Abigail Gibbs

Autumn Rose

Ősziróza

A sötét hősnő második kötete

A fordítást végezte: Nagy
Judit
A javítást szerkesztést
pedig: Szécsi Judit.

TILOS MÁSOLNI, SOKSZOROSÍTANI, MÁS CSOPORTBA

ÁTVINNI!

4
Oh, angyal ragadj el fiatalságom hajnalán!
Urald gondolataim,
És rendelj alá engem az eredendő örömnek,
Mert én a tied vagyok,
Míg csak Krisztus engem nem hiv.

5
 Előszó

Mindig is sejtettem, hogy különleges vagyok,

hogy sorsom kőbe van vésve, hogy eljő a nap,
amikor egy hűvös,kemény trónra kerülök.
A trónra, mely jelképezi azt, ami vagyok: népem istene.

Egyik istenség a sok közül.

Öntudatlan voltam. Keresztülrohantam a zöld gyepen, nevét kiáltva, egy

nyelven melyet ismertem csakúgy, mint az utamba vetődő árnyékát a magas
szürke kőépületnek.
Könnyek áztatták arcom és kínlódva másztam meg a lépcsőket, hallottam a
fecsegő hangokat kiszűrődni a zárt ajtók mögül, mintha csak egy megduzzadt
patak morajlana, amely felerősödik a téli esőzések után.
Az iskolai szabályzatnak megfelelő: csillogó, lapos talpú cipőm, tiltakozva
megcsikordult mikor áttörtem a dupla kapun és, mint már annyiszor, most is
ugyanaz a látvány fogadott: arcok száza bámult rám, majd minden elsötétült.
Igaz aludtam, de mégis lélegzet visszatartva vártam, hogy mint általában, a
jelenet újra induljon, ahogyan most is.
De az alkalommal máshogy történt. Ahelyett, hogy verejtékbe úszva, nedves
arccal, lepedővel ébredtem volna, egy másik jelenetben találtam magam. Most
egy magas szobor tornyosult előttem, a napfény visszatükröződött a világos
járdán és a két egyforma szökőkút zavargó vizén. Aztán, mintha csak valaki
benyomta volna az előre tekerő gombot, a jelenet felgyorsult, aztán azon kaptam
magam, hogy ámulva figyelem emberek ezreit, öltönyöseket, fényképező
turistákat, akik fel alá mászkáltak a téren.
Felhők úszkáltak az égbolt óceánján, a nap kezdett lemenni, ahogy az este
közeledett. A Nelson-emlékoszlop fényeit felkapcsolták, az ember tömeg
fogyatkozott. Szép lassan a Trafalgar Square elcsendesedett; csak néhány
galamb és egy magányos lány maradt. A jelenet újra lelassult és én a lányra
koncentráltam. Hosszú haj keretezte az arcát. Fekete kigombolt kabátja mely
alatt felsejlett dekoltázsa, olyan rövid volt, hogy kilátszott a fekete ruha
szegélye, mely állandóan felcsúszott. Nem volt sápadt bőre, ám lebarnultnak
sem volt mondható. Legfeltűnőbb, a telefonja fényében megcsillanó ibolya színű
szeme volt.
Telefonját a zsebébe csúsztatta és a tér szélén leült az egyik, hosszú kő padra a
fák alatt. Egy perc sem telt el, mikor izgatottan, riadtan felpattant. Hirtelen
újabb jelenetváltás. Egyre sötétedő, sűrűsödő vörös folyadék borította be a
járdát és festette borrá a szökőkutak vizét. Holttestek voltak a földön. Figyeltem,
és egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy láttam, amint az élet és az erő

6
kicsöpögött azoknak az embereknek a nyakából, beborítva a várost, amit
ismertem és szerettem. A várost ahonnan kitéptek engem…
Egyszer csak magamhoz tértem, felpattantam az ágy szélére, felkapcsoltam
az ébresztő lámpáit. Csak éjjel egy óra volt.
Izzadtam, levegőért kapkodtam, az ébresztőórát magamhoz szorítottam, hogy
bevilágítsa a szobát. Üres volt, de minden alkalommal, ahogy lehunytam a
szemem vért, holttesteket, ibolya színű szemeket láttam. Sóhajtoztam az
elmémben felvillanó képek láttán. Fogtam egy tollat és az ágy feletti naptárhoz
hajoltam. Beikszeltem a nyári vakáció küszöbön álló újabb napját: július 31.

7
 Első fejezet

Ősziróza

- Ide nézzenek, ő mindenki kedvenc remetéje!

Egy kötény repült felém, elkaptam, kifordítottam és megkötöttem a pántot a
nyakam mögött.
- Jó reggelt, Nathan.
- Hallottad Sophie? - kérdezte az egyik új fiatal pincérnőhöz fordulva, kinek
kezei tele voltak fehér tányérokkal, ahogy a nála jóval idősebb Nathan kiürítette
a mosogatógépet.
Ez egy jó reggelt. Szokatlan. A lányra néztem, próbáltam eldönteni, hogy
láttam-e már ezelőtt, vagy egyszerűen csak ugyanolyan volt, mint a többi
szombati kisegítő, a szokásos szűk farmerrel és narancs színű pirosítóval.
- Miért lennék remete - kérdeztem, miközben tovább néztem a lányt.
Pillantásomat hatalmasra nyílt szemekkel viszonozta, homlokán izzadság
cseppek gördültek. Ujjai idegesen doboltak a legalsó tányér peremén, ahogy
mellé léptem, hogy par étlapot felkapjak mire ő hátra ugrott és sikítva elejtette a
tányérokat.
Úgy tűnik, még nem találkoztunk. Csettintve egyet, megállítottam a
levegőben a tányérokat, majd azok visszalebegtek a pultra. Nem vártam meg a
lány reakcióját, kimentem a zsúfolt konyhából, hogy a Harbour Café ajtaján
megfordítsam a ZÁRVA táblát, hogy lássák, NYITVA vagyunk.
Augusztus vége volt, annak ellenére, hogy korán volt, már láttam a
kirakatból, ahogy a turisták elözönlik a kikötőt és az elegánsabb turisztikai öbölt
összekötő sétálóutcát. A távolban a halárusok, halszagba burkolózva szorongtak a
pultok között.
Az ajtón keresztül is hallottam a fák, hajók, a napi halfogásra vadászó
sirályok csipogásából kialakult hangzavart. Egy általános reggel megszokott
nyitó zenéje a mozgalmas Brixhamben.
Nathan megkerülte a pultot, majd két lépésben bejárta az egész helységet.
Nem mintha egy ilyen magas nyurga fiúnak ez nehezére esne. Bocsánatkérés
jeleként oldalra hajtotta a fejét.
- Mielőtt megérkeztél, Sophie mondta, hogy még soha nem találkozott
Látóval, magyarázta suttogva.
Megvontam a vállam. A lány reakciója nem lepett meg. Mióta a kávézóban
dolgoztam körülbelül egy éve csak Nathan- a szakács, és én maradtunk
állandónak, a személyzet többi tagja mindig elkerült engem, majd hamarosan
kilépett.
Az egyetlen ok, ami miatt a főnököm nem rúgott ki, hogy tudta kevesebb
pénzért is maradok, anélkül, hogy cirkuszolnék. Ő volt az egyetlen az egész
városban, aki alkalmazott.

8
 Mikor el akartam távolodni az ajtótól, Nathan megállított a tetovált bal
karjával.
- Azért hívtalak remetének, mert egy hónapig nem válaszoltál az
üzeneteimre
- Islandon voltál, én meg Londonban.
- Akkor is válaszolhattál volna.
Megfogtam a fekete szakács köpenye ujját és leráztam magamról a kezét,
majd elkezdtem kirakni az asztalokra a napi menüt bemutató árlapot. Nathan
követett, ahogy ide-oda járkáltam a teremben.
- Milyen volt Islandon? - kérdeztem kicsivel később, hogy megtörjem a
csendet.
- Gyönyörű és demokratikus.
Nathan maga felé fordított. Felsóhajtottam és az égre emeltem a pillantásom.
- Az emberek és a Látók ott együtt élnek, mint egy közösség. Nem
megosztva, mint itt. Felegyenesedtem, hogy lássam, ahogy rázza az ujját a
konyha irányába, ahol Sophie volt.
- Vagy máshol - tette hozzá még utolsó gondolatként.
Hallottam már az emberek - Látók kapcsolatáról szóló szónoklatait máskor
is, most mivel sokáig spórolt a nyaralás költségeire, nem akartam kiszúrni a
rózsaszín buborékját. És mégis…
- Látók? Csak Irtók élnek ott
Nem láttam a szemeit, mert a haja göndör, barna, majdnem vállig érő volt és
eltakarta őt, de úgy éreztem látom, ahogy forgassa őket.
- Az Irtók is Látók, csak más dolgokban hisznek.
- Persze, és a kék sebhelyeik szürkére változnak, csak mert boldog
családosdit játszanak az emberekkel.
Gúnyolódtam vele, bár egyáltalán nem találtam mulatságosnak a dolgot.
- Erőszakos, extrémista lázadók, Nathan. Az Athenean monarchia ellenségei
és minden más sötét teremtménynek is. Ezt ne felejtsd el!
A földet nézte és megigazította a feltűrt mandzsettáit
- Csak úgy gondolom, hogy a dolgok nem jók úgy, ahogy vannak, mikor az
olyanok, mint te ki vannak közösítve.
A csengő hangja félbeszakította, és mindketten az ajtó felé fordultunk,
mintha meglepne minket, hogy vendégek is jöhetnek. A három lány az ajtóban
megrökönyödött, hogy milyen zavarodottak vagyunk, majd odamentek az ablak
melletti asztalhoz.
- Sok szerencsét! - motyogta Nathan és visszavonult a konyhába.
Nagy levegőt vettem, előhalásztam a jegyzetfüzetem, és megközelítettem a
csoportot.
- Jó reggelt! Mit hozhatok nektek? - ciripeltem, úgy téve, mintha idegenek
lennének.

9
 A közelebbi lány meglóbálta hosszú, fekete haját a válla fölött és kilesett a
sűrű frufruja alól. Magas volt, vállai nagyon szélesek, nem nagyon kellett
megemelnie a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- A szokásosat boszi!
Megszorítottam a tollam, próbáltam koncentrálni az ablakon túli óceánra,
ahogy csapkodja a kikötő szegélyét.
- Nem voltam egy hónapig, úgyhogy, sajnálom, de nem emlékszem, hogy te
és a barátaid mit rendeltek, Valerie. - mondtam összeszorított fogakkal.
Valerie Danvers-t csak úgy tudnám leírni, hogy zsarnok. Az iskola zsarnoka.
Az ő célja az én szenvedésem volt, nem a francos kávé. Motyogott valamit a
barátainak a Látókról, majd nagy nehezen leadta nekem a rendelést, követelve
hogy a hozzávalók felét vegyem le a tányérról. A barátai csak leheletnyit voltak
kedvesebbek.
Kivittem nekik a szokásos italaikat és csak egy röffenéssel köszönték meg. A
másik percben már a mosdóban voltam, hogy mélyeket lélegezzem. Ez volt a
szombat reggeli rítus, mióta csak Valerie Danvers felfedezte, hogy a kávézó a
tökéletes hely arra, hogy engem gyötörjön.
Ha behunytam a szemem, szinte láttam a körvonalait egy asszonynak -
nagyanyámnak kora ellenére, még mindig gyönyörű, ahogy egy kis gyermek
felé fordult, aki fele olyan magas volt, mint ő és beszélt hozzá. Mindig beszélt.
A Látó gyerekek olyanok, mint a borostyán, gyorsan nőnek és sokáig élnek.
Az ember gyerekek olyanok, mint a lepkék. Ronda bábok egészen addig, míg
végre kikelnek, és felnőtté válnak. Persze a ronda báb féltékeny a borostyánra.
Összeszorítottam a szemhéjam. Lélegezz…
Mikor kopogást hallottam, visszatértem a gondolataimból. A mosdóban még
sötét volt, meghúztam a lámpa kapcsolót és a fehér, tiszta fény kigyulladt.
- Ősziróza, tudom, hogy bent vagy. Gyere ki azonnal!
- Nathan! - nyögtem. Tudta, hogy Valerie problémás volt, akkor miért nem
hagy békén?
- Valami történt odakint.
A bőröm felforrósodott, pezsgett, ahogy a vér és varázserő a kezeimbe
áramlott. A falak nem szigeteltek… a távolból szívdobogást hallottam, egyre
közelebbről, egyre gyorsabban. Nem emberé volt. Kikukucskáltam a mosdóból.
Nathan sápadttá vált az idő közben elnéptelenedett kávézó előtt.
Kimentem és megláttam Valeriet ahogy a barátaival kihajolnak a korláton,
hogy láthassák a kikötőben a felfordulást. Azonnal oda siettem, a hűvös tengeri
szellő lehűtötte a bőrömet, de még a szívem is megfagyott. Ködfüggöny lepte be a
mólót, mintha tüzet gyújtottak volna és a füst mindent beborított. A tűz
fénynyalábokkal és sikolyokkal égett. A tűz kegyelemért kiáltott … vagy talán a
lángokban rekedtek kiáltásai voltak.
Lefagytam. A józan eszemmel tudtam, hogy közbe kellene avatkoznom, de a
lábaim nem akartak mozdulni. Hirtelen Nathan előre ugrott és a falak mentén a
kiáltások felé rohant. Reakciója feloldotta a félelmem, fellibbentettem magam és

10
a kikötő felé repültem, a köd közelében értem földet. Fogalmam sem volt mi
lehetett ez a köd.
Féltem varázslatot küldeni bele, nehogy megsértsek valakit a bent rekedtek
közül, ezért inkább megpróbáltam egy ujjal megérinteni, a másik kezemben,
minden eshetőségre készen egy tűzgolyóval. Közelről úgy tűnt mintha
vízcseppekből állna, ám mikor megérintettem nem volt nedves.
Éreztem, ahogy a dimenziók közti határok megnyílnak, mint amikor egy
papírlapot kettétépnek. A határok átszelése csak varázslattal megy, erős
varázslattal: a sötétség gyengébb teremtményei, vagy az emberek nem képesek
rá.
Szívemen eluralkodott a félelem, amikor megértettem milyen fajta
ellenséggel álltam szemben. Egy ellenséggel, akivel nem tudtam szembe szállni.
A határok termelte energia beszippantott és tántorogtam, próbáltam
ellenállni, míg hirtelen a fehér ködfelhő felszívódott egy összeszűkölő fekete
lukban, mely becsukódott mielőtt rájöhettem volna ki is kreálta.
Szörnyű kép tárult elém. Körülbelül tíz ember volt ott, többségük
összegörnyedve vagy fekve, néhányuk vérzett, szemeiket forgatták, körbe
néztek értetlenül.
Középen egy háton fekvő férfit láttam, feje körül vértócsa, de egy máshol
karcolás sem volt rajta. Egy asszony hajolt fölé, a vállát rázta, egy másik nő az
ujjait a férfi csuklójára szorította és a fejével intett, majd megérintette az
asszony vállát, hogy az hagyja abba.
- Ősziróza csinálj valamit! - Kérlelt Nathan, amint mellém ért.
Az emberek most vettek csak engem észre amint felnéztek.
- Nem, Nathan! Meghalt semmit sem tehetek.
Fagyos pillantást mért rám, előre tolt.
- Dehogynem. Látó vagy. A Látók mindent meg tudnak tenni!
Lenéztem a földön fekvő férfira, könnybuborékokkal a szememben
megráztam a fejem. Miért viselkedik így? Nathan tudja, hogy nem tudok
holtakat feltámasztani!
- A kötelességed - folytatta Nathan.
Ekkor a nő legyőzte a sírását, eléggé, hogy beszélni tudjon.
- Kettőnek közülük szürke hegei voltak. Fekete fénnyel ütötték meg.
Szürke hegek. Irtók! És fekete fény… Ez egy halál átok volt.
- Sajnálom, tényleg nem megy.
Hátraléptem. Semmit sem tehettem akkor, sem ha nem bénultam volna le az
Írtótól való félelemtől…
Brixhamben. Emberekre támadni. Az egésznek nem volt értelme és valami
azt súgta, hogy a célpontjuk egy Látó volt… és kilométerekre én voltam az egyetlen
Látó.
Az asszony még mindig sikoltozva rázta a férfit. Nem bírtam tovább nézni.
Tátott szájjal hagytam ott Nathant, mikor ismét a levegőbe emelkedtem és
elrepültem ettől a szörnyűségtől.

11
 Második fejezet

Ősziróza

Fogalmazás címe: Az életem, és a céljaim bemutatása *

A nevem Ősziróza Al' Summers, és majdnem tizenhat éves vagyok. Mint

Őrző, csak egyetlen fő célom van az életben. Megvédeni az embereket,
elsősorban, a Kable Community College diákjait, a Látók egy csoportjától, az
Írtóktól. Ők nem tisztelik a királyi törvényeinket és a hegeik beszürkültek a sok
gonosztettől, amit elkövettek.
Nagyanyám, akivel nyolc évig éltem a Londoni St. Sapphire Schoolban;
meghalt.
Mivel, az emberi törvények értelmében még kiskorúnak számítok, kénytelen
vagyok a szüleimmel lakni, egy csendes kis tengerparti városkában, Devon déli
partjainál, ahol talán a földkerekségen a legkevesebb Látó él.
A népemet kigúnyolják, félnek tőlünk.
Az emberek, akik ezt a dimenziót lakják, tiszteletteljes félelemmel néznek
ránk, mert visszautasítják, hogy megismerjék a kultúránkat.
Jól mutatja ezt az én személyes tapasztalatom is. Őrzőként, mióta a Kable-be
járok- majd egy éve- állandó megfélemlítés céltáblája vagyok. Csak pár
barátomra számíthatok.
Szerencsére, az emberi iskolarendszer utolsó kötelező oktatási évét kezdem.
Már csak tíz hónapig kell kibírnom a szenvedést és utána megszabadulok az
iskolától, és a kötelező két éves Őrzői szolgálattól.
Mégis, annak ellenére, hogy utálom ezt a helyet, ragaszkodok hozzá, hogy
folytassam a tanulmányaimat az érettségiig a Kable- ben. Biztosíthatok
mindenkit, hogy hamarabb teszik le a fegyvereiket az Elátkozottak, minthogy így
tegyek. De menjünk tovább.
Aranyszőke hajam van, méz árnyalatokkal. Hozzáteszem, ez a természetes
színe. Szemeim borostyán színűek. A lábaim túl rövidek. A bőröm könnyen leég a
napon. (Itt hívnám fel a figyelmet, a rövid tőmondatokra, amiket mindig
hiányoltok az írásaimból).
És mi a legeslegrosszabb dolog? (Költői kérdést is írok, megérdemlem a
tapsot?)
Mi az ismertetőjegyem, ami rögtön elárulja, hogy Látó vagyok, és amitől a
támadások kereszttűzébe kerülök? Az ismertetőjegy, ami miatt nem kezelnek úgy,
mint az emberi faj tagját? A hegeim.
Minden Látó testén jelen vannak a hegek a jobb oldalon, és mindenkié más
és más formát ölt, csakúgy, mint az ujjlenyomatok.
Mint valami emlékeztető jegy, hogy ne felejtsük, mik vagyunk, mit birtoklunk,
és mire vagyunk képesek.
Tessék, ez az életem.

12
 U.i.: Nem vagyok hajlandó legépelni a fogalmazásomat, ezért ön tanár úr, és
vizsgabiztos úr, az értékeléskor, kénytelenek lesznek, hogy önöket idézzem -
"kibogarászni" az elegáns, duci betűs kézírásomat, amire hat éves korom óta
tanítottak.
Ezen felül a szellemi képességeim elleni sertésnek érzem ezt a dolgozatot. A
tanórán is könnyedén megírhattam volna, szükségtelen volt nyári dolgozatnak
adni a témát.

Újra végig futottam idegesen a lapon. Szócséplés. Hasztalan szócséplés.

Akkor is, ha minden szó igaz, egy ilyen kirohanásért büntetés jár, vagy legalább
egy intő. Műanyag borítékba raktam a papírt és beraktam az iskolatáskába,
készen állt a tanév első napjára.
Elkezdtem durván kikefélni sűrű hajam, minden csomónál morogtam.
Semmi kedvem nem volt a hajvasalóhoz, ezért suttogtam pár szót és néztem,
ahogy azon nyomban kisimult a hajam.
Egy kis szemceruza, majd megfogtam a táskám és egy lendülettel lementem a
lépcsőn, tudtam, hogy késésben vagyok.
- Anya, elrepülök az iskolába, nem kell, hogy elvigyél a komphoz!
Nem jött válasz bementem a konyhába, de kiderült, hogy nincs ott senki.
Elkaptam egy frissen sült pirítóst és benyomtam a számba.
- Anya! - próbáltam kiáltani újból, de tele volt a szám.
- A nappaliban vagyok.
Ahogy meghallottam a választ, az előszobába rohantam, kinyitottam az ajtót
és a díványon találtam, ahogy a laptopja fölé görnyedve, sebesen írogatott.
Összehúztam a homlokom, ahogy megláttam a számokkal és jelekkel teli
képernyőt.
- Elrepülök az iskolába!
Sóhajtva arrébb rakta a komputert és felállt, hogy puszit adjon az arcomra.
Észrevette a tanácstalanságot az arcomon, majd becsukta a laptopját.
- Dolgozom. A munkáról szólva, ugye tudod, hogy egyedül leszel egy hétig?
Amíg apával Londonban leszünk. Semmi vad házibuli! Értjük egymást?
Most is, mint anyám jelenlétében - annyiszor, durcásan felsóhajtottam.
- Nem lenne sok értelme házibulit szervezni, senki sem jönne el.
- Hmm - nézett rám anyám cinikus szemekkel. - Mindenesetre viselkedj jól,
valószínűleg már nem leszünk itt, mire hazaérsz az iskolából. A fagyasztó tele
van ennivalóval, hagytam neked pár pizzát és húst, ha esetleg át hívnád
valamelyik barátnődet. Oké? Nem kell bevásárolni, menned csütörtökre itthon
vagyunk. Ősziróza figyelsz te rám?
Nyilvánvalóan nem figyeltem, túl elfoglalt voltam, hogy olyan varázsigét
találjak, ami eljuttatja a táskám az iskolába.
- Nem lesz gond. Túl fogok élni négy napot, nem ez az első alkalom, hogy
elmentek itthonról.

13
 A táskám elillant a levegőben, visszamentem az előszobába, levettem a
fogasról az övet. A derekamra kapcsoltam, egyből éreztem az kard súlyát a bal
oldalamon. Általában nem vittem magammal, sem a hozzá tartozó kést, de ma
volt az első iskolai nap és tartani akartam a látszatot, plusz jó benyomást
akartam kelteni az új diákok előtt.
Megigazítottam a blúzomat, pár centivel rövidebbre húztam a szoknyám és
belebújtam a vékony balerina cipőmbe. A helyére igazítottam egy haj tincset.
- Ősziróza, nem értelek - hajolt ki utánam az anyám a folyosóra. - Anélkül a
smink nélkül is gyönyörű vagy - Amikor pedig hullámosan hagyod a hajad,
annyira hasonlítasz a nagymamára.
A vállamra tette a kezét és körkörösen megsimogatta. Elhúzódtam.
Én az ő eleganciájához, nemes külsejéhez képest csak egy gyufaszál vagyok a
sötétben. Ha meggyújtanának, alig produkálnék pár szikrát, míg ő maga órákig
égő fénycsóva lenne.
- Mindenki így megy iskolába, ne piszkálj!
Anya hátra húzódott.
- Tudod, hogy nem kell festeni magad és rövid szoknyákat hordanod, hogy
beilleszkedj a többiek közé, Ősziróza. Csak légy önmagad, és el fognak fogadni.
Gúnyosan felkacagtam, kerültem a tükörképem, amelyben visszatükröződtek a
hegeim, amik a testem egész jobb oldalát beborították. Élénkvöröstől a bordóig
hullámoztak tekeregtek a harisnyám alatt.
Nagyanyám mindig azt mondta, hogy olyan színű, mint a vörös slangfű a
kertben. Imperata cylindrica. Tanuljuk meg latinul is. Okker és sárga színűvé
halványultak a karomon, majd világos aranyan színbe fakulva tűntek el az
arcomon.
- Kár hogy önmagamnak lenni, azt jelenti, Látónak lenni, és itt senki sem
szereti a Látókat.
Még feljebb húztam a szoknyámat, hogy ezzel is kifejezzem az
álláspontomat, majd megfogtam a kilincset, hogy kinyissam az ajtót.
- Legalább vegyél fel kabátot, mára esőt mond. - Anyám levett egyet a
fogasról és oda nyújtotta nekem. Úgy néztem a kabátra mintha egyik pillanatról
a másikra felrobbanhatott volna, míg végre anyám leengedte a kezét.
- Nem fog esni. - mondtam
- Akkor is vidd el!
- Nem fog esni - ismételtem, fagyos pillantások közepette. -
De a meteorológus azt mondta..
- Anya a varázserőm az elemektől jön, azt hiszem, én jobban tudom, hogy
fog e esni. - csattantam fel, é a mutató ujjam hegyén kis szikra kelt életre.
Már hozzászokott a hangulatingadozásaimhoz, egyszerűen csak csípőre tette a
kezét. Tudtam, hogy tűzvédelmi előadást fog tartani. Ezt nem akartam
végighallgatni, kinyitottam az ajtót és elhaladtam az elhanyagolt túlburjánzott
fuksziák mellett, melyek már hetek óta belepték az utat.

14
 - Ősziróza Summers, a házamban ezt a fajta viselkedést nem akarom látni!
Unom hogy tiszteletlen vagy.
Becsuktam magam mögött a fehér kerti kaput és kimentem a tölgy és
juharfákkal szegélyezett járdára. A fák már hullatták a leveleiket. Megálltam,
amikor a zár retesze kattant egyet.
- Az én nevem Al-Summers és nem Summers.
Anyám eltűnt a kerti juharfák mögött. Az ajtócsapásból ítélve, meghallott
engem.
- Anyád nem olyan, mint mi, Ősziróza. Ő ember. Ereiben nem fut Látó vér,
mint a tiédben vagy apádéban.
- De nagymama, apu nem is tud varázsolni.
Sétáltam a járdán, a kedvem egyre rosszabb lett. Nem valami vidám
perspektíva az első tanítási nap. A varázserő néha kihagy pár generációt.
A Kable-ben mindennapos volt a piszkálódás. Ezért utáltam minden egyes
órát, amit ott töltöttem. Csúfolódások, utálatos szempillantások, pusmogások, és
félelem kísért mindenhol, mint, ahogy az esőt kíséri a szellő.
- Nagymama, miért van így?
Aztán meg a tananyag is unalmas volt. De egy dolgot megtanultam: az
egyetlen mód a túléléshez az alkalmazkodás.
- Meg van ennek is az oka kicsikém.
- A reggeli vörös ég rossz időt jelez - kiáltotta a kerítése mögül, az ég felé
mutogatva, a bolond szomszédom, Wovarly úr.
- Később esni fog. Vigyázz, nehogy megfázz kedvesem!
Mosolyt erőltettem magamra és túlzott lelkesedéssel bólogattam. - Persze
Wovarly úr!
Kikerültem a kutyáját, Fluffyt, a kis terriert. Kis fejével a kerítés deszkái
közül ugatott. Mosolyom elült, elfutottam az utca végéig, ahol levegőbe
ugrottam, most is libabőrös lettem, amikor repültem.
Szép lassan, ahogy emelkedtem, éreztem, ahogy a szél újra összekócolja a
hajam. Magasabbra egyensúlyoztam magam a levegőben, hátam mögött hagyva a
fákat az utcámban.

15
 Harmadik fejezet

Ősziróza

Guggolva értem földet az iskola parkolójában. Nem mondhatnám

elegánsnak. Felegyenesedtem, kisimítottam a ruhám és a bejáratot vizslattam.
Úgy néz ki, gyorsan ideértem, az iskola csendesnek tűnt. Arra a meggyőződésre
jutottam; a legjobb lesz, ha megnézem milyen károkat szenvedett a frizurám,
célba vettem a női mosdót. Pár lány meghökkent pillantással kísért.
Kiállásukból, csipkés, fehér zoknijukból és az iskolai szabályzat által
megkövetelt kontyból ítélve, újak voltak. Végig bámultak rám, amikor
elhaladtam mellettük, hátrébb húzódtak, mintha valamilyen fertőző betegségem
lenne. Hozzászoktam, ha nem helyiek voltak, akkor könnyen lehet, hogy most
láttak először Látót. Aki a tetejébe még repül is. Isten áldja a túlméretezett
iskola pulóvereiket.
Egyre idegesebb lettem, ahogy közeledtem az iskolához. A feszültség, amit
egész nyáron elnyomtam, újra előjött, emlékeztetve arra, hogy mi fog rám várni.
Túl feltűnő voltam.
A lányok - majdnem mindig a lányok - lenézve néztek rám, összeszorított
ajkakkal, míg csak össze nem bújtak a barátnőikkel, hogy rólam sutyorogjanak.
Szúrós szemekkel néztek, amikor azt hitték nem veszem észre. Hányingerem
volt, és zavarban voltam. A derekamra szorítottam karjaim. Tudtam, hogy sem a
derekamon logó kard, sem az elmémet körül fogó védőfal, sem a varázserőm
nem fognak megvédeni azoktól a szavaktól, amikkel illetni fognak.
Kiszúrtam a mosdót és beástam magam. Feltűnt, hogy most az egyszer nem
bűzlött úgy, mint egy hamutartó. Vérszag sem volt, bár azt csak egy Látó tudta
volna kiszagolni. Csak a hipó szagát lehetett érezni, nem mintha az kellemesebb
lenne. Szorosan megkapaszkodtam a mosdóban, a tükörben megvizsgáltam a
sminkemet és a hajamat. Ha nem vagyok tökéletes észre fogják venni. Mindig
észrevették.
Soha senki nem vette észre Christy homlokán a pattanásokat, vagy Gwen
nyakán a leégés nyomait, de biztos észrevették, ha az én szemspirálom
elkenődött, vagy ha a jobb hüvelykujjamon a körömlakk lepattogzott. Vagy,
hogy olcsó parfümöt használok, mert már minden pénzem elfogyott, amit a
londoni munkával kerestem.
Felsóhajtottam. Gyorsan össze kellett szednem magam. Kezdődött az új
iskolaév és az én feladatom volt, hogy megvédjem a Kable-ben az embereket
akkor is, ha az utálat kölcsönös volt. Mindig résen kellett lennem:
visszahallottam a pletykákat, amik akkor keringtek, amíg Londonban voltam.
Mindannyian hallottuk őket. Az Irtók sokasodtak, egyre bátrabbak lettek, ezt
bizonyította a városom elleni támadás is…. különben miért foglalkoztak volna egy
kis vidéki előőrssel? És még ott volt a másik pletyka a második dimenzió sötét
lényeiről: a hírek szerint a vámpírok elraboltak egy ember lányt. A

16
második dimenzió volt az egyetlen, ahol az emberek nem tudtak a sötét lények
létezéséről… Egy lány elrablása veszélybe sodorta a titkunkat. És még ezen
kívül mi is?
A másik nyolc dimenzióban sem álltak valami jól a dolgok. Az emberek a
vérmágia miatt népirtást tartottak, így az Elátkozottak száma nagyon
megcsappant. Az Elven Fea-k a klímaváltozástól szenvedtek, amit az emberek
okoztak. És mi Látók, kénytelenek voltunk állandó béketárgyalásokat folytatni,
hogy más sötét lényeket kihúzzunk a csávából, csak mert valamelyik diplomata
mondott valami hülyeséget.
Ha ez nem lenne még elég, a sötét lények közt olyan állandó zavargások
voltak, amilyeneket rövid életem során még soha nem tapasztaltam.
Még egyszer felsóhajtottam, a homlokomat a tükörhöz nyomtam, ami végre
valahára nem volt rúzzsal összefirkálva. A dolgok változtak, a sötét lények ezt
valószínűleg megérezték. Az ősi tradíciók, és a mikrochip technológia közt, e
két világ kereszttűzében egyensúlyozva, egyre inkább elvesztettük az
identitásunkat. (Persze ezt képletesen értem, hiszen minden lény csak a saját
dimenziójához tartozott, akár tetszett ez az embereknek akár nem.)
A változás a küszöbön volt és attól tartottam, hogy ez még csak a vihar előtti
csend volt. Ha a dolgok rosszra fordulnak, semmilyen megállapodás sem lett
volna képes megvédeni minket az ellenségeinktől… saját magunktól, az Irtóktól…
az emberektől.
Meg ráztam a fejem, ahogy a nagyanyám tanította nekem és elüldöztem
magamtól ezeket a hangoló gondolatokat.
Azon rágódni, ami megtörtént, vagy fog történni, tönkreteszi a jövőt, mondta
mindig.
Most már a diákokkal teli buszok nem lehetnek messze, egy utolsó réteg
szempillaspirál után kimentem a mosdóból. Átkoztam magam, amiért a
mobilomat a táskámban hagytam, amikor azt elindítottam az iskolába a
varázsigével. Ha nálam lenne, legalább írhatnék egy üzenetet a többieknek.
Mászkáltam egyet a suliban. A tömeg kettéoszlott, ahogy elmentem
közöttük, próbáltam nem észrevenni, ahogy a fiatalabb tanulók bámultak. Így
nem vettem észre azt sem, amikor a lábammal egy kopott bronz táblára léptem.
Egy nagy cseresznyefa alatt volt, a betonból és műanyagból álló tér közepén,
amit csak udvarnak hívtunk. A felirat jól olvasható volt mindenki számára.
Minden egyes betűje emlékeztetett, hogy miért is nem voltak más Látók a
környéken. „KURT HOLDEN EMLÉKFA, AKI 1999. ÁPRILIS 23-ÁN HUNYT
EL.
SZERETETT DIÁK, BARÁT, TESTVÉR, AKIT AZ ÉLETTŐL TÚL HAMAR
RABOLT EL A MÁGIA."
Ismertem a történetet. Mindenki ismerte. Kurt, az akkori Őrző hibája miatt
halt meg, mert az nem volt kellőképpen elővigyázatos mikor varázsolt. Az
Iskola évekig megtagadta, hogy másik Őrzőt lásson vendégül, aztán amikor az
Irtók támadásairól szóló hírek elterjedtek, újra hívtak egyet. Én hat hónapra rá

17
érkeztem, frissen végeztem a Látók iskolájában, a St. Saphire-ban, és még a
nagymamámat gyászoltam.
Mindenki emlékezett rá, hogy az elődöm csődöt vallott és biztosak voltak
benne, hogy velem is ez lesz a helyzet.
- Tudod, hogy nem áll módodban megváltoztatni, ami történt.
Felsóhajtottam, ajkaimon mosoly bujkált. - Semmi rossz nincs abban, ha
arról álmodozom, hogy meg tudom változtatni."
Megfordultam. Tammyvel találtam magam szemben magam, egyike azon
keveseknek, akik soha nem beszéltek csúnyán rólam. De ezen kívül, mindig
ellenkezett velem, szerinte fura ízlésem volt, ami a zenét és a fiúkat illeti, ki nem
állhatta, hogy tudok olvasni a gondolataiban. Olyanok voltunk, mint a tűz és víz,
de soha nem bírált engem, én ezt értékeltem.
Meg akartam ölelni, de Tammy arrébb húzódott, mielőtt köré fonhattam
volna a karjaim. Éreztem, ahogy libabőrös lesz a háta.
- Kellemesen telt a nyarad? - kérdeztem egy kis szomorúsággal a
hangomban. Tudtam, ha sikerült volna egy kis időt szentelnem arra, hogy
találkozzunk, akkor most nem kellene ezt kérdeznem.
- Annyi mesélni valóm van. - Azt sem várta meg, hogy válaszoljak, elkezdett
darálni, mint egy gép.
- Meg volt az első csókom. - A blúzomnál fogva a fa alá húzott, hogy
magunk közt legyünk. Lehalkítva a hangját, hozzátette, hogy:"És nem csak egy
csók volt." Rámutatott a felső gombra a blúzán, ott ahol a teljesen lapos mellei
voltak.
Mély levegőt vettem, é a gondolataiból kimoziztam, hogy mit is csinált ezzel a
fiúval.
- Ezt nézd. - Arrébb húzta a sűrű gesztenyebarna göndör fürtöket a nyakáról,
és felfedte a vöröses foltokat a bőrén, amiket valószínűleg púder fedett.
- Próbáltam alapozóval eltüntetni, de nem sikerült, ugye? De olyan jó érzés
volt mikor, tudod… a nyakamat csókolgatta. Nem akartam, hogy abba hagyja.
- Biztos, hogy nem egy vámpír volt? - kérdeztem, persze viccnek szántam.
Tammy rám villantotta a szemeit, szarkasztikusan mosolyogva, felhúzta a
vállait, mint mindig, mikor védekező álláspontot vett fel.
- Szerintem tudnám, ha vámpírral találkoznék.
- Nem biztos. - Feleltem, de félbe hagytam a témát, amikor meghallottam,
ahogy Gwen élesen nevet, másik két vihogó lánnyal. Tee és Christy voltak, a
padok között jöttek felénk. A nyár végi napsütésben csillogott Gwen haja, a
szája a füléig ért. Kezeivel félreérthetetlen mozdulatokat tett. Mikor közelebb ért
azt mondta:
- Hogy van a mi letépett virágunk?
Tammy elvörösödött. - Esküszöm, AZT nem csináltuk!
- Ja, persze. - Bólogatott Gwen, folytatta az újaival a neveletlen
mozdulatokat, csak abban reménykedtem, hogy a kisebb diákok nem látták.
- Nem csináltam, Gwendolen, hagyd abba!

18
 Gwen hírtelen megállt, durcás képet vágott, mint mindig, ha valaki az egész
nevén hívta. Ezek ketten vitatkozni kezdtek, a többiek körbe állták őket. Én
hátra léptem, arra koncentráltam, hogy a több száz tinédzser ember kaotikus
gondolatait megszűrjem. Az elmémet védő falat, amit nyáron hagytam leomlani,
most tégláról téglára újra építettem.
Azt sem vettem észre, hogy becsuktam a szemem miközben próbáltam
kitisztítani az agyamat, a diákok csevegésétől és a kávéval felturbózott tanárok
szigorú pillantásaitól. Éreztem, ahogy az elmém bejárja az iskola körüli zöld
mezőket és hömpölyög, mint egy a domboldalon lezúduló patak, a folyó felé,
ami elválasztott az otthonomtól. A városban, a folyó kapujánál lévő,
macskaköves utcák zsúfolva voltak turistákkal. Olyan sokan voltak, hogy egy
második kompot is üzembe helyeztek, hogy elbírjon a tömeggel. A rakpart
korlátján sirályok vártak a könnyű zsákmányra, mint a keselyűk.
Meghallottam, hogy valaki hív, kénytelen voltam elhagyni az elmém által
kreált képet, kinyitottam a szemem és úgy tértem magamhoz, mint az árapály a
parton. Az én kezeimnél jóval sötétebb kezek fogták meg az ujjaimat. Fekete
göndör, részben befont összekötött haj tömeg mögül, két kerek barna szem
nézett rám.
- Tee! - kiáltottam fel, köszöntve kis barátnőmet, aki alig múlt tizenkét éves.
Erős karjaival megölelte a derekam. Úgy szerettem, mintha a testvérem lett
volna. Ha nem is sikerült megvédeni magam a molesztálóktól, mindig
leállítottam a nagyobbak Tee ellen irányuló rasszista kirohanásait. Cserébe,
hogy megvédtem, az unokatestvére, Tammy, a legjobb barátnőm lett és
bemutatott Christy-nek és Gwennek is.
- Milyen nyarad volt? - kérdeztem Christyt, amint észrevettem, hogy a
csacsogó csoportból felém tart.
- Nyugodt, és esős. - felelte Christy, utalva a szokatlanul rossz nyári
időjárásra, amiben részünk volt. Egyik vihar követte a másikat, néha meg-
megtörve egy-egy szebb, napsütéses nappal, mint ez a mai is, mely bearanyozta a
tényt, hogy teljes erőbedobással kezdődött a tanév.
Tee egyetértően bólogatott. Arca komor volt, az enyémhez hasonlóan.
- Újra mondom, hogy AZT nem csináltam!
Végig futott a hátamon a hideg. A pillantásom megállt a későn virágzó
cseresznyefán és végig kísértem egy földre hulló virágszirom útját. Egy kis
szellő kapott a hajamba.
- Gwen, nem akarok róla beszélni."
Keresztbe fontam a karom magam előtt, a hideg széltől libabőrös lettem. A
magasban, a tenger felől alacsonyan ülő könyörtelen felhők takarták el a napot,
szürkésre festve a kék eget. Tee-t kirázta a hideg. Tammy belebújt a derekára
kötött pulcsiba.
- Tammy, nem kell, hogy…
- Gwen, maradj csöndben!
- Csak azt akartam…

19
 - Nézzétek Őszirózat!
A fák és a srácok kőrvonalai elhalványultak. A fehér blúzok és a fakéreg
helyén levegő felhő gyűlt össze. Csak az éppen lehulló cseresznyevirág szirmai
maradtak élesen tiszták, ahogy lassan forogva leesett. Egyre lassabban, olyan
lassan, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, el tudtam volna, kapni minden
zuhanó szirmot.
- Francba, Ősziróza, mondj valamit!
Hallottam, ahogy a közelben lévő minden egyes diák lépései, egyetlen
szabályos ritmusként olvadnak össze. A mellkasom emelkedett, süllyedt, próbált
egyenletes ritmust tartani. A légzésem töltötte be az egy-egy szívdobbanásom
közti csendet. A kardom nyelére szorítottam a kezem, egyik ujjam a másik után, a
sokévnyi gyakorlástól megkopott markolat, tökéletesen illet a tenyerembe. A
bőröm és a fém között apró szikrák pattogtak, ajkaimon varázsige szavai
formálódtak.
- Ősziróza!
Másik kezemben egy szívet szorongattam. A szívverés ritmusával engedtem-
szorítottam a fogáson. Tudtam, hogy a dobbanó szív, nem emberhez tartozott.
Hanem valamihez, ami sebesen közelgett. Ajkaimon halál táncolt. Testemből
hagytam, hogy a varázserő kiáramoljon, védő pajzsot létrehozva annyi diák
körül ahány körül csak erőm bírta.
A szememet még mindig a cseresznyevirágon tartottam, leengedtem a
kardom és inkább a kést húztam elő a tokból. A jobb kezembe tartottam, a
balban pedig felkészültem egy varázslatra. Vártam. Elült a pánik és a félelem
moraja, csak a közelgő akárki - akármi - szívdobbanása hallatszott.
Nem kellett sokáig várnom. Valaki lélegzett a hátam mögött, megéreztem
egy másik lény varázserejét. Hangot hallottam.
- Hercegnő.
Hirtelen megfordultam, felemeltem a tőrt és egy nálam nem sokkal idősebb
fiú állához szorítottam. De nem vágtam meg.
Egy gyilkos átkot fújt ki a számból egy szellő és csak a lélegzetem maradt
bent. Majd a csend, melyet csak a tőr zaja tőrt meg, ahogy a nyele földet ért.
Karom félig a levegőbe emelve, még mindig nyitott ujjakkal tartottam.
Nyelvemmel megnedvesítettem az ajkam, és ahogy legyőztem a sokkot,
megértettem. A másodpercek pörögtek, ám egyikünk sem mozdult. Egy perc
elteltével, eszembe jutott, hogy mélyen pukedlizve fél térdre ereszkedjek.
Tudatában voltam, hogy mennyire felcsúszik a szoknyám - Felség. - csúszott ki a
számon, mikor megtudtam szólalni. Szemeimmel a cipőm alá szorult, félig
eltaposott virág szirmot néztem.
- Hercegnő. - ismételte a fiú, olyan halkan, hogy csak én hallottam.
Megemeltem a fejem, hogy jobban láthassam, de ügyeltem rá, hogy ne
nézzek a szemébe.
„Mindig tudd, hogy hol a helyed, Ősziróza. Az illem mindennek az alapja,
gyermekem."

20
 Gondolataim egymást kergették. Nem kellene itt lennie. Semmi oka arra,
hogy itt legyen. Nem lehetett nem észrevenni, a bőr válltáskáját, vagy a kezében a
noteszt, amire az iskola emblémája volt nyomva. Nem volt egyenruhában, bár ez
nem is volt kötelező a nagyobbak számára. Gombóc volt a torkomban.
- Mindenkit így üdvözölsz, vagy csak én vagyok a kivétel?
Kanadai kiejtését még a többiek sutyorgása sem nyomta el. Nem voltak
hülyék: mindenki olvasott újságot, nézett tv-t. Tudták ki állt előttük.
- Elnézését kérem Felség, nem számítottam önre.
- Nem, én kérek bocsánatot, nem akartalak megijeszteni.
Lehajtott fejjel bólintottam. Minél hamarabb fel kell vennem a földről a
tőrömet. Jól eltúloztam az előbb. Megszólalt az iskolai csengő, ám senki sem
mozdult. Az Atheneaiak. Ne most. Ne itt.
A tömeg csak akkor kezdett mozgolódni, amikor az utolsó későn érkező
tanárok is lassan, sietség nélkül befutottak. Ha meg is lepődtek, az őket fogadó
jelenet láttán, nem adták ennek jelét.
- Jó, szóval már találkoztatok.
Az iskolaigazgató hangjára, felegyenesedtem, körmeimet a tenyerembe
vájtam, hogy megőrizzem a nyugalmam.
- Ősziróza, ez itt…
- Igazgató úr, azt hiszem nem szükséges a bemutatás - szólt közbe Sylaeia
úr, aki nem csak az angol tanárom, de egyben az osztályfőnököm is.
- Minden bizonnyal már megismerkedtek az udvarban.
Sylaeia úr, a többi tanárral ellentétben, nem titkolta meglepettségét. Sűrű
szemöldökét felhúzva nézte a tőrömet, engem és az előtte álló fehér V -
kivágású pólót, fakó farmert viselő fiú lebarnult karjait.
- Félek, hogy az itteni időjárás, nem olyan, mint amilyenhez Ausztráliában
volt szerencséje, Felség. Azt ajánlom, öltözzön melegebben a jövőben. - mondta
Sylaeia úr.
- Kérem, tegezzen, hívjon Fallon-nak - felelte a herceg, miközben a szemeit
nem vette le rólam.
Egyfolytában járt az agyam, nem tudtam felfogni, ami történik.
Néztem a tanár urat, elmém védőhálóit kikapcsoltam, épp csak annyira, hogy
beszélhessek vele a gondolatainkban. Sylaeia úr félig Látó volt, habár nem
voltak hegei, jó pár képességünkkel rendelkezett.
- Érted, hogy mi történik. - mondta. Ez nem kérdés volt.
- Miért? - feleltem, kiengedve a félelmet, ami lélegezni sem hagyott úgy
összeszorította a mellkasom.
- A szülei azt akarták, hogy egy angol iskolában szerezzen egy éves Őrzői
gyakorlatot. És ő állami iskolába kérette magát.
- Több ezernyi állami iskola van és ebből több száz, amiben egyetlen Őrző
sincs.
Sylaeia úr állta a tekintetem és hallgatásából megértettem, hogy itt ennél
többről is szó volt, amit nekem nem mondtak el.

21
 - Ősziróza, Fallon nálunk fogja befejezni a középiskolai tanulmányait.
Szeretném, ha az első napokban a segítségére lennél, hogy eligazodjon, és, hogy
jól érezze magát nálunk a Kable-ben.- mondta az igazgató.
„Nem tudom megcsinálni" - gondoltam. Ám azért rábólintottam, ajkaimat jó
szorosan tartottam, nehogy kicsússzon rajta a rossz válasz.
- Rendben, nos akkor, ha megbocsájt, igazgató úr, azt hiszem, az osztályom
már vár a reggeli óra kezdésre. Ősziróza, Fallon, csak utánatok…
Sylaeia úr a kétemeletes épület felé terelt bennünket, ahol az angol tanórákat
tartották. Megelőztem őket, amikor oda értem a tantermemhez vezető lépcső
aljára, arcomra kiült az elkeseredettség.
Úgy mozogtam mintha álmodnék, nem néztem a lábam elé, amikor
felmentem a lépcsőn, reméltem, hogy ez az egész csak egy rossz álom.
De sajnos nem, ez mind igaz volt: a Látók királyi családjának tagja, Athenea
hercege, tényleg itt volt a Kable-ben, hogy itt tanuljon.
Az lépcső aljáról felhallatszott, ahogy Cristy, Gwen, Tammy és Tee nevetve
követtek minket. Nem kellett géniusznak lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja
min mulattak ilyen jól. Jó oka volt annak, hogy a királyi család e bizonyos tagja
mindig a magazinok címoldalára került. Beslisszoltam az osztályterembe,
semmibe vettem, ahogy a másodikosok riadt pillantásai rólam a hercegre
cikáztak.
Az egyik sovány lányka, aki olyan kicsi volt, hogy el sem hitték róla, hogy
másodikba jár, átrakta a székét az asztal másik oldalára, hogy közelebb legyen a
barátnőjéhez. A nagyobbacska lányok pont ellenkezően viselkedtek.
Láttam, ahogy a sötétvöröses hegeket bámulják rajta, aztán a pólóját, az
anyag alatt feszülő izmos karjait. Aztán engem, ahogy beültem a szokásos
helyemre, mutatva a hercegnek, hogy foglaljon ő is helyet. Pont elém ült, arccal
felém fordulva. Christy, kihasználva a helyzetet, leült mellé, Tammy pedig
mellém. Hogy ne maradjon ki semmi jóból, Gwen, elvett egy széket egy másik
padból és oda tette a mi asztalunkhoz. A következő percben, Tee is át hívta
hozzánk a legjobb barátnőjét, így az eredetileg négy személyes asztalnál heten
vendégeskedtünk.
Ez egy kicsit sokkolt és elkeserített… általában nem csináltak ekkora ügyet abból,
hogy mellém ülhessenek. Az elején a figyelmüket- csakúgy, mint az osztály
többi részé t- az kötötte le, hogy megvitassák a nyári vakáció eseményeit. De
aztán egymás szavába vágva kezdtek bemutatkozni neki és kérdésekkel
bombázták.
- Szóval kanadai vagy? - kérdezte Christy, majd rögtön hozzátette "Felség".
- Kérlek, szólíts csak Fallonnak. Nem teljesen, Athenea az országom,
Vancouver szigetén található, de Kanadától független állam vagyunk.
- Akkor te, mondjuk …ööö… te kanadaiul beszélsz? - kérdezte Gwen a
feketére festett hajtincsét tekergetve.

22
 Fallon szemei nagyra nyíltak, én meg nem tudtam megállni, hogy
elmosolyodjam. Hogy mosolyom elrejtsem, gyorsan a szoknyámra csatolt
kulcstartót kezdtem birizgálni, mintha a szekrény kulcsom keresném.
- Hmm…, nem. Látóul és Angolul beszélünk. A távolabbi, keleti részeken
néhányan Franciául is beszélnek - hallottam válaszolni, amikor én felálltam,
hogy oda menjek a sarokban lévő szekrényekhez
„Mindig légy türelmes azokkal, akiknek nem adatott meg, hogy olyan
intelligensek legyenek, mint te.
De nagyi, olyan együgyű kérdéseket tesznek fel. Halálra unom magam, ha
nem hagyják abba."
- Soha nem hallottam a Látó nyelvet - folytatta szerényebben, kevésbé kacér
hangvétellel Gwen.
- So'yea tol ton shir yeari mother ithan entha, hercegnő?
Lefagytam. Hónapok óta most hallottam először az anyanyelvemet.
Kinyitottam a szekrényemet és Fallonra kukkantottam. A hátamat nézte,
behajlított ujjait az ajkához szorította, mintha tűnődne valamin.
„Miért kérdezi? Nem tudja kik laknak ezen a helyen? Nem beszélem az
anyanyelvem, mert nincs kihez."
Visszafordultam a szekrényemhez.
- Arna ar faw hla shir arn mother ithan enthea, Felség.
Félbehagytam. Tudtam, hogy nem ejtettem ki a szavakat helyesen.
Túltagoltan, nem eléggé folyékonyan, mint ahogy azt kellett volna. Furán
hangzottak a Látó szavak a számból. Mintha idegen lenne, mintha második
nyelvként próbálna úrrá lenni az elsőn.
- Természetesen - felelte, miközben én a táskámat szedtem elő és
visszazártam a szekrényt.
Mikor visszafordultam, a hideg kobaltkék szemeit még mindig rajtam
tartotta. Leraktam a táskám a székre és a szemébe néztem. Gondolataim körül
felerősítettem a védőhálót, hogy ne láthasson bele a fejembe.
Tudom, hogy tudod. - gondoltam. Tudom, hogy tudsz ő róla. És ezért utállak.
Segítettem Sylaeia úrnak kiosztani az új órarendeket.
Kivontam magam a lányok közül, akik egyre csak tekergették a hajtincseiket
és fordításokat kértek a Látó nyelvről. Kuncogtak, és Fallon kiejtését
kommentálták. Valahogy kiment a fejükből, hogy ő is Látó, és, hogy ők félnek a
Látóktól.
Kiosztottam az órarendeket. Örömsikolyokat eregettek vagy morogtak a
barátok, ahogy összehasonlították a beosztást.
Tiltakozva kiabáltak, akiket a kevésbé népszerű tanárokhoz osztottak be. Két
másodikos fiú ünnepelt, amikor felfedezték, hogy már nem kell történelem
órákra járniuk. Három harmadikos lány a lukasóráikat egyeztették, hogy tanulás
helyett csavaroghassanak, amint meglesz az egyikük jogosítványa.
Az utolsó lapok közt, az egyiken az állt, hogy Fallon, Athenea hercege, és
még rengeteg megnevezés, és cím. Az első A.K.Ő.F: Athenea Királyi Őfelsége.

23
 Miért nem értesített engem az iskola az érkezéséről? - kérdeztem. Rögtön
meg is válaszoltam magamnak. - Mert akkor soha nem jöttem volna vissza az
iskolába. Már így is tele vagyok hiányzással…
Az órarendje tele volt, ami különös, tekintve,hogy utolsó éves. Amikor
megszámoltam hány tantárgyat vett fel, rögtön világos lett miért nincsenek
lukasórái.
„Angol irodalom, francia, történelem, matek, kémia. Öt tantárgy. Senki nem
vesz fel öt tantárgyat az utolsó évre. Ez a fiú vagy bolond, vagy imád keményen
dolgozni."
A többiek vártak, hogy megkapják a sajátjukat, úgyhogy leraktam a herceg
elé az órarendet. Az övé alatt volt az enyém, amit leraktam az asztalra, hogy
kioszthassam a maradékot. De mielőtt még a papír az asztalra ért volna, Tammy
azonnal felkapta, hogy összehasonlíthassa a sajátjával.
- Minden óránk együtt van - tájékoztatott, amikor visszaültem a helyemre.
Nagyon szűknek éreztem a helyet. Körülnéztem és láttam, hogy a többiek
pár méterrel közelebb jöttek hozzánk, ő hozzá.
- A francia és az angol irodalom kivételével. - sóhajtott.
- Te bolond vagy, hogy mindkettőre jársz.
Bólintva jeleztem, hogy fogtam az infót, de túl elfoglalt voltam, hogy ráírjam
a nevem a házi feladat tervre amit Sylaeia úr oda adott.
- Angol irodalomra fogsz járni lady Ősziróza? - kérdezte tőlem a herceg.
Tammy oda nyújtotta neki az órarendemet. Miközben elkezdtem bemásolni a
naplómba, a szemem sarkából a herceget figyeltem: feltűnt, hogy hivatalos
megszólítást használt, amikor hozzám szólt.
- Akkor azt hiszem, arra az órára együtt fogunk járni.
Épp a borítóra írtam a nevem, amikor megállítottam a tollam a levegőben.
Felnéztem, kipréseltem magamból egy közömbös mosolyt, mintha nem lenne
különös, hanem teljesen megszokott, hogy egy herceg egy vidéki állami iskolába
jár. Folytattam az órarend másolást a naplómba.
- Nincs valami sok szabadidőd, ugye? - jegyezte meg Gwen, olyan közel
húzódva hozzá, amennyire csak merte, anélkül, hogy a barna bőrén húzódó
borszínű hegekhez ért volna. Gwen haja Fallon vállát súrolta, erre a fiú arrébb
csusszant székestől és a kezével megigazította a saját bezselézett haját.
Tátott szájjal maradtam. Erre nem számítottam. Gwennek rosszul esett, de
emberi tulajdonságainak köszönhetően, melyeket én csak irigyelhettem, gyorsan
álcázta az érzéseit. Hátrafordult, három tizenkét éves lánnyal, akik folyton a
hercegre pislogtak, heves csacsogásba kezdett.
Figyelmem elvonta Sylaeia úr, aki a nevét írta a táblára.
- Jó reggelt hölgyeim uraim. Mindenkit üdvözlök a Kable- ben, újakat, és
régieket egyaránt. Én leszek idén a felelős tanárotok, én fogom reggelente
ellenőrizni a jelenléti ívet, szóval lesz időnk, hogy jól megismerjük egymást.
Akik nem tudnák, Sylaeia úr vagyok. Ahogy a táblán láthatjátok. - filctollával
erősen rákoppintott a műanyag táblára.

24
 - Félig Látó vagyok. Mondták már, hogy a nevemet nehéz kiejteni, úgyhogy,
ha úgy jobban tetszik, hívjatok csak S úrnak.
Letette a filctollat és megfogta a papírlapot, amin a nevek szerepeltek.
Hunyorogva elolvasta az első nevet.
- Tehát, van köztünk egy új diák. Néhányan, talán már ismeritek. Hmm…
ööö… Athana? Athena? Nem tudom, hogy kell kiejteni."
Leengedte a lapot és a hercegre nézett.
- Furcsa rövidítés szerepel a neved előtt. A.K.Ő.F. Meg tudja valaki
mondani, hogy ez minek a rövidítése?
Ekkorra az osztályban eluralkodott a jókedv és kitört a nevetés, amihez a
herceg is csatlakozott félénken. Lehajtotta a fejét, hogy ne lássák, ahogy
elvörösödik.
- Természetesen tréfáltam. De igen, Fallon csatlakozik hozzánk idén.
Iskolánk Őrzőjeként, hogy megvédjen minket. Nagyon szerencsések vagyunk,
hogy két ilyen ügyes fiatal Látó ügyel ránk ezekben a nehéz időkben.
A nevetés alább hagyott és komor csend telepedett az osztályra. Sylaeia úr
ezt kihasználva folytatta.
- Térjünk át komolyabb dolgokra: néhányan közületek bizonyára hallottak a
nem régi Irtó támadásról a városunkban és az ország egyéb területein történt
támadásokról. Kétségtelenül, majd mindannyian tudjátok, hogy elraboltak egy
emberi lányt, Violet Lee-t. Bizonyára meg vagytok ijedve és azt kérdezitek,
hogy mi köze van ennek hozzátok. Ezek az érzések mind érthetőek, de nem
szeretném, ha a történtek miatt megvadulnátok. Szeretném, ha továbbra is azok a
rendes emberek maradnátok, amilyeneknek ismerlek titeket... Ezért, mindenkit
megkérek arra, hogy tartsa tiszteletben az Őrzőink személyes terét, ne ítéljétek
meg őket a nevüket megelőző címek szerint. Ne kezeljétek őket tőletek
különbözőként. Ha hagyjátok, hogy nyugodtan dolgozzanak, akkor, ha sors is
úgy akarja, egy csodálatos évnek nézünk elébe."
„Ha a sors is úgy akarja, gondoltam, akkor túlélhetjük ezt az évet."
Becsuktam a táskám, ügyeltem, hogy ne nézzek senkire. Még nem
emésztettem meg a sok újdonságot és nem akartam siettetni a dolgokat. Úgy
éreztem, hogy ha majd felnézek, akkor ő nem lesz ott, hogy minden visszatér a
normális kerékvágásba, s, hogy ez a nyugtalan érzés eltűnik a gyomromból.
- Ősziróza, Fallon beszélhetnék veletek egy percre?
Na, nem tehettem mást, minthogy felnézzek: először a hercegre, akinek már
a vállán volt a táskája, majd Sylaeia úrra, az asztala mögött.
- Mi kint leszünk az udvaron - motyogta Tammy, és kiterelte a többieket. A
tanár úr intett, hogy menjünk közelebb. Annyira szorítottam a táskám fülét, hogy
az ujjaim elfehéredtek. Elmém egy hátsó szögletében, felsejlett előttem; utoljára a
nagyanyám temetésén voltam ilyen közel ehhez a fiúhoz.
„Akkor még semmiről sem tudtál?"
Sylaeia úr megfordult, hogy egy ronggyal letörölje a tábláról a nevét.

25
 - Mint azt Ősziróza jól tudja, minden az iskolánkba járó Látó az én
felelősségem alatt áll. Ezért, Fallon, arra kérlek, hogy csak a megfelelő
biztonsági ellenőrzések mellett használj mágiát az iskolában, s, hogy tiszteld az
emberek elméjének a magánéletét. Baleset esetén annyi a kitöltendő
papírmunka, hogy könnyen a sírba juttat valakit, én viszont szeretném megérni a
negyvenet.
A herceg bólintott. Én még jobban szorítottam a táskám.
- És Ősziróza, a nyáron olvastam valamit, ami érdekelhet téged. A
Makrancos hölgy nagyszerűen értelmezi a női gyűlöletet.
A tanár úr átadta nekem a vastag, puha kötésű, eléggé használt állapotban
lévő kötetet. Elmormoltam egy köszönömöt és a majdnem teljesen üres
táskámba raktam. Azt hittem, hogy Sylaeia úr végzett, úgyhogy az ajtó felé
tartottam. Ahogy a küszöbhöz értem, meghallottam a fejemben a tanár úr
hangját. Nem lesz ez olyan rossz, mint hiszed.
Próbáltam minél hamarabb kimenni, ám mégse tudtam megállni, hogy vissza
ne nézzek rá. Nem fordult felénk, a terem másik végében lévő komputerbe írt
valamit. Kiléptem a rövid folyosóra és a lépcső előtti ajtóhoz értem. „Okos
ember, de ezt nem értheti."
- Hercegnő!
Elnyeltem a sóhajtásom, kinyitottam az ajtót, ami a hátam mögött be is
csukódott. Hallottam, ahogy rögtön ki is nyitották.
„Biztos vagyok benne, hogy még annál is rosszabb lesz, mint ahogy
képzelem."
- Lady Ősziróza?
Tudtam, hogy ennél tovább, nem vehetem őt semmibe. Megfordultam,
közben minden erőmmel, azon voltam, hogy egy jól nevelt érdeklődéssel teli
arckifejezést produkáljak.
- Felség?
Fallon megigazította a vállán a táskát és a fejét rázta. Összezavarodottnak
tűnt.
- Az órarendeden nincs feltüntetve a nemesi címed és a neved előtt nem
szerepel a Lady sem. Még a vezetéknevednél sem használták a ház hivatkozást.
Szándékodban áll kijavíttatni ezeket az elírásokat?
Ez alatt a rövidke kirohanása alatt, mert a hang lejtéséből ítélve, kirohanásról
volt szó, én a barna szőnyegen lévő foltot fixíroztam, amit jól megkoptatott a
több száznyi diák mindennapos jövés-menése.
- Nem elírásról van szó, Felség. Felemeltem a tekintetem, hogy a szemébe
nézhessek és olyan sokáig álltam a tekintetét, ameddig csak bírtam, hogy
nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Nem… elírás? - forgatta a szavakat, mintha idegen nyelvet beszélne.
- Nem. Jobb szeretem nem használni a címemet és lekötelezne, ha
tiszteletben tartanátok ezt a kívánságomat.
Lementem a lépcsőn, hallottam, ahogy mormog: - Lekötelezne?

26
 Amikor elértem az első lépcsőfordulót, láttam, ahogy áthajol a korláton.
- Az isten szerelmére, ez azt jelenti, hogy itt az emberek nem tudják, hogy te
ki vagy? Hogy lehet ez?
Igazítottam a táska pántján, a vállamon, szavaimat körültekintéssel
választottam meg.
- Sosem szerepeltem a pletyka lapok oldalain, vagy azokban az újságokban,
amiket az itteniek olvasnak. Ezért engem itt úgy ismernek, hogy Ősziróza,
Felség. Csak így egyszerűen, Ősziróza.
Gyors pukedli, majd kisiettem, gyorsan a többiek felé. Tudtam, hogy egy
csapatnyi lány készenlétben állt, hogy idegenvezetősködjön körülötte, az én
távollétemben.

27
 Negyedik fejezet

Ősziróza

A varróórán feszült volt a hangulat. A Kable egy kis iskola volt, így a hírek
egy szünetnyi idő alatt elterjedtek: vagyis nem beszéltek másról, csak a
hercegről. Ha valaki esetleg még nem hallott volna arról, hogy megérkezett, egy
szempillantás alatt megtudta a hírt, ahogy betette a lábát az aulába.
Az ajtóhoz legközelebb ülő két lány, rávetette magát bárkire, aki belépett az
ajtón, hogy újabb információkat szerezzenek. Csak arra vártam, mikor esik le
nekik; én voltam az egyetlen, aki új infókkal szolgálhat. Szerencsére, az ajtótól
és a táblától legtávolabb eső helyet választottam, ezt senki se vett észre. A sűrű
hajam mögé bújva, ráhajoltam a jegyzetfüzetemre és egy ruha szabástervén
dolgoztam, amit majd a tanév első félévében akartam megcsinálni.
- Ősziróza, te biztos tudod.
Christy megfordult a székén, arrébb tolta az anyagokat, amiket a szekrényből
vett ki, hogy közelebb húzódhasson.
- Az utóbbi három évben Ausztráliában tanult ugye? Biztos azért van így
lebarnulva…
Olyan erősen nyomtam a ceruzát a lapra, hogy kitört a hegye. Leporoltam a
lapot és úgy tettem, mintha nem érteném, miről van szó.
- Ki?
Christy felhúzta a szemöldökét.
- Tudod ki.
- Ah, akkor igen. Ott tanult.
- És volt barátnője, ugye? De összevesztek.
Arrébb toltam a széket, úgy, hogy megcsikordult a padlón és elindultam,
hogy a kuka fölött kihegyezzem a ceruzám.
- Christy, ha mindent szeretnél tudni, a herceg életéről, akkor azt ajánlom,
hogy olvasd a Quaintrelle-t vagy valamelyik másik pletykalapot.
- Jó, ne kapd fel a vizet, csak kérdeztem.
- De te jobban ismered a herceget bármelyik pletykalapnál, nem? - kérdezte
Tammy.
Meglepett ez az éles eszű kérdése, nem gondoltam, hogy a bizalmas
ismeretség jelei látszottak volna.
- Gyerekkorunkban együtt játszottunk mikor az udvarba mentem. Nem
voltam Atheneában tizenkét éves korom óta, úgyhogy, nem mondanám, hogy
ismerem.
A ceruzahegyet megint sikerült kitörnöm, mert most meg túl erősen
nyomtam a hegyezőhöz.
- Akkor, pukedliznünk is kell? - kérdezte Gwen.
A csendből ítélve, mindenki minket figyelt a teremben.
- Ha akarod, de nem kötelező.

28
 - Jó. Ha összeházasodnánk, mennyire lennék gazdag?
Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak Gwen kérdése; most is; mint
mindig; túl könnyed volt.
- Kivételesen gazdag.
- Nos, Gwen,- lépett közbe Lloyd tanárnő, amikor egy nagy bögre teát
szorongatva belépett az ajtón.
- Ha idén egy kicsit jobban igyekszel, akkor megvarrhatod magadnak a
menyasszonyi ruhád.
- Egy olyan modellben gondolkodom, mint amilyen Kate Middletonnak volt,
csak feketében. - Gondolkodott hangosan Gwen és egy négyszögletes csipke
szövetmintát szorongatott.
- Nem lehetsz feketében az esküvődön! - tiltakozott Christy, majd elkezdtek
vitatkozni.
- Lányok - szólt közbe Lloyd néni, figyelmen kívül hagyva most is az osztály
két fiú tanulóját.
- Nem lesz időnk, hogy olyan bonyolult dolgokat megcsináljunk, mint egy
esküvői ruha, mert a tantervben csak heti egy óra jut a varrásra. Ezért elvárom,
hogy mindannyian maradjatok itt csütörtökönként plusz órákra. Ha nem vesztek
részt havonta legalább két extra órán, akkor nem foglak leosztályozni
benneteket.
Ki tőrt a nyafogás. Ez a hír, átmenetileg, elfeledtette a herceget.
- Csend legyen, lányok! Ha nem tetszik, akkor arra legyetek mérgesek, aki
az új órarendet csinálta. Ősziróza, mit csinálsz? - kiáltott fel Lloyd tanárnő,
amikor végre valahára észrevett.
Felemeltem a ceruzát, hogy megmagyarázhassam, de ő rám rivallt, hogy
üljek le. Visszacammogtam a székemhez és nem épp elegánsan, ledobtam
magam. Ahogy visszatértem a szabásmintámra, meghallottam, ahogy Gwen
magában nevetgél.
- A hercegnek is tovább kell maradnia csütörtökönként. Láttam az
órarendjében.

A nap hátralévő részében sikerült Fallont elkerülnöm. Na, nem mintha ez

nagy erőfeszítésembe került volna. Egy lánycsordán és még pár tanáron is át
kellett magát verekednie az embernek csakhogy a közelébe kerülhessen. A
harmadik órám angol volt és el kellett viselnem Sylaeia úr kritikus arckifejezését
és összehúzott szemöldökét, amikor átadtam neki a nyári fogalmazásomat. Szó
nélkül rátette a másik két, három dolgozatra, amiket már összegyűjtött. De a java
csak ebédidőben jött.
A többiekkel leültünk a szokott helyünkre a fűben, a meredek részen, ami az
ösvény mellett terült el. Ma sem volt vegán étel a menzán, morgott a hasam. A
többiek nézték a fociedzést, gügyögtek, ahogy a beszélgetés ráterelődött a
hercegre. Tíz perc múlva, az iskola főépületéhez közel fekvő teniszpályánál
nagy lett a nyüzsgés. Alig vártam, hogy megtudjam mi az oka. Ahogy a

29
kerítésen lévő egyik lukon átbújtam, hogy az iskola felé vegyem az utam,
hallottam, ahogy valaki, egy fiú, a nevem melletti címet használva megszólít.
Néhány másodperc múltán meghallottam a nevemet hangosabban, közelebbről
kiáltva. És megéreztem, hogy egy másik tudat gyengéden próbál átjutni a
védőhálómon.
Egyik részem, amelyikkel azt reméltem, hogy csak egy rossz álomról van
szó, azt sugallta, hogy ne szólaljak meg. A másik, racionális részem, követelte,
hogy válaszoljak. Mégiscsak egy hercegről volt szó. Az én hercegemről.
Megfordultam, háttal a kerítésnek.
- Felség.
Pukedliztem egy gyorsat, tudtam, hogy a kísérete, vagyis a barátnőim és az
egész focicsapat mennyire figyel.
- Ezt elejtetted. - A kezében volt a sálam, amit a táskámra kötve hordtam.
Elvörösödtem.
„Próbáltam nem észrevenni őt, és csak ezt akarta?"
- Köszönöm. Nagyon hálás vagyok.
Elkaptam a sál sarkát, ám ő nem engedte el. Húztam, erre ő jobban szorította.
- Nagyon hálás vagy mindenért, ugye?
Nem kerülte el a figyelmem, a szavaiban rejlő hátsó mondanivaló.
Visszatartottam a levegőt. Ha fel akarja fedni a titkomat a többiek előtt,
akkor tönkreteszi azt a normális világot, amit magam köré építettem ebben a kis, a
királyi udvartól távoli buborékban. Amit idáig elzárva tartottam a pergő
társadalmi élettől, ahol Hercegnő voltam és nem Ősziróza.
A szemeim kinyíltak- nem fogja megtenni, ugye?- és rántottam egyet a sálon.
Nevetett. - Biztos, hogy nem akarod, hogy megtartsam zálogba?
Éreztem, ahogy fogy a türelmem, mint a kötél hossza, amire csomót kötnek.
„Ha nem ereszti, nála hagyom."
Éles, megvető horkantás hallatszott a pálya széléről, ahol Valerie Danvers
megállt egy kis könyök masszíra.
- Ne lopd vele az időd Fallon. Nem éri meg. Soha senkivel sem beszél.
A sál kicsusszant a herceg szorításából, ezt kihasználva visszakötöttem a
táskára. Átbújtam a kerítés lukon, elsiettem, ahogy csak tudtam. Mire
visszafordultam, ő már nem volt ott.

30
 Ötödik fejezet

Ősziróza

Brixham csendes volt, amikor hazaértem. A turistákhoz, és a futkosó

gyerekekhez túl késő volt, viszont az úttestek és az utcák még nem voltak tele
parkoló autókkal. Csak a mi házunk előtt volt egy kis élet: egy apuka beszélte
meg halk hangon a fiával az esti műszakot a halpiacon. A mi fehér kerítésünk
mögött nyugalom uralkodott. Az ajtó becsapódott a hátam mögött, majd a
zárban a kulcscsomó csilingelése visszhangzott az üres folyosón, megtörve a
magányhoz szokott ház csendjét.
- Nagymama, miért lakik anya és apa ilyen messze Londontól, ha ott
dolgoznak?
- Mert apád nem kedveli a Londoni társasági életet kislányom.
- Nem kedveli? Az meg hogy lehet?
Felvittem a kardom az emeletre. A gondolataim egyfolytában a herceg körül
forogtak. Miért? Ez volt a legalapvetőbb kérdés. Mindig volt egy miért, ha az
Atheneakról volt szó, nem kételkedtem abban, hogy ez most is így volt.
Beraktam a kardot az ágy alá és a gondolataim még messzebb szaladtak, egész a
londoni pletykákig. Az Irtók gyülekeznek...
Még nem eresztettem el a kardtok pántját, így kihúztam az ágy alól, inkább a
keret és az éjjeliszekrény közé tettem. Kis vigasz egy üres házban.
A hűtőben különféle edényt találtam, amiket anyám fel post-itelt a
nevemmel. Megvizsgáltam az egyiket és paradicsomszósz találtam. Volt
mögötte tojás nélküli tészta is. A felső polcon lévő színes dobozból gombát és
hagymát vettem le. Felágaskodtam és a falról leakasztottam egy mély rézedényt.
Íme, tessék ebből is látszik, hogy a nevem nem egy egyszerű vezetéknév, hanem
egy ház jelzése. A nevem Al-Summers és nem Summers, a családom pedig igen
tehetős. A Mauviel lábos, amibe vizet engedtem, több mint háromszáz fontba
került. Számos konyhai eszközünk volt, - apám szerette kiélni magát a
főzőcskézésben- és mind ugyanebből a márkából. Egy bio-farmról, minden nap
friss gyümölcsöt, zöldséget hoztak házhoz. A konyhapultok vadonat újak, pedig a
régiek is alig múltak egy évesek, amikor ki lettek cserélve.
Az enyém nem a szokásos londoni nemesi család volt, ahol mindig nagy
összejöveteleket rendeznek, vagy akik Vancouver szigetén parádéznak az
Atheneani udvarban, de csak azért, mert apám így döntött. És micsoda döntés.
A tészta percek alatt elkészült és én ugyanilyen gyorsan befaltam, miközben a
The Times-t lapozgattam. Egy sort sem írtak a hercegről, és a Látók
testvérlapjában az Arn Etas-ban sem. A Quaintrelle is hallgatott róla. Elég
meglepődtem, arra számítottam, hogy a herceg költözéséről beszámolnak. Főleg az
utóbbi lap, hiszen múlt júniusban szegről-végről körülírták a herceg és Ausztrál
barátnőjének a szakítását.

31
 Beraktam a tányért a mosogatógépbe, amit pont egy éve tanultam meg
kezelni, amikor anyáék először mentek el üzleti útra. Elmosolyodtam az üres
konyhában. Ha a herceg úgy vélte, hogy helytelen, ha nem használom a
nevemmel járó címeket, akkor vajon ehhez mit szólna? Egy Látó Lady, sőt egy
hercegnő, aki főz, takarít és miután kibújt az iskolai egyenruhából, egyedül
öltözik át. Nem pont fenséges magatartás. Nem… Nekem egy előkelő iskolába
kellett volna járnom. Politikát, jogot tanulni és felkészülni az első,
bemutatkozásomra a tanács előtt, ami novemberben, a tizenhatodik
születésnapomon esedékes…
Nem fogok elmenni. Nem kötelező. Távollétemben a helyem, és a szavazati
jogom, a királyi család egyik tagja veszi át. Mindenki számára előnyös
megoldás, nekik több hatalom jut, én pedig megúszom az udvart. Semelyikünk
sem tiltakozik, ha így alakul.
Bekapcsoltam az asztalomon a laptopot, egy bögre jó erős teát tettem mellé.
Jázmin illattal borította be a szobát, a monitor egyik sarkát pedig bepárásította.
Összehajtogattam a szoknyám, blúzom, majd a franciaágy végénél lévő, virágos
párnákkal díszített ládára raktam. Kinyitottam a mahagóni szekrényem ajtaját.
Ez volt az egyetlen bútordarab, amiről meggyőztem a szüleim, hogy
elhozhassam a St. Sapphire-ból. Végig futtattam a kezem a benne lógó ruhákon.
Voltak virágos ruhák, fekete, munkába való nadrágok. Az iskolai téli pulcsi
mellett, rakott szoknyák voltak a szivárvány minden színében. Legalul pedig,
zacskóban, az estélyi ruhák, amik már szűkek voltak rám. Aztán a fűzők, kevés
halcsonttal ugyan, de mégis olyan szűkek, hogy az ember alig kap levegőt, enni
pedig lehetetlen bennük. Az egyik zacskóban egy világossárga ruha is volt,
fehér, könyékig érő kesztyűk, és egy pár fehér masnis szatén cipő. Az udvarban
volt rajtam, amikor tizenkettő voltam. Nem akkor voltam ott először és nem az
volt az első alkalom, hogy találkoztam a királyi családdal - a nagyanyám nagyon
közel állt hozzájuk, de az volt az első alkalom, amikor igazán beszélgettem az
Athenea-i gyerekekkel. Akkor fogtam fel, hogy ki is vagyok, és kivé fogok
válni. Láttam, hogy a kislányok irigykedve figyelnek, a felnőttek pedig nagy
tisztelettel bánnak velem, meg a nagyanyámmal. Megértettem mit is jelent az
Al-Summers házhoz tartozni: felettünk csak maga az Athenea család állt, olyan
közeli rangban voltunk a királyi családhoz, amennyire senki.
Vajon Fallon emlékszik rá, amikor a hercegnő és unokája, náluk töltöttek
néhány hetet?
A többi mögé dugva, ott volt még egy szatyor egy fekete ruhával.
Gyászruha. Arra a napra biztos emlékszik.
Eltoltam magamtól ezt a gondolatot és felvettem valami kényelmeset. A
laptop elé kuporodtam a széken, egy hosszú beszámoló jellegű e-mail írásába
kezdtem, az egyik régi Látó barátnőmnek, Jo-nak. Aki túl messze volt, amikor
nagy szükségem lett volna rá.

32
 Hatodik fejezet

Ősziróza

Következő reggel, az első angol irodalom óra várt rám a herceggel.

Felmértem az új rajongói körének a tagjait és egy gombócot éreztem a
torkomban. Majd a fél osztályt beleszámoltam. A gombóc egyre jobban
szorított.
Eddig a pontig, ez a nap is csak úgy indult, mint a többi, azzal a kivétellel,
hogy nem volt ott az anyám, hogy piszkáljon. A blúzom felső gombját nem
gomboltam be, a szoknyámat kétszer is felhajtottam a derekamon, kifestettem a
szemem. Repülve mentem iskolába, hiszen nem volt senki, aki elvitt volna a
komphoz, a buszt pedig lekéstem.
A második iskolai nap igen mozgalmas volt. Megérkeztek a buszok és az
udvart ellepték a srácok, mintha a diák populáció összes tagja idezsúfolódott
volna. Néhányan a főlépcső korlátjain lógtak, míg mások a padokon ültek,
néhány lehulló cseresznyefa virággal a hajukban. A legtöbben álldogáltak.
Ahogy a hevesen csacsogó csoportosulások közt átvágtam magam, hamar
megértettem miért volt ekkora tömeg. Lazán az egyik piknik padnak
támaszkodva, ott volt a herceg. A rajongóival körülvéve, nem kis
bosszúságomra, a barátnőim is ott voltak. Közülük ő vett engem észre elsőnek és ő
törte meg a csendet.
- Szólíts csak egyszerűen Fallonnak - mondta, megelőzve az én szavaimat.
Nem válaszoltam, csak pukedliztem, hálás voltam, hogy nem használta a nevem
előtti címeket.
Gwen, akit egy mondat közepén szakított félbe ez a közjáték, sértődötten
visszafordult a herceghez és próbálta visszavezetni őt a beszélgetésbe. A herceg
nem adta jelét annak, hogy ebből bármit is hallana, szemei engem bámultak
mereven, mintha egy megoldásra váró feladatsor lennék.
- A kardodat mindig magadnál hordod?
- Alkalomadtán.
- Megnézhetem? - várakozóan felém nyújtotta a karját, ám én nem vettem
figyelembe. A kezem úgy szorította a markolatot, mintha önálló életet élne.
Arcáról eltűnt a zavarodottság és felajánlotta a saját kardját cserére. Ez
alkalommal nem haboztam. A herceg a kezében méregette a kardom.
- Könnyű, nagyon könnyű. Vívótőrnek túl széles a pengéje, viszont
párbajtőrnek túl hosszú.
Megvizsgáltam az övét, de a véleményemet megtartottam magamnak. Túl
nagy és nehéz, az én ízlésemhez. Egy vívótőr, akkor is, ha duplán élezett.
Nagyon hasonló az enyémhez.
- Kosaras markolatú, nagyon szép kidolgozás. A nyelébe bele van vésve a
családi címered. Feltételezem, hogy a nagymamádé volt.
Ismerős tüzet éreztem a szegycsontom magasságában. Nagyot nyeltem.

33
 - Igen.
- Gondoltam. A temetés napján kaptad, ugye? Emlékszem, hogy a koporsója
felett lett megáldva.

Nem számoltam el tízig, hogy végig gondoljam, mekkora hülyeséget

csinálok és azon kaptam magam, hogy a pengét az álla alá szorítom. Akadozott a
lélegzetem, remegett a karom. Értetlenül nézett rám, mintha nem értené, hogy
mivel bánthatott meg. Aztán újra maga volt a megtestesült nyugalom és
magabiztosság.
- Azt ajánlom, hogy engedd le.
Nem mozdultam. Hangja lágy volt, mégis tekintélyes.
- Ne feledd, ki vagyok, hercegnő. Tedd le. Tudom, hogy tudod.
- Ez parancs!
A háta mögött, a szellő leszakította a cseresznyefa magasabb ágairól a
bimbókat. A csengőszóra meginduló diákok lábai alatt végezték a virágok.

A fa mögött tengernyi feketeség volt. A közepén az időjárási

viszontagságoktól megtört, meghajlott sziklákkal. Azok közt a sötét sziklák közt,
ott volt egy lány. A gyermekkor küszöbén, a felnőtté válás útján. Fekete
ruhájához fátyol is volt, hogy eltakarja a ki nem csorduló könnyeket. Mögötte a
családi sírhely, mely hiába várta, hogy befogadja a nagyanyja testét. Neki
abban a nagy tisztességben volt része, hogy az Atheneai katedrálisban térjen
nyugovóra. A tölgyfa koporsót egy kő talapzatra helyezték a sír előtt. A halál
rózsái díszítették a kék Al-Summers címerrel díszített halotti leplet. Az elhunyt
hercegnő kardját és a tőrét is oda rakták, a sok gyászajándékkal együtt, amit a
gyászolók hagytak a ravatalozóban.
- Van halál? Az estcsillag fénye egyre halványul, a Föld örök sötétségéből
virágok nyílnak. Kibújnak, virágoznak, majd elhervadnak. Az őszi fagyok
beköszöntével, a föld mely óvta őket, az emléküket is feledi. Mert porból lettél és
ismét porrá leszel.
Ahogy az áldás elhangzott, a gyászolók a nedves szélben billegtek. A felhők is
bosszúsan gyülekeztek, a túl hosszúra nyúlt gyászbeszéd miatt. Végtelennek volt
ez azoknak, akiknek a szíve a legjobban fájt.
- Gyerünk Ősziróza, hints egy maroknyi földet. Lépj előrébb, hogy mindenki
láthasson.
Összeszorított ajkakkal, remegő térdekkel előrébb lépett a lány. Az ezüst
edényből ki vett egy kis földet és a rózsákra szórta. Megismételte kétszer,
miközben a szertartásvezető szavalta, hogy "Mert porból lettél és ismét porrá
leszel. Earthern carn earthern, ashen carn ashen, peltarn carn peltarn!"
A szavakkal egy ütemben néhányan előre léptek, amikor a lány mélyen
meghajolt. Az elhunyt hercegnő fia és az öt legidősebb Látó herceg a levegőbe
emelte a koporsót. Elindult a fáktól árnyékolt katedrális felé a lassú körmenet.
Ahogy végig haladtak, több száznyi résztvevő hajolt meg. Köztük volt Athenea

34
ura, Ll'iriad király is. Csak egy állami temetés hozhatja ennyire össze az
embereket. A fátyol mögött, a fiatal hercegnő sebhelyes arcán végig folyt egy
könnycsepp.

- Ősziróza?
A nevem hallatán visszazökkentem a jelenbe. Megláttam a
karmazsinvörösen sebhelyes állának szorított penge csillogását, ahogy a
szemeim ismét összpontosítani tudtak.
- Ősziróza, ne kényszeríts, hogy bántsalak!
Nem kellett aggódnia, a merev karom erőtlenül lehanyatlott. Ő kihasználta
az alkalmat, hogy felemelje a bal karját. Mintha csak egy vadállat lennék, aki
bármelyik pillanatban neki ugorhat, habozva megfogta a pengét és eltolta a
nyakától. Nem álltam ellen.
- Ősziróza, nem akartalak megbántani…
Félbeszakítottam, ahogy visszaadtam neki a kardját, az enyémet pedig
visszavettem. Becsúsztattam a tokjába. Bocsánatkéréssel próbálkoztam, de egy
szó sem jött ki a számon. Megszégyenülten elszaladtam és csak azon járt az
agyam, hogy megértsem, hogy történhetett ez meg, hogy vehették át az
érzelmeim a hatalmat fölöttem.

