Sylvain Neuvel

Ve' dtelen halando' k

 EE955-ÖS AKTA
SZEMÉLYES AKTA AZ ESAT EKTRÔL
Személyes naplóbejegyzés, Dr. Rose Franklin

Az ember legyen óvatos azzal, mit kíván.

Tíz éve, akkor egyébként harminchét voltam, óriásrobot érkezett a Földre,
és London egy tetemes részét teljesen megsemmisítette. Végül sikerült
ugyan elpusztítanunk, csakhogy továbbitizenhárom másik bukkant fel
a bolygó kéttucatnyi, legnépesebb metropoliszában, és genetikailag elő-
állított mérges gázzal tizedelték meg a lakosságot. Százmillióan haltak
meg, köztük az a rejtélyes férfi, akinek a nevét soha nem tudhattam meg,
de aki attól a pillanattól kezdve, hogy a Chicagói Egyetemen tanulmá-
nyozni kezdtem a gigantikus robotkezet, minden lépésünket irányította,
és a legjobb barátom, Kara Resnik is odaveszett, aki mellesleg Vincent
felesége és Eva biológiai anyja is volt.
Némi rávezetéssel kiokoskodtam, hogyan módosíthatom molekulárisan
a robotok anyagát, ezt a sajátos fémet, és az egyiküket harcképtelenné
tudtam tenni. Ennyi elegendő is volt, hogy távozásra bírjam őket.
Azt nem állítom, hogy tudtam, ez fog történni, hogy Themisz kezének a
megtalálásával felhívom a Földre a figyelmüket, és milliók fognak elpusz-
tulni tulajdonképpen miattam, de tartottam a lehetőségtől. Attól kezdve,
hogy visszahoztak az életbe, rettegtem. És úgy éreztem, valahogy… nem

15
vagyok már ide való, azt kívántam, bárcsak eljönne Themisz készítője, és
visszavinné őt oda, ahonnan származik. És említettem olyasmit is, hogy
bár engem is magukkal vinnének.
Megtették. Miután a földönkívüli robotok elhagyták a Földet, Eugene­
Govender tábornokkal, az FCs vezetőjével, Vincent-nal és Evával a Themisz
fedélzetén akartuk megünnepelni– majdnem azt mondtam, hogy a győzel-
münket, közben dehogyis volt az győzelem – a túlélésünket. És mi éppen a
robotban ünnepeltünk, amikor az Akitast Tanács – a földönkívülieknekaz
a csoportja, akik arról döntenek, hogy a világuk hogyan viszonyuljon má-
sokhoz – úgy határozott, hogy Themiszt kiemelik. A Földön felszívódott,
és az anyabolygón öltött újra testet – négyünkkel a belsejében.
A helyet Esat Ektnek nevezik, vagyis népük, az Ektek Otthonának.
Ha nagyon akarjuk, nevezhetjük a közös népünknek. Mert először nagy-
jából ötezer éve jöttek a Földre, huszonnégy ekt.Néhány ezer éven át
közöttünk éltek, de az utasítás szerint nem avatkozhattak az életünkbe,
szabad folyást kellett engedniük a történelmünknek. Csakhogy idővel
páran megszegték a szabályukat, és összeálltak a helyiekkel. Gyerekeik
születtek, félig ember, félig földönkívüli ivadékok, aztán azoknak is szület-
tek gyerekeik, háromnegyed részben emberek, és így tovább, míg végül az
ő leszármazottaik már nem különböztek semmiben sem a többi embertől,
épp csak morzsányi maradt meg a genetikájukban a földönkívüliekéből.
Háromezer évvel későbbre pedig már minden áldott ember rokonságban
állt, még ha elmosódott és igen távoli módon is, a maroknyi földönkívüli-
vel, akik a szerelmet választották a kötelesség helyett akkor régen, amikor
még titánok járták a földet.
Kilenc éve élünk már az Esat Ekten, de még mindig kívülállónak
számítunk. Ez a társadalom arra az alapelvre épül, hogy a különböző
fajoknak nem szabad közvetlen kapcsolatba lépniük egymással, hogy
azzal befolyásolják a másik fejlődését, mert minden civilizációnak a saját­
értékrendje szerint kell alakulnia. Évszázadokkal ezelőtt egy másik bolygó
lakói, akiket az ektek akkori császára valamiféle személyes vagy politi-
kai okok miatt egy távoli bolygóra áttelepített, visszatértek, és kis híján

16
kiirtották az ekteket. Az összetűzést követően a császárságot egy igen
összetett demokrácia váltotta fel, és a benemavatkozás politikáját egészen
új szintreemelték. Az ektek értelmezésében azzal, hogy a saját genetikai
állományukkal „beszennyeztek” egy egész fajt, megfosztották a lehetséges
jövőjétől. Az ő szemükben ez ugyanolyan, mint a miénkben a népirtás.
A Földön történteket épp olyan tragédiaként élték meg, mint mi. Azért
jöttek el, hogy kiirtsák azt a maroknyinak hitt ekt leszármazottat, akik
megfertőztek bennünket. Mire rádöbbentek, hogy elkéstek, már több
millió embert elpusztítottak. Mi négyen élő mementói vagyunk a múlt-
jukon esett foltnak, mint valami holokauszt-emlékmű vagy a rabszolgaság
áldozatairól megemlékező múzeum.
De már nem akarnak a bűnükre emlékezni. Így vagy úgy, de ma este az
itt tartózkodásunk mindenképpen végetér. Hazamegyünk.

17
 EE961-ES AKTA
SZEMÉLYES AKTA AZ ESAT EKTRÔL
Küldetési napló – Vincent Couture és Rose Franklin
Helyszín: A Themisz fedélzete

[Ne csináld ezt, apu!]

