Professional Documents
Culture Documents
Kurt Tepperwein Mit Arul El A Betegseged Hu
Kurt Tepperwein Mit Arul El A Betegseged Hu
Kurt Tepperwein Mit Arul El A Betegseged Hu
A mű eredeti címe:
Was dir Deine Krankheit sagen will: die Sprache der Symptome
A fordítás a Moderne Verlagsgesellschaft GmbH, München 1990-es 2. kiadása alapján
készült
ISBN 963 9021 22 9
ISBN 1216 1667
Előszó 11
Testünk üzenete 13
A betegség mélyebb jelentése 15
A betegség jó barát és segítőtárs 16
Ki vagyok én valójában? 17
A test tesztje 17
A pszichoszomatikus megbetegedések 19
Az életerő gátlásának következményei 20
Mindenki másként éli át betegségét 20
A sors a legjobb orvos 21
Az életkörülmények, mint jelen létem tükörképe 21
A helyes táplálkozás 22
Minden ember egyedi 23
Foglaljuk össze 23
A tünetekkel való szembesülés három módja 24
Út a gyógyuláshoz-légy önmagad! 27
Az életöröm titka 27
A betegség az egység hiányának jele 28
Légy önmagad 30
Régi viselkedésformák és -minták elvetése 32
Egészségesnek lenni annyi, mint harmóniában élni 32
A leghatásosabb gyógyító erő a szeretet 33
A betegség kialakulása 35
Minden betegség mögött probléma húzódik 39
A probléma mindig értem létezik 40
Én vagyok az út és a cél 43
Az emberi szervezet önmagától nem betegszik meg 51
Kulcs a „tünetek nyelvéhez” 52
A tünet fokozódó felerősödése hét lépcsőben 54
Jelzések, hogy nem „önmagam” vagyok 55
Mit kell tennem, hogy valóban önmagam legyek? 59
A legfontosabb tünetek A-tól Z-ig, és amit tenni kell 63
Akne 63
Alkoholizmus 67
Allergia 72
Arthritis 77
Arthrosis 79
Asztma 81
Ágybavizelés 86
Ájulás 88
Álmatlanság 89
Balesetek (általában) 91
Bénulás (általában) 92
Bőrkiütés 94
Cikluszavarok 94
Cukorbaj 95
Csonttörések 99
Dadogás 100
Depresszió 101
Elhízás –túlsúlyosság 107
Emésztési panaszok 111
Epebántalmak 112
Fájdalom (általában) 113
Fejfájás és migrén 115
Felfúvódás 117
Fertőzések (általában) 119
Félelem 120
Fogíny sorvadás 127
Fogszuvasodás 128
Frigiditás 128
Fülfájás (pl. középfülgyulladás – otitis media) 130
Gyermekbetegségek (általában) 130
Gyomorégés 132
Gyomorhurut (gastritis) 132
Hajhullás 134
Hasmenés 134
Hályog (szürke) 135
Hályog (zöld) 137
Hátfájdalmak 138
Herpes (herpes febrilis) 139
Idegesség 139
Időskori panaszok 141
Impotencia 143
Ínhüvelygyulladás 144
Isiász 145
Izomgörcs 147
Izomsorvadás 148
Kancsalság 149
Kisebbrendűségi érzés 150
Körömrágás 151
Köszvény 152
Kötőhártya-gyulladás 153
Kötőszöveti gyengeség 154
Lágyéksérv 156
Mandulagyulladás 157
Megfázás 157
Menstruációs panaszok 160
Mosakodási kényszer 161
Mozgásbetegség (utazási, tengeri és légibetegség) 162
Multiplex sclerosis (SM) 163
Nagyothallás 165
Nátha 165
Nyelési nehézségek 166
Övsömör 167
Pajzsmirigytúltengés 168
Parkinson-kór 169
Pikkelysömör (psoriasis) 170
Prosztatabántalmak (általában) 172
Rák 173
Rekedtség 178
Rendszeretet (kóros) 179
Reuma 179
Rosszullét és hányás 182
Rövidlátás 183
Sokízületi gyulladás (különösen a P.C.P – primer chronicus polyarthritis) 187
Soványság 188
Stressz 191
Szenvedélybetegség (általában) 192
Szédülés 194
Szélhűdés 194
Szívinfarktus 196
Szívritmuszavar 198
Szülés (koraszülés) 199
Szülés (túlhordás) 200
Szürkületi vakság 201
Tarkófájdalmak (általában) 202
Távollátás 202
Terhességi panaszok 203
Terméketlenség 205
Trigeminus-neuralgia 206
Trombózis 208
Vakság 209
Vastagbélgy ulladás (colitis) 210
Vérkeringési zavarok 211
Vérnyomás (alacsony) 214
Vérnyomás (magas) 216
Vérszegénység 218
Viszketés 219
Visszértágulat 219
Befejezés 231
Utószó 237
Előszó
A betegség mélyebb jelentése abban áll, hogy végre ráébredjünk, mire akarja
ráirányítani figyelmünket. Egész lényünket felszólítja, hogy kövessük a józan ész szavát,
változtassunk jelen létünkön, amíg nem késő. Igazi gyógyulást tehát nem a tünetek
megszüntetése hozhat, hanem a belső harmónia zavarának felismerése és
megszüntetése. Ebben persze mit sem segítenek a tabletták vagy injekciók, s vajmi
keveset a természetgyógyászat eszközei. Ellenkezőleg: arról van szó, hogy megértsük,
amit a testünk mondani akar, s persze kövessük tanácsait. Amennyiben
gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és cselekedeteinket sikerül
harmonikusan rendezetté tenni, a testi kiegyensúlyozottság és az egészség is visszatér.
Meglehet, mindez sok kellemetlenséggel jár, de egyedül ez az út vezet valódi
gyógyuláshoz, mely egyaránt magában foglalja a testet, a lelket és a szellemet.
Ki vagyok én valójában?
Függetlenül attól, hogy egy betegség éppen milyen stádiumban van. a háttérben
mindig valamilyen megoldatlan probléma húzódik, egy „életfeladat”, továbbá egyfajta
képtelenség vagy vonakodás, hogy az élet bizonyos kihívásaira megfelelően reagáljunk.
De hogyan is lennék képes meglelni a helyes választ, ha még azt se tudom, ki vagyok
valójában?
Megkérdezte-e már valaha őszintén magától, kicsoda voltaképpen? Ha a tükörbe
néz. kijelentheti: „Ez az én testem”. De ki mondja ezt? A test végül is nem tartozhat
önmagához. Létezik tehát benne valaki, aki gondolkodik és kijelenti: „Ez az én testem.”
A test anyagból áll. Az anyag nem tud gondolkodni, érezni, emlékezni vagy dönteni, erre
egyedül az öntudat képes.
Ön viszont gondolkodik és érez, képes emlékezni és dönteni, öntudattal bír, amivel
a test nem, mivel az csupán öntudatának fizikai kifejeződése s egyben tükörképe.
Látható módon mutatja, hogyan érez és gondolkodik Ön – egyszóval azt, kicsoda.
Szögezzük le, hogy „valódi énünk” eredendően egészséges, hiszen a tudat nem
öregszik meg és nem is lesz beteg. Ha tünetei fényében nem hisz a szavamnak, állításom
helyességét gyakorlati példán mutatom be. Végezzen el egy rövid kísérletet,
bizonyítandó, hogy tudati állapotának legcsekélyebb változása rögtön kihat a testére is.
A test tesztje
A kísérlet elvégzéséhez segítőtársra van szüksége. Emelje tetszés szerint a bal vagy
a jobb karját vízszintes oldaltartásba, majd kérje meg társát, hogy csuklótájékon
erőteljesen nyomja lefelé a karját annak megállapítására, milyen erőnléttel bír. Ez a teszt
kiindulópontja.
Ezután gondoljon egy betegségre vagy problémára, mely jelenleg erősen
foglalkoztatja. Ismét kérje meg társát, hogy az előbbihez hasonló erővel szorítsa lefelé a
karját. Ha valóban „szeme előtt” van a betegség vagy a kínzó probléma, karja le fog
hanyatlani, minthogy már e dolgok puszta feltételezése is jelentős mértékben gátolja
életerőnket.
Most képzelje el, hogy egészséges és vidám, vagy gondoljon problémája
megoldására. Ha megismétlik a fenti műveletet, ki fog derülni, hogy erőnléte jelentősen
javult. Bár ugyanarra a szituációra gondolt, ami az imént elgyengítette, most mégis
erősebbé vált, mert pozitív módon közelítette meg – a megoldás felől.
Hasonló eredményre juthat, ha kijelenti magáról: „Fejlett öntudatom van.” Ismét
szólítsa fel társát, hogy erősen szorítsa le a karját, mely ellen fog állni a nyomásnak. Az
öntudat ugyanis nem ismeri a betegséget, nincsenek problémái, „egészséges”, s amint
Önben teljes mértékben tudatosul önnön valósága, erős lesz, hiszen az életerő
kiáramlását semmi sem akadályozza.
Az ember születéstől, betegségtől, életkortól és haláltól független szellemi lény. A
puszta ténynek, hogy megszületünk, betegek leszünk, megöregszünk és végül
meghalunk, ehhez semmi köze, hiszen nem valódi énünket érinti, csupán a testünket.
Kötelességünk viszont a testünket jó állapotban megőrizni mindaddig, míg „szellemi
megszületésünk” is be nem következik. Teremtményi küldetésünk arra szólít, hogy
egészségben és boldogan éljük az élet teljességét, s fiatalok maradjunk akkor is, ha már
megöregedtünk. Ehhez egész gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és
cselekedeteinket összhangba kell hoznunk a teremtett világgal.
A test mindig csupán okozat, sohasem maga az ok. Még az úgynevezett időskori
betegségek is elsősorban az élet megoldatlan feladatairól nyújtanak információt. Nap
mint nap tapasztalhatjuk, hogy olyan emberek, akik egész életükben betegesek voltak,
idős korukra hirtelen minden bajuktól megszabadulnak, szinte kivirulnak. A betegség és
szenvedés a szabadsággal való visszaélés következményei. Ha a test többé már nem
képes betölteni a funkcióját, a léleknek el kell hagynia, akár teljesítette életfeladatát,
akár nem. A lélek ezután más szinten létezik tovább.
Sokan kérdezik, hogyan engedheti meg egyáltalán a szeretet Istene a szenvedést.
Elfelejtkeznek arról, hogy a szenvedés nem Istentől ered, s nem is néki tetsző. Ahelyett,
hogy felismernék a világ rendjét, mindent a véletlennek, a szerencsének vagy a sors
csapásának tulajdonítanak. Pedig a betegség és szenvedés igazi forrása mindig a
gondolkodásban keresendő, mégpedig a helytelen gondolkodásban.
A pszichoszomatikus megbetegedések
1818-ban egy német orvos, Heinroth annak a nézetének adott hangot, miszerint a
test megbetegedései voltaképpen pszichikai okokra vezethetők vissza. A tudományos
körökben egyszerűen kinevették; nem mintha magától értetődő véleményt képviselt
volna, hanem mert visszatetszőnek tűnt a puszta feltételezés is, miszerint az úgynevezett
pszichoszomatikának – ahogy ezt Heinroth már akkoriban is nevezte – egyáltalán köze
lehet az orvostudományhoz.
A látszat mögötti valóság felismerésének problémája korántsem új keletű. Mintegy
2400 évvel ezelőtt már Szókratész kijelentette, hogy „nem létezik a lélektől független,
pusztán testi betegség”, majd Platón, a méltán híres tanítvány keserűen állapította meg:
„A betegségek kezelésében a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a
test, valamint a lélek bajaival, holott e kettő nem választható el egymástól.” Mind a mai
napig egymástól elszakítva vizsgáljuk őket, hiszen nincsenek már orvos-papok, akik
egykor a teljes embert tartották szem előtt, s hol van már a jó öreg háziorvos, aki
betegeinek minden gondját-baját ismerte. Ehelyett egy-egy szakterületet ismerő
specialisták léteznek – s persze részeredmények.
Ha feltételezzük, hogy egyáltalán létezhet pszichoszomatika, tudományos
bizonyítékokat kell keresnünk rá. Vajon nem elég bizonyíték-e, hogy zavarunkban
elvörösödünk, vagy sírva fakadunk, ha szomorúság ér? Örömünkben ujjongunk, s
félelmünkben elsápadunk? Máskor meg inunkba száll a bátorságunk, s égnek áll a
hajunk. Amit lélekben átélünk, a test külső jelekben jeleníti meg. Ami a lelket
foglalkoztatja, éppúgy foglalkoztatja a testet is, s hatása egyaránt lehet negatív vagy
pozitív, okozhat betegséget és szenvedést, vagy egészségessé és boldoggá tehet.
Számos ember még ma is elutasítja a pszichoszomatikát, mint az az orvos, aki egy
kongresszuson így szólt kollégájához: „Valahányszor erről a pszichoszomatikának
nevezett zagyvaságról hallok, felfordul a gyomrom.” íme, a pszichoszomatika tipikus
esete!
A helyes táplálkozás
Ha hajlandók vagyunk a testünknek segíteni, akkor ezt nem lehet elég korán
elkezdeni ahhoz, hogy egy életen át erősek és egészségesek maradjunk. Az első
kézenfekvő dolog a táplálkozás. Itt három szintet különböztethetünk meg, s
mindegyiknek optimális állapotban kell lennie, ha elhatározásunk valóban komoly.
1. A helyes fizikai táplálék: vagyis ne rosszul, rossz időben és hibás öntudattal
együnk, mert „Az étel, amit elfogyasztunk, a végzetünkké válhat!”
2. A helyes pszichikai táplálék: Ne mérgelődjünk, ne izgassuk fel magunkat,
kerüljük a stresszhelyzetet. Szabaduljunk meg a félelemtől és bűntudattól, ne tegyük
egymást kölcsönösen „beteggé”, hanem vidáman és felszabadultan éljük az életet.
3. A helyes szellemi táplálék: Gondolkodásunk, beszédünk és cselekedetünk legyen
pozitív, hiszen ha teljes tudatunkat erre összpontosítjuk, ilyenné is válunk. Hasonlóan
fontos, hogy körültekintően válasszuk meg, mit olvasunk, hallgatunk és nézünk.
Röviden: ha az ember valódi „ön-tudattal” él, egészséges, és az is marad.
Ilyen gondolati beállítottsággal képes lesz megerősíteni „szellemi-lelki
immunrendszerét”, s éppen ebben rejlik a töretlen egészség titka. Hiszen ma olyan
vagyok, ahogyan tegnap gondolkodtam, s holnap olyan leszek, ahogy ma gondolkodom.
Amire tehát szükségünk van, az a fegyelmezett gondolkodás révén elért szellemi
megújulás.
Nézzünk szembe a valósággal: minden egyes ember egy óriási világegyetem felett
uralkodik, tulajdon testének világegyeteme felett. Az emberi test mintegy 100 billió
sejtből épül fel, minden sejt számtalan atomból álló, önálló galaxis, minden egyes atom
egy naprendszerhez hasonlatos, benne egy központi nappal (az atommag), és a körülötte
keringő bolygókkal, azaz a protonnal, elektronnal és neutronnal. E hatalmas
birodalomban egyetlen gondolkodó lény létezik, vagyis Ön. Gondolatának legkisebb
rezdülése rögtön eljut minden egyes sejthez, s ily módon határoz a test egészségéről vagy
betegségéről. Gondoskodjék róla, hogy bölcs uralkodóként kormányozza testének óriási
birodalmát! Hiszen Ön alakítja a sorsát, Önnek kell elviselnie, és csakis Ön
változtathatja meg.
Foglaljuk össze
A test önmagától nem betegedhet meg, mert csupán az emberi tudat kivetülési
közege. Hasonlít a vetítővászonhoz, mely magától nem tud képeket létrehozni.
A gondolatok képezik a filmek anyagát, s a tudat dönti el, hogy éppen melyik film
peregjen le. Semmi értelme tehát réseket hasítani a vetítővászonba, ha valakinek nem
tetszik a film (operációk), vagy éppenséggel újra meg újra üresre törölni a felületet
(tüneti kezelés).
Ha az ember valódi „ön-tudattal” él, teste nem betegedhet meg, mert tudatában
csupa egészséges, tökéletes kép jön létre. A betegség útján a szervezet azt jelzi, hogy
„nem az vagy, akinek valójában lenned kellene”, és „elsősorban az önmagad, a valódi
éned iránti szeretet hiányzik belőled”.
A betegség barátunkká és hűséges segítőtársunkká válhat, mert segít visszatalálni
önmagunkhoz, hogy igazi énünk tudatában éljünk.
Mindezek alapján az lenne a legszörnyűbb, ha soha többé nem betegednénk meg,
hiszen éppen a betegség világosít fel bennünket arról, hogy letértünk a helyes útról, s azt
is megmondja, hogy milyen mértékben. Hiányában nem nyílna módunk korrekcióra.
Hálásnak kell lennünk tehát testünk eme küldetéséért, s élnünk kell a
lehetőséggel, hogy mihamarább visszatérjünk a helyes útra, s fokozatosan azzá váljunk,
amik valóban vagyunk: „kifejlett öntudattá”.
Az életöröm titka
A betegség tehát csupán külső, látható jele az egység hiányának. Amíg e hiányt
meg nem szüntetjük, szükségünk van a betegségre mint hírhozóra. Mielőtt ugyanis
testileg megbetegedtünk, egy sokkal mélyebb szinten már betegek voltunk, s az, amit
betegségnek hívunk, tulajdonképpen nem más, mint a szervezet kísérlete a megbomlott
egyensúly helyreállítására. Hiszen amit általában betegségnek hívunk, az nem maga a
betegség, hanem a szervezetnek a szó igazi értelmében vett „információja” arról, hogy
valami nincs rendben. Az egyensúly zavarát jelző üzenet „formát öltött”, s így
információvá vált. S hogyan reagálunk mi erre? Megkíséreljük megsemmisíteni, s
közben elfelejtkezünk arról, hogy a tulajdonképpeni betegséggel törődjünk.
Ráadásul mindenki másként éli át betegségét. A materialista minden baját
értelmetlennek, testét puszta „játékrontónak” véli, amivel egyszer szerencséje, máskor
pechje van. A hívő ember a vallási parancsok megszegése jogos következményeként
fogja értelmezni betegségét, s gyógyulásért esedezik. Az ezoterikus hajlik arra, hogy a
betegséget a karma-törvények érvényesülésének tekintse, míg az értelmiségi a
baktériumok vagy vírusok által előidézett fertőzés természetes következményéről beszél.
A szellemileg érett ember viszont felismeri a látszat mögött rejtőző valóságot, így a
betegséget következménynek tekinti, melyet meghatározott ok idézett elő. Tudja, hogy
semmi értelme nem lenne csupán a következményt, azaz magát a tünetet megszüntetni,
hiszen az magától is megszűnik, amint az okot kiderítették és felszámolták. Felismeri és
tiszteletben tartja a természet törvényeit, mert tudatában van annak, hogy a maga
módján a természet is hozzájárul az egészség megőrzéséhez. Meg van győződve arról,
hogy öntudata birtokában van tulajdon teste alapos ismeretének, és célratörően kéri ki
az intuíció tanácsait. Az ilyen ember nagykorú páciens, az orvos nála csupán tanácsadó,
akinek a szaktudását hívja segítségül, hogy aztán a saját felelőssége tudatában hozzon
döntést.
Aki egész életén át meg akarja őrizni egészségét, annak nem lehet elég korán
hozzáfognia, nagyon sokan viszont nem is tudják, mit tehetnének a saját érdekükben.
Pedig ebben az esetben a legegyszerűbb megoldás egyben a legjobb is.
Ha a kövérek kevesebbet ennének, az alkoholisták kevesebbet innának, a
dohányosok leszoknának a dohányzásról, a lusták valamivel többet mozognának és
mindenki helyesen lélegezne, pozitívan gondolkodna, jó könyveket olvasna és szemet
gyönyörködtető dolgokat nézne, több életet tudnánk megmenteni és több betegséget
meggyógyítani, mint a modern orvostudomány legköltségesebb eljárásaival együttvéve!
Ha tehát egészségesek szeretnénk lenni és maradni, ha régi testünk helyett újra
vágyunk, akkor mindenekelőtt száműzni kell a tudatunkból minden betegségre és
megöregedésre vonatkozó gondolatot. Némelyek abban a hitben élnek, hogy ha az
ember kizárólag Istenre bízza magát, nyugodtan áthághatja saját törvényeit anélkül,
hogy viselnie kellene tette következményeit. Az emberi test, szellem és lélek egészséges
léte a szellemi örökségünk, és ha a teremtett világgal összhangban éltünk volna, sose
ismertük volna meg a betegséget.
Akkor leszünk ismét „egészségesek”, ha az emberi természet mindannyiunkban
meglévő négy elemét, a szellemi, lelki, érzelmi és fizikai elemet harmonikus egységbe
olvasztjuk, s ennek megfelelően cselekszünk, összhangban a teremtett világgal.
Az életöröm nyitja nem az ifjúságban rejlik, hiszen az ifjúság egyben a tapasztalat
hiányát is jelenti, márpedig erről aligha szeretne bárki is lemondani. Az életöröm valódi
titka az életerőben található, mely nem kötődik meghatározott korhoz, de melyet
erősíteni lehet, megtartani sőt fokozni.
Mindenki szeretné megérni az öregkort, de senki sem akar megöregedni.
Márpedig az életnek nem ad értelmet, hogy csupán azért öregedjünk meg, hogy beteggé
és boldogtalanná váljunk, hiszen az emberek átlagosan ma sem élnek hosszabb ideig,
csupán huzamosabban betegek. Míg a természettel kötött szerződésünket megtartjuk, a
természet is megteszi a magáét.
Légy önmagad!
