167/ 1

Roskatag öregúr pihen hevederes fedélzeti székén a Múzeum körúton. Felöltője

Harris-tweed, Eden-kalapja csokoládé-barna. Lábát nyújtóztatja, bambusz botjával

kandargat. Agg, vagy csak öreg? Játszik-e vagy pihen? Szép szál feleségének

mellette a félhosszú tavaszi kabátban, vastag gumitalpú cipőben is mutat a lába

gyönyörű szára. Nemigen aggódik az uráért, mégis legyezgeti, kényezteti.

Bámészak nem állnak meg körülöttük. Akadt még idős úr, éltes dáma Pesten.

Szarvasbőr kabátot is lehetett rajtuk látni, Bocskai-sujtásos városi bundát,

szőrmegallérost elvétve. Ritkultak évről-évre. Közülük szedték áldozataikat a

kitelepítések. A zöld lóden kék svájcisapkával, meg a kitérgyelt, kitárgyalt

sportöltöny személyiség tette akkoriban a kádert.

Annyit azért sejtett a járókelő az idős párról, hogy művész-félék lehetnek. Kopott

eleganciát átmenteni lehetett egy kisajátított budai villa mosókonyhájában annak,

akit onnan is ki nem telepítettek. Ők azonban nem voltak kopottak, csak idejüket

múlták, még amielőtt a békebeli békét az angol úri szabók is sirat sóhajtozni

kezdték. Harris tweed! Hol él, uram! Pedig Sir Anthony Eden még élt és virult, de

a kalapjában már csak avitt ember pompázott. S a bambusz bot meg a kézfej a

kampóján! Az a csontos tanári kéz kettőt araszol és leér a bot gumi bunkójáig. A
167/ 2

Trefort-kert kapubálványával kiemelt tisztesség pihenő képe színi rendezők szívét

megdobogtatta volna.

Hát még annak a kajla gólyának, aki ugyanoda tartott, ahova az öregúr, a

Bölcsészkar oszlopos kapuzatán át a kis előadó-terembe, Füst Milán

szombatonkénti Hamlet-sorozatára. Csak a gólya, én, mint gondolható, őnála

jobban igyekeztem, mert öttől-hétig ott foglalt volt minden ülőhely már előbb egy

negyedórával. Ha ötre jössz, már állhatsz. Az öregúrnak persze megvolt a helye.

Azért mikor a botjára hajlottan bebólogatott, átnyújtotta feleségének kalapját,

felöltőjét és lezöttyent a katedrán, Maga elé tette zsebóráját, Arany János Hamlet-

fordítását meg az eredeti Shakespeare-t, néhány rózsaszín meg sárga jegyzetlapot,

hajdani illatos levélkék telirótt fonákját, rájuk az ácsceruzát, reszketeg betűinek

botját, az már becsöngetésnek számított. Mert amint a felesége elsurrant, a Tanár

Úr meg olvasó-szemüveget illesztett az orrára, majd föltolta az ősz sörény fölé

domborodó tar búbra, és tett néhány vezénylő mozdulatot, mint aki hangol -

akkortól, ha néhány pillanatig szó nélkül is, de kezdődött a színjáték. S ha egyszer

megszólalt, a későket kérdéseivel nyomban a beszédje medrébe rántotta, amiből

pirongás lett, hát nem is igen késett senki.

167/ 3

S hangjai, amiket először hallatott, mindjárt kitörtek a Múzeum körúti pihenő

képéből. Tisztelt Hallgatóság! Szólalt meg összetörten. A múlt alkalommal

elhangzott a naiv epopeiáról, hogy az jól tűri a realista részleteket. A realista

regényben viszont tűrhetetlenek a naiv elemek. Miért? dörrent ránk. Ki mondja

meg? Nagy csend. Milán bácsi felszálláshoz készülődik, gondolta mindenki.

