Paul S (1) - Kemp - Forgotten Realms - Alkonyháború 2 - Árnyékvihar

PAUL S.
KEMP
Az alkonyháború;
2. kötet
ÁRNYÉKVIHAR
Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)
Forgotten Realms
Alkonyháború
FORGOTTEN REALMS
PAUL S. KEMP
Az alkonyháború
2. kötet
ÁRNYÉKVIHAR
Delta Vision Kft.

Budapest
PAUL S. KEMP
ÁRNYÉKVIHAR
Alkonyháború trilógia
II. kötet
© Delta Vision Kft., 2007
Fordítás: © Vitális Szabolcs, 2007
Korrektúra: Vértessy Tamás, Dobos Attila
Borítógrafika: Raymond Swanland
Kiadja a Delta Vision Kft.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Paul S. Kemp: SHADOWSTORM
Copyright © Wizards of the Coast, Inc., 2006
A Forgotten Realms és a Wizards of the Coast
a Hasbro Inc. leányvállalatának,
a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek
és egyéb jellegzetességek következésképp
a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva
A Wizards of the Coast Inc. egyesült államokbeli, kanadai,

ázsiai és latin-amerikai központja:
P.O. Box 707
Renton, WA 98057-0707
+ 1-800-324-64-96
A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com
ISBN 978-963-9679-47-4
Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 215-4666
Telefon/Fax: 36 (1) 216-7054
www. deltavision.hu
Jennek, Riordannak és Roarkenek
Apának és anyának
ELSŐ FEJEZET
Uktar 11, a Mennydörgő Viharok esztendeje

(1374 Vsz)
A fagyos szél keserű epeként csap át a testemen. Belekapaszkodik szakadt
ruhámba, alákúszik, és beleharap a bőrömbe. Hallom a jégcsapok
repedezését, az egymáson súrlódó jégtáblák csikorgó hangját. Mintha titánok
feszülnének egymásnak.
— Üdvözöllek Caniában! — mondja az apám. A hangja egyszerre érkezik
mindenhonnan, ugyanakkor sehonnan. Még a lelkem is beleborzong.
Hangjának mérhetetlen ereje letaglózza Erevist és Rivent. Mindketten
befogják a fülüket, és keservesen ordítanak. Vér szivárog belőlük, és
fenyegető lassúsággal folyik le egészen az állukig. Erevis előredől, és
elhányja magát. Gyomrának tartalma csupán pillanatokig gőzölög. A zord
idő azonnal megfagyasztja. Riven sem bírja. Ő is nyögve, hörögve hány, és
közben szitkozódik. Valószínűleg az én fülem is vérzik, de nem vagyok
biztos benne. Nem érzek semmit, leszámítva a karom bizsergését, amelyet a
Forrás okozott. A test és az elme nem forrott össze teljesen.
Eszembe jut valami: én juttattam ide magunkat! A gondolatot fájdalmas
felismerés kíséri: az apám fia vagyok. Elöntötte a bensőmet a sötétség, és én
engedtem szabadjára. Kiszabadultam a Forrás fogságából, csak hogy egy
főördög karmaiban végezzem.
Elnevetem magam, de könnyek szöknek a szemembe. A könnycseppek
ráfagynak az arcomra. Nem esnek le a földre.
Szenvedés és átható kétségbeesés üli meg a levegőt. Vonagló lelkek égnek a
lángoló folyókban. Keserves sikolyuk elkeveredik a szél baljós süvítésével.
Magas, izmos jégördögök strázsálnak a folyók partján. Vashorgot tartanak a
kezükben. A testüket kitinpáncél borítja, mint valami lovagi vért. Elég
messze tartózkodnak ahhoz, hogy ne vegyék észre az újonnan érkezőket. De
lehet, hogy csak nem foglalkoznak velük.
Az égő lelkek időről időre megpróbálnak kimászni a lángok közül. Csak
pillanatokig maradhatnak a parton. A gelugonok kíméletlenül a horgaikra
akasztják őket, és visszahajítják a lángoló folyókba. Visítva merülnek el.
Beleszédülök a látványba.
Erevis kiköp a földre, majd a szenvedő lelkekre néz, és elfordítja a fejét.
Beleordít egy imát a süvítő szélbe. Árnyékok burkolják be a testét, hogy
megvédjék a vihar ellen. Befejezi a varázslatot, majd felemeli jéghártyával
borított kezét, és megérint előbb engem, utána Rivent. Azonnal elmúlik a
testemet rázó hideg. Erevis leveszi a kabátját, és a vállamra teríti. Megragad,
és maga felé fordít. A szemembe néz, és kiált valamit, de nem értem. Csak a
szenvedő lelkek sikolyát, a szél süvítését, a jég recsegését és apám hangját
hallom.
Erevis látja a zavaromat, és aggódva néz rám. Megacélozom a lelkem, és
úgy nézek rá, mint aki azt sugallja, hogy minden rendben van. Elégedetten
megpaskolja az arcomat, majd megfordul. Fegyverrel a kezében keresi az
apámat a tekintetével.
Én is ugyanezt teszem. Fürkésző tekintettel meredek bele a szélbe, de félek
attól, amit látni fogok.
Életemben először pillantom meg az apámat. Még a szívverésem is eláll a
látványtól.
— Ott van — mondom reményvesztett hangon.
Erevis és Riven a mutatott irányba néz. Mindketten megmerevednek,
amikor észreveszik.
— Az összes istenekre — leheli Cale alig hallható hangon. Az árnyékok
visszahúzódnak a bőre alá, mintha megijedtek volna.
Riven semmit nem szól, de szokásos gúnyos mosolya eltűnik, és néma
tátogássá változik.
Mephistopheles; Cania főhercege, a Pokol Ura csupán egyetlen
nyíllövésnyire guggol tőlük egy jeges csúcson. Fagyos szél kavarog izmos
teste körül, amelyből füstpamacsok szivárognak. A pamacsok
kínzókamrában kifeszített testek alakját öltik fel, majd néma sikolyra nyílt
szájjal szertefoszlanak. A testét karmazsin fény hatja át, mintha belülről
világítaná meg valami. Időnként fekete lángok csapnak fel a bőréből, és úgy
ölelik körül, mint Erevist az árnyékok. Felénk fordul. A szeme fehér, mint az
enyém. Engem néz. Tekintete súlyától mindhárman térdre rogyunk. Az
apám feláll. Akkora, mint egy óriás. A köpenyét vadul lengeti az erős szél.
Kitárja hatalmas, hártyás szárnyát. Hosszú, fekete haja, amely szintén olyan,
mint az enyém, baljósan örvénylik a feje körül. Két szarv ered a homlokából,
akárcsak az enyémből.
Valóban az apám fia vagyok. A könnycseppek belefagynak a szemembe.
Az elátkozott lelkek is észreveszik őt. Felé mutogatnak, majd félve
sikoltoznak. Rájuk néz. A lelkek alámerülnek a tüzes folyóba. Nem bírják
elviselni a pillantását. A jégördögök felemelik a horgaikat, és tisztelegnek. Az
apám a szenvedőkre mosolyog. Hatalmas agyarai kibuggyannak a szájából.
Visszafordul felénk.
Hó és füstfelhő burkolja be, amint szárnyra kap. Dermedten nézem őt.
Kecses mozdulattal röppen a szürke égbolt felé. Fenséges és félelmetes.
Vérbeli ragadozó.
De ő nem húsra vadászik.
Erevis tér magához elsőként. Átkozódva támaszkodik rá a kardjára, hogy
felnyomja magát. Remegő kézzel markolja meg a nagy erejű fegyvert, majd
felsegíti Rivent.
— Talpra! — üvölti túl a viharos szelet. — Állj talpra!
Riven megtántorodik, de azért előhúzza a szablyáit. Ép szemével rám néz,
aztán az apámra, majd vissza rám. Látom rajta, hogy fél. Riven még soha
életében nem félt senkitől és semmitől. Mindketten felém nyúlnak, hogy
segítsenek felállni, de én meg se moccanok. Lebénultam. Rémülten,
ugyanakkor áhítattal telve nézek az apámra.
Elengednek. Összenéznek, és mondanak egymásnak valamit. Elém állnak,
fegyverrel a kezükben, hogy megvédelmezzenek az apámtól.
Elkéstek. Az apám és a köztem lévő fal, amely az elmémben létezett, már
leomlott. Én magam romboltam le, hogy megmeneküljek a Forrástól, és ezen
a barátaim sem változtathatnak. A bennem lakozó ördög mosolyogva nézi
közeledő apámat. A bennem lakozó ember ugyanakkor undorodva fintorog.
Elgyötörten, megtörve nézek az égre.
Elvesztünk.
Erevis rám kiált a válla felett. Az elmémet elhomályosító köd egy pillanatra
feloszlik.
— Állj fel, Mags! Ne add oda magad neki!
Értetlenül nézek rá.
Hajts fejet! — mondja a bennem lakozó ördög.
Állj fel! — mondja a bennem lakozó ember.
Mephistopheles lassan kering felettünk, hogy teljesen lebénuljunk a
félelemtől.
— Cale... — mondja Riven Cale-nek. A szemét le sem veszi az apámról.
—Tudom — bólint Erevis. A bőre árnyékokat okád. Haragosan örvénylenek
a teste körül. — Megvédjük magunkat! — megveregeti Riven vállát. — Nem
moccanunk innen.
— Ez is csak egy hely a többi közül, Cale — mondja Riven. — Bármikor
elmehetünk innen.
Erevis azonban megcsóválja a fejét.
— Innen nem. Itt nem engedelmeskednek nekem az árnyékok. Nem
tudunk eltűnni erről a helyről.
Erevis istenének itt nincs hatalma. Caniában az apám uralkodik.
Riven megmerevedik és Erevisre néz. Tudja, hogy nincs menekvés. Rám
pillant, aztán Cale-re, majd az apámra.
Látom a szemén, hogy elszánja magát. A lelke ugyanolyan jeges, mint
maga Cania.
Már nem csak az apám látványa nyűgöz le.
A barátaim korábban többször álltak vállt vállnak vetve. Ők Mask Első és
Második kiválasztottjai. A saját szememmel láttam, hogy Erevis
belemélyeszti az ujját egy halálslaad koponyájába. A saját szememmel
láttam, hogy Riven pengéi olyan gyorsan cikáznak a levegőben, mint a
villámok. Tudom, hogy ők nem közönséges halandók: a közönséges
halandók négy lábra ereszkedtek, és reszketve meghunyászkodtak volna az
apám előtt.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem vehetik fel a harcot Cania urával.
Apám minden egyes szárnycsapása füstpamacsokat ereget a levegőbe.
Folyamatosan közeledik. A karomon lévő tetoválás, apám szimbóluma —
egy lángokkal övezett vörös kéz — égeti a bőrömet. Füst száll fel a testemről.
Oda sem kell néznem, hogy tudjam, lángok táncolnak a karomon.
Mephistopheles megbélyegzett. Hozzá tartozom. Az övé vagyok.
A fájdalomtól észhez térek. A barátaim bátorsága erőt önt belém.
Elnyomom a bennem lakozó ördögöt, megnyalom az ajkamat, és talpra
kecmergek. Nem halhatok meg térdepelve. A barátaim oldalán a helyem.
A szemük sarkából látják, hogy megmozdulok. Lehajolnak, és
felsegítenek.
— Helyes — recsegi Riven, és megpaskolja a vállamat. — Helyes.
*****
Cale tisztában volt vele, hogy csupán húsz szívdobbanásnyi idejük maradt,
nem több. És nincs hová menekülni. Mélán tartotta maga elé a Szövettépőt,
és kifújta a tüdejében lévő levegőt. Elmormolt néhány rövid imát, amelyektől
erősebbek lettek az izmai, és felgyorsultak a mozdulatai.
A főördögre nézett. Nem sok esélyt látott ellene.
Magadon mély, síri hangon szólalt meg.
— Én tehetek mindenről. Én mutattam meg Erevisnek ezt a helyet, ezért
kerültünk ide. Legalábbis részben én tehetek róla.
Riven rideg pillantást vetett Magadonra, de nem szólt semmit.
— Nem a te hibád, Mags — szólt Cale, és valóban így is gondolta.
Riven idegesen toporgott.
— Sajnálom, Riven — suttogta Magadon.
Az orgyilkos leakasztotta a derekába tűzött tőrt, megpörgette a levegőben,
és a markolatát Magadon felé nyújtotta.
— Mágikus penge. Tedd el! Több mint a semmi.
Magadon nem vette el. Előbb Riven, majd Cale szemébe nézett.
— Nem harcolhatunk ellene. Nem maradhatunk életben.
— Ez nem jelenti azt, hogy nem is harcolunk — vicsorgott Riven. — Nem
adom oda az életemet harc nélkül. Te se tedd! — ismét Magadon felé
nyújtotta a tőrt. — Vedd el!
— Van fegyverem, ha harcra kerülne a sor — dünnyögte Magadon, de
azért eltette a tőrt.
— Ha nem harcolhatunk ellene, akkor tárgyalnunk kell — szólalt meg Cale.
— Mit tudunk felajánlani neki, Mags?
Mephistopheles eltűnt az égboltról, és közvetlenül mögöttük jelent meg.
Mindhárman eltörpültek hatalmas termete mellett. Terebélyes szárnya sötét
lepelként borult rájuk. A lényéből áradó szentségtelen energia kiszívta az
életerejüket. Mephistopheles megfogta Cale vállát. Éles karmai mélyen a
húsába vájtak. Lehajolt, és Cale fülébe suttogott.
— Semmi olyat nem tudsz felajánlani, amit ne tudnék megszerezni
magamnak — dörögte az ördög. Hangjának erejétől megroggyant a lábuk.
Bűzös lehelete a halottasházak szagát idézte.
A főördög természetellenes félelmet sugárzott magából, de Cale meg tudta
őrizni a józanságát. Emlékeztette magát, hogy nemrég a saját istenével nézett
farkasszemet egy sikátorban, sőt mi több, ledöfte őt egy tőrrel.
— Ez itt nem egy sikátor — suttogta Mephistopheles Cale fülébe —, és én
nem vagyok az istened.
Árnyékok törtek fel Cale bőre alól, és körbefonták az ördög kezét.
— Nem, valóban nem vagy az.
Cale megfogta Mephistopheles kezét, majd egy erőteljes mozdulattal
lefejtette a válláról. Megfordult, hogy szembenézzen a pokol egyik urával.
Rivent és Magadont felszabadította Cale bátorsága, és felzárkóztak mellé.
Riven és Cale védelmezőn Magadon elé állt.
Az ördögből sütött a megvetés és a mérhetetlen gyűlölet. Cale alig tudott
talpon maradni.
Mephistopheles fehér szeme szinte lyukakat égetett a testébe. Nagy levegőt
vett.
— Egy istennő és egy istengyermek szagát érzem rajtad, árny. Hol van
most az Árnyékúr? Talán azt hiszed, hogy itt is megvéd téged?
Cale ott és akkor rádöbbent, hogy pontosan ugyanolyan, mint Riven. Ő
sem adja oda az életét harc nélkül. Erősen megmarkolta a kardját. Haragos
árnyékok örvénylettek a teste körül.
— Mitől kellene megvédelmeznie?
— Semmitől sem kell megmentenie minket! — vicsorogta Riven, aki még
Cale mellett is kicsinek látszott, nem is beszélve az óriás termetű ördögről.
Mephistopheles előbb Cale-re, majd Rivenre pillantott. Az ördög
hozzáérintette hosszú, fekete karomban végződő ujját Riven mellkasához.
— Átlátok rajtad — mondta.
— Jó neked — gúnyolódott Riven.
Mephistopheles végighúzta a karmát Riven mellkasán. Az orgyilkos
megtántorodott. Az ördög felhasította a páncélját, és feltépte a húsát. Vér
szivárgott a sebből.
— Akár az enyém is lehetnél — dörögte az ördög.
A vér feketére festette Riven ingét, de az orgyilkos meg se nyikkant.
Csupán ép szeme alatt rándult meg az egyik izom.
Cale az ördög ujja alá ékelte a kardját, és odébb lökte.
— Elég ebből!
Mephistopheles megérintette a pengét. Fekete lángnyelvek fonták körbe.
Cale olyan erősen szorította a markolatot, ahogyan csak tudta. Sötét
árnyékok özönlöttek ki a tenyeréből.
Az árnyékok elenyésztek a sötét tűzben.
A lángnyelvek magasra csaptak, és felhevítették a pengét. Cale bőre
felhólyagosodott. Átkozódva eresztette el a fegyvert.
Mephistopheles elkapta a levegőben, és sértetlenül tartotta a kezében a
forró fémet. Megszaglászta, és alaposan megvizsgálta. Cale és Riven
összenézett. Mindketten tudták, hogy nem maradt reményük.
Mephistopheles gúnyos mordulás mellett dobta a földre a kardot. A penge
belefúródott a hóba. Félig belesüppedt, gőzfelhőt lövellve a levegőbe.
— Érdekes kis játékszer — mondta az ördög.
Cale kifejezéstelen arccal húzta ki a még mindig meleg kardot a hóból.
Magadon megköszörülte a torkát, majd halk hangon megszólalt.
— Elmegyünk Caniából, apám — mondta.
Mephistopheles összeráncolta a homlokát, és első ízben nézett a fiára,
mintha csak akkor vette volna észre őt.
— Valami zajt hallottam. Mintha valaki hozzám beszélne, de nem látok itt
senkit, aki érdemes rá, hogy megszólítson.
— Elmegyünk innen, apám! — ismételte meg Magadon.
— Á! — Mephistopheles Magadonra nézett, aki összerezzent tekintete
súlya alatt. — Szóval hálátlan fiam az, aki szólni merészel a jelenlétemben.
Szóval elmentek innen? De még csak most érkeztetek. Ráadásul te vezetted
ide őket.
— Nem! — csattant fel Magadon. — Te tetted.
— Nincs különbség a kettő között.
Magadon elszántan nézett apja szemébe. Cale örömmel nyugtázta barátja
bátorságát.
— Hazudsz! — emelte fel a hangját Magadon. Végre összeszedte magát. —
Igenis van különbség.
Mephistopheles szeme lángot vetett. — Úgy véled?
Cale veszélyt érzett, ezért közelebb húzódott Magadonhoz.
A főördög ránézett. Egy szempillantás alatt kétszer akkorára nőtt, mint
alapállapotban.
— No lám! Valaki szólni kíván a nevében!
Mephistopheles hangjától megrepedtek a közeli jégtáblák. Az átkozottak
vinnyogva húzódtak menedékbe. Cale elveszítette az egyensúlyát, és a
fagyott talajra zuhant.
Riven előrelendült. Egyik pengéjét alacsonyan, a másikat magasan tartotta
maga elé. Az ördög felemelte a tenyerét. Fekete energianyaláb csapott ki
belőle. Eltalálta a támadó orgyilkost, aki elterült a földön.
Magadon magára maradt. Egyedül kellett szembenéznie az apjával.
Mephistopheles visszazsugorodott eredeti alakjába. A haragja egy
szempillantás alatt elpárolgott.
— Nem vagyok a tulajdonod — sziszegte Magadon.
— Tévedsz — felelte az ördög. — Sok csodás álmot láttunk együtt. Te és én.
Magadon makacsul megrázta a fejét.
— Nem! Azok nem az én álmaim voltak. Te ültetted belém őket.
Mephistopheles lehajolt, és megérintette Magadon csontos vállát. Az
elmemágus belefehéredett az érintésbe. Füst szállt fel a bőréből.
— Ugyan hogyan tehettem volna, ha te nem fogadod be őket?
Árnyékok burkolták be Cale testét. Védelmezőn tapadtak rá, és
meggyógyították. Felállt, és vádlón az ördögnek szegezte a kardját.
— Valóban szólni kívánok a nevében!
— Ahogyan én is! — csatlakozott Riven, és ő is felállt.
Mephistopheles végigmérte mindkét férfit. Az ajka résnyire szűkült. A
testét övező lángnyelvek fellobbantak. Meglengette rothadó szárnyát. Cania
azonnal felelt a hívására. Erős szél kerekedett, amely áttörte Cale mágikus
páncélját, és egészen a csontjáig hatolt.
— Itt minden az enyém, árny. Még az árnyékok is. Sosem menekültök
innen. Megbüntetlek titeket. Kitépem a lelketeket, a maradványaitokkal
pedig az ördögeim játszadoznak majd.
Cale elengedte a füle mellett Mephistopheles fenyegetését.
— Előbb mi játszadozunk el veled! — sziszegte fenyegető hangon. — Ezt
megígérem.
— Örökre megemlegeted — tódította Riven.
Sötét, szentségtelen energia örvénylett az ördög alakja körül. Jeges
borzalom áramlott felőle.
— Ne! — kiáltotta Magadon. Nem lehetett tudni, hogy az apjának, vagy két
barátjának szól.
Mephistopheles úgy fogta meg Magadont, mint egy használati tárgyat,
majd oldalra nyújtotta a másik kezét. Egy vasalabárd jelent meg a markában,
olyan hosszú, mint Cale maga. Mágikus energia cikázott a felületén.
— Eljátszadoztok velem? Valóban?
Cale egyenesen végzete arcába nézett. Elszántság sütött a szeméből.
— Igen! — mondta összeszorított foggal.
Fekete árnyékok áramlottak felé, és vastagon beborították. Erőt merített
belőlük. Riven sebesen pörgette a szablyáit, és közben Maskhoz imádkozott.
A pengék sötétséget okádtak magukból.
— Úgy tűnik, Mask mégis velünk van — sziszegte az orgyilkos, és kiköpött
az ördög irányába.
— Nem sokáig — dörögte Mephistopheles.
Halk, pukkanó hang jelezte egy gelugon érkeztét. Mephistopheles mellett
jelent meg a semmiből. Majdnem akkora volt, mint az ura. Cale-re és Rivenre
szegezte fehéren izzó, rovarszerű szemét. Horogban végződő lándzsát tartott
a kezében. Jég és hamu borította vastag kitinpáncélját. Meleg, párás lehelet
hagyta el a rágó szájszervét. Egy újabb gelugon jelent meg a gazdája mellett,
majd még egy és még egy. Tucatnyian jelentek meg Mephistopheles körül,
majd újabb húsz zárta körbe a három bajtársat.
Cale hamarosan mintegy hatvan ördög gyűrűjében találta magát. Nem
kerülhették el a halált. Eltökélte, hogy mielőtt végeznek velük, pokollá teszik
a Pokol Urának életét.
Elrebegte egy ima szavait, amely feltöltötte a testét istene erejével. Rivenre
pillantott, és búcsút vett tőle a tekintetével. Riven viszonozta a pillantást,
majd biccentett.
Mindketten Mephistopheles felé fordultak.
— Elég! — mondta Magadon.
Az elmemágus szavai megfagytak a levegőben. Magadon felnézett ördögi
apjára. Cale első ízben vette észre a kettejük közötti megdöbbentő
hasonlóságot: a szemük, a hajuk, a szarvuk, az álluk.
A főördög oldalra billentette a fejét, és érdeklődve tekintett a fiára. A testét
övező haragos lángok ellaposodtak.
— Elég ebből, apám! — mondta határozott hangon Magadon.
Mephistopheles villámcsapásként vágta pofon a fiát. Magadon elterült a
jeges földön az ütés erejétől. A gelugonok izgatottan toporogtak karmos
lábukon. Cale és Riven előrelendült.
— Ne! — kiáltott fel Magadon. Cale azonnal megtorpant. Az elmemágus
lassan négykézlábra emelkedett.
Mephistopheles Magadon fölé tornyosult.
— Hogy mersz így beszélni velem féllény? Te csupán a magom sarjhajtása
vagy, semmi egyéb. Eddigi életed mulattatott, ám ennek az életnek vége.
Elpusztítom a lelked, ahogy az övékét is, de te sokkal tovább szenvedsz
majd.
Vér szivárgott Magadon orrából. Kiköpte kitört fogát, majd az apjára
nézett, de csak egy pillanatra, mielőtt fejet hajtott volna.
Cale rádöbbent, hogy ő és Riven képesek harcolni az ördög ellen, de
Magadon nem. Egészen egyszerűen nincs hozzá ereje. Más megoldást kell
találniuk. Kimondta az első szót, ami az eszébe jutott.
— Alku!
Mephistopheles úgy válaszolt, hogy közben nem vette le a szemét a fiáról.
— Semmit sem adhatsz nekem, csak a fájdalmadat, de azt úgyis
megszerzem magamnak.
Magasra emelte a csatabárdot. A szél haragosan felzúgott körülöttük.
Cale agya lázasan dolgozott. Próbált találni valamit, amivel felkeltheti az
ördög érdeklődését.
— Kesson Rel! — bökte ki végül. A teste körül örvénylő
árnyékokmegélénkültek. Mintha gúnyos kacajt hozott volna felé a szél. Ve-
szélyes játékot űzött. Alig tudott valamit Kesson Relről.
Mephistopheles érdeklődve pillantott az árnyra. A fegyvere gonoszságot
árasztott magából. A gelugonok izgatottan toporogtak.
— Ez egy ősi név — szólt Mephistopheles meglepően lágy hangon.
Egyértelműen látszott rajta, hogy érdekli az alku.
— Többet is akarsz hallani? Tudok még egy s mást.
Mephistopheles merengve nézte Cale-t. Leeresztette a fegyverét, és jelzett a
gelugonoknak. Azok csalódottan felmordultak, majd szép egymásutánban
eltűntek egy-egy halk pukkanás kíséretében. Visszatértek, hogy tovább
kínozzák az elátkozott lelkeket.
— Mi van még? — kérdezte Mephistopheles. — Jól válogasd meg a
szavaidat, árny! Nem maradt sok időd.
Cale nagy levegőt vett, hogy megtegye a kötelességét a barátai érdekében.
Be kellett csapnia a saját istenét. Nem maradt más választása.
— Kesson Rel olyasmit birtokol, ami valaki másé. De ezzel te is tisztában
vagy. Visszaszerzem... és neked adom.
Az ördög szeme megvillant, de nem lehetett megállapítani, hogy
izgalmában vagy haragjában. Cale-nek fogalma sem volt, hogy mi van
Kesson Relnél, csak annyi tudott, hogy Mask magának akarja, és hogy
Mephistophelest is érdekli.
— Istened isteni esszenciáját, amelyet a Tolvajok Istenének első tolvaja
lopott el? Olyan ígéret ez, amelyet nem áll módodban megtartani. Nem
ígérted oda már valaki másnak?
Cale gyomra összerándult. De bizony odaígérte. Ennek ellenére folytatta a
játszmát.
— Valóban tettem egy másik ígéretet korábban — felelte Cale halkan.
Végig magán érezte Riven átható tekintetét —, ennek ellenére megtartom a
szavam.
Mephistopheles hosszan nézte őt. Belátott egészen a lelke legmélyéig.
— Caniában minden egyes szónak következménye van, árny. Itt nem lehet
könnyelmű ígéreteket tenni. Nekem nem.
— Tudom, hogy mit teszek — felelte Cale. Nem kevesebbet, mint
konfliktust szít Mask és Mephistopheles között. Ugyanazt a dolgot ígérte oda
egy istennek és egy ördögnek. Ugyanazt az isteni erőt, amelyet Kesson Rel
lopott el.
Mephistopheles a távolba nézett.
— Beszélj! — szólt Cale vakmerőn. — Én megtettem az ajánlatomat.
Mephistopheles elvigyorodott, kivillantva félelmetes agyarait.
— Gondolkodom.
Cale Magadonhoz lépett, és felsegítette a földről. Elsuttogott egy imát
Masknak. Arra számított, hogy az istene cserbenhagyja őt végtelen dühében,
de nem ez történt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor gyógyító energia
áramlott a tenyeréből a barátjába.
Magadon megszorította a vállát, és nem engedte elmenni.
— Erevis... — kezdte erőtlen hangon.
— Ne beszélj, Mags. Még nem ért véget — Cale Mephistopheles Óriási
alakjára nézett. — Én elmondtam az ajánlatomat. Elfogadod?
— Az istened nem örül majd annak, amit nekem ígértél — mondta
válaszképpen az ördög.
— Az istenem gyakorta csalódik bennem.
— Ahogy minden apa csalódik a fiában — dörmögte Mephistopheles, és
Magadonra nézett. — Ha elfogadom az ajánlatodat, hogyan garantálod, hogy
megkapom, amit ígértél?
— A szavamat adom. Ő is beérte ennyivel, neked is be kell.
A főördög azonban megcsóválta a fejét.
— Nem. Én nem vagyok olyan hiszékeny, mint a te úgynevezett istened —
a tekintete megkeményedett, és Magadonra meredt. — Magamnál tartom a
fiamat, hogy biztosan elhozd nekem, amit ígértél.
Cale Magadon elé állt.
— Nem!
— Erevis — szólalt meg Magadon, és próbált Cale elé lépni. — Én majd...
— Nem! — csattant fel Cale. — Erről nem alkudozom!
— Itt minden alku tárgya — vigyorgott az ördög.
— Ez nem az.
Mephistopheles Cale szemébe nézett. Tetőtől talpig végigmérte.
— Legyen hát! — mondta végül. — Elfogadom az alkut.
Az ördög meglengette kezét a levegőben. Zöldes színű, ártó ener-
gianyalábok telepedtek meg Cale és Riven testén.
— Mi a...
A varázslat Cale torkára fagyasztotta a szót, és minden izma ledermedt. Se
beszélni, se mozogni nem tudott. Elszorult torokkal nézte, amint
Mephistopheles az amúgy is hatalmas termete kétszeresére duzzad, és
kinyújtja a karját... Magadonért.
Magadon hasztalan kapaszkodott a barátjába, nem állhatott ellen az ördög
erejének.
— Akkor csak a felét tartom magamnál — szólt Mephistopheles.
Az elmemágus úgy vergődött apja karmaiban, mint az álnok hálóba
gabalyodott menthetetlen hal.
— Apám, ne!
Mephistopheles úgy vigyorgott, mint az eszüket vesztett örültek. Hátrébb
lépett, hogy Cale és Riven mindent tökéletesen tisztán láthasson.
Gonosz, fekete energia örvénylett apa és fia körül. Magadon felvisított. A
titán nagyságú főördög a tenyerére fektette Magadont, és felhasította a hasát
vadásztőr méretű körmével.
Vér ömlött a fehér, hófödte talajra. Magadon torkaszakadtából üvöltött. Az
apja nemes egyszerűséggel felnyitotta a hasát.
— Ne! Ne! Erevis, segíts!
Cale hasztalan próbált kiszabadulni az álnok varázslat béklyója alól.
Természetesen nem dacolhatott az ördög erejével. Árnyékok cikáztak
körülötte. Féktelen harag tombolt a bensőjében. Attól félt, hogy
szétpattannak az erei. A nagy erőfeszítések közepette sikerült hangokat
előcsalnia a torkából.
— Elég!
Mephistopheles azonban ügyet sem vetett rá. Teljes hosszában felhasította
Magadon hasát, majd kifordította a belső szerveit. Gőzölögve, véresen
hullottak a hóba.
Magadon halálsikolya elnémult. Éktelen lyuk tátongott teste közepén.
Az ördög alaposan kirázta belőle a vért és a húscafatokat. Förtelmes véreső
hullott Cania fehér földjére.
Ezután az ördög megfogta Magadon bokáját és felsőtestét, és kettétépte. A
reccsenő csont és a szakadó bőr hangjától felfordult Cale gyomra. Nem tudta
visszanyelni a torkába toluló váladékot, amely savként égette a nyelve tövét.
Könnycseppek gyűltek a szeme sarkába, és szinte azonnal meg is fagytak.
Mephistopheles magasra emelte a kettétépett testet, és hangosan kacagott.
— Szó szerint féllény...
Cale ezerszer is megfogadta, hogy megkínozza az ördögöt.
Mephistopheles a földre dobta Magadon tetemét. A koponyája úgy fordult,
hogy Cale felé esett tátott szája és élettelen szeme. Az elmemágus karja még
mindig mozgott. Cale remélte, hogy csak reflexmozgás.
Mephistopheles lehajolt, és az ujjai közé csippentette Magadon ezüstösen
csillogó mását.
Magadon lelkét.
Cale be akarta csukni a szemét, de nem tudta.
A lélek izgett-mozgott az ördög markában, aki a szeme elé emelte, és
érdeklődve nézegette. Mohó vigyorral az arcán méricskélte. Magadon
lelkének arca eltorzult. Próbálta lefejteni magáról apja ujját, de nem tudta.
Nem menekülhetett.
A főördög hátraszegte a fejét, kitátotta borzalmas pofáját, és kettéharapta
Magadon lelkét. Egy ideig a szájában tartotta, majd lenyelte. Magadon lelke
némán vonaglott. Egyetlen hangot sem adott ki magából, ami csak még
elviselhetetlenebbé tette a látványt. Cale csak a saját képzeletében hallotta az
iszonyatos halálsikolyt.
A Pokol Ura visszatette a lélek másik felét Magadon megnyomorított
testébe. Ezután visszaváltozott eredeti alakjába, majd lehajolt, és
beleeresztette a tetembe fertelmes leheletét.
Cale halálra váltan nézte, amint a holttest megmozdul. Magadon
egyenesen a barátja szemébe nézett. A szájából bestiális ordítás tört elő, és
messzire repült a szél szárnyán.
Az elmemágus kettétépett teste összeilleszkedett. Rángatózva, kínlódva
összekaparta a belső szerveit, és visszapakolta a hasüregébe. Testének alsó és
felső fele összeforrott. Mephistopheles pokoli mágiája életre keltette és
regenerálta a megnyomorított testet.
Az ördög megvárta, amíg Magadon teljesen magához tér, majd megragadta
a hajánál fogva, felrántotta a földről, és a füléhez hajolt. Belesuttogott
valamit, amit Cale nem hallott. Magadon rémült tekintetét látva, talán jobb
is, hogy nem tudta leolvasni a szavakat az ördög szájáról.
Mephistopheles elengedte a fiát, aki elterült a jeges talajon. Ezután körözni
kezdett a még mindig bénult Cale körül.
Cale még sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire
sebezhetőnek. Iszonyatos fájdalomra számított, de a kín elmaradt.
Az ördög a hátizsákjában turkált.
— Itt is van — mondta diadalittas hangon. — Jól éreztem, hogy egy istennő
szagától bűzlesz. Azt hiszem, ezt megtartom magamnak.
Mephistopheles visszasétált Cale látómezejébe. Egy könyvet tartott a
kezében, méghozzá azt, amelyet Cale az Árnyéktemplomból hozott el.
Felnyitotta a hátlapját, és hátulról előrefelé haladva végiglapozta.
A lapokon sokkalta több írás látszódott, mint legutóbb, amikor Cale a
Vihartoronyban belenézett. Finoman kidolgozott, bíborszínű betűk futottak
rajtuk szép sorokban. Úgy tűnt, hogy a könyv... újraírja magát, méghozzá a
végéről haladva az eleje felé.
— Újabb érdekes játékszer — morogta az ördög. Becsukta a könyvet, és
elmosolyodott. — Izgalmas idők várnak ránk — mondta.
Mephistopheles csettintett az ujjával, mire a könyv egy kénszagú
füstbuborék kíséretében eltűnt szem elől. Magadonra nézett, aki még mindig
négykézláb vergődött a földön. A testét vér borította, és betegen köhögött.
Az ördög odalépett mellé, és a karjánál fogva felrántotta a földről.
— Hagyd abba! — könyörgött Magadon elcsukló hangon.
— Ezzel már elkéstél, féllény — mondta Mephistopheles, majd Cale felé
fordult. — Ami megmaradt belőle, az a tied lehet. Ha megszeged a szavad,
elpusztítom azt a felét, amit magamnál tartok, és elmegyek a másikért. Nem
védheted meg ellenem. Hozd el nekem, amit ígértél, és akkor felöklendezem
őt, és nem bántom többé.
Ezzel az ördög Cale felé hajította Magadont.
Ugyanabban a pillanatban megszűnt a Cale-t és Rivent fogva tartó bénító
varázslat hatása.
Cale elkapta véres, megkínzott barátját, aki gyengén, elgyötörten rogyott a
karjába. Riven viszont a testéhez szorította a pengéit, és az ördög mögé
lopózott.
— Riven, ne! — kiáltott rá Cale. — Ne tedd!
Az orgyilkos nem nézett a barátjára, de megállt. Úgy sípolt a tüdeje, mint
egy fújtató.
— Ne most! — fejezte be Cale.
Riven szinte felperzselte a tekintetével az ördögöt.
Magadon reszketni kezdett Cale karjában. Az árny próbálta felmelegíteni,
de nem a hideg rázta, hanem a sírás.
— Riven, elmegyünk innen — mondta Cale halkan.
Riven most már odafordult Cale felé, és ekkor meglátta a nyomorúságos
állapotban lévő Magadont. Azonnal meglágyultak a vonásai. Kiköpött az
ördög felé, majd hátat fordított neki, és elsétált
onnan, miközben eltette a szablyáit.
Mephistopheles felvonta a szemöldökét, és érdeklődve nézte az orgyilkost,
de nem tett semmit.
Cale levette a szemét Magadonról, és az ördögre nézett. Állta a pokolbéli
teremtmény pillantását.
— Elhozom neked, amit ígértem, te pedig visszaadod Magadon lelkének
felét. Ha véget ér az alkunk, megfizetsz mindezért.
— Méghozzá drágán — tette hozzá Riven, és Cale mellé állt. Olyan
gyengéden érintette meg Magadon vállát, ahogyan csak a kutyáit szokta.
Mephistopheles merengő arckifejezése megkeményedett.
— Jól vigyázz a szavaidra, első az ötből. Ismét olyan ígéretet tettél, amit
nem tudsz megtartani.
Cale megcsóválta a fejét.
— Én mindig megtartom az ígéreteimet.
— Ez igaz — jegyezte meg Riven jeges hangon.
Mephistopheles nem, nézett Rivenre, végig Cale arcát fürkészte.
— Akár te is az enyém lehetnél.
— Semmit sem tudsz rólam!
— Mindent tudok rólad. Tudom, hogy mi a célod. Tudom, mi mindenre
vagy hajlandó érte.
Árnyékok bújtak elő Cale bőre alól. Magán érezte Riven és Magadon
tekintetét.
— Kimondjam? — ingerelte az ördög. — Ha megteszem, sosem válik
valóra.
— Semmit sem tudsz rólam — sziszegte Cale, de némi bizonytalanság
vegyült a hangjába.
Mephistopheles elmosolyodott.
— Fel akarsz emelkedni, méghozzá kétségbeesetten. Persze minden
halandó erre vágyik, aki gyűlöli saját magát. De neked nem sikerül. Egyelőre
nem.
A szavak igazát még Cale sem tagadhatta.
Mephístopheles gúnyos kacajjal törte meg a csendet.
— Most hagyjátok el a birodalmamat! Bújj vissza az árnyékba, és hozd el
nekem, amit ígértél.
Fekete gázfelhőt lehelt a három bajtársra.
— Ne feledjétek, hogy én mindig hazudok — mondta az ördög.
Cale gyomra görcsbe rándult, amint átléptek a két világ határán.
*****
Elyril keresztbe tett lábbal ült a szőnyegen. A hátát a kandallónak

támasztotta. A szobában uralkodó sötétség kellemesen bizsergette a bőrét. A
kezén és a lábán égnek állt a szőr. Vett egy csipetnyi port a mellette lévő
kicsiny dobozból, és felszippantotta. A bódító szer azonnal hatott, és kitágult
a tudata.
A lobogó lángok torz árnyékokat rajzoltak a szemben lévő falra. A bódító
por hatása alatt sötétebbnek és élesebbnek látta őket. Elyril hosszan nézte
pörgő táncukat, és próbálta megfejteni az üzenetüket.
Mit mondanak? — kérdezte Kefil.
A hatalmas termetű masztiff összegömbölyödve feküdt mellette. Izmos
teste szabályosan emelkedett és süllyedt légzése ütemére.
Nem árulják el a titkaikat — válaszolta Elyril. — Most maradj csendben, Kefil!
Kefil felsóhajtott, megnyalogatta a mancsát, majd sértődötten hátat
fordított a gazdájának.
Elyril meredten nézte a falon tekergőző torz alakokat. Beszédre akarta bírni
őket, de nem járt sikerrel. Tudni akarta, hogyan lehet befejezni a könyvet. A
karja pihekönnyűvé vált. Felemelte, és próbálta megérinteni az árnyékokat.
— Az éjszaka sötétjében meghalljuk az űr suttogását — lehelte maga elé.
A hangjától pörögni kezdtek az árnyékok. Tucatnyi arc jelent meg a falon,
és kivétel nélkül rá mosolyogtak. Egyetlen szót sem szóltak, eszük ágában
sem volt felfedni a sötét titkokat, és ettől Elyril még türelmetlenebb és
dühösebb lett. Kényelmetlenül fészkelődött. Kefil mély hangon felmordult,
és a hátára fordult. Elyril magához vett egy csipetnyi port, hogy ébren tartsa
magát.
A fal elsötétült, és az arcok eltűntek. Néma csend ereszkedett a szobára.
Elnehezült a levegő. A saját árnyékának szívverését nézte.
Egy ördögi arc jelent meg a falon, és levált róla. Belebegett a szoba
közepére. Shar vagy talán Volumvax egy ördögöt küldött hozzá. Hosszú,
hegyes szarva eltakarta a szemét.
Elyril meglepetten hőkölt hátra, de gyorsan összeszedte magát.
— Beszélj! — szólt a jelenésnek. — Hol van a befejezésre váró könyv? —
kérdezte.
Az ördög megnyalta az ínyét, kivillantva hegyes fogait. Olyan nyelven
szólalt meg, amelyet Elyril nem értett, de a hangja erejétől kifordult a
gyomra, és émelyegni kezdett.
A lány érezte, hogy minden egyes szó igaz, csak éppen nem tudta
megfejteni az értelmüket. Még több port kell szippantania.
Benyúlt a kicsiny dobozba, felcsippentett egy adagot, de az arc
visszahúzódott a falba. Dühösen szorította ökölbe a kezét, és a sző-
nyegre csapott.
— Nem értem! — kiáltott fel.
A hangja alakot öltött, nekiütközött a szemközti falnak, és ide-oda
pattogott.
— ... nem értem... nem értem...
Kefil felkapta a fejét, és körbenézett a szobában.
Kihez beszélsz? A tűz rég kihunyt. Nincsenek árnyékok a falon.
— Micsoda? Hazudsz! — horkant fel Elyril.
A kutya nem hazudott. A tűz valóban kihunyt. Magányosan ült sötét szoba
közepén. Mióta vacoghat már ott? És hogy lehetnek
árnyékok a falon fény nélkül?
Kefil felsóhajtott, és nyújtózkodott.
Mi az, amit meg akarsz érteni, gazdám?
Elyril magára kanyarított egy gyapjútakarót. A bódító portól a bőre is
érzékenyebben reagált az érintésre, ezért azonnal félre is hajította.
— A könyvet keresem, amit be kell fejezni. A jel természetét kutatom.
Hogy kiszabadíthasd az isteni lényt?
Elyril elmosolyodott.
— Hogy mellette ülhessek, amikor az Árnyékvihar sötétségbe taszítja a
világot.
Kefil megvakargatta a füle tövét a hátsó lábával.
Talán sosem találod meg a könyvet, sem a jelet. Talán Shar örökre megőrzi a titkát.
Talán beleőrülsz abba, hogy nem tudod megfejteni a talányt.
Elyril a kutyára meredt.
— Talán szőnyeget kellene készítenem belőled.
Kefil elhallgatott.
Elyril egész éjjel imádkozott, és próbálta megfejteni a sötétség titkát. Shar
azonban hallgatott. Az igazság rejtve maradt előtte.
MÁSODIK FEJEZET
15 Uktar, a Mennydörgő Viharok esztendeje
A Hajnal apátság fala és égbe szökő tornyai már messziről látszódtak. Egy
magaslaton állt, Sembia délkeleti részén, közel a Sárkányparthoz. A keleti
tájolású kápolna kúp alakú csúcsai a mennyek felé nyúltak, mintha fel
akartak volna röppenni. A sima csiszolású mészkőfalak, és a rózsakő
berakások fényesen csillogtak a hajnali napsütésben.
Egy gyümölcsös és egy búzamező terpeszkedett a falak tövében. A termést
már betakarították. A termőföld mögött dús rét zöldellt, sárga és bíborszínű
virágokkal, valamint fenyőfoltokkal. A hömpölygő, magas fű eltakarta a
kanyargó kereskedelmi utat, amely a Rauthauvyr úttól eredt északi irányba.
Keveset használták. Az apátságot Lathander hívei lakták, akik minden
tekintetben önellátóan éltek. Akik egyszer betértek oda, általában évekig ott
is maradtak.
Abelar serdülőkorában a földeken és a gyümölcsösben dolgozott.
Talicskával hordta a körtét az éléskamrákba, és nehéz vödrökkel húzta fel a
vizet a mély kútból — megtanulta értékelni és tisztelni a munkát. Férfiként
az apátság falait védte, és a Csillagrend tagjaként időnként kilovagolt, hogy
megütközzön a sötétség seregeivel — megtanulta értékelni és tisztelni a kard
erejét és a halandók bátorságát.
Ezek az idők azonban elmúltak. Hosszú hónapokra elhagyta az apátságot.
Hitszakadás következett be a közösségben, és a hazatérő Abelart
nemkívánatos vendégként kezelték. Kimondhatatlan szomorúság szorította
el a torkát. A szeretett apátság, ahol felesküdött Lathander hitére, és amelyért
oly sok áldozatot hozott, az eretnekség melegágyává vált, ahol a Hajnalúr
hite alapjaiban rengett meg.
— Abelar?
Abelar visszatért a valóságba. A lova, Napkelte hátán ült, jó pár
kilométernyire az apátságtól. A kereskedelmi út ott kígyózott előttük. A
felkelő nap melege kellemesen csiklandozta az arcát.
— Mit mondtál? — kérdezte Reggtől, aki mellette poroszkált, Haj-
nalhasadás hátán.
— Csak azt kérdeztem, hogy biztos vagy-e a döntésedben — felelte Regg.
Vastagon borította a por a férfi csizmáját és páncélját, és többnapos borosta
koszolta az arcát. Nyugtalanul tekintgetett az apátság felé. Abelarhoz
hasonlóan ő is Lathandert szolgálta, de ő nem vett részt a vallási
szertartásokon.
— Igen, biztos vagyok — bólintott Abelar.
Regg hátasa körbefordult, és többször is fintorogva a levegőbe szimatolt.
Abelar lova felhorkant. Talán farkas szagát érezték. Abelar megsimogatta
Napkelte nyakát. A ló lerázta magáról gazdája kezét, de némileg
megnyugodott.
Az embereket hátrahagyták egy kis faluban, és csak ketten közelítették meg
az apátságot. Abelar úgy vélte, ha egy felfegyverzett csapat élén érkezik,
akkor azonnal bizalmatlanságot ébreszt a papokban. Azért jött, hogy
helyrehozza a sérüléseket, hogy befoltozza a szakadást, ha ez egyáltalán
lehetséges még. Szavakkal akart érvelni, nem pedig fegyverrel.
— Hajnalhasadás és Napkelte nem osztják a magabiztosságodat — jegyezte
meg Regg, és megpaskolta lova nyakát.
— A felebarátaink odabent vannak, Regg — érvelt Abelar.
Regg előbb megnyugtatta a lovát, és csak azután felelt.
— A felebarátaink? Ők mind az Izzó Nap eretnekei. Az újjászületésre
várnak, miközben nem veszik észre, hogy a világuk romba dől körülöttük.
Ugyan mit tettek, mióta Mirabeta magához ragadta a hatalmat? Még
Duskroon is tétlenül ücsörög Ordulinban. A hallgatásával elismeri Mirabeta
jogos követelését a trónra. Nem érzem a szellemi vezetőink erejét. Ostobák
mind!
Abelar megcsóválta a fejét.
— Lathander a szellemi vezetőnk. Abban igazad van, hogy néhány
követője elveszítette a hitét, és letértek a helyes útról. Félrevezették őket, de
ettől még nem ostobák. Követnek majd minket. Kivezetjük őket a fényre.
Remélte, ha kimondja, amit gondol, akkor az úgy is lesz. Az Izzó Nap
elnevezésű eretnek szellemiség pár hónappal korában lángolt fel, és
futótűzként terjedt Lathander templomai között, beleértve az apátságot is.
Az eretnekek úgy vélték, hogy az újjászületés, melynek során Lathander
átalakul az ősi napistenné, Amaunatorrá, a küszöbön áll. Az eretnekek
annyira belefeledkeztek az újjászületés pillanatának előkészítésébe, annyira
megrészegítette őket a gondolat, hogy új korszak nyílhat hitük megélésében,
hogy megfeledkeztek a kötelességükről, és elhanyagolták a feladataikat,
melyeket bizony el kellett volna végezniük Faerűnszerte. Azt akarták, hogy
Lathander változtassa meg a világot helyettük, hogy nekik semmit se kelljen
tenniük.
— Nem követnek majd minket — szögezte le Regg. — Talán tömlöcbe is
vetnek. Elzavartak téged, Abelar. Denril apát maga adta ki az utad.
Abelar biccentett.
— Igen, így van.
Fájdalmasan érintette az emlék. Denril tanította meg őt a kardforgatásra és
a pajzs használatára, még jóval azelőtt, hogy papnak állt volna, és átvette
volna az apátság irányítását. Sőt, még azt is pénzelte, hogy Abelar bekerüljön
a Csillagrendbe, miután tizennyolc évesen megmentett egy karavánt egy
tomboló ogrétól. Puszta kézzel végzett vele. Ugyanakkor Denril volt az is,
aki elzavarta őt az apátságból, miután nem akarta elfogadni az eretnek
tanokat. Keserű szájízzel váltak el egymástól.
— Legalább annyira politikus, mint amennyire pap — jegyezte meg Regg
megvetően.
— Ne korhold őt — kérte Abelar.
Regg összerántotta dús szemöldökét, és úgy pislantott Abelarra.
— Imádkozom érte, hogy igazad legyen, de félek, hogy tévedsz. Sokat
nyerne vele, ha átadna téged Mirabetának.
A hajnali napsugarak visszaverődtek az apátság máriaüvegeinek
mintázatáról. Úgy csillogtak, mint egy sárkány kincse. Az égbe törő tornyok
simára csiszolt falai fényesen világítottak a magasban. Eleinte, miután az
apátságba érkezett, sokszor járt ki még napkelte előtt, hogy a fűben ülve
nézze végig a hajnalhasadást, hogy így ölelje magához Lathandert. Hiányzott
neki az az érzés. Akkoriban minden... olyan ártatlannak tűnt. Oly könnyű
volt megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, a jót a rossztól.
Sok minden megváltozott.
— Hamarosan összegyűlnek a hajnaltalálkozó alkalmából — jegyezte meg
Regg.
— Hagyjuk, hogy befejezzék — mondta Abelar, és úgy fordította a lovát,
hogy lássa a felkelő napot.
Regg követte a példáját, és megtartották a maguk kis szertartását.
Mindketten elmondtak egy imát.
Leszálltak a nyeregből, és elköltöttek egy gyors reggelit. Ők is gondosan
beosztották a napi adagot, mint mindenki Sembiában. Lathander papjai
ugyan mindennap teremtettek élelmet, de Abelar úgy spórolt vele, mint az
arannyal.
Reggeli-után visszaültek a nyeregbe, és elindultak az apátság felé.
— Az őrök hamarosan észrevesznek minket — szólalt meg Regg. —
Felkészülnek az érkezésünkre.
— Igen — dünnyögte Abelar. Magasra tartotta a pajzsát, hogy már
messziről látszódjon rajta Lathander szimbóluma.
*****
Elyril és Mirabeta egy háromszintes ház nyitott erkélyén ültek. Mindig ott
szálltak meg, ha Ordulinban éjszakáztak. Elyril hosszú ujjú ruhát viselt, hogy
védje sápadt bőrét a hajnali napsugarak ellen. A nagynénje hivatali zöld
ruhát öltött.
Egy zászló lógott az eresztől, rajta Sembia holló és ezüst jelképével.
Mellette mindkét oldalon kisebb zászló lobogott. Ordulin jelképét hímezték
rájuk: arany kocsikerék zöld mező előterében. Az utcáról szekerek és lovak
zaja hallatszott fel, valamint a korán kelők halk beszélgetése. Időnként
felharsant a sisakosok nyers hangja akik próbálták elterelni az utca forgalmát
Mirabeta házától.
A kétszárnyú bejárati ajtó mellett egy néma, nádszálvékony, beesett szemű
szolgálólány álldogált, szinte észrevétlenül. Mirabeta mindig mindenhová
magával vitte a személyzetét.
— Kellemes ez a hajnali napfény — szólalt meg Mirabeta.
Mazsolát reggeliztek egynapos kenyérrel, és hozzá gyümölcsbort ittak,
Holló-fok vidékéről.
— Valóban az — hazudta Elyril.
Mirabeta felnézett a lobogókra.
— Azt hiszem, megváltoztatom Sembia zászlaját, és beleveszem a Selkirk
család sólyommadarat.
Az úrnő elégedetten mosolygott. Kedvelte az efféle gondolatokat. Ugyanaz
a bizsergető, felemelő érzés kerítette hatalmába, mint akkor, mikor a
nagytanács megválasztotta kormányzónak. Elyril viszont koránt sem
viszonozta nagynénje könnyed nyugalmát. Amióta kirobbantották
Sembiában a polgárháborút, sem Volumvax, sem az Éji Látnok nem
jelentkezett. Sőt mi több, Sharral sem sikerült egyesülnie, ami mindennél
jobban bosszantotta. Egészen egyszerűen nem értette, milyen szerepet
szánnak neki, és ez majd megőrjítette. Többször is eljutott már a
megvilágosodás kapujába, de egyszer sem tudott belépni rajta. Úgy tudta
csak elviselni ezt a bizonytalan létet, hogy napról napra több bódító port
szippantott fel.
— Malkur Forrin visszatért Ordulinba — mondta Mirabeta. — A hulorn
elmenekült. Tegnap érkezett a hír.
— Ez sajnálatos — felelte Elyril. — Hogy szökhetett meg az az Uskevren
vakarcs? Talán előre figyelmeztette valaki?
— Még nem ismerem a részleteket — felelte Mirabeta, majd ivott egy
kortyot a borból. — A követeim szerint Cormyr és Cormanthor kedvezően
reagált az ajánlatunkra. A kormányzó is elfogadta a javaslatunkat mely
szerint... Sembia jelenlegi problémáit a határainkon belül kell megoldani.
Léptek zaját hállották az egyik folyosóról. Mirabeta komornyikja, Turest
Gallin jelent meg az ajtóban. Egy súlyos születési rendellenesség
következtében — ez gyakran előfordult a Selkirk család belterjes szolgái
között — keresztbe állt a szeme. Szürke haja csomókban lógott a
koponyájáról.
Némán várta, hogy észrevegyék. Elyril előtt elhomályosult az alakja. Úgy
lebegett a levegőben, mintha kiszakadt volna térből és időből. Egyetlen
szempillantás alatt gyermekké változott, majd aggastyánná, végül ismét
ötvenévesen állt előtte. Mindezt persze csak Elyril látta.
— Turest? — szólította meg Mirabeta.
A férfi meghajolt. Kerülte a szemkontaktust, ami nem lehetett könnyű egy
olyan embernek, akinek kétfelé áll a szeme. Mirabeta később biztosan
megkorbácsoltatja majd. Egyszer már hallotta Turest üvöltését. Szép,
kellemesen magas hangja mindig elkápráztatta.
— Hírnök érkezett, úrnő. Pecsétes levelet hozott Yhaunnból.
Mirabeta lenyelt egy mazsolát, majd gondosan megtörölgette a száját.
— Győződj meg róla, hogy hivatalos üzenet. Ha így van, akkor hozd ide, a
követet pedig vendégeld meg. Ellenkező esetben vesd őt a kutyák elé.
— Igenis, úrnő.
Elyril és Mirabeta összenézett, miközben Turest elhagyta a szobát. A néma
cselédlány nesztelenül, akárcsak egy kísértet, az asztalhoz lépett, és
újratöltötte a borospoharakat.
— Endren Corrinthal talán meghalt a Veremben — gondolkodott
fennhangon Elyril.
— Tymora még sosem volt hozzám olyan kegyes — mondta Mirabeta, de
azért elmosolyodott.
Turest hamarosan visszatért, egy elefántcsont tekercstartóval a kezében. Az
oldalán arany minta futott, a tetejét viaszpecsét zárta. Átnyújtotta
Mirabetának.
— Rynon megvizsgálta, és azt mondja, ártalmatlan és eredeti. Nem
mérgezett és nem is robban. A pecsét érintetlen.
— Remek, Turest! — mondta Mirabeta.
A komornyik meghajolt, majd kihátrált a szobából.
Mirabeta a biztonság kedvéért maga is megvizsgálta a pecsétet, és
elégedetten dünnyögött valamit az orra alatt. Felhasította a körmével. Több
gondosan összetekert pergament húzott ki belőle. Ezeket is egyenként
lepecsételték. Alaposan végigolvasta a sorokat. Az arckifejezése előbb
érdeklődővé, majd riadttá, végül haragossá változott.
Elyril letette az asztalra a poharát.
— Mi történt? — kérdezte.
Mirabeta Elyrilre pillantott
— Yhaunn városát megtámadták. A jelentések szerint a város alsó szintje
romba dőlt. Egy hatalmas kraken emelkedett ki a tengerből, s elpusztított
mindent maga körül.
Elyril alig akart hinni a fülének.
— Egy kraken? Évtizedek óta nem láttak egyet sem!
Mirabeta zavartalanul folytatta.
— Több ezren haltak meg, és még többen váltak hajléktalanná. A kikötő
megsemmisült. A városi őrség visszazavarta a lényt a tengerbe, de eközben
támadás érte a Vermet, és Endren Corrinthal megszökött. Úgy tűnik, a
kraken pont akkor támadott, amikor ostrom alá vették a börtönt. Mindent
előre kiterveltek. Endren és a megmentői egy bányajáraton keresztül
távoztak. Egyetlen holttestet sem találtak. A jósok szerint életben van, de
nem sikerül a nyomára bukanni.
Elyril hosszan emésztette nagynénje szavait, majd olyan fertelmes átok
hagyta el a száját, hogy a néma cselédlány beleborzongott. Egy legyintéssel
elzavarta őt az erkélyről.
— Eredj most! Fontos államügyekről kel beszélnünk.
Amikor magukra maradtak, Elyril ismét megszólalt.
— Biztos, hogy nem Abelar Corrinthal szabadította ki az apját. A jelentések
szerint Abelar délen tartózkodik. De akkor ki tehette?
— Fogalmam sincs — felelte Mirabeta, és idegesen félrehajította az
üzenetet. Haragos, lángoló tekintettel nézett át az asztal felett. — Ki kellett
volna végeznem őt, méghozzá nyilvánosan. Te javasoltad, hogy zárjuk a
Verembe.
Elyril rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. Sikerült megőriznie a
nyugalmát. Bűnbánó képet vágott.
— Igazad van, nénikém. Akkor jó tanácsnak tűnt. Sajnálom.
A meghunyászkodás mindig elűzte Mirabeta haragját. A tekintete
meglágyult, és legyintett.
— Jó tanács volt. Ha kivégeztük volna Endrent, akkor a polgárháború most
Ordulin utcáin dúlna, nem pedig a vidékeken — az ujján egyensúlyozott a
borospohárral. — Segítséget kérnek tőlünk. Yhaunn városát újjá kell építeni.
Elyril bólintott. Yhaunn kikötője stratégiai fontosságú. Azon át érkezett
ugyanis az élelem Ordulinba. Minél előbb újjá kell építeni.
— Engedd, hogy Yhaunnba utazzak, és ott is bevezessem Ordulin
rendszabályait. Így megnyugtatnánk őket, hogy a főváros mellettük áll, és
kivizsgálhatnám Endren szökésének részleteit. Talán sok mindenre fényt
deríthetnék.
Mirabeta elgondolkodva bólintott.
— Jó ötlet. Nagykövetként utazz oda. Előkészítem a szükséges iratokat.
Értesítsd a nessarchot, hogy úton van a segítség. Derítsd fel a szökés
részleteit. Ha áruló van Yhaunn lakói között, azt azonnal tudni akarom.
Nyilvánosan statuálj példát velük, Elyril.
— Természetesen, nénikém — helyeselt a lány.
— Mágikus úton utazz! Szeretném, ha azon nyomban odaérnél.
— Beszélek Rynonnnal, hogy juttasson oda — Elyril hátradőlt a székében,
és még egyszer alaposan végiggondolt mindent, amit hallott. — A kraken
felbukkanása és a börtön elleni támadás nem puszta véletlen műve. Sem
Selgaunt, sem Saerb nem rendelkezik akkora varázserővel, hogy az uralmuk
alá hajtsanak egy krakent.
— Én is ugyanezen gondolkodom. A jelek szerint igaz a pletyka. Sembia
szövetkezett az Árnyékvárossal — Mirabeta merengve vakargatta az állát. —
Talán ideje lenne szövetséges után néznünk.
— Nénikém?
— Később, Elyril! Most hadd gondolkozzak.
Elyril kénytelen-kelletlen elhallgatott. Bármennyire is szerette volna
kifürkészni a nagynénje titkait, ezúttal nem nyílt módja rá.
Az asztalon dobolt az ujjával, és a mágikus gyűrűt nézte, melynek
segítségével kapcsolatba szokott lépni az Éji Látnokkal.
— Az Árnyékvárosban nagy hatalmú mágusok élnek, de kevesen vannak
— mondta.
Mirabeta távolba révedő tekintettel bólogatott.
— Jelenleg nem kell velük foglalkoznunk. A selgaunti és saerbi lázadókat
kell megbüntetnünk Yhaunn lerombolásáért.
Elyril elégedetten vigyorgott. Természetesen sem Selgaunt, sem Saerb nem
lázadt fel. Az egész polgárháború egy nagy hazugság. Oly sokat
ismételgették az elmúlt időben, hogy már maga a hazug is elhitte, hogy amit
mond, az igaz.
— Igazad van, nénikém. Ha nem toroljuk meg ezt a támadást, méghozzá
keményen, akkor Ordulin gyengének tűnik majd.
Mirabeta erősen ráncolta a homlokát.
Elyril gyorsan hozzátette.
— Bocsáss meg a szavaimért, nénikém, de...
Mirabeta megcsóválta a fejét.
— Nem, nem... igazad van. Azonnal vissza kell vágnunk.
Elyril előredőlt, és az árnyéka a fülébe suttogta Shar akaratát.
— Új lehetőségeket látok, úrnő. Az Yhaunn elleni indokolatlan támadás
tovább hergeli a közvéleményt Selgaunt és Saerb ellen. Harcra szólíthatod fel
az embereket. Úgy színezheted a történetet, ahogyan csak akarod. Bármit
teszel is, az helyénvalónak tűnik majd.
Mirabeta kézbe vett egy mazsolaszemet, hosszan nézegette, majd jó
alaposan megrágta.
— És mi a helyzet Endren Corrinthal kiszabadításával? Ez felettébb zavar
engem. A Saerb környéki nemesség mind odasereglik a zászlaja alá.
Elyril hátradőlt, és megvetően legyintett.
— Ez most nem érdekes. A Saerb környéki nemesek csupán gazdag, hájas
kereskedők, akik úgy döntöttek, hogy inkább vidékre menekülnek a
városokból. Saerb hadserege nem egyéb testőrök, zsoldosok és kalandozók
csenevész gyülekezeténél.
— Egy tapasztalt vezető azonban, mint amilyen Endren Corrinthal,
ütőképes sereget formálhat belőlük.
— Szerintem túlbecsülöd a képességeit, de ha igazad is van, akkor annál
inkább gyorsan kell cselekednünk. Selgaunt és Saerb arra számít, hogy
kivárod a tavaszt, de nem késlekedhetsz. Ordulin biztonságban van, és már
most is van egy több ezer fős sereged. A saerlooni toborzás is jól halad.
Meglepetésszerűen, váratlanul csaphatsz le az ellenségre, még mielőtt
Endren rendezhetné a sorait. Ketté-szakíthatnád az ellenállókat. Földig
rombolhatnád Saerb városát. A nép ünnepelne téged, és Yhaunn
megmentőjeként és bosszúál-ló angyalaként emlegetnének. Ezután
következhetne Selgaunt. Merelith úrnő úgy értesített, hogy rövid idő alatt
felkészülhet, ha kell. Napokon belül Selgaunt kapujához érhet, ha úgy
kívánod.
— Merelith csak ki akarja terjeszteni a hatalmát Selgauntra. Semmi más
nem érdekli.
— Ameddig Ordulinnak engedelmeskedik, nem kell törődnöd vele.
Mirabeta hosszan nézte az unokahúgát. Belevájta a körmét egy mazsolába,
majd elmosolyodott.
— Érdekes elképzelés — mondta.
Elyril mohón, kéjesen nyalogatta a száját. Maga elé képzelte több száz, sőt
ezer ember halálát.
— Ha azonnal megtámadod Saerb városát, akkor előcsalogatod Abelart, aki
többé nem térhet ki előled. Hacsak nem bújik el gyáván.
Mindketten tudták, hogy Abelar keresztbe-kasul utazik Sembiában, hogy
szövetségeseket gyűjtsön maga mellé. Amennyire eljutottak hozzájuk a
hírek, nem járt túl sok sikerrel.
— Nem bújik el — mondta Mirabeta, és Elyrilre szegezte szigorú tekintetét.
— Van egy fia, aki bolond. Ismerem annyira, hogy tudjam, sosem hagyná
magára.
Delejező érzés futott végig Elyril hátán. Elképzelte, miként öli meg Abelar
nyomorék fiát, hogy azután Sharnak és Volumvaxnak ajánlja Lathander
szolgájának fájdalmát. Nem is tudta leplezni az izgatottságát.
— Egy Saerb elleni gyors támadással egyszer s mindenkorra
leszámolhatnál a Corrinthal családdal. Ha példát statuálunk egy-két északi
nemessel, a többiek gyáván meghunyászkodnak, és mellénk szegődnek.
Ezután gyerekjáték lenne bevenni Selgauntot.
Mirabeta eltolta maga elől a tányérját, és megemelte a poharát Elyril előtt.
— Tetszik nekem ez a terv, Elyril. Nagyon is tetszik.
A lány elégedetten dőlt hátra a székben, és kinézett a városra.A távolban
megcsillant a Nagytanács kupolájának teteje.
— Kezdjünk hát bele — mondta Mirabeta, majd megcsörgette a mágikus
csengőt. A komornyik szinte azonnal megjelent az ajtóban.
— Úrnő?
— A Horpadt Kannában találsz egy Ostrim Heem nevű embert. Rajta
keresztül kapcsolatba léphetsz Malkur Forrinnal. Üzenj neki, hogy azonnal
járuljon elém. Rynont is küldd hozzám! Üzenetet kell küldenie Merelith
úrnőnek. Figyelmeztetni kell Saerloont a krakenről, és meg kell gyorsítani a
toborzást.
Turest bogárszeme kikerekedett, de nem kérdezett semmit.
— Igenis úrnő. És azonnal leszedetem az asztalt.
Miután Turest elment, Elyril megszólalt.
— Malkur Forrin?
— Ha példát akarunk statuálni Saerb városával, akkor ő a legalkalmasabb
arra, hogy a támadó sereget vezesse. Majd elbeszélgetek vele, hogy miért
engedte elmenekülni a hulornt. De a politikához hasonlóan a hadviselés is
kiszámíthatatlan. Olykor akkor is vereséget szenvedünk, ha nem tehetünk
róla. A körülmények áldozatául esünk — jelentőségteljes pillantást vetett
Elyrilre. — A sorozatos kudarcok azonban alkalmatlanságra utalnak. Ezt
tartsd észben, amikor Yhaunnba utazol.
Elyril megértette az üzenetet, de nem mondott rá semmit. Elégedettséggel
töltötte el a gondolat, hogy a nénikéje teli torokból sikolt majd, ha eljön az
Árnyékvihar, és sötétségbe borul a világ.
— Tán mulattat valami? — kérdezte Mirabeta.
Elyril tagadólag megrázta a fejét.
— Nem, nénikém. Csak élvezem a napsütést.
*****
Abelar és Regg a hajnaltalálkozó végére ért az apátságba. Éppen akkor

léptek be, mikor a harang megkondult. A hívők elváltak egymástól,
ésmindannyian elmentek, hogy elvégezzék a teendőiket.
Az őrök sárga köpenyt viseltek a mellvért felett. Amint kiléptek az
őrbódéból, megütögették a derekukon lógó széleskardot. Szorosan egymás
mellé álltak a kétszárnyú, falba vájt kapu előtt. A fal tetején négy nyílpuskás
harcos bukkant fel, és célba vették az érkezőket.
— Mit jelentsen ez? — kérdezte Regg felháborodott hangon a nyíl-
puskásoktól. — Talán úgy nézünk ki, mint akik meg akarják ostromolni a
falat? Tán nem látjátok a szimbólumot a pajzsunkon?
— De igen — vakkantotta az egyik nyílpuskás.
Abelar felismerte a kapu előtt álló két őrt.
— Beld, Dak, erre semmi szükség. Jól ismerjük egymást. A fele-
barátotokként érkeztünk.
Az ifjú Beld elvörösödött gyér szakálla mögött.
— Nem kellett volna visszatérnetek, Abelar — mondta.
Abelar leugrott Napkelte hátáról, és a fiú elé állt.
— Ez igaz, Beld, de váratlan események történtek. Beszélnem kell az apát
úrral.
— Most a szertartáson...
— A hajnaltalálkozó véget ért — szakította félbe Abelar —, az apát ilyenkor
visszavonul, hogy magában meditáljon. Nem töltöttem távol olyan sok időt,
hogy elfelejtsem a szokásokat. Beszélni fog velem, csak mondd meg, hogy itt
vagyok.
Beld Dakra nézett bátorításért, majd vissza Abelarra. Felsóhajtott, és a társa
felé fordult.
— Jelentsd az apátnak, hogy Abelar Corrinthal visszatért, és beszélni óhajt
vele.
Dak mindhárom férfin végighordozta a tekintetét, majd sarkon fordult, és
elsietett.
— Na így már jobb — dörmögte Regg, majd leugrott lova nyergéből.
Felnézett a falon őrködő nyílpuskásokra, és odakiáltott neki. —Ti pedig
irányítsátok a falra azokat a fegyvereket, ostobák!
Az őrök morgolódtak ugyan, de leeresztették a nyílpuskáikat.
— Örülök, hogy újra látlak! — mondta Beld Abelarnak. — Még mindig
magadban hordozod a fényt.
— Igen — mosolygott Abelar.
— Remélem, ki tudsz békülni az apát úrral.
Abelar megszorította Beld vállát.
— A hit kérdése nem ilyen egyszerű. Ezt te is tudod. Mindnyájunknak a
saját gondolkodásmódunknak megfelelően kell élnünk. Az apát úrnak is ezt
kell tennie, és nekünk is. Ezt sose feledd! Ahogyan azt sem, hogy nem
különbözünk ám annyira egymástól. Mármint az apát úr és én. Mindketten a
Hajnalurat szolgáljuk.
Beld kétkedve ugyan, de biccentett.
A kétszárnyú kapu sarokvasai megnyikordultak, és szép lassan kinyílt. Egy
kopaszodó, túlsúlyos pap nézett rájuk bentről. Sárga és vörös színű
köpenyben várakozott.
— Fényhozó Asran — üdvözölte őt Abelar egy biccentés kíséretében. — A
nap fénye vetüljön rád!
— Ahogyan rád is, Abelar Corrinthal — mondta Asran, majd elnézett
Abelar válla felett. — Gyönyörű ma reggel a felkelő nap, nem gondolod?
Abelar értette a szavak kettős jelentését.
— A fény táplálja a rózsát — felelte, majd Beldre nézett. — Gondoskodsz a
lovakról?
— Természetesen — vágta rá az ifjú. — Azonnal intézkedem.
— Gondolom, nem maradunk túl soká — mormogta Regg az orra alatt.
A két lovas átadta a kantárt Beldnek. Eközben Abelar hátat fordított
Asrannak, és odasúgott valamit Reggnek. Beld megtette nekik azt a
szívességet, hogy nem figyelt oda rájuk.
— Ne haragítsd magadra Asrant, se az apátot, ha találkozunk vele.
Regg némiképp bosszúsan nézett rá.
— Talán azt szeretnéd, ha az udvaron várakoznék?
Abelar biccentett, hogy nem.
— Nem. Félek, hogy az emlékeim befolyásolnák a józan ítélőké-
pességemet. Kíváncsi vagyok a véleményedre vele kapcsolatban.
— Rendben.
Ezzel megfordultak, és besétáltak az apátságba. Asran erőltetetten
mosolygott.
— Üdvözöllek újra itthon, Abelar úrfi! Az időzítésed meglepően kedvező.
Az apát úr éppen arról beszélt, hogy közeleg az újjászüle-
tés. Örömmel látom, hogy még időben észhez tértetek.
Abelar próbált érzelemmentes maradni.
— Semmi sem változott, Asran. Nem azért tértem vissza, hogy
csatlakozzak az Izzó Naphoz.
A kövér pap úgy meglepődött, hogy majdnem megbotlott. Döbbenten
meredt Abelarra.
— Akkor miért tértél vissza?
— Az csak rám és az apátra tartozik.
Asran elvörösödött, de szó nélkül tovább vezette őket a kápolna felé.
A kovácsműhely, a szövőszék, a disznóólak, és az istállók szaga és
jellegzetes hangjai mind kellemes gyerekkori emlékeket ébresztettek
Abelarban. Néhány kapirgáló tyúk került az útjukba, majd gyorsan
elmenekültek.
Mindenki abbahagyta a munkát, amint megpillantották őket. Ellenséges és
barátságos pillantásokkal követték az útjukat. A rövid séta, amíg a kaputól
elértek a kápolnáig, egy örökkévalóságnak tűnt. A kápolna díszesen faragott
ajtaja tárva nyitva állt. A koszos, foltos üvegeken az ifjú Lathander látszott,
amint a magasba emel egy újszülöttet.
Mint mindig, a kép most is a fia névnapjára emlékeztette Abelart. Eltha
belehalt a szülésbe, de Elden életben maradt. A gyásztól szenvedő Abelar
kivitte az apátságból a gyereket, hogy a való világban nevelkedjen. Abelar a
karjába zárta a csecsemőt, és Lathanderhez könyörgött, hogy áldja meg őket,
és fénnyel kövezze ki közös életük útját. Apa és fia egyszerre sírtak fel,
amikor az acélszürke égbolt megnyílt, és egy fényes napsugár vetült rájuk.
Ahogy Elden növekedett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy kicsit
együgyű. Abelar ettől csak még jobban szerette, különösen azokban a
pillanatokban, amikor zabolázhatatlanul kacagott.
— Abelar! — szólt rá Asran ingerülten. A pap már jó öt lépéssel előtte járt,
és ott toporgott a kápolna küszöbén.
— Jól vagy? — kérdezte Regg.
Abelar biccentett.
— Csak eszembe jutott a fiam. De most már minden rendben.
Az apát a központi csarnok szomszédságában lévő, kör alakú kis
fogadóteremben várta őket. Asran kinyitotta a faajtót, majd intett nekik, hogy
lépjenek be.
Számos nyírfa padot helyeztek el két körben Lathander szobra körül. A
fiatalemberként ábrázolt isten mindkét kezét üdvözlésképpen kitárta az
érkezők felé. A mennyezetbe vájt tiszta ablakon keresztül besütött a felkelő
nap. A festett üveg vörös, sárga és narancs színbe vonta a termet.
Abelar összeráncolta a homlokát. Kicserélték az üveget, mióta utoljára ott
járt. Korábban egy vörös rózsát mintázott, amely sárga sugarakat bocsátott ki
magából. Az új motívum, amely egy felkelő napot ábrázolt, nyilván az Izzó
Nap szimbóluma.
Az apát a szobor tövében állt, és az új ablak fényében sütkérezett. Még
véletlenül sem mosolyodott el. Egy vörös szegésű sárga színű köpenyt viselt.
A szíve fölé felkelő napot hímeztek. Hosszú, ősz haj keretezte viharvert arcát.
Sovány testében meglepően erőteljes, és mély bariton hang lakozott. Abelar
több százszor hallotta már őt imádság közben, és sajnos akkor is, amikor
eretnek gondolatainak adott hangot.
— Visszatértél, noha száműztünk e falak közül.
Abelar meghajolt.
— Jól tudod, hogy sosem szegülnék szembe az akaratoddal, ha nem lenne
rá alapos okom. Igazán nagylelkű vagy, hogy fogadsz minket. Hálás vagyok
érte.
— Én is — tette hozzá Regg.
Az apát tudomást sem vett róla. Végig Abelaron tartotta vizslató tekintetét.
— Megtaláltad végül a fényt, Abelar? — kérdezte.
— Ugyanaz a tudás lakozik bennem, mint korábban — felelte.
— Értem — mondta az apát rosszallóan, majd felpillantott a mennyezetre.
— Hogy tetszik az új ablak?
Abelar természetesen megértette a kérdés valódi jelentését, és annak
megfelelően válaszolt.
— Szép és mutatós, de tartalom nélküli. Jobb szerettem a rózsát.
Az apát elmosolyodott.
— Értem. Ahogy te magad mondtad, ugyanaz az értelem lakozik benned,
mint korábban.
Regg felmordult, és szólni készült, de Abelar megérintette a karját, és
csendre intette.
— Beljebb mehetünk, hogy leüljünk, Denril? — kérdezte.
— Hol marad a rang és a megszólítás, Corrinthal nagyúr? Tán ilyen mélyre
süllyedtünk?
Abelar nem válaszolt. Hagyta, hogy rájuk telepedjen a csend. Denril végül
felemelte a kezét, és a padokra mutatott.
— Üljetek le, kérlek. Bizonyára elfáradtatok az úton. Hozassak némi
frissítőt?
Elindult, hogy magához hívja Asrant, de Abelar felemelte a kezét, és
megállította.
— Köszönjük, de ne fáradj. Nem maradhatunk túl soká. Az embereim a
közelben várnak minket — mondta Abelar, majd Reggel az oldalán a szoba
közepére mentek. Mindketten illendően tisztelegtek Lathander szobra előtt,
mielőtt leültek. Denril állva maradt.
— Bűnöző vagy, ugye tudod? — kezdte az apát. — Ahogyan apád is.
Legalábbis a nagymester ezt állítja.
— Hazudik, de ezt te is tudod — vágta rá Abelar hevesen.
Az apát rálegyintett, és megkerülte a szobrot.
— Mint minden politikus. Én csak azt tudom, hogy kiléptél a fény alól, és
beleártod magad az ország ügyeibe. Elfecsérled az energiádat. Makacs vagy,
Abelar. És büszke. Az újjászületés a küszöbön áll. Bármerre nézek, világos
jeleket látok, mint mindenki, aki nyitott szemmel jár. Csatlakozz hozzánk,
mielőtt túl késő lenne.
Regg kényelmetlenül feszengett a padon.
Abelar gondosan megválogatta a szavait.
— Én is látok bizonyos jeleket, de azok nem az újjászületés jelei. Én a
gonosz jelenlétét érzékelem. Azok, akik tehetnének valamit, tétlenül ülnek, és
a templom sem tesz semmit. Te magad is tétlenül várakozol.
Az apát rosszallóan megcsóválta a fejét.
— Tévedsz, de te mindig is másképp láttad a dolgokat. Ez nem egy
hőseposz, Abelar. Ez pusztán politika, és te nem szólhatsz bele a játszmába.
Az apádat hibáztatom, amiért lerántott téged ebbe a mocsárba.
Abelar felszisszent.
— Ez már a második alkalom, hogy szidod az apámat! Ne tedd többet!
— Ő egy gyilkos, vagy tán nem így van?
Abelar érezte, hogy felforr a vére, de türtőztette magát. Regg is érzékelte a
dühét, ezért nyugtatólag megérintette a karját.
— Utoljára mondom el, Denril, ne emlegesd így az apámat — szólt Abelar
tagoltan.
— Talán ideje indulnunk... — szólalt meg Regg.
Az apát pillantása megkeményedett.
— Miért jöttél vissza, Abelar? A segítségemre van szükséged? Vagy a
temploméra? Egyiket sem kapod meg! A gonosz felemelkedését látod? Az
eretnek nézetek megfertőzték az elmédet. Ez csak egy politikai harc, semmi
egyéb.
Abelar felpattant a padról. Alig akart hinni a fülének.
— Elveszítetted a józan eszed? Szóval szerinted ez csak politikai harc?
Az apát dühösen közelebb lépett hozzá. A szeme szikrákat szórt. Regg
gyorsan kettejük közé állt.
— Igen. Mit érdekel az minket, hogy ki uralkodik Sembia felett? A hit
örökké fennmarad, bárki üljön is a trónon. A vallás sokkal fontosabb, mint a
birodalom és az uralkodók. Meg kell térítenünk a lakosokat. A Hajnalúr
nyáját kell gyarapítanunk nap mint nap.
— Te megőrültél! — a szavak önkéntelenül törtek elő a szájából.
— Na ebből elég... — szólalt meg Regg.
Az apát megcsóválta a fejét.
— Nem látsz tovább a napi gondjaidnál. Az újjászületés hamarosan
bekövetkezik. Az én feladatom az, hogy gyarapítsam a Hajnalúr nyáját, nem
az, hogy állást foglaljak egy polgárháborúban.
Az apát úgy beszélt, mint egy vadidegen, aki a tudatlanságból csöppent az
apátságba.
— Azért sikerül híveket toboroznod, mert könnyű életet kínálsz nekik.
Nincs semmi dolguk, csak ölbe tett kézzel kell várakozniuk, hogy az istenük
rájuk mosolyogjon. De tévedsz. Lathander hite máson alapul.
— Reményt adok nekik. És mit tudsz te az ő hitéről?
— Hogy mit tudok...
— Ideje indulnunk — vágott a szavába Regg. Próbálta az ajtó felé terelni
Abelart, de ő ellenállt.
— Hazudsz nekik! — vicsorgott Abelar. Egyre hangosabban beszélt. —
Nem lesz semmiféle újjászületés! Ez eretnekség!
Regg halkan átkozódott.
— Még hogy eretnekség?! — rivallt rá az apát. — Hogy merészelsz ilyet
mondani ezek között a falak között?
— Nyugalom, uraim! — próbálkozott Regg, de az apátot már nem lehetett
lecsillapítani.
— Vak vagy, Abelar Corrinthal! Ha bekövetkezik az újjászületés, magadra
maradsz!
Abelar vádlón egykori mentora mellkasának szegezte a mutatóujját.
— Sötétség közeleg, nem újjászületés! Ha elérkezik, már késő lesz
beismerned a bukásodat.
A terem ajtaja kivágódott, és fél tucat pap és harcos viharzott be a szobába,
buzogánnyal a kezükben.
Regg odébb lökdöste Abelart az apáttól.
— Minden rendben van — mondta a papoknak és a harcosoknak.
Az apát tovább vicsorgott.
— Le kellene tartóztatnom téged, hogy Ordulinba küldjelek a bíróság elé!
— Parancsolod, uram? — érdeklődött egy fiatal harcos túlbuzgón, akinek
még alig pelyhedzett az álla.
Regg elengedte Abelart, majd kihúzta magát, és a fiúra meredt.
— Próbáld csak meg kölyök, és nem kell tovább várnod az újjászületésre!
— mondta vészjósló hangon.
Regg rideg hangja észhez térítette Abelart. Mindenképp el akarta kerülni a
vérontást, különösen az apátságban, ahol a felebarátival kellett volna
szembeszállnia. Rendezte a gondolatait, némán megfedte saját magát, amiért
elveszítette a fejét, majd egykori barátjára és tanárára nézett.
— Nem tartóztatsz le, apát uram — mondta határtalan magabiztossággal.
— Még nem süllyedtünk ilyen mélyre.
Az apát kivörösödve, zihálva nézett rá.
— Menj el, Abelar, és soha ne térj vissza! Ha még egyszer találkozunk,
tömlöcbe vetlek — mondta.
A szavak mélyen megsebezték Abelart, de tudomásul vette, és fejet hajtott.
Megfordult, majd Reggel az oldalán átvágott Lathander híveinek tömött
során. Meredten bámulták, de Abelar nem érzett magában annyi erőt, hogy
viszonozza a pillantásukat. A lába annyira elgyengült, hogy valósággal
remegett.
Félúton járt az ajtó felé, amikor az apát utána szólt.
— Minden reggel elegendő isteni erőt kapok ahhoz, hogy varázsolhassak,
Abelar. Gondolkozz el ezen. Ha valóban hazugság lenne, amiben hiszek,
akkor miért részesítene ilyen kegyben? Abelar nem felelt, de még csak le
sem lassította a lépteit. Mit is mondhatott volna? Ő maga is közvetíteni tudta
a Hajnalúr erejét. Ahogyan Regg is. Be kellett vallania magának, hogy nem
érti, az istene miért veszi a kegyeibe mindkét oldalt. Lathander bizonyára el
akarta nyújtani a hitvitát, de nem értette, hogy miért.
Kiléptek a kápolnából az udvarra. Regg a lovakat hívta. A többség
ellenségesen nézett rájuk, és csatlakoztak az őket követő papokhoz és
harcosokhoz.
— Beleveszett a dogmák labirintusába — mondta Abelar Reggnek a fejét
csóválva.
— Igen — hagyta rá Regg. Körbefordult, és fennhangon szólt a je-
lenlevőkhöz. — Ti mind elvesztek!
Többen is idegesen, sőt mérgesen morgolódtak.
— Tűnjetek el innen! — kiáltotta valaki.
— Kifelé!
— Boldogan — csikorgatta a fogát Regg.
Beld elővezette a lovaikat, és ők habozás nélkül felugrottak a nyeregbe.
— Még annyi időm sem volt, hogy levegyem róluk a nyerget — hadarta és
megpaskolta a hátasokat. — Szenvedélyes állatok.
— Ők itt az egyetlen barátaink — dörmögte Regg, majd megsarkantyúzta
Hajnalhasadás oldalát.
Abelar Beld szemébe nézett, és elmosolyodott.
— Köszönöm, Beld. Jó ember vagy.
Beld arca megrándult.
— Sajnálom, hogy idáig jutottunk. Abelar.
— Én is. Ég veled!
Ő is megsarkantyúzta a lovát, és kiviharzott az apátságból. Komor,
lehangoló érzés lett úrrá rajta. Lathander nem örül majd neki, ha beereszti a
sötétséget a lelkébe, de nem tehetett ellene semmit. Nem elég, hogy a vér
szerinti apját elveszítette, amikor elhurcolták Yhaunn Vermébe, most lelki
támasza is odalett, méghozzá eretnekség áldozatául esett.
— A nap felkel és lenyugszik — motyogta maga elé.
Miután kiértek a nyílpuskák hatótávolságából, Regg megpaskolta Abelar
vállát, és teli torokból kacagott.
— Még hogy ne haragítsam magamra az apátot!
Abelar egyszerűen nem tudott mosolyogni.
— Hibáztam.
— Nem hibáztál.
Regg szavai nem tudták enyhíteni Abelar fájdalmát.
— Hiányzik a fiam, Regg.
A négyéves Eldent a családi birtokon hagyta Saerb közelében, egy dadus
felügyelete alatt. Semmi másra nem vágyott, mint hogy kiüljön a fiával a
napos teraszra, és ork és lovagot játsszon vele.
Regg együtt érzően nézett rá, s megszorította a vállát. Nem mondott
semmit. Elfordította a fejét.
Valaki utánuk kiáltott. Három lovas közeledett feléjük a poros
kereskedelmi úton. A nyeregre erősített úti zsákok vadul himbálóztak. Az
egyikük integetett és kiáltozott.
— Ez Beld — állapította meg Regg.
— Igen.
Regg elmosolyodott.
— Elveszítettünk egy apátot, de szereztünk három kardot. Ezt nevezem
cserének.
Abelar üdvözlésképpen a három lovas felé intett.
— A nap felkel és lenyugszik — mondta ezúttal határozott hangon.
*****
Elyril és Mirabeta a ház faliszőnyegekkel díszített szobájában várta Malkur