A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy úgy cselekedjék, ahogy azt mások
tanácsolják neki, legyen szó akár a szülőkről, a főnökről vagy élettársról. Vagy éppen
szöges ellentétét teszi annak, amit a környezete javasol. Mindkét viselkedés
meglehetősen ésszerűtlen. Végül is tette következményeit mindenkinek magának kell
viselnie.
Ne kövesse tehát mestere, tanára vagy barátja tanácsát, hacsak valódi énje igent
nem mond rá! Hallgasson mindig önmagára, hiszen minden tudás és bölcsesség Önben
rejlik – mások csupán emlékeztethetik erre.
A valódi én viszont csupán akkor hajlandó együttműködni, ha Ön megkéri erre, ha
felszólítja, hogy vezesse Önt, s ha engedelmesen követi a szavát. Elég csupán egyetlen
kérdést feltennie magának. Az első ösztönös válasz, amit kap, a valódi énjétől származik,
a második már viszont erősen az értelem befolyása alatt áll, míg a harmadikként vagy
negyedikként érkező választ már kizárólag az értelem hozta. Ám mindig lehetősége van
újra kérdezni, s az első válasz minden esetben a valódi énjétől fog származni. Legjobb,
ha rögtön kipróbálja ezt a módszert!
Mennyi időt, pénzt és figyelmet fordít arra, hogy valóban önmagává váljék? És
mennyi energiát öl olyan dolgokba, melyeket úgyis hátra kell hagynia ezen a világon?
Milyen következmények vonhatók le ebből?
Mennyire szeretnénk, hogy a dolgok jobbra forduljanak, pedig a körülmények
mindig tulajdon tudatunk függvényei, következésképp csak akkor tudnak megváltozni,
ha tudatunkat, „belső képeinket” megváltoztatjuk. S ha jelenleg elégedettek is vagyunk
az élettel, ez csak töredékrésze annak, amilyen lehetne és lennie kellene, ha mi valóban
önmagunk lennénk.
Ha engem valaki más önmagamra emlékeztet, nem kell őt mindjárt piedesztálra
állítanom vagy éppen elítélnem, hiszen mindkettő kedvelt énjáték. Egyik esetben sem
kell okvetlenül megváltoznom. Sokkal jobb, ha nem törődöm a hírhozóval, inkább a hír
igazságának hatolok a mélyére, és teszem, amit tennem kell.
De mit jelent voltaképpen, hogy az ember legyen önmaga? Ez alapvető kérdés,
mely ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember csak akkor lehet „egész”, ha önnön
lényegét hiánytalanul megéli, s oly módon juttatja kifejezésre, hogy saját magával
harmonikus kiegyensúlyozottságban képes létezni.
Hogyan lehetséges, hogy manapság egyre több a beteg ember, s egyre kevesebb
azoknak a száma, akik tulajdon lényükkel összhangban élnek? Sokan közülünk szerepet
alakítanak, megkísérelnek elérni egy ideált, melyet jobbnak vélnek jelenlegi létüknél. Így
aztán sose tölti el őket elégedettség, mindig „rosszabbak”, mint amilyennek
elgondolásuk szerint lenniük kellene, s e megfontolásból elutasítják önmagukat. Nem
fogadják el igazi lényüket, arról nem is beszélve, hogy olyannak szeressék magukat,
amilyennek jelenleg látszanak.
S ha ráadásul még beteg is, csak annál inkább-feltételezi, hogy valami nincs
rendben saját személyiségével, valamit rosszul csinált, amiért a betegségével
„bűnhődik”.
Pedig milyen egyszerű dolog lenne egészségesnek lenni, hiszen csupán „épnek”
kellene lennünk – ami annyit jelent: az embernek önmagává kell válnia, s úgy élnie,
ahogyan most létezik. Hiszen csak így tudunk összhangban élni önmagunkkal, a
bennünk működő élettel, s egyáltalán, a létezéssel. Nincs többé ok és indok a betegségre.
De hát miért veszítettük el a bátorságot, hogy teljesen önmagunk legyünk? Miért
vagyunk képtelenek elfogadni jelen létünket, miért öltünk magunkra e helyett
szerepeket, ismétlünk unalmas kliséket, felelünk meg az elvárásoknak, miközben egyre
elégedetlenebbek és betegebbek leszünk? Nem a valódi identitásunknak megfelelően
élünk, annak minden gyengeségéve! és hibájával. „Jól” akarunk mutatni, példaképek
akarunk lenni, kedvező benyomást kívánunk kelteni, mindent helyesen csinálni – s észre
se vesszük, hogy a „jó” és a „helyes” egyedül csak azt jelentheti, hogy a valóságnak
megfelelően élünk. Mégpedig a saját igazamnak megfelelően úgy, ahogyan ez most
nekem megfelel.
Lényegében arról van szó, hogy úgy tekintsünk magunkra, úgy cselekedjünk, hogy
tisztelni tudjuk önmagunkat. Önbecsülés nélkül elégedetlenek vagyunk, hiányérzettel
küszködünk, rossz a közérzetünk, szeretetlenségben élünk, pedig talán már sokat
elértünk az életben. Hiányzik valami, valami „lényeges”.
A legnagyobb gyógyító erő, amit az élet számunkra felkínál, a szeretet. Aki valóban
képes szeretni, aligha betegedhet meg, hiszen a szeretet a legtisztább és leghatékonyabb
gyógyító energia, ami csak létezik. Akit ez az energia – a szeretet – tölt el, annak az
életében nincs helye betegségnek.
Ám valóban szeretni csak akkor leszek képes, ha megtanultam szeretni tulajdon
énemet is. Az önmagam iránti, s egyben a bennem lévő szeretetnek feltétel nélküli,
szabad folyást kell engednem. Önmagamat viszont csupán akkor vagyok képes teljes
szívből, lelkem legmélyéből szeretni, ha valóban rátaláltam önmagamra, s ezáltal
„méltó”-nak érzem magamat e szeretet elfogadására.
Ha valóban képesek vagyunk a szeretetre, akkor „egészek” vagyunk, s így épek és
egészségesek. Az igazi szeretet ugyanis életünk legüdvös(séges)ebb és legnagyszerűbb
vállalkozása. Csak ha elfogadtuk és szeretni tudjuk önmagunkat, vagyunk képesek e
szeretetet másokra irányítani.
Az ilyen ember szabad folyást tud engedni szeretetének anélkül, hogy szüksége
lenne másokra vagy birtokolni akarná őket. A másik ember iránti szeretet ugyanis nem
olyan jegyekre irányul, melyek belőlünk hiányoznak, hanem igazi lényünk teljes
tudatában minden feltétel és fenntartás nélkül képesek vagyunk odaajándékozni
szeretetünket a másik „igazi lényének”.
Szeretni annyit jelent, mint adni – odaadni önmagunkat. Az önmagam iránti
szeretet híd a valódi boldogság felé. A másik embert szeretni annyit jelent, hogy
önmagához, vagyis az élethez vezetem őt, elősegítem szellemi növekedését,
hozzásegítem ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hogy teljesen önmagává váljék.
A szeretet a legnagyobb gyógyító erő, ami egyáltalán létezik. Elűzi a haragot és a
félelmet, megteremti az életörömöt. A szeretet megmutatja az utat, segít rajta
végigmenni, ő maga ez az út. Amennyiben megértő szeretettel fordulok önmagam és az
egész világ felé, az élet ismét akadálytalanul áramolhat bennem, mert összhangba
kerültem tulajdonképpeni létemmel.
Kezdjünk el tehát szeretni! Adjunk esélyt magunknak az életre, oly módon, hogy
valóban önmagunk vagyunk, önmagunkká kezdünk válni, s így önmagunknak és az
életnek szabadságot biztosítunk. Ez az egészséges, teljes, tökéletes élet alapja. Csak ha
megtanultunk teljességben élni, tökéletesen önmagunk lenni, akkor teljesül az igazi
szeretet működéséhez szükséges előfeltétel. Így leszünk képesek mozgósítani a
rendelkezésünkre álló leghatékonyabb gyógyító erőt.
Amennyiben egyértelmű ,,igen”-t mondunk önmagunkra, ez az Igen átitatja egész
létünket, tükröződni fog életmódunkban. Hiszen a testnek nem lesz többé szüksége arra,
hogy üzeneteket küldjön, melyekhez fájdalom társul a célból, hogy felfigyeljünk rájuk,
ahelyett hogy tudomásul se vennénk őket.
Csak akkor kínoz minket fizikai vagy pszichikai eredetű fájdalom, ha nem az igazi
énünknek megfelelően élünk. Szabadon dönthetünk az életünk irányáról, hiszen egyedül
mi vagyunk felelősek önmagunkért és a sorsunkért. Az élet csupán tükörkép, ugyanúgy,
ahogy a testünk is az, tulajdonképpeni énünk kifejeződése. Testünk és életmódunk
jellege csupán azt jelzi, mennyire élünk harmonikus összhangban önmagunkkal,
mennyire vagyunk valóban önmagunk. Ha őszintén önmagam adom, azaz megadom
magamnak a szabadságot, hogy az legyek, aki valóban vagyok, akkor az élet is szabadon
áramolhat bennem – és egészséges vagyok.
Ha szívünk mélyéből élünk, itt és most, elfogadva magunkat olyannak, amilyenek
vagyunk, határtalan bizalommal, telve szeretettel, őszinte érzelemmel és örömmel,
akkor megélhetjük az örök élet pillanatait. Önmagunk folytonos átalakítása ugyanis
transzformáció, minden pillanatban szüntelen megújulás.
A betegség mindig az élet tökéletlenségét jelzi. Az élet lényege ugyanis az érettebbé
válás, egyre fokozódó közeledés igazi énünkhöz. Ez megkívánja, hogy minden
pillanatban nyitottak legyünk és készek egyre mélyebbre hatolni az életbe. Bármely
pillanatban készen kell állnunk arra, hogy elvessük „régi énünket”, s engedjük
megszületni az „újat”. Ebben áll életünk értelme, itt és most.
A betegség kialakulása
Milyen gyakran jelentettük már ki életünkben: „Én már csak ilyen vagyok”, vagy
„Ilyen a világ, nincs mit tenni.” De valóban nem lehet tenni semmit? Ha én nem tudok
változtatni rajta, akkor ki fog? Gyakran megtörténik, hogy amit mondunk, az valójában
nem a saját véleményünk, hanem valaki másé. Ha elfogadjuk és a magunkévá tesszük,
meghatározza egész életünket.
Ha értésünkre adták, hogy „Éjjel ne járj az utcán”, „Ne bízzál meg idegenben!”,
vagy „Az emberek lépten-nyomon becsapnak”, ha ilyen szellemben neveltek fel, akkor
tulajdon életünk ennek megfelelően alakul majd. Lépten-nyomon gondolkodásunk
helyességét igazoló bizonyítékokra fogunk bukkanni. Ám ha azt tanították nekünk, hogy
„A szíve mélyén minden ember jó”, és „Mindenütt szeretet uralkodik”, illetve „Alapjában
véve minden és mindenki a te érdekedet szolgálja és neked segít”, akkor életünk
folyamán mindenben ennek az igazolását látjuk. Az élet meg a különféle dolgok tehát
nem így vagy úgy léteznek, hanem kizárólag oly módon, amilyennek én képzelem őket.
Már Jézus is megmondta: „Legyen hitetek szerint!” E régi igazság mit sem veszített
érvényességéből. Ma legfeljebb így fogalmaznánk meg: „A tudás megállapítja, a hit
megteremti a tényeket.”
Tekintsen tehát egy pillanatra önmagába, és vizsgálja meg a gondolatait. Mire
gondol jelenleg, s mindenekelőtt hogyan gondol rá? Ebben a pillanatban is résztvevőleg
alakítja tulajdon jövőjét, akár tud róla, akár nem, akár tudatosan, akár öntudatlanul
csinálja. S bármely pillanatban képes megváltoztatni gondolkodása irányát, s ezáltal az
egész életét. Senki más se gondolkodhat Ön helyett, senki se avatkozhat be e belső
folyamatba, hacsak Ön engedélyt nem ad rá.
Lássa be, hogy a döntés az Ön kezében van, hogy bármely pillanatban nekifoghat
élete tudatos megtervezésének, s ezzel egészségének és sorsának teljesen új irányt adhat.
E hatalmunk viszont kizárólag a jelenben érvényesül. A tegnapon többé már nem
változtathatok, a holnapot pedig egyedül itt és most szabhatom meg. A tegnap halott, a
holnap még meg se született, én most (és csakis most) élek! Most minden lehetőség a
kezemben van. A gondolatok és a tettek, melyekről most döntök, a holnapomat
határozzák meg. Mindegy, mi volt, bármilyen hibát követtem is el, most mindent
helyrehozhatok. Ám ha a „szükségszerű” lépést nem teszem meg, rákényszerítem az
életet, hogy problémát állítson elém. A probléma mindig az élet által nekem szánt
feladat, az adás gesztusa rejlik benne, az adományé, az ajándéké.
A problémák tehát feladatok – s mindig fel is szólítanak arra, hogy valamit adjunk
fel! De feladni csak azt tudom, ami nem az enyém. Valahányszor problémám adódik,
mindegy, milyen formában és szinten, fel kellene tennem magamnak a kérdést: „Hol
kellene most valamit feladnom, valamitől megszabadulnom, ami megakadályozza, hogy
olyan legyek, amilyen jelenleg valóban vagyok?” Egy probléma, legyen az betegség vagy
valami más, arra utal, hogy én nem önmagam vagyok. Az élet a problémán keresztül
szólít fel, hogy azt, ami nem én vagyok, feladjam, azaz felismerjem, tudatosítsam és
önmagam érdekében lemondjak róla – átalakítván így a „régi” énemet –, s ezáltal a
betegség kiváltó okát megszüntessem.
Az élet a problémák számos válfaját képes „kigondolni”. Jelentkezhet a probléma
egy partner személyében, valamilyen életkörülmenyben vagy éppen betegségben. De
minden esetben szembesíti az embert azzal az energiával, ami segíti, hogy az önmaga
felé vezető úton kizárólag most lehetséges lépést megtegye. Rendelkezhet például a
partnerünk bizonyos jellemvonásokkal, melyek nekünk tetszenek és hozzá is tartoznak
igazi énünkhöz, bár még nem éltünk velük. Vagy lehetnek olyan tulajdonságai, melyeket
nem sokra értékelünk, sőt elutasítunk, mert zavarnak és felmérgesítenek minket.
Mindez viszont csupán ráirányítja a figyelmünket egy bennünk létező hiányra,
problémára, amelyet észre kellene vennünk, felül kellene vizsgálnunk, hogy összhangba
hozzuk magunkkal. Az élet tehát egy probléma révén „rákényszerít” minket arra, hogy
önmagunk újabb részletét ismerjük fel, hogy még inkább „önmagunk” legyünk.
Ráadásul a probléma mindig értem létezik, igazi énem érdekében. Önmagamat
segít megtalálni, amennyiben szembesít valamivel, valami lényegeset tudatosít bennem,
hogy még egy lépéssel közelebb kerülhessek önmagamhoz – egyre inkább önmagam
legyek.
Amennyiben a feladat betöltötte küldetését, azaz a probléma megoldódott, nekünk
is meg kell szabadulnunk a problémától. Ez egy partnerra is érvényes. Ha a társas
viszony betöltötte hivatását, azaz a másik többé már nem tükrözi énem egy részét,
melyet elvetnem vagy integrálnom kellene, akkor talán jobb, ha búcsút veszek a
társamtól, mert az élet egy másik, hozzám most jobban illő, megfelelőbb dolgot vagy
partnert tartogat számomra. Ha ilyen esetben nem biztosítunk szabad folyást az életnek,
az erőszakos szakításhoz vezet, melyet az életnek kell előidéznie akár betegség
formájában is.
Ami nem a miénk, azt nem tudjuk megtartani. Ez a törvény mindig érvényesül.
Valójában a betegség is olyasmi, ami nem tartozik igazi valónkhoz. Ha betegek vagyunk,
ez azt jelenti, hogy még mindig ragaszkodunk valamihez, képviselni akarunk valamit,
vagy annak hisszük magunkat, amihez a valóságban egyáltalán nincs közünk. A betegség
jellege világosan jelzi, „mitől” nem szabadultunk még meg, „mi” akadályozza, hogy
igazán önmagunk legyünk.
A betegség mindaddig velünk marad, míg bizonyos „dolgokat”, azaz létünk
meghatározott vonatkozásait, továbbra is magunkkal cipelünk, pedig nem tartoznak
hozzánk. Ha egészen önmagunk vagyunk, olyannak is mutatkozunk, amilyenek a
valóságban vagyunk: épnek, egészségesnek és tökéletesnek.
Elvenni valakitől csak azt lehet, ami nem tartozik valódi lényéhez. Igazi énjét az
ember nem veszítheti el, s nem is foszthatják meg tőle. Minden más csupán látszat és
illúzió, mely egy napon óhatatlanul az enyészeté lesz, hisz akkor már csak az Én fog
létezni.
Én vagyok az út és a cél
A legbiztosabb jele annak, hogy még a keresés állapotában vagyok, hogy az életet
még nem engedtem teljesen szabadon, az akarat. Az akarat köztem és az élet
beteljesedése között áll.
Mindaddig, amíg akarok, következésképp ragaszkodom valamihez, a kezem –
képletesen szólva – ökölbe van szorítva. Képtelen vagyok elfogadni a lét teljességét,
korántsem vagyok nyitott az élet ajándékai iránt, nem vagyok készséges önmagamhoz.
Amennyiben valóban önmagunk vagyunk, akkor nyitottak és készségesek vagyunk
az élet teljességének befogadására, akkor ölünkbe fog hullani a siker, hiszen önnön
lényegünk tölt el bennünket – és önnön lényem szerinti létezésemből ered a teljesség. Ez
a rezonancia törvénye.
Minden pillanat új lehetőséget kínál (a kegyelem törvénye), hiszen minden egyes
percben egy újabb „Itt és Most” adatik nekünk – újabb alkalom arra, hogy önmagunk
legyünk.
Mondanivalónkat a következő példával világíthatjuk meg. Az autó önmagában holt
anyag, saját erejéből képtelen a mozgásra. Létező dolog, ám szüksége van valakire, aki
birtokába veszi és mozgásba hozza. Velünk, emberekkel, hasonló a helyzet. Mindig is
léteztünk, és mindig is létezni fogunk. De hogy élünk-e, az tulajdon döntésünktől függ.
Birtokba kell vennem, meg kell ismernem önmagam, valóban önmagammá kell válnom,
mint ahogy muszáj autóba ülnöm ahhoz, hogy egyáltalán elindíthassam. Éppen ezért
szólít fel oly sok lelki tanítómester arra, hogy hatoljunk bensőnk legmélyére, hogy aztán
képesek legyünk „működni”, azaz bensőnktől vezettetve igazi énünket éljük.
Vezetéskor szüntelenül figyelnem kell, hogy képes legyek reagálni a körülmények
és helyzetek változásaira, például a városi forgalomban. Autóvezetéskor sem lehet a
múltban élni vagy a jövőbe utazni – teljes egészében „Itt és Most” kell létezni, különben
baleset történik. A betegség sem más, mint egy „baleset”.
Ez a példa tehát arra utal, hogy az ember az élet részét képezi, és összhangban kell
élnie a környező világgal. Minden pillanatban egész lényünkkel az „Itt és Most”-ra kell
összpontosítanunk, önmagunkat kell adnunk, hiszen körülményeink formálásában
tulajdonképpeni lényünké a vezető szerep. Az élet követi az „amilyen a belső, olyan a
külső” szellemi törvényét. Ha tehát agresszív „autóvezető” vagyok, akkor kizárólag
agresszív közlekedőkkel vagy – amennyiben agresszív indulataimat elfojtottam – az
„árnyékommal” fogok találkozni.
Manapság sajnos az a helyzet, hogy a gyakorlati orvostudomány szinte kizárólag a
betegséggel foglalkozik, valahogy úgy, mint a szerelő a műhelyében: csak akkor javít, ha
valami már tönkrement. De hogy gyakran a vezető a hibás abban, hogy valami elromlott,
s talán nem ártana rávenni, hogy ne vezessen olyan „vadul”, vagy idejében töltse utána
az olajat, erre csak elvétve gondolnak, hisz végül is ez nem az ő feladatuk. Kizárólag az
„anyaggal” foglalkoznak, az autóval, a testtel. Márpedig nem az autó hibája, hogy
berozsdásodott, hanem a tulajdonosa hanyagolta el – éppúgy, mint a test esetében.
Hasonló hibát követ el, aki csupán a természetgyógyászat eszközeihez folyamodik. Ő az
„autóját” természetes, környezetbarát „műhelybe” adja. A természetgyógyászat ugyanis
alapjában véve csupán „tűzoltásra” képes. Senki se törődik viszont a lényeggel, a benső
létezővel, az emberi énnel, a lélekkel, eme isteni szikrával, egyszóval azzal, amik valóban
vagyunk.
A segítségnyújtás megszokott módja csak tovább ront a helyzeten, hiszen a javítás
után az ember így gondolkodik: „Szóval, most ismét minden rendben van.” És továbbra
is úgy él, ahogy eddig, anélkül hogy megváltozna.
Bár már sokan helyesen felismerték, hogy egyedül célravezető csak az lehet, ha az
ember fokozottan tudatosítja magában egészsége fontosságát, mégis tovább szerelgetnek
az „autójukon”, ahelyett hogy egyszerűen „egészségesen” és épen élnének, azaz hogy
teljesen önmagukat adnák.