– Késő. Ne gyere közelebb, Eva. Nem fogom bántani. Le tudnád fogni,
Rose?
– Lefogni? Nem hinném, hogy le akarnám fogni. Gyere ide, Eva. Ne
nehezítsük a dolgot, te sem szeretnéd, ha véletlenül eltalálnánk valakit.
Vissza fogjuk küldeni őt, Eva, megígérem. Nem esik baja senki másnak.
[Hogyhogy senki másnak? Mi történt? Mit műveltél, apu?]
– Ekim, eyyots ant ipyosk insot. Ekin! Eyekant!
[Ne, Ekim! Tudod, hogy csak blöfföl. Úgyse fog bántani. Eyekant ops!]
Jól mondod, Eva, tényleg nem akarom bántani. Szóval ne kényszeríts.
[Nincs semmi baj, Eva. Eyekant aktept eps.]
[Ne! Miattam ne tedd! Itt maradok! Itt maradok veled.]
– Nem maradhatsz, Eva. Már nem. Nem tudod, mit… mindegy, erre
most nincs időnk. Be vagy csatolva, Ekim? Tessék, fogd a pisztolyt, Rose.
Egy perc, én is becsatolom magam és indulhatunk.
– Jönnek, Vincent. Indulnunk kell. Most!

18
 – A fenébe! Nem tudom bedugni a karjaimat.
– Dehogynem. Csak nyugi, ne kapkodj.
– Félek, hogy nem fog menni. A felsőtestet még soha nem vezettem.
Utoljára, amikor láttam, hogy kell felvenni, Eva próbálta fel, és alig volt
még tízéves, én pedig…
– Miért nem cserélsz helyet Ekimmel? Majd ő segít, mit hogy kezelj
a műszerfalon.
– Szerinte bonyolult. A „bolygókörüli védelmi rendszernél” elveszítet-
tem a fonalat. Nem hinném, hogy… megvan! Sikerült, de becsatolni nem
fogom tudni elöl. Felveszem a sisakot, hogy egyáltalán működik-e úgy,
hogy nem csatolom be.
– Percek kérdése… Indulunk KELL!
– Igen! És már melegszik is. Gyerünk! Indulás! Ekim, üsd be. Eyyots!
– Mennyi idő kell, hogy…
– Azta!
– Mi ez? Hol vagyunk, Vincent?
– Fogalmam sincs. Azt hiszem… éjszaka van. Fák vannak mindenütt.
Ez a Föld, Ekim? Akt eyet Eteyat?
[Ops eyoktiptet.]
– Most mit mondott?
– Huhh… ez egy kifejezés. Kábé olyasmi, hogy „passz”.
– Nézd a csillagokat.
– Mi van?
– Nézd a csillagokat. Nem ismerős?
– Semmi ismerőset nem… de igen! Az ott… la Grande Ourse. Nem
tudom a csillagképek nevét. Talán nagy mackó?
– Nagy Medve. Ursa Major.
– Az, igen. Megjöttünk, Rose. A Földön vagyunk.
– Hú, el se hiszem, hogy sikerült. Mi az, Eva?
[Mit tettél, apu?]
– Ne most, Eva.
[Áruld el, mit tettél!]

19
 Mondom, hogy ne most. Észre fognak venni bennünket. Mielőbb
fektessük el Themiszt, és másszunk ki.
[Közben is tudok rád figyelni.]
Nézd, Eva, szerinted mit tesznek Ekimmel, ha itt találják? Vissza kell
mennie. Ekim, eyost yeskust ak eyyots esat.
[Eyekant ets ops. Ethemis eyet onsoks.]
– Mit mondott? Ürítsük ki Themiszt?
– Azt, hogy Themisz üres. Lemerült. Minden energiáját elhasználta
az ideúton. Annyi még maradt benne, hogy a sisakok működjenek, de a
karját már nem tudom megmozdítani.
– Ilyenkor mennyit kell várni, Vincent?
[Ha baja esik, én megöllek, apu.]
– Nyugi már, Eva. Amikor New Yorkban együtt lemerítettük Themiszt,
alig pár perc alatt helyrejött, és megint tudott mozogni. És most a semmi
kellős közepén vagyunk. Ha mázlink van, senki sem szúrt ki még ben-
nünket, és elhúzhatunk innen, mielőtt felkelne a nap. Az is lehet, hogy
napokig nem talál ránk senki. Ahogy a múltkor is.
[Múltkor majdnem meghaltunk.]
Akkor nem úgy, ahogy a múltkor. Figyelj, nem tehetek semmit.
Ha tudnám, hogy lehet felgyorsítani ezt az egészet, felgyorsítanám,
elhiheted.
– Beszélj Ekimmel, Eva. Most még van egy kis időtök, beszélj vele.
Ha elmegy, valószínűleg soha többé nem találkoztok.
[Utállak, apu. Tényleg utállak.]
– Tudom.
– Majd túllesz rajta, Vincent. Csak adj neki időt.
– Nem tudom, Rose. Amit tettünk… Mindegy, itthon van végre, és csak
ez számít. Már csak Ekimet kell biztonságban hazajuttatnunk.
– Maradhatna is.
– Nem, képtelenség. Ketrecbe zárnák, tűket szúrkálnának bele, álló nap
vizsgálgatnák. Amikor legutóbb az övéi eljöttek a Földre, százmillióan

