegő után kapkodva guggoló pózba bukfencezett. A
királynő csak játszadozott vele.
Astrid keze felemelkedett, és új csapásra készült, Lina pedig
tudta, hogy ez az egyetlen esélye. Ujjaival szorosan megmarkolta
és elhajította a dobótőrt – keményen, gyorsan, egyenesen a
királynő szíve felé. A tőr Astrid felé szállt, ám ő ahelyett, hogy
félreugrott volna előle, egyszerűen kinyúlt, és puszta kézzel
elkapta a levegőben. Lina szíve elszorult, ahogy a királynő
egyszerűen kettétörte a pengét, és félrelökte a darabjait –
mindezt szinte mellékesen és anélkül, hogy megszakította volna
a varázslást.
A francba!, gondolta Lina, közvetlenül mielőtt a kőpadló
morajlani és rázkódni kezdett alatta. Küszködve próbált talpon
maradni, és csaknem elkerülte a figyelmét a feje felett a törött
kőperemek lezúduló áradata. Kisebb-nagyobb kövek záporoztak
alá, és épphogy sikerült félreugrania előlük, mielőtt az egész
mennyezet nagy robajjal leszakadt. Gyorsan mozdult, de nem
elég gyorsan. Fájdalom hasított a jobb oldalába, és a lábát
bokától térdig maga alá temette a törmelék: a kifehéredett
kőszilánkok tarkította sápadt márványdarabok.
Hiszen ezek nem is kifehéredett kőszilánkok!, ébredt rá Lina
iszonyodva.
Hanem csontok.
Hogy a kőpadló felső rétege lehántódott, mint a bőr a húsról,
Lina rájött, hogy a trónterem alapját tengernyi csont képezte.
Kétségbeesetten kapálózva próbálta kiszabadítani a lábát, de
Astrid máris ott termett, durván a hátára fordította, és a
mellkasára térdelt. Megragadta Lina állkapcsát, és felfelé
feszítette az arcát, hogy szembenézzen vele.
– Milyen csinos kis pofi – jegyezte meg a sápatag királynő. – A
sok kosz és vér alatt.
– Rohadj meg a pokolban! – köpött ki Lina.
Astrid csak mosolygott. Azután a másik keze körmei
belemélyedtek Lina sebesült vállába. A lány elfojtott egy
fájdalomsikolyt, és némán vergődött a királynő szorításában,
hasztalan.
– Ha meg akarsz ölni, csak rajta, mire vársz? – sziszegte.
– Ó, arra is sor kerül, ne aggódj – felelte Astrid, és visszahúzta
az ujjait Lina lüktető vállából. – De még nem most. Majd ha már
végeztem Kellel, visszajövök érted, és szép lassan fosztalak meg
az életedtől. Amikor pedig elkészültem, hozzáadlak a padlóm
alatti gyűjteményemhez. – Felemelte a kezét, és megmutatta az
ujjbegyeit, amelyeket vörösre festett a vér. Olyan élénkpirosnak
hatott így, a királynő sápadt bőrén. – De előbb még… – Astrid
Lina orrnyergéhez emelte az egyik véres ujját, és rárajzolt egy
mintát.
Lina küzdött, ahogy csak bírt: próbált kiszabadulni, de Astrid
mozdíthatatlan erőként telepedett fölébe, és a padlóhoz
szögezte, miközben véres jelet rajzolt a saját sápadt homlokára.
Astrid halkan és gyorsan beszélni kezdett azon az idegen
nyelven. Lina most már eszeveszetten vergődött és megpróbált
sikoltani, vagy valahogyan megszakítani a varázslást, de a
királynő a szája elé tapasztotta a hosszú ujjait, és Astrid
varázslata kiáradt és alakot öltött körülöttük a levegőben.
Jégtüske lőtt keresztül Linán: a bőre bizseregni kezdett, ahogy a
mágia végighullámzott rajta. Fölötte pedig a királynő arca
elkezdett átalakulni.
Az álla hegyesebbé vált, arca porcelánfehérről egészségesebb
rózsaszínes árnyalatúra váltott. Az ajkai kiteltek és vörösödtek, a
szeme halványkékről barnára sötétedett – két különböző
árnyalatúvá –, az eddig a feje köré csavart hófehér haja pedig
gesztenyebarnán az arcába hullt, éles vonalban egyenesre nyírva
az álla mentén. Még a ruhái is gyűrűzni kezdtek, megmozdultak
és felöltötték a nagyon is ismerős alakot. A sápatag királynő
pengevékonyan elmosolyodott, Lina pedig iszonyodva bámult fel
nem Astrid Dane, hanem saját eleven tükörképének az arcába.
Amikor Astrid megszólalt, Lina saját hangja csendült fel.
– Jobb, ha megyek – közölte. – Biztos vagyok benne, hogy
Kellnek jól jönne egy kis segítség.
Lina még megeresztett egy utolsó, kétségbeesett jobbhorgot,
de Astrid úgy kapta el a csuklóját, mintha nem volna több apró
kellemetlenségnél, és a padlóhoz szegezte. Odahajolt Lina feje
fölé, és belesuttogott a fülébe:
– Ne aggódj! – sziszegte. – Átadom neki a jókívánságaidat!
Azután Astrid belevágta a lány fejét a tönkretett padlóba, és
Lina előtt elsötétült a világ.
 ***

Kell a kövezett udvaron állt, törött szobrokkal körülvéve, egy

halott király mellett, egy csipkézett szélű, törött fekete követ
tartva. Több sebből vérzett, mindene sajgott, de még mindig élt.
Hagyta, hogy a tönkretett királyi kard kicsússzon az ujjai közül,
és csattanva a földre hulljon. Reszketve vett egy mély lélegzetet;
a hideg levegő égette a tüdejét, és sűrűn gomolygott véres ajkai
előtt. Valami mozgott benne, valami egyszerre meleg és hűvös,
megnyugtató és veszedelmes. Abba akarta hagyni a küzdelmet,
fel akart adni mindent, de nem tehette. Még nem ért véget.
A kő egyik fele a tenyerében lüktetett. A másik fele a földön
csillogott, ahová a szétoszlott kígyó ejtette. Szólította őt, és Kell
teste önkéntelenül is megindult a hiányzó darab felé. A kő
irányította kezét a szétrepedezett talajhoz, és az zárta össze
ujjait a várakozó kődarab körül. Abban a pillanatban, ahogy a két
fél összeért, Kell érezte, hogy szavak formálódnak az ajkán.
– As Hasari! – hangzott fel szinte magától a parancs. És a
kezében a két fél kő gyógyulni kezdett. Újra egybeolvadtak, a
repedéseik fokozatosan eltűntek, míg végül sima és sértetlen lett
a makulátlan fekete felület. Az egyesülés nyomában hatalmas –
tiszta, gyönyörű és édes – erő áradt szét Kell testében, és magával
hozott egy érzést, hogy mindez helyénvaló. A teljesség érzetét
nyújtotta. Nyugalommal és csenddel telítette őt. A mágia
egyszerű, egyenletes ritmusa úgy gyengítette el, mint a rátörő
álmosság. Kell másra sem vágyott már, csak hogy mindent
elengedjen, hogy belevesszen az erőbe, a sötétségbe és a békébe.
– Add fel! Add át magad! – suttogta egy hang a fejében. A
szemhéja lassan lecsukódott, és megtántorodott álltában.
Azután meghallotta Lina hangját, amint a nevén szólítja. A
belső nyugalom fodrozódni kezdett, ahogy Kell erővel kinyitotta
a szemét, és meglátta a lépcsőn lefelé lépkedő lányt. Olyan
távolinak tűnt. De nem csak ő: minden távoli lett.
– Kell! – szólította meg újra, ahogy odaért hozzá. A
tekintetével felmérte a jelenetet – a tönkretett udvart, Athos
holttestét, az antari véres alakját – és az immár egésszé vált
talizmánt.
– Vége, Kell! – mondta. – Ideje, hogy elengedd. – Kell
lepillantott a kezében tartott varázskőre, megszemlélte a fekete
fonalakat, amelyek mostanra megvastagodtak, kötelekké
erősödtek és körbetekeredtek az egész testén. – Kérlek! – mondta
Lina. – Tudom, hogy képes vagy rá! Tudom, hogy hallasz. – Az
aggodalomtól elkerekedett szemmel kinyújtotta feléje a kezét.
Kell a homlokát ráncolta; az erő még mindig benne keringett, és
eltorzította a látását, a gondolatait.
– Kérlek! – ismételte a lány.
– Lina – mondta szelíden, kétségbeesetten. Kinyúlt, és
megtámaszkodott a lány vállán.
– Itt vagyok! – suttogta. – Csak add ide azt a követ!
Kell a talizmánra nézett. Azután az ujjai összezárultak
körülötte, és füst gomolygott elő közülük. Nem kellett
megszólalnia. A mágia most már a fejében volt, és pontosan
tudta, mit akar a mágus. A sötét füst egyik pillanatról a másikra
késsé változott. Lepillantott a fém csillogó élére.
– Lina! – mondta újra.
– Igen, Kell?
Az ujjai a markolat köré zárultak.
– Kapd el!
Azzal a lány hasába döfte a pengét.
Lina felnyögött kínjában. Azután az egész teste megrázkódott,
hullámozni kezdett, és átalakult valaki más testévé. Újra
felöltötte Astrid Dane alakját, akinek most sötét vérvirág nyílt a
fehér ruháján.
 – Hogyan… – morogta volna, de Kell az akaratával
mozdulatlanná tette a nő testét, és befogta a száját. Most már
semmilyen szó – főleg varázsige – nem menthette meg őt. Kell
meg akarta ölni Astrid Dane-t. De még ennél is inkább azt akarta,
hogy szenvedjen. Hogy megfizessen Rhyért. Mert abban a
pillanatban, ahogy belenézett a nő elkerekedett kék szemébe,
csak Rhyt látta.
Rhyt, az ő talizmánjával a nyakában.
Rhyt egy olyan vigyorral a képén, amely túl kegyetlen és
hideg, hogy az övé legyen.
Rhyt, amint Kell torka köré kulcsolja az ujjait, és másvalaki
szavait suttogja a fülébe.
Rhyt, amint kést döf a saját hasába.
Rhyt – az ő Rhyját –, amint a kőpadlóra roskad.
Rhyt, amint vérzik.
Rhyt, amint meghal.
Kell össze akarta zúzni a nőt mindazért, amit az öccsével tett.
A kezében most valódi akarattá lett a vágy, és a sötétség kezdett
szétterjedni a királynő hasába mélyesztett késből. Ráfolyt a
ruhájára, befurakodott a bőre alá – és mindent, amit csak
megérintett, sápadt-fehér kővé változtatott. Astrid megpróbálta
kinyitni a száját, hogy szóljon vagy sikítson, de mielőtt még
bármi hang elhagyhatta volna összeszorított száját, a
dermedtség elérte a mellkasát és a torkát, a sápadt vörös ajkait.
Átvette az uralmat a gyomra fölött, lekúszott a lábán, végig a
csizmáin, majd beleáradt egyenesen a kráterekkel himlőhelyes
földbe. Kell csak állt, és a megkövesült Astrid Dane szobrára
meredt. A nő szemei a sokktól elkerekedve fagytak keménnyé,
ajkai örökös vicsorgásra húzódtak. Most már ő is úgy nézett ki,
mint a szoborkertje többi darabja.
De ez még mindig nem volt elég.
 Bármennyire is szerette volna ott hagyni a királynőt a
szétrombolt kőkertben a bátyja hullájával, nem tehette. A mágia,
mint minden más is, idővel elhalványul. A varázsigék
megtörhetők. Astrid egy nap újra szabaddá válhat. Azt pedig nem
engedhette meg.
Kell megmarkolta a fehér kővállat. Az ujjai véresek voltak,
mint az egész teste, és az antari vérmágia parancsa olyan
könnyen tolult a szájára, akár a lélegzet.
– As Steno! – mondta ki hangosan.
Mély repedések támadtak a sápatag királynő arcán,
szaggatott, egyenetlen hasadékok futottak végig a testén, és
amikor Kell ujjai összezárultak, Astrid Dane kőszobra
szétmorzsolódott az érintése alatt.

