Fritz Leiber - Kardok És Ördöngősség

A tető hosszan elnyúló gerincén egy alak kuporgott, fején színes kendővel,
kezében lámpással. Gyors mozdulatokkal hol eltakarta, hol felfedte a lámpa

belsejében égő zöldes fényt, mely északra világított - feltehetőleg üzenetet
küldve. Válaszképpen egy vörös lámpa villogása látszott. Ügy tűnt, mintha a
mólóról jönne, vagy talán még távolabbról, a Belső-tengeren horgonyzó hajók
egyikének árbocáról. Csempészek?
A férfi, mihelyt meglátta az Egerészt, kivonta kardját és a lámpát himbálva
fenyegetően közeledett. Az Egerész óvatos pillantást vetett a lámpára. A forró
fém, a láng és a tartalék olaj még ravasz fegyvernek bizonyulhatnak.
Ekkor azonban a barbár kiküzdötte magát a bejárón, és megállt társa mellett,
immár két lábon. Ellenfelük lassan hátrált a tetőgerinc északi vége felé. Az
Egerészen átvillant a gondolat, hogy esetleg lehet arra egy másik bejáró.
A koppanásra megfordult, és látta, amint az északi felhúzza maga után a létrát.
Alighogy elhúzódott a nyílásból, száguldó kés villant meg a levegőben, melyet
lentről hajított keresztül valaki a bejárón. Az Egerész követte tekintetével a
röptét. Homlokát ráncolta, akaratlanul is elismerve a dobás ügyességét.
Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)
Fritz Leiber
Kardok és Ördöngösség
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Fritz Leiber Swords and Deviltry
Published 1986 by ACE Books. Copyright© 1970 by Fritz Leiber
Fordította Hajnal Péter
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának
jogát!
Ali rights reserved!
A címlapon Zsilvölgyi Csaba (Max) festménye
Tipográfia: Marjai Csaba
Műszaki szerkesztés: Adamov András
Hungárián translaüon © 1992 Hajnal Péter Hungárián edition © 1993 Valhalla
Páholy Kft, Az AVALON Kiadói Csoporttagja
ISBN 963 7632 33 6 VP-F-0280993-75.6.33
A kötet kizárólagos terjesztője aTóthÁgas Könyvterjesztő Kft 1047 Budapest,
Perényi Zsigmond u. 15,
Kiadja a Valhalla Páholy, Felelős kiadó: Nóvák Csanád ügyvezető igazgató.
Felelős szerkesztó:dr.Szalkai László. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés,
tördelés: Valhalla Páholy Kft A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda RT,
végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8962.66-14-2. Felelős vezető: György
Géza vezérigazgató. Terjedelem: 20 ív Készült Debrecenben az 1993. évben.
Felvezetés
Különös dimenziók és hatalmas időszaka-dékok választják el tőlünk Newhon ősrégi,
álombéli világát: a tornyok, koponyák, kardok, ragyogó ékszerek és sötét mágiák
földjét. Newhon ismert területei a Belső-tenger körül csoportosulnak. Északra
fekszik a lombos erdőkkel fedett, kegyetlen hírű Nyolcvárosföld, kelet felé
terül el a Mingol lovasok uralta sztyepp, majd a sivatag, melyen át karavánok
hordják kelet kincseit a Tilth folyó felől.
Lankhmar falakkal övezett városai és gazdag termőföldjei, Newhon legősibb és
legfontosabb területei a délvidéken húzódnak, melyet mindössze a Mélyföld köt
össze a nagy sivataggal, másutt pedig az Éhhegy-ség és a Nagy Gát védelmez a
támadóktól.
A Lankhmart uraló nagy metropolisz -Lankhmar Város - a Hlal folyó torkolatában
helyezkedik el, biztonságosan befészkelőd-ve a gabonatáblák, a Nagy Sós Mocsár
és a Belső-tenger közé. Vaskos falai között, a zegzugos sikátorokban gazdagon
tenyészik az alvilág. Látni itt tolvajokat, borotvált tes-
tű papokat, aszott varázslókat, hasas keres-kedőket, így fest Lankhmar, az
Elpusztítha-tatlan, a Fekete Tóga városa.
Ha hihetünk a rúnákkal írott könyvnek, melyben Sheelba, az Arcnélküli beszámol
nekünk az esetről, itt zajlott le egy ködös éjszakán az első találkozás a két
kétes hős és készséges csínytevő, Fafhrd és a Szürke Egerész között.
Fafhrd származását könnyedén kitalál-hatta bárki, aki a férfit szemügyre vette.
Két méterhez közeli magassága, erőtől duzzadó, mégis ruganyosnak látszó teste,
nyers fém-ből kalapált ruhadíszei és hosszú kardja egyaránt valottak, hogy a
barbár a messzi Hidegpuszta szülötte, mely még Nyolcvárosföldnél és a Trolltalp
hegységnél is északabbra fekszik.
Az Egerész felmenőire következtetni nehezebb feladatnak ígérkezett. Kétségtelen,
hogy a külső jegyek, a gyerekes testalkat, a szürke ruha, a lapos barna arcot
fedő egérbőr csuklya, valamint az övén függő megtévesz-tőén apró tőr
megzavarhatta a megfigyelőt. Ám valami megfoghatatlan módon, megje-lenése a nagy
városokat és a Déli Vidéket idézte a szemlélő emlékezetébe, sötét utcá-kat,
ugyanakkor széles, napsütötte mezőket is.
Amikor először kémlelték egymás tekin-tetét a ködös sötétségben, melyet távoli
fák-lyák lobogása tett áttetszővé, azonnal feltámadt mindkettejükben a homályos
sejtelem,
hogy ők ketten valamikor egy lélekként éltek valamely nagy hős testében, és
most, ha legyőzik az ősi szétválasztottságot, olyan társra lelhetnek egymásban,
aki ezer kalan-don és száz életen át hű marad baráti fogadalmához.
Akkor senki nem találhatta volna ki, hogy a Szürke Egerészt valaha Egérnek
szólítot-ták, s hogy Fafhrd nemrég még sihedernek számított, akinek gondos
neveléssel képezték magas hangját, aki évekig fehér prémeket viselt, és
tizennyolc éves korában is any-jával egy sátorban hált..
I.
A hóasszonyok
Tél közepén Hidegsarkon, a Hóklán aszszonyai teljes erőbedobással folytatták a
"hidegháborút" a férfiak ellen. Legfehérebb szőrméikben mászkáltak ide-oda akár
a kísértetek, szinte beleolvadva a frissen hullott hő ragyogd fehér hátterébe.
Csoportokban járkáltak, legtöbbször némán, de időnként el-elhagyta ajkukat egy
dühös szisszenés. Messze elkerülték az Istenháza épületét, élőfa oszlopait,
bőrből kötözött falait, magasba nyúlő tűlevél tetejét.
A kisebb lakősátrakat őrző, nagy, ovális asszonyi sátorban gyűléseztek. Itt
részben együttes kántálással, rosszat sejtető mormolással, részben pedig csendes
praktikákkal foglalkoztak, melyeknek közös céljuk volt, hogy nagyerejű
varázslatokat hozzanak létre a férfiak erejének megbénítására. Olyasmiket
kívántak, hogy fagyjon oda a lábuk a Hidegsarok jeges talajához, ne tudjanak vi-
zelni, valamint kapjanak olyan náthát, amitől napokig folyik az orruk. A Téli
Láz és a Nagy Köhögés, mint jelentősebb fegyverek, egyelőre nem voltak
napirenden. Ha egy férfi volt olyan ostoba, hogy fényes nappal magányosan
előmerészkedjék, feltétlenül számíthatott néhány asszonyi hógolyóra, s ha
emellett még ügyetlennek is bizonyult, elkapták és agyba-főbe verték, legyen bár
szkald, vagy híres vadász.
A hőasszonyok nem vették tréfára a hógolyózást. Tény, hogy fejük felett
hajították a gombőcokat, mint általában a nők, ám izmaikat alaposan
megerősítette a rőzsegyűjtés, a tüzifaaprítás, no meg az irhák kikészítése,
melyek között a Havasi Behemdt vaskemény bőre is szerepelt. Gyakran hosszasan
fagyasztották a hőgolyőkat, mielőtt felhasználták volna.
Az inas, sok telet megért férfiak mindezt egy király méltóságával tűrték.
Szivárványos színekben pompázd, rozsdabarna-fekete alapú ünnepi szőrméikben
jártak-keltek, sokat ittak, - lehetőleg titokban -, és Ilthmartiakat
meghazudtoló ravaszsággal űzték szokásos kereskedői tevékenységüket. Borostyánt
és ámbrát, hógyémántokat ( az ilyen csak sötétben látható), fényezett
állatbőröket meg jégnövényeket cseréltek a civilizált délről származó árukra:
szőttesre, erős fűszerekre, tűzijátékhoz való porokra, kék és barna vasra, mézre
és viaszgyertyákra. Mindemellett persze vigyáztak rá, hogy le-
hetőleg mindig csoportosan járjanak, és nem egynek közülük erősen csöpögött az
orra.
Az asszonyok nem kifogásolták a kalmárkodást, hiszen a férfiak ehhez értettek, s
eb-ből ők, az asszonyok húzták a legtöbb hasz-not. Jóval kevésbé örültek a ritka
kalózkirán-dulásoknak, melyek során kéjsóvár férjeik eljuthattak egészen a külső
tenger keleti partvidékéig, ami messze túl volt már azon a távolságon, amelyen
belül még közvetlen felügyeletet tarthatott volna a matriarchá-tus. Gyanították,
hogy még az erős asszonyi varázslat sem hat olyan távolra.
Az egész Hóklán soha nem jutott a Hideg-saroknál délebbre. Tagjai a Hidegpusztán
éltek, meg a kopár tetejű Óriás-hegység lá-bánál, néhányan még északabbra, az
Ősök Csontjain. Ez a télközépi tábor volt az egyetlen alkalom a békés
csereberélésre a kalandvágyóbb Mingolokkal, Sarheenmar-tokkal és Lankhmariakkal
- akik közé elve-gyült egy-egy keleti sivataglakó is, súlyos turbánjával, szeme
aljáig rongyokba csavar-tan, hatalmas kesztyűben és csizmában.
A mértéktelen ivászat sem zavarta az asszonyokat. Férjeik más alkalmakkor is sok
sört és árpabort ittak, sőt, a bennszülöttek hóburgonya-pálinkáját sem vetették
meg, ami pedig sokkal könnyebben szállt a fejük-be, mint a kereskedők könnyebb
borfajtái.
Nem ezek a dolgok bosszantották igazán az asszonyokat. Ami miatt évente kitört
ez a kegyetlen "hidegháború", melyben szinte
minden varázs- és anyagi eszköz használatát megengedték maguknak, az a színház
volt. Az utazó színtársulat elkerülhetetlenül felbukkant ilyenkor tél közepén.
Merész tagjai arcukon hidegcsípésekkel, lábaikon jégmarta sebekkel, elgyötörten
érkeztek, ám semmi sem olthatta ki szívükben a vágyat a könnyen kielégíthető
barbár közönség, és a lágy csen-gésű északi arany iránt.
Műsoruk bővelkedett szentségtörő és obszcén elemekben, így a férfiak kiürítették
a kedvükért az Istenházát - mondván, hogy Istent megbotránkoztatni lehetetlen -,
a nőket és a gyerekeket pedig eltiltották az elő-adástól.
Az asszonyok szerint a műsorban kizárólag piszkos fantáziájú öreg férfiak,
valamint még annál is piszkosabb fantáziájú vékony déli lányok szerepeltek,
akiknek hihetetlenül hiányos öltözékük fűzőinél csak erkölcseik voltak lazábbak.
Már amennyiben viseltek egyáltalán ruhát. Nemigen gondoltak arra az asszonyok,
hogy egy ilyesféle, éhezéstől lesoványodott kis cafka, akinek amúgy is tele a
teste kék fagyasokkal, nem hat túlságosan izgatóan, és különben sem kockáztatna
újabb, maradandó fagyási sérüléseket holmi románc kedvéért.
így aztán a hóasszonyok telente varázsoltak és fújtattak mérgükben, alattomban
meghajigálták büszkén elvonuló férjeiket hógolyóikkal, időnként elcsíptek és
elpáholtak egy-egy fiatal bolondot, vagy öreg, esetleg beteg férfit.
Ez a külső szemlélő számára komikusnak tetsző harc időnként erősen eldurvult.
Be-szélték, hogy a hóasszonyok együttes összefogással hatalmas varázslatra
képesek, ami elsősorban persze a hideg különféle tulajdonságaira és
következményeire épít. Ilyenek az út síkossága, az emberi hús hirtelen
elfagyása, a bőr fémhez fagyasa, a hótól súlyos faágak fenyegető tömege és
végül, de nem utolsósorban a lavinák roppant áradata.
Nem akadt olyan férfi, aki ne rezzent vol-na össze, ha az asszonyok
valamelyikének fenyegető, jegeskék szemébe pillantott.
A hóasszonyok uralkodni akartak férjeiken, és ezt rendszerint a többiek
segítségével érték el. Mindeközben persze fenntartották a szabadság látszatát,
ám mégis az a szóbeszéd járta, hogy az engedetlen férfiakat módszeres
kegyetlenséggel meggyilkolták. Emellett a boszorkányklánok és magányos
varázslónők egymással is állandó harcot vívtak a hatalomért, és ebben a
sakkjátékban még a legbátrabb, legharciasabb férfiak, sőt főnökök és papok is
csak a gyalogok szerepét játszhatták.
A vásár két hete és a színházi játékok két napja alatt néhány vén banya meg egy
pár öles termetű leányzó őrizte az Asszonyok sátrát, ahonnan erős parfümök
illata és mindenféle bűzök szivárogtak ki. Éjszakánként rejtelmes villódzások és
egy-egy fáklya fénye látszott, de a hangok - csilingelés, nyöszörgések,
reccsenések, hörgések, valamint a fel-felhangzó kántálás és közös suttogás -
nappal sem szűntek meg egészen.
Történetünk kezdetekor úgy tűnt, hogy a hóasszonyok varázslata zavartalanul
működik, mivel az ég beborult és teljes szélcsend uralkodott. Az amúgy magas
páratartalmú levegő hőmérséklete fagypont alá süllyedt, és a szanaszét kószáló
ködgomolyagok hatására rohamos gyorsasággal képződtek a jégkristályok a bokrok,
fák ágain és mindenféle szőrzeten, így a férfiak szakállán és a szelídített
vadmacskák füle hegyén. A jégkristályok pont olyan kékek voltak mint a
hóasszonyok szeme, és erősebb képzelőerejű ember még magas, csuklyás, fehérruhás
alakjukat is felidézhette, mivel sok kristály meredeken felfelé növekedett, mint
a lánggyémántok.
Éppen ezen a hajnalon sikerült a hóasszonyoknak elkapniuk - pontosabban kishíján
csapdába ejteni - egy kivételesen kívánatos áldozatot. Az egyik kis színésznő,
nem lehet tudni, hogy csupán tudatlanságból, vagy buta dacból, de engedett a
szokatlanul enyhe, ékszernövesztő levegő csábításának, és sétára indult. A
színészek sátrától ballagott vé-gig a ropogós havon, elsétált az Istenháza
mellett a szakadék oldalára, és áthaladva két hatalmas, hóval rakott, égbenyúló
fenyő kö-zött kiért arra a hőborította, természetes sziklahídra, ahonnan valaha
a Gnampf Nar felé vezető út indult, amíg úgy harminc év-
vei ezelőtt be nem szakadt a közepe, jó öt emberhossznyi szakaszon.
A lány a szikla felfelé görbülő peremén állt meg, s a tátongó szakadék felett
hosszan a messzeségbe tekintett, dél felé, ahol a go-molygó köd szaggatott
gyapjúcsomókhoz hasonló alakzatokban függött a semmiben. Onnan ahol állt, a lába
előtt megnyíló Troli-talp kanyon hasadéka mélyén növő hófedte fenyők olyan
parányinak tűntek, akár a Jég-világ goblinjainak szekértábora.
Tekintete végigsiklott a Trolltalp kanyo-non, végigkísérve messzi, keleti
kezdetétől -ahonnan összeszűkülve elhaladt a lába előtt, hogy azután lassan
szélesedve dél felé ka-nyarodjon - egészen addig, ahol a kőfalból szemközt
előmeredő hídcsonk - a falu felőli rom párja - el nem zárta a kilátást. Azután
az Új-utat pásztázta végig. Ez a színészek sát-rától indult meredeken lefelé, és
a kanyon túlsó falán haladt, amíg aztán jónéhány for-duló és kerülő után - nem
úgy mint a sokkal sebesebb és egyenesebb Régi-út - elérte a kanyon alját és
lebukott a fenyők mögé, hogy az erdőben haladjon tovább délnek.
A lány merengését könnyen tarthatta vol-na bárki egy buta kis szubrett
honvágyának, aki máris megbánta a jeges északi túrát, és visszavágyik a forró,
bolhacsípéses színész-sikátorba, túl Nyolcvárosföldön és a Belső-tengeren. Ám
mozdulatainak nyugodt maga-biztossága, vállainak büszke tartása és a
hely, melyet szemlélődéshez kiszemelt még-sem erre vallottak.
Ez a hely ugyanis nem csak fizikai érte-lemben volt veszélyes, de nem esett
mesz-szebb az Asszonyok sátrától, mint az Isten-háza, és ezen felül még tabunak
is számított. Nevezetesen azért, mert harminc éve, a híd leszakadásakor egy
főnök is odaveszett gyermekeivel együtt, azután pedig húsz év-vel később egy
pálinkaárus lelte halálát sze-kerén, amikor a kőhíd pótlásául emelt faépít-mény
is beszakadt. A pálinka a legjobb faj-tához tartozott, s elvesztése végképp
indo-kolttá tette a legkeményebb szabály alkal-mazását, mely magában foglalta a
híd újra-építésének tilalmát is.
És mintha ez a két tragédia még nem elé-gítette volna ki az Istenek
féltékenységét, alig két évvel ezelőtt a Hóklán valaha élt leg-ügyesebb síelője
szegte nyakát a hídon. Ez tette teljessé a tabut. A fiatalembert Skifnek hívták,
s a hópálinka, no meg a jeges büszke-ség mámorában megkísérelte sítalpon
átug-ratni a szakadékot a Hidegsarok oldaláról. Szánnal vontatták, hogy nagyobb
sebességet érjen el, és dühödt lökésekkel maga is növel-te az iramot. Ám hiába
szállt fel mint a só-lyom, karnyújtásnyira elhibázta a szemközti hópárkányt,
léceinek hegye beleakadt a szik-lába, s az ifjú a kanyon sziklás mélységeibe
zuhant.
A szórakozott színészlány hosszú róka-prém bundát viselt, melyet könnyű, aranyo-
zott bronzlánc kerített körül a derekán. Ma-gasra tornyozott, finomszálú,
sötétbarna ha-ján szikrázd jégkristályok képződtek. Alak-ja a szűk kabarban elég
soványnak, vagy leg-alábbis eléggé inasnak tetszett ahhoz, hogy megfeleljen a
Hőasszonyok női szerepját-szókról formált elképzeléseinek, ám leg-alább hat láb
magas volt, ami színésznőknél meglehetősen szokatlan. Ez a körülmény azonban
csak tovább fűtötte a háta mögött csendesen közelebb lopakodó fehér asz-
szonysereg felháborodását. Egy túl sietősre vett lépés nyomán egyszerre
megreccsent a jeges hő...
A színésznő megpördült és tétovázás nél-kül szaladni kezdett abba az irányba,
amer-ről érkezett, Első három léptével átszakítot-ta a vékony jégréteget, ami a
havat fedte, s ezzel időt vesztett, de csakhamar rájött, hogy jobb, ha inkább
csúszkál, mint szalad, épphogy érintve csak a vékony jégpáncélt. Ahogy két
kezével felfogta kabátja alját, hogy ne zavarja a futásban, előtűntek fekete
prémcsizmái és piros harisnyája.
A hőasszonyok csúszkálva vették üldöző-be, és keményre gyúrt hógolyókat
hajítottak utána. Az egyik eltalálta a vállán, s ő elkö-vette azt a hibát, hogy
hátrapillantott.
A következő két hógolyó roppant szeren-csétlenül érte: az egyik a homlokán,
kihúzott szemöldöke felett, a másik az állán, kifestett ajkai alatt.
Megtántorodott, de még volt ere-je teljesen hátat fordítani, mielőtt a hárma-
dik hógolyó, ami olyan erővel érkezett, mint-ha parittyából hajították volna,
eltalálta a háta közepén, s kipréselte tüdejéből a leve-gőt.
Összeroskadt. A tiszta fehérbe öltözött asszonyok kék szeme szinte lángot
vetett, amint előrerohantak, hogy rávessék magu-kat.
Egy sárgásbarna vattakabátot és ala-csony, fekete turbánt viselő, fekete
bajszos, nagydarab, de mégis karcsúnak tűnő férfi, aki eddig az Istenháza egyik
durva kérgű, hókristállyal borított oszlopának tövéből fi-gyelte az eseményeket,
most hirtelen előre-lendült és az elesett nő felé szaladt. Léptei alatt megtört
a jégréteg, de erős lábai le-győzték a hó ellenállását.
Csak akkor állt meg döbbenten, amikor egy magas, fehér, nyúlánk alak úgy hagyta
le siklófutásban, mintha nem is a lábát használ-ta volna, hanem síléceket. A
turbános egy pillanatig azt gondolta, talán egy újabb hő-asszony érkezik a
vérszagra, de utóbb észre-vette, hogy az illető rövid prémzekét visel hosszú
prémköpeny helyett, s így valószínű-leg inkább hóférfi, vagy hóif jű lehet - bár
a Hóklán férfijai nemigen viseltek fehér ruhát.
A különös alak leszegett állal futott, gon-dosan kerülte a hóasszonyok
gyűlölködő te-kintetét, mintha attól tartana, hogy eltéríthe-tik szándékától.
Amikor elérte a hóban heve-rő testet, és letérdelt mellé, csuklyája alól
ki-bomlott hosszú, barnás-vörös haja.
A fekete turbános férfi egy pillanatra megrémült, hogy a vékony, hosszúhajú alak
talán egy különösen magas termetű lány, aki elsőként akar halálos csapást mérni
az áldo-zatra. Azután megpillantotta a barnás-vörös hajzuhatag alól előtűnő
pelyhes szakállú ál-lat, meg egy pár ezüst karkötőt abból a fajtá-ból, amit csak
kalózkodás során lehet szerez-ni.
Az ifjú ölbe kapta a lányt és futásnak eredt az asszonyok elől, akik most már
csak egy pár piros harisnyakötős lábat láthattak áldozatuk testéből. A megmentő
hátán sza-porán koppantak a hógolyók, s egy-egy pil-lanatra megingatták, ám az
csak eltökélten futott tovább, állát továbbra is leszegve.
A legölesebb termetű, királynői tartású hóasszony, akinek elgyötört arca még
min-dig őrzött valamit hajdani szépségéből, bár kétoldalt leomló haja megőszült
már, meg-állt és mély hangján az ifjú után kiáltott.
- Gyere vissza, fiam, Fafhrd! Nem hal-
lasz? Azonnal gyere vissza!
Az ifjú alig észrevehetően bólintott, de futását nem lassította. Különös, magas
han-gon válaszolt, anélkül, hogy megfordult vol-na.
- Visszajövök Mor, tiszteletreméltó
anyám. De csak később...
Most már a többi asszony is visszhangoz-ni kezdte a kiáltást:
- Gyere vissza - üvöltötték kórusban. Né-
melyek még megtoldották ilyesféle jelzők-
kel, mint - Pimasz kölyök! Anyádnak, Mór-nak átka! - meg - Kurvapecér!
Mor egy széles kézmozdulattal lecsende-sítette őket. - Itt maradunk! - mondta
ellent-mondást nem tűrő hangon.
A fekete turbános egy kis ideig még ott állt egyhelyben, azután kényelmes
tempó-ban elindult az immár szem elől vesztett pár nyomában, bár szeme sarkábdl
azért félénk pillantásokkal vigyázta a hóasszonyokat. Egy hallgatólagos
egyezmény értelmében nem támadtak kereskedőkre, de hát az ilyen barbár
asszonyoknál, akárcsak férjeiknél so-hasem lehet tudni.
Fafhrd elérte a színészek sátrait, amelyek félkörben álltak egy sárosra taposott
tisztás körül, az Istenháza oltár felőli oldalán. A magas, gúla alakú sátorban
lakott a Színház-vezető. Ez állt legmesszebb a szakadék szé-létől. Középütt
sorakoztak a közrendű színé-szek sátrai, legtöbbjük hal alakú, melyeknek
körülbelül egyharmadában lányok, a többi-ben férfiak kaptak helyet.
A kanyonhoz legközelebb egy félhenger alakú sátor állt, melyet abroncsok
tartottak. Ezek közepén egy örökzöld szikamorfa vas-tag ágát bújtatták át,
melyet a sátor túlsó vé-gén két kisebb ággal támasztottak alá. Vala-mennyit
vastagon befedték a hókristályok. Két, negyedkör alakú összefűzött bőrlap
al-kotta a sátor bejáratát, melyet Fafhrd csak nehézkesen tudott kicsomózni,
mivel maga-tehetetlen terhét is tartania kellett.
Pocakos, alacsony öregember tartott felé meglehetősen fiatalos léptekkel. Ruhája
vi-seltesnek tűnt ugyan, de nem volt díszítés hí-ján. Még fekete fogakkal teli
száját kerete-ző hosszú, szürke bajuszán és kecskeszakál-lán is megcsillant egy-
egy aranypor szem-cse. Szemei táskásak és vörösek voltak ugyan, tekintete mégis
roppant határozott-ságot sugallt. Fején lila turbánt, ezen ara-nyozott koronát
viselt, melyen ütött kopott kőkristályok - olcsó gyémántutánzatok sora-koztak.
Többen is követték. Egy félkarú Mingol, egy kövér keleti hatalmas, fekete, égett
sza-gú szakállal, meg két sovány lány, akikásítá-saik és a maguk köré csavart
vastag pokró-cok ellenére olyan ébernek és óvatosnak lát-szottak, mint a kóbor
macskák.
- Ez most mi? - kérdezte a csoport vezető-je, miután egy gyors pillantással
szemügyre vette Fafhrdot és rakományát. - Vlanát meg-ölték? Megerőszakolták és
meggyilkolták, mi? Hát tudd meg, gyilkos kölyök, hogy ezért a szórakozásért
drágán fogsz fizetni. Talán még nem tudod ki vagyok, de majd megismersz,.
Kártérítést fogunk kapni a fő-nökeidtől. Úgy van, de még milyen kártérí-tést!
Van tekintélyem, van ám. Lemondhatsz azokról a kalózkarkötőkről, meg arról az
ezüstláncról is, ami a gallérod alól lóg ki. Koldusbotra juttatom a családodat.
A roko-naidat is. Hogy aztán ők mit csinálnak veled, azt...
Te Essedinex vagy, a színház főnöke, ha nem tévedek - vágott közbe Fafhrd
határo-zottan. Magas hangja úgy vágta el a másik rekedt baritonját, mintha
trombita harsant volna fel. - Az én nevem Fafhrd, Mor és Nalgron, a Legendatiprő
fia vagyok. Vlana, a kultúrtáncos nem halt meg, csak elkábítot-ta néhány
hógolyó. Ez az ő sátra. Nyissátok ki.
Majd mi ellátjuk, barbár - felelte Essedi-nex nyomatékosan, bár visszavett
hangja éléből. Részben meglepte, részben kissé el-bátortalanította az ifjú
határozottsága, amint mindent rendbe tett, közölvén, hogy kicsoda ő, és mi
történt. - Add át és mehetsz.
Én fogom lefektetni - mondta Fafhrd. -Nyissátok ki a sátrat.
Essedinex megvonta a vállát, és intett a Mingolnak, aki gúnyosan elvigyorodott,
majd fél kezével kibontotta a bejarat kötelét, és könyökével megemelte a
sátorlapot. Oda-bentről szantálfa és ruhaillatosító illata áradt ki a szabadba.
Fafhrd lehajolt és belé-pett.
Nagyjából a sátor közepén prémekből ra-kott fekhelyet pillantott meg, mellette
agyagedényeknek támasztott ezüst tükör ál-lott, körötte szanaszét tömzsi
üvegcsék. A sátor legvégén jelmezek hevertek halomban.
Fafhrd gondosan megkerülte a tűzhelyet, melyből vékony füstcsík szállt fel,
letérdelt és óvatosan elhelyezte terhét a fekhelyen. Ezek után kitapintotta
Vlana pulzusát a
csuklóján és a nyakán, felhajtotta a sötét szemhéjakat, belenézett külön-külön
mind-két szembe, majd finoman kitapintotta a jó-kora púpokat a lány ajka alatt
és homlokán. Ezután csavart egyet a bal fülcimpán, és amikor a lány erre sem
éledt fel, az ifjú fejét megrázva, széthajtotta a vörös köpeny szár-nyait, és
elkezdte kigombolni az alatta levő blúzt.
Essedinex, aki mindeddig a többiekkel együtt bizonyos csodálkozással vegyes
ámu-lattal figyelte a történteket, most felkiáltott:
No, hát ilyet...buja kölyök, hagyod abba!
Csend - szólt Fafhrd parancsoló hangon, és folytatta a műveletet.
A két pokrócos lány vihogni kezdett, szá-juk elé kapták kezüket, és vidáman
bámulták Essedinexet meg a többieket.
Fafhrd hátrasimította hosszú haját, hogy szabaddá tegye arcát, előrehajolt, és
fülét Vlana alig gránátalma nagyságú, bronzvö-rös bimbójú mellei közé helyezte.
Arca ko-moly maradt. A lányok újabb vihogást foj-tottak el. Essedinex különös
torokhangot hallatott, úgy látszott hosszabb beszédre ké-szül.
Fafhrd ismét felült és így szólt:
Nemsokára visszatér belé a szellem. A sérülésekre hókötést kell rakni, ha
elolvad, lecserélni. Most adjatok egy pohárral a leg-jobb pálinkátokból.
A legjobb pálinkámból! - kiáltotta felhá-borodottan Essedinex. - Ez már sok!
Először
egy kis vetkőztetés, azután erős ital. Taka-rodj innen, szemtelen kölyök!
- Én pusztán azt szeretném tudni - kezdte válaszát Fafhrd tiszta, de immár
enyhén fe-nyegető hangon -, hogy...
Szavait ápoltja szakította félbe, aki fel-nyitotta szemeit, megrázta a fejét,
fintor-gott, majd határozott mozdulattal felült. Et-től azonban elsápadt, és
tekintete zavarossá vált. Fafhrd segített neki hátradőlni, és né-hány párnával
felpolcolta a lábait. Azután megnézte az arcát. A színésznő tágranyílt szemmel,
kíváncsian nézett vissza rá.
Fafhrd kicsiny, éles vonású arcot látott, mely már nem tűnt lányosan fiatalnak,
de a púpok ellenére volt benne valami zárkózott, macska jellegű szépség. Hosszú
szempillájú, nagy, barna szemei meglepően értelmesek voltak. Magány és
céltudatosság sugárzott belőlük, a látottak gondos mérlegelése.
A lány szép arcú, talán tizennyolc telet megért ifjút látott maga előtt. Busa
feje és előreugró álla arra utalt, hogy még mindig növőfélben van. Arcát
kétoldalt leomló vörö-ses-arany haj keretezte. Szemei zöldek és ti-tokzatosak
voltak, mint a macskáké. Ajkai teltek, de zártak, mintha arra szolgálnának, hogy
ne engedjék kiszökni a szavakat, csakis a titokzatos szemek parancsára.
Az egyik leány felemelt egy üveget az alacsony asztalkáról, és félig teletöltött
egy poharat pálinkával. Fafhrd elvette a kezéből, megtámasztotta Vlana fejét, és
lassú kor-
tyokban inni adott neki. A másik lány gyap-júrongyokba csavart porhavat hozott,
letér-delt a fekhely túloldalára, majd kötözni kezdte Vlana sérüléseit.
Miután megkérdezte Fafhrd nevét, és megbizonyosodott felőle, hogy ő mentette ki
a hóasszonyok karmai közül, Vlana így szolt hozzá:
Miért ilyen magas a hangod?
Egy szkald énekesnél tanulok - felelte az ifjú. - Csak igazi szkaldoknak van
ilyen hangjuk. Akik mély hangon óbégatnak, nem azok.
Milyen jutalmat vársz a megmentése-mért? - kérdezte Vlana vakmerően.
Semmit - felelt Fafhrd.
A két lány vihogni kezdett, de Vlana szi-gorú pillantására nyomban elhallgattak.
Kötelességem volt megmenteni téged -tette hozzá a fiú -, mivel a hóasszonyok
ve-zére az anyám. Tiszteletben kell tartanom anyám akaratát, de nem engedhetem,
hogy rosszat cselekedjen.
És miért teszel úgy, mintha valami pap, yagy gyógyító lennél? Ez is anyád
akarata? - firtatta Vlana. Apró mellei még mindig szabadon voltak, de Fafhrd nem
nézett oda, egyre csak a színésznő ajkait és szemeit fi-gyelte.
A gyógyítás része az éneklő szkald mű-vészetének - magyarázta. - Ami pedig
anyá-mat illeti, megteszem ami vele szemben kö-telességem, de sem többet, sem
kevesebbet.
Vlana, nem okos, hogy így beszélgetsz ezzel az ifjúval. - Essedinex szólt közbe,
de most már ingerültség helyett idegesség re-megett a hangjában. - El kell... -
El kell...
Halgass! - csattant fel Vlana. Azután megint Fafhrd felé fordult. - Miért jársz
fe-hérben?
Ez a Hóklán népéhez illő viselet. Én nem követem a festett sötét szőrmék
újkeletű di-vatját. Apám is mindig fehéret yiselt.
Már nem él?
Nem. Meghalt, amikor megkísérelt meg-mászni egy tabunak nyilvánított hegyet, a
Fehér Agyarat.
Anyád pedig azt kívánja, hogy járj fe-hérben, mintha apád tért volna vissza?
Fafhrd erre a ravasz kérdésre nem vála-szolt, de még homlokát sem ráncolta
össze. Ehelyett más témába kezdett.
- Hány nyelvet beszélsz ezen a tört
Lankhmarézen kívül?
Erre végre elmosolyodott a lány.
Micsoda kérdés. Nos hát, bár nem éppen kiválóan, de tudok Mingolul, Kvarchish-
ul, Fel- és Alföldi Lankhhmarézul, Qurmalliul, régi Ghoul-ul, ismerem a sivatagi
beszédet és ezen kívül három keleti nyelvet.
Helyes - bólintott Fafhrd.
Na és aztán miért? '
Mert ez azt jelenti, nogy nagyon civili-zált vagy.
A lány keserűen felnevetett.
- És ez mitől olyan nagyszerű?
Fontos, mert te kultúrtáncos vagy. Min-denesetre, engem érdekel a civilizáció.
Jön valaki - sziszegte Essedinex a sátor bejáratából. - Vlana, az ifjúnak el
kell...
Nem kell - jelentette ki dacosan a szí-nésznő.
Sajnos, valóban el kell mennem - bólin-tott ültéből felemelkedve Fafhrd. -
Tartsátok frissen a hópakolást, és pihenj estig - mondta Vlanának. - Azután
igyál még pálinkát és forró levest.
Miért kell elmenned? - kérdezte Vlana felkönyökölve.
Megígértem anyámnak - válaszolta Fafhrd anélkül, hogy visszanézett volna.
Anyádnak...
Amikor lehajolt, hogy kilépjen a sátorból, Fafhrd még visszanézett.
Sok mindennel tartozom anyámnak. Ve-led szemben egyelőre nincsenek
köteles-ségeim.
Vlana, el kell mennie! Ő jön - suttogta Essedinex színpadi modorban. Ezenközben
azon igyekezett, hogy Fafhrdot kituszkolja a sátorból, de hiába volt az ifjú
vékony, ezzel az erővel egy fát is megpróbálhatott volna kidönteni.
Vlana közben begombolta a ruháját.
- Félsz attól, aki jön? - kérdezte.
Fafhrd elgondolkodva pillantott rá, de
nem válaszolt a kérdésre. Kibújt a bejáraton, felállt és így várta, hogy a
közeledő előbuk-kanjon a ködből, amely csak nem akart el-
oszlani. A haragos arcú férfi, aki a sátor felé tartott, körülbelül ugyanolyan
magas volt mint Fafhrd, ám majd' félszer olyan széles, és kétszer annyi idős.
Barna fókabőr ruháját ametiszttel díszített ezüstpántok szegélyez-ték. Karján
aranykarkötők, nyakán vastag aranylánc függött - egy kalózvezér jelvé-nyei.
Fafhrd ijedtséget érzett, bár nem a köze-ledő férfi láttán, hanem mert úgy
emléke-zett, hogy az események kezdetén még sok-kal kevesebb hókristály lapult a
sátrak tete-jén.
Mor és testvérei a hideg elemeket uralták leginkább. Vonatkozott ez a levesek és
a ve-sék lehűtésére éppúgy, mint a kardok vagy a hegymászó kötelek
megfagyasztására és el-repesztésére. Sokszor gondolkodott azon az ifjú, vajon
Mor varázsolta-e szívét is ilyen hideggé. Most aztán a lányra is rászabadítot-ta
a hideget. Figyelmeztetnie kéne, de a civi-lizált színésznő amúgy is csak
kinevetné.
A nagydarab férfi elérte Fafhrdot.
- Tiszteletreméltó Hringorl - üdvözölte a fiú csendesen.
Válasz helyett a férfi ütésre lendítette balját. Fafhrd elhajolt az ütés elől,
kissé megcsúszott a havon, majd felegyenesedett és elindult abba az irányba,
amerről jött.
Hringorl lihegve bámult utána néhány szívdobbanásnyi ideig, azután elrántotta a
félhenger alakú sátor bejáratát fedő bőrla-pot, és berontott.
Hringorl kétségetlenül a hőklán egyik legbefolyásosabb férfiúja, nyugtázta
gon-dolatban Fafhrd, bár hagyomány szegő szo-kásai és brutális viselkedése miatt
soha nem választották be a főnökök közé. A hóasszo-nyok gyűlölték ugyan, de nem
volt rajta ha-talmuk, mivel anyja rég meghalt, ő pedig so-ha nem házasodott meg.
Vágyait a kalózka-landokon zsákmányolt ágyasokkal elégítette ki.
A fekete turbános férfi, aki eddig látha-tatlanul lapult a háttérben, most
odalépett Fafhrdhoz.
Jól szerepeltél barátom - mondta. -Ahogy megmentetted a táncost...
Te Vellix vagy, a Kalandor - szólt Fafhrd közömbös hangon.
Az bólintott.
Klelg Nar-ból hoztam az italt a vásárra. Meghívlak egy kóstolóra a
legkiválóbbikból.
Sajnos, megígértem anyámnak, hogy megkeresem - mondta az ifjú.
Akkor egy más alkalommal - bólintott könnyedén Vellix.
Kiáltás harsant.
- Fafhrd! - Hringorl hangja volt, de immár
nem csendült benne düh.
A fiú megfordult. A nagydarab férfi a sá-tor mellől kiáltott, de amikor látta,
hogy Fafhrd nem mozdul, odasétált hozzá. Ez-alatt Vellix eltűnt a háttérben.
Távozása éppoly könnyed és sima volt, mint egész mo-dora.
- Ne haragudj Fafhrd! - mondta Hringorl
nyersen. - Elnézést kell kérnem, nem tud-
tam, hogy megmentetted a táncos életét.
Nagy szolgálatot tettél nekem. Tessék... -
Lekapcsolta csuklójáról az egyik nagy
aranykarkötőt, és Fafhrd felé nyújtotta.
A fiú nem mozdult érte.
Nem neked tettem szolgálatot - mondta. - Anyámat óvtam meg egy gonosztett
elkö-vetésétől.
Vitorláztál a parancsnokságom alatt -csattant fel Hringorl, bár továbbra is
meg-próbált valamiféle vigyort erőltetni az arcá-ra. - Az ajándékaimat épp úgy
el kell fogad-nod, mint az utasításaimat. - Megragadta Fafhrd kezét,
beleerőltette markába a súlyos fémhengert, rázárta az ujjait, majd hátralé-pett.
Az ifjú azonnal térdre borult előtte, és ha-darni kezdett:
• - Ne haragudj, de nem vehetem el, amit nem jogosan szereztem. És most anyámhoz
kell mennem, elígérkeztem.
Amikor befejezte, épp oly sebesen talpon volt, mint ahogy leborult. Távozott.
Mögöt-te, a feltöretlen hórétegen ott csillogott az aranykarkötő.
Még eljutottak a fülébe Hringorl megle-pett horkantásai és visszafogott
átkozódása, de nem fordult vissza, hogy lássa, vajon a férfi magához veszi-e
visszautasított ado-mányát. Mindenesetre enyhe cikkcakkban lépdelt, és fejét
lehajtotta, mert tartott tőle,
hogy Hringorl esetleg utánavágja a tömör fémtárgyat.
Rövidesen elérte a helyet, ahol anyja ült hét másik hóasszony társaságában.
Köze-ledtére felálltak. Megállt előttük egy méter-re.
- Itt vagyok, Mor - szolt, de nem emelte
fel fejét, és nem nézett feléjük.
- Soká jöttél - mondta Mor. - Túl soká.
Körülötte hat fej szaporán bólogatott.
Csak Fafhrd vette észre, mert szeme sarká-ból gondosan figyelte őket, hogy a
hetedik, legkarcsúbb hóasszony csendesen hátrálni kezd.
- De most itt vagyok - mondta az ifjú.
Nem engedelmeskedtél a parancsomnak - jelentette ki Mor jéghideg hangon.
Elgyö-tört, egykor szép arca most boldogtalansá-got tükrözött volna, ha nem lett
volna annyi-ra büszke és uralkodó természet.
Most azonban engedelmeskedem - ve-tette ellen Fafhrd. Látta, hogy a hetedik
hó-asszony futásnak ered, majd lengő palástja eltűnik a lakósátrak között. A
fehéren tor-nyosuló erdő határa felé tartott, amely Hi-degsarkot szegélyezte
mindenütt, ahol nem a Trolltalp kanyon húzódott.
Nos, jó - biccentett Mor. - És most enge-delmesen követni fogsz az álomsátorba,
ri-tuális megtisztulásra.
Nem szennyeztem be magamat - közölte Fafhrd. - Ezenkívül pedig úgy tisztítom meg
a lelkemet, ahogy én akarom, és ahogy az Is-tenek is akarják.
Mor udvartartása csettintésekkel adta je-lét rosszalló megdöbbenésének. Fafhrd
me-részen szólt ugyan, de fejét továbbra is le-hajtva tartotta, hogy ne lássa
arcukat, és te-kintete ne találkozzék dermesztő pillantá-sukkal. Ebből a szögből
a nők úgy néztek ki, akár egy csoport fehér nyírfa...
Nézz a szemembe - mondta Mor.
Én eleget teszek a felnőtt ifjak összes kötelességének - mondta fiú. - Eleséget
szer-zek és kardom erejével őrzöm a sátrat. Tud-tommal azonban, anyám szemébe
nézni nem kötelességem.
Apád mindig engedelmeskedett nekem -mondta Mor vészjósló hangsúllyal.
Valahányszor meglátott egy magas he-gyet, megmászta - emlékeztette Fafhrd. -
Ebben nem engedelmeskedett senkinek, ön-magán kívül.
Úgy van, és bele is halt - kiáltotta Mor, mesterien kordában tartva keserűségét,
de ugyanakkor ki is mutatva érzelmeit.
És a nagy hideg, ami megrepesztette a kötelet és a csákányt, amikor a Fehér
Agya-rat megmászta? Az vajon honnan szárma-zott? - Fafhrd keményen megnyomta
szava-it.
Mor környezete levegőért kapkodott az elhangzottak után. Az asszony legmélyebb
hangján mondta ki a végső szavakat.
- Anyád megátkoz engedetlenségedért és
gonosz gondolataidért, fiam.
Volt valami különös sietség abban, ahogy Fafhrd válaszolt.
Fiad engedelmesen fogadja átkodat, anyám.
Nem téged átkozlak meg, hanem gonosz képzeletedet - mondta Mor.
Az ifjú félbeszakította.
- Ennek ellenére becsben fogom tartani -
jelentette ki. - És most magamnak engedel-
meskedem, amikor itthagylak benneteket.
Remélem, a bosszúállás ördöge rövidesen el-
hagy, anyám.
Ezzel - fejét egy pillanatra sem emelve fel - gyors léptekkel elsietett az erdő
irányá-ba, keletre térve el a lakósátraktői. A hely, ahová tartott, nyugatra
feküdt attól a na-gyobb erdőnyelvtől, ami dél felé húzódott, majdnem az
Istenházáig. Mor kíséretének dühös morajlása elkísérte egy darabon, de anyja nem
szólt utána, bár Fafhrd talán nem bánta volna.
A fiatalok sebei könnyen gyógyulnak. Mi-re imádott erdejéhez ért, ahol úgy
tudott jár-ni, hogy a legapróbb, kristállyal burkolt ágat sem súrolta, érzékei
egészen tisztán működ-tek, és belső világa már oly makulátlanul ra-gyogott,
felkészülve a következő élményre, mint a lába előtt heverő szűzhó. A
legegy-szerűbb utat választotta, amely elkerülte a fenyegető, gyémántosan fénylő
tüskebokro-
kat és a fenyőfák által takart gránittömbö-ket.
Látott madárnyomokat, mókusnyomokat, többnapos medvelábnyomot. Hőmadarak csőre
csattant, ahogy megszerezték maguk-nak piros hóbogyóikat; bundás hókfgyd
szi-szegett felé, amint megzavarta, és nem lepő-dött volna meg, ha egyszerre egy
jégtüskés hátú sárkány bukkan elő a fák közül. így az-tán cseppet sem
csodálkozott, amikor az egyik vén fenyő törzsén megnyflt a hőfedte kéreg, és a
nyíláson át előbukkant a fa szel-leme, egy vidám, kékszemű, szőke hajú le-ány
képében, aki nem lehetett több tizenhét évesnél. Az igazat megvallva, azóta
számí-tott erre a jelenetre, amióta látta a hetedik hőasszonyt eltűnni a
rengetegben.
Azért néhány szívdobbanásnyi meglepe-tést színlelt. Azután előreugrott és nagyot
kiáltott.
- Mara, kis boszorkányom! - Majd két kar-
jába kapta a lányt, s kiemelte a fa álcájának
sötét hátteréből. Ezután még erősebben ölel-
te, s így álltak vagy húsz, igen kellemes szív-
dobbanásnyi ideig, mint egy fehér oszlop,
csuklya a csuklya mellett ajak az ajakon.
A lány kezével Fafhrd jobbját kutatta, és amikor megtalálta, testéhez vonta
hosszú köpenye alá, és feszes hasához szorította.
Találd ki mi ez - suttogta izgatottan, míg Fafhrd fülét nyaldosta.
Egy lány része. Azt hiszem, ez egy... -kezdte vidáman a fiú, de gondolatai már
másfelé jártak, mégpedig igen veszélyes irányban.
- Ostoba! Ez a valami a tiéd is - biztatta a
kedves suttogás.
A veszélyes irány hirtelen meredek, jeges csúszdává változott, aminek végén ott
várta a kérlelhetetlen bizonyosság. Azért bátran válaszolt.
Nos, remélem nem próbálkoztál mások-nál is, bár ez jogodban áll. Nagyon
megtisz-telve érzem magam...
Te buta állat! Úgy értem, hogy ez a vala-mi a miénk, kettőnké.
Az irány sötét folyosóba torkollt, ami mély vermet rejtett. Szinte önkéntelenül,
az alkalomhoz illő jókora szívdobbanással tette fel a kérdést.
-Csaknem...?
- De. Biztos vagyok benne, te szörnyeteg.
Kétszer már hibáztam, ezúttal azonban bi-
zonyos.
Inkább, mint életében valaha, Fafhrd aj-kai kötelességszerűen elzárták a szavak
út-ját. Amikor végre szóra nyitotta száját, a gondosan megfontolt szavak már
ugyanazt tükrözték, amit a titokzatos zöld szemek. Boldog sietséggel dicsérte
kedvesét.
Milyen csodálatos! Apa leszek! Milyen ügyes vagy Mara!
Bizony ügyes - nyugtázta Mara. - Ilyen finom holmit formálni a te durvaságodból!
Na, de most megfizetek azért a hálátlan
megjegyzésért, hogy "remélem nem próbál-tál ki másokat".
Felkapta hátul a szoknyáját, és Fafhrd mindkét kezét gerince tövéhez vezette,
egy bőrszíjakból fűzött csomóig. (A hóasszo-nyok viselete hasonlított a
férfiakéhoz, bár a hosszabb kabáttol eltekintve praktikusabb volt. Prém
csuklyát, prém csizmát viseltek, derekukon bőrszíjat, melyhez magasszárú
prémharisnyát kötöztek. Erre egy, vagy több prémkabát és köpeny került.)
Mialatt ujjaival kitapintotta a csomót, melyből három feszes szíj vezetett ki, a
fiú megszólalt.
Igazán nem kedvelem, Mara kedves, ezeket a szüzesség-óvó szerkezeteket. Nem
civilizált eszközök, arról nem is beszélve, hogy a vérkeringést is lassítják.
Te és a civilizációs lelkesedésed! Majd kigyógyítlak belőle szerelemmel és
gyerek-neveléssel, ne félj! Na gyerünk, oldozd ki a csomót és közben
ellenőrizheted, hogy ezt nem más kötötte meg.
Fafhrd eleget tett a felszólításnak, és be kellett ismernie, hogy a csomó
valóban az ő műve. A művelet eltartott egy darabig, nagy élvezetet okozva
Marának, aki halkan sikon-gott és nyögdécselt, miközben gyengéden csipkedte,
harapdálta a fiút. Addigra már Fafhrdban is feltámadt az érdeklődés, és amikor
elvégezte a feladatot, jutalmul meg-kapta, ami az udvariasságból hazudozókat
megilleti. Mara imádta, amiért a megfelelő
hazugságokat mondta neki, és ezt ki is mu-tatta kihívó viselkedésével. Fafhrdot
alapo-san felizgatta a lány vonzalma, és ez az izga-lom most már önmagát
erősítette...
Rövid ölelkezés, gyöngéd simogatás után, mellyel kimutatták kölcsönös
vonzalmukat, ledőltek a hóra egymás mellé, és tetőtől tal-pig betakaróztak fehér
prémjeikkel.
Az arrajárő bátran hihette volna, hogy az egyik hóbucka megelevenedett, és
rövidesen valami különös lénynek - hóembernek, li-dércnek, vagy holmi démonnak -
ad életet.
Bizonyos idő múltán a domb egészen megnyugodott, és képzeletbeli gyalo-gosunknak
igen közel kellett volna hajolnia a felületéhez, hogy tisztán ki vehesse a
ki-szűrődő beszélgetés tartalmát.
MARA: Na, találd ki mire gondolok!
FAFHRD: Hogy te vagy a mámor király-nője, ooh..!
MARA: Oooh, mi?! Meg arra, hogy te vagy a vadállatok királya. Nem, te buta. Majd
én megmondom. Éppen arra gondol-tam, mennyire örülök, hogy végre túl vagy azokon
a déli kalandozásokon, és nyugodtan összeházasodhatunk. Biztosan tudom, hogy
tucatjával erőszakoltad meg a déli nőket, vagy legalábbis megkaptad tőlük, ami
pén-zért kapható, és bizonyára ezért vagy úgy oda a civilizációért. De nem
érdekel. Majd én kiábrándítalak belőlük.
FAFHRD: Élesen vág az eszed drága Ma-rám, de azért eltúlzod annak a pár
kalózki-rándulásnak a jelentőségét, amit még Hrin-gorl vezetése alatt tettem
meg. Különösen ami a szerelmi kalandoknak kedvező alkal-mak gyakoriságát illeti.
Először is, azokból a partmenti városokból, ahol kiszálltunk, a la-kosok és
különösen a nők, már jóelőre elme-nekültek a dombok közé. Ha került is volna sor
erőszakra, én lettem volna az utolsó a sorban, hiszen én voltam a legfiatalabb,
s így nemigen csábított a dolog. Az igazat meg-vallva, összesen két érdekes
emberrel akad-tam össze az út alatt, két öreggel, akiket vált-ságdíj reményében
tartottunk fogva. Tőlük tanultam azt a keveset, amit Felső-Lankh-marézül, meg
Quarmalli nyelven tudok. Ezenkívül még egy cingár varázslóinast is megismertem,
aki valami bozótvarázslőnál tanulta a mesterséget. Ez a fiú ügyesen bánt a
tőrrel, és neki is legendatipró módra járt az agya, mint apámé.
MARA: Percig se bánd! Az élet újra izgal-mas lesz ha összeházasodtunk.
FAFHRD: Éppen ebben tévedsz, drága Marám. Várj, megmagyarázom! Ismerem anyámat.
Mor elvárja tőlem, hogy amint megházasodtam, a feleségem főzzön és el-lássa az
összes sátor körüli teendőket. Úgy bánna veled, mintha hét-nyolcad részben
rabszolga, egynyolcad részben pedig az én ágyasom lennél.
MARA: Hah! Hát akkor majd megtanulsz uralkodni az anyádon, Fafhrd. De még ettől
sem kell tartanod, kedves. Látom, hogy nem ismered azokat a fegyvereket, amikkel
egy fáradhatatlan fiatal feleség szembe szokott szállni az anyósával. Majd én
megmutatom neki, hogy hol a helye, még ha meg is kell mérgeznem. Megölni persze
nem akarom, csak éppen legyengíteni egy kicsit. Alig fo-gyott el háromszor a
hold, remegni fog ha ránézek, te pedig végre egészen férfinak érezheted majd
magad. Tudom, hogy csökö-nyös apád korán meghalt, és egyedüli gyerek vagy.
Nagyon nagy hatással lehetett rád, de majd én...
FAFHRD: Én már ebben a pillanatban egészen férfinak érzem magam, te kis
er-kölcstelen, méregkeverő boszorka, te kis jégtigris macska. Ezt most
haladéktalanul bebizonyítom, úgyhogy védd magad! Hah, hát így támadsz, na várj
csak...!
A hdbucka ismét rángatózni kezdett, mint egy szívrohamban haldokló, hatalmas
jeges-medve. A mackó végül szép zenére adta ki lelkét, mert a jégkristályok,
melyek furcsa-mód természetellenes gyorsasággal szapo-rodtak Fafhrd és Mara
ruháin beszélgetésük alatt, most csilingelve törtek össze, és szi-lánkjaik
szétterültek a bucka körül, a ha-von....
A rövid nappal oly gyorsan sietett az éj-szakába, mintha még maguk az istenek
is, akik az*égitesteket vezérlik, türelmetlenül várták volna az esti műsor
kezdetét.
Hringorl tanácskozásra ült össze három leghűségesebb harcosával. Homlokukat
rán-colták, bólogattak. Fafhrd neve is elhang-zott.
A höasszonyok hógolyókkal kishíján agyonütötték a legfiatalabb házas férfit a
Hóklánból, aki meglehetősen meggondolat-lanul épp akkor elegyedett beszédbe egy
fia-tal Mingol színésznővel, amikor arra por-tyáztak a nők. Miután az
elkövetkező két napban biztosan nem lehetett olyan állapot-ban, hogy
ellátogasson az előadásra, fiatal felesége a leggondosabb ápolásban
részesí-tette.
Mara, aki olyan boldog volt mint egy hó-galamb, maga is benézett a fiatal párhoz
Amikor azonban elnézte, hogy milyen ma-gatehetetlen a férfi, és mennyi
gyengédség-gel veszi körül a felesége, a mosoly lefagyott az arcáról, és
álmodozó tekintete is kijóza-nodott. Háromszor is készült megszólalni, de végül
összeszorította a száját és távozott.
Az asszonyok sátrában Mor és gyülekeze-te azon igyekezett, hogy Fafhrdot
varázslat-tal hazatérésre kényszerítsék, illetve meg-hűtsék a veséjét, azután
tágabb körű megbe-szélést folytattak az egész Hóklán, valamim a színésznők
megzabolázásának mikéntjé-ről.
A második varázslat semmiféle hatással nem volt Fafhrd-ra, talán mert éppen
azzal egyidőben vett hófürdőt. Mindenki tudja, hogy nem hat a varázs, ha az
illető épp abban az időben más formában is elszenvedi a ha-tást, amit a bűbáj
kívánt reábocsátani. Ami-kor Marától elvált, ledobálta ruháit és bele-vetette
magát egy nagyobb hőkupacba, ahol minden egyes testrészét gondosan ledör-zsölte
a bénítóan hideg porhóval. Miután ezt befejezte, tömött fenyőágat tört magának,
és ezzel verte végig a testét, részben, hogy leporolja magát, részben pedig,
hogy vérke-ringését meggyorsítsa.
Amikor felöltözött, megérezte az első bű-bájosság hatását, de erőt vett magán,
és ti-tokban beosont két öreg kalmárhoz, a sátruk-ba. Zax és Effendrit volt a
nevük, valamikor apja barátai voltak. Megengedték neki, hogy ledőljön náluk egy
bőrhalomra, és szundít-son egyet napszálltáig. Anyja varázslata ugyan nem
követhette őt a hagyományosan Mingol területnek nyilvánított apró enklávé-ba,
ennek ellenére rengeteg jégkristály kép-ződött a Mingol sátor ponyváján, amit
aztán az öreg Mingolok majomszerű fürgeséggel, ügyesen levertek egy hosszú
rúddal.
A csilingelő hangok kellemesen behatol-tak Fafhrd álmába anélkül, hogy
felébresz-tették volna. Ez a tudat igencsak bosszantot-ta volna anyját, mivel
szerinte az öröm és pi-henés egyaránt ártalmas a férfiakra.
A fiú álmában Vlanát látta. Finom ezüst-szálakból font hálót viselt ruha
helyett, melyről a csomóknál apró ezüstcsengettyűk lógtak, s ebben táncolt. Ez a
látomás dühítet-te volna csak Mórt igazán, s így valóban sze-rencsés volt, hogy
ebben a pillanatban éppen nem kívánt bűbájos erejével fia elméjébe pillantani.
Vlana is aludt. Korábban az egyik Mingol lánynak adott egy fél szmerduk
előleget, így az mellette maradt. Lecserélte a hókötéseket amikor elolvadtak, s
ha úgy látta, hogy a sé-rült táncosnő ajka kiszáradt, megnedvesítet-te néhány
csepp édes borral. Vlana elméjé-ben vadul kergették egymást a tervek és a
gondolatok, s ha ez felébresztette, egy keleti mondókát alkalmazott az újra
elalváshoz. Ez körülbelül így hangzott: "Mászik, alszik; éb-red, réved; kutat,
mutat; szunnyad, dunnyad; karmol, barmol; égett, végett; alul, balul; ta-lál,
halál; számol, rámol; fekszik, tetszik; ug-rik, hullik; mászik, alszik". Ha
véget ért, többször is elmondta magában a furcsa rím-kört. Tisztában volt az
afféle igazságokkal, hogy egy nő nem csak bőrén, de elméjében is ráncosodhatik,
meg, hogy a zsák megtalálja a foltját. Ugyanakkor azt is tudta, egy utazó
színésznő jól teszi, ha minden adandó alkal-mat megragad, hogy kialudja magát.