Mindez alapjában véve oly egyszerű, sokak számára mégis nehezen érthető. A test
és a lélek – az autó és vezetője – nem választható el egymástól. Az egyik képtelen lenne
„működni”, nem tudna létezni a másik nélkül. Lélek és test szoros egységet képez, az
utóbbi csupán az öntudat látható kifejeződése. Minden érzelem, mely hatással van ránk,
kifejezési formát ölt a „test”-nek nevezett vetületi síkban. Itt válik láthatóvá, miféle
energiák működnek bennünk. Íme, néhány példa:
– izgalom hatására libabőrösek leszünk (égnek áll a hajunk);
– egy nehéz feladat puszta elképzelésétől máris emelkedni kezd a vérnyomásunk,
bár a valóságban nem hajtottuk végre;
– a rossz hír „megfekszi a gyomrunkat”, képtelenek vagyunk „megemészteni”;
máskor meg „nem tesz jót a vesénknek”, nyomasztja egész lényünket, akadályozza az
áramlást, „elvonja” énünk egy „részét” (a vese a partnerproblémák kivetülési helye);
– mérgünkben „elönt minket az epe”;
– az elfojtott agresszió „kikívánkozik”, keserűen felkavarja a gyomrunkat, mert
minden erőnkkel „ellene vagyunk”;
– a szívünk a torkunkban dobog az örömtől, vagy félelmünkben „megdermed”,
önmegítélésünk és hangulataink föl-le hullámzanak, nem gyökerezünk önnön
létünkben.
Feladatunk tehát abban áll, hogy létünk minden területén – pályánkon, a
magánéletben, társadalmi és testi vonatkozásban egyaránt – valóban önmagunk
legyünk. Ott, ahol nem azok vagyunk, illetve úgy hisszük, hogy nem lehetünk azok, azon
a ponton betegek vagyunk. E betegség külsőleg egyfajta zavar, hiány vagy diszharmónia
formájában fog megmutatkozni.
Fel kellene hagynunk a hadakozással, hiszen ha megtaláltuk önmagunkat, semmi
szükség többé a harcra, nincs mibe görcsösen belekapaszkodni – szabad folyást kell
engednünk az életnek. Az akarat éppen arra utal, hogy még nem találtuk meg
önmagunkat.
Hiszen ha valóban önmagunk vagyunk, nincs miért tovább kutatni, nincs
szükségünk másra vagy önmagunk megváltoztatására. A valóságban minden egyes
kívánságunk csupán kivetülése alapvető vágyunknak, az önmagunk iránti vágynak. Mint
ahogy sóvárgásomban mindig csupán az igazi énem keresése nyilvánul meg.
Amennyiben azok vagyunk, akik valóban vagyunk, visszatalálunk az élet
öröméhez, a boldogsághoz. Az élet többé nem csupán munkából és kötelességből áll, de
örömből és kiteljesedésből is, mert tulajdon lényünk tölt el bennünket, létünk
elevensége – s ebben leljük meg az igazi boldogságot.
Tulajdon életünk „építészévé” válunk, minthogy minden pillanatot olyanná
formálunk, amilyenek itt és most vagyunk. Csakis ekkor fogjuk megélni azt az életet,
mely igazi lényünkkel összhangban áll. Feleslegessé válik egy életre szóló tervet
készíteni, mert az élet híven követi majd belső valóm tervét – s egyben a teremtés tervét.
Életem a saját igazi énemhez vezető kalandos utazássá lesz.
Függetlenül attól, hogy egy zavar vagy tünet milyen téren jelentkezik, mindig
jelzés arra vonatkozóan, hogy az ember kiesett természetes rendjéből. Ebben az esetben
egy pillanatra el kellene „csöndesednie”, hogy önmagát, egész életét, gondolatait és
cselekedeteit felülvizsgálja abból a szempontból, mennyiben nincsenek összhangban
tulajdon személyiségével. Az embernek tudatosítania kell önmagában, hogyan él,
cselekszik, gondolkodik és érez. Fel kellene tennie a kérdést, miért követ másfajta
„programot”, miért nem az, akinek valójában lennie kellene.
E hibás magatartás többnyire múltbeli tapasztalatok, valamint másoknak rólunk
formált véleménye nyomán alakul ki. Lehetséges viszont gondolatban
visszahelyezkednünk abba a szituációba, mely adott viselkedésünket végül is kiváltotta.
Az ember megváltoztathatja döntését – a maga érdekében!
De rábírhatjuk közvetlenül magát a „zavart” is, nyilvánítsa ki „parancsát”,
akaratát. Az első gondolat, az első képzet, ami e kérdésre spontánul jelentkezik,
magában rejti a választ. Voltaképpen elég, ha az ember egyszerűen csak befelé fülel és
megkérdezi magától, mi nincs rendben, hiszen a tudatalatti mindenre választ ad, ő tudja
a legjobban, milyen mértékben fordult ki az ember önmagából, s mit kell tennie.
Betegség tehát csak akkor keletkezhet, ha én nem önmagam vagyok, mert
betegnek lenni annyi, mint kettősségben, azaz nem egységben élni. Ez az egészség és
betegség kettőssége, lévén minden dolognak két oldala, ahol az egyik a másikat
feltételezi. Bizonyos állapotok csak akkor alakulnak ki, ha az ember nem önmagaként
létezik:
– Üresség-érzet, mert nekem csak akkor hiányozhat valami, ha énem egy része
hiányzik.
– Sóvárgás, hiszen minden sóvárgó vágy önmagunk keresésére irányul.
Hasonlóképpen a szenvedély különféle mértéktelen megnyilvánulásai, mint például a
kábítószer, alkohol, evés, szerelem, munka mind azt jelzik, hogy nem valódi énemnek
megfelelően élek.
– Félelem és aggodalom jön létre, ha nem hagyom létezni magam, nem élek.
– Önmagam meghazudtolásakor „bűnt” követek el.
– A megosztottság egyben szakítást is jelent, azaz bűnt, s így okot a betegségre.
Minden ítélet, értékelés szintén megoszt. Valahányszor egy dolgot megítélünk, valamit
„bűnösnek”, rossznak, helytelennek vagy hamisnak nyilvánítunk, ezáltal kiszakítjuk az
egységből, ami betegséget és szenvedést eredményez.
Ismét vissza kell hát térnünk az ártatlanság állapotába, ahol nem léteznek
értékítéletek, a „jó és rossz” kettősségében való gondolkodás, hiszen az Egy sohasem
változik, értéke állandó (Isten). Valahányszor véleményt nyilvánít az ember,
szemléletében mindannyiszor elszakad önnön eredetétől, a benne rejlő istenitől,
tökéletestől, tulajdon lényegétől.
Valódi létállapotunkban – a paradicsomban – csak az Egy, az örökkévaló létezik. A
tér és időfogalmát viszont csakis a dualitások világában tapasztalhatjuk meg. A
gondolkodás az. ami az embert a kettősségek illúziójába kergeti, hiszen természete
szerint lineáris, s nem holisztikus, következésképp csupán a dualitás közegében létezhet.
A gondolkodásban zajlik le tehát a teremtés aktusa, hiszen minden gondolat
teremtő jellegű, a léten kívül működik, realitást teremtve a fizikai világban, ahol az ok-
okozati törvény érvényesül. Ha az ember nem „gondolkodna” többé, nem is hozna létre
semmit, azaz függetlenedne az ok-okozat törvényétől.
Minket tehát egyedül a gondolkodásunk tud elszakítani a teljességtől. Azt
gondoljuk, mintha mások lennénk, elképzeléseket alkotunk, képeket formálunk
magunkról és az életről, szerepeket, programokat vagy illúziókat teremtünk magunknak.
Elvágjuk magunkat a valóságtól, mert azt gondolatokon (képeken) keresztül „látjuk”,
ahelyett, hogy benne élnénk.
Csakis a gondolkodás a felelős a félelem, az aggódás, a rémület létrejöttéért.
Képeket vetítünk magunk elé vagy éppen a semmit (= félelem az ismeretlentől). Ám
figyelje csak meg egyszer jól: ha valóban valami „rossz” történik, többnyire eltűnik a
félelem. Hiszen létezni csakis a léten kívül képes. A gondolkodásunk teremti, mely
térhez és időhöz kötött.
Ha én önmagam vagyok, akkor a „gondolat” megtörténik, nevezzük bár ötletnek,
intuíciónak vagy kreativitásnak.
Amit voltaképp gondolkodásnak nevezünk, az nem más, mint a korábban már
elgondolt, átélt vagy megtörtént dolgok újragondolása. Bizonyos képek ismétlése,
melyek egykor bennem keletkeztek, s most visszanyúlok hozzájuk. Az alapvető probléma
itt az. hogy jelenlegi életemet képtelen vagyok meglátni/élni. minthogy korábbi képek
szemlélésével vagyok elfoglalva, s bennük élek! S ezért nem is tudok önmagam lenni,
hiszen a múltbeli gondolatok, bánatok, félelmek meggátolják, hogy Itt és Most éljek.
– megítélés, értékelés: határozott véleményem van. Úgy hiszem, hibát követtem el.
Nem tudok megbocsátani.
– elképzelések, elvárások
– minták, programok, képek, szokások: a puszta feltevés: „Én már csak ilyen
vagyok”. Valamit csupán azért teszek, mert pénzt hoz vagy valaki így akarja...
– ellenkezés: zavar valami a másikban. Valamit helytelenül csinál. Valaminek
másnak kellene lennie (nekem). Csak ami bennem van, zavarhat másokban is.
– meghatározott magatartásformák
– szerepjátszás
– tisztességtelennek lenni
– betegnek lenni: mi bánt, sért, sebez meg engem, mi bosszant, nyomaszt, tesz
agresszívvá vagy fáj nekem?
– hol mondok „nem”-et – az életre, a körülményeimre, önmagamra?
– a múltban/jövőben élni
– töprengeni, gondot csinálni magamnak
– hiányérzettel küszködni
– fogolynak érezni magam
– más szeretnék lenni
– igényeket támasztok: középpontban akarok állni
– valakit ellenszenvesnek találni: kit, mit, miért?
– valamit akarni: mit, miért?
– problémáim vannak
– nem tudok békében élni
– félek
– alkalmazkodnom kell
– érzéketlen vagyok
– másoknak nem szabad valamit megtudni
– szenvedély van bennem
– hálátlan vagyok
– valamit nem tűrök el: „Ilyet nem lehet csinálni!” – „Egy férfi nem sír!”
– vágyaim vannak: „Hiányzik nekem valami”
– tartózkodóan viselkedni: ahelyett hogy mondanék vagy tennék valamit
– rám nehezedik valami: hibákat hurcolok magammal, valami nyomaszt.
Midőn a világra jöttem, lényem csupa öröm és szeretet volt. Akkor még
tudtam, ki vagyok valójában, tisztában voltam igazi küldetésemmel, a világ
közepének éreztem magam. Akkor még volt bátorságom kimondani, amit
gondoltam, és nyíltan kimutatni érzelmeimet. Akkor még volt bátorságom, hogy
„önmagam” legyek. Ez és csakis ez az igazság, a valóság, minden más csupán
fölvett szerep.
Ha ezentúl a „tünetek nyelvén” ismét üzenetet küld önnek a teste, most már
megérti és tudni fogja, mit kell tennie.
Minden egyes tünet felhívás arra, hogy befelé tekintsünk s megfelelő választ
adjunk testünk üzenetére. Ha az ember valóban rálelt a helyes válaszra, a tünet
nyomtalanul eltűnik. S Ön be fogja látni, hogy teste valójában igazi jó barát, aki a maga
„nyelvén” segítséget kér Öntől, hogy továbbra is hűségesen szolgálhassa mindaddig, míg
Ön az „élet iskolájában” véghez nem viszi feladatát.
A következőkben a különböző betegségek – tünetek – részletes felsorolása
található, valamint azon üzenetek értelmezése, melyeket testünk a „tünetek nyelvén”
számunkra megfogalmaz.
A legfontosabb tünetek A-tól Z-ig, és amit tenni kell
Akne
Foglaljuk össze
Az akne jelzi
– hogy nem vagyok tisztában önmagammal;
– hogy másnak szeretném tudni magam, mint amilyen vagyok;
– hogy nagyon szeretnék tisztább, tökéletesebb lenni;
– hogy a szexualitást tisztátalannak tartom (egy nő számára ez mindig súlyosabb
probléma, mert neki a szexualitást „magába kell fogadnia”, a férfi tulajdon testén kívül is
ki tudja élni szexualitását);
– hogy nőiségemet konfliktus terheli: a terhesség csodálatos dolog, a szexualitás
viszont szubjektíve szégyellnivaló;
– hogy a külvilággal való kapcsolatom problémássága csupán utalás arra. hogy
önmagammal sem megfelelő a kapcsolatom:
– hogy a bennem levő újtól, idegentől meg akarok szabadulni. Minthogy ezt
képtelen vagyok nyíltan vállalni, a pórusaim eltömődnek:
– hogy a bennem jelenleg végbemenő történéseket nem szeretném felszínre
engedni, megmutatni, mert szégyellnivalónak tartom őket:
– hogy megnövekedett faggyúelválasztásom voltaképpen a kapcsolatteremtést
szeretné számomra megkönnyíteni, „súrlódásmentesebbé” tenni, de én erre nem vagyok
fogékony:
– hogy életerőmet nem engedem szabadon áramolni: a szaruképződmények arra
utalnak, hogy valami elhalt, elavult dolog gátol engem:
– a háton jelentkező akne: hogy hátat fordítok bizonyos dolgoknak, nem
szeretném őket meglátni, képtelen vagyok a látványukat „elbírni”:
– a mellkason jelentkező akne: hogy tisztán érzelmileg nekifeszülök a dolgoknak,
de problémáimat titkolni kívánom;
– az arcon jelentkező akne: hogy a dolgokkal „szembe kell néznem”, nyíltan meg
kell küzdenem.
Alkoholizmus
Alfa-alkoholista
Ez a típusú alkoholista a szeszesital-fogyasztás hatására lelkiállapotának jelentős
megkönnyebbülését él át, feszültségének enyhülését és oldódását, s e „pozitív”
tapasztalat következtében konfliktushelyzetekben vagy nehézségek felmerülésekor egyre
gyakrabban folyamodik alkoholhoz, miáltal bizonyos mértékű pszichikai függőség alakul
ki benne. Bizonyos idő elteltével lehetetlenné válik számára, hogy életét az alkohol
„jótékony” hatása nélkül, mely gátlásaitól és bizonytalanságától megszabadítja,
irányítani tudja.
Béta-alkoholista
Ebben az esetben az illető megszokásból iszik, s társaságban minden alkalmat
megragad és kihasznál, hogy alkoholt fogyasszon. Minthogy a „kellemes” hatás mindig
csak később jelentkezik, időről időre fokozatosan növeli az adagot. A szüntelenül
fokozódó alkoholfogyasztás következtében súlyos károsodás éri a szervezetet.
Gamma-alkoholista
A gamma-alkoholista, túljutva a „megkönnyebbülési céllal ivók” kezdeti fázisán,
már képtelen az alkohol nélküli normális életvezetésre. Elsősorban a lelki
megterhelésekkel nem tud többé megbirkózni alkohol nélkül, mely egyre inkább
nélkülözhetetlen gyógyszerévé válik, nyugtatóvá és a terhelések ellensúlyozójává. A
szüntelen alkoholfogyasztás hatására fokozódik szervezetének hozzászokása is, úgyhogy
az áhított hatás eléréséhez egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége. Mindazonáltal
kikérné magának, hogy az alkoholisták közé sorolják, minthogy ivását nem az alkohol
szeretete motiválja
Az ilyen ember egyre gyakrabban jut el a teljes részegség állapotába, s idővel
bekövetkezik nála a „filmszakadás” ismert jelensége – többé már képtelen emlékezni rá,
mi mindent csinált kábult állapotában. Később viszonylag csekély alkoholfogyasztás
után is előfordulhat, hogy olyasmit cselekszik vagy mond, melyet utólag egyszerűen nem
tud felidézni.
Környezetének bíráló megjegyzéseit elkerülendő, egyre inkább rászokik a titokban
való ivásra. Alkoholkészletét rejtekhelyen tartja, és gondolkodása egyre gyakrabban
kering az ivás körül. Rendhagyó ivási szokása saját magában is tudatosodik, ami
bűntudatot ébreszt benne, következésképp kínosan kerüli az alkoholról való
beszélgetést. Viselkedése révén fokozatosan elszigetelődik, egyre magányosabb lesz.
Ráadásul társadalmunkban egy ilyen ember aligha kelt feltűnést. Közvetlen,
toleráns, sőt kapcsolatra kész személyiségnek látszik. Társai szüntelen dicsérik szívós
„állóképességét”. Pedig már régóta elveszítette a kontrollt alkoholfogyasztása felett, sőt
társadalmi konfliktusai is adódtak. Gyötrelmes kínlódása újra meg újra arra készteti,
hogy próbáljon meg „mérsékelten inni”. Hébe-hóba sikerül is egy időre felhagynia vele,
vagy legalább a mennyiséget korlátoznia. Meghatározott, saját maga által kigondolt ivási
szabályokkal sújtja magát, csak azért, hogy ismételten megszegje azokat. Az önkontroll
rohamos hanyatlása az önértékelés fokozódó csökkenéséhez, valamint éngyengeséghez
vezet. Mindezeket kompenzálandó, a beteg agresszív viselkedésbe vagy önsajnálatba
menekül.
Az alkoholmennyiség korlátozását célzó kísérletre a szervezet az ivásmentes
időszakokban elvonási tünetekkel – nyugtalansággal, remegéssel, verejtékezéssel –
reagál, így az illető ismét csak kénytelen „orvosságért” nyúlni. Ezzel máris a krónikus
fázisban találja magát. A szervezet alkoholtűrő képessége meredeken hanyatlik, s már
kis mennyiségek is kábulathoz és a test idő előtti összeroppanásához vezetnek.
Lehetséges következmények:
– az ideg- és agysejtek elhalnak
– maradandó agykárosodás, például agyzsugorodás, következik be
– a máj súlyosan károsodik
– a vérerek begyulladnak; következmény: érelmeszesedés
– a vesékben kóros elváltozás következik be, és összezsugorodnak
– az ízületek működése nem kielégítő
– a kezek remegnek
– ideggyulladások, majd végül az egész idegrendszer szétesik
– krónikus gyomorhurut
– impotencia
Delta-alkoholista
Ennél a típusnál az alkoholtól való szoros testi függőség alakul ki, következésképp
állandóan szüksége van egy bizonyos mennyiségre, hogy megakadályozza a kínzó
elvonási tünetek fellépését.
Epszilon-alkoholista
Erre a típusra a depresszív lehangoltság, fokozott ingerlékenység és az alkoholra
való szinte rögeszmés gondolás rendszerszerűén váltakozó időszakai jellemzők. Az
alkoholfogyasztás az önkontroll rohamos elvesztéséhez, több napos tivornyákhoz vezet.
A másnaposságot és megbánást követő időszakban a beteg egy csöpp alkoholt sem
fogyaszt. E szükséglete örök időkre kielégítettnek tűnik, s egy ilyen embernek egyáltalán
semmi köze nem lesz többé az alkoholhoz – kivéve a következő alkalmat.
Az alkoholizmus gyógyításának nem létezik egyetlen bevált módja. Lehetséges
viszont az ivást abbahagyni, de csak úgy, ha az illető többé egy csepp alkoholt sem
fogyaszt. Mindehhez persze erős motivációra és elvonókúrára van szükség. Az
alkoholistának be kell látnia a kezelés szükségességét, és magának is akarnia kell. Egy
ilyen kezelés csupán akkor vezethet sikerre, ha az illető kész arra, hogy ismét vállalni
tudja a felelősséget önmagáért ahelyett, hogy másokra hárítaná. Amennyiben erre
egyedül nem képes, csatlakozhat valamely önsegítő csoporthoz is (például Anonim
alkoholisták, Good Templar-rend, Kék kereszt). Itt bizonyára megtalálja a támaszt,
melynek segítségével elkerülheti a visszaesést.
Foglaljuk össze
Az alkoholizmus jelzi
– hogy még nem találtam meg „önmagam”, minthogy minden szenvedély
voltaképpen önmagunk keresésére irányul. Önmagam hiányosságát érzem, s ez
bizonytalanságot, nyugtalanságot és kielégítetlenség-érzetet okoz. E hiányt belső üresség
formájában tapasztalom meg, melyet megkísérlek megszüntetni vagy legalábbis
elfeledni. Az alkohol valóban feledést hoz, a hiányérzet viszont egyre erősebben
jelentkezik a tudatban, hiszen nekem nem felejtésre, hanem feltöltődésre van
szükségem.
– hogy úgy érzem, túl sokat követelnek tőlem, és segítségre van szükségem. Az
ivásból bátorságot és higgadtságot merítek. Érzelmeimben túlságosan is gazdag (vagy
szegény) vagyok, s ezen érzelmek nincsenek összhangban egymással.
– hogy szellemileg is hiányt szenvedek, minthogy az alkohol „szellemi”
természetű, és én e hiányt materiális szinten próbálom megszüntetni, s nem ott, ahol
valóban fennáll. Inkább megkísérlem gondjaimat és problémáimat alkoholba fojtani,
hogy az alkohol segítségével könnyebben „lecsússzon” a nehezen nyelhető. Nem vagyok
hajlandó a dolgokat úgy „lenyelni”, ahogy léteznek; kizárólag csak azt „nyelem le”, ami
nekem „ízlik”, mégpedig a nekem tetsző módon és formában.
– hogy életemben nem én játszom a főszerepet, nem hagyom élni magamat.
– hogy cselekvőképességem megbénult, minthogy életemet nem teremtő módon
irányítom, teremtőerőmet nem vetem be annak érdekében, hogy problémáimat
megoldjam. Nem végeztem el tehát a házi feladataimat az „élet iskolájában”, s most
„korrepetálásban” részesülök.
– hogy környezetem egyre inkább magamra hagy, mintegy felszólításként, hogy a
helyes lépést saját döntésemből tegyem meg.
– hogy ízületeim megmerevedtek, minthogy „mozdulatlanná” váltam,
belerögzültem a problémáimba.
– hogy májamat megterhelés éri, minthogy „belső mércémet” elveszítettem.