V
Kell megborzongott, majd újra rátelepedett az a különös
nyugalom.
Ezúttal súlyosabb volt. Azután valaki ismét szólította, ahogy
pillanatokkal korábban, és amikor felnézett, meglátta Linát,
amint a vállát markolva, félig futva lebiceg a lépcsőn. Véresen és
zúzódásokkal tele, de legalább életben.
– Jól vagy? – kérdezte a lány, amikor odaért hozzá.
– Soha jobban – felelte Kell, habár minden erejére szüksége
volt, hogy Linára figyeljen.
– Hogy csináltad? – kérdezte a lány lepillantva a királynőből
maradt kőtörmelékre. – Honnan tudtad, hogy nem én vagyok?
Kellnek sikerült kipréselnie magából egy elcsigázott mosolyt.
– Onnan, hogy azt mondta: kérlek.
Lina megütközve meredt rá.
– Ez most valami vicc?
Kell alig észrevehetően vállat vont. Még ez is rengeteg
erőfeszítésébe került.
– Egyszerűen csak tudtam – felelte.
– Egyszerűen csak tudtad… – ismételte a lány hitetlenkedve.
Kell bólintott. Lina aggódó tekintettel végigfürkészte, és a
mágus eltűnődött, vajon hogy festhet ebben a pillanatban.
– Szörnyen nézel ki – állapította meg a lány. – Jobb lesz, ha
megszabadulsz attól a kőtől.
Kell bólintott.
– Veled mehetek.
Kell megrázta a fejét.
– Ne! Kérlek. Nem szeretném. – Ez volt az igazság. Nem tudta,
mi vár rá a túloldalon, de bármi is, azzal egyedül akart
szembenézni.
– Jól van – nyelt egyet Lina. – Akkor itt maradok.
– Mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Kell.
Lina kényszeredetten vállat vont.
– Láttam néhány szép hajót a dokkoknál, amikor az életünkért
futottunk. Az egyik megteszi.
– Lina…
– Megleszek! – felelte a lány keményen. – Most pedig siess,
mielőtt még valaki megneszeli, hogy kinyírtuk az uralkodókat!
Kell megpróbált nevetni, és valami végignyilallt rajta –
olyasmi, mint a fájdalom, csak sötétebb. Kétrét görnyedt, a látása
elhomályosult.
– Kell? – Lina térdre hullott mellette. – Mi az? Mi történik?
Ne! Ne most! Már olyan közel járt. Olyan nagyon közel. Csak
annyit kellett volna tennie, hogy…
Egy újabb hullám négykézlábra kényszerítette.
– Kell! – követelte Lina. – Beszélj hozzám!
Megpróbált felelni, igyekezett mondani valamit, bármit, de az
állkapcsa szorosan összezárult, és a fogai egymáshoz
csikordultak. Küzdött a sötétség ellen, de a sötétség
visszatámadt. És erősen nyerésre állt.
Lina hangja egyre messzebb és messzebb sodródott.
– Kell… hallasz engem? Maradj velem! Csak maradj velem!
Hagyd abba a küzdelmet!, szólalt meg egy hang Kell fejében.
Máris vesztettél.
Nem!, gondolta Kell. Nem. Még nem. Sikerült nagy nehezen a
gyomrán húzódó felszíni vágáshoz emelnie az ujjait, majd
felrajzolt egy véres jelet a repedezett kövezetre, de mielőtt még
hozzá szoríthatta volna a kővel összeforrt tenyerét, egy
láthatatlan erő hátralökte a földre. A sötétség köré fonódott és
lerántotta. Küzdött a mágia ellen, de az ott volt a belsejében, az
ereiben keringett. Megpróbálta erővel elszakítani magát tőle,
kiszabadulni a szorításából, eltolni magától, de ahhoz már túl
késő volt.
Vett egy utolsó levegőt, azután a mágia lehúzta magával a
mélybe.

***

Kell nem bírt megmoccanni.

Árnyak tekeredtek a végtagjai köré, és acélos szorítással
leszögezték. Minél jobban küzdött, annál szorosabban
rácsavarodtak, és elszívták ereje utolsó morzsáit is. Lina hangja
nagyon-nagyon messze úszott. Azután végképp elhalt, és Kell
egyedül maradt egy sötétséggel teli világban.
Ez a sötétség mindenütt jelen volt.
Azután valahogy mégsem. Összevonta magát, ott gomolygott
előtte, egyre jobban megsűrűsödött, megalvadt és egybeforrt,
amíg először csak egy árny lett, majd szilárd emberi alak. Úgy
nézett ki, mint Kell, a hajától kezdve a kabátjáig, de minden
porcikája abból az üveges fekete anyagból állt, mint a
helyreállított varázskő.
 – Helló, Kell! – köszöntötte a megtestesült sötétség sem angol,
sem arnes-i, sem pedig maktahni szavakkal, hanem a mágia
őseredeti nyelvén. És Kell végre megértette. Ez volt vitari. A dolog
(vagy lény?), amely vonzotta őt, és amely erővel be akart
nyomulni; amely egyszerre erőt adott neki, miközben gyengítette
az akaratát és elszívta életerejét.
– Hol vagyunk? – kérdezte rekedt hangon.
– Benned vagyunk – felelte vitari. – Most válunk önmagaddá.
Kell hasztalanul küzdött a sötét kötelek béklyói ellen.
– Tűnj el a testemből! – morogta.
Vitari felvillantotta homályos, ónixfekete mosolyát, és tett egy
lépést Kell felé.
– Derekasan küzdöttél! – dicsérte meg. – De a harc ideje véget
ért. – Megszüntette a köztük lévő távolságot, és Kell mellkasára
tette a kezét. – Te nekem készültél, antari – közölte egyszerűen.
– Tökéletes burok vagy. Örökké hordom majd a testedet.
Kell vonaglott az érintése alatt. Küzdenie kellett. Már olyan
messzire jutott. Nem adhatta fel épp most.
– Túl késő! – közölte vitari. – Már enyém a szíved. – Azzal az
ujjbegyeit beljebb nyomta, és Kell levegő után kapkodott, ahogy
a lény keze belenyúlt a mellkasába. Érezte, ahogy az ujjai
összezárulnak a lüktető szíve körül; érezte, ahogy az félrever, és
a sötétség úgy ömlött szét foszlányokban lógó inge elején, mint
egy vérfolt.
– Vége van, Kell – mondta a megelevenedett mágia. – Már az
enyém vagy.