Lehetett volna úgy is tekinteni a hazaigyekvő káderruhások sodrásából persze,

hogy nem csak a Tanár Úr és a kérdései mesébe illők Mellé illett az a combban

csonkolt vidor óriás is, aki egy sarokkal odébb ragyogott a Múzeum Kávéház előtt

az olajoszöld subickos szekrényével és lábtartó ládájával. Ha egy-egy valóságos

vendég rátette a lábát és cipőtisztítást parancsolt, a combtőig aszfaltba temetett

bőrkötényes óriás jobb- és balkezi kefével, subickkal és kencékkel öt percen belül

átvarázsolta személye ragyogását a legvásottabb cipőre. Hogy aztán ők voltak-e a

mesék, vagy a körülöttük zajló szocialista realitás, az is kérdés. A szemközt vett

Goethék, Heinék, az útleírások közé beosztott Nyugat alkonya talán tíz kiló kenyér

árán, amikor a kulák a disznajával zabáltatja fel a szent magyar kenyeret.

A Tanár Úr hallgatói többsége is alighanem a valóság előtt hunyt volna szemet.

Bölcsészek javarészt. Napi valóságuk az átpolitizált irodalomtörténet,

katedrájukhoz rendszerhez törleszkedés és pártlecke-felmondás árán is ragaszkodó

167/ 4

professzoraik és tanszemélyzet, akikről nem állította senki, hogy jellemkombájnok.

Olyan irodalomért jöttek a Nyugat-alapítók utolsó mohikánjához a csalódott

széplelkek, amit hiába reméltek a Bölcsészkartól. Aztán az áthallgatók, mint én is.

A dedós-fegyelem kezdett ugyan meghonosodni az egyetemen, a szocialista

kultúrpolitika végső leheletéig sznob volt és maradt. Ha tehát Dr. (juris) Füst

Milánnak 1948-ban Pártunk és kormányunk a mellére tűzte a Kossuth díjat, akkor

már a Kossuth díjas szavát nem fojthatták bele. Nem kötözködhettek Kossuth

díjassal, hogy Füst Milán mikori divat szerint öltözik. Elvégre az SzK(b)P Politikai

Bizottságának mindenkori parasztjai vagy zsidai is eléggé kortalan jelenségek

tetszettek a lefegő nadrágszárukban, szandáljukkal és velúr kalapjukkal. Nem, a

Röltex névre keresztelt rőfös kirakata inkább a modern, a kozmopolita divat

pellengére lett, a csőnadrágos, dupla topogós, brével koronázott jampié. A Tanár

Úr kétsoros zakójának hajtókáján pajzsként hordta a Kossuth díjának

babérkoszorúját, s ha időnként elragadta a hév, fölmutatott a falra, ahol Rákosi

elvtárs képe lógott: Osztozik véleményemben a barátom is.

Nem volt jellemkombájn a Tanár Úr sem, viszont tudta jól, hogy a padsorokban

szorongó zöldfülű filosz, törődött öregasszony, szédítő művészettörténésznő vak

joghallgató, szakmájaúnt kolloidkémikus senki mástól nem fogja hallani már: A

jómúltkor felhív Kosztolányi. Mit szólsz, azt mondja, hogy Aladdin elmegy
167/ 5

panaszra az apja sírjához, mert a mamája rosszul bánik vele. Valóság-elem a naív

epopaiában, mondom. Hiszen a mamácska mindig arany, a papácska legfeljebb

ezüst, és ez itt az Ezeregy éjszakában máshogyan van. De hallgass ide! Melegszik

már az ősz mester, és rázza a mutatóujját. A nagy Tolsztoj Leó a Karenina Anna

második kötetében, azt álmodja az Annuska amikor a dolgai rosszra fordulnak,

hogy egy kis muzsik, hallod,, talán törpe, valami vason kalapál. Jaj, nagyszerű.

Valami vason! Reális elementum! Mert gyerekek, az életben nem csak ágytál van

ám, meg spanyolnátha, hanem valami más is. Titkos lelki emanáció? Tudja fene!

