Rupert Sheldrake - Honnan Tudják A Kutyák, Mikor Jön Haza A Gazdi

honnan Tudják
a KUTYÁK,
IMIKOR JÖN HAZA
A GAZDI?
RUPERT SHELDRAKE
...és az állatok
m ás rejtélyes
képességei
Ursus Libris
Lv
(í
RUPERT SHELDRAKE
HONNAN TUDJ \K
a KUTYÁK,
mikor jön h a m a Gazdi?
Miből érzi meg a kutya, hogy gazdája éppen

elindult hazafelé? Honnan tudja sok macska
már kora reggel, hogy aznapra bejelentették az
állatorvoshoz? Hogyan találják meg az állatok a hazavezető utat
számukra teljesen ismeretlen területeken is? Hogyan olvasnak gaz
dájuk ki nem mondott gondolataiban és érzik meg azt, mivel tud
nak legjobban a segítségére lenni? Mi teszi lehetővé, hogy előre
jelezzék például az epilepsziás rohamokat vagy éppen a földrengé
seket? Vajon az emberben is szunnyadnak ilyen képességek?
Rupert Sheldrake, a morfogenetikus mezők elméletének
megalkotója több ezer, az állatoknak a tudomány mai állása szerint
megmagyarázhatatlan képességeit leíró beszámolót gyűjtött össze,
és számos kísérletet is végzett ezen a területen. Ezek közül adja
közre a legérdekesebbeket ebben a kötetben, és egyben magyará
zatot is próbál találni rájuk.
„Köszönöm minden állatnak,

akitől tanultam valamit.”
A kötet mottója
Rupert Sheldrake
Honnan tudják a kutyák ,

mikor jön haza a gazdi?
...é s az állatok m á s rejtély es k ép e s sé g ei
II. RÁKÓCZI FERENC MEGYEI KÖNYVTÁR
20100480716X
I
Tartalom
E lő s z ó ................................................................................................. 15
B e v e z e té s ......................................................................................... 23
A háziállatok kutatása................................................................... 26
Miért nem végezték el ezt a kutatást korábban?......................... 27
Okos Hans meséje......................................................................... 26
Három rejtélyes észlelési képesség................................................ 30
I. rész: A z állat-em ber kötelékek

Első fejezet: A z állatok h áziasítása.......................................... 37
Az ember-állat kötelékek evolúciója.............................................. 38
A legkorábban háziasított kutyák................................................. 39
Más fajok háziasítása.................................................................... 43
Állattartás...................................................................................... 45
Állatok közötti társas kötelékek.................................................... 48
A társas kötelékek természete....................................................... 50
II. rész: Állatok, amelyek tudják,

mikor ér haza a gazdájuk
Második fejezet: K u ty ák ................................................................ 55
Megszokás dolga?.......................................................................... 57
Vajon az orruk jelzi, hogy jön a gazdájuk?................................. 59
Hallhatják a kutyák, hogy jön a gazdájuk?................................. 60
Amikor busszal, vonattal vagy repülővel jön a gazdi................ 61
A telepatikus reakció különböző mintázatai................................ 65
Hazatérés nyaralásból vagy hosszabb távoliét után................... 68
A kutya-ember kötelék................................................................... 71
Telepátia vagy prekogníció?......................................................... 73
Mi történik, ha valaki meggondolja magát?................................ 74
Mennyire gyakori, hogy egy kutya tudja,
mikor érkezik haza a gazdája?.............................................. 75
Vajon sok kutya miért nem reagál?.............................................. 77
Érzékenyebbek-e némely fajok, mint a többi?.............................. 78
Kutyanaplók................................................................................... 80
Jaytee előrejelzései.......................................................................... 82
Videóra vett kísérletek Jayteevel................................................... 86
Kísérletek Kane-nel....................................................................... 93
Harmadik fejezet: M acsk ák .......................................................... 97

Ők is tudják, mikor érkezik haza a gazdájuk............................... 98
Naplók............................................................................................ 102
Akiket nem szeretnek.................................................................... 103
A macskák és a kutyák összehasonlítása..................................... 104
Hazatérés nyaralásból és hosszú távollétek után......................... 106
Negyedik fejezet: Papagájok, lovak és m ás állatok........... 109

Papagájok........................................................................................ 110
Más papagáj- és madárfajok......................................................... 112
Csirkék, libák és egy bagoly.......................................................... 114
Hüllők és halak............................................................................... 116
Tengerimalacok, vadászgörények és egyéb kisemlősök............... 118
Majmok.......................................................................................... 119
Lovak.............................................................................................. 120
Juhok és tehenek............................................................................. 122
Emberek.......................................................................................... 124
III. rész: Állati empátia

Ötödik fejezet: N yu gtató és gyógyító állatok..................... 131
Az állattartás jól tart bennünket.................................................. 132
A macskák nyugtató hatása......................................................... 136
Odaadó kutyák............................................................................... 137
Öngyilkosságot megakadályozó állatok........................................ 139
Az állat mint terapeuta................................................................. 140
Az állatok mint tanácsadók........................................................... 142
Az állatok, amelyek tudják, mikor hal meg valaki...................... 143
Gazdájuk halála után is hű kutyák.............................................. 144
Hatodik fejezet: Távoli halál és b alesetek ............................. 147

A kutyák és a távoli balesetek....................................................... 147
Kutyák, amelyek vonítanak, amikor meghal a gazdájuk............ 150
Miért vonít a kutya, amikor meghal a gazdája?......................... 153
Macskák reakciója távoli balesetekre és elhalálozásokra............. 154
Emberek reakciói az állatok távoli halálára.................................. 156
Emberek, akik tudják, mikor hal meg valaki................................ 159
IV. rész: Szándékok, hívások és telepátia

Hetedik fejezet: Szándékok m eg érzése.................................. 163
Az ember „gondolataiban olvasó" állatok................................... 163
Az állatorvosi vizsgálat elől eltűnő macskák............................... 164
Más macskafélelmek...................................................................... 166
Kutyák, amelyek megérzik, mikor viszik őket sétálni................. 167
Kutyák, amelyek tudják, mikor viszik el őket autóval................ 170
Háziállatok, amelyek tudják,
mikor akarja otthagyni őket a gazdájuk............................... 171
Állatok, amelyek tudják, hogy mikor kapnak enni..................... 172
Lovak............................................................................................... 173
Bonobók.......................................................................................... 174
Papagájok........................................................................................ 176
Nyolcadik fejezet: Telepatikus hívások és p a ra n c s o k ..... 181

Mennyire közkeletűek az állatok telepatikus élményei?............. 182
Macskák be- vagy hazahívása...................................................... 183
Kutyák............................................................................................ 184
Vlagyimir Behtyerev kísérletei..................................................... 186
Vakvezető kutyák........................................................................... 188
Lovak.............................................................................................. 190
Kétirányú kommunikáció............................................................. 192
Amikor a macskák embereket szólítanak..................................... 293
Elveszett macskák hívásai............................................................. 194
Szenvedő kutyák............................................................................ 195
Lovak, tehenek és más szenvedő állatok...................................... 196
Akik beszélik az állatok nyelvét.................................................... 198
Telepatikus reakciók telefonhívásokra........................................... 199
A telefont felvevő macskák........................................................... 200
A kutyák és a telefon..................................................................... 203
Emberek, akik tudják, hogy ki telefonál....................................... 205
Kísérletezés a telefonos telepátiával.............................................. 206
Kilencedik fejezet: Telepátia állat és állat k ö z ö tt............... 209

A társas rovarok mint szuperorganizmusok............................... 210
Halrajok.......................................................................................... 214
Madárrajok..................................................................................... 216
Telepátia a csordán belül............................................................... 222
Lovakkal folytatott kísérletek........................................................ 223
Kísérletek kutyákkal és nyulakkal................................................ 224
Az állati telepátia közös vonásai.................................................. 227
Vajon nagy távolságban is működik a telepátia?....................... 228
V. rész: Irányérzék
Tizedik fejezet: H ihetetlen u ta z á s o k ...................................... 233
Hazataláló kutyák, macskák és lovak........................................... 233
Más hazataláló állatok................................................................... 237
A medveprobléma.......................................................................... 238
Krokodilok....................................................................................... 239
Hazatérő macskákkal és kutyákkal végzett kísérletek................ 240
Több úti cél - kísérletek Pepsivel.................................................. 243
Irányérzék....................................................................................... 248
A vadon élő és az elvadult állatok mozgáskörzetei..................... 251
Postagalambok................................................................................ 254
Az emberek irányérzékelése........................................................... 258
Tizenegyedik fejezet: Vándorlás és em lé k e z e t.................... 261

A Nap, a csillagok és az iránytűérzék.......................................... 263
Az óceánok vándorai..................................................................... 268
Az irányérzék, a morfikus mezők és az ősök emlékezete............ 271
Kísérletek vonuló madarakkal...................................................... 273
Térképük van az állatoknak,
vagy odahúzza őket valami a célhoz?.................................. 276
Új vonulási mintázatok evolúciója............................................... 279
Tizenkettedik fejezet: Á llatok, am elyek tudják,

m ik or közelednek az o tth on u k h oz................................ 283
Kocsiban utazó állatok................................................................... 283
Érkezés ismerős helyekre............................................................... 285
Utazás ismeretlen utakon.............................................................. 286
Ismerős és ismeretlen helyek........................................................ 287
Amikor nem helyekre, hanem emberekre reagálnak................... 288
Egyszerű telepátiakísérlet.............................................................. 290
Tizenharmadik fejezet: A m ikor az állat m egtalálja

m essze lévő g a z d á já t............................................................. 293
Szimat alapján meg tudják találni az embert az állatok?........... 295
Amikor nagy távolság ellenére talál rá az állat az emberre...... 298
A gazdájuk sírját megtaláló kutyák.............................................. 301
Más állatokat megtaláló állatok.................................................... 303
A társas csoporthoz és a helyekhez fűződő kötelékek................. 305
V I. rész: A z állatok előérzetei
Tizennegyedik fejezet: A roham , kóm a
és hirtelen halál előérzetei.................................................. 309
Veszély, félelem és riasztás............................................................ 310
Mi az epilepszia?........................................................................... 311
A kutyák előrejelző viselkedése..................................................... 313
Andrew Edney úttörő kutatásai................................................... 314
Macskák és nyíllak........................................................................ 316
A rohamra figyelmeztető kutyák kiképzése................................. 317
Honnan tudják?............................................................................. 318
A háziállatok és a cukorbetegség.................................................. 320
Rákdiagnosztika............................................................................. 321
Másfajta betegségekre figyelmeztető állatok................................ 323
Hirtelen bekövetkező halál megjóslása......................................... 325
Tizenötödik fejezet: Földrengések

és m ás katasztrófák előjelzése......................................... 327
A földrengések előrejelzése............................................................ 331
Kaliforniai állatkísérletek............................................................... 335
Állatokra alapozottföldrengés-előrejelző rendszer..................... 337
Honnan tudják?............................................................................ 339
Cunamik előrejelzése..................................................................... 341
Viharok előrejelzése....................................................................... 343
Lavinák előrejelzése....................................................................... 343
Bombariadók megérzése................................................................. 345
Másfajta premoníciók.................................................................... 350
Az emberek és a prekognício........................................................ 353
VII. rész: Következtetések
Tizenhatodik fejezet: A z állati képességek
es az em beri e lm e ................................................................... 359
Az állatok érzékelési képességei
és az okkult jelenségek kutatásai........................................... 360
A szándék ereje............................................................................... 361
Az érzés, hogy figyelnek minket.................................................. 365
Mivel magyarázzuk az állatok
megmagyarázatlan képességeit?........................................... 369
Láthatatlan szálak keresztbe-kasul............................................... 370
A morfikus mezők......................................................................... 372
Tanulhatunk az állatoktól.............................................................. 373
a lla tto rte n e te k .b lo g .h u .......................................................... 375

F e lh a s z n á lt i r o d a lo m ............................................................. 377
Előszó
Ez a könyv az el- és felismerésről szól. Annak el- és felismeréséről,

hogy az állatok még rendelkeznek olyan képességekkel, amelye
ket mi már elvesztettünk. Egyik részünk elfelejtette ezt, a másik
mindig is tudta.
Amikor gyerek voltam, a többi gyerekhez hasonlóan engem
is érdekeltek az állatok és a növények. A családom sokféle háziál
latot tartott. A kutyánkat Scampnek hívták; rajta kívül lakott még
velünk egy nyúl, hörcsögök, galambok, egy csóka, egy hullámos
papagáj, egy teknősbéka, két ékszerteknős, több aranyhal, és min
den tavasszal ebihalakat meg hernyókat tenyésztettem. Apám,
Reginald Sheldrake gyógyszerész volt, és rajongott a mikroszkó
pért, ezért támogatta az érdeklődésemet, és szárnyakat adott a
képzeletemnek, amikor megmutatta, hogy az állóvizek egy-egy
cseppjében hogyan hemzseg az élet millió és millió formája, és
hogy milyenek a pillangó szárnyán a pikkelyek.
Különösen az érdekelt nagyon, hogyan találnak haza a ga
lambok. Szombat reggelenként apámmal mentem megnézni,
amikor tömegesen engedték el őket. A közép-angliai newark-on-
trenti vasútállomáson szépen rendezett fonott kosarakban vártak
a sorukra a villámgyors madarak. A megadott időben a hordá
rok megengedték, hogy segítsek nekik kinyitni a csapóajtókat,
ezután nagy szelet kavarva és tollakat hullajtva kapott szárnyra
a rengeteg postagalamb. Egyenesen felszálltak, köröztek egy ki-
16 Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi?
csit, aztán mindegyik elindult hazafelé. Kíváncsi voltam, honnan

tudják, hogy merre induljanak. Úgy tűnt, senki sem tudja a vá
laszt. A mai napig magyarázatra szorul, hogyan találnak haza a
galambok.
Az iskolában magától értetődött, hogy biológiát és más ter
mészettudományos tárgyakat fogok tanulni, majd a Cambridge-i
Egyetemen folytattam a tanulmányaimat, ahol botanikát, élet
tant, kémiát és biokémiát tanultam az alapképzésen, végül bio
kémiából doktoráltam. Ahogyan szép lassan egyre képzettebb
biológus lettem, egyre nagyobb szakadék kezdett tátongani akö
zött, ahogyan az állatokat és a növényeket megtapasztaltam, és
aközött, amit az egyetemen tanultam.
Az élet mechanisztikus elmélete, a még mindig egyed
uralkodó tudományos nézetrendszer szerint az élőlények nem
egyebek, mint összetett és genetikailag programozott gépek.
Lelkűk nincs, sőt szó szerint lelketlenek. Általános szabály
volt, hogy először meg kellett ölnünk és fel kellett boncolnunk
az élőlényeket, ha tanulmányozni akartuk őket. Sok-sok órát
töltöttem a laborban a boncolásukkal, aztán a tanulmányaim
előrehaladtával már élve is boncoltam őket. A biológiai tanrend
nek például szerves része volt, hogy ki kellett preparálni a békák
levágott lábán az idegeket, majd elektromos ingerléssel el kellett
érnünk, hogy összeránduljanak az izmok. A patkányok májában
dolgozó enzimek (az állatok biokémiájában nagyon szeretik ezt
a szövetet) tanulmányozása érdekében először is le kellett fejez
nünk az élő patkányokat, aztán a labor mosdójába csorgattuk a
vérüket. Egy szót sem hallottam viszont arról, hogy miként ta
lálnak haza a galambok.
Az állatok iránt érzett szeretetem miatt jelentkeztem a bioló
gia szakra, aztán ide jutottam. Valami nem volt rendben. Próbál
tam kitalálni, mi történt, és igyekeztem megérteni. A cambridge-i
egyetemi éveim után megkaptam a Frank Knox-ösztöndíjat a
Harvard Egyetemre, ahol filozófiát és tudománytörténetet hall
gattam, hogy megértsem a tágabb összefüggéseket. Utána vissza
tértem Cambridge-be a növényeket kutatni.
Tíz évig fejlődésbiológiát kutattam a Cambridge-i Egyete
men, s ezalatt egy átfogóbb tudományos megközelítésen törtem a
fejem. Közben kineveztek a cambridge-i Clare College tanárává.
Előszó 17
ahol a biokémiai és sejtbiológiai tanulmányok tudományos igaz

gatójaként dolgoztam. Egyetemi munkám mellett beválasztottak
az angol Királyi Természettudományos Társaság (Royal Society)
tagjai közé, és a társaság égisze alatt az esőerdő növényeit ku
tattam a Malajai Egyetemen. Később az indiai Hajderábádban
a Félszáraz Trópusok Nemzetközi Gabonakutató Intézetében
(ICRISAT) a növényfiziológusok vezetőjeként dolgoztam azon,
hogyan tudnánk fokozni azoknak a gabonanövényeknek a növe
kedését és termésátlagát, amelyek százmilliók étrendjének alapját
képezik.
Több mint negyven évet töltöttem igazi tudósként. Tudomá
nyos cikkeket jelentettem meg szakmai folyóiratokban, tudo
mányos kongresszusokon tartottam előadásokat, és régóta tagja
vagyok olyan tudományos testületeknek, mint a Kísérleti Biológi
ai Társaság és az Állattani Társaság. Mélyen hiszek a tudományos
kutatás értékében, de soha nem voltam ennyire meggyőződve ar
ról, hogy a természetről alkotott mechanisztikus elmélet túlontúl
szűkre szabott. Rájöttem, hogy tudós kollégáim között is egyre
többen vannak olyanok, akik egyetértenek velem, de nyilvánosan
nem szívesen beszélnek erről. Rádöbbentem, hogy nagyon széles
körben megfigyelhető az, amit önmagámban is éreztem, vagyis
szakadék húzódik az élet személyes átélése és aközött, amit a tu
dományos elméletek - melyek szerint csupán lelketlen automaták
vagyunk - mondanak az élőlényekről, benne az emberről.
Felismertem, hogy ez a szakadék egyáltalán nem szükség-
szerű, és nemcsak lehetséges, de olcsóbb is a több mindent befo
gadó tudomány. Ám elkerülhetetlenek az ellentétek. Vannak tu
dósok, akik számára a természetről alkotott mechanisztikus fel
fogás nemcsak vizsgálatnak alávethető hipotézist jelent, hanem
sokkal inkább vallásos hit. Mások számára a nyitott szemléletű
kutatás fontosabb, mint a réges-régi dogmák elvtelen védelme.
A kutatásaimban sokat segítettek az ilyen szellemiségű tudósok,
sok biztatást és gyakorlati támogatást kaptam tőlük.
1994-ben jelent meg a Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a
világot1című könyvem, amelyben hét közismert, de kevéssé ér
tett jelenséget mutattam be, és ismertettem néhány javaslatot arra *
i
Magyarul a Bioéi 3i László fordításában.
(A ford.)
nézve, hogyan lehetne költséghatékony kutatásokkal nagy áttöré

seket elérni. Az egyik ilyen kísérlet a kutyák és macskák telepa
tikus képességeire irányult volna. Egészen konkrétan némelyik
kutyának azt a képességét állítottam célkeresztbe, hogy pontosan
tudja, mikor fog hazaérkezni a gazdája.
Visszatértem tehát a háziállatokhoz, miközben azon tör
tem a fejem, hogyan lehetne tudományos alapokon, de tágabb
látókörrel megközelíteni az életet. Sokáig tartott, amíg rájöttem,
hogy a háziállatokat ismerjük legjobban. Gyerekkoromban még
én is tudtam ezt, ami sokak számára most is magától értetődő
és nyilvánvaló, de ott és akkor óriási felfedezés volt számomra.
Megértettem, hogy az általunk legjobban ismert állatok rengeteg
mindent megtaníthatnak nekünk. Nemcsak bájosak, aranyosak
és megnyugtatnak minket, hanem segíthetnek bővíteni az életről
szerzett ismereteinket is.
E könyv első kiadása (1999) előtt öt évig kutattam a házi
állatok érzékelését, amiben több mint kétezer állattulajdonos, -idomár
és -kiképző volt a segítségemre. Ezernél több véletlenszerűen
kiválasztott állattulajdonossal töltettem ki a kérdőívet, hogy
megállapítsam, mennyire elterjedtek az állatok különböző meg
magyarázhatatlan viselkedései. Munkatársaimmal több száz
olyan embert kérdeztünk ki, akiknek rengeteg tapasztalatuk
van az állatokkal kapcsolatban, többek között kutyakiképzőket,
köztük kereső-, mentő- és rendőrkutya-kiképzőket, vakvezető
kutyával rendelkező vakokat és gyengén látókat, állatorvosokat,
kutyatenyésztőket, továbbá istállótulajdonosokat, belovaglókat
és lovasokat, állattenyésztőket, juhászokat, állatkerti dolgozókat,
kisállatkereskedés-tulajdonosokat, hüllőtenyésztőket és háziál
lat-tulajdonosokat.
Ez a könyv tízszer ilyen vastag lenne, ha minden beszámo
lóból és interjúból idéztem volna. Több százan meséltek nekem
háziállataik hasonló viselkedésmintáiról, például hogy a kutyák
tudják, mikor ér haza a gazdájuk. Össze kellett sűrítenem mind
ezeket az információkat, és csak egy-egy példát tudtam elmon
dani egy-egy észlelésről. Bár sokan hozzájárultak a teljes képhez,
csak néhányuknak tudok név szerint is köszönetét mondani. A
megnevezett és meg nem nevezett emberek óriási segítsége nél
kül nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Nagyon hálás va-
Előszó 19
gyök mindenkinek, aki segített, az embereknek és az állataiknak

egyaránt.
A könyv első kiadása óta több mint 1500 további beszámolót
kaptam az állatok észleléséről, az adatbázisom már 4500-nál is
több esettanulmányt tartalmaz. Némelyiket ebben az új kiadás
ban is idézem. Mindenütt frissítettem a szöveget, és ismertettem
az általam végzett újabb kísérletek eredményeit is, amelyeket ku
tyákkal és más állatokkal folytattam. Ezek közül a legfigyelemre
méltóbb a N'kisi nevű beszélő papagáj volt. Kiderült, hogy ez az
.illat képes reagálni a távol lévő gazdája gondolataira, és tényleg
azt mondta, amire a hölgy gondolt. Összefoglaltam az emberi te
lepátiával kapcsolatos legújabb kutatásaim egyes eredményeit is,
különös tekintettel a telefonhívásokra. Az emberek megmagya
rázhatatlan képességeiről szóló kutatásaim részletesebb ismerte
tése a The Sense of Being Stared At (Amikor érezzük, hogy néznek
minket) című könyvemben (2003) található.
Bár sok embernek van saját élménye az általam tárgyalt
jelenségekről, az intézményesült tudományban tabu sújtja a te
lepátiát és a többi megmagyarázhatatlan képességet, a szervezett
szkeptikus csoportok pedig küldetésüknek tartják, hogy meg
cáfoljanak minden olyan állítást, amely a paranormális jelensé
gek körére vonatkozik. Kutatásaim eredményeképpen sokszor
keveredtem összetűzésbe e szervezetek képviselőivel és a média
szkeptikus szakértőivel. A Függelékben2 összefoglalom azokat
a főbb pengeváltásokat, amelyekbe belebonyolódtam. Újra meg
újra azt találtam, hogy szkeptikus ellenfeleim legtöbbje nemcsak
figyelmen kívül hagyja a bizonyítékokat, hanem egyenesen nem
is akar tudni róluk. Szemellenzőt viselnek. Én azonban amellett
ervelek ebben a könyvben, hogy a tudomány nem dogmatikus
hitrendszer, hanem kérdésfeltevéseken alapuló módszer. Csak
azáltal tanulunk, ha utánajárunk mindannak, amit nem értünk.
Ezt a kutatási projektet a néhai Ben Webster (Toronto, Ka
nada) támogatta, és sok segítséget kaptam az Élet Hídja Ala
pítványtól (Lifebridge Foundation, New York), a Noetikus Tu
dományok Intézetétől (Institute of Noetic Sciences, Sausalito,
Kalifornia), Evelyn Hancocktól (Old Greenwich, Connecticut), a
Köss Intézettől (Ross Institute, New York), a Bíal Alapítványtól
A Függelék a szerző javaslatára nem kapott helyet a magyar kiadásban. (A kiadó)

(Portugália), a Watson Családi Alapítványtól, Addison Fischertől

(Naples, Florida), a Bolygónk Öröksége Alapítványtól (Planet
Heritage Foundation), valamint a Cambridge-i Egyetemhez tar
tozó Trinity College által gondozott Perrott-Warrick Alaptól.
Szervezeti segítséget nyújtott még az Egyesült Államokban a
Noetikus Tudományok Intézete, a német nyelvű országokban
a müncheni Schweisfurth Alapítvány, Nagy-Britanniában pe
dig a Tudományos és Orvosi Hálózat. Rendkívül hálás vagyok a
nagylelkű segítségükért és biztatásukért.
Sok mindennel tartozom kutatási munkatársaimnak, a lon
doni Jane Turney-nek és a zürichi Susanne Seilernek, valamint a
kaliforniai David Brownnak (Santa Cruz). Ők sokféleképpen vol
tak a segítségemre: interjúkat készítettek, kísérleteket végeztek és
adatokat gyűjtöttek. Mindannyian részt vettek az állatok észlelési
képességeiről szóló hatalmas számítógépes adatbázis felépítésé
ben. Hálás vagyok Anna Riganónak és dr. Amanda Jacksnek a
kutatásban való segítségükért; Matthew Clappnek, aki elkészítet
te a honlapomat (www.sheldrake.org), amikor a Georgia Egye
temre járt; John Catonnak, aki 2002 óta a webmesterem; Helmut
Lasarcyknek, aki puszta szeretetből angolra fordított több száz
német nyelvű beszámolót, és feltöltötte őket az adatbázisunkba;
valamint Jan van Bolhuisnak, aki tanácsaival és munkájával is
segített a statisztikai elemzések elkészítésében. Mindenekfelett
szeretnék köszönetét mondani kutatási asszisztensemnek, Pam
Smartnak, aki tizenhat éve sokféleképpen segít nekem, és akinek
a legfontosabb feladata az adatbázis karbantartása és bővítése.
Sok megbeszélés, megjegyzés, javaslat és kritika, valamint
rengeteg gyakorlati segítség mozdította előre a kutatásaimat és
a könyv megírását, valamint a jelen kiadásba is bekerült továb
bi kutatásokat. Külön köszönettel tartozom Ralph Abraham-
nek, Shirley Barrynek, Patrick Batesonnak, John Beloffnak, John
Brockmannek, Bemard Carrnak, Christopher Carternek, Ted
Dace-nek, Sigrid Detschey-nek, Lindy Dufferinnek és Avának,
Sally Rhine Feathernek, Peter Fenwicknek, David Fontanának,
Matthew Foxnak, Winston Franklinnek, Robert Freemannek, a
néhai Edward Goldsmithnek, Franz-Theo Gottwaldnak, a néhai
Willis Harmannak, Rupert Hitzignek, Nicholas Humphrey-nak,
Tom Hurley-nak, Francis Huxley-nak, a néhai Montague Keennek,
Előszó 21
Theodore Ittennek, David Lorimernek, Betty Markwicknek,

Katinka Matsonnak, Robert Matthewsnak, a néhai Terence
Me hennának, a néhai John Michelinek, Michael Morgannek,
Aimée Morganának, a néhai Robert Morrisnak, a néhai Brendan
O'Kcagennek, Charles Overbynek, Erik Piganinak, Guy Lyon
H.iyfairnek, Anthony Podbersceknek, feleségemnek, Jill Purce-
nek, Dean Radinnek, Anthony Ramsay-nek, John Roche-nak,
.1 néhai Miriam Rothschildnak, Marilyn Schlitznek, Merlin és
Cosmo Sheld rake-nek, Paul Sievekingnek, Martin Speichnek,
I )cnnis Stillingsnek, Harris Stone-nak, Arnaud de St. Simon
ná k, James Trifone-nak, Dennis Turnernek, Barbara Valacore-
n.ik, Varena Waterspielnek, Ian és Victoria Watsonnak, valamint
Sandra Wrightnak.
Sok újság és magazin, valamint tévé- és rádióprogram se
gítette az adatgyűjtést Európában és Észak-Amerikában. Mind
egyiküknek köszönöm.
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik megjegyzéseikkel
es javaslataikkal segítettek a könyvem valamelyik változatánál:
I,etty Beyernek, David Brownnak, Ann Dochertynek, Karl-Heinz
Eoskénak, Anthony Podbersceknek, Jill Purce-nek, Janis Rozé
nak, Merlin Sheldrake-nek, Pam Smartnak, Mary Stewartnak,
l’eggy Taylornak és Jane Turney-nek. Szerencsés vagyok, hogy
olyan együtt érző és konstruktív szerkesztőkkel dolgozhattam,
mint Steve Ross és Kristin Kiser New Yorkban és Susan Freestone
Iondonban.
Végezetül hálás vagyok Phil Starlingnak, amiért hozzájárult,
hogy közzétegyem a 2.1., a 4.1. és a 8.1. ábrákon szereplő fotókat;
Gary Taylornak a 2.2. ábráért, valamint Sydney Kingnek a rajzok
és a diagramok elkészítéséért.
London, 2011. február

Bevezetés
Amikor megcsörren a telefon Berkeley-ben, a Kaliforniai Egye

tem egyik neves professzorának házában, akkor a felesége tud
ja, hogy a férje van-e a vonalban. Hogy honnan tudja? Mert
Whiskins, a család ezüst cirmos macskája a telefonhoz rohan,
és a mancsával piszkálja a kagylót. „Sokszor sikerül lelöknie, és
ilyenkor elégedetten belenyávog, amit a férjem tisztán hall a vo
nal másik végén - mondja. - Ha valaki más hív, Whiskins a füle
botját se mozdítja."
Kate Laufer, a norvégiai Solbergmoenben dolgozó bába és
szociális munkás rendszertelenül dolgozik, és mindig váratlanul
toppan haza, de amikor férje, Walter otthon van, mindig egy csé
sze forró és frissen főzött teával várja. Vajon honnan tudja, mikor
kell odatennie a vizet? Onnan, hogy a család kutyája, a Tiki nevű
terrier figyelmezteti. „Amikor Tiki az ablakhoz rohan, és feláll a
párkányra - számol be Walter Laufer -, tudom, hogy a feleségem
már úton van hazafelé."
Julia Orr azt hitte, lovai boldogan birtokukba vették az új
legelőt, amikor a buckinghamshire-beli Skirmettből egy tizenöt
kilométerrel arrébb lévő tanyára költözött. Badger, a huszonnégy
éves Welsh pónija és a huszonkét éves Tango valójában alig várta,
hogy megszökhessen. Másfél hónappal később, amikor egy vi
harban kinyílt a kapu, azonnal éltek a lehetőséggel, és hajnalban
már Mrs. Orr régi otthonának kapujában várakoztak. Ismeret
len aszfaltos és földutakon találtak vissza, és közben mindenfelé

árulkodó patanyomokat hagytak hátra az utak padkáin és a vi
rágágyakban, amerre elhaladtak.
1989. október 17-én Tirzah Meek látta a kaliforniai Santa Cruz
városában, hogy a macskája felszalad a padlásra, és elbújik, pedig
korábban soha nem csinált ilyet. Szemmel láthatóan rettegett, és
nem volt hajlandó lejönni. Három órával később elkezdődött a
Loma Prieta nevű földrengés, amely romba döntötte Santa Cruz
belvárosát.
Kutyák, amelyek érzik, hogy mikor jön haza a gazdájuk,
macskák, amelyek felveszik a telefont, ha a gazdájuk van a vo
nal másik végén, ismeretlen utakon hazataláló lovak, földrengést
megérző macskák - az állati viselkedésnek ezek az aspektusai azt
sugallják, hogy vannak olyan észlelési módok, amelyekkel a mai
tudomány nem tud mit kezdeni.
Az állatok megmagyarázhatatlan képességeinek tizenöt év
nyi intenzív kutatása után arra a következtetésre jutottam, hogy
a kutyatulajdonosok által mesélt történetek java része megalapo
zott. Vannak olyan állatok, amelyeknek az észlelési képességei
messze meghaladják az ismert érzékeket.
Semmi új nincs az állatok hátborzongató képességeiben,
már évszázadok óta tudjuk, hogy léteznek. Több milliónyi kisál
lat-tulajdonos ma is tapasztalja ezt nap mint nap. Ennek ellenére
sokan érzik úgy, hogy tagadniuk vagy trivializálniuk kell eze
ket a jelenségeket. Az intézményesült tudomány nem akar tud
ni róluk. A háziállatok az általunk legjobban ismert állatok, de a
legmeglepőbb és leginkább zavarba ejtő tulajdonságaikkal úgy
bánunk, mintha semmi érdekes nem lenne bennük. Vajon miért
kell ennek így lennie?
Az egyik ok az a tabu, amely megtiltja, hogy komolyan ve
gyük házi kedvenceinket.1 Ez a tabu nem korlátozódik a tudó
sokra, hanem a társadalmunk egészében kifejezésre jutó kettős
attitűd eredménye. Munkaidőnkben a mechanisztikus életszem
léleten alapuló, a tudomány és a technika által vezérelt gazdasá
gi fejlődéssel foglalkozunk nagyon komolyan. Ez a szemlélet a
tizenhetedik századi tudományos forradalomig nyúlik vissza, és
René Descartes elméletén alapul, aki szerint a világegyetem egy *
i
Serpell, 1986.
Bevezetés 25
gépezet. Bár azóta már más metaforákat használunk (Descartes

illőjében a hidraulikus gépekhez hasonlították az emberi agyat,
egy nemzedékkel ezelőtt a telefontársaságok kapcsolótáblájához,
manapság pedig a számítógépekhez), az életszemléletünk még
mindig a mechanikus gépeken alapul.2 Az állatokat és a gépeket
genetikailag programozott automatáknak tekintjük, és magától
értetődőnek vesszük az állatok kizsákmányolását.
Mindeközben háziállatokat tartunk otthon. A házi kedven
cek más kategóriába tartoznak, mint a többi állat. A háziállatok
,i magán- - másképpen szubjektív - szféránkba tartoznak. A ve
lük kapcsolatos élményeinket távol kell tartanunk a valóságos -
másképpen objektív - világtól. Óriási szakadék tátong a társként
tartott és családtagként kezelt állataink és az ipari méretekben
vagy kutatólaboratóriumokban tartott állatok között. A háziálla
tainkkal való kapcsolatunk más viselkedésmódokon alapul; sok
kal inkább az én-te, nem pedig a tudomány által favorizált én-az
viszonyon.
Akár a laboratóriumban, akár a terepen történnek, a tudo
mányos vizsgálatok rendszerint igyekeznek elkerülni a vizsgált
a Ilatok iránt kialakuló érzelmi kapcsolatot. A tudósok semleges
tárgyilagosságra törekednek, ezért valószínűleg nem is találkoz
nak olyan jelenségekkel, amelyek állat és ember szoros kapcsola
téin alapulnak. Ebben a szférában sokkal többet tudnak náluk az
állatkiképzők, az állatidomárok és a kisállat-tulajdonosok, mint
az állati viselkedés profi kutatói - kivéve, ha a tudósoknak is van
nak házi kedvenceik.
Az állatok komolyan vételét tiltó tabu csupán az egyik oka
.innak, hogy az e könyvben tárgyalt jelenségekről tudomást sem
vesz a hivatalos tudomány. A másik tabu az okkult - másképpen
I'aranormális - jelenségek komolyan vételét tiltja. Pedig ezek a je
lenségek sem nem ritkák, sem nem kivételesek; némelyik egészen
közkeletű. Azért hívják őket paranormálisnak - ami „normálison
t úlit" jelent - , mert nem lehet őket leírni a hagyományos tudo
mányos szakkifejezésekkel. Lehetetlen belegyömöszölni őket a
természet mechanisztikus elméletébe.
Az élet mechanisztikus elméletét és annak alternatíváit lásd Sheldrake, 1990.

A háziállatok kutatása
Általában anekdotikusként utasítják el mindazt a rengeteg ta

pasztalatot, amelyet a ló- és kutyakiképzők, állatorvosok és kisál
lat-tulajdonosok szereztek. Olyan gyakori jelenség ez, hogy kike
restem a szó eredetét, és kiderült, hogy az anekdotosz görög szóból
ered, amely azt jelenti, „ki nem adott". Az anekdota nem más,
mint közkinccsé nem tett történet.
Vannak olyan kutatási területek - például az orvostudomány
- , amelyek erősen az anekdotákra támaszkodnak, de a közzététel
pillanatában a történetek megszűnnek anekdotának lenni, és az
esettanulmány rangjára emelkednek.
A könyvemben leírt kutatásban három egymást kiegészítő
megközelítést alkalmaztam. Először is, a munkatársaimmal meg
interjúvoltunk több száz olyan embert, akiknek sok tapasztalatuk
van az állatokkal, hiszen rengeteget foglalkoznak velük: többek
között kutyakiképzőket, állatorvosokat, vakvezető kutyával élő
vakokat, állatkert-tulajdonosokat, kutyatenyésztőket és lovas
szakembereket. A szaklapokban, az általános médiában és az
interneten is adtam fel hirdetéseket, amelyekben információkat
kértem a kisállat-tulajdonosoktól, és négyezer-ötszáznál is több
beszámolót gyűjtöttem össze olyan állati viselkedésformákról,
amelyek rendkívüli észlelési képességeikről tanúskodnak. Kide
rült, hogy nagyon sok embernek vannak hasonló tapasztalatai a
saját állataival kapcsolatban. Amikor pedig ilyen sok beszámo
ló egymástól függetlenül is összefüggő és ismétlődő mintázat
ba rendeződik, akkor az anekdoták természettörténetté válnak.
Legvégül pedig, ez a természettörténet nem más, mint amit az
emberek hisznek az állataikról.
Másodszor: alaposan megtervezett felméréseket is végez
tem Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, amelyekben
véletlenszerű mintavétellel néztünk meg különböző háztartáso
kat, és rögzítettük az adatokat arról, hogy milyen gyakran mutat
nak különböző érzékenységet a társként tartott állatok.
Harmadszor: kísérletek segítségével is igyekeztem kideríte
ni, vajon valóban megállják-e a helyüket azok a hiedelmek, ame
lyeket az emberek az állataikról Vullsnsk.
Bevezetés 27
Az egyik kedvenc biológiai könyvem Charles Darwin Az ál

latok és növények megváltozása a háziasítás állapotában, amelyet 1868-
ban adtak ki először. Tele van olyan információkkal, amelyeket
Darwin gyűjtött össze természetbúvároktól, felfedezőktől, gyar
mati ügyintézőktől, misszionáriusoktól és másoktól, akikkel le
velezett a világban. Rendszeresen tanulmányozott olyan kiadvá
nyokat, mint a Poultry Chronicle és a Gooseberry Grower's Register.
O maga ötvennégyféle egrest termesztett. Épített a macska- és
nyúltenyésztők, ló- és kutyakiképzők, méhészek, földművesek,
kertészek és más állatokkal és növényekkel foglalkozó emberek
tapasztalataira. Belépett két londoni galambászklubba, minden
olyan fajt tartott, amilyenre csak szert tudott tenni, és megláto
gatta a mestertenyésztőket is, hogy megvizsgálja madaraikat.
Sok gyakorlati szakember gondos figyelemmel tanulmá
nyozta tehát a háziállatok és háziasított növények szelektív te
nyésztését és termesztését, és ez biztosította Darwin számára
a legmeggyőzőbb bizonyítékot a szelekció erejéről, amely elvá
laszthatatlan részévé vált a természetes kiválasztódáson alapuló
evolúciós elméletének.
Darwin ideje óta a tudomány egyre inkább eltávolodott a
tudományt nem hivatásszerűen művelő emberek gazdag tapasz
talati tárházától. Ma is milliószámra vannak olyan emberek,
akiknek rengeteg gyakorlati tapasztalatuk van galambokról,
kutyákról, macskákról, lovakról, papagájokról, méhekről és más
állatokról, valamint különböző almafákról, rózsákról, orchide
ákról, babfajtákról, spárgákról és egyéb növényekről. Még ma is
több tízezerre tehető a természetbúvárok száma, de a tudomá
nyos kutatások csaknem kizárólag az egyetemekre és kutatóinté
zetekre korlátozódnak, amelyeket doktori fokozattal rendelkező
szakemberek vezetnek. Ez a kizárólagosság súlyos mértékben el
szegényítette a modern biológiát.
M ié rt n em v ég ez ték el ezt a kutatást ko rábban?
A könyvemben később részletezett, az állatok megmagyarázha

tatlan képességeire vonatkozó vizsgálatokat megkönnyítették az
olyan modern műszaki eszközök, mint a számítógép vagy a video-
kamera, de elvileg száz vagy még több évvel ezelőtt is el lehetett

volna végezni ezeknek a vizsgálatoknak a döntő részét. Az efféle
vizsgálatokkal szembeni tabuk ereje az oka, bogy csak most kez
dünk el velük foglalkozni.
Hiszek abban, hogy rengeteget nyerhetünk, ha félretesszük
ezeket a tabukat. Az is meggyőződésem, hogy sokat nyerünk a
tudományos megközelítés alkalmazásával. Ezt tettem jómagam
is, és ennek eredményeit fogom összefoglalni ebben a könyv
ben. A „tudományos" szónak azonban két - egymástól nagyon
különböző - jelentése lehetséges. Az egyik sajnos gyakran nem
más, mint szűk látókörű dogmatizmus, amely tagadni vagy cá
folni akar mindent, ami nem fér bele a világ mechanisztikus
szemléletébe. Ezzel szemben a „tudományos" kifejezésen én nyi
tott szellemű vizsgálódási módszert értek, amelyben központi
szerepet játszanak a bizonyítékok, és kísérletekkel igyekszünk
utánajárni, hogy melyik lehetséges magyarázat állja meg a he
lyét. A tagadásnál sokkal inkább a vizsgálódás a tudomány útja.
Ráadásul sokkal élvezetesebb is.
Ezt a két különböző „tudományos" megközelítést illusztrálja
az Okos Hans nevű lóról szóló mese, amelynek segítségével iga
zolni szokták, miért nem vesznek tudomást az állatok látszólag
megmagyarázhatatlan képességeiről. Én pontosan az ellenkező
tanulságot fogom levonni ebből a történetből, és inkább azt lá
tom benne, hogy mennyivel fontosabb vizsgálódni ahelyett, hogy
pusztán letagadnánk a megmagyarázandó jelenségeket. Előbb-
utóbb mindenki megismeri az Okos Hansról szóló történetet, aki
érdeklődik az állatok rejtélyes képességei iránt, hiszen ez tölti be
a tudósokat óva intő tanmese szerepét.
O kos H a n s m eséje
Volt Berlinben a huszadik század elején egy Hans nevű ló, akiről
az a hír járta, hogy számtani műveleteket tud végezni, tud néme
tül olvasni és szavakat betűzni. A válaszokat a patájával kopogta
le. Idomára Herr von Osten, egy korábban matematikatanárként
dolgozó úr volt, aki meg volt róla győződve, hogy Hans olya n ké
pessegekkel rendelkezik, amelyeket korábban csők embereknek
Bevezetés 29
tulajdonítottak. A ló szenzációnak bizonyult, és sok bemutatót

tartottak vele egyetemi tanárok, katonatisztek és mások számá
ra.
C. Stumpf professzor, a Berlini Egyetem Pszichológiai Inté
zetének igazgatója, valamint asszisztense, Ottó Pfungst vizsgálta
meg Okos Hans képességeit. Arra az eredményre jutottak, hogy
az állat csak akkor volt képes helyes válaszokat adni, amikor a
kérdező maga is tudta az eredményt, és amikor Hans látta az
illetőt. Azt a következtetést vonták le, hogy Hansnak semmilyen
matematikai képessége nincsen, és nem tud németül olvasni sem.
Jól olvasta le viszont a kérdező apró testmozdulatait, és ezekből
tudta, hogy eleget ütött-e a patájával a helyes válaszhoz.
Okos Hans e példázatát azóta is annak igazolására használ
jak, hogy miért kell levenni a napirendről az állatok rejtélyes ké
pességeinek vizsgálatát, és inkább a finom jelzéseknek, mintsem
az állatok misztikus képességeinek tulajdonítani ezeket. Rövi
den: ezt a történetet arra használták, hogy gátolják a kutatásokat,
és a kérdések feltevése helyett inkább a hallgatást támogassák.
Á m e z a tanulság egyáltalán nem szolgáltat igazságot Stumpf és
I’f'ungst vizsgálatainak. Ők nem egyszerűen elutasítottak egy el
lentmondásos állítást, hanem inkább utánajártak. Ráadásul bát
ra k is voltak, mert megállapításaik ütköztek sok kollégájuk elkép
zeléseivel.
Okos Hans képességei nemcsak azért voltak ellentmondáso
sa k, mert a feltételezések szerint okkult erőkön alapultak, hanem
.ízért is, mert azt a feltételezést sugallták, hogy az állatok tudnak
gondolkodni. Sok tudós, különösen a Darwin-követők, ujjongva
Ilillék el, hogy Okos Hans tényleg tud számolni, és ért németül.
A/.ert örültek annak az elképzelésnek, hogy az állatok képesek
racionálisan gondolkodni, mert ez aláásta volna azt a közkeletű
meggyőződést, hogy az emberi intellektus egyedülálló. Jobban
lelszett nekik a fokozatos fejlődés, az ember és állat közötti foko
zatos átmenet, mint a fajokra jellemző minőségbeli különbségek.
A tradíciónál isták viszont nagyon szkeptikusan álltak hozzá
l >kos I lanshoz, mivel úgy gondolták, hogy a magasabb értelmi
képességek csupán az emberre1korlátozódnak. Stumpf és Pfungst
eredményei megerősítettek a h.igyománytis/lelőket, és nem vol
tak népszerűek „a csalódon darwinisták körében, akik hangol
adtak azon félelmüknek, hogy az egyházi és reakciós nézőpontok

kedvező táptalajra lelnek a levont következtetések alapján".3
Bár a biológusok néha úgy beszélnek az Okos Hans-
jelenségről, mintha ennek alapján gondolkodás nélkül figyelmen
kívül hagyhatnánk az állatok rejtélyes képességeit, valójában egy
nagyon is kézzelfogható jelenségről van itt szó. Alapja a testbe
széd, amely a lovak - és más állatok fajtársai - közötti kommu
nikáció fontos eleme. De ha egy állat akkor is tud reagálni egy
emberre, amikor nem látja az illetőt, akkor nem az Okos Hans-
effektusról van szó, és a jelenség más magyarázatra szorul.
A háziállatok rejtélyes képességeiről szóló kutatásaim során
arra jutottam, hogy a legtöbb állatidomár és kisállat-tulajdonos
nagyon is tudatában van a testbeszéd szerepének. Fontos azon
ban, hogy a könyvemben tárgyalt jelenségek nagy részénél - pél
dául az állatok azon képességének esetében, hogy tudják, mikor
fog hazaérkezni a gazdájuk - nem elegendő magyarázat az Okos
Hans-effektus. Az állat nem tudja érzékelni a több kilométeres
távolságban lévő ember testbeszédét.
H á ro m rejtély es ész lelési k ép esség
A könyvben az állatok rejtélyes észlelési képességeinek három

nagy kategóriáját fogjuk megtárgyalni: a telepátiát, az irányérzé
ket és az előérzetet (premoníció).
Telepátia. A kutyák és más állatok azon képességével kezdjük,

hogy tudják, mikor jön haza a gazdájuk. Sokszor nem lehet a
megszokásnak, az otthon maradtak által kiadott jelzéseknek
vagy az ismerős autó zajának tulajdonítani a gazdáját időben
hazaváró kutyák jelenségét. A videokamerával felvett kísérle
tek tanúsága szerint a kutyák akkor is várják a gazdájukat, ha
az véletlenszerűen megválasztott időpontokban érkezik, vagy ha
taxival, illetve más járművel utazik. Az ember valahogyan tud-
tukra adja telepátiás módon, hogy haza szándékozik menni.
Vannak olyan társként tartott állatok, amelyek telepátiá-
san reagálnak számos emberi szándékra, és válaszolnak a néma
3
Pfungst, 1911,10. o.
Bevezetés it
megszólításokra és parancsokra is. Némelyikük tudja, hogy egy

bizonyos ember van a telefonvonal túlsó végén, mások pedig re
agálnak rá, ha a messzi távolban szenved vagy a halálán van a
gazdájuk.
Meglátásom szerint a telepátiás kommunikáció az ember és
az állat közötti kötelékeken alapul - olyan kötelékeken, amelyek
nem puszta metaforák, hanem valódi kapcsolatok. Ezeket az ún.
morfikus mezők kapcsolják össze. Ezeket a mezőket az első fe
jezetben fogom bevezetni, amelyben áttekintem az emberek és
.illatok közötti kötelékek evolúcióját is.
Irányérzék. A postagalambok több száz kilométernyi távolság

ból is hazatalálnak ismeretlen tájakon. A költöző európai fecskék
löbb ezer kilométert utaznak afrikai táplálkozóhelyeikre, tavasz-
szal pedig visszatérnek szülőhelyükre, gyakran ugyanahhoz az
épülethez, amelyen korábban fészkeltek. Távoli célpontokhoz
vezető navigációs képességeiket még ma sem értjük igazán, és
nem magyarázhatjuk a szaglásukkal vagy bármely más ismert
i■rzékszer vükkel, vagy akár egy iránytűhöz hasonlatos érzékkel.
Vannak olyan kutyák, macskák, lovak és más háziállatok,
.1 melyeknek szintén kiváló az irányérzékük, és sok-sok kilométe
res távolságból hazatalálnak. Olyan, mintha az állatokat egy lát
hatatlan rugalmas szál húzná haza, amely az otthonukhoz köti
őket. Ezeket a kapcsolatokat is megmagyarázhatják a morfikus
mezők.
Előfordul, hogy az állatok nem egy bizonyos helyhez, ha
nem egy emberhez térnek vissza. Vannak olyan kutyatulajdono
sok, akik elmennek, és nem viszik magukkal a kutyájukat, de a
kutya olyan helyen is rájuk talál, ahol még soha nem járt. Rövid
távolságokon jó magyarázat lehet, hogy a kutya a szimatával
követi az illető nyomát, de más esetekben az egyetlen helytálló
magyarázatnak egy láthatatlan kapcsolat tűnik az állatok és az
ember között, akihez kötődnek. Ezt újfent gumiszalaghoz hason
líthatjuk, amit én az állatot a gazdájához kapcsoló morfikus mező
működésének tulajdonítok.
Előérzet. Vannak olyan előérzetek, amelyeket meg lehet magya

rázni fizikai ingerekkel - azok az állatok például, amelyek földren
gés előtt nyugtalanná válnak, reagálhatnak a finom elektromos

változásokra is. Lehet, hogy az epilepsziás gazdájukat a közelgő
rohamra előre figyelmeztető kutyák finom izomremegéseket ész
lelnek vagy szokatlan szagokat éreznek. Más előérzeteket azon
ban a jelek szerint egy olyan rejtélyes jövőbe látás eredményez,
amely megkérdőjelezi a múltat, a jelent és a jövőt élesen szétvá
lasztó felfogásunkat.
A telepátia, az irányérzék és az előérzet jó példák a néme

lyek által érzékeken túli észlelésnek (extraszenzoriális percepció,
ESP) nevezett jelenségre. Mások a hatodik vagy hetedik érzéknek
tulajdonítják. Megint mások paranormálisnak nevezik ezeket, és
olyanok is akadnak, akik okkultnak; de az összes ilyen kifejezés
a megszokott tudomány korlátain túlra mutat.
Az „érzékeken túli észlelés" szó szerint azt jelenti, hogy az
észlelés meghaladja az érzékszerveinket, illetve kívül esik azo
kon. Első ránézésre ennek ellenkezőjét jelenti a „hatodik érzék"
mivel ez az érzékszerveken belüli észlelési képességekre utal, bár
egy másfajta érzékelésfajtára, amelyet a tudomány nem ismer el.
A konfliktus abban a pillanatban megszűnik, amint az „érzéke
ken túlit" úgy értjük, hogy az „ismert érzékeken túl".
Sem az „érzékeken túli észlelés", sem a „hatodik érzék" kife
jezés nem tartalmaz utalást arra, hogy mik ezek a tapasztalások,
vagy miként működnek. A kifejezések egyszerűen annyit árul
nak el, hogy mik nem ezek az események: nem magyarázhatók
meg az ismert érzékszerveink működésével.
E három észlelési forma - a telepátia, az irányérzék és az
előérzet - a jelek szerint jobban működik az embertől eltérő fajok
ban, de előfordulnak az embernél is. Az emberek okkult képességei
természetesebbnek, biológiaibbnak tűnnek, ha az állati viselke
dés fényében vesszük őket szemügyre. Ami ma paranormálisnak
tűnik, az normális lesz, ha kitágítjuk a normalitás fogalmát.
A tudomány csak akkor mozdulhat előre, ha meghaladja a jelenle

gi határait. Reményeim szerint ebben a könyvemben meg fogom
mutatni, hogy úgy is lehet tudományosan vizsgálni az állatok ed
dig érthetetlen képességeit, hogy az ne legyen se káros, se kegyet
len. Javasolni fogok olyan lehetőségeket is, amelyekkel a / állattu
Bevezetés 33
lajdonosok és az egyetemi hallgatók nagyban előmozdíthatják az

uj tudományos terület fejlődését.
Sokat tanulhatunk állat társainktól az állati természetről -
és a sajátunkról.
I. RÉSZ
Az állat-ember kötelékek
E lső fejez et
A z állatok háziasítása
Sokan vannak, akik szeretik az állataikat, és azok is viszontszere

tik őket. Ebben a fejezetben az emberek és állatok közötti kötelé
kek kialakulását és természetét fogom megvizsgálni.
Először is, fontos felismernünk, hogy az emberek és az álla
tok közötti érzelmi kötelékek inkább a kivételt jelentik, mintsem
a szabályt. Minden egyes olyan kutyára és macskára, amelyet
szeret a gazdája, százával jutnak olyan állatok, amelyeket sivár
körülmények között tartanak a nagyüzemi állattenyésztési rend
szerekben és a kutatólaboratóriumokban. Sok harmadik világbeli
országban brutálisan kezelik a málhás állatokat, a hagyományos
társadalmak pedig nem sokra tartják az állatok jólétére vonat
kozó modern eszményeket. Az eszkimók például meglehetősen
nyersen bánnak a szánhúzó kutyáikkal.
A kizsákmányolás, kihasználás és elhanyagolás fenti példái
ellenére sokan már gyerekkorukban szereteten alapuló kapcso
latot alakítanak ki az állatokkal. A kisgyerekek plüssmacikat
vagy más játék állatokat kapnak, és állatokról szóló történeteket
hallgatnak. És ami a legfontosabb: a legtöbb gyerek szeret állatot
tartani. A legtöbb háziállat a gyermekes családokban fordul elő.1
Úgy tűnik, hogy az emberi természet alapvető aspektusá
hoz hozzátartozik a félelmetes állatokról szóló mesék hallga-*
i Godwin, 1975; Marx et al., 1988.
i8 Az állat-ember kötelékek
tása (gondoljunk csak Piroskára és a farkasra), valamint a ba

rátságos állatokkal való kapcsolatok kialakítása. Sőt evolúciós
történetünk során az állatokkal való interakcióink mindvégig
alakították természetünket, és minden emberi kultúrát gazda
gítottak az állatokkal kapcsolatos dalok, táncok, rituálék és tör
ténetek.
A z em ber-állat kötelékek evolúciója
Több mint négymillió évesek a megkövesedett maradványok

ból ismert első megnevezett hominid fajok, az Australopithecus
ramidus és az Australopithecus anamensis. Az első kőeszközöket kb.
2,5 millió évvel ezelőtt használták, és nagyjából egymillió évvel
később jelentek meg a húsevés első jelei, körülbelül akkor, amikor
a Homo erectus Afrikából kiindulva elterjedt Eurázsiában (lásd
az 1.1. ábrát). A tűz használata nagyjából 700 ezer évvel ezelőtt
kezdődött. A modern ember kb. 150 ezer évvel ezelőtt alakult ki
Afrikában, az első barlangrajzok pedig nagyjából 30 ezer évesek.
A földművelés forradalma 10 ezer évvel ezelőtt zajlott le, az első
civilizációk és írásos emlékek pedig 5000 évesek.2
Őseink vadásztak és gyűjtögettek, a gyűjtögetés pedig
sokkal fontosabb volt, mint a vadászat. Az a régi kép csak mí
tosz, hogy az ember magabiztos vadászként lépett ki az afrikai
szavannákra. A mai vadászó-halászó közösségekben az éle
lemnek csak kicsiny része származik a vadász férfiaktól, mert
a nagyobbik részét a gyűjtögetést folytató asszonyok szedik
össze. Ez alól csak a gyér növényzetű sarkköri részek vadász-
gyűjtögetői kivételek.3 A hominidák és a korai Homo sapiens
inkább a náluk hatékonyabb ragadozók, például a nagymacs
kák által elejtett állatok maradványainak megdézsmálásával
jutottak néhanapján egy kis húshoz.4 A dögevéssel szemben a
nagyvadakra történő vadászat talán csak 70-80 ezer évre nyú
lik vissza.
2
Leakey-Lewin, 1992; Mithen, 1996.
3
Ehrenreich, 1997.
4
Uo.
Az állatok háziasítása 39
A vadászó-gyűjtögető kultúrákban az emberek nem tekintik

magukat különállónak a többi állattól, inkább szoros kapcsolat
ban élnek velük.5 A sámánok a nem emberi világgal való kom
munikáció szakemberei, akik a védőszellemeik vagy totemállata-
ik segítségével összekapcsolódnak az állatok erejével. Misztikus
szolidaritás működik az emberek és az állatok között. A sámánok
úgy érzik, hogy az állatok vezetik őket, vagy állatokká válnak,
megértik a nyelvüket, és részesülnek azok előérzeteiből.67
A legkorábban háziasított kutyák
A kutyák voltak az első háziasított állatok. Őseik, a farkasok még

falkában vadásztak, akárcsak a férfiak, és a vadászatban ugyan
úgy részt vettek, mint az emberi települések őrzésében. Háziasí
tásuk megelőzte a földművelés kialakulását/ és a kutyák voltak
az egyetlen olyan állatfaj, amelyet az ember már a letelepülését
megelőzően háziasított.8
Senki sem tudja, mikor történt a farkasok háziasítása, de a
kutyák és a farkasok DNS-ének összehasonlítása alapján ez több
mint 100 ezer esztendővel ezelőtt kezdődhetett. A DNS-ekből
gyűjtött információk alapján úgy tűnik, hogy a farkasok háziasí
tása több lépésben történt, és a kutyák továbbra is kereszteződtek
a farkasokkal.9 Ha megerősítést nyer ez az elmélet, az azt jelenti,
hogy a kutyákkal való ősrégi közösségünk fontos szerepet ját
szott az ember evolúciójában. A kutyák óriási szerepet játszhat
tak az emberek 70-90 ezer esztendővel ezelőtti vadászati techni
káinak kialakításában.
David Paxton ausztrál állatorvos egyenesen azt feltétele
zi, hogy nem az ember háziasította a farkast, hanem a farkas az
embert. Lehet, hogy a farkasok eleinte amolyan potyalesőként
bukkantak fel az emberi települések peremén, és voltak köztük
5 Eliade, 1964 (M. Eliade: A sámánizmus. Osiris, Budapest, 2005.); Burkert, 1996.
6 Eliade, 1964,94. o.
7 Masson, 1997.
8 Driscoll-Macdonald, 2010.
9 Morell, 1997.
40 Az állat-ember kötelékek
ÉVVEL EZELŐTT
150 ipari forradalom

10 000 mezőgazdasági forradalom
30 000 első műalkotások
100 000 az első kutyák háziasítása
150 000 az első modern emberek kialakulása

Afrikában
700 000? tűz használata

1 000 000 -
első megnevezett hominidák
a húsevés jelei
2 000 000 -
az agykapacitás növekedése;
az első kőeszközök.
3 000 000 -
4 000 000 -
1.1 ábra - Az emberi fejlődés kronológiája

1.2. ábra. Egyiptomi kutyafajták Béni Hasszán sírjaiból (i. e. 2200-2000) (Ash,
1427 nyomán)
olyanok, amelyek megtanultak egymást segítve együtt élni az

emberekkel, s fokozatosan kutyákká alakultak. Annyi egészen
bizonyos, hogy segítettek az emberi települések védelmezésében,
és ugatásukkal jeleztek, amikor valaki vagy valami közeledett.10*
2009-ben egy nemzetközi kutatócsoport bejelentette, hogy
a belgiumi Goyet-barlangban azonosították a kutyák legkoráb
bi régészeti bizonyítékát, amely 31 700 évesnek bizonyult. Nagy
valószínűséggel úgy festhetett, mint egy szibériai szánhúzó ku
tya, csak egy kicsit nagyobb volt, az étrendje pedig ló-, bivaly- és
rénszarvashúsból állhatott.11 Oroszországban és Ukrajnában ta
láltak más kőkorszaki kutyamaradványokat is, ahol valószínűleg
a nagyvadak követésére, vadászatára és szállítására használták
őket. A franciaországi Chauvet-barlangban újabb bizonyítékra
bukkantak a régészek: a barlang legmélyebb részén a megkövült
Paxton, 1994.
ii Germonpré et al., 2009.
nyomok azt mutatták, hogy hatalmas kutya ment egy gyerek

mellett. A gyerek kezében lévő fáklyából származó korom alap
ján 26 ezer évesre teszik a lelet korát.
Evolúciós értelemben hihetetlenül sikeresek a kutyákká ala
kult farkasok. A lakott világon mindenütt megtalálhatóak, több
százmillió példányuk létezik. A farkasnak megmaradt farkasok
manapság már elenyésző számban léteznek, sok helyen a kihalás
fenyegeti őket.
A kutyák háziasítása jóval megelőzte a többi állat háziasítá
sát. Sőt a kutyák elengedhetetlen szerepet játszhattak más fajok
háziasításában, mivel egyszerre tudták terelni az állatokat, mint
például a juhokat, és védeni őket a ragadozóktól.
Némelyik kutyafajta nagyon ősi. Az ókori Egyiptom idején
már számos elkülönülő fajtájuk létezett, például az agár vagy a
perzsa agár, a bokszer, a basenji, a pointer és a kicsi, terrierszerű
máltai (1.2. ábra).12 A kutyák az ókori Egyiptomban is nagy tisz
teletnek örvendtek. Olyan is akadt közöttük, amelyet bebalzsa
moztak, és minden város temetőjében volt egy kutyasírok szá
mára kialakított terület. A halottak istene a kutya- vagy sakálfejű
Anubisz volt.
A mai világban óriási eltérések mutatkoznak a kutyákkal
való bánásmódban. Az arab országokban általában rettegnek
tőlük, részben azért, mert óriási kóbor és vad kutyapopulációk
találhatóak arrafelé, amelyek veszélyes betegségeket és veszett
séget terjesztenek. Ennek ellenére imádnak és csodálnak egy-egy
vadászkutyát. Másutt, például Kína, Burma, Indonézia és Poliné
zia egyes részein levágják a kutyákat a húsukért, és nem tartják
különösen nagy becsben őket.13 A legtöbb kultúrában azonban
- különösen amelyekben nyájőrzésre vagy vadászatra használják
vagy egyéb hasznos szempontból tartják őket - általában szere
tettel bánnak velük.14
Bár a kutyák háziasítása olyan régen történt, hogy soha nem
fogjuk megtudni a folyamat részleteit, a huszadik században vé
geztek egy kísérletet Oroszországban az ezüstrókákkal, amely azt
12
Fiennes-Fiennes, 1968.
13
Serpell. 1983.
14
Uo.
mutatta, hogy a szelektív tenyésztéssel meglehetősen gyors válto

zásokat lehet előidézni. Az 1950-es években szelíd rókákat válasz
tottak ki továbbtenyésztésre, és negyven generáció után az oro
szoknak sikerült olyan ezüstrókafajt kitenyészteniük, amely békés,
barátságos, és ugyanolyan ügyesen kommunikál az emberrel, mint
a kutyák.15 A szelíd rókáknak a külső megjelenése is eltér vadon
élő őseiktől: szélesebb a fejük, és a vonásaik inkább emlékeztet
nek a kölykökére.16 Némelyikük háziállatnak is megvásárolható.
M á s fa jo k háziasítása
brands Galton, Charles Darwin unokatestvére volt a háziasítás

modem felfogásának úttörője. Ő mondta ki, hogy viszonylag
kevés faj alkalmas erre a célra. Bizonyos feltételeknek kell meg
felelniük azoknak a fajoknak, amelyeket háziasítani szeretnénk:
erőteljes felépítésűnek kell lenniük, és kevés gondozás és figye
lem esetén is életben kell maradniuk. Kell, hogy legyen bennük
valami velük született jóindulat az emberek iránt. Szeressék a ké
nyelmet, és legyenek hasznosak. Szabadon kell szaporodniuk, és
érezzék jól magukat társaságban, hogy könnyű legyen őket cso
portosan irányítani.
A juhok, kecskék, szarvasmarhák, lovak, disznók, tyúkok,
kacsák és libák mind megfelelnek ezeknek a kritériumoknak.
Más fajok, például az őzek és a zebrák, bár jól érzik magukat a faj
társaik társaságában, mégis vadak maradnak, és nem lehet őket
könnyedén irányítani, pedig már jó néhányan megpróbálkoztak
a háziasításukkal.17
A macska az egyetlen olyan háziállat, amely nem kedveli
a társaságot, de territoriális és kényelemszerető életmódja miatt
egyszerre tart fenn szimbiotikus kapcsolatot az emberrel és őriz
meg valamit a magányos vadász függetlenségéből. A macskák vi
szonylag könnyen visszatérnek a kötetlen, vad életmódhoz.18
15 Lindberg et al., 2005.

16 Trut et al., 2004.
17 Galton, 1865.
18 Kerby-Macdonald, 1988.
A macskát sokkal később szelídítette meg az ember, mint

a kutyát, valószínűleg nem régebben, mint 10 ezer éve. A macs
katartás legkorábbi régészeti bizonyítékai Krétáról származ
nak, nagyjából 9500 évesek, de Jerikóban is találtak 8700 éves
macskamaradványokat.10 Az első macskákról szóló feljegyzések
Egyiptomból származnak, ahol szent állatnak tartották és nem
volt szabad megölni őket. Körülbelül 3600 esztendővel ezelőtt
házimacskaként ábrázolták őket az egyiptomi sírrajzokon. Olyan
tömeges mértékben mumifikálták őket, hogy a huszadik század
elején tonnaszámra ásták ki és trágyaként értékesítették a marad
ványokat.*20
A lovat is viszonylag későn, valószínűleg 5000 évvel
ezelőtt háziasították a Türkmenisztánt övező régióban. Eleinte
valószínűleg vontatásra használták őket. I. e. 1500 körül keletke
zett az első olyan feljegyzés, amely hátaslovakat említ.21 A lovak
hamarosan fontos szerephez jutottak a háborúkban és a vadászat
ban, és inkább bajtársként, mintsem rabszolgaként kezelték őket.
A korai civilizációkban kihasználták ugyan emberi célokra
az állatokat, de mégis mindent áthatott az emberek és az állatok
összetartozásának érzése. Sok állatot szentként tiszteltek, sőt In
diában a mai napig ilyen tisztelet övezi például a teheneket, az
elefántokat és a majmokat. Számos istenről és istennőről tartot
ták, hogy állati alakot tud ölteni, vagy állati segítője van.
Első ránézésre olyan, mintha az iparosodott társadalmakban
nyoma sem lenne efféle szolidaritásnak. Az igavonó barmokat gé
pek váltották fel, így a lovak, szamarak, öszvérek, bivalyok már
nem mindennapi társaink. A parasztoknak az állatokkal ápolt
közeli viszonyát felváltotta a mezőgazdasági termelés, amelyben
az állatokat ipari méretekben tartják és takarmányozzák.
Mindazonáltal a magánéletünkben megtartottuk az állatok
hoz fűződő régi rokonszenvünket. Rengeteg madarász, termé
szetbúvár és amatőr természetfotós van. A vadvilágról szóló fil
mek örök kedvencek a televízióban, ahogyan az állatokról szóló
19
Driscoll et al., 2009.
20
Clutton-Brock, 1981,110. o.
21 Kiley-Worthington, 1987.
történetek is, gondoljunk csak a Lassie hazatérre22 vagy az osztrák

nyomozókutyára, Rex felügyelőre. E kötelékek fenntartásának
elsődleges és legbensőségesebb módja az, ha valaki állatokat tart
otthon. A legtöbb embernek ma már nincs szüksége macskákra
.1/ egerek ellen, sem kutyákra a nyáj őrzéséhez vagy vadászatra,
mégis milliószámra tartjuk ezeket az állatokat és rengeteg mási
kat, amelyeknek semmiféle gyakorlati hasznunk nincsen: háziál
latként tartunk pónit, papagájt, törpepapagájt, nyulat, tengerima
lacot, versenyegeret, hörcsögöt, aranyhalat, gyíkot, botsáskát és
még sok mást.
Úgy tűnik, legtöbbünknek szüksége van rá, hogy az állatok
életünk részei legyenek; az emberi természetünk összefonódik
az állati természettel. Ha elválasztjuk tőle, akkor szegényebbek
leszünk, örökségünk egy része elvész.
Á llattartás
Az emberek mindenütt tartanak állatokat a világon. Francis Galton

1865-ben megjegyezte: „Minden utazó tudja, hogy a vadak gyakran
fognak el fiatal állatokat mindenféle fajból, és házi kedvencként fel
nevelik, aztán érdekességként eladják vagy elajándékozzák őket."23
Galton felvetette, hogy a fajok háziasítása elsősorban az
effajta megszelídítés révén zajlott, de eközben voltak még szent
állatok is, a főnökök és királyok pedig saját állatkerttel rendel
keztek. Bizonyos esetekben, ha megfeleltek a korábban ismerte
tett kritériumoknak (összefoglalásukat lásd a 43. oldalon), ezek
az állatok háziállatokká váltak. Nekem tetszik Galton felvetése,
mert nagyon is valószínűnek tartom, hogy a házi kedvencként
felnevelt állatok voltak a háziasítás előfutárai. Ha pedig lehetsé
ges, hogy a farkasok eleinte követték a vándorlókat, és később
kutyává alakultak át, akkor Galton elmélete jól magyarázza, ho
gyan gyorsulhatott fel ez a folyamat: az emberek befogadták a kis
állatkölyköket, és maguk mellett nevelték őket.
Az ősi Egyiptomban és a világ más tájain a vadászatra,
őrzésre és terelésre használt nagyobb testű kutyák mellett voltak
22 A Lassie-történetek fejlődésének érdekes tárgyalását lásd Garber, 1996.

2:< Galton, 1865.
1.3. ábra. Kis háziállatok az ókori Görögországban (Keller, 1913 nyomán)
kisebbek is, amelyeket háziállatként tartottak otthon. Az ókori

görögök és rómaiak is tartottak házi kedvenceket (lásd az 1.3. áb
rát). A kisméretű kutyákat mindenütt megtaláljuk az ókori világ
ban, és tőlük származik sok mai házikutya-fajta is. Tibetben és
Kínában szokás volt két kutyát tartani: egyiket a házban, a má
sikat őrző-védő céllal. Az őrkutyák nagyok, vadak voltak, és
kint tanyáztak, a kisebb kutyák pedig bent laktak a házakban és
a kolostorokban.24
A háziállattartás a munkára fogott állatok tartásával ellen
tétben fényűzésnek számított az ókori világban. Manapság jóval
24
Fiennes-Pionncs, 1968.
több embernek van mit a tejbe aprítania, így többen tartanak

.illatokat is. A házban lakó állatok pedig gyakran szorosabban
kötődnek az embercsaládhoz, mint az udvaron, az ólban vagy a
kennelben lakó társaik. Az olyan iparosodott országokban, mint
l'ranciaország, Nagy-Britannia vagy az Amerikai Egyesült Álla
mok, legalább egy társállat lakik szinte minden háztartásban. Az
utóbbi évtizedekben pedig a városiasodás és a jólét növekedésé
vel még több kisállat került a háztartásokba. Az Egyesült Király
ságban például 1965 és 2010 között 4,7-ről 8 millióra nőtt a kutyák
száma, a macskáké pedig 4,1-ről 8 millióra.25
A különböző népek állattartási szokásai valószínűleg nagy
szerepet játszanak a nemzeti jelleg kialakításában, de ezt a terü
letet szinte egyáltalán nem kutatják, és alig van róla statisztikai
adat. Lengyelországban és az Egyesült Államokban a legmaga
sabb a kutyák aránya, utánuk Franciaország, Belgium és Írország
következik. Németországban az egyik legalacsonyabb a kutya- és
macskatartás aránya. A legtöbb országban több a kutya, mint a
macska, de vannak olyanok is - különösen Svájc és Ausztria -, ahol
érezhetően jobban kedvelt háziállat a macska.
Az utóbbi években történt néhány változás a háziállatok
tartásának terén. Franciaországban például csökkent azoknak
a háztartásoknak az aránya, amelyekben kutyát is, macskát is
tartanak. Németországban és Svájcban a kutyák száma nagyjá
ból stagnál, a macskáké viszont növekedett, de még így is óri
ási különbségek mutatkoznak országok szerint. A kutyát tartó
háztartások száma 2008-ban 24% volt Franciaországban, 22% az
Egyesült Királyságban, 14% Németországban, Svájcban pedig 12%.
A macskák aránya 28% az Egyesült Királyságban, 27% Francia-
országban, 25% Svájcban és 16% Németországban. Az Egyesült
Államokban folyamatosan emelkedik a kutyák és macskák szá
zalékos aránya (1.4. ábra), de abban továbbra sincs változás, hogy
több a kutya, mint a macska. 2008-ban az amerikai háztartások
39 százalékában volt kutya és 33 százalékában macska, ami az
összes nyugat-európai országénál magasabb. A kutyák és macs
kák száma pedig természetesen magasabb, mint a háztartásoké,
mivel sokaknak egynél több macskája vagy kutyája van. 2008-
25
Pet Food Manufacturers Association (Állateledel-készítők Egyesülete), Egyesült
Királyság, www.pfma.org.uk.
—■—kutya (háztartás)
—b —macska (háztartás)
1.4. ábra. Kutyát és macskát tartó háztartások az Egyesült Államokban 1988

és 2008 között (forrás: Amerikai Állatorvosok Társasága, 2010)
ban az átlagos amerikai háztartásban 1,7 kutya és 2,2 macska

volt.26
Bár a kutya és a macska a legnépszerűbb háziállat, sok háztar
tásban vannak madarak, hüllők, halak és kisemlősök, például nyúl,
tengerimalac, hörcsög és menyét. 2008-ban az amerikai háztartások
legnagyobb részében legalább egy háziállat megtalálható volt.
Á lla to k közötti társas kötelékek
A legtöbb háziasított állat eredetileg is társas lény volt, amire már

Francis Galton is rámutatott. Általában dominanciahierarchiában
éltek, ami megkönnyítette az emberek számára az irányításukat.
26 American Veterinary Medical Association (Amerikai Állatorvosok Egyesülete),

www.avma.org.
Még az egyébként független és magányosan vadászó macskáknál

is szoros társas kapcsolat van az anya és utódai között.
Akkor derül fény a háziasított állatok eredeti társas termé
szetére, amikor vadon élnek. Charles Darwin Az állatok és növé
nyek megváltozása a háziasítás állapotában című könyvében határo
zott érdeklődést mutat a háziasított állatok őseredeti szokásaiba
való visszahelyezése iránt.27
A vadon élő állatok általában vad őseikéhez hasonló csopor
tokban élnek. A vadon nevelkedő lovak például általában ötös
csoportokban élnek, akárcsak a vadlovak.28 Az elvadult kutyák
szintén falkában élnek, és vackot készítenek maguknak, mint
őseik, a farkasok.29
A társas állatokat láthatatlan szálak kötik össze a csoportjuk
többi tagjával. Ugyanez igaz az emberi társas kötelékekre is. Házi
asított állataink hozzánk hasonlóan társas természetűek. Az embe
rek és állatok közötti kötelékek olyan keveredést mutatnak, amely
az állat-állat és az ember-ember közötti kapcsolatokból áll össze.
Részben azért nehéz megérteni ezeknek az állat-ember köte
lékeknek a természetét, mert nagyon keveset tudunk az embert
az emberrel és az állatot az állattal összekötő kötelékekről. Azt
tudjuk, hogy láthatatlan érzelmi kötelékek működnek a családta
gok között, amint azt is tudjuk, hogy ezek időben sokáig fennma
radnak, és akkor is összekötik az embereket, ha egyébként földré
szek választják el őket egymástól. Tudjuk, hogy az állatok szintén
szociális csoportokba tartoznak, továbbá hogy ezek a csoportok
is valamiképpen összekapcsolódnak, és szuperorganizmusként
tudnak viselkedni (lásd a 9. fejezetet). Ez legtisztábban a társas
rovaroknál látszik, például a hangyáknál, a termeszeknél, a mé-
heknél és a darazsaknál. De jól megfigyelhető a madárrajoknál
is, amelyek gyakorlatilag teljes összhangban fordulnak és dőlnek
be kanyarodáskor, és egyik madár sem ütközik neki a másiknak.
Ugyanez a helyzet a halrajokkal, amelyek szoros formációban
úsznak, bármikor irányt tudnak váltani, és gyorsan reagálnak a
ragadozók megjelenésére.
27 Darwin, 1875.
2h Kiley-Worthington, 1987.
A társas kötelékek term észete
Sokféle társas kötelék létezik a fajokon belül, például az anyamacs

ka és a kölykei között, a méh és kaptártársai között, a seregély és
a raja között, a farkas és falkája között, és nagyon különbözőek
az emberi kötelékek is. Vannak még kötelékek az állatfajok és az
ember között is, például a háziállatok és a gazdájuk között.
Mindezek a kötelékek összekapcsolják egy-egy csoport tag
jait, és befolyásolják, hogy milyen kapcsolatban vannak egymás
sal. Felvetésem szerint ezek a kötelékek nemcsak metaforikusak,
hanem valóságos, szó szerinti értelemben vett kapcsolatok. Ezek
akkor is összekapcsolják az egyedeket, ha a köztük lévő távolság
érzékszervekkel már áthidalhatatlan. Ezek a távkapcsolatok le
hetnek a telepátia csatornái.
Az állatok közötti kapcsolatok a társas mezőben valósulnak
meg. Az ismert fizikai erőterekhez hasonlóan a társas terek is
összekapcsolják az egymástól távol lévő, elválasztott dolgokat,
de annyiban eltérnek az ismert fizikai erőterektől, hogy a társas
mezők fejlődnek, és működik bennük bizonyos emlékezet. The
Presence of the Past (A múlt jelenléte) című könyvemben30 azt ve
tettem fel, hogy a társas mezők a morfikus mezők egy osztályára
lehetnek példák.
A morfikus mezők időben és térben összetartják és szer
vezik az adott rendszer részeit, és emlékeket őriznek a korábbi
hasonló rendszerekről. Az emberi társas csoportok, például a
törzsek és a családok, egyfajta kollektív emlékezetet örökölnek
a morfikus mezők révén. Az ősök cselekvésmódjai, hiedelmei és
szokásai befolyásolják a jelenbeli viselkedést, mégpedig tudatos
és tudattalan szinten egyaránt. Mindannyian rákapcsolódunk a
kollektív emlékezetre, ami hasonló folyamat lehet, mint a C. G.
Jung pszichológus által felvetett kollektív tudattalan.
A termeszkolóniák, a hal- és madárrajok, a ménesek, a csor
dák, a falkák és más állatcsoportok tagjai szintén a morfikus
mezők révén kapcsolódnak össze és strukturálódnak, ezeket a
mezőket pedig egytől egyig tovább alakítja a saját kollektív em
lékezetük.
30
Sheldrake, 1988.
A z állatok háziasítása 51
1.5. ábra. A: Egy társas csoport morfikus mezőjének ábrázolása. B: A mező

megnyúlik, és akkor is összeköti az egyedet a csoport többi tagjával, amikor
számottevő köztük a távolság
Az egyes állatokat a csoportjuk társas mezői kapcsolják ösz-

sze. Nemzedékről nemzedékre ismételt megszokott kapcsolati
mintákat követnek. Az ösztönök olyanok, mintha a faj vagy a
fajta kollektív szokásai lennének, melyeket sok nemzedék élmé
nyei és tapasztalatai alakítottak ki úgy, hogy a természetes sze
lekció szigorú követelményeinek is eleget tegyenek. Az a felfo
gás, miszerint az ösztönök a szokások és tapasztalatok örökölt
összegződései, közel áll ahhoz, amit Darwin a már említett köny
vében kifejtett, és ami A fajok eredete című könyvének központi
kérdése volt.31
31
Francis Huxley (1959) mutat rá, hogy Darwin legfontosabb könyvének találóbb
címe lett volna A szokások eredete.
Morfikus rezonanciának nevezzük azt a folyamatot, amely

nek során ez az emlék a múltból téren és időn át a jelenbe érkezik,
a hasonló hat a hasonlóra elv alapján.32 (A morfikus mezőket és a
morfikus rezonanciát a 9. fejezetben fogjuk részletesen tárgyalni.)
A morfikus mezők kapcsolják össze a társas csoportok tag
jait. A mező magába foglalja a csoport összes tagját, de ha az
egyik csoporttag távolra kerül, akkor is összeköttetésben marad
a csoport többi tagjával, mert összeköti őket a rugalmas társas
mező (1.5 ábra).
Az elmélet szerint a morfikus mezők lehetővé teszik, hogy
számos telepatikus hatás kerüljön át egyik állatról a másikra egy
társas csoporton belül, vagy egyik emberről a másikra egy embe
ri csoporton belül, vagy akár egy emberről a társaként élő állat
ra. Mivel ezek a mezők képesek láthatatlan gumiszálként meg
nyúlni, a telepatikus kommunikáció csatornáivá tudnak válni, és
nagy távolságokat is át tudnak hidalni.33
Ezen a ponton nem szükséges még teljesen megérteni a
morfikus mezők hipotézisének egyes részleteit, mert itt csak a
lehető legrövidebben foglaltam össze. Mindössze annyi a lényeg,
hogy feltevésem szerint a telepátia lehetséges, sőt valószínű. Ám
ha lehetséges is elméletben, vajon megvalósul a gyakorlatban is?
A következő fejezetekben a rendelkezésünkre álló bizonyítékok
alapján arra a következtetésre fogok jutni, hogy a telepátia létező
jelenség.
32
Sheldrake, 1981,1988, 2009.
33
A morfikus mezőkön keresztüli kommunikáció matematikai modelljét lásd
Abraham, 1996.
II. RÉSZ
Állatok, amelyek tudják,

mikor ér haza a gazdájuk
M ásodik fejez et
Kutyák
Az emberek és az állatok közötti telepátia legmeggyőzőbb bi

zonyítékai azoknak a kutyáknak a vizsgálatából származnak,
amelyek előre tudják, hogy mikor ér haza a gazdájuk. Ez a fajta
jövőbe látás meglehetősen széles körben ismert. Sok kutyatulaj
donos számára annyira magától értetődik, hogy bele sem gon
dol ennek tágabb összefüggéseibe.
Amikor Peter Edwards hazaér az angliai Essex megye
Wickford nevű települése közelében fekvő tanyájára, ír szetterei
csaknem mindig a kapuban üdvözlik. Yvette, a felesége szerint
gyakran előfordul, hogy tíz-húsz percet várnak ott rá, minden
esetre már jóval az előtt ott vannak, hogy az országútról ráfor
dulna a házához vezető útra. Neki már évek óta fel sem tűnik a
kutyák viselkedése, elintézi annyival, hogy „Mindjárt itthon lesz
Peter, a kutyák kimentek a kapuhoz."
Miután elolvasta a Sunday Telegraphban, hogy vizsgálatot
indítottam a gazdi hazaérkezését előre érző kutyákkal kap
csolatban, benne is felvetődött a kérdés, honnan tudhatják a
kutyáik, hogy Peter m ár úton van hazafelé. A férfi rendszerte
len beosztásban dolgozott Londonban, és általában nem szólt
haza a feleségének, hogy tudassa, mikorra várható. A kutyák
nak pedig mindegy, milyen a széljárás, vagy melyik autóval
jön haza.
56 Állatok, amelyek tudják, mikor ér haza a gazdájuk
Peter ír szettereihez hasonlóan sok kutya meg tudja jósolni

a gazdája hazaérkezését. Miután feladtam a hirdetéseimet, és el
beszélgettem a tenyésztőkkel, az állatidomárokkal és -tulajdono
sokkal Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában, ezernél
is több beszámolóra tettem szert olyan kutyákról, amelyek tudják,
mikor ér haza a gazdájuk. Némelyikük tíz vagy több percen át
várakozik az ajtónál vagy az ablaknál, mielőtt a gazdi hazatérne
a munkából, az iskolából, a vásárlásból vagy más kiruccanásból.
Egyes kutyák a gazdi elé mennek az utcára vagy a buszmegál
lóba, és olyanok is akadnak, akik ezt nap mint nap megteszik,
mások viszont csak akkor, ha nyaralásból vagy más hosszabb
távollétről tér haza, s előfordul, hogy már órákkal, sőt napokkal
előbb izgatottnak tűnnek. Igaz, sokan vannak azok a tudósok,
akik a rutinnak vagy az érzékeny kutyaorrnak vagy -fülnek tu
lajdonítják ezt a jelenséget, de hamar ki fog derülni, hogy számos
esetben nem elégedhetünk meg ilyen egyszerűsítésekkel.
Az efféle jövőbe látás összefüggéseinek vizsgálatánál na
gyon fontos, hogy sok kutya nagy lelkesedéssel üdvözli a gaz
dáját. A neveletlenek megpróbálnak felugrálni, és megnyalnák a
gazdi arcát, ahogyan a kölyökkutyák üdvözlik a szüleiket, mi
közben olyan élénken csóválják a farkukat, hogy az egész hátsó
fertályuk együtt mozog a farkukkal.
A farkasok üdvözlése is hasonló: leválasztás után a kölykök
elkezdenek ételért kuncsorogni a szüleiknél és a falka más tagjai
nál. Amikor a szájában zsákmányt tartó felnőtt közelebb ér hoz
zájuk, izgatottan körülveszik, csóválják a farkukat, alárendelődő
pózokat vesznek fel, és felugrálnak, hogy megnyalják a felnőtt
szája szegletét. A felnőtt farkasoknál rituális üdvözléssé alakul
át ez a viselkedés. A legtöbb figyelem a legmagasabb rangú álla
tokra irányul.1
Tehát hosszú evolúciós előzményekre tekint vissza az a vi
selkedés, amellyel a kutyák üdvözlik a gazdájukat: egészen azo
kig a farkasokig, amelyektől a mai házi kutyáink származnak.
Sok kutya azonban nemcsak üdvözli a hazatérő gazdáját, hanem
előre tudja, hogy hamarosan megérkezik, holott a gazdi még sok
sok mérföldnyire van tőle.1
1 Serpell, 1986.
Kutyák 57
M egszok ás d o lga ?
Amikor valaki mindennap ugyanakkor ér haza, akkor a kutyák

viselkedése betudható az egyszerű rutinnak. Teresa Preston
(Suffolk, Virginia) szerint is ez lehetett a helyzet, amikor észre
vette, hogy a család kutyája, Jackson nap mint nap a kapuban vár
ta az iskolából hazatérő gyerekeket. Mégis újra kellett gondolnia
a dolgot, amikor feltűnt neki, hogy a kutya a férje érkezésére is
számít, holott ő rendszertelenül jár haza az amerikai parti őrség
Portsmouthban állomásozó bójakarbantartó hajójáról.
„Mindig máskor járt haza. Amikor a hajó befutott a

kikötőbe, Jackson nagyon izgatott lett, leült a járda végébe,
és őrhelyéről abba az irányba nézett, amerről a kocsi várható
volt. Muszáj volt észrevennem, hogy nagyon jól beletanult,
és olykor az ő jelzése miatt igazítottam meg a hajamat meg
a sminkemet, hogy rendben legyek, mire hazaér a férjem!
Ha vacsorát főztem, és épp azon morfondíroztam, hogy
hány adagot főzzek, vagy hány emberre terítsek, akkor az ő
előrejelzésére hagyatkoztam."
Az is előfordulhat, hogy a kutyák pusztán az otthon várakozó

embertől származó jeleket veszik át. Vannak olyan esetek, amikor
az ember hazatelefonál, és megmondja, mikorra várható. Ilyenkor
megváltozhat az otthon lévők érzelmi állapota, amely testnyel
vi és egyéb információkkal szolgálhat a kutyák számára. Van
nak azonban olyan kutyák, amelyek akkor is várják a hazatérőt,
amikor az otthon maradtaknak fogalmuk sincs az érkezés
időpontjáról. Számos beszámolót kaptam ügyvédek, taxisofőrök,
katonák, újságírók, bábák és egyéb rendszertelenül dolgozó em
berek családjaitól, akik egyöntetűen azt állítják, hogy a kutya tu
datja velük, hogy mikor fog hazaérkezni a távol lévő családtag.
Az Ausztráliában élő Rebecca Kavich például erről számolt be:
„Mindig tudtam, hogy mikor jön a férjem, mert a kutyán

látszott! Férjem irodája nagyjából tízpercnyire van tőlünk
autóval, Zero nevű husky kutyánk pedig már tizenöt perccel
korábban izgatott lett. A sarkamban volt, akárhová mentem,

oda-vissza rohangált a bejárati ajtó meg énközöttem, várt,
nézett... és várakozott. Tony mindennap máskor jött haza,
attól függően, hogy milyen programjai voltak, de Zero lát
szólag megérezte, mikor végez és indul el haza."
Manhattanben a West család ír dadájának is jól jött a kutya

(Kerry nevű blue terrier) figyelmeztetése. Charles West tábornok
a New York-i kikötő öblében található Governors-szigeten állo
másozott, a felesége pedig a Time cégcsoport egyik alelnöke volt.
West tábornok szavaival:
„Egy ház negyedik emeletén laktunk, és mindketten máskor

és máshonnan érkeztünk haza. Sem a dada, sem a kisfiúnk
nem tudta, mikor jövünk haza, de érkezésünk előtt Kerry
már nagyon izgatott lett, odaszaladt az egyik utcai ablak
hoz, és örömteli vonítással bámult kifelé, s közben őrülten
csóválta a farkát. Ilyenkor a dada mindig tudta, hogy egyi
künk mindjárt hazaérkezik, és nevetve mondogatta, hogy
milyen jól jött neki a jelzés, hogy gyorsan rakja rendbe a
gyereket, mielőtt hazaérkezik valamelyik szülője. És ez nem
véletlenszerűen ment így. Nap mint nap, hétről hétre így tör
tént, ráadásul éveken át."
Vannak, akik egyszerű próbáknak vetették alá a kutyájukat,

hogy kiderüljön, csak a mindennapi ismétléseknek köszönhetik-e
előrejelző képességüket. Mikor David Speck a New York-i Battery
Parknál lakott élettársával, tibeti terrierjük, Sophie nagyon izga
tott lett, ha Davis hazaindult az irodájából. „Néha több órányi
különbséggel érkeztem haza, de Sophie minden egyes alkalom
mal körülbelül tíz perccel az érkezésem előtt kezdett el izgulni.
Általában odarohant a szennyesládához, és kivette valamelyik
zoknimat, aztán ezzel a trófeával üdvözölt az ajtóban."
Kétségtelen, hogy vannak kutyák, amelyek megszokásból
várják a gazdájuk hazatértét, de a legtöbb ember számára ebben
semmi különös nincs. Az összegyűjtött 1133 beszámoló többsé
gében nem magyarázható a kutya viselkedése pusztán a megszo
kással - ahogyan a fentiekben sem.
K u ty á k 59
Vajon az o rru k jelz i, h o gy jö n a g a z d á ju k ?
A legtöbb kutya orra jóval érzékenyebb, mint a miénk, és

valószínűleg sokkal messzebbről megérzik a gazdájuk vagy an
nak járműve szagát, mint egy ember. De vajon milyen messziről?
A kutyák általában arra használják az orrukat, hogy a föl
det szaglászva valamilyen nyomot kövessenek. Ahhoz azonban,
hogy valakinek a hazaérkezését kiszagolják, a levegőbe kellene
szimatolniuk. Tételezzük fel, hogy megfelelő a széljárás, és a ku
tya kint van a szabadban, vagy nyitott ablaknál van a lakásban.
Vajon milyen messziről tudja megérezni egy közeledő ember
vagy autó szagát?
A legjobb becslések szerint ez még az angol vérebnél is jó
val kevesebb, mint másfél kilométer. Malcolm Fish, az Essexi
Rendőrség Kutyakiképzési Osztályának munkatársa kísérleteket
végzett a brit belügyminisztérium számára vérebekkel, hogy ki
derítse, alkalmasabbak-e bizonyos rendőrségi munkákra, mint a
német juhászok, az akkoriban rendszeresített fajta. Azt mondja,
hogy ha valaki a bokrok között rejtőzködik, a véreb szélirányban
nyolcszáz méterről megérzi, de csak akkor, ha a szél a kutya felé
fúj, és a rejtőzködő nem mozog. Nagyon valószínűtlennek tart
ja, hogy a kutyák - akár a vérebek is - megéreznék, hogy valaki
hazafelé tart a munkájából. „Tegyük fel, hogy valaki füstbombát
gyújt be az autójában, miközben hazafelé jön. Ha leengedi az ab
lakokat, a szag akkor is hátrafelé szállna. Ráadásul manapság a
legtöbb autó hermetikusan szigetelt, úgyhogy nem sok szag jut ki
az autóból, és a házak ajtói is szigeteltek. Szerintem lehetetlen,
a kutyák nem érezhetik meg, hogy a gazdájuk nyolcszáz méterre
van tőlük."
A szagok segíthetnek megmagyarázni, miért reagál a kutya
egy-két perccel a hazaérkezés előtt, de sok kutya már tíz perccel
korábban vagy még hamarabb jelez, amikor a gazdi még több ki
lométerre van az otthonától. Ráadásul nekik mindegy, milyen a
széljárás, és akkor is sikerül nekik a mutatvány, amikor az abla
kok be vannak csukva. Várakozásukat tehát nem lehet csupán a
szaglásukkal magyarázni.
H allhatják a kutyák, h o gy jö n a g a z d á ju k ?
A legtöbb kutya jobban hall, mint mi. A számunkra észlelhetetlen

magas hangokat is hallják; a kutyasípok is ilyen magas frekvencián
működnek. A távolabbi hangokat ugyancsak jobban meghallják.
Egy hozzávetőleges becslés szerint „a kutya négyszer messzebbről
meghallja a hangokat, mint az ember",2 de lehet, hogy ez túlságo
san nagyvonalú becslés. Celia Cox fül-, orr- és torokműtétekre sza
kosodott brit állatorvos több ezer kutya hallását vizsgálta meg, és
azt találta, hogy fülük érzékenysége hasonló az emberéhez. Ő két-
li, hogy nagyon messziről meghallhatják közeledő gazdájukat:
„Azt bizonygatják nekem az emberek, hogy a kutyáik már akkor
tudják, hogy nemsokára hazaérkeznek, mielőtt még ráfordultak
volna a hazafelé vezető útra. Szerintem több mint valószínű, hogy
ez nem tulajdonítható pusztán a hallásuk élességének."
A Southamptoni Egyetem Hallás- és Egyensúlyszervi Köz
pontjában dolgozó Kevin Munro is összehasonlította az embe
rek és a kutyák hallását egy fejlett technikával, az úgynevezett
kiváltott válasz audiometriával.3 Az általános hiedelemmel össz
hangban ő is azt várta, hogy a kutya sokkal jobban hall, mint
az ember. „Amikor kézhez kaptam az eredményeket, nagyon
meglepődtem, mert a kutyák hallása - attól eltekintve, hogy hall
ják a nagyon magas hangokat is - minden más tekintetben hason
lít a miénkhez."
A vita kedvéért azonban tegyük fél, hogy a kutyák valóban
négyszer olyan messziről hallják a hangokat, mint mi. Ön vajon
milyen messziről hallja meg egy ismerős autó vagy egy közeledő
gyalogos hangját?
Jómagam Londonban lakom, és az összes háttérzajjal, jövő
menő autókkal és emberekkel együtt jó, ha 15 méterről meghallom
a közeledő ismerős autókat vagy embereket, és ez is csak akkor
sikerül, ha a valamelyik elülső szobában vagyok, és nyitva van az
ablak. Ezzel szemben a vidéki emberek akár nyolcszáz méterről
is meghallhatnak egy közeledő járművet, amikor nincs háttérzaj,
különösen éjszaka. Az én becslésem szerint azonban a városi és
2 Fogle, 1995,41. o.
3 Shiu-Munro-Cox, 1997; Munro-Paul-Cox, 1997.
r
K u ty ák 61
elővárosi környezetben az ember csak a néhány száz méterre lévő

ismerős autó vagy ember hangját hallja meg, de általában ennél
kisebb szokott lenni a távolság. Készítse el Ön is a saját becslését,
aztán tegye próbára a családtagjait és a barátait! Milyen messziről
lehet megállapítani, hogy egy bizonyos autó közeledik?
Szorozza meg néggyel a becsült távolságot, és akkor rendel
kezésére áll majd egy hozzávetőleges becslés arról, hogy a kutyák
ra nézve legkedvezőbb feltételezések szerint milyen távolságról
hallhatja meg egy kutya, hogy jön a gazdája. Szerintem városi
és elővárosi környezetben ez a távolság még a legkedvezőbb fel
tételek mellett is kisebb lesz nyolcszáz méternél, ha a széljárás is
megfelelő. Ha a szél más irányba fúj, akkor még kisebbre csök
kenhet ez a távolság. Ha pedig zárt ablakok mögött, beltérben van
a kutya, akkor még annál is kisebbre.
Mindez azt feltételezi, hogy a közeledő ember gyalog vagy
ismerős autóval jön, de mi van, ha taxiba vagy egy barátja autójá
ba ült be, vagy bármilyen más járműre szállt fel, amelyet a kutya
nem ismer? A kutyatulajdonosok úgy tapasztalják, hogy a kutyák
még ilyenkor is készülnek a gazdi hazaérkezésére.
Amikor például Louise Gavit (Morrow, Georgia) hazafelé in
dul, a kutyájuk, Bee Jay elindul az ajtójuk felé. Mrs. Gavit férje
sokszor megfigyelte ezt a jelenséget, és a jegyzetei alapján azt álla
pította meg, hogy BJ általában akkor kezd el így reagálni, amikor
az asszony eldönti, hogy elindul hazafelé. Pedig olyankor több ki
lométerre van az otthonától. „Kiszámíthatatlan, hogy mikor mivel
megyek haza. Van, hogy a saját autómmal, máskor a férjemével,
de előfordul, hogy egy teherautóval vagy bármilyen más, BJ szá
mára ismeretlen autóval érkezem, és volt már olyan is, hogy gya
log jöttem. BJ azonban mindig a gondolati tevékenységemre rea
gál valahogy. Ráadásul akkor is, ha látja az autómat a garázsban."
A m ik o r bussza l, vonattal
v a g y rep ü lő v el jö n a g a z d i
Az is megcáfolja azt az elképzelést, miszerint a kutyák reakci

ója a távoli autó hangjával magyarázható, hogy akkor is várják
a gazdájuk érkezését, ha az busszal vagy vonattal utazik. Ha
J
ugyanazzal a busszal - mondjuk, iskolabusszal - közlekedik,

akkor természetesen a kutya már a jármű érkezése előtt felis
merheti az ismerős hangokat. Ha azonban az ember különböző
időpontokban különböző buszokkal vagy vonatokkal utazik, ak
kor az állat nem tudja a hang alapján megmondani, hogy rajta
van-e a gazdája egy bizonyos buszon vagy vonaton.
A Liverpool melletti Helen Meithner például mindennap
18 kilométert ingázott munkába busszal, cairn terrierje pedig
mindig otthon várta őt. Attól függően, hogy mikor fejezte be a
munkáját, két busszal érkezhetett haza, az egyik hat, a másik
nyolc órakor állt meg. „A buszmegálló kb. négyszáz méterre volt
tőlünk, egy kis liget túlsó felén. Soha nem tudtam előre, hogy
be tudom-e fejezni a munkát, és elérem-e a korábbi buszt, de a
kutya mindig tudta, hogy rajta ülök-e. Ha igen, akkor 5.45-5.50
felé odament az ajtóhoz, és az időjárástól függetlenül elém jött a
ligeten át. Ha a későbbivel jöttem, akkor meg sem mozdult 7.45-ig,
és annál a busznál várt."
Az adatbázisban hatvan fölött van azoknak a beszámolók
nak a száma, amelyekben a kutya megérzi, ha már buszon ül a
gazdája. Ez azt mutatja, hogy ezt a tudást nem lehet a megszokás
sal, a hallással vagy a szaglással magyarázni. Ugyanez vonatko
zik az ötven fölötti vonatos beszámolóra is. íme, egy példa:
A Kent megyében található Chiselhurstben lakó Carole
Bartlett a férjére hagyja Sam nevű, labrador-agár keverék kutyá
ját, amikor a londoni színházba ment, vagy a barátait látogatta
meg. A Charing Cross pályaudvarról szokott hazafelé indulni.
A vonatút huszonöt perc, utána ötperces gyaloglás következik
hazáig. Mr. Bartlett nem tudja, hogy felesége melyik vonatot éri
el; este 6 és éjjel 11 között bármikor érkezhet. „Azt mondja a fér
jem, hogy érkezésem előtt fél órával Sam leugrik az ágyamról,
lejön az emeletről (amikor nem vagyok otthon, oda vackolja be
magát), és a bejárati ajtónál várja, hogy megérkezzek." Ez azt je
lenti, hogy a kutya akkor kezdi el a várakozást, amikor ő elindul
a vonattal.
Más esetekben a távol levő személy megmondja az otthoni
aknak, hogy melyik vonattal fog jönni, de aztán mégis egy má
sikkal érkezik. Ez történt a Wiltshire megyei Westburyben élő
Sheila Brownnal is, amikor Londonba ment egy esküvőre, és az
Kutyák 63
egyik szomszédra bízta Tina nevű kutyáját, mondván, hogy az

ejjel fél tizenegyes vonattal fog hazaérni. Valójában öt órával ko
rábban ért haza, és meglepve tapasztalta, hogy gőzölgő tea várja
az asztalon. Az történt, hogy Tina egyszer csak hirtelen felugrott,
és a farkát csóválva az ajtó mellé telepedett. A szomszéd tudta,
hogy Tina gyakran előre készül Sheila érkezésére, így azonnal
arra számított, hogy Sheila korábbi vonatra szállt.
Talán még a busszal vagy vonattal érkező gazdit megérző
kutyáknál is figyelemre méltóbbak azok az állatok, amelyek előre
tudják, hogy hamarosan megjön a repülőgéppel utazó gazdá
juk. Rengeteg ilyen második világháborús történetet ismerünk,
azokból az időkből, amikor némelyik pilótának megengedték,
hogy a kutyáját a repülőtér mellett tartsa. Max Aitken kötelékpa
rancsnok (későbbi nevén Lord Beaverbrook) a 68. kötelék bázisán
tartotta labradorját. Edward Wolfe, a szolgálólegénye így mesélt
nekem: „Amikor egyesével vagy kettesével jöttek visszafelé a gé
pek a bevetésről, a fekete labradorja, amely egyébként csendesen
üldögélt a felfordulásban, felkelt és kirohant a gazdája elé. Min
dig tudtuk, hogy mikor jön haza Max Aitken."
Nagyon hasonló beszámolót kaptam egy olyan kutyatulaj
donostól is, aki vitorlázórepülőgép-kötelékben szolgált pilóta
ként, holott ezek a gépek csaknem teljesen hangtalanok.
Az is figyelemre méltó, ahogyan a polgári repülésben dol
gozó embereket várják a kutyáik. Gyakori jelenség, hogy a keres
kedelmi flottában dolgozók kutyái már akkor is tudják, hogy mi
kor érnek haza, amikor a családtagjaiknak még fogalmuk sincs
erről. Elizabeth Bryan így mesél: „Egész életemben a Gatwick
repülőtérről induló gépeken dolgoztam légiutas-kísérőként.
Rusty, a kutyám már tíz éve ugrándozik és csahol, amikor leszál-
lunk a géppel, aztán addig bámulja a bejárati ajtót, amíg haza
nem érek. Ebben az a megdöbbentő, hogy nincs semmi rendszer
abban, hogy mikor indulok és mikor érkezem; van, amikor egy
napig, van, amikor két hétig vagyok távol, és az is rendszertelen,
hogy mikor széliünk le. Mégsem téved soha."
Hasonlóképpen, vannak olyan emberek is, akiknek a mun
kájuk miatt messzire kell menniük hazulról, és bizonyos ku
tyák akkor is megérzik, hogy mikor jön haza a gazdájuk, ha az
repülőgéppel érkezik. Ian Fraser Kernek (Westcott, Surrey megye,
Anglia) akkor tűnt fel először ez a jelenség, amikor a Heathrow

repülőtérre érkezve felhívta a feleségét. A hölgy azt mondta neki,
már gondolta, hogy jön, mert a bokszerük nagyon izgatottan vi
selkedett. „Ez addig fokozódott, hogy azokon a napokon, amikor
a kutya izgatottnak tűnt, és olyan mélyen beledugta az orrát a
levélnyílásba, ameddig csak belefért, az asszony ebédet főzött ne
kem, és láss csodát!, előbb-utóbb fel is hívtam a reptérről, hogy
mindjárt otthon vagyok."
Az ilyen esetekben a kutya nem ismerhetett fel semmilyen
ismerős hangot vagy szagot, és nem reagálhatott megszokásból
sem. Amikor az otthoniak sem tudták, hogy mikorra várják a tá
vol lévő családtagot, a kutya nem vehette át az ő várakozó állapo
tukat sem. Ha minden egyéb lehetőséget kizárunk, a legésszerűbb
magyarázatként nem marad más, mint a telepátia.
A szkeptikusok persze azonnal rámutatnak, hogy az állat
tartók tapasztalatai megbízhatatlanok, az emlékezetük megtré
fálja őket, esetleg hazudnak, és be akarnak bennünket csapni,
vagy illúziókba ringatják magukat, és vágyteljesítő módon gon
dolkodnak. Jómagam rengeteg állattulajdonossal beszélgettem
a tapasztalataikról, alaposan kikérdeztem a családtagjaikat, és
nincs okom kétségbe vonni, hogy általában megbízhatóan szá
molnak be a kutyáik viselkedéséről. És mivel egyelőre nem áll
rendelkezésünkre semmilyen más tudományos vizsgálat, ezek
a beszámolók lehetnek az egyedüli kiindulópontjaink, ha meg
akarjuk fejteni ennek a jelenségnek a titkát.
Helyes a szkeptikus hozzáállás, a további kérdezősködés,
és tisztában vagyok vele, hogy az emberek tévedhetnek. Vannak
azonban olyanok, akik elvből söprik le az asztalról a kutyatulaj
donosok tapasztalatait. Ez a fajta kényszeres kételkedés abból
a dogmából ered, hogy a telepátia lehetetlenség. Véleményem
szerint az ilyen előítéletek megakadályozzák a nyitott szellemű
tudományos vizsgálódást, és nem tudományosak, hanem tudo
mányellenesek. Engem sokkal jobban érdekelnek maguk a ku
tyák, mint a dogmák.4
Az mindenesetre egyértelmű, hogy a kutyáknak az
esettörténetekből megismert megelőlegező viselkedését kísérleti
vizsgálatoknak is alá kell vetni. Ezzel a fejezet későbbi részében
4 Lefordíthatatlan szójáték a dog (kutya) és dogma szavakkal. (A ford.)