35
 Hetedik fejezet

Fallon

Egy szót sem szólt hozzám az osztályban. Mintha minden erejével azon
lenne, hogy kitöröljön a gondolataiból. Miért?
Az angolóra elején, Ősziróza ugyanabban a pillanatban nyúlt az asztalon
heverő lapokért, amikor én. Egymáshoz értünk és egy pillanatig azt hittem, hogy
az ujjhegyeimből kirobbanó szikrákkal megégettem az ujjait. Az egész karomon
furcsa pattogzást éreztem. Ő a blúzának mély kivágása mögé dugta a kezét,
mintha megsérült volna. Az arcáról viszont semmiféle fájdalmat nem olvastam
le, legalábbis fizikait nem. Viszont ajkait enyhén meglazította, szemei
kikerekedtek. Rögtön másfelé nézett. Nekem úgy tűnt, mintha azt mormogná:
idióta. Meglepődve elhúzódtam, de nem szólaltam meg. Nem sikerült
összekötnöm ezt a fiatal nőt, annak a tizenkét éves kislánynak a képével, aki
fiatal kora ellenére, elvarázsolta az udvart a szépségével és a finom modorával.
Hova tűnt az elhunyt hercegnő unokája, a kislány, aki soha nem mondott
volna ellen valakinek, aki nála magasabb rangban áll. Most meg kardot tart a
torkának?
- Álljatok párokba és elemezzétek a monológot, amit kiosztottam.
Kezdhetitek. - Mondta Sylaeia úr. Elfordítottam róla a figyelmemet és a lapra
néztem.
- Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.
Sóhaj szökött fel belőlem, ahogy Hamlet tragikus gondolatait olvastam az
öngyilkosság előnyeiről és hátrányairól. Aztán visszapillantottam Őszirózara, ő
pedig rám.
- Mi van? - robbant ki. - Miért bámulsz folyton?
Oh, égi istenségek, most már nézni sem szabad? Gondoltam magamban, és
átfutottam a lapot.
- Az őrület ábrázolása. - A tollammal a lap fölött köröztem.
- Ott.
- Nincs szükségem segítségre, - ellenkezett Ősziróza, noha a papírja még
üresen állt.
Enyhén összehúztam a homlokom.
- A tanár azt mondta, hogy párban dolgozzunk.
Ősziróza lehajtott fejel, a hajfüggöny mögé bújt aztán jegyzetelni kezdett.
Szóval nincs kedve összedolgozni? Rendben.
Én is ugyanezt a taktikát választottam.
A monológ elemzés után alig lehetett hallani a hangját, csak akkor szólt, ha
kérdezték. A kicsengetéskor, szokása szerint, lassan, szinte lustán bepakolta a
táskáját. Talán abban reménykedett, hogy így én hamarabb kimegyek, mint ő.
De én is ráérősen rakodtam (nem szeretek a horda közé keveredni). Az ajtó
mellett lebzseltem, amikor Sylaeia úr magához hívatta a katedrára. Ő

36
odacsoszogott, a táskája vállpántját szorongatva, mintha tudná, mi fog
következni.
- Éretlen. Öntelt. Pimasz. - A tanár visszaadott neki valamit, ami egy
dolgozatnak tűnt. Ősziróza a fejét ingatta.
- Arról nem is szólva, hogy jóval a szokásos színvonaladon alulira írtad.
Sylaeia felém nézett, már csak hárman maradtunk a teremben. Úgy tettem,
mintha nagyon elfoglaltan tanulmányoznám a falon lógó plakátot a
határozószavak rejtelmeiről.
- Ősziróza, nagyot csalódtam benned. Ebben az iskolában, én vagyok az
egyetlen, aki valóban megérti, milyen nehézségekkel kell szembenézned. Te
pedig ilyen neveletlenül hálálod meg. Tényleg úgy látod, hogy olyan vagyok,
mint a többi tanár?
Összeráncoltam a szemöldökömet: azon merengtem, mi állhat abban a
fogalmazásban, hogy így kiborult a tanár.
- Sajnálom uram, - hallottam a motyogását.
- Majd a csütörtökön, amikor büntetésből tovább itt maradsz, akkor
sajnálhatod.
Hallottam, hogy visszatartja a lélegzetét, reméltem, hogy most már eljött a
pillanat, hogy visszaforduljak feléjük.
- Ne, tanár úr, kérem! Aznap dolgoznom kell és különben is varrásórán kell
maradnom.
Az arca riadt volt a pániktól, a szemei mandulaformára nyíltak. Én más miatt
voltam riadt. Dolgozik?
- Akkor a büntetésed a varrás után kezdődik és hiányozni fogsz a munkából.
- Kérem tanár úr, tegye át másik napra, akár ebédszünetre is. Már
megfenyegettek, hogy kirúgnak.
- A hiányzások miatt?
Ősziróza ismét lehajtotta a fejét.
- Mindjárt gondoltam. Az jutott az eszembe… Fallon itt maradnál te is
csütörtökön az órák után? Sok bepótolandód van, hogy felzárkózz a többiekhez,
Ősziróza ebben tudna neked segíteni.
Nem válaszoltam azonnal. Világos volt, hogy Ősziróza tiltakozni szeretett
volna. Nem nyitotta ki a száját, nem lett volna helyénvaló és különben is
elrontotta volna a gondosan összeszorított ajkainak a vonalát. Neheztelve ugyan,
de beleegyeztem. Mi rosszat tehettem?
- Természetesen.
Még bosszúsabb lettem, amikor a teremben elült a csönd és észrevettem,
hogy ők ketten az elméjükben folytatták a beszélgetést. Engem kizárva. A
szemem sarkából láttam, ahogy Ősziróza ajkai legörbülnek, kezét az arcához
kapja.
- Fallon, lennél szíves kimenni egy percre?
Nem akartam, de aztán eszembe jutott a fájdalom, amit Ősziróza arcán
láttam, amikor nekem szegezte a kardot. Azt tettem, amire kértek. Az ajtó

37
becsapódott a hátam mögött. Kint, megpróbáltam kitalálni miről is lehetett szó
aznap reggel. Minél többet gondolkodtam, annál kevésbé értettem.
Gyerekkorunkban barátok voltunk. Üveges játékkal cseréltünk csókot, anyás-
apást játszottunk, ugrattuk egymást. Most meg, mintha utálna.
Néhány perc elteltével, kinyílt az ajtó és egy szőke ciklon haladt el mellettem
sebesen. Már messze járt, mire elrugaszkodtam a faltól, aminek neki dőltem.
Utána rohantam a lépcsőn. Hátrafordult, majd gyorsított a léptein, majdhogynem
átugrotta az utolsó lépcsőfokokat.
- Ősziróza! - Semmi. - Ősziróza, szeretnéd, ha csütörtökön haza vinnélek
kocsival? Késő lesz mire…
Nem tudtam befejezni a mondatot: visszafordult, a szája kinyitva, a szeme
vörös, duzzadt. Csendben maradt, de az arckifejezés, többet mondott ezer
szónál. Mozdulatlanul állt pár másodpercig, majd sarkon fordult, aztán elment.
Ismét lassan, majdnem lustán.

38
 Nyolcadik fejezet

Ősziróza

Minden a vendetta felé hajt, és megbénít.

Fallon a történelem órán bukkant fel az osztályban. Az összes utolsó éves a
történelemórán jelent meg. Az ok egyszerű: mivel a tanárnő gyesen volt és az én
évfolyamomnak, meg Fallonénak is volt Látó történelem tantárgya, ezért
összerakták a két évfolyamot, hogy Sylaeia úr együtt taníthasson minket.
Amikor a tanár úr belépett, tudtam, hogy az arcomra van írva, hogy dühösnek és
hátba támadottnak érzem magam. Nincs rosszabb büntetés, mint tovább bent
maradni a herceggel. Amint megláttam, jeleztem Christynek és Tammynak,
hogy üljenek mellém, így elbarikádoztam magam mögöttük. A lányok nem
örültek neki, hogy a sorunkban így minden hely elfogyott és neki nem maradt,
de nem érdekelt. Ő a terem túlsó sarkában ült le, az évfolyamtársai közé
passzírozva. Meglepődtem, de meg is nyugodtam. Sajnos, azonban a padokat
cikkcakkban rendezték el, így pont velem szemközt került. Kicsit balra húztam a
padot, hogy a táblát lássam.
Az, hogy a Látó történelem, nem közkedvelt tantárgy, enyhe kifejezés. A
teremben siránkozó hangulat volt, amikor az óra elkezdődött, éreztem, ahogy az
orcám lángol a szégyentől. A herceg is elvörösödött, ám sikerült lepleznie,
ahogy a padon könyökölve a kezeivel eltakarta az arcát.
Lesütöttem a szemeimet, átkoztam magam, amiért ránéztem és inkább nem
néztem többet fel, míg a tankönyveket ki nem osztották. Kinyitottam a
sajátomat, amiben olyan szokásokról, hagyományokról írtak, amik nekem
természetesek voltak, de a többieknek teljesen idegenek. Becsuktam.
Gyerekkoromban, az előző iskolámban, hasonló könyvekből tanultam, azzal a
különbséggel, hogy az emberekről szóltak. Felnéztem és a herceg egyből elkapta a
tekintetem. Rám mosolygott, a könyvre pillantott, majd vissza rám. Ő ezt
szórakoztatónak találta, én tragédiaként éltem meg.
Sylaeia úr ugyanazzal a szónoklattal kezdte, mint amikor az első tanítási
napon bemutatta a herceget. És amikor rátért, hogy az Irtókról beszéljen,
ugyanaz a félelemmel teli csend fogadta. Megfagyott a szívem.
Három szót írt a táblára: A SÖTÉTSÉG TEREMTMÉNYEI
- Tudom, hogy utáljátok ezt a tantárgyat, de kötelező! Úgyhogy, vágjunk
bele valami egyszerűvel. Tudna valaki szólni pár szót a dimenziókról, és
felsorolni a sötétség kilenc teremtményét, bemutatva azok különleges erejét?
Noha mindenkinek tudnia kellett a választ, senki sem jelentkezett, így
habozva bár, de felemeltem a kezem.
- Kilenc dimenzió van, mindben élnek emberek. Minden dimenzió
párhuzamos a többivel. Közös kulturális emlékeken osztozunk, mert akármi
történik az emberekkel az egyik dimenzióban, az megtörténik a másikban is. Az

39
ország kilenc párhuzamos része egy állam, nem kilenc különböző állam. Az
emberek és a sötét lények az interdimenziós tanács segítségével
együttműködésben élnek, az Inter….
Megálltam, Sylaeia úr megerősítésére várva, nem tudtam, hogy elég érthető
volt e a magyarázatom. Habár próbáltam figyelmen kívül hagyni a herceget,
mégis rá néztem, hirtelen zavarba jöttem attól, hogy olyan dolgokról beszélek,
amelyeket ő jobban ismer nálam.
A tanár úr bólintott, hogy folytassam.
- Mi az első dimenzióban élünk, ami a Látók királysága. A teremtmények
közt nincs igazán rangbéli különbség, ám a mi varázserőnk a legerősebb és a
legsokoldalúbb. Majdnem mindent meg tudunk tenni, feltéve, hogy nem
használjuk ki a természet energiáit, hiszen abból fakad a varázserőnk. Abból
meríthetünk, ha esetleg nem lenne elég az a mágia, ami az ereinkben fut.
Uralkodóink az Atheneaiak, akik a Vencouver szigetén lévő, azonos nevű
városkában élnek északon.
Most aztán totál elvörösödtem. Ő neki kellene ezeket elmagyaráznia.
- A második dimenzióban élnek a vámpírok, uralkodóik a Varnok,
Angliában. És igen, ők azok, akik elrabolták Violet Leet. Ahhoz, hogy
energiához jussanak és feltölthessék a varázserejüket, mely életben tartja őket,
vérhez kell jutniuk. Az Elátkozottak, akik a harmadik dimenziót lakják, csak
akkor tudnak a varázserejükkel élni, ha véráldozatokat hoznak. Azonban, ha
visszaszolgáltatják ezt a vért a földnek, igen erős varázslatokat tudnak csinálni.
Ezen a ponton, a herceg átvette tőlem a folytatást.
- A negyedik dimenzióban találhatóak az Alakváltók, olyan teremtmények,
akik képesek levetkőzni emberi alakjukat és állattá változni. Az átváltozáskor
szellemeknek tűnnek. A Közép-ázsiai hegységek környékén élnek. Mielőtt
felfedték magukat, körül- belül pár évszázaddal ezelőttig, azt hitték róluk az
emberek, hogy démonok.
A szemei megteltek élettel, ahogy az osztály figyelme őrá irányult, az
enyémnél sokkal izgalmasabb beszámolót hallgatva.
- Az ötödik és a hatodik dimenziók nagyon hasonlóak, de ott, a mienkkel
ellentétben, sokkal több erdő lett megmentve. A Szárnyas lények és az Elven
Elfek lakják. Gyönyörű, nomád teremtmények. Nincs náluk monarchia, nem
használják a modern technológiákat. Annyira összhangban élnek a természettel,
hogy nincs rá szükségük. A hetedik dimenzió Farkasai fel tudnak venni emberi
formákat. A Maenguk, a nyolcadikban, vízi élőlények, ők is képesek
alakváltoztatásra, hogy kijöhessenek a szárazföldre. És a kilencedikben….nos, mi
Főnixnek hívjuk őket, csak harminc napra tudnak emberi formákat ölteni,
minden kilencedik hónapban.
Eddig tartott a beszámolója.
Csak a herceg meg én beszéltünk, mint két színész a színpadon, ha a
rendezőnk, Sylaeia úr kérdezett. Az osztályból a többiek csendben ültek.

40
Idegtépő csendben. Semmit sem tudtak, még az alapvető fogalmakat sem
ismerték, melyekkel minden más ember tisztában lett volna.
Végül Sylaeia úr békén hagyta a többieket, majd sokkal szívélyesebb
hangnemben hozzám fordult.
- Ősziróza felsorolnád nekünk a fas-okat, vagy az alapvető elveket?
- Energiakezelés, a természeti egyensúly megőrzése, a rangok szerinti
tisztelet megadása, hűség az Atheneahoz, a Terra egyezmény betartása.
Igaz, már nem igazán használtam a Látó nyelvet, mégis furcsa volt ezeket a
szavakat egy másik nyelven kimondanom. Kislányként az anyanyelvemen
ismételgettem ezt, mint egy imát. Lefordítva lehetetlen volt visszaadni a szöveg
szépségét és az összetartó erejét.
A tanár előhúzott a zsebéből egy filctollat, és felírta a táblára az öt fast.
- Az első négy nem szorul magyarázatra. A mágiára, a természet tiszteletére
utalnak. Különösképp, ami az élelmezést illeti, utóbbi időkben a klímaváltozást
is beleértve. Az etikett betartására és a királyi családhoz való hűségre szólít.
Tudja valaki köztetek mi az Terra egyezmény?
Fallon megrázta magát és hatalmasra nyílt szemekkel körbe nézett. Száját
meglepetten tartotta.
- Senki? - A tanár rázárta a filctollra a kupakot. Tényleg senki?
Abban a nagy csendben, izgatottságomban borzongás futott végig a hátamon.
Az emberek keveset tudtak rólunk és azonkívül, hogy milyen menő az
arisztokrácia, vagy, hogy ki kivel jár az udvarban, igen kis érdeklődést mutattak a
népem iránt. De azért így is túlzás, hogy nem tudják mi is az egyezmény
lényege..
A tanár úr válaszolta meg a saját kérdését.
- Egy halom megállapodás, amit minden dimenzió és az emberek aláírtak a
tizennyolcadik században. Azzal a céllal, hogy hivatalos keretekbe foglalják az
addigi törvényeket és, hogy ezek össze legyenek gyűjtve egyetlen iratba. Ennek
az iratnak köszönhető, hogy Ősziróza és Fallon őrzőként itt vannak, hogy
megvédjék az iskolát. És ez az egyezmény tiltja a sötétség teremtményeinek,
halálbüntetés fejében, hogy ártsanak az embereknek, hacsak ez nem életmentési
célokból történik. Így ez alól kivételt képeznek a vámpírok, akik nem lennének
képesek a túlélésre, ha ezt nem szegnék meg. A Terra egyezménynek hála béke
van, amit ti is élvezhettek.
Senki sem szólalt meg. De ez a csend nem a meghökkenésnek, sem az
áhítatnak volt köszönhető. Egyszerűen csak a tiszta unalom okozta csendről volt
szó. Az osztálytársaim mindezt nem tartották teljesítménynek, vagy biztatónak.
Politika volt, ami unalmas, egyhangú. A szuper-szexi hercegen kívül, nem volt
hatással az ő nyugodt életükre.
Megborzongtam. Még emlékszem az osztály morajára, a St. Sapphireban,
amikor az egyezményről tanultunk. A büszkeségre, hogy a mi népünk volt az,
amelyik vezette az egyezkedést, hogy minden teremtménynek stabilitást

41
biztosítsanak. Manapság az egyezmény nem hozott stabilitást. Nem hozott
semmit.
- Már nem fogja a békét biztosítani sokáig, igaz? - kérdeztem, mielőtt még
fékezni tudtam volna a nyelvem. Miért is ringatózzunk hamis
biztonságérzetben? Úgy határoztam, hogy folytatom.
- Az emberek mindenhol ellentétben állnak a teremtményekkel. Violet Lee
elrablása csak ronthat a helyzeten. Ez alatt, az ellenségeink ezt kihasználják,
hogy hulladékpapírt csináljanak az egyezményből és háborút robbantsanak ki...
Ugyanazokról az ellenségekről van szó, akiktől próbállak titeket megvédeni. -
hangom elcsuklott, szemeimet a könyvre fordítottam.
Végre megtörte az osztály csendjét a zsivaj, néhányan tiltakozással
fűszerezték, mert nem hitték, hogy az emberek hibásak lennének. Sylaeia úr
tágra nyitotta a szemeit, de bármennyire is ütötte a katedrát, nem sikerült csendet
teremtenie.
A kezeim közé rejtettem az arcom, a körmeim a bőrömbe vájtam. Miért nem
maradok soha csendben? Most mindenki azt hiheti, hogy utálom őket és ők már
így is épp eléggé utáltak…
Nem vettem észre, hogy a herceg felállt, míg meg nem hallottam, hogy
mindenkit arra kér, hogy maradjanak csendben.
- Őszirózaak igaza van. Az egyezmény nem fogja már sokáig garantálni a
békét. A világ megváltozott, már nem találkozunk szemtől szembe. Kitörhet a
háború. De nem fog, a sors nem engedi, hogy a helyzet addig fajuljon. Mit
gondoltok különben mire való a Hősnők próféciája?
Én is felálltam, akkora erővel toltam meg a padot, hogy megcsikordult a
padlón, a széket majdnem feldöntöttem. Kicsit hülyén éreztem magam így
felállva, ám annak idején így csináltuk a Látók iskolájában. Aztán meg, ülve
kicsinek éreztem magam a herceghez képest.
- Mégis hogyan lenne képes egy pár teremtmény megerősíteni az
egyezményt és megakadályozni a háború kitörését? És ha nem bukkannak fel
időben? És ha elbuknak?
- Nem buknak el - erősködött a herceg, igazából most először néztünk
egymás szemébe. Homloka összehúzódott a csalódottságtól, én pedig éreztem,
ahogy a düh felizzítja a véremben a varázserőm.
- Eddig még nem tűntek fel a Hősnők. Ha a vámpírok megölnék Violet Lee -
t, nem lenne senki, aki megakadályozhatná a háború kitörését. Ami abban a
dimenzióban történik, hatással van mindannyiunkra.
Lélegzet visszatartva vártam, szinte reméltem, hogy a herceg ellentmond
nekem. Tudtam, hogy igazam van, a saját szemeimmel láttam a fenyegető
dolgokat: az emberek gyűlöletét, az Irtókat… és Violet Lee - t, azt a szokatlan lányt,
akit nem tudtam kiűzni az álmaimból.
- Tévedsz…
Az iskola csak pár napja kezdődött, ezért a kicsengetés hangja még
meglepetésként hatott ránk, amikor a csengő éles hangja megszólalt mindenki

42
megrezzent. Elpakoltam a dolgaim, amilyen gyorsan csak tudtam, a cikkcakkos
padsor végére siettem, reménykedtem benne, a lábaim tartják ezt a sebes iramot,
hogy kimehessek, mielőtt a herceg befejezné a mondatát. Elillant a pár perccel
ezelőtti bátorságom és én is ugyanilyen hamar szerettem volna elillanni a
teremből.
- Ősziróza!
Fordulj meg, az isten szerelmére!
Egyre közelebb éreztem magamhoz, és a többiek sem voltak messze.
- Hercegnő!
Íme, a szó, ami megállásra kényszerített. Abban a pillanatban
visszafordultam. Egy szó, mely képes volt meggátolni a lépéseimet, fogva
tartani, hogy meghallgassam, amiről már tudtam, hogy következni fog.
- Miért hívod mindig Hercegnőnek? - hangzott el az ártatlan kérdés. Tee, aki
az unokatestvéréhez jött, nem tudhatta, mennyire rettegtem ettől, mennyit
imádkoztam az elmúlt huszonnégy órában, azért, hogy senki ne vegye észre a
címet, amivel a herceg illetett.
Könyörögtem, a számmal csak egyre formáltam a szavakat "Ne, ne." De
amikor ő Tee felé fordult, majd ismét felém, a kobalt színű szemeiből
kiolvastam - mindig is mondták, hogy a szemek színe elárulja a kékvérűeket -
hogy nem fogja megtartani a titkomat.
- Nem tudod? Anglia Hercegnője.
Nem maradtam ott, hogy megvárjam a csodálkozó hozzászólásokat, vagy
kérdéseket. Nem bírtam volna elviselni őket. Inkább ismét megfordultam, hat
pontosan kimért lépést tettem és felemelkedtem a levegőbe.
- Ne feledd, ki leszel egy nap kislányom!
- Nem akarok gondolni rá nagyi. Kicsit sem.

Miért tette ezt velem? Miért ilyen megátalkodottan kegyetlen? Miért nem
tartja tiszteletben a döntésem? De legalább el tudtam menekülni. Ha nem pont
az órák végén történt volna, akkor nem tudtam volna elszökni, amikor kitálalta a
titkom. Nem tudtam volna megszökni tőle.
Annak ellenére, hogy a nap fényből és árnyékokból álló mozaikot vetített az
alattam fekvő városra, a levegő hűvös volt. A tenger felől érkező szelet befogta a
homorú folyó torkolat, az egyre szűkülő völgy felé terelve. A Dartmouth- i
kikötőben parkoló egyik nagy hajó árbocait rázta és magával hozta a kötélzet
halk zaját. Ez a melódia szolgálta a háttérzenét a vízen úszó öreg komp
pöfögéséhez, és a Kingswearba tartó gőzmozdony süvítéséhez. Kingswear
városkája pont Dartmouthal szemközt, a folyó túlsó partján fekszik. Ezer
színben pompázó házai természetes teraszokra épültek, mondhatni a közeli,
nagyobb város impozáns villáinak utánzataiként. A vonat folyókat, hidakat szelt
át, elhaladt egy iskola mellett, amelyikben még egy régi harang jelezte a nap
végét és megállt a Lower Ferry (kis komp) komp kikötőnél.

43
 A múltban megragadt tökéletes kis világ volt ez, amelyik a külvilágtól
elzártan élte életét, vitathatatlan szépségével vonzotta a turistákat. Ezt az
elzártságot nem tudtam már elviselni.
A sok dühtől, ami felhalmozódott bennem, úgy éreztem, hogy az idő még
lassabban telt. Elértem a folyó másik partjához, ahol a fák már kopaszon álltak, a
lehullott leveleik a sárban tornyosultak. Kár, hogy ilyen hamar lehullottak.
Épphogy szeptemberbe léptünk, üres üvegek, eldobált szendvicsek, papír-
zsebkendők árulkodtak még a nyári éjszakákról. Az lett a sorsuk, hogy a folyó
parton rohadva, haldokoljanak.
Miért? Miért kellett elmondanod nekik, ha egyszer megkértelek rá, hogy ne
tedd? Mit értél el azzal, hogy ezt tetted?
Ahogy távolodtam a tengertől, enyhült a szúrós szél, átadta a helyét a
ködnek. Megpillantottam a házunkhoz közeli templom tornyát, a kissé távolabbi
kikötőt, ahogy a tenger sós cseppjei peregtek a leszálló ködben. Még nem
sikerült megértenem a történteket. Olyan volt mintha a reggeli események, több
nap alatt folytak volna le, és még nem dolgoztam fel őket. Bambának éreztem
magam, talán elmém önvédelmi taktikája volt ez.
Megláttam a toronyórát és elképedtem milyen hosszú idő alatt értem haza.
Már az idő sem úgy telik, ahogy kell.

Amikor a szobámba értem, letettem a bögre teát az íróasztalra, a laptopon, a

villogó fény felhívta a figyelmem, hogy ellenőrizzem a postám. Jo biztosan egy jó
hosszú mailt írt nekem. Annak ellenére, hogy félig Francia-kanadai félig német,
és most egy svájci iskola Őrzője, tökéletesen beszélt angolul, már csak a St.
Sapphireban töltött nyolc év miatt is.
Az első három hosszú bekezdésben azt taglalta, hogy milyen jól néz ki a
herceg és, hogy mennyire szerencsésnek kellene tartanom magam, amiért ilyen
közeli kapcsolatba kerültem vele. Aztán figyelmeztetett, hogy a herceg és a
családja ellen irányuló gyanúim, nagyon súlyos vádaskodások, hogy óvatosnak
kell lennem. Az e-mailt azzal zárta, hogy kifejtette a teóriáját, arról, miért is
jöhetett a herceg ide. De ezt a teóriát azonnal elvetettem, bár bele vörösödtem.
Hátra dőltem a széken. Nem tudtam mit válaszoljak. Fontolóra vettem, hogy
elmeséljem- e neki, hogyan is vesztettem el az önuralmamat aznap reggel, ám
meggondoltam magam: nem akartam, hogy ezen pletykálkodjanak. Nem lett
volna értelme, hogy elmondjam, hogy a herceg felfedte a titkomat. Még Jo sem
tudott arról, hogy titokban tartom - tartottam- a címemet.
Felálltam az asztaltól és ledobtam magam az ablak előtti padra. Néztem a
kerti juharfát. Az egyik ág elért majdnem a szobámig. Kislány koromban,
amikor ódzkodva haza jöttem a hétvégére, mindig vigaszt kerestem azok között
az ágak közt. Egy faodúban, a fatörzs és a lombok közt, tökéletes búvóhelyre
leltem. Az volt az én titkos helyem, feldíszítettem a kertben szedett virágokkal,
vagy azokkal az álom amulettekkel, amiket ugyanazon az íróasztalon
készítettem, ahol most a komputerem volt. Néhány kreációm túlélte az idő

44
múlását és most az ablakkereten lógtak, noha idővel a tollak elrohadtak,
bepenészedtek és az anyám kidobta őket. Újabb sirály tollakat gyűjtöttem, hogy
kicserélhessem, ám az anyám azokat is kidobta.
Nem fogok tudni szembe nézni az osztálytársaimmal. Nem bírnám ki a
kérdezősködésüket. A csütörtöki büntetés is tovább növelte a félelmemet. Ha
kimaradok egy napot az iskolából, akkor kicsit leülepednek a dolgok. Majd
bemegyek csütörtökön, addig kicsit elhalkulnak a rólam folyó pletykák. Hadd
birkózzon csak meg a helyzettel a herceg. Rakja csak rendbe ő a helyzetet, amit
kreált.

45
 Kilencedik fejezet

Ősziróza

- Ősziróza, miért nem mondtad el? -

Soha nem kérdeztétek.
- Nem ez a lényeg. - kiáltotta Gwen. - Anglia hercegnője vagy, és mi nem
tudtuk. Szóval az arisztokrácia tetején állsz, rögtön a királyi család alatt. Hahó?
Figyelsz?
- Azt hittem, hogy ez a cím elveszett, annak az asszonynak a halálával, pár
éve… A híradóban hallottam valamit az állami temetésről, emlékeztek?
Tammyre villantottam a szemeim, de nagyon lassan kapcsolt.
- Úristen, a nagymamád volt ugye? De akkor… a cím nem szállt az apádra?
- Ő ember.
Tévedtem, a hírek egyáltalán nem ültek el. Sőt, ha ez lehetséges, a
hiányzásom csak feltüzelte az érdeklődést. Nem hagytak lélegzethez jutni a
kérdéseikkel, csak akkor volt nyugtom, ha kimentem a mosdóba, vagy amikor
felbukkant a közelben a herceg. Akkor mindenki őrá vetette magát, hogy még
több információt csikarhassanak ki belőle. Én nem igen voltam rá vevő.
Hál' Isten, gyorsan eltelt a nap. Még az angolórán is megúsztam, hogy ne
kelljen a herceghez szólnom, és ő próbálkozni sem mert, hogy beszélgetést
kezdeményezzen.
Őt óra múlt, amikor kijöttem a varró óráról: az volt a megérzésem, hogy
hosszú estének nézünk elébe. A házi dolgozattal ellentétben, amivel
kiérdemeltem magamnak a büntetést, a tanulás a herceggel igen komplikáltnak
és nehéznek bizonyult. Az sem segített, hogy nem olvasta el a feladott komédiát,
sem a verseket. Így kénytelen voltam mindent elmagyarázni. Sylaeia úr a
katedráról figyelt bennünket, míg engedélyt adott a távozásra, amikor az
óramutatók fél nyolcat mutattak. Olyan sok papír volt az asztalon, hogy
besötétedett, mire mindent rendbe raktam, bepakoltam a táskám. Az ég előbb
zavaros szürkére váltott, majd lilába borult. Ráadásul még a vihar is feltámadt.
Kinéztem az ablakon, ám a szemközti épület tetejét sem lehetett látni. Elszorult a
torkom.
Az ajtókkal elzárt folyosón nem tűnt vészesnek a szél zúgása, de amikor a
lépcsőknél jártam az már más tészta volt. Olyan erővel zúdult az eső, hogy
visszaverődött a földről, padokról. Az udvar beton repedéseiben összegyűlt a
víz, tócsákat formálva. A cseresznyefa bimbói büszke ellenállásba kezdtek, de
legyőzte a szél, elfújta a szirmokat a tetők fölé.
- Ugye nem azt tervezed, hogy ilyen időben fogsz repülni?
Felbukkant mellettem a herceg és együtt figyeltük a kinti káoszt az üvegajtón
keresztül.
- Majd buszozom.

46
 Szkeptikusan végig mért tetőtől talpig: a blúz, szoknya, vékony harisnya
nem voltak épp a klímához igazítva.
- Elázol. Aztán meg sötét is van. Nem kellene egyedül mászkálnod.
- Nem probléma…
- Ugyan már, elviszlek.
Közelebb léptem az ajtóhoz, keresztbe dobtam a vállamon a táskát és
felkészültem egy gyors futásra az esőben.
- A szüleim nem szeretik, ha idegenekhez beszállok.
A herceg megrezzent, az arcára ugyanaz a zavarodottság ült ki, mint pár
nappal ezelőtt is.
- Én nem vagyok idegen. - Csaknem kérdő hangnemmel beszélt, mintha ő
maga sem lenne biztos abban, amit mond.
Olyan mintha az lennél. - gondoltam
Vártam még pár másodpercig, hátha még hozzátesz valamit a herceg.
Tekintve, hogy csendben maradt, megtoltam az ajtót, és reménykedtem benne,
hogy a súlyom elég lesz ahhoz, hogy nyitva tartsa addig, míg kimegyek rajta.
Nem így történt. Egy erős széllökés kicsapta az ajtót, csurom vizes lettem,
ahogy az ereszcsatorna alatt kötöttem ki. Semmit sem láttam a víztől, ami a
hajamból lecsorgott, sem a lehulló esőtől, ami tűszúrásként érte az arcomat.
Csak az ajtót láttam, ahogy a zsanéroknak csapódik, aztán egy kar elkapott a
blúzomnál fogva és visszarántott az iskolába. A földre huppantam, épphogy
elhúzódtam a küszöbtől, mielőtt az ajtó akkora hévvel csapódott be, hogy az alsó
ablaküveg kiszakadt a tokból és ezer darabkára tört.
- Minden rendben?- kérdezte a herceg. Én bután bámultam a lukat, ahol most
besüvített a szél és lefagyasztotta a pucér lábaim a szakadt harisnyában.
- Haza viszlek. Ne is ellenkezz.
Hasztalan lett volna tiktakozni: úgyis mindig neki van igaza.
- Vigyázz a szilánkokkal. - A herceg felsegített a földről, kinyitotta az ajtót,
megtámasztotta a hátával, hogy nyitva maradjon. Én pedig átbukdácsoltam a
törött üvegen, a tető alatt elfutottam az udvar túl felére. Az ajtó bevágódott
mögöttem, a szélben szitkozódást hallottam, majd közeledő, sebes lépteket. Egy
kéz hirtelen elkapta az enyémet, és futásra húzott. Lerántott a lépcsőkön, egész
az iskola fedett bejáratáig. Amint eső óvta helyre értünk, a herceg és én
reszketve a hidegtől megálltunk. Erőteljesen dörzsölgette a karjait.
- Készen állsz?- Ismét felém nyújtotta a kezét.
Néztem pár másodpercig a kezét, majd az esőt. Olyan sötét volt a
parkolóban, hogy akkor sem láttam volna semmit a hercegből, ha rátapadtam
volna, csak a villámlás szolgált fénnyel.
- Gyerünk!- noszogatott és pont egy villámlás dördült el, amikor kihúzott a
zivatarba. Hunyorogva kerestem segítséget, bármilyet, mígnem, hirtelen két
felvillanó fényszóró törte meg a sötétet és egy meglepően diszkrét sportautót
kapott el a szemem. Ami még ennél is meglepőbb volt, hogy az oldalán nem
díszelgett a királyi család címere.

47
 A herceg az utas felőli ajtó felé vette az irányt és enyhén meglökött.
Kibújtam a táskám vállpántjából, majd beszálltam, bekapcsoltam az övet. A
táskám a lábamhoz tettem. Ez alatt a herceg beindította a motort és bekapcsolta a
fűtést. A levegő kitört a szellőző nyílásokból, odahúztam a lábaim a meleghez. A
herceg felkapcsolta az ablaktörlőket, és kiment a parkolóból.
- Brixhamben laksz, ugye? - Bólintottam, és ő jobbra indexelt.
A szélvédőre hulló eső zaja, a vihar dörgései meggátolták, hogy
beszélgessen, így én kifelé bámultam az ablakon. Az alattunk húzódó völgy
minden villámlásnál fénybe borult. A fény felfedte a földeket, a házakat és a régi
viktoriánus korabeli épület sarkát, ami most a Tengerészeti Akadémiának ad
otthont. Jól ismerik ezt a királyi tengerész kadétok, akik mind emberek. A tájkép
úgy hatot, mint egy negatív, majd újból minden elsötétült. A város alsó felébe
vezető meredek út kihalt volt, mikor megkerültük az Akadémiát, senki sem állt
sorba a komphoz. Ahogy közelebb értünk, egy sárga tábla megadta rá a
magyarázatot: a csatlakozások felfüggesztve a rossz idő miatt. A herceg halkan
szitkozódott.
- Próbáld meg a másikat. - motyogtam. Nehezemre esett, hogy beszéljek
hozzá. Ő tanácstalanul nézett rám.
- Kövesd a rakpartot. - tettem hozzá, ám nem sok reményt tápláltam. Ha a
Higher Ferry (ford.: nagyobb komp), a legnagyobb, legerősebb komp nem tudott
kihajózni, akkor bizonyosan a másik, a Lower Ferry (ford: kisebb komp) sem,
ami nem sokkal nagyobb egy vontatóhajónál. Igazam volt. A város régi
negyedéhez közel, ahol a fekete - fehér házak kivilágított emeletei a kavicsos út
mentén és ahol a halászok házikói sorakoztak, megláttam egy komphajós
tengerészt, aki a szélben dülöngélve, elhagyta a helyét. A vihartól megduzzadt
folyón, csak a komp fényeit láttam, ahogy visszatér a kikötő pontjára.
A herceg felsóhajtott.
- Hát akkor gondolom, szárazföldön kell megtennünk az utat. Mond, merre
kell menni.
Bólintottam és ő folytatta.
- Általában Totnesnél elfordulok, Dartmoor felé. Még nem voltam
Torbayben.
Elhallgatott és a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel. Éreztem, hogy
mondanom kellene valamit, de csendben maradtam.
Ahogy ismét felmentünk a dombon, észrevettem, a herceg megint csak
engem lesett. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta, mintha épp mondani
készülne valamit.
- A nagybátyáméknál lakom, úgy tudom, jól ismered őket. A királyi
fenségek, Victoria hercege és hercegnője. - Szarkasztikus hangnemben beszélt,
láthatóan nem értékelte a királyi címeket, kivéve persze az enyémet.
- Princetown mellett vettek egy házat, a lápfüves részen. Rögtön ki is
használtam, ahogy ezt megtudtam. Mindig Angliában szerettem volna tanulni és
Ausztráliában nem bírtam tovább elviselni a paparazzikat. Tudtam, hogy ez a

48
vidék elzárt és a Kable jó választásnak tűnt, azért is, mert te már itt voltál. Média
szünetet rendeltünk el, hogy ne írhassák meg a költözést és, hogy az udvari
pletykálkodásnak is eleget tegyünk, azt meséltük, hogy vissza fogok térni
Sydneybe. Így hát, íme, itt vagyok: testőrök meg paparazzik nélkül.
Lassan bólogattam. Semmit sem hallottam Londonban arról, hogy idejönne.
Talán tényleg egy kis nyugalmat keresnek. De tudtam, hogy előbb vagy utóbb a
hír ki fog szivárogni. Egy ketyegő bomba volt ez a hír, és amikor az újságírók
kiszimatolják, akkor én is belekeveredem.
Megint az volt az érzésem, hogy a herceg beszélgetni próbált, de nem igen
tudtam mit válaszoljak. Azt, amit mondani akartam volna, azt nem mondhattam
ki, sértő lett volna.
- Te a szüleid miatt vagy itt. - Nem kérdésnek szánta.
Ezen a ponton elhallgatott. Egy kis erőfeszítéssel, megtörhettem volna a
csendet, ám nem tettem semmit. Abban a percben, hihetetlennek tűnt, hogy
tizenkét évesen zavar nélkül tudtam más nemesekkel beszélni, még nálam
magasabb rangúakkal is és most pedig képtelen voltam rá. Erre neveltek
születésem óta, most mégis a két nyelv harcolt bennem egymással és nem jöttek
elő a szavak.
- Hiányzik? - motyogta hirtelen, kezét a volánra szorítva. Pár pillanatig a
kezeire néztem, majd a tekintetem magam elé fordítottam, a villogó fényekre,
melyek az úttestet szegélyezték.
- Igen, nagyon. - suttogtam. Abban sem voltam biztos, hogy a kopogó
esőben, és a járó motor zajában meghallotta- e. De bólintott.
- Ami történt… szörnyű. Olyan fiatal voltál. Csak tizennégy éves. Egy
ekkora veszteség biztosan…
Nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség, nagyon jól tudtam, hogy
milyen érzés és ő erőlködött, hogy megértse.
- Gyilkosság - folytatta kicsit később. - Gondoltál már… Gondoltál már arra,
hogy megbosszulod?
- Megtettem volna, ha tudnám ki tette. - feleltem azonnal. Még saját
magamat is megleptem a hangszínemmel.
A herceg felém fordult, fél szemmel az útra figyelve.
- Bocsáss meg, de tettem valamit, amivel megbántottalak? Igaz, rég nem
találkoztunk, de valamikor barátok voltunk. Most meg úgy bánsz velem, mintha
pestises lennék.
- Azon felül, hogy mindenkinek elmondtad, hogy nemes vagyok, Felség?
Kiszökött belőle egy sóhaj.
- Csak segíteni próbáltam.
- Miért?
Balra fordult, egy kétsávos útra, majd felgyorsított. Komoran megmozdította
kicsit a fejét.
- Hát... Régóta ismerjük egymást, gyakran jöttél az udvarba. Miért ne tettem
volna?

49
 Kezemmel letöröltem a párát az ablakról, és kinéztem.
- Nem kedvellek.
Újból leszállt a csönd. Csak a motorzúgás, ablaktörlők zaja hallatszott. Nem
fordultam ő feléje és azt kérdeztem magamban, vajon hányszor fordulhatott elő
vele, hogy ehhez hasonlót mondjon neki valaki. Már ha megtörtént.
- Megkérdezhetem, hogy mi az oka? - kérdezte kicsivel később.
Ebbe nem gondoltam bele. Csak kiadtam magamból az érzéseimet. Egyszer
az életben elengedtem magam és kifejtem az érzéseimet. Most a szavaim
vádaskodásnak hatnának…. sőt sértésnek. De mikor lesz még egy ilyen
alkalmam?
- Úgy hiszem, te, a királyi család, és az egész tanács, információkat
hallgattok el előlem. Tudjátok, hogy miért ölték meg a nagymamám és azt is,
hogy ki tette. Ebben biztos vagyok, mert a temetésén hallottam dolgokat… Ha
nem így lenne, akkor vajon, hogy lehet az, hogy ennyi idő elteltével sem kapok
válaszokat.
A herceg még inkább megszorította a kormányt, tizennyolc havi gyanút
igazolt az, hogy hirtelen elsápadt.
- Miből gondolod, hogy én tudom azokat a válaszokat?
- Te vagy a második a trón várományosok sorában. Értesz a politikához,
jobban is mint a trónörökös. Biztosra veszem, hogy a szüleid megbíznak benned.
Erre a váratlan bókra lesütötte a tekintetét. Vártam. Aztán, vereséget
szenvedve, az ablakhoz támasztottam a fejem.
- Úgy parancsolták, hogy ne beszéljek neked róla. - Felelte szigorú
hangnemben.
Visszatartottam a lélegzetem, éreztem, ahogy hullámokban előtör belőlem az
utálat és a fájdalom, amely minden alkalommal átjárt, ha csak a nagyanyámra
gondoltam. Mondani akartam valamit, de nem találtam a szavakat. Egy
könnycsepp csordult ki lassan és elkenődött az arcom és az ablaküveg közt.
Becsuktam a szemem, hogy több ne buggyanjon ki, arcomat a víztől
begöndörödött hajam mögé rejtettem.
Egy könnyű érintést éreztem a térdemen… az ő kezét. Durván elhúztam a lábam,
a táskám védőpajzsként az ölembe húztam. Az arcom vörös volt, lángolt. A
herceg keze megállt félúton a váltókar és a kormány közt, nem tudta eldönteni,
hová is tegye. Végül a kormányra tette a kezét.
- Sajnálom. Tényleg. És ne haragudj, hogy mindenkinek elmondtam, hogy
hercegnő vagy. Nem volt fair a részemről. - vártam, hogy folytassa. - Csak arra
gondoltam, hogy leegyszerűsítené a kapcsolatod a többiekkel. Tudom, hogy azt
gondolod egoista voltam, de velem egyenrangúként szerettem volna bánni veled.
Az emberek jobban hajlanak arra, hogy elfogadjanak, ha a neved előtt ott van
egy nemesi cím.
Úgy nyitogattam a szám, mint egy hal, amelyik felbukik a mély vízből.
- Nem jöttem rá, hogy… - kereste a szavakat - úgy akarsz élni, mint egy
ember.

50
 A mellkasomban furcsa szorítást éreztem a dühtől, a zavarodottságtól.
- Nem akarok úgy élni, mint egy ember.
- Biztos? Mikor volt az utolsó alkalom, hogy a komplex mágiát alkalmaztad?
És most nem arra gondolok, amikor a segítségével csinálod meg a frizurád.
Erre most megint nem tudtam mit felelni és visszazuhantam az ülésbe.
- Pontosan. Ha nem akarsz úgy élni, mint ők, akkor miért nem gyakorlod a
varázslást?
Most sem jutott eszembe semmi, amit válaszolhatnék. Közeledtünk az
utcánkhoz, szóltam neki, hogy forduljon jobbra. Elhaladtunk a templom és a
temető mellett, balra fordultunk, majd végül megint jobbra, és az én fasoromhoz
lukadtunk ki. Feltűnt; a herceg felméri a környéket, részleteket jegyez meg,
véleményt alkot. Tudtam, hogy arra a következtetésre jutott, hogy mennyire
jellegtelen a negyed, amiben élek. A viktoriánus tégla villák tágasak,
kényelmesek, ám a rangomhoz illő emberek általában nem ilyen környéken
laktak.
Szóltam, hogy álljon meg a fasor felénél, kikapcsoltam az övem. Haboztam, a
kezem a kilincsre tettem, készen arra, hogy kinyissam az ajtót.
- Illem, kislányom!- ismételgette a nagyim. Az illem minden alapja.
Összeszorítottam az ajkaim.
- Sajnálom, ha az életvitelem megsért téged, Felség. És sajnálom, ha úgy
gondolod, hogy nincs jogom felidegesíteni magam azokon a buta parancsokon,
amiket kaptál. De attól félek, nincs más választásom.
A herceg olyan gyorsan fordult felém, hogy amennyire csak bírtam az
ajtóhoz húzódtam, hogy minél távolabb legyek tőle. Teljesen zavarodottnak tűnt,
de volt valami a szemeiben, ami igen közel volt a felismeréshez.
- Köszönöm, hogy haza hoztál. - tettem hozzá, kipattantam a kocsiból,
megkerültem a járda felőli oldalról, hogy a fák megvédjenek az esőtől. Amikor
csuktam be a kaput, láttam, ahogy visszatolat és elindul, majd az autó eltűnik a
sarok mögött. Eszembe jutott, hogy kibillent az egyensúlyából nem sokkal
ezelőtt.
Elmosolyodtam. Keserű mosoly volt, a diadal mosolya.
Akkor te tudod. Tudod, miért halt meg. Ki fogom szedni belőled. Addig nem
foglak kedvelni, míg ez nem sikerül!
A bejárati ajtó üvegén fény szűrődött át. A ház előtt parkoltak a szüleim
autói. Haza jöttek. Felsóhajtottam és felkészültem, hogy bemenjek.
Nem zárták az ajtót kulcsra, megpróbáltam halkan kinyitni, levettem a
cipőm. Fél lábbal már a lépcsőn jártam, mikor anyám előtűnt a nappaliból. Tuti,
hogy a függöny mögött leskelődött utánam.
- Hol voltál? Majdnem kilenc óra!
- Sylaeia úr megkért, hogy segítsek egy iskolatársamnak. - fogasra
akasztottam a táskám, a radiátor fölé és anyám felé fordultam. Reméltem hamar
túlesünk a fejmosáson és átöltözhetek valami szárazba.

51
 - Szóval, ha felhívnám az iskolát, a tanár ezt alátámasztaná? - felelte
elég idegesen.
- Igen. - tudtam, hogy Sylaeia úr nem szólna a büntetésről…
- Anyám morgott, majd az ajtóra mutatott.
- Ki hozott haza? - Egy
barátom.
- Nem hagyta, hogy behúzzam a csőbe.
- A barátaidnak még nincs jogosítványuk.
- Egy utolsó éves barátom. - javítottam ki. Ám ezt sem hitte el. A
tükörhöz lépett, hogy kivegye a fülbevalóit. Látszólag nem rég
érhettek haza: még munkaruhába volt, a haja még egyenesre volt
fésülve, a szokásos bubi frizurába, ahogy a gyűléseken hordja.
- Kevés srác engedhet meg magának egy Mercedest, Ősziróza.
- Az égre pillantottam, mélyet sóhajtottam.
- Rendben. Érkezett a suliba egy másik Látó fiú.
- Anyám azzal a kedves, előzékeny mosolyával válaszolt, amit azokra a
percekre tartogatott, amikor legyőzött engem.
- Végre itt az igazság.
- Visszamosolyogtam, a lépcsőhöz mentem, amikor a konyhából
meghallottam apám hangját.
- Most min veszekedik az én két szépséges hölgyem? - Egy konyharuha
és egy pohár volt a kezében, amikor a lépcső aljánál megjelent.
- Befogtam a szám, csak azt reméltem, hogy átöltözhetek, még mielőtt
eláztatom a folyosót.
- Az iskolában van egy új Látó fiú.
- Apámat nem hozta különösképp lázba a hír, tovább törölgette a
poharat.
- Nahát, ez jó hír neked, nem? Melyik családból?
Most tényleg hezitáltam, rágtam a szám szélét. De nem húzhattam tovább.
Ránéztem a szüleimre, előbb az egyikre, majd a másikra és azt mondtam, hogy:
Athenea.
A pohár a földre zuhant, a konyharuha pedig a törött üvegdarabokra. Apám
tátogott, próbálta a zavarát leplezni. Nem sok sikerrel.
- Istenem, - mormogta, a mellkasára szorítva a kezét. Anyám rögtön
mellé lépett, megérintette a hátát. Ő is olyan sokkot kapott, mint apám.
- Melyik?
- Fallon.
- A tizenhét éves? - kérdezte anyám, a szemeit forgatva.
Bólintottam.
- De hát a második a trónörökösi sorban. Mi dolga van itt?
Megvontam a vállam, de ha már így alakult, akár elmondhatok mindent.

52
 - Azt mondta, hogy meg akart szökni az újságíróktól. Victoria
hercegénél és hercegnőjénél lakik. - Vettem egy mély levegőt. -
Dartmoorban vettek házat.
A szüleim aggodalmasan egymásra néztek. Nem nagyon értettem meg
magam a szüleimmel, ám egy dologban egyetértettünk: a királyi család egyetlen
tagját sem akartuk a közelünkben tudni.
- Azt mondta mindenkinek, hogy Anglia Hercegei vagyunk, pedig
megkértem rá, hogy ne tegye.
Nem volt teljesen igaz, hisz a herceg csak azt fedte fel, hogy én Hercegnő
vagyok. De mivel még kiskorú voltam, apámnak jogában állt, hogy kezelje a
vagyonom, használja a nemesi címem.
Ez határozottan túl sok volt apámnak. Ráborult a lépcsőkorlátra, arcát a kezei
közé temette. Anyám bekísérte őt a nappali díványára, én ezt kihasználva
leléptem. Nem túlzottan aggódtam értük, velem ellentétben, nekik nem kellett az
egész napjukat egy Atheneával tölteniük.
A szobámban felvettem a leghosszabb hálóingemet,valamint hosszú
zoknikat. A meleg ruhák, a fűtés sem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjem.
- Inceandia. - motyogtam és a tenyeremen egy hosszúkás tűzláng gyulladt.
Eltartottam a kezem, hagytam, hogy a láng egy lebegő tűzgömbbé nője ki
magát. Pár perc alatt felmelegítette a szobát.
Figyeltem ezt a tömör gömböt és a herceg szavaira gondoltam. Ösztönösen,
egy mozdulattal eloltottam a tűzet, kicsúszott belőlem egy káromkodás Látó
nyelven. Rávetettem magam az ágyra, arccal lefelé, ütni kezdtem a matracot,
míg a könnyeim el nem áztatták a párnát.

53
 Tizedik fejezet

Ősziróza

Először a mormogások érkeztek, egy ritmikus állandó zaj, amit azonnal

sírdogálás követett, akár egy visszhang.
Csak egy álom, mondtam magamnak, miközben a jelenet homályos
körvonalai kezdtek megjelenni. Lassacskán, ahogy a hang forrásához
közeledtem, bár szívem szerint messziről elkerültem volna, az erdő megritkult,
majd eltűnt a sötétségben.
Két hatalmas fát láttam, ágaik összefonódtak akár egy börtön kapui, és az
ágak közül egy félelmetes, görnyedt alak körvonalai bontakoztak ki. A hajából,
ruhájából ítélve egy nő lehetett. Durván, támadólag, a fákhoz vagdosta magát, ő
volt az, aki azokat a hangokat hallatta. Minden alkalommal, amikor az asszony
fehér bőre a fa törzshöz ütődött, kéreg darabkák hullottak a földre, akár a
fűrészpor. Ez keveredett a nő ujjaiból csepegő vérrel. Ahogy a fák közé
csúsztam, megértettem micsoda szörnyű titok rejlett eddig a sötétségben.
Az alakok ketten voltak, nem pedig csak egy férfi, aki nekem háttal volt, egy
földön fekvő nőre görnyedve, akinek a darabokra tépett ruhája a lába köré
gyűrődött. Az asszonynak rontott neki, nem a fának.
Megkerültem őket, próbáltam közelebb menni, de nem sikerült. Viszont
kitisztult a kép, és jobban láttam. Majdnem fekete haja volt, szemei színe
nyugtalanítóan ismerős volt, sírástól csillogó ibolyakék. Arca többi része
láthatatlan volt az alkonyatban. De éreztem a fájdalmát. Becsuktam a szemem,
reméltem, hogy kitörölhetem a kettejükről látott képet, de olyan élénken láttam,
mintha az alakjuk a szemembe lett volna vésve. Csak abban a percben jutott
eszembe, hogy ordítsak. És ordítottam. Egy vérfagyasztó, hajmeresztő,
félelmetes kiáltás. Az üres folyosókon végig tört a kiáltás amely nem lehetett az
enyém.
Az alsó emeletről felhallatszó vízforraló hangjára ébredtem. Akkor is, ha az
ébresztő hét órát mutatott, nem mozdultam. Egy másik álom. Ez alkalommal
még rondább. Becsuktam a szemem, megpróbáltam összehasonlítani az imént
látott nő sötét, hullámos haját, az általam Violet Leenek ismert lány egyenes
hajával. Reméltem, hogy tévedek, kicsit sem voltak hasonlóak.
Egész egyszerűen nem bírtam iskolába menni aznap. Kicsusszantam az
ágyból, belebújtam a köntösbe és oda mentem a tükörhöz, hogy felmérjem a
javításra szoruló károkat. Nem semmi… rémesen festek. A szemeim bedagadtak
(biztos egész éjjel sírtam) az arcom, orrom kivörösödtek, a bőröm kirepedezett az
előző esti hidegtől. A hajam is szörnyű volt.
Kivonszoltam magam a konyhába, ahol a szüleim papírlapokat szedtek ki
egy mappából. Elcsoszogtam a hűtőig, a papucsom csikorgott a padlón. Azon
gondolkodtam, vajon a drámai kép fokozásához adjak- e hozzá egy köhintést, de

54
apám már megérintette a homlokom, hogy érezze lázas vagyok- e.
- Jéghideg vagy, Ősziróza - még egyszer rám nézett.
- Talán jobb lenne, ha ma itthon maradnál. Biztos megfáztál a tegnapi
esőben.
A szemem sarkából láttam, hogy anyám is engem figyel. A hitelesség
érdekében, kicsit tiltakozóra kellett fognom a figurát.
- De apa…
- Ne vitatkozz. Hibáztasd a herceget. - felelte viccelődve, de az
enyémhez hasonlóan bedagadt szemei elárulták őt. Csókot nyomott a
homlokomra, megfogott a vállaimnál és kitolt a folyosóra.
- Nyomás az ágyba!
Egész nap nem lesznek itthon, úgyhogy, amint hallottam az ajtót záródni,
átöltöztem és lemostam a maradék szemspirált. Oda gubbasztottam az ablak
előtti padra és a szomszédokat néztem. A napjukat kezdték, kivitték a szemetet,
beindították az autót, gyerekseregeket kísértek a járdán. Az utca másik oldalán, a
halász fia, a homár halászathoz való ketreceket pakolta a furgonba és a cipő
talpával eloltotta a cigarettáját.
- Igazad volt Fallon Athenea, - morogtam. - Én tényleg úgy akarok élni,
mint egy ember.

Az összes akaraterőmet össze kellett szednem, hogy munkába menjek a

következő napon, már így is bajban voltam a főnöknél a múltkori iskolai
büntetés miatt. És ez volt az egyetlen kávézó a kikötőben, ahol hajlandóak
alkalmazni egy Látó tinit.
A levegő még nedves volt, szemerkélt az eső, de akkor is úgy döntöttem,
hogy gyalog megyek a városba. A busz nem volt opció, mivel egy fillérem sem
volt (nem használhatom az örökségem a szüleim engedélye nélkül és persze nem
adják meg) spórolnom kellett a jegypénzzel, hátha újból kitörne a vihar.
Miközben gyalogoltam, megálltam, hogy elolvassam az újságosnál a lapok
főcímeit. Sehol egy szó, ami megemlítené az Athenákat, ha már kiszivárgott
volna a hír, akkor minimum az első oldalakra került volna. Már elolvastam a "
Times"-t reggelinél és ott sem találtam semmit. Az elrendelt hírzárlat egyelőre
működik.
Oda értem a kávézóhoz és láttam, hogy még zárva van. A főnököm ferdén
nézett rám, amikor felnézett a fizetési papírokról, de amúgy a pultnál minden
nyugodt volt. Leengedtem a tekintetem, reméltem, hogy azért volt zabos, mert
nem mentem be dolgozni, és nem pedig azért ami az utolsó turnusomban történt.
Sophie még itt dolgozott, és amikor meglátott, Nathan mögé rejtőzött. Senki
sem volt udvariaskodó hangulatban.
- Továbbra sem válaszolsz az üzeneteimre. - támadt nekem Nathan.
Megálltam a küszöbön.
Reményt ébresztettél azokban az emberekben, noha jól tudtad, hogy nem
tudnám megmenteni azt az embert.

55
 - Csak segíteni akartam.
- Rossz fénybe állítottál be engem, mintha egy szörnyű személy lennék.
Meg aztán az iskolában is minden összejött.
- Ne haragudj. - morogta Nathan, de nem tűnt nagyon őszintének.
Megvontam a vállam, és elkezdtem a nyitáshoz készülődni. Annak az
embernek a halála, kínzó módon eszembe juttatta a nagymamámat. De nem is
maga a jelenet zaklatott fel és nem is az Irtók megjelenése, hanem Nathan
reakciója… Nem volt önmaga aznap és az előbb sem. Túl goromba, nem az a vidám fiú
amilyennek ismerem.
De amikor visszamentem a konyhába, megint a régi Nathan fogadott.
- Akkor világosíts fel- mondta, a mosogatóra támaszkodva - mi volt
olyan fontos csütörtökön, hogy mindannyiunkat cserbenhagytál?
- Van egy új fiú a suliban...
- Ah, egy új fiú mi? - eltolta a szemébe lógó tincset és észrevettem a
kaján kifejezést a pillantásában.
- Egy új Látó fiú. Segítenem kellett neki, hogy feltárulkozhasson.
A szemeiben kialudt a csillogás és láttam, ahogy vacillál. Nem lepődtem
meg. Egy tini Látó épp elég volt a környék közösségének.
- Valaki, akit ismerünk? - Nathan rápillantott Sophiera, aki abba hagyta
a tányérok rendberakását, hogy minket hallhasson.
Nem válaszoltam, és elharaptam a nyelvem, hogy ne beszéljek.
Nathan észrevette.
- Ti Látók és a privilegizáltak. Mégis, kinek mondanám el? Egy PC
szaki vagyok, aki otthagyta az egyetemet és nincs sok barátja. És te
Sophie? Nem fogod elmondani senkinek ugye?
A lány elvörösödött és a fejével jelezte, hogy nem fog fecsegni, mikor a
szemébe néztem, visszatért a tányérokhoz.
Felsóhajtottam.
- Valaki, aki nálam magasabb rangban áll.
Amint Nathan felfogta a szavaimat, eltátotta a száját és káromkodott egyet.
Nem volt szükség egyéb magyarázatokra. Ő volt az egyetlen ember, a szüleimen
kívül, aki tudott a nemesi voltomról - "véletlenül" megtalálta a Wikipédián az
oldalamat, ami pedig elvileg le lett törölve, és ami ennél is fontosabb, tudta hol
állok a hierarchia fokán. Megvárta míg Sophie kiment a konyhából.
- De mi a fene? Ki? Melyik a kettő közül?
- Már így is túl sokat mondtam.
- Nathan nekidőlt a pultnak, és felhúzta rá magát.
- Nem örülsz? Nem híres szívrablók?
Egy kacajjal válaszoltam, és felemeltem a tálcát, amin a sótartók, dresszinges
üvegek voltak.
- Az iskolában a többi lány nagyon örül. Én nem.
Nathan zavarodottan rám mosolygott, és én halkabban folytattam.
- Ha az újságok megtudnák, ami előbb - utóbb meg fog történni, akkor

56
 én is bele keveredem. El tudod képzelni micsoda öröm, lenne az "Arn
Etas"-nak, ha megtudnák, hogy egy kávézóban dolgozom?
Ez csak egy része volt az igazságnak, de sosem meséltem volna el
Nathannak, hogy a királyi család információkat rejtegetett előlem a nagyim
halálával kapcsolatban.
Elült a mosolya. - Miért mi rossz van abban?
Követett a vendégtérbe, mikor elrendeztem az asztalokat és megfordítottam a
ZÁRVA táblát az ajtón a nyitáshoz. A sarkamban volt, egy válaszra várva, akkor
is, amikor elmentem Sophie mellett és visszamentem a konyhába.
- Nathan, én egy hercegnő vagyok, nem egy pincér! - zúdultam fel. - Nem
különösebben vagyok elragadtatva az életemtől, egy Látónak szinte lehetetlen itt
élni. De elfogadom, amíg lehetővé teszi nekem, hogy kimaradjak a
reflektorfényekből.
Nathan megrázta a fejét, megdörgölte az orrát, dobott egyet a zselével
összeborzolt frufruján.
- Embernek kellett volna születned. De mégis mi aggaszt ennyire? Kerüld el
azt a fiút messziről. S ha problémát okozna neked, mondd meg neki, hogy van
egy barátod, aki lila öves karatés és elintézheti őt.
Láttam, ahogy fenyegetően felfújja a nyurga testét, és összehúztam a
szemöldököm.
- Vagy inkább egy átkot szórok rá.
- Persze, az is egy megoldás. De most már mosolyogj, mindjárt itt van
Valerie. - mondta, a konyhából kilesve.
Felnyögtem. A legjobb módja a hét befejezésének.

57
 Tizenegyedik fejezet

Ősziróza

Részben sikerült megfogadnom Nathan tanácsát a suliban, egész csütörtökig.

Nem tudtam teljesen elkerülni a herceget, természetesen köszöntem neki reggel a
teremben és történelem órán, mikor mellette tanultam, persze csendben és az
angol órán. Ő nem kereste a társaságom és már kezdtem magam meggyőzni,
hogy végre sikerült vele megértetnem az álláspontomat.
Csütörtök reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy vár rám az extra varró
fakultáció, más szóval egy pletykákkal teli tanterem. A herceg iránti érdeklődés
még nem hagyott alább és el kellett ismernem, hogy jó adag türelme volt,
tekintve, hogy a diáklányok fele üldözte őt. Hozzájuk képest a paparazzók
semmik sem voltak.
Az ebéd előtti utolsó tanóra későn ért véget, és amikor kijöttem róla, szinte
már mindenki végzett az ebédjével. Szerencsére, a menza végre tekintetbe vette,
hogy volt két Látó vegetáriánus diák, így a szendvicsek széles skáláját találtam.
Kiválasztottam egyet, kifizettem, beraktam a táskámba és lehajtott fejjel
elindultam a kijárat felé. A herceg, az egyik kerek asztal mellett ücsörgött a foci
és rögbi csapattal. Rám nézett és felemelte a kezét, hogy oda hívjon.
Felgyorsítottam a lépteim.
Tammy és a lányok kint ültek a fűben, élvezték az előbújó napsugarakat.
Könnyedén utat fúrtam magamnak a többi diák közt. Már régebben is szétnyílt a
tömeg, ha közeledtem, de most mindenki botladozva hátrált, hitetlen
arckifejezéssel az arcukon, mintha nem lehetnék az, aminek a herceg mond.
- Szörnyeteg! Hé, szörnyeteg!
A hang az udvar túlsó oldalából jött. Erőltettem magam, hogy tovább
menjek.
- Szörnyeteg!
Lehunytam a szemeim egy pillanatra. Valerie Danvers. Nem lepett meg,
hogy várt egy kicsit, míg megkörnyékezett engem, hála az újdonságoknak,
amiket felhasználhatott ellenem.
- Hé, hülye! Direkt hagytad meghalni azt az embert, ugye? Megöltél egy
embert! Pont, ahogy a régi Őrző megölte Kurtot!
Menj tovább. Ne foglalkozz vele.
- Hahó, Hercegnő! Mi van, most fent hordod az orrod és nem beszélsz
velem? Hercegnő, hol van a nagyid? Gyerünk, mondd csak el hol van.
Menj tovább. Ha nem figyelsz rá oda, előbb - utóbb megunja.
- Na, ne legyél ilyen, csak egy kérdést tettem fel.
Felmentem a lépcsőkön a füves rész felé, olyan gyorsan gyalogoltam, ahogy
csak bírtam.
- Véletlenül nem halt meg a nagyid, szörnyella? Megölték?
- Kifulladtam, majdnem futottam.

58
 - Megölték, mert olyan szörnyeteg volt, mint te?
Rányomtam a nyelvem a szájpadlásomra, a vérem egyre forrt.
- Az a ronda boszorka megérdemelte, hogy meghaljon.
A szavak nem tudnak megsebezni, mondogatta mindig a nagymama.
- Mortana! - az átok kicsúszott a számból, még mielőtt meg tudtam volna
állítani. Vele együtt tört elő egy izzó energia gömb, a tenyeremben
tekergett majd újra felizzott, ahogy harcolt az összezárt ujjaimmal, hogy
Valérié ellen fordulhasson. Összezártam a tenyerem, éreztem, ahogy a
forró vér lefut a torkomon.
De az átok nem érte őt el. A semmiből, egy védőpajzs bukkant elő, ez vette
körbe őt és a barátnőit. A pajzs gyűrődve fodrozódott, amikor az átkom neki
ütközött.
Az átok, kéken lebegett a levegőben, de minden alkalommal feketére
változott, amikor a pajzsot érte. Egy rés után kutatott a védőfalon, hogy
átfurakodhasson rajta; mivel nem járt sikerrel, dörrent egyet mintha üveg törne
darabokra, majd lassan a védőpajzs is felszívódott.
Körülöttünk nyöszörgések, kiáltások hallatszottak. Mindenki zaklatott volt.
Az iskolaigazgató elsápadt, izzadt, teljesen ledermedt. Néhány tanár Valeriet és a
barátnőit bámulta. Senki sem mozdult, a herceg kivételével, aki leengedte
sebhelyekkel borított kezét, és csúnyán nézett rám. Próbáltam elkapni a
tekintetét, megpróbáltam sokkos, megbánó arckifejezést ölteni magamra, de
ahogy Valeriet néztem ismét éreztem, ahogy szikrák éledeznek az ujjhegyeimen.
- Menj innen!- kiáltotta a herceg, mintha egy szolga lennék, akit épp
kirúgott. Elnéztem felőle, egyenest Valeriere. Nem mozdultam.
- Ez parancs, Hercegnő.
Rang szerinti tisztelet megadása, hűség az Atheneához, a Terra egyezség
betartása.
Előre léptem egyet. Tekintetem levettem Valerieről, és leengedtem a földre. A
szemem sarkából láttam, ahogy ökölbe szorított kezekkel közeledik.
- Te is hagyd békén Valérie.
Figyeltem a herceget, arcvonásai kisimultak. Őrá koncentráltam, a többiekre
nem figyeltem és elindultam egyre gyorsabb léptekkel. Szerettem volna elfutni
onnan, féltem, hogy nehogy megint eluralkodjon rajtam a harag. A lépcsőn
lefelé haladva, meghallottam magam mögött a herceg lépteit.
Megérdemli a halált.
Nehezen kaptam levegőt, a düh szorította a mellkasom, egészen a
gyomromig. Ha nem rajta múlt volna, aki az Atheneai hatalom szimbóluma,
akkor kicsináltam volna a lányt. Hirtelen a herceg kézen fogott és végig vezetett
az iskolai főépület mögötti ösvényen. Addig húzott, amíg nem talált egy
eldugott sarkot és a sárral nem törődve, megállított a füvön.
- Nem éri meg, - hallottam őt. Háttal fordított a falnak, hogy kénytelen
legyek az arcába nézni. Karjait keresztbe fonta, ajkait összeszorította.
Feltűnt a mérges tekintete, de az övé semmi sem volt az enyémhez képest.

59
 A lélegzetem nem akart lenyugodni, és a tenyerem, ahonnan korábban
kipattantak a szikrák, még mindig égetett. Olyan átkok ültek indulásra
készen a nyelvem hegyén, amelyek Valeriet legalábbis kórházba juttatták
volna.
- Ősziróza elvesztetted a fejed. Neked kell… - hátulról izgatott hangok
hallatszottak, félbe szakítva a herceg mondatát. Megvárta, míg
eltávolodnak, majd hozzám fordult és Látó nyelven folytatta.
- Aclean. Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt.
Behunytam a szemem, megtöltöttem a tüdőm levegővel, vártam, hogy a düh
eltűnjön. Próbáltam nem Valerie- re gondolni, megpróbáltam semmire sem
gondolni, érzéketlenné válni, de a herceg kifulladt, szabálytalan lélegzetének
hangja ezt megakadályozta nekem. A dühöm elszállt, a szégyennek hagyva
helyét. Majd megérkezett a félelmem is, amint belegondoltam, hogy mit is
tettem.
A Kable előző Őrzőjét azért távolították el, mert véletlenül megölt egy fiút.
Én viszont szándékosan próbáltam ártani egy emberi lénynek. Ehhez hasonló
bűntényért, az egyezmény szerint előírt büntetés jóval súlyosabb. A halál.
Kinyitottam a szemeim. A herceg ugyanabban a korábbi testtartásban volt,
de eltűnt a rá jellemző higgadtsága.
- Megbolondultál? - tört ki hirtelen, a következő percben. A kezeivel
hadonászott a levegőben, miközben nekem ugrott. Meghátráltam a fal
felé.
- Felfogod, hogy majdnem mit tettél?
- Megakadt a lélegzetem, az alsó ajkam remegni kezdett.
- Baleset volt. Provokált engem…
- Mióta piszkál téged? - a herceg bele ütött a falba a bal kezével, az
arcát oda húzta az enyémhez közel.
Idegesen néztem a kinyitott ujjait.
- Tessék?
- Hercegnő vagy, arra neveltek, hogy ne veszítsd el ilyen könnyen az
önuralmadat. Biztosan már régóta kínoz téged, ha ezt váltotta ki
belőled. Mióta tart ez?
Tovább ingattam a fejem, tekintetem rátapasztottam a herceg cipőire, hogy
ne kelljen a szemébe néznem.
- Talán egy éve.
- Mikor is jöttél te ide?! Miért nem jelentetted? Hallottam miket vágott
a fejedhez, ez nem sima zaklatás volt. Ez rasszizmus volt.
- Nem érdekes.
- Nem? - a herceg egymáshoz közelítette a bal hüvelyk és a mutató
ujjait, míg azok majdnem összeértek.
- Ősziróza, ilyen kicsi hiányzott ahhoz, hogy darabokra szedd. Ilyen
kicsi, hogy megszegd az egyezményt. Nem foglak feljelenteni, de ha
az átkod célba ért volna, most téged semmi sem tudna megmenteni.

60
 Pislogtam, hogy visszatartsam a megkönnyebbüléstől és az ijedségtől
kitoluló könnyeim. Igaza volt. Nem volt menekvés annak, aki megszegte az
egyezmény törvényeit, nem volt kegyelem a bíróság előtt. Az egyezmény volt az
egyetlen vékony szál, ami az emberek és köztünk lévő békét tartotta.
- Tudom - dadogtam. - Tudom.
- A herceg behunyta a szemeit, felnyögött, majd a másik kezét is a
falhoz támasztotta a fejem mellé.
- Meg akarsz halni? Mert nagyon úgy tűnik, ha azt nézzük mit tettél.
- Én...én. - Nem tudtam felelni, a fejemet sem tudtam megmozdítani.
Feladtam, hogy a könnyeimmel harcoljak. Lefordítottam a fejem, a
könnyek lecsordultak az arcomról, majd a földre potyogtak.
- Ősziróza?
Hörögve vettem levegőt, majd rám jött a szipogás. Most már lehetetlen a
szomorúságot megállítani. Ezt nagyon is jól tudtam. Olyan, mint egy
fékezhetetlen vadállat. Nyáron engedett a szorításából és felcsillant a remény.
De ez csak egy illúzió volt, ez átverés. Most a szomorúság teljes erővel
visszatért. Ismét. Kis vigasz, de legalább nem én voltam az, aki visszahozta.
Nem. Ő tette. A herceg.
- Ősziróza? Mond, hogy nem beszélsz komolyan.
Most hányingerrel töltött el az a perc, amikor az elmúlt héten megnyíltam
neki az autóban. Ő volt az aki, a felszínre hozott olyan dolgokat, amiket
megtanultam eltemetni a saját érdekemben, a józan eszem védelmében.
- Kérlek..
Nem tudtam megszólalni.
- Ősziróza tényleg meg akarsz halni? El akarod dobni az életet? Mortalitas
voltana?
Görcsbe rándult az arca, kezét a vállamra tette, enyhén megrázott.
Megvontam az egyik vállam, hogy lerázzam magamról, hogy
nemtörődömnek tűnjek, de nem volt már erőm hozzá, nem volt erőm, hogy
megtagadjam a szavait.
- Igen? Na, bele gondoltál?
Halkan bólintottam.
- De … miért? A nagymamádért? - még egyszer megrázott, aztán mivel
nem reagáltam, megszorította az egyik karomat.
Hirtelen arrébb húzódtam mielőtt a csuklás felerősödött volna, megbotlottam
miközben próbáltam a lehető legnagyobb távolságot tartani kettőnk közt.
- Ősziróza, mi a baj? Beszéljünk róla!
Te vagy az! - szerettem volna kiáltani, és meg is tettem volna, ha ez lett
volna az igazság. De nem ez volt. Semmi sem ment a rendes kerékvágásban.
- Az Irtók… hogy nem sikerült megmentenem azt az embert…
Valérié… Az a buta parancs, amit kaptál, a nagyanyám halálával
kapcsolatban! Utálom azokat a hülye parancsokat!

61
 A könnyektől fátyolos szemeimen keresztül láttam őt, ahogy engem néz
rémülten. Hátrébb húzódtam, összeszedtem a mágia minden morzsáját, ami még
maradt bennem, és felröppentem.
Szeretnék megint érzéketlen lenni, mint azelőtt voltam. El akarom temetni ezt a
szomorúságot. Mindent eltemetni, még mindig jobb, mint így érezni magam.
A hideg szél és az eső verte az arcomat. De nem is a levegőt éreztem
bőrömön. Egy kéz volt, ami megsimogatott. Egyszer, kétszer. Egy elég erős
érintés ahhoz, hogy nyomott hagyjon.
Tarts ki kislányom. Jóságot csak akkor kapsz, ha erős vagy, amikor felnősz, az
egész világ a vállaidra szakad! Az örökösöm vagy, hogy sírhatsz? Hogy
mutathatod magad ilyen gyengének? Hogyan vehetted le az álarcodat?

62
 Tizenkettedik fejezet

Fallon

Nem vettem levegőt, míg csak Ősziróza nem járt egész magasan az égen,
amíg csak egy apró ponttá nem vált. Hangokat érzékeltem magam körül,
messziről beszűrődő zajokat és ezalatt próbáltam az agyamat visszaállítani az
angol nyelvre. Hogy az emberi elmék hangját, vagy igazi hangokat hallottam,
azt nem tudnám megmondani. Alig bírtam gondolkodni.
Öngyilkosság. Még egy hülye is észrevehette volna, hogy Ősziróza nem volt
boldog. De egy nagy, egy hatalmas különbség van boldogtalanság és… az
között. A szomorúság és az elkeseredés között, az elégedetlennek lenni és az élni
akarás elvesztése között.
Adrenalin hullám sodort rajtam végig. Nem maradhat egyedül, nem ebben az
állapotban.
Levettem a táskát a vállamról, és eltüntettem még mielőtt földet ért volna.
Aznap délután matematika órám volt, aztán felzárkóztató foglalkozás és a kocsit a
parkolóban kellett volna hagynom következő reggelig. De nem érdekelt. Nem az
iskola miatt voltam ott.
Már messze járhat, így felreptettem magam, hogy a nyomába érjek.
Reméltem, hogy hazafelé tartott. Figyeltem az iskolát, de semmi nyomát nem
láttam és mikor megnyitottam a tudatom, hogy érzékelje az övét, nem találtam
semmit. Egy másodperc töredéke alatt, úgy határoztam, hogy a folyó felé
folytatom. Hogy tűnhetett így el, alig egy perc alatt?
Amint megpillantottam a várost, rögtön a templom és a temető körvonalait
kerestem, ahol elmentünk a kocsival. Nagy megkönnyebbülésemre, észrevettem a
hercegnőt, ahogy sebesen a temető felé gyalogolt. Megvártam, míg a kőfal
kapuján bement, majd földet értem a templomtorony mögött.
Akkor sem lassított, amikor rátért az útra, hanem elkezdett lassan futni, bár
nem használta a varázserejét. A sírok közt követtem őt, próbáltam minél
kevesebb zajt csapni. Szitkozódtam, amikor megcsikordult a kavics az
ösvényen, és átmentem a fűre. Mindenhol elnyílt virágokkal teli penészes vázák
voltak.
Megálltam a kapunál és megvártam míg Ősziróza elérte a dombtetőn az
ösvény végét, ahol láttam a juharfaágaktól részben eltakart kiskapus házakat.
Amint odaért a dombtetőhöz, én is elkezdtem futni és hamarosan odaértem,
ahol az előző héten azt mondta, hogy forduljak be az autóval. Láttam, ahogy
eltűnik az utca túloldalán, a kertjük rendezetlen bokrai közt és hallottam, ahogy
becsapódik a bejárati ajtó.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de ez nem volt nekem elég. Nem
hagyhattam egyedül, nem azokkal a gondolatokkal a fejében.
De mikor átértem a túlsó oldalra, valami megállásra kényszerített.

63
 Nem voltak kapuk, sem őrök, sem portások, de amint elmentem az
utcatáblájuk előtt, rájöttem, hogy beléptem az ő területére. Olyan volt, mintha
megint kisfiú lettem volna és az udvari gyümölcsösből próbáltam lopni, nem
voltak kerítések és senki sem tiltottam meg, hogy oda menjünk, de akkor is
tudtam, hogy rosszat cselekszem.
Óvatosan, tettem pár lépést, idegesen néztem körbe. Már rég fordult elő,
hogy egy idegen kerületben mászkáljak egyedül őrizet nélkül.
Megálltam, amikor a kertjük közelébe értem. A ház nem volt ronda - kicsi,
rusztikus, volt benne valami vonzó, de nehezemre esett elhinni, hogy ott lakik
Anglia hercegnője, tekintve, hogy milyen gazdag. A paparazzók dörzsölték
volna a tenyerüket, ha megtudnák, hol is lakik.
Megszorítottam egy lécet a fehér kerítésen.
Nem volt titok, hogy az Al- Summers- ok nem szerették a flancolást, de ez…
Erre végképp nem számítottam.
Aztán észrevettem valamit, ami rám hozta a frászt, az úttesten parkolt két
autó. Kellet egy perc, hogy a szívverésem lelassuljon. Tudtam, hogy a szülei
Londonban dolgoznak, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg otthon
lehetnek.
Megráztam a fejem, sóhajtottam. Nincs egyedül, haza mehetek. Persze, ez
lehetett volna a megfelelő alkalom, emberek vagy sem, a szülei nemesek voltak,
előbb - utóbb be kellett mutatkoznom nekik. Nagyon is helyénvaló lett volna.
Rátettem a kezem a kapura. Nem, nem tehetem. Nem tudtam találkozni
velük, a szemükbe nézni, kezet fogni az apjával. A bűntudat visszatartott attól,
hogy még jobban beleavatkozzak az életükbe, legalábbis egyelőre. Felnéztem,
vártam, reménykedtem abban, hogy meglátok egy szőke villanást, de talán jobb
is, ha nem. Semmi.
Most biztonságban van. A szülei gondját viselik. Eltávolodtam a kaputól,
megfordultam, és eljöttem.

Mivel a gondolataidban vagyok, azt mondanám, hogy egy vámpírral voltál

vacsorázni, és te voltál a főfogás.
Nem feleltem. Behunyt szemeim mögött minden sötét volt.
Fal, az unokatesód vagyok. Mi van?
Emlékszel milyen volt Ősziróza kislányként, igaz? Hogy írnád le?
Magabiztos, beképzelt, kicsit okos tojás. Igen cserfes.
Pontosan. Nem illik a leírás arra a katasztrófára, akivel iskolába járok. Nem
az a lány, akiért jöttünk.
Csend. Ennek az istenháta mögötti helynek a hibája, Fal.

64
 Tizenharmadik fejezet

Ősziróza

A szüleim otthon voltak, ez alkalommal nem létezett olyan képzeletbeli

betegség, ami megállta volna a helyét. Anyám árgus szemei képesek voltak
bármiféle betegséget felismerni, amit nem lehetett a megfázáshoz kötni.
Másfelől, gyanús lett volna egy olyan megfázás, ami csodával határos módon
elmúlik a hétvégére, amikor dolgozom, és újból előjön pont egy héttel később.
Ezért hajnalban keltem következő reggel és már akkorra oda értem az iskolába,
amikor a pedellus nyitotta az ajtókat. A nap még nem volt elég erős ahhoz, hogy
felmelegítse a padot, amin üldögéltem, kinyújtottam a lábaim, hogy az árnyékos
részen túl, érhesse őket a napnövekvő sugara. Kicsit lejjebb csúsztam a padon, a
fejem megtámasztottam a hátlapon.
Becsuktam a szemeim. Ő még vagy legalább húsz percig nem fog
megérkezni, a busz érkezéséig is van még fél óra.
Miért hozta tegnap szóba azt a dolgot? Kényelmetlenül éreztem magam, sőt
rosszabbul, mint kényelmetlenül. Megengedtem egy ismeretlennek, hogy az
elmém legrejtettebb titkait megismerhesse. Mert igenis, annak ellenére, hogy ő
az ellenkezőjét állította, nem voltunk mások, mint két idegen. A tény, hogy
gyerekkorunkban együtt múlattuk az időt az udvari bálok alatt, nem tett minket
barátokká. Nem is nagyon emlékszem a tizenkét éves korom előtti udvari
látogatásokra és különben is nem én voltam az egyetlen nemesi származású
kislány, aki látogatta azokat a köröket akkoriban. Jó páran lehettünk. Ennek
ellenére, a herceg, alig két hét alatt olyan dolgokat tudott meg rólam, amiket a
Kabel- ban egyetlen embernek sem mondtam el. Hogyan lehetséges ez?
Előhoztam a tenyeremre egy kis vízgömböt, nagyjából borsó nagyságút és
hagytam, hogy felcsússzon a kezemen, egész a csuklómig. Ez segített
megnyugodnom. Ezt a trükköt a nagyi vetette mindig be, hogy elaltasson mikor
hozzá költöztem. Éreztem, hogy a felhők eltakarják a napot és vonakodva
kinyitottam a szemem. Itt az ideje, hogy találjak egy búvóhelyet, ahol
elrejtőzködhetem az órák kezdetéig. Pislogtam egy nagyot, a vízbuborék
kidurrant. Felálltam.
A herceg egy padnál volt, nem messze. Amint a pillantásaink keresztezték
egymást, ajkáról lelohadt a mosoly, bocsánatkérően dadogni kezdett, mint akit
épp tetten értek.
Bizonytalan voltam, hogy mit is kéne tennem, így mélyen meghajoltam.
- Ne, - dadogta. - Kérlek, ne.
- Ahelyett, hogy felegyenesedtem volna, lerogytam a padra. Ő mellém
ült.
- Mondd, hogy nem tetted volna meg - kezdte suttogva.
- Megvontam a vállam.
- Beszéltél már róla valakivel? Mondjuk egy pszichológussal?

65
 - Rögtön a halála után. Nem segített.
- Nem folytathatod így. Nézd meg, mi történt tegnap.
Kis ideig csendben maradtam, karjaim a lábamon pihentek, a hátam előre
görbült. Ebben a testtartásban, nem kellett ránéznem.
- Hallottál már valaha a "negatív feldolgozásról"? - A hallgatása felért
egy válasszal.
- Néha bizonyos cselekedetek, vagy érzelmek, melyek más
helyzetekben hibásnak minősülnének, az egyetlen módjai a fájdalom
feldolgozásának.
Ránéztem, és láttam, hogy a fejét ingatja.
- Miért hagyod magad, még mindig befolyásolni? Miért nem nézel
inkább előre, mint hátra?
- Nem csak ő miatta.
- Akkor, mi van még?
Nem szóltam semmit. A herceg felsóhajtott, ő is előre hajolt, a pad
megreccsent, a látómezőm sarkába került a finom gyapjú pulóverbe bujtatott
karja, alig pár centiméterre az én meztelen bőrömtől.
- Van egy munkád. - Kijelentette, nem kérdezte. - És egy családi
deformációd, igaz? - Halkan felnevetett, majd hirtelen elnyelte a
kacajt. - A St. Sapphire szerencsés volt, hogy a tanárai közt tudhatta a
nagymamádat. Ő volt az egyik legjobb.
- Igen.
- Nem zavar, hogy a szüleid a pénzügyben dolgoznak? Manapság igen
sok mindenről kell számot adniuk a bankoknak.
Felhúztam a vállam.
- Figyelj, arra gondoltam… nem lenne kedved egy párbajhoz
ebédidőben? Amíg az egyikünk fel nem adja, nem mennénk vérig.
Majd megbeszélem Sylaeiával. Vagyis… csak, ha van hozzá kedved.
Hallgattam, pár perc múlva éreztem, hogy mozgolódik a padon.
- Az Irtók bármelyik percben újra támadhatnak. Fel kell készülnünk.
Felkacagtam. - Nincs semmi esélyünk ellenük. Amúgy, pedig rendben, lenne
hozzá kedvem.
Felálltam, ahogy a hangzavar felerősödött a parkoló felől: megérkezett az
autóbusz.
- Ismerek pár trükköt, amivel le lehet őket győzni. Oh, várj, elmész? -
Kérdezte, és felállt.
- Megjött a rajongótáborod, Felség. - A fejemmel a bejárat felé
mutattam, és elköszöntem tőle egy pukedlivel.
A herceg a tömeg felé hunyorogva kérdezte: - Az én micsodám??
De én már megfordultam és elhátráltam. Az ő címe, és az enyém elszálltak a
szélben, és a herceget ismét körülvették.

- Nem fogok elmenni. Nem kényszeríthetsz!

66
 A kislány megkötötte a szalmakalap masniját a kontya alatt, de pár
kiszabadult tincs rendezetlenül lobogott a szalagon. Általában tökéletesre
sikerült neki, de gyaloglás közben nehezebben ment, főleg ekkora kapkodásban,
amikor még arra is koncentrálnia kellett, hogy jó erősen oda csapja minden
lépését, hogy zajt csapjon.
Felment a lépcsőkön, hogy elvegyülhessen a többi diákkal, akik a
refektóriumban gyülekeztek az órák előtt.
A lépései kérlelhetetlenül visszhangoztak a visszhangban.
- Kislányom, betöltöd a tizedik évedet! Most már nem tehetsz úgy, mintha ez
semmit sem jelentene.
A kislány továbbra is hátat fordított a nagyanyjának, utat fúrva magának a
nagy tolongásban a központi asztalig.
- Miért nem?
- Már az is épp elég, hogy nem akarod látni a szüleid, amikor a városba
jönnek.
A kislány mosolyogva válaszolt, egy felnőtt módjára, foghíjas alsó fogsora
kivillant.
- Te sem, nagyi.

