Az utazás reményhomályú

végtelen üressége
lehetőségek hídjai mindenfelé
utak
Kátai Tamás az önfeltárás folyosói
Távolodó, távolodó napfénnyel teltek

Évszázadok forgása bennem

gyarapodó bölcső
néma anya ringat

Most sekély tavak közt teremjek

vagy kövek ágyán legyek király
hányszor elindultam már
pedig nem álltam meg soha!

Látni a hajnalt
dombok tompaságán
hideg
amikor világok pusztulnak
a mély erdőben
de lágy magot temet beléjük
valami

Szövetek szálain bukkanni

saját nyomomra
a szénben még ott
a parázs melege
és az örök jelen is
a fakulásban
és a nyárbatűnő
kerti tükörben

MAKÓ
2003
KERTI TÜKÖRBEN
Szépemlékű Bojtos Pálnak
FÁTYOL A FÉNYEN hogy lássa az erdőt
koronáját az odvas hajnalba rejti
A valóban nincs teljesség öregarcú bogarak elől
ott csak sorvadás van és az ezeréves estét várja
és ezer vágy
Varázst ígértek neki
Én az esőt választom gyantafátylat
de nem altat avarmézet
de fáj felhőnászt
de nem altat
rajzol a sötétbe Elfonnyad a palástja
eltűnést és előtűnést elhervad a sötétig
de vár még a király
Szunnyadj kedves szunnyadj fák fölött
hajnali álmodban követlek a világra mered
vissza az éjbe és eltörik a táj
beljebb hirtelen
benned

Szaladj szarvas szaladj

nehéz esőben
te is érzed -
a valóban nincs varázs
nincsen csak sorvadás
de fuss tovább
a vággyal

Évek törnek a csenddel

szilánkok vagyok én is
az eső az eső az eső
az vigyen el mégis

Őszi álom
feledéstáj
fátyol a fényen PUSZTASÁG

ébredő tél
FÁK FÖLÖTT gyászában is szirom
gyökerében is gyász
Fák fölé húzódott a király
nehéz föld mély
toronnyá tűnik gyöngy
nem mozdul éj
még
messze minden át
ködöt emészt túl
a gyenge fény le
le
mély üresség le
a boltívekben kéz
eleven enyészet
vigyél haza
távolodunk hamuanya!
és közeledünk
az elveszettségben

amíg lassan
vigasszá szelídül
az elalvás

egyedüllét
az univerzum
néma lobogásában

pusztaság

KORMOS DOMBON VASÁRNAP

KŐ LÁNC KÚT Látod, füstös vászonban

vergődik a domb dermedő kutakkal
kő vasárnap van!
lánc asszonyok járják
kút a sáros, barna vidéket most
nedv pedig tudják
csepp hogy virrasztanak a holtak
csend és dörömbölnek a holtak
a nehéz, rozsdás föld alatt Nedvesszemű kertekre
ha hull az eső nagyon már És csipkét vert nagy, bús fákra
nekifeszülnek nyikorogva a halottak Hogy ne gondoljunk halálra
csak álomra…
De nem hallják sodrásra…
mert az asszonyok erősek
szívükben hosszú leveleket őriznek
kósza fiúkat és halvány lánykákat
ne bántsd őket, ballagó homály!

Jaj, hol hát a könnyűség?

nyirkos árokban sötétlő hajadban
aszalt alma
szalmapokróc
sárga bor
és sápadt tűz gyúlik a fekete szálakon
beledobálom odvas csontjaim
hideg vagyok

Így élünk mi hangtalan, soványan

reszketőn dúdolva az első hó vak végtelenségét
eljön az és mi marad akkor
hollóhajú, halkszavú világom?

HARMADNAPON

Táltos kelet
NYÁRTÁJ Rügyet nevelj
Bontsd ki éjjel
Hoztad a kinyílt nyarat
Gyümölcsök ringó testében Emelkedjen
És bogarak ébredtek léptedre Estvilágon
Sűrűvizű, hálós mélyben Álomszárnyon

Tóba merült felhők dala Szarvas legyen

Új Könyveket suttogott Harmathídon
Fogaid közt tompa dél feszült Megtaláljon
Zöldfodrú erdő bujdosott
Szarvas legyen
Mert lángot dobott a hajnal Harmadnapon
Megtalálom

ŐSZI VARÁZSLÓK

Kelő fények parazsából

FÖLDFORDULÁS Lüktet a lélek, lüktet a lélek
Zöld résekben születnek csak
Teremtő enyészet Szertehajló messzeségek csendjei
az örökmozgó
ajkad alkony Átvágtassunk dús kertjein
mélyen múló Nincsen bűn, ugye nincsen bűn
fordulás Lássuk hószín lakomáját
Álmodón és nagyszeműn röpüljünk
Tárd fel nekem, csillag
ellentétek tanát Általmenjünk hét tengeren
jöjj el vörös tűzzel Vad hajók, mi vad hajók
és meglopjuk a halált Fátyolkönyvbe fessünk mindent
ma még! Úgy legyünk mi varázslók

És nagy szívekbe kopogtassunk

Őszökön, hajh őszökön
Feküdj mellém, halott lányka
Suttogd m o s t , hogy visszajön minden
 Pusztuló
Bábel!