Kutyák 65
loglalkozunk majd. Ám szintén fontos, hogy többet megtudjunk

.1 /.oknak a kutyáknak a természettörténetéről, amelyek megérzik,
hogy mikor ér haza a gazdájuk. És mivel az eddigi bizonyítékok
valamiféle telepatikus kapcsolatra utalnak, alaposabban át kell
lek intenünk, hogy mivel jár a telepátia elképzelése.
A telepatikus reakció különböző' m intázatai
A telepátia szó szerint „távérzékelést" jelent, ahol a görög tele szó a

távolságra (telefon, televízió), a pattié pedig az érzésre (szimpátia,
empátia, pátosz) utal. Ha a kutyák telepatikusán reagálnak a gaz
dájukra, akkor valahogyan fel kell fogniuk gazdáiknak azokat
.1 gondolatait vagy érzéseit, amelyek a hazaindulással járnak. Ez
lényegében háromféleképpen valósulhat meg:
1. Vannak olyan kutyák, amelyek csak akkor reagálnak, ami

kor a gazdáik hazafelé tartanak, és természetesen ők maguk
is tudatában vannak, hogy hamarosan hazaérnek. Úgy is
mondhatnánk, hogy lehetséges: a kutyák érzik a gazdájuk
közelgő jelenlétét. A kutya reagálhat, mondjuk, két vagy tíz
perccel a gazdi visszatérése előtt, ami független attól, hogy
mikor indult el hazafelé az illető.
2. Előfordulhat, hogy a hazafelé tartó ember csak keveset gon
dolkodik vagy kevés érzése van a hazaúttal kapcsolatban;
lehet, hogy beszélgetésbe merül valakivel, vagy valami
mással van elfoglalva. Vannak azonban olyan állomásai az
utazásoknak, amikor előtérbe kerülnek a hazamenetellel
kapcsolatos érzések és gondolatok - amikor például leszáll
a repülőgép, partra száll az ember egy hajóról, vagy leszáll a
buszról, vonatról. Létezhetnek kutyák, amelyek ebben a sza
kaszban kapnak el gondolatokat és érzéseket.
3. A telepátia legszélsőségesebb megnyilvánulásáról akkor
beszélhetnénk, ha a kutyák képesek lennének megérezni a
gazdájuk hazatérési szándékát, és már akkor reagálnának,
amikor a gazdi elindul hazafelé, sőt amikor még csak készül
a hazaútra.
Az a helyzet, hogy mindhárom mintázat elég gyakori. Van

nak olyan kutyák, amelyek pár perccel a gazdájuk érkezése előtt
kezdik el őt várni. Lehet, hogy meghallják vagy kiszimatolják a
szagát, a telepátiának pedig semmi köze nincs a dologhoz. Ami
kor azonban a kutya több mint öt perccel előbb jelez, akkor ko
molyan kell venni a telepátiás hipotézist, különösen akkor, ha a
kutya csukott ablaknál is jelez, és nem hagyatkozhat a szimatára
meg a szélirányra, amely nagymértékben befolyásolhatja a sza
gok és hangok terjedését. És sok olyan eset is van, amikor a kutyák
rendszeresen jeleznek tíz perccel vagy még hamarabb a hazaér
kezés előtt, mégpedig teljesen függetlenül a széljárástól. Jó példa
erre Peter Edwards és az ír szetterei. Hasonlóan jó példák azok a
reptéri kutyák, amelyek a gazdájuk landolása előtt szoktak jelez
ni, valamint amelyek kimennek a buszmegállóba a gazdájuk elé,
és akkor indulnak el, amikor a busz.
Másodszor: vannak olyan kutyák, amelyek akkor reagálnak,
amikor az ember leszáll a hajóról, repülőgépről, vonatról vagy
buszról, és megkezdi hazaútja utolsó szakaszát. Láttunk már pél
dát olyan kutyákra, amelyek akkor reagálnak, amikor a polgári
repülőgépek személyzete és utasai földet érnek, sok másik pedig
akkor jelez, amikor a gazdája kiszáll a hajóról, leszáll a vonatról
vagy a buszról.
Végül pedig úgy tűnik, hogy vannak olyan kutyák, amelyek
már azelőtt megérzik a gazdájuk hazaindulási szándékát, hogy
az illető ténylegesen elindult volna. Jó példa erre Louise Gavit
kutyája, Bee Jay. Nem volt semmi rendszer a hölgy utazásaiban.
A kutyát otthon megfigyelő férje segítségével a következőképpen
írja le kutyája viselkedését:
„Amint elhagyom azt a helyet, ahol éppen vagyok, és az

zal a szándékkal megyek oda a kocsimhoz, hogy elindulok
hazafelé, a kutyánk felébred, odamegy az ajtóhoz, lefekszik
mellette a padlóra, és az orrával az ajtóra mutat. Ott vára
kozik. Amint közeledek a kocsibehajtóhoz, egyre éberebb
lesz, járkálni kezd, és minél közelebb érek, annál izgatot-
tabb. Mindig ott van, és amikor kinyitom az ajtót, azonnal
kidugja az orrát a résen. Úgy tűnik, mindegy, milyen távol
vagyok, akkor is megérzi. Arra egyáltalán nem reagál, ha
Kutyák 67
egyik helyről egy másikra megyek. Akkor kezd meglátszani

rajta ez a reakció, amikor kialakul bennem a gondolat, hogy
hazamegyek, és elindulok a kocsimhoz."
Természetesen semmi új nincs ebben a viselkedésben. Hosz-

szú évek óta hallunk ilyesmiről. J. Allen Boone írja le Kinship with
All Life (Rokonságban az egész élettel) című könyvében, hogy
Strongheart nevű kutyája miként várja, hogy hazaérjen Los An-
geles-i klubjából, ami jó 15 kilométernyi távolságban van. Egy
szer Strongheart Allen egyik barátjánál volt, míg ő maga elment
hazulról. „Soha nem lehetett tudni, mikor érek haza, de abban
a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy elindulok a klubból,
Strongheart mindig abbahagyta, amit éppen csinált, odament a
kedvenc megfigyelőpontjára, és türelmesen várta, hogy befordul
jak és fölkaptassak a dombra."5
Ugyanez a viselkedésminta mutatkozott meg a kísérletek
ben is. A München mellett lakó Monika Sauer például kérésemre
elvégzett néhány kísérletet Pluto nevű kutyájával, akinek a reak
cióit Monika élettársa figyelte. Pluto nemcsak akkor jelzett, ami
kor Monika a saját kocsijával indult haza, hanem akkor is, ha ba
rátai autójába ült be, amelyet az eb nem ismert. Megkértem, hogy
menjen haza taxival. Amikor így történt, Pluto negyven perccel
az érkezése előtt adott jelzést, az út pedig harminc percig tartott.
Tíz percig tartott, amíg a telefonhívása után kiérkezett a taxi,
s csak utána indultak. A kutya nem akkor jelzett, amikor ő beült
a taxiba, hanem akkor, amikor kihívta.
Az efféle előjelzések mind észrevétlenül elsikkadnának, ha
az emberek nem figyelnék meg, hogy pontosan mikor indulnak el
hazafelé, és mikor jelez a kutyájuk. Catherine és John O'Driscoll
azok közé tartoznak, akik nagyon odafigyelnek erre, Samson
nevű golden retriverük pedig különösen érzékeny John érkezé
sére. Egy napon például John színházba ment Northamptonba.
Samson egyszer csak izgatottan odarohant az ajtóhoz, de mindez
még jóval azelőtt történt, hogy a férfi érkezése reálisan várható
lett volna. Catherine így mesélt erről: „Megkérdeztem Johnt, mit
csinált akkortájt, mire azt válaszolta, hogy az óráját nézte, és azt
kívánta, hogy bárcsak hazajöhetne." Máskor John értekezleten
5 Boone, 1954,7. fejezet.

volt, és „pontosan akkor nézett az órájára és csukta be az akta

táskáját, amikor Samson odarohant az ajtóhoz, és izgatottan csa
holt".
Sok más példa van még erre a mintázatra. A gazdájuk haza
érkezését megérző kutyákról vezetett adatbázisunk 1133 beszá
molójából 218 (19%) olyan eset van, amikor a kutya már akkor rea
gált, amikor az illető elindult hazafelé, vagy erre előkészületeket
tett.
Lehet, hogy azon kutyák némelyike, amelyek csak pár perc
cel a gazdi hazaérkezése előtt jeleznek, valójában tudja, hogy mi
kor indul el az illető, de csak akkor mutat izgatottságot, amikor
az ember már majdnem hazaér. Előfordulhat az is, hogy a koráb
bi, finomabb jelzéseit senki nem veszi észre.
H a za térés nyaralásból
v a gy hosszabb távoliét u tá n
Az eddig tárgyalt példák legtöbbje olyan kutyákról szólt, ame

lyek akkor jeleznek, amikor a gazdájuk munkából vagy viszony
lag rövid távollétekről tér haza. Most azokkal a kutyákkal fogunk
foglalkozni, amelyeknek hosszabb távoliét után tér haza a gaz
dájuk, például nyaralásból. Vannak olyan kutyák, amelyek nem
jeleznek, ha a gazdájuk a napi teendőit végezve megy el és jön
haza, akkor viszont igen, ha hosszabb távoliét után tér vissza.
Nézzük például Salisbury grófnőjének kutyáját, Jessie-t, aki vele
élt a hertfordshire-i Hatfield házban (2.1. ábra).
„Jessie nagyon éles eszű, okos kis kutya - mondta a grófnő.
- Úgy tűnik, mindig előre tudja, mit fogok tenni, még nálam
is jobban." Amikor Lady Salisbury külföldre ment, általában a
főkertészre, David Beaumont-ra bízta Jessie-t, a vadászterriert.
A férfi és a felesége általában tudták, mikor jött hazafelé a grófnő,
mert Jessie olyankor nyugtalankodni kezdett, és vagy az ajtóban,
vagy a ház kapujában várakozott, már órákkal a hazaérkezé
se előtt. Jessie viselkedését egy kitűnő természetbúvár, Miriam
Rotschield dokumentálta, aki volt szíves átengedni számomra a
megfigyeléseit. Egy alkalommal például már akkor jelzett Jessie,
amikor Lady Salisbury még csak csomagolt, és készült arra, hogy
K u tv ák 69
2.1. ábra. Salisbury grófnője Jessie nevű vadászterrierével a hertfordshire-i

Hatfield házban (fotó: Phil Starling)
elindul egy írországi házból; egy másik alkalommal akkor, ami

kor a krakkói repülőtérre ment. A grófnő azt mondja, hogy a ku
tya anyja még érzékenyebb volt az ő hazaérkezésére, mint Jessie,
mert az még akkor is jelzett, ha ő csak egyetlen napra ment el
hazulról. Jessie viszont nem reagált, csak ha három napnál hosz-
szabb ideig volt távol.
Előfordul az is, hogy a kutya viselkedése pusztán a gazdá
ja gondolataira és szándékaira reflektál, mert az illető még meg
sem kezdte ténylegesen az utat. Ez történt Frank Harrisonnal
is, akit magas lázzal vettek fel betegállományba nem sokkal az
után, hogy beállt a brit hadseregbe, és amikor kiengedték a kór
házból, néhány nap betegszabadságot kapott. A szüleinek nem

szólt róla.
„Amikor hazaértem, Sandy, az ír terrierünk már az ajtónál

állt, és azt mondták a szüleim, hogy két napig el sem mozdult
onnan, csak amikor evett, és amikor tanították. Körülbelül
két nappal korábban tudtam meg, hogy betegszabadságot
fogok kapni. A viselkedése miatt természetesen aggódtak
a szüleim. Amikor váratlanul hazatoppantam, anyám azt
mondta: »Tudta, hogy jössz. Ez mindent megmagyarázz Két
és fél évig voltam katona, de ő minden egyes alkalommal az
ajtónál várt, és két nappal előtte cövekelte le oda magát. így
aztán a szüleim mindig Sandytől tudták, hogy érkezem."
Húsznál is több beszámolóm gyűlt össze olyan kutyákról,

amelyek előre megérezték, hogy egy fiatalember hazaérkezik a
seregből vagy a kereskedelmi flottától, gyakran úgy, hogy a csa
lád nem is tudott róla. Volt, hogy a kutya egy vagy két nappal a
fiatalember érkezése előtt kezdett jelezni, ahogyan Sandy, máskor
csak néhány órával korábban.
A telepatikus kommunikáció nagy távolságokat hidalhat át,
amit azoknak a kutyáknak a várakozó viselkedése is mutat, ame
lyeknek a gazdája egy másik földrészről indul el hazafelé. Tony
Harvey háromhetes dartmoori vadászatról tért haza suffolki ta
nyájára. A 400 kilométeres út előtt a feleségére bízta Badgert,
a border terrierjét. Amikor hazaért, a felesége beszámolt neki ar
ról, hogy Badger kiugrott a kosarából, és reggel 6.40-kor felug
rott az ablakpárkányra. „Pontosan ekkor indultam el hazafelé
Dartmoorból - mondja Harvey. - Nem pakolni kezdtünk ekkor,
hanem ekkor indult el hazafelé az autó." Badger „egész nap izga
tott volt, az ablakban állt, és az udvart bámulta", míg végül este
fél tízkor meg nem érkezett a gazdája.
A munkából hazatérő emberek esetéhez hasonlóan itt is van
nak kutyák, amelyek akkor reagálnak, amikor az illető már köze
ledik hazafelé, és nem akkor, amikor elindul. Amikor őfelsége II.
Erzsébet királynő meglátogatja az angliai Sandringhamben lévő
birtokát, nem kell előre szólni a személyzetnek, hogy jön, mert
a vadászkutyák előre figyelmeztetik őket. „Amikor a kapuhoz
K u ty á k 71
i>r, az összes kutya ugatni kezd a kennelben, pedig az jó nyolc

száz méternyire van" - mondta Bili Meldrum, az állatgondozók
vezetője. A királynő híres az állatszeretetéről, a vadászkutyák
idomítása pedig az egyik legkedvesebb időtöltése.6
A kutyapanziókban dolgozó embereknek gyakran nyílik
lehetőségük megfigyelni a kutyák viselkedését, mielőtt a gaz
dájuk hazaérkezne a nyaralásról vagy egy utazásról. Munka
társaimmal Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban be
szélgettünk kutyapanzió-tulajdonosokkal, és a legtöbben azt
mondták, hogy vannak kutyák, amelyek láthatóan tudják, hogy
mikor mennek haza. így számolnak be erről a jelenségről: „Né
melyikük izgatottabbá válik, amikor eljön a hazamenetel napja."
„Pár órával korábban már érezni lehet a levegőben, hogy vára
koznak." „Vannak olyan kutyák, amelyek tényleg másképpen vi
selkednek aznap, amikor hazaviszik őket." Az egyik kelet-angliai
kutyapanzió-tulajdonos azonban konokul tagadta, hogy ilyesmi
történt volna valaha is nála. „A kutyák olyan boldogak, hogy itt
lehetnek, hogy teljesen megfeledkeznek a gazdájukról, és nem
érdekli őket, hogy mikor jönnek értük." Ez azonban elszigetelt
megfigyelés volt.
Talán azért viselkedik másképp néhány kutya a kutyapan
zióban, mert a gondozók másképp figyelnek rájuk, amikor hama
rosan elviszik őket? Sam Hyer (Rockford, Michigan) emlékezett
egy „viszonylag nyugodt kutyára [...] amely három órán át állt
az ajtóban. Többször kivittem, de nem akart könnyíteni magán,
aztán két órával később megjött érte a gazdája. Két nappal ko
rábban, mint vártuk. Fogalmam sem volt róla, hogy korábban fog
betoppanni."
A k u ty a -em b er kötelék
A legtöbb ember, akit hazavár a kutyája, úgy érzi, hogy szoros

kötelék van közöttük, és érzelmileg közel állnak egymáshoz.
Az adatbázisunkban lévő esetek 79 százalékában a kutyák csak
egyetlen ember hazajövetelét érzik meg előre, 14 százalékuk két
emberre reagál, és csak 7 százalékuk jelez három vagy még több
6 Country Life, 1999. november 5.

emberre. Amikor a kutyák egynél több emberre reagálnak, álta

lában akkor is családtagokról van szó. A többi ember, akiket a ku
tyák hazavárnak, szinte mindig olyan barátok, akiket kimondot
tan szeretnek az állatok, vagy olyan emberek, akik sétálni viszik
vagy jóllakatják őket.
Ez alól csak az kivétel, amikor a kutya kimondottan el
lenszenvesnek talál valakit. John Ashtonnak volt például egy
kutyagyűlölő barátja, aki nagyjából hetente meglátogatta őt
lancashire-i otthonában. Rolf, a jó természetű német juhász ele
inte nem mutatott semmilyen szokatlan viselkedést. „Néhány
hónap múlva egyszer este jött Clive, a barátom, és érkezése előtt
tíz perccel Rolf már a garázs előtt morgott. Vissza kellett fogni,
amikor Clive megérkezett. Csak arra tudok gondolni, hogy Clive
megüthette vagy megrúghatta egy korábbi alkalommal. Ettől
kezdve mindig a garázshoz kellett mennem Clive elé, és vissza
kellett fognom Rolfot. Tíz-tizenöt perccel előbb már mindig tud
ta, hogy jön Clive."
Volt egy érdekes eset, amikor egy springer spániel a látoga
tó szándékaitól függően reagált különbözőképpen. Christopher
Day oxfordshire-i állatorvos volt a látogató, a kutya pedig az
anyósáé volt.
„A kutya tudta, hogy csak úgy beugrottam-e beszélgetni,

vagy állatorvosként érkeztem. Ha csak úgy mentem, akkor
körbeugrált és csaholt, de ha állatorvosként érkeztem, akkor
elbújt a melegvíz-tározó mögött. Szerintem semmi jele nem
volt annak, ha állatorvosként jöttem, de teljesen mindegy is,
hiszen mire én odaértem, ő már elbújt. Sosem tévedett. Gyak
ran meglátogattam őket, olyankor mindenfélét csináltam, de
állatorvosként nagyon ritkán volt rám szükség. És nem is min
dig akkor, ha beteg volt a kutya, mert néha rutindolgok miatt
bukkantam fel. Ő viszont mindig pontosan tudta, mikor va
gyok szolgálatban, és mikor vagyok ott magánemberként."
Ezek alapján tehát úgy tűnik, hogy a látogató érkezését előre

megérző kutyák képessége az érzelmi köteléktől függ, amely ál
talában pozitív, de lehet negatív is, a kutya viselkedését pedig
befolyásolhatja az érkező szándéka. Általában a kutya embertár
K u ty á k 73
s.uval ápolt szerető kapcsolatától függ az állat reakciója, legyenek

azok a gazdái, a látogatóba érkező családtagok vagy barátok.
Közismert, hogy a kutyák erős érzelmi kötelékeket tud
nak kialakítani az emberekkel. James Serpell, aki a Cambridge-i
I g) etemen a kutya-ember kapcsolat úttörő vizsgálatait végezte, a
következőképpen beszélt erről: „Az átlagos kutya úgy viselkedik,
mintha szó szerint láthatatlan kötelék »kötné össze« a gazdájával.
I la lehetősége van rá, mindenhová követi, mellé ül vagy áll, és
szemmel láthatóan nagyon szenved, ha a gazdája elmegy és ott
hagyja, vagy váratlanul kicsukja."7
Véleményem szerint az ebben és a következő fejezetben
lelsorolt bizonyítékok azt sugallják, hogy ez a kutyát a gazdájá
val összekötő kötelék rugalmas: meg tud nyúlni, és össze is tud
húzódni (lásd az első fejezetben az 1.5B ábrát). Nemcsak fizikai
közelségben, hanem akkor is összeköti őket, ha több száz kilomé
ternyi távolságra vannak egymástól. A telepátiás kommunikáció
ezen a rugalmas szálon keresztül zajlik.
Telepátia v a g y p rek o g n íció ?
Sok állattartó, akinek kedvence tudja, hogy mikor fog hazaérkez

ni a család valamelyik tagja, telepátiának, hatodik érzéknek vagy
<1 / érzékeken kívüli érzékelésnek (ESP) tulajdonítja a kutya visel
kedését. A telepátia szó arra utal, hogy a kutya egy távol lévő em
ber gondolataira, érzéseire, érzelmeire vagy szándékaira reagál.
A hatodik érzék vagy az ESP ennél sokkal általánosabb fogalmak.
I.ehet őket a „telepátia" értelmében használni, de számos más
megmagyarázatlan dologgal kapcsolatban is szokták alkalmazni
ezeket, ilyen például a veszély előrejelzése és a hazatalálás ké
pessége. Ügy tűnik, a hatodik érzéknek vagy az ESP-nek tulajdo-
nított jelenségek némelyike prekognícióval is együtt jár - vagyis
ilyenkor előzetes információkkal rendelkezik az ember vagy az
állat a jövőről.
Lehetséges, hogy a kutyák prekognícióval tudják előre, mi
kor jön a gazdájuk, és nem onnan, hogy ráéreznek a gazdájuk
gondolataira vagy szándékaira?
7 Serpell, 1986,103-104. o.
Talán vannak olyan esetek, amikor ez a helyzet, de ha a ku

tya pontosan akkor reagál, amikor elindul a gazdája, vagy ami
kor szándékában áll az indulás, akkor valószínűbbnek tűnik a
telepátia. A telepátia nagyobb valószínűséggel magyarázza meg
azt is, amikor az állatok arra reagálnak, hogy a gazdájuk az uta
zás egy fontos pontjához érkezik, például leszáll a repülőről, a
hajóról, a vonatról vagy a buszról.
M i történik, ha valaki m eggo n d o lja m a gá t?
A telepátia és a prekogníció megkülönböztetésének egyik lehet

séges módja az, hogy megnézzük, mi történik, amikor valaki
meggondolja magát. Mi lesz, ha elindul hazafelé, de valamiért
megszakad az útja? Ha az állat prekognícióval reagál - vagyis
előre látja az illető érkezését - , akkor nem fog reagálni, ha füstbe
megy a hazautazás terve. Ha telepatikusán reagál, akkor elvileg
a hazatérés szándékára reagál, még akkor is, ha az illető nem ér
haza ténylegesen. Vajon pontosan hogyan történik mindez?
A hollandiai Utrechti Egyetemen dolgozó Radboud Spruit
mesélte el nekem az egyik első olyan példát, amikor valaki
meggondolta magát. Autóval öt-hat percnyire lakott a szüleitől,
és rendszertelen időközönként, de hetente többször is megláto
gatta őket. Édesanyjának feltűnt, hogy a kutya pár perccel ko
rábban odaül a kertkapuhoz, mint hogy ő elindulna. „Egyszer
felhívott anyám, és megkérdezte, hogy előző nap el akartam-e
menni hozzájuk, mert a kutya a kapuban várt. Tényleg így volt,
de közben meggondoltam magam. A kutya pontosan ekkor várt
rám. Anyám elmesélte, hogy a kutya negyedóra múlva zavarba
jött, amikor mégsem érkeztem meg. Berohant a házba, aztán pár
perccel később megint kirohant a kapuhoz. Nagyjából félórával
később úgy tűnt, már teljesen megfeledkezett az egészről."
Némelyik esetben pontosan meg lehet mondani, hogy mikor
indult el a kutya gazdája, és mikor gondolta meg magát. Michael
Joyce például a sógornője kutyájára vigyázott, amíg az asszony és
Michael felesége vásárolni mentek az Essex megyei Colchesterbe,
ami jó húsz kilométerrel távolabbra van otthonuktól. Feltűnt
neki, hogy a kutya 4.45-kor az ablakhoz ment, és ott leült. „Né-
K u ty ák 75
li.my perccel később visszament a korábbi helyére, és elnyúlt a

szőnyegen. Fél órával később, 5.15-kor megint izgatott és nyugta
lan lett, nem tágított az ablaktól, és előre várta/látta az érkezésü
ket. Amikor megérkezett a feleségem és a sógornőm, mondtam
iu kik: »4.45-kor el akartatok indulni hazafelé, de meggondoltátok
magatokat, aztán 5.15-kor megint úgy döntöttetek, hogy hazajöt
tök!^' És valóban így történt.
Az ezekből és más megszakított utazásokból származó bizo
nyítékok azt az elképzelést támasztják alá, hogy a kutyák inkább
lelepatikusan, mintsem prekognícióval reagálnak a gazdájuk ér
kezésére.
M e n n y ire gy a k o ri, h o g y e g y kutya tudja,

m ikor érkezik haza a ga zd á ja ?
A hirdetéseimre jelentkező és a történeteiket leíró emberek kutyái

ál tálában kimondottan figyelemre méltó módon viselkednek. Az
biztos, hogy azok az emberek nem írnak, akiknek az állatai nem
reagálnak, ezért az adatbázisomban nincs reprezentatív minta az
összes kutyáról, így ez önmagában nem sokat mond arról, meny
nyire gyakori ez az elővételező viselkedés.
A barátok, kollégák és az előadásaimra, szemináriumaim
ra járó emberek körében végzett informális felmérések alapján
azt állapítottam meg, hogy a kutyatulajdonosok egy-két harma
da mondta, hogy észrevette a kutyája anticipációs viselkedését.
Önök is könnyedén végezhetnek ilyesfajta kérdezősködést, és
ellenőrizhetik, hogy hasonló eredményre jutnak-e.
Az efféle informális kutatások révén csak durva közelítések
hez juthatunk, ezért számos kritikát lehet megfogalmazni velük
szemben. A legfőbb ellenérv általában az, hogy a megkérdezett
emberek elfogultak. A nagyon is lehetséges elfogultság elkerü
lése érdekében egy adott populáció véletlenszerű mintáját kell
megkérdezni, és szabványos felmérő technikákat kell alkalmazni.
Munkatársaimmal négy ilyen felmérést végeztünk, amelyeket
különböző földrajzi és kulturális környezetekben vettünk fel:
líszak-Londonban, Ramsbottomban (ez egy város Manchester
mellett Északnyugat-Angliában), Santa Cruzban (kaliforniai ten-
gerparti és egyetemi város), valamint Los Angeles külvárosaiban

a San Fernando-völgyben.
Telefonon mértük fel a háztartások véletlenszerű mintáját.
Santa Cruzban és Los Angelesben 35 százalékra tehető a kutyás
háztartások aránya, Ramsbottomban 31 százalék, ami picivel
több, mint az angol átlag. Londonban csak 16 százalék, ami össz
hangban van azzal, hogy a kutyatartás a nagyvárosokban a leg
kisebb arányú, hiszen ott a legtöbb ember lakásban él.
Az első kérdésünk így szólt: „Észrevette-e Ön vagy vala
melyik családtagja valamikor, hogy az állat izgatottá válik va
lamelyik családtag hazaérkezése előtt?" Az igennel válaszolókat
tovább kérdeztük: „Mennyivel az illető érkezése előtt válik iz
gatottá az eb?" (Utána további kérdéseket tettünk fel a kutyával
kapcsolatban, amelyekkel a 7. és 8. fejezetekben fogunk majd fog
lalkozni.) A kérdőívek részletei iránt érdeklődő olvasók bővebb
információkat találnak a tudományos folyóiratokban megjelent
cikkeinkben8 és a honlapomon.9
Annak ellenére nagyon hasonlóak az eredmények, hogy a
felméréseket különböző helyeken végezték különböző emberek
között (lásd a 105. oldalon a 3.1. ábrát). Nagyjából a kutyák feléről
állították, hogy hazavárják a gazdájukat; az összesített átlag 51%
volt. A legmagasabb aránnyal Los Angelesben találkoztunk (61%),
a legalacsonyabbat pedig Santa Cruzban találtuk (45%). Lehetsé
ges, hogy ezek a számok valójában kevesebbet mutatnak a pozitív
válaszokból, mivel az egyedül élő emberek általában nem tudják,
hogy várja-e a hazatérésüket az otthon maradt háziállatuk.
A gazdi hazatérését váró kutyák legtöbbje kevesebb, mint tíz
perccel az érkezés előtt kezdett jeleket mutatni, de 16-25 százalé
kukról azt mondják, hogy tíz percnél is korábban jelzi, hogy nem
sokára hazaér a gazdája.10Kicsi a valószínűsége, hogy az ilyen reak
ciókat a hangok és szagok váltanák ki, mint azt korábban már tár
gyaltuk, bár biztos, hogy némelyik betudható a megszokásnak is.
Más országokban nem végeztek még véletlenszerű vizs
gálatot, de a Belgiumban, Brazíliában, Kanadában, Dániában,
8 Sheldrake-Smart, 1997; Brown-Sheldrake, 1998; Sheldrake-Lawlor-Tumey, 1998.

9 A honlapomon (www.sheldrake.org) további információkat találnak a felméré
sekről.
10 Sheldrake-Smart, 1997; Brown-Sheldrake, 1998; Sheldrake-Lawlor-Tumey, 1998.
K u ty á k 7 7
I mik iaországban, Németországban, Hollandiában, Írországban,

Norvégiában, Portugáliában és Svájcban végzett saját informális
(e|méréseim hasonló eredményeket hoztak, mint a Nagy-Britan-
lii.tban és Amerikában végzett informális felmérések.
Vajon sok kutya m iért n e m rea gá l?
A lel mérésemből az derül ki, hogy a kutyáknak nagyjából a fele

Varja haza a gazdáját, de még ha így is van, ott van a kutyák má
sik fele, amelyik nem mutat hasonló reakciókat. Vajon miért nem?
I n ül lehetséges magyarázatra tudok gondolni.
Rlőször is, amikor az ember egyedül él, akkor nincs senki,
aki megfigyelhetné a kutya reakcióját, így az észrevétlen marad.
Másodszor: vannak olyan kutyák, amelyek reagáltak vala
mikor régen, de a gazdájuk nem vette ezt észre, vagy nem biz-
liiltii őket. Azokban a háztartásokban, ahol a gazdi észreveszi
tíz ilyenfajta viselkedést, a puszta figyelem is biztatóan hathat a
kutyára. Sok helyen azonban nem érdemes megmutatnia a ku-
Iy.inak, hogy mit tud. Ha több kutyatulajdonos odafigyelne erre,
.ikkor emelkedhetne az ilyen reakciókat mutató kutyák száma.
Harmadszor: a kutya és gazdája közötti kapcsolat sem min
dig megfelelő erejű ahhoz, hogy ilyen viselkedéshez vezessen.
I,ebet, hogy a kutyát egyszerűen nem érdekli eléggé gazdája ha-
z.iérkezése.
Negyedszer: egyes kutyák esetleg nem annyira érzékenyek,
mint mások. A kutyák minden más tekintetben, beleértve a szag
lást, a hallást és a látást is, nagyon eltérőek, még az egyébként
egy mással közeli rokonságban lévők is. Akkor miért éppen ezen
.1 téren ne lennének különbségek közöttük?
Ötödször: lehetnek olyan fajták, amelyek viszonylag érzé
ketlenek.
Ezek a lehetőségek ki is egészíthetik egymást, és elképzelhető,
bogy akár együtt is működhetnek.
Jelenleg túlságosan keveset tudunk ahhoz, hogy próbára te
gyük az első négy lehetőséget, de az ötödiket akár azonnal meg
vizsgálhatjuk. Az adatbázisban és a formális felmérések alapján
máris elegendő információval rendelkezünk ahhoz, hogy meg
tudjuk vizsgálni, vajon bizonyos fajták érzékenyebbek-e, mint

mások.
É rz ék en y eb b ek -e n ém ely fajo k, m in t a többi?
Százkét különböző fajta anticipációs viselkedéséről kaptam visz-

szajelzést, de vannak információim sok keverékről és sok isme
retlen származású kutyáról is.
A kutyafajtákat általában hét csoportba szokták sorolni,
a szakértők pedig meglehetősen önkényes és egymástól eltérő
rendszerekben tárgyalják őket. Én az alábbi kategóriákat fogom
használni:
• Sportcélokra használt kutyák. Ebbe a csoportba tartoznak a

pointerek, a retriverek, a spánielek és a szetterek.
• Agarak, vérebek és kopók. Két alcsoportjuk van, az elsőnek
a látása az erőssége, például az angol agárnak és az afgán
agárnak, a másodiknak pedig a szaglása, például az angol
vérebnek és a rókakopónak.
• Terrierek.
• Munka- és terelőkutyák. Ez a csoport őrzőkutyákból, szán
húzó kutyákból és olyan ebekből áll, amelyek régen élő álla
tokat tereltek. Ilyen például a skót juhász, a német juhász és
a shetlandi juhászkutya.
• Nem sportcélra használt kutyák. Ez az egyéb kategória tar
talmazza az uszkárokat, a dalmatákat és a bulldogokat.
• Játékszerként tartott kutyák. Ezek az apró termetű házi ku
tyák mindig is társaink voltak, például a pekingi palotaku
tya, a Cavalier King Charles spániel és a chihuahua.
Az adatbázisban található 657 anticipációs viselkedésről szóló

beszámoló között az alábbiakban látható a kutyafajták megoszlása:
Sportcélokra tartott kutyák: 129

Agarak, vérebek és kopók: 71
Terrierek: 113
Munka- és pásztorkutyák: 207
K u ty á k 79
Nem sportcélokra tartott kutyák: 57

Játékszerként tartott kutyák: 32
Keverék ebek: 48
A beszámolókban legtöbbször szereplő fajták: német juhász

(73 példa), labrador retriver (57), skót juhász (57), uszkár (48) és
l.icskó (41). Ettől még nem biztos, hogy ezek a kutyák szokatlanul
érzékenyek, lehet, hogy egyszerűen ezek a legnépszerűbb fajták.
Az, hogy a legtöbb beszámoló a munka- és sportcélokra tartott
kutyákról szól, valószínűleg azt jelenti, hogy több ember tart e
l óinkra kutyát, mint másokra.
így aztán bár nem lehet részletes következtetéseket levonni
a / adatbázisban lévő beszámolók alapján a különböző kutyafajták
érzékenységéről,az világosanlátszik,hogy azanticipációs viselkedés
széles körben elterjedt, és nem korlátozódik valamelyik csoportra.
A Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban végzett
lormális felmérések megbízhatóbb képpel szolgálnak, mert azok
véletlenszerű mintavételen alapulnak. A négy felmérés kombi
nált eredménye az alábbi táblázatban látszik. Az egyes csopor
tok összeredménye mellett megadjuk az egyes fajták számadatait
azokban az esetekben, amikor egy-egy fajtából tíznél több kutya
szerepel.
A felmé Ebből antici Az anticipációs

Kutyafajta résben pációs viselke viselkedés szá
szerepelt dést mutatott zalékos aránya
S p o rtcélo k ra ta r to tt k u ty ák 58 30 52%
Labrador retriver 21 8 38%
Spániel 21 12 57%
A g a ra k , k o p ó k , v éreb ek 12 6 50%
T e rrie re k 41 23 56%
M u n k a- é s te re lő k u ty á k 55 24 44%
Német juhász 16 6 38%
Skót juhász 13 8 62%
N em s p o rtcé lo k ra ta r to tt 17 11 65%
k u ty á k
Já té k s z e rk é n t ta r to tt 20 13 65%
k u ty á k
K ev erék ek 82 39 1 48%
A csoportok közötti különbségek egyike sem szignifikáns,

és előfordulhat, hogy a viszonylag kis számok miatt egyszerűen
a véletlennek tudhatok be, ezért nagyon sok következtetést
nem vonhatunk le a fenti különbségek alapján. Ugyanakkor
gyanítom, hogy a játékszerként és nem sportcélokra tartott ku
tyáknál látható magas arányszámok más felmérésekben is ha
sonlóak lennének. Az e csoportokba tartozó kutyafajtákat sok
sok nemzedéken át azért tenyésztették, hogy a gazdájuk társai
legyenek. Talán azért érzékenyebbek a gazdájuk szándékai
ra, mert a tenyésztés ilyenné alakította őket, és mert nagyobb
valószínűséggel valamilyen épületben és nem a szabadban
tartják őket. Lehet, hogy szó szerint közelebb vannak a gazdá
jukhoz, mint a nagy kutyák, amelyeknek nagyobb részét tartják
kinti kutyafuttatóban, vagy a ház bizonyos részeire korlátoz
zák a mozgásterét.
Ezek a számok megerősítik, hogy sokfajta kutya képes előre
megérezni a gazdája érkezését, és ez a képesség nem korlátozó
dik egyetlen fajtára vagy csoportra.
Nem korlátozódik valamelyik nemre sem, bár a kanok na
gyobb arányban mutatták ezt a fajta viselkedést, mint a szukák.
Az adatbázisban abból a 618 beszámolóból, amelyben a kutyák
nemét is megadták, 54 százalék volt kan. A Nagy-Britanniában
végzett, véletlenszerű mintán alapuló felmérésben az anticipáci-
ós viselkedést mutatott kutyák 52 százaléka volt kan.
K u ty an ap lók
A kutyatulajdonosok beszámolói felbecsülhetetlen értékű kiin

dulópontot jelentenek a további vizsgálódásokhoz. Valójában
az egyetlen lehetséges kiindulópontot, mivel a tudományos
vizsgálatok teljes hiánya miatt ez az egyetlen elérhető informá
cióforrás.
A következő lépés az, hogy írásos feljegyzéseket vezetünk a
kutya viselkedéséről. Sokat tanulhatunk az effajta naplókból, és
nem kell hozzá más felszerelés, csak egy toll és egy jegyzetfüzet.
A szigorúbb értelemben vett kutatásokhoz azonban elengedhetet
len, hogy kontrollcsoportos kísérleteket végezzünk, és időkódos
K u ty ák ti I
Ilimre vegyük a kutyák viselkedését. A fejezet hátralévő részé-

kén ilyen vizsgálatokról fogok beszámolni.
A kérésemre több mint húsz állattulajdonos vezetett naplót
ii kutyája viselkedéséről, mielőtt hazatért volna valamelyik csa-
l.ullag, és voltak olyanok is, akik kísérleteket végeztek: szokatlan
időpontokban mentek haza, és ismeretlen járművekkel utaztak.
Ezek a naplók rendkívül sok információt tartalmaznak, és
lelfedik az állatok viselkedésének azon részleteit, amelyek más
különben feledésbe merülnének. Megerősítik, hogy bizonyos ku-
Iyák valóban egészen megbízhatóan jelzik előre a gazdájuk haza
érkezését, bár nem szükségszerűen minden egyes alkalommal.
Arra biztatom azokat az olvasóimat, akiknek a házi kedvencük
■•lőre érzi a hazaérkezésüket, hogy maguk is vezessenek naplót,
amelyben lejegyzik, hogy
1. melyik napon és pontosan hány órakor mutat anticipációs

reakciókat az állat;
2. mikor ér haza a gazdi, és mikor indult el;
V hová ment, és mennyi ideig maradt távol;
1. hogyan utazott hazáig;
ü. a megszokott vagy a várt időben érkezett-e haza;
(>. bármilyen más megjegyzést vagy megfigyelést.
Legjobb, ha külön noteszben tároljuk ezeket a feljegyzéseket.

Az állatok kudarcait és sikereit egyaránt fontos lejegyezni, tehát
.ízt is fel kell írni, ha az állat nem mutatja a várakozás jeleit. A vak-
iá rmákat szintén jegyezni kell, vagyis amikor a kutya olyankor is
hazavárta a gazdáját, amikor az nem is volt úton hazafelé.
Az általam kapott naplókban egy kivétellel tíz vagy több
perccel az érkezés előtt jeleztek a kutyák; némelyikük órákkal
korábban jelzett, amikor a gazdájuk elindult a hosszú hazaútra.
Iízeket a reakciókat nem lehet a hazatérő meghallásával vagy ki-
szimatolásával magyarázni, de volt egy olyan napló is, amelyben
a kutya általában csak három vagy négy perccel a gazdi hazaér
kezése előtt kezdett el várakozni, tehát elképzelhető, hogy ezek
ben a helyzetekben meghallhatta a közeledő kocsi zaját.
Számos esetben tűnt úgy, hogy a kutyák vaklármát csapnak,
ám utána kiderült, hogy a gazdájuk valóban elindult hazafelé, de
útközben meggondolta magát, vagy valami miatt félbeszakította

az utazást.
Volt, hogy a kutya nem jelezte előre a gazdája hazaérkezését,
mert valami elterelte a figyelmét, beteg volt vagy félt. Olykor nem
volt látható oka annak, hogy miért nem jelez, de az esetek döntő
többségében tíz vagy több perccel a gazdi hazaérkezése előtt már
jeleztek az állatok.
A legkiterjedtebb feljegyzések egy Jaytee nevű terrier-keve
rék kanról szólnak. Ez a kutya Anglia észak-keleti részében la
kott gazdájával, Pamela Smarttal (lásd a 2.2. ábrát).
Ja y tee előrejelzései
A gazdája hazaérkezését fél órával vagy többel előrejelző Jaytee

kutyát több éven át figyelték Pamela Smart családtagjai. Úgy
tűnik, ő akkor is tudta, hogy hazafelé utazik Pamela, amikor rajta
kívül senki más. A váratlan hazaérkezéseket is előre érezte.
Pam 1989-ben fogadta örökbe Jayteet egy manchesteri ku
tyaotthonból, még kölyökkorában, és nagyon hamar szoros kö
telék alakult ki kettőjük között. Pam Ramsbottomban, Manches
ter vonzáskörzetében lakott egy földszinti lakásban, a nyugdíjas
szülei, William és Muriel Smart melletti lakásban. Amikor elment
hazulról, általában a szüleire hagyta a kutyáját.
1991-ben, amikor titkárnőként dolgozott a nagyvárosban,
a szülei észrevették, hogy Jaytee csaknem minden hétköznap
fél ötkor odamegy az üveges ajtóhoz. Pam ekkortájt indult el
hazafelé. Útja negyvenöt-hatvan percig tartott, Jaytee pedig
nem mozdult az üveges ajtótól, amíg Pam haza nem ért. Mivel
mindig a megszokott időben érkezett haza, a család azt felté
telezte, hogy Jaytee viselkedése valamilyen időérzék hatására
működik.
1993-ban Pamelát elbocsátották a munkahelyéről, és munka-
nélküli lett. Akkoriban gyakran volt távol az otthonától, és már
nem kötötte semmilyen cselekvési mintázat. A szülei általában
nem tudták, mikor fog hazaérni, Jaytee azonban továbbra is előre
jelezte a hazatérését. Úgy tűnt, hogy akkortájt kezdi várni, ami
kor Pamela hazaindult.
K u ty ák 83
1994 áprilisában olvasta a Sunday Tclcgraphban a cikkemet

a jelenségről végzett kutatásaimról,11 és jelentkezett önkéntes
résztvevőnek. A vizsgálat első lépéseként naplót vezetett, a szü
leivel együtt. 1994 májusa és 1995 februárja között 100 alkalom
mal ment el hazulról és bízta a szüleire a kutyát, akik lejegyezték
annak viselkedését. Maga Pam is naplót írt arról, hogy merre jár,
mennyit utazik, milyen közlekedési eszközt használ, és mikor in
dul el hazafelé. A 100 alkalomból 85-ször a kutya 10 vagy több
perccel Pam hazaérkezése előtt odament az üveges ajtóhoz.
Amikor statisztikai elemzésnek vetettük alá ezeket az ada
tokat, kiderült, hogy Jaytee reakciói szignifikánsan1112együtt jártak
Pam hazaindulásának idejével, mintha csak tudta volna, hogy
mikor indul el a gazdája.13 Úgy tűnt, mindegy neki, milyen mesz-
sze vannak egymástól.14
A 100-ból 15 alkalommal viszont nem jelzett. Vajon valami
szokatlan dolog történt ezen alkalmakkor? Volt köztük olyan,
hogy Pam édesanyja nem volt otthon vagy aludt. Jaytee nagyon
közeli kapcsolatban volt vele, Pamela édesapjától viszont kimon-
11 Matthews, 1994.
12 Az utazás ideje és Jaytee reakcióideje közötti lineáris korrelációt (p < 0,0001) lásd
Sheldrake-Smart, 1998.
13 A huszonöt alkalomból hússzor Jaytee akkor vagy két percen belül reagált, amikor
Pam elindult hazafelé. Volt viszont, hogy az indulás előtt vagy után reagált: kilenc
alkalommal több mint három perccel az indulás előtt, huszonhat esetben pedig
több mint három perccel később. Vajon pusztán a véletlennek köszönhető ez a
szórás? Vagy lehet, hogy valami torzítás történt az adatok rögzítésekor? Legalább
két dolog torzíthatta az adatokat, amelyek egymással ellentétesen hatottak.
Az adatok egy része a késés irányába torzulhatott. Ha Mr. és Mrs. Smart nem
a nappaliban voltak, vagy valami lekötötte a figyelmüket - például látogatójuk
volt, telefonáltak vagy tévét néztek - , akkor lehet, hogy nem rögtön vették észre
Jaytee viselkedését. Előfordulhat tehát, hogy némely alkalommal, amikor Jaytee
reakciói az adatok szerint az után jelentek meg, hogy Pam elindult hazafelé, ő
valójában már korábban reagált, közelebb az indulás idejéhez. Fordítva pedig:
némely alkalommal, amikor Jaytee az adatok szerint korábban reagált, esetleg
annak műterméke a korábbi reakció, hogy nem jól határozták meg Pam indulási
idejét. Pam mindig azt rögzítette, hogy ténylegesen mikor indul el hazafelé, de
volt, hogy tíz vagy több perccel korábban már készülődött a hazautazáshoz,
és eltartott egy ideig, amíg elbúcsúzott azoktól, akikkel beszélgetett, vagy még
csevegett velük egy kicsit. Olyan is előfordult, hogy már arra gondolt, hogy
elindul, de még nem tett semmit. Ha Jaytee az ő szándékaira reagál, akkor
hajlamosabb az előtt reagálni, hogy ő elindul az autóval.
14 Sheldrake-Smart, 1998.
S4 Állatok, amelyek tudják, mikor ér haza a gazdájuk
2.2. ábra. Pam Smart Jayteevel (fényképezte Gary Taylor)
dottan félt. Amikor vele maradt kettesben, Jaytee a hálószobá

ban rejtőzött el, és ki se dugta az orrát. Voltak olyan alkalmak is,
amikor komoly elterelő hatások érték, például tüzelt egy szuka a
szomszéd lakásban. Máskor beteg volt. Három alkalommal azon
ban nem volt semmilyen ismert elterelő hatás vagy kézzelfogható
oka annak, hogy miért nem várja haza a gazdáját a megszokott
módon. Tehát nem mindig reagált Pam hazatérésére, és el lehetett
terelni a figyelmét.
Jaytee anticipációs viselkedése általában akkor kezdődött,
amikor Pam jó hat kilométerre volt, de előfordultak olyan esetek
is, amikor hatvan kilométernyi volt köztük a távolság. Ekkora tá
volságból biztosan nem hallhatta a kocsija zaját, különösen amikor
nem a kocsi felől fújt a szél, ráadásul Manchester vonzáskörzetében
óriási a forgalom, főként az M66-os autópályán, amely Ramsbottom
mellett megy el. Mi több, a szülőknek feltűnt, hogy Jaytee akkor is
hazavárja a gazdáját, amikor ismeretlen járművel tér haza.
Mindenesetre megvizsgáltuk azt is, hogy a kutya vajon nem
csak Pam autójának vagy más ismerős járműnek a hangjára re
K utyák S 5
agál-e. Leellenőriztük, hogy jelez-e akkor is, amikor szokatlan

járművekkel, például kerékpárral, vonattal és taxival jön haza a
gazdája. A válasz: igen.15
Pam általában nem mondta meg előre a szüleinek, hogy
mikor fog hazatérni, és haza sem telefonált. Valójában sokszor
maga sem tudta előre, hogy mikor jön haza az esti szórakozásból,
a barátaitól vagy a vásárlásból. Szülei azonban kitalálhatták néha
ezeket az időpontokat, és ezekben az esetekben - tudatosan vagy
nem tudatosan - Jaytee észrevehette rajtuk, hogy várják haza a
lányukat. A kutya reakcióit így jobban magyarázná a szülők vá
rakozása, mint Pam valamilyen rejtélyes ráhatása.
E lehetőség tesztelésére olyan kísérleteket végeztünk, ame
lyekben Pam véletlenszerűen megválasztott időkben indult haza.
Rajta kívül senki sem tudta, hogy mikor. A kísérletek során Jaytee
akkor kezdett el várakozni, amikor a gazdája elindult, de inkább
egy-két perccel korábban, amikor a kocsijához ment, holott senki
sem tudta, hogy mikor fog majd hazaérni.16 A kutya viselkedése
tehát nem magyarázható a szülők várakozásával.
Ekkor már egyértelműen fontossá vált, hogy videón rögzít
sük Jaytee viselkedését, hogy precízebb és objektívebb adatok áll
janak rendelkezésünkre. Éppen itt tartottunk, amikor megkere
sett az Osztrák Állami Televízió (ORF) tudományos osztálya, mert
szerettek volna felvenni egy kutyakísérletet. Pam és szülei voltak
szívesek beleegyezni, hogy filmre vegyük Jaytee viselkedését.
Az ORF részéről dr. Heinz Leger és Barbara von Melle segít
ségével megterveztük a kísérletet, amelyben két kamerát hasz
náltunk: az egyik Jayteet vette folyamatosan Pam szüleinek há
zában, a másik pedig Pamet követte az útjain.
A kísérlet 1994 novemberében annak rendje és módja szerint
lezajlott. Sem Pam, sem a szülei nem ismerték előre a véletlen
szerűen kiválasztott időpontokat, amikor megkértük, hogy indul
jon el hazafelé.
Három óra ötven perccel az után, hogy elindult hazulról,
szóltunk neki, hogy itt az idő, induljon el haza. Ekkor odaballa
gott egy taxiállomáshoz (ez öt percig tartott), majd hazatért (újabb
tíz perc). Jaytee lelkesen üdvözölte otthon, ahogy szokta.
15 Uo.
16 Uo.
A videoszalagokon olyan részletességgel lehet megfigyel

ni Jaytee viselkedését, ahogy korábban sohasem. Pam távollé
te alatt gyakorlatilag végig Mrs. Smart lábánál feküdt, békésen
szundikálva. Az ORF által megvágott és televíziós sugárzásra
előkészített anyagban időben tökéletesen összehangolva együtt
látszik a két eseménysor egy osztott képernyőn, ahol Pam lát
szik a képernyő egyik oldalán, Jaytee pedig a másikon. Eleinte
Jaytee Mrs. Smart lábánál fekszik, ahogy szokott. Ekkor szólunk
Pamnek, hogy induljon el haza, Jaytee pedig csaknem azonnal
éberré válik, hegyezni kezdi a fülét. Tizenegy másodperccel az
után, hogy szóltunk, hogy induljon el hazafelé, Pam a taxiállo
más felé sétál. Jaytee felkel, odamegy az ablakhoz, és várakozó
álláspontra helyezkedik. El sem mozdul onnan, amíg a gazdája
haza nem ér.
Jaytee normál érzékszervi úton semmiképpen sem sze
rezhetett tudomást arról, hogy Pam melyik pillanatban indul
el hazafelé. Megszokásról sem lehet szó, hiszen a hazaindulás
időpontjait véletlenszerűen választottuk ki, ráadásul olyan nap
szakban, amikor Pam nem ment volna haza rendes esetben.
Ez a kísérlet Pam szándékait helyezi a középpontba.
Jaytee akkor kezdett el várni a gazdájára, amikor Pam először
megtudta, hogy indulnia kell. A kutya már akkor várta, amikor
ő még be sem ült a taxiba, és el sem kezdte az utazást. Úgy tűnt,
hogy Jaytee telepatikusán reagál.
V ideóra vett kísérletek ja y teev el
1995 áprilisában ösztöndíjat kaptam a New York-i Élet Hídja Ala

pítványtól (Lifebridge Foundation) az állatok megmagyarázhatat
lan viselkedéseinek kutatására. Akkorra már a Hét kísérlet, amely
megváltoztathatja a világot című könyvem, és az információkérő
felhívásaim hatására százával kaptam az állattulajdonosok leve
leit. Mindegyiket személyesen olvastam el és igazoltam vissza,
de egyedül képtelen voltam megbirkózni azzal, hogy adatbázisba
rendezzem őket. Szükségem volt egy kutatási asszisztensre, aki
rendelkezik a szükséges titkári és számítógépes ismeretekkel az
adatbázis felépítéséhez, akit érdekelnek az állatok, és aki képes
K u ty ák 87
önállóan is elvégezni a kísérleteket. Pam Smartnál keresve sem

lehetett volna alkalmasabb embert találni erre a feladatra.
így aztán egyévnyi önkéntes kísérletezés után Pam teljes
idejű kutatási asszisztensemmé vált. Tovább folytattuk a kísérle
teket Jayteevel, de most már rendszeresen, és Pam teljes távolléte
alatt filmre vettük a kutya viselkedését.
A lehető legegyszerűbb eljárásnál maradtunk, hogy
rutinszerűen és automatikusan lehessen figyelni Jaytee viselke
dését. A videokamerát egy háromlábú állványra szereltük, és
hosszú videofelvételeket készítettünk, miközben folyamatosan
rákerült az időkód is a filmre. A kamera arra a helyre irányult,
ahol Jaytee általában várakozni szokott a szülők üveges ajtajánál.
Ezek a kísérletek csupán azért voltak lehetségesek, mert Pam szü
lei voltak olyan kedvesek, hogy beleegyeztek a nappalijuk órákon
át tartó folyamatos monitorozásába, sokszor hetente több alka
lommal is. Ők maguk és a távolabbi rokonok is hozzászoktak a
kísérlethez, és a megszokott módon élték tovább az életüket.
Jaytee viselkedését Pam lakásában is filmre vettük, amikor
egyedül volt otthon, de bekameráztuk Pam nővérének, Cathie-
nek a házát is. A filmszalagokat egy olyan ember értékelte ki, aki
semmit sem tudott a kísérlet részleteiről. A legtöbbször Jaytee
nem is szerepel a képernyőn, de minden olyan esetben, amikor
megjelent az üveges ajtónál, a bíráló feljegyezte a pontos időt,
és azt is, hogy mennyi időt töltött ott a kutya. Jegyzeteket ké
szített a viselkedéséről is. Voltak például olyan esetek, amikor
egyértelműen csak az arra járó autókat ugatta meg, vagy azt néz
te, hogy mi történik odakint. Máskor a napon aludt. Megint más
kor olyan volt, mintha csak úgy várna valamire. 120-nál is több
olyan esetet rögzítettünk filmre, amikor Pam elment hazulról.
Egy-egy ilyen felvétel az elindulásától a hazaérkezéséig tartott.
1995 májusa és 1996 júliusa között harminc felvételt készítet
tünk Jayteeről Pam szüleinek lakásában, amíg Pam az ügyes-bajos
dolgait intézte házon kívül. Pam szülei nem tudták, mikor fog ha
zaérkezni, és általában ő maga sem tudta pontosan. Az volt a cé
lunk, hogy megfigyeljük, hogyan viselkedik Jaytee többé-kevésbé
természetes körülmények között. A harminc videofelvételből hét
nappal készült valamilyen időpontban. Huszonhármat este készí
tettünk, amikor is Pam valamikor fél 8 és 11 óra között ért haza.
Az összesített eredményeket a 2.3a ábra mutatja, amelyen

világosan kirajzolódik az általános mintázat. Jaytee átlagban
sokkal többet várt, amikor Pam utazott hazafelé, a várakozást
pedig akkor kezdte, amikor a gazdája elindult haza. Pam távol
létének nagy részében sokkal kevesebb időt töltött az ajtónál.
A különbség statisztikailag rendkívüli mértékben szignifikáns
(p < 0,000001)17, ami azt mutatja, hogy Jaytee Pam szándékaira
reagált.
Jaytee válaszmintázata jobban látszik a 2.4. ábra grafikon
jainak részleteiből. Akármilyen sokáig volt is távol Pam, a ku
tya sokkal többet várt az ajtónál, amikor a gazdája már utazott
hazafelé, mint bármelyik másik időszakban. Általában röviddel
azelőtt kezdte a várakozást, hogy Pam elindult volna hazafelé,
vagyis akkor, amikor még csak elhatározta, hogy haza akar men
ni, és amikor előkészületeket tett rá.
Kutatásunk korai stádiumában megállapítottuk, hogy Jaytee
még akkor is várja Pam hazatértét, amikor Pam véletlenszerűen
kiválasztott időpontokban indul el hazafelé. Ez annyira fontos
eredmény volt, hogy újabb, tizenkét alkalomból álló kísérletso
rozatot indítottunk el, amikor is Pam véletlenszerűen megválasz
tott időpontokban indult el haza. Kockadobással döntöttem el az
időpontokat, és amikor elérkezett a megfelelő idő, személyhívóval
rácsipogtam. Amint meghallotta, a lehető legrövidebb időn belül
elindult hazafelé. A kamera szokás szerint az üvegajtó környékét
rögzítette Pam egész távolléte alatt.
Az eredményeket a 2.3b ábra összesíti, amely ugyanazt a
mintázatot mutatja, mint amikor Pam a szokásos módon járt haza
(2.3a ábra), és megerősíti, hogy Jaytee reakciói nem a megszokás
nak vagy a szülei által közvetített jelzéseknek köszönhetők. A ku
tya sokkal több időt töltött az ajtónál, amikor Pam már utazott
hazafelé, mint a távolléte többi időszakában (55%, illetve 5%).
A Jayteevel folytatott kísérleteink nagy része Pam szüleinél
zajlott, de végeztünk olyanokat is, amikor a kutya egyedül volt
a gazdája lakásában annak távolléte alatt. Az összmintázat ha
sonlóan alakult itt is: Jaytee szignifikánsan többet várt az ajtónál,
amikor Pam utazott hazafelé, mint amikor nem. Az ajtónál töltött
idő aránya viszont alacsonyabb volt, mint a szüleinek lakásában.
K u ty ák 89
2.3. ábra. Jaytee reakciója Pam hazatérésére. Az oszlopdiagramok azt mu

tatják, hogy Jaytee az idő hány százalékát töltötte a szokásos őrhelyén Pam
távollétének nagy részében („fő időszak"), a hazaindulás előtti tíz percben
(„indulás előtt") és a hazautazás első tíz percében („hazaút"). (Az oszlopok
tetején lévő kis indikátor jelzi, hogy mekkora a szabványos hibalehetőség.)
A: Annak a harminc kísérletnek az átlagos időintervallumai, amikor Pam
maga döntötte el, hogy mikor akar hazamenni.
15: Annak a tizenkét kísérletnek az átlagos időintervallumai, amikor Pam
véletlenszerűen kiválasztott időpontokban tért haza, miután megszólalt a
személyhívó csipogója
hosszú
közepes
rövid
2.4. ábra. Jaytee ajtó melletti látogatásainak időbeli lefolyása Pam hosszú,
közepes és rövid távollétei alatt. A vízszintes tengely a tízperces időszakok
sorozatát (pl, p2 stb.) mutatja indulástól hazaérkezésig. A grafikon utolsó
időszaka Pam hazaútjának („út") első tíz percét mutatja, a hazaérkezés pont
ját pedig a fekete pötty [•] jelzi. A függőleges tengely azt jelzi, hogy átlago
san hány másodpercet töltött az ajtónál Jaytee az egyes tízperces, vagyis 600
másodperces időszakokban. A grafikonok a tizenegy hosszú, hét közepes és
hat rövid kísérlet átlagait mutatják
K u ty ák VI
Pam nővérének házában a kutyának egy kanapé háttámlá

ján kellett egyensúlyoznia ahhoz, hogy kilásson az ablakon. Nem
volt kényelmes így várakozni, ezért ritkán maradt ott sokáig.
A videóra rögzített kísérletsorozatban viszont hasonló mintáza
tot mutattak a reakciói, mint Pam szüleinek lakásában, bár az ab
laknál töltött idő itt is kevesebb volt.
Csináltunk egy esti videofelvétel-sorozatot is, amikor Pam
sokáig nem ért haza, vagy egyáltalán haza sem ment. Ezek vol
tak a kontrollfelvételek, és az látszott rajtuk, hogy a négyórás
kontrollidőszak során Jaytee alig ment oda, ahol várni szokott.
Az ORF-fel végzett sikeres kísérlet után számos kutatási be
számoló jelent meg a televízióban és az újságokban. Az újságírók
felkutattak egy szkeptikust, hogy kommentálja ezeket az esete
ket, és többen közülük dr. Richard Wisemant találták meg, aki
gyakran szerepel a brit tévében az okkult jelenségek hivatalos cá
folójaként. A Hertfordshire-i Egyetemen dolgozik pszichológus
ként, és tanácsadó-szerkesztője a Skeptical Inquirer című folyóirat
nak, amely a Paranormális Állítások Tudományos Vizsgálatait
Végző Bizottság hivatalos orgánuma. Wiseman úgy vélekedett,
hogy Pam a megszokott időpontokban ért haza, vagy hogy Jaytee
a gazdája szülein érezte meg valahogyan, hogy mikor fog hazaér
ni Pam, illetve hogy a kutya meghallotta a közeledő autó zaját. Mi
ugyan már megvizsgáltuk és elvetettük ezeket a lehetőségeket,
de ez nem győzte meg Wisemant, úgyhogy felajánlottam neki,
hogy végezzen saját vizsgálatokat. Pam és a családja volt olyan
kedves, hogy beleegyezett és segített neki.
A saját kísérleteiben Wiseman maga vette filmre Jaytee vi
selkedését, asszisztense, Matthew Smith pedig Pammel ment és
őt videózta. Vagy Smith kocsijával mentek, vagy taxival, és 8-tól
18 kilométeres körzetben járkáltak presszókba és egyéb helyekre.
Smith ekkor véletlenszerűen kiválasztott egy számot, hogy mikor
menjenek haza, vagy felhívott egy harmadik embert, aki válasz
tott számára egy véletlenszerű számot. Ő tehát előre tudta, mikor
fognak indulni, de Pamnek csak akkor szólt, amikor elérkezett a
megfelelő idő.
Jaytee videóra vett viselkedésének vak elemzését olyan em
ber végezte, akinek fogalma sem volt róla, hogy Pam mikor indult
cl hazafelé. Pam és jómagam is analizáltuk ezeket a felvételeket.
június 12.
június 13.
december 4.
2.5. ábra. A Richard Wiseman és Matthew Smith által 1995-ben Pam szülei
nek lakásában végzett három kísérlet eredményei. A grafikonok azt mutat
ják, hogy Jaytee mennyi időt töltött tízperces időközönként az üvegajtónál.
A 2.4. ábrához hasonlóan a grafikonok végpontjai [•] Pam hazaútjának első
10 percét mutatják. (A grafikonok Wiseman-Smith-Milton, 1998 adatai alap
ján készültek)
K u ty ák 93
Közösen állapodtunk meg abban, hogy mikor ment az ajtóhoz

laytee, és meddig maradt ott.18 Ezeket az eredményeket mutatja a
2.5. ábra. A mintázat nagyon hasonlított a saját kísérleteimre, és
megerősítette, hogy a kutya előre várta a gazdája hazaérkezését,
ráadásul még akkor is, amikor az véletlenszerűen megválasztott
időpontban indult el, és ismeretlen járművel ment haza. Wiseman
és Smith azonban más következtetésre jutott az adatok alapján.
Sajtóközleményt adtak ki arról, hogy sikerült megcáfolniuk Jaytee
képességeit!19 2009-ig tartott, amíg Wiseman végül beismerte,
hogy az eredményei ugyanazt a mintázatot mutatják, mint az
enyémek.20 A Függelékben olvashatnak a Richard Wisemannal és
más szkeptikusokkal folytatott vitáimról.
K ísérletek K a n e-n el
A Jayteevel folytatott kísérletek után Pam segítségével elvégez

tem egy kísérletsorozatot egy afrikai oroszlánkutyával, a másfél
éves Kane-nel, amely szintén előre megérezte a gazdája hazaér
kezését (2.6. ábra). Ez a kan a szintén Manchester vonzáskörze
tében található Middleton nevű városban élt gazdájával, Sarah
Ham lettel és annak élettársával, Jason Hopwooddal. A vizsgálat
előtt néhány hónappal Jason azt vette észre, hogy Kané mintha
18 Wiseman-Smith-Milton, 1998.
19 A tényekről nincs vita, az értelmezésükről viszont annál inkább. Richard
Wiseman és Matthew Smith saját kritériumot találtak ki, amely alapján meg lehet
becsülni, hogy sikeres volt-e Jaytee. Úgy döntöttek, hogy Jaytee azzal „jelzi" Pam
hazaérkezését, hogy mindenféle nyilvánvaló külső ok nélkül odamegy az ajtóhoz,
és két percet vagy többet ott tölt. Az efféle ún. „jelzések" után következő összes
adatot figyelmen kívül hagyták. A Pam szüleinek lakásában végzett kísérleteikben
valójában az derült ki, hogy a kutya az idő sokkal nagyobb részét tölti az ajtónál,
amikor a gazdája már hazafelé tart. Jaytee átlagosan az idő 4 százalékát töltötte
az ajtónál, amikor Pam távol volt, a hazaérkezés előtti tíz percben viszont 48
százalékot, a hazaérkezés tényleges időpontjában pedig az idő 78 százalékát
töltötte az ajtónál. Ez a mintázat statisztikailag szignifikáns. Wiseman és Smith
azonban úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a saját adataik nagy részét,
és Jaytee kudarcaként értelmezik azt, hogy nem sikerült teljesítenie az általuk
önkényesen megállapított kétperces kritériumot. Ennek alapján jelenthették ki,
hogy Jaytee megbukott a kísérletben. Következtetéseiket sajtónyilatkozatokban, a
televízióban és az újságokban is terjesztették.
20 További információ Wisemanról: www.skeptiko.com.
2.6. ábra. Képek egy Kane-nel végzett kísérleti felvételsorozatból (2008. júli
us 29.), amelyeken az látszik, hogy a kutya öt perccel a gazdája hazaindulása
előtt még a kanapén fekszik (A), öt perccel az indulás után és tizennyolc
perccel az érkezés előtt pedig már az ablaknál figyel (B)
K u ty á k 95
Iudná, mikor ér haza Sarah. Amikor Sarah már úton volt, a kutya
.1 hátsó lábaira állva felrakta a mancsait az ablak előtt álló asztal
ul, és úgy nézett kifelé az ablakon (2.6 ábra).
Az ablak arra az útra nézett, amelyen Sarah hazaérkezett a
loldszinti lakásba, de az utat részben eltakarta egy sövény, így
,i közeledő autók csak nagyjából 90 méterről látszottak. Ezzel a
kutyával tíz alkalommal végeztünk kísérletet, amikor Sarah leg
alább 8 kilométerre eltávolodott a kocsijával. Távolléte alatt folya
matosan filmeztük az ablak környékét; a felvevő az időkódokat
is rögzítette. Mivel Sarah egyetemre járt, a nap különböző
időszakaiban kellett órákra járnia; kijárt a lovához, és dolgozott
az apja boltjában is, valamint önkéntesként segített számos állat
orvosnál. Senkinek nem szólt arról, hogy mikor fog hazamenni,
sőt általában ő maga sem tudta előre. Voltak olyan esetek a kí
sérlet ideje alatt, amikor véletlenszerűen megválasztott időben
indult el hazafelé. Ilyenkor Pam csipogott rá a személyhívóval,
hogy mikor induljon el.
A tíz felvételből kilenc esetben Kané akkor töltötte a legtöbb
illőt az ablaknál, amikor Sarah már úton volt hazafelé. Átlagosan
.1/ idő 26 százalékát töltötte az ablaknál, amíg a gazdája utazott
hazafelé, és csak 1 százalékát a gazdi távollétének összes többi
részében. Statisztikailag rendkívül szignifikáns ez az eredmény.21
A Kane-nel és Jayteevel végzett formális kísérletek igazolják
sokak megfigyeléseit, az eredmények pedig megerősítik, hogy bi
zonyos kutyák akkor is előre megérzik, mikor fog hazaérkezni
a gazdájuk, ha az szokatlan időpontban, ismeretlen járművekkel
érkezik, amikor otthon senki nem tudja, hogy mikor fog haza
érni, és amikor a gazdi több kilométernyi távolságra van, és se
látni, se hallani, se kiszimatolni nem lehet őt. Erre sok macska is
képes.
21 S h e ld r a k e - S m a r t, 2000.
H a rm a d ik feje z et
Macskák
Sok macska kettős életet él: kint magányos vadász, bent többé-
kevésbé szerető társ. Gazdájukkal úgy viselkednek, ahogy a kis
macskák az anyjukkal, amely eteti és védelmezi őket.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy a macskák nyilván
valóan függetlenebbek és kevésbé társas lények, mint a kutyák.
A macska általában nem érzi szükségét annak, hogy mindig a
gazdájával legyen. Míg a kutyák emberközpontúak, a macskák
inkább otthonközpontúak.
A macskák legalább 9000 éve együtt élnek az emberekkel.
Valószínűleg Észak-Afrikában háziasították őket először, afrikai
ősük pedig Felis silvestris nevű afrikai vadmacska lehetett, an
nak is a libyca nevű alfaja. A régészeti eredmények azt mutatják,
hogy a háziasítás ott és akkor kezdődött, ahol és amikor létre
jöttek az állandó települések, vagyis a földművelés kezdetekor.
Hamar megjelentek az emberi falvakban az olyan fajok, mint az
egerek, mert vonzotta őket a hulladék és az elraktározott gabona,
így valószínűnek tűnik, hogy a vadmacskák azért szoktak be az
emberi településekre, mert szinte kimeríthetetlen volt az egér
készlet.1 Némelyik ilyen félig vad macska aztán háziállat lett, és
az is biztos, hogy 3600 évvel ezelőtt az ókori egyiptomiak már
tisztelték és a házaikban tartották őket. A sírok falfestményein is
1 Driscoll et al., 2009.

9S Állatok, amelyek tudják, mikor ér haza a gazdájuk
megjelentek, és azt tartották róluk, hogy Básztet macskaistennő

megtestesülései, aki a félelmetes Szekhmet oroszlánistennő ro
kona.
Rudyard Kipling híres meséje, A magányosan sétáló macs
ka nagyszerűen összefoglalja a macskák jellemvonásait. Ám az,
hogy magányos vadászok a macskák, akik csak saját eszközeik
ben bízhatnak, még nem jelenti azt, hogy egyedül is élnek, leg
alábbis a nőstények nem. A tanyákon és a vadon élő macskacso
portok egyik új keletű vizsgálatából az derült ki, hogy a nőstény
macskák meglepő mértékben társas lények.2 Általában kis cso
portokban élnek együtt az anyák és a korábbi almokból származó
lányaik. Ezekben a csoportokban különböző almokat nevelhet
nek fel ugyanabban a fészekben, miközben az anyák nem kizáró
lag a saját kicsinyeiket szoptatják. A kandúrok azonban valóban
magányos életet élnek, és nagy területeket járnak be.3
A macskák és gazdáik kapcsolatában nagy különbségek le
hetnek, ami segít megmagyarázni, hogy sok iparosodott ország
ban miért egyre népszerűbb a macskatartás. Általánosságban
elmondható, hogy ezek a kapcsolatok meglehetősen szimmetri
kusak. Minél jobban odafigyel a gazdi a macska szükségleteire,
annál jobban odafigyel őrá a macska. És mivel a legtöbb macska
számára annyira fontos a függetlenség, „a macska független ter
mészetének elfogadása a harmonikus ember-macska kapcsolat
egyik titka".4 A macskák azonban könnyedén megszokják, hogy
kevesebb az interakció köztük és a gazdájuk között, ha az nem ér rá
foglalkozni velük, vagy nem akar szorosabb kapcsolatot kiépíteni.
Ő k is tudják, m iko r érkezik haza a ga zd á ju k
Úgy tűnik, sok macska szintén tudja, hogy mikor ér haza a gazdá
ja. A hirdetéseimre 615 beszámolót kaptam macskatulajdonosok
tól. A csaknem 1200 háztartást érintő véletlenszerű brit és ame
rikai felmérésünkben pedig 91 olyan háztartást találtunk, ahol a
2
Deag-Manning-Lawrence, 1988.
3
Kerby-Macdonald, 1988.
4 Turner, 1995.
Macskák 99
jelek szerint tudta a macska, hogy mikor ér haza a gazdája - más

szóval a háztartások 8 százalékában ilyen macskák vannak.
A beszámolók körülbelül háromnegyedében olyan macska
tulajdonosoktól kaptam információkat, akiknek a macskái tud
ták, mikor ér haza a gazdi a munkából, a vásárlásból, az iskolából
vagy valahonnan máshonnan. Néhány tipikus megfigyelés:
• „Majdnem mindig az ablakban ül, amikor megjövök."

• „Egyszer csak megjelenik a semmiből."
• „Mindig az ajtó mögött vár ránk."
• „Csaknem mindig ott van, kíváncsi vagyok, honnan tudja!"
• Ann Widdecombe, közismert brit politikus: „Mindegy, hány
kor megyek haza, Pugwash mindig az ajtóban vár!"
Az egyedül élő emberek általában nem tudják, mennyit várt

rájuk a macskájuk, vagy hogy egész nap várt-e. Ha pedig van otthon
valaki, kevésbé szokták észrevenni a macskák anticipációs visel
kedését, ha szabadon kószálhatnak odakint. Jó idő esetén a macs
kák szeretnek kint tartózkodni, ezért nehezebb megfigyelni őket.
Az általam ismert esetek 76 százalékában a macska csak
egyetlen emberre várt, 15 százalékában két emberre, és 9 százalé
kában három vagy több emberre. A kutyákhoz és más állatokhoz
hasonlóan a macskák is azokat az embereket várják, akikhez ki
mondottan kötődnek: általában a közvetlen családtagokat vagy a
közeli barátokat. Olvassák el Jeanne Randolph beszámolóját egy
Washingtonban élő macskáról, amely két embert is várt haza!
„A barátomtól karácsonyra kaptam egy Sami nevű cicát.

A barátom munka után majdnem minden este megállt ná
lam, én pedig mindig tudtam, hogy mikor jön, mert Sami kb.
10 perccel az érkezése előtt az ajtóhoz ment. Én nem tudtam
neki jelzéseket adni, mert soha nem tudtam, mikor jön át
hozzám. Ingatlanügynökként dolgozott, és kiszámíthatatlan
volt, hogy mikor végez. Nem hiszem, hogy Sami hallhatta
az autóját, mivel egy zajos város központjában, tömbházban
lakom. Amikor anyám nálam van, azt mondja, hogy Sami
ugyanúgy várja az én hazaérkezésemet is - pedig én metró
val járok."
A legtöbb olyan esetben, amikor az emberek észrevették a

macska várakozó viselkedését, arra figyeltek fel, hogy az állat
általában a gazdája hazaérkezése előtt tíz percen belül kezd el
várakozni. Mindazonáltal csaknem az összes történetben olyan
viselkedést írnak le, amit nem lehet a megszokásnak, az ismerős
hangoknak vagy más kézenfekvő magyarázatoknak betudni.
Amikor például dr. Carlos Sarasola és a fia egy lakásban laktak
Buenos Airesben, a fiú gyakran késő éjszaka ért haza, miután apja
már lefeküdt aludni Lennon nevű macskájukkal. Dr. Sarasola
észrevette, hogy Lennon hirtelen leugrik az ágyról, és negyed
órával a fia érkezése előtt lecövekel az ajtóban. A fia éjjelente taxi
val járt haza. Dr. Sarasolát elkezdte érdekelni az állat viselkedése,
ezért gondosan megfigyelte, hogy pontosan mikor jelez a macska,
mert szerette volna kideríteni, hogy a taxi ajtajának csapódására
reagál-e. Megállapította, hogy már jóval a taxi megérkezése előtt
jelez a macska. „Egy éjszaka felfigyeltem arra, hogy több taxi is
megáll az épület előtt. Három taxi volt, de Lennon csendesen fe
küdt mellettem az ágyban. Kis idő múlva leugrott, és odament
a bejárati ajtóhoz. Öt perccel később hallottam meg azt a taxit,
amelyikkel a fiam érkezett."
Egyes macskák a gazdájuk elé mennek, amikor az a munká
ból vagy az iskolából tart hazafelé, és vannak olyanok is, amelyek
a buszmegállóban vagy a vasútállomáson várnak rá.
Némelyik családnál a macskák viselkedése ugyanolyan
előrejelző hatású, mint a kutyáké, mert pontosan lehet tudni,
hogy mikor kell feltenni az ételt vagy készíteni egy csésze teát.
„Apám macskája tíz perccel az érkezése előtt kiballagott a ka
puhoz, és felült a betonoszlopra, úgy várta őt - meséli Joyce
Collin-Smith. - Apám újságíró, úgyhogy sosem lehetett előre
tudni, mikor jön haza. Anyám azt mondta, mindig tudja, mikor
kell felrakni a krumplit, mert a macska felnéz, hegyezi a fülét,
aztán lelép. Nem hallhatta a kocsi hangját, mert ez akkor is így
volt, amikor nem volt még kocsink, és apám busszal meg gyalog
járt."
Vannak olyan esetek, amikor a macska arra figyelmeztet va
lakit, hogy gyorsan vessen véget egy illegális bulinak. Ez történt
Bryan Roche-sal:
Macskák 101
„Amikor pszichológia szakra jártam, nyári munkát vállaltam

Nantucketben. A vendégházban, ahol laktam és dolgoztam,
volt egy Minu nevű perzsamacska. A gazdája (a főnököm)
azt állította, hogy okkult kapcsolatban vannak egymással,
és hogy amikor ő hazafelé tart, a macska már húsz perccel
előre jelez egy morgással. Gyakran mesélt a macskája okkult
képességeiről, és magam is szívesen meséltem ilyen sztori
kat a ház vendégeinek.
Egyszer viszont nem volt otthon a tulaj, én meg tar
tottam egy kis bulit a vendégházban. Amikor a hangulat
a tetőfokára hágott, észrevettem, hogy a macska nagyon
furcsán viselkedik. Felpúposította a hátát, ahogy a macs
kák szokták, aztán meg morgott, mint a kutyák. Elég súlyos
következményei lettek volna, ha észreveszi a munkaadóm,
hogy a házában bulit tartok, úgyhogy elhatároztam, hogy
hiszek a macskának, és véget vetek az összejövetelnek.
A vendégeim jobban szórakoztak az én babonámon, mint
azon, hogy a macska úgy csinál, mint a kutyák. Annyi bi
zonyos, hogy a gazdája hat-hét perccel később hazaérkezett.
Az »okkult« macska miatt nem kerültem lapátra.
Még mindig nem voltam meggyőződve a történtek ok
kult természetéről, ezért elkezdtem szisztematikusan meg
figyelni a macskát. Hamar kiderült, hogy Minu akkor is
megérzi a gazdája hazaérkezését, ha az másik autóval vagy
szokatlan időben jön. A jóslatai akkor is megbízhatónak bi
zonyultak, amikor a gazdája csónakkal érkezett a szigetre!
Több másik bulit is tartottam, és mindig nagyon szívesen lát
tuk a macskát! Minden egyes alkalommal csalhatatlan »főnök-
előrejelző készüléknek« bizonyult."
Bár sok macska reagál a megszokott időben hazaérkező gaz

dájára, vannak olyanok is, amelyek csak speciális körülmények
között; általában olyankor, ha enni ad nekik a gazdájuk, amint
hazaért. Sokaknak feltűnt, hogy a vemhes nőstények jobban rea
gálnak, ám elvesztik érdeklődésüket, amint megszületnek a kis-
cicák.
Az adatbázisomban 416 olyan beszámoló van, amely meg
említi az állat nemét. Ezekben majdnem egyforma számban sze
102 Állatok, amelyek tudják, mikor ér haza a cja/dá|uk
repelnek nőstények és kandúrok (51% a nőstény macskák aránya).

Az angliai háztartásokban végzett véletlenszerű felmérésünkben
picit több nőstény macskáról, mint kandúrról mondták, hogy rea
gálnak a gazdájuk hazaérkezésére: 52% volt a nőstények és 48% a
kandúrok aránya. Ezek a különbségek nem jelentősek statisztika
ilag, és levonhatjuk azt a következtetést, hogy e téren a kandúrok
és a nőstények nagyon hasonlóan viselkednek.
N aplók
A szabadon kószáló macskák általában az időjárástól függően

viselkednek. Napos időben kint várakoznak az ajtó vagy kapu
mellett egy napsütötte helyen; esős időben bent tartózkodnak, és
az ablakpárkányról nézelődnek; hideg időben pedig meleg helyre
húzódnak. E változatosság miatt eddig nemigen sikerült videóra
venni a macskák viselkedését a kísérletekben, mert ha felállítjuk
és egy pontra irányítjuk a kamerát, a macska esetleg valahol má
sutt várakozik, ahol nem látja a felvevőkészülék. A kutyák ezzel
szemben rendszerint ugyanott várakoznak, általában az ajtóban
vagy a kapuban, ezért könnyebb őket felvenni. A hatékonyabb
munka érdekében bonyolultabb megfigyelőrendszerre lenne szük
ség, mint amilyent jelenleg alkalmazunk, vagy pedig csak azokra
a macskákra kellene korlátoznunk a kísérleteket, amelyeket ház
ban tartanak, és így mindig ugyanott várakoznak.
A kint és bent is szabadon mozgó macskák viselkedése sok
kal természetesebb és változatosabb, ezért leginkább a macska
tartó családok naplói alapján tanulmányozhatók.
Az eddigi legrészletesebb naplót a Kent megyei Tonbridge-
ben élő Judith Preston-Jones és férje készítették. Két sziámi macs
kájuk, Flora és Maia általában a nő rövid távollétei (vásárlás vagy
úszás) után jeleztek: a garázs előtt vagy a küszöbön vártak. A hosz-
szabb távollétek után vagy este körülbelül tíz perccel előbb meg
érezték az érkezését, és különböző helyeken várakoztak.
A Judith és férje által vezetett napló két hónapon át készült,
és huszonnyolc bejegyzést tartalmaz, amelyek a nő délutáni és
esti érkezéseit írják le, különböző időpontokban. Tizenöt olyan
alkalom volt, amikor a férj és a feleség együtt ment el hazulról,
Macskák 103
így nem volt senki, aki megfigyelhette volna a macskákat, de egy

kivétellel ilyenkor is valamelyik megszokott helyükön vártak rá
juk az állatok. Az egyetlen kivétel akkor történt, amikor nagyon
hideg volt odakint, és a macskák a vízmelegítőn ültek. Nyolc al
kalommal azt figyelte meg a férj, hogy a macskák tíz perccel a
felesége érkezése előtt mutatnak izgatottságot és kezdenek el vá
rakozni. A körülményektől függött, hogy hol várakoznak. Ami
kor esett az eső, bent várakoztak, vagy az ajtónál, vagy a konyha
ablakban; amikor jó volt az idő, kint várakoztak a kertben, vagy
a garázs mellett, vagy a küszöbön. Négy alkalommal már eleve
kint voltak a kertben Mr. Preston-Jonesszal, és nem adták külö
nösebb jelét a várakozásnak. És volt egy olyan hazaérkezés is,
amikor a macskák sehol sem voltak láthatóak; kiderült, hogy fent
rejtőzködtek, amíg a szerelő a mosógépet javította.
A legérdekesebb megfigyelés azon az estén született, ami
kor Mrs. Preston-Jones este 9.40-kor ért haza a kb. 5 kilométer
re a faluban megtartott egyházi gyűlésről. A férje azzal várta,
hogy „Nos, a macskák ezennel eltájolták magukat! Kilenckor
már nyugtalankodni kezdtek, úgyhogy már fél órája vártalak."
Kiderült, hogy Judith valójában már elindult a templomból, és
be is szállt az autójába, de eszébe jutott, hogy még valamit meg
kell beszélnie az egyik barátnőjével. Visszament a templomhoz,
és 9.30-ig ott is maradt. A macskák tehát akkor váltak izgatottá,
amikor először hazaindult, és beszállt az autójába.
A kiket n em szeretn ek
Vannak macskák, amelyek felkészülnek annak érkezésére, akit

nagyon nem szeretnek. A Manhattanben lakó Mosette Broderick
azzal váltotta ki egy macska utálatát, hogy segített a volt profesz-
szorának, aki arról panaszkodott neki, hogy Kitty nevű macskája
napokig gyűlölte őt, mert elvitte az állatorvoshoz. Mosette vállal
kozott rá, hogy ő vigye el Kittyt az állatorvoshoz, ezért a macska
őt kezdte el utálni:
„Ahogy teltek-múltak az évek, Kitty olyan fokon kezdett el

utálni, hogy a prof mindig tudta, mikor vagyok az épület-
ben. Amikor a Lexington sugárútról befordultam a Hatvan-

egyedik utcába, és olyan 60 méterre lehettem, Kitty elszaladt
és elrejtőzött a lépcső alatt, amit csak akkor szokott csinálni,
amikor az én érkezésemre készül. Ebben az az érdekes, hogy
nem hallhatott, nem láthatott, és a szagomat sem érezhette.
Nem hallhatott egy olyan zsúfolt városban, mint New York.
Biztos, hogy látni se látott. A szimat sem számottevő tényező
New Yorkban, amikor minden ajtó és ablak be van csukva a
fűtés miatt. Nem is egy bizonyos időpontban jártam, úgy
hogy a megszokás sem lehetett a háttérben."
Először csak akkor viselkedett így Kitty, amikor Mosette

azért jött, hogy elvigye őt az állatorvoshoz. Később azonban a
legártatlanabb látogatásai alkalmával is így tett.
A m acskák és a ku tyák összehasonlítása
Kevesebb macska várja a gazdája hazaérkezését, mint kutya.

Macskás történetből csak 615-öt kaptam, kutyásból pedig 1133-at.
Természetesen ezek a számok csak hozzávetőleges becslésre jók,
de hasonló kép bontakozik ki az Angliában és az Egyesült Álla
mokban végzett felmérésekből is. A megkérdezett összesen majd
nem 1200 háztartásból 91 olyat találtunk, ahol volt olyan macska,
amelyről azt mondták, tudja, mikor jön haza valaki. Ugyanak
kor 177 kutyás háztartásról szereztünk tudomást, miközben a
felmérésekben szereplő kutyák és macskák aránya gyakorlatilag
ugyanolyan volt. Összességében a kutyák 55 százalékáról mond
ták, hogy várakozó viselkedést mutat, a macskáknál 30 százalék
volt ez az arány. A kutyák és macskák közötti különbség a fel
mérések mind a négy helyszínén érzékelhető volt: Londonban,
Manchester körzetében, Los Angelesben és Santa Cruzban (Kali
fornia) (lásd a 3.1. ábrát).
A macskák anticipációs viselkedése magasabb arányban
fordul elő Kaliforniában, mint Angliában. Fogalmam sincs, mi
ennek az oka. Talán a kaliforniai macskatulajdonosok szorosabb
köteléket alakítanak ki a macskájukkal, mint az angolok. A ku
tyák azonban Kaliforniában is jóval túltettek a macskákon.
Macskák 105
70 T
60-
50-
| |kutyák
m macskák
London Ramsbottom Santa Cruz Los Angeles
3.1. ábra. Azoknak a macska- és kutyatulajdonosoknak a százalékos aránya,

akik szerint a háziállatuk hazavárja őket. A felméréseket véletlenszerűen ki
választott mintákon végeztük Londonban, Ramsbottomban (Anglia észak
keleti részén), valamint a kaliforniai Los Angelesben és Santa Cruzban
Akkor hát a macskák kevésbé érzékenyek, mint a kutyák?