- Sylaeia benne van. Azt mondta, hogy a védelmi mágiát használva kellene
gyakorolnunk, sosem lehet tudni. - A herceg megigazította a táskát a vállán, és
mellettem jött a füvön. - Az igazgató viszont kicsit ellenkezett. Nem értem miért
van ennyire ellene. Mire vár, hogy az Irtók bekopogjanak az ajtaján?
- Kurt Holden- morogtam.
- Igen, de az már évekkel ezelőtt történt, nem?
- Valerie még emlékszik rá.- Csattantam vissza suttogva.
Időközben a hercegi fan klub újabb tagokkal bővült, az iskolából majdnem
mindenki bele tartozott. A pletykaháló így, szempillantások alatt megnőtt. Sokan az
iskola melletti töltéseken üldögéltek, míg mások, a nagyobbak, bátrabbak, egész
a fű széléig követtek minket. Mikor megálltunk, letettük a táskákat a fűre, páran a
fák közelében a napsütött részre mentek.
- Jó, akkor semmi fegyver. Az veszt, aki feladja elsőként. De ne vidd
túlzásba. Egy pajzsot kell csinálnunk, hogy megvédjük a többieket. - A herceg
lecsatolta az övéről a kardtartót és akaratom ellenére lekandikált a pillantásom.
- Gondolom, te nem az a fogadásokat kötő típus vagy.
Pislogva intettem a fejemmel, majd gyorsan én is levettem a kardom, és a
cipőim. Biztos bajuk esne.
A herceg távolodni kezdett, én utánoztam. Gyaloglás közben, hallottam,
hogy a védőfal zúgva kiemelkedett a földből, egész a fejünk fölé, egy legalább
tizenkét méteres kupolát formált körénk. Ő tovább hátrált, arcán megjelent egy
mosoly. Ismertem ezt a mosolyt, a média mosolya, szarkasztikus arckifejezéssel,
ami kimutatta a magabiztosságát.
- Figyelmeztetlek hercegnő, nem adok előnyt.

67
 - Természetesen, Felség. - Feleltem, és én is adtam varázserőt a védőpajzsba.
Izmaim megfeszültek, magam is megdöbbentem milyen hamar kifogyott az
energiám. Mégis mi ütött belém? Az elmúlt héten az autóban, gyakorlatilag
bevallottam, hogy nem használtam mágiát a fontos dolgokra, már több mint egy
éve. Ezzel szemben a herceg a legjobb oktatásban részesült, amit csak meg
lehetett venni.
Hirtelen egy villám keresztezte a pajzsot, ugyanolyan üvegtörmelékes
dörrenéssel amilyet akkor is hallottam, amikor a Valerie elleni átkom
visszapattant a herceg pajzsáról. Gwen és Christy egymásnak ütköztek, és most a
hátukon feküdtek a fűben. Mikor felálltak, a hercegből kitört a nevetés, a
barátnőim zavarodottan néztek ránk, míg csak a pajzs fel nem villant, hogy
mindenki láthassa. A lányok elvörösödtek és a pajzs mentén szaladtak, Tammy
és Tee követte őket.
Az ellenségemmel szemben, én ezt nem találtam szórakoztatónak. Nem
messze megláttam Valeriet és baráti körét, a gonosz tekintetük azonnal feltüzelte a
haragot bennem. Azt remélték, hogy veszítek.
A herceg észrevette, hogy figyelem őket és megköszörülte a torkát. Ismét a
hercegre koncentráltam, mindketten meghajoltunk, ahogy ez szokás.
- Mi a három módja annak, hogy bűbájt rakjunk valakire?
Felkészületlenül ért. Nem számítottam feleltetésre, és annak ellenére, hogy
banális kérdés volt, kellett pár perc, hogy felelni tudjak.
- Az elmével, a hanggal, a kézzel.
- És melyiket tanulja meg minden Látó először? - Az
elmét.
- Miért? - mielőtt válaszra nyithattam volna a szám, a semmiből egy sötét
narancssárga dárda tűnt fel - egy átok, gondolom - teljesen zajtalanul, egyenesen
felém tartott.
Csak a saját elmémre számíthattam, hogy elég gyorsan tudjak reagálni. És
sikerült. Egy lélegzetvételnyi idő alatt felhúztam egy pajzsot, ami körbe font
akár egy második bőr réteg, az átok visszapattant róla és visszaszállt a herceg
felé. De természetesen ő készen állt, egy kis kézmozdulattal a teste köré font egy
védő réteget, és ez, a fejünk fölötti kupola felé vezette azt, ami még a dárdából
megmaradt és az végül sisteregve kialudt.
Választ adott a saját kérdésére.
- Pajzsok létrehozásához. - Mindketten megdermedtünk. Tudtam, hogy ki
kellene tartanom, de ránéztem a töltéseken ücsörgő diákokra. Arcukról nem
félelem tükröződött, hanem zavar. Nem mindennapi, ha valaki életében először
lát egy Látót varázsolni, majdnem teljesen szavak és mozdulatok nélkül.
Gyermekként ez engem is lenyűgözött.
Szinte vártam, hogy a herceg visszaéljen a pillanatnyi
figyelmetlenségemmel, de nem tette. Ránéztem, vajon fel tesz- e nekem még
egy kérdést. Úgy tűnt elbambult. Eltelt még pár másodperc, majd megértettem,
hogy az én lépésemre várt. Nem álltam készen. Mindenki tudta, hogy Athenea

68
hercegei nagyon gyorsak voltak, bármilyen támadást könnyűszerrel visszavert
volna. Az egyetlen esélyem az volt, hogy akkor támadjak, amikor egy bűbájra
koncentrált.
Éreztem, ahogy a harisnyám felszívja nedvességet a fűről, kiszűrve a sarat és
óvatosan tettem egy lépést előre. A herceg lassan felrázta magát, mintha egy
szobor kelne életre, mintha csak abban a minutumban vett volna tudomást
rólam. Gyorsan felkészült egy másik varázslatra és megértettem, hogy nem
győzhetek. Kezei gyorsak voltak és a védő pajzsom nemsokára elveszti az
erejét, ki voltam mintha egy maratont futottam volna le. Égtek az izmaim,
hamarosan olyan gyengének éreztem magam, hogy mikor hátráltam az volt az
érzésem, hogy a föld beomlik alattam.
A büszkeségem meggátolta, hogy reagáljak, annyira kevés energiám maradt,
hogy csak valami igazán enyhe dolgot tudtam volna produkálni, ami legfeljebb
arra lett volna elég, hogy összekócoljam a haját. Felidegesített, hogy egy
korombeli fiú, aki nagyjából ugyanannyi tapasztalattal rendelkezett, mint én,
ilyen könnyen felülkerekedhetett felettem.
Abban a pillanatban a gondolataim kettéágaztak, egyik részem azt értékelte,
hogy vajon nem jött- e el az ideje annak, hogy megadjam magam, a másik
részem azon dolgozott, hogy kitaláljon valamit, amivel megvédhetem azt a
morzsányi méltóságomat, ami még maradt. Valerie gonosz szavai
visszhangoztak a fejemben és ez elég volt ahhoz, hogy elhatározzam magam.
Tudtam mit kellene tennem, de, hogy azt megpróbáljam és még egy védő
falat is tartsak magam körül, kész őrültség volt. Viszont, ha egy kicsit sikerülne
visszafognom a herceget, akkor sínen lennék. Eddig sosem hibáztam el.
Magam elé vettem a pajzsot, ami a hátamat védte és egy matt korongot
formáltam, bebújtam alá, egyik kezemmel tartottam magam a földön, ujjaimat
jól kinyitva. Egy pillanat erejéig a herceg leállt a támadással és bepánikoltam.
Azt kérdeztem magamtól, mennyi idejébe kerülne, hogy megkerüljön engem és,
hogy a reakciója vajon nem- e csak egy gáláns gesztus.
Nagy meglepetésemre, a herceg folytatta a támadást, de nem azokra a
pontokra célzott, ahol védtelen voltam. Talán azt gondolta, hogy azokon a
pontokon is lehetett egy másik pajzs a védelmemre.
Szemeim a védelmi fal mögötti arcán tartottam, motyogtam pár szót és
hirtelen egy csípést éreztem a kezemen. A bőröm forróság öntötte el, ahogy a
kristálytiszta energia a földből a húsomba szivárgott, egész a mellkasomig.
Abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy behatol a sebhelyeimbe, a
lélegzetem normalizálódott, izmaim égető fájdalma elmúlt. Gyorsan megígértem a
fáknak, hogy a kölcsönvett energiát mihamarabb visszaszolgáltatom nekik és
felálltam. Sebtében fel kellett használnom ezt az energiát, ha vesztegettem volna
az időt, az energia megtagadta volna tőlem, hogy uralkodjam felette.
Eltüntettem a pajzsot, varázsigét mormoltam és az egyiknek sikerült is
megtörni a herceg védelmi falát, így kénytelen volt meghátrálni. Pár pillanat
alatt, azonban a védelmi fala újból felállt és ő ismét támadást indított. Ezek a

69
fegyverszüneti percek azonban nagyon értékesek voltak, hiszen lehetővé tették
nekem, hogy taktikázzam, ha csak a varázsigékre számítottam volna, akkor
hamarosan elpocsékoltam volna az új kölcsönvett energiát, azon kívül az erőmre
máshol volt szükségem.
- Terra. - Suttogtam, hogy minden erőt előhívjak az elmémből. Kezeimet
mozdulatlanul tartottam: nem akartam, hogy a herceg kitalálja, mit is idéztem
éppen elő.
Éreztem, ahogy a föld megremeg alattam. A rengés még eltartott harminc
másodpercig, és amikor lenyugodott, helyreállítottam a védelmi falat, úgy, hogy a
bőrömre tapadt, és visszaengedtem a földnek a mágiát, amit felszívtam.
A herceg nem tudott mit lépni, arra sem volt ideje, hogy a fagyökerekre
nézzen, ahonnan az energiát szereztem, a talapzatot áttörve, ráfonódtak a
bokájára és felkúsztak rajta egész a derekáig, majd eljutottak egészen a
körülöttünk lévő kupoláig. A védőpajzsa tehetetlen volt a fizikális dolgok ellen.
Majd akár a gumi, visszahúzódtak a fű irányába, magukkal húzva a herceget, aki
először a pajzsnak ütközött, majd a földre huppant.
Megállt a szívem, amikor észrevettem, hogy nem mozdult. A szél felém
hozta a fák feltörő öröm susogását: Felségsértés! Mielőtt felocsúdtam volna, a
lecsúszott harisnyámban botladozva, már rohantam is felé. Elestem pár méterre a
földön fekvő herceg mellett, odakúsztam hozzá. A szívem csak akkor kezdett
újra dobogni, amikor megláttam, hogy nyöszörögve szorítja a mellét.
- Jól vagy? - kiáltottam, és közelebb mentem hozzá, hogy megvizsgálhassam a
sérüléseit.
A hangom hallatán kinyitotta a szemeit, megemelte a fejét, de rögtön vissza is
engedte a földre.
- Igen. - Felelte kifulladva. - Csak nem kapok levegőt.
Az igazat megvallva, mély sebeket találtam a bokája fölött, ahol a
fagyökerek rá fonódtak. Arany varázsszikrák pattogtak, ahogy a bőre gyógyult,
mintha összeöltötték volna a sebet a szikrák. Szempillantás alatt a sebből nem
maradt más, mint egy vöröses sebhely.
- Nagyon sajnálom. - Folytattam, és a sáros pólóját néztem.
A herceg felnevetett, és köhögés kapta el. - Sajnálod? Ha egyszer legyőztél! -
Megsérültél.
Lassan feltápászkodott és felhúzta a térdeit a melléhez.
- Azt hittem, nem szeretsz fogadni. És mégis, nem sokkal ezelőtt fogadást
kötöttél a természettel.
Letérdeltem. A nagy védő kupola körülöttünk eltűnt.
- Ez magas szintű varázslás, hol tanultad?
Összerogytam. Már nem aggódtam, csak kedvem lett volna elszaladni. -
A nagymamámtól.
Semmit nem szólt, megfordult és látta, hogy a többiek közelednek. -
Na, jobb lesz, ha összeszedjük a cuccainkat.

70
 Felálltam, felé nyújtottam a karom, de sikerült neki segítség nélkül felállnia,
mintha semmisem történt volna.
Odasietett a kardokhoz, gyors léptekkel követtem őt. Nem messze Christy,
Gwen, Tee és Tammy jött felénk. Gwen megelőzte a többieket és a nyakamba
ugrott.
- Fenomenális voltál. - Majdnem rögtön elengedett, visszatért félénk
mosolya, őt is meglepte a saját kirohanása. - És te is felség! - Tette hozzá.
A herceg válasza egy harminckét fogas mosoly volt és felkapcsolta a
kardtartóját.
- Hétfőn ugyanebben az időben? Legközelebb nem fogod megúszni
ugyanezzel a trükkel. - Megint elmosolyodott és most először feltűnt nekem,
mennyire érdekes az arckifejezése. Bólintottam, de Gwen már húzott is
magával, a pletykakedv eluralkodott felette.
- Ősziróza?
Kiáltott utánam a herceg. Megálltam és visszafordultam. - Határozottan
megérte ez a párbaj.
A négy barátnőm összekuncogott, én elvörösödtem akár egy pepperoni.
Enyhén meghajtottam a fejem, és elsiettem zavaromban.

71
 Tizennegyedik fejezet

Ősziróza

A herceg betartotta a szavát. A következő szerda előtt, még kétszer

párbajoztunk. Egyszer ő nyert, egyszer pedig mindketten a földön feküdve
kötöttünk ki.
Mindig sokan jöttek el megnézni minket, a veszély vonzereje egyszerű
kíváncsisággá alakult át. A barátnőim ezt az alkalmat is arra használták, hogy
még többet cseveghessenek a herceggel az iskolán kívül.
Nathan nem jött be a melóba az első párbaj utáni hétvégén. Nem is értesítette a
munkahelyet, így nekem kellett elviselnem a főnök őrjöngését.
Időközben kicsit jobbra fordultak a dolgok. A herceg iránti érdeklődés kicsit
elcsendesedett, de a hercegnői mivoltom továbbra is első számú téma maradt.
Valérié csipkelődései kevésbé voltak nyíltak, bár elhatározta, hogy most a
gazdagságomat fogja firtatni. De ezzel szembe tudtam nézni. Viszont az, ami
szerda éjjel történt, meghaladta minden erőmet.

Tic,tac..
Egy erdőben találtam magam, de a háttérzajokat nem a fák okozták. Az óra
egyre csak ketyegett, a férfi nyögdécselései nem maradtak abba. Az asszonyt
nem hallottam kiáltozni és nem hallottam ahogy a férfi kineveti őt. Viszont
láttam az asszony sötét, kócos haját, megfeszülő vádliját, ahogy egy sárral
borított ezüst cipellőben egyensúlyoz. A férfi testének dőlt, hogy el ne essen.
Minél többször bukkant fel az a lány az álmaimban, annál inkább biztos
voltam a kilétében. Violet Lee volt.
Mérges voltam és éreztem az ő dühét is. Kettő lépést tettem előre, majd a
térdem összerogyott és a földre estem. Valami meleg, lucskos csurgott végig a
harisnyám alatt. A testem lelassult, majd minden elsötétült.
Lehunyt szemeim alatt egy szélfútta hullámzó köpenyt láttam. A barack
színű napsugarak megcsillantak az áttetsző bőrön. Egyre kisebb lett, távolodott,
míg csak egy kis pont lett belőle, majd eltűnt. Abban a pillanatban az óra
ketyegése felerősödött és a mosogatóban lefolyó vízcsobogás hangja kísérte. A
zaj addig erősödött, a fény addig nőt, míg csak elviselhetetlen nem lett.
Felébredtem, felültem az ágyon.

Aznap nem mentem iskolába. Öt perccel azután, hogy felébredtem, olyan

erős migrén tört rám, hogy mikor fájdalomcsillapítóért mentem le a lépcsőn,
majdnem orra buktam. Végül visszaaludtam, majd egész ebédidőig.
Még egy hideg zuhany után is éreztem, ahogy a bőrömet égeti az álmomban
látott erős fény. Ezért csak egy kis sortot és egy laza topot vettem fel. A délután
lassan telt, semennyit sem tanultam, annak ellenére, hogy megfogadtam. Semmit

72
sem tudtam magammal kezdeni, csak az ágyon könyökölve elemeztem az
álmomat és a főszereplőket. Túlságosan igazinak tűntek.
Négy óra felé, egy autót hallottam leparkolni a házunk előtt, majd a
kertkaput, ahogy kinyílik és becsukódik. A szívem a torkomban dobogott. A
szüleim azt mondták, hogy talán a szokásosnál egy kicsivel hamarabb haza
érnek és nekem nem kellett volna otthon lennem ebben az időben. Beugrottam a
szekrénybe, magamra dobtam egy tiszta iskola egyenruha blúzt, jól
meggyűrögettem és már csengettek is az ajtón. Benne hagytam a kulcsot a
zárban és nem tudtak bejönni. Bedobtam az összegyűrt blúzt a szüleim
hálószobája előtt fekvő szennyes kosárba, belebújtam a selyem pongyolába, ami
egyre kopottabb és szűkebb volt rám, hogy azt a látszatot keltsem mintha épp
akkor öltöztem volna át. Tizenkét éves korom óta használtam ezt a pongyolát, az
öve már elveszett, így nyitva hordtam. A lépcső felénél jártam, amikor megint
csengettek.
- Jövök már. - mondtam ingerülten. Inkább magamra voltam mérges, mint a
szüleimre. Túlságosan is könnyen megfeledkeztem róluk az elmúlt hetekben.
Elfordítottam a kulcsot, elhúztam a reteszt, és ajtót nyitottam. Reméltem,
hogy a szüleim hamar visszaengednek a szobámba. De kővé dermedtem. A
herceg meglepődve hátrébb lépett. Kis időbe telt, míg felfogtam, ezalatt neki
bőven volt ideje, hogy tetőtől talpig végig mérjen. Elvörösödött arccal próbálta a
szemeit levenni rólam. Az én arcom is lángba borult, megszorítottam az ajtó
kilincset.
- Mit keresel itt?- kérdeztem. Végre volt annyi lélekerőm, hogy kicsit
eltakarjam magam, de hiába húztam össze a pongyola szegélyeit, nem sokat
értem el vele, túl rövid volt ahhoz, hogy eltakarja a csöppnyi sortot, és túl szűk
ahhoz, hogy összezárhassam elől. Még melltartó sem volt rajtam.
- Elhoztam neked a leckét. Természetesen Sylaeia küldi.
Oda nyúltam a lapokért, de ő nem engedte el őket. Leengedtem a karom, a
pongyola megint szétnyílt.
- Bejöhetek?- kérdezte, mögém leskelődve. -
Nem.
Megvonta a vállát. - Jó akkor itt maradok.
Az égre emeltem a szemeim. - Rendben, - és kitártam az ajtót.
- Felmegyek egy pillanatra… - az emeletre mutattam, és eltűntem egy
szempillantás alatt.
- Ebben is maradhatsz, - kiáltotta utánam a herceg.
Szégyelltem magam, minden erőm össze kellett szednem, hogy
megnyugodjak, és ne csapjam be az ajtót. Pár pillanatra a falhoz dőltem,
mélyeket lélegeztem és azt latolgattam, hogy nem megyek le hozzá.
Az egyik Atheneai herceg volt a konyhában, az én szerény otthonomban és
épp most fogadtam őt gyakorlatilag bugyogóban. A tükörben láttam, hogy olyan
vörös az arcom, mintha leégtem volna. Elvetettem az alapozó ötletét, nem
szerettem volna, ha a herceg azt hiszi, hogy én is próbálkozom nála mint a többi

73
lány a suliban. Nem akartam, hogy bármit is gondoljon. Azt akartam, hogy
azonnal menjen el. Farmert húztam, melltartót, könnyű pulóvert vettem fel. A
hajam természetes göndörsége visszatért, most nem tudtam a varázslattal
kiegyenesíteni.
És ha kimásznék az ablakon, a fára mászva megszöknék?
Nem túl nehéz, meg aztán a konyha a ház hátsó részére nézett, ő nem látott
volna meg. Vagy el is repülhettem volna.
Az ablak előtti padra térdeltem, hogy átgondoljam a lehetőségeimet. Innen jól
ráláttam a Mercedesére, pont a kertünk előtt parkolt; határozottan kilógott a
környék összképéből.
Nem, nem szökhettem meg. Az iskolában úgyis szembe kellett volna
néznem, meg aztán, mivel is magyarázhatnám meg a hirtelen eltűnésem. Még
egy mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak és lementem hozzá.
Mikor beléptem a konyhába, ott ült az egyik bárszéken. Nézelődött. -
Nem túl nagy, mi? - Kommentálta.
- Nem? Fel sem tűnt, - feleltem viccelődve, miközben bepasszíroztam
magam a fal és ő közé, hogy eljuthassak a hűtőhöz.
- Csak kicsit más, mint az igazi házad, Manderley kastély.
Narancslevet öntöttem neki egy pohárba, épp nyújtottam volna neki, de
visszahúztam a kezem.
- Csak azért kínállak meg, mert herceg, vagy és ha nem tenném, akkor a
nagyim forogna a sírjában. De továbbra sem kedvellek. Még most sem akarsz
semmit elárulni a haláláról.
Összehúzta a homlokát és jelzett, hogy adjam neki oda a poharat.
- Azért ismételgeted, hogy nem kedvelsz, mert meg akarod magad győzni
róla? - vállat vont - én biztos nem foglak kényszeríteni, hogy megkedvelj.
Semmi kedvem sem volt ehhez a beszélgetéshez. Azt reméltem, hogy ha
nem szólok hozzá egy szót sem, akkor majd elmegy. De, ez sem működött,
megfogta a poharat, nem volt mit tenni, beszélgetni kellett vele.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte hirtelen.
Kiegyenesedtem, hogy ránézhessek. - Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy érzed magad. Nem jöttél iskolába, tehát beteg vagy.
Előbbre húztam a hajam, hogy eltakarjam az elvörösödő füleimet.
Visszatettem a narancslevet a hűtőbe.
- Ja, migrénem volt. Már elmúlt. - feleltem, a lehető legközönyösebb
hangommal.
- Migrén? Hogy, hogy? - Mondta felemelt hangon.
Akkor is, ha a hűtő ajtó mögül nem láttam az arcát, tudtam, hogy abba
hagyta a mosolygást. Néhány tányért rendezgettem a polcokon.
- Nem aludtam valami jól az éjjel.
- Miért?
Tehetetlenül forgattam a szemeim. - Nem a te dolgod.

74
 Gyakorlatilag meghívatta saját magát a házamba, már így is túl sokáig
maradt, és még kérdésekkel is bombáz.
- Akkor választhatsz, hogy elmondod nekem saját akaratodból, vagy
kényszerítselek rá. Mondjuk azzal, hogy "A herceged vagyok, megparancsolom,
hogy válaszolj a kérdésemre". Miért nem aludtál?
A szükségesnél jóval, nagyobb hévvel csuktam be a hűtőt. -
Egy rémálom miatt.
- Mit álmodtál?
Ez aztán már tényleg sok volt. Nem válaszoltam. Kiöblítettem egy bögrét és
a mosogatógépbe tettem.
- A nagymamád? - Nem.
- Mondd el Ősziróza.
Összeszorítottam a fogaimat és hátat fordítottam neki. -
Egy nőről álmodtam, akit megtámadtak.
Halkan káromkodott Látó nyelven. Az álmomban éreztem magamban annak
a lánynak a dühét és most pedig éreztem a szégyenét. Nagy nehezen
megfordultam.
- Volt már ehhez hasonló rémálmod?
- Néha, - feleltem a könnyeimet visszatartva.
Kölcsönösen elhallgattunk. Nem kellett áthatolnom az elméjének a falain,
ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében ugyanaz, amire én is gondoltam.
Kellemetlen kép volt és jól elzártam a tudatom legaljára.
Biztos észrevette, hogy a szemeim könnyben úsztak, mert elfordította rólam a
tekintetét.
- Ne haragudj, nem kellett volna… -
Semmi baj, ne aggódj.
Zavarba ejtő volt a csend, ami a konyhában uralkodott, a szemei körbe
pásztázták a helységet. Párszor megállt rajtam a tekintete. Mikor másodszor is
rám pillantott, visszatértem a mosogatóhoz és elpakoltam a tiszta poharakat.
Mennyire szeretném, ha elmenne. Miért nem megy már?
Visszafordultam, a herceg az erkély felé vette az útját, hogy belelapozzon a
"Times"- ba. A borítón egy piros - fekete kabátos lány fotója volt, szürke
háttérrel. A háta természetellenesen egyenes tartásban, vállai oldalra fordítva,
akár egy iskolai fotó beállításánál. Egy minőségi fotó. Mosolya mellett a cikk
címe volt olvasható.
VARNLEY MEGERŐSÍTI A TÚSZ JELENLÉTÉT, DE MINDEN
ÖSSZEFÜGGÉST TAGAD AZ ÖLDÖKLÉSSEL KAPCSOLATBAN.
A felső sarokban ott volt egy kis kép a második dimenzióban fekvő Trafalgar
Square- ről, ami a vérfürdő után hat-héttel készült. Az első részlet, ami
megragadta a figyelmem az újságosnál az előző napon, az a kövezeten lévő
kifakult vérnyom volt.

75
 Fellélegeztem, hogy végre valami olyasmi kerül szóba, ami nem rólam szól,
bár a vámpírok és a Londoni gyilkosságok témája nem mondható vidámnak.
Jobban örültem volna, ha ezek is csak egy rossz álom emlékei lettek volna.
- Nem tartom logikusnak, hogy az ő tanácsuk ennyi idő elmúltával adjon ki
egy hivatalos nyilatkozatot. Az újságok már hetek óta másról sem beszélnek,
csak Violet Leeről.
A herceg összehúzott szemöldökkel olvasta a cikk kezdő sorait.
- Varnley késlekedett a nyilatkozat kiadásával, mert az ő dimenziójában az
angolok szoros együttműködésben áll a mi dimenziónk Angliájával és
Kanadájával. Attól féltek, hogy ha felkavarják a médiát, akkor a mi dimenziónk
emberi kormánya kötelességének érezné, hogy a tárgyalásokba avatkozzon.
- Azt hittem, hogy a mi dimenziónk kormánya nem avatkozik a második
dimenzió politikájában. Az ottani emberek nem tudnak a sötét teremtmények
létezéséről.
- Igen, de ez bármikor megváltozhat. A Varnok érdekeit az szolgálja, ha a
titokra nem derül fény, ugyanígy ez a nemesség és a tanács érdeke is. És
természetesen, nem szeretnék mindezt kockára tenni egy ember lány miatt.
- Hogyhogy nem... ölték meg és kész?
A herceg felkapta a fejét, és tanulmányozott engem egy darabig. A
szívverésem felgyorsult. Mikor úgy gondolta, hogy eleget nézett, akkor
folytatta.
- Az egyezmény. Egy túsz meggyilkolása elegendő indok lenne, hogy
összehívják az interdimenziós bíróságot. De a helyzet még ennél is kényesebb.
- Még ennél is?
A herceg megemelt hangon folytatta: - Tudod ki Violet Lee apja?
Próbáltam megerőltetni az emlékezetem, hogy felidézzem, mit is olvastam az
előző nap a cikkben, nem tért nagyon ki a részletekre, csakúgy ahogy a híradó
sem, mindig csak azt ismételgették, hogy Violetnek nem esett baja. Nyilvánvaló
volt, hogy a média igen erős cenzúra alatt állt. Csak nagy vonalakban tudtam
felidézni, hogy volt- e utalás a családjára.
- Egy politikus?
- Az angol kormány hadügy minisztere a második dimenzióban és az
interdimenziós tanács tagja. Tehát azon kevés emberek egyike, akik tudnak
rólunk az egyetlen olyan dimenzióban, ahol az emberek előtt titokban van tartva a
létezésünk. Igen konzervatív álláspontú politikus. Ha rajta múlna, akkor igen
agresszív politikát folytatna a vámpírok ellen, nem a védekező vonalat
képviselné. A miniszterelnök fogja őt vissza. Nálunk is a megfigyeltek listáján
szerepel a neve. Tudjuk, hogy megállapodott a vámpírgyilkos Pierre klánnal és
nagy valószínűséggel az Irtókkal is… az egyre szaporodó támadásaikból ítélve, oda
kell figyelnünk az olyan emberekre, mint Lee.
Válaszra nyitottam a szám, de a herceg félbeszakított.
- Amit most mondtam, arról te nem tudsz!
Megértettem, hogy ezzel mit is akart mondani és bólintottam.

76
 - De a lányának mi köze van hozzá?
- Ha valami baja esne, akkor indoka lenne a támadásra.
- Akkor miért nem engedik el?
- Kockáztatnák, hogy a lány vagy a családja kifecsegi a vámpírok létezését?
- Akkor mégis mit tehetnek?
- Megvárják, míg a lány szabad akaratából az átalakulás mellett dönt.
Tátott szájjal maradtam. Mindaz, amit a Varnokról, és a meggondolatlan
tetteikről hallottam, szöges ellentétben állt azzal, hogy most ilyen körülmények
közt azt választották, hogy semmit sem tesznek.
- Igazán? - Csak ennyit sikerült rekedt hangom kinyögni.
A herceg bólintott, leöblítette a poharát és megtöltötte vízzel.
- Bezzeg, ha a politikáról beszélsz. - Tette hozzá hirtelen és visszaült. - Ezt
az eszemben fogom tartani.
Teljesen elpirultam, válaszolni akartam, de ő megint közbe vágott.
- Megértem a kíváncsiságodat. Ha Violet Lee elrablása háborúhoz vezetne, a
társadalmunk teljesen új formában kerülne ki belőle. Az emberek és a
teremtmények közti viszony sosem lenne a régi. Mindannyiunknak oda kellene
figyelnie erre az esetre.
Energikusan kifejeztem az egyetértésem. Nem volt ellenemre ez a
beszélgetés, de a hercegnek meg volt az a rossz szokása, hogy valahogy mindig
visszakanyarodott a figyelme a velem kapcsolatos dolgokra és ezt ki nem
állhattam. Azokban a tükrökben amiket időnként belekényszerített nézni, olyan
dolgokat láttam, amiket mélyen próbáltam elásni magamban.
- Figyelj - folytatta, ugyanolyan zavarodottan, mint amikor ajtót nyitottam
neki, - azt szeretnénk tudni… a nagybátyámék, az unokatesóm, és én is, hogy ... esetleg
te és a szüleid, eljönnétek- e valamelyik hétvégén Dartmoorba. Nagyon
szeretnének megismerni téged... vagyis megismerni téged felnőttként.
Ez volt a látogatásának az igazi oka, a leckének semmi köze sem volt hozzá. -
Nem hiszem, hogy lehetséges lenne, - feleltem, alig tudtam palástolni az
ellenszenvemet.
Beengedtem az otthonomban, esélyt adtam neki és most arra akar kötelezni,
hogy találkozgassak vele.
A herceg úgy nézett rám, mintha a sebhelyeim rikító zöldre változtak volna.
- Tessék?
- A szüleim munkája igen kimerítő, ezért hétvégénként jobban szeretnek
csak pihenni.
- Nálunk is pihenhetnek.
- Nem. - A mosogatóhoz mentem, hogy megint elfoglaljam magam és
elkezdtem az ablakon kibámulni. Az ablaküvegben visszatükröződött a herceg
fényes, kék szeme, olyan tiszta volt a tekintete mintha csak az előkelőségét, a
tiszta vérvonalát bizonyítaná ez is.

77
 Kék vér. Királyi család. Nekik miért van joguk tudni, hogy mi történt a
nagymamámmal, és nekem nincs? Hogy képzeli, hogy a szemembe mer nézni
miközben a szüleimről beszél, amikor ő tudja, hogy mi is történt?
És én miért gyönyörködöm ezekben a szemekben? -
Akkor csak te gyere. - Nem.
- Figyelj. A te családod Anglia legfontosabb családja, az arisztokrácia teteje.
A kötelességed, hogy el gyere üdvözölni minket.
Telibe talált. Egy kötelesség, amiről teljesen elfelejtkeztem. Figyelmen kívül
hagyni a királyi család tagjait, túllő mindenen, és ezt mindketten jól tudtuk. De
azért próbálkoztam. Felé fordultam, az újságot összehajtogattam, hogy ne
látszódjék Violet Lee arca.
- Hétvégénként dolgozom.
- Hagyd ki. Nem vagy rászorulva, hogy dolgozz. -
Nem tehetem.
- Nem kell félned, a nagybátyámék nagyon kedvesek. -
Nem félek. - Akkor..
Elhallgatott, ahogy meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Rémülten nézett
rám.
Az órára pillantottam: a szüleim hamarabb hazaértek. Nem volt időm
cselekedni, mielőtt még szólhattam volna nekik, már a küszöbön voltak.
Elsőként anyám lépett be a konyhába és leesett az álla. Nemsokkal ezután
követte őt az apám, aki kijjebb hátrált, ahogy megértette mi is történik.
A herceg leszállt a bárszékről és kezet nyújtott neki.
- Uram. - Mondta hirtelen igen formális hangnemben, a félelemtől
megkövülve. Apám nem fogott vele kezet, még csak meg sem hajolt.
A herceg lassan leengedte a karját és lopva anyám vad arckifejezését leste. -
A leckét hoztam Őszirózanak. - Mutatott a pulton heverő lapokra.
- Megint ellógtad az iskolát? - Kérdezte anyám, tekintetem rám szögezve,
teljesen figyelmen kívül hagyva a herceget.
Bűntudat árnyékolta az arcomat.
- Ősziróza túllépsz minden határon.
Nem is mertem belegondolni, mit szólt volna, ha megtudja valójában mennyi
hiányzásom is volt már.
- Nem érdekel a tanulmányi előmeneteled? Mert úgy tűnik…
- De Marie…
Feszülten apámra pillantottam, mióta visszaköltöztem a szüleimhez, sosem
hallottam volna, hogy félbeszakította volna anyámat. Kettejük közül anyám
hordta a nadrágot. Viszont ő ember volt, így fogalma sem volt róla mit is tesz.
Igaz, apám is embernek született, de úgy lett felnevelve, mint egy Látó, így most ő
is zavarban érezte magát, pont úgy, mint én. Egyike volt azoknak a ritka
pillanatoknak, amikor egy húron pendültünk.

78
 - Jobb, ha most elmegyek - mondta a herceg, gyors léptekkel a konyhaajtó
felé igyekezve. Visszafordult a küszöbről.
- Ősziróza, gondolkozz a meghívásomon. - Szüleimre nézett és tőlük is
elköszönt.
Anyám megvárta, míg becsukódik a bejárati ajtó és csak akkor szólalt meg.
- Milyen meghívásról van szó?
- Meghívott minket, hogy az egyik hétvégén menjünk el hozzájuk.
Apámtól csak egy felháborodott arckifejezés telt, anyám ellenben
pontosabban kifejtette erről a véleményét.
- Majd ha fagy. Nem viselném el a lenéző modorukat. Már az is elég, hogy
az egyiküket a konyhámban találtam.
Kissé erősnek tűnt nekem a reakciója, végül is a herceg teljesen udvariasan
viselkedett velük.
- Én már elutasítottam a meghívást és bocsánatot kértem a nevetekben.
Apám fellélegzett, a tűzre helyezte a vízforralót, kinyitotta az újságot az első
oldalon.
- Viszont az a véleményem, hogy neked el kellene fogadnod a meghívást
Ősziróza.
- Na de Vinny! - Kiáltott fel anyám. Hogy mondhatsz ilyet? Nem emlékszel,
hogy bántak veled?
- Nem csak az Atheneaiak voltak Marie. - Nézett apám szigorúan rám. Úgy
éreztem vizsgál engem, ezért csak a padlót bámultam. - Jó lehetőség lenne neki.
- De hát dolgoznia is kell, meg tanulnia, hogy behozza az elmaradásait.
Apám elhallgatott pár másodpercre, majd: -
Nem, ez fontosabb. - Jelentette ki halkan.
Azt kérdeztem magamban, vajon anyámat akarja- e leszerelni vagy a saját
gondolatait.
- Vincent, de hogyan..
- Hallgass. Hallgass el, és kész. - Apám forró vizet öntött egy bögrébe és
eltűnt a folyosón.
Csak pislogtam, utána kellene mennem? Még sosem láttam így viselkedni és
még sosem állt az én oldalamra, anyámmal szemben.
Anyám nem nézett rám, amikor kimentem a konyhából. Miközben
felmentem a lépcsőn a szobámba tartva, azon gondolkoztam mit is találhatott
apám az anyámban. Minél nagyobb lettem, annál többet gondolkodtam ezen.
Feltűnt, hogy a korombeliek szülei másmilyenek voltak.
Apád gyenge. Mindig is gyenge idegzetű volt. A
munkája is nagyon stresszes.
A lábam magam alá hajlítva, az ablakom alatti padra kucorogtam.
Meghallottam, hogy az ösvény kavicsai megcsikordulnak és lenéztem, apámat
láttam, ahogy egy sonkás szendvicset majszolt. Kinyitotta az autója
csomagtartóját, kivett néhány irattartót, a hóna alá csapta őket és visszatért a
házba. Elmosolyodtam.

79
 A stressz nem probléma az embereknél. Meg aztán a munkája is átlagos.
De mi köze lehet ennek anyámhoz?
Ő uralkodó természettel bír. Átvette apádtól a vezető szerepet, így neki nem
kell döntéseket hoznia. Ezért vette apád őt feleségül.
Döntenie miben, nagymama?
Döntenie, hogy nem vesz részt a társadalmi életben, és nem látogatja az
udvart.
Előbb vagy utóbb le kellett mennem, hogy összeszedjem a lecke jegyzeteket,
amiket a herceg elhozott, de nem siettem el. Nem fogadhattam el a meghívását,
nem kérhettem még egy szabadnapot a munkából, ilyen rövid idő alatt. A
főnököm már átírta a beosztást a múltkori hiányzásom miatt, amikor az iskolai
büntetésem volt. Így vasárnap tanulhatok. A komputerhez mentem, hogy Jo e-
mailjeit megválaszoljam.
- Nagymama, te szereted az anyut?
Az idős asszony lehajolt, előhúzta az unokája füle mögé bújtatott göndör
fürtöket, és az arcát az egyik kezébe fogta. Persze, gyermekem. Ha ő nem lenne,
akkor most nem lennél nekem te.

80
 Tizenötödik fejezet

Ősziróza

- Ugye nem fogsz meghalni, Violet Lee?

A szavak hallatán a kezem égetni kezdett a szégyentől. Teli torokkal
üvöltöttem, mégsem hallatszott más, mint a szakadó hús, a húscafatokból
kiszivárgó vértől vörösre festett kavicsok és a földhöz csapódó csontok ritmikus
zaját. Egész addig, míg a zaj helyét át nem vette az óra ketyegése.
Egy kislány menekült az öklendező ember elől, a ruhácskája lebegett a
szélben. Majd egy asszony holttestéhez hajolt, mintha kezet csókolna neki, de…
ehelyett bele vájta a fogait.
A testek takarásában nem láttam jól a táplálkozással foglalatoskodó arcokat,
de tudtam, hogy vámpírok voltak. Vámpírok, akik más vámpírokból
táplálkoztak. Violet Lee megtántorodott, hátrább lépett, majd a földre esett. Azt
kiáltotta:
- Elég! Elég! - De senki sem hallgatott rá. A
saját hányadékában találta magát.
A vámpírok hercege megtörölte magát a vérfoltos ing ujjában és egy
szerelmes ifjú finomságával felemelte a leányt a földről. Elsimította a lány
szemébe lógó fürtöt, fejét a saját karjára támasztotta és elvitte őt. Úgy szorította
magához, mintha bármelyik pillanatban kicsusszanhatna a karjai közül. És nem
tért vissza.

Nem tudtam mi is lehetett a valódi oka annak, hogy pár héttel ez után úgy
határoztam, hogy elfogadom a hercegi meghívást. Talán csak anyámmal
akartam dacoskodni vagy, mert a munkahelyem elviselhetetlenné vált Nathan
nélkül, aki hirtelen mindenféle indok nélkül felmondott. A főnököm semmi
kézzel fogható magyarázattal nem tudott szolgálni.
Vagy, talán azért mert az Atheneaiakkal való találkozás végül is nem tűnt
annyira szörnyűnek. Kötelességem volt meglátogatni őket és a tény, hogy
információkat titkoltak előlem a nagyanyám haláláról, egyre kevésbé
bosszantott fel. Lassacskán kezdtem megérteni az okokat, amik miatt így tettek.
Ezért egyre nehezebben tudtam megindokolni az eddigi távolságtartásomat
velük szemben. Századszorra ellenőriztem a csomagom: néhány könyv,
iskolatáska, a táska legalján egy tiszta egyenruha hétfőre, fehérnemű,
kétváltásnyi ruha, egy lovagló öltözék, amit azután vettem, hogy a herceg
említést tett egy lehetséges lovas kirándulásról. Van már egy lovas öltözékem
kislánykoromból, de nem szerettem volna lovasnőként öltözve szerepelni, és
különben is már biztos kinőttem.
Iskola után haza siettem, a hercegnek most is tovább kellett bent maradnia,
annak ellenére, hogy péntek volt. De így is csak egy órám volt, hogy
elkészüljek. Csodával határos módon, négy óra húszra már lezuhanyoztam,

81
kontyfrizurát készítettem pár tincset szabadon hagytam, hogy keretezzék az
arcomat. Belenéztem a tükörbe, lejjebb húztam a szoknyám és azon
morfondíroztam, hogy a becsomagolt ruháim elég disztingváltak- e. A
fantáziamintás rakott szoknya és a csokoládébarna harisnya talán egy cseppet
túlzás volt, de a blúz és zakó megfelelő volt. Az biztos, hogy tiszteletadáshoz
megfelelő öltözék és most ez számított.
A lépcső aljához tettem a táskát és a legalsó fokra ültem várakozni. Néhány
perc múlva kinyílt a kapu és én talpra ugrottam. Ideges voltam, azóta nem
voltam ilyen állapotban, hogy a St. Sapphire igazgatója magához hivatott annak
idején. De az nem volt olyan nagy ügy, mint ez a mostani.
Megszólalt a csengő, de még mielőtt az ajtóhoz érhettem volna, apám
bukkant elő a semmiből. Hezitáltam, nem igen tudtam mit is akarhat. Anyámtól
már megkaptam a prédikációt.
Apám is bizonytalankodott, aztán magához húzta a fejem, hogy
megpusziljon.
- Viselkedj jól, és vigyázz magadra.
Eltűnt a nappaliban, magára csukta az ajtót. Utána bámultam, mígnem
kopogtattak az ajtón és magamhoz tértem a gondolataimból.
Ajtót nyitottam és ott állt mosolyogva a herceg.
- Kész vagy?
Bólintottam és a táskámért hajoltam, de a herceg megelőzött mielőtt
tiltakozhattam volna. A kocsi felé tartva nem mertem vissza fordulni, nehogy
meggondoljam magam.
- Nincs okod, hogy ilyen ideges legyél. - Mondta ahogy elindultunk. -
Nem vagyok ideges.
- Remegsz. - Levette a szemeit az útról és a kezeimre nézett. Igaza volt.
Összefontam a karom az ölemben.
Majdnem egész úton csendben voltunk, jó egy órányi útra volt a pusztaság,
ahol a családja berendezkedett.
Az út úgy kúszott keresztül a tájon, akár egy szürke seb, helyenként eltakarta a
terület domborzata. Kilométereken és kilométereken keresztül, semmi sem volt
körülöttünk. A kiterjedt sülzanóttal borított terület (tövises rekettyés), néhol
lángokban állt és sűrű elefántfű bokrok uralkodtak mindenhol, néhány elszáradt fa
tarkította csak meg a képet. Kislánykoromban mindig úgy véltem, hogy
Dartmoor biztosan a világ legnéptelenebb pontja, ahol órákon át gyalogolhatsz
és senkivel sem találkozol.
Felmentünk egy dombon, hogy lejöhessünk a túloldalán és akkor a völgyre
ereszkedett ködben, hatalmas gránit épület szürke körvonalai rajzolódtak ki.
Sima falak, kevés ablak, a tetőkön magas kémények.
Kirázott a hideg, olyan volt, mint egy vágóhíd.
- Ez a Dartmoori börtön. A Baskerville masztiff területe. -
A herceg területe. - Helyénvalóbbnak tűnt nekem.

82
 De nem kellett sokáig azon a lehangoló helyen lennem. A táj ellaposodott és
fenyőfák keretezték legalább egy kilométeren. Hirtelen befordultunk balra a fák
közé egy olyan útra, amit soha nem vettem volna észre. A fenyők körbezártak
minket, ha a köd leereszkedett volna erre az útra, akkor kétlem, hogy a herceg
képes lett volna szlalomozni a fatörzsek és lenyúló ágak közt. Arra felé
folytattuk az utunkat, amerre fényt láttam előttünk. Mentünk, míg a fákat újabb
tűlevelűek váltották fel és akkor megérkeztünk egy nagy nyitott kapuhoz.
Nyitva maradt a szám.
Gyönyörű zöld pázsiton haladtunk keresztül, a fűszálak közül lila,
narancssárga és rózsaszín foltok kukucskáltak, az egyik oldalra kis
öntözőrendszert telepítettek. A bejárati ösvény pont a közepén futott, néhány fa
oltalma alatt. A zöldövezet takarásában nem láttam jól, mi is fekszik előttünk, de
amikor végre a fák szabályos alakzatban rendeződtek, mesés kép tárult elém.
Az épület gregorián stílusban épült, fehér, kétemeletes, a közepén négy
oszloppal. Fellélegeztem, a ház nagyon szép volt, kellemes környezetben, de ha
azt nézzük kik is laktak benne, akkor szerénynek mondható.
Az ösvény kiszélesedett a ház előtti részen és a villa lépcsői alól, egy kis
ajtón egy sofőr jött elénk. A herceg leállította a motort, kikapcsolta az övét, de
nem mozdult. Ajkai felfelé kanyarodtak és hozzám fordult.
- Isten hozta itt újra, kisasszony.
A herceg kivette a hátsóülésről a táskám és kiszállt mielőtt még
válaszolhattam vagy megkérdezhettem volna, hogy mit is értett ez alatt. Én is
kiszálltam, meg vártam, míg megkerüli az autót, hogy követhessem. A hátunk
mögött a sofőr beindította az autót és elvitte. Utána néztem, ahogy távolodik,
mennyire is szerettem volna még ott ülni a kocsiban. De ez lehetetlen volt, meg
kellett birkóznom a helyzettel.
- Illem kislányom, az illem alapvető.
Elindultam, a herceg megelőzött a hatalmas nyitott ajtó felé vezető lépcsőn.
Nagy levegőt vettem és a kezeim összeszorítottam, hogy elűzzem a remegést.
Nem tudtam körbenézni, mert a szemeim egyből azon a négy alakon akadt
meg, akik ránk vártak a bejáratnál. A herceg megállt nem messze tőlük és
engem maga mellé állított. Aztán egy olyan dolgot műveltem, amit egy
hónappal ezelőttig még nagyon sokáig nem terveztem be előre hajoltam egy
nagyon mély meghajlással.
- Fenségek, - mondtam, a viasszal fényesített padló felé fordulva. Egy
örökkévalóságnyi idő telt el mire választ kaptam.
- Lady Ősziróza, - kiegyenesítettem a hátam, a legnehezebb részén túl
vagyok.
- Őrölünk, hogy viszont láthatunk.
Gondolataimban azonnal felidéztem a királyról élő emlékeimet és
összehasonlítottam őket Lorent hercegével. Kislánykoromban igen nagy
benyomást tett rám Ll'iriad király, és most a bátyjában ugyanazt, a királyi

83
családra jellemző, hamvas szőke hajat és persze a kobaltkék szemeket véltem
felfedezni.
Noha jó néhány évvel idősebb a királynál, sokkal fiatalabbnak tűnt nála.
Sehol egy ősz hajszál, a bőrét csak a szája körül jelölte meg az idő múlása,
mimikai ráncok voltak ezek, nem az aggodalomtól elmélyült vonalak.
- Biztosan emlékszel a feleségemre és a kisebbik fiamra, Alfie hercegre. -
Mindkettőre rámosolyogtam. Persze, hogy emlékeztem Alfie hercegre, főleg
arra, ahogy az udvarban kötekedett velem, de mindenesetre meglepett, hogy
ilyen felnőttként látom viszont. Huszonegy körüli lehet most, de valamivel
többnek mutatkozott. Megdöbbentő volt a hasonlósága a másik fiatal herceghez,
Fallonhoz, mintha testvérek lettek volna, nem pedig unokatestvérek.
Még a mosolyuk is egyforma volt, szájuk sarka enyhén felhúzva, ajkaik
szorosan álltak, akár csak egy vonal. A feleségére csak halványan emlékeztem.
Néhány elszórt emlékkép élt bennem a hercegnő- és úrnőről, aki fekete
fátyolt viselt a nagymama temetésén. A bemutatkozásból kimaradt egy lány.
Nem tűnt a királyi család tagjának, mégis ismerős volt nekem az arca.
Alfie herceg megfogta a lány kezét és előre lépett egy lépésnyire. -
Ő itt a menyasszonyom, Lady Elisabeth Bletchem.
A torkomból fojtogató szisszenés tört elő, a nagy csendben igen hallható
módon. Hogy nem jöttem rá rögtön… Lady Elisabeth Bletchem, a lány akinek utolsó
évben egy emberi herceg udvarolt. Nyilvánvalóan annak már vége.
Ha észre is vette a meglepettségem, nem mutatta ki. Épphogy meghajolt és a
vőlegénye kezét még mindig fogta.
- Lady Ősziróza, nagy örömömre szolgál, hogy végre találkozhatunk. Apám
jól ismerte Anglia hercegnőjét és mindig csak szép szavak jelzőkkel beszélt róla.
Erőltetve kipréseltem egy mosolyt. Soha nem tudtam mit mondani, hasonló
helyzetekben, amikor a nagymama szóba került. Észrevettem, hogy Fallon
herceg rám pillantott és azon gondolkodtam, vajon mennyit mesélhetett rólam a
családjának.
Lady Elisabeth a válaszomra várt, és amikor hiába várt rá, akkor elengedte a
vőlegénye kezét, felém hajolt - igen magas lány és nagy megdöbbenésemre adott
egy puszit az arcomra.
- Remélem, jó barátnők leszünk, - suttogta.
Mozdulatlanul álltam. Nagyon szokatlan volt, hogy ilyen nyíltan forduljon
valaki egy épp megismert személyhez, ugyanaz az érzés futott végig rajtam, ami
akkor is, amikor a herceg a térdemre tette a kezét a kocsiban, azon az estén,
amikor hazakísért. Az az érintés leforrázta a bőröm, ugyanúgy ahogy a tenyerem
égetett az utolsó álmomban.
Alfie anyja kimentett a válaszadás zavara alól.
- Fallon, miért nem kíséred fel a hercegnőt és mutatod meg neki a szobáját?
Találkozunk a teraszon. Oda kérettem a teát és a kávét.
- Persze.
Meghajoltam ismét, a herceg pedig felkapta a táskám.

84
 - Fallon, azt majd elintézi Chatwin. - Mondta a hercegnő miközben elment.
Fallon lelassított, visszafordult, hátra menetben haladt a lépcsők felé. Arca
elvörösödött, korholó szempillantást vetett.
- Már viszem én, nénikém. - Felelte, mintha az asszony valami butaságot
mondott volna.
A nagybátyja, aki háttal állt felénk, hangos nevetésben tört ki, erre a herceg
még inkább elpirult. Még az írisze is rózsaszínre váltott, igen szokatlan jelenség a
Látóknál, akik híresek arról, hogy jól uralják az érzelmeiket és igen ügyesen
akadályozzák meg, hogy azokat ki lehessen olvasni a szemükből. Mikor a
herceg észrevette, hogy bámulom, az ajkaiba harapott, rándított a vállán és
elindult a lépcsőn.
Jól szórakoztam és fellélegeztem, hogy nem nézett rám, mert nem szerettem
volna megalázni őt. Elképzelni sem tudtam, mennyire kényelmetlen lehet
azoknak a teremtményeknek, akik nem tudták annyira uralni a varázserőt, mint
mi, mondjuk például a vámpíroknak akik csak a túléléshez használták a mágiát.
Az ő szemük, minden gondolatukat elárulta.
A csillogó mahagóni lépcső tetején egy belső körfolyosó nyílt, amely a villa
két szárnya felé vezető folyosóknak adott találkozást. A herceg a bal folyosó
irányába vezetett engem. Széles és nagyon világos volt, világossárga falakkal, a
fény a folyosó végén fekvő egyetlen ablakon át ömlött be. Mindkét oldalról négy
szoba nyílt. A jobb felőli utolsó ajtónál álltunk meg.
Fehér elemek díszítették. Az elemek közti bemélyedések aranylapokkal
voltak fedve, de nem volt időm, hogy jobban megfigyeljem, mert a herceg
azonnal ajtót nyitott és belépett a szobába. Követtem.
A villa külső homlokzata és a szerény bejárat igen becsapó volt, már ha ez
elég erős szó rá. Csak a herceg jelenléte akadályozott meg abban, hogy tátott
szájjal csodálkozzak ennyi gyönyörűség láttán, így aztán inkább csak nagyokat
nyeltem.
Egyfajta nappali szobában voltunk, amiben két nagy aranyszínű dívány volt
egymással szemben és középen egy a lépcsők színével megegyező, lakkozott
asztal állt. A padlón egy hatalmas égszínkék szőnyeg, amit aranyozott virágok és
liliomok ezrei díszítettek akár egy képet. Velünk szemben három magas ablak
sorakozott, arra a csodálatos tájra nyíltak, ami elvarázsolt engem amikor
megérkeztünk. Olyan hatalmasak voltak az ablakok, hogy a párkány a térdem
magasságába esett. Legjobban mégis a mennyezett fogta meg a figyelmemet.
Pontosan a díványok felett egy gipszkeretben egy csillár függött számos kristály
lámpával. A keret egy freskót zárt körül, világoskék égboltot ábrázolt,
elefántcsont fehér felhőkkel, amelyek a csillár függesztésénél barack árnyalatot
kaptak, a napnak köszönhetően, ami Cupido mellől sütötte a sugarait.
- Az egyik legjobb szoba. Nagyon csendes. - Mondta a herceg és én
megfordultam a hangja hallatán. A táskámat az egyik díványra tette.

85
 - Mi mindannyian a másik szárnyban vagyunk. Alfie kicsit túl hangosan
zenél. - Tette hozzá, mintegy igazolásképp a hangszínében megbúvó
melankóliát.
Nem figyeltem rá túlságosan, egy boltíves kijárat az egyik oldalon és egy
ajtó a másik sarokban lekötötte az érdeklődésem.
- Szekrény és fürdőszoba - felelte a tekintetem követve. Átfordultam a másik
oldalra. Balra volt tőlem a bejárat, de még egy harmadik ajtó is. A hercegre
sandítottam engedélyt kérve. Ő rám mosolygott és oda siettem, hogy kinyissam.
Annyira türelmetlen voltam, hogy majdnem elbotlottam.
Az ajtón túl egy fényűző francia ágy fogadott, baldachinnal a tetején, amiről
pezsgő színű függönyök hullattak alá. Az ágy fejléce olyan magas volt, hogy
beborította a fal felét. A szobában volt egy toalett asztalka is, kétséget kizáróan
ezt is arannyal díszítették csakúgy, mint a mennyezetet. Az ablakokat oszlopok
szegélyezték a falak mentén. A szoba fényben úszott. Ahogy a fény
visszaverődött a fehér falakon és az arany díszítéseken, olyan hatást keltett,
mintha a fa padlót apró üvegdarabok borítanák. Az első benyomásom, vagyis,
hogy felkészületlenül ért ez a sok szépség, szép lassan feledésbe merült, ahogy
magamba szívtam minden apró részletet, minden színt, mindent, ami körbe vett.
Hiszen az Atheneai kastély, körülbelül igen hasonló stílusban pompázott.
Amint eszembe jutott, hogy milyen áron is élvezhetem ezt a luxust, minden
lelkesedésem elillant és vonakodva mentem vissza a nappaliba.
A herceg várt.
- Elnézésedet kérem miattuk, - pillantását a földre szegezte és megértettem,
hogy a nagybátyjáékra gondolt. - Ők nagyon…
- Nagyon olyanok, mint egy királyi család? -Mondtam remélve, hogy nem
veszi a szavaimat sértésnek.
Kifújta a levegőt és halkan felnevetett.
- Pontosan, és nagyon nem olyanok, mint az Al- Summers- ök.
Eljött az én pillanatom is, hogy eléggé félénken elmosolyodjam. -
Kellemes a mosolyod. Többször kellene megmutatnod.
Erre rögtön elsötétedtem, láttam, ahogy kimereszti a szemeit és megint
elpirul, mintha őt is meglepnék a saját szavai.
Megigazítottam egy rakoncátlan haj fürtöt.
- Ideje lemennie. - Mondta a herceg rögtön ezután és mindenhová nézett,
kivéve rám.
A földszinti berendezések, díszítések igen hasonlóak voltak azokhoz amiket
fent láttam. Aranyozás, freskók, magas belmagasság, hatalmas ablakok öntötték a
fényt. A herceg ismét mutatta az utat, egy folyosó legvégéhez, ahol két nagy
nyitott üvegajtó vezetett egy fedett teraszra. Egy kerek kovácsoltvas asztal körül
ült a nagybácsi, nagynéni és lady Elizabeth, míg Alfie herceg a lábait
nyújtóztatta egy kis falépcsőn, ami a kertbe vezetett.
- Pont időben!- Kiáltotta Fallon nagybátyja, amikor leültünk a két üres
székbe.

86
 Egy fehér inges inas, kikeményített gallérral és az Atheneaiak emblémájával
a kabátján szolgálta fel a teát és a kávét. Az asztalon már ott volt a pogácsa és a
lekvár. Kértem egy teát, és a szememmel oldalról láttam, ahogy Fallon teletömi
cukorral a kávéját.
- Minden vegán, ne aggódj kedves. Itt mi nagyon odafigyelünk a
szabályokra. Vegyél egyet, ne kéresd magad. - Mondta Fallon nénikéje. Az én
teámat szója tej és ízesítette és vettem egy pogácsát, pusztán jól neveltségből.
Egyáltalán nem voltam éhes. A lekvárt kenegetve a hercegnőt vizsgálgattam.
Azonnal feltűnt menyire ápolt a külseje, a legapróbb részletekre is kiterjedően. A
világos haja puha és csillogó és minden kiegészítő, amit viselt, a nyaklánctól a
szemfestékig, össze volt harmonizálva a menta zöld zakóval és a hosszú
szoknyával. Kitűnt a többiek közül, akik sportos nadrágot vagy farmert viseltek.
Lady Elisabeth Bletchem egyszerű lány volt, majdnem átlagos. Világos
barna haja középen elválasztva egy lófarokba volt kötve, a szemei pedig kicsik
voltak az arcához viszonyítva. Nagyon magas volt, majdnem annyira, mint a
vőlegénye, alkatra elég fiús. Bár az igaz, hogy Alfieval ellentétben, ő tizennyolc
körülinek nézett ki, szóval legalább tíz évet letagadhatott. Azt bebizonyította,
hogy valamivel sikerült elbűvölnie a hercegeket. Igaz, édesapja nagyon gazdag
volt, sok dél kelet angliai birtokkal.
Fallon nénikéje elkapta a pillantásom és mosolygott, majd a csészét az
ajkaihoz emelte. Én azonnal lesütöttem a szemeim és beleharaptam az édes
pogácsába. Mennyire nem volt kedvem megenni. A porcelánhoz ütődő
kanálcsörgését leszámítva csend volt, egy közeli bokorból madárcsicsergés
hallatszott. Éreztem, hogy nekem kellene megszólalnom.
- Nagyon szép ez a hely és még el is van rejtve. Fogalmam sem volt róla,
hogy létezik.
Mindig könnyű társalgást folytass, gyermekem. Kerüld a politikát és ne
bírálj.
A hercegnő ismét elmosolyodott és letette a csészét.
- Igen. Ez az egyik oka, hogy ezt a helyet választottuk. A villa igen rossz
állapotban volt, mikor megvettük. Egész nyárra Londonba kényszerültünk, hogy
vezethessük a felújítási munkálatokat.
Lady Elisabethre néztem, ki tudja, vajon a fővárosban ismerte- e meg a
második hercegét.
- Én is Londonban töltöttem a nyaram - mondtam.
- Hallottunk róla, ezúton elnézésedet is kérjük, hogy nem hívtunk fel. Úgy
véltük jobb, ha nem keltünk feltűnést.
- Megértem. - Viszonoztam a mosolyt, hogy megnyugtassam a hercegnőt,
nem maradt bennem tüske. Magunk közt szólva, ha megtudtam volna, hogy ott
voltak, akkor azonnal elszöktem volna.
Úgy tűnt egyelőre megelégedett a lefolytatott csevejjel, és a férjéhez fordult,
aki erre azonnal nagyon jól nevelten, érdeklődő arckifejezést vett fel, bár

87
szemeit nem mozdította el a süteményes tálról, amit a komornyik épp akkor
szervírozott.
- Mindenképp hamarosan vissza kell térnünk Londonba. Még nem szereztem
be a karácsonyi ajándékokat a fiúknak és az unokáknak.
- Természetesen drágám. - Zárta le a nagybácsi. A
fiúk kisandított az asztal alól.
- Nem nehéz kiválasztani az ajándékokat. Narinak és a pocakjának egy évre
elegendő pelenka készlet, egy romantikus víkend Clar'eanak és Richardnak…
- Egy bokszzsák Chuckynak - szólt közbe Fallon nevetve.
- Ne csúfolódj a testvéreden és a dühkitörésein - szidta le a nénikéje.
De Alfie herceg már túl is harsogta a szavait.
- Henrynek a Hogyan szedjünk fel egy lányt és a Politika kezdőknek - et és
Ll'iriad bácsinak…
Az anyja készségesen közbevágott, adott egy fricskát a feje tetejére. -
Viselkedj fiú, vendégeink vannak.
Alfie felállt, hogy nyelvet öltsön az anyjára, majd visszatért a lábát
nyújtóztató pozíciójához, olyan volt, mint egy sarokba állított kisgyermek. Nem is
annyira a vicceit találtam szórakoztatónak, mint azt, hogy a királyt „Ll'iriad
bácsinak" hívta.
Lorent herceg épp egy krémes torta szeletet nyomott be és most a morzsákat
szedegette a tányérról.
- Nem értem ezt az egész karácsonyi felhajtást. A békéről és a nyugalom
perceiről kellene szólnia mindenkinek, ugyanakkor az Atheneai Látóknak maga a
pokol és csak bele őszül az ember.
A felesége térden paskolta és azt mondta: - Butaságokat beszélsz. A
herceg felvonta a szemöldökét.
- Mert nem te vagy az, aki mindenhol azok után a kis ördögök után
szaladgál, akiket te úgy hívsz, hogy „gyerekek".
Felém fordult és Lady Elisabeth megrázta a fejét.
- Egyetlen olyan karácsonyi vacsorára sem emlékszem, ami nem torkollott
volna kaja csatába, vagy ahol valaki nem gyújtotta volna fel a díszeket.
A téli évszak, ami az őszi napéjegyenlőséggel vette kezdetét és szilveszterrel ért
véget, különleges időszaknak számított, amikor minden fontos ember részt vett
az udvari rendezvényeken. Karácsonyt ellenben mindig családon belül
ünnepelték és a kastélyt elárasztotta az összes Athenea, akik több mint százan
voltak. Tökéletes alapozás a káoszhoz.
Lady Elisabeth nagy meglepetésemre kislányosan felkacagott,
visszafogottabb viselkedésre számítottam.
- Ne is merj meghívni Al.
A fiú válaszként dadogott valamit és kézen csókolta a hölgyét. Én azonnal a
tányéromra meredtem, úgy tettem mintha semmit sem láttam volna, és
keservesen neki láttam a még mindig érintetlen teasütimnek.
Hallgattam, ahogy a hercegnő beszélget az unokaöccsével.

88
 - Fallon, miért nem viszed el lady Őszirózat a kertbe sétálni mielőtt
besötétedik? A vacsora tálalásra kész mire visszajöttök. Ne aggódj kedves,
családias lesz, semmi formalitás. - Tette hozzá felém fordulva.
A herceg felállt és én gyorsan követtem, a megcsócsált süteményem a
sorsára hagytam.

A villa körül kavics ösvény futott. A herceg mögött sétáltam, követtem az

árnyékát, míg el nem tűnt egy zárt kerti részen, ami a ház és egy masszív
borostyánnal borított kőfal között terült el. Valójában nem is fal volt, hanem egy
sziklafal, ami a villánál magasabban állt, így felfogta az erős szelet.
Tele voltak a kerti virágágyások, nem is a virágok domináltak, hanem inkább a
frissen ültetett kis bokrok közt futó rengeteg inda és nádszál. Ha a virágok
kinyílnak, majd akkor igazán takaros kis kert szegletté fog válni.
Fallon és én egymás mellett sétáltunk, egy patak folyását követtük,
helyenként kis boltíves hidakon keltünk át.
- Talán bolond vagyok, de jobban kedvelem Angliát, mint Ausztráliát, -
mondta halkan.
- Igazán? - Kérdeztem meglepve. Hogyan preferálhatja bárki is, ezt a
szürkeséget, Sydney pezsgésével szemben?
- Persze itt nem lehet lebarnulni. - Előhúzta a kabát zsebéből a kezeit,
kinyújtotta a karját, hogy felfedhesse a csuklóján a napozásból megmaradt
jeleket. - De kedvelem ezt a zöld környezetet és a nyugalmat.
- Ausztrália egyáltalán nem hiányzik? -
Nem.
Megálltam és az ajkamba haraptam. Ő még tett két lépést mielőtt észrevette,
hogy nem követem.
- Ősziróza....
- Nem hiányzik Amanda? - Böktem ki, majdnem megakadva a volt barátnője
nevénél.
Fallon nyelt egyet és láttam, ahogy az ádámcsutkája fel alá liftezik. -
Nem. Nem úgy, legalábbis. - Megfordult és ment tovább. Talán
feleslegesen, de mégis kimondtam: - Nem értem.
A herceget szem elől tévesztettem egy árkádsor alatt, majd egy sarok mögött,
neki lódultam, hogy utolérjem. Megkerültem egy nagy fukszia növényt és egy
újabb kis híd korlátjánál értem utol. Lassan közelebb mentem hozzá. Úgy
bámulta a vizet, mintha a víztükör alatt egy másik világba vezető kapu lenne,
úgy tűnt, mintha ő olyan dolgokat is látna ott, amiket én nem, mintha olyan
gondolatai lennének, amiket nem lehetett velem megosztani.
- Soha nem voltam Amandába szerelmes.
Szorosan odanyomtam magam a korláthoz.
- Hogyhogy?

89
 A durva kérdésem visszazökkentette a herceget. Most már a víztükörből nem
lehetett mást kiolvasni, mint a híd visszaverődő tükörképet.
- Ő sem szeretett engem soha. Hogy is mondjam… nem tudom melyik szó írná
le a kapcsolatunkat..."Különleges barátok", azt hiszem.
- Oh. - Nyögtem halkan. - Nem tudtam.
- Nem. Nem, ahogy gondolod. - Fallon a kezei közé fogta a fejét és morgott
valamit magában. Nem értettem mit motyog, amíg el nem vette a kezeit a szája
elől, hogy a hajába túrjon.
- Volt egy mindkettőnk részére igen előnyös megállapodásunk.
Felsóhajtott, elmozdult a korlát mellől és átkelt a hídon. Mikor átért a
túloldalra, akkor megfordult és intett, hogy kövessem. Haboztam.
- Hadd magyarázzam el. - Mondta. - Kérlek hercegnő.
Valami mozgásra bírta a lábaim és a herceg mellett találtam magam. A
herceg a farmer zsebébe tette a kezeit, megint felsóhajtott és felkészült, hogy
megszólaljon.
- Talán veled más volt a helyzet, tekintve, hogy mi történt a nagymamáddal
pont akkoriban, de a középiskola kezdetén nem voltál türelmetlen, hogy felnőj?
Felkészületlenül ért ez a komoly kérdés, de értettem, hogy mire célzott.
Tizennégy évesen már azt hittem, hogy felnőtt vagyok. Az akkori énem
valószínűleg nem is álmodta, hogy az elkövetkezendő tizennyolc hónapban
többet kell elérnem, mint az egész addigi életem során és azt sem hogy tizenhat
éves koromra egy egész más ember leszek.
- De - feleltem.
A herceg behunyta egy pillanatra a szemeit és röviden felnevetett.
- Mikor tizennégy voltam már felnőttnek éreztem magam. Untam, hogy még
mindig a szüleim felügyelték a lépéseimet az Atheneai iskolában. Úgy hittem én
már ebből kinőttem és elhatároztam, hogy Ausztráliába megyek Őrzőnek. Nagy
terveim voltak a jövőmet illetően. Akár csak a sajtónak.
Szinte sajnálatra méltóan festett a zsebre dugott kezeivel, feszült karjaival, a
domboldal felé vetett elveszett pillantásával. Ki tudja, hogy én is ilyen hatást
keltek- e mikor a gondolataimba merülök. Én viszont nem akarom, hogy bárki is
megszánjon engem.
- Egy Sydney- i iskolába osztottak be, egy csapatnyi testőrrel. Az iskola nem
volt túl nagy, de azért volt rajtam kívül legalább másik tíz Látó Őrző. Rögtön
összebarátkoztunk és még néhány ember srác is volt a baráti társaságunkban.
Ezt már tudtam. Mint minden tini lány, én is hajlamos voltam, hogy
beleszerelmesedjek egy- egy híres személybe, ezért akkoriban úgy követtem
nyomon minden lépését, mintha megszállott lennék. Ezt persze sosem vallanám
be neki.
- Az első év nagyon emlékezetes volt. Rengeteg barátom volt, az iskola jól
ment, végre én irányíthattam az életben sok mindent, ami felett előzőleg nem
volt hatalmam, mint például a pénzt… Aztán minden elromlott. Tizenöt lettem
és…

90
 Félbeszakította a mondandóját és a homlokát ráncolta. A fejét enyhén oldalra
fordította, rám nézett.
- Terra isteneire, annyi idős voltam, mint te most. De te sokkal érettebb vagy,
mint én valaha is voltam.
Nem tudtam, hogy erre mit is válaszolhatnék. Annyira távoli volt a
hangszíne, hogy nem volt az az érzésem, hogy ezt dicséretnek szánta. A
hallgatás mellett döntöttem.
Megrázta a fejét.
- Ahogy nőttem, úgy nőtt az újságírók érdeklődése az életem iránt. Egyre
csak cikkeztek mindenféle lányról, akikkel szerintük találkozgattam, vagy
akikkel lefeküdtem, de sosem írtak igazat. Észrevették, hogy Amanda és én
közel kerültünk egymáshoz. Nagyon jó barátok voltunk és soha meg sem fordult a
fejemben, hogy járjak vele, de a média egyre csak arról beszélt, hogy több is
volt közöttünk. Hirtelen a reflektorfénybe találtam magam. Egy újabb udvari
szerelmi történetet akartak keríteni. Amandát még követték is az újságírók.
Szóval lehetetlen volt így élni.
Végig rajtam tartotta a tekintetét és az volt az érzésem, hogy a hallottak által
kiváltott reakcióimat vizsgálta. Én érzéketlen maradtam.
- Mandaz… vagyis Amanda, már akkoriban is nagyon ambiciózus volt. Karriert
szeretett volna csinálni az udvarban, mint bármelyik nemesi családból származó
lány és nagyon érdekelte a politika. De egyszerű családból származott, akik nem
voltak fontos emberek, csak meggazdagodtak, így tisztában volt azzal, hogy ilyen
háttérrel sosem fog semmilyen fontos pozíciót betölteni az udvarban. És nekem…
nekem meg kellett adnom az újságíróknak, amit akartak.
Egy rózsa lugasnál folytattuk az utat, a háttérből kiszűrődő patak csorgás
zaját hallgatva elemeztem a mondandóját és egy következtetésre jutottam.
- Megegyezést kötöttetek. A
herceg összerezzent.
- Egyszerű dolognak kellett volna lennie, csak pár találka, néhány közös
fotó, ahogy csókolózunk, ennyi volt a tervben. Működött is. A paparazzók
hetekig meg voltak őrülve, majd elült az érdeklődésük. Amandát elvittem
magammal Atheneába nyáron, hogy ismeretségeket köthessen. A családom
megkedvelte, így segítettek neki. De azt hiszem tudták, hogy miről is volt szó
valójában. Tudták, hogy köztünk nem lesz ez hosszú életű dolog.
- Aztán másképp alakult.
Fallon ideges nevetésben tört ki, egyik kezét a homlokára tette, a szitáló
esőtől nedves hajába túrt.
- Egyikünknek sem volt kedve, hogy a szakításos macerákat nyilvánosan
kezelje. Meg aztán, akkoriban lefeküdtünk egymással.
- Ah. De biztos vagy benne, hogy sosem éreztél iránta semmit?
Megint felnevetett.
- Kérlek, fejezd be, hogy Látóiasan viselkedsz. Úgy érzem magam, mint egy
fegyelmezetlen kisiskolás.

91
 Nem volt róla fogalmam, hogy mivel válthattam ki belőle ilyen érzéseket, de
lehajtott fejjel, félénken elmosolyodtam.
- Valamit éreztem iránta. - Folytatta a herceg. - Fontos volt nekem, meg
akartam védeni, de nem volt köztünk szenvedély, nem volt vágy. Utolsó év
nyári szünetében majdnem két hónapot töltöttünk távol egymástól, de ez nem
volt egyáltalán fájdalmas. Nem hiányzott nekem és én se neki.
A villával szemközti verandánál lukadtunk ki és felkiáltottam a látványtól.
Na, nem mintha hallatszott volna abban a ricsajban. A szikla túloldalánál egy
majdnem tíz méter magas vízesés zubogott lefelé egy földalatti vízgyűjtő gödör
felé. Hallottam, ahogy a víz hatalmas fröcskölésekkel zuhog és visszaverődik a
sziklafalon. A látvány eszembe juttatta az esti vihart, amikor a herceg hazakísért.
- Valaha itt egy kőbánya volt. - Kiáltotta a víz zaját túlszárnyalva. Megállt a
korláttal szemben, ami félkörívben fogta közre a kiszélesedett részt. A korlátra
támasztott könyökökkel hintázott előre- hátra, nem maradt nyugton egy percet
sem. Újra beszélni kezdett, de csak a mozgó ajkak körvonalait láttam.
- Tessék? - Kiáltottam vissza.
Zavarodottan megismételte, amit mondott. Elnevettem magam.
Megpróbáltam jelezni neki, hogy semmit sem hallottam az egészből. Erre ő is
elnevette magát. Felém hajolt és megigazított egy hajtincset a fülem mögött,
majd azt kérdezte:
- Van kedved felmenni, hogy megnézzük a kilátást?
Hozzám simult a keze és én mozdulatlanul álltam, ha kicsit is balra
mozdultam volna, akkor a vállam pont a herceg melléhez ért volna. A fehér
ingére és a világos barna dzsekijére koncentráltam a szemeimmel, ahogy minden
lélegzetvétellel megemelkedtek. Beleegyezésem bólintással jeleztem.
A herceg felfelé mutatott és elindult vissza a vízesés irányában. Hajszálnyira
volt attól, hogy a korlátról visszacsapódó víz beborítsa. Felnevettem, ahogy
menteni próbálta magát, majd én nekem is védekeznem kellett a víz ellen a
kezemmel. Hirtelen neki futott és ugrott egyet, eltűnt a párás ködben. Én tettem
még néhány lépést a ködfelhőben, behajlítottam a térdem és felugrottam. A
magasság ellenére itt is nagy pára volt. Átszeltem egy kis híd felett és a herceget
megint egy korlátnál találtam a szikla szélénél. Mellette értem földet. Örültem,
hogy feljöttünk ide. A kilátás csodás volt. A szikla elég magas volt ahhoz, hogy a
házra és körülötte fekvő rétre ráláthassunk. A fenyves rész ebből a pontból úgy
nézett ki, mint egy tölcsér, aminek a csücske az autóút felé esett. Ilyen messziről
csak egy zöld vonalat tudtam kivenni, ami lassan szürkébe hajlott, majd
láthatatlanná vált Princetown határában.
A vízesés, ami a régi kőbányába zubogott, most tőlem balra állt, követtem a
szememmel a víz folyását. A vízfolyam az erdőn keresztül enyhe lejtőkön haladt
egész addig a pontig ahol a hátam mögött belefolyt a folyóba. A szemem elért
egész a sülzanóttal borított részig (tövises rekettyés) és a sziklás domboldalig.

92
 Megpördültem, hogy semmit se szalasszak el ebből a kilátásból, és felhúzott
szemöldökkel azt kérdeztem: - Nem érzed magad egy kicsit sebezhetőnek itt
fent?
A herceg megvillantotta azt a szemtelen mosolyát és leguggolt. Matatott a
földön, és amikor felállt, láttam, hogy egy kő van a kezében. A dereka
magasságában behajlította a karját és legközelebbi domb felé hajította a követ.
A kő hirtelen megállt a levegőben, majd leesett. Egy sejtelmes durranás
hallatszott, majd egy hatalmas kupolaszerű védőburok formálódott ki. Ott ahol a
kő becsapódott, egy repedés keletkezett, és villámláshoz hasonló, kékes fények
cikáztak a védőburok falán. Majd elhalványultak és eltűntek, szinte
begyógyították a repedést. Láttam, hogy a burok falai elértek egész a régi
kőbányáig, eltátottam a szám. Igazán hatalmas volt a mérete. Hasonló
védőfalakat csak Atheneában láttam. Azt a célt szolgálták, hogy semmi sem -
kivéve a természeti hatásokat - tudjon áthatolni rajtuk engedély nélkül.
A védő burok ismét láthatatlanná vált és én neki támaszkodtam a korlátnak.
Azon gondolkoztam, hogy is kanyaríthatnám vissza a beszélgetést Amanda
irányába. Érdekelt a kapcsolatuk. Nagyon jól játszották a szerelmes párt és a
herceg mondókája felért egy beismeréssel. Ha belegondolok soha nem lehetett
őket látni, ahogy nyalják, falják egymást.
- Szóval, amikor szakítottatok, nem is volt az olyan nagy dolog, mint ahogy
azt az újságok megírták ugye?
A herceget meglepte, hogy visszatértem a témához.
- Igen, gyakorlatilag én szakítottam, de mindketten egyetértettünk benne.
Amanda tudta, hogy Angliába akartam jönni és azt hiszem, addigra már ő is
készen állt arra, hogy a dolgok változzanak. Barátok maradtunk. Csak barátok.
Ismét elvörösödött, de ezúttal a pír nem érte el a szemeit.
Egy ölyv repült el felettünk és én úgy tettem, mintha nagyon csodálnám a
barna tollait, nem akartam, hogy túlságosan is érdeklődőnek tűnjek, amikor
felteszem a következő kérdésem.
- Felség, miért meséled el nekem mindezt?
Hallottam, ahogy kifújja a levegőt.
- Emlékszel mikor azt mondtam, hogy velem egyenrangúként szeretnék
bánni veled? Nem szeretném, ha te is belekeverednél ebbe a hazugságba.
Megtisztelve éreztem magam, most őszintén, nem úgy, mint akkor este a
kocsiban. Az volt az érzésem, hogy a herceg nem volt büszke ezekre a dolgokra
és láthatóan zavarban volt, amikor életének arról a szakaszáról beszélt.
Ezek ellenére, megnyílt előttem.
- Köszönöm - búgtam. Nem voltam rá képes, hogy elmondjam neki,
mennyire örülök, hogy elmesélte nekem a történetét, de azt mindenképpen
szerettem volna éreztetni vele, hogy nem ítélem el a történtek miatt. Hanem
inkább hálát éreztem, amiért beavatott a részletekbe.
- Mit köszönsz?
- Köszönöm és kész.

93
 Egy vízcsepp hullott az orrom hegyére, majd egy másik a karomra.
Felnéztem, és azonnal éreztem a sok kis esőcseppet az arcomon.
- Kezd esni, visszamenjünk?
- Igen, azt hiszem az jobb lesz - felelte egy sóhajjal.

94
 Tizenhatodik fejezet

Fallon

Leültem a kandalló elé és néztem, ahogy a nagybátyám a magas háttámlás

foteljában ülve, lerakja az asztalkára a brandys poharát. Amikor ifjú korában
keresztül kasul átutazta Devont, akkor vált szokásává, hogy a téli időszakban ezt a
likőrt fogyassza. Azt mondta, hogy ez segített "rendben tartani a gyomrát". Ha
Devonnak lett volna íze, akkor brandy ízű lett volna.
Kevéssel ezelőtt Ősziróza visszavonult, hogy megírhassa a leckéjét. Talán
nekem is tanulnom kellene, de nem sikerült rávennem magam. Furcsa volt ez a
hirtelen lelkesedése az iskolai feladatok iránt, tekintve, hogy már olyan sok
hiányzást halmozott fel, hogy az nekem is és a szüleinek is szemet szúrt.
A bácsikám kinyitotta az újságot; mint általában, most is Violet Lee foglalta
el az első oldalt. Még nem ült el a hír szenzációja, és nem is hittem, hogy a
hírverés elcsendesedne, míg meg nem oldják az ügyet. A nénikém belelesett a
lapokba a bácsikám háta mögül, és néhány becsmérlő szóval illette a
vámpírokat.
Összeráncoltam a homlokom, Lisbeth és Alfie pedig kérdő szemekkel néztek
fel.
A nénikém leült velünk szemben.
- A Varnok hírzárlatot rendeltek el. Az újságok csak annyit írhatnak, hogy a
vámpír tanács továbbra sem hajlandó az angol állammal tárgyalásokba
bocsátkozni.
Alfie felállt és a zsúrkocsihoz ment, hogy egy pohár portóit öntsön magának. -
Komoly lehet a dolog, ha hírzárlatot rendelnek el, nem? Áldott Kanada, mi
értelme van?
- Valóban. - Szólt közbe a bácsikám, és félbe hajtotta a lapot. - Miért? -
Gondolod, hogy történhetett valami? - Kérdezte Alfie háttal nekünk.
- Nagyon valószínű. - A bácsi a kandalló tűzébe hajította az újságot, és a
lángok felfalták a lapokat. Néhány másodperc alatt Violet Lee arca, hamuvá lett.
- Nagyon örülök, hogy most nem vagyok az udvarban. Kimaradunk a
tanácsülésekből, de legalább megússzuk a sok stresszt, amivel ez a ronda ügy
jár. - Megfogta nénikém kezét, enyhén megszorította, arcáról nyugalom
sugárzott.
Nem messze tőlük, Alfie és Lisbeth sutyorogtak: gyorsan levettem róluk a
szemem, még nem szoktam teljesen hozzá, hogy én szingli vagyok.
Nénikém elengedte a bácsi kezét, és megfogta a teás csészét. -
Ősziróza nagyon érettnek és jól neveltnek tűnik.
Próbálta könnyedebb témára terelni a szót, és persze mindenki alig várta,
hogy a hercegnőt kitárgyalhassa. Természetesen Lisbeth jelenlétében nem
hozhattuk szóba azt, ami valójában nagyon is érdekelt minket, és tekintve a téma
érzékenységét, a telepátia sem lett volna jó megoldás, túl rizikós lett volna.

95
 A bácsikám belekortyolt a brandybe és a pohár felett rám emelte a tekintetét,
szemei csillogtak.
- És nagyon csinos is, persze nem is számítottunk másra. -
És nagyon gazdag is - tette hozzá Alfie.
Lisbeth jól megbökte a karját: - Legalább most tudom, mit is keresel egy
nőben.
Túl sötét volt ahhoz, hogy jól láthassam az unokatestvérem arckifejezését, de
azt láttam, hogy az ölébe húzta a menyasszonyát, magához szorította és édes
szavakat suttogott a fülébe. Nem ismertem nagyon jól, de így is láttam, hogy
mennyire oda van a jegyeséért. Reméltem, hogy Lisbeth ugyanígy érez iránta.
Bácsikám mosollyal az arcán, még mindig engem fürkészett. Úgy tettem
mintha nem venném ezt észre, majd végül Lisbeth kimentett a helyzetből.
- Úgy hallottam, hogy kislányként is nagyon hasonlított a nagymamájához.
A bácsi letette a poharat az asztalra. - Oh, igen. Tátva maradt a szám, amikor
megérkezett. A nagymamája tükörképe.
- Alig evett valamit a vacsoránál - sóhajtotta a nénikém. - Nem hiszem, hogy
az édesanyja vegán lenne, biztos nem kap megfelelő fogásokat otthon. Az
iskolában eszik? - Kérdezte tőlem.
- Nem sokat. - Most, hogy belegondolok, sosem láttam enni, mindig csak
kávézott.
- Jobb lesz, ha oda figyelsz rá - ajánlotta a nénikém halkan, hogy Lisbeth és
Alfie ne hallhassák. - Azok után, amiket meséltél róla… - nem kellett, hogy
befejezze a mondatot.
Bólintottam, de meg voltam róla győződve, hogy Ősziróza jól haladt, jobban,
mint amit reméltem. Most beszélgetett, még nevetett is: igazán nagy előre lépés
ahhoz képest amilyen a múlt hetekben volt. Szerettem volna, ha enged belépni a
gondolataiba, legalább egy kicsit. Nagyon neveletlen, ha valaki feszegeti a
mások gondolatait védő falat, de nem tudtam uralkodni magamon, és hagytam,
hogy a tudatom az emelet felé kóboroljon őt keresve. Azonnal meg is találtam:
mint mindig, most is volt körülötte egy adag szomorúság. De a tudatom, szinte
azonnal egy cement falba ütközött.
- Fallon… Fallon?? Jaj nekem, a Ll'iriad fiúknak mindig a felhők között jár a
gondolatuk.
Elfordultam a kandallótól és láttam, ahogy a bácsikám mosolyog.
- Hol kóboroltak a gondolataid ez alkalommal?
Úgy tettem mintha nem érteném, miről beszél. A bácsi jó kedvűen és
hitetlenkedve morgott valamit. Egy újabb kommentre készült, de a nénikém
pillantása belé fagyasztotta a szavakat.
- Azt hiszem jobb, ha megyek tanulni egy kicsit - mondtam.
A tűz mellett nagyon meleg volt, meg aztán nem bírtam tovább maradni
abban a szobában, ahol mindenfelől szívecskék ugráltak a szerelmesekből, túl
negédes volt ez most nekem. A nénikém szigorúan nézett rám, de azért jó

96
éjszakát kívánt a többiekkel együtt. Az igazat bevallva nem volt kedvem még
lefeküdni.
Miközben a bejárathoz vezető bal oldali folyosón haladtam, majd fel a
lépcsőkön, észrevettem, hogy milyen gyorsak a lépteim, milyen türelmetlennek
hatott a padlón a lépteim zaja. Ezek szerint valóban nagy kedvem támadt a
tanuláshoz. De nem egyedül. Az angol irodalommal való lemaradásommal
magyaráztam a tényt, hogy pontosan a szobámmal ellentétes irányban nyíló
ajtónál álltam… Kétségkívül korrepetálásra szorultam.
Noha a szolgák nem kapcsolták fel a fali lámpákat, de az egyetlen ablakon át
beszűrődő holdfény elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa a folyosót. A lépteim
minden egyes ajtónál egyre gyengültek: most is úgy éreztem, hogy Ősziróza
terébe hatolok.
Lábujjhegyen közelítettem meg az ajtaját, nehogy tetten érjenek és
bekopogtam. Semmi válasz. Még egyszer kopogtattam és halkan a nevét
szólítottam. Semmi. Ezt meghívásnak vettem.
A nappalija üres volt. A lámpák le voltak kapcsolva, és itt is csak a holdfény
szolgált világítással. A függönyök elhúzva, Ősziróza táskája még mindig a
díványon hevert, ahová én tettem. Igaz kicsomagolt, a ruhákat mindenfelé
szétdobálta. Oda mentem, hogy megigazítsam őket, mielőtt a földre estek volna, de
rögtön visszahúztam a kezem: a fehérneműje volt az.
Elhessegettem a furcsa gondolatokat, amiket vele szemben soha nem
engedtem volna meg magamnak, még ha nem is bíztam benne, hogy messzire
sikerült volna hessegetnem őket és a továbbiakban jókora távolságot tartottam a
dolgaitól.
Hogyan tudta figyelmen kívül hagyni a férfiakra gyakorolt vonzerejét? Talán a
fiatal kora miatt, hiszen még csak tizenöt éves.
De még egy, ennél sokkal kínosabb magyarázat is felötlött a
gondolataimban, és ez egyáltalán nem volt a kedvemre való. Talán a depresszió
miatt.
Ez azt jelentette volna, hogy képes lett volna nem elfogadni, vagy ami még
ennél is rosszabb, nem felismerni az érzelmeket, amelyeket a
boldogtalanságából táplálkozó élősködő elnyomott. Ha így lenne, akkor ezzel én
sem tudnék mit kezdeni.
A hálószoba ajtaja zárva volt. Biztosan alszik. Csendben oda mentem az
asztalhoz, amin ott hagyta a költészet könyvet és a többit is, a Makrancos hölgy
is ott volt, amit Sylaeia adott neki. Láttam még egy amerikai verses könyvet is.
A csukott lapok közül egy ceruza kandikált ki; kinyitottam, és hagytam, hogy a
lapok legyezőként hullva visszacsukódjanak, és láttam, hogy majd minden lap
tele volt jegyzetekkel. Az első oldalon egy kézzel írt ajánlás volt.

