3.

Az erősen domború üveg mögött sorban siklottak el a tárgyak, amelyeket messziről már láttak, de
rendeltetésükre nem tudtak rájönni.
Don mérgesen rugdalta az ajtót, aminek azonban mindössze annyi eredménye lett, hogy megfájdult a Iába.
- Hogy jutunk ki innen? - kérdezte René. - Csak van valami módja, hogy kijussunk!
Al elmerülten figyelte Katját, aki vidáman hintázott a rugalmas üléseken. Egy pillanatra irigységet érzett, a
töprengő értelem irigységét a boldogító együgyűséggel szemben.
- Hogy hogyan jutunk ki? - ismételte. - Roppant egyszerűen: csak a megfelelő dolgot kell mondanunk, illetve
gondolnunk!
Don ingerülten sarkon fordult. - De hát éppen azt nem tudjuk! - Erről van szó - mondta Al.
René előreszaladt a jármű orrába, és hangosan vezényelt: - Állj! Azonnal megállni! Stop! - Kis idő múlva,
mivel a lebegő szerkezet irama mit sem változott, bocsánatkérő hangsúllyal megjegyezte: - Megeshetett volna,
hogy valóban megáll.
- És most mi lesz? - kérdezte Don. - Várunk - felelte Al.
Fémszövevény maradt el mellettük, fehér fonalháló rajzolt díszes mintát fekete keretekbe, fagyosan
szikrázott az üveg a nap sugárözönében, a szürke talajon az árnyékok mintázatát fényreflexek keretezték.
Olyankor, amikor a jármű kanyarodott, minden elfordult, mint valami forgószínpadon. Aztán csökkenni kezdett a
sebesség, a furcsa hajó megállt, és eddigi menetirányára merőlegesen jobbra csúszott, egy hatalmas épülettömb
falához.
Az ajtó kinyílt, és a falban is ugyanolyan szélesre tárult egy másik.
- Kiszállni! - rikkantotta René.
Katja mozdulatlanul ült, mintha megdermedt volna.
- Ne olyan sietve! - kiáltotta Don. - Ki mondta, hogy ki akarok szállni?
René nyugodtan felállt a padról, és belépett a nyíláson. Valami kattant… világos, vízszintes csík szaladt
fentről lefelé. Renét elnyelte a homály. - Na igen - jegyezte meg Don, és követte René példáját. Megint feltűnt a
csík, megint felhangzott a kattanó zaj. Al erőlködve próbált belátni a csatlakozó helyiségbe, ahol tompa fény
áradt, de nem lehetett megállapítani, honnan jött.
- Halló, René! Halló, Don!
Figyelt, de nem kapott választ. Még egyszer elkiáltotta magát: - Halló, Don!
Semmi. Lágy ujjak gyengéd érintését érezte a nyakán… megperdült. Katja állt előtte. Szeme szokatlanul
mély tűzzel ragyogott. Határozott mozdulattal kapaszkodott Al vállába, elhúzta az ismeretlenbe vezető
félelmetes nyílástól. Szorosan hozzásimult, védelmet keresőn, készen arra, hogy a félelmetes szorongást valami
jóval közvetlenebb érzéssel nyomja el, emberi érintést, kábulatot, feledést keresve, ha csak másodpercekre is.
Alhoz simult, szemét lehunyta, csókolt, és hagyta, hogy Al csókolja, se nem látott, se nem hallott, nem
reménykedett semmiben és nem tartott semmitől, mert egyszerűen nem akart se látni, se hallani, se reménykedni,
se félni. Készséggel, várakozástelin engedte át magát minden kellemes, zsongító és egyben izgató érzésnek,
menekülni próbált a valóságtól, a rezgésektől, elektronoktól, atomoktól, fémektől és műanyagoktól,
kapcsolóktól, képektől és tervektől - az érzelmek szédítő örvényébe menekült, és ez olyan alaposan sikerült,
ahogyan kívánta. A valóság egy kis töredékét azonban ezekben a pillanatokban is ébren tartotta magában. Tudata
valamelyik sötét zugában éppen a helyzet különleges, abszurd ellentmondásosságát élvezte.
Ahogy Al mámorító meglepetése kissé alábbhagyott, és ismét tudatára ébredt a jelen problémáinak, szinte
elképedten állapította meg, hogy semmi sem változott. Láthatóan senki sem akarta őket belépésre kényszeríteni,
úgy látszott, senkinek sincs kifogása az ellen, hogy addig maradjanak a járműben, amíg csak tetszik. Az ajtó
mindazonáltal most is hívogatóan nyitva állt; a jármű nem mozdult, és - ha úgy vesszük - ez is egyfajta kényszer
volt. Méghozzá ellenállhatatlanabb, mint bármiféle erőszak.
- Nincs más választásunk - mondta Al halkan. Átölelte Katja vállát, és együtt indultak be az ajtón…
Abban a másodpercben, ahogy a küszöböt átlépték, a világos csík puha villámként közéjük hatolt. Mintha
egy fal ereszkedett volna le - elválasztotta őket.