Vellix, a Kalandor, akinek semmi jobb dolga nem akadt, azzal töltötte az idejét,
hogy részben megfigyelt, részben pedig ki-hallgatott különböző embereket.
Végighall-
gatta Hringorlék tervezgetések, és hallotta Fafhrd nevét említeni. Később látta,
amint Fafhrd eltűnik a kereskedők sátrában, végül pedig figyelte, ahogy
Essedinex leissza ma-gát, és úgy döntött, hogy meghallgatja miről beszél.
A hal alakú színészsátrak egyikében Es-sedinex két Mingol ikerlánnyal, meg egy
serdülőkorú Ilthmarival vitatkozott. Borot-vált, meztelen testükre éppen akkor
kenték fel a kenőcsöket az esti előadáshoz, és Esse-dinex a mennyiséget
kifogásolta.
Az istenek fekete csontjaira mondom, tönkretesztek! - siránkozott. - Nem vagytok
kívánatosabbak egy bödön zsírnál.
Ha jól tudom, az északiak zsírosan sze-retik az asszonyaikat. Miért ne lehetne
kívül is zsír, ha belül az van? - szegezte neki a kér-dést az egyik Mingol.
Arról nem is beszélve - tette hozzá a má-sik -, hogy ha azt képzeled,
lefagyasztjuk a mellünket meg a lábujjainkat néhány büdös, öreg medve kedvéért,
akkor elment az eszed.
Ne aggódj Dexikém - bíztatta az Ilthma-ri, és megcsipkedte az öreg vörös arcát.
- Én mindig akkor nyújtom a legjobbat, ha csupa ragacs vagyok. Ugy odalesznek,
hogy fel-kergetnek a falakra! így legalább könnyen kicsúszunk a kezeik közül.
Csak semmi kergetés - kiáltotta Essedi-nex, és megragadta az Ilthmari vékony
vál-lát. - Ma este nem lesz orgia, értitek? Az iz-
gatás kifizetődik, az orgia nem. A lényeg az, hogy...
Jól tudjuk mi azt, hol a határ, papus -vetette közbe az egyik Mingoi lány.
És értünk hozzá, hogyan tartsuk kordá-ban őket - folytatta a másik.
És ha mi nem is, de Vlana igazán min-dent tud - fejezte be az Ilthmari.
Esteledett. A szemmel alig látható árnyé-kok meghosszabbodtak, a ködös levegő
las-san elsötétült. A mindenütt jelenlevő jég-kristályok pedig mintha még
gyorsabban nőttek volna. A kereskedősátrak körül - me-lyeket széles, hóborította
erdősáv választott el a lakósátraktól - egyre halkult, majd egé-szen elhalt a
zsibongás. Az asszonyok sátrá-ból kiszűrődő, végeérhetetlen kántálás azon-ban
felerősödött, a nők most mintha maga-sabb hangon énekeltek volna.
Északról esti szellő érkezett, megrázta a fákat, a jégkristályok csilingeltek. A
kántá-lás még erőteljesebb lett, s a szél, mintha pa-rancsra tette volna, elült.
Keletről és nyugat-ról ismét beáradt a köd, a kristályok tovább nőttek. A
kántálás mormogássá halkult. Hi-degsarokra feszült, várakozásteljes csend
borult, amint beállt az éj.
A világosság, mintha az éjszaka elől me-nekülne, eltűnt a jégmarta nyugati
látóhatá-ron.
Az Istenháza és a színészek sátra közötti keskeny téren valami megmozdult.
Kigyúlt egy apró láng, egy szikra, ami egyre fénye-
sebbé vált, kilenc, tíz, tizenegy szívdobba-násnyi ideig lidérces táncot járt
egyhelyben, majd sistergésbe csapott át, míg végül vas-tag lángcsóva lobbant fel
belőle.
Rakéta emelkedett a magasba lassan, egy-re gyorsulva. A farkából kicsapó
lángnyelv narancsszínű szikrákat szórt szét a levegő-ben. Már jó magasan járt a
fenyők fölött, szinte a mennyek határában, amikor egy pil-lanatra elsötétedett,
azután mennydörgész-szerű robajjal kilenc fehér csillaggá esett szét.
Ez a rakéta jelezte az első előadás kezde-tét.
Az Istenháza épülete egyetlen nagy hajó-ból állt. Gyér világítását és egyben
fűtését is az oltár felett égetett gyertyák adták, me-lyek ezúttal
áldozatbemutatás helyett szín-padi térként szolgáltak. Az oszlopok gya-nánt
hatalmas fenyőfák törzsei nyúltak rendszertelen összevisszaságban a mennye-zet
felé, s tartották a falakat - a hevenyészve összefűzött cserzett irhákat. A hajó
teteje mintegy öt embermagasságban húzódott, élő ágakból állt, és hóréteg
töltötte ki a rése-ket. Ez volt az Istenháza mennyezete.
A különös templomhajó bejárati oldalán és körben a falak mellett ültek tömött
sorok-ban a hóférfiak, sötét színekkel díszített ru-háikban. Farönkökön
összecsavart lepedő szolgált számukra ülőalkalmatosságul. A szesz már a fejükbe
szállt, nagyokat röhög-tek és rövid történetekkel meg durva tréfák-
kai szórakoztatták egymást, de nem nagyon emelték fel hangjukat. Vallásos áhítat
és né-mi félelem érintette meg lelküket, amikor beléptek az Istenházába, vagy
jobban mond-va Isten hajójába. Ezt az áhítatot pedig fur-csamód csak erősítette
a tény, hogy ez alka-lommal meglehetősen közönséges célra használják az
épületet.
Egyre erősödő dobpergés töltötte be a ter-met, mely kezdetben olyan halk volt és
vész-jósló, akár a jégréteg roppanása a hóleopárd léptei alatt. Senki sem tudta
volna pontosan megmondani, mikor kezdődött. Lassanként elcsitult a moraj és a
mozgolódás a közönség körében, a dobszó felerősödött, a férfiak tér-dükre
ejtették kezüket, és a sok szempár a színpadot rejtő függönyre szegeződött,
me-lyet egymásba fonódó szürke-fekete, ka-nyargós minták díszítettek.
Egyre hangosabbá vált a dobolás. Fel-gyorsult, szövevényes ritmusokba
bonyoló-dott, majd újra elhalkult, és megállapodott a leopárdléptek szintjén.
Egészen pontosan tartva a dobszó ütemét, kiügetett a színpadra egy nősténynek
látszó lény. Ezüst bunda fedte karcsú testét, hosszú lábai voltak, hegyes fülei,
hosszú bajsza és fehér agyarai. Mintegy nyolcvan centiméter magas lehetett. A
hosszú fekete haj volt egyetlen emberi vonása, amely jobb válla fe-lett átvetve
szinte a földet söpörte.
Háromszor körüljárta a színpadot, miköz-ben a deszkákat szimatolta, mintha zsák-
mány után kutatna, és mély torokhangon morgott.
Egyszerre észrevette a közönséget. Hát-rahőkölt, felsikoltott, és hosszú, fényes
kar-mokban végződő mellső lábaival néhányszor fenyegetően kapott a nézőtér felé.
Többen annyira megrémültek a közönség tagjai kö-zül, hogy szomszédaiknak kellett
őket visszatartani, nehogy kést vagy baltát vágja-nak a valódinak és
veszélyesnek tűnő állatba.
A bestia vicsorogva figyelte az embere-ket. Hátrahúzott ínye mögül elővillantak
agyarai, és ahogy ide-oda forgatta pofáját, rövidszőrű farka ütemesen lendült
egyik ol-dalról a másikra.
Azután leopárdhoz illő táncba kezdett, melynek témája az élet, a halál és a
szerelem volt. Néha ugyan kétlábra emelkedett, de na-gyobbrészt négy lábon
mutatta be a produk-ciót. Ugrándozott és kutatott, fenyegetett és
visszahúzódott, támadott és menekült, buja hangon nyivákolt és kéjesen
vonaglott.
A hosszú, fekete haj nem tette könnyebbé a közönség számára, hogy felismerjék a
test-hezálló szőrmeruhába öltöztetett színésznőt a jelmez alatt. Érthetetlen
volt például, hogy a mellső lábai pont olyan hosszúak, mint a hátsók, és ez
utóbbiak mintha eggyel több ízületet tartalmaztak volna.
Gágogás hallatszott, amint valami fehér madár felröppent a színfalak mögül. A
ha-talmas ezüst-macska rávetette magát, és mellső lábával lesújtott az
áldozatra.
Mindenki hallotta az Istenházában a hd-galamb sikítását és gerincének
roppanását.
A nagy macska, aki immár kétlábon, nőies tartásban állt a színpadon, agyarához
szorí-totta a halott madarat, hosszan rábámult a közönségre, azután sietség
nélkül levonult a deszkákról.
A nézőtér soraibői vágyakozó és utálkozó sóhajtások elegye tört fel. De
mindannyian kíváncsiak voltak arra, hogy mi lesz a követ-kező szám, és vajon mi
történik ebben a pil-lanatban a színfalak mögött.
Fafhrd nem sóhajtott fel. Részben azért, mert ezzel felfedte volna rejtekét,
másrészt, mivel ő kedvére kielégíthette kíváncsiságát, hiszen pontosan látta, mi
történik a kacska-ringós mintázatú függönyök mögött.
Mivel életkora miatt eltiltották az előa-dástól, és Mor is minden
boszorkányságot latba vetett, hogy megakadályozza megte-kintésében, kénytelen
volt más megoldást választani. Röviddel a függöny felgördülte előtt, amikor
senki sem látta, felmászott az egyik kanyonoldali fára, aminek felső ágai az
Istenháza tetejéhez tartoztak. Mivel a fa-lakat vastag bőrszíjakkal kötözték, ez
nem volt nehéz feladat. Azután óvatosan előrekú szőtt két vastag, párhuzamos
ágon, miköz-ben vigyázott, hogy se a megbarnult tűleve-leket, se a könnyű
porhavat ne szórja le. Vé-gül talált egy jó kilátóhelyet, amely éppen a színpad
felé nyílt, de nagyrészt láthatatlan volt a közönség felőli oldalról. Amikor
elhe-
lyezkedett, már csak türelemre volt szüksé-ge, meg annyi óvatosságra, hogy
mocorgásá-val ne lökje le a tűleveleket és a havat a te-rembe. Azt remélte, ha
fel is néz valaki a mennyezetre és megpillantja fehér köpenye szegélyét,
bizonyára hónak véli azt.
Most kitűnően megfigyelhette, hogyan húzza le sebesen a két Mingol lány Vlana
jelmezét, a leopárdbőrt, mely karmos prém-kesztyűkben végződött. Azután saját
prém-harisnyáikat húztak le Vlana lábairól, mi-alatt az leült egy alacsony
székre. Ezután le-vették a fogakhoz erősített műagyarakat, és sebesen
lecsatolták a leopárdmaszkot meg a váll-lapot.
Alig néhány másodpercre rá a lány ismét színpadon volt. Ezúttal barlanglakónőt
imi-tált, rövid prémszoknyában. Kezében félig lerágott, vaskos csontot tartott,
melyet időn-ként lustán szájához emelt. Eljátszotta egy barlanglakónő egész
napját. Tüzet szított, elátta az újszülött csecsemőt, a nagyobb kölyköket
felpofozta, irhát cserzett és ne-hézkes öltésekkel megvarrta a szakadt pré-
meket. A jelenet valamivel izgalmasabbá vált, amikor megjelent a férj, akinek
jelenlé tét ügyes pantomimmel érzékeltette.
A közönségnek semmi nehézséget nem okozott a jelenet követése. Vigyorogtak,
amikor Vlana követelte, hogy férje mutassa meg, milyen húst hozott, és kimutatta
elége-detlenségét a sovány zsákmány láttán, majd nem volt hajlandó megölelni.
Nagyokat rö-
högtek, amikor Vlana kupán akarta vágni a csonttal, és fokozódott a derültség,
amint férje kitért az ütés elől, majd alaposan felpo-fozta az asszonyt, aki a
földre zuhant, és odabújtak hozzá reszkető kicsinyei.
Ebből a pozícióból távozott a színpadról, ezúttal azonban a másik oldalon, ahol
a füg-göny a színészbejáratot rejtette (mely egyébként a Hópap ajtaja volt). Itt
a félkarú Mingol várta, akinek sebesen mozgó öt ujja pergette ki a ritmust a
lába közé szorított do-bon. Vlana lekapta magáról a ruhát, egy szemceruza
segítségével, négy ügyes moz-dulattal ferdeszeművé varázsolta magát, majd
látszólag egyetlen lendülettel belebújt egy hosszú, csuklyás szürke köpenybe,
utóbb ismét a színpadon termett, ezúttal mint sztyepplakó Mingol asszony.
Az újabb, kecses mozdulatokkal eljárt pantomim után letérdelt a színpad
közepére, ahol egy üvegcsékkel megrakott asztalka állt. Itt gondosan
kikészítette arcát és rend-behozta haját, a nézőteret használva tükör-ként. A
csuklyás ruhát levetette, s így meg-láthatták a testhezálló, rövid piros
selyemru-hát, melyet a prém alatt viselt. Lenyűgöző látvány volt az öltözködés
folyamata: az aprólékos mozdulatok, ahogy felrakta a kü-lönféle színes krémeket
és porokat, meg a csillogó fiittereket az arcára, ahogyan a hosszú, gyémántfejű
tűkkel feltornyozta ha-ját - teljesen lekötötte a nézőket.
A befejezés pillanatában Fafhrdnak nagy szüksége volt lélekjelenlétére, mivel
valaki egy nagy marék havat csapott a szemére, és rászorította. Három
szívdobbanásnyi ideig teljesen mozdulatlan maradt, azután elka-pott egy
meglehetősen vékony csuklót, és fi-noman eltolta magától, miközben rázta a
fe-jét és pislogott.
A fogvatartott csukló kierőszakolta ma-gát markából, s egy adag hó aláhullott a
te-rembe. Éppen Hringorl egyik emberének nyakába esett, a farkasbőr kabát
gallérja mö-gé. Az illető, akit Hornak hívtak, ijedten fel-horkant, majd a
mennyezetre emelte tekinte-tét. Szerencsére azonban Vlana épp ebben a
pillanatban vetette le a piros selyemruha fel-ső részét, és kezdte korallpiros
színűre fes-teni mellbimbóit.
Fafhrd hátranézett, és Marát pillantotta meg, aki az övével párhuzamos dupla
ágon feküdt, fejével az ő vallanak magasságában. A lány fenyegetően mosolygott.
Ha én hógoblin lennék, akkor te most meghaltál volna - sziszegte felé. - Meg
akkor is, ha rádszabadítottam volna a négy fivére-met, hogy kapjanak el.
Egyébként, ezt kel-lett volna tennem. Az előbb a füleid már nem is éltek, csak a
szemed, ahogy azt a cingár lotyót bámultad. Hallottam, hogy Hringorl-lal is
szóváltásba keveredtél miatta! Még az aranykarkötőt is visszautasítottad.
Beismerem, drágám, hogy nagyon csen-desen és ügyesen lopóztál mögém - suttogta
Fafhrd leheletfinoman. - Úgy tűnik, hogy mindent látsz és hallasz ami
Hidegsarkon történik, még olyasmit is, ami nem. De ami azt illeti, Mara...
- Aha, most azzal jössz majd, hogy nő lé-
temre nem lett volna szabad idejönnöm. Ez a
férfiak előjoga, nemek közti szentségtörés,
meg ehhez hasonlók. Viszont, neked sem
szabadna itt lenned!
Fafhrd csak alapos megfontolás után vá-laszolt.
Szerintem az összes asszonynak itt vol-na a helye. Amit itt tanulhatnának,
nagyon is előnyükre válnék, és érdekelné őket.
Tanuljanak meg vonaglani, mint a bagzó macskák? Térden csúszkálni, mint egy
osto-ba rabszolga? Mert én már ezeket a jelenete-ket is láttam, amíg te csorgó
nyállal bámul-tad a színpadot, és észre sem vettél. Ti férfi-ak mindenen képesek
vagytok nevetni, külö-nösen, ha valami kis szégyentelen kurva le-vetkőzik
nektek, hogy felpiszkálja bennetek az ostoba, lihegő kéjvágyat, amitől az egész
fejetek vörös lesz, mint egy disznóé.
Mara egyre fokozódó hévvel ejtette ki ezeket a szavakat, félő volt, hogy Hor meg
a többiek egyszer csak felfigyelnek rá, de a jó szerencse ismét Fafhrd kezére
játszott. Vla-na eltűnt a színpadról, és vadabb, vágtató rit-musú, bár kissé
egyszerű muzsika hangzott fel. A félkarú Mingolt a kis Ilthmari kísérte fuvolán.
- Én nem nevettem, drágám - suttogta
Fafhrd sértődött, fensőbbséges hangon. - És
amint láthattad, a nyálam sem csorgott, nem
vörösödtem el, és nem is lihegtem. Egyetlen
ok késztet arra, hogy itt legyek. Szeretném
megismerni a civilizációt.
Mara rábámult, és az arcán ülő ádáz vi-gyor lassan gyengéd mosollyá enyhült.
Tudod mit, azt hiszem, te tényleg elhi-szed ezt, te nagy gyerek! - suttogott
csodál-kozva. - Persze kétséges, hogy egy vonaglő kurva ízléstelen látványa,
amit civilizáció-nak nevezel, érdekelhet bárkit is, vagy hor-dozhat-e üzenetet.
Vagy inkább az üzenet hiányát?
En nem hiszem, vagy gondolom - mond-ta Fafhrd. - Én tudom. - Mara többi
meg-jegyzését figyelmen kívül hagyta. - Egy egész világ hív minket, és mi csak
Hidegsar-kot látjuk belőle. Figyeld velem együtt az elő-adást, Marám, és okulj
belőle. A színésznő minden földrész és korszak kultúráját eltán-colja. Most
Nyolcvárosföld-béli asszonyt játszik.
Lehet, hogy Marát részben meggyőzték ezek az érvek, de az is lehet, hogy Vlana
le-gújabb kosztümje tette engedékenyebbé. Ez ugyanis tetőtől talpig eltakarta a
színésznő testét. A hosszúujjú, zöld felsőrész alatt bő-redőjű, kék szoknya
omlott a földre. A kul-túrtáncosnő egy kissé lihegett, nyakán látha-tóan
kidagadtak az erek a megerőltető tánc-
tői. Mindenesetre, a hóleány megvonta vál lát, és mosolyogva súgta Fafhrd
fülébe:
Nohát, be kell ismerjem, hogy csak-ugyan érdekes a maga visszataszító módján.
Tudtam, hogy megértesz engem, drá-gám. Te kétszer olyan okos vagy, mint a klán
akármelyik asszonya, sőt férfija. - Fafhrd búgó hangon szólt, miközben
gyengéden, de szórakozottan megsimogatta a lányt. Köz-ben végig a színpadot
figyelte.
Vlana sorra váltogatta a kosztümöket és a szerepeket. Először keleti hurit,
azután eti-kettől feszélyezett quarmalli királynőt, a Ki-rályok Királyának
kívánatos ágyasát, végül fekete tógás, fennhéjázó lankhmari hölgyet játszott. Ez
utóbbi művészi eszköz volt csu-pán, mivel Lankhmarban csak a férfiak visel-tek
tógát, azonban Newhon szerte ez a ruha-darab jelképezte az emberek képzeletében
Lankhmart.
Mara ezalatt mindent elkövetett, hogy le-endő férjét biztosítsa érdeklődéséről.
Kez-detben még valóban érdekelte a dolog, és gondolatban feljegyezte magának
Vlana ru-háinak és mozdulatainak bizonyos részlete-it, hogy később esetleg
felhasználhassa őket. Azután lassanként ráébredt, mennyivel fel-sőbbrendűbb nála
a színésznő, aki gondos képzésben részesült, tapasztaltabb volt, és tudása is
szerteágazóbb lehetett. Vlana táncművészetét kétségtelenül csakis szigorú
tréninggel, kitűnő tanároktól sajátíthatta el. Egy hóleánynak soha nem lett
volna alkalma
ilyen ruhákat viselni, mi több, beszerezni is képtelenség lett volna.
Kisebbrendűségi ér-zését lassan kiszorította a féltékenység, ami azután
gyűlöletbe csapott át.
A civilizáció kegyetlen dolog, Vlanát os-torral kéne kikergetni Hidegsarokról.
Fafhrdnak olyan asszonyra van szüksége, aki háztartást vezet neki, és féken
tartja za-bolátlan képzelőerejét. Persze nem az any-jára, aki felfalja
gyermekét, hanem egy szép és ravasz fiatalasszonyra, őrá.
Mereven figyelte Fafhrdot. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valami felgerjedt
hím, ellenkezőleg: olyan hidegnek tűnt, akár a jég. A színpadon zajló események
mind-azonáltal teljesen lekötötték a figyelmét. Mara tudta, hogy vannak olyan
férfiak, akik képesek teljesen elrejteni valóságos érzel-meiket.
Vlana levetette tógáját, és finom ezüst-szálakból szőtt, hálószerű ruhában állt
a színpadon. A csomóknál apró ezüstcsen-gettyűk lógtak a mezről. Mikor
tovalejtett és a csengettyűk megszólaltak, mintha ezer ap-ró kismadár énekelt
volna himnuszt a testé-ről. Karcsúsága most az ártatlan serdülőkort idézte, ám
leomló, hosszú haja rejtekéből mindentudó, kihívó pillantásokat küldött a
nézőkre.
Fafhrd nyugodt lélegzete felgyorsult. Szóval a valót álmodta meg a Mingolok
sát-rában! Figyelme, mely eddig megoszlott a táncos és az általa eltáncolt
messzi országok
között, most teljes egészében a nőre össz-pontosult, és erős vággyá változott.
Ezúttal még a korábbinál is nagyobb lé-lekjelenlétre volt szüksége, mivel Mara
fi-gyelmeztetés nélkül megragadta a nemi-szervét, s mielőtt még visszanyerhette
volna méltóságát, a lány már el is engedte, teljes erejéből oldalba vágta, és
felordított:
- Te mocskos állat! Hiszen megkíván-
tad...!
Az ifjú megpróbálta elkapni a lány csuk-lóját anélkül, hogy lecsúszna az ágról,
mi-alatt az újra ütni próbált. Az ágak ide-oda lengtek, szórták a havat és a
tűleveleket. Amikor Marának sikerült egy jólirányzott ütéssel fültövön vágnia
Fafhrdot, a lendület-től elvesztette egyensúlyát, s lebukott az ágak alá, bár
lába továbbra is beékelődött a mennyezeten.
- Az Isten fagyasszon meg, te ringyó -
morogta orra alatt Fafhrd, de azért jobbjával
megragadta az erősebbik ágat, míg baljával
sebesen Mara után nyúlt, és elkapta.
Akik felnéztek - és most már jócskán akadtak ilyenek, a színpad bűvölete
ellenére -, két fehérruhás alakot láttak deréktól lefelé lógni az ágas-bogas
mennyezetről. Úgy tűnt, verekszenek, és félő volt, hogy pillanatokon belül
fejest ugranak a terembe.
Azután anélkül, hogy a verekedést abba-hagyták volna, mégis visszahúzódtak az
ágak mögé.
Az idősebb hóférfiak "Szentségtörést" ki-áltottak, az ifjabbak olyasmit, hogy
"Lesel-kedők! Elverni őket!". Vélhetőleg ez is lett volna a vége, hiszen addigra
már a tömeg ne-gyede talpon volt, ha Essedinex nem kíséri figyelemmel a
történteket a függönylyukon keresztül. Ő azonban értett hozzá, hogyan
csillapítsa le a felháborodott közönség kedé-lyeit. Feltartott ujjával jelzett a
mögötte álló Mingolnak, azután magasba emelte a tenye-rét.
Hangos zene támadt, cimbalmok csendül-tek, s a két Mingol lány meg a kis
Ilthmari, anyaszült meztelenül kiperdültek a színpad-ra, és kéjes mozdulatokkal
körültáncolták Vlanát. Rövidesen a kövér keleti is kisétált a függöny mögül, és
a legnagyobb lelki nyu-galommal meggyújtotta saját szakállát. Ugy látszik, erre
tartották. A kék lángok hamar elemésztették szőrzetét és megperzselték a füleit,
de egészen addig nem oltotta el a lán-gokat a kezében tartott vizes
törülközővel, amíg Essedinex ki nem szólt a függöny mö-gül:
- Elég lesz. Megint figyelnek.
A szakáll fele odalett. A színészek gyak-ran kénytelenek olyan áldozatokat hozni
mesterségük oltárán, melyeket a köznép, de gyakran még szakmatársaik sem
méltányol-nak eléggé.
Odakint Fafhrd az utolsó tucat láb távol-ságot egyetlen ugrással hidalta át.
Lehup-pant a hóba. Rövidesen Mara is megérkezett,
és megállt mellette. Ott álltak, térdig hóba merülve, egymással szemközt. A
hold, mely éppen akkor jött fel, megvilágította a jeges takarót, és rávetítette
árnyékukat a csillogó felületre.
Kitől hallottad azt, hogy összevesztem Hríngorllal a színésznőn? - kérdezte
Fafhrd.
Hűtlen kurvapecér! - kiáltotta Mara. Megcélozta Fafhrd szemét egy
balegye-nessel, azután sírva elrohant az asszonyok sátra felé, de könnyein
keresztül még vissza-kiáltott:
- Ne félj, megmondom a testvéreimnek is!
A fiú visszafojtott egy fájdalmas kiáltást,
és a szeméhez kapott. Három lépést tett Ma-ra után, azután lehajolt, és egy
marék havat nyomott fájós szeméhez. Megvárta amíg lüktetéssé csillapodik a
fájdalom, mert ad-dig még gondolkodni sem bírt.
Ép szemével körülnézett, s mivel nem lá-tott senkit, elsétált a szakadék
széléig, ahol megbújt néhány hófödte fenyő között. Neki-látott, hogy átgondolja
helyzetét.
A zajok arról tanúskodtak, hogy az elő-adás javában folytatódik az Isténházában.
Szólt a zene, időnként éljenzés és kiáltozás hangjai szűrődtek át rajta. Az ifjú
kinyitotta fájós szemét. Hamarosan ismét látott vele, s amint gondosabban
szétnézett, megnyugod-va állapította meg, hogy senki sincs a köze-lében.
Pillantása végigsiklott a színészek sátrain, melyek legközelebb estek a délre
ve-zető új úthoz, majd a mögöttük álló kereske-
dősátrakon, és a még távolabb álló istálló-kon. Azután a hozzá legközelebb álló,
fél-henger alakú sátrat vette szemügyre. Ez volt Vlana lakóhelye. Vastag
rétegben fedték a holdfényben csillogó kristályok, s messziről úgy tűnt, mintha
középen, ahol a szikamorfa ága húzódott, egy nagy kristálygiliszta le-sett volna
zsákmányára.
Fafhrd odacsúszkált a gyémántos, fa-gyott hórétegen át a bejárathoz. A csomó,
amely a két bőrlapot tartotta, a sötétben bo-nyolultnak és idegennek tetszett.
Átment a sátor végébe, meglazított két karót, és hason csúszva behatolt a
sátorba. A halomra dobált jelmezek között találta magát. Lazán vissza-helyezte a
peckeket, felállt, megrázta ma-gát, négy lépést tett előre, és ledőlt a
fek-helyre. A letakart tűzhely még mindig su-gárzott egy kevés meleget. Kis idő
múlva töltött magának egy kevés pálinkát, és fel-hajtotta.
Végre hangokat hallott, melyek egyre erősödtek. Miközben valaki csomózni kezd-te
a sátrat záró szíjakat, a fiú előhúzta tőrét, és felkészült rá, hogy magára
rántsa az egyik nagy prémtakarót.
- Nem, nem, nem... - hallotta Vlana gú-nyos, nevető hangját. A nő behátrált a
sátor-ba, és egyik kezével rögtön összehúzta a két bőrlapot, míg a másikkal
gyorsan megerősí-tette a szíjakat.
Amikor válla felett hátranézett, egy pilla-natig meglepetés tükröződött az
arcán, de ez
nyomban elmúlt, és barátságos vigyor jelent meg rajta, ami komikus ráncokat
rajzolt az orrára. Elfordult, gondosan összefűzte a be-járatot, azután erős
csomót kötött a kötelek-re. Miután ezt befejezte, odament Fafhrd-hoz és
letérdelt mellé úgy, hogy hátát köz-ben egyenesen tartotta. Ahogy elnézte a
fek-vő férfit, a vigyor eltűnt arcáról és komoly, titokzatos, elgondolkodó
kifejezés lépett a helyére. Fafhrd megpróbált hasonló módon visszanézni rá.
A lány a csuklyás Mingol jelmezt viselte.
- Szóval meggondoltad magad a jutalom
ügyében - mondta csendesen, mint aki tényt
állapít meg. - Miből gondolod, hogy én nem
gondoltam meg magamat azóta?
Fafhrd az első mondatra fejrázással vála-szolt, majd rövid szünet után mégis
megszó-lalt.
Közben azonban rájöttem, hogy kíván-lak téged.
Észrevettem, hogy az, izé...galériáról nézed az előadást. Majdnem elrontottad az
egészet, már úgy értem, a műsort. Ki volt az a lány melletted? Vagy inkább fiú
volt? Nem vagyok benne biztos...
Fafhrd nem felelt a kérdésekre. Ehelyett azt mondta:
Szeretnék kérdezni tőled egy pár dolgot a színészetről, amiben nagyon ügyes
vagy, meg a...a magányos játékról.
Pantomimnek hívják.
Igen, arról. És szeretnék veled beszél-getni a civilizációról.
Ja, tényleg. Ma reggel megkérdezted, hány nyelven beszélek. - Vlana elnézett a f
iű feje felett, a sátorlapot bámulta. Látszott, hogy ő is gondolkodó típus,
akárcsak Fafhrd. Kivette a kezéből a pálinkáspoharat, megit-ta, ami az alján
volt, és visszaadta.
Nos jó - biccentett végül, és anélkül, hogy változtatott volna az
arckifejezésén, ránézett Fafhrdra. - Megkapod amit akarsz, fiacskám, de most még
nincs itt az ideje. Most pihennem kell, erőt gyűjtenem. Menj el, és gyere
vissza, amikor a Shadah-csillag lenyugszik. Ha aludnék, ébressz fel.
Az éppen egy órával napkelte előtt megy le - mondta Fafhrd. - Teljesen
összefagyok, ha a hóban kell várnom.
Ne ott várj - mondta gyorsan a lány. -Nem szeretném, ha megfagynál. Menj
vala-hová, ahol meleg van. Ha nem akarsz elalud-ni, gondolj rám. Ne igyál túl
sok bort. Na, és most menj!
Fafhrd felemelkedett, és megpróbálta át-ölelni. Vlana elhúzódott, és azt mondta:
- Később, később mindent lehet...
Amikor a fiú elindult a sátor bejárata felé,
a nő a fejét rázta.
- Nem, ne arra.Meglátnak. Ahogy jöttél...
Fafhrd megfordult, és amikor ismét Vlana
mellé ért, valami keménynek ütközött a feje. A sátor közepénél a ponyva teljesen
besüp-pedt, a tartókarikák begörbültek a súly alatt.
Egy pillanatra lehajolt, készen arra, hogy el-ugorjék és Vlanát is magával
rántsa, azután módszeresen elkezdte belülről verni és rázni a ponyvát, ahol
süppedt. Csilingelő robaj hallatszott, ahogy a sátor tetején összegyűlt súlyos
jégkristály tömegek összetörtek és lehulltak. Ami az előbb jéggilisztára
emlé-keztette, már valószínűleg jégkigyővá fej-lődhetett, ám most ízzé-porrá
tört.
A hóasszonyok nem szeretnek téged. Azt hiszem, anyám sem a barátod - jegyezte
meg munkája közben az ifjú.
Azt hiszik, hogy jégkristályokkal meg-rémíthetnek? - kérdezte Vlana megvető
han-gon. - Láttam én már olyan keleti tűzvarázs-lót, amihez képest az ő gyenge
kis boszor-kányságaik,...
Most azonban az ő területükön vagy, az őálialuk ismert elemnek kiszolgáltatva,
ami sokkal kegyetlenebb és ravaszabb a tűznél -szakította félbe Fafhrd, miközben
az utolsó kristályt is eltávolította, s így a tartóabron-csok ismét
kiegyenesedhettek, kifeszítve a bőrt. - Ne becsüld alá a hatalmukat...
Köszönöm, hogy megmentetted a sátra-mat az összeomlástól. De most menj, és ha
lehet, gyorsan.
Űgy beszélt, mintha hétköznapi dolgok-ról esne szó, de nagy szemei arról
árulkod-tak, hogy mélyen gondolataiba merült.
Mielőtt Fafhrd átkúszott a hátsó fal alatt, még visszanézett. Vlana ismét a
falat bámul-ta, kezében az üres pohárral, amit az imént
átadott neki a fiú. Amikor észrevette Fafhrd pillantását, elmosolyodott, csókot
lehelt a tenyerébe, és felé fújta.-
Odakint metszővé vált a hideg. Fafhrd en-nek ellenére elsétált a fenyők közé,
össze-húzta magán a kabátot, fejére húzta a csuk-lyát, alaposan begombolkozott
és úgy ült le, hogy szemmel tarthassa Vlana sátrát. Ami-kor a hideg kezdte
átjárni a testét, Vlanára gondolt.
Hirtelen felpattant, leguggolt, és megla-zította tokjában a tőrét.
Egy alak közeledett Vlana sátrához, meg-meglapulva az árnyékban. Úgy tűnt,
mintha fekete ruhát viselne.
Fafhrd hangtalanul utánalopózott.
A mozdulatlan levegőn át halk nesz érke-zett, mintha valaki bőrt kapargálna a
körme-ivel.
Tompa fény szűrődött ki az éjszakába, ahogy kinyílt a sátor bejárata, és egy
pilla-natra megvilágította Vellix, a Kalandor vo-násait. Belépte után hallani
lehetett, amint valaki összehúzza a szíjakat.
Fafhrd vagy húsz lépésnyire a sátortól megállt, és legalább kéttucat
lélegzetvétel-nyi ideig nem mozdult. Azután óvatosan el-haladt a sátor mellett,
tartva a távolságot.
Essedinex magas, gúla alakú sátrának be-járatánál is fény szűrődött ki. A túlsó
olda-lon álló istállóból egy ló nyerítése hallat-szott.
Az ifjú lekuporodott egy késhajításnyira Essedinex lakhelyének bejáratától, és
felső-testét ide-oda ingatva megpróbált belesni a hasadékon. A sátor túlsó
falánál egy asztalt látott a ponyvához támasztva, rajta rengeteg pohár és
köcsög. Az asztal egyik oldalán Es-sedinex ült, a másikon Hringorl.
Fafhrd megkerülte a sátrat, miközben fi-gyelt, hogy Hor, Harrax, avagy Hrey nem
tűnnek-e fel a láthatáron. Ott közelítette meg a ponyvát, ahol a két férfi
sziluettje ki-rajzolódott rajta. Hátravetette csuklyáját, füle mögé simította
haját, és odahajolt a bőr-re.
Három rúd arany, nem több - mondta Hringorl mogorván. A bőrsátor letompította a
hangját.
Öt - jelentette ki Essedinex, majd hallat-szott, amint gurgulázva kiüríti
poharát.
Nézd öregfiú - szólt Hringorl durva, fe-nyegető hangon. - Nincs is rád
szükségem. Elrablóm a lányt, te meg nem kapsz semmit.
Na, ez viszont nem fog menni, Hringorl mester - mondta Essedinex vidáman. -
Akkor aztán a színház nem jöhet többé a Hidegsa-rokra, és az nem fog tetszeni a
törzsnek. Meg én sem hozok több lányt neked.
Na és? - válaszolt a másik, mintha mind-egy lenne, de Fafhrd megérezte a
hangsúlyá-ból, hogy blöfföl, bár beszéd közben a férfi vedelte a bort.
Megvan a hajóm, ha akarom, most rög-tön elvágom a torkodat, és még ma éjszaka
elviszem a lányt.
Csak vigyed - mondta Essedinex, to-vábbra is jókedvűen. - Csak még ezt engedd
meginnom.
Na rendben, vén uzsorás, legyen négy rúd.
-Öt.
Hringorl veszettül káromkodott.
A lány ráadásul még öreg is - próbálko-zott.^
Úgy van, és tapasztalt az örömszerzés-ben. Azt meséltem már, hogy egyszer beállt
oltárszolgának az Azorkah Varázslókhoz? Ki akarta képeztetni magát, hogy a
Királyok Királyának ágyasa lehessen, és kém a horbo-rixeni udvarnál. Amikor
aztán megszerezte az erotikus tudást, amire vágyott, ügyesen kicsúszott a
félelmetes mágusok kezei kö-zül.
Hringorl erőltetett könnyedséggel neve-tett.
Miért fizessek akár egy ezüstrudat is a lányért, ha előttem már tucatnyian
birtokol-ták? Mindenki játékszere...
Százak, nem tucatnyian - helyesbített Essedinex. - Az ember csak tapasztalattal
te-het szert jártasságra, mint azt te is jól tudod. Minél tapasztaltabb valaki,
annál jobban érti a mesterségét. De ez a lány soha nem volt játékszer. O az
oktató, a megvilágosító. Ő játszik a férfival, hogy az elérje a gyönyört,
és ha akarja, az a férfi a világ urának fogja érezni magát, sőt, ki tudja, talán
ténylegesen nagy emberré teheti. Mi lenne lehetetlen egy olyan lánynak, aki
ismeri az Istenek és a leg-főbb démonok gyönyörének útjait? És ha hi-szed, ha
nem, a maga módján mindig meg-őrizte a szüzességét. Férfi még nem lett úrrá
rajta.
Na majd én segítek ezen! - kiáltott fel Hringorl röhögve. Ujabb nyeldeklés
hallat-szott, azután halkabban folytatta. - Nos, jd, megkapod az öt rudat, vén
uzsorás. Holnap este, a műsor után leszállítod nekem az árut. Az aranyat csak
akkor adom oda, amikor ke-zemben a lány.
Három órával az előadás vége után, mi-korra a lányt elaltattuk, és minden
lecsende-sedett. Nincs arra szükség, hogy ilyen hamar felébresszük törzstársaid
irigységét.
Legyen két óra, rendben? És most be-széljünk arról, mi lesz jövőre. Fekete lányt
akarok, egy telivér Kleshitát. És öt rúd ara-nyat többet nem kapsz tőlem. Nem
boszor-kányos csodákat akarok, csak fiatalságot és szépséget.
Hidd el, soha többé nem fogsz másik nő-re vágyni, ha megismerted, és - kívánom,
hogy sikerüljön - meghódítottad Vlanát. Na persze, ha feltesszük... - Essedinex
hosszabb beszédbe kezdett.
Fafhrd hátratántorodott vagy hat lábnyi-ra, és megállt szétterpesztett lábakkal.
Szé-dült, úgy érezte magát, mint aki berúgott.
Már előbb kitalálta, hogy Vlanáról beszél-getnek, de az, hogy elhangzott a lány
neve, mégis nagyobb hatással volt rá, mint várta.
A kétféle felismerés olyasféle érzéseket ébresztett benne, melyeket nem ismert
aze-lőtt. Szétáradt benne az eszeveszett düh, ugyanakkor mégis késztetést
érzett, hogy hangosan felnevessen. Hosszú kardra vá-gyott, amivel széthasíthatná
az ég köntösét, hogy aláhulljanak a paradicsomban alvók. Legszívesebben
megkereste volna a színház összes rakétáját, hogy egyenként bele-eressze őket
Essedinex sátrába. Szerette vol-na feldönteni az Istenházát összes fenyőivel
együtt, s átvonszolni a színészek sátrain. Szerette volna...
Megfordult, és elsietett az istállósátor irá-nyába. Az istállószolga mély álomba
merül-ten horkolt Essedinex könnyű szánja mellett a földön, mellette üres korsó
hevert. Fafhrd ördögi mosollyal állapította meg, hogy leg-kedvesebb lova éppen
Hringorl tulajdona. Keresett egy kötőféket és egy guriga köny-nyű, erős kötelet.
Azután csitítgatva kive-zette a választott állatot - egy fehér kancát -a
szabadba. Az istállószolga csak még han-gosabban hortyogott.
A fiú a szánra pillantott, és hirtelen bele-bújt a kockáztatás ördöge.
Megoldotta a két ülés mögötti raktérre feszített ponyva köte-leit. Alatta többek
között megtalálta a szín-házi rakéták megmaradt darabjait is. Kivá-lasztotta a
három legnagyobbat, melyek me-
rev kőrisfa végükkel együtt olyan hosszúak voltak, mint egy-egy síbot, azután
ráérősen rögzítette a ponyvát. Még mindig érezte ma-gában a pusztítás iránti
vágyat, de bizonyos mértékig uralkodott rajta.
Kissé távolabb felrakta a kötőféket a kan-cára, és hozzáerősítette a kötél egyik
végét. A másikból lazán hurkolt lasszókarikát for-mált. Miután befejezte,
felcsavarta a mara-dék kötelet, bal hóna alá csapta a rakétákat, felkapott a
lóra, és odaléptetett Essedinex sátrához. Még mindig látszott az asztal és a két
férfi árnya a sátor lapon.
Megpörgette feje felett a lasszót, és a sá-tor teteje felé hajította. Szinte
hangtalanul esett a középső tartórúd csúcsára, mivel még idejében hátrarántotta,
hogy megszoruljon, és ne csapódjon oda a bőr laphoz. A kötél most feszesen állt.
A fiú visszafojtotta iz-galmát, és a holdfényes havon át az erdő felé
irányította a lovat, miközben engedte lecsa-varodni a kötelet. Amikor már csak
négy ka-rika maradt, ügetésre bírta hátasát. Átkarol-ta az állat nyakát, és
lábaival erősen szorítot-ta az oldalát. A kötél megfeszült, a ló fel-ágaskodott.
Megelégedett borzongás járta át, ahogy hallotta a reccsenést maga mögött.
Diadalittasan felnevetett.
A kanca nekifeszült a kötélnek. Fafhrd hátrapillantott, és látta, hogy a havon
von-szolják a sátrat. Tűz lobbant, meglepett, ha-ragos kiáltások hangzottak. Az
ifjú nevetett.
Az erdő széléhez érve előhúzta tőrét, és elvágta a kötelet. Leszállt a lóról, a
kanca fü-léhez hajolva megdicsérte az állatot, azután tenyerével rácsapott a
tomporára, vissza-küldve az istállóba. Megfordult a fejében, hogy odapörköl a
rakétákkal a sátor helyére, de azután úgy döntött, hogy ez elvenné a tré-fa
élét. A rakétákat tehát a hóna alá csapta, és elindult befelé az erdőbe. Miután
eltakar-ták a fák, hazafelé indult. Könnyen lépdelt, hogy ne hagyjon mély
nyomokat, és egy fris-sen tört lombos ággal söprögette maga mö-gött a havat. Ha
csak tehette, kövekre lépett.
Gonosz jókedve mérgével együtt elpárol-gott, és komor rosszkedv lépett a
helyébe. Sem Vellixet, sem Vlanát nem gyűlölte, de a civilizáció most hitvány
dolognak tűnt. Nem érdekelte különösképpen. Örült ugyan, hogy Hringorlt és
Essedinexet kiborította sátruk-ból, de nem tartotta őket többre nyamvadt
fabogaraknál. Úgy érezte magát, mint egy magányos kísértet, aki arra ítéltetett,
hogy egyedül barangoljon a Jegespusztában.
Elméjében bolond ötletek kergették egy-mást. Arra gondolt, hogy nekivág északon
az erdőnek, és addig megy, amíg új életet talál magának, vagy megfagy. Azután
eszébe ju-tott, hogy elhozza a síléceit, és megpróbálja átugratni a tiltott
hasadékot, ahol Skif az éle-tét vesztette, majd inkább kardját kereste volna
elő, hogy egyszerre szálljon szembe Hringorl valamennyi pribékjével. Megannyi
hasonló, önpusztító tervet vetett fel és el.
A Hőklán sátrai halovány gombákként fénylettek a szokatlanul erős holdvilágnál.
Egyeseknek kúppal tornyozott henger alak-juk volt, de akadt köztük félgömb és
szeszé-lyes krumplifonna is. Gombához hasonlítot-tak abban is, hogy egynek sem
ért le szegé-lye a talajig. Vastag gerendákat fektettek le, ezekre rőzsét
hordtak, majd irhákkal fedték le a sátor alapját, hogy a hő ne olvassza fel és
változtassa sáros dagonyává a földet.
Mor és Fafhrd sátrát egy hatalmas, ezüst-kérgű hótölgy halott csonkja jelezte,
mely óriási karmokhoz hasonlatos szilánkokban végződött ott, ahol hajdanán
villám sújtotta. Ez nem csupán a sátor helyét, hanem Fafhrd apjának nyugvóhelyét
is jelölte egyben, hi-szen a sír felett állt a sátor. Itt állították fel
esztendőről esztendőre. Néhány sátorban még égtek a tüzek, és fény pislákolt az
Isten-háza mögött, az Asszonyok sátrában is, de Fafhrd nem látott senkit.
Lehangoltan dörmögött valamit, azután otthona felé vette az útját, de eszébe
jutot-tak a rakéták, s így inkább a halott fához lé-pett. A törzs és a kevés
megmaradt ág felüle-te sima volt, rég leháncsolták már.
A fiú a törzstől néhány lépésnyire álldo-gált, és gondosan szétnézett. Amikor
meg-győződött róla, hogy senki sem látja, nekifu-tásból felugrott a legalsó
ágig, akár egy leo-párd, szabad kezével megragadta, és felhú-zódzkodott rá.
Könnyedén felegyenesedett, egyetlen uj-jal támasztva a fa törzsét, majd ismét
körül-nézett, leselkedők és kései hazatérők után kutatva. Azután ujjaival és
körmeivel kife-szítette a látszólag töretlen felületű fatör-zsön rejtekhelyének
bejáratát, mely csak-nem olyan magas, de fele olyan széles volt, mint ő maga.
Kezével keresgélve a sílécek és botok között, rábukkant arra, amit keresett.
Hosszú, keskeny csomag volt, háromszor gondosan körültekerve olajos fókabőrrel.
Amikor kibontotta, félelmetesnek tűnő íj és egy csomag nyílvessző került elő.
Melléjük helyezte a rakétákat, visszacsavarta a védő-borítást, és visszazárta á
fatörzs-kincstár különös ajtaját. Azután leugrott a hóra, me-lyet gondosan
elsimított maga mögött.
Amikor belépett a sátorba, megint úgy érezte magát mint egy kísértet. Megpróbált
minél kevesebb zajt csapni. Az otthon illa-tai, a hűsszag, a főzés szaga, a
füstszag, a bőrök, az izzadság, a füstölőszer és Mor édeskés-kesernyés
kigőzölgése akarata elle-nére nyugtatóan hatottak idegeire, ami bosszantotta.
Keresztülhaladt a rugalmas sátoraljzaton, és úgy ahogy volt, felöltözve
végigheveredett fekhelyén. Halálos fáradt-ságot érzett. Mély csönd honolt. Még
Mor lé-legzetvételét sem hallotta.
Apjára gondolt, ahogy utoljára látta. Kék szemeit lezárták, törött tagjait
kiegyenesí-tették, melléfektették legjobb kardját, és uj-jait rákulcsolták a
markolatra. Azután arra a
Nalgronra gondolt, aki a sátor alatt fekszik: testéről lerágták a húst a férgek,
kardját megemésztette a rozsda, üres szemüregei, bámulják az áthatolhatatlan
fekete rögöket. Emlékezett arra is, hogyan látta még életé-ben utoljára. Egy
magas, távolodó, farkas-bőrkabátot viselő alak idéződött fel emléke-zetében,
akiről mintha lepattantak volna Mor fenyegetőzései és átkozódásai. Azután megint
a csontváz erőszakos képe bukkant fel elméjében. Ez az éjszaka, úgy látszik, a
kísérteteké volt.
- Fafhrd? - szólította anyja halkan a sátor
túlsó feléről.
A fiú teste megfeszült, és visszafojtotta lélegzetét. Amikor nem bírta tovább,
tátott szájjal kezdett lélegezni, hangtalanul.
- Faf hrd? - Anyja ezúttal kissé megemel-
te hangját, bár szava még mindig kísértetie-
sen hangzott. - Hallottam, amikor bejöttél.
Még nem alhatsz.
Itt hiába minden.
Te sem aludtál, anyám?
Az öregek keveset alszanak.
Ez hazugság - gondolta a fiú. Mor még a Jeges Puszták kegyetlen mértékével mérve
sem öreg. Ugyanakkor, mégis van benne né-mi igazság. Mor egyidős a törzzsel,
magával a Pusztával. Olyan öreg, akár maga a Halál.
- Beleegyezem, hogy összeházasodj Ma-
rával - mondta Mor kimérten. Faf hrd bizto-
san tudta, hogy a hátán fekszik, és felfelé bá-
mul. - Nem örülök neki, de nem ellenzem.
Szükségem van egy erős hátra a ház körül, ha te mással sem foglalkozol, csak
álmodozol. A gondolataid szétszórtak és céltalanok, mint a véletlenül magasba
lőtt nyílvessző, összevissza hancúrozol, meg színésznők és más cicomás cafkák
után futkosol. Arról már nem is szólok, hogy teherbe ejtetted, és Ma-ra családja
elég rangos.
Mara beszélt veled az este? - kérdezte a fiú. Megpróbált színtelen hangon
szólni, de a szavak fojtottan törtek elő torkából.
Amint ez egy rendes leánynak köteles-sége. Persze, már előbb meg kellett volna
ke-resnie. És neked még korábban. De te három-szorosan örökölted apád titkolódzó
hajla-mát, meg a késztetést, hogy elhanyagold a családodat. No meg a hasztalan
kalandvá-gyat. Abban viszont nem hasonlítasz rá, hogy benned a betegség még
visszataszítőbb formát öltött. Neki a jeges ormok voltak a szeretői, míg téged a
civilizáció vonz, a dél dögletes rothadása, ahol nincs egészséges hideg, ami
megbüntetné a bolondokat és a kicsapongőkat, és vigyázna tisztességükre. De
rájössz majd, hogy van egy olyan boszor-kányos hideg, ami követni fog, akárhová
ke-rülsz Newhonban. Valamikor jégtakaró fed-te a forró földeket is. Ez volt a
büntetés a megelőző feslett korszak bűneiért. És ahová egyszer már elért a jég,
oda a boszorkányság újra eljuttathatja. Ezt meg kell értened, és el kell hinned,
hogy kigyógyulj a betegséged-ből, különben megbűnhődsz érte, mint apád.
Fafhrd ismét elő akart hozakodni a férj-gyilkosság vádjával, melyet reggel olyan
könnyedén vetett oda, de most beleszorultak a szavak; nem is a torkába, hanem az
elméjé-be, melynek, űgy érezte, behatoltak rejteke-ibe. Mor már régen
megfagyasztotta a szí-vét. Most úgy érezte, agyának legmélyén, legsajátabb
gondolatai közt növeszti jég-kristályait az anyja, s ez megakadályozza abban,
hogy fia a hideg kötelesség fegyveré-vel szálljon szembe vele, s hogy ezt a
leghi-degebb észérvekkel támogassa, melyek talán segíthetnének egyéniségének
megőrzésé-ben. Úgy érezte, mintha mindörökre bezá-rulna körülötte a jég világa,
ahol a jég, az erkölcsök, és a gondolatok merevsége egyet-len hófehér monolittá
fagyott össze.
Mor mintha megérezte volna győzelmét, s örülne neki, most ugyanazon a halott,
szem-lélődő hangon folytatta.
- Bizony, apád keservesen megbánta a Gran Hanack, a Fehér Agyar, és a
Jégkirály-nő kalandjait. Most már nemigen segíthet-nek rajta. Elfelejtették.
Üres szemgödrével az örökkévalóságig nézheti otthonát, melyet megvetett, és ami
után most vágyakozik. Olyan közel van, és mégis elérhetetlen messzeségben.
Ujjának csontjaival erőtle-nül kaparja a fagyott földet, de hiába próbál
megfordulni a súly alatt...
Fafhrd kaparászást hallott, ami bizonyára csak egy, a sátorbőrt karcoló fagyott
gallytól származhatott, de mégis égnek állt a haja.
Egyéb testrészeit nem tudta megmozdítani, erre akkor jött rá, amikor megpróbált
fel-emelkedni. Körülötte a sötétség mintha ólommá változott volna. Találgatta,
vajon Mor babonázta-e meg, hogy ne tudjon fel-emelkedni apja mellől, de a súly,
ami mellét nyomta, nagyobb volt, mint nyolclábnyi je-ges földé.
Az egész Hidegpuszta súlya volt ez, a gyilkos szokásoké, a tabuké, a Hóklán
korlá-tolt és ostoba világáé, Hringorl kalózkapzsi-ságáé és útszéli kéjvágyáé.
Még Mara vidám önelégültsége és valóságra vak ravasz okos-sága is ide tartozott.
Mindezeket pedig Mor lénye koronázta, ahogy jégkristályos ujja-ival gonosz,
mágikus ábrákat ír a levegőbe.
Ekkor Vlanára gondolt.
Lehet, hogy nem Vlana hirtelen felmerülő képe tette, talán csak egy csillag
úszott át az égen, melynek sugara behatolt a kémény ré-sén át, hogy
megcsillanjon a fiú tágranyílt szemében. Meglehet, éppen kieresztette tü-dejéből
a levegőt, és az újabb lélegzetvétel ráébresztette, hogy izmai mégsem bénultak
meg teljesen.
Mindenesetre felpattant, és a kijárat felé rohant. Nem mert megállni, hogy
kibogozza a köteleket, mert érezte, amint Mor jeges uj-jai utánanyúlnak a
levegőben. Ehelyett egyetlen mozdulattal kettéhasította a bőrla-pot, azután
elrugaszkodott a sátortól és na-gyot ugrott, mert úgy érezte, Nalgron csont-keze
kinyúlt a sírból, és elkapná a bokáját, ha
lelépne a sátrat tartó emelvényről a fagyott talajra.
Ugy futott, mint még soha életében, mint-ha a Jegespuszta összes kísértete a
sarkában volna. Bizonyos értelemben ez is volt a hely-zet. Amikor elhagyta az
utolsó hóklánsátrat is, meg az Asszonyok sátrának halkan csilin-gelő tömbjét,
ráfordult az enyhe lejtőre, amely a Trolltalp kanyon felfelé görbülő
ki-szögelléséhez vezetett. Szerette volna levet-ni magát arról a szikláról,
rábízni magát a levegőre, hogy kapja hátára és vigye délnek, vagy hagyja
lezuhanni a megsemmisülésbe. Egy pillanatra úgy tűnt számára, hogy nem maradt
más lehetőség...
Azután egyszerre már nem a hideg elől futott, hanem újból a civilizáció felé,
mely most ismét fényes jelképként ragyogott fel elméjében, akár az ostobaság
elleni harc csillaga.
Ahogy kezdett kijózanodni, lassított az iramon, már nem csak démonokra és
kísérte-tekre, hanem hús-vér későnjárókra is figyelt.
Meglátta a kékes fényű Shadah-csillagot a nyugati erdő horizontja felett, s mire
az Is-tenházához ért, sétatempóban haladt. Be-ment az Istenháza és a kanyon
szakadéka kö-zé, melynek ásító mélye nem vonzozza im-már.
Felfigyelt rá, hogy Essedinex sátrát ismét felállították, s odabent tűz ég.
Vlana sátrán nem képződött újabb hókígyó, de a fölé tere-
bélyesedő szikamorfa ágain rengeteg kris-tály csillogott.
Figyelmeztetés nélkül behatolt a sátorba, miután kiemelte a két laza karót.
Fejét és karját egyetlen lendülettel bújtatta át a hasa-dékon. Markában tőrt
szorongatott.
A jelmezhalmon át látta, hogy Vlana a há-tán fekve, egyedül alszik a fekhelyen,
hónal-jáig betakarva egy könnyű, piros gyapjúta-karóval. A lámpás halvány, sárga
fényénél könnyen megállapíthatta, hogy senki sincs a sátorban a lányon kívül. A
tűzhely tetejét le-vették és feltöltötték szénnel, így bőséggel ontotta melegét.
Fafhrd becsusszant a sátorba, visszahe-lyezte a tokjába tőrét, és felülről nézte
a szí-nésznőt. Karjai karcsúak voltak, ujjai hosz-szúak és talán kissé
vastagabbak a kelleté-nél. Lehunyt szempillái eltakarták nagy sze-mét, így
egészen kicsinek tűnt a sötétbarnán szétterülő hajkorona keretezte arc.
Nemes-nek és okosnak is látszott ugyanakkor, fris-sen rűzsozott, nedves, telt,
adakozó ajkai felkavarták és vonzották a fiút. Bőrén hal-vány olajréteg
fénylett, Fafhrd érezte az il-latát.
A hanyatt fekvő lány egy pillanatra Mórt és Nalgront idézte az ifjú elméjébe, de
ezt a gondolatot azonnal elsodorta a tűzhely for-rósága - ami úgy ontotta a hőt,
mint valami kovácsoltvas nap - és a civilizáció díszes kel-lékei, elegáns
anyagai, melyek körülvették. Vlana szépsége és kecses bája az alvás elle-
nére is lüktetőén élőnek látszott. Fafhrd a ci-vilizáció pecsétjét látta benne.
Visszament a jelmezhalomhoz, és egyen-ként levetette ruhadarabjait, melyeket
gon-dosan összehajtva elhelyezett a rakás tete-jén. Vlana nem ébredt fel, vagy
legalábbis nem nyitotta fel a szemét.
Amikor kis idő múltán visszabújt a piros takaró alá, ahonnan kiszállt, hogy
könnyít-sen magán, Fafhrd így szólt Vlanához:
- Most mesélj nekem a civilizációról, s ar-
ról, hogy neked mi a szereped benne.
Vlana félig kiitta a boroskorsót, melyet Fafhrd visszatértekor hozott neki,
azután kéjesen kinyújtózott, fejét összekulcsolt ke-zeire hajtva.
Nos, hogy az elején kezdjem, én nem va-gyok hercegnő, bár nem bánom, ha így
ne-veznek - szólt könnyedén. - Meg kell mond-jam, még hölgyre sem igen tettél
szert sze-mélyemben, kedves fiúcska. Ami pedig a ci-vilizációt illeti, messziről
bűzlik.
Úgy van - helyeselt bele Fafhrd. - New-hon legügyesebb és legragyogóbb
színész-nője lett az enyém. De miért érzed úgy, hogy a civilizációnak
kellemetlen az illata?
Látom, további illúziókat is le kell rom-bolnom, szerelmem, - mondta Vlana,
miköz-ben szórakozottan dörgölőzött Fafhrd olda-lához. - Ha nem teszem,
mindenféle bolond
gondolataid lesznek velem kapcsolatban, és buta terveket fogsz kovácsolni.
- Ha arról akarsz beszélni, hogy kurvának
tetetted magad, hogy erotikus tudásra tegyél
szert, és más belátásokra, akkor...
Vlana meglepett pillantást vetett Fafhrd-ra, és élesen félbeszakította.