***

Kell teste a földön reszketett. Lina a két tenyerébe fogta a fiú

arcát, mely lázasan lángolt. Az erek a torkán és a halántékán már
teljesen megfeketedtek, és tisztán látszott a feszültség az
állkapcsa vonalán, de nem mozdult, és nem nyitotta ki a szemét.
 – Küzdj ellene! – kiáltotta, ahogy a mágus teste görcsösen
rángani kezdett. – Egészen idáig eljöttél. Nem adhatod fel éppen
most!
Az ifjú antari háta ívben megfeszült a földön, és ahogy Lina
széthúzta az ingét a mellkasán, meglátta, hogy a feketeség
szétterjedt a szíve körül. Nagyot káromkodott, és megpróbálta
kifeszegetni a követ a kezéből. De az meg sem moccant.
– Ha meghalsz itt nekem, mi lesz Rhyjal? – csattant fel.
Kell háta a földnek csapódott, és keservesen felsóhajtott.
Lina időközben visszaszerezte a fegyvereit; elővette a kését, és
a tenyerén méregette a súlyát. Nem akarta, hogy kénytelen
legyen végezni a férfival. De meg tudta volna ölni. És nem akarta
levágni a kezét sem, de kétségtelenül megtette volna.
Nyöszörgés szakadt fel az antari ajkai közül.
– Fel ne merd nekem adni, cseszd meg! Hallod, Kell?

***

Kell szíve összevissza vert, majd kihagyott egy ütemet.

– Pedig olyan szépen kértelek! – mondta vitari, még mindig Kell
mellkasába hatolva. – Lehetőséget adtam neked, hogy feladd. De
arra kényszerítesz, hogy erőszakot alkalmazzak.
Hő terjedt szét Kell végtagjaiban, és furcsa hideget hagyott
maga után. Kell hallotta Lina hangját. Messziről és olyan halkan
szűrődött hozzá, hogy alig értette a szavakat. Csak egy visszhang
erőtlen visszhangjaiként hatottak. De ki tudott venni egy nevet.
Rhy.
Eszébe jutott: ha ő meghal, akkor Rhy is. Nem hagyhatta abba
a küzdelmet.
– Nem foglak megölni, Kell. Nem egészen.
Kell szorosan lehunyta a szemét, és elborította a sötétség.
– Nincs erre valami szó? – visszhangzott Lina hangja a fejében. –
Mi az? Gyerünk, Kell! Mondd ki azt az átkozott szót!
 Kell erővel kényszerítette magát, hogy összpontosítson. Hát
persze! Linának igaza van. Létezik egy szó, igen. Vitari színtiszta
mágia. És minden mágiát kötnek bizonyos szabályok. Egy
magasabb rend. Vitari maga a teremtőerő, de minden, ami
megteremthető, ugyanúgy el is pusztítható. Szétoszlatható.
– As Anasae! – parancsolta Kell. Érezte az erő halvány
felvillanását. De nem történt semmi.
Vitari szabad keze összezárult a torka körül.
– Tényleg azt hitted, hogy ez működni fog? – vigyorgott bele a
mágia csúfondárosan Kell képébe, de mégis volt valami a
hangjában és abban, ahogyan megfeszült. Félelem. Igen, ez
beválhat. Befog válni. Muszáj!
De az antari mágia aktiválásához szóbeli paktum kellett. Ő
sosem volt képes megidézni pusztán a gondolatai erejével. Itt, a
saját fejében pedig minden csak gondolat volt. Kellnek ki kellett
mondania a szót. Összpontosított, kiterjesztette egyre gyengülő
érzékeit, amíg végül megérezte a testét – nem úgy, ahogy az itt,
ebben az illúzióban, ezen a mentális síkon létezett, hanem
ahogyan valójában volt. Kiterülve a megrongált udvar
dermesztően hideg kövén, a mellette kuporgó, fölé hajoló
Linával. Ebbe a hidegbe kapaszkodott, ahogyan a kemény talaj a
hátának nyomódott. Küszködve próbálta megérezni az ujjait,
amelyek olyan erővel szorították a követ, hogy az már fájt. A
kíntól összeszorított szájára összpontosított, és erővel
szétfeszítette, hogy szétnyíljanak az ajkai. Hogy
megformálhassák a szavakat.
– As An…
A szívverése elakadt, ahogy a mágia összeszorította körülötte
az ujjait.
– Nehogy! – morogta az ellenség; a félelme eltűnt, és haraggá
torzult a türelmetlensége. Kell pedig megértette a félelmét. Vitari
nem egyszerűen egy varázsige volt. Hanem a kő minden erejének
a forrása. Ha őt sikerülne eloszlatnia, azzal magát a talizmánt is
eltüntetné. Véget érne az egész gyötrelem.
Kell küzdött, hogy belekapaszkodjon a testébe. Önmagába.
Levegőt erőltetett a tüdejébe, majd kierőszakolta a száján.
– As Anas… – köhögte, mire vitari keze átnyúlt a szívéről a
tüdejére, és kipréselte belőle a levegőt.
– Nem teheted! – szűkölt a mágia immár kétségbeesetten. – Én
vagyok az egyetlen dolog, ami életben tartja az öcsédet!
Kell tétovázott. Nem tudta, igaz-e ez, hogy tényleg
megbontható-e az a kötés, amit maga és az öccse között
létrehozott. De azt tudta, hogy Rhy sosem bocsátaná meg neki,
amit tett, de mindez úgysem számítana, ha nem sikerülne
mindkettejüknek végig kitartani.
Kell összeszedte minden maradék erejét, és nem arra
összpontosított, hogy vitari megpróbálta összeroppantani az
életét, sem a rajta végigsöprő sötétségre, hanem Lina hangjára
meg a hideg talajra, a sajgó ujjaira. Véres ajkai végül kiejtették a
szavakat:
– As Anasae!

VI
Vörös Londonban városszerte elzuhantak a testek.
Férfiak és nők, akiket megcsókoltak vagy erővel elragadtak,
elcsábítottak vagy kényszerítettek, akik beengedték a mágiát, és
akikbe belenyomták – mindannyian összeestek, ahogy a bennük
lobogó fekete láng kialudt. Szétoszlott.
Mindenütt testek – áldozatok – sora maradt a mágia
nyomában.
Némelyik test – belülről már teljesen felemésztve – hamuvá
omlott, más pedig belül üres hüvellyé vált. És volt néhány
szerencsés alak, aki csak összecsuklott, erőtlenül levegő után
kapkodott egy ideig, de legalább életben maradt.
A palotában a Mortimernek öltözött mágia épp elérte a királyi
hálószobákat, megfeketedett keze már az ajtón pihent, amikor a
sötétség elpusztult, és őt is magával ragadta.
A szentélyben pedig – távol a kastély falaitól –, egy
gyertyafényes szoba csupasz priccsén Vörös London hercege
megborzongott, elvágódott és mozdulatlan maradt.
 TIZENNÉGY

AZ UTOLSÓ AJTÓ

Kell kinyitotta a szemét és csillagokat látott.