Forrint. Elyril hosszú órák óta egyetlenegyet sem szippantott a bódító
porból, és ezt egyre nehezebben viselte.
A szoba két szemközti fala mentén tekercsekkel és kötetekkel telezsúfolt
könyvespolcok sorakoztak. Elyril hosszan nézegette őket, és azon merengett,
milyen érzés lehet megérinteni a befejezésre váró könyvet. Sajnos még
mindig nem sikerült fényt derítenie a titokra, és ez egyre jobban dühítette.
A késő reggeli napsugarak aranylón törtek át a hatalmas üvegablakokon.
Elyril egy árnyékos sarokban ült egy kényelmes karosszékben. Szándékosan
kerülte a közvetlen fényt. A szemközti falon megjelent egy árnyék. Elyril
rámosolygott, és az arc viszonozta a gesztust. Mélán csavargatta az ujján lévő
ametisztgyűrűt. Megpróbálta lehúzni az ujjáról, de a karika nem mozdult.
Mintha hozzánőtt volna a bőréhez. Még erősebben húzta, de nem jött le. Alig
hallható hangon átkozódott. A falon vigyorgó árnyék felkacagott.
A mennyezet gerendái megnyikordultak. A második emeleten munkához
láttak a szolgák. A hang belenyilallt Elyril fülébe. Kellemetlen, szúró érzés
hasogatta a szemét.
— Nénikém, lassan fel kellene készülnöm az útra. Jobb lenne visz-
szavonulnom a szobámba.
Azonnal felállt. Máris arra gondolt, milyen kellemes érzés lesz szippantani
a bódító, tudatmódosító porból.
Mirabeta a szoba közepén ült egy díszes karfájú székben. Rá se nézett a
lányra.
— Ne! Azt akarom, hogy itt légy, amikor Forrin Megérkezik.
Elyril grimaszolt, és ocsmány kézjeleket mutogatott nagynénje hátának.
Közelebb araszolt Mirabetához, és a sarkával rátaposottaz árnyékára. Az
árnyék sikolya jobb kedvre derítette, de megőrizte arca komorságát. Az
asztalban lakozó torz alakok elégedetten nevettek.
— Ahogy óhajtod, úrnő. Téged szolgállak.
— Egyelőre — sziszegték az árnyékok.
A bejárati ajtó megnyikordult, és Malkur Forrin jelent meg a küszöbön.
— Gyere beljebb! — mondta Mirabeta.
Turest szélesre tárta az ajtót, és Malkur határozott, döngő léptekkel ment
be. A bőrpáncél, az olajozott acél és az út porának jellegzetes illatát hozta
magával. Hosszú láncing fedte a felsőtestét, és egy széleskard lógott a
derekán. A fejébe nyitott sisakot húzott. Levette, és megrázta őszülő üstökét.
Hanyagul meghajolt.
— Nagymester, Elyril úrnő! Örömömre szolgál, hogy ismét élvezhetem a
társaságotokat.
— Végeztünk — vakkantotta Mirabeta Turest felé, aki azonnal távozott, és
gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
— Hölgyeim, sajnos kevesebb fizetséget kaptunk, mint amennyiről az
előzetes megállapodásunk szólt, és...
Mirabeta érces hangjától megfagyott a levegő a szobában.
— Azért, mert a teljesítményetek kevesebbnek bizonyult, mint amiben
megállapodtunk.
A zsoldos szeme résnyire szűkült.
— Ezt hogy érted, úrnő?
Mirabeta megőrizte a higgadtságát.
— A hulorn még mindig életben van, nem igaz?
Forrin homlokán ideges ráncok fodrozódtak.
— Na és? Mi jelentősége ennek?
— Azt kértem tőled, hogy öld meg — Mirabeta hangja minden egyes
szótaggal emelkedett. — A hulorn, miután te nem ölted meg, szövetséget
kötött az Árnyékvárossal.
Malkur összekulcsolta a kezét a háta mögött, kihúzta magát, és előreszegte
hegyes állát.
— Ez igen kellemetlen, de nem az én hibám. Hadd emlékeztesselek, hogy
Miklos és Kavin Selkirk jelöletlen sírban fekszenek valahol a vadonban,
ahogy kérted. Ezen túlmenően Saerloon szövetkezett velünk. Lázadók
támadták meg őket, szintén, ahogy kérted. Mindez a pengéknek köszönhető.
Bizonyára nem egyetlen ember szökése miatt akarod felrúgni az
egyezségünket.
Mirabeta rácsapott az asztalra az öklével, és a férfira meredt.
— Most csakis az számít, hogy a hulorn megszökött. Súlyos hiba ez a
részedről, márpedig én nem tűröm a hibákat. Még a jelentékteleneket sem.
Malkur vicsorogva felhúzta az ínyét. Több foga is hiányzott. Kezét kardja
markolatára csúsztatta. Sokkal inkább megszokásból, mintsem
fenyegetésképpen.
— Hibáztam volna? — szólalt meg Malkur. — Egy árny segített neki,
minden bizonnyal az Árnyékvárosból. Ez azt jelenti, hogy már korábban
szövetséget kötöttek, és nem számít, hogy a hulorn él-e, vagy sem. De még
így is végeztünk volna vele, csakhogy megjelent Abelar Corrinthal serege.
— Ez nem lehet mentség — jegyezte meg Elyril.
Malkur a lányra pillantott, majd visszafordult Mirabetához.
— Mentség? Talán ha nem hagyta volna el Ordulint, akkor másként
alakulnak a dolgok. Az talán nem volt hiba?
— Az politikai döntés volt — vágta rá Elyril.
— Ez is csak mentség — vakkantotta a zsoldos.
Elyril harciasan tekintett a nagynénjére.
— Nénikém, valóban azt mondta az imént ez a zsoldos, hogy Abelar
Corrinthal jobb hadvezér, mint ő? A jövőben talán...
Malkur idegesen felmordult.
— Korántsem, úrnő. Abelar Corrinthal kétszeres túlerőben érkezett, és
ahogy azt már mondtam...
— Csend legyen! — csattant fel Mirabeta hevesen. Malkur szeme
kikerekedett, de még Elyril is meglepetten nézett a nagynénjére. — Hogy
merészelsz ilyen arcátlanul viselkedni a jelenlétemben?
Mielőtt még Forrin összeszedhette volna magát, és válaszolhatott volna,
Mirabeta folytatta.
— Tán azt hiszed, hogy türtőztetem magam azért, amit tudsz? Hogy a
szerepvállalásod az eseményekben megvéd a haragomtól? Tán azt hiszed,
hogy az egyik koszos kapitányod vagyok? Biztosíthatlak róla, hogy alaposan
tévedsz!
Malkur meglepett arckifejezése tovaszállt. A helyét ravasz, számító mosoly
vette át.
— Már értem, hogy mi folyik itt, úrnő. Katona vagyok, de nem ostoba.
Háborút szítottál az országban, sőt talán te magad ölted meg az
unokatestvéredet. A magam részéről mindkettőnek örülök, de beszéljünk
nyíltan. A hatalmad csak akkor tarthatod meg, ha a hazugságok eltemetve
maradnak, ahogyan Kendrick fiai is.
Mirabeta olyan dermedten ült, mint egy hulla.
— A hatalmam nem ettől függ. Amire te gondolsz, azok lényegtelen
dolgok. Valóban azt képzeled, hogy az igazság számít valamit? Ennyire
ostoba lennél?
— Ezen már túl vagyunk — bólogatott Elyril.
— A nemesek és a köznép elhiszi, amit mondok nekik. A szavak jelentése
nem számít. Egyszerűen hinni akarnak. Hinniük kell nekem.
Elyril felismerte a lehetőséget, amelyet a nagynénje kínált fel, és ki is
használta azt.
— Szóval menj csak, és mondd el a mesédet. Mirabeta majd felel a
szavaidra, és elmondja a népnek, hogy Malkur Forrin csak azért akarja
lejáratni és meghazudtolni őt, mert a Selkirk család száműzte őt Sembia
hadseregéből.
— Nem erről van szó — legyintett Malkur.
— Bezárnak a Verembe, hogy ott pusztulj el.
— Nagymester...
Mirabeta azonban folytatta Elyril gondolatmenetét.
— Malkur és a pengék a Zhentarim csatlósai. Részt vettek egy ösz-
szeesküvésben, hogy megöljék Mirabetát, és egy alakváltóval helyettesítsék.
— Újabb hazugság! — vágta rá Malkur, de már korántsem olyan
magabiztosan. Idegesen tekingetett egyik nőről a másikra.
— Árulás vádjával fellógatnak — mondta Mirabeta.
— Úrnő, én...
Elyril élvezettel nézte a férfi sebhelyes arcát. Örömét lelte abban, hogy
tovább kínozza a szavaival.
— Malkur Forrin Shar kéme. Shar temploma áll a selgaunti és a saerbi
felkelés hátterében. Holtan akarja látni a nagymestert, és sötétségbe akarja
taszítani egész Sembiát.
— Szentségtelen! — kiáltott fel Malkur, és lassan hátrált.
Elyril folytatta.
— Kínzókamrában szedik majd ki belőled az igazságot. Keserves kínok
közt halsz meg.
Malkur döbbenten, némán meredt maga elé. Nem találta a szavakat.
— Több szemtanú is van az embereim között — nyögte ki végül.
— Az ő szavuk semmit sem ér — legyintett Elyril. — Ők hozzád hűek, nem
az országhoz. Vagy egyetértenek velünk, vagy a te sorsodra jutnak.
Mirabeta folyamatosan bólogatott. Halkabb, lágyabb hangon szólalt meg.
— Bármikor megírhatjuk a megkínzásod és a kivégzésed történetét,
kedvesem. Senki sem kételkedik majd. Amit te igaznak vélsz, az veled hal.
Erős a hatalmam. Meglehetősen erős. Felfogod ezt?
A zsoldos előbb Mirabetára, majd róla Elyrilre pillantott. A menynyezetre,
végül a padlóra szegezte réveteg tekintetét. Látszott rajta, hogy az agya
lázasan dolgozik. Végül megadta magát.
— Felfogtam, nagymester.
Mirabeta hosszan méricskélte, majd intett neki, hogy üljön le az egyik
székre.
— Remek! Mostantól valóban őszintén beszélgethetünk. Én vagyok a
nagymester és egyben a hadúrnő. Ezt sose feledd! Most pedig ülj le!
Malkur bűnbánó képpel ült le a székre. Az asztalban vonagló arcok
vicsorogva gúnyolódtak vele.
— Én csakis téged szolgállak. Bocsáss meg botor gondolataimért.
— Megbocsátok — mondta Mirabeta leereszkedően. — Te több vagy
egyszerű szolgánál. Te vagy a parancsnokom. Legalábbis mostantól kezdve.
A kiáltványt még a mai napon közreadjuk.
Malkur szeme kikerekedett. Egyik pillanatról a másikra fordult a szerencse.
Elyril rámosolygott.
— Újra üdvözöllek Sembia hadseregében!
— Köszönöm nektek, nagymester, Elyril úrnő. Igazán nagylelkűek
vagytok.
— Sereget vezetsz Saerb ellen — folytatta Mirabeta.
— Mikor?
— Azonnal.
A zsoldos biccentett.
— Ahogy óhajtod — többször is megnyalogatta az ajkát, majd je-
lentőségteljes pillantást vetett Mirabetára. — Azonnal megkezdem az
előkészületeket, hacsak... a nagymesternek nincs rám szüksége más ügyben
is.
Mirabeta le sem vette a szemét a férfiról. Intett Elyrilnek, hogy távozhat.
— Elyril, gondoskodj a megbízóleveledről, és Malkur kinevezéséről. Turest
majd a segítségedre lesz.
— Igenis, nénikém — mondta engedelmesen Elyril. Örült, hogy végre
elszabadulhat.
Becsukta maga mögött az ajtót, és a szobájába sietett, ahol Kefil, a bódító
por, és az árnyékokkal teli álmok várták.
*****
Phraig sikolyokról, és olyan heves hóviharról álmodott, amely lemarta a

húst a csontjáról.
Zihálva, verejtékezve ébredt. A mennyezet repedésére esett a tekintete. A
felesége mélyen aludt mellette. Szabályos, lassú légzésének hangja betöltötte
a szobát.
Valami zajt hallott. Vagy csak a képzelete játszik vele? Vagy csak álmodta?
Többször egymás után nyelt, hogy benedvesítse a torkát, majd visszafeküdt,
és fülelt.
Semmit sem hallott.
Lassan kifújta a tüdejében lévő levegőt, és próbálta megnyugtatni magát. A
Verem megpróbáltatásai óta gyötörték a rémálmok. Tudta, hogy Mask
szolgái nem haltak meg, miután beleugrottak abba a tárnába. Az őrök sokáig
keresték a testeket, de egyet sem találtak.
Azóta a társai ferde szemmel néztek rá. Még kockázni és kártyázni sem
hívták. Legalább húszan meghaltak akkor, és Phraig tisztában volt vele, hogy
őt hibáztatják érte.
De ők nem látták az árnyékembereket. Ők nem néztek a félszemű gyilkos
szemébe, amelyben olyan feneketlen sötétség lakozik, mint magában a
Veremben. Utólag visszagondolva, az árnyékemberek nem is lehetnek valódi
emberek. Valami... másból valók. A társai is mind ugyanazt tették volna a
helyében, amit ő. Az ellenállás és a biztos halál, illetve az együttműködés és
az élet közt kellett döntenie. Nem adatott meg neki a valódi választás
lehetősége, elvégre ott volt a felesége. Életben akart maradni. Életben kellett
maradnia.
A mennyezeti repedés nézegetése közben eldöntötte, hogy kilép az
őrségből. Majd a kikötőben vállal munkát, amelyet úgyis újjá kell építeni.
Hónapokra elegendő munka vár ott rá. Erős a karja. Ugyanolyan jól tudja
forgatni a kalapácsot, mint a kardot.
Az elhatározástól megkönnyebbült. Máris az újrakezdést tervezgette.
Megérintette a felesége derekát, majd mellé simult, és elaludt.
Egy zajra ébredt. A szomszédos szobából érkezett. Halk, karcos hang, mint
amikor fém ér fémhez. Azonnal megfagyott körülötte a levegő. Kinyitotta a
szemét. Arla még mindig békésen aludt mellette.
Lassan, óvatosan, nehogy felébressze őt, átvetette a lábát az ágy szélén, és
rálépett a fapadlóra. Megnedvesítette az ajkát, majd felvette az éjjeli asztalon
lévő tőrt, és jó erősen megszorította a markolatát.
Megfontolt, nesztelen léptekkel vágott át a szobán. Az öklével kidörzsölte
az álmot a szeméből. A felesége meg se rezzent.
Ismét felhangzott a recsegő hang.
Talán egy betörő? Vagy egy részeg, aki eltévesztette a házat?
A hálószoba nyitott ajtaja választotta el őket a ház másik helyiségétől.
Folyamatosan az ajkát nyaldosta. Átnézett a másik szobába, de semmi
gyanúsat nem látott. Gyorsan odalopózott a bejárati ajtóhoz, és ellenőrizte a
láncot.
Érintetlen.
Kiverte a verejték. A szíve sebesen dobogott. Nem tudta megmagyarázni,
hogy miért, de jeges félelem szorongatta a torkát. Mozdulatlanul állt az ajtó
előtt. Biztos volt benne, hogy valaki vagy valami ólálkodik odakint. Az ajtóra
nézett. Jelentéktelen, vékony fadarab, amely csak arra jó, hogy kirekessze a
szelet. Még erősebben szorította a tőr markolatát, de közben verejtékezni
kezdett a tenyere. Nem üthetnek rajta. Akár betörő, akár csak egy részeg,
felkészülten várja.
Az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallgatózott.
Mély, nehéz légzés hangját hallotta.
De nem az ajtó túloldaláról.
A háta mögül.
Valami tartózkodott a szobában. A levegő annyira lehűlt, hogy ki-
rajzolódott a lehelete. Félelem mart a szívébe. Megpördült. Elakadt a
lélegzete.
A látványtól lebénultak a tagjai. A tőr kiesett a kezéből. Tátott szájjal
bámult maga elé. Egy hatalmas termetű, vöröses bőrű alakot látott. A szeme
fehéren izzott, a vállából szárny eredt, és szarv ült a homlokán. Az ördög a
szájához emelte a mutatóujját, hogy csendre intse őt. Elmosolyodott.
Phraig még mindig döbbenten bámult maga elé. Moccanni sem tudott.
Elhomályosult a látása. Forgott vele a szoba. Érezte, hogy jég rakódik a
szakállára és a szemöldökére. Semmit sem látott, csak az ördög fehér szemét.
— Phraig? — szólt ki Arla a hálószobából álmosan. Mintha egy másik
világból érkezett volna a hangja.
A pokolbéli teremtmény a szoba felé nézett
— Remélem vonzó a feleséged — mondta, majd sötétségbe burkolta Phraig
reszkető alakját.
HARMADIK FEJEZET
A lenyugvó nap már félig alábukott a horizonton, lángvörös színnel festve

meg a világot. Hártyavékony felhők úsztakaz égbolton méla lassúsággal.
Tamlin tisztában volt vele, hogy nem hordoznak esőt magukban, így tovább
folytatódik az aszály.
Kinézett a palota nyugati tornyának egyik ablakán. A várost pásztázta a
tekintetével, amely megtelt menekültekkel, akik bármit megettek volna
végső elkeseredésükben, talán még egymást is. Az a felettébb nyomasztó
érzése támadt, hogy a hatalmas, szenvedő és nélkülöző, feléjük hömpölygő
embertömeg előbb-utóbb a Benső-tenger sötét hullámai közé szorítja őket.
Nem tagadhatta a nyilvánvalót: háború közeleg.
Megvárta, amíg a nap végleg lebukik, és Selgaunt sötétségbe borul.
Azonnal megjelentek a lámpagyújtók. Az utcai lámpások sorban életre
keltek. Selgaunt utcái villódzó kígyókká változtak, amelyek üzletek, fogadók
és tetszetős házak közt tekeregtek. Egyedül a város északnyugati része, a
Templom sétány környéke maradt kivilágítatlan. Az Árnyékváros követei,
akik ott kaptak épületet maguknak, jobb szerették a sötétséget.
Nyugati irányban a Khyber kapu várta az érkezőket. Noha Tamlin senkit
sem látott, tudta, hogy éhező, lesoványodott emberek várják, hogy
bebocsássák őket rozoga szekereikkel. Mindegy, hogy hány menekült
érkezett nap mint nap, a következő hajnal újabbakat és újabbakat hozott
magával. A termésük odaveszett, így semmisem tartotta őket a földjeik
közelében, és nem akartak a nyílt terepen maradni, amikor Ordulin seregei
megérkeznek.
Tamlin az élelemhiány ellenére is mindenkit beengedett a városba. Az
összes papnak megparancsolta, hogy istenük erejét élelem és tiszta víz
teremtésére használják. A különböző vallások természetesen ellenkeztek, és
próbáltak foggal-körömmel ragaszkodni az előjogaikhoz, de a hulorn
rákényszerítette őket. Először mindig a katonák ettek, akik megéheztek a
napi gyakorlatozástól, és csak utánuk következhettek a többiek. Persze szinte
senki sem lakott jól, egyetlen egyszer sem, de legalább nem éheztek. Tamlin
szép lassan elnyerte a nép szeretetét és támogatását, viszont magára
haragította a papságot.
Miután Ordulin hivatalosan is hadat üzent Selgaunt és Saerb városainak,
sokan elmenekültek. A hajósok távoztak először. Felvonták a lobogókat és a
színes vitorlákat, mintha ünnepségre készülnének, majd kisiklottak a
kikötőből. A nemesek és a gazdag kereskedők többségének „halaszthatatlan"
üzleti dolga akadt valamelyik szomszédos birodalomban, és sietve elutaztak.
Még maga Tamlin is szép csendben elküldte a családját Daerlunba.
Hivatalosan azzal indokolta, hogy meg akarnak bizonyosodni a daerluni
udvar semlegességéről, de valójában biztonságban akarta tudni őket. Még a
papok és papnők közül is sokan cserbenhagyták a várost, noha ők lehet,
hogy a Tamlin iránt érzett ellenszenvüktől vezérelve. Csupán ketten-hárman
maradtak minden egyes templomban, de ők is csak azért, mert Tamlin nem
engedte ki őket a városkapun.
A vándorlás befejeződött. Akik maradtak, az életük árán is meg-
védelmeznék a várost. Az egykori kereskedelmi központ Tamlin szeme
láttára változott át katonai erőddé. Éjszakánként zöld egyenruhába és
esőkabátba öltözött harci egységek járták a város utcáit, míg napközben
kisebb csoportokban vegyültek el az emberek között. A városba vezető
utakat járőrök és felderítők figyelték. A falakon és a kapuknál egész álló nap
dolgoztak a munkások. Kalapáltak, fűrészeltek, csiszoltak és falaztak.
Mérnökök ellenőrizték, hogy sikerült-e megfelelően megerősíteni a falakat
és a kapukat, készítettek egy különleges szerkezetet, melynek segítségével a
Magas híd egy részét beforgathatták az Elzimmer folyóba, berácsozták a
szennyvízelvezető járatokat, lőállásokat emeltek és víztározókat alakítottak
ki, az elkerülhetetlen és valószínűleg elhúzódó ostrom idejére. Tamlin
kénytelen volt félig kiüríteni Selgaunt kincstárát, ezért magában már meg is
hozta az újabb döntést: ha kell, akkor a nemesség és a templomok vagyonát
is feláldozza. Mire Mirabeta serege megérkezik, a város felkészül. Legalábbis
ő úgy vélte.
Amikor először felröppent az ostrom híre, Tamlin megijedt, hogy a nép
nyugtalanná válik. Attól tartott, hogy fellázadnak, megölik őt, megdöntik a
nemesség hatalmát, majd csatlakoznak Mirabetához. Nem ez történt. Nem
tudta megmagyarázni, hogy mikor és miért döntött úgy a lakosság, de mellé
álltak a szükség óráján, és követték az utasításait. Felkészültek a harcra.
Minden erejükkel megvédelmezik majd az otthonaikat és az értékeiket.
A felelősség ennek ellenére mázsás teherként nyomta a vállát.
A Dalok temploma hetet ütött. A toronyépület tetejére tűzött lobogó ide-
oda lengett a szélben. A Templom sétány minden este megtelt hívekkel. A
félelem és a kétségbeesés lengte be a várost. Még a sikátorokban tanyázó,
homályos kilétű istenekhez imádkozó eltévelyedettek is egymásra leltek.
Tamlin nem talált bizodalmat a vallásban. Megtanulta ugyan az apjától,
miként szóljon Tymorához, Waukeenhez vagy az utóbbi időben Tempushoz,
a háború istenéhez, de ezek csak üres frázisok voltak, igazi tartalom és hit
nélkül. Hirtelenjében irigyelni kezdte az igaz hívőket: Vees Talendart, sőt
még magát Cale-t is. Nekik mindig, minden helyzetben van mihez
ragaszkodniuk, van mibe kapaszkodniuk. Neki nem volt mibe
kapaszkodnia, márpedig a hullámok egyre magasabbra csaptak körülötte.
Az öböl felől sós tengervíz és hal szagát sodorta felé a szél. A kikötőbe alig
fértek már be a hajók. Hol követ és fát hoztak az építkezésekhez, hol a várva
várt élelmet a távoli Nyugatkapu, Teziir és Csillagpalást városaiból.
Számtalan fáklya, lámpás és világító mágikus gömb vonta szinte nappali
fénybe a dokkokat. Többtucatnyi munkás és tengerész horda fel-le a
hordókat, ládákat, zsákokat és természetesen a különböző fegyvereket. A
távolabb horgonyzó, könnyebb és gyorsabbnak tűnő hajók alkották Selgaunt
nem éppen kielégítő hadiflottáját. Tartott tőle, hogy nem kell már soká várni-
uk, hogy Saerloon hadihajói megjelenjenek a horizonton.
Tamlin északi irányba fordult, és elnézett a Magas híd felett. Alig látott
valamit. A sötétség elragadta a síkságot. Elképzelte, hogy az éjszaka leple
alatt a kapujuk tövébe lopózik az ellenség. Minden reggel görcsbe rándult a
gyomra, amikor az ablakhoz lépett. Nem tudhatta, mikor fogadja majd az
ordulini lobogók látványa.
Kelet felé fordult. Lehet, hogy Saerloon felől érkeznek majd az elsó
csapatok.
Hogy fordulhatott ez elő? Már arra sem emlékezett, hogy került abba a
szorult helyzetbe. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy alig
tudta felidézni őket. Belülről emésztette a félelem és a kétely. Tisztában volt
ezzel, de egyszerűen nem tudott tenni ellene. Alig aludt éjszakánként.
Minden reményét, már ha volt egyáltalán, az Árnyékvárosba vetette. Nem
maradt más esélye. Az árnyak vagy megmentik a várost, vagy Selgaunt
elbukik, ő pedig meghal.
Nagy levegőt vett. A távolból tűz szagát sodorta felé a szél. Megfordult,
majd szólt Thriistinnek, a komornyiknak.
— Üzenj Rivalen nagyúrnak! Azt hiszem ideje, hogy az emberek egymás
mellett lássanak minket.
Azt természetesen nem tette hozzá, hogy ő maga is jobban érzi magát a
herceg társaságában.
*****
Mirabeta számos védővarázslattal is felvértezte magát, mielőtt beült volna

a Rúzsos Ajak nevű kéjbarlangba, Ordulin igen előkelő kereskedelmi
negyedében. Mágikus kalapja elrejtette valódi kilétét. A felületes szemlélő
Rynont, a házi mágust látta benne. Próbált úgy viselkedni, mint a férfi, és
érdeklődve nézegette a környezetét. A kapcsolata kérte tőle, hogy ott
találkozzanak. Azt az utasítást kapta, hogy üljön le az egyik asztalhoz, kérjen
egy pohár bort, és várjon. Eleget tett a kérésnek.
Különböző perverz pózokban ábrázolt férfiak és nők — hol párosával, hol
csoportosan — festményei lógtak a falakon. Tökéletesen élethű, provokatív
szobrok sorakoztak a falak mentén és a beugrókban. Egy szakállas
vándorénekes ült az egyik sarokban, és zenével próbálta szórakoztatni a
közönséget. Ing nélküli férfiak és lenge öltözető fiatal nők heverésztek az
ágyakon, fotelekben és díványokon. Egzotikus parfümök, valamint a nemi
gerjedelem jellegzetes illata töltötte meg a levegőt. Halk nevetgélés és buja
vággyal teli sugdolózás hangjai hallatszottak a sötét sarkokból.
Számos nemes és gazdag kereskedő lépett be a különleges épületbe. Mind
álarccal takarták el a kilétüket, és mohón méricskélték a kurtizánokat. Időről
időre néhányan karon fogták egymást, és felmentek az emeletre, hogy egy
kicsit maguk lehessenek. Sem a közelgő háború, sem az éhínség nem tudta
elrontani a gazdagok szórakozását. Sőt, talán minden eddiginél jobban
kiélték a vágyaikat. Az élvezetekbe menekültek a szomorú valóság elől.
Egy karcsú, sötét hajú, testhez simuló, lila ruhát viselő nő lépett Mirabeta
asztalához. Egy mosolygós szemű és arcú nimfa maszk fedte az arcát.
Csupán élénkzölden csillogó szeme látszott.
— Hozzá sem nyúltál a borodhoz — mondta.
— Várok valakit.
— Értem.
A nő kihúzta az egyik széket a lábával, és leült.
Mirabeta érdeklődve nézte a karcsú idegent. Törékenynek látszott.
Egyáltalán nem ilyennek képzelte a Pikkelyes Ösvény követőjét.
— Morthan? — kérdezte Mirabeta. Így hívták a kapcsolatát, aki a Sárkány
Kultuszáról hozott neki híreket rendszeres időközönként.
— Morthan most elfoglalt. Én helyettesítem.
Mirabeta nem nagyon szerette a meglepetéseket.
— Felhatalmaztak rá, hogy a kultusz nevében beszélj? — kérdezte ridegen.
A nő bólintott.
— Igen. Halld hát a szavamat: az úrnőm, Aurgloroasa szeme felcsillant a
nagymester ajánlatának hallatán.
A vándorénekes abbahagyta a játékot, ezért Mirabeta lehalkította a hangját.
— Az ajánlat hamarosan érvényét veszíti. Mit jelent az, hogy felcsillant a
szem? Az úrnőmnek, a nagymesternek határozott válaszra van szüksége azt
illetően, hogy számíthat-e segítségre Selgaunttal kapcsolatban.
Egy serdülőkorban lévő fiú lépett az asztalukhoz egy kancsó borral a
kezében.
— Bort, hölgyem? Jóuram? — kérdezte.
Mirabeta intett, hogy nem kér, a nő mégis jelzett, hogy tölthet.
A fiú teletöltötte a poharát, majd elsietett. Az ifjú nő nem ivott belőle,
inkább áttolta a Mirabeta bal kezénél lévő üres szék elé.
Váratlanul felbukkant a vándorénekes, és leült.
— Mi ez az egész? — kérdezte Mirabeta haragosan. Hátratolta a székét, és
távozni készült.
— Maradj ülve, kérlek — mondta kellemes hangon a nő. — Kérlek.
Mirabeta visszaült, és gyanakvón méregette a vándorénekest. A fogadó
vendégei közül senki sem figyelt fel a kis közjátékra.
— Ő Vendem, a segédem — mondta a nő.
Vendem egy húzásra kiitta a bort, majd megvillantotta széles mosolyát. A
szeme egy pillanatra barnáról zöldre változott, és a pupillája hosszanti
irányban összecsukódott, akárcsak a hüllőké.
— Üdv! — mondta mély, karcos, bariton hangon.
Mirabeta rögtön felismerte, hogy kicsoda, illetve micsoda. Nagy
levegővételekkel lassította le szíve dobogását. Biztonságban érezhette magát,
elvégre Rynon egy késleltetett varázslat segítségével elérte, hogy ha
megtámadják, azonnal visszateleportáljon háza menedékébe. Nem is félelmet
érzett, sokkal inkább csodálatot. A természet egyik legnagyszerűbb és
legpusztítóbb erejével ült szemben, méghozzá egy egyszerű kéjbarlangban.
Egyszer a saját szemével látta, hogy mire képes egy sárkány.
— Hallom a szívverésedet... úrnő — mondta a sárkány.
Mirabeta tiltakozni akart, de a sárkány felemelte kérges, hosszú karomban
végződő kezét. Előrehajolt, becsukta a szemét és belélegezte a nő illatát.
— A külsőd csak álca. Valójában nő vagy, úgy negyven tél körüli, és
legutóbb két, vagy tán három napja fürödtél. A nemi gerjedelem illatát még
mindig érzem a testeden, méghozzá nem kevesebb, mint...
— Elég! — csattant fel Mirabeta.
A sárkány gúnyosan kuncogott.
— Még bort! — dörögte, és a fiú azonnal ott termett mellette a kancsóval —
Hagyd itt az egészet! — szólt, s a fiú engedelmeskedett.
Miután elsietett, az álarcos nő ismét megszólalt.
— Érdekes. Szóval valójában nő vagy. Különös, hogy nem félsz egy
sárkány társaságában, és úgy parancsolgatsz, mint aki hozzá van szokva — a
sárkányra nézett, és biccentett a fejével. Mirabeta a lelki szemei előtt látta,
hogy a maszk mögött mosolyog. — Vendem, lefogadom, hogy maga a
nagymester ül velünk szemben.
Mirabeta semmi értelmét sem látta tagadni.
— Az ajánlatról, az én ajánlatomról beszélgettünk.
A sárkány ismét kuncogott, és kesernyés, zöldes füst szivárgott ki az
orrából. A füst csípte Mirabeta szemét és orrát. Próbálta ellegyezni maga elől.
Szóval egy zöld. A lehelete mérgező, égető gáz. Az álarcos nőt szemmel
láthatóan egyáltalán nem zavarta.
— Nagymester, már megbocsáss, de te kéréssel fordultál hozzánk, nem
pedig ajánlattal.
Mirabeta megértette a célzást, és bólintott.
— Az Árnyékváros szövetkezett Selgaunttal. Ha elveszítem ezt a háborút,
akkor az árnyak megtelepednek Sembiában, ami nincs túl messze
Daerluntól.
A sárkány felmordult.
Mirabeta jól tudta, hogy a Sárkány Kultusza az ellenségének tekinti az
Árnyékvárost. Azt nem tudta, hogy miért, de nem is igazán érdekelte. A
kultusz az elmúlt időszakban alaposan megerősödött Daerlunban. Ha az
árnyak megtelepednének Sembiában, az veszélyeztetné a jelenlétüket.
— Ahogy korábban már mondtam — folytatta az álarcos nő —,
Aurgloroasát érdekli az ajánlat.
Mirabeta szúrós szemmel méregette a nőt.
— Fogytán az időm. Mit kértek tőlem?
— Rendben. Szabad kezet akarunk Daerlunban és Urlamspyrben.
Mirabeta felhorkant.
— Csak Daerlunban. Legalább annyira Cormyré, mint Sembiáé. A kultusz
nem teszi be a lábát Ordulinba.
A fiatal nő hátradőlt, és a maszk szemnyílásán keresztül méricskélte
Mirabetát.
— Saerloon, Urlamspyr és Selgaunt ugyanolyan marad, mint eddig volt?
Mirabeta bólintott.
— Ha elfogják a tagjaitokat, büntetés vár rájuk.
— Rendben, nagymester — mondta a nő. — Biztos lehetsz benne, hogy
Aurgloroasa számon kéri majd az ígéretedet.
— Ahogyan én is — felelte Mirabeta. — És hol a segítségem?
Mirabeta átpörgette az agyán az elmúlt hetek eseményeit. Forrin már
elindult a sereggel Saerb felé. Merelith úrnő jelentése szerint Saerloonban
már majdnem végeztek a toborzással. A varázslók kidolgoztak egy
haditervet, amellyel gyorsan és meglepetésszerűen lerohanhatják Selgaunt
városát. Mirabeta minden lehetőséget meg akart ragadni a végső siker
érdekében. Minden rendben haladt egészen addig, amíg Selgaunt
szövetséget nem kötött az Árnyékvárossal. Ez felettébb aggasztotta. Tudta,
hogy nem bocsátkozhat hosszú ostromba. Ha maga mellé állíthatna egy
sárkányt, akkor biztos, hogy a harc hamar véget érne.
A nő Vendemre mutatott.
— Már ismered is. Mirabeta Selkirk, ismerkedj meg Vendemniharannal,
Venomindhar és Venominhandar leszármazottjával.
Mirabeta szívverése egy pillanatra kihagyott, amikor meghallotta a szülők
nevét. A két félelmetes teremtmény évtizedekkel korábban romba döntötte
szinte egész Sembiát. A nevük legendává vált. Próbált Sembia mindenható
úrnőjeként viselkedni, és úgy szólt a sárkányhoz, mint bármelyik
alattvalójához.
— Saerloonba mész. Merelith úrnő és a parancsnokai előkészítik a
támadást Selgaunt ellen. Ő majd folyamatosan értesít engem a fej-
leményekről.
A sárkány felemelte a boroskancsót, és egy kortyra kiitta. Megtörölte a
száját, majd megszólalt.
— Saerloon messze van innen, még a természetes alakomban is, asszony.
— Nagymester! — javította ki. — Én majd gondoskodom róla, hogy
odajuss.
*****
A szél zúgása és az átkozottak jajgatása elmúlt. Hosszú percek teltek el a

sötétben. Cale érezte, hogy valami sebesen mozog a közelében, majd megáll.
A csontig hatoló hideg megszűnt, és a helyét bűzös meleg vette át. Az ördög
leheletének sötétje eloszlott, és Cale, Riven illetve Magadon térdig érő,
bűzölgő vízben találta magát, sötét árnyékok takarásában.
Széles levelű fák és furcsán megtekeredett bokrok nőttek ki a posványból.
A sötétben lapuló alaktalan teremtmények megriadtak, és visszamenekültek
a vackaikba. A magasban egy suta mozgású lény keringett a szürke égbolt
előterében. Időnként lilás villanás futott végig a horizonton, és festette meg a
gomolygó fellegeket. Vékony, barnás köd örvénylett körülöttük,
kísértetiesen, tele titkokkal.
A párás levegő rothadó szaga beleette magát a ruhájukba. Ahogyan az
árnyékok is.
Cale azonnal felismerte a helyszínt. Választott otthonába jutottak, az
árnyéksíkra. A sík ismerős lüktetése új erővel töltötte fel őt, és ezt az erőt
próbálta átvezetni Magadonba is.
— Mags? — szólította.
— Jól vagyok — mondta, majd kibontakozott Cale szorításából. Az
elmemágus elgyötörtnek látszott. A ruhája cafatokban lógott rajta. A saját
vére tapadt a testéhez. Színtelen szemében még mindig ott lappangott az
iszonyat, amit átélt. Nem is oly sokkal azelőtt még véres, kibelezett
tetemként gőzölgött Cania jeges vidékén.
— Úgy nézel rám, mint egy kettétört cserépre — jegyezte meg Magadon
akadozó hangon. Cale megcsóválta a fejét, de bármennyire igyekezett is, nem
tűnt őszintének a tagadása.
— Nem. Nem... csak örülök, hogy ismét épnek látlak.
— Korántsem vagyok ép, Cale.
Magadon szavai meglepték az árnyat.
— Még sosem neveztél Cale-nek.
Magadon megvonta a vállát, és félrenézett.
— Valóban? Pedig jól hangzik.
Cale és Riven összenézett. Az árny csak most figyelt fel Riven szakállára.
Azóta nőhetett meg, mióta elhagyták Caniát.
— Szakállad nőtt.
— Neked is.
Cale megérintette az állát. Legalább hétnapos borosra borította.
— Mi történt?
— Eltorzult az idő, amikor átléptünk egyik síkról a másikra — felelte
Magadon.
— Mi történt az idővel? — kérdezte Riven.
— Elveszett — szólt Magadon. — Ugyanúgy, mint... más dolgok is.
Lehajolt, és lemosta a koszt és a vért magáról a pocsolya fekete vizével.
Vérvörös színű démonpikkelyek jelentek meg a testén. A karján lévő
tetoválás, apja bélyege, kitüremkedett a bőréből. Megérintette a homlokából
eredő szarvat, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
Riven Cale-re nézett.
— Miért ide jöttünk? — kérdezte.
Hangja nem volt bántó, de ennek ellenére vádlón hangzott.
— Mert itt van az, amit ígértem. De az oda vezető út mindenképpen.
Legalábbis remélem.
Riven megérintette a nyakában lógó szent szimbólumot, és Cale mellé
lépett.
— Azt mondta, hogy korábban már odaígérted másnak, hogy Mask
csalódott lesz. Mit tettél, Cale?
Cale elnézett Riven válla felett, és Magadonra pillantott.
— Amit tennem kellett. Te is így cselekedtél volna.
Riven hosszan nézte őt. Egy pillanatra Magadonra nézett.
— Talán — mondta.
— Itt vagyok — szólalt meg Magadon rosszallóan. — Ne beszéljetek rólam
úgy, mintha nem lennék itt — sikerült lemosnia magáról a vért. Odament
hozzájuk, és visszaadta Rivennek a tőrt.
— Tartsd meg!
— Van fegyverem.
— Ezt már mondtad. Azért csak tartsd meg! — kérte Riven.
Magadon megvonta a vállát, majd a derékszíjába tűzte a pengét. Cale felé
fordult.
— Hogy értette az apám, amikor azt mondta, hogy már odaígérted valaki
másnak. Kinek? Legalább nekem tudnom kell.
Cale barátja fehér, kínoktól elgyötört szemébe nézett. Mindennél
biztosabban érezte, hogy helyesen cselekedett.
— Mindkettőtöknek tudnotok kell. És meg is tudjátok, de ez egy hosszú
történet, és ez nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy elmeséljem. Előbb
keressünk egy száraz területet. Azután mindent elmondok nektek. Így
megfelel?
Riven kétkedve nézett rá.
— Mindent — bizonygatta Cale.
— Rendben — bólintott végül.
Magadon körbefordult, és megvizsgálta a tájat. Bűzös posvány, gubancos
fák és magas nádas vette körül őket. A köd elnyelte a hangjukat.
— Valahogy ismerős ez a hely — jegyezte meg Riven.
Cale is ugyanezt érezte, de Magadon megelőzte, mielőtt kimondta volna,
amit gondol.
— Úgy tűnik, az apámnak van némi humorérzéke. Ez az a mocsár, ahol
először találkoztunk Furlinastisszal.
Cale és Riven fennhangon átkozódott. Egyszer már szembe találták
magukat az árnyéksárkánnyal, és nem szívesen emlékeztek rá. Cale ugyan
megsebesítette a lényt, de csak azért menekülhettek meg a haragja elől, mert
eleget tett egy ősi ígéretnek. Azon a napon viszont tett egy új ígéretet,
méghozzá azt, hogy megöli őket, ha visszatérnek.
Valami hozzáért Cale csizmájához a víz alatt. Azonnal abba az irányba
döfött a kardjával, de nem talált el semmit. Egyre nőtt benne a feszültség és a
nyugtalanság.
Éppen meg akart szólalni, amikor váratlanul minden elcsendesedett
körülöttük. Egyetlen nesz sem hallatszott a mocsárban. A rovarok
elnémultak, a vízben surrogó teremtmények visszahúzódtak a
rejtekhelyükre. A repülő lények eltűntek az égről.
— Átok és vész! — szitkozódott Riven, és előhúzta a pengéit.
Cale követte a példáját. Árnyékok szivárogtak a testéből.
— Közeledik — mondta Magadon meglepően érzelemmentes hangon. —
Most.
Árnyékok törtek elő Cale bőre alól. A gondolataival a maga alakjára
formálta őket. Azt remélte, hogy az illúzió megtéveszti a sárkányt, és egy
pillanatra eltereli a figyelmét. Riven Maskhoz imádkozott. Árnyékok
burkolták be a szablyáit.
— Hol van, Mags? — kérdezte Riven. Az orgyilkos lekuporodva várta a
sárkányt. Zihálva lélegzett.
Magadon a fejét csóválva meredt a sötétségbe.
— Sehol. És mindenhol. Sosem vesszük észre.
Cale értette Magadon szavait. Még ő sem látott semmit a ködben, az
árnylátása ellenére sem. Az árnyéksárkány is ugyanúgy eggyé vált a
sötétséggel, mint ő.
A hangját azonban hallotta, ütemes szárnysuhogás formájában, a fejük
fölül.
— A levegőben van — suttogta.
Az égboltot kémlelte, de nem látott semmit. Érezte a sárkány közeledtét,
ahogy a vihar eljövetelét szokták a természeti lények. Kiszolgáltatottnak
érezte magát. Nem volt semmi fedezékük.
— Kapcsolj össze minket, Mags! — kérte.
A mentális kapcsolaton keresztül szavak nélkül is érintkezhettek
egymással.
Magadon azonban megcsóválta a fejét.
— Nem.
Cale bosszúsan nézett rá.
— Képtelen vagyok rá — mondta Magadon békülékeny hangon. —
Egyszerűen képtelen vagyok...
Cale a gyámoltalan, megkínzott elmemágusra nézett. Még a tőrét sem vette
elő.
— Nincs más fegyvere, csak az a tőr, Cale — suttogta Riven türelmetlen
hangon. Folyamatosan a sötét égboltot pásztázta a tekintetével.
Cale azonnal meghozta a döntést.
— Elmegyünk. Ez nem a mi harcunk.
Fülsiketítő robaj hallatszott a fejük fölül, mintha megnyílt volna az ég. A
bömbölő sárkány lila fénnyel övezett, ellenállhatatlan pikkelytömegként
zúdult le rájuk. Egyenesen feléjük száguldott. Ismét felüvöltött, hullámokat
keltve a mocsárban.
Az ősi teremtmény azonnal támadott. Hatalmas fogai felértek egy-egy íves
pengével. Kitárta roppant szárnyát. A végük legalább két nyíllövésnyire
lehetett egymástól. Úgy izzottak a nyomában az árnyékok, mint az üstökös
mögött a csóva. Kitátotta a pofáját, hogy beterítse az áldozatait halálos
leheletével. Az árnyékok is kitárták a szájukat. Cale hallani vélte a hangjukat.
Szabadíts ki minket!
— Fedezékbe! — kiáltotta Riven, noha nem volt hová bújniuk.
Cale Magadonra nézett. Az elmemágus bénultan, ernyedten nézte a
hatalmas sárkányt. Rezzenéstelen arccal várta a halálos fekete gázfelhőt.
Nem maradt ideje a cselekvésre. A fekete árnyékmiazma mindent beterített.
Bekúszott az orrán, a fülén, a száján, és megtöltötte a bensőjét. Rátapadt a
lelkére, hogy örökre eleméssze. Megbicsaklott a lába, és elesett. Még hallotta
Riven sikólyát.
Furlinastis egy villám erejével csapódott bele a mocsárba. A teste annyi
vizet szorított ki, hogy a hullámok átcsaptak Cale feje felett. Úgy zúgott a
tüdeje, mint egy kovácsműhely fújtatója.
A sárkány lehelete folyamatosan szipolyozta ugyan Cale életerejét, azért
még maga köré tudta gyűjteni az árnyékokat. Amint az árnyékmágia életre
kelt, megérintette a tudatával Magadont és Rivent.
— Figyelmeztettelek titeket, hogy sose térjetek vissza! — hallatszott a
sárkány mennydörgő hangja valahonnan a sötétből. — Ezért most...
Cale nem hallotta tisztán a mondat végét. Az árnyéksík egy másik pontjára
összpontosított, arra, ahol elkezdhetik Kesson Rel keresését — Elgrin Fau
városára. Az Ezüst Városra, amely ma már csak a Lidércek Városa.
Az árnyékok megragadták, és odább repítették őket.
*****
Furlinastis tudta, hogy Mask első és második kiválasztottjai vagy

elmenekültek, vagy meghaltak. Nem érezte a jelenlétüket.
A sötét felhő, amelyet az ő lehelete keltett, szertefoszlott. A mocsár vizében
csak béka-, hal- és kígyótetemeket látott. A vízben egy jókora területen
minden élet kihalt. Emberi tetemet nem látott. Szóval elmenekültek.
Dühösen felbőgött, majd meglengette a szárnyát, és felröppent a levegőbe.
Leírt egy kört a magasban, majd sebes siklásba kezdett a birodalma felett. A
nád földig hajolt, a fák kidőltek a nyomában. A víz magasra csapott ott, ahol
elsuhant. Újra és újra kieresztette halálos leheletét, több ezer teremtményt
pusztítva el pillanatok alatt. A haláluk azonban mit sem csillapította a dühét.
A testét övező árnyékok, amelyek mind egy-egy pap lelkét őrizték,
idegesen vonaglottak. Időnként felismerhető arcvonásokat öltöttek, és
szabadságért könyörögtek. Egy hang a magasba szökött, és elnyomta a
többit. Furlinastis felismerte őt: Avnon Des, a Látnok.
Az Árnyékúr kiválasztottjai visszatértek. Az első eljött azért, ami az övé, amit
annyi megszámlálhatatlan éven át Őriztünk. Eljött a vég. Elpusztulsz, mi pedig
végre kiszabadulunk.
— Meghalnak, ha még egyszer visszatérnek. Sosem szabadulsz ki, pap. Te
választottad meg a börtönödet.
Ahogyan te a magadét, sárkány. Te választottad Kesson Relt a szövet-ségesednek.
Furlinastis ismét beleüvöltötte a dühét a sötétségbe.
— Én semmit sem választottam! Elbűvölt a mágiájával. Ugyanazzal a
lélekmágiával, amely most hozzám köt téged, amely hozzá köt téged! Ha én
meghalok, és te kiszabadulsz, akkor ő is kiszabadul.
Igen — szólt már-már együtt érző hangon Avnon Des. — Ez a végzet réges-
régen elrendeltetett. Visszatérnek, te pedig elpusztulsz. Nincs más út.
— Harcolok ellenük! Ezek csak emberek.
Nem. Többek annál.
A szavak különös, régi érzéseket keltettek a sárkányban. Olyasmit, amit
akkor tapasztalt, amikor először találkozott Kesson Rellel, a Árnyékhozóval.
Időbe tellett, mire felismerte a félelmet.
Sajnálom — mondta Avnon Des. — Te csak az eszköze voltál. Meg kellett
béklyóznunk téged, hogy magához láncolhasson. Másképp nem sikerült volna.
Furlinastis érezte, hogy a pap szavai igazak, mégsem nyújtottak vigaszt a
számára. Azzal győzködte magát, hogy Avnon Des téved.
Furlinastis érezte, hogy a sötétség mélyén ébredezik Kesson Rel tudata,
hogy harcol a pap ellen. Avnon Des arcát eltorzította a fájdalom, majd eltűnt.
— Miattad kellett oly sok ezer éven át ebben a mocsárban rostokolnom,
Árnyékhozó! — dörögte maga elé dühösen a sárkány. — Miattad kell
meghalnom!
Kesson elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy üzenjen a papok árnyékfalán
keresztül.
Közel a vég, féreg. Ismét teljes lehetek.
Furlinastis bömbölve röpült az ég felé, egyenesen a villámokba.
*****
Tamlin lóháton járta a város kikövezett utcáit. Rivalen herceg vele tartott.
Őt is és a lovát is félhomály fedte. Tucatnyi zöld egyenruhás jogaros haladt
előttük és mögöttük, hogy biztosítsák a nyugalmukat. A lakosok kisebb
csoportokba gyűltek, hogy nézzék őket. Tamlin kedélyesen integetett.
Próbált eltökéltnek látszani, de nem bírta sokáig.
Halkan beszélt, hogy csak Rivalen hallja, amit mond.
— A javaslatom, mely szerint békés úton rendezzük a viszályt, nem talált
meghallgatásra.
— A nagymester nem akar békét — mondta Rivalen.
Néhányan a tömegből, minden bizonnyal szolgálaton kívüli katonák,
odakiáltottak nekik.
— Mikor érkezik meg az a szajha Ordulinból, hulorn?
—Jól jönne egy kis szórakozás! — kiáltotta egy másik.
Tamlin égnek emelte az öklét, és mosolygott.
— Nem akarom elhinni, hogy idáig jutottunk — mondta Rivalennek. —
Hogy sodródhatott a birodalom a háború szélére anélkül, hogy bárki is
észrevette volna? Egy hazugság miatt öljük halomra egymást.
Rivalen herceg oldalvást rápillantott. A szeme aranylón csillogott, akárcsak
egy sembiai érme.
— Ez mindig így volt. Kétezer éve élek, és szinte minden háború, amit
átéltem, félreértésen vagy hazugságon alapult. Kevés a kivétel.
— Cinikussá váltál az évek során, herceg — jegyezte meg Tamlin.
Rivalen karcos hangon felkacagott.
— Inkább realista. Ha a történelem szűrőjén át vizsgálom, akkor minden
tett és esemény kétértelmű. Birodalmak felemelkednek, majd elbuknak.
Emberek születnek és halnak. Valaha a jhaamdathi birodalom uralta a világ
jelentős részét. Hallottál róla egyáltalán?
Tamlin tagadólag megrázta a fejét.
— Persze, hogy nem — nyugtázta Rivalen. — Csak a tudósok hallottak
róla. A jhaamdathi birodalom is azt hitte, az uralma örökké tart. Az emberek
hajlamosak azt képzelni, hogy azok az események, amelyek éppen az ő
életükben történnek, alakítják, sőt megváltoztatják a világot. Általában
tévednek. Egyik birodalom olyan, mint a másik.
— És a netheri birodalom? Arról én is hallottam. A hatása még ma is
érződik.
Rivalen leintette Tamlint.
— Netheril kivétel. Ritka kivétel, de idővel még róla is megfeledkeznek
majd. Minden mulandó, csak egyvalami nem: a vég.
Tamlin halkan kuncogott.
— Tévedtem, herceg. Nem cinikus vagy, inkább nihilista.
Rivalen megvonta a vállát.
— A dolgok azok, amik. Mindegy, hogy mi mit gondolunk róluk. A mi
feladatunk, hogy értelmet adjunk mindennek, ha megtehetjük. Valóban
nihilista lennék?
Tamlin arcáról lefagyott a mosoly. Irigyelte Rivalent a kétezer éves
tapasztalatáért.
— Hívő ember vagy, herceg?
Rivalen arany szeme megvillant, majd összeszűkült.
— Sértő a kérdésem? — kérdezte Tamlin. — Ha így érzed, akkor elnézést
kérek. Arra gondoltam, hogy...
Rivalen felemelte a kezét és megmutatta az ujján lévő gyűrűt. A testét
övező árnyékok megelevenedtek.
— Nem sértő, hulorn, inkább csak egyenes. Ez az egyik olyan dolog, amit
nagyra tartok benned.
Tamlin érezte, hogy belepirul a herceg szavaiba. Sokkal többre tartotta,
mint korábban apja dicséreteit.
— Csak azért kérdezem, mert újabban magam is a vallás dolgain
gondolkodom, a saját életemmel kapcsolatban. Az iménti beszélgetésünk
során merült fel bennem ez a kérdés.
— Nehéz időkben mindenki magába száll, és önértékelést végez — mondta
Rivalen. — A válaszom egyébként: igen. A népem istenfélőnek tart.
A vallomás némiképp meglepte Tamlint.
— Nem bánod, ha megkérdezem, hogy mely isteneket szolgáljátok?
Rivalen elnézett Tamlin feje felett, és a hold nélküli égboltra szegezte a
tekintetét. Amikor visszafordult a hulorn felé, mosolygott. Agyarszerű fogai
meglepően félelmetes külsőt kölcsönöztek neki.
— Csak egyet. Egy istennőt.
— Valóban? Eddig még nem találkoztam olyasvalakivel, aki csupán egy
istent tisztelne, leszámítva a papokat.
— Én pap vagyok, hulorn.
Tamlin megállította a lovát, és a hercegre meredt. A testőrök meglepetten
néztek össze, de gyorsan védfalat vontak a két méltóság köré.
— Pap? Én azt hittem, hogy valami... más.
— Mágus?
Tamlin bólintott.
— Az is vagyok. A népem csodatevőnek nevez.
Tamlin csodálata a herceg iránt csak tovább nőtt.
— Ez ritka kettősség, herceg.
— Tán mégsem annyira, mint gondolod. A hitem sosem gátolta mágikus
tanulmányaimat, és fordítva.
— Ezek szerint Mystra híve vagy?
Rivalen kifejezéstelen arccal nézett rá.
— Nem — mondta, majd az útra mutatott. Árnyékok szöktek ki az
ujjbegyéből. — Továbbmegyünk?
— Ó, persze — Tamlin megsarkantyúzta a lovát, és továbbindultak. A
testőrök engedelmesen követték őket.
— Nem Mystra az egyetlen, aki magához öleli a művészet mestereit. Arra
még nem gondoltál, hogy kialakítsd a magad hitvallását, hulorn?
Tamlin sejtelmesen elmosolyodott.
— A vallás nem az én világon], herceg. Ezt az apámtól örököltem. Mi
kereskedők vagyunk. A mi ereinkben aranyérmék csörgedeznek.
— Te nem vagy az apád, hulorn.
Tamlin erre nem mondott semmit, noha a szavak jólestek neki.
— Csak arra van szükséged, hogy megszólítsanak.
— Egyik isten vagy istennő sem szólítana meg engem, Rivalen herceg —
Tamlin nevetni próbált, de csak erőltetett kacajfélére futotta.
— A megszólítás nem mindig egy istentől ered. Olykor közvetítőn
keresztül szólnak hozzánk, teszem azt egy pap révén.
Tamlin érezte Rivalen súlyos pillantását, de nem nézett rá. Megértette a
herceg szavainak burkolt jelentését, és be kellett vallania, hogy fel is keltette
az érdeklődését.
— Még nem árultad el az istennő nevét, akit szolgálsz.
— Valóban — ismerte el Rivalen. Nagy levegőt vett, majd folytatta. — Azt
hiszem bebizonyítottam, hogy bízhatsz bennem, igaz?
A kérdés meglepte Tamlint.
— Igen. Természetesen.
— Sőt, úgy érzem, barátság kezd kialakulni közöttünk. Vagy tán tévedek?
Tamlin megrázta a fejét.
— Egyáltalán nem. Be kell vallanom, hogy jólesnek a szavaid. Én is
hasonlóképpen érzek.
Az árnyékok megelevenedtek Rivalen teste körül.
— Hulorn, még mindig keveset tudsz rólam, és azt hiszem, ha most színt
vallanék, akkor áttörhetetlen falat emelnék kettőnk közé. Az én hitemet...
nehéz megérteni.
Azonnal Cale arca villant fel Tamlin előtt. Erevis bevallotta neki, hogy
Mask, a tolvajok és árnyékok istenének híve. Úgy vélte, Rivalen hite sem
lehet rosszabb ennél.
— Nincsenek előítéleteim a vallást illetően — mondta körmönfont
szavakkal.
Rivalen megállította a lovát, és hosszan tanulmányozta Tamlin arcát.
Tamlin is megállt, és viszonozta a herceg pillantását.
— Ez esetben megosztok veled valamit, amit csak nagyon kevés idegennel
tettem eddig életemben. Egy titkot, ha úgy tetszik — suttogta Rivalen.
— Biztos lehetsz benne, hogy megőrzöm — mondta Tamlin meg-
illetődötten.
A herceg nagy levegőt vett.
— Kétezer éves életem során megtanultam, hogy a fájdalmat és a
veszteséget mindenki ugyanúgy éli meg. Nem mindenkinek adatik meg a
boldogság és a szeretet, de a fájdalomban és a veszteségben mindenki
osztozik. Mindenki ismeri a félelmet. És a végén minden-ki szembenéz az űr
végtelenségével.
— Ez így van — bólogatott Tamlin, noha nem teljesen értette a gon-
dolatmenetet.
Rivalen mélyen a szemébe nézett.
— Ez a megvilágosodás vezetett el engem Shar istennőhöz. Én a
Veszteségek Úrnőjét követem.
Tamlin egy pillanatra azt hitte, hogy a herceg csak tréfál, de a szemén látta,
hogy minden egyes szavát halálosan komolyan kell venni.
— Shar? — kérdezte megütközve. Csupán ennyit tudott kipréselni
magából.
Rivalen nem felelt, csak bólintott. Az árnyékok lassú, spirál vonalú táncba
kezdtek körülötte.
— Szóval Shar. Én azt hallottam, hogy... — kezdte Tamlin, de meg-
gondolta magát, és félbehagyta a mondatot. — Shar...
Megcsóválta a fejét, és félrenézett. Nem talált olyan szavakat, amelyekkel
ne sértette volna meg a herceget.
— Ahogy az imént mondtam, az én hitemet nehéz megérteni. Számos sötét
pletyka kering a világban, de ezek javarészt tudatlanságból fakadnak. Shar
nem okoz fájdalmat, sem veszteségeket. Ő csak elismeri a létezésüket, és arra
tanítja a híveit, hogy fogadják el, mint az élet és a halál körforgásának
velejáróját. Valójában béke lakozik eme eszme mögött, hulorn. És hatalom.
Tamlin erre felkapta a fejét. Rivalen rezzenéstelen arccal nézte.
— Ismersz engem, hulorn. Jól ismersz. Minden gonosztett, amelyet Shar
nevében követtek el, olyan halandók ballépései, akik hívőknek vallják
magukat, de nem értik a tanítást és az eszmét. Én minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy kiküszöböljem ezeket a hibákat.
Tamlin zavarodottan bólogatott.
— Ez változtat valamit a kettőnk kapcsolatán? — érdeklődött Rivalen.
Tamlin az apjára és Cale uraságra gondolt.
— Kérdeznem kell valamit, herceg.
Rivalen arca meg se rezzent.
— Csak tessék.
— Hol van Erevis Cale?
A herceg testét övező árnyékok sebes pörgésbe fogtak, de Rivalen arca
továbbra is kifejezéstelen maradt.
— Erevis Cale kiszabadította a barátját, és elhagyta Sakkors romjait. Nem
tudom, hogy most hol van.
Tamlin úgy fürkészte Rivalen arcát, mint aki hazugság nyomait keresi.
Mivel semmi ilyesmit nem látott, nem tett fel újabb kérdéseket. Cale uraság
maga választotta az utat, amelyen elindult. Különben is, egy vallomás elég
egy napra, gondolta.
— Semmi sem változott közöttünk — felelte végül Tamlin. — Továbbra is...
barátok maradunk.
Rivalen biccentett.
— Örömmel hallom e szavakat — elhallgatott egy pillanatra, majd
folytatta. — Erevis Cale tévedett velünk kapcsolatban. Velem kapcsolatban.
Megbízhatsz bennem.
Kénytelen vagyok, gondolta Tamlin, de nem mondta ki hangosan.
— Erevis Cale több mindenben tévedett — mondta végül. — Bízom
benned.
Ismét útra keltek.
Egy csoportnyi férfi — a ruhájukból ítélve munkások — állt meg mellettük,
és sugdolózva mutogattak Rivalen felé. Egy lámpagyújtó fiúcska haladt el
előttük, és tátott szájjal bámulta az árnyat. A herceg rámosolygott, amitől a
fiúnak égnek állt a haja. A lámpás fénye elhalványult, amikor Rivalen és
Tamlin elhaladt mellette.
— A lakosság még mindig nem szokott hozzá a jelenlétünkhöz — jegyezte
meg Rivalen.
— Időbe telik — felelte Tamlin.
— Azt hiszem, igazad van — mosolygott a herceg.
Egy ideig csendben, szó nélkül haladtak, majd amikor Tamlin már nem
bírta tovább, felvetett egy témát, amely azóta zavarta, mióta tudomást
szerzett róla.
— Cale uraság sikeresen kiszabadította Endren Corrinthalt. Ezt a kémeink
is megerősítették. Ennek ellenére semmit sem hallani róla, sem Abelarról.
Rivalen oldalvást Tamlinra pislantott.
— Talán most, hogy elérte a célját, Abelar Corrinthal mégsem akar
szövetséget kötni Selgaunttal. Talán abban bízik, hogy a nagymester serege
megtörik a város falain, és neki nem kell feláldoznia az embereit. Talán Cale
uraság beszélte le őt a szövetségről. Elképzelhető, hogy túl sok rosszat mesélt
rólad és a városról.
Tamlin gondterhelten ráncolta a homlokát. Ő is pontosan ugyanerre
gondolt. Már-már rémisztően egy húron pendültek.
— Nem hiszem — mondta némi töprengés múltán. — Abelar becsületes
férfi.
— Erevis Cale-ről is ezt gondoltad, ha nem tévedek. Fájdalom és veszteség,
hulorn. Számtalan példát láttam már rá. Senki sem búj-hat ki a bőréből.
Bármit tervezzen is a Corrinthal család, a népemre mindig számíthatsz.
Tudom, érzem, hogy én is számíthatok rád és a népedre. Ennyi számomra
elegendő. Győzedelmeskedünk, bármit hozzon is a jövő.
Tamlin nem szólt semmit. Arra gondolt, bárcsak ne küldte volna el a
családját a városból. Hosszú idő óta először kívánta, bárcsak élne még az
apja. Elszigeteltnek érezte magát. Csak Rivalen és Vees maradtak a számára.
— Yhaunn romokban áll, herceg — mondta Tamlin némiképp váratlanul.
— Én magam is láttam távolbalátás segítségével. A kémeink szerint egy
iszonyatos szörnyeteg emelkedett ki a tengerből.
Árnyékok fonták körül Rivalen nyakát és vállát.
— A kémeid jól tájékozottak. Egy kraken áll az uralmunk alatt, és az
támadta meg a kikötőt. Úgy gondoltam, hogy szükségünk van egy ilyen
mértékű figyelemelterelésre.
Tamlin maga is valami hatalmas teremtményre számított, de azért mégsem
egy krakenre.
— Egy kraken? Egy krakent küldtél egy sembiai város ellen? Több százan
haltak meg! Szólnod kellett volna a tervedről. Megakadályozhattam volna!
Rivalen szúrós szemmel nézett rá. A testét alkotó árnyékok haragosan
kitörtek a bőre alól, de ennek ellenére a herceg lágy hangon szólalt meg.
— A könyörületesség háborús időkben nem kifizetődő. Vagy tán azt
hiszed, hogy Mirabeta nem rombolja le Selgaunt városát, ha az érdekei úgy
kívánják?
Tamlinnak igazat kellett adnia a hercegnek.
— Természetesen nem, de...
— Ennek ellenére tájékoztatnom kellett volna téged a részletekről —
folytatta Rivalen, és enyhén előredőlve meghajolt. — A bocsánatodat kérem
érte.
Tamlin hirtelenjében kényelmetlenül érezte magát, amiért felhozta a dolgot
egyáltalán. Beleborzongott ugyan a gondolatba, hogy nők és gyerekek haltak
meg a kraken tombolásakor, de igazat kellett adnia a hercegnek. Háborús
időket éltek. Legyintett, mintha nem zavarná többé az ügy. — Sajnálom, nem
kellett volna felhoznom dolgot. Mirabeta kényszerített bele minket ebbe a
háborúba, és nem hátrálhatunk meg. Azt hiszem, ennél rosszabb dolgok is
várnak még ránk.
— Ebben biztos lehetsz — helyeselt Rivalen.
Új gondolat fogalmazódott meg Tamlin fejében.
— Megvédhetnénk a tengeri útvonalakat a krakennel? Így meg-
akadályozhatnánk, hogy a kikötő felől támadják meg a várost.
Rivalen elgondolkodva bólintott.
— Azt hiszem, igen. Megsérült ugyan a támadás során, és elég nehéz
irányítás alatt tartani, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne.
— Saerloont is képes lenne megtámadni, ha arra kerülne sor? Már ha
kritikusra fordulnak a dolgok — morfondírozott Tamlin fennhangon.
— Természetesen — mosolygott Rivalen elégedetten. — Bár szerintem
Merelith úrnő felkészül egy ilyen támadás ellen.
— Valószínűleg — hagyta rá Tamlin.
Észak felé haladtak tovább, a Khyber kapu felé. Éjszakára általában
bezárták, de a munkások nem hagyták abba a munkát. Meg kellett erősíteni a
falat, a favázat és a vasrészeket. A világító gömbök és fáklyák fényében
izzadó férfiak egy pillanatra abbahagyták a munkát, és a két lovasra néztek.
Mindketten leszálltak a nyeregből, hogy jelentést kérjenek Mernantól, a
hajlott hátú, idős munkafelügyelőtől. Tamlinnak csupán húsz képzett
mérnöke maradt, ezért rájuk úgy vigyázott, mintha platinából öntötték volna
őket.
— Új keresztgerendákkal erősítjük meg a kaput, uram — mondta Mernan,
majd az olajozott vasrudakra mutatott, amelyekkel alul és felül erősítették
meg a kaput. — Egy második reteszt is felszögeztünk. A sarokvasak
masszívak, jól beágyazódnak a kőbe. Kívülről nem lehet hozzájuk férni.
Tamlin elégedetten bólintott. Szerette, ha gyorsan és eredményesen halad a
munka.
Rivalen a kapuhoz lépett. A munkások kikerekedett szemmel tértek ki az
útjából. Rátette a tenyerét a fára. Árnyékok folytak ki az ujjbegyeiből. A
munkások összesúgtak a háta mögött.
— A varázslóim még jobban megerősíthetik a kaput — szólt Tamlinnak.
— Ez mágikus fa — szólalt meg Mernan egy kicsit sértődötten. — A retesz
és a sarokvasak szintén. A mágusaink mindenről gondoskodtak.
— De nem elég alaposan — vágott vissza Rivalen. Mindkét tenyerét a
kapuhoz nyomta, majd belekezdett egy varázslatba. Noha Tamlin maga is
jártasnak mondhatta magát a varázslás tudományában, egyetlen szót sem
értett abból, amit a herceg mondott. A munkások rémülten húzódtak
hátrébb.
Mernan fennhangon tiltakozott.
— Na de, jó uram!
Rivalen befejezte a kántálást, és elvette a kezét a kaputól. A következő
pillanatban egy boltíves nyílás jelent meg a kapu tövében, elég széles ahhoz,
hogy három lovas is átférjen rajta. A munkások felhorkantak. Mernan
azonnal elnémult. A túlodalon várakozó menekültek felpattantak ültő
helyükből, és kikerekedett szemmel nézték a jelenést.
Rivalen összezárta a tenyerét, kimondott egy szót, és a nyílás eltűnt, mintha
sosem létezett volna. Mernan azonnal a kapuhoz lépett, és gondosan
kitapogatta, hogy épségben maradt-e.
— Egyben van — mondta.
Rivalen biccentett, majd Tamlinhoz fordult, de úgy beszélt, hogy mindenki
hallja a hangját.
— Merelith seregében persze nem lesz hozzám fogható mágus, de ez a
varázslat nem igényel különösebben nagy tudást.
Tamlin értékelte Rivalen erőfeszítését.
— Minden további segítséget örömmel veszünk, amellyel erősíthetjük a
védelmünket — mondta.
— Úgy bizony — csatlakozott vonakodva Mernan. Még a munkások is
élénken bólogattak.
Ezután a két méltóság visszaszállt a nyeregbe, és folytatták az útjukat a fal
mentén a többi kapuhoz. Mindenhol ugyanazt tapasztalták: a munkások
fáradhatatlanul dolgoztak a falakon. Tamlin erőt merített a kitartásukból.
Több őrjárat is elhaladt mellettük. Örömmel látta, hogy a sisakosok és a
jogarosok összefogtak, és vegyes csoportokat alkottak. Rorsim és Onthul jó
munkát végeztek. A kiképzés is jól haladt, a harcosok napról napra fejlődtek.
— A város lassan készen áll az ostromra — állapította meg Rivalen. —
Igazán remek férfiak és asszonyok élnek itt.
Tamlin bólintott, noha nem érezte úgy, hogy minden készen állna.
— Mikor érkezik meg az erősítés? — kérdezte.
— Ötszáz különleges harcosom érkezik, amint lehet. A szálláshelyük a
napokban elkészül, és a tavernát is hamarosan átalakítjuk. A Leghatalmasabb
most más feladattal bízta meg őket, de hamarosan végeznek.
— Van még időnk — mondta Tamlin, noha váratlanul különös érzése
támadt, és összerezzent. — Mirabeta megvárja a tavaszt.
— Talán — vélte Rivalen. Tamlin a kétely csíráját vélte felfedezni a
hangjában.
— Szerinted hamarabb támad? Még a télen? — kérdezte.
— Nem tudom biztosan. A nagymester kiszámíthatatlan.
Tamlin megcsóválta a fejét.
— Nem tetszik nekem ez az egész. A kezdetektől fogva ostromra
készülünk.
— Jelenleg ez az egyetlen lehetőségünk — nyugtatta Rivalen. — Mirabeta
serege többszörös túlerőben lesz a tiéddel szemben. Amikor elérkezik a
támadás ideje, Selgauntnak ki kell tartania. Mást nem tehetünk. Időközben
majd megérkezik a segítség. A népem melletted és a néped mellett áll.
A szavak megnyugvással töltötték el Tamlint. Felnézett a magas városfalra,
és végighordozta a tekintetét az ott serénykedő nőkön és férfiakon.
— Ha ki kell tartanunk, akkor ki is tartunk — mondta eltökélten.
Elsősorban saját magát kellett meggyőznie.
Később, amikor elváltak, Tamlin még odafordult Rivalenhez.
— Szeretném, ha rövidesen ismét beszélnénk a vallásodról. A kö-
zeljövőben. Többet szeretnék tudni Sharról, és a kocsmai történetekről,
amelyek róla keringenek. Ő legalább ide küldött téged, miközben más
istenek papjai elhagyják a várost a szükség idején.
— Így igaz — bólintott Rivalen.
— Egyelőre szeretném, ha a hited nem kerülne nyilvánosságra — kérte tőle
Tamlin. — Ahogy te magad mondtad, nehéz megérteni.
Rivalen megérintette Tamlin vállát. Az árnyékok körbefonták a karját.
— Természetesen, hulorn uram. Már alig várom, hogy folytassuk a
beszélgetést. Mindig örömmel avatok be új tanítványokat az isteni tanokba.
Tamlin halkan kuncogott.
— Mulattatlak? — kérdezte a herceg.
— Igen, egy kicsit — mosolygott Tamlin —, de nem rajtad mulatok. Csak
elképzeltem, milyen képet vág majd Vees, ha megtudja, hogy melyik istent
szolgálod.
Rivalen vele együtt nevetett.
*****
Miután elköszönt a hulorntól, és elküldte a lovát az istállóba, Rivalen

levetette álarcát. Többé nem kellett az atyáskodó mentor szerepében
tetszelegnie. Működésbe hozta a varázsgyűrűjét, és kapcsolatba lépett Vees
Talendarral.
Éji Látnok! — üdvözölte Vees.
Hol vagy most, sötét testvérem?
Vees csak némi tétovázás után válaszolt.
Az Úrnő szentélyében. Éppen imádkozom. Talán...
Rivalen maga köré gyűjtötte a sötétség árnyékait, majd elsuttogott egy szót.
— Az Úrnő szentélye, a Templom sétányon.
Az árnyékok azonnal válaszoltak a szavára. Felkapták, és a nemesi
negyedből Shar templomába repítették. A középső imateremben jelent meg,
a padok között. A terem elején lévő sötét oltáron egy szál gyertya égett. Az
oltárra abroszt terítettek, amelyen egy bíbor színnel övezett korong képe
rajzolódott ki.
Egy köpenyes alak térdelt az oltár előtt — Vees Talendar. A kezét a szeme
előtt tartotta, és az ametisztgyűrűt nézte. Minden bizonnyal Rivalen
válaszára várt. Mivel semmi sem történt, megcsóválta a fejét, majd ismét az
oltárra nézett, és belekezdett a Tizenhárom Igazságba.
— A szerelem hazugság. Csak a gyűlölet örök. A fény elvakít. Csak a
sötétben látunk tisztán. A megbocsátás vétek...
Rivalen átlépett az árnyékokon, és közvetlenül Vees mögött jelent meg.
Megragadta a fiú vállát, és felrántotta a földről. Talendar meglepetten
horkant fel.
Rivalen belesziszegett a fülébe.
— Az űr sötétjében meghalljuk az éjszaka suttogását.
— Éji Látnok! Te vagy az? Én...
Rivalen, aki jóval magasabb volt Veesnél, és olyan erős, akár egy ogre,
egyszerűen felemelte a fiút a levegőbe a hajánál fogva. A nemes ifjú
kétségbeesetten kapálózott, akárcsak egy zsinórón rángatott bábu.
Rivalen lassan, tagoltan beszélt.
— Az űr sötétjében...
— Engedelmeskedünk a hangnak — Vees alig tudta kinyögni a szavakat a
fájdalomtól. — Engedelmeskedünk a hangnak.
Rivalen elengedte, és az ifjú Talendar eldőlt, mint egy liszteszsák. Nagy
nehezen talpra kecmergett. Zihálva szedte a levegőt. Megfordult, hogy
Rivalen szemébe nézzen.
— Ha megsértettelek valamivel...
Az árnyékok haragosan fellobbantak Rivalen körül.
— Ha hazudsz nekem ez előtt az oltár előtt, itt helyben megöllek, sötét
testvér.
— Sosem hazudnék neked, Éji Látnok — mondta Vees remegve.
— Erevis Cale egy árny — kezdte Rivalen. — Tudnod kellett.
Mégsemérezted úgy, hogy ezt el kell mondanod nekem. Miért?
Vees szeme kikerekedett meglepetésében és ijedtében. A földre nézett,
majd a falra és végül a mennyezetre, de véletlenül sem Rivalenre. Szólni
próbált, ám elakadt a szava. Másodszor is szólni próbált, de megint elakadt a
szava. Rivalen tudta, hogy Vees ezerszer is elpróbálta már a választ erre a
kérdésre, de az a válasz hazugság, amit most nem mert elmondani.
— Beszélj, különben azért halsz meg, mert hallgatsz! — fenyegetőzött
Rivalen.
Az ifjú Talendar fejet hajtott. Becsukta a szemét, és összerezzent, amikor
megszólalt.
— Azt akartam, hogy legyen egy titkom előtted, Éji Látnok. Ez az oka.
Most már látom, hogy...
— Fordulj meg! — parancsolta Rivalen.
Vees rémülten nézett fel. Megnyalta az ínyét.
— Éji Látnok, bocsánatot kérek, ha...
Fordulj meg!
Vees Talendar Rivalen szemébe nézett, majd fejet hajtott, és en-
gedelmeskedett. Megfordult. Minden idegszála pattanásig feszült. Szaggatott
zihálása visszhangot vert a komor falakon. Leverten állt, a halált várva.
Rivalen hagyta, hadd eméssze magát, és reszkessen ismeretlen,
elkerülhetetlen végzetétől. Megérintette Vees tarkóját egy árnyékokból font
kézzel. A nemes ifjú összerezzent. Sötétség áramlott ki Rivalen kezéből, és
rákulcsolódott Vees torkára.
— Éji Látnok, kérlek! — könyörgött az ifjú.
A szorítás erősödött. Vees a torkához kapott, próbálta lefeszíteni magáról
az árnyékujjakat, de nem tehetett ellenük semmit. Rivalen még erősebben
szorította.
— Az úrnő szereti a jól őrzött titkokat, sötét testvér. A tiéd azonban
kiderült. Legközelebb jól gondold meg, hogy mit mondasz el, és mit nem... és
miért.
Rivaled nem akarta megölni Talendart, legalábbis egyelőre nem.
Megszüntette a varázslatot. Vees fuldokolva a földre rogyott.
— Bocsáss meg, Éji Látnok! — krákogta.
— Nézz az oltárra, sötét testvér. Ha még egyszer hibázol, kifeszítelek rá, és
felnyitom a tested. Nem szolgaként, hanem áldozatként lépsz be Shar
birodalmába.
Rivalen láthatatlanná változott, majd kilépett a Templom sétányra. Két
házaspár mellett haladt el. Mindkettőjük a gyerekeiket próbálták
felmelegíteni egy kis tűznél. Elsétált mellettük. Világító gömbök fénylettek az
utcán mindenfelé. Selgaunt számos istenének kápolnája, szentélye és papi
tornya között imitt-amott felbukkantak a csillagok. Az összes isten
szimbólumát felismerte: Leira, Milil, Sune, Oghma, Tymora, és még sokan
mások.
— Mind menekülnek — suttogta maga elé.
NEGYEDIK FEJEZET
Cale, Riven és Magadon egy füves dombtetőre érkezett. Riven

előregörnyedve köhögött és fekete váladékot öklendezett olyan hosszan,
hogy már attól féltek, hogy belehal. Magadon, akiben alig pislákolt az élet,
nemes egyszerűséggel elvágódott a földön. Még Cale is megsínylette
Furlinastis leheletét. Nehezen kapott levegőt, mintha egy sziklát raktak volna
a mellkasára.
— Jól vagytok? — kérdezte tőlük.
Riven két hörgés közben bólintott. Magadon nagy levegőt vett, és Cale-re
nézett.
— Jól vagyok — mondta.
Körülnéztek. Egy göcsörtös fákkal és satnya borkorokkal övezett lapos kis
dombon voltak. Elgrin Fau valaha díszes városának romjai ott feketéllettek
előttük az örök sötétségben.
Az utcákat már ellepték a kúszónövények, a fák és a cserjék. Az egykori
üzletek, nemesi kúriák és templomok épületei komor sírkövekként
omladoztak. A kőkupacok fölött magas kőszobrok álltak őrt. Az arcukat már
elkoptatták az évezredek.
A város még így élettelenül is fenségesnek, megkapónak hatott a maga
hatalmas oszlopaival, boltíveivel és kikövezett utcáival meg tereivel. Bárcsak
láthatták volna fénykorában, a nap melege alatt.
A templom kupolája reménytelenül veszett bele a szürke égboltba. Miután
Kesson Rel az árnyéksíkra száműzte a várost, a hívek soha többé nem látták
a napot. A fény követői belevesztek a sötétségbe.
Cale a város közepén lévő foltra összpontosított. Bár nem látott át a
homályon, tudta, hogy egy hatalmas temető terül el ott. Valaha parkként
szolgált, de Elgrin Fau lakói idővel temetővé változtatták, mert a város falain
belül akarták elhantolni a halottaikat. A temető közepén egy mágikus kapu
állt. Maga Kesson Rel helyezte oda, hogy így gúnyolja és ingerelje a holtakat,
akiket az ő mágiája változtatott élőholttá.
Riven végre összeszedte magát. Megtörölte a száját, majd Calehez fordult.
— Magyarázd meg, Mags! Most azonnal!
Cale óvatossá vált Riven fenyegető hangjától.
Magadon azonban rá se nézett az orgyilkosra.
— Hogy érted ezt?
Riven Magadon elé állt. A kezét a szablyája markolatára csúsztatta.
— Játszd csak a bolondot, de én nem játszadozom veled!
— Riven... — szólalt meg Cale.
Riven továbbra is haragosan nézett Magadonra.
— Láttalak, amikor ránk rontott a sárkány. Meg se moccantál.
Úgy álltál ott, mint egy áldozati bárány. Miért?
Cale is észrevette Magadon különös, megmagyarázhatatlan tétlenségét.
— Én is láttam, Mags. Mire gondoltál?
Magadon felegyenesedett.
— Olyan gyorsan történt — mondta, de látszott rajta, hogy nem mond
igazat.
— Hazudsz! — acsarkodott Riven. — Mondd el, hogy mi történt!
Magadon Riven szemébe nézett.
— És ha nem teszem? Ugyan mi történhetne még velem, ami ennél is
rosszabb?
Cale ekkor megértette. Két barátja közé lépett, és eltolta őket egymástól.
Riven vetett még egy utolsó komor pillantást Magadonra, majd hátrébb
húzódott.
Magadon azonban nem hagyta annyiban, és tovább ingerelte az orgyilkost.
— Nos, Riven? Mi történhet még velem? Félig halott vagyok. Ugyan mi
bajom eshet még?
— Elég ebből! — emelte fel a hangját Cale.
— Ne merj megszánni! Soha! — fordult felé Magadon.
Riven megfordult, és vádlón nézett Magadonra.
— Szóval feladod? Az az ördög kitépte a lelked felét, és most odaveted neki
a másikat is? Meg akarsz halni? Erről van szó?
Magadon nem tudott Riven szemébe nézni. Elfordította a fejét.
Riven Cale-re nézett, és úgy folytatta.
— Ismerem ezt a tekintetet. Olyan férfiak szemében láttam, akik megvetik
saját magukat, akik szándékosan követnek el súlyos hibákat, mert nem
képesek szembenézni az élet megpróbáltatásaival
— visszafordult Magadonhoz. — Ha meg akarsz halni, hát halj meg! Adtam
neked egy tőrt. Hegyes és éles. De ne sodorj veszélybe minket is, azzal, hogy
nem mered megtenni. Hallod, amit mondok?
Magadon Rivenre pillantott, de azonnal félre is nézett.
Cale megérintette a vállát.
— Mags?
Magadon megcsóválta a fejét. Nem nézett a barátja szemébe.
Amikor megszólalt, remegett a hangja.
— Nem tudom, hogy mitévő legyek. Darabokra hullottam, mióta egy évvel
ezelőtt szétváltunk. Előbb a Forrás, most pedig az apám. Hatalmas mélység
felé zuhanok — Rivenre nézett. — Folyamatosan zuhanok.
Riven parázsló pillantást vetett rá, majd odalépett hozzá, és megszorította a
másik vállát.
— Állj hát talpra! — kiáltott rá. — Állj hát talpra!
Magadon előbb Rivenre majd Cale-re nézett.
— Szükségünk van rád, Mags — mondta Cale. — Velünk tartasz?
Magadon tekintete a távolba révedt, majd visszatért a barátaihoz.
Határozottan bólintott.
— Ami megmaradt belőlem, az veletek tart.
Cale-nek ennyi elég is volt. Rivenhez fordult.
— Megfelel? — kérdezte.
Az orgyilkos még mindig meredten nézte Magadont.
— Mind nyakig benne vagyunk, Mags. Nem adhatjuk fel. Sem most, sem
később!
Magadon bólintott.
Eleredt az eső.
Riven Cale felé fordult.
— Azt ígérted, hogy mindent elmesélsz. Akár el is kezdheted.
— Előbb menjünk fedezékbe az eső elől — javasolta az árny.
— Kövessetek! — mondta Magadon, és elvezette őket a város elől, egy fás
részre, ahol az ágak takarásába húzódhattak. A széles levelek visszatartották
az eső jó részét. Mivel nem találtak száraz ágakat, nem tudtak tüzet rakni.
Leültek egymással szemben, és várták, hogy valaki megszólaljon.
Riven és Magadon Cale-t nézte, aki a gondolatait rendezgette,
végül halk hangon megszólalt.
Elmesélte, miként találkozott Maskkal a sikátorban, hogy az isten azt
mondta, nehéz idők köszöntenek Selgauntra és hogy felhívta a figyelmét az
árnyékok körforgására. Elmondta, miként rontott rá a saját istenére, aki úgy
penderítette arrébb, mint egy gyermeket. Elmesélte, hogy ígéretet tett
Masknak, melynek értelmében visszaszerzi Kesson Reltől azt az isteni
hatalmat, amit ő lopott el a Tolvajok Istenétől. Ugyanazt, amit
Mephistophelesnek is odaígért Magadon lelkéért cserébe. Elmondta, hogy
elhozott egy könyvet az Árnyéktemplomból, amely elkezdte újraírni
önmagát, méghozzá a végétől az eleje felé. Azt is hozzátette, hogy
Mephistopheles elvette tőle. Amikor végzett, senki sem szólalt meg egy
ideig.
— Nos? — kérdezte.
— Átok és vész, Cale! — dörmögte Riven.
— Egyetértek — mondta Cale, és belenézett mindkettőjük szemébe. —
Most már ezen az úton kell továbbmennünk. Kesson Rel, Mephistopheles és
Mask az én problémáim. Én tettem ígéretet. Ha úgy érzitek...
— Senki sem áll odébb, Cale — szakította félbe Riven.
Magadon egyetértően bólogatott.
— Nincs hová mennem — megköszörülte a torkát, majd két társára nézett.
Az eső eláztatta a haját. A szarva fényesen csillogott. — Most akkor hogyan
tovább?
— El kell mennünk Elgrin Fau kapujához — felelte Cale.
Riven és Magadon mereven néztek rá, majd Magadon szólalt meg.
— A kaput gondosan őrzik.
— Korábban is sikerült — jegyezte meg Riven.
Cale csak bólogatott.
Legutóbb egy árnyszövő őrizte a kaput, számos lidérccel, Elgrin Fau
halottaival együtt.
— Legutóbb majdnem odavesztünk.
— Akkor más volt a helyzet — mondta Cale.
Legutóbb Cale nem tudta, hogyan uralja az árnyék hatalmát. Ahogyan
Riven sem, de azóta mindketten megtanulták.
— Ez igaz — jegyezte meg Riven. Benyúlt a zsebébe, kivette a pipáját, és jó
alaposan megtömte.
— Nem tudjuk, hogy hová vezet az a kapu — aggodalmaskodott Magadon.
— Valóban nem — ismerte el Cale.
Riven hozzádörzsölte a gyújtópálcát a csizmájához, a tenyerével eltakarta a
kis lángot, majd meggyújtotta a pipát.
— Szerinted Kesson Relhez vezet? — kérdezte. Nagyot szívott a do-
hányfüstből, benntartotta egy kicsit, majd kifújta. — És mi van Selgaunttal?
Ha az árnyak kezére adod az Uskevren kölyköt, akkor abba belepusztul.
Cale tisztában volt ezzel, de Tamlin maga hozta meg a döntést. Ahogyan ő
is meghozta a magáét. Cale helye most már Magadon és az istene mellett
volt. Többé nem tartozott Tamlinnak sem Sembiának.
— Korvikoum — suttogta, felidézve a törpék mondását: választások és
következmények, ahogy a bölcseik tanítják. Ő megtanulta a leckét.
Hamarosan Tamlin is kénytelen lesz.
A barátai szemébe nézett.
— Pihenjünk egy kicsit. Itt is ugyanolyan biztonságos, mint bárhol máshol.
Belekerül néhány napba, mire teljesen visszanyerjükaz erőnket —
jelentőségteljesen Magadonra nézett, aki úgy festett, mint aki hónapok óta
nem evett rendesen. — Azután bemegyünk
Elgrin Fau városába.
*****
Az eső pár óra múlva eláll. Magamban ülök a különös fák alatt. Semmit
sem érzek. Elszakadt a kötelék, amely a vadonhoz kötött. Idegennek érzem
magam.
Tétovázok, hogy megkeressem-e a mentális erőm központját. Tudom, hogy
meg kell találnom, ha a barátaim hasznára akarok lenni. Önmagam miatt is
meg kell találnom. Életre kell hívnom a képességeimet, de félek attól, amit
találok.
Végül összeszedem magam, becsukom a szemem, és alámerülök a tudatom
legmélyére. Egy ideig csak sodródok a gondolatok, emlékek és ötletek
folyamában. Összpontosítok, és tétován körülnézek.
Azonnal megállapítom, hogy kevesebb vagyok, mint voltam. Egy sötét
üreg jelzi, hogy az apám kitépte lényem egy részét. Lelkem megmaradt fele
hevesen örvénylik abban az üregben. Vágyakozom a Forrás után. Szinte már
elviselhetetlenül. Ekkor felfedezem, hogy leomlott a fal. Többé nincs
különválasztva ember és ördög.
Az ördög nagyon erős.
Azon mesterkedik, hogy megölje Cale-t és Rivent, miközben alszanak. Az
ember azonban ellenáll. Az ember előbb Rivalen Tanthult akarja megölni,
amiért elvette tőlem a Forrást, majd az apámat, mindazért, amit tett.
Az ördög jót derül az ember bosszúszomján.
Lényem egyik fele meg akar halni, de nem tudom, hogy melyik. Az ördög
vagy az ember.
Félek. Félek meghalni és félek élni. Ez elviselhetetlen.
Érzem, hogy valaki figyel. Cale nem alszik.
Továbbra is a tudatomra összpontosítok, de kinyitom a szemem, hogy
érzékeljem a külvilág történéseit.
Cale a hátán fekszik. Nyitva a szeme és engem néz. A maszkját a kezében
tartja, és azt hiszem, hogy imádkozik. Vajon mennyit alhatéjszakánként? A
szeme, amely az árnyéksíkon sárgán izzik, elárulja, hogy nem ember.
Legalábbis nem teljesen.
Ő azért félember, mert a testét árnyék tölti ki. Én azért, mert az egyik felem
hiányzik.
Kérdés csillan a szemében. Nincs válaszom.
Felkel. Ellenőrzi, hogy Riven alszik-e, majd elindul felém.
Látom frissen borotvált arcán, hogy aggódik. Ebből tudom, hogy a
barátom. Visszatérek tudatom mélyéről, hogy beszélgethessek vele. Leül
velem szemben. Egy másik éjszaka jut az eszembe, amikor szintén az
árnyéksíkon jártunk, és a tűz mellett beszélgettünk. Akkor váltunk
barátokká. Az egy teljesen másik éjszaka volt. Más emberek voltunk. Akkor
tűz lobogott közöttünk, most csak a sötétség létezik.
Mély hangon szólal meg. Úgy tapadnak hozzá az árnyékok, mint a
levegőben szálló békanyál.
— Nem tudsz aludni?
Megrázom a fejem.
— Meditálni készülök.
Bólint. A távolba réved a tekintete, majd visszanéz rám. Mondani akar
valamit, de csak nagy nehezen szánja rá magát.
— Mindent rendbe hozok, Mags.
Saját magának ígéri meg, nem nekem.
— Miért mondod ezt?
Anélkül mondom ki a szavakat, hogy előtte végiggondolnám.
— Nem vagyok önmagam. Félek attól... amivé váltam.
A szavaim mellbe vágják. Ő is hasonlókat mondott magáról korábban.
Bólint, és félrefordítja a fejét. A tenyerébe gyűri a maszkját, mint-
ha el akarná dugni.
— Félek, hogy alig maradt időm, Cale. A bennem tátongó sötétség előbb-
utóbb teljesen magába szippant. Képtelen vagyok... ellenállni.
Érti, amit mondok, és szigorú pillantást vet rám.
— Még csak ne is gondolj ilyeneket! — sziszegi. — Nem érdekel Riven
véleménye. Mindent helyrehozok.
Nem kételkedhetek a szavaiban. A szeméből süt az elszántság. Még sosem
találkoztam hozzá foghatóval.
— Űr tátong bennem, Cale — mondom, és megérintem a mellkasomat, a
szívem magasságában. — Az összes istenekre mondom, hogy a lényem ép
fele lassan belecsúszik ebbe a tátongó lyukba. Próbálok ellenállni, de érzem,
hogy csúszok a végzet felé. Minden egyes szívdobbanással közelebb kerülök
a véghez.
Egészen közel hajol hozzám. Megfogja a kezem. Nem szabadulok a
pillantása alól.
— Eddig csúsztál lefelé, de ezen a ponton megállsz. Itt véget ér a zuhanás.
Megértetted? — megráz. Nincs tudatában az erejének és az én
gyengeségemnek. — Eddig és nem tovább!
Belenézek a szemébe, egy hívő szemébe. Csakis egyetlen válasz létezik.
— Rendben van, Cale — mondom, majd hirtelen témát váltok. És a
maszkra mutatok. — Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél.
Visszahajol. A szeme még mindig lángol.
— Én döntöttem így. Vállalom a döntésem következményeit. Ha úgy hozná
a sors, ismét ugyanezt tenném — a tenyerébe gyűrt maszkra pillant. —
Egyébként nem történt semmi különös. A kapcsolatunk mindig is ilyen
szeszélyes volt. Mindig válaszol az imáimra, és nekem ennyi elég.
Bólintok, majd mosolyogni próbálok. Ő is ugyanígy tesz, majd váratlanul
megkeményednek a vonásai.
— Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem a vére teszi az embert. Hogy
mindig a lelkünk tesz azzá, amik vagyunk.
Bólintok. Valóban mondtam neki valami ilyesmit egyszer. Nagyon régen
történt.
— Emlékezz erre! — mondja.
Feláll, elengedi a vállamat, és rám pirít, hogy most már aludjak.
— Cale! — hirtelenjében úgy érzem, vallomást kell tennem.
Aggódva néz le rám. Nincs bírálat a tekintetében.
— Azok a sakkorsi teremtmények...
Bólint. Türelmesen várakozik.
— Krinth a nevük. Ők az Árnyékváros rabszolgái.
Tétovázok. Int, hogy folytassam.
— Azt... azt hiszem, hogy megtettem, nekik bizonyos dolgokat.
Felnyitottam a tudatukat, miközben... egyesültem a Forrással. Rivalen
Tanthul kényszerített rá. Fájt nekik. Megváltoztak tőle. De...Letérdel, és a
szemembe néz.
— De?
Megcsóválom a fejem. A bennem lakozó ördög hangosan kacag. Be akarom
vallani, hogy élveztem a teremtmények átalakítását, hogy izgalommal töltött
el a felettük gyakorolt hatalom, de tudom, ha elmondanám, többé nem
ugyanúgy nézne rám.
— Semmi — felelem végül. — Ennyi az egész.
Tudja, hogy hazudok, de nem erőszakoskodik. Talán nem is akar többet
hallani. A vallomások mindig megváltoztatják azt is, aki teszi, és azt is, aki
meghallgatja.
— Pihenj, Mags! — mondja, majd visszatér a helyére.
Becsukom a szemem, és visszatérek énem legmélyére. Folytatom a
küzdelmet.
Szellem vagyok, és önmagamat kísértem.
*****
Két napon keresztül minden reggel ugyanarra a sötétségre ébredtek. Az