- Bizonyos értelemben rosszabb vagyok,
mint a ringyók. Tolvaj vagyok! Úgy van! Vö-
rös Ujj, tárcatolvaj, zsebmetsző, részegek
kifosztója, rabló, sikátorhiéna, vagy nevezz
aminek akarsz. Egy tanyán születtem, s ez,
azt hiszem, még a vadászoknál is alsóbb tár-
sadalmi osztályba sorol, hiszen ők legalább
állatok leöléséből élnek, és nem mocskolják
be a kezüket trágyával, nem aratnak, hacsak
a kardjukkal nem. Szüleim földjét a törvény
elkobozta, hogy még azt az apró területet is
hozzácsatolják az egyik új, hatalmas, lankh-
mari tulajdonban lévő, rabszolgákkal művel-
tetett búzamezőkhöz, minek következtében
apám és anyám éhenpusztultak. Én elhatá-
roztam, hogy visszakapom a búzakereske-
dőktől ami nekem jár. Ugy döntöttem, hogy
Lankhmar Város fog eltartani, mégpedig ki-
tűnően, fizetségül pedig néhány púpot és
karmolást kap cserébe. Lankhmarba men-
tem. Ott összeismerkedtem egy magamfor-
májú, hasonló gondolkodású, fiatal, ügyes
lánnyal. Egész jól elboldogultunk vagy két
holdtöltén át. Fekete ruhában dolgoztunk, és
a "Sötét Pár" néven emlegettük magunkat.
Fedőtevékenységként a hajnali órákban táncoltunk a nagy színészek fellépése
előtt, hogy kitöltsük az időt. Később pantomimot is játszottunk. Erre egy nagy
színész okta-tott, akit tönkretett az ivás, amikor nehezebb idők jártak.
Hinerionak hívták, ö volt a leg-édesebb és legudvariasabb remegő kezű öregúr,
akit valaha megismertem a hajnal-ban italért koldulók, és esténként ötven évvel
fiatalabb lányok szerelméért epekedők faj-tájából. Egyszóval, amint mondom,
egész tűrhetően ment a sorom, amíg bele nem üt-köztem a törvénybe. Nem, nem a
polgármes-teri törvénybe, kedves f iű, melynek börtönei, kínzópadjai és
végtagmetsző gépezetei bosszúért kiáltanak az égre. Nem, én még egy ennél is
régebbi törvénybe ütköztem, mely ősibb magánál Lankhmarnál is, és íté-letei is
kegyetlenebbek annál. Egyszóval, táncosnői inkognitónkat leleplezte a Tolva-jok
Céhe, melynek ősrégi szervezete minden városban befolyással bír, a civilizált
világ-ban. Szigorú törvény tiltja a nők tagságát, és minden szabadúszó
tevékenységet. Még a tanyán hallottam a Céhről, és abban remény-kedtem
ártatlanul, hogy ha méltónak talál-nak rá, felvesznek tagjaik közé. Azután
ha-mar megismertem a jelszavukat, mely így hangzik: "Inkább csókold meg a
kobrát, sem-hogy titkot nőre bízz". Egyébként, kedves civilizáció kutatóm, a
Céhnek csakugyan szüksége van nőkre, figyelem eltereléshez
és csaléteknek, de ezeket félórás díjszabás-ban bérlik a Kurvák Céhétől.
Szerencsém volt. Abban a pillanatban, amikor éppen máshol kellett volna lennem,
hogy nyakamra hurkolodjék a kötél, megbot-lottam barátném kiterített testében.
Hazafe-lé kerültem, mert elfelejtettem magamhoz venni egy kulcsot. Lámpást
gyújtottam el-függönyözött rejtekhelyünkön, és meglát-tam Vilis haláltusában
eltorzult vonásait, meg a nyakába mélyedő piros selyemkötelet. De ami végképp
forró dühvel és jéghideg gyűlölettel töltött el, az volt, hogy az öreg Hineriot
is meggyilkolták. Vilis és jóma-gam, legalább vetélytársaknak minősültünk, s így
szabad prédának számítottunk a civili-záció bűzös törvényei szerint. Az öreg
azon-ban még csak nem is sejtette tolvajlásainkat. Mindössze arra gondolt, hogy
más szerető-ink is voltak, meg talán klienseink is.
Fejvesztve menekültem Lankhmarból, mint a rák, állandóan szemmel tartva a
meg-tett utat üldözőktől tartva. Essedinex társu-latával Ilthmartban
találkoztam, éppen ak-kor indultak északra, a téli szezonra. Szeren-csére éppen
vezető pantomimest kerestek, és szerény tehetségem megfelelt az öreg Dixi
kívánalmainak.
Ugyanakkor megesküdtem a Hajnalcsil-lagra, hogy megbosszulom Vilis és az öreg
Hinerio halálát. És egy napon meg is teszem. Megfelelő tervre, társra és új
álcára van szükségem. Sokan meg fogják tudni a Tolva-
jok Céhének vezetői közül, hogy milyen ér-zés, havaiakinek milliméterenként
szorítják össze a torkát, de még rosszabbakat is, erre megesküszöm!
Tudom, hogy pokoli téma ez ilyen kelle-mes reggelen, szerelmem, de el kell
monda-nom, mert nem akarom, hogy összekeveredj egy ilyen mocskos és kegyetlen
alakkal, mint én.
Vlana Fafhrd felé fordult, és végigcsókol-ta arcát ajkától fülcimpájáig, de
amikor az hevesen viszonozni akarta a kedvességeket, a lány eltolta kezeit, majd
karjára támasz-kodva - hogy ezzel is visszatartsa a fiút - fel-emelkedett, és
lenézett rá titokzatos szeme-ivel. Azután így folytatta:
- Kedves fiú vagy, de már pirkad, és a ho-mály hamarosan rózsaszín hajnallá
válik. Még megengedhetünk magunknak egy utol-só együttlétet, de utána azonnal el
kell men-ned. Menj, vedd el azt a szép és üde hókis-lányt - most már tudom, hogy
nem fiú volt, akivel együtt csimpaszkodtatok a mennye-zetről -, és éljetek a
magatok nyílegyenes, hagyományos módján, távol a civilizáció bű-zös posványától.
A színház holnap reggel csomagol és továbbáll, nekem pedig követ-nem kell a
kanyargós utat, amit a sors kije-lölt számomra. Mire lehűl a véred, már csak
megvetést fogsz érezni irántam. Ne tagadd, ismerem a férfiakat. Lehet, hogy te
egy ki-csit más vagy, s örömmel gondolsz vissza
rám. De akkor csak egyet tanácsolhatok: ne említs a feleségednek!
Fafhrd maga is kifürkészhetetlen tekin-tettel viszonozta a lány pillantását, és
így vá-laszolt:
- Én kalóz is voltam már, hercegnőm, aki
nem más, mint vízitolvaj, s gyakran még
szüléidnél ágrdlszakadtabb emberek is áldo-
zatául esnek. A barbarizmus magában hord-
ja a civilizáció összes bűnének megfelelőjét.
Hidegcsípéses életünk minden mozzanatát
elmebeteg istenek parancsai vezérlik, me-
lyeket mi hagyománynak nevezünk, s csele-
kedeteinket véres kezű meggondolatlanság
irányítja, amely elől nincsen menekvés.
Vannak itt is gyilkosok, kéjencek, rablók
és... mennyi mindent mesélhetnék, ha ....
Félbeszakította a mondatot, hogy fel-emelkedjék, s Vlanát most két karjával
tar-totta maga fölött, hónaljánál emelve meg.
- Engedd, hogy veled tartsak délre, Vlana!
- sürgette a lányt. - Nekem mindegy, hogy
színészként a csoporttal, vagy magányos
vándorként megyek, bár én csakugyan éne-
kes szkald vagyok. Tudok ezenkívül kard-
táncokat, négy tőrrel zsonglőrözöm, és tíz
méterről eltalálom a legkisebb célpontot ve-
lük. Ha elérünk Lankhmar Városba, északi-
aknak álcázzuk magunkat - hiszen elég ma-
gas vagy -, és én leszek a bosszúd jobbkeze.
Szárazföldön is megállom a helyem, mint
tolvaj, hidd el, és azt hiszem, sikátorokban
sem nehezebb nesztelenül követni az áldo-zatot, mint az erdő sűrűjében .
Ezenkívül... Vlana, aki Fafhrd karjain lebegett, most egyik kezével
betapasztotta a fiú száját, míg a másikkal szórakozottan megsimogatta hosszú
haját.
- Én nem kételkedem benne édesem, hogy
tizennyolc éves gyerek létedre bátor vagy, .
hűséges és ügyes - mondta. - A szerelemhez
is értesz a korodhoz képest, s biztos vagyok
benne, hogy megtarthatod a fehérruhás
lánykát, s elcsábíthatsz mellette akárhány
kis ribancot, ha éppen úgy tartja kedved. De
vérszomjasán hangzó szavaid ellenére, ne
haragudj, ha őszintén beszélek, érzek ben-
ned valami becsületességet, amit már-már
nemességnek nevezhetnék, hajlamot a tiszta
játékra és a kínzás gyűlöletét. Akire nekem
szükségem van, annak kegyetlennek és becs-
telennek kell lennie, ravasznak mint a kígyó,
és legalább olyan jól kell ismernie a nagyvá-
rosok görbe útjait és az Ősi Céhek világát,
mint nekem. És, hogy egészen nyíltan szól-
jak, velem egyidősnek kell lennie, amitől te
legalább annyival maradsz el, amennyi ujj
van a két kezeden. Gyere hát, fiúcska, csó-
kolj meg, és élvezzük még egyszer a gyö-
nyört, mielőtt...
Fafhrd hirtelen felemelkedett, és Vlanát a térdére ültette, míg karjával most a
lány vál-lát tartotta.
- Nem - jelentette ki határozottan. - Nem
hiszem, hogy nyernénk valamit, ha mégegy-
szer kitennélek gyakorlatlan becézgetése-imnek. De...
Tartottam tőle, hogy így fogod fel -mondta Vlana boldogtalanul. - Nem
akarta-lak...
De - folytatta Fafhrd hűvös és tartózko-dó hangon -, egyvalamit szeretnék tudni.
Ki-választottad már a lovagodat?
Erre nem válaszolok - mondta a lány, mi-közben rezzenetlenül viszonozta a fiú
fürké-sző pillantását.
Ugye... - kezdte Fafhrd, de mielőtt még kimondta volna Vellix nevét,
összeszorította a száját.
Vlana leplezetlen érdeklődéssel figyelte, mit fog most tenni.
- Nos jó - szólt az ifjú, karjait levéve Vla-
na vállairól, és mellkasa előtt keresztbe fűz-
ve őket. - Azt hiszem, valóban az érdekeimet
szem előtt tartva viselkedtél velem, vagy
legalábbis megpróbáltad, úgyhogy én most
viszonozni fogom ezt. Amit el kell monda-
nom, az a civilizációt és a barbarizmust
egyaránt vádolja.
Elmesélte a lánynak, hogy milyen sorsot tartogat a számára Hringorl és
Essedinex. A lány szívből felnevetett, amikor befejezte, de Fafhrdnak úgy
tetszett, mintha egy ár-nyalatnyival sápadtabb lenne az arca.
- Lehet, hogy öregszem - mondta Vlana. -
Szóval ez volt az oka, hogy meglehetősen ki-
finomult pantomim játékom annyira tetszett
ennek az ostoba, ízléstelen Dixinek. Ezért
adott nekem helyet a társulatban, és ezért nem voltam köteles az előadás után
kurvál-kodni, mint a többi lány. - Most kérdő pillan-tást vetett Fafhrdra.
- Valami tréfáskedvű fickó felfordította
az éjjel Essedinex sátrát. Te voltál?
Fafhrd bólintott.
- Különös kedvem támadt az éjjel. Vidám
voltam, és mégis őrjöngtem a dühtől.
Őszinte kacagás volt a válasz Fáf hrd beis-merésére, azután újabb komoly
pillantás..
Szóval eszed ágában sem volt hazamen-ni, miután elküldtelek?
Hazamentem, de csak később. Egy ideig még itt maradtam, és figyeltem - mondta a
fiú.
Gyengéd, gúnyos, csodálkozó pillantást vetett rá a lány, mintha azt kérdezné -
és mit láttál? De Fafhrdnak ezúttal semmilyen erő-feszítésébe nem került, hogy
elhallgassa Vellix nevét.
Szóval, te is jólnevelt ember vagy - bic-centett Vlana tréfásan. - De miért nem
fi-gyelmeztettél Hringorl alávaló tervezgeté-seire már korábban? Attól
tartottál, hogy megijedek, és elmegy a kedvem a szerel-meskedéstől?
Részben - bólintott Fafhrd. - De nagy-részt azért, mert egészen eddig a
pillanatig nem döntöttem el, hogy figyelmeztesselek-e. Hogy őszinte legyek, csak
azért jöttem vissza hozzád ma éjszaka, mert rámijesztet-tek a kísértetek, bár
később egyéb okot is ta-
láltam. Röviddel azelőtt, hogy betértem vol-na a sátradba, a magány és a félelem
kishíján rávettek, hogy vessem magam a Trolltalp ka-nyonba, vagy vegyem a
síléceimet, és kísé-reljem meg a majdnem képtelen ugrást a szakadékon át. Ez
egyébként évek óta ingerli a bátorságomat...
Vlana olyan erősen szorította meg Fafhrd karját, hogy körmei belemélyedtek
húsába.
Soha eszedbe ne jusson! - intette nagyon komolyan. - Ragaszkodj az élethez! Csak
magadra gondolj! A rossz mindig csak jobb-ra fordulhat, vagy amúgy is
megsemmisülsz.
Igen, én is pont erre gondoltam, amikor a kanyon levegőjére akartam bízni magam,
hogy emeljen fel, vagy ejtsen le kedve sze-rint. De az önzés, melyből, akármit
is mon-dasz, nagyon sok van bennem, no meg a ké-telkedés, mely nem engedi, hogy
higgyek a csodákban, eltérítettek a szeszélyemtől. Ko-rábban egyébként arra
gondoltam, hogy a színházvezető sátra helyett inkább a tiédet taposom össze. így
hát gonoszság is van bennem, amint látod. Az is, meg egy adag meggondolt
csalárdság.
Vlana nem szólt, ehelyett gondosan tanul-mányozta a fiú arcát. Kisvártatva újból
ti-tokzatossá vált a tekintete. Fafhrd úgy gon-dolta, átlát a titokzatosságon,
de amit észre-vett mögötte, az zavarta. Úgy érezte, hogy a nagy barna szemek
mögött nem egy hegyte-tőről a világot szemlélő szibilla gondolatai lakoznak,
hanem egy ravasz kalmár számít-
gátasai, aki gondosan megméri az eléje ke-rülő árut, és időnként feljegyzi egy
kis fü-zetbe, ha új követelései, kiegyenlítendő adósságai, vagy újabb
haszonszerzési lehe-tőségei támadnak.
Ez azonban csak egy pillanatig tartott, s a fiú szive felujjongott, amikor Vlana
- akit még mindig a karjaiban tartott - kedvesen el-mosolygott, és így szólt:
- Most megválaszolom a kérdést, amit az
előbb még nem tudtam, de nem is akartam
volna megválaszolni. Ebben a pillanatban
döntöttem el, hogy a lovagom...te leszel.
Ölelj meg!
Fafhrd forrón, szorosan átölelte, olyan erővel, hogy a lány felsikított, de
mielőtt még túlságosan felizgatta volna magát, el-tolta a fiút, és levegő után
kapkodva így szólt:
Várj, ne még! Először gondosan ki kell tervelnünk mindent.
Később, szerelmem, később - kérlelte Fafhrd, miközben megpróbálta leszorítani.
Nem - tiltakozott Vlana. - A "később" igen könnyen válhat "elkéstemmé"! Ha te
vagy a lovagom, én parancsolok neked, és te engedelmességgel tartozol.
Engedelmeskedem úrnőm - mondta Fafhrd, elengedve a lányt. - Csak gyorsan, ha
lehet.
Jó messze kell járnunk Hidegsaroktői az emberrablás tervezett időpontjában -
kezdte Vlana. - Még ma össze kell szednem a holmi-
mat, szánt, lovakat és élelmet kell szerez-nem. Ezt én mind megcsinálom. Te
viselkedj úgy, ahogy mindenki elvárja, és tartsd ma-gad távol tőlem, arra az
esetre, ha ellensége-ink kémeket küldenének a nyomunkba. Hrin-gorl és Dixi ezt
fogják tenni valószínűleg.
Jól van, jól van - egyezett bele mindenbe sietve Fafhrd. - És most, édesem...
Csitt és türelem! Hogy végképp félreve-zessünk mindenkit, ma éjszaka is mássz
fel az Istenházába, mint tegnap. Elképzelhető, hogy még az előadás alatt
megpróbálnak el-rabolni. Hringorl tán türelmetlenkedik, vagy egyszerűen nem
akarja kifizetni az aranyat Dixinek, egyszóval, akkor lennék a legnyu-godtabb,
ha ott lennél és figyelnél. Amikor azután az ezüstcsengettyűs ruhámban lejö-vök
a színpadról, te is mássz le gyorsan, és az istállónál találkozunk. A szünetben
meglé-pünk, mert akkor mindenkit túlságosan iz-gat, hogy mi lesz a második
felvonásban, semhogy miránk figyelnének. Megjegyez-ted? Nem jössz a közelembe
napközben? El-bújsz a tetőn? A szünetben találkozunk? He-lyes. És most, kedves
lovagom hagyjuk a kö-telességeket. Felejts el minden tiszteletet, amivel
úrnődnek tartozol, és...
Most azonban az ifjún volt a sor, hogy el-odázza egyesülésüket. Vlana hosszú
beszé-de alatt neki is feltámadtak az aggályai, és most eltolta magától a lányt,
bár az nyaka köré fűzte karját, és erejét megfeszítve igyekezett magához vonni
testét.
Az összes részletben engedelmeskedem neked - mondta Fafhrd. - Csak még egy
do-logra szeretnélek figyelmeztetni, és nagyon ajánlom, hogy tartsd be. Gondolj
minél ke-vesebbet a terveinkre, még akkor is, ha ép-pen olyasmit teszel, ami
összefügg velük. Rejtsd őket egyéb gondolatok mögé. Ne félj, én is így teszek
majd. Anyám, Mor nagyon jártas a gondolatolvasásban.
Az anyád! Azt hiszem, túlságosan is tiszteled őt, édesem, és ez engem különösen
arra ingerel, hogy egészen felszabadítsalak téged az uralma alól. Ne, ne szakíts
félbe! Miért beszélsz rőla állandóan úgy, mintha ő lenne a világ boszorkányainak
feje?
Valóban az - felelte Fafhrd. - Ne áltasd magad. Ő az a nagy fehér pók, akinek
hálóbi-rodalma felöleli az egész Hidegpusztát, ahol mi csak apró legyek vagyunk,
s csak lábujj-hegyen közlekedhetünk, vigyázva, nehogy belelépjünk a ragadós
csapdákba. Figyelsz rám, ugye?
Ó, igen, igen, igen! És most...
Fafhrd lassan leeresztette a lányt, kedv-telve, ahogy az ember borospoharat emel
a szájához, előre élvezve az ital aromáját. Bő-rük összeért, ajkuk egymásra
tapadt.
A fiú hirtelen felfigyelt a csendre, amely minden oldalról körülbástyázta őket,
mintha maga a föld tartaná vissza a lélegzetét. A né-maság félelmetesnek tűnt.
Hosszan, elmélyülten csókolóztak, és el-múlt a rettegés.
Szétváltak, hogy lélegzethez jussanak. Fafhrd kinyúlt az ágyból, és
elcsippentette a kanőcot. Az apró láng kialudt, teljes sötét-ség borult a
sátorra. Csak a bejárat hasadé-kán szűrődött be valami a hideg, ezüstös fé-nyű
hajnal világosságából. Az ifjú ujjai fáj-tak, mert megégette őket a tűz. Nem is
igen értette, miért volt erre szükség, hiszen ko-rábban a mécses világánál
szeretkeztek. Új-ból félelem járta át.
Erősen megölelte Vlanát, mert ebben a szorításban nem maradt hely a rettegésnek.
Egy pillanattal később, nem tudta volna megindokolni, miért, de szorosan magához
szorította a lányt, és egyik oldaláról a másik-ra fordulva elgurult a
fekhelyről. Karjaival a lány vállát, lábával a lábait szorítva forgott, hol
átemelve maga felett Vlanát, hol pedig átlendülve teste felett, amilyen gyorsan
csak bírt.
Mennydörgésszerű robaj hallatszott, majd mintha egy óriás csapott volna le
mö-göttük a márványkeményre fagyott talajra öklével, egyszerre eltűnt a sátor
középső ré-sze valami fekete tömeg alatt.
Nekigurultak a jelmezhalomnak. Újabb hatalmas reccsenés következett, melyet
zu-hanó és ropogó hangok tarkítottak, mintha valami gigantikus vadállat prédául
ejtett volna egy behemótot, és most szőröstűi bő-röstűi felfalná zsákmányát. Egy
pillanatra még a talaj is megremegett.
A robaj után egyszerre minden elcsende-sedett, csak a fülük csengetUovább az
ijedt-ségtől és a meglepetéstől. Úgy ölelték egy-mást, mint két rémült gyermek.
Fafhrd tért magához először.
- Öltözz - mondta Vlanának, azután ki-bújt a sátor hasadékán, és anyaszült
mezte-lenül megállt a dermesztő hidegben. A pir-kadat már rózsaszínűre festette
az ég alját.
A szikamorfa hatalmas ága leszakadt, s keresztbe feküdt a sátor közepén, rajta
nagy halomban összetört jégkristályok hevertek. Együttes súlyuk szinte a földbe
préselte a sátrat és a fekhelyet.
A fa többi része egyensúlyát vesztve az ellenkező irányba dőlt, ott feküdt a
hóban, körülötte jégkristályok. Ágas-bogas, fekete gyökerei kiszakadtak a
talajból, s tétován lengtek a levegőben.
A jégkristályokat rózsaszínűre festették a felkelő nap sugarai.
Sehol semmi mozgás, egyetlen füstcsík sem jelezte, hogy valamelyik sátorban
reg-gelizni készülnének. A fekete mágia kemény csapására senki sem figyelt fel a
kiszemelt áldozatokon kívül.
Fafhrd remegni kezdett a hidegtől, és is-mét bebújt a sátorba. Vlana
engedelmeske-dett neki, egy színésznő rutinos gyorsaságá-val kapkodta magára
ruhadarabjait. A fiú is sietve magára kapta öltözetét, melyet koráb-ban a sátor
végében hagyott. Nem tudta el-dönteni, vajon az istenek súgták-e neki,
hogy ide tegye ruháit, és oltsa el a lámpást, mely mostanra felgyújtotta volna a
sátrat.
Ruhái hidegebbnek tűntek a jeges levegő-nél is, de tudta, hogy ez nem tart
sokáig.
Ismét kibújt a ponyva alól a szabadba, ez-úttal Vlanával együtt. Ahogy
felálltak, szembefordította a lányt a nagy ággal, mely körül ott hevertek a
letört kristályok, és így szólt:
Na, most nevesd ki az anyám, a boszor-kányok, meg a hóasszonyok varázshatalmát.
Én csak egy faágat látok, ami nem bírta el a jég súlyát - mondta kétkedő
hansúllyal Vlana.
Akkor hasonlítsd össze a faág körül he-verő kristályok mennyiségét a többi fa
ágain növekvőkével. Ne feledd! Rejtsd el a gondo-lataidat!
Vlana hallgatott.
Egy fekete ruhás ember rohant feléjük a kereskedősátrak irányából. Groteszk
szök-décselések közepette közeledett.
Vellix, a Kalandor erősen lihegett, amikor odaért hozzájuk, és megragadta Vlana
kar-ját. Amikor végre levegőhöz jutott, megszó-lalt.
Azt álmodtam, hogy rádszakad valami, és agyonnyom. Azután a mennydörgés
fel-ébresztett.
Te az igazságnak csak a felét álmodtad meg, de ilyen esetekben ez annyi, mintha
semmiről sem tudtál volna - mondta a szí-nésznő.
Vellix végre észrevette Fafhrdot. A félté-kenység dühödt árkokat vésett
homlokára, amint tőréhez kapott.
- Állj! - parancsolta Vlana éles hangon. -
Valóban péppé zúzott volna a fa, ha ez az
ifjú, akinek érzékei tisztán működtek egy
olyan pillanatban, amikor éppen mással le-
hettek volna elfoglalva, fel nem figyel az
alig hallható neszekre, és el néni ragad a ha-
lál markából az utolsó pillanatban. Fafhrd a
neve.
Vellix mozdulata, mellyel az imént övé-hez nyúlt, mély meghajlássá változott,
melynek során másik karját oldalra lendítet-te.
- Sokszorosan le vagyok kötelezve neked,
fiatalember - mondta, majd rövid szünet
után így folytatta - ismét megmentetted egy
jelentős művész életét.
Mostanra többen is feltűntek a láthatáron. Egyesek feléjük siettek a színészek
sátra fe-lől, mások a Hóklán távolabbi lakősátrai előtt álltak, de nem
mozdultak.
Vlana arcát Fafhrd arcához szorította, mintha hivatalos köszönetet mondana
tetté-ért, és gyorsan a fülébe súgta:
Ne feledd a ma estére és a jövőre vonat-kozó terveimet. Egy jottányira se térj
el tő-lük. Maradj a háttérben.
Térj ki a hideg és a hó elől, és ne gondolj semmire! - Ennyit sikerült Fafhrdnak
Vlana fülébe súgnia.
A lány Vellixhez fordult, és távolságtar-tó, de azért udvarias, kedves hangon
szdlt hozzá:
- Köszönöm uram, hogy kitüntetsz figyel-
meddel álomban és ébrenlétben egyaránt.
Essedinex is odaérkezett, s egy nagy prémkabát mélyéről, melynek gallérja
elta-karta a füleit, bekapcsolódott a társalgásba.
- Nehéz éjszakája volt a sátraknak,
Vlana megvonta a vállát. A társulat lány-
tagjai köréje gyülekeztek. Külön megbeszé-
lésbe bonyolódott velük, miközben elsétál-
tak a színészek sátrához, és eltűntek a női
bejárónál.
Vellix homlokát ráncolva követte őket te-kintetével, azután megpödörte fekete
baju-szát. A férfiszínészek fejcsóválva állták kö-rül a félhenger alakú sátor
romjait.
Vellix meleg, barátságos hangon szólt Fafhrdhoz.
Már korábban felajánlottam egy pohár szíverősítőt, és most, azt hiszem,
szükséged is van rá. Amúgy is szerettem volna beszélni veled már tegnap reggel
óta.
Ne haragudj, de ha leülnék, egy pillanat-ra sem tudnám nyitva tartani a szemem,
még ha olyan bölcsen beszélnél is, mint egy ba-goly, és akármilyen kiváló is az
a pálinka -válaszolta a fiú udvariasan, és megpróbált elrejteni egy hatalmas
ásítást, amit tulajdon-képpen csak részben tettetett. - Azért köszö-nöm.
Úgy tűnik, az a sorsom, hogy mindig rosszkor hívjalak - jegyezte meg Vellix, egy
vállrándítás kíséretében. - Akkor talán dél-tájban, vagy esetleg később? - tette
hozzá gyorsan.
Az utóbbi, ha neked is megfelel - vála-szolta Fafhrd, és hosszú léptekkel
elindult a kereskedősátrak felé. Vellix meg se próbálta utolérni.
Fafhrd olyan elégedettséget érzett, mint még életében soha. A gondolat, hogy
aznap este megszökik ebből az ostoba hóvilágból, és maga mögött hagyja erőszakos
asszonya-it, szinte nosztalgiát ébresztett benne a Hi-degsarok után. Vigyázz a
gondolataidra - in-tette magát. Kialvatlansága, vagy talán a kí-sérteties
fenyegetésektől való félelme láto-másszerűvé változtatta környezetét, mely
gyermekkorát idézte.
Barátai, Zax és Effendrit egy fehér porce-lán korsóban bort hoztak neki, és ő
néhány hajtásra az egészet kiitta, azután engedte, hogy odavezessék a fényezett
bőrrel bevont fekhelyhez, mely egy nagyobb prémrakás mögött állt, és azonnal
mély álomba zuhant.
Évszázadosnak tűnő, tökéletes, párnás-puha sötétség után lassan derengeni
kezdett. Fafhrd apjával, Nalgronnal ült egy hatalmas terített asztal melett,
mely roskadozott az ínycsiklandó, forrón gőzölgő ételek, a szebbnél szebb agyag-
és kőedényekbe töl-tött testes borok súlya alatt. Ezüst, kristály, aranyholmik
ragyogtak mindenütt. Még so-
kan ültek rajtuk kívül az asztalnál, de Fafhrd épp csak sötét körvonalaikat
tudta kivenni, és halk, álmosító, végnélküli társalgásuk mo-raját, melyből egy
szót sem értett, s amely úgy hatott, mint megannyi csermely össze-mosódó
csobogása, amit csak hébe-hóba sza-kított meg egy hangos nevetés. A tenger
ju-tott eszébe, a homokra kicsapó majd vissza-húzódó örök hullámzásával. A
kanalak és ké-sek csendülése, amint egymást és a tányéro-kat érintették, akárha
a part kavicsainak já-tékából eredt volna, ahogy a hullámok fel-dobják és
leejtik őket.
Nalgron a legfehérebb jegesmedve-irhá-ból szabott köpenyét viselte, csatjai,
láncai, karkötői mind ezüstből készültek. Haja sö-tétjébe is ezüstszálak
keveredtek, s ez bán-totta Fafhrdot. Bal kezében ezüst serleget tartott, melyet
időről időre ajkaihoz emelt, de étkezéshez használt jobbját rejtve tartot-ta a
köpeny alatt.
Sokféle témáról beszélt egyszerre, bölcs, toleráns, majdhogynem gyöngéd hangon.
Hol ehhez, hol ahhoz a vendéghez fordult, de szavai olyan halkan csendültek,
hogy Fafhrd tudta, intelmeit csakis fiának szánja.
Az ifjú azt is tudta, hogy gondosan fi-gyelnie kéne a szavakat, és jól eszébe
vésni az elhangzó aforizmákat, hiszen Nalgron a bátorságról, a becsületről, a
tisztességről szólt, arról, hogy adományainkat mérlegel-jük, ígéreteinket
pontosan váltsuk be, köves-sük szívünket, állítsunk magunknak nagy-
szerű célokat, melyekért küzdjünk eltánto-ríthatatlanul, s legyünk becsületesek
ma-gunkhoz ezekben a dolgokban. De legfő-képp abban, hogy felismerjük, mi az
amit gyűlölünk, és mit szeretünk. Szükséges, mondta, hogy az asszonyok félelmei
és nyaggatásai előtt zárjuk be fülünket, de bo-csássunk meg nekik
féltékenykedéseikért, ha korlátozzák szabadságunkat, sőt, még el-vetemült
gonoszságaikért is, hiszen ezek mind olyan szeretetből származnak, melyet
irántunk vagy mások iránt éreznek, s melyen uralkodni nem tudnak. Mindezen
alapokból táplálkoznak azok a dolgok, melyekkel egy ifjúnak, aki a férfikor
küszöbére ért, tisztá-ban kell lennie.
Fafhrd ennyit tudott kivenni Nalgron ér-tekezésének tartalmából, de ezt is
nehezen, mert nagyon zavarta apja arcának és serle-get szorító erős ujjainak
soványsága, hajá-nak ezüstös szálai, s a halvány, kékes elszí-neződések az
ajkán, bár a férfi mozdulatai frissek és magabiztosak voltak, csakúgy mint
szavai és gesztusai. Fafhrd ezenkívül folyamatosan arra kényszerült, hogy a
gő-zölgő leveses és húsos tálakat kutassa újabb és újabb finomságok után,
melyekkel egy-más után egészítette ki a már korábban oda-helyezett
étvágygerjesztő falatokat apja ezüsttálján, akinek, úgy látszik, nemigen volt
étvágya.
Valahányszor tányérja fölé nyúlt, Nalg-ron mosolyogva ránézett fiára, és
köszönet-
képpen biccentett fejével, azután szájához emelte a poharat, ivott és folytatta
a beszé-det, de Fafhrd egyszer sem volt képes meg-pillantani azt a kezét,
mellyel ennie kellett volna.
Ahogy telt az idő, Nalgron egyre fonto-sabb témákat érintett, de addigra Fafhrd
már egy szőt sem tudott kivenni értékes gondola-taiból, mert annyira aggódott
apja egész-ségéért. A férfi amúgy is vékony bőre egé-szen ráfeszült
pofacsontjára, mintha sza-kadni készülne, fényes szemei mélyen be-süllyedtek,"
és fekete karikák szegélyezték őket. A kék vénák kuszán hálózták csontos,
serleget tartó kezét rejtelmes összevissza-ságban, és Fafhrd gyanakodni kezdett,
hogy bár Nalgron gyakran emeli ajkaihoz a bort, még egyszer sem ivott.
- Egyél, apám - kérlelte aggódó hangon. -Vagy legalább igyál...
Ismét megkapta a hálás pillantást, a mo-solyt, a kedves biccentést, a fényes
szemek mintha még melegebben sugározták volna a szeretetet. A korsó ismét az
összezárt ajkak-hoz ért, azután folytatódott a kivehetetlen szavak áradata,
melyet az asztalnál ülőkhöz intézett.
A fiú szívét ekkor jeges irtózat szorította össze, mert a fények kékessé váltak,
s látta, hogy a fekete, arctalan vendégek egyike sem evett vagy ivott eddig, bár
folyamatos, tom-pa zajt csaptak evőeszközeikkel. Apjáért ér-zett aggodalma kínzó
félelemmé vált, s mi-
előtt még átgondolta volna, mit is tesz, el-hajtotta a férfi köpenyét,
megragadta jobb-ját a csuklója felett, s az étellel rakott tányér felé tolta.
Nalgron ezúttal biccentés helyett Fafhrd felé fordult, arcát egészen közel tolta
az övé-hez, s mosoly helyett torz vigyor ömlött szét rajta, mely kimutatta
borostyánszínű fogait. Szemei hidegek voltak, hidegebbek, mint a jég.
A kar, melyet Fafhrd az imént megraga-dott, teljesen hústalan volt, nem volt
egyéb, mint csupasz, barna csont.
Fafhrd egész testében összerázkódott, de különösen karjai remegtek, és
sebesebben húzódott vissza a pad végébe, mint egy meg-riasztott kígyó.
Lassanként ráébredt, hogy nem magától reszket, hanem hús-vér emberi kezek rázzák
vállait. A sötétség helyett világosságot látott átszűrődni a Mingolok sátrának
tetején, s Nalgron kísértet-arca helyén megpillantotta Vellix, a Kalandor
bajszos, hegyesállú ábrá-zatát, aki józan és aggódó arckifejezéssel hajolt
fölébe.
Fafhrd szédülten bámult, majd megrázta fejét és vállait, hogy valamennyire
vissza-térjen belé az élet lüktetése, azután eltaszí-totta magától a vállát
markoló kezeket.
Vellix azonban magától is elengedte, s helyet foglalt a szomszédos prémrakáson.
- Elnézésedet kérem ifjú harcos - mondta.
- Úgy tűnt, olyan álmot látsz, melyet senki
sem kívánna folytatni.
Modora, s hanghordozása a rémálombéli Nalgronra emlékeztette Fafhrdot, aki
felkö-nyökölt, nagyot ásított, s egy grimasz kísé-retében ismét megrázta magát.
- Azt hiszem, a tested és a gondolataid
egyaránt összefagytak - szólt Vellix. - Itt az
alkalom, hogy megigyuk az elhalasztott ál-
domást.
Két kisméretű ezüstpoharat emelt fel ma-ga mellől egyik kezével. A másikban egy
korsó pálinkát tartott, melynek dugóját hü-velyk és mutatóujjával ügyesen
kifeszítette.
Fafhrd összeráncolta homlokát a poharak barnás színezete láttán, s felmerült
benne a kérdés, vajon miféle porok lehetnek össze-zúzva bennük. Vagy talán csak
az egyikben? Egy csipetnyi keserűséggel emlékeztette magát, hogy ez a férfi
versenytársa a Vlana kegyeiért folytatott küzdelemben.
Várj! - szólt, mikor látta, hogy Vellix ki-tölti az italt a poharakba. - Egy
hasonló ezüstserleg kellemetlen szerepet játszott az iménti álomban. Zax! -
kiáltott oda az ajtón kifelé leskelődő Mingolnak. - Hozz nekem egy porcelán
poharat, megkérlek!
Úgy érzed, az álom arra figyelmeztet, hogy ne igyál ezüstpohárból? - kérdezte
Vellix halkan, arcán kétértelmű mosollyal.
- Nem - válaszolta Fafhrd. - De olyan irtó-
zást oltott belém, mely még most is bizser-
geti a tagjaimat.
Csodálkozott egy kicsit, hogy a Mingolok ilyen egyszerűen beengedték hozzá
Velli-xet, de talán régóta ismerik egymást a kal-mártáborokből. Vagy vesztegetés
történt.
Vellix kuncogott, modora oldottabbá vált.
- Igaz is, asszony nélkül élek, és nem tar-
tok valami nagy tisztaságot. Effendrit! Két
porcelánkorsót hozz, de olyan tiszták legye-
nek, mint a frissen hántolt nyír!
Valóban a másik Mingol állt háttal az aj-tóban. Ezek szerint Vellix jobban
ismerte őket, mint Fafhrd. A Kalandor azonnal át-nyújtotta neki a fényes fehér
korsók egyikét. Kitöltött egy keveset az illatos folyadékból a sajátjába, azután
egy nagyobb adaggal Fafhrdéba, végül ismét a magáéba, ezzel is bizonyítva, hogy
nincs méreg vagy kábító-szer az italban. Fafhrd gondosan figyelt, de nem látott
semmi ravaszságot a mutatvány-ban. Könnyedén koccintottak, miután Vellix nagyot
kortyolt italából, Fafhrd is beleszür-csölt az övébe hosszan, de azért óvatosan.
Kellemesen égette a torkát.
- Ez az utolsó korsóm ebből - mondta Vel-
lix vidáman. - Az egész készletet elcserél-
tem ámbrára, hógyémántokra meg egyéb
apróságra, még a sátramat és a szekeremet
is. Csak a két lovat, meg az élelmet tartottam
meg.
Azt mondják, a te lovaid a leggyor-sabbak és legkitartóbbak a Sztyeppén -
je-gyezte meg Fafhrd.
Ez talán túlzás. De az itteni állománynál biztosan jobbak - felelte Vellix.
Ezeknél! - legyintett Fafhrd megvetően. Vellix úgy nézett rá, mint Nalgron
egé-szen az álom utolsó jelenetéig. Azután így szólt:
Fafhrd... én..., nevezhetlek így, ugye? Te is hívj nyugodtan Vellixnek. Adhatok
ne-ked tanácsot? Olyasféléket, mintha magad-forma fiam lenne, és hozzá
beszélnék?
Hogyne - bólintott a fiú, aki immár nem csak kényelmetlenül érezte magát, de
tartott is a férfitól.
Látszik, hogy nyugtalan vagy, és nem ta-lálod itt a helyed - fogott bele Vellix.
- A ko-rodbéli fiatalok mindenütt a világon így éreznek. Hív a széles nagyvilág,
viszket a lá-bad alatt a talaj. De engedd meg, hogy mond-jak valamit: több kell
ahhoz, mint ész és ki-tartás - na meg bölcsesség is persze -, hogy megálld a
helyed a civilizációban, és nyuga-lomra lelj. Aljas számításokra van ehhez
szükség, be kell szennyezned magad a mo-csokkal, mely elborítja a civilizációt.
Nem tudsz úgy felhágni a siker csúcsaira, ahogy egy hegyet mászol meg, légyen az
bármily jeges és szakadékos is. Ez utóbbi azt hozza ki belőled, ami a legjobb
benned. Az előbbi azt, ami a legrosszabb. A számító önzést te még nem
tapasztaltad, és nincs is arra szűk-
ség, hogy megtapasztald. Én renegátnak születtem. Apám Nyolcvárosföldről
szárma-zott, s Mingol lovasokhoz szegődött. Most már bánom, hogy nem maradtam
meg a szttyeppen magam is, akármilyen kegyetlen is ott az élet. Ehelyett
engedtem Lankhmar és a keleti tartományok rontó csábításának.
Tudom, tudom. Itt nem látnak messzire az emberek, s gúzsba kötik őket a
hagyomá-nyok. De ha összehasonlítjuk őket a civilizá-ció szülte, kifacsart
gondolkodású emberek-kel, mégiscsak olyan egyenes a lelkük, akár a fenyő. A te
természetes adottságaiddal könnyedén főnökké válhatsz, sőt, olyan ural-kodóvá,
aki alatt tucatnyi klán egyesülhet, s Északot olyan hatalommá teheted, melyet
egyetlen nemzet sem hagyhat majd ki a szá-mításaiból. Akkor aztán, ha ez a
vágyad, ki-hívhatod magad ellen a civilizációt. De te diktálod majd a
feltételeket, és nem az!
Fafhrd érzelmei és gondolatai zavaros víztükörré váltak, bár külseje szinte
termé-szetfeletti nyugalomról árulkodott. Egy cseppnyi elégtételt is érzett,
amiért Vellix olyan komolynak látja esélyeit Vlanánál, hogy nem csak pálinkával,
de hízelgéssel is megpróbálja levenni a lábáról.
A víztükröt fodrozó áramlatok közül azonban egy mégis uralkodott a többi felett.
Az ifjúnak az volt a benyomása - és ezt nem ingatta meg semmi -, hogy Vellix nem
szín-lel, valóban apai érzelmeket táplál Fafhrd irányában, valóban óvni szeretné
a feles-
leges sebektől, s lényegében őszinte gondo-latokat fejtett ki a civilizációról.
Persze meglehet, Vellix olyan biztosan nyeregben érzi magát Vlanánál, hogy azt
hiszi, megen-gedheti magának ezt a viselkedést egy fiata-labb vetélytárssal
szemben. Mindazonáltal... Mindazonáltal Fafhrd, ha lehetséges még
kényelmetlenebbül érezte magát, mint az előbb. Kiitta a korsót.
- Tanácsaid megfontolandók, Ur.. izé,
Vellix. Akarom mondani... majd gondolko-
dom rajtuk.
Egy fejrázással visszautasította az újabb pohár italt, amit Vellix felajánlott,
azután felállt, és elsimította a ráncokat öltözetén.
Azt hittem, még folytatjuk - mondta Vellix, még ültében.
Dolgom van - mondta Fafhrd. - Szívből köszönöm az italt.
Vellix gondolataiba merülve mosolygott, ahogy a fiú elhagyta a sátrat.
A kereskedősátrak között a letaposott ha-von nyüzsgő embertömeg és fülsiketítő
lár-ma fogadta Fafhrdot. Mialatt aludt, megér-keztek a Jég-törzs és a Dér-
testvériség tag-jai, s most két nap-máglya körül tolongtak, melyek hatalmas
méretükről, izzó forrósá-gukról, és magasan lobogó lángjukról kapták nevüket.
Körülöttük az újonnan érkezettek nyeldekelték a gőzölgő mézsört, nevetgéltek és
ölelgették egymást.
Kétoldalt hevesen folyt a cserebere és az alkudozás az árusokkal, melyet gyakran
ré-
szeg duhajkodás szakított meg. Mindenkivel rangját és származását megillető
modorban tárgyaltak. Régi bajtársak ismerték fel egy-mást a távolból, s hangos
kiáltozással hívták fel magukra a figyelmet, vagy szanaszét lök-döstek az
embereket, hogy egymás nyakába borulhassanak. Ételmaradékok, feldöntött korsók
tartalma borította a talajt. Kihívások hangzottak el, melyeket vagy elfogadtak,
vagy hangosan kiröhögtek. Szkaldok énekel-tek és üvöltöztek mindenfelé.
Fafhrdot bosszantotta tömeg, mert csend-re vágyott, hogy szétválaszthassa
magában Vellixet és Nalgront, és elhesegethesse ma-r gátol a kételyt, ami
Vlanával kapcsolatban kínozta. Ezenkívül tisztára akarta mosni ma-gában a
civilizációt, melyet beszennyezett az előbbi beszélgetés. Úgy haladt keresztül a
tömegen, mint egy holdkóros, érzéketlenül a könyöklésekre és taszigálásokra.
Azután egyszerre egészen éberré vált, mert meglátta Hort és Harraxot, amint felé
próbálják átverekedni magukat a tömegen. Szemükből szándékaikat sem volt nehéz
ki-olvasni. Egy kevés hely támadt körülötte, s amikor ezt kihasználva sarkon
fordult, Hrey-t látta meg közvetlenül maga mögött, Hringorl egyik legsötétebb
pribékjét.
Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy mit akarnak. Valamilyen ürüggyel, akár
ba-ráti üdvözlésnek leplezve, alaposan el fog-ják tángálni, esetleg ennél is
többre szánták el magukat.
Az ifjú gondolatait annyira lekötötte Vel-lix, hogy sokkal biztosabb
ellenfeléről, a nyíltan erőszakos, de ravasz Hringorlról tel-jesen
megfeledkezett.
A három férfi odaért hozzá. Egy másod-perc alatt felmérte, hogy Hor kezében
kis-méretű tőr van, és Harrax öklei szokatlanul nagynak látszanak a kesztyű
alatt, mintha követ vagy fémet szorongatna, amivel na-gyobbakat tud ütni.
Hátralépett, mintha a szemben lévő pár és Hrey között akarna elfutni, azután
hatalma-sat kiáltott, és teljes erejéből előrelendült a nap-máglya irányába.
Néhány fej megfor-dult a kiáltásra, s egy páran kitértek útjából. De a Jég-törzs
és a Dér-testvériség tagjainak volt idejük felmérni, hogy mi történik: egy magas
fiatalembert kerget három tagbasza-kadt fickó. Ez jó mókának ígérkezett. Töb-ben
megpróbálták elállni a fiú útját a mág-lyánál. Fafhrd először jobbra, aztán
balra akart kitérni, azok hangos füttyökkel és kiál-tásokkal akadályozták, és
méginkább beszo-rították.
Fafhrd nagy lélegzetet vett, kezével elta-karta a szemét, és egyetlen ugrással
átvetet-te magát a lángokon. Háta mögött a hő fel-csapta a magasba hosszú
prémkabátját. Érezte a perzselő forróságot a nyakán és a kezein. Mire átért a
túloldalra, kabátja ki-gyulladt, és kékesszínű lángok kúsztak fel a haján is.
Előrébb újabb tömegek zárták el az utat, kivéve egy szőnyegekkel leterített, ki-
párnázott, szűk helyen két sátor között, ahol egy alacsony asztal körül papok és
főnökök figyelték árgus szemekkel egy kereskedő ke-zeit aki éppen aranyport
szórt egy mérleg serpenyőjébe.
Hangos kiáltozást hallott maga mögött. Menekülj, gyáva! - kiáltotta valaki,
azután: Bunyő! Bunyó!
Meglátta Mara izgalomtól kivörösödött arcát maga előtt.
És ekkor, az Északi Területek majdani uralkodója - éppen így gondolt magára
eb-ben a pillanatban - átvetette magát égő ruhá-jában az alacsony asztalon,
kikerülhetetle-nül lelökve lábáról a kereskedőt és legalább két főnököt. Azok
nekiestek a mérlegnek és a levegőbe szórták az aranyport, még mi-előtt az ifjú
földet ért volna a túloldalon lévő nagy hódomb oldalán, sisteregve felcsapó
gőzfelhő közepette. Gyorsan kétszer is meg-hempergett, hogy biztosan eloltsa a
tüzet, azután talpra szökkent és villámgyorsan, mint egy szarvas, szaladt a fák
közé. Szitok-szavak és gúnyos hahotázás követte.
Legalább ötven nagy fát hagyott maga mögött mielőtt, megállt a havas
félhomály-ban, visszatartotta a lélegzetét, és erősen fi-gyelt. Ereinek tompa
lüktetésén kívül sem-milyen mozgásra vagy hangra nem lett fi-gyelmes. Nem
üldözték. Kedvetlenül megfé-sülte ujjaival égett szagú, megfogyatkozott haját,
azután felületesen letisztította ugyan-
csak megpörkölődött, itt-ott átlyukadt ka-bátját is.
Megvárta, amíg ziháló lélegzete lecsen-desül, és tudata kitágul. A rövid
várakozás alatt nyugtalanító felfedezést tett. Az erdő, mely eddig mindig a
menedéket, az egész földet átölelő sátrat, saját hatalmas, tűlevél tetejű
szobáját jelentette, most ellenséges-nek tűnt. Mintha maguk a fák, és a jeges
kér-gű, de melegszívű Földanya, melyben gyö-kereztek, megsejtették volna
hitehagyottsá-gát, mintha tudtak volna a lelkiismeretét égető, kínzó tervről,
hogy elárulni készül szülőföldjét.
Nem a szokatlan csend, vagy a lassan tu-datába hatoló gyanús, halk neszezések -
apró karom kaparászása egy fa kérgén; piciny lá-bak alig kivehető puffanásai;
egy távoli ba-goly napszálltát jelző huhogása - hatottak így rá. Ezek okozatok
voltak, vagy együtt já-ró jelenségek. Valami megnevezhetetlen, megfoghatatlan,
és mégis fontos üzenetet vélt kiérezni a természet változásából. Mint-ha egy
isten vonta volna össze a szemöl-dökét...
Sötét búskomorság szakadt rá. Ugyanak-kor, még sohasem érezte ennyire keménynek
a szívét.
Amikor végre útnak eredt, olyan halkan járt, ahogy csak tehette, s ehhez nem
szokat-lanul kitágult és nyugodt tudatát, hanem le-meztelenített ideghez hasonló
érzékeit hívta
segítségül. Űgy járt, mint a felderítő, aki megfeszíti íján a húrt, ha idegen
területre ér.
Jól tette, hogy ennyire figyelmes volt, máskülönben aligha kerülhette volna el a
szinte hangtalanul hulló nehéz, hegyes jég-csapokat, melyek űgy csapódtak be
mellette, akár az ostromágyúk lövedékei, sem a hatal-mas hóval rakott faágat,
mely egyetlen mennydörgésszerű reccsenéssel tört el a feje felett, sem a
hóvipera méregfogát. Az állat szokatlan helyen hevert összetekeredve -egy
tisztás közepén -, s felésújtott elhaladta-ban.
Hóleopárddal is találkozott, mely látszó-lag a puszta levegőben jelent meg,
mintha a semmiből került volna elő. Egyetlen oldalvá-gást irányzott Fafhrdra
karmos mancsával, és éppoly különösen tűnt el, mint ahogy elő-került, amikor a
fiú kitért a csapás elől, és elszánt arccal előrántotta tőrét. A drótcsap-dát
sem vette volna észre, melyet minden szabályt felrúgva állítottak az erdő
táborhoz tartozó részébe, s amely egy medvét is meg-fojtott volna, nemhogy egy
embert.
Kíváncsi lett volna, hol van most Mor, s miféle varázslatokkal próbálkozik.
Vajon ott követte el a hibát, hogy Nalgront látta ál-mában? A tegnapi átok
elhangzása előtt, melynek azért voltak előzményei, nem tudta volna igazán
elképzelni anyjáról, hogy az életére törjön. Most azonban égnek álk a há-tán a
szőr a rémülettől és borzadálytól. Éber tekintetébe lázas, vad csillogás
költözött, s
apró vércsöppek hulltak a hóra arcáról, ahol a becsapódó jégcsap felsértette a
bőrt.
Olyan feszülten figyelt a leselkedő veszé-lyekre, hogy észre sem vette, miként
került abba a kis ligetbe, ahol előző nap Marával találkozott. Innen keskeny
ösvény vezetett a lakósátrakhoz. Megkönnyebbült kissé, tőrét övébe rejtette, s
egy marék hóval csillapítot-ta orcáján a vérzést. Nem lazult el azonban
teljesen, s így megérezte az idegen közele-dését, mielőtt meghallotta volna
lépteit.
Oly csendesen és tökéletesen rejtőzött el egy pillanat alatt, hogy Mara már csak
há-rom lépésre volt tőle, amikor észrevette.
Megsebeztek! - kiáltotta a lány.
Nem - felelte kurtán, miközben egyre a lehetséges veszélyeket latolgatta.
Hiszen piros hó van az arcodon! Vere-kedtél?
Megkarcoltam az erdőben. Elfutottam előlük.
Mara arcáról eltűnt az aggodalom.
Most láttalak először elfutni ilyen hely-zetben.
Semmi kedvem sem volt három, vagy még több emberrel verekedni - szögezte le
Fafhrd.
Miért nézel hátra? A nyomodban van-nak?
-Nem.
Mara vonásai szigorúbbak lettek.
Az öregek fel vannak háborodva. A fia-talabbak azt^ mondják, hogy ijedős vagy. A
bátyáim is. Én nem tudtam, mit feleljek.
A bátyáid! - kiáltott fel Fafhrd. - Csak mondjanak, amit akarnak a büdösek! Nem
ér-dekel a Hóklán véleménye.
Mara csípőre tette a kezét.
Mostanában nagyon szabadon osztoga-tod a sértéseidet. Nem tűröm, hogy ilyen
hangon beszélj a családomról, megértetted? És rőlam se, ha már itt tartunk. - A
lány már zihált. - Tegnap éjjel visszamentél ahhoz a ráncos, vén kurvához, a
táncosnőhöz. Órákig bent voltál a sátrában.
Nem igaz! - tagadta Fafhrd, miközben magában megállapította, hogy valóban nem
lehetett ott másfél óránál tovább. A veszeke-dés felmelegítette a vérét, és
lecsillapította a természetfeletti irtózást lelkében.
Hazudsz! Az egész tábor erről beszél. Akármelyik lány rádszabadította volna a
bátyjait a helyemben.
A fiú, mintegy varázsütésre, visszanyerte színlelő tehetségét. Nem szabad az
utolsó estén felesleges kockázatot vállalni - intette magát. Komoly sérülés
lehet a dologból, esetleg meg is halhat. Taktikázz, fiam, takti-kázz - sürgette
magát, ahogy kitárt karokkal közeledett Marához. Felkiáltott:
Mara, királynőm, hogyan hihetted el ezt rólam, aki jobban szeretlek mint...
Hozzám ne érj, te hazug csaló!
Hiszen méhedben hordozod magzato-mat - szólt a fiú, miközben ismét megkísé-relte
átölelni. - Hogy van a picike?
Leköpné az apját, ha tehetné. Viszed in-nen a kezeidet!
Úgy vágyom megérinteni csiklandós kis bőrödet, melyen kívül nincs balzsam
szá-momra a Poklon innen. Ó, te szépek szépe, kit az anyaság új szépséggel
koronáz...
Akkor menj a pokolba, és fejezd be ezt a komédiázást. Még egy részeg lotyó sem
dől-ne be a színészi tehetségednek. Disznóhízla-ló!
A fiút ez a szúrás mélyen találta, s felforrt a vére.
Na és a te hazugságaid? Tegnap még ar-ról regéltél, hogy megzabolázod anyámat,
és uralkodni fogsz rajta. Aztán rohantál elmon-dani neki, hogy teherbe estél
tőlem.
De csak miután láttam, hogy megkíván-tad a színésznőt. És különben is, minden
szó igaz volt abból, amit mondtam. Te mindent kifacsarsz...
Fafhrd hátralépett, és összefűzte karjait.
Aki az én feleségem akar lenni - jelen-tette ki -, annak bíznia kell bennem,
hűséges-nek kell lennie hozzám. Mielőtt cselekszik, ki kell kérnie a
véleményemet, és úgy kell vi-selkednie, mint egy eljövendő uralkodó hit-vesének.
Nekem azonban úgy tűnik, te ezen követelmények egyikének sem teszel eleget.
Hozzád hűségesnek? Te beszélsz? - Ma-ra fehér arca kellemetlen vörös árnyalatot
öl-
tött, szép vonásai eltorzultak. - Méghogy uralkodó! Talán beérnéd azzal, hogy
leg-alább a Hóklán tagjai férfinak nevezzenek, ami még nem történt meg. Na ide
figyelj, te alamuszi tettető! Vagy nyomban bocsánatot kérsz tőlem térdenállva,
és azután megkéred a kezemet anyámtól, vagy...
Előbb térdelnék le egy kígyónak, és in-kább vennék feleségül egy vemhes medvét!
-kiáltotta Fafhrd, felejtve minden taktiká-zást.
Ráderesztem a bátyáimat! - sikította a lány. - Te gyáva paraszt!
Fafhrd megemelte öklét, leejtette, azután fejéhez szorította kezeit tehetetlen
dühé-ben, majd futásnak eredt a tábor felé.
- Ráderesztem az egész törzset! Elmesé-
lem az Asszonyok sátrában! Megmondom az
anyádnak... - sikította utána Mara, de a fiú
egyre kevésbé hallotta, ahogy távolodott. A
hó és a fák elnyelték a hangokat.
Meg se állt, hogy gondosan ellenőrizze, nincsenek-e emberek a láthatáron - bár a
leg-többen a vásáron voltak, vagy vacsoraidő lé-vén a sátrukban, előkészíteni az
ételt -, még futtában felszökkent titkos fájára, s feltépte rejtekhelyének
ajtaját. Szitkozódva, mivel a művelet egy körmébe került, előszedte a fó-kabőrbe
csavart íjat és tegezt, meg a rakétá-kat, azután hozzájuk csapta legjobb pár
sílé-cet a hozzávaló botokkal. Előkeresett még egy valamivel rövidebb, apja
második leg-jobb kardját tartalmazó olajos csomagot,
meg egy kisebbet, melyben különféle felsze-relési tárgyak lapultak. Leugrott a
hóra, és sebesen egyetlen csomagot kötözött a ho-szabb eszközökből, melyet
azután a vállára vetett.
Egy másodpercnyi habozás után berohant Mor sátrába, ahol előkapott zsebéből egy
kisméretű, buborékkőből faragott tűztartót, megtöltötte a sátor tűzhelyéről izzó
szénnel, majd hamut szórt rá, gondosan lezárta és el-tette.
Amikor azonban őrült sietséggel sarkon fordult, és elindult volna kifelé,
hirtelen megdermedt. Mor magas alakja töltötte be a kijáratot, a fehér háttér
előtt. Arca árnyék-ban maradt.
- Szóval elhagysz engem is, meg a Pusztát
is. Hogy aztán soha többé ne gyere vissza.
Vagy legalábbis így tervezed - szólt hide-
gen.
Fafhrd hallgatott.
- Pedig^vissza fogsz térni - folytatta az
asszony. És ha saját két lábadon szeretnél
visszatérni, nem pedig négykézláb vánszo-
rogni, vagy holtan, lándzsákon fekve, akkor
jobb, ha mérlegeled, hogy születésed mire
kötelez.
A fiú keserű szavakkal készült válaszolni, de nem jött ki hang a torkán. Lassan
Mor felé indult.
- Engedj ki, anyám - suttogta rekedten.
A nő nem mozdult.
Iszonyú feszültség tükröződött az ifjú ar-cán, ahogy állkapcsát összeszorította,
meg-ragadta Mórt a hóna alatt, és mialatt keze borzongott az érintéstől,
egyszerűen elrakta anyját az ajtóból. Nem mert a szemébe néz-ni.