20
haltak meg. Igaz, eltelt már azóta némi idő, de azért ennyire gyorsan nem
felejt az ember.
– És ha hazamegy, ott mi lesz majd vele?
– Hát majd azt mondja, hogy elraboltuk. Egyébként tényleg elraboltuk.
Reménykedjünk, hogy ennyiben hagyják.
– Gondolod, hisznek majd neki?
– Fogalmam sincs, Rose. Szerinted mit kéne tennem? Írjak neki iga-
zolást?
– Szerintem meg van rémülve.
– Még csak gyerek! És több millió kilométernyire van az otthonától,
ráadásul valószínűleg hazaárulást követett el. A helyében én is be lennék
tojva.
– Pisztolyt szegeztél a fejéhez.
– Mondom, hogy én is be lennék tojva.
– De tudod, hogy mi is épp több millió kilométert utaztunk, ugye?
– Durva, mi? Eddig csak vártunk, aztán meg, bumm, és itt is vagyunk.
– A… barátunk egyszer azt mesélte, hogy tíz napig tart az út onnan
ide. De érzésre alig egy pillanat. Akkor meg honnan tudják?
– Mit honnan tudnak, Rose?
– Hogy milyen hosszú az út.
– Esetleg megnézik a dátumokat?
– Hogy? Azt kideríthetjük, hogy itt hányadika van, de azt is tudnunk
kellene, hogy odaát hányadika van épp. Azt hogy derítjük ki? Visszame-
gyünk, és elosztjuk kettővel?
– Gőzöm sincs. Szerintem…
– Csak azt tetted, amit tenned kellett, Vincent.
– Tényleg? Ezt meg kellett tennem?
– Ne is kezdd, Vincent. Ne.
– A legrosszabb az, hogy közel sem érzem magam annyira rosszul,
mint kellene. A fenébe is.
– Mi van?

21
 – Képtelenség. Ilyen hamar nem lehet.
– Mi van?
– Fényeket látok. Egy csomó jármű közeledik. Felénk. Talán teherautók.
Ekim, eket eyyots apt aks.
[Ki közeledik, apu?]
Nem tudom, de nagyon igyekeznek.
[Yokits! És most mi lesz? Nem tudunk tenni semmit!]
Jó, hát ha tényleg csak teherautók, akkor ők se. Tizenöt emelet magasan
vagyunk.
[Lehet, hogy hoznak darut.]
Napokig is eltart, mire ilyen magas darut összeszerelnek. Engem nem
a daru lehetősége aggaszt.
[Hanem mi?]
Lehet, hogy csak helyiek a pickupjaikban. Ha igen, még mindig jók
vagyunk.Ha Themisz feltöltődött, egyszerűen odébbállunk, és valahol
máshol szállunk ki.
[És ha nem helyiek?]
Na, hát akkor katonák, és akkor nem csak teherautókkal jönnek.
Hanem…
[Hanem mivel?]
Azzal.
[Mivel? Mi nem látunk ki, rémlik?]
Helikopterrel.
– Katonai?
– Legalábbis marha nagy, Rose. És nem közvetítő helikopter valami
tévétől. Meg nem is olyan, amilyennel turistákat röptetnek.
– És mit akar?
– Egyelőre közeledik… már felettünk lebeg… Kinyílik az oldalsó ajtaja.
A francba. Francba, francba.
– Behatolnak?
– Ketten ereszkednek, kötélen.
– Kik azok, Vincent?

22
 – Fogalmam sincs, de fegyver van náluk. Az egyik már a bejáratnál van.
– Lehet, hogy örülni fognak nekünk.
– Lehet, hogy oda meg vissza lesznek. De azért, Eva, te állj oda Ekim
elé, takard el, ha esetleg mégsem. Bárki is az, már átjutott a külső ajtón.
– Látom, nyílik a belső ajtó.
<Derzhite ruki na vidu>
Mit mondott, Vincent?
– Tippem sincs, de abban majdnem biztos vagyok, hogy oroszul beszélt.

23
 2106-OS AKTA
Beszélgetés Katherine Lebedev, az orosz Felderítô
Fôcsoportfônökség (GRU) ôrnagya és Dr. Rose Franklin,
Ph.D között
Helyszín: A GRU épülete, Szentpétervár, Oroszország

– Jó reggelt, Dr. Franklin. Remélem, jól aludt. Biztos vagyok benne. Igazán
jó szereink vannak… ne adja tovább senkinek, de magam is beveszek belőle
alkalomadtán, ha akarok egy nagyot horpasztani. Nem hittem volna, hogy
valaha sor kerül erre, és mégis, az Orosz Föderáció és az egész bolygónk
nevében üdvözlöm idehaza!Méghozzá Oroszországban!
– Oroszországban vagyunk?
–Ott bizony. De mennyire, hogy ott. Üljön le, Dr. Franklin. Ettől csak
ideges leszek.
– Ne haragudjon. Én már most egy kissé ideges vagyok. Nem tudom,
miért vagyok itt.
– Jaj, persze, maga joggal ideges, Dr. Franklin. Annyit mondhatok,
hogy engem is felzaklat, pedig nekem elvileg uralnom kell a helyzetet.
Ami nem könnyű, ha közben fészkelődöm. De olyan izgalmas ez az egész.
Üljön már le végre, kérem!

24
 – Felteszem, nem árulja el, hogy ki maga és hogy hol vagyok.
– Hogy ki vagyok? Nincs rajta a… hova lett? Van egy kis névtáblám…
valahol. Itt is van. Katherine Lebedev vagyok.
– Nem úgy beszél, mint egy orosz.
– Remélem is. Életem nagy részét New Hampshire-ben töltöttem.
A Brown-ra jártam. Jogot hallgattam.
– Kém volt.
– Én… nem! Gyerek voltam. Ott születtem. Babáztam. A szüleim voltak
kémek. De csak akkor tudtam meg, amikor már eljöttünk. Tizenegy éve
költöztem ide, és tatamm! De hol tartottam? Ja, igen. Katherine Lebedev
vagyok, a GRU őrnagya.
– …
– Nem tudja, hogy mi a GRU, igaz? Az Oroszországi Föderáció Fegy-
veres Erői Vezérkarának Felderítő Főcsoportfőnöksége. Jó nagy falat,
nem igaz?
– Vagyis a KGB?
– A KGB-t már SVR-nek hívják, de amúgy hozzánk képest az csupán
gyerekjáték. Nehogy elmondja nekik, hogy ezt mondtam. Mi tízszer
akkorák vagyunk, mint az SVR. Jó, hát ha nem is tízszer, de a lényeget,
gondolom, érti. Mi rendezzük az igazi bulikat. Hatszor annyi ügynö-
künk, kémműholdunk meg James Bond-kütyünk van. Mire kíváncsi még?
Ja, igen, persze, hogy hol vagyunk. Szentpéterváron, egy kormányzati
épületben. Nagy, szürke házban.
– Maga a feje ennek a… GRU-nak?
– Én? Bárcsak. De nem, én csak egy kis őrnagyocska vagyok. Egy
kicsiny, tényleg egészen aprócska részleget vezetek, ahol a földönkívüli
technológiákra fókuszálunk. Mivel egyelőre ilyenünk nincs, érthető, hogy
ennyire kicsik vagyunk. És így talán már érti, hogy mennyire boldog
vagyok, hogy mind mennyire odavagyunk az örömtől, hogy épp Észtor-
szágban értek földet. Tényleg alig néhány órányira innen. Most mondja,
ennek mekkora az esélye?