árnyéksíkon nem létezik hajnal. Örök sötétség uralja a tájat.
Cale elméje erővel töltődött fel. Annak ellenére, hogy kijátszott egymás
ellen egy istent és egy ördögöt, Mask ugyanúgy felelt az imáira, mint
korábban. Cale nem teljesen értette a dolgot, de nem is akarta.
Riven minden egyes reggeli felkelés után köhögött és krákogott, kiköpte a
torkát mardosó váladékot, majd rágyújtott a pipájára. A sötét színű füst
lomhán kígyózott az ég felé. Magadon mindig távolabb ült le tőlük. Nem
öltött páncélt, nem vette magához a felszereléssel teli hátizsákját. Csupán a
tőrt tartotta magánál, amelyet Riventől kapott. Úgy tűnt, végleg elveszett,
Cale azonban eltökélte, hogy megmenti.
Cale napközben élelmet és vizet teremtett. Általában pörköltet ettek
kenyérrel. Evéssel, pipázgatással, beszélgetéssel, borotválkozással, és a
fegyvereik élesítésével ütötték el a hosszú órákat. Lassan telt az idő, de
Magadon szemmel láthatóan erősödött. Egyre többet evett, aminek Cale
felettébb örült.
— Készen állok — mondta Magadon a második éjjelen.
Cale és Riven egyszerre bólintott.
— Akkor holnap elindulunk — döntötte el Cale.
Másnap reggel néma csendben fogyasztották el a reggelijüket. Miután
végeztek, még egyszer utoljára ellenőrizték a felszerelésüket.
Cale a kezében tartotta a maszkot. Előhúzta a Szövettépőt. Lusta, sötét
árnyékok szivárogtak a pengéből. Riven ellenőrizte páncélja csatjait, majd
megpörgette a szablyáit a levegőben. Magadon a derekába tűzte a Riventől
kapott tőrt.
— Mags, össze tudsz kötni minket? — kérdezte Cale tétova hangon. —
Ha... rosszat tesz, akkor inkább hagyd.
Riven kérdőn nézett rá, de Cale nem adott magyarázatot.
Magadon megcsóválta a fejét.
— Nem lesz tőle rosszabb. Csak emlékeztet a valóságra.
Magadon előbb Cale-re majd Rivenre pillantott. Az árny enyhe bizsergést
érzett a fejében.
Összeköttetésben állunk — üzente Magadon. Kinyitotta a tenyerét. Egy sárga
gömb jelent meg benne. A gömb megnyúlt, majd egy kard alakját vette fel.
Riven füttyentett, aztán halkan kuncogott. Megpaskolta Magadon hátát.
— Úgy tűnik, valóban van fegyvered. Örülök, hogy visszatértél.
Magadon biccentett, majd Cale felé fordult.
Veletek vagyok, ameddig tudok.
Bármibe kerüljön is, mindent helyrehozok — üzente vissza Cale.
Magadon elmosolyodott. Őszintén. Ezután becsukta a szemét, és erősen
összpontosított. Zöld aura jelent meg a feje körül. Lassan lecsúszott a vállára,
elfedte a mellkasát, majd beterítette a végtagjait. Mentális pajzsot vont maga
köré.
Készen álltak. Cale a barátaira nézett.
— Egyenesen a temetőbe repítem magunkat, olyan közel a kapuhoz,
amennyire csak lehet. Ne foglalkozzatok a lidércekkel, az árnyszövőt kell
legyőznünk. Át kell jutnunk a kapun.
Magadon biccentett. Riven megérintette a nyakában lógó szent
szimbólumot.
— Induljunk! — mondta Cale. Maga elé képzelte Elgrin Fau temetőjét.
Maga köré vonta az árnyékokat, amelyek elragadták őket.
ÖTÖDIK FEJEZET
Elyril Kefil társaságában érkezett meg Yhaunn városába. Szokásos álarcát

öltötte magára. A kötelességének eleget téve először a nessarchcsal, a város
vezetőjével, a kövér és szakállas Andilal Tharimparral találkozott. Kénytelen
volt elviselni a férfi nyálas hízelgését. Szerencsére az erkélyen beszélgettek,
így Andilal helyett a teraszos elrendezésű város szintjeit nézhette. A város
köze-pét az Üvegfújók Csarnokának narancsszínű kupolája uralta, amely
kellemes melegséget vetett az utcákra. Az alsóbb, kikötői szintek azonban
romokban álltak.
Elyril a nagynénje kérésére együtt érzőnek és eltökéltnek mutatkozott.
Amikor Andilal felajánlotta, hogy a jobbkeze és egyben a fia, Kalton
Tharimpar körbevezeti a lerombolt kikötőben, természetesen azonnal igent
mondott.
Amikor a harminc év körüli, sápatag bőrű, borostás képű, göndör, barna
hajú férfi megérkezett, Elyril még gyorsan szippantott egyet a szelencéjéből,
majd Kefillel az oldalán elindult, hogy felfedezze a várost.
— Ez a legnagyobb masztiff, amelyet életemben láttam — jegyezte meg
Kalton. Rókaprémmel szegélyezett kabátot viselt magas nyakú inge felett.
Egy súlyos kard himbálózott az oldalán. Szúrós szemmel méregette a kutyát.
— Gyerekkorom óta velem van — mondta Elyril, és megvakargatta Kefil
nyakát. Nyál csöpögött a földre a kutya hatalmas állkapcsáról. Megnyalta
Elyril kezét, majd ellenszenvesen nézett Kaltonra.
Lovas kocsin ereszkedtek le egyik szintről a másikra, míg le nem jutottak a
kikötőbe. A kocsis félrehúzódott, ők pedig kiszálltak.
Elyril hitetlenkedve nézte a hatalmas pusztítást. Folyamatosan a fejét
csóválva hüledezett. A kikötő merő kőhalomnak és faforgácsnak látszott,
semmi egyébnek. A vízből ledőlt tornyok álltak ki. Alaposan körbenézett, de
egyetlen ép épületet sem látott a közelében. Kalton belekarolt Elyrilbe, és
átvezette a romok között. Gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se
kerüljön Kefil közelébe.
— Az úrnő láthatja, hogy gyorsan halad a romeltakarítás.
Elyril ebből semmit sem érzékelt, de azért biccentett. Jobb, ha inkább
ráhagyja. Persze sokan dolgoztak a romok között, de talicskákkal és kis
szekerekkel hónapokig nem végeznek még. Akik mellett elhaladtak,
udvariasan biccentettek, de senki sem szólt hozzájuk. Mindenkit lefoglalt a
munka. Kefil folyamatosan az árnyékukat figyelte, és morgott.
— Vad természetű jószágnak tűnik — jegyezte meg Kalton a sokadik
alkalom után.
— Valóban az — bólintott Elyril.
A partot teljes hosszában beterítette a szemét és a törmelék. Ahol a kraken
kivetődött a partra, széles és mély kráter keletkezett. A levegőben számtalan
sirály körözött. Időnként leszálltak, és a törmelékben turkáltak, élelem után
kutatva.
— Hatalmas lény lehetett — jegyezte meg Elyril.
— Még sosem láttam hozzá foghatót — dörmögte Kalton komor hangon.
— Én egy tüzérségi egységet vezettem. Háromszor is eltaláltuk, de akár
százszor is belelőhettünk volna. Meg se érezte — körbehordozta a tekintetét
a romokon. — Mindent újjáépítünk. Járt már az úrnő a cölöpsétányon, még a
pusztítás előtt? — kérdezte, és Elyril jobb oldala felé mutatott, ahol csak
összedőlt faházakat lehetett látni. Az elárvult cölöpök törött halcsontokként
meredtek ki a vízből. Elyril viccesnek találta a látványt.
— Még nem — felelte.
— Kár — dünnyögte Kalton. — A cölöpsétány volt a kikötő lelke. Üzletek
sorakoztak egymás mellett. A cölöpházakat függőhidak és csúszdák kötötték
össze. Az utóbbi években ugyan felütötte a fejét a bűnözés, de...
— Kábítószerek? — vágott a szavába Elyril.
— Sajnos minden fajta — bólintott Kalton.
Elyril most már valóban sajnálta, hogy nem járt ott korábban.
Kalton nagy levegőt vett, és folytatta.
— De azt is újjáépítjük. Jobb lesz, mit valaha — tette hozzá, és a kikötő
északi végébe mutatott. — Az északi mólókat csak a víz rongálta meg. A
legtöbb helyrehozható, és ahogy láthatod is, néhány teljesen épen maradt.
A mólok mentén cölöpöket vertek le az iszapba, és azokhoz kötötték ki a
hajókat. Négy gyors kishajó horgonyzott éppen a kikötőben: a Holló-fok
zászlaja lobogott az árbocukon. Kikötői munkások hordták le és fel a nehéz
ládákat és a hordókat.
— Megdöbbent a pusztítás mértéke — ismerte el Elyril. Valójában a part
mentén kóborló szellemek nyűgözték le, különösen azok, amelyek a
cölöpsétány környékét lengték be. Ide-oda sodródtak, ádázul grimaszolva.
Kefil mindegyikre rámordult, amelyik megközelítette —, leírhatatlanul heves
támadás érhette a kikötőt — fejezte be a mondatot.
Kalton a romokra nézett, és megnyalta az ajkát.
— Ebben egyetértünk, úrnő.
Elyril megérintette a fiú karját. Csak úgy sütött a szeméből az elszántság.
— A lázadók drágán megfizetnek ezért — mondta bátorítóan. — Ebben
biztos lehetsz. A nénikém hamarosan erősítést és segítséget nyújt az
újjáépítéshez.
Belecsúsztatta a kezét a férfi tenyerébe. Annak ellenére mosolygott, hogy
viszolygott izzadó tenyerétől.
Legszívesebben kitépném az ágyékát! — vicsorgott Kefil.
Elyrilnek tetszett az ötlet, de ráparancsolt a kutyára, hogy maradjon
veszteg.
Kalton megsimogatta Elyril kézfejét.
— Ezt örömmel hallom. A nagynénéd igazán lenyűgöző asszony. Ahogyan
te is.
Elyril kedvesen mosolygott, és közben visszahúzta a kezét.
— Beszélhetnék az őrökkel, akik aznap éjjel őrizték a Vermet? A nénikém
ki szeretné deríteni Endren Corrinthal megmentőinek a kilétét.
A férfi bólintott.
— Már kikérdeztük őket, ahogyan az egyik ellenség hulláját is, de
természetesen beszélhetsz velük. Értesítem az őröket. A holttestet is
megőriztük a további nyomozás érdekében. Ma estére mindent előkészítek,
ha az megfelel.
— Tökéletes. Köszönöm, Kalton.
— De még mielőtt erre sor kerülne, örülnék, ha elköltenél velem egy ebédet
— mondta Kalton. — Már elmúlt dél, és gondolom, megéheztél.
Kefil odaólálkodott Kalton árnyékához, és apró cafatokra tépte. A férfi
semmit sem vett észre belőle.
— Megtiszteltetés a számomra — mosolygott Elyril. — Természetesen
veled tartok.
Később, miután visszatért a házba, amit a rendelkezésére bocsátottak, Elyril
megfésülte Kefilt, és szippantott a kábítóporból. Szüksége volt a
látomásokra, hogy elviselje a nyájas képű ficsúrt, és az unalmas történeteit.
Halkan kuncogott, amikor darazsak szálltak ki a férfi száján miközben
beszélt. Próbálta elhessegetni őket, amitől Elyril még jobban nevetett. A férfi
nem értette ugyan, hogy min derül annyira, ő pedig nem magyarázta el neki.
Ebéd után visszatért a kétszintes, szépen berendezett hivatali házba.
Megölted? — kérdezte Kefil. Kiterülve feküdt a kandalló előtt, alvást
színlelve.
— Természetesen nem — felelte Elyril. — Én itt követ vagyok, ő pedig a
nessarch fia.
Bolond vagy — morogta Kefil, majd horkolni kezdett.
Elyril nem foglalkozott a kutyával, inkább a saját dolgával törődött. Shar
varázslataival vértezte fel magát, hogy felismerje az első hazug mondatot,
miközben az ő szavait kétkedés nélkül elhiggyék.
A szolgát elküldte a Verem őreiért. Az egyik tárgyalószobában fogadta
őket, és egytől egyig kifaggatott mindenkit.
Annak ellenére, hogy együttműködőek voltak, szinte semmit sem tudott
meg róluk. Alig láttak valamit. Nem sokkal azután, hogy meghallották a
kraken támadásának robaját, sötétségbe borult az őrhelyük. Nem is látták a
támadókat. A felvonónál álló őrök is alig láttak valamit. Amikor feltűntek a
támadók, váratlanul alakok bontakoztak ki mögöttük az árnyékokból, és
leütötték őket.
Az Árnyékváros — gondolta Elyril. Az Éji Látnoknak vajon mi köze lehet
mindehhez? Merengve csavargatta az ujján lévő ametiszt gyűrűt.
Elyril annyit azért megállapított, hogy egyik őr sem segített a támadóknak,
és egyikük sem hazudott. Pontosan erre számított. Ha áruló lett volna
közöttük, a papok már megtalálták volna.
A támadók mindössze tízen lehettek, de olyan gyorsan mozogtak, hogy az
őrök egyszerűen képtelenek voltak ellenállást kifejteni. Mire rendezték a
soraikat, Endrent már ki is szabadították. Az őrök ugyan üldözőbe vették
őket, de az egyik behatoló feláldozta magát azért, hogy a többiek
elmenekülhessenek; puszta kézzel ölt meg hét képzett harcost, mire sikerült
leteríteni. A holttestét még mindig a hullakamrában őrizték. Waukeen papjai
kérdezték ki a holttestet, de nem tudtak meg tőle semmit. Az őrök szerint azt
tervezik, hogy még egyszer megkísérlik majd.
A menekülő támadók nem a felvonó felé távoztak. Egy mély tárnába
másztak. Köveket és nyílpuskalövedékeket zúdítottak rájuk fentről, amitől le
is estek, holttesteteket mégsem találtak a tárna fenekén. Kiderült, hogy a holt
mágikus tér még a tárna alja előtt véget ér.
Szóval így szöktek meg — merengett Elyril.
Órákig tartott, mire az összes őrrel beszélt. Sajnos nem sokra jutott velük.
Két feladata maradt hátra: beszélnie kell a Phraig nevű őrrel, ki Endren
cellájához vezette a behatolókat, és a hullával. Waukeen papjai talán nem
tudták szóra bírni, de ez Shar papnőjének nem lehet akadály.
Miközben a szolga elsietett Phraigért, aki időközben kilépett az őrség
kötelékéből, rendelt magának egy hintót, és elment a hullaházba.
Kalton minden kívánságát teljesítette. Kérdés nélkül odavezették a
holttesthez, ahol egy idős férfi fogadta.
— Mutasd a Veremben talált hullát! — parancsolta kurtán. Az öreg
tisztelettudóan fejet hajtott.
— Igenis, úrnő.
Miközben a hulla felé lépdeltek, az öreg megszólította.
— A család és a hit, azaz templom nélküli holttestek ide kerülnek, és a régi
bányába helyezzük őket. Egy katakombát alakítottunk ki.
Elyril bólogatott ugyan, de nem nagyon figyelt. A halál szaga terjengett a
levegőben, és ettől izgalomba jött.
Egy szobához jutottak. Az öreg babrált egy kicsit a kulcsokkal, majd
kinyitotta az ajtót. Gyertyafény szűrődött ki bentről. A holttest egy asztalon
feküdt, halotti lepellel letakarva.
— Úrnő, a testet gondolom, nem akarod látni — sugallta az öreg.
— Éppen ellenkezőleg — vágta rá Elyril. — Látni karom.
Az öreg kelletlenül dörmögött az orra alatt.
— Ahhoz ki kell bugyolálnom. Engedélyezte ezt a nessarch?
Elyril szúrós pillantást vetett rá.
— Én Sembia nagymesterének szolgálatában állok, vénember! A nessarch is
neki engedelmeskedik. Nem vagy még túl öreg ahhoz, hogy
megkorbácsoltassalak.
A idős férfi elsápadt, és az asztalhoz botorkált.
— Nem kell azt úgy elsietni, úrnő — mondta.
Elővett egy bicskát a zsebéből, és felhasította a halotti leplet. A testet
tartósító varázslatok ellenére is iszonyatos bűz áradt szét a kicsiny
helyiségben. Az öreg az asztal alá gyűrte a leplet, majd odébb húzódott.
— Ennyi lesz — mondta Elyril. — Alaposan meg kell vizsgálnom a testet.
Majd hívatlak, ha szükségem lesz rád.
Az ősz öregember gyanakvón méricskélte őt, de nem mert ellenkezni.
Meghajolt, majd kiment a komor hangulatú helyiségből. A becsukódó ajtó
huzatától lelohadt a gyertyák lángja.
Elyril végighúzta az ujját a hulla bíborszínű bőrén. A bőrszínéből és
mandulavágású szeméből ítélve keleti származásúnak vélte. Nem tűnt
árnynak. Az őrök fegyvereinek vágásai még mindig látszódtak a testén.
Titkokat. súgtak Elyril felé.
Fejezd be a könyvet. Eljő majd a vihar.
Elyril megérintette szent szimbólumát, majd elmormolt egy imát. Vissza
akarta hívni a hulla lelkét a testébe. Kántálás közben a szoba elsötétedett, és
az árnyékok megnyúltak.
Bíbor derengés tört fel a hulla sebeiből. Kipattant a szeme. Két fekete
korong meredt a mennyezetre.
— Mi a neved? — kérdezte Elyril.
A hulla feje lassan felé fordult. Elyrilre szegezte üres tekintetét.
— Vigyél vissza az örök éjszakába, papnő — mondta.
— Mi a neved? — ismételte meg Elyril.
A holttest összezárta a száját, de nem tudott ellenállni Elyril hatalmának.
— Skelan vagyok.
Elyril szorosan fölé hajolt. Hagyta, hogy láthatatlan szimbóluma
hozzáérjen a férfi mellkasához.
— Ki voltál?
Skelan arcán mély ráncok futottak végig. Most sem tudott ellenállni a
papnőnek.
— Életemben a Félhomály Ösvényén jártam. Az Árnyékurat szolgáltam.
Elyril megélénkült.
— Mask istent?
A halott bólintott.
— Miért érdekli őt Endren Corrinthal?
Skelan ismét összezárta a száját. Az ínszalagok kidagadtak a nyakán.
Próbált ellenállni, de nem tudott. Elyril mágiája ismét erősebbnek bizonyult.
— Az Árnyékúr kijelölt számunkra egy utat. A kiválasztottakat, az árnyék
jobb- és balkezét szolgáljuk. Az elsőt és a másodikat az ötből. Az ő célja az ő
céljuk. Ők akarták kiszabadítani Endren Corrinthalt.
Elyril mélyen beszippantotta a halál szagát, és a hulla szemébe nézett.
— Mi a nevük?
Skelan sziszegve rázta meg a fejét.
— A nevüket, Skelan!
— Nem felelek több kérdésedre, Shar-hívő! Eressz el!
Elyril ingerülten a hulla homlokához szorította szent szimbólumát. A
holttest megvonaglott.
— A nevüket!
— Nem! — sziszegte összeszorított foggal. — Nem felelek több kér-
désedre.
— Beszélj! — rivallt rá Elyril. — Beszélj!
Skelan becsukta a szemét, és makacsul hallgatott. Tudta, hogy a papnő még
mindig ott áll felette.
Elyril a füléhez hajolt, és belesuttogott.
— Akkor itt rohadj el, ebben a jeges katakombában!
Ezzel felegyenesedett, és leköpte a holttestet. Feltépte az ajtót, és elviharzott
a döbbent öregember mellett.
— Úrnő? — szólt utána. — Úrnő!
— Tűnj el! — dörögte, és rálegyintett az öregre, hogy hagyja békén.
Annyira dühös volt, hogy a hintóba sem szállt be, inkább gyalogolt. A háza
nem volt ugyanis túl messze. Az az átkozott Selűne szerencsére már eltűnt,
így sötét égbolt alatt sétálhatott. Próbálta értékelni az elmúlt időszak
eseményeit.
Mask miféle szerepet játszhat az események forgatagában? És hol lehet az a
tízszeresen elátkozott könyv?
Beleveszett a gondolataiba. Egyszer csak egy sötét sikátornál találta magát.
Körülnézett Hogy került oda? A szorosan egymás mellett álló épületek
kitakarták az eget. Megbotlott egy földön fekvő részegben, és majdnem
elesett. Fájdalmasan felszisszent, és fennhangon átkozódott. A sikátor végén
észrevette az utcai lámpásokat.
— Az Árnyékvihar nem az, amire számítasz — mormogta a részeg.
Elyril kővé dermedt a szavak hallatán. Megpördült, és visszasietett a
részeghez. Láthatatlan szent szimbólumát végig a kezében tartotta.
A férfi a falnak támaszkodva ült a földön, koszos, lyukas pokrócba
bugyolálva. Zsíros, őszes haja a fejéhez tapadt. Felnézett Elyrilre, és koldulva
kinyújtotta a tenyerét.
— Csak egy érmét, úrnő.
— Mit mondtál az előbb? — kérdezte. — Ismételd meg! Talán próféta
vagy?
A férfi Elyril szemébe nézett. Sunyi fény csillant benne. Elyrilnek
egyáltalán nem tetszett.
— Ha úgy vesszük, akkor igen, próféta vagyok. Azt mondtam, hogy a
vihar reményt hoz. A városnak eső kell, hogy megtisztuljanak az utcák. Egy
érmét, úrnő...
Elyril hosszan nézte a férfit. Nem hazudott. Elmosolyodott. Biztosan
képzelgett a kevés alvástól. Gyomron rúgta a fickót, aki nyögve
összegörnyedt.
— Az úrnő gonosz — hörögte.
— Sose szólítsd meg a rangban feletted állókat, ha ők nem teszik meg
előbb! — oktatta ki Elyril.
A részeg próbált arrébb mászni.
— Igenis, papnő.
Elyril elégedetten ment tovább.
Már megtett vagy tíz lépést, amikor eljutott a tudatáig, hogy a részeg
papnőnek nevezte. Megpördült, de a férfi eltűnt. Elnyelte a sötétség.
Ismét képzelgett, és csak a füle tréfálta meg? Úgy döntött, hogy igen.
Visszatért a házba. Kefil a kandalló előtt aludt. A szolga az ajtóban várt rá.
— Megtaláltam az őrt, aki felhagyott a szolgálattal — mondta. Úgy látszott,
Elyril nem nagyon tudja, hogy miről is van szó. — A Phraig nevű őrt, úrnő.
Arra kértél, hogy vezessem eléd. A tárgyalószobában vár rád.
— Á, igen. Ilyen kései órán?
— Igen, úrnőm. Ez az őr meglehetősen... különös szokásokkal rendelkezik.
— Egy pillanat — mondta Elyril.
Még szippantott egyet a bódítóporból, mielőtt találkozott volna az őrrel.
Amikor az ifjú férfi belépett a szobába, a gyertyák fénye egy pillanatra
elhalványult. Bizonytalanul mozgott, mintha berúgott volna az este. De az is
lehet, hogy még nem heverte ki a támadás viszontagságait. Kócos hajából és
karikás szeméből ítélve alig aludt az éjjel. Nem volt nála fegyver, leszámítva
egy szalonnázókést. Egy tarisznyát vetett át a vállán.
— Phraig vagyok, úrnő — mondta az ifjú egy meghajlás kíséretében. Elyril
nem számított rá, hogy a sovány fiú ilyen mély hangon szólal meg. Ráadásul
mintha gúnyosan csengett volna. Belenézett a szemébe. Feltűnően fehéren
világított. Elyril kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében.
— Ülj le! Fel kell tennem neked néhány kérdést a Verem elleni támadással
kapcsolatban.
Phraig leült.
Elyril meleget érzett. Mintha az egykori őrből sütött volna. Megköszörülte
a torkát, és belekezdett a kérdezősködésbe.
— Tudom, hogy arra kényszerítettek, hogy vezesd a támadókat Endren
Corrinthal cellájához. Mondj el mindent! Egyetlen részletet se hagyj ki.
Phraig mindent elmesélt. A szemét egy pillanatra sem vette le Elyrilről.
Kiderült, hogy az egyik támadó csak félszemű, a másik pedig feltűnően
magas, és kopasz. Mindketten Mask szolgái, ami egybevág azzal, amit
Skelan holttestétől tudott meg. Úgy vélte, ők lehetnek Mask első és második
kiválasztottai. Phraig a nevükre is emlékezett: Erevis Cale és Drasek Riven.
— Elárulták neked a nevüket? — kérdezte Elyril.
— Véletlenül hallottam meg, úrnő — felelte ártatlanul Phraig.
Elyril beérte ennyivel. Sajnos az új információ birtokában sem tudta
összerakni a részleteket. Tán Mask temploma is szövetségre lépett
Selgaunttal és Saerbbel? Mask is beszállt a játszmába, hogy megakadályozza
Shar tervét, és a vihar eljövetelét?
Elyril addig nyúzta az egykori őrt, amíg le nem vezette a feszültségét.
Phraig végig mosolyogva, már-már fölényesen válaszolgatott.Egy idő után
Kefil jelent meg az ajtóban. Megállt, és gyanakvón szimatolt.
— A kutyám — szólt Elyril. Arra számított, hogy Phraig is ugyanúgy
megrémül tőle, mint általában mindenki.
Phraig azonban mosolyogva megfordult.
— Pompás állat — kinyújtotta felé a kezét. Az ujja és a körme feltűnően
hosszú volt. Biztosan elkapott valamiféle fertőzést.
Kefil szőre felborzolódott. Vicsorogva felhúzta az ínyét.
— Gyere ide, kutyuli! — csiripelte Phraig.
Kefil váratlanul behúzta a farkát, majd vinnyogva elmenekült. Phraig
csettintett a nyelvével, és Elyrilre nézett.
— Nem túl barátságos, igaz?
— Mára végeztünk, fiú! — mordult rá Elyril. Már alig várta, hogy
szippantson a kábítóporból. — Elmehetsz.
Phraig nem állt fel a székből.
— Hallottad, amit mondtam? Mára végeztünk!
— Hallottam úrnő, de... — félbehagyta a mondatot, és elfordult.
Elyril dühe érdeklődésbe csapott át. Valamit eltitkolt előle a fiú.
— Mondani akarsz még valamit? Ha hazudsz, megkorbácsoltatlak!
Ajánlom, hogy...
Phraig homályos szemmel nézett fel rá.
— Van egy titkom.
Elyril karja libabőrös lett. Megérintette láthatatlan szent szimbólumát.
Felizgult. Megremegett a teste. Közel hajolt az egykori őrhöz.
— Mondd el nekem.
Phraig szeme megvillant.
— Elvettem valamit a halott árnyékembertől — leírt egy kört a karjával a
levegőben, ami bármit jelenthetett. — Ő kérte.
Elyril szíve a torkában dobogott. Delejező érzés járta át a testét.
— Ki az az ő?
Phraig félrenézett.
— Te is tudod. Tudnod kell. Maga az éjszaka szólt hozzám, méghozzá női
hangon. Azt mondta, hogy vegyem el, hogy adjam oda neked.
Elyril levegőt is elfelejtett venni.
— Mi... mit?
— Ezt — Phraig belenyúlt a tarisznyájába, és kivett belőle egy nagy alakú

könyvet. Fekete pikkelybőr fedte a borítóját. Elyril szíve kihagyott egy
ütemet, amikor megpillantotta.
— A könyv — lehelte elhűlve. Kinyúlt, hogy megérintse, de az utolsó
pillanatban visszahúzta a kezét. Nem tudta elhinni, ami vele történik. —
Hogy lehetséges ez? — kérdezte.
— Azt mondta, hogy adjam oda neked. Vedd el! — Elyril felé nyújtotta a
könyvet. — Nem nyitottam ki. Ebben talán választ találsz a kérdéseidre.
Elyril hosszan nézte, végül remegő kézzel elvette. Kellemetlenül melegnek
érezte ott, ahol Phraig fogta. Mintha a fiú belülről lángolt volna. Nem
foglalkozott vele. Úgy simogatta meg a borítót, mint egy rég látott szeretőt.
— Azt mondta, nincs befejezve — folytatta Phraig. — Hiányzik a
közepe.
— Be kell fejezni a könyvet — suttogta Elyril.
— Szóval valóban a tiéd, úrnő.
Elyril bólintott. Eszébe jutott, milyen felemelő, semmihez sem fogható érzés
volt első alkalommal szippantani a porból. Most is valami ahhoz hasonlót
érzett.
— Igen, az enyém — mondta.
— Akkor én el is megyek — Phraig felállt. Hozzáért Elyril karjához. Az
érintése hideg volt, mint a jég. — Már attól féltem, hogy megőrülök.
Hangokat hallottam és dolgokat láttam. Bár honnan tudhatnám, hogy
megőrültem, vagy sem, nem igaz?
Elyril felkapta a fejét, és a fiú szemébe nézett. Ahogy rávetült a fény, csak a
fehérjét látta.
— Honnan tudhatnám? — kérdezte még egyszer.
Phraig elmosolyodott. Furcsa, agyarszerű fogak ültek a szájában. Kiment a
szobából.
Elyril leült az egyik székbe, és úgy szorította magához a könyvet, mint egy
gyermeket. Furcsamód kellemesnek érezte a melegét. Köszönetet mondott
Sharnak. Kinyitotta, és hátulról előrefelé olvasni kezdte.
A könyv elmesélte, Shar miként keletkezett a sötétségből, hogyan küzdött
meg a nővérével, Selűnnel, és hogyan teremtette meg az árnyékszövetet,
hogy kicselezze Mystrát. Feltárta Shar létének végét, amely a mindenség
végét is jelenti egyben. Utalást tett rá, hogy elérkezik a végső gyengeség
pillanata, amely egyben a dicsőség pillanata is, amikor a Veszteségek Úrnője
elnyeli az árnyékokat.
Elyril minden egyes szót alaposan megrágott, minden oldalt az
emlékezetébe vésett. Egyre több és több port szippantott. Magába szívta a
könyv titkait. A világok közt talált rá az igazságokra, az oldalak üres
tereiben.
Az űr egy szertartásról suttogott — egy rituáléról, amely kiszabadítja
Volumvaxot, és elhozza az Árnyékvihart. Beleborzongott a gondolatba.
Sajnos még most sem tudott meg mindent, amit akart. A szertartás részletei
homályban maradtak. A könyv közepe hiányzott.
Be kellett fejezni, hogy minden részlet a helyére kerüljön.
Meg kellett találnia a hiányzó oldalakat.
*****
A déli nap fényesen ragyogott a felhő nélküli égbolton. Abelar és Regg,

Beld és két másik társa kíséretében, egy kiszáradt patakmeder mentén
lovagoltak a kicsiny falu felé, ahol a katonák várakoztak, amíg ők
ellátogattak a Hajnal apátságba.
A magas fú a lovak térdéig ért. A nyírfák és juharfák már mind lehullatták
a leveleiket az őszbe hajló időben. Abbahagyták a beszélgetést, amikor
elhaladtak egy elhagyatott tanya mellett. Az épületek porig égtek. Az
élettelen fák megfeketedett gyertyacsonkokként meredtek ki a földből. A fű
és a termés nagy területen leégett. Talán egy megvadult sárkány járhatott
arra.
— A sárkányok tombolása — jegyezte meg Regg. — Talán egy fekete.
Abelar biccentett. Ő maga is látott egyszer egy feketesárkányt, Saerb
városától délre. Hálát adott Lathandernek, hogy a sárkányok tombolása
véget ért.
Maguk mögött hagyták a pusztítás színhelyét, és folytatták az útjukat. A
tanya mögötti ugar felé haladtak. Amerre csak néztek, gyér termést láttak.
Igen kemény tél elé néz a vidék, gondolta Abelar.
Megparancsolta a katonáinak, hogy a falubeliektől csak szállást fogadjanak
el, élelmet ne. Még a lovaknak sem. Hat pap is velük tartott. Alacsonyabb
rendűek és tapasztalatlanok voltak ugyan, de mind értettek az élelem és víz
teremtéséhez. Ők látták el a katonákat, sőt a felesleget még szét is osztották a
falubeliek között. Mindig a gyerekekkel kezdték. Abelar csapata általában
nem hogy elvett volna a falvak javaiból, ahol éppen áthaladtak, hanem gya-
rapították azokat. A nagymester serege azonban már korántsem lesz ilyen
gondoskodó. A polgárháborúban több ezer ártatlan leli majd a halálát.
— Sembia nincs abban az állapotban, hogy túléljen egy háborút — mondta
Reggnek.
Regg helyeslőn bólogatott.
— Melyik birodalom van abban? Cormyr még mindig nem heverte ki a
háborút. A sárkányok tombolásának nyomai még mindig mutatkoznak,
ráadásul nekünk itt a szárazság is. A háború mindig, minden körülmények
között borzalmas, barátom. És mindig a gyengék szenvednek a legtöbbet.
— De nem, amíg mi itt vagyunk.
— Igen — mormogott Regg. — Nem, amíg mi itt vagyunk.
A távolban már feltűntek a falu kéményeiből felszálló füstcsíkok. Egy
kovács kalapácsütéseinek dallamát sodorta feléjük a mezőn átfújó szél.
Lobogó tűz illatát érezték.
Megkerültek egy bokros dombocskát, és megpillantották az alant elterülő
falut, amely nem volt egyéb néhány összetákolt kunyhónál és istállónál.
Éppen egy nő és engedetlen, serdülőkorú lánya próbált vizet felhúzni a
kútból. Lesoványodott kutyák kergették egymást a poros utcákon.
Abelar katonái a falu végében lévő fás területen vertek tábort. Egy
vaddisznót forgattak a tábortűz felett. Biztosan az egyik íjász ejtette el.
Ketten sürgölődtek a kan körül, a többiek a dolgukat végezték: a páncélokat
tisztogatták, a fegyvereket élesítették, és beszélgettek. A lovak egy kicsit
odébb legelésztek. Már ha találtak valamit a kiégett mezőn. Rajtuk hagyták a
nyerget, hogy bármelyik pillanatban odébbállhassanak.
— Hol van az őr? — kérdezte Regg.
— A helyén — mondta egy hang jobb oldalról.
Három bőrruhás alak emelkedett ki a bokrok takarásából. Mind a hárman
nyílpuskát tartottak a kezükben. Széleskard himbálózott az oldalukon. A
nyakukban csontból faragott díszes jelzősíp fityegett.
— Már messziről lelőhettünk volna benneteket — mondta Garold, egy ifjú,
rőt üstökű harcos, akit a társai csak úgy csúfoltak, Vöri. Két társa, Rynn és
Enerd vigyorogtak, mint a tök.
— Más körülmények között ellátnám a bajod — mondta Regg félig
komolyan.
Abelar csak kuncogott, és három új bajtársukra mutatott.
— Ők itt Beld, Aldas és Dens. Velünk tartanak.
— Üdv néktek! — mondta Garold, majd Abelarra nézett. — Rossz híreim
vannak, parancsnok.
— Mondd!
— A nagymester serege elindult. Forrin vezeti őket.
Regg átkozódott, majd kiköpött oldalra.
— Malkur Forrin? — kérdezte Abelar, csak a bizonyosság kedvéért.
Garold bólintott.
Így már érthető, hogy Roen miért nyergeltette fel a lovakat. Abelarnak
maradt még néhány barátja Ordulinban, Lathander hívei között. Biztosan ők
küldtek mágikus üzenetet Roennek, a csapat főpapjának.
— Forrin egy mészáros — mérgelődött Regg. — A deurst-síki csatában...
Abelar a szavába vágott.
— Mekkora a sereg? És milyen összetételű? Saerloon is velük tart?
— Ezt csak Roen tudja megmondani.
— Merre tartanak? — folytatta a kérdezősködést Abelar. — Ezt tudjátok?
Selgaunt felé?
Garold leszegte a fejét, és a csizmáját nézegette.
— Beszélj, fiú! — emelte fel a hangját Abelar. A szíve a torkában dobogott.
— Saerb felé, uram. Legalábbis így tudjuk.
Azonnal Elden jutott Abelar eszébe. A fiú magányosan, védtelenül áll pont
az ellenséges sereg útjában. Elnyomott egy szitkot az orra alatt, majd
megsarkantyúzta Napkeltét. Regg, Beld és a többiek utána iramodtak. Regg
még hátrafordult, hogy odakiáltson valamit Garoldnak.
— Pakoljatok, és hívjátok vissza a többi őrt is! Készüljetek!
Átvágtattak a falun, egyenesen a táborba. A katonák azonnal talpra
ugrottak. Komor kifejezés ült az arcukon.
— Ők velünk tartanak — szólt Abelar bevezetés nélkül, majd Beldre és a
társaira mutatott. — Készüljetek! Azonnal indulunk. A disznót hagyjátok itt
a falubelieknek.
A katonák szó nélkül tábort bontottak.
Roen kilépett a sátrából. Páncélt öltött, és a derekába tűzte hatalmas
buzogányát. A sápatag bőrű, magas, vékony férfi egy biccentéssel
köszöntötte Abelart. Abelar és Regg leugrottak a nyeregből, és ők is
üdvözölték a papot.
— Örülök, hogy visszatértetek, jó urak! Gondolom, már hallottatok Forrin
seregéről.
— Mondj el mindent, amit tudsz! — türelmetlenkedett Abelar.
A katonák leszedték a sátrakat, és mindent összepakoltak. Még annyi időre
sem álltak meg, hogy üdvözöljék a parancsnokukat, Roen belekezdett a
történetbe.
— Forrin tegnap éjjel hagyta el Ordulint, a sötétség leple alatt. Több mint
ezer lovasa van. Nyugatra tartanak, Saerb felé. Egyelőre ennyit tudunk.
Abelar a gondolataiba merülve bólintott.
— Saerb körül vannak harcosaink, akik megütköznek velük, ha kell —
mondta.
— Nincs vezetőjük — szólalt meg Regg. — Így csak képzett harcosok,
semmi több. Nem alkotnak ütőképes sereget. Gond nélkül levágják őket, ha
szembeszállnak az ellenséggel.
— Igen, de ha előbb érünk oda, mint Forrin, akkor csatarendbe szedhetjük
őket. Ha...
— Van más is — szólt közbe Roen.
Abelar és Regg a papra meredt.
— Yhaunn kikötőjét megtámadta egy tengeri szörnyeteg. Vagy több
szörnyeteg, nem tudjuk biztosan. A város egy része elpusztult. Több százan,
sőt ezren haltak meg.
— Az istenekre! — sóhajtott fel Abelar.
— Mi támadta meg? — kérdezte Regg.
— A kémeink szerint Selgaunt áll a háttérben. Legalábbis a nagymester ezt
hangoztatja.
— Selgaunt? — kérdezett vissza Abelar. — De hogyan?
— A kémeink szerint Selgaunt szövetségre lépett az Árnyékvárossal.
— Az Árnyékvárossal? — Abelar alig akart hinni a fülének. Bár a hulorn
nem nyűgözte le túlságosan első találkozásuk alkalmával, arra azért nem
számított, hogy ennyire ostoba legyen. Az Árnyékvárosban nem lehet
megbízni.
— Lehet, hogy az egész csak Mirabeta újabb hazugsága — vélte Roen.
— Ez most nem számít — legyintett Abelar. — Most Saerb védelmével kell
foglalkoznunk.
— Vigyáznunk, kell Abelar — szólalt meg ismét Regg. — Mirabeta az
yhaunni támadást használja majd fel a céltalan öldöklés indokául. Forrin
földig rombolja a várost. Aki nem menekül el, az biztosan meghal.
Abelar előbb Regg, majd Roen szemébe nézett.
— Nem, amíg mi itt vagyunk — mondta.
Mindketten bólogattak.
— Van itt még valami, uram — folytatta Roen. — A tengeri támadás alatt
egy kis csapat megostromolta a Vermet, és...
— Megostromolták a Vermet? — horkant fel Regg hitetlenkedve.
Roen bólintott, majd folytatta.
— Az apád eltűnt a támadás során.
Remény gyúlt Abelar szívében.
— Úgy érted, hogy elmenekült?
Roen széttárta a karját.
— Ez napokkal ezelőtt történt. Azóta nem hallottunk felőle.
— De megszökött? — kérdezte Regg is.
Abelar megértette Roen célzását.
— Vagy elrabolták.
— Elrabolták? Mégis ki? Az Árnyékváros?
Abelar megvonta a vállát. Honnan is tudhatta volna. Ha az apja valóban
kiszabadult volna a börtönből, és épségben lenne, akkor bizonyára
kapcsolatba lépett volna vele. Talán megsebesült. Vagy talán az akarata
ellenére tartják fogva azok, akik kiszabadították. Megcsóválta a fejét. Kezdett
összezavarodni.
— Most nincs időm az apámmal foglalkozni. Előbb Saerb gondját kell
megoldanunk. Amint elkészülnek az emberek, elindulunk — mondta.
Roen nagyot nyelt.
— Uram, vonakodva hozom csak fel, de...
Abelar türelmetlenül intett, hogy folytassa.
— Betegség tört ki a faluban.
— Miféle betegség?
— Szörnyű kór, uram — felelte Roen kifehéredve. — A betegek vért
köhögnek fel, egészen addig, amíg bele nem fulladnak. Az öregek szerint
azok a menekültek hozták magukkal a betegséget, akik egy tíznapja haladtak
el itt. Az egyik család összes tagja elkapta tőlük. Az apa már meghalt, az
asszony és a gyerekek ágynak dőltek. A vén-asszony, aki ápolta őket, szintén
meghalt. Azóta senki sem merészkedik a közelükbe. Jiiris megnézte őket,
de... — Roen lesütötte a szemét — isteni erőm kevés hozzá, hogy
meggyógyítsam őket. Tehetetlen vagyok.
— Gyerekek? — kérdezte Regg.
Roen bólintott.
Abelarnak Elden jutott az eszébe. Egy pillanatig sem habozott.
— Vigyél oda minket!
Roen szó nélkül a kis kunyhóhoz vezette őket. A gyerekek, a nők és a
férfiak mosolyogva integettek. Többen is csúnyán köhögtek.Két hat év körüli
fiúcska alaposan megbámulta Abelar pajzsát. Leakasztotta a karjáról, és
odaadta nekik, hadd játszanak vele.
— Egyetlen sárkányt se öljetek meg nélkülem. Később visszaké-
rem — mondta nekik.
— Igenis, uram — csicseregték a gyerekek.
Abelar megborzolta a hajukat. A gyerekek elszaladtak. Azon ve-
szekedtek, hogy ki játsszon vele elsőként.
— Ott a félelem mindenki szemében — súgta Abelar Reggnek.
— Igen. És nem csak a betegség miatt.
— Igen. Nem csak amiatt.
Roen egy sárból vert kunyhóhoz vezette őket, a falu szélére. Az ajtó és az
ablakok csukva voltak ugyan, de a betegség jellegzetes szaga kiszűrődött
belülről. Roen kopogott, majd belépett.
A kunyhóban terjengő vér-, mocsok- és izzadságszag letaglózta Abelart.
Két széken, egy asztalon és egy hevenyészett szekrényen kívül semmi más
nem volt a kunyhóban. A tűz lassú lángon lobogott a kandallóban. Egy
edény rotyogott a tűzhely fölött. Talán zöldség-leves főtt benne. Jiiris két
vékony pengéjű kardját és a kesztyűjét ott találták a fal tövében. Egy ajtó
nyílt egy másik helyiségbe.
Csúnya, nedves köhögés hallatszott odaátról. Gyerekhangot hallottak,
majd egy másikat. Jiiris nyugtató hangon szólt hozzájuk, és a köhögés
abbamaradt.
Jiiris kilépett a szobából. Az ifjú papnő lófarokba fogta hosszú haját.
Vércseppek látszódtak az ingujján. Az orra és a szája elé kendőt kötött, hogy
védje magát a fertőzéstől.
Abelarnak és Reggnek nem volt félnivalójuk a betegségtől. Amikor örök
hűséget fogadtak a Hajnalúrnak, ő hálából megáldotta őket. Többek között a
betegségek sem fogtak rajtuk. Sőt mi több, kézrátétellel még meg is tudtak
gyógyítani bizonyos kórokat, de csak szabályos időközönként.
— Jó urak! — köszöntötte őket Jiiris. Elvette a kendőt a szája elől. —
Örülök, hogy visszatértetek. Hogy boldogultatok az apátságban?
— Nem túl jól — felelte Abelar, és ezzel lezártnak tekintette a kérdést. —
Készülődj! Hamarosan indulunk — mondta a lánynak, és a kijárat felé bökött
a fejével. — Menj! Én majd a gondjukat viselem.
Jiiris engedelmesen bólintott.
— Mindketten magatokban hordjátok a fényt. Ennek örülök — meg-
veregette Regg vállát, rámosolygott Roenre, majd elhaladt Abelar mellett.
Nem ért hozzá.
Abelar gyengéden megfogta a karját.
— Kiváló szolgálatot tettél — mondta.
A lány elpirult. Meghajolt, majd kisietett a kunyhóból.
— Itt várj meg minket — mondta Abelar Roennek. Reggel az oldalán
belépett a másik szobába.
Öt darab, szalmával bélelt matracot láttak a földön. Ágytálakat raktak
melléjük. Egy csontsovány nő feküdt az első fekhelyen. A szája szélén
vérfoltok vöröslöttek. Az arca verejtékben úszott.
Négy sápadt kislány feküdt mellette. Mindegyiket nyakig bebugyolálták
pokrócokba. Rekedt zihálásuk kellemetlen hangot adott.
— Öten vannak — suttogta Abelar.
— Túl sok — felelte Regg.
Csak kis mértékben tudták közvetíteni Lathander erejét, és utána mindig
időre volt szükségük ahhoz, hogy regenerálódjanak. Tudták, hogy nem lesz
elég idejük mindenkit meggyógyítani, mielőtt útra kelnek.
Az anya ágyához léptek. Csizmás lábuk hangosan kopogott a döngölt
padlón. Abelar letérdelt, és megérintette a nő homlokát. Az asszony
kinyitotta a szemét. Mondani akart valamit, de ismét elkapta a köhögőgörcs,
és vér buggyant ki a szája szélén.
— Gyógyítók vagyunk, jó asszony — mondta neki Abelar lágy hangon. —
Lathander szolgái. Azért jöttünk, hogy segítsünk.
A nő tekintete megenyhült, és erőtlenül elmosolyodott. Felemelte a kezét,
és a gyerekeire mutatott. Azt akarta, hogy először rajtuk segítsenek. Abelar
intett Reggnek. A férfi odament a gyerekekhez, és mindegyiket
megnyugtatta egy kellemes kis énekkel.
Abelar az anya izzadságtól nedves haját simogatta.
— Jól figyelj rám. Meg tudunk gyógyítani titeket, de nem mindenkit. Csak
négyeteket. Ilyen rövid időn belül csak ennyire telik az erőnkből. Hamarosan
odébb kell állnunk. Ha tovább időznénk, sokan halnának meg.
A nő némán, kifejezéstelen arccal nézett rá. Talán nem is értette, hogy mit
mond neki. Az egyik kislány keserves köhögésben tört ki.
— Mit akarsz, mit tegyünk? — kérdezte Abelar.
Az anya becsukta a szemét. Összpontosított, majd kinyitotta a száját.
Abelar egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja a suttogását.
— A lányaim.
Abelar felegyenesedett, és az asszonyra nézett. Mindkettőjüknek könnyek
szöktek a szemébe.
— Ki gondoskodik majd róluk, ha te meghalsz? — kérdezte.
A könnyek végigcsorogtak a nő arcán. Elfordította a fejét. Becsukta a
szemét, az ajkába harapott, és megrázta a fejét. Abelar ebből megértette,
hogy senki. És azt is megértette, hogy az anya nem akar választani a gyerekei
közül. Újabb köhögőgörcs fogta el.
Abelar a kezére nézett. Átkozta magát a gyengeségéért.
Ő sem tudott dönteni, hogy melyikük haljon meg. Felállt, és Reggre nézett,
aki éppen az egyik kislány kezét tartotta az ujjai között. Az ajtó felé
biccentett, majd kimentek a helyiségből, és csatlakoztak Roenhez.
Odakint Abelar ezt mondta.
— Én itt maradok. Te vidd az embereket, és...
— Itt maradsz? — kérdezte Roen a szavába vágva.
Regg rosszallóan csóválta a fejét.
— Tudtam, hogy erre készülsz. Nem. Én maradok itt, és szembeszállok a
kórral. Amint megtisztul a falu, utánatok sietek.
— Mindkettőtökre szükségünk van — ellenkezett Roen.
Abelar nem foglalkozott a pappal. A barátja sebhelyes arcát nézte.
Komolyan gondolta, amit mondott.
— Nem, Regg. Ez az én kötelességem. Ráadásul az apád pont Forrin
útjában van.
— Ahogy a te fiad is.
Abelarnak hirtelenjében kételyei támadtak, de félresöpörte azokat. Nem
hagyhatta magára a falut.
— Vidd őket magaddal — mondta Reggnek
Regg és Roen hosszan nézték, majd mindketten bólintottak. Regg megfogta
Abelar karját.
— A fény élénken ragyog benned, barátom.
— Ahogy benned is — a betegszobára mutatott. — Most pedig tegyük meg,
amit tudunk.
Visszamentek a szobába, és a lányokra helyezték a tenyerüket. Fennhangon
imádkoztak a Hajnalúrhoz. Saját testük energiáját közvetítették a beteg
gyerekekbe. A lányok légzése helyreállt, és pihentető álomba szenderültek.
Abelar az anya mellé térdelt.
— A lányaid jól vannak — mondta neki.
— Látni akarom őket — suttogta a nő mosolyogva.
— Majd később. Most alszanak. Figyelj rám! Nem megyek el. Néhány
napig még ki kell tartanod, és akkor téged is meggyógyíthatlak, akárcsak a
lányaidat. Érted, amit mondok? Addig ki kell tartanod.
Az asszony bólintott. Könnyek peregtek a szeméből, de nem a szomorúság
könnyei. Megérintette Abelar kezét, aki viszonozta a szorítást. Sok életet
oltott ki Lathander nevében, de az az érzés fel sem ért azzal, amikor az istene
nevében gyógyíthatott.
— Sajnálom... hogy választás elé állítottalak — suttogta a nőnek. —
Vétkeztem. A fiam veszélyben van, és ez elhomályosította a látásomat.
Az asszony megcsóválta a fejét. Elmosolyodott. Csúnyán köhögött.
— Megértem — lehelte alig hallhatóan. — El kell menned hozzá.
— El is megyek, de előbb meggyógyítalak.
A nő hálásan nézett fel rá. Regg letérdelt melléjük.
— Ég áldjon, jó asszony! — mondta. — Lathander hozzon békét neked. A
hajnal új reményt ébreszt.
A két férfi felállt, és egymás szemébe néztek.
— Maradj a fényben, Abelar Corrinthal — mondta Regg.
— Te is. Utánatok megyek, amint tudok. Te és Roen vezetitek a csapatot.
Regg bólintott, majd elváltak egymástól.
Abelar a csukott ablak résein keresztül nézte, amint elmennek. Egy kép
villant fel előtte: Forrin éppen kardélre hányja a fiát. Ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy utánuk fusson, de a betegszobából áthallatszódó köhögés
maradásra kényszeríttette. Letette a kardját a tűzhely mellé. Maradnia kellett.
Az elkövetkező pár órában levest főzött, és kanállal megetette az anyát és a
gyerekeket. A kislányok többnyire aludtak, míg az anyjuk többnyire
köhögött. Az egészséges lányok mosolya újból és újból emlékeztették Abelart
arra, hogy miért Lathander hitét választotta.
Abelar gyorsan megtanulta a lányok nevét: Lis, Nissa, Sill és Dera. Ő volt a
legidősebb. Szerzett nekik tiszta takarót. Elalvás előtt gyakran énekelt nekik,
ahogyan Eldennek is. Mosolygott, amikor mosolyogtak. A lányok folyton az
anyjuk körül legyeskedtek. Abelart meghatotta a szeretetük.
Estére az anyjuk rosszabbul lett. Abelar kételkedett benne, hogy kihúzza
addig, ameddig kellene. Próbált felkészülni rá, hogy mit mond majd a
lányoknak, hogyan magyarázza meg nekik a szörnyű veszteséget, de nem
tudott semmi okosat kitalálni. Látta a szemükben a félelmet.
Amikor a lányok aludtak, letérdelt az anya ágya mellé, a tenyerébe vette a
kezét, és Lathanderhez imádkozott, hogy meggyógyít-hassa a nőt. Arra kérte
az istent, hogy segítsen Reggnek biztonságba helyezni Eldent. Egész éjjel a
nő ágya mellett maradt. Alig aludt Valamit. Megérezte a hajnal közeledtét.
Zajt hallott a szomszédos szobából. Nesztelenül felállt, nehogy felébressze
a lányokat, majd lábujjhegyen átment a másik helyiségbe.
Senkit sem látott.
Már éppen visszament volna, amikor egy vörös tárgyra lett figyelmes. A
padlón feküdt. Sokáig nézte. Meg akart bizonyosodni róla, hogy nem csak
képzelődik.
Egy vörös színű rózsaszirmot látott maga előtt.
Letérdelt, és gyengéden az ujja közé csíptette. Friss volt és selymes,
akárcsak a bársony. Biztos, hogy nem a faluban szedték. Sehol sem látott
virágokat.
Jelet kapott. Melegség járta át a testét.
— Köszönöm, Hajnalúr — lehelte.
A hajnal rózsaszínű fénye átszivárgott az ablak repedései között. Abelar
odasietett, és kitárta mindet. A napsugarak felmelegítették és
megnyugtatták. Az egész falu új fényben ragyogott.
A horizont sárga, narancs és vörös fényárban úszott. Abelar jól tudta, hogy
ez mit jelent.
— Köszönöm, Hajnalúr — mondta izgatottan, és a betegszobába rohant. —
Felkelni lányok! Dera, keltsd fel őket! Nyissátok ki az összes ablakot! Fény
kell a mamának!
A lányok álmos szemmel engedelmeskedtek Abelarnak. Abelar eközben
kiszaladt az utcára, és teli torokból kiáltozott.
— Felkelni emberek! Ki a napfényre! Mindenki jöjjön ki!
Arcok jelentek meg az ablakokban, alakok az ajtókban. Mindenkit
kirángatott, akit csak ért, és folyamatosan ordibált. Hamarosan az egész falu
a keleti égboltot bámulta. A hajnal fényében fürödtek.
Abelar visszarohant a faluszéli kunyhóba. A lányok zokogva ka-
paszkodtak az anyjukba, aki remegő lábbal állt a szoba közepén. Abelarra
nézett, és ő is elsírta magát.
— Meggyógyultál — mondta Abelar.
— Köszönöm, jó uram — szipogta a nő.
Abelar megcsóválta a fejét és mosolygott.
— Ne nekem, hanem Lathandernek köszönd — odalépett az aszszonyhoz
és megölelte, majd letérdelt, és a lányokat is magához szorította. —
Meséljétek el mindenkinek, hogy mi történt itt. Most mennem kell.
— Mi történt itt? — kérdezte Dera.
Abelar megtorpant.
— Csodát láttunk. A Hajnalúr mindnyájunkat megáldott. Ég veletek!
A lányok hangosan hálálkodtak, miközben Abelar összeszedte a fegyvereit
és az egyéb holmiját. A kunyhó előtt füttyentett, mire Napkelte azonnal az
oldalánál termett. Felpattant a nyeregbe. A két fiú engedelmesen odahozta a
pajzsát, amelyet az előző nap nekik adott, hogy azzal játszanak. Felcsatolta a
karjára, majd a fiúkra mosolygott.
— Most elmész sárkányt ölni? — kérdezte a nagyobbik.
— Igen — felelte Abelar. Megsarkantyúzta a lovát. — Gyí!
*****
Malkur bőrpáncélba öltöztetett harci lova hátán ült a poros út mentén,

három parancsnoka, Lorgan, Reht és Enken társaságában. Vors, Talos harci
papja, és Mennick, a csatamágus is velük volt. Mindannyian lemondtak jól
megszokott zsoldos ruházatukról, és helyette Ordulin arany és zöld színeit
viselték.
Malkur ügyelt rá, hogy mindig a fényre helyezkedjen. Mióta a hulorn árny
szövetségese megtámadta őket, gondosan figyelt rá, hogy mindig fény
vetüljön rá.
A lovasság hosszan kígyózott az úton. A páncéljukon és a fegyvereik
hegyén haláltáncot jártak a napsugarak. Lassan poroszkáltak céljuk felé. Sűrű
porfelhőt hagytak maguk mögött. Az állatok elbújtak előlük, amint
meghallották a fém borzalmas csörgését. A katonák mind tisztelegtek
Malkurnak, amikor elhaladtak előtte.
A néhány fős felderítőcsapatok állandó mozgásban maradtak. Hol elöl, hol
oldalt, hol hátul bukkantak fel, és szabályos időközönként jelentést tettek. A
sereg végén az ellátmányt szállító szekerek haladtak. Negyven állig
felfegyverzett harcos vigyázott rájuk, Gavin irányítása alatt. Ez egy kicsit
lelassította ugyan a menetelést, de nem szakadhattak el tőle.
— Az emberek harcolni akarnak — szólalt meg Reht.
— Hamarosan harcolhatnak is — mondta Lorgan.
Enken számos kése egyikével játszadozott, miközben bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
— Talán. De az is lehet, hogy csak egy üres várost találunk, tele
kocsonyaként remegő nemesekkel. A nép elmenekül, amint hírét veszi a
közeledésünknek.
Mindenki halkan kuncogott, Vors kivételével.
— Ha keresztüllovagolok Sembián, és a végén nem vár harc, akkor
közületek ölök meg valakit. Talos nevére esküszöm!
Erre hangosabban nevettek. Vors még csak nem is mosolygott.
— Ellenőrizzétek az embereiteket! — mondta Malkur. — Egész éjjel
lovagolunk. Öt napon belül el kell érnünk Saerb városát. Gondoskodjatok
róla! Reht, Lorgan, Vors, ti maradjatok!
Enken és Mennick ellovagoltak, hogy ellenőrizzék az egységeiket. Hangos
szóval osztogatták a parancsaikat.
— Parancsnok? — fordult Lorgan Malkurhoz.
— Vegyél magadhoz háromszázötven embert, és kerülj dél felé. Gyorsan
lovagolj! Öt napon belül megtámadjuk Saerbet. Addigra állj készen, de ne
csinálj semmit, amíg nem érünk oda.
Malkur el akarta vágni a lakosság menekülési útvonalát. Senkinek sem
akart egérutat adni. Lorgan természetesen azonnal átlátta parancsnoka
tervét.
— Könnyű szüret lesz — gúnyolódott.
Malkur Rehtre nézett.
— Vegyél magad mellé hetven harcost, valamint Vorst és Mennicket. Még
ma este induljatok el, Lorgan csapata előtt. A Corrinthal család birtoka
keletre esik Saerbtől, mintegy tíz kilométernyire. Mindenkit öljetek meg,
kivéve Abelar Corrinthal fiát. Elden a neve. Egy kicsit ütődött, és úgy is néz
ki. Élve hozzátok elém.
Vors szeme mohón megvillant a gyilkolás lehetőségének hallatán.
Reht tudomásul vette a parancsot, és bólintott. A gyilkolás volt a munkája.
Nem élvezte, de mindig minden feladatot elvégzett.
— Egy csapatra van szükségem a pengék közül. Éjszakai harcosokra —
mondta Reht. — Ki kell kerülnünk Saerb seregét, már ha beléjük botlanánk.
— Rendben — egyezett bele Forrin. — Indulj!
— Szükségem lesz még legalább egy papra — mondta Lorgan.
— Vidd magaddal Avreket — dörmögte Malkur. Így egy maroknyi pap
marad majd az ő szolgálatában, a fősereg mellett.
— Köszönöm, parancsnok — hajolt meg Lorgan.
Reht, Lorgan és Vors tisztelegtek, majd elsiettek. Vors torkaszakadtából
ordított, és a csatabárdját rázogatta a feje felett.
Forrin elégedetten nézte a tovahaladó sereget. Jó harcosai és erős vezetői
voltak. A pengék vezetőinek különleges feladatot adott, és a helyüket olyan
emberekkel töltötte ki, akikben régről megbízott, még abból az időből,
amikor a sembiai seregben szolgált. Tudta róluk, hogy hűek hozzá.
Ezerkétszáz közepes harci lovas masírozott Saerb felé. Közvetve vagy
közvetlenül az összes harcost ő választotta ki. Tudta, hogy bármit
megtesznek, amit csak akar.
Márpedig ő fel akarta égetni a Corrinthal-birtokot, és földig rombolni Saerb
városát. Mirabeta azt akarta, hogy Saerb ostromával példát mutasson.
Malkur nagy örömmel készült eleget tenni a kérésnek.
HATODIK FEJEZET
A félelem és a megkönnyebbülés vegyes érzése kerítette hatalmába Tamlint,

amikor megtudta, hogy Mirabeta serege elindult Saerb felé. Félt a valódi
háborútól, amely végül csak megkezdődött. Megkönnyebbült, mert az első
célpont Saerb, nem pedig Selgaunt.
Rivalen herceg, Vees Talendar és a bikanyakú Rorsim Soargyl ültek
körülötte a palota egyik tanácstermében.
— A felderítőink jelentése szerint Mirabeta seregének egy része megindult
Saerb ellen. A véleményeteket akarom hallani a további lépéseinkkel
kapcsolatban.
Rorsim Veesre, Rivalenre végül Tamlinra pillantott, majd megszólalt.
— Ki tudok küldeni kétszáz jó harcost, hogy feltartóztassák Forrint.
Vees kétkedve vakargatta az állát.
— Kétszázat? Ugyan mit érünk kétszáz katonával? Forrin serege a
többszöröse ennek.
Rorsim komor pillantást vetett rá.
— Csatlakoznának Corrinthal seregéhéz. Fedezhetnék Saerb visz-
szavonulását, amíg ideérnek Selgauntba. Egyetlen védfal sem húzódik
északon, amelyet megszállhatnának. Nincs más választásuk.
— Azt sem tudjuk, hogy hol van Corrinthal serege — érvelt Vees. —
Varázslatok útján sem akadtunk rá. Az is lehet, hogy meghalt.
Rorsim kurtán biccentett. Ezzel még ő sem vitatkozhatott.
Tamlin várakozón Rivalenre nézett.
— Herceg? Mi a te véleményed?
— Hol vannak a harcosok, akiket ígértél? — esett neki Rorsim. — Én
minden tőlem telhetőt megtettem a sisakosokkal, a jogarosokkal és a
többiekkel, de...
A Rivalent övező árnyékok megelevenedtek. Rorsim félbehagyta a
mondatot és belesüppedt a székébe.
— Hamarosan a rendelkezésünkre áll egy különleges harci csapat — felelte
Rivalen a maga nyugodt, mély hangján. — Jelenleg azonban más
elfoglaltságuk van.
— Más elfoglaltság — dörmögte Rorsim. — Mindig van valami más
elfoglaltság.
Rivalen játszadozott valamivel. Tamlin addig nézte, amíg fel nem ismerte,
hogy az egy pénzérme.
— Hulorn, úgy vélem, hogy bármekkora csapat feláldozása végzetes
következményekkel járna, ha a fősereg időközben Selgaunt ellen fordulna.
Egyes híresztelések szerint ez könnyen megtörténhet.
Rorsim újult érdeklődéssel hajolt előre.
— Arról időben értesülnénk, és visszaérnénk, még mielőtt megkezdhetnék
az ostromot. Selgaunt nem kerülne veszélybe.
Rivalen Rorsimra emelte aranyló tekintetét.
— A háború mindig rejt magában veszélyeket. A háború mindig
kiszámíthatatlan. Én erről sokkal többet tudok, mint te, Rorsim Soargyl.
Hány háborúban vettél már részt eddig? A csatamező nem piac, ahol
alkudozni lehet másokkal.
Rorsim arca elvörösödött a szakálla alatt.
— Alaposan kivettem Már a részemet a vérontásból, uram.
Rivalen szeme megvillant.
— Azt nem kétlem. De ha valami feltartóztatja a csapat visszavonulását,
akkor mi történik? Mi történik, ha Malkur Forrin tudomást szerez a
csapatmozgásról, és elébük vágtat, vagy elvágja a viszszavonulás
lehetőségét?
— Ebben van valami, Tamlin — jegyezte meg Vees, és hátradőlt a
székében.
Tamlin maga is így vélte.
— Értékelem a harci szellemedet, Rorsim, de még ha idejében oda is
érnénk, az nem a mi harcunk — mondta megfontoltan.
Rorsim arca eltorzult, mintha citromba harapott volna, de egyetlen szót
sem szólt.
— Használjuk ki a maradék időt, és még jobban erősítsük meg Selgaunt
védelmét — javasolta Vees.
— Hulorn, a Sembiáért vívott harc végkimenetele itt dől majd el, nem Saerb
alatt. Ezek bizony kemény szavak, de attól még így igaz — mondta a herceg.
— Mégis rosszul érzem magam attól, hogy tétlenkedünk — merengett
Tamlin. — Saerb népe...
Rivalen az asztalon dobolt az ujjával. Minden egyes koppanáskor árnyékok
röppentek fel a levegőbe.
— Majd elmenekül, hulorn. Amint az Árnyékváros harcosai megérkeznek,
elébük mennek, és fedezik a visszavonulásukat. Ide terelhetjük őket, a
városba. Ez így elfogadható?
— Úgy érted, egy árnysereg segedelmével? — kérdezte Tamlin.
— Igen, hulorn. Egy árnysereg érkezik majd az Enklávéból — felelte
Rivalen.
Tamlin nagyon megörült az elképzelésnek. Nem akarta cserbenhagyni
Saerb lakosságát, de nem is akarta kockára tenni Selgauntot. Összecsapta a
tenyerét, és ezzel lezártnak tekintette a tanácskozást.
— Köszönöm a tanácsaitokat. És a felajánlást, herceg. Rivalen herceg
tervének megfelelően cselekszünk.
*****
Rivalen kiismerte Tamlint. Hamar ráérzett, hogy hajlamos komp-
romisszumot kötni. Szerette azt érezni, hogy minden tőle telhetőt megtesz,
miközben nem vállal felesleges kockázatot. Ha feldobna egy érmét a
levegőbe, biztosan azért szurkolna, hogy az élére essen, és ne kelljen
választania. Jobb szertetett az arany középúton marad-ni. Ez a magatartás
egyelőre tökéletesen megfelelt Rivalennek, de a hulornnak előbb vagy utóbb
döntenie kell majd. Vagy mellette, vagy ellene. Eléggé megkedvelte Tamlint
ahhoz, hogy megadja neki a választás lehetőségét.
— Rivalen herceg, maradnál még egy rövid ideig? — kérdezte tőle Tamlin.
— Természetesen, hulorn — felelte az árny.
Miközben arra vártak, hogy Vees és Rorsim elhagyják a tanácstermet,
Tamlin öntött magának egy pohár bort. Amikor magukra maradtak ismét
megszólalt.
— Semmit sem hallottam a követeink felől, akiket azért küldtünk ki, hogy
zsoldosokat béreljenek fel. Történhetett velük valami.
Rivalen úgy tett, mintha aggodalom töltené el a hír, noha az ő árnyharcosai
végeztek velük. Azt akarta, hogy a hulorn csakis az Árnyékvárosra
támaszkodjon.
— Roppant veszélyes feladatot kaptak. A nagymesternek bizonyára
rengeteg kéme él Sembiaszerte, ahogyan neked is, hulorn.
Tamlin a bort szürcsölgetve figyelte Rivalent a pohár pereme felett.
— Sokkal jobban érezném magam, ha az árnysereg már itt lenne a
városban. Többször is hangoztattad, hogy meglehetősen mozgékonyak. Ha
már most a rendelkezésünkre állhatnának a harcosaid, talán mi magunk
kezdeményezhetnénk, és nem kellene várnunk az ostromot. Mirabeta nagy
kockázatot vállalt azzal, hogy a serege felét Saerb ellen küldte.
Rivalen bólogatott, és azt mondta, amit a hulorn leginkább hallani akart.
— Merész gondolkodás, hulorn uram. Ez dicséretre méltó, és illik egy
város nagy vezéréhez.
Tamlin próbálta elfedni a pohárral a mosolyát, de Rivalen észrevette.
— Gondoskodom róla, hogy megnyerjük ezt a csatát, és továbbra is
Selgaunt vezetője maradjak — mondta.
Rivalen áthajolt az asztal felett.
— Miért állnál meg itt? Miért nem gondolkodsz olyan merészen, mint az
ostrommal kapcsolatban?
— Mire gondolsz, herceg?
Rivalen elfordította a tekintetét.
— Vonakodok kimondani.
— Mondd ki bátran. Korábban a hit kérdésében is őszintén beszéltünk
egymással. Ez sem lehet nehezebb. Megszoktam, hogy őszinte vagy hozzám,
herceg. Ki vele!
Rivalen bólintott.
— Hulorn, azt gondolom, Sembiát megváltoztatta a hadiállapot. A
nagymester elnémította a nagytanácsot, és az emberek elfogadják ezt, mintha
mindig is így lett volna. Sembia felett egyetlen személy uralkodik majd. Csak
az a kérdés, hogy ez a személy egy zsarnok, vagy... valaki más.
Tamlin a szájához emelte a poharát, de félúton mintha megbénult volna a
keze. A pillanat kezdett kényelmetlenül hosszúra nyúlni.
— Felettébb érdekes — motyogta, majd sietve hozzátette —, hogy így
látod.
Rivalen biztos lehetett benne, hogy elültette a magot. Minden pontosan
úgy, és olyan ütemben történt, ahogyan eltervezte. Jól ismerte az emberek
szemének csillogását, amikor megcsapja őket a hatalom szele. Tamlin most
pontosan úgy nézett. Árny és király akart lenni egyszerre. De még ennél is
többre vágyott. Végérvényesen ki akart lépni az apja és Erevis Cale
árnyékából. Önnön árnyékából, ahol egy sikeres apa sikertelen fiaként
sínylődött. Rivalen jól ismerte ezt az érzést. Ő maga is átélte több mint ezer
évvel azelőtt. Talán ezért kedvelte meg Tamlint. Mellesleg mulattatta a
gondolat, hogy Tamlin úgy szabadul meg múltja árnyaitól, hogy elfogadja
azokat, amelyeket ő ajánl fel neki.
— Tudom, mennyire idegtépő lehet várni az árnyékharcosokat, hulorn —
folytatta Rivalen. — Biztos lehetsz benne, hogy rögtön idejönnek, amint
elszabadulnak. Akkor majd eldöntjük, milyen fordulatot vegyen a háború
menete. Remélem, több segítséget is nyújthatok majd a harcosokon túl.
Tamlin kérdőn felvonta a szemöldökét.
— Majd időben értesítelek — tért ki a nyílt válasz elől Rivalen.
— Az árnyak nagyon szeretnek titkolózni, nem igaz? — mosolygott
Tamlin.
Rivalen is elmosolyodott, noha egy kicsit nehezére esett. Nem nagyon
szokott hozzá.
— Ez így igaz, de csak azért, mert még nem minden tisztázott — most az
érme helyett az ujjai között fickándozó árnyékokkal játszadozott.
Tamlin egy ideig élénken figyelte, majd megszólalt.
— A városban maradt papok közölték, hogy nem harcolnak nyíltan
Mirabeta ellen. Segítenek ugyan, és meggyógyítják a sebesülteket, de nem
öltenek páncélt, és nem ragadnak fegyvert. Gondolom, Ordulin és Saerloon
papjai is hasonló álláspontra helyezkedtek.
— Talán igen, talán nem. A papjaid azért akarnak semlegesek maradni,
hogy megőrizhessék a kiváltságaikat, akárhogy végződjön is a háború. Ez
lehangoló. Ezt nem lenne szabad engedned.
— Nem?
— Nem. Vannak papjaim az Árnyenklávéban, akiket esetleg segítségül
hívhatunk. Talán elérkezett az ideje annak, hogy tovább beszélgessünk Shar
hitéről.
Tamlin Rivalen felé lökte a poharát.
— Örömmel tenném — mondta.
*****
Bár meglehetősen későre járt, Elyril mégsem aludt. A kábítóportól és az

izgalomtól sebesen vert a szíve. A szolgáját rég elküldte, hadd aludjon.
Csupán Kefil maradt mellette.
És a könyv.
A hatalmas termetű masztiff gazdája lábánál feküdt, és a mancsát
nyalogatta. Elyril a mellkasához szorította a könyvet. Hagyta, hogy a
bőrborítás melege átjárja a testét, és enyhén felhevítse a nyakában lógó
láthatatlan szent szimbólumot. Merengve csavargatta az ujján lévő mágikus
gyűrűt. Elmosolyodott. Ismét olyan titok került a birtokába, amelyről az Éji
Látnoknak nincsen tudomása. Majd idejében megtudja, de ahhoz előbb
térdre kell borulnia Lord Sciagraph előtt, merengett elégedetten.
És előtted — mormogta Kefil.
Elyril ismét elmosolyodott. Újra és újra lejátszotta magában a történteket.
Az az őr, Phraig, nem ember — mormolt tovább Kefil.
— Amíg ebben a szobában tartózkodott, addig valóban nem volt az. Addig
Shar közvetítője volt.
Kefil felmordult, majd átfordult a másik oldalára.
Elyril a szemközti falra nézett, és élvezettel hallgatta az éjjel Yhaunnban
meghaltak nyöszörgését: egy öreg komornyikét, egy tüdőbajban elhunyt
fiatal lányét, egy hímringyóét, aki leesett egy erkélyről és egy gyenge szívű
kontárét. A halottak után maradt gyászt és szenvedést felajánlotta Sharnak és
Volumvaxnak. Sötét gondolatok törtek rá.
Kefil morgása rántotta vissza a valóságba.
Úgy riadt fel, mintha mély álomból keltették volna fel.
Baljós sötétség ülte meg a szobát. Egy alak bontakozott ki a feketeségből.
Kefil felállt, és agresszíven vicsorgott.
Elyril azonnal felismerte, hogy ki az. Olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy
egész testében beleborzongott. Libabőrös lett a karja, a tarkóján égnek állt a
szőr, a lába elgyengült és a szíve a torkába ugrott. Becsukta a szemét, majd a
földre rogyott, és úgy suttogott bele a sötétségbe.
— Shar árnyéka előtt térdelek, aki sötétségbe vonja a világot.
Csendet! — parancsolta Volumvax.
A mentális hangtól Elyril megszédült. Mintha ütés érte volna a halántékán.
Volumvax korábban sosem szólt hozzá. A szíve olyan hevesen vert, hogy
attól félt, szétrobban. Valóban Shar kiválasztottjának vallhatja magát! —
ujjongott némán.
Hogy merészelsz ide hívni? — dörögte Lord Sciagraph.
Elyril izgatottsága jeges félelembe csapott át.
— Én... nem... Boldog vagyok, hogy a nagyúr megtisztel a jelenlétével. Jó...
híreim vannak.
A fejét leszegve tartotta, de a könyvet feltartotta maga elé.
Egy ideig néma csend honolt a szobában, majd Volumvax megszólalt.
Nálad van a befejezésre váró könyv fele. Mi a titka?
— A szavak egy rituáléról regélnek.
Te Shar és az én szolgám vagy.
Elyril szíve nagyot dobbant.
— Mask szolgái hagyták itt. Az úrnő adta a kezembe.
A szobában érzékelhetően lehűlt a levegő. Már Elyril lehelete is látszott.
Volumvax megérintette Elyril tarkóját — nem hús-vér ember volt. Árnyék
alkotta a testét —, amitől Elyrilen olyan iszonyatos félelem lett úrrá, hogy
majdnem leállt a szívverése.
Mask? Az Árnyékúr szolgái színre léptek?
Elyril nem tudott megmoccanni. Levegőt sem kapott. A mentális szavak
fizikai fájdalmat gerjesztettek az agyában. Nyilallt a szeme mögötti terület.
Megrémült, hogy megvakul. Sikoltott, de még nem merte felemelni a fejét.
Beszélj, sötét nővér, különben leáll a szíved.
Elyril torka kiszáradt. Bólintott, és nyelni próbált, hogy megnedvesítse a
száját.
Mi a nevük?
Elyril nyelt, majd rekedtes hangon megszólalt.
— Erevis Cale és Drasek Riven, Lord Sciagraph — mondta.
Volumvax elvette az ujját a nő tarkójától. Elyril megkönnyebbülten
lélegzett fel.
Kevés az időnk, sötét nővér. Szerezd meg a könyv hiányzó részét. Amint
megvan, vezesd le a rituálét, és idézd meg az Árnyékvihart...
Elyril majdnem felkapta a fejét, de még idejében úrrá lett az ösztönein.
—Lord Sciagraph, nem tudom, hol szerezhetném meg a könyvhiányzó
felét.
Az Éji Látnak birtokában van, noha ő nem is tud erről.
Elyril ezúttal alaposan megfontolta a szavait.
— Az Éji Látnoknál?
Én magam gondoskodtam róla, hogy a birtokába kerüljön az egyik alatt-
valóján keresztül.
Elyril egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Volumvax titkolózik a
könyvvel kapcsolatban. Ez hozzátartozott Shar természetéhez. Annak
kifejezetten örült, hogy az Éji Látnok nem tudja hogy mi került a birtokába.
Mielőtt még újabb kérdéseket tehetett volna fel, Volumvax alakja eltűnt.
Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen a földről. Maradék
erejével visszamászott a legközelebbi székbe. Az agya lázasan dolgozott.
Meglepte, hogy Volumvax ennyire feldühödött Mask említésére. Azt sem
igazán értette, miként fordulhat elő, hogy sem Shar, sem Volumvax nem tud
a többi isten mesterkedéseiről.
Volumvax talán még az úrnő elől is eltitkol bizonyos dolgokat? Nem. Ez
istenkáromlás lenne.
Elyril kiverte a gondolatot a fejéből. Inkább azon töprengett, hogyan
szerezhetné meg az Éji Látnoktól a könyv hiányzó felét.
Kefil mordult fel mellette.
Ezt az egészet csak képzeled. Csak álmodtál.
— Hazudsz! — förmedt rá az ebre, és magához szorította a könyvet.
*****
Rivalen visszatért szobája megnyugtató sötétjébe, és leült az egyik