Odakint gyors léptekkel elindult az Isten-háza felé, de néhány férfi hamarosan
elállta az útját. Négy magas szőke volt köztük, de mögöttük még többen álltak.
Mara nem csak testvéreit hívta el, hanem az összes rokonát, akit el tudott érni.
Most azonban úgy tűnt, hogy megbánta tettét, mert legidősebb bátyja kabátjának
szárát ráncigálta, és könyörgött neki, leg-alábbis erre lehettet következtetni
arckifeje-zéséből és kétségbeeséséből.
A rangidős testvér azonban úgy tett, mintha húga ott se lenne. Ahogy tekintete
ta-lálkozott Fafhrdéval, vidáman felkiáltott, ki-tépte kabátját Mara kezéből, és
a fiú felé ro-hant. A többiek utána. Valamennyien len-gettek valamiféle
fegyvert, ki kardot, ki bu-zogányt.
Fafhrdnak még fülébe sem ért Mara két-sébeesett kiáltása: Menekülj, szerelmem! -
már megpördült, és az erdő felé szaladt, mi-közben hosszú csomagja kegyetlenül
csap-kodta a hátát. Amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol korábbi lábnyomai
kezdődtek, gondo-san ügyelt rá, hogy azokba lépjen, de nem csökkentette
sebességét.
- Gyáva! - hallotta a kiáltozást maga mö-
gött.
Amikor a gránitos kiszögellésekhez ért, éles jobbkanyart vett, és szikláról
sziklára szökkent, egyetlen lábnyomot sem hagyva. Elérkezett egy nagyobb,
felmagasió szirt-hez, melyre felkapaszkodott, majd tovább futott mindaddig, míg
a kiszögellés egészen el nem rejtette üldözői elől.
Hallotta amint elérik az erdőt, hallotta dü-hös kiáltásaikat, ahogy a fákat
kerülgetve lökdöstek egymást, azután egy parancsoló hangot, amely csendre
intette őket.
Három gondosan kiválasztott követ hají-tott el, hogy hamis útra csalja üldözőit,
me-lyek messze Mara kopói előtt értek földet. A kövek becsapódását és az ágak
zizegését kö-vetően újabb kiáltások hangzottak fel:
- Ott megy! Arra...? - majd ismét csendet
parancsolt a hang.
Két kezével megragadott egy nagyobb követ, és nekilökte egy hatalmas fa
törzsé-nek üldözői közelében. A sziklával együtt rengeteg hő és jég zúdult a
földre. Az elfoj-tott kiáltások most zavarodottságról, megle-pettségről és
dühről tanúskodtak, mivel a férfiak egy részét nyakig betemette a hő. Fafhrd
elvigyorodott, ám szinte nyomban el-komorult, és figyelmét kiélezve
nekiiramo-dott a sötétedő erdőnek.
Ezúttal nem érezte földöntúli hatalmak jelenlétet, nem támadott rá sem élő, sem
élettelen. Meglehet, Mor úgy vélte, Mara ro-
konai éppen eléggé meggyötrik, s abbahagy-ta ráolvasásait, vagy talán... - de
Fafhrd itt megszakította gondolatait, és teljes egészé-ben nesztelen
száguldásánek szentelte fi-gyelmét. Vlana és a civilizáció várta őt. Any-ját és
a barbarizmust maga mögött hagyta, ám jól tudta, hogy az asszonyt gondolataival
is kerülnie kell.
Amikor Fafhrd kilépett a fák közül, már esteledett. A lehető legnagyobb
kerülővel, egészen a Trolltalp kanyon hasadékánál hagyta el az erdőt. Hosszú
csomagjának szí-ja mélyen vágta a vállát.
A kereskedősátrak között mulatságot tar-tottak, fények lobogtak, kiáltozás
hallat-szott. Az Istenháza és a színészek sátrai még sötétek voltak. Fafhrdhoz
legközelebb az is-tálló állt, erre is sötétség borult. Halkan át-ment az Új
úton, melynek fagyos, kavicsos sávja dél felé beleveszett a kanyon sötétjé-be.
Azután észrevette, hogy az istállóban mégiscsak pislákol valami fény, s egy
kísér-teties alak mozog odabent. Vigyázva meg-közelítette a bejáratot, és az
ajtóban Hor há-tának körvonalait pillantotta meg. Leselke-dett. Mintha maga
volna a csend lelke, oda-osont Hor mögé, és a válla fölött ő is belesett a
résen.
Vlana és Vellix voltak odabent. Éppen az-zal foglalatoskodtak, hogy a Kalandor
lovait befogják Essedinex szánja elé, melynek rak-
teréből Fafhrd korábban elemelte a rakétá-kat.
Hor felkapta kezét és szája elé emelte, mintha hangos jeladásra készülne, talán
ba-golyhuhogást, vagy farkasüvöltést akart utá-nozni.
A fiú előkapta a tőrét, és olyan mozdula-tot tett, mint aki el akarja vágni Hor
torkát, de azután megggondolta magát, megfordí-totta a tőrt, és a markolattal
sújtott le a férfi halántékára, aki nyomban eszméletét vesz-tette. Fafhrd az
ájult testet elvonszolta az aj-tóbői, és elhelyezte a sátor tövében.
Vlana és Vellix beugrottak a szánba, az utóbbi a lovak közé csapott, és a pár
máris megjelent a bejáratnál, amin sebesen átsik-lottak. Fafhrd dühödten
markolta tőrét... az-után visszadugta tokjába, és félrehúzódott az árnyékba.
A szán csakhamar rátért a kanyon felé ve-zető Új útra. A fiú hosszan követte
tekinte-tével, karjai úgy csüngtek oldalán, mint egy kiterített hulláé. Keze
ökölbe szorult, ujjai elfehéredtek.
Azután hirtelen sarkon fordult, és az Is-tenháza felé iramodott.
Az istálló mögül bagolyhuhogás hallat-szott. Fafhrd egy hosszú csúszással
megállt a havon és megfordult, miközben ujjait to-vábbra is mereven
összeszorította.
A sötétségből két alak vált ki, egyiküket lángcsóva követte, ahogy a kanyon felé
szá-guldott. A magasabb alak kétségtelenül
Hringorl volt. Megálltak a szakadék peremé-nél. Hringorl körözni kezdett a feje
felett a fáklyával. A fénynél Fafhrd kivehette Har-rax arcát is. Egyszer,
kétszer, háromszor lendítette meg a férfi a fáklyát, mint aki je-lez valakinek
délre, a kanyon mélyére. Az-után elrohantak az istálló irányába.
Fafhrd viszont továbbszaladt az Istenhá-za felé. Hangos kiáltás harsant mögötte.
Megint megállt, és megfordult. Ezúttal ter-metes ló vágtatott ki az istállóból,
hátán Hringorllal. Harraxot síléceken húzta maga után egy hosszú kötéllel. A pár
ráfordult az Új útra. Magasan felcsapott a hó mögöttük, ahogy nekieredtek a
lejtőnek.
A fiú nagy iramban maga mögött hagyta az Istenházát, és még tovább futott, amíg
legalább negyedrészt fel nem ért az Asszo-nyok sátrához vezető lejtőre. A
csomagot le-dobta a hátáról, felnyitotta. Előhúzta a léce-ket és felcsatolta a
lábára. Azután apja kard-ját csomagolta ki, és öve baloldalára kötözte, hogy
kiegyenlítse a jobboldalon levő zacskó súlyát.
Azután szembenézett a Troli talp kanyon-nal, méghozzá az egykori Régi út helyén.
Felvette a két sílécet, leguggolt és a hóba csapta őket. Arca szinte
koponyaszerűvé vált, mint azoké, akik a Halállal kockáznak.
Ebben a pillanatban sárgás fényű szikrá-zást látott az Istenháza mögött. Néhány
szívdobbanásnyi ideig erősen figyelte, nem tudta volna okát adni, miért.
Kilenc, tíz, tizenegy—felcsapott a láng. A rakéta a magasba szökkent, jelezve az
előa-dás kezdetét. Huszonegy, huszonkettő, hu-szonhárom... kialudt a láng, és
egy durranás után megjelent a kilenc kicsi csillag.
Fafhrd eldobta a botokat, és felvette az egyik lopott rakétát. Lehúzta a fejet a
tetejé-ről, vigyázva, hogy meg ne sértse, csak ép-pen elváljon a ragasztásnál.
Óvatosan fogai közé szorította a szurkos, ujjnyi hosszú, vékony hengert, míg
elővette oldaltáskájából a tűztartót. A buborékkő épphogy átmelegedett.
Felhajtotta a fedőt, és elpiszkálta a hamut, amíg meg nem látta a pirosló
parazsat.
Kivette fogai közül a patront, és rárakta a tűztartóra olymódon, hogy egyik vége
bele-ért a parázsba. A patron szikrázni kezdett. Mire Fafhrd leszámolta a
tizenkét szívdob-banást láng csapott ki belőle, majd az is megszűnt.
A fiú lerakta a hóra a parazsas dobozt, fel-vette a maradék rakétákat, hóna alá
csapta őket, és mintha síbotok lennének, belevágta végüket a hóba, hogy
ellenőrizze, elég erő-sek-e. Pont olyan hosszúak és merevek vol-tak, mint a
síbotok.
Egy kézbe fogta a két rakétát, azután erő-sen ráfújt az izzó szénre a dobozban,
és amint felparázslott, odatartotta hozzá a pat-ronokat.
Mara tűnt elő a sötétségből, és felkiáltott:
- Édesem! Olyan boldog vagyok, hogy
nem sikerült elkapniuk! - A parázs vöröses
fénye megvilágította gyönyörű arcát.
Fafhrd rezzenéstelenül bámulta, és így szólt:
Elhagyom a Hidegsarkot. Elhagyom a Hőklánt. Elhagylak téged is.
Nem teheted - suttogta Mara.
A fiú lerakta maga mellé a tűztartőt és a rakétákat. Mara felényújtotta karjait.
Fafhrd lehúzta az ezüstkarkötőket karjairól, és a lány tenyerébe helyezte őket.
Az összeszorí-tottta a kezét és felkiáltott:
- Nem kérem ezeket. Nem kérek semmit.
Te vagy a gyermekem apja. Az enyém vagy.
Fafhrd a vastag, ezüst nyakláncot is letép-te a nyakáról, és Mara csuklójára
akasztotta.
- Ugy van. Enyém vagy mindörökre, és én
a tied - mondta csendesen. - Fiad az enyém.
Soha nem veszek más feleséget a Hóklánból.
Házasok vagyunk.
Eközben ismét felvette a rakétákat, és vé-geiket belenyomta a parázsba.
Egyszerre kezdtek szikrázni. Lerakta őket a földre, be-csukta a tűztartőt, és
oldalzsákjába helyez-te. Három, négy...
Mor nézett át Mara válla felett.
- Hallom amit mondasz, fiam. Állj meg! -
mondta.
Fafhrd felkapta a rakétákat, megmarkolta a nyelüket, belevágta őket a hóba, és
eltaszí-totta magát. Hat, hét... száguldott a lejtőn.
- Fafhrd! Férjem! - hallotta maga mögött Mara sikoltását. Ezzel egyidőben Mor is
fel-kiáltott: - Nem vagy többé a fiam!
Fafhrd újra meglökte magát a szikrázó ra-kétákkal. A hideg levegő belecsapott az
ar-cába, de ő alig érezte. A hold fénye ráesett arra a pontra, ahonnan el
kellett rugaszkod-nia, s amin túl a szakadék mélysége várta. Most érezte, hogy
felfelé lendül... Nyolc, ki-lenc-Dühödten szorította oldalához a rakétá-kat.
Áthatolhatatlan sötétségben repült. Ti-zenegy, tizenkettő...
A rakéták nem akartak meggyulladni. A holdfényben meglátta a kanyon túloldalát,
mely vészes sebességgel közeledett. Sílécei-vel egy peremen aluli pontot célzott
meg, s még ez a pont is egyre csúszott lefelé. Igazí-tott a rakétákon, hogy
méginkább felfelé mutassanak, és még erősebben szorította őket.
Végre berobbantak. A fiú úgy érezte, mintha két erős kart szorongatna, melyek
felfelé vonszolják. Könyökét és oldalát éget-te a tűz heve. A hirtelen
világosságnál köze-linek tűnt a sziklafal, de immár felette re-pült. Tizenhat,
tizenhét-Simán földet ért a Régi utat borító sértet-len, jeges hórétegen, és
elhajította a rakétá-kat. Kettős mennydörgés hallatszott, csilla-gok repkedtek
körülötte. Az egyik az arcá-nak csapódott, és megégette mielőtt kialudt.
Egyetlen lelkesítő, boldog gondolat járta át: Dicsfénnyel búcsúzom...
Hosszabb töprengésre nem maradt ideje, mert figyelmét lekötötte a Régi út,
melyen észtveszejtő iramban száguldott lefelé, hol holdvilágnál, hol pedig
teljes sötétségben. Az út erősen kanyargott, s hol jobbra, hol balra tűnt fel
egy-egy szakadék. Guggoló-tartásban siklott, a léceket szorosan egymás mellett,
párhuzamosan tartva, s csak testsú-lyának áthelyezésével kormányzott. Arca és
kezei elgémberedtek. Szembesülnie kellett a Régi út veszélyeivel. Kis bukkanok,
erős zökkenők, alattomos hasadékok váltották egymást, fekete árnyak suhantak el
mellette fenyegetőn.
Bár minden figyelmére szüksége volt a sí-eléshez, elméje mélyén azért kóválygott
né-hány gondolatfoszlány.
"El kellett volna hozni a botokat, te ba-rom. De hogy hoztad volna őket, amíg
eldo-bod a rakétákat? A hátadon? Akkor meg nem sok hasznukat látnád. Gondolod,
hogy a tűz-tartó hasznosabb lesz? Ott kellett volna ma-radnod Marával. Soha
többet nem találkozol ilyen szépséggel. De te Vlanát akarod. Csak-ugyan őt? Na
és Vellix? Ha nem lettél volna olyan megfontolt és jó, már az istállóban
megölted volna, ahelyett, hogy elfutsz a... de valóban meg akartad ölni magad?
És most? Lehet, hogy Mor varázslatai gyorsabbak a léceidnél? Vajon a rakéták nem
Nalgron
csuklói voltak, aki kinyúlt érted a pokolból? Az meg mi ott elől?"
Egy jókora szikla volt, ami belelógott az útba. A fiú erősen jobbra dőlt,
felkanyaro-dott az út peremére, ott száguldott egy dara-big. A perem kitartott.
A széle felett,a ka-nyon túlsó oldalán parányi fénycsík látszott. Talán Hringorl
viszi a fáklyát, ahogy lefelé vágtázik, Harraxot vonszolva? Fafhrd me-gint
jobbra dőlt, mert a Régi út is arra kanya-rodott egy szűkülő szakaszon. Az ég
fejre-állt. Ha életben akart maradni, még jobban be kellett dőlnie. Fékezett. De
a Halál még tartogatta ütőkártyáit.
Az ifjú érezte, el kell érnie a Régi és az Űj út kereszteződését, mire Vellix és
Vlana odaérnek szánjukon. Miért? Erre nem tudott volna határozott választ adni.
Tovább szá-guldott az újabb kanyarok felé.
Lassanként megszelídült a lejtő, kétoldalt az út peremétől egyre magasabbra
nyúltak a hófedte fenyők csúcsai. Fafhrd alacsony, ko-romsötét alagútba került.
Oly hangtalanul siklott, mint valami kísértet. Mire az alagút végéhez ért,
sebessége alaposan lecsökkent. Elgémberedett ujjaival lágyan kitapintotta az
arcán nőtt hólyagot, ahol a csillag meg-égette. Jégtüskék roppantak halkan a
duzza-nat mélyén.
Egy hangot sem lehetett hallani a növekvő jégkristályok csilingelésén kívül a
mozdu-latlan, nedves levegőben.
Körülbelül öt lépésre onnan, ahol a fíű állt, a meredekké váló lejtő szélén
hóval fe-dett, terebélyes bokor nőtt ki a talajból. Mö-götte Hrey, Hringorl
legkedveltebb hóhéra kuporgott. Nem lehetett eltéveszteni a kihe-gyezett
szakállat, bár színének vöröses ár-nyalatát szürkére ezüstözte a holdfény.
Bal-jában felhűrozott íjat szorongatott.
A kilátópont alatt, mintegy kéttucat lé-pésre találkozott a Régi meg az Új út.
Az alagút bejáratánál, mely délre vezetett az er-dőn át, két embermagasságnyi
úttorlaszt he-lyeztek el - két olyan bokrot, mint ami mö-gött Hrey figyelt.
Vellix és Vlana lovai hát-rahőköltek a rakás előtt, a két állat tehetetle-nül
toporgott. A holdfény beezüstözte a csuklyákat és a lovak sörényét. Vlana ülve
maradt a szánon és nem vette le prémcsuk-lyáját, de Vellix leszállt, s most azon
igyeke-zett, hogy eltávolítsa a bokrokat a fogat út-jából.
A Hidegsarok irányából száguldó fáklya-fény jelent meg az Új úton. Vellix
abba-hagyta a munkát, és előhúzta kardját. Vlana hátranézett a válla felett.
Hringorl vágtázott be a tisztásra diadal-mas hahotázás közepette. A fáklyát
magasra felhajította, és a szán mögött megfékezte lo-vát. A síző, akit
vontatott, elsuhant mellette, és félig felszaladt az emelkedőre, ahol
lefé-kezett és sietve lecsatolta a léceket. A fáklya földet ért, sisteregve
kialudt.
Hringorl leszállt a lóról, jobbjában harci szekercét lóbálva.
Vellix rárohant Hringorlra. Világosan megértette, hogy el kell bánnia a fő
kalózzal, mielőtt még Harrax lecsatol és csatlakozik hozzá, hiszen akkor
kettővel kell küzdenie egyszerre. Vlana arca apró fehér maszknak hatott a
holdfényben, ahogy felállt, hogy fi-gyelje a küzdelmet. Fejéről lehullott a
lepel.
Fafhrd nyugodtan Vellix segítségére siet-hetett volna, de el sem kezdte
lecsatolni a lé-cét. Eszébe jutott, hogy íját otthagyta a túl-parton, s idegesen
tapasztalta, hogy valami megkönnyebbülésfélét érez. Segítenie kell Vellixnek,
mondta magában. Vagy talán nem azért síelte végig ezt a kiszámíthatatla-nul
kockázatos utat, hogy Vlanát és a Kalan-dort megmentse a támadástól, melyet
azóta gyanított, hogy látta Hringorlt, amint .meg-lóbálja a fáklyát a szakadék
szélénél? És va-jon nem hasonlított-e Vellix Nalgronra még inkább most, ebben a
bátor pillanatban? De a halál kísértete egyre ott állt Fafhrd oldalán, s
képtelen volt cselekedni.
A fiú ugyanakkor azt is érezte, hogy vala-mi mágikus varázs lengi körül a
tisztást, amely lehetetlenné tesz minden beavatko-zást. Mintha máris megszőtte
volna hálóját a nagy fehér pók, mely elválasztotta a küzdő-teret a világegyetem
többi részétől, s a lezárt területre a következő feliratot függesztette volna:
Ez a Halál Fehér Pókjának Területe. A nagy pók ugyan selyem helyett jégkristá-
lyokból szőtte hálóját, de ez a lényegen mit sem változtatott.
Hringorl lendületes csapást irányzott Vellixre, de a Kalandor kitért előle, és
kard-ját ellenfele alkarjába döfte. Hringorl fel-üvöltött dühében, baljába kapta
a szekercét, előrevetette magát és ismét lesújtott.
Vellixet meglepetésszerűen érte a gyors támadás, alig maradt ideje hátralépni az
el-suhanó görbe acél elől, mely fényesen csil-lant a holdfényben. De azonnal
újra védeke-ző pozícióba helyezkedett, míg Hringorl most óvatosabban közeledett,
feje felett kis-sé előre tartva a szekercét, felkészülve arra, hogy rövidebb
mozdulatokkal támadjon.
Vlana felemelkedett a szánban, tőr villant a kezében. Úgy tűnt, mindjárt
elhajítja, de azután mintha elbizonytalanodott volna. Hrey is felállt a bokor
mögött, kezében lö-vésre készen feszült az íj.
Fafhrd megölhette volna, ha másképp nem, kardját dárdamód hajítva a hátába. De a
két bénító érzés, az egyik, hogy ott áll mel-lette a Halál, a másik, hogy a
fehér jégpók csapdájába került, még mindig képtelenné tette a cselekvésre.
Különben is, miféle ér-zelmek fűzték őt voltaképpen akár Vellix-hez, akár
Nalgronhoz?
Az íj húrja megpendült. Vellix hirtelen mozdulatlanná dermedt, karja
lehanyatlott. A nyíl gerince mellett hatolt be, átjárta tüde-jét, és a mellén
jött ki. Hringorl egy fejsze-csapással kiütötte a haldokló férfi kezéből a
kardot, ahogy az elesett. A kalóz újabb har-sány nevetést hallatott. A szán felé
fordult.
Vlana felsikoltott.
Mielőtt ráébredhetett volna mit tesz, Fafhrd nesztelenül előhúzta kardját jól
ola-jozott hüvelyéből, és síbotként használva azt, előrelökte magát a fehér
lejtőre. A sílé-cek halkan, magas hangon sivítottak, ahogy súrolták a
jégréteget.
A Halál már nem állt ott az oldalán. A Ha-lál most a testébe költözött. Maga a
Halál irányította immár a síléceket, s a Halál nem félt a fehér pók csapdájától.
A Halál nem félt semmitől.
Hrey éppen idejében fordult meg ahhoz, hogy Fafhrd kardja egyetlen vágással
fel-nyissa a torkát. A penge átvágta a gégéjét és a nyaki ütőeret, majd sebesen
visszahúzó-dott, mielőtt még a vastag sugárban előtörő vér beszenyezte volna.
Hrey a torkához ka-pott, mint aki el akarja állítani a fullasztó vö-rös
zuhatagot, azután összeesett. Egyszerű, pontos, tiszta dolog volt.
- A sílécek irányítanak, nem én - mondta magában Fafhrd, és csakugyan úgy
érezte, hogy a lécpár életre kelt, mégpedig a Halál lehelt beléjük lelket, és
most végzetes uta-zásra indítják. "
Harrax is, mintha csak az istenek bábja lett volna, éppen időben fejezte be
lécei le-csatolását ahhoz, hogy felemelkedve és megfordulva szemből fogadhassa
Fafhrd kardját, aki most alulról szúrt, s pengéje épp
azon a ponton hatolt be, ahol a nyílvessző Vellix mellkasán kijött.
Az acél megcsikordult Harrax gerincén, de könnyedén kicsusszant. Fafhrd meg sem
torpant, száguldott tovább. Áldozata tágra-nyílt szemekkel bámult utána. A
nagyranőtt baromnak még a szája is kinyílt, de nem jött ki hang a torkán. A
vágás valószínűleg a tü-dőt és a szívet is elmetszette, vagy valame-lyik főbb
kivezető eret.
A fiú egyenesen Hringorl hátának szegez-te fegyverét, aki éppen a szánra készült
fel-mászni. A lécek egyre sebesebben vitték há-tukon a Halált.
Vlana úgy figyelte tágranyílt szemekkel Hringorl válla felett Fafhrd közeledtét,
mintha valami démont látna, és ismét felsi-koltott.
Hringorl megfordult, és azonnal felemel-te fejszéjét, hogy elhárítsa Fafhrd
támadá-sát. Széles arcán annak az embernek éber, mégis kissé unottnak tűnő
kifejezése ült, aki már sokszor szembenézett a halállal, és nem lepődik meg a
legfőbb gyilkos megjelené-sén.
Fafhrd lassított, megfordult, így lendüle-tét vesztve elsiklott a szán háta
mögött. Köz-ben Hringorl felé vágott, anélkül, hogy hoz-záért volna testéhez, de
elkerülte annak fej-szecsapását is.
Ebben a pillanatban látta meg közvetlenül maga előtt Vellix kiterített testét.
Derékszö-gű fordulattal fékezett, még kardját is bele-
vágta a hőba, hogy az szikrát hányt, nehogy átbukjon a holttesten.
Amennyire csak leszíjazott lábai enged-ték, gyors mozdulattal megfordult, s
meglát-ta a felemelt fejszével rárohanó Hringorlt, amint előtűnt a sílécek által
felcsapott hózá-porból, és ellenfele nyakára készült lecsap-ni.
Fafhrd kardjával hárította a lesújtó sze-kercét . Ha derékszögben tartotta volna
a kar-dot, eltört volna a penge, de éppen a megfe-lelő szögben emelte, így
sikoltva pattant le egymásról a két acél, és a fejsze elsüvített a fiú feje
felett.
Hringorl nem tudta lefékezni lendületét, elrohant Fafhrd mellett.
Az ifjú most átkozta léceit, amiért oda-szegezték a talajhoz. Megpördült,
amilyen gyorsan csak tehette, de az elkésett kardcsa-pás, melyet Hringorl
hátának irányzott, célt tévesztve hasította a levegőt.
A termetes férfi megfordult, újabb táma-dásra készülve lendült a fiú felé.
Ellenfelé-nek ezúttal nem maradt más lehetősége, mint hogy a földre vesse magát.
Látta maga felett a holdfényben megvil-lanó fejsze pengéjét, s egy másik,
különös villanást. Azután földbe vágott kardja segít-ségével talpra állt,
felkészülve a következő csapásra, vagy újabb védekező mozdulatra.
De nem volt szükség semmi ilyesmire.
A kalóz elejtette szekercéjét, és két kezé-vel arcához kapott.
Fafhrd megfordította léceit (meglehető-sen ügyetlenül, hiszen a körülmények nem
engedték, hogy sítudását fitogtassa), és ha-talmas lendülettel rávetette magát
Hringorl-ra, hogy keresztüldöfje a szívét.
A férfi kezei lehulltak arcáról, ahogy a szúrás erejétől hátrahanyatlott a
teste. Jobb szemgödréből egy tőr fekete markolata állt ki, végén ezüst
díszgombbal. Fafhrd kihúzta kardját. Hringorl tompa puffanással terült el,
hófelhőt kavarva maga körül. Kétszer he-vesen összerándult, azután nem mozdult
többet.
A fiú készenlétben tartotta kardját, nyug-talanul fürkészte a környezetet.
Felkészült rá, hogy elhárítsa a következő támadást, ha esetleg lett volna még
életben maradt ember a környéken.
Az öt test közül egy sem mozdult. Sem a lába előtt heverő kettő, sem a
domboldalon fekvők, sem Vlana, aki merev tartásban, egyenes háttal ült a szánon.
Egy pillanatra meglepődött, amikor rá-jött, hogy saját ziháló légzését
hallgatja. Ezenkívül csak halk, magas csilingelés hal-latszott, de az ifjú ezzel
most nem törődött. Még Vellix befogott paripái és Hringorl ma-gányosan,
távolabb, a Régi úton álldogáló lo-va is megmagyarázhatatlan némaságba
bur-kolóztak.
Fafhrd nekitámaszkodott a szán oldalá-nak, karját a jeges ponyván nyugtatta,
mely a rakétákat és egyéb felszereléseket fedte.
Jobb kezében még mindig támadóállásban tartotta kardját, most egy kicsit
lazábban ugyan, de továbbra is készenléti helyzetben.
Tekintetét újra végigjártatta a mozdulat-lan testeken, utóbb Vlanára pillantott.
Nem mozdult senki. A négy holttest körül feketé-re vált a hó a kiömlött vértől.
Most egyenesen belenézett Vlana kime-redt, fehéren világító szemeibe.
Visszatart-va zihálását, így szólt:
- Köszönettel tartozom neked, amiért
megölted Hringorlt. Talán... Nem hiszem,
hogy fölébe tudtam volna kerülni, hiszen ő
talpon volt, én meg a hátamon feküdtem. De
te... őt vetted célba, vagy engem? Vajon nem
csak azért kerültem el a halált, mert hátrave-
tettem magam, hogy a nekem szánt kés más
áldozatot találjon?
A lány nem válaszolt. Ehelyett egyik ke-zével ajkához, a másikkal arcához
kapott. Ujjain keresztül bámulta Fafhrdot.
Fafhrd az előbbinél is közvetlenebb hang-nemben folytatta.
- Vellixet választottad helyettem, miután
ígéretet tettél nekem. Miért is ne döntöttél
volna most Hringorl mellett ellenemben;
amikor látszott, hogy a győzelme szinte el-
kerülhetetlen? Miért nem siettél Vellix se-
gítségére a tőröddel, amikor olyan bátran
szembeszállt Hringorllal? Miért sikoltottál,
amikor megláttál, elrontva ezzel az esélye-
met, hogy egy nesztelen döféssel végezzek
vele? Miért...?
Kérdéseinek úgy adott nyomatékot, hogy Vlana felé bökött kardjával. Lélegzete
könnyebbé vált, testéből elillant a fáradtság. Komor rosszkedv szivárgott
lelkébe.
Vlana lassan leengedte kezeit, és kettőt nyelt. Azután így szólt kemény de
tiszta, kö-zepesen erős hangon:
Egy nőnek minden lehetőséggel számol-nia kell, nem tudom, megérted-e. Csak úgy
tud szembeszállni a férfinem természetadta előnyeivel, ha készen áll terveinek
megvál-toztatására, akármit is hozzon a forgandó szerencse. Nem mindig
válogathat a férfiak között, akikkel alkalma nyílik társulni, és el kell tudni
vetnie egyiket a másikért. Vellixet azért választottam helyetted, mert nagyobb a
tapasztalata. Nem sok esélye van a mellém-szegődő férfinak az életbenmaradásra,
és -ha hiszed, ha nem - szerettem volna, ha te életben maradsz. Azért nem
segítettem neki az előbb, mert úgy éreztem, hogy végünk van, és megbénított a
félelem. Az úttorlasz, és a tudat, hogy valahol támadók rejtőznek,
megfélemlített. Bár úgy tűnt, Vellixet ez nem nagyon érdekli. Nem ismertelek
meg, azért sikítottam. Azt hittem, maga a Halál száguld felém.
Nos, úgy látszik, nem tévedtél nagyot -mondta Fafhrd csendesen, ahogy
harmad-szorra is szemügyre vette az elszórt hullá-kat. Lehajolt és lecsatolta a
léceket. Azután lerázta a havat lábáról, kihúzta Hringorl fe-
jéből a tőrt, és beletörölte a vért a halott em-ber prémkabátjába.
A haláltól pedig jobban félek, mint amennyire megvetem Hringorlt, - folytatta
Vlana. - Igen, még Hringorllal is szívesen el-menekültem volna, ha a halál elől
fut.
Úgy látszik, most rosszfelé futott - szólt Fafhrd, kezében a végzetes tőrt
egyensú-lyozva. Dobáshoz készítették, érződött a súly-elosztásán.
Most persze a tiéd vagyok - mondta Vla-na. - Lelkesen és boldogan, akár hiszed,
akár nem. De csak ha te akarod. Talán még mindig azt hiszed, hogy az életedre
törtem...
Fafhrd Vlana felé fordult és odadobta ne-ki a kést. - Kapd el! - mondta. A lány
elkapta. A fiú nagyot nevetett, azután így szólt:
Na nem, egy artistalány, aki valamikor tolvajként kezdte, biztosan ért a
késdobás-hoz. Nem hiszem, hogy véletlenül hatolt be olyan tisztán Hringorl
szemén át a kés az agyába. Még mindig bosszút szeretnél állni a Tolvajok Céhén?
Igen - felelte a lány.
Rettenetesek a nők - vont vállat Fafhrd. - Vagyis, legalább akkora szörnyetegek
mint a férfiak. Hát van egyáltalán ember a vilá-gon, akinek nem jeges víz
csörgedezik az ereiben vér helyett?
Még hangosabban nevetett, mintha saját kérdésén mulatna, melyre nem volt válasz.
Azután megtörölte kardját Hringorl ruhája-
ban, visszadugta hüvelyébe, s anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Vlanára,
elment mellette az úton keresztbe rakott bokrokig, és nekilátott, hogy
félredobálja őket az út-ból. A terebélyes ágak egészen egymáshoz fagytak,
keményen kellett ráncigálni őket, hogy szétváljanak. A fiú emlékei szerint
Vellix még könnyebben boldogult a tor-lasszal.
Vlana sem nézett társára, amint az elment mellette. Ehelyett a lejtő felett
állapodott meg a tekintete, ahol a sínyomok a Régi út kezdetét jelző sötét
alagútba vesztek. Aggó-dó pillantása azonban nem Harrax és Hrey holttestét
fürkészte az alagút előtt. Feljebb nézett.
Halk csilingelés hallatszott, mely egy pil-lanatra sem szűnt meg. A
csilingelésbe kris-tályos lárma vegyült, ahogy Faf hrd az utolsó jeges
bokormaradékokat is kitépte helyük-ről, és félredobta az út szélére.
Az ifjú dél felé nézett, amerre az út a tá-volba veszett, amerre a civilizáció
várta, akármilyen legyen is.
Ez az út is alagútként kezdődött, melyet összehajló fenyők koronái fedtek. A
hold-fénynél Fafhrd láthatta, hogy az alagút telis-tele van kristályhálókkal,
melyek mintha a végtelenbe vesztek volna. Jeges huzalok ter-jedtek gallyról-
gallyra, ágról-ágra, bokor-ról-bokorra, félelmetes útvesztővé változ-tatva a
csillámló barlangot.
A fiúnak eszébe jutottak anyja szavai:
- Van egy olyan jeges hideg, fiam, amely
mindenhova követni tud Newhonban. Ahová
egyszer eljutott a jég, oda a boszorkányság
akármikor eljuttathatja ismét. Apád most
már keservesen bánja....
A fehér pókra gondolt, amint jeges háló-ját szövi ezen a tisztáson.
Látta Mara mellett Mor arcát a nagy ugra-tó túlsó oldalán, fent, a szakadék
peremén.
Azon tűnődött, vajon miféle ráolvasások-kal foglalatoskodnak ebben a pillanatban
az Asszonyok sátrában, és vajon Mara részt vesz-e a kántálásban. Ezt valahogy
nem érezte valószínűnek.
Vlana hirtelen halkan felkiáltott:
- Az asszonyok csakugyan rettenetesek,
Nézd!
Ezzel egyidőben Hringorl ménje hango-san felnyerített, azután lódobogás halllat-
szott, amint eliramodott felfelé a Régi úton. Kisvártatva Vellix lovai is
ágaskodni kezd-tek, és rémülten nyihogtak.
Fafhrd megveregette a hozzá legköze-lebb eső állat nyakát, hogy megnyugtassa,
azután Vlana fehér maszkhoz hasonló arcára nézett, és követte rémült
pillantását.
A Régi úthoz vezető lejtő talajából vagy féltucat vékony, fa magasságú alak nőtt
ki. Űgy néztek ki, mint a csuklyás asszonyok. Ahogy Fafhrd figyelte őket, egyre
szilár-dabbnak látszottak.
A fiú összekuporodott rémületében. Ez a mozdulat combja és hasa közé szorította
az
övén lógd táskát, és a tűztartó melege felol-dotta bénultságát.
Felugrott, visszafutott a szánhoz. Egy mozdulattal letépte a ponyvát, egyenként
megragadta a rakétákat, és belevágta a végü-ket a hóba olymódon, hogy elejükkel
megcé-lozza az irdatlan, egyre vastagodó jég-ala-kokat.
Amikor befejezte, belenyúlt a táskába, ki-vette a tűztartót, lekapcsolta a
tetejét, leráz-ta a hamut, egyetlen oldalra gyűjtötte a ma-radék parazsat, majd
odaérintette a rakéta-fejekhez. Amint a patronok felszikráztak, felpattant a
szánra.
Vlana nem mozdult, ahogy hozzáért. Tes-tét tetőtől talpig vékony, átlátszó
jégruha borította, mely megmerevítette ültében. A kristályok visszatükrözték a
Hold fényét, és Fafhrdnak az volt az érzése, hogy a lány im-már csak akkor fog
megmozdulni, amikor maga a Hold.
Megragadta a gyeplőt, de úgy megégette a kezét, akár a fagyott vas. Nem tudta
meg-mozdítani. A jégháló, mely eleddig az alag-útban terjeszkedett, mostanra
benőtte a lo-vakat. Belefagytak, befejezetlen lovasszob-rokként álltak
kristályos talapzatukon. Az egyik állat négy lábon, a másik éppen ágas-kodva
merevedett meg. A jeges anyaméh fa-lai egyre közeledtek. "Van egy olyan
boszor-kányos hideg, fiam, ami követni tud..."
Elsült az első rakéta, majd a második is. Fafhrd érezte a melegüket. Hallotta a
csilin-gelést, ahogy eltalálták lejtőn álló céljukat.
A gyeplők hirtelen megmozdultak, és a lovak hátának csapódtak. Az állatok úgy
in-dultak el, mintha ezer ablak tört volna össze. Fafhrd leszorította a fejét,
szabad karjával maga mellé vonta Vlanát az ülésre. A testét borító jeges háló
egyszerre üveges ropogás-sal foszlott semmivé. Négy, öt... Folyama-tos, zengő
csilingelés közepette törtek át az alagút jéghálóján. A fiú lehajtott fejére
szá-zával hullottak a megsemmisülő jégkris-tállyok. A csilingelés egyre halkult.
Hét, nyolc...
Hirtelen megszűnt mindenféle jégaka-dály. A lovak patái dobogtak. Hatalmas,
északi szél támadt, felkavarta a mozdulatlan levegőt. Előttük már rózsaszínűre
festette az ég alját a hajnal. Mögöttük vöröslött az ég a rakéták által okozott
erdőtűztől. Faf hrdnak úgy tűnt, mintha az északi szél szándékosan vinné utánuk
a tűzvész ordító ropogását.
Felkiáltott:
- Gnamph Nar, Mlurg Nar, a hatalmas
Kvarch Nar! Látni fogjuk mindet! Az Erdei
Föld összes nagy városát! Az egész Nyolcvá-
rosföldet!
Karja alatt Vlana is magához tért az ölelő melegségtől, és visszhangozta
kiáltását:
- Sarheenmar, Ilthmar, Lankhmar! Elme-
gyünk az összes déli városba! Quarmallba!
Horborixenbe. A karcsú tornyos Tisilinilit-be! Az Emelkedők Földjére!
Fafhrd szinte látni vélte, ahogy e számára ismeretlen városok körvonalai
megtöltik a virradó horizontot.
- Utazás, szerelem, kalandok! Az egész világ! - kiáltotta, mialatt jobbjával
Vlanát ölelte, baljával pedig erősebb vágtára bíztat-ta a lovakat.
Azon tűnődött, hogy a mögötte fekvő ka-nyonhoz hasonlóan lángokban álló
képzele-te dacára, szíve miért olyan hideg most is, akár a jég...
II.
A profán grál
Három dolog figyelmeztette a varázsló tanítványát, hogy valami baj lehet: a mély
patkónyomok a sárban az erdei úton, melyek jelenlétét megérezte a csizmáján
keresztül, mielőtt még lehajolt volna, hogy kitapintsa őket a sötétben; az
éjszakában merőben szo-katlan méhzümmögés; végül az enyhén illa-tos füstszag. Az
Egér - így nevezte a varázs-ló a tanoncát - előreszaladt, az útját keresz-tező
fatörzseket és gyökereket emlékezetből átugrotta, illetve denevérhez hasonlóan
kifi-nomult érzékét használta, mellyel a hangok visszaverődéséből következtetett
a tárgyak térbeli helyzetére. Az aszketikusan sovány, szinte kölyökszámba menő
fiatalember, fur-csa ruházatában - mely szürke nadrágból, tu-nikából, csúcsos
sipkából és lobogó köpeny-ből állt - úgy nézett ki, mint valami száguldó árny.
A diadalittas öröm, mely az Egér szívét eltöltötte hosszú küldetéséből való
sikeres visszatérte után, s a vágy, hogy végre varázs-
hatalmú mestere, Glavas Rho elé járuljon, most olyan félelmeknek adta át helyét
elmé-jében, melyeket nem mert volna szavakba önteni. Csak nem esett valami baja
a nagy varázslónak, akinek ő csak egyszerű tanítvá-nya?
- Az én Szürke Egerem, még mindig nem tudott dönteni a Fekete és a Fehér mágiák
között - szokta mondogatni Glavas Rho.
Nem, ez lehetetlen. Elképzelhetetlen, hogy a bölcselkedésnek ezt a nagy alakját,
akinek ilyen szellemi hatalmak állnak szol-gálatában, valami baj érhesse. A nagy
va-rázsló... (Volt valami hisztérikus abban, ahogy az Egér ragaszkodott a "nagy"
jelző-höz, hiszen Glavas Rho nem volt több egy-szerű bozót-varázslónál, s így
tudománya nem állt sokkal többől, mint valami Mingol szellemidézőé, aki kutya-
médiummal kísér-letezik, vagy egy quarmalli bűvész koldu-sé)... egyszóval, a
nagy varázsló és szerény lakhelye erős varázslatok védelme alatt állt, melyet
egyetlen rosszakaratú idegen sem lett volna képes áttörni, még (s itt az Egér
szíve nagyot dobbant) az itteni erdők nagy-ura, Janarrl herceg sem, aki
egyébként min-denféle varázslatot gyűlölt, de a fehér mági-át még a feketénél is
jobban.
Az égett szag azonban egyre erősebbé vált, és Glavas Rho hajléka gyantás fából
épült.
Izgalmában egy másik kép is felidéződött az Egér elméjében: Janarrl herceg
lányának
örökösen ijedt, mégis kedves arca, aki titok-ban járt tanulni Glavas Rhohoz, és
az Egér oldalán szívta magába a tudományt. Egymás között már csak Egérnek
illetve Egérkének szólították egymást, s az Egér egy zöld kesz-tyűt hordott bő
lebernyege alatt, melyet még azelőtt könyörgött ki Ivriantól, mielőtt elin-dult
erre az útra. Mintha nem is varázslóta-nonc lett volna, hanem állig
felfegyverzett lovag, aki hölgye kegyeiért indul harcba.
Mire az Egér elérte a dombtető tisztását, nagyon nehezen lélegzett, s ennek nem
a ki-merültség volt az oka.
A növekvő fényben kivehette a patanyo-moktól éktelenkedő, varázsfüvekkel
beülte-tett földúlt kertet, a feldöntött, szalmából font méhkast, valamint az
összekormozott, hatalmas gránittömböt, mely eltakarta a va-rázsló szerény
kunyhójának bejáratát.
Ha nem sietett volna segítségére a deren-gő hajnali fény, akkor is látta volna a
tűzben elsorvadt gerendákat, az üszkös kerítésléce-ket, melyek még mindig
vörösen izzottak he-lyenként, s az itt ott fellobbanó zöldes lángo-kat, ahol még
maradt valami a kiömlött va-rázsszerek nehezen illanó anyagából. Meg-érezte az
értékes kenőcsök és balzsamok összevegyülő illatát, s az égett emberhús
rettenetes, émelyítő szagát.
Szikár teste összerázkódott, azután előre-lendült, mint a szimatot fogott kopó.
A varázsló teste közvetlenül a kifordult ajtó mögött hevert. Úgy járt, mint a
háza,
testének tartógerendái elszenesedtek és le-meztelenültek. A felbecsülhetetlen
értékű folyadékok és titokzatos nedvek felforrtak, elégtek, örökre
megsemmisültek, hogy pára formájában szálljanak fel az égbe, ahol vala-mi jeges
pokol várta őket a hold túloldalán.
Köröskörül halk, szomorú döngicsélés töltötte be a levegőt. Az otthonuktól
meg-fosztott méhek gyászolták gazdájukat.
Az Egér elméjében megrettent emlékké-pek keresték a menekülés útját. Az
össze-égett ajkak mozdulatai, ahogy varázslatokat mormolnak, a csontig
lecsupaszodott finom kezek, ahogy a csillagok felé intenek, vagy megsimogatnak
egy kis erdei állatot...
Az Egér keze remegett, ahogy az övére erősített bőrtáskából előhúzott egy lapos,
zöld követ, melynek egyik oldalát vésővel faragott kusza, idegen szóképek, a
másikat egy páncélos, sokkarú, óriási hangyához ha-sonló szörnyeteg ábrázolása
díszített, amint éppen letapos egy seregnyi apró, menekülő embert.
E kő megszerzése volt a küldetés célja, melyre Glavas Rho küldte. Ennek kedvéért
kelt át tutajjal a Pleea tavain; ezért mászta meg az Éhhegység emelkedőit; ezért
rejtőz-ködött egy vörösszakállas kalózokból álló, parti fosztogatócsapat elől;
együgyű halá-szokat csapott be rútul; rósz szagú, korosodó boszorkányokkal
flörtölt és kedveskedett nekik; kirabolt egy törzsi kultuszhelyet; nyomába
eresztett vérebek elől menekült.
Azzal, hogy vérontás nélkül sikerült meg-szereznie a zöld követ, előbbre lépett
egy fo-kozattal a tanítványi ranglétrán. Most tom-pán nézte a tárgyat, azután
erőt véve keze remegésén, óvatosan mestere megfeketült tenyerébe helyezte. Ahogy
lehajolt, egy-szerre megérezte, hogy lába alatt forró a ta-laj, és csizmája
talpa füstölni kezdett. Ennek ellenére nem vette sietősre lépteit, ahogy
el-távolodott a kiégett kunyhótól.
Világosabb lett, így észrevett olyan rész-leteket, melyek korábban elkerülték a
figyel-mét. Ilyen volt a hangyaboly a küszöb előtt. A mester ugyanolyan odaadó
érdeklődéssel tanulmányozta a feketepáncélos kis lénye-ket, mint
unokatestvéreiket, a méheket. Most egy csizma sarkának mélyen bevájt nyoma
látszott a dombon, félkörben szögekről árul-kodó lyukak szegélyezték. Valami
mozgott a közepén. A tanítvány közelebb hajolt, és egy apró, összeégett hangya-
harcost látott a homokszemcsékkel küszködni. Eszébe ju-tott a zöld kőre vésett
szörnyeteg, de meg-rázta fejét, és elhesegette a gondolatot, ami nem vezetett
sehova.
A gyászoló méhek zümmögésétől kísérve áthaladt a tisztáson, ahhoz a ponthoz
tartva, ahol a fák között halovány világosság lát-szott. Hamarosan ott állt,
kezét egy farönk-nek támasztva, ahol a domb meredeken lejte-ni kezdett. Az alant
elterülő, fákkal tűzdelt völgy felett selymes köd kígyózott, jelezve a elfutó
patak irányát. A levegő súlyos volt a
tovatűnő sötétség füstjétől. Jobb kéz felől pirosra festette a látóhatár
szegélyét a felke-lőben lévő nap. Mögötte, ahogy az Egér jól tudta, újabb erdők
következtek, majd Lankhmar végeérhetetlen búzatáblái és mo-csarai, azután még
távolabbra az ősi világ-központ, Lankhmar Város, melyet az Egér még sohasem
látott ugyan, de tudta, hogy uralkodójának keze elméletben még itt is kormányoz.
Közelebb, szinte karnyújtásnyira, csipké-zett tetejű tornyok csoportja meredt az
égre, melyeket vörösre árnyalt a hajnal. Ez volt Ja-narrl herceg erődje. Minden
arra mutatott, hogy a varázslógyűlölő herceg okozta a szörnyűséget, amit a
tanonc látott. Az Egér még mindig fölülmúlhatatlannak hitte mes-terének tudását,
nem értette, miként törhette át Janarrl azokat a varázslatokból szőtt
vé-dőhálókat, melyek még a legravaszabb erdő-lakókat is évek óta megzavarták, ha
véletle-nül Glavas Rho hajlékának közelébe téved-tek.
Lehajtotta fejét. Egy zöld kesztyűt pil-lantott meg maga előtt a fűben.
Felkapta, és tunikájába nyúlva előhalászott egy másikat, melyen foltok és
izzadságtól származó csí-kok sötétlettek. Maga elé tartotta mindket-tőt .Egy
párt alkottak.
Öszeszorította fogait és dühödten hátra-húzta száját, hogy kilátszott foga
fehérje. Újra a kastélyra emelte tekintetét. Azután leemelte a kéreg egy hosszú
darabját a fáról,
melynek eddig támaszkodott, és válláig el-tűnt a sötét mélyedésben. Ahogy lassú,
öntu-datlan mozdulatokkal elvégezte mindezt, felidéződött benne az a néhány szó,
melyet egy alkalommal Glavas Rho intézett hozzá mosolyogva, miközben tej nélküli
zabkásá-ját fogyasztotta.
- Amikor így kimereszted a szemeidet, Egerem - mondta a Mágus, s a kandalló
tüzé-nek játékos lobogása tükröződött rövid, fe-hér szakállán -, és mozgatod az
orrodat, mint valami macska, nagyon nehezen tudom el-hinni, hogy valaha is jó
pásztorkutyája le-hetnél az igazságnak. Szorgalmas és köteles-ségtudó tanítvány
vagy, de titokban jobban kedveled a kardot a pálcánál. Jobban csábíta-nak a
Fekete mágia forró ajkai, mint a Fehér szikár szűzkezének ujjai, akármilyen
csinos is a kis Egérke, aki birtokolja őket. Nem, ne is tagadd! Jobban vonz a
balkézre eső csava-ros, hívogató ösvény, mint a jobb felé vezető meredek,
nyílegyenes út. Attól tartok, a vé-gén nem sikerül Egeret nevelnem belőled.
Mindörökre Egerész maradsz, s nem fehér, hanem szürke, de hát az még mindig
jobb, mint a fekete. Na, most eridj, és mosd el eze-ket az edényeket, azután
lehelgesd egy órácskát az újszülött agavét. Hideg éjsza-kánk lesz, szólj néhány
kedves szót a tüske-bokorhoz.
Az emlékezetből felidézett szavak vesz-tettek eredeti f risseségükből, de
értelmük vi-lágosabb volt, mint valaha. Az Egér előhú-
zott az odúból egy penésszel bevont övet, s rajta egy kardhüvelyt, melyből
szíjakkal be-font markolat kandikált ki. Kirántotta a he-gyes végű bronzkardot,
melyen már szinte több volt a patina, mint a fém. Szemei elke-rekedtek, ám
pupillái összehúzódtak, s arca, ha lehet, még maszkszerűbbé vált, ahogy a
felkelő nap vörös korongja elé emelte a bar-na szegélyű pengét.
A völgyön át trombitaszó harsant, reggeli vadászatra híva a férfiakat.
Az Egér hirtelen nekieredt a lejtőnek, át-vágva a patkónyomok által kijelölt
ösvény-hez. Sietős, hosszú léptekkel haladt, kissé mereven tartva lábait, mintha
részeg lenne. Menet közben csatolta derekára a kardövet, akárha álomban
cselekedne.
Sötét, négylábú állat szaladt ki az erdő napsütötte lombjainak árnyékából a
tisztás-ra. Széles mellkasával legázolta az aljnö-vényzetet, keskeny patáival
feltúrta a talajt. Mögötte kürtszó és emberi kiáltozás hallat-szott. A tisztás
túloldalán a vaddisznó meg-fordult. Orrlukain át sípolva vette a levegőt.
Megtántorodott. A lassan szemére boruló homályon át meglátott egy lóháton ülő
ala-kot, és támadásba lendült. Mielőtt azonban a rettenetes agyarak
belemélyedtek volna va-lamiféle húsba, nehéz lándzsa járta át az ál-lat
lapockáját, s a vadkan maga körül vért fröcskölve rogyott össze.
Zöld és bama ruhákba öltözött vadászok érkeztek a tisztásra, egyesek körülvették
az elesett vadállatot és lándzsájuk hegyével bö-ködték, mások az előbbi lovashoz
siettek. Ez a férfi gazdagon díszített sárga és barna öl-tözetet viselt.
Felnevetett, odadobta egyik vadásztársának a véres lándzsát, egy másik csatlós
kezéből pedig elvette a felé nyújtott, ezüsttel kivert boroskulacsot.
Újabb lovas érkezett a tisztásra, láttára elkomorult a herceg tekintete a
bozontos szemöldök alatt. Mélyet húzott a flaskából, azután megtörölte a száját
ruhája ujjával. A vadászok dárdáikkal óvatosan falat képeztek a vadkan körül,
mely mereven feküdt ugyan, ám fejét egy hajszálnyira a talaj fölé emelte. Nem
mozdult, de szemei vaduí cikáztak, s erei jól láthatóan lüktettek a nyílt
sebben. A csatlósok a kegyelemdöfésre készültek, Ja-narrl azonban egyetlen
kézmozdulattal megállította őket.
- Ivrian! - szólította meg nyersen az újon-
nan érkezettet. - Kétszer is elkaphattad vol-
na a bestiát, de elhibáztad. Átkozott anyád
mostanra már vékony szeletekre vágta, és
nyersen felfalta volna a dög szívét.
Leánya nyomorult pillantást vetett rá. Va-dászruhát viselt, karddal oldalán és
dárdával kezében lovagolt, ám ez csak még inkább ki-emelte vékony, kislányos
testalkatát és kes-keny arcát.
- Csecsszopó, gyáva varázsló-imádó vagy
- folytatta Janarrl. - Anyád rettenthetetlenül
szemébe nézett volna közvetlen közelről a vadkannak, és nevetett volna, amikor
bu-gyog a vére. Nézd, ennek az állatnak már vé-ge. Nem bánthat. Most szúrd le!
Parancso-lom!
A vadászok felemelték lándzsáikat, és szétválva utat nyitottak a lánynak a
földön heverő állathoz. Nyíltan kigúnyolták, mire a herceg helyeslőleg
bólogatott. A lány této-vázott, félénken harapdálta alsóajkát, és részben
ijedten, részben lenyűgözve figyel-te az állatot, mely még mindig nem
eresztet-te le a fejét.
- Szúrd belé a lándzsádat! - ismételte Ja-
narrl, mialatt újabbat kortyolt az italból. -
Ha nem teszed meg azonnal, megkorbácsol-
lak, mindenki szeme láttára.
A lány hozzáérintette sarkantyúit lova ol-dalához, és előreléptetett a tisztáson
át. Elő-redőlt, megcélozta az állatot. Az utolsó pil-lanatban azonban valahogy
elmozdult a dár-da hegye, és beletűrt a földbe. A vadkan nem mozdult. A vadászok
kárörvendően nevet-tek.
Janarrl széles arca elvörösödött, ahogy le-csapott kezével a lány csuklójára, és
magá-hoz rántotta.
- Az átkozott anyád még férfiak torkát is
átvágta, s bele sem sápadt. Vagy meglátom,
hogy feltéped ennek a dögnek a húsát a lán-
dzsáddal, vagy megtáncoltatlak, mint teg-
nap este, amikor elárultad nekem a varázsló
igéit és a rejtekhelyét.
Közelebb hajolt a lányhoz, és suttogva folytatta:
- Tudd meg, te kis liba, régóta gyanak-
szom, hogy anyád, még ha bátor volt is, talán
akarata ellenére meg volt babonázva, és sze-
rette a varázslókat, mint te, aki kiszolgáltad
azt a máglyára vetett mágust.
A lány szemei tágra nyíltak, megpróbálta kitépni magát apja szorításából, de az
még közelebb vonta.
- Na ne félj, libuskám, kiirtom én belőled
ezt a hajlamot. Azzal kezdjük, hogy most le-
szúrod nekem ezt a kant.
A lány nem mozdult. Arca hamuszínűvé vált, kiült rá a rettegés. A férfi
felemelte a kezét. Ekkor történt valami...
Az erdő szélén, azon a ponton, ahol az imént megfordult a vadkan, most egy ifjú
bukkant elő a sűrűből, tetőtől talpig szürké-ben. Mintha elkábították, vagy
megbabonáz-ták volna, egyenesen Janarrl felé irányította lépteit. A három
vadász, akik eddig a herceg közelében várakoztak, most kivonták kard-jukat, és
nyugodt tempóban a fiatalember felé indultak.
Az ifjú arca sápadt volt és feszült, homlo-kán, a félig hátradobott szürke
csuklya alatt verejtékcseppek gyöngyöztek. Merev arciz-mait mintha
elefántcsontból faragták volna. Meredten figyelte a herceget, szemeit
össze-húzta, mint aki a napba tekint.
ínyét kimutatva vicsorgott.
Glavas Rho gyilkosa! Varázsló-pusztító! - sziszegte, s már elő is húzta penészes
hüve-lyéből a bronzkardot. Két lovas elállta az út-ját.
Vigyázz! Mérgezett! - kiáltotta az egyik, amikor meglátta a zöldes réteget, ami
a fia-talember pengéjét borította.
A fiú rájuk támadt, de úgy kezelte a kar-dot, mint valami kalapácsot. A vadász
könnyedén hárította az ütést, így a penge el-süvített a feje felett, az ifjút
pedig kishíján ledöntötte a lábáról saját lendülete. A vadász közelebb lépett,
és egy gyors mozdulattal megakasztotta ellenfele kardját, markolatot feszítve
markolatnak, hogy lefegyverezhes-se. A verekedés szinte el sem kezdődött, s
máris úgy tűnt, hogy véget ér, amikor egy-szerre megváltozott az ifjú bágyadt
arckife-jezése.
Szemei megvillantak. Vonásai most kiéle-sedtek, mozgása puha lett, mint a
macskáé. Erősen megragadta fegyverét, előrelendült, s egy gyors
csuklómozdulattal kitépte a kar-dot a csatlós kezéből. Azután a második va-dász
szívének szegezte a pengét, aki csak úgy kerülhette el a halált, hogy sebesen
ha-nyatt vetette magát.
- Nocsak, a kölyöknek agyarai vannak -morogta Janarrl, miközben előrehajolt
nyer-gében, úgy figyelte a küzdelmet.
A következő pillanatban egy harmadik vadász, aki észrevétlenül megkerülte az
if-jút, lesújtott az Egér nyakszirtjére tőrének
markolatával. A tanonc elejtette kardját, megtántorodott, és elesett volna, ha
az első vadász el nem kapja még estében, és oda nem lódítja a tehetetlen testet
a hozzá legkö-zelebb állónak. A maguk módján fogadták a csomagot. Itt ott
felsebezték tokba rejtett tőreikkel a fejét és a mellkasát, pofozták, ütötték,
végül hagyták, hogy elterüljön a föl-dön, ahol körbeállták és rugdosták. Mint
amikor hiénák vetik rá magukat a sebesült ál-latra.
Janarrl mozdulatlanul ült a nyeregben, és leánya arcát figyelte. Észrevette
rajta az ijedt felismerést, amikor az ifjú megjelent. Most látta, hogy előredől
és idegesen harap-dálja ajkát. A herceg kétszer is készült meg-szólalni, de
mindig úgy döntött, hogy vár még egy kicsit. A lány lova nyugtalankodott,
idegesen nyerített. Ivrian végül lehajtotta a fejét, torkából fojtott zokogás
tört elő. Ja-narrl ekkor elégedetten felmordult, és felki-áltott:
- Egyelőre elég volt! Hozzátok ide!
Két vadász közrefogta és odavonszolta a félájult fiút, akinek szürke tunikáját
vörös foltok éktelenítették.