25
 – Észtországban? Nem azt említette, hogy Oroszországban vagyunk?
– Hogyne, persze! Hiszen nem tudhatja. Ne haragudjon. Milyen mo-
dortalan vagyok. Nagyon sok mindent be kell pótolniuk. Mire kíváncsi?
Kérdezzen csak bátran.
– Mennyi ideig voltunk távol?
– Kilenc év, három hónap és hat napig, vagyis kilencvenhét napig, úgy
értem, kilenc évig és kilencvenhét napig. Sajnálom, de a tudományos
részét nem ismerem…
– Kilenc évig? Azt hittük, rövidebb idő telt el.
– Ja, igen, a tudósaink regéltek valami ilyesmit. Valamit az időtágulás-
ról, amikor az ember fénysebességközeli sebességgel halad. Egy mukkot
sem értek belőle, de úgy magyarázták, hogy akár ezer évesen is visszaér-
kezhetnek. Nem, fordítva. Az ezer év az itt telik el. Gondolom, világos,
hogy nem vagyok tudós. Maguk mit hittek, mennyi időt töltöttek távol?
Néhány másodpercet?
– Nyolc év hét hónapot. Esetleg nyolc.
– Aha… Várjon csak. Nem tudja pontosan?
– Mi… tudja egyáltalán, hogy hol jártunk?
– Gondoltam, majd elmondja, de persze itt mindenki azt feltételezi,
hogy azon a bolygón jártak, ahonnan azok a robotok valók.
– Igen. Úgy hívják…
– Hogy? Hogy hívják? Ja, hogy nem tudja, elárulja-e. Hát, természetesen
a maga döntése. Jó, hát igazából nem teljesen a maga döntése, de érti, hogy
értem. Nyilván nem fogjuk a legelső napon megkínozni. Jaj, csak viccelek.
Ez olyan GRU-humor… tudom, tudom. És ahhoz mit szól, hogy akkor
most maga szerint örökre és végérvényesen felborítaná az erőegyensúlyt, ha
elárulná a bolygó nevét? Mellesleg, amikor távoztak, épp az ENSZ-nek
dolgozott. Annak mi is tagja vagyunk. Ez a ti világotok!
– Hogyan?
– Ez a ti világotok. Az ENSZ mottója.
– Nem is tudtam, hogy van mottója.
– Rémes, ugye? Szóval? Kérem! Belepusztulok a kíváncsiságba.

26
 – Esat Ekt a neve. Azt jelenti, hogy az Ektek Otthona. Ektnek nevezik
magukat. A földi időmérést nem tudtuk megtartani, de náluk is van alap
időegység, ami nagyjából egy percnyi, így…
– Nem volt maguknál óra? Vagy mobil?
– Addig működött, míg az aksik meg az elemek le nem merültek. Ezért
megszámoltuk az ő időegységükre a szívverésünket, mert Vincent is és
én is tisztában vagyunk vele, normálisesetben hogyan ver a szívünk, és az
alapján számoltuk ki. Persze kicsit elkalkuláltuk. Talán a levegő összetétele
más ott. Lehet, hogy több oxigént tartalmazott.
– Aha, mint amikor magas hegyen van az ember.
– Az éppen az ellenkezője. De az alapelv ugyanaz.
– Bocsánat. Jogot végeztem. Na, de mielőtt elfelejteném. Távozásukkor
Govendor tábornok is magukkal volt, most viszont nincs itt. Hacsak nem
változott át földönkívüli kamasszá. Vele mi történt?
– Meghalt.
– Sajnálom… És hogyan? Megölték?
– Természetes halál érte.
– Milyen szomorú… SZÓVAL. Azokat a népeket azon a bolygón
ekteknek hívják. És akkor ő is az? Mármint a barátjuk, aki magukkal
érkezett. Ő is egy… ekt?
– Nem azt mondta, hogy szívesen válaszol a kérdéseimre?
– Már megint ezt csinálom, látja? Annyira nagyon sajnálom. Csak
tisztára izgatott vagyok. Túlpörgök minduntalan, mert annyira elképesz-
tő! De egyébként is szokásom ez. Hogy kisajátítom a beszélgetéseket, és
még csak észre sem veszem magam, egészen addig, amíg valakinek bele
nem gyalogolok a lelkébe. Meg tud nekem bocsátani? Esküszöm… nem
ezt inkább nem, mert öt perc múlva megint elkezdem, és akkor még
pocsé­kabbul érzem majd magamat. Egyszerűen csak dugulj el, Katherine.
KÉRLEK! Tehát, Dr. Franklin, mire kíváncsi?
– Ne haragudjon, Ms. Lebedev, én csak…
– Ms. Lebedevnek nevezett? Jaj, persze, az íróasztal miatt, az tehet róla.
Amúgy még azt sem tudom, milyen stílusúegyáltalán. Valami viktoriánus