Imádott unokámnak a tizennegyedik születésnapja alkalmából.

97
 A papír elhasználódott, helyenként már elbarnult. Zavarba jöttem, és
visszatettem a ceruzát a helyére, egy James Whitecomb Riley művet jelölt. Egy
tűhegynyi szabad hely sem marad a sorok mellett: mindenhol tele volt írva
jegyzetekkel, magyarázatokkal, néhol igen éles, máshol szabadabb
gondolatokkal. Ahogy bele olvastam, úgy tűnt, minta a rímelő sorok
magyarázatait olvasnám… Ő ebben annyira jó volt. Irigyeltem ezért a képességéért:
engem politikusnak neveltek, racionális, praktikus gondolkodásra. Az
irodalommal igen nehezen boldogultam. De ha Ősziróza össze tudná
kapcsolni a képzelő erejét és a kreativitását a politikával, akkor ….
Megint elsieted a dolgokat, állítottam le magam. Túlságosan rohansz.
A szövegre próbáltam koncentrálni, de az első strófa harmadik részében,
amit Hajnal- nak címeztek, végig futott a hideg a hátamon.

Így te, idegen ősz, megérkeztél, hogy a sors könyvéből kibetűzd, ami reánk
vár.

ŐsziRóza. ŐsziRóza.

A tekintetem egy jegyzetre esett, amit a lap tetején jelölt nyíllal, és olyan
árnyalatokról írt, amiket senki sem lett volna képes felfedezni a mű soraiban.
Becsuktam a könyvet.
Kapkodva vettem a levegőt, és csak amikor lenyugodtam, akkor vettem
észre, hogy izzadok. Elsöpörtem a homlokomba hulló tincset, és az arcomra
tettem a kezem.
Hirtelen egy nyögést hallottam, és azonnal a hálószoba felé fordítottam a
fejem. Néhány másodperccel később, egy újabb panaszos nyögés hallatszott.
Gondolkodás nélkül az ajtóhoz léptem. Csak behajtva volt, így kinyitottam épp
annyira, hogy becsusszanhassak.
Szép lassan beljebb léptem. Ősziróza nem húzta be a függönyöket, amik
most a nyitott ablakon beáramló szélben lebegtek. Fáztam, azok után, hogy fel
voltam hevülve a tűz melletti üldögéléstől és az érzelmektől, amiket a könyv
ébresztett fel bennem.
A sötét felhők mögül hirtelen előbukott a hold, fénye pont az ágyra vetődött.
Összerezzentem.
Ősziróza bébi pózba gubózva feküdt, a takaró a bokájánál volt
összetekeredve. Most még kevesebb ruha volt rajta, mint amikor a leckét vittem el
hozzájuk. Láttam, hogy libabőrös az egyik lába, egész a derekáig, sőt feljebb is, a
mellei közt az atléta alatt. A haja a vállára omlott.
Hogy lehet az, hogy fogalmad sincs, mikre vagy képes, kis hercegnő?
Mozdulni sem tudtam. Nem mertem megmozdulni. Ha észrevenné, hogy itt
vagyok….
Ha feleszméltem volna abból a transzból, és ráeszméltem volna, hogy mit is
teszek, soha nem bocsájtottam volna meg magamnak. És ő sem.

98
 De mégsem hagyhattam őt így, a hidegben. Nem zártam be az ablakokat,
abból rájött volna arra, hogy bent járt valaki, de közelebb léptem, és minden
egyes lépésnél megrezzentem, amikor megnyikordult a padló. Megálltam az ágy
jobb szélénél, és egy cseppnyi varázslat segítségével megemeltem a takarót,
vigyázva arra, hogy ne érje a bőrét, majd betakargattam. Semmit sem vett észre.
Nem maradtam tovább. Az ajtóhoz siettem, amilyen gyorsan csak bírtam
anélkül, hogy zajt csaptam volna. Visszafordultam a küszöbről egy pillanatra. Ő
megfordult, és az arcát a párnába fúrta, enyhén szétnyíltak az ajkai és
elmosolyodott. De olyan kicsiny volt ez a mosoly, hogy talán csak a képzeletem
játéka volt. Mégis annyira nyugodt volt, annyira békés, amilyennek még soha
sem láttam. És bennem megnőtt a remény.
Egyelőre meg kell elégednem azzal, hogy mosolyt csalok az arcodra
Ősziróza.
Úgy hagytam az ajtót, ahogy találtam és visszamentem a nappaliba. A
folyosón most teljes volt a sötétség, a hold ismét elbújt.
- Conthlorno! Leskelődő! - Mondta egy hang. Az unokatestvérem a
semmiből bukkant elő, a sötétségben, pont előttem, és ugrottam egyet az
ijedségtől.
- Mi az ördögöt csinálsz átkozott alakváltoztató? Azt akarod talán, hogy
visszarepítselek egész Kanadáig?
Alfie kiegyenesítette a hátát és keresztbe fonta a karjait a mellkasán.
- Azt hiszem kiváló alakváltoztató lehetne belőlem. Egyébként itt az a
kérdés, hogy mit csinálsz itt te, a hercegnő szobájánál… - nem fejezte be a
mondatát, hanem a csuklójára nézett, mintha az időt nézné, a nem létező óráján -
este tizenegykor?
Én is kihúztam magam, és egymás szemébe néztünk.
- Segítségre volt szükségem a leckéhez, de már alszik.
Alfie felhúzta a szemöldökét.
Annak ellenére, hogy Látóul beszéltünk, hogy hangsúlyt adjak a
mondandómnak, helyenként átváltottam angolra, (jó néhány színes kifejezést
sajátítottam el az iskolában) és vonakodva bár, de elengedtem a gondolataim
körül a védőfalat, hogy beengedjem az unokatestvérem, hagytam hadd
lapozgasson az utolsó emlékképeim közt. Alfie megragadta a könyves emlékem,
majd gyorsan rátért a hálószobai részekre. Motyogott valamit, majd visszatért a
könyveshez.
- Látod? - Mondtam a végén.
Elégedettnek tűnt, és felém mutatott a mutató ujjával, mintha az anyját
imitálta volna. Erővel rábírt arra, hogy visszatérjek ahhoz a részhez, amikor
Ősziróza szobájába furakodtam.
- Fallon, Fallon nem így viselkedik, Athenea hercege.
- Csend legyen! - Csattantam fel. Karon vágtam és ott hagytam.
Éreztem, ahogy a füleim elvörösödnek, de semmit sem tehettem: túlságosan
is zavarban voltam. Alfienak igaza volt: nem voltunk moralisták, (sőt a

99
családom jó néhány férfi tagja, minden más volt, csak az nem) de volt pár
szabály lefektetve, különösképp az olyan lányokkal szemben, mint amilyen
Ősziróza.
Alfie utolért és a vállamra tette a kezét.
Eh, nyugi mindannyiunkkal megesett ez, nyugtatgatott, ahogy a
gondolataimban megszólalt, mintha a felmerülő kérdéseimre szolgáltatna
válaszokkal. Legalább én voltam az, aki lefülelt és nem a paparazzók.

Na persze, szerencsére, de inkább Ősziróza szerencséjére, mintsem az

enyémre. De most valami más nyugtalanított.
Gondolod, hogy helyesen cselekszem? Mindent tekintetbe véve…
Alfie elvette a kezét, miközben a bejárathoz közeli terasz felé vezető lépcsőn
lementünk.
Szeretnék a jövőbe látni, hogy válaszolhassak neked. De nem tudok.
Akárhogy is, ha a véleményemre vagy kíváncsi, igen, azt mondanám, hogy
helyesen cselekszel.
Megálltam a lépcsőkorlátnál, és Alfie felém fordult.
- Köszönöm, sokat jelent nekem. - Motyogtam, és a hangom visszhangzott a
magas falak közt.
Ő felsóhajtott és elmosolyodott, beletúrt a hajamba. - Tudom fiúcska.
És ezekkel a szavakkal éreztem, ahogy elhagyja a gondolataim. Ugyanebben
a pillanatban Lisbeth tudata hatolt felém, ahogy a vőlegénye után kutatott. Alfie
összehúzta a homlokát, majd újra elmosolyodott.
- Mit szólnál egy Mario Kart meccshez? Al és Fal a szuper erős Lisbeth
ellen.
Megráztam a fejem. - Ti ketten játékfüggők vagytok. -
Nem tagadom. Na gyere, úgyis elver engem.
Megvontam a vállam és a másik irányba mentem a folyosón - Nem tudom…
Épp csak néhány lépést haladtam, amikor Alfie az utamat állta;
megropogtatta az ujjait, és kis szikrák pattogtak mindenfelé a szemem előtt. Ez
tényleg azt akarja, hogy haza repítsem Vancouverbe.
- Fallon Athenea, még a trónöröklési sor másodikának is jár egy kis
szórakozás néha, az első diplomáciai megbízatása alatt. Gyerünk, nem fogadok el
nemet.

100
 Tizenhetedik fejezet

Ősziróza

A hétvége alatt eszembe jutottak Sylaeia úr, pár héttel ezelőtti szavai: Nem
lesz olyan rossz, mint gondolod. Nem, végül is nem volt olyan rossz. Jól
aludtam, nem álmodtam, és mindig elfoglaltam magam valamivel, vagy Fallon
hercegnek segítettem az irodalommal, vagy az unokatestvérek ugratásait
hallgattam, máskor pedig lady Elisabeth udvari ruha költeményeit csodáltam,
amelyek elárasztották a vőlegénye házát. Voltak pillanatok, amikor az a jól
ismert érzés is eltűnt, amikor úgy éreztem, mintha minden, még a levegő is
ellenem esküdött volna össze, hogy állandó letargiába és tespedtségbe taszítson.
Ugyanolyan gyorsan eltűnt ez az érzés, mint ahogy a köd felszívódott a
pusztaság fölül. És akkor végre képes voltam arra, hogy beszélgessek, vagy,
hogy másra is gondoljak, mint, hogy hogyan is kellene túl élnem egy újabb
napot. Még a jövőre is tudtam gondolni. Nem éreztem így magam az előző
Londoni nyár óta.
Kétségkívül a lovaglások tetszettek a legjobban. Az istállókban tizennégy ló
volt, négy a családtagok számára, egy Lisbethnek, a többi pedig a vendégekre,
vagy a személyzetre várt, hogy akkor lovagolhassanak rajtuk, amikor csak
kedvük támad. Volt még négy Dartmoor póni is, amiket Lorent
herceg mentett meg a vágóhídtól, mikor nem sikerült őket eladni egy árverésen.
Szombaton a dombok irányában kalandoztunk a hegyi ösvényeken, míg
vasárnap reggel a ház közelében tettünk felfedezést, a patakok és a fák között. A
kilátás csodás volt, és hagytuk, hogy a pónik szabadon legelésszenek
körülöttünk. Akkor felismertem magamban, hogy mennyire is hiányzik a St.
Sapphire, és minden, amit ott csináltam.
- Akkor mihez fogsz kezdeni a Kable után? - Kérdezte tőlem Fallon
herceg, mikor a leckeírás után a lépcsőkön jöttünk lefelé. Reméltük, hogy ismét
kimehetünk a szabad levegőre, de késő délután kitört egy vihar, ami
meghiúsította a terveinket.
- Gondolom, nem fogsz maradni az utolsó két évre.
- Nem. Bár fel kell készülnöm az Atheneai egyetemre. Nagyon szeretnék
vissza menni a St. Sapphireba, de azt hiszem, egy másik londoni vagy genfi
iskolába fogok beiratkozni.
- Miért nemAtheneába?
- Kétlem, hogy az átlagommal felvennének. -
Biztos felvennének. Ferdén néztem rá.
- Köszönöm a bíztatást, de a Kable sosem fog írni jó ajánlást rólam.
Rengeteget hiányoztam.
A herceg vereséget szenvedett sóhajtással reagált. Erre nem tudott mit felelni.
- Oké, Londont még meg is értem, de Genf??

101
 - Van ott egy barátnőm. Joan Llo'arrauna. Nem ismered?
A herceg összehúzta a homlokát, majd megbillentette a fejét előbb balra,
majd jobbra.
- Ha nem nemesi származású, akkor nem volt módomban megismerni. Ő
az egyetlen barátnőd?
Elkámpicsorodva megvontam a vállam.
- A nagymama mindig sokat gyakoroltatta a varázslást, így sosem volt
igazán időm barátkozni... nem mintha valaha is értékeltem volna a társaságot.
- Ah, szóval ezért.
Megálltam az utolsó lépcsőfokon. - Ezt hogy érted?
A herceg megkerülte a lépcsőkorlátot, megállt a túloldalán és lenézett rám.
- Mindig azt mondod, hogy nincsenek barátaid... hát, mert belenéztem a
dolgozatodba, amit leadtál Sylaeiának... viszont a Kabléban vannak néhányan,
akiknek igazán fontos vagy.
Megrázta a karját, hogy leállítson, mielőtt válaszolhatnék neki.
- Remélem, egy nap megérted, mennyire őszinte azoknak az embereknek
a barátsága, és milyen fontosak is lehetnek ők neked.
Pont mikor vissza akartam válaszolni erre, hogy nem feltétlen racionális
okokból fakad a depresszióm, akkor csurom vizesen, futva érkezett a veranda
irányából Alfie.
- Gyertek, ezt meg kell néznetek!
Nem hagyott nekünk időt arra, hogy feleljünk, azonnal eltűnt a bal oldali
folyosón. Fallon arckifejezése bizonyára megegyezett az enyémmel: bármi is
volt az, ami ilyen futásra késztette Alfiet, látnunk kellett. Gyorsan a nyomába
eredtünk, a nedves padlón csapódó cipők zajának visszhangja követett minket.
A verandán ott találtuk Alfie herceget és lady Elisabethet, akik az
ereszcsatornából zúduló vizet figyelték, ahogy a palántákra csapódva letarolta a
gyenge hóvirágokat. Közelebb mentem, hogy megértsem mi is olyan érdekes
ezen, hiszen órák óta dúlt a vihar. Aztán megértettem. Az ég hirtelen élénk kék
lett hasonló az Atheneaiak szeme színéhez, villámlások világították meg,
melyek a házat védő pajzsba ütköztek mielőtt még földet értek volna. A pajzs
felfedte magát, pont olyan hullámokban, mint amikor a herceg követ dobott
feléje a sétánk során: ugyanúgy nézett ki és olyan hangja volt, mint egy törött
üvegnek, a magasfeszültségű vezetékek búgásához hasonló hang kíséretében.
Ehhez a hanghoz most egy olyan erős, állandó zaj is társult, mint amikor
beindulnak a mentőegységek szirénái a Brixhami kikötőben.
Végig futott a hideg a hátamon, egész addig tartott, míg a villámlás bejárta
a pajzs egész kerületét, kis rés után kutatva, majd megnyílt felettünk és a föld
felé vette irányát. Ez túl nyers formája volt az energiának, nem olyan, mint az
eső vagy a szél, így nem tudott áthatolni a pajzson, úgy visszaverődött akár
egy tárgy vagy egy varázslat.
- Soha nem láttam ilyen villámokat - mondta lady Elisabeth. Az eső zaja
olyan hangos volt, hogy úgy tűnt mintha suttogott volna, pedig üvöltötte a

102
szavakat.
Alfie herceg válaszát teljesen elnyomta egy dörgés, melyet egy újabb villám
követett, ez még fényesebb volt, mint az előzőek és még több irányba ágazott.
Felkiáltottam az ijedségtől, hátrébb léptem, és Fallon hercegen kötöttem ki. Ő
megfogta a vállam, és egy pillanatig éreztem a keze melegét, ahogy áthatolt a
nedves pólómon.
De nem hagyta rajtam sokáig a kezét, gyorsan bejöttünk a verandáról: egy
ordítás és egy kiáltás, egy igazi kiáltás tört fel a folyosón a hátunk mögött.
Visszatartottam a lélegzetem, a szívem is megállt, de ekkor már futottunk is a
bejárathoz.
Hallottam, ahogy Alfie herceg az apját szólongatja és besiet a nappaliba.
A hercegnő egy fotelba roskadt, míg a férje fel-alá járkált a szobában. Az egyik
sarokból az Atheneai egyenruhát viselő szolga pislogott felé aggódva.
Alfie herceg előbb az egyikre, majd a másikra nézett.
- Mi volt ez?
Apja felénk fordult, csak ekkor vett minket észre. Még ekkora távolságból is
jól láttam a szemeit: koromfeketék voltak, majd elfehéredtek.
- Egy támadás!
Alfie herceg óvatosan az anyjához lépett.
- Ki? Papa, de miről beszélsz?
- Violet Lee. - Dadogta Lorent herceg, mintha még a név kiejtése is
nehezére esne. Fallon előbbre lépett, míg Lady Elisabeth tátott szájjal bámult.
- A múlt hétvégén - Mondta a férfi, akiről azt gondoltam, hogy csakis
egy hírvivő lehetett - a napéjegyenlőség bálján, noha a vámpír tanács csak egy
órával ezelőtt tájékoztatta Ll´iriad királyt a történtekről. Wallachia megye
örököse, egy bizonyos Ilta Crimson a felelős. Ivott a lány véréből és
megpróbálta megerőszakolni...
- Dehát ez kész öngyilkosság. - Kiáltott fel Alfie herceg. - A lány, a király és
a korona védelmét élvezi.
- Violet Lee azt állítja, hogy meg akarta őt ölni. Crimson apját kihallgatták,
és a válaszok is ezt támasztják alá. Más szóval, igen, ez egy öngyilkos merénylet
volt. A férfi áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, zavarban volt a sok
rászegeződő üres tekintettől. A szobában csend honolt, csak Lorent herceg
lépései törték meg a nesztelen szobát.
- Úgy tűnik, hogy Ilta Crimson egyféle látnok volt, aki a lány jövőjében
meglátott valamit. Az apjának megtiltották, hogy elhagyja a második dimenziót
és Kentet. Valószínűleg sok értékes információ birtokosa, de nem hajlandó
beszélni.
- Kényszerítsétek rá! - Kiáltott fel Alfie herceg. A földre gubózott az
anyja mellett, akinek szorosan fogta a kezét: az asszony még azóta sem mozdult
meg, hogy mi beléptünk a szobába.

103
 - Lehetetlen. - Morogta Fallon herceg. Az egyezmény ezt nem engedélyezi.
A látnokoknak és bizalmasaiknak jogában áll a titoktartás, hacsak nem idézi be
őket az interdimenziós tanács.
- Charnt! Erről megfeledkeztem. - Motyogta Alfie herceg. A káromkodásra
izgatottan megrezzent az anyja.
- Politika szakon kellett volna diplomáznod - csattant felé halkan Fallon.
Talán úgy szánta a szavait, hogy más ne hallja meg őket.
- Túlzott érdeklődést keltene a tanács összehívása, és akkor Michael Lee
is tudomást szerezne a dolgokról. Ha ez bekövetkezne... na ugye, hogy
igazam van? - Fordult végül a hírnök felé, aki egyetértően bólogatott.
-Ezért lett hírzárlat elrendelve. Semmilyen hír nem szivároghat ki, ami
azt jelenti, hogy ti lányok, ezekről egy szót sem szólhattok senkinek, még a
családoknak sem - mondta Lorent herceg. Amúgy sem volt szándékomban
szólni, ezekről a dolgokról a szüleimnek. Nem hittem, hogy megértették volna
vagy érdekelte volna őket ez az ügy.
- Tehát mi is történt ezzel az Ilta Crimsonnal? - Kérdezte valaki, bár nem
hallottam elég jól, hogy tudjam ki volt az, mert a figyelmemet elvonta pár
széthagyott újság.
- Megölték.
Violet Lee arca, felfelé tekintett. Az újság mindig ugyanazt az iskolai
képet közölte róla. Igen természetellenes pózban állt rajta, és a kép alját
kivágták, hogy ne látszódjon az iskolai embléma a kabátján. Semmi más nem
látszódott a képen.
- Ki?
A gondolataimban levetkőztettem, levettem róla a kabátot, darabonként,
mintha az is csak a papír része lenne, amire az arcát nyomtatták. A haja
begöndörödött és a lábai feltűntek a cikk hasábjai előtt. Magasabb volt nálam; a
ruháját feltűrték, és láttam, a hosszú fehér lábait.
- Kaspar Varn herceg.
Elsápadtam. Elsápadtam és elfutottam.
Pillanatok alatt a "szobámban" voltam. Az íróasztalra roskadtam,
levegőért kapkodtam, kimerültem és megkapaszkodtam az asztal szegélyben,
mert a lábaimban nem maradt erő, hogy megtartson.
Ez nem lehet igaz.
A szanaszét heverő lapokra hullottak a könnyeim, és a térdemre
omlottam. Szorított a mellkasom és előre borultam, a fejem kis híján az asztalba
vertem, de a karommal még időben megtartottam magam.
- Nem, nem annyira szörnyű.
A herceg felhúzott, és én elhagytam magam, ahogy neki borultam, nem
volt erőm egyedül egyensúlyban tartani magam.
- Dehogynem. - Préseltem ki magamból elcsuklóan. - Szörnyűséges.
Légy erős gyermekem!

104
 - Nem, nem igaz - morogta látó nyelven, édes hangon a herceg a hajamba
fúrva magát. - A nagymamád látnok volt. Egyik a legjobbak közül.
Te örökölted a képességeit és ugyanolyan ügyessé válhatsz, mint ő volt.
- Nem, én ezt nem akarom ! - Kibújtam az öleléséből és látó nyelven
válaszolta, anélkül, hogy észrevettem volna. Ferdén néztem rá. Hogyan is
érthetne meg engem? Hogyan mondhat ilyeneket, amikor tudja, hogy miért ölték
meg?
- Meg aztán, hogyan lehetnék én látnok? Csak tizenöt éves vagyok.
Az emberek tisztelnek bennünket leányom.
Fel alá járkáltam, miközben a herceg követő pillantásai egyre
aggodalommal teltek. A szabadban a vihar egyre erősödött, a villámlások
beszűrődő fényei nyársalták a padlót.
- Tudod, vannak, akikben hamarabb kifejlődik a képesség.
A szülők figyelik, ahogy a gyermekeik nőnek, remélik, hogy később a
látomásaik elég erősek és kedvezőek lesznek ahhoz, hogy prófétává váljanak,
mint Contanal, vagy, hogy éles látással bírnak akár Eaglen, Antae precízségét,
vagy akár az Irtók vezérének, Chri'domnak a hatalmát keresik bennük.
- Nem ilyen hamar.
Te is kiváló látnok vagy, nagymama.
- Azért annyira nem is vagy fiatal hozzá, hogy így megrémítsen!
- Fallon megpróbált megállítani, amikor elmentem mellette, de durván
elhúzódtam az útjából. Nem akartam, hogy hozzám érjen.
Nem, nem gyermekem! Én átkozott vagyok, mindannyian azok vagyunk.
- Ősziróza állj meg kérlek! - A herceg ismét felém mozdult, és most
sikerült neki megállítania a karomnál fogva. Olyan erősen szorított, hogy a
pulóveren keresztül is éreztem a körmeit. - Ne haragudj, csak nem szeretném,
ha valami butaságot csinálnál!
Gombóc szorította el a torkom, és a haragtól ismét előtört belőlem a zokogás.
- Nem akarok látnok lenni. Mind belegabalyodik a politikába, meg aztán
mindig az udvarba kellene járkálnom, és én erre nem állok készen és..
A herceg is közel állt hozzá, hogy elsírja magát. Szinte ösztönből
cselekedve, hirtelen olyan erősen húzott magához, hogy átöleljen, hogy szinte
felemelt a földről és kiszorította belőlem a szuszt is. Beszívtam a pólóján
keresztül a dezodorja illatát.
- Ősziróza? Minden rendben? Mi van?
Egy kéz érintette a hátam. Előre hajoltam, a gyomrom forgott, Fallon
leültetett a díványra.
- A dezodorod! - Hebegtem fulladozva. - Nagyon ... erős!
A herceg forgatta a szemeit, és olyannyira elvörösödött, hogy az arcszíne
egybeolvadt a sebhelyeivel, amik a nyakát és arcát borították.
- Axe - mondta szinte bocsánatkérésként. A karjait a testéhez szorította,
hátrébb lépett, és az egyik vádlijával az asztalba ütközött. Megbotlott, de

105
próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A szemei rózsaszínbe öltöztek, és kitört
belőlem a nevetés.
Az egyik kezét a tarkójára tette.
- Direkt csináltam.
Nem bírtam abba hagyni a nevetést, a szám elé tettem a kezem és
tovább mosolyogtam. A herceg oldalra fordított fejjel, szórakozottan nézett rám.
Óvatosan, a bútor szegleteket kerülgetve, közelebb lépett hozzám. Olyan közel
volt hozzám, hogy a térdeink majdnem összeértek.
Kinyújtotta az egyik kezét, és egy hajfürtöt szabadított ki a fülem mögül. A
sok esőtől a hajam megint jól begöndörödött.
- Jobban áll neked a göndör haj.
Mosolygott, és elhúzta a karját. Rákönyökölt a térdére. Kedvem lett volna
visszagyömöszölni a hajam a fülem mögé, de nem tettem.
- Hogy érzed magad? - Jól.
Csak..
- Igen?
- Nem szeretnék látnokként visszatérni az udvarba. Az emberek túl sokat
várnának tőlem, a nagymama hírneve miatt. Túl nagy az árnyéka. Ő
tökéletesen tudta uralni a látomásait, míg én csak Violet Leet láttam. Sosem
leszek olyan tehetséges, mint ő volt.
Lehajtottam a fejem és behunytam a szemeim. A könnyek megint ott
bujkáltak mögöttük.
- Sosem tudhatod. Nemsokára betöltöd a tizenhatot, és már képes vagy,
hogy megláss egy ilyen fontos eseményt, mint ez a támadás. Úgy hiszem,
hogy már most te vagy az, aki beárnyékol jó néhány látnokot.
- De ők legalább tudják kezelni a látomásaikat. Nekem meg nincs más
választásom, minthogy szörnyű dolgokat nézzek, mint . .. mint… - nem kellett
befejeznem a mondatom.
- Milyen dolgokat?
Ismét rá emeltem a tekintetem. Ugyanabban a testhelyzetben volt, mint az
előbb, a könyökét a lábán támasztotta. A V kivágású póló ujjai, a szokásos
modell, amit mindig hordott elálltak egy kicsit, és így észrevettem, hogy a
napbarnított bőre kicsit kifakulóban volt.
- Dolgokat ... - motyogtam.
- Megnézhetem? - Elkapta a tekintetem és nem eresztette. Esélyem sem
volt arra, hogy nemet mondhassak neki.
- Kérlek. - Tette hozzá.
Nagyon sokáig mindenkit kizártam az elmémből, falakkal védtem őket, és
végül is meglepő volt, hogy a herceg nem kért hozzájuk bebocsájtást már jóval
korábban. Most szerette volna felfedezni a legintimebb képeket, amelyek a
fejemben éltek, és noha megbíztam az évek alatt felépített védő falakban, most
mégis féltem őt beengedni a fejem rejtett zugaiba.

106
 Tessék... behunytam a szemem, és alaposan átböngésztem mindent,
ellenőriztem minden egyes zárat és lakatot, amelyek védték a gondolataim nagy
részét tartalmazó dobozkákat a fejemben. A sarokba - jó messzire onnan, ahol ő
nézelődhetett, - söpörtem minden érzelmet, és ezek akárcsak a porszemek,
felkavarodtak egy kis felhőt alkotva. Kis idő elteltével, kelletlenül, de
engedtem, hogy az álmaim felszínre törjenek, és időrendbe raktam őket.
A tudat minden egyes részének, még a legvédettebbeknek is, van egy
jellegzetes illata, dallama. Egy jellegzetessége, ami alapján igen könnyen
azonosíthatóak. A herceg tudata sem volt kivétel: egy színes forgatható
kerékhez hasonlított, ami a szemem előtt forgott, olyan gyorsan, hogy a sok szín
összeolvadt, egy irizáló kék foltot képezve.
Van egy határ, amit látni engednek a védőfalak valakiből. A védőfalaktól
még könnyen azonosíthatunk valakit, attól függően, hogy milyen viszonyban
vagyunk vele, így a védőfalak ellenére, könnyen megtalálhatunk valakit, de csak
a gondolatok felszínét láthatjuk, mintha valakit a szemünk sarkából figyelnénk.
Így, amikor a védőfalaim lehullottak, akaratlanul bár, de teljesen
beszippantva találtam magam az ő elméjében, ő pedig az enyémben
kotorászott, és elállt a lélegzetem. Mintha egy másik világban találtam volna
magam.
A háttérben magas hegyek ormai bukkantak fel, tele fákkal, fehér csillogó
habú hullámok és kék égbolt. Síkság, amit fehéren csillogó szikla szakadék
határolt, majd a sziklák színe lassan a szürkébe hajolt. A magasban sárga
gerendaházak álltak. Elhagyatottnak tűntek, de tudtam, hogy nem szabad
hagynom, hogy a kép megtévesszen.
Ezek a képek az otthonát, Atheneát mutatták, legalábbis annak néhány
részletét, és azt is apróbb változtatásokkal. A fák alatt jó néhány láda volt,
egyesek csak úgy oda dobva, míg mások szépen elrendezve, de mind láncra
fűzve és majdnem mind lezárva. Az egyikből, amelyik nyitva volt, hallatszott az
Amandáról szóló beszélgetésünk visszhangja, egy másikból pedig
megpillantottam a kapcsolatukról mesélt pillanatok képeit.
De ez a káosz is csak egy illúzió volt. Minden gondolatát lezárta, minden
érzelmét eldugta. Csak egyet ismertem fel: látott valamit, ami hihetetlen örömöt
okozott neki, és amit teljes szívéből szeretett. Ez egy részegítő érzés volt, és még
engem is felmelegített a lábujjamtól a fejem búbjáig. Bevilágította az elmém
árnyékos részeit, és felszabadított a gondolataim súlyától, amelyek gyakran
majdnem összenyomtak.
Sajnos ez az érzés nem tartott sokáig. A herceg az utolsó álmom részleteit
bogarászta a fejemben, és ezen a ponton ki kellett szakadnom az elméjéből.
Udvariatlan lett volna, ha tovább maradok.
Felnyitottam a szemem, és láttam, hogy ő is olyan állapotban volt akárcsak
én. A karjai mereven szorították az asztalt (én pedig ugyanígy a díványt) és
hevesen pislogott, hogy a szemeit visszaszoktassa a fényhez.

107
 - Láttad a londoni mészárlást. - Morogta hitetlenkedve. - Miután megtörtént?
Megráztam a fejem.
- Nem. Néhány pillanattal a történtek előtt. - Feleltem halkan.
A herceg a fejére helyezte a kezét.
- Miarba.- káromkodta. Majd elcsendesedett és csak a szemeit forgatta.
- Ne haragudj, nem szoktam ilyen csúnyán beszélni. - Félrenézett és
leengedte a karját maga mellé, idegesen felkacagott.
- Esküszöm. - Tette hozzá, és hirtelen ismét engem nézett.
Talán még mindig meg voltam kicsit részegedve attól a vitalitástól, ami
az ő fejében hatott rám, mindenesetre éreztem, hogy az arcom lángolt.
Aranyos. Tényleg aranyos.
- Hiszek neked. De senkinek se mondd el az álmaimat. Kérlek.
Szeretném megőrizni a privát dolgaimat. - A háttérben a vihar zaja és a
villámlások aláfestették a szavaim, és ettől még elkeseredettebbnek tűnt a
hangom. Nem lepődtem volna meg, ha nemet mond a kérésemre.
- Megpróbálom hercegnő. - Kinyújtotta a karját, és megint előhúzta a
fülem mögé szorított tincsemet. - De, ha Violet Lee vagy bármilyen...
Az ajtó hirtelen kinyílt. A herceg felpattant, és én megfordultam a széken,
elvörösödtem a zavartól, amit azért éreztem, hogy az előbb elfutottam a
szobából. A küszöbön Alfie állt, arcán olyan kifejezés ült, amit én is és Fallon is
egyből megértettünk.
- Mi történt?
- Még több rossz hír, attól félek. - Mondta Alfie a fejét vakargatva.
Fallon enyhén eltátotta a száját, én pedig ismét éreztem, hogy a gyomrom
elszorul. - Az Irtók, megint.
Visszatartottam a lélegzetem. Az a nyugalom, és biztonságérzet, amit az
utolsó nyárvégi támadásuk óta szép lassan próbáltam felépíteni, amióta az
Atheneaiak felbukkantak, egy pillanat alatt szertefoszlott.

108
 Tizennyolcadik fejezet

Ősziróza

- Ez nem fog menni. Nem. - A herceg hangja bezengte az egész folyosót,

mikor korán kelőkhöz méltóan a reggelimért mentem. Háromnegyed hét:
hónapok óta nem keltem ilyen korán. Annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam
egyenesben tartani magam, még azzal sem tudtam foglalkozni, hogy a hajam
kiegyenesítsem. Még annyi erőm sem volt, hogy az ehhez szükséges varázserőt
előhívjam. Egy szó, mint száz, nagy szükségem volt egy kávéra. És azonnal.
- Nem kényszeríthetsz! Nem vagyok már kisgyerek, ha nem vetted volna
észre.
- Csak, hogy pontosítsuk, januárig még kiskorú vagy - felelte egy hang,
férfihang volt, kanadai kiejtéssel, ami számomra ismeretlenül csengett.
Megálltam. Semmi kedvem sem volt, hogy újabb személyeket ismerjek meg a
királyi családon és Lady Elisabethen kívül, és a bizalmas hangnemből arra
következtettem, hogy nem a személyzet tagjához tartozott.
- Ne legyél már ilyen tudálékos.
- Még az is jobb, mint meghalni, nem gondolod? -
Ne túlozd el.
- Fallon, az apád, a bácsikádék, az én apám és én is úgy gondoljuk, hogy ez
elkerülhetetlen a biztonságod érdekében. Ennyi nem elég?
- Nem. Pontosan azért jöttem ide, hogy mindezt elkerüljem.
Becsuktam a szemem, és felsóhajtottam, majd elindultam az ajtó irányába.
Be volt hajtva, így be tudtam lesni rajta: Fallon herceg háttal állt nekem. Még
mindig melegítőben és pólóban volt, amikor alig maradt fél óránk, hogy időben az
iskolába érjünk.
Hirtelen megéreztem, hogy többen is a tudatom ellen támadnak, és hevesen
védtem a falakkal az elmém. Nem vettem észre a herceg nyugtató ölelését a
gondolataimban. A behatolók szép lassan visszahúzódtak, mint a hullámok a
parton, de jó adag erőmet is magukkal szívták.
Már nem voltak kétségeim az ismeretlen személye felől.
- Ősziróza - mondta a herceg hangosan. Óvatosan beléptem, de szükségtelen
volt úgy tennem mintha csak akkor értem volna oda.
Bebújtam a herceg mögé, minél közelebb a roskadozó asztalhoz, ami egy jó
nagy kávés kancsó is trónolt. A szemközti falnál három férfi állt, az ablak előtt
támaszkodva. A negyedik az egyik hatalmas virágos váza közelében állt, de
most a váza egész kicsinek hatott a férfi méretei mellett. Előbújtam a herceg háta
mögül, és a férfi előrébb lépett, majd mindannyian meghajoltak.
- Hölgyem - mondta udvariasan. Nagy meglepetésemre megcsókolta a bal
kezem, pontosan azon a ponton ahol a gyűrűnek kellett volna lennie.
- Megnőttél, és nagyon szép lettél.

109
 Elvörösödtem, de nem is annyira a bók miatt, hanem mert ő ismert engem,
én pedig egyáltalán nem emlékeztem rá.
De tudtam, hogy ki volt, sőt mind a négyről tudtam, hogy kik voltak. Athan
Cu'diek voltak, a királyi család testőrei.
Pontosan olyanok amilyenekre az Atheneaiknak szüksége van. Kiválóan
megállják a helyüket a rivaldafényben és azon kívül is. Kiválóan kezelik a
külsőségeket és a különleges helyzeteket, ám ugyan olyan normálisan
viselkednek akár a királyi személyzet többi tagja. Nekik és a főnöküknek,
Adalwinnak felel az összes testőr és katonai személy, az egyszerű hírvivőtől a
magas rangú tengernagyig. Nagy részük erre születik: kiskoruktól tanulják őket a
királyi fenségek közelében, hogy mélyen beléjük ivódjon a hűség irántuk. Ha
kell, az életüket is adják, amikor ezt kívánja a hivatásuk.
A herceg megmentett attól, hogy zavaromban válaszolhassak, és felém
fordult.
- Ősziróza, te biztos egyetértesz velem abban, hogy testőrökkel élni butaság
lenne, ugye?
Sajnáltam, de semmi kedvem sem volt, hogy ellent mondjak az Althan
Cu'dieknek.
- Gondolom,… - kezdtem bele, gondosan válogatva a szavakat, miközben a herceg
kiskutya szemekkel nézett rám - hogy a Felséged biztonsága mindenek felett
kell, hogy álljon.
Itt valami komoly dologról van szó, nagymama.
A herceg felnyársalt a pillantásával és a szájával hangtalanul egy "csalónak"
nevezett. De biztos voltam abban, amit mondtam. A közeli megyében,
Somersetben történt Irtók támadásairól szóló hírek teljesen elhomályosították a
Violet Lee ügyet, ami a király és a tanács által elrendelt hírzárlat után, már csak
egy lecsengett hír volt. Határozottan, sokkal inkább erre a konkrét fenyegetésre
koncentráltam, mintsem az álmaim jelentésérének a kifürkészésére.
A férfi, aki kezet csókolt nekem, elmosolyodott.
- Ne legyél ilyen szerény, hercegnő. Miattad is itt vagyunk.
- Miattam…?
- Terméseztessen. Tehát, Fallon, ha visszautasítod a védelmünket, akkor a mi
bájos angol hercegnőnk biztonságát is veszélybe sodrod.
A férfi elfordult, és egy pillanatra az egyik virág tanulmányozásával kötötte
le magát, majd sejtelmes mosollyal azt mondta: - Ezzel a kérdést azt hiszem
lezártnak is tekinthetjük.
A herceg nem ellenkezett, de amikor a négy Althan elhagyta a szobát, ugyan
olyan fagyasztó pillantással nézett utánuk, amilyennel a nénikéjét is illette, a
megérkezésem napján. Az erős fény ellenére, a szemei mégis nagyon világos
színben úsztak.
Oh, amikor az Atheneaiak ügyeibe keveredsz, akkor az mindig komoly ügy.
És amikor ez megtörténik, akkor az Athanok, az árnyékoddá válnak.

110
 Egy nagy sóhajtás keretében a herceg az asztal közelében, mellém állt. A
karomat, szinte védekezőleg, a csípőmre szorítottam, végül is én miattam
alakultak úgy a dolgok, hogy az Athanok rátapadjanak.
- Szolgáld csak ki magad - mondta, és megfogta a cukrot. Minden, ami szem
szájnak ingere, ott volt a reggelihez, és minden vegán. Rögtön megcéloztam a
kávét. Feketén.
- Nem ismerted fel igaz? - Kérdezte, az agyon cukrozott kávéját
szürcsölgetve. Nem emelte rám a tekintetét, így nem láthatta, hogy rázom a
fejem. - Adalwin fia volt, Edmund.
A kezem megremegett, és megkoccintottam a csészét, amikor letettem a
tálkára. Most igen, most tudtam ki is volt ő.
- Viccelsz?
- Nem - egy kortyban lehörpintette a kávéját. - Úgy tűnik, hogy jelenleg én
vagyok az a tagja a királyi családnak, aki az Atheneai falaktól távol, a
legnagyobb veszélyben van, így megkapom a legjobbat. Micsoda szerencse... - a
nyugodt hangvétel ellenére tovább rázta a fejét: sokkal jobban zavarta a dolog,
mint azt mutatta. És engem is zavart. - Az igazat megvallva, már hetek óta
lógnak rajtam, de diszkréten tették. Túlságosan veszélyes lett volna a számomra,
ha mindenféle védelem nélkül lettem volna. De most, árnyékként követnek, éjjel -
nappal, és ez szörnyű.
- Ne haragudj. - Motyogtam, és a zoknimat bámultam. A hajam az arcomba
hullott. Megzabolázhatatlan volt, amikor göndörön hagytam, hacsak nem
szorítottam a füleim mögé. És azonnal így is tettem.
- Hagyd csak. Edmund már Ausztráliában is velem volt, így tudja a dolgát.
Felnéztem, és láttam, hogy elvesz egy narancsot. - Ne haragudj a
neveletlenségemért. - Bele harapott a héjába, majd meghámozta a kezével. -
Nem eszel semmit?
- Nem vagyok nagyon éhes.
- Tudod… - mondta a herceg teli szájjal, a fülem mögötti hajamat bámulva. -
Ügyesen hazudsz. Kár, hogy a korgó gyomrod elárul.
Megrezzentem. Valóban hangosan korgott. A herceg megevett még egy
gerezd narancsot, majd megkínált egy almával. Megráztam a fejem. Nem voltam
éhes.
- Oké, akkor... csokis táskát? Minden lány imádja a csokit.
Érdektelenül megvontam a vállam.
- Gyerünk, használd ki a vegán ételt, amíg megteheted. Áfonyás muffin?
Nem? Kétszersült?
Elhúztam a szám és elfogadtam. Biztos látta, ahogy a Marmite- re nézek,
mert azonnal felkapta az üveget és elolvasta az összetevőket feltüntető címkét,
majd motyogott valamit az ausztrál vegemitéről. Jó adagot rákent a kenyérre, az én
gusztusomhoz képest, túl sokat is, és a számhoz tartotta, hogy beleharapjak.
Legnagyobb meglepetésemre, hagytam, hogy megtegye, és beleharaptam. Az
arcán azonnal rózsaszín árnyalat adott háttért, a rozsdaszínű sebhelyeinek.

111
 - Igazán jól áll neked, amikor kicsit elpirulsz. - Mondta, és kinyújtotta a
kezét az arcom felé. Félúton megállította a kezét, és zihálva felpattant, kirohant a
szobából, mielőtt megköszönhettem volna neki.
Mikor kimentem én is a szobából, akkor a garázsajtót tárva nyitva találtam.
Belebújtam az iskolai pulcsiba, felkaptam az iskolatáskát. A többi csomagom
egyenest haza varázsoltam. A herceg átöltözött, és most a melegítő helyett egy
sötétvörös farmert viselt. Ugyanolyan színűt, mint a sebhelyei. A fekete, katona
stílusú csizmájának a szárát eltakarta a farmer szára. Felül most is a szokásos
pólója volt, csak most tört fehér színben. Előttem ment, és csak amikor a bejárati
ösvényhez érkezett, akkor tűnt fel, hogy bámulom. Szerencsére, ő el volt
foglalva egy csomó fegyveres férfivel és nővel, akiknek kések, pisztolyok voltak az
öveikhez csatolva. Ezekhez képest az én tőröm, amit a szoknya alatt rejtettem,
semmi sem volt. A herceg nem illetődött meg a fegyverek láttán, és hátba
veregetéssel köszöntötte először az egyik férfit, majd az egyik nőt.
A főnök kétséget kizáróan Edmund volt. Ránézett az órájára és a három férfi,
akiket a reggelinél láttam szétoszlottak két csoportra, és két külön sportautóba
szálltak. A két autó elegánsan csillogott, fekete volt, csak a rendszámtábla
különbözött, de egyébként egyformák voltak. Edmund a második kocsiba szállt.
Alfie herceg és lady Elizabeth, egy Dortmouth- hoz közeli elszigetelt helyre
tartottak, és felajánlották, hogy elvisznek minket az iskolába. Már Alfie
kocsijában vártak ránk. Egy ronda terepjáró, egy alacsony, nyitott jeep imitáció
volt. A csukott ajtók, felhúzott ablakok ellenére is meghallottam, amikor lady
Elizabeth leszólta az autót, de a vőlegénye rögtön megvédte az ő kis
"Jemimáját".
Én és a herceg hátulra szálltunk, de Alfie nem indította azonnal be a motort.
A kísérő autókat figyelte, egy balról, egy jobbról, majd a csapatnyi embert, akik
még a bejáratnál álltak. Valószínűleg ők voltak a tartalékosok.
Sóhajtott egyet, majd morgott a fogai közt valamit, majd egyfajta meglepett
hangnemben ennyit mondott: - Wow, a biztonsági részleg tényleg szeret
minket…
Fallon herceg bekapcsolta a biztonsági övet, a fejét előre nyomta az
unokatestvére mögötti támlához.
- Egy cseppet eltúlozták. A Kableben maximum annyi történhet velünk,
hogy a lányok kikezdenek Edmund- dal.
Mosolyt csalt az arcomra, bár nem értettem vele egyet. Hangosan sosem
mondtam volna ki, de örültem, hogy ott voltak az Athanok a védelmünkre. A mi
környékünkön igen kevés teremtmény élt, így az egyetlen oka, hogy az Irtók
megjelentek, csak az lehetett, hogy tudtak a herceg jelenlétéről.
A garázs fedett része felerősítette a motor zajt, végre kigurultunk, és
felsorakoztunk Edmund kocsija mögött, ami elől haladt. Mikor hátra fordultam,
hogy egy utolsó pillantást vessek Burratorra - ez volt a villa neve - láttam, hogy a
tartalékosok már eltűntek. Nem lepődtem meg.

112
 Most, hogy a megérkezésemhez képest visszafelé néztem az elém táruló
képet, a nagy fehér villával, ami egyre kisebbnek tűnt mögöttem, ahogy a fákkal
szegélyezett úton haladtunk, egyfajta honvágy tört rám. Ahhoz hasonló, amit
csak akkor éreztem, ha kénytelen voltam elhagyni a St. Sapphire misztikus
templomtornyait, amikor haza látogattam a szüleimhez. Burrator egy boldog
hely volt. Tele varázslattal és energiával, amivel a kiéhezett elmém jól
belakmározott. Édes kesernyés érzés volt ez. Talán összekeveredett bennem az
érzés, amit a helyet lakó emberek iránt éreztem, és nem is arról volt szó, hogy
magához a villához kötődtem. Ez eléggé felkavart. Ez azt jelentené, hogy
megcsalom a nagyim emlékét. Mert ők tudták. Felkavart a tudat, hogy
érzelmeket táplálhatok azok iránt, akik mindent eltitkoltak előlem, amit tudtak.
A herceg engem figyelt. Észrevettem, hogy rajtam tartja a tekintetét, és erre ő
ugyanazzal a mosollyal válaszolt, amit jól ismertem.
- Még jön a következő week-end.
Gyengén elmosolyodtam. Nem hagyhattam ki még egy hétvégi turnust a
kávézóban. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a többiek előtt hangosan
kimondjam, viszont arra sem álltam készen, hogy megint beengedjem a
gondolataimba a herceget. Éreztem, ahogy az elmém körül matat, de
valószínűleg megértette, hogy erre most nem voltam kapható és a mosoly
lehervadt az arcáról. Unottan az ablak felé fordult és kifelé bámult.
Megpróbáltam a villa minden részletét jól bevésni, remélve, hogy majd
minden egyes részletre örökre fogok emlékezni. A helyre, ahol felfedeztem,
hogy a nagyim mit is hagyott rám örökségül: a látnoki képességet. Ha tetszett,
ha nem, de mégis az ő árnyéka volt ez a képesség, és ezt sem egy szép kert, sem
egy szép herceg nem vehette el tőlem.
A Kable felé tartó utazás, hosszabbnak tűnt, mint az idefele jövet. Annak
ellenére, hogy Dartmouth közelebb volt, mint Brixham. Talán mert egy kicsit
féltem az iskolába érkezéstől. Nem tudtam, hogy mi vár rám. Egy nyitható tetejű
sportautó, négy Látó, egy eléggé feltűnő díszkíséret, hogy ne soroljam a többi
Athant, akik majd néha napján felbukkannak körülöttünk. Ezek a dolgok eléggé
feltűnőek voltak, és valószínűleg ugyanennyire ijesztőek is.
Amint elhagytuk az enyhe eső áztatta pusztaságot, kinyílt az autó teteje. A
reggeli órákban ez az út eléggé kihaltnak mondható, de arra számítottam, hogy
Edmund vagy valaki a kíséretből, arra kérte Alfiet, hogy csukja be. De nem.
Most már értettem, miért is tette a sálat a fejére lady Elizabeth.
A város felső oldalát szegélyező körforgalomnál, megpróbáltam menteni,
ami menthető és ki akartam legalább egy kicsit egyenesíteni a hajam, de azonnal
vissza pöndörödött, és most még jobban elállt a szokásosnál. Kicsit ideges
voltam: még sosem mentem iskolába göndör hajjal, kivéve a legelső napot, de
akkor összefogtam egy copfban. Ugyanez volt a helyzet a sminkel: smink nélkül
meztelennek éreztem magam.
Edmund nagy valószínűséggel jól ismerte az utat, mert kirakta az indexet és
ráfordult a Milton Lanere. Alfie herceg követte és láttam, ahogy egy gyors

113
pillantást vetett Townstal irányába. Minden autó jelentősen lelassított a fekvő
rendőrök előtt, így a járdán sétáló diákok tátott szájjal bámultak ránk. Fallon
herceg majdnem a ülése alá csúszott, hogy rejtve maradjon. Amint megláttam az
iskola épületét, azonnal egy éles szorítást éreztem a gyomromban. A két parkoló
buszból diák tömeg özönlött ki, és a harmadik busz is épp akkor kanyarodott be.
Az út telve volt autóval, busszal és a járda pedig egyetlen kék - fehér egyenruha
paca volt. Akarva sem választhattunk volna, ennél kellemetlenebb pillanatot az
érkezésre.
A második kísérő autó nem követett minket a parkolóig, talán Alfiet és
Elizabethet várták. Ezalatt Edmund beparkolt az egyik szabad helyre, míg Alfie
megállt a kanyarban, pont az iskola bejárata előtt.
Fallon herceg felém fordult, és észrevettem, hogy az arckifejezése teljesen
megváltozott. Már nem volt zavarban, inkább az az elégedett kifejezés ült rajta,
amit a nyilvánosság előtte tartogat. Kezdtem megbánni, hogy a reggelinél nem
álltam mellé, nyilvánvalóan a helyzet, igen csak zavarta.
A parkolóban ez idő alatt összegyűlt az iskola fele, és felénk tartottak. A
herceg ajtónyitás nélkül kipattant a kocsiból és egy pillanat alatt mellettem
termett. Felém nyújtotta a karját és kisegített az autóból. Ez is ajtónyitás nélkül
zajlott le, és a szabad kezemmel a szoknyámat tartottam, nehogy fellibbenjen.
Mikor kivettem a táskámat, lady Elizabeth megállított.
- Igazán nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettelek. Kedden haza
megyek, de két hét múlva ismét itt leszek. Várlak Burratorban, rendben? Jót tesz
nekem egy kis női társaság. Mostantól szeretném, ha Lisbethnek szólítanál - rám
kacsintott. Én elmosolyodtam, és félénken a földet néztem.
- És Ősziróza, nagyon jól nézel ki, nyugodj meg.
Azon gondolkodtam, vajon látta, amikor a hajammal szenvedtem, de nem
volt időm rá, hogy megkérdezzem tőle, mert Fallon a karomnál fogva elhúzott. A
diákok hangyabolyként mozogtak a körforgalom előtt, és gyorsan el is tűntek
minden irányban az iskola bejáratain. Edmund, aki behajította a pilóta
kesztyűket a kocsiba, begombolta az Atheneai emblémával díszített zakót, most
felénk tartott. Vele jött az egyik embere is. Nem törődtek az ember tömeggel,
ami majdnem elsodorta őket. Tudhattam volna.
- Érezzétek jól magatokat a suliban! - Kiáltotta Alfele a motorzajon át, hogy
ugrasson minket.
- Mindenki bámul - suttogtam, miközben az autó elgurult.
- És nem is fogják abba hagyni. Viselkedj úgy, mintha nem vennéd észre -
felelte a herceg. A hátamra tette az egyik kezét, és bevezetett az iskola bejáratán.
Még az összegyűlt tanárok is minket néztek a tanáriból. Köztük volt Sylaeia
is, aki mosolygott.
- Ezt nem fogom megúszni. Ugyanabból az autóból szálltunk ki -
sziszegtem. Jó közel kellett hajolnom a herceghez, hogy a morajló tömegben
meghallja, amit mondok.

114
 - Az biztos, hogy a mögöttünk lévő "men in black" sem javít a helyzeten. -
Felelte amikor egy pillanat erejére hátra fordult.
Oda értünk az udvar fedett részéhez, ki kellett kerülnünk egy oszlopot, én
jobbra, míg ő pedig balra került, és ezután nem tette vissza a kezét a hátamra.
Az udvari padokon néhány diák heverészett, de persze azonnal felkeltek
amint felmentünk a lépcsőn, és tátott szájjal bámulták a két Athant, akik
árnyékként követtek minket.
- Tudod, egyszer láttam egy filmet, amiben mindenki bámult...
- Tudom, olvastam a könyvet, csillogó vámpírok vannak benne - szólt közbe
a herceg. Haragudtam magamra, amiért nem figyeltem jobban az elmémet védő
falra: azonnal tudta melyik filmről beszélek.
- Tényleg olvastad…
- Persze, - felelte halkan, megint a szavaimba szólva. Éreztem, ahogy a keze
visszavándorolt a hátamra, és hagytam, hogy az angol aula felé vezessen. A
háttérből hangok szűrődtek.
- Azt hittem, hogy remek anyag lenne benne a Varnok inzultálásához.
- És? Volt benne?
- Egy kevés. Jó lenne, ha a Varnokat is úgy nevelnék, ahogy a regényekben a
vámpírokat. Az jó lenne. - Sóhajtotta, majd ledobta a táskáját a szokásos padra a
tanteremben.
Most nem előttem ült le, hanem mellettem, ahol általában Tammy szokott
ülni. Nem is tudom, de így valahogy könnyebben viseltem a többiek érkezését.
Edmund és a másik őr, a fal melletti asztalt választották, és azonnal be is
lépett Sylaeia úr is a kis komputer táskájával. Fülig ért a szája.
- Jó reggelt! - Mondta vidáman. - Irtók? - Kérdezte az Athanok felé mutatva,
olyan nyugalommal, mintha csak az időjárást vitatná meg. Egyáltalán nem tűnt
meglepetnek, vagy zavartnak az Athanok jelenlététől. Pedig abban nagyon is
biztos voltam, hogy az ő elméje célpontba lett véve attól a pillanattól, hogy az
iskola területére lépett.
Láttam, hogy Edmund összehúzza a homlokát, de a herceg megelőzte.
- Honnan tudja?
- Az anyámtól. Ő a Londoni pletyka főnök. Hallott valami pletykát, erre
felhívott az éjszaka közepén, és arra kért, hogy a "biztonságom érdekében"
azonnal menjek hozzá. - Mondta, és a kezeivel eljátszotta az idézőjelet. - Ami
szabad fordításban, igazából annyit jelent, hogy összehívja magánál a nőegylet
összes tagját abból a célból, hogy feleséget találjon nekem minél hamarabb.
Szeretné megelőzni, hogy a harminchat évemmel lekéssem a házasodást, mielőtt
túl öregnek tűnnék, hiszen csak félig vagyok Látó. Kibírhatatlan. - Tette hozzá a
szemeit magasan az égre emelve. Keresgélt a táskájában, és amikor megtalálta,
amit keresett, akkor közelebb jött pár kézírással tele írt lappal. Voltak köztük
kék tintával és feketével írottak is. Az asztalomra tette őket. A fekete tintásak az
enyémek voltak.

115
 - Jó. Sokkal jobbak. Mind a kettő. Talán ismét kiszabhatnék egy kis büntetést
nektek. - Nevetgélt a tanár úr. - Milyen jól áll neked a göndör haj, Ősziróza.
Lángba borult az arcom, félénken elmosolyodtam. Úgy tettem, mintha a
dolgozat javításait olvastam volna.
Sylaeia úr visszament a katedrára, előszedte a nyakkendőjét a táskából és
felkötötte. Annyira másmilyen volt, mint a másik két felnőtt Látó, akik a
szobában jelen voltak. Nagyon különböztek tőle a tökéletes kikeményített
ingükkel, a csillogó mandzsetta gombjaikkal, a hibátlan frizurájukkal.
- Ah, azt tanácsolom, hogy ne igyanak a tanári szobában a teából, mert a
hozzávaló tej, nem szója. - Mondta az Athanoknak. Nem sokkal később
megérkeztek az első diákok és a mosolya eltűnt. A továbbiakban tudomást sem
vett a két testőr jelenlétéről, és ennek nagyon örültem.
Világos volt, hogy mindenki azt kérdezgette magában vajon kik is lehettek
ők, de csak akkor szedték össze a bátorságukat, hogy hangosan rákérdezzenek,
amikor Gwen berobbant a terembe. Gwen leült a herceggel szemben, és
rámutatott a két idegenre.
- Kik ezek? - Kérdezte.
- Valakik, akik nem hagynak nekem nyugtot. - Felelte a herceg közömbösen,
és azon nyomban elfoglalta magát a leckéjével.
- Én tudom. - Jelentette ki büszkén Christy. Elhúzta a székét, hogy a
közelünkben ülhessen Tammy- val és Teev- el. A többiek mind felálltak, hogy
jobban hallhassák.
- A királyi testőrség tagjai. Minden fotón lehet őket látni.
Előhúzta a "Quaintrelle" legújabb számát, kinyitotta a középső oldalon, és
rábökött a herceg idősebbik bátyjának, a trónörökösnek a fotójára. Aki a fotón,
épp egy bikinis lányokkal teli jachton elmélyedten olvasgatott. Természetesen a
gyönyörű hölgykoszorú közelében ott voltak a képen az Athanok is.
A herceg felém hajolt, hogy rá vessen egy pillantást, majd azonnal visszatért a
leckéjéhez. Christy győzedelmes arccal megigazította a copfját és elkezdte
olvasni a cikket.
Eközben Gwen elkapta a pillantásom és a mutatóujjával Edmundra mutatott,
vagyis jobban mondva, a hullámos tökéletesre fésült frizurájára. A kezét a szája
elé tette, hogy senki ne hallja, amit pusmog, és egyáltalán nem diszkréten annyit
mondott, hogy: - Nem rossz! - Erre én rákönyököltem az asztalra, és előre
hajolva annyit válaszoltam, hogy: - Meg van már vagy ötszáz éves.
A másik Althan köhögéssel próbálta álcázni a nevetését. Gwen csak tátogott,
mint egy aranyhal, aztán csak duzzogott. Szegény jó Edmund csak bámult maga
elé.
- Richard ötven dollárral tartozol nekem. - Mondta a herceg unottan az
Athannak. Amikor hátradőltem a széken, akkor láttam, hogy a lapok felett
mosolygott.
Tényleg fogadott volna arra, hogy valaki ki fog kezdeni Edmundal?
Ezt már én sem tudtam mosoly nélkül megállni.

116
 Talán túl sokat is mosolyogtam, mert amikor felnéztem, akkor láttam, ahogy
Christy, Gwen, és Tammy meglepődött kíváncsisággal bámultak. Gwen rá
mutatott a hercegre.
- És ő? - Kérdezte Christy hangtalanul. Felhúzta a szemöldökét, és megint
csak igazított egyet a haján. Én összehúzott homlokkal bólogattam.
Tammy még mindig játszotta a sértődöttet, majd újra bepróbálkozott.
- Miért van itt ez a kettő? - Sutyorogta Edmund és Richard felé mutatva. Erre
ismét megráztam a fejem, semmi kedvem sem volt válaszolni. Kitört volna a
pánik.
Gwen persze túlreagálta az újdonságokat, és elég közönséges dolgokra utaló
mozdulatokkal vezette le az izgalmát, mint ahogy azt az első tanítási napon is
tette Tammyval. Christy - nem tudnám megmondani, hogy együttérzésből vagy
egyszerűen csak a józan eszére hallgatva - összegörgette az újságot, és Gwen
kezére csapott, aki természetesen ezt nem értékelte, és cserébe hozzá vágta a
magazint.
A herceg felkapta az újságot, még mielőtt láthattam volna a fotót, és
kinyitotta előttünk. Majdnem felkiáltottam, amikor megláttam a szalagcímet: a
cikk Violet Leeről írt és a napéjegyenlőségi bálról.
A herceg a bal oldali részt olvasta, így én a másikat böngésztem. Pontosan
tudtam, hogy mit is keresgélt a cikkben, és én a lélegzetemet is visszatartottam,
amíg a harmadig bekezdés végére nem értem. A cikk bővelkedett a részletben,
leírta a ruhát, amit Violet viselt, felsorolta kik voltak a táncpartnerei az estélyen,
majd néhány jól informált személy kifejtette, milyen "benyomásokat" keltett
benne a leány. De egy szó sem esett Crimsonról vagy a történtekről. A hírzárlat
jól működött.
- Hahó, miért olvasod ezeket? - Kérdezte Valerie Denvers, az oldalsó padból
fintorogva. Csak a hercegre nézett: engem levegőnek tekintett a kis "balesetünk"
óta. - Titeket Látókat nem érdekelnek az emberek, vagy Violet Lee. Te hagyod
őket meghalni, pont, mint ő. - Mondta gúnyosan, felém mutatva.
Elszóltam magam, mégis csak észrevette, hogy itt vagyok.
Mindenki Valerie felé fordult, és nekem elszorult a torkom. A herceg a padra
csúsztatta a magazint.
- Az elnézésedet kérem, nem tudtam, hogy te a jóság és tolerancia
megtestesítője vagy - vágott vissza elég hangosan ahhoz, hogy az egész osztály
hallhassa.
A többiek könyörtelenül felkacagtak. Sylaeia úr, aki épp az ajtót nyitotta
volna, hogy kitessékelje Valeriet, megállt és visszacsukta az ajtót.
- Haha vicces ... - morogta Valerie, felkapta az első könyvet, ami a kezébe
akadt, és elbújt mögötte. Rápillantotta a hercegre, aki még mindig Valeriet
bámulta.
Ahogy Sylaeia úr hátat fordított nekünk, Fallon kicsusszant a padból.
- Ha még egyszer meg mered sérteni, megtapasztalhatod, mennyire nem
érdekelnek az emberek - suttogta fenyegetve.

117
 Úgy tűnt, Valerienek kedve lett volna arcon köpni a herceget, de csak fújt
egyet és visszabújt a könyv mögé.
Mindenki lenyugodott és Christy megint visszatért a "Quanitrelléhez".
Olyan hangulatban volt, hogy politikai kérdéseket vitasson meg.
(Mostanában, az iskolában sokan felfedezték magukban a politikai érdeklődést).
Így hamarosan visszatértünk a Violet Lee témához.
- Nem értem miért sajnálják őt annyira - fejtette ki Christy, és Violet Lee báli
ruhájára mutatott. - Azt még megértem, hogy ha semmit sem tudsz a
teremtmények létezéséről, és hirtelen harminc személyt megölnek a szemed
láttára, akkor az sokkoló lehet, de mi, akik emberek vagyunk, csakúgy, mint ő,
mi ezen túl tudunk lépni. Végül is csak Vámpírölők voltak, kit érdekelnek?
Szerintem elég önző dolog tőle, hogy eljátssza veszélyben lévő kisasszonyt.
Változz át és akkor minden le van rendezve.
Elvontam a tekintetem. Egy nappal ezelőttig, majdnem teljesen
egyetértettem volna Christy összefoglalójával: túlságosan elhúzódott ez az ügy,
és az emberek kezdtek belefáradni. Szörnyen hangzik, de a mi szemszögünkből
jobb volt, ha az emberek érdektelenek maradtak a Varnok foglyainak sorsai iránt
és nem állnak ki a védelmükben. Az nem jött volna jól nekünk. De most …
most, hogy ismertem Violet Lee szégyenét az álmaimból, nem tudtam
megszólalni. Igaz, nem kellett sajnálni őt, de csak azért, mert már így is túl
szerencsétlen volt.
Egy enyhe nyomást éreztem a pad alatt a könyökömön, de nem kellet oda
fordulnom, hogy tudjam ki az. Hagytam, hogy ott tartsa a kezét az óra végéig.
Mikor kicsengettek, ugyanaz a szomorúság fogott el, mint amit akkor éreztem,
amikor eljöttem Burratorból.
Miközben Fallon összepakolta a cuccait, meglepetten láttam, hogy Richard
és nem pedig Edmund állt fel, hogy kövesse a herceget. A herceg nem szólt egy
szót sem, én pedig nem mertem beleavatkozni, legalábbis nem a többiek előtt.
Azzal foglalatoskodtam, hogy előhúzzam az angol irodalom könyvet,
pontosabban a nőgyűlöletről szólót, amelyiket Sylaeia úr adott nekem, és amit
még nem sikerült befejeznem, amikor a herceg mögém állt és megfogta a
vállamat. A szokásos sejtelmes mosolyát dobta be, amelyiknél két kis gödör
formálódott az arcára. Mondott nekem valamit Látó nyelven, rám kacsintott, és
elment.
Christy megfordult a széken, hogy a szemeivel végig kísérhesse az ajtóig, és
elismerően füttyentett egyet. Én is őt néztem, majd tovább bámultam az üres
ajtót, amikor hirtelen egy arc bukkant fel előttem. Valaki ledobta a táskáját a
megüresedett padra, de nem volt merszem felnézni.
- Te lefeküdtél vele, ugye? - Kacagta Gwen, az egyik térdét felhúzta az
asztalra, félig felmászott rá.
Hevesen arrébb húztam magam.
- Micsoda? Dehogyis!

118
 Gwen a tenyerével ütötte dobolt az asztalon. Ha nem szorítottam volna a
székhez a kezeim, akkor most valószínűleg felgyújtottam volna a hosszú haját:
éreztem, ahogy a szikrák cikáznak az ujjaimban.
- A francba, szerettem volna tudni, mekkora van neki…
Lekuporodott és keresztbe tette a karjait.
- Azonnal számolj be róla, ha megtörténik. Azt hiszem, neked van itt rá a
legnagyobb esélyed, hogy kiélvezd.
- Fejezd már be Gwen! Ősziróza nem olyan buta, hogy ekkora hülyeséget
csináljon - mondta Tammy a védelmemre sietve. Egy gyenge mosollyal
köszöntem meg neki.
- Na Ősziróza, hozz egy kis szint az unalmas életünkbe. - Kiáltotta Christy. -
Mégis mit kerestél az autójában? Volt még ott valaki, aki nagyon hasonlított
Alfie hercegre… - mondta jól kihangsúlyozva a neveket.
Edmundra néztem, hogy engedélyt kérjek. Már nem volt olyan komoly az
arckifejezése, mint az előbb, sőt látszott rajta, hogy visszatart egy mosolyt. Nem is
tudom, hogyan őrizhette meg a komolyságát, amikor ilyen csacsogásokat
hallgatott. Engedélyezve bólintott.
- Fallon együtt lakik Victoria hercegével és hercegnőjével. Nem messze van
egy házuk. Mivel a környéken én vagyok a legmagasabb rangú nemes,
kötelességem volt, hogy üdvözöljem őket. Náluk töltöttem a hétvégét.
Gwen felpattant a székből. Felkiáltott, káromkodott. Mindenki figyelmét
magára vonta. Sylaeia úr semmit sem csinált, hogy visszaállítsa a rendet. Így
mutatta nekem, hogy végül is igaza volt.
- Vele voltál egész hétvégén? -
Igen.
- Teljesen csak a tied volt. Megöl a féltékenység!
Gwen pihegett és visszaült. - Annyira szép, gazdag
és...
- A földkerekség leghíresebb fiúja... - És
intelligens.
- El sem hiszem, hogy mindennap láthatjuk. -
Meg annyira kedves is... - Ausztráliában
szörfözött! - Híres és gazdag...
- Egy csomó ideig azzal a gyönyörű lánnyal, Amandával járt… -
Fogadok, hogy legalább huszonhárom centis van neki..
- Ha befejeztétek Őfelsége jó tulajdonságainak a felsorolását, úgy vélem,
hogy a hercegnő szívesen visszavonulna a gondolataiba - szakította őket félbe
Edmund hidegen. Csend. Néhányan levegőt sem vettek. Mások lejjebb csúsztak a
székeken. Gwen és Christy a szájukat harapdálták, hogy visszatartsák a
nevetést, Tammy pedig elsápadt. Még Sylaeia úr is meglepetten nézett vissza
rám. Aztán persze most is, mint mindig, nyugalommal fogta meg a tollat, a

119
sarkán hintázott, ahogy akkor szokott, amikor valami igen unalmas dolgot
készült előadni nekünk.
- Helyes hozzászólás - mondta Edmund irányába fordulva. - Ha valaha
belefáradna, hogy a király ellenségeivel harcoljon, akkor vegye fontolóra a
tanári pályát.
Mindenki felnevetett. Edmund is megengedett magának egy mosolyt.
Amikor elült a kacaj, végre elkezdődött a tanítás. Az utolsó fejezetnél
nyitottam ki a könyvet. Tudtam, hogy még aznap be fogom fejezni, és
visszaadhatom a tanárnak. Gyorsan végig futottam rajta, írtam pár jegyzetet, ami
segíthet a tanulásban. Kétoldalnyit haladtam, amikor kis ütögetéseket éreztem a
karomon.
Tammy volt az.
- Mit mondott neked a herceg mielőtt elment? - Sutyorogta.
- Oh - morogtam, és visszatértem a könyvhöz, hogy elrejtsem a mosolyom. -
Azt mondta, hogy "juharszirup".
Mielőtt még ideje lett volna, hogy megkérdezze mit is jelent ez, megszólalt a
tűzjelző. A folytonos zaj közben valaki ujjongva felkiáltott. Sylaeia úr
összevonta a szemöldökét és felnézett a naplóból. Arca elkomolyodott, és
elkezdett utasításokat osztani.
Szükségtelen volt, hogy rá figyeljek, mert ekkor Edmund már mellettem
termett, és intett, hogy álljak fel. A könyvek után nyúltam, de intett, hogy ne
foglalkozzam velük. Az arcáról leolvastam, hogy jobban teszem, ha
engedelmeskedem neki.
Nem tűzvédelmi gyakorlat volt.

120
 Tizenkilencedik fejezet

Ősziróza

- Edmund! Hova mész? - a cipőm a földhöz szorítottam, hogy megállítsam,

de hasztalan volt. Szorosan tartott, így végül megbotlottam. - Edmund, be kell
mennem.
A riasztó még zengett, és mást nem is hallottam. Kint, az udvar teljesen üres
volt. A többiek az osztályból már összegyűltek a teniszpályánál, hogy
megszámolhassanak minket.
- Nem. Rossz előérzetem van. Elmegyünk.
De nekem más terveim voltak. Az egyik lábam beakasztottam az egyik
padba, így sikerült kiszabadítanom magam a szorításából, de majdnem hasra
estem. Edmund azonnal elkapott, de én megint kiugrottam a kezei közül.
- Ha nem megyek oda, akkor el fognak küldeni valakit a keresésemre, és az
veszélyes lehet.
Égetett a tekintete, amivel rám nézett.
- Amikor bájos hölgynek neveztelek, nem azt értettem alatta, hogy készen
állsz a boldoggá avatásra. De ha így nem világos, akkor úgy mondom, hogy
maradj csendben és csipkedd magad.
Elindultam, de pont a tőle ellenkező irányban, a vörös iszapos rész felé, majd a
teniszpályák irányában.
- Nem mehetsz el kisasszony!
Leintettem, és folytattam az utam előre.
- Dehogynem mehetek. Nem Atheneának hívnak. - Felmentem a lépcsőkőn,
amiken már nyomott hagytak a diákok léptei a sok év alatt, és hallottam a
lépéseit magam mögött.
- Azt mondták nekem, hogy értelmesebb lettél, ahogy megnőttél, de kezdek
kételkedni benne. Pontosan olyan önfejű vagy amilyenre emlékeztem. Egy igazi
Al'Summers.
Keresztbe fontam a melleim előtt a karom, és tovább lépkedtem, amíg
eszembe nem jutott, hogy mit is válaszoljak neki vissza.
- Én viszont nem emlékszem rád. - Nem pont ez volt a fejemben, és ennyire
nem is szerettem volna nyers lenni.
Edmund nem válaszolt, és hamarosan befordultunk egy oldalsó kapun, ami a
körbekerített teniszpályákhoz vezetett. Kész káosz volt. A diákok furakodtak,

121
hogy megtalálják a saját osztálytársaikat, míg Tammy, Tee, Gwen és Christy
mind egymás mellett álltak.
Viszonylag könnyen kiszúrtam a tömegben a herceget, aki a nagydarab
Richard mellett ácsorgott.
- Te is rákényszerítetted Edmundot, hogy ide jöjjön a számlálásra?
Bólintottam.
- Mi történik?
- Úgy tűnik, hogy valaki betörte a tűzjelző üvegpaneljét. Azt hiszem, így is
van, mert nem érzem a tűz jelenlétét, pedig a tűz az az elem, amivel a legjobban
összhangba tudok kerülni.
Vállat vonogatva a sor elejére ment: Sylaeia úr azt kérte, hogy ABC rendbe
sorakozzunk. Én ő elé álltam. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem is volt
semmiféle tűz, Edmund és Richard nagyon aggodalmasnak tűntek.
Sylaeia úr gyorsan haladt a sorakozóval, mindenki nevét kipipálta, majd a
titkárnak adta a listát, aki tovább adta azt, az egyik másik osztály tanárához.
Hátul, a törött kosárlapba palánk alatt állt az igazgató, kezében egy mikrofonnal,
és azon dolgozott, hogy sikerüljön bekapcsolnia.
Nem is figyeltem rá oda, amint megértettem, hogy csak egy fejmosást tartott,
azt taglalva, hogy mennyire is veszélyes és elfogadhatatlan a tűzjelzővel
játszani. Ez tavaly is jó párszor előfordult. A fejmosás úgy látszik nem sokat
fogott a diákok játékos kedvén. A többieket sem nagyon érdekelhették a fenyítő
szavak, lassacskán a tömeg morajló duruzsolása elnyomta az igazgató hangját.
Mindenki azon tanakodott, vajon ki lehetett a vicc kivitelezője.
Egy enyhe szellő kapott a hajamba, amit gondosan a fülem mögé rendeztem. A
szellő nem a tenger felől és nem is a folyó irányából érkezett, susogva szárnyalt
a körülöttünk álló fák ágai közt.
A karjaim lazán lógatva járattam az agyam.
- Ha nincs is semmilyen tűz, akkor mégis mi történik? A
herceg felnézett.
- A Terra minden istenére mondom...
Hirtelen mindenki átirányította a figyelmét, és a morajló csevej
elcsendesedett.
Valami ködszerű lebegett felénk, de furcsamód faág és fakéreg darabok
kavarogtak benne. A harmattól nedvesen csillogó földhöz simulva, úgy
négyméternyi magassággal közeledett. És a széllel, ami a ködszerű
képződményt sodorta felénk, megérkezett a varázslat is. Egy hideg és nyirkos
varázslat.

122
 Ránéztem a hercegre. A herceg pedig rám. Edmund pedig egy ferde
pillantást lövellt felénk. Mielőtt még bármelyikünk megszólalhatott volna,
éreztem, hogy valaki a kijárat felé húz a vállamnál fogva. Megpróbáltam
kiszabadítani magam, de ez alkalommal Edmund felkészültebb volt, és szorított
rajtam még egyet. A herceg gyors tempóval Richard felé tartott.
Fallon gondolatait takaró falra kapcsolódtam, és ő azonnal engedélyt adott,
hogy áthatoljak a védőhálón. Most nem a képeslapokról ismerős tájképek
fogadtak: csak egy hatalmas sötétség, tele dobozokkal. Sebesen megpróbáltam
lezárni a kommunikációs sávunkat, hogy az Athanok ne hallhassanak minket, és
amint ezzel megvoltam, azonnal kirobbant belőlem a mondandóm.
- Ugye csak viccelsz? El akarsz menekülni, és az iskolát védelem nélkül
hagynád?
- Mégis mit tehetnénk? Egy varázslattal állunk szemben. Közel értek
hozzánk, Ősziróza! Itt nem biztonságos!
- Felség, én ennek az iskolának az Őrzője vagyok, és te?
Elfordítottam a fejem, és a szemébe néztem Edmund háta mögött. A
szokásos tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám, majd egy bólintás volt a
válasza. Megadta magát.
- Rendben, jól van. De ne légy meggondolatlan lécci!
Semmit sem tudtam ígérni. - Akkor háromra kezdjük.
Amikor a számolással a kettőnél jártunk, akkor behajlítottam a térdeim, és a
fejemmel átbújtam Edmund karja alatt. Ő lehajolt, hogy elkapjon, de nem volt
elég gyors, elfutottam, és ő hoppon maradt.
Mindenki kiabált, és elvegyültem a tömegben: ily módon megnehezítettem
az Athanok dolgát, ha esetleg egy varázsigével akarnának engem megállítani.
A hercegnek is sikerült meglépnie, együtt futottunk a kerítések felé.
Felugrott a kerítés tetejéhez, felhúzta magát, és átlendült a túloldalra. Én is
ugrottam, és én is átjutottam. Ekkorra már a pályák körüli kapuk zárva voltak,
Edmund próbált minket megállítani.
A köd csak akkora sebességgel közeledett, amekkorával a szél sodorta.
Abban bíztam, hogy sikerül megkerülnünk: annyi bizonyos, hogy nem szerettem
volna, ha én vagy a herceg belekerülünk a közepébe. Nem tudtam, hogy
pontosan mi lehet ez a köd, vagy, hogy kinek a varázslata alkotta. Leginkább az
aggasztott, hogy mi is lehet a belsejében. De alig értük el a füves részt, a
ködfelhő fölénk került, és időm sem volt sikítani vagy kikerülni. Bekebelezett.

123
 Az ujjaim hozzáértek egy testhez és valaki a nevemet kiáltotta. Más semmi.
Csak a körülöttem lévő nedvességet éreztem, mindent fehérnek láttam.
Hátranéztem: a teniszpályák épp csak pár méternyire voltak mögöttem, abba az
irányba mozdultam, de mégis néhány lépés után megértettem, hogy rossz
irányba tartok.
Megpróbáltam balra. Aztán jobbra. Megpróbáltam előrefele, biztos voltam
benne, hogy előbb vagy utóbb, találok egy viszonyítási pontot, mint az
iskolaépület, vagy a töltések, vagy bármi más, amit felismerek. De semmi.
Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Futásnak eredtem, de csak az lett az
eredménye, hogy a lábam felkavartam a ködfelhőt. Ezek után már abban sem
voltam biztos, hogy egyáltalán még a füvön gyaloglom-e: lehajoltam, hogy
megnézzem a lábam alatt, de elfogott a szédülés. Nem értettem, hogy a kezeim
miért nem tapintják a földet. Semmiféle jelenlétet, tudatot nem érzékeltem
magam körül, még az emberekét sem.
Megfordult a fejemben, hogy a herceg talán elhagyta a dimenziónkat, vagy
esetleg meghalt: a tudatok nem foszlanak semmivé ilyen gyorsan. Nem tűnnek
el, hanem szép lassan kialszanak.
- Felség? - kiáltottam elkeseredve. Behunytam a szemem: a sötétség még
mindig jobb, mint ez a semmi, amit látok. - Fallon!
Nem érkezik válasz.
Egy hang válaszolt végre. De nem Látó nyelven. Nem is kanadai akcentus.
Elég satnya és gépies. Belém fagyott a vér is.
- Itt van valahol. Találd meg.
Tűz gyúlt az öklömben, és védő pajzsot vontam magam köré. De kénytelen
voltam azonnal feloldani, mert a hőtől a köd füstölni és párologni kezdett
körülöttem. Hirtelen kitisztultak a gondolataim, a szívverésem lelassult: alattam,
előttem láttam a füvet. Kioltottam a tűzet, nem építettem újra fel a védőpajzsot.
Sokkolt, hogy mekkora marhaságot csináltam. Kis híján felfedtem a hollétemet.
Azzal, hogy aktiváltam az energiát, akár jelzőrakétát is kilőhettem volna.
- Szerinted mégis mit kellene tennünk? Ez a francos átkod, még miránk is
visszaütött.
A hang délkelet angliai kiejtéssel zengett. Próbáltam megfejteni honnan való,
de nem sikerült.
Csend. Arra gondoltam, talán elmentek. De meg sem moccantam, féltem,
nehogy zajt csapjak. Közben próbáltam eloszlatni a fejemben kavargó zűrzavart,
hogy felidézzek valamit, bármit, amit a varázsigékről tanultam az órákon.

124
Tudtam, hogy mi is volt ez a köd, csak a nevét nem sikerült megfejtenem, és azt,
hogy hogyan is védhetném meg magam.
- Giles! -
Abria?
- Giles, hol vagy?
- Nem tudom! Megsebesültem. Itt vannak az Athanok!
A hanglejtések összekeveredtek, de úgy véltem kelet európai lehet. De ez
nem is volt fontos. Nem sikerült összeszedni a gondolataimat. A köd
belekeveredett a levegőbe, amit belélegeztem, és annak ellenére, hogy kis
lélegzeteket vettem, a szívem hevesen dobogott és a szemeim egyre lecsukódtak.
- Fallon! Hol vagy? - szakadt ki a kiáltás a torkomból, mintha a szám önálló
életet élne, függetlenül az agyamtól. A köd beszélt belőlem, hogy felfedje azt a
pontot ahol megálltam.
- Ősziróza! Megsérültél?
- Fallon, az Irtók! Itt vannak a közelben! -
Ősziróza? Merre vagy? Mondj valamit!
Fallon nem hallott engem, de én jól hallottam a kiáltásait, akárcsak
Edmundét vagy Richardét. Nem válaszoltak.
- Galdur! Hallom a lányt. Itt kell lennie valahol. Galdur?
- Edmund! - meghallottam a kanadai kiejtést. Kinyitottam a szemem. A
ködben ez a hang jelentett minden reményt.
- Alya nem harcolhatunk vele! Alya megértettél? Ne csinálj semmit!
Edmund volt az, aki Látó nyelven beszélt.
Erőt merítettem a hangjából, és meggyújtottam egy piciny lángot, akkorkát,
mint egy gyufalángja. A szám elé tartottam. Hagytam égni pár másodpercig,
majd szippantottam egy jó nagyot a tiszta levegőből. Ezután eloltottam a lángot.
- Edmund, nem hallak! - felelt ugyanaz a női hang, amit azonnal követett
Richard hangja. Richard nyugodtam és összeszedetten beszélt, akárcsak a társa,
és egyre ismételgette a kapott instrukciókat. Bizonyosan tovább jutottak az
Athanok üzenetei, mert mielőtt még vehettem volna még egyszer levegőt,
kiáltásokat hallottam.
- Galdur meghalt! - kiáltotta a déli hanglejtéssel egy férfi. - Sif, Thomas,
gyertek ide segíteni! Abria maradj Gilessel!
Azonnal gyújtottam egy újabb lángot, és belélegeztem még egy adag friss
levegőt. Nem értettem milyen messziről jöhettek ezek a hangok, és idegesítettek a
ködben körülöttem folyó mozgások. Nem bízhattam az érzékeimben, vagy az

125
elemekben, sem a mágiában vagy a tudatban. De azt biztosra vettem, hogy a
közelben - a közvetlen közelben - volt ott valaki.
Nem mertem még egyszer próbálkozni a védőpajzs felállításával, inkább
furcsamód, a ködfelhőre bíztam magam, ami körül vett. Világos volt, hogy
magukat az Irtókat is rabul ejtette a saját átokfelhője. A kezemmel megkerestem a
szoknyám redői alá rejtett tőrt, és jól megmarkoltam.
Ő, a semmiből került elő, közelebbről, mint amennyire az lehetséges lett
volna. Még a meghökkenő ábrázatot is jól láttam az arcán, amikor a lábamra
lépett. Nem volt idő arra, hogy tervet készítsek, ezért egyszerűen csak arra a
varázsigére bíztam magam, amelyikről tudtam, biztonságban fog tartani.
- Mortalitis Sev! Add át magad a halálnak!
A varázslat előtört a varázsige első szótagjánál, és átjárta a testét mielőtt az
utolsó szót kimondhattam volna. Ő rám borult, és én ezt kihasználva beledöftem a
tőrt a hasába. Megforgattam benne a pengét, hagytam tegye a dolgát a
szerszám, miközben arrébb toltam a testet, már amennyire az erőmből telt.
Eddig még sosem formuláltam halál igét - ezt nem is tanították - csak
elméletben ismertem a működését. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni
fog. De teljes szívemből a halálát kívántam. A halálára szomjaztam, bosszúból
azért az ártatlan életért, amit az Irtók kioltottak azon a napon a kikötőben.
A teremtmény teste a földre hullt, lecsuktam a szemeit. Imádkoztam a
sorshoz, hogy vegye magához, kísérje útjára, amit kijelölt neki. Ránéztem. A
nagyanyám bronzos sebhelyei még fényesebben ragyogtak a halála után,
olyannyira, hogy abban reménykedtem, talán csak elaludt. Hogy a szalon
padlóján heverve aludt, aztán, hogy a koporsóban aludt, és azt is, hogy a
földben, Athenea katedrálisában is aludt. Bárki is volt a gyilkosa, jól ismerte a
halált hozó átkot. Tökéletes munkát végeztek. Én viszont összekuszáltam egy
kicsit a dolgokat. Kihúztam a testből a tőrömet, a lény szürke sebhelyei lassan
kiszáradtak amint a vér kiáramlott a sérülésből.
Valaki közeledett. De én készen álltam.
Ez alkalommal jobban fogom csinálni. Büszke leszel rám nagymama.
De nem csináltam semmit. Mert amint felismertem azt, aki közeledett,
egyből tudtam, hogy sosem lennék képes kioltani az életét. Szürke sebhelyei
voltak. Egy Irtó az, kétség sem fér hozzá. De az a borzolt frizura, az erős
Devonshire-i hanglejtés, amit olyan sokszor hallottam már, ugyanaz az
arckifejezés, ami akkor is az arcán ült, amikor arról beszélgettünk, hogy vajon
mi rossz lehet abban, ha valaki egy kávézóban dolgozik...nos, ezek emberiek
voltak. Nagyon is emberiek.