A NOVEMBERI HAJNAL LAKOMÁJA

Még följajdul a mámor

BÁBEL csak szököm csak egyre
havas, lassú, vén vizeken
Bábel körémcsuklik a vidék
Kőre kő Más korok nehéz szőlője
Ember ring fakult füvein
Lüktető és vad borral bennük
Vágyak száz holdat őriz, mézfalú délutánt
Áradó
Pokla Színes kör van csupán
Újuló kavarog velünk
Arany ez az irdatlan mozgás
Kereső csak épülés és pusztulás
Szálló szakadatlan
Merülő hát ismét kétfelé tépetik a vonal
Ragyogj -kettőség, földi átok-
Szerető az egyik gyenge
Áradj a másik hamar foszló
Szerető párhuzamos rianások
Számban
Pillangó Színes kör van csupán
Némán ahol a kék a víz
Tátogó a barna az ősz
Halkan az arany a vágy
Leomló a zöld a távol
Fénylőn változik folyton
evilági teljesség
Ez hát az otthon
nincs határa, pedig van
mert följajdul a mámor
szomorú nagyon a reggel
ma szél szorítja száraz arcát
törött testemre
mert hatalmas ő mégis
terek ura, szárnyas!
könnyet kíván érted
aranyból fakadót
feketét
SZÉNRÓZSA
Pára fut be így
vékony üveget
tél sötétjén
ahogy a falakban
az emlék tenyészik
Durva ágyban
apró bolygók
szunnyadnak még
a szélrózsa útjain
nagyra nőttök!
Tort ült itt a tolvaj tükör
tálait bőség koronázta dússá
a Létezés Ünnepe
szertehagyta megszáradt nyomait
Az ablakra törött fagy tapad
az ajtón forr az eső
A szék alatt víz kering
benne a homok
és elvisznek keserű patakok
visznek már a dombokon
hallom, ahogy a napfény
átvág az ijedt lombokon
rabolni indul nyugatnak
északról csillag vet árnyékot
árva kunyhókra
és továbblüktet a világon
de engem visznek még keserű patakok
fátylas rónákon
felpattanó csírákban tágul a fény
és bár legyek fekete mézét
zárta a rózsába a tűnő reggel
az este fel is tépi azt
mindig
Most vén hidat látok fölöttem
és már süllyed velem a hold a magasba
boldogságról dúdol sápadtan
és szegény királylányról
keserű patakok rengetegében
fűzfa hajol rá
fodros csepptükör alatt
tolvaj tükör alatt
„Jöjj velem, bolyongó
szíved lángját hamu nem oldja
kövesd nyomaim
az idő egy másik ösvényén
kastélyom halk szavadtól ébred”
„Szépség a te trónod!”
„Termeim nehéz ködében
hálós fák, mint szobrok
a vágy száraz avarában
ott leled
elveszett kedvesed”
„Istenek titkát rejti METABIÓZIS
minden hangod”
Tavaszi nászt, titkosat
„Bár fehérhúsú anyagra Ritka kincset kibontót
láncot ver a forgás, Fénylő szemű pillanat
azért hidd – Árnyékában bolyongót
ami egyszer megfogant
örökkön élni fog az!” Nyári örvényt, gazdagot
Édes tüzet táplálót
Már vörös szél karol Sűrű kendők szövetében
öreg lankán túl Fűszakállú utazót
néma kastélyig
és érzem Őszi ösvényt, dobogó
pára fut be így Bús zenébe sápadót
vékony üveget Kopott gyászok vetette
tél sötétjén Sárágyából riadót
ahogy az élőben fellobban
a halott szén Téli dalok homályában
Láttál-e már fulladót
Néma, ájult, nedves, csodás
Szerelemben meghalót?