karosszékbe. Jól haladtak a dolgok a hulornnal. Úgy vélte, bármikor
átvezetheti Tamlint Shar hitére. A törekvései és a törtetése uralták a
személyiségét. Ezt szerette benne a leginkább.
A szent szimbólumát forgatta az ujjai közt. Elrebegett egy rövid imát,
melynek segítségével üzenetet küldhetett a Leghatalmasabbnak. Amint
megérezte a felgyülemlett mágikus energia lüktetését, elmondta az üzenetet.
— Elnyertem a hulorn bizalmát. Selgaunt a miénk, amikor csak akarjuk. A
háború Sembiában elkerülhetetlen.
A varázslat átrepítette a szavait Faerűn egészén, egészen a Leg-
hatalmasabb füléig. Hamarosan meg is érkezett a válasz. Kellemes bizsergést
érzett a füle tájékán, majd felhangzottak apja szavai.
Talán gondoskodni kellene arról, aki rajtad kívül még tudja, hogy te tervelted ki ezt
a háborút.
Rivalen bólintott. Ő is pontosan ugyanerre gondolt. Azt akarta, hogy a
hulorn megmentőként tekintsen rájuk, nem pedig uszítóként. Csupán két
kívülálló tudott a terveiről: Elyril Hraven és Vees Talendar. Ami a lányt illeti,
vele gyorsan végez, Veesnek viszont különleges szerepet szánt. Bár ellenére
volt, hogy megöljön egy sötét nővért és egy sötét testvért, de ha az ügy
egyszer ezt kívánja, akkor egy pillanatig sem habozhat.
A Leghatalmasabb komorabb hangon folytatta.
Jól teljesítettél, Rivalen. Az anyád büszke lehet rád.
A mágikus kapcsolat véget ért. Rivalen magára maradt.
Árnyékok örvénylettek a teste körül. Zavaros gondolatok keringtek a
fejében. Nem tudott szabadulni apja szavaitól.
Hogy értette ezt a Leghatalmasabb? Még sosem beszélt Alasharról ilyen
értelemben. Talán kiderítette, illetve tudta, hogy ő ölte meg Alashart,
méghozzá Shar kérésére? Rivalen soha, senkinek sem beszélt erről. A titkot
csak ő és Shar ismerte.
Próbálta felidézni a számos beszélgetést, amelyeket az elmúlt
évszázadokban folytatott az apjával. Árulkodó jelek után kutatott. Semmi
gyanúsat sem talált. Hátradőlt, és próbált ellazulni. Az apja nem tudhatja az
igazságot, különben már rég megölte volna érte. Hacsak...
Hacsak nem maga Shar árulta el neki, hogy mi történt, és ezzel egy időben
megtiltotta neki, hogy bosszút álljon. Talán az az apja saját titka, hogy tudja,
mi történt valójában Alasharral. Elképzelhető, hogy hosszú évszázadok óta
gyilkosként tekint rá, és ném fiaként. Elképzelhető, hogy csak Shar kifejezett
kérése miatt nem ölte még meg eddig.
Rivalen próbálta elhessegetni az istenkáromló gondolatokat. Em-
lékeztetnie kellett magát arra, hogy nem tud semmi biztosat, és csak
beképzeli az egészet. Többször is tapasztalt már hasonlót más árnyaknál. A
sok titok, amely körülveszi őket, olykor megzavarja az elméjüket, és
képzelődni kezdenek. Mégis úgy érezte, hogy most nem erről van szó.
— Miért? — kérdezte fennhangon a sötétségtől. — Miért árulnád el a
leghatékonyabb fegyveredet?
Az istennő nem felelt. Sosem felelt.
Rivalen azonban meglelte a választ.
Shar ellentétet akart szítani közte és az apja között. Azért árulta el őt, hogy
magához láncolja. Azt akarta, hogy válasszon a hite és a családja között.
Ugyanúgy, ahogyan ő is magához akarta láncolni a hulornt.
— Azon a napon, amikor megöltem az anyámat, a hitet választottam a
családom helyett, úrnő — mondta.
A sötétség néma maradt. Megőrizte a titkait.
Rivalen merengve vett elő egy különlegesen díszes kis dobozkát az egyik
zsebéből. Összpontosított, majd kimondta a megfelelő varázsszót. Egy
ugyanolyan láda jelent meg a padlón, csak sokkal nagyobb.
Néhány parancsszóval hatástalanította a védőrúnákat, majd kinyitotta a
ládát. Lassan emelte fel a fedelét.
Árnyékok suhantak ki belőle, halkan sustorogva. A láda az Egy Éjszaka
Leveleit tartalmazta. Mindig magánál tartotta. Nem akarta hátrahagyni a
templomban. Jobban érezte magát a közelében.
Megérintette a borítót. Érezte a lüktetését, érezte, hogy a betűk
folyamatosan változnak a lapokon. Shar és a könyv folyamatosan suttogott
hozzá.
Úgy döntött, hogy nem rejtegeti tovább az éteri síkon. Azt akarta, hogy
mindig a közvetlen közelében legyen, hogy mindig tisztán hallhassa Shar
suttogó hangját. A kis dobozkát elrejti a szobájában, vagy ami még jobb,
magánál tartja, arra az estre, ha Shar szólni kívánna hozzá.
HETEDIK FEJEZET
Cale, Riven és Magadon nem a temető közepén jelent meg, ahogyan az árny
gondolta, hanem a szélén, az alacsony, omladozó falon kívül. Fekete moha
tapadt a téglákra. A rothadás jellegzetes, orrfacsaró bűze ülte meg a levegőt.
A fal túloldalán olyan mély sötétség honolt, mintha fekete köd örvénylett
volna egészen fejmagasságig. Cale az árnyéklátása ellenére is csak alig
néhány lépésnyire látott el. A távolabb álló varázskapu zöld derengése is
egészen haloványan jutott el hozzájuk. A gomolygó köd miatt úgy látszott,
mintha hosszú kilométerekre lenne tőlük. Hol felvillant, hol elhalványult.
Egy halálváros húzódott közöttük és a portál között, tele sírokkal, kriptákkal
és egyéb, a holtaknak állított emlékművekkel. A gaz már mindent teljesen
benőtt.
— Kell, hogy legyen itt valamiféle mágikus védelem — mondta Cale
magyarázatképpen arra, hogy miért nem a kapu előtt jelentek meg.
Furcsamód úgy érezte, hogy a falon túli árnyékok nem úgy
engedelmeskednek az akaratának, mint általában. Csak a közvetlen
közelében lévő árnyékok lüktetését érezte.
Csak egyetlen magyarázata lehet a dolognak. Azok az árnyékok valaki
máshoz tartoznak.
— Besétálunk — mondta.
Magadon meredten bámulta a sötétséget. A kapu ismét megvillant.
— Elég hosszú séta vár ránk — jegyezte meg.
— És elég sok lidérc — tette hozzá Riven.
— Igen — Cale csak ennyit mondott, majd egy ima segítségével megáldotta
mindhármukat, hogy ne hasson rájuk az élőhalottak jeges érintése, amely
kiszipolyozza az elevenek életerejét. Sorba megérintette Rivent, Magadont
majd saját magát.
— Ha megütnek minket, a lelkünket nem érinthetik meg, de jeges karmaik
elszívják testünk melegét. Együtt kell maradnunk, bár-mi történjék is —
magyarázta Cale.
— Gyorsan mozogjunk, és céltudatosan, egyenesen a kapu felé. Semmi
kitérő — tette hozzá Riven a rá jellemző gyakorlatiassággal.
Egymásra néztek, majd bólintottak, hogy készen állnak.
Cale átlendült a falon, és beleugrott a komor sötétségbe. A fagyos levegő
azonnal körbezárta a testét. Rátapadt és alaposan megnehezítette a légzést.
Füle zúgása elnémította a külső zajokat.
A lábánál apró sírkövek látszódtak. A hosszú évek viszontagságai egészen
lekerítették a végüket. A látóhatár szélén vérfagyasztó szörnyetegeket idéző
kripták és mauzóleumok rejtőzködtek.
A következő pillanatban Riven és Magadon is lehuppant mellé a földre.
— Itt másmilyen a sötétség — jegyezte meg Magadon, és úgy legyezett a
karjával, mintha próbálná megfogni a nehéz levegőt. — Mintha fekete
pókháló szőne át mindent.
— Olyan az íze, mint az epe — krákogott Riven. Többször is meg-
köszörülte a torkát, mintha az segítene.
Cale bólintott. Az árnyszövő úgy szövi az árnyékokat, mint a
hagyományos pókok a hálót. Maga elé képzelte a borzalmas teremtményt,
amelyik az árnyékháló közepén várja az áldozatait. Biztosan megérezte az
árnyékok rezdüléseit, amikor átlendültek a falon.
— Induljunk — mondta Riven.
— Erre — Cale elindult a sírok között, a temető közepe felé.
Olyan sebesen lépdelt, amennyire csak mert a sötétben. A levegőt minden
egyes lépéssel hidegebbnek érezték. Komor, baljóslatú sírok vették körbe
őket minden oldalról. A sűrű levegő úgy fe-szült Cale mellkasának, mintha
erős szél akarta volna feltartóztatni őket.
— Nem sok jót ígér ez a csend — jegyezte meg Riven. A levegő suttogássá
szelídítette a hangját.
Sziszegést hallottak valahonnan maguk elől. Azonnal megtorpantak.
— Tudja, hogy itt vagyunk — vélte Riven.
— Igen — bólintott Cale. — Mags, fényt!
Magadon rövid ideig összpontosított, majd egy sárgás fénykör jelent meg a
feje körül. Szép lassan fehéren izzó fénygömbbé sűrűsödött, és követte őt,
megvilágítva a környezetét. A sötétség úgy húzódott vissza előle, mintha
élne és félne. A fényben felsejlett a pókháló hajszálvékony rajzolata.
Egy portyára induló vad üvöltését hallották, furcsamód a föld alól.
Azonnal válasz érkezett rá a bal, majd a jobb oldalról. Rövid időn belül egy
egész kórus vonyított körülöttük. Keservesen ordították bele a sötétségbe a
fájdalmukat, amit Kesson Rel átka okozott nekik azzal, hogy lidércekké
változtatta őket.
A hangjukból sugárzó kegyetlenségbe még Cale is beleborzongott. A
levegő úgy lehűlt, hogy vacogott a foga. Riven átkozódva húzta elő a
szablyáját, és körbefordult. A Szövettépőből árnyékok özönlöttek elő, és Cale
körül keringtek.
— Tovább! — mondta Cale, és ismét elindult a sírok között.
Magadon és Riven hátulról követték. Hangosan zihálva vették a levegőt.
Cale a hideg ellenére is verejtékezett. A sírok csak nem akartak elfogyni, és a
kaput sehol sem látták. Már nem villódzott, de az is lehet, hogy az árnyszövő
rejtette el szem elől. Fogalmuk sem volt, milyen messze lehetnek még a
kaputól. Ráadásul az élőholtakat is felzavarták.
— Állj! — mondta Cale. — Álljunk meg egy kicsit.
Rendeznie kellett gondolatait. Elveszítette az irányérzékét. A levegő
megfagyott körülötte. Mindenhol pókhálót látott a levegőben. Nem tudott
tájékozódni. Attól félt, hogy körbe-körbe járnak.
A lidércek elhallgattak. Ettől Cale csak még rosszabbul érezte magát.
— Mi az? — kérdezte Riven feszült hangon.
Cale megcsóválta a fejét.
— Nem tudom, hogy hol vagyunk. Nem látom a kaput.
— Arra van — vágta rá Magadon habozás nélkül. — Jól érezted.
Cale és Riven összenézett. Magadon megértette a gesztus jelentőségét.
— Mondtam, hogy veletek tartok. Bízzatok bennem. Arra kell
mennünk.
Alig tettek meg tíz lépést, lidércek rontottak rájuk a sírok mögül. Alig
felismerhető emberi alakok bújtak ki a föld alól, és másztak elő a kriptákból.
Több százan, sőt több ezren lehettek. A szemük sárgán világított. Hörgés és
sziszegés lengte be a levegőt. Suttogást hallottak, de nem értették, hogy mit
mondanak.
— Cale? — Riven kérdőn nézett rá.
— Maradjatok mellettem. Mags, annyi fényt, amennyit csak tudsz — felelte
Cale.
Magadon a homlokát ráncolta. A fénygömb felvillant. A lidércek visítva
húzódtak hátrébb. Valahonnan a sötétség mélyéből az árnyszövő válaszolt a
visításukra.
— Mozgás! — mondta Cale. Maga elé tartotta a maszkját, és várta, hogy
Mask ereje átjárja a testét.
Magadon és Riven felzárkóztak mellé, és elindultak a kapu felé. A lidércek
körbezárták őket, de Cale ereje és Magadon fénye távol tartotta őket.
Idegesen sziszegtek feléjük. Úgy tapadtak rájuk, mint valami szentségtelen,
nyálkás, fekete köd. Cale továbbra sem látta, hogy jó irányba tartanak-e.
— Mags? — fordult Magadon felé.
— Még mindig jó irányba haladunk — nyugtatta meg őt a tiefling.
— Vissza a nyughelyetekre! — rivallt rá Cale az élőhalottakra. Még
magasabbra emelte a maszkját. Isteni energia áramlott a levegőbe. Folyosót
vágott a lidércek között, amelyek visítva húzódtak hátra.
Cale, Magadon és Riven előrenyomult az élőhalottak között, de túl sokan
voltak. Kezdték elszívni az erejüket. Magadon fénye halványult. Amikor
kihuny, és átszakad a védőpajzs, akkor...
Kezek törtek fel a föld alól, és a bokájuk után kaptak. Cale és Riven időben
félreugrott, de Magadon későn reagált. Felsikoltott,amikor a jeges marok
hozzáért a bőréhez. A fénygömb azonnal kihunyt.
A lidércek habozás nélkül kihasználták az alkalmat, és a három bajtársra
rontottak. Cale elmormolt egy imát. Isteni erőt közvetített a maszkján és a
kardján keresztül.
— Távozzatok!
A lidércek azonban ezúttal nem hátráltak meg. Dühösen sziszegtek feléjük.
Fekete kezek nyúltak értük. Vérvörös szempárok meredtek rájuk.
Cale ordított. Két kézzel szorította a kardját. Megsuhintotta, és ugyanazzal
a lendülettel három lidércet is kettéhasított. Bűzös füstfelhő kíséretében
pusztultak el. Riven a szablyáival a kezében pörgött, forgott, szúrt és vágott.
Magadon a földbe szúrta az elmepengét, hogy ledöfje a jeges karmok
gazdáját. Sötét füst szállt a föld alól.
A lidércek fekete tornádóként csaptak le rájuk. Karmos kezek hatoltak át
Cale ruháján és páncélján, hogy kitépjék a szívét. A hidegtől lelassultak a
mozdulatai. Számos lidérc egyenesen átrepült a testükön, így gyengítve őket.
Cale, Riven és Magadon hősiesen harcolt, de nem győzhettek az
irgalmatlan túlerő ellen. Magadon kettéhasított egy élőhalottat, majd ledöfött
egy másikat, de eközben ketten is megsebesítették. Ordítva térdre rogyott.
Még földet sem ért, máris három lidérc haladt át a testén. Elhallgatott. A
szája tátva maradt, de nem jött ki hang a torkán. Az elmepenge kiesett a
kezéből.
Cale előbb visszaszorított egy jó féltucatnyi lidércet, majd Magadon mellé
lépett. Lefejezett egy élőhalottat, amelyik éppen akkor bukkant elő Magadon
testéből. Füst formájában oszlott el a levegőben. Magasra emelte a kardját, és
istene erejét hívta. Árnyékok röppentek ki a pengéből. A hangja túlszárnyalta
a csatazajt.
— Távozzatok, Elgrin Fau halottai! Nem ti vagytok az ellenségeink, hanem
Kesson Rel! Távozzatok!
A lidércek elhátráltak a kardból előtörő árnyékok elől. Nem menekültek el.
Kicsit távolabb megálltak, és áthatolhatatlan, fekete, hömpölygő falat vontak
a három bajtárs köré. Suttogás váltotta fel korábbi dühös sziszegésüket.
Riven felsegítette a földről Magadont, és mellette maradt, hogy támogassa.
Felemelte a kezét, árnyékokat vonzott a tenyerébe, majd megérintette
Magadon mellkasát. Magadon visszanyerte az erejét, és visszatért a szín az
arcába. Riven megpaskolta a vállát, majd el-
eresztette.
— Cale? — Riven kérdőn fordult felé. A szeme sarkából a lidérceket
vizslatta.
Az élőhalottak nem mozdultak. Továbbra is tisztes távolságból figyelték
őket.
Cale megcsóválta a fejét, és készenlétben tartotta a kardját. Nem tudta mire
vélni a lidércek különös viselkedését. Nem hitte, hogy ő tartja kordában őket,
nem érezte, hogy dacolnának az erejével. A lidércek szüntelenül suttogtak.
— Mit mondanak? — kérdezte Magadon.
Bár Cale számos nyelven folyékonyan beszélt, az élőhalottakat nem értette.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elmondott egy imát, amely lehetővé tette,
hogy megértse őket, és beszélgessen velük. Amint kiejtette az utolsó
szótagot, a lidércek gyűrűje megtört. Utat nyitottak valakinek.
Négy hatalmas lidérc vált ki a tömegből, és előbbre lebegtek. A három
bajtárs felé tartottak. Félelmet és hideget toltak maguk előtt.
— Átkozott kurafik! — szitkozódott Riven, és megpörgette a pengéit a
levegőben. Bár Cale sosem látta őket korábban, tudta, hogy kik ők. Úgy
rémlett, hogy álmában találkozott már velük: Elgrin Fau ezüst uraival.
— Ne mozduljatok — súgta oda Rivennek és Magadonnak. Nem mintha
lett volna más választásuk.
A lidércek egészen közel lebegtek hozzájuk. Szemtől szemben álltak
egymással. Sötét, ködszerű alakjuk Cale fölé magasodott. A szemük
haragosvörösen izzott. Leginkább emberre hasonlítottak, mégis akkorák
voltak, mint egy ogre.
— Nagyurak — szólalt meg Cale.
Riven és Magadon Cale-re sandított.
— Kiejtetted az átkozott nevét — suttogta az egyik lidérc.
Az ellenségednek nevezted — sziszegte egy másik.
Cale tudta, hogy Kesson Relre gondolnak. Bólintott.
— Megesküdtem, hogy megölöm, és visszaszerzem tőle ezt, amit ellopott
az Árnyékúrtól.
A lidércek sziszegve összesúgtak körülöttük. Cale csak szófoszlányokat
értett meg belőle: Avnon Des; az Éjszaka Kelyhe, a Konklávé, az Árnyékok
Csarnoka.
A nagyobb lidércek a többiekre néztek, és a pillantásukkal elnémították
mindet.
— Jártál már itt korábban. Mondd meg a neved! — mondta az egyik
lidércúr.
Az egyikük kinyújtotta anyagtalan kezét, és Riven felé tapogatózott. Az
orgyilkos enyhén megemelte a szablyáját.
— Ne mozdulj! — súgta Cale.
— Ő vagy én? — kérdezte Riven.
Cale a halálos veszedelem ellenére elmosolyodott.
— Egyikőtök sem — mondta.
Riven engedelmeskedett. Az árny keze elidőzött Riven szent szimbóluma
előtt, majd visszarántotta a kezét, mielőtt megérintette volna.
Cale feltartotta a maszkját.
— Én az Árnyékúr jobbkeze vagyok — mondta, majd Rivenre mutatott. —
Ő pedig a bal.
— Az Árnyékúr egyik szolgája pusztította el ezt a várost.
A közönséges lidércek ismét összesúgtak. Cale érezte növekvő
ellenszenvüket. Fejet hajtott a lidércurak előtt.
— Azért jöttünk, hogy ezt helyrehozzuk. Engedjetek át! — kérte.
— Ezt nem lehet helyrehozni — sziszegte az egyik ezüst úr, és a lidércek
gyűrűje összébb zárult körülöttük.
Cale ismét fejet hajtott.
— Valóban nem, de Kesson Rel megfizethet a bűnéért.
Az élőhalottak elnémultak. A négy lidércúr hosszan méregette Cale-t és
társait, szembefordultak egymással, kis kört alkotva. Úgy tűnt, hogy
tanácskoznak, noha Cale egyetlen hangot sem hallott.
Cale, Riven és Magadon is összenézett, de nem szólaltak meg.
Beletelt egy kis időbe, mire az ezüst urak végeztek.
— Az ő élete minket illet, de nem hagyhatjuk el ezt a helyet. Ide kell
hoznotok őt. Esküdjetek meg, vagy meghaltok!
Cale megcsóválta a fejét. Elég esküt tett már.
— Nem — mondta határozott hangon.
A lidércek izgatottan vonaglottak. Jegessé vált a levegő. Vörös szemük
haragosan megvillant. A falat alkotó élőhalottak szorosabbra vonták
körülöttük a kört.
— Cale — szólalt meg Riven.
— Visszahozom őt ide, ha lehetőségem lesz rá — mondta a lidércuraknak.
— Ha nem tudom, akkor megölöm ott, ahol megtalálom. Ha sikerrel járok,
bizonyítékot hozok a haláláról.
A lidércurak gondolkodóba estek.
— Legyen hát! — mondta végül az egyikük.
— Egyedül kell szembenéznetek szörnyű teremtményével. Mi nem
emelhetünk kezet rá — mondta egy másik.
— Mi viszont annál inkább — dörmögte Riven.
A lidércek szétváltak, és folyosót nyitottak nekik a kapu felé. Cale, Riven és
Magadon összenézett, majd elindultak. Cale végig a tarkóján érezte a
lidércek tekintetét. Utánuk nyúltak, mintha meg akarnák érinteni őket, de
végül mindig visszahúzták a kezüket.
Miután átjutottak a lidércek folyosóján, feltárult előttük a magas
kőemelvény, amelyen ott guggolt az árnyszövő. A kapu ott villódzott
mögötte, két rúnákkal televésett oszlop között. Átláthatatlan feketeség
örvénylett a pókszerű teremtmény hatalmas teste körül. Az oldalából négy
pár combvastagságú, természetellenesen hosszú csáp eredt. Számos fekete
szem meredt rájuk.
A kapu ismét megvillant. Cale egy fekete torony körvonalát pillantotta meg
egy pillanatra a nyílásban.
Az árnyszövő csápjai megvonaglottak. Elemelkedett az emelvényről, és
haragosan sziszegett. Egy hang szólalt meg Cale fejében: Tegyétek le a fegyvert,
és gyertek közelebb! Nem esik bántódásotok. Nyugodtan használhatjátok a kaput.
Cale érezte a szavak mágikus töltöttségét, és ellenállt. Tudta, hogy az
árnyszövő csak el akarja bájolni őket. Rivenre majd Magadonra pillantott.
Mindkettőjük tekintete tiszta maradt. Ők is ellenálltak a bűbájnak.
— Közelebb megyünk — sziszegte Riven.
— Indulás! — kiáltotta Cale, majd futásnak eredt. Riven és Magadon szó
nélkül követték. A lidércek ott toporogtak a sarkukban, és várakozón
sziszegtek egymás között.
Az árnyszövő még hangosabban sziszegett, és teljesen elemelkedet az
emelvénytől négy csápja segítségével. Kitátotta iszonyatos pofáját, amelybe
egészben belefért volna egy ember, majd árnyékot okádott a közeledő három
férfira. A sötét viharfelleg beterítette Cale-t és a társait.
Cale kitapogatta az árnyékokat. Enyhén ugyan, de érzékelte a lüktetésüket.
Átlépett egyik árnyékból a másikba, és a pók mögött jelent meg. A kapuból
sugárzó mágikus energia felborzolta a szőrt a karján. Nem foglalkozott vele.
Két marokra fogta a kardját, és beledöfte a pókszerű lény testébe. Árnyékok
ömlöttek ki a sebből. A teremtmény fájdalmasan megvonaglott. Oldalra
fordult, és három csápjával Cale felé csapott. Az árny lehajolt az első elől,
majd a kardjával kettészelte a másodikat. A megnyomorított csáp vérezve
vonaglott az emelvényen, a szörnyeteg teste alatt. A harmadik csáp eltalálta,
és eltörte néhány bordáját. Lerepült az emelvényről, és nagyot nyekkent a
földön. Kitódult a levegő a tüdejéből. A pókszerű teremtmény fölé
tornyosult.
Sárgás fény vágta ketté a gomolygó sötétséget. Riven és Magadon bukkant
elő a semmiből. Riven a szablyáit tartotta maga elé, míg Magadon a fény
forrását, az elmepengét. Cale csak most vette észre, hogy a penge teljes
hosszában fekete hajszálerek futnak.
Az árnyszövő elrugaszkodott, és felemelkedett a levegőbe. Magadon
felemelte a karját, és a lényre mutatott. Vörös aura övezte a fejét. Fehér
energianyaláb csapott ki a tenyeréből. Nekivágódott a szörnyeteg testének,
égett húscafatokat szórva a levegőbe. Az árnyszövő fájdalmasan felvisított,
de a lendülete nem tört meg. Rángó csápokkal ért talajt. Majdnem
agyonnyomta Magadont. Az egyik csáp eltalálta a halántékát, amitől elesett.
Egy másik csáp azonnal rátekeredett. Felemelte a levegőbe, hogy
összeroppantsa, mint egy óriáskígyó.
Riven ádáz forgószélként csapott le a szörnyetegre. Ütötte-vágta, ahol csak
érte. Oldalazott, ugrált, lebukott, ha kellett. Szúrt és vágott, hogy Magadon
közelébe férhessen. Az árnyszövő számos sebből vérzett. Undorító
húscafatok röpültek szerteszét a potroháról.
Cale elmondott egy imát. A keze halálos, sötét energiával töltődött fel.
Meglovagolta az árnyékokat, a pókszerű lény hátára lépett, és beleöklözött a
fejébe. A keze mélyen behatolt a tor és a fej találkozásánál. Árnyékok
özönlöttek ki az iszonyatos sebből.
A szörnyeteg felvisított, és lerázta magáról Cale-t. Az árny vetett egy
bukfencet a földön, majd talpra szökkent. Az egyik csáp ki akarta söpörni
alóla a lábát, de Cale átugrotta. Miközben visszaérkezett a talajra, beledöfte a
kardját a csápba, és a földhöz szegezte.
Magadonnak időközben sikerült kiszabadítania az egyik kezét. Újabb
energianyalábot lövellt a lény feje felé. Több szeme is kiégett. Riven egy
újabb csápot metszett le.
Az árnyszövő egyre fájdalmasabban visított.
Cale visszalépett a lény hátára, és az öklével ejtett sebbe mélyesztette a
kardját. A penge egészen markolatig hatolt a testbe. A szörnyeteg
megvonaglott, majd elterült. Nem mozdult.
Cale zihálva ugrott le róla.
— Jól vagytok? — kérdezte a barátaitól.
— Igen — válaszolta Riven, majd gondosan törölgetni kezdte a pengéit.
— Jobban, mint ez itt — vicsorgott Magadon. Négyszer egymás után
beledöfte az elmepengéjét. A végén úgy forgott a szeme, mintha megőrült
volna.
Cale és Riven összenézett. Cale szeme a fekete erekkel fertőzött pengére
siklott.
Magadon őrült vicsorgása eltűnt, majd egy gondolattal megszüntette a
pengét.
A tetem felszisszent. Cale összerezzent. Azt hitte, mégsem pusztult el, de
szerencsére csak fekete füst szállt fel belőle. Cale eltakarta a száját és az orrát
az iszonyatos bűz elől. Magadon kétrét görnyedt, és elhányta magát.
A sziszegés sistergéssé erősödött. A három bajtárs eltávolodott a tetemtől.
A szörnyeteg a szemük láttára zsugorodott össze. Sűrű gázfelhő kíséretében
enyészett el.
Cale eltette a kardját, majd az ott várakozó lidércek felé fordult.
— Kesson Rel első szolgája elesett — mondta.
A lidércek sziszegve húzódtak közelebb, egészen az árnyszövő teteméig.
Cale, Riven és Magadon felszaladtak a lépcsőn, a varázskapuhoz. A két,
rúnákkal televésett oszlop között zöld energiamező vibrált. A Cale testét
övező árnyékokat beszippantotta a kapu.
A lidércek hömpölygő, fekete tengerként vették körül az emelvényt.
Kesson Relt átkozták sziszegő nyelvükön.
— Köt az eskütök — suttogták az ezüst urak. — Köt az eskütök... Köt az
eskütök... Köt az eskütök...
Cale az elátkozottakra nézett, és bólintott.
— Ez egy egész sereg — mormolta Riven hitetlenkedve.
— Igen, az — hagyta rá Cale.
A három bajtárs összenézett, bólintottak, majd átléptek a kapun.
*****
Abelar szélvészként száguldott észak felé. Az egész nyáron át tartó

szárazság kiégette a réteket. A lehető legnagyobb sebességre ösztökélte a
lovát. Ezerszer is elátkozta magát, amiért hátrahagyta a fiát. A lelke mélyén
persze tudta, hogy nem tehetett egyebet. Az apjának szüksége volt rá
Ordulinban, és mivel Elden nehezen viselte az utazást, Saerb városában
kellett őt hagynia. Ennek ellenére boszszankodott, elvégre a fővárosban
sikertelenül jártak, ráadásul még a fia élete is veszélybe került időközben.
Kétségei sem voltak afelől, hogy Forrin mit tesz a fiával, ha megleli.
Kér nappal később érte utol a csapatot. Éppen tábort vertek egy kiszáradt
folyómeder mellett. A lenyugvó nap utolsó sugarai arany fénybe vonták a
mezőt.
Már a távolból látta, hogy az őrök kiáltozva mutogatnak felé. A feje felé
emelte a pengéjét, hogy megcsillanjon rajta a nap fénye.
— Ez Abelar! — kiáltotta valaki.
Abelar belovagolt a tábor közepébe. Hatalmas éljenzés fogadta. Leugrott a
nyeregből. Többen is odaléptek hozzá, és megveregették a vállát és a hátát.
Regg átnyomakodott a kisebb tömegen. Megkönnyebbülve, de kérdőn nézett
a barátjára.
— Mi van a faluval? — kérdezte.
Mindenki azonnal elcsendesedett körülöttük.
Abelar megérintette a nyakában lévő szent szimbólumot.
— A Hajnalúr fénnyel övezte a falut és engem. Minket. Miután
ellovagoltatok, egész éjjel imádkoztam a nőért. Arra kértem a Hajnalurat,
hogy adjon neki elég erőt ahhoz, hogy kitartson addig, mire
meggyógyíthatom. Hajnalban a rózsa fénye árasztotta el a betegszobát.
A férfiak és a nők összesúgtak körülötte.
— Láttuk a hajnal fényeit — szólalt meg Roen. — Mind csodálkozva
néztük.
Abelar bólintott, majd folytatta.
— Szavamra mondom, hogy aki kiállt a fényre, az azonnal meggyógyult.
Mindenki. Az egész falu. Csodának lehettünk tanúi.
Regg fejet hajtott.
— Ez a megújulás fénye — mondta Roen. — A Hajnalúr kegyes hozzánk.
Abelar biccentett.
— Jó, hogy megint látlak titeket — Regg felé fordult. — Mindnyájatokat.
— Mi is örülünk neked — mondta Regg, és megszorította a karját.
Ők ketten évek óta kitartottak egymás mellett, a vészterhes időkben is. Jó
egy évtizede minden egyes harcot egymás oldalán vívtak meg.
— Ez a csoda nem véletlen — vélekedett Regg. — Azt jelzi, hogy minden
rendben lesz Eldennel és az apámmal.
— A szívemből szólsz — bólogatott Abelar.
Miután megvacsoráztak, a harcosok nyugovóra tértek. Abelar meggyújtott
egy gyertyát. Hosszan meditált és imádkozott. Köszönetet mondott
Lathandernek az áldásáért. Alig aludt. Még hajnalelőtt körbejárt a táborban,
és hangos szóval bátorította a nőket és férfiakat. Bár nem szeretett sötétben
útra kelni, minél előbb haza akart érni.
Jó két órán át lovagoltak, mire felkelt a nap. Megálltak egy rövid időre,
hogy méltóképpen üdvözöljék a reggeli fényt. Ezután azonnal nyeregbe
szálltak, és olyan sebesen vágtáztak, amennyire csak tudtak.
Abelar diktálta az iramot. Amikor Lathander megáldotta Abelart, amiért
végérvényesen az ő hitét választotta, csodát tett Napkeltével is. Több volt
egy átlagos harci lónál: gyorsabb, erősebb és okosabb. Regg hátasa,
Hajnalhasadás is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett. A többiek csak
nehezen tudtak lépést tartani velük, Abelar ennek ellenére nem lassított.
— Vágtass, Napkelte! — mondogatta. — Vágtass!
Tornádóként süvítettek végig a síkságon. Hajnalhasadás többször is
felnyerített, és úgy vágtatott, ahogyan csak bírt. Lovak és lovasok egymásból
merítettek erőt.
Abelar élvezte a nap melegét. Többször is imádkozott, hogy Lathander óvja
meg a fiát az ellenségtől.
Regg próbálta túlkiabálni a lovak patadobogását.
— Kaesa okos nő. Elmenekül, mielőtt Forrin serege odaérne. Mindenki
időben elmenekül.
Abelar bólintott ugyan, de tudta, hogy a barátja csak meg akarja nyugtatni
őt. A Corrinthal család birtoka keletre terült el Saerbtől. Senki sem
tartózkodott ott Kaesán és Eldenen kívül. Senki sem figyelmezteti majd őket
Forrin érkezéséről.
A háború pusztító kalapácsként súlyt majd le az egész vidékre. Saerb nem
bírt semmiféle stratégiai jelentőséggel, és nem is háborús fellegvárnak
építették. Abelar pont azért nem akart felállítani egy komoly sereget, nehogy
a nagymester fenyegetésnek vélje.
Forrinnak két célja lehetett azzal, hogy Saerb ellen vonul: egyrészt hogy
előcsalogassa Abelart és vele együtt a seregét, másrészt hogy Saerb
lerombolásával példát statuáljon a többi ellenálló város számára. Ehhez
pedig nem csak rombolnia, hanem gyilkolnia is kell. Abelar úgy okoskodott,
hogy Forrin előreküld majd egy kisebb csapatot, hogy elvágják a lehetséges
menekülési útvonalakat. Mindenkit lemészárolnak majd, aki az útjukba
kerül. A nagymester és az unokahúga nem lesz tekintettel a lakosokra.
Ugyanúgy fogják kezelni őket, mintha katonák lennének. Mirabeta majd
Yhaunn pusztulásával indokolja a döntéseit. Malkur Forrin lesz az ő vég-
rehajtója.
Abelar megsarkantyúzta a lovát, és vágtatott, ahogy csak Napkelte erejéből
tellett.
*****
Cale, Riven és Magadon kilépett a kapuból a túloldalon.

— Ez még mindig az árnyéksík — vélte a tiefling.
Egy emelvényen álltak, egy sima falú medence, egy kiszáradt tómeder
előtt. A meder fekete alja úgy csillogott, mint a csiszolt obszidián. A
varázskapu hangosan zizegett mögöttük. A medence mentén csipkés szélű
sziklák futottak körbe, ami leginkább egy tálhoz hasonlatos formát
kölcsönzött neki. A kicsit távolabb magasodó hegycsúcsok komor
őrszemekként tekintettek le a tájra. A hideg levegő gyengén lengette a három
férfi köpenyét.
A meder középpontjánál egy fekete kőtorony lebegett. A csúcsa beleveszett
a homályba. Magas ívű, keskeny ablakok és díszes erkélyek tagolták a
felszínét. Sötét árnyékpamacsok tapadtak a falához. Felismerhetetlen alakú
árnyéklények röpködtek körülötte. Zöld kristályokat illesztettek a falba
bizonyos távolságokra egymástól. A sápatag derengés kísérteties fénybe
vonta az épületet. Hol behatoltak egy-egy ablakon, hol kiröppentek. A
medence sima, csillogó aljzata visszaverte a torony képét. A csúcsa
egyenesen a három férfi felé mutatott.
Négy derékvastagságú fémlánccal erősítették a tornyot a talajhoz, mintha
attól rettegtek volna, hogy máskülönben felröppen az égbe, mint valami
nyílvessző. Közvetlenül az épület alatt ár-nyéktavacska örvénylett. Vékony
árnyékfonalak emelkedtek ki belőle, felkúsztak a láncokon, akárcsak a
vadszőlő, és körbefonták a tornyot.
Cale gyomra összerándult, amikor a tócsára nézett. Három emberszerű
alak mászott ki belőle, majd egy visítás kíséretében a levegőbe röppentek, és
csatlakoztak fent röpködő társaikhoz.
A medence körül széles fémjárda futott végig, nyolcszög alakban. Elég
szélesnek látszott ahhoz, hogy akár két szekér is elférjen rajta egymás mellett.
A toronyhoz hasonlóan ez is a levegőben lebegett, de úgy tűnt, ezt nem
láncolták a talajhoz.
— Mozgunk — állapította meg Magadon, s a fémjárdára mutatott.
Alig érzékelhetően ugyan, de valóban mozogtak. Magadon jól érezte. A
járda lassan forgott a torony körül. A torony tükörképe velük együtt
mozgott. Cale inkább el sem akart gondolkodni rajta, ez miként lehetséges.
A nyolcszögletű járda sarkaiban egy-egy fémemelvény állt. Mindegyiken
két-két, rúnákkal televésett, meglepően hosszú rúd magasodott. A póznák
között zöldes energiamező villódzott. Árnyékok röpködtek körülöttük.
— Újabb varázskapuk — jegyezte meg Magadon, és a hátuk mögött lévő
portálra pillantott a válla felett. — Ez itt Elgrin Fau városára nyílik. A többi
vajon hová vezet? — merengett fennhangon.
— Nyilván összeköttetésben állnak egymással — vélte Cale.
— Síkon belüli kereszteződések — bólogatott Magadon. — Mi célt
szolgálhatnak?
Riven halkan szitkozódott, majd a sötét égbolt felé emelte egyik szablyáját.
Cale felnézett. A fekete felhők olyan sebesen száguldottak, majd gyűltek
össze egy csomóba, hogy szinte beleszédült. Hatalmas villámok cikáztak
mindenfelé, olyan sűrűn, hogy úgy tűnt, az égboltot fehér színű erek járják
át.
A furcsa vihar ugyanolyan gyorsan elvonult, mint ahogy érkezett.
— Mi a kilenc pokol volt ez? — dörmögte Riven. Sűrűn pislogott a
villámok okozta éles fénytől.
Magadon hunyorogva kémlelte az eget.
— Egy tomboló, orkánerejű vihar alakult ki felettünk, egyetlen
szempillantás alatt — elgondolkodva nézett két barátjára. — Itt más-ként
telik az idő, mint ahogy azt mi megszoktuk.
— De hol van az az itt? — kérdezte Cale.
— Az nem számít — vakkantotta Riven. — Nem maradunk itt túl sokáig.
Megkeressük Kesson Relt, megöljük, és eltűnünk innen.
Mielőtt még Cale megszólalhatott volna, dörgő hangot hallottak balról.
— Ha ez a célotok, elkéstetek. Kesson Rel évezredek óta halott. Évezredek
óta abban az értelemben, ahogy az idő a Calyxon kívül telik.
Egy hatalmas alak vált ki a sötét homályból ott, ahonnan a hang érkezett. A
szürke színű valami leginkább egy óriásra emlékeztetett. Háromszor olyan
magas lehetett, mint Cale. Barátságtalan, fekete szemek meredtek rájuk a
rideg arcból, amelyet mintha kőből faragtak volna. Hosszú, fehér haja
feltűnően világított a sötétben. Természetellenesen hosszú karjai egészen a
térdéig értek. Nem viselt páncélt, de szürkés bőre keménynek tűnt, mint a
szikla. Egy kard markolata nyúlt fel a válla fölé. Bőrtarisznya lógott az
oldalán, olyan hatalmas, hogy egy ember is belefért volna.
Cale és Riven hátrébb léptek, és készenlétben tartották a pengéiket. Az
óriás szeme megpihent a Szövettépőn.
— Nem kell fegyvert ragadnotok — dörögte.
— Majd meglátjuk — mormogta Riven, és megpörgette a szablyáit a
levegőben.
— Ki vagy? — kérdezte Cale.
Az óriás illedelmesen meghajolt, majd bemutatkozott.
— A nevem Esmor. Ti pedig az Árnyékúr jobb- és balkeze vagytok. Ez a
hely az Adumbral Calyx. Itt az Isteni Lény uralkodik, nem Kesson Rel.
Elvezetlek titeket hozzá. Ő majd mindent elmagyaráz.
Cale még sosem hallott az Isteni Lényről, sem az Adumbral Calyx nevű
helyről. Mielőtt azonban bármit kérdezhetett volna, egy újabb óriás
bontakozott ki a sötétségből, ezúttal a jobb oldalukon. Ugyanolyan
könnyedén közlekedtek az árnyékok között, ahogyan ő. Az újonnan érkező
ugyanúgy nézett ki, mint Esmor, csak ez teljesen kopasz volt.
— Enyém a bal — súgta Cale Rivennek.
— Enyém a jobb — súgta vissza Riven, és szembefordult az óriással.
— Ő Murgan — mondta Esmor, és a társára mutatott.
— Üdv néktek, bal és jobb! — dörögte Murgan.
— Murgan elkísér minket a toronyhoz — magyarázta Esmor.
Magadon életre hívta az elmepengéjét. Még mindig fekete erekszőtték át.
Az óriásokat megzavarta a hirtelen támadt fény.
— Még nem egyeztünk bele, hogy bárhová is veletek menjünk —
ellenkezett Magadon.
Harag gyúlt Esmor fekete szemében, de úrrá lett az indulatain. Cale-nek
korántsem tetszett a külleme.
— Muszáj velünk jönnötök. Az Isteni Lény látni akar titeket — mondta
türelmesen Esmor.
Cale magasabbra emelte a kardját. Árnyékok szivárogtak belőle.
— Jobb- és balkéznek neveztél minket. Honnan tudod, hogy kik vagyunk?
— kérdezte Esmortól.
Az óriás gúnyosan elmosolyodott. Mintha csak játszadozott volna velük.
— Az Isteni Lény sok mindent tud — felelte.
Cale Rivenre, majd Magadonra pillantott, végül visszafordult az óriás felé.
— Vezess el hozzá! — mondta végül.
Esmor Murganra nézett, és némán értekeztek egymással. Mindketten
elégedettnek tűntek. Murgan elővett egy vékony, fekete színű kristálypálcát,
és a toronyra mutatott vele. Fekete nyaláb vágódott ki belőle. A torony
falának csapódott, egy ajtó mellett, és a falhoz tapadt. A nyaláb kiszélesedett
és megvastagodott. Árnyékhidat képzett a fémjárda és a lebegő torony
között.
— Gyorsan! — dörögte Esmor, és máris elindult az épület felé.
Cale, Riven és Magadon kivont karddal követték. Murgan zárta a sort. Cale
hátrapillantott. A híd fokozatosan felszívódott, ahogy előrehaladtak. Nincs
hát visszaút.
Újabb árnyékhidak jelentek meg a nyolcszögletű fémút és a torony között.
Óriások lépdeltek rajtuk. A torony felé haladtak. Szóval az emelvények
őrhelyek, és az óriások az őrök.
Már várták őket, döbbent rá Cale.
Az óriás hazudik — jelezte Rivennek jelbeszéddel.
Egyetértek. Ez csapda — helyeselt Riven.
Cale ismerős bizsergést érzett a fejében. Magadon mentális kapcsolatot
nyitott.
Nem bízom bennük — üzente.
Hazudik — felelte Cale. — Ez csapda. Már vártak ránk a kapunál. Tudták, hogy
jövünk, csak azt nem, hogy melyik kapun keresztül.
Most hogyan tovább? — kérdezte Riven.
Cale megcsóválta a fejét. Nem rendelkezett elegendő ismerettel.
Gyülekeznek a fejünk felett a keselyűk — Riven az égboltra mutatott. Sötét,
árnyéktestű dögevők köröztek a torony felett. Vörösen izzott a szemük.
Legalább százan lehettek.
Mags, be tudsz hatolni Esmor elméjébe, anélkül, hogy észrevenné? — kér-dezte
Cale.
Csak a felszínes gondolatokat érzékelem — felelte. — Ha mélyebbre ha-tolok, azt
észreveszi.
Nem számít — vágta rá Cale. Mindenképpen meg kellett tudnia, hogy mibe
keveredtek.
Észre fogja venni — aggodalmaskodott Magadon.
Félúton jártak a torony felé. A meder alja fényesen csillogott. Élőhalott
árnyékok röpködtek a levegőben. A fekete tócsa szüntelenül ontotta magából
a lényeket.
Tedd meg! — üzente Cale. Felkészült rá, hogy hamarosan nagyon rosszra
fordulhatnak a dolgok. Érezte, hogy Riven izmai megfeszülnek. Tompa
nyomás jelentkezett a tarkója tájékán. A mentális kapocs elnémult. Nem
szakadt meg teljesen, csak Magadon háttérbe szorította. Az óriásra
összpontosított. Esmor megvakarta a feje búbját, de egyébként nem adta jelét
annak, hogy észrevette volna a mentális behatolást.
Cale érezte az ismerős bizsergést. Magadon felerősítette a mentális kapcsot.
Az Isteni Lény maga Kesson Rel — jelentette Magadon. — A toronyban akar
ránk támadni.
*****
Elyril kótyagosan ébredt a sok kábítóportól. Időbe telt, mire észrevette,

hogy az ujján lévő mágikus gyűrű bizsereg. Gyenge lámpafény vonta
félhomályba hálószobáját. Kefil hangosan horkolt az ágy mellett, a padlón. A
könyv, amelyet Shar követétől kapott, ott feküdt az ágyban. A kezét úgy
fonta át rajta, mintha a szeretője lenne. A kandalló tüze teljesen leégett. Úgy
érezte, mintha egész éjszaka buzogánnyal ütötték volna a fejét.
Éji Látnok? — kérdezte tétován.
Sötét nővér — érkezett a válasz.
Elyril megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait.
Éppen aludtam, Éji Látnak. Én...
Tudom, sötét nővér.
A férfi hanghordozása egyszeriben kijózanította. Honnan tudta, hogy
éppen aludt?
Jól szolgáltad a Veszteségek Úrnőjét — folytatta Rivalen. — A háború most már
elkerülhetetlen Sembiában.
Az Éji Látnok dicsérete nem derítette jobb kedvre a lányt. Csak addig akart
engedelmeskedni a férfinak, amíg megszerzi tőle a könyv másik felét.
Azután megidézi az Árnyékvihart, és közvetlenül Shart szolgálja majd, az
Isteni Lény oldalán. Az Éji Látnok attól a pillanattól kezdve csak térden
csúszva járulhat majd elé. Elmosolyodott. A háta mögé nyúlt, és
megsimogatta a könyvet.
Az Árnyékvihar eljövetele elkerülhetetlen, Éji Látnok.
Bizony az — helyeselt Rivalen. — A te szereped véget ért.
Elyril értetlenül kapta fel a fejét.
Éji Látnok?
Sötét nővér, te ismered a háború keletkezésének körülményeit. A titkot meg kell
őrizni.
Elyril felpattant. Félelem markolt a szívébe.
Megőrzöm a titkot, Éji Látnak.
Tudom.
A gyűrű keltette bizsergés lassan fájdalmas szúrássá alakult. Elyril
felsikoltott. Felugrott, és próbálta letépni magáról a gyűrűt. Még csak el sem
tudta forgatni. Hozzátapadt a bőréhez, mintha összenőtt volna vele. A szíve
a torkában dobogott.
— Éji Látnok, ne! Nem tudod, hogy...
Én mindenről tudok.
A gyűrűbe ékelt bíborszínű ametiszt felvillant. Az ezüstkarika
megfeketedett. Elviselhetetlen, szúró fájdalom hasított Elyril karjába.
Felkúszott egészen a válláig, és szétterült a mellkasán. Torkaszakadtából
sikoltozott. A gyűrűs ujja elvékonyodott és elszáradt. A gyűrű
összezsugorodott, nehogy leessen a kezéről. A fertelmes mágia egyre többet
emésztett el a testéből. Úgy érezte magát, mintha termeszek falnák fel,
elevenen.
Hogy teheted ezt velem? — sikoltotta. — Hogyan?
A keserűséged ajándék az úrnő számára — felelte Rivalen lágy, már- már
együtt érző hangon. — Neki ajánlom a halálodat. Sötét utat, Elyril Hraven!
A kapcsolat megszakadt, a fájdalom azonban nem múlt el.
Elyril üvöltözve vonaglott. Nem bírt szabadulni az Éji Látnokálnok
mágiájától. Kefil izgatottan, farkcsóválva körözött körülötte.
Letérdelt eléd az Éji Látnok? — kérdezte.
Elyril belerúgott a kutyába. A mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és
elesett. Kefil megnyalta az arcát.
— Takarodj! — visította a lány.
A kutya leült, és izgatottan csaholt.
A szoba ajtaja kivágódott. A kopaszodó szolga jelent meg a bejáratban.
— Segíts! — kiáltott rá Elyril, miközben próbált talpra állni.
A férfi kikerekedett szemmel, döbbenten állt a küszöbön.
— Segíts! — visította Elyril, és a férfi felé kúszott.
A szolga elrebegett egy imát, majd sarkon fordult, és elmenekült.
Elyril az ajtóból üvöltözött utána. Időközben az egész karja leszáradt.
Megszenesedett csonk maradt csak belőle. Érezte, hogy a gonosz mágia
szétáramlik a mellkasában, és felkúszik a nyakára. Úgy olvadt szét a teste,
mint egy lángoló viaszgyertya. Felállt, majd megfordult. Kefil a hátsó lábára
ágaskodott, megtámaszkodott a mellkasán, és próbálta megnyalni az arcát. A
súlya nekinyomta Elyrilt a falnak.
— Takarodj! — rivallt rá a kutyára, és ép kezével próbálta ellökni magától.
Megidézted az Árnyékvihart? — kérdezte Kefil a farkát csóválva. Izgatottan
nézett a gazdájára.
— Hallgass! Hallgass! Hallgass! — a fülére szorította a kezét, illetve a
csonkot, ami maradt belőle. Úgy visított, mint még soha. Hisztérikusan
keringett a szobában. Kardot keresett, amivel levághatná a karját, ha kell,
hogy megfékezze a halálos kór tovaterjedését. Ha le tudná szedni a gyűrűt,
akkor...
Kirángatta az éjjeliszekrény fiókjait, feldöntötte a ruhásszekrényt,
szétdobálta az ágyneműjét, de nem talált semmit. A könyv, amelyet be kellett
volna fejeznie, leesett a földre. Ahogyan az éjjeliszekrényen lévő olajlámpás
is. Darabokra tört, és szétspriccelte az olajat. Azonnal lángra kapott az
ágynemű, és a felborított ruhásszekrény. Mivel nem talált fegyvert, amellyel
levághatná a gyűrűt az ujjáról, magához ölelte a befejezésre váró könyvet.
— Isteni Lény! Volumvax! Segítsetek! — sikoltotta.
A hangját alig lehetett érteni. Már a fél arca leszáradt.
Kefil ott keringett körülötte, és az árnyékát nézte.
Megőrültél — csaholta.
Elyril lába megbicsaklott. Elterült a földön. A tűz átterjedt a fa-
liszőnyegekre, és még hevesebben lobogott. Sűrű füst hömpölygött a
szobában. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Elyril köhögve
fulladozott. Eleredtek a könnyei.
Kefil vinnyogva nyalogatta az arcát. Elyril ismét eltolta magától ép
karjával. A kutya végül behúzott farokkal menekült ki a lángoló szobából. A
küszöbről még visszafordult.
Megőrültél, és ez nem valóság. Mindig is őrült voltál. Ez nem történik meg
valójában...
Elyril felült. Belebámult a lángokba. Az árnyékok táncát nézte a szemközti
falon. Száradó testére pillantott. Nevetőgörcs fogta el. Megcsóválta a fejét.
Végre mindent megértett. Tudta, hogy mit kell tennie.
Egy varázslat szavai jutottak az eszébe. Egy átváltoztató varázslat, amely
talán megmentheti az életét. Magán még sosem próbálta ki, de másokon
igen. Ismét nevetett. Belélegezte a sűrű füstöt, amitől köhögnie kellett. Kétrét
görnyedt.
Amikor magához tért, megérintette szent szimbólumát, és belekezdett a
varázslatba, amellyel átalakíthatja a testét.
Az ágy is lángra kapott. Az ágynemű összekunkorodva égett el. Az
iszonyatos hőtől felhólyagosodott a bőre. A füsttől könnyezett a szeme. Nem
törődött mindezzel. Arra összpontosított, hogy helyesen ejtse ki a
varázsszavakat. Amikor végzett, a szeme elé emelte elszáradt karját, és várta,
hogy a teste átalakuljon. A bőre megfeke-tedett, és anyagtalan árnyékká
változott.
Az Éji Látnok gyűrűje ismét felizzott, és újabb adag mágikus kórt lövellt a
testébe. Elyril elviselhetetlen fájdalmat érzett. Torkaszakadtából üvöltött. Az
Éji Látnok gonosz ereje megfertőzte a varázslatát, de az átalakulás
szerencsére folytatódott. Amikor a teste teljesen anyagtalanná változott, a
gyűrű leesett az ujjáról, és elgurult a lángok közé.
Megszabadult az Éji Látnok átkától. Örömében ugrándozott a lángokban.
A tekintete a könyvre siklott. Azonnal odaröppent. Amint hozzáért, a könyv
is anyagtalanná vált. Magához ölelte.
Hangosan nevetett. Megkereste a gyűrűt. A fémkarika is anyagtalanná
változott. Eltette, mert meg akarta őrizni.
Élő árnyékká alakult. Most érezte csak igazán, hogy Shar micsoda
hatalommal bír.
Felvisított izgatottságában. Kiröppent a házból, hogy Selgauntba siessen, az
Éji Látnokhoz. Mégis csak ő lesz az Isteni Lény Árnyékviharának szerzője.
Az Éji Látnok megbűnhődik még ezért.
— Vissza kell adnom a gyűrűdet, Rivalen herceg — sziszegte.
*****
Mirabeta Rynon húsos tenyerébe helyezte a lepecsételt iratot. Vendem

emberi alakban állt mellette. Rynonra villantotta hatalmas fogait. A házi
mágus nyugtalansága kiült az arcára.
— Dagadt vagy — mondta neki a sárkány.
Rynon úgy nézett rá, mint akit arcul csaptak. Elvörösödött, majd
összeszedte magát, és Vendemre nézett.
— Te pedig, jó uram, egy faragatlan idióta vagy — mondta.
— Jó ízed lehet — dörögte a sárkány, és többször is alaposan végigmérte a
varázslót.
Rynon megütközve nézett rá, majd Mirabetához fordult.
— Úrnő, ez hallatlan! Ez a személy...
Mirabeta a szavába vágott.
— Azonnal el kell utaznod Lady Merelithhez, méghozzá ezzel a levéllel, és
ezzel a férfival. Amint az úrnő elolvasta és megértette az üzenetemet,
visszatérsz ide.
— Már ha nem eszlek meg addig — mondta Vendem.
Rynon elengedte a sárkány megjegyzését a füle mellett.
— Egyedül kell visszatérnem, úrnő? — kérdezte.
Mirabeta mosolyogva bólintott.
— Vendem Lady Merelith oldalán marad.
Rynon fejet hajtott, majd a sárkányra nézett.
— Máris sajnálom őt — jegyezte meg maró gúnnyal a hangjában.
Vendem csak vigyorgott.
— Most induljatok! — parancsolta Mirabeta.
Az üzenetben elmagyarázta Merelith úrnőnek, hogy Vendem ki is
valójában, és hogy az ő szolgálatában áll. Megparancsolta neki továbbá, hogy
azonnal vonuljon Selgaunt ellen. Vendem vezetésével az ostrom nem tarthat
túl sokáig. Nem is Ostrom lesz az, inkább mészárlás.
Még télmélye előtt az övé lesz a város.
NYOLCADIK FEJEZET
Abelar és Regg értek fel elsőként a domb tetejére. Ők látták meg elsőként.
Abelar felemelte a karját. Az egész sereg meg-állt. Elcsendesedtek. Csak a
megcsörrenő páncélok hangja hallatszott innen-onnan, és időnként
felhorkant egy-egy ló. Mindenki az alattuk elterülő síkságot nézte.
Alig három nyíllövésnyire tőlük, egy lovas hadsereg masírozott. Jó kétszer
annyian voltak, mint ők. Bár nem lehetett felismerni őket olyan messziről,
zöld ruházatukról látszott, hogy Ordulinból érkeztek.
Az emberek összesúgtak. A lovak idegesen kaparták a földet, és
prüszköltek. A harcosok izgatottan fészkelődtek a nyeregben. Meg-
csörrentek a páncélok.
— A nap felkel és lenyugszik, Abelar — mondta Regg meglepően karcos
hangon.
— Úgy bizony — hagyta rá a barátjára.
— Nagy túlerőben vannak — értékelte a helyzetet Regg. — Kétszer
annyian lehetnek, de kevesebben vannak, mint gondoltuk. Mit kereshetnek
itt?
Abelar tudta a választ.
— Forrin kettéosztotta a seregét, hogy elvágja a városból kivezető
menekülési útvonalakat. Dél felé kerülnek. A fősereg kelet felől támadja meg
a várost.
— Akkor Forrin Saerb közelébe ért. Két-, legfeljebb háromnapnyira lehet —
vélte Regg.
Abelar bólintott.
— Vondd fel a zászlót, és fújd meg a kürtöt! Hadd tudják, hogy
itt vagyunk.
Regg továbbította a parancsot. A két zászlós kibontotta a lobogókat. Három
szimbólum látszódott rajta: fehér alapon vörös rózsa, a hit jeleként, napsugár
a fény hírnökeként és ágaskodó ló az erő jelképeként. Amint a zászlósok
felvonták a lobogókat, felhangzott a harci kürt. Erős hangja végigdübörgött a
domboldalon.
Az ordulini harcosok megfordultak. Kiáltoztak és mutogattak. A
kapitányok megsarkantyúzták a lovaikat, és parancsokat osztogattak. A
hangjuk még a domboldalra is eljutott. A lovasok ék alakba rendeződtek,
Abelar seregének irányába.
— Látnak minket — mosolygott Regg.
— Igen — mormogta Abelar.
— Közepes lovasság. Nyílpuskásokat is látok, de nincsenek nehéz íjászok
— állapította meg Regg.
— Én sem látok — helyeselt Abelar. Szóval karddal vívják meg a csatát,
szemtől szembe. Két fegyvertelen alakra mutatott. — Látod őket? Varázslók.
Biztosan papok is vannak közöttük.
— Egyetértek. A varázslók nagy előnyt jelentenek. De a csatákat karddal és
vérrel vívják és nyerik, nem varázslatokkal. Ez mindig is így volt.
Abelar bólogatott.
— Vezényelj laza köteléket! Oldalszárny nélkül rohamozunk.
— Rohamozunk?
Abelar bólintott. Tekintetét egy pillanatra sem vette le az ellenségről.
Regg továbbította a parancsot, és a harcosok alakzatba rendeződtek. A
lovak felnyerítettek. A katonák megigazították a páncéljukat, és készenlétbe
helyezték a fegyvereiket.
Abelar az ellenség tevékenységét figyelte. Fegyelmezetten, képzetten
mozogtak. Sokan Forrin zsoldosserege, a pengék tagjai lehettek. Tapasztalt,
de sötét lelkű harcosok, már amit hallott róluk.
Maga mellé hívatta hat papját. Mindannyian mellvértet viseltek, és kerek
pajzsot tartottak a kezükben. Rózsa csillogott rajtuk. Roen vezetésével félkört
formáltak Abelar körül. Lentről felharsantak az ordulini harci kürtök. Abelar
egyenként a papok szemébe nézett. Bár nem szereztek túl nagy harci
tapasztalatot addigi életük során, elszántság sütött a szemükből. Ott lakozott
a fény lelkükben.
— Varázslók is vannak közöttük — kezdte —, laza alakzatban, oldal-
szárnyak nélkül támadunk. A varázslók bizonyára próbálnak majd
feltartóztatni minket. Maradjatok hátra, és csak őket figyeljétek.
— Roennek nem esik majd nehezére — mosolygott Jiiris. — A nyeregben
olyan magas, mint egy ogre.
A papok nevettek. Abelar is elmosolyodott, majd folytatta.
— Tegyetek meg mindent, amit tudtok, hogy ne sikerüljenek a varázslataik.
Amint kezdetét veszi a közelharc, többé nem számít a jelenlétük.
— Elbánunk velük, parancsnok — mondta Roen.
— Tudom. Maradjatok a fényben!
Abelar megszorította az alkarjukat. Jiiris kezét egy pillanattal tovább
tartotta, mint a többiekét. A papok a sereg végére lovagoltak.
Abelar vetett egy utolsó pillantást az ordulini seregre. Regg odalovagolt
mellé.
— Forrin vajon közöttük van? — kérdezte.
— Kétlem — felelte Abelar.
Regg merengve bólogatott.
— Az emberek készen állnak. Szólnod kellene hozzájuk.
Abelar levette a szemét az ordulini seregről. Ideje felhergelnie a harcosait.
Felemelte a pajzsát, amelyen megcsillant a nap fénye. Regg követte a
példáját. Könyörgést intéztek az istenükhöz, Lathanderhez. A pajzsuk
megtelt a napsugarak energiájával, és halkan zümmögött. A harcba indulók
szokásai szerint megszorították
egymás alkarját.
— Maradj a fényben! — mondta mosolyogva Regg.
— Te is — felelte Abelar, de ő nem mosolygott.
Újra felharsantak az ordulini harci kürtök, majd a lovas harcosok
kieresztették dörgő hangjukat.
Regg a pajzsát rázva végiglovagolt a felsorakozott harcosok előtt. Egyikük-
másikuk vállát megveregette, és bátorító szavakat sugdosott a fülükbe.
Abelar a serege elé állt, és szembefordult velük.
Valóságos karderdő húzódott előtte, jó háromszáz méter szélesen mindkét
irányba. Megpillantotta Roen kobakját a sor végén, a papjai gyűrűjében.
Sisakok és páncélok csillogtak a nap aranyló fényében. Néma csend
ereszkedett rájuk. Még az enyhén lengedező szél suhogását, és Regg
suttogását is hallani lehetett.
Mindenki Abelart nézte. A szemükből elszántság és hit sugárzott. Jól
választotta meg a katonáit. Jó harcosoknak bizonyultak. De ami még ennél is
fontosabb, jó embereknek.
Várt. Egy ideig nem szólalt meg. Többször is ellovagolt előttük, hogy
belenézhessen a szemükbe. Azt akarta, hogy lássák, a hitéből erőt
meríthetnek, hogy lássák, ő mindenre elszánt a népe érdekében.
Látták és erőt merítettek. Többen tisztelegtek neki. Egy-egy biccentéssel
köszönte meg. Senki sem tért ki a tekintete elől. Végül visszatért a sor
közepére, és megszólalt.
— A Hajnalúr rátok veti a fényét!
— És rád! — kiáltották vissza neki.
Abelar megfordult lovával, és az ellenség felé bökött a pajzsával.
— Nézzetek rájuk! Nézzétek a lelküket! Lássátok, hogy mik ők valójában!
Ő maga is végighordozta a tekintetét Ordulin seregén, amely időközben
felvette a támadó alakzatot. Visszafordult az övéihez.
— Tudnotok kell, hogy azért járnak erre, mert el akarják vágni a
menekülési útvonalakat, hogy lemészárolhassák az ártatlan saerbi
családokat. Egy másik sereg is közeledik kelet felől.
A férfiak felmordultak. A lovak, mintha értették volna Abelar szavait,
dühösen prüszköltek.
— De a mai napon kudarcot vallanak!
A sereg egy emberként ordított fel.
Az ordulini harci kürtök újból felharsantak. Ők is felordítottak, mintegy
bátorítva egymást és önmagukat, majd megindultak. A lovak patája alatt
rengett a föld.
Abelar továbbra is a katonáit nézte, azok pedig őt.
— Az ellenség egyetlen ember céljait, méghozzá gonosz céljait szolgálja,
miközben mi... — elhallgatott, és feltekintett a napos égboltra, majd folytatta
— mi nemes célt szolgálunk! Mi magasabb célért küzdünk! A fény ott
lakozik az összes nőben és férfiban, aki ma itt van közöttünk!
Felemelte kardját. A penge fényesen ragyogott, fényesebben, mint a pajzsa.
A fénye szétterült, és mindenkit megérintett. A katonák üdvrivalgásban
törtek ki, és a levegőbe emelték a fegyvereiket.
Abelar megfordította a lovát, hogy szembenézzen az ellenséggel.
Az ordulini sereg folyamatosan gyorsulva közeledett, hogy elég lendületet
vehessenek, mire elérik Abelar harcosait. Homorú alakzatot vettek fel. Az
oldalszárnyak vezették a sort. A nyílpuskások kilőtték a lövedékeiket, de
mind lepattant a pajzsokról és a páncélokról.
Abelar visszafordult a harcosaihoz.
— Regg szerint ők sokan vannak, mi pedig kevesen! Azt mondom, hogy
igaza van! A sok mindig hajlamos a gaztettre. A kevés viszont képes kiállni a
fényre — végighordozta a tekintetét a harcosokon. — Ma mind kiállunk a
fényre!
A sereg ismét felkiáltott, hogy így üdvözöljék a szavait, de Abelar még nem
végzett.
— Igen. Ők sokan vannak, mi pedig kevesen.
Ellovagolt a sereg előtt, a fenti mondatot ismételgetve, mint egy dallamot.
Hozzáütögette kardját a pajzsához.
— Ők sokan vannak, mi kevesen! Ők sokan vannak, mi kevesen!
Regg felvette a ritmust, és utánozta a barátját. Roen és a papok csatlakoztak
hozzájuk. Hamarosan az egész sereg ezt tette. Ütemesen ütögették a
kardjukat a pajzsukhoz, és kántáltak.
— Ők sokan vannak! Mi kevesen! Ők sokan vannak! Mi kevesen!
Abelar nagy levegőt vett. Zihált. Heves tűz lobogott a bensőjében. A
gyógyító átalakult ádáz harcossá. Jogos harag gyúlt a lelkében. Olyan erő
költözött belé, hogy azt hitte, felrepül a nyeregből, és meg sem áll a mennyek
birodalmáig. Szembefordult az ellenséggel, a magasba emelte a kardját, és
csatakiáltást hallatott.
A dühe és az elszántsága beleköltözött a harcosaiba, akik viszonozták az
üvöltést.
Az ordulini lovasok időközben vágtába fogtak. Feltartott pajzzsal,
előreszegezett fegyverrel akarták szétszúzni Abelar seregét. A vérszag
megrészegítette őket, és elhomályosította az elméjüket.
Abelar elmondott egy imát Lathandernek, és a kardjába vezette az isteni
erőt. A penge minden eddiginél fényesebben ragyogott. Fény övezte az
alakját. A harcosok nyugtalanul fészkelődtek mögötte. Vezényszóra vártak.
A feje fölé emelte a kardját.
— Fényes előttünk az út, testvéreim! Rohamra!
A harci kürtök felharsantak, a lovak felágaskodtak. Kezdetét vette a harc.
Abelar ráhasalt lova nyakára, a kardját előreszegezte, és úgy vezette a
rohamot. A pajzsa és a kardja halkan zümmögött. A zászlósok kicsit
lemaradva, oldalról követték. A lobogók büszkén lengedeztek a szélben.
A lovak patadobogása sem nyomhatta el a harcosok ütemes kántálásának
hangját.
— Ők sokan vannak! Mi kevesen! Ők sokan vannak! Mi kevesen!
A rigmus még nagyobb erőt kölcsönzött Abelarnak. Szellemnek érezte
magát, aki a föld felett suhan.
Az ordulini lovasok sokadszorra kiáltottak fel. Tán meg akarták félemlíteni
az ellenséget. Abelar az élen haladókat nézte. Az egyikük kezében
csatabárdot látott kard helyett. Nem viselt sisakot. Hosszú haja a háta mögött
lobogott. Egy szimbólumot látott a pajzsán: egy villámot, Talos, a pusztítás és
a viharok istenének jelét.
— Roham! — kiáltotta Abelar, és megsarkantyúzta a lovát. Napkelte
felnyerített, majd szélvészként iramodott meg. A zászlósok lemaradtak
mögötte.
— Xoren és Trewe! Maradjatok mellettem! — kiáltott oda nekik. A két
zászlós engedelmeskedett. Abelar a magasba emelte fényesen ragyogó
kardját, hogy az ellenség lássa istene haragját, az emberei pedig erőt
merítsenek belőle. Ő lesz a lándzsa hegye. Előreszegezte a pengét, és
megcélozta vele a Talos-hívőt. Kétséget sem hagyott a szándéka felől.
A férfi, látva, hogy mire készül Abelar, gúnyosan elmosolyodott. Felemelte
a tenyerét, amelyből kékes színű energianyaláb vágódott ki. Abelar hárította
a támadást a pajzsával. A mágikus lövedék a földbe csapódott, kiégetve a
füvet.
Már csupán hetven lépés választotta el egymástól a két sereget.
— Ők sokan vannak!
Az ordulini sereg végén nem két, hanem három varázsló is kántált. Az
egyikük váratlanul megdermedt, mint egy szobor. A lova lelassult, majd
levetette őt a hátáról. Egyik társa mögött egy rózsaszínű kard jelent meg a
levegőben, és tőből lemetszette a karját.
Abelar hálát adott Lathandernek. Roen és a papjai pontosan azt teszik, amit
kért tőlük.
Ötven lépés.
A harmadik varázsló sikeresen befejezte a varázslatot. Mennydörgés
harsant Abelar közelében. Többen felordítottak. Néhány ló megijedt.
Felágaskodtak, és levetették magukról a gazdáikat. Az egyik zászlós, Xoren,
a füléhez kapott. Kibillent az egyensúlyából, és leesett a nyeregből. Abelar
nem törődhetett vele. A papok majd ellátják a sebesülteket.
Harminc lépés.
— Mi kevesen!
Az ordulini harcosok is csatakiáltásokkal biztatták egymást. Sokkal többen
voltak, mint Abelar serege. Nyilván körbe akarják majd zárni őket, hogy ne
vonulhassanak vissza, és lemészárolhassák őket egytől-egyig.
Abelar pontosan erre számított, ezért azt tervezte, hogy keresztülvág
rajtuk, és kiront a homorú alakzat túloldalán. A Talos-hívő felé fordította a
lovát.
Tíz lépés.
A lovak patája megrengette a földet. A harcosok torkuk szakadtából
üvöltöttek. Abelar a férfi szemébe nézett, aki a feje fölé emelte a csatabárdot.
Abelar meglengette a kardját. Lüktetett az energiától.
A két sereg fülsiketítő ordítozás, páncél- és fegyvercsörgés, sikoltozás és
nyerítés közepette csapott össze.
Talos papja lesújtott a csatabárddal. Abelar a pajzzsal hárította az ütést. A
bárd nyele kettéhasadt. Abelar beledöfte a kardját a pap mellkasába,
méghozzá olyan erővel, hogy lerepült a nyeregből.
— Utánam! — kiáltotta megvadultan. — Utánam!
Próbálta átvágni magát az előtte hömpölygő hús- és fémtengeren.
Mindenkit levágott és agyontiport, aki csak az útjába került. Isteni erőtől izzó
kardja felemelkedett, majd lecsapott, felemelkedett, és lecsapott. Vér spriccelt
körülötte, harcosok és lovak egyaránt vonyítottak. Az ellenséges csapások
rendre lepattantak a pajzsáról és a páncéljáról. Összeszorított foggal küzdött,
mint egy anyafarkas. A pajzsot tartó karja elzsibbadt. Egy ütés mellkason
találta, amitől majdnem lesett a nyeregből, de nem hatolt át a páncélján, így
nem szerzett komoly sérülést. Sikerült áttörnie az ellenség falán, maroknyi
harcossal az oldalán. Az egyik varázsló alig pár lépésnyire állt tőlük.
Kikerekedett szemmel, rémülten nézett rájuk.
Abelar megsarkantyúzta a lovát, s rárontott. A varázsló megfordította a
lovát, hogy elmeneküljön, de közben előhúzott egy fémpálcát. Megcélozta
vele Abelart és az embereit, akik követték. Forró, fehér nyaláb csapott ki a
pálcából, és eltalálta Abelart és Mekkint. A köpenyük azonnal lángra kapott,
a páncéljuk pedig felforrósodott. Mekkin sikoltozva esett le a lováról. Abelar
vicsorogva tűrte a forróságot. Nem hátrálhatott meg. Tovább rohamozott a
varázsló felé. Napkelte egyenesen nekirohant a kisebb termetű lónak. A va-
rázsló kifordult a nyeregből, de közben Abelar elmetszette a torkát, sőt
majdnem le is fejezte.
Mit sem törődve a mellkasát égető fájdalommal Abelar, leugrott lova
hátáról, és Mekkinhez sietett. Gyógyító energiát gyűjtött a kezébe, de társa
kilehelte a lelkét, mielőtt segíthetett volna rajta.
Abelar szitkozódva szállt vissza a nyeregbe. A serege még időben áttört az
ordulini falon, így a két szárny nem tudta bekeríteni őket.
— Alakzatba rendeződni! — kiáltotta oda az egyik zászlósának.— Maradj
mellettem!
Trewe jelzett a seregnek, majd követte Abelart, aki próbált eltávolodni az
ordulini seregtől. Az ordulini kürtök is felharsantak. Ők is rendezték a
soraikat.
Abelar megfordult, hogy felmérje a terepet. Egy jó nyíllövésnyi távolság
választotta el őket egymástól. Halott emberek és lovak borították a csatateret.
Két gazdátlan saerbi ló bóklászott rémülten a holttestek között. Napkelte
felnyerített, és magához hívta őket. A két állat hálásan vágtázott oda hozzá.
Regg felzárkózott Abelar mellé. A köpenye és a páncélja is csurom vér volt,
de ő maga nem sérült meg komolyabban.
— Most már nincsenek olyan sokan, Lathandernek hála — vigyorgott
Regg. Mindig vigyorgott, még a temetéseken is.
— Igen — bólintott Abelar.
— Égsz — mutatott Regg Abelar köpenyére.
— Igen — dörmögte Abelar, de nem foglalkozott a lángokkal, amelyek
maguktól is kialudtak.
Egy gyors számolás végén úgy vélte, hogy mintegy negyven embert
veszíthetett. Csak egy röpke pillanatig gyászolta őket, és jó utat kívánt nekik
Lathander birodalmába. Az összes pap életben volt. Már neki is láttak a
sebesültek ellátásának. Megpillantotta Beldet. Vér bo-rította a testét, de nem
a sajátja. Az ifjú mosolyogva tisztelgett neki.
— Jól tettem, hogy eljöttem az apátságból! — kiáltotta. A mellette állók
mind mosolyogtak.
Abelar üdvözölte. Megfordult, és a csatatéren maradt halottakra és
sebesültekre nézett. Ordulin legalább száz harcost, és két varázslót veszített.
Az egyikük biztosan meghalt, a másik pedig elveszítette a karját. A Hajnalúr
valóban rájuk mosolygott. Jól helyt álltak.
— Rendezd a sorokat! — kérte Abelar Reggtől. — Szoros alakzatot kérek.
Ismét nekik rontunk.
— Most?
Abelar bólintott. Előnyhöz jutottak, és ki akarta ezt használni.
— Ugyanúgy, mint az előbb. Gyorsan! Harmincig számolok.
Regg ellovagolt Hajnalhasadás hátán, és parancsokat osztogatott. Trewe
kétszer is belefújt a kürtjébe, hogy jelezze, milyen alakzatot kell felvenni. A
harcosok, akikben még mindig tombolt a harci láz, azonnal
engedelmeskedtek.
Ordulin is rendezte a sorait, pont, ahogy Abelar sejtette. Valahogy nem
tűntek annyira elszántnak, mint korábban. Több mint kétszer annyian estek
el, mint Abelar harcosai, ráadásul a varázslóknak sem vették semmi hasznát.
— Meggyőződés nélkül harcolnak — súgta Abelar Napkelte fülébe. A ló
felemelte a fejét egyetértése jeleként. — Megtörnek, ha elég keményen
odacsapunk neki.
Körbefordult, és a magasba emelte a kardját. A serege készen állt. Az
összes penge fényesen ragyogott a napfényben.
— Félelem költözött a szívükbe! — kiáltotta. — Mi hittel harcolunk!
A sereg újabb üdvrivalgásban tört ki. Megrázták az öklüket.
Abelar az ellenség felé fordult.
— Utánam, Lathander férfijai és asszonyai! Előre!
Trewe megfújta a kürtöt, Abelar pedig újabb rohamra indult. A harcosok
csatakiáltása elnyomta a paták dobogását.
Ordulin még nem rendezte teljesen a sorait. A parancsnokok fejvesztve
rohangáltak fel-alá, és parancsokat ordítoztak, de elkéstek. A nyílpuskások
kilőtték a lövedékeiket. Két-három saerbi harcos leesett a nyeregből, de a
roham folytatódott. A rendezetlen, hitét vesztett sereg soraiban hatalmas
lyukak tátongtak. A parancsnokok továbbra is ordítoztak. Abelar a balszárny
felé fordította a lovát. Úgy tervezte, hogy oldalba támadja őket, végleg
felborítva az alakzatot.
A serege mennydörögve követte.
Az ordulini harcosok maguk elé tartották a pajzsukat, és felkészültek az
ütközetre. Abelar kinézett magának egy fekete szakállú parancsnokot. Célba
vette a kardjával.
Lángfüggöny lobbant fel előtte, mintegy tízlépésnyire. Kétszer olyan magas
lehetett, mint egy férfi, és a csatamező teljes szélességében végighúzódott.
Fekete füst szállt az ég felé, amint elégette a füvet és a bokrokat.
— Utánam! — kiáltotta Abelar, és nem lassított.
Trewe belefújt a kürtbe. A tapasztalt harci lovak nem rémültek meg.
Egyenesen belevágtattak a pokolba.
Abelar maga elé tartotta a pajzsát, és elmondta egy ellenvarázs szavait. A
tűzfal melege felforrósította a pajzsát és égette az arcát.
Nem lassított.
A varázslata nekifeszült a tűzfalnak.
Nem lassított.
Érezte, hogy megpörkölődik a szemöldöke és a szakálla. Ráhasalt Napkelte
nyakára. A saját és lova arca elé tartotta a pajzsát. A pompás állat felnyerített,
hogy így bátorítsa a többi lovat. Nekiugrott a tűzfalnak.
Az ellenvarázs diadalmaskodott. A tűzfal ártalmatlan füstoszlop
formájában oszlott szét. Abelar győztesen a feje fölé emelte a kardját.
Kísérteties füstcsíkot húzott maga után. A harcosok csatakiáltásban törtek ki.
Az ordulini sereg bizonytalansága vak rémületbe csapott át.
Abelar serege faltörő kosként rontott rájuk. A lovak rémülten nyerítettek; a
harcosok nem tudtak ellenállást kifejteni; vér spriccelt mindenfelé; halottak
terültek el a véráztatta földön.
A zűrzavarban Abelar elveszítette szem elől a parancsnokot, így
mindenkinek nekirontott, aki csak feltűnt előtte.
— Mi... — kiáltotta összeszorított foggal, miközben képen törölt egy ifjút a
pajzsával — a fényben...
Egy penge felsértette a kardforgató karját. Egy döféssel felelt, amellyel
felnyársalta ellenfelét.
— ...állunk!
Több ádáz ütést is hárított a pajzsával. Az emberei elszántsága és
önbizalma nőttön-nőtt, míg az ellenség összeroppanni látszott. Abelar végleg
el akarta dönteni a csatát. Körbeforgatta hatalmas harci lovát.
Napkelte a hátsó lábára ágaskodott, és prüszkölve, rugdalózva
megtisztította a terepet maga körül. Abelar eközben elmondott egy imát,
amely tovább növelte az emberei erejét, és végleg elbizonytalanította az
ellenséget. Rózsaszínű fény áramlott ki a pajzsából, és szétterült a csatatér
fölött. Csupán pillanatokig tartott, a saerbi harcosok mégis kettőzött erővel
küzdöttek, az orduliniak pedig megzavarodtak.
Egy áttetsző fénygömb jelent meg Regg feje felett, majd megvilágította az
egész csatateret. Abelar tudta, hogy az csak egy ártalmatlan fényvarázs, de
megtette a kellő hatást.
Ordulin serege megtört. Előbb csak néhányan, majd egyre többen, végül
mindenki. A parancsnokok hiába ordítoztak, az alakzat felbomlott, és két
nagyobb csoportban elmenekültek. Néhányan ott maradtak. Eldobták a
fegyvereiket, és kegyelemért könyörögtek.
— Üldözőbe vegyük őket, parancsnok? — kérdezte Regg. Hajnalhasadás
izgatottan prüszkölt és toporzékolt.
Abelar az ellenség hátát nézte. Hosszan mérlegelt, majd megrázta a fejét.
— Nem. A csata véget ért.
Regg bólintott, majd elment, hogy kiossza a megfelelő parancsokat. Abelar
Roent kereste a tekintetével. Magához intette. A pap mellvértje behorpadt, és
vérzett a combja.
— Lathander rámosolygott a híveire.
— Igen. A sebesültekre is. Előbb a mieinket, majd az övékét gyógyítsátok
meg — mondta Abelar.
— Az övékét? — kérdezett vissza Roen. — Mihez kezdünk velük?
— Lefegyverezzük őket, majd esküt tesznek, hogy többé nem harcolnak
ellenünk, és levágjuk a hüvelykujjukat, hogy valóban ne foghassanak többé
kardot. Azután lovat adunk nekik, már ha találunk, és elengedjük őket.
Roen értetlenül nézett rá, de azért bólintott.
Abelarnak nem sok választása maradt. Foglyokat nem cipelhettek
magukkal, megölni pedig nem akarta őket. Az is elegendő, hogy lemetszik a
hüvelykujjukat. Soha többé nem indulnak háborúba.
— Siessetek, Roen! — kérte a paptól. — Amint tudunk, indulunk.
A sereg másik fele még mindig Saerb felé tartott. A fia felé.
*****
Cale megragadta a szent szimbólumát, és számba vette a fejében lapuló

varázslatokat. Alig harminc szívverésnyi ideje maradt arra, hogy kifundáljon
valamit. Nem sok lehetőségük maradt. Végszükség esetén az árnyékok
segítségével elmenekülnek Calyxból.
Cale! — szólította meg Riven.
Nem akarok elmenni anélkül, hogy elvégeznénk, amiért jöttünk — szögezte le
Magadon.
Cale egyetértett vele. Lehet, hogy soha többé nem jutnak el Kesson Rel
közelébe. Ez esetben viszont Magadon örökre elveszne.
Csapdát állítunk a vadásznak — mondta végül Cale. — Maradjatok mellettem!
Amint megpillantjuk, elszigetelem magunkat. Ha nem sikerül, akkor elmenekülünk...
Nem! — csattant fel Magadon. — Megígérted nekem, hogy...
Nem felejtettem el! — vágott a szavába Cale. — De elmegyünk, ha nem sikerül,
Mags! Túl sokan vannak.
Magadon elnémult. A hallgatását Cale beleegyezésnek vette.
Nem lesz sok időnk, ha sikerül. Támadjatok rá bármivel, amivel tudtok. Megöljük,
elvesszük, amiért jöttünk, s elmegyünk erről az elátkozott helyről.
Magadon és Riven elszántnak tűnt.
Cale tisztában volt vele, hogy több száz árnyékkal, legalább egy tucatnyi
árnyékóriással és Mask első kiválasztottjával, az elsó első kiválasztottjával
kell majd szembenézniük. Tökéletesen kell sikerülnie mindennek.
Riven megcsóválta a fejét, és halkan kuncogott.
Valószínűleg ő is végiggondolta ugyanezt.
*****
Elyril magasan a föld fölött repült. A teste könnyű volt, akárcsak a puszta
lég. Elhagyott falvak és kiszáradt szántók suhantak el alatta. Sembia
haldoklott. A polgárháború megöli a lelkét, az Árnyékvihar pedig felégeti
majd a porhüvelyt, ami marad belőle.
Megölelte a könyvet — élvezte új alakját —, s az lüktetett, mint egy élő
szív. Igazságokat suttogott a fülébe, és a könyv hiányzó része felé vezette.
Eggyé vált az éjszakával. Most már valóban Shar eszközének tekinthette
magát. Szilárd alakot is ölthetett volna, de jobb szerette az anyagtalan létet.
Így élő árnyékként suhanhatott a sötétben.
Most értette csak meg, hogy minden, amit eddig tett és tapasztalt — a
szülei megölésétől kezdve egészen az Éji Látnok árulásáig azt a célt
szolgálták, hogy árnyékká alakulhasson, hogy méltó legyen rá, hogy
Volumvax, az Isteni Lény hitvesévé válhasson. Elveszi az Egy Éjszaka Leveleit
az Éji Látnoktól, és befejezi a könyvet. Azután elvégzi a rituálét, és megidézi
az Árnyékvihart. Az Éji Látnok elenyészik majd a forgatagban, és ő
Volumvax oldalán uralja majd a megváltozott világot.
Felnevetett. A hangja a szél zizegésére hasonlított.
*****
Tamlin magányosan üldögélt a dolgozószobájában, vastag köpenybe

burkolózva. Egyetlen gyertya égett csupán a sötétben. A hideg, éjszakai
levegő többször is majdnem kioltotta a lángot. Bár fázott egy kicsit, kinyitotta
az ablakot. Jobb szerette így. Szabadabbnak érezte tőle magát. Selűne fénye
besütött a nyitott ablakon.
Becsukta a könyvet, amelyet éppen akkor olvasott, és az árnyékok táncát
nézte a falon. Elképzelte, hogy milyen lehet érezni az árnyékok lüktetését,
tudván, hogy engedelmeskednek az akaratának, hogy milyen érzés lehet az
árnyékok között utazni és évezredekig élni.
Mindent elolvasott, amit csak tudott az árnyakkal, az árnyékmágiával és az
ősi Netherillel kapcsolatban, noha Selgauntban nem talált túl sok
valamirevaló olvasmányt. A könyvekben rejlő tudás amúgy is erősen
korlátozott. Ő maga akarta megtapasztalni a hatalmat.
Valaki kopogott az ajtón.
— Thriistin vagyok, uram — mondta a komornyik a folyosóról.
— Lépj be!
Az ajtó kinyílt. A komornyik megállt a küszöbön. Úgy tűnt, aggasztja
valami. Terebélyes, sötét karikák gyűltek a szeme alá. A szája félig nyitva
maradt. A félelme bekúszott a szobába. Tamlin azonnal megelevenedett.
— Mi történt? — kérdezte.
— Nyugati járőrök üzenetet küldtek. Saerloon készülődik. Többezres sereg
kel útra ellenünk.
A komor szavak ott lebegtek a fejük felett. Tamlinnak le kellett ülnie.
Legnagyobb meglepetésére, egyáltalán nem rémült meg a hír hallatán.
— Olyan sokan? — kérdezte.
Thriistin bólintott.
— Küldd fel hozzám a járőröket. Tudnom kell a részleteket. És azonnal
értesítsd Rivalen herceget.
— Igenis, hulorn — Thriistin kisietett a szobából.
A szavak jelentősége kezdett leülepedni Tamlinban. A szíve a torkában
dobogott. Váratlanul éles fájdalom hasított a fejébe. Mirabeta mégsem várta
meg a tavaszt. Nincsenek hónapjaik a készülődésre. Napokon belül kezdetét
veszi az ostrom.
Úgy érezte, nem készült még fel kellőképpen.
*****
Rivalen egymagában rótta Selgaunt sötét utcáit. Nem tartott semerre, csak
azt akarta, hogy lássák az emberek. A társai ugyanezt tették a város
különböző pontjain. Rivalen megkérte az árnyakat, ne burkolózzanak
sötétségbe, mint általában, mégpedig azért, hogy könnyebben elnyerjék a
helyiek bizalmát.
A járókelők inkább érdeklődve, semmint félve nézték. Néhány őr még
tisztelgett is neki. Rivalen elmosolyodott. Ez azt jelentette, hogy megszokták
a jelenlétüket.
Rivalennek feltűnt, hogy az üzletekben, már amelyek nyitva tartottak
egyáltalán, alig volt áru. A piac gyakorlatilag megszűnt, amikor a város
elkezdett felkészülni a háborúra. Megállt, hogy közelebbről is szemügyre
vegyen egy boltot. Tucatnyi csizmát látott egy cipész üzlete előtt. Kézbe vett
egy marhabőrből készült lábbelit, és alaposan megnézte.
— Remek munka — mondta a cipésznek, aki pár lépésnyiről figyelte őt.
A kopaszodó férfi alaposan meglepődött, amikor Rivalen megszólította.
— köszönöm... uram.
— Mi az ára?
— Ö... egy ezüstholló, uram.
Rivalen bólintott egyet, majd elővette az érmét, és odaadta a férfinak.
— Illendő ár — mondta.
— Köszönöm, uram.
Rivalen továbbsétált. Örömmel tapasztalta, hogy kisebb tömeg gyűlt össze
időközben, hogy végignézzék, miként vásárol. Remény csillogott a
szemükben, csakúgy, mint a hulorn szemében, akárhányszor csak beszélt
vele.
Odabiccentett nekik, majd folytatta az útját. Néhány lépés megtétele után
működésbe hozta az ujján lévő mágikus gyűrűt, melynek segítségével
érintkezhetett a testvérével, Brennusszal. Érezte, hogy megnyílik kettejük
között a csatorna.
Rivalen! — üdvözölte az öccse.
Megtaláltad Erevis Cale-t? — kérdezte.
Nem — szólt Brennus ingerülten. Nyilván bosszantotta a dolog. —
Egyszerűen megmagyarázhatatlan. Mintha ő és a társai elhagyták volna a
multiverzumot. Valami elrejti őket előlem, de még arra sem sikerült rájönnöm, hogy
mi.
Mi lehet az? Varázslat?
Brennus nem felelt azonnal.
Nem tudom, Rivalen. Elképzelhető, hogy egy varázslat, de az is lehet, hogy valami
más.
Mint például?
Végtére is ő egy pap. Ez bizonyos.
Beletelt egy kis időbe, mire Rivalen megértette Brennus szavainak
jelentését.
Azt akarod mondani, hogy az istene elrejti öt előlünk?
Rivalen sértőnek találta a gondolatot. Shar sosem részesítette őt ilyen
kegyben, noha ő az Éji Látnok!
Brennus nem felelt. A csend kényelmetlenül hosszúra nyúlt.
Lehet, hogy halott? — kérdezte végül Rivalen.
Tudnám, ha így lenne — felelte Brennus. — Talán holt mágikus térben bujkál.
Lehet, hogy még mindig Yhaunnban van, a Veremben.
Értem — sóhajtott fel Rivalen. — Keresd tovább! Azonnal értesíts, ha megtudsz
valamit. Mi a helyzet Sakkorsszal, és a Forrással?
Yder gyorsan halad. Sakkorst majdnem teljes egészében helyreállította. Tegnap
Leevoth vezetésével megérkezett háromszáz harcos, hogy csatlakoz-zanak az ötszáz
krinth harcoshoz. A Leghatalmasabb mindet a rendelke-zésedre bocsátja.
A Leghatalmasabb említésekor Rivalen összerezzent, de egyébként
elégedett lehetett mindennel. Leevoth és a harcosai a legjobbak közé
tartoztak az Árnyenklávéban. Mindannyian üvegacélból készült,
árnyékmágiával átitatott kardot forgattak. Olyan könnyedén szelték át a
fémet, mint a vajat.
Brennus folytatta.
Maga a Forrás használható, de úgy tűnik, hogy a tudata... sérült. El-lenségesen
viselkedik. A mutáns krinthek képesek uralni ugyan, de csak kor-látozott ideig.
És azután?
Az agyuk kiürül. Elveszítik a tudatukat.
Rivalen bólogatott. Szóval módjával szabad csak használniuk a Forrás
erejét. Magadon Krest csak mintegy harminc krinthet alakított át.
Itt gyorsan haladnak az események — mondta. — Értesítsd Ydert, hogy
készüljön. Bármikor szükségem lehet rá. Órákon, nem pedig napokon belül. Majd
üzenek neki, ha elérkezett az idő.
Tőlem mit kívánsz?
Gyere ide!
Oda?
Igen. Fejezd be a dolgaidat Sakkorsszal kapcsolatban, és utazz ide. Szük-ségem
lehet a jóstehetségedre. Ráadásul jó benyomást kell tennünk a hulornra. Egyre
idegesebb.
Rendben — adta be a derekát Brennus. — Ez esetben Leevoth kapitányt és a
harcosait is vigyem magammal?
Ne! — vágta rá Rivalen. — Azt akarom, hogy az érkezésük sokkal... látványosabb
legyen.
Hogy érted ezt?
Valaki odakiáltott Rivalennek.
Gyere, amint tudsz — mondta Rivalen, majd megszakította a mentális
kapcsolatot.
— Rivalen herceg! — kiáltotta egy férfihang. — Mikor érkeznek az
árnyharcosok? A pletykák szerint a nagymester serege elindult.
Többen is bólogattak, és mormogtak.
— Már úton van a segítség — felelte Rivalen elég hangosan ahhoz, hogy
mindenki hallja az ott levők közül. Szabadjára eresztette a testét övező
árnyékokat, amitől kikerekedett a járókelők szeme.
— Ne aggódjatok! — mondta nekik. — Higgyétek el, úgy tekin-
tek Selgauntra, mint a saját városomra. Megígérem, hogy egyetlen
sereg sem lépi át a városfalat.
Éljenzés és ökölrázás fogadta a szavait.
Rivalen sétált még egy kicsit, majd visszatért a házába. Egy hír-
nök fogadta a bejáratnál. A hulorn küldte, hogy közölje, Saerloonból
elindult a sereg.
Rivalen alig tudta elfojtani a mosolyát.
KILENCEDIK FEJEZET
Abelar, Regg és a sereg, leszámítva a mintegy nyolcvan halottat illetve súlyos