Magasan a kastély falai fölött lebegtek: apró kis sápadt
fénypöttyök a messzeségben.
A kő kicsúszott az ujjai közül, és tompa puffanással a földre
esett. Most már nem áradt belőle semmi: sem zümmögés, sem
sürgetés, sem ígéret. Csak egy közönséges kődarab volt.
Lina mondott valamit, és ez egyszer nem tűnt mérgesnek,
legalábbis nem annyira, mint máskor, de nem hallotta őt a saját
pulzusa lüktetésén át, miközben reszkető kézzel az
inggallérjához nyúlt. Nem akarta látni a mellkasát. Nem akarta
tudni. De akkor is félrehúzta a gallérját, és a szíve fölötti bőrre
pillantott – oda, ahol a pecsét összekapcsolta Rhy életét a
sajátjával.
A mágia fekete erezete eltűnt.
De a heg még ott volt. Maga a pecsét továbbra is ép maradt.
Ami azt jelentette, hogy öccse nem csupán a benne rejtőző
vitarihoz kötődött. Hanem őhozzá is.
Kell halkan felzokogott a megkönnyebbüléstől.
Azután végre kitisztult körülötte a világ. Az udvar hideg köve
és Athos holtteste, Astrid szilánkjai és Lina, aki egy pillanatra a
vállai köré vetette a karját – de csak egy pillanatra, amely már el
is illant, mielőtt igazán értékelhette volna a váratlan ölelést.
– Hiányoztam? – suttogta Kell sajgó torokkal.
 – Persze – bólintott a lány kivörösödött szemmel. A csizmája
orrával megbökte a talizmánt. – Vége? – kérdezte. – Meghalt?
Kell felemelte a követ, és nem érzett semmit, csak a súlyát.
– A mágiát nem lehet elpusztítani – felelte, majd lassan,
óvatosan feltápászkodott. – Csak szétoszlatni. De igen, vége.
Eltűnt.
Lina beharapta az ajkát.
– Akkor még mindig vissza kell küldened?
Kell szemügyre vette az üreges követ, és lassan bólintott.
– Csak hogy egészen biztosra menjünk – tette hozzá. De most,
hogy végre megszabadult a szorításából, talán mégsem neki kell
elvinnie. Tekintetével végigpásztázta az udvart, és meglátta
Holland testét. A küzdelem során leesett a kőpadról, és most a
földön elterülve feküdt: csak véráztatta kabátja árulkodott róla,
hogy nem csupán alszik.
Kell talpra kecmergett, miközben minden porcikája
tiltakozott a mozgás ellen, és odavánszorgott Holland mellé.
Letérdelt és a tenyerébe vette az antari egyik kezét. Holland bőre
kezdett egyre jobban kihűlni, a pulzusa gyengén, alig
kitapinthatóan lüktetett a csuklóján: szíve az utolsókat verhette.
De még mindig élt.
Elég nehéz megölni egy antarit – mondta egyszer. Igaza volt.
Kell érezte, hogy Lina várakozva ácsorog mögötte. Nem tudta,
be fog-e válni a terve, de a Holland mellkasán tátongó sebhez
nyomta az ujjait, és rajzolt a teste mellé a földre egy vonalat.
Azután a vérhez érintette az üreges követ, ráhelyezte a vonalra,
majd rátette Holland kezét a kőre.
– Béke veled! – mondta lágyan, megkésett búcsúzásként egy
megtört embertől. Azután Holland kézfejéhez nyomta a saját
tenyerét, és kimondta:
– As Orense!
 A talaj engedett a fehér antari teste alatt, és árnyékká olvadt.
Kell hátrébb húzódott, ahogy a sötétség és a mögötte rejtőző
valami magába nyelte Holland testét és a követ. Csak a vérfoltos
talaj maradt utána.
Kell a vérmaszatos földre meredt, és alig akarta elhinni, hogy
sikerrel járt. Hogy mégsem kellett feláldoznia magát. Hogy
megmenekült és életben van. Hogy végre hazamehet.
Támolyogva talpra állt, és Lina elkapta a karját.
– Maradj velem! – kérte.
Kell szédelegve bólintott. A kő eddig elmaszkírozta a
fájdalmat, ám mágia hiányában az most újra rátört, és
elhomályosította a látását. Rhy sebesülései a sajátjai fölé
rétegződtek, és amikor megpróbált visszafojtani egy nyögést, vér
ízét érezte a szájában.
– Mennünk kell – szólt. Tudta: most, hogy a város király és
királynő nélkül maradt, újra kezdetét veszi a harc. Valaki tűzzel-
vassal ismét véres utat tör majd magának a trónra. Ahogy mindig.
– Menjünk haza! – javasolta a lány. Kellt nagy hullámban
árasztotta el a megkönnyebbülés, ám azután hirtelen valami
eszébe jutott.
– Lina! – nyögte megdermedve. – Fogalmam sincs, magammal
tudlak-e vinni. – Eddig a kő garantálta a lány átkelését a világok
között, és ajtót nyitott előtte ott is, ahol annak nem is lett volna
szabad léteznie. Ám az ereje nélkül annak az esélye, hogy a
világok átengedik az ajtón…
Úgy tűnt, Lina tüstént megértette. Körbepillantott, és fázósan
átkarolta magát. Csupa zúzódás és horzsolás volt, több sebből
vérzett. Vajon meddig tudna itt kitartani egyedül? Másfelől viszont ő
valószínűleg a jég hátán is megélne. Igazi túlélő.
– Hát… – mondta tétován. – Azért megpróbálhatjuk.
Kell nagyot nyelt.
 – Mégis, mi a legrosszabb, ami történhet? – tette hozzá a lány,
miközben elindultak az udvar kőfala felé. – Netán százfelé
szakadok a világok között? – kérdezte fanyar mosollyal, de Kell
látta a tekintetében bujkáló félelmet. – Felkészültem rá, hogy
maradnom kell. De akkor is meg akarom próbálni, hátha
elmehetek innen.
– És ha nem sikerül…?
– Akkor majd itt boldogulok – fejezte be helyette Lina.
Kell csak némán bólintott, és odavezette a falhoz. Felrajzolt
egy jelet a sápadt márványra, és előkotorta Vörös London
függőjét a zsebéből. Azután közel húzta magához Linát,
védelmezőn átkarolta saját összetört testével, és előrebólintva a
lányéhoz érintette a homlokát.
– Hé, Lina – súgta lágyan a köztük lévő ujjnyi térbe.
– Igen?
Futó csókot lehelt az ajkára, melynek melegsége máris
elillant. Lina homlokráncolva nézett fel rá, de nem húzódott el
tőle.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte.
– Hogy szerencséd legyen – felelte Kell. – Nem mintha
szükséged lenne rá.
Azzal a falhoz nyomta a kezét, és az otthonára gondolt.

II
Vörös London alakot öltött Kell körül. Súlyos, sötét éjszaka
fogadta. Föld és tűz, nyíló virágok és fűszeres tea illatát érezte, és
mindezek mögött az otthonét. Kell még sosem örült így a
visszatérésnek. Mégis elszorult a szíve, amikor ráébredt, hogy
karjai csak a semmit ölelik.
Lina nem jött át vele.
Nem sikerült visszajutnia.
 Kell nagyot nyelt, és a véres kezében tartott érmére pillantott.
Azután elkeseredésében elhajította olyan messzire, amennyire
csak tudta. Majd lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és
próbált megnyugodni.
Kisvártatva azonban meghallott egy hangot. Az d” hangját.
– Sosem hittem volna, hogy így fogok örülni a virágillatnak.
Kell pislogott és sarkon perdült: Lina állt mögötte. Egy
darabban és elevenen.
– Lehetetlen… – nyögte.
A lány szája huncut mosolyra húzódott.
– Azért ne örülj nekem ennyire!
Kell a karjaiba zárta, és a lány egy pillanatra – csak egyetlen
másodpercre – nem húzódott el, és nem fenyegette azzal, hogy
leszúrja. Egyetlen másodpercre viszonozta az ölelését.
– Mégis, mi vagy te? – kérdezte Kell ámulva.
Lina csak vállat vont.
– Makacs.
Egy pillanatig egymásnak dőlve álltak, egymást támogatták a
talpon maradásban, bár abban egyikük sem volt biztos, hogy
melyiküknek van nagyobb szüksége a támaszra. Csak annyit
tudtak és éreztek, hogy örülnek, amiért élnek és itt lehetnek,
együtt.
Azután Kell csizmás lábak dobogását és kardcsörgést hallott,
és meglátta a villódzó fáklyafényt.
– Azt hiszem, megtámadtak – suttogta Lina a kabátja
gallérjába.
Kell felemelte a fejét a lány válláról, és meglátta az őket
elővont karddal körülvevő tucatnyi királyi gárdatagot. A
leeresztett sisakrostélyokon át félelemmel és haraggal teli
tekintetek szegeződtek rá. Érezte, hogy Lina teste megfeszül a
karjaiban, és érzékelte, hogy a lány legszívesebben a pisztolya
vagy az egyik kése után nyúlna.
 – Nehogy harcolj! – súgta vissza, és lassan lecsúsztatta a kezét
a lány hátáról, majd megfogta a kezét, és a családja katonái felé
fordult. – Megadjuk magunkat!