DADOGVA

ne hagyj engem itt

értők között egyedül
hát miféle világ ez
milyen világ
én a tied akarok lenni
csak a tied
neked nyújtani a bennem növő
nagy könyveket dadogva
a boldogság fehér csúcsairól
lehet csak igazán mélyre bukni
vak zuhanással
de meddig még
talán túl sok volt a csend
éhes akartam lenni
s lám
éhségem koldusoké
a fények utcáin vándorlok néha
de irdatlan kőtemplomban
rebegő emberek között
hajtanám fejem a csendbe megint
gyertyák
vágyam is formátlan
nehéz gyertyaként pislog
egyre mélyebbről
én hinni akarok
vakká lenni, ki boldog
méltóságom oltárodon
isten legyél
s én buzgó szolgád
isten legyél
s én világtalan szolgád
ki a mennyekkel szemében pusztul
erről a földről
FÜST
Felálltál és elindultál
két csont karod
tehetetlen, hosszú, kusza éjek
csak a némaság árad belőlük,
az ijedteké, kétségbeesetteké és gyáváké
nem a tudók hallgatag bölcsessége ez,
sem a világmegvetők büszke sértődöttsége
Két csont karod
tehetetlen, hosszú, kusza éjek
és ujjaidból néha kibuggyannak
feszülő visszhangok
Ó hány éve már
csonkák és suták
e szavak mind
melyeket nagyszerűnek formált
egy apró isten valaha
de megpillantod olykor
a kimondatlan, messzi dobbanásokat
az egykedvű füstben
a gyönyörű, igazi dobbanásokat
míg utánukkiált benned
az elsodort boldogság
hogy torka törik belé!
Felálltál és elindultál
kiléptél a világba
emberek jöttek feléd
de te nem emelted fel a tekinteted
hisz régóta tudtad jól –
kicsi vagy és kisebb leszel
ÁLLAT
Most kellene tépett állatnak lenni,
nem bűvös szavakért gázolni
a mocsarakban és az éjszakában
sebzett vadászként, egyedül.
Nem elásott hazugságokra lelni
tavaszodó szirmok közt,
de nem táplálni a gyanakvás zöld lángját,
mert fellobbant az a fáklya és lehet, hogy ti mindent tudtok,
és véres tűz öleli mint ama Mózes, ki hallotta a szót
fiatal kincseim s értette is, ha úgy volt,
és véres tűz öleli ezért vörösebb és parttalan
az újonnan születettet, tarajos véretek
fakuló gyermek, enyém voltál! s vitorlátok dagasztja kedv
és a megsejtett ok,
Most kellene fáradt, csapzott állatnak lenni, rumot hát a csapra, előre, előre,
zavaros szemmel köpni a természetre hangosabban daloljatok, szomjazó hajósok!
és sötéten hömpölygő,
kinyílt fájdalommal a fejem körül
rongyos lázban feküdni
a dermedt, hajnali útra.

A FEKETE ROBAJ

Hajamba tűzném cifra tudományom,

A SZOMJAZÓ HAJÓSOK úgy indulnék, különc indián,
kinek nem kell a faragott bálvány
Magához szorít a sárgaszemű esti város, és kiköpi a rossz bort is.
hangkatlanából buktam fel Hajamba tűzném a tarka időt,
a megálló nyugalomba, ha nem tudnám,
ahol tompább a forgó anyag hogy ez a hajnal sem ad rám friss inget
monoton őrlődése. és zárt ajtókon át is hallani
a por és a föld fekete robaját,
Nézlek titeket. amit egyszer fonott kasban hozott haza
Esténként langyos kortyokat isztok okosan a nagy, néma diófa alól
és rossz poharakból mosolyog a fény szegény, csendes nagyapám
napnál is telibben egy lassú nyárvégi délután
szelíd mák és örökvén dió közt. Héjában megremeg
Talán a tyúkok kaparták ki a fű közül, Nedvektől szétfeszül
talán a huncutkedvű jóisten Még hasad, még terül
pottyantotta a foltos kasba a fáról…
Aztán megette a rák hirtelen. Szárnyat bont, fényt ölel
Szenvedett nagyon, Tolla tűz, tánca jel
küszködve pusztult keserves csöndben Zöld érből tovaszáll
az én jó nagyapám. Úgy röpül hét madár

És honnan tudod,
hogy a lelkek nem halnak meg?
A gyönyörű, ártatlan, védtelen lelkek?
Hiába a hajnal,
ha hideg a fény,
szétrágott halottaink
mind göcsörtös, vén diófák
észrevétlen hullatják
a por és a föld fekete robaját.