sérültet, továbblovagolt Saerb felé. Ló és lovas egyaránt a kimerültség szélére
sodródott, de hajtottaőket a családjaik és a barátaik iránt érzett aggodalmuk.
Alig aludtak. Roen és a papok mágikus táplálékkal látták el a harcosokat, de
már enni sem álltak meg. Lovon ülve költötték el az ebédet. Csak az el-
hagyhatatlan hajnaltalálkozó idejére szálltak le a nyeregből, és amikor a
makacs hegyek nem engedtek sima továbbjutást. Sok-sok kilométernyi
mezőt hagytak már a hátuk mögött, de még több várt rájuk.
Belefásultak a végtelen vágtázásba. Nem tréfálkoztak, és nem beszélgettek
egymással, mint általában. A komor elszántság vette át a könnyed jókedv
helyét. Az ordulini sereggel vívott csata azt jelentette, hogy a polgárháború
végérvényesen elkezdődött, és a neheze majd még csak azután következik.
Rengeteg vér áztatja majd a kiszáradt földet.
A poros út elhagyatottan kanyargott előttük. Számos falun haladtak
keresztül, de nem álltak meg pihenni, csak figyelmeztették a helybelieket,
hogy közeleg a háború, és meneküljenek délre, amíg még lehet.
Abelar csak a fiára tudott gondolni. Azzal próbálta lefoglalni magát, hogy
Lathander szent kötetéből, a Fény Könyvéből mormolt idézeteket. Azzal
nyugtatta magát, hogy a hajnal még a legsötétebb éjszakát is elűzi, hogy bár
este lenyugszik a nap, mindig felkel. Sajnos ezúttal nem igazán tudott
ellazulni és megnyugodni.
A lenyugvóban lévő nap vöröses-sárgás mázba vonta a tájat. A szabályos
sorban magasodó hamufák hosszú árnyékokat vetettek.
— Mit gondolsz? — kérdezte Regg, visszarántva Abelart a valóságba. Egy
kis dombra mutatott, amely alig nyíllövésnyire állt tőlük.
Abelar hunyorgott a gyér fényben. Sötét folt vetült a bucka tetejére, mintha
egy gomolygó viharfelhő ereszkedett volna rá. Lassú mozgással
hömpölygött lefelé, és kitöltötte a talaj egyenetlenségeit.
Abelar azonnal tudta, hogy mágikus jelenséggel állnak szemben.
Füttyentett, hogy magára vonja az emberei figyelmét, majd megállította a
lovát. A harcosok szúrós szemmel nézték a buckát. A kezük önkéntelenül
kardjuk markolatára siklott. A lovak nyugtalanul prüszköltek.
— Roen, világítsd meg egy kicsit! — kérte Abelar.
A pap elmondott egy imát Lathandernek, majd a sötét foltra mutatott. Egy
fénygömb jelent meg a bucka felett, de csak részben világította meg.
Abelar alig egy tucatnyi alakot látott az árnyékokban mozogni. Bár
nehezen tudta megkülönböztetni őket egymástól, az egyikük magasabbnak
látszott a többinél. A testtartása valahogy ismerősnek tűnt. Felemelte a kezét,
és integetett.
— Hajnali fény! — lehelte Regg. — Lehetséges lenne?
Abelar meredten nézte az alakot. A szíve a torkába ugrott. Verejtékezett a
homloka.
— Lehetséges lenne? Lehetséges lenne? — csak ezt hajtogatta.
A férfiak és nők izgatott sutyorgásba kezdtek, és a bucka felé mutogattak.
Regg megszorította Abelar vállát, noha a szemét egy pillanatra sem vette le
a különös jelenésről.
— A Hajnalúr egyesíti az övéit még az este leszállta előtt. Ez jó jel, Abelar.
Abelar bólintott. Letaglózta istene mérhetetlen kegye. Megsarkantyúzta a
lovát, és féktelen vágtába kezdett. Regg és a többiek habozás nélkül követték.
Abelar apja kilépett az árnyékok takarásából, amelyek szép lassan
felemésztették a fénygömböt.
Abelar leugrott a nyeregből, az apjához rohant, és megölelte. Regg és a
harcosok szoros gyűrűt fontak köréjük.
— Apám! — nyögte Abelar. Nem is próbálta visszatartani a könnyeit.
Endren viszonozta az ölelést. Elcsuklott a hangja, amikor megszólalt.
— Fiam! Látom, jól vagy.
Egy ideig néma csendben álltak, és csak nézték egymást. Erőt merítettek a
másik jelenlétéből. A nap fénye aranyló aurát vont köréjük. A harcosok ismét
összesúgtak. Mindenki meg volt győződve róla, hogy Lathander rájuk
mosolygott, és a kegyeibe fogadta őket.
Abelar hátrébb lépett. Nem eresztette el az apját, de a mögötte álló hat,
árnyékkal övezett alakra nézett. Olyan közelségből tisztán látta, hogy az
árnyékok belőlük szivárognak. A mélyükből. Erevis Cale jutott az eszébe. Őt
is hasonló sötétség hatotta át. Az árnyék-emberek komoran néztek rá. Nem
hordtak fegyvert, és bő ruhájuk alapján inkább földművelő parasztoknak
nézte volna őket, semmint harcosoknak.
— Kik ezek? — kérdezte az apjától, de meg sem várta a választ. — A
Corrinthal-ház hálával tartozik nektek. Én magam is hálával tartozom nektek
— szólt oda nekik.
A legmagasabb férfi enyhén meghajolt, de nem szólalt meg.
Endren félig oldalra fordult, hogy láthassa az árnyékembereket is.
— Ők a megmentőim. Legalábbis néhányan közülük. Kiszabadítottak a
Veremből, majd meggyógyítottak a templomukban, végül idevezettek,
hozzád. Fogalmam sincs, hogy találtak rád. Alig beszélnek. Csak annyit
tudok róluk, hogy Mask hívei, és úgy közlekednek az árnyékok között, mint
mi a kikövezett úton.
Abelar és Regg összenézett.
— Mask? — kérdezte Abelar. — Biztos vagy benne?
Endren határozottan bólintott.
— Furcsa, igaz? Mask szolgái megmentik Lathander egy hívét.
— Valóban az — merengett Abelar, majd az árnyékemberekre pillantott. —
Nem ti vagytok az egyetlenek, akikkel mostanában találkozom. Az
Árnyékvárosból érkeztetek?
Az árnyékok vártalanul megelevenedtek, és a legmagasabb árnyékember
egyszer csak ott termett Abelar előtt. Úgy tett meg tíz lépést, hogy meg sem
mozdította a lábát. Napkelte felnyerített, és hátrébb lépett. Regg tátott szájjal
átkozódott.
— Ő Nayan. Nayan, ő a fiam — mondta Endren.
Nayan meghajolt. A szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Hat társára
mutatott, majd erős akcentussal megszólalt.
— Nem az Árnyékvárosból érkeztünk. Ők itt Shadem, Vyrhas, Erynd,
Dynd és Dahtem.
— Micsoda nevek — csúszott ki Regg száján. — Nincs fegyveretek.
Nayan egy pillanatra sem vette le a szemét Abelarról.
— Mask kevés szolgájával beszél manapság. Nevezd meg, hogy kivel
találkoztál!
Abelar nem törődött az idegen hanghordozásával. Elvégre megmentette az
apját.
— Erevis Cale. Azt mondta, hogy Mask papja.
Nayan szeme kikerekedett. Az árnyékok örvénylőn cikáztak mind a hatuk
körül.
— Hol és mikor láttad? — kérdezte Nayan.
Regg már nem tudta türtőztetni magát.
— Mégis ki vagy te, hogy csak így követelőzöl...
Abelar felemelte a kezét. Regg azonnal elhallgatott.
— Ki neked Erevis Cale? — kérdezte.
Nayan hosszan tanulmányozta Abelar arcát.
— Ő az Árnyékúr jobbkeze, mi pedig az ő eszközei.
Abelar látta rajta, hogy nem hazudik. Elmesélte neki, miként találkozott
Erevis Cale-lel, és a hulornnal.
Nayan arckifejezése ugyan semmiféle érzelmet sem árult el, a hangján
azonban érződött, hogy csalódott.
— Ez túlságosan régen történt, Abelar Corrinthal. Mi később találkoztunk
vele. Ő és a balkéz vezetett minket, amikor kiszabadítottuk Endren
Corrinthalt.
— A balkéz?
Nayan bólintott. — Drasek Riven.
Abelar megszorította az árnyékember vállát.
— Akkor neki is hálás vagyok, csakúgy, mint nektek.
Nayan egy kurta biccentéssel nyugtázta a köszönetnyilvánítást.
— A jobbkéz és a balkéz Selgauntba siettek, miután végeztünkYhaunn
városában. Azóta nem láttuk őket, és nem tudunk a nyomukra bukkanni.
Ez nem jelenthet semmi jót Selgauntra nézve, de Abelar megtartotta
magának a gondolatait.
— Remélem, biztonságban vannak, és a fényben maradnak — mondta
inkább.
Nayan elmosolyodott.
— Ha biztonságban vannak, azt nem a fénynek köszönhetik.
Regg hangosan felnevetett. Ezúttal még Abelar is elmosolyodott.
— Azt a pletykát hallottuk, hogy az Árnyékváros szövetkezett Selgaunttal
— szólalt meg Regg. — Lehet, hogy titeket kevertek össze az árnyakkal?
— Senki sem keverne össze minket.
— Majd együtt megoldjuk ezt a problémát, Nayan — mondta Abelar. —
Gyertek! Csatlakozzatok hozzánk. Északnyugat felé tartunk, Saerb városába.
— Háború közeleg — tette hozzá Regg.
Endren felkapta a fejét, és kérdő pillantást vetett a fiára.
Nayan tiszteletteljesen meghajolt.
— Köszönjük a nagylelkűségedet, Abelar Corrinthal, de mi csupán Mask
jobb- és balkezét szolgáljuk, ők pedig nincsenek közöttetek. A
templomunkban várjuk meg a visszatérésüket, vagy a hívásukat.
- Erevis Cale a... szövetségesünk. Azt hiszem, azt akarná, hogy velünk
tartsatok.
— Meglehet — mondta Nayan érzelemmentes hangon. — Ha így van,
biztosan közli majd velünk.
— Nayan... — kezdte Endren, de a fia felemelte a kezét, és a szavába
vágott.
— Ő dönt — mondta az apjának. — Csalódott vagyok — fordult Nayan
felé. — Minden egyes harcosra szükségünk van, de legyen. Kaptok lovat, ha
akartok.
— És fegyvert — tette hozzá Regg.
Nayan ismét elmosolyodott.
— Egyikre sincs szükségünk — meghajolt, előbb Endren, majd Abelar,
végül Regg felé, aztán visszatért a társaihoz.
Óramű pontossággal mozogtak. Abelar kezdte sejteni, hogyan
harcolhatnak. Hallott már olyan harcművészekről, akik ugyanolyan
hatékonyan öltek puszta kézzel, mint mások a rideg acéllal.
— Ég veled, Nayan! — mondta Abelar.
— Minden jót, árnyékemberek! — mondta Endren.
Nayan biccentett. Az árnyékok elmélyültek körülöttük, és a következő
pillanatban eltűntek szem elől.
A férfiak és nők izgatott beszélgetésbe kezdtek.
— Mask jobbkeze — motyogta maga elé Abelar. — Ki ez az Erevis Cale?
Regg megpaskolta a vállát. — Nem tudom, de megmentette az apádat.
Egyre jobban kedvelem.
Endren Abelar véres ruházatát nézte.
— Úgy tűnik, van mit mesélnünk egymásnak. Gyorsan pörögnek az
események. Azt mondod, háború fenyegeti Saerbet?
— Igen. Forrin vezeti a sereget.
Endren szeme résnyire szűkült. Olyannyira, hogy majdnem összeért a
szemöldöke.
— Malkur Forrin, a Mészáros?
— Igen. Mirabeta őt nevezte ki a sereg élére.
Endren fennhangon szitkozódott.
— Átkozott! Milyen messze vagyunk Saerbtől?
— Kétnapnyira.
— És Forrin milyen messze van?
— Nem tudjuk. Nincs elég emberem ahhoz, hogy felderítőket küldjek ki,
apám — mentegetőzött Abelar.
Endren ismét átkozódott, majd felemelte a fejét. Egy kérdés csillogott a
szemében.
— Hol van Elden?
Abelar állta apja pillantását, noha legszívesebben leszegte volna a fejét
szégyenében.
— A Tündérházban. Ott hagytam. Nem gondoltam, hogy... — meg-
csóválta a fejét, és félrenézett. Nem tudott ennél többet mondani.
Endren becsukta a szemét, nagy levegőt vett, majd megszorította a fia
vállát.
— Azért hagytad otthon, hogy mellettem lehess. Sajnálom. Jól tetted, hogy
nem hoztad magaddal. Ő még gyerek. Ha magaddal vitted volna Ordulinba,
nem tudtál volna elmenekülni, és ő sem.
Abelar mélán bólintott. Jólestek neki apja szavai. Végig tudta, hogy az
egyetlen lehetséges dolgot tette, de más szájából másképp hangzott.
Endren elnézett a feje felett, és elkiáltotta magát.
— Lovat és fegyvert! Azonnal!
Regg mosolygott, és megismételte a parancsot.
— Trewe, hozz lovat, fegyvert és páncélt Corrinthal nagyúrnak!
Miközben a felszerelésre vártak, Abelar gyorsan tájékoztatta az apját a
fejleményekről. Elmesélte a két nappal korábbi csata részle-teit, és mindent,
amit Forrin seregéről megtudtak. Amikor végzett, Endren mélyen fia
szemébe nézett.
— Híven szolgáltad a családot, és öregbítetted a nevét, fiam — az Abelar
nyakában lógó szent szimbólumra nézett. — És az ő nevét is.
Abelart meglepte a dicséret. Az apja igencsak fukarkodott vele. Fejet hajtott
zavarában.
— Köszönöm, uram.
Trewe időközben elővezetett egy lovat, és átadta a kantárt Endrennek.
Abelar csak most vette észre, hogy apja pajzstartó kezét csuklóból
lemetszették.
— A kezed! — kiáltott fel.
Regg is döbbenten kapkodta a levegőt.
— Hajnali fény! — fohászkodott.
Endren a csonkra nézett, és közben bólogatott.
— Mondtam, hogy jó néhány dolgot el kell mesélnünk egymásnak. Ez volt
az ára annak, hogy kiszabaduljak a bilincsből — magyarázta, majd felemelte
a kardforgató kezét. — De ennek még jó hasznát veszem. És nálatok még kéz
nélkül is gyorsabban lovagolok.
Abelar elmosolyodott.
— Ezt tudjuk — vigyorgott Regg.
Roen közeledett karddal és láncinggel a kezében.
— Segítsetek felvenni a páncélt — kérte Endren.
Regg feladta rá a láncinget, Abelar pedig felcsatolta a derekára a kardot.
— Nem hittem, hogy találkozunk még az életben, Endren — szólalt meg
Regg — Örülök, hogy tévedtem.
Endren megigazította magán a páncélt, majd megszorította Regg vállát.
— Én se hittem. Jól vigyáztál a fiamra a távollétemben. Hálás vagyok érte.
Regg megcsóválta a fejét.
— Ő vigyázott énrám. Mint mindenkire. És nem csak az emberek figyelnek
oda rá, uram.
— Ne mondd!
— Elég! — csattant fel Abelar. Kényelmetlenül érezte magát.
Endren előbb Regg, majd Abelar szent szimbólumára pillantott. Abelar
tudta, hogy az apja több istenhez is imádkozik, és Lathandert nem rendeli
egyikük fölé sem.
— Az apád még Saerb városában van? — kérdezte végül Endren Reggtől.
Regg bólintott.
— Évek óta nem láttam őt.
— Sokat betegeskedik — mondta Regg aggodalmas hangon. — Torar
képtelen lesz elmenekülni, ha az ellenség eléri a várost.
— Akkor Elden és Torar nevében remélem, hogy a Hajnalúr továbbra is
odafigyel ránk. Ha megteszi, a saját kezemmel építek neki templomot.
Hallod ezt, Abelar?
A fiú mosolyogva bólintott.
— Igen, hallom.
— Akkor induljunk! — adta ki a parancsot Endren, és felszállt a nyeregbe.
*****
Két éjjelen és egy napon át Reht elkerülte a főbb utakat. Lehetőség szerint
csak éjszaka haladtak. Nem akarta, hogy észrevegyék őket, és elvigyék a
hírüket Saerb városába. Úgy vélte, Lorgan is hasonló óvintézkedéseket tesz
majd, még akkor is, ha ő messzebbre kerül déli irányban.
Napközben Mennick illúziót bocsátott a táborra. A felületes szemlélő csak
virágos mezőt és árnyékot adó fákat látott. Reht hetven harcosára
természetesen semmilyen hatással sem volt az illúzió, hisz tudtak róla. Szép
csendben kivárták az estét. Időnként feltűnt a távolban egy-egy öszvér
vontatta szekér, de nyomát sem látták katonáknak, vagy menekülő
nemeseknek. Úgy tűnt, senki sem számít támadásra.
Minden egyes napnyugta után Mennick az összes harcost megérintette egy
pálcával, amely lehetővé tette, hogy úgy lássanak a sötétben, mint egy
macska. Nesztelenül és gyorsan haladtak a céljuk felé.
A lovak és a lovasok lehelete kirajzolódott a hidegben. A hold alacsonyan
lebegett, megvilágítva a távoli Mennydörgő-csúcsokat. Az összes csillag
kirajzolódott a tiszta égbolton.
Az egyre dombosabb és sziklásabb terepen fenyőcsoportok jelentek meg.
Reht kivezényelte a csapatot az útra, mert félt, hogy a sziklás terepen
megsérülhetnek a lovak a sötétben. Csupán tucatnyi tartalék lovat hoztak
magukkal.
A kietlen északi vidéken csak elvétve láttak egy-egy tanyasi épületet,
valamelyik nemes birtokán. Könnyedén kikerülték őket. Akár egy egész
sereg elhaladhatott volna mellettük, észrevétlenül.
— Biztos jól lehet itt vadászni — súgta oda Mennicknek és Vorsnak, akik
mellette haladtak.
Mennick egyetértően bólogatott.
— A cserjésből ítélve biztosan sok a vaddisznó — mondta.
Vors mintha akkor eszmélt volna fel, és nem tudná, hogy miről van szó.
— Mit láthat a haldokló az utolsó pillanatban? Amikor a fejszém
kettéhasítja a koponyáját, akkor vajon tisztán látja, hogy mi történik? Vagy
csak homályosan érzékeli a környezetét?
— Mi? — kapta fel a fejét Mennick értetlenül. — Mi a vadászatról
beszélgetünk.
Vors rávigyorgott.
— Én is.
Reht hosszan nézte a harci papot, mielőtt Mennickhez fordult volna.
— Szerintem őzbak is van itt bőven. Nézd csak!
Egy kis csalitosra mutatott, nem messze az úttól. Macskaszemüknek
köszönhetően tisztán látták a három őzet — két sutát és egy gidát —, amint
kisétálnak a nyílt terepre, hogy legeljenek egy kis füvet.
— Egyik sem bak — dörmögte Mennick.
— Biztosan itt van a közelben — intette le Reht.
Másnap éjjel, mikor még mindig jó két kilométernyire lehettek Saerbtől,
Reht megállította a csapatot. Úgy vélte, megtalálták a legelőkből, tanyasi
épületekből s egy kis kastélyból álló Corrinthal-birtokot. Jó egy
nyíllövésnyire a háztól leszálltak a nyeregből. Reht és Mennick kúszva
közelítette meg az épületet. Tűz szagát érezték.
Erős cölöpkerítés vette körbe a házat, mögötte pedig vizesárok húzódott.
Egyetlen fakapu biztosított bejárást az északi falon. Az őrbódé két sarkában
egy-egy világító gömb szolgáltatott fehér fényt.
A ház mellett mindkét irányban kiszáradt, kérges gabonaföld látszódott, és
veszett bele a sötétségbe.
— Látod a kapu felett lógó címert? — kérdezte Mennick Rehttől.
Reht legendásan jó látással rendelkezett. Mennick varázslatának
köszönhetően nem esett nehezére kivenni a szimbólum részleteit: fehér
színű, vágtázó ló a nap fényében — a Corrinthal család címere.
— Ez az. Itt laknak. Fel kell mérnem a terepet.
— Értem.
Mennick halkan elmondott egy varázslatot, majd megérintette a saját és
Reht vállát. Reht érezte, hogy a teste légisen könnyűvé válik. Elrugaszkodott
a talajtól, és felemelkedett.
— Várj még! — mondta Mennick, és megfogta Reht karját. Elmondott egy
második varázslatot, melynek hatására eltűnt szem elől. Ahogyan Reht is. —
Így biztosabb — magyarázta. Reht jól ismerte a láthatatlanság varázs
előnyeit, és nehézségeit. Önmagukat látták, egymást azonban nem. —
Nézzünk körül — suttogta Mennick. A hangja fentről érkezett.
Reht egy dárdahajításnyi magasságba emelkedett, hogy alaposan
körülnézhessen.
Az udvaron egy tágas istállót, négy szénapajtát, egy lófuttatót, több
kutricát és tucatnyi kisebb fakunyhót látott a nyugati fal mentén —
valószínűleg a földművescsaládok szálláshelyét —, valamint egy hosszúkás
épületet. Minden bizonnyal ott éltek a házi testőrök. Az udvar közepén ott
magasodott a Corrinthal család kétszintes, egészen egyszerű építésű háza.
Sárral bevont cölöpökből emelték. Szép fatornác keretezte, de csak három
oldalon. Alacsony kőfal és egy vaskapu választotta el a házat az udvar többi
részétől.
Az istálló előtt és a ház tornácán világító gömbök lebegtek. Itt-ott fáklyák
égtek. A központi ház több ablakában is fény látszott.
— Jó harmincan férhetnek el az őrök szállásán — vélte Reht.
— Legalább. Lehetnek negyvenen is.
Reht a déli fal mentén húzódó épületekre mutatott, noha Mennick nem is
látta azokat.
— A falubeliek is harcolni fognak — merengett Reht.
— Igen, biztosan — hagyta rá a varázsló.
— Nyolc őrt látok a kapunál.
— Kutyáik is lehetnek. Gyorsan és némán kell cselekednünk.
Reht végiggondolta a lehetőségeket. Nem szeretett lopakodni, a sötétben
rejtőzködni. Ahogy látta, mindenki aludt, kivéve azt a nyolc őrt. Ha rájuk
ront, arra sem marad idejük, hogy felöltözzenek.
— Betörünk — mondta. — Én magam vezetem a támadást. Nekirontunk a
kapunak. Te maradj itt, és gyújtsd fel az épületeket, majd támogass minket,
hogy csak tudsz.
Mennick nem nagyon örült a tervnek.
— A füstöt és a lángokat messziről látják majd.
Ezzel Reht is tisztában volt.
— Forrin jó másfél nappal le van maradva mögöttünk. Mire bárki is
felfedezi, hogy mi történt itt, már késő lesz.
Nem mellékesen időközben úgyis üzenetet küld majd Abelar
Corrinthalnak.
— Ahogy akarod — Mennick végül fejet hajtott, és nem ellenkezett tovább.
— Szüntesd meg a láthatatlanságot, amint földet érek.
Reht leereszkedett a talajra, majd füttyentett, jelezve, hogy készen áll.
Mennick kiejtett egy hatalomszót a száján. Miközben Reht visszatért a
harcosaihoz, Mennick ismét láthatatlanná változtatta magát.
— Felkelni! — mordult rá Reht az emberekre. — Azonnal indulunk! Rájuk
rontunk. A legtöbben alszanak.
A harcosok szó nélkül felöltötték a páncéljukat, és ellenőrizték a
fegyvereiket. Azóta vágytak a harcra, mióta csak elhagyták Ordulint.
— Át kell jutnunk a kapun, amilyen gyorsan csak lehet — mondta Reht
Vorsnak. — Mi a javaslatod?
— Be kell robbantani a sarokvasaknál. Bízd csak rám — felelte.
A csata lehetősége mindig lázba hozta a harci papot. Többször is
hozzáütötte a csatabárdját a pajzsához, majd parancsokat osztogatva
körbejárta a kis tábort.
Reht elmagyarázta a kapitányainak, hogy mit vár tőlük.
— Vors berobbantja a kaput. Dist, te vágd le a nyolc őrt! Zerton, Ethril és
Dant, ti támadjátok meg a katonai barakkot!
— Merre van? — érdeklődött Zerton, Reht legmegbízhatóbb kapitánya.
— Mennick majd lángra lobbantja nektek — felelte. — Harmincan lehetnek
odabent, talán egy kicsivel többen.
Zerton és Dant bólintott.
— Harminc fegyvertelen harcos, akik az ablakon ugrálnak majd ki —
fanyalgott Ethril.
— És nem is jutnak tovább annál — dörmögte Zerton, miközben a karjára
erősítette kis, kerek pajzsát.
— Úgy bizony — kuncogtak többen is körülöttük.
— Azok csak házi testőrök — gúnyolódtak néhányan megvetően.
Reht zavartalanul folytatta.
— Vors, Norsim és én megrohamozzuk a központi házat — jelentő-
ségteljes pillantást vetett a két férfira. Norsimon, a magas, legendásan
szerencsés kezű kockajátékoson állapodott meg a tekintete. — Abelar fia
négyévesforma, és ütődött. Látszik is rajta. Ő élve kell, de mindenki más
meghalhat. Megértettétek?
Mindketten bólintottak, és dörmögtek valamit az orruk alatt.
— Nyeregbe! — adta ki a parancsot Reht.
Páncélok és fegyverek nyikorgása és csörgése zavarta meg az éjszaka
csendjét. A lovak felnyerítettek, érezve gazdáik izgatottságát. Reht felvette a
sisakját, és előhúzta kardját. A harcosok is ugyanígy tettek.
— Nesztelen lopakodást akarok — fordult Vorshoz —, legalábbis amíg
odaérünk.
— Hangosan kell kántálnom, hogy betörhessem a kaput.
— Csak addig kell a csend, amíg a kapuhoz érünk. Ott kedvedre
kántálhatsz.
Vors kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett. Felemelte pajzsát, rajta a
Pusztító villámcsapását ábrázoló szimbólummal, és az áldását kérte az
elkövetkező csatához. A villám fehéren felizzott egy pillanatra. Kellemes
bizsergést érzett a bensőjében. Ezután elmondta a varázslat szavait, és a
végén megszorította Reht vállát. A csendgömb elnyelte Reht szitkozódását.
Vors elégedetten vigyorgott rajta.
A gömb minden hangot magában tartott Rehttől számítva mintegy
tízméteres sugarú körben. Vors kisétált a csendgömb szélére, majd ott
megismételte a varázslatot, és megérintette Dist vállát. Amikor végzett,
visszatért Reht mellé.
Minden szempár őt figyelte. Reht a Corrinthal birtok felé fordította a lovát,
majd megsarkantyúzta, és elindult.
A kardjával jelzett az embereinek, hogy ötös sorba rendeződjenek. Vágtába
kezdett. A szél belekapott a köpenyébe. A föld rengett a lovak patája alatt, de
a csendgömbök elnyeltek minden zajt. A birtok kapujában lebegő
világítótestek feltűntek a szemük előtt. Célba vették a bejáratot, és
továbbvágtáztak.
A fejük felett megjelent egy narancsszínű gömb a levegőben, majd átszelte
az eget, és becsapódott a barakkba. Hatalmas tűzfelhő csapott fel a levegőbe,
bevilágítva a környéket.
Reht elképzelte, amint az őrök rémülten riadót fújnak. A kapu környékét
megvilágították a hatalmas lángok. Látta az őrök körvonalát, amint
meglepetten és értetlenül felugrálnak, és az égő épület felé mutogatnak. Még
nem vették észre a rohamozó lovasokat.
Vors vágó mozdulatot tett a karjával, melynek eredményeként a
csendgömb hatása megszűnt. A lovak patáinak dübörgése elnyomott minden
egyéb zajt. Csupán a riadókürt hangja jutott el a fülükbe. Vors a lova nyakára
hasalt, és tovább vágtázott a még mindig zárt kapu felé.
Az őrök észrevették őket, és ordítozva mutogattak az irányukba. Az
egyikük felemelt egy nyílpuskát.
— Bármire készülsz is, itt az idő! — kiáltott oda Reht Vorsnak.
Vors ordítva ejtette ki a megfelelő varázsszavakat, majd maga elé tartotta a
pajzsát. Szabad szemmel is látható, pusztító energiahullám áramlott ki a
pajzsból. Elsöpörte a nyílpuskás őrt, majd átcsapott a feje felett, és rázúdult a
kapura. A fém és fa szerkezet nem állhatott ellen neki, és darabokra robbant.
Megnyílt az út előttük.
Vors kettéhasította a nyílpuskás őr koponyáját. Reht éppen akkor haladt el
az őrbódé mellett, amikor ki akart rontani onnan egy másik: egyetlen gyors
mozdulattal ledöfte őt. A harcosai teli torokból felordítottak a háta mögött, és
ellenállhatatlanul vágtáztak a kidőlt kapu felé. Üvöltözés és fegyvercsörgés
töltötte be a levegőt. Dist és a harcosai gyorsan végeztek a maradék őrökkel.
Reht, Vors és Norsim, valamint a harcosai, a központi épület felé vágtáztak.
Több ablak is kinyílt. Álmos, döbbent arcok néztek ki a felbolydult udvarra.
Az égő barakk kísérteties fénybe vonta az egész birtokot. Mennick jól célzott.
A barakk bejárata berobbant, elzárva a menekülési utat. Fegyvertelen őrök
másztak ki az ablakokon, a sűrű füsttől fuldokolva. Néhányan kirúgták a
hátsó ajtót, és ott gyülekeztek.
— Mozgás! — kiáltotta Reht, és az előttük lángoló épületre mutatott. — A
barakk végében gyülekeznek!
Nem is kellett utasítania az embereit. Harmincan máris vérre szomjazva
vágtattak arrafelé.
— Vigyázzatok a nyílpuskásokra! — kiáltott utánuk, noha egyáltalán nem
biztos, hogy meghallották.
Reht, Vors és Norsim harcosai könnyedén átugratták a ház körül futó
alacsony kőfalat, és az ajtó felé vágtattak. Leugrottak a nyeregből, és
felrohantak a tornácra. Egy fából faragott szimbólum függött a bejárat felett:
egy rózsa a felkelő nap előterében. Vors egy erőteljes suhintással kettészelte.
— Ti hárman! — Reht Norsimra és két emberére mutatott. — Kerüljetek a
ház mögé, és ellenőrizzétek a hátsó ajtót és az ablakokat. Senki sem szökhet
meg — a főkapu felé pillantott. Dist éppen akkor vágta le az utolsó őrt. —
Dist embereinek fele segítsen nektek! A többiek menjenek le a faluba!
Időközben mindenhol kialakult a kézitusa. Norsim magához intette Distet,
miközben a mási két harcos a ház mögé rohant.
Váratlanul lángoló tűzoszlop csapott le Rehtre, Vorsra, Norsimra és a
körülöttük álló harcosokra. Reht hanyatt vágódott a becsapódás erejétől.
Lángoló köpennyel, füstölgő páncéllal bámulta az eget. Nyögéseket hallott,
és égett hús szagát érezte. A tornác meggyulladt, és a lángok a tető felé
kúsztak.
— Ez a ház a Hajnalúr áldását élvezi! — kiáltotta egy érces hang. — Ez az ő
szent tüze!
Reht egy szakállas férfit látott. Mellvértet hordott, rajta Lathander
rózsájával. A mellvérten kívül csupán egy hálóinget és egy csizmát viselt.
Egy hatalmas, kétkezes buzogányt tartott a kezében.
Habozás nélkül bezúzta vele Reht egyik harcosának koponyáját, azét, aki a
legközelebb tartózkodott hozzá. Reht nyomban kijózanodott a látványtól.
Oldalra fordult, felvette a kardját a földről, majd térdre emelkedett.
A pap újabb halálos csapásra emelte a kezét, de ekkor villám hasított belé a
magasból. A falnak tántorodott.
Mennick. Éppen időben.
A rózsa megfeketedett a mellvérten. A pap eldőlt, s nem mozdult.
Vors nagy nehezen feltápászkodott a földről. A haja és a szakálla
megperzselődött, az arca több helyen is felhólyagosodott. Felbőgött, és
belevájta a csatabárdját a fekvő pap mellkasába.
— Felkelni! — mordult rá Reht az embereire, és ő maga is felegyenesedett.
— Ne hagyjuk, hogy megszervezzék a védelmüket.
Két harcos kivételével mindenki felkelt. Mindannyian megsérültek a
lángoktól, de látszott rajtuk, hogy képesek folytatni a harcot. A két zsoldos
teljesen összeégett, és valószínűleg azonnal szörnyethaltak, amikor lecsapott
rájuk a tűzoszlop. Reht gyorsan kiverte őket a fejéből. Ő maga is megsérült.
Érezte, hogy lüktet és húzódik a bőre, de most nem foglalkozhatott ezzel.
Bízva abban, hogy Norsim és Dist elbánik a falubeliekkel, be-rúgták a ház
kétszárnyú ajtaját, és behatoltak.
Két, dárdával felfegyverkezett őr várta őket. Amint kivágódott az ajtó,
rájuk rontottak.
— Meghaltok, kutyák! — ordította az egyikük.
Reht a pajzsával hárította a döfést, és egy ütéssel sikerült kibillentenie az
ellenfelét az egyensúlyából. Gyomron szúrta a hősies őrt, és megforgatta a
kardot a sebben. A férfi térdre rogyott. A dárda kifordult az ujjai közül. A
szeme felakadt. Próbálta a tenyerével elállítani a vérzést, de hiába. Holtan
terült el a padlón.
Vors a csatabárdjával védte a támadást. Lecsapott a súlyos fegyverrel a
dárdára, amely kettétört. Az őr védtelen maradt. A megvadult harci pap
egészen a hátsó falig szorította az őrt, majd a csatabárd nyelével beleütött az
arcába. Az őr orra hangos reccsenéssel tört el. Térdre rogyott. Vors kivette a
kezéből a kettétört dárda nyelét.
Lábdobogás hangjai hallatszottak a folyosókról.
— Sokan vannak — jegyezte meg az egyik harcos.
Újabb kinti robbanás rázta meg az épületet.
Vors megragadta az őrt a hajánál fogva, és teljes erőből megcibálta.
— Hol van a Corrinthal fattyú? — kérdezte Reht.
— Ha hazudsz, meghalsz! — sziszegte Vors.
Az őr tekintette egy röpke, áruló pillanatra a felfelé kanyargó lépcső felé
fordult.
— Belőlem semmit sem szedtek ki — nyögte.
Vors a férfi mögé lépett, és ledöfte a törött fadarabbal.
— Fönt van! — kiáltotta Reht. — Én megyek előre!
*****
Kaesa ordítozásra és sikoltozásra ébredt. Éktelen robajt hallott, amibe még

a ház is beleremegett. Kiugrott az ágyból. A szíve a torkában dobogott, a
lábából kiszállt az erő. Szobája kicsiny ablakához botorkált, és kinyitotta a
spalettát. Rémülten feljajdult, amint megpillantotta, hogy mi folyik az
udvaron.
A lángoló barakkból sűrű, fekete füst kígyózott az ég felé. Mégabból a
távolságból is érezte a hatalmas hőt. Lovasok próbálták lekaszabolni az égő
épület ablakaiból kiugráló testőröket. Méghozzá rengeteg lovas.
— Lathander legyen velünk! — fohászkodott.
Hol lehet Mriistin? És Lemdin, a ház mágusa? Mi történik itt?
A szíve olyan hevesen dobogott, hogy lélegzethez is alig jutott tőle. A
házon belülről is kiáltásokat hallott. Léptek dübörögtek végig a folyosókon.
Sietve elordított parancsszavak szűrődtek át a hálószoba ajtaján.
Megdermedt a rettegéstől. Zihálva kapkodta a levegőt.
Erthim az ajtóban állt. Kardot és pajzsot tartott a kezében. A láncinge
ugyan rajta volt, de a mellvértje nem. Kaesa alakokat látott elsuhanni
mögötte, de nem ismerte fel őket. Valószínűleg a ház őrei azok. Odarohant
hozzá.
— Erthim!
— Kaesa! — a férfi hangja révetegen csengett.
Megölelte az asszonyt, majd odébb tolta az ajtótól. A férfi erős karjában
Kaesa egy pillanatra úgy érezte, hogy semmi baj nem történhet, és minden
jóra fordul.
— Mi történik itt, Erthim? — kérdezte.
Kiáltások hallatszottak fel a földszintről. Ellenséges kiáltások.
Fegyvercsörgés ütötte meg a fülüket.
— Az előtérből érkezik?
A férfi eltolta magától az asszonyt, maga felé fordította, és elhadarta neki,
hogy mit kell tennie.
— Végy csizmát és kabátot! Vedd magadhoz Eldent, és surranj ki a hátsó
kapun! Ne állj meg, akármit látsz vagy hallasz! Ne ülj lóra! Az istálló túl
messze van. Próbálj eljutni az erdőig. Bújj el, amíg ez véget nem ér!
A nő megcsóválta a fejét. Nem akarta otthagyni a férfit, nem akart
elmenekülni a házból. Mondani akart valamit, de Erthim megelőzte.
— Tedd, amit mondtam, Kaesa! Indulj! Tedd ezt meg Corrinthal nagyúrért.
Tartozunk neki ennyivel.
Valaki fájdalmasan felordított az előtérben. Állatias hörgés követte. Erthim
nem fordult a hang irányába. Erősen szorította a nő vállát. Könnyek szöktek
Kaesa szemébe, de engedelmeskedett.
— Vigyél magaddal egy tőrt, és ne hagyd, hogy elrabolják Eldent!
— Micsoda? — kapta fel a fejét az asszony.
Újabb ordítás harsant odalent.
— Ezek... ocsmány dolgokat tennének vele. Ő Corrinthal nagyúr fia.
Bólints, ha érted, amit mondok!
Kaesa mélyen a szemébe nézett, majd bólintott.
— Majd utánatok megyek, ha tudok — mondta Erthim, és megölelte a nőt.
— Szeretlek, Kaesa.
Ezzel megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Vissza se nézett. Kaesa
még hallotta, hogy parancsokat osztogat az őröknek a folyosón.
Két hónapja udvarolt neki a férfi. Össze akartak házasodni, és most még
búcsúcsókot sem adhatott neki. Még annyit sem mondhatott, hogy ő is
szereti. A kilincsért nyúlt, de megtorpant. Erthim tudja, hogy szereti őt.
Tudnia kell.
Sírva bújt bele a csizmájába, vette fel a kabátját, és tette el a tőrt, amelyet az
ágya mellett tartott. A könnyei a fapadlóra csöpögtek. Az égő barakk
narancsszínbe vonta a szobát. A folyosón felerősödött a csatazaj. A támadók
már a lépcsőn járhattak. Kintről is egyre hangosabb kiáltozás szűrődött fel.
Próbálta megőrizni a nyugalmát. Mindent magához vett. Kislisszolt az
oldalsó ajtón, és elsietett Elden szobájához. Mindig ott aludt a szomszédos
helyiségben, amikor az apja elutazott.
Benyitott. Az ablakot tárva találta. A kilátás pont a lángoló barakkra esett.
Gyorsan körbenézett. A szalmaágy, az éjjeli asztalka, a lóra hasonlító faragott
játékok mind a rendben, a helyükön voltak, kivéve a fiút.
— Elden? — szólongatta az ajtóból.
Halk, nyöszörgő hangot hallott. Az ágyon felpúpozott szőrmék
megmozdultak. Azonnal odaszaladt, és kibugyolálta a fiút.
Elden összegömbölyödve, csukott szemmel reszketett. Halkan dúdolt
magának, mint mindig, amikor megijedt valamitől.
— Elden, én vagyok az, Kaesa — duruzsolta lágy hangon a nő.
A fiú izmai elernyedtek ugyan, de a szemét még mindig nem nyitotta ki.
— Túz — mondta Elden, ami azt jelentette, hogy „tűz".
A fiú sérülten született. Csak azok értették, hogy mit mond, akik közel
álltak hozzá: Kaesán kívül Regg, Endren Corrinthal és Abelar Corrinthal.
Kaesa mindig is Lathander ajándékának tekintette őt. A fiú szeretettel
pótolta mindazt, amit más módon nem tudott kifejezésre juttatni. Ha történt
vele valami, mindig...
Kaesa leült az ágyára, és gyengéden megsimogatta az arcát. Ettől
megnyugodott. Abbahagyta a dúdolást, és kinyitotta a szemét.
— K'sa
— Csísss — Kaesa a szájára tette a mutatóujját. A fiú nyelve félig kilógott a
szájából, mint általában, és Kaesa játékosan megpöckölte. A fiú nevetett.
— Minden rendbe jön, Elden. Az őrök eloltják a tüzet. Egyetlen pacinak
sem esik baja. Mi ketten kirándulunk egyet. Meglátogatjuk a papát.
Elden szeme felragyogott.
— Papa!
Kaesa bólintott. Utált hazudni, de nem tehetett mást.
— Igen, meglátogatjuk őt, de most azonnal el kell indulnunk. Bújócskát
játszunk majd a közeli erdőben — megfogta a fiú kezét.
— Gyere!
Fel akarta húzni az ágyról, de Elden ellenállt.
— Buksi is jön — mondta, és felemelte a kezében lévő babát.
A baba könyörgőn nézett a dadusra.
Kaesa okosabb volt annál, semmint leálljon ezen vitatkozni. Még rohamot
kapna a gyerek.
— Rendben, Buksi is jöhet. Vegyél fel cipőt és ruhát! — mondta. A csatazaj
minden eddiginél hangosabban tombolt. Elden szeme kikerekedett
félelmében. Ökölbe szorította kis kezét. Kaesa megölelte, gondosan, nehogy a
kutyusnak baja essen, és megsimogatta a hátát.
— Minden rendben lesz, Elden — súgta a fülébe.
Nem várhatta meg, amíg Elden teljesen megnyugszik. A karjába vette,
megkereste a ruháját, és felöltöztette.
— Elden Corrinthal! — kiáltotta valaki a folyosóról. — Gyere elő, fiam!
Elden összerezzent. Jeges félelem markolt Kacsa szívébe. Verejtékezett, és
hangosan zihált.
— Nem is kell cipő dadogta Kaesa, és ismét a karjába vette a fiút.
Könnyedén cipelte. Elden nem nőtt még túl nagyra, ráadásul a félelem is
megsokszorozta az erejét. A játék kutyát Elden kezébe tette, ő pedig elővette
a tőrt, és azt szorongatta.
— Indulunk. Mostantól csendben kell lenned — súgta a fiú fülébe.
— Elden Corrinthal!
A támadók sorba berugdosták az ajtókat. Kaesa beleborzongott a
bennlévők rémült sikolyába. Az ellenkező irányba sietett, folyosókon és
lépcsőkön át. A hátsó ajtóhoz igyekezett.
— Minden rendben lesz — ezt ismételgette a kisfiúnak.
Könnyek szöktek a szemébe. Halkan zokogott, de ez nem is tu-datosult
benne.
— Minden rendben lesz.
Átsiettek a konyhán. Sikolyok hangja és tomboló lángok fénye hatolt be az
ablakokon. Elden Kaesa mellei közé fúrta a fejét, összegyűrve a játék kutyust.
Kaesa kinézett az ablakon. A barakk környékén heves harc dúlt. Többen is
köröztek az istálló körül, és kisebb harcokat látott mindenfelé az udvaron. A
szél felkapta, és messzire repítette a parazsat. Számos holttest feküdt már a
földön. Emberek és lovak bóklásztak közöttük.
A látvány a poklot juttatta Kaesa eszébe. Próbált úgy fordulni, hogy Elden
ne lássa a borzalmat.
Kinézett az egyik ablakon. Úgy látta, hogy az egyik istálló mellett eljuthat a
faluig. A lángok fénye odáig nem ért el, ráadásul bokrok és fák szegélyezték
az ösvényt. Ismert egy jó búvóhelyet az erdőben, ahol sosem akadnak a
nyomukra.
A lába azonban elgyengült, és elbizonytalanodott, hogy el tud-e jutni
odáig. Hevesen zilált, mégis úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Elden
belévájta a körmét, úgy kapaszkodott. Kaesa több imát is elrebegett
Lathandernek.
— Indulunk. Maradj csendben!
Kiértek a konyhából, és lesiettek a borospincébe vezető lépcsőn. Fűszerek,
vályog és az agyagos föld szagát érezték a levegőben. Átvágtak a pincén a
szemközti, felszínre vezető lépcsőhöz. Felfelé menet többször is
megbotlottak, de egyszer sem estek el. Mire felért a lépcsősor tetejére, Kaesa
semmi mást nem hallott, csak saját szívének dübörgését.
Kilökte az ajtót, és futásnak eredt. Pár lépés után megbotlott, de nem esett
el.
Valaki meglepetten felkiáltott odakint. Észrevették. Halkan felsikoltott.
Könnyek folytak végig az arcán. Elden olyan erősen kapaszkodott a nyakába,
hogy majdnem megfojtotta.
— Állj meg, asszony! — kiáltott utána egy férfi.
Természetesen nem állt meg. Döngő léptek zaját hallotta a háta mögül. A
láncing csörgése elárulta, hogy egy állig felfegyverzett harcos üldözi. Elden
sírva fakadt. A fickó egyre közeledett.
Hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és megfordult, miközben letette Eldent
a földre. Erősen megvetette a lábát, és felemelte a tőrét. Pontosan azt teszi,
amit Erthim mondott.
— Sajnálom, Elden — zokogta.
Elden ártatlan szemem kikerekedett. Kaesa nevét formálta meg a szájával.
A nő tétovázott.
Egy kéz ragadta meg a csuklóját a háta mögül, és hátracsavarta a karját.
Azt hitte, tőből kiszakad.
— Azt mondtam, állj meg, asszony! — szólt egy férfihang.
Szúrást érzett a veséje tájékán, és kitódult a levegő a tüdejéből. El-
homályosult a látása. Eldenre mosolygott, de a fiú rémülten meredt rá.
Lepillantott. Egy véres hegyű kard állt ki a hasából. Kinyitotta a száját, de
nem tudott megszólalni. Azt akarta mondani, hogy minden rendben lesz, de
elszorult a torka.
Elden felsikoltott, Kaesa elesett.
*****
Reht véresen, kimerülten, sebesülten lépett ki a házból. Zihálva kapkodta a
levegőt. Bármennyire ramatyul érezte is magát, előbb száll le Abyss mélyébe,
semmint megkérje Vorst, hogy gyógyítsa meg. Megtisztították a birtokot.
Holttesteket látott mindenfelé. Disznók turkáltak a tetemek között. Biztosan
kiszöktek a kutricák-ból a nagy zűrzavar közepette. Reht emberei kettes-
hármas csoportokban járkáltak, túlélők után kutattak és elszedték a jogos
zsákmányt a halottaktól. A falusi nők és gyerekek tömött sorban ültek a
fűben, Reht embereinek felügyelete alatt.
Szokatlan csend ereszkedett a csatatérre.
Nem találták meg a fiút. Reht el sem tudta képzelni, hogyan magyarázza
majd meg ezt Forrinnak.
A barakk füstje elérte az istállót. A lovak nyugtalanul nyerítettek, és a
köteleiket tépték. Reht a hozzá legközelebb álló karcoshoz fordult.
— Küldj oda valakit, hogy megnyugtassa a lovakat, azután vezessétek ki
őket! Mindet elvisszük.
Reht tapasztalatból tudta, hogy a saerbi lovak a legjobbak közül valók.
Legalább ennyit fel tud mutatni, a mészárláson kívül.
— Mérd fel a veszteségeket, és tégy jelentést! — vakkantotta egy másik
katonájának.
Úgy számolta, hogy tucatnyi embert veszített, de elképzelhető, hogy a nagy
zűrzavarban többen is meghaltak.
Norsim és Rolk lépett ki az egyik épület mögül. Norsim egy fiút ráncigált
maga mögött. Amint észrevette Rehtet, intett felé.
— Elkaptuk, parancsnok!
Reht úgy vigyorgott, mint egy vadalma.
— Norsim szerencséje kitartott — nevetett Vors.
Norsim véresen és mocskosan lépdelt feléjük. A fiú botladozva követte, és
próbálta kivenni Rolk kezéből a játék kutyust.
— Maradj nyugton! — rivallt rá Norsim, és kíméletlenül megrázta a
törékeny fiúcskát.
Elden összerezzent félelmében, és megmerevedett.
— Egy nő kezéből téptük ki — mesélte Norsim. — Eldennek nevezte,
mielőtt levágtuk. Úgy néz ki, mint egy ütődött.
Reht megragadta a fiú állát, és felfordította a fejét. Könnyek csorogtak
végig Elden arcán. A szemei túl közel ültek egymáshoz, és a nyelve félig
kilógott a szájából. Kócos haja égnek állt, mintha villám csapott volna belé.
— Bolond vagy, fiam? — kérdezte.
— Kérem Buksit! — mondta a fiú, és a játék állatra mutatott.
— Mi a neved? — kérdezte Reht. — Ha megmondod, visszaadom a kutyát.
A fiú Buksira pillantott, majd vissza Rehtre.
— E'don — zokogta.
Reht ennyivel is beérte.
— Add vissza neki a kutyát! — mondta Rolknak.
Rolk kinyújtotta a kezét, Elden pedig felugrott a játékáért. Vors kivette Rolk
kezéből, és letépte a fejét. Elden lába elé dobta a megnyomorított Buksit.
— Itt a kutyád, kölyök — vigyorgott.
Elden teli torokból felvisított. Norsim felé fordult, nekinyomta az arcát a
lábának, és úgy zokogott.
— Papa! — visította. — Papa! Papa! Papa!
— Nincs itt az apád! — vigyorgott tovább Vors. — Soha nem tér vissza!
Reht arcon öklözte a papot. Vors megtántorodott, és elterült a földön.
Ömlött az orrából a vér. Kiköpte a szájában összegyűlt vért, és fel akart állni,
de Reht a torkának szegezte a kardját.
Elden visítása időközben érthetetlen, állatias hörgéssé alakult.
— Vigyétek innen a gyereket! — parancsolta Reht. Vors mellkasára tette a
lábát, és lenyomta a földre. — Ez volt az utolsó alkalom, pap! Ha még
egyszer ellenszegülsz a parancsomnak, nem csak az orrod töröm be.
Vors az orrát csavargatta, és közben vigyorgott.
— Ez az utolsó alkalom, hogy sértetlenül fegyvert foghatsz rám.
Reht hátrébb lépett.
— Vedd fel a csatabárdodat, és meglátjuk! — recsegte Reht kemény
hangon. — Te is hulla leszel, mint ezek itt!
Vors feltápászkodott, a csatabárddal a kezében. A szeme lángolt a
gyűlölettől, de nem emelte fel a fegyvert.
Reht pontosan erre számított. Ismerte a Vors-féléket. Aki képes kínt okozni
egy gyereknek, annak nincs annyi bátorsága, hogy szembenézzen egy elszánt
harcossal.
— Kötözzétek meg a gyereket! — mondta Reht Norsimnak és Rolknak. —
Végezzetek ki mindenkit, aki még él! Hozzátok a lovakat és az élelmet! Egy
órán belül indulunk.
Még maradt egy kis idejük napkeltéig. Hajnalra olyan messze akart lenni a
Corrinthal-birtoktól, amennyire csak lehet.
TIZEDIK FEJEZET
Cale árnyékokat verejtékezett. A torony hátborzongatóan magasodott
előttük. A vastag láncok, amelyekkel a talajhoz rögzítették az épületet,
hangosan rázkódtak. Úgy tűnt, a tornyot egyetlen, fekete színű sziklából
faragták. Mintha a feje tetejére állítottak volna egy kisebb hegycsúcsot, hogy
azután lefejtsék róla a felesleget, majd kivájják a belsejét. Élőhalott árnyékok
kapaszkodtak a falára, mint denevérek a barlang mennyezetébe.
Több ezer gyűlölettől izzó vörös szempár követte minden egyes lépésüket.
Az alattuk háborgó tócsa egy újabb árnyékot vetett ki magából. Elrepült
mellettük, és elfoglalta a helyét a torony oldalán.
Bár Cale elég hatalmat kapott Masktól ahhoz, hogy egyszerre többtucatnyi
árnyékot irányítson vagy pusztítson el, több ezer ellen semmit sem tehetne.
Mags, készülj fel egy erős fényvarázsra — üzente Magadonnak. — A leg-
erősebbre, amire csak képes vagy, olyan hosszú ideig, ameddig csak lehet.
Magadon bólintott. Látszott rajta, hogy nyomja a torony súlya.
Egy hatalmas, boltíves ajtó tátongott előttük, amelyen könnyedén átfértek
az óriások. Ahogy közelebb értek, látták, hogy számos hasonló bejárat
található még körbe az épület mentén. Mindegyiknél két-két óriás állt őrt.
Mindannyian sisakot és láncinget viseltek, és akkora kardot tartottak a
kezükben, mint maga Riven. Árnyékok tapadtak a testükhöz, amelyek
leplezetlen gyűlölettel néztek a három idegenre.
A boltív mögött zöldes derengés látszott.
Többtucatnyi óriás tolongott a háttérben.
Mintha parancsszóra történne, a torony oldalába kapaszkodó
élőhalott árnyékok keskeny felhőbe tömörültek, és elváltak az épülettől.
—Vigyázzatok! — kiáltott fel Riven.
Mindhárman fegyvert rántottak, de az árnyékok elhúztak fölöttük, és
berepültek a boltíves bejáraton. Hatalmas tömegük egy pillanatra kitakarta a
zöldes derengést.
Egyszerre lélegeztek fel.
— Nincs mitől félni — mondta nekik Esmor.
Cale majdnem elnevette magát.
Murgan csendben figyelte őket.
Remélem, tudod, hogy mit csinálsz, Cale — üzente Riven. — Ha valami rosszul
sikerül, annak nagyon csúnya vége lesz.
Cale egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Csak egy homályos terv
lebegett a szeme előtt, hogy mit tesz, majd, ha megpillantja Kesson Relt.
Előbb azonban látnia kellett a helyiséget, és benne az ellenséget.
Egyvalamiben azonban biztos volt: ennél jobb lehetőségük sosem lesz rá,
hogy végezzenek vele.
Csak állj készen — üzente vissza Rivennek.
Az orgyilkos biccentett. Elmormolt egy imát Masknak, miközben a boltíves
bejárat felé közeledtek. Árnyékok örvénylettek a szablyái körül. Kivette a
zsebéből a mágikus drágakövet, amely varázslatokat tartalmazott, és
feldobta a levegőbe. Az ereklye keringeni kezdett a feje körül.
— Mit csinálsz? — kérdezte Murgan egy félkegyelmű hanghordozásában.
— Törődj a magad dolgával, ostoba! — vakkantotta Riven.
Elérték a bejáratot, és átléptek a boltív alatt.
Mintegy negyven óriás várta őket odabent. Sötétség tapad a testükhöz,
csakúgy, mint Cale-nek. Élőhalott árnyékok lapultak a falakra. Hideg sütött
belőlük. Néhány sötét köpenyes ember járkált az óriások között. Gonosz,
sunyi arckifejezéssel a képükön. Előttük és mellettük mindkét irányban
további hatalmas boltívek nyíltak.
A padlón mozaik látszott: egy fekete szegésű hatalmas bíbor kör. Az
óriások még véletlenül sem léptek rá. A jellegzetes szimbólum megjelent az
óriásokon és a köpenyes alakokon is, tetoválások, nyakláncok, karkötők és
egyebek formájában.
Cale természetesen felismerte, noha nem értette, mit keresnek ezek a
jelképek a toronyban. Rivalen Tanthul viselt hasonló szimbólumot.
Shar szimbólumát.
A Veszteségek Úrnőjének fekete fémből öntött szobrai álltak körben az
előtérben: hol törékeny nőnek mutatkozott, tőrrel a kezében, hol hosszú
köpenybe burkolózott, csuklya alá rejtve az arcát. Azokra a szobrokra
emlékeztették Cale-t, amelyeket régen látott az Árnyéktemplom előtt.
A mennyezet legalább húsz méter magas lehetett. A belmagasság felénél, a
szemközti oldalon fekete kőből faragott erkély állt. A korlátra fényes,
bíborszínű leplet terítettek.
Cale, Riven és Magadon megtorpantak, de Murgan hátulról noszogatta
őket.
Az erkélyen, az egybegyűltek előtt ott állt az a férfi, aki ellopta a Tolvajok
Istenének isteni hatalmát. Úgy látszott, hogy őt is fémből öntötték.
Az elefántcsontból készült karperecek és fülbevalók élesen elütöttek
obszidián bőrétől. Jó egy fejjel magasabb lehetett Cale-nél. Árnyékok
tapadtak a testéhez. Árnynak látszott.
Fekete, hajlott szarv eredt tar koponyájából. Rezzenéstelen arccal bontotta
ki denevérszerű szárnyát. Cale szemébe nézett. A szeme mély volt és fekete,
akárcsak egy sötét verem.
Árnyékok szöktek ki Cale bőre alól. A Szövettépő türelmetlenül rezgett a
kezében.
Ez Kesson Rel? — kérdezte Magadon.
Igen — felelte Cale.
Egy őrült tekintetű gnóm nő állt Kesson Rel mellett az erkélyen, és ő
tartotta hosszú bőrből készült köpenyének alját, nehogy a földhöz érjen.
Vörös haja tüskeszerűen égnek állt. Leplezetlen vággyal nézte a három férfit.
Cale semmit sem érzett. Maga is meglepődött ezen. Se félelmet, se
csodálatot, se haragot. Kesson is csak egy újabb áldozat, akit meg kell ölnie.
Érte történetesen Magadon lelkét kapja majd fizetségül.
— Tovább! — dörrent rájuk Murgan. — Álljatok az Isteni Lény árnyékába!
Esmor és Murgan hátulról noszogatták őket. A többi óriás közelebb lépett
hozzájuk. A csuklyás emberek — minden bizonnyal Shar papjai — továbbra
is az óriások között cikáztak, és a három idegen körül köröztek.
Cale tudta, hogy hamarosan végleg csapdába esnek.
Néma csend ereszkedett a teremre. Csak a gnóm nő nyughatatlan
ficánkolása hallatszott.
Készüljetek! — üzente Cale a társainak, és felidézte a varázslatokat, amelyre
szüksége lehet.
Kesson rátámaszkodott a korlátra, és a három vendégre nézett. Selymes
hangon szólalt meg.
— Reméltem, hogy találkozhatok veletek, akik az Árnyékurat szolgáljátok
ebben a korban. Én is ezt tettem valaha — csalódottságot tettetve
megcsóválta a fejét. — Az Árnyékúr mélyre süllyedt, ha titeket választott.
Nagyon elkeseredett lehet.
Riven megpörgette a szablyáit a levegőben.
— Miért nem jössz le hozzánk, hogy megbeszélhessük a dolgot?
Kesson elmosolyodott. Kivillantak hegyes agyarai. A gnóm hisztérikusan
kacagott. Az óriások izgatottan toporogtak. Alig várták, hogy
harcolhassanak.
— Van nálad valami, ami kell nekem — szólalt meg Cale, egyenesen a
közepébe vágva. — Add át nekem önként, és akkor nem kell megölnöm
téged.
Készüljetek! — ismételte meg Cale. — Riven, tiéd a gnóm. Mags, te gyújts
fényt, rengeteg fényt!
Az óriások mennydörgő hangon nevettek. A gnóm fékevesztetten kacagott.
Kesson Rel szerényen mosolygott.
— Nem tehetem.
— Szóval a nehezebb utat választod — Riven ráköpött Shar mozaik
szimbólumára, majd elkente a csizmája orrával.
Az óriások dühösen felmordultak. Megragadták hatalmas kardjaikat. Csak
a parancsra vártak. Kesson szeme résnyire szűkült.
Mindjárt — mondogatta Cale. — Mindjárt.
— Öljétek meg őket! — sziszegte Kesson.
Amint a szavak elhagyták a száját, Shar papjai kántálni kezdtek. Az óriások
kardot rántottak, és rohamra indultak.
Most! — kiáltotta Cale.
Árnyékokba burkolta magát és a társait, majd felröppent az erkélyre. A
gnóm felvisított, és a tőre után nyúlt. Kesson remegett a haragtól. A szája
varázslatra nyílt.
Az erkély egy tágas csarnokra nyílt. Cale nem látta, hogy pontosan hová,
de nem is igen érdekelte. Mozgást érzékelt a szeme sarkából.
Több száz árnyék vált le a falakról, és nyílzáporként suhantak feléjük.
Cale ismét árnyékba borult és a csarnokba repítette magukat.
Amint Riven megpillantotta maga előtt a gnómot, azonnal keresztüldöfte
mindkét pengéjével. Vér spriccelt mindenfelé. A gnóm felvisított. Riven
kirántotta belőle a szablyákat. A nő összerogyott.
Jókora, napra emlékeztető fénygömb jelent meg Magadon feje felett.
Bevilágította az egész csarnokot. A feléjük suhanó árnyékok rémülten
fordultak vissza.
A hirtelen támadt fény égette Cale testét, könnyezett tőle a szeme és
visszahúzódott az árnyékkeze, de már készen állt a megfelelő varázslat.
Kesson is bírta a fényt. A szemét ugyan eltakarta a tenyerével, de nem
zökkent ki, és folytatta a varázslatot.
Egy széles és hosszú csarnokban találták magukat. A falak mentén szobrok
sorakoztak. Mind Shart ábrázolta. Viharvertnek tűntek a fényben.
Egy hosszú, fekete hajú, bíbor köpenyt viselő elf nő állt a csarnok végében.
Egy sima felületű, sötét színű fából csiszolt pálcát tartott a kezében. Tucatnyi
másik lógott a derekára fűzve. Egy íjat vetett át a vállán. A meglepetés a
torkára fagyasztotta a szót, bármit is akart mondani.
Cale hamarabb fejezte be a varázslatot, mint Kesson. Kör alapú, ezüstszínű
energiafal jelent meg előtte, és addig tágult, amíg kitöltötte az egész
csarnokot.
A fal meggátolta, hogy mágikus úton bárki be-, vagy kijusson a
helyiségből. Ez ugyan azt jelentette, hogy Cale sem tudott az árnyékok hátán
járni, de Kesson és az alattvalói sem.
Bármitek, ami van — emlékeztette Cale a társait. — Mags, tartsd fenn a
fényvarázslatot. Én majd lezárom a termet.
Kesson befejezte a varázslatot, és megpörgette hosszú ujját a levegőben.
Ezernyi, tőr hosszúságú penge jelent meg előtte. Úgy pörögtek, mint egy
forgószél. Véletlenül hozzáértek két szoborhoz, és pillanatok alatt lefaragták
a kemény követ. Shar másai hangos robajjal dőltek le a talapzatukról.
Zöld fény villant Magadon feje felett. Fehér energianyaláb robbant ki a
homlokából, átvágott a pörgő pengeerdőn, és Kesson mellkasába csapódott.
Kesson felnyögött. Az ütközés ereje hátravetette egy lépést. Égett hús szaga
töltötte be a levegőt.
Az elf közben magához tért a meglepetésből. Haragosan felordított, majd ő
is belekezdett egy varázslatba. Árnyéklabda jelent meg a tenyerében.
Feldobta a levegőbe, majd a gondolataival Magadon felé hajította. Pontosan a
lába előtt áll meg. Darabokra tört, és mohó árnyékok kúsztak ki belőle. A
ragacsos anyag a földhöz tapasztotta Magadont. A nyálka egyre feljebb
kúszott a testén, a torka felé.
— Cale! Riven! — kiáltotta kétségbeesetten.
Segíts neki! — mondta Cale Rivennek.
A következő pillanatban az óriások megjelentek a csarnok előtt. Erősen
megmarkolta a maszkját, és kiejtette következő varázslatának szavait. Sima
falú, szürke kőtömb jelent meg előtte a levegőben. Mentális erejével kör
alapú védfallá formálta, és lezárta vele az összes bejáratot.
Fellélegzett. Magadon fénye távol tartja az árnyékokat, míg az ő kőfala az
óriásokat. Legalábbis egy ideig.
— Nem távozhattok élve — mondta Kesson. Újabb varázsszavakat
mormolt, majd Rivenre emelte a mutatóujját.
— Hallj meg!— kiáltotta érces hangon.
Fekete nyaláb csapott ki a ujjbegyéből. Riven, aki Magadonnal volt
elfoglalva, nem vette észre a nyalábot, amely így eltalálta a hátát. Az arca
kifehéredett. Térdre rogyott. A szeme kikerekedett és tátott szájjal próbált
levegőt venni.
— Ezért megfizettek! — sziszegte az elf, és megcélozta Cale-t a
varázspálcájával. Kék villám csapott ki belőle, és átcikázott a csarnokon. Cale
a Szövettépővel felfogta, majd visszarepítette az elfhez.
A villám a derekánál találta el a nőt. A pálca kettétört, a kistermetű elf
pedig nekirepült a hátsó falnak. Füstölögve csúszott le a padlóra. A törött
pálcát még mindig a kezében szorongatta.
Cale Riven felé fordult.
Riven!
Fogjátok be a fületeket! — szólt Riven a fogát csikorgatva, majd megszólalt a
fekete nyelven. Mivel Cale-nek a fényben csak egy ép keze maradt, nem
tudta tökéletesen befogni a fülét. Megszédült a hangtól. Magadon visított
fájdalmában, de a hang elemésztette a testét borító nyálkát.
Az elf eközben belekezdett egy újabb varázslatba. Cale megfordult. A nő
térdepelve kántált.
Ő az enyém — mondta Magadon.
Az elf szavai zavaros hörgésbe fulladtak. Kikerekedett a szeme. Éles,
metsző hangon felsikoltott, és a halántékához kapott. Vér szivárgott a
szeméből, a füléből és az orrából.
A pengefüggöny takarásában lévő Kesson felemelte a tenyerét.
Szentségtelen energia hullámzott ki belőle. Átcsapott Cale, Magadon és
Riven feje felett. Mély sebeket ejtett rajtuk, eltörte a csontjaikat, felsértette a
belső szerveiket. Egyszerre ordítottak fel.
Cale tűrte a fájdalmat. Gyorsan ellenőrizte, hogy a társai élnek-e még, majd
a Szövettépővel a kezében rohamra indult. Hangosan átkozódott, mert a
mágikus kard nem szüntette meg a pengefalat, amikor hozzáért, sőt még
majdnem ki is repült a kezéből.
Kesson kinevette, majd belekezdett egy újabb varázslat szavaiba. Cale is
így tett. A két teremtmény farkasszemet nézett egymással a pengefal
takarásában.
Kesson Rel végzett előbb. Újabb fekete hullám eredt a tenyeréből. Átcsapott
Cale felett, újabb sebeket ejtve rajta. Mély vágások nyíltak a tenyerén, a
mellkasán és az arcán. Vér szivárgott az orrából és a füléből. Szerencsére
sikerült kiejtenie a varázslat utolsó szótagját. Heves tűzoszlop csapott le
Kessonra.
Riven jelent meg Cale mellett. Alig lélegzett, de azért élt. A szablyáiról vér
csöpögött a padlóra. Belekarolt a barátjába. A feje körül keringő drágakő
felvillant, és gyógyító energia áramlott Cale testébe. A sebei jelentős része
összezáródott. A többit a saját varázslatával gyógyította be.
Kesson is ugyanezt tette, és közben egy pillanatra sem vette le róluk a
szemét. Ismét épnek és teljesnek tűnt, ráadásul az idő neki dolgozott. Cale
ugyan kint rekesztette az alattvalóit, ő viszont elzárta magától Cale-t a
pengefallal.
— Ez csakis egyféleképpen végződhet — szólt Kesson Rel tárgyilagosan. A
mosolya lelohadt, amikor Magadon újabb energianyalábja csapódott a
mellkasába, megégetve a bőrét.
— Add oda, amiért jöttünk! — ordított rá Mags.
Kesson fájdalmasan és haragosan felkiáltott, és egy sárga színű nyalábbal
válaszolt a támadásra. Magadon későn ugrott félre, így a lövedék eltalálta az
oldalát. Úgy perdült arrébb tőle, mint egy gyermek. A ruhája tüzet fogott.
Elesett, és sikoltozva vonaglott a földön.
Így nem tehetünk ellene semmit — jegyezte meg Riven.
Segíts Magadonnak, majd csatlakozz hozzám! — üzente vissza Cale, noha egyet
kellett érteni az orgyilkossal.
Riven kérdőn nézett ugyan rá, de Cale nem bocsátkozott
magyarázkodásba. Átvágott a szobán az elfhez, és közben egy ima se-
gítségével isteni erővel töltötte fel a testét. Mire a nőhöz ért, sokkal
erősebbnek érezte magát, és normál testalkata kétszeresére nőtt. Az íjat
odalökte Magadonnak, majd a vállára vette az elfet, aki legnagyobb
meglepetésére még mindig élt.
A mágikus kőfal megremegett. Megérkeztek az óriások.
Rivenre pillantott, aki éppen akkor gyógyította meg Magadont. Új terv
öltött alakot az elméjében. Nagy levegőt vett, megacélozta a lelkét, majd
teljes erőből nekirohant a pengefalnak.
Kesson meglepődött ugyan, de nem veszítette el a lélekjelenlétét és
elmormolt egy varázslatot. Mielőtt még Cale odaérhetett
volna,karvastagságú energianyaláb csapott ki a kezéből. Miközben Cale ki
akart térni előle, megbotlott, és a kezével kellett megtámaszkodnia a padlón.
A mozdulat közben elejtette a Szövettépőt. A lövedék így az elfet találta el. A
karja, ahol a nyaláb érte, azonnal elporladt. Az iszonyatos fájdalomtól még a
kábult nő is felnyögött. Cale nem lassított, nem vette fel a kardját. Az elf, aki
valószínűleg megsejtet-te, hogy az árny mire készül, tiltakozni próbált.
Cale pajzsnak használta a testét. Maga elé tartotta, egyenesen a pengék
útjába. Mindketten ordítottak, amikor Cale átugrott a halálos pengefalon.
Tucatnyi penge hasított a testébe. Az elf teste ide-oda rángott. Vér spriccelt
szét a levegőben, és eláztatta Cale ruháját.
Elterültek a földön a pengefal túloldalán. Félrelökte az elf nőt, akiből csak
egy véres, megcsonkított tetem maradt.
Mire felállt, Kesson már ott magasodott fölötte. Az Isteni Lény megfogta
Cale csuklóját, és fertelmes szavakat suttogott. Szentségtelen energia
áramlott a testébe, belülről emésztve az életerejét. Cale ordítva tolta el
magától Kessont, majd mellkason rúgta. A bordái hangos reccsenéssel törtek
el. Kesson hátratántorodott.
Cale alig tudott talpon maradni. Zihálva szedte a levegőt. Elmondta a
leghatalmasabb gyógyító imát, amit csak ismert. Fájdalmasan grimaszolt,
miközben a sebei összeforrtak.
Kesson is varázsolt. Amikor végzett, ő is megnőtt, mint Cale.
— Shar hatalma nagyobb, Mask első kiválasztottja — mondta dörgő
hangon.
— Majd meglátjuk — dörmögte Cale, és rárontott ellenfelére.
Kesson kimondott egy hatalomszót. Cale megtorpant félúton. Lépni
próbált, de térdre esett. Forgott vele a szoba. Az izmai nem
engedelmeskedtek. Fel akarta emelni a karját, hogy védje magát, nehogy
arccal előre elessen a kőpadlóra. Tudta, hogy végtelenül sebezhető, mégsem
tehetett ellene semmit.
Kesson odalépett hozzá, és torkon ragadta. Cale belenézett Kesson fekete
szemébe. Őrületet látott benne.
Az Isteni Lény vicsorogva érintette meg Cale homlokát. Véres szimbólumot
karcolt a bőrébe.
— Kín — suttogta. Abban a pillanatban Cale összes idegsejtje fájdalmat
közvetített az agyába.
Kínoktól gyötörve vonaglott a földön. A tüdeje minden egyes
levegővételnél lángolt. Hangot hallott az elméjében, de nem tudott
engedelmeskedni neki.
Állj fel, Cale! Állj fel!
Úgy érezte magát, mintha nyúznák a bőrét. Kesson fölé állt, a kezébe vette
szent szimbólumát, és belekezdett egy varázslatba.
Cale örömmel fogadta. Meg akart halni.
Egy részét majd átvállalom, Cale — üzente Magadon.
Cale bizsergést érzett a szeme mögött, és a kín csillapodott. A pengefal
túloldalán Magadon felordított, amint Cale fájdalmainak egy része
átvándorolt az ő testébe. Cale összpontosított, és próbált felállni.
Kesson gyűlölettel telve nézett le rá. Pusztító varázslat szavai hagyták el a
száját. Cale izmai még mindig nem engedelmeskedtek.
Kesson mögött Riven ugrott át a pengefalon, a Szövettépővel a kezében.
Véresen, többtucatnyi sebbel a testén ért földet, de életben maradt. Kesson
érzékelte a jelenlétét, fordult is, de későn. Riven keresztüldöfte az Isteni Lény
testét a pengével. A hegye a hasán bukkant ki. Vér spriccelt Cale-re.
Kesson kikerekedett szemmel nézte a véres kardot.
Riven megforgatta a sebben, majd kirántotta belőle.
Vér szivárgott a szájából. Cale-re nézett, és... elmosolyodott.
Cale figyelmeztetni akarta Rivent, de csak érthetetlen hörgésre futotta az
erejéből. Sikerült térdre emelkednie, de közben Kesson Riven felé fordult, és
elhadarta egy varázslat szavait. Egy ordítással zárta le.
— Távozz!
A mágikus energia annyira felerősítette Kesson Rel hangját, hogy a neki
háttal lévő Cale dobhártyája is majdnem beszakadt. A padló megrepedt,
Riven elülső fogai kettétörtek, ő maga pedig hanyatt vágódott a földön. A
feje körül keringő mágikus kő azonban szerencsésen megőrizte az életét.
Nem mozdult. Vér folyt a füléből és a szájából.
Kesson összeszedte magát, és egy erős varázslattal próbálta begyógyítani
borzalmas gyomorsebét.
Újabb remegés futott végig a mágikus kőfalon, majd egy újabb.
Cale még mindig nem tudta átvenni az irányítást az izmai felett.
Kesson befejezett egy újabb varázslatot. Fekete energia burkolta be a
kézfejét. Riven ujjai megmozdultak. Kesson lehajolt, hogy megfogja Riven
csuklóját.
Mielőtt azonban hozzáérhetett volna, két vörösen izzó nyílvessző hatolt át
a pengefalon, és mélyedt a hátába. Kesson átnyúlt a szárnya felett, hogy
kitépje a lövedékeket a testéből.
Csinálj valamit, Cale! — ordította Magadon.
Cale engedelmeskedett. Felállt, és remegő lábakkal ugyan, de nekirontott
Kessonnak. Belekapaszkodott az egyik szárnyába, és a pengefal felé
taszította. Kesson felsikoltott meglepetésében és rémületében. Próbált
felrepülni, majd megkapaszkodni a padlóban karmos lábával. Cale
felordított, mint egy oroszlán. Teljes erőből tolta Kesson Relt.
Az Isteni Lény üvöltött. Megrémült. Vakon hátracsapott mágikus
energiától vibráló kezével, és eltalálta Cale derekát.
A varázslat eltörte Cale bordáit, kicsavarta a bokáját, és felszaggatta a bőrét
a lábán. A fájdalom elvakította. Gyengülő erővel ugyan, de tovább tolta
Kessont.
Kesson Rel azonban ellenállt. Erősen megvetette a lábát.
Cale elesett.
— Öld meg, az istenit! — kiáltotta Magadon a távolból.
Három újabb nyílvessző hatolt át a pengefalon, de célt tévesztettek.
Cale minden erejét összeszedve tolta Kesson Relt, de meg sem tudta
mozdítani. Az Isteni Lény belekezdett egy újabb varázslatba. Cale
kétségbeesetten felkiáltott.
Riven jelent meg mellette, és nekivetette a vállát Kesson hátának. Kettejük
ereje már elégnek bizonyult. Az Isteni Lény kibillent az egyensúlyából.
— Told! — ordította Riven torkaszakadtából. Az orgyilkos megfogta a
nyílvesszőket, és még beljebb nyomta Kesson testébe, aki felordított a
fájdalomtól, és így a varázslat megszakadt.
Kesson Rel most már félelmében ordított. Cale és Riven megállíthatatlanul
taszigálták őt a pengefal felé. Nem tudott ellenállni. Ketten együtt
erősebbnek bizonyultak. Végső kétségbeesésében le akart hasalni a padlóra,
de nem hagyták, erősen tartották a szárnyánál fogva.
Széttárta a karját, mintha magához akarná ölelni a pörgő pengéket.
A kíméletlen tőrök lemetszették az ujjait, majd a csuklóját, végül az egész
karját. Kesson artikulálatlanul üvöltött. Vér, csont és húsdarabok borították a
padlót.
— Ez az! — kiáltott fel Magadon. — Ez az!
Cale és Riven is ordított, és tovább tolták Kessont a végzete felé. A teste
vonaglott, de még nem eresztették el.
A pengék lemetszették Kesson Rel arcát, belevájtak a mellkasába, és
leszaggatták a lábát.
Cale és Riven vérben úszott. Csupán Kesson Rel szárnyának csonkja
maradt a kezükben.
Az Isteni Lény elpusztult. A testét ledarálta az őáltala teremtett pengefal.
A véres cafatok pillanatok alatt felszívódtak, mint a jég a nyári melegben.
Cale és Riven zihálva lépett hátrébb, bár Kesson Rel halálával a pengefal is
megszűnt.
Újabb remegés futott végig a mágikus kőfalon. Helyenként meg is repedt.
Rivenre nézett.
— Miért nem történik semmi? — kérdezte az orgyilkos.
Cale értetlenül megcsóválta a fejét. Arra számított, hogy heves mágikus
örvény keletkezik majd, vagy valamiféle robbanás, de semmi ilyesmi nem
történt.
— Hol van? — kiáltotta Magadon. Átvágott a csarnokon, kezében a halott
elf íjával. Az arca hamuszürkévé változott a kíntól, amelyet Cale-től vállalt át
magára.
— Hol van? — kérdezte még egyszer.
Cale a padlóra, majd a kezére pillantott.
— Mindez... — kezdte Riven szaggatott hangon — semmiért?
Újabb erőteljes csapások döngették meg a kőfalat. Kitartott, de az óriások
most valami mással próbálkoztak. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törik
át.
— El kell mennünk innen — szólalt meg végül Cale. Riven egyetértően
bólogatott.
De ehhez előbb meg kellett gyógyulniuk. A legegyszerűbben úgy
sikerülhetett volna, ha Magadon megszünteti a fényt, de akkor azonnal rájuk
rontottak volna az ellenséges árnyékok. Ezért inkább Cale elmondott egy
igen nagyerejű gyógyító varázslatot. Felnyö-gött, amint a csontok a helyükre
illeszkedtek, és a nyílt sebek ösz-szezáródtak. Riven követte a példáját. Az
orgyilkos megkereste a Szövettépőt, és felvette a földről. A pengéjénél fogva
odanyújtotta Cale-nek. Kesson Rel vére felszívódott róla.
— Nem illik a kezembe — mondta Riven.
— Nekem úgy tűnt, nagyon is illik — felelte Cale, majd eltette a fegyvert.
— Még nem mehetünk el, Cale — szólalt meg Magadon kétségbeesett
hangon. — Megígérted.
— Tudom, Mags, de...
A gnóm hangosan felnyögött Magadon mellett.
— Még él! — pördült meg a tiefling. — Ő elmondhatja, hogy mi folyik itt!
Cale és Riven összenézett. Újabb remegés hullámzott végig a kőfalon. Cale
elhadarta egy ima szavait, melynek eredményeként egy második kőfal
emelkedet az első elé.
Mind a hárman a gnóm nő fölé álltak. A hátára fordult, és kinyitotta a
szemét.
— Ülj fel! — parancsolt rá Cale. — Ha ellenkezel, meghalsz!
A nő felült. Többször is megrándult az arca a fájdalomtól. A nyakában
szárított szemekből fűzött nyaklánc lógott. A fogai úgy megfeketedtek, mint
a lelke. Vér száradt rá a ruhájára. Kikerekedett szemmel nézett körbe a
csarnokban.
— Ti... ti megöltétek az Isteni Lényt? — kérdezte.
— Már nem annyira isteni — gúnyolódott Riven.
— Hogy lehetséges ez? — szipogott a gnóm, miközben értetlenül rázta a
fejét. — Hogy lehetséges ez?
Cale fenyegetőn fölé hajolt.
— Megkönnyítheted a dolgot, asszony — sziszegte a fülébe.
A gnóm pillantása megkeményedett, és elszántan nézett az árnyra.
— Semmit sem mondok neked, Mask-hívő!
Cale a torkának szegezte kardja hegyét. Árnyékok röppentek ki belőle, és
körbefonták a gnóm nyakát, mint egy fojtózsinór. A gnóm gyűlölettel telve
nézett rá, de a tekintete mélyén ott lappangott a félelem. Cale Riven felé
biccentett a fejével.
Az orgyilkos a nő mögé lépett, felrántotta a földről, és a nyaka köré fonta a
karját.
A gnóm sebesen kapkodta a levegőt.
— Semmit sem mondok nektek! — hadarta, és közben szaporán nyelt. —
Semmit!
Riven megszorította a torkát. A gnóm felnyögött.
— Szerintem mindent elmesélsz nekünk — súgta a fülébe az orgyilkos.
A gnóm tehetetlenül vergődött, akárcsak egy csapdába esett egér.
— Varázslatokkal a hatalmam alá hajthatlak — fenyegetőzött Cale síri
hangon.
Három újabb hatalmas csapás döngette meg a mágikus kőfalat. A gnóm
megrázta a fejét.
— Ellenállok. Nincs elég időtök!
— Akkor a szablyám majd szóra bír! — sziszegte Riven. — Attól majd
megered a nyelved!
A gnóm elnémult, de szemmel láthatóan reszketett. Cale attól tartott, hogy
talán elájul.
— Megszerezzük, amiért jöttünk. Így vagy úgy, de megszerezzük —
mondta kimérten.
— Bízzátok rám — szólalt meg Magadon váratlanul, egészen zord hangon.
— Mags... — próbálkozott Cale.
— Az én lelkemről van szó! — csattant fel Magadon lángoló tekintettel.
Cale nem vitatkozott vele. Nem volt joga hozzá.
Magadon a gnómra meredt.
— Mephistopheles a hatalmamat nem vette el, csak a tudatom egy részét.
Cale és Riven összenézett.
— A tiéd — mondták egyszerre.
— Ezt szeretni fogod — gúnyolódott Riven a gnómmal, majd hátrébb
húzódott.
Mielőtt az apró teremtmény elmenekülhetett volna, vörös fénykarika jelent
meg Magadon feje körül. A gnóm megmerevedett. A szeme kikerekedett.
— Ne! — suttogta alig hallhatóan.
Magadon lassú léptekkel közeledett felé.
A gnóm ökölbe szorította a kezét, és vicsorgott.
— Semmit sem mondok neked — visította, és hevesen megrázta a fejét.
Nyál spriccelt szerteszét.
— Nem is kell. Mindent megmutatsz, ami csak a fejedben van — mondta
Magadon mélyebb hangon, mint az imént. Cale Mephistophelest látta maga
előtt, és már-már Magadon útjába állt.
Magadon a gnóm fölé magasodott. Valóban úgy festett, mint amikor az
apja tornyosult őföléje Cania birodalmában. Élénk, vörös fény övezte szarvas
fejét. Az erek kidagadtak a homlokán.
A gnóm felvisított.
— Már látom is — dörögte Magadon.
Az apró teremtmény szája tátva maradt. Nyálcsíkok húzódtak a fogai közt.
Egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Magadon lenyúlt, s megérintette a homlokát. A tenyere eltakarta a gnóm
szemöldökét. Az érintése nyomán a nő teste megremegett.
Cale és Riven nyugtalanul nézett össze, de egyikük sem tett semmit. Ők is
hallani akarták az igazságot.
Cale elképzelte, amint Magadon behatol a gnóm elméjébe, és rétegenként
lehántja az emlékképeit. Nem lehet kellemes érzés, gondolta.
— Kesson Rel feltöltődött az Árnyékúr erejének egy részével — mondta
Magadon. Cale bólintott. Ezt már tudta. — Később ellenszegült az istenének,
és ivott a Fekete Kehelyből — folytatta Magadon. — A paptársai eretneknek
nyilvánították, és száműzték. Kesson Rel titokban megtagadta az
Árnyékurat, és átpártolt Shar hitére. Volumvaxnak nevezte magát. Shar
megtagadta, hogy Mask visszaszerezze mindazt, amit Kesson Relnek adott,
aki bosszút esküdött egykori társa ellen, és előbb az Árnyékok Csarnokát,
majd pedig egész Elgrin Faut az árnyéksíkra hozta, hogy itt haljanak meg.
Cale ismét bólintott. Tisztában volt vele, hogy az eretnek pap micsoda
bűnöket hajtott végre, de csak így kimondva tudatosult benne igazán.
Magadon tovább folytatta.
— Magához láncok egy sárkányt, hogy elérhesse a célját. Ehhez fel kellett
használnia annak az isteni hatalomnak egy részét, amelyet Masktól kapott.
Kesson csak átmenetileg akarta neki adni, de egykori paptársai feláldozták
magukat, és örökre a sárkányba zárták ezt a hatalmat. A sárkány neve
Furlinastis.
Riven és Cale összenézett. Egyszerre átkozódtak.
— Kesson évezredeken át kutatott a sárkány után, hogy megölje őt, és
visszaszerezze isteni hatalmát, de nem akadt a nyomára. Az évszázadok
múlásával Kesson egyre gyengült. Idővel már csak az árnyéksíkra
korlátozódott az ereje, majd csak Adumbral Calyxra, végül már csak a saját
tornyára.
A gnóm teljes testében reszketett. Erei kidagadtak halántékán.
Cale eleget hallott. Nem Kesson Rel őrizte Mask ellopott isteni hatalmát,
hanem Furlinastis. Rossz vadat ejtettek el.
— Engedd el, Mags! Hallottuk, amit akartunk. A sárkány a célpontunk, és
mi tudjuk, hogy hol keressük — mondta Cale. Magadon azonban nem
eresztette a gnómot.
— Van még itt valami, Cale — motyogta. — Mélyen van eltemetve, de
látom, hogy van itt még valami.
Magadon pupillája eltűnt. A szeme ugyanolyan csontfehérré változott,
mint ördög apjáé.
— Elég, Mags! — kérte Cale.
Magadon meg se hallotta. Ráncok csúfították el a homlokát. Kidagadtak az
erei. A gnóm felvisított. Magadon mosolygott. Élvezte, hogy a tehetetlen
teremtmény agyában turkálhat.
— Elég, Mags! — ismételte meg Cale. — Megtudtuk, amit akartunk. Most
már mennünk kell.
Magadon azonban folytatta. A gnóm vonaglott. Az erek elpattantak a
szemében, amitől az bevérzett.
— Elég legyen, Mags! — rivallt rá Riven.
Megragadta Magadon vállát, és elrántotta a gnómtól. A tiefling dühösen
fordult meg, és az orgyilkosra meredt. Riven egy szempillantás alatt tőrt
rántott, és Mags torkának szegezte.
— Fejezd be, Mags! — kérte Riven.
A harag elhagyta a tiefling elméjét, és kitisztult a tekintete.
— Jól vagy? — kérdezte tőle Cale, és megszorította a vállát.
— Igen — bólintott. — Sajnálom, Riven.
Riven leeresztette a tőrét.
Magadon a földön reszkető gnómra nézett. Bűnbánóan elfordította a fejét.
— Ne add fel, Mags! Én megértem a küzdelmedet — próbálta vigasztalni
Cale.
— Nem értheted meg — Magadon csak ennyit mondott.
Cale nem tudott megszólalni.
Újabb remegés futott végig a mágikus kőfalon.
— Kicsit halványabb fényt, ha lehet, Mags — kérte Cale, és maga elé
képzelte a kis dombot, amely Elgrin Fau előtt emelkedett.
A fény elült, és árnyékok jelentek meg körülöttük.
Cale nagy levegőt vett. A teste azonnal gyógyulásnak indult. Elmondta az
ellenvarázs szavait, amely eloszlatta az energiafalat, ismét lehetővé téve a
mágikus utazást.
Abban a pillanatban ellenséges, élőhalott árnyékok özönlöttek a csarnokba,
az árnyékóriások társaságában, akik hatalmas kardokat tartottak a kezükben.
Cale ügyet sem vetett rájuk. Árnyékba vonta mindhármukat, és elhagyták
Adumbral Calyx birodalmát, hogy ismét Elgrin Fauban jelenjenek meg.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A hajnal távoli füstfelhőt hozott magával. Az égő fa nehéz szaga megülte a