***

Az őrök térdre kényszerítették Kellt és Linát a király és a

királyné előtt, és úgy is tartották őket, Lina magában
elmotyogott átkozódásai ellenére. A csuklójukat fémmel
hátrabilincselték, ugyanúgy, ahogy Kellnek korábban azon az
estén, Rhy szobájában. Valóban csak órák teltek volna el azóta?
Kellre inkább évek súlyával nehezedett a közben eltelt idő.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta Maxim király.
– De uram! – ellenkezett az egyik személyi testőre, és
ellenséges pillantást vetett Kellre. – Nem biztonságos…
– Azt mondtam, kifelé! – mennydörögte az uralkodó.
Az őrség szótlanul visszavonult, csak a térdelő Kell és Lina
maradt a kiürült bálteremben, a király és a királyné pedig sötéten
magasodott föléjük. Maxim király tekintetében lázas tűz égett,
bőre szederjesen vöröslött a haragtól. Az oldalán álló Emira
királyné holtsápadtnak tűnt.
– Mit tettél? Ki vele! – követelte a király.
Kell összerándult, de elmondta nekik az igazat. Beszélt Astrid
megszálló amulettjéről, a Dane ikrek tervéről és a kőről, meg
arról, hogyan került hozzá (közben pedig a korábbi tiltott
szokásáról is). Sorra elbeszélte nekik a felfedezését és azt, hogy
megpróbálta visszajuttatni az egyetlen helyre, ahol a talizmán
biztonságos lehet. A király és királyné pedig végighallgatták,
nem is annyira hitetlenkedve, mint inkább szörnyülködve és
iszonyodva: a király egyre vörösebbé, a felesége pedig egyre
sápadtabbá vált minden újabb magyarázat hallatán.
– A kő már eltűnt – fejezte be Kell. – És vele az ártó mágia is.
A király öklével a lépcsőkorlátra csapott.
 – A Dane ikrek megfizetnek azért, amit…
– A Dane ikrek meghaltak – közölte Kell. – Én magam
végeztem velük.
Lina megköszörülte a torkát.
Kell a szemét forgatta.
– Lina segítségével, igen – tette hozzá.
A király mintha most először vette volna észre Linát.
– Ki vagy te, és miféle őrült szerepet játszottál ezekben az
eseményekben?
– A nevem Szelina Bard – vágta rá kapásból. – Korábban már
találkoztunk az este folyamán, a bálon. Amikor próbáltam
megmenteni a városukat. Maga meg csak állt üres tekintettel,
valami sötét igézet alatt.
– Lina! – sziszegett rá Kell elborzadva.
– Mi az? Félig nekem is köszönhető, hogy még mindig áll a
városotok.
– A városunk? – vonta kérdőre a királyné. – Akkor hát nem
idevalósi vagy?
Kell izmai megfeszültek. Lina válaszra nyitotta a száját, de
mielőtt megszólalhatott volna, a férfi gyorsan közbevágott:
– Nem. Ő messziről jött.
A király összevonta a szemöldökét.
– Milyen messziről?
Mielőtt Kell felelhetett volna helyette, Lina kihúzta magát.
– A hajóm pár napja kötött ki – jelentette be. – Azért jöttem
Londonba, mert úgy hallottam, a fiuk születésnapi ünnepségét
vétek kihagyni, és mert üzleti ügyem volt egy Calla nevű
kereskedőnővel a folyó partján, a vásárban. Kell és én egyszer-
kétszer már összefutottunk korábban. És amikor világossá vált,
hogy segítségre van szüksége, én nem haboztam megadni neki. –
Kell döbbenten meredt Linára. A lány csak kérdőn felvonta a fél
szemöldökét, majd hozzátette: – Amiért ő megfelelő jutalmat
ígért, természetesen.
A király és a királyné is úgy meredtek Linára, mintha azt
próbálnák eldönteni, hogy az általa előadott történetnek melyik
része hangzik a legkevésbé valószínűnek és hihetőnek (vagy az
az állítása, miszerint saját hajója van, vagy az a tény, hogy
külhoni létére folyékonyan és hibátlanul beszéli az angolt). A
királyné arcvonásai végül elbizonytalanodtak és megenyhültek.
– Mondjátok, hol a fiunk? – kérdezte azután. Kell arcizma
megrándult attól, ahogy ezt mondta: mintha csak egyetlen
gyermekük lenne.
– Rhy még életben van? – dörögte a király követelően.
– Hála Kellnek – vágott közbe Lina. – Az elmúlt napot azzal
töltöttük, hogy próbáltuk megmenteni a királyságukat, és maguk
még csak nem is…
– Igen, felség, életben – szakította félbe Kell. – És életben is
marad – tette hozzá, rezzenéstelenül állva a király tekintetét. –
Mindaddig, amíg én élek. – Az utolsó szavaiban némi kihívás is
csendült.
– Hogy érted ezt? Felelj!
– Uram – hajtott fejet Kell, és lesütötte a szemét. – Csak azt
tettem, amit tennem kellett. Ha nekiadhattam volna az életem,
szíves örömest megtettem volna. Ehelyett csak annyit tehettem,
hogy megosztottam vele. – Mocorogni kezdett a bilincseiben,
mire a sebhely széle láthatóvá vált az inggallérja alatt. A
királynőnek elakadt a lélegzete. A király arca elsötétült.
– Hol van most az öcséd, Kell? – kérdezte a király, immár
szelídebb hangon.
Kell válla elernyedt, ahogy a súly egy része lekerült róla.
– Engedjen el minket, felség! – kérte. – És én hazahozom őt.
 III
– Gyere be!
Kell még sosem örült ennyire, hogy az öccse hangját hallja.
Kinyitotta az ajtót, és belépett Rhy szobájába, miközben
igyekezett nem felidézni, hogy nézett ki a helyiség a
távozásukkor, amikor a herceg vére festette vörösre a padlót.
Már három nap telt el azon éjszaka óta, és mostanra minden
nyomát eltüntették az akkori káosznak. A balkont helyrehozták,
a vért felsúrolták a berakásos parkettáról, és új bútorokat meg
drapériákat hozattak.
Rhy feltámasztott háttal feküdt az ágyában. A szeme alatt
karikák sötétlettek, de inkább unottnak tűnt, mint betegnek, és
ez már ígéretes haladás volt. A gyógyítók minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy összefoltozzák (Kellt és Linát úgyszintén), de a
herceg mégsem gyógyult olyan gyorsan, ahogyan kellett volna.
Kell persze tudta, miért nem. Rhy nem egyszerűen megsebesült,
hanem meghalt.
Két szolga várakozott egy közeli asztalnál, az ajtó melletti
székben pedig fegyveres őr ült; mindhárman a belépő Kellre
néztek. Rhy rossz hangulata részben éppen abból fakadt, hogy az
őr nem volt sem Percy, sem Mortimer. Mindkettőt holtan találták
ugyanis – az egyikkel kard végzett, a másikkal a fekete láz, ahogy
gyorsan elnevezték a kórt, amely dühöngve végigsöpört a
városon –, és ez a veszteség legalább annyira megviselte Rhyt,
mint a saját siralmas állapota.
A szolgák és az őr bizalmatlanul figyelték Kellt, amint
megközelítette a herceg ágyát.
– Ezek az anyaszomorítók nem engedik, hogy felkeljek! –
zsémbelt Rhy, és ellenséges pillantásokat vetett rájuk. – Ha én
nem mehetek el – fordult feléjük –, akkor legyetek olyan
kedvesek, és távozzatok ti magatok! Hogyne, csak rajta! – tette
hozzá, ahogy a szolgák felálltak a helyükről, álljatok csak őrt
odakint! Hadd érezzem magam még inkább rabnak!
Amikor végre eltakarodtak, Rhy felsóhajtott és visszarogyott a
párnáira.
– Csak segíteni próbálnak – emlékeztette Kell.
– Talán nem lenne olyan rossz a helyzet – morfondírozott a
herceg hangosan –, ha szemrevalóbbak lennének. – De a
gyermeteg piszkálódása most furcsán üresen csengett. A
tekintete összekapcsolódott Kellével, és elkomorult. – Mondj el
mindent! – kérte. – De ezzel kezdd! – A szíve fölötti területhez
ért, ahol ugyanolyan alakú forradást viselt, mint Kell. – Miféle
ostobaságot műveltél, bátyám?
Kell lenézett a finom szövésű vörös ágyneműre, és félrehúzta a
gallérját, hogy megmutassa a saját bélyegét, a testvére sebének
hegesedő tükörképét.
– Csak azt tettem, amit a helyemben te is megtettél volna.
Rhy a homlokát ráncolta.
– Szeretlek, Kell, de bevallom, nem nagyon izgatnak az
egyforma tetoválások.
Kell bánatosan elmosolyodott.
– Haldokoltál, Rhy. Megmentettem az életedet.
Nem bírta rávenni magát, hogy elmondja neki a teljes
igazságot – hogy a kő nem csak megmentette, de helyreállította
az életét.
– Hogyan? – kérdezte számonkérőn a herceg. – Milyen áron?
– Olyan áron, amelyet én fizettem meg – felelte Kell kitérően. –
És amit újra megfizetnék.
– Válaszolj őszintén, és ne kertelj!
– Hát jó: a magaméhoz kötöttem az életedet – vallotta be Kell
nyíltan. – Amíg én élek, addig te is élsz.
Rhy szeme elkerekedett.
 – Hogy mit csináltál? – suttogta iszonyodva. – Most fel kellene
kelnem innen, hogy kitekerjem a nyakadat!
– Én a helyedben nem tenném – figyelmeztette Kell. – A te
fájdalmad most már az enyém is, és az én fájdalmam a tiéd.
Rhy keze ökölbe szorult.
– Hogy tehetted? – kérdezte, és Kell azon aggódott, hogy az
öccse azért neheztel így, amiért magához kötözte, ám Rhy
ehelyett így folytatta: – Mondd, hogy vehettél magadra ekkora
súlyt?
– Ami történt, megtörtént, Rhy. Már nem lehet visszacsinálni.
Úgyhogy kérlek, inkább légy hálás, felejtsd el és lépj túl rajta!
– Már hogy felejthetném el? – gúnyolódott Rhy, máris
könnyedebb, évődős hangnemre váltva. – Hiszen bele van égetve
a mellkasomba!
– A szeretők imádják a sebhelyes férfiakat – vigyorodott el
Kell. – Legalábbis így hallottam.
Rhy felsóhajtott, és visszaejtette a fejét a párnára. Csönd
ereszkedett közéjük. Először könnyed és feszültségmentes csend
volt, de azután kezdett sűrűsödni, és amikor Kell már éppen
készült megtörni valahogy, Rhy hirtelen megelőzte.
– Mit tettem? – suttogta a vékony, színes selyemmel borított
mennyezetre emelve borostyánsárga tekintetét. – Jaj, mit tettem,
Kell? – Elfordította a fejét, hogy a bátyja szemébe nézhessen. –
Holland hozta nekem azt a nyakláncot. Azt mondta, ajándék, én
meg elhittem. Azt mondta, ebből a Londonból származik, és én
hittem neki.
– Csak hibáztál, Rhy. Mindenkivel megesik. Még a királyi
hercegekkel is. Én magam is számtalanszor tévedtem már. Úgy
fair, hogy legalább egyszer te is tévedj.
– Lehetett volna több eszem. Gyanakodhattam volna. És
gyanakodtam is – tette hozzá elcsukló hangon.
 Megpróbált felülni, és vágott egy fájdalmas grimaszt. Kell
odaugrott, hogy visszatartsa.
– Akkor miért fogadtad el mégis? – kérdezte, amikor a herceg
megnyugodott és újra elhelyezkedett.
Rhy ez egyszer kerülte a tekintetét.
– Holland azt mondta, az a nyaklánc erőt ad majd.
Kell a homlokát ráncolta.
– De hiszen máris erős vagy!
– De nem úgy, mint te. Azaz tudom én, hogy sosem leszek
olyan, mint egy antari. De értsd meg: nekem nincs semmi
adottságom a mágiához, és ettől gyengének érzem magam. Egy
nap én leszek a király. Én csak… erős uralkodó akartam lenni.
– A mágia nem teszi erőssé az embereket, Rhy. Hidd el nekem!
És neked valami sokkal jobb jutott. Tiéd az emberek szeretete.
– Azt nagyon könnyű elérni, hogy szeressenek. De én azt
akarom, hogy tiszteljenek is, és azt hittem… – Rhy hangja
suttogássá halkult. – Elfogadtam a nyakláncot. Csak ennyi számít.
És a nyakamba akasztottam. – Kicsordult a könnye, és befolyt
fekete fürtjei közé. – Mindent tönkretehettem volna.
Elveszíthettem volna a koronát, mielőtt egyáltalán elnyerem.
Háborúra kárhoztathattam volna a városomat, vagy káoszra, és
akár a teljes pusztulásra.
– Micsoda gyerekei vannak a szüleinknek! – jegyezte meg Kell
gyengéden. – Köztünk szólva, mi ketten az egész világot romba
dönthetjük.
Rhyból kibukott egy elfojtott hang, valahol félúton a nevetés
és zokogás között.
– Mondd, megbocsátanak nekünk valaha is?
Kell kipréselt magából egy mosolyt.
– Hát, legalább már nem vagyok láncra verve. Ez azt jelzi,
hogy afelé haladnak.
 A király és a királyné városszerte közhírré tette – őrök és
jóstáblák útján egyaránt –, hogy Kellt minden korábbi vád alól
felmentették, és ártatlan. De az utcán a tekintetek még mindig
rátapadtak, és az emberek hódolatába félelem és gyanakvás
vegyült. Talán amikor Rhy felépül és újra jól lesz, és személyesen
szólhat a néphez, akkor majd elhiszik neki, hogy semmi baja, és
hogy Kell tényleg nem tehet arról, hogy azon az éjjelen
rászabadult a városra a sötétség. Talán. De Kell kétségbe vonta,
hogy a dolgok valaha is lesznek még olyan egyszerűek, mint
azelőtt.
– Jut eszembe, akartam is szólni – mondta Rhy. – Tieren eljött
és meglátogatott. Hozott egy kis…
Ekkor félbeszakította a kopogtatás az ajtón. Mielőtt akár Rhy,
akár Kell megszólalhatott volna, Lina viharzott be a szobába.
Még mindig ugyanazt az átkozott kabátot viselte – befoltozva
azokon a helyeken, ahol kiszakította a golyó, a penge és a
kőszilánkok –, de legalább megfürdött, és aranycsat akadályozta
meg, hogy a szemébe lógjon a haja. Kissé még mindig úgy festett,
mint egy éhező madárka, de végre már tiszta volt, jóllakott, és
ellátták a sebeit.
– Nem tetszik, ahogy az őrök méregetnek – jelentette ki, majd
felpillantva észrevette, hogy a herceg aranypettyes szeme
egyenesen őt nézi. – Bocsánat – tette hozzá. – Nem akartam
zavarni.
– Akkor mit akartál? – kérdezte Kell kihívóan.
Rhy felemelte a kezét.
– Dehogy zavarsz, szó sincs róla! – bizonygatta, és feljebb
tornászta magát az ágyban. – Bár attól tartok, most nem éppen a
szokott megnyerő állapotomban van szerencsénk egymáshoz.
– Korábban már úgyis találkoztunk – jegyezte meg a lány. – És
hidd el, akkor rosszabbul festettél.
Rhy némán felkuncogott.
 – Bocsánatodat kérem az általam okozott bármilyen esetleges
kellemetlenségért! Nem voltam önmagam.
– Sajnálom, hogy lábon lőttelek! – felelte Lina. – Én teljesen
önmagam voltam.
Rhy felvillantotta tökéletes mosolyát.
– Ő tetszik nekem – fordult Kellhez. – Kölcsönkérhetem?
– Megpróbálhatod – vonta fel Lina a fél szemöldökét. – De
akkor ujjatlan herceg leszel, azt garantálom.
Kell vágott egy grimaszt, de Rhy csak nevetett. A nagy
kacagást azonban gyorsan fájdalmas összerándulás követte, és
Kell odanyúlt, hogy megtámassza az öccsét, habár a kínja a saját
mellkasában is visszhangzott.
– Inkább tartogasd a flörtölést akkorra, amikor már jól vagy! –
tanácsolta.
Kell feltápászkodott, és indult, hogy kikísérje Linát.
– Látlak még, Szelina Bard? – szólt utána a herceg.
– Talán újra keresztezik majd egymást az útjaink.
Rhy mosolya zsiványossá vált.
– Ha rajtam múlik, mindenképp!
Kell a szemét forgatta, de mintha rajtakapta volna Linát, hogy
titkon elpirul, miközben kiment vele, és bezárta maga mögött az
ajtót, hogy hadd pihenjen a herceg.