– hogy vesém károsodik, mert vonakodom a „te”-vel való szembenézéstől, a
gondokkal, problémákkal, a miattam nehézségekkel küzdő emberekkel való
szembesüléstől. A vese ugyanis „társ-szervünk”.
– hogy az alkohol hatására más tudati állapotba kerülök, ahol már semmiféle
„mérce” nem gátol, ahol „mértéktelenül” létezhetek.
– hogy kellemesebbé akarom tenni az életet anélkül, hogy cselekvő módon részt
vállalnék benne.
Allergia
Szénanátha
Ebben az esetben virágporral szembeni allergiáról van szó, mely a
megtermékenyülést és szaporodást szimbolizálja. A szénanátha szexuális téren
jelentkező, többnyire öntudatlan elutasításra utal. Ez az elutasítás a szexualitás egészét
vagy annak valamely vonatkozását érinti.
Állatszőr-allergia
Ez az allergiatípus általában az emberben meglévő animális vonások elutasítását
jelzi. Itt az ösztönöknek állatias, alantas tulajdonságként való felfogásáról s
megvetéséről van szó, bár az illetőben egyidejűleg erős vágy él irántuk.
Macsakszőr-allergia
Az állatszőr-allergia e speciális esetében a női szexualitás zavara fejeződik ki, az
odasimulástól, önátadástól és megnyílástól való vonakodás.
Kutyaszőr-allergia
Az állatszőr-allergia e megnyilvánulása a szexualitás férfiasan agresszív
megnyilatkozásának, a szexuális érintkezés közvetlenségének és követelésének
elutasítását jelzi.
Lószőr-allergia
Maga az ösztönszerűség utasítódik el. Világosan láthatóvá válik a tulajdon
testiséggel szembeni félelem és védekezés.
Házipor-allergia
Az allergiának ebben a formájában az élet bizonyos területeit tisztátalannak
tekintjük, ezért elutasítjuk. A belső értékrendet magas eszmények szabják meg, amit
viszont jelen világunkban nem lehet érvényre juttatni.
Az allergiás beteg agressziója közvetve abban nyilvánul meg, hogy környezetét
rákényszeríti bizonyos, benne allergiát kiváltó helyzetek és körülmények kerülésére.
Túlérzékenységén keresztül öntudatlanul zsarnokoskodik a környezetén. A roham
kiváltásához gyakran elegendő csupán megpillantania az allergén képét. Az allergia
kialakulásáért tehát egyáltalán nem az allergén a felelős, sokkal inkább a mögötte
meghúzódó vagy vele gondolatilag összekapcsolt képzet.
A statisztikai vizsgálatok arra utalnak, hogy elsősorban a fiatalok, s ott is a 16-17
évesek körében fordul elő a legnagyobb számban allergiás reakció. Mindezt az a tény
magyarázza, hogy a fiatalok ebben az életkorban egyre inkább rákényszerülnek ébredező
szexualitásukkal való szembenézésre. Allergia esetében a tudati világot öntudatlan
félelem uralja, s az ennek megfelelő környezeti aspektusokat szimbolikusan és
képletesen allergénként utasítja el a szervezet. Az Én betokozódik, bizonyos dolgokkal és
helyzetekkel nem kíván szembenézni. Ez a lelki elutasítás a test vetületi síkjára
helyeződik át, ily módon láthatóvá válik.
Az allergiás beteg öntudatlanul hadakozik az élet bizonyos részterületei ellen, s
minthogy agresszióját lelki téren már elfojtotta, a harc, szimbolikus értelemben, a test
szintjére helyeződik át, az agresszió itt vezetődik le. Az agresszió mindig szorosan
összekapcsolódik a félelemmel. Az ember az ellen hadakozik, amitől fél, következésképp
a szóban forgó allergén pontosan elárulja, az élet melyik területe kelt akkora félelmet a
betegben, hogy szenvedélyesen harcolnia kell ellene.
Feltevésünket, miszerint az allergia meghatározott lelki beállítódás
következménye, az a tény is bizonyítja, hogy altatás során semmiféle allergiás reakció
sem jelentkezik. Az allergiás reakció tehát nyilvánvalóan a tudati világban gyökerezik,
testi kiváltó okának csupán alárendelt szerep jut.
A „deszenzibilizálás” orvosi megoldása elméletileg helyeslendő, azzal a kitétellel,
hogy amennyiben valódi gyógyulást szeretnénk elérni, figyelmünket nem elég csupán a
testre fordítani, sokkal inkább foglalkozni kell a szellemi-lelki vonatkozásokkal is. Az
igazi gyógyulásnak előfeltétele, hogy őszintén szembenézzünk az olyannyira került és
elutasított életterületekkel, s azokat harmonikusan integráljuk személyes életünkbe.
Az allergiás egyén tulajdonképpen az élettől fél, így mindazt elutasítja, ami maga a
lüktető elevenség: a szexualitást, szerelmet és agressziót, sőt még a házi port is, vagyis az
alantas matériát. Eszményképe a tisztaság, emelkedettség, nemesség. Nem látja be, hogy
mindez egyoldalú és valótlan. Az életet legszívesebben megfosztaná az ösztönöktől és
agresszióktól, hogy teljesen steril légkörben élhessen. Olyan életre vágyik, melyre
egyáltalán nem illik az „élet” megnevezés.
Foglaljuk össze
Az allergia jelzi
– hogy az élet valamely részterületével nem kívánok érintkezésbe lépni, nem
akarok szembenézni;
– hogy belsőleg elutasítok valamit, ezért elfordulok tőle;
– hogy ellenzek valamit, mert elképzeléseimmel élesen ütközik;
– hogy azt gondolom, nem kellene és nem lenne szabad olyannak lennem, amilyen
vagyok;
– hogy személyiségem bizonyos részét elutasítom;
– hogy más szeretnék lenni, mint ami vagyok, jobb, tisztább; mindez viszont
csupán a saját megítélésem;
– nem vagyok nyitott a változások iránt;
– hogy csupán korlátozott készség van bennem arra, hogy az újat elfogadjam;
– hogy valamivel szembefordulok, bezárkózom, elszigetelem magam;
– hogy allergiám kiváltó oka az élet valóságával szembeni hibás viszonyulásomban
keresendő: testem felfokozottan reagál a külvilág támadásaira, melyek valójában nem
azok.
Arthritis
Foglaljuk össze
A betegnek újra meg kell tanulnia nyitottá válni, hogy az új és szokatlan dolgok
ismét „mozgósítólag” hassanak rá, következésképp fizikailag is rugalmasabbá,
mozgékonyabbá váljék.
Rá kell ébrednie, hogy valójában nem élt, hanem dogmákat állított fel és azokhoz
igazodott. Ha viszont felismeri, hogy a szükséges lépés megtételéhez soha sincs késő,
mert csupán némi bátorságot igényel, minden esélye megvan arra, hogy állapota
javuljon. Az arthritis magában rejti a felszólítást, hogy életünket a „belső bölcsesség”
nyújtotta biztonság – mint középpont – vezérelje, és ne másokat akarjunk
megváltoztatni, hanem önmagunkat.
Az arthritis-betegnek hiányzik a melegség, hiszen szüntelenül elmulasztotta, hogy
éljen és szeressen. Az igazi szeretet nem dogmákban, eszményekben vagy a képzeletben
létezik: csakis az elevenen lüktető „Itt és Most-ban. A betegnek be kell látnia, hogy
képzetei a valóságtól szakítják el. A szabadságtól saját maga fosztotta meg önmagát,
csakis ő adhatja vissza és lehet általa ismét önmaga. Meg lehet tanulni, hogy az ember
ismét megértő legyen önmagával szemben is -. újra kitárulkozzék és hagyja, hadd vigye
őt az élet árama. Fel kell ismernünk: „Kötelességem olyannak lenni, amilyen most
vagyok, és csak örülhetek annak, hogy végre az élet irányít s érzelmeimet szabadon
kinyilváníthatom.”
Aki az élet előtt kitárulkozik, azzal nem fordulhat elő. hogy egy betegség
nyugalomra kényszerítse.
Arthrosis
Foglaljuk össze
Az arthrosis jelzi
– már oly mértékben megváltoztam, hogy tulajdon lényem is deformálódott, azaz
más alakot vettem fel. Az élet többé képtelen a maga útján fájdalommentesen haladni.
– hogy nem engedem el önmagam, tulajdon lényemet már deformáltam.
Önmagammal szemben tanúsított hibás magatartásom következtében túlzott
megterheléseket vállalok. Az adott elváltozás jelzi nekem, hogy helytelen létformát
valósítok meg. Miért teszem ezt? Miért akarok különösen sokat teljesíteni? – Mert
jelenlegi formámban nem vagyok megelégedve önmagammal, jobb formába szeretnék
kerülni, győzni és győzedelmeskedni akarok, minthogy pillanatnyilag vesztesnek
tekintem magam. Hiszen lelkem mélyén tudom, hogy nem lényemnek megfelelően élek.
– hogy önmagamtól jelentősen eltávolodtam, következésképp belsőleg és külsőleg
egyaránt természetellenes létezési formát vettem fel. Nem csupán zavar valami
önmagamban, hanem már meg is változtam.
Meg kell kérdeznem magamtól: „Mi nyomaszt valójában? Miért nem viselkedem
tulajdon lényemnek megfelelően?” Hisz arthrosist kaphatok akkor is, ha a helyeset
elvetem, nem teszem meg.
Be kell látnom, hogy az X- vagy Ó-láb megléte hibás magatartásra utal. Fel kell hát
tennem a kérdést: „Miben nem haladok a saját utamon? Milyen mértékben hajlok el
saját magamtól? Mely téren nem vagyok képes kiegyenesedni?” Egy rosszul összeforrt
törés jelzi nekem, hogy összetört bennem valami, nem vagyok teljes, és azon a ponton
még mindig nem jöttem rendbe – nem vagyok „ép”. Felszólít arra, hogy ismét eggyé
váljak önmagammal.
A kövérség által kiváltott arthrosis esetében meg kell kérdeznem magamtól: „Miért
vagyok ennyire nehéz vagy nehézkes? Miért hurcolok magammal oly sok hibás dolgot?
Miért nem élek »belső formám«-nak megfelelően, oly módon, amilyen tulajdonképpen
vagyok?”
A változás éveiben fellépő arthrosis esetében fel kell tennem a kérdést: „Valóban
önállóvá és felnőtté váltam-e, vagy csak megöregedtem? Mit kíván most tőlem az élet,
miután betöltöttem a feleség és anya szerepét? Mit kell tennem, hogy valóban belső
lényemnek megfelelően éljek?”
A betegségben rejlő felhívás megegyezik az arthritisnál leírtakkal, az arthrosis
esetében viszont sokkal erőteljesebb, minthogy a deformálódás már látható formában
megtörtént. Határozottan felszólít, hogy az ember végre legyen „önmaga”, találja meg az
utat valódi énjéhez és váljék „lényegileg azonossá” vele.
Asztma
Foglaljuk össze
Az asztma jelzi
– hogy valami, valaki túl közel jött hozzám, ezért korlátozva, szorongatva érzem
magam, képtelen vagyok zavartalanul kibontakozni. Csillapítatlan igény él bennem a
szabadság iránt, szeretném magamat kifejezni és teljesen érvényre juttatni.
– hogy az az érzésem, nem szabad elengednem magam, talán már képtelen is
vagyok rá. Különösen korlátoznom kell magam a személyiségem terén. Egyidejűleg erős
vágy él bennem az iránt, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz.
– hogy saját elképzeléseim, környezetem elvárásai és erkölcsi normái
akadályoznak, korlátoznak. Az életen kívül élek, mert önmagamon kívül létezem.
Lássa be: „Nem csupán lehetőségem, de egyben kötelességem is, hogy olyan
legyek, amilyen vagyok.” Fontos, hogy a beteg megtanulja kifejezni magát, kinyilvánítani
érzelmeit, nyitottá váljék, hogy adhasson és kaphasson. A ki- és belégzés egyformán
fontos! Nincs az életben oly dolog, mely valóban árthatna nekünk, túl közel jöhetne
hozzánk. Csak ha képesek vagyunk elfogadni az életet úgy, ahogy van, adatik meg a
lehetőség, hogy teljességben éljünk.
Épp ily lényeges megszabadulnunk mindattól, ami valójában nem hozzánk
tartozik. Az embernek meg kell tanulni önmagát olyannak elfogadni, amilyen, s valódi
lényét létezni engedni. Ez magában foglalja mindannak a felszínre juttatását, ami a lélek
legmélyén rejtve van, amit az ember legszívesebben nem bolygatna, senkinek se
mutatna meg.
Az asztma arra szólítja fel a beteget, hogy elinduljon a befelé vezető úton, mivel
csak így lesz képes önmagában nyugalmat találni, biztonságra lelni. Nem jelentkezik
többé benne igény arra, hogy a másik embernek csak úgy „odahörögjön” valamit. Fel kell
ismernünk: „Nem lehet csak adni vagy csak kapni, belégzés nélkül nem létezik kilégzés.
A kettő együtt alkotja az egészet, máskülönben valami mindig hiányozni fog nekem.”
Amennyiben az ember – önmagának is – szeretetet ad, szeretni is fogják. Az
asztmás betegre különösen érvényes a közmondás: „Ki mint vet, úgy arat.” Nem létezik
se tisztátalan, se alacsonyrendű dolog, még tulajdon énünkben sem, mivel minden az
egész részét alkotja.
Árnyoldalak csupán addig vannak, amíg létezni engedjük őket, amíg folytonos
öntudatosodásunk át nem világítja őket. Ha félelmeinket őszintén, kertelés nélkül
bevalljuk magunknak, nem kerüljük majd többé a félelemkeltő helyzeteket, hanem
megfelelően integráljuk életünkbe. Annak felismerésével, hogy a személyiség
fejlődésében a kellemetlen élményeknek is fontos szerep jut, fokonként eloszlik a
félelem. Kérdezze meg önmagától: „Hol utasítom el önmagam? Milyen nem szeretnék
többé lenni? Mitől tartok, hogy mit fedezhetnek fel rajtam az emberek? Kivel vagy mivel
nem kívánok érintkezésbe lépni, és miért?”
Egy tünet mindig felhívás, hogy kellő figyelmet szenteljünk létünk összes
vonatkozásának, engedjük magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Nem létezik
olyan dolog, amit el kellene utasítanunk, amitől tartózkodnunk kellene. Nincs olyan
ember, aki a másiknál felsőbbrendű lenne, de olyan sincs, aki alávalóbb. Mindnyájan
egyek és egyenlő jogúak vagyunk. Fel kell hagynunk azzal, hogy görcsösen
ragaszkodjunk valamihez, fel kell adnunk a látszatot, hiszen csakis az önmaga
egyszeriségének és egyediségének tudatában levő, autentikus személyiség képes
szabadon alakítani életét.
Ágybavizelés
Ájulás
Álmatlanság
Balesetek (általában)
Bénulás (általában)
Bőrkiütés
Cikluszavarok
Cukorbaj
1. típus
A cukorbaj e típusában a hasnyálmirigyben levő inzulintermelő sejtek
nagymértékben vagy teljesen károsodtak, ezért a szervezetnek az inzulint egy életen át
mesterségesen kell biztosítani. A betegség általában a harmincadik életév előtt
jelentkezik, a cukorbetegek mintegy tíz százaléka tartozik ide.
2. típus
Itt az úgynevezett „időskori cukorbajról” van szó. A negyven évnél idősebbek
esetében jelentkezik, s a cukorbetegek mintegy 90%-át alkotja. A veleszületett
hajlamnak itt fontos szerepe van. Kiváltó okai között első helyen az elhízás említendő.
Bár a test inzulintermelése folyamatos, a mennyiség nem megfelelő.
A cukorbetegség e típusában, melyet más néven diabetes mellitusnak –
szemléletes fordításban „cukorvizelésnek” – hívunk, a szervezetbe jutó cukor nem tud
asszimilálódni, azaz beépülni a sejtekbe. A cukor ősidők óta a szeretet és vonzalom
szimbóluma. A nagyszülők unokájuk iránti szeretetüket édesség formájában fejezik ki, a
kövér emberek is édességben keresnek vigaszt problémáik és magányuk miatt. A cukor
tehát gyakran a „kellemes érzések”, a „szeretet” vagy „törődés” szinonimája!
A cukorbetegről a testi reakció szintjén világosan kiderül, hogy bár érzelmet és
szeretetet (anyagi formájában cukrot) képes el- és befogadni, nem tudja azokat
feldolgozni. Hiányzik belőle a képesség, hogy környezetének gondoskodó törődését
megeméssze. Bár vércukorszintje magas, azaz elegendő „szeretetet” hordoz magában,
nem tud vele mit kezdeni, változatlan formában adja vissza. Édességgel kísérli meg
helyettesíteni azt, amit valójában hiányol, életét és tevékenységét tehát a
„pótcselekvések szintjére” helyezi át. De mint az édességfogyasztásnál gyakran előfordul,
itt is émelyítő utóíz marad vissza
A cukorbeteg nem tűri a gondoskodást és a szeretetet, pedig szüksége van rá.
Tudatosan vagy öntudatlanul megtagadja ilyen irányú igényeit, nem hajlandó bevallani
őket. Így képtelenné válik rá, hogy szeretetet befogadjon, s önmaga is adjon. Aki „az édes
élettől” ilyen módon távol tartja magát, idővel szükségképpen „megkeseredik”.
A diabetes mellitus kiváltó tényezői elsősorban olyan krízisek, megrázkódtatások
vagy szituációk, melyek a személyiség egészének újrarendeződését, átszerveződését
kívánják meg: a terhesség, a pubertáskor vagy a változás évei kifejezetten olyan
helyzetnek számítanak, melyekben az embernek önmagával is meg kell küzdenie. A
diabetes kiváltó tényezőiként számításba jöhető okok végeredményben oly sokrétűek,
akár maga az élet.
Vegyünk például egy férfit, aki egyik napról a másikra munkanélkülivé lesz, s az az
érzése támad, hogy családja többé semmi hasznát se látja. Érzéseiből egyenesen
következik a feltételezés, miszerint nem is érdemli meg környezete szeretetét, hiszen a
családfenntartó szerepében kudarcot vallott. E kiindulási helyzet azt eredményezheti,
hogy családja szeretetét és törődését nem is akarja észrevenni s később cukor
formájában nem is tudja felvenni.
Hadd álljon itt egy másik, megtörtént eset: Egy ötéves kisfiúnál váratlanul
cukorbajt diagnosztizáltak. A szülőkkel folytatott beszélgetések során kiderült, hogy a
gyermeket szinte állandóan nagyszülők és különféle rokonok vették körül. A rokonság
egyes ágai között élénk civakodás folyt, így a kisfiú hamarosan összezavarodott, hogyan
is fogadja a „gonosz” nagynéni simogatásait, illetve kinek a tanácsaira hallgasson.
Esetében a szó igazi értelmében vett „szeretetfelhasználási zavar” lépett fel.
Foglaljuk össze
Csonttörések
Dadogás
Depresszió
2. Az endogén depresszió
A depressziónak e formája, mint megnevezése is jelzi, „belülről kifelé” terjed.
Gyakran már eleve fennáll az erre való hajlam, mely erős lelki megrázkódtatás hatására
a felszínre tör. A beteg belső űrt érez, hangulata nyomott és apatikus. Állapotát
nyomorúságosnak, nyomasztónak véli, hiányzik belőle az érzelmek átélésének
képessége. Nemcsak az öröm, szeretet és érdeklődés iránt érzéketlen, de képtelen a
szomorúság, düh és szánalom kinyilvánítására is. Egyáltalán nem vesz részt a körülötte
zajló eseményekben.
3. A pszichogén depresszió
Gyakran reaktív depressziónak is nevezik, kialakulása a környezeti tényezőkre
adott hibás reakcióban gyökerezik. A hibás reakciót olyan élmények váltják ki, melyekkel
az illető képtelen volt megbirkózni. Minthogy nem tudja feldolgozni belső feszültségeit,
egyszerűen megszakítja kapcsolatát a külvilággal. Az effajta elszigetelődés veszélye
elsősorban az idős embereket fenyegeti, ha házastársuk hirtelen meghal, vagy
befolyásuk és tekintélyük csökkenésével párhuzamosan depressziós állapotba kerülnek.
Elég csupán kissé mellőzöttnek éreznie magát, s az ember már lehetőséget sem lát arra,
hogyan adhatna életének újabb értelmet. A depresszió kialakulásának oka elsősorban
mégsem az öregkorban keresendő, hanem azon képességünk hanyatlásában, hogy a
megváltozott körülményekhez bölcs módon alkalmazkodjunk.
A depresszió enyhébb formában teljesen normális jelenség, amennyiben a
nagyobb megterhelés időszakaiban elvétve jelentkezik. Ám ha a levertség huzamosabb
ideig áll fenn s tartósan gátolja a cselekvőkészséget, meg kell találnunk a módját, hogyan
állíthatnánk helyre természetes viselkedésünket, normális életritmusunkat. A depresszió
leggyakoribb okai a következők:
1) Nehéz gyermekkor, melynek során az ember súlyos megrázkódtatásokon ment át,
és kevés sikerélményben volt része. Ám az élet e „kietlen időszakain” a később
megfelelő magatartással túl lehet jutni.
2) Elfojtott agressziók. Aki másokkal kapcsolatban – szüleivel, munkatársaival,
szomszédaival vagy főnökével szemben – agresszív indulatokat táplál anélkül,
hogy levezetné azokat, mivel fél, hogy nem tudja megvédeni magát és a
rövidebbet húzza, az előbb-utóbb maga ellen fogja fordítani agresszív indulatát. A
depresszióban szenvedő egyén tudja, hogy nem tesz meg mindent önmaga
érvényre juttatása érdekében, s e tényt szorosan áthatja az az érzés, miszerint
szinte semmit sem tud felmutatni és elérni.