126
 - Nathan? - motyogtam.
Ő nem nézett fel, és semmiféle jelét nem adta annak, hogy felismert volna
engem. De nem is támadott meg. Megfogta a halott társa testét, a nyakánál és
lábánál tartva. Egész idő alatt le sem vette a tekintetét a tőrömről, de nem tűnt
különösen ijedtnek.
Kiegyenesedett, és találkozott a tekintetünk. Csak egy pillanatig tartott, teljes
csendben: megkaptam a választ. Fájdalmas pillanat volt ez, de nem a halott test
miatt, amit a kezei közt tartott. A halott társa nem ébresztett benne semmiféle
sajnálatot.
Nathan egy Irtó.
Egy tiszta energia hullám szállt ránk, előrébb kellett lépnem, mert éreztem,
ahogy erőszakkal hívja elő a véremben keringő mágiát: a dimenziók közti
határok megnyíltak, és Nathan azon volt, hogy átlépje. Egy pillanattal később,
hagyta magát beszippantani, és eltűnt a szemem elöl. A tudatommal követtem.
Hamarosan egy másik dimenzióban fog földet érni, azt követően pedig majd
visszatér a sajátunkba. Izlandon, vagy bárhol máshol, amit kijelölnek neki. Egy
dimenziós ugrás. Ez nem volt tilos, de nem is nézték jó szemmel: a vékony
energia rétegek feszültsége a párhuzamos világok közt, csak arra volt elég, hogy a
teremtmények ugyan azon a helyen maradva lépjenek egyik dimenzióból a
másikba. Nem válhatott közlekedési eszközzé a különböző helyek közt.
Ez eddig világos és érthető volt a számomra, de az, aminek az imént a
szemtanúja voltam, már kevésbé. De nem is fontos, hogy értsem. Talán a köd
miatt volt.
Képtelen voltam gondolkodni. Nem akartam gondolkodni.
Az ösztönöm volt az, ami az előbb megsúgta nekem, hogy a két férfi
közeledett hozzám, és most is az ösztönöm jelezte, hogy biztonságban voltam…
mígnem egy erősödő hőhullámot éreztem magam körül. Tudtam mit kell
tennem, és hogy mi is történik valójában.
Lángot gyújtottam a kezeim közt, és a körülöttem levő ködöt égettem, egész
addig, míg egy a védelmemet szolgáló levegő párna keletkezett. Ez a párna
védett meg a közeledő tűznyelvektől, amik felfalták mindazt, ami még a
varázsigéből megmaradt.
Körülöttem elcsendesedtek a dolgok, és a tűz a bal oldalam felőli oldalra
húzódott, ahogy Edmund a fű túloldaláról az ujjával irányította. Pislogtam.
Váratlanul ért a jelenet, ami a szemem elé tárult: Edmund, akinek az imént a
hangja olyan tisztán, érthetően csengett, alig pár méterre állt a teniszpályáktól,
mintha soha nem is mozdult volna onnan el. A herceg pedig, aki távolinak tűnt,

127
alig öt méterre volt tőlem. A másik Athant nem láttam. Én az egyik töltés teteje
fölött voltam beszorítva, ráléptem a lejtős talajra, de heves szédülés fogott el.
Ekkor inkább leültem törökülésbe, vártam, hogy valaki értem jöjjön. Jártányi
erőm sem maradt.
Edmund egy pillanat alatt ott termett. Az egyik kezében egy zárható fedeles
üveg volt, amit megtöltött egy kis ködfoszlánnyal. Jól lezárta az üveget, a köd
maradékát pedig felégette.
- Mégis mi az ördög volt ez? - kérdezte a herceg. Mellém ült, ő is olyan
megpróbáltatott volt, mint én.
- A Látó iskolákban tanultatok a mozdulatlanná tévő varázsigékről, igaz? -
kérdezte Edmund.
Mindketten rábólintottunk.
- Hát, ez egy jó példája volt ennek a varázslatnak, de bele kevertek még
valamilyen másik, víz-levegős átkot is. Nem kellene, hogy váratlanul érjen
minket egy ilyen átok, hiszen kiképeztek minket arra hogyan lépjünk fel ellene.
De itt valami mással volt dolgunk. Muszáj kiderítenünk róla minél többet.
A herceg átfogta a karjaival a fejét, és oda húzta a térdei közé.
- Jó nagy bajban vagyunk, igaz?
Edmund rám nézett, és összehúzta a szemeit.
- Most, hogy biztonságban tudlak titeket, megígérem, hogy azt is meg
fogjátok bánni, hogy megszülettetek.
Vállat vontam, löktem magamon egyet, hogy lecsússzak a töltésről anélkül,
hogy lábra állnék.
- Az emberek védelme az egyik legfontosabb pontja a szerződésnek, nem
fogom… Miarba!
Valami belehasított a lábamba, pont a térdem felett. Mintha egy hatalmas
tüske állt volna belém. Mikor lenéztem, láttam, hogy nagy vonalakban ez is
történt. A hosszúra nőtt, bozontos fűben egy bot ágaskodott. Nem hosszabb,
mint egy méter, vaskos volt az alján, öklömnyi átmérőjű, és szépen keskenyedett a
csúcsa felé. A hegye már olyan keskeny volt, hogy törékenynek tűnt. De nem
volt az. Erre a combom volt a bizonyíték.
Edmund észrevette, hogy a fájdalomtól lélegezni sem tudok, és azonnal a
segítségemre sietett a herceggel együtt. Amint meglátták, hogy mi sebzett meg,
káromkodni kezdtek.
- A vámpírölők karója. Már csak ez hiányzott… - mondta Fallon fanyaron. -
Nagyszerű, tehát ez a vadász népség szövetségre lépett az Irtókkal. Micsoda
rohadt nap! - idegesen gesztikulált a karjaival a szavai mellé.

128
 Edmund, aki lényegesen gyakorlatiasabb lélek volt, mint a herceg, leguggolt,
hogy megvizsgálhassa a fegyvert és elmormolt egy varázsigét.
- Fallon, ha befejezted a drámázást, akkor koncentrálhatunk a hercegnőre,
aki vérzik a sérüléstől. - mondta és rám nézett. - A hegye nem mérgezett, és
átokkal sincs bevonva. Nagyon szerencsésen megúsztad. Biztos a nagy
sietségben elejtette valamelyik, amikor menekült. Véletlenül maradhatott itt.
A herceg zavarba jött, és felajánlotta a segítségét, hogy felhúzzon a földről.
Amint lábra álltam, a fájdalom csillapodott, és úgy gondoltam, hogy egyedül is
megbirkózom a helyzettel. Edmund türelmetlen volt, hogy végre elmenjünk a
nyílt területről egy viszonylag biztonságosabb zárt közegbe, mint például az
iskola. A gyaloglást választottam, ahelyett, hogy őrájuk támaszkodva
botorkáljak.
Edmund árgus szemei alatt, lementem a lépcsőn és megláttam, hogy
gyakorlatilag az egész iskola összegyűlt odakint. Az igazgató még mindig
szorongatta a mikrofont, megpróbált nyugtató szavakkal hatni a diákokra.
Mindenki holt sápadt volt.
Amikor az udvarra értünk, mindenki felénk fordult, én megpróbáltam
Edmund jobb oldala mögé rejteni magam. A herceg pedig Edmundtól balra
húzódott. Edmund tovább ment, amikor én megálltam Tammy és a többiek
mellett. Tágra nyílt szemekkel néztek rám. Csurom véres voltam, és nem csak a
saját véremtől. Hát a történtek árnyékában, nem épp a legbizalomkeltőbb kép
lehettem.
Edmund az angol termek szárnya felé tartott, de a küszöbön megállította egy
tűzoltó. (A viharos éjszaka óta, az ajtót még mindig nem javították meg). Persze
az Athanokat nem lehet ilyen könnyen leszerelni. Edmund megkerülte a tűzoltót,
de azonnal az útját állta egy másik is.
- Uram, még nem lehet bemenni.
- Ah, nem? - Nem.
- Rendben. - felelte Edmund, természetellenes kedvességgel. - Akkor kint
várakozunk. - Megfordult, összeütötte a tenyerét és egy pad felé vette az irányt.
Mielőtt oda ért volna a padhoz, megvetően mutogatott a kezével.
Az épületből hangos, fájdalmas kiáltás hallatszott. Morcosan rá néztem: átkot
vetett az egyik tűzoltóra.
- Húzd le a harisnyád.
Tehetetlenül lehunytam a szemem.

129
 A hercegnek igaza volt. Ez tényleg ritka egy szar nap. Ennél jobban nem is
lehetnék kellemetlen helyzetben.
Habár csak pár órája ismertem Edmundot (még ha elvileg régebben
találkoztunk is), most mégis olyan morcos volt velem, ahogy ígérte: megfogta a
lábaim és rádobta őket a padra.
- Khmm, bocsánat, elnézést? - dadogta az igazgató a mikrofonba, ami
hangos sipítással reagált. Sylaeia úr a lábamra mutatva jelzett neki. A matt
harisnyán is jól láthatóan átszűrődtek a nagy vérfoltok a bal lábamon, ott ahol
nem voltak saját sebhelyeim. A sérülés feletti nagyobb luknál kezdtem letépni a
harisnyám. Nagyon fájdalmas művelet volt, mert a nejlon szálak beleszáradtak a
sebbe, de csak ez az egyetlen mód maradt, hogy skandalum nélkül
megszabaduljak a harisnyámtól.
Sylaeia úr felszisszent, amikor meglátta a nyílt húsom a sebnél.
- Ezt, hogy szerezted?
- Ez sértette fel. - felelte a herceg, előhúzva a karót.
A tanár úr szóhoz sem jutott, és közelebb ment a fegyverhez, amit a
mellettünk levő padra fektettünk.
Edmund jelezve kért, hogy másszak fel az egyik asztalra. Felültem rá, így a
lábam rátámaszthattam a padra.
- Majd én begyógyítom. - mondtam. A hangom magabiztosan csengett,
készen a kihívásra.
Mindenki Sylaieia úrra, a hercegre, és a karóra figyelt. Eközben Edmund
megtisztította a sebet.
- Azt hiszem hercegnő, hogy te ma már kimerítetted a komplex mágia
határait. - motyogta oly halkan, hogy csak én hallhattam. Felnézett és találkozott a
tekintetünk. Majd ismét lenézett a sebre.
Honnan tudja, hogy menyit varázsoltam, amikor ő végig a teniszpálya túl
oldalán volt?
Nem szólt hozzám többet, én pedig csak azzal foglalkoztam, hogy jól
összeszorítsam a fogaim, amíg ő a sebemet kezelte. A seb sokkal piszkosabb
volt, mint ahogy én hittem. Fájt. Nagyon. Ahogy a varázslat összezárta a
sebszéleket, minden egyes varázsszikránál heves tűszúrásokat éreztem. Az is
zavart, hogy mindenki előtt fogdosta a csupasz combomat. Jobban örültem
volna, ha én csinálhatom saját magamnak. Vagy ha a herceg kezelt volna.
- A Pierre - klán valamelyik tagjáé lehet ez a karó. - mondta Sylaiea úr, aki
nagyon bölcsen Látó nyelven szólalt meg és nem angolul. - Látó és Vámpír
történelmet tanultam. - pontosított azonnal, szinte bocsánatkérő hangon, mintha

130
csak ő lenne az első, aki kételkedik az állításának a helyességén. - Már sok idő
eltelt azóta, így nem esküdnék meg rá, amíg nem vizsgálom meg a fegyvert.
Edmund bólintott.
- A karó kivitelezése romániai jegyeket hordoz magán, szóval szerintem is
helyes az állítása.
Elfordultam a három férfitól, és ismét a sebemre néztem. A Pierre - klán. Ők a
felelősek a Vámpír királynő haláláért. Amit Kaspar Varn és az emberei
megbosszultak azon az éjjelen a Londoni mészárláskor. Nem volt tehát meglepő,
hogy esetleg kapcsolatban állhatott a klán az Irtókkal. Ezek a teremtmények
nagyon is hasznosnak bizonyulhatnak a vámpírölőknek, mivel át tudják lépni a
dimenziók határait. Violet Lee apja is a szövetségesük volt. Bár az emberek, ha
vadásztak, ha nem, nem igazán jelentettek nagy veszélyt a vámpír királyságra.
De a sötétség többi teremtménye? Tényleg nagyon komoly a helyzet. Nagyon,
nagyon komoly.
A semmiből előugrott egy asszony az iskola tetejéről, és Edmundtól pár
méterre ért földet.
- A környék tiszta. Egy kilométeres távolságban, minden irányban. Úgy
tűnik átkeltek a határokon.
- Remek. Állíts fel egy védőpajzsot. Semmi sem jöhet át rajta, semmi sem
mehet ki rajta. Még a levegő sem. - utasította Edmund, bár a szemeit végig a
sebemen tartotta.
- És mi legyen az emberekkel? - kérdeztem.
- Az nem a mi problémánk. Az én feladatom az, hogy megvédjelek téged.
Velük nem foglalkozom.
A parancs valószínűleg már célba is ért, mivel abban a minutumban éreztem,
ahogy a testem átjárja egy erős varázshullám, majd a társaim feje felett
tovaszállt. Mindenki az ég felé nézett… már ha az ég még a helyén lett volna. Az ég
helyett egy vízszürke, elektromos, kék színben úszó fátyol lebegett. Olyan volt
mintha az iskolát egy fedővel vonták volna be. Ismét felhangzott az a hangos
zaj, amit Burratorban is hallottunk, amikor a vihar villámlásaitól beindult a
védőpajzs. Kitört a pánik, most még jobban, mint az előbb, amikor a köd
beszippantott. Mindenki üvöltözött, sírt; mesterséges kék fény világított be
mindent, a levegő elnehezedett, telis tele volt energiával, szinte nem lehetett
lélegezni. Ha így megy tovább, nemsokára elfogy az oxigén.
Richard mellettünk ért földet, egy lány követte őt, aki sokkal fiatalabb volt,
mint a másik három Athan. Edmund vonásai ellágyultak, ahogy a lány közelebb

131
jött. A tűzoltóval folytatott incidens óta most először tűnt el az arcáról a
komorság.
- Jól vagy? - kérdezte halkan a lányt, bár a pajzsban uralkodó zajtól senki
sem hallotta volna meg a hangját.
- Kicsit megviselt vagyok. - felelte a lány.
Edmund rá mosolygott, aztán végig húzta az egyik ujját a begyógyított
sérülésemen, hogy eltüntesse a forradást.
- Mondtam neked, hogy a hercegekkel sosem lehet unatkozni.
Igazából nekem nem tűnt nagyon megviseltnek ez a lány, aki azonnal azt
kérdezte, hogy lett-e minta véve a ködfoszlányból. A beszédéből ítélve egy
alkimista lehetett. Mind a négyen nyugodtabbnak tűntek, most, hogy felhúzták a
védőpajzsot, és a lány arrébb ment, hogy megvizsgálhassa a karót.
- A húgom. - mondta Edmund, és a tekintetével kísérte a lányt. - Itt
végeztem. Próbáld meg a lábadra helyezni a súlyodat.
Felálltam, ahogy kérte. Nem éreztem fájdalmat, de a combom még zsibbadt
volt. Erről tájékoztattam Edmundot, de a dolog nem hozta különösebben lázba.
Természetesen fütyült az emberekre is, és arra, hogy akaratuk ellenére egy
akváriumhoz hasonló burába zárták őket.
Csak a herceg tevékenykedett. Próbálta megnyugtatni az igazgatót, akit
aggasztott a négy ide-oda ugráló Athan, és a tény, hogy az iskoláját burokba
vonták. Ezalatt a többi tanárral Sylaieia úr foglalkozott. És a diákokkal pedig…
nos, a diákok csak forgolódva nézelődtek bambán.
- Edmund, nem hagyhatod aktívan a pajzsot egész napra. Meg fogunk
fulladni. - suttogtam neki.
Nem tudtam, hogy gondolt-e erre a részletre, miközben a biztonságunkért
aggódott.
- Nem lesz egész nap aktív. Elmegyünk.
- Hová?
- Vissza Burratorba.
- Én is?
- Természetesen. - Nem
mehetek.
Edmund nem nézett rám, a karóval foglalkozott. -
Dehogynem jöhetsz. A lábad meggyógyult. - Nem
jövök.
Felemelte a tekintetét, és felém indult. Megijedtem tőle, és visszahőköltem a
pad felé.

132
 - Úrnőm, nem garantálhatjuk a biztonságot az iskolában, ahol jó meglátásod
szerint, nem maradhat sokáig aktív a védőfal - mondta tagoltan, leereszkedő
hangnemben. - Küld haza az embereket, ha ő miattuk aggódsz.
- Én is haza akarok menni. - feleltem remegve. Bár a hangom nem zengett
valamik meggyőzően. - Nem fogom egyedül hagyni a szüleimet, amikor a
közelben vannak az Irtók.
- Azt mondtad, hogy a szüleid Londonban maradnak csütörtökig. - kiáltotta
egy fa mögül a herceg, ahol a tanárok összegyűltek. Nem Látóul szólt hozzám,
és nagy kedvem lett volna egy átkot szórni felé.
Hirtelen előttem termett. A piknik asztalon pihenő kezeim köré cseresznye
virágok hullottak.
- Miért hazudtál nekem?
Megbántottnak tűnt, én pedig csapdában éreztem magam, és nem tudtam mit
kezdeni magammal, csak a meztelen lábujjhegyeimet néztem.
- Haza akarok menni.
- De olyan boldog voltál az elmúlt napokban - mondta, és a hangjából is
kiszűrődött a sértődöttség.
- Haza akarok menni - ismételtem. Mit olyan nehéz ezen megérteni?
- Úrnőm, talán nem fogtad fel teljesen, de most a dolgok megváltoztak. Így
már nem teheted azt, amit akarsz. Nem hozhatsz egyedül döntéseket - szólt
közbe Edmund. Teljes magasságával fölém tornyosult. Igencsak impozáns
jelenség volt.
- De, igenis hozhatok - törtem ki, és lecsusszantam a padról: úgy éreztem,
hogy körbe vagyok zárva, muszáj volt lelépnem innen. De a herceg gyorsabb
volt nálam, és elkapott a karomnál fogva.
- A harmadik fas: hűség Atheneához. Megparancsolom, hogy gyere vissza
velünk.
Alig bírtam megszólalni. - Ugye csak tréfálsz? -
Sosem voltam még ennyire komoly.
Akaratlanul is a száját bámultam. Oly közel volt az arcomhoz, hogy a
lehelete az arcomra libbentette néhány hajtincsemet. Annyi hely sem volt
kettőnk közt, hogy arrébb söpörhessem a kezemmel a hajamat. Ő volt az, aki
megigazította a hajszálakat, ugyanazon kezével, amelyikkel az imént elkapott.
De nem szorította a fülem mögé a tincseim, ahogyan én szoktam.
- Nem akarom, hogy bármiféle veszélynek is ki legyél téve.
- Igazán?
- Igazán! - erősítette meg, egy suttogással.

133
 Még egy pillanatra elnézegettem az ajkait, majd sprintre váltottam, a tömeget
kettéosztva, elfutottam a cseresznyefa és a Kurt Holden emléktábla mellett.
- Rendben srácok, a műsornak itt vége. Mindenki menjen a kijárathoz. Haza
mehettek - hátra fordultam, és láttam, hogy Sylaieia úr szavai süket fülekre
találtak: a diákok mozdulatlanul álltak, hogy utat engedjenek a hercegnek, aki
engem üldözött.
- Ősziróza ne csináld ezt!
Lefutottam a lépcsőkön, áthaladtam a fedett udvari részen, amin alig egy
órával ezelőtt haladtunk keresztül.
- Mit ne csináljak, felség?
- Nem tudom… Ne hisztizz, mint egy elkényeztetett kislány.
Majdnem elbotlottam, ahogy hátrafordultam, hogy ránézzek. A herceg csak
pár méternyire volt tőlem, Edmund pedig távolabbról követett minket.
- Ez… ez színtiszta hipokrízis! Pont te beszélsz, aki képes lettél volna semmibe venni
az ötödik fast. - mondtam és a szavaimat a felemelt kezemmel kísértem, az öt
ujjamat szétnyitva, egy ideges mozdulatot mutatva átmentem a parkolón.
- Az egyezmény lényege pár szóban: a legfontosabb pont az emberek
védelméről szóló!
- Nem ilyen egyszerű ez nekem, tudod jól! És neked sem kellene így
felfognod. Szó nélkül az Irtók karjaiba dobtad magad, csak, hogy megvédj pár
embert.
Megálltam, és a csípőmre tettem a kezem.
- Tehát, a mi életünk többet ér, mint az övék?
A herceg megállt előttem, és a tarkójára tette a kezét.
- Nem így értettem - sóhajtotta, én pedig vártam, hogy megmagyarázza
hogyan is értette igazából. - Te egy talány vagy - folytatta kicsivel később, a
fejét oldalra hajtva. - Alig egy hete, hogy kis híján a levegőbe repítetted Valerie
Danverst, most pedig boldogan feláldoznád magad érte.
- Nem csak ő érte - morogtam. - Ne
akadékoskodj.
- Te se akaratoskodj.
A hercegből felszökött egy kacaj.
- Igazán jól áll neked, amikor felmérgeled magad.
Zavarodottan, méregtől pufogva meneteltem a buszmegálló irányába.
- Hercegnő - kiáltotta a herceg - mégis hova mész? Egy üveggolyóba
vagyunk zárva, és még a táskád is itt hagytad.

134
 Amikor enyhén hátra fordultam, láttam, hogy elharapja az ajkát, hogy a
nevetését elfojtsa, kezei a vörös farmerja zsebébe bujtatta. Gyakorlatilag
ugrándozva közelített felém.
Befejeztem vele, vége! Futottam pár méternyit, majd a levegőbe emelkedtem.
Védőpajzs vagy sem, mégis épp elég nagy hely maradt, hogy kellő távolságot
tartsak magam és a herceg közt.
- Nem, nem! Ne csináld! - kiáltotta mögöttem, és éreztem, ahogy a mágiája
segítségével a levegőbe emelkedett. Szinte azonnal meghallottam Edmund
szidalmazó szavait is.
Több értelmét láttam, hogy a folyó irányába haladjak, de abban az irányban a
védőháló csak az útig terjedt: nem jutottam volna messzire. Újra bejártam a
reggel megtett útvonalat, iránytűként a Dartmouthi út sávját használtam. De így
is elég hasztalannak tűnt a kísérletem. A herceg sokkal jobb formában volt
nálam, bizonyosan hamarosan kifárasztott volna. Egy bolondos pillanatig arra is
gondoltam, hogy leszállok, és a sporttelep női öltözőjében elbújom, hiszen a
nagyobb méretű épületek közül már csak ez volt az, amelyik a burkon belül
maradt. Mindenesetre, előbb utóbb úgyis meg kell állnom valahol.
De, épp amikor a körforgalom felett repültem, egy olyan pontot kutatva, ahol a
földet érés után tovább futhatok, egy varázsige érte a vállamat, és hevesen
eltérített az egyik irányba. Fel is sikoltottam volna, de a lélegzetem is belém
szorult. A varázslat nem volt elegendő ahhoz, hogy földet érésre kényszerítsen,
de ahogy azt egy pillanattal később konstatáltam, épp elég volt ahhoz, hogy a
herceg utolérjen. Hátulról megszorított, kihasználva a lendületet, eltérített a foci
pályája felé, ami az út túloldalán a bokrok mögött húzódott. Szabadesésben
zuhantunk, mintha a varázslata az erejét vesztette volna. Annak ellenére, hogy
szúrt az oldalam, sikerült mégis kiáltanom, aztán a hangom szép lassan
elhalkult, ahogy egy levegő párnára szálltunk. A herceg nyilván mindent az
irányítása alatt tartott, de fagyasztó pillantást vetettem rá: olyannyira közel
értünk a földhöz, hogy szinte súrolta a hajam a fűszálakat. Úgy tett mintha
semmi sem történt volna, és az egyik kezével védve tartotta a fejem, miközben
az utolsó métert megtettük a földet érés előtt. Gyengéden a hátamra landolva
érkeztem, ő pedig felém helyezkedett lovagló ülésben a csípőm magasságában.
Tisztán látszott, hogy túlságosan is kényelmesen érezte magát ebben a
helyzetben, így aztán megpróbáltam a hasamra gördülni, hogy leszerelhessem
magamról. A herceg azonban egy millimétert sem tágított, a fejem felett
összefogta a két csuklóm, és összeszorítva tartotta őket az egyik kezével.
- Felséges úr, követelem, hogy engedjen el!

135
 - Te követelsz? - válaszolt vissza lassan, felhúzta a szemöldökét, fejét oldalra
hajtotta. Előbányászta a nyerő, sejtelmes mosolyát, és az arcán a kis gödrök is
előjöttek.
- Igen! Megsérted az egyezményt!
- Igaz! De csak akkor engedlek el, ha megbizonyosodtam afelől, hogy velünk
jössz és biztonságban leszel - a karjaira támaszkodva elheveredett rajtam.
Akaratlanul is teljes bepillantást nyertem a mellkasának a képéhez: láttam
magam előtt a pólója alatt futó sebhelyeit, a bordáinak a vonalát, és azt, ahogy a
póló tökéletesen befedi a hasizmait, amikért úgy oda volt Gwen.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Más illata volt a
dezodorjának. Csokoládé illat.
Mialatt én avval mulattam az időt, hogy megfejtsem az illatot, ő rám ült.
Csalódottan sóhajtva észrevettem, hogy a karom mozgásképtelen, de nem azért
mert lefogja, hanem azért mert összekötözte őket. A bokáim szintén.
Előhívtam a kiszabadító varázsigémet, de semmi sem történt. A vérem nem
kezdett izzani a mágiától, és a fejemben sem áradt szét a mágia.
- Hogy merészeled? Ez felső szintű mágia!
A herceg hátra vetette a fejét és felkacagott. Kezeit a vállam mellé helyezte,
így az arca egy vonalba került az enyémmel. Egyfolytában bugyborékolt belőle a
kacagás.
- Mit nevetsz? Egyáltalán nem vicces!
- Nem, nem, esküszöm! - mondta, és újra felvette a komoly arckifejezését,
hogy lenyugtasson. - De, ez itt az az Al'Summer Ősziróza, akit
gyermekkoromban ismertem. Boldog vagyok, hogy újra viszontláthatom…
- Az előbb azt mondtad, hogy úgy hisztiztem, mint egy elkényeztetett
kislány. Mit jelentsen ez?
- Én… nos, hát… te nagyon… önálló vagy - dadogta, mint akit felkészületlenül ért
a dolog. Majd bólintott, mintha meg akarta volna magát győzni arról, hogy a
lehető legdiplomatikusabb választ adta.
Épp visszavágni készültem, amikor valaki megköszörülte a torkát a hátunk
mögött.
A herceg elmosolyodott zavarában. - Ciao, Edmund! - majd leszállt rólam és
felállt.
- Te… - szólalt meg Edmund, ujjával rám mutatva, de nem sikerült befejeznie a
mondatát. - Az autók néhány perc múlva megérkeznek, és te velünk jössz
Burratorba, amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy semmilyen veszély
sem fenyeget. Egy szót se akarok erről többet!

136
 Megemeltem a fejem felett összekötözött karjaim, hogy a földnek
rugaszkodva felkelhessem, de nem sikerült.
- Ebben az esetben, először haza kell ugranunk hozzánk. Össze kell szednem
néhány ruhát. Egy szót se többet!
A herceg visszatartotta a nevetését. Edmund viszont tartotta magát. -
Varázsold elő mindazt, amire szükséged lehet.
- Nem tudom. Nem tudom, hol van a másik egyenruhám, és át kell öltöznöm.
Edmund mormogott valamit válasz helyett, én ezt igennek könyveltem el.
Eközben, noha nem láttam mindent, mégis észrevettem, hogy jókora tömeg
gyűlt össze a pálya szélénél, többé-kevésbé a sportpálya dolgozói, és
mindannyian a fejünk felett húzódó pajzsot bámulták.
- Legalább segíts fel tápászkodni - szóltam a hercegre.
Megfogta a kezem és felültetett. Úgy tűnt nem bízott bennem eléggé ahhoz,
hogy felállítson, inkább leült mögém, hogy a hátamat az övének támasztva,
kényelmesebb pozícióba kerüljek. Feljebb húztam a térdeim és ráfektettem az
összekötött kezeim.
- Hé, hercegnő - szólalt meg kicsivel később. - Mit
akarsz? - csattantam rá.
- Szándékodban áll, hogy a továbbiaknak Fallonnak szólíts?
Sóhajtva lehunytam a szemem. Szóval feltűnt neki, amikor a ködben ragadva
elfelejtkeztem magamról egy percre.
- Talán.
Újból felnevetett. Hogy lehet ilyen jó kedvű a történtek után? Én pedig, hogy
lehetek ennyire nyugodt?
Ahogy azt Edmund ígérte, az autók hamarosan megérkeztek. Amint
meghallottuk a motor zajt, ismét engedélyt kaptam arra, hogy egyedül
gyalogolhassak. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a kezemen lévő bilincsek
eltűntek, és a védőpajzs szintén.
A pajzs eltűntével egy időben megérkezett az eső. Egy heves és
csillapíthatatlan eső.

137
 Huszadik fejezet

Ősziróza

Valaki biztos beugrott az osztályterembe, mert megtaláltam az iskolatáskám a

kocsiban. Feltúrtam a telóm után kutatva.
Lemerült. Visszatartottam a csalódott sóhajom. Megálltunk a házunk előtt,
gyorsan kipattantam, mielőtt Edmund utasíthatott volna, hogy csipkedjem
magam. Ő is bejött velem, a sofőrre hagyta az autót.
- Tudom, hogy elég kicsi. - mondtam, amint beléptünk.
Edmund körbe nézett, a tekintetünk keresztezte egymást mialatt lehúztam a
cipőm, majd ellenőrizte a ház minden egyes pontját. Megértettem, hiszen ez a
munkájával jár.
Felmentem az emeletre, ahol töltőre tettem a telefont, bedobtam a mosógépbe
az elázott felsőmet, az ágyra borítottam a hétvégi bőröndömet, hogy ismét
bepakolhassam tiszta ruhákkal, fehérneművel. Mikor sikerült tiszta egyenruhára
bukkannom, észrevettem, hogy a mobilom villog. Négy SMS Tammytól, három
Teetől, egy- egy Gwen és Christytől. Jo pedig két rövid, komoly hangvételű
emailben kérdezte, hogy miért nem válaszoltam még neki, a szombati soraira.
Teenek és Tammynak békítő SMS- ben megírtam, hogy megint visszamegyek a
herceg házába- Fallon házába- aztán apámnak is küldtem egy hasonlót. Az
Irtókról nem tettem említést. Anyám egész biztos nem repes az örömtől, hogy
így döntöttem, de muszáj volt szólnom nekik, nehogy a vonalas telefonon
keressenek.
Vettem egy mély levegőt, rávetettem magam az ágyamra, és lehunytam a
szemeim. Eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a Facebookomat. Amint
megnyitottam az oldalamat, azonnal a barátaim listájához kattintottam, és
rákerestem "Nathan Rile"- re. Vártam, hogy betöltsön az oldal, minden
másodperccel jobban szorítottam a telefonom.
Nincstalálat.
- Ez, hogy lehet? - Talán nevet változtatott a profilján.
Rákerestem úgy, hogy " Nate" majd pedig "Nathaniel".
Végig mentem a névlistán az R- el kezdődő vezetékneveknél. Általános
keresésbe kezdtem, hátha kitörölt az ismerősei közül. Semmi találat. Csak
amikor visszatértem a saját oldalam idővonalára, és visszagörgettem egész
júliusig, akkor értettem meg. Akkoriban posztolt az oldalamra, amiben kellemes
londoni nyaralást kívánt, de ez a posztot, most sehol sem találtam. És őt sem.
- Kisasszony, lehetséges lenne még ma elindulnunk? - kiáltotta Edmund az
alsó szintről.
- Jövök már! - kiáltottam vissza. Még egyszer ránéztem a kijelzőre, ahol
Nathan üzenetének lennie kellett volna, aztán bedobtam a telefont, meg a töltőt
az iskolatáskámba, elrendeztem néhány könyvet és személyes tárgyat a
csomagomban. Majd akkor átöltözöm, ha oda értünk.

138
 Lerohantam a lépcsőn, elrepítettem a bőröndöt, kulcsra zártam az ajtót,
beraktam a kulcsot a táskámba, és az iskolatáskám is elküldtem, hogy minden
cuccom a Burratori szobámban várjon, mire oda érek. A kocsiban láttam, hogy a
herceg - Fallon - a telefonját nyomkodja, bár kétlem, hogy Facebookozott
volna. A királyi család tagjainak nem volt személyes pro filja, ahogy ezt a
barátnőim a Kable- ben kinyomozták.
Észrevette, hogy őt nézem, és oda adta a telefonját. A kijelzőn az "Arn Etas"
cikke volt megnyitva.
Az interdimenzionális tanács nem erősíti meg az esetleges Lee- Pierre
egyezségről szóló híreket. Az emberek delegációja nem ad támogatást az Angol
államnak, a második dimenzióban.
Átfutottam a cikket, amíg Edmundra vártunk, aki Richarddal és a húgával
váltott pár szót. Az embereknek mindenhol ugyanaz a szabály volt érvényes:
minden ország, minden dimenzióban megválasztotta a küldötteit, akik az
interdimenziós tanácsban képviselték őket. Ezek a küldöttek az országtól,
dimenziótól függetlenül, együttesen alkották a képviseleti szervet: más szóval a
delegációt. Habár ez a delegáció több tagból állt, mégis a szavazatuk
ugyanakkora súllyal bírt, mint a teremtmények bármelyik királyságáé. Azonban,
ha a delegáció arra a döntésre jutna, hogy Michael Lee oldalán foglal
álláspontot, aki az egyike azon keveseknek, akik a második dimenzióban tudnak a
létezésünkről (és csak a politikai bravúrjainak köszönhető, hogy a
dimenziójában élő többi ember nem tud semmiről, így aztán nem is szavaz)
akkor igencsak bajban lennénk. Szerencsénkre, senki, még az Angol képviselők
sem álltak Lee oldalára, mivel olyan gyanús csoportokkal hozták összefüggésbe a
nevét, mint a vadász klán, vagy, ahogy a cikk is említi, a törvényen kívüli
vámpírokkal.
- Mikor kezdődtek a Pierre és Lee nevéhez fűződő pletykák?- kérdeztem
Fallont az elmémmel.
- Fogalmam sincs. Mindenesetre, ez most már lejárt lemez. A kezünk közé
kerülhetaPierreklánésazIrtókközöttiegyesség.
- Talán a mai csak egy kivételes alkalom volt. - mondtam a gondolataimmal,
ez alkalommal optimistán.
Fallon úgy nézett rám, mintha a sebhelyeim égkék színre váltottak volna.
Becsukta az alkalmazást és megláttam a mobil kijelzőn a FALLON - MAGÁN
(BIZTONSÁGOS) feliratot, ez eszembe jutatta, miért is jött Devonba:
nyugalmat keresett.
Zsebre vágta a telefont, Edmund pedig beszállt az autóba. Na, ő aztán egy
percre sem feledkezhetett meg arról, hogy ki is valójában.
Sóhajtvarákönyököltem az ülésre,a fejem azablaknak támasztottam. Fallon
kiszállt az elmémből, és én hagytam, hogy a Nathant övező gondolataim
előtörjenek a dobozból, ahová zártam őket. Kit érdekel az egyezség. Inkább, az a
kérdés,hogy az Irtók át fogják változtatni azembereket?

139
 Igen kevés esetben fordult elő, hogy emberek Látóvá változtak... Ez
veszélyes és abszurd lenne.
Előbb utóbb szólnom kell róla a többieknek, de egyelőre találnom kell
valamit, ami bizonyítja, hogy mindez igaz. Én sem hittem volna el, ha nem a
saját szememmel láttam volna.
Becsuktam a szemem, és láttam, ahogy Nathan bámult rám. Miközben
álltam a tekintetét, az arcán rügyek futottak át, mintha az orcáját szoros karmok
kereteznék. A sebhelyei nem voltak olyan harmonikusak, mint a Látóké. Inkább
mérges repkényhajtások voltak. Fertőzött volt. Szürkével fertőzve.
Nem tudtam kitörölni magam elől ezt a képet. Akkor sem szabadultam tőle,
amikor elaludtam.
Arra ébredtem, hogy két kar megemel, majd néhány esőcsepp a hajamra
hullik. Kinyitottam a szemeim, de szinte azonnal visszacsuktam őket, csak
annyi ideig tartottam nyitva amennyi ahhoz kellett, hogy felismerjem a piszkos
fehér pólót és a rozsdaszín sebhelyeket. Egész úton a villáig, úgy tettem mintha
aludnék, és a szemeimmel harcoltam, amelyek mindenáron rózsaszínbe akartak
borulni.
- Mi történik? Alfie és Lisbeth hamarabb jöttek vissza. Az Irtókról
beszéltek... A Terra isteneire kérdezem, mi történt Ősziróza- nal?!
- Ne aggódj nénikém, csak alszik - felelte Fallon.
A fejem a válla és a feje közt pihentettem, éreztem, ahogy beszéd közben
vibrál a torka. Valami égetett a mellkasom tájékán.
- Jobb lesz, ha felébreszted. Mindent el kell mesélnetek - mondta Lorent
herceg.
- Csak egy percet kérek. Készíttessetek kamillateát. Ránk fér. Hallottam,
ahogy lépések távolodnak, majd egy ajtó nyílik és azonnal be is csukódik.
Fallon ráhelyezett valami puha felületre és leült mellém.
- Ősziróza sajnálom, de ideje felkelned.
Akkor mozdíts le a válladról, gondoltam magamban. Kinyújtóztattam
magam, felnyitottam a szemem, lassan felültem és körbe pillantottam. Az üres
szalonban voltunk a díványon. A kandalló nem volt bekapcsolva, a szoba
csendes és hűvös volt: az ablakhoz verődő esőcseppek zenéje nem segített
felmelegíteni a termet.
- Hahó - kiáltotta Fallon, az egyik kezét a vállamra helyezte. Zavarodottan
néztem rá.
- Szépeket álmodtál? - Nem
különösebben.
Elmozdította a kezét. - Víziód volt?
Megráztam a fejem, simítottam egyet a vérfoltos szoknyámon. Szerencsére a
fehér ingem csak a szélénél volt foltos, és senki sem kérdezett rá mitől. Úgy
nézett ki, mintha a sebesült lábamtól lenne véres.
- Majd átöltözhetsz amint beszámoltunk a történtekről. Az apámat...-
gesztikulált a kezével - akarom mondani a királyt mielőbb be kell avatni a

140
történtekbe.
Rábólintottam. Fallon hátradőlt és lehunyta a szemeit. Nem zavartatta magát a
fel s alá rohangáló szolgáktól, akik begyújtották a tüzet és teát szervíroztak.
Mikor Chatwin felszolgált nekem egy csészével, megköszöntem és elkerültem a
tekintetét. Észrevettem, ahogy ferdén nézett az öltözékemre. Szkeptikus voltam a
csészében lévő folyadékkal kapcsolatban. Arany színe volt és nem volt valami
megnyerő kinézete.
- Segít megnyugodnod - biztosított Fallon. Bele kortyolt anélkül, hogy
megcukrozta volna, így aztán én is megkóstoltam. Nagyon ideges voltam: bármi
is a magyarázat Nathan felbukkanására, biztos, hogy semmi jót nem jelenthet. A
folyadéknak gyümölcsös íze volt, azokra a gyógyteákra emlékeztetett, amiket a
nagyim készített gyerekkoromban a fejfájás ellen.
Edmund is megérkezett és leült az egyik fotelba, amelyik a kandallóhoz
közelében volt; a szokásos rájellemző arroganciával hívta Chatwint. Egy kortyra
bedöntött egy csésze teát és azonnal repetát kért.
Az egója visszahúzódott, és meghajolt, amikor a herceg és a hercegnő
beléptek, nyomukban Al fie és Lisbeth is megérkezett. Én is a meghajlásra
készültem, de Fallon visszatartott, így csak a kezem támasztottam a párnákra.
Edmund visszaült, a többiek állva maradtak.
- Tehát? - kérdezte Lorent herceg Edmundot. Nem volt valami jó kedvében:
ugyan olyan volt a hangneme, mint amikor a Violet Leeről szóló híreket hozta.
- Egy mozdulatlanságot okozó varázsigét kereszteztek levegő - víz átokkal,
hogy elrejtőzzenek. Nem vettük észre az érkezésüket, amíg fel nem tűnt egy
furcsa ködképződmény. Belélegeztük és ...- felém fordult, a többiek is követték a
példáját. - Azon a ponton már igen keveset tehettünk.
Szerencsére ők sem voltak jobb helyzetben. Bármi is volt az a köd, annyi
bizonyos, hogy valami újdonság és nagyon erős. - Az utolsó szavaknál
védekezésképp jól megnyomta a hangsúlyt: a professzionális büszkeségén
valószínűleg igen nagy csorba esett.
- Vettél belőle mintát?
Ez alkalommal Edmund kicsit magabiztosabbnak tűnt. - Alya már vizsgálja.
- Hányan voltak?
- Öten - felelte Fallon.
- Hatan - javítottam ki.
- Nyolcan - vágott közbe Edmund.
Lehajtottam a fejem: ha sejtettem volna, hogy ennyien voltak, akkor soha
nem mentem volna a felhő közelébe.
- Kettő halottjuk és egy sebesültjük van.
Edmundot bámultam, szinte szuggeráltam, hogy ne mondjon többet. Nem
akartam felfedni, hogy megöltem közülük egyet.
- Két ember is volt velük. - Fellélegeztem.
- De nem akármilyen emberekre tippelek. Vadászok voltak. Gilkes és Abria a
Pierre- klánból. Richard a profiljukon dolgozik. - Alfie elfintorodott.

141
 - Vadászok. Ugyanazok a vadászok a Pierre - klánból... akik Micheal Lee
szövetségesei?
Az anyjavilágosabbanfogalmazott. - Honnanveszedezt?
- Ebből.- felelteEdmund,éselőhúztaabotot.Mindenkibebele fagyott a szó. -
Fogalmazzunk úgy, hogy Ősziróza volt az, aki megtalálta miután
megszöktek úgy, hogy átlépték a határokat. Bele állt a lábába: ezért véres a
ruhája. - Rám mutatott, én pedig bólintottam.
A karót az asztalra tette, mindenki közelebb ment, hogy közelebbről
megnézhesse. Hintázni kezdtem a lábamon, hogy oldjam a feszültségem. Úgy
látszik a tea nem sokat használt. Lorent herceg végig simított az arcán, majd a
feleségéhez fordult.
- Nem várhatunk tovább, értesítenünk kell Ll'iriadot.
- AkkorAtheneába kell menni. - Ahercegnő sóhajtott egyet és a kezébe vette
abotot.
-Edmund,maradjaközelben.Akirály tégediskérethet.
Erre egy meghajlás volt a válasz. Ekkor összeszorítottam a szemeim, nagy
levegőt vette, és egy szuszra kiböktem.
- Van még valami!
- Oh? - Lorent herceg oldalra fordította a fejét. Edmund elkapta a tekintetem
és alig láthatóan megrázta a fejét. Nem foglalkoztam vele: nem azt akartam
kibökni, amire ő gondolt.
Visszacsuktam a szemeim.
- Talán őrültségnek hangzik, de azt hiszem ismerem az egyik Irtót.
- Hogy lehet az?
Mikor ismét kinyitottam a szemem, láttam, hogy Fallon bácsikája felém
közeledik, én pedig a földhöz nyomtam a lábfejem, hogy visszatoljam magam a
székbe.
- Igen... Ismertem, amikor ember volt.
- Ember? - ismételte visszhangként a herceg. - Hercegnő, mire céloz? -
Szólaltmegigenvádlóhangon,ezérténnembírtam ránézni.
- Velem dolgozott. Szakács volt és... - félbeszakítottam a mondandóm,
szorítottamalehunyt szemhéjamat,amikor kapcsoltam, hogy...
- Nos, igen, én talán... elfelejtettem megemlíteni, hogy …
- Van munkád. - szólt közbe Fallon. Harapdálta az ajkát, a kezét a
halántékára tette.
- Most ez nem érdekes. Folytasd a mondandódat - kapcsolódott be a
hercegnő türelmetlenül.
Dehogynem érdekes. Jobban sérti a ti tisztességeteket, mint az enyémet.
Mindenesetre folytattam.
- Egy héttel azután, hogy te megérkeztél a Kablebe, nem jött többet dolgozni. -
Fallonra néztem. - Aztán bejelentés nélkül felmondott. Nem foglalkoztam a
dologgal, míg csak magam előtt nem találtam a ködben, szürke sebhelyek
borították.

142
 Annyira közel állt hozzám, hogy meg is érinthettem volna. Nem támadott
rám.
- Teljesen védtelen voltál a varázslattal szemben. Talán csak összezavarodtál. -
találgatott Edmund. Az ördög ügyvédét játszotta. De az arcáról leolvastam, hogy
hitt a szavaimnak, és őszintén aggódott.
- Nem! Biztos vagyok benne! Nem rég ellenőriztem a facebook oldalát, és
törölte a profilját. Aztán meg elég egyedi hangja van. Ti is hallottatok egy erős
Devonshirei akcentust a ködben, nem igaz? - kérdeztem Fallont és Edmundot.
- Igen. - felelte Fallon. Edmund csak bólintott.
- Ha az Irtók embereket változtatnak át, akkor igen alapos nyomozást kell
indítani. Biztos vagy abban, amit állítasz? - kérdezett Lorent herceg.
- Igen.
- Mondd a nevét, vezetéknevét, és, hogy mikor láttad utoljára, amikor még
teljesen embernek tűnt.
Edmund felé fordultam.
- Nathaniel Rile. Szeptember első szombatja.
Az Athanok vezére áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. A jobb könyökét a
bal karjára támasztotta, hogy jobban gondolkodhasson.
- Tehát a facebook barátod volt. Intim kapcsolatban voltatok? Pislogtam és
összerezzentem.
- Nem! Csak kollégák voltunk. Nyáron alig láttam. Edmund megrázta a fejét. -
Hercegnő, bocsáss meg, ha megkérdezem, de amikor találkoztatok, akkor
mutatott érdeklődést az irányodban? Különleges érdeklődést?
Totál elvörösödtem, éreztem, ahogy az ajkaim kinyílnak a meglepetéstől. -
Nem tudom.
- Mondott vagy tett valaha bármit, ami téged zavarba hozott vagy csorbította
a bizalmadat?
Keresztbe tettem a karom az ölemben. A tény, hogy hittek nekem, rosszabbul
kezdett alakulni, mint gondoltam volna.
- Rájött, hogy egy másik Látó família is a környékre települt. Egy magasabb
rangú család.
Semmi kedvem sem volt felfedni, hogy valójában én voltam az, aki elmondta
neki.
- És az internetről tudomást szerzett a nemesi címedről. - Felnéztem.
- Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy hercegnő vagyok, mielőtt Fallon
ide érkezett. De te ezt is elfelejtetted megemlíteni, ugye? - A mellettem ülő
hercegre fintorogtam, aki ugyancsak egy fintorral válaszolt vissza.
A testöröm - aki inkább inkvizítorként viselkedett mostanság- , morgott
valamit, majd a fotel karfáján dobolni kezdett az ujjaival.
- Edmund?
A hercegnő felé fordult.
- Az Irtók akarva választottak valaki olyat, aki közel állt a hercegnőhöz. Ha
igaza van, és ez a Nathaniel át lett alakítva, logikus, hogy jó oka volt arra, hogy

143
Látóvá akarjon válni. Elképzelhetetlen, hogy egy ember túlélje a transzformációt,
hacsak nem szíve- vágya az átváltozás valamilyen okból. Annyit bizonyosan
mondhatok, hogy nem volt kényszerítve rá.
Fallon és Alfie engem bámultak.
- És gondolod, hogy a hercegnő lehetett az oka, hogy át akarjon változni? -
kérdezte a herceg.
- Ez is egy lehetőség.
- De mit nyertek az Irtók ezzel az átalakítással?
Edmund beható tekintetet vetett a két hercegre, Fallon nagybácsikája, és
nénikéje pedig aggodalmasan néztek maguk elé.
Én Alfiet majd Fallont vizslattam, hogy utolérjem a csevejük fonalát.
- Természetes, jól tudhatták, hogy könnyebben elérhetnek hozzátok, ha
kiválasztanak valakit a hozzám közel állok közül. Nagyon sajnálom. Tudom,
hogy a lehető legtávolabb akartátok magatokat tartani a problémáktól - mondta
Fallon.
Ismét leengedtem a tekintetem.
- Nekedehhez semmiközöd. És azéletneksemmiértelmesem lenne egy kis
izgalom nélkül - próbálta vigasztalni a bácsikája, bár a hangja elárulta, hogy
nem egészen gondolja így. - Edmund, mindenesetre szeretném, ha a hercegnő
otthona megfigyelésalákerülne.Velünkmaradegészenaddig,míga helyzetmeg
nemoldódik.
Erre felkaptam a fejem, de hasztalan lett volna ellenkezni. Edmund rám
pillantott azzal a ferde nézésével, amivel kizárólagosan csak engem tüntetett ki,
Fallon pedig azon dolgozott, hogy elfojtsa a mosolyát. Persze őt figyelmen
kívül hagytam, csak a szemem színe másról árulkodott.
Megvitatták az utolsó részletekig a történteket, arról folyt a szó, hogy milyen
biztonsági intézkedéseket vezessenek be. Aztán szép lassan kifogytak a
mondandókból.
- Nem késlekedhetünk tovább - javasolta a hercegnő a férjének. Lorent
herceg pedig belekortyolt a teájába és egyetértően bólintott.
- Egy hírvivőt küldünk a királynak, amint a király készen áll arra, hogy
fogadjon téged Edmund. Fallon, te velünk jössz. - A fiatal hercegből egy halvány,
elkeseredett sóhaj szállt, a bácsikája pedig kiosztotta az utasításokat a szobában
lévőknek, és kérette az ebéd felszolgálását is.
Sikerült feltápászkodnom, és ez alkalommal pukedliztem is mielőtt
kimentem. Fallon az egyik sarokba húzódott a bácsikájáékkal, Lisbeth és Alfie
pedig szélsebesen eltűntek a fenti emeleten. Nem igazán tudtam, hogy mit
kezdjek magammal. Nem igazán tudtam mit tehetnék a történtek után.
Elhatároztam, hogy a szalon félig behajtott ajtaja mögül leskelődöm.
- Szóval, mi az amit még nem mondtál el nekünk róla, kis herceg?
Összerezzentem. Az üres előtér kövein visszhangzottak a lépéseim, a szám
elé tettem a kezem, nehogy felkiáltsak. Rólam beszéltek. Éreztem, hogy amikor

144
megtudták, hogy van munkám, jobban zavarta őket, mint ahogy azt mutatták. És
ez semmi, ahhoz képest amit Fallon még tud rólam. Szólni fog a
nagybátyjáéknak a látomásaimról, ha eddig még nem tette.
Végül is csak arra tett nekem ígéretet, hogy megpróbálta volna megőrizni a
titkomat. De nem érdekel, a látomásaim még hasznosak is lehetnek. Attól
viszont féltem, nehogy valamiféle fegyverként használjanak: ez a sors várt a
látnokokra, főképp azokra, akik a jövőbe láttak, vagy azokra, akik, mint én, nem
tudták elnyomni, hogy nagyobb horderejű történéseket lássanak meg. Ez azt
jelentené, hogy vissza kellene térnem az udvarba, ahol elfoglalom a helyem a
tanácsban, amint betöltöm a tizenhatot. Nem mentene meg az a tény sem, hogy
hercegnő vagyok, ha az Atheneák úgy határoznak, hogy kiaknázzák a
tehetségem.
Nem, nem kislányom! Átkozott vagyok. Mi, látnokok mindannyian azok
vagyunk. Így mondta mindig a nagymama. Lorent herceg szavai összezavartak.
Akkor ocsúdtam csak fel, amikor az ajtó becsapódott, ahogy egy égkék
sebhelyekkel borított kéz behúzta. Edmund.
Oh, szóval nem csinálnak problémát abból, hogy kötelezzenek arra, hogy
velük legyek, hogy a testőreik kövessenek, vagy abból, hogy kihallgassanak, ha
információkat szeretnének.
Viszont nem tartozhatom a köreikhez. Mindent figyelembe véve nem
vagyok értékes tagja a királyi családnak.
Bántott ez a gondolat. Néhány héttel ezelőttig nem hittem volna, hogy ez
lehetséges lehet. Még nem értettem az okát. Nagyon haza szerettem volna menni.
De elég volt egy hétvége Burratorban, hogy úgy érezzem befogadtak. Hogy a
részese vagyok valaminek. Akkor éreztem csak így magam amikor a St.
Sapphireban voltam.
Ebben a percben viszont csak azt szerettem volna, ha elmenekülhetnék innen.
A lábaim megtették a magukét, és futva kivittek a teraszra.
Odakint az eső egyre hevesebben zuhogott, de ez nem állított meg engem. Az
asztal és a szék hívogatóan invitáltak, hogy kényelembe helyezzem magam.
Kiválasztottam a szárnyas ajtótól legtávolabb álló széket magamnak.
Megmarkoltam a kovácsoltvas korlát peremét, behajlítottam a karjaim, hogy
párnaként használva ráfektethessem a fejem, és a hulló esőcseppeket figyeltem.
Észre sem vettem, hogy sírok, míg a könnyek nem homályosították el a látásom.
Letöröltem őket a kezemmel.
Miért nem áll már el ez az istenverte eső? Nem esett már eleget, egész
nyáron? Nem zavart volna, hogy elázom, hacsak a balerinacipőm nem ázott
volna be, a terasz tetejéről zubogó víztől. A talpbélés teljesen levált, és olyan
volt, mintha a csúszós sárban lépkednék. Anyám mindig mondta, hogy ez előbb
utóbb be fog következni, ha nem kezdek bőrcipőt hordani. De ő ezt nem értette.
Hacsak kicsit is kisütne a nap... Annyira jól esett volna. Az arcbőröm minden
kis hibáját eltüntette volna, mielőtt még a stressztől pattanásokká nőnének,

145
szőkébbre szívta volna a hajszínem. A pozitív gondolkodás is könnyebben megy
szép időben.
- Miért tetted ezt Nathan? - kérdeztem az esőt.
Az idegességtől kedvem lett volna az asztalra csapni, de a kezem beszorult
egy babér levél és a kovácsoltvas korlát hurka közé, úgyhogy ismét kitört
belőlem a sírás.
Mit meséltek be neked, hogy meggyőzzenek? Mennyire voltak hihetőek a
hazugságaik, hogy rávegyenek arra, hogy elhagyd az otthonod, a családod, a
munkád? Mi hajtott téged, hogy az életed egy vékony cérnaszálon pengesd?
Semmit sem tudsz az Irtókról? Abszolút semmit?
Az eső nem adott válaszokat a kérdéseimre. Az eső csak esett és kész. A
szerződésnek hála, számos kétes rítust illegálisnak nyilvánítottak, mindenekelőtt az
emberek Látóvá, vagy bármi más varázslatot használó teremtménnyé való
átalakítását is.
Veszélyes volt. Nagyon veszélyes. A varázserő az ereinkben futott, és oly
hatalmas erővel bírt, hogy képes lett volna legyűrni az embereket, megölni őket, ha
ki lettek volna téve a varázserőnek. Csak valaki, aki igen különleges
varázserővel rendelkezik lett volna képes sikeresen irányítani egy átalakítást és
csak egy hasonlóképp különleges ember élte volna ezt túl. Nem valami
megnyugtató gondolat, de a sok közül csak egyetlen Irtó volt aki erre képes lett
volna.
Mindent összevetve, Violet Lee szerencsésnek volt mondható. Ehhez képest a
vámpírrá való transzformáció biztonságosnak számít: a vámpírokban a
varázserő lappangó, alszik és pontosan ennek köszönhető az átlagon felüli
fizikai erejük és az éhségük. Ez a fajta transzformáció volt a legkevésbé
fájdalmas, a legtöbbször előforduló és a legelfogadottabb a többi közül. Violet,
vámpírrá változása után a királyi család védelmét élvezhette, nem szenvedett
volna hiányt semmiben. Egyel több esélyt kapott, mert az elrablói vámpírok
voltak.
Nathan egy túlélő volt.

Meghallottam, ahogy a szárnyas ajtót kinyitották, visszazökkentem a

jelenbe, és gyorsan megtöröltem a szemeim. Egy pillanatig reménykedtem
benne, hogy talán a herceg az, de ő már valószínűleg Atheneában jár, hogy
beszámoljon az apjának az Irtók támadásáról. Megfordultam, és Edmundot
találtam ott, ahogy az egyik terasz póznához támaszkodik. A haja csurom vizes
volt, úgy tűnt ez nem zavarja, noha bármelyik pillanatban a király színe elé
szólíthatják. A szőke tincsei amiket általában hátrafésülve viselt, most előre
hullottak a homlokára, ráborulva a sötét vaskos sebhelyeire, amelyek olyan
sűrűn cikázva borították a bőrét, hogy szinte derékszöget formáztak. Gwen
biztos nem bánta volna.
Visszafektettem a fejem és ismét az esőre koncentráltam, ami szakadatlanul
hullott. Bármit is akart nekem mondani, nem érdekelt. Prédikációra

146
számítottam. Jól ismertem a szerződés pontjait, tudtam, hogy a törvény
értelmében a cselekedetem csak egy hősködésnek számított. Végül is, most is
min mindig, meghozta a gyümölcsét, hogy órákat töltöttem a könyvek felett,
olyan dolgok után olvasva, amiket mindenki unalmasnak tartott.
- Halálátokkal meggyilkolni egy Irtót tizenöt évesen. Lenyűgöző. Ostoba...-
mondta Edmund, és hozzáképzeltem, ahogy keresztbe fonja a karjait. - De
mindenesetre figyelemreméltó.
Nem néztem rá, behunytam a szemeim. Az eső most nem egyenes irányban
esett, hanem vízszintesen hordta a cseppeket.
- Sőt...- Ekkor egy szék csusszant zajosan az egyenetlen padlón, ha nem
lennél nemes, és nem várna rád egy csillogó politikai karrier, akkor itt helyben
besoroználak.
- Honnan tudod, hogy megöltem egyet? - kérdeztem anélkül, hogy ránéztem
volna.
Elnevette magát.
- Ez a munkám.
Végül megemeltem a fejem, elfordultam és hunyorítottam, hogy kitisztítsam
a homályos látásom. Lassanként Edmund körvonalai kitisztultak előttem.

- Nem mondtad el nekik.

- Úgy gondolom, hogy nem szükséges, hogy kitudódjon a rátermettséged,
amivel a dolgokat kezelted a varázslattal, s még annyira sem szükséges, hogy ezt
az Atheneák megtudják. A hatalom megijeszti a többieket. Ha nem lennél
veszélyben, azt tanácsolnám neked, hogy jól titkolj el mindent, amit tudsz.
Viszontveszélybenvagy- tettehozzáEdmundsuttogva,az ujjaival dobolva a
kovácsoltvas asztalon. Zöld festék szemcsék tapadtak a kezére, lesöpörte őket.
Tekintete egy a jobbvállamfelettiponton állapodottmegrévetegen.
- Meg fogják bosszulni, amit tettél - közölte szárazon, pillantása visszatért
a semmiből. - Te mégsem vagy megijedve. Megöltél egy férfit, aki valaha Látó
volt, de te mégsem vagy feldúlva. Ma nem azért akartál megszökni, mert a
kezedhez vér tapadt, akkor mégis miért?
Előre hajolt, rákönyökölt az asztalra, az ujjait összefonta. Költői kérdés volt.
Addig tartottam a tekintetem az arcán ameddig csak bírtam: ez a kihívás
mulattatta őt. Megint dobolni kezdett az ujjaival, játszott a kezével, mint amikor
az a tűzoltó az útját állta az iskolai bejáratnál.
- Ah, értem már. Úgy véled, hogy az Irtók ölték meg a nagymamád.
- Azonnal menj ki a gondolataimból - sziszegtem.
- Tudod jól, hogy nem férkőztem a gondolataidba hölgyem. Csak egy
megérzésnek adtam hangot. És a reakciódból ítélve, nem is tévedtem.
Puffogtam és elfordítottam a széket, hogy teljesen hátat fordítsak neki.
- De igazam van, ugye? Az Irtók voltak. És te tudod, hogy mi okból.
Mindenki tudja.

147
 A kezeimmel az ajtó irányába hadonásztam, és megfájdult a vállam.
Edmund nem válaszolt. Ismét hallottam, ahogy a szék arrébb csusszan a
padlón.
- Te sem mondod el nekem - fakadtam ki, erősen szorítva a széket. Majdnem
átöleltem, belekapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam.
- Ezért szöktél ma meg, és voltál ma elutasító Fallonnal? Megcsalva érzed
magad - a hangja most kedvesebben csengett, a szarkazmusának nyoma sem
volt. Abban a hangnemben beszélt, amilyet mindig is szerettem volna az
apámtól hallani. Hangsúly, amiből az tükröződik, hogy fontos vagyok neki.
- Érthető.
Felé fordítottam a fejem. - Valóban?
- Igen. A helyedben én is ugyanígy érezném magam.
Ismét a kert irányába fordultam, a virágágyasok mögötti fűre néztem merev
tekintettel. A föld nedves volt, már kialakulóban voltak a pocsolyák.
- Akkor, miért nem akarja senki, téged is beleértve, elmondani nekem az
igazat?
- Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy csakis a te érdekedben?
Idegesen megráztam a fejem. Ma ezt már másodszorra hallottam. A
karommal átöleltem a szék támláját, kinyújtott karokkal, hogy elérjek a
pereméhez. Éreztem, ahogy a vas beékelődik a hónaljam és a mellem közé, de ez
az enyhe fájdalom volt az egyetlen, ami segített, hogy ne sírjam el magam.
Semmi esetre sem engedtem volna meg magamnak, hogy egy olyan férfi előtt
sírjak, akit nemrég ismertem meg.
Edmund motyogott valamit, a szék ismét megcsikordult a kövön.
- Hölgyem, mindaz, amit én és az Atheneák tudunk a nagymamád halálának
a körülményeiről, nem hoznák meg a lelki békéd, ha ebben reménykedsz. -
Mondta, a hűvös hangneme visszatért. A szeretetteljes, atyai hangvétel eltűnt a
szavaiból. Úgy éreztem úgy kezel, mint egy kislányt.
- Ne legyél buta! Felelőtlen vagy, ha azt hiszed, hogy elég felnőtt vagy,
ahhoz, hogy minden titkommal megbirkózz. Összenyomnának téged.
Te vagy az, aki megakadályozza, hogy felnőjek nagymama. Bárcsak eltűnnél,
akkor végre felnőhetnék!
- Nem vagyok elég érett ahhoz, hogy egyedül eldöntsem, hogy használna- e
nekem, ha megtudnám? - kérdeztem.
Edmund az asztalra csapott, én pedig megijedtem.
- Ősziróza Al Summers, nem vagy abban a helyzetben, hogy akár a legkisebb
dolgokról is dönthess. Egy holttest megszállottja lettél. Egyedül kell békére
lelned, ebben senki sem segíthet. Ha nem szabadulsz meg a halál körüli
gondolataidtól, akkor a nagymamád mellett fogsz menetelni, míg csak el nem,
sorvadsz. Ha pedig semmi féle bűntudatot nem érzel amiatt, hogy egy férfi
életét kioltottad, akinek nagyvalószínűséggel családja volt, és akinek semmi
bűne nem volt azon kívül, hogy a rossz oldalon állt, akkor talán te már

148
menthetetlen vagy.
Ledöbbenten hallgattam. Minden egyes szó, amit egyre hangosabban, egyre
gyorsabban ejtett ki olyan volt akár egy - egy ostorcsapás a hátamon. Kellett egy
perc, hogy visszatérjen a hangom, és akkor sem tudtam mást kinyögni, mint egy
hitetlen sóhaj.
- Hogy merészeled? Hogy merészelsz így beszélni velem? - Edmund talpra
ugrott.
- Ideje, hogy valaki felnyissa a szemed, amit elhomályosít a gyász.
- Ki vagy te, hogy moralitásból leckét adj nekem? Csak egy alkalmazott
vagy.
Nagy meglepetésemre Edmund nevetni kezdett. Igazi nevetés volt, ami a
mellkasa mélyéről tőrt elő. Annyi bizonyos, hogy az ellenszenvvel teli
mondatomra nem ez lett volna a várt reakció.
- Azt hiszem, túl sok időt töltöttél Fallonnal. Neked, hercegnő, én sokkal
több vagyok, mint egy alkalmazott.
A válasza felidegesített, megint puffogtam. A haragom egyáltalán nem
csillapodott.
- Amennyire én tudom, nem vagyunk rokonok.
A nevetése elhalkult, Edmund visszaült a székbe.
- Meg szeretnék mutatni neked valamit. De ehhez, hercegnőm meg kellene
fordulnod és rám nézned - már megint csúfolódva beszélt hozzám.
Elengedtem a széket, megfordultam, zordan ránéztem. Edmund keresztbe
font karokkal várakozott, hátradőlve. Amint elhelyezkedtem, a lábaimmal az
asztal alatt, benyúlt a zsebébe és keresett valamit. Egy fém tárgy csillant meg -
talán egy pisztoly, gondoltam - aztán megláttam, hogy a kezében egy pénztárca
van.Az egyik jól eldugott kis rekeszből egy gyűrött papír fecnithúzottelő.
- Nézd csak kik ezek a személyek - egy fekete fehér foto volt, néhány
centiméter átmérőjű, a szélei kopottak.
Edmund az asztal száraz pontjára helyezte, oda kellett hajolnom, hogy
lássam. Épp csak annyi időbe telt, hogy felismerjem a képen látható nőt,
amennyi alatt elhúztam a hajam a szemem elől, és bedugtam a fülem mögé.
Annyi fényképem volt róla, hogy egy albumot is megtölthetnék, és láttam már a
festményeket róla az Angol hercegek otthonaiban. Na, nem mintha nagyon
kellett volna az emlékeimben kutatni, hisz olyan volt mintha csak a tükörbe
néznék. Ugyanaz a világos, göndör haj, ugyanazok a kanyargó sebhelyek,
ugyanaz az alacsony testalkat.
- A nagyim. - Nem tűnt idősebbnek húsz évesnél.
De mindig is jól tartotta magát, akkor is mikor én kislány voltam. A
varázsereje jól szolgálta a hiúságát. Az ujjammal a jobb oldalra mutattam, ahol
viszont egy korosodó fér fi volt.
- EzittEaglen.Ésezpedig...- összehúztamaszemem,hogy jobban lássam a
harmadik személyt és közelebb is húztam a képet, hogy megvizsgálhassam - Az

149
apád?
Edmund bólintott, nagyon lassan és csak egyetlen egyszer.
- Szokatlan trió, de mégis a legjobb barátok voltak. Hevesen felpillantottam,
és egy rekedt sóhaj tört fel a torkomból. Tudtam Eaglenről, de Adalwin
Mortheno? Az Athanok főnöke? Visszatértem a fotóhoz. Nyilvánvaló volt, hogy
Edmund igazat beszélt. Mindhárman nevettek és egyikőjük sem nézett a
kamerába: Eaglen a nagyit nézte és a felvételen kívülre mutatott valami felé, míg a
másik kettő hunyorogva nézett abba az irányba ahová ő mutatott. A nagyi,
Adalwin pulóverének az ujját húzta, hogy a férfi közelebb kerüljön hozzá. Egy
kerek tó közelében voltak, és a ruháikból ítélve, a fotó még az előtt készülhetett,
hogy apám megszületett.
Edmund ismét dobolni kezdet az ujjaival.
- Mennyit tudsz a nagymamád életéről?
Megráztam a fejem.
- Nem sokat.
Mormogott valamit, ez alkalommal elgondolkozva tette.
- Annyit biztosan tudsz, hogy a nagypapád meghalt, amikor édesapád
tizenkettő volt, és hogy ezt nem sokkal megelőzően az én szüleim elváltak?
Nem, ezeket nem tudtam, de rábólintottam.
- És a családodban előforduló termékenységi problémákról, tudsz?
Lesütöttem a szemem. Igen, persze, hogy tudtam róla. Ez volt az oka, hogy én
maradtam az egyetlen Látó a családban.
Sokaknak nem sikerült gyermeket nemzenie, vagy csak egy - kettő
gyermekük született, így aztán a generációk váltásával, az Al Summers ház egyre
kevesebb tagból állt, és mára már a kihalás szélére került.
- Ne keseredj el, amikor eljön az ideje, hogy gyermekeid legyenek, ha majd
szeretnéd, hogy legyenek, akkor minden a legnagyobb rendben lesz - biztosított.
Elnyomtam egy mosolyt: kötelességem, hogy utódokat nemzzek, vagy
kijelöljek egyet, különben a címem velem együtt kihalna.
Edmund megfogta a fotót, simítgatni kezdte a csücskeit, mosolyogva
elmerült a gondolataiban.
- Amiről nem tudsz, az az, hogy a gyászidőszak leteltével, a nagymamád
igencsak fontolóra vette, hogy összeházasodjon az apámmal.
- Mi? - majdnem megfulladtam. - Vagyis...bocsáss meg, de hogy hogy? -
mondtam a fejem ingatva.
A mosolya kiszélesedett, és feltűnt, hogy megint csak nem engem nézett,
hanem egy bizonyos pontra a jobb vállam felett.
- Még mielőtt, furcsa gondolataid támadnának, platonikus dologról volt
szó. Mindketten társat kerestek; ezen kívül pedig a nagyid szeretett volna
biztonságot adni a családodnak. Őneki már nem lehettek gyermekei, és a tény
hogy az egyetlen utódja embernek született, felkavarta a vizeket, erről
biztosíthatlak.

150
 Nem tudtam merre felé nézzek, de őrá nem bírtam: amint összeraktam a
szavaiból a darabkákat, harag szorította el a gyomromat.
- A te családod nem nemesi származású. Felvehettétek volna az Al Summers
vezetéknevet, és örökölhettétek volna a címem! - törtem ki.
A vádjaim láthatóan nem értek célba, mert nevetve válaszolt.
- A nagymamád nem volt olyan butuska, mint te. Egy házassági
előszerződéssel biztosította, hogy a halála esetén, a cím, a birtok és a vagyona az
apádhoz kerüljenek, tőle pedig a fiához vagy a lányához, ha az örököse
embernek születne. Vagy egyenest a nagymamádról, az unokájára szállna
minden, ha az Látónak születik. Abban az esetben pedig, ha ez az unoka még
kiskorú az örökléskor, akkor pedig Vincent Al Summers felügyeleti jogokat
kapna a vagyon kezeléséhez, a kiskorú Látó unoka tizennyolcadik
születésnapjáig. Az Atheneaiak pedig helyettesítették volna a tanácsban, a
tizenhatodik életév betöltése előtt.
- De hisz ugyanilyen a megállapodásunk, ami az Atheneaikkak él, úgyhogy
én nem látom mi előnyt biztosított volna egy házasság.
Edmund egy legyintéssel csendre intett.
- Van egy kis különbség. Egy záradék. - Alaposan vizslatott engem, várt,
hogy ismét levegőhöz jussam; minden lélegzetvétel közben egyre közeledtem az
asztalhoz. El kellett ismernem, hogy kiváló történet mesélő volt.
- Ha megesküdtek volna, akkor az apám és a családja megtartották volna a
Mortheno nevet, egy eset kivételével. Ha te embernek születtél volna, és nem
lennének örököseid, vagy ember gyermeknek adnál életet, akkor a cím az apámra
és örököseire szállt volna. Én lettem volna az első, aki megkapta volna.
Nem lep meg, hogy mindig ilyen szigorú velem. Biztosan ki nem állhat
engem. Összezúztam a családjának a reményeit, hogy felkapaszkodhassanak az
arisztokrácia ranglétráján!
- Te...hozományvadász! - fakadtam ki. Nem egészen ezt akartam mondani,
devégül isegészjólösszefoglaltamindazt, amiafejembenkavargott.
Edmund lehunyta a szemét és megrázta a fejét. Kihasználtam a pillanatot,
hogy közelebb üljek hozzá, és kikapjam a fotót a kezéből. Megijedtem, hogy
esetleg elszakítom a fotót, de hál istennek nem így történt.
Kidülledt szemeket meresztett, meglepetten elhúzódott, majd az
arckifejezése ismét ellágyult.
- Senki sem vágyta közülünk a címed. Azt jelentette volna, hogy el kell,
hagyjuk Atheneát és Kanadát, az otthonunkat. Fel kellett volna hagynunk a
"király ellenségeinek a seggberúgásával", ahogy azt a kedvenc professzorod
mondaná. Mindannyian megöregedtünk, nehezen tűrjük a változásokat. De a
nagymamádnak fontos volt, hogy a dimenziók egyik legbefolyásosabb
hercegségeinek egyike, azon kevesek egyike, ami független volt a királyi
családtól, ne kerüljön az Atheneaiak kezébe. És mi beleegyeztünk, hogy segítünk
neki. - Ajkai mosolyra fodrozódtak, és láttam, ahogy a nyelvével végig simít a

151
fogain.
- Természetesen, ez addig állt volna fent, míg a fiatal örökös nem
csatlakozott volna a saját feltételei mellett a királyi családhoz, vagyis...-
nemtörődöm módon vállat vont, a tekintetét hagyta sejtelmesen, szabadon
elúszni. - Vagyis, házasságra lépve valamelyik fiatal és vonzó Atheneai
herceggel.
Lecsaptam a képet az asztalra, keresztbe fontam a karom.
- Hagyd abba Edmund! Csak tizenöt éves vagyok. - Az előbb érzett, minden
aggodalmam elszállt, és paprikapirosra vörösödtem. A Mortheno család nem
látszott társadalmi rang vadászoknak, és különben sem lett semmi abból a
házasságból.
Azonnal rákérdeztem, hogy miért is nem keltek frigyre. Edmund az ajkait
harapdálta, mogorván mosolygott.
- Abban az időszakban az édesapád mutatni kezdte az első lázadó jeleket:
emberi egyetemre akart járni, pénzügyben szeretett volna dolgozni, ilyesmik. A
nagyid úgy gondolta, hogy csak rontana a helyzeten ha, egy másik Látóval
házasodna össze, így inkább arra szánta az idejét, hogy valahogy jobb belátásra
bírja az apádat. Mikor édesapád feleségül vett egy emberlányt, tárgyalni
kezdtünk a nagyid és apám közti egyesség megújításáról.
De a nagymamád mindenképp a szüleid közelében szeretett volna lenni a
termékenységi kezelések alatt, majd a mesterséges megtermékenyítés
időszakában. El sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülést hozott a te
születésed a családomnak és az egész királyságnak. - A drámai hatás kedvéért
végig húzta a kezét a homlokán. Megtámaszkodtam a szék támlán, hogy pár
perc leforgása alatt feldolgozhassam a hallottakat. Edmund türelmesen várt,
csak annyit mozdult, hogy lefogta a fotót, nehogy a szél elfújja.
- Szóval, amikor azt mondtad, hogy emlékeztél rám... Rábólintott. - Négy
éves voltál, amikor először az udvarba jöttél. Te és a nagymamád nem a
palotánál lévő lakásaitokban, sem pedig valamelyik Atheneai villátokban
szálltatok meg. Nálunk voltatok. Majdnem végig üvöltötted az egész első hetet,
mert haza akartál menni. Senkit sem hagytál aludni. Felforgattad a
napirendünket.
Eltátottam a szám, becsuktam. Majd az arckifejezésem valahol a mosoly és a
durci közt állapodott meg. Igen, Kiskoromban ez tipikusan jellemző volt rám,
bár nem emlékeztem erre az esetre. Megpróbáltam felidézni a korszakot, amikor a
St.Sapphire előtt még a szüleimmel éltem, hat éves koromban. Tudom, hogy
Tammyval és Christyvel jártam oviba, egész addig míg a szülők ki nem
követelték, hogy távolítsanak engem el onnan, de amikor az arcokat szerettem
volna felidézni,csak üres foltokat láttam. Ez a történet sem volt egyéb, mint egy
újabb kis szürke kocka, az emlékeim színtelen mozaikjában.
- Ha jól emlékszem, nyolc, tízéves korodban, amikor az udvarba jöttél,
sokszor megszöktél az Atheneai gyerekekkel, hogy a nagyid ne vihessen haza.
Egyszer a királynő téged, Fallont és Chuckyt egy szekrényben talált. Ha jól

152
tudom, rákényszerítetted őket, hogy üvegezőst játszanak veled.
Az orcám élénkvörösre váltott, zavaromban a kezeimmel takartam el az
arcom. Edmund felkacagott.
- Miért nem emlékszem rátok? - motyogtam az ujjaim mögött, csak hogy
témát váltsak. Működött.
Minél nagyobbra nőttél, annál fontosabb volt, hogy bevezessenek téged a
társadalmi életbe. Mi a háttérben ügyködtünk, kevesebbet találkoztunk.
- És az Atheneák? Tudnak erről a köztünk fennálló kötelékről? - elhúztam
magam elől a kezem, hogy jobban láthassam. Igen elkomolyodott.
- Az idősebbek természetesen, de úgy tippelem, hogy Fallon nem tud róla.
Amikor a múlt héten az ideérkezésünket terveztük, akkor senki sem figyelte,
hogy vajon engem vagy Alyát ....- félbeszakította a mondandóját, még inkább
elkomorodott az arca, érzelmileg megérint-e,elfordította a tekintetét az asztalra
egy pillanatra elcsendesült, a te jelenléted. Úgyhogy csak feltételezni tudom,
hogyakiktudtak róla,azokelfelejtkeztekróla,vagycsaklényegtelennektartják a
dolgot.
- Érzelmileg megérint?
- Pontosan. Hogy kijavítsam, amit nem sokkal ezelőtt mondtál: én nem
vagyok csak egy alkalmazott. Gyakorlatilag a nagybátyád vagyok.
Ebből a szemszögből nézve, a történet teljesen más értelmet kapott. Edmund
nem egy majdnem örökös volt, hanem egy majdnem rokon. Magamban
feljegyeztem, hogy a Burratori könyvtárban leellenőrizzem a házassági
bejegyzéseket, így leellenőrizzem Edmund történetét. Ha igaznak bizonyulna
mindez, akkor őbennük szövetségesekre lelnék.
Becsukta a szemeit, a fejével bólintva mutatott az ajtó irányába. -
Ideje, hogy menj.
Vonakodva vissza adtam neki a képet.
- Tartsd meg. - Edmund talpra állt, tett egy lépést, majd meggondolta magát
és visszatért hozzám.
- Nem vagy száműzetésben. Az udvarban sokan vannak, akik szeretnének
téged látni, főképp mikor eléred a megfelelő életkort, hogy a tanácsban elfoglald a
helyed.
Legnagyobb meglepetésemre, puszit nyomott a fejemre, megsimogatta a
nedves hajamtól maszatos a r c o m a t .
- Úgyhogy szedd össze magad és tanulj meg döntéseket hozni, majdnem
„unokahúgom." - az ujjával rám mutatva folytatta. - Előbb azonban öltözz át
vagy megfázol.
- Egy pillanat alatt elment.
A nyitott szárnyas ajtót néztem, ajkaimon utat tört magának egy mosoly.
Majd hangtalan nevetésben törtem ki. Amikor a nagymama halála után, azonnal
visszatértem Devonba, a szobám ablakából imádkoztam a kert csendjében, hogy
bukkanjon fel valamilyen, ismeretlen, elfelejtett, akár távoli rokonság Látókkal,

153
hogy az életem ismét sínre kerüljön és segítsen elnyomni a fájdalmat...
Csakhogy pontot tegyen a végtelen magányomra. Most, hogy idősebb lettem,
látom, hogy butaság volt, mégis... a legjobb dolog volt, ami történt velem.
Aztán...aztán boldognak éreztem magam. Megbékéltem mindazzal, ami
aznap történt. Mert, ha a dolgok másképp alakultak volna aznap, akkor, nem
kellett volna elszenvednem a vallatást, nem szöktem volna el Edmund elől, és ő
pedig nem követett volna a teraszra.
Még mindig nem voltam viszont hajlandó sajnálatot érezni a férfi iránt, akit
megöltem. Csak Nathan érdemelte meg a sajnálatom, és a sorsa, amit választott.
A fájdalommal teli kifejezése, a zavarodottságomra adott hangtalan válasza
mindörökre beégtek az emlékeimbe. Ezért tudtam, hogy Edmund téved: nem
voltam még menthetetlen. Még maradt bennem elég vér, hús, bőr, hogy tovább
haladjak.
Szánalmat éreztem Nathaniel Rile iránt, mert tönkretették az emberi
természetéből fakadó ártatlanságát.

154
 Huszonegyedik fejezet

Ősziróza

Attól a naptól fogva, a dolgok megváltoztak.

Burratorban maradtam következő csütörtökig, amikor a szüleim visszajöttek.
Időközben az otthonunkat biztonságossá tették. Edmund volt az, aki felkészítette a
szüleimet. Leült velük egy asztalhoz, és elmagyarázta nekik, hogy miért is van
egy védőpajzs a házunk körül felállítva, - ami nélkülözhetetlen kellék, hogy
bármiféle ″engedély nélküli″ ott tartózkodó betolakodó jelenlétéről tudjunk, - és
hogy az Athan Cu′die jó pár embere, akik egyébként csak az Atheneákról és a
hozzájuk legközelebb álló személyekről gondoskodtak, miért is álltak
készenlétben a házunk közelében. Az anyám teljesen kikelt magából, de a
tiszteletemet teljesen kivívta magának Edmund, amikor azzal vágott vissza neki,
hogyha ő rajta múlt volna, még a mostaniaknál is sokkal drasztikusabb
biztonsági intézkedéseket vezetett volna be. Apám nem mutatta ki, hogy vajon
felismerte-e ezt a hegyomlásnyi méretű férfit, vagy a vezeték nevét.
Hamarosan beleszoktam egy kényelmes rutinba. Az volt a terv, hogy
hétköznaponként Fallonnal maradok, csütörtökönként pedig haza megyek, hogy a
szüleimmel töltsek egy kis időt. De már az első week-end -en ismét
Burratorban voltam: kihagytam a hétvégi turnusom a munkában, de a helyzet a
kávézóban, már amúgy is tarthatatlanná kezdett válni. Apám amúgy is elkezdett
nekem pár fillért adogatni, amikor az anyám nem volt otthon. Autóbuszra már
nem kellett költenem, - Fallon és Edmund mindig elvitt autóval, - úgyhogy az
egyik nap bementem egyenest a városba és vettem magamnak egy pár új cipőt.
Határozottan nem olyan fazon volt, amilyet általában választottam volna.
Megkötős bokacsizma volt egy kis sarokkal, hogy ne érezzem magam annyira
alacsonynak. Föl-alá vonulgattam a szobámban, hogy gyakoroljak egy kicsit.
Megigazítottam a fűzőket és felpróbáltam különböző stílusú ruhákkal. Az
iskolába járáshoz, túl csinosnak találtam a cipőt.
Az első alkalommal, amikor felvettem őket a Kable-ba, ideges voltam. Noha
kiskoromban, számos alkalommal viseltem az udvari ruhákhoz passzoló magas
sarkú cipőt.
Az iskolában már mindenki megszokta Edmund és Richard jelenlétét. Gwen
és a többi lány kezdeti érdeklődése, egyfajta tiszteletté alakult át, Valerie pedig
még sosem viselkedett ennyire jól: megmukkanni sem merészelt egyetlen
ellenem, vagy Fallon ellen irányuló szóval. Legalábbis előttünk nem.
Augusztus óta most először, Violet Lee eltűnt a tv híradó képernyőiről és az
újságok címoldalairól. Még a ″Quaintrelle″ októberi számában is, csak
elenyésző mennyiségű pletyka jelent meg a vámpírokról. Nagy örömömre, a
vízióim is elcsendesedtek most, hogy a médiában nem kapott akkora szerepet.
Két hét is eltelt, mire észbe kaptam, hogy mennyire megváltoztam. Hirtelen
feltűnt, hogy naponta az eddigi egyszeri helyett, kétszer is tudtam étkezni és,

155
hogy a nyolcórányi alvás után kipihentnek éreztem magam. Egyszer még
Fallonnal és Alfieval is késő éjjelig fent maradtam egy film marathon kedvéért és
másnap, mégis tele voltam energiával. Olyan volt, mintha végre lépést tudnék
tartani a körülöttem zajló világgal, ami eddig csak úgy elzakatolt mellettem.
Pedig csak én voltam az, aki a saját tunyasága alá volt temetve.
Ezért is volt olyan letaglózó, amikor a Violet Lee-ről szóló látomásaim
visszatértek.
Igaz, jócskán megnőttem, de azért még sikerült feltornásznom magam a
kertben álló faágak közötti odúba, a kis búvóhelyemre. Oda menekültem, hogy
megnyugodjak a felzaklató látomás után… onnan akkor sem zuhantam volna le, ha
esetleg megint elájultam volna.
Mert amitől valóban megijedtem, az az volt, hogy elájultam. A konyhakőre
vágódtam, akár egy darab fa, és ami még rosszabb, hogy a kezemben volt egy
kés, mert épp vacsorát készültem csinálni. Rejtély, hogy sikerült megúsznom,
hogy ne verjem be a fejem vagy vágjam meg magam.
Csak egy rövid, de intenzív, hasító fejfájás jelezte a közelgő blackout-ot. És
csúnya migrénem volt, amikor magamhoz tértem.
Most már nem halogathattam tovább, hogy beszéljek arról, amit láttam.
Megéreztem a közeledő három férfi varázserejét, és abban a pillanatban
leugrottam a fáról, amikor ők földet értek a kertünkben. Összeráncoltam a
homlokom, amikor Fallon felém közeledett.
- Egész idáig repültél?
Vállat vont, mintha semmiségről lenne szó, de erősen izzadt és a homlokára
tapadó hajtincset ki kellett söpörnie az arcából.
- Mi történt? Jól vagy?
Megráztam a fejem, és besiettem vele és Edmunddal a házba; ekkorra
Richard már el is ment. Lehajoltam, hogy levegyem a cipőm, amikor
felegyenesedtem, a herceg a kezei közé fogta az arcom, és magához húzott.
- Hulla sápadt vagy.
Kikerekedett szemekkel hátrébb húzódtam és remegő hangon mondtam:
- Te pedig bűzlesz.
Felhorkant, és a kezével takarva az arcát elfordult.
- Nyugalom Fallon, nyugalom. - motyogta, miközben Edmund a visszatartott
nevetésével harcolt. A herceg ismét felém fordult. - Elmehetnék a fürdőszobába?
A felső szint felé mutattam, én pedig a konyha irányába indultam. Ha
vacsorázni akartam, - és az étvágyam bosszúért kiáltott, - akkor bizony a
kettejük jelenlétében kellett befejeznem a pizza készítését.
Edmund követett, én pedig ismét hozzáláttam, hogy felaprítsam végre a
pepperone paprikát. Felnéztem: biztos varázslattal öltözött át az előszobában,
mert a dzseki, amit az imént viselt, nem volt sehol, és a fehér ing helyett pedig,
most egy szürke póló volt rajta
Becsukta maga mögött az ajtót.
- Újabb látomásod volt, ugye?