Nem szükségszerűen. Talán egyszerűen kevésbé érdekli őket,
hogy mikor megy vagy jön a gazdájuk. Esetleg van köztük olyan
is, amelyiket csak gyenge szálak fűzik a hazatérőhöz. Mindazon
által sok macskát valóban érdekel, hogy mikor megy haza a gaz
dája, és várja is a hazatértét.
A kutyák és macskák várakozási mintái ugyancsak jellegze
tes eltéréseket mutatnak. A kutyák nagy arányban (17%) reagál
nak akkor, amikor a gazdájuk elindul hazafelé, vagy szeretne
elindulni. A macskáknál ennek csak 1 százalék az aránya. A ku
tyáknak szintén elég nagy része reagál akkor, amikor a gazdi elér
az utazásának egy fontos állomására, például partra száll a hajó
ról, vagy leszáll a repülőgépről. A macskák között is akad ilyen,
de jóval kisebb arányban (nagyjából 2%). Csaknem minden macs
ka reagál, amikor a gazdája munkából vagy vásárlásból tér haza,
de csak akkor, amikor a gazdi már ténylegesen úton van. Vajon
miért? Szerintem két oka lehet ennek a jelenségnek:
1. Lehet, hogy a macskák kevésbé érzékenyek, mint a kutyák,

vagy valami más miatt nem képesek érzékelni a gazdájuk
hazatértét, amíg az egészen közel nem ér az otthonukhoz.
Előfordulhat, hogy a macskák nem képesek olyan messziről
megérezni a gazdájuk szándékait, mint a kutyák.
2. Lehet, hogy a macskák tudják, mikor indul a gazdájuk, de
nem motiváltak arra, hogy sokkal előbb jelezzenek. Ha csak
találkozni akarnak a gazdijukkal, és üdvözölni akarják őt,
akkor nincs értelme már akkor elkezdeni a várakozást, ami
kor az még távol van. A kutyák egyik hagyományos szerepe
a közeledő emberekre való figyelmeztetés, viszont a macs
káktól senki nem várja el ezt.
Arra, hogy miért így várakoznak a macskák a rövid távol

iét után hazatérő gazdájukra, mindkét magyarázat helytálló le
het. Ám az a mód, ahogy egyes macskák a hosszú távoliét után
hazatérő emberre reagálnak, azt mutatja, hogy ugyanolyan érzé
kenyek lehetnek, mint a kutyák.
H a za térés nyaralásból és ho sszú távollétek utá n
Vannak olyan macskák, amelyek már órákkal azelőtt mutatják a

várakozás jeleit, hogy a gazdájuk egy hosszú távoliét után haza
érne. Ha a távoliét idejére barátokhoz vagy a szomszédokhoz ad
ták őket, ez a várakozás abban nyilvánul meg, hogy egyszerűen
hazamennek. A svájci Herrlibergben lakó dr. Walther Natsch pél
dául a következőről számolt be: „A macskánk megérezte, mikor
ér haza a család. Amíg távol voltunk, addig a szomszédokra bíz
tuk őt. Amikor elindultunk hazafelé Görögországból, Törökor
szágból vagy Olaszországból [...] a macska mindig hazajött, még
aznap éjszaka."
Előfordul, hogy ez a viselkedés váratlan, és megriasztja a
macskára vigyázó embert. „Nyaralni mentünk, és a tőlünk 3,5
kilométerre, Brighton központjában lakó nagynénémre bíztuk a
macskát - mondja John Eyles. - Amikor két héttel később haza
értünk, a macska a kapuoszlopon üldögélve várt bennünket, mi
pedig nagyon hálásak voltunk, hogy a nagynéném megspórolta
Macskák 107
íu'künk az utat, és nem kellett elmennünk érte. Amikor felhív

tuk, hogy megköszönjük neki, magánkívül volt, mert a macskánk
meg aznap reggel megszökött, és már mindent tűvé tett utána."
A macskák úgy is kimutatják a várakozásukat, hogy elmen
nek egy olyan családtag elé, aki látogatóba érkezik. Pontosan ez
történt Elisabeth Bienzcel is, amikor svájci otthonából Párizsba
költözött, de Moudi nevű macskáját nem vitte magával: „Néhány
nappal később eltűnt a szüleim házából, és nem is látták többet,
két-három havonta hazajövök látogatóba, és a macska ilyenkor
in indig előkerül. Jól tartják, és látszik rajta, hogy a gondját viselik.
A szüleimnek fogalmuk sincs, hogy hol tölti a közbeeső időket.
Miután visszamegyek, pár nappal később ő is eltűnik. A legna
gyobb meglepetés akkor történt, amikor egy napon váratlanul
liazatoppantam, ő pedig pár órával megelőzött. Anyám zavarban
volt, és arra gondolt, hogy biztosan téved a macska. Később aztán
liefutottam én is."
Hasonló dolog történt Joan Foresttel is a Washington állam
beli Whidbey-szigeten (az USA nyugati partján), aki vállalta, hogy
gondját viseli nővére egyik macskájának, amelyet repülőgépen
szállíttattak el hozzá a keleti partról, Boston városából. Amikor
kiengedte a házból, eltűnt. Joan mindenütt kereste, de hiába. Két
hónappal később látogatóba érkezett hozzá a nővére Bostonból,
és kiderült: „Egy nappal az érkezésük előtt visszajött a macska!
ligészséges volt, és jól volt tartva. Fogalmam sincs, hol volt addig."
Az adatbázisomban 150 olyan példát tárolok, amelyben
a macskák hazavárják a nyaralásból vagy hosszú távoliéiról
hazatérő gazdájukat. A legtöbb ilyen példában - mint a fentiek
ben is - úgy tűnik, hogy a macska már előre tud a küszöbönálló
érkezésről. Vannak viszont olyan esetek is, amikor nem szerez
hettek információt azoktól az emberektől, akiknek a gondjaira
bízták őket.
Ezek az esetek megcáfolják azt az érvet, mely szerint a macs
kák csak röviddel a hazaérkezés előtt érzik meg a gazdájukat.
Izgalmi szintjüket és motivációjukat valószínűleg sokkal jobban
megemeli egy-egy hosszabb távoliét vagy nyaralás, különösen
akkor, amikor elkerülnek a megszokott környezetükből. Nem
csak a szeretett személy hazaérkezését várják ilyenkor, hanem azt
is, hogy ők maguk hazatérhessenek a megszokott környezetükbe.
Bár a macskák jellegzetesen „macskás" módon várják haza

a gazdájukat, egyértelműnek tűnik, hogy várakozásukat nem
lehet egyszerűen csak a megszokással és az érzékszerveikkel
begyűjtött információkkal magyarázni. Úgy tűnik, hogy a ku
tyákhoz hasonlóan telepatikusán kommunikálnak, ami a macska
és a gazdája közötti erős kapcsolaton alapul. Szerintem ezek a kö
telékek a morfikus mezőkön keresztül valósulnak meg, amelyek
nem szakadnak meg, hanem megnyúlnak, amikor valaki elmegy,
és nem viszi magával a macskáját. Ezek a kötelékek azok a csator
nák, amelyeken keresztül akár több száz vagy ezer kilométeren át
is megtörténhet a telepatikus kommunikáció.
A macskák és kutyák nincsenek egyedül azon fajok között,
amelyek példányai előre megérzik a gazdájuk hazatérését. Mint
a következő fejezetben látni fogjuk, ezt a képességet más fajok
nál is megtaláljuk, sőt még az embernél is. A macskákhoz és a
kutyákhoz hasonlóan ez a képesség a telepátia alapjául szolgáló
erős kötelékeken múlhat.
N eg y ed ik fejez et
Papagájok, lovak és más állatok
A kutyák és macskák esetében a gazdájuk anticipációja az em

ber és állat közötti szoros kapcsolaton múlik, így aztán nem is
várnánk, hogy ilyen képességet találjunk olyan állatok eseté
ben, amelyek természetükből fakadóan magányosak, például a
hüllőknél, vagy olyan fajoknál, amelyek nem alakítanak ki erős
kötelékeket az emberrel, mint például a botsáskák. Még azoknál
.1 fajoknál is előfordulhat, hogy egyszerűen érzéketlenek az em
berek érzéseire és szándékaira, amelyek egyébként társas lények,
ile nem alakítanak ki szoros kötelékeket az emberrel.
Bár sokkal kevesebb adatunk van a kutyán és a macskán kí
vül más fajokról, ahhoz elegendőek ezek az információk, hogy
legalább huszonhét olyan fajt nevezzünk meg, amelynek egyedei
hazavárják az embert. Az emberek között is megfigyelhető ez a
jelenség, főleg a hagyományos vidéki környezetben.
A gazdájuk hazatérését váró legtöbb faj az emlősök közé
tartozik, de vannak köztük madarak is. A hatvanhét madarakról
szóló beszámolómból harmincnégyben szerepel papagáj.
I 10 Állatok, amelyek tudják, mikor ér haza a gazdájuk
P apagájok
A papagájnak megvan az az előnye a kutyával szemben, hogy

tud beszélni, és vannak köztük olyanok is, amelyek jó előre be
jelentik a gazdájuk érkezését, mint Suzie, a zöld amazonpapagáj,
amely 1927 és 1987 között Warwickban lakott a Lycett családdal.
Az apa egy részletfizetéssel üzletelő cég pénzbeszedője volt, és
motorbiciklivel járta Coventry városát. John Lycett saját szavai
val: „Mivel apámnak kötetlen volt a munkaideje, bármikor ha
zajöhetett. Cyrillnek hívták, amit a papagáj nem tudott rendesen
kiejteni. Este csendesen üldögélt az ülőrúdján, de aztán egyszer
csak megélénkült, és kiabálni kezdett: »Werril, Werril!« - és ak
kor tudtuk, hogy felrakhatjuk a teafőzőt, mert apám fél órán be
lül hazaér."
A Texas állambeli Missouri Cityben lakó Deb Whitebreadet
is előre figyelmeztette Rocket nevű afrikai szürkepapagája, hogy
nemsokára hazaér a férje. „Ron megtanította Rocketnek, hogy
mondja spanyolul, hogy »Szia«, amikor ő belép az ajtón. Később
észrevettem, hogy tíz perccel Ron hazaérkezése előtt már elkez
di mondogatni, hogy Hola! Hola! Nem hallhatta a férjem kocsiját,
vagy ilyesmi. Ronnak őrült beosztása van, és mindig máskor jön
haza. Régebben mindig felhívtam, hogy tudjam, mikor érkezik,
de most már kivárom, hogy Rocket megszólaljon. Lehet rá ala
pozni."
Pepper fiatal amazonpapagáj volt, és Pennsylvaniában élt.
Dr. Karen Milstein és férje, Philip voltak a gazdái, akikhez nagyon
kötődött. „A papagájunk gyakran elkezdi mondani, hogy Helló,
hellói, és a férjem nevét kiabálja, mielőtt ő hazaérne, bár jelentős
eltérések vannak abban, hogy melyik nap mikor ér haza" - me
sélte nekem 1992-ben. 1994-re, amikor Pepper már hétesztendős
volt, Karen észrevette, hogy a madár már arra is reagál, hogy a
férje haza szeretne menni. 1994 októberében dr. Milstein naplót
vezetett; lássuk például az október 17-i bejegyzést:
17.40 - Pepper nyugodt

18.14 - Pepper elkezdte mondogatni, hogy Helló!
18.16 - Philip hazaszólt telefonon, hogy indul. Azt mondta,
Papagájok, lovak és más állatok 111
két perccel azelőtt döntötte el, hogy jön. Pepper to

vábbra is kiabált, hogy „Helló, Philip!" - egészen ad
dig, amíg Phil haza nem ért 18.30-kor.
Pepper legtöbbször már akkor izgatottá vált, szokatlan

időpontokban is, amikor Philip elhatározta, hogy hazamegy -
volt viszont olyan eset is, hogy egyáltalán nem reagált, amíg Phi-
lip be nem fordult a kocsibehajtóra.
A papagájok nagyon tudnak kötődni bizonyos emberek
hez, és erős féltékenységet mutathatnak, különösen az ellenkező
nemű emberekkel szemben. Oscar, a kékhomlokú amazon a
Sussex megyében élő David és Celia Watson madara volt, és
nagyon kötődött Davidhez. „Amikor látja a férjemet, néha nem
mehetek közel hozzá, mert a madár rám akar támadni - mondja
Celia. - Én még a kalitkájához sem érhetek, és az eledelét sem
adhatom oda neki. Nagyon féltékeny, és a kalitka oldalához veri
magát, amikor a férjem kimegy a szobából." Nem véletlen, hogy
Oscar nagyon izgatottá válik, amikor David hazamegy. Már tíz
húsz perccel korábban elkezd izgulni: „Először arra gondoltunk,
azért reagál így, mert David a megszokott időben jön haza, de
tévedtünk - mondja Celia. - Amióta a mostani munkája van, soha
nem jön haza kétszer ugyanabban az időpontban, de Oscar min
dig várja. Olyankor rohangál a kalitkájában, verdes a szárnyaival, I
és kis hangokat ad ki."
A papagájokról szóló történetek többségében a gazdi mun
kából vagy vásárlásból tér haza, de vannak olyan papagájok is,
amelyek az illető hosszú távolléte után jeleznek. Amikor például
Peter Soldini Franciaországba ment nyaralni, anyjára bízta a pa
pagájt Svájcban, és azt mondta neki, hogy egy hónap múlva fog
hazaérni. Később úgy döntött, hogy már három hét múlva haza
megy, de nem értesítette édesanyját. Három napig tartott a ha-
zaút. „Amikor beléptem anyám házába, azzal fogadott: »E1 sem
fogod hinni, hogy viselkedik ez a madár már három napja. Egész
nap be nem áll a csőre, beszél és énekel. Teljesen fel van dobva.«"
L
M á s papagáj- és m adárfajok
Úgy tűnik, más papagájfajok is képesek rá, hogy várják a gazdi

hazatértét. Négy beszámolót kaptam olyan törpepapagájokról,
amelyek öt-tíz perccel korábban már félreérthetetlen jelét adják
ennek, de hallottam egyéb papagájokról, öt esetben nimfapapa
gájokról is.
Kathy Dougan a kaliforniai Santa Cruzban él hat nimfa-
papagájjal. Amikor távol volt hazulról, azt vették észre a nála
tartózkodó barátai, hogy a madarak élénkebbek, és hangosan
csiripelnek, mielőtt hazaér a gazdájuk. Kathy volt olyan kedves,
és megengedte munkatársamnak, David Jay Brownnak, hogy el
végezzen tíz kísérletet, és videóra vegye a madarakat, amíg ő tá
vol van. Ezek során ő véletlenszerűen kiválasztott időpontokban
ment haza, miután megszólalt a csipogója.
A videofelvételek elemzéséből az látszik, hogy a madarak
akkor is hangosan csiripelnek, amikor ő nem megy haza - pél
dául amikor csörög a telefon, vagy valaki kopog az ajtón. A tíz
kísérletből azonban hét alkalommal valóban többet csiripeltek,
amikor ő már elindult hazafelé; a hazaűt gyalog húsz percig tar
tott. A teljes kísérletsorozatban átlagosan az idő 15 százalékában
csiripeltek hangosan, amíg ő távol volt, és 49 százalékában, ami
kor már úton volt hazafelé. Az eredmények statisztikailag szig
nifikánsak.1
A gazdájuk hazaérkezését annak nevének kimondásával
bejelentő papagájok nagyobb valószínűséggel adnak egyértelmű
eredményeket, mint azok a madarak, amelyek kevésbé konkrét
viselkedést mutatnak, például izgatottan csiripelnek, mint a nim
fapapagájok vagy a törpepapagájok, de eddig még nem volt alkal
munk videóra venni egy, a gazdája nevét kimondó papagájt.
A kapott beszámolók alapján úgy fest, hogy az összes kalit
kába zárt madár, amely hazavárja a gazdáját, a papagájok család
jába tartozik. Ezt a benyomást erősíti meg a Nagy-Britanniában
és az Egyesült Államokban véletlenszerűen végzett felmérésünk
is. A felmérésben részt vevő háztartások közül harmincnyolc-
1 Az egymintás t-próbával végzett statisztikai elemzés p = 0,03 szignifikanciaszintet

mutatott.
r
I I ábra. Suzanne Rolfe a Sambo nevű seregélyfélévei (aki a kalitkára

i-iuMlett fényképen látható) és Sambo utódával, Jackóval (Sutton St. Nicholas,
I In tlordshire) (a fényképet Phil Starling2 készítette)
I m ii volt papagáj, és közülük négyről mondták, hogy hazavárja a

gazdáját: egy papagájról, egy törpepapagájról, egy kakaduról és
úgy nimfapapagájról. Egyetlen pintyről, kanáriról vagy más fajról
M'in állítottak ilyet.
Van azonban egy kivétel: egy Sambo nevű beszélő trópusi se-
irgély, amely a Rolfe családdal élt együtt az angliai HertfordshireI
I i dukes, bár biztosan véletlen egybeesés, hogy a starling seregélyt jelent... (Aford.)
megyében, Sutton St. Nicholasban (4. ábra). Sambo nagyszerűen

kijött a Robert nevű nagyfiúval, és általában előre szólt a család
nak, amikor Robert hazament a bentlakásos iskolából. „Sambo
már két-három nappal előbb elkezd Robbie-ról beszélni, hogy
várható az érkezése" - állítja Suzanne Rolfe. A család azt feltété
lezte, hogy azért történik így, mert a szokásosnál többet emlege
tik a nevét ilyenkor. Az iskola után azonban a fiú dolgozni kez
dett, és Kelet-Afrikában állomásozott. „Volt, hogy előre tudatta
velünk, mikor kap eltávozást, de legtöbbször csak úgy betoppant,
figyelmeztetés nélkül. Mindig tudtuk, hogy jön, mert Sambo már
pár nappal az érkezése előtt elkezdett kiabálni, hogy »Robbie,
Robbie!«"
C sirkék, libák és e g y bagoly
Egy Joggeli nevű házi macskabagoly huszonöt évig lakott a

Koepfler családdal a zürichi lakásukban. Heidi Koepfler így ír
róla:
„Amikor valami olyan történt, amit a baglyunk szeretett,

jellegzetes hangot adott ki: egy magasan képzett rrr-rrrrr-
rrr-1, mint egy csengő, és közben becsukta a szemét. Amikor
a fiaink hazajöttek az iskolából vagy az egyetemről, már ak
kor hallottuk Joggeli örömteli hangját, amikor még nem is
láthatta vagy hallhatta őket. Ralph, a testvérem, aki máshol
lakik, és csak ritkán látogat meg minket, nem vette komo
lyan Joggelit, és kinevette. Egy napon Joggeli dühös, agresz-
szív hangokat adott ki, és nekirepült az ablaküvegnek. »Mi
ütött belé? - gondoltam. - Csak akkor csinál ilyeneket, ami
kor Ralph jön hozzánk.« És úgy is volt: a bátyám csak úgy
beugrott hozzánk, bejelentés nélkül."
Vannak olyan tyúkok, amelyek reagálnak arra az ember

re, aki eteti őket. Amikor például Roberto Hohrein még iskolás
volt Németországban, a családjának volt tíz tyúkja. Az ő dolga
volt megetetni őket, amikor hazajött az iskolából. Édesanyjá
nak feltűnt, hogy fia érkezése előtt tíz-tizenöt perccel a tyúkok
mintha már várnának rá a tyúkól kifutójának sarkában, ahon-

ih'I meglátják, amikor felbukkan. „Anyámat az lepte meg, hogy
.1 lyúkok nem ugyanabban az időpontban álltak ott, hanem az
órarendemtől függően más-más időpontokban. A német iskolák-
li.in a tanítás nem ugyanakkor ér véget mindennap. Volt, hogy
ni'in is tömegközlekedéssel mentem haza, hanem felvett valaki.
I)v teljesen mindegy volt, mert a tyúkok ott álltak, és vártak rám,
mivel éhesek voltak. Csak akkor nem figyeltek rám, amikor rend
kívül korán érkeztem, mert akkor még nem voltak éhesek."
A tyúkokat talán kevésbé motiválja a személyes kötődés,
mint a táplálkozás vágya, de a libákról van egy történetem,
amelyből az derül ki, hogy egy bizonyos emberhez fűződő köte
lékük számított elsődleges hajtóerőnek a várakozásban. A svájci
I hun város közelében lakó K. Theilernek volt három libája, ame
lyekkel kimondottan jó kapcsolatot ápolt. „Még a hangulatomat,
a jókedvemet vagy a szomorúságomat is viszontláttam a viselke
désükben." A felesége a libák alapján meg tudta állapítani, hogy
mikor jön haza a férje az irodából. „A libák türelmetlenül vára
koztak a kertkapuban. Én általában negyed egykor értem haza,
de ha valami közbejött, akkor a nejem látta, hogy késni fogok,
mert olyankor nyugodtak maradtak a libák."
Sok madárfajról tudjuk, hogy egyedei erős kötődést tudnak
kialakítani az emberekkel, különösen akkor, ha már fiatalon3 el
kezdték nevelni őket, és könnyen meglehet, hogy más fajok is
képesek ilyen várakozó viselkedésre azokon kívül, amelyekről
eddig sikerült információt gyűjtenem.
A legtöbb háziasított madár - beleértve a libákat, a tyúko
kat és a papagájok családjába tartozó madarakat - vad ősei cso
portokban éltek. Előfordulhat, hogy embertársuk hazaérkezését
azért tudják megjósolni, mert van egy olyan képességük, amely-
lyel előre tudják, hogy mikor közeledik egy különvált rajtársuk.
Az is lehet, hogy sokkal inkább kötődik ez a képességük a fiókák
azon képességéhez, amellyel előre megérezték, hogy mikor érke
zik haza és hoz nekik táplálékot a szülőjük. A vadon élő állatok
anticipációs viselkedéséről viszont semmit nem tudunk.
Ha a háziállatként tartott madarak további vizsgálatai
megerősítik, hogy bizonyos fajok példányai valóban képesek
3 Barber, 1993.
valamilyen telepátiával előre megérezni a gazdájuk érkezését,

akkor érdemes lenne megfigyelni a vad madarakat. Vajon előre
várják más madarak érkezését, amelyekkel szoros köteléket al
kotnak? Vajon a fészekben lakó fiókák előre várják a táplálékot
hozó szüleik hazaérkezését?
Elvileg az is lehetséges, hogy kísérleteket végezzünk házi
asított madarakkal, például libákkal, hogy megvizsgáljuk, ha-
zavárnak-e egy-egy tőlük elszakított madarat, amelyet a látó- és
hallómezőn kívülre visz valaki, majd később visszavisz vagy
visszaenged a többiekhez. Biztosan lehetne kísérleteket végezni
a postagalambokkal is. Vajon mutatkoznak-e a várakozás jelei a
dúcban hátramaradt madarakon, mielőtt visszatér a párjuk és a töb
bi ismerős madár?
H ü llő k és halak
A vadonban a legtöbb hüllő magányos állat, és csak párzás cél

jából találkozik fajtársaival. Ráadásul a legtöbb faj nősténye ma
gára hagyja a lerakott tojásokat, a kikelt utódoknak pedig önma
gukról kell gondoskodniuk. Gondoljunk csak például a kicsiny
tengeri teknősökre, amelyek több ezer kilométerre a felnőttek
táplálkozási helyétől kelnek ki a tengerparton, aztán felnőtt se
gítség nélkül kell odatalálniuk. Ha pedig a vadon élő hüllők nem
alkotnak szoros köteléket egymással, akkor a fogságban nevel
kedett hüllőknek kevés olyan örökölt képességük lehet, amellyel
kötődést tudnak kialakítani a gazdájukkal.
E negatív következtetéseket megerősíti az egyik legtapasz
taltabb levelezőtársam, Jeremy Wood-Anderson, aki természet-
búvár és hüllőgyűjtő. Jeremy Pakisztánban lakott, ahol több
mint harminc éven át tekintélyes hüllőgyűjteményt gondozott.
Meg volt róla győződve, hogy az emlősöknek és a madaraknak
különböző mértékben megadatott az „okkultizmus" képessége,
de nem gondolta, hogy a hüllőkben ez bármilyen felismerhető
formában jelen lenne. Meggyőződése volt, hogy nem tudják tele
patikusán elcsípni gazdájuk gondolatait: „Az általuk megszokott
rutindolgokon kívül abszolút semmiféle kapcsolat nem létezik a
hüllők és az emberek szellemi folyamatai között."
Az 1990-es években kitartóan próbáltam információt szerez

ni arról, hogy van-e olyan ember, akinek a hüllője várakozó vi
nni kedést mutat. Még az olyan nemzetközi szaklapokba is adtam
lel hirdetést, mint a Reptilian International. Egyetlen meggyőző
példát sem sikerült találnom, amit a könyvem első kiadásában le
is írtam. Volt azonban néhány ember, akik olvasták a negatív kö
vetkeztetéseimet, ezért tollat ragadtak, és beavattak néhány olyan
tapasztalatukba, amelyekből arra következtethetünk, hogy bizo
nyos hüllők meg tudják mondani, hogy mikor jön haza valaki.
A San Franciscó-i Hilary Lennox például szoros kapcsolatban
volt egy Julian nevű boa constrictorral, amellyel táncolni szokott.
„Több éven át béreltem Juliánt Charlie-tól, aki állatorvos, és

Berkeley-ben lakik. Rendszerint Charlie rendelőjébe jártam
Juliánért, és egy-két hétig maradt velem, mert együtt léptünk
fel a hastáncos-előadásaimon. Julian sok órát töltött velem
az ágyamon összetekeredve, amikor tanultam, és úgy tűnt,
hogy szeret eljárni velem táncolni és találkozni a közönség
tagjaival. Mindig úgy éreztem, hogy kölcsönös szeretetre
épülő kapcsolat van köztünk. Charlie asszisztense mondta,
hogy amikor jöttem Juliánért, ő már fél órával az érkezésem
előtt mindig felébredt mély hüllőálmából, elkezdett mozgo
lódni a ketrecében, és jobbra-balra ingatta az orrát a rácsos
ajtó előtt."
A pennsylvaniai Whitehallban lakó Jane Schooley kilenc

kii lönböző fajta gyíkot tartott, és észrevette, hogy az egyik iguána
„úgy látszik, tudja, hogy jön a férjem, pedig hosszú idő eltelik
még, mire láthatóvá és hallhatóvá válik".
Mrs. D. Delaney, aki az angliai Essex megyében lakik, azt
vette észre, hogy Fred nevű teknőse mintha tudná, mikor jön
hozzá látogatóba az unokája. „Akkor vettem meg Fredet, amikor
négyéves volt az unokám, most pedig már huszonhárom éves kis
hölgy. Mindegy, mikor jön haza, Fred kiballag az erkélyajtóhoz,
és vár rá. A kertben pedig mindenhová koslat utána."
Ezek alapján úgy tűnik, hogy bizonyos hüllők is képesek
kötődést kialakítani az emberekkel, és előre látni, hogy mikor ér
nek haza, bár a jelek szerint ritka jelenségről van szó. Viszonylag
kevés ember tart házi kedvencként békát, szalamandrát és más

hüllőket, és nem állnak rendelkezésünkre olyan beszámolók,
amelyekből az derülne ki, hogy szoros paranormális kötelékeket
alakítanának ki emberekkel, vagy hogy telepatikusán reagálná
nak az emberekre. Ugyanez vonatkozik a háziállatként tartott ro
varokra is, például a botsáskákra.
Sok halfaj társaságkedvelőbb, mint a hüllők vagy a kétéltűek,
és rajokban úsznak. Vannak olyan fajaik, többek között a trópu
si halakat tartó emberek körében népszerű bölcsőszájúhal-félék,
amelyek fészket építenek, és védelmezik a petéket meg a kikelt
ivadékokat. Ám még a bizonyos mértékű szülői gondoskodást
mutató halfajoknál is kevés az esélye az embernek arra, hogy he
lyettesíteni tudja a halszülőket, és szoros kötődést alakítson ki az
ivadékokkal.
A haltartás szélesebb körben elterjedt, mint a hüllők,
kétéltűek és rovarok tartása. Az Amerikai Egyesült Államokban
körülbelül 76 millió akváriumi hal van, és a háztartások kb. 14
százalékában tartanak halakat.4 Rengeteg lehetőségük nyílik az
embereknek észrevenni, hogy a halaik izgatottak-e egy-egy csa
ládtag hazaérkezése előtt. Ennek ellenére egyetlen alkalomról
sem hallottam, és nem találtam semmilyen bizonyítékot arra,
hogy az ember és a hal között létezne bármilyen telepatikus kap
csolat, és magam sem figyeltem meg semmi ilyesmit a családunk
aranyhalánál.
T engerim alacok, v a d á szgö rén y ek

és eg y éb kisem lősök
A kutyák és a macskák messze a leggyakoribb háziállatok, de

számos más fajt is szívesen tartanak, többek között nyulat, tenge
rimalacot, patkányt, különböző egereket, hörcsögöt és vadászgö
rényt. Egyetlen beszámolót sem kaptam a versenyegerek, hörcsö
gök, patkányok és egerek okkult képességeiről. Csupán egyetlen
- és következtetések levonására alkalmatlan - beszámolót kap
tam egy házinyúlról, egyet egy patkányról és ötöt tengerimala
cokról, de egyikről sem állítja a gazdája, hogy két-három percnél
4
Amerikai Állatorvosok Szövetsége, 2010.
korábban jelezne, ezért lehetetlen kizárni azt a lehetőséget, hogy

ti/ ismerős hangokra reagálnak.
Azok között a kisemlősök között, amelyekről sikerült infor
mációkat szereznem, úgy tűnik, hogy csak egy, a londoni East En-
ilei i lakó nőstény vadászgörény ígéretes a telepátia szempontjából.
Hz az állat erősen kötődik a gazdájához, és kölcsönösen nem sze
relik egymást a gazdája feleségével. Joan Brownnak feltűnt, hogy
a görény az ajtónál várja a férjét, amikor az hazafelé jön: „Ha a gö
rényünk a nappaliban van, akkor vagy azelőtt meghallja az autót,
hogy én hallanám, vagy valahogyan máshonnét szerez tudomást
arról, hogy úton van hazafelé a férjem, mert jó tíz perccel az ér
kezése előtt már odarohan az ajtóhoz. Van, hogy a férjem későn
jön haza, de a görény mindig tudja, mikor. Ha megáll valahol egy
ilalra a munkatársaival, akkor előfordul, hogy egy órát is késik,
ilyenkor a görény a szokásosnál egy órával később kezdi el várni."
M ajm ok
A London déli részén, Blackheathben lakó John Bate-nek volt egy

őt hazaváró mókusmajma:
„Amikor Coventry és Blackheath között ingáztam, a majom

mindig tudatta a feleségemmel, hogy mikor járok északra a
blackwalli alagúttól [a Temze alatt], mert ilyenkor egy bizo
nyos módon kuncogott. Egyik péntek délután a feleségem
egyik barátnőjével beszélgetett, amikor egyszer csak beje
lentette, hogy negyedórán belül otthon leszek. »Honnan tu-
dod?« - kérdezte a barátnője. »Most mondta a majom« - így
a nejem. Nem telt bele tizenöt perc, és meghallották, hogy
elfordítom a kulcsot a zárban. Akármilyen éles és kifinomult
egy állat hallása, szerintem kétséges, hogy képes lenne a
sűrű londoni forgalomban a tőle hét-nyolc kilométerre vagy
a Temze alatt vezető alagútban lévő autókat megkülönböz
tetni egymástól."
Egyetértek ezzel a következtetéssel. Tudomásom van más

majmokról is, amelyek hazavárják a gazdájukat, de manap
ság olyan ritkán tartják már őket háziállatként, hogy aligha fo
gunk tudni további kutatásokat végezni velük, pedig rendkívül
érdekfeszítő lenne.
Lovak
A kutyákkal, macskákkal és papagájokkal együtt a ló is olyan faj,

amellyel az ember a legerősebb kapcsolatot képes kialakítani. Sok
lovas érzi, hogy szoros kapcsolatban van a lovakkal, és vannak
köztük olyanok, akik meg vannak győződve valamilyen okkult
kapcsolat meglétéről is. A nyolcadik fejezetben általánosabb bizo
nyítékokat fogunk áttekinteni az ember-ló telepátiáról. E helyütt
azonban konkrétan a lovaknak az a képessége érdekel engem,
amellyel előre tudják, hogy mikor ér haza a gazdájuk.
Sokaknak feltűnt, hogy a lovak gyakran tudják, mikor kö
zeledik a gazdájuk az istállóhoz. Ilyenkor éberebbek lesznek, az
izgatottság jeleit mutatják, és nyihognak. A legtöbb lótartó azon
ban nem tudja pontosan, hogy mennyivel előbb jelez a ló, hogy
mennyire a megszokásnak tudható be a reakció, vagy hogy a lo
vak reakciója az éles hallásuknak köszönhető-e. Ráadásul, mivel
a lovak nem házban élnek, általában nehezebb megfigyelni őket,
mint a kutyákat, macskákat és más háziállatokat.
Azoknak nyílik legjobb alkalmuk megfigyelni a lovak vára
kozó viselkedését, akik istállóban dolgoznak, vagy mások lovait
gondozzák, amíg ők távol vannak.
Amikor Adélé McCormick és a családja elmentek a kaliforni
ai Calistoga nevű ranchukról, általában olyan emberekre hagyták
tizenhárom lovukat, akik tudták, hogy mikor fognak visszatérni.
A lovaik mintha valóban várták volna őket, de a várakozáshoz
szerezhettek információt a róluk gondoskodó emberektől is. Egy
alkalommal azonban egy idegen gondozta őket, aki nem tud
ta, mikor fog hazaérni a család. „Amikor hazaértünk, az ember
üdvözölt bennünket, és azt mondta: »Tudtam, hogy jönnek már,
mert a lovak furcsán viselkedtek*. Azt mondta, hogy amikor etet
te őket, egyfolytában az utat bámulták, ide-oda futkostak és nyi-
hogtak. Állítása szerint fél ötkor kezdtek így viselkedni, mi pedig
negyed hat és fél hat között értünk haza."
Előfordul, hogy a lovak már órákkal előbb várakozó visel

kedést mutatnak, különösen amikor az ember hosszú ideig van
távol. Ez történt sokszor Elliott Abhauval is, aki a munkája miatt
a Marylandben élő legjobb barátaira volt kénytelen bízni imádott
lovait. Utána tíz éven keresztül rendszertelen időpontokban, de
néhány hetente eljárt hozzájuk látogatóba. Általában nem szólt a
barátainak a látogatásairól, de ők azt mondták neki, hogy mindig
tudták, mikor fog érkezni, mert a lovak a megszokottól eltérően
viselkedtek: „Egy nappal korábban csipkedni kezdik egymást,
ami máskor nem fordul elő, aztán az érkezés napján a karám ol
dalához állnak, és az utat nézik." Kocsival négy-hat órán át tartott
az út, a lovak pedig az érkezése előtt több órával álltak oda.
Elerminia Denot egy argentínai ranchon nőtt fel, és szinte
előbb tanult meg lovagolni, mint járni. Nagyon szerette Pampero
nevű lovát, de amikor Buenos Airesbe ment középiskolába, ott
hon kellett hagynia, és csak szünetekben ment haza a családhoz.
A lovát gondozó gaucho észrevette, hogy amint közeledett a ha
zatérése ideje, „Pampero egyszerűen megőrült. Nyerítve vágtá
zott körbe-körbe". Az érkezés előtti napon megállt a karámkapu
előtt, és északi irányba, a vasútállomás felé nézett. Egy alkalom
mal viszont kocsival vitték haza a lányt a szülei, ekkor azzal lepte
meg Pampero a lovászt, hogy délkelet felé nézett, és nem északi
irányba, ahol a vonatok járnak. Valóban pontosan abból az irány
ból bukkantak fel kocsival, amerre a ló nézett.
És végül álljon itt egy angol példa: Fiona Fowler tizenkét
éves korában kapta meg Joey nevű new forest póniját, és maga
törte be a mént. Amikor Londonba ment ápolónőnek tanulni,
Winchesterben élő édesanyjára bízta az állatot. Havonta kétszer
járt haza azokon a napokon, amikor nem dolgozott. Édesany
jának feltűnt, hogy Joey mintha mindig tudta volna, mikor jön
haza Fiona, mert a lenti legelőről, ahol ideje nagy részét töltötte a
többi lóval együtt, felment a kapuhoz, és ott várakozott. Éveken
át így volt ez, amikor a lány hazament. „Volt egy olyan eset, ami
kor nem vártak haza, anyám pedig nagy meglepetésére azt látta,
hogy Joey ugyanúgy vár rám a kapuban, ahogy szokott. Tíz perc
cel később telefonáltam az állomásról, hogy jöjjön értem valaki."
Az ilyen történetekből az látszik, hogy a lovak talán telepa
tikus úton szereznek tudomást arról, mikor ér haza a gazdájuk.
A kutatás következő állomása az lehet, amikor filmre veszünk

egy ilyen lovat, és rögzítjük a viselkedését, amikor a gazdája
véletlenszerűen megválasztott időpontokban hazaindul.
Ju h o k és tehenek
A juhokat nem sűrűn tartják háziállatként, de amikor a kis bárá

nyokat ember neveli fel, szoros kötődés alakulhat közöttük, aho
gyan a népszerű gyerekvers mondja: „Hol jártál, báránykám?"
Margaret Railton Edwards és férje, Richard egyszeriben bá
ránytulajdonosokká váltak, amikor juhtenyésztő barátaik náluk
hagytak Cheshire-ben egy beteg báránykát, amely még mindig
üvegből szopott. Edwardsék meggyógyították az állatot, amely
még nagyjából négy hónapig náluk maradt. „Shambles majd
nem szobatiszta volt - meséli Margaret Edwards - , és esténként
az ölemből nézte a tévét. Richard este öt és hat között járt haza,
Shambles pedig az érkezése előtt tíz perccel odaült a bejárati ajtó
elé, és ott várta. Ha Richardot valamelyik barátja hozta kocsival,
ő akkor is az ajtóban várta. Néha hazaugrott ebédelni, de olyan
kor is ugyanúgy történt minden."
Két másik emberről hallottam még, akik háziállatként tar
tottak juhokat, és nekik is hasonló tapasztalataik voltak. Az egyik
bárányt, Augustusi a Washington állambeli Whidbey-szigeten
élő Ferrier család fogadta örökbe, és kimondottan szoros kötelék
fűzte az akkor tizennégy esztendős Granthoz, aki etette, sétál
tatta és játszott vele. Grant édesapja, Malcolm mesélte, hogy fia
rendszertelenül járt haza, mert mindenféle szakkörön meg fog
lalkozáson vett részt. A család azonban mindig tudta, mikorra
várható, mert „Augustus megélénkült, bégetett és rohangált az
óljában, és számtalan jelét adta annak, hogy hamarosan történni
fog valami. Nagyjából öt perccel később megjelent Grant a bará
taival." Vajon normál érzékszervi úton szerezhetett-e tudomást
róluk Augustus? Malcolm Ferrier szerint nem.
„Gyakran beszéltünk erről a viselkedéséről, és tökéletesen

meg voltunk győződve róla, hogy Augustus semmilyen
szokványos fizikai úton nem érezhette meg, hogy Grant el-
indult hazafelé. Látni nem láthatta (sok a növény), de hallani

sem hallhatta, amikor belekezdett az üdvözlő szertartásába,
különösen a külvárosi forgalom zajától. Amatőr és nem kí
sérleti módon, de számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy
valamilyen furcsa kommunikációnak vagyunk a tanúi, és a
szomszédok is gyakran csipkelődtek emiatt. Grant gyakran
megpróbálta lopva megközelíteni, de sosem sikerült neki."
Csak két olyan esettel találkoztam, amikor tehén várt haza

valakit. Az egyik egy apácáról, Veronica nővérről szól, aki Auszt-
laliában a coolgardie-i konventben élt. A konyhán dolgozott, és
mindenki tudta róla, hogy nagyon ügyesen bánik a rend tagjait
lejjel ellátó tehenekkel. Amikor visszatért a szabadságáról, a töb
biek azt látták, hogy a tehenek elmennek a vasútállomásra, és ott
várják, hogy megérkezzen."5
Ilyen juhokról és tehenekről szóló történetek ritkán fordul
nak elő ugyan, de jól egyeznek azzal a viselkedésmintázattal,
amelyet a kutyák, macskák, lovak, papagájok és más állatok mu
tálnák. Úgy tűnik, rendkívül sok fajnak megvan az a képessége,
hogy hazavárja a gazdáját. Látszólag mindig azon múlik, hogy
szoros kötődés alakul-e ki az ember és az állat között.
Azok a fajok, például a különböző halfajok, amelyek nem
várják haza a gazdájukat, talán azért nem mutatnak ilyen anti-
i ipációs viselkedést, mert érzéketlenek a telepatikus befolyáso
lásra, vagy mert képtelenek olyan kötődést kialakítani az embe
rekkel, amely elég erős ahhoz, hogy a telepatikus kommunikáció
csatornájává váljon.
Ez a képesség feltehetőleg nem pusztán a háziállattartás ke
retei között alakult ki, hanem már a vadon élő állatok körében
is megjelenik. Az állat és állat közötti telepátiáról a 9. fejezetben
lesz bővebben szó.
Ela a hazatérés anticipációja olyannyira elterjedt az állatok
között, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy vannak olyan em
berek is, akiknek megvan az a képességük, hogy tudják, mikor
lógnak hazaérkezni mások.
’’ A történet Anne McLay-től, az ausztrál irgalmas nővéreket kutató történésztől

származik, és a szerzővel folytatott egyik beszélgetésben mesélte el.
E m b erek
Rengeteg történet kering az Afrikában élő vagy utazgató embe

rek elmondása alapján arról, hogy egyes ottani emberek hogyan
készülnek fel valaki érkezésére, holott semmilyen ismert kommu
nikációs eszköz nem áll a rendelkezésükre. Laurens van dér Post
például azt találta a dél-afrikai Kalahári sivatagban élő busma
nok között, hogy az otthon maradtak tudomást szereztek arról,
hogy a táboruktól 80 kilométerre a csoporttagjaik elejtettek egy
jávorantilopot, és azt is tudták, mikor fognak hazaérkezni. Az ál
latot elejtő busmanok van dér Posttal utaztak, és amikor a hússal
tömött Land Rovereikkel a tábor felé tartottak, van dér Post meg
kérdezte, hogyan fognak reagálni az emberek, amikor megtud
ják, hogy milyen sikeres vadászatot tartottak. Az egyik busman
így felelt neki: „Már tudják." És annyi bizonyos, hogy amikor a
tábor felé közeledtek, meghallották azt a dalt, amellyel az ilyen
alkalmakat szokták ünnepelni. Amikor elejtették az antilopot,
„táviratban" azonnal tudomást szereztek róla, ahogyan az egyik
busman fogalmazott. Van dér Post rájött, hogy „egyértelműen az
volt a benyomásuk, hogy a fehér ember sürgönyei is a telepátia
útján működnek".6
Sok olyan embernek voltak hasonló tapasztalatai, akik Afri
kában jártak. Egy Sinel nevű fiatal európai férfi Dél-Szudánban
lakott a helyi törzsek között, és azt állította, hogy „egyfolytában
működik a telepátia". Mindig tudták, hogy ő merre jár, és mit csi
nál, még akkor is, amikor messzire elkószált. Egyszer eltévedt,
a helyi férfiak pedig érte mentek, mintha csak érezték volna a
segélykérését. Egy másik alkalommal felszedett egy nyílhegyet,
és hazavitte, két férfi pedig odament hozzá, és megkérték, hadd
vizsgálják meg a nyílhegyet.7
Valószínűleg a hagyományos társadalmakban jobban kifej
lődtek ezek a képességek, mint a modem ipari világban. Úgy
tűnik, hogy Európa bizonyos részein is széles körben ismerik
őket. A Skót-felföld kelta lakói úgynevezett „második látásának"
része volt olyan „pillanatnyilag távol lévő emberek »érkezéseinek«
6 Van dér Post, 1958.

7 Inglis, 1977,18. o.
meglátása is, akik később valóban megérkeznek".8 A norvégoknak

meg szavuk is van erre a jelenségre: vardoger, ami szó szerint azt
leleiili, hogy „figyelmeztető lélek". Rendszeresen előfordul, hogy
.1 / ember otthon van, és hallja, hogy valaki megérkezik gyalog
k.itl\ kocsival, bemegy a házba, és felakasztja a kabátját. De nincs
nil senki. Úgy negyed- vagy félóra múlva hasonló hangok hallat
sz műk, és akkor tényleg megjön az illető. „Megszokja az ember.
Aháziasszony vizet forral, amikor megjön a vard0ger, mert tudja,
hogy nemsokára a férje is meg fog érkezni."
Az oslói Georg Hygen professzor több tucatnyi modern ese
tet vizsgált meg, és arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség
Inkább telepatikus, mintsem prekognitív, ami azt jelenti, hogy
<i viliiláger nem annyira a jövőbeli történés előjátéka, hanem az
illető szándékaival függ össze. Először is a tényleges hangok
nem mindig egyeznek meg a korábban hallott hangokkal. Az
ember talán azt hallja, hogy az érkező a hálószobába megy, ho
lt >11a konkrét személy a konyha felé veszi az irányt, amikor meg-
eikezik.y
A vardogerjelenség ráadásul még akkor is megtörténhet, ami
kor az illető nem érkezik meg, mert közben meggondolta magát.
I gyszer például egy férfi megegyezett a feleségével, hogy egy
ám házban fognak találkozni. Később viszont úgy döntött, hogy
inkább az irodában veszi fel az asszonyt, ahol az dolgozott, de
mivel a férfi késett, mégis inkább elment az áruházba, ahová ere
detileg tervezték a találkozást. Az asszony nem jött, a férfi pedig
egyórányi várakozás után hazament. Amikor hazaért a felesége,
lel panaszolta, hogy a férje nem az irodába ment érte. Hallotta
ugyanis a férje vardogerét, és a korábbi tapasztalatai alapján oly
annyira megbízott benne, hogy egy órát várt az irodában, mielőtt
nlegelégelte volna.
Az angol [és a magyar - aford.] nyelvben nincs szinonimánk
a onrdogerre, de egyeseknek feltűnt, hogy vannak, akik olyan em
berre várnak, akinek az érkezéséről nem tudhatnak - jóllehet ná
lunk ismeretlenek a Skandináviában megszokott hangjelenségek
is. Azok a történetek, amelyekben előfordulnak ilyen jelenségek,
a Halában szülőkről és a gyerekeikről szólnak, vagy pedig férjek
Láng, 1911.
Hygen, 1987.
és feleségek szerepelnek bennük. Vannak olyan esetek is, amikor

úgy tűnik, hogy a gyerekek várják a szüleik érkezését. Belinda
Price írta le az alábbi esetet, amikor egy csecsemő várta az apját:
„Amíg a kisfiam nyolc hónapos nem lett, mindig tudtam,

hogy mikor jön az apja. A férjem érkezése előtt hét-nyolc
perccel a kicsi nagyon megélénkült, és látszott rajta, hogy
vár. Mivel akkoriban egy aktív légi támaszponton laktunk,
nem hiszem, hogy bármit is hallhatott, a férjem pedig néha
biciklivel járt. Mindig váratlanul jött haza, éjjel vagy nappal,
mert pilóta volt, és bármikor fel kellett szállnia, amikor pa
rancsot kapott rá."
Más szülők is mesélték, hogy amikor bébiszitterre bízzák a

gyereküket, és elmennek szórakozni, akkor a gyerek nem sok
kal a hazaérkezésük előtt fel szokott ébredni. Amikor pedig már
elég nagyok a gyerekek, és tudnak beszélni, némelyik ténylege
sen bejelenti, hogy nemsokára megjönnek a szülei. Ez történt
Sheila Michaelsszel is, aki New Yorkban vigyázott egy három
éves kisfiúra, amíg az anyja a kórházban volt. „Nem számítottam
rá, hogy aznap ki fogják engedni az anyukáját. Egyik kedvenc
meséjét olvastam neki éppen, amikor leszállt az ágyról, és oda
ment az ajtóhoz, s csendesen elkezdte mondogatni, hogy »anya,
anya«, de úgy, hogy borzasztóan felindultam tőle. Megpróbáltam
rávenni, hogy jöjjön vissza hozzám az ágyba, és olvassuk tovább
a könyvet, de nem hagyta magát rábeszélni, és egyre csak hajto
gatta, hogy »anya, anya«. Mondtam neki, hogy másnap jön haza
anya, és hogy az apukája pár óra múlva hazaér, de hajthatatlan
volt. Aztán egyszer csak belépett az anyja."
Olyan esetről nem hallottam, hogy egy apa látta volna előre
a gyereke érkezését, de anyákról több történetet is ismerek. íme,
egy drámai példa a második világháború idejéből, amelyet Mrs.
C. W. Lawrence küldött el nekem: „A háború alatt Jack bátyám a
Királyi Eíaditengerészetnél szolgált, és amíg aktívan szolgálatban
volt, nem írhatott haza. Amikor már több mint két éve távol volt,
egyik éjjel anyám hirtelen felkelt, és azt mondta:
- Meg kell vetnem Jack ágyát. Ma éjjel itthon alszik.
- Honnan a csudából tudod? - kérdeztük tőle nevetve.
Egyszerűen tudom, hogy nemsokára itt lesz - mondta, és

(elment, hogy megcsinálja az ágyát.
Aznap este be is futott Jack!"
A legtöbb várakozás azonban ennél jóval hétköznapibb.
Iliiinlie Hardy, aki Victoriában (Brit Columbia, Kanada) lakott, és
kamasz fiai voltak, arra jött rá, hogy nagyon kimeríti őt ez a jelen
leg, mert nem tudja kialudni magát. Amikor a nagyobb fiúk későn
érlek haza hétvégenként, hiába igyekeztek őt nem felébreszteni,
é« lmlkán beosonni, mégis mindig felébredt. „Egyszerűen semmi
nem segített, de aztán rájöttem, hogy nem is attól nem tudtam
aludni, hogy mozgolódnak a házban, hanem attól, hogy amikor
kocsiba ültek, hogy hazajöjjenek, én azonnal felébredtem." Előbb
lelehredt, aztán hallotta őket megjönni.
Vannak olyan nők, akik hasonló módon egyszer csak azt
\eszik észre, hogy már azelőtt felébrednek, hogy a férjük haza
érkezne. A pennsylvaniai Cindy Armitage Dannaker így mesél
róla: „Olyan gyakran megtörtént, hogy most már csak annyit
állapítok meg magamban: »Na, mindjárt itt lesz!«, és várok. Al-
lalában öt percen belül meghallom a férjem terepjáróját. Olyan,
mintha rám gondolna, én pedig álmomban megérzem. Csak any-
ny it tudok, hogy hirtelen minden ok nélkül felébredek, és tudom,
hogy jön."
Máskor ez a várakozás már jóval korábban elkezdődik,
különösen olyankor, ha nagy távolság van a két ember között.
Előfordul, hogy ilyenkor az érzéseinek megfelelően viselkedik az
ember - például a másik elé megy egy konkrét vonathoz vagy
repülőhöz.10 Itt egy különösen megrázó beszámoló, amelyet Oli
ver Knowles rögzített:
„Tizennégy évig az ENSZ alkalmazottja voltam, és rengete

get utaztam. Egyetlen eset volt, az 1970-es években, amikor
korábban mentem vissza Abidzsánból11 Genfbe, mert influ
enzás lettem. A feleségemnek nem szóltam, hogy jövök, mi
vel nem akartam, hogy nagy felhajtást csináljon a jövetelem
körül, ugyanis a négy fiunkkal Ausztriában nyaralt. Amikor
azonban visszaértem Genfbe, már a repülőtéren várt rám.
Például Haynes, 1976, 208-209. o.

11 Elefántcsontpart korábbi fővárosa, az ország üzleti és pénzügyi központja. (Aford.)
Azt mondta, hogy ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába,

hogy ki kell mennie ez elé repülőgépjárat elé, úgyhogy ösz-
szepakolta a családot, és hazament."12
Ha az ilyen emberi várakozásokat elszigetelten nézzük, ak

kor olyanok, mint csupa össze nem illő kivétel. Ha viszont a sok
állatfajnál megfigyelt anticipációs viselkedés összefüggéseiben
kezdjük kezelni őket, akkor beleillenek egy nagyobb mintázatba.
A hazaérkezés anticipációja a jelek szerint a telepátia természet-
történetének egyik fontos aspektusa. Az, hogy a kicsi gyerekek
nél és az alvó embereknél is előfordul ez a jelenség, azt mutatja,
hogy nem a magasabb értelmi képességekkel van kapcsolatban,
hanem sokkal alapvetőbb szinten működik, és mélyen a biológiai
és evolúciós örökségünkben gyökerezik.
12
Knowles, 1996.
III. RÉSZ
Állati empátia
Ö tödik fejez et
Nyugtató és gyógyító állatok
Az empátia szó együtt érző megértést vagy együtt szenvedést je

lent.1 Korábban már láttuk, hogy a görög pathé szógyök (érzés
vagy szenvedés) benne van a „szimpátia" vagy „telepátia" sza
vakban is. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az empátia vagy
a telepátia szükségszerűen együtt járna. Ahhoz kétség sem fér
het, hogy az emberek a testbeszéd révén és egyéb érzékszervi
úton begyűjtött információk alapján tudomást szereznek egymás
érzéseiről, és amint ebben a fejezetben majd bemutatom, az álla
tok ugyanilyen módon érzékenyek az emberekre. Ami itt minket
érdekel, az nem annyira az érzések átvitelének módja, hanem az
a tény, hogy az állatok ilyen együtt érző módon képesek reagálni.
A kölcsönös segítség sok állatfajnál a társas élet egyik lénye
gi aspektusát jelenti. Még azok is elismerik az altruista viselke
dés fontosságát a hangyatelepek életében, a madarak és emlősök
szülői gondoskodásában és mindenféle társas csoportban,12 akik
egyébként azt vallják, hogy az állatok viselkedését az „önző gé
nek"3 alakítják. Amikor például egy csorda vagy raj egyik tagja
1 Partridge, E., 1958,475. o.

2 Wilson (1980) tárgyalta legszisztematikusabban ezt az elméletet.
3 A kérdést legnagyobb hatással Dawkins (1976) tárgyalta. (Richard Dawkins:
Az önző gén. Kossuth, Budapest, 2011.)
132 Á lla t i e m p á t ia
vészjelzést ad a többieknek, tehát valamilyen veszélyre figyel

mezteti őket, akkor ezzel veszélybe sodorja saját magát, mert a
ragadozó figyelmét saját magára irányítja.4
Az önző gén teoretikusai elismerik az altruizmusnak az
állatok csoportjaiban játszott valós szerepét, de az önző gének
összefüggésrendszerében beszélnek róla, amelyek a saját túlélé
süket és szaporodásukat segítik. Az egyes állatok e szerint azért
mondanak le a saját életükről, mert ezzel az utódaikkal és a köze
li rokonaikkal közös génjeiket részesítik előnyben.
A háziállatok és az emberek közötti altruizmus nem magya
rázható közvetlenül az önző génekkel. A beteg állatnak segítő,
róla gondoskodó ember, aki kifizeti a borsos gyógykezelési szám
lákat, altruista módon viselkedik bár, de nem az állattal közös
génjei miatt. Az állatoknak és az embernek eltérnek a génjeik,
mivel más fajokhoz tartoznak. Ugyanúgy, ahogyan az emberek
segítenek az állatoknak, az állatok is segítenek az embereknek,
nem utolsósorban az érzelmi kötelékekkel, amelyek kialakulnak
közöttük.5 Az emberek olyan fajokkal alkotják a legszorosabb kö
telékeket, amelyek a legnagyobb empátiát mutatják feléjük - főleg
a kutyákkal, a macskákkal, a lovakkal és a papagájokkal.
A z állattartás jól tart b e n n ü n k e t
Saját macskánkat Remedynek (Gyógyírnak) hívtuk, mert a fele

ségem, Jill hamar felismerte, mennyi igazság van ebben. A macs
ka meleg, doromboló jelenléte valóban gyógyír volt számunkra.
Olyan volt, mintha tudná, mikor van szükségünk rá, mert olyan
kor rá vagy rám feküdt, és kifejtette gyógyító varázslatát.
Az adatbázisomban hatszáznál is több eset van olyan ál
latokról, amelyek megnyugtatják és gyógyítják a gazdájukat.
A legtöbb ilyen történet beteg vagy bánatos gazdájukkal szoros
kapcsolatban lévő kutyákról és macskákról szól, amelyek mint-
4 Lásd Ridley (19%) könyvében annak kifejtését, hogy mennyire lehetnek

veszélyesek az egyedre a csoport számára egyébként jótékony hatású vészjelzések.
5 Ha viszont a túlélés érdekében segítenek egymásnak, akkor az állat és az ember
génjeik örökítése szempontjából egymástól függnek (kodependencia), ami sok
nemzedéken át fennmarad. Ebben az esetben a fajközi altruizmus szelekciós
hatásáról beszélhetünk.
Nyugtató és gyógyító állatok 133
ha azért maradnának szorosan a gazdáik mellett, hogy segítse

nek nekik. Valójában nincs „mintha" az előző mondatban. Való
ban megnyugtatják az embereket, sőt segítenek nekik meggyó
gyulni. Számos olyan tudományos vizsgálatról tudunk, amelyek
számszerűsítették ezeket a hatásokat.
Az egyik vizsgálatot például Philadelphia környékén vé
gezték: macskákat befogadó idős embereket hasonlítottak össze
olyan szintén idős emberekkel, akik nem fogadtak be macskákat.
A rendszeres utánkövető beszélgetések és tesztek alapján meg
állapították, hogy egyetlen év leforgása alatt óriási különbségek
mutatkoztak a két csoport között. A szabványosított pszichológi
ai tesztek alapján a macskatulajdonosok jobban érezték magukat,
a macskával nem rendelkezők pedig rosszabbul. S bár a tulajdo
nosok és nem tulajdonosok kezdetben nem tértek el egymástól
statisztikailag szignifikáns mértékben, egyetlen esztendő lefor
gása után a macskatulajdonosok kevésbé érezték magányosnak
és depressziósnak magukat, és kevésbé szorongtak. A macskák
a vérnyomásra is jótékony hatást gyakoroltak, mert csökkentették
a magas vérnyomást és a szükséges gyógyszerek adagját.6
Ezek az előnyök természetesen az ember és a macska kö
zött kialakult kapcsolattól függtek. A társként tartott macskák
szórakoztatják az embert, együtt vannak vele, szeretet adnak és
kapnak, és segítenek az embernek elterelni a figyelmét a gond
jairól és a lelki gyötrelmeiről. Minél szorosabb a kötődés, annál
nagyobbnak tűnnek a jótékony hatások.7
A kutyákkal való kapcsolat ugyanúgy csökkentheti a vér
nyomást és nyújthat egyéb élettani előnyöket.8 Ezeket maguk a
kutyák is megtapasztalhatják, mert az ő szívverésük is lelassul,
amikor simogatják őket.9
Az Erika Friedmann és munkatársai által a Pennsylvaniai
Egyetemen végzett vizsgálatban a szívbetegség (többek között
infarktus) miatt kórházba került kisállat-tulajdonosok nagyobb
arányban voltak életben egy évvel később, mint az állattal nem
6 Karsh-Turner, 1997.
7 Uo.
8 Hart, 1995; Dossey, 1997.
9 Lynch-McCarthy, 1969.
rendelkező kontrollcsoport tagjai.10 Ha volt otthon egy állat, ak

kor az biztosabban jelezte előre a túlélést, mint a házastársi vagy
a családi támogatás megléte.
Az állatok segíthetnek a gyászoló embereknek is. Több ku
tatást végeztek olyan emberekkel, akik nemrég veszítették el a
házastársukat. E kutatások azt mutatták, hogy akinek volt vala
milyen háziállata, az kevésbé lett depressziós, és kevésbé hajlott
a kétségbeesésre és az elszigetelődésre. Általános egészségi álla
potuk is jobb volt, és kevesebb gyógyszerre volt szükségük.11
Azonban nemcsak a beteg, idős, gyászoló és sebezhető em
bernek válik a javára, ha van háziállata, mert a hatás általános,
és felnőttek, illetve gyerekek körében egyaránt megfigyelhető.12
A kutyák különösen segíthetnek a barátkozásban. James Surpell
(Cambridge-i Egyetem) vizsgálatai azt mutatták, hogy nagyobb
a biztonságérzete és az önbecsülése azoknak az embereknek,
akik a vizsgálat előtt nem sokkal kutyára tettek szert. Általában
javult az egészségük, ami részben annak köszönhető, hogy töb
bet mozogtak, mivel sétáltatni vitték a kutyát. Az olyan kisebb
betegségektől is kevesebbet szenvedtek, mint a fejfájás, a megfá
zás és az influenza.13
A háziállatok társaságot és biztonságot adnak a gyerekek
nek, reagálnak a szükségleteikre, és feltétel nélküli együttérzést
nyújtanak. A zavart gyerekek a jelek szerint kimondottan sokat
meríthetnek az állatok támogató jelenlétéből. Az egyik vizsgá
lat szerint a bűnöző kamaszok kétszer akkora valószínűséggel
szóltak az állataikhoz és keresték az állat társaságát, amikor ma
gányosak voltak vagy unatkoztak.14 A háziállatok segíthetnek a
gyerekeknek abban is, hogy jobban kialakuljon bennük a kölcsö
nösség és a felelősség érzése az állat gondozása közben, amikor
reagálnak az állat igényeire.15 Arra is van bizonyíték, hogy a há
ziállatok gördülékenyebbé tehetik a kapcsolatokat, és javíthatják
10 Friedmann, 1995.
11 Hart, 1995; Rennie, 1997.
12 Hart, 1995.
13 Serpell, 1991.
14 Uo.
15 Hart, 1995.
a családi dinamikát. A Baltimore-ban (Maryland) végzett egyik

vizsgálatban hatvan család körében tanulmányozták a háziálla
tok hatását, és sok esetben tapasztalták, hogy a család tagjai kö
zelebb kerültek egymáshoz, több időt töltöttek együtt játékkal,
és kevesebbet veszekedtek, miután befogadták az állatukat.16 Az
angol egészségügyi szervezet (NIH) által szponzorált egyik ku
tatás összefoglalása (2009) azt mutatja, hogy mind a lelki, mind
a fizikai egészség szempontjából előnyben van az, akinek van va
lamilyen háziállata.17
Bár a legtöbb vizsgálat megerősítette azt az üzenetet, hogy
az állat jót tesz az embernek, ez mégsem mindig van így.18 Nem
varázslók az állatok sem. Olyanok, mint az emberek: jók, rosz-
szak, közömbösek. Vannak olyan emberek, akik kimondottan
azért vesznek valamilyen állatot, mert valamit szeretnének
tőle, a súlyos elvárások pedig oda vezethetnek, hogy a végén
egyszerűen elhagyják vagy megöl(et)ik az állatot, mert annak vi
selkedésproblémái lesznek, vagy mert nem érzi tőle jobban ma
gát a gazdája.
A házi kedvencként tartott kutyák mellett rengeteg olyan is
van, amelyek gyakorlati szempontból is segítik az embert, gon
doljunk csak a juhászkutyákra és más munkakutyákra, vagy a
segítő kutyákra, amelyek sok ezer ember életében létfontosságú
szerepet játszanak. Közöttük legismertebbek a vakvezető kutyák,
de vannak ebek, amelyek hallanak a süket gazdájuk helyett, ame
lyek segítenek a fogyatékkal élő gazdájuknak, és olyanok is, ame
lyek a közelgő rohamra figyelmeztetik az epilepsziás embert.
Olyan programból is sok van - csak az Egyesült Államok
ban több mint 2000 - , amelyben állatok látogatják az embereket
kórházakban, hospice-otthonokban és idősek otthonaiban. Ezek
az állatok általában önkéntesek tulajdonában vannak, és gyakran
emlegetik őket PAT-állatként (pet as therapy - állatterapeuta). Segí
tenek a gyerekeknek - különösen a krónikus betegeknek akik
legtöbbje alig várja, mikor jönnek hozzá látogatóba az állatok.19
16 Dossey, 1997.
17 NIH News in Health, 2009. február.
18 Például PaulSerpell, 1996.
19 Például Summerfield, 1996.
Nagyon népszerűek az idősek körében és a hospice-otthonok

ban is, ahol mind a betegekre, mind pedig az ápoló személyzetre
nyugtató hatást gyakorolnak, javítják a hangulatukat, szeretetet
és fizikai kapcsolatot nyújtanak, és gördülékenyebbé teszik a tár
sas kapcsolatokat.20
Azokban a börtönökben, amelyekben megengedik a fogva
tartottaknak, hogy állatokat fogadjanak látogatóként, vagy álla
tokat tartsanak, általában csökkent az erőszak, az öngyilkosság
és az alkohol- vagy kábítószer-használat mértéke, továbbá javult
a kapcsolat a rabok és az őrök között.21
Hogyan lehetséges, hogy ennyire jót tesznek nekünk az ál
latok? A hatásuk megmagyarázására tett kísérletek során többek
között olyan szavakat emelnek ki, mint az „empátia", „elfogadás",
„társaság" „érzelmi biztonság" és „szeretet". Éppen ezeket a ki
fejezéseket használjuk gyakran más emberek gyógyító hatásának
leírására is. Úgy tűnik, hogy a gyógyító hatás titka ugyanaz, akár
emberekről, akár állatokról van szó: a feltétlen szeretet.
A feltétlen szeretetet a jelek szerint könnyebben tudjuk ki
mutatni a kutyák és a macskák, mint az emberek többsége felé.
A háziállatok szerető viselkedése egyszerre oka és következmé
nye az emberekkel kialakult kötelékeknek, és leginkább akkor
mutatkozik meg, amikor a gazdájuknak szüksége van rá.
A m acskák n y u g ta tó hatása
A társként tartott állatok nyugtató és gyógyító hatásáról szóló

beszámolók egyik legállandóbb jellemzője az, hogy az állatok az
ember szükségleteire reagálnak, tehát nem arról van szó, hogy
általában kedvesek velünk. A Tennessee állambeli Antiochban
lakó Jahala Johnson például arról számol be, hogy a macskája
„mintha mindig tudná, hogy mikor van szükségem megnyug
tatásra. Egyik este lefeküdtem egy nagyon feszült nap után, és a
világ összes fájdalmát magamon éreztem. Kitty felugrott rám, fel
kapaszkodott a mellkasomra, nyávogott, és finoman az arcomra
tette a mancsát. Olyan volt, mintha azt mondaná, hogy »Nyugi,
20 Például Phear, 1997.

21 Ormerod, 1996.
Mami. Szeretlek!« Utána összegömbölyödött az állam alatt. Ennél

jobb gyógyszert el sem tudok képzelni!"
A macskák reakciókészsége különösen azért meglepő, mert
ezek az állatok egyébként a függetlenségükről híresek. Az oszt
rák Leoben városában lakó Gertrud Bositschnick írja: „Baerli,
ez a sárga kandúr tizenöt éven át a társam volt, életem öröme.
Nagyszerű macska volt, és imádta a szabadságot. Amikor viszont
nem voltam jól, vagy szomorkodtam, egy tapodtat sem moz
dult mellőlem. Inkább az ölembe feküdt, dorombolt, és hozzám
dörgölőzött. Ha már helyrejöttem, és olyan voltam, mint szok
tam, azonnal elkezdte a saját útját járni, főleg éjjelente."
Amikor egy háztartásban több macska is lakik, előfordul,
hogy váltják egymást. Karen Richards (Stourbridge, Anglia) öt
macskával lakik együtt, s amikor hónapokig egyfolytában rosz-
szul volt, és nem tudott dolgozni, az egyik macska mindig mel
lette maradt, míg a többiek csavarogtak. Azt mondta, a macskák
beosztották, hogy mikor melyikük csatangolhat, így neki mindig
maradt legalább egy társa a házban.
Több ember számolt be róla, hogy a macskájuk megvi
gasztalta őket, amikor szeretteik halálát gyászolták. A párizsi
Murielle Cahen így fogalmazott: „Nem tágított tőlem a két macs
ka, mintha nem akarnának magamra hagyni a bánatommal, és ez
pontosan addig tartott, amíg gyászoltam. Utána megint mentek
a dolgukra."
Sokan megjegyezték, hogy a macskák kimondottan figyel
mesek, amikor ők betegek. E történetek közös jellemzője, hogy
ez a figyelmes és megnyugtató macskajelenlét akkor érzékelhető,
amikor szükség van rá, és csak addig, amíg kell. Amikor felderül,
lenyugszik vagy meggyógyul az ember, a macska visszatér meg
szokott viselkedéséhez.
O daadó kutyák
A macskákhoz hasonlóan sok kutya is megérzi, mikor van szük

sége segítségre az embernek. Jeanette Hamilton (Redwood City,
Kalifornia) például rájött, hogy Marcus nevű uszkárja rendkívül
érzékeny az emberi érzésekre. „Amikor magamban sírdogálok,
odajön, és lenyalogatja a könnyeimet. Mindegy, hogy a lábam

nál van-e, vagy a másik szobában, hogy alszik-e, vagy ébren van,
megérzi."
A kutyák hasonló viselkedéséről szóló több mint 300 beszá
molóban sok olyan mondat hangzik el, hogy „A kutyám pontosa n
megérzi, mikor nem vagyok jól, vagy mikor vagyok szomorú",
és „Amikor szomorú vagyok, nem hagy magamra, és a térdemre
hajtja a fejét." Az egyik legegyszerűbb, de mégis a legékesszólóbb
megfogalmazás Sue Norristól (St. Helens, Lancashire) származik:
„Autista vagyok, és van egy kutyám, Nickita, aki tudja, hogy ér
zem magam. Mielőtt szólnék neki, megnyugtat. Előfordul, hogy
rossz napom van. Mindig ott van, ahol én."
Úgy látszik, sok kutya tudja, mikor beteg a gazdája, és olyan
kor nagyon tapintatosan viselkedik, vele marad, és próbálja meg
nyugtatja őt. A németországi Achernben élő Rosemarie von dér
Heydének volt egy tacskója, aki rendszerint lelkesen üdvözölte,
amikor hazaért. „Egyszer megsérült a sarkam, és amikor hazaér
tem, egészen másképpen viselkedett. Csak állt ott mozdulatlanul,
és nézett. Lassan odajött hozzám, és kinyújtotta a mancsát. Lehe-
veredtem a pamlagra, ő pedig szokásával ellentétben nem kez
dett el felugrálni rám. Csendesen lefeküdt mellém, mintha meg
akarna vigasztalni."
Előfordul, hogy a kutyák azt is tudják, hogy az embernek
melyik testrésze fáj, és ott fejtik ki megnyugtató hatásukat, ahol
kell. John Norwood (Poole, Dorset megye) nyugalmazott rendőr
olyan ember, aki szerint a kutyának nincs keresnivalója az ágyon.
Gyakran sétáltatta a lánya skót juhászát, Bent, de egyszer annyira
fájt a háta, hogy le kellett feküdnie. „Amikor a fejem leért a pár
nára, kinyílt a hálószoba ajtaja, és bejött Ben. Felugrott az ágyra,
és a hátamnak támaszkodva kinyújtózkodott. Olyan rosszul vol
tam, hogy meg sem tudtam szólalni, de jó érzés volt a hátamnak,
hogy ott fekszik. Biztosan érezte, hogy beteg vagyok, és meleg
ségre van szükségem."
Vannak olyan kutyák, amelyek együtt fekszenek a migréntől
szenvedő emberrel. A svájci Horgenben lakó Frau R. Hubemek
feltűnt, hogy Nero nevű kutyája mintha tudná, melyik felén fáj a
feje a migréntől. „Ha jobboldalt fájt, akkor izgatottan és erőteljesen
nyalta a jobb szememet meg a halántékomat, miközben vinnyo-
gott. Ha baloldalt fájt, akkor ugyanezt csinálta, csak a másik olda

lon. Olyan volt, mint egy masszázs."
Ö ngyilkosságot m egakadályozó állatok
Mint láttuk, a kutyák és a macskák is érzékenyek lehetnek a gaz

dájuk hangulataira és érzelmeire. Vannak olyan esetek, amikor
reakciójuk túlmegy a megnyugtatáson, és szó szerint megment
hetik az ember életét.
Egy észak-angliai asszony súlyos házassági problémája
közepette elhatározta, hogy véget vet az életének. A kutyája
és a macskája „a legnagyobb rendben egymásba gabalyodva
aludtak a kályha előtt", ő pedig kiment a konyhába vízért és
acetaminofen tablettákért. William, a kedves angol springer
spánielje felugrott, életének tizenöt esztendeje alatt először elé
futott és „rám vicsorgott! Teljesen felhúzta az ajkait, csaknem a
felismerhetetlenségig - meséli. - Szörnyen megijedtem, vissza
raktam az üveget, és a kutyától rettegve visszamentem a szo
bába, majd leültem a díványra. William utánam szökkent, rám
ugrott, és őrülten nyaldosta az arcomat, az egész teste ingott
jobbra-balra."
Vannak olyan esetek, amikor a kutya valaki más figyelmez
tetésével akadályozza meg az öngyilkosságot. Egy Rexina nevű
német dogot a gazdája bezárta a házba, ő pedig kiment a kerti
fészerbe. A kutya az ajtónál várt, de egy idő után vonítani kez
dett, és odarohangált a többi családtaghoz. „Nagyon izgatott volt
- meséli Dagmar Schneider - , és észrevettük, hogy apánk már
egy ideje kiment, és még nem jött vissza. Kiengedtük a kutyát, és
megkerestük apát. Amikor rátaláltunk, azt mondta, hogy »Hála
istennek, hogy idejöttetek!« Később beismerte, hogy el akarta
dobni az életét. Rexina érezte, és ha ő nem lett volna, akkor biz
tosan elkésünk."
A macskák is akadályoztak meg már embereket az öngyil
kosságban. P. Broccard egy svájci macskáról, Pamponette-ről me
sél: „Torkig voltam az életemmel. A macskám biztosan érezte,
milyen állapotban vagyok, mert aznap egy tapodtat sem mozdult
mellőlem. O, aki rendesen soha nem nyávog, egész nap miákolt,
és a fejét a fejemhez dörzsölte, akárhányszor csak leültem. Dél

után általában a többi négy macskámmal együtt szundikált, de
ekkor nem mozdult mellőlem, és éjszaka is a párnámon aludt,
ahol általában nem szeret lenni."
A viselkedése nagyon hasonlított azoknak a macskáknak a
viselkedésére, akik megvigasztalják a gazdájukat, amikor az be
teg vagy feldúlt, de ebben az esetben jóval nagyobb volt a tét.
A z állat m in t terapeuta
Az ókori görögök úgy vélték, hogy a kutyák meggyógyíthatják

a betegségeket, és terapeutatársként a gyógyító templomaikban
tartották őket. Aszklépiosz, a legfőbb gyógyító istenség szent
kutyák révén fejtette ki hatalmát.22 Bár a kutyáknak a modern
orvostudományban nincs ilyen elismert helyük, a gyakorlatban
az önkéntesek által vezetett, „az állatok mint gyógyítók" nevű
programokban mégis visszataláltak a gyógyító szerephez.23
Az idős emberek meglátogatására bevitt állatoknak rend
szerint nyugtató és jókedvre derítő hatásuk van, kimozdítják az
embereket bezártságukból. Előfordul viszont, hogy ezek az ál
latok figyelemre méltó érzékenységet árulnak el egy-egy ember
szükségletei és állapota iránt. Chad például, egy golden retriver
csaknem mindennap elmegy a gazdájával, Ruth Beale-lel egy bir
minghami hospice-otthonba. „Olyan, mintha tudná, melyik pá
ciensek betegebbek a többieknél, és bohóckodik nekik - mondja
Mrs. Beale. - Sokáig szokott üldögélni úgy, hogy a feje az ember
ölében vagy ágyán pihen, vagy csendesen velük marad. Volt egy
szer egy hölgy, akihez nagyon szorosan kötődni kezdett. Egy nap
délelőtt 10-kor felhívtak bennünket, hogy a hölgy haldoklik, és
szeretné, ha Chad vele lenne. Ő pedig ott volt a nénivel, és három
órán át állt ott úgy, hogy az ágyára tette a fejét, amíg a néni meg
nem halt." A hospice-otthonban végzett munkájáért Chad 1997-
ben megnyerte „Az év PAT-kutyája" címet.
22 Rennie, 1997.
23 McElroy (1997) sok példát felsorol olyan állatokról, amelyek gyógyítanak és
megnyugvást hoznak, többek között beteg és haldokló embereket meglátogató
kutyákról.
r
Deena Metzger régebben egy Timber nevű farkast tartott,

amikor tanácsadóként dolgozott, és vidéken lakott a kaliforniai
Santa Monica mellett. Timber rendkívüli érzékenységről tett ta
núbizonyságot. „Láttam, hogy észreveszi a páciensem szükség
leteit. Odamegy hozzájuk, és a fejét csendesen az ölükbe hajtja,
amikor a fájdalmaikat gyógyszerrel már nem tudják enyhíteni.
Soha nem tévedett a megérzése."24 Más tanácsadók és terapeuták
is tapasztalták, hogy a kutyájuk vagy macskájuk nagyon jól érzé
keli a betegek szükségleteit, ezért úgy is bánnak velük, mintha ők
is gyógyítók lennének. Még Sigmund Freudnak is segített a ku
tyája, egy csau-csau, aki nem pusztán dísz volt, hanem a folyamat
- „simogatókúra", ahogy ő nevezte - része. „Az analitikus óra
alatt a kutya csendesen üldögélt a dívány mellett." Az ülés végén
azonban segített Freudnak, mert „tévedhetetlenül fészkelődni
kezdett", ami azt mutatta, hogy lejárt az idő.25
A lovaknak is figyelemre méltó gyógyhatásúk van a szelle
mi vagy testi problémákra, beleértve a Down-kóros embereket
is. Nagy-Britanniában és más országokban sok éve vannak lo
vas programok a fogyatékkal élők számára, akik önbizalomra és
szabadságérzésre tehetnek szert a lovak által. Mindez nemcsak
kedvező élettani hatásokkal járhat együtt, hanem az egyensúly
érzéket és a mozgáskoordinációt is javíthatja.26
A texasi San Antonio mellett Adélé és Deborah McCormick
- anya és lánya - terapeutacsapatot alkotva segítenek a sú
lyos mentális betegségben szenvedőknek, a bűnözőknek és a
drogfüggőknek, de pszichoterápiás munkájuk új szakaszba lé
pett, amikor a ranchukon lévő lovakat is bevonták a gyógyító fo
lyamatba. „A ló mérete, ereje és testi jelenléte tudatosabbá teszi
az embereket, szó szerint magukhoz téríti őket. [...] A lovasterápia
mindenkinek jó, aki lehangolt, akinek elment a kedve mindentől,
aki fél, aggódik, vagy eltévedt az életben. Azoknak való, akik al
ternatív eszközt keresnek a testi betegségek gyógyításához, vagy
szeretnék megtanulni jól kezelni a hétköznapok feszültségeit."27
24 Metzger, 1998.
25 Garber, 1997,137-138. o.
26 Edney, 1992.
27 McCormick-McCormick, 1997.
&
Sokan pontosan azért lovagolnak, mert ezt szeretik benne,

és úgy részesülnek ezekben az áldásokban, hogy közben nem is
tartják terapeutának a lovakat.
A z állatok m in t tanácsadók 28
Az emberek gyakran beszélnek az állataikhoz, és vannak, akik

rendszeresen tanácskoznak velük, ami gyakran nagy segítség
számukra. Ezekben az esetekben olyan, mintha az állat tanácsadó
lenne. Egy chicagói asszony a berni pásztorkutyájáról írta nekem:
„Amikor szomorú voltam, odajött, és böködni kezdett, mintha azt
akarná mondani, hogy »Rá se ránts, én itt vagyok veled!« Amikor
lefeküdt, és elmondtam neki a gondjaimat, megértőén nézett rám
a nagy szemeivel, és hirtelen a kezembe adta a mancsát. Attól
kezdve rendszeresen csinálja ezt."
A Glasgow-i Egyetem Állatorvosi Karán dolgozó dr. Mary
Stewart - maga is tapasztalt tanácsadó - vezető kutató volt az
ember-állat interakciókat kutató csoportban. A két szakterületen
szerzett tudása lehetővé tette számára, hogy összehasonlítsa a
háziállatokat - különösen a kutyákat - a tanácsadókkal. Általá
nos az egyetértés abban, hogy a jó tanácsadó „valódi, őszinte, em
patikus, nem ítélkező, képes meghallgatni, nem beszél túl sokat,
és bizalmas légkört tud teremteni" Mary Stewart rámutat, hogy
pontosan ezek azok a tulajdonságok, amelyeket a társállatok gaz
dái oly nagy becsben tartanak. Olyan ez, mintha az állati társak
a háttérben tanácsadói munkát végeznének a gazdáik számára,
amiről senki nem tud semmit. Mint mondja, egyes kutyák és más
állatok azzal növelik a gazdáik önbecsülését és jóllétérzését, hogy
„hitelességet, empátiát, feltétlen pozitív hozzáállást" nyújtanak,
ami minden tanácsadó számára elengedhetetlen, aki „növekedés
hez vezető légkört" akar biztosítani, hogy a klienseik kapcsolatba
kerülhessenek a fejlődéshez szükséges saját erőforrásaikkal.29
28 Nem igazán szerencsés a magyar „tanácsadó" elnevezés, amelynek angol

megfelelője, a counselor inkább olyan valakire utal, akivel az ember megbeszéli,
„megtanácskozza" a dolgokat. A szerző is inkább arra gondol, hogy egy állatnak
el lehet mondani dolgokat, de az természetesen nem tudja megmondani, mit
csináljon a gazdája. (Aford.)
29
Stewart, 1995.
Természetesen óriási különbségek vannak. Maga a tény,

hogy az állatok a jelenben élnek, és nem tudnak beszélni, azt
eredményezi, hogy nem tudnak segíteni a gazdájuknak a múlt
feltárásában, a személyes kapcsolataik áttekintésében és a foly-
lon-folyvást ismétlődő önpusztító minták felderítésében. Ilyen
esetekben a megfelelő emberi terapeuta elengedhetetlen.
Ezzel együtt megvan az állatoknak is a maguk előnye. Az
emberek - a többi főemlőshöz hasonlóan - megnyugtatónak ta
lálják a testi kapcsolatot, és különösen kis korban van szükségük
az érintésre és a szerető gondoskodásra ahhoz, hogy biztonság
ban érezzék magukat. Az állatok meg tudnak nyugtatni ben
nünket azzal, hogy hozzánk érnek, mi pedig simogathatjuk és
ölelgethetjük őket. Egy tanácsadónak természetesen vigyáznia
kell a fizikai szintű megnyugtatással, ha el akarja kerülni, hogy
visszaéléssel vádolják.30
A legnagyobb ajándék, amelyet egy állat nyújtani tud, a sze-
retetre való képesség. Az alacsony önbecsülésű kliensek számára
nehéz elfogadni, hogy valaki nagyra tarthatja őket, és azt is ne
hezen hiszik el, hogy a tanácsadó valóban elfogadja őket, és nem
csak színleli. Egyesek attól félnek, hogy ha mindent felfednének,
megvonnák tőlük ezt az elfogadást. Ezzel szemben azt könnye
dén elhiszik, hogy az állat feltétel nélkül szereti őket. És ahogyan
Jeffrey Masson olyan élénk színekkel ecseteli ezt azonos című
könyvében: „A kutyák soha nem hazudnak szeretetet."31
A z állatok, am elyek tudják,

m ikor hal m e g valaki
Vannak olyan kórházak és hospice-otthonok, amelyben állandó

jelleggel tartanak állatokat, és néha ezek az állatok meglepően
jól tudják, mikor fog meghalni valaki, és vele is maradnak, amíg
ez megtörténik. Ginger, egy karamell színű csau-csau keverék a
Dél-karolinai Kórház Hubbard Hospice-otthonában dolgozott.
2001-ben bukkant fel a kóbor szuka, a betegek és a látogatóik pe
dig nagyon megszerették. Amikor az egyik beteg a halálán volt,*1
10
Uo.
11
Masson, 1997.
I
Ginger általában az ágya alá feküdt, amíg az illető el nem távo

zott az élők világából.32
Az utóbbi években a leghíresebb állat, amely megérezte va
laki halálát, Oscar, egy szürke-fehér tarka macska, amely a Rhode
Island-i Steere Ház Ápolási Központ demenciaosztályán lakik.
Nem kimondottan barátságos és eléggé távolságtartó kandúr,
de úgy tűnik, megérzi, ha valakinek már négy óránál kevesebb
van hátra az életéből. Ilyenkor mellé ül az ágyon, és addig do
rombol és törleszkedik, amíg az illető meg nem hal. Pontosabb az
előrejelzése, mint az orvosoké. A tizenharmadik helyes ítéleténél
például egy orvos úgy gondolta, hogy az egyik beteg meg fog
halni. Az idős hölgy nehezen lélegzett, a lába pedig már kékült.
Oscar azonban nem volt vele a szobában, úgyhogy az orvos le
vonta a következtetést, hogy most az egyszer tévedett a macska.
Ám ő volt legjobban meglepve, amikor a beteg még tíz órán át
életben maradt, Oscar pedig felbukkant a végén, és az utolsó két
órát vele töltötte.
Oscar 2007-ben került be az orvostudomány történetébe,
amikor dr. David Dósa írt róla a tekintélyes New England Journal
of Medicine című folyóiratba, és így összegezte a kandúr jótéte
ményeit: „Amióta kiscica korában örökbe fogadta a személyzet,
Oscar macska félelmetes képességről tett tanúbizonyságot a halni
készülő betegekkel kapcsolatban. Eddig több mint huszonöt ápolt
halálát ülte végig. [...] Amikor jelen van valaki ágyánál, azt az or
vosok és az ápolószemélyzet a közelgő halál csaknem csalhatatlan
jelének tartják, így időben tudják értesíteni a hozzátartozókat."33
G azdájuk halála utá n is h ű kutyák
Egyes kutyák odaadása a gazdájuk halála után sem szűnik meg.

Ez néha olyan erős lehet, hogy valósággal legendássá válik, sőt
olykor még emlékművet is állítanak nekik. Derbyshire-ben a
Derwent-gát magányos vizeinél is található egy ilyen emlékmű,
amelyet közadakozásból állítottak, és az alábbi felirat olvasható
rajta:
32 Bossie, 2003.
33 Dósa, 2007.
„Tip, az odaadó
juhászkutya emlékére,
ki halott gazdája,
Joseph Tagg
mellett maradt
tizenöt héten át
a Howden-mocsárban
1953. december 12-től
1954. március 27-ig."
Tip gazdája nyugdíjas vadőr volt. Nyolcvanegy éves korában

holtan találták egy felföldi mocsárban tizenöt héttel az után, hogy
Tippel együtt elindult bamfordi otthonából kószálni egyet a dom
bok között. A keresésükre küldött csapatok dolgukvégezetlen
tértek vissza, mert addigra leesett a hó, és mindent eltakart, így
sokáig halottnak hitték mindkettőjüket. Három és fél hónappal
később egy juhászpár talált rá Joseph Tagg holttestére és a mel
lette ülő Tipre, aki borzasztó állapotban volt, de még élt. A szu
ka hamar országos hőssé vált, és élete utolsó esztendejét fényűző
körülmények között töltötte gazdája unokahúgánál, akinek meg
kellett védenie őt a csodálok özönétől. Az emlékmű leleplezése
kor óriási tömeg gyűlt össze, a kutya sírhelyét pedig a mai napig
zarándokok látogatják.34
Hasonló hírnevet szerzett egy Charles Gough nevű fiatalem
ber terrierje. A kutya gazdája 1805-ben halt meg az északnyugat
angliai Tóvidék egyik eldugott szegletében. Földi maradványait
hónapokkal később találta meg egy juhász, akit a holttest körül
bóklászó csont és bőr kutya látványa csalogatott a helyszínre. Sir
Edwin Landseer festményen örökítette meg, és számos költő és
művész fejezte ki elismerését.35 William Wordsworth a legismer
tebb közöttük, aki a Hűség című versét az alábbi sorokkal zárja:
„Igen, kétséget nem tűr

hogy e balsorsú utazó halála óta
a kutya a helyszínt vigyázta
vagyis a gazdáját őrizte:
34 Michell-Rickard, 1982, 127. o.

35 Uo., 128.0.
mit evett ily hosszú időn át

csak ő tudja, ki hűen szeretett
s érzésben oly erőt mutatott,
mely minden emberi mérték fölött áll!"
Számtalan kevésbé híres kutya van, amelyek ennek elle

nére mély odaadást tanúsítottak a halott gazdájuk iránt. Gyak
ran előfordul, hogy a kutyákat lesújtja a szomorúság, és olyan
időszakon mennek át, amit csak gyásznak nevezhetünk. Egyes
kutyáknak elszáll az életkedvük, és elhagyja őket az élet. Egy
példa: „Gazdája halála után a kutya nem volt hajlandó enni, és
két héttel később maga is elpusztult" - állítja egy szemtanú, Joan
Creighton. Sőt vannak olyan gyászoló kutyák is, amelyek nyil
vánvaló öngyilkosságot követnek el azzal, hogy kiugranak az ab
lakon, vagy teherautó kerekei elé vetik magukat.
Előfordulnak olyan esetek, amikor megtalálják a gazdájuk
sírját, és nem moccannak onnan, ahogyan Greyfriars Bobby, a
híres edinburghi hűséges kutya. Mások otthon laknak, de rend
szeresen látogatják a gazdájuk sírját. Molly Parfett (Wadebridge,
Cornwall) egy ilyen kutyáról írt: „A férjem súlyos agyvérzést ka
pott 1988-ban, és két hét után meghalt a kórházban. Miután a há
zunktól nem messze eltemettük a templomkertben, a kutyája, Joe
órákra eltünedezett. Később rájöttünk, hogy a gazdája sírjánál
üldögél ilyenkor. Honnan tudta, hogy mikor halt meg a férjem,
és hogy hová temettük?"
Az ilyen tartós odaadásról szóló beszámolók jól mutat
ják, milyen erős lehet a kötődés a kutyák és gazdáik között, és
megerősítik a kutyák hűségéről szóló időtlen történeteket.
H atodik fejez et
Távoli halál és balesetek
Ha az állatok és gazdáik közötti láthatatlan kötelékek lehetővé te

szik, hogy reagáljanak egymás szükségleteire, és némely háziál
latnak azt, hogy telepatikusán tudja, mikor indul haza a gazdája,
akkor meglepő lenne, ha ezek a kötelékek nem pendülnének meg,
amikor a gazda szenved vagy meghal.
A halál és a szenvedés kísérletileg nem vizsgálható témák.
Az nyilvánvaló, hogy senkit nem kérhetünk arra, hogy a tudo
mány kedvéért szenvedjen balesetet, vagy véletlenszerűen ki
választott időpontban haljon meg, mert szeretnénk megfigyelni
a háziállata reakcióit. A bizonyítékokat így a spontán módon
előforduló esetek köréből vagyunk kénytelenek összegyűjteni.
Az adatbázisunkban jelenleg 177 beszámoló van olyan ku
tyákról, amelyek a jelek szerint reagáltak egy emberi társuk távoli
balesetére vagy halálára, 62 beszámolónk van ilyen macskákról, és
32 olyan emberekről, akik tudják, mikor szenvedett vagy halt meg
a tőlük távol lévő háziállatuk. Mi ezekből az esetekből a tanulság?
A kutyák és a távoli balesetek
Előfordul, hogy a kutyák szemmel láthatóan szenvednek, miköz

ben erre semmi kézzelfogható okuk nincsen. Később azonban
kiderül, hogy a gazdájuk éppen abban az időpontban veszély

ben volt vagy balesetet szenvedett. Hilde Albrecht (Limbach,
Németország) ilyen esetről számolt be: „Egy nap a kutya mintha
megőrült volna, nekiugrott az ajtónak, és mindenáron ki akart
jutni. Bezártuk a lakásba, de semmi pénzért abba nem hagyta
volna a vonyítást meg a kaparászást, egyszerűen kifordult önma
gából. Hirtelen hazajött a férjem. Megsebesült egy kocsmai ve
rekedésben. A kutyánk valahogy tudta ezt, de fogalmunk sincs,
hogyan."
Ilyen esetben aligha képzelhető el, hogy a kutya a látá
sa, a szaglása vagy a hallása révén szerzett tudomást a gazdája
sebesüléséről. A szkeptikusok azonban felvethetik, hogy a kocs
ma biztosan elég közel van ahhoz, hogy a kutya elcsípjen valami
lyen érzékszervi benyomást. A balesetek viszont gyakorta sok
sok kilométerrel a gazdi otthonától történnek, ahonnét semmiféle
érzékszervi benyomás nem nyerhető.
1991 egyik nyári estéjén például egy fiatal brit katona elin
dult liverpooli otthonából, hogy vonattal térjen vissza dél-angliai
csapatához. Aznap éjjel a család kutyája, Tara vonítani kezdett,
és borzalmasan reszketett. A fiú szülei arra gondoltak, biztosan
beteg, adtak neki egy kis acetaminophent, és megpróbálták meg
nyugtatni, de több mint egy órán át nem volt hajlandó lecsillapodni.
Egészen addig éber és nyugtalan volt, amíg meg nem szólalt a
telefon. Margaret Sweeney szerint „A Birminghami Kórházból
telefonáltak, hogy David Tamworth környékén [130 km-rel ar
rébb] kiesett a vonatból. A sérülései súlyosak, de nem életveszé
lyesek, és megengedték neki, hogy beszéljen velünk. Tara nagyon
örült a hívásnak, aztán lefeküdt és elaludt. Később tudtuk meg,
hogy pontosan akkor izgatta fel magát, amikor David kiesett a
vonatból, és akkor nyugodott le, amikor a fiunk már a kórházban
volt, megvizsgálták és kényelembe helyezték."
Negyvennyolc olyan esetet őrzünk az adatbázisunkban,
amikor a kutya szemmel látható jeleit adja annak, hogy távoli
vészhelyzetre reagál, például szenved vagy nyugtalankodik. A fen
ti két balesethez hasonlít még tíz autó- vagy motorbaleset, három
leesés, két munkahelyi baleset, egy felborult kajak, egy tűzeset és
egy szívinfarktus. És volt egy olyan is, amikor egy nő csaknem 20
kilométerrel arrébb szült.
Távoli h a lá l és balesetek 149
Én magam is tapasztaltam, hogy egy kutya reakciója egy

beesett egy távoli balesettel. Az 1998-as tanév februári szüneté
ben egy Ruggles nevű sárga labradorra, a szomszédos és baráti
Beyer család kutyájára vigyáztunk. Timothy, a fiuk síelni volt az
olasz Alpokban az iskolatársaival, a szülei pedig Spanyolország
ba mentek pihenni. Ruggles jól beszokott hozzánk, és a nappa
liban töltötte az ideje nagy részét, de egyik délelőtt, amikor fél
tizenkettő felé visszatértünk a sétából, nem volt hajlandó kijönni
az előszobából. Egyszerűen nem bírtunk rá hatni. Egészen addig
nem tágított a bejárati ajtó mellől, amíg 3-kor újra el nem vittük
sétálni. Olyan meglepő és szokatlan volt a viselkedése, hogy arra
gondoltam, biztosan elhatározták a szülők, hogy előbb hazajön
nek. Már vártam a hívásukat, hogy megérkeztek.
Délután valóban megszólalt a telefon, de nem Timothy szü
lei voltak, hanem Olaszországból hívtak, hogy Tim aznap délelőtt
kiesett egy ülőszékes liftből, és eltört a lába. Helikopter vitte a
kórházba. A baleset brit idő szerint 11 órakor történt. Még érde
kesebb, hogy amikor Ruggles visszajött a délutáni sétából, húzta
az egyik lábát. Ráugrott valami törött üvegre, vérzett a mancsa,
és megsérült benne az ín. Az éjszakát egy állatorvosi klinikán töl
tötte, úgyhogy a gazdájával együtt mindketten kórházban voltak,
bekötött lábbal.
Azt nyilvánvalóan senki sem tudja biztosan, hogy a kutya
11.30 és 3.00 óra között mutatott reakciói a balesetnek szóltak-e.
Nem tűnt fel, hogy különösen szenvedett volna, amikor az ajtó
mellett álldogált. Inkább olyan volt, mintha valami fontos történ
ne éppen, és neki készenlétben kellene állnia. Reakciója viszont
határozott volt, és olyan feltűnő az egybeesés, hogy szerintem na
gyon is valószínű az oksági viszony a két esemény között.
Ezekben az esetekben a kutyák reakciói nem segítettek a
megsebesült embereknek. Hogy mást ne mondjak, az állatok na
gyon messze voltak a balesettől. Vannak azonban olyan esetek is,
amikor a kutya segít megmenteni a gazdája életét, vagy legalább
is megpróbálja.
Az egyikben a kutya gazdája kiesett a kajakjából a Rajna
folyón, és derekasan küzdött, hogy életben maradjon. „Szorult
helyzetemben láttam, hogy a barátaim felém rohannak, a kutyám
vezetésével - meséli a kutya gazdája. - Maga után húzta a bará-
r
taimat, és hangosan ugatott. Azért gondolták, hogy baj van, mert

a kutya hirtelen elkezdte rángatni a pórázt, és le akart menni a
folyóhoz - pontosan akkor, amikor már majdnem feladtam a hul
lámokkal vívott harcot."
Észak-írországban egy Chrissie nevű német juhász kan meg
mentette a gazdája, Walter Berry életét. Berrynek kocsiszerelés
közben gázolajos lett a ruhája, és véletlenül meggyulladt a
hegesztő lángjától. Amikor ez történt, a kutya kb. 200 méterre
volt tőle, néhány dupla garázzsal és egy kerttel arrébb, Walter fe
leségével, Joannal. „Chrissie magánkívül volt, és olyan hangokat
adott ki, mint még soha" - mesélte Joan. Érezte, hogy valami baj
van, és kiengedte a kutyát. Az azonnal Walterhez rohant. Joan
utána, és szerencsére még éppen időben érkezett ahhoz, hogy el
oltsa a tüzet. Chrissie mentette meg Walter életét.
Ebben a két esetben nehéz kizárni azt a lehetőséget, hogy
valamilyen hang vagy más érzékszervi benyomás révén tudtak
segíteni a kutyák, mert viszonylag közel tartózkodtak a baleset
hez. Ez az ellenvetés azonban biztosan nem állja meg a helyét egy
Lupé nevű San Franciscó-i kutya esetében, aki 65 kilométerről
mentette meg a gazdája életét. Leone Katafiasz így mesél az
esetről: „Amikor Lupé kétéves lehetett, túladagoltam magam egy
olyan napon, amikor a barátaimnál volt San Jóséban. Később me
sélték, hogy »hátborzongatóan« vonított, és nem tudták lecsillapí
tani, annyira izgatott volt. Egy idő után arra gondoltak a baráta
im, hogy »Biztos valami gond van Leone-nal«, és San Franciscóba
siettek, ahol rám találtak."
Sok olyan eset van, amikor a kutya minden látható ok nélkül
vonítani kezd, vagy másból látszik, hogy rosszul érzi magát, és
később kiderül, hogy a gazdája nemcsak veszélyben volt, hanem
haldoklóit is. Ilyenkor a kutya persze nem tehet semmit, a halál
mindenképpen bekövetkezik.
,
K u ty á k am elyek vonítanak,
am ikor m eg h a l a g a z d á ju k
A 129 olyan esetből, amely arról szól, hogy a kutyák reagálnak

egy tőlük távol levő, de velük szoros kapcsolatban lévő ember ha
lálára, 71 olyan van (55%), amelyben a kutya valamilyen hangot

adott ki. Negyvenhét kutya vonított, öt zokogott vagy vinnyo
gott, hét szokatlan módon ugatott, nyolc sírt, és négy morgott.
Azokban az esetekben, amikor nem adott ki hangot, a kutya fel
dúlt volt, szenvedett, reszketett, rémült volt, és nagyon rosszul
érezte magát.
Azok a legérdekesebb esetek, amikor az állat váratlan
időpontokban egyértelműen szenved, ami különösen akkor fur
csa, ha az ember és az állat messze van egymástól. Az alábbi
példát Iris Hall (Cowley, Oxford) meséli el. A kutya és a gazdája
között 10 ezer kilométer volt a Falkland-szigetek miatt vívott há
ború során.
„A fiam nagyon szerette west highland white terrierünket.

1978-ban beállt a haditengerészethez, és 1982-ig nagyrészt a
part mellett szolgált, így hétvégente rendszeresen hazajárt
vonattal. Lassan rájöttünk, hogy a kutya már húsz-harminc
perccel az érkezése előtt izgatott lesz, így amikor elkezdett
föl-alá futkosni a bejárati ajtónál, gyorsan összedobtam neki
az uzsonnát, úgyhogy mire farkaséhesen hazajött, már min
dig készen volt a harapnivaló. Akkoriban nevettünk ezen.
1982-ben a Falkland-szigetekhez vezényelték a hajójukat, a
HMS Coventryt. Május 25-én kora este a kutya az ölembe
ugrott és egész testében reszketve vinnyogott. Amikor be
jött a férjem, mondtam neki, hogy »Nem tudom, mi lett ez
zel a kutyával, de már fél órája ilyen. Nem bírom letenni az
ölemből.« A kilenc órai hírekben bemondták, hogy egy 42-es
típusú hajót elsüllyesztettek. Tudtuk, hogy a HMS Coventry
volt az, bár másnapig nem jelentették be hivatalosan a nevét.
A fiunk is az áldozatok között volt. A kis kutyánkból szin
tén eltűnt szép lassan az élet, és néhány hónappal később
elpusztult ő is."
Rendszeresen előfordul, hogy a kutya szenvedése vagy vo

nítása csak utólag válik érthetővé. Két ilyen esetről számol be
Stephen Hyde (Acton, London) és Mrs. G. Moore (St. Albans,
Hertfordshire):
„Michael öcsém egy Wellington bombázó másodpilótája volt

a háború alatt. 1940-ben sok németországi bevetésen vett
részt. Volt akkoriban egy kutyánk, Milo, egy spániel és egy
skót juhász keveréke, aki különösen kedvelte Michaelt. Egy
júniusi estén Michael hazafelé tartott egy bevetésről, ami
kor rádión bejelentkezett a légi támaszpontra a belga tenger
partnál, és jelentette, hogy hamarosan visszaér. Aznap éjjel
Milo, aki az istállóban aludt a ház mögött, annyit vonított,
hogy anyámnak fel kellett kelnie, és be kellett hoznia a ház
ba. Michael soha nem tért vissza a bevetésről. A jelentések
szerint eltűnt, és 1940. június 10-ével eltűntnek nyilvánítot
ták."
„1968-ban nyaralni voltunk a férjemmel Country Corkban,

Írországban, amikor húsvét vasárnapján a férjem hirte
len meghalt. A hétéves uszkárunk a barátainknál volt St.
Albansban. Éjfél után nem sokkal vonítani kezdett, és felro
hant az emeletre a barátnőmhöz, aki éppen fürdött. A férjem
pár perccel éjfél után halt meg."
Ha valóban igaz, hogy az ember és állat közötti kötelék

akár több ezer kilométeren át is összeköti őket, akkor a köteléket
széttépő haláleset vagy súlyos baleset várható módon hatást gya
korol a másik félre. Egyszerű analógiával: ha két embert összekö
tünk egy rugalmas madzaggal, és az egyikük rángatni kezdi vagy
elengedi, azt megérzi a másik is. Talán nem tudja, pontosan mi
történik, de hogy történik valami, annak nagyon is tudatában van.
Meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy a kutyák csak
az emberekkel alakítanának ki ilyen kötelékeket. Társas állatok,
ezért egymással is erős a kapcsolatuk. Vajon reagálnak-e arra a
kutyák, ha a velük szoros kapcsolatban álló másik kutya meghal
egy tőlük távoli helyen? Elmesélek egy esetet, amelyet a francia-
országi Cháteauneuf le Rouge városából küldött dr. Max Rallon.
Ezenkívül még harmincegy olyan esetet őrzünk az adatbázisban,
amikor a másik kutya halála hirtelen történt egy távoli helyen.
„Van egy kétéves beance juhászkutyám, Yssa, akit három hó

napos korában hoztam magammal Franciaországba az Indiai
óceánban fekvő Reunion szigetéről, amely 10 ezer kilomé

terre van innen. Otthagytam az anyját, a tízéves Zoubidát.
Ez év február 13-án Yssa a fiam szobájában feküdt le. Éjjel
3-kor kaparászni kezdte az ajtómat, vonított, sírt, és izgatott
volt. Kimenni nem akart. Reggel 9-kor telefonált a bátyám
a szigetről, hogy a házunk biztonsági őre holtan találta
Zoubidát. Valaki megmérgezte."
Az egymástól független ilyen típusú beszámolók miatt

meggyőződésem, hogy valódi jelenségről van szó, még akkor is,
ha ilyen jellegű kísérleteket nem tudunk végezni. Ugyanakkor
további kutatásokra van szükség, és jobban dokumentált törté
neteket kell gyűjteni, amelyek közül azok a legmeggyőzőbbek,
amelyekben több szemtanú is beszámol a kutya viselkedéséről.
M ié r t vo nít a ku tya, am ikor m egh a l a ga zd á ja ?
A kutyák családjának nem minden tagja vonít. A róka például

nem, de az olyan társas fajok, mint a háziasított kutyák, a dingók,
a prérikutyák és a farkasok igen.1
A farkasok ökológiájáról szóló szakirodalom azt írja, hogy
két fő ok miatt vonítanak: az első és legfontosabb ezek közül a
falka összegyűjtése, különösen vadászat előtt. A másik a kap
csolatteremtés szándéka a falkatársak között, vagy a párzási
időszakban a többi farkassal.*2
Vannak olyan farkasok és kutyák, amelyek a holdra és az
égboltra vonítanak, de fogalmunk sincs, miért. S vannak olyanok
is, amelyek az énekhangra vagy a hegedűszóra reagálnak voní
tással, mintha csak maguk is beszállnának a muzsikába. Azon
ban a magányos farkasokhoz hasonlóan a szelíd kutyák is akkor
vonítanak, amikor egyedül vannak, meg vannak fosztva az em
ber vagy más kutyák társaságától, s főleg amikor elzárjuk őket.
Desmond Morris azt mondja, hogy ez a „magányosok vonítása",
Masson, 1997,144. o.
2
Bradshaw-Nott, 1995.
ami mintha azt mondaná, hogy „Gyere ide hozzám!"3 Hogyan

magyarázhatjuk tehát az akkor tapasztalható vonítást, amikor
meghal egy közeli hozzátartozó?
A gazdája halála idején vonító kutyák közül némelyik ki
volt zárva a házból, és pontosan a vonítás révén tudott bemenni
(lásd Milo esetét). Ebben a korlátozott értelemben a vonítás jól
működött; a kutya társakra lelt, és megnyugodhatott. Sok más
esetben azonban a kutya nem volt kizárva, az emberek púdig
sikertelenül próbálták megnyugtatni, legalábbis eleinte. Lehet,
hogy ez a fajta vonítás a gyász kifejezésének eszköze, és régi
evolúciós gyökerei lehetnek. A farkasok kutatói ugyanis több
ször megfigyelték, hogy „a farkasok különösen gyászos hangon
vonítanak, amikor elhullik egy kedvelt társuk".4
Azok a kutyák, amelyek nem vonítottak, egyértelműen na
gyon zavartak vagy feldúltak voltak. Nyilvánvalóan érezték,
hogy valami nincs rendben. Talán nem tudták, mi az; lehet, hogy
egyszerűen csak tartottak valamitől, vagy féltek. Ha mellettük
volt egy emberi társ, akkor általában hozzá mentek, hogy nyug
tassa meg őket.
M acsk ák reakciója távoli balesetekre

és elhalálozásokra
Bár a jelek szerint a kutyáknál kevesebb macska reagál a

balesetekre és vészhelyzetekre, mégis hasonlítanak egymásra
azok a helyzetek, amikor ez megtörténik. Ezt mutatja az Andrea
Metzger (Bempfingen, Németország) által beküldött példa is:
„1994 májusában kint ültem a verandán, hároméves perzsa

macskánk, Klárchen pedig mellettem feküdt, és nyugod
tan dorombolt. A tizenegy éves lányom elment biciklizni
egy barátnőjével. Minden csodálatosnak és harmonikusnak
tűnt, de hirtelen Klárchen felugrott, olyan hangot adott ki,
amilyet még nem hallottunk tőle, és berontott a nappaliba,
3 Morris, 1986, 17. o. (Magyarul Desmond Morris: Miért csinálja?... a kutya rímmel
jelent meg 1990-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában.)
4 S te in h a rt, 1996, 24. o.
majd leült a polcok előtt, ahol a telefon van. Nemsokára meg

szólalt a telefon, és jött a hír, hogy a lányom súlyos balesetet
szenvedett a biciklivel, és kórházba vitték."
A macskák rendszerint szokatlan hangokkal reagálnak a

távoli halálra, például vonítanak és panaszosan nyávognak, de
olyan is előfordul, hogy vinnyognak, és más jeleit adják a szenve
désüknek. A zürichi Hedwig Ritter egy ilyen esetről írt:
„Volt egy imádott és gyönyörű karthauzi kandúrunk, aki a

férjemet mindenekfölött szerette. A nyári szünetekben Dá
niában kempingeztünk, őt pedig otthon hagytuk Svájcban.
A negyvennyolc éves férjem soha életében nem volt beteg,
de Dániában szívrohamot kapott és meghalt. Amikor el
mentünk a macskáért, a hölgy napra és órára pontosan meg
mondta, hogy mikor történt a tragédia, pedig elvileg nem
is tudhatta volna! A kandúrunk behúzódott egy sarokba,
maga elé meredt egy pontra, mintha valami különlegeset
látott volna, és egész testében remegett, mint a nyárfalevél."
Igaz ugyan, hogy a legtöbb macska a hangjával reagál a távo

li ember halálára, de vannak olyanok is, amelyek hang nélkül. Egy
macska egyszerűen csak elrejtőzött aznap éjjel, amikor a családfő
a kórházban haldoklott: „Senki nem találta - írja a lyoni Madame
Charlin. - Egyszer sem jött ki. Csak akkor jött elő a búvóhelyéről,
amikor a temetésről hazamentünk." Más macskák megváltoztat
ják az alvóhelyüket.
Úgy tűnik, hogy a távolsággal nem csökken annak érzéke
lése, hogy meghalt valaki. Vannak olyan esetek a gyűjtött anya
gainkban, amikor az ember több ezer kilométerrel arrébb van,
mint az állat, de a macska mégis tudja, mi történik. Egy svájci
család kandúrja például nagyon kötődött egy Frank nevű fiúhoz,
aki hajószakácsként állt munkába. Rendszertelen időközökben
járt haza, a macska pedig az ajtónál szokta várni őt, mielőtt meg
érkezett. Egy napon azonban borzasztó szomorúan nyávogott az
ajtónál ülve. „Nem bírtuk elmozdítani az ajtótól - írta Kari Pulfer
a svájci Koppingenből. - Végül beengedtük Frank szobájába, ahol
mindent megszimatolt, de közben egyfolytában sírt. Két nappal
azután, hogy a macska ilyen furcsán kezdett viselkedni, kaptuk

meg a hírt, hogy a fiunk pontosan akkor halt meg, amikor Thai
földre tartottak a hajóval."
E m b erek reakciói az állatok távoli halálára
Ha úgy van, ahogyan felvetettem, és az állat és ember közötti kö

teléket felfoghatjuk egy rugalmas zsinórnak, akkor ezen mindkét
irányba terjedniük kell a hatásoknak, az embertől az állat felé és
az állattól az ember felé egyaránt. Azt már áttekintettük, hogy
milyen az, amikor a hatás az embertől az állat felé tart, de vajon
mi van a fordított irányú folyamatokkal? Vannak vajon olyan em
berek, akik reagálnak a balesetet szenvedő vagy haldokló álla
tukra, amikor az messze van tőlük?
Az adatbázisban lévő beszámolókból ítélve az emberek ál
talában kevésbé érzékenyek az állataikra, mint az állatok az
emberekre. 239 olyan beszámolónk van, amikor az állat reagált
egy ember távoli halálára vagy szenvedésére, és csak 32 olyan,
amikor egy ember reagált az állatra (legtöbbször kutyára vagy
macskára). Ezek közül 26-ban szerepel nő, 6-ban férfi, és a legtöbb
ilyen eset akkor történt, amikor az ember ébren volt, de előfordult
olyan is, hogy aludt.
Az ébren átélt élmények között az aggodalom és a szenvedés
érzései szerepeltek, de volt olyan is, hogy testi tünetek jelentkez
tek. 1997. május 20-án például a texasi Diane Arcangel elindult
a szállodából a reptér felé, mert haza akart menni egy géppel.
Alig indult el az autó, amikor texasi idő szerint 16.05-kor izgatottá
vált, pedig erre semmi oka nem volt. A következőképpen írta le
a történetet:
„Mentünk tovább, de nekem felfordult a gyomrom, és izzad

ni kezdtem. Negyedóra múlva úgy éreztem, mintha kisza
kadna a gyomrom és a beleim, úgyhogy a hasamon tartot
tam a kezem, és összegörnyedtem. Amikor megérkeztünk a
reptérre, már szörnyen rosszul éreztem magam, és rendkí
vül szomorú voltam. Rettegtem, hogy valami óriási baj van
otthon, ezért felhívtam a lányomat. „Most vonult el egy nagy
zivatar, rengeteg villám csapkodott" - mondta, és biztosított

róla, hogy most már minden rendben. Én viszont egészen
hazáig sírtam. Amikor este 10-kor megérkezem a houstoni
reptérre, a férjem könnyek között fogadott. Elmondta, hogy
délután 4 óra 8 perckor villámcsapás érte a házunkat (az ösz-
szes óra megállt). Kitty, a nyolc macskám egyike annyira félt
a vihartól, hogy kiszaladt. Miután a férjem hazaért, két nagy
kutyát látott a kertben, amint egy élettelen test fölött álltak.
Amikor elzavarta őket, látta, hogy mindkettő tiszta vér és
szőrcafat. Akkor érte a cicámat a támadás, amikor én azt a
borzalmas fájdalmat éreztem."
Más nők is éltek át testi szenvedést, de nem ilyen konkrétan.