- Gyáva! - szólt megvetően Janarrl. -Ettől
a kis szórakozástól még nem halsz meg. Ez
éppen csak ízelítőt adott abból, amit majd
később csinálunk veled. De el is felejtettem,
hogy te csak egy nyámnyila varázslófióka
vagy, rejtőzködő lény, aki sötétben mormog-
ja bűvös igéit, és az embert a háta mögött
átkozza meg. Gyöngéd lélek, aki megsimo-gatja az állatokat, és ha rajta múlnék,
az egész erdőből érzelgős helyet csinálna. Ve-rekedtél! Ez igazán
figyelemreméltó. De mégis el akartad csábítani a lányomat, hogy varázslatot
tanuljon, és... Rám figyelj va-rázsldporonty, ha hozzád beszélek! - Mélyen
lehajolt a nyeregből, és belemarkolt a fiú ha-jába, hogy felrántsa kókadozó
fejét. Az ifjú szemei vadul cikáztak. Hevesen összerán-dult, ami meglepetésként
érte a vadászokat, és kishíján lelökte Janarrlt a nyeregből.
Ekkor baljóslatú lárma hallatszott, paták dobogtak a recsegő aljnövényzeten.
Valaki felkiáltott:
- Vigyázz nagyúr! Istenek, vigyázzatok a hercegre!
A sebesült vadkan talpraugrott, és a Ja-narrl lova körül csoportosuló emberekre
tá-madott.
A vadászok szétszaladtak, hogy előkerít-sék fegyvereiket.
A herceg lova felágaskodott, s amúgy is bizonytalanul ülő ura lebucskázott a
nyereg-ből. A vadkan elrohant a mén mellett, söté-ten, akár a vörös éjfél.
Janarrl kishíján a há-tán kötött ki. Az állat megállt, megfordult és újabb
támadásra készült, miután ügyesen ki-került három felé hajított lándzsát. A
herceg megpróbált felemelkedni, de egyik lába be-leakadt a kengyelbe, és a ló
egy hirtelen mozdulatára ismét felbukott.
A vadkan nekilendült, ám dübörgését egy vágtató ló patáinak robaja nyomta el.
Janarrl földön heverő teste mellett egy lovas vihar-zott el, és egy kemény kéz
lábdzsát vágott a rohanó vadkan hátába. A fekete állat hátra-hőkölt, egyszer még
megpróbálta agyarával elérni a dárdát, azután oldalra dőlt, és nem mozdult
többet.
Ivrian elengedte a lándzsát. Karja, mely-lyel eddig tartotta, most
természetellenes la-zasággal lógott oldalán. Öszekuporodott nyergében, másik
kezével a kapát markolva.
Janarrl talpra állt, és felváltva hol a lá-nyát, hol a megölt állatot bámulta.
Azután körbepillantott a tisztáson.
Glavas Rho tanítványa eltűnt...
"Észak - kelet, nyugat - dél; Irtás sarjadj, patak kélj! Ösvény hágót érleljél;
Váljon fűvé falevél."
Az Egér úgy mormogta duzzadt ajkain át ezt a bűvigét, mintha a földnek beszélne,
melyen feküdt. Ujjaival kabalisztikus ábrá-kat formált, miközben egy kicsiny
szelencé-ből felcsípett egy szemernyi zöld port, és a levegőbe dobta egy
fájdalmas csuklómozdu-lattal, melytől összerándult az arca.
"Kopó, apád farkas volt; Kürt és korbács messze szólt; Ősi hajnal, szép és
tiszta; Az egyszarvút a földre hozta; Fájdalom, szállj pokolra vissza!"
Amint végzett a ráolvasással, elnyúlt a földön, megviselt testében máris
alábbha-gyott a fájdalom. A vadászat távolról hang-zó zajait figyelte.
Arcát egy f űcsomóhoz közel nyugtatta az avaron. Látta, amint egy hangya nagy
erőfe-szítéssel felmászik egy fűszál élén, vissza-esik a földre, azután ismét
nekivág. Egy pil-lanatig rokonságot érzett önmaga és az apró rovar között.
Visszaemlékezett a vadkanra, melynek váratlan támadása tette lehetővé szökését,
és egy fura másodpercig gondolat-ban összekapcsolta a hangyát a másik állat-tal.
Eszébe jutottak a kalózok is, akik még nyugaton fenyegették az életét. Az ő
vidám kegyetlenségük más volt, mint Janarrl vadá-szainak számító, gonosz
brutalitása.
Felkavarodott lelkében a düh és a gyűlö-let. Glavas Rho isteneit látta maga
előtt. Ko-mor arcuk most fehér volt és gúnyos. A régi ráolvasások szavaira még
emlékezett, de ezek most új értelemmel telítődtek. Újabb látomások rohanták meg.
Gúnyosan vigyor-gó fejeket és gonosz kezeket látott. Valahol a tömegben egy lány
fehér, bűntudatos ar-
cát. Kardok, botok, korbácsok villantak előt-te forgó zűrzavarban. A
középpontban, mintha a tengelyben állna, a herceg erős, tagbaszakadt alakja
magaslott.
Ugyan mit jelentett ennek a keréknek Glavas Rho tanítása? Átgurult rajta és
szét-taposta. Mi volt a fehér mágia Janarrl és hó-hérai számára? Értékes
pergamen, melyet annál nagyobb élvezet beszennyezni. A va-rázsköveket a földbe
taposták. A mély gon-dolatokat zárt agyuk nem fogadhatja be, ezért hát
megsemmisíti.
De ott volt a másik fajta mágia. Az a fajta, amelytől Glavas Rho eltiltotta,
néha moso-lyogva ugyan, de mindig komolysággal a hangjában. Az a fajta mágia,
amiről az Egér csak utalásokból és figyelmeztetésekből ér-tesült. Az a fajta
mágia, ami a halálból, a gyűlöletből, a fájdalomból és a rothadásból
táplálkozik, ami mérgekkel, éjjeli sikolyok-kal kereskedik; a csillagok közti
fekete űrből csorog a földre, s amely végül - mint azt Ja-narrl is megmondta - a
háta mögül sújt le az emberre a sötétben.
Mintha az Egér összes korábbi tudása - a kis és nagy teremtményekről, a
csillagokról, a jótékony varázslatokról és a természet íratlan erkölcsi
törvényeiről - elégett volna egy nagy tűzvészben. A fekete hamu, mely megmaradt,
most mozogni kezdett, és fekete árnyak keltek életre belőle. Mind hasonlított
elégett ősére, de mégis eltorzult az alakja. Csúszó-mászó, sértődött, osonó
alakok.
Szívtelenek, tele gyűlölettel és rettegéssel, de mégis szépek, mint ahogy
szépnek látjuk a fekete pókot is, amikor ügyesen egyensú-lyozik geometrikus
hálóján.
Ezeknek fogja megfújni a vadászkürtöt, hogy Janarrl nyomába eressze őket!
Valahol, elméje mélyén egy gonosz hang suttogására lett figyelmes:
- A hercegnek meg kell halnia! A herceg-nek meg kell halnia!
Tudta, ez a hang nem hagyja addig nyu-godni, amíg el nem éri célját.
Nagy nehezen felemelkedett, miközben a szúró fájdalomból megállapította, hogy
több bordája is eltört. Nem is értette, hogyan sikerült ilyen messze eljutnia.
Összeszorí-totta fogait és áttántorgott a tisztáson. Mire elérte a az erdőt, a
fájdalom ismét térdre kényszerítette. Elmászott egy darabig, az-után összeesett.
A vadászatot követő harmadik napon es-tefelé, Ivrian kiosont toronyszobájából,
uta-sította a tétlenkedő szolgát, hogy vezesse elő a lovát, és ellovagolt a
völgyben a patakig. Átgázolt rajta, felkaptatott a szemközti domboldalra, s
elérkezett Glavas Rho sziklás rejtekhelyéhez. A pusztítás, amit ott látott,
újabb redőket vont amúgy is keserű arcára. Leszállt a lóról, és odament a
kiégett romok-hoz. Remegett, mert attól tartott, hogy meg-láthatja Glavas Rho
összeégett testét, de
nem lelt rá. Látta, hogy a hamut már megza-varták, valaki már előtte átkutatta
tárgya-kért, melyeket megkímélhettek a lángok. Minden nagyon csendes volt.
Valami egyenetlenségre lett figyelmes a talajon, a tisztás szélén. Odasétált.
Frissen hantolt sír volt, de fejfa helyett kavicsokkal körberakva egy zöld kő
feküdt a lábánál, me-lyet különös faragások borítottak.
Összerázkódott, mert halk neszezést hal-lott az erdőből, s ez hirtelen
ráébresztette, hogy mennyire fél, bár eddig a pillanatig bá-nata fölülmúlta
félelmét. Felnézett és fojtott kiáltást hallatott, amint megpillantotta az arcot
a lombok között. Vad arc volt, sárral és növényi nedvekkel bekenve, itt-ott
száraz vérfoltok és egy szakáll kezdeménye tarkí-tották. Ivrian végre
felismerte.
- Egér! - suttogta.
A hang, amely válaszolt, szinte ismeret-len volt a számára.
Eljöttél hát, hogy örvendezz a pusztulá-son, melyet árulásod idézett elő?
Nem, Egér, nem! - kiáltotta a lány. - Én nem akartam ezt! Hinned kell nekem!
Hazudsz! Apád emberei gyújtották fel a házat, és ők ölték meg a Mestert.
Nem hittem, hogy megteszik!
Nem hitted, hogy megteszik! Ez nem mentség. Annyira félsz apádtól, hogy bármit
elmondanál neki. Félelemben élsz.
Nem mindig, Egér. A végén én öltem meg a vadkant.
Annál roszabb. Talán épp ezt az állatot küldték az istenek, hogy megölje apádat.
De hiszen nem is én öltem meg a vad-kant. Csak dicsekvésből mondtam, mert azt
hittem, hogy jobban szeretsz, ha bátor va-gyok. Nem is emlékszem, hogyan
történt. Elsötétült az agyam. Azt hiszem, halott anyám lelke szállt belém, és ő
vezette a dár-dát.
Hazudsz, és még a hazugságaidat is le-tagadod. De ha kívánod, megváltoztatom a
véleményemet. Félelemben élsz, hacsak apád nem kényszerít korbáccsal bátorságra.
Már korábban fel kellett volna ezt ismernem, és figyelmeztetnem Glavas Rhot. De
rólad álmodtam...
Egérkének hívtál - szólt halkan a lány.
Ugy van. Azt játszottuk, hogy egerek vagyunk, és megfeledkeztünk a macska
va-lóságáról. Most meg, mialatt nem voltam itt, apád addig vert, míg
rémületedben el nem árultad neki Glavas Rhot.
Ne ítélj el, Egér - szipogta Ivrian. - Tu-dom, soha nem állt másból az életem,
mint félelemből. Apám kisgyermekkorom óta szeretné elhitetni velem, hogy a
gyűlölet és a kegyetlenség uralkodik a világegyetemen. Azóta kínoz és gyötör.
Senkihez sem fordul-hattam panaszaimmal, amíg meg nem ismer-tem Glavas Rhot. Ő
elmondta nekem, hogy a Világegyetemben a rokonérzésnek és a sze-retetnek is
vannak útjai, melyek még a halált és a látszólagos gyűlöletet is uralmuk alatt
tartják. Most, hogy Glavas Rho halott, magá-nyosabb vagyok, és jobban félek,
mint vala-ha. Szükségem van a segítségedre, Egér! Te tanultál Glavas Rhotól.
Ismered a bölcsessé-gét. Segíts rajtam!
Kérlelésére nyers gűnykacaj volt a válasz.
Segítsek rajtad, hogy aztán elárulj? Bo-tozzanak meg megint, amíg te figyelsz?
Hallgassam azt az édes, hazudozó hangodat, miközben egyre közelebb lopakodnak
apád kopói? Nem, nekem más terveim vannak.
Terveid? - kérdezte a lány aggódó han-gon. - Egér, veszélyben forog az életed,
ha a közelben maradsz. Apám emberei meges-küdtek, hogy ha meglátnak, azonnal
megöl-nek. Meghalnék, ha valami bajod esne. Ne várakozz, menekülj innen. Csak
először mondd, hogy nem gyűlölsz! - Közelebb lé-pett hozzá.
Ismét felhangzott az iménti gúnyos neve-tés.
- Te még arra sem vagy érdemes, hogy
gyűlöljelek - sziszegte az Egér. - Csak meg-
vetni tudlak gyáva gyengeségedért. Glavas
Rho túl sokat beszélt a szeretetről. A világot
a gyűlölet törvényei kormányozzák, még a
vonzalmakat is ezek irányítják. Itt az ideje,
hogy szolgálatomba állítsam őket. Ne gyere
közelebb! Nem fogom elárulni neked a terve-
imet, sem az új búvóhelyeimet. De amit most
mondok, arra jól figyelj! Apád szenvedése
pontosan egy hét múlva kezdődik.
- Apám szenvedése...? Egér, Egér, figyelj
rám! En nem csak egyszerűen Glavas Rho ta-
nításait szeretném hallani tőled. Én Glavas
Rhoról is szeretnék mindent tudni. Apám azt
sugallta nekem, hogy ismerte anyámat, sőt,
talán ő maga volt az igazi apám.
Ezúttal szünet előzte meg a gúnykacajt, de azután kétszer olyan hangosan
csendült fel.
- Jó, jó, nagyon jő! Örülök neki, hogy az
öreg fehérszakáll belekóstolt egy kicsit az
életbe, mielőtt szétáradt bene az a rengeteg
mély, mély, mély bölcsesség. Remélem
csakugyan elbuktatta anyádat. Ez megma-
gyarázná a nemességét. Ahol ennyi szeretet
volt mindenféle teremtmény iránt, ott előbb
kéjvágynak és bűntudatnak kellett lennie.
Abból a találkozásból, és anyád gonoszságá-
ból növekedett ki a fehér mágia. Hát igaz! A
bűntudat és a fehér mágia egymás társai. Az
istenek nem hazudtak. Akkor azonban Gla-
vas Rho lánya vagy, tehát saját apádat küld-
ted a kátrányos halálba.
Ahogy ezt befejezte, eltűnt az arca, s he-lyén sötét lyuk tátongott. A lány
utánafutott az erdőbe, nevét kiáltotta többször is, és mégpróbálta követni az
elhaló kacagást. Azonban egyszerre nem hallotta többé, és ahogy megállt a
szorongató félhomályban, rátört a felismerés, mennyi gonoszság is csengett a
tanonc nevetésében. Mintha min-den szeretet halálát kacagná ki. Pánik ragad-ta
el, visszaszaladt az aljnövényzeten át, mi-
alatt tüskék szaggatták a ruháját, és gallyak csaptak az arcába. A tisztásra
érve felkapott a lóra, és máris elvágtatott a szürkületben a kastély felé, míg
ezer félelem rágta a lelkét, és szívét beteggé tette a gondolat, hogy im-már
senki sem maradt a világon, aki ne gyű-lölettel és megvetéssel tekintene rá.
Amikor elérte az erődítményt, az úgy tor-nyosult fölébe, mint valami rút,
fogazott há-tú szörnyeteg, és amint áthaladt a kapun, olyan érzése támadt,
mintha örök időkre el-nyelte volna, hogy ne lássa meg többé a nap-világot.
Elkövetkezett a hetedik nap estéje. A nagy teremben vígasság volt. Hangos
be-széd, ezüst tálak és evőeszközök csendültek, amikor Janarrl egyszerre
fájdalmas kiáltást hallatott, és szívéhez kapott.
- Semmi - mondta egy pillanattal később a
mellette ülő keskenyarcú pribéknek. - Adj
egy pohár bort! Attól majd észhez térek!
Mindazonáltal továbbra sem tért vissza a szín az arcába, és láthatóan
kényelmetlenül érezte magát. Keveset evett az eléje halmo-zott, nagy szelet
gőzölgő húsokból. Szemei-vel egyre az asztal körül ülőket fürkészte, végül
lányán állapodott meg a tekintete.
- Ne nézz rám ilyen baljóslatúan, te lány!
- szólt Janarrl. - Az ember azt hinné, hogy
megmérgezted a boromat, és most arra
vársz, hogy zöld pöttyök jelenjenek meg raj-
tam. Vagy pirosak fekete szegéllyel, szinte mindegy.
Erre általános röhögés volt a válasz, ami, úgy látszik, tetszett a hercegnek,
mert leté-pett egy szárnyat az egyik sültről, és mohon harapni kezdte róla a
húst. A következő pil-lanatban azonban ismét fájdalmas kiáltás hagyta el ajkát,
mely hangosabb volt az elő-zőnél. Felállt, két kezével görcsösen kaparta
mellkasát, azután rázuhant az asztalra, s nyögött, rángatózott kínjában.
- A hercegnek rohama van - jelentette be a keskenyarcú meglehetősen
feleslegesen, ámde méltóságteljesen, miután föléhajolt és megvizsgálta. -
Vigyétek az ágyába. Az egyikőtök lazítsa meg az inget rajta. Nem kap levegőt.
Az asztal körül suttogás hallatszott. Ahogy a herceg magánlakosztályába vezető
hatalmas ajtót kinyitották, súlyos, hideg lég-áram söpört végig a folyosón, ami
meglo-bogtatta és kékre változtatta a fáklyák láng-ját, és telehintette
árnyékkal a falakat. Az-után az egyik fáklya fénye olyan fehérre vált mint a
csillagok, és megvilágította egy lány arcát. Ivrian érezte, hogy elhúzódnak
mellő-le, miközben gyanakvó mormogásokat hal-lott. Zordan néztek rá, mintha
biztosan tud-nák, hogy igaz volt, amit a herceg tréfából mondott. A lány nem
nézett fel. Kisvártatva odalépett hozzá valaki, és közölte, hogy a herceg igényt
tart a jelenlétére. Nem szólt semmit, csak felállt és követte az illetőt.
A herceg arca szürke volt és eltorzította a fájdalom, ennek ellenére uralkodott
magán, bár minden egyes lélegzetvétellel egyre szo-rosabban markolta az ágy
szélét, úgyhogy ökle máris olyan fehér volt, mint a kő. Pár-nákkal támasztották
alá a fejét és nyakig be-takarták egy szőrmepokrőccal. Hosszúlábú tűzhelyek
parázslottak az ágy körül. Ennek ellenére görcsösen didergett.
Gyere ide lányom - mondta a herceg mély, megkínzott hangon, mely sziszegve
hagyta el ajkait. - Tudod, hogy mi történt. Szívem úgy fáj, mintha alágyújtottak
volna, a testemet mégis jégpáncél fedi. Az ízülete-imben olyan hasogatást érzek,
mintha hosszú tűket szúrtak volna a csontjaim vele-jéig. Ez varázsló műve.
Varázsló műve, ez kétségtelen - erősí-tette meg a vélekedést Giscorl, a
keskenyar-cú pribék, aki most az ágy fejénél állt. - Azt sem kell sokáig
találgatni, hogy kié. Azé az ifjú kígyóé, akit tíz napja nem öltünk meg időben.
Jelentették, hogy itt kószál a környé-ken, és szóba elegyedik... egyesekkel -
itt Iv-rianra nézett, és gyanakvón összehúzta a szemét.
A herceg teste összerándult a fájdalom-tól.
- El kellet volna taposnom a kölyköt -
nyögte. Azután Ivrianra nézett. - Nézd Ivri-
an, látták, hogy sétálgatsz az erdőben, még
az öreg varázsló búvóhelyét is felkerested.
Azt mondják, beszéltél ezzel a farkaskö-lyökkel.
Ivrian megnedvesítette a szája szélét, megpróbált szólni, azután megrázta a
fejét. Érezte, hogy apja tekintete fogva tartja a szemét. Azután a férfi
kinyújtotta a karját, és belemarkolt a lány hajába.
- Azt hiszem, ti társultatok - mondta. Sut-
togása olyan volt, mint egy rozsdás fűrész
nyekergése. - Segítesz neki, hogy ezt tehesse
velem. Ismerd be! Ismerd be! - Lánya fejét a
legközelebbi tűzhelyhez tartotta, hogy füs-
tölni kezdett a haja, és így a válaszból sikítás
lett.
-Nem!
A tűzhely megingott, de Giscorl helyre-billentette, mielőtt feldőlhetett volna.
- Anyád egyszer puszta kézzel megfogta
a parazsat, hogy becsületét védje - vicsor-
gott Ivrian sikolyán át a herceg.
Ivrian haján kékes színű, kísérteties láng futott fel. A herceg elrántotta a
tűzhelytől, és hátrádőlt az ágyon.
- Küldjétek el - suttogta végül erőlködve
minden egyes szó kimondásán. - Gyáva, nem
merne bántani. Giscorl, küldj ki még embe-
reket az erdőbe. Meg kell találják a rejtekhe-
lyét még hajnal előtt, mert meghasad a szí-
vem, ha tovább kell tűrnöm ezt a fájdalmat.
Giscorl egy rövid mozdulattal kiutasította Ivriant a teremből. A lány
kisomfordált, mi-közben könnyeivel küzdött. Arca fájdalom-
tói lüktetett. Nem vette észre, hogy milyen különös, elgondolkodó mosollyal
figyeli a pribék a távozását.
Ivrian szobájának szűk ablakán át figyel-te az erőd előtti jövés-menést. A
lovasok fáklyái szentjánosbogarakként lebegtek az erdő sötétjében, az egész
erődöt titokzatos mozgás töltötte meg. Mintha a kövek is nyugtalan életre keltek
volna, hogy együtt szenvedjenek gazdájukkal.
A lány úgy érezte, vonzza őt a kinti sötét-ség egy pontja. Újra és újra
felmerült benne egy emlékkép. Glavas Rho egy ízben meg-mutatott neki egy kis
barlangot a dombol-dalon, és figyelmeztette rá, hogy az gonosz hely, ahol a
múltban sok káros varázslatot vittek véghez. A lány ujjaival kitapintotta a
félhold alakú hólyagot az arcán, ahol meg-égett, és végigsimította elszenesedett
haj-tincsét.
Végül túl erőssé vált az éjszaka vonzása, és tűrhetetlen lett a nyugtalanság.
Felöltö-zött a sötétben, és résnyire kinyitotta szobá-ja ajtaját. Pillanatnyilag
üresnek tűnt a fo-lyosó. Lesietett rajta a falhoz lapulva, egyenként véve a
kopott, kerekszélű kőlép-cső fokait. Lépteket hallott a folyosón, s el-bújt egy
mélyedésben, ahol kivárta, amíg a két vadász elhalad a herceg hálószobájának
irányába. Arcuk komor maszkként sötétlett, porosak és merevek voltak a sok
lovaglástól.
Senki nem fogja megtalálni ebben a sö-tétben - morogta az egyik.
Olyan, mintha egy hangyát keresnénk a pincében.
A másik bólintott.
- Ráadásul a varázslók képesek megvál-
toztatni a jelzéseket, így az utak összekeve-
rednek, és mindenki eltéved.
Amint szabad volt az út, Ivrian besietett az ebédlőbe, amely most sötét volt és
üres. Átment a konyhán, ahol magas téglatűzhe-lyek álltak, és az árnyékban
tompán fénylet-tek a hatalmas rézüstök.
Az udvaron nagy volt a tolongás, ahogy a szolgák friss lovakat vezettek elő,
vagy fá-radtakat vittek el, de a lány bízott benne, hogy vadászruhája
észrevétlen marad. Lehe-tőleg mindig árnyékban maradva elosont az istállóig.
Amikor belépett az épületbe, lova nyugtalankodni kezdett és felnyerített, de
halk suttogással lecsendesítette. Egy pilla-nat alatt fent volt a nyereg, és
máris a nyílt mezőn találták magukat az istálló háta mö-gött. Nem látott a
közelben kereső osztagot, így felkapott a lóra és az erdő felé vágtatott.
Elméjében viharosan kergették egymást az aggodalmas gondolatok. Nem tudta
meg-magyarázni magának, hogyan merészkedett el ilyen messzire, hacsak annak a
pontnak a vonzása az éjszakában - a barlangé, melytől Glavas Rho annyira óvta -
nem hatott rá oly varázserővel, melynek nem lehet ellenállni.
Amikor aztán elnyelte az erdő, a lány egy-szerre rájött, hogy a sötétség
karjaiba vetet-te magát, meggondolatlanul. A levelek for-málta mennyezet
eltakarta a csillagokat. Csak szorongatta a kantárt, s remélte, sikerül
egyenesben tartania a lovat. Mélységesen megkönnyebbült, amikor elérte azt az
ala-csony szakadékot, amely a keresett barlang mellett haladt.
Most először érezte, hogy a ló nyugtalan-ná válik. Rángatta a fejét, szűkölésre
emlé-keztető, rettegést jelző hangok törtek elő a torkáből, és többször is
megpróbált vissza-fordulni, ahogy a lány igyekezett követni a szakadék vonalát.
Egyre lassabban ment, vé-gül megállt, és nem volt hajlandó megmoz-dulni többet.
Fülét hátracsapta, egész testé-ben reszketett.
Ivrian leszállt róla és gyalog ment tovább. Az erdőre mély csend borult, mintha
az összes állat és madár, sőt, még a rovarok is elköltöztek volna. A sötétséget
szinte tapin-tani lehetett, mintha fekete téglákból emie-tek volna falat az orra
előtt.
Egyszerre zöld izzásra lett figyelmes, mely kezdetben olyan halovány és gyenge
volt, mint valami lidércfény. Fokozatosan nőtt meg, és mintha szikrázott volna,
ahogy a lány egyre közelebb ért hozzá, és tisztáb-ban kivehette. Hirtelen ott
állt előtte. Vas-tag, nehéz, szurkos szegélyű láng volt, nem táncolt, csak
vonaglott. Ha a moszat tűzzé
válna, valószínűleg ilyen volna. Egy szűk barlang bejáratában lángolt.
A tűz mellett egyszerre meglátta Glavas Rho tanítványának arcát, s lelkén
egyszerre hullámzott át a rémület és a szánalom.
Az arc elvesztette emberi vonásait, olyan volt, akár a szenvedés zöld maszkja. A
sá-padt bőr ráfeszült a csontra, a szemekben természetellenes vadság ragyogott.
Homlo-kán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek a koncentrált belső erőfeszítéstől.
Ám a szen-vedés mellett erő is sugárzott ebből az arc-bői, olyan erő, amely
uralkodott a vaskos, te-kergőző árnyakon, melyek a zöld láng körül tolongtak.
Olyan erő, mely parancsolni tud a gyűlölet hadainak, melyeket felidéz. A
szá-raz, töredezett ajkak szabályos időközön-ként szétnyíltak, s a keskeny,
szikár kezek baljós jeleket róttak a levegőbe.
Ivriannak úgy tűnt, mintha hallaná Glavas Rho hangját, amint megismétel egy
monda-tot, melyet az Egér és ő már hallottak tőle egy ízben.
- Senki sem veheti igénybe a fekete va-rázslatokat anélkül, hogy túl ne
feszítené a lélek tűrőképességét, és be ne szennyezné magát a gonosszal kötött
szerződés mocská-val. Senki sem okozhat szenvedést anélkül, hogy ne kéne neki is
hasonlót eltűrnie. Senki sem küldhet halálos igézést anélkül, hogy ne sétálna
maga is a halál szakadékának pere-mén, úgy bizony. Vérének cseppjei aláhulla-nak
a mélységbe. Azok az erők, amelyeket a
fekete mágia vesz igénybe, olyanok, mint a kétélű mérgezett kard, melynek
markolatát skorpiók borítják. Csakis erős férfi, akinek márványból van a keze, s
akiben nagyon erős a gyűlölet és a gonoszság, csakis az ilyen tud bánni ezzel a
karddal, és ő sem sokáig.
Ivrian most az Egér arcában fedezhette fel e szavak élő bizonyságát. Lépésről
lépés-re közeledett egykori barátjához, anélkül, hogy a legkevesebb befolyással
bírt volna mozdulatai felett. Akárha rémálomban tör-ténne. Titokzatos árnyak
jelenlétére lett fi-gyelmes, mintha pókhálón át nyomulna el-őre. Már olyan közel
ért, hogy kinyújtott ke-zével elérhette volna, ám a fiú még ekkor sem vette
észre őt. Mintha szelleme a csilla-gokon túl küzdene a feketeséggel.
Megreccsent egy gally a lány lába alatt, és az Egér rettenetes gyorsasággal
ugrott talp-ra, mintha egyszerre engedte volna ki az energiát a megfeszített
izmokból. Felkapta a kardját, a betolakodó felé lendült. Alig volt tenyérnyire a
zöld penge Ivrian torkától, amikor az Egér nagy erőfeszítéssel végre
megállította. Kimeresztett szemekkel bá-multa a lányt, hátrahúzott szája mögül
elő-villantak fogai. Megállította ugyan a kard-ját, de mintha csak félig ismerte
volna fel lá-togatóját.
Ebben a pillanatban Ivriant fellökte egy erős szélroham, mely a barlang szája
felől érkezett, és különös árnyakat hordozott a há-tán. A zöld tűz halkabban
égett, már alig
akadt tüzelő, amire a lángok átkúszhattak volna. A szél elállt, az
áthatolhatalan sötét-ség kivilágosodott. Vékony, szürke fény je-lezte a hajnal
közeledtét. A varázslótanonc megtántorodott, és kiejtette a kardot a kezé-ből.
Miért jöttél ide? - kérdezte tompán.
Jaj, Egér! Menjünk el innen. Ez a borza-lom barlangja!
A fiú megtántorodott, a lány elkapta, az-után folytatta. - Vigyél el magaddal,
Egér!
A fiú homlokát ráncolva nézett a szemé-be.
Szóval nem gyűlölsz azért, amit apáddal tettem? Vagy azért, amit Glavas Rho
tanítá-saival műveltem? - kérdezte csodálkozva. -Nem félsz tőlem?
Mindentől félek - suttogta a lány, miköz-ben hozzásimult. - Tőled is félek,
igen, na-gyon félek tőled. De ezt a félelmet el tudom felejteni. Ó, Egér, ugye
elviszel innen? Lankhmarba, vagy a Föld végére...
Én álmodtam erről valaha - mondta a fiú komolyan, miközben megfogta a lány
válla-it.-De te...?
Glavas Rho tanítványa! - mennydörögte egy szigorú, diadalittas hang a
bejáratból. -Letartóztatlak Janarrl herceg nevében, olyan varázslatokért,
melyekkel a herceg testi épségét fenyegetted!
Négy vadász ugrott elő az aljnövényzet-ből, kezükben kivont kard. Giscorl három
lé-pésre követte őket. Az Egér félúton elébük
ment. Hamar rájöttek, hogy ezúttal nem dühtől elvakult fiatalemberrel, hanem
hi-degfejű, ravasz vívóval állnak szemközt. Az ócska pengét valamiféle mágia
itatta át.
Első támadójának egyetlen vágással le-vágta a karját, a másodikat egy váratlan
csa-varással lefegyverezte, azután könnyedén hárította a másik kettő csapásait,
miközben lassan visszavonult. Egyre többen követték a négy első támadót, és
fokozatosan bekerítet-ték a fiút. Az Egér a támadók száma miatt adta meg magát
végül, de egészen az utolsó pillanatig az első mozdulatok hevességével küzdött
Megkötözték a kezeit, és talpraállí-tották. Állán egy vágástól vérzett ugyan, de
mégis felszegte a fejét, bár meglehetősen vi-harvert volt az ábrázata. Véreres
szemei Iv-riant keresték.
- Tudhattam volna - mondta színtelen hangon -, hogy miután elárultad Glavas
Rhot, nem lesz nyugtod, amíg engem is el-árulsz. Jól végezted a munkádat
leányom, re-mélem nagy élvezetet szerez majd neked a halálom.
Giscorl felnevetett. Ivriant úgy égették az Egér szavai, mint az ostorcsapás.
Nem tu-dott a szemébe nézni. Azután megérezte, hogy Giscorl mögött egy férfi ül
lóháton. Felnézett, és apját pillantotta meg. A férfi vaskos testét derékba
törte a fájdalom. Arca olyan volt, mintha a halálán lenne. Csodával határosnak
tűnt, ahogy megkapaszkodott a nyeregben.
- Gyorsan, Giscorl! - sziszegte.
A keskenyarcú pribék azonban már úgy keresgélt a szűk barlang szája körül, mint
valami idomított menyét. Egyszerre elége-dett kiáltást hallatott, és leemelt a
tűz feletti polcról egy kis bábut, azután eltaposta a lán-gokat. Olyan óvatosan
vitte a kis alakot, mintha pókhálóból szőtték volna. Ahogy el-ment mellette,
Ivrian látta, hogy agyagból formált, tömzsi bábut tart kezében, mely barna és
sárga levelekből készült öltözéket visel. Vonásai apjáét idézték groteszk
máso-latban. Többhelyütt hegyes tűk álltak ki az agyagból.
Ez az a holmi, ő uram - mondta Giscorl, és feltartotta a bábot, de a herceg csak
iménti szavait ismételgette.
Gyorsan, Giscorl!
A pribék elkezdte kihúzni a legnagyobb tűt, mely a test közepéből meredt elő, de
a herceg fájdalmasan kapkodott levegő után, és felkiáltott.
- Ne feledd a balzsamot!
Giscorl e szavakra elővett egy üvegcsét, szájával eltávolította a dugót, és az
üveg tar-talmát - valami szirupszerű, tömény folya-dékot - ráöntötte az
agyagszoborra. A her-ceg megkönnyebbülten sóhajtott. Ezután Giscorl nagyon
óvatosan eltávolította a tű-ket. Valahányszor végzett eggyel, ura sípol-va
fellélegzett, s vállához, vagy combjához kapott, mintha belőle távolítanák el a
tűket. Amikor az utolsó is kint volt, hosszú ideig
lehajtott fejjel ült a nyeregben, s amikor végre felnézett, döbbenetes változás
ment végbe rajta. Arcába visszatért a szín, a fáj-dalomvéste vonalak elmúltak,
hangja erős volt és parancsoló.
A foglyot kísérjétek vissza az erőd bör-tönébe, hogy ott várja meg ítéletünket -
kiál-totta. - Szolgáljon ez figyelmeztetésül min-denkinek, aki varázslatot
kivánna űzni a te-rületünkön. Giscorl, hűséges szolgámnak bi-zonyultál. -
Pillantása most Ivrianon állapo-dott meg. - Te túl sokat játszadoztál a
mági-ával, más nevelésre van szükséged. Kezdet-nek végig fogod nézni, miként
büntetem meg ezt a romlott varázslópalántát.
Könyörülj rajtam, herceg! - kiáltotta az Egér. Felemelték egy lóra, lábait
megkötöz-ték a ló hasa alatt. - Ne kelljen látnom nyo-morult, kémkedő lányodat.
Ne hagyd, hogy végignézhesse szenvedéseimet.
Vágjátok pofán - szólt a herceg a kísére-téhez. - Ivrian, te mellette lovagolsz,
paran-csolom!
A menet lassan haladt az erőd felé a de-rengő hajnali fényben. Ivrian lovát is
elhoz-ták, és ő elfoglalta a számára kijelölt helyet. Lelkében a megalázottság
és legyőzettetés vihara dúlt. Látni vélte egész életét, mint va-lami sötét
falikárpit mintáját. A jelen, a múlt, a jövő nem hordozott semmi mást, pusztán
magányt, félelmet és fájdalmat. Még anyja emléke is, aki pedig már régen
meghalt, páni félelmet ébresztett szívében, ha felmerült benne.
Merész, elegáns nő volt, mindig korbácsot hordott magával, és még a herceg is
félt tőle. Ivrian emlékezett rá, hogy az egyetlen érzés, ami átjárta, amikor
néhány szolga meghozta a hírt, hogy anyja leesett a lóról és kitörte a nyakát, a
félelem volt, hogy talán hazudnak neki, és ez csak egy újabb trükk az anyja
ré-széről, amivel eltereli a figyelmét, s aztán újabb büntetéseket eszel ki
számára.
Anyja halála után apjától sem kapott mást, mint különös, beteges kegyetlenséget.
Talán fiúra vágyott, s ezért bánt vele úgy, mintha gyáva fiú lenne, nem pedig
lány, s ta-lán ezért bíztatta a legalávalóbb embereit is arra, hogy rosszul
bánjanak vele. A szolgáló-lányok kísértetnek öltözve ijesztgették le-fekvés
után, a konyhai személyzet pedig bé-kát rakott a levesébe és piócát a salátába.
Időnként úgy érezte, apja kegyetlenségét nem magyarázza eléggé a keserűség, hogy
nincs fia, inkább Ivrianon keresztül áll bosszút halott feleségén, akitől
életében félt, s aki talán a sírból is irányítja lépéseit. Soha nem házasodott
újra, s a nyilvánosság színe előtt nem tartott szeretőt. Még az is le-het, hogy
igazat mondott anyjáról, s Glavas Rho... de nem, ezt csak haragjában mondhat-ta.
Vagy talán az lehet az igazság, hogy ret-tegett és mégis imádott feleségét
szeretné újrateremteni a lányban, szeretné, ha felérne
anyja vérszomjas, kegyetlen példaképéhez. Tán különös örömét leli benne, hogy
ilyen hajthatatlan anyaggal kényszerül dolgozni, s talán az egész kísérlet
groteszk jellege is szórakoztatja.
Ivrian végül Glavas Rhonál talált menedé-ket a világ elől. Az erdőben tett
magányos kóborlásai egyikén találkozott először a fe-hérszakállú öregemberrel.
Egy őz törött lá-bát kötözte éppen, s hosszan beszélt neki a jóság útjáról, az
élőlények testvériségéről, mely összefűzi az állatot az emberrel. Nap nap után
visszatért hozzá, hogy hallja szájá-ból azokat az alapvető igazságokat, melyek
benne, hiányos nevelése eredményeképpen, csak mint homályos sejtések
fogalmazódtak meg. Fokról fokra felfedezte a varázsló együttérzésének
mélységeit, és saját vonzal-mát, mely a mágus ügyes kis tanítványával kötött
félénk barátságból bontakozott ki. Glavas Rho immár halott, s az Egér rálépett
arra az útra, melyet a varázsló hol a pókok ösvényeként, hol a kígyók
vonalaként, hol pedig macska járta útként emlegetett, de mindenképpen egy dolgot
jelentett, a Fekete mágiát.
Felnézett. Az Egér hátrakötözött karok-kal, előredőlt felsőtesttel ült a
nyeregben, valamivel előrébb, a lány jobbján. Ivrian kínzó lelkiismeretfurdalást
érzett, mivel tudta, hogy felelős az elfogatásáért. A lelki-ismeretfurdalásnál
azonban még erősebb volt az elmulasztott lehetőség feletti keserű-
ség érzése, mert azt is tudta, hogy ez az előt-te haladó, halálraítélt lovas
lehetett volna az egyetlen ember, aki megszabadíthatta volna az apjától.
Összeszűkült az út, s hirtelen egymás mellé kerültek. A lány gyorsan és halkan
odasúgta neki:
- Ha tehetek bármit, amiért megbocsáta-
nál nekem...
Meglepően éles, bíztató és életről árulko-dó volt az oldalpillantás, amivel az
ifjú ráné-zett.
Talán tehetnél - mormogta halkan, hogy meg ne hallják a vadászok, akik előttük
lova-goltak. - Bizonyára tudod, apád halálra akar kínoztatni. Neked meg fogja
parancsolni, hogy nézd végig. Tedd ezt, és egy pillanatra se nézz máshova, csak
a szemembe. Ami pe-dig a legfontosabb, ne mutasd ki az érzelme-idet, még ha
félsz vagy undorodsz, akkor se. Mintha márványból lennél. Egész a végéig. Még
valami. Ha lehet, anyád ruháját viseld, vagy ha ruhája már nincs meg, akkor
legyen nálad valami személyes tárgya. - Itt keskeny mosolyra nyíltak az ajkai. -
Tedd meg ezt ne-kem, és akkor legalább annyi elégtételem lesz, hogy láthatom
amint szenvedsz, szen-vedsz és szenvedsz.
Nincs varázsige mormolás! - kiáltotta most egy vadász, és elrántotta az Egér
lová-nak kötőfékjét.
Ivrian megszédült, mint akit arcul csap-tak. Az előbb azt hitte, hogy nem lehet
nö-
vélni a nyomorúságot, ami rászakadt, de az Egér szavai még mélyebbre taszították
a kétségbeesés ingoványába. A következő pil-lanatban a menet hirtelen elhagyta
az erdőt, és a távolban feltűnt az erőd nagy, csipkés körvonalú, fenyegető
tömege a napkelte fé-nyében. Soha nem hasonlított még ennyire szörnyeteghez,
mint most. Ivrian úgy érez-te, mintha a vaskapuk a halál állkapcsának
kíméletlenségével zárulnának be a háta mö-gött...
Mialatt Janarrl sorra vette a lépcsőfoko-kat, melyek mélyen az erőd alá, a
kínzókam-rába vezettek, olyan forró izgalmat élt át, mint amikor vadászaival
bekerített egy álla-tot. Az izgalomteli várakozás hullámán azonban vékony
tarajként ott lebegett vala-mi félelem. Érzelmei leginkább a kiéhezett emberéhez
hasonlítottak, akit egy bőséges lakomára kapott meghívó után jós figyel-meztet a
mérgezés veszélyére. Ott kísértett elméjében a vadász lázas, rettegéstől
eltor-zult arca, akit a varázsló tanítványa megseb-zett a rozsdás bronzkarddal.
Glavas Rho félmeztelenül lekötött segéd-je rápillantott, még jobban kiéleződött
a her-cegben a félelem. Túlságosan is kutatóak voltak azok a szemek, hideg és
fenyegető pillantásuk rejtett varázserőről árulkodott.
Egy kevés fájdalom, és hamarosan a csap-dába esett ember kétségbeesése fog
tükrö-
ződni ezekben a szemekben, bőszítette ma-gát Janarrl. Természetes, hogy a tegnap
átél-tek után még mindig nyugtalan, hiszen a mocskos varázslat majdnem
megfosztotta életétől.
Szíve mélyén azonban tudta, hogy a félelem soha nem hagyta el. Félt attól, hogy
egy napon valaki, vagy valami majd eresebb-nek bizonyul nála, és visszakapja
mindazt a kegyetlenséget, melyet ő követett el mások-kal szemben. Félt halott
feleségétől, aki csakugyan erősebb és kegyetlenebb volt ná-la, és aki
ezerféleképpen alázta meg őt, bár szerencsére erről mások nem tudtak.
Megnyugtatta azonban, hogy nemsokára itt lesz a lánya, és saját félelmét
átruházhat-ja őrá. Azzal, hogy megfélemlíti a lányt, megnöveli saját önbizalmát,
mint már any-nyiszor az idők során.
Magabiztosan elfoglalta helyét, és kiadta a parancsot a kínzás megkezdésére.
Ahogy a nagy kerék csikorogva elfordult a tengelye körül, és a csuklójára-
bokájára erősített bőrszíjak szorulni kezdtek, az Egér tehetetlen pánikot érzett
testében. A félelem az ízületeiben összpontosult elsősorban, azokban a mélyen
ülő, apró porcokban, me-lyeket rendszerint nem fenyeget veszély. Fájdalmat még
nem érzett. Testét még csak egy kicsit nyújtották meg, nem jobban, mintha maga
nyújtózkodna ásítás közben.
Az alacsony mennyezet közel volt az ar-cához. A fáklyák szabálytalan fényénél
ki-
vehette a repedéseket a kőben, és a szanaszét futó pókhálókat. Lábánál láthatta
a kerék felső részét, melyet két nagy kéz forgatott nagyon lassan, két mozdulat
között húsz szívdobbanásnyi szünetet tartva. Ha fejét ol-dalra fordította,
megláthatta a herceg vaskos alakját, mely ugyan vékonyabb volt, mint az
agyagfigura melyet róla mintázott, de így is épp elég ijesztő.
Faragott faszéken ült, mögötte két testőr állt mereven. A herceg nagy, barna
kezei a karfa végét markolták, ujjain szikrát hány-tak az értékes drágaköves
gyűrűk. Lábait nem tette keresztbe, állkapcsa összeszorult. Csak a szemein
látszott valami bizonytalan sebezhetőség. Pillantása ide-oda cikázott, gyorsan
és szabályosan, mint valami felhúz-ható babáé.
- A lányomnak már itt kellene lennie -reccsent a hangja hirtelen. -
Siettessétek! Nem szabad elkésnie.
Az egyik testőr elsietett.
Megkezdődtek a hasogató fájdalmak, me-lyek véletlenszerűen oszlottak meg a hát,
a térd, az alkar és a váll között. Az Egérnek minden lelkierejét össze kellett
szednie, hogy ne torzuljanak el az arcvonásai. Meg-próbált a maga körül látott
arcokra figyelni. Részletesen megvizsgálta őket, mintha vala-mi festményen nézné
vonásaikat. Megfi-gyelte, miként világítja meg erősebben a fény az áll, a szemek
és a szakáll kiszögellé-seit, figyelte, hogyan váltakoznak az árnyé-
kok a fáklyák lengő világánál, s miként tán-colnak az alakok vetette árnyak az
alacsony falakon.
Azután elolvadtak a falak, és mintha a tá-volság elvesztette volna valóságát,
meglátta mindazokat a helyeket a nagyvilágban, me-lyeket még sohasem volt módja
meglátogat-ni. Hatalmas erdőket, fényes, ámbraszínű homoksivatagokat és
türkizkék tengert lá-tott; látta a Szörnyek Tavát, Nyolc városföl-det, a
Trolltalp hegységet, a nagyszerű Hi-degpusztát, s valamilyen oknál fogva egy
nyílt arcú, nagytermetű, vörös hajú fiatal-embert, akivel még a kalózok
fogságában ta-lálkozott, és beszédbe is elegyedtek. Látta mindazokat a helyeket
és embereket, melye-ket soha többé nem fog, s mindezt olyan cso-dálatos
részletességgel, mintha valami híres miniatúra mester faragta és festette volna
az egészet.
A fájdalom meghökkentő hirtelenséggel nyilallt ismét a csontjaiba, ezúttal még
erő-sebben. A hasogató érzés most szúró fájda-lommá változott, alattomos
döfködéssé. Mintha akaratos ujjak kapaszkodnának fel karjain és lábain a gerince
felé, s ki akarnák emelni derekát a helyéből. Megfeszítette iz-mait, hogy
ellenáljon a széthúzó erőknek.
- Ne siessetek annyira! Álljunk meg! - hal-lotta a herceg hangját.
Az Egér mintha pánikot vélt volna felfe-dezni Janarrl hanghordozásában. A
fájda-lom ellenére elfordította arcát, és belenézett
a tétovaságot tükröző szemekbe. Janarrl pil-lantása ide-oda járt, mint valami
óraszerke-zet figurájáé.
Azután hirtelen, mintha az idő sem volna valóságos többé, az Egér egy egészen
más jelenetet látott maga körül a teremben. Ott volt a herceg, hasonlóképp
aggodalmasan, de most fiatalabb volt az arca, és kiült rá a rettegés, a pánik.
Egy merészen szép asz-szony állt mellette mélyen dekoltált, sötét-vörös, sárga
selyembetétes ruhában. A kín-zópadon az Egér egy asszonyt látott önmaga helyett,
egy szép szobalányt, aki most szá-nalmasan nyögdécselt, miközben a vörösbe
öltözött asszony kérdéseket tett fel neki. A kérdések a herceggel folytatott
szerelmi vi-szony részleteivel foglalkoztak, s azzal, hogy miképpen próbálta
megmérgezni őt, a herceg feleségét.
A jelenetet lépések zaja szakította félbe, miként a vízbe dobott kő oszlatja
szét a fel-színen tükröződő képet. Az Egér visszatért a jelenbe.
- A lányod jön, nagyúr! - szólt egy hang.'
Az Egér megacélozta magát. Nem gon-dolta volna, hogy még a fájdalom ellenére is
ennyire tart ettől a találkozástól. Keserűen bizonyos volt benne, hogy Ivrian
nem foga-dott szót neki. A lány nem volt gonosz, és nem akarta elárulni őt, de
nem volt bátor sem. Nyöszörögve fog idejönni, s ezzel fel-emészti maradék
önuralmát is, amire pedig szüksége volt ahhoz, hogy megpróbálkoz-
zon lehetetlennek látszó, legutolsó tervének végrehajtásával.
Újabb, könnyebb léptek közeledtek - a lány érkezett. Különös kimértséggel
kopog-tak léptei.
A tanonc elfordította fejét, hogy lássa a kamra bejáratát, bár ezzel növelte
fájdal-mát. Figyelte, amint Ivrian alakja betölti a bejáratot, ahogy fokozatosan
belép a fák-lyák fényébe.
A fiú akkor meglátta a szemeit. Tágra-nyíltak, meredten előre néztek. Egyenesen
" őrá, és nem fordultak el. Az arc sápadt volt, halálos komolyságot tükröztek
vonásai.
A lány sötétvörös, mélyen dekoltált ruhát viselt, sárga selyembetétekkel.
Az Egér lelke felujjongott, mert ráébredt, hogy Ivrian nem felejtette el, amit
mondott neki. Glavas Rho tanítása járt a fejében:
- A szenvedő visszaháríthatja szenvedé-sét annak okozójára, amennyiben elérhető,
hogy az utat engedjen gyűlöletének.
Most olyan út nyílt az Egér számára, amely Janarrl legbensőbb lényéhez vezetett.
Olyan mohón függesztette tekintetét a lány kimeresztett szemeire, mintha azok a
fekete mágia tavai volnának a hideg holdban. Tudta, ezek a szemek befogadják az
üzene-tet, amit küld.
Látta, hogy a lány elfoglalja helyét a her-ceg oldalán. Látta, ahogy a herceg
egy oldal-pillantást vet a lányára, és összerezzen, mintha kísértetet látna.
Ivrian azonban nem
nézett rá, csak megragadta apja csuklóját, mire a herceg remegve dőlt hátra
ülésén.
- Kezdjétek! - szólt rekedten a hóhérok-hoz a férfi, s hangja ezúttal alig
leplezte a pánikot.
A kerék elfordult. Az Egér hallotta saját szánalmas nyögését. Lelke azonban
addigra már kiszabadult a nyöszörgő testből, és fe-lülemelkedett a fájdalmon.
Látta, amint egy kőfalakkal szegélyezett csatorna támadt közte és Ivrian között,
melyen át szabadon áramolhatnak az emberi és az emberen túli szellem erői,
sebesebben, mint a hegyipatak vize. A lány még mindig nem fordult el. Nem
változott meg az arckifejezése a fiú nyögé-sének hallatán, csak szemei váltak
egy ár-nyalattal sötétebbé, ahogy még sápadtabb lett az arca. Az Egér úgy
érezte, átrendeződ-nek benne az érzések. A fájdalom zúgó vize-inek mélyéről a
felszínre libbent gyűlölete, és most fent bukdácsolt a hullámokon. Elmé-je
erejével továbbította a gyűlöletet a kőfalú csatornán, és látta amint Ivrian
arca eltorzul, ahogy eléri őt. Látta azt is, hogy megszorítja apja csuklóját, és
megérezte a remegést, amin a herceg már nem tudott uralkodni.
Megint fordult egyet a kerék. Valahonnan távolról egyenletes, szívtépő
nyögdécselés jutott az Egér fülébe. Lelke azonban már el-hagyta a termet, úgy
érezte, magasan lebeg a világ felett, valahol a fagyos ürességben. Feltárult
alatta az erdőkkel borított dombok és völgyek éjjeli pompája. Az egyik dombte-
tő mellett egy csoportban kőtornyokat látott. Mintha a mesebeli keselyű
varázsszemeivel nézett volna, átlátott a tetőn és a vaskos fala-kon, pillantása
behatolt a tornyok alapzatá-ig, s azon is túl a kőpincékbe, ahol az egyik
szobában hangyányi emberalakok sürögtek. Néhányan egy nagy gépezetet mozgattak,
ami fájdalmat okozott egy lénynek, aki in-nen nézve akár egy fehér, tekergő
hangya is lehetett volna. Annak a kis lénynek a fájdal-ma, akinek kiáltásai
éppenhogy eljutottak a fülébe, különös hatással voltak rá itt a ma-gasban.
Megerősítették, és eltépték a fátylat szemei elől. Ez a fátyol eddig egy
világegye-temnyi feketeséget rejtett előle.
Erős, hatalmas morajlás kezdődött körü-lötte a térben. Kőből vésett szárnyak
suhog-tak a rideg éjszakában. A csillagok késéles-ségű, acélos ragyogása
fájdalom nélkül ha-tolt elméjébe. Ugy szakadt rá felülről a Go-nosz vadul áramló
örvénye, mint valami fe-kete tigrisekből álló falka, s tudta, hogy en-nek nem
parancsol senki más, csak ő. Enged-te átáramlani lelkén, azután átirányította
ar-ra a töretlen útra, amely az alant heverő apró, fekete kamrába vezetett -
Ivrian tágranyílt szemének feketéllő csillagaihoz.
Látta, mint terül szét a sötét forgószél tin-tafoltként arcán, miként issza be
magát fe-hér karjaiba, miként festi meg ujjait. Látta, ahogy a lány görcsösen
megmarkolja apja karját. Látta, miként emeli másik kezét és csókra nyitott
ajkait apja homlokához.
Ekkor, egyetlen pillanatra, miközben va-lahonnan anyagi valóságú szél támadt,
mely keresztülfújt a repedt kövekkel burkolt, elte-metett termen, s ellapította
a fáklyák kék lo-bogását—miközben a hóhérok és az őrök ke-zéből kihullottak
mesterségük szer-számai—ekkor, egyetlen pillanatra, melyben kiteljesedett a
gyűlölet és beteljesedett a bosszú, az Egér meglátta a herceg szögletes arcán a
végső borzalom vonaglását. A férfi vonásai eltorzultak, mint valami
felmosó-rongy, melyet erős kezek szorítanak, azután az egész ember összeomlott,
legyőzetett, el-pusztult.
Elszakadt a kötél, ami az Egeret tartotta. Lelke kőként zuhant alá a földmélyi
csar-nokba.
Rettenetes fájdalmat érzett, de a kín ezút-tal az élet ígéretét hozta, nem a
halálét. Feje felett megpillantotta az alacsony kőmennye-zetet. A keréken nyugvó
kéz karcsú volt és fehér. Ráébredt, hogy a fájdalom, amit ér-zett onnan
származott, hogy kiengedett a kerék szorítása.
Ivrian egyenként meglazította a csuklójá-ra és bokájára erősített bőrszíjakat.
Segített neki lassan leszállni a padról, s minden ere-jével megpróbálta
támogatni, ahogy átvon-szolták magukat az üres termen, ahonnan már mindenki
elmenekült. Kivéve egyetlen összeroskadt, ékszerekkel borított alakot egy
faragott szék mélyén.
Megálltak mellette. Az Egér macskához illő, merev, hideg, elégedett pillantással
mérte végig az élettelen testet. Azután ő és Ivrian végigmentek a pánik
rettenetében ki-ürült folyosókon, és kiértek az éjszakába.
III.
Találkozás Lankhmarban
A magas és a kövér tolvaj olyan halkan lépdeltek el a megfojtott őrleopárd
mellett, mint a kísértetek. A ház Jengaoé, a gazdag ékszerkereskedőé volt, s ők
álkulccsal tették ártalmatlanná a lakatot az ajtón, melyen át most kiértek a
Készpénz utcára. Keletnek in-dultak el a vékony esti ködön keresztül, mely igen
jellemző volt Lankhmarra, a Hetvenhét-ezer Füstcsík Városára.
Nem is igen mehettek volna nyugatnak, mivel a Készpénz és az Ezüst utca
kereszte-ződésének sarkán helyőrség állt, ahol meg-vesztegethetetlen őrök
posztoltak megbar-nult páncélban és sisakban, örökké nyugtala-nul ütögetve a
talajt lándzsáik hegyével. Jengao palotájának pedig nem volt semmifé-le egyéb
bejárata, sőt, még ablaka sem a há-romszoros vastagságú falakon, a
hasonló-képpen megerősített tetőn és alapzaton szin-tén nem hagytak csapóajtót.
Azonban Slevyas, a magas, keskeny ajkú tolvaj, a tolvajmester cím várományosa,
és a kövér, élesszemű Fissif, akit másodosztályú tolvajból éppen ezen akciő volt
hivatva elő-léptetni elsőosztályúvá, s akinek egyébként kitüntetése volt
átverési taktikákból, nem aggódtak különösképpen. Minden terv sze-rint haladt.
Mindkettőjük oldal táskájában ott hevert egy kisebb zacskó, megtöltve csakis a
legtisztább tüzű ékszerekkel, hiszen Jengaonak is meg kellett hagyni valamit,
aki most ugyan még békésen szuszog ájult álla-potban, mivel alaposan
eldöngették, de ha-marosan bíztatni fogják, sőt támogatni, hogy újból felépítse
üzletét, melyet aztán idejében ki lehet fosztani. A Tolvajok Céhé-nek az volt az
egyik legfőbb szabálya, hogy nem szabad megölni az olyan tyúkot, aki barna
tojást tojik rubinttal a sárgájában, avagy fehéret, gyémánttal a fehérjében.
A két tolvajnak ezenkívül még az az elég-tétele is meg lehetett, hogy nem
családhoz mennek haza, ahol (Aarth irgalmazz!) fele-ség, vagy (az összes istenek
irgalmazzanak!) gyermek várja őket, hanem a Tolvajok Házá-ba, a mindenható Céh
főhadiszállására, mely anyjuk és apjuk volt egyszemélyben. Igaz, csak a szó
képletes értelmében, mert nő még soha nem lépte át az épület küszöbét, mely-nek
az Olcsó utcára nyíló kapuja mindenki előtt nyitva állt.
Mindezt pedig az a megnyugtató tudat koronázta, hogy - bár egyiküknél sem volt
más fegyver, mint a szabályzatban előírt ezüstmarkolatú, apró tőr, melyet ritkán
használtak, akkor is inkább szobai verekedé-sek alkalmával, s amely inkább volt
amolyan tagsági igazolványnak tekinthető, mintsem fegyvernek - három megbízható
fegyveres őr kíséri őket útjukon, akiket a Mészárlók testvériségétől kölcsönzött
a Céh erre az éj-szakára. Az egyik felderítőként haladt előt-tük, a másik két
igen megbízható és biztos-kezű gyilkos pedig messze hátul követte őket,
fedezetként és fő ütőerőként. Olyan messze voltak, hogy nem is igen látták őket,
mert soha nem okos nyilvánvalóvá tenni, ha ilyen kísérete van az embernek.
Legalábbis Krovas, a Tolvajok Céhének nagymestere eképp vélekedett.
• Ha Slevyas és Fissif mindettől még min-dig nem érezte volna magát teljes
bizton-ságban, hát ott volt a hangtalanul táncoló lény, mely az északra eső
padka árnyékában haladt velük. Termetét tekintve kicsire, alak-ját nézve pedig
torzra, vagy legalábbis nagyfejűre sikerült, s nézhette volna az em-ber kis
kutyának, méreten aluli macskának, vagy pedig nagyon nagy patkánynak. Időn-ként
szinte barátságosan, vagy inkább jó is-merős módjára előreszaladt egészen a puha
filc-csizmába bújtatott lábakig, de azonnal sietett vissza az árnyék sötétjébe.
Igaz, ez az utóbbi jelenség nem volt min-den ízében megnyugtató. Éppen ebben a
pil-lanatban, mikor még alig jöttek húsz lépés-
nyit Jengaotól, Fissif lábujjhegyre állt, és egészen közel tolta duzzadt ajkait
Slevyas lelógó fülcimpáihoz.