27
gótika talán? Mindegy, Ms. Lebedev az anyám, én inkább Katherine
vagyok. Szólítson csak Katherine-nak.
– Jó, legyen, Katherine. Nem tudom, hogy az utazás vagy inkább a
gyógyszerek miatt, amelyeket maguk adtak, de egészen kimerültem. Nem
lehetne, hogy holnap folytassuk ezt a beszélgetést?
– Hogyne, semmi gond. Hiszen több millió kilométert utaztak, én
meg jövök itt a kérdéseimmel. Pihenjen csak. Majd beszélgetünk, ha
alkalmasnak érzi.
– Köszönöm.
– Nem tesz semmit. Szeretném, ha tudná, hogy megteszünk minden
tőlünk telhetőt a barátjukért, még ha nem is túlzottan őszinte velünk meg
kimerült meg a többi.
– A barátunkért?
– Igen, a barátjukért. Az ifjú ektért, isteni ezt kimondani… szóval a
fiatalemberért, aki magukkal érkezett. Félek, nincs valami jól. Nem, azért
ne aggódjon, ne zaklassa fel magát, magára is ráfér a nyugalom. Hama-
rosan rendbe fog jönni, biztos vagyok benne. A lehető legjobb orvosok
gondoskodnak róla.
– Mit művelt vele?
– Hogy mit műveltem? Miért gondolja, hogy bántani akarom?
– Mielőtt elmentünk, volt egy tudós, aki maguknak dolgozott, és ő…
– Dr. Papantonioura gondol. Mi van vele?
– Ő gátlástalanul alávetett bárkit a legdurvább beavatkozásoknak is,
csak hogy kiderítse, amit tudni akart.
– Én akkor még nem voltam itt. Persze hallottam róla egyet smást,
csupa rondaságot, de már az amerikaiaknak dolgozik.
– Alyssa? Tényleg? És mit?
– Beszéljünk majd erről holnap. Pihennie kell, emlékszik?
– Kérem.
– Pilótákat keres nekik. Valami vérvizsgálattal.
– Milyen pilótákat?

28
 – A robotjukhoz. Ugyanolyan óriás, mint a maguk Themisze. Mondtam,
hogy bőven lesz bepótolnivalója.
– Miféle robot? Hol találták?
– Hát magától kapták.
– Tőlem?
– Aha, magától. Kilenc éve New Yorkban lebénított egyet, ami aztán
darabokra esett. Rémlik? Mit gondol, az amerikai hadsereg mennyi idő
alatt kapkodta össze?
– De az tönkrement.
– Hát mostanra összerakták.
– És hogy tudják irányítani? Akadt egy olyan pilótájuk, mint Vincent?
Akinek úgy állnak a lábai?
– Gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy az a genetikus szedi nekik
össze a pilótákat. Remélem, kicsit sem gondolja komolyan, hogy fikarc-
nyit is hasonlítok rá! Tényleg, határozottan remélem, mert az a nő…
húúú… neki aztán elmentek otthonról! Mármint nyilván én is bírom,
amikor összejön, amit szeretnék, és általában össze is jön nekem is, de
azt semmiképpen sem szeretném, ha bármi rossz történne a barátjukkal.
Őszintén mondom.
– És mit szeretne?
– Mármint tőle? Hogy jobban legyen. Tényleg szeretném, ha irányítaná
nekünk ezt a másik robotot, isteni lenne, ha ő lehetne a pilótánk, de amíg
beteg, addig úgysem tudja. Ezért mindenképpen szeretném, ha helyre
jönne. És rendesnek tűnik. Rendes, kedves ektnek.
– …
– Tudom, van mit megemésztenie. Mostmár tényleg menjen pihenni.
Majd később folytatjuk.
– Fogoly vagyok?
– Hogyan? Isten őrizzen, dehogy! Akkor távozik, amikor csak akar, oda
megy, ahová kedve tartja.
– Kimehetnék az épületből? Senki sem tartóztatna fel?

29
 – A kísérői elviszik, ahová csak kívánja. Be a városba. Igazán gyönyörű.
Sokkal jobb hely, mint Moszkva, ha engem kérdez. Nézze meg a katedráli-
sokat. Kószáljon egyet a Nevszkij Proszpekten. Ha elmenne az Ermitázsba,
több mint szívesen magával tartanék, már évek óta nem jártam ott.
– A barátaimmal is találkozhatok?
– Remek ötlet! Mit szólna hozzá, ha együtt vacsoráznánk? Mindan�-
nyian. Persze csak miután pihent egy kicsit.

30
 2108-AS AKTA
Beszélgetés Katherine Lebedev, az orosz Felderítô
Fôcsoportfônökség (GRU) ôrnagya és Vincent Couture között
Helyszín: A GRU épülete, Szentpétervár, Oroszország

– Hogy van, Vincent? Hívhatom Vincent-nak, ugye? Az este jó sok bort

megivott. Bárcsak én is megtehetném, de hát én nem engedhetem el
magam, tudja, hogy van ez.
– Jól vagyok. Kösz.
– Az ételhez viszont alig nyúlt. De Rose és Eva se sokat evett. Rúgassam
ki a főszakácsot?
– Nem ő tehet róla. Az… Ahol jártunk, az embereknek sokkal érzéke-
nyebb ízlelőbimbói vannak, mint nekünk. Az ottani ízek sokkal tompábbak.
– Vagyis minden ízetlen.
– Ja, hát eleinte annak érzi az ember. Azt hiszem, hozzászoktunk. Ettől
függetlenül biztos, hogy isteni voltategnapi vacsora. Köszönjük.
– Nekem szolgált örömömre. Tudtam én, hogy mi ketten jól ki fogunk
jönni egymással. Örülök, pláne a lánya után. Ő meglehetősenellenszegül.
Hú, az nem kifejezés. Nem hinném, hogy öribarik leszünk.
– Nem ismerte az anyukáját.
– Milyen kár, tényleg, annyira sajnálom. Tudom, hogy elkéstem pár
évet a dologgal, de azért csak hadd mondjam el, mennyire sajnálom, hogy