Az angliai Wiltshire-ben lakó Mary Wall-lal akkor történt ha
sonló, amikor 3500 kilométernyi távolságban volt si-cu kutyáitól,
mert cipruson nyaralt a férjével. „Helyi idő szerint délután 4-kor
hirtelen erős testi érzés hatalmasodott el rajtam, amely annyira
kifejezett volt, hogy még a férjemnek is szóltam róla. Valami na
gyon nem volt rendben a kutyákkal. Annyira erős volt az érzés
a testemben, hogy teljesen rosszul voltam tőle. Amikor néhány
nappal később megérkeztünk a Heathrow repülőtérre, megtud
tam, hogy kan kutyánk szombaton pusztult el. Soha nem hittem
volna, hogy egy kutya vagy egy másik állat ilyen szinten »átvi-
het« érzéseket az emberre, bár életemben kétszer-háromszor volt
már olyan érzésem, hogy »tudom«, mi történik. Igaz, az közeli
rokonaimra vonatkozott."
Voltak olyan jelentkezők, akik érezték, hogy valami gond le
het, de az érzésük nem kötődött konkrétan kutyához. Egy Lotti
Rieder-Kunz nevű svájci hölgy például a bázeli irodájában dol
gozott, amikor egyik délelőtt furcsa érzés kerítette hatalmába.
Megemlítette a munkatársainak is, de nem értette. „Nagyjából
egy óra múlva átsuhant a fejemen hogy »haza kéne telefonálni.
Akkor megtudtam, hogy [a német juhászunkat] elütötte egy autó,
és elpusztult."
Más esetekben egészen egyértelmű volt az érzés, hogy a
kutya elpusztult. A Connecticut állambeli New Havenben lakó
Nancy Millian nyaralni ment, és otthon hagyta a kutyáját, Blaze-t.
„Öt napja tarthatott az utazásunk, amikor borzasztóan felzakla
tott valami, és azt hallottam a fejemben, hogy »Blaze meghalt«.

Elmondtam a barátomnak, de azt válaszolta, hogy szerinte csak a
szokásos aggodalom tört rám. Hazatelefonáltam, és biztosítottak
róla, hogy minden rendben." A hölgy két nappal később haza
ment, és akkor tudta meg, hogy aznap, amikor az izgatottságot
érezte, valóban meghalt a kutyája, csak akire rábízta az ebet, nem
akarta őt felzaklatni, mert tudta, hogy semmit sem segítene, ha
korábban hazamenne a nyaralásból.
Keith Phillips Ausztráliában élt, kb. 18 km-re a volt feleségétől,
aki a válás után magánál tartotta Blacky nevű kutyájukat. A férfi
már hónapok óta nem látta Blackyt. „1996-ban egy márciusi na
pon pánikban ébredtem - írja Keith. - Egy rendkívül szomorú,
élénk álmomban Blacky szerepelt. Azt éreztem, hogy nagyon be
teg, és engem hív. Nem volt meg a volt feleségem telefonszáma,
de délelőtt ő hívott fel engem. Azt mondta. Blacky nagyon beteg,
és megkérdezte, meg akarom-e nézni. Azonnal abbahagytam a
munkát, és odasiettem. Olyan rosszul volt, hogy alig bírt mozog
ni, de még így is megnyalta a kezemet." Másnap elpusztult.
Végül álljon itt egy példa arra, hogy az információ explicit
módon is beépülhet az álmokba. íme, egy kamasz lány, Laura
Broese beszámolója: „1992 nyarán egész júliusban nem voltam
otthon. Egyik éjjel azt láttam egy rémálomban, hogy a macskán
kat elüti egy autó az utcánkban (akkoriban Belgiumban laktunk,
én pedig Hollandiában voltam abban a hónapban). Másnap reg
gel még emlékeztem az álmomra, és mivel akkortájt naplót vezet
tem, le is írtam. Amikor hazamentem, mondták a szüleim, hogy
elütötte egy autó a macskát. Megnéztem a naplómban, és ponto
san aznap éjjel történt, amikor az a rémálmom volt."
A fenti esetekben messze volt egymástól az ember és az állat,
és kizárt dolog, hogy a normál érzékszervi csatornákon haladt
volna keresztül az információ. Úgy tűnik, hogy az egyetlen le
hetséges magyarázat a telepátia vagy valami hozzá hasonló jelen
ség. Ahogyan az állatok tudnak telepatikusán reagálni, amikor
szenved vagy haldoklik a gazdájuk, ugyanúgy az emberekre is
hathat, ha a hozzájuk kötődő állat szenved vagy meghal.
,
E m b erek akik tudják ,raí/cor/iö/megivz/afó
A fejezetben leírt történetekben emberek és állatok szerepelnek.
Hasonló reakciók emberek között is végbemehetnek, amikor va
laki meghal vagy balesetet szenved egy távoli helyen. Az okkult
kutatások úttörői felmérések és kérdőívek segítségével tekinté
lyes gyűjteményeket állítottak össze az ilyen esetekből, amelye
ket gondos felméréssel hitelesítettek, és tanúkkal igazoltattak.5
Az esetek felénél valamivel többször megálmodta valaki, hogy
egy másik ember meghal vagy szenved. Az éber állapotban átélt
esetekben vizuális kép nélkül támadt valakinek ilyen benyomása
vagy megérzése. Az összes eset nagyjából 20 százalékában szere
pelt kép vagy hallucináció.6
Az adatbázisunkban lévő olyan esetek között, amikor az em
berek mintha tudták volna, hogy szenved vagy meghal a tőlük tá
vol lévő háziállatuk, csak egyben jelent meg vizuális kép: az autó
által elütött macska képe. A többi esetben érzésekről, benyomá
sokról és megérzésekről volt szó. Úgy tűnik, ugyanaz az élmény
történik az állatokkal is, mint az emberekkel, bár lehet, hogy eltér
az álom és ébrenlét, illetve a vizuális és nem vizuális kommuni
káció aránya. Az ember-állat és az állat-ember közti telepátia, az
ember-ember telepátiához hasonlóan, leginkább a közeli kapcso
latokon múlik.
5
Gurney—Myers-Podmore, 1886; Broad, 1962.
6 Stevenson, 1970.
IV. RÉSZ
Szándékok, hívások és telepátia

H eted ik feje z et
Szándékok megérzése
Az emberek szándékai, hívásai és parancsai befolyásolhatják a

társukként tartott állatokat, és az állatok szükségletei és érzelmei
ugyanúgy befolyásolhatják az embereket. Bizonyos esetekben
ezek a szándékok, hívások és szükségletek a jelek szerint tele
patikusán kommunikálódnak. Ez a telepátiás képesség létezik a
vadon élő állatok közösségeiben is, ami azt mutatja, hogy mély
evolúciós gyökerei vannak. A telepátia természetes, és nem ter
mészetfeletti, normális, és nem paranormális, és fontos aspektusa
az állatok kommunikációjának. Az emberi telepátiát ebben a tá-
gabb biológiai összefüggésrendszerben kell szemlélnünk.
Azzal fogjuk kezdeni, hogy áttekintjük, milyen módokon ér
zik meg az állatok a gazdájuk szándékait, és az emberek hogyan
érzik meg az állatokéit.
A z e m b e r „gon do lataiban olvasó" állatok
Sokaknak feltűnt, hogy az állatok mintha olvasnának a gondola

taikban. Az állatok fogékonysága esetleg a hatások kombinációján
alapul, például alaposan megfigyelik a testbeszédet, meghallanak
bizonyos szavakat és hangszíneket, és megtanulják a gazdájuk
szokásait. Ráadásul lehet, hogy képesek egyfajta rezonancia vagy
164 Szándékok, hívások és telepátia
telepátia révén közvetlenül felfogni a gazda szándékát. Mint már

láttuk, bizonyos állatok akkor is megérzik a gazdájuk szándékait
és érzéseit, ha több kilométernyire vannak tőle, úgyhogy meglepő
lenne, ha nem ez történne, amikor közel vannak.
Akinek sok tapasztalata van az állatokkal, az magától
értetődőnek veszi a telepátia létét, és rengeteg anekdotikus anyag
szól a telepátiás hatás valóságáról. A szkeptikusoknak természe
tesen meggyőződésük, hogy minden olyan rejtélyes kapcsolat,
amely a tudomány számára ma még ismeretlen, az vagy lehetet
len, vagy pedig túlságosan valószínűtlen ahhoz, hogy érdemes
legyen vele komolyan foglalkozni.
A kérdést csak úgy lehet megoldani, ha alaposan szemügy
re vesszük a bizonyítékokat olyan emberek tapasztalatai alapján,
akiknek van otthon tartott állatuk, utána pedig kísérleteket vég
zünk annak kiderítésére, hogy mi is történik tulajdonképpen.
A z állatorvosi vizsgálat elől e lt ű n ő m acskák
Vannak olyan macskák, amelyek nagyon nem szeretik az állator

vost. Több tucatnyi macskatulajdonos mesélte, hogy a macskájuk
egyszerűen eltűnik, mint szürke szamár a ködben, amikor be
jelentik őket az állatorvoshoz. „Volt egy macskánk, amelyik ol
vasott a gondolatainkban - számolt be például Eugenia Potter.
- A legkirívóbb eset az volt, amikor kora reggel a mellkasomon
gömbölyödött össze. Átgondoltam, mi mindent kell aznap csi
nálnunk. Amikor ahhoz a ponthoz értem, hogy »el kell vinnem
a cicát az állatorvoshoz«, ő azonnal felugrott, elszaladt és elbújt.
Le kellett mondanom az időpontot, mert egyszerűen nem bírtam
előkeríteni."
Az ilyen macskák dörzsölt tulajdonosai megpróbálják elke
rülni, hogy bármilyen jelet adjanak a macskának, de gyakran hiá
ba fáradoznak. A svájci Starrkirchben élő Andrea Künzli szerint
„A macska már órákkal korábban tudja, mikor fogom elvinni az
állatorvoshoz, tehát jóval előbb, mint hogy lehoznám a padlásról
a macskahordozót. Igyekszem a lehető legtermészetesebben el
járni, nehogy észrevegye, de mindig átlát a szitán, és addig nyá
vog, amíg ki nem engedem." Ez nemcsak a gazdiknak kényelmet
Szándékok megérzése 165
len, hanem az állatorvosoknak is, akik között akad olyan, aki azt
tanácsolja, hogy ha valakinek időpontja van a macskával, akkor
tartsa bezárva az állatot egész nap, különösen akkor, ha injekció
ra vagy műtétre vár az állat. De vannak olyan macskák, amelyek
még így is idejekorán eltűnnek.
Vajon milyen gyakori ez a viselkedés? Az észak-londoni
Arany Oldalak alapján elvégeztünk egy felmérést az állatorvosi
rendelők körében. Az orvosokat, a nővéreket vagy a recepcióso
kat kérdeztük arról, hogy volt-e olyan élményük, hogy a macska
tulajdonosok azért mondtak le időpontokat, mert eltűnt a macs
ka. A hatvanöt rendelőből hatvannégyben viszonylag gyakran
mondtak le időpontot emiatt. A fennmaradó egy rendelő pedig
eltörölte a macskák számára az időpontos rendszert: úgy oldot
ták meg az eltünedező macskák problémakörét, hogy mindenki
akkor vitte a macskáját, amikor meg bírta fogni.
Bár általános volt az egyetértés abban, hogy bizonyos macs
kák valóban megérzik a gazdájuk szándékait, abban már eltértek
az álláspontok, vajon ezt hogyan teszik. Egy East Barnet-i állat
orvosi rendelő recepciósa azt mondta: „Nem a macskahordozó
teszi. A kliensek tudják, hogy ha egyszer előveszik a hordozót,
akkor elszáll a remény, hogy elkapják a cicát, úgyhogy általában
arra még sor se kerül. Azt mesélik, hogy fél hat felé érnek haza, és
a macska a küszöbön üldögélve várja őket, de amikor időpontjuk
van, akkor egyszerűen nincs ott. Szerintem egyértelmű, hogy ol
vasnak a gazdájuk gondolataiban, mert a gazdi egész nap nincs
otthon, ezért nem láthatják, hogy az feldúlt, vagy másképp visel
kedik, mint ahogy szokott. Azt mondják: »Fogalmam sincs, miért
nem jött vissza az uzsonnájáért. Furcsa.«"
Egy állatorvosi rendelőben dolgozó asszisztens azt mondta
Wembley-ben, hogy „azt mondják az emberek, hogy kimentek a
hordozóért, a macska meg ki se jön a bokrok közül, vagy reggel
nem megy haza, pedig nem is látta még a hordozót. Az ember
várja a reggelivel, ő meg a fán lapít. Az esti időpontoknál pedig
az történik, hogy az ember elmegy dolgozni, és közben a macska
felszívódik."
M á s m acskafélelm ek
A macskák nemcsak az állatorvost próbálják elkerülni, hanem né

melyikük akkor is menekül, amikor gyógyszert kap, befújják bol
hák ellen, vagy más olyan eljárásnak vetik alá, amelyet nem sze
ret. Sheila Howard (Wandsworth, London) az alábbiakat mesélte:
„A macskám, Ciggy tudja, honnan kap enni, és gyakran ott

várja türelmetlenül a következő adagját. Amikor viszont
azért megyek oda ugyanahhoz a szekrényhez, mert be aka
rom fújni a bundáját, akkor már azelőtt kimenekül a kertbe
a csapóajtóján át, hogy megfognám a sprayt, annyira nem
akarja. Soha nem mondom neki, hogy na, most be foglak fúj
ni, és már azt is megpróbáltam, hogy valami másra gondo
lok, amíg a szekrény felé tartok, de úgy tűnik, mindig meg
érzi, mit akarok."
A macskák akkor is el szoktak tűnni, ha valaki örökre el

akarja vinni őket valahová. Pauline Westcott (Roehampton,
Surrey megye) sok éven át macskasintérként dolgozott: ha tele
fonon felhívták, elment a talált állatokért és azokért, amelyektől
meg akartak szabadulni a gazdáik. Tízből kilenc esetben el kel
lett pusztítania az állatot:
„Folyton azt láttuk, hogy ha megbeszéltünk egy időpontot

a kiszállásra, akkor akármit is próbált a tulaj, az állatot nem
találta sehol. Nekünk azt mondták, hogy a hívás körüli per
cekben tűnt el a macska, hol előtte, hol utána pár perccel.
Csak akkor lehettünk biztosak benne, hogy megtaláljuk az
állatot, ha szó szerint minden bejáratot, repedést, ventilátort
stb. eltorlaszoltunk. Annyi időt, üzemanyagot és emberórát
vesztegettünk el, hogy időről időre meg kellett változtatni
a rendszert. Nem tudtuk kiküszöbölni, hogy ne legyenek
olyan kiszállások, amikor nem tudjuk megfogni a macskát."
A macskák számára egyértelműen magas túlélési értékkel

bírt, hogy képesek voltak megérezni a fenyegető veszélyt, ha
pedig vadon élő állatoknak vannak ilyen képességeik, azoknak

feltehetően kedvez a természetes szelekció. Ám a vadállatoknál
működő intuícióról még kevesebbet tudunk, mint a háziállato
kéról.
A macskákhoz képest a kutyák ritkán tűnnek el vagy pró
bálnak elbújni az állatorvosi látogatás előtt. Úgy tűnik viszont,
hogy tudják, mikor mennek a rendelőbe. Maxine Finn, egy észak
londoni állatorvosi rendelő recepciósa így írta le a reakciójukat:
„Sok ... kutya tudja, hogy állatorvoshoz hozzák. A kocsiúton
a kutya vonítani és remegni kezd, mintha tudná, hogy ide tar
tanak. Minden héten van egy kliens, aki ilyesmit mesél. Néha
előfordul, hogy évek telnek el két látogatás között, de a kutya ak
kor is elkezd remegni útközben. Vagy emlékeznek az útvonalra,
vagy megérzik valahogyan, hogy hová tartanak."
Egyes kutyák a macskákhoz hasonlóan előre megérzik, hogy
mikor fogják alávetni őket olyan eljárásoknak, amelyeket nem
szeretnek, például mikor fogják megmosni őket, vagy levágni a
körmüket, a bundájukat. Sylvia Scott (Goostrey, Cheshire megye,
Anglia) erről a reakcióról számolt be: „Aznap, amikor meg akar
tuk nyírni az uszkárunkat, Snowyt (erre nagyjából hathetente
került sor), mindegy, milyen elővigyázatosak voltunk, ő mindig
bemászott a zongora vagy az ágy alá. A mai napig nem tudom,
honnan tudta, hacsak nem olvasott a gondolataimban."
K u ty ák, am elyek m eg érz ik ,

m ikor viszik őket sétálni
A kutyák általában nem averzióval, hanem a séta iránti lelkese

déssel szoktak reagálni a gazdáik szándékaira. A legtöbb kutya
lázba jön, ha séta van kilátásban, és alig bír magával, amikor látja,
hogy a gazdája erre készül, vagy ha meghallja azt a szót, hogy
„megsétáltatom". Vannak olyan kutyák, amelyeket rutinszerűen
ugyanakkor sétáltatnak mindennap, és amint közeledik a szoká
sos idő, ők menetrend szerint izgatottá válnak. Fia például egy
bizonyos tévéműsor után szokták elvinni őket, akkor a záró ze
nére mutatnak izgalmi jeleket, vagy ha látják, hogy gazdájuk ki
kapcsolja a készüléket. Ebben a tekintetben olyanok a reakciói,
mint az Ivan Pavlovics Pavlov orosz élettantudós által tanulmá

nyozott feltételes reflexek. Pavlov arra jött rá, hogy amennyiben a
kutyák rendszeresen egy csengő megszólalása után kapnak húst,
a csengő és az evés összekapcsolódik a fejükben, és már a puszta
csengőszótól beindul a nyáltermelésük, amikor még nem is látják
a húst.
Sok kutyatulajdonos azonban nem rutinszerűen viszi sétálni
a kutyáját, és vannak olyanok is, akik szerint a kutya izgatottsága
az előtt kezdődik, hogy ők nyilvánvaló jeleket sugároznának szét
a környezetükben - mielőtt például felvennék a kabátjukat, vagy
elővennék a pórázt. Douglas Walker (Lansing, Michigan) például
úgy véli, az ő Patrick nevű kutyája is így van ezzel. „Többször
előfordult, hogy csak ketten voltunk otthon, Patrick és én. Én té
véztem, ő pedig a készülék előtt aludt. Egyszer csak elkezdtem
azon gondolkodni, hogy mikor fogom elvinni sétálni, erre alig
hogy átfut ez a fejemen, hopp! Ő már fel is ébred, odajön hozzám,
és szemmel láthatóan olyan izgatottá válik, mintha hangosan ki-
mondtam volna, hogy »Elvigyelek sétálni?« Csakhogy nem szól
tam egy szót sem, és meg sem moccantam, de mintha valahogy
fölfogta volna a gondolataimat."
Sokan mások is észrevették, hogy a kutyák mintha megérez-
nék a sétáltatás szándékát - még akkor is, ha ennek semmi látható
vagy hallható jele nincs. Az adatbázisunkban 170-nél több ilyen
esetet őrzünk. A legtöbb informátorunk nagyon is tudatában van
annak a lehetőségnek, hogy testbeszéddel is elárulhatják magu
kat, mégis vannak néhányan, akik arra a következtetésre jutottak,
hogy ez nem lehet mindig a magyarázat, mert a kutyáik akkor is
reagálnak, amikor alszanak, vagy nincsenek a látókörükön belül.
Sue Stickley például így ír: „A kutyám tudja, hogy mikor gon
dolok arra, hogy menjünk sétálni. Akkor is, ha másik szobában
vagyok. Pár éve szándékosan figyelem, és megállapítottam, hogy
teljesen mindegy, milyen időpontról van szó, ha megjelenik a lel
ki szemem előtt, hogy elmegyünk sétálni, akkor azonnal odaro
han, és izgatottan vár."
Mary Rothwell (Arnold, Nottingham) ezt meséli: „Teljesen
mindegy, mit csinálok, vagy hogy csinálok-e valamit egyáltalán;
hogy varrók, vagy éppen sütök valamit. Ha eszembe jut, hogy
»Sétálni kéne. Vidd a kutyákat! Szép idő van«, abban a pillanat-
ban megjelennek a tacskók nagy farkcsóválás közepette. Az arc

kifejezésem és a mozdulataim nem árulhattak el, mert például
a kertben vannak vagy alszanak, amikor ez eszembe jut. Szán
dékosan próbára tettem az elméletemet, és biztos, hogy nem lát
hattak. Amint eszembe jut a dolog, ők azonnal tudják, és teljesen
mindegy, mit csinálnak éppen."
Az így reagáló kutyákkal el lehet végezni egy egyszerű kí
sérletet. Olyan helyen kell őket tartani, ahol nem hallhatják, lát
hatják vagy szimatolhatják ki a gazdájukat, és folyamatos video
felvételt kell róluk készíteni. Ilyen körülmények között a gazdájuk
egy véletlenszerűen megválasztott időpontban arra gondol, hogy
itt az ideje megsétáltatni a kutyákat, és egy - mondjuk - ötperces
átmenet után el is viszi őket. Vajon az fog látszani a felvételen,
hogy a kutyák az izgatottság jeleit mutatják már a séta előtt, de
miután a gazdi fejében már megfordult az ötlet?
Kérésemre Jan Fennell (Winterton, Lincolnshire, Anglia)
elvégzett néhány ilyen jellegű előkísérletet. A hölgy szakterü
lete az állatok viselkedése, s jól tudja, hogy az állatok képesek
megjegyezni a megszokott mintákat vagy a gazdájuk viselkedé
sét. Neki hat kutyája van, és maga is megfigyelte, hogy a kutyák
mintha tudnák, mikor akarja kivinni őket szokatlan időkben, ho
lott ő mindent megtett, nehogy elárulja magát valamivel.
A kísérlet céljából egy kerti épületbe zárta be a kutyákat,
ahol egy háromlábú állványra szerelt kamerával folyamatosan
filmezte őket. Véletlenszerűen kiválasztott időpontokban gondolt
arra, hogy ki kellene vinni a kutyákat, miközben a kamera folya
matosan vette őket. Öt különböző napon végezte el a kísérleteket:
egyszer délelőtt, kétszer délután és kétszer este.
A szalagok azt mutatják, hogy a kutyák az idő legnagyobb
részében heverésztek vagy egymással játszottak. Időnként vala
melyik kutya gyors reakciókat mutatott, hegyezte a fülét a külső
zajokra, például az elhaladó motorkerékpárokra. Miután azon
ban Jan elhatározta, hogy sétálni viszi őket, az öt szalagból
négyen az látszik, hogy a kutyák odanyomulnak az ajtóhoz, és
félkörben ülnek vagy állnak előtte, miközben veszettül csóvál
ják a farkukat. Három-öt percen át tartották ezt a nyilvánvaló
an várakozó állapotot, amíg Jan ki nem nyitotta az ajtót, hogy
kiengedje őket sétálni. Ezzel szemben az ötödik szalagon nem
találni ilyen megelőlegezett reakciót, és csak tizenhárom másod

perccel azelőtt látszik valami, hogy ő kinyitná az épület ajtaját.
Valószínűleg hallották, hogy jön.
Ráadásul egy kontrollvizsgálatban Jan szintén elzárta a ku
tyákat, és véletlenszerűen megválasztott időpontokban odament
hozzájuk, de ekkor nem azzal a szándékkal, hogy megsétáltassa
őket. Amikor kiment hozzájuk, csak az egyik kutya ment oda az
ajtóhoz, az is csupán tizenkét másodperccel az ajtónyitás előtt.
Amikor kinyitotta az ajtót, a többi kutya is felkelt és mozgolódott,
de nyugodtak maradtak, és nem mutatták azokat az izgalmi jele
ket, amelyeket a kísérletben a séta előtt adtak.
Ezek az úttörő kísérletek azt vetítik előre, hogy a kutyák leg
többször - de nem mindig - valóban előre megérezhetik a gazdá
juk sétáltatási szándékát, és ez akkor is így van, ha nem látják őt.
K u t y á k a m e ly e k tudják
m ikor viszik el őket autóval
Vannak olyan kutyák, amelyek tudják, hogy mikor fogja autóba

ültetni őket a gazdájuk. Ez a jelenség nagyon hasonlít a séta előre
megérzéséhez. Bár a megszokások és a normál érzékszervi jelzé
sek gyakran megmagyarázhatják a kutyák reakcióit, ez nem min
dig van így. Álljon itt egy példa Dieter Eignertől (Powelltown,
Victoria, Ausztrália):
„A feleségemmel minden rendszer nélkül járunk vásárolni

és egyéb dolgokat intézni. Általában magunkkal szoktuk
vinni a kutyát is. Induláskor a kutya a hátsó ajtó elé ül, hogy
beengedjem a kocsiba. Ela azzal a szándékkal lépek ki a ház
ból, hogy elmegyek valahová, ő már rohan is a hátsó ajtó
hoz. Ha viszont a kezemben van ugyan a kocsikulcs, de csak
azért megyek ki, hogy előszedjek valamit az autóból, akkor
meg sem moccan. Ma reggel, amikor az asztalnál ültünk és
tízóraiztunk, a feleségem azt mondta, öt percen belül el sze
retne menni a boltba. Kinéztem a konyhaablakon, és láttam,
hogy a kutya már a hátsó ajtóhoz telepedett, és izgatott vá
rakozással néz a ház felé, pedig nem léptem ki a házból, és
semmilyen előzetes kapcsolatban nem voltunk egymással.

Tudtommal semmiféle fizikai jelzést nem kaphatott arról,
hogy el fogunk menni."
Az adatbázisunkban 120-nál is több ilyen példát tárolunk,

de nem érdemes ezeket hosszasan taglalni, mert nagyon hason
lítanak egymásra: a kutyák mindegyikben alig várják, hogy elvi
gyék őket.
H áziállatok, am elyek tudják ,

m ikor akarja o tth a gy n i őket a ga zd á ju k
A háznál tartott állatok életében nagy változást jelent, ha elmegy

a gazdi, különösen ha nyaralni vagy más, hosszabb útra indul.
Úgy tűnik, sok kutya és macska előre megérzi a gazdája indulási
szándékát. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez gyakran azért tör
ténik, mert az állat nyilvánvaló jeleket lát, például hogy az em
ber bőröndbe pakol. Az adatbázisban viszont 180-nál több olyan
esetünk van, amikor a gazdi úgy véli, hogy az állat már azelőtt
tudja, mi fog történni, hogy árulkodó jeleket tapasztalt volna. Az
írországi Blackrockban élő Mary Burdett például azt írta, hogy
„Amikor valaki nyaralni ment a családból, a labradorunk már
három-négy nappal az indulás vagy a csomagolás előtt elkezdett
úgy körözgetni, hogy megsajnáltuk. Indulás után minden vissza
zökkent a régi kerékvágásba."
A Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban végzett
négy felmérésben (172. oldal) azt a kérdést tettük fel: „Egyetért-e
azzal, hogy háziállata már azelőtt tudja, hogy Ön el fog menni,
hogy ennek nyilvánvaló jelét adná?" A kérdés több jelenséget is
lefed: az utazásokat, a rövidebb kiruccanásokat, amikor az állat
otthon marad, és azt is, amikor magukkal viszik az állatot. A ku
tyatulajdonosok átlagosan 67, a macskatulajdonosok 37 százaléka
értett egyet az állítással (7.1. ábra). A háziállatok helyzetfelisme
résére vonatkozó kérdéseink közül erre a kérdésre kaptuk a leg
nagyobb arányú pozitív választ. Ám hiába ez az egyik legmeg-
szokottabb módja annak, ahogyan az állat a gazdi szándékaira
reagál, mégis nagyon nehéz kísérletekkel igazolni, mert ehhez
80 t
70-
60-
London Ramsbottom Santa Cruz Los Angeles
7.1. ábra. Azon kutya- és macskatulajdonosok százalékos aránya, akik azt ál
lítják, hogy az állatuk már azelőtt tudja, hogy el fognak menni, mielőtt ennek
bármilyen fizikai jelét érzékelhetnék. A felméréseket véletlenszerűen össze
válogatott háztartások mintáján végeztük Londonban és Ramsbuttomban
(Anglia), illetve Santa Cruzban és Los Angelesben (Kalifornia)
órákon vagy akár napokon át távol kellene tartani az embert az

állattól az indulás előtt.
Á lla t o k a m e ly e k tudják ,
h o g y m ikor kapnak e n n i
Úgy tűnik, sok állat tudja, mikor adnak majd neki enni, várako
zásuk pedig izgatott viselkedésben nyilvánul meg. Ez a várakozás
gyakran lehet a megszokás, a szimat vagy a hallás eredménye,
ha megneszelik, hogy a gazdi készíti az eledelt, de az is lehet,
hogy valami más jelzésértékű dolgot észlelnek. Ugyanakkor
előfordulhat az is, hogy mindez az ember szándékának finomabb
észlelésén múlik.
A legmeglepőbb példák nem a rendszeres etetésekről szól
nak, hanem a nagy lakomákról és az ínyencfalatokról. Frank
Bramley (Telford, Shropshire) így mesél erről: „Minél öregebb
1
Szándékok megérzése 1 73
Maxi, a német juhászom, annál telepatikusabbnak tűnik. Csak

arra kell gondolnom, hogy »szalámi« vagy »csoki« vagy »keksz«,
és már meg is jelenik. Lehet a kertben, lehet zárva az ajtó, mégis
egyszerűen tudja. Tucatszor kinyithatom a hűtőajtót, de nem rea
gál. Ám amikor kiveszem a szalámit vagy a csokoládét, ő azonnal
megjelenik az ajtóban, és »kopogtat«, hogy engedjem be." Martha
Markus (Vancouver, Brit Columbia) hasonlóképpen azt tapasztal
ta, hogy Wilkie nevű kutyája mintha érezné a gondolatait: „Sok
szor előfordult, hogy amikor ő kint volt, és az almafa alatt ült,
tudatosan arra gondoltam, hogy odamegyek a hűtőszekrényhez,
és kiveszek neki egy darab sajtot. Ilyenkor tényleg láttam ezt a lel
ki szemeimmel, és arra gondoltam, »Na, gyere be, kicsim, hiszen
akarsz egy darabka sajtot!« Három percen belül már kaparászta
is a hátsó ajtót."
A macskák nagyon hasonlóan viselkednek. A sok példa kö
zül álljon itt csupán egy, a dorchesteri Joan Hay wardtól:
„Tiger, a tarka macskám szeretett a két lábszáram között

dörgölőzve körözni, és felkapkodni a padlóra esett húsda
rabokat, ami meglehetősen általános dolog. De ő mintha
tudta volna, mikor gondolok arra, hogy előveszem a húsda
rálót (amikor gyümölcsöt vagy zöldséget daráltam, semmi
reakciót nem adott), és már ott is volt a lábam alatt, bár ko
rábban összegömbölyödve aludt vagy kint lófrált a kertben.
Pedig még elő sem vettem a darálót a fiókból, ahol tartjuk.
Sőt mielőtt elővettem volna a húst (máskülönben azt feltéte
lezném, hogy kiszimatolta). Egyszerűen olyan volt, mintha a
gondolataimban olvasna: soha nem viselkedett így, amikor
ugyanazt a fiókot azért húztam ki, hogy valami mást vegyek
elő belőle."
Lovak
Sok ló- és istállótulajdonos számol be arról, hogy az állat mintha

tudná, hogy mikor akarják megetetni, de nehéz elválasztani az
etetés szándékának hatásait a megszokástól, valamint azoktól a
hangoktól és látványtól, amikor az ember készíti vagy odaviszi
az eledelt. Vannak azonban olyan lótulajdonosok is, akik kilomé

terekre laknak az istállótól vagy a legelőtől, ami túl messze van
ahhoz, hogy láthassa, hallhassa vagy kiszimatolja őket a ló, és
akadnak olyan lovak, amelyek ilyen körülmények között is vár
ják az ember érkezését, mintha tudnák, hogy már úton van - ak
kor is, amikor nem a megszokott időben érkezik.
Olwen Way-nek (Brinkley, Newmarket, Anglia) régen mé
nese volt, és versenyistállókat vezetett, így sokéves tapasztala
ta gyűlt össze a lovakról. Később lett egy Freddy nevű pónija,
amelyet nem messze a fia házától, a szomszéd faluban (Burrough
Green) tartott, négy kilométerre a saját házától. Mivel a póni
laminitisben szenvedett (fájt a patája, mert túl zsenge füvet legelt),
egy elválasztott legelőn kellett tartani őt, Olwen pedig naponta
járt hozzá etetni. A menyének és az unokáinak gyakran feltűnt,
hogy mielőtt a gazdája odaért volna, Freddy már korábban oda
ment a karámkerítéshez, és szemmel láthatóan várakozott, holott
semmi rendszeres időzítés nem volt az etetésekben.
Olwen és a családja hat hónapon át vezetett naplót Freddy
várakozásairól azokon a napokon, amikor otthon volt valaki, aki
meg tudta figyelni. Freddy általában két-három perccel Olwen ér
kezése előtt kezdett el várakozni, de olyan is volt, hogy nyolc-tíz
perccel, tehát amikor a gazdája elindult otthonról. Volt egy olyan
eset is, amikor egy távolabbi faluból érkezett, ahonnan huszon-
egy percig tartott az út, Freddy pedig húsz perccel az érkezése
előtt kezdett el várni rá.
A kísérletekben videofelvételt készítettünk Freddy
viselkedéséről. Olwen telefonhívásra indult el hozzá
véletlenszerűen kiválasztott időpontokban, és taxival utazott.
Freddy így is előre várta, márpedig ilyenkor ki volt zárva annak
a lehetősége, hogy megszokásból reagált volna, vagy felismerte
volna a nő autójának hangját.
B onobók
Érdeklődtünk arról is, hogy vajon az európai állatkertekben lévő

majmok és főemlősök hogyan várják az etetés idejét. A legtöbb
esetben rendszeres időpontokban kapnak enni az állatok, ezért
Szándékok megérzése 1 75
nehéz megkülönböztetni egymástól a gondozók szándékaira való

reakciót és a megszokást. Ráadásul a legtöbb állatkertben tartott
.illathoz hasonlóan a majmok is általában jól tápláltak, ezért rit
kán éhesek.
Mindazonáltal vannak olyan főemlősök, amelyek viselkedé
se alapján úgy gondolhatjuk, hogy megérzik a gondozók etetési
szándékát. Jacqueline Ruys például a hollandiai Alperdoorn vá
ros Apenheul Állatkertjének főgondozója volt, és három bonobó
(törpe csimpánz) volt a gondjaira bízva. Kora délután készítette el
az eledelüket, és a ketrectől 100 méterre lévő épületben tartotta;
a ketrec és az épület között fák voltak, meg egy másik épület. Az
állatok általában délután 3 és 5 között kaptak enni, de nem volt fix
etetési időpont. „Amikor az eledeles vödörrel a kezemben lépek
ki a házból - mondja Ruys - , nem láthatnak, de a hímek azonnal
rikácsolni kezdenek. Pont akkor, amikor az egyik lábamat kite
szem az ajtón. Ha viszont azért megyek ki, hogy kiöntsek egy vö
dör szemetet, hangjukat se hallani. Körülbelül ötvenszer megyek
be abba az épületbe, ahol az eledelüket készítjük, és ötvenszer
lépek ki onnan. Fogalmam sincs, honnan tudják, de valahogy
tudják, hogy mikor lépek ki kezemben az étellel."
A kedvenc majmos történetemet Betty Walshtól hallottam,
aki az angliai Warwickshire Twycross Állatkertjének fő csim
pánzgondozója, és a saját bonobóiról mesél: „Az egyik nőstény
bonobónak volt egy hosszú bambuszrúdja, amellyel böködte a
többieket és a látogatókat, úgyhogy el akartam venni tőle. Volt
egy zacskóm, benne négy süti, amit uzsonnára akartunk megen
ni, és arra gondoltam, hogy odaadom neki a sütit, ha ideadja a bo
tot. De ő látta, hogy négy süti van nálam, és négybe törte a botot,
mindegyik sütiért kaptam egy-egy darabot. Ez több mint okos.
A másodperc törtrésze alatt találta ki."
Itt lehetetlen elválasztani egymástól a telepátiát, a finom jel
zéseket és a puszta intelligenciát. A majom valahogy megérezte a
gondozójának szándékát, hogy meg fogja jutalmazni egy sütivel,
ha odaadja neki a botot, és mivel látta is a négy sütit, azonnal arra
gondolt, hogy mindet megszerzi.
P apagájok
Vannak olyan beszélő papagájok, amelyek azzal reagálnak a gaz

dájuk hangulataira, érzéseire és szándékaira, hogy odaillő meg
jegyzéseket mondanak. Bizonyos esetekben telepatikusnak tűnik
ez a képességük.
Dr. Irene Pepperberg minden ésszerűen felmerülő kétséget
kizáróan bebizonyította, hogy a papagájok képesek értelmesen
használni a nyelvet. A ma már a Brandeis Egyetemen dolgozó
hölgy csaknem harminc esztendőt töltött egy Alex nevű afri
kai szürkepapagáj idomításával és tesztelésével, akinek szótára
meghaladta a száz szót. Aprólékosan kidolgozott kísérletei révén
Pepperbergnek sikerült kimutatnia, hogy Alex képes értelmes
módon használni a szavakat, és fel tud fogni olyan fogalmakat,
mint az „itt van" és a „nincs itt", s a színeknek megfelelő szavakat
is helyesen használta, függetlenül a színes tárgy alakjától. Ami
kor 2007-ben Alex meghalt, megjelent róla egy gyászjelentés a The
New York Timesban.
Pepperberg kutatása előtt az ember-állat kommunikáció leg
több tudományos vizsgálata a jelnyelvet használó főemlősökre
irányult. Pepperbergnek sikerült kimutatnia, hogy a papagájok
méltó vetélytársai a főemlősöknek a gondolatok és fogalmak
használata terén, és megvan az az óriási előnyük, hogy tudnak
beszélni. Az Alexszel és más papagájokkal végzett kutatásait
a The Alex Studies: Cognitive and Communicative Abilities of Grey
Parrots (Az Alex-vizsgálatok. A szürkepapagájok gondolkodási és
kommunikációs képességei) című monumentális műben1 foglalta
össze. Alex halálakor így összegezte a tanulságokat: „Ez a hím
papagáj összezúzta a madarak agyáról alkotott összes korábbi fo
galmunkat."12
Aimée Morgana, New York államban lakó művésznő 1997-
ben látta Alexet egy tévéműsorban, ami annyira felvillanyozta,
hogy maga is elkezdett beszélni tanítani egy fiatal hím afrikai
1 Pepperberg, 1999.
2 „Alex, the talking research African gray parrot, passes away" (Elhunyt Alex,
a beszélő afrikai szürkepapagáj), CNN, 2007. szeptember 17., http://www.
youtube.com/watch?v=c4gTR4tkvcM.
.szürkepapagájt, N'kisit (ejtsd: inkiszi). Öt hónapos korától úgy ta

nította, ahogy a kisbabákat szokták. Két technikát alkalmazott, az
egyik a „keretmondatok" a másik a „kognitív térképek" voltak.
A keretmondatok technikával N'kisi úgy tanult szavakat, hogy
i/.okat különböző mondatokban ismételgette, például: „Akarsz
egy kis vizet? Nézd, van nálam víz." A kognitív térképek tech
nikája olyan jelentések megerősítését szolgálta, amelyeket esetleg
még nem teljesen értett. Amikor például N'kisi azt mondta, hogy
„víz" akkor Aimée odavitt neki egy pohár vizet.
2010 márciusában N'kisi betöltötte a tizenkettedik évét, a szó-
kincse pedig 1500-ra bővült. Ezzel felállította a papagájok világ
rekordját. Ráadásul ezeket a szavakat mondatokban alkalmazza.
Bár Aimée elsősorban N'kisi nyelvhasználatát dokumentál-
l.i, hamar észrevette, hogy a madár olyasmiket is mond, amik az
ő gondolataira és szándékaira vonatkoznak. Ugyanez megtörtént
a férje, Hana gondolataival és szándékaival összefüggésben is.
Miután olvasott az állati telepátiával kapcsolatos kutatásaimról,
küldött nekem egy e-mailt, amelyben összefoglalta megfigyelései
egy részét. Aimée így ír: „N'kisi rendszerint megjegyzést tesz,
ha az evésre gondolunk, ha zuhanyozni készülünk, vagy el aka
runk menni otthonról, és erre akkor is képes, ha csendben ülünk
egy másik szobában, és nem látja a testbeszédünket, nem hallja
a hangunkat. Ilyen esetekben olyasmit szokott mondani például,
hogy »Akarsz hamizni?«, »E1 kell menned, viszlát!«, vagy »Akarsz
zuhanyozni?«"
Aimée több mint tíz éven át részletes naplót vezetett N'kisi
megjegyzéseiről, és eközben számos olyan jelenség tűnt fel neki,
ami telepatikusnak vélhető. Hadd idézzek tőle néhány példát:
• „Egyszer arra gondoltam, hogy felhívom Robot, és fel is vet

tem a telefonkagylót, mire N'kisi megszólalt: »Szia, Rob!«,
miközben az egyik kezemben a telefont tartottam, a másik
kal meg a névjegytartóból akartam kikeresni Rob számát."
• „Egy Jackie Chan-film végén néztük a stáblistát, miközben
szólt az aláfestő zene. A felvételen Jackie hanyatt feküdt egy
felhőkarcoló egyik gerendáján. Félelmetes volt a magasság,
N'kisi pedig megszólalt: »Le ne ess!« Egy vágás után jött egy
zenés reklám, és amikor megjelent egy autó képe, N'kisi
megszólalt: »Ott a kocsim!« N'kisi kalitkája a szoba másik

felében volt, a tévékészülék mögött. Nem látta a képernyőt,
és annak tükröződését sem láthatta sehol."
• „Egy másik emeleten az egyik szobában voltam, de hallot
tam N'kisit. Egy kártyapaklit tartottam a kezemben, mind
egyiken más kép volt, és megálltam egy lila autót ábrázoló
kártyánál. Ebben a pillanatban megszólalt fölöttem: »Hűha!
Nézd azt a gyönyörű lilát!«"
N'kisi a jelek szerint az álmokra is reagált. Általában Aimée

ágya mellett aludt ő is. „Azt álmodtam, hogy a kazettás magnó
val dolgozom. N'kisi a fejemnél aludt, és hangosan megszólalt:
»Nyommeg a gombot!«, pontosan úgy, ahogyan az álmomban
tettem. Arra ébredtem, hogy beszél." Egy másik alkalommal:
„A kanapén szunyókáltam, és azt álmodtam, hogy a mosdóban
vagyok, és egy barna cseppentő van a kezemben. Arra ébredtem,
hogy N'kisi azt kiabálja: »Nézd, ott egy kis üveg!«"
2000 áprilisában látogattam meg Aimée-t és N'kisit, s le
nyűgözött rendkívül szoros kapcsolatuk és N'kisi értelmes nyelv-
használata. Miután sok figyelemre méltó történetet meghallgat
tam, természetesen én is szerettem volna a saját szememmel meg
nézni, hogy valóban megérzi-e Aimée gondolatait. Elvégeztünk
egy egyszerű próbát, amely azt a helyzetet ismételte meg, amikor
N'kisi a jelek szerint spontán telepátiáról tett tanúbizonyságot.
Aimée-vel átmentem egy másik szobába, ahol N'kisi nem láthat
ta, mit csinálunk, én pedig Aimée-t figyeltem, aki különböző ké
peket nézegetett. Amikor egy kislányról készült képre összpon
tosította a figyelmét, néhány másodperccel később N'kisi tisztán
kivehetően azt mondta, hogy »Ez egy lány!« A madár a másik
szobában volt, Aimée pedig egy szót sem szólt a képről.
A telepatikusnak tűnő kommunikációt nyilvánvalóan
ellenőrzött kísérletekben is próbára kellett tenni, amelyeket sta
tisztikailag lehet elemezni. Aimée-vel olyan eljárást dolgoztunk
ki, amely szigorúan tudományos, mégis természetes módon il
leszkedik N'kisi megszokott környezetébe.
Aimée-nek már korábban is feltűnt, hogy N'kisi mintha
azokra a pillanatokra is reagálna, amikor ő valami újat vesz
észre. Úgy fogalmazta meg ezt, hogy N'kisi mintha a gondolatai
„legelső hullámain szörfözne". Mindezek miatt úgy véltük, hogy

.1 / ismétlődő képeken alapuló módszerek, például amikor ki kell
találni, hogy mi van egy kártyán, nem működnének. A megle
petés jelleg szem előtt tartásával olyan kísérletet dolgoztunk ki,
a melyben Aimée lezárt borítékokat nyitogat egyenként, és mind
egyikben egy fényképet talál, amely eltér a többitől. A képeket egy
olyan férfi válogatta ki N'kisi szókincslistája alapján, aki egyéb
ként semmilyen módon nem vett részt a kísérletben. Mindegyik
képet egy vastag, átlátszatlan borítékba rakta, leragasztotta, az-
lán összekeverte őket, és véletlenszerűen számokat írt rájuk. Sem
Aimée, sem én nem tudtuk, mely képeket rakta be a borítékokba,
s milyen sorrendben.
Aimée minden próbában kinyitott egy borítékot, és két per
cig nézte a benne lévő képet. Két, egymással szinkronizált kame
ra filmezte Aimée-t és N'kisit, akik a ház két szintjén két külön
szobában foglaltak helyet. Nem látták egymást, N'kisi pedig nem
is hallhatta Aimée-t. Aimée mindenesetre meg sem szólalt, amit
a kamera hangsávja is bizonyít.
Végül három ember - egymástól függetlenül - lejegyezte
N'kisi megjegyzéseit. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy mely
képeket nézegette Aimée. Az átiratok nagymértékben megfelel
tek egymásnak. Ezeket utána összehasonlítottuk azokkal a ké
pekkel, amelyeket Aimée nézegetett a szinkronizált videoszala
gokon.
N'kisi megjegyzései sok esetben megfeleltek azoknak a ké
peknek, amelyeket Aimée nézegetett. Amikor például virágokat
látott, a madár így szólt: „Azon a képen virágok vannak." Ami
kor azt látta, hogy valaki a mobilján beszél valakivel, azt mond
ta: „Micsinász a telefonnal?", és olyan hangokat adott ki, mint
amikor tárcsáznak. Amikor a gazdája egy olyan képet nézett,
amelyen falatnyi fürdőruhában sétál a tengerparton két ember:
„Nézd a szép meztelen testem!"
N'kisi sokkal többször mondott valami találót, mint hogy
ezt a puszta véletlennek tulajdonítsuk. Szabatosabban fogalmaz
va: akkor tekintettünk valamit „találatnak", amikor elhagyta a
csőrét egy előre meghatározott kulcsszó, amely megfelelt az adott
kulcsszót képviselő képnek. Az összesen 71 próbából 23 találatot
ért el.
Az Amszterdami Szabadegyetem egyik statisztikaprofesz-

szora végezte el az adatok független statisztikai elemzését; a
„független" azt jelenti, hogy ő nem tudta, mire megy ki a játék.
Az elemzés azt mutatta, hogy N'kisi találatai sokkal gyakorib
bak voltak, mint amit véletlenszerűen várhattunk volna tőle, a
hibái pedig jóval kisebb számúak voltak. Az eredmények magas
statisztikai szignifikanciaértéket mutattak. A kísérlet összes tech
nikai és statisztikai részletét elolvashatják a róla írt összefogla
lónkban,3 amely a Journal of Scientific Exploration című folyóirat
ban jelent meg.
3
Sheldrakc-Morgana, 2003.
N yolcadik fejez et
Telepatikus hívások és parancsok
Az előző fejezetben azzal foglalkoztam, hogyan reagálnak az ál

latok az emberek szándékaira. Úgy tűnik, akár tetszik a gazdi
nak, akár nem, sok állat felfogja a szándékait, akkor is, ha ő nem
törekszik erre.
Amikor a gazdi hív egy állatot, vagy parancsot ad neki, ak
kor szándékosan akar hatni a viselkedésére. Amikor valaki egy
macska nevét kiabálja, akkor azt akarja, hogy menjen haza. A ju
hász azt akarja, hogy a kutyája az ő szándékainak megfelelően
terelje a birkákat. A zsoké azt akarja, hogy a ló ugorjon át az aka
dályon. A hívások és a parancsok révén az emberek kimondot
tan azt akarják, hogy az állat tegyen meg valamit. Előfordul, hogy
ezek a hívások és parancsok mintha telepatikus kommunikáció
révén adódnának át, ráadásul mindkét irányban terjedhetnek:
emberektől az állatok és állatoktól az emberek felé egyaránt.
A telepátia a jelek szerint a telefonhívások esetében is megje
lenik. Vannak olyan macskák és kutyák, amelyek mintha tudnák,
hogy a gazdájuk telefonál, vagy mindjárt telefonálni fog. Sok em
bernek szintén egyértelmű telepátiás megérzése van arról, hogy
ki van a vonal másik végén.
M e n n y ir e közkeletűek az állatok
telepatikus é lm é n y ei?
A kutyákkal és lovakkal foglalkozó emberek körében magától

értetődik a telepátia létezése. „Akinek helyén van az esze, annak
meg sem fordul a fejében vitatni" - mondta Barbara Woodhouse,
a kiváló brit kutyakiképző:
„Soha ne feledd el, hogy a kutyának pontos telepátiás ér

zéke van, amellyel felfogja a gondolataidat, úgyhogy nem
érdemes valamire gondolni és valami mást mondani neki;
egy kutyát soha nem fogsz becsapni. Ha szólni akarsz a ku
tyádhoz, akkor hozd összhangba az agyadat, az akaratodat
és a hangodat. Amikor akarok valamit, akkor azt a hangom
mal, az agyammal és az állatok iránt érzett szeretetemmel
egyformán kommunikálom. [...] A kutya agya olyan gyor
san felfogja a te gondolataidat, hogy egy időben gondoljátok
ugyanazt. Nekem ez nagy nehézséget jelent, amikor kutya
iskolában tanítok, mert a kutyák előbb engedelmeskednek
az én gondolataimnak, mint hogy kiadnám az utasítást a
gazdájuknak."1
Amikor elkezdtem háziállat-tulajdonosokat, kutyaidomá

rokat, vakvezető kutyával rendelkező gyengén látókat és lova
sokat kérdezgetni arról, hogyan kommunikálnak az állatokkal,
nem volt nehéz felismerni, hogy nagyon sokan osztják Barbara
Woodhouse elképzeléseit. Ezt a benyomásomat a formális felmé
rések is megerősítették.
Munkatársaimmal véletlenszerűen kiválasztott háztartá
sokat mértünk fel Angliában és az Egyesült Államokban, ahol a
következő kérdéseket tettük fel az állattulajdonosoknak: „Egyet-
ért-e azzal az állítással, hogy az ön háziállata közvetlenül reagál az
Ön gondolataira vagy néma parancsaira?" Átlagosan a kutyatulaj
donosok 48%-a és a macskatulajdonosok 33%-a értett ezzel egyet.
A következő kérdésünk így szólt: „Egyetért-e azzal, hogy a
háziállata időnként telepatikus kapcsolatban van Önnel?" A vá-*
i
Woodhouse, 1992,54. o.
V
Telepatikus hívások és parancsok 183
laszok mintázata nagyjából hasonlított a gondolatokról és ki nem

mondott parancsokról szóló kérdésünkre adott válaszokra: átlag
ban a kutyatulajdonosok 45%-a és a macskatulajdonosok 32%-a
hitt abban, hogy az állataik reakciói nem pusztán az érzékszervi
ingerek felfogása révén jöttek létre, hanem telepatikus befolyás is
volt bennük.
Megkérdeztük az embereket a korábbi háziállataikról is:
„Egyetért-e azzal, hogy valamelyik régebbi háziállatának voltak
telepatikus képességei?" Az igennel felelő válaszadók 45%-ának
a kérdezés idején is volt háziállata, 35%-ának nem.2
A felmérés fentebb ismertetett adatai azt sugallják, hogy az
összes felnőtt legalább egyharmada hisz abban, hogy korábban
volt vagy jelenleg van telepatikus kapcsolata az állatokkal. Nagy-
Britanniában ez több mint 15 millió embert, az Egyesült Álla
mokban több mint 70 millió embert jelent!
Vajon milyen élmények és tapasztalatok vezettek oda, hogy
ilyen sok ember azt gondolja, az állatuk képes rájuk telepatikus
módon reagálni? Arról már írtam, hogy az emberek milyen mó
don reagálnak telepatikusán az emberek szándékaira és lelki
szenvedésére, ezért most a hívások és parancsok felé fordulunk.
M acskák be- v a gy hazahívása
A macskatulajdonosok által leírt, vélhetően telepatikus jelensé

gek között az egyik leggyakoribb az, hogy a gazdáik képesek
szavak nélkül be- vagy hazahívni a macskájukat. Nancy Arnold-
nak (Kalamazoo, Michigan) például öt macskája van. A hölgy
azt állítja, hogy amikor kint vannak, „Elég valamelyik macskára
gondolnom, és egy-két percen belül megjelenik az ajtónál. Szá
momra nem kérdés, hogy vannak telepatikus képességeik." Az
angliai Kathy Lockettnek az tűnt föl, hogy amikor otthon dolgo
zik a számítógépén, és azon kezd el merengeni, vajon mit csinál a
tarka macskája, „húsz másodpercen belül ott terem a semmiből,
üdvözöl, és jóformán megkérdi, mit akarok. Kicsit csevegünk,
aztán összegömbölyödik, és velem marad, amíg dolgozom. A ti
Sheldrake-Smart, 1997; Sheldrake-Lawlor-Turney, 1998; Brown-Sheldrake, 1998;

Sheldrake, 1998a.
zennyolc évünk alatt ez számtalanszor megtörtént. Nem kell be

hívnom, elég csak rá gondolnom, s már ott is van, és beszélget
velem."
Pauline Bamsay (Port Talbot, Wales) meg van róla győződve,
hogy a macskájának telepatikus képességei vannak:
„Amikor már régóta nincs a közelemben, csak arra kell gon

dolnom, hogy »Gyere haza, Leo!«, és néhány perc múlva, sőt
néha egyetlen percen belül megjelenik, attól függően, hogy
milyen messzire csavargott el. Át szokott menni a szomszé
dok kertjébe, és egy régen nem használt parcellázott részre,
amely közvetlenül a kertünk végében van. Az a vadászte
rülete. Ha a kertben vagyok, és arra gondolok, hogy »Merre
vagy, Leo?«, már messziről nyávog nekem, amikor közeledik
a kertünk felé. Ha a házban vagyok, a macskaajtón keresztül
robban be a hátsó bejáraton át, hangosan nyávog, és néha
az emeletre is feljön utánam. Levelem írása közben láttam
a garázstetőn, ahol összegömbölyödve aludt, és az jutott
eszembe: »Na, hát ott vagy, Leo«, mire azonnal felébredt, fel
állt, egyenesen rám nézett az ablakon át, amely öt méterre
lehet a garázstól. Aztán egy pillanat múlva megfordult, és a
parcellázott részre indult a garázstetőn át!"
Egyesek úgy találják, hogy a telepatikus hívások éppen for

dítva működnek: a macskájuk hívja őket. Erről egy későbbi rész
ben lesz még szó.
K u ty á k
A kutya kiképzés során - mindegy, hogy munkakutyákról,

ügyességi vagy engedelmességi versenyekre készülő állatról
vagy egyszerű házi kedvencekről van-e szó - a gazdik általában
közel vannak a kutyájukhoz, ezért nehéz elválasztani a közvet
len mentális ráhatást, a normál érzékszervi kommunikációt és a
kiképzést. A legtöbb kutyakiképző és -idomár egyszerűen a tel
jesítményre összpontosít, s nem sokat töpreng azon, hogy milyen
kommunikációs csatornák működnek ember és állat között.
Vannak olyan munkakutyák, amelyek még akkor is tudják,

mit kell tenniük, amikor messze vannak. Raymond McPherson
(Brampton, Cumbria megye, Észak-Anglia) és a kutyái eredmé
nyesen szoktak indulni a juhászkutyaversenyeken, és már meg
nyerték az International Supreme Sheepdog Championshipet
(Legfelső Nemzetközi Juhászkutya Bajnokságot) is. McPherson
meg van róla győződve, hogy a border collie-jai3 rendkívül intelli
gensek. De vajon szándékainak megérzése az intelligenciájuknak
és a munkamódjuknak vagy inkább a telepátiának köszönhető?
„Ha van egy jó fejű és jó ösztönű juhászkutyád, az rengeteg

mindent meg tud csinálni úgy is, hogy egyáltalán nem uta
sítod semmire. Ha elmész egy juhászkutyaversenyre, akkor
csak töredékét fogod meglátni annak, amire képesek. Csak
akkor derül ki, milyen értelmesek, amikor kimész velük meg
a birkákkal a hegyekbe, és a mindennapi munkájukat figye
led. Látómezőn kívül dolgoznak, van olyan, hogy öt kilomé
terre is elmegy tőled valamelyik, és egy-egy kutya háromtól
négy-ötszáz birkáig tud dolgozni, de van olyan is, hogy még
többel. Hihetetlen kapcsolatot lehet kiépíteni velük, és már
akkor tudják, hogy mit szeretnél, mielőtt megkérnéd őket,
hogy tegyék meg. A kedvesség révén lehet jó kapcsolatot ki
alakítani a kutyával."
Mint rendesen, azokban a helyzetekben tudjuk legjobban

szétválasztani az érzékszervi információkat a közvetlen mentá
lis befolyásolástól, amelyekben sem a megszokás, sem a normál
érzékszervi kommunikáció nem nyújthat elfogadható magyará
zatot. Vannak olyan kutyák, amelyek a macskákhoz hasonlóan
reagálnak a néma hívásokra, és odamennek a gazdájukhoz, ami
kor az behívja őket. A leglátványosabbak azok a hívások, amikor
a kutyák kint vannak, messze a gazdájuktól.
Eric LeBourdais megtanította golden retriverének, hogy egé
szen messzire elkalandozva is reagáljon a kutyasípra. Kutyája
nagyjából egyéves volt, amikor a férfinak egy napon hirtelen eszé
be jutott, hogy valami dolga van otthon. A kutya négyszáz méterre
3 Ezek a skót juhásznál kisebb termetű, rendkívül értelmes kutyák Skócia és Anglia
határán őshonosak, innen is kapták a nevüket (határ menti juhászkutya). (A ford.)
lehetett tőle. Már éppen nyúlt a zsebébe a sípért, de abban a pilla

natban, amikor ez megfordult a fejében, a kutya éppen úgy emelte
fel a fejét, mint a sípra, és elindult egyenesen felé. O meglepődött,
de a véletlen egybeesés számlájára írta. „Azonban ahogy teltek-
múltak az évek, ez a jelenség több tucatszor megismétlődött - elég
gyakran ahhoz, hogy teljesen meg legyek győződve róla, hogy
semmiféle véletlen egybeesésről nem lehet szó. Soha nem tettem
semmit - semmi olyan szokványos dolgot, amely megmagyaráz
hatta volna [a szuka reakcióját]. Volt, hogy egyáltalán nem láttuk
egymást, amikor eszembe jutott, hogy elindulok haza. Ilyenkor
mindig rögtön odajött hozzám, mintha hívtam volna."
A munkakutyák és a behívásra reagáló kutyák esetében a ku
tyák általában jól ismerik a parancsot. A telepátia az időzítésben
rejlik. A néma parancsok legmellbevágóbb példái azok, amikor
az ember valami nem szokványos dolgot vár a kutyától. Ilyen
esetekben a ráhatás konkrét részletekben is megmutatkozik.
Álljon itt egy példa egy kutyáról, amely a gazdája (Jane Penney,
Cornwall) néma parancsaira reagált:
„Egy napon, amikor a kutyám mélyen aludt, szándékosan

arra gondoltam, hogy »Ébredj fel, és hozd ide nekem a nagy
kék labdádat, aztán majd kimegyünk a kertbe játszani!«
Maggers felébredt, odament a játékaihoz, és kikereste a nagy
kék labdáját (amit nem szeretett különösebben), odahoz
ta hozzám, és elballagott a hátsó ajtóhoz (nem, nem kellett
pisilnie). Egy nap, élete vége felé, mindenfelé széthagyta a
játékait, én meg állandóan felbuktam bennük (nem valami
biztos a járásom, fájnak az ízületeim). Egy szót sem szóltam
(aludt a szegény kutyám), de arra gondoltam, milyen szép
lenne, ha elrakná maga után a játékait. Amikor lementem,
láttam, hogy a játékos tálja mellett fekszik a nappali köze
pén, és az összes játék benne van!"
V la g y im ir B eh ty erev kísérletei
Vlagyimir Behtyerev, a néhai kitűnő orosz neurofiziológus éppen

ezt a fajta telepátiás kommunikációt vizsgálta kísérleteivel. Bár
nagyon régen végezte a kutatásait, tudtommal a témának nincs

más tudományos vizsgálata a szakirodalomban.
Behtyerev csodálatra méltóan kíváncsi és nyitott kutató volt,
és felkeltette érdeklődését egy, a szentpétervári cirkuszban látott
kutyamutatvány, amelyben egy Pikki nevű foxterrier jól látható
an reagált V. Durov idomár ki nem mondott parancsaira. Durov
ismertette a módszerét Behtyerevvel: csak el kell képzelnie a fela
dat megvalósulását, például hogy a kutya hozzon el egy könyvet
az asztalról. Utána a kezébe fogja a kutya fejét, és a szemébe néz.
„Beleültetem a fejébe azt, ami korábban az enyémben volt. A lelki
szemei elé varázsolom a padlónak azt a részét, amelyen át az asz
talhoz mehet, utána az asztallábakat, aztán a térítőt, végül pedig
a könyvet. Utána kiadom neki a parancsot, vagy inkább taszítok
egyet rajta lelkileg: »Eredj!« Ilyenkor kitépi magát a kezemből, és
robotként indul el, odamegy az asztalhoz, és a fogai közé kapja a
könyvet. Feladat elvégezve."
Behtyerev és több munkatársa is megállapította, hogy a
fenti módszerrel maguk is tudnak Pikkinek parancsolni, még
Durov távol létében is. Elvégeztek vele egy próbasorozatot, hogy
rájöjjenek, vajon alig észrevehető jeleket adnak-e a kutyának a
szemükkel, a fejükkel vagy más testrészük apró mozdulataival.
Behtyerev a saját kutyájával is kísérletezett, és arra jött rá, hogy
az is képes reagálni a mentális parancsokra. Három következte
tésre jutott:
1. Közvetlenül lehet befolyásolni az állatok viselkedését, külö

nösen az engedelmességre szoktatott kutyákét.
2. Ez a befolyás akkor is hatékony lehet, ha nincs semmiféle
közvetlen kapcsolat a küldő ember és a fogadó kutya között,
például amikor elválasztja őket egymástól egy erdő, egy
fémlap vagy a szemükre kötött kendő.
3. Mindezekből következik, hogy a kutyát közvetlenül lehet
befolyásolni olyan jelzések nélkül is, amelyekkel egyébként
irányítani szokták.4
Behtyerev előkísérleteknek tekintette ezeket a vizsgálatokat,

és kiemelte, mennyire hasznosak lennének a kutyákkal végzendő
4
Behtyerev, 1949,175. o.
további kísérletek: „Fontos lenne, hogy ne csak azokat a körül

ményeket tanulmányozzuk, amelyek az ágenstől a fogadó felé
indított gondolatátvitelt irányítják, hanem az ilyen szuggesztiók
gátlásában és végrehajtásában szereplő tényezőket is. Ez mind
elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból hasznos lenne."
Sajnos nem követték Behtyerev úttörő kutatásait5, pedig a szavai
ugyanolyan érvényűek ma is, mint amikor hetvenöt esztendővel
ezelőtt papírra vetette őket.
V a kv ezető kutyák
A vakok is azok közé az emberek közé tartoznak, akik a legszoro

sabb együttműködésben vannak a kutyájukkal. Kíváncsi voltam,
vajon a vak emberek éreznek-e olyasmit, hogy a kutyájuk felfogja
a szándékaikat anélkül, hogy ők hangosan vagy testmozdulata
ikkal parancsot adnának ki számukra. A Brit Vakvezető Kutyák
kal Foglalkozók Egyesülete (British Guide Dogs for the Blind
Association) segítségével Jane Turney és jómagam több mint húsz
vakvezetőkutya-tulajdonost kérdeztünk meg a tapasztalataikról.
Rengeteg értékes információt kaptunk még a Forward című brit
magazinban feladott felhívásunkra is. Ezt a lapot Braille-írással
adják ki, és a vakvezető kutyák gazdáinak szól.
Bár vannak olyanok, akiknek nem tűnt fel semmi ilyesmi,
a legtöbbjük más véleményen van. Többen megjegyezték, hogy
mindez a kutyával való kapcsolatuk szorosságán múlik, és hogy
vannak kutyák, amelyek sokkal érzékenyebbek, mint mások.
Még az egyébként érzékeny kutyák sem mindig érzik meg a gaz
dájuk szándékait. Sarah Craig (Bridgend) a következőket mesélte
nekünk:
„Paxton a második kutyám, egy fekete labrador. Két évembe

telt, mire megszoktam. Most már sokszor érzem úgy, hogy
fel tud fogni olyan jeleket is, amelyeket nem tudatosan adok
ki, amelyeket nem mondok ki neki. Például arra gondolok,
hogy »most jobbra kell fordulni«, ő pedig jobbra fordul, pe-
5
Osis mindazonáltal végzett néhány előzetes és következtetések levonására
alkalmatlan laboratóriumi kísérleteket macskákkal (Osis, 1952; Osis-Foster, 1953).
W
dig egy szót sem szóltam. Nagyon ráhangolódik azokra a

dolgokra, amik a fejemben járnak, vagy amiket érzek. Több
ször is volt, hogy próbára tettem: szándékosan bizonyos
irányokra gondoltam, de közben a lehető legegyenesebben
mentem tovább - ilyenkor is sikerült neki. Viszont nem min
dig csinálja. Van, hogy nagyobb összhangban vagyunk, mint
máskor. Előfordul, hogy szórakozott, vagy én nem gondolok
rá elég világosan, és nem adok neki pontos utasításokat."
A legmellbevágóbbak azok a példák, amikor a kutyák azok

ra a gondolatokra reagálnak, amelyeket a gazdáik még nem akar
nak azonnal megvalósítani. Mike Mitchinson például az ottho
nától húszpercnyire lévő boltba ballagott a vakvezető kutyájával,
Bath városában. Közben elmentek a fogorvosi rendelő mellett is.
„Emlékszem, hogy a rendelő utcájának elején eszembe jutott. »E1
ne felejtsem, hogy csütörtökön 10-re van időpontomé - ez hétfőn
volt. Utána határozottan lépdeltem tovább, és csak félig-meddig
figyeltem arra, hogy hol vagyok. Képzeljék el a meglepetésemet,
amikor azt vettem észre, hogy balra fordulok, és rálépek egy ka
vicsos kocsibehajtóra! Igen, a fogorvosnál jártunk." John Collen
(Southend-on-Sea) hasonlóképpen boltok előtt ment el egyik reg
gel, és arra gondolt, hogy délután be kell ugrania a zöldségeshez
almáért, mire a kutyája elvitte őt a zöldségeshez. „Mondtam a
tulajnak, hogy csak gondoltam arra, hogy el kellene jönnöm, mert
nem akartam magammal hurcolni az almát, de elég volt pusztán
gondolnom erre, és Pedro megérezte."
Lehetséges vajon, hogy a vakvezető kutyák azokra az apró
változásokra reagálnak, amelyeket a pórázon vagy a gazdájuk
járásában éreznek? Nem egy információforrásunknak megfor
dult ez a fejében, többek között Pedro gazdájának is. „Én teljesen
vak vagyok, úgyhogy nem látom a kutyát, és nem lennék biztos
benne, hogy milyen irányban megyek. Ilyen körülmények között
nem tudnám jelezni neki, hogy merre menjen, álljon meg vagy
induljon el. Én csak ballagok és gondolkodom, ezért is lett az a
meggyőződésem, hogy inkább érez valamit, mintsem vizuális
vagy más fizikai jelzésekre reagálna." Peter Neely (Kumnock,
Skócia) is hasonló következtetésre jutott:
„Amikor Sammel, a két éve nálam lévő fekete vakvezető

labradorral dolgozom, nyugodtan kijelenthetem, hogy te-
lepátiás kapcsolat van közöttünk, mert úgy tűnik, valaho
gyan tudja, hová akarok menni. Olyan, mintha megérezné,
ha meggondolom magam útközben. Szerintem ha valakinek
van vakvezető kutyája, ráadásul szereti is a vakvezető ku
tyákat, akkor kapcsolat alakul ki köztük, amolyan láthatat
lan köldökzsinór ember és kutya között, mert amit az ember
érez, és amit a kutya érez, az végigmegy a pórázon. Lehet,
hogy valaki erre azt mondja, hogy tudattalanul megfeszítjük
a pórázt, meg a végén a fogantyút, amit a kutya aztán meg-
érez. De, őszintén megmondom, szerintem én semmi ilyet
nem teszek."
Ezek természetesen csak vélemények, de olyan emberek

véleményei, akiknek többévnyi értékes tapasztalatuk van a
vakvezető kutyákkal. Ám mivel a póráz révén valóban van köz
tük fizikai kontaktus, tényleg nehéz szétválasztani a telepatikus
befolyásokat az alig érzékelhető érzékszervi jelzésektől, és nekem
még nem sikerült kigondolni olyan kísérletet vakvezető kutyák
számára, amelynek segítségével közvetlenül és meggyőzően ki
lehetne zárni a tulajdonos tudattalan mozdulatainak lehetőségét.
Lovak
Sok lovas él át szoros testi, érzelmi és szellemi kapcsolatot a lo

vával, és sokan érzik úgy, hogy az állat reagál a lovas gondolata
ira. Andrea Künzli (Starrkirch, Svájc) például a következőt írta:
„Előfordul, hogy poroszkálunk a lovammal, és az jut eszembe,
hogy »Annál a fánál ügetésre váltunk«, s mintha olvasna a gon
dolataimban, azonnal ügetésre vált, pedig nem adtam neki (tu
datosan!) semmilyen testi jelzést. A férjemnek és a lányomnak
ugyanilyen tapasztalatai vannak az ő lovaikkal." A tapasztalt
lovasok gyakran magától értetődőként kezelik ezeket a reakció
kat. Az alábbiakban elolvashatják, hogyan ír erről Lisa Chambers
(Chico, Kalifornia), aki nem annyira tapasztalt lovas:
„Kazan lovaglása egy kicsit horrorisztikussá vált, mert soha

nem tudhattam, mikor jön rá a pánik. Ez addig tartott, amíg
el nem kezdtem vele telepatikusán kommunikálni. Először
akkor történt, amikor egy fehér fahídon akartam átmenni
vele. Az első alkalmakkor még a patáját sem volt hajlandó
rárakni, úgyhogy amikor legközelebb kilovagoltam vele,
éles és világos kép volt a fejemben arról, ahogy nyugodtan
átsétál a hídon, én meg a hátán ülök. Sikerült! Odamentünk a
hídhoz, rálépett, és egyetlen megingás vagy rossz lépés nél
kül végigmentünk rajta. Hurrá! Engem annyira lenyűgözött
a kísérlet sikere, hogy elkezdtem mindennap használni a
telepátiát, amikor a lovakkal voltam. Amikor azt akarom,
hogy Kazan felmenjen a lószállítóra, egyszerűen csak elkép
zelem, és úgy is lesz."
A lovaknál ugyanolyan nehéz szétválasztani a tudattalan

lesti jelzéseket (pl. az izomfeszültség finom változásait) és a köz
vetlen mentális ráhatásokat, mint a vakvezető kutyáknál. „Ami
kor az ember jól iskolázott vagy jól ismert lovat lovagol, csábító
arra gondolni, hogy a ló telepatikusán veszi a jeleket. Azonban
lehet, hogy csak a lovas apró mozdulatait értelmezi a ló, és azok
.1 lapján cselekszik" (Marthe Kiley-Worthington).6
Harry Blake volt az egyik első tudós, aki a lovakkal folyta
tott mentális kommunikációval kapcsolatban kísérleteket végzett.
Blake arról lett híres, hogy „betörés" helyett „szelíd módszerek
kel" szoktatja nyereg alá a lovakat. Az volt a munkamódszere,
hogy empatikus kapcsolatot létesített a lóval, és gyakran rend
kívül gyorsan és hatékonyan sikerült kiképeznie egy-egy lo
vat. Módszere részben átfedést mutat Monty Roberts amerikai
lokiképző suttogó módszerével.7
Egy Cork Bég nevű lóval végzett egyik kísérletsorozatában
Blake először azt tanította meg az állatnak, hogy az egymástól
10 méterre elhelyezett két etetővödör közül az egyikhez menjen
oda. „Pusztán a telepátia használatával" irányította az egyikhez,
.1 melyben a reggelije volt (a másik üresen állt). „Néhány napon
belül egyenesen ahhoz a vödörhöz ment, amelyikhez irányítot-
11 Kiley-Worthington, 1987, 88-89. o.

' Roberts, 19%.
tam, és ezt két hétig gyakoroltuk." A kísérletben két vödröt tettek

ki a lónak, amelyekben egyforma mennyiségű eledel volt. Az első
öt reggelen Blake felváltva irányította a lovat balra és jobbra, utá
na négy egymást követő reggelen csak balra.
„A kilencedik reggel jött el a legnehezebb kísérlet. Négy

egymást követő reggelen a bal oldali vödörből kapta a reg
gelijét, a kilencedik napon pedig azt akartam, hogy váltson
át a jobb oldalira. Nagy megkönnyebbülésemre egyenesen
ahhoz ment oda. Miután ez sikerült, a tizedik reggelen ismét
a jobb oldaliból kapott reggelit, aztán a tizenegyediken a bal
oldaliból, a tizenkettediken pedig megint a jobb oldaliból.
Minden reggel oda ment, ahová kellett."8
Mivel a ló látta Harry Blake-et, nem lehet kizárni, hogy vi

zuális jelzéseket kapott el, ahogyan Okos Hans is. Harry Blake
azonban más kísérleteket is végzett a lovak közötti telepátiával.
Külön épületekben tartotta a lovakat, hogy ne láthassák egymást,
ami lehetetlenné tette, hogy akár Blake-től, akár a többi lótól jel
zéseket vegyenek. Ezekről a kísérletekről a kilencedik fejezetben
fogok bővebben írni.
K étirá n y ú ko m m un iká ció
Ha láthatatlan kötelékek húzódnak ember és állat között, akkor

meglepő lenne, ha ezek nem tennék lehetővé nemcsak az egy-,
hanem a kétirányú kommunikációt is.
2000-nél is több beszámolót gyűjtöttem össze telepatikusnak
vagy okkultnak tűnő hatásokról, amikor a gazda hatott az állat
ra, és 331 olyan esetről tudok, amikor a hatás mintha a másik
irányba tartott volna. Úgy tűnik, az emberek sokkal kevésbé ér
zékenyek ezekre a hatásokra, mint az állataik, de az is meglehet,
hogy az emberek egyszerűen csak nem foglalkoznak ezzel annyit.
A 371 azonban még mindig elég nagy esetszám, és feltételezhető,
hogy sok olyan embernek van még hasonló tapasztalata, aki nem
írt nekem.
8 Blake. 1975.131. o.
A 371 esetből 37-ben fordul elő távoli halál vagy baleset (eze
ket a 6. fejezetben tárgyaltuk). A többi eset közül a legtöbben
néma segélyhívás fordul elő. E téren a macskák vannak többség
ben.
A m ik o r a m acskák em bereket szólítanak
l Így tűnik, a macskáknak különleges tehetségük van arra, hogy

kifinomult eszközökkel megszerezzék a gazdájuktól, amit akar
nak. Vannak olyan emberek, akik meg vannak róla győződve,
hogy a macskájuk telepatikusán befolyásolja őket. Az a leggya
koribb ilyen helyzet, amikor a macska kint van, és be akar jönni.
Álljon itt egy példa Sonya Portertől (Woking, Surrey megye):
„Dávid, a férjem hamar rájött, hogy pontosan tudja, mi

kor van kint a kertben Suzie, és mikor akar bejönni. Egy
vasárnap reggel történt meg először, amikor én még ágy
ban voltam, és a lapokat olvasgattam. David hirtelen így
szólt: »Suzie be akar jönni.« Felkelt az ágyból, széthúzta a
fürdőszobafüggönyt, és látta, hogy a macska a kapuoszlo
pon ül, és meredten bámulja a fürdőszoba ablakát. Utána
egészen megszoktam, hogy David odamegy a bejárati vagy
a hátsó ajtóhoz, hogy beengedje Suzie-t, bár soha nem hallot
tam olyat, hogy a macska hangosan nyávogott volna, vagy
kaparta volna az ajtót. David azt szokta mondani, hogy »hat
rá« a macska."
Vannak olyan macskatulajdonosok, akik nemcsak azt tud

lak, hogy mikor akar bejönni a macska, hanem azt is, hogy több
macska közül melyik szólítja őket csendben. Laura Meursing hat
macskát tartott egy nagy belgiumi birtokon: „A macskák gyak
ran kijártak, de én mindig megéreztem, amikor be akart jönni
valamelyik. Azt is, hogy melyik." Egy Minet nevű francia macs
ka pedig még akkor is telepatikusán szólt a gazdájának, ami
kor az aludt. Madame G. Woutisseth (Vanves, Franciaország)
,i következő beszámolót küldte: „Onnan jövök rá, hogy az ajtó
mögött van, hogy ellenállhatatlanul megjelenik előttem az a kép,
194 S z á n d é k o k , h ív á s o k é s t e le p á t ia
amelyben később megtalálom. Ha kell, még álmomban is feléb

reszt. Nincs hívás, nincs nyávogás vagy bármi más jelzés. Min
den csöndben történik."
Vannak olyan kutyatulajdonosok, akiknek hasonló tapasz
talataik voltak, többek között Lydia Arndtnak (Riverside, Kali
fornia) is: „Előfordul, hogy kint van az egyik német dogom, és
amikor be akar jönni, azt akarja, hogy odamenjek a hátsó ajtóhoz.
Olykor a lakás másik végében vagyok, de ő olyan erősen gondol
rá, hogy mindent abba kell hagynom, és oda kell mennem, hogy
beengedjem. Ezt naponta többször eljátsszuk."
E lv eszett m acskák hívásai
A szabadon csatangoló macskáknak megvan az a szokásuk, hogy

eltűnnek, gyakran azért, mert valamelyik szomszéd a szándé
ka ellenére bezárja őket egy fészerbe vagy garázsba. A Solomon
nevű sziámi macska Cambridge megyében, Whittlesey-ben lakik.
Nagyon kíváncsi teremtés, és sokszor előfordult vele, hogy bezár
ja valaki. Amikor egyik este nem ment haza, Celia Johns, a gaz
dája kénytelen volt elindulni megkeresni őt. „Soha nem tudtam,
merre van, de rájöttem, hogy ha kiállók a hátsó ajtóhoz, és erősen
rá gondolok, akkor mindig a jó irányba fordulok és megtalálom."
Némelyik macskamentésről szóló történet egészen drámai,
és olybá tűnik, mintha a macska valahogyan magához húzná a
gazdáját. Ez azonban gyakran frusztráló keresési szakasz után
következik be, amikor az ember próba-szerencse alapon igyekszik
boldogulni. Az alábbi példát Martha Lees mesélte (Fleetwood,
Lancashire):
„Júniusban eltűnt Solitaire, a fiatalabbik macskánk, és hiába

kerestük. Harmadik nap hirtelen úgy éreztem, hogy azon
nal ki kell mennem. Kimentem az utcára, és befordultam a
Fir Close-ra [egy zsákutca - a ford.]. Odamentem a második
házhoz, és becsöngettem. Egy úr nyitotta ki az ajtót, elnézést
kértem a zavarásért, és mondtam neki, hogy eltűnt a macs
kám. Biztosított róla, hogy nem látta. Megkérdeztem, nem
bánná-e, ha körbenéznék a kertjükben, mert attól sokkal job-
ban érezném magam. Hátravitt, én szólongattam Solitaire-t,

és hirtelen nagyon hangosan nyávogni kezdett egy macska.
Elindultam a hang irányába, és hatalmas kerti hulladékku
pachoz értem. Á tetején volt egy lyuk, és amikor belenéztem,
egy méterrel lejjebbről a macskám nézett vissza rám. Nem
tudott kijönni, a nyaka pedig furcsán állt. [...] Nagy öröm
mel vittem haza."
Némelyik esetben a gazdi autóban ül, és valahogy tudja,

merre kell mennie. Az alábbi példában az előzőekhez hasonlóan
nem rögtön alakult ki ez a tudás, hanem az összes többi nyil
vánvaló lehetőség kimerítése után. A Whiskey nevű macska egy
yorkshire-i falu macskamegőrzőjéből tűnt el, amíg a család nya
ralni volt. Amikor két héttel később megjöttek, megtudták, hogy
a macska szinte azonnal kámforrá vált, ahogy ők elmentek.
A gazdája, Catherine Forrester már az egész falut átkutatta
utána, és minden házhoz beszólt, sőt még a kocsmába is benézett
érte. Többen láttak egy kóbor macskát, de senki sem tudta, hol
lehet. „Mire idáig jutottam, besötétedett, úgyhogy haza kellett
mennem. Reggel akartam folytatni a keresést. Másfél kilométert
mehettem, amikor azt éreztem, hogy valamilyen erő kényszerít
arra, hogy habozás nélkül forduljak meg, és menjek vissza a fa
luba. Vissza is mentem, és befordultam egy zsákutcába, amely
csak egy víztározóhoz vezet. 800 métert mehettem, megálltam
a kocsival, kiszálltam, és elkiáltottam a macska nevét. Hirtelen
meghallottam a nyávogását a mezőről, ő pedig átugrott egy falat,
és megjelent."
Vajon hogyan vonják magukhoz a macskák a gazdájukat? Ez
a jelenség az állatoknak azzal a képességével kapcsolatos, hogy
meg tudják találni a gazdájukat, és a 13. fejezetben fogok vele
részletesen foglalkozni.
S z e n v e d ő kutyák
A legtöbb olyan történet, amelyben a kutyák a gazdájukat befo

lyásolták, olyankor fordult elő, amikor nagy volt a távolság kö
zöttük. Dolores Katz (Deming, Új-Mexikó) írta le az alábbi esetet:
„Egy napon, amikor a munkahelyemen voltam, dörgött az

ég, és esett az eső. Munka közben egyre nyugtalanabbá vál
tam. Utána már nagyon zaklatott lettem, [...] éreztem, hogy
valami nincs rendben. Ezen a ponton hozzá kell tennem,
hogy soha nem kéredzkedtem el a munkahelyemen, de ek
kor szóltam a főnöknek, hogy délután hazamennék, mert
nem érzem jól magam. Amikor hazafelé tartottam, éreztem,
hogy bajban van Eric, a német juhászom, és tudtam, hogy
vérzik valamije. Amikor hazaérkeztem, azonnal a hátsó
teraszra rohantam. Ki volt törve az ablak. Eric megijedt a
dörgéstől, a mancsával kiütötte az ablakot, és a törött üveg
széle levágta a talppárnáit. Nagyon sok vért vesztett. Úgy
érzem, szüksége volt rám, és az egyetlen módon szólt ne
kem, ahogyan tudott, vagyis telepatikusán, és tudta, hogy
segítségére fogok jönni."
Vannak emberek, akik anélkül érzik a szenvedést, hogy a

kutyát azonosítanák a forrásaként. Egyik nap Jill Exeter benn volt
a munkahelyén, amikor „furcsa testi érzése" támadt, amit nem
tudott mire vélni, de tudta, hogy valami baj van. Érezte, hogy
azonnal haza kell mennie, ami körülbelül két és fél kilométert
jelentett. Attól félt, hogy az idős édesanyja lett rosszul. Amikor
hazaért, anyja azzal fogadta: „Honnan tudtad?" A tízéves bok
szerüknek agyvérzése volt, és lebénult. „Egészen biztos vagyok
benne, hogy valahogy kapcsolatba lépett velem - mondja Jill. -
Nagyon szenvedett, és sajnos nemsokára el kellett altatnunk."
Vannak olyan esetek, amikor az emberek által megérzett szen
vedés egy haldokló állattól érkezik, ahogyan a 6. fejezetben láttuk.
Lovak, teh en ek és m ás s z e n v e d ő állatok
Nemcsak a kutyák és a macskák küldenek jelzést a szenvedésükről.

Egy birkákat tartó svájci hölgy mesélte nekem, hogy egyik éjjel
felébredt, és úgy érezte, ki kell mennie az akolba. Amikor odaért,
látta, hogy éppen megellett az egyik állat. Meg volt róla győződve,
hogy az anyajuh hívta őt, mert soha nem szokott így felébredni
vagy kijárkálni az akolba az éjszaka közepén.
Harry Blake-nek, a híres lókiképzőnek hasonló élménye volt

egy tehénnel. Azt mondja, általában úgy szokott aludni, mint a
bunda, de egy bizonyos éjszakán azzal az erős érzéssel ébredt,
hogy valami baj van, úgyhogy kiment az állataihoz. Látta, hogy
az egyik tehén éppen borjadzik. A borjú farral jött kifelé, és ez
nagyon nehéz volt a tehénnek. Amikor később gondolkodott
rajta, azt állapította meg, hogy biztosan a tehén ébresztette fel
amiatt, hogy valami nincs rendben, és tudat alatt húzta őt ma
gához. Lovakkal már voltak hasonló élményei. Egyszer egy ló,
amelyhez különösen kötődött, hajnali háromkor ébresztette fel.
„Egyszerűen tudtam, hogy valami baj van, és amikor kimentem,
hogy megnézzem, láttam, hogy erősen bekólikázott."9
Mások nemcsak a ló szenvedését érezték meg, hanem konk
rétabb információkat is kaptak. Charles Craig például arra ébredt
egyik éjjel, hogy rossz érzések kerülgetik, és tart valamitől. Fel
öltözött, lement, magához vette a drótvágó ollót és az elemlám
pát, felhúzta a bakancsát, és kiment. Nagyon sötét éjszaka volt,
és egyenesen odament, ahol a kedvenc kancája beleakadt egy
szögesdrótba egy tőzegláp területén, úgy 800 méterre a házuk
tól. Azt állítja, hogy amint lefelé ment az emeletről, „pontosan
tudtam, hol van a kanca, és azt is, hogy mi történt", mert „láttam
a lelki szemeimmel".10 Dagmar Bruns-Jensen írja a németországi
Mühlenhausból: „Néhány hónappal ezelőtt felébredtem éjjel, és
félálomban láttam Keniát, a lovamat, aki nem tud mozdulni, mert
egy takaró van a lábaira tekeredve. Először úgy döntöttem, hogy
visszaalszom, de nem sikerült. Újra meg újra elém tolult Kenia
képe, úgyhogy elhatároztam, hogy lemegyek az istállóba, ahol
valóban ott állt a lovam, és béklyóba kötötte a lábait a pokróc."
Előfordul az is, hogy az ember olyan állat szenvedésére rea
gál, amelyet nem is ismer. Lucy Crisp például elvállalta, hogy
eteti a szomszédja macskáját, amíg az illető nyaral. Az első na
pon rossz érzése támadt, amikor kifelé ment a házból. Másnap
erősödött a rossz érzése, és megkerülte a szomszéd házát, ahol
két nyulat talált egy ketrecben, amelyek már napok óta nem kap
tak enni és inni. „Fogalmam sincs, hogyan sikerült eljuttatniuk
hozzám a szenvedésük jelzéseit" - mondja.
9 Uo., 94. o.
10 Uo., 129.o.
A k ik beszélik az állatok ny elv ét
A háziállatok és a gazdájuk közötti kommunikáció mellett régi

hagyománya van annak is, hogy a törzsi társadalmak sámánjai
kommunikálnak az állatokkal. Azt mondják, hogy az indiai jó
gik egyik tudománya abban állt, hogy képesek voltak mindenfé
le állat jelzéseit megérteni. A legmeghatóbb keresztény szentek,
Assisi Szent Ferenc és Szent Cuthbert állítólag tudtak kommu
nikálni az állatokkal, és értették a nyelvüket. Emellett mindig is
voltak olyan állattartók és állatidomárok, akik rendkívüli módon
ráhangolódtak az állataikra, és akik mintha tudták volna, hogy
mit érez az állat. Az emberek nagyon szeretik az olyan kitalált
történeteket is, mint amilyen például dr. Doolittle-é.
Vannak olyan, „az állatokkal hivatásszerűen kommunikáló"
emberek is, akik azt állítják, hogy telepatikusán megérzik, mit
gondolnak és éreznek a háziállatok. Némelyiküktől díjazás fejé
ben tanácsot lehet kérni, akár személyesen, akár telefonon.
Ismerve a sámánok állatokkal való kommunikációját, a há
ziállatok gazdáinak telepatikus élményeit és azt a rendkívüli
érzékenységet, amelyet bizonyos emberek mutatnak az állatok
iránt, én készségesen elfogadom, hogy vannak olyan állatokkal
kommunikáló emberek, akiknek valóban rendkívüli képességeik
vannak. Ebben az sem tart vissza, hogy ezeket a képességeket
általában nehéz tudományosan megvizsgálni. Azonban a sok
kommunikátor mutatványa - különösen amikor pénzért végzik
- nagy valószínűséggel a kommunikátor saját gondolatainak ki
vetítése, és nem valódi telepátia.
Maguk az állatokkal hivatásszerűen kommunikáló emberek
is tudatában vannak ezeknek a problémáknak. Penelope Smith
(Point Reyes, Kalifornia), aki több száz embernek tanította meg a
„fajok közötti kommunikációt" a hétvégi iskolájában, azt tapasz
talta, hogy az emberek „összekeverik a kommunikációs képes
ségüket a saját elintézetlen dolgaikkal és érzelmi hiányosságaik
kal". Etikai kódex elfogadását javasolta a fajok közötti telepatikus
kommunikációt használó emberek számára, amelyben megta
lálható többek között az alábbi bekezdés is: „Elismerjük, hogy a
telepatikus kommunikációt elhomályosíthatják vagy elfedhetik
<1saját kielégítetlen érzelmeink, kritikus ítéleteink vagy az önma

gunk és mások iránti szeretet hiánya."11
Az állatokkal hivatásszerűen kommunikáló szakembe
rek gyakran készségesen kínálnak információkat az állatok
érzéseiről, sőt akár az előző életeiről is, és hasznos szerepet játsz
hatnak az állattulajdonosoknak nyújtott tanácsadás terén. Azon
ban gyakran nem hajlandóak olyan információkat megosztani
velünk, amelyek valódiságáról azonnal meggyőződhetnénk. A té
máról írt könyvében Arthur Myers12 veterán riporter elmagya
rázza, hogyan készített interjút sok kommunikátorral, hogy meg
nézze, mekkora sikerrel találnak meg telepatikus úton bizonyos
elveszett állatokat. Legtöbben azt mondták, hogy igyekeznek el
kerülni az ilyen megbízásokat. Myers azonban talált olyan esete
ket, amikor a kommunikátoroknak sikerült azonosítaniuk, hogy
hol vannak az állatok, és le tudták írni a helyszínt, illetve találtak
olyan jeleket, amelyek alapján oda lehetett találni hozzájuk.
Számomra azok a legérdekesebb kommunikációk, amelye
ket empirikusan lehet vizsgálni. Egyetértek Myersszel abban,
hogy a jelek szerint az eltűnt állatok megtalálása a legjobb kiin
dulópont ebben a témában.
Telepatikus reakciók telefonhívásokra
A modern telekommunikáció előtt a telepátia lehetett az egyet

len olyan módszer, amellyel nagy távolságokból kommunikáltak
egymással az emberek. A 4. fejezetben megemlítettem egy tör
ténetet, amelyet Laurens van dér Post mesélt arról, hogy a Kala
hari sivatagban a busmanok tudták, mit csinálnak a tőlük nagy
távolságra lévő társaik, és azt is, hogy mikor érnek haza. A bus
manoknak az volt a benyomásuk, hogy a fehér ember távírója is a
telepátia révén üzemelhet.
Még a hagyományos dobolásos távközlés esetén sem lehe
tett csupán a hangok útján közvetíteni az üzeneteket. Richard
St. Barbe Baker azt veti fel African Drums (Afrikai dobok) című
könyvében, hogy a dobolás elsődleges szerepe az lehetett, hogy*1
11 Smith, 1989.
1’ Communicating with Animals (Állatokkal való kommunikáció), 1997.
egymásra hangolja a küldő és a fogadó figyelmét. „Nem lehetsé

ges vajon, hogy a dobok teremtik meg a gondolati és képi úton
közvetített üzenetek hangulatát, amely kikapcsolja a teret és az
időt? Minél mélyebben foglalkoztam az információátvitel problé
makörével, annál jobban meggyőződtem róla, hogy a telepatikus
módon közvetített vizuális kép és a dob nyelvezete elválasztha
tatlan egymástól."13
A modern társadalmakban nemigen biztatják az embereket
arra, hogy fejlesszék a telepatikus képességeiket, mert ezeket a
racionalisták babonának tartják, és egyszerűen nem foglalkozik
vele sem az intézményesült tudomány, sem az oktatási rendszer.
Mindenesetre a modern technika általában sokkal egyszerűbb és
hatékonyabb távközlési módokat biztosít számunkra. A televízió
mindenki számára lehetővé teszi, hogy távoli képeket tekintsen
meg, a telefon pedig azonnali kommunikációt tesz lehetővé a vi
lág bármely pontjával.
A telefon ugyanakkor nagyszerű lehetőséget kínál a te
lepátia tanulmányozására, mivel pontosan ezt a célt szolgálja:
lehetővé teszi az emberek számára, hogy nagy távolságokat át
hidalva beszéljenek egymással. Ha valaki fel akar hívni valakit,
akkor először a szándék jelenik meg, hogy beszélni szeretne az
illetővel. Maga a hívás aktusa pedig a távol lévő személyre irá
nyítja a figyelmet. Már láttuk, hogy a háziállatok reagálni tudnak
a távol lévő gazdájuk hívásaira és szándékaira. Vajon képesek
megérezni az állatok, hogy a gazdájuk van a telefonnál, mielőtt
valaki felvenné a telefont?
A telefont fe lv e v ő m acskák
Ötvenkilenc olyan macskáról számoltak be nekem, amelyek ak

kor mozdulnak a telefon felé a csörgés közben, amikor egy bi
zonyos ember telefonál. Minden egyes esetben olyasvalakiről
volt szó, akihez a macskát szoros szálak fűzték. Veronica Rowe
esetében lánya, Marian volt ilyen szoros kapcsolatban az állattal:
Carlo nevű kandúrja meg sem engedte más családtagoknak, hogy
simogassák.
13
St. Barbe Baker, 1942,41. o.
8.1. ábra. David White és a telefonra reagáló macskája, Godzilla az Oxford

megyei Watlingtonban (fényképezte: Phil Starling)
„Hét éve lehetett a lányomnál Carlo, amikor elment a

tanárképzőre, és csak ritkán telefonált haza. Amikor vi
szont nagy ritkán megcsörrent a telefon, és Marian volt az,
[...] Carlo felrohant a lépcsőn (a telefon a félemeleten volt),
messze engem megelőzve. Egyszerűen nem tudhatta a macs
ka, hogy a lányon telefonál. A végén már viccelődtünk vele,
hogy amikor felsüvített a lépcsőn, akkor Marian volt a vonal

túlsó végén. A kandúr soha máskor nem csinált ilyet, ráadá
sul nem is volt neki szabad felmennie a lépcsőn."
Godzilla David White macskája (8.1. ábra). David PR-tanács-

adóként dolgozik otthonról az Oxford melletti Watlingtonban.
Régebben többször elutazott egy évben; olyankor a szülei jártak
át hozzá vigyázni a házra, gondoskodni a macskáról és kezelni a
rengeteg telefonhívást. David néha Észak-Amerikából, a Közel-
Keletről vagy az európai kontinens valamelyik részéről szólt
haza, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, és hogy átve
gye az üzeneteket. „Amikor hazatelefonáltam, a macskám odaro
hant a telefonhoz, és a csörgés alatt leült a készülék mellé - meséli
David. - De a füle bojtját se mozgatta, amikor a szüleim az engem
kereső emberek hívásait fogadták. Semmi rendszer nem volt ab
ban, hogy mikor telefonálok." Godzilla már az előtt reagált, hogy
valaki felvette volna a telefont, úgyhogy semmiféleképpen nem
reagálhatott David hangjára.
A legtöbb macska, amelyről azt állítják, hogy bizonyos em
berek hívásaira reagál, már azelőtt felismerhetően másképp vi
selkedik, hogy egyáltalán megszólalna a telefon. Helena Zaugg
például azt írja le, hogyan reagált a macska a svájci Brüggben az
ő édesapjára, akihez szorosan kötődött:
„Miután apám nyugdíjba ment, néha dolgozott egy

ismerősének Aargauban. Néha hazatelefonált esténként. A
hívás előtt egy perccel a macska nyugtalankodni kezdett, és
letelepedett a telefon mellé. Előfordult, hogy apám Bielbe ment
vonattal, onnan pedig mopeddel jött haza. Olyankor érkezé
se előtt fél órával az ajtó mellé telepedett a macska. Máskor
korábban ért Bielbe, mint szokott, és hazatelefonált az állo
másról, a macska pedig nem sokkal az érkezése előtt odaült a
telefon mellé. Utána átballagott a bejárati ajtóhoz. Mindebben
nem volt semmiféle rendszer, mégis úgy tűnt, hogy a macská
ja pontosan tudja, hogy ő hol van éppen, és mi fog történni."
Egy ehhez hasonló történetben egy Vicki Rodenberg nevű

hölgy sziámi macskája „felvillanyozódott, amikor egy bizonyos
ember telefonált - csak az az érdekes, hogy mindez már a telefon

csörgés előtt történt! A macska ilyenkor odarohant a telefonhoz,
és hangosan nyávogott, és mindig az az ember volt vonalban."
Kaptam beszámolókat olyan macskákról is, amelyek rögtön
az után mennek oda a telefonhoz, miután valaki felvette a kagy
lót, ha egy bizonyos ember telefonál. Az ilyen esetekben azonban
lehetetlenség megtudni, hogy a macska egyszerűen csak az illető
hangjára reagált-e, vagy a telefont felvevő személy reakcióira.
Mindezért kizártam a vizsgálódásaim köréből ezeket a híváso
kat.
A kutyák és a telefon
Sok kutya ugat vagy reagál a telefonra, amikor az csörög - bárki

legyen is a vonal másik végén. Van azonban hatvanhat olyan ese
tünk az adatbázisban, amikor a kutyák csak akkor reagálnak a
telefonra, amikor egy bizonyos ember van vonalban, még mielőtt
bárki felvenné a kagylót. A macskákhoz hasonlóan a kutyák is
azokra az emberekre szoktak reagálni, akikhez szoros szálak
fűzik őket. Poppet például nagyon kötődött Margaret Howard
édesanyjához, és mindig tudta, mikor van ő a telefonnál, illetve
mikor jön látogatóba hozzájuk:
„Először az tűnt fel, hogy Poppet nyugtalan volt, izgult -

hegyezte a fülét, csóválta a farkát, rohangált a bejárati és a
hátsó ajtó között - , és egy bizonyos ugatásba kezdett, amit
én nyüszítő ugatásnak hívtam. Ha ezek így együtt voltak,
akkor egy-két percen belül megérkezett anyám. Látogatá
saiban nem volt semmilyen rendszer, és nem voltak időhöz
kötve, de Poppet reakciója mindig ugyanaz volt, akár reggel,
akár délben, akár este. Lassacskán felismertem, hogy már
azt is meg tudtam mondani előre, hogy anyám a bejárati
vagy a hátsó ajtón fog-e bejönni, mert Poppet mindig oda
ült, ahonnan anyám közeledett. Azt is észrevettem, hogy
amikor általában a telefon csörgött, a kutya ránézett ugyan,
de nem igazán törődött vele, ám ha az anyám telefonált, azt
mindig tudtam, mert olyankor Poppet izgatottnak tűnt, a te
20 4 S z á n d é k o k , h ív á s o k é s t e le p á t ia
lefon mellé állt, és ezzel a bizonyos nyüszítő ugatással uga

tott."
Ahogy a macskáknál, úgy a kutyáknál sem tűnik el a tá

volsággal ez a reakció. Marie McCurranchnek (Ipswich, Auszt
rália) volt egy labradorja, amely akkor került a családjukhoz,
amikor a fia tízéves volt. Négy évvel később a fia tengerész
iskolába ment Észak-Walesbe, később pedig a kereskedelmi flotta
szolgálatába állt, és főként Dél-Afrikába járt hajóval. Édesanyja
a következőképpen emlékezik vissza: „Amikor hazatelefonált,
mindig a kutya volt az első, aki odaért a telefonhoz. A többi hí
vással egyáltalán nem foglalkozott, csak a fiunkéval, és oda kel
lett tartanunk a füléhez a telefont, hogy a fiunk beszélni tudjon
hozzá, ő pedig válaszolhasson. Soha nem tudtuk előre, mikor fog
hazatelefonálni, és nem is mindig ugyanazon a napon telefonált.
Vajon honnan tudhatta a kutya, hogy a fiunk lesz a vonalban,
még mielőtt bárki felvette volna a kagylót?"
Egyes kutyákról azt mondják, hogy már a telefon megcsör
renése előtt reagálnak. Amikor az Angliában lakó Tam külföld
re utazott fél évre, a szüleinél hagyta német juhászát. „Anyám
gyakran mondta, hogy mielőtt telefonáltam, a kutya már meg
ugatta a készüléket, fel-le rohangált anyám és a telefon között.
Aztán leült a készülék elé, és a szemével bűvölte. Néhány pil
lanattal később megérkezett a hívás." Egy Jack nevű kutya egy
Gloucester mellett lakó családnál lakott, ahol az apa a védelmi
minisztériumban dolgozott. Voltak olyan esték, amikor sürgős
dolga volt, vagy már annyira későre járt, hogy nem tudott haza
menni. Ilyenkor hazatelefonált, hogy tájékoztassa erről a csalá
dot. „Nagyjából tíz perccel korábban a kutya odament a telefon
hoz, és addig ült mellette, amíg meg nem szólalt - írja a fia, Mr.
S. Waller. - Azokon az estéken, amikor nem kellett apámnak ha
zatelefonálnia, a kutya meg se moccant, és ki se jött a kosarából.
Továbbá egyáltalán nem érdekelte a többi telefonhívás, bármikor
csörgött is a telefon."
A kutyák és a macskák nincsenek egyedül abban, hogy a je
lek szerint előre tudják, ki telefonál. Vannak ilyen papagájok, és
egy Sunday nevű csuklyás majom is. A gazdája, Richard Savage
mindig egyik barátjánál hagyta a majmot a kanadai Brit Colum-
huh,in, amíg filmezett. „Mielőtt Richard felhívott volna, Sunday

felugrott és elkezdett szövegelni. A hívás után napokig nyugton
vnlt, és rá se hederített a telefonra. Egészen addig, amíg megint
Hu hard telefonált" - mesélte a férfi barátja.14
/// 1berek, akik tudják, h o gy ki telefonál
I gyszer, amikor ezt a kutatást ismertettem egy szemináriumon,

valaki megkérdezte: „Ha a macskák és a kutyák tudják, hogy mi
kor telefonál egy bizonyos ember, akkor vajon az embereknek mi
n i nincs meg ez a képességük?" Jó kérdés. Ekkor jöttem rá, hogy
velem is előfordult, hogy minden különösebb ok nélkül eszembe
jutott valaki, aztán nemsokára megszólalt a telefon, és ő volt a vo
nalban. Megkérdeztem a szeminárium résztvevőit, hogy feltűnt-e
valakinek ez a jelenség, és meglepetésemre majdnem mindenki
Icllette a kezét.
A munkatársaimmal Európában és Észak-Amerikában vég
zett felmérésünk alapján azt találtuk, hogy a legtöbb embernek
volt már dolga telefonos telepátiával. Előfordul, hogy minden
különösebb ok nélkül gondolnak valakire, aztán megcsörren a
telefon, és az érintett személy az. Vagy amikor megcsörren a te
lelőn, akkor megérzik, hogy ki fog beleszólni, és a végén kiderül,
hogy igazuk lett. Álljon itt néhány példa az adatbázisban lévő
lobb száz közül:
• „Sokszor előfordul, hogy egyszerre hívjuk fel egymást

anyámmal."
• „Az utóbbi néhány hónapban csaknem minden alkalommal
rám csörög Belinda, miután eszembe jut."
• „A nagyobbik lányommal igen gyakran előfordul, hogy azt
mondjuk egymásnak a telefonban: »Jó, hogy hívsz, éppen
rád gondoltam!«"
Az ilyen események a modern világban tapasztalható tele

pátia legelterjedtebb példái.15 Ezek általában olyan emberek köztI
II Steiger-Steiger, 1992, 16. o.