Átkozott legyek, ha örülök neki, hogy ál-landóan a nyomunkban van Hristomilo
fa-mulusa, akármilyen biztonságban is kéne et-től éreznem magam - súgta finoman.
- Már önmagában is elég nagy baj, hogy Krovas hagyta magát rábeszélni, hogy
varázslót al-kalmazzon, akinek egyébként legalábbis ké-tes, ha nem egészen
becstelen a neve és a ki-nézete, de ráadásul...
Fogd be a lepényiesődet! - sziszegte Sle-vyas, még társánál is halkabban.
Fissif egy vállrándítással engedelmeske-dett, s szeme még a kiszabott mértéknél
is sebesebben járt ide-oda. Leginkább előrefe-lé kémlelt.
Nem sokkal lejjebb az úton, abban az irányban, amerre igyekeztek, az Arany és a
Tallér utca kereszteződésénél a második emelet magasságában egy zárt folyosó
kö-tötte össze az utca átellenes oldalán álló há-zakat, melyekben a két híres
kőszobrász, Rokkermas és Slaarg élt és dolgozott. Az épületek homlokzatát vékony
párkányok szabdalták vízszintesen, melyek között szükségtelenül vastag, és
művészileg elna-gyolt oszlopok futottak. A különféle oszlop-fők és cirádák
inkább reklámcélokat szolgál-tak, építészeti jelentőségük nemigen volt. A híd
túloldaláról két rövid füttyszó jelezte, hogy az első testőr átvizsgálta a
területet, s
nem talált semmi gyanús jelet, ami esetleg készülő rablótámadásra utalna. Az
Arany ut-ca biztonságosnak látszott.
Fissif et nem nyugtatta meg a megnyugta-tónak szánt jelzés. Valljuk be őszintén,
a kö-vér tolvaj élvezetet lelt abban, ha a kelleté-nél nagyobb
elővigyázatosságra volt szük-ség, sőt, még a félelemben is talált valami
borzongatóan kellemeset, feltéve, ha nem volt nagyon komoly. Ha pánikot
érezhetett, miközben lelke mélyén tudta, hogy nem kell különösebb veszélytől
tartania, ez sokkal jobban felizgatta és kielégítette, mint ha -amint ez ritkán
ugyan, de előfordult - nőt vett magának. Gondosan kémlelte hát a szur-kos, ritka
ködön át a Rokkermas és Slaarg cég épületének díszítőelemeit, különös
te-kintettel a beugrókra és kiszögellésekre. Sle-vyas kényelmesnek tűnő, de
azért tempós iramot diktált, így egyre közelebb értek az épülethez.
A híd feléjük eső oldalán négy kis ablak volt, melyek között három beugróban -
újabb reklámfogásként - három életnagysá-gú gipszszobor állt. Az évek és az
időjárás viszontagságai alaposan megviselték őket, a piszkosszürke szín
legkülönfélébb árnyala-taiban pompáztak. Fissif még idefelé jövet vetett rájuk
egy gyors, de alapos oldalpillan-tást. Most úgy érezte, mintha a jobboldali
szobor meghatározhatatlan módon megvál-tozott volna.
Középmagas, csuklyás köpenyt viselő férfit ábrázolt, aki keresztbefont karral
néz-te maga előtt az utcát, mintha mélyen gon-dolkodna valamin. A változás most,
hogy jobban odafigyelt, nem is volt olyan megha-tározhatatlan. A szürke szín
egyöntetűbbé vált a köpenyen, a csuklyán meg az arcon, az utóbbin a vonások
kiéleződtek, kevésbé ko-pottnak tetszettek, és - erre megesküdött volna -
alacsonyabb is lett a szobor!
Mindezeken kívül elszórt, szürke és fehér kőtörmelékre lett figyelmes éppen a
szobor-fülke alatt a földön, s nem emlékezett rá, hogy ez korábban is ott lett
volna. Próbálta felidézni, nem hallott-e a rablótámadás alatt valami távoli
zuhanást, kőropogást, mialatt lefoglalta a leopárd leölésének és a tulaj
megverésének izgalmas munkája. Most úgy rémlett neki, csakugyan hallott ilyet.
Gyor-san működő képzelőereje eljátszott a szob-rok mögötti rejtekajtó
gondolatával, melyen át egy erős lökéssel az alant elhaladó nyaká-ba lehet lökni
a tonnás tömeget, ami szépen agyonütné Slevyast meg őt is. A törmelék onnan is
származhat, hogy valaki kipróbálta a szerkezetet, és aztán a szobrot kicserélte
egy hasonlóra.
Elhatározta, gondosan figyelni fogja a három szobrot, amint elhaladnak a híd
alatt. Ha idejében meglátja, hogy az egyik dőlni kezd, még mindig lesz ideje
kitérni előle. Vajon Slevyast kirántsa-e biztos végzetének karmai közül? Ezt még
meggondolja...
Nyughatatlan pillantása ezután a párká-nyokra és az oszlopokra tévedt. Az
utóbbiak rendezetlenül, egyenlőtlen távolságban so-rakoztak egymás mellett, s
időnként alakjuk is szokatlan görbületeket mutatott, de abban megegyeztek, hogy
mind igen vastag, s leg-alább három méter magas volt. Rokkermas és Slaarg modern
felfogásban dolgoztak, szerették kihangsúlyozni a befejezetlensé-get, kedvelték
a váratlan, véletlenszerű hatá-sokat.
Fissif, aki mostanra pattanásig feszítette figyelmét, egy olyan váratlan
változást vett észre a homlokzaton, amely nem származha-tott művészi
megfontolásból. A legalsó pár-kányt eggyel több oszlop tartotta, mint ami-kor
elhaladtak erre! Nem tudta biztosan, me-lyik az új oszlop, de azt tudta, hogy
ott van.
Szóljon Slevyasnak? Csak újabb sziszegő letolásban részesülne, és a langaléta
rávil-lantaná apró, ostoba szemeit.
Egyre közelebb kerültek a hídf olyosóhoz. Fissif megint megnézte a jobboldali
szobrot, s újabb változásokat vett észre. Csakugyan alacsonyabb volt, de mintha
sokkal erőtel-jesebben igyekezett volna kihúzni magát, s a sötétszürke homlokba
vésett ráncok nem annyira komor gondolatokra látszottak utal-ni, mint inkább
gúnyos megvetésre, öntuda-tos ravaszságra és elbizakodottságra.
A három szobor közül azonban egy sem dőlt előre, Slevyas és a kövér bántatlanul
el-haladtak a híd alatt. Fissifet azonban ennél
sokkal nagyobb meglepetés érte abban a pil-lanatban. Az egyik szobor ugyanis
rákacsin-tott.
A Szürke Egerész - mert így nevezte ma-gaát immár az egykori Egér - megfordult a
jobboldali fülkében, felugrott és megka-paszkodott a tetőpárkány szegélyében,
hangtalanul fellendült a lapos tetőre, és át-osont a híd túloldalára. Abban a
pillanatban nézett le, amint a két tolvaj elhaladt alatta.
Gondolkodás nélkül ugrott, teste olyan egyenes volt, mint a nyílvessző, ahogy
pat-kánybőr csizmája talpával megcélozta a kö-vérebb tolvaj zsírpárnákba vesző
vállcsont-ját. Egy kissé előrébb tartott, hogy még rá-hagyja azt a néhány
lépést, amit az megtesz, mire ő leérkezik.
Abban a pillanatban, hogy levetette ma-gát, a magasabb tolvaj felnézett a válla
felett és tőrt rántott, bár egy mozdulattal sem pró-bálta Fissifet kivonni az
emberi rakéta ható-köréből. Az Egér még estében megvonta vál-lait. Úgy tűnik,
gyorsabban kell végeznie a magassal mint tervezte, miután leütötte a kövéret.
Fissif ekkor olyan sebesen, amit az ember nem nézett volna ki belőle, megpördült
és el-kiáltotta magát:
- Slivikin!
A patkánybőr csizmák a hasán találták. Az Egerész számára olybá tűnt, mintha
pár-nára érkezett volna. Elugrott Slevyas első döfése elől, előreszaltót
csinált, s miközben
a kövér tolvaj feje tompa puffanással neki-vágódott a kövezetnek', ő máris
talpon volt, tőrrel a kezében, készen arra, hogy megvív-jon a magasabbal.
Erre azonban nem volt szükség, mert most Slevyas is előrebukott, mint akit
letag-lóztak.
Az egyik "oszlop" ugrott ki a párkány alól, hosszú lebernyeget vonva maga után.
A nagy csuklya hátrahullott, s fiatal, hosszú hajjal keretezett arcot fedett
fel. Izmos ka-rok kerültek elő a bő köpenyűjjak alól, me-lyek az imént még az
oszlopfőt alkották, s úgy tarlózták le a meglepett Slevyast, hog> az nyikkanás
nélkül terült el a kövezeten.
Fafhrd és a Szürke Egerész a két eszmé-letlen test fölött bámultak egymásra.
Mind-ketten támadóállásba helyezkedtek, de egyelőre nem mozdultak.
Mindkettőben feltámadt az érzés, hogy már látta a másikat, valahol.
Úgy tűnik, ugyanaz a cél vezérelt ide bennünket - szólt Fafhrd.
Nem tűnik. Biztos! - felelte az Egerész kurtán, mialatt fenyegető tekintettel
végig-mérte újabb lehetséges ellenfelét, aki egy fejjel magasabb volt a
magasabbik tolvajnál is.
Hogy mondtad?
Úgy, hogy nem csak tűnik, de biztos.
Milyen civilizált dolog! - mondta Fafhrd olyan hangon, mint akit kellemes
meglepe-tés ért.
Civilizált? - szolt az Egér gyanakvó hangsúllyal, és szorosabban markolta a tőrt
kezében. Nem értette ezt a marhaságot.
Cselekvés közben arra ügyelni, hogy pontos kifejezésekkel éljünk - magyarázta
Fafhrd. Lenézett maga elé, anélkül, hogy ki-engedte volna látóteréből az
Egerészt. Összehasonlította a két ájult tolvaj oldaltás-kájanak duzzanatait.
Azután felnézett, egyenesen az Egerész szemébe, és széles mosoly ömlött el az
arcán.
Fele-fele - ajánlotta.
Az Egerész egy pillanatig tétovázott, az-után elrakta a tőrt, és így szólt:
- Rendben.
Mialatt ezt kimondta, már le is hajolt, és elkezdte kioldani Fissif
oldaltáskájának ma-dzagját.
- Slivikin a tied - vetette oda Fafhrdnak.
Bárki feltételezte volna a helyében, hogy a
név, amit a kövér kiáltott, mielőtt elájult, a
langalétáé volt.
Fafhrd már ott térdelt a másik test mel-lett. Fel sem nézett, úgy mondta:
Volt velük valami ...menyét. Az hova lett?
Menyét? - kuncogott az Egerész rövi-den. - Marmoszett.
Marmoszett - ismételte Fafhrd elgon-dolkodva. - Az egy kis trópusi majomfajta,
nem? Nos, lehet, de nekem valahogy úgy tűnt, hogy...
A csendes kétoldali támadás, mely ebben a pillanatban csaknem végzett velük,
igazá-ból egyiküket sem lepte meg. Mindketten számítottak rá, csak éppen kiment
a fejük-ből, annyira lekötötte őket a különös találko-zás.
A három bérgyilkos abban a meggyőző-désben rohant rájuk kivont karddal, hogy
egyiküknél sem lesz más fegyver, mint a szokásos tőr, hiszen sem a tolvajok, sem
azok kifosztói nem hordtak kardot, s az effé-le népség különben is igen gyáva a
közel-harcban. A két nyugatról érkező, illetve az egy szál keletről támadó
testőrt tehát alapo-san meglepte és összezavarta, amikor az Egerész és Fafhrd
ifjúságuk teljes lendüle-tével felpattantak, előrántották kardjukat, és egymás
hátát fedezve szembeszálltak velük.
Az Egerész egy elegáns mozdulattal hárí-totta a keletről érkező támadást, így a
bér-gyilkos döfése egy hajszállal ugyan, de elhi-bázta őt. Azonnal visszavágott,
mire ellenfe-le keresztbe fordította a pengét, hogy véde-kezzen. Az Egerész
hosszú, karcsú kardja azonban egy bókoló hercegnő eleganciájá-val bukott le a
keresztben tartott kard alá, s a fiú egészen lehetetlennek tetsző ugrással,
melyhez látszólag termete sem volt elég ma-gas, előrevetette magát. A penge
behatolt a testőr lemezvértjének rései közé, keresztül a bordáin, keresztül a
szívén, és úgy jött ki a hátán, mintha az egész test piskótából ké-szült volna.
Fafhrd ezenközben a nyugatról érkezők-kel foglalkozott. Alacsonyra célzott
szúrá-saikat keresztben kaszálva hárította, azután felrántotta kardját, mely
ugyanolyan hosz-szú, de jóval nehezebb volt, mint az Egeré-szé, s egyik
ellenfele torkát mélyen átvágta, hogy feje csaknem a földre hullott. Azután
felkészülve a következő vágásra gyorsan hátralépett.
Erre azonban nem volt szükség. A háta mögül vékony, véres acélcsík suhant elé,
me-lyet egy szürke kesztyűs kéz és kar követett. Az Egerész ugyanolyan szúrással
végzett második emberével, mint az elsővel.
A győztesek megtörölték pengéiket, és visszalökték őket hüvelyeikbe. Fafhrd jobb
tenyerét egy lefelé irányuló mozdulattal be-letörölte a köntösébe, majd
kinyújtotta ke-zét. Az Egerész levette a szürke kesztyűt jobbjáról, és inas kis
kezével megmarkolta a másik nagy tenyerét. Nem szóltak semmit, folytatták
megkezdett és félbehagyott* mun-kájukat, a két eszméletlenül heverő tolvaj
ki-fosztását. Gondosan eltették az ékszeres-zacskókat.
Az Egerész egy olajos és egy tiszta ken-dőt vett elő. Felületesen megtisztította
arcát a rákent homok-szurok keveréktől, melyet álcaként használt, azután gyorsan
összehaj-togatta a kendőket, és visszahelyezte őket az oldaltáskájába. Kérdőn
kelet felé kacsintott, s Fafhrd bólintását követően elindultak együtt abba az
irányba, amerre Slevyas, Fis-
sif és kíséretük tartott a támadást megelőző-en.
Miután szétnéztek az Arany utcán, Fafhrd intésére a Tallér utcán folytatták
út-jukat keletnek.
Vár egy lány az Arany Lampionban -magyarázta döntését az északi.
Szedjük fel, és gyertek el hozzám, meg-ismerkedik a hercegnőmmel - javasolta az
Egerész.
Hozzád? - érdeklődött udvariasan Fafhrd, enyhe érdeklődéssel hangjában.
Homály köz - válaszolt készséggel az Egerész.
Ezüst Angolna?
Mögötte. Megihatunk valamit.
Majd én veszek egy korsót. Soha nincs elégjtal.
így van. Vegyél csak.
Jónéhány sarkot elhagytak már, amikor Fafhrd, miután többször is megnézte
újdon-sült bajtársa arcát, egyszercsak megszólalt.
- Már találkoztunk.
Az Egerész vigyorogva bólintott.
Az Ehhegység tövében, a tengerparton? emlékeztette az északit.
Azaz! Én akkor kalózinas voltam.
Én meg varázslótanonc.
Fafhrd megállt, ismét végigtörölte tenye-rét a köntösén az előbbi mozdulattal,
és ki-nyújtotta kezét.
- Fafhrd a nevem. Ef a ef há er dé.
Az Egerész ismét megrázta a kezét.
Szürke Egerész - mondta kihívó" hang-súllyal, mint aki nem sok jót ígér annak,
aki kineveti gúnynevét. Azután folytatta:
Ne haragudj, de hogyan is ejted ki pon-tosan ezt a nevet? Fafhárd?
Nem, csak egyszerűen Fárd.
Köszönöm. - Tovább sétáltak.
Szürke Egerész, mi? Na, ma este elkap-tál egy pár patkányt, az biztos - jegyezte
meg az északi.
Nos igen. - Az Egerész felfújta mellka-sát és felszegte a fejét. Azután
mulatságos fintort vágott, elvigyorodott és beismerte:
Neked sem okozott volna gondot a máso-dik. Csak meg akartam mutatni, hogy milyen
gyors vagyok. Meg aztán, izgatott is voltam.
Te mondod - nevetett Fafhrd. - És mit gondolsz, én mit éreztem?
Amikor elérték a Selyemfiúk utcáját, újabb kérdéssel fordult társához.
- Sok varázslatot tanultál a mesteredtől?
Az Egerész ismét felszegte a fejét. Sze-mét összehúzta, elhúzta a száját, és
dicsek-* vő, titokzatoskodó beszédet készült elmon-dani. A végén persze megint
fintorgott, és elvigyorodott. Mi lehet ebben a nagydarab fickóban, hogy nem
képes neki bemutatni a szokott trükkjeit?
- Arihoz eleget, hogy megtudjam, milyen
veszélyes. Időnként azért még most is kacér-
kodom egy-egy mutatvánnyal.
Fafhrd hasonló kérdést intézett magához, mint az előbb az Egerész. Egész
életében
tartott az alacsony emberektől, mert tudta, hogy az ő magassága kiváltja
féltékenységü-ket. De ez az ügyes kis fickó" kivétel volt. Gyorsan jár az esze
és a kardja is, ehhez nem fér kétség. Imát mormolt Koshoz, hogy Vla-nának is
tessen.
A Készpénz és az Örömlányok utcája északkeleti sarkán egy. lassan égő fáklya
fé-nye, melyet beárnyékolt egy jókora, díszes karika, kúpalakban világította meg
az egyre vastagodó éjszakai ködöt. Egy másik, hason-ló fénycsóva a kocsma
bejárata előtt a macs-kakövekkel kirakott útra vetült.
Vlana ebbe a másodikba lépett be, vala-honnan az árnyékból. Szűk, fekete
bársony-ruha volt rajta és piros harisnya. Eleganciá-jának egyetlen tárgyi
kelléke az oldalán füg-gő ezüstmarkolatú tőr volt, mely egy ezüst-tel hímzett,
kis fekete táska mellett lógott az egyszerű, fekete övön.
Fafhrd bemutatta a Szürke Egerészt, aki csaknem megalázkodóan udvarias volt, és
kifogástalanul bókolt. Vlana merész pillan-tásokkal vizsgálta, azután
barátságosan rá-mosolygott.
Az északi kinyitotta a zsákot, amit elvett a tolvajtól, és a fáklya fényébe
tartotta tar-talmát. A lány megnézte, azután karjait Fafhrd teste köré fűzte,
szorosan megölelte és megcsókolta. Az ékszereket egy gyors mozdulattal
elsüllyesztette az ezüstös ta-sakban.
Amikor Vlana ezt befejezte, Fafhrd így szolt:
- Na, én megyek és veszek egy korsóval.
Mondd el neki a történteket, Egerész!
Négy korsót tartott bal kezében, amikor kilépett az Arany Lampion ajtaján, s
jobbjá-val éppen száját törölte. Vlana a homlokát ráncolta, de a fiú
rávigyorgott. Az Egerész csettintett a nyelvével a korsók láttán. Elin-dultak a
Tallér utcán keletre.
Fafhrd érezte, hogy Vlana nem csupán a korsók láttán, a várható részeg
duhajkodás rosszallásaként ráncolta homlokát. Az Ege-rész udvariasan előrement,
színleg az utat mutatva a másik kettőnek.
Amikor már csak a hátából látszott egy kis folt az egyre vastagodó ködben, Vlana
szigorú hangon odasúgta Fafhrdnak:
- Két embert is leütöttetek a Tolvajok Cé-
héből, és te nem vágtad el a nyakukat?!
-Megöltünkhárom bérgyilkost -hoztafel mentségül Fafhrd.
Nekem nem a Mészárlók testvériségével van bajom, hanem az átkozott Céhhel.
Meg-esküdtél, egyetlen alkalmat sem fogsz elsza-lasztani, hogy...
Vlana! Nem akartam, hogy a Szürke Egerész azt higgye, valami vérszomjas,
hisztérikus tolvajjal akadt össze.
Máris megbízol benne, mi?
Lehet, hogy az életemet mentette meg ma este.
Nos, hát nekem azt mondta, ha tudta vol-na, hogy én mit akarok, egy másodpercnyi
habozás nélkül átvágta volna a torkukat.
Udvariaskodni akart, hogy tessen ne-ked...
Lehet, de az is lehet, hogy komolyan mondta. Te mindenesetre tudtad, és
még-sem...
Csend legyen, Vlana!
A homlokráncolást dühödt arckifejezés váltotta fel, azután a lány hirtelen vadul
fel-nevetett, majd furcsán elmosolyodott, mint aki sírni készül, utóbb erőt vett
magán, és kedvesebbé varázsolta a mosolyt.
Bocsáss meg kedvesem - kérte. - Néha biztosan azt hiszed, kezdek megbolondulni,
de én is így érzem.
Nahát, akkor ne bolondulj meg - taná-csolta a fiú tömören. - Gondolj inkább az
ék-szerekre, amiket megszereztünk. Légy szí-ves, viselkedj tisztességesen új
barátaink-kal. Igyál egy kis bort, és nyugodj meg. Jól akarom érezni magamat ma
este. Megérdem-lem.
Vlana bólintott, és megbékélve karolt tár-sába, ami megnyugtatta és
kijózanította. El-őresiettek, hogy beérjék a homályba vesző alakot.
Az Egerész balra fordult, és darabig men-tek az Olcsó utcán, ahonnan egy szűkebb
si-kátor vezetett keletre. A fekete köd megült benne, és látszólag meg is
szilárdult.
- Ez a Homály köz - magyarázta az Ege-
rész.
Fafhrd bólintott, mint aki tudja.
A mai este alapján a homály tűi gyenge, túl átlátszó szó, nem? - nevetett Vlana
olyan hangon, melyben még fel lehetett fedezni a hisztéria nyomait. Szavai
fojtott köhögésbe fulladtak. Amikor ismét levegőhöz jutott, így szólt:
Az Isten verje meg ezt a lankhmari éjjeli ködöt. Micsoda pokoli város!
A Nagy Sós Mocsár közelsége teszi -magyarázta Fafhrd.
Csakugyan ez magyarázta részben a je-lenséget . Lankhmar alacsonyan feküdt a
Mo-csár, a Belső-tenger, a Hlal folyó és a déli gabonatáblák között, melyek a
Hlal folyóból kapták öntözővizüket. így a város, melyben számlálatlan kémény
öntötte a füstöt, könnyű prédája volt a ködnek és a szurtos párának. Nem is
meglepő, hogy a polgárok a fekete tógát választották ünnepi viseletül. Egyesek
szerint a tóga eredetileg fehér vagy világosbarna volt, de olyan gyorsan
befeke-títette a korom, hogy a rengeteg mosást igénylő színt a nagyúr egy
rendelettel meg-változtatta arra, melyet a természet - avagy a civilizáció -
törvényei előírtak.
Mintegy félúton járhattak a Szállítók ut-cájától, amikor a szűk utca északi
oldalán egy kocsma bejárata vált ki a sötétségből. Cégére egy sápadtfényű,
fémből kovácsolt, kígyószerű valami volt, mely már megfeke-
tedett a kosztól. Alatta vezetett a bőrfüg-gönnyel fedett bejárat az ivóba,
ahonnan hangzavar, villogó fény és italszag ömlött ki az utcára.
Az Egerész elvezette őket az Ezüst An-golna előtt, s rátért egy tintasötét
átjáróra, mely a kocsma keleti fala mellett vezetett. Egyesével mentek, egymás
mögött. Kezük-kel a ragacsos kosszal fedett, durva téglát ta-pogatták, és
megpróbáltak szorosan egymás mögött maradni.
- Vigyázzatok a tócsára - figyelmeztette
őket az Egerész. - Van olyan mély, mint a
Külső-tenger.
Az átjáró kiszélesedett. Az utcán lobogó fáklyák idevetődő sugaraiban csak
elna-gyolt, sötét ködbe olvadó körvonalakat fi-gyelhettek meg. Jobbra magas,
ablaktalan fal tornyosult. Balra, szorosan az Ezüst An-golna hátához lapulva,
lehangoló, omladozó épület emelkedett, megfeketedett téglából és sötét, ősrégi
fából. Fafhrd és Vlana elő-ször azt hitték, teljesen elhagyatott, azután, ha
egészen kifacsarták nyakukat, felnézhet-tek a negyedik emeleti padlástérre, a
korhadt és töredezett tető alá. Ott vékony vonalak-ban és apró pontokban sárga
fény világlott elő három, gondosan elredőnyözött ablakon át. Átmentek a T-alakú
tér túloldalára, ahol egy újabb szűk sikátor kezdődött.
- Csont köz - mondta az Egerész, nem
minden büszkeség nélkül. - Én csak úgy hí-
vom, hogy Szar Sugárút.
- Ezt megértem - fintorgott Vlana.
Addigra ő is, társa is meglátták a hosszú,
keskeny, korlát nélküli falilépcsőt, mely me-redeken, önnön súlyától meghajolva
veze-tett egészen a padlásig. Az Egerész elvette Fafhrdtól a korsókat, és
sebesen felment a lépcsőn.
- Kövessetek, ha én felértem - szólt hátra.
- Azt hiszem Fafhrdot is el fogja bírni, de
azért jobb, ha egyenként jöttök.
Fafhrd gyengéden előretolta Vlanát. Újabb hisztérikus színezetű kacaj után, mely
köhögésbe fulladt, s középen megállás-ra kényszerítette, a lány felment az
Egerész mellé. Ott állt ő is a nyitott ajtóban, melyen keresztül hamar elhaló,
sárgás fény sugár-zott a ködbe.
Az Egerész egyik karját egy nagy, üres, kovácsoltvas lámpatartón nyugtatta,
melyet mélyen beágyaztak a külső fal kőből épült részébe. Meghajlással üdvözölte
Vlanát, aki belépett az ajtón.
Fafhrd is követte őket, oly közel lépve a falhoz, amennyire csak tudott, készen
arra, hogy elkapjon valamit, ha netán lezuhanna. Az egész tákolmány baljóslatúan
nyeker-gett, ahogy rálépett, és minden egyes fok megereszkedett a súlya alatt.
Már majdnem felért, amikor az egyik léc a korhadt fákra jellemző tompa
roppanással eltört. Hamar-jában végignyúlt a lépcsőn, hogy minél több lécre
ossza el testsúlyát, és keservesen ká-romkodott.
- Semmi baj, a korsók biztonságban van-nak - szólt le neki az Egerész vidáman.
Az északi az út hátralevő részét kúszva tette meg, elég savanyú ábrázattal, s
egészen addig nem állt lábra, amíg be nem ért az ajtó mögé. Amikor azonban
felállt, elállt a léleg-zete a meglepetéstől.
Mintha letisztította volna a patinát egy ol-csó rézgyűrűről, s alatta
szivárványos tüzű, legelső minőségű gyémántot talált volna a foglalatban. Gazdag
kelmék borították a fa-lakat, köztük nem is egy arannyal és ezüsttel kihímezve.
Csak a redőnyöknél hiányzott a szőttes, léceit azonban aranyozás díszítette. Az
alacsony mennyezetet hasonló értékű, de sötétebb anyaggal vonták be, ami pompás
ál-mennyezetet alkotott, rajta csillagokként fénylettek a nemesfém ábrák. A
szobában tömött párnák és alacsony asztalok hevertek szétszórtan, melyeken
gyertyák sokasága égett, számos pergamen, korsó, üveg, és lak-kozott doboz
feküdt. Egy alacsony asztalnak ezüsttükröt támasztottak, előtte számtalan ékszer
és szépítőszer halmozódott. A nagy kandallóban egy kisebb, szépen megfeketedett
tűzhelyet állítottak fel, rajta díszes parázstar-tó.
A tűzhely mellett takaros gúlába rakva rengeteg vékony viaszfáklya, tűzszerszám,
továbbá takarítóeszközök: rövidvégű söprűk és felmosóbotok, valamint felaprózott
tűzifa és egy feketén ragyogó szénrakás.
A kandalló melletti díszemelvényén szé-les, rövidlábú, magas támlájú dívány
állt, melyet aranylepellel fedtek le. Rajta vékony, halovány arcú, finoman
elegáns lány ült, vastag lila selyemből készült, ezüstszálakkal kihímzett
ruhában, derekán ezüstövvel. Pa-pucsa fehér hókígyó szőrméből készült. Ma-gasra
tornyozott fekete haját ametiszt fejű ezüstűkkel rögzítette, vállait
hermelinprém palást takarta el. Nyugtalannak tetsző udva-riassággal dőlt előre-,
s kissé remegő, vékony, fehér kezét Vlana felé nyújtotta, aki letér-delt elé,
finoman elfogadta a kinyújtott ke-zet, könnyedén ráhajtotta fejét, és csőkot
le-helt rá, miközben saját hosszú, fekete, leom-ló haja eltakarta arcát a
többiek elől.
Fafhrd örömmel látta, hogy hölgye bele-ment a játékba, és elfogadja ezt a
határozot-tan különös, de mégis szórakoztatónak ígér-kező helyzetet. Azután,
mikor Vlana piros harisnyás lábára tévedt a tekintete, észrevet-te, hogy a szoba
padlóját helyenként három-szoros, sőt négyszeres vastagságban borít-ják a
felhalmozott, vastag, tömör szövésű, színes mintás szőnyegek, melyeket egy
gon-dos kéz egytől egyik a legjobb keleti fajták-ból válogatott össze. Mielőtt
még átgondolta volna, hogy szabad-e, ujjal rámutatott a Szürke Egerészre.
- Te vagy a Szőnyegrabló! - jelentette ki. - Te vagy a Kelmetolvaj, meg a
Gyertyasze-dő is! -folytatta. Ezeket a neveket adták két, sorozatban elkövetett,
megoldatlan bűntény
tetteseinek. Amikor ő és Vlana megérkeztek ide egy hónappal ezelőtt, erről
beszélt egész Lankhmar.
Az Egerész kifejezéstelen arccal meg-vonta a vállát, azután elvigyorodott.
Vágott szemei felragyogtak, ahogy rögtönzött tánc-ba kezdett. Forgott és ugrált
körben a szobá-ban, majd visszaérkezett Fafhrd háta mögé, ahol sebesen lekapta
az északi válláról a hosszú palástot, kirázta, gondosan összehaj-togatta és
elhelyezte az egyik párnán.
Egy bizonytalan, hosszabra sikerült szü-netet követően a lila ruhás lány ideges
moz-dulattal megpaskolta maga mellett az arany-leplet. Vlana helyet foglalt,
vigyázva arra, hogy ne üljön túl közel. A két nő halk beszél-getésbe kezdett,
melyben Vlana vitte a szót, bár ügyelt rá, hogy ez ne legyen nyilvánvaló.
Az Egerész maga is levetette szürke, csuklyás köpenyét, kissé rendetlenül
össze-hajtogatta, és Fafhrdé mellé tette. Azután mindketten lecsatolták
kardjukat, s az Ege-rész azokat is az összehajtogatott lepelre és köpenyre
helyezte.
A fegyverek és a terjedelmes öltözetek hi-ányában egyszerre mindketten
visszavedlet-tek kölyökképű if jakká. Mindketten simára borotváltak és karcsúak
voltak - bár az észa-ki jóval erőteljesebb izmokkal büszkélked-hetett. Fafhrd
vöröses-arany haja válláról le-omolva a háta közepéig ért, míg az Egerész
sörtére nyírta sötét haját. A barbár rézszá-lakkal átdolgozott, barna bőrtunikát
viselt, a
tolvajon szürke, selyemszálból szőtt zeke feszült.
Egymásra mosolyogtak. Mindkettejük-nek olyan érzése támadt, mintha egyszerre
újra kisfiúkká változtak volna, s ez egy kissé zavarttá tette mosolyukat. Az
Egerész meg-köszörülte a torkát, s alig észrevehető meg-hajlással, miközben nem
vette le a szemét Fafhrdról, az aranyleples kanapé felé intett lazán
szétterpesztett ujjakkal. Hangjába, mely különben elég nyugodt volt, most némi
zavar vegyült, amikor megszólalt:
- Fafhrd, kedves barátom, engedd meg, hogy bemutassalak hercegnőmnek. Ivrian,
drágám, kérlek fogadd kegyesen Fafhrdot, akivel ezen az éjszakán együtt
küzdöttünk, és győzelemre segítettük egymást.
Az északi előrelépett, s miközben megha-jolt, hosszú aranyvörös haja súrolta a
csilla-gokkal telehintett heverőt. A karcsú kéz, mely kinyúlt felé, most
biztosabbnak lát-szott, de amint megérintette kiderült, hogy mégis finoman remeg
még. Úgy bánt vele, mintha fehérpók szőtte selymet érintene, épphogy csak
végigsimította ajkával. Nem tudta egészen leküzdeni zavarát, miközben néhány
udvarias köszöntő szót mormogott.
Nem érezte, hogy az Egerész legalább annyira zavarban van, mint ő maga, ha nem
jobban, miközben buzgón imádkozik magá-ban, hogy Ivrian ne játssza túl hercegnői
szerepét, és ne bánjon leereszkedően vendé-geivel. Attól is tartott, hogy
esetleg a másik
végletbe esve elsírja magát, és remegve hoz-záfut, vagy át a másik szobába,
mivel hosszú ideje Fafhrdon és Vlanán kívül semmiféle élőlénnyel, akár állattal,
akár emberrel, sza-baddal vagy rabszolgával nem találkozott. Mindeddig senkit
sem bocsátottak be pom-pás kényelemmel berendezett fészkükbe, melyet az Egerész
teremtett szerelme szá-mára. Kivételt képezett az álmennyezetre függesztett
kalickában búgó gerlepár, a kan-dalló szomszédságában.
Hiába volt az Egerész újonnan megtalált cinizmusára és ravaszságára olyan
büszke, fel sem merült benne, hogy elragadó, de mégis túlzó szeretete, melynek
anyagi jelei-vel elhalmozta Ivriant, felelős azért, hogy a lány - akiben
megvoltak a bátorság és való-ságérzék csírái - most ennyire babaszerűvé vált,
mióta együtt elmenekültek apja kínzó-kamrájából négy hónappal ezelőtt.
Most megkönnyebbülten sóhajtott fel a fiú, amint látta Ivrian mosolyra húzódó
ajka-it, miután Fafhrd óvatosan elengedte a ke-zét, és elhátrált az emelvénytől.
A tolvaj fel-kapott két ezüstpoharat és két ezüstkorsőt, megtörölte őket egy
selyemkendővel - amire egyébként nem is lett volna szükség-, gon-dosan
kiválasztott egy üveg vörösbort, majd egy Fafhrdnak szánfvigyorral inkább az
északi egyik korsóját nyitotta ki. Csordultig töltötte a négy
ivóalkalmatosságot, és szét-osztotta a jelenlevők között.
Ismét megköszörülte a torkát, de ezúttal nem dadogott, amikor megszólalt:
- Igyunk eddigi legnagyobb lankhmarí
zsákmányomra, melyen akarva-akaratlan
osztoznom kell, bár egyenlően...- s itt nem
tudott ellenállni a hirtelen rátörő csábítás-
nak - evvel a nagydarab, hosszúhajű, barbár
bugrissal!
Azzal negyedéig kiitta a pálinkával feltü-zelt, kellemesen égető borral telt
korsót.
Fafhrd is kiitta borának felét, azután ő is köszöntőt mondott:
- Igyunk a legnagyobb szájú és legf if iku-
sabb kis civilizált fickóra, akivel valaha is
osztozkodtam a szajrén!
Lehajtotta a maradékot, és széles mo-sollyal, mely elővillantotta fehér fogait,
az Egerész felé nyújtotta az üres korsót.
A tolvaj teletöltötte, majd miután pótolta a hiányt sajátjában is, Ivrianhoz
lépett. A korsót lerakta, és a lány ölébe öntötte a kis tasak tartalmát, mely a
Fissiftől szerzett drágaköveket rejtette. Ügy ragyogtak irigy-lésreméltó új
helyükön, mint egy kis tócsá-nyi szivárványszínű higany.
Ivrian remegve hátrahőkölt, kishíján ki-borítva ölének tartalmát, de Vlana
gyengé-den elkapta a karját és megnyugtatta. Majd az ékszerek fölé hajolt, és
torokhangú sóhaj-tással adta jelét csodálatának, melyet az el-sápadt lányra
vetett irigykedő pillantással egészített ki. Azután sürgetően suttogni kezdett a
fülébe, ám ajkán mosoly ült.
Fafhrd tudta, hogy Vlana színészkedik, mégpedig jól és hatásosan, hiszen Ivrian
ha-marosan bólogatni kezdett, majd nemsokára viszonozta a suttogást. A lány
felkérésére Vlana odavitt neki egy lakkozott, kékszínű ladikot ezüst
berakásokkal, s ketten együtt áthelyezték Ivrian öléből a drágaköveket an-nak
kék bársonnyal bevont belsejébe. Ivrian azután maga mellé helyezte a dobozt, és
to-vább beszélgettek.
Mialatt Fafhrd a második korsóját fo-gyasztotta, immár kisebb adagokban, lassan
kezdett felengedni, így részletesebben meg-figyelhette környezetét. Az első
benyomás vakító káprázata, amint megpillantotta ezt a trónteremnek berendezett
szobát a nyomor-negyed kellős közepén, melynek ezerszínű pompája olyan éles
kontrasztot alkotott a kinti sárral, szennyel, a korhadt lépcsőkkel és a Szar
Sugárúttal, most lassan oszlani kez-dett, és egyre több jelét fedezte fel a
kiáb-rándító valóságnak a nagyszerű takaró alatt.
Itt-ott feketén rothadó fa látszott a falon függő kelmék között, mely valami
émelyítő, ősi bűzt árasztott. Az egész padló megeresz-kedett a szőnyegek súlya
alatt, és így mély árok képződött a szoba közepén. Hatalmas csótányt látott
mászni az egyik arannyal hímzett faliszőnyeg közepén, egy másik pe-dig éppen a
heverő felé tartott. Az éjjeli köd átszivárgott a redőny lemezei között, s
feke-te arabeszkeket rajzolt a díszes háttéren. A kandalló köveiről levakarták a
koszt és kifé-
nyesítették, de a habarcs nagy része hiány-zott, egyes kövek befelé vagy kifelé
dőltek, mások egyszerűen hiányoztak.
Az Egerész éppen tüzet rakott. Az előké-szített fa alá tartotta a lángoló botot,
melyet a tűzhelyről vett el, visszahajtotta a fekete ajtót, mely a szőnyeget
védte a fellobbanó lángoktól, azután visszafordult a szobába. Mintha olvasott
volna Fafhrd gondolataiban, felragadott egy pár szagos füstölőt, meg-gyújtotta
és szétosztotta őket a szobában a ragyogó, sekély rézedényekbe. Közben ke-ményen
rátaposott az egyik csótányra, és oda sem figyelve elkapta és összenyomta a
másikat ökölbe szorított kezében. Azután selyemkendőkkel tömte ki a
l'egszélesebb hasadékokat a redőnyökön. Amint végzett, megragadta ezüstkorsóját,
és keményen be-lenézett Fafhrd szemébe, mintha megfenye-getné, nehogy egy szót
merjen szólni e csi-nos, de azért meglehetősen nevetséges baba-ház láttán,
melyet hercegnőjének készített.
A következő pillanatban már mosolygott, és az északira emelte poharát, aki
ugyanezt tette. Egymás mellé lépve, újra töltöttek. Az Egerész csöndesen
beszélni kezdett, alig mozgatva ajkait.
- Ivrian apja herceg volt. Ha jól sejtem, én tettem el láb alól fekete mágia
segítségével, amikor éppen azon volt, hogy kerékbe töres-sen. Kegyetlen ember
volt, lányával is ke-gyetlenül bánt, úgyhogy Ivrian nem tudná egyedül ellátni
magát. Büszke vagyok ma-
gamra, amiért nagyobb jólétben tarthatom, mint az apja számtalan szolgájával és
szoba-lányával együtt.
Fafhrd elfojtotta magában a kikívánkozó kritikát. Bólintott, és barátságosan
válaszolt.
- Az biztos, hogy bájos helyet lopkodtál
össze, mely még Lankhmar nagyurát, Kars-
tak Ovartamortest, sőt, akár a tisiliniliti Ki-
rályok Királyát is kielégítené.
Vlana fátyolos hangja akasztotta meg párbeszédüket:
Szürke Egerész, hercegnőd beszámolót kíván hallani a ma esti kalandról.
Poharaink is üresek...
Igen, kérlek Egér! - szólt Ivrian.
Az Egerész alig észrevehetően összehúz-ta szemöldökét korábbi beceneve hallatán.
Fahrdra nézett, beleegyezik-e, hogy ő me-séljen, azután belevágott a történetbe.
Elő-ször azonban töltött a lányoknak. Nem telt meg a poharuk, így újabb flaskát
nyitott, majd pillanatnyi habozás után mindhárom-nak kihúzta-a dugóját. Egyet a
dívány mellé rakott, egyet Fafhrd mellé - aki maga is le-dőlt a puha
szőnyegekre-, egyet pedig meg-tartott magának. Ivrian tágranyílt szemek-kel
figyelte, s látszott, hogy tart az elkövet-kező kemény ivászattől. Vlana
cinikusan bá-mult, pillantásába harag is vegyült, de egyi-kük sem szólt egy szót
sem.
Az Egerész jól mesélte el a tolvajok ki-rablásának történetét, s részben el is
játszot-ta, csak egészen apró, művészi elemekkel ki-
egészítve. Előadásában a menyét-marmo-szett például felszaladt a hátára, és
megpró-bálta kikaparni a szemeit, mielőtt elmene-kült. Csak kétszer szakították
félbe. Amikor odáig ért, hogy ...
Azután egy suhanás, egy kattanás, és elő-húztam Bőrnyúzót...
Ó, szóval te a kardodat is becenéven szó-lítod, nem csak magadat - jegyezte meg
az északi.
Űgy van - húzta ki magát a tolvaj. - A tőrömet pedig Macskakörömnek hívom. Van
valami kifogásod? Gyerekesnek találod?
Egyáltalán nem. Én Szürkepálcánák hí-vom az enyémet. A fegyverek bizonyos
érte-lemben önálló élettel bírnak, civilizáltak, és megérdemlik, hogy elnevezzék
őket. Foly-tasd, kérlek!
Mikor aztán megemlítette a bizonytalan fajú állatot, amely a tolvajok körül
forgoló-dott (és megtámadta a szemeit!), Ivrian elsá-padt és remegve megszólalt:
Egér! Ez úgy hangzik, mintha egy bo-szorkány bestiája lett volna.
Varázslóé -javította ki Vlana. - Ezek a gyáva, Céhbei i gazemberek nem kezdenek
nőkkel, csak ha kéjvágyukat akarják kielégí-teni, akkor viszont pénzért veszik,
vagy megerőszakolják őket. Azonban Krovas, a jelenlegi vezetőjük babonássága
mellett ar-ról ismert, hogy szereti minden oldalról biz-tosítani magát. Nem
lehetetlen, hogy leszer-
ződtetett egy mágust. De boszorkányhoz biztosan nem fordult.
- Nagyon valószínűnek látszik, s engem eltölt rettegéssel e tény - súgta az
Egerész baljóslatú, sejtelmes hangon. Nem hitte iga-zán amit mondott, s nem is
érezte át. Körül-belül annyira rettegett, mint a feltöretlen szűzföld a kapától,
azonban szívesen hang-súlyozott mindent, ami élvezetesebbé tette előadása
hangulatát.
Amikor bevégezte, a lányok ragyogó, sze-relmes szemekkel emelték poharukat a
férfi-ak ügyességére és bátorságára. Az Egerész meghajolt, csillogó szemekkel
mosolygott mindenkire, azután egy nehéz sóhajtással el-terült a szőnyegen. Egy
selyemkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát, s nagyot húzott korsójából.
Fafhrd engedély kért Vlanától, s belevá-gott Hidegsarokról való menekülésük
kalan-dos történetébe. Elmondta, hogy ő a törzsé-től, Vlana pedig egy vándor
színésztársulat-tól menekült, s hogyan kerültek Lankhmar-ba, hogyan laknak most
a Sötét Szórakozá-sok tere mellett egy színészlakban. Ivrian a boszorkányos
részleteknél szorosan átölelte Vlanát, hogy csillapítsa saját remegését, de
Fafhrd úgy érezte, legalább annyira szóra-koztatja, mint amennyire megijeszti a
törté-net. Természetesnek találta, hogy egy baba-lány imádja a
kísértethistóriákat, bár felme-rült benne, hogy talán nem is hallgatná olyan
szívesen, ha tudná, hogy ez a színtiszta igaz-
ság. A lány képzelet teremtette világban élt, s ebben nem csekély része volt az
Egerész-nek, az északi ezt biztosra vette.
Egyetlen fontos részletet hagyott ki elbe-széléséből. Vlana eltökélt szándékát,
hogy bosszút áll a Tolvajok Céhén társainak halál-ra kínzásáért, s Lankhmarból
való menekülé-sének epizódját, miután színésznői álca mö-gött szabadúszó
tolvajlással próbálkozott a városban. Ezek után persze saját ígéretéről sem tett
említést, miszerint ő nyújt majd se-gédkezet neki véres bosszúja
végrehajtásá-ban.
Amikor befejezte, és megköszönte a tet-szésnyilvánítást, szkald múltja dacára
szá-raznak érezte torkát. Meglepetten tapasz-talta, hogy korsója és f laskája is
kiürült, így nem is tudja megnedvesíteni, bár nem érez-te, hogy fejébe szállt
volna az ital. Kibeszél-te magából a szeszt - gondolta, a hévvel ej-tett szavak
mindegyike elragadott valamics-két a jótékony mámorból.
Az Egerész hasonló gondokkal küszkö-dött, és szintén nem volt részeg, bár
hajlott arra, hogy titokzatos szüneteket tartson és elrévedő tekintettel nézzen
a semmibe, mi-előtt válaszolna a hozzáintézett kérdésekre, vagy bármi egyéb
megjegyzést tenne. Egy hosszabb elrévedést követően javasolta, hogy Fafhrd
tartson vele az Angolnába, ahol pótolhatják készleteiket.
- Nekünk még rengeteg bor maradt a kor-sónkban - tiltakozott Ivrian. - Vagy,
leg-
alábbis nem kevés - tette hozzá. Valójában üresnek hangzott, ahogy Vlana
megkotyog-tatta a maradékot. - Különben is, annyiféle bor van a háznál.
Nem ez a fajta, kedves, és az első sza-bály az, hogy ne keverjük, amit iszunk -
ma-gyarázta az Egerész, miközben mutatóujját ingatta. - Betegséghez, sőt
elmebajhoz vezet az út, melyet javasolsz.
Nos, kedvesem - fordult Ivrianhoz Vla-na, miközben együttérzően megveregette
kezét -, ha társaságban vagy, előbb-utóbb el-következik a pillanat, amikor a
férfiak - akik valódi férfiak - maguk közt szeretnének ma-radni. Nagyon buta
dolog, de benne van a természetükben. Elkerülhetetlen, hidd el ne-kem.
De Egér, én félek. Fafhrd meséje megri-asztott, a tiedről nem is beszélve.Tudom,
hogy amint nem vagy itt, meghallom annak a fekete, nagyfejű, patkányfajzat
varázsló-szolgának a kaparászását a redőnyön. Bizto-san tudom!
Fafhrdnak úgy tűnt, valójában nem tart semmitől a lány, csak örömét leli benne,
hogy ijesztgesse önmagát, meg aztán, sze-retné megmutatni, milyen hatalma van a
sze-relme felett.
- Legédesebb szerelmem - mondta az
Egerész, miközben csuklott egyet -, az
egész Belső-tenger, Nyolcvárosföld és rá-
adásul még a Trolltalp hegység égigérő
csúcsrengetege ékelődik közénk és Fafhrd
jégbehűtött kísértetei közé. Ne haragudj bajtárs - fordult az északihoz -, de
élménye-id nagy része nyugodtan tulajdonítható vé-letlen segítette
érzékcsalódásoknak. Ami pedig a bestiát illeti.-.ugyan! Soha nem vol-tak mások,
mint büdös öregasszonyok és asszonyszerű férfiak gusztustalan, hozzá-juk illő
játékszerei.
- Az Angolna itt van egy lépésre úrnőm -
szólt Fafhrd Ivrianhoz -, s kedvesem, Vlana
melletted marad. Ott függ övén a tőr, mellyel
megölte legelszántabb ellenségemet.
Vlana merően nézte Faf hrdot egy pillana-tig, mintha azt mondaná: Micsoda módja
ez egy ijedt lány megnyugtatásának! Azután vidáman szólt:
- Hagyd csak elmenni a butákat, kedve-
sem. Legalább beszélgethetünk egy kicsit
magunk között, s borgőzös fejüktől viszke-
teg talpukig kibeszélhetjük őket.
Ivrian tehát hagyta magát meggyőzni, s az északi meg a tolvaj kiosontak, gyorsan
behajtva maguk mögött az ajtót, hogy minél kevesebb szivárogjon be az éjjeli
ködből. A bent maradt két lány tisztán hallotta a lép-csőn távolodó sebes léptek
zaját. A korhadt fa nyekergő és recsegő hangokat adott, de ezúttal nem tört
palló, s más baj sem esett.
Mialatt a kocsmában várták, hogy felhoz-zák a pincéből a négy megrendelt
flaskát, a két újdonsült bajtárs külön-külön is rendelt
egy korsóval ugyanabból a pálinkával erősí-tett borból. Leültek a forgalmas
helyiségen végighúzódó asztal csendesebbik végén. Az Egerész ügyes mozdulattal
belerúgott egy patkányba, mely kidugta fekete fejét és vál-lát az odújából.
Miután mindketten lelkesen megdicsér-ték a másik hölgyét, Fafhrd hangot adott
egy pontban eltérő nézetének:
- Most, hogy magunk között vagyunk,
nem gondolod, hogy kedves Ivrianod meglá-
tása igaz lehet, miszerint a sötét apró lény,
aki Slivikint és a másik céhtolvajt kísérte,
csakugyan varázslóbestia? Vagy egyszerű-
en csak valami mágus betanított háziállata,
akit arra képzett ki, hogy jelentse Krovasnak
vagy mesterének, ha valami baj történt?
' Az Egerész könnyed hangon felnevetett.
- Idétlen kis szörnyetegeket formálsz a
semmiből, drága barbár barátom, ha nem
bántalak meg. Először is, fogalmunk sincs,
hogy volt-e valami kapcsolat az állat és a
céhtolvajok között. Meglehet, hogy kóbor
macskát, vagy valami merész, nagy patkányt
láttunk elfutni...mint ezt itt! - Megint rúgott
egyet. - Másodsorban, még ha meg is enged-
jük, hogy a lény egy Krovas által felbérelt
varázslóé, akkor sem értem, hogyan számol-
na be az eseményekről. Nem hiszek a beszé-
lő állatokban, hacsak nem papagáj vagy eh-
hez hasonló madár, de ezek csak - hogy is
mondjam -, csak a papagájbeszédet ismerik.
Nem hiszem azt sem, hogy van olyan fajta, amelyik bonyolult, az ember által is
érthető jelrendszert fejlesztett volna ki. Vagy azt képzeled, hogy a kis
szörnyeteg tintába dug-ja a mancsát és leírja a beszámolóját egy nagy kiterített
pergamenre?
Hé, te ott a pult mögött! - kiáltott fel hir-telen a barbár - Hol vannak a
korsőim? Fel-zabálták a patkányok azt a kölyköt, aki lent van a pincében napok
óta? Vagy éhen halt pincekutató útján? Na, szóljatok, hogy mo-zogjon, közben meg
töltsd fel a poharainkat!
Nem, Fafhrd, - folytatta zavartalanul az Egerész - még ha meg is engedjük, hogy
a lény közvetve vagy közvetlenül Krovas tu-lajdona, és hogy a helyszínről
nyomban visszasietett a Céh épületébe, mit mondana ott nekik? Csak azt, hogy
valami zűr volt a Jengao-rablás körül. Ezt meg egyébként is sejteni fogják, mert
sem a tolvajok, sem a bérgyilkosok nem értek vissza időben.
Fafhrd homlokát ráncolta és orra alatt mormogott, mint akit nem győztek meg az
érvek.
A szőrös kis csúszómászó mindenesetre adhat valami személyleírást rólunk a
Céh-mestereknek, s ha azok ránk ismernek, ottho-nunkban is megtámadhatnak. Ha
meg Slivi-kin és kövér barátja magukhoz térnek, ők is megtehetik ugyanezt.
Kedves barátom - szólt leereszkedő han-gon az Egerész -, remélem továbbra sem
sér-
telek meg, de attól tartok, az erős bor kezd a fejedbe szállni. Ha a Céh
felismerne minket és tudná hol lakunk, már napokkal, sőt hetek-kel, hónapokkal
ezelőtt a nyakunkon lett vol-na. Vagy talán nem tudod, hogy a szabad-úszó
tolvajlásra, sőt, akár a megbízás nélkül elvégzett munkára kiszabott büntetés
Lankhmar falain belül és még háromszáz mérföldes körzetben sem kevesebb, mint
kínhalál!?
- Mindezt tudom, és nekem még nehezebb
a helyzetem, mint neked - válaszolt az észa-
ki.
Miután megeskette barátját, hogy meg-tartja a titkot, részletesen beszámolt neki
Vlana vérbosszú-terveiről és halálosan ko-molyan vett álmáról, a Céhhel való
teljes le-számolásról. Mialatt beszélt, megérkeztek a korsók a pincéből, az
Egerész azonban intett a csaposnak, hogy töltse tele az agyagpoha-rakat ismét.
Fafhrd így fejezte be történetét:
- Szóval, egy olyan ígéret következtében,
melyet egy szerelmes, iskolázatlan kisfiú
tett a Hidegpuszta egyik déli csücskében,
most mint józan... ööö, többnyire józan-
férfi találom magam kínos helyzetben. Ál-
landóan azt követelik tőlem; folytassak há-
borút olyanok ellen, akiknek legalább annyi
hatalom öszpontosul a kezükben, mint Kars-
tak Ovartamortesnak. Te is tudod, hogy a
Céhnek az összes városra kiterjedő fiókháló-
zata van, sőt, még a jelentősebb falvakban is vannak egységeik. Arról nem is
beszélek, hogy más országbeli rabló és tolvajszerve-zetekkel is kapcsolatban
állnak. Imádom Vlanát, ne érts félre. Ő maga is tapasztalt tolvaj, a vezetése
nélkül soha nem éltem vol-na túl az első hetemet Lankhmarban. De ha ez a téma
felmerül, úgy megmakacsolja ma-gát, hogy sem logika, sem rábeszélés nem tudja
eltántorítani. Ami pedig engem illet, nos, én ez alatt a hónap alatt
megtanultam, hogy a civilizációban való létezés egyetlen módja, ha
engedelmeskedünk íratlan tör-vényeinek. Ezeknek, barátom, sokkal na-gyobb a
jelentőségük, mint azoknak, melye-ket kőbe vésnek. Csakis a legkomolyabb
vészhelyzetben szabad megszegni őket, s akkor sem elővigyázatlanul. Ezért voltam
ma is roppant óvatos, pedig nem ez az első rablásom, ha már itt tartunk.
Az biztos, hogy egyenesen a Céh arcába vágni a kesztyűt, egyenlő az elmebajjal,
böl-csességed itt nem hibádzik - jegyezte meg az Egerész. - Ha nem tudod csinos
barátnő-det leszoktatni az efféle gondolatokról -márpedig látom, hogy
rettenthetetlen és akaratos típus - akkor is mereven el kell zár-kóznod ezirányú
kérései elől.
így van - bólintott Fafhrd. - Hanem, ha jól értem, te azt mondtad neki, hogy
habozás
nélkül átvágtad volna annak a kettőnek a tor-kát, akiket leütöttünk - tette
hozzá vádlón.
Udvariaskodtam öcsém, semmi több! El-vártad volna, hogy megsértsem a hölgyedet?
Viselkedésem jelezte irántad való jóindul-atomat, mert már akkor teljesen
megbíztam benned. Egy nőnek azonban senki más nem mondhat ellent, csak a
lovagja. Ebben az esetben tehát neked kell megtenni.
így van - isméteké az északi mély meg-győződéssel és nag'y nyomatékkal. - Nem
volnék eszemnél, ha kihívnám magam ellen a Céhet. Persze, ha a kezükbe kerülnék,
már így is halál várna rám azokért a rablásokért, amiket ellenükben elkövettem.
De, hogy os-toba módon egyenesen nekitámadjak a Céh-nek, hogy szükségtelenül
lemészároljak céhbeli tolvajokat, s viselkedjek úgy, mint-ha... no nem, ez kész
őrület!
A magam részéről részeges eszement-nek néznélek - vélte a barátja -, de ráadásul
három napon belül két lábon járó hullajelölt lennél! A tagjai ellen elkövetett
támadáso-kat, illetve a szervezet rombolását célzó mindenféle tevékenységet a
Céh tízszeres erővel bosszulja meg, mint az egyéb csínye-ket. Leállítanák az
összes tervezett betörést meg a tolvajlásokat, és az egész Céh,
szövet-ségeseivel együtt indulna a keresésedre. Több esélyt látnék a sikerre, ha
egymagad szembeszállnál a Királyok Királyának test-őrségével, mint a Tolvajok
Céhének szét-szórt tagjaival. Erőd, kitartásod, és eszed ta-
Ián felér egy századdal, vagy akár egy ezred-del, de egy hadsereggel
semmiképpen. Szó-val, ebben a kérdésben egy jottányit sem en-gedhetsz Vlanának.
Megbeszéltük! - kiáltotta hangosan az északi, és megrázta társa kecses, mégis
vas-kemény kezét.
Most pedig jobb lesz, ha visszatérünk a lányokhoz - javasolta az Egerész.
Előbb igyunk még egyet, én fizetek! Hé, fiú!
Majd én - mondta az Egerész és táskájá-ba nyúlt, hogy fizessen, de
Fafhrd'hevesen tiltakozott. Végül feldobtak egy érmét. Az északi nyert, és
elégedetten pengette ki a csilingelő ezüst szmerdukokat a foltos és fénytelen
asztalra, melyen rengeteg korsó lenyomata látszott, furcsa térképet rajzolva az
asztallapra. Valahogy talpraálltak, mi-közben az Egerész mégegyszer belerúgott
az egérlyukba, mivel ez - állítólag - szeren-csét hoz. Fafhrd erre felkapta
fejét, hirtelen eszébe jutott valami:
Ha az a kis dög nem is készített rajzokat, és beszélni sem tud, még akkor is
követhetett minket egy ideig, megjelölhette lakhelye-det, és aztán
visszatérhetett a Tolvajok Há-zába, hogy odavezesse mestereit, mint vala-mi
kopó.
Ebben van valami - bólintott a másik. -Hé, fiú! Egy kis hordó sört az útra, de
gyor-san! - Majd látva, hogy Fafhrd nem érti, megmagyarázta - Kiöntöm az Angolna
elé,
hogy elvegye a szagunkat. Jut majd a siká-torba, sőt a falra is.
Fafhrd bölcsen bólintott.