SŰRŰ VÖLGYEK TAKARÓD

Messzi neszek hullanak

HÉT MADÁR a nyári ablak hunyorgó pillái alá
autók távoli utakon sodródnak tova
Üvegen cseppmagány éji vonat gördül az éjbe
Cseppekben ősi táj napvilágon túlra
Hegyeken hét madár délre vagy nyugatra
Magasból mélyre száll gyomrában illatok utaznak
rajzok és hangok utaznak
Magasból mélyre száll szárnyaló levelek mohazöld zenéje
Hegyekről hét madár fellüktető, örökhalk pillanatok
Menekül magvakig suhannak mind most
Magvakban elalszik napvilágon túlra
délre vagy nyugatra
Magvakban takarja hosszú, hosszú síneken
Fűfátyol illata utazol olvadó vonatban
Növényszív kalapál puhasárga fény ölel
Úgy alszik hét madár sűrű völgyek takaród
távolodó
Csontburok, csíracsepp távolodó
(álomváró pillád alá
messzi neszek bújnak)

VARJAK FEKSZENEK

Öreg leszek nagyon holnap

ÉJMÉLY
Százfele gurult a napfény
Árokba mohába kövekbe szét
Víz viszi víz viszi hozzád
Szunnyadás sárga jelét
Medveanyám, jön az éjjel
Gomolygó ősködök álmom
Csontomból feltör a fagymúlt
Borítsd be parány világom
nagykabátot terítek a szívemre
vállamra varjak fekszenek
hajamból holt lepkék
velük mozdul a domb, a dér
és kék vászon lesz az ég
ha lefekszem alá
szívemen nagykabát
öreg leszek nagyon
lassú és jó

Bundád én menedékem
Csöndverem árva magányban
Gombafonál szövi szívem
Elhagyott mészcsigaházban

De menni kell, halni kell mégis

Süllyedni sűrű avarba
Sárba tör szénszínű törvény
Titokszemű halalakba

OKTÓBERI KÉP
Csorognak a percek le
feketére festik a világot
úgy mondják, vigyáz ránk a hold
és hisszük mi is
gyönyörű vagy és gyönyörű vagyok most
A FELHŐK VONULÁSA
Vonuló felhők nyíló versei
örvénylenek, úsznak messzire
tátogó árnyak maradnak csak
a sebzett földnek
barnán a barna, jegenyedal
tudom, sár lesz a kar
vagy tar gallyak végül
hajlik a mélyekbe minden
míg borzalmak közt bolyongsz
szívembe bújsz csendben
(mért nem tudom én ezt
egyszerűbben mondani
vagy legalább hangosabban
elhinni, hogy elhiszed
de elviszed azt a részed
ami gondol egy merészet
néha és akarja, hogy valaki takarja
be, hogy ne lássa az isten
mikor rosszat akar, nincsen
itt az a részed
ami egészen merészen tűri
hogy a másik belegyűri
magába, mert ő is fél
és tőled kér
puha lelket csúf világban
jaj
de azért itt vagy majdnem teljesen
és beérem, mert jó nekem
ha vagy)
 REGGEL AZ ERDŐN

A fák alatt megmozdul tehát, vakon és ismerősen

DOMBONJÁRÓ
Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád naphalak
Napsugárról elindulnak
Nagy léptekkel körédérnek
Kékbemosott nyírfaágak
Dombonjáró távolok
végigtapogatja nyirkos gyökerek útján a göröngyöket,
halott vakondok neszeit, rostok langyos lüktetését.
Ismerik a törvényt mind és most jólesőn húzódnak szét
és össze, simulnak a puha sötétbe, mely az otthonuk.
A tompán dobogó fekete tömeg, ami körbefon bölcsen
és jóságosan ebben a létezésben elbocsátja végül és
hársfatörzsön lopakodik fölfelé (tolvaj! tolvaj!), míg
megkapaszkodik a ritka ágakban és lágyan buggyan ki
közülük azután, mint vékonycsontú ujjak közül piros
vér, a fiatal nap.

Hunyd le szemed selyemszemed

Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád holdhalak

Holdsugárról elindulnak
Hamar jönnek, feléd nyúlnak
Pohár csendek, kicsi szobák
Meggyfaszagú esti kert