,r’ Sheldrake, 2000, 2003a; Brown-Sheldrake, 2001.
/
206 Szán d é ko k, h ív á s o k é s t e le p á t ia
zajlanak, akik szorosan kötődnek egymáshoz, például a családta

gok és nagyon jó barátok.16
A könyvben tárgyalt megmagyarázhatatlan képességek
legtöbbje jobban kifejlődött az állatoknál, mint az embereknél.
Általában a kutyák tűnnek a legérzékenyebbek, őket követik a
macskák, a papagájok és a lovak, s messze tőlük lemaradva az
emberek. Itt van azonban a változatosság kedvéért egy olyan ké
pesség, amely a jelek szerint jobban kifejlődött az emberekben,
mint az állatokban.
Igen ám, de még ha a legtöbb embernek vannak is látszólag
rejtélyes megérzései arról, hogy ki telefonál, vajon tényleg vala
milyen misztikus, okkult erő munkálkodik itt, vagy elkönyvel
hetjük ezt illúzióként? Lehet-e egyszerű egybeesésről szó a tele
fonos telepátia esetében? Előfordulhat, hogy az emberek gyakran
gondolnak egymásra csak úgy, és a véletlen műve, hogy néha
ezt valóban az illető telefonhívása követi. Ha az ember csak arra
emlékezik vissza, amikor ez így volt, és elfelejti mindazokat az
eseteket, amikor az illetőre gondolt, de utána nem jött hívás tőle,
akkor lehet, hogy a telepátia illúzióját a véletlen egybeesések és a
szelektív memória kombinációja kelti.
Az is meglehet viszont, hogy az ember egy bizonyos
időpontban várja a másik telefonhívását, de ő maga sem tud arról,
hogy erre vár. Amikor tehát befut a hívás, akkor nincs szükség a
telepátiás magyarázatra, mert jó helyette a tudattalan várakozás
magyarázata. Az itt a gond, hogy a tudattalan várakozást nagyon
nehéz megfogni. Ezt a hipotézist lehetetlen próbára tenni, mert ha
tudattalan a telefonhívásra irányuló várakozás, akkor hogyan le
hetne bebizonyítani, hogy létezik? Ha pedig valóban létezik, akkor
mi van, ha ez a telepátia eredménye, nem pedig annak alternatívája?
A legjobb, ha e kérdések megoldása érdekében elvégzünk
néhány kísérletet.
K ísérletezés a telefonos telepátiával
Kidolgoztam egy egyszerű kísérleti eljárást, amelyben a részt

vevőket négy különböző telefonáló egyike hívja fel. Azt tud-
16
Sheldrake, 2003a.
ják, hogy kik jöhetnek szóba, mint telefonálók, de azt már nem,
hogy egy-egy próbában pontosan ki fog telefonálni, mivel azt a
kísérletvezető választja ki, véletlenszerűen. Nekik már az előtt
meg kell tippelniük, hogy ki fog telefonálni, mielőtt az illető
megszólalna. Ha a véletlen irányítja a dolgot, akkor az esetek
egynegyedében, tehát 25%-ában tippelnének jól. Vajon a várt
nál szignifikánsan gyakrabban fogják kitalálni, mint ha csak
véletlenszerűen tippelnének?
Ezernél is több ilyen próbát végeztettünk el a munkatársa
immal. Átlagosan 42%-ban kaptunk sikeres tippeket, ami sokkal
több, mint a véletlen alapján várt 25%, vagyis egy a több milli
árdhoz az esélye annak, hogy a véletlen irányította a dolgot.17
Olyan próbákat is elvégeztünk, amikor folyamatosan filmeztük
a résztvevőket, hogy kizárjuk annak lehetőségét, hogy valaki
e-mailek vagy kéretlen telefonhívások révén csalni tudjon, de a
filmre vett próbák esetén még magasabb, 45%-os volt a találati
arány, ami statisztikailag nagyon szignifikáns. Elvégeztem egy
kísérletet egy brit televíziós program számára is, amelyben egy
Nolan Sisters nevű lányegyüttes szerepelt; az ő esetükben 50%-os
volt a találati arány, vagyis a véletlentől várhatónál kétszer maga
sabb.18
Elvégeztünk egy másik próbasorozatot is, amelyben a négy
hívó közül kettő ismerős volt, a másik kettőnek pedig elhangzott
a neve, de velük nem találkoztak. Az ismerős hívók esetében a
találati arány meghaladta az 50%-ot, ami nagyon szignifikáns
eredmény. Az ismeretleneknél a véletlen szintje körül mozgott,
ami összhangban van azzal a megfigyeléssel, hogy a telepátia ál
talában olyan emberek között szokott fellépni, akik között érzel
mi vagy szociális kötelékek vannak.19
Ráadásul azt állapítottuk meg, hogy ezek a hatások nem
csökkennek a távolság növekedésével. Olyan résztvevőket tobo
roztunk Nagy-Britanniában, akik nemrégiben érkeztek Auszt
ráliából vagy Új-Zélandról, és olyan próbákat végeztünk velük,
amelyekben a hívók egy része Nagy-Britanniában volt, mások
17 Sheldrake-Smart, 2003a, b.
18 Sheldrake-Godwin-Rockell, 2004.
19 Sheldrake-Smart, 2003b.
pedig otthon, ami szó szerint a világ másik vége. A vizsgálati

személyek sikeresebben azonosították a legközelebbi hozzátarto
zóikat több ezer kilométernyi távolságból, mint az új keletű brit
ismerőseiket, ami azt mutatja, hogy az érzelmi közelség fonto
sabb, mint a fizikai. A kísérletek részleteit tudományos folyó
iratokban tettük közzé, és online is olvashatóak a honlapomon
(www.sheldrake.org). A telefonos telepátia kísérletének pozitív
eredményeit sikerült megismételni az Amszterdami Egyetemen20
és a Freiburgi Egyetemen.21
A telepátia folyamatosan fejlődik. Az egyik legújabb meg
nyilvánulása az e-mailes telepátia, amikor eszünkbe jut valaki,
akitől nemsokára kapunk egy elektronikus levelet. Több mint
700 próbát végeztünk el az e-mailes telepátiával kapcsolatban; a
kísérlet hasonlóan volt felépítve, mint a telefonos. Az eredmény
43% volt, ami megint sokkal magasabb, mint a véletlentől várha
tó 25%.22 Hasonló jelenséget figyelhetünk meg az sms-eknél is.23
Ezeket az eredményeket is el lehet olvasni a tudományos folyóira
tokban és a honlapomon.
Az efféle kísérletek automatizált telepátiavizsgálatok, ame
lyek a mobiltelefon használatán alapulnak, ami lehetővé teszi,
hogy bárki részt vegyen benne, bárhol tartózkodjon is. Az eddigi
eredmények jóval meghaladják a véletlenszerű eredményeket, és
statisztikailag nagyon szignifikánsak. A részleteket megtalálják a
honlapomon (az Online Experiments Portai résznél).
Bár a telefon a legtöbb gyakorlati cél szempontjából jóval ké
nyelmesebb megoldás, mint a telepátia, mégis segít újra felfedez
ni azt.
20 Lobach-Bierman, 2004.
21 Schmidt et al., 2009.
23 Sheldrake-Avraamides-Novak, 2009.
K ilencedik fejez et
Telepátia állat és állat között
Ha a telepátia létrejön állat és ember, illetve ember és ember kö

zött, akkor mi a helyzet az állat és állat közötti telepátiával?
A szociális csoportokban élő vadállatokat gyakran nagyon
szoros kötelékek fűzik egymáshoz, és gyakorlatilag képtelenek
magányos életmódot folytatni. Az összetett szociális szerveződés
még a legalacsonyabb rendű állatoknál is előfordul, például a ko
raitoknál és a szivacsoknál. Sőt amit korallnak vagy szivacsnak
látunk, az valójában sokmilliónyi apró organizmus kolóniája,
amelyek egy saját, jellegzetes alakkal bíró ún. szuperorganizmust
alkotnak együtt.
Ebben a fejezetben azt fogjuk megvizsgálni, hogyan
szerveződnek az állatok társadalmai, a rajok, a csordák, a méne
sek és más adott csoportok. A csoporton belül az egyes állatok
tevékenységeit a csoport mezője szervezi. Már láttuk, hogy ez a
társas - ún. morfikus - mező köti össze az embereket és az állato
kat, és teszi lehetővé a telepátiát a háziállatok és a gazdáik között.
Ugyanilyen kötelék fűzi össze a vadon élő állatokat is, és szintén
ez a kötelék képezi az állat és állat közötti telepátia alapját.
Az állatvilágegyik legösszetettebb szociális szerveződésének
formáival fogom kezdeni, amelyet olyan teremtmények hoznak
létre, melyek agya kisebb a gombostű fejénél.
A társas rovarok m in t sz u p ero rg a n iz m u so k
A termeszek, a hangyák, a darazsak és a méhek társadalmai akár

több millió egyedből állhatnak. Ezek nagy és összetett fészkeket
építenek, aprólékos munkamegosztás jellemzi őket, és szapo
rodnak. Ezeket a rovartársadalmakat gyakran hasonlítják orga
nizmusokhoz vagy szuperorganizmusokhoz. A világ két vezető
hangyaszakértője, Edward O. Wilson és Bert Hölldobler például
ezt írták The Superorganisrn (A szuperorganizmus) című könyvük
ben:
„Gondoljunk csak az egyik leginkább organizmusszerű ro

vartársadalomra, a nagy afrikai termeszekre. Messziről néz
ve a hangyakolónia egyetlen élőlénynek tűnik. Úgy terjesz
kedik 70 méteren át a talajon, mint egy gigantikus amőba ál
lába. [...] Nincs vezetője a bolynak. [...] A boly eleje óránként
20 méteres sebességgel halad, mindent bekebelez a talajon és
az aljnövényzeten, ami az útjába akad; összegyűjtik és meg
ölik csaknem az összes rovart, sőt a kígyók és a nagyobb ál
latok sem menekülhetnek el az útjukból. Néhány óra múlva
megfordul az irányuk, a menetoszlop pedig visszaszivárog
a fészek lyukaiba."1
A társas rovarokat és az összes társas állatot a morfikus

mezők tartják össze, amelyek a megszokások mintázatait és a tár
sas szervezet „programjait" hordozzák. Ezek a mezők hangolják
össze azoknak a társas rovaroknak az építészeti tevékenységét,
amelyekkel fészket és egyéb építményeket emelnek. A mezők
mintha már tartalmaznák a fészek láthatatlan terveit. A kolónia
morfikus mezője nem csupán az egyes rovarokban található, ha
nem inkább ezek vannak benne a csoport mezőjében. A mező
egy olyan kiterjesztett mintázat, amely egyenként tartalmazza az
összes rovart, ahogyan a naprendszer gravitációs mezője is tartal
mazza a Napot és a bolygókat, és összehangolja azok mozgását.
Sok mindent kiderítettek arról, hogy a társas rovarok ho
gyan kommunikálnak egymással a táplálék megosztása, az illat-*
1
Hölldobler-Wilson, 2009, xx. o.
f
Telepátia állat és állat között 211
nyomok és a látásuk révén - gondoljunk csak a méhek táncára,

a mellyel egymás tudomására hozzák a táplálék irányát és távol
ságát. Ugyanakkor az érzékszerveken alapuló kommunikáció
összes formája összedolgozik a csoport morfikus mezőjével. Az
én feltevésem szerint ez a mező teszi lehetővé a rovarok számára
az illatnyomok, táncmintázatok stb. értelmezését és a megfelelő
reakció kialakítását.
Önmagában az érzékszerveken alapuló kommunikáció tel
jesen alkalmatlan annak megmagyarázására, hogy például a ter
meszek miként tudnak csodálatos építményeket emelni, akár há
rom méter magas, galériákkal és termekkel ellátott fészkeket is,
amelyekben még szellőzőjáratok is vannak. E rovarvárosok olyan
tervek alapján készülnek, amelyek messze meghaladják az egyes
rovarok tapasztalatait.
A méhek táncát megfejtő Kari von Frisch kitűnő könyvet
írt az állatok építészetéről, amelyben megtárgyalja a termeszek
összetett építményeit is. Ezek a rovarok vakok, tehát nem látják
egymást, de illatanyagokkal jelölik meg az utat a többi termesz
számára, és kopogó jeleket is küldenek egymásnak, amikor a
fejüket valami kemény felszínhez ütögetik. Von Frisch azonban
rámutat: „Mindkét kommunikációs módnak nagyon alacsony az
információtartalma. Az illatnyom elvezethet ugyan egy célhoz,
de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy ott mit kell tenni. A do
bolás vészjelzés, amelynek segítségével a katonák vagy dolgozók
azt közlik a többiekkel, hogy meneküljenek vissza a fészekbe. [...]
De nem több, mint általános figyelmeztető jelzés." Azzal a kö
vetkeztetéssel zárja mondandóját, hogy „az elkészült építmények
olyan építészeti terv eredményének tűnnek, amely irányítja az
építők tevékenységeit, és a közösség kívánalmain alapul. Arról
fogalmunk sincs, hogy ez miként történik a több milliónyi vak
dolgozó óriási komplexumában."2
Szerencsére Eugene Marais dél-afrikai természettudós elvé
gezte azóta a perdöntő kísérletet, amely némi fényt vet erre a kér
désre. Azzal kezdte a munkát, hogy megfigyelte, hogyan javítják
ki az Eutermes fajhoz tartozó dolgozók a földváraikon ütött nagy
réseket. A dolgozók minden oldalról nekiláttak a károk helyre-
állításának, mindegyik egy földdarabot vitt a szájában, amelyet
2
Von Frisch, 1975,150. o.
átitatott a ragadós nyálával; később a nyál rögzítette azt. A rés

különböző szélein tevékenykedő dolgozók nem kerültek kapcso
latba egymással, és mivel vakok, nem is láthatták egymást. Ettől
függetlenül tökéletesen összeillett egymással, amit különböző ol
dalakról haladva építettek. Olyan volt, mintha a javítási munkála
tokat egy fölérendelt szerkezet irányította volna, amelyet Marais
„csoportléleknek" nevezett el. Én morfikus mezőnek hívom.
Elvégzett utána egy kísérletet, mert kíváncsi volt, hogy mi
történik akkor, ha valamivel elválasztja egymástól a termeszeket.
A várat egy acéllappal osztotta két részre, így a rést helyreállí
tani akaró hangyák normál érzékszervi úton semmilyen infor
mációt nem szerezhettek a másik oldalon fáradozó társaikról.
„Ennek ellenére hasonló ívet vagy tornyot építenek a termeszek
az acéllap két oldalán. Amikor végül visszahúztam a lapot, töké
letesen összeillett a két félkör, miután befoltozták a kis rést. Nem
tudjuk megkerülni azt a végső következtetést, hogy van valahol
egy előzetes terv, amelyet egyszerűen csak végrehajtanak a han
gyák."3
Sajnos senki nem ismételte még meg ezt a kísérletet vagy
Marais bármely másik kísérletét, amely azt erősítette, hogy a
kolónia tagjait mintha összekötné egy „láthatatlan lélek". Sze
rintem ezen a területen nagyszerű kutatásokat lehetne végez
ni.4 Ha a társas rovarok viselkedését egy olyan mező irányítja,
amelyet eddig még nem fedeztek fel a biológiában és a fizikában,
akkor a társas rovarokkal folytatott kísérletek további informá
ciókkal szolgálhatnak ezeknek a mezőknek a tulajdonságairól
és természetéről. E mezők talán a társas szerveződések minden
szintjén működnek, beleértve az emberi szerveződéseket is.
Deborah Gordon és a munkatársai (Stanford Egyetem) az
arizonai sivatagban tanulmányozták az aratóhangyákat. Várat
lan és érdekes megfigyeléseik egy másik kutatási vonal irányá
ba mutatnak. A kutatók azt szerették volna megvizsgálni, ho
gyan váltanak a feladatok között a hangyakolónia tagjai, ezért
összegyűjtötték a hangyákat, hogy festékkel jelöljék meg, mielőtt
elengedik őket, és megfigyelik, hogy melyik milyen feladatot
végez a következő napokban. Egy porszívóval, apró szippantó
3 Marais, 1973.
4 Sheldrake, 1994.
berendezéssel gyűjtötték össze a hangyákat, amely gyorsan egy

csőbe rántotta, majd fiolába rakta őket. „Az ételgyűjtőket nem
volt nehéz összefogdosni; nemigen zavarta őket, ha a társaikat
leszedtük az útról. Csak egy ragadozó voltunk a sok között, mint
a szarvas gyík, amely az útjuk mellett leselkedik, és beszippantja
őket, miközben az életben maradt táplálékgyűjtők úgy masíroz
nak tovább, mintha mi sem történt volna."5 A középső dolgozókat
is könnyű volt összeszedni, mint ahogy a fészekben tevékenykedő
karbantartókat is, már amennyiben rendesen használták a szip
pantó berendezést. Ha szivárgott belőle a levegő, akkor viszont
a kikerült szagok miatt a karbantartók visszarohantak, hogy a
fészek bejáratánál leljenek menedékre.
A járőrözők begyűjtése azonban teljesen más hatással járt:
még az egymástól nagy távolságra lévő járőrhangyák óvatos fel
szippantása is azt eredményezte, hogy az egész kolónia bezárt
aznapra. Gordon először úgy vélte, hogy azért történik mind
ez, mert megváltozik a járőrözők és más hangyák között zajló
kommunikáció, ám ehhez túlságosan gyorsan történtek az ese
mények: „Amikor a fészken kívül eltűnt néhány járőrhangya,
a többi azonnal visszafelé vette az irányt, a fészek felé. Mindez
néhány másodperc műve volt, vagyis messze az előtt, hogy bár
melyikük is visszamehetett volna a fészekbe, hogy felmérje, mi
lyen arányban térnek vissza a járőrök. Ez akkor történt, amikor
a szippantócsövet pontosan a járőrözők fölé raktuk [...] nehogy
szét tudjon terjedni a vészjelző feromon. A járőrök azonban így
is reagáltak, gyakran olyan nagy távolságból, hogy lehetetlennek
tűnt, hogy a feromon ilyen gyorsan szétterjedt volna."6
Gordon ezután megvizsgálta annak a lehetőségét is, hogy ez
a reakció mennyiben múlhatott azon, hogy a járőrök hány másik
járőrrel találkoztak és érintették össze a csápjukat. A szimulációk
szerint azonban akkora eltérés volt az interakciók között, hogy
„egy hangyának nehéz lenne megbízhatóan felfedezni az inter
akciók csökkenésének arányát. Egyszóval fogalmam sincs, mivel
magyarázzam a járőrök reakcióját."7
5 Gordon, 1999,151. o.
6 Uo., 152-153. o.
7
Deborah Gordon 2004. október 5-én küldött e-mailje a szerzőnek.
Valószínű, hogy a termeszekkel és a hangyákkal lehetne el

végezni a legdöntőbb kísérleteket annak érdekében, hogy meg
különböztessük egymástól a mezőkön alapuló és a hagyományos
megközelítéseket.8
H alrajok
Nagy távolságból a halraj egyetlen hatalmas élőlénynek tűnik.

A tagjai szoros formációban úsznak, és szinte tökéletes egység
ben fordulnak 90 vagy 180 fokban. „Vagy nem létezik náluk a
dominancia rendszere, vagy ezek annyira gyengék, hogy szinte
alig befolyásolják a raj mint egész dinamikáját. Amikor a raj jobb
ra vagy balra fordul, a korábban a szélen úszó egyedek hirtelen
az élen találják magukat."9 Amikor támadás éri őket, a raj néha
úgy reagál rá, hogy űrt hagy a ragadozó körül. Gyakoribb ennél,
hogy a raj kettéválik, a két fél kifelé fordul, körülússza a raga
dozót, megfordítja az úszás irányát, és végül újra egyesül. Ez a
„szökőkúthatás" azt eredményezi, hogy a ragadozó a raj elején
találja magát, és valahányszor megfordul, ugyanazt teszik vele.
A halraj védekező reakciójának az a leglátványosabb eleme,
amit robbanásnak neveznek, és ami a filmfelvételeken valóban
egy bomba felrobbanásához hasonlít. Ilyenkor támadás esetén az
összes hal egyszerre kezd villámsebesen kifelé úszni; az egész
tágulás olykor a másodperc ötvened része alatt megy végbe.
Előfordul, hogy a halak sebessége akkora, hogy másodpercenként
megteszik a saját testük hosszának tíz-hússzorosát is, mégsem üt
köznek össze. „Nemcsak azt tudja az összes hal, hogy merre fog
úszni támadás esetén, de azt is tudniuk kell, hogy a szomszédjaik
merre fognak úszni."10 Ezt a viselkedést nem lehet egyszerűen a
szomszédos halaktól érkező érzékszervekkel felfogott informáci
ókkal magyarázni, mert sokkal gyorsabban történik annál, mint
hogy az idegi impulzusok a szemtől az agyba, majd az agyból az
izmokba jutnának.
8 Termeszekkel és hangyákkal végezhető egyéb lehetséges kísérletek áttekintéséhez

lásd Sheldrake, 1994, 3. fejezet.
9 Wilson, 1980, 207-208. o.
10
Partridge, B., 1981.
ir
Még a raj normális viselkedésénél sem világos, hogyan ko

ordinálják a mozgásukat. A halrajok éjjel is úsznak, úgyhogy a
jelek szerint nem a vizuális ingereken múlik a mozgásuk. Sőt
folytattak laboratóriumi kísérleteket olyan halakkal is, amelyeket
.1 szemükre szerelt átlátszatlan lencsékkel ideiglenesen megvakí-
lottak, de így is képesek voltak csatlakozni egymáshoz, és meg
tartani a rajon belül elfoglalt helyüket. Talán a nyomásérzékelő
szervük, az ún. oldalvonal révén sikerül megérezniük a szom
szédjaik helyzetét, de a halkutatók által végzett más kísérletek ezt
is megvizsgálták: a kutatók a kopoltyúk szintjén elvágták azokat
az idegeket, amelyek az oldalvonalaktól az agyba futnak, a halak
viszont ugyanúgy úsztak tovább a rajban.11
Akkor sem tudnánk megmagyarázni a villámgyors re
akcióikat, ha értenénk, hogyan szereznek tudomást a többiek
helyzetéről. Lehetetlen, hogy egy hal előre tudja, merre fognak
elmozdulni a szomszédjai.
Ha viszont a morfikus mezők koordinálják a rajok viselkedé
sét, akkor könnyebb megérteni ezeket a kapcsolódásokat és kap
csolatokat, legalábbis elvileg. A mező segít kialakítani a raj mint
egész viselkedését és tevékenységét, a benne részt vevő egyedek
pedig a helyi mező környezetére reagálnak.112 Egyszerű fizikai
analógia a vasreszelékek viselkedése a mágneses mezőben. Ami
kor mozgatjuk a mágnest, a vasreszelékek új pozíciókat vesznek
fel, és az erővonalak új rajzolatát alakítják ki. Ez azért történik,
mert minden egyes reszelék reagál a benne és a körülötte lévő
mezőre, miközben a mező mint egész alakítja a teljes mintázatot.
Fantasztikus lenne tudni, hogy mi történne, ha egy, a nor
mál érzékszervi kapcsolatot lehetetlenné tevő korláttal választa
nánk el egymástól a halraj két felét. Vajon továbbra is koordinál
tan mozognának? Tudtommal még senki sem próbálkozott ilyen
kutatással.
11 Uo., 493-494. o.
12 A halrajok mozgásának matematikai modelljeiben számításba kell vermi az
egész raj szinergisztikus vagy együttműködő hatásait, ami a raj mezőjének egyik
ábrázolási módja. Lásd például Huth-Wissel, 1992; Niwa, 1994.
216 Szándékok, h ív á s o k é s t e le p á t ia
M a d á rra jo k
A madárrajok a halrajokhoz hasonlóan figyelemre méltó

együttműködésről tesznek tanúbizonyságot, amiért őket is
egyetlen szervezethez szokták hasonlítani. Edward Selous ter
mészettudós írta egy hatalmas seregélyraj mozgásáról az alábbi
akat: „Mindegyik együtt fordult, körözött és fordult vissza röp
tében, egyetlen csillanással váltottak barnáról szürkére, sötétből
világosba, mintha az összes egyed, amelyből a raj állt, egyetlen
szervezet alkotórésze lenne."13 Selous harminc éven át tanulmá
nyozta a madárrajok viselkedését, és meggyőződésévé vált, hogy
azt nem lehet normál érzékszervi kommunikációval megmagya
rázni: „Azt kérdem, hogyan lehetne megmagyarázni ezeket a
dolgokat, hacsak valamilyen gondolatátvitellel nem, amely olyan
gyors, mintha gyakorlatilag egy szimultán kollektív gondolkodás
lenne?"14
Meglepően kevés kísérletet folytattak a madárrajokkal, de
az 1980-as években végzett korszakalkotó vizsgálatában Wayne
Potts hatalmas havasi partfutórajok parti mozgását tanulmá
nyozta nagyon gyors exponálásokkal felvett filmek segítségével,
amelyeken lassítva lehetett tanulmányozni a rajok mozgását.
Az derült ki az elemzésekből, hogy a mozgás nem volt teljesen
egyidejű, és vagy egyetlen egyedtől, vagy egy kisebb csoporttól
indult ki. A kezdeményezés bárhol keletkezhetett a csoporton
belül, a manőverek pedig mindig végigterjedtek az egész rajon,
mintha az egyik oldalon keletkezett hullám terjedt volna tova.
A hullámok nagyon gyorsan terjedtek, és átlagosan 15 ezredmá-
sodperc kellett ahhoz, hogy elérjék a szomszédos állatot.
Laboratóriumban fogságban tartott havasi partfutókat ta
nulmányoztak, hogy kiderüljön, milyen gyorsan reagálnak a
hirtelen ingerre. A felvillanó fény után kialakult ijedtségi re
akcióhoz átlagosan 38 ezredmásodpercre volt szükségük. Ez
azt jelenti, hogy a madarak nem a szomszédjaik mozgását kö
vetik, hiszen együtt gyorsabban mozdulnak, mint az átlagos
reakcióidő. Potts azt a következtetést vonta le, hogy a madarak
13 Selous, 1931, 9. o.
14 U o.,10.o.
Telepátia állat és állat között 21 7
az egész rajon végigvonuló „manőverhullámra" reagálnak, és

úgy módosítják a repülési mintázatukat, hogy felkészüljenek a
hullám érkezésére. Potts nevéhez fűződik a kórusszólam hipo
tézise is a jelenség magyarázatára, amely az 1950-es években
végzett emberi szinkrontánckutatásokon alapul. A táncosok
bizonyos manővereket próbáltak el, és bizonyos kísérletekben
ezeket a manővereket figyelmeztetés nélkül kezdeményezte va
laki, majd filmek alapján próbálták megbecsülni a kutatók, hogy
milyen iramban terjednek ezek a hullámok. Az átlagos érték 107
ezredmásodperc volt két ember között, ami csaknem kétszer
olyan gyors, mint az átlagos emberi vizuális reakció, amely 194
ezredmásodperc. Potts felvetette, hogy az ember látja a közeledő
manőverhullámot, és jó előre megbecsüli, hogy mikor fog odaérni.
Más szóval: Potts úgy véli, hogy a madarak vagy a táncosok
egészként reagálnak a manőverhullámra. Nem annyira a többi
egyénhez, hanem a tovaterjedő hullámhoz igazítják a viselke
désüket. Ez nagyon is mezőjelenségnek tűnik, és szerintem a
manőverhullám a morfikus mező egy mintázata. Ez elfogadha
tóbb magyarázat számomra, mint az alternatívája, mely szerint az
egész hullámot a pusztán vizuális ingerek mintázata koordinálja.
Ehhez az kellene, hogy a madarak csaknem azonnal megérezzék,
észrevegyék és reagáljanak az ilyen hullámokra, még akkor is,
ha mögülük jön. Ennek érdekében egy gyakorlatilag folyamatos,
pislogásmentes, 360 fokos vizuális figyelemre lenne szükségük.
A mezőhipotézis megmagyarázza, hogy a madarak miért nem
egyetlen gestaltként (forma és tartalom kombinációjaként) érzé
kelik a manőverhullámot, hanem a raj mozgását mint egészet ér
zékelve aszerint reagálnak rá, hogy hol helyezkednek el a rajon
belül. A mezőelmélet a rajt mint egészet és a mintázatok benne
végbemenő mozgásait hangsúlyozza.15
Az 1980-as évektől rengeteg próbálkozás történt a madár- és
halrajok viselkedésének számítógépes modellezésére. Az 1980-as
években Craig Reynolds dolgozta ki az egyik legismertebb mo
dellt, a boidok modelljét.16 A modell kétdimenziós, de első látásra
nagyszerűen szimulálja a rajok viselkedését. A boidok modellje
15 A madárrajok viselkedésének és az állatcsoportok matematikai modellezésének

összefoglalóját lásd Parrish-Hammer, 1997.
16
C a rls o n , 2000.
„egyedalapú", vagyis az egyes boidoktól indul. Ezeket a boidokat

úgy programozták be, hogy három egyszerű szabályt kövesse
nek:
1. Úgy manőverezzenek, hogy ne kerüljenek túl közel a

szomszédjai khoz.
2. Úgy manőverezzenek, hogy a szomszédjaik által köve
tett átlagos irányba haladjanak.
3. Úgy manőverezzenek, hogy a szomszédjaik között átla
gos helyet foglaljanak el.
E szabályok követésével a számítógép képernyőjén lévő

boidok majnem úgy kezdenek el viselkedni, mintha egy raj tagjai
len nének. A szimulált viselkedés a jelek szerint azt mutatja, hogy
a raj mint egész viselkedése a szomszédjaikkal egyszerű szabá
lyok alapján együttműködő egyedek összességéből áll össze, és
nincs szükség rejtélyes szervezőerőkre. Amíg azonban ez igaz
lehet a számítógépes modellre, valójában kevés köze van a való
di madarak háromdimenziós rajainak viselkedéséhez. Reynolds
boidprogramja nem a valódi madarakról szóló adatokból indult
ki, hanem egy kétdimenziós modell alapján megvalósított számí
tógépes modellből, amelyben a szomszédos egységek egyszerű
szabályok alapján érintkeznek egymással. A filmes trükkökkel
foglalkozó szakemberek ilyen programokkal alakították ki a
rajok és csordák viselkedését az Orosxláukirályba n és a Batman
visszatérheti.
A kétdimenziós animációkhoz hasznosak a boidokhoz ha
sonló számítógépes modellek, de biológiai szempontból naivak.
Bár kevés kutatás foglalkozik a valódi rajok viselkedésével, ah
hoz máris eleget tudunk, hogy kizárjuk a szomszéd-szomszéd
interakciók lehetőségét, holott a boidok modellje azon alapul. Ma
már sokkal összetettebb matematikai modellekkel próbálkoznak
magyarázatot találni. A modellek egyik osztálya a mágnesesség
és a hidrodinamika elveit ötvözi. Ezekben a modellekben min
den egyes madár olyan, mint a mágneses tér a vasmágnesben.
A szomszédok a saját mezőik révén befolyásolják egymást, a raj
mint egész pedig szintén rendelkezik egy térrel, akár a mágnes.
Azonban a mágnessel ellentétben a raj mozgásban van, és egy
bizonyos irányba polarizálódik, azzal pedig, ha bevezetjük a fo

lyadékok folyásának elveit, lehetővé válik a madár- és halrajok,
illetve a mozgó állatcsordák viselkedésének magyarázata.17
Más modellekben azt gondolják át, mi történik, ha a madár
vagy halraj néhány tagja előnyben részesít egy bizonyos irányt,
például mert olyasmit tudnak a környezetükről, amit a raj többi
lagja nem. Ezekben a modellekben a kisebbségben lévő egyedek
erős preferenciával bírnak, amivel a raj többi tagja nem. A prefe
rált irányba való elmozdulással ezek a motivált egyedek el tudják
érni, hogy az egész raj velük együtt mozogjon, ha egyébként is
hajlamosak egy irányba tartani. Ha viszont a motivált kisebbség
néhány tagja újabb irányba szeretne haladni, míg a többiek nem,
akkor a modellek szerint az eredmény egy többségi szavazás
eredményétől függ. Amennyiben nagyjából azonos számú madár
szeretne eltérő irányokba repülni, akkor kettéválhat a raj. Ha vi
szont az egyik irányt magáénak vallja a többség, akkor ez a több
ség fog dominálni, a raj pedig abba az irányba fog elmozdulni,
h iába akar más irányba tartani a kisebbség.18
Ezek a modellek világossá teszik, hogy a csoportok
valószínűleg nem maradnak együtt, és nem teszik lehetővé az
információáramlást, ha az egyedek csupán a hozzájuk nagyon
közel állókra reagálnak. „Az érzékszervekkel átfogott tartomány
kitágításával lehetővé válik a nagyobb számú szomszédra adott
reakció, ami növeli a csoport kohézióját, és lehetővé teszi az
11 anyválasztásra vonatkozó információk hatékony és távoli átvi-
lelét."19 Ám jóllehet a madárkisebbségek által képviselt erős pre
ferenciákra alapozott modellek magyarázatot nyújthatnak a raj
v iselkedésének bizonyos aspektusaira, korántsem magyarázzák
meg mindet, különösen ha a madarak nem táplálék után kutat
nak, vagy nem követnek valamely más jól irányzott célt, hanem
egyszerűen csak együtt repkednek, mint a seregélyek megpihe-
nés előtt.
Egy nemrégiben elvégzett vizsgálatban a római vasúti pá
lyaudvar fölött átrepülő, akár 2600 egyedet is számláló hatalmas
17 Toner-Tu, 1998.
IH Couzin et al., 2005.
Couzin, 2007.
seregélyraj viselkedését vették szemügyre. A seregélyek álta

lában este gyűlnek össze, és kb. húsz percig együtt repülnek,
mielőtt letelepednének, miközben látványos repüléstechnikai
manővereket mutatnak be. Világos határral rendelkező, nagy
mértékben összetartó rajként viselkednek. Egy mérnökökből és
fizikusokból álló tudóscsoport elhatározta, hogy két egymásra
merőlegesen felállított kamera segítségével méri fel a madarak
mozgását. Az elkészült digitális felvételeket később olyan számí
tógépes programmal elemezték, amely képes nyomon követni az
egyes madarak mozgását a rajon belül. Nagy volt a technikai ki
hívás, és egyetlen film sem volt hosszabb 8 másodpercnél, mivel a
felvevőkészülékeken csak ennyi tárhely állt rendelkezésükre. Rá
adásul mivel a kamerák rögzített pozícióból filmeztek, csak kor
látozott terjedelmű mozgást tudtak felvenni, amikor a madarak
csaknem vízszintesen repültek. Nem sikerült a tudósoknak más,
a rajra jellemző viselkedést megfigyelniük, például azt, hogyan
reagál a raj a ragadozók támadásaira.
Az adatok részletes matematikai elemzése azt mutatta, hogy
az egyes madarakra még a héttel arrébb lévő szomszédjaik is ha
tottak. Sokkal inkább a közbülső madarak száma, mintsem a va
lamelyik madárig tartó távolság számított, ami azt jelenti, hogy
a magas vagy alacsony sűrűségű rajok hasonló szomszédhatás-
mintázatokat mutattak.20 A másik fontos megállapításuk arra
vonatkozott, hogy amikor a raj fordult, akkor az egyes madarak
mind irányt váltottak a rajon belül, és nem párhuzamos utakat
követve köröztek. Ez azt jelenti, hogy egy 90 fokos balkanyarnál
az élen repülő madarak hirtelen a raj jobb oldalán találták magu
kat, míg azok kerültek az élre, amelyek addig baloldalt repültek.21
Minél alaposabban tanulmányozzák a seregélyrajokat, an
nál figyelemre méltóbbnak tűnik a viselkedésük. A Róma köz
pontjában lezajlott seregélyraj-megfigyelések sorozatában - ami
a Proceedings of the National Academy of Sciences 2010-es számában
jelent meg - úgy tűnt, hogy a rajon belül minden egyes madárra
minden más madár is hatott, a raj méretétől függetlenül. Techni
kai nyelven ezt úgy mondták, hogy a madarak „skálázásmentes
korrelációt" mutattak, ami azt jelenti, hogy „egyetlen egyed vi
20 Ballerini et al., 2008a.

21 Ballerini et al., 2008b.
selkedésváltozására a csoport összes tagja hatással van. [...] Min

den egyes egyed érzékszervi észlelésének tartománya az egész
csoportra kiterjed, [...] amitől az egész csoport egyként reagál."
A tanulmány szerzői ezzel az összefoglaló megállapítással zár
nak: „Rejtély marad számunkra, hogy a seregélyek miként tud
nak elérni ilyen magas szintű együtt mozgást." Megállapítják,
liogy megfigyeléseik alátámasztják a kollektív tudat (collective
mind) metaforáját.22
Az én felvetésem szerint ez a kollektív tudat a raj morfikus
mezőjén alapul, de ez a madarakat összekötő kollektív mező
nemcsak akkor működhet, amikor együtt repülnek a madarak,
hanem akkor is, amikor egyéb tevékenységgel vannak elfoglal
va. Amikor például táplálék után kutatnak, és a csoport néhány
tagja jó táplálékforrásra lel, a felfedezés híre gyorsan elterjedhet a
szétszóródott raj mezőjén keresztül a többi taghoz, és talán olyan
vonzást is kifejthet, amely helyes irányba tereli a madarakat.
Legalább egy természettudós megfigyelte, hogy a madarak
mintha valóban így reagálnának a táplálék megtalálásakor. Wil
liam Long rendszertelen időpontokban etetett vadon élő madara
kat, és feltűnt neki, hogy amikor néhányan rátaláltak az élelemre,
hirtelen megjelentek a többiek is, amelyek addig a közelben tar
tózkodtak. Nincs ebben semmi rejtély, mivel láthatták és hallhat
lak a már táplálkozó madarakat. A tudós azonban azt is észrevette,
hogy az egész országban szétszóródott és viszonylag ritkásan élő
madarak is gyorsan megjelentek, amint elérhető lett számukra
a táplálék. Sok megfigyelés alapján arra a következtetésre jutott,
hogy vagy az az ésszerű magyarázat állja meg a helyét, hogy a
már táplálkozó madarak „néma táplálékjelzést" küldenek a töb
biek számára, vagy az, hogy az izgatottságuk terjed el. Felveti,
hogy ezt „a látás és hallás által áthidalhatatlan távolságból meg
érzi a többi éhező madár, amelyek éberek és érzékenyek".
Az ilyen megfigyelések kísérleti vizsgálata céljából elvileg
dolgozhatnánk olyan háziasított szárnyasokkal is, mint a tyúkok,
■i kacsák és a libák. Elválaszthatnánk egymástól a csoport két
részét, hogy normál érzékszervi úton semmilyen információ ne
Iudjon terjedni közöttük. Ha a madárraj egyik felét megijesztjük
vagy megzavarjuk, akkor vajon átterjed-e a hatás a másik felére
'2 C a v a g n a e t a l., 2010.

is? Ha az egyik felét megetetjük, akkor vajon vele egy időben a

másik fele is izgatottá válik?
Telepátia a cso rd á n belül
A vadállatcsordák (többek között rénszarvasok és vapitik2’) visel

kedését tanulmányozó természettudósok és a vadászok gyakran
megfigyelték, hogy az egész csorda megriadhat és menekülésbe
kezdhet, miután az egyik tagja veszélyt észlel. Vannak olyan ese
tek, amelyek magyarázatára tökéletesen elegendő az érzékszervi
jelzések átvitele, de akadnak olyanok is, amikor a megfigyelők
nem tudják megmagyarázni azoknak az állatoknak a hirtelen
menekülését, amelyek pár pillanattal előbb még békésen leg
elésztek vagy gyanútlanul pihentek valahol. Némán és villám
gyorsan terjedhet szét közöttük a vészjelzés vagy figyelmeztetés.
William Long sokszor és aprólékosan tanulmányozta a rén
szarvasok reakcióit. Egy alkalommal, miután órákon át követte
egy csorda nyomait New Brunswickban, azt olvasta ki a nyomok
ból, hogy a csorda egyik tagja megsebesült, és három lábon járt;
a jobb első lába tehetetlenül himbálózott, amint a többi három
lábán tovaugrált. Long végül megérkezett egy erdővel borított
lankára, ahonnét a távcsöve segítségével meg tudta figyelni a tőle
körülbelül másfél kilométerre lévő csordát. Amint közelebb ért
hozzájuk, de még mindig jóval a látótávolságon kívül maradt, rá
akadt a lesántult állat nyomára, és nemsokára megriasztotta ezt
az állatot a csalitban, az pedig a mellső lábát feltartva besántikált
az erdő sűrűjébe. Long talált egy nyílást, és távcsövével megcé
lozta a többi rénszarvast. Már ezek is vadul menekültek, pedig ő
meg volt róla győződve, hogy a csorda többi része nem hallhat
ta, láthatta meg vagy szimatolhatta ki őt. Még messze volt, és a
sánta állat megriadása után azonnal megijedtek ők is, „mintha
egy vészharangot kongatott volna meg nekik" - írja Long. Visz-
szament a nyomukon addig a helyig, ahol a vészreakció előtt pi
hentek, és megállapította, hogy nem volt ott emberi vagy állati
nyom a környező erdőkben, amely megmagyarázhatta volna a
23
Korábban gímszarvasnak tartott, de a legújabb DNS-vizsgálatok alapján külön
fajnak tekintett nagy testű szarvasféle (angolul elk). (Aford.)
menekülésüket. Azt a következtetést vonta le a végén, hogy néma

figyelmeztetést kaphattak.
Nem mindig így történik azonban. Előfordul, hogy a csorda
egyik tagja anélkül is megriadhat, hogy a többieket riadóztatná.
Long arra gondolt, hogy ebben az esetben a magányos rénszarvas
annyira megrettenhetett, hogy különösen erőteljes figyelmezte
tést adott le a csorda többi tagja számára. A vapitik viselkedésé
nek hasonló megfigyelése alapján arra a következtetésre jutott,
hogy az egész csorda képes hirtelen és alapvetően telepatikus
módon megérezni és megérteni a menekülésre ösztönző néma
késztetést, valamint habozás nélkül engedelmeskedni neki.24
Lovakkal folytatott kísérletek
Harry Blake brit lókiképző meg volt győződve róla, hogy a lo
vak telepatikus kommunikációval kapcsolódnak egymáshoz, és
az emberre is képesek telepátiával reagálni. Úgy gondolta, hogy
ez a fajta kommunikáció elengedhetetlen a lovak túlélése érde
kében, mivel a vadon élő csorda lovai nagyon szétszóródhatnak,
és messze kikerülhetnek egymás látó- és hallótávolságából. „Ha
véletlenül ember, farkas vagy más ragadozó megjelenése miatt
megriadna a csorda egy része, akkor a csorda másik része, amely
adott esetben az erdő fái között is lehet, ESP útján felfoghatja a
vészjelzést, holott nem látják, és nem hallják egymást. Az ily mó
don megriadt lovak először nyugtalanná válnak, aztán hegyezni
kezdik a fülüket és horkantanak, utána pedig elkezdik elhagyni
a területet."25
Blake számos telepátiavizsgálatot végzett lovakkal. Egymás
sal szoros közelségben élő, testvérekből álló lópárokat választott,
amelyek együtt szoktak legelészni, barangolni és tevékenykedni.
Utána szétválasztotta az adott párt, és egymástól látó- valamint
hallótávolságon kívül helyezte el őket. A kísérlet érdekében nem
ugyanabban az időben etették a lovakat, és az etetés nem követett
semmilyen megszokott rendszert sem. A huszonnégy próbából
huszonegyben azt figyelte meg Blake, hogy amikor az egyik ló
24 Long, 1910,101-105. o.
25 Blake, 1975.
enni kapott, a másik ló is izgatottá vált, és ennivalót követelt ma

gának, pedig nem láthatta és nem hallhatta a párját.
Egy további kísérletsorozatban, amikor a pár egyik tagját
elvitték és gyakorlatoztatták, legtöbbször a másik ló is izgatot
tá vált. Egy másik kísérletben Blake felhajtást csinált a pár egyik
tagja körül, általában annál a lónál, amelyiket kevésbé kedvelte,
és a legtöbb esetben a zavar jelei mutatkoztak a másikon, ami arra
utalt, hogy az állat féltékeny.
Összességében 119 kísérletet végzett Blake, amelyekből 68
százalékban kapott pozitív reakciót. Elvégzett egy kontrollkísér-
letet is egy olyan lópárral, amelynek tagjai ellenségesek voltak
egymással. Náluk tizenöt esetből egyszer kapott pozitív reakciót.
Tudtommal soha nem ismételték meg ezeket az úttörő kí
sérleteket, holott egytől egyig arról tanúskodnak, hogy egyszerű,
közvetlen eszközökkel igenis tanulmányozni lehet a lovak és más
állatok közötti telepatikus kommunikációt.
K ísérletek kutyákkal és nyulakkal
Csak egyetlen olyan kísérletről tudok, amelyet a kutya és kutya

közötti telepátia vizsgálatára terveztek. Ezt Aristed Essner, a New
York-i Rockland Állami Kórház pszichiátere végezte bokszerek
kel. Kutatásainak az adta az apropóját, hogy a hírek szerint szov
jet tudósok ESP-kísérleteket végeztek állatokon. Az egyik ilyen
pletyka szerint újszülött nyulakat vittek el egy tengeralattjáróra,
miközben az anyjuk a szárazföldi laboratóriumban maradt. Le
merülés után egyenként megölték a nyuszikat, és azt állították
a tudósok, hogy az anyaállat pontosan azokban a pillanatokban
mutatott erős izgalmi jeleket, amikor az utódait megölték.26
Essner két hangszigetelt szobát használt a kísérleteihez,
amelyek a kórház különböző végeiben helyezkedtek el. Egy anya-
bokszert rakott az egyikbe, a fiát meg a másikba. Előtte megtaní
tották nekik, hogy az összecsavart újságpapírtól megriadjanak.
A kísérlet úgy zajlott, hogy valaki „megfenyegette" a kölyök
kutyát, az pedig megijedt. Az elszigetelt szobában lévő anyja
26
Ostrander-Schroeder, 1970.
pontosan ugyanabban a pillanatban riadt meg, mint a fia.27 Egy

másik kísérletben egy bokszért tettek az egyik szobába, amelyet
elektrokardiográffal monitoroztak, miközben a gazdája a másik
n/.obában foglalt helyet. A kísérletvezetők minden figyelmezte-
li s nélkül beküldtek egy férfit a szobába, aki hirtelen ráordított
.1 kutyatulajdonos hölgyre. Nem meglepő, hogy ő erre megijedt.
Ugyanabban a pillanatban a kutya szívritmusa is erőteljesen fel
gyorsult.28
Valószínűleg kevés kutyatulajdonosnak jutna eszébe, hogy
részt vegyen egy ilyen kísérletben, de viszonylag könnyű lenne
megismételni ezt a fajta kísérletet hangszigetelt szobákkal és nem
riasztó ingerekkel. Lehetne például úgy kísérletezni két kutyával,
hogy az egyik enni kap, a másikat pedig alaposan megfigyeljük,
hogy látszanak-e rajta izgalmi jelek ugyanabban a pillanatban,
ahogyan Blake lovai esetében láttuk.
Bár az orosz tengeralattjárós nyúlkísérlet talán nem több
pletykánál, Franciaországban végeztek néhány megfelelően
ellenőrzött kísérletet nyulakkal, amelyek eredményei nagy át
fedést mutatnak az említett orosz kísérlettel. Ezekben a vizsgá
latokban a nyulak fülén átáramló vér mérésével monitorozták a
stressz-szintjüket. Az állatok nem éreztek fájdalmat, mert csak
egy kis csíptetőt kaptak a fülük egyik leborotvált részére; a csi
pesz egyik fele egy mini lámpa, a másik fele pedig egy mini
lényérzékelő volt. Ily módon folyamatosan mérni tudták a fülön
átjutó fény mennyiségét. Amikor a nyúl stresszt érez, összehú-
ződnak a fülében az erek, lecsökken a vérmennyiség, ezért több
fény áramlik át a fülén.
Ezekben a kísérletekben egy alomból származó nyúlpárok
vettek részt, amelyek hónapokig együtt éltek ugyanabban a ket
recben - foglalja össze René Peoc'h. Ezeket hasonlították össze
más nyúlpárokkal, amelyek egymástól függetlenül, elszigetelt
ketrecekben nevelkedtek.
A kísérlet idején mindegyik nyulat hangszigetelt ketrecbe
rakták, amelyet az elektromágneses hatások ellen is szigeteltek.
A nyulak által átélt stressz szintjét az összes kísérlet alatt a fülü
kön átfolyó vér mennyiségével mérték. Peoc'h azt találta, hogy
27
Rogo, 1997.
28
Wylder, 1978.
2 2 6 S z á n d é k o k , h ív á s o k é s t e le p á t ia
amikor az egyik nyúl stresszt élt át, általában három másodper

cen belül a másik állat is átélte. Ezzel szemben az egymást nem
ismerő kontrollnyulak nem mutattak ilyen telepatikus kapcso
latot egymással. Statisztikailag nagyon szignifikánsan eltérek
egymástól az egymást ismerő nyulak és az egymást nem ismerő
kontrollnyulak eredményei.29
Meglepő lenne, ha a nyulak és a kutyák csak a kísérletek
ben tudnának hatni egymásra telepatikus módon, a való életben
pedig nem. És csakugyan, több olyan ember mesélte, akinek két
vagy több kutyája van, hogy az egymástól távol lévő kutyáik a
jelek szerint hatnak egymásra. Margaret Simpsonnak (Castle
Douglas, Skócia) van egy kis angol agara és egy labradorja.
Amikor sétáltatja őket, a kis angol agár általában vele marad, a
labrador pedig egészen messzire elkalandozik, és a jelek szerint
„hívni" tudja az agarat, főleg ha őzre talál. „Én magam semmi
lyen érzékszervi jelzést nem észlelek, de az agár kap valamilyen
üzenetet, és már csak bottal üthetem a nyomát. Pontosan olyan,
mintha gondolatátvitel lenne közöttük."
Egyes kutyák akkor is reagálnak, amikor baleset ér egy
másik kutyát, amelyhez kötődnek, vagy az távoli helyen elpusz
tul. Egy franciaországi juhászkutya például szemmel láthatóan
szenvedett, amikor az anyja elpusztult Réunion szigetén, pedig
majdnem 10 ezer kilométer volt közöttük a távolság (153. oldal).
Egy másik példában, amelyet Patrick Pirié őrnagy mesélt el, egy
labrador szuka és a lánya szerepelt. Amikor a kölyök kilenc hó
napos lehetett, és Somersetben lakott Pirié őrnaggyal „minden ok
nélkül, és egész életében csak ez alkalommal, nem volt hajlandó
ételt magához venni, és egész nap csendben maradt. Aznap éjjel
felhívtak minket telefonon, és közölték, hogy az anyját elütötte
egy autó és meghalt. Meg vagyok róla győződve, hogy a kutya
valamiképpen észlelte ezt, és tudta, mi történt jó 150 kilométerrel
arrébb."
Egy másik példában berni pásztorkutyák szerepelnek.
Josephine Woods írta: „Az egyik kutyámnál rákot diagnosztizál
tak, és a Cambridge-i Állatorvosi Központban volt. Hirtelen, ami
kor alig múlt déli tizenkét óra, a másik kutya vonítani kezdett,
és egy darabig nagyon szenvedett." Aznap délután telefonált egy
29
Peoc'h. 1997.
.1 ilatorvos Cambridge-ből, és közölte, hogy délben elaltatták a be-

U‘g állatot.
A fejezetben tárgyalt kutyákról, lovakról és más állatokról
szóló példák azt mutatják, hogy a telepátia széles körben elterjedt
jelenség lehet az állatvilágban.
Az állati telepátia közös vonásai
Az állatok telepátiájának számos jellegzetessége több egymástól

nagyon eltérő fajban is visszaköszön, amelyek az alábbi követ
keztetésekre engednek következtetni a fajokon belüli telepátia
.1 lapelveit illetően:
1. Az állati telepátiához hozzátartozik, hogy az állatok az is

mert érzékszervek megkerülésével is befolyásolni tudnak
más állatokat.
2. A telepátia általában egymással szoros kapcsolatban lévő
állatok között jelenik meg, amelyek ugyanabba a társas cso
portba tartoznak - más szóval olyan állatok között lép fel,
amelyek kötődnek egymáshoz.
1 A madár- és halrajokban, a csordákban, ménesekben, tál
kákban és más társas csoportokban fontos szerepet játszhat
a telepátia a csoport mint egész tevékenységének koordiná
lásában.
4. A telepátia, legalábbis a madaraknál és az emlősöknél, ösz-
szefüggést mutat az érzelmekkel, a szükségletekkel és a
szándékokkal. A telepatikus módon kommunikált érzések
közé tartozik a félelem, a figyelmeztetés, az izgalom, a segít
ségkérés, a hívás egy bizonyos helyre, az érkezés és az indu
lás megérzése, valamint a szenvedés és haldoklás megérzé
se.
A háziasított állatok esetében ugyanezek az elvek vonatkoz

nak az egymáshoz kötődő emberek és állatok közötti kommuni
kációra is.
Az állati telepátia közös vonásai a jelek szerint az emberi tele
pátia nagy részére szintén igazak, különös tekintettel a távol lévő
szeretteink halálával vagy balesetével kapcsolatos, legdrámaibb

telepátiás esetekre.
A könyvemben ismertetett vizsgálatoknak az egyik legfon
tosabb következtetése, hogy a telepátia nem korlátozódik az em
berekre. Természetes képesség, állati természetünk része.
Vajon n a g y távolságban is m űk öd ik a telepátia?
Az a tény, hogy a telepátiás kommunikáció akkor is létrejöhet,

amikor az állat és az ember nincs egymással érzékszervi kapcso
latban, még nem jelenti azt, hogy a telepátia fennálló érzékszervi
kapcsolat esetén is létrejön. Lehet, hogy olyan képesség a tele
pátia, amely csak akkor kapcsolódik be, amikor szükség van rá,
ahogyan az ember bekapcsolja a hordozható rádió adó-vevőjét,
amikor távol van a társaitól, és kikapcsolja, amikor együtt van
nak.
Másrészt az okkult kapcsolatok vagy érzelmi kötelékek ak
kor is összekötik az állatokat és az embereket, amikor együtt
vannak, és akkor is, amikor nem. A telepátiás kommunikáció ta
lán akkor is zajlik, amikor az ismert érzékszerveken át is főijük
az információáramlás.
Nem feltételezzük, hogy az állatok szaglása kikapcsolódik
akkor, amikor látnak vagy hallanak valakit. Minden további nél
kül elfogadjuk, hogy az érzékszervek nem zárják ki kölcsönösen
egymást, és általában együttműködnek. Véleményem szerint
ugyanez történik az okkult kötelékeken át áramló láthatatlan
kommunikációval is: normál esetben együttműködik az érzék
szervekkel. Az okkult kapcsolat nem kapcsolódik ki, amikor
együtt vannak, és nem kapcsolódik be, amikor távol vannak egy
mástól, hanem mindvégig működhet.
Az állatok telepátiájának tudományos vizsgálata még gyermek

cipőben jár. A terület kutatásának haladásától azt várom, hogy
egyre inkább normálisnak, és nem paranormálisnak vagy a nor
málist meghaladónak fogjuk tekinteni a telepátiát. A társas cso
portok és a társas kommunikáció biológiájának égjük aspektusá
ról van szó, amely lehetővé teszi a csoport tagjai számára, hogy
akkor is befolyásolják egymást, amikor kívül esnek az érzékszer

vi kommunikáció hatósugarán, és ez meglehetősen nagy előnyt
jelenthet a túlélés szempontjából. Ha így van, akkor a telepatikus
kommunikációra való képesség szerepet játszhat a természetes
szelekcióban. A telepátia minden bizonnyal az evolúció során
fejlődött ki. A gyökerei mélyen az evolúciós történetünkbe nyúl
hatnak vissza, a legelső társas állatok koráig.
V. RÉSZ
Irányérzék
Tizedik fejez et
Hihetetlen utazások
Az állatok nemcsak a saját társas csoportjuk tagjaihoz, hanem

helyekhez is kötődnek. Sokfajta állat, vadon és háznál élők egy
aránt, haza tudnak találni ismeretlen helyekről. A helyekhez való
kötődés a morfikus mezőkön alapul, amely annak az irányérzék
nek is az alapja, amely lehetővé teszi, hogy az állatok ismeretlen
terepen hazataláljanak.
Az irányérzék elengedhetetlen szerepet játszik a vándorlás
ban is. Vannak olyan fajok, például a fecskék, a lazacok és a tenge
ri teknősök, amelyek máshol költenek, és máshol táplálkoznak, és
a két terület között több ezer kilométernyi távolságokat hagynak
maguk mögött a költözés alkalmával. Navigációs képességük a
biológia egyik nagy megoldatlan rejtélye, amint a következő feje
zetben látni fogjuk. Úgy vélem, itt is a morfikus mezők segíthetik
a magyarázat megtalálását, valamint az állatokban működő és az
őseiktől örökölt emlékezet.
H azataláló kutyák, m acskák és lovak
Rengeteg történet kering azokról a háziállatokról, amelyek ha

zamennek, miután otthagyják vagy elvesztik őket valahol. Kö
zülük némelyek legendás hírnévre tettek szert, például a Bobby
2 3 4 Ir á n y é r z é k
nevű skót juhász, aki Indiana államban veszett el, és következő

nyáron felbukkant otthon, Oregon államban, miután több mint
3600 kilométert tett meg hazáig. Ilyen történetek alapján írta meg
Sheila Bumford az Incredible Journey című,1 állati kalandokról
szóló könyvét, amelyet a Walt Disney Stúdió meg is filmesített.
A történetben egy sziámi macska, egy öreg buli terrier és egy fia
tal labrador vág neki a kanadai Ontario tartomány északi részén
a több mint 400 kilométeres hazaútnak.
Hihetetlen utazások a való életben is többször megtörtén
nek, a figyelemre méltó esetekről pedig az újságok is gyakran
beszámolnak. 1995. szeptember 9-én ez a történet jelent meg a
londoni Timesban:
„Autótolvajok által magára hagyott juhászkutya tért haza

a gazdájához, miután csaknem száz kilométert tett meg,
míg hazaért. Blake, a tízéves border collie és társa, a négy
éves Roy akkor tűnt el, amikor tolvajok ellopták Tony
Balderstone Land Roverét, amelynek ők a hátsó részében
voltak. A Norfolk megyei Cley-ből lopták el az autót, és
Downham Marketnél tették ki a kutyákat, majdnem száz ki
lométerre Mr. Balderstone holti otthonától. Roy-t két nappal
később Downham Marketben befogták és hazaszállították
a gazdájához, de Blake egyedül vágott neki az útnak. Mr.
Balderstone, aki juhászként keresi a kenyerét, ezt nyilatkozta
tegnap: »Tudtam, hogy hazajön, hacsak el nem ütik a forga
lomban, vagy le nem lövik valahol, mert abajgatja az álla
tokat. Felhívtam az út menti tanyákat és állattartókat, hogy
előre figyelmeztessem őket.« Blake öt nap alatt tette meg
az utat Letheringsettig, amely másfél kilométerre van Mr.
Balderstone birtokától. A falu lakói felismerték az állatot."12
Tucatnyi publikálatlan eset jut minden olyan esetre, amelyik

megjelenik az újságokban. Az adatbázisunkban kilencvenöt ki
adatlan történet van hazataláló kutyákról és hatvanegy hazata
láló macskákról. Az állatok egy részét akkor hagyták vagy vesz
tették el, amikor távol voltak az otthonuktól, és a legtöbbjüknek
1 Magyarul Hihetetlen történet címmel adták ki (Kossuth, Budapest, 1987).

2 Voung, 1995.
Hihetetlen utazások 235
valahol máshol kellett volna folytatniuk az életüket, ők viszont

később hazatértek a régi otthonukba.
Csaknem az összes ilyen állat nem a saját lábán, hanem va
lamilyen járműben jutott el az új helyre, tehát elvileg nem tudták
megjegyezni a szagokat, a fontosabb út menti jellegzetességeket
vagy az út egyéb részleteit. A legtöbb utazás autóval zajlott, néha
vonattal vagy busszal, és volt egy olyan is, amikor a Zürichi-tó
partja mentén csónakkal utaztak. Egyes állatokat kerülő úton jut
tattak el a célállomásra, de az útközben meglátott állatok legtöbb
je egyenesen hazafelé tartott, tehát nem azon az úton jutott haza,
amelyen odavitték. Mindenesetre hamar kilapítanák azt a kutyát
vagy macskát, amelyik azon az úton vagy vasúton szeretne haza
menni, amelyen elszállították. Az állatok valamiképpen tudják,
merre van az otthonuk, és ez akkor is így van, ha egyszer csak
olyan helyen találják magukat, ahol még sosem jártak, és ahová
kerülő úton jutottak el.
Az a legnyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy az állatok irány
érzéke független az út menti szagok vagy az elutazás más rész
leteinek megjegyzésétől, amikor repülőgéppel szállítják el őket.
A vietnami háború idején az amerikai csapatok repülőgéppel
szállították a cserkészkutyáikat a háborús övezetekbe. Az egyik
ilyen kutya, Troubles, William Richardson katonával együtt a
levegőben jutott el az esőerdőbe, 16 kilométerrel arrébb, ahol egy
járőrt kellett támogatniuk. Richardson megsérült az ellenséges
tűzben, ezért szintén a levegőben kórházba juttatták, az őrjárat
többi tagja pedig egyszerűen magára hagyta a kutyát. Három hét
tel később Troublest megtalálták otthonában, az Első Légihuszár
Hadosztály főhadiszállásán An Khe városban. A holtfáradt és
csontsovány kutya senkit nem engedett a közelébe. Addig kuta
tott a sátrak között, amíg meg nem találta Richardson holmiját;
ott összegömbölyödött, és elaludt.3
Egy másik kutya, Todd szintén nem talált volna haza az út
menti ismerős szagok alapján. Ez a labrador másfél kilométerrel
a parttól esett ki a gazdája jachtjából Wight-sziget mellett, a La
Manche-csatornában. Négyórányi keresés után adta fel a gazdája,
és gondolta, hogy az állat biztosan elpusztult a hullámok között.
Todd azonban átúszta a Solent-csatornát, amely a Wight-szigetet
3 Lemish, 1996,220. <>.

1
2 3 6 Irá n y é rz é k
a szárazföldtől elválasztja. Legalább tizenhat kilométert úszott.

Először a tengeri hullámverést élte túl, aztán felúszott a Beaulieu-
folyón, és az otthona közelében mászott partra. Meg sem próbált
a legközelebbi szárazföldre, vagyis a Wight-szigetre úszni, amely
alig több mint másfél kilométerre volt tőle, hanem egyenesen ha
zafelé vette az irányt.4
Bár a legtöbb háziállat-tulajdonos meglepődik, a juhászok és
más munkakutya-tulajdonosok nagyon is tudatában vannak az
ilyen képességeknek. Ne felejtsük el, hogy Blake gazdája is juhász
volt, aki biztosra vette, hogy a kutya haza fog érni. Azokban az
időkben, amikor a gulyákat lábon hajtották a skót hegyvidékről
Angliába, a célba érés után a gulyások maguk küldték haza a ku
tyáikat, mert a férfiak ott maradtak még napszámban dolgozni az
aratáskor. A kutyák általában visszafelé haladtak a dél felé tartó
nyomokon, és útközben megálltak azokon a tanyákon és út menti
fogadókban, ahol odafelé is időztek. A fogadósok enni adtak ne
kik, amiért következő évben kapták meg a fizetségüket, amikor a
marhapásztorok legközelebb arra jártak.5 A második világhábo
rú előtt a Lincolnshire megyei állattenyésztők jó 160 kilométerrel
arrébb lévő piacokra hajtották az állataikat, nagyjából 35 kilomé
teres szakaszokban. Miután eladták a lábasjószágot, a hajtok sza
badon engedték a kutyákat, hogy ne kelljen értük kifizetniük a
vonatjegyet hazafelé.
Vannak olyan lovak is, amelyek ismeretlen területen át ha
zatalálnak, és valószínűleg gyakrabban adnának számot a haza
térési képességükről, ha nem elkerített mezőkön és karámokban
tartanák őket, amikor új helyre kerülnek. Nemigen örülnek neki,
ha a ló magától hazamegy, de előfordul, hogy nagyon hasznos,
amikor hazatalál.
Egy nyugalmas napon Jean Welsh a yorkshire-i tájon lova
golt, amikor úgy döntött, hogy felfedez egy olyan részt, ahol sem
ő, sem a lova nem járt még addig. Egy idő után rájött, hogy elté
vedt. „Egyáltalán nem tudok tájékozódni ismeretlen terepen, és
pánikba estem. Aztán a lovam nyakára ejtettem a szárat, és azt
mondtam neki: »Most rajtad a sor. Vigyél haza!«" A kanca célirá
nyosan haladt, és egyszer csak megállt egy kapu előtt, amelynél
4 Smith, L., 2002.

5 Haldane, 1997.
I
még nem jártak. Olyan magabiztosan közlekedett, hogy Jean ki

nyitotta ezt a kaput. „Én egyáltalán nem irányítottam, ő pedig
folytatta az útját, és úgy tűnt, nagyon is tudja, mit csinál." Isme
retlen ösvényeken haladtak, míg végül elérkeztek egy helyre,
amelyet Jean is felismert, és nagy megkönnyebbüléssel döbbent
rá, hogy nem járnak már messze az otthonuktól.
M á s hazataláló állatok
Nagyon széles körű a hazatalálás képessége. A kutyákról, macs

kákról és lovakról szóló történetek mellett van az adatbázisunk
ban egy birkanyáj is, amely megszökött egy legelőről, és 13 kilo
méternyi utat tett meg a saját legelője irányába. Tudunk egy házi
állatként tartott disznóról, amely majdnem 12 kilométerről ment
haza, és több történetet is kaptunk hazataláló madarakról. Az
egyik legérdekesebb történet Donaldról és Dóráról, a minnesotai
Erickson család húsvéti kiskacsáiról szól. Leni Erickson mesélte
el a történetet:
„A Minneapolis belső részén álló házunk kertjének hátsó ré

szén építettünk egy szép kis ólat nekik. Etettük őket, és egy
nagy műanyag medence volt az úsztatójuk. A nyáron elég so
kat foglalkoztunk velük. Teltek-múltak a hónapok, és egészen
felnőttek. Mit csináljunk velük, ha beköszönt a tél? Augusz
tus közepén elhatároztuk, hogy egy elhanyagolt parkban
lévő kis tóhoz visszük ki őket, amely jó három kilométerre
van tőlünk. Anya azt mondta, legjobb lesz, ha a saját fajtá
jukhoz csatlakoznak, és még a havazások előtt megtanulják,
hogyan kell vadon élni. Nagy nehezen beleegyeztünk, és el
engedtük őket. Apa festékkel jelölte meg a szárnyukat, hogy
megismerjük őket, amikor összekeverednek a vad kacsákkal,
aztán az orrunkat lógatva hazamentünk. Később hirtelen
meghallottuk, hogy kiabálnak és nevetnek a szomszédok az
utcán. Kiszaladtunk az udvarba, és legnagyobb meglepeté
sünkre az utca közepén lévő dombról Donald és Dora kacsá
zott lefelé, nagy hápogás közepette. Az erdőn és a forgalmas
városi utakon keresztül ballagtak szépen hazafelé."
238 Ir é n y é r z é k
Ebben az esetben kicsi volt a megtett út, de vannak olyan házi

kedvencként tartott madarak, amelyek több száz kilométerről
mentek haza. Az egyik egy szarka, amelyet a Párizs környéki
Drancyban fogadott be a Beauzetier család, amikor az még fió
ka korában kiesett a fészekből. Az 1995-ös nyári szünidő idejére
a gyerekek Bordeaux-ba mentek a nagyszülőkhöz, és magukkal
vitték a madarukat is. Amíg ott voltak, a szarka megszökött.
A gyerekeket ez nagyon felzaklatta, és a szünidő végén a madár
nélkül kellett hazatérniük. Nemsokára azonban meglátták a ház
mellett az egyik fán. Amikor megszólították, válaszolt nekik, és
legnagyobb örömükre visszament hozzájuk, majd velük élt to
vább. Nagyjából 500 kilométert repülhetett hazáig.
Ennél is látványosabb volt Ken Clark (Bakersfield, Kalifor
nia) galambja. Ken a Connecticut államból érkezett unokatestvé
reinek adta a jószágot. Odaadta vele a kalitkáját és némi magot
is, hogy a galambnak legyen mit ennie. „Egy hónappal később
visszajött a madár! Majdnem az összes farktolla hiányzott, ko
szos volt, és borzasztóan nézett ki!" - meséli Clark. A rokonok
majdnem ötezer kilométert tettek meg vele hazáig, de amikor át
akarták rakni egy nagyobb kalitkába, huss, megszökött.
Már nem meglepő számunkra a galambok hazatalálási ké
pessége, de fontos, hogy ez nem egyedi, hanem sok más faj is
rendelkezik vele.
A m ed v ep ro b lém a
Észak-Amerika lakott területein sok gondot okoznak a medvék,

mivel guberálnak a szemetesekben, betörnek a garázsokba, és
vélt vagy valós fenyegetést jelentenek az emberek biztonságára.
A kanadai Brit Columbiában évente nagyjából ezer fekete és öt
ven szürke medvét (grizzlyt) lőnek ki, mert az Egyesült Államok
és Kanada területén „ha gond van egy medvével, akkor jobb, ha
meghal". A nemzeti parkokban és más helyeken, ahol nem túl
népszerű a medvék megölése, rendszeresen előfordul, hogy a vad
gazdálkodók összefogdossák a medvéket, és ritkán lakott, messzi
helyekre szállítják őket. Csak az a gond, hogy sok medve még ak
kor is visszatér, ha helikopterrel viszik el 250 km távolságra.
A z Alaszkai Halak és Vadak Minisztériuma elvégzett egy

vizsgálatot, amelyben a messzi Copper-folyó deltájánál befogott
bamamedvéket rádiós nyakörvvel szerelték fel, hogy figyelemmel
tudják követni a mozgásukat. Vasketrecben a Jég-öböl környékére
vitték őket, és családonként, összeillő páronként vagy egyesével
engedték őket szabadon. A tizenhárom nyakörves medvéből tíz
indult el hazafelé. Közülük négynek vagy sikerült megszabadul
nia a rádióadós nyakörvtől, vagy elromlott, vagy elvesztették, de
hat medve útját sikerült visszakövetni a Copper-folyó deltájáig,
ahonnét származtak. A leggyorsabb állat napi tíz kilométeres se
bességgel haladt az ismeretlen vadonban.
Azok a medvék, amelyek nem mozdultak el messzire onnan,
ahol elengedték őket, egytől egyig fiatal hímek voltak, tehát ab
ban a korban jártak, amikor még megszilárdulóban volt a moz
gáskörzetük. Azonban mindegyiket vadászok lőtték le.
Az volt a vizsgálat végkövetkeztetése, hogy nagy való
színűséggel kudarcra ítélt vállalkozás a problémás medvék el
szállítása. „Erős bennük a hazatérés ösztöne, és rövid idő alatt
viszonylag nagy távolságokat képesek megtenni."
Krokodilok
Ugyanez a helyzet a krokodilokkal is. Ausztráliában már régen

az a szokás, hogy a legagresszívebb állatokat összefogdossák, és
eltávolítják őket a folyók azon részeiről, ahol fürdőzők és úszók
vannak. Azonban hiába szállítják el őket több száz kilométerre
helikopterrel, a krokodilok visszatalálnak, és naponta 10-35 km
távolságot is megtesznek hazafelé. Egy nemrégiben elvégzett
vizsgálatban a Queensland Egyetem biológusai műholdak segít
ségével követték az útjukat, hogy meg tudják figyelni a részlete
ket is. A helikopter aljára kötött hálókban szállították egyenként a
nagy hím állatokat, aztán a parttól nem messze szabadon enged
ték őket az óceánban. A krokodilok legalább két hetet töltöttek
arrafelé, ahol szabadon engedték őket, utána viszont „nekivágtak
a szemmel láthatóan céltudatos és célirányos hazaútnak". Egy jó
három és fél méteres hím például megkerülte Ausztrália északi
csúcsát, és a legkézenfekvőbb part menti úton 400 kilométert tett
240 Ir á n y é r z é k
meg visszafelé, napi 35 km-es átlaggal. Amikor hazaért a megszo

kott folyójához, ott is maradt.6
A helikopterrel messzi és ismeretlen helyekre szállított medvék

és krokodilok hazatérő viselkedése teljesen egyértelművé teszi,
hogy ezeknek az állatoknak olyan irányérzékük van, amelyet
nem lehet azzal magyarázni, hogy a szagok, a vizuális jelzések
vagy bármilyen más nyilvánvaló érzékszervi ingerek segítségé
vel találnak vissza.
H a z a té rő macskákkal és kutyákkal
v ég z ett kísérletek
A legtöbb háziállat-tulajdonos érthető módon nem szeretné isme

retlen helyen hagyni az állatát egy tudományos vizsgálat érdeké
ben. A Pepsi nevű kutyával folytatott és nemsokára ismertetett
saját vizsgálataimon kívül csak két ilyen kísérletsorozatról tudok.
Az elsőt egy clevelandi (Ohio) zoológus, F. H. Herrick vé
gezte nyolcvanöt évvel ezelőtt a saját macskájával. A kutatásnak
egy véletlen adta meg a kezdőlökést, amikor egy szatyorban a
nyolc kilométerrel arrébb lévő munkahelyére, a Western Reserve
Egyetemre vitte a macskáját villamossal. Amikor kiengedte, meg
szökött, és éjjelre már haza is ért. A zoológus nem értette, hogyan
találta meg a helyes irányt, ezért további vizsgálatokat folytatott:
egy zárt tárolóalkalmatosságban elvitte ide-oda a macskát az ott
honuktól másfél-négy kilométeres távolságokra, aztán szabadon
engedte. Megállapította, hogy a macska különböző körülmények
között és a szélrózsa minden irányából hazatalál.7
A második kísérletsorozatot Németországban végezte
Bastian Schmidt természettudós, aki 1931-32 között három ju
hászkutyát tanulmányozott. Úgy zajlottak a kísérletek, hogy egy
zárt kisteherautóban, kerülő úton elvitte az egyik kutyát egy
olyan helyre, ahol még nem járt, és ott elengedte. A viselkedését
képzett megfigyelők követték és jegyzetelték le, akiket a várható
hazaút mentén telepített a kutató. A kutyát néma biciklisták is
6 Read et al., 2007.

7 Herrick, 1922.
követték, akik azt az utasítást kapták, hogy semmiféleképpen és

semmilyen módon ne kommunikáljanak az állattal.8
Az első kísérleteket a bajor tájakon végezték egy Max nevű
tanyasi kutyával. Amikor először elengedték az állatot egy számá
ra ismeretlen helyen, az különböző irányokban átpásztázta a kör
nyéket, mintha az irányt akarta volna meghatározni. Több próbál
kozás után elkezdett az otthoni irányra koncentrálni, határozottan
abba az irányba nézett, majd fél óra múlva nekivágott az útnak.
Erdőkbe nem ment be, elrejtőzött az arra járó autók elől, és meg
kerülte a tanyákat, falvakat. Alig több mint egyórányi kutyagolás
után kilyukadt egy ismerős útra, amely hazafelé vezetett, és azon
szépen hazakocogott. Körülbelül 9 kilométeres utat tehetett meg.
A második próba esetén ugyanott engedte el a kutyát a ku
tató, de ekkor már csak öt percet vett igénybe a számára tájéko
zódás, ugyanazon az úton indult el hazafelé, mint korábban, de
ezúttal már levágta a kitérőket, és negyvenhárom perc alatt ért
haza. A harmadik alkalommal tovább tartott az útja, mert a nagy
forgalom miatt kerülő úton kellett hazamennie.
Max viselkedésének megfigyelése alapján Schmidt azt a kö
vetkeztetést vonta le, hogy az állat „nem használta az orrát, bár a
kutya életében nagyon fontos ez az érzékszerv". Nem szimatolta
meg a fákat vagy a talajt, és nem próbált semmilyen szagnyomot
sem követni. Értelme sem lett volna ezt tenni. Ahogyan Schmidt
összegezte: „Semmi értelme emberi vagy kutyanyomot követni
egy olyan kutya számára, amely haza akar térni."9 A szemével
sem állapíthatta meg a hazafelé tartó irányt, mert nem látott sem
milyen ismerős jelzést.
Schmidt ezután egy Nora nevű városi kutyával folytatott
kísérleteket. A müncheni kutyát a kísérlet kedvéért kora reggel
átszállította a város másik felébe, amely majdnem öt kilométer
rel távolabb esett, és az állat még soha nem járt ott. Amikor a
szuka kiszállt a hordozókosárból, egy nagy téren találta magát,
a bogenhauseni Johannisplatzon, ő pedig az állatkertnél lakott.
Amikor legelőször engedte el őt a kutató, az állat nagyon hason
lóan viselkedett, mint Max: nagyjából huszonöt percet töltött
iránykereséssel, utána az otthona felé nézett, majd elkezdett
8 Schmidt, 1932.
9 Schmidt, 1936,188-189. o.
242 Irá n y é rz é k
a megfelelő irányba kocogni. Minden simán ment addig, amíg a

Tassiloplatzon össze nem akadt egy incselkedő kutyával, amely
miatt letért az útjáról. Egy idő múlva újra irányba állt, és megint
egyenesen hazafelé tartott. Útja összesen kilencvenhárom percet
vett igénybe, beleértve az iránykeresés, a játék és a kóborlás epi
zódjait is.
A második kísérletben, amely csaknem hat héttel később
következett, Nora ugyanott került ki a kosárból, ahol korábban.
Maxhoz hasonlóan ekkor már csak öt percig tájékozódott, utána
elindult azon az úton, amerre korábban is. Amikor a Tassiloplatzra
ért, ez alkalommal semmi sem terelte el a figyelmét, így a legrövi
debb úton futott haza, és összesen harminchét perc múlva ért célba.
Maxhoz hasonlóan Nora sem szimatolt, és nem tűnt úgy,
hogy odafigyelne a szagokra. Egyetlen ismerős jelzést sem lát
hatott, mivel több utca és háztömb volt a szabadon engedés helye
és az otthona között. Mivel sem a szaglás, sem a látás nem ad
magyarázatot a viselkedésére, Schmidt ezt a következtetést vonta
le: „Rejtéllyel állunk szemben, egy ismeretlen érzékszerv miszti
kumával, amit egyszerűen irányérzéknek nevezhetnék."101
Schmidt még három hasonló kísérletet végzett el egy másik
vidéki kutyával, de ezek egyike sem sikerült, mert a kutya min
dig rossz irányba indult el. Ez hasznos figyelmeztetés, mert a ku
tyák képességei - az emberekéhez hasonlóan - nagymértékben
eltérhetnek. Kinek jobb, kinek rosszabb az irányérzéke.
Elizabeth Marshall Thomas The Hidden Life of Dogs című11
lebilincselő könyvében jegyezte le a magukra hagyott kutyákkal
kapcsolatos megfigyeléseit, és hasonló következtetésre jutott ő is.
Az egyik kutyájának, a Misha nevű huskynak nagyszerű navi
gációs képességei voltak, és akár 35 kilométeres távolságra is el
kóborolt az otthonától. Misha párja, Maria soha nem tévedt el,
amikor együtt volt a társával, de csak akkor, amikor az ő nyomát
követte. Ha viszont csak saját magára támaszkodhatott, akkor
csaknem mindig elvétette az irányt. Ezekben az esetekben a saját
eszközeivel jutott haza: az orrát lógatva letelepedett valakinek a
10 Uo., 192. o.
11 Magyarul - valószínűleg a vásárlók csalogatása érdekében - A kutya lelki élete
címmel jelent meg (Európa, Budapest, 2011), holott találóbb lett volna megtartani az
eredeti címet, amely kb. így hangozna magyarul: „A kutyák rejtett élete". (Aford.)
*
küszöbére. A házigazda előbb-utóbb megnézte a nyakörvén a te

lefonszámot, felhívta Thomast, aki kocsival érte ment.
Amikor Thomas tanulmányozni kezdte a kutyáit, az volt az
első kérdése, hogy milyen természetűek Misha navigációs kész
ségei. „Ezt a kérdést azonban soha nem tudtam megválaszolni."12
Úgy tűnt, hogy Misha nem a tereptárgyak alapján tájékozódik,
mivel miután eljutott oda, ahová akart, minden további nélkül
másik úton indult el hazafelé. A csillagok vagy a Nap állását
használta vajon? A közeli Atlanti-óceán hangját? A levegőben
lebegő szagokat? Thomas így ír: „Fogalmam sincs, és abból sem
tudtam meg semmit, amikor azt figyeltem, milyen magabiztosan
kocog, milyen magabiztos a viselkedése."13
Több ú ti cél - kísérletek T ep siv el
Mint láttuk, sok állat haza tud térni ismeretlen helyekről, de van
nak köztük olyanok is, amelyek az otthonuktól eltérő helyeket
is megtalálnak ismeretlen terepen. Olyan, mintha több hely felé
működne az irányérzékük.
Pepsinek hívják azt a kutyát, amely a leginkább figyelem
re méltó irányérzékről tett tanúbizonyságot az általam ismert
állatok között. Ez a border collie és terrier keverék Leicesterben
lakott a gazdájával, Clive Rudkinnel. 1995-re Pepsi tizennégy al
kalommal mászkált Leicester városában, miután elszökött Clive
vagy a rokonai házából. Nem telt bele néhány óra, és mindegyik
alkalommal megérkezett Clive egy barátjához vagy másik roko
nához. Útjainak zöme legalább öt kilométeres volt, több irányban.
Összesen hat különböző célhelyre talált oda. A szuka korábban
mind a hat helyen járt már autóval, de gyalog még egyiken sem,
a kocsiutat pedig jobbára a padlón töltötte, és nem látott ki az
ablakon. Egy alkalommal Clive szüleitől szökött meg, amely az
otthonuktól kb. 5,5 km-re északkeletre található, és onnan 7 km-
re északra, a gazdi egy barátjánál bukkant föl. Egyszer már járt
ennél a barátnál, akkor autóval mentek egyenesen Clive-tól, nem
pedig a szüleitől.
—
12 Thomas, 1993., 7. o.
13 Uo., 7. o.
ll
r
10.1. ábra. Leicester egy részének térképe, amely azt mutatja, hol tettük ki
Pepsit (A), milyen sorrendben kereste föl az egyes helyeket (ezt a hátára erősített műholdvevő-készülék adatai alapján rekonstruáltuk), valamint
Clive nővérének a házát (B), ahol Pepsit megtaláltuk
A négy éven át gyűjtögetett kalandoktól eltekintve Pepsi

soha nem bóklászhatott egyedül az utcákon, mindig elkísérte va
laki séta közben. Soha nem veszett el, vagy sérült meg, Clive pe
dig eléggé megbízott a képességeiben ahhoz, hogy beleegyezzen
két kísérlet elvégzésébe, amelyekben a kutyára bíztuk, hogy is
meretlen helyekről menjen haza valahogyan. A kísérleteket filmre
vette a BBC, és 1996-ban leadtak erről egy riportot is.14
Az első próba alkalmával a kutyát egy jó három kilométerrel
arrébb lévő parkban engedtük el, amely délnyugatra van a há
zuktól, és egy operatőr követte a mozgását. Egy enyhén kerülő,
de rendkívül látványos úton ment hazafelé, javarészt a folyó part
ján. Az volt a gond ezzel a kísérlettel, hogy amint észrevette az
operatőrt, aki követte, azonnal a nyomába szegődött, és az út egy
részén ő követte az operatőrt. Mivel a kutya nem tágított mellőle,
és kereste vele a kapcsolatot, az operatőr nem tudott tárgyilagos
megfigyelőként viselkedni, ezért nehéz megállapítani, mekkora
mértékben befolyásolta Pepsi útját az ő jelenléte.
A második kísérletre kapott egy GPS-készüléket, amelyet
a hátára erősített zsákban hordott. Ez a mobiltelefon méretű ké
szülék nagyjából tízméteres pontossággal rögzítette a helyzetét
a műholdak segítségével. Az volt a tervünk, hogy hajnalban ki
rakjuk egy ismeretlen helyen, hogy a forgalom veszélyeit a mi
nimálisra csökkentsük, aztán a műholddal követjük a mozgását,
miközben a helyzetét egyperces mintavételekkel rögzítjük.
Az 1996-os nyári napforduló napján, miközben a mai drui
dák a napkeltét ünnepelték az ősi megalitoknál, Clive és jómagam
az Ethel Roadon voltunk Leicesterben, és egy utcasarkon kitettük
Pepsit, jó 3,5 km-re Clive házától keletre. Soha nem járt még ott.
Taxival mentünk oda, ő pedig a padlón ülve utazott, nem látott ki
az ablakon. Az útpadkán értetlenül nézett ránk, aztán végignézte,
hogyan tűnünk el ugyanazzal a taxival. Gondosan egy üzenetet
rögzítettünk a hátára, hogy ha megtalálja valaki, akkor kiderül
jön számára, hogy a kutya kísérletben vesz részt, és a rendőrséget
is értesítettük arra az esetre, ha elkóborolna.
Hazamentünk Clive-hoz, és vártunk. 4.55-kor tettük ki, és
arra számítottunk, hogy legkésőbb két órán belül hazajön, vagy
megjelenik Clive szüleinél. Reggel 9-kor még mindig nem volt
14 Out of this World (Nem e világról való), BBC One, 1996. augusztus 6.
ott, és Clive szüleihez sem futott be, így elkezdtünk aggódni. Vé
gül Clive-nak jutott eszébe, hogy menjünk át a nővéréékhez, akik
éppen nyaralni voltak. Ott is találtunk rá, amint békésen heve-
részett a kertben. Legalább hat hónapja nem járt ott, a saját lá
bán főleg nem. A korábbi években azonban kétszer is megszökött
ebből a házból, és Clive egy 6,5 km-re délnyugatra lakó barátjá
hoz ment.
Utólag visszagondolva egyértelművé vált, hogy Pepsi szá
mára ez volt a legjobb választás, mert ez volt a legközelebbi ház,
amelyet ismert: csak másfél kilométerre attól a helytől, ahol ki
raktuk. A GPS-készüléken rögzített adatok szerint Pepsi majd
nem 500 métert megtett északi irányban, ami az ellenkezője an
nak, ahonnét a taxival elindultunk. Utána legalább nyolc percet
töltött azzal, hogy föl-le mászkált a környező utcákban, mintha
az irányzékot akarta volna beállítani, majd bő egy kilométeren át
kelet felé tartott a Leicesteri Általános Kórház közelében, és hét
percet töltött azzal, hogy a kórházi épületek körül kószált. Utána
egyenesen odament Clive testvérének a házához, amely 500 mé
terrel arrébb lehet (10.1. ábra).
Pepsi nem találhatta meg a szaga alapján a házat, mert az
nap reggel egyenletes északnyugati szél fújt, és az útja egyetlen
pontján sem volt szélirányban, tehát nem érezhette meg a ház
vagy annak környékének szagát
A kísérlet után Pepsi még négyszer szökött meg és tett kirán
dulásokat Leicesteiben az általa ismert házakhoz, és tiszteletét
tette Clive bátyjánál is, ahol soha nem járt még egyedül.
Pepsi irányérzéke valamiképpen lehetővé tette számára,
hogy tudja, hol van az általa ismert házakhoz viszonyítva, és hogy
ezek a házak merre vannak egymáshoz képest, jóllehet autóval
szokott utazni egyik helyről a másikra, s nem lát ki az ablakon.
Az egyik lehetséges magyarázat, hogy van egy térkép a fejé
ben, de ez túlságosan elvont és emberi metafora. Ráadásul hiába
lenne térkép a fejében, attól még nem tudná, hogy hol van, ami
kor kirakjuk egy számára ismeretlen helyen. A térképek akkor
hasznosak, ha tudjuk, hol vagyunk, és tudjuk, hová akarunk el
jutni. Ha viszont nem tudjuk, merre járunk, akkor nem sok hasz
nukat vesszük. Olybá tűnik, mintha térkép helyett irányérzéke
lenne Pepsinek.
Irá n y érz ék
Hogyan működhet az irányérzék? Bármi legyen is a fizikai alap

ja, én azt feltételezem, hogy az állat valahogyan érzi, hogy egy
ismerős hely egy bizonyos irányban van, és talán valami „oda
vonzza". Az is lehet, hogy a közelségét vagy a távolságát is érzi.
A legegyszerűbb esetben, vagyis a hazatalálás esetében
az állat hazafelé tartó vonzást érez, és ha lesodródik az útjáról,
ahogyan Nora tette a müncheni utcákon, amikor találkozott az
zal a játékos kutyával, akkor újratájolja magát, és elindul haza
felé (10.2a ábra). Ezt a mágneses vonzás metaforájával írhatnánk
le. Másik lehetőség lenne a láthatatlan rugalmas szál, amely az
otthonával összeköti az állatot. De bárhogy van is, mindenkép
pen lennie kell egyfajta vonzásnak, amely hazafelé húzza, és egy
olyan érzésnek, hogy „egyre melegebb", amint egyre jobban meg
közelíti az otthonát. Ez a melegedésérzés összhangban van az
állatok azon képességével is, hogy amikor valamilyen járműben
szállítják őket hazafelé, általában megérzik, ha már közel vannak
(ezzel a 12. fejezetben foglalkozunk).
Felvetésem szerint ez a hazafelé vonzás egy olyan mezőben
játszódik le, amely összeköti az állatot és a környezetét. Az állat
megismeri az otthoni környezetét; az ismerős környezetben el
végzett tevékenységmezők pedig emléknyomokat hagynak hátra.
Az én felvetésem szerint ez a cselekvésmező és a benne rejlő
emléknyomok egy morfikus mezőt képeznek. Ha pedig az állatot
morfikus mező köti össze az otthonával, akkor ez a kapcsolat úgy
tud nyúlni, mint egy rugalmas szalag, és akkor is összekötheti az
állatot az otthonával, amikor több kilométerre van tőle. Haza is
tudja húzni.
Amikor az állat a táplálékszerzéssel vagy a terület felfedezé
sével van elfoglalva, rejtettek maradhatnak számára az őt az ott
honával összekötő kapcsolatok. Amikor távol van az otthonától,
nem mindig érzi, hogy hazafelé húzza valami, de amikor eljön az
ideje, hogy hazamenjen, akkor általában hazatalál. Az állatok vi
selkedését ilyenkor a hazatérés szándéka motiválja, de a hazafelé
és máshová vezető irány megtalálása a konkrét helyekkel már
korábban létesített viszonytól függ. A hazatérés és általában a na-
10.2. ábra.
A: Az állat és otthona, valamint más helyek közötti kapcsolatok a morfikus
mezők révén.
B: Az állat más helyre került, ezért az otthonához és más helyekhez fűződő
kapcsolatai más irányokba mutatnak
vigáció egyfelől a motivációtól vagy szándéktól, másfelől pedig a

fontos helyekhez fűződő kapcsolatok kombinációjától függ. Ezek
a kapcsolatok a múltban alakultak ki, és a felvetésem szerint ezek
az emléknyomok benne rejlenek a morfikus mezőkben, amelyek
az állatot összekötik ezekkel a helyekkel.
Az állatot az otthonával összekötő morfikus mező szoros
kapcsolatban van azzal a társas csoporttal, amellyel az állat az
otthonán osztozik. Az első fajta mező az irányérzék alapja, a má
sodik pedig a telepatikus kommunikáció alapját képezi. A 13. fe
jezetben azonban látni fogjuk, hogy az állatokat a más állatokkal
összekötő mezők nemcsak a telepatikus kommunikáció csatorná
ját biztosítják, hanem irányzókkal is szolgálhatnak. Már találkoz
tunk ennek a jelenségnek néhány példájával, amikor a szenvedő
macskák és más állatok a gazdájukat hívták.
A rugalmas szalag analógiája önmagában is utal az irány
zókra. Képzeljük el, hogy be van kötve a szemünk, és egy hosszú,
erős és rugalmas szalag egyik végét fogjuk a kezünkben, a má
sik vége pedig sok-sok méterrel odébb egy helyhez vagy egy em
berhez van hozzákötve. Ebben a helyzetben vonzerőt éreznénk
az adott hely vagy ember felé, vagy egy bizonyos irányba. Ez a
vonzás vagy húzás matematikailag is modellezhető a morfikus
mezőn belül ható dinamikus attraktorok segítségével.15
Amikor egy állat több ismerős helyre is ellátogathat,
feltételezhetően különböző irányokba érez vonzást vagy húzást.
Minden hely esetében lehet egy olyan érzése is, hogy közel vagy
távol van hozzá viszonyítva. Efa az állat másutt áll, akkor a von
zások más irányokba hatnak (10.2b ábra).
Eme felvetések fényében úgy képzelem, hogy amikor Pepsit
egy ismeretlen helyen kiraktuk, és ő elkezdett tájékozódni, akkor
érezte a különböző ismerős házak irányát, beleértve az otthoná
ét, Clive szüleiét és a nővéréét is. Talán azt is megérezte, hogy a
nővér háza van legközelebb, ezért arrafelé indult el.
E vonzások megértéséhez a rugalmas szalag biztosítja az
egyik metaforát, a mágneses vonzás pedig a másikat. A mágneses
mezőnek megvan az az előnye, hogy nemcsak a bizonyos helyek
felé mutató vonzerőt, de a taszítást is jól modellezi. Lehetséges,
hogy azok a helyek, amelyektől fél az állat - például ahol trau-
15 A morfikus mezők részletesebb tárgyalásához lásd Sheldrake, 1988, 2009.

matikus élmények érték - inkább taszítják, mint vonzzák őt, még

nagy távolság esetén is. Lehet, hogy van egy „melegedésérzése"
is - vagy talán „hidegedésérzése" - , amint közeledik ezekhez a
helyekhez, és ez az érzés inkább a félelemhez, mintsem az izga
lomhoz kötődhet. Ez megmagyarázná bizonyos kutyák félelmi
reakcióját, amikor az állatorvoshoz viszik őket autóval.
A háziállatok azon képességeinek, hogy megtalálják a he
lyes irányt, akkor van igazán értelme, ha egy átfogó biológiai és
evolúciós összefüggésrendszerben képzeljük el őket.
A vadon élő és az elv ad ult állatok

m ozgáskörzetei
Az otthoni bázissal (home base) rendelkező állatok - a méheknek

ez a kaptár, a vörösbegynek a fészke, a farkasnak a vacka vagy
odúja - jól ismerik a környező területet. Az ismerős területnek azt
a részét, amelyet gyakran látogat az állat, mozgáskörzetnek (home
range) nevezzük; ennek nagysága egyik napról a másikra vagy
egyik évszakról a másikra is megváltozhat. A mozgáskörzeten
belül lehet a territóriuma, amelyet védelmez. Egy házimacska ter
ritóriuma például száz méter átmérőjű lehet; ezt jól ismeri és vé
delmezi, de akár másfél kilométernél is nagyobb átmérőjű lehet
az a nagyobb körzet, amelyet bejár.
Nekünk is megvannak az ismerős területeink, ezeken belül
pedig a mozgáskörzetünk, amely a közvetlen környéket, azokat a
helyeket tartalmazza, ahol rendszerint vásárolunk, dolgozunk és
játszunk, ahol a családtagjainkat és a barátainkat szoktuk meglá
togatni, amerre a kutyánkat sétáltatjuk, és még folytathatnánk a
sort. E mozgáskörzeten belül vannak azok a territóriumok, amelye
ket védelmezünk, ami általában a házunkat és a kertünket jelenti.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a mozgáskörzetünk
ben az ismerős dolgokon és tereptárgyakon alapul a tájékozódá
sunk, akárcsak az állatoké. Az ismerős látványok, hangok és sza
gok teszik lehetővé az állatok számára, hogy megállapítsák, hol
vannak, és megtalálják az ismerős célpontokat. Amikor az általuk
rendszeresen bejárt mozgáskörzetben tartózkodnak, és ismerős
utakon közlekednek, nincs szükségük speciális irányérzékre.
Természetesen ami most ismerős környezetnek számít, az

nem volt mindig az. Először minden kölyökállatnak meg kell is
mernie, hiába ismerik már a csoport idősebb tagjai. Minden egyes
állatnak fel kell derítenie a környezetét, amikor új helyre költözik.
Amikor az új terepet felfedezi, nem hagyatkozhat csupán az em
lékezetére, ha haza akar jutni, hacsak a saját nyomait nem követi
visszafelé.
Azok az állatok, amelyek a terepen tájékozódnak, valóban
visszatalálhatnak a tereptárgyak vagy a szagnyomok alapján,
de ezt megtehetik biológiai navigációval is: „azzal a képességgel,
amellyel tereptárgyak nélkül is sikerül betájolni egy célt, függet
lenül attól, hogy az merre van".16 Ezért tud egy állat úgy haza
menni, hogy közben kiiktatja a fölösleges útszakaszokat, és nincs
szüksége arra, hogy megjegyezze az elutazás jellegzetességeit.
E navigáció teszi lehetővé számára azt is, hogy hazataláljon egy is
meretlen helyről, miután nem volt alkalma megjegyezni az odaút
részleteit. Ha az állatot például egy ragadozó üldözi, talán azáltal
menekül meg, hogy ismeretlen helyre fut, de nem emlékszik rá,
hogyan került oda. Ehhez hasonlóan a vadászó életmódot foly
tató állatok is messzire kerülhetnek a mozgáskörzetük ismert
útjaitól, amikor a leendő zsákmányukat követik. A madarakat
elsodorhatja a szél, a vízben élő állatokat pedig az áramlatok ra
gadhatják el és sodorhatják messzire. Az állatoknak mindezen
körülmények között képesnek kell lenniük hazatalálni.
Általános szabály, hogy minél nagyobb a mozgáskörzet, an
nál fontosabbak a navigációs készségek a hazatalálás vagy a kör
zeten belüli fontos helyek megtalálása érdekében. Vannak pél
dául olyan farkasfalkák, amelyek óriási területeket birtokolnak
és védelmeznek. Eszak-Minnesotában, ahol viszonylag sok őz és
szarvas él, a farkasok territóriumai 80-160 km2-esek, Alaszkában
viszont, ahol a farkasok többnyire jávorszarvasra vadásznak, a
territórium nagysága elérheti az 1250 km2-t is. A sarkköri szige
teken, ahol ritkásak a populációk, a farkasfalka territóriuma akár
több ezer négyzetkilométert is felölelhet. A Grönlandtól észak
nyugatra fekvő Ellesmere-sziget egyik falkája egy másfél hóna
pos megfigyelési időszak alatt 8000 km2-t járt be.17
16 McFarland, 1981.
17 Steinhart, 1995,16. o.
Figyelembe véve, hogy a farkasok, vagyis a kutyák vad ősei

rendelkeznek olyan tájékozódó képességgel, amely lehetővé te
szi számukra, hogy óriási területeken eligazodjanak, már nem
is tűnik olyan meglepőnek, hogy a kutyáink szintén hazatalál
nak.
Az elvadult kutyáknak kisebb a mozgáskörzetük, mint a
farkasoknak, de még mindig lenyűgöző tájékozódási képességről
tesznek tanúbizonyságot. Olaszország középső és déli részén pél
dául megszokott látványt nyújtanak a szabadon kószáló kutya-
falkák, melyek közül többet tanulmányoztak rádiós nyomköve
téssel és vizuális megfigyeléssel. Az egyik ilyen vizsgálatban az
egyik falka teljes mozgáskörzete 35 km2 volt az Abruzzo-régió
hegyes vidékén. A körzeten belül a kutyák gyakrabban látogattak
bizonyos kulcshelyeket, különösen a vackuk és a szemétlerakók
közelében, ahol táplálékot találtak maguknak. A mozgáskörzet
nagysága évszakról évszakra változott, a falka pedig az új táplá
lékforrások felfedezésével új kulcshelyeket talált magának.
Több alkalommal előfordult, hogy a kutyák nagy kirándulá
sokra indultak a mozgáskörzetükön kívül, amikor szemmel lát
hatóan felderítették a tájat. Az egyik ilyen expedíció eredménye
képpen egy szuka kb. 15 kilométerrel arrébb új almot hozott létre.
Érdekes, hogy az elvadult kutyák mozgáskörzete két farkasfalka
territóriuma között volt, némi átfedéssel. A farkasok körzete jóval
nagyobb volt, mint a kutyáké. Az egyik farkasfalkáé majdnem
200 négyzetkilométer.18
A macskáknak általában sokkal kisebb a mozgáskörzetük, bár
vannak olyan tanyán élő macskák, amelyek 200 ezer m2-t (0,2 km2-t)
is bejárnak.19 A kandúroknak általában nagyobb a mozgáskörze
tük, mint a nősténymacskáknak, és vannak olyan vadon élő kan
dúrmacskák az ausztrál bokorvidéken, amelyek három km2-nél is
nagyobb területet bejárnak.20
Amikor az állatok, például a macskák, a kutyák és a farkasok
jól tájékozódnak a terepen, nehéz megmondani, vajon a navigáci
ós készségük azon múlik-e, hogy az emlékezetükre és a normál
érzékszerveikre támaszkodva megjegyzik az utat, amelyen addig
18 Boitani et al., 1995.