31
elveszítette. És a lányával kapcsolatosan sem negatívumként említettem,
ha érti. Van egyénisége. Én bírom az ilyet. Hány éves? Tizenkilenc?
– Annyi. És a barátunk hogy van?
– Ekimre gondol? Eva mondta, hogy így hívják. Jaj, ne vágjon már ilyen
képet. Most mit számít, hogy tudom a nevét? Nincs jól.
– Tudja, mi baja?
– Egyszerre sok minden. Rögtön kezdjük azzal, hogy megfázott. Az im-
munrendszere teljesen kiakadt, és toxoplazmózissal fertőződött meg.
– Hogy a…?
– Jó, értem. Csak a Tengerészetnél… igen, nekünk is vannak ám tenge-
részeink, szóval a tengerészgyalogosok, akik kiszedték magukat a robotból,
macskások. Úgy tudom, a világ fele hordozza a toxoplazmát, mindenütt
vannak, akik fertőzöttek. Csak a legtöbben tünetmentesek, viszont a
barát­juk kifejezetten sok tünetet felsorakoztat, ráadásul az antibiotikumok
meg a maláriaelleni szerek mind hatástalanok nála. Őszintén szólva azon
aggódunk, hogy ha a betegséget túl is élné, félő, hogy a sok gyógyszerbe
fog belehalni.
– Mentsék meg, kérem. Könyörgök, találják meg a módját.
– Tényleg fontos magának.
– Ő a barátom.
– Biztos, hogy csak ennyi? Azt gondoltam, hogy talán…
– Igen…?
– Nem, butaság. Ki fog nevetni. Na de, a pokolba is! Tudja, szeretek
hallgatózni, vendéglőkben, az utcán, mindenfelé kagylózok. Hallgatom
az embereket. Tudja, a szüleim kémek voltak meg minden. Vagy lehet,
hogy nem tudja, de mindegy is, mert mostmár tudja. A lényeg, hogy ez a
hallgatózás talán genetikus nálam. Egy nagy játék. Szeretek találgatózni
másokról. Figyelek, aztán elméleteket gyártok, és néha határozottan az az
érzésem, hogy nem járok messze a valóságtól. És tegnap este a vacsoránál
feltűnt, hogy feszültség van maga meg a lánya közt. Eleinte nem tulaj-
donítottam jelentőséget az egésznek, de a desszertnél már határozottan
megfogalmazódott bennem, hogy lám csak, a kis Eva valamiért zabos az

32
apukájára. És ha azért olyan dühös rá, mert Ekim megbetegedett? Mert
Ekim a pasija? És ha aput okolja mindenért, ami történik? És hát apu
meg imádja az ő kislányát, ezért nagyon nem szeretné, hogy a fiújának
bármi baja essék, mert felelősnek érzi magát, és attól tart, hogy a lánya nem
bocsátaná meg neki, ha… Hát ennyi. Ennyit okoskodtam ki. Közel járok?
– Félek, messzebb nem is lehetne.
– Megmondtam, hogy butaság, és kinevet, biztosan nem kér egy Advilt?
Kicsit sápadt.
– Egy kávé jólesne.
– Jaj, hát hol is jár az eszem! Én már órák óta talpon vagyok, teljesen
kiment a fejemből, hogy korán van még. Mindjárt hozom is. Feketén,
ugye?
– Ez bejön?
– Mi?
– Ez a cserfes, barátkozós módi?
– Nahát, ez igazán goromba volt, Vincent. Tudom. Csúnya, gonosz
Oroszország, igaz? Mi vagyunk a rosszfiúk. De nem ártana, ha átgondolná
ezt azegészet. Egyelőre nem hiszi el, én azonban állítom, hogy mi ketten
ugyanazt akarjuk.
– Mégis, honnan a francból tudná, hogy én mit akarok?
– Nos, pillanatnyilag pontosan tudom, hogy a leginkább innen akarna
szabadulni, de majd elmúlik ez is, ha kicsit tájékozottabb lesz a nagyvilág
dolgainakjelenlegi állásáról. Egyébként hova menne, ha választhatna?
Vissza az Államokba? Esetleg egyenesen haza, Montreálba?
– Nagyjából.
– Mégis melyiket választaná? Nem, ne is válaszoljon, nincs jelentősége.
A kettő nagyjából egy és ugyanaz mostanra.
– …
– JAJ. NE MÁR! Nem akar rákérdeni? Azt megértem, hogy miért
ódzkodnak attól, hogy a mi kérdéseinkre válaszoljanak, de hogy mi a
fené­ért nem akarnak kérdezni?! Kilenc éven át távol voltak. Kilenc éven
át! Kicsit sem kíváncsiak, mit hagytak ki? Komolyan mondom, még ha

33
csak féligazságokat hallanának is tőlem, még az is több lenne annál a
mulya kushadásnál, amiben most vannak!
– Arra célozgat, hogy az Egyesült Államok megszállta Kanadát.
– Dehogy, arra semmi szükség nem volt. Mindenesetre pillanatnyilag
negyvenezer amerikai csapattest tartózkodik az országban. Montreálban
konkrétan van egy tengerészgyalogos bázis.
– Vagyis a szövetségeseik vagyunk.
– Annál azért több. A parlamentjük két éve nem ülésezett, a miniszter-
elnökük pedig háziőrizetben van, az országukat Scott tábornok irányítja.
De nem a maga hazája az egyetlen. Ugyanebben a cipőben jár Venezu-
ela, a fél Közel-Kelet. Meg Észak-Afrika is. A napokban szállták meg
Líbiát. Mexikó elnöke jóval tökösebb volt, mint a maga miniszterelnöke,
ami dicséretes, de sokra ők sem jutottak. Az Egyesült Államok jelenleg
lenyúlik egészen Panamáig.
– De hogyhogy?
– Természetesen a robotnak köszönhetően. Iapetosznak. Mexikóváros
közepén egy gigászi kráter éktelenkedik azóta is, hogy a világ el ne felejtse,
saját jól felfogott érdeke „csatlakozni” az Egyesült Államokhoz.
– Hát maguk?
– Mi van velünk?
– Úgy értem, Oroszország. Lehet, hogy nem teszek fel kérdéseket, de
este hallottam, hogy azt mondja, Észtországban landoltunk.
– És?
– És most itt vagyunk. Ebből arra következtetek, hogy Észtország sem
olyan önálló már, mint régen.
– Ja, hogy az. Igen, Észtország már valóban az Orosz Föderáció büszke
tagja. Ahogy Grúzia és a legtöbb -sztán is. Igazság szerint a felük önszor-
galomból jelentkezett be.
– És a másik felük?
– Üdítőt szokott inni?
– Hogy?
– Kukucs! Üdítőt!