levegőt. Saerb még mindig jó pár kilométernyire feküdt, keleti irányban. A
füst nem a város felett terjengett, hanem északkeleti irányban, a Corrinthal-
birtok magasságában. Abelar még a Hajnaltalálkozót sem hívta össze,
annyira szíven ütötte a látvány.
— Ez nem lehet Forrin. Látnunk kellett volna a sereget.
— Úgy van — helyeselt az apja aggodalmas hangon.
— Valószínűleg csak bozóttűz — vélekedett Regg.
Abelar bólintott, de a szorítás a gyomrában nem enyhült. Nem úgy nézett
ki, mint egy bozóttűz. Ráadásul az önmagában semmit sem jelentett, hogy a
fősereget nem látták. Ettől még egy előörs rajtaüthetett a birtokon. Forrin
többször bizonyította már, mennyire szereti lemészárolni az ártatlan
lakosságot.
Abelar, Endren és Regg hosszan nézték a füstfelhőt, miközben a sereg
felszerelkezett, és felkészült az útra. Abelar megérintette szent szimbólumát.
Csak remélhette, hogy a tűz valóban nem a birtokról száll fel. Nem akarta
elhinni, hogy Lathander azért művelt csodát vele a faluban, és azért vezette
el hozzá az apját, hogy azután veszni hagyja a fiát. A hit azonban ezúttal
nem űzte el a félelmét.
— Nyeregbe! — mondta az apjának és Reggnek, majd magához intette
Jiirist. A papnő gyönyörű zöld szemében félelem és aggodalom csillant.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit jelent a füstfelhő. Mindenki tudta.
Abelar ennek ellenére megőrizte a nyugalmát, és nem árulta el az érzelmeit.
— Vágtass tovább Saerb felé! — szólt a papnőnek. — Endren, Regg és Roen
elkísérnek engem, hogy kiderítsük a... füstfelhő okát.
Jiiris felemelte a kezét, hogy megérintse a férfit, de az utolsó pillanatban
visszahúzta.
— Inkább veled tartanék — mondta.
Abelar határozottan megrázta a fejét.
— Nem. Vágtass Saerbbe, és készítsd elő a város kiürítését. Regg apját
Révtölgyesben találod. Nagyon beteg. Gondoskodj róla! Üzenj a
nemeseknek, hogy a Veladon-tó nyugati partján gyülekezünk. Tudasd velük,
hogy az apám velem van, és ő rendelte el a toborzást.
— És azután? — kérdezte Jiiris.
— Az a seregünk nagyságától függ — szólt Endren. — És Forrinétól. Ha
összegyűlnek a katonák, majd eldöntjük, mitévők legyünk.
— Majd ott találkozunk — folytatta Abelar. — Vigyázz magadra, Jiiris!
Meglehet, hogy csapdát állítottak az úton.
A papnő lesütötte a szemét.
— Sajnálom, Abelar — suttogta.
Abelar nem akart tudomást venni a szavak jelentéséről.
— Maradj a fényben! — mondta.
Jiiris ezúttal a szemébe nézett.
— Te is, uram.
A csapat kettévált. A katonák kelet felé folytatták az útjukat, Saerb
városába. Endren, Regg, Roen, Abelar és egy maroknyi harcos az
északkeleten gomolygó füstfelhő irányába indult, hogy ellenőrizzék a
Corrinthal-birtokot, és legfőképpen Eldent.
Gyorsan vágtába váltottak. Abelar próbált odafigyelni egy esetleges
rajtaütés jeleire, de egyszerűen nem tudott összpontosítani. Bénultan ült a
nyeregben. A látása többször is elhomályosult. Egyszer-kétszer még a
nyeregből is kibillent. Csakis arra tudott gondolni, hogy fiát milyen
válogatott kínzásokkal gyötrik, már ha nem ölték meg azonnal, amikor
megtalálták.
Senki sem beszélgetett, és ez mindent elárult a lelkiállapotukról. Könnyek
szöktek Abelar szemébe. Ráhasalt Napkelte nyakára, hogy a többiek ne
lássák. Belesuttogott a fülébe. A ló megiramodott, és eltávolodott a
többiektől. Hiába kiáltoztak utána, nem törődött velük. Látnia kellett, hogy
mi történt. Tudnia kellett, hogy mi van a fiával.
Elsőként kellett odaérnie.
A birtok közelében fekvő erdőben már vastagon gomolygott a füst. Az égő
fű és cserje szaga csípte az orrát, de nem foglalkozott vele. Alig látott
valamit, de olyan jól ismerte a környéket, hogy csukott szemmel is hazatalált
volna. Egy kisebb emelkedőhöz ért, ahonnan jó rálátás nyílt a birtokra.
Elszorult a torka. Lelassította a lovát. Komótosan felbaktatott a domb
tetejére, és elakadt a lélegzete a pusztítás láttán.
— Nem! — keservesen felkiáltott. Újabb könnycseppek gördültek végig az
arcán. Persze számított erre, mégsem tudott kellőképpen felkészülni a
látványra.
Belevájta a sarkát Napkelte oldalába. A pompás állat vad rohamban zúdult
le a domb oldalán.
A kaput kitépték a helyéről. Az őrbódé falát alvadt vér borította. A ház és a
katonai barakk teljesen leégett. Csupán megfeketedett kőváz maradt vissza
utánuk. Még mindig ontották magukból a hőt. A kicsiny falu sértetlennek,
ugyanakkor elhagyatottnak tűnt. Az istálló is megmaradt, noha egyetlen
lovat sem látott benne. Megállt az őrbódé mellett. Természetesen senki sem
tartózkodott odabent.
Talán még idejében elmenekültek. Elden talán Saerb biztonságában várja
őt.
— Van itt valaki? — kiáltotta.
Egy varjúcsapat megijedt a hangjától, és felröppent a levegőbe a ház
mögött. A károgásuk minden maradék reményétől megfosztották. A szíve a
torkában dobogott.
— Abelar! — kiáltott rá Endren a háta mögül.
A többiek is felértek a domb tetejére. Ők is látták a pusztítást, és a varjakat.
— Abelar, várj!
A társai lezúdultak a dombról, de ő nem tudott várni. Látnia kellett, hogy
mi van a ház mögött. Lassú léptekkel kerülte meg a leégett romokat.
Hatalmas vérfoltok festették vörösre az udvar talaját. Imitt-amott krátereket
és kiégett fűfoltokat látott.
Senki sem menekült el. Harcoltak, és elestek.
A ház mögött holttesteket látott, egymásra halmozva. Többtucatnyi végtag
nyúlt az ég felé. Üveges tekintetek meredtek rá. Úgy dobálták egymásra a
halottakat, mint a malomban a liszteszsákot. Talán máglyán akarták elégetni
őket, de végül mégsem tették.
Abelar megszédült. Meg kellett kapaszkodnia Napkelte sörényében,
nehogy leessen a nyeregből.
Néhány bátrabb varjú ott maradt, és tovább marcangolták a tetemeket.
Abelar éktelen haragra gerjedt. Leugrott lova hátáról, előrántotta a kardját,
és rájuk rontott, hogy rajtuk álljon bosszút. A madarak természetesen időben
érzékelték a veszélyt és felröppentek a magasba. Az egyikük véres falatot
tartott a csőrében.
Abelar tehetetlenül a földbe szúrta a pengéjét, majd térdre esett a holttestek
mellett. Számos ismerős arcot látott közöttük: Erkin, Silla, Wrelldon, Mern, és
még sokan mások. Körbe akart nézni a birtokon, hátha Elden kicsi
arcocskáját is megpillantja valahol, de a borzalmas halomról nem tudta
levenni a szemét.
— Hogy történhetett ez meg? — kérdezte önmagától és Lathan-dertől
egyszerre. — Hogyan?
Az apja, Regg, Roen és a többiek utolérték.
— Az összes istenekre! — tört fel Regg torkából.
Endren szóhoz sem jutott. Halálra váltan nézte az iszonyatos látványt.
Mindketten leszálltak a nyeregből, és Abelarhoz siettek. Egyszerre
érintették meg a vállát.
— Forrin ezért meglakol! — mondta Endren jeges hangon. — Az istenekre
mondom, ezért az életével fizet!
Abelar tétován bólintott. A gyász még a haragot is kiölte belőle, de minden
porcikája Forrin pusztulását követelte. Megtámaszko-
dott a kardján, és felállt.
— Egymás mellé fektetjük őket — mondta. — Látni szeretném a fiamat.
A harcosok leszegett fejjel bólogattak. Egyikük sem mert Abelar szemébe
nézni. Endren félrefordította a fejét.
Komor képpel fektették egymás mellé az ismerős holtakat. Külön sorba
helyezték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket.
— Átkozottak! — Endren folyamatosan ezt hajtogatta. — Átkozottak!
Ügyeltek rá, hogy a nap fénye a holttestekre essen. Mindenki imádkozott a
borzalmas munka közben. Abelar is, noha belül üresnek, halottnak érezte
magát. Csak arra tudott gondolni, mi mindent nem tett meg a fiával, mi
mindent mulasztott el.
— Csak pár órája halottak — jegyezte meg Roen.
Abelar bólintott. Szóval csak pár órát késett. Csak annyit.
— Brend, nézd meg a nyomokat a kapunál — mondta neki Regg.
Brend, az alacsony termetű harcos számított a legjobb nyomkövetőnek a
csapatban. Azonnal a kapuhoz sietett.
A harcosok tovább folytatták a testek válogatását. Hangosan sorolták azok
neveit, akiket felismertek. Abelar felkapta a fejét, amikor Regg kiejtette
Mriistin nevét. A vén pap már két évtizede szolgálta a családot, és persze
Lathandert. Tőle hallott a Hajnalúrról először.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a régi emlékeket. Egy női test hevert
előtte: Kaesa, Elden dadusa. Az ég felé nézett. Vér borította a hálóingét és a
köpenyét. Tompa hangon ejtette ki a nő nevét.
Endren felkapta a fejét. Aggodalom csillant a szemében. Nyilvánvalóan azt
várta, hogy a következő már Elden neve lesz. Ő is és Regg is Abelar mellé
húzódtak.
— Szegény pára — lehelte Endren.
— Igen — hümmögött Regg.
A kétségbeesés majd agyonnyomta Abelart. Kaesa családtaggá vált, mintha
Elden nővére lett volna. Mintha az ő lánya lett volna. Felemelte a földről,
majd odavitte a többi nőhöz, és gyengéden le-fektette. Ezután visszatért arra
a helyre, ahol megtalálta.
— Segítsetek — kérte az apjától és Regtől. Együttes erővel keresték Elden
holttestét. Abelar szíve végig hevesen vert. Minden halottat azonosítottak, de
a fiát nem találták meg.
— Nincs itt — állapította meg Elden.
— Talán elmenekült — reménykedett Regg, Abelar azonban lemondóan
csóválta a fejét.
Elden sehova sem mehetett Kaesa nélkül. A leégett házra nézett.
Elképzelte, hogy a fia a lángok martalékául esik. Nem bírta tovább. Könnyek
szöktek a szemébe.
Regg megszorította a vállát.
— Abelar, lehet, hogy elfutott félelmében. Ő még kicsi. Talán itt bujkál
valahol.
Endren kapott a lehetőségen.
— Igen. Kutassuk át a birtokot. A szarvasok erdejét szereti a legjobban.
— Szólongasd, apám. Válaszol, ha itt van — mondta Abelar.
— Neked is válaszol. Gyere!
Abelar azonban megcsóválta a fejét.
— Előbb el kell intéznem valamit. Majd csatlakozom hozzátok.
— Gyere! Lóháton megyünk.
Endren, Regg és a harcosok nyeregbe szálltak. Regg néhány szóval
elmagyarázta, hogy merre keressék a gyereket.
— Roen! — kiáltott oda a papnak Abelar.
— Parancsnok?
— Maradj még egy kicsit. Szükségem van rád.
Roen kérdőn nézett rá, de azért leszállt a nyeregből. Endren, Regg és a
többiek azonban ellovagoltak.
— Elden nincs az erdőben, Roen — kezdte Abelar.
A magas pap kifejezéstelen arccal nézett rá.
— Semmi sem lehetetlen, Abelar — mondta.
— Ez igaz — hagyta rá. — Imádkozz velem!
— Parancsnok?
Abelar szeme könnybe lábadt, de nem foglalkozott vele.
— Imádkozz velem! Megkérdezzük Lathandertől, hogy él-e még Elden.
Tőle magától akarom hallani, most azonnal.
Roen arcvonásai megenyhültek, és megfogta Abelar vállát.
— Együtt imádkozom veled, de nem tudok akkora erőt megidézni, hogy
egyesülhessek Lathanderrel. Én...
Abelar lesöpörte magáról a pap kezét, és megragadta a grabancát.
Erősebben, mint szerette volna.
— Nem azt akarom, hogy varázsolj, pap! Azt akarom, hogy imádkozz
velem a fiamért!
Roen kikerekedett szemmel meredt rá, és kurtán biccentett.
— Természetesen. Sajnálom.
— Sajnálom — suttogta Abelar, és levette a kezét a papról.
Lathander két híve letérdelt a véres fűbe, a szürke égbolt alatt, a leégett
rom mellett, a halál társaságában. Miközben a harcosok az erdőben kutattak
Elden után, Roen és Abelar megfogta egymás kezét, és úgy imádkoztak.
Abelar maga mellé fektette a pajzsát. A rózsa az ég felé nézett. Egyszerre
kántálták a hagyományos ima szavait.
— A hajnal elűzi az éjszakát, és új életet fakaszt. Hajnalúr, adj nékünk
világosságot, bölcsességet és erőt, hogy fényt adhassunk másoknak.
Roen folytatta.
— A fényed tisztítsa meg a birtokot eme gaztettektől, és adjon erőt a
szolgáidnak. Hű követőd, Abelar Corrinthal a fiáról akar kérdezni.
Abelar becsukta a szemét. Könnycseppek folytak ki a szemhéja alól, és
szívódtak fel a szakállában.
— Kérlek, küldj nekünk jelet, Hajnalúr — könyörgött Roen. — Mutasd
meg, hogy Elden Corrinthal életben van-e... vagy sem.
Abelar, aki lehajtott fejjel térdepelt, úgy érezte magát, mint a lefejezésre
váró halálraítélt. Félt a jeltől, de látnia kellett. Ha Lathander képes volt egy
egész falut meggyógyítani a vésztől, akkor neki is küldhet egy árva jelet.
Semmi sem történt.
— Hajnalúr! — folytatta Roen. — Hű szolgád könyörögve kéri, hogy
küldj...
— Jelet — vette át a szót Abelar meglepően erős hangon. — Küldj egy
átkozott jelet! Neked szenteltem az életemet, és soha semmit nem kértem
cserébe!
— Abelar... — kezdte Roen tétován.
— Életben van? — Abelar rácsapott az öklével a pajzsra. — Életben van a
fiam? Válaszolj!
— Abelar Corrinthal! — Roen felemelte a hangját, és megragadta Abelar
vállát. — A nehéz időkben próbára kell tenni a hitünket!
— A fiam nem lehet próba tárgya! — csattant fel Abelar.
A pap határozott hangja és erős szorítása megnyugtatta őt. Eszébe jutott,
hogy mit mondott Denrilnek a Hajnal apátságban. Megvetette az Izzó Napot,
eretneknek nevezte őket, mert azt várták Lathandertől, hogy változtassa meg
a világot, ahelyett, hogy ők maguk próbálnának változtatni rajta. Fejet hajtott
az istene előtt.
— Én nem kérem, hogy helyettem végezd el a feladatomat. Csak arra
kérlek, hogy mutasd meg a helyes utat. Kérlek, mutasd meg!
— Nem mindig világos, hogy... — szólalt meg Roen.
A felhők szétváltak az égen, és napsugarak vetültek a pajzsra, az ellenség
fegyvereitől karcos rózsára.
— Nézd, Abelar! — suttogta Roen.
Remény költözött Abelar szívébe. Felállt.
A rózsa horpadásai és karcolásai eltűntek. Ismét sértetlenül csillogott.
— Szent fény — lehelte Roen.
— Életben van — mondta Abelar, és az égre nézett, bele a napba. — Hol
van, Hajnalúr? Merre keressem?
Kelet felől égzengés hallatszott.
— Kelet.
Roen tátott szájjal, döbbenten állt. Az ujjával szent szimbólumát
csavargatta. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Még sosem láttam...
Abelar az egyik kezével megfogta a pap vállát, a másikkal a magasba
emelte a kardját. A penge fehéren felizzott, így jelezve a harcosainak, hogy
gyűljenek köré.
— Hozzám! — kiáltott fel. — Hozzám!
Felemelte a pajzsot a földről, és többször megcsókolta a rózsát, miközben a
lovasok visszavágtattak. Körbevették, és kérdőn néztek le rá. Abelar apja
szemébe nézett.
— Lathander megmutatta, hogy a fiam él.
— Semmi kétség — csatlakozott Roen. — Én is láttam a jelet.
A harcosok összesúgtak, és hálát adtak az isteneknek.
— Felkel a nap — mondta Regg. Mindenki bólogatott.
Abelar a Brend nevű nyomkövetőt kereste a tekintetével.
— Brend, mit találtál?
— Nyolcvanan lehettek, talán százan. Mind lovasok. Elvágtattak...
— Kelet felé — fejezte be helyette a mondatot Abelar, majd eltette a kardját.
— A nyomok még egynaposak sincsenek, parancsnok — mondta Brend.
Abelar biccentett.
— Szóval Elden nyolcvan harcos fogságába esett. Talán másokat is
magukkal vittek. Nyilván csatlákoznak a fősereghez, még Saerb előtt.
Körbe-körbe járt az emberei előtt, és belenézett mindnyájuk szemébe.
— Meg kell állítanunk őket.
Mindenki bólogatott.
— Meg akarom menteni a fiamat.
A megfeketedett romokra, majd a holttestekre nézett. A tekintete
megkeményedett.
— Azt akarom, hogy a banditák meglakoljanak azért, amit tettek!
— Igen! — helyeseltek többen is.
— Mi csupán maroknyian vagyunk.
— De mi a fényben állunk! — kiáltotta valaki.
— Igen! — dörögte Regg, és elismerően biccentett a fiatal harcos felé. — A
fényben állunk!
— Szívesen veszem, ha velem tartotok, de senkinek sem parancsolom meg
— folytatta Abelar. — Bárki ellovagolhat Saerbbe, hogy csatlakozzon a
többiekhez. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
— Ugyan! — csattant fel Regg, és körbefordult a lovával. — Mind veled
tartunk!
Abelar egyenként belenézett mindenki szemébe. Senki sem nézett félre.
Mindenki állta a tekintetét.
A büszkeség és a remény erőt adott neki. Lathander számos áldásban
részesítette őt az elmúlt időszakban, és az egyik legfontosabb, hogy ilyen
bátor és elszánt nők és férfiak oldalán harcolhatott.
— Roen, szeretném, ha velem tartanál, de valakinek gondoskodnia kellene
a halottakról.
Roen bólintott.
— Driim, helyezd őket végső nyugalomra!
— Knest és Morrin, segítsetek neki! — tette hozzá Regg.
— Nemes feladat ez — hangsúlyozta Abelar, noha mindhármukon látszott,
hogy csalódottak.
Abelar magához hívta a lovát, és egy ügyes mozdulattal felugrott a
nyergébe.
— Vágtassunk! — mondta.
— Mintha a pokol démonai üldöznének! — kiáltotta Regg.
Trewe belefújt a kürtbe, és elvágtattak a reggeli nap fényében.
*****
Cale, Magadon és Riven az Elgrin Faura néző dombon jelent meg. Egyikük
sem szólalt meg. Leküzdhetetlen feladat előtt álltak.
Odalent a kapu zölden villódzott, kísérteties fénybe vonva a romokat. Cale
maga előtt látta a lidérceket, amint tömegbe gyűlve várják őt, hogy elmesélje,
mi történt a kapu túloldalán.
— Hallani akarják, hogy meghalt — szólalt meg Riven.
— Majd később. Előbb a sárkány.
— Most azonnal?
— Egy napot pihenünk, de nem többet — felelte Cale.
Felrémlett Magadon torz arckifejezése, miközben a gnóm nő elméjében
kutakodott. Emlékezett a szavaira, amelyeket néhány nappal azelőtt mondott
— zuhanok, Cale. Minden egyes perccel mélyebbre zuhanok —, és a fekete erekre,
amelyek behálózták az elmepengét. Nem akart még tovább várni.
Megfogta szent szimbólumát, és több gyógyító varázslatot is elmormolt
egymás után. Mire végzett, mind a hárman többé-kevésbé teljesen
helyrejöttek.
— Egyetek valamit — mondta nekik —, és pihenjetek. Holnap a mainál is
nehezebb nap vár ránk.
Riven halkan kuncogott: egy dombon éjszakáznak Elgrin Fau előterében, és
reggel szembe kell nézniük Furlinastisszal.
*****
Gobitran feje úgy sajgott, mintha fejbe csapták volna egy harci kalapáccsal.
A halántéka minden egyes szívverésénél úgy feszített, mintha szét akarna
robbanni a koponyája. Csengett a füle. Kinyitotta a szemét, és próbált felülni,
de forgott vele a szoba. Nagyokat nyelt és mélyeket lélegzett, nehogy
elhányja magát.
Az árnyékóriások eltűntek. Egyikük sem akarta felsegíteni őt, amin nem is
csodálkozhatott azok után, ahogyan néhányszor megkínozta őket.
Ott hagyták, hogy meghaljon, ami be is következett volna, ha nincs az ujján
a mágikus gyűrű. Még az Isteni Lénytől kapta.
Égett a fejbőre. Érezte a féldémon pillantását az elméjében, érezte, miként
hasít bele az agyába, és hántja le emlékképeinek
rétegeit.
Még sosem érzett ehhez fogható kínt, de sikerült ellenállnia, sikerült
megőriznie legsötétebb titkát, pontosan úgy, ahogy az Isteni Lény is elvárta.
Felült, és letörölte az arcára tapadt vért.
Árnyékok gyűltek a szobába, és Lord Sciagraph jelent meg előtte. Semmi
mást nem látott rajta kívül.
— Helyesen cselekedtél, Gobitran. Hűen szolgáltál engem és a Veszteségek
Úrnőjét.
A gnóm megnyalta a száját, és a földön kúszva próbálta megérinteni a férfi
köpenyének alját. Belélegezte az illatát.
— Te Shar árnyéka vagy, Isteni Lény, én pedig a te szolgád.
— Megőrizted a titkot? Semmit sem tudott meg tőled az elmemágus?
A gnóm a férfi köpenyébe temette az arcát, és úgy nézett fel rá. Fekete
szeme áthatolt rajta, és Gobitran nem is értette, hogy miért nem látja a
választ. Nyilván mindent figyelemmel kísért a titkos teremből.
— Csak azt tudta meg, amit te akartál a tudtukra adni, Isteni Lény.
Elpusztították az alakmásodat, és most azt hiszik, hogy meghaltál. Tudják,
hogy Megátkozott Furlinastisnál van az, ami jogosan a tiéd.
— Hogyan reagáltak erre a felismerésre?
Gobitran értetlenül nézett az urára.
Az Isteni Lény felrántotta a földről a hajánál fogva, és a szeme elé emelte. A
gnóm vinnyogott a fájdalomtól, de nem mert ellenkezni, sem védekezni.
— Évezredeken át hiába kerestem a sárkányt — sziszegte a férfi haragtól
izzó szemmel, és megrázta a nőt, mint valami játék babát. — Az utóbbi
évszázadokban te is segítettél. Hogyan reagáltak a sárkány említésére?
Ismerték a nevét?
A gnóm még mindig nem értette, hogy az úr miért nem tudja a választ
ezekre a kérdésekre. Talán nem is az Isteni Lény, Shar Árnyéka, Lord
Sciagraph az? Bólintani próbált, de nem tudott.
— Igen, ismerték. A félszemű átkozódott, amikor megemlítettem a
sárkányt. A magas azt is tudta, hogy hol rejtőzik. Tudják, hol van a fészke.
Figyeld őket, Isteni Lény, és tudd meg, hol lakozik a sárkány! Öld meg, és
vedd vissza, ami a tiéd.
Lord Sciagraph merengve bámult a gnómra, majd leejtette a földre.
— Nem tudom megfigyelni őket. Az Árnyékúr elrejti előlem, csakúgy, mint
Avnon Dest és a sárkányt. Nem lelhetek rájuk. Ők nekem csak szellemek.
Ökölbe szorult a keze. Gobitran riadtan összekuporodott, és a földig hajolt.
— Csak annyit tehetek, hogy ebben a toronyban várok — folytatta a férfi.
Megcsóválta a fejét, és megérintette a nyakában függő adamantin és ametiszt
szent szimbólumot.
— Mask szolgái a sárkányba zárták hatalmam egy részét. Mask szolgáinak
kell kiszabadítaniuk onnan.
— Legyen átkozott az Árnyékúr! — sziszegte Gobitran.
— Minden jól alakul — szólt az Isteni Lény. — Mask szolgái akaratlanul is
engem szolgálnak. Mire rájönnek a tévedésükre, már késő lesz. A
kétségbeesésüket a Veszteségek Úrnőjének ajánlom majd.
— Sötét álmaimban hallom a hangját — suttogta Gobitran.
Az Isteni Lény felsegítette őt a földről.
— Ahogyan én is. Gyere, fel kell készülnünk. Közeleg az Árnyékvihar.
Hamarosan kiszabadulok a börtönömből.
*****
Sietős léptek zaja visszhangzott végig a folyosón. Tamlin felemelte a fejét

az asztalról.
Türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón, amelyet Thriistin rémült hangja
követett.
— Hulorn! Hulorn!
— Lépj be! — szólt ki Tamlin, miközben felállt a székből. Reszketett a keze.
A háta mögé rejtette, majd szembefordult a nyíló ajtóval.
Thriistin megállt a küszöbön. A haja összevissza állt, akár egy szénaboglya,
az inge félig kigombolódott, és úgy zihált, mintha démonok üldöznék.
— Mi történt? — kérdezte Tamlin.
— Le kell jönnöd a városfalhoz, uram — hadarta a komornyik.
— A falakhoz? — kérdezett vissza Tamlin. A torka egy szempillantás alatt
kiszáradt.
Thriistin hevesen bólogatott.
— A saerlooni sereg közeledik.
— Közeledik? Ilyen gyorsan? De hogyan? Semmi hírét nem vettük...
A Dalok Tornyának harangja megkondult. Ezúttal azonban nem az új órát
jelezte, hanem vész közeledtét. A Szent Ünnepségek Templomának harangjai
is megkondultak. Hamarosan a város összes temploma csatlakozott a
hangzavarhoz. Tamlin egyiket sem hallotta. A fülét betöltötte heves
szívdobogása.
— A saját szemeddel kell látnod, uram — hadart tovább Thriistin. —
Rivalen herceg már ott van.
Az árny nevének említésére Tamlin egy kissé megnyugodott. Nagy levegőt
vett, és megacélozta a lelkét.
— Onthul kapitány és Rorsim már tudnak a sereg érkezéséről?
— Onthul kapitány igen, de Rorsimról semmit sem tudok — felelte a
komornyik.
— Azonnal üzenj neki! Rivalen herceg hol van most?
— A Khyber kapunál, uram. Rivalen nagyúr utasítására az összes
menekültet beengedtük, és a kaput eltorlaszoltuk. Egy hintó vár rád a palota
előtt, uram.
— Nagyszerű! — mondta Tamlin. Próbált nyugodtnak látszani. —
Induljunk, Thriistin!
A komornyik meghajolt, majd elsietett. Miután eltűnt a legközelebbi sarok
mögött, Tamlin becsukta a szemét és nagy levegőt vett. Összpontosítania
kellett. Kinyitotta a szemét, és több védővarázslattal is felvértezte magát.
Kivette az íróasztala fiókjából a tőrkardját és a derékszíját, majd gondosan
felcsatolta.
Határozott, magabiztos képet vágott, és lesétált a palota előtt várakozó
hintóhoz. Több szolga is követte őt a tekintetével. Egyikük sem szólt hozzá,
noha az arcukon félelem tükröződött. A hír nyilván futótűzként terjedt a
városban.
Éppen abban a pillanatban lépett ki a kétszárnyú ajtón, amikor a Templom
sétány harangjai elhallgattak. Egy lakkozott hintó várt rá a kocsifelhajtón. A
kocsis a nyitott ajtó mellett ácsorgott.
Tamlin lába elgyengült. Meg kellett kapaszkodnia a felhajtó korlátjában. A
kocsis úgy tett, mintha nem vette volna észre. Tamlin összeszedte magát, és
odasétált a nyitott hintóhoz.
— Uram — a kocsis fejet hajtott, majd besegítette öt a kocsiba.
Leült, és végig azon morfondírozott, vajon mi a kilenc pokol tárul majd a
szeme elé a városfalról. A kocsis felült a bakra, aztán a lovak közé csapott, és
a hintó elindult.
Amint kigördültek a palota nyugodt biztonságából, szembe találta magát
az utcákat ellepő félelemmel és bizonytalansággal. Sisakosok és jogarosok
masíroztak a városfal felé. Egytől egyig a páncéljukat és a fegyverzetüket
igazgatták. A lakosok lehajtott fejjel közlekedtek, mintha csípős szél ellen
védekeznének. Az árusok azüzleteik elé gyűltek, és hevesen gesztikulálva
beszélgettek, Szekerek járkáltak láthatóan céltalanul fel s alá. Kocsikat és
járókelőket kellett kerülgetniük, noha a kocsis nem nagyon törődött a gyalo-
gosokkal.
— Senkit ne üss el! — szólt ki neki Tamlin az ablakon.
Az utcakövön kopogó kerekek zaja elnyomta a kocsis válaszát de azért
lelassított. Az arra járók bizonytalanul tekintgettek be a hintó ablakán.
Elérték a Khyber kaput. Páncélba öltözött, nyílpuskás nők és férfiak
sorakoztak fel egymás mellett a fal tetején. Kapitányok járkáltak közöttük, és
rendezgették a sorokat. A négy forgó dárdavető kezelői is elfoglalták a
helyüket.
Tamlin meredten bámulta a kaput. A varázslatok és a vasalatok ellenére
törékenynek látta.
Tamlin észrevette Rivalent. A fal tetején állt, és a távolt kémlelte. Egy
másik, alacsonyabb árny állt mellette. Mindkettőjüket beburkolta a sötétség.
— Hulorn a falon! — kiáltotta az egyik jogaros.
Tamlin biccentett egyet a katonák felé, és próbált magabiztosnak látszani.
Rivalen és a társa megfordultak, és ránéztek. Míg Rivalen szeme aranylón
csillogott, a másiké a rideg acél színére emlékeztetett. A herceg integetett,
ami felkavarta körülötte az árnyékokat. Eltűnt szem elől, és a következő
pillanatban mindketten Tamlin előtt jelentek meg.
— Az összes istenekre! — sóhajtott fel a hulorn.
A jogarosok fennhangon káromkodtak a közelükben.
Rivalen enyhén meghajolt, és a másik árnyra mutatott.
— Hulorn, ő az öcsém, Brennus. Azonnal idehívattam, amint értesültem a
saerlooni sereg közeledéséről. Az árnyharcosok még nem értek ide, de már
úton vannak. Addig is úgy véltem, hogy a segítségünkre lehet.
Brennus Tamlinba fúrta acélszürke tekintetét.
— Üdv, hulorn! A bátyám igen elismerő szavakkal illetett téged.
Tamlin érezte, hogy elpirul.
— Üdv, Brennus, örülök, hogy megismerhetlek! Minden segítségnek
örülünk, különösen, ha az a Tanthul családtól érkezik. Rivalen herceg
támogatása felbecsülhetetlen értékű.
A herceg meghajolt.
— Magam is így hallottam.
Két apró, hasonlóképpen acélszürke szemű teremtmény dugta ki kopasz
fejét Brennus köpenye alól. A bőrszínük és az arcvonásaik arra engedtek
következtetni, hogy agyagból készítették, majd keltették életre őket. Tamlin
azonnal felismerte, hogy mik azok.
— Üdv, hulorn! — csicseregték egyszerre, bosszantóan magas hangon. —
Mi is Tanthulok vagyunk.
— A homunkuluszaim — magyarázta Brennus. A két apró lény felmászott
a vállára. — Efféle dolgokkal foglalatoskodom.
— Dolgokkal? — cincogták a teremtmények felháborodottan, és kiöltötték
a nyelvüket.
Rivalen végigmérte Tamlint.
— Védve vagy. Okos dolog.
— De nem eléggé — jegyezte meg Brennus, miután ő is alaposan
végigmérte őt.
— Egyelőre megfelel. Még van időnk — vélte Rivalen.
Tamlin nem kérdezte meg, hogyan vették észre a mágikus pajzsokat. Már
nem lepődött meg az árnyak képességein. Kicsinek és jelentéktelennek érezte
magát mellettük — vezetőként, mágusként és férfiként egyaránt.
— Gyere! — intett neki Brennus. — Nézd meg az ellenséget.
Tamlin biccentett, és elindult.
Rivalen megfogta a vállát.
— Engedelmeddel, hulorn — mondta.
Tamlin ismét biccentett.
Körbevette őt a sötétség, és magába szippantotta. A következő pillanatban
eleresztette. A fal tetején találta magát, a két herceg között. A lába
megremegett alatta, de megtartotta az egyensúlyát. Amit azonban odalent
látott, attól tényleg kiszállt belőle minden erő.
Egy sereg gyülekezett a távolsági fegyverek hatósugarán kívül. Több száz
katona sorakozott fel Saerloon lobogói alatt. Bár a sötétben nem látta jól a
zászlók mintáját, jól ismerte a város szimbólumát: egy fekete vonallal
keretezett, hatalmas, fehér szem, benne két karcsú, szürke színű toronnyal,
melyek között aranykulcs látható.
Miközben nézte őket, újabb húsz harcos bontakozott ki a semmiből. Majd
újabb, és újabb. Magyarázatot várva nézett az árnyakra.
— Teleportálókör — mondta Brennus. — Nagy erejű mágia.
— Tűzkezű Cadellin? — kérdezte Rivalen.
Tamlin nem ismerte a nevet. Brennus megvonta a vállát. A ho-
munkuluszok utánozták a mozdulatot.
— Elképzelhető. Bár Lady Merelith mind Mystra, mind Azuth
templomainak a segítségét igénybe veheti. És igénybe is veszi — felelte a
fiatalabbik herceg.
Tamlin természetesen tisztában volt vele, hogy a mágia istenének és a
varázslatok urának több temploma is van Saerloonban. Félelemmel vegyes
harag gyúlt a lelkében.
— A mi papjaink csak a vészharangot kongatják, és gyáván elbújnak a
pincében, miközben Merelith papjai az egész sereget az ajtónk elé repítik? —
dohogott.
— Úgy tűnik — felelte komoran Brennus. Még több árnyék tapadt a
testéhez, mint korában. — Így nem kell a hosszú úton ellátnia a sereget
élelemmel, ráadásul meglepetésből csaphat le a városra.
— Akkor miért nem a városba teleportálta a sereget? — kérdezte Tamlin
fennhangon.
— Nem ismerik pontosan az épületek elhelyezkedését, és ez igencsak
megnöveli a teleportálás veszélyeit. Ráadásul nehezen tudná összeterelni a
csapatokat. Úgy kellene harcolniuk, hogy még nem érkezett meg az összes
katona. Nem, pontosan azt teszi, amit kell.
— Azért annyira ne csodáljuk — dünnyögte Tamlin, és sandán nézett a
fiatalabbik hercegre.
Brennus felnevetett, kivillantva agyarszerű fogait.
— Nem teszem, elhiheted — mondta.
Rivalen szeme megvillant, majd Tamlinra nézett.
— Hulorn, ha akarod, hívhatok papokat, akik segíthetnek a harcban. Csak
egy maroknyit ugyan, de mind nagy hatalommal bírnak. Mind Shar szolgái.
Tamlin merengve nézett rá.
— A te papjaid meghátrálnak majd. Talán a néped is.
Tamlin felmérte saját védelmi vonalát, majd az ellenségre nézett. Újabb
negyven harcos bontakozott ki a puszta légből, és csatlakozott több száz
társához. Döntött.
— A pokolba Selgaunt papjaival! A nép kételyeit majd eloszlatom. Hívd
ide a papokat, Rivalen herceg. Minden segítségre szükségünk lesz.
Rivalen és Brennus összenézett. Az árnyékok megélénkültek körülöttük.
Rivalen enyhén fejet hajtott.
— Ahogy óhajtod, hulorn.
Tovább nézték az ellenség gyülekezését. Újabb és újabb teleportálókörök
jelentek meg a földön. Semmit sem tehettek ellenük.
Már százával jelentek meg a saerlooni harcosok. Több ismert zsoldos csapat
zászlója is feltűnt közöttük. Nem telt bele sok idő, hogy több ezren nézzenek
farkasszemet a várossal. Egyre erősödő hangjuk baljós morajlásként áramlott
a védők felé.
— Kiürítette egész Saerloont — jegyezte meg Tamlin.
Az ellenséges sereg egyelőre laza sorokba rendeződött. Helyet kellett
hagyniuk az újonnan érkezőknek. Vezényszavakat sodort a városfal felé a
szél. A harci dobok ütemes dübörgése is kezdett állandósulni. Itt-ott harci
kürt harsant. A zászlósok a földbe szúrták a katonai, valamint a családi és
városi hovatartozást jelző zászlókat. Ezernyi, haragtól izzó szempár próbálta
lángra lobbantani Selgaunt falait. Tamlin növekvő félelemmel nézte mindezt.
Közben Selgaunt védői szépen odasereglettek a város többi pontjáról is, és
elfoglalták a helyüket. Páncél- és fegyvercsörgés, vezényés parancsszavak
hallatszottak mindenfelől. A szurkos- és olajoshordók tetejét meglazították.
Az íjászok és lövészek a kezük ügyébe helyezték a tartalék lövedékeket.
Tamlin úgy érezte magát, mint aki egy forgószél közepébe került. Azt vette
észre, hogy Brennus homunkuluszai őt nézik, és közben vigyorognak.
— A teleportálókörök nem teszik lehetővé ostromgépek szállítását —
szólalt meg Brennus.
Ettől új remény gyúlt Tamlin lelkében, de Rivalen gyorsan lelohasztotta.
— Nem ostoba. Kitervelte, hogyan jut át a falakon. Nyilván varázslattal.
Tamlin nem ismert olyan varázslatot, amely képes lenne ledönteni a város
falait, de az ő tudománya természetesen nem ért fel az ősmágusokéval.
— Mikor támadnak? — kérdezte elhaló hangon.
— Hajnalban — felelte Rivalen. — Biztosan tudják, hogy szövetkeztél
velünk, és tisztában vannak vele, hogy az árnyak erejét elveszi a fény.
A homunkuluszok kardozni kezdtek egymással Brennus vállán, aki rájuk
se hederített.
— Igen, a reggeli fénnyel támadnak — helyeselt.
A Rivalent övező árnyékok elsuhantak Tamlin arca előtt. Hűvösnek, de
valahogy megnyugtatónak találta az érintésüket.
— Hívd a falra a varázslókat, hulorn — kérte Rivalen. — Hamarosan
szükség lesz rájuk. Üzenetet küldök az Árnyenklávé templomába. A papok
Selgaunt rendelkezésére állnak.
Tamlin elmondhatatlan hálát érzett. Tisztában volt vele, hogy csakis az
Árnyékváros mentheti meg az ő városát.
— Köszönöm, herceg.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Tamlin elküldte az apródokat, hogy azonnal hívják oda hozzájuk az összes

varázslót. Egyikük sem számított a művészet magas szintű művelőjének. A
leghatalmasabb varázslók rég elhagyták a várost.
Onthul is rövid időn belül megjelent, szokásos páncéljában, kardjával az
oldalán. Rezzenéstelen arccal nézte a még mindig gyülekező saerlooni
sereget. Tamlin, majd a hercegek felé biccentett.
— Hulorn. Hercegek.
— Onthul kapitány! Hogy állunk? — kérdezte Tamlin.
— Négy osztag őrzi a kikötőt, nehogy az ellenség a tengeren keresztül
lepjen meg minket. További négy egység várakozik, bevetésre készen.
Mindenki más itt van. Rorsim Soargyl és az emberei éppen most ellenőrzik a
katapultokat. Őket oda vezényelem majd.
— Sokáig tart újratölteni azokat — jegyezte meg Brennus.
Onthul helyeslően bólintott.
— Csupán egyetlen lövést adunk le. Ha lassan mozognak, akkor kettőt.
Éppen ezért pontosan kell céloznunk. Szurokkal és olajjal teli hordókat
tetettem melléjük, de félek, hogy kevés lesz.
— És a fal többi része? — kérdezte Tamlin.
— Az öregebbeket és a fiatalokat egyenlő arányban osztottam el a fal
mentén. Azonnal riadót fújnak, ha más irányból is érkeznének ellenséges
csapatok. A tartalék egységek bárhová gyorsan eljutnak.
Tamlin aggódva nézte az ellenséget. Nem szívesen hagyta volna szabadon
a fal többi részét.
— Ha ez csak figyelemelterelés, kapitány, akkor...
Onthul követte Tamlin tekintetét a saerlooni katonák irányába.
— Ha Merelith úrnő több ezer harcost felsorakoztathat, pusztán
figyelemelterelés céljából, akkor mind halottak vagyunk, uram.
Tamlin ezzel nem vitatkozhatott.
— Nem figyelemelterelés — bólogatott, önmagát nyugtatva.
— A tenger biztonságos — mondta Rivalen Onthulnak. — Onnan biztosan
nem támadnak. Használd másra a kikötői katonákat.
— Uram? — vonta fel a szemöldökét a kapitány.
Tamlin emlékezett Rivalen ígéretére, mely szerint a krakennel szétzavarják
a saerlooni flottát.
— Tedd, amit mond, kapitány! — mondta a hulorn.
Onthul tisztelgett, meghajolt, majd parancsokat osztogatva elsietett.
Mindenkinek megveregette a vállát, aki mellett elhaladt, és trágár szavakkal
illette az ellenséget. Tamlin nagyra értékelte az erőfeszítését és egyben
csodálta a nyugalmát.
Hamarosan felhangzott a katapultok nyikorgó hangja a falhoz vezető út
felől. A sort a folyamatosan átkozódó Rorsim vezette, őt mintegy hatvan
sisakos követte, akik körbezárták a hatalmas ostromgépeket, amelyeket
lesoványodott ökrökkel vonszoltak a helyükre. A szerkezetek a kikötői
rakodódarukra hasonlítottak a leginkább. Még sosem látta őket működés
közben. Sembia egyszer sem háborúzott az ő életében. Három szekér zárta a
sort, gyúlékony folyadékot tartalmazó hordókkal megpakolva.
A két korosodó tüzér az ostromgépek előtt lépdelt, és ők irányították az
ökörhajcsárokat. Több sisakos és jogaros is odalépett, hogy tolják a
szekereket, míg a többiek elhordták a szemetet az utcáról.
Amikor kiválasztották a megfelelő helyet, két fiatal tüzérsegéd felszaladt a
fal tetejére, hogy felmérjék az ellenséges sereg elhelyezkedését, és
kiszámolják a lehetséges útvonalukat. Folyamatosan egyeztettek a
tüzérekkel, akik Rorsim embereinek segítségével pontosan beállították a
katapultokat. Amikor úgy ítélték meg, hogy végeztek, hátrafeszítették a
vetőkart, és máris felkészültek a harcra.
A jogarosok eközben lepakolták a szekerekről a gyúlékony folyadékot
tartalmazó hordókat, és a katapultgépek mellé helyezték. A segédek a fal
tetején maradtak, és árgus szemmel követték az ellenség minden egyes
mozdulatát, a tüzérek pedig még egyszer utoljára mindent ellenőriztek.
Mikor végeztek, jeleztek Tamlinnak, aki visszabiccentett feléjük.
Amikor megérkeztek a harci varázslók — fiatalok és idősebbek vegyesen
—, Tamlin egyenlő arányban osztotta el őket a falon. Már csak azért sem
akarta, hogy egy csoportban maradjanak, mert akkor egy végzetes csapás
esetén egyszerre halnának meg.
Egy óra elteltével az árnypapok is megérkeztek. Hat sötét alak vált ki az
árnyékok közül, Tamlin, Rivalen és Brennus mellett. Semmi sem jelezte előre
a felbukkanásukat. A közelben álló harcosok kardot rántottak, a lövészek íjat
szegeztek rájuk.
— Állj! — kiáltott Rivalen. Az árnyékok magasra csaptak körülötte.
Tamlin megismételte Rivalen parancsát, noha őt is meglepte a papok
váratlan megjelenése.
— Ne támadjatok! Ők barátok!
Mind a hat pap vértet és zárt sisakot viselt. Árnyékok cikáztak körülöttük.
Árnyak, állapította meg Tamlin.
Ezüstláncra fűzött, ametiszttel övezett ónyxkorong volt a nyakukban —
Shar szimbóluma. Fekete köpenyüket állati szőrme szegélyezte. Iker
rövidkard lógott a derekukon. Felnyitották a sisakrostélyukat — Tamlin két
nőt fedezett fel közöttük —, majd Rivalen herceg elé álltak.
— Éji Látnok — mondta egy magas, sötét hajú nő, és meghajolt.
— Variance — bólintott a herceg, majd Tamlinra nézett. — Ők itt a papok,
akiket ígértem, hulorn.
Tamlin összeszedte magát, és hangosan, hogy az emberei is hallják,
üdvözölte őket.
— Köszöntelek titeket a városom nevében!
A papok és papnők felé fordultak, és mind illedelmesen fejet hajtottak.
Többen is összesúgtak a háta mögött. Shar nevét vélte kihallani a
mormogásukból.
Körbehordozta a tekintetét a katonáin, majd ismét megszólalt.
— Felejtsétek el mindazt, amit Shar hitéről hallottatok! Az mind hazugság!
Ezek a papok önként érkeztek, hogy veletek együtt győzzenek, vagy essenek
el a város védelmében. Én kértem a herceget, hogy hívja ide őket.
Tökéletesen megbízom bennük, és azt kellene tenni nektek is!
Csak kevesen néztek a szemébe. A többség leszegett fejjel tovább
morgolódott.
Onthul odasietett hozzájuk, és üdvözölte a jövevényeket, majd a katonáira
rivallt.
— Hallottátok a hulorn szavait! Foglaljátok el a helyeteket, és adjatok hálát,
hogy legalább ezek a papok itt maradtak veletek!
Többen bólogattak, és egyetértően sugdolóztak.
Tamlin elégedetten nézett Rivalenre.
— Jobb szeretném, ha elvegyülnének — mondta.
— Jó meglátás — bólintott a herceg. A Variance nevű árnyra pillantott. —
Oszd el őket! Hajnalban kezdetét veszi az ostrom.
A nő meghajolt, és lehúzta a sisakrostélyát. Árnyékok burkolták a be a
papokat. Eltűntek szem elől, és a következő pillanatban a fal különböző
pontjain jelentek meg.
A saerlooni sereg katonái még mindig gyülekeztek. Ugyanúgy a semmiből
bukkantak elő, mint az árnyak. Nem gyújtottak fáklyákat. Csak a hold fénye
csillant meg a páncéljukon és a fegyvereik élén.
A gyülekezés befejeződött. Oly sokan lettek, hogy Tamlin gyomra
összerándult, ha rájuk nézett.
— Hatezer harcos — jegyezte meg Brennus közönyösen.
— Inkább hét — helyesbített Rivalen.
Leszámítva egy-egy kósza köhintést, átkot vagy imát, néma nyugalom
honolt a városfalon. Mindenki az ellenséget nézte. Tamlin a gyomrát
marcangoló félelemmel küszködött. Csupán óráik maradtak hajnalig.
*****
Amint a csalárd hajnal első sugarai megjelentek az égbolton, két kocsi

gördült a kapuhoz. Kinyíltak az ajtók, és nyolc pap szállt ki belőlük. Ansril
Amhaddan, Milil kövér dalmestere vezette a csoportot, a nyomában
Aumraeya Ulmrinnel, Sune főpapnőjével. Őket Selgaunt főbb vallásainak
képviselői követték: Deneir, Oghma, Lliira, Lathander, Tymora és Waukeen
hű szolgái. Mindannyian hitük hivatalos ruházatát viselték. Mondtak
valamit a kapuban álló őrnek, aki felmutatott a falra, Tamlin irányába.
Felnéztek, egyenesen a hulornra és a két árnyhercegre. Nem emelték
üdvözlésre a kezüket.
Tamlin lesétált a lépcsőn, és eléjük állt a Khyber kapu tövében, a
katapultok árnyékában. Mindenki elcsendesedett körülöttük. Több száz
szempár szegeződött rájuk.
— Mi történt, Ansril? — kérdezte.
A pap a maga jellegzetes, bársonyos hangján válaszolt.
— Hulorn, azért jöttünk, hogy nyíltan tiltakozzunk az árnypapok ittléte
miatt.
— Shar papjai! — sziszegte Aumraeya, és szép arcát eltorzította a gyűlölet.
Mielőtt még Tamlin megszólalhatott volna, árnyékok gyűltek köré, és a
következő pillanatban megjelent a jobbján Rivalen, a balján pedig Brennus. A
közelben álló katonák felmordultak. A papok arca grimaszba rándult. A
szemükben harag, mögötte félelem csillant.
Ansril és Aumraeya Tamlinra szegezték a tekintetüket. Még véletlenül sem
pillantottak a két hercegre.
— Nem vagyok hajlandó az ő jelenlétükben tárgyalni — szögezte le Ansril.
Az árnyékok megelevenedtek Rivalen teste körül. A szavai vágtak, mint az
éles penge.
— Vigyázz a szádra, pap!
Mielőtt még Ansril felháborodhatott volna, Tamlin közbeszólt.
— Vagy a jelenlétükben beszélsz, vagy ne beszélj. Én kértem meg Rivalen
herceget, hogy hívja ide a papjait. A vendégszeretetemet élvezik.
A háttérben álló papok megütközve hallgatták Tamlin szavait.
— Ők Shar hívei — mondta Ansril, mintha ez önmagában mindent
megmagyarázna.
— Igen, azok. Na és? — kérdezte a hulorn.
— Hát ez nem elég? — kérdezett vissza Aumraeya, és megvetően pislantott
Rivalenre.
Brennus homunkuluszai mutogattak, és a nyelvüket öltögették a papnőre.
— Nem az — felelte Tamlin határozott hangon.
— Azért vagyunk itt, hogy megvédelmezzük a várost — szólalt meg
Rivalen.
— És miért? — csattant fel Aumraeya.
— Mégis miféle sötét titok lakozik a szívedben és az istennődében? Mit
akartok itt valójában?
Rivalen meg se rezzent, noha úgy tűnt, mintha váratlanul megnőtt volna a
termete. Az alakját övező árnyékok vadul cikáztak a levegőben. A papok
mind hátrébb húzódtak. A kezüket szent szimbólumukra tették, és halkan
mormogtak.
— Utoljára szólok, hogy vigyázz a szádra!
Tamlin felemelte a kezét.
— Elég ebből! Elmondtátok, amit akartatok, én pedig meghallgattam. Most
távozhattok.
— Nehéz időket élünk, hulorn, de ez még nem ok arra, hogy szövetségre
lépjünk a sötétséggel — mondta Ansril, és gyanakvó pillantásokat vetett
Rivalenre.
Tamlin kijött a béketűréséből. Előrelépett, és belebámult a pap arcába. Elég
hangosan beszélt ahhoz, hogy mindenki hallja a közelében.
— Ahogyan a politika sem ok a gyávaságra. Shar papjai, akiket oly nagyon
megvetsz, hajlandók a katonák mellet harcolni, és az életüket áldozni. Ti
viszont nem! Ők a falon várják az ostromot, miközben ti elbújtok a
templomaitok mélyén. Ők a katonákkal éjszakáztak, és vállt vállnak vetve
harcolnak, ha kell, ti pedig hintón jártok. Ti még csak élelemmel sem láttátok
volna el a lakosságot, ha nem parancsolom meg nektek!
A katonák mind egyetértően dörmögtek és bólogattak.
Ansril nagyokat nyelt. Aumraeya elsápadt.
— Rosszul ítélsz meg minket — védekezett a papnő. — Mi nem félünk,
csak a dolgok sokkal... bonyolultabbak ennél. Neked meg kellene értened ezt.
Tamlin megvetően nézett rá, és folytatta.
— Tökéletesen értem, hogy cserbenhagytatok engem és az egész várost!
Tökéletesen megértem, hogy vesztegetitek a drága időmet, miközben egy
egész sereg közeledik a város felé!
— Hulorn, élnek papjaink Ordulinban, Saerloonban és Urlamspyrben.
Nem harcolhatunk a hittestvéreink ellen — magyarázkodott Ansril. —
Muszáj...
Tamlin türelmetlenül szavába vágott.
— Tünjetek el innen! Azonnal, mielőtt tömlöcbe vetlek titeket! Már az
összes kifogást hallottam, nem érdekel többé!
— Tömlöcbe? — Aumraeya úgy meredt rá, mint akit fejbe kólintottak.
— Tömlöce! Tömlöcbe! — vihogott az egyik homunkulusz.
Ansril a kis teremtményre, majd Tamlinra, és végül a két hercegre
pillantott. Dadogva szólalt meg.
— Már nincs mit mondanunk. Induljunk, Aumraeya.
A papok egyesével visszaszálltak a hintókba. Tamlin hosszan nézett
utánuk. A haragja cseppet sem csökkent.
— Hol lehet most Vees Talendar? — kérdezte Rivalen, csak úgy mel-
lékesen.
Mielőtt még Tamlin felelhetett volna, felhangzottak a saerlooni harci
dobok. A katonák visszazökkentek a valóságba. Hamarosan halálos
ostromban kell bizonyítaniuk.
— Vissza a falakra! — ordította Onthul. — Vissza a falakra!
Miután a hintók eltűntek szem elől, Brennus halkan megszólalt.
— Ansril vagy valamelyik másik pap még képes, és ostobaságra ragadtatja
magát.
— Nem bízunk benne — suttogták a homunkuluszok.
Tamlin Rivalen szemébe nézett. Az árny tekintetén látszott, hogy ő sem
bízik a papban. Hangot is adott a kételyeinek.
— Hulorn, könnyedén elárulhatja a seregünk összetételét a külső
papoknak. Sőt mi több, bármelyikük megteheti. Ha a nagymester, vagy
Merelith megismeri a titkainkat, akkor könnyen elveszhetünk.
Tamlin folyamatosan a fejét csóválta. Próbálta rendezni a gondolatait. Túl
nagy nyomás nehezedett rá. Csak ijesztgetni akarta őket a tömlöccel.
— Nem hiszem, hogy Ansril vagy bármelyikük áruló lenne, herceg —
mondta végül.
— Láttam már hasonlót.
— Nem kell tömlöcbe zárnod őket, csak... figyeltesd minden lépésüket —
tette hozzá Brennus.
Tamlin elgondolkodott a javaslaton. Ansril mindig is ösztönösen
cselekedett, és a saját szemével látta, hogy Aumraeya arcát elönti a harag.
Valóban képesek valami őrültséget tenni. Később biztosan megbánnák, de ha
egyszer megteszik, akkor már késő. Döntött. Magához hívta Onthul
kapitányt.
— Hulorn?
Tamlin a magas férfi szemébe nézett.
— Küldj katonákat Milil, Sune, Oghma, Deneir, Lathander, Tymora és
Waukeen templomaihoz, és vitesd el a papokat.
Onthul szeme kikerekedett.
— Zárjuk be őket?
Tamlin megrázta a fejét, és Brennusra pillantott.
— Nem, csak vitesd el őket, nehogy az egyikük valami... őrültséget tegyen.
Fegyverezzétek le őket, és szállásoljátok el a palotában. Ne essen
bántódásuk!
— Mondd azt nekik, hogy a palotát gyógyítóházzá alakítjátok, és oda
szállítjátok majd a sérülteket. Mondd azt, hogy azért kell mindnyájuknak
oda menniük, hogy hatékonyabban segíthessék a sebesülteket.
— Nem hagyhatják el a palotát, Onthul — folytatta Tamlin. — Nem is
varázsolhatnak, leszámítva a gyógyító mágiát. A katonáid akár fegyverrel is
érvényt szerezhetnek ennek a parancsnak. Megértetted?
Onthul jó katonaként tudomásul vette a parancsot. Bólintott.
— Igen, hulorn!
— Csakis megbízható katonákat küldj oda. Tapasztalt harcosokat. Ez
fontos ügy.
— Természetesen, uram. Már tudom is, hogy kiket.
Tamlin megveregette Onthul vállát, aki sarkon fordult, és elsietett.
— Nehéz, de helyes döntést hoztál, hulorn — mondta neki Brennus,
miután Onthul elment.
Rivalen megszorította a vállát.
— Nagy utat tettél meg, Tamlin.
Tamlin bólintott. Lehet, hogy helyesen cselekedett, lehet, hogy nagy utat
tett meg, a lelke mélyén mégis mocskosnak érezte magát.
— Történik valami! — kiáltott le hozzájuk egy jogaros.
— Elindultak — mondta Rivalen.
*****
Abelar űzte-hajtotta Napkelét, amennyire csak merte. Ütemesen ringott

alatta a nyereg, és el-elcsúszott a helyéről, annyira izzadt már szegény pára.
Regg is alig tudott lépést tartani vele. Úgy suhant el mellettük a táj, hogy fel
sem ismerte a fákat. Csak rövid pihenőkre álltak meg, hogy igyanak a lovak,
és Brend ellenőrizze a nyomokat, majd vágtattak tovább.
— Nem is akarják elfedni a nyomaikat — mondta Brend a földön térdelve.
— Akár lóhátról is követhetném őket. Nyugat felé haladnak, és gyorsan
vágtáznak.
Minél előbb csatlakozni akartak a fősereghez. Ha nem érik utol őket
időben, akkor nem csak velük, hanem egy egész sereggel kell majd
szembenézniük.
— Még gyorsabban lovagolunk — mondta Abelar, majd felült a nyeregbe.
Napkelte felágaskodott, majd nekiveselkedett az előttük elterülő mezőnek. A
többiek szó nélkül követték.
— Azért vitték magukkal Eldent, hogy előcsalogassanak minket, Abelar! —
kiáltott utána Regg, túlharsogva a lovak patájának dübörgését. — De az is
lehet, hogy tárgyalási alapként akarják felhasználni ellened! Nem fogják
bántani!
— Mirabeta nem akar békét kötni — vélte Abelar. — Csak az apámat és
engem akarnak kínozni azzal, hogy bántják Eldent. De én nem hagyom ezt!
Nem hagyom!
— Én sem!
Néhány óra elteltével megpillantották maguk előtt az űzött vadat. A
mintegy nyolcvan lovas laza alakzatban vágtatott, és éppen egy emelkedőre
kaptattak fel. Jó két-három kilométernyire lehettek. Bár részleteket nem
tudtak kivenni, ahhoz messze voltak, Abelar érezte, hogy a fia ott van
közöttük. Ott kellett lennie. Maga Lathander vezette a fia nyomára. Nem
mondott semmit. Mindenki látta azt, amit ő.
— Lassan lebukik a nap — kiáltotta Regg.
Abelar bólintott. Valóban.
Ráhasalt lova nyakára, és belesuttogott a fülébe. Arra kérte, hogy vágtasson
olyan gyorsan, ahogyan csak tud. Az állat engedelmeskedett. Szemmel
láthatóan csökkentették a távolságot.
Ők is felkaptattak a domb tetejére. A nyolcvan lovas kelet felé fordult a
mezőn, de mást is láttak. Fél kilométerre előttük egy felderítőcsoportot
pillantottak meg, és mögöttük ott kígyózott Forrin hatalmas főserege. A sötét
acélerdő beleveszett a látóhatár szélébe.
Abelar megállította a lovát, ahogyan a többiek is. Napkelte erősen zihált. A
többi ló alig állt a lábán, és hangos prüszkölések közepette kapkodták a
levegőt.
Endren szent jeleket rajzolt a levegőbe, ahogyan Regg is.
Forrin serege egy sorban masírozott, harminc lovas szélesen. Hátul
szekerek zötykölődtek, ellátmányt szállítva. A lenyugvó nap fénye meg-
megcsillant a páncélokon, sisakokon és fegyvereken. Több mint ezren
lehettek.
A lovasok nem vették észre, hogy üldözik őket, a felderítők azonban igen.
A domb felé mutattak, majd hárman kiváltak közülük, és visszavágtattak a
fősereghez. Az egyikük megfújta a kürtjét. A lovasok, köztük Abelar fiával,
odaértek a felderítőkhöz.
Abelar leakasztotta a pajzsát, és előhúzta a kardját.
A lovasok értekeztek a felderítőkkel, majd megfordultak, és a domb felé
néztek. Abelar Eldent kereste közöttük. Sehol sem látta, de még mindig túl
messze voltak ahhoz, hogy kivehesse a részleteket.
— Látjátok őt? Apám? Regg?
Regg előredőlt, de megrázta a fejét.
— Én csak homályos foltokat látok — felelte Endren.
— Látja valaki a fiamat? — kérdezte a többiektől.
Mindenki tagadólag csóválta a fejét, Roen kivételével, aki köztudottan
sasszemmel rendelkezett.
— Azt hiszem, én látom. Egy lovas előtt ül a nyeregben. Nem vagyok
biztos benne, de azt hiszem...
— Ő az! — Abelar harci lázban égett.
Kürtök harsantak a fősereg élén, még mielőtt a felderítők odaértek volna, és
a menet megállt. Ezernyi, harcra éhes szempár nézett a maroknyi csapatra. A
lovasok időközben felzárkóztak a fősereghez, és elkeveredtek velük. Többé
már nem tudták megkülönböztetni egymástól az alakokat.
— Már nem látom — dörmögte Roen.
— Mire várnak? — tette fel a kérdést Regg.
— Azon morfondíroznak, vajon itt van-e a sereg mögöttünk — felelte
Endren.
A gyenge szél parancsszavakat sodort feléjük. Forrin csapatai új alakzatba
rendeződtek. Támadásra készültek. Kétszáz nehézlovas vágtatott az élre, és
széles sort alkotva egymás mellé rendeződtek. A többiek félhold alakban
körbevették őket.
Abelar próbálta szemmel követni a rablókat, de elvegyültek a tömegben.
Fogalma sem volt, hol lehet a fia. Forrint nézte, hátha előrelovagol, Eldennel
a nyeregben, de nem tette. A magányosan, illetve kisebb csoportokban
állókat kapitányoknak vélte, de egyiküket sem ismerte fel abból a
távolságból. Csakis közvetlen közelről találhatná meg a fiát.
— Sorakoztasd fel az embereket, Regg! — fordult a bajtársa felé.
— Abelar?
— Egyetlen, szoros sorba.
Regg a seregre pillantott, majd vissza Abelarra.
— Abelar, ez...
— Sorakoztasd fel őket, Regg! Most azonnal!
Regg hosszan nézte őt, és Abelarnak nem tetszett a barátja szemébe kiülö
kétely.
— Mi negyvenen vagyunk, ők pedig több mint ezren — mondta Regg.
— Ezt én is látom.
— Nekem nem úgy tűnik.
Újabb kürt harsant a mezőn.
Abelar egyre dühösebb lett.
— Látom, hogy sokkal többen vannak, ugyanakkor Lathander fényét is
látom. A faluban is ez történt, amikor elűzte a kórt. Ha kitartunk, megsegít
minket. Rájuk rontunk, visszaszerezzük Eldent, és elmenekülünk —
mondta, Majd Trewe felé fordult. — Fújd meg a kürtöt!
Trewe kötelességtudóan a szájához emelte a kürtöt.
— Ne! — emelte fel a kezét Regg.
Napkelte felnyerített. Hajnalhasadás prüszkölt.
Trewe tétovázott.
Abelar növekvő haraggal nézett a barátjára.
— Ellenszegülsz a parancsomnak?
A mezőn Forrin megverette a harci dobokat. Regg nem vette le a szemét
Abelarról, aki viszonozta a pillantását.
— Őrültség. Gondolkozz! Mindenkit megölsz. Endren, segíts!
Endren szomorúan bólintott.
— Abelar, egyszerűen túl sokan vannak. Most vissza kell térnünk a
Veladon-tóhoz, hogy befejezzük a toborzást. A sereggel...
Abelar az apjára meredt.
— Nincsenek túl sokan! Nem lehetnek túl sokan! Foglyul ejtették a fiamat!
A fiamat!
Endren tekintete megenyhült.
— Tudom. Ő az unokám. Szeretem őt, de te a fiam vagy, Abelar. Túl sokan
vannak.
Abelar alig akart hinni a fülének. Előbb Regg, most pedig a saját apja.
Napkelte nyugtalanul körbefordult. Érezte az izgatottságát.
— Az emberek velem tartanak. Ők követnek.
— Tudom — hajtott fejet Regg. — Ezért nem engedhetem, hogy a halálba
vezesd őket.
— Akkor magam megyek!
Regg Napkelte elé kormányozta Hajnalhasadást.
— Nem mégy sehová!
Abelar Regg szemébe nézett. A férfiéba, aki megmentette az életét, és
akinek már ő is megmentette az életét. A keze a kardja markolatára csúszott.
Regg nem hátrált meg.
— Menj arrébb, Regg!
A nehézlovasság megindult feléjük. Érezvén a harc közeledtét, a lovak
izgatottan kaparták a földet. A maroknyi harcos kardot rántott.
— Ők velem tartanak. Nézz csak rájuk — mondta Abelar.
Regg azonban hajthatatlan maradt.
— Visszatérünk a Veladon-tóhoz.
Abelar nem mozdult.
— Rajtad is átgázolok, ha kell. A fiamért megteszem — suttogta eltökélten.
Fájdalom hasított Regg lelkébe. Becsukta a szemét, és nagy le-
vegőt vett.
— Megbánod még ezeket a szavakat — mondta.
Abelar megsarkantyúzta a lovát. A két állat, a két testvér egymásba mart.
— Félre, Regg! — Abelar Roenre nézett. — Alakzatba, Roen!
Forrin serege vágtába kezdett.
Roen nem engedelmeskedett a parancsnak.
— Túl sokat jelentesz az embereknek — szólalt meg Regg. — Túl sokat
jelentesz Sembiának.
Abelar időközben belátta, hogy a barátjának igaza van, mégsem tágított.
Megmakacsolta magát.
— Nekem a fiam a legfontosabb.
— Tudom — Regg ismét fejet hajtott.
Könnyek szöktek Abelar szemébe, de nem hagyta, hogy kicsorduljanak.
— Lathander nem azért vezetett idáig engem, minket, hogy most
visszaforduljunk. Ezt nem teheti. Nem teheti! Roen, alakzatba!
Regg szeme is megtelt könnyel.
— Mégis megtette, Abelar. Remélem, megbocsátasz neki ezért. És nekünk
is.
Elnézett Abelar válla felett, és biccentett.
Valami nekicsapódott Abelar tarkójának, a füle mögött. Fájdalom hasított
az agyába. Csillagokat látott. Tompán érzékelte, hogy leesik a nyeregből.
Mintha Elden hangját hallotta volna, amint őt hívja, majd minden
elsötétedett.
*****
Forrin a távolból nézte, amint a lovasság a kis csapat felé vágtázik.

Reht, Vors és Norsim ott várakoztak mellette. A Corrinthal poronty Norsim
nyergében gubbasztott. Üres tekintete és nyitott szája messziről elárulta,
hogy félkegyelmű.
— Az ott Corrinthal? — kérdezte Reht a dombra mutatva. Mintha halovány
elismerés lapult volna a hangjában.
— Hamarosan megtudjuk — felelte Forrin.
— Követte a nyomunkat, miután felégettük a házát — jegyezte meg
Norsim.
Reht hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
— Negyven emberrel üldöz nyolcvanat, és képes szembeszállni ezerrel.
Biztos, hogy Abelar Corrinthal az.
— Érted jött, kölyök — vigyorgott Vors, és rácsapott a fiú homlokára.
Elden felsikoltott fájdalmában, de egyetlen szót sem szólt.
A domb tetején álldogáló lovasok váratlanul megfordultak, és eltűntek
szem elől.
— Mégsem szállnak szembe velünk — dörmögte Forrin.
— Ott menekül az apád — folytatta Vors a gúnyolódást. — Elfut előlünk.
Mégsem akar visszaszerezni téged, kölyök.
Elden összeszedte magát, és a kietlen dombra nézett.
— Papa.
Vors torkaszakadtából nevetett. Kilátszottak rothadó fogai. Reht pillantása
azonban belé fojtotta a szuszt, és lelohasztotta a jókedvét. Forrin azonnal
felmérte, hogy történt valami kettejük között.
— Vezényelj megálljt! — parancsolta Forrin az egyik zászlósnak. —
Térjenek vissza.
Nem akarta azzal vesztegetni a drága időt, hogy negyven lovast üldözzön.
Minél előbb el akart jutni a városba, és elvégezni a feladatot, amiért jött. Ha a
Corrinthal majd visszatér egy sereg élén, hogy kiszabadítsa a fiát, örömmel
áll elébe. De addig is, le kell rombolnia Saerb városát.
— Elküldöd a fiút Ordulinba? — kérdezte Reht.
— Igen — bólintott Forrin.
Reht Vorsra pillantott.
— Addig is, én majd vigyázok rá.
— Nem. Te vezeted az ostromot Saerb ellen.
Alapvetően Lorgan vezette volna a támadást, de ő déli irányba került, hogy
elvágja a lehetséges menekülési útvonalakat. Különös módon eddig még
semmiféle hírt nem kaptak felőle.
— Én majd a gondját viselem — vigyorgott Vors, és mohó pillantást vett a
fiúra.
Reht tiltakozni akart, de végül meggondolta magát, és csendben maradt.
— Maradjon életben! — mondta Forrin a papnak.
— Természetesen — hajtott fejet Vors.
— Ellenőrzöm, hogyan bánsz vele — mondta fenyegető hangon Reht.
— Valóban? — vigyorgott a harci pap, majd egy durva mozdulattal
kirántotta Eldent Norsim nyergéből. A fiú felsírt. Könnyek szöktek a
szemébe.
— Papát akarom!
— Fogd be! — szisszent rá Vors.
Elden összerezzent, és elnémult.
— Parancsnok. Csak...
Forrin félbeszakította Reht mondatát.
— A fiú már nem a te gondod. Holnap megtámadjuk a várost. Te vezeted
az ostromot. Égesd porig, és ölj meg mindenkit!
Vors kuncogva nézte Reht arcát. Egyetlen idegszála sem rezzent.
Tökéletesen uralta az érzelmeit.
— A katonák tétovázhatnak — vélte Reht.
Erre Forrin is gondolt.
— Mondd meg nekik, hogy így állunk bosszút Yhaunn lerombolásáért.
Reht bólintott.
— Az sem érdekel, ha egy sereggel találjuk szembe magunkat. Nem
érdekel, hogy harcolnak, vagy megadják magukat. Hozzátok el az értékeket,
de minden mást pusztítsatok el! A nagymester elrettentő példát akar
szolgáltatni.
Vors az ég felé fordult, és felvonyított, mint egy farkas. A kis Elden halkan
zokogott, és a ló sörényébe fúrta az arcát.
Reht vetett még egy utolsó, megvető pillantást a harci papra, majd
tisztelgett Forrin előtt, és ellovagolt.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Rivalen és Brennus magukkal rántották Tamlint a sötétségbe, és a fal tetejére

repítették. A hajnali fény vöröses szegélyt rajzolt az égboltnak. Tamlin első
ízben pillantotta meg Saerloon egyesített seregét. Most még félelmetesebbnek
látszott, mint korábban. Több mint száz zászló léngedezett a kora reggeli
szélben. A katonák fegyelmezett, tömött alakzatba rendeződtek, négyszög
formában.
Onthul fel-alá járkált az emberei között.
— Elérkezett az idő! Készüljetek!
A két sereg baljós csendben méregette egymást. A száraz, megsárgult
fűszálak ernyedten lengedeztek a gyér szélben. Tamlin jobbján csendesen
csordogált az Elzimmer vize.
Tizenkét, fehérbe öltözött alak vált ki a saerlooni seregből. Kard lógott az
oldalukon, nem viseltek páncélt.
— Varázslók — mondta Tamlin.
Rivalen és Brennus egyszerre bólintottak.
A varázslók kört alkottak. Mindannyian kántálni kezdtek, és közben
bonyolult kézjeleket rajzoltak a levegőbe. Bár a hangjuk eljutott a városfalra
is, Tamlin mégsem értette, hogy mit mondanak.
— Védővarázslatok — szólalt meg Brennus — és jóslások.
Két idősebbnek látszó, kövéredő alak kivált a körből, és középre álltak. Ők
eltérő varázslatba fogtak. A hangjuk magasabbra csapott a többiekénél, és
érezhetően erő gyűlt köréjük.
— Idézés — jelentette Brennus.
— Végre feltűnik a faltörő kos — suttogta Rivalen. Tamlin nem tudta mire
vélni a megjegyzést.
— Semmit sem tehetünk? — kérdezte Tamlin.
— Ilyen távolságból nem. Egyelőre várjuk a fejleményeket.
A varázslók kántálása a tetőfokára hágott, majd abbamaradt. A saerlooni
dobosok lassú ritmust diktáltak, aztán váratlanul...
Megremegett a föld. A varázslók mögött, a sereg előtt a talaj kör alakban
megrepedezett, majd felpúposodott. Óriás termetű alakok emelkedtek ki a
földből. Sár és fűfoltok tapadtak rájuk.
— Földelementálok — mondta Rivalen.
A saerlooni katonák a fejük fölé emelték a fegyvereiket, és úgy éljeneztek,
miközben a teremtmények teljesen felegyenesedtek.
Legalább ötször-hatszor magasabbak lehettek egy átlagos férfinál. Kő és
föld alkotta a testüket, amelyből imitt-amott gyökerek álltak ki. Fatörzs
vastagságú lábakon álltak. Derékszélességű karjuk hosszan lelógott.
Ormótlan, hatalmas fejük nyak nélkül illeszkedett széles vállukra. A hangjuk
kőlavinára emlékeztetett.
— Átok és vész! — sóhajtott fel Tamlin. Hét elementált számlált. A fejük
felért a városfal tetejéig. El sem akarta képzelni, micsoda pusztításra lehetnek
képesek hatalmas ökleikkel. Jaj annak, akit eltalálnak.
A két idéző Selgaunt felé mutatott. Mind a hét földelementál megfordult.
Ideges morajlás futott végig a városvédőkön. Többen hátrafelé tekintgettek,
mintha a menekülés lehetőségeit mérlegelnék. Az idősebb és tapasztaltabb
katonák azonban tartották bennük a lelket. Tamlin tökéletesen együtt érzett
velük. Ő maga is reszketett.
— Katapultok és íjászok! — kiáltotta Onthul, majd jelzett a tüzéreknek. Fel-
alá járkált a falon, és folyamatosan lelkesítette a harcosokat. — Ha képesek
járni, akkor fel is lehet dönteni őket! Készüljetek!
— A hagyományos lövedékek hatástalanok ellenük — jegyezte meg
Brennus halkan.
A homunkuluszok félve bebújtak a köpenye alá.
— Most mit tegyünk? — fordult Tamlin Rivalenhez.
Rivalen nem vette le a szemét a csatatérről.
— A mágia, amely ezen a síkon tartja őket, kioltható. Nem biztos, hogy
sikerül, de elképzelhető, ám ahhoz közelebb kell jönniük.
— Gyorsan ideérnek — mondta Brennus.
Tamlin odakiáltott a varázslóknak és az árnypapoknak.
— Ellenvarázslatokkal el tudjuk űzni őket!
— Talán — helyesbített Rivalen.
Brennus a csatatérre mutatott. A reggeli fény ellenére árnyékok
örvénylettek a keze körül.
— Még több érkezik.
A két idéző varázsló az előzőtől eltérő jeleket rajzolt a levegőbe. Hatalmas
tűzoszlopok jelentek meg a földelementálok között. Ormótlan alakot öltöttek,
és elindultak a város felé.
— Tűzelementálok — dörmögte Rivalen.
— Merelith le akarja rombolni, és fel akarja égetni a várost — vélte
Brennus.
Tamlin nem szólt semmit. Meredten bámulta az ellenséget.
A tűzelementálok csupán a földelementálok derekáig értek. Mindent lángra
gyújtottak maguk körül. A fű kiégett, a talaj megfeketedett alattuk. Fekete
füst és szikrafelhő szállt fel belőlük.
Tamlin szerencsére felkészítette a várost tűzvész ellen. Tucatnyi nő és férfi
állt minden egyes sarkon, vízzel teli vödrökkel és hordákkal és nedves
lepedőkkel, ugrásra készen. Lángoló teremtményekre azonban nem
számított. Ezek a lények célzott és tudatos rombolásra képesek.
— Onthul! — kiáltott a kapitánynak. — Készüljenek a tűzoltók!
Onthul bólintott, majd magához intett egy apródot. Súgott neki valamit, és
a fiú a következő pillanatban elszaladt.
A csatatéren az egyik varázsló kilépett a körből, és a tűzelementálok elé
állt. Vörös színű köpenyt viselt, és a lángoló teremtmények közelsége
szemmel láthatóan nem zavarta. Bonyolult kézjeleket rajzolt a levegőbe.
Váratlanul eltűnt, két elementállal együtt.
A városvédők izgatottan sutyorogtak. Kérdőn néztek egymásra.
— Hová tűntek? — kérdezte Tamlin. Egész testében verejtékezett.
A varázsló a következő pillanatban ismét megjelent a tűzelementálok előtt,
és elismételte az előbbi varázslatot.
Valaki elkiáltotta magát a falon.
— Oda nézzetek!
Többen is a város felé fordultak. Tamlin is arra nézett. A palota lángokban
állt. Az egyik tűzelementál módszeresen végigsétált a tetején, széles
láncsíkokat húzva maga után. A távolabbi nemesi negyedből is sűrű füst
szállt fel.
— Beteleportálja az elementálokat a városba — mondta Rivalen.
Tamlin fennhangon átkozódott. Jól tudta, hogy hagyományos fegyverekkel
tehetetlenek a tűzlények ellen.
— Issger, Rheys! — két varázslóját hívta. — Végezzetek az elmentálokkal!
A két férfi bólintott, majd felröppentek a levegőbe, és a tűz felé suhantak.
— Csak el akarják terelni a figyelmünket — szólalt meg Brennus.
— Jól sikerült. Nem engedhetem, hogy leégjen a város — fortyogott
Tamlin.
Robaj hallatszott a csatatérről. Visszafordult a saerlooni sereg felé. A hét
földelementál elindult a város felé. A lépteik alatt rengett a föld. Már
önmagában ez is elég lett volna, hogy meggyengítse a falat. Letiporták a
cserjéket és a fákat, és mély árkot szántottak a földbe. Lassú léptekkel
indultak el, de fokozatosan gyorsultak, és végül már olyan lendülettel
rohamoztak, hogy Tamlin erősen kételkedett benne, hogy a fal megállíthatja
őket.
Egy rég elhagyatott, omladozó fogadó állt az útjukban. Gond nélkül
döngölték a földbe. A saerlooni dobok ütemesen követték a lépteiket.
— Katapultok! — kiáltotta Onthul. Az olajoshordókat belehelyezték a
vetőkarba. Az egyik tüzérsegéd felemelte a karját, és várt a megfelelő
pillanatra.
A fal rengett. Az elementálok vészes közelségbe kerültek. Hatalmas
porfelhőt vertek fel, és alig látszódott az ellenséges sereg.
— Készüljetek! — kiáltotta Onthul, és lekuporodott a fal mögé. —
Készüljetek!
Félúton a fal felé, pont, mielőtt a katapultok működésbe léptek volna, az
elementálok besüppedtek a földbe. Semmi sem látszódott belőlük.
Tamlin tudta, hogy a földelementálok olyan könnyedén közlekednek a
talajban vagy a sziklákon keresztül, mint a madarak a levegőben.
A városvédők átkozódtak. Többen is áthajoltak a falon, és a földet
kémlelték. Mivel semmit sem láttak, rémülten tekintgettek körbe-körbe.
— Hol vannak? — kérdezte valaki.
— Átjönnek a fal alatt! — kiáltotta másvalaki.
— Készüljetek, és tartsátok a helyeteket, Selgaunt védői! — dörögte Onthul.
— Tartsátok a helyeteket!
A tisztek biztató szavakkal próbálták elejét venni a pániknak. Senki sem
mozdult el a helyéről. Hosszú, feszült pillanatok következtek. A
földelementálok nem bukkantak fel. A dobolás is abbamaradt.
— Mi a kilenc pokol? — átkozódott Tamlin.
Brennus elmormolta egy varázslat szavait, majd úgy nézte a földet, mintha
átlátna rajta.
— Ott vannak, a föld alatt, a fal előtt. Várnak — mondta.
— Mégis mire? — kérdezte Tamlin ingerülten.
— Próbára teszik a bátorságunkat.
Tamlin megijedt, hogy ő lesz az első, aki megbukik a próbán. Már levegőt
is alig mert venni.
A dobok ismét felhangzottak. Előbb lassan, majd egyre gyor-
sabban.
A vörös köpenyes varázsló ismét eltűnt, két tűzelementállal együtt.
Mindenki a város felé fordult, hogy lássák, hol jelennek meg. A Tamlin
mellett álló fiatal katona az égboltra mutatott, az öböl irányába.
— Nézzétek! Az istenek legyenek velünk! — kiáltotta.
Sóhajok és elkeseredett nyögések hallatszottak mindenfelől. Tamlin
felnézett. Arra számított, hogy tűzelementálokat lát majd, de nem így lett.
Valami sokkal borzalmasabb közeledett.
Egy hatalmas, zöld tömeg ereszkedett rá a városra. Már abból a
távolságból is Játszódott, hogy iszonyatosan nagy. Vermillion pikkelyes bőre
büszkén csillogott a napfényben. Szinte már természetellenesen széles
szárnyak keretezték hüllőestét. Hullámokban terjedt előtte a bénító félelem.
Leírt egy kört a város felett. Tamlin alig kapott levegőt.
— Szóval Merelithnek van egy sárkánya — dünnyögte Brennus
közönyösen.
A homunkuluszok visítva átkozódtak.
*****
Cale, Riven és Magadon néma csendben ettek, miután felébredtek.