Hunyd le szemed selyemszemed

Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Kívánd azt, hogy megmaradj
BARNA BÁRSONY Éjfél után visszajött. A széken ült és melléléptem.
Váltottunk néhány szót hiábavalóságról, fáradtságról,
Barna éjjel a világ fekete hidegről. Miközben beszélt, hozzámbújt
ágbogak közt suhan az ezüst sarló melegen és puhán. Kezei pici halacskák a hátamon
lámpás lomha hajóknak, ha tenger az ég úsztak lassan és mélyülőn. Az arcát a vállamra hajtotta
megáll egy csillag a borostyánzöld óceánban és éreztem az apró lüktetést a nyakában, amit látni
megfordul nem lehet. Nem léptem el. Mozdultak bennem elaludt
és visszapillant rád illatok és akkor rád gondoltam és láttalak. Lehunytam
a szemem és éreztelek úgy, mint sohasem. Átöleltem
Őz lettél erősen, vigyázva, igazán. Reszketve bújtam közelebb
nézzük egymást a sötétben és még közelebb, pedig hatezer lépésre voltál tőlem és
barna bársony a szemed még távolabb is talán, ahová nem lát az én rossz
barna bársony a szemed szemem. Oda, ahová az első ködök óta gyalogolsz,
zörög az ősz az imbolygó fákban mind messzebb és messzebb halványodó, elfoszló
s halott levelek alatt suttognak idegenségbe. Meg akartam csókolni azt a lányt, aki
felgyúló, reszkető titkaink nem tudott semmiről, aki más fájdalmak elöl szökött
régi, szép kincsek ebbe a beteg éjszakába. Meg akartam csókolni esőízű,
törékeny novemberi csókkal, tisztán, szépen, meleg
Összerezzensz hirtelen csöndben, ahogy téged akartalak mindig. Ahogy téged
lábad alatt felsikolt az avar akartalak mindig.
futsz vakon fekete mélybe Késő volt már. Hazavittem az üres városon át, aztán
nyomodra ködöt terít zsákjából hazaindultam én is. Éles, nehéz hideg omlott rám
virrasztó varázsló feketén és arra gondoltam egyszerre a kopasz
megöli a fák leveleit kerítések alatt, merre járhatsz most álmodban. És igen,
és szétszórja mögötted kacagva hallom azóta mind a lépteidet valami
és dalol és táncol gömbjében megmagyarázhatatlan, buta és elérhetetlen
mind, aki élni akar közelségben, ha csendbe roskad a világ hallom azóta
rám néz aztán mind a lépteidet hangosan, halkan, hangosan, halkan,
apró bogárrá gyúr hangosan, halkan…
ledob a sárba
s dermedt falevelek ringatnak, ringatnak
mint barna bársony
úgy halok meg, didergő kisbogár
összegyűrt agyamban lüktet hangtalan, fáradtan –
csak az őzek élnek örökké

MIND A LÉPTEIDET

… csöndbedöbbenten és iszonyún
Álmok indulnak, felhőkön didergők
piros hajnalvilág lesz a paplan
keringő sejteken simul keresztül
átbújik a piros fény lassan
szendergő ajkadba
A sötétben hunyt szemmel
szuszogott a sün s mellette az isten
fenyők alatt mentek együtt
és egészen olyan volt minden
mint mélyzöld kehelyben csillanó napfény
Dúdolt a folyó messziről
talpukra tapadtak mind a hangok
körbe kéken kavargott a távol
és remegve tűrték, hogy csapkod
bennük a kinyíló boldogság
A sötétben hunyt szemmel
szuszogott a sün, mellette az isten
míg az éjből hirtelen
vak férgek mozdultak minden
dobbanására a szívnek
A húsodba indultak nyüzsögve
rágva az erek ösvényein át
szemed mögött fűrészelt észrevétlen
csontot és drága matériát
az áramló idő
Láttam mindent az éjjel
mégsem kiáltottam –
vigyázz! söpörd ki lábad, karod
szíved, hasad, szemed
rázz le magadról bogarat, port
hulló csikordulást!
Szólni nem tudtam, csak néztelek
Szebb voltál, mint valaha e szörnyű éjszakában
FEHÉR TÉLI LEPKÉK
azt szeretném, ha kiűznél a szívedből
mondtad
a narancsszín fény hajadba fonta ujjait
és lobogott esti szépséged felém
oly élőn, oly telin, oly közel
hogy nem tudtam a szemed nézni tovább
csak ki az ablakon
bele a zúgó, végtelen, elhagyott ürességbe
(ha kiűznél a szívedből… kiűznél…)
a zene a szőnyegre tompult
és onnan dobogott fel keserűn az édes
…come down slowly, I’m waiting by your side…
maradjunk még egy kicsit
maradjunk még így
maradjunk még ebben a szobában
ebben a házban
ebben a bezáruló, elalvó toronyban
rozsdálló tájak alatt maradjunk még!
A boltíves ablakon túl
A holdat látom mesemesszi kőtoronyban
(…cé…dé…cé…dé…cé…dé…)
és elhűlő álmok ízével a számban
az első hóra várok
hogy lehulljon végre
a feketekék éjjelből
fehér téli lepkék
fehér téli lepkék
SZILVESZTERI LITÁNIA
Piroshátú gyerekkori bogarak
őrzitek-e még a falépcső alatt
a júliusi nap gyantafényű jóságát?
testvéreim a szakadó húsban
halljátok a havas, holdas határ hosszú sóhaját? Házam is, kertem is nyárfalevél
a télbetört kémény csupasz, csonka csikorgását? Ablaka, ajtaja egekig ér
halljátok-e a késreriadó malac torkából Reggeli hangod elhozza a szél
a tébolyodott, vérszagú, jégéles, szúró sikolyt? Merülés!
az iszamos hab közül sípoló torokból Ölelés!
tör ránk az új esztendő, fekete fagy Lobogás!
ó míg dolgoznak süket gyilkosok
hozzátok el a falépcső alól Halk vizek kékjén megyek eléd
azt a júliusi napot Friss füvek zöldjén futok eléd
kiszáradt szárnyatok alatt Napmeleg kő leszek, jövök eléd
piroshátú gyerekkori bogarak Röpülés!
hozzátok el a gyantafényű, délutáni jóságot Zuhanás!
hozzátok el nekem Dobogás!
még egyszer ebben az életben