Ez a helyes szó. Tudja fene. És a nagy Tolsztoj Leó a kis tudjafenéről nem

felejtkezik el ám! Aztán amikor az Annuska odafekszik a vonatsínre és közeledik a

vonat hat-nyolc fejezettel odébb, még megvillan benne: a kis muzsik, hallga,

valami vason kalapál! Nagyon jó, gyerekek, nagyon jó! De ami nem jó ebben,

hogy Annuska elmeséli álmát szeretőjének, aki megrettenve mondja: Ez rossz jel,

én is éppen ezt álmodtam. Rettenetes hiba ez! Miért? Ki mondja meg? Dénes! Aki

nagyeszű vagy a mamád szerint! Nem? Hát ide figyeljetek. Árgyélus királyfi azt

álmodja, hogy rázza-rázza az aranyalmafát, de bizony hiába, mert nem esik le

arról egy fia aranyalma. No, találkozik másnap a Tündér Ilonával, és meséli neki

az álmát. És uramfia, szakasztott azt álmodta a Tündér Ilona is! Na akkor

szeressük egymást, ajánlja a talpraesett Árgyélus királyfi. Elhiszem? El, hogyne.

De nem Tolsztojnak, a realistának.

167/ 6

Elvarázsol mindenkit a lengés gyerekes és józan közt. Ebben a világban nem

kívánják a tökéletes józanságot, s ha egy öregember teszi hintába őket, boldogok.

Tapsikolnak, tapsolnak. Egyetemi előadásokon szokatlan. Hogy lehetne ezt

megoldani? Dolgozzunk Tolsztoj javára. Persze az ostor a végén csattan a realista

regényben is. Mint a kancsuka a szocreál regény végén. Amikor Déry Tibor az

olvasóiból húzná ki körkérdésekkel, mi is történjék az ő Feleletének Köpe

Bálintjával. Mert a kérdés az, mit akarok én, az olvasó. Öreg király leköszönne.

Annak adná a birodalmát, aki őt a legjobban szereti. Hülye. Úgy hívják, Lear

király. És eljön a legnagyobb lánya a férjével, és azt mondják, szeretünk, mint

galamb a tiszta búzát. Áhá, mondja a vén hülye. Úgy is kell. Aztán jön a második

lány a férjével, hogy szeretünk, mint kecske a sót. Végül elébe áll a legkisebbik, és

megvallja, hogy ő csak annyira szereti, amennyire apát illik. A vén hülye dühbe

gurul és két nagyobb lánya közt osztja szét a birodalmát. Azok aztán kutyául

bánnak a vén hülyével, aki már bánja, hogy a legkisebb leányát kisemmizte. A

leányok is összevesznek és sereggel mennek egymásnak. De te mit akarsz, ez a

kérdés. Ha a legkisebbik leány, a Cordélia győz, és Lear újra király, az se jó, mert

ekkora marhát te visszaültetnél a trónra? Tanácstalan vagy, elmész a moziba.

Bika meg párduc küzd a vásznon. Melyiknek a győzelmét kívánod? Persze a

bikáét, hisz az a gyengébb. A majmok is a gyöngébbet pártolják, hát még te,

167/ 7

fiacskám. Csakhogy igazán szeretnéd-e, ha a bika győzne, s fölöklelné az

elasztikus mozgású párducot? Az jó lenne? Másrészt. A vicinétől megtudod, hogy

a Swarcnét megverte az ura. A disznó, mondod te. Csakhát a Swarcné megcsalta

az urát, súgja meg a viciné. Igazán, kérded te, s már másként gondolkodol.

Azonban a Swarcnénak minden oka megvolt, hogy megcsalja azt az állatot. És

megint fordult a szél. Hát voltaképp mit akarsz? Te sem tudod, hiszen teli vagyunk

irreális kívánságokkal. Nézd meg a tulajdon gyermeked jól. Mikor bőg. Játék

kellene? Nem kell neki. Tejbegríz? Az se. Hát mi kell? Mit kezdesz vele? (Valaki

benyögi hátulról:) Jól elkalapálom. (Az ősz mester:) El, amilyen marha vagy.

Pedig te sem tudod, mit akarsz.