IV
– Megpróbálhatlak visszavinni – mondta Kell. – A te
Londonodba.
Linával a folyóparton sétáltak; elhaladtak az esti vásár mellett
– ahol az emberek tekintete még mindig túlságosan leplezetlenül
és túl sokáig függött rajtuk –, és még tovább mentek, a dokkok
felé. A nap épp lenyugvóban volt a hátuk mögött, és sötét
ösvényekként hosszú árnyékokat vetett eléjük.
 Lina tagadólag megrázta a fejét, és előhúzta az ezüst
zsebóráját.
– Nincs ott semmi a számomra – mondta elmerengve, és
felpattintotta, majd lezárta az óra fedelét. – Már nincs.
– De ide sem tartozol – jegyezte meg Kell egyszerűen.
Lina vállat vont.
– Majd megtalálom az utam. – Felvetette a fejét, és egyenesen a
mágus szemébe nézett. – Hát te?
A heg Kell szíve fölött tompán nyilallni kezdett egy éles
fájdalom kísérteteként. Megdörzsölte a vállát.
– Én is azon vagyok. – Fél kézzel a kabátzsebébe túrt (újra az
ezüstgombos, fekete felöltőt viselte), és elővett egy kis
csomagocskát. – Hoztam neked valamit.
Átnyújtotta, és figyelte, amint Lina kicsomagolja a dobozkát,
majd lecsúsztatja róla a fedelét. A doboz szétnyílt a kezében, és
feltárult egy apró puzzle-tábla meg néhány elem.
– A gyakorláshoz – magyarázta Kell. – Tieren szerint rejlik
benned némi mágia. Jobb lesz, ha megtalálod és megtanulod
használni.
Megálltak egy padnál és leültek. Kell megmutatta, hogyan
működik a játék, Lina pedig a szemére vetette, hogy felvág.
Azután eltette a dobozt, és köszönetet mondott. Úgy tűnt,
nehezen megy neki az ilyesmi, de mégis sikerült rávennie magát.
Felálltak, de egyiküknek sem akarózott még elköszönni. Kell
lepillantott Szelina Bardra, a bérgyilkosra, a tolvajra, a bátor és
hősies partnerre, és a különös, rémisztően vadóc lányra.
Látjuk még egymást. Tudta, hogy így lesz. A mágia hajlította
megfelelő alakba a világot. Az adott neki formát. És léteztek fix
pontok. Ezek az esetek többségében helyek voltak. De olykor,
nagy ritkán emberek. Lina szilárd pontnak tűnt Kell világában.
Olyannak, amellyel – ezt biztosra vette – összeakad még az
életben.
 Nem tudta, mit mondjon, úgyhogy végül egyszerűen annyit
kért:
– Kerüld a bajt!
A lány rávillantott egy olyan mosolyt, amely azt üzente: „Még
szép, hogy nem fogom.”
Azután felhajtotta a gallérját, zsebre vágta a kezét, és hosszú,
határozott léptekkel elindult.
Kell nézte, ahogy távolodik.
Lina egyszer sem nézett vissza.