SZEGEDI LEVÉL

Kedves!
ZÖLDERDŐ
Szegeden vagyok, a klinika árnyékban, ám
Rengeteg mélyén születek én sokkal kevésbé prózai képeket látok napok óta
Zöld moha egyfia hazakísér magamban. Hagyományos őszi hátterek a
Zendül a pendül a suhan a fény legmindennapibb színekkel és formákkal, amiket az
Zuhatag! embernek ősszel tapasztalnia illik. Csakhogy még
Zuhatag! nincs itt az ideje. Mégis általában ilyesmit keresek
Zuhatag!
függetlenül Föld és Nap viszonyától. A leginkább a csak ha újra lendül a szív
barnát szeretem és az avarban ácsorgó ferde fákat. hogy ez a dobbanásnyi, kitartott csend volt
Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor le a legboldogabb pillanatod az életben mind közül
kellett festeni egy ablakot a tanterem falán és azon a amiről hitted valaha
kis ablakon keresztül láttam egy ilyen fát, sötét, és amiről hinni fogod
lucskos, őszi csendélet. Ez az ablak olyan volt, mint
egy festmény az öregedő osztályteremben, mint egy …a vak városban részegen bolyong a múlt
maszatos gyerekkori vízfestékkép maga, amit akár le is bezörget nehéz álmok parázsló ablakán
akaszthatna bárki és hazavihetné a szobája falára csókodban már égő falevelek füstje
ránézni alkalomadtán, ha emlékezni diktál a szíve a ház fölött feketén gyűlik a holnapi magány…
függetlenül Föld és Nap viszonyától. Nem loptam el,
mégis hozzám került. Évekkel később vettem észre az
ágyam fölött meg néha az utcán.
És most diktál a szív. Azt mondja, van egy másik
kép is, éjjeli buszon kerék fölött sárga buszablak. Ott
élsz Te és onnan nézel rám, az otthonom vagy. A
sötétben csillagok nyílnak ki csukott tenyeremben és
takarózom éji mosolyoddal.

Szeged, 2002. augusztus 29.

ESŐ ÉS VÁROS

Üzenj nekem, ha messze még a hajnal

TISZTASZOBA Elindulok át a városon

Tiszta, meleg szobában Ősszel megyek, köd ballag utánam

a lengő szív ha megakad hirtelen Gurul csapás párás földeken
nem mozdul Barázdák közt lélegzik az Isten
és csodás, friss rendbe simul minden előtted De a melegséged izzik csak bennem
hangtalan
nesztelen Te nyirkos felhők mélyén hordod a szíved
nem veszed észre Üzenj nekem lázas, nagy esőt
Én barna dombon füst leszek majd akkor
Lehelj belém szépséges erőt
Ha elveszne is holnapra ez a város
Én hozzád találjak még ma éjjel
szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörű vagy,
létezel. Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben
dobogó szíved és halkan kering bennem álom és
pogány, égő kívánság: ne mozduljon meg a Föld
hajnalig! Soha többé.

Ősszel megyek, köd ballag utánam

Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem

Mert elveszik tán holnapra ez a város

De én hozzád találok még ma éjjel

MÉCSVILÁG
NÁDAK, EREK
Őszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon
kopott, üres szilvafa sziluettje, aranysárga, mécsbarna Parazsat csitít
fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a Vásznat szétterít
sötétjük. Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, Reggelre
árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló emléke.
Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt őszi csend. Vöröset darál
Mellettem fekszel. Nem szólunk. Öleljük egymást, Rozsdát rászitál
szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém és A csendre
megcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved. Lehunyom
a szemem és érzem a mosolyod a csókodban. Nem Kútban kóborol
szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz, Malomban dobol
mozdulsz és mozdulok. Rád nézek újra, te mosolyogsz Magába’
a halvány, fáradt fényben, arany a hajad, esti nap a
Füst lehel ha szól néha együtt mozdul minden
Ködgubák alól de pergő madárszárnyak hangja szavadban
A tájra hideg folyosókba nézel
tavasztengerekbe nézel
Kalapján a szél hogyha egyszer elindulsz
Kacagón mesél smaragdvárosokba mégy el
Dörömböl jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadban
búgó, súgó, suhogó
Szilvaszín eget sálat kötni kicsi szívre volna jó
Aranyszőnyeget sálat kötni kicsi szívre volna jó
Kigöngyöl