3) A felelősség elhárítása. A depressziós ember tudja, hogy aktívnak kellene lennie,
mégis vonakodik attól, hogy vállalja a felelősséget cselekedeteiért, sőt még arra se
képes, hogy egyáltalán szembenézzen a nehézségeivel. Elismeri tulajdon
vonakodását és képtelenségét, mégsem folyamodik cselekvéshez.
Akiben felmerül a gyanú, hogy netán depresszióban szenved, annak – őszintén és
nyugodtan – válaszolnia kell a következő kérdésekre:
– Tényleg közömbössé váltam az érzelmek iránt?
– Létezik egyáltalán olyasmi, ami iránt valóban érdeklődöm?
– Csökkent-e vajon szellemi koncentrálókészségem, döntőképességem vagy
szexuális vágyam?
– Kialakult-e bennem negatív énkép vagy önértékelési zavar?
– Jelent-e még nekem valamit az élet, vagy néha már öngyilkosságra gondolok?
– Gyakran vagy állandóan szenvedek-e alvászavarban?
Aki e kérdések többségére igenlő választ ad, joggal feltételezheti magáról, hogy
valóban depresszióban szenved. Nagyon sok múlik a környezet megfelelő reagálásán,
mert talán egyetlen betegségnél se követnek el annyi magatartásbeli hibát a beteggel
szemben, mint éppen a depresszió esetében.
Semmi értelme
– rábeszélni az illetőt, hogy menjen vidám társaságba vagy szabadságra, illetve
gyógykezelésre küldeni.
– hajtogatni, hogy mindez nem is olyan szörnyű, s egyébként is hamarosan el fog
múlni, vagy kijelenteni, hogy ilyesmin egyszer már magunk is szerencsésen túljutottunk.
– felszólítani a depressziós egyént, hogy szedje össze, ne hagyja el magát.
– az esetleges öngyilkossági szándékot vagy erre célzó kijelentéseket nem venni
komolyan.
Sokkal értelmesebb
– ha segítünk az illetőnek élettörténete alapos átvizsgálásában, hogy közös erővel
rátaláljunk a valódi okokra.
– ha tudomására hozzuk, hogy szeretjük őt, figyelünk rá és mindig mellette állunk.
– ha higgadtan fogadjuk a beteg hangulati hullámzásait, türelmesen és
tapintatosan segítjük tudati állapota rendezésében, hogy ismét egészen önmaga
lehessen.
Foglaljuk össze
A depresszió jelzi
– hogy valami nyomaszt, s egyben felszólít a nyomasztó érzés megszüntetésére. A
bennem lévő feszültséget vagy én idéztem elő, mert elfojtottam valamit, vagy hagytam
magamban létrejönni azáltal, hogy nem engedtem létezni igazi énemet, nem éltem, s ez
most nyomaszt. Ha valamely megnyilvánulást, „kitörést” nem engedtem felszínre jutni,
akkor bekövetkezik a „belső robbanás”, azaz a felgyülemlett negatív energia belül
szabadul el.
– hogy mélyen elfojtottam igazi énemet, s most én is szédítő mélység szélén állok.
E mélység mintegy rákényszerít, hogy a mélyére szálljak, s így megszabadítsam
magamat. Benne rejlik a felszólítás, hagyjam létezni önmagam.
– hogy elnyomtam, nem fogadtam el önmagamat, nem mertem önmagam lenni,
nem akartam meglátni a valóságot, nem akartam olyan lenni, amilyen valóban vagyok.
Ám ha továbbra is folytatom a „szőnyeg alá söprést”, a szeméthalom csak növekszik,
lassanként áthatolhatatlanná válik, s előbb-utóbb muszáj lesz szembenéznem e
felhalmozódott „mocsokkal”, hogy eltávolítsam. Eközben bizonyára nagy port verek
majd fel, s a zűrzavar eleinte csak fokozódni látszik.
Ez a „mocsok” megbénítja lényem egy részét, minthogy e részt hamis dolgok
foglalják el. Megakadályozom magam abban, hogy létem mélyéből fakadva, teremtőleg
cselekedhessem, mivel van bennem valami, amit nem kívánok megérinteni, még csak
ránézni sem akarok. Életem ezáltal egyre laposabb, felületesebb lesz. Lényem mélyével
veszítem el a kapcsolatot, így egyre kevesebb életerő és életöröm jut el hozzám. Hiányuk
ugyanakkor erős sóvárgást ébreszt bennem, hiszen az öröm eredendően hozzám
tartozik. Lassanként egyre jobban beszűkülök, fokozatosan növekszik bennem a
feszültség, és képtelenné válok rá, hogy bármiféle újat befogadjak. Testi szinten mindez
étvágytalansághoz és székrekedéshez vezet. Súlyomból is veszítek, minthogy egyre
inkább elveszítem önmagam. „Részvétlenné” válok, hiszen nem hagyom, hogy igazi
énem részt vegyen az életben. Rosszulléteim arra utalnak, hogy nem vagyok jóindulatú
magammal szemben.
– Szívinfarktust vagy szívelégtelenséget élhetek át, mert nem engedem szabadon
megnyilvánulni érzelmeimet. El nem sírt könnyeim depresszióként jelentkeznek.
– Az agydaganat vagy agykárosodás jelzi nekem, hogy gondolkodásom útján
szüntelenül megsebzem magam.
– A krónikus lelki fájdalom arról tudósít, hogy magamnak okozok fájdalmat,
amennyiben igazi énemet nem engedem létezni.
– Az agyvérzés elárulja, hogy hamis beállítottságom révén egyre inkább
megbénítom magam.
– A vírusfertőzés jelzi, hogy valami hamisat fogadtam be.
– A hormonzavar bizonyítja, hogy zavar lépett fel belső háztartásomban.
– A gyógyszerek által kiváltott depresszióban felhívás rejlik: ne próbáljam meg
többé elfojtani a zavaró tényezőt, hanem végre szüntessem meg.
– Az endogén depresszió arra utal, hogy az, amit oly régóta elfojtok, „belülről”
sürget, mintegy kényszerít, hogy végre foglalkozzam vele és engedjem szabadon.
Kitörésére többnyire lelki megterheléskor kerül sor, minthogy további megterhelésekkel
már képtelen vagyok megbirkózni, hiszen szüntelen elfojtásaim révén lelkileg
„csordultig teltem”. Belső űrt érzek, mert a legfontosabb hiányzik nekem – önmagam.
Apatikus vagyok, mert voltaképp nem élek, nem hagyom szabadon létezni tulajdon
lényemet. Nyomorultnak és levertnek érzem magam, mert egyre fokozódik belső
terhem. Hiányzik belőlem az érzelemre való képesség, hiszen érzelmeimet már hosszú
ideje elnyomom, nem engedem szabadon. Mivel egyre inkább akadályozom magam,
eljön az a pont, mikor képtelen vagyok örömöt, kíváncsiságot, szánalmat érezni, sőt még
dühömet se tudom kinyilvánítani.
– A pszichogén depresszió esetében hibás szellemi-lelki magatartást tanúsítok, így
hibásan reagálok az adott környezeti tényezőkre is. Nem vagyok képes többé élményeket
feldolgozni, mivel súlyos teher nyomaszt. Elvágom magam az eseményektől, minthogy
befogadóképességem telített, hiszen épp elég lelki tartalom van bennem, amit először fel
keltene dolgoznom.
– Időskori depresszió akkor lép fel, ha partnerem elvesztése következtében
önmagamra vagyok utalva, viszont én nem önmagam vagyok. Ha házastársam az életem
értelmét jelentette, ha én a „mi” részét alkottam ahelyett, hogy a „mi” lett volna az én
egyik részem, akkor szükségszerűen depresszió alakul ki. Amennyiben a hatalom és
tekintély alkotta életem értelmét elveszítem, szubjektíve nem marad semmim, amiért
érdemes lenne élnem. Mellőzöttnek érzem magam, hiszen oly régóta elnyomtam
önmagam. Újra és újra megkísérlem, hogy életemnek értelmet adjak ahelyett, hogy én
lennék életem értelme. Agresszív indulataim vannak, minthogy dühöm önmagam ellen
irányul. Nem szedem össze eléggé az erőmet, hiszen még önmagamért se vagyok képes
megküzdeni. Túl keveset teljesítek és érek el, mert teljesítőképességem jelentős részét
belső akadályok tartóztatják fel, így nem érek el annyit, amennyire akkor lennék képes,
ha valóban önmagam lennék. Elhárítom a felelősséget. Bár szeretnék cselekvő módon
létezni, aktivitásom jelenlegi formában csupán a hamis dolgokat erősítené meg.
Megkísérlem tehát megváltoztatni a környezetemet ahelyett, hogy önmagam változnék
meg.
Elhízás – túlsúlyosság
Test és lélek kölcsönhatását talán semmi sem fejezi ki oly világosan, mint az
étkezési szokások. A táplálékfelvétel már a csecsemőnél sem csupán egy alapvető
szükséglet kielégítését jelenti, sokkal inkább a szeretettség és gondoskodás fokmérője.
Ez az összefüggés – erősebb vagy gyengébb formában – életünk során mindvégig
fennmarad. Ha később az az érzésünk támad, hogy nem szeretnek eléggé, vagy
hiányoljuk a meghittségét, ősi ösztönünk sugallatára többet eszünk, mintegy az egykori
meghitt közelség jóleső érzését felélesztve.
A „szeretetéhséget” ezen a módon természetesen nem lehet csillapítani. Az evés
befejeztével megtelünk ugyan, de nem töltődünk fel. Nem szűnik meg a belső űr. Az
unalom és a ki nem teljesedett élet hasonló mechanizmust vált ki. A valóságban
mindegyik esetben szeretetre, meghittségre és elismerésre vágyunk. Nem hiába mondja
a szólás: „Férfiembert a gyomrán keresztül lehet meghódítani”, vagy „Úgy szeretlek,
majd megeszlek”. Ha kiskorunkban jól viselkedtünk vagy bátran viseltük el a fájdalmat,
édesanyánktól „jutalmul” édességet kaptunk. Ugyanígy későbbi életünkben is
megjutalmazzuk magunkat, ha ezt az élettől nem remélhetjük. Mindez végeredményben
„kövérséghez” vezet, egyben a frusztráció érzéséhez és bánathoz, mely egyenesen
rákényszerít, hogy ismét csak az evésben keressünk feledést.
A gyöngédség és meghittség utáni vágy testileg szintén „éhségben” nyilvánul meg,
s ha ezt csillapítjuk, érzékelési felületünk, azaz a bőrünk kitágul. Ezáltal elméletileg az
esélyünk is megnövekszik, hogy „érintkezésbe” kerüljünk egy másik emberrel. Ráadásul
a tekintélyes testalkat maga is biztosíték arra, hogy észrevegyenek minket.
A mértéktelen evés mögött tehát mindig „éngyengeség” áll, melyet külső
táplálással kompenzálni kell; ez persze nem vezet megoldáshoz. Az éngyengeség
szükségszerű következménye az újabb kudarc, sőt félelemérzet, mely ismét csak evés
révén csillapítható. Az ember, miközben megkísérli, hogy belső ürességérzetét evéssel
szüntesse meg, magába fojtja félelmeit és frusztrációs érzéseit. Különösen gyakori ez
olyan családokban, ahol a szülők is hasonló módon viselkedtek. Evéskor az ember nem
érez elégedetlenséget, félelmet, csalódottságot, bánatot, bizonytalanságot, frusztrációt,
elhagyatottságot, szorongást, depressziót és szeretethiányt. Ám amire voltaképpen
szüksége van, az a kapcsolat, meghittség, gyöngédség, siker, elismerés és szeretet.
A túlsúlyos ember tehát olyan dolgokat hurcol magával, melyek megnehezítik
számára az életet – mindenekelőtt hamis énképet. Tudata mélyén persze tisztában van
vele, hogy igazi énje teljesen más. Mégis elutasítja saját lényét. Következésképp az
életenergia képtelen szabadon áramolni benne, a megoldatlan problémák külső súlyként
nehezednek rá, így az életet kétszeresen is terhesnek érzi. Meg kell tanulnia levetni az
álarcot, eltávolítani az akadályokat, felhagyni a szerepjátszással s lebontani az őt
körülvevő védőfalat. Hiszen élete csupán azért nehéz, mert megnehezíti magának.
De ha az életet terhesnek találom, ez egyben azt is jelenti, hogy az életnek is baja
van velem. Szüntelenül akadályozom önmagam, igazi énem létezését. Életem azért
vontatott, mert meggátolom szabad folyását – a lehetőséget, hogy valóban betöltse a
pillanatot.
Az elhízott ember nemcsak saját magát utasítja el, de többnyire a környezetét is.
Amit másokban kifogásol, azt valójában saját magában kifogásolja. A többiek csupán
egyfajta tükröt jelentenek, melyet az élet elébe tart, hogy felismerje benne önmagát.
Nem szabad arra törekednie, hogy más legyen vagy környezete kedvére tegyen; igazán és
csorbítatlanul önmagává kell válnia. Ha valóban önmagam vagyok, többé nem formálok
igényt arra, hogy a középpontban álljak s minden az én kis „énem” körül forogjon.
Hiszen akkor létem középpontjában élek, önmagamban nyugszom, lényem közepén,
saját életem középpontja vagyok, s így képes leszek elfogadni környezetem másságát is.
Foglaljuk össze
A túlsúlyosság jelzi
– a beteljesülés iránti sóvárgást, egy kiteljesedett, biztonságot adó és meghitt élet
utáni vágyat.
– a régi viselkedésmintákat, például: a tányért üresre illik kikanalazni. Az ember
akkor derék gyermek, megfelel mások elvárásainak.
– a másoktól remélt, beteljesületlen elvárásokat. Több szeretetet, törődést
követelek a másiktól ahelyett, hogy adnék.
– az igényt, hogy éléskamrám, ínséges időkre, mindig tele legyen. „Birtokolni”,
kuporgatni, gyűjtögetni akarok a jövőre, ezért is nem tudok itt és most élni.
– elégedetlenségem, félelmem, csalódottságom, bánatom, bizonytalanságom,
frusztrációm, elhagyatottságom, szorongásom, depresszióm és szeretethiányom
elutasítását.
– hogy nem felelek meg „belső képemnek”, mivel más akarok lenni, mint ami
vagyok, így többé nem vagyok önmagam. Mikor a „teljességre” vágyom, voltaképpen
önmagam hiányát érzem.
– próbálkozásomat, hogy több legyek annál, ami vagyok. Terjedelmesebb,
nagyobb, erősebb és befolyásosabb, azaz „súlyos” személyiségnek számítsak.
– hogy nem engedem meg magamnak, hogy a dolgokat könnyedén vegyem, azok
rám nehezednek.
– hogy képtelen vagyok lehetővé tenni az élet szabad folyását, nem tudok örömben
és könnyedén élni.
– a kielégítetlen lét miatt érzett unalmamat. Mivel nem töltöm meg a pillanatot,
magam sem töltődöm fel.
– hogy nem élek békében önmagammal, más akarok lenni, mint ami vagyok.
– hogy meg akarom kapni azt, amit saját magamnak sem adok meg: elismerést,
meghittségét, gyöngédséget és szeretetet.
Meg kell szabadulnunk mindenféle mércétől, nem szabad akarnunk többé másnak
vagy „többnek” lenni; hanem meg kell engednünk magunknak, hogy önmagunk legyünk.
El kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, s teljes örömben azzá
válnunk, amik valójában vagyunk. Nem lenne szabad többé szorongatott helyzetbe
kerülnünk, hiszen ezáltal csupán megzavarjuk tulajdon belső harmóniánkat.
A felgyülemlett energiákat szabadjára kell engedni, hagyni kell, hadd működjön
maga az élet, hadd létezzünk mi, az élet és mások úgy, ahogy vannak.
Szabaduljon meg az önmagáról alkotott eszményképtől, nevezetesen, hogy milyen
karcsúnak kellene lennie. Fogadja el a világot olyannak, ahogy létezik.
Nem fogja fel többé olyan nehéznek az életet, inkább lássa be: az élet valójában
jóindulatú. Gondoljon arra, hogy „Nem kell semmit tennem, hogy jó legyek, hiszen eleve
az vagyok.”
Ismerje el tulajdon egyediségét. A Földön még soha nem létezett olyan ember,
mint Ön, és soha nem is fog. Ön valóban egyedülálló lény.
Emésztési panaszok
Epebántalmak
Epebántalmak: visszanyelt düh és agresszió. Meg kell tanulnunk
önmagunkat „kifejezni”, vállalni és „megnyilvánulni engedni”.
Fájdalom (általában)
A fájdalom a testnek többé már figyelmen kívül nem hagyható jelzése arra, hogy
üzenetére felfigyeljünk. Következésképp az embernek a fájdalom mélyére kell hatolnia,
hagynia kell, hogy a fájdalom „átformálja”, mintegy kifordítsa jelenlegi létezésmódjából.
Amennyiben elfogadjuk, a fájdalom többé nem kínoz bennünket, megszűnik létezni. A
fájdalom tehát az élet ajándéka, megadja nekünk az átalakulás lehetőségét. Függetlenül
attól, mire kívánja felhívni a figyelmünket, mindig segítségül szolgál a „sors-fordító”
lépés megtételéhez, célunk eléréséhez. Bármiféle fájdalom az életerő áramlását
akadályozó pangásra, gátlásra akarja ráirányítani a figyelmünket, s ezen akadályok
megszüntetésére szólít fel, hogy az élet ismét zavartalanul folyhasson tovább. Bizonyos
esetekben egy másik ember vagy egy bizonyos élethelyzet ellen irányuló, ki nem
nyilvánított agresszió következménye is lehet. Az elutasítás mibenlétére világosan utal a
testnek az a pontja, ahol a fájdalom jelentkezik. A fájdalom soha nem büntetés. Nem a
semmiből keletkezik, következésképp valahogyan „ki kellett érdemelnünk”.
Fejfájás és migrén
Fejfájást kap az, aki fejtörést okoz magának, akinek a feszült gondolkodástól zúg a
feje, aki túlzott intellektuális tevékenysége következtében problémákat teremt, ahelyett
hogy azokat megoldaná. Aki állandóan ugyanazokat a gondolatokat forgatja magában,
ne csodálkozzék, ha egyszer csak „túlforrósodik a vezeték!”
A fejfájást többnyire kínzó feszültségérzés kíséri. Feszült állapotban vagyunk hát,
melyet értelmünk segítségével kívánunk „agyonmagyarázni”, megérteni vagy
feldolgozni. Ugyanakkor felmerül a nyugtalanító érzés is, hogy valami nincs rendben,
valamit meg kell oldanunk.
A helyzet csakis a feszültség ellentéte, azaz a lazítás révén rendezhető. Nyomás
csak addig áll fenn, míg ellennyomás is létezik. Amennyiben az ember elengedi magát, s
egységével összhangban testileg és szellemileg egyaránt így reagál, a fej, mint
kizárólagos döntéshozó, jelentősen megkönnyebbül. Amint felhagyunk azzal, hogy
önmagunkat stresszhelyzetbe juttassuk, amint például függetleníteni tudjuk magunkat
egy rendkívüli izgalomtól azáltal, hogy belsőleg levezetjük, a stressz és a feszültség is
elmúlik. Ha például intenzíven koncentrálunk a lábunkra, ez azonnali
megkönnyebbüléshez, sőt jelentős jobbuláshoz vezet. Mindez bizonyítja, hogy a fejfájást
a fej túlterhelése, az értelmi tevékenységre való egyoldalú ráhagyatkozás idézi elő.
A migrén sajátos oka – ahogy voltaképp a fejfájásé is – a túlzott becsvágyban és
görcsös akaratban keresendő. Akiben nagyravágyása, a tökéletességre, sikerre és
elismerésre való törekvése állandó feszültséget kelt, az ezt hamarosan testileg is
érzékelni fogja. A fejfájás e szellemi megerőltetés egyenes következménye, ugyanakkor
ürügyül szolgál a betegnek ahhoz, hogy a felelősség alól kivonja magát. Bár a kimagasló
teljesítmény és elismerés iránti vágy egyéni indíttatású – minthogy az illető ily módon
próbál rokonszenvet ébreszteni maga iránt – a kudarctól, a sikertelenségtől,
következésképp a környezet (vélt) lekicsinylésétől való félelem mégis mintegy előre bele
van programozva a beteg tudatába.
Következésképp a fejfájás (migrén) időről időre olyan mértéket ölthet, hogy a
betegtől „valójában semmiféle teljesítményt nem lehet elvárni”. A migrénes roham a
beteg számára megkönnyíti a valóság előli menekülést, mentséget ad, hogy bizonyos
feladatokat ne kelljen megoldania. A rohamok kiváltó okául mélységes elégedetlenség
vagy a „kényszerítő körülményekkel” szembeni öntudatlan agressziók szolgálhatnak.
Akinek egy helyzetbe bele kell (vagy kellene) törődnie, bár életét egykor teljesen
másképp képzelte el, az a migrénnel a következőket fejezi ki: „Most majd meglátjátok,
hogy boldogultok nélkülem!”
A migrént kiváltó egyéb okok között szerepelnek a szexuális élet öntudatlan
problémái, illetve nehézségei. A betegeknél leggyakrabban kétféle, egymással élesen
ellentétes magatartás tapasztalható: egyfelől a szexualitás teljes elfojtása, másfelől a
túlzott kompenzáció, a mértéktelen „magamutogatás”, mesterkélt bizalmasság és
könnyelműség. Mindkét viselkedésforma arról árulkodik, hogy e téma az illető számára
problémákat rejt magában. A beteg nem hajlandó a megfelelő szinten szembenézni a
szóban forgó nehézséggel, mert fél, hogy ez a valóságban testileg is érinti. A probléma
feldolgozását tehát az értelem szférájába helyezi, ahol a keletkező feszültség migrén vagy
fejfájás formájában nyilvánul meg.