Hát a Hamlet? Realista mű, vagy sem? Valami bűzlik Dániában. Döntsd el, mi. A

dán királyfinak megjelenik meggyilkolt apja szelleme két tanú előtt. A vers

ringására beveszi az én bögyem is a szellem megjelenését. Csakhogy odébb előáll

a realista királyfi a kétségeivel. Hogy ő azért nem hajlandó fölkötni magát, kérlek,

mivel a másvilágról nem tért vissza utazó. Nem-e, te emeletes ökör! Hát itt hittem

el a kedvedért épp félórája, hogy visszatért igenis! De már annyira benne van a

panaszkodásban ez a királyfi, hogy a hivatal packázásait a lenni-vagy-nem-lenni

monológjában felhánytorgatja. Hát küldözik ablakról-ablakra a trónörököst is a

bürokraták? A Hamlet nem mese. S ha Shakespeare beleírta, hogy őt magát

167/ 8

seggbe rúgták lépten-nyomon, akárcsak minket, az most jó, vagy nem jó? Ki

mondja meg?

Mégis Milán indította meg ezeket a hullámzásokat, amitől az írás él és éltet, nem

pedig az ideologizálástól bizonyisten. Milán hallgatói megtalálták a ki sem gondolt

néma számításukat.

Egyszercsak ott ültem fönn a Párizsi utcában, az akkori Pest legmodernebb

épületében, a Tanár Úr lakásán, a Tanár Úrral szemközt, aki valami selyem

pizsamában ült torontáli szőnyeggel leborított fekvőhelyén, lakk papucsban.

Pizsamájából finoman kibuggyant a hasa, de így is éppoly előkelő jelenség volt,

mint pihentében a Múzeum körúton, amikor először megláttam. Szemben, egy

íróasztali széken, amely alighanem borbélyszék lehetett, kényelmes keményfa, de

az íróasztal oldalában, ahova őkelme nemigen ülhetett, hiszen kéziratok

tornyozódtak rajta. Az ő birodalma nyilván a torontáli fekvőhely volt, s köztünk

egy asztallapos könyv-vályú finoman ráncolódó selyem imaszőnyegen. Ami

zsúfoltság még volt körülöttünk, kép, szobor, könyv, kézirat, azt nem

leltározhattam, csupán az érzés maradt, keresztül a szűk előszobán, a

könyvespolcokkal bélelt fogadószobán át idáig, a Tanár Úr elébe: hogy finom

helyre érkeztem.
167/ 9

Nem is tudom, melyik évben történt ez, csak annyi bizonyos, hogy az osztályharc

javán már túljutottunk, s hogy itt az én kétágúvá lett életem a régi ágán

folytatódott, s fölfelé az is. A péróba jutni a Ratamatáékhoz, ahol épp kiesett á

kályhácső bászomámárjádat! az volt az egyik ág az újpesti piarcról. A másik ág

nemigen folytatódott attól a naptól, hogy Grűner Bözsi a nyakamba esett azzal,

hogy minden napunk egy ajándék ezentúl. Újpest arra jó volt, hogy az életnek

egyik vagy másik ágán elindulhasson az ember. Csak itt is az történt, ami a szovjet

értelmiség két útjával később: az egyik út az alkoholizmus. A másik járhatatlan.

Hogyan járhattam volna tovább a kibontakozó és élesedő osztályharc éveiben azt

az utat, amely a Vérhalom térre vitt a Rózsadombon apám segítőalapi orvos

barátjának villájába? Hát villa járt a segítőalapi orvosnak régen? Nem éppen. Nem

még, hogy a villa kertjében Rolls Roys állt és nyomban duruzsolni is kezdett,

mihelyt a lejtőnek néző alagsori lakásból a kertészt, s egyben sofőrt útra szólította

az úr. Ezt a képet azonban egy látogatásra éppoly bajos volt összegezni a szemnek,

mint a Párizsi utcát Milánnal. Ahhoz minden pénteken vagy szombaton látogatóba

kellett menni, kezetcsókolni a ház asszonyának, mikor hosszas cigarettaszipkáját

éppen az elsárgult fogai között tartotta és valami szakemberi rekedtséggel üdvözölt

apámmal engemet is, ha nem a cseléd eresztett be vagy a nevelőnő, mert a házban
167/ 10

is volt egy hozzám hasonló korú gyerek. És az apa, persze, mind e télikertes,

fogadószobás sokágú bronzcsilláros előkelőségnek szerzője, egy aranyos, nótás,

nevetős ember, akinél könnyebb szívű bohémmal, hittem akkor, találkozni

sohasem fogok. A képén annyi változott, hogy talán tizenöt év múltán ő mondta ki

paksi ivócimborájáról és felesége felől luksógoráról a halálos rákítéletet. Aztán

húsz évvel később, mikor ő várta, hogy a szíve kivégezze, karosszékéből nem

mozdulva, s akkor már nevetés nélkül tudatta velem: apád rossz ember volt.