***

Szelina Bard végre igazán szabad volt.

Arra a térképre gondolt, amit a másik Londonban – Szürke
Londonban, az ő Londonjában, a jó öreg Londonban – őrzött: a
pergamenre, amit a zsúfolt szobácskában hagyott a lépcsősor
tetején, még a Kőhajításban. A ki tudja, hová vezető térképre. De
hát nem ugyanez vár most is?
A csontjaiban zenélt a kaland ígérete.
Tieren azt mondta, rejlik benne valami. Valami gondozatlan
és elhanyagolt. Még nem tudta, milyen formát fog ölteni, de
érezte, hogy nagyon szívesen kiderítené. Akár az a fajta mágia
volt, ami Kellben áramlott, akár valami más, valami egészen új,
Lina egy dolgot biztosan tudott: övé az egész világ.
Sőt, a világok.
Elhatározta, hogy mindegyiket meghódítja.
A folyó túloldalán horgonyzó hajókra tévedt a tekintete.
Csillogó oldalaik és faragott árbocaik elég magasak és hegyesek
voltak, hogy átdöfjék az alacsonyan függő felhőket. Mindenütt
vörös és aranyszínekben játszó zászlók és vitorlák lengedeztek a
szélben, de akadtak köztük zöldek, lilák és kékek is.
Hajók királyi lobogókkal és azok nélkül. Mindenféle vízi
járművek más tengerek idegen partjairól, közelről s távolról, a
világ minden szegletéből.
Azután meglátott közöttük egy büszke, fényezett oldalú, sötét
vitorlást ezüstzászlóval. Vitorlái az éj színét idézték: bársonyos
feketék voltak, de ha megfelelő szögben esett rájuk a fény, kékes
árnyalatban játszottak.
Az ott!, gondolta Lina, és elmosolyodott.
Az pont jó lesz.
 GYÜLEKEZŐ ÁRNYAK
(RÉSZLET)

Szelina Bárdnak folyton sikerült megtalálnia a bajt.