34
 – Nem…
– Képzelje el, hogy a Coca bekebelez mindent, felvásárolja az összes
létező márkát, egyedül a Pepsivel nem jut dűlőre. És magának hiába a Dr.
Pepper mondjuk a kedvence, hiába szeretné inkább azt lőtyölni, ha egyszer
nem kap. Mert már nem létezik olyan, hogy Dr. Pepper. Csak Coca van
meg Pepsi.Vannak, akik zokszó nélkül benyelik az új helyzetet, akadnak
azonban olyanok is, akiknek rágniuk kell egy ideig a témát. Emészteni.
Grúzia például az istennek sem akarta elengedni a maga Fantáját.
– Így aztán maguk tankokat küldenek rájuk, százezer katonát és AK-
47-est nyomnak a halántékukhoz, hogy vagy Pepsi vagy semmi. Nem
hinném, hogy maguk ettől mások lennének, mint az ellenfél.
– Mi csak a határainkat védjük. Ők a világot hódítják meg.
– És az FCS? Azzal mi lett?
– Milyen vicces pasas maga! Themisz eltűnése után bő egy hétig bírta még.
– Az ENSZ-nek is annyi?
– Nem, az ENSZ megmaradt. Papíron legalábbis. De a robot az csakis
amerikai. Csupa piros, kék és fehér. És nem az özvegyeket és árvákat
gyámolítja.
– Ezért maguk most ugyanezt akarják Themisszel.
– Hát igen, szívesen kiegyenlítenénk kissé a helyzetet, ha már így
rákér­dezett! Nem hiszem, hogy ezzel bármi baj lenne. Csak a nukleáris
ellencsapás fenyegetése tartja őket vissza attól, hogy ledarálják a fénycsó-
vájukkal ezt az egész várost. A kölcsönösen biztosított megsemmisítés.
Bla-bla-bla… Robot nélkül csakis a KBM-doktrina maradt az egyetlen
adu a kezünkben. Azért az tiszta, hogy ez mennyire átkozott helyzet?
Tudják, hogy komolyan nem akarnánk megnyomni a gombot, mert ugye
a kölcsönösség miatt abba mindkét fél belerokkanna, ezért csak lassan
szorítanak be bennünket a sarokba, míg már nem lesz hova mennünk, és
akkor jön a bumm. Se Coca, se Pepsi, csak a mocskos, radioaktív sártenger
mindenütt.
– Az tiszta, hogy nincs az az isten, hogy én irányítsam maguknak
Themiszt, ugye?

35
 – Jaj, Vincent, Vincent… Miért műveli ezt magával?… Tudom, hogy
feltűnt, hogy méregetik az őrök a lányát. Maga szerint meddig képes
visszatartani a lélegzetét? Ismételje csak: hámozókés.
– Kapja be.
– Maga forszírozta, nem?
– Ha…
– Tudom, tudom. Ha egy ujjal is hozzáérek, megöl. Egy percig sem
kételkedem benne, hogy komolyan is gondolja. Ne aggódjon. Csak pisz-
kálgattam kicsit. Soha nem bántanám a lányát.
– El is higgyem, hogy komolyan beszél?
– Maga is tudja, hogy nem vagyok rákényszerülve. Elég, ha csak egy haj-
vágó ollót fogok, és maga már becsatolja magát a robotba, mielőtt egyetlen
tincsét lenyisszantanám. De váltsunk témát. Mert ez annyira nyomasztó.
Legyünk kicsit konstruktívabbak, például mentsük meg a barátjuk életét.
Őszintén szólva ezerszer inkább látnám őt a robot pilótájaként.
– Mit vár tőlem?
– Ez az, ez a helyes hozzáállás! Kedves, hogy kérdi, mert tudja, az
orvo­sainknak nem akaródzik előállni ezzel, tartanak a következmények-
től ugyanis, de világos, hogy fogalmuk sincs, hogy menthetnék meg a
barátjukat, de írd és mondd, halvány fogalmuk se, nekem meg az jutott
az eszembe, hogy esetleg ő tudhatja. Ő talán megmenthetné saját magát.
Csak épp velünk nem áll szóba. Vagy nem ért minket, vagy épp nem áll
szándékában megérteni minket, arról viszont meg vagyok győződve, hogy
egy barátjával szívesen beszélne erről.
– Miből gondolja, hogy én tudnék vele beszélni?
– Ez komoly? Na, hát várjunk csak. Például abból, hogy magukkal jött a
Themiszen. Elég uncsi utazás lett volna, ha közben egyetlen szót sem tud
senkivel váltani… És persze maguk is eltöltöttek KILENC ÉVET azon
a bolygón. Hohó, jut eszembe, maga meg ráadásul még nyelvész is, vagyis
mintha éppen ezt tanulta volna. Mintha ez lenne a maga szakterülete, vagy
nem? Mi is volt még? Hmmm, nem is tudom… várjunk csak… nem, más
nincs. Csak ennyi érvet tudtam felsorakoztatni.