Azon fonnyad el
Rőzseszívekkel
Ahogy rég

De ha terád lel
Benned bújik el
Aludj még

NÉMA TENGEREK

A feledés néma tengerei felé pillantok

ABLAKOMBAN NYIRKOS LEVELEK
Ablakomban nyirkos levelek bújnak
mintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magány
lezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencébe
rozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fény
mint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtan
világítasz bennem által a homályon
kicsi lámpás
bíbor nappor
odabenn meg malmok járnak
cérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velük
hátam mögött felállnak a fenyők sugarasan
zúg a daluk mélységes rétegeken át
karjuk úszó felhők felé lendül
és lengnek mind egyszerre lassan
mint melegcsókú nyári széllel
dőlnek boldogan aranyhajú búzamezők
a föld szomorú szívére
úgy zúg a daluk az én nyelvemen
leülök a partra, arcom a víz felé
csendben ülök, nem mozdulok
csak az idő szuszog bennem, tudom
éneklő fenyves moraja
mesehangod körbe-körbe
ne félj, mondod te, én itt maradok
vigyázz rám, gondolom én
mikor kézenfog és magával visz szótalan, szép erővel
a zivatarszagú, kékeskék északi szél
néma tengerek felé
MELEG HASAD
Mint sűrű, meleg arany tea csöppen
téli kisszoba ringó ablakából
az utca mélykék, vastag szőnyegére
mint narancsszín üvegholdból volt csodák
zúzmarás kerten smaragdtakaró
hullanak rá beteg, kicsi csillagok
dunyhák alatt kék mezőn
alszom alszom álmodom
fejem fölött szaladnak hosszú-hosszú felhők
zsákokban nehéz, holnapi hófehér
és pirosan duruzsol meleg hasad
és reszket bennem jóságos, messzi szemedfénye
nem félek
MESSZESZÉP KEDVESEM!
Ez fejér papírra vetem gondolatim újfent, mivel
bévül nem maradhatnók, akármint eleddig számos
levelekben megíratott, úgy most es.
Elmult éjtszaka Szeged várasába ragadék, bár utam
másképpen gondolám el, méges nem bánom, ahogy
meglött. Hangos és haragos instrumentumok ugyan
erősen sikongtak és sivíttak vala és vad itemek
rengeték az ípítmént nem ám az Isten nagyobb
dicsőségére, hanem hogy íppen ellenkezőleg,
emlegetvén szájok sürün ürdüngöt, valamint egyíb
gonosz, bestye teremtményit fődnek avagy pokloknak.
Űk tán tudják, mi a, mi jó és mi a, mi nem jó. Űk tán
tudják, lelkük rajt, magam nem tudám. Ez világot
fölérni nem tudám, maradni maradok néma inkább.
Vagy íppen nem.
Tesvírhúgod szállásom jó szűvvel elkészíté, majd
nehéz, obskurus álmok reám szálltanak, akárha fejér
hó az égbül a suttogó fődekre Szent János havában.
Csudálkozni ugyan nincs es mit, iszen ugyan az ház
fogadott volt bé engem, mint Septembris hóban tavali
esztendőben, mikoron es Véled egy ágyon indultam
volt álom után. És Te ott valál vélem akkoréjt.
És akkornap hívtak Téged messzi fődek napnyugatnak,
vad tengervizen túl, ködök hatalmos országába, mit
gyűlölék immár, hazudság lenne megtaganni. Iszen be súlyát, az irdatlan súlyosságát a dolognak, mit
kifosztott, megrablott és megvert engemet az a elvégeztetett véle és általa a szörnyeteg idő! De azt
hatalmos ország, ki magam maradék, könnyű néki! nem lehet. Ki-ki maga magáét, úgy mondá a törvén.
Nehéz nékem. Teremtőm, be meleg vót a hátad! Egyazom
Nem Te valál az első, a primum, ki béfogadott teste tenyeremmel símítám gyöngén és féltőn mindentől, mi
titkos, ídes mélyibe, rejteket és meleget adván, jót, fekete, ocsmány főd lesz majdan. Az én tenyerem es
hisz tudod Magad es, de Te valál a legelső es az lesz és az én karom es az lesz és az én hasam es az
egyetlenegy, ki lelke szépséges mélyeibe es lesz, csak a szüvem nem. Az nem! Minden az lész, csak
beengedett volt engem, szeginembert. Mert az voltam, a szívem nem.
de az maranni nem akartam es mai napig es nem
akarok. Soha többé nem. Ez levíl kelt Makó csönddel teljes várasában, Magyar
Felriadván azon Septembris éjtszaka, érzettem Országban, Szent Gergely virágos havának 9. napján, a
szuszogásod magam teste mellett. Magamé mellett a 2003. esztendőben Krisztus mögött, feneketlen
Tiédet. Alszol, aluszol. Hallgatózom hullámzó, mezítlen éjtszakában.
hátad, hallom-é szíved verését (hallom!) és
végigsímítám kezemmel tündöklő valódat a világtalan
éjjelben, pihenő testedet és felgyűlt könyű a
szemembe, mintha vónék kisfiú. Mintha az vónék
megint, de csak egy szemhunyásra. Bóldogság – az
nem létezik ezen a világon! Rohadt, ganéj világ ez,
úgy. Meghótt állataim laknak a lelkömben és meghótt
embereiem, kik folyvást sokasodnak, mert az Úristen,
ki vala mindenek felett, kivöszi azt, kit ki köll, kivöszi
azt ez fődi mocsokbúl és beleteszi az én lelkömbe. Hát
vagyok én mi csoda? Nem lészen jól ez. Nem jó nékik TÉL VAN
ott és nem jó nékem, hogy ők ottan vannak.
Én Tégedet nem akarlak emlékim közé berejteni, A Mars téren kifolyt a könnyem kétezerhárom január
nem akarlak hóttá tönni. Ahhoz Néked nem kell tizenötödikén. Minden-minden tehetetlenségem,
meghóni valódban, csak csupán énbennem, az én szennyes félelmem és fájdalmam – csonka csöpp az
valómban, de én bizon Téged meggyógyítlak és imigy arcomon. Hagytam lassú útján haladni lefelé az
enmagamat es. államig és nem voltam többé férfi, csak tegnapi hó
A szitáló időt, azt félöm erősen egyre. Béfonja fejér, piszkos, lucskos sara, ahová lehullott végül hangtalan.
undok ujjait kenderkóc hajam közé és úgy, csak úgy Hiszen tél van! Hol alszol ma, kicsi lélek?
jár-kél idebenn, énbennem, mint holmi gazda az ő
kamrájában, latolván mit akasszon magának mai
reggel. Mert látám kezeit az én erős apámnak, annak ki
nemzett engöm, ki maga es formázta és gyúrta az én
tulajdom kezeim es. Az apám keze akár sebesült,
sebes, fölszakajtott, típett, árva, fosztott főd. Fekete es
nehíz. Az enyimé könnyű es fejér. Raknám rá az ű
 Emlékszel, mondd, ugye emlékszel még
Hangunk az őszi szél hogy szórta szét?