20 Liberg-Sandell, 1955.
1
jártak, vagy inkább a rejtélyesebb irányérzékükön. Az is lehet,

hogy legtöbbször együttműködnek ezek a tényezők.
Bár a háziállatként tartott kutyák és macskák kevésbé szaba
don jámak-kelnek, mint vad és elvadult rokonaik, mégis pontosan
azért tudhatunk meg tőlük többet az irányérzékről, mert nem any-
nyira szabadok. A szabadon élő állatok irányérzékének tanulmá
nyozásához előbb be kell fogni, majd el kell szállítani őket egy
ismeretlen helyre, hogy aztán a kutatók szabadon engedjék őket.
Viszonylag kevés ilyen vizsgálatot végeztek eddig. Házi kutyákat
és macskákat viszont nagy számban szoktak ide-oda szállítgatni
különböző járművekkel. Mivel passzívan utaznak, és többnyire
szunyókálnak az úton, nem is vizsgálhatják és jegyezhetik meg az
út részleteit. Azonban - ahogyan a 12. fejezetből majd látni fog
juk - mégis gyakran tudják, hogy mikor érnek az úti cél közelébe.
P ostagalam bok
A leglenyűgözőbb hazataláló képességet a madaraknál találjuk,

közülük is legjobban a galambokat tanulmányozták. A távolsági
rekordokat azonban nem a galambok, hanem néhány vad faj tart
ja. Az Adélie-pingvinek, a villás viharfecskék, az atlanti vészma
darak, az albatroszok, a gólyák, a csérek, a fecskék és a seregélyek
köztudottan több ezer kilométernyi távolságokból találnak haza.21
Amikor a Csendes-óceán közepén lévő Midway-szigetről a jó 5100
kilométerrel arrébb lévő Washington államba vittek két Laysan-
albatroszt, és ott elengedték őket, az egyik tíz, a másik tizenkét
nap alatt repült haza. Egy harmadik madár a Fülöp-szigetekről
tért haza, és a majdnem 6500 kilométeres útja alig több mint egy
hónapig tartott.22 Az atlanti vészmadarakkal végzett egyik kísér
letben a Wales melletti Skokholm-szigeten lévő odúikból fogták
be a madarakat, és egyiküket Velencében engedték el; ez a madár
tizennégy nap alatt tért haza. Egy másik tizenkét és fél nap alatt
repült haza a Massachusetts állambeli Bostonból, ami majdnem
5000 kilométeres utat jelentett az Atlanti-óceán fölött.23
21 Carthy, 1963; Matthews, 1968.

22 Matthews, G. V. T , 1968.
23 Carthy, 1963.
Bár a versenygalambok az ilyen tengeri madarak hatótávol

ságánál jóval kisebb körben mozognak, mégis jó választást jelen
tenek az alapos kutatás számára, hiszen sok-sok nemzedéken át
a hazatalálás képessége alapján tenyésztették őket tovább. A ver
senygalambok egyetlen nap alatt haza tudnak repülni egy több
száz kilométerrel arrébb lévő helyről, ahol korábban soha nem
jártak még. Közismertek azok a technikák, amelyekkel tartják és
képezik őket, ráadásul viszonylag olcsók is.
Galambokkal már több kísérletet is végeztek, ám a több mint
egy évszázados elkötelezett, frusztráló kutatómunka után sem
tudunk semmit arról, hogyan képesek hazatalálni. Minden olyan
kísérlet kudarcnak bizonyult, amely az ismert érzékszervekkel és
fizikai erőkkel próbálta magyarázni ezt a képességüket. A szakte
rület legjobban informált kutatói is kénytelenek beismerni, hogy
gondban vannak: „Az otthonukat megtaláló és költöző madarak
csodálatra méltó rugalmassága nagyon régóta rejtély. Ha lépésről
lépésre az összes fizikai ingert eltávolítjuk, ezeknek az állatoknak
akkor is marad valamilyen tartalék stratégiájuk a repülési irány
meghatározására."24
Ahhoz, hogy felmérjük, milyen nehéz megoldani ezt a prob
lémát, először át kell tekintenünk a galambok navigációjával kap
csolatos különböző elméleteket, amelyek az évek hosszú során
eddig szóba jöttek, és meg kell néznünk azt is, hogy ezek miért
bizonyultak hiábavalónak.
A Charles Darwin által először felvetett elméletet, mely sze
rint a madarak emlékeznek az odaút kanyarjaira és irányváltása
ira, azzal cáfolták meg, hogy dobozos kisteherautóban, sötétben
vittek el galambokat kerülő utakon és forgó konténerekben a cél
állomásra, s voltak olyanok is, amelyeket érzéstelenítővel kábítottak
el. Szabadon engedés után azonban a madarak fogták magukat,
és egyenesen hazarepültek.25
Azt az elméletet is elvetették már, hogy az ismerős terep
tárgyakra hagyatkoznak. A madarak valóban hazatalálhatnak
az ismerős tereptárgyak alapján, amikor ismerős terepen mozog
nak, de több száz kilométerről és ismeretlen helyekről is haza
találnak, amikor nem látnak egyetlen felismerhető tereptárgyat
24 Schmidt-Koenig-Ganzhorn, 1991.
25 Walraff, 1990.
sem. Ráadásul egy 1970-es években végzett kísérletben a galam

bokat ideiglenesen meg is vakították homályos kontaktlencsével.
Az állatok azonban nagy távolságokról is hazataláltak, bár az
otthonukhoz közel érve hajlamosak voltak nekirepülni fáknak
és villanydrőtoknak. A látásra a leszálláshoz volt szükségük,
viszont az otthonuk néhány száz méteres körzetét sok-sok kilo
méteres úton is megtalálták úgy, hogy ehhez nem használták a
szemüket.26
A napnavigációs elmélet szerint a galambok a Nap helyzetét
használják a szélességi és hosszúsági helyzet megállapításához,
és a napsugarak beesési szögét és a Nap mozgását hasonlítják ösz-
sze a szabadon engedés helye és az otthoni állapotok között. Ezt
az elméletet kétféleképpen is megcáfolták. Először is, a galambok
felhős időben is hazatalálnak, és arra is meg lehet tanítani őket,
hogy éjszaka repüljenek haza. Ez azt jelenti, hogy a Nap látvá
nya nem létszükséglet ahhoz, hogy hazataláljanak. Másodszor: a
Nap révén történő navigáció csak akkor lehetséges, ha egy pontos
óra is rendelkezésre áll. Az emberek a tizennyolcadik században
tanulták meg ezt a leckét, amikor többféleképpen is megkísérel
ték meghatározni a tengeren a hosszúsági fokot, ami rendkívül
fontos volt a tengeri navigációban.27 Amikor viszont hat vagy ti
zenkét órával elállítják a galambok belső óráját (az éjszaka egy
részében mesterséges fényben tartják őket, a nappal egy részében
pedig sötétben), és napos időben engedik ki őket, akkor először
összezavarodnak, és rossz irányba indulnak el. Hamarosan kor
rigálnak viszont, és utána hazarepülnek. Felhős időben azonnal a
helyes irányba kezdenek el repülni. Ezek az eredmények azt mu
tatják, hogy a galambok valóban afféle iránytűként használhatják
a Napot, de ez nem létfontosságú ahhoz, hogy rájöjjenek, melyik
irányban kell hazarepülniük.28
Teljesen tarthatatlannak tűnik az az elmélet, mely szerint a
galambok több száz kilométerről kiszagolják, hogy merre van az
otthonuk. Mindazonáltal többféleképpen is próbára tették ezt a
felvetést. A legtöbb ilyen kísérletben a galambok akkor is haza
találtak, amikor az orrlyukaikat viasszal tömítették el, elvágták
26 Schmidt-Koenig, 1979.
27 Sobel, 1996.
28 Kecton, 1981.
a szaglóidegeiket, vagy érzéstelenítették a szaglóhámjukat. Való

ban használhatják az orrukat az ismerős terepeken, ahol felis
merhetik a szélben terjengő szagokat, de az ismeretlen helyekről
való hazatérés képességét nem lehet ennek az érzékszervnek a
működésével megmagyarázni.29
A végére maradt a mágnesességen alapuló elmélet. Lehetsé
ges lenne, hogy a galamboknak van egy mágneses érzékük, amo
lyan biológiai iránytű? Egyes madarak valóban érzékelik a föld
mágneses mezejét, ami kétféleképpen történhet: a) a csőrük felső
részében lévő vas-oxidos (magnetit) receptoraik segítségével; faj a
szemükben lévő pigmentek mágneses érzékenysége révén „lát
hatják" is a mágneses mezőket.30 Az a gond, hogy még ha van is
a madaraknak iránytűérzékük, az akkor sem mondja meg nekik,
hogy merre van az otthonuk. Ha az embert elviszik egy isme
retlen helyre, és adnak neki egy iránytűt, akkor azt tudni fogja,
hogy merre van észak, de arról fogalma sem lesz, hogy merre van
az otthona. Az iránytű hasznos dolog az iránytartás érdekében,
de azt valahogyan másképpen kell megtudni, hogy merre van
hazafelé.
Mi van akkor azonban, ha az iránytűérzék olyan érzékeny,
hogy a hosszúsági helyzetet is megadja? Ez kétféleképpen történ
het meg: a) a Föld mágneses mezejében történő apró változások
érzékelésével; és b) a mágneses mező lehajlásának érzékelésével.
A mágneses északi pólusnál a tű lefelé mutat, az egyenlítőnél
vízszintesen, a kettő között pedig a szélességi foknak megfelelő
irányban áll. Ám a szélességi helyzet változásainak érzékelésé
hez valóban nagyon érzékenynek kell lennie a galamb mágneses
érzékének. Az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén
például az észak-déli irányban történő 150 kilométeres helyvál
toztatás 1 százaléknál kevesebb átlagos mezőerő-változással jár
együtt, a mező szöge pedig egy foknál kevesebbet változik. Még
ha a galamboknak lenne is ilyen pontos iránytűérzékük, akkor
sem lenne ettől információjuk a hosszúsági helyzetükről, vagy
is hogy keleti vagy nyugati irányban mennyire távolodtak el az
otthonuktól. A galambok azonban a szélrózsa összes irányából
hazatalálnak.
29 Schmidt-Koenig, 1979; Wiltschko-Wiltschko-Jahnel, 1987.

.10 Zapka et al., 2009.
Mindenesetre a mágnesességen alapuló hipotézist már meg

vizsgálták közvetlenül is; mágneseket erősítettek a madarakra.
Ezeknek elvileg össze kell zavarniuk a mágneses érzékelést, ha
van nekik ilyen képességük, csakhogy a mágneseket hordozó
madarak ugyanúgy hazataláltak, mint a kontrollmadarak, ame
lyek hasonló méretű és tömegű súlyt visznek.31
Az összes ilyen elmélet cáfolhatósága azt eredményezi, hogy
lényegében nincs magyarázat arra, hogyan találnak haza a ga
lambok. Jómagam úgy vélem, hogy a galambok navigációs tel
jesítményeit csak egyfajta irányérzékkel lehet megmagyarázni,
amit már tárgyaltam a kutyák, a macskák és a többi állat navigá
ciós képességeinél. Kétségtelen, hogy a galambok tájékozódását
is kiegészítheti a Nap helyzete, és talán egy mágneses érzék is se
gít nekik az iránytartásban, hogy ne térjenek le a hazafelé vezető
útról. Ám ha nem húzná őket a morfikus mező az otthonuk irá
nyába, akkor menthetetlenül eltévednének.
A z em b erek irá n y érzék elése
Vadászó és gyűjtögető őseinkre ugyanazok a szelekciós nyomá

sok hatottak, mint a többi állatra. Ha az otthonuktól messzire eltá
vozó csoportok és egyének nem találtak haza, akkor valószínűleg
elpusztultak, hacsak nem volt akkora szerencséjük, hogy egy má
sik emberi csoportra nem leltek, akikhez csatlakozhattak.
Az ausztrál bennszülöttek, a Kalahári sivatag busmanjai és
a polinéz szigetek tengeri vándorcsónakosai a mai napig híresek
tájékozódási képességükről. Ők is emberek, de a képességeik
messze felülmúlják a mieinket. Laurens van dér Post a busma
nokkal járta a Kalahári sivatagot, ám egy kanyargós utat követve
hamar elvesztette a fonalat, és fogalma sem volt, merre van a tá
bor. Társainak egyáltalán nem volt ilyen gondja. „Mindig tudták,
hányadán állnak - írja van dér Post. - Tudatos erőfeszítés nélkül
is tisztában voltak vele, merre van az otthonuk."32
Erről a képességéről Tupaia, a posztjától megfosztott
raiaterai (ma Francia Polinézia) főnök és tengeri vándor tette az
31 Moore, 1988; Walcott, 1991.

32 Van dér Post, 1962,235. o.
H ihetetlen utazások 259
egyik leglátványosabb tanúbizonyságot. James Cook kapitány

1769-ben találkozott vele az első felfedezőútján, és meghívta,
hogy utazzon velük az Endeavour fedélzetén. A több mint 9000
kilométeres utazás során, amely a Society-szigetek érintésével és
Új-Zéland megkerülésével az ausztrál kontinens mentén Jáváig
tartott, Tupaia bármikor képes volt megmutatni, merre van Tahi
ti, pedig óriási távolságot tettek meg, a hajó pedig a déli szélesség
48. fokától az északi szélesség 4. fokáig kanyargott.33
Ezzel szemben a civilizált népek, különösen a modern városi
emberek, olyan sok mesterséges navigációs eszközzel rendelkez
nek, például útjelző táblákkal, térképekkel és iránytűkkel - ma
napság pedig már műholdas navigációs rendszerekkel (GPS) is
- , hogy az irányérzékünk többé nem létfontosságú a túléléshez.
Elhanyagoljuk az oktatás során, és nagyon kevés figyelmet szen
telünk ennek a kérdésnek az intézményes tudományban is.
Ennek ellenére az irányérzék nem sorvadt el teljesen a mo
dem emberekben sem.34 Legtöbbünk tudatában van ennek az ér
zéknek, ha máskor nem, hát akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy
mások könnyebben eltévednek vagy éppen jobban tájékozódnak,
mint mi. Mindazonáltal a mesterséges segédeszközök nélkül a
legtöbb modern ember elég rosszul tájékozódik az állatokhoz ké
pest. Nem csoda tehát, hogy olyan fantasztikusnak találjuk a ku
tyák és macskák képességeit, s különösen a galambok hazatalálá-
si képessége nyűgöz le bennünket. Valami olyat tudnak, amit mi
nem. Olyan érzékenységük van, amelyet mi már elvesztettünk.
33 Forster, 1778.
34 A kutatási eredmények összefoglalását lásd Baker, 1989.
T izen egy ed ik fejez et
Vándorlás és emlékezet
A hazatalálás és a vándorlás szoros kapcsolatban áll egymással.

A vándorlási ciklusokat felfoghatjuk dupla hazatalálási rendszer
ként is. Az angol fecskék például 9000 kilométert tesznek meg
dél-afrikai táplálkozó helyükre, és útközben átrepülnek a Szaha
ra fölött is. Angliai költőhelyükre tavasszal térnek vissza, gyak
ran pontosan ugyanoda, ahol a korábbi évben fészkeltek. Ez egy
ciklus: először Afrikába mennek, utána haza Angliába.
Ennél is fantasztikusabb a fiatal madaraknak az a képessé
ge, hogy mindenféle segítség nélkül megtalálják őseik téli szál
láshelyét. A más fajok által felnevelt európai kakukkok nem is
merik a saját szüleiket, ráadásul az idősebb kakukkok júliusban
vagy augusztusban Afrika déli része felé veszik az irányt, még
mielőtt erre a fiatalabb generáció készen állna. Nagyjából négy
héttel később a fiatal kakukkok is útra kelnek, hogy felkeressék
őseik afrikai táplálkozóhelyét. Nem segít nekik senki, és nem kí
séri őket senki.
Az izlandi nagy goda óriási teljesítményekre képes a na
vigáció és szinkronizáció terén. A párok monogámok, évről
évre ugyanazzal a partnerrel költenek Izlandon, ahová április
közepétől május közepéig szoktak megérkezni. A pár két tagja
azonban nem együtt telel, mert a két nem külön kezd el vonulni a
költési időszak végén. Először a tojók vágnak neki az útnak, és a
hímekre bízzák az utódok nevelését. A madarak egy része Ang

liába, egy másik része Portugáliába költözik télire. Rendszeresen
előfordul, hogy a pár két tagja 900 kilométerre tölti egymástól a
telet, mégis nemcsak ugyanarra a helyre, de egy időben is térnek
vissza, hogy újra együtt költsenek. Általában három napon belül
érkezik meg a pár két tagja. Nem egy helyről jönnek, mégis úgy
koordinálják az útjukat, hogy egyszerre érjenek oda.1 Senki sem
tudja, hogyan képesek erre.
Még a rovarok is hatalmas távolságokat képesek legyőzni,
és olyan helyekre eljutni, ahol azelőtt soha nem jártak. A leghí
resebb a pompás királylepke. Az Egyesült Államok északkeleti
részén lévő Nagy-tavaknál született királylepkék 3500 kilométert
utaznak dél felé, hogy a Mexikói-fennsík bizonyos „lepkefáin"
teleljenek milliószámra. Tavasszal viszont északra költöznek.
Az első nemzedék költözői meghalnak, miután délen, Texastól
Floridáig létrehozták az utódaikat. Az utódaik költöznek utána
a Nagy-tavak területére és Kanada déli részére, ahol több nem
zedéken át szaporodhatnak. Ősszel az új generáció Mexikó és az
ősi fák felé veszi az irányt, de ezek már három-öt nemzedékkel
arrébb vannak azoktól az őseiktől, akik ugyanott töltötték a telet
az előző évben. A migrációs ciklus így folytatódik az egymást
követő nemzedékeken át, és egyetlen olyan lepke sincs, amelyik
az egészet átélné.2
Vajon hogyan találják meg ezek az állatok az elődeik által is
látogatott célállomásokat? Valamilyen cél felé navigálnak, mint a
hazafelé repülő galambok, és az irányérzékükre támaszkodnak?
Vagy genetikailag programozott utasítássorozatot követnek,
amely megmondja nekik, hogy egy bizonyos irányba tartsanak,
miközben a Nap, a csillagok és a mágneses érzékelésük alapján
tájékozódnak?
Ebben a fejezetben amellett fogok érvelni, hogy a genetikai
programozás elmélete nem alkalmas a legtöbb vonulás megma
gyarázására. Helyette én inkább azt vetem fel, hogy a költöző
állatok gyakran egy olyan irányérzékre hagyatkoznak, amely
lehetővé teszi számukra, hogy egy olyan cél felé navigáljanak,
amelyhez a morfikus mezők révén kapcsolódnak. Úgy vélem,
1 Gunna rsson et aL, 2004.

2 Brower, 1996.
Vándorlás és emlékezet 263
hogy a madarak vonulási útját egy olyan ősi emlékezet szabja

meg, amely benne rejlik ezekben a mezőkben.
Ugyanakkor a vonuló állatok is használhatják a mágneses
és égi jeleket a céljuk megtalálásában, ahogyan a céljuk felé tartó
i
és hazatérő madarak is támaszkodnak az iránytűérzékükre és a
Nap aktuális helyzetére.
,
A N a p a csillagok és az irá n y tű érz ék
A vonuló madarakról általában azt gondolják a biológusok, hogy

van bennük egy velük született program, amely a Nap, a csillagok
és a mágneses érzékelés alapján levezényli a migrációs folyama
tot. A tudományos irodalomban ez a téridőbeli vektornavigációs
program3 nevet kapta. Ez a lenyűgöző hangzású szakkifejezés +1
azonban inkább csak újrafogalmazza a problémát ahelyett, hogy
megoldaná.
A csillagok szerepe mellett az a legnyomósabb érv, hogy f
amikor a költözési időszak elején kalitkákban tartják a vo
nuló madarakat egy planetáriumban, akkor azok általában a
megfelelő költözési irányba ugrálnak, mégpedig a „csillagok"
forgó mintázatának megfelelően. Az északi féltekén a Sarkcsil
lag körül forognak a csillagok, ezért a csillagok mozgása is tájo
lóként (iránytűként) működhet.
A valódi életben azonban nappal és erősen felhős ég esetén is
megtalálják az irányt a vonuló madarak.4 Egy amerikai (Albany
megye, New York állam) radarkövetéses vizsgálatban például azt
találták, hogy a napokig tartó sűrű és fel nem szakadozó felhőzet
sem zavarta meg a több különböző fajba tartozó éjszakai vonu
ló madarakat. Még csak „finom változások sem voltak a repülé
si viselkedésükben". - Úgy tűnik tehát, hogy a csillagok alapján
működő tájoló nem létfontosságú a tájékozódásukhoz.
És vajon mi a helyzet a mágneses iránytűérzékkel? Vannak
olyan fajok, amelyek a jelek szerint valóban érzékenyek a Föld
.
Berthold, 1991.
Keeton, 1981.
Able, 1982.
mágneses mezejére/ és a kalitkában tartott vonuló madarak is

másik irányba ugrálnak, amikor megváltozik körülöttük a mág
neses mező.7
Bár az iránytűérzék és a csillagok forgása is segítheti a ma
darak tájékozódását, az égtájak ismerete még nem mondja meg
nekik, hogy hol vannak, és merre található a céljuk.
Először is, a genetikai programozás elmélete nem azt felté
telezi, hogy az állatok tudják, hová akarnak eljutni, hanem azt,
hogy előre programozott irányba repülnek. Nagy különbség van
egy cél felé tartó navigáció és az előre megszabott irányok köve
tése között. Az egyik ilyen eltérés az, hogy a célirányos navigáció
rugalmasabb. Amikor közúton akarunk eljutni egy városba, de
eltévedünk, akkor ha tudjuk, hová akarunk eljutni, odatalálha
tunk egy másik úton. Ha nem tudjuk, hol van a célállomásunk,
és előre programozott irányokba tartunk, például „haladj 120 ki
lométert északnyugat felé, aztán 35 kilométert északnak", akkor
nem leszünk képesek alkalmazkodni a vészhelyzetekhez, ezért
eltévedhetünk.
Az előre programozott migrációs útvonalnak nagyon fi
noman kalibráltnak kell lennie, ha az állatoknak különböző
kezdőpontokból kiindulva is meg kell találniuk a célt, és
következő tavasszal vissza is kell térniük ugyanarra a helyre. Az
Írország nyugati részéről, Anglia keleti részéről és Németország
északi részéről származó fecskék például különböző irányokba
indulnak el, és eltérő útvonalakon haladnak, de aztán találkoz
nak a Gibraltári-szorosnál, ahol átjutnak Afrikába. A hazaúton
már eltérő programokkal kellene rendelkezniük, hogy miután
visszaértek Európába, mindegyik külön utat követve jusson
haza. Az ilyen merev rendszer nem lenne elég rugalmas, és a szél
miatt az útvonalról lesodródó madaraknak nem sok esélye lenne
visszatalálni a költőhelyre.
Az a másik gond ezekkel a feltételezett programokkal, hogy
sok nemzedéken át kellett volna létrehozni őket a véletlenszerű
mutációk és a természetes szelekció alapján. Emiatt nehezen ala
kulhattak volna ki új migrációs mintázatok, és az állatok nem len
nének képesek gyorsan alkalmazkodni a változó környezethez.
6 Lohmann, 2010.
7 Wiltschko-Wiltschko, 1995,1999.
Vándorlás és em lékezet 265
1969 1980
11.1. ábra. A Föld mágneses mezejének változásai az utóbbi néhány évszá

zadban. A kontúrok az olvadt mag és a köpeny közötti határon lévő mező
erejét mutatják. Az erővonalak a déli féltekéről indulnak ki, és visszafutnak
az északi féltekére. A folytonos kontúrok azt mutatják, milyen erejű a magba
visszafutó mágneses tér; a pontozott vonalak a magból kifelé tartó fluxust
jelölik (Bloxham-Gubbins, 1985 alapján)
i
A harmadik probléma az, hogy az előre programozott ván

dorlási viselkedés egyetlen távolról elképzelhető mechanizmusa
a Nap és a csillagok állásáról szerzett információval kombinált
mágneses érzékelésen alapul. Ezzel nemcsak az a nehézség, hogy
a Föld mágneses mezeje egy napon és az évszakokon belül is
változik, hanem az, hogy a mágneses mezők is vándorolnak. Az
északi pólus nem azonos a földrajzi Északi-sarkkal: 2005-ben Ka
nada északi részén volt az Ellesmere-sziget közelében (kb. lll°N y
és 81°É). 2009-ben nagyjából évi 65 km-es sebességgel Oroszor
szág felé vándorolt. Ez azt jelenti, hogy az iránytűk nem pontosan
észak felé mutatnak, hanem attól eltérnek valamennyire. Az elté
rés szögét deklinációnak nevezzük, amelynek mértéke attól függ,
hogy hol vagyunk, és az északi szélességi fokokon a legnagyobb.
Az iránytűt használó navigátoroknak az aktuális szélességi és
hosszúsági fokuktól függően kell korrigálniuk ezt a mágneses
deklinációt, amihez folyamatosan naprakészen tartott korrekciós
tényezőket vesznek figyelembe, hiszen a mágneses pólusok ván
dorolnak. Nincs olyan állat, amelyet genetikailag be lehet progra
mozni ilyen korrekciók elvégzésére.
A mágneses sarkok vándorlásai mellett a mágneses mező
általános mintázata is jelentősen változik évről évre, így néhány
évszázad alatt már egészen nagy változásokról beszélhetünk
(11.1. ábra). Minden olyan genetikailag programozott mágneses
navigációs rendszer működését lehetetlenné tennék ezek a válto
zások, amelyek túlságosan a Föld mágneses mezején alapulnak.
A genetikailag előre programozott rendszert emiatt folyamato
san újra kellene programozni, de a Föld mágneses mezejének vál
tozásai túlságosan rövid idő alatt mennek végbe ahhoz, hogy a
természetes szelekció képes legyen mindig módosítani a feltéte
lezett „migrációs gének" előfordulásának gyakoriságát.
A természetes szelekció valószínűleg egy ilyen mereven
programozott rendszer ellen dolgozna. Annyit már tudunk,
hogy a kutyák, macskák, galambok, medvék, krokodilok és más
állatok hazatalálnak olyan helyekről, ahol még soha nem jártak.
Ezzel valódi célvezérelt tájékozódásról tesznek tanúbizonyságot.
Úgy tűnik, hogy ez a viselkedés az őket az otthonukkal össze
kapcsoló köteléken múlik, amely irányérzéket biztosít számukra,
és lehetővé teszi, hogy bárhol legyenek is, meg tudják határozni
a hazafelé tartó irányt. Valószínű, hogy a természetes szelekció

inkább ennek a rugalmas irányérzéknek kedvezne, mint a merev
genetikai programozásnak, még akkor is, ha lehetséges lenne egy
ilyen programozás.
Es végül: ha a vándorlás a mágneses érzékelésen alapulna,
akkor annak rendkívüli mértékben alkalmazkodnia kellene a
Föld mágneses mezejének forradalmi változásaihoz. A mágneses
pólusok különböző időszakokban megfordulnak, így a mágne
ses északi sark a földrajzi Déli-sark közelébe kerül, a mágneses
déli pólus pedig az Északi-sark közelébe. Az elmúlt 20 millió
esztendőben a mágneses északi pólus negyvenegyszer váltott át
a Déli-sarkra, és negyvenegyszer váltott vissza.8 (A pólusváltások
történetét a mágneses sziklák magnetizációjából lehet visszafej
teni, amelyből kiolvasható, hogy a keletkezésükkor milyen volt a
mágneses polaritás. A polaritás megfordulásáról az egymás után
következő sziklaüledékek fordított mágnesezettsége tanúskodik.)
Ilyen körülmények között a természetes szelekció kiiktatná
azokat az állatokat, amelyek mereven programozott mágneses
navigációs programot követnének. Mivel az összes vándorló ál
lat olyan ősök leszármazottja, amelyek az elmúlt 20 millió évben
körülbelül 80 mágneses pólusváltást éltek túl, mindannyiuknak
olyan ősökkel kellett rendelkezniük, amelyek képesek a Föld
mágneses pólusváltásai ellenére is eljutni a céljukhoz.
Mi a helyzet viszont akkor, ha az állatoknak sikerül az égi
jelek (pl. a naplemente iránya vagy a csillagok forgása a Sark
csillag körül) alapján újrakalibrálniuk az iránytűérzéküket?
Egy fűsármányokat vizsgáló amerikai kutatás9 azt mutatja,
hogy a csillagok megfigyelésével valóban be tudják kalibrálni
az iránytűérzéküket, és ezt az egyes madarak életük során akár
többször is képesek megtenni. Az ilyen kalibrációra képes fajok
a Föld mágneses mezejének változásai ellenére is meg tudnak
őrizni egy egyszerű iránytűérzéket.
De ha igaz is, hogy egyes vándorló fajok felhasználhatják a
Föld mágneses mezejét az iránytartáshoz, ez még nagyon messze
van egy olyan navigációs rendszertől, amely megmondja nekik,
hogy hol vannak, és hol van a céljuk.
8 Skinner-Porter, 1987.
9 Able-Able, 1996.
Még ha az állatok örökölhettek is valahogyan egy mentális

térképet, és tudják, hol van a céljuk, akkor is nagyon valószínűtlen,
hogy egyszerűen az iránytűérzékük, valamint a Nap és a csillagok
megfigyelése alapján képesek lennének jól tájékozódni. Végül is, a
tizennyolcadik századig még a legügyesebb tengerészek sem tud
tak pontos térkép, iránytű és égi megfigyelések alapján navigálni.
A Nap déli pozíciója alapján határozták meg az aktuális szélességi
fokot, vagyis hogy észak-déli irányban hol vannak. A mágneses
iránytűk segítettek nekik tartani az irányt, de az aktuális hosz-
szúsági fokot nem tudták kiszámolni, vagyis fogalmuk sem volt,
hogy kelet-nyugati irányban hol járnak. Amíg John Harrison 250
esztendővel ezelőtt fel nem találta a kronométert, addig a nyílt
vízen nem lehetett pontosan meghatározni a hosszúsági fokot,
vagyis nem lehetett pontosan navigálni az óceánokon.10
A z óceánok vándorai
Az olyan halak, mint a lazac és az angolna, több ezer kilomé

tert vándorolhatnak, pedig a Nap és a csillagok mozgásai nem
magyarázzák az orientációjukat, mivel a hatalmas vízfelület alól
nemigen figyelhetik meg pontosan az égitesteket. Valamilyen
más eszközzel kell rendelkezniük, amellyel megtalálják a célju
kat. A szagok bizonyára fontos szerepet játszanak, amikor már
közel járnak a céljukhoz, és a lazacok esetében már bebizonyítot
ták a kutatók, hogy „kiszimatolják" a hazai folyójukat, amikor a
torkolatához közelednek.11 A szaglás azonban nem ad magyará
zatot arra, hogyan közelítik meg a megfelelő partszakaszt a több
száz kilométerrel arrébb lévő táplálkozóhelyükről. Hasonló prob
lémák merülnek fel akkor is, amikor a tengeri teknősök vonulását
akarjuk megérteni.
Az Atlanti-óceán közepén lévő Ascension-sziget homokos
tengerpartjain kikelt kis közönséges levesteknősök az egész
óceánt átússzák, hogy eljussanak őseiknek a brazil tengerpart
melletti táplálkozóhelyére. Évekkel később, amikor eljön az idő,
hogy maguk is tojásokat rakjanak, visszaúsznak a 2250 kilomé-
10 Sobel, 1996.
11 Hasler-Scholz-Horrall, 1978.
ternyi távolságban fekvő, 9 km széles Ascension-szigetre, és a két

part között nincs semmilyen szárazföld. A megjelölt teknősök
műholdas követése alapján az látszik, hogy több száz kilométeren
át egyenesen úsznak, és „meglepő az a képességük, hogy egye
nesen a konkrét cél felé tartanak a nyílt vízen folytatott mara
toni útjuk során, mozgásuk pedig semmiféle véletlenszerű vagy
szisztematikus keresésre nem utal." Éjszaka is tartják az irányt,
akkor is, amikor nem látszik a Hold, és az áramlatok sodrását is
korrigálják.12
Ha befogják a tengeri teknősöket, és a normál körzetüktől
távol engedik szabadon őket, akkor is hazatalálnak. Egy 1865-ben
dokumentált korai és nem tervezett kísérletben az Ascension-
szigeten fogtak be egy teknőst, és hajóval elvitték a La Manche-
csatornához, ahol már nagyon rossz bőrben volt, ezért átdobták
a hajókorláton. Két évvel később újra befogták az Ascension-
szigeten, és ráismertek, mert meg volt jelölve.13 Úgy tűnik, a
teknősöknek is van mágneses érzékük,14 de még a legérzéke
nyebb iránytű sem magyarázhatna meg egy ekkora teljesítményt.
A legtöbb időszakosan vándorló állat ismétlődő ciklusok
ban közlekedik a költőhely és a táplálkozóhely között, de van
nak olyan állatok is, amelyeknek semmiféle rögzített útvonaluk
nincs. Az albatroszok például óriási távolságokat tesznek meg
táplálékot keresve az óceán fölött, mégis visszatalálnak az óceán
közepén lévő szigeteken lévő fészkelőhelyükre. Az Indiai-óceán
déli részén lévő Crozet-szigeteken fészkelő vándoralbatroszokat
jelöltek meg a kutatók, és műholdak segítségével követték őket.
A kutatásokból az derült ki, hogy bármelyik irányba el tudnak
menni táplálék után, és az oda- és visszautjaik nagymértékben
eltérhetnek egymástól15 (11.2. ábra). A visszaúton a közönséges
levesteknősökhöz hasonlóan képesek egyenes úton közelíteni a
fészkelőhelyükhöz, mintha keresgélés nélkül is pontosan tudnák,
merre van. A szaglásuk nem vezetheti őket haza, mert gyakran
keresztirányú szélben utaznak, vagy olyan útvonalon repülnek,
12 Papi- Luschi, 1996.

13 Uo.
14 Lohmann, 1992.
15 Jouventin-Weimerskirsch, 1990; Weimerskirsch et aL, 1993.
1
1-es hím albatrosz útvonala 2-es hím albatrosz útvonala
Edward-szigei
Kerguelen-sziget * - 50°
Heard-sziget *
3-as hím albatrosz útvonala
11.2. ábra. Három vándoralbatrosz által megtett útvonal az Indiai-óceán déli

részén (Jouventin-Weimerskirsch, 1990 alapján)
amelyen a hátuk mögül fúj a szél a Crozet-szigetek felé.16 Az el

sodródó teknősökhöz hasonlóan ők is úgy navigálnak a céljuk
felé, hogy azt nem lehet az öröklött programok és a normál érzék
szervek segítségével megmagyarázni.
A z irá n y érz ék , a m orfikus m ezők

és az ősök em lékezete
Ahogyan a háziasított állatok és a galambok irányérzéke az álta

luk ismert helyekhez - különösen az otthonukhoz - fűződő szoros
kötelékeikből adódik, feltételezésem szerint a teknősöket is hason
ló kötelékek fűzik a születésükkor megismert tengerparti föveny
hez és táplálkozóhelyhez, az albatroszokat a fészkelőhelyükhöz
vagy a limosákat a költő- és a telelőhelyükhöz. E láthatatlan kap
csolatok a morfikus mezők révén jönnek létre, amelyek vonzerőt
fejtenek ki, és láthatatlan rugalmas zsinórként húzzák maguk felé
a vonuló madarakat, lehetővé téve számukra, hogy a céljuk felé
navigáljanak. A migrációban és a hazatalálásban elengedhetetlen
szerepet játszanak ezek a mezők.
A morfikus mezők egyik jellegzetessége, hogy emlékezettel
bírnak. Ezt az emlékezetet a morfikus rezonanciának nevezett fo
lyamat közvetíti, amely azt eredményezi, hogy egy adott élőlény,
például a költöző madár összhangba kerül (szakszóval: rezonál)
a korábban vándorló ugyanolyan fajba tartozó madarakkal.17
Amikor tehát egy angliai kakukk Afrikába indul, akkor az ősei
kollektív emlékezetére hagyatkozik. Ez az emlékezet benne rejlik
a vándorlás útvonalának morfikus mezőjében, és végig vezeti a
madarat az útján, megadva neki a szükséges repülési irányokat,
s lehetővé téve, hogy ösztönösen felismerje a tereptárgyakat,
a táplálkozó- és pihenőhelyeket. Ez a kollektív emlékezet azt is
lehetővé teszi számára, hogy felismerje, ha megérkezett a célállo
másra, az ősei telelőhelyére.
A természetes szelekció minden bizonnyal erősen kedvez
azoknak a madaraknak, amelyek érzékenyek az őseik vándorlá
sának mezőjére, és amelyek erre ráhangolódva költöznek. Ame-
16 Papi-Luschi, 1996.
17 Sheldrake, 1988, 2009.
lyeknek nem sikerült erre ráhangolódniuk, azok feltehetőleg el

pusztultak.
A migrációk általában megszokott útvonalakon zajlanak, és
sok-sok nemzedéken át ismétlődnek. A vándorló állatok irány
érzéke általában egymás után következő szakaszokra bontható.
Az észak-amerikai vonuló fajok útvonalai például tölcsérszerűen
összeszűkülnek Közép-Amerika vagy a Mexikói-öböl fölött, utá
na pedig ismét szétválnak Dél-Amerika fölött. A hazaútjukon is
tölcsérszerűen egy irányba tartanak Közép-Amerika és a Mexi
kói-öböl fölött, utána pedig több fő útvonalat követnek észak felé:
például a nyugati parton vagy a Mississippi-medence fölött.
Hasonlóképpen, a Nyugat-Európában költő fajok között is
vannak olyanok, például a fecskék, amelyek útvonalai a Gibraltá-
ri-szorosnál, az Afrikába vezető legrövidebb tenger fölötti útnál
érnek össze, utána pedig átszelik a Szaharát. A Kelet-Európábán
fészkelő fajtársaik valamennyien a Boszporusz felé veszik az
irányt, ahol aztán átkelnek az Európát Ázsiával összekötő kes
keny tengerszoroson.
Az összes ilyen esetben azon múlik a madarak irányérzéke,
hogy az út melyik szakaszánál tartanak. Nem egyenes vonalon
indulnak el a téli vagy nyári otthonuk felé, hanem inkább a ha
gyományos tengeri átkelők felé vezető útvonalak irányában re
pülnek, gyakran a part és a folyók mentén.
Teljesen az örökölt irányszekvenciára kell hagyatkozniuk
azoknak a fiatal madaraknak, amelyek életükben először teszik
meg az utat - például a fiatal kakukkok - , és nem segítenek nekik
a tapasztalt, idősebb madarak. Nekik nincs még saját tapasztala
tuk a telelőhellyel vagy az út szakaszaival kapcsolatban.
Miután eltöltőitek némi időt a telelő- vagy költőhelyen, bizo
nyos madarak nemcsak a szokványos útvonalon képesek eljutni
oda, hanem általuk ismeretlen kiindulópontról is. Az adott hely-
lyel való kötelék létesítését „helybevésődésnek" (site imprinting)
nevezik a tudományos szakirodalomban, de valójában semmit
sem tudunk arról, hogyan működik.18 Felvetésem szerint ez a
bevésődés a morfikus mező révén történő kapcsolat kialakításán
alapul, ami akkor is összeköti a madarat az adott hellyel, amikor
nagyon távol van tőle.
18 H e lb ig , 1996.
K ísérletek v o n u ló madarakkal
Az 1950-es években végzett néhány klasszikus kísérletben, ame

lyet sokkal nagyobb méretekben folytattak, mint előtte és utána
bármikor, A. C. Perdeck holland biológus azt vizsgálta, hogy a
vonuló madarak mit tesznek, amikor elviszik őket a hagyomá
nyos útvonalukról. Több ezer seregélyt és pintyet fogott be, miu
tán a madarak nekivágtak az htjuknak. Meggyűrűzte, több száz
kilométerrel arrébb vitte, majd egy olyan helyen engedte sza
badon őket, ahol soha nem jártak még. A meggyűrűzött mada
rakról nemzetközi madarászcsapat küldött be adatokat. Perdeck
kísérletének az volt a célja, hogy megállapítsa, a tapasztalt ma
darak tudnak-e célirányosan navigálni, vagy pedig egyszerűen
az előre beléjük programozott irányba repülnek. Perdeck a
következőképpen fejtette ki a kísérletei mögött meghúzódó meg
fontolásokat:
„»Hazairányulásnak«, »komplett navigációnak« vagy »igazi

célorientációnak« nevezik a madarak azon képességét, hogy
nem pusztán egy bizonyos irányba tudnak orientálódni, ha
nem egy bizonyos földrajzi hely felé is. E képesség létét min
den kétséget kizáróan sikerült kísérletileg bebizonyítani szá
mos faj esetében a költési időszakban, ezért valószínűtlennek
tűnik, hogy ezt a jól fejlett orientációs mechanizmust ne
használnák a vonulás alatt, hiszen rengeteg előnye van az
egyszerű egyirányú orientációval szemben. [...] A madarak
hazatérését vizsgáló kísérletekből az derül ki, hogy a képes
ség elsősorban az idősebb madarakban fejlett, amelyek már
egy vagy több évszakot eltöltöttek a célállomáson."19
Egy éveken át tartó kísérletsorozatban olyan madarakat fog

tak be Hollandiában, amelyek a Baltikumból az angliai és észak
franciaországi telelőhelyeikre tartva leszálltak, hogy megpihen
jenek. Tizenegyezer madarat gyűrűztek meg és vittek repülővel
Svájcba, kb. 600 km-rel délkelet felé, ahol szabadon engedték
őket. A fiatal és a felnőtt madarakat két külön időpontban enged
19 P e rd e c k , 1959.
ték el. A seregélyek általában kevert rajokban repülnek, a fiatalok

együtt szállnak a tapasztaltabb madarakkal, de ebben a kísérlet
ben kénytelenek voltak egyedül tájékozódni.
A fiatal madarak tovább repültek délnyugat felé, amerre ak
kor mentek volna tovább az angliai telelőhelyük irányába, ha nem
fogják be őket a madarászok Hollandiában. Magyarán a normál
útvonalukkal párhuzamos irányban haladtak. Volt köztük olyan,
amelyik Dél-Franciaországban és Spanyolországban kötött ki, de
a felnőttek újratájolták magukat (11.3. ábra), és visszataláltak a
hagyományos angliai és észak-franciaországi telelőhelyükre. Ez
azt jelenti, hogy a felnőttek olyan navigációs viselkedésről tettek
tanúbizonyságot, mint a postagalambok, ami a telelőhelyükkel
kialakított köteléken, vagyis a helybevésődésen alapult.20
Perdeck hasonló eredményeket kapott a vonuló pintyeknél
is, amelyeket szintén Hollandiában fogtak be és Svájcban en
gedtek szabadon. A fiatal pintyek délnyugati irányban repültek
tovább, vagyis azt az irányt követték, amelyet akkor követtek
volna, ha nem fogják be és térítik el őket a kutatók. A felnőttek
viszont a felnőtt seregélyekhez hasonlóan északnyugati irányba
repültek, a megszokott nagy-britanniai telelőhelyükre,21 ami azt
jelenti, hogy képesek célba érni egy olyan helyről is, ahol még
soha nem jártak, és képesek eltérni a megszokott útvonaluktól.
Amikor Perdeck a maga kísérleteit folytatta, még nem lehe
tett rögzíteni az egyes madarak repülési útvonalát, de a huszon
egyedik század elejétől fogva még az apró madarak mozgását is
nyomon tudjuk követni a parányi rádiós követőkészülékekkel.
Perdeck eredményeit új pontossági fokon sikerült megerősíteni
egy nemrégiben elvégzett vizsgálatban, amelyben Martin
Winkelski kutatócsoportja koronás verébsármányok vonulását
vizsgálta. Ezek a madarak Kanada nyugati részén költenek, szept
emberben pedig délre költöznek, Kalifornia déli és Mexikó észak-
nyugati részére. Éjszakánként egyedül repülnek, de a hagyomá
nyos pihenőhelyeken gyülekezve megszakítják az utazásukat.
Winkelski kutatócsoportja tizenöt felnőtt és tizenöt fiatal koronás
verébsármányt fogott be a Washington állambeli hagyományos
pihenőhelyükön, és repülőgéppel elvitték őket az Egyesült Álla-
20 Uo.
21
U o.
11.3. ábra. A felnőtt és fiatal seregélyek vonulási útvonala, miután Hollandi

ából Svájcba vitték őket. A felnőttek a szokásos angliai telelőhelyükre men
tek, de a fiatalok abba az irányba tartottak, amerre akkor mentek volna, ha
nem térítik el őket. Ennek eredményeképpen Franciaországban vagy Spa
nyolországban kötöttek ki (Perdeck, 1958 alapján)
I
mok másik végébe, a New Jersey állambeli Princetonba. Ez azt

jelenti, hogy a madarak 3600 km-rel arrébb találták magukat, mint
ahol az őseik valaha is jártak. Amikor elengedték a fiatalokat,
azok déli irányba repültek el, vagyis megtartották a hagyományos
vonulási útvonalukat, de az öregek nyugat-délnyugat felé vették
az irányt, a telelőhelyük felé. Perdeck kísérleteihez hasonlóan a
felnőtt madarak még a kontinensnyi léptékű eltérítés után is ké
pesek voltak célirányosan odarepülni, ahol már éltek korábban.
T érk ép ü k van az állatoknak ,

v a gy odahúzza őket valam i a célho z?
A szokványos vonulási elméletek - akárcsak a postagalamboknál

- a térkép és iránytű elképzelésén alapulnak. Vannak olyan álla
tok, amelyek fel tudják használni a tájékozódáshoz a Nap vagy
a csillagok helyzetét, vagy a Föld mágneses mezejét, de egyedül
a szélrózsa irányai nem tudják megmondani az állatnak, hogy
hol van, vagy merre van a célállomása. Az embereknek a térkép
mellé szükségük van még arra is, hogy valamilyen úton-módon
meg tudják állapítani az aktuális helyzetüket. De hogyan lehetne
a koronás verébsármánynak komplett térképe az Amerikai Egye
sült Államokról, amely lehetővé teszi számára, hogy felismerje:
Princeton városában látja meg újra az eget, ezért nyugat-délnyu
gat irányba kell repülnie a telelőhely felé?
Bizonyos tudósok azt vetették fel, hogy az állatoknak nagy
léptékű mágneses térképeik vannak, amelyek alapján meg tudják
határozni, hol vannak, és ehhez a mágneses mező irányából és le
hajlásából, valamint a mező jellegzetességeiből levont következ
tetéseik adnak alapot, melyek az egész világon eltérnek. Többek
között a helyi mágneses anomáliák is segíthetnek. Egyes kutatók
például azt vetik fel, hogy a költöző teknősök nemcsak a mágne
ses érzéküket használják az iránymeghatározáshoz, hanem egy
örökölt mágneses térkép segítségével navigálnak, amely alapján
tudják, hol vannak az óceánban, így a megfelelő helyeken irányt
tudnak váltani.22 Ez azt jelentené, hogy az állatoknak a Föld mág
neses mezejének nagy léptékű térképével kellene rendelkezniük.
22
L o h m a n n e t al., 2001.
Eltekintve attól a problémától, hogy miként épülhet fel egy ilyen

térkép, és hogyan örökölhetnék az állatok a véletlenszerű geneti
kai mutációk alapján, még két további gond is van vele.
Az első az, hogy a mágneses északi pólus évről évre arrébb
kerül, a Föld mágneses térképe pedig évtizedenként megvál
tozik (11.1. ábra), és rendszertelen időközönként megfordul az
egész mágneses mező. Hogyan tudna vajon megbirkózni ekkora
változásokkal a genetikailag előre programozott térkép? Az el
gondolás szószólói azt javasolják, hogy a természetes szelekció
kigyomlálja azokat a teknősöket, amelyeknek véletlenül rossz tér
képe van, és kiválasztja azokat, amelyek történetesen a mágneses
mezőre jól illeszkedő mutáns térképpel rendelkeznek. Igen ám,
de hogyan élnék túl az állatok a pólusok megcserélődését? „Bár
a helyi mezőkhöz történő alkalmazkodás haszontalanná válna,
amikor nagy ritkán hirtelen megváltozik a mező a mágneses pó
luscsere vagy -vándorlás nyomán, ezek a sporadikus események
nem zárják ki a mágneses érzékelésnek a köztes időszakokban és
az általában jóval hosszabb ideig tartó intervallumokban történő
evolúcióját, amikor jóval lassabban változik a Föld mágnesessé
ge."23 Elég halovány ez az érvelés, mivel az összes olyan teknős
elpusztulna, amelyiknek a pólusváltás miatt rosszul van tájolva
a térképe, hacsak a véletlen révén nem lenne néhány olyan állat,
amelynek pont a megfelelő pillanatban fordul meg a térképe.
Az a második gond a fentebb ismertetett elmélettel, hogy
a megszokott körzetükből messzire elszállított teknősök is ha
zatalálnak, ahogyan a La Manche-ban elengedett levesteknős is
visszatalált az Atlanti-óceán déli részén, az Ascension-szigeten
lévő otthonához. A közönséges levesteknősök általában a trópusi
és szubtrópusi vizekben élnek. A megszokott mozgáskörzetüktől
messzire elszállított teknősök hazatalálásának megmagyarázá
sára a mágnesestérkép-elmélet híveinek feltételezniük kellene,
hogy ezek az állatok viszonylag pontos mágneses világtérképpel
születnek meg, amely azokat a helyek is ábrázolja, ahová sem ők,
sem az őseik nem szoktak ellátogatni.
És mi vajon a helyzet a Washington államból a New Jersey
államban lévő Princeton városába szállított koronás verébsármá
nyokkal? Winkelski kutatócsoportja csak annyit feltételez, hogy
23
U o.
rendelkeznek valamilyen örökölt mágneses térképpel, de ő maga

is beismeri a feltételezés képtelenségét, amikor azt mondja, hogy
a madarak valahogy az ég megfigyelésével és a telelőhely 3600
kilométerről történő kiszimatolásával állapítják meg, hogy merre
kell tartaniuk: „A jelenlegi tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a
mágneses jelek képezhetik az ekkora kiterjedésű térkép alapját.
Ugyanakkor az Észak-Amerika szélességi körein található apró
geomágneses intenzitáskülönbség miatt nem valószínű, hogy ez
alapján meg lehet különböztetni egymástól a keleti és nyugati
partot, így nem zárhatjuk ki az égitestek és a szagnyomok alapján
történő tájékozódást sem."24
Itt áll ma a hazataláló és vonuló állatok kutatása. Egyes ku
tatók újra meg újra azt állítják, hogy sikerült megmagyarázniuk
a madarak tájékozódó képességét a mágnesesség, a szaglás vagy
az égi iránytű alapján, ám ezek az állítások újra meg újra ellent
mondásokba és homályos spekulációkba fulladnak a háttérrend
szereket illetően, ráadásul a különféle forrásokból szerzett jelek
ötvözésén alapulnak. Az az igazság, hogy több mint egy évszá
zados kutatás után sem tudja senki, hogyan találnak haza az álla
tok, és hogyan jutnak el a költözéseik célállomására. Ez a biológia
egyik nagy megoldatlan rejtélye.
Jómagam arra a következtetésre jutottam, hogy soha nem
fogjuk megérteni az állatok hosszú távú navigációját, ha csupán
a szokványos érzékszervekre alapozunk, és ez még akkor is így
van, ha ezekhez hozzávesszük a mágneses érzékelést is, mert va
lami lényegi mindig kimarad a képből. Olyan ez, mintha egy tu
dós anélkül próbálná megérteni a mobiltelefont, hogy tudomása
lenne a rádióhullámokról. Napestig elemezhetné a telefon alkat
részeit és tanulmányozhatná a Föld mágneses mezejét, amelyben
a telefon működik, de akkor sem találna rá helyes magyarázatot.
Mi az, ami kimarad? Az állatokat az otthonukkal összekötő
morfikus mezők. Az állatokat ezek a mezők húzzák vagy vonz
zák az otthonukhoz, és ezek alapozzák meg az irányérzékelésü
ket. A mágneses érzékelés, a Nap vagy a csillagok helyzete, illetve
a szagnyomok segíthetnek nekik az iránytartásban, de maga az
irány a célállomással való közvetlen kapcsolaton múlik. A célál
lomás nem feltétlenül egyben a végállomás, mert lehet az utazás
24
Thorup et al., 2007,181. o.
következő váltóállomása is. A hagyományos útvonalakat követve

sok vonuló állat meg-megáll pihenni és táplálkozni helyenként -
ezek a helyek szintén vonzerőt gyakorolhatnak rájuk az út során.
Mivel a morfikus mezők emléknyomokat is hordoznak ma
gukban, segítenek azt is megmagyarázni, hogyan öröklődnek és
fejlődnek a vonulási mintázatok.
Ú j v o n u lá si m intázatok evolúciója
Perdeck kísérlete fantasztikusan ért véget. Tavasszal az eltérített

és Franciaországban vagy Spanyolországban telelő madarak egy
része visszatért a Baltikumba, ahol születtek. Ez azt jelentette,
hogy képesek voltak visszanavigálni egy olyan helyre, ahol már
jártak, bár azt új útvonalon kellett elérniük. Az is eléggé figye
lemre méltó, hogy ezeknek a madaraknak egy része az új francia
és spanyol táplálkozóhelyre tért vissza a következő télen, amelyet
az eltérítés után felfedeztek.25 Egyetlen nemzedék alatt sikerült új
migrációs ciklust kialakítani, amelyben semmilyen szerepet nem
játszanak a génmutációk.
A morfikus mezők hipotézise szerint gyorsan is kialakulhat
nak az üj migrációs útvonalak. Az elkószáló vagy elsodort állatok
új téli táplálkozóhelyet találhatnak maguknak, ahogyan a fiatal
seregélyek tették Spanyolországban. Amikor tavasszal visszatér
tek a szülőföldjükre, új vonulási hurkot hoztak létre. Fia pedig ez
az új útvonal elősegíti a rajta haladó állatok túlélését és szaporo
dását, akkor új vonuló faj alakul ki.
Ezt az új evolúciós folyamatot valóban megfigyelték az eu
rópai barátposzátánál az utóbbi ötven esztendőben. Ezek az éne
kesmadarak Európa-szerte költenek: a kelet-európai madarak
ősszel a Boszporusz és Törökország felé veszik az irányt, aztán a
Földközi-tenger keleti partvidéke mentén Kelet-Afrikába tartanak.
A nyugat-európai madarak hagyományosan Spanyolország felé
vonulnak, ahol némelyik áttelel, mások pedig Afrikába repülnek,
és Marokkóban és Nyugat-Afrikában telelnek. Az 1960-as évek
óta azonban új migrációs útvonal alakult ki náluk: Közép-Euró-
pából Nagy-Britanniába költöznek a madarak, ahol manapság
25
B aker, 1980.
280 Irányérzék
már sok ezernyi barátposzáta telel át. A Belgiumban és Német

országban költő populációnak nagyjából 10 százaléka Afrika he
lyett a brit szigeteken telel.
Ez az új migrációs mintázat azért vált lehetségessé, mert az
utóbbi évtizedekben egyre enyhébbek a brit telek, és a britek etet
ni szokták télen a madarakat; így olyan táplálékforrást tesznek
elérhetővé számukra, amely a korábbi évszázadokban nem állt
rendelkezésükre. Ez az útvonal egyúttal rövidebb és veszélytele
nebb is, mint a szokványos, Spanyolországba és Afrikába vezető
út, ráadásul a Nagy-Britanniában telelő madarak általában koráb
ban térnek vissza, mint azok, amelyeknek messzebbre kell repül
niük, így korábban pározhatnak, elfoglalhatják a legjobb terüle
teket, és több utódot hozhatnak világra.26 A természetes szelekció
így ennek az új migrációs szokásnak kedvez, és kialakulóban van
egy új barátposzátafaj.27
A genetikus programozás hagyományos elmélete szerint
az új migrációs útvonal kialakulása a véletlenszerű mutációktól
függ, amelyek a genetikai előprogramozást befolyásolják. Ezek a
mutáns gének aztán sok-sok generáción át előnyben részesülnek
a természetes szelekció révén, így új faj alakul ki.
Ezzel ellentétben a migrációs útvonalak inkább az örökölt
emlékezeten alapuló szokásokra támaszkodnak, az új fajok pedig
gyorsabban kialakulhatnak, amint a barátposzáták esetében lát
tuk. Először is egyáltalán semmilyen genetikai mutációra nincs
szükség ehhez a folyamathoz. A barátposzáták eredetileg úgy
keveredhettek Angliába, hogy lefújta őket a szél a megszokott,
Spanyolország felé tartó útvonalukról, nem pedig azért, mert
megváltoztak a feltételezett migrációprogramozó génjeik. Eh
hez hasonlóan azért cserélték Angliára a Baltikumból délnyu
gati irányba tartó seregélyek Spanyolországot, mert egy holland
tudós eltérítette és repülőgéppel Svájcba vitte őket, nem pedig
azért, mert mutálódtak a génjeik.
Természetes körülmények között mindannyiszor új vándor
lási útvonalak alakulhatnak ki, amikor az állatok valamiért le
térnek a megszokott útvonalukról, és elég szerencsések ahhoz,
hogy új táplálkozóhelyen találják magukat. Ha a természetes
26 Helbig, 1996.
27
B e a rh o p e t a lv 2005.
szelekció is kedvez ennek a mintázatnak, akkor nemzedékeken

át ismétlődhet, ahogyan a barátposzátáknál történt. Az új célál
lomások és maguk a migrációs útvonalak nem a génekben kó
dolódnak, hanem a morfikus mezők emléknyomai révén rögzül
nek.28
Ezt a következtetést támogatják a közönséges levesteknő
sökön mostanában végzett genetikai kutatások is. Bár vannak
genetikai eltérések az egymástól messze költő és egészen eltérő
migrációs útvonalat követő fajok között, ezek a különbségek
olyan kicsik, hogy a témakör kutatói azt a következtetést vonták
le: „lehet, hogy a konkrét helyekre, például az Ascension-szigetre
vezető költözési útvonalak nem genetikailag rögzítettek vagy
»ösztönösek«. Nem az öröklés révén előre programozott, hanem
a korai tanulási folyamatok révén elsajátított ismeretek teszik
lehetővé a rugalmasabb választ a megváltozott fészkelési körül
ményekhez, így már egyetlen nemzedék is új migrációs útvona
lakat tud létesíteni."29
28 E feltevés alapján a különböző migrációjú fajok kereszteződéséből származó

madaraknak - például a Kelet-Európából és a Nyugat-Európából származó
barátposzátáknak - az utódai mindkét vonulási szokásra rá tudnának hangolódni,
így összezavarodnának- Tény, hogy amikor ezeket a madarakat a kalitkájukban
figyeljük a költözési szezon elején, akkor azt látjuk, hogy az ugrálásuk nagyobb
variációt mutat, mint amit a szülő fajoknál tapasztalunk. A keleti fajba tartozó
madarak általában délkeleti irányba ugrándoznak, a nyugati faj egyedei
pedig délnyugati irányba (Helbig, 1993, 1996). Ha a madarak a valódi életben
ragaszkodnának a déli irányba tartó útvonalhoz, akkor az Európából Afrikába
tartó két vonulási útvonal közül az egyiket sem követnék: sem a Gibraltári-
szoros, sem a Boszporusz felé nem mennének, így vagy új telelőhelyet találnának
maguknak, vagy kipusztulnának.
29 B o w e n -A v ise , 1994.
T izenkettedik fejez et
Állatokam elyek tudják,

mikor közelednek az otthonukhoz
Akik rendszeresen együtt utaznak az állataikkal - kutyák

kal, macskákkal, lovakkal és más fajokkal - , azoknak biztosan
feltűnt már az állatok zavarba ejtő viselkedése: mintha éreznék,
hogy közel vannak a célállomáshoz, holott ki sem látnak abból a
járműből, amelyben utaznak.
Mint már láttuk, a hazatérés és a vonulás a morfikus mezőkön
alapul, amelyek a cél felé húzzák vagy vonzzák az állatot, és ezzel
megalapozzák az irányérzéküket. Ebben a fejezetben azt vetem
fel, hogy ez a morfikus mezőt alapul vevő hipotézis arra is ma
gyarázatot nyújthat, hogyan érezhetik meg az állatok, hogy köze
lednek a céljukhoz. Ez a viselkedésmintázat bizonyos esetekben
az állatokat az egyes helyekkel összekötő morfikus mezőkön ala
pul. Más esetekben úgy tűnik, hogy attól az embertől függ, akivel
az állat együtt utazik, így a telepátia is szerepet kaphat benne.
K ocsiban utazó állatok
Remedy nevű macskánk - a legtöbb macskával ellentétben

- szeretett autóval utazni. Az út nagy részét egy kis szőnyegen
aludva tette meg, amely a hordozókosarában volt. A hordozó aj
taját mindig nyitva hagytuk, hogy Remedy bármikor kijöhessen.
[
284 Irányérzék
Viszont mindegy, hogy éjjel vagy nappal utaztunk-e, mert a ha

zaérkezés előtt két-három kilométerrel mindig felébredt, kijött a
hordozóból, elkezdett körözni az autóban, és egyértelműen az
izgatottság jeleit mutatta. Először a feleségemnek tűnt fel a visel
kedése. Sajnálattal be kell vallanom, hogy eleinte nem tulajdoní
tottam neki jelentőséget, és amellett érveltem, hogy biztosan csak
a véletlenek összjátékáról lehet szó. Konok szkepticizmus uralko
dott bennem akkoriban, amely miatt figyelmen kívül hagytam
vagy tagadtam minden olyan viselkedést, amelynek láthatóan
nem volt közvetlen magyarázata. A végén azonban meghajoltam
a bizonyítékok súlya alatt. Úgy tűnt, a macska tudja, mikor köze
ledünk hazafelé. No de hogyan?
Vajon azért, mert kiszimatolta az otthoni környezetet? Talán,
de nem valószínű, mert ez hidegben is így volt, amikor fel voltak
húzva az ablakok, meg nyáron is, amikor pedig le voltak enged
ve. Az ismerős göröngyöket, kanyarokat és fordulókat ismerhette
fel? Talán, de hogyan ismerhet annyi különböző londoni útvo
nalat, amikor az autó mozgása olyan sokféle lehet, hiszen függ
a forgalmi lámpáktól és a forgalmi helyzettől? Vajon az otthoni
környezet valami más tulajdonságára reagált volna? Talán, de va
jon mi lenne az? Vagy a mi saját várakozásunk ragadt át rá még
akkor is, amikor magunk sem voltunk tudatában a viselkedé
sünk megváltozásának? Ha igen, hogyan?
A mai napig nem tudom a választ ezekre a kérdésekre, de
úgy találtam, hogy sok más embernek is feltűnt az állataik ilyen
viselkedése. Az adatbázisban hatvannál is több ilyen beszámolót
őrzünk, és ha mindegyiket számításba vesszük, akkor le tudjuk
szűkíteni a lehetőségek körét.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy amikor a vadon élő állatok
hazafelé közelednek, akkor felismerik az ismerős tereptárgyakat,
megérzik az ismerős szagokat, és meghallják az ismerős hango
kat. Ha nem kapnának ilyen információkat a környezetükből,
akkor eltévednének. Ám a vadon élő állat helyzete nagyon eltér
az autóban alvó kutya és macska vagy a lószállítóban utazó ló
helyzetétől. Ezeket az állatokat akkor is elviszik valahová, ha nem
tetszik nekik, és abba sincs beleszólásuk, hogy hová mennek. Ez
nagyon szokatlan helyzet lehet az állatok számára. A vadon élő
állatokat ritkán szokták elvinni valahová, bár a zsákmányt néha
Á llatok, am elyek tudják, m ikor közelednek az otthonukhoz 285
élve szállítja a ragadozó, és a kölyköket is szokták hurcolni az

idősebbek, például amikor az anyamacska a tarkójuknál fogva
szállítja a kismacskáit. Ezzel együtt nem jut eszembe egyetlen
olyan helyzet sem, amikor a természetes környezetben élő állatok
helyzetét párhuzamba lehetne állítani a járművekben szállított
háziállataink helyzetével, kivéve talán az áramlatok által elsodort
halakat és a szelek által eltérített madarakat.
É rk ezés ism erős helyekre
A macskák rendszerint jelezni szoktak, amikor közelednek az ott

honukhoz - ahogyan Remedy is tette. Sok kutya hasonló antici-
pációs jeleket mutat, és a legtöbb esetben valószínűtlennek tűnik,
hogy azért tudják, hogy hol vannak, mert látják a tereptárgya
kat. Autós utazásokon általában az ablak szintje alatt fekszenek,
és álomba merülnek. Az ablakon akkor szoktak kinézni, amikor
már ébren vannak, és várnak valamire, nem pedig fordítva. Rá
adásul sok macska és kutya éjjel is reagál.
Ugyanígy vannak olyan lovak is, amelyek mintha tudnák a
járműben, hogy mikor érnek közel az otthonukhoz, és már né
hány kilométerrel előbb elkezdenek kaparászni, nyihogni, kapál
ni, dobogni és más nyugtalanságra utaló jelzéseket adni.
Az ritkább, hogy bonobókat utaztatnak kocsival, de a
Warwickshire-ben lévő Twycross Állatkertben volt rá példa,
amikor egy tévéreklám-sorozat felvételére hordták az állatokat
(emberi ruhákba öltöztették őket, és jeleneteket adtak elő). Molly
Badham volt az idomáruk, aki úgy találta, hogy a visszaúton
mindig tudták, mikor érnek az állatkert közelébe. „Úgy más
fél kilométerre mindig felébredtek, és tudták, hogy közeledünk
hazafelé. Fogalmam sincs, honnan tudták - koromsötét volt, és
egyébként sem láttak ki - , de mindig felébredtek és felélénkül
tek."
Sok állat mutat hasonló reakciót, amikor az otthonától eltérő
ismerős helyre megy. Alice Palmer (Chicago, Illinois) mesélt ne
künk Tasha nevű uszkárjáról: „Amikor elmentünk meglátogatni
a tőlünk kétszáz kilométerre lakó fiamat, és már csak olyan nyolc
tíz kilométerre lehettünk tőle, Tasha felébredt, felugrott a hátsó
286 Irányérzék
ülésre, megszimatolta az ablakot, és izgatottan nézte, hogyan

közeledünk a házhoz." Lehet, hogy Tasha az út menti ismerős
szagokra reagált. De mi van azokkal az állatokkal, amelyeket szo
katlan útvonalon szállítanak?
U tazás ism eretlen utakon
Több ember is megpróbálkozott azzal, hogy szándékosan másik

úton viszi az állatot, mert kíváncsi volt rá, hogyan fog reagálni.
Jenny Mardell (Bath, Anglia) úgy találta, hogy Mandy nevű szu
kája mindig felélénkült, amikor a szülei londoni házához köze
ledtek: „Sosem jöttünk rá, honnan tudja, pedig különböző utakon
közelítettük meg a házat. Mandy mindig tudta, és hisztizni kez
dett a kocsiban." Genevieve Vergnes is úgy találta, hogy amikor
a Párizsban élő szüleit meglátogatta, „a kutya körülbelül hét kilo
méterrel korábban mindig felébredt és a műszerfalat kaparászta,
s közben »énekelt«. Azt a következtetést vontuk le, hogy ismeri
az utat, ezért más utakon is próbálkoztunk - a rakpartokon, a
Champs-Élysées-n vagy a külvárosok felől - , ami azért érdekes,
mert az útvonalak eltérő hosszúságúak voltak. Ő mindig aludt,
de nagyjából ugyanakkora távolságban mindig felébredt, kapa
rászta a műszerfalat és énekelt!"
Előfordul, hogy az ember erősen motivált arra, hogy a ku
tyája ne ébredjen fel, és ne mutassa ki az izgatottságát. Ez történt
egy londoni párral is, amikor még kicsik voltak az ikreik. Amikor
kocsival mentek haza, a labrador retriverük és a gyerekek azon
nal elaludtak. Amint közeledtek, a kutya felébredt, és izgatottan
mocorgott, felébresztette az ikreket, akik azonnal sírni kezdtek.
A szülők megpróbáltak kerülő utakon hazasurranni, de soha
nem tudták becsapni az állatot. Mindig felélénkült, aztán feléb
resztette a gyerekeket.
Az ilyenfajta élmények azt mutatják, hogy az állatok leg
alább egy része tudja, mikor közeledik a célállomáshoz, függet
lenül attól, hogy milyen úton megy. Vajon ez a hely valamilyen
tulajdonságán múlik, amelyet ők még álmukban és több kilomé
terrel arrébb is érzékelnek? Vagy az autóban utazó emberektől
származó hatástól függne?
Több tucatnyi eset tanulmányozása után arra a következte

tésre jutottam, hogy bizonyos állatoknál maga a hely játszik fon
tos szerepet, másoknál pedig az történik, hogy az állat megérzi az
autóban utazó emberek várakozását. Ráadásul valószínű, hogy
ez a két hatás egymásra rakódik.
Ism erő s és ism eretlen helyek
Legtöbbször csak akkor reagálnak az állatok, amikor haza vagy

valami ismerős helyre érkeznek. Amikor ismeretlen helyre men
nek, akkor nem látszik rajtuk semmi. Ez azt jelenti, hogy maguk
kal a helyekkel kapcsolatban fedeznek fel valamit, és hogy a reak
ciójuk az emléknyomokon alapul. Nagyszerűen látszik mindez
Joséa Raymer (Aldermaston, Berkshire) megfigyeléseiből, aki nő
létére a saját teherautójával dolgozik. Mindig magával visz leg
alább egy német juhászt, hogy biztonságban érezze magát:
„Előfordul, hogy négy és fél órát is vezetek mindenféle út

viszonyok között (megállók a közlekedési lámpáknál, ara
szolok a dugóban, vagy hasítok az autópályán), a kutyák
meg végig durmolnak. Viszont amint odaérek a kirakodási
ponthoz vagy az éjszakai pihenőhöz, a kutyák attól függően
reagálnak, hogy jártak-e már ott, hányszor, és hogy kienged
tem-e őket szaladgálni. Ha oda még nem vittem fuvart, vagy
nem volt alkalmas a hely arra, hogy kiengedjem őket egy
kicsit, akkor meg se moccannak, amíg meg nem állunk, oda
nem tolatok a pakolórámpához, vagy ki nem nyitom az ajtót.
Ha olyan helyen vagyunk, ahová gyakran járunk, különösen
ha éjszakai pihenőhelyre érkezünk, ahol joggal várnak egy
kis bolondozást, akkor már korábban felébrednek és felpezs
dülnek, amikor [még] az országúton vágjunk, ahol a kocsi
mozgása még pontosan ugyanolyan, mint bárhol másutt az
úton."
Az ilyen esetekben sokkal fontosabbnak tűnik a hely emléke,

mint az ember viselkedése vagy gondolatai. Igen ám, de vajon a
helynek melyik tulajdonságára reagálnak? A tereptárgyakat már
288 Irányérzék
kizártuk, hiszen az állatok aludni szoktak a járművekben, vagy

legalábbis fekszenek, ezért nem látnak ki az ablakon, és akkor is
reagálni szoktak, amikor sötétben utaznak.
Akkor a szimatuk segítene? Ez a legkézenfekvőbb lehetőség,
és bizonyos esetekben ez lehet a legjobb magyarázat. A szimatel
mélet azt jósolná, hogy az állatok előbb reagálnak meleg időben,
mint hidegben, mert magasabb hőmérsékleten jobban párolog
nak az anyagok. Akkor is előbb és erőteljesebben kellene reagál
niuk, ha le vannak húzva az ablakok, mint amikor zárt a kocsitér.
A reakcióknak ráadásul a széliránytól is függniük kellene, vagyis
amikor szemből fúj a szél, akkor előbb, amikor hátulról fúj a szél,
akkor később kellene reagálniuk. Az általam olvasott vagy hal
lott beszámolókban sehol nincs rá utalás, hogy ez lenne a helyzet,
de magam sem figyeltem meg a szélirány, a hőmérséklet vagy a
nyitott ablakok kedvező hatását a macskánkra.
Ezek a reakciók a korábban már tárgyalt irányérzékkel le
hetnek kapcsolatban. Az irányérzék akkor elsődleges fontosságú,
amikor az állatok saját maguk döntik el, hogy merre menjenek.
Azért alakult ki bennük ez az érzék, hogy könnyen hazajussanak,
vagy gond nélkül eljussanak egy ismerős helyre, és nagy szerepet
játszik a költözésben is. Az én felvetésem szerint ez az irányér
zék a morfikus mezőkön múlik, amelyek az ismerős helyekkel
összekötik az állatokat. Ezek a mezők teszik lehetővé számukra,
hogy megtalálják a kívánt helyeket, hogy tájékozódni tudjanak
ismeretlen terepen, és talán azt is ennek révén ismerik fel, hogy
ismerős helyen járnak, amikor valaki más szabja meg az útvona
lat.
A m ik or n em helyekre, hanem em berekre reagálnak
Egy adott helyhez közeledve az autóban lévő emberek megköny-

nyebbülést vagy várakozást érezhetnek, az állatok pedig meg-
érezhetik ezeket a változásokat, és felébredhetnek. Amikor közel
járnak egy ismerős helyhez, nehéz egymástól elválasztani az em
berek és a hely hatásait, de amikor olyan helyre utaznak, amelyet
az állat nem ismer, akkor nem lehet róla emléke, így egyedül az
emberektől juthat jelzésekhez.
Vannak olyan esetek, amikor az állatok a jelek szerint va

lóban m ár azelőtt reagálnak, hogy megérkeznének egy olyan
helyre, ahol korábban nem jártak. A Leighton Buzzardban
(Bedfordshire megye) élő Jenny Vieyra macskája mindig tudja,
mikor közelednek az otthonukhoz, „felágaskodik a kosarában,
veszettül nyávog, és megpróbál kijönni belőle". A kandúr általá
ban azt is tudja, hogy mikor közelednek barátok vagy családta
gok házához, vagy olyan macskamegőrzőkhöz, amelyekben már
járt korábban. Mindez természetesen az emlékezet számlájára is
írható, de Jenny nemrégiben új házba költözött, amely nyolcvan
kilométerre van a régitől, és amikor életében először odavitte a
macskát, az a szokásos izgalommal reagált érkezésük előtt. Bizto
san a gazdája izgatottsága ragadt át rá.
Azok az emberek, akik sokszor tapasztalták már ezt a fajta
viselkedést, meg vannak róla győződve, hogy az állataik telepa
tikus képességekkel bírnak. Michaela Dickinson-Butler (Burton-
on-Humber) például úgy véli, hogy border terrierje olvasni tud a
gondolataiban. „Pontosan tudja, mikor fogunk megállni a kocsi
val, és az érkezés előtt elkezd ugatni meg vinnyogni, akkor is, ha
még soha nem jártunk ott. Akkor is, ha nem néz ki az ablakon, és
senki nem szól egy szót sem."
Peter Edwards (Essex megye) ír szettereket tenyészt, és
gyakran jár kutyakiállításra. Amikor hazafelé tart a kutyáival, az
állatok nagyjából negyedórával az érkezés előtt felébrednek a ko
csiban, és izgatottá válnak. Ugyanez történik a kiállítás helyszí
nére érkezés előtt is. Előfordul, hogy új helyen van a kiállítás, de
a kutyák akkor is tizenöt-húsz perccel korábban reagálnak. Úgy
tűnik, nem jó magyarázat erre a többi kiállítandó kutya kiszima-
tolása, mert reakciójuk még sok-sok kilométerrel arrébb történik,
és a jelek szerint nem függ a széliránytól. Peter Edwards ráadásul
azt találta, hogy akkor is jeleznek, amikor korán érkezik meg a
kiállítás helyszínére, és még alig van ott rajtuk kívül másik kutya.
„Szerintem rajtam éreznek valamit" - mondja. Megkérdezte, más
kiállítók mit tapasztalnak, és azt találta, hogy egészen általános
jelenség a kutyák anticipációja. „Majdnem olyan, mintha a gon
dolatainkban olvasnának" - vonja le a következtetést.
Ezt a jelenséget Elizabeth Marshall Thomas is tanulmányoz
ta, aki leírja, hogyan jelzett Viva nevű dingója, mielőtt megérkez-
290 Irányérzék
tek egy olyan helyre, ahol még nem jártak korábban. Thomas meg
próbált utánajárni, hogyan sikerül ez a kutyájának. Jelzésértékű
lehetett, amikor az országúiról lefordultak valamilyen egyenetlen
bekötőútra, de biztosan voltak még más jelzések is, mert a célállo
másra sokszor hosszú zötykölődés után értek el, Viva pedig min
dig tudta, mikor kell aktivizálódni. Szintén jelzésértékű lehetett
az út vége előtti sokszor ismételt lekanyarodás az alsóbb rendű
utakra és kocsibehajtókra, „de Viva gyakran már a lekanyarodás
előtt megélénkült". Amikor Thomas felismerte, hogy Viva a leg
több érkezést pontosan megjósolja, igyekezett gondoskodni arról,
hogy ő maga ne bocsásson ki jeleket azzal, hogy másképp beszél,
vagy másképp csinál valamit. „Szerintem sikerült elrejtenem az
érzéseimet. [Viva] viszont mégis tudta, és az élete végén semmi
vel nem jártam közelebb annak tisztázásához, hogyan sikerült ez
neki, mint az elején. Érzékeken túli érzékelés? Talán."1 Amikor
egy állat az utazás végén megérzi a gazdája anticipációját, az nem
sokban különbözik a többi gondolat és szándék megérzésétől.
Hogy ez az ember szándékai és tudomása ellenére kibocsátott vi
selkedéses jeleken vagy telepátián alapul, azt még nem sikerült
kideríteni, ehhez különleges kísérletek elvégzésére lesz szükség.
E g y s z e r ű telepátiakísérlet
Lehet, hogy az autóban ülő emberek jelzéseire reagáló állatok a

viselkedés, a testbeszéd, a szóbeli jelek finom változásaira vagy
más olyan jelekre reagálnak, amelyeket a szokványos érzékszer
vekkel nem lehet felfogni. Ennek a lehetőségnek a teszteléséhez
érdemes az állatot egy kisteherautó rakterében utaztatni, miköz
ben a gazdája az utastérben utazik. Az állatokat megfigyelhe
ti valaki, aki szintén hátul van velük, és nem ismeri az úti célt,
de automatikusan is lehet rögzíteni az állatok viselkedését egy
videokamera segítségével.
Néhány, a Manchesteri Rendőrkutya-kiképző Főosztállyal
együttműködésben elvégzett előkísérletben megállapítottuk,
hogy videóra tudjuk venni a raktérben utazó kutyák viselkedé
sét. A rendőrkutyák viszont már megszokták, hogy a raktérben
i
Thomas, 1993,143. o.
Állatok, amelyek tudják, m ikor közelednek az otthonukhoz 291
utaznak, amelyik állat azonban még nem szokott hozzá ehhez az

utazási módhoz, annak némi időre lehet szüksége hozzá.
Az állat, amelynek viselkedését filmre vesszük, a raktér
ben utazik, az utastérben pedig a gazdája navigál olyan helyek
re, amelyeket az állat nem ismer. Vajon ekkor is mutat anticipá-
ciós jeleket az állat? Ha igen, akkor a reakciót nem lehet a hely
emléknyomaival, a gazdi testbeszédével vagy más érzékszervi
benyomásokkal magyarázni. Ha szép sorban kizárunk minden
mást, akkor a telepátiás kommunikáció marad a legvalószínűbb
magyarázat.
f I
T izen harm ad ik fejez et
Amikor az állat megtalálja

messze lévő gazdáját
1582-ben Leonhard Zollikofer Párizsba költözött nagykövetnek

III. Henrik francia király udvarába, ezért a svájci St. Gálién vá
rosában hagyta hűséges kutyáját, akit nem véletlenül hívtak
Fidelisnek. A kutya két héttel később eltűnt a városból, három
héttel később pedig csatlakozott gazdájához a párizsi királyi ud
varban, pontosan akkor, amikor a svájci követeket a király elé
bocsátották audienciára. A kutya soha nem járt korábban Párizs
ban.1 Vajon hogyan talált rá a gazdájára az otthonuktól olyan tá
vol?
Egyszerű lenne pusztán azért félretenni ezt a fantáziadús
mesét, mert sok ilyen történet kering közszájon, a kutyák odaadá
sáról pedig még hősiesebb példáink vannak. Az egyik ilyen tör
ténet még az első világháború idejéről származik, amikor Prince,
az ír terrier hűségesen szolgálta gazdáját, az észak-staffordshire-i
ezredbe tartozó James Brown közlegényt, és lehetetlen volt meg
vigasztalni, amikor a fiatalembert 1914 szeptemberében Francia-
országba helyezték át. Egy nap aztán a kutya eltűnt a londoni
Hammersmithben lévő házból, és mindenki megrökönyödésé
1 A részletek egy 19. századi beszámolóban olvashatóak, amelyet St. Gallenben

adtak ki Zollikofer útid seiti Hund (Zollikofer és a kutyája) címmel. C. Zollikofer
professzor, a követ kései leszármazottja volt olyan kedves, hogy adott nekem egy
példányt a kötetből.
re néhány héttel később Armantiére-ben bukkant fel, és kitörő

örömmel üdvözölte gazdáját a lövészárokban. Mivel alig akar
ták elhinni ezt a történetet, a parancsnok elrendelte, hogy más
nap reggel díszlépésben vonuljon fel előtte a gazda a kutyájával.
Prince nyilván hozzácsapódott egy olyan csapattesthez, amely
átkelt a La Manche-csatornán, a szárazföldön pedig megkereste
a gazdáját. Ő lett a hadsereg hőse, és a háború további részében a
gazdája mellett maradt.2
Mindkét esetben az történt, hogy a kutya nem haza vagy
egy másik ismerős helyre ment. Ha valóban megtörténik ez a
viselkedés, akkor nem lehet az irányérzékkel magyarázni - le
galábbis nem olyan irányérzékkel, amely magának a célállomás
nak bármelyik tulajdonságához kapcsolódik. Az állatok inkább
azt tudják ezekben az esetekben, hol vannak azok az emberek,
akikhez kötődnek.
Már láttuk, hogy az állatok és az emberek közötti kötelékek
miként teszik lehetővé, hogy az állat nagy távolságból is meg
érezze a gazdája szándékait. Vannak olyan állatok, amelyek a je
lek szerint tudják, mikor hal meg vagy mikor szenved balesetet a
gazdájuk, holott ez tőlük távol történik. Ezeket a különböző jelen
ségeket telepatikusnak tekinthetjük.
No de irányokat is meghatározhat-e egy telepatikus kapcso
lat? Vajon ezek a kötelékek irányszerűen is összeköthetik az em
bert és az állatot, mintha láthatatlan kötél feszülne közöttük?
Már láttunk bizonyítékokat arra, hogy irányokkal kapcso
latos információk is cserélődhetnek a kötelékek mentén ember
és állat között. Vannak olyan macskatulajdonosok, akik azt ta
pasztalták, hogy valami megmagyarázhatatlan módon odavonz
za őket a macskájukhoz. Valahogyan tudják, melyik irányba kell
nézniük. Vannak olyan állatok is, amelyek nemcsak azt tudják,
hogy hazafelé tart a gazdájuk, hanem azt is, hogy melyik irány
ból. Ilyenkor a ház egyik vagy másik végénél várakoznak, attól
függően, hogy melyik irányból várható az illető.
Ebben a fejezetben azokat az eseteket fogom megtárgyalni,
amikor az állat ismeretlen helyen talál rá a gazdájára. Ha néme
lyik oly módon teszi mindezt, hogy azt nem lehet a véletlennel,
a látással, a hallással vagy a szaglással megmagyarázni, akkor
2
Cooper, 1983, 149. o.
Am ikor az állat megtalálja messze lévő gazdáját 295
kétfajta irányérzék létezhet: az egyik helyekhez, a másik embe

rekhez vagy állatokhoz kötődhet. Az én hipotézisem szerint a
morfikus mezők képezik mindkét fajta kötelék alapját, s az állato
kat helyekhez és emberekhez kapcsoló morfikus mezők valóban
szerepet játszanak az irányok meghatározásában. A helyekkel
kapcsolatos irányérzék ismerős elképzelés, ám az emberekhez
vagy más állatokhoz vezető irányérzék sokkal kevésbé ismert. Jó
val ritkább, hogy egy állat messze lévő emberre vagy állatra talál
rá, mint az, amikor ismerős helyre megy el. Mindazonáltal 119
ilyen esetünk van az adatbázisban, melyekben leginkább kutyák
szerepelnek.
Kezdésként áttekintem ezeket a spontán eseteket, hogy ki
derüljön, van-e közös vonásuk, és megvizsgáljam, mennyire
meggyőzőek a bizonyítékok. Általában nem tudjuk kísérletileg
vizsgálni ezeket a jelenségeket, mert az állattulajdonosok nem
szívesen kockáztatják meg, hogy esetleg elveszítik az állatukat,
ezért a bizonyítékok egyetlen forrásai a gyakorlatban a minden
előzetes tervezés nélkül megtörténő valódi események.
A véletlenek összjátéka és a szaglás a két legfontosabb alter
natív magyarázat. A véletlenek magyarázzák azokat az eseteket,
amelyekben az állat pusztán próba-szerencse alapon keresgél, és
hogy, hogy nem, siker koronázza az erőfeszítéseit. Az magától
értetődik, hogy az állatok a szimatuk alapján is tudnak követ
ni vagy azonosítani egy embert. Nagyon fontosak ezek az érvek,
hiszen ha a véletlenek vagy a szaglás is megmagyarázza a bizo
nyítékokat, akkor nem kell feltételeznünk egy rejtélyes és látha
tatlan kötelék létezését, amely valahogyan az ember felé vonzza
az állatot.
S zim a t alapján m e g tudják találni

az em b ert az állatok?
Vannak olyan esetek az adatbázisunkban, amelyekben a kutyák

vagy a macskák a három kilométernél közelebb lévő új ottho
nukban találják meg a gazdájukat. Mivel kocsival vagy kisteher
autóval távolították el az állatokat, nemigen valószínű, hogy az
úton érezhető szagnyom alapján találtak rá gazdájukra. Amikor
296 Irányérzék
a gazdi kocsival megy dolgozni, megint csak valószínűtlennek

tűnik, hogy az állat szagnyom alapján talál rá. Ha a kutya vagy
macska követni tudná az autó kerekének szagnyomait, és meg
tudná különböztetni a rengeteg más autó kerekének nyomától,
akkor is életveszélyes lenne az úton szimatolva közlekednie. Az
autóvezetőknek még gyér forgalom esetén is észre kellene ven
niük ezeket a kutyákat, mivel kerülgetniük kellene őket, ezért
valószínűleg emlékeznének rájuk. Én azonban egyetlen olyan be
számolóról sem tudok, amikor az autóvezetők ilyen, az orrukat
az aszfaltra tapasztó kutyákról mesélnének.
Patricia Burke egy tanyán lakott a Skóciához tartozó Skye-
szigeten, a munkahelye pedig otthonától tíz kilométerre volt
Portreeben. Terrierjét otthon hagyta a tanyán, de rendszerint nem
egyenesen a munkahelyére hajtott, hanem öt kilométert a másik
irányba autózott, mert fel kellett vennie az egyik munkatársát.
Egyik reggel nagy meglepetésére a munkahelye előtt találta a ku
tyáját. „Honnan tudta, hogy ott dolgozom? - csodálkozott. - Soha
nem járt még Portreeben!"
Egy szkeptikus azt mondaná erre, hogy a kutya kiszagolta
a hölgy munkahelyét, a ruháján hazahozott szagminta alapján.
Hogy mást ne mondjak, ez az érv nem magyarázza meg, hogyan
talált el a kutya Portreebe, hacsak fel nem tételezzük, hogy a szag
lás sokkal nagyobb távolságokon is működik, mint amire eddig
bizonyítékaink vannak.
A szagelmélet mindenesetre nem alkalmazható azokra a
kutyákra, amelyek olyan helyeken találtak rá a gazdájukra, ahol
azok korábban még sohasem jártak, hiszen így nem is érezhették
a gazdi ruháján vagy haján a munkahely szagát. Ennek ellenére
több olyan esetről is tudunk, amikor a kutyák olyan házban talál
tak rá a gazdájukra, amelyben azok először jártak, például olyan
kórházban, ahová mentővel vitték be őket, vagy egy ismeretlen
kocsmában.
Volt Victor Shackletonnak egy Johnny nevű agara kamasz
korában, amelyhez nagyon kötődött, de a család nem nagyon
örült neki, mert alig volt hely a házban. Tiltakozása ellenére édes
apja elintézte, hogy elvigyék Johnnyt egy Yorkshire megyei bá
nyásztelepülésre. Apa és fia vonatra szállt Cheshire megyében,
és átadták a kutyát a kiszemelt unokatestvérnek, az új gazdinak.
Miután megkötötték a kutyát a kertben, édesapja mindenképpen

meg akart inni egy áldomást a helyi kocsmában. Valahogy be
préselték magukat egy ütött-kopott kisteherautóba, és egy olyan
kocsmába mentek, amelyet gyakran látogattak lelkes agártulaj
donosok. Victor így mesél arról, ami ezután történt:
„Szomorúan hallgattam, ahogy beszélgetnek. Arra gondol

tam, hogy Johnny ott van megkötve abban a furcsa kertben,
magányosan, elhagyatva. Lassan megtelt a kocsma, és hir
telen kinyílt az ajtó, majd hozzám dörgölőzött egy test meg
két mancs. Johnny volt az, a nyakörvén még lógott egy darab
az elszakított kötélből. Senki sem hitt a szemének, aki látta
Johnnyt a kocsma felé menet. Amikor apám meg az uno
katestvére elmesélték az aznap esti történéseket, mindenki
meg volt rökönyödve. Hogyan talált ránk a kutya öt kilomé
terrel arrébb egy olyan helyen, ahol soha nem járt korábban?
A tapasztalt agártartók azonnal kijelentették, hogy az aga
rak nem tudnak szimat alapján vadászni, s csak a szemüket
használják."
Úgy tűnik, nem magyarázhatjuk Johnny viselkedését a lá

tása vagy a hallása alapján, és nagyon valószínűtlennek tűnik a
szagláson alapuló elmélet is, amire a szakértők is rámutattak.
Előfordul, hogy a kutyák ezzel a képességükkel a gazdájuk
életét mentik meg; ez történt Úri Gellerrel is, az ismert kanálhaj-
lítóval. Tizennégy éves lehetett, amikor Cipruson élt, és imádott
a nicosiai iskolája fölötti dombok között barlangászni. Általában
a barátaival ment, és nem tért le a jól bevált utakról. Egy alkalom
mal azonban mindkét szokását félretette.
„Eltévedtem. Mélyen bent jártam egy barlangban, átáztam,

átfáztam és rettegtem. Két órán át kerestem a kijáratot egy
pislákoló elemlámpával, de végül összegömbölyödtem, és Is
tenhez imádkoztam, hogy valaki találjon rám, mielőtt éhen
halok, ahogy két iskolatársam. Soha nem fogom megtudni,
hogyan talált rám Joker, a kutyám. Jó pár kilométerrel ar
rébb a mostohaapám szállodájában hagytam, de a sötétben
összekucorodva egyszer csak meghallottam az ugatását, és
hirtelen megéreztem a tappancsait a mellkasomon, s az ar

comat nyalogatta. Természetesen megtalálta a kivezető utat
is. Olyan volt, mintha az imáim hívták volna a helyszínre."3
Még ha a szagnyomot követve talált is rá Gellerre a barlang

ban, ez akkor sem magyarázza meg, hogy egyáltalán miért ment
a barlangba éppen akkor, amikor szükség volt rá.
A legtöbb esetben nincs arról információnk, hogyan viselke
dik a kutya az úton. Milyen úton jutott oda? Szimatolt, mintha a
szagnyomot követné? Szerencsére kaptam egy olyan beszámolót,
amikor valaki egész úton követett két kutyát. Dr. Alfred Koref és
a felesége két tacskót tartott Bécsben. Amikor este elmentek szó
rakozni, a bejárónőjüknél hagyták a kutyákat. Reggel dr. Koref
elment értük, hogy hazasétáljon velük, míg a felesége megláto
gatja a 3,5 km-re lévő barátaikat. „Ám ahelyett, hogy hazafelé
tartottunk volna, kis utcákon át vonszoltak maguk után, amelye
ket nem is ismertek, aztán megérkeztünk egy nagyobb útra, ahol
kocsival elhajtott a feleségem is. Végigrohantak ezen az úton, és
megérkeztünk ahhoz a tömbházhoz, ahol a barátaink laktak.
A kutyáink soha nem jártak még ott. Mégis a jó bejárathoz men
tek oda, és egyenesen ahhoz az ajtóhoz siettek, amely mögött a
feleségem volt. Egészen meglepte, hogy megjelentünk."
Bár ebben az esetben jó magyarázat lehet a szimat a megfelelő
ház és bejárat megtalálására, ne feledjük, hogy a kutyák ismeret
len utcákon rohantak, és a járdán loholva találták meg az épületet,
amire ez nem nyújt magyarázatot. A szagláson alapuló elmélet
még tarthatatlanabb akkor, amikor az állatok több tíz vagy száz
kilométerrel arrébb találnak rá a gazdájukra.
A m ik o r n a g y távolság e llen ére talál rá

az állat az e m b erre
Minél nagyobb a távolság az ember és a rátaláló állat között, an

nál tarthatatlanabb a véletlenszerű keresgélés teóriája és a szimat
elmélet. Az adatbázisunkban lévő 120 esetből csak ötször fordult
elő, hogy az állatok 80 kilométernél nagyobb távolságban találtak
3
Geller, 1998.
rá a gazdájukra. Szerencsére a parapszichológia egyik úttörője,