36
 – Úgy értem, miből gondolja, hogy egyáltalán lehetséges köztünk a
kommunikáció? Az is elképzelhető, hogy nem hangokkal kommuni-
kálnak. Lehet, hogy kémiai anyagokkal, feromonokkal vagy tapintással,
telepátiával, jelbeszéddel. De még ha használnak is hangokat, a kommuni-
káció csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes a megfelelő hangokat
képezni, kiadni, meghallani és felismerni. Lehet, hogy teljesen másak
a hangképző szerveik. Hiába, hogy a fiziognómiájuk nagyon hasonló
a miénkhez, megeshet, hogy egészen más módon képezik a hangokat, és
mi nem vagyunk képesek leutánozni, vagy akár meg sem halljuk az így
képzett hangokat. Elképzelhető, hogy a hangok egy része a mi fülünk-
nek már ultrahang-tartományba esik, vagy valami más miatt nem tudjuk
megkülönböztetni őket egymástól. Lehet, hogy mi csak egyetlen egy
hangot hallunk, miközben az az ő fülüknek igazából háromszáz különböző
hang. Előfordulhat, hogy egyszerre tucatnyi hangot is kiadnak. Annyi oka
lehet­annak, hogy ne legyen lehetséges a valós és működő kommunikáció.
A mandarin nyelvben sem hallja a fülem a helyes tónusokat, pontosan
visszaadni meg pláne esélyem sincs. Pont az ellenkezőjét hallom, a fentit
lentinek és fordítva. És akkor még csak emberekrőlbeszélünk. Képzelje
el egy olyan bolygón, ahol a népek struccmódjára járnak. Még ha a han-
gokat nem is vesszük számításba, máris képtelenség, hogy felfoghassuk
a mondanivalójukat. Megeshet, hogy más logikával gondolkodnak, nem
úgy alkotják meg a fogalmaikat, netán, hogy nem is fogalmakban gon-
dolkodnak, ahogy mi.
– Állj, állj… mennyire buta is vagyok! Hahh! Egészen kiment a fejem-
ből, hogy mielőtt maga jött, megkérdeztem Evát, nem akarna-e beszélni
vele. És épp nála van. Olyan végtelenül és bosszantóan szétszórt vagyok!
A lényeg, hogy igazából nem is fontos, hogy maga beszéljen vele. De azért
végtelenül hálás vagyok ezért a kiselőadásért, szuperérdekes volt. Ne,
tényleg ne vágjon már megint ilyen képet! Mondom, hogy az volt. Az az
érzésem, hogy közel állnak egymáshoz. Eva és Ekim. Mióta ismerik
egymást? Már kilenc éve? Vagy kevesebb?
– Számít?

37
 – Ezt magyarázom én is! Miért is ne avatna be? Hiszen tőle is megkér-
dezhetem. De szívesebben kérdezem magától, mert vele sokkal szigorúbb
biztonsági előírások kötnek, és rühellem a papírmunkát. De persze az sem
gond, ha maga nem akarjaelárulni. Tudja, hány iratot kell kitöltenem, csak
hogy egy üvegfal mögül beszélhessek vele?
– Ezt nem értem. Vele miért lenne másképp, mint velem? Mindhárman
ugyanannyi időt töltöttünk ott.
– Nekem nem kell bizonygatnia, én is tisztában vagyok vele. És képzelje,
pontosan ugyanezt kérdeztem én is, amikor az elkülönítőbe rakták. Jó,
az tény, hogy jóval több földönkívüli DNS-e van, mint a Földön bárme-
lyikünknek.
– Akkor is csak töredéke a genetikai állományának.
– Ma már a töredékek is számítanak. Ő A5-ös.
– Vagyis?
– Vagyis rohadtul nehezen kapna munkát. Én A1-es vagyok, és csak a
tábornokságig juthatok. A legtöbb országban már az A3-okat is táborokba
zárják. Na mindegy, ez az egyik. Viszont nem elég, hogy a lánya szinte
bárkinél inkább földönkívüli, ráadásul az életének majdnem a felét egy
másik bolygón élte le. És a kevés itt töltött idő egy részében csecsemő volt,
szóval tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy az élete nagy részét valójában
ott élte. Most megint bolondot csinálok magamból, tudom, de lefogadom,
hogy… nem szívesen jött el onnan! Igen vagy nem? Lényegtelen, ez a
második. Aztán meg ott van az, hogy egy földönkívüli lénnyel jár. Pont
olyannal, mint amilyenek százmillió földi embert kiirtottak, amilyenek
Moszkvát lerombolták.
– Úgy tudtam, Moszkvát maguk bombázták szét.
– Krumpli vagy burgonya. Egy hülyeség. A lényeg, hogy a lánya pil-
lanatnyilag nem sokakban ébreszt bizalmat. Én személy szerint boldog
voltam, amikor kiderült, hogy néhány földi szokáshoz ragaszkodik, például
amikor először találkoztunk, beintett nekem. Ugyanakkor beszél kibaszott
földönkívüliül.

38
 – Pont annyira ember, mint maga. Magunkban éltünk, én neveltem fel.
Meg Rose. Ő is velünk élt.
– Látja? Így kell ezt! Legalább pozitívumokról is beszámolhatok a
főnökömnek vele kapcsolatban, nem csak a feltartott középső ujjáról. Mit
tudna még megosztani? Na, hajrá, jöhet bármi. Jó, akkor mesélje el, mi
történt, miután landoltak az Esat Ekten. Igen, Rose elárulta. Jó kis név.
Mihez kezdtek akkor? Fogadta magukat egyáltalán valaki? Vagy bolyong­
tak ott magukban egy ideig, míg végre összefutottak az idegenekkel?
Ugyan, meséljen már!
– Nem csináltunk semmit… csak vártuk a halált.

39