De még mindig, hogy jön ezekből össze előkelőség. Apám társultsága a képben

valamit jelez azért. De ez semmi, ha elgondolom a vészes csöngetést, kutyaugatást,

ordítozást egy pénteki estén, amikor éppen a télikertben terítettek

gyönyörűségesen, és az ínycsiklandó pecsenyék felhordása éppen megkezdődött. S

a vészes zajok nyomában megjelent egy dörgő hang, majd az a hordó is, amelyből

kiszólt rezesen: Feloldom a böjtöt! Ez volt Bednárcz apát. A ház másik barátja,

apám mellett, első pillantásra. De a másodikra tudnivaló lett, hogy apám böjtöt

föloldani nem illetékes lutheránus lévén, továbbá akkora rendelkezési joga sincs,

mint az apátnak az asztalnál, jó, hogy katolikusok közt állított be ő ide valami

apácafélét is, emlékszem egy savanyú pofára a cseléd és a nevelőnő közt, akik

rosszallták, bármit tettem, ámbár ez lehetett a reformátusságom miatt is. Csakhogy

tíz percen belül kiderült, hogy nemcsak a ház ura Bednárcz apát, meg a Rolls
167/ 11

Roysé, hanem egy paksi oszlopos úrilaké is, amelyhez tekintélyes pince és szőlő is

járult. És kápolna, amelyben az apát misézett, ha ott volt és jónak látta, és fel nem

oldotta a vasárnapot is. A tulajdonosa mindennek, ne feledjük a paksi származású

orvos volt. Azonban a csendestárs vagy mit kerülgessük, az egyházi vagyon

kiajánlója, keresztapja az én játszótársamnak, a Bednárcz apát volt, a hasával. Amit

én ma is helyeslek, mert mit keres a magyar pénz Rómában? Inkább itt

finanszírozza az örömet. Meg az előkelőséget. De ez az út járhatatlanná vált,

nyilvánvalóan, a háború után.

Ez a gazdagság a számomra természetes véget ért. A Vérhalom téri villát

telibetalálta egy bomba, az apátot elvitte a szíve az ostromban, s akik

megmaradtak, a szegények útjára tértek. Más lett a gazdagság a háború után egy

kis időre, s abból is foghattam szimatot.

Ilyen cifra nevet hallottak-e, hogy Csiriloff Teofil? Engem már gyerekkoromban

mulattatott, azért mondhatta el apám a történetével együtt többször is. Cukrászata

volt, inkább műhely, mint rázda, a moziból kitóduló-betóduló újpesti nép

értelmezése szerint. Inkább csomagolt árút és cukorkát szállított szanaszét. Ott

éltek a műhelyben, úgy gyűjtöttek, mint a többi macedón-bolgár, akik pékségnek

167/ 12

és cukrászatnak egyaránt mesterei voltak. A szegénység azonban nem a legjobb

tanácsadó. Apám a Fővárosi Elektromos Művek műszaki főfelügyelője lévén,

jelentést kapott az embereitől, hogy Csiriloff Teofil lopja az áramot. Nem is bután,

holmi mágnesekkel vagy bicikliküllőkkel állítva meg az órát. Nagyon szép

rézművű konnektordugót tett el a gyűjteményébe, azt is megmutatta a történethez.

Hosszú két nyelve volt, azzal ért el egy mérőhöz bevezető kábelt. Csakhogy

rajtaütöttek, nyilván figyelték a fogyasztását régebbről. Akkor ez a Csiriloff Teofil

bement rimánkodni apámhoz, az pedig kiszállt szemlét tartani a kócerájba. S az

ottani tisztaság és iparkodás valahogy annyira megtetszett neki, hogy egy nagy

fejmosással megelégedett. Attól fogva nagyritkán, sátoros ünnepeken, kaptunk egy

kis doboz kóstolót a műhely készítményeiből, amelyek közül nekem a legjobban

ízlett a valameddig eltarthatónak bizonyult keménykrémes, csokoládé bevonatú

Rigójancsi.