ŐSZHOZÓ

Egyetlen pillanat
HOLD UTCA maradt a szív alatt
abban mind úgy hagytam
Hold utca tizenhét kertjében vár amiket mutattam
Hintázó ölén az óarany nyár látod, az alkonyat
Simít és becéz és úgy vigyáz rád fájáról hullanak
Sző forró lelkedre könnyű ruhát illanó szálain
őszülő álmaim
Látod-e, látod-e, látod-e már tenyered dúdoló
Jártál ott s mennyire boldog voltál? mélyére.

Hold utca tizenhét ablakán át És eljövő nagy eső

Zöld felhők úsznak és esőlámpát illata hajadban
Gyújt az ősz estére, hajtsd le fejed két karod bújtat el
Szívedben izzanak rőt levelek titokban énekel
hogy suttogó királyok
Hallod még, hallod még, hallod még hát járják a világot
Messzi szép levelek régvolt dalát? szüret lesz maholnap
ők édes ujjukat
ajkunkra elhozzák
s ráteszik.

De száz gyilkos átoson

ezen a városon
éjjeli síneken
fénylik a félelem
fényüknél látlak csak
úgy súgom magamnak –
ágyam vagy, rejtekem
őszhozó szerelmem
s bűnösül a neved
kimondom.

EOCÉN EXPRESSZ

Fehér erdő roppanás

Hegygerincen rohanás
Tárnamélybe kiáltás
Bányaölbe zuhanás
Fagyfolyosón átfutás
Csontmezőkön lehullás
Kőrögökbe bebújás
Göröngyökben vágyódás
Vaskocsiban számadás
Néma táncban búcsúzás
Halott testbe simulás
Örökre ottmaradás

BETEG VÁNDOR UTOLSÓ DALA

És kincseim szétszórván hosszú téli utakon

És ifjúságom halott szarvas dermedő szívében
Mert földön rohanó, gyönge árnyéka lettem csupán
Egy égbolton röpülő elfoszló, elvesző felhőnek