Végigtapogatták a sebeiket, majd ellenőrizték a felszerelésüket.
— Ebben a tegezben minden egyes vessző mágikus — mondta Magadon
lelkesen, miután alaposan megvizsgálta a Kesson tornyából zsákmányolt
nyílvesszőket. — Még sosem találkoztam ilyen remekművel. Nézzétek!
Felemelte a magasba, hogy mindketten jól megnézhessék. Cale csak
közönséges favesszőket látott.
— Ez csak egy nyílvessző, Mags, nem egy nő — nevetett Riven. — Ne
szeress bele, mert a végén még nem lövöd ki.
Magadon gyorsan visszatette a tegezbe.
— Nem kell aggódnod emiatt.
Cale úgy ítélte meg, hogy készen állnak.
— Köss össze minket, Mags! — kérte. — Az én szememen keresztül
lássatok ti is.
Magadon bólintott. Sötét, árnyékszerű karikák gyűltek a szeme alá. Erősen
összpontosított, és a következő pillanatban narancsszínű fénykör jelent meg
a feje körül. Cale viszkető bizsergést érzett a szeme mögött.
Kész — üzente Magadon.
Cale felöltötte a maszkját, és több varázslatot is elmondott egymás után.
Védőpajzsot bocsátott mindhármukra a sárkány halálos lehelete ellen. A
páncélját ellenállóbbá tette, megnövelte az erejét ésa gyorsaságát, végül
puszta isteni erőt szívott magába Maskból. Az árnyékok sötétebb árnyalatot
öltöttek körülötte. Kétszer akkorára nőtt, mint valójában, és egy óriás ereje
költözött a tagjaiba. Riven végig élénken figyelte.
— Töltsd fel a követ ezzel a varázslattal! — kérte Cale-től. Elővette a
mágikus követ a szütyőjéből, feldobta a levegőbe, és a kő azonnal keringeni
kezdett a feje körül. Még a Külvilágitól zsákmányolta, és nagyon
megkedvelte a hasznos kis holmit.
Egy évvel korábban Cale nem osztotta volna meg vele az erejét.
Féltékenyen őrizte volna isteni hatalmát, de azóta sok minden megváltozott.
Ők voltak az első és a második, a jobb és a bal. Együtt pusztították el Kesson
Relt. Elismételte a varázslatot, és a drágakő magába szippantotta a mágikus
energiát.
Gyertek, ha jelzek — üzente Cale.
Riven felemelte a gyűrűsujját.
— Ott leszünk.
Magadon ismét csukott szemmel összpontosított. Mentális pajzs öltött
alakot körülötte. Elővett egy nyílvesszőt, és ráillesztette az íj húrjára, amelyet
az elf nőtől vettek el Kesson Rel tornyában. A nyílvessző hegye vörösen
felizzott. Feltöltődött energiával.
Végig veled leszek — üzente Magadon. Cale szemén keresztül mindent látott.
Cale maga elé képzelte Furlinastis mocsarát, maga köré gyűjtötte az
árnyékokat, és átlépett a téren. A láp bűzős, térdig érő vizében jelent meg.
Azonnal kardot rántott. Átláthatatlan, fertelmes köd gomolygott a térde
magasságában. A rothadás kellemetlen szaga csípte az orrát. Furcsamód nem
hallotta a jellegzetes rovarciripelést, madárrikácsolást és vízfröcsögést. A
mocsár elnémult.
Furlinastis a közelben tartózkodott.
Ellenőrizte, hogy abból a bizonytalan távolságból is működik-e a mentális
kapcsolat.
Mags? Riven?
Itt vagyok — válaszolt Riven.
Itt vagyok — válaszolt Magadon is. — És látom, amit te.
Itt ólálkodik a közelben.
Árnyékok és sűrű köd fogta közre Cale-t. Eldeformálódott, ismeretlen fák
hajladoztak a feje felett. Sehol sem látta a sárkányt. Beleolvadt az
árnyékokba, hisz abból állt a teste, akárcsak Cale-nek. Bárhol lehetett.
Sziszegés és varázslat szavai hallatszottak bal felől. Cale kiválasztott egy
fát, jó ötvenméternyire, és odalépett az árnyékok között. Későn ért oda. A
varázslat lecsupaszította őt az összes védőpajzstól.
Átkozódva gyúrt alakmásokat a közeli árnyékokból. Az illúziók pontosan
követték minden egyes mozdulatát. Abba az irányba nézett, ahonnan a
hangokat hallotta.
Semmit sem látott. A szíve egyre hevesebben vert.
A sárkány varázshasználó — tudatta a barátaival. — Megfosztott a vé-
dőpajzsaimtól.
Riven szitkozódott.
Tűnj el onnan, Cale! Gyere vissza!
Halk csobbanás hallatszott Cale háta mögül.
Csupán egy fél szívverésnyi ideje maradt, hogy felmérje a végtelenül
hatalmas pikkelytömeget, az éles karmok és fogak erdejét, mielőtt a sárkány
maga alá gyűrte őt, az összes alakmással, sőt az egész fás ligettel együtt.
*****
Tamlin összeszedte minden bátorságát, és elhebegte egy meglehetősen

jelentéktelen varázslat szavait. A sárkányra mutatott. Négy darab,
narancsszínű lövedék hagyta el az ujjait. Mellkason találták a sárkányt, de
ártalmatlanul lepattantak vastag pikkelypáncéljáról. Cikázó villámok, szürke
energianyalábok és ezüstszínű mágikus lövedékek követték az övéit, de
egyik sem tett kárt a hatalmas teremtményben.
Brennus és Rivalen is egyaránt varázsoltak. Rivalen kezéből fekete nyaláb
csapott ki, és találta el a sárkány hasát. Több pikkely is letört, és a városra
zuhant. A sárkány dühösen felordított, meglengette a szárnyát, de egy
pillanatra sem lassított.
Brennus egy zöld nyalábbal találta el az őshüllő szárnyát, de úgy tűnt, nem
hatott rá.
A harcosok rémülten sikoltoztak, és próbáltak fedezéket keresni. Onthul
próbálta megőrizni a rendet. Jelzett az íjászoknak, de a parancsa elhalt az
üvöltözésben. A sárkány élesen megfordult a levegőben, és a városra zuhant.
A saerlooni dobok olyan gyors ritmusban szóltak, hogy már meg sem
lehetett különböztetni egymástól az egyes dobveréseket.
A sárkányból hullámokban terjedő félelem térdre kényszeríttette a
városvédőket. Tamlin lába is megbicsaklott. Többen lehasaltak a földre. Volt,
aki levetette magát a falról, mit sem törődve azzal, hogy kitöri a lábát vagy a
karját. Mások az őrbódék menedékébe akartak húzódni. Félrelöktek és
letiportak mindenkit, aki az útjukba került. A sárkány felordított.
— Szétszóródni! — kiáltott rá Rivalen az utcán tartózkodókra. — Váljatok
szét! Fussatok!
Brennus és Rivalen újabb varázslatba kezdett. A sárkány a fal fölé siklott,
kitátotta roppant pofáját, és kieresztette felhőszerű, zöld színű leheletét.
Tamlin érezte, hogy valaki megérinti a vállát, és ettől köddé válik a teste. A
sikolyok és a rémült kiáltások végtelenül távolinak tűntek. A falak csupán
szürke árnyéknak látszottak. Rivalen és Brennus azonban továbbra is ott állt
mellette.
— Ez az éteri sík, hulorn — magyarázta Rivalen. — A sárkány lehelete itt
nem árthat nekünk.
Tamlin a földön vonagló emberek árnyékalakjait nézte. Fájdalmasan
visítottak, és kétségbeesetten dörzsölték a szemüket.
— Végezz az idézővel, aki a városba teleportálja a tűzelementálokat —
mondta Rivalen Brennusnak. — Azután hívd Ydert!
— És a földelementálok? — kérdezte a fiatalabbik herceg.
— Variance és a papok gondoskodjanak róluk.
— És a sárkány?
— A sárkány az enyém — felelte Rivalen, és aranyló szeme mohón
megvillant. — Készülj, hulorn!
A hangok felerősödtek, és a fal megszilárdult a talpuk alatt, amint
visszatértek az anyagi síkra. Katonák feküdtek mindenfelé. Néhányan még
mindig visítottak, mások csak nyögdécseltek, és kétrét görnyedve hánytak.
Több százan feküdtek mozdulatlanul. Keserű, orrfacsaró bűz terjengett a
levegőben. Tamlin szeme könnybe lábadt.
A város lángokban állt. A városvédők harmada meghalt, vagy
harcképtelenné vált. Árnyékok cikáztak a fal mentén. Az árnypapok egyik
helyről a másikra röpködtek.
— Variance! — kiáltott fel Rivalen.
Az árnyékok összesűrűsödtek Tamlin mellett, és kibontakozott a belsejéből
a magas papnő. Felhúzta a sisakrostélyát.
— Végezz a földelementálokkal, ha felbukkannak, és védelmezd meg a
hulornt! — parancsolta neki Rivalen. — Nekem felelsz, ha baja esik!
A nő előbb Tamlinra, majd a hercegre nézett, és engedelmesen bólintott.
Visszahúzta a sisakrostélyt. A testét övező árnyékok megcsiklandozták
Tamlint.
— Mire készülsz? — kérdezte Rivalentől.
A sárkány elsuhant a saerlooni sereg felett, és visszafordult.
— Megölöm a zöld férget — felelte Rivalen, majd elrugaszkodott a faltól, és
a levegőbe röppent.
Eközben Onthul folyamatosan parancsokat osztogatott. Végigfutott a
várfalon, hogy rendezze a sorokat. Csúnyán berekedt. Talán a sok
kiáltozástól, talán a mérges gáztól, nem lehetett tudni.
— Büszkén harcolva, de hason csúszva is meghallhattok! Mit választotok?
Talpra, és készüljetek a harcra! Íjászok! Felkészülni!
A több száz fős tartalék egység felrohant a fal tetejére. Kikerekedett
szemmel nézték a pusztítást. Onthul azonnal rájuk rivallt, hogy foglalják el a
helyüket, és álljanak az elesettek helyére.
Lent, a város előtti mezőn a vörös köpenyes varázsló a maradék
tűzelementálok elé állt. Felemelte a karját, hogy őket is a városfalon túlra
repítse. Brennus felkészülten figyelte. A varázslat utolsó szótagját a nyelve
hegyén tartogatta. Amint a vörös köpenyes varázsló eltűnt szem elől,
kiejtette az utolsó szótagot, és elmosolyodott.
— Megvan — mondta Tamlinnak. Sötét örvény ragadta el, és elröppent.
Amint az utolsó tűzelementálok is eltűntek, felharsantak a saerlooni harci
kürtök, és az egész sereg megindult.
— Katapultok! — kiáltotta Onthul.
A tüzérsegédek, akik életben maradtak, ismét felemelték a karjukat. A négy
katapult közül háromnak megmaradt a legénysége, a negyedikhez is gyorsan
odaálltak a helyettesítők.
— Varázshasználó vagy? — kérdezte Variance Tamlintól. A hangja
fémesen koppant a sisak takarásában.
Tamlin bágyadtan bólintott.
— Ismersz űző varázslatokat?
Újabb bólintás.
— Akkor készülj!
A fal megremegett. A földelernentálok por- és sárfelhő kíséretében
előbújtak a föld alól. A fejük felért egészen a fal tetejéig. Tamlin belebámult a
legközelebbi ormótlan képébe. A teremtmény nem vette észre őt.
Az elementálok felbőgtek, majd magasra emelték a karjukat, ökölbe
szorították a kezüket, és lecsaptak a városfalra. Szemből és felülről. A fal
teljes hosszában megremegett. Tamlin elesett. A Khyber kapu sarokvasai
vészesen meglazultak. Por, kőtörmelék és városvédők repültek fel a
levegőbe. Tamlin mellett megrepedt a vastag fal. A katonák torkuk
szakadtából üvöltöttek. Az olajoshordók felborultak, eláztatták a falat,
lángba borítva azt. Onthul rendületlenül hajtotta az embereit, a sűrű,
fojtogató füst ellenére is. Íjak és nyílpuskák pendültek, és nyílzápor zúdult az
elementálokra.
A searlooni harcosok felordítottak, és kettőzött lendülettel közeledtek. A
katapultok kilőtték rájuk a lobbanó folyadékkal teli hordókat. A
becsapódástól a fahordók szétrepednek, a gyúlékony folyadék pedig azonnal
belobban, amint levegővel érintkezik.
Ez nem lesz elég, kesergett Tamlin. Selgaunt a szeme láttára esik el. Nem
húzódik el hónapokig az ostrom, órákon belül véget ér.
Eldöntötte, hogy büszkén, harc közben hal meg. Szembefordult a
legközelebbi földelementállal és belekezdett az általa ismert ellenvarázsba. A
szeme sarkából látta, hogy a hordók földet érnek a város előtti mezőn, és
lángra lobbannak. Az egyik túl korán esett le, és csak a füvet és a bokrokat
gyújtotta meg, de a másik három a harcosok közé csapódott, élő fáklyákká
változtatva őket.
A hatalmas elementál észrevette őt. Felbőgött és csapásra emelte a kezét,
hogy agyonnyomja Tamlint, és szétzúzza a városfalat alatta. Tamlin befejezte
a varázslatot, és az ereje nekifeszült az idéző erejének.
Ő veszített.
Tamlin halálra váltan nézte a feje felé süvítő kőkezet. Sötét árnyékok
ragadták el.
— Ne itt! — mondta Variance, és odébb repítette, mielőtt még a
földelementál agyonzúzhatta volna.
*****
Brennus egy széles, kővel kirakott utca közepén jelent meg. A vörös
köpenyes varázsló pontosan előtte állt, háttal neki, élő lángoszlopok
gyűrűjében. A tűzlények jó kétszer akkorák voltak, mint ő. A lángok hangot
adtak ki. A saját nyelvükön értekeztek egymással.
Azok, akik a közelben tartózkodtak, rémülten elmenekültek. Egy
lesoványodott, oszlophoz kötözött öszvér kétségbeesetten kaparta a földet.
Nem tudott elszaladni. Az utca zengett rémült visításától.
A varázsló mondott valamit az elementáloknak, majd széttárta a karját. A
tűzlények azonnal lángra lobbantották az utca jobb és bal oldalán álló
épületeket. Elfojtott sikolyok szűrődtek ki bentről.
Brennus elmondott egy varázslatot, amely lehetetlenné tette a teleportálást.
A varázsló meghallotta a hangját, és azonnal megpördült. A szeme
meglepetten kikerekedett, amint megpillantotta Brennust.
— Égessétek el! — mondta az elementáloknak, majd egy elhagyatott szekér
mögé húzódva belekezdett egy varázslatba.
Az elementálok otthagyták a házakat, és rárontottak Brennusra. Füstölgő
lángcsóvát húztak maguk után.
Brennus ügyet sem vetett rájuk. Befejezte a varázslatát, melynek
eredményeként zöld színű nyaláb csapott ki a kezéből. Oldalakba kapta a
varázslót, aki fennhangon átkozódott. Nem sikerült kiteleportálnia a
városból.
A tűzelementálok körbevették Brennust. Lángba borult körülötte a világ.
Az elementálok robaja elnyomott minden más hangot. Nem kellett aggódnia,
mert a védőpajzsa megóvta őt és a homunkuluszokat a tűztől és a hőtől, de
sietnie kellett, mert a varázslat nem tartott örökké.
Kitárta a karját, és elkántálta egy ellenvarázs szavait. A hatalma erősebbnek
bizonyult az idézőénél. A kötelék, amely az elsődleges anyagi síkhoz láncolta
az elementálokat, elszakadt. A teremtmények egy halk pukkanás kíséretében
eltűntek az utcáról.
A varázsló halálra váltan nézett Brennusra, aki könnyedén űzte el az
elementálokat. Folyamatosan hátrált, hátha egérutat nyerhet és közben
kántált. Brennus rezzenéstelen arccal követte, és ő is varázsolt.
Fejek jelentek meg az ablakokban.
— Elűzte az elementálokat!
— Megmentette a várost!
— De mi történt a sárkánnyal?
Brennus nem foglalkozott velük. A varázsló eközben végzett, és rálehelt a
kezére. A lehelete megfagyott, és jégtáblává duzzadt. Lendített, és ráhajította
Brennusra.
Az árny teste ellenállt a fagynak. Semmi bántódása nem esett. Higgadtan
befejezte a maga varázslatát. Kiszívta a vörös köpenyes varázsló fejéből
legrettenetesebb félelmét, majd alakot adott neki.
Brennus rá se nézett az illúzióra. Nem érdekelte. Csak annyit látott a szeme
sarkából, hogy egy hatalmas árnyék tornyosul a varázsló fölé. Mintha
szarvak eredtek volna a homlokából. A varázsló reszkető ajkakkal rogyott a
földre.
— Ne bánts! — sikoltotta.
Az illúzió megragadta a férfi torkát, és elnémította. Ezután a másik kezét
ráhelyezte a mellkasára. A varázsló szívverése megállt. A félelme
szertefoszlott a szélben.
Brennus odasétált az öszvérhez. A szeme vérben forgott. Rémülten hátrált,
ameddig csak a kötél engedte. Túl kimerült volt ahhoz, hogy bármi egyebet
tegyen. Brennus megérintette árnyékokkal övezett kezével.
— Vége van — suttogta.
A homunkuluszok előbújtak, és gyorsan elrágták a kötelet. Az állat
fejvesztve menekült el.
Egyre többen bukkantak fel az ablakokban, és az ajtókban. Őt nézték, majd
az eget kémlelték. Hőst akartak látni, és Brennus személyében meg is kapták.
Rivalen elégedett lehet.
A varázsgyűrűjén keresztül kapcsolatba lépett másik testvérével, Yderrel.
Induljatok! — üzente. Yder válaszolt, majd a kapcsolat megszakadt.
Brennus nem akart csak úgy fellépni a falra az árnyékokon keresztül, mert
nem tudta, hogy mi vár ott rá. Nem tudhatta, hogy milyen pusztítást vittek
végbe a földelementálok. Lépcsőt formált az árnyékokból, és szépen felsétált
rajtuk a falig.
*****
Furlinastis roppant tömege olyan mélyen a mocsárba fúrta Cale testét,

mintha elevenen eltemették volna. Meg se bírt moccanni. Eltörtek a bordái és
mindkét karja. A bokája kificamodott. Alig látott a fájdalomtól. Csak távolról
hallotta a sárkány ordítását. Az iszap elnyelte a hangokat.
Szabadíts ki minket! — kiáltozták a hangok körülötte. Nyilván a sárkányba
zárt lelkek rimánkodtak hozzá.
Cale! — Magadon hangját hallotta. — Cale!
Nem tudott felelni. Csak nagy nehézségek árán tudott eszméleténél
maradni. Maga köré vonta az árnyékokat, és kilépett a sárkány alól. Egy
nyíllövésnyire jelent meg a sárkány mögött, egy másik facsoport tövében.
Bűzös iszap és nyálka tapadt a testére. Gyorsan életre hívta legerősebb
gyógyító varázslatát, és a csontjai azon nyomban összeforrtak. A többit
elvégezte a testét alkotó árnyékmiazma.
Jól vagyok — felelte végül Magadonnak és Rivennek. Szilárdan állt a talpán,
és a szívverését is sikerült lecsillapítani. Az agya lázasan dolgozott.
Furlinastis felé fordította hatalmas fejét.
— Hallom a szívverésedet, pap — dörögte. Meglepően gyorsan pördült
meg. Árnyékcsíkok cikáztak a nyomában. Arcok villantak fel bennük, és
könyörögve néztek Cale-re. — Nem így akartam, de az egyikünknek meg
kell halnia — mondta a sárkány.
Cale elengedte a füle mellett az őshüllő különös szavait. Megidézett egy
tűzoszlopot, és lesújtott vele a sárkányra. A lángok szemmel láthatóan nem
sebezték meg a hatalmas teremtmény, amely könnyedén röppent fel a
levegőbe. Szárnycsapásai nyomán a lángok Cale felé iramodtak, a mocsár
vizén keresztül. Fák és bokrok égtek le egyetlen szempillantás alatt. Cale
bebújt egy facsoport mögé, így nem esett baja.
A levegőben lebegő sárkány kiejtett egy hatalomszót. A Cale-t övező
árnyékok, köd és pára részben megszilárdult. Bár tudott lélegezni, alig látott,
és a kezét is csak lassan tudta mozgatni. Tisztában volt
vele, hogy mi következik, még mielőtt meghallotta volna a szárnysuhogást,
és a süvítő levegővételt.
Kétségbeesetten nyúlt az árnyékok után, de lassúnak bizonyult. Furlinastis
kieresztette halálos leheletét. Sötét felhő terítette be Cale-t, amely kiszívta az
életerejét. Cale próbált lebukni, de a sűrű köd minden mozdulatát
lelassította. A jeges lehelet bekúszott az orrán és a fülén, és megfagyasztotta
a lelkét. Vészesen gyengült; a varázsereje távozott elsőként. Felüvöltött, és
ismét elmenekült, egy másik facsoport tövébe.
Cale? — érkezett Riven hangja.
Alig kapott levegőt.
Mindjárt — üzente vissza. Meg kellett támaszkodnia az egyik fatörzsben. —
Készüljetek!
*****
Rivalen követte a tekintetével a sárkány mozgását. A pikkelyei zöld
smaragdként csillogtak a reggeli fényben. Ugyanez a nap Rivalen bőrét
égette. A gondolataival félhomályt vont maga köré, majd a sárkány felé
röpült.
Alatta a saerlooni sereg áthatolt a katapultok keltette tűzön. A távolból
tisztán hallotta a földelementálok mennydörgésszerű hangját és pusztító
robaját.
A sárkány teljesen megfordult. Észrevette őt, és felé indult. Eldörgött
néhány mágikus szót, majd meglengette a szárnyait, nyílvesszőként
kiegyenesítette a testét, és támadásba lendült. Amint elég közel ért
Rivalenhez, a herceg befejezte a maga varázslatát, és nekifeszült a hatalmas
hüllő akaratának. Ugyanezzel a varázslattal hajtotta az uralma alá a krakent
is. Csak kevesen tudtak ellenállni az erejének.
A varázslat azonban visszapattant rá a sárkányról. Biztosan mágikus
pajzzsal védte magát, de az is lehet, hogy nagy erejű varázsgyűrűt húzott.
Rivalennek nem maradt ideje ezen morfondírozni.
A visszavert varázslat Rivalent próbálta a sárkány uralma alá hajtani. A
saját hangját hallotta a fejében.
Maradj nyugton és ne ellenkezz!
Mágia itatta át a szavakat. Próbált ellenállni, de a teste elernyedt. A röpte
lefékeződött, és csak lebegett a levegőben. A sárkány közelebb röppent.
Kitakarta az eget.
Vett egy nagy levegőt, majd mérgező gázfelhőt lehelt Rivalenre. A maró
gáz égette a bőrét, csípte a szemét, és lemarta róla a ruhát. A gázfelhő nem
oszlott el, noha a herceg erre számított. Rátapadt a testére, és tovább marta a
húsát. Fájdalmasan ordított, amint lemál-lott a bőre, és cseppenként a földre
hullott.
A fájdalom kitisztította az elméjét. Az utolsó pillanatban szakadt ki a bénító
varázslat hatása alól. A sárkány áthatolt a gázfelhőn, hogy bekebelezze.
Az ütközés ereje messzire hátravetette Rivalent, és több csontját eltörte. A
sárkány utána nyúlt, és elkapta karmos mancsával. Erő-sebben szorította,
mint egy satu. Eltörtek a bordái. A testére tapadt mérgező gázfelhő még
intenzívebben marta. Fájdalmasan sziszegett. A sárkány hatalmas teste
szerencsére kitakarta a napot, és így az árnyékban gyógyulásnak indult a
szervezete. A varázsláshoz még gyengének érezte magát. Megvágta a
kardjával a roppant hüllő oldalát, de még csak meg sem karcolta a pikkelyeit.
A sárkány nyaka szerencsére túl hosszúra nyúlt az évek során, így repülés
közben nem tudta lenyelni a herceget, ahhoz el kellett volna engednie.
— A fajtád sokkal tartozik nekem, árny — dörögte a sárkány. — Te fizeted
vissza elsőként, de nem utolsóként.
Rivalen lenyelte a szájában felgyülemlett vért, majd a sárkányra vicsorgott.
— Csak te tartozol nekem, sárkány. És alaposan megfizetsz.
A hüllő felmordult, és még erősebben szorította. Csontok törtek hangos
reccsenéssel. Rivalen ordított a fájdalomtól. Erősen összpontosított, hogy
kimondhassa azt az egyetlen varázsszót, amely kiteleportálja őt a sárkány
markából. Nem tudott felidézni egyetlen ismerős helyet sem, így csak a
puszta levegőben jelent meg.
A sárkány iszonyatos hangon elbődült. Ide-oda tekergette kígyószerű
nyakát, a prédát keresve. Ez elég időt adott Rivalennek ahhoz, hogy
összeszedje magát.
A mérgező gáz végre lepergett róla. A bőre hólyagos maradt, és továbbra is
égetett. Vér borította az egész testét. Megfogta szent szimbólumát, és az
általa ismert legerősebb gyógyító varázslat szavait kántálta. Kellemesen
bizsergető energia járta át a testét, és azonnal begyógyította a legtöbb
sérülését. Fájdalmasan grimaszolt és nyögött, miközben a csontok és a belső
szervek visszailleszkedtek eredeti helyükre.
A sárkány folyamatosan bömbölt. Rivalen tisztában volt vele, hogy a
szörnyeteg megújítja a testét védő mágikus pajzsot. Nem sok lehetősége
maradt ellene. A varázslatai többségét nem használhatja. Vagy le kell
rombolnia a mágikus pajzsot, vagy karddal kell szembeszállnia vele.
Legjobb, ha mindkettőre felkészül, nehogy kellemetlen meglepetés érje.
Elmondott egy varázslatot, amelytől a kétszeresére nőtt, erősebb és
gyorsabb lett, a kardja is megnyúlt, és ellenállóbbá vált a szervezete.
Megpörgette az óriási pengét a levegőben. Nem tűnt túl félelmetes
fegyvernek.
Kapcsolatba lépett Brennusszal.
Hol van Yder és Sakkors?
Azonnal érkezett a válasz.
Közelednek.
Rivalen a Selgaunt-öböl felé nézett, de semmit sem látott a várost beborító
por- és füstfelhőn és a vörös lángokon kívül.
*****
Tamlin a Khyber kapu mögötti téren jelent meg. A kapu ide-oda rángott a
sarokvasakon. Már nem nagyon tudott ellenállni a döbbenetes erejű
csapásoknak. A fal több helyen is megrepedt már, minkét oldalon.
— Vigyél vissza a falra! — kiáltott rá a papnőre.
— Most máshol a helyed — felelte Variance.
Emberek sikoltoztak és kiáltoztak körülötte. A nyílpuskások fél térdre
ereszkedve vették célba a földelementálok fejét. A tartalék csapatok összes
tagja a falakon harcolt már.
Tamlin hallotta, hogy Onthul parancsokat osztogat valahol a feje felett.
Villámok és mágikus lövedékek cikáztak az égbolton. Selgaunt mágusai
minden tőlük telhetőt megtettek a győzelemért. A katonák ütötték-vágták az
elementálokat, amivel csak érték.
Alig tudtak kárt tenni a teremtményekben, amelyek viszont iszonyatos
pusztítást végeztek, ha éppen a védőket találták el. Tucatnyi véres,
agyonzúzott tetem borította a falakat és az utcákat. A fal már rengeteg
helyen megrepedt. Kisebb-nagyobb kődarabok záporoztak mindenfelé.
Semmi mást nem lehetett hallani, csak a fülsiketítő robajt. Rengett az egész
város.
— Űző varázslatokat! — kiáltott fel a falra Variance. — Most!
Az árnypapok megszorították szent szimbólumokat, és egyszerre kezdtek
kántálni. Tamlin összekulcsolta az ujjait, és követte a példájukat.
Variance végzett elsőként. A kaput ostromló elementál újabb csapásra
emelte az öklét, de váratlanul darabjaira hullott, és szétterült a városfal előtt.
Tamlin a hozzá közelebb álló elementált célozta, de a varázslata ezúttal sem
sikerült. Az ereje nem ért fel az idézőjével.
— Átok és vész! — szitkozódott.
Újabb elementál hullott darabjaira. Majd egy újabb, majd a negyedik és az
ötödik is. A falon álló harcosok diadalittasan felkiáltottak. Tamlin nem tudta
megállapítani, hogy az árnypapok, vagy a saját varázslói űzték-e el az
elementálokat, de nem is nagyon érdekelte. A fal túloldalán felharsantak a
saerlooni harci kürtök. Túl közelről.
— Szükségünk van...
A talaj megrázkódott alattuk. Mindketten elestek. Egy elementál bújt ki a
földből. Átfúrta magát a fal alatt. Az utca nehéz kövei szanaszét repültek.
Mindenki sikoltva menekült el a közeléből. A fal tetejéről nyíl-
puskalövedékeket zúdítottak rá. Variance felrántotta a földről Tam-lint, és
odébb húzta.
Tamlin nem akart többé ellenvarázzsal próbálkozni. Elhadarta az első
varázslat szavait, ami az eszébe jutott. Felemelte a mutatóujját, és villámot
lövellt a teremtmény testébe. A villám hatalmas lyukat vájt a mellkasába,
kőszilánkokat hasítva ki belőle. Az elementál meg sem érezte.
A földelementál lehajolt, előreszegezte a vállát, hogy belülről rombolja le a
falat. A harcosok fejvesztve menekültek az útjából. Akik lassúnak
bizonyultak, azokat kíméletlenül agyontiporta.
Mintha a föld nyílt volna meg, amikor a falnak csapódott. A repedt fal nem
tudott tovább ellenállni, és hatalmas robaj kíséretében leomlott. A
teremtmény képtelen volt megállni. Megbotlott a törmelékben, és elesett.
Variance befejezte a varázslatot. A földelementál darabjaira hullott, és
elvegyült az építőkövek között. Ugyanabban a pillanatban a többiek elűzték
a még meglévő elementálokat.
Sajnos későn. A fal leomlott.
— Jönnek! — kiáltotta valaki.
Onthul hangja túlharsogott mindent és mindenkit. A leomlott fal szélére
állt.
— Mindenki ide, a réshez! Zárt alakzatba! Azonnal!
Felharsantak a kürtök. Mindenhonnan jajgatások hallatszottak. Tamlinnak
fogalma sem volt, hányan maradhattak életben.
A saerlooni harci kürtök folyamatosan szóltak.
Közeledtek.
*****
Abelar magához tért. Hajnalhasadás nyergében zötykölődött. Sajgott a feje,

de ez nem érdekelte. A lelkében sokkal nagyobb fájdalmat érzett. Regg
megfogta a karját, és nem hagyta, hogy lecsússzon a földre.
Napkelte lovas nélkül poroszkált mellette. Amikor észrevette, hogy nyitva
a szeme, egy nyerítéssel üdvözölte, de ő nem felelt. Körbenézett. Az egész
csapat ott lovagolt mellette. Nem érzett dühöt. Regg azt tette, amit kellett.
Nem haragudott érte, csak üresség lakozott a bensőjében.
— Fenn vagy? — kérdezte Regg.
Abelar bólintott.
— Sajnálom, Abelar. Remélem, megértesz.
Abelar ismét bólintott. Nézte az alant elsuhanó földet. A szeme megtelt
könnyel.
Cserbenhagyta az istene.
Ő pedig cserbenhagyta a fiát.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A sárkány teljesen megfordult, összecsapta a szárnyát, és Rivalen felé

röppent. Az orrlyukából zöld gáz szivárgott. Kitátotta a pofáját, felüvöltött,
majd kimondott egy hatalomszót.Sárga színű gömb röppent ki a szájából,
forró lángfelhőbe borítva Rivalent.
A védővarázslatoknak és a testét alkotó árnyékmiazmának köszönhetően
Rivalennek semmi baja sem esett. Folyamatosan hátrált a hatalmas
teremtmény elől, és közben ő is varázsolt. Felemelte a mutatóujját, és lila
színű mágikus falat vont a sárkány elé. Az őshüllő nem tudott kitérni előle,
így egyenesen nekirepült. Füstölve és lángolva törte át. Fájdalmasan üvöltött
a súlyos sérülésektől.
— Szóval a tűz ellen semmi sem védi — mormogta maga elé Rivalen.
Az árny fölfelé röpült, majd élesen jobbra fordult, arra kényszerítve a
sárkányt, hogy üldözőbe vegye. A sárkány egyre dühösebben követte.
Rivalen belekezdett egy hosszabb, nagy erejű idézésbe. Amint kiejtette az
utolsó szótagot, széttárta a karját. Tomboló tűzvihar bontakozott ki a
levegőben, és csapott le a sárkányra. A fejétől a farkáig beterítette. Lángok
csaptak fel a magasba. A teremtmény üvöltve vonaglott, és kétségbeesetten
próbálta lerázni a pikkelyeiről a lángnyelveket.
Rivalen ismét az öböl felé pillantott. Még mindig semmi. Hol lehet Yder?
Alatta fülsiketítő robaj hallatszott. Az egyik földelementál áttörte a falat.
Por kavargott és kődarabok repültek mindenfelé a levegőben. A saerlooni
sereg a rés felé masírozott.
Rivalen átkozódott, de egyelőre nem törődhetett a várossal. A sárkány
sebesen közeledett, és repülés közben varázsolt.
Rivalen sem tétlenkedett. Anyagtalanná változtatta a testét, hogy a sárkány
karma, hosszú, agyarszerű foga és halálos lehelete ne tehessen kárt benne.
Élő árnyékként lebegett a levegőben. Lefelé és bal oldali irányba suhant,
újabb fordulásra kényszerítve a sárkányt.
A hüllő befejezte a varázslatot. Eltűnt szem elől, de a következő pillanatban
megjelent, méghozzá közvetlenül Rivalen mellett.
Rivalen abban a pillanatban visszaváltozott fizikai alakjába. A védőpajzsai
elillantak, visszazsugorodott eredeti méretébe, a repülés varázslat
befejeződött, és az összes mágikus tárgya elveszítette az erejét. Egy pillanatra
ledermedt a meglepetéstől, és ennyi elég is volt a sárkánynak.
Elkapta karmos mancsával, és összeszorította. Rivalen tüdejéből sípolva
áramlott ki a levegő. Számos csontja menten eltörött. Árnyékteste
természetesen azonnal gyógyulásnak indult, de a hüllő nem eresztette,
ráadásul zuhanórepülésben közeledett a föld felé.
Rivalen megértette, hogy mit akar. Egyszerűen becsapódik a talajba, maga
alá gyűrve őt, vagy leszáll, hogy szertartásszerűen szétmarcangolhassa.
Egyetlen védőpajzsa sem maradt. A sárkány antimágikus erőtérrel burkolta
be magát, és ez még Rivalen árnyékjáró képességét is semlegesítette. Próbált
kiszabadulni a karmok szorításából, de semmi esélye sem nyílt rá. Megütötte
a kardjával, de az ártalmatlanul lepattant a pikkelypáncéljáról. Úgy fordította
a fejét, hogy lássa, alant mi történik. Selgaunt lángolt, a fal egy részen
leomlott, az ellenséges sereg megállíthatatlanul masírozott. A föld pedig
vészesen közeledett feléje.
Egy esélye maradt. Meg kell szüntetnie az antimágikus teret.
Összeszedte minden maradék erejét, és kiűzte a fájdalmat az elméjéből.
Felidézte az ellenvarázs szavait, és mormolni kezdte azokat, a megfelelő
sorrendben.
A sárkány erősen tartotta, közvetlenül a hasa alatt. Rivalen tudta, ha nem
sikerül a varázslat, porrá zúzódik, amint a fenevad leszáll.
A pikkelyek összezáródó mozgásából ítélve a sárkány felkészült a
becsapódásra. Rivalen a varázslatra összpontosított, csak arra, és semmi
másra. Kimondta az utolsó szótagot.
Mágikus erő tört elő a testéből. Zöld szikrák pattogtak a levegőben a
sárkány teste körül. Az ellenvarázs próbálta lefejteni az anti-mágikus erőtér
fonalait.
Rivalen semmi mást nem látott, csak a talajt. Felsikoltott.
Az ellenvarázs erősebbnek bizonyult. Minden korábbi védőpajzsa és egyéb
képessége visszatért. A teste anyagtalanná vált, amikor a sárkány
becsapódott a földbe. Majd két méter mélyen belefúródott a talajba.
Rivalennek semmi baja sem esett.
Enyhe bizsergést érzett a szeme mögött. Brennus lépett kapcsolatba vele.
Rivalen!
Hol van Yder?
Egy ideig nem tudtalak elérni. Azt hittem...
Hol van Yder?
Nézz fel! — felelte Brennus.
Rivalen átlebegett a sárkány testén. Látta hatalmas tüdejét, dobogó szívét
és hosszú, vastag csontjait. A hüllő felállt. Mivel nem tudta, hogy Rivalen
túlélte a becsapódást, keresni kezdte a szétzúzott tetemet.
Az égbolton megjelent Sakkors lebegő városa, és kitakarta a napot. A feje
tetejére fordított hegycsúcs sötét árnyékot vetett az alant elterülő tájra. A
szikla alját korall- és kagylótelepek borították. Sötétség tapadt a városhoz, és
úgy örvénylett körülötte, mint a talajmenti sűrű köd. Új építésű tornyok és
egyéb épületek meredtek az ég felé, és vádlón mutogattak a vakító napra.
Shar új templomá-nak kupolája már messziről feketéllett. Rivalen
elmosolyodott.
Szárnyas férgek röpködtek a város felett. A testük minden egyes
szívdobbanásuknál megvonaglott. Egy-egy hosszú lándzsával fel-
fegyverkezett lovas ült a hátukon, különleges kiképzésű nyergekben.
A sárkány felpillantott az égre. Elbődült a lebegő város láttán. Amint
észrevette Rivalent, sűrű porfelhő kíséretében felröppent a levegőbe, és
kieresztette halálos leheletét.
A még mindig anyagtalan Rivalen bántódás nélkül lebegett a maró gáz
kellős közepén. Abban az alakban szinte semmi sem ártott neki, igaz ő is
gyakorlatilag tehetetlen maradt vele szemben. Mivel az antimágikus erőtér
szertefoszlott, a sárkány varázslat-visszafordító védőpajzsa ismét
működésbe lépett. Karddal lesz kénytelen folytatni a harcot.
Yder várakoztassa a sereget, amíg jelt adok — üzente Brennusnak. — Irányítsa
Sakkors erejét a kardomba! Most!
Brennus nem felelt.' Nyilván azonnal továbbította a parancsot Ydernek.
A zöld gázfelhő eloszlott. Alant több helyen is kiégett a fű és megsárgultak
a bokrok. A sárkány, miután felfedezte, hogy Rivalennek semmi baja sem
esett, dühösen vicsorgott. Ketté akarta harapni áldozatát. A majd egy méter
hosszú agyarak azonban ártalmatlanul hatoltak át az árny testén. A sárkány
ettől még dühösebb lett.
Rivalen odébb röppent, és készenlétben tartotta a kardját. A sárkány
követte. Olyan ügyesen mozgott a levegőben, mint macska a földön.
Rivalen kardja megremegett. Erő költözött belé. Úgy rezgett a markolata,
mintha fel akart volna röppenni a magasba. Árnyékok özönlöttek ki a
pengéből. Sakkors ereje szorította ki őket. Rivalen az uralma alá hajtotta ezt
az erőt, és két marokra fogta a fegyvert.
A sárkány megérezte a veszélyt. Elhátrált, és elmondott egy varázslatot. Öt
darab, zölden izzó mágikus lövedék röppent ki a szájából, és csapódott
Rivalen mellkasának. Szellemalakja ezektől nem óvta meg. A becsapódás
erejétől hátrarepült, és több helyen is füstölgött a köpenye. A bőre
felhólyagosodott a forróságtól.
Megrázta magát, és vérre szomjazva előrelendült. A kard izzott a kezében,
a kard, amelynek ereje átnyúlt a síkokon, amely képessé vált kioltani egy
sárkány életét. Amely egy egész mágikus palást erejét hordozta magában.
A sárkány a próbálta széttépni őt a karmával és a fogával. Rivalen nem is
akart kitérni a csapások és harapások elől. Nem eshetett bántódása. A
sárkány, megérezvén a veszélyt, kitért előle. Rivalen a feje fölé emelte a
kardot, és markolatig belemélyesztette a menekülni igyekvő őshüllő
mellkasába.
A penge úgy hatolt át a vastag pikkelyeken, mint kés a vajon. A felfelé
igyekvő sárkány saját maga hasította fel a hasát a kard élén. Amikor a penge
megakadt, Rivalen kirántotta az iszonyatos sebből.
Gőzölgő, savas vér záporozott a földre, elégetve a növényzetet. A sárkány
fájdalmasan felordított. Kétségbeesetten lengette a szárnyát, hogy a
levegőben maradjon, de eközben rengeteg vért vesztett. Rivalen kihasználta
a kínálkozó alkalmat, és újabb vágást ejtett a mágikus teremtmény hasán.
A sárkány ismét felbőgött. Rivalen után kapott a pofájával, de a fogai még
mindig ártalmatlanul hatoltak át a testén. Ismét felüvöltött, de ezúttal félelem
is vegyült a hangjába. Rivalen folytatta a harcot. Újabb és újabb sebeket ejtett
a hüllő egész testén, aki tehetetlenül kapálózott. Az üvöltése egyetlen,
mennydörgő robajjá olvadt össze. Rivalen felkészült a gyilkos csapásra. A
sárkány ráme-redt, majd kiejtett egy hatalomszót, és eltűnt.
Rivalen elhadart egy varázslatot, melynek segítségével érzékelte a
láthatatlanságot és átlátott az illúzión, majd gyorsan körbefordult. Sehol sem
látta a sárkányt. Elmenekült.
Nem maradt ideje rá, hogy kiélvezze a győzelem ízét. Selgaunt lángolt.
Űzd el az összes tűzelementált! — üzente Brennusnak. — Vegyétek vissza
Sakkors erejét a pengéből, és osszátok szét Leevoth harcosai között. Találkozzunk a
városfal fölött, a levegőben.
*****
Elyril mosolygott. Az Éji Látnok még mágikus pillantással sem fedezte fel
őt. Egyenesen átnézett rajta. Láthatatlan szellemmé változott, érzékelhetetlen
lélekké, egy leheletté. Shar fegyverévé.
Köszönöm, Veszteségek Úrnője.
Nevetett, de a hangja nem volt több a szél suhogásánál. Bebújt az Éji
Látnok árnyékába. Egészen addig ott is akart maradni, amíg Rivalen fel nem
fedi előtte a könyv másik felének rejtekhelyét.
*****
Onthul több száz harcost vezényelt a falon keletkezett repedés elé. Jó
ötvenen-hatvanan álltak egymás mellett, legalább húsz sorban. Rorsim
magához hívta az összes nyílpuskás lövészt, és felsorakoztatta őket a
harcosok mögött.
A saerlooni harci dobok és kürtök minden eddiginél hangosabban zengtek.
Elsötétedett az égbolt. Tamlin felpillantott.
Egy feje tetejére fordított hegycsúcs repült be a nap elé, és vetett sötét
árnyékot a tájra. Tornyok és egyéb épületek látszottak rajta. Póni termetű,
féregszerű, szárnyas teremtmények röpködtek a lebegő város körül.
Árnylovasok ültek a hátukon. Árnyék övezte az egész hegycsúcsot. Tamlin
győztesen felemelte az öklét, és a magas papnőre mosolygott.
— Maradj szorosan mellettem, hulorn uram — mondta Variance.
Tamlin bólintott.
A védők is az ég felé mutogattak, és éljeneztek. A saerlooni kürtök tovább
zengtek. Onthul az emberei előtt járkált fel-alá.
— Nem adják fel! Tovább közelednek! Készüljetek!
Két villám csapott bele a repedés mögött várakozó védőkbe. Tucatnyian
azonnal holtan terültek el. A testük több helyen füstölt. A tartalékok habozás
nélkül a helyükre álltak.
A saerlooni sereg elérte a falat. Ordítva, az öklüket rázva másztak át a
törmeléken, hogy elérjék az ellenséget.
— Tűz! — kiáltotta Rorsim. Több száz nyílpuskalövedék röppent fel a
levegőbe. Tízesével dőltek el a támadók. A mögöttük haladók nemes
egyszerűséggel áttiportak rajtuk.
Selgaunt védői nem várták be az ellent, rohamra indultak. Hős férfiak
ordítottak, küzdöttek, győztek vagy estek el. Villámok ésegyéb mágikus
lövedékek cikáztak a levegőben. Mindkét fél harci varázslói kitettek
magukért.
Felettük mozdulatlanul lebegett az árnyváros. A repülő harcosok nem
ereszkedtek lejjebb.
— Mire várnak? — kérdezte Tamlin türelmetlenül a papnőtől. — Most van
rájuk szükségünk!
A saerlooni sereg háromszoros, sőt négyszeres túlerőben lehetett.
— Az Éji Látnok fejébe senki sem láthat be — felelte sejtelmesen Variance.
— Hamarosan leereszkednek.
A saerlooni sereg kezdett felülkerekedni, és teret nyerni. A védők vonala
megtört. Átgázoltak rajtuk. Az ellenség egész egyszerűen túl nagy számbeli
fölényben volt. Nem tartóztathatták fel őket.
Tamlin fennhangon átkozódott. Észrevett egy repülő saerlooni harci
mágust, aki ezüstösen csillogó varázspálcát tartott a kezében. Körkörös
mozdulatokat tett vele, melynek eredményeként fekete felhő ereszkedett
Rorsim íjászaira. Néhányan a torkukhoz kaptak, és holtan terültek el, mások
jobban viselték. Kétrét görnyedve köhögtek és hánytak, de életben maradtak.
— Hárítsd el! — szólt oda a papnőnek, és ő is belekezdett a saját
varázslatába. Az utolsó szótagnál összecsapta a tenyerét. Fehéren izzó nyaláb
csapott ki a kezéből. Éppen akkor találta arcon a mágust, amikor egy újabb
csoportra mutatott a varázspálcával. Kétségbeesetten kapott égő arcához.
Nem tartott sokáig a haláltusája. Leesett, és beleveszett a csatatér
forgatagába.
Eközben Variance a fekete gázfelhő felé fordította szent szimbólumát, és
belekezdett egy imába. Shar ereje győzedelmeskedett, és a gyilkos felhő
szertefoszlott.
Tamlin irigykedve nézett rá.
— Shar nagylelkű a szolgáival — mondta.
Variance feltolta a sisakrostélyát, és az égre mutatott.
— Az Éji Látnok visszatért. Most lehetsz majd csak tanúja Shar hatalmának
igazán.
Tamlin a lebegő városra nézett. Rivalen sebesen suhant a városfal felé. A
testét övező árnyékok ádázul örvénylettek. Mintha egy tornádó készült
volna átsöpörni a városon.
*****
Furlinastis a ködfelhő fölött körözött. Hatalmas szárnya a fák tetejét

súrolta, minden egyes szárnycsapásnál. A lápot fürkészte a tekintetével.
Cale tisztában volt vele, hogy nem bújhat el az ősi teremtmény elől, így
nem is próbálkozott. Kilépett az árnyékok takarásából, és azon nyomban
belekezdett egy varázslatba.
A sárkány meghallotta a hangját, és felbőgött. Meglengette a szárnyát,
amitől a közeli fák levelei leszakadtak, majd kitátott pofával Cale irányába
repült.
Cale rezzenéstelen arccal állt előtte. Amikor kiejtette a varázslat utolsó
szótagját, a levegőbe mutatott, valahová a sárkány elé. Ezüstszínű, áttetsző
energiafal jelent meg a levegőben. Furlinastis már nem tudott kitérni előle, és
egyenesen nekirepült. A fal feltartóztatta, és a hatalmas hüllő
mennydörgésszerű robajjal csapódott neki. A fal egész hosszában
megremegett, több repedés is megjelent rajta, majd szertefoszlott, de
elvégezte a feladatát. A sárkány magatehetetlenül eset bele a mocsár bűzös
vizébe.
Cale nem vesztegette az időt. Egy árnyéklépéssel a sárkány vállára ugrott,
oda, ahol a szárnya a törzséhez csatlakozott. A sárkány testét alkotó
árnyékok a lába után kaptak.
A sárkány nem vétkes — suttogta a sötétség.
Cale elhessegette a furcsa hangot, majd üzent Rivennek és Magadonnak.
Most! Hozz fényt, Mags! Bármit, amid csak van!
A feje fölé emelte a Szövettépőt, és beledöfte a sárkány testébe, a szárnya
tövénél. Fekete vér bugyogott fel a sebből. Furlinastis nem röpköd egy ideig,
vigyorgott Cale.
A sárkány hátrakapta a fejét, és próbált beleharapni az árnyba, de Cale még
idejében odébb lépett a hátáról.
Térdig érő vízben jelent meg újra, jó egy tőrhajításnyira a hüllőtől.
Magadon és Riven közvetlenül a sárkány előtt bontakoztak ki a sötétségből.
Fényes, fehér gömb lebegett Magadon feje felett.Az íját lövésre készen
tartotta a kezében. A húron egy vörösen izzó nyílvessző várakozott. Riven
szablyával a kézben állt mellette. Olyan magasnak látszott, mint egy ogre.
A sárkány azonnal támadott. Kitátotta a pofáját, és rájuk lehelt. Cale
védőpajzsa azonban még mindig óvta őket, és nem engedte, hogy a halálos
lehelet kiszívja az életerejüket. Kihátráltak a felhőből. Szédelegtek ugyan, de
nem esett komoly bajuk. Magadon fénye még mindig ragyogott.
Mags kilőtte a nyílvesszőt, amely könnyedén hatolt át a sárkány
pikkelyein. A lövedék a torkába fúródott. Kilőtt két további vesszőt is gyors
egymásutánban. A sárkány felágaskodott, és dühösen fújtatott.
Riven előrelendült. Mágikus szablyái árnyékokat okádtak magukból.
Furlinastis felé csapott a mancsával. Riven védte a támadást, miközben a
másik szablyájával megvágta a sárkány lábát. A penge kettéhasította a
pikkelyeket, elmetszette az ínszalagokat. Vér spriccelt a levegőbe.
Furlinastis sziszegve mondta el egy varázslat szavait. A sár Cale lábánál
kezdett megkövesedni. Elnyomott egy szitkot az orra alatt. A hangokból
ítélve Rivennel és Magadonnal is ugyanez történt. Ha nem vigyáznak,
pillanatok alatt mozdulatlanná dermednek.
Cale ösztönösen kilépett a vízből, egy közeli fa ágaira. Riven a földbe
szúrta a pengéit, és kézállásba emelkedett. Így sikerült kihúznia a lábát a
megkövesedő sárból. Magadon is próbált kikecmeregni, de elkésett.
Riven átpördült a feje felett, és rárontott a sárkányra. A talaj megszilárdult
a lába alatt, így könnyedén mozoghatott. Futás közben több csapást is
hárított. Felugrott a levegőbe, és megvágta a sárkány pofáját, pont, amikor az
ketté akarta harapni őt. Furlinastis oldalra fordult, az ellenkező irányba, és a
farkával csapott Riven felé. Az oldalát találta el. A levegő kitódult Riven
tüdejéből. Több métert repült a levegőben, majd belecsobbant a vízbe.
A sárkány rárontott, hogy végezzen vele, de ekkor Cale támadásba lendült.
Kiválasztott egy árnyékos helyet Furlinastis tarkóján, és odalépett az
árnyékok segítségével. Ezúttal nem a kardjával támadott. Megérintette a
sárkány pikkelypáncélját, és pusztító energiát vezetett belé.
A pikkelyek megrepedtek, és elváltak a testétől. Vér szivárgott ki a
sebekből. A sárkány megvonaglott. A mozdulattól Cale elveszítette az
egyensúlyát. Mielőtt még előránthatta volna a kardját, Furlinastis elkapta a
lábát a szájával, és a levegőbe hajította.
A combjánál fogva rázta meg, mint a ragadozó a prédáját. Cale
torkaszakadtából ordított. Nem tudott elég gyorsan regenerálódni, és úgy
érezte, hogy tőből kiszakad a lába.
Magadon elgyötört de nyugodt hangját hallotta.
— Ne állj ellen! — mondta, bár Cale nem értette, hogy mire gondol.
Cale, miközben a sárkány szájában vergődött, megpillantotta Magadont.
Zöldes fény övezte a testét. Pókhálószerű erezet rajzolódott ki az arcán és a
karján. Ugyanaz a zöldes derengés jelent meg Furlinastis feje körül is. A
sárkány éjfekete szeme fehérré változott, akárcsak Magadoné.
A sárkány eleresztette Cale-t. Összecsuklott, mintha letaglózták volna. Cale
csakis gyorsan regenerálódó testének köszönhette, hogy nem veszítette el az
eszméletét. A kardjára támaszkodva állt fel.
A kábult sárkány lehajolt, hogy a tekintete egy szintbe kerüljön az
ellenfeleiével. Kinyújtotta a nyakát, mint a halálraítélt a hóhér előtt.
— Öljétek meg! — kiáltotta Magadon. — A bűbáj nem tart soká!
Cale és Riven zavartan nézett össze.
— Öljétek meg!
Egyszerre sújtottak le. A Szövettépő mély vágást ejtett a sárkány torkán,
közvetlenül az állkapcsa alatt. Riven óriási pengéi majdnem lefejezték a
hatalmas teremtményt. Fekete vér ömlött a mocsárba, beterítve Cale-t és
Rivent.
Furlinastis csak annyi időre nyerte vissza eszméletét, hogy meghaljon.
Felágaskodott. A feje förtelmesen oldalra billent. Üvölteni próbált, de csak
véres hörgés hagyta el sérült torkát. Még egyszer utoljára meglengette a
szárnyát, majd elterült.
Magadon felnyögött. Kiszívta az erejét a nagymértékű összpontosítás. Cale
és Riven néma döbbenettel nézte a hatalmas tetemet.Az árnyékok lassan
alakot öltöttek Furlinastis körül. Arcok bontakoztak ki a sötétből.
— Mags? — szólt hátra Cale a válla fölött. Mags még mindig a kővé
változtatott sár fogságában vergődött.
— Fejezd be, Cale! — mondta.
Cale elővette a fekete maszkot, és a tenyerébe gyűrte. A kardját lazán
tartotta a másik kezében.
— Kesson Rel! — kiáltotta teli torokból. Zihált az izgatottságtól.
Az arcok eltűntek, visszahúzódtak a sötétségbe. Néhányan kiváltak a
tömegből. Félkörbe helyezkedtek Cale és Riven előtt. Emberi alakot öltöttek.
Csuklyás köpeny takarta az arcukat.
A középen álló hátrahúzta a csuklyáját, és felfedte a kilétét. Fekete haját
rövidre vágva hordta. Gyér borosta keretezte szögletes arcát. Cale és Riven
szemébe nézett.
Avnon Des vagyok, a Látnok. Az Árnyékúr papja és szolgája voltam, ahogy itt
mindenki körülöttem. Ebben a korban ti vagytok Mask kiválasz-
tottjai.
Cale türelmetlenül szólalt meg. Nem volt kedve az efféle csevelyhez.
— Azért jöttünk, amit Kesson Rel ellopott!
Avnon elmosolyodott.
Nem lopta el. Ajándékba kapta.
Cale megpörgette a kardját a levegőben.
— Nem érdekel. Vissza akarjuk kapni.
A férfi még mindig mosolygott.
Mi nem adhatjuk vissza.
A háttérben várakozó árnyékok egy hatalmas, emberre emlékeztető alakká
álltak össze. Őrült módjára nézett a két kiválasztottra. Szarv eredt az óriás
homlokából. Ő volt Volumvax, legalábbis Volumvax egy része, és ő volt
Kesson Rel.
Égnek emelte a karját, és olyan fülsiketítő hangon ordított fel, amely még a
sárkánynak is becsületére vált volna.
Zöld villámok téptek bele a sötét égboltba válaszképpen.
Cale és Riven összenézett. Harcra készen meredtek az óriásra.
Várjatok... — kérte Avnon Des.
— Felül — mondta Riven.
— Alul — felelte Cale. — Kesson Rel! — kiáltott rá az óriásra.
Az árnyékalak tudomást sem vett róluk.
Riven Kesson lábát vette célba, Cale pedig a mellkasát. A pen-
gék akadálytalanul hatoltak át a testén.
Kesson rájuk nézett. Megvetően vigyorgott rájuk. Felnézett az
égboltra. Mennydörgés rengette meg a földet. Eltűnt szem elől.
— Nem! — kiáltott fel Magadon.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Miközben Rivalen Selgaunt felé repült, védőpajzsokkal védte magát a fagy, a

villámok, a tűz és a mágikus lövedékek ellen. Egy áttetsző védőgömbbel
biztosította, hogy az alacsonyabb szintű varázslatok leperegjenek róla.
A csatatéren számos saerlooni halottat látott - kit az íjászok terítettek le, kit
a tüzérek. A veszteséget azonban meg sem érezte a sereg, amely
rendíthetetlenül masírozott a város felé. A katonák fele már a város utcáin
harcolt, a többiek pedig kint várták, hogy beronthassanak.
A hátsó sorokban toporgó katonák észrevették őt, és hangos kiáltással
jelezték a közeledtét a többieknek. Valóságos nyílzápor és egy tomboló
mágikus vihar üdvözölte őt. A védőpajzsok és árnyéktestének természetes
védelme mindentől megóvták.
Repülés közben széttárta a karját, és a falon tátongó repedés két szélére
mutatott. Misztikus szavak hagyták el a száját. Szürke színű fal bontakozott
ki a semmiből, és teljes széltében lezárta a rést, kettévágva így a saerlooni
sereget.
Ezután az egyik legerősebb halottidéző varázslatához folyamodott.
Kiválasztotta azt a kövér varázslót, aki a földelementálokat idézte meg, és
befejezte a varázslatot. Szürke nyaláb csapott ki a tenyeréből és
belecsapódott a férfiba, majd tovaterjedt mintegy húszlépésnyi sugarú
körben. A varázslat minden csepp vizet kiszívott a körben tartózkodó
katonákból. A szervezetüket alkotó víz vöröses színű folyadék formájában
folyt ki a testnyílásaikon, és gyűlt iszonytató tócsába a földön. Az áldozatok
halálsikolya csupán egy röpke pillanatig hallatszott, majd kiszáradva dőltek
el. Több százan haltak meg néhány szívverésnyi idő alatt. Rivalen Shar
istennőnek ajánlotta a szenvedésüket. A sereg egy emberként ordított fel. A
félelem legalább annyira érződött rajtuk, mint a düh.
Leevoth és a harcosai a város falain belül segítsen a védőknek! — üzente
Brennusnak. — Egyetlen krinth se tartson vele! Csatlakozz hozzám, ha szórakozni
akarsz, de siess!
Siessek? Több ezren vannak!
Már nem sokáig.
Egy tűzlabda robbant fel mellette, de a védőpajzsa megóvta őt a pusztító
hőtől és lángoktól. Megkereste a mágust, és a saját varázslatával válaszolt.
Zöld színű sugár csapott ki az ujjából. Mellkason találta az ellenséget, aki
azon nyomban porrá égett.
Egyre több nyílpuskalövedék pattant le a testéről. Két, minden bizonnyal
mágikus lövedék belefúródott a combjába, illetve a vállába. Fájdalmasan
grimaszolt, miközben a teste kilökte magából a lövedékeket, majd
összeforrtak a sebek.
Alább szállt, és elsuhant a sereg felett. Újabb három nyílpuskalövedék
fúródott a csípőjébe. Eltűrte a fájdalmat, és hagyta, hogy a harci láz
szétterjedjen az ereiben. Az őt néző katonák szemében félelem, harag és
csodálat csillogott. Elrebegett egy imát, amely szentségtelen hatalommal
töltötte fel a testét és az elméjét. Sötét árnyékok örvénylettek körülötte a
levegőben. Néhányan nem bírták tovább, és elmenekültek.
Miután befejezte a varázslatot, Rivalen megállt a levegőben, majd
leereszkedett az ellenséges katonák közé. Azon nyomban kardcsapások
záporoztak rá. A torkuk szakadtából ordító harcosok próbálták lefogni, és
harcképtelenné tenni. A teste körül örvénylő árnyékok azonban megóvták őt.
Nem esett bántódása. Egy-egy penge rést talált a védelmén, és megvágta a
bőrét, de nem foglalkozott velük. Shar nevében cselekedett, és emellett
eltörpült minden más.
Hangos kiáltás kíséretében ejtette ki a varázslat utolsó szótagját, és ezzel
egyidőben körbefordult. Húszlépésnyi sugarú körben, összesen majd
százötven harcos a füléhez kapott, s pillanatokkal később holtan rogytak
össze.
A tetemekről szürke színű szellemalakok szálltak fel. A közelben álló
harcosok kikerekedett szemmel nézték a jelenést. Legmegátalkodottabb
félelmeik elevenedek meg előttük. Azonnal szörnyethaltak, amint az illúziók
hozzájuk értek.
Brennus! — Rivalen felnézett az égre, és üdvözölte a testvérét, aki ridegen
csillogó szemmel lebegett fölötte. A homunkuluszok ki-kikukucskáltak a
köpenye takarásából, és vigyorogtak a pusztítás láttán.
A magasban Sakkors szép lassan Selgaunt fölé úszott. A repülő
féreglovasok ereszkedni kezdtek. Hamarosan Leevoth is követi őket a
harcosaival.
Igen, maradt még egy kis idő a szórakozásra — mondta Brennus.
A saerlooni katonák megrémültek Brennus varázslatától. A szellemek
föléjük lebegtek és megérintették őket. Mind holtan rogytak össze.
A saerlooni sereg falon kívül rekedt része nem bírta tovább.
A katonák megtörtek és futásnak eredtek.
*****
A mágikus fal kettévágta a saerlooni sereget. A városban rekedt katonák
egyre elkeseredettebben folytatták a harcot. Aggódó pillantásokat vetettek a
falra. A harc a Khyber kapu mögötti téren folyt. A korábbi, rendezett sorok
felbomlottak: tízesével és húszasával vívtak, elszórtan a fal mentén.
Nyílpuskalövedékek cikáztak a levegőben. A tisztek fel-alá rohanva
próbáltak rendet teremteni, de már nem tehettek semmit. A harcosok
ütöttek-vágtak mindenkit, akit csak értek. Holtak és haldoklók torlaszolták el
az utcákat.
Tamlin mágikus lövedékekkel ostromolta az ellenséges parancsnokokat és
mágusokat. Variance behúzta őt az egyik katapult mögé, majd sötét
árnyékokkal álcázta magukat.
— Nem bújok el, miközben elfoglalják a városomat! — kiáltott rá dühösen
Tamlin.
A papnő felmutatott a magasba.
— Nem foglalják el — mondta nyugodt hangon.
A lebegő város Selgaunt fölé ért, és sötét árnyékot vetett a csatatérre. Egy
pillanatra abbamaradt az ostrom. Döbbent moraj futott végig a harcolókon.
Mindenki az eget nézte.
A szárnyas, féregszerű lények már közvetlenül a város felett köröztek.
Sötét foltok jelentek meg a földön. Mindkét fél elhátrált.
— Vége — suttogta Variance.
Árnyharcosok léptek ki a sötét foltokból. Fekete fémből készült páncélt
viseltek, és ugyanabból a különleges anyagból kovácsolt kardot tartottak a
kezükben. Árnyékok cikáztak közöttük. A saerlooni katonák még fel sem
eszmélhettek, az árnyak máris ölni kezdték őket. A fekete pengék
ugyanolyan könnyedén vágták át a fémet, mint a húst. Egyetlen szívverésnyi
idő alatt kétszáz saerlooni katona halt meg.
Ismét megelevenedett a csatatér. Halálsikolyok, harci üvöltések csaptak a
magasba. Tamlin ámulva nézte, amint az árnyak eltűnnek, hogy azután egy-
egy harcos mögött jelenjenek meg. A harc ezzel véget ért. Mészárlás vette
kezdetét.
— Sharnak hála — suttogta maga elé Tamlin. — Megmentette a várost.
— Úgy bizony — helyeselt Variance, és elmosolyodott.
*****
Cale átkozódva nézett az árnyékpapokra. Avnon elé állt, és nekiszegezte a

kardját.
— Hová tűnt? — kérdezte.
Visszatért önmagába, hogy újra kiteljesülhessen. Az Árnyékúr ereje Kessont illeti,
amíg el nem veszik tőle. Mi csak megőriztük egy ideig. Ennél többet nem tehetünk.
Riven hitetlenkedve csóválta a fejét.
Cale Magadonra pillantott. Kicsit hátrébb állt, magába roskadva. A fejét
leszegte, a válla megereszkedett.
— Hogy vehetem el tőle, pap?
Csak egy módon. Meg kell ölnöd.
— Már megöltük — vágta rá Cale.
Nem. Életben van, és erősebb, mint valaha.
Magadon halkan átkozódott. Nem haraggal, inkább elkeseredésében.
— Átok és vész, Cale! — horkant fel Riven. — Egy alakmást öltünk meg.
Cale alig akarta elhinni. Kesson Rel mása majdnem végzett
mindhármukkal. A valódi Kesson mekkora hatalommal bírhat?
— Miért? — kérdezte Riven.
Cale agyában felrémlett, amit Magadon mondott a gnómról.
— Nem hagyhatta el a tornyát. Mi segítettünk neki.
— És most kiszabadult? — kérdezte Riven.
Cale bólintott.
— Úgy tűnik.
Nem akarta elhinni, hogy ismét meg kell küzdeniük Kesson Rellel.
— Mondj el nekünk mindent, Avnon Des — kérte.
Szűkös az időnk — kezdte a pap. — Évezredekkel ezelőtt meg kellett volna
halnunk. Halld hát az igazságot. Kesson Rel volt Mask első kiválasztottja. A saját
isteni hatalmának egy részével ruházta fel őt. Kesson isteni rangra emelkedett, de bele
is őrült. Próbáltuk megfékezni, de száműzött minket erre a síkra. Egy lélekcsapdával
magához láncolta a sárkányt, aki egyenként megölt minket. Az Árnyékúr egy
látomáson keresztül megmutatta a sorsomat. Kesson Relt nem állíthattuk meg, de a
halálunkkal elvehettük tőle az isteni hatalmat, amit kapott. A lelkünkbe zártuk, a
lelkünk pedig a sárkányban raboskodott. Ezáltal maga a sárkány is csapdába esett.
Avnon a sárkány tetemére nézett, és megcsóválta a fejét.
Nem tudom, hogy ezután mi történt Kessonnal.
Cale azonban tudta. Legalábbis részben.
— Elfordult az Árnyékúrtól Shar hitéért cserébe. Bosszút állt Elgrin Faun.
Az egész várost az árnyéksíkra repítette. Mindenki meghalt a félhomályban.
Avnon döbbenten hallgatta Cale szavait. Fájdalom ült ki az arcára. A
papok összesúgtak a háta mögött.
Az Ezüst Város elveszett?
Cale bólintott.
— Sajnálom.
— Mi az értelme ennek az egésznek? — kérdezte Riven. — Mask
évezredeken keresztül tervezgette ezt, csak azért, hogy most elölről
kezdjenek mindent? Kesson Rel nemcsak hogy életben van, de ismét
kiteljesedett.
Avnon alaposan végigmérte mindkettőjüket.
Nem kell mindent elölről kezdenie. Itt vagytok ti, és ez a lényeg. Mi egész idő alatt
rátok vártunk. Az Árnyékúr is rátok várt.
Cale Rivenre pillantott, majd mindketten visszafordultak Avnon felé.
— Megöljük Kesson Relt.
Tudom.
— Mi történik azután? — kérdezte Cale.
Nem tudom, de irigyellek titeket — felelte Avnon Des.
— Ne tedd! — mormogta Cale.
Avnon elmosolyodott.
Ég veletek, első és második.
Avnon és a társai eltűntek. Felszívódtak az árnyékokba.
Cale és Riven egymásra meredt, majd Magadonhoz mentek.
— Mags, mit tettél a sárkánnyal? — kérdezte Cale lágyan!
Magadon zavartan nézett rá.
— Halott. Ezt akartuk, vagy nem? Mit számít, hogy mit tettem?
— Számít.
Magadon arckifejezése megváltozott. Bűnbánó arccal nézett rájuk. Szörnyű
vallomásra készült.
Félrenézett.
— Felerősítettem az elméjében lakozó önpusztító gondolatokat.
— Felerősítetted? Ez mit jelent?
— Mindenki gyűlöli magát egy bizonyos mértékig, Cale — magyarázta
Magadon félve —, van, akiben igen erősen él ez az érzés. Ez Furlinastis
esetében is így volt. Öngyilkos szándékká változtattam ezt a hajlamot.
— Átok és vész! — szitkozódott Riven.
Cale egyetértett az orgyilkossal. Megrémítette ez a fajta hatalom, különösen
az, hogy Magadon is bír vele.
A sárkány tetemére nézett. Kettéhasított nyaka fekete üregként tátongott a
láp vizében. Sajnálatot, már-már együttérzést tanúsí-tott felé. Avnon Des
szerint Kesson Rel bűbájjal láncolta magához a sárkányt. Mérhetetlen
hatalma ellenére a sárkány csak egy eszköz volt Mask végtelen tervében.
Amikor pedig rádöbbent erre, és megértette ezt, megvetette magát a tetteiért.
Cale jól ismerte ezt az érzést.
Magadonra nézett, majd elmondott egy varázslatot, amely vis-
szaváltoztatta a követ iszappá.
— Jól vagy, Mags? — kérdezte jelentőségteljesen.
Magadon megértette a kérdést.
— Majdnem teljesen kiürültem, Cale — felelte.
— Bírd még ki egy kicsit! — kérte. Magadon bólintott.
— És most? — kérdezte Riven.
— A Jelzősziget — vágta rá Cale.
— Ott nincs semmi — csóválta meg a fejét Riven. — Megjártuk a poklot, és
az Árnyéksík legsötétebb zugát. Innom kell valamit, és kell két nő. Vagy egy
nő és két ital. Majd később eldöntöm, de a szigeten egyikből sincs. Mags,
velem tarthatsz, ha akarsz. Cale szerzetesnek állt.
Cale kuncogott.
— Mióta vagy ilyen vicces?
— Nem viccelek.
Cale elmosolyodott.
— Használd a gyűrűdet! Majd később csatlakozom.
— Csatlakozol? — kérdezte Riven, és a tekintete hirtelenjében komollyá
változott.
— Igen — bólintott Cale, majd a sárkányra nézett.
Riven a fejét csóválta.
— Cale...
— Ez így helyes.
Furlinastis egész életét mások szolgálatában élte le, legyen az Av-non Des,
Kesson Rel vagy maga Mask. A sárkány gyűlölte ezért saját magát, és ők ezt
az öngyűlöletet kihasználva pusztították el. Mask szolgái ellopták az életét,
amit most Cale visszaadhat neki.
Riven hosszan tanulmányozta Cale arcát, majd lemondóan felsóhajtott.
— Induljunk, Mags! Később találkozunk — mondta Cale-nek.
— Úgy legyen!
*****
Cale felöltötte a maszkját. Visszatért az élet a mocsárba — madár-és

rovarhangok hallatszottak mindenfelől. Cale átgázolt a vízen, és megállt a
sárkány felett. A hatalmas teremtmény szarvai akkorák voltak, mint maga
Cale. A fogai, mint éles kardok.
Cale nagy levegőt vett. Meggyőzte magát, hogy jól cselekszik.
A sárkány szokatlanul sima felületű pikkelyeire helyezte a tenyerét, majd
elmondta azt a nagy erejű varázslatot, amellyel képes visszahozni a holtakat.
Folyamatosan gyűlt benne az erő, ahogy előrehaladt a litániában, amint a
kántálás elérte a tetőfokát, megnyílt az ajtó a két világ között.
— Térj vissza, Furlinastis! — a hangja áthatolt a síkokon. — Térj vissza, ha
akarsz!
Ismét elcsendesedett a mocsár, mintha mindenki a sárkány válaszát várná.
Elnyúlt a pillanat, mintha megállt volna az idő.
Halk, de egyre erősödő morajlás hallatszott. Árnyékok emelkedtek ki a
mocsár vízéből. Körbefonták a sárkány nyakát, és begyógyították az
iszonyatos sebet. Cale levette a tenyerét a sárkány fejéről. A torkának
szegezte a kardját, majd hátrébb lépett.
Furlinastis mellkasa megemelkedett, amint újra levegőt vett. Kinyílt a
szeme, majd össze is szűkült, amint megpillantotta Cale-t. Kifújta a tüdejéből
a levegőt, ami majdnem ledöntötte a férfit a lábáról. A sárkány csapott egyet
a szárnyával, és kiemelkedett a vízből.
Egy ideig csak méregették egymást.
— Miért tetted? — kérdezte végül Furlinastis sziszegő hangon. Mielőtt még
Cale válaszolhatott volna, gyorsan hozzátette. — Soha többé nem szolgálok
senkit! Még fizetségképpen sem.
Cale egy biccentéssel tudomásul vette.
— Így akarlak kárpótolni, sárkány. Az Árnyékúr túl sok mindent vett el
tőled.
A sárkány Cale szavait mérlegelte.
— És tőled is — mondta végül.
— Én magam döntöttem úgy, hogy szolgálom őt. Te viszont nem. Most
már szabad vagy.
A sárkány felszisszent, valószínűleg öröme jeleként. Árnyékok kígyóztak ki
az orrlyukából.
Cale megtette, amit akart. Maga köré vonta az árnyékokat.
— Ég veled, Furlinastis!
A sárkány összeszűkült szemmel nézte őt. Még egyszer utoljára megszólalt.
— Egyetlen szívesség, első az ötből. Ha sötétben hívsz, meghallom a
hangod.
Ezzel a sárkány felröppent, és elrepült. Szabadon.
Cale mosolygott. Maga elé képzelte a kis szigetet.
Sok mindent kellett átgondolnia. Hatalmas feladat várt rájuk.
Meg kellett ölniük egy istent.
*****
Abelar szürke ködön keresztül látta a világot. A csapat déli, majd nyugati
irányba haladt, a Veladon-tó partjára. Hosszú órákig meg sem álltak.
Betegnek és gyengének érezte magát. Folyvást azokat a pillanatokat idézte
fel, amelyeket a fiával töltött az elmúlt években. Minden más gondolat
kiürült az agyából. Kötelességtudóan evett és ivott. Tőmondatokban, egy-egy
szóval válaszolt csak Regg kérdéseire, majd visszaült lova hátára, hogy
továbbporoszkáljon, de lélekben meghalt.
Másnap késő délután elérték a Veladon-tó partját. Különböző vízkedvelő
bokrok, és terebélyes fűzfák borították a tájat. Férfiak, nők és gyerekek
járkáltak a víz mellett. A lenyugvó nap fénye számos szekeret és sátrat vont
vöröses fénybe. Abelar végzett egy gyors számvetést: csak egy-két száz
harcra alkalmas embert számolt. Ennyi nem elég Forrin serege ellen. Ennyi
nem elég, hogy kiszabadítsa a fiát.
Éber tekintetek nézték a közeledésüket. Páncélba öltözött, felfegyverkezett
harcosok lovagoltak elébük, hogy üdvözöljék őket. Természetesen Jiiris is
köztük volt. Mindenki tájékozódott a legújabb hírekről és pletykákról, kivéve
Abelart. Ő senkinek sem köszönt, és egyetlen fejlemény sem érdekelte.
— Feladom magam Mirabetának — mondta Reggnek. Még ő maga is
meglepődött hangja tompaságán, élettelen kongásán. Leugrott Napkelte
nyergéből.
Regg is leszállt lova hátáról, ahogyan Endren, és szép sorban a többiek is.
— Nem teheted.
Endren megszorította fia vállát.
— Nem akar tárgyalni veled, és ezt te is tudod.
Abelar azonban nem akarta ezt tudomásul venni. Folyamatosan
szenvedett. Még a levegővétel is nehézséget okozott, és időnként eljátszott a
gondolattal, mi lenne, ha pár percig nem lélegezne.
— Nem várhatok ölbe tett kézzel, miközben kínozzák a fiamat — mondta
megkeseredetten. Legszívesebben bekúszott volna egy sötét verembe, ahol
senki sem látja, ahová senki sem mehet utána. Ahol meghalhat.
— Nem tudhatod, hogy valóban szenved-e — próbálta vigasztalni Endren.
Abelar azonban tudta. Mindenki tudta.
— Te minden tőled telhetőd megtettél, Abelar. Ne feledd, még nem adtuk
fel!
Abelar a barátjára nézett. A pillantása a pajzsára siklott, amelyen ott
csillogott Lathander rózsája. A vére egy szempillantás alatt felforrt, és ez a
hangján is érződött.
— Lathander viszont nem tett meg minden tőle telhetőt. Neki ajánlottam a
fiam életét, Regg. Szerinted ő mindent megtett? Úgy véled, hogy ez
elégséges?
Regg Abelar szemébe nézett, de gyorsan elfordította a fejét.
A harag összerántotta Abelar gyomrát. Artikulálatlan hangon felordított,
hogy kiadja a dühét. Az egész tábor felé fordult. Nem törődött vele.
Megfordult, és a tó felé rohant. Regg, Endren és Roen azonnal utána
iramodtak, a nevét kiáltozva. Abelar bokáig beleszaladt a vízbe, és
lendületből olyan messzire hajította a pajzsát, amennyire csak tudta.
Röptében többször is megcsillant rajta a nap fénye, majd belecsobbant a
vízbe, és elsüllyedt. Ezután letépte a nyakából istene szent szimbólumát,
ráköpött, és azt is elhajította.
— Sosem bocsátok meg neked! — kiáltotta az ég felé. — Soha!
Endren, Regg és Roen némán, döbbenten álltak mögötte. A lenyugvó nap
fényében mintha lángolt volna a tó felszíne. Gyönyörű látványt nyújtott,
Abelarnak azonban felfordult tőle a gyomra. A pajzsa és a szimbóluma
nélkül hirtelenjében elgyengült. Csak a harag tartotta benne a lelket.
Regg átfonta a vállát, e visszaterelte őt a tábor felé. A férfiak, nők és
gyerekek időközben köréjük gyűltek. Abelar nem tudott a saját emberei
szemébe nézni. Többen is megveregették a vállát. Jiiris gyengéden
megsimogatta a kézfejét.
Kurtán megcsóválta a fejét.
— Magam akarok lenni súgta oda Reggnek.
Regg bólintott. Intett az egyik harcosnak, hogy készítsen elő egy sátrat
Abelarnak. Miközben várakoztak, valaki felkiáltott.
— Füst!
Minden szempár észak felé fordult. Valóban sűrű füstoszlop kanyargott az
ég felé.
— Saerb lángokban áll!
A hír gyorsan terjedt a táborban. A nők sikoltoztak, a gyerekek sírva
fakadtak, a férfiak pedig az öklüket rázva átkozták Forrint és Mirabetát.
Abelar semmit sem érzett. Belépett a sátrába, és lerogyott a földre. Később,
amikor kiment, azt vette észre, hogy Regg, Roen és Jiiris ott őrködnek a
bejáratban.
— Menekültek érkeztek Saerbből — mondta neki Roen.
— Sikerült elhagyniuk a várost, még mielőtt Forrin odaért — vette át a szót
Regg. — Azért juthattak el ide élve, mert rajtaütöttünk a déli seregen, Abelar.
Nélkülünk megölték volna őket, mint mindenki mást is, aki most itt van
ebben a táborban.
Abelar biccentett.
— Jól érzed magad? — kérdezte Jiiris aggódó tekintettel.
— Nem.
Abelar apja éppen felsorakoztatta a harcképes nőket és férfiakat, hogy
számba vegye őket. Valószínűleg máris a harci taktikán gondolkodott.
Abelar nem akarta megzavarni őt, így hát elsétált mellette, és leült a
tóparton. Elköszönt az istenétől, amint a nap lebukott a horizonton. Sötétség
borult a tájra.
Az éjszaka közepén eldöntötte, hogy mitévő lesz. Nem hagyja, hogy a fia
Forrin és Mirabeta markába kerüljön. Addig nem, amíg meg nem próbál
mindent. Ha a fény nem siet a segítségére, akkor majd a sötétséget szólítja
meg.
Felállt, és céltudatos léptekkel megkereste Roent. A papok egy tábortűz
körül ültek, tucatnyi másik ember társaságában. Nyársra húztak egypár
keszeget, amelyeket a tóban fogtak, és arra vártak, hogy ropogósra süljenek.
— Parancsnok! — Roen rögtön felpattant, amint megpillantotta őt.
— Azt akarom, hogy keresd meg Nayant!
Roen értetlenül nézett rá.
— Az árnyékjárót, aki megmentette az apámat.
Roen szeme felcsillant, majd nyomban össze is szűkült.
— Miért?
— Mert tudja, hol van Erevis Cale. Márpedig ha Erevis Cale képes volt
kiszabadítani az apámat a Veremből, akkor a fiamat is vissza tudja hozni.
— Abelar...
— Csináld! — rivallt rá Abelar, s megragadta a pap gallérját. Azonnal
megbánta a tettét, és eleresztette Roent. — Tedd meg, kérlek. Találd meg őt.
Szükségem van a segítségükre. Tedd meg nekem.
Roen körbehordozta a tekintetét a tűz körül ülőkőn, majd Abelarra nézett,
és bólintott.
— Természetesen, Abelar.
*****
Holttestek s kőtörmelék borította Selgaunt utcáit. A lebegő árnyváros sötét