Aztán jött a háború. Aztán megint, hogy apám itt állt a filléres nyugdíjával,

zacskóragasztással vesződve. S már 45 októberében az újpesti cukorkások

kirakatában többfelé láttunk Rigójancsit, tárgyilagos kemény dobozban,

ínycsiklandón. Akkor apám bement gyártójához, a Hindu Csokoládégyárba a

gyártójához, Csiriloff Teofilhoz. És diadallal jött haza. Most szolgálta vissza a

jótettet Csiriloff Teofil. Apámat ügynökévé fogadta, tíz százalékos jutalékkal,

167/ 13

újpesti egyedárusággal. Meg voltunk mentve. Az édesség jobban kelt, mint a

háború előtt, és volt is belőle bőven, nem mint az egyéb élelmiszerből.

A baj egy volt, a szállítás. Hogy ilyen tömegű édesség Újpestre jusson, amiből

majd ügynökmunkával megélhetünk, az autónk híján megoldatlan volt. Azért

hajnalban fölkerekedtem villamoson, rendszerint a Haller térre tartó kofavonaton,

bejutottam a Mester utca végéről nyíló Szvetenay utcába, ott megrakodtam

Rigójancsival és a közeledő karácsonyra tekintettel szaloncukorral, úgy fordultam

haza. S akkor megtudtam, hogy messze van a, messze van a Mester utca vége! Ha

kézben hoztam az árut, az ujjaim gémberedtek, ha hátizsákban, a karjaim

zsibbadtak. És a villamosközlekedés akkoriban a hajnali-reggeli órák múltával

fokozatosan megállt. A Mester utca hosszán már csak gyalog juthattam ki a

Körútra, onnan a Nyugatiig biztosnak látszott az út, onnan meg Újpestig a Váci

úton vagy a Lehel úton, Béke úton, ha minden jól ment. Azonban soha nem ment

jól semmi. A legkevesebb volt, hogy a lépcsőn lógtam kapaszkodva szélben-

esőben, vagy a tujára kuporodtam föl. Ami a hátsó ütközőt jelentette akkoriban,

mivel hogy az a há-tuja. Persze lassabbak voltak a villamosok, s a zsúfoltságban

meghonosodó füttyös kalauz vagy kalauznő igen emberséges volt, a testével

szorította föl az embert, hogy szoruljon a lépcsőn lógók fürtjébe.

167/ 14

Becsöngetésre haza kellett érni, ezért olykor megoldásokat kellett keresni. S nagy

leckéje volt életemnek, hogy a boldogságnak szinte mindig nyílik megoldása.

Lovaskocsik. Triciklik. Kézikocsis asztalosinasok. Jótét lelkek, akik egy fröccsel

megembereltek. Tanítás után jött a java aztán. Kicsiben széthordani, amire apám

megrendelést kapott a délelőtti talpalása során. S mi mindenféle ember,

hadirokkant trafikos, buta zsidó kacér felesége, ezerkezű örmény, feketéző

viszonteladó, szűcsmester, aki mellékes után néz. Nem is tudtam, hogy az ember

ennyiféle. De már benn a gyárban egy volt tábornok volt a pénztáros, akinek

naponta vittem a romló pénzt, hogy a haszon el ne enyésszen. És hoztam a

jutalékot. Valami lélekszakadott volt ebben a gazdálkodásban, ahol napcsira és

Dezsőre és Marvin karórára cserélődtek az értékek, aztán maradt a napi költőpénz,

napi veszteséggel.

Így szedték meg magukat Csiriloffék. Kisebb-nagyobb jótéteményekkel állítottak

maguk mellé ügynököt és munkásembert, tábornokot és feketézőt. Maguk mellé

állították volna az államot is, ha lehetséges. A Lánchíd újjáépítésére valami

iszonyú összeget adományoztak. De közben vettek egy negyven méter hosszú

kekszgyártó gépsort. És vettek egy emeletes villát Pasaréten, ahová néha

hivatalosak voltunk mi is.