Joseph B. Rhine, aki Észak-Karolina államban a Duke Egyetemen
dolgozott, az 1950-es években felismerte ezt a jelenséget, és a pszi-
követés nevet adta neki, ahol a „pszi" előtag a dolog okkult (psychic)
jellegére utal.4 Rhine és munkatársai újságokban és magazinok
ban közzétett felhívások és helyi újságokban megjelenő beszámo
lók alapján gyűjtötték össze a történeteket, amelyek alapján fény
derült néhány egészen különleges esetre. Amikor csak lehetséges
volt, interjúkkal és látogatásokkal igyekeztek még több részletet
megtudni ezekről az érdekes beszámolókról.
1962-ben Rhine és Sara Feather közreadott egy beszámolót a
vizsgálataikról. Az első gyűjteményből először is kiszűrték azo
kat az eseteket, amelyekben túl kevés részletről volt tudomásuk,
vagy nem lehetett azonosítani a résztvevő emberek személyét és
tartózkodási helyét. Ötvennégy olyan esetük maradt, amely az
állatok pszi-nyomkövetéséről tanúskodott, huszonnyolcban sze
repeltek kutyák és huszonkettőben macskák, négyben pedig ma
darak.5
Ezután kizárták az összes olyan esetet, amelyben a gazdá
jukra találó állatokat nem lehetett egyértelműen beazonosítani,
mert talán csak hasonlítottak az eredetire, vagy pusztán a vé
letlen műve volt, hogy az állat rátalált az emberre. Voltak olyan
állatok, amelyeket azért zártak ki, mert már nem lehetett továb
bi információkat szerezni róluk: vagy azért, mert már régen tör
tént az esemény, vagy azért, mert a részt vevő ember nem tudott
vagy nem akart együttműködni a kutatókkal. Kizártak továbbá
minden olyan esetet, amelyben 50 kilométernél kisebb volt a tá
volság, mert szerették volna minimálisra csökkenteni annak az
esélyét, hogy az állat véletlenszerű keresgélés alapján találja meg
a gazdáját. Még az összes ilyen kizárás után is egészen lenyűgöző
esetek maradtak fenn a rostán, amelyeket Rhine és Feather rész
letesen ecsetel.
Az egyik ilyen esetben a Doolen család (Aurora, Illinois) Tony
nevű kutyája az eredeti helyen maradt, miután a család a jó 350 ki
lométerrel arrébb fekvő East Lansingbe költözött, amely a Michi-
gan-tó déli csücskénél található. Hat héttel később Tony felbuk
4 Rhine, 1951.
5 Rhine-Feather, 1962.
kant East Lansingben, és izgatottan szaladt oda Mr. Doolenhez az

utcán. A család többi tagja is felismerte Tonyt, és ő is őket. Kilétét
a nyakörve is igazolta, amelyre Mr. Doolen egy rovátkát vésett
még Aurorában.
A legfeltűnőbb macskás történetben egy Sugar nevű krém
színű perzsamacska szerepelt, amely egy kaliforniai családnál
lakott. Amikor Kaliforniából Oklahomába költöztek, Sugar ki
ugrott az autóból, néhány napig a szomszédoknál időzött, aztán
eltűnt. Egy évvel később felbukkant a család új, oklahomai lak
helyén, miután 1600 kilométernél is többet tett meg ismeretlen
tájakon. Nemcsak a külleme és az ismerős viselkedése alapján
azonosították, hanem a csípőjén lévő csontelváltozás alapján is,
amelyet Rhine maga is ellenőrzött.
A 167. számú galambot a lábán lévő gyűrű alapján azono
sították. A gazdája tizenkét éves gyerek volt a nyugat-virginiai
Summersville városából, a helyi sheriff fia. Ez a versenygalamb
egyszer csak felbukkant a kertjükben, a fiú megetette, ami után
a galamb vele maradt, és az ő madara lett. Valamivel később a
fiút be kellett vinni a Myers Memorial Kórházba, amely közúton
170 kilométerre, légvonalban 110 kilométerre volt tőlük, Philippi
városában. A galamb természetesen Summersville-ben maradt.
„Egy héttel később, egy sötét éjjel, amikor havazott - írja Rhine
és Feather - , a fiú verdesést hallott a kórházi szoba ablakánál.
Hívta a nővért, és megkérte, hogy húzza fel az ablakot, mert kint
van egy galamb. A nővér szerette volna jobb kedvre deríteni a
fiút, ezért megtette, amit kért. A galamb így bekerült a szobába, a
fiú pedig felismerte a madarát, és megkérte a nővért, hogy nézze
meg, hogy 167-es szám van-e a lábán. Az volt."
Sok különböző országban hallhatóak a Rhine és Feather
esetgyűjteményében szereplőkhöz hasonló történetek. Észak-
kelet-Franciaországban történt például, hogy egy kétesztendős
juhászkutyát Béthune-ben hagytak, mert a gazdája utazó
építőmunkás lett. Egyik nap, amikor a férfi a 800 kilométerrel ar
rébb lévő Avignonban dolgozott, a fülébe jutott, hogy egy kóbor
kutya furcsán viselkedik a környéken. Odament, hogy megnéz
ze, és csaknem ledöntötte a lábáról a kutyája, amely majd kibújt a
bőréből örömében, hogy viszontlátja gazdáját.6
6
Whitlock, 1992.
Még házi szarkáról is van történetünk, amelyet a svédorszá

gi Lund városában élő M. Johnson asszony osztott meg velünk.
Egy napon szarka repült be az iskola folyosójának nyitott abla
kán, és egy nagyjából negyven főből álló fiúcsoport egyik tag
jának a vállára telepedett. A fiú felkiáltott: „Ez a mi nyári mada
runk!" majd elmesélte, hogy a családja egy 80 kilométerrel arrébb
lévő nyaralóban töltötte a nyarat, ahol háziállatként tartották a
szarkát. Amikor visszaköltöztek a városba, otthagyták a madarat.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy a madár a fiúhoz tartozik, hogy a
tanár elengedte őt az iskolából, hogy haza tudja vinni.7
A sok ilyen történet miatt arra a meggyőződésre jutottam,
hogy az állatok néha valóban olyan módon találják meg a gazdáju
kat, amelyet nem lehet sem a szagok, sem a véletlen számlájára írni.
A g a z d á ju k sírját m egtaláló kutyák
Nem korlátozódik az élő emberekre az állatoknak az a képessége,

amellyel meg tudják találni a gazdájukat. Időnként felröppen a
hír olyan kutyákról, amelyek megtalálják a gazdájuk sírját. Szá
momra megdöbbentőek ezek a hírek. Először azt feltételeztem,
hogy a gazdi halálával megszűnik az állat és a gazdája közötti
kapcsolat. Biztosra vettem, hogy a halotthoz már nem fűzi sem
milyen kötelék az állatot, de ma már úgy tűnik, nem volt megala
pozott a feltételezésem, mivel rengeteg olyan kutyáról szereztem
tudomást, amely rátalált gazdája sírjára. Olvassák csak el az aláb
bi történetet a Grazban élő Joseph Dullertől:
„Az apósomnak volt egy kis tanyája, amelyen egy Sultan

nevű házőrző kutyát tartott. Egy napon rosszul lett, és a
mentő vitte be a kórházba. Néhány nappal később meghalt,
és a helyi temetőben hántolták el, a tanyájától öt kilométerre.
A temetés után néhány héttel történt, hogy a kutya napokra
eltűnt. Furcsállottuk is, mert soha nem szokott elkóborolni,
de nem kerítettünk neki nagy feneket, amíg vasárnap arra
nem jött egy alkalmazott, aki a temető mellett lakik, és ezt
mondta: »Képzeljék, a minap átmentem a temetőn, Sultan
7
Pratt, 1964.
meg ott feküdt a családi sírjukon.« Fogalmam sincs, hogyan

találhatta meg a sírt öt kilométerrel arrébb. Nem voltak láb
nyomai a néhai gazdájának, amelyeket az orrával követhe
tett volna. Ráadásul soha nem volt még a temetőben, de még
csak a mezőn sem, mivel folyamatosan a házra vigyázott. De
akkor hogyan lehetséges, hogy megtalálta a gazdája sírját?"
A családtagok feltehetően jártak a sírnál, és szagnyomokat

hagyhattak maguk után, amelyek esetleg odavezették a kutyát.
No de biztosan sok más irányban is hagytak maguk mögött szag
nyomot. Ha tehát az ő nyomukat követte Sultan, akkor miért pont
a temetőbe ment, és honnan tudta, hogy a holttesteket temetőben
földelik el?
De egyáltalán miért vonzódnak a gyászoló kutyák a gaz
dájuk sírjához? Az egyetlen lehetséges magyarázatnak az tűnik,
hogy a közöttük lévő kötelék túléli a gazda halálát, és az állatot
továbbra is a gazda testéhez köti. Már láttunk néhány mellbevágó
példát arra, hogy egyes kutyák hűségesen a gazdájuk holtteste
mellett maradnak, vagy a sírjuk mellett virrasztanak. Nem fel
tétlenül szükséges, hogy a gazdát az állattal összekötő kötelék
elenyésszen a gazda halálával. Jómagam azt várnám, hogy ham-
vasztás esetén meggyengüljön vagy semmivé váljon ez a kötelék,
hiszen ilyenkor semmi más nem marad a testből, csak pár marék
hamu. Az összes általam ismert esetben koporsóban temették el
az állat gazdáját; soha nem hallottam olyan állatról, amely kre
matóriumhoz vonzódott volna, vagy azokhoz a helyekhez, ahol
szétszórták a gazdája hamvait.
Furcsának tűnhet, hogy a kutyák így kötődnek a hőn szere
tett gazdájuk holttestéhez, de végső soron az emberek között is
sokan vannak, akik erősen kötődnek a szeretteik földi maradvá
nyaihoz. E nem szűnő kapcsolatok miatt emelünk sírhantokat és
síremlékeket, és pusztán az odaadásunk jeléül viszünk virágot a
sírokra. A temetőkbe végső soron nemcsak gyászoló kutyák jár
nak, hanem emberek is. A különösen fontos emberek, például a
szentek és nemzeti hősök sírjai zarándokhellyé válnak. Ha job
ban megértjük, miért látogatunk el a sírokhoz mi magunk, akkor
jobban megérthetjük azokat a kötelékeket is, amelyek bizonyos
kutyákat összekapcsolnak a gazdájuk holttestével.
Amikor az állat megtalálja messze lévő'gazdáját 303
M á s állatokat m egtaláló állatok
Néha azt is lehet olvasni az újságokban, hogy tanyákon élő álla

tokat elválasztanak az utódaiktól, de később újra egymásra talál
nak. Közreadok egy példát is:
„Blackie, egy kétéves, első borjas üsző elszabadult arról a ta

nyáról, ahová eladták, és majdnem 12 kilométert gyalogolt
számára ismeretlen terepen, míg rátalált arra a tanyára, ahová
elvitték a borját. A történet úgy kezdődött, hogy az üszőt és
borját külön-külön adták el a Hatherleigh Piacon, Devonban.
Az anyaállat Bob Woolacott tanyájára került Okehampton
közelében, ahol szénát és vizet tettek elé éjszakára. Anyai
ösztönétől vezérelve azonban elszökött a tanya udvaráról,
áttört a kerítésen, és elindult egy dűlőúton. Másnap reggel ti
zenkét kilométerrel arrébb találtak rá, amint boldogan szop
tatta a borját Arthur Sleeman tanyáján Sampford Courtenay-
ben. Mr. Sleemannak a még mindig rajta lévő árverési címke
alapján sikerült azonosítania az anyaállatot."8
Meginterjúvoltuk az érintett embereket, hogy ellenőrizzük

a történet részleteit. Mrs. Mavis Sleeman elmesélte, hogy a férje
a többi borjúval zárta össze a még el nem választott, újonnan vá
sárolt borjút. „Másnap reggel azt látta a sógornőm, hogy jön egy
tehén a dűlőn. Egyenesen odament ahhoz az épülethez, ahol a
borjú volt, és egyértelműen be akart jutni, ezért a sógornőm ki
nyitotta az ajtót, és beengedte az állatot, aztán a tehén egyenesen
odament a borjához, hogy megszoptassa."
Következzen egy hasonló beszámoló Oroszországból:
„Magomed Ramazsanov némileg meglepődött a kaukázusi ta
nyáján, amikor az egyik tehene elment megkeresni a borját, ame
lyet nem sokkal korábban a szomszéd járás egyik tanyájára ad
tak el. Magomed attól tartott, hogy vadállatok ölték meg a jószá
got, de végül ötven kilométerrel arrébb az utóda mellett talált rá
a jó természetű fejőstehenére."9
8
Újranyomva a World Farming Newsletter című folyóiratban, 1983-ban.
9
„A tehén hosszú útja", Soviet Weekly, 1987. január 24.
304 Iré n y é rz é k
Tudomásom szerint gyakorlatilag még nem végeztek kuta

tásokat arról, hogyan találják meg egymást az állatok, miközben
nagy távolságokat győznek le. William Long amerikai természet-
tudós egyike volt azon keveseknek, akik foglalkoztak ezzel a kér
déssel. A kanadai farkasokkal végzett egyik úttörő vizsgálatában
kimondottan arra összpontosított, hogyan tartanak kapcsolatot
egymással a falka tagjai akkor is, amikor nagy távolságok van
nak közöttük. Azt találta, hogy a falkától elkülönült farkasok
mintha tudnák, hol vannak a többiek. „Télen, amikor a szürke
farkasok általában kis falkákban járnak, a magányos vagy elkü
lönült farkas a jelek szerint mindig tudja, hol vadásznak, kószál
nak vagy szundikálnak a vackukon a társai. A falka a család
tagjaiból áll, akik fiatalabbak vagy öregebbek nála, de ugyanaz
a nőstényfarkas az anyjuk; és ugyanezen kötelék, vonzás vagy
néma kommunikáció révén a nappal vagy az éjszaka bármelyik
órájában egyenesen odatalál hozzájuk akkor is, ha már egy hete
nem látta őket, és azok időközben megszámlálhatatlan kilométert
hagytak maguk mögött a vadonban."10
Hosszú megfigyelési és követési időszakok után Long azt a
következtetést vonta le, hogy ezt a viselkedést nem lehet meg
magyarázni a megszokott útvonalakkal, a szagnyomok vagy az
üvöltés követésével. Egyszer például sebesült farkasra akadt,
amely nem járt együtt a falkával; napokig hevert egy védett va
rokban, amíg a többiek nagy területet jártak be. Long a hóban
követte a nyomukat a vadászatok során, és akkor is a közelükben
volt, amikor egy őzet ejtettek el. Némán lakmároztak, ahogyan a
farkasok szoktak, tehát egyáltalán nem üvöltöttek. A sebesült far
kas ekkor még távol volt tőlük, több kilométernyi hegyes-völgyes
sűrű erdő választotta el őket egymástól.
„Amikor visszaértem az őzhöz, mert meg akartam tud

ni, hogyan lepték és ölték meg a zsákmányukat, észrevet
tem, hogy egy magányos farkas csapódott derékszögben a
vadászó falka nyomaihoz. [...] Elindultam rajta visszafelé,
és egyenesen a vacokhoz vezetett vissza, ahonnét az állat
jött. Keletről vezetett a nyom; az alig érezhető szellő délről
jött, úgyhogy az orra nem vezethette oda a húshoz még ak
10
Long, 1919,95. o.
kor sem, ha a szimathatáron belül lett volna, pedig bizto

san messzebb volt annál. A hóban lévő nyoma ugyanolyan
egyértelmű volt, mint az összes többi, és egyetlen ésszerű
következtetés adódik belőle: a farkasok vagy le tudnak adni
egy néma gyülekező hívást a táplálkozásra, vagy a magá
nyos farkas olyannyira összhangban lehet a falkatársaival,
hogy nemcsak azt tudja, merre járnak, hanem azt is, hogy
általánosságban mit csinálnak."11
Ezek a kapcsolatok az állattársadalmak normális tulajdon

ságai lehetnek, bár még nagyon keveset tudunk arról, hogyan is
működnek. A társas csoport, például egy farkasfalka tagjai kö
zött lévő kötelékek nemcsak azt tehetik számukra lehetővé, hogy
tudjanak egymás távoli tevékenységéről és szándékairól, de a
megfelelő irányinformációkat is megadják. Ha pedig a farkasok
nak és más vadon élő fajoknak ilyen képességeik vannak, akkor
sokkal tágabb biológiai összefüggéseikben szemlélhetjük a házi
állataink azon képességeit, hogy meg tudják találni a gazdájukat,
és a gazdáik is meg tudják találni őket.
A társas csoporthoz és a helyekhez

fű z ő d ő kötelékek
Ha némelyik állatnak megvan az a képessége, hogy rá tud találni

más állatokra vagy emberi társaira, akkor valószínűtlennek tűnik,
hogy csak az állatoknak lennének ilyen képességeik: ugyanilyen
jelenségeket várhatunk az emberektől is, bár feltehetőleg nálunk
ennek halványabb jelei vannak.
Én éppen ezért azt várnám, hogy keringenek történetek
olyan emberekről is, akik figyelemre méltó módon, érthetetlenül
találnak rá más emberekre. Azt várnám, hogy ezek a történetek
főleg olyan emberekről szólnak, akik nagyon erősen kötődnek
egymáshoz, például szülők és gyerekeik vagy férjek és feleségek.
Azt is várnám, hogy a hagyományos vadászó-gyűjtögctő kultú
rákban, ahol a túlélés érdekében fontos megtalálni bizonyos he
lyeket és embereket, jóval kifinomultabbak ezek a képességek, és*
ii
Uo., 97-99. o.
30 6 Ir á n y é r z é k
jóval gyakrabban használják őket, mint a modern ipari társadal

makban.
Ahogyan az irányérzék is valószínűleg az állat és a hely kö
zötti kapcsolattól függ, a messzire eltávolodott ember megtalá
lásának ugyancsak az állat és az ember közötti kapcsolattól kell
függnie. És ahogyan az állat-hely kapcsolatot, úgy az állat-ember
kapcsolatot is a mágneses vonzáshoz vagy a kihúzott rugalmas
szalaghoz hasonlíthatjuk. A mágneses mezőkhöz hasonlóan az
állat-ember és az állat-hely mezők is tartalmaznak irányinformá
ciókat.
A Föld mágneses mezeje tartalmaz irányokról szóló infor
mációkat, ezért tudjuk megállapítani az iránytű segítségével,
hogy merre van észak. A tudományos szaknyelvben vektor)e-
lenségeknek nevezik a mágneses vonzást és taszítást, amelyeket
egyaránt jellemez irány és erősség. Ezzel szemben a fokozatokra
osztható mennyiség - például a hőmérséklet - csak erősséggel ren
delkezik, de iránya nincs.
Ezek az állat-ember és állat-hely kapcsolatok olyan vektorok,
amelyeknek egyformán van irányuk és erősségük. Az állat csak
akkor vág neki az útnak, ha elég erős ez a húzás, és csak ekkor
halad kitartóan a rossz körülmények és az elterelő tényezők elle
nére is. És csak akkor tudja, merre menjen, ha a vonzás egy bizo
nyos irányba mutat.
Az állatokat a társas csoportjukhoz kapcsoló morfikus mezők
elképzelése mind a telepatikus kommunikációt, mind az állatok
vagy emberek irányába húzó vonzerőt érthetővé teszi. Az állato
kat bizonyos helyekkel összekapcsoló morfikus mezők elképze
lése érthetővé teszi a hazatalálásban és a költözésben kifejeződő
irányérzéket is. így a morfikus mezők hipotézise az állatok egész
sor eddig érthetetlen - mind telepatikus, mind iránykövető - ké
pességét megmagyarázhatja.
Van azonban egy nagy terület - az előérzet - , ahol nem tűnik
annyira hasznosnak ez az elképzelés. Az elkövetkezendő két feje
zet ezzel a témakörrel foglalkozik.
VI. RÉSZ
Az állatok előérzetei
T iz en n eg y ed ik feje z et
A roham, kóma
és hirtelen halál előérzetei
A premoníció nem más, mint előre figyelmeztetés. Vannak

olyan előérzetek, amelyek a jelek szerint a telepátián alapulnak,
például amikor az állatok előre tudják, hogy hazafelé jön a gaz
dájuk. Vannak olyan esetek, amikor az állat szimatot fog, hango
kat hall meg, elektromos változásokat vagy más fizikai ingere
ket érez meg. Máskor viszont a prekogníció működik, amelyet
szó szerint „előre tudásnak" vagy „előzetes megérzésnek" for
díthatnánk.
A prekogníció és az előérzet még rejtélyesebb, mint a
premoníció más fajtái, mert ezekből arra lehet következtetni,
hogy a hatások időben visszafelé is tudnak terjedni a jövőből a je
lenbe és a jelenből a múltba. Ez a szemlélet aláássa azt a bizonyos
ságunkat, hogy az ok mindig megelőzi az okozatot, de egyúttal a
jelenfelfogásunkat is „arcul csapja", mert azt sugallja, hogy nincs
éles határvonal a jövő, a jelen és a múlt között.
Vajon el tudjuk kerülni ezeket a problémákat és parado
xonokat? Megmagyarázhatjuk a premoníciókat prekogníció és
előérzet nélkül? Némelyiket igen, némelyiket nem.
Ebben a fejezetben az állatoknak azt a képességét fogom
megvizsgálni, hogy figyelmeztetni tudnak minket a bennünk
lévő veszélyekre, például a hamarosan kitörő epilepsziás roham-
310 A z á lla t o k e lő é r z e t e i
ra, de először is fontos áttekintenünk a figyelmeztetések és riasz

tások biológiai hátterét.
V eszély, fé le le m és riasztás
A félelem a veszélyhelyzethez kapcsolódik. Maga a szó eredetileg

veszélyt jelentett.1
Mindannyunknak van saját élménye a félelemről. Ilyenkor
úgy érezzük, hogy küszöbön áll valami rossz dolog, ezért ébereb
bé válunk, a szívünk gyorsabban kalapál, és egy nagy adag ad
renalin segít abban, hogy felkészülve várjuk a rossz dolog bekö
vetkeztét. Az arcunk elsápad, a hajunk égnek mered, szélsőséges
esetekben remegünk, és a záróizmaink is elernyedhetnek. A féle
lem közös bennünk és az állatokban, ezért könnyedén felismer
jük bennük. Ennek pedig nyilvánvaló a túlélési értéke, különösen
a ragadozókkal kapcsolatban.
A félelem minden olyan állatban a védekezés reakcióját vált
ja ki, amelyik képes megvédeni magát. Hatására az állat futni
kezdhet, lebukhat a víz alá, elrejtőzhet, holtnak tettetheti magát,
segítséget hívhat, összecsukhatja a páncélját, vicsoroghat vagy fel
borzolhatja a tollát.2 Sok állatnál - többek között az embernél -
azonban kollektív érzés lehet a félelem amellett, hogy az egyének
egymástól függetlenül is átélhetik. A társas élőlényeknél vitatha
tatlan túlélési értéke van a riasztásoknak és a félelem kommuni
kációjának. Sok állat a többiek riasztásával reagál a veszély jeleire.
Szélsőséges esetben pánikba csaphat át a gyorsan terjedő félelem.
Vannak vizuális riasztások, például egy hirtelen felszálló
galamb nyomán megriad az egész csoport, és az összes madár
szárnyra kap. A nyulak és a fehérfarkú őzek farka különösen fu
tás közben feltűnő, így riadóként szolgálhat a csoport többi tagja
számára.
Léteznek szagon alapuló riasztások is. A fürge cselle bőre
alatt például félelemkeltő anyag termelődik a hal sérülése esetén,
aminek hatására a raj többi tagja, sőt más fajokba tartozó halak
is megriadnak, és nem mennek a közelébe. A hangyák riasztó
1 Az angol fear szó a mai német Gefahr rokona, amely veszélyt jelent. (Aford.)
2
A félelem újszerű áttekintését lásd Masson, 1996.
.
A roham, kóm a és hirtelen halál eló'érzetei 311
anyagok kibocsátásával hívják fel a veszélyre a többi csoporttag

figyelmét.3 Sőt egyes fajok ennél is tovább mennek: az olyan ag
resszív, rabszolgatartó fajok, mint a Formica subintegra nemcsak a
saját kolóniájuk figyelmeztetése, hanem áldozataik terrorizálása
érdekében is kibocsátják ezeket a szagokat. A figyelmeztető anya
gok nagyarányú kibocsátása pánikot kelt az éppen megtámadott
hangyákban, így a támadóknak alig kell harcolniuk, hogy elfog
lalják az áldozatok bolyát.4
Sok olyan faj van, többek között a feketerigók, amelyek kü
lönleges vészjelzésekkel figyelmeztetik a csoportjuk többi tagját,
és olykor más fajokat is.
Az ugatás a kutyák jelzése, amellyel több tízezer éve teszik
hasznossá magukat, amikor közeledő emberekre vagy más ve
szélyekre figyelmeztetik a gazdájukat. Nagy esély van rá, hogy
korai háziasításuknak ez volt az elsődleges funkciója.5
Némelyik kutya akkor riaszt, amikor potenciális veszély-
forrást szimatol ki, lát vagy hall meg. Vannak olyan riasztások,
amikor az állat szándékokat érez meg, például amikor a kutya
egy rossz ember szándékaira figyelmezteti a gazdáját. És vannak
olyanok, amelyek a kutyának abból a képességéből fakadnak,
hogy távolról is képes megérezni a szándékokat. Természetesen a
várakozásuk jelzése ilyenkor nem veszélyre való figyelmeztetés,
hanem bejelentés.
A kutyák és más háziasított állatok azzal figyelmeztethetnek
bennünket, ha egyértelmű vészjelzést adnak, vagy a félelem és
szenvedés nyilvánvaló jeleit mutatják; de néha gyakorlati lépése
ket is tesznek annak érdekében, hogy segítsenek nekünk, és meg
óvjanak bennünket valamitől.
M i az epilepszia?
A Virginia állambeli Leesburgben hetente kétszer-háromszor

előfordul, hogy Christine Murray Annie nevű kutyája, egy
3
Hölld obler-Wilson, 1994.
4
Brown, 1975.
5 D a lz ie l e t a l., 2003.
pitbull-beagle keverék a hölgy ölébe ugrik, és vadul nyaldosni

kezdi az arcát. Bármit is csinál ilyenkor Christine, azt abbahagy
ja, és lefekszik, mert néhány perc múlva epilepsziás roham tör
rá. „Hihetetlen - mondja - , nincs rá magyarázat, de Annie tudja,
hogy mikor jön rám a roham."6
Annie nincs egyedül, mert sok más kutya is figyelmezteti a
gazdáját a közelgő epilepsziás rohamra. Vajon hogyan képesek
rá? Egyelőre senki sem tudja, de az biztos, hogy az epilepsziás
kutyatulajdonosok életminősége nagyot javul a hatásukra.
Az epilepsziás rohamok, görcsök és eszméletvesztések ak
kor törnek rá az emberre, amikor hirtelen megszakad a szokvá
nyos agytevékenység. A legdrámaibb változatában, az ún. grand
mai rohamban az áldozatok megmerevedhetnek, és elesnek, ha
állnak. A földön fekve rángatózni kezdenek, nagyon nehezen
vesznek levegőt, és a záróizmaik is elemyedhetnek. Előfordul,
hogy a roham elején felkiáltanak, aztán elakad a légzésük, és az
arcuk is elkékülhet.
Nagyon riasztó lehet végignézni egy ilyen rohamot, de aki
átéli, az nem érez fájdalmat, és később sem emlékszik arra, hogy
mi történt. Néhány perccel később ahogy jött, úgy szűnik meg a
roham, és az ember magához tér. Előfordul, hogy lassan tisztul ki
számára a kép, és ha társaságban van, akkor zavarba jöhet, külö
nösen ha a záróizmai felmondták a szolgálatot. Van, aki ilyenkor
transszerű állapotba kerül, és kiszámíthatatlanul kezd viselkedni.
Nem minden epilepszia jár együtt rángatózással, és vannak
olyanok is, amelyek csak egyes testrészeket érintenek. A hagyo
mányosan petit mainak nevezett legenyhébb változatban röviden
megszakad a tudatosság, miközben semmi nem látszik kívülről,
legfeljebb néhány szempillacsapás. Az ilyen rohamok általában
gyerekeknél fordulnak elő, és absence-nék nevezik.
Minden korosztálynál előfordulhat az epilepszia, a súlyos
neurológiai zavarok leggyakoribb változata. Kétszáz emberből
körülbelül egy szenved benne, és sok esetben gyerekkorban jön
nek az első rohamok. Bár gyógyszerek szedésével és a kiváltó
helyzetek megakadályozásával sokat tehetünk a rohamok elke
rüléséért, mégis vannak olyan emberek, akiknek a megfelelő óv
intézkedések ellenére sem sikerül megúszniuk őket.
6
C h a n d r a s e k e r a n , 1995.
A roham, kóm a és hirtelen h a lá l eló'érzetei 313
Az ókorban „szent betegségnek" tartották az epilepszi

át. Egyetlen más betegség sem adott annyi okot a szóbeszédre,
valószínűleg azért, mert egyik sem hasonlít annyira a megszál
lottságra. Az epilepsziás betegeknek az az egyik problémájuk,
hogy zavarukat a társadalom megbélyegzi, és sok ember kényel
metlenül érzi magát a jelenlétükben.
A legtöbb epilepsziás ember képes viszonylag normális élet
vitelre, bár érthető okokból nem kapnak jogosítványt. A kiszámít
hatatlanság az egyik legnagyobb gondja azoknak, akiknél nem
sikerül gyógyszerekkel kordában tartani a betegséget. Vannak
olyan esetek, amikor egy aurának nevezett tünetegyüttes előzi
meg a rohamot, amelybe beletartozhat a test bizonyos részeinek
kontrollálatlan vonaglása, sajátos testérzetek, bizarr viselkedés,
de a zavar sok esetben olyan gyorsan terjed szét, hogy a beteg
már azelőtt elveszíti az eszméletét, hogy ezekből bármi is tudato
sulhatott volna benne.
Nincs olyan ember, aki szívesen sétálgatna az utcán, menne
vásárolni vagy közlekedne lépcsőn, amikor a roham rátör. Még
az otthon biztonságában is nagy a sérülésveszély, ha állva lesz
rosszul. Ezért változtatja meg az olyan kutya az epilepsziás gaz
dája életét, amelyik előre megérzi, mikor jön a roham.
A kutyák elő rejelző viselkedése
Sok-sok éve keringenek történetek olyan kutyákról, amelyek

előre megérzik az epilepsziás rohamot, de a legutóbbi időkig
szinte egyáltalán nem foglalkoztak a kérdés kísérleti kutatásá
val. A gazdájuk számára figyelmeztetést nyújtó kutyák legtöbb
je magától jelez, semmiféle különleges képzésben nem részesül.
A Little Suttonban (South Wirral, Anglia) élő Hilary Spate így
ír kutyája viselkedéséről: „Amikor otthon vagyok, a doberman-
nom, Penny mintha előre megérezné az epilepsziás rohamaimat,
és [...] belelökdös egy karosszékbe. Megemlítettem az orvosnak
is, de ő csak mosolygott. Én is érzek ilyenkor valamit, de Penny
felülmúlhatatlan ezen a téren. Otthon még soha nem tévedett.
Ha valahol máshol vagyunk, mellettem marad, amíg megérke
zik a segítség."
Ruth Beale Chad nevű golden retrivere 1997-ben megnyerte

„Az év terápiás kutyája" brit díjat. Ruth fia petit mai és grand
mai rohamoktól is szenvedett, de Chad több perccel a nagy ro
ham előtt figyelmeztette Ruthot, miközben nem törődött a kisebb
rohamokkal. „Olyankor odajön hozzám, és a mancsával az ölem
be támaszkodik, hogy odafigyeljek rá. Néha ugatni is szokott."
Gyakran akkor történt mindez, amikor Ruth másik szobában
volt, mint a fia, de még így is időben odaért hozzá, és meg tudta
akadályozni, hogy a fia elessen, vagy más módon megsérüljön.
Vannak olyan kutyák, amelyek csak néhány perccel előbb
riasztanak, mások már fél órával vagy még hosszabb idővel a ro
ham előtt. Antonia Brown-Griffithre (Kent megye) akár tizenkét
roham is rátört egy héten, és ki sem tudott mozdulni a házból,
amíg szert nem tett a Rupert nevű kiképzett kutyára, aki a kala
uza lett a külvilágban. „Akár ötven perccel is korábban megérzi,
mikor jön rám a roham, és olyankor kétszer rám teszi a mancsát,
hogy időben biztonságba helyezzem magam. Meg tudja nyomni
az egyik gombot a telefonomon, és ugatva kér segítséget, amikor
felveszi valaki, ha pedig úgy érzi, hogy a fürdőkádban fog rám
törni a roham, akkor kihúzza a dugót. Egyszerűen el sem tudom
képzelni az életemet nélküle."7
Senki sem tudja, hány epilepsziás embernek van akkora sze
rencséje, hogy a kutyája figyelmezteti, de valószínű, hogy világ
szerte több ezerre tehető a számuk.
A n d r e w E d n e y ú ttö rő kutatásai
Az 1990-es évek elején Andrew Edney brit állatorvos volt az első,

aki szisztematikusan felmérte, hogyan figyelmeztetnek a kutyák
a közelgő epilepsziás rohamra. Felhívást tett közzé az Epilepsy
Today című magazinban - a Brit Epilepszia Társaság hírlevelében
- , továbbá más folyóiratokban és újságokban, majd felvette a kap
csolatot azokkal az epilepsziásokkal, akiknek volt kutyájuk. Hu
szonegy olyan kutyát tanulmányozott alaposan, amelyek előre
figyelmeztették a gazdájukat a közelgő epilepsziás rohamra.
Ebben a mintában egyetlen fajta, nem vagy korosztály sem töltött
7
Price, 1998.
A roham, kóm a és hirtelen halál elóérzetei 31 5
be uralkodó szerepet, volt köztük munkakutya, sportcélokra tar

tott kutya, terrier, öleb és keverék, szuka és kan, valamint öreg és
fiatal egyaránt.
Edney kérdőívei segítségével határozta meg, hogy rendsze
rint hogyan viselkednek a kutyák, mielőtt bekövetkezne a roham.
Rendszerint idegesnek, nyugtalannak tűntek ilyenkor, mintha
tartottak volna valamitől. Riasztották a közelben álló embereket,
vagy elmentek valahová segítségért. Gyakran ugattak és viny-
nyogtak, felugráltak, böködték az embert az orrukkal, vagy nyal
dosták a kezét, az arcát. Leültek a gazdájuk mellé, vagy bizton
ságba terelték őket, és arra biztatták, hogy feküdjön le. A roham
alatt vagy mellette maradtak, és az arcát vagy a kezét nyalták,
vagy elmentek segítségért. És figyelemre méltóan megbízhatóak
voltak. Edney ezt a megjegyzést fűzte hozzá a kutyák viselke
déséhez: „Úgy tűnt, egyik kutya sem téved - az egyik ráadásul
figyelmen kívül hagyta a »tettetett« rohamokat."
Az Edney mintájában szereplő állatok egyike sem volt ki
képezve, mindegyik spontán módon kezdett el jelezni, és az epi
lepsziás emberek többségének is maguknak kellett felismerniük,
hogy a kutya figyelmezteti őket. Néhányan azt mondták, eltartott
egy ideig, amíg felismerték a kutyák jelzéseinek fontosságát.
Edney arra a következtetésre jutott, hogy a rohamok előtt
megfigyelt viselkedés célja javarészt a figyelem felkeltése, és a
jelek szerint „azt a célt szolgálja, hogy megállítsa az embert bár
miben, amivel éppen foglalkozik, hogy meg lehessen tenni a
megfelelő lépéseket - írja Edney. - A roham alatt meglehetősen
egységesek a cselekedetek. A jelek szerint ezek a védelemre és
az újraélesztésre irányulnak, valamint [.. J a közelben lévő többi
ember figyelmeztetésére."8
A Floridai Egyetem9 és a Calgary Egyetem10 nemrégiben
elvégzett vizsgálatai megerősítették Edney eredményeit, és újra
kimutatták, hogy a rohamokra figyelmeztető viselkedés nem
kötődik a kutyák fajtájához, neméhez vagy korához.
8
Edney, 1993.
9
Dalziel et al., 2003.
10 Kirton et a]., 2004.
116 Az állatok előérzetei
M acsk ák és n y ula k
A rohamok előtti figyelmeztetést adó állatok két kivételtől elte

kintve egytől egyig kutyák. Az első kivétel egy nyúl, amely Ka
ren Cottenham (East Grinstead, Sussex megye) tulajdona.
Karen korábban borzalmas sérüléseket szerzett, amikor ösz-
szeomlott az epilepsziás rohamok alatt, többek között eltört né
hány bordája, mindkét bokája, és az arca is megsérült. A férjével
együtt vettek egy bak nyulat, Blackie-t, és mivel Karen nem sze
rette volna kint tartani ketrecben, inkább szobatisztaságra taní
totta, és bent tartotta a lakásban. Nem sokkal később észrevette,
hogy roham előtt a nyúl „lábatlankodni" szokott, ami lehetővé
teszi számára, hogy biztonságba helyezze magát. Amikor Blackie
eltávozott az élők sorából, vettek egy másik nyulat, Smokie-t, aki
hamarosan átvette Blackie szerepét: „Fogalmam sincs, hogyan
vagy miért, de Smokie a roham előtt pár perccel őrülten a lábam
alá veti magát. Amikor magamhoz térek, általában az arcomhoz
kuporodik, mintha vissza akarna hozni."11
A Staffordshire-i Kate Fallaize-nek van egy ötéves cirmos
macskája, amely akár egy órával korábban is figyelmezteti őt a ro
hamra. „A rohamom előtt furcsán kezd el viselkedni. Állandóan
közelről az arcomba bámul, aztán leül mellém, és pár másodper
cenként megérint a mancsával. Nem tágít mellőlem, de azt sem
hagyja, hogy kikerüljek a látóköréből. Amikor ebbe belekezd, ma
már azonnal lefekszem." A macska végig vele marad a roham
ideje alatt, és akkor is, amikor Kate magához tér. Senki nem taní
totta a macskának, Kate korábbi cicája pedig nem figyelmeztette
előre, bár a roham végéig az is őrködött fölötte.
Az epilepsziás rohamok nemcsak az emberrel eshetnek meg,
hanem más fajokkal is. A New York Brooklyn negyedében lakó
Karen Wiegand kutyája is szenvedett tőlük, de a velük lakó macs
ka már órákkal a roham előtt figyelmeztette Karent, és lehetővé
tette, hogy gondoskodni tudjon a kutyájáról: „Elég sokáig tartott,
amíg föltűnt, hogy amikor a kutyámnak rohama lesz, előtte a
macska mindig keresztbe fekszik rajta. Amikor megkezdődik
a roham, a macska felmegy az emeletre, és eltűnik, de akármikor
ii
Smith, 1997.
A roham, kóm a és hirtelen h alál eló'érzetei 317
jön a roham, előtte mindig ezt csinálja. A roham után a macska

újra elalszik, hol egyedül, hol a kutyával, de soha nem rajta. Egé
szen a következő rohamig."
A roham ra fig y e lm e z te tő kutyák kiképzése
Nagy-Britanniában egy sheffieldi kis önkéntes szervezet, a Support

Dogs (Támogató Kutyák)12jár élen a figyelmeztető jelzések adására
történő kiképzés terén. A képzés vezetőnője, Val Strong arra tanít
ja a kutyákat, hogy roham esetén jól látható reakciót adjanak. Az
első sikeres képzést egy Molly nevű, menhelyről származó skót és
német juhász keverék kutyával érte el. Eleinte nem is arra tanítot
ta be, hogy a rohamokra figyelmeztessen, hanem csak arra, hogy
segítsen epilepsziás gazdájának, Lise Margaretnek. Legelőször az
engedelmességből kapott alapos leckét, utána olyan konkrét fel
adatokat kellett ellátnia, mint hogy pléddel takarja be a gazdáját,
nehogy megfázzon, és vigye oda neki a telefonját. „Roham után
néha nehéz megszólalni, úgyhogy ma már csak egy előre prog
ramozott gombot nyomok meg, aztán Molly beleugat, amiből a
barátaim tudják, hogy segítségre van szükségem."
Ha csak ennyire futná Molly tehetségéből, már akkor is na
gyon nagy segítséget jelentene Lise számára, de Val Strongban fel
ébredt a gyanú, hogy ennél tovább is mehetnének. A kutyakiképző
videóra vette Lise és Molly napjait, és sokórányi megfigyelés után
észrevette, hogy Lise rohama előtt apró eltérések észlelhetőek
Molly viselkedésében. Molly Lise-re bámult. „Csak meg kellett
erősítenünk, hogy észrevehetőbb legyen. Most már egyértelmű
jeleket ad: ugat és nyaldos." Ezekre a tapasztalatokra építve a
Support Dogs önkéntesei más kutyákat is kiképeztek arra, hogy
figyelmeztessék a gazdájukat a közelgő rohamra.
Az Egyesült Államokban a Delta Társaság Országos
Segítőkutya Központja koordinálja a rohamra figyelmeztető ku
tyák kiképzését.13 A Delta Társaság általánosságban is igyekszik
felkelteni a nagyközönség figyelmét a segítőkutyák iránt. Igaz
12 Support Dogs, 21 Jessop's Riverside, Brightside Lane, Sheffield S9 2RX, Anglia.

13 The Delta Society's National Service Dog Center, 875 124thAvenue NE, Suite 101,
Bellevue, WA 98005.
3 Ifi Az állatok előérzetci
ugyan, hogy a vakvezető kutyákat széles körben ismerik, és be

engedik azokba a boltokba és éttermekbe is, amelyekbe általában
kutyák nem léphetnek be, de a süketek helyett halló, a fogyatékka I
élőket segítő és az epilepsziás rohamokra figyelmeztető kutyák
ról már jóval kevesebben hallottak. Jó példa erre, hogy Christine
Murray Annie nevű kutyáját sem engedték be bizonyos virginiai
éttermekbe és boltokba: „Igyekszem elmagyarázni nekik, hogy a
rohamokra figyelmeztet - mondja Christine -, de nem szokták el
hinni."14 Ennek a problémának meg kell szűnnie, ha a rohamokra
figyelmeztető kutyák ismertebbé válnak.
Egy nemrégiben napvilágot látott vizsgálatban Val Strong
és több epilepszia-szakértő azt találta, hogy a rohamokra
figyelmeztető kutyák tulajdonosai egy további előnyre is szert
tettek: csökkent a rohamaik száma.15 A kutyák jelzéseitől jobban
érezték magukat a bőrükben, és megnőtt az önbizalmuk, vala
mint több tevékenységbe tudtak belevágni, ami valamilyen mó
don csökkentette a rohamok gyakoriságát.
H o n n a n tudják?
Eddig szinte egyetlen kutatást sem végeztek a kutyák azon ké

pességével kapcsolatban, hogy előre meg tudják jósolni az epi
lepsziás rohamokat, és senki sem tudja, hogyan képesek erre.
Három közkeletű elmélet van rá: (1) az állat finom változásokat
vesz észre az ember viselkedésében, vagy olyan izomremegése
ket észlel, amelyeknek az ember nincs tudatában; (2) a rohamhoz
köthető elektromos zavarokat észlel az ember idegrendszerében;
és (3) olyan különleges szagot érez, amelyet a roham előtt bocsát
ki magából az ember.
Mindhárom lehetőséghez az kell, hogy a kutya az ember kö
zelében legyen, sőt az idegrendszerben érezhető elektromos vál
tozások észleléséhez - már ha ez egyáltalán lehetséges - a kutyá
nak egészen közel kell lennie az emberhez. Nem várhatjuk tőlük,
hogy akkor is reagáljanak ezekre az ingerekre, amikor látó- és
szaglótávolságon kívül vannak.
14 Chandrasekeran, 1995.
15 Strong et al., 2002.
A roham, kóm a és hirtelen h alál eló'érzetei 319
Azonban, mint már láttuk, egyes kutyák a távol lévő gazdáik

gondolataira és szándékaira is reagálnak, és akad köztük olyan,
amelyik tudja, hogy akár több száz mérfölddel arrébb balesetet
szenvedett vagy meghalt a gazdája. Mindezek miatt érdemes fon
tolóra venni azt a lehetőséget, hogy a kutyák nem pusztán az alig
észrevehető érzékszervi benyomásokra reagálnak, hanem a tudo
mány előtt egyelőre még ismeretlen jelzéseket is képesek észlelni.
A kutyák vajon akkor is tudják figyelmeztetni a gazdájukat, ami
kor nem látják egymást, és van közöttük némi távolság?
Az epilepsziás emberek általában szeretnek mindig a ku
tyájuk közelében lenni, hogy a kutya minden közelgő rohamra
figyelmeztethesse őket, de három olyan esetről tudok, amikor a
kutya vélhetően egy másik szobában is tudta, hogy jön a roham.
Steven Beassantot (Grimsby, Lincolnshire) rendszeresen figyel
meztette a küszöbönálló rohamokra a Jip nevű keverék kutyája.
Jip általában mindig a sarkában volt, és roham előtt nagyon közel
maradt hozzá, amikor pedig Steven leült, a kutya ráugrott. Ste
ven azonban azt mesélte, hogy olykor Jip „nyílként süvítve jön a
konyhából, és a székhez szegez". Ez azt jelenti, hogy bármilyen
jelekre reagált is a kutya, azokat biztosan egy másik helyiségben
érezte meg. Ugyanezt történt Barbara Powell (Wolverhampton)
Sadie nevű dobermann szukájával is. Amíg tizenhárom éves ko
rában jobblétre nem szenderült, Sadie a vinnyogásával adta gaz
dája tudomására, hogy nemsokára rátör a roham. A kutya általá
ban akkor figyelmeztette, amikor ugyanabban a szobában voltak,
de előfordult az is, hogy nem egy helyiségben tartózkodtak.
Dr. Peter Halama hamburgi neurológusnak volt egy epilep
sziás betege, akinek akkor is jeleztek a kutyái, amikor nem egy
helyiségben voltak:
„Roham előtt a közelében marad a két kutya (két keverék,

az egyik szuka, a másik kan), és amint lecsap a roham, meg
próbálnak segíteni neki. Az egyik még azzal is szokott pró
bálkozni, hogy az eldőlő test és a padló közé álljon. Amikor
a hölgy már a padlón fekszik, addig nyalják a kezét és az ar
cát, amíg magához nem tér. Amíg ilyen állapotban van, nem
engednek közel hozzá senkit. Amikor nem egy szobában
vannak, a két kutya odafut hozzá röviddel a roham előtt, és
320 A z állatok előérzetei
vele maradnak, hogy a már ecsetelt módon segítsenek neki.

A férje gyakran látta ezt, ő tanúsíthatja, hogy így történik."
Érdekes, hogy ezek a kutyák megjósolták a hölgy hazatéré

sét is. Az tűnt fel a férjének, hogy a kutyák „nyugtalanná válnak,
és a bejárati ajtóhoz mennek, mielőtt ő hazaér, általában fél órával
az érkezés előtt". Ha ezek a kutyák telepatikusán tudnak reagálni
a hölgy hazatérési szándékára, akkor talán azokat a reakcióikat is
a telepátia számlájára írhatjuk, amikor egy másik szobában ve
szik észre a közelgő rohamot. Van azonban egy nagy különbség a
két helyzet között: a hazatérésben tudatos szándék volt, a roham
viszont sem tudatos, sem szándékos nem volt.
A háziállatok és a c u k o rb eteg ség
Vannak olyan cukorbetegek, akiknek a kutyája vészjelzéseket ad

le, amikor a gazdi vércukorszintje vészesen lesüllyed. Az ilyen
hipoglikémiás roham kómához, epilepsziás rohamhoz, sőt akár
halálhoz vezethet.
Alan Harberdnek (Chatham, Kent megye) volt egy Sam nevű
skót juhászkutyája, aki mindig figyelmeztette, amikor túlságosan
leesett a vércukra. Ha akkor történt ez, amikor Alan aludt, akkor
Sam még azelőtt felébresztette, hogy kómába esett volna. „Ala
csony a vércukorszintem, de nem annyira, hogy ne tudnék felkel
ni és tenni ellene. Néha veszélyes a játék, de hátborzongató, hogy
mire képes ez a kutya."
A Diabetic Medicine című folyóiratban megjelent 1992-ben
egy úttörő felmérés, amelyet a Gloucestershire megyei Bristol és
Berkley Egészségközpont orvosai végeztek, akik negyvenhárom
olyan állattulajdonost kérdeztek végig, akinek nagyon leesett a
vércukorszintje. Tizenöten mondták közülük, hogy észrevették
valamit az állatukon; a tizenöt említett állatból tizennégy kutya
volt, akik ugatással, a szomszéd áthívásával és más megfelelő re
akciókkal segítettek.16
Némelyik macska is figyelmezteti a gazdáját, és felébreszti
éjjel, amikor vészesen leesik a vércukorszintje.
16
Lim et al., 1992.
A roham, kóma és hirtelen halál eló'érzetei 321
A British Medical Journal 2000-ben közölt egy tanulmányt a

Liverpooli Egyetem kutatóitól, amely hangzatos címet kapott:
„A hipoglikémia nem tolakodó felfedezése egy újszerű, telje
sen biokompatibilis és betegbarát riasztórendszer segítségével".
Vagyis a kutya segítségével. Az egyik esettörténetben egy negy
venhét éves cukorbeteg hölgynek akár két hipoglikémiás reakció
ja is volt egy héten, általában délután vagy néha éjjel: „Az elmúlt
évben a Susie nevű keverék szukája feltűnő viselkedést produ
kált a beteg hipoglikémiás rohamai alatt. Éjjel addig bökdöste az
orrával a gazdáját, amíg az rá nem ébredt, hogy vészesen leesett
a vércukorszintje. Susie csak akkor alszik vissza, miután a beteg
szénhidrátokat vesz magához, és csillapodnak a tünetei. Máskor
Susie [...] megakadályozta, hogy a beteg elhagyja a házat, amíg
nem evett valamit, nehogy leessen a vércukorszintje."17
Vajon honnan tudják ezek a kutyák? A liverpooli tanulmány
szerzői megjegyzik, hogy nem volt szükség a beteggel való köz
vetlen kapcsolatra; arra engednek következtetni, hogy az izzadás
és az izomremegés is beletartozhatott a sugárzott jelzésekbe, és
hozzáteszik: „Csábít minket a kutyáknak egyébként is tulajdo
nított »hatodik érzék« elképzelése, de további kutatások kellenek
ennek alátámasztásához."18
R ákdiagnosztika
Több állattulajdonos is megjegyzi, hogy az állatuk segített diag

nosztizálni a rákot és egyéb betegségeket, némelyik esetről pe
dig még az orvosi szakirodalom is beszámol. Hywel Williams és
Andrew Pembroke (King's College Kórház, London) egy olyan
asszonyról ír, akit a bal combján lévő sebbel küldtek be hozzájuk,
amelyről később kiderült, hogy rosszindulatú melanoma.
„A betegnek akkor tűnt fel a seb, amikor a kutyája (egy skót

juhászkutya és egy dobermann keveréke) folyton azt szima
17 Chen, M., Daly, M , Natt, Susie, Candie, Williams, G., 2000. Non-invasive detection
of hypoglycemia using a novel, fully biocompatible and patient-friendly alarm
system, B ritish M ed ica l J o u r n a l 321,2000.
18 Chen et al., 1565-1566. o.
322 Az állatok előérzetei
tolta. A [szuka] kutya egyáltalán nem érdeklődött a beteg

testén lévő többi anyajegy iránt, de naponta gyakran több
percet is töltött a seb célirányos szaglászásával, még akkor is,
ha a beteg nadrágot viselt. Ez egyre gyanúsabb lett a beteg
számára. Ez a szertartás hónapokon át ismétlődött, amikor
is a kutya megpróbálta leharapni a sebet, amikor rövidnad
rág volt a betegen. Ezt a beteg jelként értelmezte, hogy or
vosi segítséget kérjen. Lehet, hogy a kutya a gazdája életét
mentette meg azzal, hogy már akkor felhívta a figyelmét a
kezelés fontosságára, amikor a lézió még kicsi és gyógyítha
tó stádiumban volt."19
Több hasonló esetet őrzünk az adatbázisunkban. Joan Hart-

nak (Preston, Lancashire megye) például az tűnt fel, hogy amikor
papucsban ült le, a shetlandi - szuka - juhászkutyája leveszi róla
az egyik papucsot, és nyalogatni kezdi a talpboltozatát. Volt ott
egy ciszta, és a végén elment vele az orvoshoz, aki azt gondolta
róla, hogy szemölcs, de a biztonság kedvéért beküldte a kórházba
szövettani vizsgálatra. Kiderült, hogy Joannak ritka, rosszindu
latú rákja van. „Bárcsak jobban odafigyeltem volna Ladyre, aki
megpróbálta felhívni rá a figyelmemet!" - mondta később.
Hazel Woodget meg van győződve róla, hogy Pepe nevű
chihuahuája megmentette az életét. 2001 májusában, amikor a dí
ványon heverészett, „Pepe bedugta a pofáját a hónom alá, és úgy
kaparászta a bal mellemet, mintha lyukat akarna ásni bele. Ellök
tem, de állandóan visszajött. Határozottan bámult rám, aztán a
mellső lábait a mellemre nyomta. Hirtelen belém hasított a fájda
lom, és úgy ugrottam fel, mintha darázs csípett volna meg." Az
asszony elment az orvoshoz, aki csontáttétes mellrákot diagnoszti
zált nála - pontosan ott, ahol Pepe jelezte. Leoperálták a mellét, de
egy hónappal később Pepe megint elkezdte bámulni a mellkasát:
a rák visszatért. Pepe még két alkalommal diagnosztizálta a rák
visszatértét. Levették az asszony másik mellét is, és mára már telje
sen felgyógyult. „Neki köszönhetem az életemet!" - mondogatja.20
Szerencsére van már néhány kutatóorvos, aki jobban odafi
gyel a kutyák diagnosztikus képességeire. A British Medical Jour-
19 Williams-Pembroke, 1989.
20 Ogilvie, 2006.
A roham , kóm a és hirtelen h alál eló'érzetei 323
nal 2004-ben közölt egy tanulmányt John Church és munkatársai

tollából, akik megállapították, hogy sikerült kutyákat beidomíta
ni hólyagrák diagnosztizálására vizeletminták szimatolása alap
ján. 2006-ban pedig egy kaliforniai vizsgálat mutatta ki, hogy a
kutyák képesek azonosítani a tüdő- és mellrákot, ha beleszima
tolnak a beteg leheletéből vett mintába. Kettős vakkísérletekben
betanított kutyákat tettek próbára azzal, hogy a rákos betegek
által kilélegzett levegőből mutattak nekik mintákat. A kutyák
korábban nem találkoztak ezekkel az emberekkel, és egészséges
emberek leheletmintáit is megmutatták nekik kontroliképpen.
98 százalékos pontossággal állapították meg, hogy melyik minta
volt rákos betegé.21
M ásfajta b etegségek re fig y e lm e z te tő állatok
Az epilepsziásoknak rendszeresen vannak rohamaik, ezért van

idejük arra, hogy felismerjék azokat a jelzéseket, amelyeket az
állataiktól kapnak, illetve odafigyeljenek ezekre. Az ilyen fajta
jelzéseket eleinte jócskán félre lehet érteni. A limbachi (Német
ország) Albrecht család német juhásza minden látható ok nélkül
elkezdte követni a család asszonyát, Hildét, miközben nagyon
furcsán nézett rá, és vinnyogott. „Mondtam a férjemnek, hogy
vigye el az állatorvoshoz, mert valami biztos nincs rendben vele.
Néhány héttel később kiderült, hogy nekem van bajom, nem a ku
tyának, és engem kell megműteni." Néhány évvel később a kutya
ugyanígy viselkedett Hilde lányával, akiről kiderült, hogy ki kell
venni a vakbelét; később ugyanez játszódott le a lány húgával is.
Hasonló történet, hogy Christine Espeluque-nek (Nissan-
les-Enserune, Franciaország) volt egy cocker spánielje, amely a
jelek szerint előre tudta, hogy mikor lesznek betegek a kisgyere
kei. Az ötéves gyerekéről így beszél: „mielőtt rátör a betegség,
[a kutya] elkezd mindenhová utánajárni. Felül mellé a székre, be
fekszik mellé az ágyba, ha pedig a gyerek oviban van, egész nap
ugat utána, amíg haza nem ér. Úgyhogy mindig tudom, mikor
lesznek betegek a gyerekeim." A szuka azonban csak a gyerekek
re reagált így, az édesanyjuk betegségét nem jósolta meg előre.
—
21 McCulloch et aL, 2006.
ú
Előfordul, hogy a kutya figyelmeztetése olyannyira

egyértelmű, hogy már az első alkalommal is célba ér, amikor ész
lelik. Esther Allen (Bushbury, Közép-Anglia) írta az alábbiakat:
„A nappali mennyezetét festettem, és egy asztalra rakott

székre kellett állnom, hogy elérjem. Már csak egypár tenyér
nyi hely volt hátra, amikor Fara, a apró lábú , hosszú szőr fi
tacskónk felugrott egy székre, onnan az asztalra, és elkezdte
ráncigálni a szoknyámat. Rászóltam, hogy »Csak egy perc,
nem tart már sokáig!«, de nem engedett el, amíg le nem száll
tam. Alig értem le a földre, pár másodpercre elvesztettem az
eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, Fara az arcomat
nyaldosta. Ha nem rángatott volna le a székről és az asztal
ról, akkor nagyon megütöttem volna magam."
A tacskó viselkedése nagyon hasonlít az epilepsziás roha

mokat megérző kutyákéra. De vajon honnan tudta előre, hogy
össze fog esni a gazdája? Ugyanilyen zavarba ejtő az is, hogy né
melyik kutya előre megérzi a gazdája szívrohamát, és tesz róla,
hogy minél kisebb kárt okozzon az áléit test zuhanása. Hans
Schauenburg (Röllbach, Németország) erről számolt be: „Az élet
társamnak több infarktusa is volt, ilyenkor egyszerűen összero
gyott. Rolf, a német juhászunk egyébként elég durva jószág, de
ezeket a rohamokat mindig előre megérezte, és mindig úgy fe
küdt a gazdája elé, hogy az ne a fejére essen, hanem a hátára."
Teljesen nyilvánvaló, hogy az első lehetőségként azt kell
fontolóra vennünk: az állat megérez valami finom változást az
illető viselkedésében, mozgásában vagy szagában. Csakhogy az
állatok néha akkor is mutatnak ilyen reakciókat, amikor másik
szobában vagy még távolabb vannak a gazdájuktól. Érni Weber
(GroEkrut, Ausztria) mesélt egy olyan kandúrról, amely akkor is
reagált, amikor a gazdája nem volt bent az épületben:
„Egy júliusi délutánon a férjem a szokásos vacsora előtti

sétájára indult. Tíz perccel később a macska furán kezdett
el viselkedni. Nyugtalanul rohangált a lakásban, magában
morgott, és felállt a hátán a szőr. Egy óra múlva hazajött a
férjem, és így szólt: »Nem érzem jól magam. Ledőlök egy ki-
A rohinu, körmi <*.v Im iden halál előérzetei 325
csit a vacsora előtt.« Bement a hálószobába, én pedig folytat

tam a dolgomat a konyhában. Aimo hirtelen még nyugtala
nabbá vált, és a lábamhoz dörzsölte a pofáját. Aztán kirohant
a konyhából, és visszanézett, hogy megyek-e utána. Úgy ve
zetett be a hálószobába, mint egy kutya, ahol rátaláltam a
vesegörcsben fetrengő férjemre. Azonnal kihívtuk az ügye
letes orvost, aki csillapította a férjem fájdalmait. Nem sokkal
később Aimo is lenyugodott, és olyan volt, mint máskor."
Ha ez elszigetelt eset lenne, akkor csábító lenne azt feltéte

lezni, hogy vagy egyszerű véletlen egybeesésről van szó, vagy
a macska olyan jeleket fogott fel, amelyeket Herr Weber bocsá
tott ki magából a séta alatt, és Frau Webernek némi időre volt
szüksége, hogy felismerje a macska szokatlan viselkedését. Lát
tuk már viszont, hogy sok állat akkor is reagál, amikor a gazdája
hirtelen meghal valamilyen távoli helyen, vagy nagyon szenved
valamitől. Ebben az összefüggésben nem meglepő, ha a macská
nak feltűnt, hogy nincs jól séta közben a gazdája.
H irte le n bekövetkező halál m egjóslása
Könnyű félreérteni az állat reakcióit a betegség kitörése előtt,

mert csak utólag sikerül őket helyesen értelmezni. Ugyanez igaz
a hirtelen bekövetkező halált megelőző szokatlan viselkedésre is.
1995-ben Christine Vickery a kaliforniai Sacramentóban
lakott a férjével, aki szerinte „fitneszőrültként élte az életét, és
ötvenkét éves létére nagyon jó erőben volt". Minden reggel be
vette a vitaminjait, zsírszegény étrendet követett, kondigépeken
edzett, és gyalog járt dolgozni.
„December 1-jén este is fél hétkor jött haza, ahogy szokott.

A két kutya, Smokie és Popsié viszont nem rohantak elé üd
vözölni, ahogy máskor, hanem a kosarukban maradtak egy
másik szobában. Hívta őket, de nem moccantak. Este 9-kor
átjöttek a nappaliba, odaültek a lábához, és nézték. A férje
met ez idegesítette, és azt kérdezte, hogy mi az, amit ezek
tudnak, de ő nem. A következő öt napban ugyanilyen fúr-
3 2 6 A z á lla t o k e lő é r z e t e i
csán viselkedtek. December 6-án az öregebb kutya, Smokie

megsimogatta a férjem lábát az orrával. Popsié feladta neki a
mancsát. December 7-én hajnali fél kettőkor álmában meg
halt a férjem. Irigyeltem a kutyákat. Ők valahogy előre tud
ták, és elbúcsúztak tőle."
A macskáknakis vannak hasonlóelőérzeteik. Ahertfordshire-i

Dorothy Doherty beszámolt róla, hogy egy nappal az előtt, hogy
a férje holtan esett volna össze, a macskájuk folyamatosan a lá
bához dörgölődzött. „Emlékszem is, hogy azt mondja a férjem:
»Mi ütött belé ma?«, mivel korábban soha nem volt ilyen rámenős.
Ezért gyakran eszembe jut, hogy mi van, ha előre tudta, hogy mi
fog történni."
Sok példát hozhatnánk még fel olyan kutyákról és macs
kákról, amelyek előre figyelmeztetnek valamilyen betegségre
és valakinek a hirtelen bekövetkező halálára. Azonban a többi
premonícióhoz hasonlóan ezeknek is csak utólag derül ki a
jelentőségük. A szkeptikusok azt szokták erre mondani, hogy
biztosan több ezernyi szokatlan viselkedés létezik, amelyet nem
követ valakinek a halála vagy valamilyen tragédia, ezért gyorsan
feledésbe is merül, úgyhogy nincs itt semmiféle rejtélyes dolog,
csak véletlen egybeesések és szelektív emlékezet. Csakhogy, bár
tudományosnak tűnhet ez az általános érvelés, valójában nem
több, mint ellenőrizetlen feltevés. A szkeptikusoknak sincsenek
olyan statisztikai adataik, amelyekkel ezt alá tudnák támasztani.
A hivatásos szkeptikusok érvei csak akkor bírnak tudomá
nyos értékkel, ha kísérletileg ellenőrzendő ésszerű lehetőségeknek
kezeljük őket. Ugyanakkor tudománytalanok minden olyan eset
ben, amikor a vizsgálódás útjába állnak. Sajnos ez jóval többször
fordul elő, mint kellene. Ezért tudunk még mindig ilyen keveset
ezekről a lebilincselően izgalmas jelenségekről.
Tizenötödik fejezet
Földrengések
és más katasztrófák előjelzése
1997. szeptember 26-án hatalmas földrengés tette a földdel

egyenlővé a Szent Ferenc bazilikát az olaszországi Assisiben, és
nagy károkat okozott a környező városokban és falvakban is. A
földrengés előtt nem sokkal az emberek észrevették, hogy az ál
lataik különösen viselkednek. Előző éjjel sokkal többet ugattak a
kutyák, mint amennyit szoktak, a többi állat pedig furcsán izga
tott és nyugtalan volt. A megfigyelők azt mondták, hogy a macs
kák idegesnek és zavartnak tűntek, némelyikük eltűnt. A galam
bok „furcsán" repültek. A vadon élő madarak elhallgattak néhány
perccel a földrengés előtt, a fácánok pedig „szokatlanul rikoltoz-
tak".1
Bizonyos változások az állatok viselkedésében már több
nappal előbb is észlelhetőek voltak. Silvana Cacciaruchi a
következőről számolt be: „Egy barátom mondta, hogy »Ne menj
el a folyóparti tavernákba Folignóban, mert nagy patkányoktól
hemzseg a part!« Legalább egy héttel a földrengés előtt kezdték
mondogatni az emberek, hogy elözönlötték Folignót a patkányok.
1 Anna Riganónak tartozom köszönettel ezekért a beszámolókért. A kérésemre

három héten belül a földrengés után Assisibe, Folignóba és más földrengés sújtotta
településekre utazott Umbriában. Miközben még tartottak az utórengések,
ő több tucat emberrel készített interjút - többek között állattulajdonosokkal és
állatorvosokkal - arról, hogy milyennek tapasztalták az állatok viselkedését az
assisi fő rengés előtt.
Itt élek már egy ideje, de ilyet még nem láttam. Tele volt minden a
patkányokkal, de senki nem kapcsolta össze őket a közelgő föld
rengéssel."
Foligno majdnem 20 kilométerre fekszik Assisitől, és nagy
károkat tett benne a rengés. Vajon miért hagyták el a csatornajá
ratokat a patkányok? Hogyan érezte meg a jelek szerint oly sok
más állat is a közelgő katasztrófát?
A szkeptikusok az egybeesésekkel és a szelektív emlékezet
hatásaival próbálják kifogni a szelet a vitorlából: szerintük az
emberek csak akkor elevenítik fel az állatok furcsa viselkedését,
amikor földrengés vagy más katasztrófa következik utána, más
különben egyszerűen feledésbe merül. Kétségtelen, hogy van
némi igazság ebben az érvelésben, de túlságosan egyszerű lenne
ennek alapján figyelmen kívül hagyni az összes rendelkezésünk
re álló bizonyítékot. Sok tapasztalt állatmegfigyelő meg van róla
győződve, hogy az állatok valóban furcsán viselkednek a föld
rengések előtt. Az assisi földrengést követő három hétben Anna
Rigano, az olasz kutatási asszisztensem még az utórengések alatt
a helyszínre sietett, és többtucatnyi embert kérdezett meg As
sisiben, Folignóban és Umbria más földrengés által sújtott tele
pülésein. Mikrofonja elé álltak többek között állattulajdonosok,
állatkereskedés-tulajdonosok és állatorvosok, s azon frissiben be
számoltak az emlékeikről. A legtöbben észrevették a földrengés
előtt valamilyen szokatlan viselkedést az állatokon, és legtöbben
határozottan kijelentették, hogy ez a viselkedés valóban kivételes
volt.
A világon mindenütt arról számolnak be az emberek, egy
mástól függetlenül, hogy a földrengések előtt hasonlóan szokat
lan viselkedésmintákat tapasztalnak az állatoknál. Nem tudom
elhinni, hogy mindegyikük kitalálta volna ezeket az egymásra
nagyon hasonló történeteket, vagy mindannyian az emlékezetük
tréfáinak áldozatai lennének.
Az első részletes európai beszámoló a görögországi Helikében
pusztító földrengésről szól, amely i. e. 373-ban egyszerűen maga
alá temette a Korinthoszi-öböl partján fekvő várost. Diodórosz
Szikulosz történész szerint a rengés előtt öt nappal a patkányok, a
kígyók, a menyétek és más állatok tömegesen hagyták el a várost,
ami rendkívüli módon meglepte a lakókat.
Földrengések és m ás katasztrófák előjelzése 329
A sok ókori beszámoló között találjuk az idősebb Plinius ró

mai író kijelentését is, mely szerint a közelgő földrengés egyik
jele „az állatok minden látható ok nélküli izgatottsága és rette
gése". Hasonló dolgokról számoltak be a középkorban is, többek
között egy 1095-ben készült württenbergi írásban olvashatjuk a
következőt: „A szárnyasok elhagyták az emberi településeket,
hogy az erdők és a hegyek vadonába költözzenek."2 Az utóbbi
évszázadokban 1755-ben történt Lisszabonban az Európát sújtó
legerősebb földrengés. Óriási pusztítással járt, és akkora erejű
volt, hogy a földmozgások még Svédországban is megkongatták
a harangokat. Sok kortárs író foglalkozott ezzel a földrengéssel,
többek között Immanuel Kant filozófus is, aki így írt a közelgő
földrengés jeleiről: „Az állatokon félelem lesz úrrá nem sokkal
előtte. A madarak bemenekülnek a házakba, a patkányok és az
egerek előmásznak a lyukaikból." A beszámolók szerint nyolc
nappal a lisszaboni földrengés előtt már „rengeteg féreg" mászott
ki a földből, a katasztrófát megelőző napon pedig a tehenek „na
gyon izgatottak voltak".3
Több száz más példát sorolnak fel a történészek, és számos
eset van a közelmúltból is, például: „Az 1960-as agadiri (Marok
kó) földrengés előtt kóborló állatokat, többek között kutyákat lát
tak beözönleni a kikötőből, mielőtt megérkezett volna a 15 ezer
ember halálát okozó földlökés. Hasonló jelenséget figyeltek meg
három évvel később, mielőtt a macedóniai Szkopje városát a föld
del tette volna egyenlővé a rengés. A legtöbb állat a jelek sze
rint már a rengés előtt elhagyta a várost."4 Az 1995. január 17-én
a japán Kobe városának nagy részét elpusztító földrengés előtt
szokatlan viselkedést figyeltek meg emlősöknél, madaraknál,
hüllőknél, halaknál, rovaroknál és férgeknél egyaránt.5
A könyvem 1999-es első kiadása óta tovább figyeltem a na
gyobb földrengéseket, mert kíváncsi voltam, hogy megelőzi-e
őket az állatok szokatlan viselkedése. A válasz: igen. Például
1999. augusztus 17-én hatalmas földrengés rázta meg Törökorszá-
2 Idézi Tributsch, 1982,13. o.

3 Uo.
4 Bardens, 1987.
5 Wadatsumi, 1995.
got, amelynek Izmit volt a középpontja. A kutyák már órákkal

korábban vonítani kezdtek, és furcsán viselkedtek. Rajtuk kívül
a macskák és a madarak is különös magatartást tanúsítottak.
A következő hónapban ugyanez történt Görögországban is az
athéni epicentrumú földrengést megelőző órákban. 2001. február
28-án 6,8-as erősségű földrengés volt Seattle-ben. Az a szóbeszéd
járta, hogy némelyik macska minden különösebb ok nélkül már
tizenkét órával előbb elrejtőzött, a kutyák, kecskék és más állatok
pedig furcsán viselkedtek6
Az állatok viselkedésének nagyon kevés szisztematikus
megfigyelése között volt azonban egy, amikor Olaszországban
varangyos békákat figyeltek meg egy földrengés előtt, közben
és után. Rachel Grant brit biológus Olaszország középső ré
szén, a San Ruffino-tó mellett végzett éppen vizsgálatot 2009-ben:
a békák párzási szokásait tanulmányozta a doktori disszertáció
jához. Hatalmas meglepetésére alig kezdődött meg március vé
gén a párzási időszak, a március 30-i kilencvenről hirtelen alig
néhányra csökkent a párzó hímek száma a csoportban, és mindez
néhány nap leforgása alatt történt. Rachel Grant és munkatársa,
Tim Halliday a következő megjegyzést fűzte a látottakhoz: „Ez
nagyon szokatlan viselkedés a varangyos békák életében: ha egy
szer párzási céllal megjelennek, akkor általában nagy számban
maradnak aktívak a párzás helyszínén, amíg a párzás be nem
fejeződik." Hat nappal később, április 6-án 6,4-es erejű földrengés
rázta meg Olaszországot, amit utórengések követtek. A varan
gyos békák még tíz napig nem tértek vissza a szokványos párzá
si viselkedésükhöz, vagyis még két napot vártak az utolsó utó
rengés után. Grant és Halliday részletesen megnézték az egész
időszak időjárás-jelentéseit, de semmi különöset nem találtak. így
kénytelenek voltak azt a következtetést levonni, hogy a békák va
lamilyen módon öt-hat nappal előbb megérezték a küszöbönálló
földrengést.7
A legtöbb földrengéskutató szakember azonban az ilyenfaj
ta bizonyítékok tömkelegé ellenére is figyelmen kívül hagyja az
állatok figyelmeztetését, vagy pedig azzal söprik le az érveket,
hogy azok csak babonák, és a szelektív memória tévedései. Tu
Sheldrake, 2003a, 15. fejezel.

7
Grant-Halliday, 2010.
Föld rendesek ex más katasztrófák előjelzése 331
domásom szerint a Nyugaton a szeizmológiai kutatásokra elköl

tött évi több százmillió dollárból egyetlen centet sem fordítottak
az állatok reakciójának vizsgálatára. Ismét egy olyan terület áll
tehát előttünk, ahol a tabu és az előítéletek miatt megszűnt a
szakemberek nyitottsága, a szkepticizmus pedig nemhogy nem
kedvez a tudományos vizsgálódásnak, hanem egyenesen gátolja
azt. Azonban nemcsak a tudományosan rendszerezett tudásunk
károsul ezzel a szemlélettel, hanem életeket is menthetnének az
állatok, ha odafigyelnénk értékes jelzéseikre.
A fö ld re n g é s e k előrejelzése
Sok politikus és adófizető hisz abban, hogy a szeizmológiai ku

tatásokra elköltött rengeteg pénz segítségével a tudósok olyan
módszereket fognak kidolgozni, amelyekkel előre meg lehet jó
solni a földrengéseket. A finanszírozó szervezetek zöme viszont
nem tud róla, hogy a legtöbb kutató meggyőződése szerint oly
annyira nem lehet előre jelezni a földrengéseket, hogy már nem
is próbálkoznak vele. Az amerikai Science folyóiratban 1997-ben
négy vezető tudós az alábbi szűkszavú címet adta a cikkének:
„A földrengéseket nem lehet megjósolni." Helyeselve idézik
Richter - a róla elnevezett skála kidolgozója - 1977-es megjegyzé
seit, aki szerint a földrengések előrejelzése „boldog vadászmező
az amatőrök, az őrültek és a mindenáron nyilvánosságot kereső
csalók számára". A szakértők a „földrengésekkel együtt járó
kockázatok csökkentésében" látják a szeizmológia szerepét, és
szerintük annak nem dolga a földrengések előrejelzése: „A föld
rengéseknek ellenálló építmények elkészítéséhez fontos adatokat
nyújtanak az adott területen harminctól száz évig terjedő időszak
földrengéseinek statisztikai adatai alapján adható becslések a
várható földmozgásokra. A kulcsparaméterek (például kiterjedés
és nagyság) gyors meghatározása meggyorsíthatja a nagy föld
rengések utáni helyreállítási munkálatokat."8
Valóban fontosak ezek a feladatok a szeizmológia számára,
de míg ez az óvatos hozzáállás megvédi a szeizmológusokat a té
ves riasztásokkal elkövethető nyilvános hibákkal szemben, addig
8
G e lle r e t al., 1997.
elfogadja azt is, hogy folyamatosan figyelmen kívül kell hagyni

azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket az állatok nyújthatnak
számunkra.
Ezzel szemben az 1970-es évek Kínájában a földrengésku
tatók arra biztatták az egyszerű embereket, hogy figyeljék és je
lentsék azokat a jeleket, amelyeket az ősrégi kínai hagyományok
szerint a katasztrofális földrengések előjeleinek tartanak.
1974 júniusában a Kínai Állami Szeizmológiai Hivatal figyel
meztetést adott ki, mely szerint a történelmi adatok elemzése és
a geológiai mérések alapján az elkövetkezendő néhány esztendő
során súlyos földrengés várható Liaoning tartományban. Ennek
következményeként kiterjesztették a tudományos megfigyelő há
lózatot, és a gyárakban, az iskolákban és a mezőgazdasági szövet
kezetekben amatőr megfigyelőkből szerveztek csoportokat. Száz
ezernél is több embert képeztek ki a szokatlan állati viselkedések
megfigyelésére, valamint a kútvíz zavarosságának dokumentálá
sára és a furcsa zajok, szokatlan fényjelenségek rögzítésére.
1974 decemberének közepén felébredtek a téli álmukat alvó
kígyók, előmásztak rejtekhelyükről, és halálra fagytak a havas
földön. A patkányok nagy csoportokban jöttek a felszínre, és
gyakran olyan zavartak voltak, hogy kézzel lehetett összefogdos-
ni őket; a marhák és a szárnyasok furcsa izgatottságot mutattak;
a kutak és források vize zavarossá vált. December 22-én volt egy
kisebb rengés, de 1995 januárjáig folytatták a szokatlan állati vi
selkedések megfigyelését. Több mint húsz faj egyedein látszot
tak hatalmas félelem jelei. Tervek készültek a félmillió lakosú
Hajcseng város evakuálására.
Február elején hirtelen megszaporodtak a jelentések arról,
hogy a szarvasmarhák, a lovak és a disznók is pánikba estek. Az
egyik megfigyelő szerint: „A libák a fákra menekültek, a kutyák
veszettül ugattak, a disznók megharapták egymást, vagy az ól
kerítése alatt túrtak és ástak, a tyúkok nem mentek vissza a tyúk
ólba, a tehenek eltépték a kötőféket és elfutottak, és megjelentek
a patkányok, amelyek olyanok voltak, mintha részegek lennének.
[...] Egyre több lett a talajvízben megfigyelt rendellenesség."9
Február 4-én reggel elhatározták, hogy kiürítik Hajcseng vá
rosát. Aznap este 7.36-kor megérkezett a várt földrengés, amelyet
9
T rib u tsc h , 1 9 8 2 ,9 . o.
7.3- as erejűnek mértek a Richter-skálán. A város épületeinek több

mint a fele elpusztult. Előrejelzés híján több tízezer ember vesz
tette volna az életét. Voltak ugyan áldozatok, de „azok többsége
nem sokat adott a hivatalos földrengés-előrejelzésekre, mert nem
akart kint fagyoskodni a februári hidegben"."'
A nyugati szeizmológusok egy ideig le voltak nyűgözve, és
még az amerikai Geológiai Szolgálatnál is megbeszélést tartot
tak annak lehetőségéről, hogy az állatok viselkedését bevonhat
nák a földrengések előrejelzésébe.11 Néhány esztendő leforgása
alatt azonban újra eluralkodott a jól megszokott szkepticizmus,
ezért elejtették a témát. A kínaiak viszont folytatták földrengés
előrejelző programjukat. Volt néhány látványos tévedésük, me
lyek közül a legnagyobb 1976-ban történt: nem jósolták meg előre
a tangsani földrengést, amelyben legalább 240 ezer ember halt
meg. Vannak ugyanakkor sikereik is, például 1995-ben egy nagy
földrengés előtt egy nappal figyelmeztették a helyi hatóságokat
Junnan tartományban.10112 1997. április 5-én a hszincsiangi (ujgur)
szeizmológusok megjósolták, hogy egy héten belül 5-ös vagy
6-os erejű földrengés fog történni. A Science folyóiratban megje
lent beszámoló szerint: „Aznap éjjel 150 ezer embert evakuáltak
a hatóságok rögtönzött építményekbe és vászonsátrakba. Más
nap reggel 6,4-es földrengés rázta meg a várost, délben pedig
6.3- as. A kettő együtt 2000 házat döntött romba és további 1500-
at rongált meg, de egyetlen ember sem halt meg. Hasonló módon
jelezték előre az április 11-i 6,6-os rengést és az április 16-án bekö
vetkezett 6,3-as rengést.13
Ebben az időszakban egyszer vaklármát is keltettek a
hszincsiangi tudósok, de mindent összevetve a kínaiak figyelem
re méltó pontossággal tudják megjósolni a földrengéseket - ami
éles ellentétben áll a nyugati tudósok munkásságával, akik már
meg sem próbálják. A kínaiak továbbra is a gyakorlatból indul
nak ki, vagyis ötvözik a szeizmológiai és geológiai méréseket a
kutak és források megfigyelésével, valamint az „alternatív mód-
10 Uo.,10.o.
11 Evernden, 1976.
12 Hűi, 1996.
13 Hui-Kerr, 1997.
szerekkel", mely kifejezés a nyugati tudományos publikációkban

használt szépítő kifejezés a „szokatlan állati viselkedésekre".
A kínai szeizmológusok azonban szerényen nyilatkoznak arról,
amit eddig elértek, és rámutatnak, hogy megközelítésük az olyan
előrengésekkel összekapcsolódó földrengésekre használható leg
inkább, amilyen Hajcseng városát is sújtotta.14
Janón Pan, az Anhul tartományban található Csaohu
Főiskola professzora egyike volt azoknak a tudósoknak, akik
az 1970-es években a földrengések előjeleit tanulmányozták, és
meggyőződése, hogy sok állat előre megérzi a földrengéseket.
A kínaiakat sok-sok éven át fülbemászó versek emlékeztették a
szokatlan állati viselkedés fontosságára. Ilyen vers az alábbi is,
amelyet Pan professzor volt szíves a rendelkezésemre bocsátani:
14 Hűi, 1996.
„Földrengés előtt az állatoknak megváltoznak a tulajdon

ságai és az érzései. Az a legfontosabb, hogy folyamatosan
figyelni kell, mi történik. A lovak, a szamarak, a tehenek és
a kecskék nem akarnak visszamenni az óljukba. Az egerek
csoportokban jönnek elő a lyukaikból. A tyúkok felrepülnek
a fákra, a disznók megpróbálják lerombolni az óljaikat. A ka
csák és a libák rettegve mennek a vízbe, a kutyák bánatosan
és fájdalmasan ugatnak. A kígyók szokatlanul korán feléb
rednek téli álmukból. A fecskék, a galambok és más mada
rak elrepülnek. A nyulak hegyezik a fülüket, és ide-oda ug
rálnak, nekiütközve mindennek. A halak veszélyben érzik
magukat, és rettegnek; mozdulatlanul a víz felszíne alatt
maradnak. Minden családban mindenki gondosan figyeljen,
nézze meg, mi történik, vonja le a következtetést, és ha biz
tos a dolgában, jelentse a kormánynak, amint lehet."
Pan professzor 2010-ben tudatta velem, hogy a kínai ható

ságok már nem vonják be az egyszerű embereket a földrengések
előrejelzésébe, ma már csak hivatalos megfigyelők vesznek részt
a programban. Ez szerencsétlen fejlemény: Kínában most még
minden adott ahhoz, hogy az ország világelső legyen a tömeges
részvételen alapuló korai jelzőrendszer kidolgozásában.
K aliforniai állatkísérletek
Tudtommal egyetlen hivatalos kutatás sem zajlik Nyugaton ar

ról, hogy az állatok megérzik-e a földrengéseket. Az állatok vi
selkedésével foglalkozó szakemberek kerülik a kérdést, ahogyan
a szeizmológusok is, akik a műszeres mérésekre összpontosíta
nak. A kínaiak sikerét látva mindenképpen figyelemre méltó ez
a struccpolitika.
David Jay Brown kollégámmal a 90-es években felméréseket
végeztünk Kaliforniában, mert többet szerettünk volna megtud
ni a nemrégiben lezajlott földrengések közül két nagyon pusztító
földlökésről. 1989. október 17-én érkezett meg a Loma Prieta föld
rengés, amely hatalmas kárt okozott Santa Cruzban és a Szilikon
völgyben, valamint Észak-Kalifornia egyes részein; a másik pedig
a Northridge földrengés volt, amely 1994. január 17-én történt, és

központja a San Fernando-völgy volt, Los Angeles külvárosában.
Mindkét területen sokan megfigyelték a házi- és vadállatok
furcsa és látszólag érthetetlen viselkedését. Renata McKinstry
(San Jósé) így mesélt erről: „Nagyon félt a cocker spánielem. Tág
ra nyílt szemmel rohangált körbe-körbe, mint aki megbolondult,
ide-oda, oda-vissza. Odajött hozzám, aztán elszaladt, odajött és
elszaladt, mintha csak azt mondaná, hogy »neked is ki kell jut
nod^ Arra gondoltam, hogy »ennek a kutyának elment az esze«,
és nagyon felhúztam magam rajta. Nagyjából egy óra múlva ütött
be a földrengés."
A legtöbb beszámoló, amelyet kaptunk, kutyákról és macs
kákról szól, ami talán egyszerűen azt tükrözi, hogy ezek a leg
közkedveltebb háziállatok. Azt mondták, hogy a kutyák minden
ok nélkül ugattak, acsarkodtak, vonítottak, vinnyogtak, rohan
gáltak, elbújtak, és látszott rajtuk, hogy idegesek, nyugtalanok
és ingerlékenyek. A macskák idegesek és zavartak voltak, sokuk
kirohant, és a szabadban rejtőzött el. Ugyanakkor más állatok is
reagáltak. A kalitkában élő madarak szintén nyugtalanná váltak.
A lovak szokatlan módon rohangáltak körbe-körbe, a kecskék is
ingerlékenyek lettek, és némelyik tyúk nem tojt több tojást. Egyes
embereknek feltűnt, hogy közvetlenül a földrengés előtt furcsa
csend állt be, mert a vadon élő madarak és a tücskök egyaránt
elhallgattak.
Voltak olyan állatok, amelyeken már napokkal a Loma Prieta
és a Northridge földrengések előtt félelem és zaklatottság látszott.
Mások több órával korábban, megint mások csupán néhány perc
cel korábban jeleztek.
Még az emuk is jeleztek. Ezek az óriási madarak, a struc-
cok rokonai, általában sövények mellett járkálnak. Ausztráliai
szülőhelyükön gyakran „kerítést kereső madaraknak" hívják
őket, mert még az óriási nyílt tér esetén is inkább keresnek egy
kerítést, és amellett futkosnak. Sandy Scott emutenyésztő tanyá
ján (Auburn, Washington állam) is a kerítések mentén mászkál
nak, és nagyjából fél órával sötétedés előtt szoktak elfészkelődni.
Két estén azonban másképpen viselkedtek: „Valósággal rohantak
fel-alá a kerítés mellett. Amikor pedig sötétedni kezdett, és végül
lefeküdtek, nem a vackukba telepedtek be, hanem azon kívül."
Mindkét esetben jött egy-egy rengés éjszaka, néhány órával az

után, hogy az emukon látszott valami.
Sok olyan állat is volt, amely nem látszott idegesnek a föld
rengések előtt. Susan Gray (Resada, nem messze a kaliforniai
Northridge-től) ezt fűzte ehhez hozzá: „A macskákat ugyanúgy
megrázta, mint minket. Kora reggel volt, és mindkét macska bent
volt velünk a hálószobában. Miután elkezdett ringani a ház, má
sodpercek alatt leértek a nappaliba, aztán uzsgyi!, ki a macskaaj
tón." Ezek a macskák ugyanúgy rettegtek, mint a többi macska,
és napokig a gazdájuk háza tájára sem néztek.
Voltak olyan emberek, akik az állatokhoz hasonlóan visel
kedtek a kisebb földrengések előtt, tüneteikre pedig a minden
látható ok nélkül fellépő ingerlékenység, a fejfájás és az idegesség
volt jellemző. Egyesek azt mondják, hogy éppen a rengések előtt
ébrednek fel; mások megmagyarázhatatlan aluszékonyságtól
szenvednek. Vannak olyanok is, mint Barry Cane, akik különö
sen az utórengésektől szenvednek: „Gyakran megéreztem, hogy
közeledik az utórengés. Olyan volt, mintha megváltozott volna
valami a légkörben. Nincsenek rá igazán szavaim, de valami azt
súgta bennem: »Na, most kezdődik a tánc!« És akkor három-öt
percen belül bumm!, már be is ütött a krach."
Á llatokra alapozott
fö ld re n g é s-elő reje lz ő re n d s z e r
Képzeljük el, mi történhetne Kaliforniában és a nyugati világ más

tájain, ha komolyan odafigyelnének az emberek az állatok jelzé
seire!
A tömegtájékoztatási eszközök segítségével több milliónyi
háziállat-tulajdonost lehetne informálni arról, hogy milyen visel
kedést mutathatnak a háznál tartott és a vadon élő állatok egy
hamarosan bekövetkező földrengés előtt. Ha észreveszik ezeket
a jeleket, akkor azonnal felhívhatnának egy ingyenes telefonszá
mot, mondjuk, a 06/80 FO-RENG-et, vagy üzenetet küldhetnének
az interneten, amelyeket egy számítógépes rendszer elemezne, és
azonosítaná az üzenetek küldésének helyét. Kétségtelen, hogy
rengeteg vaklárma származna olyan emberektől, akik félreérte-
3 38 A z á lla t o k e lő é r z e t e i
nék az állatuk tüneteit - például egyszerűen csak beteg az állat

és az is meglehet, hogy sok szándékosan félrevezető hívást is
ki kellene szűrni. Ezért fontos lenne ellenőrizni, hogy a szokat
lan viselkedés nem tulajdonítható-e más olyan körülményeknek,
amelyek befolyásolhatják az állatok viselkedését - például nagy
időjárás-változások, tűzijáték, egy közeli tűz vagy ragadozók
megjelenése.
Eleinte csak kutatási célokra lehetne használni ezt a mód
szert, hogy megnézzük, megbízhatóan működik-e. Addig nem
lenne alkalmas figyelmeztető célokra, amíg be nem áll a rend
szer. A téves riasztások pánikot és zavart keltenének, így évekre
visszavethetnék a kutatást. Az állatok szokatlan viselkedéséről
szóló jelentéseket ideális esetben a földrengések más előjeleinek
figyelemmel követésével kellene kombinálni, mint Kínában.
A kaliforniai kutatások azt mutatják, hogy valóban
működőképes lenne egy ilyen rendszer. Az 1970-es évek második
felében, a hajcsengi földrengés sikeres megjóslása után az ame
rikai Geológiai Szolgálat elindított a Stanford Kutatóintézetben
egy kísérleti projektet. A két koordinátor, Leon Otis és William
Kautz 1200 önkéntes megfigyelőt toborzott Kalifornia földrengés-
veszélyes területeiről, akik vállalták, hogy mindannyiszor bete
lefonálnak egy ingyenes zöld számon, amikor furcsa viselkedést
figyelnek meg az állatoknál, és ennek nem tudják azonosítani az
okát.
A projekt 1979 és 1981 között futott. Ebben az időszakban
nem volt 5-ösnél nagyobb erejű földrengés a megfigyelt területe
ken. Összesen tizenhárom 4-es és 5-ös erejű földrengésen tudtak
elemzéseket végezni, bár egyik sem olyan területen történt, ahol
több megfigyelő volt. A tizenháromból hét földrengést előzött
meg statisztikailag szignifikánsan gyakoribb hívás, amelyben az
állatok furcsa viselkedéséről számoltak be.'5 Bizonyos esetekben
egészen lenyűgözőek voltak a statisztikai adatok.1516 Ennél a pont
nál azonban elapadtak a pénzügyi források, így nem folytatódtak
a kutatások.
Ha az 1200 megfigyelő helyett milliókat lehetne bevonni,
sokkal pontosabban fel lehetne mérni az állatok figyelmeztetései
15 Otis-Kautz, 1981.
16 A véletlennek tulajdonítható valószínűség egészen alacsony, p < 0,00005 volt.
ben rejlő lehetőségeket. A háziállat-tulajdonosok - különösen a

nyugdíjasok, akiknek több idejük és lehetőségük van megfigyelni
az állatokat, mint azoknak, akik a munkahelyükön töltik a nap
juk nagyobbik részét - létfontosságú szerepet játszhatnának eb
ben a folyamatban.
H o n n a n tudják?
Néhány újabb japán kísérlettől eltekintve jómagam szinte nem

is tudok arról, hogy bárhol a világon kutatnák, hogyan szerez
nek tudomást az állatok a nemsokára bekövetkező földrengésről.
Elméletből viszont akad néhány.
Az egyik elmélet szerint az állatok alig érzékelhető hango
kat, rezgéseket vagy földmozgásokat észlelnek. Három gond van
ezzel az elmélettel. Először is, a földrengéseket előrejelző állatok
között több olyan is található, amelyeknek semmivel sem jobb
a hallása, mint a miénk.17 Másodszor: a kisebb földremegések
és apróbb földrengések megszokott jelenségek a szeizmológiai
szempontból aktív területeken. 1980-ban például 350 3-as vagy
kisebb erejű földrengés volt Kaliforniában (utórengések nélkül).18
Ha az állatoknak kitűnő érzékük lenne a gyenge rezgésekre, ak
kor gyakran csapnának vaklármát, mert az elhaladó teherautók
által okozott rezgésekre is félelemmel és riadtsággal kellene rea
gálniuk. A harmadik gond az, hogy ha olyan sok állatfaj érzi meg
a nagyobb földrengéseket megelőző jellegzetes vibrációkat, akkor
a szeizmológusoknak is képesnek kellene lenniük regisztrálni
ezeket az érzékeny műszereikkel. Mindeddig azonban adósak
maradtak ezzel, még a sok éven át folytatott intenzív kutatások
ellenére is.
A második elmélet szerint az állatok a nagy rengés előtt a
földből szivárgó gázokat észlelik. Bár vannak olyan állatfajok, pél
dául a kutyák, amelyeknek sokkal érzékenyebb az orruk, mint a
miénk, vannak olyanok is, például az énekes madarak, amelyek
nek még a miénknél is rosszabb a szaglásuk. Úgy tűnik, nincs kor
reláció az állatok szaglása és a földrengésekre való érzékenysége
17 Tributsch, 1982,5. fejezet.

18 Otis-Kautz, 1981.
között. Arra sincs bizonyíték, hogy a földrengéseket általában

megelőzi-e gázszivárgás. Ha viszont mégis vannak ilyen szivárgá
sok a föld hajszálrepedésein át, akkor vajon miért nem reagálnak
az állatok félelemmel és pánikkal, amikor az emberek ásnak lyuka
kat vagy nyitnak tárnákat, vagy amikor ők maguk ásnak a földbe?
Egy harmadik elmélet szerint az állatok a földrengéseket
megelőző elektromos változásokra reagálnak - ez az elmélet sok
kal elfogadhatóbbnak tűnik, mint az előző kettő. Vannak rá bizo
nyítékok, hogy némelyik földrengést valóban az elektrosztatikus
mezőkben történő változások előznek meg, amelyek valószínűleg
a sziklák szeizmikus feszültségének változásaiból erednek. Közis
mert, hogy bizonyos kristályok és sziklák esetében a nyomásvál
tozások elektromos töltést generálnak (ezt hívják piezoelektromos
hatásnak), ezek a földrengéseket megelőző elektromos változások
pedig nemcsak az állatok reakcióit segíthetnek megmagyarázni,
hanem más elektromos anomáliákat is, például a rádió- és televí
zióadások interferenciáit, valamint a földből jövő furcsa aurákat és
fényeket (amelyeket szakszóval szeizmoatmoszferikus luminesz
cenciának neveznek).19
A hagyományos szeizmológusok kételkednek a földrengé
sek ilyen elektromos előjeleiben, de egy független görög kutató-
csoport P. Varotszosz vezetésével azt állítja, hogy geoelektromos
jelek segítségével képesek előre megjósolni a földrengéseket.20
Kaliforniában pedig a Marsha Adams által vezetett Time Kutató-
intézet ad ki rendszeresen földrengés-előrejelzéseket egy elektro
mágneses érzékelő hálózat adatai alapján, amelyeket egy külön
leges számítógépes program elemez.21
Időközben Motodzsi Ikeja és munkatársai az Oszakai Egye
temen végeztek olyan laboratóriumi kísérleteket, amelyekben
különböző állatokat, többek között fürge cselléket, harcsákat, an
golnákat és földigilisztákat tettek ki gyengeáramnak. A halak pá
nikreakciókat mutattak, a giliszták kimásztak a földből, és azon
hemzsegtek, amikor megérezték az áramot.22 Ezek az előzetes
19 Ikeya et al., 1997.

20 Lighthill, 1996.
21 Time Research Institute, Box 620198, Woodside, CA 94962.
22
Ikeya—Takaki—Takashimizu, 1996; Ikeya-Matsuda-Yamanaka, 1998; Ikeya, 2004.
eredmények segíthetnének megmagyarázni a vízben és vizes

környezetben élő állatok szokványostól eltérő viselkedését. De
vajon mi a helyzet azokkal az állatokkal, amelyek épületekben
élnek, mint a kutyák és a macskák? Vajon ők a levegőben lévő
elektromos töltésű ionokra reagálnak? Sok megválaszolatlan kér
dés marad, de mindenképpen ígéretes ez a kutatási irány.
Legvégül a negyedik elmélet azt feltételezi, hogy az állatok
oly módon érzékelik a közelgő történéseket, amely a jelenlegi tudo
mányos felfogásunkkal összeegyeztethetetlen. Másképpen megfo
galmazva: lehet, hogy az állatokat az előérzeteik vezérlik, vagyis
előre megérzik, hogy valami történni fog, vagy pedig prekognícióról
beszélhetünk, amikor előre tudják, hogy mi fog történni.
Semmi szükség nem lenne erre a feltevésre, ha az összes
ismert tényt kielégítően meg tudnánk magyarázni a hagyomá
nyosabb elméletekkel. Sok tudós - közöttük jómagam is - sze
retné, ha félretehetnénk azt az elképzelést, hogy az okozatok
időben visszafelé is tudnak terjedni, vagyis a jövő tud hatni a
jelenre. Megvallom őszintén, amíg nem vagyok kénytelen komo
lyan venni, addig inkább mellőzném ezt az elméletet. Jelenleg az
elektromosságon alapuló elmélet tűnik elegendően ígéretesnek
ahhoz, hogy érdemes legyen miatta félretenni a szélsőségesebb
lehetőségeket.
Csak az a baj, hogy másfajta állati premoníciók is vannak,
amelyeket nem lehet az elektromossággal magyarázni, ahogyan
hamarosan látni fogjuk. Akár tetszik, akár nem, úgy tűnik, nem
lehet egyszerűen félretenni a prekogníciót. Ha pedig más helyze
tekben megtörténik, akkor talán a földrengések megérzésében is
szerepet játszik.
C u n a m ik előrejelzése
2004. december 26-án Szumátra nyugati partjánál megtörtént a

valaha mért egyik legerősebb, 9,1-es fokozatú földrengés, amely
felnyomta az óceán fenekét, és pusztító cunamit okozott az Indi
ai-óceánt körülvevő partokon. A cunaminak több mint 200 ezer
ember esett áldozatául, és akár 30 méter magas vízhullámok sö
pörtek végig a part menti településeken.
Sok állat viszont megmenekült. A Srí Lanka-i és szumátrai

elefántok a magasabban fekvő területekre csörtettek a hatalmas
hullámok megjelenése előtt, és ugyanez történt Thaiföldön is;
mindezt óriási trombitálás előzte meg. A thaiföldi Bang Koey
falu egyik lakosa szerint a bivalyok a parton legelésztek, amikor
„hirtelen felemelték a fejüket, és a fülüket hegyezve kinéztek a
tengerre". Megfordultak, és felviharzottak a dombra, nyomukban
a meghökkent falusiakkal, akiknek így sikerült szárazon meg
úszniuk. A Phuket közelében lévő Ao Sane tengerpartján a ku
tyák rohantak fel a domboldalakon, a Srí Lanka-i Gallében attól
jöttek zavarba a kutyatulajdonosok, hogy a kutyák reggel nem
voltak hajlandóak lemenni sétálni a tengerpartra, ahogy szoktak.
Az indiai Kuddallúru területén a bivalyok, a kecskék és a kutyák
menekültek meg, és velük együtt egy fészkelő flamingókolónia,
amely magasabb területekre szállt. Az Andamán-szigeteken tör
zsi társadalmakban élő emberek csoportjai menekültek el a ka
tasztrófa elől a tengerpartról, mivel komolyan vették az állataik
figyelmeztetéseit.
Vajon honnan tudták? Általában úgy szoktak okoskodni,
hogy az állatok megérezték a víz alatti földrezgéseket. Nem iga
zán meggyőző ez a feltevés, mert akkor nemcsak az érintett part
menti területeken, hanem az egész Indiai-óceán mentén lettek
volna rengések. Ha pedig az állatok azért tudják megjósolni a
földrengéseket és a cunamikat, mert megérzik az apró rezgése
ket, akkor vajon a szeizmológusoknak ez miért nem sikerül?
A földrengésekhez hasonlóan nagyon is lehetséges, hogy
fel lehetne állítani egy cunamikra figyelmeztető rendszert, ha a
partok mentén lakó embereket arra biztatnák, hogy figyeljék az
állatok szokatlan viselkedését, és küldjék be a megfigyeléseiket
egy könnyen megjegyezhető telefonszámon vagy honlapra. Ma
napság már olyannyira elterjedtek a mobiltelefonok, hogy az em
berek még a legeldugottabb helyeken is könnyedén kapcsolatot
teremthetnek a cunamira figyelmeztető központtal. Viszonylag
nem is lenne drága egy ilyen riadóztató rendszer kiépítése, de az
országos és nemzetközi cunamifigyelmeztető programok mind
a mai napig figyelmen kívül hagyják az állatokat. Itt is arról van
szó, hogy az előítéletek és a tabuk állnak a hatékonyabb tudomá
nyos munka útjába.
Földrengések és más katasztrófák előjelzése 343
V iharok előrejelzése
„Gyönyörű nyári nap volt, tiszta, kék éggel - mondja a Grazban

élő Louise Forstinger. - Hosszú sétára indultam Roily nevű né
met juhászommal. Egy órát mehettünk, amikor nem volt hajlan
dó tovább jönni. Megpróbáltam mozgásra bírni, de semmi sem
segített. Nem tudtam, mi a baj. Végül befeküdt egy árokba. Nem
maradt más hátra, mint hogy sarkon forduljunk és hazamenjünk.
Fél órával később elfeketedett az ég, és jó messziről meg is hallot
tuk az első dörgést. Kicsit megszaporáztuk a lépteinket, és ami
kor beléptünk a házba, szakadni kezdett az eső, mintha dézsából
öntötték volna. Jég is esett. Ekkor jöttem rá, hogy Roily ezt érez
hette meg, csak sokkal korábban."
Egyes állatok rettegnek a mennydörgéstől, és már sokkal
az előtt a nyugtalanság jeleit mutatják, hogy a gazdájukban tu
datosulna, hogy vihar közeleg. A kutyák és a macskák gyakran
elrejtőznek. Sok más állat - többek között a lovak, a papagájok és
a teknősök - szintén tart a vihartól.
Némelyik állatnak hasonlít a vihar előtti és a földrengés
előtti viselkedése, az állatokra alapozott földrengés-előrejelző
rendszernek pedig figyelembe kellene venni ezt a jelenséget.
Máskülönben könnyedén össze lehetne téveszteni a közelgő vi
hart és a közelgő földrengést, ami téves riasztásokhoz vezetne.
A villám természetesen elektromos jelenség, és meglehet,
hogy az állatok némelyik - ha nem összes - anticipációs viselkedé
se a villámlást megelőző elektromos változásoknak köszönhető.
Ez alátámasztaná a földrengések anticipációjának elektromos el
méletét. Az is előfordulhat, hogy egyik-másik nálunk jobb fülű
állat már akkor hallja a dörgést, amikor még messze van a vihar.
Más állatok előérzeteit azonban nem lehet így megmagyarázni.
L avinák előrejelzése
1999. február 23-án a tiroli Galtur falut lavina tette a földdel

egyenlővé, és a szerencsétlenségben több tucat ember meghalt. 1954
óta ez volt a legsúlyosabb lavinakatasztrófa Ausztriában. Előző nap
a zergék leereszkedtek a völgyekbe a magasabb helyekről, ami

egyébként nem szokásuk. „Érezhetően feszültté vált a faluban a
hangulat. Este a szálloda vezetőhelyettese elkezdett lavinákról me
sélni, többek között egy olyanról, amely tizenhárom esztendővel
korábban elvitt egy házat. Másnap, amikor az első igazán nagy la
vina lezúdult, három családtagját veszítette el ez a hölgy."23
Albert Ernest csaknem tizenöt esztendőn át dolgozott la
vinavédelmi tisztként az osztrák Alpokban, többnyire az Enns
völgyében, és jól ismeri a hegyi állatok szokásait. „Többször meg
figyeltem, hogy a zergék nem maradnak meg a lavinák letörési
pontjain - mondja. - A megfigyeléseim alapján fenntartom azt
a véleményemet, hogy a vadállatok velük született ösztön segít
ségével előre megérzik a hó alatti bizonytalanságokat, és ennek
megfelelően viselkednek."
Az osztrák és a svájci Alpokban az én iránymutatásommal
Theodore Itten által végzett felmérésekből az derül ki, hogy leg
inkább a zergékről, a kőszáli kecskékről és a kutyákról állítják azt,
hogy előre megérzik a lavinát. A lavina megindulása előtt egyes
kutyák órákig ugattak, és akadtak olyanok is, amelyek nem vol
tak hajlandóak kimenni a házból. A stubeni (Tirol) Josef Flollriol,
akinek volt egy kiképzett lavinakutató kutyája, azt mondta, hogy
1988 márciusában egy napon a kutya nem volt hajlandó elmen
ni vele a szokásos reggeli sétájukra. „Többször is megpróbáltuk
kícsalogatni, aztán félórával később hatalmas lavina zúgott le a
házunk mellett. Meghaltunk volna, ha kimegyünk."
A földrengésekhez hasonlóan itt sem értjük, hogyan érez
ték meg ezek az állatok a küszöbönálló katasztrófákat. Talán az
elektromos vagy más fizikai változásokra reagáltak, és ha így áll
a helyzet, akkor sem tudja senki, mik valójában ezek a változá
sok. Az is előfordulhat, hogy az állatok valamilyen rejtélyesebb
képességükkel érzik meg előre a veszélyt.
Akármi is a jelzéseik alapja, az biztos, hogy a lavinák előre
megérzése nyilvánvaló túlélési értéket képvisel a hegyi állatok
esetében, ami előnyt jelent a természetes szelekcióban. Sok állat
azonban előre megérzi az ember által okozott katasztrófákat is,
amelyek nem fordulhattak elő a természetben. Ilyenek a légibom
bázások is.
23
N e w s o m - S c o tt, 1999.
B om bariadók m eg é rz é se
A birminghami Teddy Pugh írta: „A háború alatt, amikor még

tartottak a német bombatámadások, volt egy fekete keverék
szukánk, aki mindig odament a hátsó ajtóhoz és ugatott, hogy
engedjük ki. Ekkor fogadni lehetett rá, hogy tíz perc múlva
felbőgnek a szirénák, és szétkürtölik a bombariadót. Annyira
megszoktuk a kutya előrejelzését, hogy ilyenkor végigszalad
tunk az utca mindkét oldalán, és mindenhová bekopogtunk,
hogy figyelmeztessük az embereket a közelgő riadóra. Egyetlen
egyszer sem tévedett."
Harmincöt további beszámolót kaptam olyan kutyákról,
amelyek a szirénák hivatalos jelzései előtt figyelmeztettek a bom
bariadókra. Egyes állatok vinnyogással, mások ugatással, megint
mások elrejtőzéssel figyelmeztették a gazdájukat, de akadtak
olyanok is, amelyek elvezették a családot a légoltalmi menedék
helyre vagy pincébe, ahol megmenekülhettek. A második világ
háborúban a brit kutyák a német bombatámadásokra figyelmez
tettek, a német kutyák pedig a brit bombázásokra.
Némely kutyákról azt állítják, hogy csak néhány perccel a
szirénák bekapcsolása előtt riadóztattak, de a legtöbb kutya tíz
harminc perccel előbb jelzett. Három olyan esetről tudok, amikor
a kutyák jelzése több mint egy órával megelőzte a szirénákat.
Egy Dee nevű kis termetű kutya néha összegömbölyödött
a kosarában, amikor felhangzott a sziréna vijjogása, de nem járt
arra egyetlen bombázó sem. Előfordult viszont, hogy nem szólalt
meg a sziréna, de a szuka nagyon nyugtalanná vált, és minden
kit sürgetett, hogy bújjon el - ilyenkor biztosan jöttek is a bom
bázók.24 A jelenségnek megvolt az az előnye is, hogy némelyik
család már a „minden tiszta" jelzés előtt visszatérhetett az ágyá
ba: „A kutya ilyenkor hirtelen felkelt, kiment az óvóhelyről, és
megelégedett sóhajjal feküdt vissza a kosarába. Öt perccel később
felhangzott a »minden tiszta« jelzés."
A második világháború alatt a macskák is megérezték a
bombatámadásokat, aminek nyilvánvaló jele volt, hogy zaklatot-
tá váltak, vagy elrejtőztek. Egyes macskákról azt mondták, hogy
24
C o o p e r, 1983.
34 6 A z á lla t o k e lo é r z e t e i
több mint egy órával korábban jeleztek. Látszólag a madarak is

tudták, mikor jönnek a bombázógépek: a sirályok felszálltak,
a fácánkakasok figyelmeztető rikoltásokat hallattak, a kacsák és a
libák pedig szintén figyelmeztettek a veszélyre. Nézzük szó sze
rint, mit ír Dagmar Késsél egy német papagájról:
„1943 háborús évében lipcsei ismerősöknél voltam. Volt egy

idős papagájuk. Este 9 körül hirtelen nagyon feldúlttá vált a
kalitkájában, felemelte a bal szárnyát, és azt kiabálta, hogy
„Dö oben! Da oben!" („Oda föl!") Fölfelé is nézett, és senkinek
nem sikerült lecsitítania. Nagyon meg voltam lepve, és meg
kérdeztem a vendéglátóimat, mit jelentsen mindez. »Mindig
így csinál bombariadó előtt - mondta a hölgy. - Általában
két órával előbb.« Aznap éjjel meg is jöttek az angol bombá
zók, és lerombolták a Kristálypalotát."
A német galambok figyelmeztetései problémát okoztak

egy szerencsétlen osztrák szobrásznak, Heinz Peternek, akit
„nem diplomatikus" szavai miatt letartóztattak, és Bochumba
(Ruhr-vidék) deportáltak, hogy besült bombákat szedjen szét.
A rendőrség adminisztrációs épületének tornyában lakott, és az
ablakából szokta figyelni a tetőn lakó galambokat. Feltűnt neki,
hogy „a madarak gyakran hirtelen elrepültek, mind egyszerre,
és fél óra múlva (legkésőbb) megjöttek a bombázók. Utána a ma
darak is visszajöttek. Ez sokszor megismétlődött." Arra használta
ezt a felismerését, hogy figyelmeztesse a bajtársait és a feletteseit
a közelgő bombatámadásokra, a jóslatai pedig rendre beigazolód
tak. Amikor a Gestapo tudomást szerzett erről, megint letartóz
tatták, mert gyanús volt, hogy „az ellenséggel kapcsolatot tartó"
kém.25
Az 1999-es koszovói konfliktus alatt, amikor a NATO Szer
biát bombázta, a belgrádi állatkertben élő állatok fél órával előre
figyelmeztettek a bombatámadásokra. „Az egyik legfurcsább és
legfelzaklatóbb koncert, amit hallani lehet - mondja Vük Bojovic,
az állatkert igazgatója. - Ahogy közelednek a gépek, úgy foko
zódik a hangzás intenzitása, [...] és amikor elkezdenek hullani
a bombák, olyan, mint egy őrültek kórusa. Rikoltoznak a pávák,
25 P e ter, 1994.
üvöltenek a farkasok, ugatnak a kutyák, rázzák a ketrecüket a

csimpánzok."26
Vajon honnan tudják ezek az állatok, hogy nemsokára be
következik a bombatámadás? Az a legkézenfekvőbb lehetőség,
hogy már akkor meghallják az ellenséges repülőgépeket, ami
kor azok még túlságosan távol vannak az emberi fül számára.
Ha azonban egy pillanatra belegondolunk, akkor rájövünk, hogy
legalább négy okból sem tartható ez a feltevés. Először is már lát
tuk, hogy a kutyák és más háziállatok hallása nem sokkal jobb,
mint a miénk, habár a kutyák jobban hallják a magas hangokat,
mint mi. A második világháborúban használt bombázók 400
kilométer per órás sebességgel repültek teherrel, így annak az
állatnak, amelyik fél órával előbb reagált, 200 kilométerről meg
kellett hallania a gépet. Vannak olyan állatok, amelyekről azt
mondják, hogy még korábban jeleztek, amikor a gépek még 350
kilométernél is messzebb jártak. Még azoknak az állatoknak is 50
kilométerről kellett meghallaniuk a bombázókat, amelyek csak a
szirénák felbőgése előtt pár perccel jeleztek, ha azt feltételezzük,
hogy a hivatalos figyelmeztetések öt perccel korábban hangzot
tak el. Nagyon valószínűtlen, hogy ilyen távolságról meg lehet
hallani az ellenséges repülőgépeket.
Az a második probléma, hogy a távoli hangok nagymér
tékben függnek a széliránytól, és nincs rá bizonyítékunk, hogy
az állatok által adott rendszeres jelzések csak akkor lettek vol
na észlelhetők, amikor az ellenséges gépek hangját a megfelelő
irányba hozta a szél. Sőt a bizonyítékok azt sugallják, hogy az ál
latok figyelmeztetései feltűnően megbízhatóak voltak, és egyálta
lán nem függtek a széliránytól. Ráadásul mivel Nagy-Britanniá-
ban délnyugati az uralkodó széljárás, a német bombázók pedig
kelet felől közeledtek, a legtöbb támadás alkalmával nem is lehet
tek szélirányban, ezért a hangjukat inkább el- és nem a közeled-
tüket érzékelő állatok felé fújta volna a szél.
Harmadszor: sok más repülőgép is szelte az eget, beleértve
az adott ország saját bombázóit, amelyek éppen az ellenséges te
rületek felé repültek. Az állatok nyilvánvalóan nem jeleztek a ba
ráti bombázók közeledtére, ezért a halláson alapuló elmélet alá
26 „Belgrade zoo animals provide early bombing warning" (A belgrádi állatkert

lakói előre megfújják a bombariadót), Reuters, 1999. május 30.
támasztásához arra lenne szükség, hogy az állatok a széliránytól

függetlenül és már nagy távolságból meg tudják különböztetni a
különböző bombázógépek hangját. Nincs rá bizonyítékunk, hogy
ez lehetséges lenne.
Végül pedig: a második világháborúban a németek a hang-
sebességnél gyorsabb V2-es rakétákat is kilőttek Londonra. Eze
ket Hollandiából indították, és 45 fokos szögben hasítottak fölfelé.
Nagyjából egy perc múlva leállt a motorjuk, és ballisztikus pályára
álltak, s amikor elkezdtek lefelé zuhanni, a sebességük meghalad
ta a 3600 kilométeres óránkénti sebességet, tehát senki nem látta és
nem hallotta őket. Összesen öt percre volt szükségük, hogy az egy
tonnányi rendkívül nagy erejű robbanóanyagukkal becsapódja
nak a nagyjából 350 kilométerre lévő angliai célpontjukba.27 Ezek
azért voltak különösen rémisztőek, mert a becsapódásukat nem
előzte meg semmilyen figyelmeztetés, és Anglia délkeleti részé
nek bármelyik pontján becsapódhattak, akár nappal, akár éjszaka.
Dr. Roy Willis, aki akkoriban tizenhét esztendős volt, a
Londontól keletre fekvő Essex megyében lakott. „Észrevettem,
hogy a kutyánk [egy német juhászkutya és egy norvég elkhound
keveréke] szemmel láthatóan megérzi a V2-es rakéta érkezését.
A Smoke nevű kutya ilyenkor odament az ablakhoz, fölborzolt
nyakszőrzettel kifelé bámult, mintha mérges lenne vagy félne.
Nagyjából két perccel később, miközben ugyanabban az agresz-
szív pózban maradt az ablaknál, meghallottam a felrobbant ra
kéta jellegzetes becsapódási hangját." Legalább egy másik kutya-
tulajdonosnak is voltak hasonló tapasztalatai. Ha feltételezzük,
hogy megbízhatóak ezek a beszámolók - és nincs okom kétségbe
vonni őket - , akkor a kutyák nem hallhatták ezeket a rakétákat,
akármilyen éles is a fülük, hiszen ezek egyszerre voltak némák és
repültek a hangsebességnél gyorsabban.
Ha az állatok nem képesek a hallásukkal észlelni a közeledő
bombázókat vagy rakétákat, akkor vajon honnan tudják, hogy tá
madás várható?
Erre nincs olyan magyarázat, amely a föld vagy a légkör
elektromosságára épül, ami viszont ésszerű lehet a földrengések
esetén. Amennyire én meg tudom ítélni, két lehetőség marad: a
telepátia és a prekogníció.
27
Parson, 1956.
Telepátia. Az állatok telepatikus módon szereztek információt

egymástól a bombázók útvonalának mentén. Ahol a bombázók
elhaladtak, hullámban terjedt a riadókészültség és a figyelmezte
tés az emberek és az állatok között, mégpedig telepatikus úton.
Ezzel az a gond, hogy ez a telepatikus riadókészültség minden
irányban szétsugározhatott, ezért téves riasztásokhoz kellett vol
na vezetnie azokon a területeken, ahol a repülőgépek nem is jár
tak.
Az is előfordulhat, hogy az állatok a német bombázók le
génységének ellenséges szándékait érzékelték, ahogy a célpont
jaik felé repültek, miközben figyelmüket azokra a helyekre össz
pontosították, amelyeket támadni készültek.
Természetszerűleg sok a spekuláció ezekben a lehetőségek
ben, és bár a telepátia magyarázatot nyújthat egy-egy általunk
ismert tényre, mindegyiket mégsem tudja kellőképpen megma
gyarázni. Azt kimondottan nem teszi érthetővé egyik telepátia
elmélet sem, hogyan érezhették meg a kutyák a hangsebességnél
gyorsabban érkező V2-es rakétákat: senki sem ismerte ezek repü
lési ívét, és nem is ült rajtuk senki. Még a német indítószemélyzet
sem tudta pontosan, hová fognak becsapódni.
Prekogníció. Tegyük fel, hogy az állatok megérezték valamilyen

módon, hogy mi fog történni a közeljövőben, vagy legalábbis
tartottak tőle, hogy valami történni fog, de nem tudták, pontosan
micsoda. Ez az elmélet magyarázatot nyújtana arra a jelenség
re, hogy bizonyos kutyák előre jelezték a V2-es rakéták érkezé
sét, s egyúttal több premoníciót is megmagyarázna. Ám a gond
egyfelől az, hogy az elmélet nagyon homályos, másfelől pedig
logikai problémákat és nyakatekert paradoxonokat vet fel, mert
azt sugallja, hogy egy jövőbeli eseménynek időben visszafelé ter
jedhet a hatása. A prekognícióval van még egy további logikai
probléma: addig nem tudhatjuk, hogy érvényes egy prekogníció,
amíg az előre látott esemény meg nem történik. Csak visszate
kintve lehet beazonosítani.
Ha csak lehetséges, szeretném elkerülni ezt az elméletet. Szá
momra könnyebben elfogadható a telepátia, mint a prekogníció.
Ráadásul eddig csupán a két V2-es eset bizonyítéka veti fel egy
ilyen elmélet szükségességét. De most jöjjenek olyan példák,
350 kz. á lla t o k e lő é r z e t e i
amelyek csaknem megkerülhetetlenné teszik az előzetes tudás