156
 Rábólintottam és folytattam a főzést. Egyáltalán nem voltam meglepve attól,
hogy tudott róla: mondjuk úgy, hogy eléggé jól informált volt a dolgaimat
illetően.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy mindent, amit mesélsz neki, elmondja a
bácsikájának, ők pedig, be fognak mindenről számolni a királynak?
Abbahagytam az aprítást és behunytam a szemem.
- Tudom. Amíg Fallon csak közvetít, addig nem zavar a dolog.
- Ha a vízióid továbbra is előjönnek, akkor akár úgy is határozhatnak, hogy
felhasználják őket a politikájuk céljaira.
- Tudom. - vágtam vissza kissé túlzott hévvel, és hajszál választott csak el
attól, hogy a pepperone mellé, az ujjamat is feldaraboljam. Vettem egy mély
levegőt, és próbáltam lehűteni magam. - Tudom, Edmund. De nincs más
választásom. Ll'iriad trónjára mondom, mindenki Violet Lee-vel van elfoglalva!
Edmund, a konyhát a nappalitól elválasztó falnak támaszkodott.
- A helyedben, Fallon előtt nem káromkodnék így.
Szúrós pillantást lövelltem felé, és magamban még elmorzsoltam egy pár
mocskos szót. Amióta felvette a majdnem-nagybácsi szerepet, azóta egyetlen
alkalmat sem szalasztott el, hogy minden kis hibámra rávilágítson, beleértve a
beszédemet, a testtartásomat, az étkezési szokásaimat. Egy kis háborút kellett
vele folytatnom, hogy meggyőzzem, amikor az iskolába ötcentis sarkú cipőt
akartam felvenni. Szerinte még túl fiatal voltam ahhoz, hogy hétköznap is magas
sarkúban járjak. Végül úgy nyertem meg a csatát, hogy azt mondtam neki, hogy
Fallonnak tetszik, ha magas sarkút viselek.
- Hogyan fogtok visszamenni? - kérdeztem kicsivel később,
hagymaszeletelés közben. Talán kettő is fel kellene szelnem. - Ugye nem
repülve?
Edmund megrázta a fejét és leült az asztalhoz.
- Autót küldenek értünk fél nyolckor.
Beharaptam az ajkam és ránéztem az órára. Majdnem hat óra volt: egy
csomó időnk maradt, hogy megtárgyalhassuk a látomásomat. A szüleim is
körülbelül majd abban az időben fognak hazaérni, és egyáltalán nem szerepelt a
terveim között, hogy még egyszer találkozzanak velük. Edmund nem vette észre
az izgatottságomat, és elcsent egy szelet pepperonet.
- Hát persze, ha beleegyeztél volna, hogy a házatoknál életbe léptethessük a
megemelkedett szintű biztonsági intézkedéseket, ahogy én akartam, akkor most
Fallon tudott volna… - félbeszakította a mondatát, bekapott egy darab pepperonet,
megrágta, és vállvonogatás közben lenyomta a torkán, - … itt maradni éjszakára.
- Edmund! - égtek a szemeim, így megdörgöltem őket a könyökhajlatomban
és nem láthattam az arckifejezését, de biztosra vettem, hogy magára öltötte a
nagy-fiútestvér szerepet.
- Nem gondolok semmi rosszra, csak szeretném, ha elfogadnád a
hatékonyabb védelmi rendszert.

157
 Fejet ráztam. Még a szemem előtt volt a könyököm.
- Tudod jól, hogy a szüleim nem szeretnének semmi túlzott intézkedést.
- Igen ez volt az érzésem, amikor az édesanyáddal beszéltem róla.
Leengedtem a karom és visszatértem a hagymaszeleteléshez: végül még
hármunknak is elég lett volna csak egyet felszelnem. Edmund átment a
nappaliba és becsukta maga mögött az ajtót. Idegesen felnyögtem kicsit, mert
már untam a szeletelést és kicsit azért, mert Edmundnak mindig sikerült
felidegesítenie engem.
Hirtelen éreztem, ahogy két kar szorítja meg a derekam és egy, az enyémnél
sokkal nagyobb kéz megfogta a kést, arrébb tette, engem pedig elhúzott a
pulttól. Az a kevéske erőm, amit nagy nehezen sikerült még tartanom
magamban, egy csapásra elillant és Fallon mellkasán teljesen elhagytam magam.
Hagytam, hogy ő tartsa meg a súlyom.
A nyaka és a válla közti kényelmes pontra helyeztem a fejem, és így
maradtam pár percig, míg nem éreztem ismét elég erősnek magam ahhoz, hogy
egyedül megálljak a lábamon.
Fallon azt javasolta, hogy üljünk le egy kicsit, és kiválasztotta az egyik pult
melletti bárszéket. Maga felé fordított és a térdeink összeértek.
- Ez alkalommal ébren voltam, legalábbis, amíg el nem ájultam.
- Elájultál? - megszorította a csuklóimat, mintha attól félne, hogy megint
megtörténhet. Mindenem átvizsgálta, hogy talál-e sérüléseket rajtam.
Megnyugtattam.
- Jól vagyok. A fejfájás kivételével, csak még egy erős fájdalmat éreztem,
mielőtt elvesztettem az eszméletemet. De nem is fontos, csak az, amit láttam. -
Fallon nem engedett el akkor sem, amikor a könyökömre nehezedtem, hogy
megmasszírozzam a halántékomat. Várta, hogy megtaláljam a megfelelő
szavakat, hogy folytathassam, de nehezebb volt, mint hittem.
- Zavarba ejtő.
- Zavarba ejtő?
- Violet Lee-t láttam és Kaspar Varn-t… együtt aludni.
Fallon elengedte a csuklóm, mintha egy bilincs hirtelen kinyílt volna, és még
jobban a kezeim közé fogtam a fejem.
- Violet Lee?- dadogta. - Hogy lehetséges ez? Néhány héttel ezelőtt,
majdnem megerőszakolták. Biztos vagy benne, hogy ő volt az?
- Igen. Nagyon közelről láttam őket, nem téveszthettem össze őket valaki
mással.
A szemeim megint csípni kezdtek, becsuktam és jól összeszorítottam őket.
Előhúztam az elmém mélyéről egy dobozt, és megpróbáltam belegyömöszölni a
kettejükről szóló képeket. De hasztalan volt. Hányingerkeltő volt az egész,
mániákus perverz kukkolóknak való; olyan részletes, hogy a pornográfia határait
súrolták. Tele volt a hócipőm a sorssal, ami elrendelte, hogy pont ennek a Violet
Lee látomásnak legyenek ennyire kitisztultak a képei, és ne olyan ködösek, mint
az előzőek voltak. Én magam is átéltem minden pillanatát; láttam egy számomra

158
ismeretlen férfi testrészeit. Láttam Violet testét. Hallottam minden szót, minden
sóhajt. Éreztem a vér ízét, az izzadságét, és valami másnak az ízét a lány bőrén.
Ott voltam velük, míg csak a lány fel nem kiáltott és elalélt, a fiú pedig, majd
agyon nyomta a testének a súlyával, és nem üvöltött akkorát, amekkorát
remélem csak azért bírt, mert vámpírból van…
Aztán magamhoz tértem. Alaposan megmostam a kezeimet, és egy hajtásra
lehúztam egy pohár sós vizet. De nem tudtam kiverni a fejemből azokat a
képeket. Nem teljesen. Meg lettem érintve, és azon a ponton darabokra estem.
Forróság cikázott a tenyeremben.
Előrébb hajoltam, hallottam, hogy a szék fémlába megcsúszik a járólapon.
Majdnem guggoló helyzetben ültem. Edmund hangja elnyomta a fülemben
hallható csengetést. Fallon hangja közelibb volt. Megint bebújtam a nyakánál a
hajlatba és elengedtem magam.
- Te sírsz, - suttogta és leültetett a földre. A válla menedéket nyújtott a fájós
fejemnek, a hüvelykujjával letörölte a nedves arcomat.
- A hagyma miatt van, - mondtam remegő hangon, és boldog voltam, hogy
lehunyva tarthatom a szemeim, miközben hasogatott a halántékom.
Fallon felkacagott, és éreztem, hogy a karjai és a válla megfeszül egy
pillanatra.
A csobogó víz hangjára majdnem megrezzentem, de ehhez sem maradt
erőm. Inkább a szemeimet nyitottam ki, és Edmundot láttam magam előtt
térdelni egy pohár vízzel.
- Idd meg. - mondta, de a karjaim nem akartak engedelmeskedni. A
mozdulatlanságomat igennek vette, és az ajkaimhoz emelte a poharat, Fallon
pedig enyhén hátra döntötte a fejemet. Jót tett nekem a víz: friss és hideg volt,
csillapította az égető szégyenérzetet és a testemben lévő forróságot. Kezdtem
jobban érezni magam. Letettem a padlóra az egyik kezem, hogy egyenesben
tartsam a hátam, kiegyenesedtem, majd megpróbáltam lábra állni. Edmund és
Fallon, a vállamnál tartva segítettek nekem.
- Nem vagyok veszélyben. - rebegtem. Leráztam magamról őket és a pultba
kapaszkodtam.
- Hogy a sors szóljon belőled, - felelte Edmund, és megtartotta nekem a
bárszéket, hogy ne mozduljon el.
Úgy éreztem magam, mint a kisbaba, aki épp az első lépéseit teszi meg,
miközben ezek ketten biztattak a kedves szavaikkal. Egy pillanatra úgy láttam,
mintha Fallon szemei zöldre váltottak volna, amikor a testőrét szemlélte, vagyis
jobban mondva az én testőrömet. Lassan leültettek, és adtak nekem még vizet.
Elhatároztuk, hogy Fallon segít nekem befejezni a pizzát, mert ennem kellett
valamit. Edmund egy kicsit szkeptikus volt, de nem tudtam követni a kettejük
közt zajló összetűzést és nem értettem, miről is lehetett szó. Végül Edmund
átment a nappaliba újságot olvasni.
Pár percig még ülve maradtam, Fallon várta, hogy összeszedjem magam.
Mikor felkeltem és a paradicsomokkal kezdtem foglalkozni, ő még akkor is

159
mozdulatlanul álldogált. Felsóhajtottam, elmentem, hogy ide hozzam az élesztős
tésztát és letettem elé a pultra.
- Nyújtsd ki. Jobb, ha kettőt csinálsz, ha esetleg Richard is enni akar. A
sodrófa, a mögötted lévő fiókban van.
Ügyesen megtalálta, majd olyan óvatosan vette le a tál tetejéről a
konyharuhát, mintha bombával teli csomaggal lenne dolga. Zavarodottan nézte
egy darabig a tésztát, és elment kezet mosni. Az alatt az idő alatt, amíg ő kivette a
tálból a tésztát és átrakta a pultra, - a procedúra során a tésztamassza
hosszúkás formára nyúlt, - én már végeztem a paradicsomdarabolással, és a
vegán sajtot reszeltem. Fallon nyújtani kezdte a masszát, amikor háttal álltam
neki, de amikor felé fordultam, hogy megnézzem hogyan boldogul, majdnem
mindent kiejtettem a kezemből.
- Várj! Kell alá raknod egy kis lisztet! - megkerültem a pultot, elnyomtam
magamban az enyhe szédülést, és kikaptam a kezéből a sodrófát.
Ettől féltem, a tészta odaragadt mindenhova, és most ragacsos nyúlványként
lifegett a pult és a sodrófa között.
- Ne hibáztasd! - kiáltotta Edmund a másik szobából. - Semmit sem tud
egyedül megcsinálni. A cipőjét is tizenöt évesen tanulta meg bekötni magának.
Fallon szemei világos rózsaszínre váltottak, és ferde pillantást villantott a
hátam mögött. Azonnal átvettem a helyét, mielőtt még több bajt csinálna.
- Edmund, ki vagy rúgva. - hörögte.
Az újság papírja olyan hangosan zörgött, hogy majdnem elnyomta Edmund
válaszát.
- Boldog vagyok, hogy tudom, hogy a barátságunk neked is fontos, Felség. -
vágott vissza Edmund.
A herceg nyögve elfordult, és az arcából kiolvastam, hogy Edmund őt is
pontosan annyira tudta irritálni, mint engem. Tehetsége volt abban, hogyan kell
a Látó arisztokrata ifjúságot kezelni…
Gondosan elkerültem Fallon pillantását: a szemeinek pont olyan volt a színe,
mint a konyha ablaknál kúszó fuksziának, és nem szerettem volna még nagyobb
zavarba hozni, rendbe akartam hozni a dolgokat, elkezdtem felkaparni a tésztát a
pultról, próbáltam minél többet megmenteni belőle, Fallon pedig ugyanezt tette a
sodrófával. Mikor végre összevakartuk, amit lehetett, kinyitottam a lisztes
zacskót. Természetesen a zacskó kiszakadt, és egy nagy porfelhő alakjában, az
összes fehér por a herceg arcán kötött ki. A végeredményt csak pár másodperc
múlva lehetett látni. A köhögési rohamai és köpködései után a levegő végre
letisztult, és bepúderezett arccal, fehér hajjal láttam őt viszont. A szemeit
kiemelte a lisztes keret. Egy rosszul sikerült halloween-i álarcnak tűnt az egész.
- Jaj, ne haragudj! - rebegtem, és harcoltam, hogy nehogy elnevessem
magam, mert éreztem, hogy az most nem lenne illendő. Gratulálok, sikerült jól
elintéznem a herceget.
Felkaptam egy konyharuhát, letöröltem a szemhéját, jól ledörgöltem az arcát.
Szó nélkül hagyta, hogy csináljam. Összeráncolt homlokkal lefelé nézett a lisztel

160
borított padlóra. Idegesen dülöngéltem, Fallon pedig rázta az egyik kezét. Azt
hittem, hogy a bocsánatkérésemre készül válaszolni, de aztán éreztem, ahogy a
padlólapok felmelegszenek és láttam, hogy mindent feltakarított.
- Szóval…akkor te nem szoktál főzni? - elcsodálkozva néztem a csillogó-
villogó rendbe tett konyhában körül, csak a pizza alapanyagok maradtak elől.
- Sydneyben volt egy kis főzőkonyhánk a koleszban. És csessze meg, - tette
hozzá a tésztamasszára mutatva. Egy két pillanat elteltével kettő darab kész
pizza terült elénk, olyannyira meg voltak pakolva, hogy a paradicsom szósz és a
sajt kicsordultak a pultra.
- A varázslattal készült ételek, nem annyira ízletesek. - közöltem vele, de ezt
csak köszönetképpen értettem. Megemeltem a pizzákat épp annyira, hogy
becsúsztathassam alájuk a sütőpapírt.
- Éhes vagyok.
Halasztást nem tűrő hangon mondta, - olyannyira, erős hangszínnel, - hogy
valami azt súgta nekem, ne szóljak neki vissza. Betettem sülni a pizzákat, Fallon
pedig elment megmosni a kezét. Amikor végzett, leült a bárszékre, motyogott
pár szót és a pult, hófehér borítékokkal telt meg.
- Átolvashatnánk a meghívásokra kapott válaszokat. - ajánlotta. - Tudod,
amiket a Kable diákjainak küldtem a bulira, amit szervezek. Persze, csak ha
eléggé jól érzed magad hozzá.
Leültem mellé. - Elküldted őket? Igazi papírból készült meghívók, postai
kézbesítéssel? - elmulasztottam bele foglalni, hogy ezüst nyomattal készültek és,
hogy pecsétviasszal meg valamiféle Atheneai plombával voltak lezárva. Talán
száznál is több volt belőlük.
- Természetesen. - a kezei közül egy papírvágó került elő, és nekilátott a
legközelebb heverő levélnek. - Az szóba sem jöhet, hogy SMS -ben küldjem
körbe a részleteket, még ha másik telefont is használnék az én privátom helyett,
mert fent állna a kockázata annak, hogy Gwendolen Daniels kihasználta volna a
telefonszámot.
Összehúzta a vállait, én pedig felkacagtam. Majd elolvastam, mi is állt a
kartonpapírra írva.
- Az én emblémámat használtad! - vádoltam meg, és kitéptem a kezéből a
papírt, hogy jobban megnézhessem. Baloldalon oda volt nyomva a finom
Athenea címer, egy stilizált A betű, amit három pici szárny vett körül, felette
pedig egy kard, ami a hegyével felfelé mutat, és egy gazdagon díszített őr,
amiről gyermekkoromban azt hittem, hogy egy sas. Most már tudtam, hogy a
rajzon a rózsa egyik különleges fajtája, a halál rózsája, és a kanadai juharlevél
formálódtak. Jobb oldalon viszont oda volt nyomva az Angol hercegségek
pajzsa, amit mottóval díszített lobogók kereteztek, és kicsivel felettük pedig
három rózsa. Ha a meghívó nem fekete-fehér lett volna, akkor balról jobbra
haladva, az első arany, a második fekete, és a harmadik pedig (a Tudor címer
színeiben) fehér -piros színben pompázna, ugyanis az elhervadt rózsát, a halál
rózsáját és a Tudor rózsát szimbolizálták.

161
 Fallonra néztem és nem tudtam megakadályozni, hogy a szemeim ne
változzanak feketére.
- De hát ez, a te tiszteletedre adott buli.
- Nem az én bulim!- ellenkeztem. Annyira szorítottam a meghívót, hogy
összegyűrődött. - Csak azért egyeztem bele a buli szervezésbe, mert megígérted,
hogy nem a szülinapom miatt rendeznéd.
Valószínűleg hatott a zord pillantásom, mert Fallon hátradőlt, és a kezébe
vette a következő borítékot.
- A meghívón a neved nem szerepel, és senkinek sem szóltam róla az
iskolában. Így megfelel? - kérdezte felém sandítva egy fél mosollyal, amitől a
kis gödröcskék előbújtak az arcán.
- Nem! Meghívtad Valerie Danverst! - kiáltottam durcásan, hevesen az
arcába lebegtetve a meghívót.
Ismét rám sandított, de ezúttal azért, hogy rám pirítson.
- Ha kihagytam volna, akkor gondolod, hogy rendesebben viselkedne veled?
Ez a válasza nem annyira tetszett nekem, úgyhogy inkább a
borítéknyitogatásnak szenteltem magam. Sok nevet nem is ismertem, de
mindenki elfogadta a meghívást.
- Hány embert hívtál meg? - kérdeztem a tizedik borítéknál.
Fallon beletúrt a halomba, hogy jobban láthassa a címzéseket.
- Mindenkit a te évfolyamodból, az én társaim nagy részét, és párat a felsőbb
osztályokból. És Tammy unokatestvérét is. Szóval úgy nyolcvan körül lehetnek.
Felém tolta az én barátaim meghívóit.
- Viszont kétlem, hogy mindegyikük eljönne. Szóltam a házvezetőnőnek,
hogy készítsen elő pár szobát, mondjuk húsz személyre. Arra az esetre, ha azok,
akiket meghívtam, éjszakára is tényleg úgy határoznának, hogy maradnak.
Különben pedig van elég autó, hogy a többieket haza vihessük.
Mindenre gondolt, és én nem mertem elrontani a szervezési őrületét azzal,
hogy megjegyezzem neki, hogy senki sem fogja kihagyni ezt a party-t még
akkor sem, ha egyenest egy mocsáron kell magukat egy szál alsóneműben
odavonszolni. Arról már tudtam, hogy Gwen csak azért, hogy részt vehessen a
bulin, megegyezett Christyvel, hogy náluk marad a tavaszi szünetre, és inkább
lemondott a Spanyolországi családi nyaralásról. Christy pedig ott hagyta a
felszolgálói állását, amikor nem cserélték neki el a beosztását, hogy szabad
legyen azon az estén. Tammy egy nagyon kidolgozott hazugságot talált ki egy
két napos tánc táborról, hogy ő és Tee, két napra megszabadulhassanak a
túlaggályoskodó szüleiktől. Természetesen mindez top secret volt és semmi
esetre sem lehetett ezeket a titkokat közzé tennem. A Kable egész diákserege
szeretett volna jól szerepelni a Devoni történelem legexkluzívabb partyján. Az
igazat szólva, a lányok sírógörcsöket kaptak a női wc-kben, mert nem tudták
eldönteni, mit is vegyenek majd fel. A fiúk pedig…hát, az a pletyka járta, hogy az
iskolai nővérke ingyen óvszereket osztogatott.

162
 Sóhajtottam egyet és megpördültem a bárszékkel egész addig, míg a térdeink
újból össze nem értek, pont úgy, ahogy kicsivel ezelőtt. A herceg egy másik
borítékot nyitogatott, de abba hagyta.
- Fallon, te tudod, hogy ki is vagy, igaz? A királyi család tagja vagy. Egy
interdimenzionális celeb, aki ünnepséget rendez az otthonában. Mindenki el fog
jönni.
A könyökét a pultra tette, és a kezére támaszkodott.
- Nos, ha így fogalmazod… - a szemtelen mosolya volt a bizonyíték arra,
hogy jól fogalmaztam - a bátyáim egy csomó partyt rendeztek, tudom, mire lehet
számítani, és hogy mikbe torkolhatnak. De tényleg mindent elrendeztem. -
folytatta a hátát kiegyenesítve és a borítékokra mutatva. - A szülinapi bulidon
minden úgy fog menni, mint a karikacsapás.

163
 Huszonkettedik fejezet

Fallon

Majd kibújtam az örömtől a bőrömből, amikor visszamentem Burratorba.

Edmund beszámolt nekem az okokról, amelyek miatt olyan közel állt
ŐsziRózához, és végre megszabadulhattam a féltékenység zöld szemű
szörnyétől. Ezen kívül pedig, az ünnepség előkészületei is a legnagyobb rendben
haladtak. ŐsziRóza boldog volt. Még a látomása sem tudta elemészteni azt az
életerőt, melyet lassanként visszaszerzett magának.
Kopogtattam Alfie ajtaján. Arra számítottam, hogy elhajt a melegebb
éghajlatra, ezért kellemesen meglepődtem, amikor ő és Lisbeth behívtak
magukhoz. Mindketten a nappaliban voltak, Lisbeth a díványon hevert egy
takaró alatt, a lábai Alfie ölében pihentek, aki lakkozta a lány lábkörmeit.
Felnézett egy pillanatra, és észrevette az ajkam sarkában bujkáló mosolyt.
- ŐsziRózáról van szó? Hadd fejezzem be ezt az ujjacskát, aztán a csupa fül
vagyok.
Lisbeth bólintott, kikapcsolta a hatalmas plazma tv-t, amin épp egy filmet
nézett, és megkínált egy kis csokoládéval (a hegyomlásnyiból, ami ott volt). Én
csak figyeltem ezt a meghitt jelenetet, egy csipetnyi kíváncsiságtól és irigységtől
hajtva. Nem volt újdonság, hogy így látom Alfiet, ahogy a barátnőjét kényezteti,
még a körmét is kifestegeti neki - igaz, ügyes kezei vannak, nemhiába, művészet
szakon diplomázott, de most azt is láttam, hogy mindezt mennyi szeretettel teszi,
és ez újabb bizonyítékul szolgált arra, hogy mennyire is fontos neki ez a lány.
Furcsa volt, hogy Lisbethet ennyire nőiesnek láthattam, a kiengedett hajával, a
nyugodt mosolyával. Tiszta, egyszerű szépség volt az övé. Természetes szépség.
Az ő szépsége teljesen másmilyen volt, mint ŐsziRóza földönkívüli csillogása,
ami egyenesen megijesztett és elriasztott másokat.
Alfie befejezte az alkotást, és elment acetonnal letisztítani a kezeit; Lisbeth
pedig, arrébb húzódott, hogy elférjek mellette.
- Szívfájdalmak, - foglalta össze egyetlen sokatmondó mosoly kíséretében.
Leültem és a fejem a kezeim közé fogtam.
Ez a szó elindította bennem a lavinát, és nem tudtam visszafogni magam.
- Annyira oda vagyok érte, és ő még csak észre sem veszi. - kezdtem bele.
Túlságosan kapkodva beszéltem ahhoz, hogy érthető legyen, amit mondok. -
Valami nagyon erőset érzek iránta, csak rá tudok gondolni, és a gondolataim
nem mindig tiszták és szűziesek. - vallottam be nagy nehezen. Lisbeth
nyugalmat erőltetve magára, bólintott, bár biztos voltam benne, hogy
legszívesebben ő is nevetésben törne ki, ahogy azt Alfie tette a fürdőszobában.
- Az unokatestvérem szerelmes lett… - dalolta durva kacagások közepette.
Visszajött a szobába, hogy rendbe tegye az asztalt, én meg vérfagyasztó
pillantásokat lövelltem felé.

164
 Ha nem kedveltem volna őt ennyire, akkor biztos visszaválaszoltam volna
neki, hogy ő ugyanilyen volt, amikor megismerte Lisbethet. Folytattam a
mondandóm, amelyekkel kiöntöttem a szívem.
- Fogalmam sincs, hogyan viselkedjem vele, mit mondjak neki, mit tegyek,
hogyan csináljam, hogy ne legyek ennyire esetlen, amikor vele vagyok…
- Lehetetlen. - válaszolta Alfie. Rádobta magát a díványon szétszórt,
kacsatollal töltött párnákra. - Te, esetlen vagy születésedtől fogva. Ezen, nem
lehet segíteni.
Lisbeth labdát gyúrt a csoki papírból, és megdobta vele Alfiet.
- Csak légy önmagad Fal. És ha ez azt jelenti, hogy egy kicsit esetlenül
viselkedsz, akkor légy esetlen. Úgy kell elfogadnod magad, ahogy vagy.
- Igen, de önmagamnak lenni, azt jelenti, hogy hercegnek lenni! Neked is
biztos feltűnt, hogy ő idegenkedik mindentől, ami az Atheneaiakkal kapcsolatos.
- ismét a kezeim közé fogtam a fejem. - Azt hiszem, ő az egyetlen lány az egész
dimenzióban, aki így vélekedik, és nekem pont ő belé kellett esnem.
Lisbeth a vállamra tette a kezét és gyengéden megsimogatott. Megnyugtató
érzés volt, és akkor is, ha azt kívántam, bárcsak valaki másnak a keze volna,
segített, hogy eszembe juttassa, ahogyan akkor éreztem magam, amikor
beléptem ebbe a szobába kis idővel ezelőtt.
- Legalább tudod, hogy nem azért barátkozik veled, mert a királyi családba
tartozol. Szerintem meg kellene neki mondanod, hogy mit érzel.
Halálra ijedten megemeltem a fejem. Alfie azonnal elkapta a tekintetem,
megrázta a fejét, Lisbeth pedig tovább erőltette a dolgokat.
- Legalább kikerülnél ebből a szorongatott helyzetből. Persze, ő akár el is
utasíthat téged. - mondta, de azonnal visszatért azzal a cinkos mosolyával. - De
nem hiszem, hogy ez a veszély fent állna. Különben is, ha esetleg most még nem
is érez irántad semmit, amikor megismeri az érzelmeidet, talán rájön, hogy ő is
így érez irántad. Velem is ez történt, amikor tavaly nyáron Alfie, felfedte
előttem az örök szerelmét.
A dívány karfájának támaszkodott, és felé fordult a homlokát ráncolva.
- Oh, ismerem ezt a nézést, eljött a hercegek közti csevej ideje. - dobolt a
lábujjaival, és elégedetten felállt, hogy egy csókot nyomjon az
unokatestvéremre. - Találkozunk holnap reggel.
- Ma éjjel az ágyam, üres lesz nélküled. - duruzsolta Alfie, és a tekintetével
kísérte a takaróba burkolt Lisbethet, ahogy a hóna alatt szorongatott
csokoládéval becsukta maga mögött az ajtót.
Szerettem volna bocsánatot kérni, de Alfie felállt, hogy a minihűtőből két
sört halásszon elő. Egy kis varázslat segítségével lepattintotta róluk a kupakot,
és visszaült velem szemben a díványra.
- Alkoholista lettél. - nevettem felé, de egyikünk figyelmét sem kerülte el,
hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam. Felemeltem az üveget, és jó
erősen megmarkoltam. Mindenki a maga módján birkózik meg a nehézségekkel.

165
 - Lisbethnek, igaza van. Saját magadat kell adnod, de nem szabad felfedned
ŐsziRóza előtt az érzéseidet, amíg nem vagy benne biztos, hogy viszonozza
őket. Túl sok a veszíteni valód, ha elszúrod…
- Tudom.
- Szükségünk van rá. Alaposan megjárnánk, ha nem állna a mi oldalunkon.
Lecsapta az üveget az asztalra, a szemei tejfehérben úsztak.
- Félek Al. - robbant ki belőlem, mielőtt megállíthattam volna. Hülyének
éreztem magam, de azért folytattam: - Nem csak attól, hogy ŐsziRózával
beszéljek, hanem mindentől.
Alfie felsóhajtott, megfogta sört és mellém ült. A karjait a térdére
támasztotta, és az üvegben visszaverődő tükörképünket nézte. Testvéreknek
tűntünk: még az aggodalomtól elfehéredett szemeink is hasonlítottak.
- Számoltunk vele, hogyha ideköltözünk, akkor belekeveredünk.
- Nem volt választásom, az apám kényszerített.
- Fal, ha karácsonyig a dolgok menete ŐsziRózával nem változik, akkor
elköltözöm a Londoni házunkba. Lisbeth-tel.
Belekortyoltam a sörbe. Ez nem volt valami jó hír.
- Ez az istenháta mögötti hely kikészít, és nem fair, hogy Lisbeth minden
héten ide - oda utazzon Hertfordshire-ből.
Még egyet kortyoltam.
- Én, nem vagyok olyan erős, mint te. Nem leszek egy bábu a sors kezében.
Belefáradtam ebbe a sakk játszmába. Belefáradtam a várakozásba. És nem
fogom Lisbethet is magammal rántani ebbe az egészbe.
Kiittam a sört két hajtással.
- Én csak azért vagyok erős, mert mellette kell állnom. Nincs választásom.
- Ez a helyes hozzáállás. - kuncogott Alfie, és elment még sörért.
- Al, ŐsziRózának látomása volt, ahol Kaspar Varn és Violet Lee lefeküdtek
egymással.
Háttal állt nekem, és nem válaszolt. Csak egy halovány nyögés szökött ki
belőle.
Visszaült, a fejét az egyik kezére támasztotta, a lábait kinyújtotta. Felemelte
az üveget és azt mondta: - Csin- csin, az angol lányokra!
Megfogtam a másik sört.
- Az angol lányokra!

166
 Huszonharmadik fejezet

ŐsziRóza

A party nem ment úgy, mint a karikacsapás, mivel egy olyan apróság
közbeszólt, amit politikának hívunk. A vámpír királyság hercegnőjének,
Carmennek a halála óta, most először, összehívták az interdimenziós tanácsot
Varnleyban.
És a nagyi halála óta, most először, rájöttem, hogy alig várom a tizenhatodik
születésnapomat, hogy elfoglalhassam a helyem a tanácsban.
Az ünnepségek nem szervezik meg magukat, biztattam magam, amikor
századszorra ellenőriztem a konyhákban az előkészületeket.
Fallon, Alfie, a herceg és a hercegnő elmentek, Lisbeth is csak délutánra
várható Londonból, így a dolgok rám hárultak.
Ez azt jelentette, hogy jobbra-balra rohangáltam, mint egy felpaprikázott
kiscsikó, állandóan Chatwinbe ütköztem, akinek a folytonos kérdéseire, csak
egy határozott igennel vagy nemmel adtam választ, erre pedig ő kivétel nélkül,
mindig pontosan tíz perc elteltével reagált irritáltan, és a kezében, még mindig
ugyanazt a pezsgőpoharas tálcát szorongatva.
Ha valaki tájékoztatott volna arról, hogy az ünnepségszervezés Atheneai
pompával, ennyi stresszel jár, akkor már jóval ezelőtt felajánlottam volna
Fallonnak a segítségemet.
A herceg dolgozószobájában lévő ingaóra ütése, - ami halál pontosan jár, -
igencsak meglepett, amikor a konyhákból visszatértem. Már egy óra volt: több
mint harminchat órája talpon voltam, könyveltem el a tényt, egy kétségbeesett
sóhaj kíséretében. Előzőleg azt gondoltam, hogy a felfedezés, miszerint elég
hetente csak két- három éjszakát aludni, ahogyan azt a hozzám hasonlóak tették, a
második legjobb dolog a világon, a Fallon által kreált juharszirupos kávé után, de
most már nem voltam erről annyira meggyőződve. A Londoni mészárlások után
ugyanis, a vámpír kinézet, nem volt annyira divatosnak mondható.
- Oh, istenem, de hiszen itt minden pompásan néz ki! - tört ki éljenezve a
bejáratnál a hercegnő.
Megkövülve végig néztem magamon, gyorsan kibújtam a kötényből és a
legközelebbi szolgálólány kezébe nyomtam.
A bejárathoz siettem, közben sebesen eligazgattam a hajam, és mintha csak
külső szemlélőként figyelném magam, hallottam ahogyan Chatwinnek valami
olyasféle utasítást dobok, hogy „Csipkedd magad".
Pukedlizve köszöntem, majd hamar észrevettem, hogy a hercegnő jól nevelt
kommentjén kívül, nem igazán keltette fel senki érdeklődését a rengeteg munka,
amit elvégeztem, vagy legalábbis nem értékelték őket. Fallon belépett, és még a
könnyű kis dzsekijét sem vette le magáról, ami egyébként egyáltalán nem ment
az egyenruhához, amit alatta viselt. Egyenest felém jött és a villa hátsó részén
fekvő verandára cipelt. Edmund szó nélkül jött utánunk.

167
 - Az elmúlt éjjel Kaspar Varn és Violet Lee együtt voltak. - morogta.
Láthatóan, ő sem aludhatott valami sokat.
Hát legalább, most már érthető, miért ennyire mogorva az Atheneák arca, de
mégis, még mindig nem értettem, hol van itt a probléma. Különben pedig, nem
kevesebb, mint három látomásom is volt erről a tényről. Az utolsó épp csak pár
órával ezelőtt, - persze éber állapotomban és premier plánban láttam mindent, -
és igen erős fejfájásom maradt utána, ami miatt Chatwin rákényszerült, hogy a
lehető összes gyógyfüves főzetet és varázslatot bevesse a gyógyításomra.
- Az elmúlt éjjel? Úgy tudtam, hogy a tanácsülésezett Varnley-ban. Csak
nem… ott… úgy értem… mindenki orra előtt…
- Az ülést elnapolták este Atheneában. Az emberek delegációja nem volt
hajlandó Varnley-ba menni, és Vladimir király nem akarta, hogy Violetnek
olyan későig távol kelljen maradnia. - fejezte be a hírösszefoglalót Edmund, a
hangja érezhetően elárulta, hogy nem volt jó kedvében. Az ellenérzése
tagadhatatlan volt.
- Kiengedték Varnley-ból?
- Emlékszel, hogy a tanács elrendelte, hogy tartsanak előtte mindent
titokban. -szólt közbe Fallon. - És nem változott meg erről az álláspontjuk.
Vagyis, ami rosszabb, az apám nem változtatott az álláspontján. Lényegében ez
volt az egyetlen dolog, amiben mindenki egyetértett.
Ráomlott az egyik vesszőből font fotel karfájára, én pedig közelebb mentem
hozzá. Tudtam, hogy nem értett egyet a tanácsnak ezzel az intézkedésével. És én
sem. A minimum, amit Violet Lee megérdemel, hogy tudjon a létezésünkről.
Ezen felül, segíthetné őt a döntéshozatalában az átváltoztatásáról.
Az egyik dívány puha karfája mögött találtam egy kényelmes zugot, és
onnan figyeltem Fallont és Edmundot. Ki voltak merülve: a herceg enyhén
lecsúszott a székről, Edmund pedig olyan éhes volt, hogy úgy láttam, bármelyik
pillanatban képes lenne kihalászni egy aranyhalat a tóból, hogy szushit készítsen
magának, annak ellenére, hogy száz százalékig vegán volt.
- Nézd meg magad…- további magyarázatok nélkül, Fallon megnyitotta
előttem az elméjét, amit hamarosan beleptek a képek. Ez alkalommal nem
zavartatta magát, hogy előkészítse számomra a panorámát. Lassan
körbevezetett, legalább negyedórán át: rengeteg dolog volt, amit fel kellett
dolgoznom. A pillanat, amikor Fallon megismerte a szegény Violet Lee-t, és
csodálta a lány lélekjelenlétét, amikor megsimogatta a nyakát. Megráztam a
fejem, hogy kiverjem az érzelmeimet, és láttam, ahogy Kaspar haragja kirobban
az egész tanács előtt, láttam az apját őrjöngeni, amikor tudomást szerzett róla és
Violet Leeről, láttam, hogyan tiltja meg nekik, hogy megérintsék egymást és
hogyan kényszerült rá, hogy elküldje a fiát Romániába és arra, hogy
megbüntesse a lányt, az éves Ad Infinitum táncestélyen.
Ennél a képnél visszahúzódtam Fallon elméjéből. Határozottan a lehető
legrosszabb zárókép. Tanúja voltam annak, amit most az egész világ tudott, de a
látomásaim új reményt nyújthatnak: Violet Lee érzett valamit a vámpír iránt,

168
nem a férfi csábította el őt. Az a lány, a szabad akaratából ment ágyba vele,
ebben biztos voltam, és ez pedig azt jelenti, hogy talán komolyan fontolóra veszi
az átváltoztatását.
Beszéltem erről Edmundal és Fallonnal. A
herceg nem tűnt valami lelkesnek.
- Nincs időnk arra, hogy megvárjuk, míg szerelmes lesz a lány.
- Miért nincs? - kérdeztem.
Edmund messzebb ment, és egyenest a herceg szemébe nézett. Fallon
megrázta a fejét.
- Végül is, ŐsziRóza már látta. - keresztbe fonta a karját. - A tanács azért lett
összehívva, mert a vámpírok azt gyanítják, hogy Michael Lee okot talált arra,
hogy a lánya nevében háborút indítson ellenük.
Szóval ez az oka az éjszaka közepén tartott tanácsülésnek, amit csak három
órás idővallummal jelentettek be (határozottan neveletlen dolognak tartom). A
Varnok bizonyosan meg vannak ijedve.
Felhúztam a szemöldököm. - És mi lenne ez az indok?
- A prófécia. Hogy pontosabbak legyünk, az egyik próféciánk.
- Melyik?
Fallon ugyanazzal az energiával hadonászott a karjaival, mint amivel az
előbb kivonszolt a verandára.
- Na, ez az, amit meg akartak tőlünk tudni.
- Pletykák keringenek a Hősnők Próféciájáról. - próbálkoztam.
Nem jutott más az eszembe.
A herceg megvonta a vállát.
- És egyre rosszabbul alakul. -sóhajtotta Edmund.
Fallon meglepettnek látszott. A gondolat, hogy a helyzet még rosszabbra is
fordulhat, olyannyira abszurd volt, mint az, hogy egy emberi lányt olyan
teremtmények raboltak el, akikről a lány egész életében azt hitte, hogy csak a
fantázia szüleményei.
- Ma reggel beszéltem Varnley őreinek a fejével: Kaspar Varn és Violet Lee-
t, két vámpírölő üldözőbe vette, amikor a villába tartottak, és nyomós
bizonyítékok utalnak arra, hogy Giles Randa és Abria Pierre lehettek.
Felpattantam. A két vadász, akik az Irtókkal voltak. Edmundra néztem, és
azonnal megértettem, hogy igazam van.
- Pierre? - tört ki Fallon. A nevet, olyan lenéző hangnemben kiáltotta, hogy
elgyengültem és éreztem, jobb, ha ismét a díványnak támaszkodom.
- Abria Pierre, John Pierre tizenöt éves lánya, más szóval a klán következő
irányítója, miután a Londoni mészárlásban Claude-t meggyilkolták. Kétségkívül
bosszút forral a Varnok ellen a bátyja haláláért. - Edmund nagy levegőt vett,
hogy erőre kapjon a szokásos hosszúra nyúlt magyarázata után. - Ez, azért
nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy mindaz, ami a Kable-ben történt, nem
véletlen. A vadászok nem lázadók voltak, akik elhatározták, hogy összeállnak az

169
Irtókkal. Pierre emberei és benne vannak Lee ügyleteiben, aki vissza akarja
kapni a lányát. Most úgy tűnik, több fejes alá tartoznak.
- Szóval ez egy…- megálltam, hogy megtalálhassam a legodaillőbb
kifejezést arra, ami összefoglalná azt, amire úgy véltem Edmund utal. -
Interdimenziós Összeesküvés.
Edmund felhúzta a szemöldökét.
- Tökéletes definíció. Pierre, Chri'dom, Lee, a törvényen kívüli vámpírok és
valószínűleg Crimsonék is szövetségre léptek. Pont most, amikor mi gyengék
vagyunk, több részre szakadtunk, és Violet Lee sorsa miatt kétségek közt
vergődünk.
Kedvem lett volna megmondani neki, hogy pillanatnyilag nem remekelt a
majdnem-bácsi szerepében. A fejembe ültette mindezt a sok teóriát, és ez nem
igen volt a segítségemre most, amikor ünnepséget kell rendeznem. Kár, hogy
amikről beszélt, most már nem csak teóriák voltak. Nyilvánvaló, hogy
valamelyikük felismerte azt az alapelvet, hogy „az ellenségem ellensége az én
barátom" és most ki akarta használni.
Talán Edmund felfogta, hogy épp most ijesztette halálra a két tini védencét,
és hozzátette:
- De nincs az apádnál rátermettebb személy Fallon, aki tudná a helyzetet
kezelni. Ne felejtsd, hogy ő és az anyád, átvezettek minket két világháborún,
csak hogy az utolsó évszázadot említsem.
Ez sem volt épp megnyugtató, amikor a helyzetünket két világháborúhoz
hasonlítja: Fallon elnézést kért és visszavonult pihenni.
Edmund nem moccant: áthelyezte a testsúlyát az egyik csillogó fekete
mokaszinjára, keresztbe fonta a karját és rám bámult.
- Túl fiatal vagy mindehhez. Nem leszel képes megfelelően kezelni mindazt,
ami rád vár… ami ránk vár.
Elment, elosont a cselédszobákat összekötő hosszú, fehér folyosón, mielőtt
még felfoghattam volna a szavainak a jelentését.
- Edmund, azonnal gyere vissza! Magyarázatot követelek! -kiáltottam
üldözve őt. Holt biztos, hogy a konyhákban mindenki hallott engem, de nem
fékeztem a haragom. - Ha a látomásaimra utalsz, én…
Nem volt értelme, hogy folytassam. Elillant. Épp a verandára indultam
vissza, amikor az egyik fényes, fehér liliom levél, - olyan vaskos volt, hogy
lehúzta a virág szárát, - hirtelen meggyulladt és elégett egy pillanat alatt. A virág
sem élte túl. Elmentem onnan, és utánam csak egy halom hamu maradt.
- A francba, miért nem akar nekem soha senki, elmondani semmit?! -
sziszegtem.

170
 Huszonnegyedik fejezet

ŐsziRóza

Azonnal megöleltem Lisbethet, amikor a műanyag ruhavédő tok cipzárját

lehúztam. A ruha tökéletes volt, nem is tudott volna jobban választani. De
amikor felpróbáltam, elárasztottak a kétségek.
- Egy kicsit rövid. - sopánkodtam, húzogatva a szegélyét. A ruha alján apró
fodrok voltak, és deréktól enyhén libbenősre volt szabva, azonban az alsó réteg
anyaga, túlságosan is odatapadt a combomhoz.
- Nem rövidebb, mint amiket a többiek fognak viselni. - emlékeztetett
Lisbeth, miközben egy kis varázslat segítségével kisminkelte magát a tükör
előtt.
Nem ellenkeztem vele. A telefonom megállás nélkül csengett egész délután: a
csajok egyfolytában hívogattak, hogy megnyugtassam őket a ruhájukkal
kapcsolatban.
- Meg aztán, te kértél meg, hogy találjak neked ruhát ma estére. Szerintem
nagyon is jól áll neked.
Igaza volt. A fűző része nagyon igényesen volt megvarrva, passzolt a
derekamra, és homokóra alakot kölcsönzött nekem. Teljesen fekete volt,
vállpántok nélkül, rózsákkal borított csipke fedte, ami enyhén a dekoltázs fölé is
ért. Legalább ez le van rendezve, nem kell aggódnom a ruha miatt.
- Mindenki el fog ámulni, csodálatosan nézel ki!
Belebújtam a fekete cipőbe, - ha Edmund látná a sarkait, biztos kiborulna, -
és Lisbethez fordultam. Megértettem a hátsó gondolatát, ami a szavai mögött
rejtőzött: igazából azt mondta, hogy Fallon fog elámulni. Már vagy két hete nem
szállt le rólam.
Valójában nem voltam benne biztos, hogy annyira csinos lennék. A hajamat
göndörön, kiengedve hagytam, csak egy kis rózsa alakú díszes csattal felfogtam
az egyik oldalon a fülem mögé, és ez neki nem tetszett. De, ha nem fogom a
fülem mögé, akkor egész este csak zavarna.
- Ne igazgasd már a hajad. - Lisbeth kézen fogott, hogy együtt lemenjünk.
A lépcső aljánál a két fiatal herceg várt ránk (Lorent herceg és a hercegnő
elmentek egy „romantikus estére"), a délutáni pihenés csodákat művelt velük,
mintha az előző nap és éjszaka fáradalmai soha nem is léteztek volna.
Mindannyian reménykedtünk benne, hogy ha csak egy este erejére is, de
megfeledkezhetünk mindarról, ami körülöttünk történik.
Alfie, mint általában, most is alkalmi ruhába volt felöltözve. Egy zakót és
egy inget viselt, nyakkendő nélkül, a zsebébe egy kék zsebkendőt tett, ami
harmonizált Lisbeth ruhájával. Előre lépett és megfogta a lány kezét, majd a
csípőjét kapta el, ami a fűzőnek köszönhetően, most hihetetlen domborulatokkal
gömbölyödött ki.

171
 - Mesés vagy! - mondta a lánynak a szemébe nézve. Le sem vette róla a
tekintetét, míg nem léptem melléjük. - Te is ŐsziRóza. - tette hozzá rögtön.
Rá mosolyogtam, és Fallonhoz mentem. Külsőleg igen hasonlított a
kuzinjához, de stílusban semmiképp. A fekete, frissen fényesített cipője
ragyogott, és a sötét öltönye annyira elegáns és tökéletes volt, hogy a lámpások
sejtelmes fényében, szinte puha bársonynak hatott. Szerettem volna megérinteni
az anyagot, hogy tudjam milyen az érintése, amikor közelebb léptem, láttam,
hogy pamutból volt. A zakó hajtókája alól egy dupla, szürke-fekete mellény bújt
elő, és a nyakában pedig csokornyakkendő volt.
Pár másodperc alatt felmértem minden apróbb részletet, majd
kétségbeesetten kerestem a szavakat, hogy mondjak valamit, ugyanis, amikor a
hajának a vizslatásához értem, - kicsit kócos mint mindig, - észrevettem, hogy ő is
ugyanígy, figyelmesen tanulmányozott engem.
- Ilyen egy tökéletes házigazda. - mondtam végül. Mosolyogtam, bár
valójában azt szerettem volna mondani, hogy: Istenien nézel ki.
- Te … - Fallon tátott szájjal, enyhén megrázta, majd oldalra fordította kicsit
a fejét. - Nem találok szavakat.
Elmosolyodtam és leengedtem a tekintetem.
- Tetszik. - motyogta csatomat érintve. Visszahúzta a kezét, és közben
megigazította az egyik tincsemet. - Tetszik így a hajad, hercegnő.
Ez volt az utolsó csepp. Úgy éreztem, mintha a gyomromban pillangók
robbannának minden felé, és szempillantás alatt az egész testemben
repkednének. Ha abban a percben használtam volna a mágiát, annyi szent, hogy
az egész villát lángba borítottam volna.
Viszont be kellett érnem a képzelgésemben futó képekkel, ahol Alfiet egy
karóhoz kötve felgyújtom, amikor a krákogásával teljesen tönkre tette a
pillanatot. Lisbeth oldalba bökte, de ő nem vette a lapot.
Mindegy, nem is lényeges. Már éreztem, ahogy elönt a forróság hulláma, oly
módon, ahogyan azt csak az emberek szokták érezni. Mielőtt még elzártam
volna a gondolataimat, a betóduló csicsergések elől, Edmund már be is
furakodott az elmémbe.
ŐsziRóza a barátaid a déli kapunál vannak. Rábólintottam, bár Edmund nem
látott engem. A meghívottak a vendégbejárónál sorakoztak, hogy áthaladjanak a
biztonsági ellenőrzésen. Légy résen, azt hiszem, az a lány Gwen, alaposan
becsípett.
Fallon fintorgott egyet, Alfie pedig felkacagott.
- Alig várom, hogy elkezdődjön a buli.
A következő órában egy percre se tudtam megállni. Elsőként Tammy és a
többiek érkeztek meg, de épp csak annyi időm volt rájuk, hogy egy bólintással
viszonozzam a csodálkozó tekinteteiket, és bekísérjem őket a táncterembe.
Folyamatosan újabb és újabb vendégek érkeztek, akiket fogadni kellett.
Házigazdagént, azon találtam magam, hogy papagájként ismétlem a csodálatos

172
tükörrel teli szalon történetét, ahol az ünnepélyt tartottuk. A Versailles királyi
palota szolgált modellül az építéséhez, amikor a villához később hozzáépítették.
Már majdnem este kilenc volt, mire végül sikerült csatlakoznom a
barátnőimhez. Együtt találtam őket, túlságosan meg voltak illetődve, nem
mertek oda menni a többiekhez, és még inkább megrémültek amikor Alfie és
Lisbeth odament hozzájuk bemutatkozni. Amikor viszont megint magukra
maradtak a lányok, akkor ismét cserfesek lettek és felpörögtek csakúgy, mint
általában: Edmund állítása miszerint Gwen ledöntött pár pohárkával mielőtt
idejött, igaznak bizonyult. Most is ittak, - pezsgő alapú koktélt narancslével, -
kuncogtak és kiszúrták maguknak a pincért, aki a sós falatkákat kínálta nekik. (a
falatkáktól is tátva maradt a szájuk). Természetesen Fallon egy Atheneai
vendéglátó céget kért fel az ünnepélyre… Neki csak úgy tökéletes minden, ha egy
félelmetes nagyságrendű repült órákkal is kiszámláznak.
Pár perce egyedül hagyott, azt mondta, hogy még fogadja az utolsónak
érkező vendégeket. Épp kezdtem elunni Gwen színes beszámolóját arról, hogy
miket is tudna művelni szegény pincérlegénnyel, (aki halló távolságon belül
állt), amikor hirtelen abba hagyta a fecsegést és csendben maradt.
Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött.
- Sarlane, rafiki. Ciao barátnőm.
Annyira váratlanul ért, hogy valaki a nyelvemen szólalt meg, ezzel az
akcentussal, hogy beletelt egy kis időbe mire magamhoz tértem és meg tudtam
szólalni.
- Jo?
Egymás karjaiba ugrottunk, és nem is kellett megszólalnunk, aztán
ugrándozni és sikítozni kezdtünk, míg valaki elköhintette magát.
Mondanom sem kell Fallon volt az.
- So'yea ar en manta t'ea rarn! - kiáltottam. Szerettem volna leszidni, de a
hangom inkább volt vidám, mint mérges.
Abbahagyta a mosolygást, sajnálkozó képet vágott, megemelte a karjait,
mintha csak megadná magát.
- Megyek, hozok nektek valamit inni. Addig is örüljetek egymásnak. -
nevetett és elment.
Amint eléggé eltávolodott ahhoz, hogy ne hallja, amit beszélünk, Jo-ból egy
újabb rivalgás szakadt ki.
- Wow, wow, wow, wow, az Atheneák. Az Atheneákkal vagy! Én is az
Atheneákkal vagyok!
- Észrevettem.
- Hihetetlen. Fallon herceg szerzett nekem egy dimenzióugrásra
felhatalmazó engedélyt. Tudtad? Biztos odáig van érted. Istenem, nincs is ennél
kényelmesebb módja az utazásnak, ezerszer jobb, mint a repülő.
Nem lett volna értelme, hogy lenyugtassam a kedélyeit, hagytam csicseregni,
és közben azon morfondíroztam, hogyan is bírtam eddig ki az életkedve nélkül.

173
 - Annyi mindent kell elmesélnem. Emlékszel James Funellre, arra az
iskolatársunkra? Elvesztette a szüzességét, tudod kivel…- leengedte a tekintetét,
jobbra-balra pillantott. - egy ember lánnyal. A csaj, Raine, most nagyon
szemétül viselkedik, belecseppent abba a társaságba, amelyik azt hiszi, hogy a
dohányzás menő dolog. Meg ezt hallgasd meg: vért isznak, mert szerintük
felpörögnek tőle. Ez az új divat, Violet Lee elrablása után kezdődött… - hirtelen
előre hajolt, mintha lezuhanna. Kikerekedett szemekkel néztem rá, miközben ő
egy olyan mély pukedlibe hajolt meg, amit képtelenség volt végrehajtani egy
estélyi ruhában. A barátnőim, az ember barátnőim, (akikről teljesen meg is
feledkeztem), utánozták őt.
- Alfred herceg!- dadogta Jo remegő hangon.
Alfie oldalra hajtotta a fejét, és rám kacsintott. A romhalmaz közepén, két
oszlopnak tűntünk.
- Látom, Fall oda adta neked a meglepetésedet, ŐsziRóza. Aki jobban tenné,
ha felemelkedne és megkóstolná a pezsgőt. Isteni.
Jo idegesen felnevetett. A bordó ruhájának a libegő fodrát szorongatva
felegyenesedett. Totál elvörösödött. Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy az
udvarban töltött nyár alatt megismerkedett-e a királyi család valamelyik
tagjával. Hát valószínűleg nem.
- Igazán hálás vagyok, hogy meghívott az otthonába, Felség. Különösképp
tekintettel az … hmm… nehézségekre. - Jo rám pillantott, és egyből
megértettem: tudta, hogy milyen helyzetben voltunk.
- „Nehézség" a mi második nevünk. - mondta Fallon a hátam mögül
előbukkanva, mindenhol felbukkant, most is, mint mindig.
- Ne aggódj.
Jo, tud mindent? Hacsak nem azért mondták el neki, hogy figyelmeztessék.
Burkolt formája annak, hogy tudassák vele milyen veszélyes is, ha valaki a
világukba cseppen.
Amint alkalmam nyílt rá, Jo-t a táncterem mögötti toalettbe húztam és
leültem a csap melletti pultra, hogy kicsit megpihentessem a lábaim.
- Jo - mormogtam, megfogva a kezét. - Mennyire szeretném, ha még mindig
kislányok lennénk!
Ő a padlót bámulta.
- Arra gondoltam, hogy együtt tudnánk emlékezni a tanárunkra. A te
nagymamádra.
Lecsúsztam, és a tükörképemre néztem, letöröltem az ujjammal az
elkenődött szempilla spirált.
- A nagymamám meghalt Jo. Tudom.
Nem, nem volt halott. Épp abban a pillanatban adta vissza nekem a tekintetét
a tükörben. Ő ott volt, a hajamban, a sebhelyeimben, a mellemben… az
árnyékomban. Ő volt az árnyékom. Az árny, aki mindig velem volt.
- Már nem mérgesít fel, ha hozzá hasonlítanak. Az Atheneák sem. Most jól
vagyok.

174
 - De meg vagy ijedve. És a királyi család is. Megértettem, amikor
meghívtak. Ez az összes biztonsági intézkedés is! Meg aztán miért nem írtál
nekem több e-mailt? Megtudtál valamit arról, hogy az Atheneák mit tudnak, ki
ölte meg?
Megint meglepett, hogy a barátnőm mennyire képben van a helyzetről.
Ennyire nyilvánvaló lenne? A külvilág ennyire átlátja, hogy nem sikerül
megbirkóznunk a helyzettel? Hogy Violet Lee kicsinálhat minket, darabokra
szedhet, majd hagyhat meghalni minket?
De nem mondtam ki ezeket a kétséges gondolataimat hangosan. Tudtam,
kötelességem, hogy megnyugtassam Jo-t, pont mint, amikor még kicsik voltunk.
Akkoriban is, a játékainkban, mindig én voltam az anyuka, ő pedig a baba, én
voltam a doktor, ő a beteg, én voltam a hercegnő és ő pedig az én alattvalóm.
- Tudják, ki volt. De ez most nem fontos. Annyi minden van, ami miatt
izgulni kell az udvarban, te is tudod. Sajnos ebből mi sem maradunk ki, de
inkább élvezzük ki az estélyt együtt.
Jo felállt, és mögém lépett. Megpróbálta elkapni a tekintetem a tükörben, de
nem engedtem.
- Igazad van ŐsziRóza. De most, hogy megbocsájtottál az Atheneáknak,
amiért nem mondták el neked, hogy ki volt az aki…
- Nem bocsájtottam meg nekik, csak elfogadtam…
- Oké, most, hogy ilyen közel kerültél hozzájuk, te és Fallon herceg, egy pár
lesztek?
Idegesen összeszorítottam az ajkaim.
- Ez egy kicsit arcátlan kérdés az oldaladról.
- Arcátlan?
Gwen örömrivalgása félbeszakított, csendben maradtam. Christy, Tammy és
Tee kíváncsian követték őt a mosdóba. A tükörből figyeltem.
- Nos?
- A felség és ŐsziRóza…egy pár. - mondta Jo, ugyanakkora örömmel az
ember barátnőim felé fordulva.
Mindannyian elképedtek.
- Mióta? - kérdezte Gwen, a pultra téve a kezeit, mintha csak maga felé
szeretné húzni.
- Nem! Akarom mondani, egy párnak kellene lenniük. - javította ki magát Jo,
aki meghátrált a barátnőim heves reakciójától. - Tökéletesek lennének együtt.
Nem igaz? Mint egy mesében! Képzeljétek csak el, mennyit cikkeznének róluk!
Micsoda öröm, gondoltam és előteremtettem az alapozót, amit a felsőszinten
felejtettem, majd hagytam, hogy a varázslat kisminkeljen.
Most akkor Jo felfogta vagy nem, mindazt, amit e-mailben írtam neki. Nem
akarunk a médiában szerepelni!
Amint elült a kuncogás, Gwen átvette a szóvivő szerepét.

175
 - Neked biztosan több esélyed van, mint bárki másnak. Randizz vele, búj be
a boxerja alá, aztán mond el nekünk, hogy az a dudor a nadrágjában valódi, vagy
pedig egy banán van a gatyájába dugva, rendben?
- Hülye! ŐsziRóza akkor sem tudná, hogy mit kell vele csinálnia, ha az arca
előtt lóbálná. - az ajtó becsapódott, megérkezett Valerie Danvers a barátnőivel.
Megpördültem, és úgy öleltem át a mosdót, mintha csak a védelemre szoruló
fiam lenne.
- Tűnj innen Valerie. - mondta Tee. A mellkasomban büszkeség mocorgott,
hiszen már olyan sokszor mentettem meg Valerietől ezt a kislányt, hogy nagyon
is jól tudtam, ez a kis tizenkét éves kislány, ugyanannyira retteg a
piszkálódásaitól, akárcsak én.
- És ne beszélj ilyen vulgárisan. - tette hozzá Tammy.
- Csak mert te egy kis ribanc vagy, nem jelenti azt, hogy nekünk is annak
kell lennünk. - feleselt Gwen, kettőt előre lépett, hogy Valerieval szemközt
kerüljön.
Valerie fintorra húzta az ajkát, és felhúzta a szemöldökét.
- Nézd csak, ki beszél. Mindannyian tudjuk, hogy lefeküdtél egy szaros
Látóval, amint alkalmad nyílt rá.
Gwen duzzogva hátrébb lépett, a tekintetéből sütött, hogy vétkesnek érzi
magát. Jo is, aki eddig egyik lányról a másikra kapkodta a tekintetét, csendben
felállt a székről és megfogta a kezem. Christy közelebb jött és megfogta a másik
kezem.
Talán, mert már maga előtt látta a győzelmet, Valerie felénk lépett, mikor
Tee - aki még túl kicsi volt egy ilyen veszekedéshez, és talán magához a bulihoz
is - meg nem állította az ő egy méter-ötvencentis kis magasságával és gyilkos
pillantást lövellt felé.
- Ne káromkodj Valerie, és ne viselkedj ilyen gonoszan. Senkit sem érdekel,
hogy te mit gondolsz, úgyhogy hagy minket békén.
A szavai sikeresen elcsendesítették Valeriet vagy jó tíz másodpercre. Majd
Valerie Tee fölé hajolt, annyira felhúzódott a ruhája, hogy kilátszott a bugyija.
- Én pedig köpök arra, amit te mondasz te kis né…
- Ne merészeld. - sisteregtem. Felemeltem a tenyerem: a hüvelyk és mutató
ujjam közt hömpölygött egy vörös energia gömb. Éreztem, hogy felforr a vérem,
de kontroll alatt tudtam tartani a helyzetet. Senkinek sem engedem, hogy
megsértse Tee-t. - Most a női mosdóban vagyunk, nincs itt semmilyen herceg,
hogy megmentsen téged.
Felfogta, hogy jobb lesz, ha odébb áll, de nem akartam ilyen könnyen
elengedni. Miközben üldöztem, ő vakmerően sértegetni kezdett engem,
olyanokat vágott a fejemhez, hogy mennyire sznob vagyok, sértegette a nagyim
és a címem. De nem törődtem vele. A sarkában maradtam egész a táncteremig.
Ott aztán megállt, megigazította a ruháját és felkészült az utolsó csapásra.
- Utállak! - hirdette ki, és elimbolygott a magas sarkújában.

176
 Egy csapatnyi fiatal körül keringtem, míg újból meg nem láttam őt.
Fortyogott a dühtől, az arca kipirosodott. Észrevettem, hogy mosolygok, tetszett,
hogy ilyen hatással vagyok rá. Milyen hülyén néz ki…
- Az érzés kölcsönös! - enyhén meghajoltam, megfordultam és otthagytam.
Átverekedtem magam a többiek csodálkozó tekintetén, elhaladtam a tükrök
előtt, keresztülmentem a táncterem mögötti szobán, a lábaim vittek magukkal,
csak még azt nem tudtam, hová is tartok. A szoba túlsó végén a lábaim
megálltak, egyik lábam a másik előtt keresztbe lépett, a térdeim berogytak.
- Felség.
- Szeretnéd, ha kidobatnám Valeriet, úgy, hogy a lába se érje a földet? -
kérdezett Fallon.
Nevetve fejet ráztam. - Már lerendeztem.
Meglepődött, de ő is mosolygott. Kézen fogott és szorosan magához húzott.
- Táncolj velem. - mondta.
A zene megváltozott. A basszusok kalapácsolásai elhalkultak a zongora édes
dallamai mögött, egy dallamos női hang sejlett fel.
- Nem emlékszem, hogy kell.
- Dehogyisnem. - az ajkai a fülemet súrolták.
Elmosolyodtam, a fejem intése kísérte a szavaim, mikor nemet mondtam, de
ő elhallgattatott. Nem a szavaival vagy a kezével, hanem a tekintetével.
- Hagyd hadd vezesselek én. Ne izgulj, ne félj. Most ne. Ebben a pillanatban,
ne. Táncolj velem, ŐsziRóza.
Aztán már a tömegben keringtünk. Felismertem Alfiet és Lisbethet, de az
alakjuk csak elmosódott körvonal volt, egy párás lencse túloldalán.
Csak Fallont láttam, éreztem az egymásba kulcsolt ujjaink melegét, a padlót,
ahogy vibrált a lépései alatt. A tömegnek mondott valamit, de nem hallottam,
hogy mit.
Elváltunk, meghajoltam, majd türelmetlenül visszakaptam az ölelését, és
hagytam magam irányítani egy lassú valcerben, és az arcomhoz tapadó arcára
koncentráltam. Akkor behunytam a szemem, és kizártam a figyelmemből a
többieket, akik úgy bámultak ránk mintha egy akváriumban lennénk.
- Szeretnék mondani neked valamit, de nem merem, mert félek, hogy akkor
elmész. - a hangja megbicsaklott, a keze pedig végig csúszott a hátamon, még
inkább magához szorítva.
- Akkor ne mondj semmit. - suttogtam, a fejem a vállára fektetve. - Kérlek,
spórold meg nekem ezt a kellemetlenséget.
- Rendben hercegnő, ezt teszem, mindig.
Éreztem, ahogy a bőre megfeszült az arcom alatt, felemelte a fejét.
Tudtam, hogy most boldognak kellene lennem. De nem voltam. Mintha
valami üldözött volna minket, hogy mi, arról fogalmam sem volt. Éreztem,
ahogy megfulladok. A zene felhangosodott, majd ismét lecsendesedett,
hullámokban érzékeltem, zavartan. Olyan volt, mintha a lábaim nem érintenék a
talajt, és hagytam magam ringatózni Fallon karjai közt. Kinyitottam a szemem:

177
most a körülöttünk lévők arcai, csak egy akvarell festménynek tűntek a
tükörképek mélyén.
Mindig így érezném magam, ha a karjaiban maradnék. Vele mindig is egy
akváriumban élnék, és az egyetlen módja, hogy a fájdalomtól meneküljek, az
lenne, ha elmerülnék a megtévesztésben, hazudnék magamnak, és felemésztene a
tettetés.
Nem érdekelt.
Majd elengedtük egymást. A zene elhalkult, a fények felerősödtek. Fallon a
vendégekhez fordult és megköszönte nekik, hogy eljöttek. A tömeg oszladozni
kezdett, miközben a szolgák munkához láttak. Megzavarodtam az
embertömegben, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, csak az ágyamra
tudtam gondolni. Aztán egy kéz megfogta a kezemet.
A herceg megszorította a tenyerem.
- Jó éjszakát, hercegnő.
Elengedtem magam, és egyszer csak elveszettnek éreztem magam.
- Jó éjt Felség.
Leengedte a tekintetét, majd visszanézett, mintha nem lenne ereje másfelé
vinni a tekintetét. Amikor egymás szemébe néztünk, mosolyra húzta az ajkát és
elkapta a bal kezem. Meghajolt és megcsókolta. Csak egyszer bólintott, lassan,
jelezve, hogy mehetek. Ő is elment, a kezeit a háta mögött keresztbe fogta,
mintha ő is elveszettnek érezné magát.
Követtem a pillantásommal, miközben távolodott. Szavak nélkül álltam, a
szívem majd kiugrott a helyéről. Az elmém dübörgött a történtek miatt.
Annyiszor végig néztem már ezt Atheneában: a tinik, akik felnőtteknek tűntek, és
a felnőttek pedig óriásoknak.
Udvarolt nekem!
Két kar vállon szorított, és megráztak előre-hátra.
- Megtörtént? Tényleg megtörtént? Nem rohansz utána? - kiáltotta Jo, és az
ajtó felé tuszkolt engem.
- Szerinted kellene?
- Igen!
Óvatosan az ajtó felé indultam, hátranéztem, és Jo bátorítólag bólintott.
Sehol sem találtam Fallont. Félénken kopogtam az ajtaján, körbe néztem,
nehogy valaki meglepjen, amint a szobájánál koslatok. Nem kaptam választ a
kopogtatásra. Visszamentem a folyosóra, ahol Tee-be botlottam, épp az egyik
szolgáló kísérte őt vissza a szobájához.
- Nem láttad Fallon herceget? - kérdeztem.
- Azon a folyóson láttam. - Tee lemutatott a lépcső aljához és cinkosan
elmosolyodott. Én azonnal belepirultam.
- Azt kérte, hogy senki se zavarja, asszonyom. - vágott közbe a szolgáló,
majd elment, meghajlás nélkül.
- Szerintem…

178
 Megfordultam és lementem a lépcsőn. Megint az akváriumba kerültem, a
vendégek, akik épp elmenni készültek, bámultak engem. Nem foglalkoztam
vele. Sőt, szórakoztatott a dolog, pont, ahogy szórakoztatott, amikor Valeriet
bosszantottam. Emelt fővel kihúztam magam. Senki sem tudott volna
megbántani abban a pillanatban.
Azon az éjjelen nem világított a hold. Az egyetlen fény és hőforrás, a kő
kandalló volt amelyben, a frissen odakészített fahasáb lobogtatta a tüzet. A tölgy
asztalkán egy italos üveg és két pohár volt. Ő ott ült, részben eltakarta a nagy,
fényes levelű növény árnyéka.
A küszöbön várakoztam. Enyhén felém fordult, és egy pillanattal később,
határozottan, de nagyon lassan felém indult. Úgy tette meg a köztünk lévő
távolságot, mintha egy vadállat lenne, aki a kellő pillanatban készen áll a
menekülésre.
Két méterre tőlem megállt.
- Megértetted, mit szerettem volna mondani neked.
Nem kérdésnek szánta: utasításnak, hogy válaszoljak neki. Remegve, olyan
sikkesen, ahogy csak tudtam, meghajoltam, a testsúlyom áthelyeztem az egyik
térdemről a másikra. A ruhám felcsúszott a combomig.
- Még nem köszöntem meg neked felség, hogy meghívtad Jo-t Burratorba.
Nagy megtiszteltetés neki, hogy megismerhetett téged.
A szemeiben felcsillant egy érzelem, amit idáig még sosem láttam. Anélkül,
hogy levette volna rólam a tekintetét, belekortyolt a poharába, amit a kezében
fogott, talán brandy lehetett.
Hirtelen megfordult, és a bal oldalamon lévő üveges szekrénykéhez ment.
Hallottam, ahogy ráteszi a poharat és felé fordultam. Belekapaszkodott a
bútorba, lehajtott fejjel állt, mintha az üveglapok mögül egy vízesés alá hajtaná
magát.
- Nem azért hívtam meg a barátnőidet, hogy elősegítsem a társadalmi
helyezkedésüket. - a bosszús hangneme belém fojtotta a szavakat. A behajtott
térdem kezdett zsibbadni.
Pár másodperccel később, Fallon rám pillantott. Úgy tűnt lélegzethez jutott.
- Térdelj le.
Nem mozdultam.
- Térdelj le, ŐsziRóza!
Megtettem, amit kért. Hülyén éreztem magam ebben a pozícióban, a remegő
térdeimmel próbáltam egyensúlyban tartani magam. Ez nem a hercegem előtti,
egyszerű meghajlás volt.
- Fallon? - suttogtam a pattogó tűz zajában. - Megijesztesz.
Elengedte a szekrénykét, egyik ujját a másik után levéve, nyelt egyet. Majd
felém fordult.
A következő pillanatban mellettem volt, elkapta a hajam, a fejem a lábamhoz
szorította, majdnem egész a térdemig lenyomta. Jobbra fordultam és elszorult a
torkom.

179
 - Nem tudsz nekem felelni, igaz? - a hangja annyira nyugodt volt, hogy
szinte hidegnek hatott.
- Én… - nem tudtam végig mondani a mondatot.
Még jobban megszorította a hajam. Vett néhány mély lélegzetet, majd
megszólalt.
- Gyere ülj le.
Kézen fogott, felsegített: a másik kezemmel a ruhámat próbáltam a helyén
tartani, amennyire ez lehetséges volt. Oh, Lisbeth miért ilyen rövid ruhát …
Fallon a tűz előtt álló dívány sarkába dobta magát, én leültem a másik
végére, a térdeimet jól összeszorítottam.
Nézett, és a lábait keresztbe fonta, hintáztatva az egyik lábfejét. A karjait a
díványon fesztelenül végig fektette, mintha a karjaiból a feszültség átvándorolt
volna én rám, amikor letérdeltem.
Ideges voltam, és nem tudtam máshová nézni, mint a kandalló tüze.
- Megpróbáltam. - mondta. - Megpróbáltam, hogy ne legyek egoista. Tudom,
hogy először meg kell gyógyulnod, csak azután tudod nekem megadni azt, amit
akarok. És segíteni fogok. De én egy férfi vagyok, és amikor láttalak téged ma
este… ilyen szépnek, ilyen magabiztosnak… Tudnom kellett. Tudnom kellett, hogy van
akár egy morzsányi remény is.
Nem néztem rá. Hogyan is tehetném? Igaza van. De ez a nyugodt
belenyugvó hangneme… összetörte a szívem. A szemébe néztem. Az állkapcsát
összeszorította, és megfogta az italos üveget.
- Istenem, hiszen még tizenhat éves sem vagy. - motyogta szárazon, a hangja
annyira remegett, amennyire a keze, amikor az italt töltötte.
Abbahagytam az ujjaimmal való játszadozást.
- Egy hét múlva fogom betölteni. - feleltem.
- Ne ígérj olyat, amiről tudom, hogy nem tudsz nekem megadni. Első a szív.
Adott egy poharat, koccintásra nyújtotta a sajátját, és ivott egy kortyot. Hátra
dőlt a díványon, és a kandallóból jövő fény elűzte az arcáról az árnyékot.
Most először megértettem, mi is volt az, ami ennyire megijesztett engem, és
miért volt a szeme, ennyire tele érzelmekkel. Az írisze olyan vörös volt, mint a
pohárban a likőr.
Miért félek ennyire? Épp most beszéltünk érzelmekről, és láttam, ahogy az
izzadság végig csordul a nyakán. Aztán meg, nem voltam én sem olyan kis
ártatlan, nagyon is jól tudtam, miért tette keresztbe a lábát.
- Tisztában vagy te azzal, hogy milyen hatással vagy a férfiakra? Észrevetted
hogyan néznek rád a többiek, mennyire csodálnak téged?
Megráztam a fejem.
Ismét a díványra támasztotta az egyik karját, és a szemembe nézett.
- Gyönyörű vagy, és jól tudod. De túlártatlan vagy ahhoz, hogy teljes
mértékben megérthesd a hatalmad. Kétlem, hogy én lennék az első, abban pedig
biztos vagyok, hogy nem is vagyok az utolsó, aki a szíved után epekedik. És
nem csak az után epekedem. Szeretnék oly erős lenni, hogy beérjem a

180
társaságoddal, de több kell nekem, mint egy mesés csillogó tárgy az oldalamon,
amit nem érinthetek meg. A családomnak, a te családodnak, az udvarnak…
ennél többre van szükségük.
Letettem a poharat, és feltűnt, hogy milyen törékeny.
- Nem vagyok egy csillogó tárgy.
Fallon is letette a poharát, ami immár üres volt. A szeme visszaért a
természetes kék színéhez.
- De igenis az vagy, egy királynő vagy. Egy üvegburában kellene téged
tartani, biztonságban, tisztán, távol a fájdalmaktól.
Hirtelen bátorság hullámtól vezérelve, ráhelyeztem a kezem a térdére, és
elmozdítottam a lábát, hogy mindkettővel a talajt érintse. Valami számomra
ismeretlen dolog hajtott, valami, amit a mellkasomban, a hátamban, a
gyomromban, a torkomban éreztem, valami, ami hasonlított a varázserőhöz, de
nem az volt. Ez a valami irányított engem, hogy a díványra térdeljek, majd fölé
kuporodjam, és a kezeim a vállára tegyem.
- ŐsziRóza … mit … csinálsz? - minden szó után levegőért kapkodott, a
szemei megint vörösbe borultak.
- Miért? Miért kell tisztának maradnom?
Óvatosan a derekamra tette a kezét, mint már annyiszor, mikor átkarolt, vagy
az előbb mikor táncoltunk. De ez alkalommal másmilyen volt.
- Nem kell. De túl fontos vagy, nem engedheted meg magadnak, hogy
megsebezd magad vagy, hogy elveszítsd a fejed. Félek, hogy eltörlek.
Szükségünk van rád.
Hátrébb csusszantam.
- Azért mert látnok vagyok?
Fallon bólintott, és hallottam, ahogy nyel egy nagyot.
- ŐsziRóza. - dadogta - ŐsziRóza, szállj le rólam.
Mintha egy tűt szúrt volna a szívembe. Hátrébb húzódtam tőle, keresztbe
fontam a karom a hasam előtt és a dívány karfáját bámultam.
- Hé. - suttogta, a fülem mögül kiszabadított néhány hajtincset. - bóknak
szántam. Túlságosan tetszel ahhoz, hogy ne úgy tegyek, mintha semmi sem
történne.
- Ne haragudj. - mormogtam. Zavarban voltam és szégyelltem magam, azért
amit tettem, és mert nem sikerült… nos, mit is nem sikerült?
Mit próbáltam csinálni? Nem is akartam vele lenni úgy, akkor mégis, miért
tettem? Nagyon veszélyes volt ilyen erős érzelmekkel játszadozni, ahol az egész
varázserőmet be kellett vetnem, hogy ellenálljak neki. És butaság is, pont az
effajta pletykára szomjazik a sajtó. Még a hideg is kirázott a gondolattól.
- Fázol. -Mondta, és az ujjainak egy mozdulatával megemelte a pokrócot a
fotelből és ráterítette a vállamra. Megigazította, majd levette a cipőimet, egyiket
a másik után. Miután megbizonyosodott arról, hogy kényelmesen vagyok, közel
bújt, majdnem a homlokomat érintette.

181
 - Nem tehetek úgy, mintha te csak egy barátnő lennél, vagy egy nemes
hölgy. Most már nem. Csak azt szeretném hallani, hogy szükséged van rám,
olyannyira amennyire nekem rád, még akkor is, ha nem akarsz egy kapcsolatot.
Remegve a nyaka köré fontam az egyik karom, a másikat a mellére tettem,
betöltve a kettőnk közti teret.
- Szükségem van rád. Kezdetben, amikor ide jöttél, úgy éreztem, hogy a
világ összeomlott, zavartad a köreimet, de…
- Bocsáss meg.
- De most sokkal jobb, sokkal boldogabb vagyok. De még meg vagyok
sebezve, olyannyira, hogy nem tudok nem venni róla tudomást. Nem tudok és
kész. Kérlek, érts meg. Légy szíves.
Fallon a vállára hajtotta a fejemet.
- Várni fogok. Mindannyian segíteni fogunk neked, hogy jobban érezd
magad. És én, várni fogok.
Alig hallottam: egy erős, hirtelen fájdalom hasított keresztbe a fejemen,
mintha egy nyíllal keresztbe lőtték volna. Levegőt vettem, felemeltem a fejem
Fallon válláról. Ő vissza akarta helyezni, de ekkor egy újabb, még erősebb
roham rohant át a homlokomon. Ismertem ezt a fájdalmat.
- Fáj a fejem. Nagyon. Azt hiszem, egy látomás okozza.
Fallon karjába vájtam a körmeim, ő pedig átkarolt.
- Igen, igen, ez egy látomás. - Csukladoztam és megfeszültem, egyre jobban
szorítottam Fallont, ahogy a fájdalom erősödött, és a homlokomról a szemeimre
húzódott. Minden elsötétült.
- Kérlek, kérlek maradj, ne menj el!
Egy kéz végig simította a hajam.
- Itt vagyok - suttogta gyengéden - Nem megyek sehova.
- De a szolgák… a szolgák ... pletykálni fognak… -
Annyi baj legyen. - Fáj. Nagyon fáj. - Tudom hercegnő.
- Ne hagyj itt. Ne hagyj egyedül. -
Nem foglak. Szorosan foglak.
- Szükségem van rád. Kellesz nekem, Fallon Athenea.
Aztán minden sötétbe borult.

Szóval igaz. Atheneának mindvégig igaza volt.

Azon az éjjelen Violet Lee hánykolódott az ágyban. A hálóinge izzadságtól
nedves, a lepedő a lába köré csavarodott, a lábujjai kandikáltak ki kandikáltak
alóla.
- Hallottál már a Hősnők próféciájáról?
A látomásom elvándorolt Violetről, és most egy csapatnyi csuklyás férfi
zavaros profilját láttam amint egy tisztáson gyülekeznek.

182
 - Ezt a badarság a sorsról, csak az Atheneák agyszüleménye. Sem az én, sem
a ti időtöket ne fecséreljük erre.
Éreztem a határtalan kíváncsiságát, ami minduntalan visszavezetett engem a
szobájába, de valaki más fejében jártam, és pont, amikor szerettem volna
rájönni, hogy kihez tartozik ez az elme, a jelenet megváltozott és felfedeztem
egy alakot, aki a fák ágai közt bújt el és egy csoport orvvadászt lesett.
Ez a kép felzaklatott engem: ezek a teremtmények, mindenre készen álltak.
Mindenfele mérget köptek, éreztem a fák szenvedését, amikor az egyik
orvvadász a körmeit a fakéregbe vájta, miközben a lombok a titokzatos
leskelődő alakjának a súlyát tartották csendesen.
Talán Violet álmodja ezeket? - gondoltam, a szemeim elé tárult ismét a
szoba, amiről úgy véltem, hogy az övé lehet. De ha álmodta, akkor a jelenet
vajon igazi, vagy sem?
- Megtalálták az első versszakban szereplő Látó lányt. A prófécia hamarosan
beteljesedik.
Az én, vagy az ő szíve volt az, amelyik megállt egy pillanatra?
- Megtalálták az első sötét hősnőt. De, ha te nem hiszel benne, akkor
aggódnod sem kell emiatt. Szólunk róla Lee-nek, mielőtt az Ad Infinitum véget
érne.
Íme. Íme a prófécia, amit a vámpír tanács szerint Lee kifogásnak használt.
Megtalálni az első lányt… ez volt a kifogása.
Végül Violet Lee megnyugodott. Ha nem is voltam a tudatomnál, éreztem a
herceg közelségét, éreztem, ahogy fogja az elnehezült karjaim, lábaim.
A hősnők próféciája végre elérkezett, évezredek után, és én a szemtanúja
lehetek… Egy kis szerencsével túljutunk ezen a nehéz, félelemmel és veszélyekkel teli
időszakon, és elkerüljük a háborút, amit sokan megjövendöltek.

183
 Huszonötödik fejezet

ŐsziRóza

Fallon! A prófécia! A prófécia, amire mindannyian vártunk! Minden rendbe

jön! Miért nem örülsz?
Az elméjében láttam a szokásos kék égboltot, de ez alkalommal a
gondolatait tároló dobozok le voltak zárva, és válaszként csak egy váll
vonogatás szerű várt rám.
- Megtalálták az első sötét hősnőt. - mondták... Kétség kívül a te lányod lesz
az, aki rá talál. A te családod fog rátalálni az első hősnőre! Nem tudtál meg
semmit ezzel kapcsolatban?
Fallon nem nézett rám, becéző szavakat sutyorgott a lovának, egy fiatal,
fürge, fekete kancának, akit Fekete Szépségnek keresztelt el. Az állat ficánkolt,
és a sörényét borzolta, ráfért volna, egy kis nevelő hatású szidalom.
Senki sem bízna bennem, hogy ilyen információt osszon meg velem. Túl fiatal
vagyok ŐsziRóza.
Remélem, hogy nemcsak Violet Lee álma. Remélem, hogy mindez igaz.
Hamarosan megtudod. A nénikém, az apámhoz ment.
Felnyergeltem a lovat, amin mindig lovagolni szoktam - Infanta, egy fiatal,
szürke kanca - megitattam, kesztyűt húztam, és az istállóban barangoltam, míg
meg nem találtam a herceget.
Idegesen nekidőltem a falnak.
A múlt éjszakával kapcsolatban...
Fallon sóhajtva a szemembe nézett. Megmondtam neked, hogy várni fogok.
Elég ez neked?
Előre lépett, és a kezei közé fogta az arcom. Egy pillanatra lehunytam a
szemem, hagytam, hogy a bársony kesztyűje felmelegítse a széltől kihűlt arcom.
Nem mondott többet. Nem volt rá szükség. Megfogta a lovának a kantárját,
kivezette az istállóból, ahol a barátaink vártak ránk.
Az emberek, akik nem tudtak lovagolni, vagy nem szerették volna követni
Alfie intenzív lovas tanfolyamát, fel lettek osztva Alfie, Jo és Lisbeth közt. A kis
Tee, velem száll majd nyeregbe.
Felszálltam a lóra, Fallon pedig, egy karral megemelte a kis barátnőm. Látó
nyelven suttogtam pár szót Infantának, hogy megnyugodjon, majd ügetve
megindultam az északi kapu irányában. Az Athanok, akik mindenhol ott voltak,
megelőztek minket és hamarosan eltűntek a szemünk elől.
A nagymama mindig azt mondta, hogy figyeljem meg, ahogy egy férfi az
állataival bánik. Szerinte, ha jól bánik velük, akkor jó ember. Elsimítottam a
hajam, megfordultam, hogy a herceget lássam: az előbbi feszültségnek nyoma
sem volt, az arcát mosoly koronázta, ahogy a kanca nyakát simogatta, galoppra
fogva a lovat, hogy utolérjen minket.