árnyékot vetett az egész tájra. Árny- és ember harcosok álltak vállt vállnak
vetve. Halálsikolyok, fájdalmas nyögések és diadalittas ordítások töltötték
meg a poros levegőt. Variance Tamlin mellett állt, és elégedetten nézte az
eléjük tárulkozó látványt. Itt-ott papok és papnők tűntek fel a győztes védők
között.
Tamlin el sem akarta hinni, ami vele, illetve velük történt. Biztos volt
benne, hogy a város elesik, az árnyak és Shar azonban megmentették őket.
— Szóval ennyi — suttogta, és abban a pillanatban felettébb ostobának
érezte magát.
Variance nem szólalt meg, némán bólintott.
Rivalen és Brennus a városfal felett jelentek meg. Érzékelhető energia
lengte körül őket. Az árnyharcosok a levegőbe emelték a fegyvereiket, és úgy
üdvözölték őket. A selgauntiak sem maradtak restek, követték az árnyak
példáját.
A két herceg leereszkedett a földre, és Tamlin elé álltak. Árnyékok cikáztak
közöttük és körülöttük.
Rivalen arca, amelyet elcsúfított egy hatalmas duzzanat és egy mély vágás,
Tamlin szeme láttára gyógyult be. Egyetlen arcizma se rezzent. Valószínűleg
észre sem vette.
Brennus homunkuluszai előbújtak, és bátortalanul néztek körbe. Amikor
látták, hogy a csata véget ért, azonnal megelevenedtek.
— Jól vagytok? — kérdezte Tamlin.
A hercegek egyszerre bólintottak.
— És te? — kérdezett vissza Rivalen, noha a papnőre nézett.
— Remekül. Mi történt a saerlooni sereggel?
Rivalen legyintett.
— Elpusztultak vagy elmenekültek. Gondoskodnunk kell majd a
holttestekről. A sárkány is elmenekült.
— Az összes istenekre! — lehelte Tamlin. Irigykedve nézett a két páratlan
hatalommal bíró emberre. — Nem is tudom, mit mondhatnék, hercegek. És
azt sem, hogyan köszönhetném meg a segítségeteket.
Rivalen udvariasan fejet hajtott.
— Nem kell megköszönnöd, hulorn uram. Én betartom a szavam. Mi...
szövetségesek vagyunk.
— Igen, azok vagyunk.
— Még nem ért véget a háború — szólt közbe Brennus.
— Igen, igazad van — bólogatott Tamlin. Csak az ellenséges sereg egy
részét győzték le. Maradt még belőlük.
— Meg kellene vitatnunk a következő lépéseinket — vélte Rivalen.
— A következő lépéseinket? — kérdezett vissza Tamlin.
Rivalen a papnőre nézett.
— Gondoskodjatok a sebesültekről, sötét nővér!
— Igenis, Éji Látnok — Variance meghajolt Tamlin felé, majd eltűnt az
árnyékok között.
— Sakkors városában van elég élelem és szállás — mondta Brennus. A
homunkuluszok mohón nyalogatták a szájukat.
— Szóval akkor ez Sakkors — Tamlin lenyűgözve nézte a Selgaunt felett
lebegő hegycsúcsra épített várost.
— A harcosaink természetesen ott vannak elszállásolva, de másoknak is
akad még hely — folytatta a fiatalabbik herceg. — Nemrég újjáépítettük az
egész várost. Selgaunt túlzsúfolt. Néhányan esetleg...
— Szóval a várost is megosztanátok velünk? — hitetlenkedett Tamlin.
A homunkuluszok élénken bólogattak.
— Ahogy a bátyám mondta, szövetségesek vagyunk, hulorn — felelte
Brennus.
Tamlin végtelenül boldognak érezte magát. Azok után, amit látott és
tapasztalt, soha nem akarna az árnyak ellenségévé válni. Rivalenre nézett.
— Shar általatok és a harcosaitok által megvédelmezte a várost. Őszintén
mondom, hogy többet szeretnék tudni róla. Mindent, amit csak lehet.
Rivalen szeme megvillant. Átható pillantásokkal méregette Tamlint. Az
árnyékok megelevenedtek a közelében.
— Ahogy óhajtod, hulorn.
Onthul lépett eléjük. Több friss seb is látszott az arcán. A köpenye
szétszakadozott, a mellvértje számos helyen behorpadt. A karját egy koszos
ronggyal kötözte be. A por sűrű rétegben tapadt a szakállára. Tamlin
legszívesebben megölelte volna a vén harci medvét.
— Uraim! — meghajolt előbb Tamlin, majd a két herceg felé. — Több mint
háromszáz saerlooni foglyot ejtettünk.
— Bezárhatjuk őket Sakkors börtönébe, amíg döntötök a sorsukról —
ajánlotta fel Rivalen.
— Remek ötlet. Onthul kapitány, tereld össze őket, az árnyak majd
gondoskodnak róluk.
Onthul fejet hajtott.
— Hívassam a palotába zárt papokat, hogy segítsenek a gyógyításban? —
kérdezte.
Tamlin a csatatérre nézett. Variance és a többi pap és papnő lázas
igyekezettel gyógyította a sebesülteket.
— Shar hívei tán nem bírják? — kérdezte.
Onthul is a csatatérre pillantott.
— Úgy tűnik, mindent jól a kezükben tartanak.
— Remek. Akkor a papok maradjanak csak ott, ahol vannak. Majd később
döntünk a... sorsukról.
Onthul tisztelgett, és megfordult, hogy elmenjen.
— Kapitány! — szólt utána Tamlin.
Onthul megfordult, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
— Jól szolgáltad a várost, kapitány!
Onthul elmosolyodott. Meghajolt, majd elsietett.
— Vonuljunk vissza, és vitassuk meg a következő lépéseinket — mondta
Rivalen.
— Rendben — bólintott Tamlin.
TIZENHATODIK FEJEZET
Nightal 1, a Mennydörgő Viharok esztendeje
Tamlin a Vihartorony dolgozószobájában járkált fel-alá. Apja könyveinek

gerincét simogatta a mutatóujjával. Alig olvasott el belőlük egyet-kettőt.
— Szóval Vees Talendar áruló? — kérdezte Rivalentől. — Ez képtelenség,
herceg. Évek óta jól ismerem. Nélkülözhetetlen tanácsadóként szolgált.
Rivalen karba tett kézzel állt a szoba közepén, a sakkasztal mellett. Lépett
egyet az egyik sötét gyaloggal.
— Te kérted, hogy mondjak el neked mindent, hulorn uram. Valóban
mindent hallani akarsz?
Tamlin gyomra görcsbe rándult, de azért bólintott.
— Emlékszel, hogy azt mondtam, renegátok is vannak Shar hívei között,
akik gonosz tetteket hajtanak végre, mert nem értik meg a tanok valódi
jelentését? Vees Talendar nem Siamorphe papja, hanem Shar híve.
Tamlin kikerekedett szemmel, döbbenten meredt rá.
— Shar papja? Mint te?
— Igen, de nem olyan, mint én. Már hónapokkal ezelőtt tudomást
szereztem a dologról, de nem tártam fel előtted a titkot, mert Vees bizalmába
akartam férkőzni, hogy megtudjam, mire készül. Talendar vezeti a helyi
Shar-hívőket. Mind eretnekek, hulorn uram. Mind sötét tetteket hajtottak
végre, melyek során ártatlanok szenvedtek.
Tamlin nagyot nyelt. Alig kapott levegőt. Kinézett a torony ablakán, de a
sötétben szinte semmit sem látott.
Rivalen folytatta.
— Siamorphe templomát álcaként építették. Jó előre kiterveltek mindent. A
valódi templom alatta található: Shar szentélye. A saját szememmel láttam.
Tamlin egyszerűen nem jutott szóhoz, csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Ez még nem minden.
— Hát még mindig van valami? — sóhajtott fel elkeseredetten.
Árnyékok örvénylettek a herceg teste körül. A szeme szokatlanul fényesen
világított a sejtelmes félhomályban. Az arcvonásai együttérzésről árulkodtak.
— Tudom, hogy nehéz lehet ezt hallani, és sajnálom, hogy nekem kell
elmondanom az igazságot, de háborúban állunk, és nem engedhetjük meg,
hogy árulók lapuljanak a sorainkban.
Tamlin a szájához emelte a borospoharát, de félúton megállt.
— Áruló — hosszan ízlelgette a szót. — Nem ez a jó kifejezés.
Rivalen nem szólalt meg, csak bólogatott.
Tamlin visszatette a poharat az asztalra. Nem ivott bele.
— Most pedig gondolkodjunk egy kicsit — vette vissza a szót Rivalen. —
Úgy vélem, hogy Vees Talendar árulta el Mirabetának és Merelith úrnőnek,
hogy Selgaunt és az Árnyenklávé szövetségre lépett. Ezután minden
bizonnyal meggyőzte a papságot, hogy ne vegyen részt a harcokban. Talán
egyesek szövetkeztek is vele.
— Ha valóban Shar híve, ahogy állítod...
— Senki sem tudja. Azt hiszik, Siamorphe papja.
Tamlinnak zúgott a feje. Próbálta megemészteni a gondolatot, hogy Vees
áruló. Felidézte az elmúlt évek számos fontos találkozóját és megbeszélését.
Vees mindig is titkolózott, és senkinek sem engedte meg, hogy belépjen az
épülő templomba. Sőt, időnként hoszszú napokra eltűnt.
— De miért tenné? — kérdezte végül.
— Korábban már beszélgettünk az emberi természetről, emlékszel? Talán
még mindig neheztel rád, amiért a családjaitok évekig viszályban álltak
egymással. Talán titkon azt akarja, hogy Selgaunt elessen, mi pedig
meghaljunk. Valószínűleg a hátunk mögött megegyezett Mirabeta
nagymesterrel és Merelith úrnővel, hogy ő lesz a következő hulorn.
Ráadásul, ha én meghalnék, akkor Shar főpapja eltűnne a színről, és ő
kerülhetne előtérbe, tovább terjeszthetné eretnek tanait. Talán idővel
főpappá akar válni. Ugyan miért nem harcolt mellettünk az ostromnál?
Tamlin felvette a poharat az asztalról, és egy kortyra kiitta a finom bort.
Azonnal újratöltötte. Az agya lázasan dolgozott. Minden, amit Rivalen
mondott, kezdett értelmet nyerni. Harag és szégyen égette az arcát. A
bolondját járatták vele. Elképzelte, az apja mekkorát csalódott volna benne,
és Erevis uraság mennyire fölényesen oktatná ki. A haragja ettől csak még
tovább izzott. A hercegre nézett.
— Ezek csak vádak. Bizonyítékokra van szükségem, hogy tehessek ellene
valamit.
Rivalen átszelte a szobát, és Tamlin elé állt.
— Megmutatom a bizonyítékokat. Akár ebben a pillanatban. Maradj
szorosan mellettem, és ne szólalj meg!
Olyan mély sötétség burkolta be őket, hogy Tamlin az orra hegyéig sem
látott. A gyomra ellaposodott, amikor az árnyékok felkapták, és odébb
repítették. Hangokat hallott. Felismerte Vees hanglejtését. Éppen egy litániát
mondott.
Szétnyílt a sötétség.
— A szerelem hazugság — kántálta Vees —, csak a gyűlölet örök. A fény
elvakít. Csak a sötétségben láthatunk tisztán.
Rivalen és Tamlin egy ablak nélküli, sötét, boltíves teremben álltak.
Fapadok sorakoztak a fekete oltár előtt, amelyet egy bíbor és fekete
oltárterítővel fedtek le. Vees Talendar fekete köpenybe burkolózva térdelt az
oltár előtt. Egy bíbor gyűrűvel övezett fekete korongot tartott a kezében. Shar
szimbólumát.
Amint a saját szemével látta Vees árulását, Tamlin éktelen haragra gerjedt.
Fújtatva szedte a levegőt.
Vees váratlanul abbahagyta a kántálást. Felállt, és megfordult.
Rivalen abban a pillanatban árnyékokat vont köréjük, és visszatértek a
Vihartoronyba. Tamlin keményen rácsapott az asztalra az öklével. A
borospohara felborult, és a drága nedű ráfolyta a szőnyegre.
Vees hazudott neki. Elárulta őt, és a várost.
— Ezért lakolnia kell! — forrongott.
— Meg kell büntetni — helyeselt Rivalen. Az árnyékok sebesen röpködtek
a teste körül.
— Tömlöcbe záratom.
Rivalen nyugtatólag Tamlin vállára tette a kezét. Meglepte a herceg ereje. A
kézfejét borító árnyékok is megérintették Tamlint.
— Ő egy eretnek. Szeretném, ha a hitünk szerinti büntetésben
részesülhetne.
— Miféle büntetést ír elő a hitetek az eretnekek számára? — kérdezte
Tamlin, noha sejtette a választ.
— Halálbüntetést — felelte Rivalen szemrebbenés nélkül.
Tamlin az árny aranyló szemébe nézett. Szaporán lélegzett. Tétovázott.
Eszébe jutottak Rivalen szavai: háborúban nincs helye könyörületességnek. A
szíve a torkában dobogott. Harag lángolt a lelkében.
— A családja nem nézi majd tétlenül.
Rivalen körül fellobbantak az árnyékok, mint a lángnyelvek. Álnok mosoly
terült szét az arcán.
— Vees Talendar az ostrom közben halt meg, méghozzá a saerlooni sereg
oldalán. A saját szememmel láttam. Az arca a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott, amikor leomlott a fal. Tömegsírba temetik majd, már ha
előkerül egyáltalán a holtteste.
Tamlin alaposan végiggondolta a herceg szavait. Ha Vees valóban az
ostrom egész ideje alatt a templomban tartózkodott, márpedig úgy tűnik,
hogy így történt, akkor senki sem cáfolhatja meg a meséjüket. Ráadásul, így
nem kell leleplezniük őt, mint Shar hívét, és így a város is mentesül egy
óriási botránytól. Nagy levegőt vett.
— Én is így láttam.
Rivalen nem mosolygott ugyan, de a szemén látszott, hogy elégedett a
hulorn válaszával.
— Sokat fejlődtél az elmúlt időszakban — mondta elismerően.
Tamlinnak jólesett a herceg dicsérete. Végre felnőtt férfivá érett.
— Azon morfondírozom, vajon képes vagy-e megtenni az utolsó lépést... —
mondta halkan Rivalen.
Tamlin kérdőn nézett rá.
— Láttad, hogy mit tud Shar a híveinek ajánlani és nyújtani, és korábban
azt mondtad, hogy még többet akarsz tudni róla. Mintha azt látnám a
szemedben, hogy szívesen csatlakoznál hozzánk — Rivalen feltartotta a
kezét. Lágyan ringatóztak körülötte az árnyékok.
Tamlin nem akarta tagadni. Megtapasztalta, hogy mire képesek az árnyak.
A közönséges emberek sosem álmodhatnak afféle képességekről és
hatalomról.
— Minden lehetséges — folytatta Rivalen —, de ahhoz előbb bizonyítanod
kell az elszántságodat. Az istennőnek, nekem és magadnak egyaránt.
Lehetek teljesen őszinte?
Tamlin felelni akart, de kiszáradt a torka, így csak bólintott.
— Túl sokáig őrlődtél kétségek között. Ide-oda csapódtál. Mindig
kompromisszumra törekedtél, mindig mindenkinek meg akartál felelni. Ezt
nyilván az apádtól tanultad. Én tökéletesen tudom, hogy egy apa mekkora
hatással lehet a fiára.
Tamlin ezúttal sem szólalt meg, de tudta, hogy a hercegnek igaza van.
Thamalon mindig mindenkivel tárgyalt, mindig mindenkivel meg akar
állapodni. Ő is állandóan a középutat választotta, valószínűleg azért, mert az
a legkönnyebb.
Rivalen folytatta.
— Shar nem ilyen, és én sem. Ma új világ született, Tamlin, és csak rajtad
áll, hogy milyen helyet foglalsz el benne.
Tamlin az apjára, az anyjára, a testvéreire és Cale uraságra gondolt. Sosem
értenék meg, hogy mi mindent látott és tapasztalt, hogy mi mindenen ment
keresztül. Úgy döntött, nem is kell, hogy megértsék. A gondolat új erőt adott
neki, és életében először igazán szabadnak érezte magát.
— Tudom, hogy mit akarok, és te is tudod, herceg — mondta nagy sokára.
Rivalen szélesen elmosolyodott. Kivillantak agyarszerű fogai.
— Ebben az esetben téged illet a megtiszteltetés, hogy megbüntesd Vees
Talendart. Ezzel visszavehetjük tőle a templomot, amelyet
megszentségtelenített eretnek tanaival. Ráadásul ezzel kivívod a Veszteségek
Úrnőjének háláját. Készen állsz rá?
Tamlin megszédült. Zúgott a feje. Próbált nyelni, hogy megnedvesítse
kiszáradt torkát, de nem tudott. Verejtékezett. Úgy érezte magát, mint aki
egy meredek szakadék szélén egyensúlyoz. Rivalen meredten nézte őt.
Tamlin azokra az időkre emlékezett, amikor ugyanabban a dolgozószobában
állt, de nem egy árnyherceggel szemben, hanem apja lesújtó tekintete előtt.
Felcsendültek a fülében apja lesújtó szavai, amelyekkel Erevis Cale-nek
panaszkodott mihaszna fiáról.
Beleunt, hogy mindig mások kívánalmainak kelljen megfelelnie. Lenézett a
mély szakadékba, majd kilépett az üres légbe.
— Nincs több kompromisszum, herceg!
Rivalen elégedetten bólintott.
— Ontottál már ki emberi életet? — kérdezte.
— Igen, de nem így.
— Nincs ebben semmi szégyellnivaló — bátorította a herceg. — Készülj! Én
majd mindent előkészítek.
*****
Rivalen elégedetten tért vissza a lakosztályába. Nagy lehetőségeket látott

Tamlinban, és bízott benne, hogy a fiú nem okoz majd csalódást. Be kellett
vallania magának, hogy nem szívesen ölné meg.
A kandalló elé tolt kényelmes díványon ült. Az utcáról gyér fény szűrődött
be a spaletta résein keresztül. Elnyújtott árnyékok táncoltak a falakon. A
sötétség megnyugtatta és ellazította.
A dívány mellett ott lapult a jól őrzött kis ládika, benne az Egy Éjszaka
Levelei-vel. Korábban láthatatlanná tette a ládát, nehogy a kíváncsi szemek
ráleljenek, de ő természetesen látta. Maga elé húzta, majd gyorsan kiejtette a
megfelelő varázsszavakat, hogy kinyithassa.
Árnyékkacsok nyúltak ki belőle a puszta légbe. Értelmezhetetlen,
kígyószerű sziszegés töltötte be a szobát.
Egyetlen tárgy lapult a ládában: a szent könyv. Elmondott néhány újabb
varázsszót, majd kézbe vette a könyvet. Abban a pillanatban, amint hozzáért,
suttogások, sikolyok, mormogások és kiáltások zűrzavara töltötte meg az
elméjét. Tudta, hogy a hangok elmúlt korokról, a jelenről, sőt a jövőről
közölnek titkokat, de nem tudta megfejteni azokat.
A rideg borító ezüstös betűi folyamatosan vonaglottak, mintha élő
földigiliszták lettek volna. Ölbe vette a kötetet, és több lapot is végigsimított
a mutatóujjával. Hagyta, hogy a mormogás és a suttogás elterelje a figyelmét.
Variance egyszer arra figyelmeztette, ha túl sokáig hallgatja a hangokat,
akkor beleőrülhet. Rivalen azonban másként vélte. Szerinte a hangoktól csak
bölcsebbé válik az ember.
Elméje kiszakadt Selgaunt világából. Az anyjára gondolt, majd az
éremgyűjteményére, az apjára és a testvéreire, majd a sötétségben eltöltött
hosszú évszázadokra. Számba vette Shar szerepét az életében, és rá kellett
döbbennie, hogy az istennő akarata hatotta át az egész életét, a születése
pillanatától kezdve. A könyv lapjain keresztül is ő szólt hozzá. Bár nem
értette az isteni nyelvet, tudta, hogy egy tervről beszél, amellyel a világot
visszaterelhetik a teremtés előtti tökéletes, érintetlen állapotába.
A jelenre összpontosított. Felidézte, hogy mi mindent tett eddig, és milyen
szerep várhat még rá az események alakulásában. Eddig minden úgy zajlott,
ahogyan eltervezte. Már csak egy szálat kellett elvarrnia.
Elvette a kezét a könyvről — abban a pillanatban elhallgattak a hangok —,
és megérintette szent szimbólumát. Jóslás nélkül nem akart továbblépni.
Halkan, kimérten elrebegett egy imát, amely lehetővé tette, hogy
kapcsolatba lépjen Sharral. A következő pillanatban már a semmi közepén
lebegett. Jelentéktelenül. Magányosan.
Egy értelem öltött alakot körülötte. Egy tudat.
Shar elméjének hatalma, a végtelen jeges ütege húzta maga felé. Siklani
kezdett a csábító öntudatlanság felé. Ellenállt, és feltett egy kérdést az
istennőnek.
Vees Talendar, úrnő?
Az űr női hangon szólt hozzá. Az erejétől védtelennek, csupasznak érezte
magát.
A sötét testvér elvégezte a feladatát, mint mindenki. Te is.
Rivalen nyugtalanná vált a választói.
Többet kellene tudnom, úrnő. Akkor jobban szolgálhatnálak.
Tudod, amit tudnod kell, és nem tudsz olyasmikről, amelyekről nem kell tudnod.
Haladj tovább az úton, úgy, ahogy eltervezted. Elégedj meg azzal, amit tudsz, és
azzal is, amit nem tudsz.
Rivalen nem merte tovább feszegetni a kérdést.
Köszönöm, úrnő — mondta, majd megszüntette a varázslatot. Zihálva és
reszketve tért vissza a testébe. Fázott. Megszorította a dívány karfáját, majd
felállt, hogy az érzékei visszatérjenek a való világba. A teste árnyékokat
okádott magából, amelyek szédítő sebességgel cikáztak a szobában. Végre
megérezte a tenger sós illatát. Megnyugodott. Sok mindent tudott, ez igaz,
de nem eleget. Bármire készült is Shar, neki csak mellékszerep jut benne.
Várt egy kicsit, hogy végképp megnyugodjon, majd a mágikus gyűrűjén
keresztül kapcsolatba lépett Vees Talendarral.
Éji Látnok!
Hívd össze a hívőket, és találkozzunk a templomban, sötét testvér. Híre-
ket kaptam a Veszteségek Úrnőjétől.
Igenis, Éji Látnok.
Rivalen megszakította a kapcsolatot, visszatette a könyvet a ládába, és
ismét jó alaposan lezárta. Árnyék vetült a ládára. Rivalen azonnal
megfordult, de senkit sem látott. Úgy döntött, hogy még mindig nem tért
teljesen magához az istennővel történt egyesülés után, és csak az érzékei
játszanak vele.
Kihúzta magát, árnyékokat gyűjtött a teste köré, majd Shar titkos
templomába távozott. Elő kellett készítenie Talendar és Tamlin találkozását.
*****
Elyril izgatottan nézte, miként tűnik el Rivalen a szeme elől. Alig tudta
türtőztetni magát. Látta az Egy Éjszaka Levelei-t, a befejezésre váró könyv
másik felét, tisztán hallotta a suttogását az elméjében. Azt is látta, hogy az Éji
Látnok egyesült az úrnővel. Érezte is Shar isteni jelenlétét a szobában.
Anyagi testet öltött, és odasétált a ládához. Égett bőre fájdalmasan feszült.
Nehézkesnek, sutának érezte magát régi alakjában, de el kellett viselnie egy
rövid ideig. Anyagtalan állapotát tekintette az igazi valójának. A csontváz és
a rajta lévő hús, melynek fogságában évtizedeket kellett leélnie, és amely az
Éji Látnok varázslatának tüzében átalakult, csupán egy álarc volt, amit csak
addig viselt, amíg Shar fel nem fedte előtte az Árnyékvihar titkát.
Letérdelt a láda elé, és kézbe vette szent szimbólumát. Duzzadt ajkával alig
tudta megformálni a megfelelő varázsszavakat.
Az éjszaka sötétjében meghalljuk az űr suttogását.
A szoba árnyékai úgy fonták körbe, mint egy szeretőt. Ezt jelként
értelmezte. Úgy gondolta, hogy Volumvax érintése is hasonló lehet.
A varázslat eredményeként láthatóvá vált előtte a láda. Gondosan
elismételte a megfelelő varázsszavakat, amelyeket az imént hallott
Rivalentől. A védőrúnák megtörtek. Nagy levegőt vett, majd tétova kézzel
felnyitotta a láda fedelét.
Suttogások, kivehetetlen motyogás töltötte meg a levegőt: kétségbeesés,
őrület és a sötétség hangjai. Belenézett a ládába és megpillantotta könyvet. A
borítón lévő, örökké vonagló és változó ezüstszín írás most meg se rezzent.
Fennhangon felolvasta a szavakat, amelyeket évszázadokkal korábban írtak
oda a számára. Csak neki szánták: „Eljő az éjszaka. Az árnyékok vihara a
hírnöke."
Ezután a borító fekete füstté változott, és szétoszlott a levegőben.
Az Egy Éjszaka Levelei-nek lapjai mezítelenül hevertek előtte.
Elyril elővette a könyv másik felét, azt, amelyiket magától az istennőtől
kapott az ifjú őr, Phraig alakjában, azt, amelyiket a tomboló tűzből mentett
meg, amelyben ő maga is átváltozott. A könyv úgy ugrált a kezében, mint
egy élő állat. A fedele felnyílt, majd a lapok arra a helyre peregtek, ahová a
hiányzó részt kellett beilleszteni.
Újra elismételte az Éji Látnok varázsszavait, hogy kézbe vehesse a ládában
lévő könyvet. Óvatosan kiemelte — hangok töltötték meg az elméjét, amint
hozzáért —, és a másik fél fölé tartotta.
Mély sötétség borult a szobára. A könyv két fele összeolvadt.
Az elméjében zengő hangok felerősödtek. Két kézzel fogta a halántékát.
Összeszorította a fogát. A több ezer hang egyszerre beszélt, számos nyelven
és dialektusban és hangszínben. Érezte, hogy nem bírja sokáig. Ordítani
akart, hogy halkabban beszéljenek, és úgy, hogy értse is, amit mondanak...
A hangok elhallgattak.
Elyril zihálva, verejtékezve nézett a könyvre.
Egyetlen hangot hallott. Egy női hangot, amely akkorra hatalommal bírt,
hogy majdnem beleőrült.
Idézd meg az Árnyékvihart, sötét nővér.
A könyv becsukódott.
Elyril áhítattal telve nézte. Minden egyes szava kifinomult hazugság volt.
A sorok között azonban ott lapult az igazság.
Eltette a könyvet, majd levette az ujjáról a gyűrűt, amelyet még az Éji
Látnoktól kapott. Megforgatta a levegőben, végül beledobta a ládába.
— Ismerd meg a titkomat, Éji Látnok — suttogta.
Anyagtalanná változott, és vele együtt a könyv is. Átlebegett a
mennyezeten, majd a háztetőn, és felemelkedett a sötét égboltra. Megállt egy
pillanatra, és beleordította a boldogságát az éjszakába.
Teljesíti az istennő kérését, és elvégzi a szükséges szertartást. Ott ülhet
majd Lord Sciagraph oldalán, aki az éjszakába taszított világon uralkodik
majd.
Hisztérikusan felkacagott. Az Éji Látnok hamarosan rádöbben, hogy a
Veszteségek Úrnőjének még előtte is vannak titkai.
*****
Cale a leeresztett híd közepén jelent meg, amely Mask templomába

vezetett. Faerűn csillagai fényesen ragyogtak a feje felett. Árnyékok tapadtak
a testéhez. A tenger sós illata megcsiklandozta az orrát, és mélyen
belélegezte.
Riven két kutyája farkcsóválva rohant felé a templomból. Cale letérdelt, és
többször megpaskolta a hátsójukat. Örült, hogy újra láthatja őket. A kutyák
megnyalták a kezét, majd felágaskodtak, hogy az arcát is megnyalogassák.
Úgy tűnt, a feje körül keringő árnyékokat nem zavarja a dolog.
Felállt, majd jobbra nézett, a kis domb felé, ahol Rivennel eltemették Jakot.
Lehajtotta a fejét. Elmosolyodott. A kisember biztosan elégedett lenne vele,
amiért felélesztette a sárkányt.
— Gyertek macák! Menjünk be! — mondta.
A kutyák előrerohantak. Cale komótosan követte őket istene templomába.
Ismét mosolygott. Mask képes volt két kutyával és két emberrel megtölteni a
templomát.
Az előtérben Riven, Magadon és Nayan várt rá. A kutyák Riven körül
futkároztak. Időnként megsimogatta őket.
— Mi történt? — kérdezte Cale.
— Jól ment a dolog a sárkánnyal? — kérdezett vissza Riven.
— Amennyire csak mehetett.
— Nem kellett volna felélesztened — dünnyögte Magadon.
— Nem gondolhatod komolyan, Mags. A sárkány nem önszántából tette,
amit tett.
Magadon szúrós pillantást vetett rá.
— De komolyan gondolom, csak ez nem tetszik neked.
Cale egy szempillantás alatt felfortyant, de úrrá lett az érzelmein. Felvillant
előtte Magadon sárga színű elmepengéje, amelyet fekete erek szőttek át.
Magadon sem volt már önmaga, ő sem a saját akaratából cselekedett.
Nayan törte meg a kényelmetlen csendet.
— Abelar Corrinthal egyik papja téged keres. Üzenetet küldött nekem, de
eddig nem néztem meg.
— Abelar Corrinthal?
Nayan bólintott.
— Visszavittük hozzá Endrent, innen ismer engem. Azt állítja, hogy a
szövetségesed.
Cale nem nevezte volna őt a szövetségesének, noha kétségtelen, hogy jól
szót értettek egymással.
— Ki az az Endren? — kérdezte Magadon. — Mi köze van hozzá?
— Endren egy sembiai nemes — felelte Cale. — Abelar az ő fia, és egyben
Lathander papja. Mirabeta ellenségei.
Magadon arcán nem látszottak a felismerés jelei, de talán csak nem
érdekelte a válasz.
— Sembiában háború dúl, Mags — magyarázta Cale. — Legalábbis nemrég
még dúlt. Én Selgaunt alatt találkoztam Abelarral. Kimenekítették a hulornt
egy rajtaütésből, sőt az én életemet is megmentették. Tartozom neki.
— Nekem is tartozol.
Cale csak nagy nehezen tudta megőrizni a higgadtságát.
— Tudom.
— Mit akar tőled Abelar? — kérdezte Riven.
Cale Nayanra pillantott, aki megrázta a fejét.
— Az üzenetben csak az áll, hogy keresd fel őt.
— Lehet, hogy segítségre van szüksége a háborúban — találgatott az árny.
— Ez nem a mi harcunk — jegyezte meg Magadon.
— Talán bajba került az Uskevren kölyök. Rivalen Tanthul biztosan
behálózta.
Magadon szeme megvillant.
— Rivalen Tanthul?
Riven szeme összeszűkült.
— Na, most már a te harcod is?
— Kérdeztem valamit! — sziszegte Magadon, és Riven felé lépett. Riven
arca hirtelen megkeményedett. — Hátrébb, Mags! Vigyázz a szádra!
— Holtan akarom látni Rivalen Tanthult azért, amit tett!
— Mindannyian. Lépj hátrébb!
Magadon nem mozdult, és továbbra is Rivent nézte.
— Vigyél Rivalenhez! — kérte tőle.
— Nem!
Cale szavai alaposan meglepték Magadont.
— Nem? Tartozik nekem!
— Nekem is. És Rivennek is. De Rivalen Tanthul harca ugyanúgy nem a mi
harcunk, mint Sembiáé. Egyelőre legalábbis nem.
Magadon összeráncolta a homlokát. A szeme fehéren izzott.
— Más dolgokkal is törődnünk kell — mondta neki Cale békülékeny
hangon. — Túl sok mindenen mentél keresztül, és mi is. Pihenned kell.
— Nincs szükségem pihenésre — mondta Magadon, és leszegte a fejét. —
Nincs rá időm.
— Nayan, adj neki enni, és keress neki fekhelyet! — mondta Cale. — Mi
nem szenvedtünk annyit, mint ő.
A keleti ember bólintott, majd bevezette Magadont a templom belsejébe.
Magadon megadóan felsóhajtott, és követte a férfit.
— Mags! — szólt utána Cale.
A tiefling megfordult. Legalább tíz évvel idősebbnek látszott, mint akkor,
amikor először találkoztak.
— Most Kesson Rel a legfontosabb. Bízz bennem!
Magadon bólintott. — Tudom. Sajnálom, hogy... így viselkedtem.
— Nem vagy a magad ura.
— Nem — Magadon a fejét csóválta. — Valóban nem.
Megfordult, és eltűnt Nayannal az oldalán.
Cale és Riven összenézett.
— Halványodik — jegyezte meg az orgyilkos találóan.
Cale szótlanul bólogatott.
— Ennek ellenére megkeresed ezt az Abelar Corrinthalt, igaz?
Cale ezúttal is bólogatott.
— Tartozom neki, és kezd elegem lenni a tartozásokból. Ideje elkezdeni
törleszteni.
— Veled megyek — mondta Riven.
Cale tagadólag megrázta a fejét.
— Ez az én problémám. Te maradj Mags mellett. Gyorsan elintézem, és
amint lehet, visszatérek, hogy levadásszuk Kesson Relt.
— Lehet, hogy ő vadászik majd ránk, Cale. Erre még nem gondoltál?
Gondolod, hogy az az alakmás véletlenül tartózkodott a toronyban? Mindent
előre eltervezett.
Cale ismét bólogatott. Igazat kellett adnia Rivennek.
— Ha utánunk jön, egymás mellett kell lennünk. Mags a templomban
biztonságban lesz. Itt még ő sem találhat rá. Nayan majd a gondját viseli.
Veled megyek, Cale.
— Riven...
Az orgyilkos a szavába vágott.
— Nekem is van egy-két tartozásom, úgyhogy veled tartok.
Cale Riven szemébe nézett.
— Legyen! Megkeresem Abelart egy varázslattal, és indulunk.
— Most azonnal?
— Most azonnal.
*****
Cale hamar megtalálta Abelart, aki meg sem próbálta elrejteni magát a
fürkésző varázslatok elől. Egy kis tó mellett táborozott a katonáival. A
tábortüzek mellett fáradt, gyászos képű nők, gyerekek és férfiak üldögéltek.
Menekültek, gondolta Cale. Nem sokat teketóriázott, felidézte a tábor képét
az elméjében, és odalépett az árnyékok hátán.
Hét, állig felfegyverzett harcos előtt jelent meg, Rivennel az oldalán. A
katonák meglepetésükben azonnal talpra ugrottak, de nem rántottak
fegyvert.
Cale felemelte kezét, üdvözlésképpen. Árnyékok röppentek a tűz felé.
— Barátok vagyunk, és Abelar Corrinthalt keressük — mondta.
— Megtaláltátok — felelte egy hang.
Egy Cale-lel azonos magasságú férfi lépett elő. Egy láncra fűzött szent
szimbólumot viselt a nyakában: Lathander felkelő napkorongját. Hosszú,
barna haja a vállára omlott.
— Roen vagyok, te pedig bizonyára Erevis Cale. Örülök, hogy sikerült rád
találnom. Légy üdvözölve!
Asszonyok, gyerekek és kíváncsi vénemberek gyűltek a tűz fénykörének
széléhez. Bizonyára felkeltette őket a két idegen váratlan és különös
felbukkanása. Gyanakvón és rémülten néztek rájuk. Kijuthatott nekik a
rosszból az utóbbi időben.
— Minden rendben van! — szólt oda nekik Roen nyugtatóan — Ők
barátok!
A menekültek fellélegeztek. Egyik-másik gyerek még el is mosolyodott.
— Elvezetlek Abelarhoz — ajánlotta fel Roen. Egy közeli sátorhoz siettek.
— Abelar! Célba ért az üzenet! — kiáltott be Roen a sátorba.
Mozgás hallatszott belülről, és kisvártatva fellibbent a sátor bejárata.
Abelar Corrinthal lépett ki a tűz fénykörébe. Cale csak haloványan
emlékezett rá. Sokkal rosszabbul festett, mint korábban: hatalmas, szürke
karikák gyűltek a szeme alá, és mély ráncok szabdalták a homlokát. A szeme
úgy vöröslött, mintha bevérzett volna. Alig alhatott az elmúlt napokban.
— Köszönöm, hogy eljöttél, Erevis — szólt, majd Rivenre nézett. A
szemében nyoma sem volt gyanakvásnak vagy ellenszenvnek.
— Miért hívtál? — kérdezte Cale.
Elcsigázott, torzonborz külleme ellenére Abelar ugyanolyan higgadtan állta
Cale pillantását, mint amikor először találkoztak.
— Az apám azt mesélte, hogy ti szabadítottátok ki őt a Veremből, és hogy
könnyedén közlekedtek az árnyékok között. Igaz ez?
Cale bólintott. Az árnyékok megelevenedtek körülötte.
— Igen, igaz.
A bámészkodók egymásoz hajoltak, és sutyorogtak. Természetesen Abelar
sátrához is követték őket. Abelar nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy
komoly dologra készül.
— Újfent a segítségeteket szeretném kérni.
— Abelar, a sembiai polgárháború...
Abelar arca fájdalmasan megrándult.
— A pokolba Sembiával! Elrabolták a fiamat, Erevis. Még csak négyéves.
— Micsoda? Ki tette?
— Malkur Forrin, és a zsoldosai. Porig égették a birtokunkat, és elrabolták
a fiamat. Utánuk eredtünk, de... már nem tudtuk megmenteni. Elbuktam.
Lathander cserbenhagyott. Szükségem van a segítségedre.
Riven első ízben szólalt meg.
— Azért vitték magukkal, hogy előcsalogassanak téged?
Cale jól ismerte már a barátját. Kezdett haragra gerjedni.
Abelar bólintott, és könnyek szöktek a szemébe.
— A fiam elméje sérült, sajnos egy kicsit... egyszerű. Nem fogja megérteni,
hogy mi történik vele. Még sosem hagyta el a birtokot. Bele sem merek
gondolni, hogy...
Lehajtotta a fejét, és próbálta rendezni a gondolatait. Roen odalépett mellé,
és erősen megszorította a vállát.
— Forrin serege több mint ezer főt számlál. A saját szemünkkel láttuk —
vette át a szót.
— Hová vitték a fiút? — kérdezte Riven.
Abelar felemelte a fejét. Előbb Rivenre, majd Cale-re pillantott, a
segítségükben reménykedve.
— A táborukba. Gondolom, még mindig a sereggel van. Tudom, hogy nagy
kérés ez, de ha képesek voltatok kiszabadítani az apámat a Veremből, akkor
talán...
Nem fejezte be a mondatot. Válaszra várva pillantott a két férfira.
Cale Jakra és Arilra gondolt. Egy pillanatig sem tétovázott.
— Segítünk visszaszerezni őt.
— Még ma éjjel — tette hozzá Riven. — Túl messzire mentek azzal, hogy
elrabolták őt. Ezért valaki még meglakol. Méghozzá véresen.
A köréjük gyűlt harcosok izgatottan összesúgtak.
Abelar hálásan nézett rájuk.
— Reméltem, hogy azok vagytok, akiknek gondollak titeket, de erre még
én sem számítottam.
— Én sem — ismerte el Roen.
Riven halkan kuncogott.
— Ide hozzuk vissza? Hozzád? — kérdezte Cale.
Abelar meglepettnek tűnt, mintha ezen még nem is gondolkodott volna, de
azért bólintott. Reményteljes arckifejezése fájdalmassá, majd rémültté
változott.
— Nem... inkább mégse. Inkább az apámhoz vigyétek. Nem akarom, hogy
ilyennek lásson.
— Milyennek? — kérdezte Riven.
Abelar úgy nézett le a tenyerére, mintha gyilkolt volna vele. Rivenre, majd
Cale-re pillantott.
— Előbb ki kell adnom, ami bennem van. Megértitek ezt?
— Sosem ürül ki — mondta Riven lágyan. Abelar elsápadt.
— Abelar! — Roen bátorítóan megszorította meg a vállát. — A Hajnalúr...
— Azt akarod, hogy Forrin megfizessen ezért — szakította félbe Cale a
papot. — Hol akarod?
Abelar szeme lángot vetett.
— A leégett birtokom romjai közt. El tudnátok vinni?
— Oda tudunk. Hajnalban megfelel?
— Nem! — kiáltott fel Abelar. Sötét felhő vonult végig az arcán. — Még
hajnal előtt akarom. Nem akarom, hogy ránk vetüljön a nap fénye. Így is
megfelel?
— Természetesen. Készülj! Azonnal indulunk.
Megvárták, míg Abelar felölti a páncélját, felcsatolja a kardját, és eligazítja
az embereit.
— A pajzsod? — kérdezte Cale.
Abelar a sima tükrű tóra nézett, amelyen megcsillant Selűne és a csillagok
fénye. Megcsóválta a fejét,
— Már nem használom — felelte halkan.
Cale úgy döntött, hogy nem kérdezősködik.
— Szóval a leégett birtokra?
— Igen. A Tündérházba.
— Hamarosan visszatérek — mondta Cale Rivennek. Becsukta a szemét, és
Tündérház nevét ismételgette.
Csatorna nyílt az árnyékok között a leégett birtokhoz. Kitapintotta az ott
lévő árnyékokat, majd megragadta őket, és áthúzta magukat a sötétségen.
A füst fanyar szaga még mindig megülte a levegőt. Egy porig égett, valaha
pompás ház körvonala bontakozott ki az árnyékokból. A melléképületek is
lángra kaptak, és azok is leégtek. Csak az istálló, és egy kicsiny falu maradt
érintetlen. A szél keservesen zúgott a romok között.
— Átok és vész! — mormogta Cale. Az árnyékok haragosan fellobbantak
körülötte.
— Mindenkit lemészároltak — mesélte Abelar. Hangja rideg koppanása
Rivenre emlékeztetett. Nem csoda, hogy nem akart találkozni a fiával,
mielőtt megteszi, amit meg kell tennie.
— A gyerekeket, a nőket és az időseket is. Forrin adott rá parancsot,
csakúgy, mint Saerb felégetésére.
Cale néma csendben várakozott egy ideig.
— El kell indulnom. Mi a fiad neve?
Abelar arcvonásai megenyhültek, amikor a fiára gondolt.
— Elden. Jó fiú.
Cale megszorította Abelar kezét.
— Hamarosan te is megmondhatod neki. Előbb elviszem Eldent az
apádhoz, azután idehozom Forrint.
— Várok — Abelar zord arckifejezése visszatért.
Cale mélyen a szemébe nézett.
— Riven igazat mondott, Abelar. Nincs visszaút, ha egyszer rálépsz az
ösvényre.
— Tudom.
Cale egyáltalán nem hitte, hogy valóban tudja, de nem érezte kö-
telességének, hogy kioktassa a férfit. Maga köré gyűjtötte az árnyékokat. A
gyilkolás még nem ért véget a birtokon.
*****
Cale valóban gyorsan visszatért. Riven mellett bukkant elő a sötétségből.

— Előbb a fiút — mondta majd elindult Abelar sátra felé.
— Előbb a fiút — helyeselt Riven, és követte.
Egy szakállas férfi állt Abelar sátránál. A pajzsát Lathander rózsája
díszítette. Cale felismerte benne Abelar Regg nevű tisztjét. Megálltak előtte.
— Elment? — kérdezte Regg.
— Visszajön, csak előbb meg kell tennie valamit.
Regg aggódó arccal bólogatott.
— Tudom, hogy mire készül. Jogos, de... — Cale szemébe nézett. — Tudok
segíteni valamiben?
Cale tagadólag megcsóválta a fejét.
— Köszönöm, hogy eljöttetek — mondta Regg, majd félreállt az útból.
Cale és Riven beléptek a sátorba. Csupán néhány pokrócot, egy vödröt és
egy kis asztalkát láttak odabent. Cale az arca elé gyűjtötte az árnyékokat,
majd lyukat formált a kellős közepükben. Mintha ablakot nyitott volna a
sötétségre. Összpontosított, és elmondott egy távolbalátó varázslatot.
— Elden Corrinthal!
A lomhán örvénylő árnyékok összekapaszkodtak, és kisimultak, mint egy
tükör. Halovány fényfoltok jelentek meg a mélyben. Cale érezte, hogy az
árnyékok útra kelnek, és Faerűnszerte keresik a célpontot. Fegyverként
használva az elméjét, minden mágikus akadályon áthatolt.
Egy alak formálódott az árnyéktükörben.
Egy kicsiny testet láttak a földön fekve, egy katonai sátorban. A bokáját és a
csuklóját megkötözték. Kosz és vér pettyezte a ruháját. Kicsiny arcán
zúzódások nyomai látszódtak. Csukva volt a szeme. Cale egy pillanatra
megijedt, de azután látta, hogy a mellkasa lassan emelkedik és süllyed.
Aludt, de lehet, hogy elveszítette az eszméletét.
— Csúnyán megverték — jegyezte meg Cale.
Riven halkan felszisszent.
Cale megváltoztatta a képet, hogy a sátor többi részét is láthassák.
Egy nagydarab, hosszú, fekete hajú alak ült egy utazóládának tá-
maszkodva. A pajzsa és a kétélű csatabárdja ott hevert mellette a földön.
Aludt, de a mellvértjét még ekkor sem vette le. Az egyik kezét a csatabárdján
tartotta. Kicsit odébb szőrmetakarókat láttak, és egy második csatabárdot,
valamint egy dárdát.
— Te vedd magadhoz a fiút, és egyúttal némítsd el a sátrat — szólt Riven.
Cale Rivenre pillantott. Nem lakozott irgalom egyetlen ép sze-
mében.
— Rendben — bólintott Cale. — Készen állsz?
Riven megigazította a szablyáit.
— Igen.
Cale kitapogatta a távoli sátor árnyékait, majd Rivennel az oldalán
odalépett.
A csatbárdos férfi hangosan horkolt. A fiú halkan szuszogott.
Riven lehajolt és a bal kezével megérintette a fiú nedves homlokát.
Árnyékok folytak ki az ujja közül, és megtelepedtek Elden zúzódásain. A
legtöbb azonnal eltűnt, és a szeme körül lelohadt a duzzanat.
Elden felsírt álmában, és összébb húzta magát. Cale is elrebegett egy
gyógyító varázslatot, s közben megérintette Elden vállát. Ezúttal az összes
zúzódás eltűnt. A gyerek felnyögött, és nagy levegőt vett. Felébredt.
Riven és Cale összenézett. Jelbeszéddel érintkeztek.
Felébresztem — jelezte Riven. — Hadd lássa, mi vár rá.
Cale bólintott, majd Elden füléhez hajolt.
— Most már biztonságban vagy. Elviszlek a nagyapádhoz — suttogta.
A fiú nem felelt. Remegni kezdett. A felszíni sebeit gyorsan meg-
gyógyították ugyan, de a lelki sérelmein nem tudtak segíteni.
Cale haragra gerjedt. Aki képes megverni egy kisfiút, az megérdemli a
sorsát. Jelzett Rivennek.
Fájjon neki.
Riven bólintott. A szeme úgy villogott, mint egy adamantinpenge. Eltette a
szablyáit, majd átvágott a sátron.
Cale felkészült a csendvarázslatra.
Riven belerúgott a csatabárdos alak lábába.
— Felkelni! Eljött érted a halál!
Cale csendgömböt bocsátott a sátorra.
A férfi szeme kinyílt. Azonnal megragadta a csatabárdját.
Minden elhalkult, de Cale egy pillanatra még hallotta Riven sziszegő
hangját. Tudta, hogy mi következik. Nem kisfiúknak való dolog, az biztos.
Gyorsan visszatért a Veladon-tó partjára.
*****
A többéves gyakorlás és a több száz győztesen megvívott csata tökélyre

fejlesztették Riven érzékeit. Tökéletesen uralta a lelkében tomboló haragot.
Hátrébb lépett, és előhúzott egy dobótört, miközben a nagydarab fickó
felpattant a földről.
Elhajította a tőrt, amely felhasította a férfi alkarját. Némán felordított, és
elejtette a csatabárdot. Vér folyt végig a karján és a csuklóján, majd csöpögött
a földre.
Riven intett neki, hogy lépjen közelebb.
A nagydarab fickó leszegte a fejét, felbőgött, mint egy vadászó oroszlán, és
rohamra indult. Jó pár kilóval nehezebb lehetett Rivennél, de ő mit sem
törődött ezzel. Sőt mi több, előreszökkent, és a térdét felrántva felugrott a
levegőbe.
Halántékon találta a zsoldost. A férfi elterült a földön. Csillagokat látott.
Riven megmarkolta az üstökét, és durván megfordította. A férfi még mindig
nem tért magához. Riven beleöklözött a képébe, eltörve az orrát. Vér
kenődött szét az arcán. A fickó keservesen ordított, de egyetlen hang sem
szűrődött ki a sátorból. Próbált arrébb mászni, ám Riven nem engedte. Újból,
és újból és sokadszorra is megütötte. Az arca kezdett felismerhetetlenné
válni. Riven ujjain felszakadt a bőr.
Riven abbahagyta az ütlegelést, és egészen közel hajolt áldozata arcához.
Az egyik szemét már ki sem bírta nyitni, annyira bedagadt. Többször is
durván megrázta a hajánál fogva, hogy a kába férfi rá nézzen.
— Ilyen az, amikor jó alaposan megvernek — mondta vicsorogva, noha
Cale varázslata az ő hangját is elnyelte.
A férfi ajka mozgott, de nem lehetett érteni, hogy mit mond. Rivent
egyébként sem érdekelte. Általában gyorsan és tisztán ölt, de időnként
kivételt tett egy-egy megbízás kedvéért. Nem élvezte a kínzást, de elvégezte.
Ezúttal azonban élvezte is.
Felegyenesedett, és a sátor végébe ment. Felvette a földről a fémhegyű
dárdát, és visszatért a fekvő férfihoz. Amint észrevette Rivent, a férfinak
kikerekedett a szeme, és lassan oldalirányban ingatni kezdte a fejét.
Riven képen törölte, majd levágta róla a mellvértet. A sátor végébe
hajította. Ezután ellenőrizte, hogy nincs-e a férfinál gyógyító ital, vagy más
egyéb. Nem talált.
A gyomrára helyezte a dárda hegyét.
Szabad kezét felemelte, kinyitotta a tenyerét, és árnyékokat gyűjtött bele,
majd megérintette a fickó vállát. Gyógyító energiát vezetett belé. Mivel nem
kellett hozzá szavakat kiejtenie, Cale csendvarázslata nem gátolta benne.
A férfi arcán lévő kisebb duzzanatok felszívódtak, és a karján ejtett vágás is
begyógyult. Riven megvárta, amíg kitisztul áldozata látása. Mélyen a
szemébe nézett, majd rátámaszkodott a dárdára. A férfi kitátotta a száját, és
torkaszakadtából üvöltött, noha ebből semmit sem lehetett hallani. Riven
addig nyomta a dárdát, amíg félig eltűnt a földben. Vér folyt a sebből.
A férfi kétségbeesetten kapott a dárda nyele után, de már nem maradt elég
ereje ahhoz, hogy kirántsa magából. Rivenre nézett. Elátkozta, majd leköpte
őt.
Riven csak vigyorgott.
Riven számos gyomorsebet látott már életében. Jó pár percbe beletelik,
mire kiszenved. A hangját senki sem hallja majd. Senki sem siet a segítségére.
A saját vérében fuldokolva hal majd meg, amiért megvert egy értelmi sérült
kisgyereket.
Megérdemelte.
Riven vetett egy utolsó pillantást a haldoklóra, majd felidézte magában a
Veladon-tó partját, és elcsavarta az ujján lévő mágikus, teleportálógyűrűt.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Nightal 1, a Mennydörgő Viharok esztendeje
Cale keresztülvitte a kicsiny gyermeket a táboron. Gyerekek, nők és férfiak

követték őt a szemükkel. Jó negyvenen toporogtak már a nyomában, mire
Endren sátrához ért. Az idősebb Corrinthal nagyúr meg sem tudott szólalni.
Magához szorította a fiút, és elsírta magát. Elden felemelte a fejét.
Megmerevedett.
— Nagyapó? — kérdezte vékonyka hangon.
— Igen — felelte Endren elcsukló hangon. — Igen, a nagyapó az.
Elden átkarolta Endren nyakát, és belefúrta az arcát a szakállába. Ő is
elsírta magát.
— Bántotta buksit — zokogta.
— Cssss — Endren gyengéden megsimogatta a fiú hátát. — Már vége. Most
már biztonságban vagy — Endren Cale-re pillantott. — Tartozom neked.
Bármit kérhetsz tőlem, amikor csak akarod.
— Arra semmi szükség. Csak ritkán vetemedem ilyesmire.
Endren értetlenül nézett rá.
— Nem érdekes — legyintett az árny.
Endren hálásan és elismerően, ugyanakkor aggódva nézett rá. Cale
megfordult, hogy visszatérjen Abelar sátrába. Egy kisebb tömeggel találta
szemben magát. Ők is hálásan néztek rá. Halkan mormogtak a hátsó
sorokban.
— Még a sötétségben is lakozik fény — mondta valaki.
Regg vált ki a tömegből. Határozott léptekkel közeledett az árny felé.
Megállt előtte, és megölelte. Az árnyékok azonnal megelevenedtek Cale
körül, de békén hagyták a harcost.
— A fényben állsz — mondta neki Regg, majd elhúzódott tőle.
— Remélem, hogy nem — mosolygott Cale. — Most tovább kell mennem.
Van még egy kis dolgom.
Regg bólintott és utat engedett neki.
Cale inkább egy árnylépéssel ment vissza Abelar sátrába. Egy pillanatra
eszébe jutott Riven, de gyorsan meggyőzte magát arról, hogy az
orgyilkosnak a haja szála sem görbül.
Ismét árnyékokat gyűjtött a sátor közepére, mint az imént, és elismételte az
előző távolbalátó varázslat igéit. Miután az árnyékok tükröt formáltak,
kiejtette Malkur Forrin nevét. Megkezdődött a keresés.
A fiúval ellentétben, Forrint erős mágia védte. A kép nem akart kitisztulni a
tükörben, homályos maradt. Cale erősen összpontosított, és még erősebben
próbálkozott, mint az imént.
A tükör elsötétedett. Cale átkozódott. Pihent egy kicsit, majd megismételte
a szertartást. Ezúttal sem sikerült, amitől ideges lett. Becsukta a szemét, és
maga elé képzelte a kis Eldent, amint a földön fekszik, megkötözve és
összeverve. Felidézte a Corrinthal-birtok füstölgő romjait, a mészárlást és
Abelar megtört pillantását.
Ezúttal nem Forrin nevét használta fel a varázslathoz, hanem Abelar iránta
érzett gyűlöletét. Csak többszöri próbálkozás után érte el a célját.
Az árnyéktükör képe kitisztult. Forrin magányosan állt a sátrában, és
éppen felcsatolta a mellvértjét. Több világító gömb lebegett a sarkokban.
Biztosan attól tartott, hogy árnyak támadnak rá.
Cale elmosolyodott. A világító gömbök nem védhetik meg Malkur Forrin
életét.
Türelmesen megvárta, amíg a zsoldosvezér felölti a páncélját, felcsatolja a
kardját, és magára kanyarítja a köpenyét. Arra várt, hogy megjelenjen egy
árnyék Malkur mögött.
A zsoldosvezér a sátor végébe ment valamiért, és eközben kitakarta az
egyik világító gömb fényét. Az árnyéka a földre vetült.
Cale azonnal cselekedett. Nesztelenül jelent meg Malkur Forrin mögött. A
férfi ennek ellenére észrevette őt. Talán a légáramlat változását érezte meg.
Megpördült, és közben kardot rántott.
— Megtámadtak! — kiáltotta el magát.
Cale elkapta Forrin csuklóját, a háta mögé csavarta karját, és lerántotta őt a
földre. Por került a szájába, és elnémította kiáltását.
Odakintről fegyvercsörgés hallatszott. Cale kioltotta a világító gömböket.
Árnyékok töltötték meg a sátrat. Előrántott egy tőrt, és a zsoldos torkának
szegezte. Malkur meg se moccant.
— Mit akarsz? — kérdezte.
— Téged — felelte Cale.
A sátor ajtaja meglibbent. Három, zöld köpenybe öltözött harcos jelent meg
a bejáratban. Meglepődtek a hirtelen támadt sötétség láttán.
— Maradjatok, ahol vagytok! — kiáltott rájuk Cale. A katonák en-
gedelmeskedtek.
— Ereszd el! — parancsolt rá az egyikük, míg egy másik elrohant, hogy
segítséget hozzon.
— Magammal viszem — mondta Cale. Egy kicsit megcsavarta Forrin
karját. — Ha utánunk merészeltek jönni, visszatérek, és felkutatlak titeket —
sziszegte fenyegető hangon. — Sehol sem bújhattok el előlem. Megértettétek?
A sötétség örvényleni kezdett körülötte. Felidézte a Corrinthal birtok képét,
és meglovagolta az árnyékokat.
A katonák kiáltani próbáltak, de a torkukra fagyott a szó.
Cale és Forrin eltűntek szem elől. A következő pillanatban a romok között
jelentek meg. Cale szorosan tartotta a zsoldost, aki próbált kiszabadulni, de
nem versenyezhetett az árny erejével.
— Most megölsz, árny? — kérdezte Forrin. — Azért hoztál ide, hogy itt
végezz velem? A sátorban is megtehetted volna.
Cale ellökte magától. Forrin ugyan megbotlott, és elesett, de azonnal talpra
ugrott, karddal a kezében.
— Jobban járnál, ha én ölnélek meg.
Forrin bizonytalanul nézett rá.
— Ha nem te, akkor ki?
Abelar jelent meg Cale mögött.
— Most hagyj magunkra, Erevis! — kérte az árnytól. — Ez a kettőnk dolga.
Hogy van Elden?
Forrin elnézett Cale válla felett, és a hang gazdáját kereste.
— Endrennel van — felelte Cale, majd Forrinra pillantott. — Halj meg hát
— mondta neki, majd agy árnylépéssel az istálló tetején termett. Rivent már
ott találta.
— A fiú? — kérdezte az orgyilkos.
— Biztonságban van, a nagyapjánál. És a fickó, aki megverte?
— Ő nincs biztonságban.
— Honnan tudtad, hogy hol keress? — kérdezte Cale.
— Mindig tudom, hogy hol keresselek.
Cale Rivenre meredt, de ő csak Forrint nézte.
— Mit keresünk itt? — kérdezte Riven.
— Figyelünk — válaszolta Cale.
Riven a barátjára nézett.
— Azt mondta, hogy hagyd magára.
Cale bólogatott.
— Az ítélkezéshez tanú is kell.
— Nem akar ítélkezni, Cale.
Cale nem felelt. Ezt még nem gondolta végig.
*****
Abelar a romok kellős közepén állt. Emlékeztette magát a halottakból
rakott máglyára, amelyet nemrégiben szedtek szét. Forrin most pontosan ott
ácsorgott, ahol lemészárolták a Corrinthal család tagjait, szolgálóit és
barátait. Még mindig érezni lehetett a halál szagát.
Meredten nézte a zsoldosvezért, de nem az arcát, hanem a lelkét fürkészte.
Bűntudatot látott, és nem csak azért, mert elrabolta Eldent, hanem számos
más esetért is. Bár Abelar már kilépett Lathander fényéből, még mindig látta
Forrin lelkének bíborszínű duzzanatát. Egy régi sérülés csúf emlékét.
Forrin körbefordult, és hunyorogva bámult bele a sötétségbe. Még mindig
nem látta a hang gazdáját.
— Gyere elő! — kiáltotta. Végigpásztázta a friss sírokat a tekintetével, de
ott sem talált senkit.
Abelar néma csendben figyelte őt, és hagyta, hogy egyre jobban elöntse a
lelkét a harag. Korábban ilyen esetekben mindig elmondott egy imát a
Hajnalúr tiszteletére, és arra kérte, hogy vezesse a karját és a gondolatait.
Ezúttal azonban nem a hitet választotta társnak.
Forrin meglóbálta a kardját a levegőben.
— A kis árnyacskád elment! Talán megijedtél? — gúnyolódott.
Abelar élénken fülelt. Forrin egyáltalán nem félt, sőt idegesnek sem tűnt.
Helyes, gondolta.
Forrin folytatta.
— Most csak mi ketten vagyunk! Nincs hová menekülnöm, úgyhogy bújj
elő!
Abelar a feje fölé emelte mágikus kardját, összpontosított, és a következő
pillanatban a penge felizzott. A leégett ház körül fény gyúlt.
Forrin úgy pislogott, mint aki akkor bukkant fel Mélysötétből. Eltakarta a
szemét, és hátrébb lépett a hirtelen támadt fény elől.
Hunyorogva nézett Abelarra. Nagy nehezen felismerte.
— Abelar Corrinthal! — kiáltott fel. — Tudhattam volna.
Abelar előreszegezett karddal indult meg felé. Nem lehetett megállapítani
hogy a pengéje, vagy a szeme izzik-e erősebben.
— Akkor azt is tudhatod, hogy mi következik — recsegte Abelar elszántan.
— Nézz körül! Itt mészárolták le a zsoldosaid a családomat. Innen rabolták el
a fiamat. Te vagy a felelős mindenért, és itt lakolsz meg érte.
Forrin védekezőállásba helyezkedett, és megvillant a szeme.
— Elment az eszed, kölyök! Még meg sem születtél, amikor én már
megöltem húsz embert, azóta pedig még negyvenet.
Abelar a fenyegetés ellenére sem lassított. Hatalmas léptekkel szelte át a
kettejük közti teret.
Forrin megnyalta a száját, és tovább hergelte Abelart.
— Azt hiszed, hogy az istened legyőzhetetlenné tett?
— Nem látok itt egy istent sem! — vágott vissza Abelar. — Csak mi ketten
vagyunk.
— Mint mindig — mondta Forrin, és ismét megvillant a szeme.
Abelar is több embert megölt már. Mind gonoszak voltak, de egyiküket
sem vetette meg és gyűlölte annyira, mint a zsoldosvezért. Ráadásul jogosan
gyűlölte. Felgyorsította a lépteit.
Forrin lassú mozdulatokat tett a kardjával. Felkészült a párbajra.
— Fájdalmat okoztál a fiamnak — mondta Abelar vádlón.
Forrin pengéje megdermedt a levegőben. Értetlenül vonta fel a
szemöldökét.
— Háborúban állunk, kölyök! Azt tettem, amit ilyenkor tennem kell.
Bármikor megismételném.
— Nem lesz rá több alkalmad! — sziszegte Abelar. Két marokra fogta a
kardját, és rohamra indult.
Forrin erősen megvetette a lábát, és maga elé emelte a pengéjét.
Abelar tíz hatalmas szökelléssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és
lendületből Forrin gyomra felé döfött. Forrin kitért oldalra, majd Abelar
torka felé vágott, aki lehajolt, és vállal nekirontott ellenfele mellkasának. A
zsoldos tüdejéből. Kitódult a levegő, és hátratántorodott.
Abelar durva mozdulatokkal harcolt, egyáltalán nem kecsesen. De
hatékonyan. A feje fölé emelte a kardját, és teljes erejéből lecsapott a tántorgó
Forrin koponyájára. Ketté is hasította volna, de a zsoldos még időben
felrántotta a kardját. Abelar megragadta Forrin ingnyakát, és ő viszont. Így
köröztek egymással szemben.
— Számolnod kell a tetteid következményeivel, Forrin — mondta Abelar.
— Mindig utolér a végítélet.
Forrin vicsorogva köpött Abelar arcába, aki ellökte magától. Körözni
kezdtek.
— A kölyköd azóta bőg, mióta bevittük a táborunkba — ingerelte őt Forrin.
Abelar csikorgatta ugyan a fogát, de nem dőlt be a cselnek.
— Egy halott ember szavai nem sebezhetnek meg — mondta.
— Gondolod te — Forrin hisztérikusan vigyorgott. Úgy tett, mintha egy
kicsit pihenne, és lazítana az izmain, de váratlanul előreszökkent. A kardját
Abelar mellkasának szegezte.
Abelar a föld felé ütötte a pengét. Forrin nem tudott megállni, lendületből
továbbszökkent, Abelar pedig a hátára csapott. A kardja áthatolt a
mellvérten. A zsoldos fájdalmasan felkiáltott. Vaktában hátracsapott, és
eltalálta Abelar karját. A páncélja megvédte ugyan a sérüléstől, de a keze egy
kicsit elzsibbadt.
Többször is megrázta, hogy visszatérjen belé az élet, majd újabb rohamra
indult. Forrin jól védekezett, de ellentámadásra csak egy-egy szúrás vagy
vágás erejéig futotta az ügyességéből.
Egy gyors csellel Abelar a földhöz szegezte ellenfele pengéjét. Kihasználva
a lehetőséget, előreszökkent, félig kifordult oldalra, és belekönyökölt az
arcába. A sisak lerepült Forrin fejéről. Kibillent az egyensúlyából, de sikerül
megütnie Abelart.
Forrin kábán kirántotta a kardját Abelar szorításából, és vaktában a
mellkasa felé suhintott. A bordák magasságában találta el, de a páncél ezúttal
is a helyén volt. Abelar ezzel egy időben alacsonyan döfött. Szerencsére rést
talált ellenfele páncélján, és megszúrta a combját.
Forrin ismét felordított a fájdalomtól. A haragtól elvakultan a feje fölé
emelte a kardját, és teljes erőből lesújtott Abelar fejére. A Corrinthal örökös
oldalra szökkent, de nem tudta teljes egészé-ben hárítani a csapást: a bal
vállát érte, több gyűrűt is kiszakítva a láncingéből. A fájdalom lezsibbasztotta
a karját. Érezte, hogy vér folyik végig az oldalán. Nem hagyta, hogy
elernyedjen. Összeszorított foggal harcolt tovább. Lendületet vett, és
megrúgta Forrin sebesült combját. Miközben a zsoldosvezér próbált kitérni
ellenfele útjából, Abelar kíméletlenül még egyszer lesújtott a combjára.
Ellenfele ezúttal már nem bírt talpon maradni, és elvágódott a földön.
Abelar folytatta az ütlegelést. Többször is megölhette volna, de hagyta,
hogy Forrin hárítsa a csapásait. Ki akarta tombolni magát.
— Mindennek megvannak a következményei! — kiáltotta.
Forrin makacsul tartotta maga fölé a kardját, de a karja egyre lejjebb
ereszkedett. Abelar nem is értette, hogyan bírja, hisz ő maga már erősen
zsibbadt.
— Elég! — kiáltott fel Forrin. — Feladom!
Abelar lankadatlanul ütötte őt.
— Következmények! — ordította Abelar, és tovább ütötte Forrin pengéjét.
— Az istenekre Corrinthal! — félelem csillant a zsoldos szemében.
— Következmények! — újabb és újabb csapások záporoztak a zsoldosra,
aki már alig bírta megtartani a kardját.
— Következmények!
— Elég! Elég!
Abelar nem hagyta abba. Nem tudta abbahagyni.
— Következmények!
Forrin végső elkeseredésében két csapás között felült, és a dühöngő
Corrinthal hasa felé döfött. Abelar félresöpörte a pengét, és rálépett Forrin
kezére, aki felüvöltött, és ismét elterült a földön. Még mindig folyt a vér a
combsebéből.
Abelar fölé magasodott. Döfésre emelte a kardját. Zihálva szedte a levegőt.
*****
Cale előre látta, hogy mi következik, és tapasztalatból tudta, hogy

Abelarnak imilyen árat kell majd fizetnie érte. Szitkozódva felállt, és maga
köré gyűjtötte az árnyékokat.
Riven azonban visszatartotta.
— Ne tedd, Cale!
Cale egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Abelarról.
— Nem tud tisztességben tovább élni, ha megteszi.
Riven megcsóválta a fejét.
— Akkor sem, ha nem teszi meg. Láttad a fiát.
Cale tétovázott.
— Rossz választás.
Riven egyetértően bólintott.
— Igen, de ilyen a világ.
Cale nem volt olyan biztos benne. A tisztességes, és az ártatlan, tiszta lelkű
élet nem mindig egy és ugyanaz. És ha valaki válaszút elé kerül, akkor
bizony döntenie kell.
— Ő más, mint mi, Riven — nem is kellett az orgyilkosra néznie, hogy lássa
gúnyos mosolyát.
— Nem, Cale, nem az.
Cale végül belátta, hogy Rivennek igaza van.
Hagyta, hogy elillanjanak az árnyékok. Tovább figyelt.
Abelarnak saját magának kell meghoznia a döntést.
*****
Abelar Forrin fölé magasodott. A zsoldos a hátára gördült. A halántékánál,

ahol a könyöklésnél megsérülhetett, duzzanat látszott.
— Megadom magam, Corrinthal — mondta fájdalmas grimaszba ránduló
arccal. — Megadom magam. A nagymester majd váltságdíjat fizet értem.
Tárgyalj vele az életemért cserébe!
Abelar türelmesen meghallgatta áldozatát, de amint felvillant előtte a fia
arca, azonnal elsötétült a szeme. Erősen megmarkolta a kardját.
Természetesen Forrin is észrevette.
— Lathander megbüntet, ha megteszed. Ezt te is tudod, Corrinthal.
— Már megmondtam, itt egyetlen isten sincs. Csak te és én.
Abelar lendületet vett, és átdöfte a zsoldosvezér szívét. Forrin némán,
kikerekedett szemmel tátogott. A lába rángatózott.
Abelar megforgatta a pengét a sebben.
— Ezt a fiamért kapod — sziszegte.
Még egyszer megforgatta.
— Ezt a barátaimért és a szolgálókért.
Még egyszer utoljára megforgatta a kardot a sebben. Forrin már nem is
nyögött.
— Ezt pedig Saerb városáért.
Abelar lehajolt. A kezét még mindig a kard markolatán tartotta. Forrin
szemébe nézett.
— A tetteidnek mindig vannak következményei, Forrin. Ezt még a
halálodban se feledd.
Forrin csak üvegesen meredt rá. A torka megtelt vérrel. Szép lassan
eltávozott.
Abelar kirántotta a kardját a sebből, és alaposan megtörölte a pengét a
halott zsoldosvezér köpenyében.
— Mindkettőnk számára vannak következményei — suttogta maga elé,
majd eltette a pengét.
*****
Cale megérintette Rivent árnyékokba vont kezével, és lelépett Abelar mellé

a földre. Abelar nem nézett rájuk. Kifejezéstelen arccal bámulta Forrin
hulláját. A zsoldos élettelen szeme a sötét égboltra meredt.
— Láttátok? — kérdezte végül.
Mindketten bólintottak.
— A fiad biztonságban van — mondta Cale.
Abelar bólintott, és nyugat felé nézett. Könnyek szöktek a szemébe.
— Nem ürült ki belőlem.
— Sosem fog — szólalt meg. — Együtt kell élned vele.
Abelar az orgyilkosra nézett. Mondani készült valamit, de Cale megelőzte.
— Indulnunk kell, amíg még sötét van. Szükségem van rá.
Abelar elmosolyodott.
— Úgy tűnik, nekem is.
— Helyesen cselekedtél — próbálta nyugtatni Riven. Megbökte Forrin
tetemét a csizmája orrával.
— Nem. Az egyetlen lehetséges módon cselekedtem — helyesbített Abelar.
— Legyen — hagyta rá Riven.
— Vigyél el a fiamhoz! — fordult Abelar Cale-hez.
*****
Rivalen fekete köpenyt öltött. Siamorphe temploma előtt várta meg

Tamlint, sötét és komor árnyékokba burkolózva. A hulorn egyedül érkezett.
Csuklyás kabáttal takarta el az arcát. A szíve hevesen dobogott. Rettenetesen
izgult.
Rivalen körül komótosan keringtek az árnyékok.
— Készen állsz, hulorn?
Tamlin nyelt egy nagyot, hogy megnedvesítse a torkát, majd bólintott.
— Hol van Vees?
— Odabent, a többi vétkessel együtt.
— A többi vétkessel? — értetlenkedett Tamlin. — Azt hittem, hogy csak
Vees lesz itt.
Rivalen atyáskodva megszorította Tamlin vállát. Az ujján tekergőző
árnyékok körbefonták az arcát.
— Tudom, de ők mind bűnösök. Mindannyian összeesküdtek ellened és a
város ellen. Mind titkon hatalmat kapnak Mirabetától, amint téged
fellógatnak.
Bár Tamlin hitt a hercegnek, kételyei támadtak. Rivalen nyilván látta a
szemében.
— Eddig megbíztunk egymásban, hulorn uram. Ez maradjon is így.
Közelebb akarsz kerülni Sharhoz? Szeretnél egyesülni az árnyékokkal, hogy
hús-vér testedet valami sokkal erősebbre cseréld?
Tamlin bólogatott. Valóban azt akarta. Irigyelte Cale-t és Rivalent. Olyanná
akart válni, mint ők.
— Ez esetben ma éjszakára Shar eszközévé kell válnod.
Tamlin Rivalen arany szemébe nézett. Végre összeszedte magát.
— Készen állok — mondta.
Rivalen a fal felé fordult, és kiejtett egy mágikus szót. A gondosan elrejtett
titkos ajtó félresiklott. Bevezette Tamlint az épületbe. Lefelé haladtak egy
keskeny lépcsőn, amíg el nem értek egy kis szobához. Egyetlen gyertya
világított a helyiségben. Árnyékok cikáztak a szürke falakon. Bíbor szegélyű
fekete kabátok lógtak a fogasokon.
— Végy fel egy kabátot, és húzd az arcodba a csuklyát. Az úrnő nem
kívánja látni az arcodat. Csak a lelked érdekli.
Tamlin lecserélte a köpenyét. Rivalen ugyanezt tette.
Tamlin lábába erő költözött.
— Ami Shar templomának mélyén történik, az mind titok, és csak a jelen
lévő hívőkre tartozik. Ha megszeged ezt a törvényt, akkor magadra
haragítod az úrnőt. Megértetted?
Tamlin bólintott. A szíve minden addiginál hevesebben dobogott.
— Megértettem.
— Miután ma éjszakára Shar eszközévé változtál, visszatérsz az
otthonodba, és egész éjjel imádkozol a Veszteségek Úrnőjéhez. Meg kell
osztanod vele egy titkot, amit csak te ismersz. Ez lesz a te nagy titkod, amiről
csak Shar tud. Nem oszthatod meg soha senki mással. Ezzel hozzá kötöd
magad. Megértetted?
Tamlin ismét bólintott. Erősen verejtékezett a köpeny alatt.
— Megértettem.
Rivalen előhúzott egy vékony pengéjű kést a köpenye alól. Ametiszt
díszítette a markolatát.
— Tedd el!
Tamlin a késre meredt. Rivalen odanyújtotta neki. Árnyékok örvénylettek
körülötte. Az egyik kivált közülük, és rásimult a pengére.
Tamlin elvette. Kellemes melegség járta át a testét, holott a markolatot
hidegnek érezte.
Rivalen megfordult, és kinyitotta az előtte lévő ajtót. Egy gyertyákkal
megvilágított imaterem tárult fel előttük.
— Ha belépsz ezen az ajtón, többé nincs visszaút — suttogta a herceg. — A
hittel kapcsolatos kérdésekben nem ismerek tréfát. Előbb alaposan gondold
végig, hogy tényleg képes vagy-e kioltani egy ember életét, és csak azután
lépj be. Ha bemegyünk, és nem végzed el a feladatot, amiért érkeztünk,
akkor meg kell, hogy öljelek.
Tamlin felkapta a fejét, és hátrébb lépett.
— Nem szívesen tenném, de nem lenne más választásom. A hittel
kapcsolatos kérdésekben nem ismerek tréfát. Nézz magadba, hogy valóban
képes vagy-e kioltani egy ember életét. Készen állsz?
Tamlin az imateremre, Rivalenre majd a kijáratra nézett. A barátaira és a
családjára gondolt. Mind annyira távolinak tűntek, a vágyai viszont csupán
egy karnyújtásnyira. Tudta, hogy mit akar. Azzal is tisztában volt, hogy
csupán egyféleképpen érheti el a célját.
— Igen.
Ekkor hangot hallottak odabentről.
— Tamlin? Te vagy az? — Vess Talendar elfojtott hangon sziszegett. — Az
isteneknek hála! Menekíts ki innen! A herceg megőrült!
Rivalen felemelte a kezét, mire Vees azonnal elhallgatott.
Tamlin érezte, hogy Rivalen őt nézi. Aranyló szeme szinte már égette a
bőrét. Az első próba: hogyan reagál Vees kiáltására.
Tamlin belépett az ajtón.
Rivalen megveregette a vállát, és követte.
— Az éjszaka sötétjében meghalljuk az üresség suttogását — szólt Rivalen.
Tamlin suttogó hangokat hallott. Bár nem értette, hogy mit mondanak,
tudta, hogy hatalmat ígérnek.
— Hangokat hallok — súgta oda Rivalennek.
— Engedelmeskedj a hangnak! — súgta vissza a herceg.
Hat férfi és nő térdelt egy fekete oltár előtt. Vees is ott volt köztük.
Árnyékkötelekkel kötözték meg őket a bokájuknál és a csuklójuknál fogva.
Mindannyian mezítelenek voltak. Rémülten néztek Tamlinra és Rivalenre. A
fejüket rázogatták, és tátogtak, de nem jött ki hang a torkukon. Rivalen
minden bizonnyal csendvarázslattal némította el őket. Vees hangját csak
próbaként engedte kiszűrődni.
Tamlin még sosem tapasztalt ekkora hatalmat.
— Hadd halljam őket! — kérte.
Rivalen a szemébe nézett, majd bólintott. Felemelte a kezét, és a
csendvarázs megszűnt. Kétségbeesett kiáltások és sikolyok jutottak el a
fülébe. Volt, aki sírt is. Vees ordibált a leghangosabban.
— Tamlin, ne tedd ezt! Én vagyok az, Vees!
— A kétségbeesésüket és a bűnbánatukat neked ajánljuk, úrnő — mondta
Rivalen szertartásszerűen.
Lassú léptekkel az eretnekek mögé ment. Tamlin követte. Zihálva kapkodta
a levegőt.
Mindannyian a köteleiket tépték, de hasztalan. Kegyelemért könyörögtek.
— Ne tedd, Tamlin! Én vagyok az, a barátod!
Tamlin mintha kiszállt volna a saját testéből. Érezte, hogy megérinti a
sötétség. Vees mögé állt, de nem is látta őt. Emlékek törtek rá: az anyja, Tazi,
Talbot. Mind szeretettel néztek rá, de a szemükben csalódottság is csillant.
Újabb arcok villantak fel előtte: az apja, az örökös elégedetlenségével, és az
árnyékokba burkolózott Cale uraság, aki folyton lemondóan nézett rá. Ha
jobban belegondol, mindig mindenki lesajnálta őt.
Egész felnőtt életét azzal töltötte, hogy kitérjen azok elől a pillantások elől.
— Válaszd meg a magad útját, hulorn — mondta Rivalen.
Tamlin a herceg szemébe nézett. Nem látott benne se csalódottságot, se
ellenszenvet. Nem ítélkezett felette. Úgy viselkedett, mint egy mentor, mint
egy barát.
Rivalen bólintott egyet. Árnyékok nyúltak ki, hogy megérintsék Tamlint.
Tamlin is bólintott.
Vees felsikoltott. — Tamlin, ne! Kérlek, ne tedd! Bármit is mondott neked,
hazudott! Ne tedd, Tamlin!
Tamlin felemelte a kést, és belemártotta Vees hátába, az apja és Cale
hátába. Eddigi életének gyenge bábjába.
*****
Elyril szorosan magához szorította a könyvet. Magasan Selgaunt fölött

repült. Úgy döntött, hogy abban a városban idézi meg az Árnyékvihart, ahol
megölte a szüleit, és felesküdött a Veszteségek Úrnőjének. Elmondta a
varázslat szavait, és a mágikus erő Ordulin fölé repítette.
Lámpások világították meg a fővárost. Sátrak vették körbe a várost. Még
azon a késői órán sem aludtak a katonák.
Borzalmas fekélynek látta a magasból. Szerencsére hamarosan örök
sötétség takarja majd el a szeme elől, és ő végre ott állhat Volumvax, az Isteni
Lény, Shar Árnyéka, Lord Sciagraph oldalán.
Szédült. Még sosem volt ennyire izgatott. Még a kábítópor sem dobta fel
soha ennyire.
A könyv elhallgatott, és remegni kezdett a kezében, mintha életre akart
volna kelni. Árnyékok örvénylettek körülötte, majd egy idő után Elyril körül
is.
Elyril felnyitotta a fedelét. A sorokat nézte, de a köztük lévő űr szavait
olvasta fel.
Bár nem értette, hogy mit mond, meggyőződéssel kántált. Ahogy
előrehaladt a szövegben, megvilágosodott. Ő maga is része a téren és időn
átívelő tervnek. Még a közeledő Árnyékvihar is csak egy újabb lépés. Még
hosszú évezredek vannak hátra a beteljesülésig. Shar azóta szövögette a
tervét, mióta megkezdte a háborúját a testvérével, Selűnnel. Akkor kezdődött
minden, amikor élet fakadt a csatározásaik során felszabaduló energiákból.
Shar abba a kezdeti, nyugalmi állapotba akart visszatérni, magával rántva
magát a létezést.
Elképesztö hatalom kelt életre, amint Elyril előrehaladt az olvasásban. Az
oldalak, amelyeket áthajtott, semmivé foszlottak. A könyv elemésztette
önmagát.
Alant Ordulin fényei halványodtak. Elsötétedett az égbolt. Olyan sűrű
fellegek gyülekeztek, amelyekről még a legendákban sem írtak. Szél süvített
és zúgott körülötte. A fuvallatok felkapták és felerősítették a hangját.
Alant emberek gyűltek az utcákra és a tábor közepére. A gyülekező felhők
felé mutogattak. Parányinak, jelentéktelennek látszottak a magasból.
Azok is voltak.
A hangja átdübörgött a mennyeken. A sötétség kitakarta a holdat és a
csillagokat. Elyril tobzódott a rituáléban, a hangja sikoltássá magasodott.
Elállt a szél. Néma csend ereszkedett a tájra. Mindent a sötétség uralt.
Kísérteties zöld lángnyelvek jelentek meg a levegőben.
Elyril visszafojtott lélegzettel várta, hogy most mi történik. Volumvax, az
Isteni Lény felbukkanására és az Árnyékvihar eljövetelére számított.
Hatalmas reccsenés hasította ketté a világot. Zöld színű boltív jelent meg
Ordulin felett. Folyamatosan tágult, míg olyan széles nem lett, mint maga a
város.
Hangok érkeztek odalentről. Riadt hangok.
Újabb reccsenés hallatszott. Árnyékok törtek elő az ajtószerű repedésből.
Elyril nem tudott kitérni az útjukból. Nevetett, amikor nekicsapódtak,
kiszívták belőle a szuszt, és a föld felé taszították. Ordulin lakói egy
emberként sikoltoztak. Elyril mosolygott. Tudta, hogy a Veszteségek Úrnője
elégedetten hallgatja kétségbeesett visításukat.
A városfalon kívül zuhant le. Több csontja is eltört. Elviselhetetlen fájdalom
söpört végig a testén. A teste árnyékká változott, majd vissza hússá, majd
vissza árnyékká. Felnézett az égre, ahol még mindig tágult a repedés Faerűn
és Adumbral Calyx világai között.
Calyx világa átáramlott a résen, és rázúdult Ordulinra. A sötétség ködként
telepedett rá a tájra. Átitatta a levegőt. Távoli, örömteli sikolyok eredtek az
árnyékoktól. Megdördült az ég. Zöld villám hasította ketté a sötét eget.
A növényzet kifacsarodott és elszíneződött. Az odúikból előbújó állatok
átváltoztak, önmaguk nevetséges árnyékaivá lettek.
Eljött hát az Árnyékvihar.
*****
Mirabeta a ház erkélyére rohant. A szolgák és a testőrök rémülten

rohangáltak fel-alá.
— Mi történik? Mi történik? Megtámadtak minket? — kérdezgette döbbent
hangon.
Nem kapott választ, csak hisztérikus sikolyokat.
— Engedelmeskedjetek! Én vagyok a nagymester.
Még csak oda sem figyeltek rá.
Kilökte az erkély ajtaját, és mit sem törődve azzal, hogy csak egy hálóinget
visel, kilépett. A szél azonnal belekapaszkodott a ruhájába. A látványtól
elakadt a lélegzete.
Áthatolhatatlan sötétség telepedett a városra. Sikolyok érkeztek minden
utcáról. Felnézett az égre. Egy hatalmas, az egész várost beterítő kapu nyílt
meg az égen. Árnyékok özönlöttek át rajta. Először azt hitte, hogy az
Árnyékváros támadta meg őket, de rádöbbent, hogy ez valami sokkal
hatalmasabb. Mintha nevetést sodort volna felé a szél.
— Elyril?
Rájött, hogy fázik. A ködszerű sötétség rátapadt a lábára. A szíve a torkába
ugrott. Próbálta lesöpörni a feketeséget magáról, de hozzátapadt a kezéhez.
Torkaszakadtából sikoltott. Nem tudott megszabadulni tőle.
- Hagyjál! Hagyjál! Hagyjál!
A hideg kiszívta az életerejét. Elnémult. Kimerülten rogyott öszsze. A
feketeség az egész testét elöntötte. A birodalmáról szőtt álmai elillantak.
Eltávozott az élők sorából.
*****
Elyril hangosan nevetett, miközben Ordulin haldoklott. A városfalról

sorban lezuhantak az őrök. A katonai táborban egymás után estek össze a
harcosok, majd keltek fel árnyékként. Azon morfondírozott, vajon lesz-e
valaki, akinek sikerül elmenekülnie a sötétség elől. Tízezrek haltak meg
egyetlen szempillantás alatt.
Sikoly harsant a magasban. Több száz, sőt több ezer élőhalott árnyék
özönlött át Adumbral Calyx világából. Ordulin életre kelt halottai
felröppentek, hogy köszöntsék őket. Árnyékóriások bontakoztak ki a
sötétségből. Elyril kacaja véres köhögéssé változott.
Egy hatalmas, éjfekete árnyék jelent meg a kapuban. Zöld fény övezte a
testét. Elyril azonnal felismerte: Volumvax, az Isteni Lény. A jelenléte
végtelen békével töltötte el a lelkét. Végre eljött érte a hatalmas úr. Végre
elfoglalhatja a helyét mellette a trónon.
Odakiáltott felé, és intett, hogy ereszkedjen le hozzá.
Az árnyék ügyet sem vetett rá. Fenséges méltósággal ereszkedett le
Ordulinra.
A városban elnémultak a sikolyok. Volumvax a városfal tetejére szállt le,
majd a magasba emelte a karját. Örvénylő sötétség és vörös szemű árnyékok
övezték az alakját. Felkacagott. A hangjába beleremegtek a mennyek.
Elyril ekkor rádöbbent, hogy az árnyék nem érte jött. Elárulták. Felsikoltott,
majd dühösen átkozódott. Komor árnyékok ereszkedtek le mellé. Rá kellett
ébrednie, hogy csak kihasználták.
A hátán feküdt. Haldokló teste az árnyékok és az élők birodalma közt
lebegett. Fájdalmas görcsök rázták. Láthatatlan szent szimbólumáért nyúlt.
— Eljött az Árnyékvihar — suttogta. Maga elé képzelte, hogy a nénikéje
mennyire meglepődhetett az ismeretlen, sötét erők láttán, s egy kicsit jobb
kedvre derült. Kuncogott, de ettől köhögnie kellett. Oldalra fordult, és
kiköpte a szájába gyűlt véres nyálat.
Egy lábfej jelent meg előtte. Egy fakó, tökéletesen selymes női láb. Azonnal
tudta, hogy ki ő, és belefúrta az arcát a földbe.
— Úrnő — lehelte.
Meg akarta kérdezni, hogy miért árulták el őt, hogy miért nem uralkodhat
Volumvax oldalán, de a torkára fagytak a szavak.
— Örömömre szolgál a keserűséged — mondta az úrnő. — Nézz rám!
Az istennő hangja jellegtelenül, érzelemmentesen csengett, de akkora erő
lakozott benne, amely egy hegyet is megmozdított volna. Elyril nem mert
sem engedelmeskedni, sem ellenszegülni. A hátára fordult.
Egy selymes bőrű, hosszú, fekete hajú női alak magasodott fölé. A szeme
oly sötéten csillogott, hogy még a koromfekete árnyékokat is elnyelte,
amelyek a levegőben cikáztak.
Nem is női alak volt, csupán egy árnyék, amely felnyúlt egészen az égig.
Ősi, halovány csillagok látszódtak a bensőjében. Iszonytató, mérhetetlen
hatalom áramlott belőle.
Elyril alig kapott levegőt. A szíve erőtlenül vert. Szép lassan vis-
szaváltozott árnyékból emberré. Könnybe lábadt a szeme.
— Ez túl sok, úrnő, túl sok! — nyögdécselt.
— Csak most kezdődik — felelte az istennő. — A te feladatod véget ért. Jól
szolgáltál, papnő, ezért eljöttem hozzád.
Elyril beleborzongott az istennő szavaiba. Shar rezzenéstelen arccal nézte
őt.
— Megőrültem, úrnő? — kérdezte Elyril. — Vagy ez valóban megtörténik?
Shar a szájára tette a mutatóujját, hogy ne beszéljen.
— Csss! Ez titok.
Shar elmosolyodott. Elyril még sosem látott olyan rideg és fagyos mosolyt.
Lenyúlt, és ősi, a teremtéssel egyidős kezével lezárta Elyril szemhéját.
Elyril elviselhetetlen fájdalmat érzett, majd elérkezett a megváltás.
Elragadta az űr, a végtelen űr.
*****
Egy asztalnál ülök a templomban, és várom Cale és Riven hazatértét. Az

árnyékemberek szemmel tartanak, de alig szólnak hozzám. Sötétség lengi be
őket.
Bennem is sötétség lakozik. És egyre nő.
Gondolkodás nélkül áradnak belőlem a szavak. Rettenetes szavak. Olyan
érzések törnek felszínre, amelyekbe még az ördögök is belesápadnának.
Ellenállhatatlan gyilkolási ösztön kerít hatalmába. Próbálok Kesson Relre és
Rivalenre összpontosítani.
Ahhoz, hogy legyőzzem a bennem növekvő sötétséget, meg kell ölnöm egy
istent.
Nem tudom, hogy sikerülhet-e. Cale arcán is bizonytalanságot láttam.
Aggódik értem.
— Most egy időre el kell menünk — mondta Nayan, az árnyékemberek
vezetője.
Biccentek. Nem akarom, hogy elmenjenek, de képtelen vagyok rá, hogy
marasztaljam őket.
Egyetlen szó nélkül illannak el. Apám Caniában elsuttogott szavai jutnak
az eszembe: Az egyikőtöknek meg kell halnia. Neked, vagy az árnynak, ez
elrendeltetett. Hogyan akarod?
Előveszem Riven tőrét, és a csuklóm fölé helyezem. Elég lenne egy
egyszerű vágás. Nem tudom, hogy az ördög vagy az ember akarja-e az
öngyilkosságot. Nem tudom megtenni. Beledöföm a kést az asztalba.
Könnyezek. Kívülről szemlélem, amint elmerülök a sötétségben.
Az ördög nevet a gyengeségemen.
Elnyomom. Egyelőre. Tudom, hogy már nem vagyok rá képes túl sokáig.

Paul S (1) - Kemp - Forgotten Realms - Alkonyháború 2 - Árnyékvihar

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Paul S (1) - Kemp - Forgotten Realms - Alkonyháború 2 - Árnyékvihar

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

PAUL S.

Delta Vision Kft.

A Wizards of the Coast Inc. egyesült államokbeli, kanadai,

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

Delta Vision Kft.

Uktar 11, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Elyril keresztbe tett lábbal ült a szőnyegen. A hátát a kandallónak

15 Uktar, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Abelar és Regg a hajnaltalálkozó végére ért az apátságba. Éppen akkor

Elyril és Mirabeta a ház faliszőnyegekkel díszített szobájában várta Malkur

Phraig sikolyokról, és olyan heves hóviharról álmodott, amely lemarta a

Uktar 18, a Mennydörgő Viharok esztendeje

A lenyugvó nap már félig alábukott a horizonton, lángvörös színnel festve

Mirabeta számos védővarázslattal is felvértezte magát, mielőtt beült volna

A szél zúgása és az átkozottak jajgatása elmúlt. Hosszú percek teltek el a

Furlinastis tudta, hogy Mask első és második kiválasztottjai vagy

Miután elköszönt a hulorntól, és elküldte a lovát az istállóba, Rivalen

Uktar 18, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Cale, Riven és Magadon egy füves dombtetőre érkezett. Riven

Két napon keresztül minden reggel ugyanarra a sötétségre ébredtek. Az

Uktar 20, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Elyril Kefil társaságában érkezett meg Yhaunn városába. Szokásos álarcát

— Ezt — Phraig belenyúlt a tarisznyájába, és kivett belőle egy nagy alakú

A déli nap fényesen ragyogott a felhő nélküli égbolton. Abelar és Regg,

Malkur bőrpáncélba öltöztetett harci lova hátán ült a poros út mentén,

Uktar 20, a Mennydörgő Viharok esztendeje

A félelem és a megkönnyebbülés vegyes érzése kerítette hatalmába Tamlint,

Bár meglehetősen későre járt, Elyril mégsem aludt. A kábítóportól és az

Rivalen visszatért szobája megnyugtató sötétjébe, és leült az egyik

Uktar 21, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Abelar szélvészként száguldott észak felé. Az egész nyáron át tartó

Cale, Riven és Magadon kilépett a kapuból a túloldalon.

Elyril kótyagosan ébredt a sok kábítóportól. Időbe telt, mire észrevette,

Mirabeta Rynon húsos tenyerébe helyezte a lepecsételt iratot. Vendem

Cale megragadta a szent szimbólumát, és számba vette a fejében lapuló

Tamlin magányosan üldögélt a dolgozószobájában, vastag köpenybe

Uktar 26, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Abelar, Regg és a sereg, leszámítva a mintegy nyolcvan halottat illetve súlyos

Kaesa ordítozásra és sikoltozásra ébredt. Éktelen robajt hallott, amibe még

Uktar 26, a Mennydörgő Viharok esztendeje

A hajnal távoli füstfelhőt hozott magával. Az égő fa nehéz szaga megülte a

Sietős léptek zaja visszhangzott végig a folyosón. Tamlin felemelte a fejét

Uktar 29, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Tamlin elküldte az apródokat, hogy azonnal hívják oda hozzájuk az összes

Amint a csalárd hajnal első sugarai megjelentek az égbolton, két kocsi

Abelar űzte-hajtotta Napkelét, amennyire csak merte. Ütemesen ringott

Forrin a távolból nézte, amint a lovasság a kis csapat felé vágtázik.

Uktar 30, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Rivalen és Brennus magukkal rántották Tamlint a sötétségbe, és a fal tetejére

Cale, Riven és Magadon néma csendben ettek, miután felébredtek.

Tamlin összeszedte minden bátorságát, és elhebegte egy meglehetősen

Furlinastis roppant tömege olyan mélyen a mocsárba fúrta Cale testét,

Abelar magához tért. Hajnalhasadás nyergében zötykölődött. Sajgott a feje,

Uktar 30, a Mennydörgő Viharok esztendeje

A sárkány teljesen megfordult, összecsapta a szárnyát, és Rivalen felé

Furlinastis a ködfelhő fölött körözött. Hatalmas szárnya a fák tetejét

Uktar 30, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Miközben Rivalen Selgaunt felé repült, védőpajzsokkal védte magát a fagy, a

Cale átkozódva nézett az árnyékpapokra. Avnon elé állt, és nekiszegezte a

Cale felöltötte a maszkját. Visszatért az élet a mocsárba — madár-és

Holttestek s kőtörmelék borította Selgaunt utcáit. A lebegő árnyváros sötét

Nightal 1, a Mennydörgő Viharok esztendeje

Tamlin a Vihartorony dolgozószobájában járkált fel-alá. Apja könyveinek