Foglaljuk össze
A fejfájás arra utal, hogy gondolatilag stresszhelyzetbe hozom magam. Túl sokat
tépelődöm, „töröm” a fejem. Ez különösen akkor okoz fájdalmat, ha egyébként gazdag
érzelemvilágom van, de mégsem az érzelmeimre hallgatok, hanem „a fejem szerint élek”.
Amennyiben érzelmeimet rövid (gondolati) pórázra fogom, minden bizonnyal feszült
állapotba kerülök. Nem lenne hát szabad az érzéseimet gondolatilag állandóan
visszatartanom.
A fejfájás, de különösen a migrén, annak a jele, hogy többet akarok, mint amire
képes vagyok. Nem felelek meg az önmagammal szemben támasztott
követelményeknek, félek a kudarctól.
Felfúvódás
Aki túlságosan sokféle ételt vesz magához, melyek nehezen tűrik egymást, vagy
egyszerűen „nehezen emészthetőt” fogyaszt, felfúvódik. Lelki szinten e jelenség arról
árulkodik, hogy az ember olyan eseményekkel és tényekkel kerül szembe, melyeket nem
képes könnyen „megemészteni”, nem fogad el, így belső nyugtalanságot idéznek elő. A
belső ellenkezés vagy elutasítás következtében az ember úgy érzi, „nyomás alá” került.
Érzékeli tulajdon teste belső folyamatait. Aki gyakorta szenved felfúvódásban, annak
helyre kell állítania belső nyugalmát, a dolgokat szép sorjában kell elvégeznie és meg kell
tanulnia azt, amivel konfrontálódva érzi magát, kevésbé komolyan és tragikusan venni.
Az idegenszerűvel, az újjal szembeni tolerancia szintén segíthet abban, hogy az
élettörténések „megemésztése” könnyebb legyen. Más problémákhoz hasonlóan itt is
arról van szó, hogy vagy az élet dolgaihoz való egyéni hozzáállásunkon kell
változtatnunk, vagy magukat a körülményeket kell tevékenyen úgy alakítani, hogy az
illető ismét meglelje belső békéjét.
Foglaljuk össze
Más akarok lenni, mint ami vagyok. Minthogy nem vagyok összhangban
önmagammal, helytelenül cselekszem, és táplálkozásom se megfelelő. Olyan dolgokat
kapcsolok össze, melyek nem illenek egymáshoz, következésképp az eredményt nem
tudom megemészteni. Egy elképzelés szerint élek, melynek hozzám semmi köze. Ez
belső feszültséget eredményez bennem, panaszokat okoz, arra kényszerít, hogy
megkíséreljem: életem ismét a teremtett világgal összhangban folyjék. Helytelen
létezésem bensőleg túl sok helyet foglal el, azaz korlátoz, minthogy lényemnek nem felel
meg. Csupán szűk teret juttat saját, igazi lényemnek, s ez fáj.
Minthogy én nem önmagam vagyok, a rezonancia törvényének megfelelően olyan
eseményekkel kerülök szembe, melyeket képtelen vagyok megemészteni, mivel nem
felelnek meg nekem, nem tartoznak hozzám. Testemen keresztül az élet elárulja, hogy
nem a magam életét élem, hanem mintegy megélem azt, amit képviselni szándékozom.
Mindez viszont belső nyugtalanságot kelt, heves indulatokat, fájdalmat okoz, és
feszültséget idéz elő. Ráadásul „deformál” is engem, minthogy nem felel meg,
ellentmond tulajdonképpeni létemnek. A belső vonakodást, a bennem felgyülemlő
ellenérzéseket mindaddig tapasztalni fogom, míg olyan dolgok töltenek be, melyeknek
hozzám semmi köze.
Fertőzések (általában)
Félelem
A félelem előnyei:
1. Lehetővé teszi és megkönnyíti a gyors reakciót, ahol erre szükség van.
2. Meggátolja vagy csökkenti a test sérülésének lehetőségét, amennyiben rábírja az
embert, hogy a feltételezett vagy elképzelt veszélyhelyzettől távol tartsa magát. A félelem
tehát a gyengeség ellentéte.
De a félelemnek hátrányai is vannak:
1. Kifejezetten kellemetlen érzés.
2. Következményei nem csupán a testre nézve károsak:
– A szellemi képességek akadályoztatva vannak.
– Az emésztés nem kielégítő.
– A szívműködés megterhelődik.
– A félelem magas vérzsír- és vércukorszintet idézhet elő.
– A vérerek károsodnak.
– Nem érzünk többé örömet.
3. A félelem rossz tanácsadó, különösen ha az egyedüli tanácsadó. A félelem miatt
képtelenek vagyunk felismerni az élet értelmét.
Bizonyos embereknél – például ejtőernyősök, vadászok, akrobaták, színészek –
céltudatosan kifejlesztett ellenreakció lép fel. Gondolatban mindnyájan újra meg újra
félelmetes helyzetbe juttatják magukat, mindent oly élénken képzelve el, míg a félelem
fel nem ébred bennük. Akkor szembeszállnak vele, mintegy átverekedik magukat rajta. S
amikor valóban veszélyes vagy félelmetes helyzetbe kerülnek, ez nem éri őket
felkészületlenül, sőt gyorsan és helyesen cselekednek. Nagyon fontos, hogy a félelmet
keltő szituációról alkotott elképzelésünkhöz mindig pozitív végkifejletet társítsunk, azaz
lélekben „megéljük”, hogy a végén minden jóra fordul.
A félelem sajátos típusát alkotják a fóbiák (a görög „phobos”, azaz rémület szóból).
Ebben az esetben kényszerképzetként fellépő félelemérzéssel van dolgunk, mely az
illetőt meghatározott védekezési mechanizmusra készteti. A fóbia egy bizonyos elképzelt
veszélytől való, objektíve alaptalan félelem, mint például a nyílt tériszony – a tágas
termektől, kiterjedt területektől való félelem; klausztrofóbia – a zárt helyiségektől (lift,
repülőgép, illemhely stb.) való iszonyodás; baktériumfóbia – félelem az érintkezés általi
fertőződéstől; állatfóbia – egerektől és egyéb állatoktól való pánikszerű félelem;
félelemiszony – félelem a kényszerképzetektől.
E fóbiák az esetek többségében feldolgozatlan élményképekre vezethetők vissza. A
fóbia típusa az élmény jellegére utal. Igazi segítséget itt csak a félelmet kiváltó szituáció
újraátélése és feldolgozása jelenthet. Ez történhet az okok elemzése révén is.
Talán a legszélesebb körben elterjedt félelem típus a halálfélelem. Aki fél a
haláltól, az voltaképpen az élettől fél. Aki életét képes teljesen és maradéktalanul vállalni
és igenelni, nem fél a haláltól, mely valójában „az élet megkoronázása”, az egyéni lét
dicsőséges befejezése. A halálfélelem a beteljesületlen élet következménye. Az élet nem
más, mint a végtelen, az abszolút, a mindenek mögött álló „egyetlen erő” szüntelen
keresése.
Semmi okunk tehát félni a haláltól. Inkább az élettel kellene törődnünk, hogy
valóban elevenek legyünk mindaddig, míg élünk. A félelem bármely megnyilvánulása
súlyos akadályt gördít fejlődésünk elé, mivel meggátol minket abban, hogy azzá legyünk,
amivé valóban lehetnénk.
Lássuk be, hogy csak az történhet meg velünk, amit saját magunk idéztünk elő. Ez
elől elmenekülni szinte lehetetlen, viszont bármikor változtathatunk rajta.
Ha az ember megfutamodik, a félelem legközelebb még erősebb formában
jelentkezik. De ha legyőzi a félelmét, az a következő alkalommal gyengébben lép fel. Aki
kész szembenézni a félelmével, egyben el is oszlatja azt.
Foglaljuk össze
A félelem jelzi
– hogy gátlás van bennem, öntudatom beszűkült egy feldolgozatlan élmény,
megoldatlan probléma miatt, vagy egy merev forma révén, melyet elképzelésem szerint
be kell töltenem.
– hogy tudatomban még létezik „vakfolt”.
– hogy csekély a „magabiztosságom”, az „önbizalmam. A félelemtől az öntudatom
csak még jobban beszűkül.
– a lélek segélykiáltását, mert beszűkülök, bezárulok valami, számomra
kellemetlen dolog előtt, amire pedig szükségem van.
– hogy voltaképpen nyitott szeretnék lenni, igent akarok mondani az életre. A
félelem teljesen normális érzés, akár az éhség vagy a hideg – nem kellemes, de felszólít a
szükséges lépés megtételére, hogy a félelem elmúlhasson.
– a nekem szóló felhívást, hogy a félelmet szabályos információként, teljesen
normális érzésként és egyben felszólításként fogadjam és értelmezzem. Ha képes vagyok
elfogadni, ezzel megakadályozom, hogy elhatalmasodjon rajtam. Amennyiben
szembenézek vele, saját árnyoldalammal szembesülök, olyasmivel, amit elutasítok, amit
nem akarok tudomásul venni. Vagyis mintegy megkérdezem magamtól: „Mit nem
akarok meglátni? Mit utasítok el?” A félelem tükör. Pontosan attól félek, amit
önmagamban nem akarok szabadon engedni, pedig ezt kellene tennem, hiszen
segítségemre lesz abban, hogy egyre inkább „önmagam” legyek, „önmagammá” váljak.
– hogy olyasmitől félek, amit másokkal nem tennék meg. A félelem tünet, mely
felszólít, hogy foglalkozzam ezzel az energiával, olyan energiával, mely létem
valóságához fog elvezetni. Félelmem azért ölti fel annak a formáját, amitől félek, hogy
kénytelen legyek foglalkozni vele. A félelem újra meg újra odaállít a megoldatlan helyzet
elé, míg meg nem teszem a helyes lépést. Megmutatja, hol szűkült be a tudatom, mely
téren kényszerítem rá magam, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok.
– a fóbia típusa pontosan utal arra a területre, amivel foglalkoznom kell. Ha zárt
helyiségektől félek, viszonyulásom magában foglalja a felhívást, hogy szüntessem meg
belső világom szűkösségét, váljak nyitottá. Nyílt tériszonyomban az a felszólítás rejtőzik,
hogy engedjem be tudatomba a tágasságot, váljak belsőleg nyitottá. Félelmem csupán
addig létezik, míg meg nem valósítottam belső tágasságomat. A félelem az életben
mindig csupán a „rámutató”, s nem a „rámutatott” dolog szerepét tölti be.
A félelem mélyén mindig egy adott ok húzódik, melyet fel kell ismerni és meg kell
szüntetni. Ha az okot megszüntetjük, a félelem magától elmúlik, minthogy többé nincs
rá szükség. Minden félelem szorosan összefügg egyfajta aggodalommal, hogy valami
kellemeset elveszíthetünk. Rákényszerít, hogy elviseljük a kellemetlent, mert az is az
élethez tartozik. Felszólít, hogy fogadjuk el az élet egészét, semmit se rekesszünk ki,
inkább ismerjük fel, hogy alapjában véve minden jó, mert végeredményben minden
dolog személyiségünk fejlődését hivatott elősegíteni. Nincs hát mire vágynunk, mit
visszautasítanunk.
A félelemben ugyanakkor benne rejlik a felhívás, hogy semmi elől ne térjünk ki,
engedjük közel magunkhoz az életet a maga teljességében, a kellemetlenségben is
ismerjük fel a pozitív elemet, s ne csupán kellemes, hanem megfelelő élményekre
vágyjunk. A félelem ugyanakkor fel is szólít, hogy egyre inkább „önmagam” legyek.
A félelem állapotában az emberre a tudatosság magas foka és rendkívüli
érzékenység jellemző. Felfokozott tudatosságának nem arra kellene irányulnia, amitől
fél, hanem arra kellene fordítania, hogy minél közelebb kerüljön „valódi énjéhez”. Ez
megkívánja, hogy éberek legyünk, valóban „itt és most” éljünk. Ily módon tudati
világunk kitágul, szűkössége – azaz félelmünk oka – megszűnik. Aki a haláltól fél,
voltaképp nem él. Az élet lényege abban áll, hogy minden egyes pillanatban meghalunk
és újjászületünk, azaz fokozatosan önmagunkká válunk. A halálfélelem tulajdonképpen
az attól való félelem, hogy esetleg meghalunk, mielőtt még élhettünk volna.
Szükségtelen hadakoznunk a félelem ellen, nem kell legyőznünk, hiszen csupán
jelzés, mely a megfelelő lépés megtételét követően rögtön megszűnik.
A klasszikus félelem-terápia magára a félelemre összpontosít, annak feloldására
javasol lépéseket. Íme, a félelem csökkentését célzó négy legfontosabb lépés:
1. lépés
Elképzelem, hogy valaki más kerül félelmetes helyzetbe. Ezt lelkinyugalommal
megtehetem, hiszen csupán képzeletem játéka, nem a valóság. Ráadásul nem engem
érint, hanem valaki mást. Hagyom, hogy e képzeletbeli helyzetben ez a valaki újra meg
újra átélje félelmemet, mindaddig, míg az illető félelme már meg se érint.
2. lépés
Elképzelem, hogy újból és újból átélek egy ilyen helyzetet, s ezt nyugodtan
tehetem, minthogy nem a valóságban, hanem a képzeletemben történik. Fantáziámban
ismételten átélem a kellemetlen szituációkat és félelmemet, egészen addig, míg többé
már nem érzékelek félelmet. Csakis ekkor állok készen a harmadik lépés megtételére.
3. lépés
Közelebb merészkedem a bennem félelmet keltő helyzethez. Ha például irtózom a
liftezéstől, bemegyek egy áruházba, megállok a lift közelében és figyelem, hogyan
utaznak vele mások. Ily módon napról napra közelebb kerülök félelmemhez, ám ez
fokozatosan történik, így egyetlen pillanatra se fog el valódi félelem. Egyszer csak üresen
találom a liftet, egy pillanatra bemegyek (természetesen nem a liftezés szándékával).
Mielőtt még felébredhetne bennem a félelem, már ki is léptem onnan. Bizonyos idő
elteltével rászánom magam, hogy egy pillanatra becsukjam a lift ajtaját, de nyomban
ezután ki is nyitom és kilépek rajta, mielőtt még félni kezdenék. Ha egy napon mindez
már nem jelent nehézséget, elérkeztem az utolsó lépéshez.
4. lépés
Egy emeletet megyek a lifttel és kiszállok, mielőtt még félelem ébredne bennem. A
megszokás fokozódásával egyre magasabbra, egyre hosszabb ideig utazom liften, sőt
egymás után többször föl és le. Félelmemet sikerült legyőznöm, jobban mondva:
eloszlatnom.
Ám a félelemben rejlő felhívás nem arra vonatkozik, hogy magát a félelmet
oszlassuk el, hanem a mögötte húzódó ok megszüntetését követeli meg tőlünk.
Hatékonyabbnak bizonyulhatnak tehát az alábbi lépések, amennyiben készen állunk rá,
hogy a félelem igazi okát ismerjük és szüntessük meg:
1. lépés
Valóságosan vagy képzeletben egy félelemkeltő szituációba juttatom magam, s
hagyom, hogy teljesen hatalmába kerítsen a félelem. Szembenézek vele,
„keresztülmegyek” rajta és felismerem, milyen energia húzódik meg mögötte ok
formájában, amire a félelem voltaképpen fel akarja hívni a figyelmemet.
2. lépés
Felismervén félelmem valódi okát, megkérdezem magamtól: „Milyen lépés
megtételére szólít fel e félelem? Min kell változtatnom? Mennyiben nem vagyok
önmagam, s mit kell tennem, hogy egyre inkább önmagam legyek? Készen állok-e most
a szükséges lépés megtételére?” Amennyiben megteszem a szükséges lépést, tapasztalni
fogom, hogy félelmem megszűnik, minthogy tünetként, jelzésként nincs szükség rá
többé. Csakis ekkor szűnik meg gyökerestül, valódi okával együtt a félelmem, s nem is
tér vissza soha.
A félelem tehát segít beteljesíteni az élet értelmét, azaz kitágítani öntudatunkat,
megszabadulni a képzetektől és képzelődéstől, hogy teljes mértékben „Itt és Most”
élhessünk. Hiszen „Itt és Most” nem létezik félelem – teljesen szabadok vagyunk!
Fogínysorvadás
Fogszuvasodás
Fogszuvasodás: csökkent szilárdság, keménység és tömörség; a nehézségek
elől kitérek, problémáimat elfojtom ahelyett, hogy megoldanám
Frigiditás
A szexuális jellegű problémák mögött mindig félelem húzódik, valamint arra való
képtelenségünk, hogy valóban elengedjük magunkat. A frigiditásnak sokféle oka lehet,
melyek számos ponton egybeesést mutatnak az impotenciát kiváltó tényezőkkel. Egyéb
sajátos okok lehetnek még:
– A szexuális öröm átéléséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy
megszabaduljunk saját elképzeléseinktől, gondolati tevékenységünktől és mindenféle
kontrolltól. Különösen az önkontroll, a nyomatékosan belénk nevelt „önuralom” gátolja
a szexuális vágy beteljesülésének megélését. A hétköznapi életben egyébként
öntudatlanul elfojtott viselkedésminták törnek a felszínre, mikor egyrészt érzéki
izgalomba kerülünk, másrészt viszont elveszítjük az önkontroll érzését. A „lelki
meztelenségtől”, a kiszolgáltatottságtól, sőt a (vélt) fájdalmaktól való félelem számos nőt
visszatart attól, hogy valóban elengedje magát.
– A feltevés, hogy „egy derék kislány” mit csinál és mit nem, mélyen él a nők
többségében, és megszabja viselkedésüket. Az a gondolat, hogy az ember szajha, ha
tulajdon érzéki vágyát elismeri, minden szexuális együttlétet görcsössé és gyötrelmessé
tesz. Sajnos ez a nézet még mindig széles körű elterjedtségnek örvend.
– A nőnek az „alávetett” szereptől való vonakodása, ellenkezése, hogy a férfi
„kényének-kedvének” kiszolgáltassa magát, szintén zavaróan hat a szexualitás kölcsönös
kiélésére. Ahhoz, hogy a partnerek szexuális együttléte harmonikus és mindkét fél
számára kielégülést nyújtó lehessen, a nőnek előbb meg kell tanulnia helyesen
értelmezni női szerepét, és maradéktalanul azonosulnia kell vele.
Frigiditás: túlzott önkontroll és önuralom, öntudatlanul elfojtott
viselkedésminta,az”alárendelt szerep” elutasítása, felháborítónak tartása
A fülfájás, mint a heveny gyulladások általában, egy meg nem élt belső
konfliktusra utal. Az embernek fáj, hogy valamit meg kell hallgatnia. „Képtelen valamit
tovább hallgatni.” Vagy éppen valami mást szeretne hallani. A fülfájás bizonyos mértékű
összefüggést mutat az „engedelmességgel”, az ember nem lelkiismeretének halk szavára
fülel, hanem sokkal inkább mások véleményére. Fülfájásban szenved az, aki túlzottan is
idegen kívánságokra és elvárásokra figyel, mások akarata szerint cselekszik, mások
elképzelései szerint él ahelyett, hogy önmaga megvalósítására törekednék. Aki
huzamosabb ideig nem hallgat magára, ne csodálkozzék, ha egy szép napon elveszíti
látását és hallását.
A fülfájás tehát figyelmeztetés, hogy jobban füleljünk befelé, ügyeljünk a belső
hangra, a teremtés bennünk megszólaló ősi szavára. Hiszen ha tulajdon cselekedeteink
nem állnak összhangban vele, akkor disszonancia keletkezik, mely az élet
diszharmóniájában nyilvánul meg. Amennyiben viszont az ember e belső hangra figyel
és neki engedelmeskedik, összhangban áll a léttel, s nincs többé szüksége a fülfájásra
mint az egészséges létezésmódra való figyelmeztetésre.
Gyermekbetegségek (általában)
Gyomorégés
Hajhullás
Hasmenés
Hályog (szürke)
Hályog (zöld)
A zöldhályog a belső, lelki feszültség révén – melynek kialakulásában maga az
illető vagy mások hibáztathatók – a szem megnövekedett belső nyomásához vezet, mely
a látómezőnek egészen a „csőlátásig” fokozódó beszűkülését idézi elő. A mondás szerint
„az embert végül is jól behúzták a csőbe”. Itt mindenekelőtt az érzelmi gátat kell
eltávolítani, amely valamilyen veszteség feletti elfojtott félelem, szomorúság vagy mély
gyász következtében keletkezett.
Az érzelmi blokád külső jeleként a valóságban el nem sírt könnyek elzárják a
könnycsatornát. Hatékonynak bizonyulhat az „átlélegeztetés”, azaz ha elképzeljük, hogy
a szemünkön keresztül lélegzünk ki és be. Ha a légzés ily módon szabaddá válik, enged
belső feszültségünk is, s ismét gondtalannak érezzük magunkat. Célravezetőbb azonban,
ha az érzelmi gátlás létrejöttét kiváltó okot ismerjük fel, s nyíltan szembenézünk vele. Az
ember többnyire mélyen gyökerező depresszióra bukkanhat, s nemritkán hetekig is
eltarthat, míg ezen a nyomasztó állapoton a konfrontálódás révén keresztüljut. Ez
felettébb fájdalmas folyamat, de csakis így érhető el a gátlás feloldása. Régóta
halasztgatott feladatról van szó, amit az ember egykor elnyomott, azaz nem élt és oldott
meg. A szem belső nyomásának fokozódása révén kényszerít rá a szervezetünk, hogy
végre foglalkozzunk e problémával s megszabaduljunk tőle.
Hátfájdalmak
Idegesség
Impotencia
Az impotencia, amennyiben szervi elváltozások nem indokolják, különféle lelki
okokra vezethető vissza:
– Az impotens férfi inkább tulajdon női pólusával, az alávetett szerepével
azonosítja magát. Az impotencia gyakran magától a nőiségtől való félelem
következménye.