Al szürke cellában találta magát, vakító fény lobbant, egy pillanatra fekete lepelként zuhant rá a sötétség,
aztán megmozdult a padló a rajta álló Allal egy kopár fal felé. Mielőtt még Al teste érintette volna, a fal
szétsiklott, hogy mögötte azonnal összezáruljon. A férfi ismét egy cellában találta magát, jobboldalt egy rács
mögül halk moraj hallatszott. Gyengén kattant valami, a morajlást mintha elvágták volna. A padló megindult… a
fal félrehúzódott, aztán ismét bezárult… A padlóról valami örvényleni kezdett… elborította a férfit… a
levegőben könnyű vegyszerillat érződött… a padló továbbhaladt… a fal kettényílt…
Az első lélegzetelállító másodpercek után, amelyek alatt a megdöbbenéstől egyetlen értelmes gondolat sem
alakult ki a fejében, az élmény jellege hirtelen módosult. Már nem érezte megfoghatatlannak, sőt rendkívül józan
felismerésre jutott: téged itt most felszabdalnak, szétszednek, valamilyen nem mechanikai módszerrel
lebontanak… és ez a hideg bizonyosság lehangolóbb volt, mintha valami bizonytalan ellen kellett volna
küzdenie. Érezte, hogy a kezén megduzzad a bőr, nyelve gumilabdaként feszül a szájában… Hirtelen eszébe
jutott Katja, és mindenről megfeledkezve felkiáltott:
- Katja, hallasz engem?
- Igen, Al, hallak.
- Ne félj, Katja!
- Persze, hogy nem félek, Al.
- Most már csak egyetlen dolog fontos: te, Katja!
- És te, Al!
A padló megindult, a fal széthasadt, üres cella… a jobb oldali fal méhsejt szerkezetű volt, minden sejtben kör
alakú nyílás, és a fal közepén levő egyik nyílásból tompa hegyű nyíl haladt Al felé. A férfi az elülső falhoz lapult.
A nyíl mögötte haladt el, majd vízszintes helyzetben megállt a helyiséget baloldalt határoló felületen. Ezt
megúszta! Nem, még nem: egy második nyíl nyomakodott elő a falból, térdmagasságban, vízszintesen, akárcsak
az első… Al kitért, a nyíl mellette ment el. De máris követte egy harmadik, mellmagasságban… Al lehajolt… a
szűk helyiséget az előző kettő már amúgy is még szűkebbé tette, és most ez a harmadik… egy negyedik nyíl
hatolt a cellába, se nem gyorsan, se nem lassan, gépies egyenletességgel. Behatolt a szűk helyre, megint
mellmagasságban, egyenesen Al sarokba szorított teste felé. Nagy nehezen sikerült leguggolnia, a rudak erősen
útjában voltak… egy újabb nyíl a feje felett ment el… és máris újabb jött. Al a földön kuporgott, térbeli
rácsozatba szorítva… megpróbált kitérni, tépte, rángatta a rácsokat… mindez azonban mit sem használt, ezúttal
nem volt menekvés. Megperdült, hátat fordítva a közeledő nyársnak… aztán várt… tompa nyomás a lapockája
alatt… visszapattan… tüske, amely a bőrébe fúródik… éles fájdalom…
Mintegy adott jelre az összes rúd visszahúzódott, néhány másodperc elteltével a helyiség üres volt… csupán
a jobb oldali mintázat emlékeztetett a kínzókamrára.
A padló mozogni kezdett… a fal félrehúzódott, bezárult… jobbról egy fúvóka hatolt a cellába… sisteregni
kezdett…
…
- Katja, felelj!
- Felelek, Al.
- Ne várass!
- Persze hogy nem, Al.
- Boldog vagy?
- Nagyon, Al! Csak rád kell gondolnom.
…
A futószalag vitte tovább. Minden állomáson más és más meglepetés történt vele, szokatlan, ijesztő dolgok;
nem is annyira fájdalmasak, mint aggasztóak, hiszen az értelmüket nem lehetett megfejteni.
Újabb állomás…
Fény izzott fel, előbb csak gyengén, aztán egyre erősebben, míg áthatóvá, elviselhetetlenül élessé vált. Al
szemére szorította az öklét, de egyre csak vakította a tüzes ár…
Megint egy állomás…
Lassan melegedett a környezet, aztán gyorsabban, majd szinte már forrt a levegő. Al bőre égett, szíve
dörömbölt, tüdeje levegő után kapkodott… Teste vonaglott, zihált, öklével a falat verte.
Állomás… Először alig hallható, halk zümmögés volt, amely egyre erősödött, kitöltötte a teret, hangosan,
erőszakosan dörgött, dübörgött… Al vállai közé húzta a fejét, a földön térdelt, kezeit sajgó koponyájára
szorította…
…
- Katja, nem lennék képes elviselni, ha te nem…
- Nyugalom, Al! Kérlek, az én kedvemért!
- De hát nyugodt vagyok, Kat. Hol vagy most?
- Már nem törődöm vele. Ugyan minek?
Valóban. Minek?