- Azt hittem, már túl sokat ittam ahhoz, hogy felfogjak valamit - mondta.
Vlana és Ivrian, - akik mélyen elmerültek a beszélgetésben - ijedten kapták fel
fejü-ket, amikor meghallották a rohand lépteket a lépcsőn. Versenyfutó behemótok
sem csap-hattak volna ennél nagyobb lármát. A nye-kergés és recsegés már-már
vészjóslóvá vált, kétszer is hallható volt, amint eltörik a palló, de a
közeledők csak nem váltak óvatosabbá. Aztán az ajtó felpattant, és a két férfi
egy jókora, éjszín ködfelhőtől kísérten betop-pant a szobába. Az ajtó
becsapódott mögöt-tük, s kiűzte az éjszaka árnyait.
- Mondtam én, hogy egyet kacsintasz, és
itt vagyunk - mondta vidáman az Egerész Iv-
riannak.
Fafhrd a padló recsegő tiltakozása ellené-re hosszú léptekkel sietett Vlana
felé, és fel-kiáltott:
- Édes szívem, annyira hiányoztál! - majd
Vlana tiltakozása ellenére ölbekapta, azután
alaposan megszorongatta és megcsókolta a
lányt, mielőtt visszahelyezte a díványra.
Furcsamód úgy tűnt, Ivrian dühös Fafhrd-ra, és nem Vlana, aki szeretetteljesen,
és egy kissé szédülve mosolygott.
- Fafhrd, uram - szólt Ivrian, és csípőre tette apró, ökölbe szorított kezeit.
Állát fel-szegte, sötét szemei villogtak. - Szeretett Vlanám elmesélte nekem,
miféle kimondha-tatlan rémségeket tett vele a Tolvajok Céhe. Vele és barátaival.
Bocsánat, hogy ilyen őszintén beszélek, hiszen még alig ismerjük egymást, de azt
hiszem nem férfias dolog, hogy nem segít jogos bosszúját végrehajta-ni, amelyre
vágyik, s amit teljes mértékben megérdemel. Ez rád is vonatkozik, Egér, hi-szen
tudom, mivel dicsekedtél Vlanának. És arra is jól emlékszem, hogy nem tétováztál
megölni apámat, - vagy mostohaapámat - a kegyetlenségeiért.
Fafhrd tisztában volt vele, hogy mialatt ő és az Egerész csendben iszogattak az
Angol-nában, Vlana valószínűleg beszámolt sérel-meiről Ivriaunak, kissé
eltúlozva azokat. Feltehetően gátlástalanul rájátszott a naiv lány könyvekből
tanult, romantikus együtt-érzésére, valamint a lovagi erényekről alko-tott
fogalmaira. Azt is látta, hogy Ivrian meglehetősen részeg. A kis asztalon egy
bo-rosflaska állt, mely a felirat tanúsága szerint a messzi Kiraay borászataiból
származott. Az üvegben alig volt már az italból.
Ennek ellenére nem tehetett mást, mint hogy tehetetlenül széttárja karjait, s
mélyen lehajtsa fejét - jóval mélyebben, mint amit az alacsony mennyezet
megkövetelt -, így kerülve el a két nő dühödt pillantásait. Hi-
szén tulajdonképpen igazuk volt. Ő csak-ugyan megígérte.
így aztán elsőként az Egerész próbált visszavágni.
- Nyugodj meg kedvesem - kiáltotta hízel-
gő hangon. Közben körbelendült a szobán,
és ujabb selymeket gyömöszölt a redőnyök
réseibe, hogy kirekessze az egyre sűrűsödő
éjjeli ködöt. - S ez neked is szól Vlana, úr-
nőm. Az elmúlt hónap alatt Fafhrd többször
is lesújtott a céhtolvajokra, mégpedig ahol a
legjobban fáj nekik, a lábuk közt lógó...pén-
zeszsákjukra. Az, hogy többször is elszedte
tőlük zsákmányukat, van olyan jó, mintha
ágyékon rúgta volna őket. Higgyétek el ne-
kem, sokkal jobban fáj ez, mintha egyetlen
gyors és fájdalommentes döféssel megfosz-
taná őket életüktől. Ma este én is segítettem
neki tiszteletreméltó céljának elérésében, s
ezután is ezt szándékozom tenni. Gyertek,
igyunk rá mindannyian!
Kezében pukkant az egyik új üveg dugó-ja, s már töltötte is az italt az ezüst
kupákba.
Kalmárbosszú! - vágta rá Ivrian homlo-kát ráncolva, s látszott, hogy cseppet sem
elégedett, inkább még dühösebb lett. - Szíve-tek mélyén mindketten igaz és
kegyes lova-gok vagytok - mondta. - Ezt tudom, annak ellenére, hogy időnként nem
viselkedtek úgy. De Vlanának legalább Krovas fejét el kell hoznotok!
Mit csinálna vele? Mire volna jó azon kí-vül, hogy összemaszatolja a szőnyeget?
- ér-
deklődött könyörgő hangon az Egerész, mi-közben barátja, aki addigra összeszedte
gondolatait, féltérdre ereszkedett és így szolt:
- Mélyen tisztelt úrnőm, Ivrian! Valő igaz, hogy megígértem imádott Vlanámnak,
hogy minden tekintetben segíteni fogom bosszúja végrehajtásában. De amikor ezt
az ígéretet tettem, még a barbár Hidegsarkon voltunk, ahol a vérbosszú
mindennapos ese-mény, ősi szokás, melyet az összes klán, testvériség és törzs
elfogad. Naivitásom eredményeképpen azt hittem, hogy Vlana bosszúja valami ehhez
hasonló. Most azon-ban, a civilizáció kellős közepén úgy látom, hogy itt minden
más. A törvények és a szo-kások mintha fejük tetejére lennének állítva. Mégis...
akár Lankhmar, akár Hidegsarok... be kell tartanunk a törvényeket és a
szokáso-kat, ha boldogulni akarunk. Itt a pénz min-denható, mindenekfölött álló
bálvány, akár verejtékkel, akár lopással, akár mások eltip-rásával jutunk hozzá.
A háborúzás és a bosszú itt kívül állnak a törvényen, s kemé-nyebben büntetik,
mint a legerőszakosabb őrültségeket. Gondold meg úrnőm, Ivrian! Ha az Egerész és
én elhoznánk Krovas fejét Vlanának, nyomban menekülnünk kéne Lankhmarból.
Mindenki ellenünk volna. Te elvesztenéd a tündérpalotát, amit az Egerész neked
hordott össze szerelme bizonyságául, ha vele tartanál koldusként, hogy életed
hát-
ralévő idejében soha ne legyen többé egy nyugodt pillanatod sem.
Fafhrd beszéde szép volt és okos, a hatás mégis elmaradt. Mialatt beszélt,
Ivrian fel-kapta és kiitta imént feltöltött serlegét. Most felállt, kihúzta
magát, mint egy katona, sá-padt arca kipirult, s a következő metsző sza-vakat
intézte az előtte térdeplő északihoz.
Te azt számolod, mibe k e r ü 1 ez neked! Tárgyakat említesz - s kezével
körbemuta-tott a káprázatos gazdagságon. - Puszta tu-lajdonokkal érvelsz, amikor
itt a becsület forog kockán. Te szavadat adtad Vlaná-nak. Ó, hát kihalt valóban
a lovagiasság? Ez rád is vonatkozik, Egér, hiszen meg-esküdtél, hogy átvágtad
volna annak a két nagyhangú céhtolvajnak a nyakát.
Na, esküdni azért azt nem esküdtem - el-lenkezett szelíden az Egerész, s nagyot
kor-tyolt az italból. - Csak annyit mondtam, hogy megtettem volna.
Az északi ismét megvonta vállát, s zavar-tan hallgatva ő is lenyelt egy kis
szíverősítőt ezüst korsójából. Ivrian ugyanis ugyanazok-kal a tisztességtelen,
de mégis szívettépő női érvekkel játszott, mint anyja Mor, vagy Ma-ra,
Hóklánbéli kedvese, akit elhagyott, s aki mostanra bizonyára nagy hasat
növesztett már.
Vlana szelíd mozdulattal próbálta leültet-ni Ivriant az aranyleples heverőre.
- Csak finoman, kedvesem - szólt hozzá. -
Nemesen védted az ügyemet és engem, s
hidd el, nagyon hálás vagyok neked. Szavaid rég halottnak hitt, nagy és finom
érzéseket élesztenek újra szívemben. De a jelenlévők közül egyedül te vagy igazi
nemes, akinek jelentenek valamit a nagy célok. Mi hárman csak tolvajok vagyunk,
semmi egyebek. Cso-dálod-e, ha közülünk akad olyan, aki a biz-tonságot a
becsület és a hűség fölé helyezi, s igencsak vigyázunk, nehogy veszélybe
so-dorjuk önnön életünket. Igen, hárman va-gyunk tolvajok, s engem leszavaztak.
Ne szólj hát többet becsületről, kérlek, és meg-gondolatlan, eltántoríthatatlan
bátorságról, hanem ülj le, és...
- Szóval azt akarod mondani, hogy egyi-kük sem merné kihívni maga ellen a
Tol-vajok Céhét, ugye? - kérdezte Ivrian tágra-nyílt szemekkel, és arca
eltorzult az utálat-tól. - Én eddig azt hittem, hogy Egerem első-sorban lovagias
férfi, és csak másodsorban tolvaj. A tolvajlás semmi. Apám gazdag uta-zó
kereskedők és a gyengébb szomszédok kifosztásából tartotta fenn magát, és mégis
arisztokrata maradt. Gyávák vagytok mind a ketten! Puhányok! - vetette oda
befe-jezésül, és villogó, hideg, megrovó tekinte-tével először az Egerészt,
azután Fafhrdot mérte végig.
Az utóbbi nem bírta tovább. Talpraugrott, arca elvörösödött, kezét ökölbe
szorította. Ügyet sem vetett a lehulló korsóra, melyből kiömlött a bor, valamint
a hirtelen mozdulat-
ra vészt jóslóan megreccsenő, süppedt pad-lóra. Felordított:
- Nem vagyok gyáva! Kihívom én a Céhet,
elhozom Krovas fejét és még véresen odado-
bom Vlana lába elé! Esküszöm Kosra, a Vég-
zet Istenére, apám, Nalgron megbarnult
csontjaira, és kardjára, a Szürkepálcára,
mely itt függ oldalamon!
Rácsapott a derekára, de mivel ott a tuni-kán kívül nem volt semmi, be kellett
érnie annyival, hogy dühtől remegő ujjával oda-mutasson, ahol öve és hüvelyében
nyugvó kardja feküdt a szépen összehajtogatott kö-pönyegen. Azután felkapta a
korsót, kissé zajosan megtöltötte, és egyetlen hajtásra ki-itta italát.
A Szürke Egerész dallamos, elégedett hangon nevetett. Mindenki ránézett. Barátja
mellé lendült, arcán széles mosoly terült szét, ahogy megkérdezte:
- Miért is ne? Ki beszél itt arról, hogy mi
félnénk a céhtolvajoktól? Kinek okozna fej-
fájást kitalálni egy ilyen nevetségesen egy-
szerű tervet, amikor mindannyian tudjuk,
hogy Krovas és tolvajai olyanok, mint vala-
mi nyeszlett kobold hozzám és derék bar-
átomhoz képest. Nekem éppen most jutott
eszembe egy pofonegyszerű és tévedhetet-
len módszer, amivel nyugodtan végigjárhat-
juk a Tolvajok Házának minden egyes zugát.
Büszke Fafhrdom és én rögtön végre is hajt-
juk. Velem tartasz, északi?
Hát persze - vetette oda mogorván a bar-bár, miközben erősen törte a fejét, hogy
va-jon miféle őrült tervet eszelt ki a kis fickó.
Várjatok egy pár szívdobbanásnyit, amíg összeszedem a holmit, azután mehe-tünk!
- kiáltotta az Egerész. Odaugrott az egyik polchoz, és leemelt, majd kibontott
egy terjedelmes zsákot, azután ide-oda sza-ladgálva a szobában mindenféle holmit
pa-kolt belé: összetekert köteleket; sebkötöző gyolcsot; rongyokat; kenőcsöt,
illatosító és egyéb krémmel telített tégelyeket, meg más furcsaságokat.
De hiszen nem mehettek ma este! - tilta-kozott Ivrian, aki egyszerre ismét
elsápadt, s hangja is remegőbbé vált. - Egyikőtök sin-csen olyan... állapotban!
Részegek vagytok mindketten - szólt Vlana szigorúan. - Az ostobaságik leittátok
magatokat, és semmit nem nyerhettek rajta, ha most mentek a Tolvajok Házába,
csak raj-taveszthettek. Fafhrd, hova lett az a szívte-len ésszerűség belőled,
ami annak idején en-gedte, hogy hidegvérrel végignézd, amint el-lenfeleid
lemészárolják egymást, s a mara-dékkal te végezz Hidegsarkon, amikor el-nyerted
a kezemet a Trolltalp kanyon mági-ák szőtte, jéghálós mélyén? Idézd fel most
magadban, s ha lehet, olts belőle valamit ug-rabugráló szürke barátodba is.
Na, nem - mondta Fafhrd miközben be-csatolta övét. - Azt akartad, hogy itt
hever-
jen a lábadnál Krovas vértől tocsogó feje, s most megkapod akár tetszik, akár
nem.
- Csendesen, Fafhrd - szólt közbe a Szür-
ke Egerész. Megállt, s egy mozdulattal szo-
rosra húzta a zsák száján a zsineget. - Te is
Vlana, úrnőm, s te hercegnőm szintén nyu-
godjatok meg. A ma estét csak felderítésnek
szánom. Nem kockáztatunk, csak megsze-
rezzük azokat az értesüléseket, melyekre
szükségünk lesz holnap, vagy holnapután
amikor vérehajtjuk a gyilkosságot. Ma nem
vagdosunk fejeket. Hallottad ezt Fafhrd?
Bármi történjék, ne feledd jelszavunkat:
csitt! Most pedig öltsd magadra csuklyás
lepledet.
A barbár megvonta vállát, bólintott és en-gedelmeskedett.
Ivrian látszólag megkönnyebbült, s Vlana is enyhébben szólt:
Ettől még mind a ketten csontrészegek maradtok.
Annál jobb - vágott vissza az Egerész, szédült mosollyal az arcán. - Az ital
lassítja ugyan a férfiak kardforgatáshoz használt karját, s gyakran az ütések
erejét is lecsök-kenti, de elméjét tüzessé teszi és lángra-gyújtja a képzeletet.
Nekünk pedig ezekre lesz szükségünk ma éjjel. Különben is - tette hozzá sebesen,
mert látta, hogy Ivrian ellen-érvekkel készül előhozakodni -, az ittas fér-fiak
a legelővigyázatosabbak. Soha nem lát-tad még, hogy a legelázottab fickók is
kihúz-
zák magukat, és méltóságteljesen, könnyed léptekkel sétálnak, ha meglátnak egy
őrt?
Persze, és pont akkor esnek pofára, ami-kor elmennek mellette t szúrt oda Vlana.
Ugyan! - ellenkezett az Egerész. Fel-szegte fejét, és büszke léptekkel megindult
a lány felé a köztük húzódó, képzeletbeli egyenes vonalon. Nyomban megbotlott a
sa-ját lábában, előrelendült, ám sikerült a zuha-nást egy pompás szaltóvá
alakítania, amiből finoman és egyenes háttal landolt a lányok orra előtt,
miközben térde pont annyira haj-lott meg, hogy felfogja a leérkezés lendüle-tét.
A padló alig nyekergett a képtelen mu-tatvány után.
Látjátok? - kérdezte a fiú, miközben ki-egyenesedett. Ám váratlanul hátradőlt.
Csaknem átesett a párnán, amire köpenyét és kardját rakta, de egy hirtelen,
tekervényes testmozdulattal sikerült elkerülnie a felbu-kást. Vigyorogva sebesen
öltözködni kez-dett.
Fafhrd, kihasználva a pillanatot, gyorsan és csendben azon igyekezett, hogy
megtölt-se kiürült korsóikat, de olyan pillantást ka-pott Vlanától, hogy azon
nyomban letett eb-béli szándékáról, s megadó vállrándítással lépett el az
italokat tartó asztaltól, miközben grimaszolva bólintott kedvese felé.
Az Egerész vállára vetette a zsákot, és ki-nyitotta az ajtót. Társa futó
intéssel búcsú-zott a lányoktól, majd kilépett a parányi tor-nácra. Az éjjeli
köd annyira besűrűsödött,
hogy szinte teljesen elrejtette alakját a töb-biek szeme elől. Az Egerész
gyengéden inte-getett Ivrian felé, s halkan így szolt:
Légy jó, Egérke! - Azután követte a bar-bárt.
A jó szerencse kísérjen utatokon - szólt utánuk szívből jövő hangon Vlana.
Vigyázz, Egér! - suttogta Ivrian.
Az Egerész, akinek alakja eltörpült a fel-magasodó Fafhrd mellett, csendesen
behúz-ta maga után az ajtót.
A lányok, miután önkéntelen mozdulattal átkarolták egymást, most vártak, hogy
fel-hangozzék a lépcső elkerülhetetlen nyeker-gése és recsegése, de az egyre
váratott ma-gára. A szobába beszivárgott éjjeli köd las-san szétoszlott, s még
mindig töretlen csend honolt.
- Vajon mit csinálnak ott kint? - suttogta
Ivrian. - Az útirányt tervezik?
Vlana a homlokát ráncolta, megrázta a fe-jét, azután kiszabadította magát Ivrian
öle-léséből, és lábujjhegyen odament az ajtó-hoz. Kinyitotta, óvatosan lement
néhány lépcsőfokot, melyek bánatosan nyikorogtak, azután visszajött a szobába,
és bezárta maga mögött az ajtót.
- Elmentek - mondta csodálkozó, tágra-
nyílt szemekkel, és tehetetlenül széttárta ke-
zeit.
- Félek - kiáltotta Ivrian és felugrott, hogy a szobán átszaladva odabújjon a
magasabb lányhoz.
Vlana szorosan megölelte, azután kisza-badította az egyik karját, és helyére
tolta a három erős reteszt az ajtón.
A Csont közbe érve az Egerész összete-kerte és visszarakta a zsákba a csomós
köte-let, melynek segítségével leereszkedtek a lámpaszögről.
Mi lenne, ha benéznénk az Ezüst Angol-nába? - javasolta.
Úgy érted, hogy csak úgy teszünk, mint-ha elmentünk volna a Tolvajok Házába? -
kérdezte Fafhrd színlelt felháborodással hangjában.
Na, nem - tiltakozott az Egerész -, csak éppen elhagytad az abrakodat az
emeleten, s nekem sem jutott semmi.
Az "abrak" szóra lenézett egérbőr csiz-májára, s kissé leggugolva galoppozni
kez-dett egyhelyben. Csizmatalpai aprókat puf-fantak a macskaköveken. Karjával
rángatta a képzeletbeli gyeplőt, biztatta a lovakat, az-tán egyszerre élesen
hátradőlt, és felkiáltott: Hőő te!, és megállította az állatot. A barbár arcán
ravaszkás mosoly suhant át, ahogy le-bernyege mélyéről két teli palackot vett
elő.
- Tenyerembe rejtem, midőn lerakám a
korsókat - mondta. - Sokat lát az asszony, de
nem mindent.
- Meggondolt és előrelátó fickó vagy,
azonkívül, hogy ismersz egy pár vívófogást
- szólt az Egerész bámulattal - Büszke va-
gyok rá, hogy bajtársamnak szólíthatlak.
Mindketten kihúzták a dugót palackjuk-ból, s nagyot húztak az italból. Azután az
Egerész javaslatára nyugatnak indultak el, s csak alig észlelhetően támolyogtak.
Még az Olcsó utca előtt befordultak északnak, egy még szűkebb és zajosabb
sikátorba.
- Pestis udvar - közölte az Egerész, s társa
bólintott.
Többszöri kileskelés után sebesen áttán-torogtak a széles és üres Mesterségek
utcá-ján, a túloldalon folytatódó Pestis udvarba. Különös módon, mintha
világosodott volna. Ha felnéztek, csillagokat láttak az égen, de nem érkezett
semmiféle szellő északról. A levegő egyhelyben állt, halott volt.
Mivel borgőzös elméjüket teljesen lefog-lalta az előttük álló feladat és a
legegysze-rűbb mozdulatok végrehajtása, nem néztek hátra. Mögöttük az éjjeli köd
sűrűbb volt, mint eddig bármikor. Ha körözött volna ép-pen akkor felettük egy
keselyű a magasban, az láthatta volna, hogyan gyűlik oda a köd az összes
lankhmari területekről: északról, ke-letről, délről, nyugatról. A Belső-tenger
és a Nagy Sós Mocsár felől; a barázdált gabona-táblákról és a Hlal folyó
partjairól. Sebesen mozgó, éjfekete patakokban és folyókban hömpölygött a pára,
Lankhmar hol feltor-nyosuló, hol apadó, örvénylő, visszataszító
lényege, mely egyre dőlt a város kovácsmű-helyeiből, melegítőiből, máglyáiból,
égő csontrakásaibői, a konyhákból és a lakószo-bákból, a kohókból és
öntőformákból, a pá-linka- és sörfőzdékből, a szemét és hulladék-égetők
megszámlálhatatlan sokaságából, ve-rejtékes homlokú alkimisták és varázslók
műhelyeiből, krematőriumokból, a szénége-tők rakásaiból, s még ezer meg ezer más
helyről. Szándékosnak tetsző egyöntetűség-gel az Ezüst Angolna körül
csoportosult az egész, oda igyekezett a Csont közbe, vagy talán kifejezetten a
düledező házhoz, ami a falat támasztotta, s a padlás kivételével már régóta
lakatlan volt. Körkörösen ritkult a köd a távolsággal arányosan, a peremén
ki-sebb örvények és foszlányok szakadtak le belőle, melyek odatapadtak a házak
sarkai-hoz és a durván faragott kövekhez, akár va-lami fekete pókháló.
Fafhrd és a Szürke Egerész azonban csak az orruk alatt motyogtak néhány
meglepe-tésre utaló szót a csillagok megjelenése al-kalmából. Homályosan
átérezték ugyan, hogy a köd ritkulása egyben útjuk kockáza-tát is megnöveli,
mégis, átkelve a Gondolko-dók utcáján - melyre a moralisták Ateista su-gárútként
hivatkoznak -, folytatták útjukat a Pestis udvaron, egészen az elágazásig.
Az Egerész bal felé tért ki, észak-nyugati irányba.
-Halál köz.
Fafhrd bólintott.
Két kanyar hátrahagyása után felbukkant előttük az Olcsó utca, mintegy harminc
lé-pés távolságban. Az Egerész azonnal meg-állt, s karját könnyedén a barbár
mellkasá-hoz emelve Őt is megállásra kényszerít ette.
Az Olcsó utca túloldalán tisztán láthatták a széles, alacsony, nyitott kaput,
melyet két mocskos kőoszlop keretezett. Két, az évszá-zadok során kikoptatott
lépcső vezetett fel a küszöbhöz. Odabentről rőtszínű fény szűrő-dött ki a
kövezetre. Nem láttak be nagyon mélyre az épületbe, mert a Halál köz ferde
szögben állt a bejárathoz képest. Addig amíg elláttak azonban, semmiféle őr,
vagy ajtónálló nem volt, még egy árva, láncrafű-zött házőrző kutya sem. Egy
lélek sem volt a láthatáron, s ezt baljós jelnek érezték.
Hogy megyünk be ebbe az átkozott épü-letbe? - kérdezte Fafhrd rekedt
suttogással. - Nézzünk el a Gyilkosság közbe, hátha van ott egy felfeszíthető
hátsó ablak? Azt tu-dom, hogy van a zsákban feszítőrúd. Vagy próbáljuk meg a
tetőt? Azt már tudom, hogy te kedveled a tetőket. Oktass ki erre a művé-szetre.
A fákat, hegyeket, a jeget, a havat és a csupasz sziklákat már ismerem. Látod
itt ezt a falat? - Az északi hátrálni kezdett, és nekifutásból fel akart rá
kapaszkodni.
Nyugalom, Fafhrd - szólt rá az Egerész, anélkül, hogy kezét leeresztette volna.
- A tetőt egyelőre tartalékoljuk. A falakat ha-sonlóképpen. Azt pedig elhiszem,
hogy mes-terien mászol. Ami pedig azt illeti, hogy mi-
ként megyünk be, hát egyszerűen besétálunk az ajtón. - Összeráncolta homlokát. -
Ponto-sabban, sántikálunk és kopogunk. Na, gyere, felkészítem magunkat.
Mialatt elvonszolta a kétkedőn grimaszo-ló barbárt, vissza a Halál közön addig a
pon-tig, ahonnan már nem lehetett látni az Olcsó utcát, elmagyarázta mit akar.
Koldusnak fogjuk kiadni magunkat. Azok is céhbe tömörülnek, és a Tolvajok Cé-he
alá tartoznak. Nekik is ez a főhadiszállá-suk, vagy legalábbis ide jönnek, hogy
jelen-tést tegyenek a Koldusmesternek. Uj tagok leszünk, akik még nappal mentek
ki, így sem az éjjeli Koldusmesternek, sem az éjjeliő-röknek nem kötelességük
ismerni minket.
De mi nem látszunk koldusnak - tiltako-zott Fafhrd. - A koldusok tele vannak
feké-lyekkel, és a végtagjaik vagy hiányoznak, vagy teljesen ki vannak
facsarodva.
Na, erre fogunk itt most előkészülni -mondta az Egerész nevetve, és előhúzta
Bőr-nyúzót. Oda sem figyelve a másik gyanakvó pillantására, s óvatos
hátralépésére, az Ege-rész egy pár pillanatig úgy nézte a karcsú pengét, mint
aki nem tud vele mihez kezde-ni. Azután örömteli bólintással lecsatolta
ol-daláról Bőrnyúzó egérbőrrel bevont hüve-lyét, visszadugta belé a kardot, és
sebesen betekerte az egészet egy hosszú és széles sebkötöző szalaggal, melyet a
zsákból bá-nyászott elő.
Tessék - biccentett, miközben megcso-mózta a szalag végét. - Ez lesz a tapogató
botom.
Az mi? - kérdezte Fafhrd. - És főleg, mi-nek?
Mert én leszek a vak, azért. - Előrecso-szogott egy kissé, mialatt a betekert
kard vé-gével kopogtatta a macskaköveket. Vigyá-zott, hogy a markolatot mindig
elrejtse a ka-bátujjában, s a keresztvasnál fogta a fegy-vert. Másik kezével a
levegőt tapogatta.
Na, hiteles volt? - kérdezte barátjától, visszafordulva. - Szerintem tökéletes.
Olyan vaknak látszom mint a denevér, nem? Na, ne félj, a kendő, amit a szememre
kötök, csak vékony gyolcs, tökéletesen látok rajta ke-resztül. Különben sem kell
senkit meggyőz-nöm a Tolvajok Házában, hogy vak vagyok. A legtöbben úgyis csak
tettetik, mint azt bi-zonyára jól tudod. Na, és veled mit tegyünk? Nem lehetsz
te is vak, ez túl egyszerű, eset-leg gyanút fognak. - Kihúzta a dugót a nála
lévő flaskából, hogy némi ötletet merítsen. Fafhrd hasonlóképpen cselekedett,
mint az egy hű bajtárshoz illik.
Az Egerész nagyot csettintett, és így szólt:
- Megvan! Fafhrd, állj a jobb lábadra, és
hajtsd fel a balt, ameddig csak bírod, a com-
bod mögé. Várj! Ne ess rám! Hátra! Fogd a
vállamat! így jó! Magasabbra azt a bal lábat!
A te kardodat is betekerjük, mint az enyé-
met, abból mankó lesz, úgyis vastagabb,
pont jó lesz. Ahogy ugrálsz, a másik kezed-del majd megtámaszkodsz a vállamon.
Szép pár leszünk, a béna vezeti a vakot. Mindig nagy siker, könnyen ejtenek
értünk egy pár könnycseppet. Magasabbra azt a bal lábat. Nem, ez így nem jö, meg
kell kötöznöm. De először vedd le a kardodat.
Az Egerész hamarosan ugyanolyan álla-potba hozta Szürkepálcát, mint Bőrnyúzdt,
és egészen kemény, durva csomókkal kötöz-te oda Fafhrd bal bokáját a combjához,
bár annak borral érzéstelenített idegei ezt alig érzékelték. Mialatt társa
dolgozott, az észa-ki megtámaszkodott acélvázas mankóján, nagyokat kortyolt a
korsóból, és mélyen gon-dolataiba merült. Amióta Vlanával társult, izgatta a
színház. Lakhelyük, a színészott-hon atmoszférája tovább növelte benne az
érdeklődést, így most kifejezetten örült, hogy végre valóban eljátszhat
valamiféle szerepet. Az Egerész terve brilliánsnak tűnt, azonban voltak hibái.
Megpróbálta szavakba önteni ezeket.
Ide figyelj, Egerész! - kezdte - Nem tu-dom, örülök-e neki, hogy bekötözöd a
kard-jainkat, így nem tudjuk vészhelyzetben ki-húzni őket!
Majd ütünk velük - vetette oda barátja a foga között, és nagyot szisszent, amint
erő-sen meghúzta az utolsó csomót. - A késeink amúgy is a kezünk ügyében vannak.
Ja, igen, fordítsd meg az övedet, hogy a tok a hátad mögött legyen, úgy nem
veszik észre. Én is
ezt teszem Macskakörömmel. Koldusok nem hordanak fegyvert, legalábbis nem
tartják szem előtt. Vigyáznunk kell a részletekre, hogy megőrizhessük drámai
hitelességün-ket. Hagyd abba az ivást, elég volt. Nekem is már csak egy pár
kortyra van szükségem, hogy elérjem a megfelelő szintet.
Meg, nem tudom, szeretnék-e bebicegni a hasfelmetszők közé. Gyorsan ugrálok, de
szaladni azért gyorsabban tudok. Gondolod, hogy okos dolog ez? - firtatta tovább
a bar-bár a részegek rendíthetetlenségével.
Egy pillanat alatt el tudod vágni a köte-let - sziszegte a másik, egy kicsit
türelmetle-nül és dühösen. - A legkisebb áldozatot sem akarod meghozni a
művészet oltárán?
Na jó, legyen! - bólintott Fafhrd, miköz-ben kiitta és elhajította a korsót. -
Persze, hogy megteszem.
Túl tiszta a bőröd - közölte az Egerész, kutató pillantásokkal vizsgálva társát.
Hal-ványszürke zsírfestékkel kenegette Fafhrd arcát és kezeit, azután ráncokat
rajzolt söté-tebbel. - A ruhád is túl rendes - tette hozzá. Felszedett egy marék
koszt a kövek közül, és bekente vele az északi köpenyét, azután megpróbálta
eltépni, de az anyag ellenállt. Megvonta a vállát, és az üres zsákot
begyö-möszölte az öve alá.
A tied is - mondta Fafhrd, és jobb lábán állva lehajolt. Felragadott egy csomó
sarat, amely szagából ítélve trágyát is tartalma-zott. Nagy műgonddal összekente
az Ege-
rész köpenyét, sőt, szürke selyemzekéjére is juttatott belőle.
Társa megérezte a szagot, és káromkodni kezdett.
A hitelesség - emlékeztette az északi. -Jobb, ha bűzlünk. A koldusok általában
bü-dösek, azért fizetnek a népek, hogy megsza-baduljanak tőlük. A Tolvajok
Házában pedig senki sem akar majd közelről megvizsgálni. Na gyere, menjünk, amíg
jó kedvünkben va-gyunk. - Ezzel megragadta barátját a vállá-nál fogva, és nagy
lendületekkel az Olcsó ut-ca irányába kezdte lökni magát. Mankóját a kövek közti
hasadékokba helyezve hatalma-sakat ugrott.
Lassabban, te hülye! - szólt rá halkan az Egerész, mialatt korcsolyázóhoz illő
gyorsa-sággal csoszogott előre, hogy tartsa az ira-mot, és úgy csapkodta a
kövezetet botjával, mint egy őrült. - A nyomorékok általában le vannak
gyengülve, ezért keltenek szánal-mat.
Fafhrd bölcsen bólintott, és lassított. Is-mét felbukkant a baljóslatú, üres
kapu. Az Egerész egészen hátrahajolt, hogy az utolsó cseppeket is kiihassa a
korsóból. Egy ideig mohón nyeldekelt, azután félrement az ital, és a fiú köhögni
kezdett. A barbár kikapta kezéből a flaskát, megitta a maradékot, az-után
hátradobta a válla felett. A korsó csö-römpölve tört össze a kövezeten.
Szerepükre koncentrálva fordultak rá az Olcsó utcára, és szinte azonnal
megálltak, hogy elengedje-
nek maguk előtt egy gazdagon öltözött férfit és asszonyt. A férfi ruhájának
pompája visszafogottságot tükrözött. Túl volt már az ötvenen, és hízásra
hajlott, bár vonásai ke-mények maradtak. Valószínűleg kalmár le-hetett, aki
pénzt fektetett a Tolvajok Céhébe - ha mást nem, hát védelemi pénzt -, ha ilyen
órában el mert sétálni a Ház előtt.
Az asszony ruhája már korántsem volt annyira fényűző, bár kopott sem. A nő szép
volt és fiatal. Bizonyára kurtizán, aki érti a szakmáját.
A férfi oldalra lépett, hogy kikerülje a ko-szos és hangoskodó párt, még az
arcát is el-fordította. A lány azonban az Egerész felé, fordult és szemében úgy
növekedett a rész-vét lángja, mint a melegházi pálma.
Szegény fiú, hiszen vak! - kiáltotta. - Ad-junk neki valamit, szerelmem!
Ne menj a közelébe azoknak a büdösek-nek, Misra. Gyere! - mondta a férfi, s
utolsó szavai letompultak, mivel befogta az orrát.
A lány nem felelt, ehelyett belenyúlt a férfi hermelinprémmel bélelt kabátjának
zsebébe, és gyorsan az Egerész kezébe nyo-mott egy pénzdarabot. Rázárta a fiú
ujjait, azután két keze közé szorította az arcát, s édes csókot nyomott az
ajkára, mielőtt en-gedte magát elvonszolni.
- Jól vigyázz a kis fickóra, öregem! - szólt
vissza Fafhrdnak, mialatt kísérője szemre-
hányásokat mormolt a fülébe, melyekből
csak a "perverz kurva" szavakat lehetett ki-venni.
Az Egerész egy ideig bámulta a pénzda-rabot a tenyerében, azután hosszan követte
tekintetével támogatóját. Hangjában szé-dült csodálkozás érződött, ahogy
társához fordult.
Idenézz! Arany! Egy aranypénz, és egy gyönyörű nő részvéte. Nem gondolod, hogy
el kéne vetnünk kimunkálatlan tervünket, és inkább áttérni a koldusmesterségre?
Lehet, hogy én inkább pederaszta leszek - morogta Fafhrd élesen. Zavarta az
öregfiű megszólítás. - Előre bátran!
Felhágtak a kopott lépcsőkön és átmentek a bejáraton, miközben végigvizslatták a
kü-lönlegesen vastag falakat. Hosszú, egyenes, magas folyosó húzódott előttük,
mely lép-csőben végződött. Itt-ott ajtók nyíltak a fa-lon, rajtuk keresztül fény
vetődött a folyosó-ra, amit egyébként falikarokba helyezett, lo-bogó fáklyák
fénye világított meg. Sehol nem láttak egy lelket sem.
Alig hagyták maguk mögött az ajtót, ami-kor hideg fém érintését érezték
nyakukon. Tarkójukhoz egy-egy kard szegeződött. Fentről kórusban szólt le két
hang:
-Állj!
Bár vérük forrt az elfogyasztott bortól, mindkettejüknek volt annyi esze, hogy
moz-dulatlanná dermedjenek. Óvatosan kémlel-tek felfelé.
Két keskeny, forradásos és kivételesen csúnya arcot láttak kihajolni az ajtó
feletti mélyedésből. Hajukat rikító kendővel kötöz-ték varkocsba a fickók.
Jelenlétük megma-gyarázta a bejárat alacsonyságát. Két haj-lott, izmos kar
tartotta a kardokat, melyek hegye még mindig a jövevények tarkója kö-rül
táncolt.
- A déli kolduscsoporttal mentetek ki, mi?
mondta az egyik őr, mint aki a vesékbe lát.
Na, remélem sokat hoztok, különben nehe-zen fogjátok kimagyarázni a kései
visszaté-rést. Az éjjeli Koldusmester egészségügyi látogatásra ment a Kurvák
utcájába. Krovas-nál tegyetek jelentést, fent. Istenek, de bü-dösek vagytok!
Jobb, ha megmosakodtok, különben Krovas forró gőzben fog megfür-detni. Na mars!
Az Egerész és Fafhrd legélethűbb telje-sítményüket nyújtva ugráltak és
csoszogtak előre a folyosón. Az egyik őr még utánuk szólt a mélyedésből:
Csak lazán, fiúk! Most már nem kell elő-adnotok magatokat!
Gyakorlat teszi a mestert - szólt vissza az Egerész remegő hangon. Fafhrd
figyel-meztetőn mélyesztette ujjait a vállába, hogy ne szemtelenkedjen.
Valamivel termé-szetesebben kezdtek mozogni, már ameny-nyire ezt a barbár
megkötött lába engedte.
Istenem, de könnyű az életük ezeknek a céh-koldusoknak - mondta a másik őr a
ba-rátjának. - Semmi fegyelem, alig kell érteni-
ük valamihez. Koldusmester, piha! Mester a seggem! Egy gyereket sem lehetne
átverni azzal a jelmezzel.
- Az biztos, hogy nem mindet - vélte a tár-sa. - De jóságos apjuk meg anyjuk
elejtenek egy-egy könnycseppet, aztán vagy adnak pénzt, vagy beléjük rúgnak. A
felnőtt népek megvakulnak, belévesznek munkájukba és álmaikba, hacsak nincs
valami olyan mester-ségük, mint a tolvajlás, ami vigyáz rá, hogy el ne veszítsék
a valóságérzéküket.
A két barát ellenállt a kísértésnek, hogy fontolóra vegyék ezt a lényeglátó
filozófiát, ehelyett örültek neki, hogy nem fogja kihall-gatni őket valami
ravasz Koldusmester. Fafhrd arra gondolt, hogy Kos, a Végzet Is-tene talán
egyenesen Krovashoz fogja ve-zetni, és talán mégis fejvagdosás lesz az éj-szaka
során. Halkan folytatták útjukat az Egerésszel. Hamarosan hangok jutottak el a
fülükig, leginkább kurta, elvágott parancs-szavak.
Elmentek néhány ajtó mellett, melyek kö-zül nem is egynél kedvük támadt volna
meg-állni, hogy megfigyeljék mi történik oda-bent, de csak lassítani mertek,
megtorpanni nem. Szerencsére az ajtók többsége igen széles volt, így módjukban
állt alaposabban szemügyre venni a mögöttük lejátszódó ese-ményeket.
Sok érdekeset láttak. Az egyik szobában fiatal gyerekeket képeztek ki
tolvajlásra, il-letve zsebmetszésre. Az volt a feladatuk,
hogy hátulról óvatosan megközelítsék a ta-nárt, s ha a legkisebb neszt csapták
meztelen talpukkal, netán az oktató megérezte, amint a kis kéz a zsebébe nyúl,
vagy ami még rosszabb, a gyakorlatra szánt ólompénz le-esett, alaposan elverte
őket. Másokat csopor-tos taktikára oktattak: lökdösődéssel kezdő-dött, eközben
valaki hátulról kilopta, amit akart, azután az elemelt tárgyat kézrő kézre adták
az ifjú tolvajok.
Egy másik szobában - melyből nehéz, fé-mes, olajos kigőzölgés áradt - idősebb
tol-va jdiákok végezték munkájukat: lakatokat tanultak feltörni. Az egyik
csoportnak egy piszkos kezű, fehérszakállas alak magyará-zott, aki darabonként
szedett szét egy igen nehéz és bonyolult lakatot. Mások éppen vizsgáztak, hogy
milyen gyorsan, ügyesen és nesztelenül tudnak dolgozni. Féltucat gyakorló-ajtót
állítottak fel egymás mellé, s egy homokórát tartó felügyelő figyelte ár-gus
szemekkel a diákokat, akik vékony huza-lokkal piszkálták a zárakat.
A harmadik helyiségben tolvajok ettek hosszú asztaloknál. A szagok még a
teljesen beszívott párra is ínycsiklandóan hatottak. A céh jól bánt tagjaival.
Egy negyedik teremben számos matrac hevert a földön, s a vetődést, kitérést,
csele-zést, elesést, félreugrást, meg egyéb, az ül-dözőket megzavaró
mozdulatokat gyakorol-tak. Ezek a diákok is idősebbek voltak. Vala-ki
őrmesterhez illő hangon üvöltözött:
Nem, nem, nem! Ezzel még nyomorék nagyanyádat sem tudnád kicselezni! Aszondtam
lebukni, nem begörbedni, Aarth szerelmére! Na most...
Grif kenőcsöt hassznált! - jelentette egy oktató.
Kenőcsöt, mi? Gfíf, a sor elejére! - ordí-totta a hang, mialatt Fafhrd és az
Egerész bánkódva eltűntek az ajtó túlsó felén. Rájöt-tek, hogy itt sokat lehetne
tanulni, még olyan trükköket is, melyek akár ezen az éjszakán is jól jönnének. -
Mindenki ide figyel! - üvöl-tötte a hang. Az ál-koldusok még sokáig hal-lották,
amit mondott. - Én nem bánom, ha va-laki egy éjszakai munkán kenőcsöt használ,
de nappal fénylik, és világgá kürtöli hordo-zójának mesterségét. Newhonban a
kenőcs a tolvaj cégére. De, ha ez nem is volna így, ak-kor is túlságos
önbizalmat ad a tolvajnak. A végén annyira rászokik, hogy egyszer felejti el
feltenni, és vége. Arról nem is beszélve, hogy a szaga is árulkodó. Itt mindig
száraz bőrrel dolgozunk, a verejtéktől eltekintve. Azt hiszem, ezt mindenkinek
elmondtuk, amikor a leckéket elkezdtük. Hajolj le, Grif! Bokát fogj! Térdet
egyenesen!
Puffanások és fájdalomkiáltások hallat-szottak, de már messziről, mivel az
Egerész és Fafhrd addigra már félúton jártak a lép-csőn. Az északi nehézkesen
vette a fokokat, egyik kezével kardjára, másikkal a görbe korlátra támaszkodva.
A második emelet beosztása megegyezel az elsőével, de ez legalább olyan fényűz
volt, mint amilyen kopár amaz. A hosszú fo lyosón felváltva lámpák és díszes
füstölői lógtak a mennyezetről, egyenletes, halovám fényt és fűszeres illatot
árasztva. A falaka kárpit borította, a padlón vastag szőnyeg f u tott végig. Nem
járt rajta senki, tökéleteí csend honolt mindenütt. A behatolók gyón pillantást
váltottak egymással, azután bát-ran nekivágtak.
Az első ajtó tárva nyitva állt, mögötte senki sem volt a teremben. Tele volt
ruhák-kal, szegényessel és gazdaggal egyaránt, pa-rókaállványokkal, hosszú,
álszakállakkal megrakott polcokkal, maszkolóanyagoktól roskadozó tükrös
asztalokkal, melyek előtt támla nélküli székek sorakoztak. Szemmel láthatóan ez
volt a maszkszoba.
Miután az Egerész fülelt egy keveset és körülnézett, hirtelen beszaladt a
szobába, felkapott egy nagy zöld üvegcsét a legköze-lebbi asztalról, majd
kinyitotta és belesza-golt. Édeskés gardénia illat szállt fel belőle, melybe
borpálinka szaga is vegyült. A fiú magára és társára is locsolt egy keveset a
ké-tes illatú parfümből.
- A szar ellen - magyarázta egy orvos nagyképűségével, mialatt visszazárta az
üveget. - Nem szeretném, ha Krovas megpá-rolna. Nem, nem, nem!
Két alak jelent meg a folyosó másik vé-gen. Feléjük tartottak. Az Egerész
köpenye
alá rejtette az üveget, azután folytatták az útjukat Fafhrdal. Ha megfordulnak,
az gya-nús lenne - merült fel mindkettejükben a ré-szeg gondolat.
A következő három bejáratot súlyos ajtók zárták el. Ahogy közeledtek az
ötödikhez, a két szembejövő, egymásba karoló, hosszú léptekkel közeledő alak
egyre kivehetőbbé vált. Sokkal gyorsabban jártak, mint az ál-koldusok, hiszen
nem akadályozta őket sem-mi. Ruházatuk nemesemberre, ábrázatuk vi-szont tolvajra
vallott. Fafhrd és az Egerész láttán homlokukat ráncolták, részben
felhá-borodásukban, részben gyanakvón.
Ebben a pillanatban valamelyik teremből különös kántálás hangzott fel. Gyors és
per-gő, ahogyan a papok beszélnek a szertartá-sokon, vagy némely varázslók
bűvige mor-molásakor.
A két díszes öltözetű tolvaj lassított a he-tedik ajtónál. Benéztek. Azután ott
is marad-tak. Nyakukat nyújtogatták, szemük tágra-nyílt. Láthatóan elsápadtak.
Azután egy-szerre sietve továbbáltak, s úgy hagyták el az Egerészt és a barbárt,
mintha holmi búto-rok lettek volna. A kántálás ütemzavar nél-kül folytatódott.
Az ötödik ajtó is zárva volt, ám a hatodik nyitva állt. Az Egerész fél szemmel
bekém-lelt, arcát az ajtófélfához szorítva. Azután előrelépett, és megbabonázott
arckifejezés-sel bámulta a látványt, még a gyolcsot is fel-
tolta a feje tetejére, hogy jobban lássson. Fafhrd csatlakozott hozzá.
Hatalmas szobát láttak, melyben - leg-alábbis úgy tűnt, - nem volt egy élő lélek
sem, de telis-tele volt érdekes dolgokkal. A szemközti falra például Lankhmar
Város térképét festették, valamint közvetlen kör-nyékéét. Úgy tűnt, az összes
utca és épület rajta van, a legszűkebb terecskétől a legko-szosabb odúig. Friss
javítások látszottak itt-ott, ahol letöröltek vagy átrajzoltak valamit, másutt
színes, titokzatos hieroglifákkal írott szöveg.
A padló márványból készült, a mennyezet olyan kék volt, akár a lapis lazuli. A
falakon körös-körül rengeteg karika és kampó ló-gott. Az egyik falat mindenféle
tolvajszer-számokkal aggatták tele. Volt ott óriási fe-szítővastól kezdve - ami
úgy nézett ki, mint-ha ki lehetne vele forgatni a világegyetemet a sarkaiból, de
a Nagyúr széfjének ajtaját mindenképp - az egészen kicsiig - mely akár egy
tündérkirálynő varázspálcájának is beil-lett volna - minden. Ez utóbbit mintha
arra tervezték volna, hogy távolról lehessen vele lehalászni egy hölgy
karcsúlábú, elefánt-csont borítású öltözőasztaláról értékesebb tárgyakat.
A másik falon mindenféle csinos, aranyló fényű, ékszerektől csillogó csecsebecse
díszlett, melyeket nyilván különlegességük miatt őriztek itt, emlékképpen a
különféle rablások zsákmányából. Vékony női arany-
maszktól kezdve, melynek légiességénéi csak hihetetlenül finom körvonalai voltak
szebbek (bár ezernyi apró rubin jelezte, hogy akit ábrázol, bárányhimlőben
szenve-dett), egészen a késig, melynek pengéje egy-másra rakott gyémántokból
állt, s borotvaé-lesnek tetszett, itt is volt látnivaló.
A teremben asztalok álltak szétszórtan, legtöbbjükön lakóházak és más épületek
mo-delljei sorakoztak, kidolgozva egészen a leg-utolsó részletig. Ott voltak a
szellőzőnyílá-sok, a tető ereszcsatornái, a földszinti vízel-vezető nyílások,
érdes és sima falak egyen-ként megmintázva. Több épületet kereszt-metszetben
mintáztak meg, s így látszott a különféle helyiségek, szekrények, ajtók,
páncélszobák, folyosók, titkos átjárók, ké-mények és szellőzőutak pontos
elhelyezke-dése, valamennyi részletükkel egyetemben.
A terem közepén üres, kerek asztal állt, melynek lapját elefántcsontból és
ébenfa-négyzetekből rakták össze. Körülötte hét egyenes hátú, de alaposan
kipárnázott szék helyezkedett el, melyek közül a legmaga-sabb - szemben a
térképpel és háttal az ál-koldusoknak - szélesebb karfákkal bírt, mint a többi.
Ez volt a főnöki szék, valószínűleg Krovasé.
Az Egerész beljebb osont, mint aki nem tud ellenállni a csábításnak, de Fafhrd
bal keze úgy csapott le a vállára, akár egy Min-gol páncélkesztyű, és
ellenállhatatlan erővel húzta vissza.
Helytelenítése jeléül homlokát ráncolva, az északi egy mozdulattal a helyére
tolta a fekete kötést barátja szemén, és mankót szo-rító kezével előremutatott.
Azután ugrálni kezdett a jelzett irányba, gondosan kiszámí-tott, nesztelen
szökkenésekkel. Társa csaló-dottan megvonta a vállát, és követte.
Alig fordultak el az ajtóból, még el sem tűntek szem elől, amikor a magas szék
tám-lája mögül kígyómód felbukkant egy gondo-zott fekete szakállat viselő,
rövidre nyírt ha-jú fej, és hosszan bámult utánuk mélyen ülő, csillogó
szemekkel. A fejet csakhamar egy kar követte, halovány ujj emelkedett az
ob-szidián ajkak elé, hogy csendet parancsol-jon, azután intett a sötét-tunikás
férfiaknak, akik eddig kétoldalt, egy-egy párt alkotva la-pultak az ajtó
mellett, háttal a folyosónak. Mind a négyen görbe kést szorongattak egyik
kezükben, súlyos bárdot a másikban.
Fafhrd félúton járt a hetedik ajtótól.ahon-nan a monoton, baljóslatú kántálás
hallat-szott, amikor egyszerre holtsápadt arcú, kar-csú fiatalember rohant ki a
folyosóra. Vé-kony kezeit szájához szorította, mintha há-nyinger környékezné,
vagy sikítást akarna visszafojtani. Szemei a rettegéstől tágra-nyíltak. Egy
seprűt szorongatott a hóna alatt, ettől olyan jellege lett, mintha repülni
készülne. Elrohant Fafhrd és az Egerész mellett, tova a folyosón. Rohanó léptei
tom-pán puffantak a súlyos szőnyegeken, és éles
visszhangot vetettek, amikor a lépcsőn szá-guldott lefelé. Azután elhaltak.
Az északi hátranézett társára, grimaszolt, vállat vont, azután leguggolt, majd
térdre ereszkedett. Arcát előretolta az ajtófélfa elé. Várt egy darabig, majd
anélkül, hogy testhelyzetén változtatott volna, intett az Egerésznek, hogy
jöhet. A szürkecsuklyás a barbár felett kukkantott be.
Az térképszobánál valamivel kisebb ter-met láttak, a szokásos sárga helyett
kékesfe-hér fényt sugárzó lámpák világították meg, melyek a mennyezet közepén
lógtak. A pad-ló itt is márvány volt, sötét, de változatos színekkel és
bonyolult mintázatokkal. A sö-tét falakon asztrológiai és asztromantikus
táblázatok függtek, valamint varázseszkö-zök. A polcokon titkosírással megjelölt
por-celán edények és más üvegcsék sorjáztak, némelyikük színültig telt színes
folyadék-kal, de sok volt köztük az üres. A falak tövé-ben törött, szemétnek
nyilvánított holmik hevertek egyenetlen halmokban, mintha egyszer elseperték
volna őket az útból, aztán megfeledkeztek volna róluk. Itt-ott nagy
patkánylyukak tátongtak.
A terem közepén, erős megvilágításban hosszú, vastag lapú asztal állt számos,
vas-kos lábán. Az Egerészt egy pillanatra száz-lábúra emlékeztette, azután
eszébe jutott az Ezüst Angolna hosszú pultja, mivel ahhoz hasonlóan ez az asztal
is igen piszkos volt, és kiömlött vegyületek foltjai tarkították, vala-
mint sok mély, fekete égésnyom, melyek savtól és lángoktól egyaránt eredhettek.
Az asztalon lombik fortyogott. A melegí-tő sötétkék lángja forrásban tartotta a
nagy kristályedényben lévő sűrű, sötét folyadé-kot, melyben helyenként gyémántos
fény csillant. A fortyogó, ragadós masszából sö-tétebb árnyalatú gőzcsíkok
szálltak felfelé. A lombik elkeskenyedő szájánál tömörültek, s különös módon
vöröses színűre festették az átlátszó üveget, majd éjfeketén folytatták útjukat
egy vékony csövön keresztül egy jó-kora, gömbformájú kristályedénybe. Itt úgy
tekeregtek és kígyóztak, mint megannyi élő, fekete zsinór, mint egy végtelen,
lesoványo-dott, ébenfekete angolna.
Az asztal végénél magas, púpos ember állt fekete köpenyben és csuklyában, ami
in-kább kiemelte, mintsem eltakarta arcát, melynek legfeltűnőbb jellegzetessége
a hosszú, vastag, hegyes orr volt, s a lebiggye-dő, csaknem áll nélküli száj.
Bőre színe olyasféle szürke volt, mint az agyag. Rövid-szálú, kefeszerű, szürke
szakáll nőtte be a széles arcot.
A kopasz homlok, s a bozontos, szürke szemöldök alól távol ülő szemek szélesen
meredtek nagy figyelemmel egy időbarní-totta pergamenre, melyet a figura
gusztusta-lanul, szürke szőrzettel borított, duzzadt ízületektől formátlan
dongakezeivel ismé-telten fel és letekert. Annyira lekötötte a so-rok olvasása,
melyeket fennhangon mormo-
gott, hogy nem nézett körül, csak időnként vetett egy-egy oldalpillantást a
lombikra.
Az asztal másik végén kicsi, fekete állat kuporgott, apró gombszemeit sebesen
járat-ta ide-oda a lombik és a varázsló között. Amikor megpillantotta, Fafhrd
belemé-lyesztette ujjait az Egerész vállába, aki kis-híján felkiáltott, bár nem
a fájdalomtól. A lény leginkább egy patkányra emlékeztette, de magasabb homloka
és szorosabban ülő szemei voltak, mint amilyet valaha is láttak patkányoknál.
Mellső lábait, melyek kísérte-tiesen hasonlítottak a varázsló dongakezei-re,
szüntelenül egymáshoz dörzsölte, mint aki nagyon örül valaminek.
Az ál-koldusok egyszerre ismerték fel az állatot, mely Slivikint és társát
kísérte az ut-cán, s aztán elmenekült. Mindkettejüknek eszébe jutott, amit
Ivrian mondott a varázs-lőbestiáról, s Vlana megjegyzése, miszerint Krovasről
elképzelhető, hogy boszorkány-mestert alkalmaz.
Rettenetes látvány volt a dongakezű va-rázsló és bestiája, közöttük a kötélszerű
fe-kete gőz, mely úgy tekergett és kanyargott a csövekben, mint valami fekete
köldökzsinór. A két lény közötti hasonlóság, eltérő mérete-ik ellenére is
nyugtalanító következtetésekre vezetett.
A kántálás felgyorsult, a kékesfehér lán-gok fényesebbé váltak és hallhatóan
siste-regtek. A lombikban a folyadék olyan sűrűvé vált, mint a láva, hatalmas
buborékok forrná-
lódtak és pukkantak el a felszínén, s az edényben úgy örvénylett a fekete pára,
akár egy fészekalja megbolydult kígyó. Egyre érezhetőbb lett a láthatatlan
lények jelenlé-te, a természetfeletti erők feszültsége kez-dett
elviselhetetlenné válni. Fafhrd és az Egerész nehezen állták meg, hogy ne
sza-kadjon ki torkukból valami szörnyű kiáltás. Egyre nehezebben lélegeztek, s
attól tartot-tak, hogy szívük dobogása méterekre elhal-latszik.
A kántálás hirtelen elérte a csúcspontot és abbamaradt, mintha valaki nagyot
ütött vona egy dobon, de ujjaival azonnal lecsillapítot-ta volna a rezgést.
Fényes villanás és tompa robbanás kíséretében megszámlálhatatlan hajszálrepedés
jelent meg a lombikon, a kristály tejfehérré és átlátszatlanná vált, de nem tört
össze, s tartalma sem szivárgott ki. Teteje felemelkedett, lebegett egy darabig,
azután visszaesett. A kristályedényben két akasztófahurok formálódott a fekete
gőzcsí-kokból. Hirtelen összehúzódtak, s két nagy, fekete csomó lett belőlük.
A varázsló vigyorgott, és feltekerte a per-gament. Tekintetét az edényről a
bestiára emelte, aki éles hangon makogott, és fel alá ugrált, mintha dührohamot
kapott volna.
- Csend legyen, Slivikin! Most rajtad a sor, hogy szaladj, erőlködj és izzadj -
kiáltotta a varázsló, egyszerre útszéli lankhmari dia-lektusra váltva. Ám most
is olyan peregve és olyan sipító, magas hangon beszélt, hogy
Fafhrd és az Egerész alig tudták követni, Azt azonban nyomban felismerték, hogy
Sli-vikin más, mint akinek hitték. A rablás pilla-natában a kövér tolvaj a
varázslóbestiához kiáltott segítségért, és nem emberi társához.
- Igen, mesterem - nyivákolta Slivikin ha-
sonlóképp nehezen érthető hangon, s ezzel
az Egerész elmélete a beszélő állatokról
megdöntetett. Ugyanabban a sípoló, hízelgő
hangnemben folytatta: - Alázatosan enge-
delmeskedem, Hristomilo!
Most már a varázsló nevét is tudták. Hristomilo pattogó fuvolahangon adta ki
utasításait:
- Indulj, és végezd el kijelölt munkádat!
Gondoskodj róla, hogy elegen legyenek a la-
komán! A testeken ne maradjon hús, mert
nem akarom, hogy nyoma maradjon a va-
rázsködnek és a fulladásnak. Ne feledkezz
meg a zsákmányról! Tudod, mi a küldetésed,
eredj!
Slivikin minden egyes parancsra úgy bó-logatott a fejével, mintha valami
szerkezet mozgatná. Most felsipított:
- Gondoskodom a végrehajtásról! - majd
'öldre vetette magát, sebesen, akár a szürke
illám, és eltűnt az egyik tintasötét patkány-
yukban.
Hristomilo olyanformán dörgölte gusz-istalan dongakezeit, mint az imént a csúf
is lény, és kacarászva felkiáltott:
- Amit Slevyas elvesztett, ím visszanyer-
ni a mágiámmal!
Az ál-koldusok visszahúzódtak az ajtó-ból, részben mivel Hristomilo figyelmét
im-már nem kötötte le sem a lombik, sem a bes-tia, így valószínűnek látszott,
hogy előbb-utóbb észreveszi őket, másrészt pedig visz-szataszítónak találták,
amit láttak és hallot-tak. Slevyas iránt, - akárki is lehet - haszta-lan, de
határozott részvétet éreztek, ugyan-így a patkányszerű - és valószínűleg
patká-nyokkal komázó - varázsló halál-igéinek to-vábbi áldozatai, a szegény
ismeretlenek iránt, akik immár halottak, s akiknek eztán fogják lerágni
csontjaikról a húst.