– A férfi a teljesítmény szorításában él, „meg kell állnia a helyét”, partnernőjének
bizonyítania, mutatnia vagy nyújtania kell valamit. A képzeletében kialakult gátlás csak
úgy oldható fel, ha a partnerek között őszinte, kölcsönös bizalom alakult ki és nyíltan
megbeszélték egymással szembeni elvárásaikat.
– A férfi öntudatlanul elutasítja partnernőjét.
– Bűntudat önmagával szemben (mert valami „mocskos dolgot” tesz), vagy pedig a
partnerével szemben. Egy félrelépés után, melyre talán elhamarkodottan került sor,
megtörténhet, hogy a férj öntudatlanul is érzékeli, a feleségét megsértette
viselkedésével, s veszélybe sodort ezáltal egy egyébként talán harmonikus kapcsolatot.
Más esetekben a bűntudat érzése a férfi azon (irreális) feltételezésén is alapulhat, hogy
egy kapcsolat megszakadása után soha többé nem lesz képes más nővel együtt lenni. Az
effajta „szerelmi eskü”, melyre az elválás gyötrelmei közepette került sor, fájdalmasan
eltorzíthat és megzavarhat egy valóban szép, új kapcsolatot, s persze annak szexuális
vonatkozását is.
– A férfinak saját agresszív indulataitól, a szeretkezés közben elfoglalt hatalmi
helyzetétől való félelme. Csak miután tényleges szerepével azonosulni tud, válik képessé
arra, hogy azt mindenféle lelkiismeret-furdalástól, bűntudattól, hamis elképzeléstől és
elvárástól mentesen töltse be.
– Tapasztalatlanság, elhamarkodottság és a kommunikáció hiánya: Normális
körülmények esetén a partnerek között, mielőtt lefeküdnének egymással, őszinte
bizalomnak kell kialakulnia; meg kell ismerniük a másik vágyait, tudomására kell
juttatniuk a sajátukat. Amennyiben a szexuális érintkezésre túl hamar kerül sor, illetve e
témát mindkét fél kínosan kerüli, az együttléten többé-kevésbé csupán „túlesnek”, s ez
értetlenséghez és kétségekhez vezethet. Ilyenkor elengedhetetlenül szükséges egy
bizalmas beszélgetés, hogy a partnerek legyenek képesek helyesen felmérni egymás
elvárásait.
Isiász
Mivel bizonyos dolgok „idegesítik” az embert, mert nem ért egyet velük, nem
tűrheti el a létezésüket, fájdalmas belső nyomás alakul ki benne, mely tudomására
akarja hozni, hogy magatartásával önmagának okoz fájdalmat. Szó lehet itt a
személyiség valamely aspektusáról is, melyet nem engedünk szabadon, nem hagyunk
kifejezésre jutni. Ilyenkor a körülményekhez igazodunk, egy meghatározott, merev
tartást veszünk fel, mely nincs összhangban lényünkkel, össze kell szednünk a
bátorságunkat, hogy vállalni tudjuk önmagunkat – még akkor is, ha döntésünket
környezetünk nem üdvözli kitörő tapssal. Aki nyíltan vállalja lénye látszólagos
árnyoldalait is, hogy megélhesse, következésképp felszabadítsa azokat, az idővel
tünetmentessé válik – feszültsége eloszlik.
Voltaképpen ki akadályoz meg bennünket abban, hogy életünket gyökeresen
átformáljuk? Miért nem tudjuk ezt most rögtön elkezdeni? Az isiász által ránk
kényszerített nyugalmat értelmesen kihasználva a valódi probléma és a testi fájdalom
egyaránt megszűnik.
Izomgörcs
Aki gyakorta szenved izomgörcsben, annak meg kellene kérdeznie magától, vajon
életszemlélete bizonyos pontokon nem túl egyoldalú, makacs vagy görcsös-e. Aki túlzott
nagyravágyásból, erőszakosan tör célja felé, annak ajánlatos lenne módosítania
cselekvésmódján. Aki mindennap kelletlenül lát neki a munkájának, akinek „össze kell
szednie magát”, hogy a követelményeknek megfeleljen, annak meg kellene kísérelnie
megtalálni elégedetlensége, belső görcsössége okait. Esetleg ajánlatos lenne állást
változtatnia, talán megérett az idő az élettárssal vagy főnökkel folytatandó őszinte
beszélgetésre. Netán nem ártana kissé lefékezni az egyéni ambíciót, s a betegség által
jelzett feladatot, a türelem gyakorlását teljesíteni. A kiváltó okok rendkívül sokfélék
lehetnek, ám megállapításukat jelentős mértékben megkönnyíti, ha megfigyeljük,
milyen körülmények között lépnek fel az izomgörcsök.
Izomsorvadás
Az izomsorvadásos betegnek ismét aktívvá kell válnia, meg kell tanulnia saját
kezébe venni élete irányítását, s felül kell kerekednie egy esetleges kudarctól vagy tettei
következményeitől való félelmén.
Kancsalság
Nem véletlen, hogy az embernek két szeme van; ennek az adottságnak testi és lelki
síkon egyaránt jelentősége van. Fizikai értelemben szemünkkel a környező világot
érzékeljük. Ha csupán egyetlen szemünk lenne, egy tárgyról kizárólag annyit
állapíthatnánk meg, hogy létezik. A másik szemünk segítségével azonban – mely
számunkra sokkal diferenciáltabb látószöget biztosít – azt is képesek vagyunk
felismerni, hogy e tárgy pontosan hol található, azaz hova kell „besorolnunk”.
Lelki értelemben hasonló dologról van szó. Az embernek azért van két szeme, hogy
a dolgokat két különböző „szemszögből” legyen képes vizsgálni, látásmódja ily módon
rugalmas legyen.
Kancsalságnál az ember szeme előtt a valóságról két különböző kép jelenik meg,
melyek nem fedik egymást, nem hozhatók egymással összhangba. Ennek következtében
az agy, nehogy összezavarja az embert, az egyik kép elnyomása mellett dönt. Így viszont
az ember „félszeművé” válik, a valóságnak csupán egyetlen aspektusát látja. Az ettől
eltérő látásmódokat teljesen kirekeszti, bár létezésüknek öntudatlanul a tudatában van.
Sajátos helyzetéből adódóan viszont képtelen összerendezni különféle benyomásait,
hiszen azok többé-kevésbé ellentmondani látszanak egymásnak. Éppen ezért kényszerül
rá, hogy „egyértelmű” magatartást vegyen fel.
Kisebbrendűségi érzés
A kisebbrendűségi érzés azt sugallja az embernek, hogy „Úgy, ahogy vagyok, nem
találhatnak szeretetreméltónak!” Minthogy azonban az ember szeretetre vágyik, mert
önmagát képtelen szeretni, mindent megkísérel, hogy környezetével megkedveltesse
magát. Engedelmes, szorgalmas, egyre okosabbá és ügyesebbé válik, sőt talán híressé és
gazdaggá is. Minden megváltozott az életében, csupán a kisebbrendűségi érzés nem.
Hiszen most így gondolkodik: „Az emberek kedvelnek, de vajon valóban
szeretnek-e? S ha igen, akkor nem csupán a képességeim, a pénzem miatt szeretnek-e?”
Be kellene látnia, hogy ilyen eszközökkel képtelen megszabadulni kisebbrendűségi
érzésétől, mi több, egyre több akadályt gördít az igazi szeretet útjába.
Körömrágás
Köszvény
A köszvény többnyire hajlam alapján kialakult anyagcserezavar (elsődleges
köszvény), melyet a purinban gazdag táplálkozás idéz elő. Purinra a szervezetnek
szüksége van, ám ha a vér telítődik vele, akkor köszvényes roham léphet fel. Egy
anyagból tehát felesleg mutatkozik a testben.
Ez átvitt értelemben annyit jelent, hogy a köszvénybeteget állandóan ugyanazok a
dolgok foglalkoztatják. Nem tudja vagy nem akarja békében hagyni a múltat, képtelen
rá, hogy másoknak, sőt önmagának is megbocsásson, hogy bizonyos tényeket adottnak
fogadjon el. Aki szüntelenül visszafelé tekint anélkül, hogy változtatni vagy tanulni
akarna a történtekből, az fokozatosan megsavanyodik (húgysav), következésképp
reakcióiban egyre merevebb lesz (ízületi fájdalmak).
A köszvény felléphet egyéb megbetegedések szövődményeként is, függhet például
a fehér, illetve vörös vértestek túlzott elszaporodásától. A nyirokcsomók kóros duzzanata
következtében erőteljesen fokozódik a szervezet purintermelése, ami másodlagos
köszvény kialakulásához vezethet. Különféle vesemegbetegedések során szintén
jelentkezhetnek köszvényes rohamok, amennyiben az elégtelen veseműködés miatt túl
kevés húgysav választódik ki. A testi túlerőltetés, túlzott alkoholfogyasztás, illetve
táplálékmegvonás egyaránt szerepet játszik a betegség létrejöttében.
Régebben a köszvény a jómódban élőket sújtotta, napjainkra viszont az egyik
legelterjedtebb civilizációs betegséggé vált. A férfiakat tízszer gyakrabban támadja meg,
mint a nőket, és huzamosabb időn keresztül panaszmentesen lappanghat, mígnem egy
kiadós étkezés, túlzott alkoholfogyasztás vagy egyéb kiváltó ok következtében akut
roham formájában jelentkezik. A vérből a húgysav kristály formájában ülepszik le az
ízületek tájékára és a vesékbe. Különösen gyakran támadja meg a láb- és kézujjak, illetve
a térd ízületeit. Az ízületi gyulladás tovaterjedése a jól ismert köszvényes csomók
kialakulásához vezet.
A köszvény hatására az ember fizikailag merevvé és mozdulatlanná válik. A
szilárdan rögzült és rugalmatlanná vált öntudat így testi szinten is látható módon és
fájdalmasan megnyilatkozik. Rákényszerít, hogy „magunkba szálljunk”, elcsöndesedjünk
és levessük uralkodni vágyó, parancsolgató viselkedésmódunkat.
Kötőhártya-gyulladás
Kötőhártya-gyulladás: a konfliktusokkal való szembenézés készségének
hiánya, túlzott követelmények, bele-nemegyezés
Kötőszöveti gyengeség
Foglaljuk össze
A kötőszöveti problémák arra utalnak, hogy túlságosan puha és hajlékony vagyok,
ezáltal sérülést okozok magamnak. Az egyes testrészek közti természetes
megfeszülésben zavar lépett fel.
A kötőszövetnek lelki szinten az a képességem felel meg, hogy az egyes részeket
képes vagyok egymáshoz kapcsolni. Állapota jelzi, mennyire vagyok összeszedett vagy
hajlékony, belső lényem vajon eleven és simulékony-e, avagy nehézkes és sérülékeny. Ha
szoros a kapcsolatom önmagammal, belső tartásom is szilárd. A külvilághoz való
kötődés, mely bizonyos mértékig függőséget jelent, ebben az esetben felesleges. Ha
viszont függőségbe kerültem, sebezhetőbbé, sérülékenyebbé válok, hiszen függőségem
nincs összhangban a természetes feszültséggel. Minthogy érzékelem önmagamhoz való
kötődésem hiányát, gyakran helytelen kapcsolatokba bocsátkozom, így szerezvén „kék
foltokat” a világban. A véraláfutások tehát függőségemet és sebezhetőségemet teszik
láthatóvá. Itt szerephez jut a vér is, azaz a lélek testi lakhelye. Az élettől ismételt
(gondolati) lökéseket kapok, de gyakran magam is egy ilyen lökés szerepét töltöm be.
Valójában viszont saját énemnek okozok sérülést.
Lágyéksérv
A lágyéksérv jelzi, hogy képtelen vagyok többé elviselni egy nyomást, valamilyen
megterhelést. De magában foglalhatja a célzást is: valami régi, valami túlhaladott eltört
bennem. E betegség bizonyos esetekben egyéni elbizakodottságra vagy önostorozásra
való hajlamra utalhat.
Mandulagyulladás
Megfázás
Fáj a feje
Az a rengeteg dolog, ami a megfázásos beteget elárasztja, akkora fejtörést okoz
neki, hogy semmit se képes befogadni.
A mandulák megduzzadtak
A beteg nyelési nehézségekkel küszködik, nem tud vagy nem akar valamit lenyelni,
elfogadni.
Összességében a megfázás lehetőséget teremt a betegnek arra, hogy egy időre távol
tartsa magát a környezetétől („Ne gyere túl közel hozzám, különben te is megkapod!”),
míg problémáját nem sikerül tisztáznia. Másfelől viszont a megfázással járó tünetek
gyakorlatilag meg is akadályozzák, hogy elvesszen a külsőségekben.
Foglaljuk össze
A megfázás jelzi nekem, hogy belsőleg hideggé váltam, hiányzik belőlem a
melegség, mivel az értelmem, s nem a szívem szerint éltem. Rákényszerít, hogy
önmagammal foglalkozzam, törődjem végre a magam dolgával, ne nyeljek le többé
olyasmit, ami nem felel meg nekem.
Világosan mutatja: „Tőlem idegen mércéhez igazodtam, valami ismeretlent
fogadtam be. Ez az ismeretlen nincs összhangban velem. Legyengített.”
Hagytam, hogy számomra helytelen magatartásukkal mások megfertőzzenek.
Most viszont szembefordulok ezzel az idegen magatartással, mert nincs összhangban
valódi énemmel, ellenkezőleg, meggyengíti. A megfázás tudomásomra hozza, hogy nem
bízom önmagamban, nincs hozzá bátorságom, hogy tulajdon lényemmel összhangban,
helyesen cselekedjek. Testem megkísérli, hogy megszabaduljon az idegentől. Eddigi
magatartásomra „megorroltam”, „valamit odahörgök magamnak”, „torkig lettem” azzal,
hogy megtagadom tulajdon lényemet. Minden idegen dolgot ki akarok köhögni
magamból, kitüsszenteni és szabad folyást engedni neki. Az idegenség viszont
bennreked és meggátolja, hogy világosan gondolkodjam, megakadályozza, hogy
továbbra is csupán értelmemre hallgatva éljek.
A betegnek foglalkoznia kell önmagával, csakis a saját dolgával kell törődnie. Meg
kell vizsgálnia, miért nem képes felmelegedni. Ajánlatos lenne elgondolkodnia, mit is
akar voltaképpen elmondani, és „ki kellene tálalnia” mindazt, amit eddig elhallgatott.
Meg kellene mutatnia, mire gondol valójában, és megvizsgálni, milyen mértékben
fogadott magába tőle idegen dolgokat, mennyiben nem bízott az intuíciójában. Egy
további lehetséges kérdés: „Mely téren korlátoztam, tagadtam meg önmagam?”
A torkunk kapar és fáj, mert nem vagyunk hajlandók továbbra is lenyelni az
idegen dolgokat. Aki szereti önmagát és szívének hangjára figyel, azt örökre elkerüli a
hamis és idegen.
A megfázással kapcsolatban lásd még a Nátha címszót.
Menstruációs panaszok
Mosakodási kényszer: valódi vagy képzelt bűn érzete; vágy, hogy „tisztára
mossam” magam; rossz lelkiismeret; belső kényszer, hogy valamit jóvátegyek
Akin mosakodási kényszer vett erőt, annak meg kellene próbálnia ténylegesen
elkövetett hibáját helyrehozni, illetve jóvátenni, vagy pedig a dolgokhoz való helytelen
viszonyulásán – mely a bűntudat képzetét benne kiváltotta – szükséges változtatnia és
javítania.
Nagyothallás
Aki nagyothallásban szenved, az bizonyos dolgokat nem tud vagy nem akar
meghallani, vagy éppen „úgy hiszi, nem hall jól”!
Nyelési nehézségek
Övsömör
Parkinson-kór
Pikkelysömör (psoriasis)
Prosztatabántalmak (általában)
Minden egyes ember testében megközelítőleg mintegy 200 000 ráksejt van.
Minthogy testünk közel 60 billió sejtből áll, ez a szám egyáltalán nem tűnik soknak.
Naponta mintegy 100 milliárdnyi új sejt pótolja az elhaltakat, vagyis potenciálisan
mindnyájan rákbetegek vagyunk. Ez természetes állapot.
A ráksejtek azonban gyöngék, s szaporodási képességük az egészséges
testsejtekénél jóval kisebb. Bizonyos körülmények között viszont regenerálódhatnak, és
ismét ép sejtekké válhatnak.
A szervezet immunrendszere elég erős ahhoz, hogy a degenerálódott sejteket
felismerve, elpusztítsa azokat. Veszély csupán akkor keletkezik, ha az ember, akár
átmenetileg is, valamely téren gátolja immunrendszerét. Ilyen gátló hatást fejt ki a lelki
megterhelés, stressz, alkohol, kábítószer, elkeseredés, gyűlölet, magány, mértéktelen
szomorúság, sőt a helytelen táplálkozás, az elégtelen légzés, a fogazat, mandulák vagy
melléküregek gócos megbetegedései. Mindebben a geopathikus ingerzónáknak, a föld
úgynevezett kisugárzásainak is lehet némi szerepük.
Vannak tehát sajátosan rákkeltő tényezők, melyek azonban mindig valamilyen
hibás lelki magatartásban gyökereznek. Az ilyen egyének hajlamosak az önsajnálatra,
előszeretettel hánytorgatják fel múltbeli sérelmeiket. Képtelenek arra, hogy elengedjék
magukat vagy emberi kapcsolatokat létesítsenek és tartsanak fenn. Állandó önértékelési
zavarral küszködnek, az az érzésük, hogy társaik nem fogadják el, kirekesztik őket. Ezen
érzések kialakulása gyakran a gyermekkorba nyúlik vissza.
Dr. Hamer rákkutató orvos a rák kialakulásának kritériumait vizsgálva arra a
megállapításra jutott, hogy minden egyes szövettanilag pozitív esetben kimutathatók
voltak az alábbi törvényszerűségek.
1. kritérium
A rákos megbetegedést feldolgozatlan személyes tragédia idézi elő, mely az egyén
belső elszigetelődését vonja maga után. Keletkezése annál könnyebb, minél rosszabb az
illető általános egészségi állapota. Voltaképpen tehát három ok közrejátszásáról van szó:
a) személyes tragédia
b) csökkent ellenálló-képesség
c) belső elszigeteltség
2. kritérium
A személyes tragédia jellege megszabja a rák lokalizációját is.
d) tüdőrák (gócos):
Halálfélelem férfiaknál és nőknél egyaránt.
e) gyomor-bélrendszer rákja:
Az illető képtelen valamit megemészteni, amivel szüntelenül szembesülnie kell.
3. kritérium
A rák lefolyása szoros összefüggést mutat a betegséget kiváltó konfliktusanyag
megemésztésével, illetve feldolgozásával. Ez a betegség intenzitására, fokozódására,
megtorpanására éppúgy vonatkozik, mint időbeli lefutására vagy teljes megszűnésére.
Mindezekből az alábbi feltételezések adódnak:
1. A rák a szervezet immunrendszerének gátlása következtében alakul ki, melyet
szellemi-lelki működészavar idéz elő.
2. E működészavar fennállásának ideje alatt, s a zavar mértékével egyenes
arányban, kifejlődik a rák.
3. Ha a kiváltó konfliktus rendeződik, a rák inaktívvá válik.
A rák különböző típusainak kifejlődési ideje dr. Hamer szerint:
a) emlőrák: 2-3 hónap
b) hörgőrák: mintegy 18 hónap
c) méhnyakrák: 12 hónap
d) tüdőrák: 7 hónap
e) petefészek rákja: 5-8 hónap
f) méhrák: 5-7 hónap
Rekedtség
Aki lakásában már-már szinte kínos rendet tart, mindezt nagy valószínűséggel
bizonytalanságból teszi, öntudatlanul érzi, hogy lelki egyensúlya ingatag lábakon áll, s
már egy apró hanyagság is elegendő ahhoz, hogy teljesen összezavarodjék. Ráadásul aki
környezetének demonstrálni szeretné, milyen szorgos és takaros teremtés ő valójában,
mindezt katonás rend és tisztaság révén kísérli meg bebizonyítani.
A kóros rendszeretet mögött egyrészt az a vágy húzódik, hogy az illető
teljesítménye révén elismeréshez jusson, de benne rejlik annak öntudatlan megsejtése
is, hogy az egyén belső világa nem oly rendezett, mint amilyennek tűnik.
Reuma
Rosszullét és hányás
Rövidlátás
A rövidlátás kialakulása
A legutóbbi felmérési adatok szerint a német állampolgárok 53%-a állandóan,
27%-a alkalomszerűen szemüveget hord. Az esetek többségében rövidlátásról van szó, a
fiatalkorú szemüvegviselőknek kereken 90%-a rövidlátó. Ráadásul a közellátás az elmúlt
évszázad óta olyan méreteket öltött, hogy szinte már járványról lehet beszélni. Mi lehet e
jelenség oka?
Minthogy a rövidlátás először többnyire a 12. és 16. életév között lép fel,
kézenfekvőnek tűnik az úgynevezett „közelmunka elmélet”, hiszen ebben az
életszakaszban a fiataloknak az iskolában és otthon egyaránt sok olvasással-írással
kapcsolatos tevékenységet kell végezniük. Ugyanakkor ez a pubertás időszaka is, vagyis
az a kor, midőn a fiatalok lelkileg is közellátásra kényszerülnek, minthogy egész
személyiségük alapvető átrendeződésével kell megbirkózniuk. A serdülőkorú tudatára
ébred nemiségének, ugyanakkor lénye társadalmi jellegének is, ezért is verődik ebben a
korban legszívesebben csoportokba. A természet tehát „megköveteli” tőle, hogy fokozott
mértékben foglalkozzék önmagával, így téve eleget a szükséges fejlődési folyamatnak.