Mindig is úgy vélte: ez még mindig jobb, mintha hagyná, hogy a
baj találja meg őt, ám ezúttal – ahogy a nyílt óceánon sodródott
egy könnyű, kétszemélyes, evezőtlen csónakban, messze a
szárazföldtől, és a csuklói köré csomózott kötelet leszámítva
bármilyen használható eszköz nélkül – kezdte felülbírálni eddigi
álláspontját.
A holdvilágtalan éjszaka fekete bársonypalástként borult rá. A
tenger és az égbolt körös-körül visszatükrözte egymásnak a
csillagpettyes sötétséget; csak a ringatózó csónak alatti
hullámok fodrozódása miatt lehetett különbséget tenni a fenti és
a lenti világ között. Ettől a végtelen tükröződéstől Lina általában
úgy érezte magát, mintha az univerzum középpontjában lebegne.
De ma éjjel, szabadon sodródva a semmiben, sikítani tudott
volna tőle.
A távolban pislákoló fények felé hunyorgott: vöröses
árnyalatuk volt az egyetlen, ami elkülönítette a csónak lámpásait
a csillagfénytől. Nézte, amint a hajó – az ő hajója – lassan, de
határozottan távolodik tőle.
Pánik szorította el a torkát, de uralkodott magán.
Szelina Bard vagyok, gondolta, miközben a kötelek a bőrébe
vágtak.
Tolvaj vagyok, kalóz és kalandor. Három különböző világban is
jártam, és túléltem. Királyi vért ontottam, és a kezemben tartottam a
mágiát. Egész hajónyi férfi sem képes megtenni, amit én igen. Nincs
szükségem rátok. Senkire! Páratlan vagyok, a fenébe is!
 Erőt merítve a gondolataiból hátat fordított a hajónak, és a
fekete éjszakába meredt.
Lehetne rosszabb is, érvelt magában, majd megérezte, hogy
hideg víz nyaldossa a csizmáját, és amikor lepillantott,
észrevette, hogy lyukas a csónakja. Nem volt nagy a lék, de egy
apró lyuk is ugyanúgy el tud süllyeszteni egy csónakot, még ha
nem is olyan gyorsan.
Lina felnyögött, és lepillantott a szorosan a csuklói köré
hurkolt durva kötélre. Külön hálás volt, hogy azok az
anyaszomorítók legalább a lábát szabadon hagyták, még ha
csapdába esett is ebben a borzalmas ruhában: a bő szoknyájú,
lenge, zöld jelmezhez túl sok selyemfátyol és olyan szorosra
húzott fűző társult, hogy alig kapott benne levegőt.
Az ég szerelmére, miért kell a nőknek ezt tenniük magukkal?
A vízszint egyre feljebb araszolt a lélekvesztőben, és Lina
kényszerítette magát, hogy összpontosítson. Beszívott annyi
levegőt, amennyit kényelmetlen öltözéke csak engedett, és
számba vette szűkös és gyorsan nedvesedő holmiját. A leltározás
eredménye: egyetlen hordónyi serital (búcsúajándék), három kés
(mindhárom gondosan elrejtve), féltucatnyi jelzőfáklya (amiket
az őt tengerre bocsátó férfiak hagytak rá), a már említett ruha,
valamint a szoknya és a zsebek tartalma (amikre nagy szüksége
lesz, ha győzedelmeskedni akar szorult helyzetén).
Kézbe vette az egyik jelzőrakétát – a tűzijátékszerű
találmányt, amely bármilyen felülethez hozzádörzsölve színesen
világító fénycsóvát produkál. Nem vakító ragyogást, de ahhoz
épp elég állandó és erős fényt, hogy késként metsszen bele a
környező sötétségbe. Minden egyes fáklya negyedóráig égett, és
a különböző színek más-más jelentést hordoztak a nyílt vízen: a
sárga süllyedő hajót jelzett, a zöld fertőző betegséget a
fedélzeten, a fehér váratlan nehézséget, a piros pedig kalózokat.
 Mindegyikből volt neki egy-egy darab, és ujjai a
gyújtóvégeken táncoltak, ahogy fontolóra vette a lehetőségeit.
Az emelkedő vízszintet méregetve végül a sárga fáklya mellett
döntött. Két kézbe fogta, és a kis csónak oldalához csapta.
Hirtelen vakító fény tört elő, kétfelé hasítva a világot. Lina jó
fél percig szitkozódva próbálta kipislogni a szeméből a
könnyeket, miközben a magasba emelte a jelzőrakétát, minél
távolabb az arcától. Azután számolni kezdett. A szeme már
csaknem megszokta a fényárt, amikor a fáklyafény
megreszketett, pislákolni kezdett, majd sercegve kihunyt. A lány
újra végigpásztázta a horizontot, hajó után kutatva, de egyet sem
látott. A csónakban lassan, de egyenletesen tovább emelkedett a
víz: már a csizmaszárát nyaldosta. Lina kézbe vette a második
fáklyát – az általános vészjelzésre szolgáló fehéret –, és ezúttal
gondosan ügyelve rá, hogy eltakarja a szemét, a fadeszkához
csapta. Magában számlálta a lassan vánszorgó perceket, és az
élet jelei után kutatva kitartóan fürkészte a csónakon túli
éjszakát.
– Gyerünk már! – suttogta. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk…! –
Szavai belevesztek a kihunyó fáklya sziszegésébe. Újra
sötétségbe borult minden.
Lina a fogát csikorgatta.
A kis csónakba beszivárgott víz szintjéből ítélve már alig
negyedórája – talán még egy fáklyányi ideje – maradhatott,
mielőtt komolyan fenyegetni kezdi a süllyedés veszélye.
Azután valami elkígyózott a lélekvesztő deszkaoldala mellett.
Valami, jókora fogakkal.
Ha van Isten, gondolta, vagy égi lény, mennyei hatalom, bárki
odafent… vagy akár idelent, aki szeretné, hogy megéljem a holnapot,
akár szánalomból, akár a mulatság kedvéért, most itt a remek alkalom,
hogy közbelépjen.
 Azzal felvette a vörös – kalóztámadást jelző – fáklyát, és
begyújtotta, hátborzongatóan kísérteties, karmazsinvörös
fénybe borítva maga körül az éjszakát. Egy pillanatra eszébe
jutott a Isle folyó Londonban. Nem a saját városában – már ha
valaha is a sajátjának tudhatta azt a sivár és barátságtalan helyet
–, sem a félelmetesen fakó Fehér Londonban, Athos, Astrid és
Holland otthonában, hanem Kell Londonjában.
A fiatalember képe fáklyaként ragyogott fel a lelki szemei
előtt: gesztenyebarna haj és állandó barázda a két szép szeme –
az egyik kék, a másik fekete – között. Antari. Mágikus srác. Herceg.
Lina egyenesen belebámult a vörös izzásba, amíg az ki nem
égette elméjéből a látomást. Pillanatnyilag sürgetőbb
problémákkal kell foglalkoznia. A vízszint vészesen emelkedett.
A fáklyája alig pislákolt. A csónak körül sötét, fenyegető árnyak
siklottak.
Amikor a kalózjelző fáklya vörös fénye már csaknem kialudt,
végre észrevette.
Először szinte semmi nem látszott belőle – csak egy
ködfoszlány a tenger felszínén –, ám a gomolygó pára rövidesen
egy hajó fantomszerű alakját öltötte magára. A simára csiszolt
fekete hajótest és a fényes vitorlák minden oldalról
visszatükrözték az éjszakát, és a fedélzeten világító lámpások is
olyan gyengén és színtelenül világítottak, hogy könnyen
tűnhettek csillagfénynek. A hajó körvonalai csak akkor élesedtek
ki, amikor elég közel került hozzá.
A sercegő fáklya izzásában Lina kibetűzhette a hajó nevét,
amelyet csillogó festékcsíkokkal pingáltak fel az oldalára. Is
Ranes Gast.
A Réztolvaj.
Lina szeme elkerekedett az ámulattól és megkönnyebbüléstől.
Futólag elmosolyodott, majd az alkalomhoz illőbb arckifejezést
öltött – félúton a hála és esdeklés között, csipetnyi óvatos
reménnyel fűszerezve.
A fáklya kialudt, de a hajó már közvetlenül előtte tornyosult,
elég közel ahhoz, hogy kivehesse a korláton áthajoló matrózok
arcát.
– Tosa! – kiáltotta arnes-iul, és óvatosan talpra állt, ügyelve rá,
nehogy megbillentse a kicsiny, süllyedő lélekvesztőt.
Segítség! A gyengeség és sebezhetőség mindig távol állt a
természetétől, de most minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
eljátssza a gyámoltalan hölgyet, miközben a férfiak bámulják,
ahogy a vízzel teli kis csónakban kuporog átázott, zöld
ruhájában, összekötözött csuklóval. Nevetségesnek érezte magát.
– Kers la? – kérdezte egyikük, inkább a társaitól, mint a lánytól.
Mi a fene ez?
– Ajándék? – kockáztatta meg egy másik.
– Amin meg kell osztoznunk – mormogta egy harmadik.
Páran még kellemetlenebb ötletekkel álltak elő, és Lina teste
megfeszült. Örült neki, hogy az akcentusuk túlságosan zavaros
ahhoz, hogy minden szót megértsen, még ha nagyjából sejtette
is, mire céloznak.
– Mit művelsz ott? – kérdezte egyikük, akinek olyan sötét volt
a bőre, hogy szinte beleolvadt az éjszakába.
A lány arnes-i nyelvtudása még mindig nem volt tökéletesnek
mondható, de a tengeren töltött négy hónap olyanok
társaságában, akik nem beszélték az angolt, sokat javított rajta.
– Sensau – felelte Lina egyszerűen. Süllyedek. Ez nagy
derültséget keltett a gyülekező legénységben. De szemlátomást
egyáltalán nem siettek kimenteni és a fedélzetre emelni. Lina
maga elé tartotta a kezét, hogy lássák a csuklóján a kötelet.
– Elkelne némi segítség – jelentette ki lassan.
– Azt látjuk! – biccentett a fekete férfi.
 – Ki lök el egy ilyen csinos játékszert? – szólt közbe egy újabb
társa.
– Talán teljesen elhasználták.
– Á, dehogy.
– Hé, te lány! Aztán mindened megvan-e?
– Mutasd csak!
– Mi ez a kiabálás? – csattant fel egy hang, és egy pillanat
múlva megjelent a hajó oldalánál egy csontsovány férfi, mélyen
ülő szemmel és ritkuló fekete hajjal. A többiek tiszteletteljesen
hátrébb húzódtak, amint megragadta a fakorlátot, és lepillantott
Linára. Fürkésző tekintete végigsiklott a lányon, a ruháján, és
egyetlen pillantással felmérte a kötelet, a hordót, a rozoga
csónakot.
A kapitányuk, sejtette meg a lány.
– Úgy fest, bajba jutottál – szólt le neki a férfi. Nem emelte fel
a hangját, ám az így is tisztán hallatszott. Arnes-i akcentussal,
pörgősen, mégis érthetően beszélt.
– Micsoda éleslátás! – jegyezte meg Lina csípősen. Az efféle
pimaszság persze elég kockázatos volt, de bármilyen helyzetbe
került is, egy dologhoz mindig értett: tudott olvasni a jelekből. A
sovány fickó pedig valóban elmosolyodott.
– Elfoglalták a hajómat – folytatta visszafogottabban –, ez a
mostani pedig már nem sokáig bírja, amint azt magad is
láthatod…
A férfi félbeszakította.
– Könnyebben beszélgethetnénk itt a fedélzeten, nem
gondolod?
Lina megkönnyebbülten biccentett. Már kezdett attól tartani,
hogy a csirkefogók továbbvitorláznak, és hagyják őt vízbe fúlni.
Amivel – a matrózok sikamlós célzásai és kéjvágyó tekintetei
alapján ítélve – lehet, hogy jobban járt volna; idelent azonban
nem volt semmi esélye, míg odafent, a fedélzeten talán.
 Kötél repült át a korláton; súlyozott vége a lány lába mellett
csobbant a vízbe. Megragadta és a segítségével a hajótest mellé
irányította a saját bárkáját, ahol leeresztettek neki egy létrát. Ám
mielőtt még felkapaszkodhatott volna rajta, két fickó mászott le
mellé fürgén a csónakba, mire az még gyorsabban kezdett
süllyedni. Úgy tűnt, ez cseppet sem zavarja őket. Az egyikük
felkapta a söröshordót, a másik pedig, Lina teljes döbbenetére, őt
nyalábolta fel, és a vállára dobta. A lánynak minden csepp
önuralmára szükség volt – amiből pedig sosem volt neki túl sok –,
hogy ne döfjön egy kést a hátába, különösen, amikor a fickó keze
feljebb csusszant, és tapogatózni kezdett a szoknyája alatt.
Lina a tenyerébe vájta a körmét, és mire a matróz végül letette
a hajófedélzeten a fahordó mellé („Nehezebb, mint amilyennek
látszik”, motyogta, „és csak fele olyan puha…), már nyolc apró,
félhold alakú sebet metszett a bőrébe.
– Nyomorult fattyú! – sziszegte Lina angolul. A fickó
rákacsintott, és mormogott még valamit arról, hogy ahol számít,
ott azért elég puha, Lina pedig némán megfogadta, hogy meg
fogja ölni. Lassan és fájdalmasan.
Azután kiegyenesedett, és körbenézve az őt körülálló
tengerészek szoros gyűrűjében találta magát.
Nem egyszerű matrózok voltak, hanem kalózok.
Koszos, szél és nap cserzette, sötét bőrű gazfickók kifakult
rongyokban. Mindegyiküknek kést tetováltak a torkára: a
Réztolvaj kalózainak megkülönböztető jegyét. Lina hetet számolt
össze maga körül; még öten a vitorlakötélzettel foglalkoztak, és
feltételezte, hogy a fedélzet alatt is lehet még féltucatnyi belőlük.
Tizennyolc fő. Kerekítve húsz.
A vékonydongájú férfi előrelépve megbontotta a kört.
– Solase – köszöntötte kitárt karral. – Az embereim kemény
legények, de híján vannak a jó modornak. – A lány zöld
ruhájának vállára tette a kezét. A körme alatt alvadt vér sötétlett.
– Hiszen te reszketsz.
– Nehéz éjszakám volt – bólintott Lina, és végignézve az
otromba legénységen, csak remélhette, hogy nem lesz innentől
még rosszabb.
A vékonydongájú elmosolyodott; meglepően sok fog villant a
szájában.
– Anesh – bólintott. – De egyet se félj, most már jó kezekben
vagy.
Lina éppen eleget hallott már a Réztolvaj legénységéről, hogy
tudja: ez szemenszedett hazugság, de gyanútlanságot színlelt.
– És kinek a keze ez? – kérdezte ártatlanul, miközben a
csontvázszerű alak megfogta az ujjait, és a kézfejéhez érintette
repedezett ajkát, nem törődve a szorosan a lány csuklói köré
csomózott kötéllel.
– Baliz Kasnov – mutatkozott be szertartásosan. – A Réztolvaj
híres-nevezetes kapitánya, szolgálatodra.
Tökéletes. Kasnov élő legenda volt az Arnes-i tengeren.
Legénysége kis létszámú, de annál elevenebb: előszeretettel
csáklyáztak meg hajókat és nyestek el torkokat a hajnal előtti
legsötétebb órákban, kereket oldva a zsákmánnyal, és csak
rothadó hullákat hagyva maguk után.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Ventus Libro Kiadó
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Ventus Libro Kiadó vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
V. E. Schwab: A Darker Shade of Magic
Tor Books, 2015

Fordította
dr. Sámi László

Szerkesztette
Tóth Emese

ISBN 9786155535789 (epub) ISBN 9786155535796 (mobi)

© Victoria Schwab 2015

© Ventus Libro Kiadó 2017
© Hungarian translation dr. Sámi László 2017

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com