Fafhrd elszedte a zöld üveget az Egerész-től, és miközben kishíján rosszul lett
a rot-hadt-virág szagtól, tekintélyeset kortyolt belőle. Társa nem tudta rávenni
magát, hogy hasonlóképpen cselekedjen, de az alkoholos kigőzölgés rá is jótékony
hatással volt.
Azután az Egerész meglátott valakit a barbár válla felett. A térképszoba
ajtajában egy gazdagon öltözött férfi állt, oldalán aranymarkolatű, ékkövekkel
kirakott, tokba rejtett tőr függött. Arca a mélyen ülő sze-mek körül telis-tele
volt szétfutó, korai rán-cokkal, melyeket a felelősség a a feszített munka
rajzolt rá. Az arcot gondosan nyírt fekete haj és szakáll keretezte. Mosolyogva
intett nekik, hogy jöjjenek közelebb.
Az ál-koldusok engedelmeskedtek, mi-közben az északi visszaadta a zöld üveget
barátjának, aki bedugaszolta, és jól leplezett bosszankodással bal hóna alá
csapta.
Mindketten kitalálták, hogy aki hívja őket nem más, mint Krovas, a Céh
Nagymestere. Fafhrd ismét csodálattal adózott Kosnak, avagy a Sorsnak, amiért
ily egyenesen céljá-hoz vezetik őt ezen az estén. Az Egerész, aki éberebb és
elővigyázatosabb lett, emlékez-tette magát, hogy a kapuőrök utasítása
értel-mében Krovasnak kell jelentést tenniük, te-hát ködös tervük, ha nem is
maradt meg egé-szen a tervezett mederben, még mindig nem hiúsult meg teljesen.
Mindazonáltal sem az ő ébersége, sem Fafhrd ősi ösztönei nem figyelmeztették
őket, ahogy követték Krovast a térképszobá-ba.
Alig tettek két lépést a teremben, mind-kettejüket vállon ragadta két-két markos
fic-kó, s fenyegetően emelték rájuk bárdjukat.
Helyesebbnek látták ezúttal nem véde-kezni, s így bizonyságát adták az Egerész
meglátásának, miszerint a részeg ember jó-val óvatosabb, mint a józan.
- Minden rendben, Nagymester! - reccsent
az egyik zordképű hangja.
Krovas mefordította a magastámlájú szé-ket, s leült a vendégeivel szemben.
Hideg, kutató pillantásokkal mérte végig őket.
- Hogy kerül két, részeg és büdös Koldus-
céh tag a Nagymester szigorúan tilalmas te-
rületére? - kérdezte csendesen.
Az Egerész megkönnyebbült izzadság-cseppeket érzett gyöngyözni homlokán. A
jelmezek, melyeket oly ravaszul kieszelt,
még nem hagyták őket cserben, a főnököt is megzavarták, bár az láthatóan
felfigyelt Fafhrd hamis bicegésére. Továbbra is vak-nak tetette magát, és remegő
hangon vála-szolt:
- Az Olcsó utcáról ide küldött bennünket
az őr, hogy neked személyesen tegyünk je-
lentést, nagy Krovas. Az éjjeli Koldusmes-
ter szabadságot kapott, hogy eleget tegyen a
szexuális higiénia követelményeinek. Ma es-
te komoly bevételünk volt!
Kotorászni kezdett a pénzestasakban, s miközben - amennyire csak lehetett -
figyel-men kívül hagyta a vállán erősödő szorítást, előszedte az aranypénzt,
amit az érzelgős kurtizántól kapott, majd Krovas felé nyúj-totta remegő
tenyerében.
Kímélj meg tehetségtelen mutatványaid-tól - szólt rá Krovas élesen. - Én nem
vagyok a balekod. Vedd le azt a kendőt a szemedről!
Az Egerész engedelmeskedett, és ismét vigyázzba vágta magát, már amennyire ezt a
szorítás engedte. Annál szélesebben mo-solygott, minél inkább felébredt benne a
bi-zonytalanság. Lehet, hogy mégsem olyan zseniális a terve, mint gondolta?
Krovas ültében előrehajolt, és nyugodt, de átható hangon szólt:
- Még ha ilyen irányú utasítást kaptatok
is, eléggé helyteleníthető módon, amiért
meglakol a kapus is, mivel magyarázod,
hogy egy távolabbi ajtón leselkedtetek, ami-
kor megláttalak benneteket?
Bátor tolvajokat láttunk menekülni ab-ból a helységből - felelte a kérdezett
habozás nélkül. - Abbéli félelmünkben, hogy veszély fenyegeti a Céhet, társam és
magam felderí-teni készültünk azt, hogy csírájában fojtsuk el a veszedelmet.
Amit azonban láttunk, nagyuram, csak megzavart bennünket - tette hozzá Fafhrd
ügyesen.
Nem kérdeztelek, piszok. Akkor be-szélsz, ha parancsolom - csattant fel Krovas.
Azután ismét az Egerészhez fordult. - Ma-gabiztos gazfickó vagy. Túlságosan is
fenn hordod az orrodat a rangodhoz képest.
Az Egerész egy pillanat alatt úgy határo-zott, hogy ebben a helyzetben az a
legoko-sabb, ha meghunyászkodás helyett továbbra is szemtelenül viselkedik.
- Csakugyan így van uram - mondta önelé-
gülten. - Van például egy átfogó tervem,
melynek segítségével te és a Céh nagyobb
hatalomra tehetnétek szert három hónap
alatt, mint elődeitek három évszázad alatt!
Krovas arca elsötétült.
- Hé, fiú! - kiáltott. Egy elfüggönyzött
belső ajtó mögül fiatal, barna arcú Kleshita
lépett elő, egyszerű fekete darócban. Krovas
lábához borult, aki a következő utasításokat
adta neki: - Idehívod a vaiázslőmat, azután
megkeresed a Slevyas és Fissif nevű tolvajo-
kat!
A fiú elviharzott a folyosón.
Krovas visszanyerte sápadt arcszínét. Hátradőlt a székben, inas karját a vastag
kar-fára helyezte, és mosolyogva intett az Ege-résznek.
- Add elő a mondókádat! Oszd meg velünk
átfogó tervedet!
A megszólított kényszerítette elméjét, hogy ne foglalkozzon a riasztóan
felmerülő kérdésekkel. Ha Slevyas nem áldozat, hanem tolvaj, és nem tették el
varázslattal láb alól, hanem ép és egészséges, akkor is kérdés, hogy miért
hívatja Krovas éppen most? Hát-ravetette fejét, ajkát gúnyos mosolyra
görbí-tette, majd belevágott mondandójába:
- Lehet, hogy kinevetsz, Nagymester, de
figyelmeztetlek, hogy alig telik el húsz szív-
dobbanásnyi idő, józan arcod erőlködve fog-
ja lesni minden szavamat. A szellem villám-
csapásként vághat be mindenhová. Nektek,
Lankhmar legkiválóbbjainak, tiszteletre-
méltóan ősi kiváltságotok, hogy vakon el-
menjetek olyan nyilvánvaló tények mellett,
mely nekünk, külhoniaknak mindennapi ke-
nyerünk. Átfogó tervem a következő: Ural-
kodásod alatt törekedj arra, hogy a Tolvajok
Céhe megszerezze a korlátlan hatalmat elő-
ször Lankhmar Város, azután Lankhmar
egész kiterjedése felett, majd pedig hajtsa
uralma alá egész Newhont. Ha ez megvan,
eddig még nem is álmodott lehetőségek nyíl-
nak a terjeszkedés előtt.
Az Egerész egy szempontból igazat mon-dott: Krovasnak eltűnt a mosoly az
arcáról.
Megint előrehajolt, egyre komorabbnak lát-szott, azonban nem lehetett tudni,
hogy ez az érdeklődés, vagy a düh következménye-e.
Az Egerész folytatta:
- A Céhnek évszázadok őta megvan az ereje és esze az államcsínyhez, ami már
ed-dig is tíz a kilenchez, hogy sikeres lett volna. Ma azonban már csak akkora a
bukás lehető-sége, mint annak valószínűsége, hogy egy bozontos fejen megtalálsz
egy bizonyos haj-szálat. A dolgok természetes rendje, hogy tolvajok uralkodjanak
az emberiségen. A természet ennek megvalósítása után kiált. Nem szükséges
megölnöd Karstak Ovarta-mortest, elég ha legyőzöd, irányítod, s így rajta
keresztül uralkodsz. Már most infor-mátoraid dolgoznak az összes nemesi és
gazdag házakban. Jobb a helyzeted, mint a Királyok Királyáé. Ha gyorsan
mozgósítha-tó, ütőképes fegyveres testületre van szüksé-ged, a Mészárlók
testvérisége bármikor ren-delkezésedre áll. Mi, céhkoldusok vagyunk a
felderítőid. Ó, nagy Krovas, a tömegek most is tudják, hogy Newhon földjét
tolvajok tart-ják a kezükben, mit Newhont, az egész vi-lágegyetemet, sőt a
legfőbb istenek hajléka-it! A sokaság elfogadja ezt, csak a jelenlegi képmutató
helyzet ellen tiltakozik, amikor úgy teszünk, mintha másképp lennének
el-rendezve a dolgok. Add meg nekik becsü-letes vágyuk teljesülését, nagy
Krovas! Tedd nyílttá, becsületessé és magától értetődővé a
tolvajok uralmát, hogy egyértelművé válhas-son e hatalom!
Az Egerész szenvedélyesen beszélt, s egy pillanatra maga is elhitte amit
mondott, még az ellentmondásokat is. A négy bandita le-esett állal hallgatta,
csodálkozva és nem ke-vés csodálattal. Lazábban tartották őt is, Fafhrdot is.
Krovas azonban hátradőlt a székben, s vé-kony, baljóslatú mosollyal arcán, hűvös
han-gon szólt:
-Ami Céhünknél a lelkesedés nem teszi bocsánatossá a tévedéseket, sőt,
súlyosab-ban bünteti. Én azonban tudom, hogy a kol-dusok szervezete lazább
szabályrendszerrel dolgozik. Megkísérlem hát megmagyarázni neked, kis részeg
álmodozó, hogy mi tolva-jok jól tudjuk, a színfalak mögött már ural-juk
Lankhmart, Newhont, úgymond az élet egészét. Hiszen mi egyéb az élet, ha nem
cselekvő kapzsiság? De ha nyíltan átven-nénk a hatalmat, ez nem csak annyit
jelente-ne, hogy tízezer fajta különmunka nyűge szakadna a nyakunkba, amit most
mások el-végeznek helyettünk, hanem azt is, hogy szembeszállnánk az élet egyik
meggyökere-sedett törvényével, az illúziókkal. Megmu-tatja-e neked konyháját a
cukorkaárus? Megengedi-e a kurva, hogy átlagos kliense közelről megnézze a
ráncait rejtő púdert, vagy megmarkolja gyolcskötéssel ravaszul megemelt,
leliffedő melleit? Kifordítja-e a bűvész rejtett zsebeit előtted? A természet
rejtett és titkos utakon jár: az ember látszó-lag lomha állat, a pók harapása
halálos, rejt-ve előttünk az őrület és a halál feneketlen szakadéka, a föld
ismeretlen méhében szü-letnek a sziklák, s titokzatosak az égen át-osonó
csillagok is. Mi, tolvajok őt utánoz-zuk.
Ez valóban költői, uram - szólalt meg Fafhrd dühös lenézéssel hangjában. Őt
ma-gát is lenyűgözte az Egerész merész terve-zete, és bosszantotta, hogy Krovas
ilyen könnyedén és sértő módon viszonyul újdon-sült barátja remek ötleteihez. -
A háttérura-lom simán működik, amíg nem járnak nehe-zebb idők. De - s itt
színpadias szünetet tar-tott - elegendő lesz-e ahhoz, hogy megvédje a céhet, ha
olyan ellenség tör rá, aki elhatá-rozta, hogy örök időkre eltörli azt a föld
szí-néről?
Miféle részeg karattyolás ez? - kérdezte Krovas, hirtelen felegyenesedve
ültében. -Miféle tervről beszélsz?
Igen titkos terv - válaszolta vigyorogva a barbár, akit boldoggá tett, hogy
saját mód-szerével fizetheti ki ezt a fennhéjázó em-bert, s igazságosnak érezte,
ha egy kicsit megizzasztja, mielőtt eltávolítja a fejét, hogy elvigye Vlanának -
, s nem tudok róla sokat, azon kívül, hogy sok mestertolvajt ké-szülnek
leszúrni, s a te fejed is hullani fog!
Fafhrd gúnyosan f intorgott, és karba tette a kezeit. Őrei még mindig lazábban
markol-ták vállait. Betekert kardja könnyedén him-
bálódzott teste mellett, a markolatot jőkora tenyere rejtette. Azután
összeráncolta a homlokát, mivel elfeledkezett hátrakötö-zött, elgémberedett bal
lábáról, melybe most hirtelen éles fájdalom nyilallt.
Krovas ökölbe szorított kezét fenyegető-en emelte az északi felé, s félig
felemelke-dett székéből. Szemmel láthatóan rettenetes parancsot készült kiadni,
talán Fafhrd meg-kínoztatására, de az Egerész hirtelen közbe-vágott:
-Titkos Heteknek hívják őket - mondta. -ők a mozgalom vezetői. Az összeesküvés
külső tagjai nem ismerik a nevüket, bár az a szóbeszéd járja, hogy menekült
céhtolvajok, s hét várost képviselnek, ezek: Oool Hrusp, Kvarch Nar, Ilthmar,
Horborixen, Tisiliniiit, a messzi Kiraay és maga Lankhmar. Szintén hallomásból
tudom, hogy kik pénzelik őket: a keleti kalmárok, Wan papjai, a Sztyepp
va-rázslói és a fél Mingol vezetés, a legendás Quarmall, Aarth Gyilkosai
Sarheenmarból, és nem kisebb ember, mint a Királyok Kirá-lya.
Krovas megvető és haragos megjegyzései ellenére, az Egerészt körülvevő banditák
to-vábbra is figyelemmel és tisztelettel hallgat-ták foglyukat, és nem tartották
erősebben. Színes leleplezései és melodramatikus előa-dásmódja lekötötte őket,
míg Krovas száraz, cinikus és filozofikus megjegyzéseire oda se hederítettek.
- Hristomilo siklott be a terembe. Lábaival valószínűleg gyorsan és aprókat
lépdelt, de köpenye függőlegesen omlott a márvány-padlóra, anélkül, hogy a
léptek fellibbentet-ték volna.
Érkezése általános riadalmat keltett. Min-den szem rászegeződött, mindenki
vissza-tartotta a lélegzetét. Az ál-koldusok reme-gést éreztek átfutni a
vállaikat markoló ke-zeken. Még Krovas magabiztos, életunt arc-kifejezése is
nyugtalanná, védekezővé vált. Világos volt, hogy a Tolvajok Céhének va-rázslója
inkább félelmet, semmint szeretetet váltott ki gazdájából, illetve mesterségének
haszonélvezőiből.
Hristomilon nem látszott, hogy tudomást vett volna megjelenésének hatásáról.
Szája keskeny mosolyra húzódott. Krovas széké-nek szomszédságában állt meg, s
csuklyával borított patkányfejével alig észrevehetően biccentett.
Krovas kinyújtott kezével csendre intette az Egerészt, azután megnedvesítette az
aj-kait, a varázslóhoz fordult és éles, ideges hangon kérdést intézett hozzá:
- Ismered ezt a kettőt?
Hristomilo rögtön bólintott.
- Épp az imént leselkedtek rám zavaros
szemeikkel - mondta -, mialatt a megbeszélt
ügyünket intéztem. Elhesegettem és felje-
lentettem volna őket, de ezzel megzavartam
volna a varázslatot, s a bűvigét nem tudtam
volna összehangolni a lombik működésével.
Az egyik északi, a másiknak déliesek a voná-sai, Tovilyis környékéről való, ha
nem csaló-dom. Valószínűleg szabadúszó bérgyilko-sok, olyasfélék, akiket a
Testvériség bérel egy-egy éjszakára, ha egyszerre túl sok őrző és kísérő
megrendelés fut be. Most persze ügyetlenül koldusnak álcázták magukat.
Fafhrd ásítással, az Egerész pedig sajnál-kozó fejrázással igyekezett
kinyilvánítani, hogy mindez távol jár az igazságtól.
Gondolatolvasás nélkül nem mondhatok többet - fejezte be Hristomilo. - Hozzam a
lámpáimat meg a tükrömet?
Ne még. - Krovas megfordult, és rámu-tatott az Egerészre. - Honnan veszitek
eze-ket a dolgokat, amiről itt habogtok? A Titkos Heteket, meg a többit.
Egyenes, egyszerű választ kérek, semmi szájhősködés!
Az Egerész gördülékenyen válaszolt.
- A Selyemfiúk utcájába nemrég költözött
be egy új kurtizán, a neve Tyarya. Magas és
szép, bár egy kicsit púpos, de ez furcsamód
sok vendégének élvezetére szolgál. Nos,
Tyarya kedvel engem, talán mert én vak va-
gyok, ő meg púpos, s ez vigasztalja. Vagy
egyszerűen csak sajnál engem fogyatékos-
ságomért - hisz benne - és fiatalságomért, de
az is lehet, hogy ez izgatja őt, mint ahogy
klienseit az ő hibája hozza tűzbe - hadarta. -
Nos, van neki egy állandó vendége, egy Mo-
urph nevű kereskedő, nemrég érkezett Klelg
Narból, akit lenyűgözött az intelligenciám,
karjaim ereje, bátorságom, valamint az,
hogy nem jártatom feleslegesen a számat, s ugyanezek a tulajdonságok
megtetszettek neki bajtársamban is. Mourph kikérdezett bennünket mindenféléről,
s végül szóba hoz-ta, hogy nem gyűlöljük-e a Tolvajok Céhét, amiért közvetlen
hatalmat gyakorol a Koldu-sok Céhe felett. Megéreztük, hogy nagy se-gítségére
lehetünk a Céhnek, s rábólintot-tunk. Egy héttel ezelőtt aztán bevett minket egy
hármas sejtbe, mely így a Hetek szőtte összeesküvés hálójának egyik legtávolabbi
fonalává vált.
S mindezt volt merszetek a magatok sza-kállára megtenni? - kérdezte a Nagymester
olyan hangon, hogy meghűlt az erekben a vér, miközben felült és keményen
megra-gadta a karfát.
Nem, nem! - mondta az Egerész jámbor arccal. - Minden lépésünkről jelentést
tet-tünk a nappali Koldusmesternek, aki helye-selte eljárásunkat. Megbízott,
hogy tudjunk meg minél többet a dologról, mert a legki-sebb részlet és
híresztelés is érdekli, ami összefügghet a Hetek Összeesküvésével.
Nekem pedig nem szólt egy szót sem! -kiáltotta Krovas. - Ha ez igaz, akkor
Bannat fejét vétetem. De hiszen hazudtok, nem igaz?
Mialatt az Egerész sértődötten nézett Krovasra és erényes tagadásra készült, egy
testes ember bicegett el az ajtó előtt a folyo-són, díszes pálcára támaszkodva.
Csendesen és öntudatosan járt.
A Nagymester meglátta.
- Éjjeli Koldusmester! - kiáltotta élesen.
A bicegő ember megállt, megfordult és
méltóságteljesen beküzdötte magát az ajtón át a terembe. Krovas rámutatott
Fafhrdra és az Egerészre.
- Ismered ezt a kettőt, Flim?
Az éjjeli Koldusmester sietség nélkül ta-nulmányozta az arcukat,azután megrázta
aranyszín-turbános fejét.
Soha nem láttam őket. Kik ezek? Magán-zó koldusok?
Flim nem is ismerhet minket! - magya-rázta kétségbeesetten az Egerész, mert
érez-te, hogy hamarosan maga alá temeti őket ha-zugsághalom. - Csak Bannatal
beszéltünk.
Bannat tíz napja az ágyat nyomja mo-csárlázzal - mondta Flim csendesen. -
Eza-latt én láttam el a nappali és az éjjeli koldus-mester teendőit is.
Ahogy ezt kimondta, Slevyas és Fissif is megérkeztek. A magasabbik tolvajnak
kékes színű púp éktelenítette arcát, a kövér feje egészen fürkésző szemei
magasságáig be volt kötözve. Gyorsan rámutatott az ál-kol-dusokra, és
felkiáltott:
- Ezek ketten ütöttek le, ők vették el a Jen-
gaotól szerzett zsákmányt, és ők gyilkolták
le a kíséretet is!
Az Egerész megemelte könyökét, a zöld üveg kiesett a hóna alól és ezer darabra
tört a márványon. Nyomában rohadó gardénia il-lat töltötte be a termet.
Még annál is sebesebben, ahogy a karját emelte, lerázta magáról az őrök kezét,
és megragadva betekert kardját, Krovas felé lendült. Ha sikerülne elkapnia a
Tolvajki-rályt, és a torkának szegeznie Macskakör-möt, akkor kialkudhatná, hogy
ne öljék meg őt és társát. Persze csak akkor, ha a többi tol-vaj nem látná
szívesen meghalni mesterét -ami nem is látszott olyan nagy képtelenség-nek.
Flim meglepő gyorsasággal tartotta az Egerész lába elé díszes pálcáját, aki
elbot-lott, és immár a levegőben prőbálta akarat-lan zuhanását szándékos
szaltóvá varázsol-ni.
Fafhrd eközben fellökte bal oldali őrét, és ezzel egyidőben fellendítette a
bekötözött Szürkepálcát, azon igyekezve, hogy a mar-kolat állcsúcson találja a
jobb oldali bandi-tát. Miután ijesztő hajlongással visszanyerte egyensúlyát,
hatalmas szökkenésekkel a zsákmány-fal felé indult.
Slevyas a tolvajszerszámok falához sza-ladt, és erejét összeszedve leemelte a
hatal-mas feszítővasat a falba erősített kampóról.
Mire az Egerész egy rosszul sikerült lan-dolás után talpraállt Krovas széke
előtt, ad-digra a Tolvajkirály már a támla mögött ku-porgott, kezében az
aranymarkolatú tőrrel. Mélyen ülő szemeiben harci tűz lobogott. A szürkecsuklyás
megfordult, s látta, hogy Fafhrd őrei földre kerültek, az egyik eszmé-letlenül,
a másik pedig éppen fölkelőben,
mialatt a nagytermetű északi hátát az éksze-rekkel kirakott falnak támasztva
felkészült a védekezésre. Egyik kezében a bekötözött Szürkepálcát, a másikban
meztelen tőrét szorongatott, melyet előrántott a hátán füg-gő tokból.
Az Egerész is előhúzta hát Macskakör-möt, és felkiáltott:
- El az útból mindenki! Megőrült! Majd én
megkötözöm a jobbik lábát is! - Ezzel átro-
hant a termen saját őrei között, akik még
mindig bizonyos tisztelettel figyelték, majd
tőrét villogtatva rávetette magát Fafhrdra.
Azon imádkozott magában, hogy az északi -
aki most már a harctól is lerészegült, nem-
csak a bortól és a mérgező illatosítótól - fel-
ismerje őt is, meg a stratégiát is.
Szürkepálca magasan lehajtott feje felett suhant el. Új barátja tehát kitalálta
mit akar, s még rá is játszott, legalábbis az Egerész azt remélte, nem csak
véletlenül hibázott. Mélyen lehajolt a fal tövébe, és elvágta a Fahrd lábát
tartó hevedert. Szürkepálca és a barbár kése továbbra sem hatoltak testébe.
Felugrott, és a folyosó felé futott, miközben válla mögött kiáltott hátra
barátjának:
- Gyere már!
Hristomilo félreállt az útból, s csendesen figyelte az eseményeket. Fissif
igyekezett biztonságban maradni. Krovas ott marad a szék mögött, és parancsokat
üvöltözött:
- Állítsátok meg őket! Kerüljetek elébük!
A három megmaradt őr lassanként össze-szedte magát, és csoportban megpróbálták
elállni az Egerész útját. Ő azonban tőrének apró, gyors mozdulataival
visszahőköltette őket, majd átszaladt köztük, miközben a be-kötözött Bőrnyúzóval
éppen idejében lökte félre Flim díszes botját, aki megint el akarta buktatni.
Slevyas ezalatt leemelte a falról a súlyos feszítővasat, s már vetette is rá
magát az Egerészre, hogy bezúzza a koponyáját. Ám alighogy meglendítette a
rudat, egy hosszú, puha rongyokba bugyolált kard suhant át a szürkecsuklyás
menekülő válla felett, s le-verte az üldözőt a lábáról. A fémrúd célt té-vesztve
csapódott a márványra. Az Egerész végre kijutott a folyosóra. Észrevette, hogy a
mellette rohanó északi valami érthetetlen oknál fogva még mindig szökdécsel. Az
Egerész a lépcső felé mutatott. A barbár bó-lintott, ám előbb még a magasba
szökkenve letépett egy jókora darab kárpitot a falról, s maga mögé hajította,
hogy lassítsa az üldö-zőket.
Elérték a lépcsőket, és elindultak felfelé. Üldözőik egy részét maga alá temette
a kár-pit, jól hallották a mögöttük felhangzó bosszús, tompa kiáltásokat.
- Azonnal hagyd abba ezt az ugrálást -mondta idegesen az Egerész. - Két lábad
van.
- Hogyne, csak az egyiket még mindig nem érzem - panaszkodott barátja. - Óóó!
Most kezd jobb lenni, már érzek valamit!
Egy kés suhant el köztük, tompán csen-dült, ahogy hegyével a falnak vágódott, és
vakolatot szórt a levegőbe. Nemsokára ma-guk mögött hagyták a fordulót.
Két újabb üres folyosó és két további lép-csőforduló után, az utolsó emeleten
hosszú létrát láttak meg maguk felett, mely egy sö-tét, négyzet alakú
tetőkijárathoz vezetett. Egy tolvaj próbálta kihúzott karddal elállni az Egerész
útját. Fején ez is színes kendőt viselt - vélhetőleg ez volt őrök
"egyenruhá-ja". Amikor azonban észrevette, hogy ketten vannak ellene, és
mindketten eltökélt arccal rohannak feléje tőrrel és fura botokkal ke-zükben,
megfordult és elszaladt a legutolsó üres folyosón.
Az Egerész sebesen felmászott a létrán, Fafhrd szorosan a nyomában. Anélkül,
hogy megállt volna a szürkecsuhás felcsapta a te-tőt. Megpillantották a
csillagos éjjeli égbol-tot.
Egy korlát nélküli, meredek palatető szé-lén találták magukat. Kezdő tetőjárókat
visszariasztott volna, de egy tolvaj számára olyan volt, mintha szobában
járkálna.
A tető hosszan elnyúló gerincén egy alak kuporgott, fején színes kendővel,
kezében lámpással. Gyors mozdulatokkal hol eltakar-ta, hol felfedte a lámpa
belsejében égő zöl-des fényt, mely északra világított - feltehe-
tőleg üzenetet küldve. Válaszképpen egy vörös lámpa villogása látszott. Ugy
tűnt, mintha a mólóról jönne, vagy talán még tá-volabbról, a Belső-tengeren
horgonyzó ha-jók egyikének árbocáról. Csempészek?
A férfi, mihelyt meglátta az Egerészt, ki-vonta kardját és a lámpát himbálva
fenyege-tően közeledett. Az Egerész óvatos pillan-tást vetett a lámpára. A forró
fém, a láng és a tartalék olaj még ravasz fegyvernek bizo-nyulhatnak.
Ekkor azonban a barbár kiküzdötte magát a bejárón, és megállt társa mellett,
immár két lábon. Ellenfelük lassan hátrált a tetőge-rinc északi vége felé. Az
Egerészen átvillant a gondolat, hogy esetleg lehet arra egy másik bejáró.
A koppanásra megfordult, és látta, amint az északi felhúzza maga után a létrát.
Alig-hogy elhúzódott a nyílásból, száguldó kés villant meg a levegőben, melyet
lentről hají-tott keresztül valaki a bejárón. Az Egerész követte tekintetével a
röptét. Homlokát rán-colta, akaratlanul is elismerve a dobás ügyességét.
A penge a közelükben ért le, és zajosan csúszott le a tetőn. Az Egerész már
félúton járt a bejáró és a tető másik vége között, ami-kor felhangzott
csendülése a Gyilkos utca kövezetén.
A barbár lassabban követte társát, mivel nem volt nagy tapasztalata a
tetőmászásban, másrészt bal lábára még mindig sántított.
Dolgát tovább nehezítette, hogy jobb vállára vette a nehéz létrát, és cipelte
magával.
- Erre nem lesz szükségünk - szólt vissza a szürkecsuklyás.
Fafhrd tétovázás nélkül, vidáman ledobta a tetőről az eszközt. Mire felhangzott
a ro-baj a Gyilkos utcáról, barátja már rég átug-rotta a következő tető előtt
ásító, nagyjából egy méter széles szakadékot. Mivel a szom-szédos épület
alacsonyabb volt, jó két méter-rel lejjebb ért földet. Az északi közvetlenül
mellette landolt.
Az Egerész futólépésben vezette őt ké-mények, szélirányba forduló ventilátorok,
maszatos vízgyűjtők, tetőajtók, madárkalit-kák és galambcsapdák szurtos
erdejében, öt tetőn rohantak keresztül, melyek közül az el-ső négy fokozatosan
süllyedt, majd az utolsó egy méterrel magasabban volt. Az épületek közötti
távolságokat könnyedén leküzdöt-ték, egyik sem volt több két méternél, így
va-lóban nem hiányzott a létra-híd. Szerencsé-jükre a tetők közül csak egy volt
merede-kebb, mint a Tolvajok Házáé. A Gondolko-dók utcája felett egy olyan
fedett folyosó se-gítette át őket, mint ami a Rokkermas és Sla-arg épületnél
ível át.
Mialatt guggolójárásban átkeltek a hídon, valami elsüvített mellettük, és
zajosan föl-det ért előttük. Ahogy leugráltak a híd túlol-dalán, még három
követte. Az egyik vissza-pattant egy kéményről, és az Egerész lába elé pottyant.
A szürkecsuklyás felvette.
Meglepetten tapasztalta, hogy nem kő, ha-nem kétujjnyi átmérőjű ólomgolyó.
- Ezek nem vesztegetik az idejüket -mondta, hüvelykujjával maga mögé mutat-va. -
Ha egyszer felrázták őket, gyorsan dol-goznak. Máris parittyásokat vezényeltek a
tetőre.
Délkeletnek folytatták útjukat az össze-sűrűsödő kéményerdőn át, míg elérkeztek
az Olcsó utcának arra a pontjára, ahol az épüle-tek legfelső emeletei olyan
mélyen nyúltak mindkét oldalon az utca fölé, hogy könnyen átugorhattak egyik
oldalról a másikra. Átke-lésük alatt egy arra haladó ködfelhő burkolta be őket
vagy hatvan szívdobbanásnyi időre, mely olyan sűrű volt, hogy tüsszögni és
kö-högni kezdtek tőle. Az Egerész kénytelen volt tapogatózva haladni, vállán
Fafhrd ke-zével. Alig hagyták maguk mögött az Olcsó utcát, egy lépéssel kint
voltak a ködből, és ismét megpillantották a csillagokat, míg a fekete gomolyag
elhömpölygött mögöttük északnak.
- Mi az ördög volt ez? - kérdezte a barbár, de társa csak megvonta a vállát.
Cs'ak egy éjjeli sólyom láthatta volna a ha-talmas, fekete éjköd-gyűrűt, mely
sebesen távolodott minden irányban az Ezüst Angol-nától, miközben kerülete egyre
nőtt.
Az Olcsó utcától keletre hamarosan leká-szálódott a tetőről a két bajtárs. A
Pestis ud-varon értek földet, valahol a Pergőujjú Pongrácról elnevezett
szabóműhely mögött.
Végre alaposan szemügyre vették egy-mást. Bekötözött kardjaikat, koszos arcukat,
a tetőn való mászkálástól még szurtosabbá vált ruháikat, s nevettek, nevettek,
ahogy a torkukon kifért. Fafhrd még akkor is hahotá-zott, amikor lehajolt, hogy
megmaszírozza bal lábát a térde alatt és felett. Harsány és őszinte öngúnyolásuk
egyre folytatódott, miközben kicsomagolták kardjaikat - az Egerész úgy tett,
mintha meglepő ajándékot kapott volna -, s ismét felszíjazták övükre a
fegyvereket. A megerőltető kaland hatására az erős bor és a még annál is erősebb
illato-sítószer utolsó cseppje is elpárolgott fejük-ből, de nem vágytak újabb
italra. Csak azt érezték, hogy szeretnének minél előbb ott-hon lenni, sokat
enni, forró, keserű Gahvet inni minél többet, és részletesen elmesélni a
gyönyörű lányoknak őrült kalandjukat.
Hosszú léptekkel haladtak, időnként egy-másra pillantva és fel-felkacagva, de
azért figyeltek arra is, nem bukkan-e fel valahol üldöző - bár erre nem nagyon
számítottak.
Mióta elindultak, felszállt az éjjeli köd, s a csillagok fényében sokkal kevésbé
érezték nyomasztónak és büdösnek a zsúfolt környé-ket. Még a Szar Sugárút is
illatosnak tetszett.
Mindössze egyetlen pillanatra komolyo-dott el az arcuk.
- Az biztos, hogy ma este a részeg hülye-ség elnyomta a zsenialitásodat - mondta
Fafhrd - Persze, én is részeg voltam és eset-len. Micsoda ötlet megkötözni a
lábamat
meg a kardjainkat, hogy csak bunkónak használhassuk őket! Az Egerész vállat
vont.
Viszont a kardok bekötözésének kö-szönhetjük, hogy nem követtünk el néhány
gyilkosságot ma este.
Harc közben ölni nem gyilkosság! - vá-gott vissza a barbár, a kelleténél egy
kicsit hevesebben.
Társa ismét vállat vont.
- Aki öl, az gyilkol, akármilyen szép neve-
ket ad is neki. Ez éppúgy igaz, mint az, hogy
amit megeszel, azt meg is emészted, és amit
iszol, azt lenyeled. Az istenekre! Teljesen
kiszáradtam, korog a gyomrom és holtfáradt
vagyok. Gyerünk, várnak a puha párnák, az
ennivaló és a gőzölgő gahveh!
Könnyed óvatossággal siettek fel a hosz-szú, nyikorgó, helyenként foghíjas
lépcsőn, s amikor mindketten felértek a tornácra, az Egerész erősen meglökte az
ajtót, hogy az meglepetésszerűen táruljon fel.
Meg se moccant.
Elreteszelték - jegyezte meg kisvártat-va. Közben észrevette, hogy alig-alig
szűrő-dik ki valami fény az ajtó illetve a redőnyök hasadékain, egy egészen
halovány, narancs-sárga izzástól eltekintve. Érzelmes vigyorra húzódott a szája,
és olyan hangon, melyben épp csak egy csipetnyi nyugtalanság buj-kált,
megszólalt:
Elaludtak ezek a gondtalan kis boszor-kák. - Hangosan megkopogtatta az ajtót há-
- romszor, azután tölcsért formált, kezeiből, és bekiáltott az ajtónyílásqn
át: - Hahó, Ivri-an! Élek és megjöttem! Üdvözlet, Vlana! Büszke lehetsz az
emberedre, számlálatlan kaszabolta a céhtolvajokat, ráadásul a lába is hátra
volt kötve közben!
Semmiféle hang nem szűrődött ki bentről, csupán valami különös, avarsurrogáshoz
ha-sonlatos zörej, amit nem is lehetett igazán hallani.
Fafhrd beleszimatolt a levegőbe.
- Füstszagot érzek - mondta.
Társa még egyszer megdöngette az ajtőt. Nem érkezett válasz.
A barbár intett neki, hogy álljon el az út-ból, és oldalt fordult, hogy vállával
betörje az ajtót.
De a szürkecsuklyás megrázta fejét, és ügyesen megpöccentett, elcsúsztatott majd
kiemelt egy követ, mely eleddig az ajtó mel-letti fal mozdíthatatlan elemének
látszott. Fél karjával benyúlt a nyíláson. Hallható volt, ahogy egymás után
elhúzza az ajtót rögzítő három reteszt. Gyorsan kihúzta a ke-zét, és az ajtó
érintésre sarkig tárult.
Sem ő, sem Fafhrd nem rohant be azonnal úgy, ahogy azt elhatározták, mivel a
veszély meghatározhatatlan szaga áramlott ki a nyí-láson, egyre erősödő füstszag
és valami há-nyingert keltő, édeskés illat kíséretében, mely nőiesnek tetszett
ugyan, de mégsem volt tisztességes női illat. Mindezeken túl
még áporodott-savanyú állatbűzt is facsarta orrukat.
Halvány derengésben látták a szobát, a narancsos színű izzás kicsi, szépen
megfe-ketedett tűzhely nyitott ajtaja mögül világ-lott. A tűzhely azonban nem
állt függőlege-sen, hanem természetellenes szögben dőlt előre. Látszott, hogy
feldöntötték, s most a kandalló falának támaszkodik.
^Ez a szokatlan szög önmagában elég volt, hogy megéreztesse a szemlélőkkel:
felfor-dult a világ.
A narancsos izzásban kivehették a fur-csán halomba hordott szőnyegeket,
melye-ken itt-ott tenyérnyi fekete lyukak éktelen-kedtek. A szépen feltornyozott
gyertyákat szanaszét szórták a polcok alatt a lakkozott dobozokkal együtt; - ám
mindezekelőtt két, szabálytalan körvonalú, hosszúkás kupac vonzotta iszonyodó
tekintetüket. Az egyik a tűzhely mellett feküdt, a másik félig az ara-nyozott
kanapén, félig előtte, a földön.
Mindkét kupacból számtalan apró, távol ülő, izzóvörös szempár szegeződött az
Ege-részre és Fafhrdra.
A vastag szőnyegekkel fedett padlón, a tűzhely túlsó oldalán ezüstháló hevert -
a madárkalitka, de a gerlék elhallgattak.
Fémes zizzenés hallatszott, ahogy az északi meggyőződött róla, hogy Szürkepál-ca
szabadon mozog a hüvelyében. Mintha elő-zőleg megállapodtak volna, hogy ez a
hang fogja megadni a jelet a támadásra, mindkét-
ten előrántották kardjukat, és behatoltak a szobába egymás oldalán, óvatosan,
tapoga-tózó léptekkel.
A kardok kivonásának sivító hangjára az izzó-vörös szemek nyugtalanul pislogtak,
s most a két férfi közeledtére sebesen szétreb-bentek. Apró lábak pergő topogása
hallat-szott, ahogy a vörös szemű lények mindegyi-ke - kicsiny, karcsú,
szőrtelen farokkal ellá-tott fekete testek - a szőnyegen tátongó,fe-kete
lyukakhoz sietett, ahol gyorsan eltűn-tek.
A fekete lyukak kétségtelenül patkány-lyukak voltak, melyeket új jonnan rágtak
ki a padlón és a szőnyegeken keresztül, s a mene-külő lények: patkányok.
Fafhrd és az Egerész káromkodva előre-vetették magukat, és fogukat csikorgatva,
eszeveszetten ütötték-vágták őket kardjaik-kal.
Keveset kaptak el. A patkányok termé-szetfeletti gyorsasággal mozogtak, a
leg-többjük a falak melletti, illetve a tűzhelynél rágott lyukakban eltűnt.
A barbár első ütésével különben is átsza-kította a padlót, és harmadik lépése
alatt, egy baljós reccsenést követően beszakadtak a deszkák. Ő maga derékig
eltűnt. Barátja el-rohant mellette, oda sem hederítve a reccse-nésekre. Az
északi kiszabadította a lábát, meg sem érezve a belehatoló szilánkok okoz-ta
fájdalmat, s éppoly kevéssé figyelt a foly-tatólagos recsegésre, akár
szürkecsuklyás
barátja. A patkányok eltűntek. Az Egerész fát rakott a tűzre, hogy világosságot
támas-szon.
Jeges rettenetet oltott szívükbe a látvány. Bár a patkányok eltűntek, a két
hosszúkás kupac maradt, bár jócskán megkisebbedve, s ahogy kivehették a tűzhely
ajtaja mögött fellobbanó lángok fényében, színük is elvál-tozott. Ahogy a
patkányok fekete hada levo-nult róluk, előtűntek a szétszaggatott ruhák
foszlányai, a véráztatta hermelinpalást, a bemocskolt lila selyem és fekete
bársony, a szánalmas piros harisnya - és a csontig rá-gott, véres hús.
Bár mindkét testről csaknem csontig le-rágtak mindent, az arcokat megkímélték. S
ez rosszabb volt a pokol minden szenvedésé-nél. Az arcbőrt kékeslilára festette
a fulla-dás, ajkak hátrahúzódtak, a szemek kidül-ledtek, az arcvonásokat
eltorzította a hosszú haláltusa. Csak a csillámló fekete, s a mély-barna haj
maradtak épségben. Ezek, meg a fehér, ragyogó fogak.
Ahogy a két férfi lenézett egykori szerel-mére - mert nem tudták elfordítani
arcukat a bennük dúló rettenet, fájdalom, és düh egyre magasabbra csapó hullámai
ellenére sem -, mindketten egy-egy vékony, fekete szalagot láttak előkígyózni a
torkok körüli fekete mé-lyedésből, mely libegve, foszladozva szállt a mögöttük
lévő nyitott ajtó irányába. Két éj-köd-csík.
Hirtelen robajjal még három arasznyit sü-lyedt a padló közepe, mielőtt elérte
volna újabb átmeneti egyensúlyi helyzetét.
Az iszonyatos kínokat kiálló tudatok pe-remén apró részletek rögződtek: Vlana
ezüstmarkolatú tőrével még a földhöz sze-gezett egy patkányt, mely feltehetően
izga-tottságában túl közel merészkedett, mielőtt még az éjköd elvégezte volna
mágikus mun-káját. Észrevették, hogy öve és a pénzesta-sak eltűntek. A
kéklakkos, ezüstberakásos ládikónak is nyoma veszett, melybe Ivrian elhelyezte
az ékszer-zsákmány Egerészre eső részét.
Az Egerész és Fafhrd egymás felé fordí-tották elfehéredett, megnyúlt arcukat.
Mind-kettő háborodottnak tűnt, ugyanakkor egy elhatározás és cél tükröződött
rajtuk. Nem kellett elmagyarázniuk egymásnak, mi tör-tént a szobában, amikor
Hristomilo kris-tályedényében összerándult a két akasztófa-hurok. Sem azt, hogy
miért ugrált örömében Slivikin, sem az olyan kifejezések jelentősé-gét, mint
"elegen legyenek a lakomán", vagy "ne feledd a zsákmányt", vagy "a megbeszélt
ügyünket". Nem kellett Fafhrdnak sem kü-lön indokolnia, miért veti le leplét és
csuk-lyályát, miért ragadja meg Vlana tőrét, ráz-za le róla a felnyársalt
patkányt egy csukló-mozdulattal, s miért dugja a fegyvert az övé-be. Nem kellett
az Egerésznek sem magya-rázkodnia, amikor előkereste a féltucat olaj-jal teli
korsót. Hármat összetört a tűzhely
előtt, a maradék hármat pedig - pillanatnyi habozás után - betette az övén függő
zsákba, melléjük rakva egy gyújtót, s egy tűztartót, melyet dugig töltött
parázzsal, majd gondo-san lezárta a tetejét.
Azután, még mindig anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, az Egerész egy
ki-sebb szőnyeggel betekerte kezét, és benyúl-va a tűzhely belsejébe feldöntötte
azt úgy, hogy nyitott ajtóval ráessen az olajjal átita-tott szőnyegekre. Sárgás
lángok lobbantak körülöttük.
Megfordultak, és az ajtó felé futottak. Minden eddiginél hangosabb recsegéssel
és ropogással beszakadt a padló. Kétségbeeset-ten kapaszkodtak az egyre
meredekebb, le-sikló szőnyegekkel borított lejtőn, s az utol-só pillanatban
sikerült elérniük a küszöböt Azután eltűnt mögülük minden: a lángokban álló
szőnyegek, a tűzhely, a tűzifa, a gyer-tyák, az aranykanapé és az összes kis
asztal, a ladikok, az edények, és első szerelmeik ki-mondhatatlanul
megcsonkított teste, mind mind aláhullottak a kiszáradt, dohos, pókhá-lós alsó
szobába, ahonnan hamarosan fel-csaptak a mindent megtisztító, vagy leg-alábbis
megsemmisítő hamvasztótűz láng-jai.
Lerohantak a lépcsőn, mely nyomukban levált a falról, összeroppant és tompa
robaj-jal zuhant alá a sötétbe. A romokon kellett átverekedni magukat, hogy
kiérjenek a Csont közbe.
Addigra már lángok nyaldosták az elredő-nyözött padlásablakokat, s lángok
csaptak ki egy emelettel lejjebb, a bedeszkázott nyílá-sokon is. Mire elérték a
Pestis udvart, teljes erőből rohanva egymás mellett, az Ezüst An-golna tüzet
jelző harangja már eszeveszett zenebonát csapott mögöttük.
Még mindig lélekszakadva futottak, ami-kor elérték a Halál közt, ahol elágazott
az út. Itt az Egerész megragadta Fafhrd vállát, és megállásra kényszerítette. A
hatalmas ter-metű férfi őrülten káromkodott. Hadonászni kezdett a karjával, s
csak akkor csendesült el - bár arca ekkor is háborodottnak látszott -, amikor az
Egerész lihegve felkiáltott:
- Csak tíz szívdobbanásnyira, míg fegy-verkezünk!
Elővette az övén függő zsákot, és egysze-rűen a földhöz csapta, amivel eltörte a
három olajos korsót, de a tűztartót is, mivel a zsák alján hamarosan lángok
kezdtek kígyózni.
Mialatt továbbfutottak, ő előhúzta Bőr-nyúzót - míg társa Szürkepálcát -, és
háta mögött nagy körben forgatta a zsákot, hogy táplálja a lángokat. Valóságos
tűzgömböt lóbált a kezében, ahogy átrohantak az Olcsó utcán, egyenesen a
Tolvajok Házába. Itt az Egerész, amint átértek a bejáraton, magasra ugorva
fellendítette a zsákot, s miután az be-csapódott az ajtó feletti mélyedésbe,
elen-gedte.
Az őrök fájdalmas, meglepett üvöltözés-sel fogadták a tüzes támadó megjelenését
rejtekhelyükön, s nem maradt idejük arra, hogy szembeszálljanak a két
betolakodóval.
Tanoncok özönlöttek a folyosóra a siko-lyok és a lábdobogás hallatán, de azután
se-besen menekültek vissza a termekbe, amikor meglátták a lángokat, meg a két
démoni áb-rázatú férfit, akik hosszú, fényes kardjaikat villogtatva közeledtek.
Az egyik cingár kis segéd - alig lehetett több tíz évesnél - túl sokáig
tétovázott. Szür-kepálca könyörtelenül hatolt át testén. Sze-mei kidülledtek a
fájdalomtól s rémülettől, míg ajkai néma mozgással könyörögtek Fafhrdnak
kegyelemért.
Most valahonnan a folyosó mélyérői külö-nös, üresen kongó, vonító hang támadt,
melybe beleborsózott a háta annak, aki meg-hallotta. Az ajtók körülöttük
hirtelen egy-más után kezdtek bezárulni, ahelyett, hogy őrök százai hömpölyögtek
volna ki rajtuk a feltartóztatásukra, amiért pedig imádkozva könyörögtek, mert
szerették volna egyen-ként felnyársalni őket. A falak menti gyű-rűkben friss
fáklyák álltak, ennek dacára egyre sűrűsödött a sötét.
Ezen az utóbbi körülménynek hamar nyit-jára akadtak, ahogy felfelé szaladtak a
lép-csőn. Éjköd-csíkok tünedeztek fel a lépcső-házban, látszólag a semmiből, a
levegőből keletkezve.
A szalagok számban is, vastagságban is gyarapodtak, s tapinthatókká váltak.
Hozzá-értek a behatolókhoz, s kellemetlenül tapad-
tak. A felettük kezdődő folyosón hatalmas, faltól falig, mennyezettől padlóig
húzódó, pókhálószerű akadályt kezdtek formázni, s annyira elszaporodtak, hogy a
két barátnak kardjával kellett szérvágnia őket, hogy át-juthassanak - legalábbis
elborult elméjük így értelmezte a történteket. A fekete háló letompította a
megismétlődő kísérteties, vo-nító hívást, mely a folyosó kezdetétől számí-tott
hetedik ajtó mögül jött, s ezúttal kárör-vendő makogásba és csivitelésbe
fulladt. Legalább olyan háborodottnak tűnt, mint a két támadó érzelmei.
Ezen az emeleten is záródtak az ajtók. Az Egerésznek egy tiszta pillanatában
eszébe jutott, hogy a tolvajok nem tőle és Fafhrdtól félnek, hiszen még nemigen
tudhatnak ottlé-tükről, hanem Hristomilotól és mágiájától, mely a Tolvajok Házát
oltalmazza ugyan, mégis félelmetes.
Még a térképszobát is hatalmas, megva-salt tölgyfa ajtó rejtette, pedig a
behatolók elsősorban innen várták az ellentámadást.
Mire idáig értek, már kétszer kellett su-hintaniuk kardjukkal minden egyes
lépésük-höz, mivel a fekete, ragacsos, kötélvastagsá-gú pókháló egyre sűrűbbé
vált. A térképte-rem és a varázsló szobája között félúton, a tintaszínű hálón,
kezdetben délibábként, majd egyre anyagszerűbb formát öltve feke-te pók
keletkezett a puszta levegőből. Akko-ra volt, mint egy farkas.
Az Egerész szétvágta előtte a hálót, ket-tőt visszalépett, mint aki meghátrál,
majd sebesen előrelendül, és keresztüldöfte a szörnyeteget. Pengéje a frissen
keletkezett szemek között hatolt be- s a test összeros-kadt, mint egy
kipukkasztott vese, irtózatos bűzt árasztva maga körül.
A két bajtárs egy másodperccel később már ott állt Hristomilo szobája előtt.
Nagy-részt úgy volt benne minden, mint amikor legutóbb látták, azonban egyes
tárgyak megduplázódtak, sőt megsokszorozódtak.
A hosszú asztalon két lombikban melegí-tették a kékes lángok a fortyogó masszát,
s az üvegek nyakán át gyorsabban lövellt ki a fekete, tekergő kötél, mint a
támadó mocsár-kígyó. Nem kristályedénybe gyűlt össze a lombikok terméke, hanem a
szoba nyílt lég-terébe áramlott (ha volt ugyan olyan légtér a Tolvajok Házában,
melyet ezekben a pilla-natokban nyíltnak lehetett nevezni). A felhő barikádot
font Hristomilo és a támadók közé. A magas, púpos varázsló ismét ott állt
mági-kus, megbarnult pergamenje előtt, bár ezút-tal felhevült pillantása
Fafhrdra és az Ege-részre irányult, s csak egyszer-egyszer né-zett bele a
szövegbe, melyet pergő ajakkal kántált.
Az asztal másik oldalán, a pókhálómentes övezetben ezúttal nem csak Slivikin
ugrán-dozott, hanem egy jókora, a fejétől eltekint-ve hozzá meglehetősen
hasonlatos patkány is.
A falak tövében, körös-körül, vörös szem-párok pislogtak a patkánylyukak
sötétjében.
A barbár torkából torz üvöltés tört fel, s eszeveszetten csapkodni kezdte a
fekete há-lót, de a lombikokból előkúszó kötegek sebe-sen pótolták a lyukakat, s
az elmetszett csá-pok ahelyett, hogy a földre hullottak volna, tapogatózva,
éhesen keresték testét, akár dü-hödt mérgeskígyók.
Átvette hát baljába Szürkepálcát, előhúz-ta hosszú tőrét, és a varázsló felé
hajította. A levegőben villogó kés átvágott három indát, a negyedik és az ötödik
lelassította és kitérí-tette útjából, a hatodik már majdnem megál-lította, végül
a hetediknél állapodott meg, mely körültekeredett rajta, és a penge most
hiábavalóan himbálózott a föld fölött.
Hristomilo rekedten felkacagott és elvi-gyorodott, kimutatva hatalmas felső
metsző-fogait, mialatt Slivikin eksztatikusán sivíto-zott és egyre magasabbra
ugrált.
Az Egerész is elhajította Macskakörmöt, szintén eredménytelenül, sőt, még annál
is rosszabb történt, mivel mozdulata nyomán két támadó köd-szalag azonnal
rátekeredett kardforgató karjára, egy harmadik pedig a torkát kezdte
szorongatni. Fekete patkányok özönlöttek elő a falak szeméttel borított
tö-véből.
Az indák az északi bokájára, térdére és bal karjára is rátekeredtek, s kishíján
feldön-tötték. Mialatt azonban egyensúlyának meg-őrzésén igyekezett, előrántotta
Vlana tőrét
az övéből, és a válla fölé emelte. A csillogó, ezüstmarkolatú tőr pengéjét
beszáradt, bar-na patkányvér borította.
Hristomilo arcáról lefagyott a mosoly, amint meglátta a fegyvert. Különös,
váratlan sikoly tört fel a torkából, s hátrálni kezdett a pergamentől és az
asztaltól. Dongakezeit ar-ca elé emelte, hogy elkerülje végzetét.
Vlana tőre akadálytalanul hatolt át a feke-te hálón, mintha a fonalak maguktól
nyitot-tak volna neki utat, majd átszáguldott a va-rázsló védekezőn megemelt
kezei között, hogy markolatig hatoljon jobb szemébe.
Vékony halálsikoly hagyta el a férfi ajka-it, ahogy körmével önnön arcába mart.
A fekete háló rángatózni kezdett, mintha haláltusáját vívná.
A lombikok egyszerre pattantak szét, lá-vájukat a savmarta asztallapra öntve. A
ké-kes lángok kialudtak, de a fa füstölni kezdett a kiömlött folyadéktócsa
peremén. A sűrű anyag nagyokat csobbanva csepegett a a fe-kete márványpadlóra.
Hristomilo végsőt sikoltva előrezuhant. Ujjai még mindig markolászták arcát
előre-ugró orra felett, az ezüst markolat közöttük meredt a levegőbe.
A háló halványulni kezdett, mint a friss vízzel megnedvesített tinta.
Az Egerész előreugrott, s Bőrnyúzó egyetlen döfésével felnyársalta Slivikint és
a nagy patkányt, mielőtt azok felfoghatták volna, mi is történt. Sivalkodva
pusztultak el,
mialatt a többi patkány hátat fordított, és olyan gyorsan menekült vissza a
lyukakba, mint megannyi fekete villám.
Azután eltűnt az éjköd, s a varázslat füst-jének utolsó maradványa is. Az
Egerész és Fafhrd egyedül találták magukat a három holttesttel. Oly mély csend
telepedett rájuk, mely mintha nemcsak a szobát, hanem az egész Házat maga alá
temette volna. Még a lombik-láva is mozdulatlanná dermedt, megszilárdult, s az
asztal lapja sem füstölt tovább.
Elmúlt az őrültség, lecsillapodott lelkük-ben az őrjöngő harag. Utolsó kicsiny
mara-déka is elpárolgott lelkűkből, megelégelték a bosszút. Nem volt több kedvük
lemészárolni Krovast, vagy akármelyik másik tolvajt, mint agyonütni egy legyet.
Fafhrd iszonyod-va idézte fel a szánalomraméltó kölyök-tol-vaj arcát, akit
elmebeteg haragjában gyilkolt meg.
Csak a gyász maradt meg bennük, s az cseppet sem enyhült, hanem egyre
hatalma-sabbra nőtt. A gyász maradt, meg az egyre erősödő irtózás mindentől, ami
körülvette őket: a halottaktól, a rendetlen szobától, a Tolvajok Házától,
Lankhmar egész Városá-tól, legutolsó bűzös sikátorától kedve a leg-magasabb,
égbenyúló, köd ülte tornyáig.
Az Egerész undorral felszisszent, ahogy kirántotta Bőrnyúzót a döglött rágcsálók
testéből. Beletörölte az első kézreeső kendő-be, és visszadugta hüvelyébe.
Fafhrd felüle-
tesen letörölgette Szürkepálcát, és ő is he-lyére illesztette a kardot. Mindkét
férfi fel-szedte a földről tőrét, ahova a háló elpárol -gása után leestek, de
egyik sem vetett egy pillantást sem Vlana késére, s a helyre, aho-vá el
temetkezett. Amikor azonban megpil-lantották a varázsló asztalán a lány fekete
selyemövét és az ezüsttel hímzett oldaltás-kát - mely utóbbit félig elöntötte a
megszi-lárdult láva - valamint Ivrian kék, ezüstbera-kásos, lakkozott ládikóját,
odaléptek s eltet-ték a Jengaotól zsákmányolt ékszereket.
Mint korábban, az Egerész Ezüst Angol-na mögötti leégett fészkénél, nem szóltak
egymáshoz most sem. Ehelyett - miközben egyre erősödött lelkükben azonosságuk és
elhatározásuk egységének tudata, s a bajtár-siasság érzése - lassú, fájdalmas
léptekkel, megereszkedett vállakkal elhagyták a ter-met. Csak odakint kezdtek
sietni, átvágtak a vastag szőnyegekkel borított folyosón, el-mentek a
térképszoba mellett, melyet to-vábbra is védett a megvasalt tölgyfa ajtó, el a
többi zárt ajtó mellett - a Céh nyilvánvaló-an rettegett Hristomilotól,
varázslataitól, patkányaitól -, s egyre sietősebb léptekkel lementek a
visszhangzó lépcsőn. Végig az alsó folyosó kopár kövezetén, el csukott ter-mei
mellett, óvatosságuk ellenére egyre han-gosabban csengő léptekkel, el a
megürese-dett, kiégett őrf ülke alatt, ki az Olcsó utcába. Itt észak felé
fordultak, mert így juthattak leggyorsabban az Istenek utcájához, ahol
keletre tértek a kihalt úton, melyen egyedül egy bánatos képű, magányos, hajlott
hátú szatócssegéd söprögette a kövezetet az ital-bolt előtt a keletről lassan
szivárgó, halo-vány rózsaszín derengésben - bár sok alvó, horkoló, álmodó alakot
láttak heverni a sötét tornácok alatt és a kanálisok árkaiban. Igen, jobbra,
keletnek vették az irányt az Istenek utcáján, mert ez az út vezetett a Mocsár-
ka-puhoz, melytől a Nagy Sós Mocsarat átszelő Kövezett út indult, s a Mocsár-
kapun át ju-tottak ki leghamarabb a csillogó nagyváros-ból, melytől szívük immár
irtózattal fordult el, s a szükségesnél egyetlen szúró, ólmos szívdobbanásnál
sem akarták tovább elvisel-ni a Várost - imádott szerelmeik kísérteiéi-nek
városát...
Vége

Fritz Leiber - Kardok És Ördöngősség

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Fritz Leiber - Kardok És Ördöngősség

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Fritz Leiber - Kardok És Ördöngősség

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A tető hosszan elnyúló gerincén egy alak kuporgott, fején színes kendővel,

kezében lámpással. Gyors mozdulatokkal hol eltakarta, hol felfedte a lámpa

You might also like