Figyelemre méltó tény, hogy elsősorban a gimnazisták rövidlátók (35%), míg a
szakiskolákba járóknál ez az arány jóval csekélyebb (5-6%). Mindebből arra
következtethetnénk, hogy a rövidlátás összefüggésben van az iskolai képzéssel, ám
ennek ellentmond, hogy a textiliparban dolgozó nők mintegy 70%-a szintén rövidlátó,
feltéve hogy munkájuk állandó közelre nézést igényel. E jelenség a nyomdai szedőknél is
megtalálható. Ám ha valóban a közellátást kívánó tevékenység felelős e betegség
kialakulásáért, akkor miért nem lesz mindenki rövidlátó? Itt felmerül a genetikai
öröklődés lehetősége is, hiszen a rövidlátás öröklött szemrendellenesség következtében
is kialakulhat. Ajánlatos azonban itt is „hajlamosító tényező” után kutatnunk, minthogy
ez a tünet megjelenésében döntő szerepet játszhat.
Amennyiben egy ilyen „hajlamosító tényezőt” adottnak tekintünk, elhárítása vagy
legalábbis enyhítése a rövidlátás mértékének csökkenéséhez vagy akár teljes
megszűnéséhez vezethet.
Ebbe az irányba mutat a „szemtorna”, mely eredetileg az amerikai dr. Bates
szemész nevéhez fűződik, de időközben jelentősen átdolgozták és továbbfejlesztették.
Bates a rövidlátást a külső szemizomzat krónikus megfeszülése következményeként
fogja fel, aminek igazához nem fér kétség. Felvetődik viszont a kérdés: mi váltja ki az
izomzat krónikus megfeszülését? A pszichikai tényezők tekintetbevétele céljából számos
szemspecialista terápiás módszere magában foglalja a légzésterápiát, valamint a
képzeleti tevékenység különféle megnyilvánulásait. Saját praxisomban elsősorban a
reinkarnációs technikák alkalmazása bizonyult hatékonynak, mert számos esetben
közvetlenül a „visszavezetés” után – melynek során a szemgyengeség szóba sem került-
jelentősen enyhültek, sőt megszűntek a szembántalmak. Változás nyilvánvalóan „a
dolgok meglátásában” következett be, ami közvetlen hatást gyakorolt a szemre is.
Ám minden effajta terápiának megvan a maga hátránya- csak akkor kerül rá sor,
mikor a szembetegség már kialakult. Mindennél fontosabb lenne hát, ha a dolgok „hibás
látását” egyáltalán nem engednénk kifejlődni, mégpedig azáltal, hogy a szellemi-lelki
magatartás alakulását a kellő időben helyes irányban befolyásoljuk. Mindez egy
lehetőleg félelemmentes életvitel vagy a félelem azonnali feldolgozása és feloldása révén
érhető el. Magában foglalja a körültekintő mentálhigiénét, valamint egy általános
érvényű életfilozófia terjesztését már a fiatalok körében is, hogy görcsök egyáltalán ne
léphessenek fel, vagy ha igen, akkor már idejekorán védekezhessünk ellenük.
Soványság
Stressz
Szenvedélybetegség (általában)
Szédülés
Szélhűdés
Foglaljuk össze
A szív az ember életének középpontja, hiszen ha megszűnik dobogni, életünk is
véget ér. Míg élek, szakadatlanul ver a szívem, azaz én se állhatok meg, mert neki tovább
kell haladnia. Ha valahol elakadok, a szívem nem tud többé zavartalanul dobogni. Pedig
a gondolkodás túlhangsúlyozásakor, amikor is „fejnehéz” leszek, pontosan ez történik.
Minél kevésbé élek, minél kevésbé a szívemből élek és minél több gondolatot
„pazarolok” a múltra vagy a jövőre, annál több energiát vonok el a szívemtől.
Szívritmuszavar
Szülés (koraszülés)
Hasonló a helyzet a látszatterhességgel is. Adva van egyrészt a gyermek utáni vágy
és a lehetőség, hogy egész szeretetünkkel feléje forduljunk, másrészt viszont elutasítjuk
partnerünket, sőt gyakran magát a szexualitást is. A terhesség és szülés tehát idealizált
megvilágításba kerül anélkül, hogy a partnerkapcsolattal és szexualitással való
összefüggésüket tekintetbe vennék és elfogadnák.
Az érintett nők közül sokan vonakodnak attól, hogy partnerükkel összeütközésbe
kerüljenek, így a látszatterhességgel jelképes értelemben egy lény után kutatnak, aki
fölött rendelkezhetnek és hatalmat gyakorolhatnak.
Szülés (túlhordás)
Szürkületi vakság
Tarkófájdalmak (általában)
Távollátás
Bár a távollátó egyén a messzi tárgyakat jobban ki tudja venni, mint a közelieket,
mégse képes mindig határozottan felismerni is azokat. E jelenség hátterében két ok
rejlik:
1. a szemgolyó zsugorodása
2. a szemlencse megkeményedése
Utóbbi esetben időskori távollátásról beszélünk; az emberek többségénél negyven
és ötven év között fokozatosan megkeményedik a szemlencse, elveszítvén így azt a
képességét, hogy rövidebb távolságokra rugalmasan beállítódjék. Aki fiatalkorában
némileg rövidlátó volt, most egyfajta kiegyenlítődést tapasztalhat, s esetleg még
nyolcvanévesen is könnyűszerrel el tudja olvasni az apróbetűs írást.
Terhességi panaszok
Terméketlenség
Trigeminus-neuralgia
A trigeminus egy háromosztatú ideg, mely a fej oldalsó részétől indulva az arctájék
felső, középső és alsó részét hálózza be.
Trombózis
Vakság
Vaknak lenni annyit jelent, mint nem látni, felismerésre képtelennek lenni. A vak
ember a való világot és az összefüggéseket nem látja, így arra kényszerül, hogy
„megragadja” azokat. Képtelen többé kifelé látni, így az érzékelésnek e módja a belső
térre tevődik át. A vaknak fel kell fedeznie, meg kell ragadnia belső világát, továbbá a szó
szoros értelmében „érintkeznie” kell környezetével, hogy megfelelően eligazodjék.
Vakság: felhívás a „lelki látás” megerősítésére, a valóság „belső szemmel”
történő szemlélésére
Foglaljuk össze
A vakság lehet a „korábbi” hibás látás következménye. Behunytam szemem a világ
előtt, nem akartam ránézni, vak voltam a valóság meglátásához.
A vakság mindenesetre határozott felhívás arra, hogy belső lényemmel szemben
ne legyek vak, ne azonosítsam magam külső megjelenésemmel, olyannak lássam
magam, amilyen valóban vagyok.
Vastagbélgyulladás (colitis)
Vérkeringési zavarok
Vérnyomás (alacsony)
Vérnyomás (magas)
Vérszegénység
Vérszegénység: éngyengeség, gyönge cselekvőképesség, kedvetlenség
Viszketés
Visszértágulat
Anyaméh/Petefészek
Az emberi nem szaporodását szolgálják. Ennek előfeltétele hogy partnerünket
teljes mértékben elfogadjuk, hogy közösen teremtsük meg valami újnak a
lehetőségét. Az ilyen téren jelentkező problémák arra utalnak, hogy a partnerhez
fűződő,testi kapcsolat zavara áll fenn.
Mell/Mellkas
A mell a nőiesség szimbóluma (lelki táplálóforrás). A túl hosszú ideig való
szoptatás vagy az elégtelen tejtermelődés jelzi, hogy a partnerkapcsolat szellemi-
lelki síkon megromlott.
Vagina
az odaadás képessége, a megnyílásé. Készségeinket, képességeinket szabadjára kell
engednünk.
Lásd még: 58,68, 77, 81,96, 97, 128, 139, 160,167,173, 192, 199,203,205.
Arc
Az embernek a szemébe mondhatunk, az arcába vághatunk valamit. Máskor meg
nem bírunk valamit tovább nézni. Az arc bármilyen megbetegedésénél meg kell
vizsgálnunk, mi az, amit képtelen vagyunk elfogadni, az élet mely területén
akarjuk elkerülni a konfrontációt. Betegségünk rákényszerít, hogy valamivel
szemtől szembe kerüljünk, azaz szembesüljünk.
Fej
Az ember talán leglényegesebb szerve, következésképp a szervezet zavarai szinte
mindig kihatnak a fejre is. Mindez jócskán megnehezíti a tünetek helyes
értelmezését, megértését. A fejfájás oka legtöbb esetben belső feszültség, lelki
konfliktusok, külső vagy belső nyomás.
Lásd még: 93,97, 102,103,116, 139, 158,165,192,205,211.
Bőr
Legkiterjedtebb kontaktusteremtő szervünk. Problémák esetén: „Többet kell
magammal foglalkoznom. Mi viszket nekem, mi éget?” Mindez lelki-szellemi síkon
is érvényes. A bőrbetegségek kontaktuszavarra utalnak. A bőrfelület ugyanakkor a
vese vetületi mezeje is: a tisztátalanságérzet, a bizonytalanságérzet, önkifejezési
képességünk hiányossága mutatkozik meg rajta. Az allergia, akne és hasonló
bőrbántalmak mindig érzelmi problémákra, túlérzékenységre utalnak. Lásd még:
67,96,139,161,169,219.
Csípő
A csípő a fejlődést jelképezi. Rendellenessége esetén tehát az előrehaladást, a
fejlődést gátolja valami, vagy az ember nem tud félre-/meghajolni. Lásd még: 138.
Csontok
szilárdság (csontkemény), normateljesítés. Lásd még: 101.
Epe
Az agresszió szerve, 24 óra alatt mintegy egy liternyi epefolyadékot termel. Az
epekövek az agressziót jelképezik, az ember könnyen ingerelhető, hamar méregbe
gurul. Nem véletlenül mondja a nyelv: „Elönti az epe.” Az állandóan ingerült
állapot, ahol az indulatoknak nincs hol levezetődniük, mert az illető dühét nem
tudja/meri kinyilvánítani, végső soron epebántalmakhoz vezet.
Lásd még: 113,114.
Fogak
A támadás, megragadás szimbóluma, ugyanakkor az energiáé és vitalitásé is. Azon
akarat kifejeződése, hogy benyomásainkat megrágjuk. A rossz fogak jelzik, hogy
nem eléggé rágjuk át magunkat a dolgokon. Lásd még: 93,127. 128, 166.
Fogíny
Gyenge fogíny: hiányzik a belső tartás, magabiztosság, eredendő bizalom.
Fogínysorvadás esetén: az eredendő bizalom és magabiztosság hanyatlásnak
indult. Ha az ember azt álmodja, hogy fogai kihullottak, ez az életerő
meggyöngülésére utal. Lásd még: 127.
Fül
Hallás, észlelés, engedelmeskedés. A gyerekek fülgyulladást kapnak, ha nem
akarnak szót fogadni, engedelmeskedni. A fül ugyanakkor az egyensúly-érzékelő
szervünk is. Ha az engedelmeskedés nehezünkre esik, nem-hallok-jól állapot
alakul ki (időskorban gyakori). Lásd még: 130,165.
Gerincoszlop
A belső tartás, de egyben a szellemi mozgékonyság szimbóluma is. (Gondoljunk
csak a nyakszirtmerevedésre!) Ugyanakkor Istenhez való viszonyulásunkat is
jelképezi. Az elfojtott agressziók, menekülés, kitérő reakciók és hasonló
feszültségek egyaránt a gerincoszlopon vetítődnek ki. Minden szellemi-lelki
magatartáshiba a gerincoszlopon át közvetlenül megmutatkozik testtartásunkban
is. Minden láthatóvá válik itt, ami magatartásunkat megváltoztatta.
Lásd még: 83,138,144,164, 167.
Gyomor
A külvilág materiális jellegű benyomásait fogadja be, dolgozza fel. Leggyakoribb
zavara a túlzott savelválasztás: „Megsavanyodtam.” A gyomorbeteg el akarja
kerülni a konfliktusokat, inkább nyel, de aztán feszítő teltségérzet kínozza,
mindennel torkig lett, levegőre van szüksége (felböfögés). A belső nyomás lassan
enyhül. A betegnek meg kell tanulnia szembenézni problémáival, konfliktusait
tudatos átgondolás révén kell feloldania. Képessé, illetve hajlandóvá kell válnia a
bíráló megjegyzések elfogadására, feldolgozására, „megemésztésére”. Lásd még:
73,103,113,118, 132,134,152,181,188.
Haj
szabadság, hatalom (az erős hajzat kötélidegzetről tanúskodik). Lásd még: 134.
Hasnyálmirigy
Külső elválasztása részében az emésztőnedveket, az enzimeket termeli. Belső
elválasztása része (a Langerhans-sejtek) állítja elő az inzulint. Az enzimek
katalizátorszerepet, azaz fejlesztő, átalakító, gyorsító funkciót töltenek be. Ha
működésében zavar keletkezik, az kihat az enzimekre, végső soron a lelki-szellemi
fejlődésre. Következménye a rezignáció: ha az inzulintermelődés elégtelen, a cukor
(szeretet) maradéktalan feldolgozása nem lehetséges. Diabetes és
szeretetfelhasználási zavar-alakul ki. Lásd még: 97, 137.
Hörgők
Feldolgozás céljára a tüdőbe vezetik és megszűrik a levegőt (lelki benyomásokat).
Begyulladhatnak (szűkület) vagy görcsösen összehúzódhatnak (vezetési hiba).
Lelki síkon a túlzott gondoskodásból vagy a gondoskodás hiányából származó
problémákkal függnek össze. Lásd még: 18,85, 176.
Húgyhólyag
Kiválasztási funkció. Zavarai esetén az ember képtelen pontot tenni a múltra, vagy
„nyomás alatt áll”. Lásd még: 89, 171.
Idegek
A vegetatív idegrendszer akarati úton nem befolyásolható. A vagus és a
sympathicus közti belső harmóniát biztosítja, illetve igyekszik fenntartani. A
vegetatív idegrendszer működését öntudatlan (mentálhigiéné útján elkerülhető)
konfliktusok felboríthatják. A szervi funkciózavarok egyben mindig vegetatív
zavarok is.
A központi idegrendszer képessé tesz bennünket arra, hogy a külvilágot érzéki
képek útján megismerjük s mozgás révén reagáljunk rájuk. Megbetegedése
érzékelési zavarokat, hibás reakciókat eredményez.
Lásd még: 73, 78, 85, 89, 91, 99, 102,103, 109, 116, 118, 121 138,139,143, 144,
161,164,167, 170,190,191, 205.
Izmok
Mozgékonyság, ruganyosság, aktivitás. Lásd még: 147, 148, 162,178, 205.
Ízületek
Az ízület begyulladhat, megmerevedhet, kificamodhat (kél rész közti
összeköttetés). Súlyosabb esetekben szalagszakadás következhet be.
Kérdések: „Összeütköztem valakivel? Helyre kell-e ismét igazítanom valamit? Hol
lépett fel zavar?” Lásd még: 73,80, 82,93,152, 178. 187.
Kéz
Adni, kapni, dolgozni, cselekedni, megragadni…
Kérdések: „Hol nem adok elegei? Mit nem akarok vagy tudok elfogadni? Miben
kellene engednem? Mikor nem ragadok meg egy lehetőséget? Mennyiben vagyok
cselekvésképtelen?”
Váll
A felelősséget viseli. Problémái esetén meg kell kérdeznünk magunktól: „Mit nem
tudok többé elbírni, kibírni?” Lásd még: 83,95,101,151,153. 179.
Kötőszövet
Gyöngesége esetén hiányzik a feszítőerő, az ember túlzott engedékenységre,
kompromisszumokra hajlik. Lásd még: 154.
Láb
Lehetővé teszi az állást, járást és egyensúlyunk megtartását. Lelki-szellemi
jelentése problémák esetén: helytelen irányba tértünk. Az embernek a helyesről
vallott álláspontját felülvizsgálnia, szükség esetén módosítania kell. Nem
rendelkezik megfelelő állóképességgel, képtelen megtenni a szükséges lépéseket.
Térd
Lelki-szellemi értelemben is alázatra utal. Lásd még: 95,101, 153, 179,189,213.
Máj
A fizikai anyagcsere központja. Több funkciót tölt be:
1. energiatermelés
2. energiaraktározás
3. fehérje-anyagcsere
4. méregtelenítés
A májbetegségek oka a mértéktelen életmód – a túlzott evés, ivás, szexuális
tevékenység, túlfeszítettség, problémák az értékelés és felhasználás terén. Lásd
még: 73, 118.
Nyak
A fej támasza. Olykor az ember is nyakaskodik. A nyaktájéki panaszok esetében
olyan benyomások ellen védekezünk, melyeket nem akarunk elfogadni. Ha a
hangszálak betegszenek meg (rekedtség), az életerő és a szexualitás terén van
probléma.
Torokgyulladás és gégeszűkület: „Valamit nem tudok/nem akarok lenyelni.” Lásd még:
202.
Nyombél
Itt mutatkozik meg a feladatokkal való megbirkózás képességének hiánya,
elégtelensége vagy helytelen módja, valamint a képtelenség vagy vonakodás, hogy
életkörülményeinkkel szembesüljünk. Az elfojtott düh, stressz, hektika – vagyis a
benyomások sikertelen, illetve elégtelen feldolgozásának következményei –
nyombélpanaszokat idéz elő. Gyakori ismétlődésük fekélyek kialakulásához
vezethet. Lásd még: 113,118,134.
Orr
Hatalom, büszkeség, önérzet, szexualitás. Lásd még: 76,157,165.
Pajzsmirigy
A riadó- és harcikészséget szabályozza. Zavaraira akkor kerül sor, ha félünk a
nagyobb megerőltetéstől vagy súlyos felelősségvállalástól. Az ember fél attól, hogy
egyedül kell megvédenie önmagát, hiányzik belőle a bizakodás, aggódik, hogy
csúnyán becsapják. Lásd még: 169.
Penis
Hatalom.
Lásd még: 68,73,77,85,96,128,139,143, 171.
Porckorongok
(a gerincoszlop mozgékony részei): pufferfunkció. A porckorongok biztosítják a
testtartást, belső tartásunkat is. A túlterhelés rögtön megmutatkozik a
porckorongokon is. Ha az ember megerőltette magát, nyugalomra kényszerül. Fel
kell tennie a kérdést: „Mitől ilyen nagy a nyomás?” Belsőleg alakítanunk,
erősítenünk kell magunkat, a külső megterheléseket pedig csökkentenünk kell.
Lásd még: 138,144.
Szem
Legfontosabb szervünk. A külvilág érzéki benyomásainak 80%át közvetíti. A lélek
tükre. A szem az egyetlen olyan érzékszerv, mely az érzékelés tárgyát egyidejűleg
meg is mutatja. A különböző érzelmek, mint a düh, félelem, bosszúság,
közönyösség vagy szeretet rögtön felismerhetők benne. Lásd még:
97,100,137,138,148,166,183,201,202, 209.
Szív
Az embernek két központja van: agy és szív, azaz értelem és érzelem. Ami a szívet
kihozza a ritmusából, az mindig egy emóció. Örömünkben a torkunkban dobog,
félelmünkben majd megdermed A szívbetegek olyan emberek, akik nem az
érzelmeikre, hanem kizárólag az értelmükre hallgatnak. Ezért is tűnnek
„szívtelennek”.
Az angina pectoris kifejezés szívelégtelenséget jelent: szűkkeblűséget, az ego
túlértékelését. Az ember tulajdonképpeni lénye hiányt szenved. A betegség
rákényszerít, hogy ismét a szívünkre hallgassunk. Lásd még: 97,100, 106,192, 196.
Tüdő
Felhasználja a belélegzett levegőt (lelki benyomások). Csökkent
teljesítőképességének következményei: csekély életerő, depresszió, önsajnálat.
Tüdőtágulás: az apró tüdőhólyagocskák szétrepednek – az ember telhetetlen, irigy,
túlerőlteti magát, míg össze nem roppan. Lásd még: 18, 85, 176.
Vastagbél
A tápanyag megemészthetetlen része itt veszti el folyadéktartalmát. A vastagbél
szoros kapcsolatban áll a tudatalattival. Jelképezi attól való félelmünket, hogy
öntudatlan tudattartalmaink napvilágra kerüljenek. Székrekedésnél: lelki
benyomások összetorlódása, a távolságtartás képességének hiánya. Az ember nem
tudja átadni, elengedni magát, képtelen érzelmen kifejezni. Lásd még:
113,118,134,210.
Vese
A vesék szerepe a vér megtisztítása, méregtelenítése. A vesepanaszok személyközi
problémákra, a partnerkapcsolat zavaraira, érzelmi konfliktusra vagy
eszményképpel való összeütközésre utalnak. A hibás gondolkodásmódon javítani,
a helytelen magatartáson változtatni kell, félelmünk feloldást kíván, s a tényeket el
kell fogadnunk. Aki ámítja magát, vesepanaszokkal fog küszködni. Férfiaknál
négyszerte gyakrabban fordulnak elő veseproblémák, mint a nőknél.
Vándorvese
bizonytalan álláspont partnerkérdésekben.
Zsugorvese
a partnerproblémák megoldására irányuló képesség hiánya. Lásd még: 89,100,
152.
Vékonybél
Részekre bontja és feldolgozza az anyagi természetű benyomásokat (táplálék). A
vékonybélbetegségben szenvedő egyén hajlamos a túlzott elemzésre, megragad a
részleteknél, szeret kritizálni, kicsinyes. E téren nyilvánul meg az egzisztenciaféltés
is. Hasmenéskor: a túlzottan kritikus magatartással és a határtalan
követelményekkel fel kell hagyni.
Vér
A vér az életerő és az élet székhelye.
Visszerek
Az erek csökkent rugalmasságára utalnak. Vérér: Én-határ, melyet az érfal szab
meg. A visszeres problémák jelentése: a gondolkodás/magatartás bizonyos
állásponton való megmerevedése, a belső béke hiánya egy feladattal, vagy
helyzettel kapcsolatban. Lásd még: 73,152,192,208, 210,211,214,216,218,219.
Befejezés