184
 A levegő szúrós volt, és a nehéz lovas kabát ellenére libabőrös lettem.
Közeledtünk a védőpajzshoz, és észrevettem, hogy Tee megrázkódott mellettem.
- Te is érzed? - kérdeztem tőle, a fülébe suttogva. Rábólintott, én pedig
megráncoltam a homlokom: fogalmam sem volt róla, hogy az emberek ennyire
érzékelhetik a varázserőt.
Ha az időjárás engedi, azt terveztük, hogy elvisszük a vendégeinket, - a
barátnőimet, Jo-t és Fallon két osztálytársát, - a pusztára, ahol a kilátás csodás
volt, hogy eltereljem a figyelmem az utolsó látomásom nyomasztó
gondolatairól. Szóval azért, hogy békésen eltölthessünk egy délutánt, Fallon
megnyitotta az utat, ami a birtokon kívülre, és a pajzson kívülre vezetett. A zárt
völgyek, sziklás csúcsok közt bolyongó ösvények felé. Sivár környék volt,
mintha egy másik bolygón lenne, ahol a gránit szürke árnyalatai, a világoszöld
és a barna uralkodtak. A patakok a lejtők közt bujkáltak, majd az elefántfű
csomók közül bukkantak elő. A levegő rothadt illatot árasztott. Fallonnal a
csapat elejére álltunk, türelmetlenül szerettem volna még feljebb haladni,
kellemesebb tájak felé. Elérkeztünk egy sík területre, amit az egyik oldalon
néhány csúcs keretezett, amik közt egy nagy tavacska bújt meg, a Crazy Well,
ahová szívesen szoktunk kilovagolni. A vize nagyon mély és fekete, az erős szél
hullámokat kavart a tetején, amelyek nyaldosták az iszapos tópart széleket.
Amint a látóterembe került, leszálltam a lóról és gyalogosan mentem tovább,
Tee pedig úgy markolta a kantárt, mintha az élete függne tőle. A víz
megnyugtatta Infantát, aki nem kedvelte a puszta meredek árkait. Kirázott a
hideg. Én sem kedveltem azt a helyet.
Hagytuk inni a lovakat, míg az ember barátaim a mennyországban érezték
magukat, ahogy a zavaros vizet fröcskölték, nem zavarta őket a hideg szél, ami a
magasabb pontokon süvített, fel - alá örvénylett. Szívesen csatlakoztam volna
hozzájuk, ha Fallon és Alfie, nem vágott volna olyan képet. A lovaglás jót tett
mindenkinek, de az ő arcukról olyan érzést olvastam le, mintha rájuk omlott
volna a világ súlya. Nyeltem egy nagyot, zavarodottnak és hibásnak éreztem
magam, végül is én voltam az, aki beszámolt nekik a hírekről.
De hát ez egy jó hír, nem? Megértettem az aggodalmukat, hogy így majd Lee
kifogással szolgálhat, de végül is ki ő, egy Hősnő nagyságával, hatalmával
szemben? Egy Hősnő, akiről beszéltek a látomásaimban. A legnagyobb
látnokok, egész biztos már jóval én előttem megjósolták, - innen származhattak a
pletykák, amik hónapok óta keringtek, - de akkor is tudtam, hogy
kiváltságosnak tekintem magam. Most először értékeltem a tehetségem.
Lisbeth aggódott a vőlegényéért, ezért azt javasoltam, hogy menjünk tovább.
Infanta rakoncátlan hangulatban volt, rángatta a fejét, arrébb ment, amikor
nyeregbe akartam ülni. Tee félt újból felszállni rá, így noha tudtam, hogy
nyugtassam meg a lovam, felajánlottam, hogy hátul maradok, időt adva nekik,
hogy lecsillapodjanak. Edmund egyet értett velem.
Tee leült egy kőre, én Infantával foglalkoztam. Simogattam, kockacukrot
adtam neki, Látó nyelven pár szót suttogtam, de semmi sem segített. Nem akart

185
mozdulni. Egyáltalán nem értettem, hisz tudok bánni az állatokkal, Infanta
pedig, jól nevelt ló volt. Edmundhoz fordultam: most már én is ideges voltam.
Egy szikla tetején állt, és a síkság azon részét figyelte, ahová én nem láttam el.
Még mielőtt időm lett volna, hogy beférkőzzem a gondolataiba, már hallottam is őt,
az enyémekben.
ŐsziRóza, egy bénító varázslat közeleg! Menekülj!
Infanta nyugtalankodott, menésre késztettem, nem mertem felszállni rá.
Elszaladt galoppozva, meg volt ijedve. Egyedül is haza talál. Tee talpra állt,
menekülésre készen, bár fogalma sem volt arról, mi is történik valójában. Meg
fogtam a karját és futni kezdtem én is. Szerettem volna nyerni pár másodpercet,
hogy felmérhessem, van-e időm rá, hogy felkapjam őt és elrepüljek. Hátra
néztem: semmi esélyünk sem volt.
Az, ami követett minket, nem egy egyszerű ködfelhő volt, hanem egy igazi
ködfüggöny, szürkén árnyékolta be az égboltot. Egy szürke vízfal. Edmundhoz,
Alya és Richard is csatlakoztak, együtt próbálták elhárítani, egy tűzfal
segítségével. Csak az volt a baj, hogy ahelyett, hogy a ködfal lecsökkent volna,
egyre terebélyesebb méreteket öltött.
Tee mozdulatlanra dermedt, az ajkai egy hangtalan sikolyra torzultak.
ŐsziRóza, hagyd a lányt és szaladj el innen!
Soha nem lettem volna képes magára hagyni Tee-t, így aztán magammal
vonszoltam, az ösvénytől távolabbra, a rekettye bokrok közti mohás területre,
próbáltam elkerülni az átok kerületét.
Meghallottam Edmund kiáltását és megint megfordultam: a ködfal ívbe
hajlott, felénk tartott, fittyet hányva az Athanokra. Felgyújtottam mögöttünk egy
bokrot, de hasztalan volt: ez a varázslat, még a királyi testőrség mágiájánál is
magasabb szintű volt.
Hirtelen eltűnt a talaj a lábunk alól, és egy tőzeggel és sárral borított
veremben kötöttünk ki. A félelem eluralkodott rajtunk.
- Tee. - suttogtam miközben azon küzdöttem, hogy a sárba szorult
csizmámban fel tudjak állni. - Fogd a kezem, és ne lélegezz.
Amint lábra álltam, felsegítettem, felkaptam, a hátát a mellemhez szorítva
tartottam. Az ember vadászok, eléggé pórul jártak azzal az átokkal, Tee sem
úszta volna meg.
Edmund megtanított nekem pár varázslatot, pontosan ehhez hasonló
helyzetek esetére. Sok apró villogó pötty kelt életre körülöttünk egy kört
formálva. Alig látszottak, de épp elegendőek voltak, ahhoz, hogy távol tartsák a
közelünkből a ködfelhőt, hogy lélegezhessünk. A fény pöttyök bármily
aprócskák is voltak, nekünk a túlélést jelentették.
Ott maradtunk, a megmentésünkre várakozva...vagy arra, hogy megtaláljon
minket az a valami, ami a szürkeségben rejtőzött.
Csak a lélegzetvételünk hangját lehetett hallani. A köd nem férkőzött a
tüdőnkbe, de a ránk telepedett halálos csend elég lett volna ahhoz, hogy bárkit az
őrületbe kergessen.

186
 - Egy Katerina - kör. Szakemberhez méltó.
Megfordultam, Tee-t a hátam mögött tartva.
- Nathan?
A fény körülöttünk még erősebben csillogott, kis gyertyafényeknek tűntek,
és az az Irtó, aki egykor emberi lény volt, ott várakozott a túloldalon, nem tudott
áthatolni a kis fénycsóvákon.
- Mit akarsz? Ki van ott veled?
Remek formában volt, jól érezte magát a bőrében, annak ellenére, hogy az
átváltozása csak pár hete történt. A kezeit a zsebébe csúsztatva tartotta, a
sebhelyei simák, fényesek, bár szörnyű volt a színük. Igen csinosan volt öltözve:
drágának látszó, vasalt nadrág, ing és bársonyzakó.
- Azért jöttem, hogy beszéljek veled, hölgyem. Ezért vagyok egyedül. De azt
hiszem, hogy nem fog zavarni a kis barátnőd jelenléte.
Az akcentusa kevésbé volt feltűnő, és sokkal csiszoltabb hangnemben
beszélt; még egy jól kidolgozott meghajlást is produkált, amit persze csak
ugratásnak szánt.
Amint a tekintetét a föld felé fordította, megpróbálkoztam egy varázsigével,
de nem jártam sikerrel. Azonnal beszippantotta egy védőpajzs, amit Nathan
emelt maga körül. Egy gúnyos fintorral kihúzta magát.
- Viselkedj rendesen hercegnő. Barátok vagyunk. -
Nem vagyunk barátok. Sohasem voltunk.
Óvatosan hátráltam egy lépésnyit és magamban átkoztam a pala törmeléket,
ami a lábunk alatt zörgött. Bár még, mindig a sárban lennénk.
- Ki van veled? - ismételtem a kérdést. -
Mondtam már, egyedül vagyok.
- Nem igaz. Senki sem képes rá, hogy segítség nélkül ilyen erős varázslatot
készítsen. - próbáltam időt nyerni a beszélgetéssel addig, míg az Athanok ránk
találnak.
- Dehogyisnem, ennél még többre is képes vagyok. Chri'dom remek
tanítómester.
Végig húzta az egyik kezét a haján: most is göndör volt, de most hátra
fésülve hordta, hogy látszódjék az egyik furcsa színű sebhelye, ami inkább volt
kékes, metál szürke, mint tiszta szürke.
A sebhelyei igen vékonyak voltak, és még az enyémnél is sokkal kuszábban
futottak. Nathan minden olyan jegyet magán hordott, amikre álmomban sem
számítottam volna egy átváltoztatáson keresztül esett embernél: jó egészségnek
örvendett, erőteljes, nyugodt és sármos volt.
- Szóval, most az ő bábuja vagy. - Az
ő kegyeltje.
- És mi a helyzet a hazugsággal, amivel kényszerítettek téged az
átváltozásra?
- Eléggé szemtelen vagy, meg tanulhatnád, hogy ne legyél az. A teljes
beleegyezésemet adtam a transzformációhoz, tisztában voltam a kockázatokkal,

187
és ismertem az Irtók politikai terveit. Úgyhogy, tartsd csak meg a prédikációdat
a korrupt udvarodnak.
Nathan beszéd közben próbált a szemembe nézni, de nem adtam meg neki
ezt az örömöt.
- Az Irtóknak, nincsenek semmiféle politikai terveik. Csak gyilkolnak. Ezt te
is láttad Brixhamben. A tanúja voltál, hogyan gyilkolták meg ...
Nathan durva nevetésben tört ki, én meg belegabalyodtam a saját szavaimba. -
Persze, hogy a tanúja voltam. Értem csinálták az egészet.
- Tessék?
- Egy próba volt. Chri'dom kíváncsi volt, hogyan reagálok a halálra, és hogy
vagyok-e annyira hűséges hozzá, hogy téged bűntudatba kergesselek a történtek
miatt.
Tee felsikoltott, de inkább hasonlított egy állatka hangjához, hátra
nyújtottam a karom, hogy megfoghassa a kezem.
- Ez azt jelenti,... hogy te, már akkor is az ő oldalukon álltál? - lehajtott fejjel
kutattam a kérdésemre a válasz után, aztán beugrott. - Izland.
Nathan bólintott és tapsolt mellé.
- Ügyes vagy, bár egy kicsit sokáig tartott, míg rájöttél. Azon az utazáson
adtam a beleegyezésem az átváltoztatásra. Most pedig itt vagyok, hogy
megmagyarázzam miért is tettem.
Türelmetlenül jeleztem neki, hogy folytassa.
Csak azért jött ide Izlandról, hogy megmagyarázza nekem?
Nem tudtam eldönteni, hogy kicsit nagyobb biztonságba érezzem-e magam,
vagy hogy elhessegessem-e a gondolataimból ezt a hamis biztonságérzetet.
- Nathan mondd el a mondandód, aztán tűnj el innen.
- Azért változtattam át magam, mert az Irtóknak igenis van politikai tervük,
sőt mi több nagyszerű is.
Puffogtam.
- Egy részletes terv, ami sokat segíthetne az olyanokon, mint amilyen te vagy
ŐsziRóza. Hasznosnak bizonyulhat abban, hogy fejlődjön a kommunikáció az
emberekkel, és akkor a hozzád hasonlóaknak nem kellene elszenvedniük az
utálatot, diszkriminációt az olyanoktól, mint Valerie Denvers, vagy ő. - Tee-re
mutatott.
- Tee és én, barátnők vagyunk, soha sem tett semmit...
- Értékelem a bizalmat, amit a te nagyra tartott Atheneáid fektetnek a sorsba
és a próféciába, de ezek teljesen értelmetlenek. Neked nem kellene szenvedned
úgy, ahogyan fogsz. Vannak más megoldások is a problémákra.
A Katerina-kör fényei felvillantak egy pillanatra, ahogy a bennem futó mágia
észlelte a dühöm és az idegi állapotom.
- Ez egy hülyeség. Arra használnak fel téged, hogy az én és az Atheneák
közelébe férkőzhessenek. Az egyetlen értelmetlen dolog ebben az egészben az
Chri'dom. Egy őrült.
Nathan megvonta a vállát.

188
 - Nem beszélnél róla így, ha eljönnél, hogy megismerd.
- Sohasem fogok az Irtókhoz csatlakozni.
Közelebb lépett, megérintette az ujjával az egyik fény pöttyöt, ami azon
nyomban elaludt.
- Én pedig azt mondom, hogy el fogsz jönni, ráadásul a saját szabad
akaratodból. Csak türelmesnek kell lennünk ŐsziRóza. És mi ki fogjuk ezt várni,
de van egy olyan érzésem, hogy nem kell sokat várnunk rá.
Megérintett egy másik fénypontot, majd egy újabbat, és hátrálni kezdtem.
Hogyan lehet akkora ereje, hogy megsemmisítsen egy Katerina-kört? Elvileg,
egy újszülött varázslói képességeivel kellene rendelkeznie! Mélyen
belélegeztem a friss levegőt, és elraktároztam felkészülve arra az őrületre, ami
várt rám.
- A holtak vére fogja szennyezni a kezeidet ŐsziRóza. Mit gondolsz, meddig
fog ezzel megbirkózni a lelkiismereted? Egy évig? Kettőig? Mert mi
megoldhatjuk, hogy erre ne kerüljön sor.
- Bolond vagy Nathan!
- Majd egy hónap múlva mondd, hogy bolond vagyok.
Aztán köddé vált, a levegő pedig úgy robbant egyet, mint egy lángoló tűzi
játék. Tee felsikoltott, magamhoz öleltem, abban reménykedve, hogy a
Katerina-kör elegendő légbuborékot képzett ahhoz, hogy megvédjen minket.
Meleg volt, nagyon meleg; a ruhánkra tapadt sár megszilárdult és darabkákra
hullott, mintha csak cserépdarabkák lennének. Az arcomról csurgó izzadság
eláztatta Tee haját. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk abban a tűzben...
Perceknek tűntek, de biztos csak pár másodpercről lehetett szó, mert amikor
kialudt, akkor láttam, hogy nem égetett meg minket. Levegőért kapkodtunk, de
legalább nem sérültünk meg. Még soha nem voltam ilyen boldog, hogy láthatom a
kopár pusztaságot.
Hallottam, ahogy kiáltják a nevemet, és a gondolataimmal azonnal keresni
kezdtem Edmundot és Fallont. Amint rájuk találtam, rögtön a verem felé
vezettem őket. Elsőként a herceg érkezett oda. Kinyújtotta a karját, hogy
felhúzzon, de én Tee-t toltam előre. Amint észrevette, hogy mennyire
elgyengült, azonnal a karjaiba kapta és elvitte. Követtem.
Mindenfelé Athanok voltak, talán húszan is lehettek, kicsit arrébb az
ösvénynél.
- Nathan volt az. - magyaráztam Edmundnak, amint csatlakozott hozzánk. -
Azt mondta, hogy egyedül volt.
- Lehetetlen. - felelte vizsgálgatva, hogy vajon megsérültem-e. Tee-hez
fordult.
- Sokkos állapotban van.
Odakísért minket a többiekhez és a kabátjával betakarta Tee-t. Tammy
botladozva futott az unokatestvéréhez.
- Azonnal haza kell őt vinnünk. ŐsziRózát és a herceget is. Repülni fogunk.

189
 - Nem lenne jobb, egy dimenziós ugrás?- kérdeztem. Tee egyre rosszabbul
volt és én aggódtam. Annyira remegett, hogy Tammyba kellett kapaszkodnia,
hogy talpon tudjon maradni.
- Burrator el van szigetelve. - mondta Alya. Megpróbálta felvenni Tee-t, bár a
kuzinja úgy szorította, mintha Tee lenne minden vagyona.
- Lisbeth is velünk jön! - jelentette ki Alfie lóra pattanva, és a menyasszonya
lovának a kantárját is elkapta.
- Nem őutána vadásznak, biztonságban van. - csattant vissza Edmund.
- Nem tudjuk, mi rejtőzik amott. - felelte Alfie megemelve a hangját és a
pusztára mutatott. - Én vele maradok.
- Akkor kockára teszed, a te és az emberek biztonságát!- mordult Edmund.
Elkapta Alfie karját és elhúzta a lovaktól.
Lisbeth lova felágaskodott egy kicsit. Alfie sziszegett valamit, de nem
tehetett túl sokat Edmundal szemben.
- Al, igaza van. Én nem tudok úgy repülni, mint ti, csak lelassítanálak titeket.
Ha együtt maradunk, akkor másokat is veszélyeztetünk. Menj. Majd én
vigyázok a többiekre szólt közbe Lisbeth.
Hirtelen, öt Athan reppent fel, a többiek pedig kört alkottak körülöttünk.
Richard és Alya, akik Tee-t tartották, készen álltak a felszállásra.
- Alacsonyan és gyorsan repüljetek. - irányított minket Edmund, az egyik
kezével még mindig Alfiet fogta, miután a herceg bepróbálkozott egy utolsó,
lázadó mozdulattal. - Maradjatok közel a földhöz, úgy nehezebben azonosítanak
be bennünket.
Jo-ra néztem és reméltem, hogy a szemeimből kiolvasható, mennyire
sajnálom, hogy miattam ekkora veszélynek lett kitéve. Egy ismeretlen
veszélynek. Egy őrült elmék által kreált veszélynek.
Ő bátran nézett vissza rám és megfogta a kezem.
- Úgy fuss, mintha valkűröznél, rafiki. - mondtam az iskolai becenevén
szólítva, hogy mosolyt csaljak ki belőle.
- Te pedig repülj úgy, mint a szél. - felelte.
Ezekkel a szavakkal felreppentem, Fallon mellett maradva. Alfie és Alya,
fogták Tee-t, és a többi Athan vette őket körbe. Edmund nem viccelt mikor azt
mondta, hogy maradjunk a föld körül. Alig voltunk egy méternyire a talajtól,
úgyhogy mikor egy kis dombot csak az utolsó pillanatban vettem észre, nem
volt időm korrigálni a helyzetemet, és a lábam a nedves fűbe és mohába ért. A
szél minden lehetséges helyen befújt a kabátom alá, még a gomb lukakon is, és a
tűzben szerzett izzadság rétegem, most megfagyott a bőröm és a ruha közt. A
varázserőm hajtott, hogy olyan gyorsan repüljek, mint még soha, és fűtött
engem, de úgy fogyott, mintha szívószálon szipkáznám.
Aztán rám tört az érzés, hogy a völgy gerincek mögött, amik felett
elhaladtunk, várt ránk valami. Annak ellenére, hogy egy csapat Athan
megelőzött minket, hogy biztosítsák az utat, minden alkalommal, amikor újabb

190
látóhatár alá repültünk, azt vártam, hogy mikor botlom a ránk várakozó
Nathanba.
De nem találkoztunk Nathannal, vagy más Irtóval, szinte semmi jele sem
volt az életnek a Burratorba tartó út során. Pont, amikor sok apró csillag kezdett
táncba a szemeim előtt, átléptük a birtokhatárt, és földet értünk.
Edmund megkönnyebbült, hogy mindannyian épségben megérkeztünk, de
azért hamar ismét magára talált.
- Zárjátok be a kaput! - dörrent a hangja, pedig semmi szükség sem volt rá,
hiszen már el voltunk szigetelve.
- Lisbeth? - kérdezte Alfie.
Edmund csuklón ragadott és sebesen húzni kezdett a villa felé, arról
hablatyolva valamit, hogy találkozóm van Lorent herceggel.
- Időbe telik, míg ide érnek. - felelte anélkül, hogy visszanézett volna.
Én viszont visszafordultam. Alfie egy tapodtat sem mozdult a kaputól, a
kezével az arcát dörzsölte.
- Nem tudjuk, mi van odakint!- folytatta, követve minket. Sajnálkozó
pillantást vetettem felé, de ő csak Edmund hátát bámulta. Fallon megpróbálta az
útját állni, de a kuzinja egy varázshintéssel leszerelte, így inkább visszavonult.
- Bízz az embereimben, minden rendben lesz.
- Mégis mit tehetnek ők, azok ellen odakint? Az átkaik ellen csak annyit ér a
ti varázslatotok, mint a vámpíroké!
Megtorpantunk. Edmund Alfie felé fordult, engem magával húzott, szemtől
szemben álltak egymással.
- Vigyázz, mit mondasz fiatal hercegem. Ne felejtsd, hogy semmiféle királyi
paktum sem kötelez engem arra, hogy az Angol virágszálad védelmezzem.
Alfie szemei élénkvörösre változtak.
- Te, fenyegetsz engem. Ezért, akár ki is rúgathatnálak. - sisteregte.
Semmi kedvem sem volt, ezt a jelenetet végig nézni. Még soha nem láttam
Alfiet dühösnek, és azt sem feltételeztem volna, hogy Edmund ennyire
kegyetlen tud lenni... Nem értettem. Fallon sem tudta mitévő legyen, olyan
bizonytalan volt akár csak én.
- Azt hiszed, érdekel valakit az, ami veled történik, ebben a helyzetben? Ne
légy már ilyen nárciszta.
Alfie undorodva fintorgott egyet, válaszolni készült, de Edmund bele fojtotta a
szót.
- A világ már nem ugyanaz, mint ami fél éve volt. És ebben a mostaniban
vannak olyanok, akik számítanak, míg mások nem.
Úgy lettem a villához vonszolva, mint valami pórázra kötött eb, és azt a
parancsot kaptam, hogy a bejáratnál várakozzam Fallonal együtt. Ezalatt
Edmund hívta a családfőt. Bambán figyeltem ezt a felfordulást, mintha egy
előadás szemlélője lennék. Beszippantott, érzelmileg a hatása alá kerültem, de
nem igazán volt szerepem benne.

191
 Edmund elviharzott; a szolgák egyik helyről a másikra rohangáltak, meleg
italokat, takarókat vittek, amiket gondolom Tee-nek szántak, aki eltűnt valahová
Alyával együtt. Alfie kiáltását hallottam, mielőtt még ő maga is feltűnt volna az
ajtóban; a hangja visszhangzott az egész házban, az apja és Chatwin figyelmét
követelte magának, miközben Edmundot szidalmazta.
- Elmegyek! - jelentette ki, ahogy Fallon mellett elhaladt. - Semmi szín alatt
sem maradok itt karácsonyig. Nem fogom veszélybe sodorni, csak mert van egy
elcseszett családom és kötelességeim.
Észrevehetően, kapkodva vettem a levegőt. Alfie elmegy? A szemem
sarkából figyeltem Fallont, ő pedig alig láthatóan rábólintott. Az unokatestvére
düh rohama ledermesztette.
Mit mondhatnék? És mi, vajon meddig éljük ezt az egészet túl, ha itt
maradunk?
- Utálom, ezt az istenverte porfészket! Utálom, ezt az isten háta mögötti
helyet! Utálom, ezt az egész helyzetet, amit a sors megátkozott! - Alfie hörögve
vett levegőt, a tekintetét a földre szegezte. Egy letaglózott ember pillantása volt
ez. A márványon apró cseppek ültek meg.
- Csak imádkozzatok, hogy a haja szála se görbüljön meg! Isten segítsen meg
minket!- mondta elcsukló hangon, minden szótagnál levegőt véve. - Isten
segítsen meg minket.
Azt hiszem, hogy a monológja egy imádkozás volt, mert miközben
határozatlan léptekkel közelített az apja dolgozószobája felé, az összes ereje és
meggyőződése beolvadtak ezekbe a remek szavakba, amiket megállás nélkül
szavalt, a teste is meggörnyedt a szavak súlya alatt.
Az óra mutató állása szerint, a király testvérének tartott beszámolóm
Nathanról, alig fél órácskát tartott: talán azért volt az az érzésem, hogy tovább
tartott, mert még mindig türelmetlenül vártuk a csapat többi tagjáról a híreket.
Ismételten megpróbáltam felkutatni Jo elméjét, de most sem sikerült. Edmund
azzal próbált vigasztalni, hogy ennek a villa szigetelése az oka. Ez a szigetelés
még férjet és feleséget is elválasztott, hiszen a hercegnő még mindig
Atheneában tartózkodott.
Edmund, épp akkor robbant be a szobába, amikor végeztem a
mondandómmal.
- A dombon vannak.
A szemeim előtt rohant Alfie a bejárathoz; kézen fogtam Fallont és követtük
mi is. Az északi kapu meglehetősen messze volt, én pedig már így is kimerült
voltam. Hamarosan a herceg, aki nálam jóval nagyobb és erősebb volt, ő húzott
engem, az ujjaiból pedig energia bombákat öntött belém. Felém fordult és rám
mosolygott. A belső kapura vetettük magunkat, és a rácsokon lógva figyeltük,
ahogy a külső kapu lassan kinyílt. Az őrök izgatottan kiáltoztak valamit arról,
hogy Irtókat láttak. Tovább várakoztunk, a másodpercek ólomlábakon peregtek.
Aztán megéreztem: varázserő volt, egy erős varázserő; védőpajzsok és igék,
amelyek felénk tartottak. Hogy ezek kiktől származtak - az Athanoktól vagy az

192
Irtóktól - nem lehetett tudni. Hallottam, ahogy a lovak patái csattognak a
köveken, ahogy ijedten nyerítenek. Éreztem a félelmet, úgy közeledett felénk,
akár egy hullám a tengerparton. Maga alá söpört minden egyéb érzelmet. És
abban a percben végre megláttam őket, ahogy hanyatt-homlok rohannak lefelé a
domboldalon.
Üldözték őket. Magas férfiak, akik olyan mozgékonyak voltak akár az
agarak, átkokkal támadtak, amiket szerencsére az Athanok gond nélkül
semlegesítettek. De lehetetlen volt megszabadulni tőlük. Lassanként
megértettem, hogy annyira közel voltak az üldözők a csapathoz, hogy az
őröknek esélyük sem lehet arra, hogy időben becsukják előttük a kaput. A
barátaink csapdában voltak.
A Burrator körüli védőburok miatt nem tehettünk egyebet, mint tehetetlenül
végignézni, ahogy az őrök, fekete és szürke átkokkal támadják az Irtókat, amiket az
ellenségeink úgy sepertek félre, hogy még csak bele sem izzadtak.
Amennyire csak bírtam áthajoltam a rácsokon, hogy buzdítsam a csapatom.
Majdnem hozzáértem a pajzshoz, amely minket védelmezett, de a többieket a
veszélyben hagyta. Most már elég közel voltak ahhoz, hogy Jo a szemembe
tudjon nézni. A lovát annyira hajtotta, hogy szinte már a halálba hajszolta.
Aztán átvágtattak a kapun, és az ajtószárnyak csukódni kezdtek. Még mielőtt a
szárnyak összeértek volna, a külső védő háló is bezárult. Biztonságban voltak.
Végre, nem kellett tovább visszafojtanom a lélegzetem, hátraléptem, hogy utat
engedjek nekik.
De az Irtóknak ennyi nem volt elég. Lelassítottak és a kapu közelében
megálltak. Öten közülük úgy mosolyogtak, mint a jóllakott vadászkutyák. A
senki földjén, a két kapu közt csend uralkodott, a jó és a rossz oldalon álló
Látókat, csak egy vasrács és egy védőburok választotta el egymástól.
Az egyik őr előre lépett, és sorolni kezdte a királyság elleni bűneiket, de
hamarosan elnyomták a hangját a sértő kiáltozásaikkal.
- Mi nem tiszteljük a ti fas-aitokat, sem a szövetségetek, semmiféle hatalmat
sem ismerünk el az Atheneáknak, és nem fogadjuk el az univerzális törvényetek,
amit a ti interdimenziós tanácsotok hozott. - kiáltotta Nathan. - Sok szerencsét,
ha le akartok minket tartoztatni. - folytatta fölényesen, és a társai hangos
kórusban kacagtak a szavai mellett.
- Akkor, mégis kinek a hatalmát ismeritek ti el? - felelte Fallon, olyan
mérgesen, hogy ismét visszamászott a kapu rácsra.
Elkaptam Nathan pillantását magamon; éreztem a pillantását, miközben ő
utat vágott magának az őrök és a kapu közt, embereket, lovakat kerülgetve. Úgy
bámult, mintha rajtam kívül senki sem lett volna ott.
- Ne feledd, amit mondtam neked ŐsziRóza.
A legnagyobb meglepetésemre, megint meghajolt, sőt minden Irtó
meghajolt, ugyanúgy, a fegyvereiket kiemelve, a fejüket lehajtva, a vállaikat
enyhén elfordítva. Védtelen pozícióba fordították a testtartásukat. Az a
meghajlás, csak nekem szólt.

193
 - Hölgyem. - tette hozzá, ezzel is kifejezve a tiszteletet.
Először Fallonra néztem, majd Edmundra és Jora, mindenki felém fordult.
Ösztönösen a derekamhoz szorítottam a karjaim: ugyannyira zavarodott voltam
akárcsak ők.
Egy perccel később az Irtók eltűntek, átléptek a dimenziókon.
De nem mentek el hangtalanul: hirtelen a burok feletti levegő berobbant és
kékre festődött, villámlások sújtották a pajzsot, egész a földet súrolva. Pontosan
úgy, mint azon a napon, amikor megtudtuk, hogy Violet Lee-t megtámadták.
Robbanások, sustorgások, monoton zúgás mászott a fülünkbe.
Mindenki sikoltozott, a lovak sörénye felborzolódott, néhányan megriadtak.
Az égre néztem, hagytam, hogy átjárja a testem a körülöttem uralkodó káosz.
Ennek a természetellenes műsornak a kellős közepén éreztem, ahogy az első
esőcseppek a homlokomra hullnak.

194
 Huszonhatodik fejezet

ŐsziRóza

- Mit gondolsz, mikor kell költöznünk?

- A bácsikám azt szeretné, ha a szolgák még karácsony előtt visszamennének
Atheneába, Burrator pedig lehúzná a rolót. Hogy nekünk mikor? Talán két hét
múlva, ha szerencsések vagyunk.
Egy uralhatatlan félelem szorította el a gyomromat, és egész a szívemig
hatolt. A nagyi temetése óta nem tettem be a lábam Atheneába, és saját
akaratomból távol maradtam a királyi udvartól is.
Egy nap választott el a tizenhatodik születésnapomtól, a naptól, ami
feljogosít arra, hogy elfoglalhassam a helyem az Atheneai tanács asztalánál, és
az interdimenziós tanácsban is részt vehessek. Az apám továbbra is felügyeli a
pénzügyeimet egész addig, míg az angol törvények szerint is nagykorú nem
leszek. Mégis, a gyermekkoromból már alig huszonnégy órányi idő maradt
hátra.
Fallon, a vállam köré fonta a karját.
- Vigyázni fogunk rád. Tetszeni fog. Nézd a pozitív oldalát a dolognak: az
apám felment téged az Őrző feladataidtól, szóval nem kell többet az emberekkel
bajlódnod! - gyengéden megrázott, én pedig magamra erőltettem egy halvány
mosolyt.
- Atheneában legalább mindig süt a nap. - megenyhültem, és közelebb
húzódtam az apró tűzhöz, amit Fallon lángra lobbantott, és ami most a
levegőben lebegett előttünk. Megfogtam a kezét, és magamhoz húztam, hogy
hozzá tudjak bújni.
A házunktól alig pár percnyi repülési távolságban, a domb mögött, egy kis
öbölben, a kavicsos strandon üldögéltünk. Meredek falak vették körbe, szinte
lehetetlen volt lejönni ide, csak egy kis veszélyesnek mondható ösvény szelte
keresztül, ami a városba vezetett. A táj viszont eszméletlenül gyönyörű volt,
mögöttünk a tóval, és egy folyó vágott magának utat a strandon, hogy a tengerbe
folyhasson. A szél fehér habokat fodrozott a vízen, amik a homokot nyaldosták.
A szüleim kikövetelték, hogy a szülinapomat otthon töltsem, ezért Edmund,
türelmetlenül próbált minél több védekező varázslatot a fejünkbe verni.
Mondhatom, hogy elrabolt minket és túszként a Mansands Cove-ba zárt
bennünket, ami mindentől távol esett.
Csak néhány nap telt el Burratori baleset óta, de a biztonsági intézkedések
máris a kétszeresére nőttek: a strandon velünk volt még tíz Athan, és rengeteg
maradt belőlük a házunkban is. A magánélet, amire Fallon és én vágytunk, csak
egy álom maradt.
- És a szüleid? Mérgesek lettek rád, amikor megmondtad nekik, hogy el
fogsz menni?
Megvontam a vállam.

195
 - Hallani sem akarnak arról, hogy Manderley-be költözzenek. Az apám ki
nem állhatja a luxust, aztán meg épp elég pénzt keres azzal, hogy a közönség
előtt nyitva tartja a villát… Londonban maradnak. Nem fognak Atheneába jönni.
Fallon a vállára helyezte a fejemet, a hajamba túrt, az ujjait a szélfútta
tincseimbe fonta.
- Majd én gondodat viselem. Mindig.
Valahol magamban, egy részem jól tudta, hogy sosem tudná betartani ezt az
ígéretét, de a többi részemmel, - bele értve a szívemet is, - beszívtam a szavait,
és büszkeséggel töltöttek meg, boldogan hittem a hazugságának.
A karjának támaszkodtam a könyökömmel, és a látóhatár szélén húzódó
narancssárga csíkot figyeltem, ahogy egyre vékonyodik, az ég pedig a
világoskékből, rózsaszínre, majd lilára változik.
- Kelj fel. - parancsolta Fallon hirtelen, és ő is felpattant. Mozdulatlanul
ültem a kavicsok közti mederben, amit kreáltam, és mogorván néztem rá. Az
ujjával intett, hogy kövessem. Türelmetlen volt.
Dülöngélve felkászálódtam, próbáltam megőrizni az egyensúlyom a
kavicsokon, amelyek minduntalan kicsúsztak alólam. Fallon megtartott a
vállamnál, majd a tarkómnál a nagy kezeivel.
- Holnap betöltöd a tizenhatot. - kezdte. Leengedte a szemhéját, majd
behunyta őket teljesen, és beszívta a levegőt, amit én épp kifújtam.
- Igen. - feleltem egy szuszra. Bár kicsit bizonytalannak hangoztam, még ha
ez tagadhatatlan tény is volt. Egyszerre a karjaim a mellkasára vándoroltak, és
ugyanaz a lány, aki a parti után ráült lovagló ülésben, szép lassan előkúszott az
elmém sarkából, és engem hátra hagyva, utat tört magának Fallon felé. - Már
elég nagy vagyok. - tettem hozzá, sokkal magabiztosabb hangnemben.
Fallon szemei kipattantak.
- Ne tedd. - hörögte, a nyakamnál fogva eltolt magától, akárcsak egy
kiscicát, akit épp tetten ért valamin. - Ne tedd, amíg teljesen biztos nem vagy
benne!
- De én teljesen biztos vagyok!
- Akkor bizonyítsd be nekem. - mondta kihívóan, elengedett és kitárta a
karjait. - Csak a tiéd vagyok. - behajlította a fejét és gyilkos mosolyt lövellt
felém.
Motyogtam valamit. Jaj, miket mondat velem az a csökönyös fejem! Most
meg az Atheneai herceg, az egész dimenzió legjobb fogásnak számító szinglije,
ezüst tálcán kínálja fel magát nekem. És milyen ínycsiklandozó… Akkor meg
mégis, mi az, ami miatt leblokkolok? Mitől félek? A depresszióm már sokkal
jobb, már nem félek attól sem, hogy Atheneába menjek és a figyelem
központjába kerülés sem riaszt meg.
Feltűnt, hogy mennyire szaporán kapkodom a levegőt, pontos ellentétben
volt az ő lelki nyugalmával és kiállásával.
- A szemeim, - kezdtem hezitálva, - milyen színűek?

196
 Éreztem magamon a perzselő tekintetét. Egyáltalán nem szorítottam sarokba
a kérdésemmel, ismerte a helyes választ.
- Vörösek, ŐsziRóza. Vörösek.
Igen, a szemeim égnek a várakozástól.
Egyszer csak Fallon leengedte a karjait, kigombolta az első gombját, majd a
másodikat. Kimeredtek a szemeim. Edmund figyelt minket.
Rátért a harmadik gombra.
- Szeretnék valamit leszögezni, hercegnő. Amikor tíz éves voltam, arra
kényszerítettél, hogy üvegest játsszam veled. - negyedik gomb. Ötödik. - Csak
akkor nyugodtál le, amikor a trónteremben a szüleim, és az egész udvar szeme
láttára összevissza puszilgattál. - az egész inge nyitva volt, majd megemelte az
egyik lábát, kibújt az egyik cipőjéből, zoknijából, oldalra hajítva őket. A másik
lábával is ugyanezt tette, és tovább beszélt. Magam sem tudom, hogy voltam
képes lélegezni. - Mindenki rajtunk nevetett. Azt mondták, hogy egy nap majd
csodálatos párt fogunk alkotni. De… - a mutató ujjával hadonászott felém, közben
levette a mandzsetta gombjait, és a zsebébe tette őket. - Azóta nem telt el úgy nap,
hogy fel nem tettem volna magamban a kérdést, mégis milyen lehet téged
igaziból megcsókolni. Majdnem nyolc év telt el azóta. És egy perccel sem tudok
többet várni. Kit érdekel a nagykorúság, és kit érdekel ő. - mutatott Edmundra. -
Ha tovább váratsz, a vízben fogsz kikötni. - most már az inge alatt jól látszódtak
az edzett hasizmai, a csuklóján lógott az ing.
- Zsarolsz engem! - vádoltam összeszorított ajkakkal és közben drukkoltam,
hogy ne vörösödjem el.
- Az apám ezt úgy hívná, hogy diplomácia.
Előre ugrottam, a kezeim közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Fallon
lehunyta a szemét, és éreztem, ahogy elengedi magát. Éreztem az ajkain bujkáló
mosolyt. Néhány másodperc múlva elhúzódtam.
- Nem igazán jók a tárgyalási képességeim. - motyogtam bocsánatkérően, és
szép lassan eljutott az agyamig, hogy épp most adtam életem első, igazi csókját.
- Milyen voltam?
Fallon lassacskán felnyitotta a szemhéjait és kedvesen elmosolyodott.
- Van mit fejlődnöd. - Még mielőtt teljesen magamba roskadtam volna, egy
ujjal megemelte a fejemet az államnál, és ebben az egyszerű mozdulatában
éreztem a varázslatot sziporkázni és a boldogságot, ahogy bejárja az ereimet, a
karom bizsergett tőle. Megcsókolt, sokkal finomabban, mint ahogyan azt én
tettem, a nyelvével parancsolt az ajkaimnak, hogy kinyíljanak. Kitártam a
szemeim, aztán megadtam magam és hagytam, hagy vezessen ő.
Kis idő múltán elengedett az ajkaim harapdálva, a hőség elöntötte minden
porcikámat, amelyeket a fogával felfedezett.
- Na hogy tetszett ez a kis ízelítő a nagykorúságból? Hat órával a határa
előtt? - kérdezte, amikor mosolyogva az órájára pillantott.
- A nagyi biztosan pártolná, ha tudná, hogy egy hercegtől veszek leckéket. -
feleltem én is mosolyogva, a kezeimmel pedig az inge alá férkőztem, a hátát

197
érintve. - Meg aztán, legalább Jo is befejezi végre az unszolást, hogy járjak
veled.
Fallon homlokon csókolt.
- Igazán nagy örömömre szolgál, hogy én lehetek a csók mestered. És még
többet is tanítok neked, amikor majd készen állsz rá. - a homlokát az arcomhoz
támasztotta, a karjaiba szorított, én pedig ismét elfoglaltam a kedvenc zugomat a
vállánál. - Amint megkezdődik a vakáció, meghívjuk Jo-t, és akkor lesz veled
egy kedves barátnőd Atheneában.
Az ingem csipke ujja alá bújtatta a kezét. Remegtem. Nagyon hideg volt,
most, hogy a tűz kialudt és egyikünk sem volt kellően felöltözve a novemberi
szélhez.
- A húgomban is egy remek barátnőre fogsz szert tenni. Kicsit fiatalabb
nálad, de mindig is csodált téged…
Fallon tovább mesélt a húgáról és másokról, akiket nem ismertem. De én
nem is figyeltem a szavaira. Kellemetlenül éreztem magam, és ez az erős érzés a
lábujjaimtól indult és határozottan a szívemet célozta meg útirányul.
A nagymama…
Elhúztam tőle a karom, és hátrébb léptem.
Mi az, ami megállít engem?
- De továbbra is titokban fogod előttem tartani.
- ŐsziRóza?
- Te tudod miért gyilkolták meg a nagyit. Rajtam kívül, mindenki tudja.
Látszott, ahogy levegőt vesz, hogy összeszedhesse magát és egyenest a
szemembe nézett.
- Te már tudod a miértjét. És pontosan ez az, amiért itt van a családom.
Hazudtam neked, nem azért vagyok itt, mert a rivalda fény elől bujkálok.
Visszatartott lélegzettel vártam a folytatást. Most végre megtudom az
igazságot? Az egészet? A forró mellére helyeztem a tenyerem, amit a sebhelyei
borítottak, és éreztem, ahogy lassul a szívverése. Sok tulajdonsága volt, amik
miatt elvette az eszem: a szépsége, az őszintesége, a humorérzéke, ahogyan
kívánt engem, ahogyan fel tudott engem tüzelni… a tisztességessége…
- Azt parancsolták nekem az Irtók támadása után, hogy jöjjek ide. Azért
jöttünk, hogy téged megvédjünk.
- De hát ez kész öngyilkosság. Ti vagytok a királyi család, miért kellene
nektek…
- Köze van a nagymamádhoz. De nem mondhatom el, miért gyilkolták meg.
Még nem.
Azonnal hátráltam.
- Miért nem?
- Nem tehetem és kész.
Saját magamat is megleptem, amikor a mellénél ráütöttem a tenyeremmel,
akkora erővel, hogy hátrébb ment pár lépést. A bőrén ott maradt a tenyerem
nyoma, a sebhelyei lilára változtak.

198
 - Sthlancleen! - szitkozódtam. Fallonnak leesett az álla, amikor a legnagyobb
sértéssel illettem őt, amit csak találhattam a szótárban. - Azt hittem, hogy két
ember közt a kapcsolat alapja az őszinteség.
Noha csak pár méternyire állt tőlem, én mégis teli torokból üvöltöttem vele.
Edmund futva közelített. A herceg már nem hallgatta a szavaimat a
káromkodásom óta.
- Hogy merészeled így lealacsonyítani magad, ily csúnya szavakat
használva! Csakis a te érdekedben él a parancs, hogy ne mondjuk el neked az
igazat.
Edmund közelebb jött és mielőtt észbe kaphattam volna, hátulról lefogott az
izmos karjaival.
- Mosd ki szappannal azt a mocskos szád, és kezdj végre úgy viselkedni,
ahogy egy herceg mátkájához illendő. - morogta lassan a fülembe. Nem volt
szükség arra, hogy megemelje a hangját: a hangneme elég volt ahhoz, hogy
belém fagyassza a vérem. - Azt tanácsolom, hogy menj haza, és gondolkodj el
azon, amit az előbb mondtál, a vádra, amivel a királyi felséget illetted. Csak
akkor gyere vissza, ha megbékéltél a dolgok állásával.
Ellökött, megbotlottam a kavicsokban, elvesztettem az egyensúlyom.
Amikor visszafordultam, nem maradt semmi méltóságom. A mágia forrt az
ereimben, elvesztettem a fejem. Ismét káromkodni kezdtem, de Edmund
leállított.
- Menj innen. - parancsolta, és még egy utolsót káromkodva felreppentem, az
Athanok pedig követtek.
- Nem. Hagyjátok, hagy eméssze meg a mérgét egy magában. Valahogy meg
kell szabadulnia ettől a sok fájdalomtól. - mondta Edmund, én pedig olyan
hangosan üvöltöttem, hogy lehetetlen volt nem meghallani.

Sem a hideg levegő, sem pedig a fizikai fáradtság nem volt elég ahhoz, hogy
lenyugodjam. Így aztán, amint haza értem és földet ért a lábam, a rengeteg
biztonsági ellenőrző ponton áthaladva, amiket felállítottak, megnehezítettem a
dolgukat és egyáltalán nem voltam együttműködőnek mondható. Amikor végre
átengedtek, repülve átugrottam a kaput, varázslattal kinyitottam az ajtót, úgy,
hogy az a falnak csapódott és egy igen látványos sérülést hagyott maga után a
falon.
Amint dühöngve másztam a lépcsőket, a szemem sarkából láttam Alyát,
ahogy a nappali felé siet.
Nagyszerű, köpj csak be a szüleimnél.
Arccal lefelé az ágyra dobtam magam, és a párnába üvöltöttem. Képtelen
voltam visszafogni a hisztimet, amiről már kiskoromban is híres voltam. A tény,
hogy még nem próbáltam lángra lobbantani senkit, arról tanúskodott, hogy alig öt
óra választott el az életem egyik fontos mérföldkövétől.
Hülye parancsok. Hülye Atheneák. Semmi joguk sincs ahhoz, hogy
információkat titkoljanak el előlem a nagyimról!

199
 Talán köze lehet annak, hogy látnok vagyok. Egy „mesés csillogó tárgy''
vagyok, ahogy azt Fallon mondta. Vajon a nagyi, előre látta mindezt? Biztosan. Ő
mindent látott… ahogy talán idővel én is.
Senki sem jött fel hozzám, békén hagytak, így egyedül maradtam a forrongó
dühömmel egész éjfélig.
Magamnak kellett elénekelnem, hogy „Boldog szülinapot". Nem volt valami
szívderítő.

200
 Huszonhetedik fejezet

ŐsziRóza

Arra ébredtem a Londoni lakásunkban, hogy a nagymama kertjének az illatát

érzem. A hátamra fordultam, és az egész tüdőmet teleszívtam a friss nedves
levegővel. Isteni volt, enyhe, kellemes napsütés melegítette a fehér lepedőket…
Még, vagy háromszor szippantottam a levegőbe, mire feltűnt, hogy
lehetetlen, hogy a szobámban tavasz illat szálljon, amikor felültem, tátva maradt a
szám. A szobám minden zeg-zuga tele volt ajándékokkal, középen pedig egy
hatalmas vörös rózsacsokor trónolt.
Ránéztem az ébresztőórára, vagyis hogy pontos legyek, rá néztem egy
tulipánnal töltött vázára, amit arrébb kellett tolnom, hogy az órához férjek.
Majdnem tíz óra volt.
Felszűrődött a fazekak csörömpölése a konyhából, a szüleim szobájából a
hajszárító zúgása, és az Athanok csevegése kintről.
Eltoltam a takarót és hálóingben anélkül, hogy zajt csaptam volna, oda
settenkedtem a rózsa csokorhoz. A váza szélénél két kártyát találtam. Felvettem
az egyiket; az egyik oldalára lufik és egy szülinapi torta voltak rajzolva, a másik
oldalán állt az üzenet:

Remélem nem bánod, ha minden vonzerőmet bevetem, hogy utat törjek a

szívedhez. 
Sok boldog szülinapot
Szeretettel
Fallon

A hülye! Ha azt hiszi, hogy elég egy csokor virág, és megbocsátok…

Kinyitottam a második kártyát, elolvastam és dühösen elégettem.

Soha többé ne sérts meg így. Rosszul esett. Ha rajtam múlna, már hetekkel
ezelőtt elmondtam volna neked mindent. De ebben nem én döntök.
Ő. K. F. Fallon herceg. (Ő.K.F=Ő királyi felsége)

Na és, akkor én ne érezzem rosszul magam amiatt, hogy átvertek? Hogy

mindent eltitkolnak előlem, mintha kislány lennék?
Megvizsgáltam a másik virágcsokrot. Volt benne rózsa, arany sárga szegfű,
páfrány ágak. Edmund küldte. A virágokhoz mellékelt egy kártyát is, amit a
többi ajándék közt fedeztem fel. Többek közt egy masnival átkötött kis fadobozt
is találtam. Egy csodálatos selyem cipellő volt benne, amit apró drágakövek
díszítettek. Tökéletesek voltak egy estélyi ruhához, és nem tudtam megállni,
hogy fel ne kacagjak, amikor észrevettem, hogy nem voltak magas sarkai.

201
 A doboz mellett volt egy fehér virágokkal teli váza. Középen a szirmok
sárgák voltak, kis gramofonokra emlékeztettek. A szára olyan volt, mint a
borostyán ágak, és túllógtak az íróasztal peremén. Oda térdeltem, hogy
elolvashassam a levélkét. Olvastam, hogy Mortheno-ék küldték és, hogy szulák
virágok voltak, melyek az alázat és a kitartás szimbólumai. A kezembe vettem
pár szálat, kicsit ragadósak voltak, megszagoltam őket, miközben azt csodáltam,
ahogy indaszerűen egymásba fonódtak.
Aztán a tarka színesebb virágok kötötték le a figyelmemet, hosszú szárú
sárga rózsák egy átlátszó üveg vázában, amit a herceg és a hercegnő
ajándékoztak nekem. Nem messze a vázától volt egy csokoládéval és
gyümölccsel megtömött kosár és egy lila papírba csomagolt lenvászonból
készült komplett ágynemű garnitúra. Gyönyörű hímzések díszítették, talán a
címerem mintája, de nem volt szívem szétrombolni a szép origami csomagolást,
hogy jobban megnézzem. Volt még számos törülköző is, a nevem
kezdőbetűjével ellátva.
A legnagyobb virágcsokor rózsából állt, amiben úgy rendezték el a
virágokat, hogy az angol hercegek nemesi címerét imitálta a kompozíció. Volt
benne vörös, arany, mágiával kiszárított rózsa, és műanyag, halál rózsája, ami
igazán figyelmes gesztus, tekintve, hogy a házban emberek is jelen vannak. Ez a
váza túl nehéz volt ahhoz, hogy mágia nélkül meg tudjam emelni. Addig
forgattam, amíg sikerült megtalálnom a kártyát. A bélyegre és a záró pecsétre,
az Atheneák címere volt nyomva. A kézzel írt kártyán sok sikert kívántak a
visszatérésemhez, és nem hivatalosan meghívtak a tanácsba. A virágok az egész
királyi család nevében érkeztek, de mikor elolvastam az aláírást, láttam, hogy
magáé a királyé volt.
- Terra isteneire. - mormogtam hátrálva.
Azt tudtam, hogy Látó hagyomány volt, hogy egy lánynak a fontosabb
szülinapjai alkalmából virágokat küldjenek, de akkor is meglepett ez a virág
mennyiség. Tovább böngésztem a virágokat, és elgondolkodtam, vajon hogy
sikerült a Milánói és a Bretagne-i hercegeknek, és a Baviera-i vicomtnak
kinyomozniuk a lakcímemet, vagy az emelkedett szintű biztonsági
intézkedéseken, amiket mostanában felállítottak körülöttem, átjutniuk. Mikor
megtaláltam a Londoni Látók nagykövetségétől érkezett orchideákat, és
elolvastam a hozzá csatolt bocsánatkérő levelet, minden világos lett. De az
ajándékoknak még nem értem a végére. Találtam egyet a St. Sapphire
igazgatójától és a tanároktól; egy másikat a régi osztálytársaimtól, végül pedig
Jo ajándékát, aki egy nyakláncot és egy üveg rózsát küldött nekem. Majd végül
elérkeztem a sokkal „emberibb" ajándékokhoz. Olcsó smink készlet és ajándék
csomagolópapír a barátnőimtől. Találtam néhány negédes üdvözlő lapot az anyai
nénikéimtől, akiknek a létezéséről sem tudtam.
Nagy sóhajjal visszadobtam magam az ágyra. Ellentétes érzelmek
kavarogtak bennem. Egy részről nagyon mérges és megviselt voltam, az ezelőtti
napon történtektől, és még csalódott is voltam… hazudott nekem. Miért nem

202
mondta azonnal el, hogy az Irtók miatt jött ide? Semmi értelme sem volt, és
ugyan arra gyanakodtam, hogy a nagyi halála mögött a felkelők álltak, továbbra
sem értettem, mégis mi köze lehetett a nagymamámnak hozzájuk. Jobb lett
volna, ha elmondja, minthogy így becsapott.
Felkeltették a figyelmem, a komódon lévő rózsaszínű tulipánok. Egy fehér
vázában lettek elrendezve, amit ugyanolyan rózsaszínű szalaggal kötöttek át.
Volt benne egy félig elázott kártya.
Amint megláttam, mi is volt rá írva a borítékra, meghasadt a szívem. A
kislányunknak. A levél apám kézírásával íródott, de az anyám is aláírta. A
párnára dobtam a levelet, a borítékot pedig hagytam lehullani.
Egy kis mágia segítségével, alig tíz perc alatt elkészültem és prezentálható
állapotba hoztam magam. A konyháig követtem az illatokat, ahol az apámat
találtam, amint épp két tányért halmozott meg rántottával. Engem
paradicsomból és valamiből álló kotyvalék várt. A szobámmal ellentétben, ami
tele volt szaténnal és virágmintákkal, a szuper modern konyhánk furcsán
mutatott most, hogy beborították a friss virágok. Úgy tűnik, hogy az apám
begyűjtötte a kertből az összes bimbódzó növényt, amik eddig ellen tudtak állni a
novemberi hidegnek. Az illatuk, ami keveredett az ételével, mennyei volt, és
gondoltam ezt megemlítem neki is.
Megemelte a serpenyőt a tűzről, láthatóan meglepte, hogy beszélgetést
szándékozom kezdeményezni.
- Boldog szülinapot. - mondta kicsit zavarban, és azonnal visszatért a
serpenyőihez. - Anyád még készülődik. Gondoltam, mi kinyithatnánk pár
ajándékot, mielőtt ő is lejönne.
- Persze. - feleltem lassan, és falatozni kezdtem.
Rápillantottam. Ideges természetű volt, de általában meg volt a jó szokása,
hogy az emberre nézett, mikor beszélt hozzá.
- Szóval… Mortheno nővére mondta, hogy tegnap veszekedtetek a
herceggel.
Ah, most már értem hova is akar kilukadni. Sosem volt szokásom, hogy
megvitassam a magánügyeim az apámmal, és annyi bizonyos, hogy ezt nem
most szándékoztam megtörni, amikor a szüleimtől való szabadság
kéznyújtásnyira van.
- Csak civakodtunk. Majd kibékülünk. Még mindig szándékomban áll
Atheneába menni, amikor hívnak.
- Tehát akkor minden rendben van? Nincs szükséged fagylaltra vagy film-
maratonra?
- Jól vagyok. - hazudtam. - Miért?
Vállat vont, hogy időt nyerjen, és a serpenyőbe tette a kolbászt. A kezemben
a villával megálltam, és vártam a válaszára. Mikor megkaptam a válaszát, a
tányérra ejtettem az evőeszközt.
- A herceg itt járt ma reggel.
- Micsoda?!

203
 Elzárta a gázt, és leült előttem az egyik bárszékre. Nem sűrűn fordult elő,
hogy ennyire testközelbe találjuk magunkat egymással, leszámítva pár ölelést,
amikor nem volt alkalmunk egymás szemébe nézni. Eddig még észre sem
vettem, mennyire is hasonlít egymásra a szemünk.
- Mindenekelőtt arra kért, hogy ezt adjam oda neked. - a nadrág zsebéből
előhúzott egy dobozkát, olyat, amilyenekbe a gyűrűket szokták tenni. Elvettem,
a szívem majd kiugrott a helyéről. Apám bátorítólag bólintott, hogy nyissam ki.
Egy vastag aranylánc volt benne, amire egy drágakövekkel megrakott szálat
fontak, kis medálokkal. A fényhez emeltem, és láttam, hogy a színes kövekre
címereket véstek, beleértve az enyémet és az Atheneaiakét is. A méreteket
tekintve, igen ügyes kézműves munka volt, hiszen még varázslat segítségével is
hihetetlen kézügyesség kellett az elkészítéséhez, igen nagy értéke lehetett. A
medálok viszont - mini Big Ben, egy kék-fehér csíkos szörfdeszka, egy juhar
levél, egy műanyag Dartmoor póni, egy gumi Devon zászló - már határozottan
kevésbé kifinomult megmunkálással készültek, ilyesmiket árulnak a szuvenír
boltokban. De számomra sokkal értékesebbek voltak, minden drágakőnél. A
figyelmem egy nagy arany Ő kötötte le, aminek a hátsó részére ici-pici alig
olvasható betűkkel oda írták a nevemet és a címemet. Egy karkötő volt. Egy
nekem készített karkötő. Nem tudtam mást kinyögni, minthogy „WOW".
Apu segített felvenni. Tökéletesen illeszkedett az én vékony csuklómra,
amikor megemeltem a karom, hogy jobban megcsodálhassam, alig csusszant a
kézfejemre.
- És… - kezdte az apám, és a szavai visszarántottak a valóságba. - arra is
megkért, hogy adjak engedélyt… hogy is mondjam… hát ő azt a szót használta,
hogy „udvarolhasson" neked.
A szemeim azonnal rózsaszínre váltottak, és lefogadtam volna, hogy olyan
vörös lett az arcom, akár egy paradicsom.
- Igazán?
- Engedélyt adtam rá. Nyilvánvaló, hogy teljesen oda van érted. Te pedig ő
érte, erre az is bizonyíték, hogy sokkal kezelhetőbbé váltál az utóbbi időben. A
huszonegyedik században vagyunk, már kész nővé érettél, egy hercegnő vagy és
tizenhat éves. Egyedül dönthetsz. Végre szabadon járhatod a magad útját. Erre a
pillanatra felkészítve, nevelt fel téged a nagyanyád.
Megleptek a szavai.
Semmi monológ a fiúkról? Semmiféle figyelmeztetés, tanács a nagybetűs
élethez?
Megráztam a fejem, és felvontam a vállam, amivel azt akartam kérdezni,
hogy „és most akkor mi van"?
- Sokat beszélgettünk anyáddal, és mindketten nagyon félünk ezektől a
változásoktól. Atheneába fogsz menni, hercegnőként, és minket pedig … minket
félre fognak lökni az események.
Remegett az ajka széle, én próbáltam nem oda nézni, de a tekintetem mégis
minduntalan oda tévedt. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, a két hatalmas könyörgő

204
szemével, és a teljes súlyával a székre nyomta magát, mintha attól félne, hogy
különben elfelejti, hogyan is kell ülni.
- Bármikor meglátogathattok. - mondtam habozva.
- Nem. - felelte szigorúan apám, pont abban a pillanatban, amikor belépett a
konyhába az anyám. - Nem kívánhatsz ekkora szenvedést jó apádnak. Majd te
meglátogatsz minket, amint a Látók nélkülözni tudnak téged egy kicsit.
Szerettem volna tiltakozni. Szerettem volna emlékeztetni, hogy nekem ott
van az iskola is, a biztonsági intézkedések, amiket számba kell venni, az
újságírók, ha a Fallonnal való kapcsolatom nyilvánosságra fog kerülni. De aztán
ismét ránéztem az apámra, és megértettem, hogy sosem kényszeríthetem, hogy
abba a világba tartozzon. Mert ő nem volt olyan, mint én.
- Majd megpróbálok. - feleltem hidegen, és újból enni kezdtem.
- A tizenhatodik születésnapodra, valami hasznos ajándékot szerettünk volna
adni. - kapcsolódott be anyám, hasonlóan hűvös hangnemben. - Rendeltünk
neked pár méretre szabott ruhát, hogy legyen mit felvenned Atheneában, a többi
ajándékot pedig kinyithatjuk később.
- Igen. - tette hozzá apám elhaló hangon, és nem vette észre az égő hús
illatát, amely mindent belengett. - Nem emlékszem mindenre, amire egy nemes
Látónak téli évszakban szüksége lehet, de nem felejtettem ki az estélyi ruhákat,
kesztyűt, papucsot, nappali öltözetet… fűzőt, cipőket, és a lovagló ruhát.
Mindenesetre elég fedezet van a számládra, hogy elláthasd magad az egész téli
szezonban.
- Köszönöm. - feleltem lassan - és végig futottam gondolatban, hogy vajon
kihez is fordulhattak a ruhák rendelésével. Talán az egyetlen dolog, amit az
anyámtól örököltem, az a divathoz való remek érzéke, de az ő stílusa nem
egyezett meg az enyémmel, és volt pár kétségem afelől, hogy a Látó stílushoz,
hogyan tudott eligazodni az anyám.
- Itt van még ez is. - folytatta anyám, és a konyhapultról leemelt egy vastag
üdvözlő kártyás borítékot a többi közül. - A nagymamádtól. Azt kérte tőlünk,
hogy ezt a tizenhatodik születésnapodon adjuk neked oda.
Remegő kezekkel vettem el. Egy közönséges boríték volt, de mikor
megfordítottam, viszontláttam a nagyi kézírását, a nagy és hosszú betűit,
töltőtollat használt, nem pedig sima golyóstollat.
Az ajtóra mutattam, mintegy engedélyt kérve arra, hogy egyedül
olvashassam el a levelet. Apám bólintott, míg anyám, a szokásos éles szavaival
tönkre tette a pillanatot.
- Gondolom ez az utolsó szülinap, amit együtt ünnepelünk.
Megálltam a küszöbön, hátha mondani szeretne még valamit, de nem tett
hozzá semmit. Rábámultam. Nem sikerült neki bűntudatot ébresztenie bennem: a
költözésem nem volt vita tárgya.
- Találkozunk az ebédnél. - mondtam.
Felszaladtam a lépcsőn és kényelembe helyeztem magam az ablak melletti
padon. A kezem még mindig remegett, amikor kinyitottam a borítékot.

205
Gondosan le volt zárva, a levélpapír vékony volt, törékeny. Az első dolog, ami
megütötte a szememet az a papír felső szélére írt dátum volt. Így már nem volt
csoda, ha a papír ennyire elgyengült. A levél tizenhat esztendővel ezelőtt kelt.
Azon a napon, amikor megszülettem. Megmagyarázhatatlanul rettegtem
miközben a kezeim közt tartottam a húsomhoz és véremhez kapcsolódó
szellemet. Nem igazán volt megnyugtató érzés, ezt a sírból szóló hangot
hallgatni.
A húsom és vérem vagy,
Ma az antik királyság, aminek a színére léptél, örvendezi a születésed. A
család és a hercegség, amit egy nap kormányozni fogsz, egyként sírnak a
boldogságtól, mert te vagy a hőn áhított csoda, amiért annyit fohászkodtunk a
sorsnak. Üdvözöllek ebben a világban, Lady ŐsziRóza. Ünnepélyesen esküt
fogadok, hogy minden erőmmel átvezetlek a veszélyein egész addig, míg az időm le
nem jár, hogy készen állhass megállni a helyed a jövőben, amit a sors megírt
számodra.
Ha megnősz, megérted majd, miért is vagy ennyire becses a számunkra, és
ha nem is mindig fogod érteni a körülötted zajló eseményeket, tudnod kell, hogy a
családod és az egész királyság, egyformán szeretnek téged.
Ha felnősz, észre fogod venni, hogy sok mindenben a képmásom vagy,
legyenek ezek a jó vagy a rosszabb tulajdonságaim. Megérted, hogy én egy
látnok vagyok, és te is az vagy, és hogy ez az átok, ami egyesít minket, alapvető
fontossággal bír a jövőnket illetően. A látomásaim lehetővé tették a számomra,
hogy megértsem, hogy a szüleid iránti makacs akaratosságom, amivel arra
biztattam őket, hogy örököst nemzenek nekem, nem volt csupán egoista szeszély,
de magának a sorsnak a beteljesedése a maga teljes egészében. A te látomásaid
viszont, egy jobb jövőt fognak elhozni mindazoknak, akik megérik a napot, hogy a
tanúi lehessenek.
A lényeg igazán egyszerű: én és Eaglen, egy nagyon kedves látnok barátom,
megláttuk, hogy, hamarosan, ártatlanul, gyilkosság áldozata leszek, mely az
Irtók lelkén szárad. Te ezt úgy fogod megélni, mintha igazságtalanság történt
volna, de utána majd megérted, hogy a halálom szükséges része volt az
eseményeknek. Így te arra leszel kényszerítve, hogy a szüleiddel élj, és
megtapasztald a szenvedést az emberek közt élve. Csakis ily módon tanulhatod
meg, hogyan ismerd fel a próbatételeket, amik mindannyiunkra várnak.
Megerősödsz és okosodsz tőlük. Ez az, amit előre láttam. Ezekben a szavakban az
igazságot hallod.
Most a sorsom beteljesült, és hamarosan a tied is utolér téged.
Szabad akaratomból elhatároztam, hogy közbe szólok az alakulásába, - de te
ezt mindig csak nagy óvatossággal tedd, - és elmesélek neked itt mindent, hogy
felkészülhess mindazokra a bizonytalan helyzetekre, amelyek várnak rád.
Nem szolgálhatok sok tanáccsal, mert nem látok mindent, ami a halálom
utáni időszakban fog történni. Az egyetlen intelmem csupán annyi, hogy te
azonnal menj az Atheneákhoz, hogy védelmet nyújtsanak neked, talán már tudni

206
is fognak az érkezésedről. A többi, amit mondhatok neked, csupán feltevés.
Eaglenben, egy szövetségesre találsz a vámpír királyságban, ahol hamarosan
megismerheted a Hősnő testvéredet is. Antae igazi zseni és kiváló látnok, már
biztosan volt látomása az érkezésedről. A Mortheno család pedig védelmezni fog
téged. Tarts kellő távolságot a kicsinyes nemesektől, és vigyázz az
interdimenziós tanács ember tagjaival, mert az örökös civakodásukból semmi jó
sem származhat.
Megtisztelve érzem magam, hogy meghalhatok azért a hölgyért, aki elhozza a
változásokat. Csak azt sajnálom, hogy nem láthatlak téged felnőttként, és nem
örülhetek veled, amikor a gyermekeidet felneveled. Megelégszem azzal, hogy
felnevellek téged, tudva azt, hogy te vagy az utolsó leszármazottunk és, hogy
arra születtél, hogy felébreszd a kilencet.

Kőbe vésve áll a sorsa,

Elsőként ül a trónra,
Nemzettségének utolsó tagja, a Jó szimbóluma,
Az ősz utolsója, egy istenség a többi közt,
A mestere, a szerelme, a hazugsága,
Csak az első ártatlan halála,
A fiatal szülöttért, ki a kilencet tüzeli lankadatlan.

A Contanal- i prófécia első Hősnője vagy kislányom. Te vagy a

reménységünk, és meg kell akadályoznod a háborút, amit ő és még sokan láttak
eljőni.
Kislányom, Lady Hősnőm, siess, hogy megtaláld a szövetségeseidet, és
ugyanilyen sebesen találd meg a többi Hősnőt is. Az idő az ellenségünk…
Az életben és a halálban,
Prof. R. Al N'yar
Anglia hercegnője

Nem. Nem!
Ártatlanul vették az életét. Miattam halt meg! Ez az, amit ennyi ideig
eltitkoltak előttem az Atheneák. Hát ezért kellett meghalnia…
A bűntudat összenyomott, a földbe döngölt, átengedtem magam neki, és
elájultam. A szívem legmélyén azt reméltem, hogy soha többet nem ébredek fel.

207
 Huszonnyolcadik fejezet

ŐsziRóza

Lady Hősnő ŐsziRóza, Anglia hercegnője

Nem érdekelt a királyságom sorsa. Csak Fallon érdekelt. És utáltam őt. Az
érdekelt, hogy az én hibámból gyilkolták meg a nagymamám. Ki nem állhattam,
hogy ő neki kellett megmondania, hogy ki is vagyok valójában. Nem éreztem
mást, mint Fallont és nagyit, és ez a világon mindennél jobban megrémített,
mert amikor semmit sem éreztem … az elmém elmerült a sötétségben.
- ŐsziRóza, jól érzed magad? - susogta egy hang a fülembe. Tee volt az.
Megfogta a kezem és megszorította. - Szomorúnak tűnsz. Ha gondolod,
elkísérlek az iskolai tanácsadó irodájába. Nagyon kedves, sokat segített nekem,
amikor Valerie zaklatott engem.
Milyen erős kiscsaj. Szembe nézett a halállal, és épségben megúszta.
- Köszönöm, jól vagyok.
Rólam beszélsz, nagyi?
Mikor hátra fordultam, hogy rámosolyogjak, valamit észrevettem a szemem
sarkából. Nagy zűrzavar volt, néhány diák egy kék valami körül gyülekezett. A
hetedik érzésem azt súgta, hogy egy test lehetett, és igazam lett. Valerie Danvers a
földön feküdt, az egyik barátnője, akit láttam a partin, a vállánál fogva
rázogatta. A körülötte álló srácok elővették a telefonjaikat; néhányan azért, hogy
lefilmezzék, mások pedig, a jobb szándékúak, azért, hogy segítséget hívjon.
Valaki kivált a tömegből és a főépület felé szaladt. Még néztem egy pillanatig,
Valerie pedig továbbra sem mozdult.
Felugrottam, átfutottam a füvön, bármelyik embernél gyorsabb voltam.
Fallon a nyomomban járt, de én érkeztem oda elsőnek. A Valerie körül
tornyosuló tömeg utat engedett nekünk, és letérdeltem hozzá.
- Mi történt? - kérdeztem azonnal a barátnőjét.
Szemei könnyben áztak, de uralkodott a sírásán.
- Beszélgettünk, és akkor hirtelen elájult. Próbáltam szólongatni, felrázni, de
azt hiszem, nem lélegzik!
Óvatosan hátra hajtottam a fejét, vigyáztam, hátha megütötte magát, vagy
megsértette a nyakát, majd ellenőriztem, hogy a légutak ne legyenek elzáródva.
Az arcomat közel engedtem a szájához és vártam, hogy érzem-e a légzését.
Vártam. És vártam.
- Nem, nem lélegzik. - próbáltam nyugodtan viselkedni, és azon
imádkoztam, hogy az Athanok a közelben legyenek. Fallon, Valerie mellé
térdelt, pont velem szemben. Lassan felnéztem: a tekintete egyszerre sugárzott
aggodalmat és tettre készséget.
- A légutai szabadok, de nincs szívverése. Tudod, hogy kell újraélesztést
csinálni? Azonnal láss neki! - parancsoltam.

208
 Tudtam, hogy Fallonnak, mint bármelyik más Látónak, megtanították az alap
elsősegély műveleteket. A mágiának meg volt az a szokása, hogy sérüléseket
okozzon, és ha valakit varázslattal szeretnénk meggyógyítani, mikor nem
ismerjük a betegség okát, több kárt okozhatunk, mint gondolnánk.
- Hívta valaki a mentőket? - kérdeztem, és megkönnyebbülve hallottam a
kórusban kiáltott „igen"- t.
A fejemmel bólintottam Valerie barátnőjének, hogy jöjjön közelebb, ő pedig
könyörgő tekintettel nézett rám vissza. Egy pillanatig minden olyan volt, mintha
az előző tizennyolc hónap nem is létezett volna. Megráztam a fejem, hogy
minden érzelmet kiengedjek magamból.
- Nem tudod, hogy van-e valamilyen betegsége? Légzési problémái?
A barátnője felzokogott.
- Néha cigarettázik, és azt mondta, hogy rosszul érezte magát egész
hétvégén.
Rábólintottam, és megnéztem hátha találok Valerie-nál valamilyen
egészségügyi figyelmeztetőt, ami az állandó problémáit ismerteti. Megnéztem a
csuklóját is, hátha hord egészségügyi karkötőt. Megállt a szívverésem. Fallon is
felszisszent, amikor észrevette, amit én felfedeztem.
A csuklójánál, pont a vékony bőr felületénél, sötét, fekete nyomok indultak, a
vénáit követve, mintha csak valaki egy töltőtollat szúrt volna a karjába, hogy
telenyomja tintával.
- Vérmágia. - motyogtam a hercegnek Látó nyelven, hogy ne okozzak
pánikot a tömegben. Már körülöttünk volt szinte az egész iskola, néhány tanár,
akik látták Valerie karját, azon fáradoztak, hogy megnyugtassák az első
sorokban álló diákokat.
Fallon felhagyott az újraélesztéssel. Minden egyes mellkas nyomással a
méreg, - mert első körben erre gyanakodtunk, - egyre mélyebbre hatol Valerie
szervezetében.
- Csak a mesterséges lélegeztetést csináld. - segítettem halk hangon, és a
másik kart is megnéztem, hogy azon is találok-e az átokra utaló jeleket.
Megállt a lélegzetem, mikor észbe kaptam, hogy elfelejtkeztem az
elsősegélynyújtás első szabályáról: biztosítani a terepet.
A vérmágia, nem jön csak úgy magától, mindig van egy forrása.
- Menjetek innen! Nem halljátok!? Menjetek!
Fellélegeztem, amikor meghallottam Edmund hangját, ami túlzengte a
tömeget. A gondolataimmal, azonnal tájékoztatást adtam neki Valerie tüneteiről.
Edmund átverekedte magát a tömegen, én pedig a tekintetét kerestem, miközben
Valerie csuklóját tartottam. Rá sem bírtam nézni a kezére.
Edmund meglepetten mormogott valamit, majd Valerie mellé térdelt. A
kezeiben egy fém eszköz bukkant fel, hosszú, vékony, a csúcsán egy félelmetes
hegyes tűvel. A másik kezében egy mikroszkóplencse volt, amire egy varázsigét
hintett. Bármire is készült, az meghaladta az én képességeimet, így aztán csak
néztem, amit csinált, Valerie teste pedig, minden perccel hidegebb volt.

209
 Edmund megfogta a csuklóját, megszúrta azzal a hegyes tűvel, ott ahol a
legsötétebb ér futott. Mikor kinyomta belőle a folyadékot, megértettem, hogy az
eszköz egyfajta pipettaként szolgált, mert mikor kihúzta, a hegyéről lecsurrant
egy cseppnyi a folyadékból, amit aztán Edmund a mikroszkópüvegre helyezett.
Ráhintett még egy varázsigét és várt.
Túl sok időbe telt, hogy felállítsa a diagnózist, egyre idegesebb lettem:
bármiféle átok ütötte is meg a lányt, Valerie nem lélegzett. És nem volt vámpír.
Az üvegcse tartalma kavarogni kezdett és színt váltott. Ezalatt Edmund
megvizsgálta a lukat, amit a bőrön ejtett: picike volt, de még az én kezdetleges
orvosi tudásom is elég volt ahhoz, hogy tudjam, bármikor vérezni kezdhet. De
nem történt semmi. Csak amikor Edmund megmasszírozta a csuklóját, akkor
folyt ki egy cseppnyi vér. Amint abbahagyta a nyomkodást, a vér
visszaszivárgott a testbe.
- Charnt - motyogta Edmund anélkül, hogy túlcifrázta volna a mondandóját. -
Siess. - sürgettem.
- Nem halt meg. - tette hozzá kicsivel később. - Legalábbis még nem.
Kómában van. Egy hajszálon függ az élete.
- Mit tegyünk?
Ajkait összeszorítva, Edmund lágyan letette Valerie kezét a földre. Fallonra
néztem, aki időközben felhagyott a lélegeztetéssel. Ez nem lehet igaz! Őrzők
vagyunk! A kötelességünk, hogy megvédjük az embereket és megmentsük őket,
ha a dolgok rosszul alakulnak. Hogyan képesek ilyen arcátlanul úgy tenni,
mintha semmisem történt volna?
- Ez egy igen erős vérmágia. Aki az átkot szórta, valahogy kapcsolatba került
Valerie- vel, és összekeverte a lány vérét a sajátjával. Minden erőt elszív a
lányból. Ha nem találjuk meg a forrást, nem tudjuk megmenteni.
Sylaeia úr kibújt a tömegből, és Valerie barátnőjét vigasztalta, akit
összetörtek Edmund szavai.
- Legalább tegyünk meg mindent, hogy ne szenvedjen. - mondta a
professzor. - Próbáljuk meg…
- Az Irtók műve. - folytattam Látó nyelven.
Ki más lenne képes elkövetni ekkora szörnyűséget?
Erőfitogtatásnak szánták. Be akarták piszkítani a kezeim, valaki vérével…
Gyilkosságra vetemednek csak azért, hogy felkeltsék a bűntudatomat.
Rosszul éreztem magam. Undorítóan. Valerie ezt nem érdemelte meg, bármilyen
gonosz is volt velem. Különös meleg érzés fogott el a torkom tájékán, mintha az
epém feljött volna a gyomromból, amikor eszembe jutott, hogy meséltem
Nathannak Valerie- ről, amikor még a kávézóban dolgoztam…
- Már biztosan messzire járnak innen. - jelentette ki Edmund.
Fallon elsimította Valerie haját az élettelen arcából. Egyre sápadtabb volt,
ajkai lilára szineződtek.
Kellett valamit tennem. Nem ülhettem ölbe tett kézzel, míg meghal a barátai
és az ellenségi szeme láttára. Sötét Hősnő voltam: kellett lennie valaminek, ami

210
miatt pont engem választott ki a sors erre a szerepre. Kellett lennie valaminek a
mágiámban, ami segíthet megmenteni. Átgondoltam mindent, amit a
vérmágiáról tudok, és lassacskán eszembe jutottak az ismeretek, amiket jóval
ezelőtt bemagoltam a St. Sapphire tanóráin vagy a nagyimtól, de eddig nem
igazán használtam a gyakorlatban.
A Látók csak ritkán használtak e féle mágiákat: hisz mi szükség lett volna rá,
amikor egy egyszerű kézmozdulatunkkal képesek voltunk erőket a
szolgálatunkba állítani és a természetből nyert energiákat használtuk?
Ez inkább az Elátkozottak műfaja volt, akik elcserélték a drága nedvet
hatalomért cserébe… hatalomért, aminek csak az azt irányító ügyessége és képessége
szabott határokat. De ez sötét művelet volt, veszélyes, és a gyakorlása ezeknek az
átkoknak be volt tiltva.
- Az ellentétek törvénye és az energia takarékosság törvénye! - kiáltottam fel
váratlanul, és egy halvány reménysugár csillant fel előttem. - A mi mágiánk az
erőkön alapszik, vagyis a vérmágia teljes ellentéte. A varázslattal felhasznált
vagy elvont energiát mindig vissza kell szolgáltatni valamilyen módon, mert
nem termelhetsz, vagy nem semmisíthetsz meg energiát. Az energiának mindig
egyenletesnek kell maradnia.
- ŐsziRóza, ez kisiskolás dolog. - morogta Edmund és megpróbált eltolni
Valerie mellől.
Nem vettem róla tudomást.
- A halálmágiák, elszívják a varázsenergiát, amely mindannyiunk számára, -
beleértve az embereket is, - lehetővé teszi az életet, és a testből csak egy
biológiai tömeget hagynak maguk után. Úgy működnek, hogy a
teremtményekre, - melyek nem tartoznak a homo fajba, - ható természet
törvényeit átlépik. Akkor most, mi miért nem hagyatkozunk egyszerűen a fizika
törvényeire, és juttatjuk vissza az elveszett energiát? Meg aztán a Látó mágia
nagyon jól használható a vérmágia ellen. Semlegesíthetjük az átkot!
Most már Edmund tényleg nagyon aggódott, és úgy nézett rám, mint aki
elveszítette a szellemi épségét. Talán neki van igaza. Talán beleőrültem abba,
hogy megtudtam magamról, hogy Hősnő vagyok…
- Nem támaszthatod fel a holtakat, ŐsziRóza! Második osztályos etika! Az
már aztán tényleg a természet törvényei ellen való lenne! - ez alkalommal már
határozottabban lökött arrébb, elhúztam a karomat.
- Nem lehet elrontani valamit, ami már elromlott. Még nem halt meg, időben
vagyunk.
- És azt hiszed, hogy egy csipetnyi mágia elegendő? A halál küszöbén áll,
ilyen kicsi hiányzik hozzá… - Edmund kis távolságnyira összetartotta a hüvelyk
és mutató ujját, ezzel mutatva mennyire közel a vég. - Ahhoz, hogy
felébresszük, hihetetlen erő kellene. Nem akármilyen varázserő kell ide, és az
sem lenne elég hozzá, ha számos teremtmény varázslatát egyesítenénk.
Hatalmas varázserőre van szükség. Egy olyan erős és tiszta varázslatra, amely
elég erős ahhoz, hogy visszaadja neki az életet és elnyomja az átkot is. - a

211
karomnál fogva felállított. Már nem aggódott Valeriért, csak a kötelességtudatát
érezte.
Az Athanok lesznek az árnyékaid.
- Vannak olyan csodák, amik nem történnek meg. Természetellenes lenne.
Nem léteznek ily erővel bíró Látók!
Istennő vagy.
Miért? Miért kell tisztának maradnom?
Szükségünk van rád. Szükségem van rád.
- Nem léteznek?
Fallon túl későn értette meg mit is akarok csinálni. Rám vetette magát, de
már nem tudott megállítani. Minden csepp energiámat Valerie- ra döntöttem.
Nem is volt olyan nehéz, nem volt bonyolultabb, mint egy ujjcsettintés. Egy
pillanattal később kinyitotta a szemeit és levegőért kapkodott.
Fallon rám esett, a tömeg pedig szétvált, hogy helyt adjon nekünk. A herceg
addig rázott engem, míg a földön, háton fekve találtam magam. Felkönyökölve
néztem rá. Az arca elsötétült az aggodalomtól és a sokktól, de a vonalai hamar
megenyhültek. A hátunk mögött, Edmund azt sem tudta kivel foglalkozzon,
velünk vagy Valerie-vel. Gyengén rámosolyogtam, hogy megnyugtassam.
- Tudom, ki vagyok. - suttogtam. És mi nem leszek sokáig. - A nagymama
rám hagyott egy levelet.
- Nem kellett volna ezt tenned. - Fallon habozva felém tornyosult lovagló
ülésben, mintha egy vadállatot idomítana, és elsimította a hajam az
homlokomból. - Meg is hallhattál volna, ha a teljes energiádat felhasználod.
Valerie felköhögött, felsikoltott amint meglátta az elfeketedett karját, ami
lassacskán visszanyerte az eredeti színét. A barátnője csendben felsegítette
ülőhelyzetbe.
- De hát én, az egész energiámat felhasználtam Fallon. - suttogtam a
szemébe nézve. A szemei tejfehérek voltak. Mélyet lélegeztem, de a levegő
fittyfenét sem ért, nemhogy megtöltötte volna a tüdőmet. Megemeltem az egyik
kezem: legalább annak nem esett baja. Ezt már nem mondhattam el az alattam
levő fűről. Ahol az előbb tenyereltem, most egy sötét folt volt. Egy kis szellő
elfújta az utolsó elfeketedett szálak hamuját is. Az akaratomon kívül, a testem
még mindig energiát szívott el az alattam húzódó talajból, hogy életben
maradjak. Ez tartott életben.
Hirtelen összecsuklott a könyököm és bevertem a fejem a földbe; rengeteg
kis csillag körözött a fejem körül. Összeszorítottam a szemhéjam, hogy
elhessegessem őket és az égre bámultam. Szokatlan boldogságot éreztem, a
vállamon ülő teher a semmivé foszlott. Szabad voltam. Szabadon élvezhettem
Fallon karjainak az ölelését, szabadon melegíthettem magam a forró érintésének
melegében…
- Fallon, nem fog működni. - mondtam rekedten. - Hallottad Edmundot,
semmi sem menthet engem meg.

212
 - Nem vagy Valerie kondíciójában. És rajtam, semmilyen átok sem ül.
Szorosan tartott, átadta az energiáját a bőrén keresztül. Enyhén megremegtek
a karjai. Megerőltető volt ez neki. Sosem rántanám magammal a sötétségbe.
- Meg akarok halni Fallon. Nem akarok Hősnő lenni. - csak suttogva
beszéltem, de így is azt éreztem, mintha ezernyi apró tűvel szurkálnák a
torkomat. De az igazat mondtam: kívülről tekintve biztos nagyon altruista
megmozdulásnak tűnhetett, amit tettem, hogy az életem kockáztatásával
megmentettem Valerie-t, pedig nem az volt. A legegoistább dolog volt, amit
valaha is tettem. Időnként nagyon rossz is tudok lenni. Meg akartam szökni a
fájdalmam elől, a sorsom elől, magára hagyni a királyságomat és népemet a
szenvedésben. De a fiú, - a férfi, - aki felettem térdelt, továbbra is úgy nézett
rám, mintha csak a napot látná kialudni.
- Utállak. - hörögtem. - utállak, amiért hazudtál nekem az igazi okról, ami
miatt ide jöttél. Amiért nem mondtál el nekem semmit. Utállak téged.
Mialatt ezeket a szavakat mondtam, a szívem azt visszhangozta: hazug.
- Sajnálom. - dadogta Fallon.- Annyira sajnálom. Kérlek, ne utálj. Annyira
szerettem volna elmondani neked, hogy a nagymamád ártatlanul halt meg. El
akartam mondani neked, hogy Chri'dom tette. Igazán. De féltem, hogy
meghalsz, ha megtudod. Hogy belehalsz!
Elvette rólam a tekintetét, és felnézett, a nap felé, amit most egy méretes
valami eltakart. A látásom ugyan elhomályosodott, de a hangjáról felismertem,
hogy Edmundé volt a hatalmas alak.
- Még nem vesztetted el az eszméletedet. Ne merészeld lehunyni a szemeid
hercegnő, vagy én magam foglak téged az álmodban üldözni, és azt kiabálom
neked, hogy mennyire hülye voltál!
Szigorú volt a hangneme, de a hangja minden szónál egyre inkább
elbicsaklott. Hamarosan éreztem, ahogy az ő varázsereje is beáramlik a
testembe. Meleg volt és megnyugtató, átadtam magam ennek az érzésnek,
gondtalannak és boldognak éreztem magam, mint még soha. Már nem kellett
semmi miatt aggódnom. Többé már nem kell egyedül bolyonganom a sötétben, a
nagymama nélkül. Semmiféle sors, vagy jövő sem nyomta a vállamat. Nincs
több királyi udvar, nincs több politika… Nem kell többé bűntudatot éreznem
amiatt, ahogyan Fallon iránt érzek…
Fallon…
Sötét volt, bár nem emlékeztem, hogy lehunytam volna a szemeim. A pucér
bőrömet kezek érintették, és újabb varázserő áramlott belém. De nem volt
hatása.
ŐsziRóza kérlek, nyisd ki a szemed. Megmentünk. Csak tarts ki.
Finoman hintáztam, a fejem már nem volt a földön. Azt gondoltam, hogy
valakinek a térdén pihenek. Elég kényelmes volt.
- Gyerünk kislány, az öngyilkosság nem opció.
Azt hiszik, hogy elmegyek? Talán igazuk van.