(prekogníció) vagy az előérzet (presentiment) elképzelését.
M ásfajta p rem o n íció k
Az eddigi példákon kívül több tucatnyi beszámolót kaptam,

amelyekben az állatok előre jelezték a bombatámadásokat, a föld
rengéseket, a lavinákat és a cunamikat. Ezekben a beszámolók
ban balesetek, katasztrófák és veszélyhelyzetek előtt mutattak a
megszokottól eltérő viselkedést az állatok.
Voltak kutyák, amelyek nem akartak olyan úton sétálni a
gazdájukkal, ahol nem sokkal később nagy ágak törtek le vagy fák
dőltek ki. Más kutyák, lovak és macskák késleltették vagy meg
akadályozták, hogy a gazdájuk útnak induljon gyalog vagy kocsi
val, és nem sokkal később olyan közúti balesetek történtek, ame
lyekben megsebesülhettek vagy meghalhattak volna. Amikor egy
kutya hajthatatlanul ellenállt a gazdája azon szándékának, hogy
együtt bemenjenek egy gyalogos aluljáróba, a vele lévő embernek
nem volt más választása, mint visszafordulni: „Alig fordultunk
meg, amikor hatalmas robajjal leszakadt a betonmennyezet!" Egy
másik kutya azt akadályozta meg, hogy a gazdája beszálljon egy
olyan hajóba, amely nem sokkal később felrobbant. Ismét egy má
sik kutya elráncigálta a gazdáját az út mellől, ahová pár pillanattal
később becsapódott egy kanyarból kisodródó kisteherautó.
Az imént említett esetek közül némelyikben lehetséges, bár
nem életszerű, hogy az állatok valami szokatlan dolgot hallottak,
ami miatt megriadtak. Más esetekben ez lehetetlenség, mert az
állat már jóval az előtt elkezdett furcsán viselkedni, hogy meg
hallhatott volna valamilyen jelzést. Egy hölgynek például a kocsi
jában, a hátsó ülésen utazott a macskája, amely többnyire aludni
szokott. Történt egyszer, hogy alvás helyett az állat egyre éberebb
és zavartabb lett. Az asszony megpróbálta megnyugtatni, de a
macska végül az első ülésre ugrott, sőt addig fajult a dolog, hogy
a nő kormányt tartó kezébe is beleharapott egy kicsit. „Úgyhogy
végül megálltam - meséli Adélé Holzer. - Abban a szent pilla
natban egy hatalmas fa esett az útra, néhány méterrel az autónk
előtt. Ha tovább megyek, akkor épp telibe talál."
Néha olyan néma vészhelyzetekre figyelmeztetik a kutyák

az embereket, amelyek esetében a hallási ingerek nem jöhetnek
szóba. Egy osztrák pár autójával kaptatott egy meredek hegyi
úton, amelynek az egyik oldalán sziklák húzódtak, a másik olda
lán hatalmas szakadék volt. Susi, az uszkárjuk egyszer csak üvöl-
teni kezdett. Friedel Ehlenbeck így ír a jelenetről: „Még a mancsa
it is rárakta a férjem vállára, hogy megállítsa. Nekem sem sikerült
elhallgattatnom. Mintha megveszett volna. A férjem megijedt és
lelassított, és amikor beértünk a következő kanyarba, megrökö
nyödve láttuk, hogy egyszerűen eltűnt előlünk az út! Néhány mé
terrel előttünk ott tátongott a mélység - földcsuszamlás vitte el az
utat. Susi az életünket mentette meg."
A legtöbb tudomásomra jutott esetben az állatok viselkedése
segített megvédeni a veszélytől az embereket, de nem mindenki
vette figyelembe eléggé az állatok jelzéseire. Az alábbi beszámo
lót Elizabeth Powelltől (Powys, Wales) kaptam:
„Egyik reggel Toby, a kutyánk megpróbálta megakadályoz

ni, hogy kimenjek a bejárati ajtón. Nekem jött, nekitámasz
kodott az ajtónak, rám ugrott és lökdösött. Általában csen
des, kedves kutya, és ismeri a szokásaimat; négy órán belül
hazaértem volna. Be kellett zárnom a konyhába, ott hagy
tam üvölteni, pedig sem előtte, sem azóta nem tett ilyet. Reg
gel 7.30-kor indultam és 9.40-kor olyan borzalmas balesetet
szenvedtem, hogy eltört a nyakcsigolyám és a jobb karom,
és több más sérülésem is keletkezett. Amikor a kórházban
voltam, a gyógyszerek hatásán átszivárgóit Toby képe, és
éreztem, hogy szenved. Gondolatban üzentem neki, hogy
»Nyugi, nemsokára hazamegyek^, és ekkor eltűnt a kép. [...]
A férjem azt mondta, hogy Toby még egy napig nagyon zak
latott volt, aztán hirtelen megnyugodott. Lassan gyógyulok.
Legközelebb jobban figyelek rá."
Előfordul, hogy az állat reakciói nem olyan figyelmezteté

sek, amelyekkel kapcsolatban az ember bármit tehet, csupán an
nak előérzetei, hogy valami riasztó dolog fog történni. Natalie
Polinario 1992-ben London északi részén lakott, nem messze a
Staples Cornertől, ahol az IRA terroristái hatalmas bombát rob-
bántották április 11-én. Kint volt a kertben a fehér színű német ju
hásza, Foxy. „Én az ágyban heverésztem, és tévét néztem. Egy-két
perccel a bomba robbanása előtt Foxy berontott a házba, és szó
szerint sírt, rendkívül furcsa kedélyállapotban volt. Bemászott az
ágyba, és mellém feküdt, teljesen merev volt, mintha valami meg
ijesztette volna, de nem látszott semmi. Ekkor hallottam meg a
robbanást, ami a Staples Cornertől jött. A detonáció után azonnal
jobban lett. Sem előtte, sem azóta nem tett még ilyet Foxy."
Egyik éjszaka Kerry Greenwood (Footscray, Ausztrália) hir
telen a macskáira ébredt hajnali 3.05-kor: „Halálra váltan próbál
tak bemászni a takaróm alá, remegtek és sírtak. Felkeltünk, hogy
körülnézzünk, találunk-e valamilyen ragadozót, és ellenőriztük,
esetleg szivárog-e a gáz, de csendes volt a ház, úgyhogy vissza
mentünk, és megpróbáltuk megölelgetni a macskákat. Nem nyu
godtak meg, egyre csak ástak és kaparásztak, amit korábban vagy
azóta soha nem tettek. 3.35-kor bomba robbant az utca végén lévő
szerb utazási irodában, aminek nyomán hatalmas kráter keletke
zett az úton. A lökéshullám végigsöpört a környéken, elért a mi
házunkig is, megremegtette az ablakokat, és a frászt hozta ránk.
Felkeltünk, hogy megnézzük a tűzoltóautókat, és annyira meg
ráztak bennünket az események, hogy az éjszaka hátralévő részét
a konyhában üldögélve töltöttük. [ . . J A macskák viszont nyugod
tan elszundítottak, mintha semmi sem történt volna. Be kell val
lanom, hogy ez rám is megnyugtatóan hatott, mert egyértelművé
tette, hogy a terrorista elvégezte, amit akart."
Nehéz megkerülni azt a következtetést, hogy az imént idé
zett figyelmeztetések némelyike bizony prekognitív lehetett. Mi
lyen más magyarázatot találhatnánk rájuk? Ha pedig a kataszt
rófák, balesetek és bombatámadások előérzetei prekogníción
alapulnak, akkor lehet, hogy a viharok és földrengések, lavinák
és cunamik előrejelzései is, bár némelyiket megmagyarázhatjuk
azzal, hogy az állatok érzékelik az elektromos változásokat vagy
más fizikai dolgokat. Az előző fejezetben tárgyalt figyelmezteté
sek (epilepsziás rohamok, kóma és hirtelen halál) szintén tartal
mazhatnak prekogníciós elemeket.
A z em b erek és a prek o gn íció
A világon mindenütt találunk olyan embereket, akik hisznek ab

ban, hogy némelyek képesek előre látni a jövőt. A sámánok, jósok,
próféták, oráku lumok vagy látók a legtöbb - ha nem az összes - ha
gyományos társadalomban megtalálhatóak, de a jövendőmondók
és a tisztánlátók a modern ipari társadalmakban is virágkorukat
élik. Vitán felül áll, hogy vannak köztük csalók is, de túlságosan
sok meggyőző példát ismerünk az emberek premoníciójára ah
hoz, hogy az egész jelenséget humbugnak tartsuk.
Sok olyan embernek voltak már később igaznak bizonyuló
megérzéseik, akik nem hivatásos jósként keresik a kenyerüket,
és rengeteg történet kering olyan emberekről, akiknek az álmai,
a megérzései vagy az előérzetei mentették meg az életüket, mert
nem szálltak fel olyan repülőgépre, amely később lezuhant, vagy
elkerültek olyan helyeket, ahol súlyos, de egyébként váratlan ve
szélyeknek lettek volna kitéve. Előfordul, hogy nem veszik figye
lembe vagy nem akarják figyelembe venni ezeket az előérzeteket
- vagy azért, mert nincs bennük elég konkrétum, vagy mert
egyszerűen nem veszik őket komolyan. Van azonban olyan, hogy
igenis komolyan veszik őket.
Az eltérő reakciókat jól példázzák az Abraham Lincoln
amerikai elnök ellen 1865-ben elkövetett merénylet előtti drámai
események. Lincoln egy héttel az előtt, hogy a merénylő lelőtte
volna őt a washingtoni Ford Színházban, elmesélte egy álmát
a feleségének és Ward H. Lamon nevű barátjának. Az álomban
gyászoló hangokat hallott a Fehér Házban, s mivel szerette volna
kideríteni, honnan jönnek, teremről teremre mindent végigjárt,
míg meg nem érkezett a Keleti Terembe, ahol „émelyítő meglepe
téssel" meglátott egy ravatalt, rajta egy halotti ruhába öltöztetett
holttesttel, aki fölött katonák őrködtek, és gyászoló tömeg vette
körül. Mivel le volt takarva a halott arca, megkérdezte, hogy ki
az. „Az elnök - mondták neki - , akit egy merénylő lőtt le."28
Kevésbé közismert az a történet, hogy Ulysses S. Grant tá
bornoknak és feleségének, Júliának is el kellett volna kísérnie az
elnököt a színházba, s vele egy páholyban kellett volna ülniük.
28
Inglis, 1985, 74. o.
Aznap reggel Mrs. Grantnak az a sürgető érzése támadt, hogy

neki, a férjének és a gyermeküknek azonnal el kell hagyniuk
Washingtont, és vissza kell térniük New Jersey államban találha
tó otthonukba. A tábornok nem akart vele tartani, mert az egész
napja megbeszélésekkel telt, viszont Mrs. Grantban egyre csak
nőtt a sürgető érzés, így könyörgő üzenetekkel ostromolta a férjét,
hogy utazzanak el. Annyira makacsul kitartott a kérése mellett,
hogy férje végül beadta a derekát, holott meg volt beszélve, hogy
elkísérik az elnököt. Philadelphiába érve hallottak a merénylet
híréről, később pedig azt is megtudták, hogy ott szerepeltek a
merénylő listáján a tervezett áldozatok között.29
Természetesen nem minden előérzet ölt ilyen drámai színe
zetet, és nem is feltétlenül van mindegyikben valami veszély.
Sokat észre sem veszünk, különösen amikor az álmainkban je
lennek meg. Meglepően gyakoriak a prekognitív álmok. A témá
ról írt egyik klasszikus könyv, J. W. Dunne An Experiment with
Time (Kísérlet az idővel) című műve egyszerű tanácsokkal segít
felfedezni a saját álomvilágunkat.30
A parapszichológusok által végzett laboratóriumi kísérle
tek is lenyűgöző bizonyítékokkal támasztották alá az előérzetek
létét. Ezekben a vizsgálatokban képsorozatot mutattak az embe
reknek egy számítógép képernyőjén. A legtöbb kép megnyug
tató érzelmeket közvetített: tájakat, természeti helyszíneket és
boldog embereket ábrázolt, de voltak közöttük érzelmileg fel
kavaró pornográf és holttesteket ábrázoló képek is. A képernyő
mindegyik próba előtt üres volt, majd megjelent valamelyik kép
a megnyugtató vagy a felkavaró képek közül, és három másod
percig látható maradt, aztán megint elsötétült a képernyő. A szá
mítógép véletlenszerűen határozta meg, hogy milyen sorrendben
következzenek a képek. A próbák közben folyamatosan mérték
a résztvevők vérnyomását, bőrellenállását és az ujjhegyeken át-
áramló vér mennyiségét. Amikor az ember érzelmileg felkavaró
képet látott, akkor megváltoztak ezek az értékek, így a kutatók
objektív adatokat tudtak mérni.
Nem meglepő, hogy mindhárom mérési területen drámai
változások követték az érzelmileg felkavaró képeket, mely vál-
29 Radin, 1997,112. o.
30 Dunne, 1958.
tozások elmaradtak, amikor a résztvevők a megnyugtató képe

ket nézték. A figyelemre méltó ezekben az eredményekben az,
hogy az érzelmi kilengés az előtt jelent meg, hogy a megfelelő
képek felbukkantak volna a képernyőn, bár normál érzékszer
vi úton senki sem szerezhetett tudomást arról, hogy melyik kép
fog következni. Ez az anticipáció nagyjából négy másodperccel
azelőtt jelent meg, hogy felbukkant volna a képernyőn az érzel
mileg felkavaró kép. Az eredmények nagyon magas statisztikai
szignifikanciaszintet mutattak, és számos különböző laboratóri
umban is sikerült őket megismételni.31
Ezek a figyelemre méltó kísérletek minden bizonnyal
azt mutatják, hogy még laboratóriumi körülmények között is
működhetnek olyan előérzetek, amelyek valamilyen érzelmileg
felkavaró dolog bekövetkeztét jósolják meg, holott arról normál
érzékszervi úton nem szerezhetünk benyomásokat.
Meggyőződésem, hogy a tudomány új korszakának küszö
bén állunk, amelyre ez a fajta kutatás csak egyetlen példa a sok
közül. Ha a spontán emberi élmények és tapasztalatok nyitott
szellemiségű felfedezését laboratóriumi kísérletek követik, akkor
ez elmélyítheti az ember természetéről alkotott felfogásunkat.32
Az állatok eddig megmagyarázatlan képességeire irányuló to
vábbi kísérletek segíthetnek tágabb biológiai és evolúciós kontex
tusban szemlélni ezeket az összefüggéseket. A premoníciók és a
prekogníciók pedig nemcsak az élet és az elme természetéről, ha
nem az idő természetéről is fontos információkkal szolgálhatnak.
31
Radin, 1997,2006.
32
Ennek átfogóbb tárgyalását lásd Sheldrake, 2003.
VII. RÉSZ
Következtetések
I
Tizenhatodik feje z et
A z állati képességek és az emberi elme
Az állatokban megfigyelhető legtöbb fajta érzékelés megtalálha

tó a modern emberekben is, csak kisebb mértékben. Vajon miért
vagyunk ennyire érzéketlenek? Csak azért, mert emberek va
gyunk? Lehet, hogy az érzékelési képességeink annak arányában
csökkentek évezredeken keresztül, amilyen arányban az agyunk
térfogata nőtt. De az is lehet, hogy a nyelv kialakulása vezetett
a telepatikus kommunikáció, az előérzetek és az ismeretlen he
lyekre való navigálás képességének hanyatlásához. Ha így van,
akkor - mivel minden emberi kultúrában jelen van a nyelv - azt
várhatnánk, hogy az emberek a világ minden táján kevésbé érzé
kenyek, mint az állatok.
Megeshet azonban az is, hogy érzékelési képességünk ha
nyatlása nem emberlétünk vagy nyelvhasználatunk következ
ménye, hanem annál újabb keletű jelenség, vagyis a kultúra, az
írás-olvasás, a mechanisztikus szemlélet és a technikafüggőség
áll a hátterében. Kevesen vitatják, hogy a nem iparosodott, ha
gyományos közösségekben gyakran érzékenyebbek az emberek,
mint a modem iparosodott társadalmakban élő művelt emberek.
Sok felfedező és utazó számolt be arról, hogy a telepatikus
kommunikáció és az irányérzék nagyon fejlett az ausztrál benn
szülöttekben, a Kalahári sivatag busmanjaiban és más vadászó-
gyűjtögető társadalmak tagjaiban. Európában is széles körű el-
360 Következtetések
fogadás övezett olyan megmagyarázhatatlan érzékelési képessé

geket, mint a Skót-felföld lakóinak második látását1 és a vidéki
Norvégiában élő embereknek azt a képességét, hogy meg tud
ják hallani a hazafelé közelítő ember vardegerét. Az olyan nem
nyugati civilizációkban, mint India, teljesen magától értetődőnek
tartják ezeket az érzékelési típusokat.
Még a modern társadalmakban is eltérhetnek egymástól a
különböző emberek érzékelési képességei: a gyerekek általános
ságban érzékenyebbek lehetnek a telepatikus befolyásolásra, mint
a felnőttek, a nők pedig a férfiakat előzik meg ebben.1
2 A férfiaknál
ugyanakkor jobban működik az irányérzék, mint a nőknél.3
Az emberek és a nem emberek érzékelése természetesen
nem két külön világ. Az ember sok ezer éve együtt él a háziasított
állataival. A kutyák figyelmeztetéseiben már jóval a földművelés
kialakulása előtt is megbíztunk, de vadászó-gyűjtögető őseink
számtalan generáción át figyelték a vadállatok viselkedését már a
kutya háziasítása előtt is.
Szimbiózis alakult ki az ember és az állat érzékelési képes
ségei között, az őseink pedig úgy pótolták a saját képességeik hi
ányosságait, hogy az őket körülvevő állatok érzékelésére hagyat
koztak. Ezt ma is megtehetjük.
A z állatok érzék elési k ép ességei

és az okkult jele n s é g e k kutatásai
Érdekes módon az állatok megmagyarázhatatlan képességei nem

csak az elfogadott tudományt művelő tudósok, hanem az okkult ku
tatók és a parapszichológusok figyelmét is elkerülték.4 Vajon miért?
1 Láng, 1911.
2 A saját felméréseinkben több nő állította önmagáról, hogy voltak már
okkult élményei, és több nőnek van tapasztalata - vélhetően - telepatikus
telefonhívásokkal is: Sheldrake-Smart, 1987; Sheldrake-Lawlor-Turney, 1998;
Brown-Sheldrake, 1998.
3 Baker, 1989.
4 Rhine és Feather 1962-es munkája a legkirívóbb kivétel a fenti megállapítás alól.
A témával kapcsolatos parapszichológiái kutatások összefoglalóját lásd Morris,
1977.
A: iilhili ki'i'fsshifk <v ii: em beri elme R>/
Úgy tűnik, ennek legtöbb ok.i .1 történeti előzményekben

gyökerezik. A telep.ili.i és más okkult jelenségek tudományos
vizsgálata a tizenkilencedik század végén kezdődött el, amikor
az okkult kutatások úttörői azt próbálták tudományos eszközök
kel megvizsgálni, hogyan éli túl a halált az elménk. A telepátia
abból a szempontból volt érdekes, hogy mit árul el az emberi lé
lek működéséről. Ebben az összefüggésben nem a biológiai örök
ségünk részének, hanem kimondottan emberi jelenségnek tekin
tették az okkult jelenségeket.
1882-ben alapították meg az Okkult Kutatók Társaságát (Soci
ety for Psychical Research) Nagy-Britanniában, „hogy előítéletek
vagy előzetes feltevések nélkül és tudományos szellemben vizs
gálódjék az ember vélt vagy valós képességeinek terén, melyek
minden általánosságban elfogadott feltételezés alapján megma
gyarázhatatlannak bizonyulnak". Ebben a megfogalmazásban
semmi sem tagadja az állatok ilyen képességeinek meglétét, de
a hangsúly az „ember képességein" van. Ugyanez az emberköz
pontúság jellemzi a parapszichológiát is.
Az okkult kutatások és a parapszichológia általában egy
általán nem fontosak vagy legjobb esetben is csak marginálisan
fontosak a tudomány fősodrát képviselő tudósok számára. Ez a
helyzet azonban radikálisan meg fog változni, ha a telepátiát és
a többi megmagyarázatlan képességet nem kimondottan emberi
képességnek, hanem biológiai természetünk részének tekintjük.
Akkor felismerhetjük majd, hogy az emberi telepátia magyarázata
azokban a kötelékekben rejlik, amelyek az állati társadalmak tag
jait egymáshoz fűzik. Az emberi irányérzék az állatok hazatalálási
képességével rokon, amely hazavezeti őket a táplálékszerzés és a
felfedezőutak végén. Az emberi előérzetek pedig szorosan kapcso
lódnak sok más faj előrejelzéseihez. Az okkult kutatás és a para
pszichológia így végre kapcsolatba kerül a biológiával, és evolúci
ós perspektívában szemlélhetjük az általuk vizsgált jelenségeket.
A szá n d ék ereje
Az emberi szándékok számos módon képesek távoli hatások ki

váltására: a kutya sok-sok kilométerrel arrébb megérezheti gaz-
dája hazatérési szándékát; a macska reagálhat a gazdája néma

hívására; az ember pedig megérezheti valakinek azt a szándékát,
hogy felhívja őt. Az állatok szándékai hasonlóképpen hatni tud
nak azokra az emberekre, akikhez szoros kötelékek fűzik őket,
ahogy például a szenvedő macskák is magukhoz hívják a gaz
dájukat, hogy siessenek a megmentésükre. Nem beszélve arról,
hogy az állatok szándékai más állatokra is hatnak. Mindezek a
szándéktípusok telepatikus úton hathatnak egymásra a morfikus
mezők közvetítésével.
Mi van azonban akkor, ha az állatok szándékai egy élettelen
tárgyra, nem pedig a saját társas csoportjuk egyik tagjára irányul
nak? Ha az állat szándékai képesek lennének távolról befolyásol
ni egy ilyen tárgyat, miközben semmilyen ismert fizikai módon
nincsenek egymással kapcsolatban, akkor szép példát látnánk a
pszichokinézisre (a parapszichológusok ezt a nevet adták annak a
jelenségnek, amikor valaki az elméje erejével hat az anyagra).
Egy René Peoc'h nevű francia kutató kiscsirkéken végzett
vizsgálatai mellbevágó eredményekkel jártak, és sikerült bizonyí
tania velük ezeket a hatásokat. A kísérleteit olyan csibékre ala
pozta, amelyek a kotlós helyett egy kis robothoz kötődtek.
A tojásból éppen kikelt kiscsibéknél - ahogy a kacsáknál és
libáknál - „bevésődik" az első mozgó tárgy, amellyel találkoz
nak, vagyis kötődés alakul ki bennük a tárgy felé, és ezután min
denhová követik. Normál körülmények között ez az ösztönös
bevésődés az anyjukhoz fűzi őket, de ha keltetőgépben kelnek ki
a kismadarak, és először egy emberrel találkoznak, akkor őt kez
dik el követni. Laboratóriumi körülmények között azt is elérhet
jük, hogy mozgó léggömbökhöz vagy más élettelen tárgyakhoz
kapcsolja őket a bevésődés.
Peoc'h a kísérleteiben egy kis robotot használt, amely
véletlenszerűen megválasztott irányokba gurult a kerekein. Min
den mozgás végén megállt, elfordult egy véletlenszerűen kiválasz
tott irányba, aztán egyenes vonalon mozgott egy véletlenszerűen
megválasztott ideig, akkor megint megállt, elfordult, és ez így
ment tovább. Ezeket a mozgásokat a robotba épített apró véletlen-
szám-generátor határozta meg, a kutatók pedig rögzítették, hogy
milyen útvonalakat járt be. A kontrollvizsgálatokban valóban
véletlenszerűek ezek az utak.
Az állati képességek és az em beri elme 363
Peoc'h frissen kikelt csibék közelébe helyezte a robotot, ame

lyeknél ugyanúgy megtörtént a bevésődés, mintha csak a kotlós
járkált volna közöttük. Ennek következtében mindenhová kö
vetni kezdték, Peoc'h viszont nem hagyta ezt, és ketrecbe zárta
őket. A ketrecből láthatták a robotot, de nem mehettek oda hozzá.
A kiscsibék elérték, hogy a robot menjen oda hozzájuk (16.1. ábra).
Az a vágyuk, hogy a robot közelében lehessenek, oly módon be
folyásolta a véletlenszám-generátort, hogy a robot ott maradt a
ketrecük mellett.5 Azok a csibék, amelyeknél nem működött ilyen
bevésődés, nem fejtettek ki ilyer hatást a robot mozgására.
Peoc'h egy másik kísérletben olyan csirkéket tartott sötét
ben, amelyek nem kötődtek a szerkezethez. A robot tetejére gyer
tyát erősített, majd olyan ketrecbe tette a csirkéket, ahonnét jól
láthatták. Mivel nappal szeretnek világos helyen lenni a kiscsi
bék, „odahúzták" magukhoz a robotot, hogy több fényben legyen
részük.6
Peoc'h olyan kísérleteket is végzett, amelyekben nyulakat
rakott abba a ketrecbe, amelyből láthatták a robotot. Eleinte féltek
tőle, ezért a robot távolodott tőlük; taszították. A több héten át
tartó kísérletek alatt azonban megszokták a robotot, és maguk
hoz vonzották.7
Az állatok vágyai és félelmei tehát távolról befolyásolták a
véletlenszerű eseményeket, vagyis például vonzották vagy taszí
tották a robotot. Ez nyilvánvalóan nem lenne lehetséges, ha az
állatok vágyai és félelmei csak az agyukban léteznének. Ehelyett
a szándékaik „kinyúltak", és befolyásolták a gép viselkedését.
Jómagam a morfikus mezők befolyásával értelmezem ezt
a hatást; a mező megnyúlik a figyelem tárgya irányába, és ah
hoz hozzákapcsolódik. Ahogyan a szándék mezeje képes távol
ról hatni az emberekre vagy az állatokra, ugyanúgy hat a fizikai
rendszerekre is. Az egyik esetben a szándék az agyra hat távolról,
a másikban a gép véletlenszerű mozgásait befolyásolja.
Tudtommal senki nem ismételte még meg Peoc'h kísérleteit.
Lehetséges, hogy van bennük valamilyen technikai hiba, amit
5 Peoc'h, 1988a, b.
6
Peoc'h, 1988c.
7
Peoc'h, 1997.
ketrec
16.1. ábra. A robot által megtett útvonalak René Peoc'h kísérletében, a) Kont-
rollkísérlet üres ketreccel, b) Ebben a kísérletben a robothoz kötődő napos
csibéket helyezett a ketrecbe. (A reprodukció René Peoc'h szíves engedélyé
vel készült)
eddig még senki nem vett észre. Ha viszont megbízhatóak és

megismételhetőek, akkor nagyon nagy jelentőségűek.
A Princeton Egyetem és más egyetemek már meggyőző bi
zonyítékokat gyűjtöttek össze azzal kapcsolatban, hogy az emberek
valóban képesek az elméjükkel távolról befolyásolni az anyagot,
például a számítógéppel összekötött véletlenesemény-generáto-
rokat. Ezek az eszközök elektronikus úton állítják elő a pénzfel
dobás véletlenszerű fej vagy írás eredményeit. A résztvevőket
arra kérték, hogy befolyásolják úgy a rendszert, hogy egy adott
időszakban több fej legyen, mint írás, vagy pedig több írás, mint
fej. Ezek a kísérletek rendkívül szignifikáns és megismételhető
Az állati képességek és az emberi elme 365
pozitív eredményekhez vezettek, bár maguk a hatások kicsik

maradtak. Az emberek valóban képesek a szándékukkal távolról
befolyásolni a véletlenszerű eseményeket, bár egyeseknek ez job
ban sikerül, mint másoknak.8
Peoc'h úttörő kísérleteiből az derül ki, hogy a - házi és va
don élő - állatok valóban képesek befolyásolni a félelmeik és a
vágyaik révén, hogy mi történik körülöttük. Ugyanakkor senki
sem tudja, milyen erős lehet egy állat szándéka. Azt sem tudjuk,
mekkora ereje van a saját szándékainknak.9
A z érz és, h o g y fig y e ln e k m ink et
Az agyunkon túlterjedő szándékok azt az érzést is kialakíthatják

másokban, hogy figyelik őket. A legtöbb emberrel előfordult már,
hogy úgy érezte, valaki figyeli őt hátulról, és azt is sokan megta
pasztalták, hogy ha valakit meredten néznek hátulról, akkor az
előbb-utóbb megfordul. A felmérések azt mutatják, hogy az ame
rikaiak és az európaiak 75-97 százaléka állítja azt, hogy volt már
olyan érzésük, mintha hátulról figyelné őket valaki.101
Az egész világon keringnek mendemondák a tekintet
erejéről. Az indiaiak több száz kilométert képesek utazni egy
tekintet által közvetített áldásért (darsan), amelyben egy szent
ember vagy asszony részesíti őket. Ennek fordítottja is igaz: sok
országban hisznek abban az emberek, hogy a mérges vagy irigy
tekintet - a szemmel verés - megmételyezheti azt, amire ráesik.
Az emberek az egész világon óvintézkedéseket foganatosítanak
a szemmel verés ellen: imádkoznak, varázsigéket mormolnak,
talizmánokat és amuletteket viselnek.11 Olyan ősi az a felfogás,
hogy a szemmel verés súlyos károkat tud okozni egy embernek
vagy a tulajdonának, hogy a Biblia ugyanúgy megemlíti, mint a
sumer és más közel-keleti szövegek.12
8 Jahn-Dunne, 1987; Radírt, 1997, 2006.

9 A szándék, a pozitív gondolkodás és az ima kapcsolatát lásd Sheldrake-Fox, 1996.
10 Sheldrake, 1994; Cottrell-Winer-Smith, 1996.
11 Elseworthy, 1898.
12 Dundes, 1981.
A tudósok pontosan azért kezelik ezt komoly megfontolás

ra érdemtelen babonaként, mert annyira közkeletűek. Inkább
tagadják és figyelmen kívül hagyják őket. Mindazonáltal a leg
több ember számára magától értetődőek ezek a jelenségek, azok
számára pedig, akik a szakmájukból adódóan figyelnek meg
másokat, közismert, hogy az ember megérzi, ha nézik - erre az
eredményre jutottunk a nyomozókkal, biztonsági őrökkel és ka
tonákkal folytatott kimerítő interjúink alapján. A legtöbb ilyen
ember meg van győződve ennek az érzékelésnek a valódiságáról,
és történeteket elevenítettek fel olyan emberekről, akik láthatóan
tudják, hogy figyelik őket, holott a megfigyelők jól elrejtőztek.13
Amikor a nyomozókat arra tanítják, hogyan kell követni valakit,
kimondottan a lelkűkre kötik, hogy a szükségesnél semmikép
pen se bámulják jobban az illető hátát, mert előbb-utóbb meg fog
fordulni, elkapja a tekintetüket, és leleplezi őket. Vannak olyan
ázsiai harcművészetek, amelyekben a tanítványokat kimondot
tan tanítják arra, hogyan érezzék meg, ha valaki hátulról figyeli
őket.
Úgy tűnik, sok állatfaj is rájön, hogy figyelik. Vannak olyan
háziállat-tulajdonosok, akik azt állítják, hogy fel tudják ébresz
teni az alvó kutyájukat vagy macskájukat, ha elkezdik meredten
nézni őket. Némelyik vadász vagy természetfotós meg van róla
győződve, hogy az állatok megérzik a tekintetüket, hiába bújnak
el és nézik őket teleszkópos lencsékkel vagy távcsövekkel. Ennek
a fordítottja is igaz: vannak olyan fényképészek és vadászok, akik
megérezték, hogy figyelik őket a vadállatok.14 William Long ter
mészettudós leírta, mi történt, amikor kisfiú korában az erdőben
üldögélt: „gyakran kaptam magam azon, hogy úgy érzem, »vala-
mi figyel«. Amikor semmi sem rebbent a szemem előtt, újra meg
újra megjelent ez a furcsa figyelmeztetés; és amikor megfordul
tam, csaknem kivétel nélkül megláttam egy madarat, egy rókát
vagy egy mókust, amely vélhetően megpillantotta a fejem apró
mozdulását, megállt az útján, és közelebb kúszott, hogy jobban
megnézhessen."15
13 Sheldrake, 2003a.
14 Corbett, 1986; Sheldrake, 2003.
15 Long, 1919.
Egy ohiói felmérésben Gerald Winer és munkatársai (Ohiói

Állami Egyetem) azt találták, hogy sokan megérzik magukon az
állatok tekintetét. Ebben a felmérésben a felnőttek 34 és a gyere
kek 41 százaléka mondta, hogy megérzik, amikor egy állat nézi
őket. Nagyjából a válaszadók fele érezte úgy, hogy az állatok is
meg tudják érezni az ő tekintetüket, még akkor is, ha nem látják
az ember szemét.16
Ha ennyire elterjedt jelenség annak megérzése, hogy figyel
nek minket, akkor biztosan hatott erre a természetes szelekció.
Az a legkézenfekvőbb lehetőség, hogy mindez a ragadozó-zsák
mány viszonylatban alakulhatott ki. Ha egyes zsákmányállatok
megérezték, hogy figyelik őket a ragadozók, akkor nagyobb esély-
lyel maradtak életben, mint azok, amelyek nem érezték meg.17
Annak ellenére, hogy sokak számára ismerős ez az érzés,
az 1980-as évekig nagyon kevés kutatás foglalkozott ezzel a té
mával - még a parapszichológusok körében is. Csak hat kísérleti
beszámolót sikerült fellelnem 1885 és 1985 között, amelyek kö
zött volt két kiadatlan szakdolgozat is. A négy legújabb vizsgálat
pozitív és statisztikailag szignifikáns eredményeket hozott. A je
lenség tartós negligálásának semmi köze sincs a bizonyítékok
hoz vagy a tapasztalathoz; inkább ahhoz a felfogáshoz kötődik,
hogy egyszerűen lehetetlenség megérezni, hogy valaki figyel
minket. A materialisták abban hisznek, hogy a tudat nem más,
mint az agy tevékenysége, a gondolatoknak és a szándékoknak
pedig nem lenne szabad rejtélyes hatásokat kifejteniük a távolból.
Ennek alapján nincs más hátra, mint hogy tagadni kell annak a
lehetőségét, hogy valaki megérezze, hogy figyelik. Ez nem tudo
mányos feltevés, hanem ideológiai természetű hiedelem.
Szerencsére egyszerű és olcsó módszerekkel meg lehet vizs
gálni, hogy valóban megérzi-e magán az ember mások tekinte
tét.18 Ezekben a kísérletekben párokban dolgoznak az emberek,
az egyiknek bekötik a szemét, és hátat fordít a másiknak. A másik
vagy őt nézi hátulról, vagy félrenéz. A kutatók randomízálják a
figyelés és félrenézés időszakait, amelyeket a hátul elhelyezkedő
16
Cottrell et al., 1996.
17
Sheldrake, 1999.
18 Sheldrake, 1994.
36S Következtetések
ember több sorozatban megismétel. A bekötött szemű embernek

minden egyes próbában ki kell találnia, hogy figyelik-e, vagy
sem. A tippje vagy jó, vagy nem jó, az eredményeket pedig rög
zítik. Mostanáig több tízezer próbát végeztek már el, az eredmé
nyek pedig lehengerlőén pozitívak, és statisztikailag rendkívüli
mértékben szignifikánsak.19 Ez a hatás akkor is fellép, amikor
az embereket egyoldalú tükrön keresztül figyelik. Nem babona
tehát, hanem nagyon is valós jelenségnek tűnik, hogy az ember
megérzi, figyelik-e, vagy sem.
Meglepő módon az emberek akkor is képesek a feszültséget
megérezni, amikor zárt láncú televízión keresztül figyelik őket.
A bevásárlóközpontokban, a bankokban, az irodákban, a repte
reken, az utcákon és egyéb nyilvános helyeken több millió kame
rával figyelik az embereket világszerte. Az asszisztenseim segít
ségével interjút készítettünk a felügyeletet ellátó emberek és biz
tonsági őrök reprezentatív mintájával, akiknek az a dolga, hogy
zárt láncú televízión keresztül figyeljék az embereket. Legtöbben
- bár nem mindegyikük - meg vannak róla győződve róla, hogy
vannak olyan emberek, akik megérzik, hogy éppen őket nézik, a
véleményüket pedig példákkal támasztották alá.20 Ahhoz azon
ban kontrollált kísérletek adataira is szükség lenne, hogy ezt a
jelenséget komolyabbnak tartsuk a pusztán anekdotikus bizonyí
téknál.
Különböző szobákban lévő megfigyelőkkel és megfigyeltek-
kel végeztek ilyen kísérleteket. Ezekben a próbákban nem arra
kérték a megfigyelteket, hogy találják, ki, nézi-e őket valaki, ha
nem automatikusan mérték a galvános bőrreakciójukat, ahogyan
a hazugságvizsgáló készülékekkel szokták. A véletlenszerű pró
basorozatokban a megfigyelők vagy a megfigyeltek képét nézték
a tévéképernyőn, vagy pedig félrenéztek és valami másra gon
doltak. A legtöbb ehhez hasonló kísérlet statisztikailag szignifi
kánsan pozitív eredményt hozott. A megfigyeltek bőrellenállása
megváltozott, amikor nézték őket, holott ők nem is voltak tudatá
ban ennek a változásnak.21
19 Áttekintésért lásd Sheldrake, 2005.

20 Sheldrake, 2003a.
21 Braud-Shafer-Andrews, 1993a, b; Schlitz-LaBerge, 1994, 1997; Schlitz-Braud,
1997; Delanoy, 2001. Tizenöt zártláncú televíziós megfigyelés metaanalízise
v
Ezek a kísérletek azt mutatják, hogy az elme képes „meg

nyúlni" és befolyásolni a figyelem tárgyát. Maga az angol
attention (figyelem) szó is ilyen folyamatra utal, mert a latin szó
gyök azt jelenti, hogy az elménket valami felé megnyújtjuk: az
ad azt jelenti, hogy „valami felé" a tendere pedig azt jelenti, hogy
„megnyújtani". Nagyon hasonlít erre az intention (szándék) szó
is, amely azt jelenti, hogy az elménket „nyújtjuk bele" valamibe.
M iv e l m a gy a rá zzu k az állatok
m egm a gy a rá za tla n k ép ességeit?
Ebben a könyvben az állatok érthetetlennek tűnő képességeivel

foglalkoztam, és azt állítottam, hogy a morfikus mezők elképze
lése sok ilyen képességüket megmagyarázhatja. Azonban nem az
összesét.*22
Számomra azok a premoníciók a legrejtélyesebbek, amelye
ket sem a telepátiával, sem a fizikai jelekkel nem lehet megma
gyarázni. Ezekben az esetekben kizárásos alapon a prekogníció
vagy az előérzet marad meg lehetőségként. A prekogníció és
az előérzet (presentiment) esetén úgy tűnik, hogy a nemsokára
bekövetkezendő események mintha a jelenben gyakorolnának
hatást az állatokra és figyelmeztetnék őket a veszély lehetőségére.
Nem szeretnék úgy tenni, mintha érteném, hogyan szerez
nek tudomást a jövőről az állatok. Azt azonban a legenyhébb
esetben is le kell szögeznünk, hogy a prekogníció és az előérzet
puszta léte elmossa a határt a most és a közeljövő között.
Folytonosság van a múlt, a jelen és a jövő között, amit a sa
ját tapasztalatainkból is tudunk, a tudomány pedig a természet
rendjét teszi meg a megértés alapjául. A hagyományos tudomá
nyos feltevés azonban csak a múltból származó hatások létét en
gedélyezi. Az ok mindig megelőzi az okozatot. Az energia és az
oksági viszonyok a múltból a jelen, a jelen felől pedig a jövő felé
megerősítette, hogy összességében is szignifikáns pozitív eredményeket kapunk.

Lásd Schmidt et al., 2004.
22 A morfikus mező elmélete megmagyarázhatná a prekogníciót, ha számításba
vennénk azt, ahogy a hullámok és a rezgések az időben terjednek, a múlt, a jelen
és a jövő közötti éles határ nélkül, ahogyan Sheldrake-McKenna-Abraham, 2005
tárgyalja.
irányulnak. Nem feltételezzük, hogy a jövőből visszafelé is ter

jedhetnek hatások.
A prekogníció léte azt vonná magával, hogy helytelen ez a
közkeletű feltevés, aminek óriási jelentősége lenne annak szem
pontjából, hogy milyen szemléletet alakítunk ki az elménk, az
idő és az ok-okozati viszonyok tekintetében.23
Úgy is felfoghatjuk a prekogníciót, hogy feltételezzük:
időben visszafelé is áramolhat információ. Az is működhet, hogy
újragondoljuk a szokványos jelenfogalmunkat, mert túlságosan
szűk korlátok közé szoríthatja a szemléletünket. Amit „jelennek"
nevezünk, annak lehet bizonyos „vastagsága" a tér-idő kontinu-
umban, mondjuk, a másodperc törtrésze. Amit azonban tudato
san „jelenként" élünk át, az sokkal rövidebb lehet, mint amit a
tudattalan részeink „jelennek" tekintenek. Az előérzettel foglal
kozó kísérletekben az emberek már néhány másodperccel az előtt
testi izgalmi tüneteket mutattak, hogy meglátták volna az érzel
mileg felkavaró képeket, ami azt sugallja, hogy a jelen valóban
tágabb körre terjedhet ki, mint amelynek a tudatában vagyunk.
Nagy kérdésekről van itt szó, és rengeteg mindent nem
tudunk. Ha jobban meg akarjuk érteni, hogyan működnek az
előrejelzések és a prekogníciók, szerintem azzal kell kezdenünk
a munkát, hogy jobban dokumentáljuk az állatok és az emberek
előérzeteit.
Láthatatlan szálak keresztbe-kasul
A tudomány kialakulásával együtt járt, hogy egyre inkább felis

mertük a láthatatlan kapcsolatokat olyan dolgok között, amelyek
térben és időben elkülönülnek. A morfikus mezők koncepciója
ezt a folyamatot viszi tovább.
A modern tudomány a tizenhetedik században kezdődött,
amikor a világegyetemet kölcsönös összefüggéseiben kezdték
vizsgálni. Isaac Newton gravitációs elmélete szerint a Föld a
légüres űrön át vonzza a Holdat, a Hold pedig a Földet vonzza,
amiről az ár-apály jelenség tanúskodik. A Nap ehhez hasonlóan
vonzza a Földet, a Föld pedig a Napot. Sőt minden anyagi test
23
Néhány következmény áttekintését lásd Sheldrake-McKenna-Abraham, 2005.
minden más anyagi testre vonzást gyakorol a világegyetemben:

minden mindennel összefügg.
Ott vannak még a Föld, a Nap és az összes többi mágneses
test mágneses mezője, amelyek messze túlterjednek magukon az
anyagi (égi)testeken. Vessünk egy pillantást az iránytűre a 10 ezer
méter magasan szálló repülőgépben, és látni fogjuk, hogy még
mindig északi irányba mutat. A Föld mágneses mezője áthatja a
körülötte lévő teret.
A több milliárd fényévnyire lévő távoli galaxisok sugárzá
sát elektromágneses mezők hozzák el a Földre, ahol az elektro
mágneses mezők láthatatlanul összeköthetnek bennünket távoli
helyekkel: nap mint nap erre emlékeztet bennünket a rádió, a te
levízió és a mobiltelefon. A szoba, ahol most Ön ül, telis-tele van
több ezer rádió- és televízió-átjátszóállomás sugárzásával. Óriási
mennyiségű láthatatlan információ vesz körül minket, akár van
hozzájuk vevőkészülékünk, akár nincs.
Ma már senki nem vitatja ezeket az összeköttetéseket. Olyan
modern technikai vívmányok alapjai ezek, amelyek nélkül moz
dulni sem nagyon tudnánk. Maguktól értetődőnek tartjuk őket.
Könnyű megfeledkezni róla, hogy évtizedekkel ezelőtt elképzel
hetetlenek lettek volna. A tizennyolcadik században ki tudta vol
na elképzelni a televíziót vagy az internetet? A fizika azonban
már nem itt tart.
A kvantumelmélet szerint megkerülhetetlen szál húzódik a
megfigyelő és a megfigyelés tárgya között, ami megszüntetni a
szubjektum és az objektum közötti éles határvonalat. A tudósok
nem tárgyilagos megfigyelők többé, akik mintha üvegablakon át
szemlélnék a valóságot, hanem részt vesznek abban a valóság
ban, amelyet tanulmányoznak. Az egyik fizikus így fogalmazott:
„Már nem tartható fenn a régi kartéziánus szemlélet, mely sze
rint úgy figyelhetjük meg a természetet, ahogyan egy madarász
tenné a tökéletesen álcázott rejtekhelyéről. Megkerülhetetlen
kapcsolat húzódik a megfigyelő és a megfigyelés tárgya között."24
Még ennél is meglepőbb, hogy a kvantumfizika szerint a kö
zös forrásból származó részecskék, például ugyanabból az atom
ból származó két foton, olyan rejtélyes kapcsolatban maradnak
egymással, hogy ami az egyikkel történik, az ugyanabban a pil-
24
Burrow, 1988,361. o.
.372 Következtetések
lanatban megtörténik a másikkal is. Ezt hívják nonlokalitásnak,

szétválaszthatatlanságnak vagy kvantum-összefonódásnak.
Senki nem tudja, mennyire kiterjedt ez a folyamat, vagy meny
nyire erős ez az egyidejű összekapcsoltság. Egyes fizikusok azt
feltételezik, hogy a világegyetemben mindent mindennel össze
kapcsol a nonlokalitás. Paul Davies és John Gribblin szerint: „Ha
két részecske kapcsolatba került egymással, akkor valami módon
összeköttetésben maradnak, lényegében ugyanannak az elvá
laszthatatlan rendszernek a részeivé válnak. A »nonlokalitás«
tulajdonságának elsöprő erejű következményei vannak. A világ-
egyetemet felfoghatjuk az egymással kölcsönhatásban lévő ré
szecskék hatalmas hálózatának is, és mindegyik kapcsolat egyet
len kvantumrendszerben fogja össze a részt vevő részecskéket."25
A m orfiku s m ezők
A morfikus mezők is összeköthetik egy rendszer látszólag el

különült részeit, bár senki sem tudja, hogyan kapcsolódnak a
kvantumnonlokalitáshoz. Ezek a mezők nemcsak a térbeli, ha
nem az idői összeköttetések alapját is képezik.
Az állatok eddig megmagyarázhatatlannak tartott képessé
geinek széles skáláját érthetnénk meg a morfikus mezők segítsé
gével:
• A morfikus mezők összekapcsolják a társas csoportok tagja

it, és ezt az összekapcsolódást akkor is fenntartják, amikor a
tagok messze vannak egymástól (1.5. ábra, 51. oldal). Ezek a
láthatatlan kötelékek a telepatikus kommunikáció csatornái
ként működnek állat és állat, ember és állat, valamint ember
és ember között.
• Ezek a láthatatlan rugalmas szalagként működő kötelékek ké
pezik az irányérzék alapját is, amely lehetővé teszi az állatok és
az emberek számára, hogy megtalálják egymást (13. fejezet).
• Azok az állatok, amelyeknek „bevésődött" az otthoni kör
nyezetük vagy más fontos helyszínek, onnantól kezdve a
25
Davies-Gribbin, 1991, 217. o. A nonlokalitás elvének nemrégiben elért kísérleti
fejleménye a kvantumteleportáció (Bouwmeester et al., 1997).
morfikus mezőkön keresztül kapcsolódnak ezekhez a he

lyekhez. A kapcsolatok visszavonzhatják vagy visszahúz
hatják őket az ismerős helyekre, ami lehetővé teszi számukra,
hogy ismeretlen terepen is tájékozódni tudjanak. A morfikus
mezők által biztosított irányérzék képezi a hazatalálás és a
költözés alapját is.
• A morfikus mezők összekapcsolják az állatokat a szándéka
ik tárgyaival, és magyarázatot adhatnak a pszichokinézis
jelenségére.
• A morfikus mezők összekapcsolják az állatokat a figyelmük
tárgyaival, s e perceptuális mezők révén az állatok befolyá
solni tudják azt, amire ránéznek. Ezeken a mezőkön alapul
az az érzés is, hogy figyelnek minket.
A morfikus mezők elképzelése tehát egységes magyarázatot

kínál sok látszólag egymástól elkülönülő jelenségre.
Egyesek szeretik más néven nevezni ezeket a mezőket, és a
„mező" helyett inkább a „rendszer" vagy „összeköttetés" kife
jezéseket használják. Bárminek nevezzük is ezeket a kölcsönös
kapcsolatokat, véleményem szerint a morfikus mezők legtöbb tu
lajdonságával rendelkeznek.26
T a n u lh a tu n k az állatoktól
Bármilyen magyarázat bizonyul is a legjobbnak, nem kétséges,

hogy sokat tanulhatunk a kutyáinktól, macskáinktól, lovainktól,
papagájainktól, disznóinktól és más háziállatainktól. Sokat ta
níthatnak nekünk a társas kötelékekről és az állatok érzékelési
képességeiről, valamint saját magunkról.
A könyvemben tárgyalt bizonyítékok arra engednek követ
keztetni, hogy a saját szándékaink, vágyaink és félelmeink nem
állnak meg a koponyánk határain belül, illetve nemcsak a szava
inkkal és a viselkedésünkkel tudjuk őket kommunikálni, hanem
távolról is befolyásolni tudjuk az állatokat és az embereket. Hiába
vagyunk távol egymástól, akkor is összeköttetésben maradunk
26 A morfikus mezők és a belőlük levonható következtetések tárgyalását lásd

Sheldrake, 1988,2009.
azokkal az állatokkal és emberekkel, akikhez közel állunk. Még

azzal is befolyásolhatjuk őket, ha rájuk nézünk, miközben talán
azt sem tudják, hogy ott vagyunk valahol. Akkor is fenntarthat
juk a kapcsolatot az otthonunkkal, ha messze vagyunk tőle, és
hatni tudnak ránk olyan dolgok, amelyek a jövőben fognak meg
történni.27
Ezek azok a kutatási területek, amelyeket tudósok egész
nemzedékei hagytak figyelmen kívül. Azért tiltja őket tabu, mert
nem férnek bele a természetről alkotott mechanisztikus elmélet
be, amelyre négyszáz éve alapozzák a tudományt. Némelyek attól
tartanak, hogy ha komolyan vesszük ezeket a jelenségeket, akkor
azzal a babonákat bátorítjuk, és aláássuk a civilizáció nehezen
megszerzett vívmányait. Ez a félelem fűti a szkeptikus szerveze
tek sok tagját is, akiknek az a küldetésük, hogy a tudomány és a
ráció nevében megcáfolják a paranormális jelenségeket.
Meggyőződésem szerint a tudománynak inkább nyitott
szellemiségű vizsgálódásnak kell lennie, mintsem dogmatikus
hitrendszernek. Meg vagyok győződve róla, hogy a telepátia, az
irányérzék és az előérzetek normális, nem pedig paranormális je
lenségek, melyek arra ösztönöznek bennünket, hogy tágítsuk ki
a természetszemléletünket, s szélesítsük ki a tudomány és a ráció
látószögét.
27
E rejtélyes emberi képességek tárgyalását lásd Sheldrake, 2003a.
allattortenetek. blog.hu
Tisztelt Olvasók!
A kötet szerzője, Rupert Sheldrake, sok ezer olyan törté

netet gyűjtött össze az állatok viselkedéséről, amelyek a
tudomány mai állása szerint megmagyarázhatatlanok.
Mivel kutatási módszerének fontos része a megfigyelés,
későbbi feldolgozásra továbbra is várja az állatokkal
kapcsolatos megmagyarázhatatlan, vagy annak tűnő
történeteket. Részben ezzel a céllal hoztuk létre a ma
gyar nyelvű blogot, melyre beküldhetik történeteiket,
és szerkesztett formában olvashatják másokét.
Cím: allattortenetek.blog.hu.
Elérhető az ursuslibris.hu oldalon keresztül is.

I
Felhasznált irodalom
Able, K.P. and Able, M.A. (1996) The flexible migratory

orientation system of the Savannah sparrow. Journal of
Experimental Biology 199,3-8.
Able, K.T. (1982) The effects of overcast skies on the orientation
of free-flying nocturnal migrants. In: Papi, F. and Wallraff,
H.G. (eds) Avian Navigation. Springer, Berlin.
Abraham, R. (1996) Vibrations: communication through a morphic
field. Visual Math Institute, Santa Cruz.
Abraham, R., McKenna, T. and Sheldrake, R. (1992) Trialogues at
the Edge of the West. Bear and Co., Santa Fe.
Anderson, A.M. (1982) The great Japanese IQ increase. Nature
297,180-181.
Ash, E.C. (1927) Dogs: Their History and Development. Benn,
London.
Baker, R. (1980) The Mystery of Migration. MacDonald, London.
Baker, R. (1989) Human Navigation and Magnetoreception.
Manchester University Press, Manchester.
Ballerini, M., Cabibbo, N., Candelier, R., Cavagna, A.,
Cisbani, E., Giardina, 1., Lecomte, V., Orlandi, A., Párisi,
G., Procaccini, A., Viale, M. and Zdravkovic, V. (2008a).
Interaction ruling animal collective behavior depends on
topological rather than metric distance: Evidence from a
field study. Proceedings of the National Academy of Sciences US
105,1232-1237.
Ballerini, Mv Cabibbo, Nv Candelier, R., Cavagna, A., Cisbani, E.,

Giardina, L, Lecomte, V., Orlandi, A., Párisi, G., Procaccini,
A., Viale, M. and Zdravkovic, V. (2008b). Empirical
investigation of starling flocks: a benchmark study in
collective animal behaviour. Animal Behaviour 76, 201-215.
Barber, T.X. (1993) The Human Nature of Birds. St Martin's Press,
New York.
Bardens, D. (1987) Psychic Animals: An Investigation of their Secret
Pozvers. Hale, London.
Barrow, J. (1988) The World Within the World. Clarendon Press,
Oxford.
Bearhop, S., Fiedler, W., Furness, R.W., Votier, S., Waldron,
S., Newton, J., Bowen, G.J., Berthold, P. and Farnsworth,
K. (2005) Assortative mating as a mechanism for rapid
evolution of a migratory divide. Science 310,502-504.
Bechterev, W. (1949) „Direct influence" of a person upon the
behaviour of animals. Journal of Parapsychology 13,166-76.
Bedichek, R. (1947) Adventures with a Texas Naturalist. Reprinted
1961, University of Texas Press, Austin.
Berthold, P. (1991) Spatiotemporal programmes and the genetics
of orientation. In: Berthold, P (ed.) Orientation in Birds .
Birkháuser, Basel.
Blackmore, S. (1999) If the truth is out there, we've not found it
yet. Times Higher Education Supplement, 27 August, p. 18.
Blake, H (1975)Talking with Horses: A Study of Communication
Between Man and Horse . Souvenir Press, London.
Bloxham, J. and Gubbins, D. (1985) The secular variation of the
Earth's magnetic field. Nature 317, 777-781.
Bohm, D. and Sheldrake, R. (1985) Morphogenetic fields and
the implicate order. In: Sheldrake, R. A New Science of Life,
second ed. Blond, London.
Boitani, L., Francisci, F., Ciucci, P. and Andreoli, G. (1995)
Population biology and ecology of feral dogs in central Italy.
Felhasznált irodalom 379
In: Serpell, J (ed.) The Domestic Dog. Cambridge University

Press, Cambridge
Boone, J.A. (1954) Kinship With All Life. Harper and Row, New York.
Bossie, L. (2003) Dog brings comfort to those facing death and
those coping with loss. Sunday Gazette-Mail, November 16.
Bouwmeester, D., Pan, J.W., Mattle, K., Eibl, M., Weinfurter, H.
and Zeilinger, A. (1997) Experimental quantum teleportation.
Nature 390,575-579.
Bowen, B.W. and Avise, J.C. (1994) Tracking turtles through time.
Natural History 12, 5-6,38-39.
Bradshaw, J.W.S. and Nőtt, H.M.R. (1995) Social and communica
tion behaviour of companion dogs. In: Serpell, J (ed.) The Do
mestic Dog . Cambridge University Press, Cambridge.
Braud, W., Shafer, D. and Andrews, S. (1993a) Reactions to an un
seen gaze (remote attention): A review, with new data on auto
nomic staring detection. Journal of Parapsychology 57,373-390.
Braud, W., Shafer , D. and Andrews, S. (1993b) Further studies
of autonomic detection of remote staring: replications, new
control procedures, and personality correlates. Journal of
Parapsychology 57,391-409.
Broad, C.D. (1962) Lectures on Psychical Research . Routledge and
Kegan Paul, London
Brower, L.P. (1996) Monarch butterfly orientation. Journal of
Experimental Biology 199,93-103.
Brown, D.J. and Sheldrake, R. (1998) Perceptive pets: a survey
in north-west California. Journal of the Society for Psychical
Research 62, 396-406..
Brown, J.L. (1975) The Evolution of Behavior. Norton, New York.
Burkert, W. (1996) The Creation of the Sacred: Tracks of Biology in
Early Religions. Harvard University Press, Cambridge, Mass.
Burnford, S. (1961) The Incredible Journey. Hodder and Stoughton,
London. Magyar kiadás: Hihetetlen történet. Kossuth,
Budapest, 1987.
Campbell, B.H. (1999). Homing of translocated brown bears

(Ursos arctus) in coastal South-Central Alaska. Northwestern
Naturalist 80,22-25.
Carter, C. (2007) Parapsychology and the Skeptics. Sterling House,
Pittsburgh.
Carter, C. (2010) „Heads I lose, tails you win": How Richard
Wiseman nullifies positive results, and what to do about it.
Journal of the Society for Psychical Research (in the press).
Carthy, J.D. (1963) Animal Navigation. Unwin, London.
Cavagna, A., Cimarelli, A., Giardina, I., Párisi, G., Santagati, R.,
Stefanini, F. and Viale, M. (2010) Scale-free correlations in
starling flocks. Proceedings of the National Academy of Sciences
USA, June 14 early edition.
Chandrasekeran, R. (1995) Epileptic owners swear by seizure-
alerting dogs. The Washington Post, July 31.
Clutton-Brock, J. (1981) Domesticated Animals From Early Times,.
Heinemann, London.
Cooper, J. (1983) Animals in War. Imperial War Museum, London.
Corbett, J. (1986) Jim Corbett's India. Oxford University Press,
Oxford.
Cottrell, J.E., Winer, G.A. and Smith, M.C. (1996) Beliefs of
children and adults about feeling stares of unseen others.
Developmental Psychology 32,50-61.
Couzin, I.D. (2007). Collective minds. Nature 445,715.
Couzin, I.D., Krause, J., Franks, N.R., and Levin, S.A. (2005).
Effective leadership and decision-making in animl groups
on the move. Nature 433,513-516.
Dalziel,D.J., Uthman, B.M., McGorray, S.P., and Reep, R.L. (2003)
seizure-alert dogs: a review and preliminary study. Seizure
12,115-120.
Darwin, C. (1875) The Variation of Animals and Plants Under
Domestication. Murray, London.
Davies, P. and Gribbin, J. (1991) The Matter Myth. Viking,

London.
Dawkins, R. (1976) The Selfish Gene. Oxford University Press,
Oxford. Magyar kiadás: Az önző gén. Kossuth, Budapest,
2011.
Deag, J.M., Manning, A. and Lawrence, C.A. (1988) Factors
influencing the mother-kitten relationship. In: Turner, D.C.
and Bateson, P.(eds) The Domestic Cat Cambridge University
Press, Cambridge.
Delanoy, D. (2001) Anomalous psychophysiological responses
to remote cognition: The DMILS studies. European Journal of
Dósa, D. (2007) A day in the life of Oscar the cat. New England
Journal of Medicine 357,328-329.
Dossey, L. (1997) The healing power of pets: a look at animal-
assisted therapy. Alternative Therapies 3,8-15.
Driscoll, C.A., Macdonald, D.W. and O'Brien, S.J. (2009) From
wild animals to domestic pets, an evolutionary view of
domestication. Proceedings of the National Academy of Sciences,
USA, 106 (Supplement 1), 9971-9976.
Driscoll, C.A. and Macdonald, D.W. (2010) Top dogs: wolf
domestication and wealth. Journal of Biology 9,10.
Dundes, A. (ed.) (1981) The Evil Eye: A Casebook. University of
Wisconsin Press, Madison.
Dunne, J.W. (1958; third edition) An Experiment With Time. Faber
and Faber, London.
Diirr, H.P. (1997) Sheldrakes Vorstellungen aus dem Blickwinkel
dér modemen Physik. In: Dürr, H.P. and Gottwald, F.T. (eds)
Rupert Sheldrake in der Diskussion . Scherz Verlag, Bern.
Edney, A.T.B. (1992) Companion animals and human health.
Veterinary Record 130,285-287.
Edney, A.T.B. (1993) Dogs and human epilepsy. The Veterinary
Record 132,337-338.
Ehrenreich, B. (1997) Blood Rites. Metropolitan Books, New York.

Eliade, M (1964) Shamanism: Archaic Techniques of Ecstasy.
Princeton University Press, Princeton. Magyar kiadás: A
sámánizmus. Osiris, Budapest, 2005.
Elsworthy, F. (1898) The Evil Eye. Murray London.
Evemden, J.R. (ed) (1976) Abnormal Animal Behaviour Prior to
Earthquakes. US National Earthquakes Hazards Reduction
Program, Conference 23-24 September.
Fiennes, R. and A. (1968) The Natural History of the Dog.
Weidenfeld and Nicholson, London.
Flynn, J.R. (1983) Now the great augmentaton of the American
IQ. Nature 301,655.
Flynn (1984) The mean IQ of Americans: massive gains 1932 to
1978. Psychological Bulletin 95, 29-51.
Flynn (1987) Massive IQ gains in 14 nations. Psychological Bulletin
101,171-191.
Fogle, B. (1994) Unexpected dog ownership findings from
Eastern Europe. Anthrozoos 7 ,270.
Fogle, B. (1995) The Encyclopedia of the Dog. Dorling Kindersley,
London.
Forster, J.R. (1778) Observations Made During a Voyage Around the
World. Robinson, London.
Fouts, R. (1997) Next of Kind: My Conversations with Chimpanzees.
Avon, New York.
Friedmann, E. (1995) The role of pets in enhancing human well
being: physiological effects. In: Robinson, I. (ed)The Waltham
Book of Human-Animal Interaction: Benefits and Responsibilities
of Pet Ownership. Pergamon Press, Oxford.
Galton, F. (1865) The first steps towards the domestication of
animals. Transactions of the Ethnological Society of London, New
Series 3,122-138.
Garber, M. (1996) Dog Love. Hamish Hamilton, London.
Geller, R.J., Jackson, D.D., Kagan, Y.Y. and M ulargia, F. (1997)

Earthquakes cannot be predicted. Science 275,1616-1617.
Geller, U (1998) Uri Geller's Weird Web, The Times, May 27.
Germonpré, M., Sablin, M.V., Stevens, R.E., Hedges, R.E.M.,
Hofreiter, M., Stiller, M., and Despré, V.R. (2009) Fossil dogs
and wolves from Palaeolithic sites in Belgium, the Ukraine
and Russia: osteometry, ancient DNA and stable isotopes.
Journal of Archaeological Science 36,473-490.
Godwin, R.D. (1975) Trends in the ownership of domestic pets in
Great Britain. In: R.S. Anderson (ed.) Pet Animals and Society.
Balliere Tindall, London.
Gordon., D. (1999) Ants At Work: How an Insect Society is
Organized. Simon and Schuster, New York.
Goswami, A. (1997) Eine quantentheoretische Erklárung von
Sheldrakes morphischer Resonanz. In: Dürr, H.P. and
Gottwald, F.T. (eds) Rupert Sheldrake in der Diskussion . Scherz
Verlag, Bern.
Gould, J.L. (1990) Why birds (still) fly south. Nature 347,331.
Grant, R. and Halliday, T. (2010). Predicting the unpredictable:
evidence of pre-seismic anticipatory behaviour in the
common toad. Journal of Zoology online March 31 2010.
Gunnarsson, T.G., Gill, J.A., Sigurbjörnsson, T. and Sutherland, W.J.
(2004) Arrival synchrony in migratory birds. Nature 431,646.
Gurney, E., Myers, F. and Podmore, F. (1886) Phantasms of the
Living.. Trubner, London.
Haldane, A.R.B. (1997) The Drove Roads of Scotland. Birlinn,
Edinburgh.
Hart, L.A. (1995) Dogs as human companions: a review of the
relationship. In: Serpell, J (ed.) The Domestic Dog. Cambridge
University Press, Cambridge.
Hasler, A.D., Scholz, A.T. and Horrall, RJVÍ. (1978) Olfactory
imprinting and homing in salmon. American Scientist 66,
347-355.
Haynes, R. (1976) The Seeing Eye, The Seeing I . Hutchinson,

London.
Helbig, A.J. (1993) What do we know about the genetic basis of
bird orientation? Journal of Navigation 46, 376-382.
Helbig, A.J. (1996) Genetic basis, mode of inheritance and
evolutionary changes of migratory direction in palearctic
warblers. Journal of Experimental Biology 199,49-55.
Herrick, F.H. (1922) Homing powers of the cat. Science Monthly
14,526-539.
Hölldobler, B and Wilson, E O (1994) Journey to the Ants: A
Story of Scientific Exploration. Harvard University Press,
Cambridge, Mass.
Hölldobler, B and Wilson, E O (2009) The Superorganism: The
Beauty, Elegance and Strangeness of Insect Societies. Norton,
New York.
Horgán, J. (1995) Get smart, take a test: a long-term rise in
IQ scores baffles intelligence experts. Scientific American,
November, 10-11.
Hui, L. (1996) China's campaign to predict quakes. Science 273,
1484-1486.
Hui, L. and Kerr, R.H. (1997) Warnings precede Chinese
tremblors. Science 276,526.
Huth, A. and Wissel, C. (1992) The simulation of the movement
of fish schools. Journal of Theoretical Biology 156,365-385.
Huxley, F. (1959) Charles Darwin: life and habit. The American
Scholar (Fall/Winter), 1-19.
Hygen, G. (1987) Vardoger: Vart Paranormale Nasjonalfenomen.
Cappelens Forlag, Oslo.
Ikeya, M. (2004) Earthquakes and Animals: From Folk Eegends to
Sciejice. World Scientific Publishing Co., Singapore.
Ikeya, M., Matsuda, T. and Yamanaka, Y. (1998) Reproduction of
Mimosa and clock anomalies before earthquakes. Proceedings
of the Japanese Academy 74B, 60-64.
Ikeya, M., Takaki, S., Matsumoto, H., Tani,A. and Komatsu, T.

(1997) Pulsed charge model of fault behavior producing
seismic electrical signals. Journal of Circuits, Systems and
Computers 7, 153-164.
Ikeya, M., Takaki, S and Takashimizu, T. (1996) Electric shocks
resulting in seismic animal anomalous behaviors. Journal of
the Physical Society of Japan 65,710-712.
Inglis, B. (1977) Natural and Supernatural. Hodder and Stoughton,
London.
Inglis, B (1985) The Paranormal; An Encyclopedia of Psychic
Phenomena. Granada, London.
Jahn, R.J. and Dunne, B.(1987) Margins of Reality. Harcourt Brace,
New York.
Jouventin, P. and Weimerskirsch, H. (1990) Satellite tracking of
wandering albatrosses. Nature 343, 746-748.
Karsh, E.B. and Turner, D.C. (1988) The human-cat relationship.
In: Turner D.C. and Bateson, P. (eds) The Domestic Cat.
Cambridge University Press, Cambridge.
Keeton, W.T. (1981) Orientation and navigation of birds. In:
Aidley, D.J. (ed.) Animal Migration . Society for Experimental
Biology Seminar Series 13, Cambridge University Press,
Cambridge.
Keller, O. (1913) Antiké Tierwelt. Engelmann, Leipzig.
Kerby, G. and Macdonald, D.W. (1988) Cat society and the conse
quences of colony size. In: Turner, D.C. and Bateson, P. (eds)
The Domestic Cat. Cambridge University Press, Cambridge.
Kiley-Worthington, M. (1987) The Behaviour of Horses. J. A. Allen,
London.
Kirton, A., Wirrell, E., Zhang, J. and Hamiwka, L. (2004) Seizure-
alerting and -response behaviors in dogs living with
epileptic children. Neurology 62,2303-2305.
Kninght E., Kaiser László (szerkesztő) Lassie hazatér. Akkord
Kiadó, Budapest, 2002.
386 Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a (ja/di?
Knowles, O.S. (1996) Letter. The Psi Researcher 21, 24

Kuhn, T.S. (1970) The Structure of Scientific Revolutions. Chicago
University Press, Chicago.
Lang, A. (1911) Second sight. Encyclopaedia Britannica (11th ed.).
Leakey, R. and Lewin, R. (1992) Origins Reconsidered. Little
Brown and Co., London.
Lemish, G.H. (1996) War Dogs: Canines in Combat. Brassey,
Washington.
Liberg, O. and Sandell, M. (1955) Spatial organization and
reproductive tactics in the domestic cat and other felids.
In: Turner, D.C. and Bateson, P. (eds) The Domestic Cat.
Lighthill, J (ed.) (1996) A Critical Review of VAN. World Scientific,
Singapore.
Lim, K., Wilcox, A., Fisher, M. and Burns-Cox, C.J. (1992) Type 1
diabetics and their pets. Diabetic Medicine 9, Supp 2, S3.
Lindberg, J., Bjomerfeldt, S., Saetre, E, Svartberg, K , Seehuus,
B., Bakken, M., Vila, C., and Jazin, E. (2005) Selection for
tameness has change brain gene expression in silver foxes.
Current Biology 22,915-916.
Lobach, E., & Bierman, D. J. (2004) Who's calling at this hour?
Local sidereal time and telephone telepathy. Proceedings of the
Parapsychological Association Annual Convention, 2004,91-97.
Lohmann, K.J. (1992) How sea turtles navigate. Scientific
American, January, 75-82.
Lohmann,K.J. (2010) Magnetic-field perception. Nature 464,1140-
1142.
Lohmann, K.J., Cain, S.D., Dodge, S.A. and Lohmann, CJV1.F.
(2001) Regional magnetic fields as navigational markers for
sea turtles. Science 294,362-368.
Long, W. (1919) How Animals Talk. Harper, New York. New
edition, 2005, Bear and Co., Rochester, VT.
Lynch, J.J. and McCarthy, J.F. (1969) Social responding in dogs:

heart rate changes to a person. Psychophysiology 5,389-93.
Maddox, J. (1999) Dogs, telepathy and quantum mechanics.
Nature 401,849.
Marais, E. (1973) The Soul of the White Ant. Penguin Books,
Harmondsworth.
Marshall, E.: A kutya lelki élete. Európa, Budapest, 2011.
Marx, M.B., Stallones, L., Garrity, T.F. and Johnson, T.P. (1988)
Anthrozoos 2,33-37.
Masson, J. M. (1996) When Elephants Weep. Delta, New York.
Masson, J. M. (1997) Dogs Never Lie About Love. Cape, London
Matthews, G.V.T. (1968) Bird Navigation (second ed.). Cambridge
University Press, Cambridge.
Matthews, R. (1994) Animal magic or mysterious sixth sense?
The Sunday Telegraph , April 24.
Matthews, R (1995) Psychic dog gives scientist a lead. Sunday
Telegraph, Jan 15.
McCormick, A. and D. (1997) Horse Sense and the Human Heart..
Flealth Communications, Deerfield Beach, Florida.
McElroy, S.C. (1997) Animals as Teachers and Healers. Ballantine
Books, New York.
McFarland, D. (ed.) (1981) Navigation. The Oxford Companion to
Animal Behaviour. Oxford University Press, Oxford
Metzger, D. (1998) Coming home. In: Peterson, B., Metzger, D.
and Flogan, L. (eds)Intimate Nature: The Bond Between Women
and Animals. Ballantine Books, New York.
Michell, J. and Rickard, J.M. (1982) Living Wonders: Mysteries
and Curiosities of the Animal World. Thames and Hudson,
London.
Mikulecky, M. (1996) Sheldrake versus Rose. Biology Forum 89,
469-478.
Mithen, S. (1996) The Prehistory of the Mind: A Search for the

Origins of Art, Religion and Science. Thames and Hud son,
London
Moore, B.R. (1988) Magnetic fields and orientation in homing
pigeons: the experiments of the late W.T. Keeton. Proceedings
of the National Academy of Sciences, USA 85,4907-4909.
Morell, V. (1997) The origin of dogs: running with the wolves.
Science 276,1647-8
Morris, D. (1986) Dogwatching. Cape, London.
Morris, R.L. (1977) Parapsychology, biology and ANPSI. In:
Handbook of Parapsychology (ed. Wolman, B.B.). Van Nostrand
Reinhold, New York.
Munro, K.J., Paul, B and Cox, C.L. (1997) Normative auditory
brainstem response data for bone conduction in the dog.
Journal of Small Animal Practice 38,353-356.
Myers, A. (1997) Communicating with Animals. Contemporary
Books, Chicago.
Neisser, U. (1995) Intelligence: Knowns and Unknowns. American
Psychological Association Report.
Niwa, H.S. (1994) Self-organizing dynamic model of fish
schooling. Journal of Theoretical Biology 171,123-136.
Ormerod, E. (1996) Pet programmes in prisons. Society for
Companion Animal Studies Journal 8 (4), 1-3.
Osis, K. (1952) A test of the occurrence of a psi effect between
man and the cat. Journal of Parapsychology 16,233-256.
Osis, K. and Forster, E.B. (1953) A test of ESP in cats. Journal of
Ostrander, S. and Schroeder, L. (1970) Psychic Discoveries Behind
the Iron Curtain. Abacus Books, London.
Otis, L.S. and Kautz, W.H. (1981) Biological Premonitors of
Earthquakes: A Validation Study. Annual report prepared for
the US Geological Service.
Papi, F. and Luschi, P. (1996) Pinpointing „Isla Meta": the case of

sea turtles and albatrosses. Journal of Experimental Biology 199,
65-71.
Parrish, J.K. and Hammer, W.M. (eds) (1997) Animal Groups in
Three Dimensions. Cambridge University Press, Cambridge.
Parson, N.A. (1956) Guided Missiles in War and Peace. Harvard
University Press, Cambridge, Mass.
Partridge, B. (1981) Schooling. In: McFarland, D. (ed.JThe Oxford
Companion To Animal Behaviour. Oxford University Press,
Oxford.
Partridge, E. (1958) Origins: A Short Etymological Dictionary of
Modern English. Routledge and Kegan Paul, London.
Paul, E.S. and Serpell, J.A. (1996) Obtaining a new pet dog:
effects on middle childhood children and their families.
Applied Animal Behaviour Science 47,17-29.
Paxton, D. (1994) Urban animal management. Proceedings of the
Third National Conference on Urban Animal Management in
Australia, Australian Veterinary Association, Canberra.
Peoc'h, R. (1988a) Action psychocinetique des poussins sur un
générateur aléatoire. Revue Francaise de Psychotronique 1,11-
24.
Peoc'h, R. (1988b) Chicken imprinting and the tychoscope: an
ANPSI experiment. Journal of the Society for Psychical Research
55,1-9.
Peoc'h, R. (1988c) Psychokinetic action of young chicks on an
illuminated source. Journal of Scientific Exploration 9,223-229.
Peoc'h, R. (1997a) Telepathy experiments between rabbits.
Fondation Odier de Psycho-Physique Bidletin 3,25-28.
Peoc'h, R. (1997b) Telekinesis experiments with rabbits. Fondation
Odier de Psycho-Physique Bidletin 3, 28-36.
Pepperberg, I. (1999) The Alex Studies: Cognitive and
Communicative Abilities of Grey Parrots. Harvard University
Press, Cambridge, MA.
Perdeck, A.C. (1958) Two types of orientation in migrating

starlings and chaffinches as revealed by displacement
experiments. Ardea 46,1-37.
Peter, M. (1994) Fliegerangriff! Tauben schlugen Alarm. Kronen
Zeitung, Vienna, November 26.
Pfungst, O. (1911) Clever Hans: A Contribution to Experimental
Animal and Human Psychology. Henry Holt & Co., New York.
Phear, D. (1997) A study of animal companionship in a day
hospice. Societyfor Companion Animal Studies Journal 9 (1), 1 -
3
Pinker, S. (1994) The Language Instinct. Penguin, London.
Pratt, J.G. (1964) Parapsychology: An Insider's View of ESP. W.H.
Allen, London.
Price, P. (1998) Back from the dead. The Times , February 21.
Radin, D. (1997) The Conscious Universe: The Scientific Truth of
Psychic Phenomena. Harper, San Francisco.
Radin, D, (2006) Entangled Minds: Extrasensory Experiences in a
Quantum Reality. Paraview Pocket Books, New York.
Read, M.A., Grigg, G.C., Irwin, S.R., Shanaham, D. and Franklin,
C.E. (2007) Satellite tracking reveals long distance coastal
travel and homing by translocated estuarine crocodiles.
Public Library of Science One, 2, e949.
Rennie, A. (1997) The therapeutic relationship between animals
and humans. Society for Companion Animal Studies Journal 9
(4), 1-4..
Rhine, J.B. (1951) The present outlook on the question of psi in
animals. Journal of Parapsychology 15,230-251.
Rhine, J.B. and Feather, S.R. (1962) The study of cases of 'psi-
trailing' in animals. Journal of Parapsychology 16,1-22
Ridley, M. (1996) The Origins of Virtue. Viking, London.
Roberts, M (1996) The Man Who Listens to Horses. Hutchinson,
London.
Rogo, D.S. (1997) Do animals have ESP? In: Psychic Pets and Spirit
Animals.. Llewellyn Publications, St Paul, MN
Rose, S. (1992) So-called „formative causation": a hypothesis
disconfirmed. Biology Forum 85, 445-453.
Schechter, B. (1999) Birds of a feather. New Scientist, January 23,
30-33.
Schlitz, M.J. and LaBerge, S. (1997) Covert observation increases
skin conductance in subjects unaware of when they are
being observed: a replication. Journal of Parapsychology 61,
185-196.
Schmidt, B. (1932) Vorláufiges Versuchsergebnis über
das hundliche Orientierungsproblem. Zeitschrift fiir
Hunderforschung 2,133-156.
Schmidt, B. (1936) Interviewing Animals. Allen and Unwin,
London.
Schmidt, S., Schneider, R., Utts, J., and Walach, H. (2004) Distant
intentionality and the feeling of being stared at: Two meta
analyses. British Journal of Psychology 95,235-247.
Schmidt, S., Erath, D, Ivanova, V. and Walach, H. (2009) Do you
know who is calling? Experiments on anomalous cognition
in phone call receivers. The Open Psychology Journal 2 , 12-18.
Schmidt-Koenig, K. (1979) Avian Orientation and Navigation.
Academic Press, London.
Schmidt-Koenig, K. and Ganzhorn, J.U. (1991). On the problem
of bird navigation. In: Bateson, P.P.G. and Klopfer, P.H.
(eds) Perspectives in Ethology, Vol. 9. Plenum Press, New
York.
Selous, E. (1931) Thought Transference or What? in Birds. Constable,
London,
Serpell, J. (1983) Best friend or worst enemy: cross-cultural
variation in attitudes to the domestic dog. Proceedings of the
1983 International Symposium of the Human-Pet Relationship.
Austrian Academy of Sciences, Vienna.
Serpell, J. (1986) In the Company of Animals. Cambridge University

Press, Cambridge
Serpell, J. (1991) Beneficial effects of pet ownership on some
aspects of human health and behaviour. Journal of the Royal
Society of Medicine 84, 717-720.
Sheldrake, R. (1981; second ed. 1985) A New Science of Life: The
Hypothesis of Formative Causation. Blond and Briggs, London.
Sheldrake, R. (1988a) The Presence of the Past: Morphic Resonance
and the Habits of Nature. Collins, London.
Sheldrake, R. (1988b) Cattle fooled by phoney grids. New Scientist
Feb 11, p.65.
Sheldrake, R. (1990) The Rebirth of Nature: The Greening of Science
and God. Century, London.
Sheldrake, R. (1992a) An experimental test of the hypothesis of
formative causation. Biology Forum 85,431-443.
Sheldrake, R. (1992b) Rose refuted. Biology Forum 85,455-460).
Sheldrake, R. (1994) Seven Experiments that Could Change the
World: A Do-It-Yourself Guide to Revolutionary Science.
Fourth Estate, London. Magyar kiadás: Hét kísérlet, amely
megváltoztathatja a világot. Bioenergetic Budapest, 2003.
Sheldrake, R. (1998) Perceptive pets with puzzling powers: three
surveys. International Society for Anthrozoology Neivsletter 15,
2-5.
Sheldrake, R. (1999) Commentary on a paper by Wiseman, Smith
and Milton on the 'psychic pet' phenomenon. Journal of the
Society for Psychical Research 63,306-311.
Sheldrake, R. (2003) The Sense of Being Stared At, And Other
Aspects of the Extended Mind. Crown, New York.
Sheldrake, R. (2005) The sense of being stared at. Part 1. Is it real
or illusory? Journal of Consciousness Studies 12,10-31.
Sheldrake, R. (2009) Morphic Resonance: The Nature of Formative
Causation (A new edition of A New Science of Life). Park Street
Press, Rochester, VT.
Sheldrake, R., Avraamides, L. and Novak, M. (2009) Sensing the

sending of SMS messages: an automated test. Explore: The
Journal of Science and Healing 5,272-276.
Sheldrake, R. and Fox, M (1996) Natural Grace: Dialogues on
Science and Spirituality. Bloomsbury, London.
Sheldrake, R, Godwin, H. and Rockell, S (2004) A filmed
experiment on telephone telepathy with the Nolan sisters.
Journal of the Society for Psychical Research 68,168-172.
Sheldrake, R., Lawlor, C. and Turney, J. (1998) Perceptive pets: a
survey in London. Biology Forum 91,57-74.
Sheldrake, R., McKenna, T. and Abraham, R. (2005) The
Evolutionary Mind. Monkfish Books, Rhinebeck, NY.
Sheldrake, R. and Morgana, A. (2003) Testing a language-using
parrot for telepathy. Journal of Scientific Exploration 17,601-616.
Sheldrake, R. and Smart, P. (1997) Psychic pets: a survey in
north-west England. Journal of the Societyfor Psychical
Research 61,353-364.
Sheldrake, R. and Smart, P. (1998) A dog that seems to know
when its owner is returning: preliminary investigations.
Journal of the Society for Psychical Research 62,220-232.
Sheldrake, R. and Smart, P. (2000a) A dog that seems to know
when its owner is returning: videotaped experiments. Journal
of Scientific Exploration 14, 233-255.
Sheldrake, R. and Smart, P. (2000b) Testing a return-anticipating
dog, Kane. Anthrozoös 13,203-211.
Sheldrake, R. & Smart, P. (2003a) Experimental tests for
telephone telepathy. Journal of the Society for Psychical Research
67,184-199.
Sheldrake, R. & Smart, P. (2003b) Videotaped experiments on
telephone telepathy. Journal of Parapsychology 67,187-206.
Sheldrake, R. & Smart, P. (2005) Testing for telepathy in
connection with emails. Perceptual and Motor Skills 101, 771-
786.
Shermer. M. (2005) Rupert's resonance. Scientific American,

November.
Shermer, M. (2010) I am a sceptic, but I'm not a denier. New
Scientist May 15, pp. 36-37.
Shiu, J.N., Munro, K.J. and Cox., C.L.(1997) Normative auditory
brainstem response data for hearing threshold and neuro-
otiological diagnosis in the dog. Journal of Small Animal
Practice 38,103-107.
Skinner, B.J. and Porter, S.C. (1987) Physical Geology. Wiley, New York.
Smith, L. (2002) Dog overboard swims home across the Solent.
The Times, July 24.
Smith, H. (1997) My psychic bunny's a lifesaver. News of the
World Magazine, June 8
Smith, P. (1989) Animal Talk: Interspecies Telepathic Communication.
Pegasus Publications, Point Reyes, CA.
Sobel, D. (1996) Longitude. Fourth Estate, London.
St Barbe Baker, R. (1942) African Drums. Lindsay Drummond,
London.
Steiger, B. and Steiger, S.H. (1992) Strange Powers of Pets. Fine, Inc.,
New York.
Steinhart, P. (1995) The Company of Wolves.. Knopf, New York
Stevenson, I. (1970) Telepathic Impressions . University Press of
Virginia, Charlottesville
Stewart, M. (1995) Dogs as counsellors? The Society for Companion
Animal Studies Journal 7 (4), 1-4.
Strong, V., Brown, S., Huyton, M. and Coyle, H. (2002) Effect
of trained seizure alert dogs on frequency of tonic-clonic
seizures. Seizure 11,402-405.
Summerfield, H. (1996) Pets as therapy. Society for Companion
Animal Studies Journal 8 (4), 9
Thom, R. (1975) Structural Stability and Morphogenesis. Benjamin,
Reading, MA.
Thom, R. (1983) Mathematical Models of Morphogenesis. Horwood,

Chichester.
Thomas, E.M. (1993)The Hidden Life of Dogs. Houghton Mifflin,
Boston.
Toner, J. and Tu, Y. (1998). Flocks, herds and schools: A
quantitative theory of flocking. Physical Review E 558, 4828-
4858.
Tributsch, H. (1982) When the Snakes Awake. MIT Press,
Cambridge, MA.
Trut, I.N., Plyusnina, I.Z., and Oskina, I.N. (2004) An experiment
on fox domestication and debatable issues on the evolution
of the dog. Genetika 40, 794-807.
Turner, D.C. (1995) The human-cat relationship. In: The Waltham
Book of Human-Animal Interaction (ed. I. Robinson). Pergamon,
Oxford.
van der Post, L. (1962) The Lost World of the Kalahari. Penguin
Books, London
von Frisch, K. (1975) Animal Architecture, Hutchinson, London
Wadatsumi, K. (1995) Witnesses 1519 Prior to Earthquake. Tokyo
Publishers, Tokyo (in Japanese).
Waddington, C.H. (1957) The Strategy of the Genes. Allen and
Unwin, London.
Walcott, C. (1991) Magnetic maps in pigeons. In: Berthold, P. (ed.)
Orientation in Birds. Birkháuser, Basel.
Walraff, H.G. (1990) Navigation by homing pigeons. Ethology,
Ecology and Evolution 2, 81-115.
Weimerskirsch, H., Salamolard, M., Sarrazin, F. and Jouventin,
P. (1993) Foraging startegy of wandering albatrosses through
the breeding season: a study using satellite telemetry. Auk
110, 325-341.
Whitfield, J. (2004) Telepathy charm seduces audience at
paranormal debate. Nature 427, 277.
396 Honnan tudják a kutyák, mikor jön h aza a gazdi?
Whitlock, R. (1992) How do they do it? The Guardian Weekly,

December 4.
Williams, H and Pembroke, A. (1989) Sniffer dogs in the
melanoma clinic? The Lancet, April, p.734.
Wilson E O (1971) The Social Insects. Harvard University Press,
Cambridge, Mass.
Wilson E.O. (1980) Sociobiology. Harvard University Press,
Cambridge, Mass.
Wiltschko, R. and Wiltschko, W. (1995) Magnetic Orientation in
Animals. Springer-Verlag, Berlin.
Wiltschko, R. and Wiltschko, W. (1995) Das Orientierungssystem
dér Vögel: I. Kompassmechanismen. ]ournalfiir Ornithologie
140,1-40.
Wiltschko, W. Wiltschko, R. and Jahnel, M. (1987) The
orientation behaviour of anosmic pigeons in Frankfurt a. M.,
Germany. Animal Behaviour 35,1328-1333.
Wiseman, R. and Schlitz, M. (1997) Experimenter effects and the
remote detection of staring. Journal of Parapsychology 61,197-207.
Wiseman, R., Smith, M. and Milton, J. (1998) Can animals detect
when their owners are returning home? An experimental
test of the 'psychic pet' phenomenon British Journal of
Psychology 89,453-462.
Wiseman, R., Smith, M. and Milton, J. (2000) The 'psychic pet'
phenomenon: A reply to Rupert Sheldrake. Journal of the
Societyfor Psychical Research 64,46-49.
Woodhouse, B. (1992). How Your Dog Thinks. Ringpress,
Letchworth
Wylder, J. (1978) Psychic Pets: The Secret World of Animals.
Stonehill, New York.
Young, R. (1995) Dog walks 60 miles home to its master. The
Times, September 9.
Zapka, M., Heyers, D., Hein, C.M., Engels, S., Schneider, N.,
Hans, J., Weiler, S., Dreyer, D., Kishkines, D., Wild, J.M., and
Mouritsen, H. (2009) Visual but not trigeminal mediation of

magnetic compass information in a migratory bird. Nature
461,1274-1277.
TrShObk

Rupert Sheldrake - Honnan Tudják A Kutyák, Mikor Jön Haza A Gazdi

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Rupert Sheldrake - Honnan Tudják A Kutyák, Mikor Jön Haza A Gazdi

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

honnan Tudják

Miből érzi meg a kutya, hogy gazdája éppen

„Köszönöm minden állatnak,

Honnan tudják a kutyák ,

II. RÁKÓCZI FERENC MEGYEI KÖNYVTÁR

I. rész: A z állat-em ber kötelékek

II. rész: Állatok, amelyek tudják,

Harmadik fejezet: M acsk ák .......................................................... 97

Negyedik fejezet: Papagájok, lovak és m ás állatok........... 109

III. rész: Állati empátia

Hatodik fejezet: Távoli halál és b alesetek ............................. 147

IV. rész: Szándékok, hívások és telepátia

Nyolcadik fejezet: Telepatikus hívások és p a ra n c s o k ..... 181

Kilencedik fejezet: Telepátia állat és állat k ö z ö tt............... 209

Tizenegyedik fejezet: Vándorlás és em lé k e z e t.................... 261

Tizenkettedik fejezet: Á llatok, am elyek tudják,

Tizenharmadik fejezet: A m ikor az állat m egtalálja

Tizenötödik fejezet: Földrengések

a lla tto rte n e te k .b lo g .h u .......................................................... 375

Ez a könyv az el- és felismerésről szól. Annak el- és felismeréséről,

csit, aztán mindegyik elindult hazafelé. Kíváncsi voltam, honnan

ahol a biokémiai és sejtbiológiai tanulmányok tudományos igaz­

nézve, hogyan lehetne költséghatékony kutatásokkal nagy áttöré­

gyök mindenkinek, aki segített, az embereknek és az állataiknak

A Függelék a szerző javaslatára nem kapott helyet a magyar kiadásban. (A kiadó)

(Portugália), a Watson Családi Alapítványtól, Addison Fischertől

Theodore Ittennek, David Lorimernek, Betty Markwicknek,

London, 2011. február

Amikor megcsörren a telefon Berkeley-ben, a Kaliforniai Egye­

len aszfaltos és földutakon találtak vissza, és közben mindenfelé

gépezet. Bár azóta már más metaforákat használunk (Descartes

Az élet mechanisztikus elméletét és annak alternatíváit lásd Sheldrake, 1990.

Általában anekdotikusként utasítják el mindazt a rengeteg ta­

Az egyik kedvenc biológiai könyvem Charles Darwin Az ál­

M ié rt n em v ég ez ték el ezt a kutatást ko rábban?

A könyvemben később részletezett, az állatok megmagyarázha­

kamera, de elvileg száz vagy még több évvel ezelőtt is el lehetett

tulajdonítottak. A ló szenzációnak bizonyult, és sok bemutatót

adtak azon félelmüknek, hogy az egyházi és reakciós nézőpontok

H á ro m rejtély es ész lelési k ép esség

A könyvben az állatok rejtélyes észlelési képességeinek három

Telepátia. A kutyák és más állatok azon képességével kezdjük,

megszólításokra és parancsokra is. Némelyikük tudja, hogy egy

Irányérzék. A postagalambok több száz kilométernyi távolság­

Előérzet. Vannak olyan előérzetek, amelyeket meg lehet magya­

gés előtt nyugtalanná válnak, reagálhatnak a finom elektromos

A telepátia, az irányérzék és az előérzet jó példák a néme­

A tudomány csak akkor mozdulhat előre, ha meghaladja a jelenle­

lajdonosok és az egyetemi hallgatók nagyban előmozdíthatják az

Sokan vannak, akik szeretik az állataikat, és azok is viszontszere­

tása (gondoljunk csak Piroskára és a farkasra), valamint a ba­

A z em ber-állat kötelékek evolúciója

Több mint négymillió évesek a megkövesedett maradványok­

A vadászó-gyűjtögető kultúrákban az emberek nem tekintik

A legkorábban háziasított kutyák

A kutyák voltak az első háziasított állatok. Őseik, a farkasok még

150 ipari forradalom

100 000 az első kutyák háziasítása

150 000 az első modern emberek kialakulása

700 000? tűz használata

első megnevezett hominidák

1.1 ábra - Az emberi fejlődés kronológiája

olyanok, amelyek megtanultak egymást segítve együtt élni az

ahol a biokémiai és sejtbiológiai tanulmányok tudományos igaz

nézve, hogyan lehetne költséghatékony kutatásokkal nagy áttöré

Amikor megcsörren a telefon Berkeley-ben, a Kaliforniai Egye

Általában anekdotikusként utasítják el mindazt a rengeteg ta

Az egyik kedvenc biológiai könyvem Charles Darwin Az ál

A könyvemben később részletezett, az állatok megmagyarázha

Irányérzék. A postagalambok több száz kilométernyi távolság

Előérzet. Vannak olyan előérzetek, amelyeket meg lehet magya

A telepátia, az irányérzék és az előérzet jó példák a néme

A tudomány csak akkor mozdulhat előre, ha meghaladja a jelenle

Sokan vannak, akik szeretik az állataikat, és azok is viszontszere

tása (gondoljunk csak Piroskára és a farkasra), valamint a ba

Több mint négymillió évesek a megkövesedett maradványok

mutatta, hogy a szelektív tenyésztéssel meglehetősen gyors válto

Sokféle társas kötelék létezik a fajokon belül, például az anyamacs

Morfikus rezonanciának nevezzük azt a folyamatot, amely

Az emberek és az állatok közötti telepátia legmeggyőzőbb bi

Az is megcáfolja azt az elképzelést, miszerint a kutyák reakci

1. Vannak olyan kutyák, amelyek csak akkor reagálnak, ami

Az a helyzet, hogy mindhárom mintázat elég gyakori. Van

„Amint elhagyom azt a helyet, ahol éppen vagyok, és az

volt, és „pontosan akkor nézett az órájára és csukta be az akta

Az eddig tárgyalt példák legtöbbje olyan kutyákról szólt, ame

elindul egy írországi házból; egy másik alkalommal akkor, ami

i>r, az összes kutya ugatni kezd a kennelben, pedig az jó nyolc

emberre. Amikor a kutyák egynél több emberre reagálnak, álta

Sok állattartó, akinek kedvence tudja, hogy mikor fog hazaérkez

Talán vannak olyan esetek, amikor ez a helyzet, de ha a ku

A telepátia és a prekogníció megkülönböztetésének egyik lehet