213
 - ŐsziRóza, Valerie vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem azért, amiket veled
tettem. Kérlek, légy erős.
Kicsit elkésett a bocsánatkéréssel.
Feltűnt az a nagy csend, ami körbe vett. Semmit sem hallottam, a fülemhez
közeli hangokon kívül. Nem hallottam sem a fákat fújó szellőt, sem a tömeg
kiáltásait, sem a mentő szirénáját, ami pedig már akkor közel járt, amikor
megmentettem Valerie-t. Az érintéseket sem éreztem: a bőrömön lévő kezek
már nem voltak melegek, a talaj puhának tűnt, mintha tényleg lebegnék. Igen
lebegtem, mindentől szabadon. Végre nem fulladoztam.
Valamit azért mégis éreztem: ajkakat és lélegzetvételeket a bőrömön.
- Szeretlek ŐsziRóza Al-N'yár, mindig is szerettelek. Ezért jöttem ide. Ez az
oka minden titkolózásnak. Nem azért jöttem, hogy parancsot teljesítsek, sem a
sors miatt, hanem azért, mert meg akartalak védeni. Megígérem, hogy mindig a
gondodat fogom viselni, életben és halálban. Ha túléled, mindig az oldaladon
maradok. Ha meghalsz, akkor együtt fogjuk megtapasztalni, hogy mi is vár ránk
odaát. Soha többé nem leszel egyedül.
Nem tudtam, hogy higgyek e az igaz szerelemben, de abban a pillanatban
hittem a szerelem erejében, ami legyőzi a halált.
Megbocsájtok neked…
Kinyitottam a szám, zihálva levegőt vettem, a zajok és a hőség együttesen
zuhantak a testemre, elárasztottak akár egy hullám. Nyomasztott, zavarodott
voltam: elvesztettem a karom és a lábam feletti uralmat, mintha a földre
szegezték volna őket. Nem tudtam mozogni, olyan voltam, mint egy újszülött.
Csak azt tudtam, hogy nem hallhatok meg, mert Fallonnak élnie kell.
A zűrzavaromban megpróbáltam a varázserőre koncentrálni, ami befolyt a
testembe, és próbáltam irányítani azokra a pontokra, ahol a legnagyobb
szükségem volt rá. Ez olyan volt, mintha valaki egy hatalmas vihar közepén
próbálna meditálni.
- Menjetek innen! - zörrent fel hirtelen Edmund, aztán hallottam a távolodó
lépések zaját, és a távolodó tömeg moraját, ami egyre halkabb lett.
- A szívverése emelkedik. - kiáltotta valaki. - Kezd visszatérni közénk.
- Terra istenei. - suttogta Fallon a fülembe. Hallottam a hangján, ahogyan a
meglepetéstől elcsuklik, és minden erőmet összeszedve felnyitottam a szemeim.
De ő nem engem nézett, hanem a fákat. Jobban mondva azt, ami a fákból
maradt.
Mintha csak egy tűzvész tarolta volna le őket. Az utolsó őszi levelek most
tűzgolyókként, hamuvá porladva hullottak a földre. A fű sem maradt meg. A
helyén csak kiszáradt, izzó föld maradt. A tömeg eltávolodott, menekültek a
meleg elől.
Én okoztam mindezt. Elszívtam a növényektől és a fáktól az energiát,
belőlük merítettem az erőt, hogy kinyithassam a szemem és beszélhessek.
De a természet nem úgy működik, mint az emberek. A természet nem hal
meg csak úgy: elvárja, hogy a belőle merített erőt visszaszolgáltassák neki.

214
 - Nem akarok meghalni. - suttogtam. A szemeim ismét lecsukódtak és a
hercegnek dőltem. A varázserő, amiből táplálkoztam, túl gyorsan fogyott, és
nem tehettem semmit, hogy ne folyjék ki belőlem. Olyan volt akár egy árapály,
visszatarthatatlan.
A Látók varázsereje egyre gyengült. A szívverésem lassult és fekete pontok
cikáztak a szemem előtt. De a testem továbbra is erőforrás után kutatott. Egy új és
ismeretlen érzés tört utat magának belőlem, és éhesen kutatott életerő után a
kiégett környezetemben. Mohón kaptam utána.
Gyönyörű érzés volt, hagytam magam alámerülni benne, és hamarosan
visszatértek az érzékeim, akár egy hibás rádió, ami újból működni kezd. Most
hatalmas zaj volt körülöttem, köhögések, köpködések és fojtogató hangok.
- ŐsziRóza állj le! Az emberektől szívod az energiát!
Tessék? Ismét erőltettem magam, ahogy csak bírtam, és kinyitottam a
szemeim. Végig néztem a barátaimon, és láttam, ahogy a torkukat szorítják,
néhányuk már el is ájult. Mit tegyek? Hogy tudom ezt leállítani? Kétségbeesett
szemekkel néztem körül; a szívem úgy dobogott a pániktól, hogy majd ki ugrott a
helyéről.
- Bízz bennünk. Koncentrálj és bízz bennünk. - mondta Edmund, aki a
limitált látóteremben felbukkant. Kis ütéseket éreztem a karomon. - Nincs
szükséged az energiájukra. Engedd el magad és bízz bennünk.
Megint lehunytam a szemem, bár most inkább akaratból, mint szükségből, és
újra kezdtem a viharban a meditációt. Bizalom. Ez volt az egyetlen dolog, amit
mindig is nehezen adtam. Vissza tudtam adni valakinek az életét, de nem tudtam
megbízni bennük. Az Atheneák, sok mindent elhallgattak előlem, hazudtak
nekem, végig színházasdit játszottak előttem, eltitkolták ki vagyok. Nathan jó
volt hozzám, a barátomnak hittem, most meg kiderült róla, hogy a legelszántabb
ellenséged. Még Valerie sem volt következetes: megmentettem és most azt várta
tőlem, hogy megbocsássam neki a viselkedését, amit valószínűleg nem bánt meg
igazán, fogalma sem volt, hogy mennyire bántott meg engem…
Viszont Edmund, majdnem családtagnak számított, és senkinek sem árulta el a
titkomat, nem mondta el senkinek, hogy megöltem egy Irtót. Talán az erkélyen
történt dühkitörésemet sem mesélte el senkinek. Fallon azt ígérte, hogy mindig a
gondomat fogja viselni, és most a saját életerejét csapolta le, csakhogy az
oldalamon lehessen. Átvertek, hazudtak nekem, és becsaptak… de mindezt azért
tették, hogy megvédjenek egy titoktól, ami még jobban letaglózott…
Kiben bízhatnék, ha nem bennük?
Így aztán, ugyanolyan könnyedén engedtem el az embereket, mint ahogy a
saját életemet is kész voltam feláldozni Valeriért. Az energiám lezuhant, és egy
pillanatig kísértést éreztem arra, hogy visszavegyem, de ellenálltam. Teljesen
átadtam magam az Atheneáknak, és a halántékomnál lassan erősödő fájdalmat
éreztem. A könnyem is kicsordult. Szerettem volna megszorítani Fallon kezét, és
azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, akkor is, ha talán ez nem volt igaz.

215
 - Fallon, most menj távolabb tőle. - mondta egy ismeretlen hang.
Aztán felismertem: Lorent herceg volt az!
Abban az átmeneti állapotomban, egyedül hagyva, a teljes bizalmamat
átadva nekik, bepánikoltam és a fejfájásom felerősödött. El akarnak engedni?
Feladták volna?
Újabb kezek érintettek, az eddigi érintések pedig eltűntek. Fallon érintését
még magamon éreztem.
- Fallon menj messzebb, vagy megöl téged.
- Fal, gyerünk. Majd mi. Fal…
Felismertem Alfiet és Lisbethet, meg mások hangját… Burratorból jöttek…
Egy új és erős energia hullámot éreztem, friss energiát, de nem éreztem
magam élettel telibbnek, mint az előbb. Fáj a fejem, és az elmémben képek
ugráltak. Egy fekete hajú kislány, aki vérszegénynek tűnt. Magas volt, de nem
túlzottan, frusztrált arckifejezéssel, a szemei beesettek voltak a fáradtságtól. A
szépsége lenyűgöző volt, de nem kábító, csinos volt, de nem volt gyönyörű. A
tömegből nem tűnt volna ki az arca. Csak én vettem volna észre. Mert ez a lány
Violet Lee volt. Mennyire hülye voltam eddig! Ő a második Sötét Hősnő.
- Fallon ne kényszeríts, hogy parancsba adjam neked!
Ez a hirtelen felfedezésem szép lassan empátiává változott. Szegény lány.
Mindazok után, amin már eddig is keresztül kellett mennie, még ezzel is meg kell
birkóznia!
A fejfájásom elviselhetetlenné vált. Jó lett volna az újaimmal masszírozni a
halántékomat, hogy enyhítsek a fájdalmamon, de mozdulni sem bírtam. Nem
tehettem mást csak ordítottam. De ez nem volt egy egyszerű sikoly. Azt
kiáltottam: Violet!
- Miarba! Azt hiszem, épp víziója van.
- L'Iriad trónjára, mit tartogat még a sors nekünk?!
Egy vízió? Szerettem volna még kiáltani, sipítani, hogy valaki segítsen
leállítani, de nem tudtam. Az ajkaim egyre csak az ő nevét ismételgették.
- Azon van, hogy mindent felfedjen. Lépjetek közbe!
- Hogyan?
- Mindenki nyugodjon meg. Tartsátok mozdulatlanul, míg én
megpróbálkozom egy varázsigével.
Lorent herceg beszélt, a hangja határozottan csengett.
- Egy varázsige, amihez kést kell használnod? Bácsikám, mégis mi a fenét
csinálsz? - hörögte Fallon.
- Vérmágia. Kómába kerül tőle. Ez az utolsó dolog, amit szívesen csinálok,
de nincs választásunk. Víziója van, és hamarosan felfedi ki is valójában Violet
Lee. Ezt nem engedhetjük! Nincs más választásunk!
Magamban félelemmel telve üvöltöttem. Az ajkaimról titkok peregtek.
Semmi uralmam sem volt a testem felett, és ezért elhallgattatnak. Azt sem
tudtam, hogy vajon valaha felébredek-e még.

216
 Éreztem, ahogy a vér a bőrömre csepeg, aztán egy pengét, ami a csuklómba
hatol. Ismeretlen szavakat suttogtak, aztán pedig az egész olyan volt, mint
amikor egy szikláról egyenest a pokolba zuhan valaki.
Egy lap, alig nagyobb, mint egy képeslap. A papír vastag, nehéz, drága
minőség. Fehér. De a szándék nem az volt, hogy jókívánságokat küldjenek vele.
- Neked kell megírnod. Az én írásomat felismerhetik. Tudod, szoktam
virágokat küldeni a temetésekre, meg ilyesmi.
A fiú fogott egy töltőtollat és ráfújt a hegyére. Hideg volt Izlandon, hiába
lobogott a tűz a szobában, a tinta megkeményedett.
- Írd… írd… „Michael Lee megegyezett a vadászokkal Carmen
meggyilkolásáról. A lánya mindent tud. Pierre ezt az állítást meg tudja
erősíteni." Jobb, ha világosan fogalmazunk, és nem kerülgetjük a forró kását. Az
agyaras barátunk nem híres a türelméről.
A fiú leírta, amit diktáltak neki.
- Akkor biztos vagy benne, hogy ez a Violet Lee lenne a második Sötét
Hősnő? Ha a vámpírok megölik, egy hatalmas nemzetközi botrány fog kitörni. És
akkor mind a vadászok, mind a törvényen kívüliek felbonthatják velünk a
szövetségüket. Végül is azon dolgoznak, hogy teljes épségben
visszaszolgáltassák a lányt az apjának.
A mesterére nézett, aki háttal állt neki és az ablakon bámult kifelé. A
hatalmas csendben, szinte hallani lehetett, ahogy a fejében kattognak a kerekek.
Ez a férfi, egy egyedül álló zseni volt, ehhez kétség sem fér.
- Mint mindig, most is nagyszerűen átlátod a helyzetet Nathaniel. - a
szarkazmus úgy csepegett a férfi ajkáról, mint ahogy a víz csepegett az ablakon
túli jégcsapokról. - Ezek csak sajnálatos mellékhatások. A szövetség még azelőtt
köttetett, hogy a víziómban megláttam volna, hogy Violet Lee a második Hősnő.
Most nagy horderejű híreim vannak azt illetően, hogy az apjának szerepe volt
Carmen meggyilkolásában. Ha meghalna most, amikor még ember, akkor nagy
háború törne ki. Ha megállítjuk a Hősnők Próféciáját, akkor is háború tör ki.
Bárhogy is alakul, az a számunkra sikeres fordulat lesz.
A fiú fogta a lapot és az ablakhoz vitte, szorosan tartotta a kezében. Nem
adta át a mesterének.
- Ebben teljesen biztos vagy?
A férfi hátra hajtotta a fejét és a szokásos hangos nevetésében tört ki,
olyanban, amelyik gyakran töltötte be az ebédlőtermet vagy az ünnepségeit.
Szeretett jó ízűen nevetni; szerette a vicceket; az ugratásokat és a jó társaságot,
főként, ha az nőkből állt. Érthető, ha egy fiatalembert vonz egy ilyen
személyiség.
- Én Chri'dom vagyok, Contanal leszármazottja. A legnagyobb látnok
vagyok a világon, az én vízióim sosem tévednek. Anglia hercegnőjének is vannak
víziói Violet Lee-t illetően. De a legfontosabb … - kitépte a lapot a fiú kezéből, - hogy
az a kis halottidéző Hősnő meghaljon, mielőtt felfedezné a képességét. -
Meglegyintette a kezét a lap felett mire az eltűnt. Máris úton volt afelé, hogy

217
Violet Lee halálát megpecsételje. Chri'dom megfogta a pohárka brandy-t, amit
Nathan kitöltött neki, Contanalsdottirban nem voltak szolgálók.
Kellemes Ad Infinitumot!

218
 Huszonkilencedik fejezet

Fallon

Három nap és három éjjel virrasztottunk csendben a hercegnő ágyánál.

Mindig volt vele két személy, akik fizikai kontaktussal táplálták belé az
energiát, mintha csak vérátömlesztést adnánk neki. Ő egyszer sem mozdult meg,
egyszer sem ült fel, hogy a háromrétegű, puha tollpárnáknak támassza magát a
krémszínű, nyakig begombolt hálóingjében, és a fehér vászon lepedőre hulló
hajával. Olyan volt, mint egy angyal. Egy élettelen angyal.
De a szívverése erős és szabályos volt. Néha kicsit felgyorsult; a bácsikám
szerint ez a vízióinak volt köszönhető. Néha izzadni kezdett. Első nap a szolgák
szivaccsal mosdatták le, miközben a nénikém és Lisbeth vigyáztak rá. Én pedig,
vonakodva visszavonultam az átmeneti ágyamba, ami a földre dobott párnákból
és takaróból állt. Nem mertem eltávolodni tőle, nehogy magára hagyjam az
utolsó pillanataiban, vagy nehogy ne találjon maga mellett, ha felébredne.
Az első éjjelen, a késői órákban Eaglen is megérkezett, és az egész ház,
beleértve majd a teljes személyzetet, összegyűltek ŐsziRóza szobájánál, olyan
volt mintha egy ravatalozó szoba lenne. Talán csak Edmund ismerte őt annyira,
mint az idős vámpír. És amikor Eaglen belépett a homályos szobába, halk sóhaj
szakadt fel a kicserepesedett ajkai közül, majd egy nagyapa szeretetével, hisz
olyan volt, mintha csak a nagyapja lenne, megsimogatta a lány homlokát.
Ez a gesztus tökéletesen leírta az én érzéseimet is, tehetetlen, szánalmas és
szótlan.
Eaglen volt az, aki megjósolta az érkezését, és azt is ő látta meg júniusban,
hogy ŐsziRóza volt az egyik Hősnő. Ő volt az, aki elmondta nekünk nyáron,
hogyan is kell viselkednünk és mit is kell tennünk, a vízióiban látottak szerint.
Most már azt is tudtuk, hogy miért. A második Hősnő is feltűnt a látomásaiban,
de túl öregnek és túl bölcsnek tartotta magát ahhoz, hogy a sors útjába
beleavatkozzon, - legalábbis ezt állította, - és elhatározta, hogy semmit sem fed
fel előttünk Violet Lee-ről. Mikor néztem őt ŐsziRóza mellett és láttam, hogy
mennyire gyengéd vele és mennyire aggódik érte, biztosra vettem, hogy őróla is
csak azért beszélt nekünk, mert annyira szerette.
Elmeséltük neki azt a keveset, amiről még nem tudott, és könyörögve kértük,
hogy látogasson vissza hozzánk, amikor ŐsziRóza felébredt… A véleménye arról
az időszakról, amit Violet Lee a vámpírok között töltött, alapvető
fontossággal bírt számunkra, hogy megtervezhessük a következő lépéseinket.
Mindezen akkor gondolkodtam, amikor az ágya mellett üldögéltem: eljött az
én időm, hogy a varázserőmmel tápláljam. A harmadik nap reggele volt, és
velem volt Edmund. Hozott magával egy könyvet, - jó nehéz olvasmány lehetett,
mert láttam a borítóra nyomtatva, hogy a művet jelölték a Man Booker díjra, -
de amint belelapozott, rögtön be is csukta a könyvet.

219
 - Olvashatatlan? - kérdeztem tőle, amikor negyedszer is becsukta a könyvet.
Szerettem volna egy könnyed beszélgetést kezdeményezni, de a sóhajom
azonnal elárult.
Edmund megrázta a fejét és vállat vont.
- Dehogyis. Csodálatos írás. Csak nem bírok … oda figyelni rá. - mondta
szűkszavúan.
Rábólintottam. Tökéletesen megértettem. Nekem sem volt csevegős kedvem.
Talán abszurdnak tűnik, de az ŐsziRóza iránt mutatott aggodalma
képmutatásnak tűnt, hiszen ő is legalább annyira hibás volt a történtekben, mint
én. Csak nagy ritkán hagyta el a hálószoba előtti nappalit, - még a fotelban
aludva is találtam egyszer, - és csak a szolgákkal beszélt, hogy ennivalót
rendeljen, vagy a húgával, Alyával. A húga volt az egyetlen, aki rá tudta venni,
hogy néha hagyja el a szobát. Az előző éjjelen hallottam, ahogyan Alya és a
nénikém „Edmund bűntudatáról" beszélgettek.
Még szép hogy bűntudata van! - mondta egy kis gonosz hang az elmém
egyik sarkából. - Nem védte meg. Az Irtókkal szemben meg kellett volna védenie,
hiszen testőr. Ki kell rúgni!
De nem hallgattam erre a kis hangra. Tudtam, hogy a saját féltékenységem
beszélt. Az, ahogy Edmund ott tartotta ŐsziRózát a strandon, aznap amikor
sértegetett engem, megmozgatott bennem valamit, valamit, ami nagyon mélyen
életre kelt bennem és nem akart eltűnni. Még a szemeim előtt láttam, ahogyan a
karjai szorosan rá fonódnak, picivel a melle feletti részen, hogy féken tartsa.
Ahogyan a fülébe suttogott, majdnem csókot adva neki, és ahogyan erre
ŐsziRóza reagált, a hátát meggörbítve, még inkább hozzá simulva a testéhez…
ahogyan megszabadult attól az álarcától, ami mindig érzelmektől mentesnek
mutatja, amikor kiadta Edmund előtt az összes dühét, a szemei élénk vörösen
izzottak.
Arra vágytam, bárcsak velem is így viselkedne.
- Meg akart halni. - suttogta Edmund nem sokkal később. - Egy fiatal lányka
a szemeim előtt próbálta kioltani az életét. Egy ilyen élmény örökre
megváltoztatja az embert. Megöl belülről.
- Engem ölt meg. - feleltem. - Készen álltam, hogy meghaljak vele együtt.
- Ne is mondj ilyet. - válaszolt azonnal vissza Edmund, és most először vette
le a tekintetét ŐsziRózáról, hogy rám nézzen. - Azt sem tudod, miket beszélsz.
- Nagyon is jól tudom. - feleltem, a tekintetét állva. - Tudom, hogy annyira
szeretem őt, hogy az élet nélküle nem ér semmit.
A legnagyobb meglepetésemre, Edmundból kirobbant a nevetés.
- Annyi mindent kell még megtanulnod a nőkről, Felség. Majd amikor a
díványra száműznek aludni, megtagadják tőled a szexet, amikor előírják minden
lépésedet, na, akkor fogod megtudni, hogy igazán szereted-e őt. Majd
elbeszélgetünk erről, az első igazi veszekedésetek után. Nem fog sokáig tartani,
hogy megváltozzon a véleményed.

220
 Duzzogva néztem rá, az ereimben felforrt a vér. Nem fogom hagyni, hogy
egy alkalmazott viccelődjön rajtam, még akkor sem, ha egy barátról van szó.
- Én, szeretem őt!
Edmund hátra dőlt.
- Tudom, és senki sem érdemli őt meg jobban nálad. Csak ne kezdj bele ebbe
a kapcsolatba úgy, hogy túl magasak az elvárásaid. Senkinek sem tenne jót.
Felsóhajtottam erre a nem várt bókra.
- Igen, hát...
Ismét ŐsziRózára néztem. Szeretlek. És a szerelmem, minden bolond
párkapcsolati vitánál erősebb. Megszorítottam a kezét. Jobban szeretlek, mint
ahogyan azt Edmund el tudja képzelni. Nem érdekel, hogy fiatalok vagyunk…
ŐsziRóza viszonozta a kézszorításom. A meglepetéstől majd felugrottam,
Edmund pedig felkapta a fejét.
- Megszorította a kezem! - mondtam, miközben megismételtem a szorítást.
És az ujjaimon a nyomás felerősödött.
Edmund feldöntötte a széket, amikor talpra ugrott. Megemelte ŐsziRóza
szemhéját.
- Igen, igen, azt hiszem, kezdi összeszedni magát. - jelentette ki egyetlen
határozott sóhajtással. Ugyanebben a pillanatban feltűnt a szobában a két orvos,
akik kezelték őt az utóbbi napokban, és belekezdtek mindenféle vizsgálatba.
- Ne nyúljatok hozzá! - kiáltotta az egyikük. Kikerekedtek a szemeim, és
Edmundéi is. Mindketten az orvost bámultuk és elengedtük ŐsziRóza kezét.
Azért mindenesetre a közelében tartottam a kezem, pár centire, hátha valami
probléma adódna, a doktor pedig a mellkasát hallgatta a sztetoszkóppal
(egyetértettek abban, hogy a vizsgálatokhoz nem használnak elektronikus
eszközöket, mert a varázserő, amit próbáltunk a szervezetébe juttatni,
megzavarta a gépek működését). Csendben várakoztam egy örökkévalóságig.
- A szívverése ugyanolyan erős, mint az előbb. Úgy vélem, hogy fel lehet
függeszteni a varázserő átadását egy ideig. Az átok kezd gyengülni. Csak azt
kell kivárnunk, hogy magához térjen.
Megpróbáltam elérni a családomat a gondolataimmal, de nem sikerült.
Edmund ezt úgy oldotta meg, hogy az ajtón át a folyosóra rohant és kiabálni
kezdett.
- Terra isteneire, ne csapjatok már ekkora zajt. Fáj a fejem.
A hátam mögül érkező hang gyenge és rekedt volt, de bármikor felismertem
volna. Ráugrottam és a szőke fürtök közt találtam magam, kócosak voltak, de
még mindig csillogóak. Lassan, két kart éreztem magamon.
- Bocsáss meg. - mondta a hang fáradtan. A párnához dörgöltem a fejem,
mielőtt még valaki az ingemnél fogva elhúzna onnan.
- Hagyd inni Fallon. -mondta Edmund. Egy pohár vizet tartott neki, és
ŐsziRóza egy hajtásra kiitta.
- Hogyan sikerült túlélnem? - kérdezte és mohón ivott még.

221
 - Folyamatosan tápláltunk téged a mágiával, mintha vérátömlesztés lenne. -
válaszolta büszkén az orvos. - De a karrierem alatt, soha nem találkoztam még
ehhez hasonló esettel. Elég sokat kellett improvizálnunk.
ŐsziRóza tekintetében egy ismeretlen elhatározottságot láttam felcsillanni.
Egyenest nézett maga elé, felült az ágyban, a hátát a párnáknak támasztotta.
- Nagyszerű munkát végeztek. - mondta, mintha csak egy kisgyermeket
dicsérne meg. Időközben pedig, a családom tagjai kezdtek felbukkanni a
szobában. - Nincs idő a formaságokra. - folytatta határozott hangon, mintha csak
utasításokat osztogatna, mikor látta, hogy néhány szolgáló meghajol előtte. - A
pokolig utaztam, és az a pokol a jövőt takarja. És egyáltalán nem voltam tőle
elragadtatva.
A bácsikám leplezte a megkönnyebbülését.
- Értesítsétek Eaglent. Egyél valamit, míg ideér, aztán mindent elmesélsz.

- Ő küldte a lapot Ad Infinitum másnapján. Azért tudom, mert a kandalló

felett volt egy óra, ami mutatta a dátumot. Többször is álmodtam róla, aztán
megváltozott. Violet egy levelet olvasott, amiben megírták, hogyan köti a sors a
második Hősnőt egy férfihoz, majd az álom ismét megváltozott, és egy kést
szorítottak a torkához. A vámpírok királya azzal fenyegette, hogy megöli. De a
látomásom mindig ugyanazon ponton ér véget, amikor Kaspar Varn herceg
egyedül hagyja a halottnak hitt lányt. Ez a három látomásom volt, ismétlődtek,
de azt nem sikerült kibogoznom, hogy vajon a lány meghal-e vagy sem. Ez
szörnyű, tényleg.
- És Chri'dom "halottidéző -nek" nevezte? Biztos vagy benne? -
Biztos.
- Eaglen? - mondta a bácsikám, a hosszúra nyúlt faggatózása után.
Az idős vámpír felkelt a fotelből, és ŐsziRóza közelébe ment, a jellegzetes
sántikáló járásával. A múltkori alkalommal ellentétben, amikor utoljára láttam
őt, most minden év jól látszott a vonásain. De ha a teste öregedett is, ez nem volt
mondható a lelkére. Leült az ágyra, és a földtől elemelt lábaival ugrált rajta
párat.
- Oooh, hogy nyikorog. - mondta, és olyan mosoly keretezte, mintha csak
most mesélt volna egy mocskos viccet, aztán krákogva kitisztította a hangját Azt
hiszem, Chri'domnak igaza van. A leány elméjébe pillantva észrevettem, hogy
minden álma a jelennel és a szellemidézéssel függ össze. Nem lennék meglepve,
ha hamarosan képes lenne látni a múlt eseményeibe, és talán magukat a holtakat
is.
- Néhányat azokból az álmokból, láttam a látomásaimban. - szólt közbe
ŐsziRóza.
- És mit jelent az, hogy a sors által egy férfihoz kötve? - kérdeztem. Úgy
tűnt, hogy az egész szobában én voltam az egyetlen, aki leragadt ennél a
pontnál.

222
 - Biztosan ismered Contanal utolsó próféciáját, ami a második Hősnő és egy
másik Hősnő közti kapcsolatot taglalja. Ő azt állította, hogy a második Hősnővel
nem értek a végéhez a dolgok. De ki tudja... - Eaglen elhallgatott, és a tekintetét
ŐsziRózára, majd rám emelte. A pillantásától ŐsziRóza tetőtől talpig elpirult. -
Úgy néz ki, hogy Violet Leet és Kaspar Varnt összeköti a sors. Egy hang, ami
megtestesíti a másik személyiségét, lehetővé teszi a számukra, hogy telepatikus
módon kommunikáljanak egymással...
Miközben hallgattam a szavakat, a figyelmem elterelte ŐsziRóza határozott
arckifejezése. Magába szívott és elraktározott minden apró információt. Minden
újabb részletnél, az elméje, - amit gondosan védett, bár az érzelmei kicsordultak a
külvilágba, - egyre magabiztosabb lett. Erre született. Erre nevelték.
Reméltem, bármilyen furcsán hangzik is, hogy a stressz és a nagy hatalom, amit a
szerepével jár, majd be tudják tölteni az űrt a szívében. Nyilvánvaló, hogy én
ehhez nem voltam neki elég.
- Szóval összefoglalva, van egy fiatal, szellemidéző Hősnőnk, akit a sors
Kaspar Varnhoz köt, és akit feltehetőleg Chri'dom meg akar gyilkolni úgy, hogy a
királyomnak címzett levelében felfedi, hogy a mi szeretett Carmen hercegnőnk
gyilkosságáért a lány apja felel. - foglalta össze Eaglen.
Most már sikerült megértenem, mire is utalt ŐsziRóza, amikor egy sötét
jövőről beszélt. Megfogtam a kezét, ő pedig megszorította az enyémet.
- Nem szeretnék tiszteletlen lenni veled szemben Eaglen, de meg kell
mondanunk Violetnek, hogy ő egy Hősnő, és el kell hoznunk a második
dimenzióból. Nincs vesztegetni való időnk, ha nem szeretnénk, hogy történjen
vele valami. - mondta ŐsziRóza, a hangjában ugyanaz a határozottság csendült
meg, mint az előbb. A hangja sokkal mélyebb volt, és a szokásosnál lassabban
beszélt.
Eaglen, alig észrevehetően megrezzent. Annak ellenére, hogy nem volt
semmiféle nemesi címe, - mikor ő fiatal volt a nemesi címek még nem is
léteztek, - a korára és az erejére való tekintettel, igen nagy tiszteletet érdemelt.
Nem szerette, ha utasították, és ez jól tükröződött most is az arckifejezésén.
- De Lady Hősnő, nem engedhetjük meg magunknak, hogy átvegyük az
irányítást a sors útjai felett. Attól félek, már így is túlságosan beleavatkoztunk a
dolgok folyásába, és nem lenne jó, ha több vasat tartva a tűzben tönkre tennénk a
Próféciát.
- Dehát, így akár meg is halhat!
- Jobb lenne, ha magától jönne rá, hogy a sors Kaspar Varnhoz köti, ahogyan
azt megláttad. Ha meggondolatlanul cselekszünk, akár egymás ellen is
fordíthatjuk őket. Mint ahogyan azt az imént magyaráztam nektek, most
eltávolodtak egymástól, nekünk pedig létkérdés, hogy együtt legyenek, pont
úgy, ahogyan azt megírta Cantal Próféciája!
- Akkor mitévők legyünk? - kérdezte pár másodpercnyi döntésképtelenség
után.

223
 Senki sem adott neki választ, a csend pedig egyre nyomasztóbbnak tűnt a sok
keresztpillantás alatt. Én ŐsziRóza álláspontjával értettem egyet. Nem
engedhetjük, hogy Violet élete veszélybe kerüljön. De azt is jól tudtam, hogy a
többiek Eaglen pártján állnak: mereven gondolkodtak és a sors pedig, félelmet
ébresztett bennük.
Eaglen ismét megszólalt.
- Várjunk. De ne túl sokat. A következő hétvégén, az Ad Infinitum
ünnepségein a Varn fiúk vadászatra mennek és Violetet is magukkal
szándékozzák vinni. Úgy fogom rendezni a dolgokat, hogy bejuthassatok
Varnley-ba; majd azt mondjuk, hogy engem jöttetek meglátogatni. Ez elég
hihető lesz, tekintve a köztünk fent álló köteléket. Legyetek a közelében, és
Kasparéhoz is. Tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy közeledjenek
egymáshoz, akár rá is segíthettek, ha ezt nem teszik meg maguktól. Próbáljátok
kideríteni, hogy a leány tud e a Próféciáról, és hogy képes-e felfogni a
jelentőségét. Ha nem tud róla, akkor vegyétek a kezetekbe az ügyet ti. Amint
egyedül lesz, fedjétek fel előtte, hogy ki is ő valójában. De Kasparnak nem
szabad megtudnia...
- Miért nem? - kérdezte ŐsziRóza. Rám nézett, és meglepetten vettem észre,
hogy a szemei épp feketére fátyolozódtak a dühtől.
Eaglen felállt, megkerülte az ágyat és megállt a baldachin mögött.
- Elkerülhetetlen, hogy Violet megtalálja a hercegnőm levelét és kockáztassa
az életét, és hogy Kaspar elforduljon tőle. Mert néha szükséges, hogy egy férfi
elveszítse azt, amije van, hogy értékelni tudja az elvesztett dolgok fontosságát.
Értitek már? Ti el fogjátok hagyni a dimenziót, a ti királyotok várni fog az
utolsókig, mielőtt elküldené az embereit ... és akkor voilá, a lehető legkisebb
mértékben nyúltunk bele a sors útjaiba. Ez az, amit megláttam.
- Láttad? Dehát, ez jóval több, mint amit ŐsziRóza mesélt nekünk. Miért
nem mondtad eddig? - kiáltotta a szoba sarkából a nénikém. - Hjaj, ezek a
Látnokok...
Eaglen vállat vont.
- Azt hiszem, azért nem mondtam, hogy növeljem a feszültséget. Kicsit hagy
élvezzem a hatalmamat, mielőtt ez a fiatal fruska felém kerekedik. - ŐsziRózára
mutatott, majd kacagva végig simította a szakállát. - Most pedig, tekintve, hogy a
legjobb terveket nem lehet üres gyomorral kifundálni, megbocsátotok, de
visszatérek a saját dimenziómba, egy kis AB negatív uzsonnára. - készült
elhagyni a szobát, mi pedig szóhoz sem jutottunk, mikor ŐsziRóza azt mondta
neki:
- Nem adhatsz nekem parancsokat. Már nem.
Eaglen megállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, így szólt: -
Én nem, de a sors igen.
Sántikáló lépteivel elment.

224
 Még jó néhány óra eltelt, mielőtt a családom és az orvosok engedélyezték,
hogy kettesben maradhassak vele. Bent maradt egy szobalány is, aki elrendezte a
virágokat és a születésnapi ajándékokat, amiket ŐsziRóza otthonából
Burratorba áthoztak. Jobban örültünk volna, ha a szülei is itt lettek volna, de
nem fogadták el a meghívást. Még az a tény sem győzte meg őket, hogy a
lányuk élet halál közt lebegett.
- A virágok nagyon jól fogják érezni magukat ebben a szobában, hisz olyan
sok fény van itt. - mondta ŐsziRóza, és kisimította a lepedőt. - Figyeljetek rá
oda, hogy mindig kapjanak elegendő vizet. - mondta a szobalánynak. -
Szeretném, ha magammal vihetném őket Atheneába.
Nem mertem neki elmondani, hogy az övé az egyetlen olyan szoba, ami úgy,
ahogy elfogadható állapotban nézett ki. A ház többi része dobozokkal volt teli, a
bútorokat fehér lepedők borították, és mindenfelé varázsigék lebegtek, hogy a
pakolás rendben menjen.
A szobalány elköszönt egy meghajlással és elhagyta a szobát. Én pedig ezt
azonnal kihasználva, közelebb húztam a székem az ágyhoz.
- Úgy látom, jobban vagy. - kezdtem hebegve.
ŐsziRóza nem nézett rám.
- Persze. Miért ne érezném jól magam?
- Hősnő vagy. És alig három nappal ezelőtt, majdnem megölted magad. -
feleltem lassan, és azon gondolkodtam vajon emlékszik-e a történtekre.
- Hibát követtem el.
- Hibát?- dadogtam. Felkúsztam az ágyra, és oda kucorogtam a takaróval
borított lábára. - Olyan dolgokért vádolni másokat, melyekkel kapcsolatban
semmiféle döntési alapjuk sincs, az hiba. De akaratodból kifolyólag kiüríteni az
összes energiádat, azért, hogy azt átadhasd valaki másnak, miközben
öngyilkosságot emlegetsz, az nem hiba. Nem fordíthatod vissza csak azzal, hogy "
bocsánatot kérsz érte".
ŐsziRóza keresztbe tette a karjait. - De
én tényleg sajnálom.
A kezeim közé fogtam az arcát. -
Túlságosan önfejű vagy.
- Te pedig erőszakos vagy. Melyik jobb?
- Nem fontos. Amint otthon leszünk, elmész egy pszichológushoz.
- Ah!- eltolta a kezemet az arcától. - Látod? Erőszakos vagy! Állandóan
előírod nekem, hogy mit és mit ne tegyek, mindig tanácsokkal traktálsz. Talán
nekem, ez így nem felel meg.
A párnára tettem a kezeim, a feje két oldalához. -
De akarsz engem. A szemeid elárulnak.
- Az tuti, hogy nem akarok egy irányítás mániást.
- Egy Hősnő vagy, és ezt hamarosan mindenki tudni fogja. A dolgok meg
fognak változni, nem vagyok hülye. - vallottam be szomorúan. - Féltelek. Félek,
hogy hogyan fogod kezelni a változásokat. Én például úgy kezelem, hogy

225
megpróbálok mindent az irányításom alatt tartani. Mint egy kiskirály, ha így
jobban tetszik. - Felnevettem, és ő egy mosollyal válaszolt. Nem volt titok, hogy
az alma nem esett messze a fától, amikor megszülettem.
ŐsziRóza a kezei közé fogta az arcom és megsimogatta a sebhelyeimet.
Figyelmesen méregetett, mintha kutatna valami után. Hogy pontosan mit
fürkészett, nem sikerült rájönnöm.
- Most a sors kezében vagyunk. - közelebb hajolt és az ajkaink összeforrtak.
A szája ki volt száradva fűszer ízű volt a csókja. Még éreztem a tök ízét, amit
nem rég evett.
Gyors csók volt. Tiszta. De így is letarolt a vágy hulláma. Az érzés
túlságosan erős volt, túlságosan magával ragadó. Zavart a tudat, hogy képes
lennék üvegburába zárni őt, ha az lenne az egyetlen módja, hogy az enyém
legyen. Nem kellene így éreznem. Nem kellene így bánnom vele!
ŐsziRóza enyhén kinyitotta a száját és a nyelvével végig cirógatta az ajkaim,
de én nevetve azonnal elhúzódtam, egy kicsit a csiklandozás miatt, kicsit pedig
azért, mert fellélegeztem, hogy egy ilyen buta gondolat megtörte a pillanat
hevét.
- Tudod, hogy utálok távol lenni tőled, de három napja nem mostál fogat és
úgy bűzlesz, mint egy törvényen kívüli teremtmény, aki csak vámpírokat
vacsorázik.
ŐsziRóza a szája elé emelte a kezét, mormogott valamit, és egy varázslattal a
földre küldött engem.
- Biztosra veszem, hogy a padlónak jobb az íze, mint nekem. - mondta
fintorogva - Addig is, tele engedem a kádat.
A kezével a fürdőszoba felé intett és máris hallani lehetett a víz zubogását.
Majd arrébb tolta a lepedőt és a takarót, hasra fordult. Az ágy széléről nézett
rám, a fejét a kezein támasztotta.
- Hogy tetszik a padló, hűséges szolgám?
Leültem, az egyik lábamat magam alá húztam.
- Sokkal jobb most, hogy csak nézem önt Lady Hősnő. - feleltem durcásan. -
Meg kell hajolnom ön előtt, hölgyem? A lábai elé vetnem magam?
Megmasszírozzam talán a talpát?
- Fejezd be. - nyüszögte, nagy nehezére sikerült visszatartania a mosolyát. -
Nem illik hozzád. Te a parancsolgatásra születtél.
Egy pillanatig haboztam. Wow... Veszélyes területre tévedtünk.
Eddig még senki sem merészelte, még csak megemlíteni sem a bátyám
trónöröklési pozíciója ellen irányuló ellenszenvét. Ez amolyan íratlan szabály
volt. Aztán kapcsoltam, hogy kivel is állok most szemben.
- Igen. Többé- kevésbé. - feleltem. Feltérdeltem, és a szemébe néztem. Alig
pár centire voltam tőle. ŐsziRóza épp csakhogy visszább húzódott. - Neked nem
fürödnöd kellene?
Bólintott és felállt. Figyelmesen követtem minden apró mozdulatát. A
kezével megtámasztotta a hátát, de ezt leszámítva erős volt, biztosan állt a

226
lábain, így aztán távolabbról követtem egész a fürdőig. Odabent meleg volt, a
tükrök kezdtek bepárásodni. A kád majdnem tele volt, és csordultig volt
fürdőhabbal.
- Fáj valamid? - kérdeztem.
- Érzem a hátam. - felelte, de a hangjából tudni lehetett, hogy ennél többről
volt szó. Miért kell állandóan eltitkolnia valamit? - gondoltam, miközben ő egy
vadiúj fogkefével a fogait mosta.
Fogtam párat az aromaterápiás olajokból, és a vízsugár alá locsoltam
belőlük. Nem egy egyszerű csapból folyt a víz, hanem a kádba épített
faboltozatból, ami vízesésszerűen ontotta a vizet. Aszerint adagolta a hideg -
meleg vizet, ahogyan az elektromos irányítón be állították. A csobogó hang
hallatán, az egész testem kirázta a hideg.
Mikor elégedett voltam az olajok kombinációjával, elmondtam egy gyógyító
igét, a víz pedig bugyogni kezdett és megtelt buborékokkal.
ŐsziRóza mögöttem várakozott, és a hátát masszírozgatta. Közelebb
mentem, arrébb toltam a karjait és átöleltem. Még ilyen laza érintéssel is
éreztem a feszültségtől összetapadt izomcsomókat. Végighúztam rajta az ujjaim,
hogy addig is feltűnés nélkül a közelében lehessek, majd elkaptam a tekintetét.
- Soha többet ne merészelj ilyet tenni. Megértetted? - enyhén megráztam, ő
pedig úgy imbolygott, mint egy rongybaba, a szemei bűnbánó tekintettel tágra
nyíltak. - Esküszöm, hogy kulcsra zárom az ajtót, hacsak felmerül bennem a
gyanú, hogy ismét megpróbálkozol valami hasonlóval. Szükségem van rád és az
én feladatom, hogy vigyázzak rád.
Még mindig ráztam. Összeszorította a szemhéját, az iménti szórakozott
arckifejezése tovaszállt.
- Nem parancsolgathatsz többé nekem.
- Nézz rám! - mondtam, az arcát a kezeimbe fogtam, hogy
megcsókolhassam. Ellökött magától, és hátrált pár lépésnyit. A hosszú
hálóingjét kezdte felhúzni. Mozdulatlanul álltam, a szemeim rátapadtak az
anyagra, ami egyre feljebb csúszott. Az indaszerű sebhelyekkel borított lábak
fölé, a fehér bugyi fölé. Majd hirtelen, egy mozdulattal átbújtatta rajta a fejét.
Az előbb olyan volt, mintha azt akarná nekem mondani, hogy " nézz
engem", most pedig az ajkát kezdte harapdálni, mintha csak a biztatásra várna.
Csak a fehérneműt viselte, egy hagyományos Látó fűzőt, amit a mellvonalában
csipkehímzés díszít, és a derekánál pedig összecsomózott pántok vannak,
amellyel a bugyit súrolták. Nem sokat hagyott a képzelőerőnek.
- A francba. - lihegtem. Hol dugdosta eddig ezeket a domborulatokat? Maga
volt a tökély. A teljes tökéletesség.
A karjaival takarta a mellét és határozottan belevörösödött a reakciómba.
- Nekem kellene...- enyhén a kád felé fordult. - Én viszont parancsolgathatok
neked. Kifelé! - mondta, hátat fordítva.
De nekem kellett egy kisidő mire el tudtam venni a melléről a szemem.

227
 - Szóval nem tartasz engem veled egyenértékűnek? - feleltem vissza,
meglepettnek tettetve magam, hogy éreztessem vele, hogy viccelek.
Összeszorította az ajkait, én pedig kioldalogtam az ajtón, és a díványra rogytam a
szalonban.
- Nem. - hallatszott a motyogása. - Határozottan nem.

228
 Harmincadik fejezet

ŐsziRóza

Varnley-ba mentünk, ahol a vámpírok bírósága ülésezik, és ott a saját

szememmel is láthattam végre, nem csak az álmomban, a Kaspar és Violet közt
dúló szerelmet. Velük együtt szenvedtem, amikor megtiltották nekik, hogy
megérintsék egymást. Majd végül, Varn's Point tetején beszámoltam Violetnek a
sorsáról.
Csak az ehhez az eseményekhez kapcsolódó emlékképek voltak az
egyedüliek, amelyeket nem homályosított el a hirtelen feltámadó félelmem,
hogy újra be kell tennem a lábam Atheneába. Azok az emlékképek és Violet Lee
arca, amikor kibújtam az ölelő karjaiból.
Az arcára kiült, hogy teljesen egyedül érzi magát.
Annyira törékeny volt, ahhoz képes, hogy már forgott veszélyben az élete.
Ahhoz képes, hogy egy olyan lányról van szó, akit arra szántak, hogy a népét
vezesse a béke felé. Ahhoz képest, hogy egy lány, akit a szerelme hagy
meghalni.
Az egész szívemből reméltem, hogy meg tud majd birkózni mindazzal, ami rá
várt, de én magam voltam az első, aki tudtam, hogy jó magam is híján vagyok a
kellő erőnek.

Athenea... Athenea, a földkerekség legszebb helye. Egy hely, ami földhöz

tartozik, a föld lekötelezettje, egy hely, ahol a föld népe él. Egy menedék, egy
név, egy család, egy csomó érték, ami beivódik a vérembe, csakúgy, mint a
tiédbe, kislányom. Athenea, maga a smaragd színű dombok, havas hegycsúcsok,
sós és friss víz, erdők, lankák, paloták, villák, iskolák és iparok. Nem több, mint
egy apró pont a térképen, de, ha a maerdohelle nagy trónteremben ülsz, akkor
minden teremtmény a barátod, és mind az ellenséged is. És Athenea mégis...
Athenea egy béke szimbólum.

Suhogó köpönyegek forgatagában, elhalványuló vámpír sikolyok közt

hagytuk el a második dimenziót. Mire rájöttek, hogy át lettek verve, mi már
köddé váltunk. Még sohasem léptem át a határokat kísérő nélkül - valaki, aki
elvitt volna az egyik pontról a másikba -, mégis szinte a többiekkel egy időben
érkeztem meg az első dimenzióba, Fallontól pár méternyire.
Dobott felém egy gyors pillantást, majd futni kezdett az utcában, ahol
materializálódtunk. Tudtam, hogy nem voltunk távol a célpontunktól. Előttünk,
egy több mint tizenöt méteres, fakó sárga, teljesen sima, bevehetetlen fal
emelkedett. Athenea belső védőfala volt, az utolsó bástya, ami elválasztott a
királyság szívétől, ahol a királyi palota, az egyetem és az arisztokrácia tanyázott.
Az út széles, egyenes volt, és egy tábla sem volt rajta: nem is volt rá szükség,
tekintve, hogy az első falon belülre nem engedélyezték az autók behajtását. Az

229
út végén megláttam egy kovácsoltvas kaput, ami olyan magas volt, mint a fal.
Nagyon díszes, impozáns volt, de ugyanakkor félelmetes is. A fémbe bele volt
ütve az Atheneák címere, fák, virágok és juharlevelek is. A zárnál metálkéken
csillogott a védőpajzs.
A kapu felé rohantunk, mikor Fallon hirtelen balra fordult, ahol egy alacsony
épület állt az út szélénél. Nyeltem egyet.
Ebből nem hiszem, hogy bármi jó sülne ki.
Az épület belülről jóval nagyobbnak tűnt; részlegekre és irodákra volt
bontva, amiket üvegfalakkal választottak el. Amint beléptem, jó néhány méretes
íróasztalt láttam, a csomagellenőrzésekkor használatos scannert és még
testscannert is. Egy táblán nyomtatott betűs felirat állt - Látó, angol, francia,
román és még más nyelveken, amelyeket a teremtmények beszélnek - EMELT
BIZTONSÁGI SZINTŰ ELLENŐRZŐPONT. BELÉPÉS CSAK
ENGEDÉLLYEL.
A feszültség, ami már eddig is mardosta a gyomrom, egyre fokozódott.
Nincs nálam sem az útlevelem, sem más iratom! Senki sem mondta, hogy
kelleni fognak. Arra számítottam, hogy ebben a kavarodásban, csak úgy simán
bemegyünk!
Ezért aztán fellélegeztem, amikor megláttam Edmundot, aki pont akkor
bukkant fel az egyik folyosón, amikor az egyik határőr felnézett az íróasztaláról, és
kinyílt szemekkel próbált egyszerre felállni és meghajolni.
Kicsúszott alóla a gurulós irodaszék és nekivágódott az egyik üvegfalnak.
Edmund megszaporázta a lépteit, mindkettőnkről lehajtotta a köpeny
kapucniját, és együtt magához szorított minket egy csontropogtató öleléssel. Egy
szó nélkül arrébb tolt minket, és odaadta az útleveleinket.
Ugyanabban a pillanatban, mint amikor levettem magamról a köpenyt, a
szobában, minden jelenlévővel - határőrök, Athanok, falőrség, katonák -,
hatalmas csend lett úrrá. Vagy jó egy percig morfondíroztam azon, hogy vajon a
ruházatom-e a probléma: a vastag nejlonharisnyám cafatokban, sort és egy
fekete top volt rajtam. Ezek voltak az egyetlen ruhadarabjaim, amik nálam
voltak és amiket nem féltettem, ha tönkre mennének Varnley-ban. Mindenki
figyelmesen vizslatott engem, majd egymásra néztek, végül pedig bizonytalan
hajlongásba kezdtek.
Akkor leesett nekem.
- Oh, én...- motyogtam. De fura. Nagyon furcsa.
Edmund érkezett a megmentésemre.
- Erre most nincs idő. Minél hamarabb át kell jutniuk a biztonsági
ellenőrzőkapukon. A király minél hamarabb szeretné látni őket.
A király? Most? Már csak a gondolattól is az egekbe szökött a
vérnyomásom.
De nem volt túl sok időm, hogy a dolgon elmerengjek, mert azonnal elkérték
az angol és az atheneai útleveleimet, ujjlenyomatot vettek, kiürítették a zsebeim
és kitöltendő nyomtatványokat adtak a kezembe. A kérdések közt szerepelt,

230
hogy „Mennyi ideig szándékozik Atheneában tartózkodni?". Ezt a részt üresen
hagytam.
Edmund és Fallon hamar átestek az ellenőrző procedúrán, felmutatták az
irataikat, áthaladtak a retina ellenőrző ponton - nekem is megígérték, hogy még a
jövő hét előtt, nekem is el lesz intézve -, és kis idő elteltével én is túl voltam az
ellenőrzéseken. Összeszedtem az útleveleket, és kaptam melléjük egy ideiglenes
vízumot. Elolvastam az első paragrafust.

Ezzel az irattal igazoljuk, hogy Lady ŐsziRóza Al N'yar, Anglia hercegnője,

jogosan tartózkodik ideiglenesen az ország területén. " A " típusú belépési
engedéllyel rendelkezik, ami biztosítja a számára az immunitást és a szabad
tranzitot Athenea királyságának a területén.
A jelen irat Ll'iriad királyi felség rendelkezésére állíttatott ki.

Csodálkozással vegyült megdöbbenéssel bámultam a papírt. Athenea.

Tényleg Atheneában vagyok.
- Isten hozta itthon, asszonyom - mondta az egyik mosolygós tiszt. Edmund,
aki mellettem állt, együttértését kifejezve bólintott vissza neki.
Fallon, csupa kosz volt a sok portól, a csizmájába fenyőágak szorultak. A por és
fenyő illatát árasztva magából, felém nyújtotta a kezét.
- Most pedig menjünk apámhoz.
Athenea centrumát repülve szeltük át. Edmund az utaktól távol vezetett
minket, az erdők felett. Valószínűleg, ez a legkevésbé látványos útvonal a
királyi palotához. Amikor feltűnt előttem az épület, igen csalódva vettem
tudomásul, hogy egy másodlagos bejáraton át fogunk bemenni: ez a látvány
korántsem tükrözte híven a királyi családot és sok ezernyi Látót vendégül látó
palota csillogását és pompáját. A távolban, tőlem balra helyezkedett el a
magaslat ahol a palota tornyosult, és attól háromemeletnyire pedig a
maerdohealle.
Egy nagy tisztáson értünk földet, ami elválasztotta a fákat az aranyló faltól.
Azonnal futásnak eredtünk. Semmi pénzért nem mertem volna lassítani, de
magamban feltettem a kérdést, hogy vajon Fallon lábaiban is úgy égnek-e az
izmok és, hogy vajon Edmund hajlandó lenne-e engem a karjaiban vinni, ha
esetleg eljátszanám, hogy elesek.
Egy kis rejtett kapuhoz értünk, a palota legrégebbi szárnyánál, és beosontunk
rajta. Itt nem voltak őrök. Belül a folyosó hideg és kopár volt. Tele volt egymás
hegyére hátára dobált gyümölcstároló dobozokkal.
- Személyzeti bejárat - magyarázta Edmund, mintha a hallgatólagos
kérdésemre felelne. - A főbejárat tömve van újságírókkal és az udvari
pletykafészkekkel.
Végig vezetett minket az éles kanyarokkal és meredek, girbe-gurba
lépcsőkkel tarkított folyosókon. Az az érzésem volt, mintha egy labirintusban

231
bolyonganék. A keskeny útszakaszoknál fulladoztam, egyre jobban lihegtem,
mígnem, a lépcső tetejére érve lihegve összegörnyedtem.
- Hová megyünk? - préseltem ki magamból a szavakat.
- Maerdohealle-ba. A király haladéktalanul kéret titeket.
- Ilyen állapotban? - kiáltottam fel, mielőtt ismét összeroskadtam a
köhögéstől. Megpróbáltam megszólalni, hogy azt mondhassam: Büdösek
vagyunk! - de a szaggatott légzéstől, csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy -
Bü...vagyunk!
De azért Edmund így is megértette. -
Nincs mosakodásra, piperére idő.
Belekapaszkodtam a korlátba, mielőtt magával húzhatott volna.
- Ne, nem bírok. Tényleg nem megy. Nem állok rá készen, nem tudok
találkozni a királlyal. Azt sem tudom, mit mondjak neki...
A mellkasom önálló életet élt. Folyamatosan szívtam be a levegőt, de úgy
tűnt, hogy ebben a pánik helyzetben nem tudott a levegő eljutni a szívemhez,
ami egyre sebesebben vert, vagy az agyamig. A karjaim és lábaim elnehezültek:
oda voltam szögezve a talajhoz, olyannyira, hogy minden különösebb erőlködés
nélkül ellen tudtam állni Edmundnak.
- Adj nekünk egy percet Edmund, kérlek. - mondta egy nyers hang, és valaki
segített leülni az utolsó lépcsőfokra. A látásom homályos volt, de felismertem
Fallont, ahogy előttem térdelt.
- Ma nincs helye pánik rohamoknak. Annyira ügyes voltál a hétvégén.
Tördeltem az izzadt kezem és felnyögtem, fájt a mellkasom.
- A király! Nem bírom, nem teszem meg, nem kényszeríthetsz, én...
- Pszt - suttogta Fallon. - Most lélegezz a rekeszizmodból. Itt. - A bordáim
alá helyezte a kezét. - Szívd be a levegőt. Tartsd bent két másodpercig, majd
fújd ki és számolj ötig. Érezd, ahogy megemelkedik a kezem, majd én
számolok...
És számolt. Kettőig, majd ötig, és még számolt és számolt, egész addig, míg
az erőlködéstől a rekeszizmom is megfájdult. Viszont éreztem, ahogy kiürül az
elmém, lelassult a szívverésem és a pánikom szép lassan elillant.
- Gyere, együtt oda megyünk, és együtt megbeszélünk mindent az apámmal,
nem a királlyal - megsimogatta az arcomat. - Meg tudod ezt tenni értem?
Bólintottam.
- Ami pedig az öltözéket illeti... Egy Hősnő vagy, úgy öltözködsz, ahogy a
kedved tartja. Úgyhogy ezt a problémát kipipálhatjuk. Érted?
Megint rábólintottam.
- Ügyes vagy. - Megfogta a kezem és segített felkelni. Elmentünk Edmund
mellett, aki úgy nézett ránk, mintha megváltozott volna a sebhelyeink színe.
Meg tudom csinálni, meg tudom csinálni...
A lábaim egyre nehezebbnek éreztem, ahogy egy gobelin mögül
előbukkantunk, amit kicsit arrébb raktak a faltól, hogy legyen hely elmenni
mellette. A palota fő szárnyában voltunk, a legnagyobb folyosón, ami körbe

232
futott a keleti és nyugati szárnyat elválasztó kolostor körül. A maerdohealle
terem pont középen volt. A kő ívek közt kukucskáltam: láttam, ahogyan alattam
és felettem, a fekete-arany egyenruhás szolgálók jönnek, mennek, a sötétkék
ruhába bújt diákok, az arisztokraták, a földbirtokosok, és a cifra ruhás
tanácstagok.
Edmund a hátsó részen található széles átriumig kísért minket, majd egy még
impozánsabb, őrökkel és két komornyikkal védett, dupla szárnyú fehér-
aranyszínű ajtó előtt megállt. Sőt, mindenhol őrök voltak, több is, mint
amennyire én emlékeztem. A félhomályban rám sandítottak, amikor pedig
Edmundot és Fallont felismerték, azonnal haptákba vágták magukat, a
mozdulataikat pedig halk metál csörömpölés kísérte.
Az egyik igen fiatalos kinézetű főkomornyik, idegesen kisimította a gallérját, és
félénken rám és Fallonra mosolygott. Úgy tűnt igencsak megijedt tőlem, és ez
furcsamód nyugtatóan hatott rám.
- Készen áll a király a fogadásunkra? - kérdezte Edmund.
- Igen uram. - felelte a fiú, miközben a másik komornyik az ajtó kilincset
markolászta.
- És te készen állsz? - kérdezte Edmund, ez alkalommal hozzám fordulva.
Beletúrtam a hajamba, hogy rendezzem a rebellis hajfürtjeimet, majd
megfogtam Fallon felém nyújtott kezét.
- Igen.
Edmund mögénk állt, és vártuk, hogy az ajtó kinyíljon.
A maerdohealle méretei bármelyik teremtmény szavát könnyen elakasztotta
volna. Manderley könnyedén elfért volna benne. A kémények nem is súrolták
volna a kupolát, és a magas emeleti ablakok, épp egy szintbe kerültek volna a
galériával, ami két szintben futott, a kolostor körüli folyosók
meghosszabbításaként. A baloldalon pedig, a szokványos fal helyett, egy sor
nagy árkád vezetett egy tetős teraszra, ami arra a kertre nézett, amelyik felett
elrepültünk ide felé. Alattunk egy hosszú lefelé szélesedő lépcső nyílt. Velünk
szemben két kisebb lépcsősor futott, ami a nagytermet kötötte össze az első
galériával, majd a két lépcső összeért, és onnan vezetett a galéria második
szintjére. A trón középen állt, akár két ember is elférhetett benne. Mint most is.
A galériákon és az oszlopok közt, az árkádok alatt és a hatalmas terem
közepén, óriási tömeg gyűlt össze. Sorokban álltak, mindenki minket nézett.
Lehetetlennek tűnt, hogy totális csend uralkodott.
De amint kiléptünk az árnyékból, meglepett és hitetlenkedő moraj lett úrrá.
Fallon megszorította a kezem, lesiettünk a lépcsőfokokon, a csizmatalpa
csapkodta a márványlapot. A lépcső aljánál, a zsúfolt tömegben többen
megbotlottak a saját lábukban, ahogy hátrálva helyet adtak nekünk. Jó páran
határozott meghajlással fogadtak minket, míg mások, bizonytalanul tekintettek
körbe, hogy mitévők legyenek.
- Nem lehet ő! -
Megnőtt...

233
 - A hercegnő kiköpött mása.
- Miért fogja a herceg kezét?!
Kislányom, az udvar lehet olyan, mint egy akvárium. A legszebb és a
legnagyobb halakat, állandó figyelem övezi. De ez mind butaság. Semelyikünk
sem egy hal. Mindannyian fulladozunk.
Az egész termen végig vonultunk; az engedelmes tömeg kettéoszlott, hogy
helyet biztosítsanak a hercegüknek és a Hősnőjüknek. Nekem. Amint
túljutottunk a terem közepén, feltűnt, hogy a körülöttünk levő emberek
halkabbak, rendezettebbek voltak.
Nagykövetek voltak ott - mindenféle teremtményé - és sok nemes, akiket
felismertem. Rajtuk volt a díszszalag, ami jelezte, hogy a tanács tagjai, és még
politikusok és konzulensek is sorakoztak. Mindannyian komoly arccal
vizsgáltak minket, nyilvánvalóan épp véleményt alkottak rólunk. Hogyan is
hibáztathatnám őket ezért: előttük vonult egy kis alacsony szőkeség, rongyos
ruhában, a félelemtől tágra nyílt szemekkel, akit ráadásul a herceg vonszolt
minden lépésnél előrébb.
Nem valami nagyágyú Hősnő.
Végre láttam néhány ismerős arcot is. Eaglent, Lorent herceget, a
hercegnővel és a királyi család más tagjait. Magamon éreztem a szemeit
azoknak, akik már jó ideje nem láttak engem, de legalább elég jól neveltek
voltak ahhoz, hogy időben levegyék rólam a szemüket, amikor rájuk néztem.
Hirtelen Fallon és én, magunkra maradtunk. Senki sem volt körülöttünk.
A király felpattant a trónról, és egy uralkodó büszke lépteivel sietett felénk.
Lelassított, majd megállt. Többször is szóra nyitotta az ajkait.
- Felséged - mondta Fallon, mielőtt az apja ölelő karjaiban találta magát.
Suttogva váltottak maguk közt pár szót, majd Fallonnak sikerült kiszabadítania
magát és jól elvörösödött. Idegesen vakargatta a fejét.
- Oh, a fenébe - dadogta. - Legalább, te ne, anya - kérte panaszosan, de
hiába, az anyja is átölelte.
Én arrébb álltam, kicsit zavarba jöttem attól, hogy ebbe a családi eseménybe
belecseppentem. Talán, több száznyi teremtmény is térdelt mögöttem, hogy ne
számoljam azokat, akik állva maradtak, én meg ott dörgöltem egyik
csizmaszáramat a másikhoz.
Eközben Edmund mellém állt, és az egyik karját a vállamra tette, hogy
nyugton tartson. Az érintése segített megnyugodnom. Csak miután a király és a
királynő végeztek a fiuk ölelésével és csókolgatásával, aki ebbe annyira
belevörösödött, mint egy cékla, akkor engedett el engem Edmund.
- Menj - súgta és megadta nekem a kezdő lökést.
Úgy közelítettem a királyi párhoz, mintha az akasztófára tartanék.
Oh, istenek az égben, a sokévnyi etikett óra után, most ne hagyjatok cserben! -
Hmmm... Üdv - mormogtam, és megálltam előttük. A fejemben hallottam,
ahogy a nagyanyám úgy üvölt, mint akit megszállt az ördög, és a szemeim pedig
rózsaszínre váltottak.

234
 A király és királynő meglepettnek tűntek és sápatagnak is, de a félénk
szavaim láthatóan felrázták őket a meglepettségükből.
- Bocsásson meg nekem asszonyom, de ilyen közelről... Egy pillanatig azt
hittem, hogy egy szellemet látok - a király megrázta a fejét, és megfogta az
egyik izzadt kezem.
Én azon nyomban letérdeltem. Idétlen lett volna, ha a sortban pukedlizem. -
Felség.
A király elém guggolt. Felemeltem a tekintetem a földről, és mosolyogni
láttam, annyira mosolygott, hogy a szeme körüli szarkalábak előjöttek.
- Nem, kis Hősnő. Nem kell előttem meghajolnod. Senki előtt sem kell, soha
többet.
Az egyik kezével, a karomnál fogva felhúzott. -
Gyere, hamar végzünk.
Megforgatott, hogy az oldalára kerüljek, és a vállamra tette a karját: talán
attól félt, hogy megszököm? Valójában, nem volt oka a félelemre: le voltam
bénulva.
- Ma királyságunk aranyozott rózsája visszatért köreinkbe. A hírek gyors
szárnyakon járnak ebben az udvarban, ezért úgy vélem, jó páran közületek már
hallottak ennek a fiatal látnoknak a nagyszerű sikereiről, még akkor is, ha nem is
olyan rég számoltunk csak be róluk. Nemcsak a vámpír Hősnőt találta meg...
Ezekre a szavakra, a meglepetéstől olyannyira felmorajlott a tömeg, mintha a
szél fúvása tőrt volna a termen keresztül.
Szóval nem tudtak Violet Lee-ről?
A király elhallgatott és megvárta, míg elült a zaj.
- Van ennél több is: ezen a héten, a mi rózsánk majdnem az életét vesztette
mikor megmentett egy ember lányt, aki az ő Őrzői felügyelete alá tartozik. Egy
ember lányt, aki haldoklott.
Nem is így történt! Egoizmusból tettem!
Üvölteni szerettem volna, a szemem sarkából a királyra néztem és
megértettem, hogy min mesterkedett. Az első sorokban állók szemébe nézett -
követek, nemesek, nagyhatalmú teremtmények szemébe -, akkora
meggyőződéssel, hogy attól féltem, szobrokká változtatja őket.
Ez egy fenyegetés! Arra használja az erőmet, hogy védekezésre hívja őket!
Függetlenül attól, hogy a király mit tudott vagy mit nem tudott a tetteimről, arra
használta fel őket, hogy félelmet keltsen.
- A Hősnőtök készen állt, hogy feláldozza magát a szövetségi pontok
betartásáért. Együttérzést tanúsított az emberi faj iránt, ezt mindannyiunknak
például szolgál ezekben a zavaros időkben. A sors jól választott. Ezért hölgyeim és
uraim, arra kérlek benneteket, hogy csatlakozzatok hozzám, amikor minden
tiszteletet megadva köszöntöm, Lady Hősnő ŐsziRózát.
Aztán valami egészen különlegeset tett: letérdelt. A túloldalon tőlünk, pedig a
királyné egy mély pukedlire hajolt.

235
 A gyermekei egymás után követték a példáját, a sor végén, Fallon
mosolygott és egyetértően bólintott. Majd olyan volt akár egy hullám, egy
hullám, ami pár másodperc alatt bejárta a termet.
Én voltam az egyedüli, aki állva maradt.
Megvan a határa, hogy egy lány mennyi mindennel tud megbirkózni egy
héten.
Sajnos, a földre rogytam, mielőtt visszanyertem volna az eszméletem. És jól
beütöttem magam.

Kényelmes. Puha. Finom. Valaki a hajamat simogatta, ügyelve arra, hogy a

gubancokat gyengéden kibontsa. A fejem valakinek az ölében pihent, de nem
Fallonéban. Ez a valaki szoknyát viselt.
- Fallon, azt hiszem, kezd ébredezni.
Egy enyhe nyomást éreztem a kezemen, és felismertem a sebhelyekről, hogy
a herceg volt az. Erőtlenül felnyögtem, és szép lassan visszatértem a
mélységből, ahová zuhantam.
Felnyitottam a szemeim, és a királynő felékszerezett nyakát láttam magam
előtt. Ő kedvesen rám mosolygott, és amikor megpróbáltam felállni, a karomat
megszorítva jelezte, hogy hagyjam abba.
- Ne, kisasszonykám, ne mozdulj. Pihenned kell.
Kiszabadítottam magam a szorításából.
- Mennyi időre ájultam el? Violet Lee? Mi történt? Jól van?
Fallon ismét lenyomott.
- Jól van. Kaspar Varn nem fogja hagyni, hogy elhagyja a dimenziót nélküle,
úgyhogy pillanatnyilag ott marad. De teljesen jól van.
- Vladimir király, épp most tart tanácsülést - tette hozzá a királyné.
Zavarodott voltam. A látomásaimban, világosan úgy láttam, hogy Kaspar
Varn elfordult Violettől. És mégis ellenszegült a parancsomnak, hogy hozza el
hozzám Violetet. Akkor hát ennyire erős lenne a kötelék, amit a sors rájuk mért?
Nem voltam elég erős ahhoz, hogy egy ilyen nehéz kérdést megválaszoljak. A
szemhéjam elnehezült.
Ekkor kopogás hallatszott a számos ajtó közül az egyiken, ami a trónterembe
vezetett. Egy tanácsos lépett be.
- Királyném, hírek érkeztek a második dimenzióból. A
szívem a torkomban dobogott.
- Nem csak Violet Lee érkezik, Felség. Az egész vámpír tanács Atheneába
települ a téli szezonra.

236
 Harmincegyedik fejezet

ŐsziRóza

A következő két hétben, totál káosz uralkodott körülöttem. De még ez a

szerencse, így legalább lefoglalta a gondolataimat. Mindenekelőtt át kellett
vizsgálni és felújítani a palotában, az Al N'yár lakásokat. Csodálatosak voltak - a
Burratori szobámhoz hasonló volt a stílusuk -, de szerettem volna eltüntetni a
nagymamára emlékeztető nyomokat. Az ágyneműket lecseréltem azokkal,
amiket a szülinapomra kaptam, a súlyos bézsfüggönyöket fehérre cseréltem le,
az idővel elfeketedett aranylappal borított felületeket kifényesítettük.
Aztán megkértek rá, hogy vegyem a gondjaimba Violet Lee szobáját. Épp az
enyém mellett volt. A fiatalabb vámpírok is ebben a szárnyban lesznek
elhelyezve, de hála égnek, a palota hátsó részébe eső szobákban. Fogalmam
sincs, hogy miből gondolta mindenki azt, hogy én ismerem egy tizennyolc éves,
frissen vámpírrá változtatott lány ízlését.
Az orvosi vizsgálatnak is elérkezett az ideje, és életem legmegalázóbb
élményében volt részem. A fejfájásaimról kérdezgetett, így arra gondoltam,
talán felír majd nekem valamit, ami enyhítheti ezt a tortúrát, ami a látomásaimat
kísérte. De nem. Egy bőr alá beültethető fogamzásgátlót kaptam.
A tanácsülések? Egy kis bárány voltam, a farkasokkal teli teremben. Az első
két ülésen, amiken részt vettem, azt kérdezgették tőlem, hogy pontosan mitől
kell megmentem a világot. Csak ez volt a téma. Ez aggasztó volt, már csak azért
is, mert én tudtam a legkevésbé, hogy hogyan kellene megmentem a világot.
A terápia pedig ... furcsa volt. A pszichológust - egy Látó hölgy, aki másról
sem mesélt, mint, hogy milyen volt, amikor Freud óráin volt hallgató - nem
érdekelte más, mint a gyermekkorom. Sokkal inkább beszéltem volna a tragikus
jövőképről, ami a királyság felett lebegett, és szerettem volna, ha segít abban,
hogy kontrollálni tudjam a látomásaimat.
Fallon pedig... Fallon rengeteg időt töltött a szobámban.

A szobalányok rám erőltették a magas sarkút, úgyhogy nagyon fájtak a

lábujjaim. Aznap reggel egy igazi kálvária volt, hogy felöltöztettek és
megfésültek. Plusz arra emlékeztetett, amikor a nagyi öltöztetett ... hatéves
koromban. Zavarban voltam, a ruhák fojtogattak, a copfok húzták a hajam, a sok
csattól meg viszketett a fejem ... Nem lehetne ezt, egy kis mágiával megoldani?
És ez az egész cécó, csak azért, hogy fogadhassunk egy királyt, aki hajszál
híján megölte a Hősnő társamat.
De a palota előtt felgyülekezett tömegben nem én voltam az egyetlen, aki
unta a banánt. A tanácstagok simítgatták a díszszalagjaikat, a kisebb gyerekeket a
szüleik előtt felsorakoztatták, akár a kiskatonákat. Egymást lökdösték vagy
pityeregtek a mamájuknak. Athenea trónörököse lelkes volt, mint mindig, még a

237
könyvét is sikerült félretennie, pedig azt mindig magával vitte mindenhová, és
arra használta, hogy álcázza vele a krónik1us duzzogását.
- Nem erőssége a vámpíroknak a PR , ugye? - duruzsolta mellettem Fallon.
Teljesen egykedvű, érzelemmentes képpel nézelődött, ebben már több éves
gyakorlata volt. Ezen az arckifejezésen már én is dolgoztam, miután tegnap meg
volt az első, "hogyan kezeljük a médiát" órám.
- De ez alkalommal, legalább nem minket bámulnak - sutyorogtam anélkül,
hogy a barátom felé fordultam volna.
- Hurrá, nincs több paparazzi, aki a mi szexuális életünk után kutakodik!
Csak egy vámpírcsorda, akik lerohanják a házat! Évtizedek óta nem tették be a
lábukat Atheneába, miért pont most?
Nyilvánvaló, hogy Violet Lee miatt. A keserűség kihallatszott a hangjából.
Talán, mivel ezelőtt én még nem találtam magam ennyire rivaldafényben, még
nem fáradtam annyira el a sajtó kereszttűzében. Fallon viszont tovább morgott
maga elé.
- Semmi problémád nem volt a vámpírokkal a múlt hétvégén -
emlékeztettem.
- Mert nyolcan voltak, és mi az ő területükön voltunk. Most viszont
háromszázan vannak, és a mi otthonunkban!
- Legalább Violet Lee, nem olyan arrogáns bunkó, mint sokan közülük.
A tekintetem határozottan magam előtt tartottam, de éreztem magamon
Fallon pillantásait.
- Nem tudjuk, hogy a transzformáció megváltoztatta-e őt. Végül is, a sors
által hozzá van kötve a föld legnagyobb seggfejéhez.
Köhögve álcáztam a nevetésem: Fallon bátyainak a társasága végérvényesen
elrontott engem.
Fallon ferdén rám nézett és az égre emelte a szemeit.
- Oh, Terra isteneire, soha többé nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a
képet...
Abban a minutumban az egyik komornyik a földhöz verte a botját, és zengő
hangon kihirdette: - Őfelsége, Vladimir király, a második dimenzióból és Lady
Hősnő Violet Lee.
És bejelentette a többieket is.
Egész kicsi korom óta nem láttam a vámpírok királyát, és akkoriban nagy
félelmet keltett bennem. Most viszont, nem tűnt annyira magasnak és
fenyegetőnek: a haja őszbe hajlott és a szemei, amik az emlékezetemben
világosak és szúró tekintetűek voltak, most nagyon sötétek, beesettek, ráncok
keretezettek voltak. A kísérete körbe vette, és az egész terem - kivéve engem,
Violet Lee-t és a két királyt -, egyként borult meghajlásra.

1
public relation tevékenység tervszerű és tartós erőfeszítés azért, hogy egy szervezet és
környezete között a vélemény és a viselkedés befolyásolásával kölcsönös megértést, jóakaratot és
támogatást építsen és tartson fenn

238
 A két uralkodó egymás felé ment, Violet odacsusszant a királya mögé. A
szemei jobbra-balra jártak, fel-alá ugrált a tekintete, Vladimir király felé majd
Ll'iriad király irányába, végül pedig felém. Bármerre is nézett, láttam azokat a
szemeket, aminek most olyannyira ibolya árnyalata volt, hogy még a saját
pupilláit is beárnyékolta. Meglepődtem: nem így kellene egy vámpírnak
kinéznie. Ez, nem az a démoni arckifejezés és sárga árnyalatú arcbőr volt. Ez,
inkább egy beteg kinézetére hasonlított.
Mégis, tovább meneteltem Ll'iriad mellett, és hatalmas mosollyal az
arcomon, megszorítottam a vámpír király kezét, mintha csak életem legszebb
napja lenne. Violet Lee cserepes ajkai, azonban nem mozdultak. Azt sem vette
észre, hogy tőle alig párméternyire állt a Látó király.
- ŐsziRóza - krákogta, de ezt még csak suttogásnak sem nevezhetem. Úgy
bámult a nagyra nyitott szemeivel, mintha épp egy kísértetet látott volna.
- Violet - feleltem kedvesen. Üvölteni lett volna kedvem. Elmenekülni.
Közelebb lépett, és a ruha megsuhant a csontos térdeinél. Jobban áll neki a
farmer. Nem válaszolt semmit, csak a frufruját húzta a homlokába.
Mellette, kissé görnyedve, ott volt Kaspar Varn. A karjait maga elé tartotta,
mintha bármelyik pillanatban oda ugrana hozzá, hogy elkapja a lányt. A szemei
feketék voltak és mérges tekintetűek, bárkire is nézett.
Hirtelen nagy zaj hallatszott a termen kívülről.
Két alak tűnt fel, és a bejárat feletti holdív alatt megálltak, sziszegés és
vicsorítás hallatszott, mintha csak a jelenet gonosza lépett volna színre.
Olyan érzés volt, mintha hideg szél járna át a melegben, gyengén vibrált a
levegő, ami telis-tele volt mágikus erőkkel. Emberek voltak. Az egyik, egy
öltönyös, középkorú férfi. Michael Lee. A másik, nálam valamivel fiatalabb lány
volt. Olyan szikár volt, mint Violet, de a feje köré egy rózsaszínű kendő volt
tekerve. Pont engem bámult.
- Boszorkány! - kiáltotta. - Nézd, mit műveltél a testvéremmel!
Kaspar azonnal közé és Violet közé lépett.
- Lillian Lee - suttogta felém bocsánat kérő hangon. - Elmehetnénk, ha...
Lillian Lee? Senki sem szólt nekem, hogy ide fogják hozni a testvérét és az
apját is!
- Természetesen. Készítettünk egy apró frissítő büfét...
Violet egy akkorát ugrott, amit nem nézne ki senki egy ilyen aprócska
termetű lányból, és felém fordulva közbeszólt.
- Nem! Vagyis ... nem vagyok szomjas... Akarom mondani, éhes. Csak
pihenni szeretnék.
A nagy izgalomban, amit Lillian dühkitörése váltott ki, senki sem vett rólunk
tudomást, ahogy a két királyi család közé szorultunk. Ll'iriad királynak viszont
feltűnt, és amikor rá néztem, egy fejbólintás volt a válasza. Ismertem egy
útvonalat, amin feltűnés nélkül kiosonhattunk, így aztán elkaptam Violetet a
könyökénél fogva, és átvezettem a tömegen.

239
 Az első pillanatban azt hittem, hogy áramütést kaptam, amikor hozzá értem,
de aztán az egész karomat átjárta az az éles fájdalom, egész a vállamig hatolt.
Szerettem volna elengedni őt, de sehogyan sem sikerült. A kezemet mintha
ráragasztották volna az övére, míg az elmém védőfalai - amik elméletben bomba
biztosak - felgyulladtak és teljesen tönkre mentek. Semmi sem volt elzárva a
szemeim elől, nem volt olyan dobozka, ami nem nyílt volna fel azon nyomban,
ahogy bele pillantottam. Egy halomnyi kép és érzelem tarolt le. Dolgok, amiket
nem szerettem volna látni - privát dolgok - hullámként omlottak rám, egyik a
másik után. Az érzés, ahogy egy csukló nyomódik az ajkainak, a vér sós íze, egy
hasító, visszataszító utálat tört utat magának, amikor lord Fabian Ariani tűnt fel a
gondolataimban. De a leggyakoribb kép Kaspar Varn volt. Kaspar Varn és ő.
Ahogyan csókolóztak. Ahogy szorították egymást. Ahogy dugtak. Ez a szó
Violet szótárából van, nem az enyémből. A fejemben ott volt az ő egyik szava.
A nagy tolongásban hirtelen megálltunk. Lassan végighúzta a kezét az
enyémen, a csuklómtól a tenyeremig, aztán átölelt. Magasabb volt nálam, és
lehajolt, hogy a száját közel tarthassa a fülemhez.
- A halott vámpír királynő mögötted van. Azt mondja, hogy van köztünk egy
kötelék, és felhasználhatsz arra, hogy beszéljetek - suttogta. A hangja remegett,
és amikor arrébb léptem észrevettem, hogy egy fix pontot bámult a hátam
mögött. Megfordultam: nem volt ott senki.
De annak ellenére, hogy a szemeim nem láttak senkit, hirtelen feltűnt egy
kép a tudatomban, amelyiken egy bejárat volt, amiben csak én, Violet meg egy
másik személy volt. Egy gyönyörű asszony, smaragd zöld ruhában. A vámpír
királynő, Kaspar anyja... egyike azoknak az ártatlanoknak, akik Violetért haltak
meg.
Azt gondoltam: Felség. És Violet azonnal kimondta a szavakat.
- Lady Hősnő - felelte az asszony. - Violet már nem sokáig fog látni engem.
Kérlek, mentsd meg őt. Kezd kialudni... Te is ismered az elme sötét poklait.
Mentsd meg. Nem fogja tudni megmenteni a népemet a háborútól, ha te nem
segítesz neki,
De ha azt sem tudom, hogy mentsem meg saját magamat! Nem tudom
megállítani a háborút itt! Alig van fogalmam arról, hogy milyen ellenséggel kell
szembe néznem!
- Hölgyem, te és Violet egyek vagytok. Mindketten megjártátok a halál
kapuját. Ismeritek az utálatot, ami az emberek és a teremtmények közt fent áll.
Eddig nem látott mértékű erőt birtokoltok. Gondolkodj, gondolkodj mennyire
hasonlóak vagytok. Te napról napra erősebb lettél, és ez vele is lehet így.
Az alak körvonalai elhomályosodtak; Violet még szorosan tartott, de a
kapcsolatunk kezdett gyengülni.
Fallon, kiáltottam a gondolataimban, amikor megéreztem, hogy ő és Kaspar
közeledtek hozzánk. Ugye, látod még a dobozkákat az elmémben? Védett?
Természetesen. Mi történt? Halálra vagy rémülve.
Majd később elmondom.

240
 Beletartott egy kis időbe, míg elértük a nyugati szárnyat, ahol a szobáink
voltak. Az út csendes volt, Violet pár halk kommentjét leszámítva, amikor
megjegyezte, hogy milyen hatalmas is a palota. A feszültség és a zavar fel alá
szárnyaltak a köteléken, ami köztünk volt.
Mi a fene volt ez, talán az ő szellemidéző képességének a gyümölcse? És én
nekem, hogyan sikerült mindent látnom? És hol van Eaglen most, amikor
szükségem van rá?
Kinyitottam az ajtót, ami Violet szobájából nyílt a szalonra; nagyon hasonló
volt az enyémhez, csak élénkebb színekkel volt dekorálva. Az ablakok keletre
néztek, nem úgy, mint az enyémek melyek délre nyíltak. Az enyémekből
szerencsére a hegyekre és a tavakra lehetett látni, nem pedig a kertre. A
szobában három szobalány és a palota házvezetőnője várt ránk. Pukedlivel
fogadtak minket, és a házvezetőnő bemutatkozott.
- Ezek a szobalányai, akik a társalkodónőiket fogják segíteni. Természetesen
amint megnevezitek őket - mondta.
Szegény Violet elsápadt és segítségkérő szemekkel nézett rám, miközben a
házvezetőnő tovább sorolta a szoba kényelmi komfortjait.
- Akárcsak, egy szaros hotelben - hallottam Kaspar morgását.
- Először is, kezdjünk elrendezkedni - szóltam közbe, hogy gyorsan
megszabaduljunk a szolgálóktól.
A házvezetőnő, aki túlzottan professzionális volt ahhoz, hogy az
összeszedettségén csorba essen, magához hívta a szobalányokat és sietve
kiküldte őket a szobából.
Kaspar a zárt erkélynél lévő asztalhoz ment és két pohár vért töltött, abból az
üvegből, amit direkt nekik készítettek oda a boros üveg mellé. Szomorú arccal
oda nyújtotta az egyiket Violetnek.
- Megint láttad az anyámat? Mit mondott? - kérdezte.
Violet bólintott és kedvesen azt mondta neki: - Semmi fontosat. Elkerültem a
tekintetét: olyan volt, mintha csak a hazugsága beásta volna magát az elmémbe,
mintha csak én találtam volna ki.
- Nem vagyok szomjas - krákogta Violet, míg Kaspar tovább nyújtotta felé a
poharat.
A vámpírok elpusztulnának, ha az ereikben nem folyna varázserő, és ha nem
fogyasztanák mások energiáját. A szívük nem ver. Nem lélegeznek. Jobban
mondva csak az érzelmeik kifejezésére teszik, mintha egy velük született ösztön
azt sugallná nekik, hogy az oxigén jobbá teszi a dolgokat. De egy vámpírnak az
oxigén nem több, mint placebo, ezt még egy Látó gyermek is tudja. Ezért
libabőrös lettem, amikor meghallottam Violet lélegzését gyorsulni.
Kaspar arca elkomorodott, a szemei még mindig feketék voltak. -
Violet - nyögte.
Fallon felbukkant az ajtóban, de azonnal megállt.
- Idd meg - erősködött Kaspar érzéketlenül, és megfogta Violetet a vállánál
fogva. Elsikította magát és hátrálni próbált, de Kaspar erősebb volt nála. Violet

241
épp csak megrázta a fejét és elhúzta a száját, akár egy kisgyerek, amikor nem
hajlandó enni.
Magasabb volt nálam, jóval magasabb, mégis olyan aprónak és ijedtnek tűnt,
hogy szívem szerint kiszakítottam volna ennek a Kasparnak a karmai közül. De
amikor a fiú a lány ajkaihoz közelítette a poharat, megértettem, hogy a vér volt
az, ami ellenérzést váltott ki Violetből, nem pedig a vámpír, akihez hozzá volt
kötve.
Az undora rám is rám ragadt, a köztünk lévő kapocs végett. Nem zavart,
hogy a vámpírok vért isznak, de abban a pillanatban szerettem volna megfogni
azt a poharat és kihajítani az ablakon, vagy a csapba önteni a tartalmát.
Inkább megbetegszem. Kezdjetek normális dolgokkal táplálkozni...
Fulladozva sikított Violet és ivott pár kortyot. Majd köhögve, annak is
kiköpte a felét. Kaspar megtörölte a lány arcát az ingujjával.
- Ezt abba kell hagynod kislány.
Hátrébb léptem. Kislány? Ez egy kicsit apáskodóan hangzik...
A szívem hevesebb ütemre váltott, miközben kitöröltem a fejemből ezt a
gondolatot. De nem a sajátom volt. A félelem elült, legalábbis pillanatnyilag, de
nem tűnt el teljesen, és a szobában maradt, mint az árapály közeledtével a
hullámok visszaverődése.
- Miért vagy még itt?
Kaspar durván zengő hangja kizökkentett a g... Violet gondolataiból, és
tanácstalanul rebegtettem a szemhéjam. Kaspar ferdén rám pillantott, egyik
karját még Violeten tartotta, a másikban a félig teli poharat.
- Ne beszélj vele ilyen hangnemben - mondta egy hasonlóképp fenyegető
hang. Fallon tűnt fel mellettem, olyan sebesen, hogy a gyorsasága vetekedhetett
volna a vámpírokéval, majd a karjával átölelte a derekam és magához húzott.
- Ő egy Hősnő, nem az egyik szánalmas alattvalód.
Kaspar az asztalra tette a poharat, nagyon lassan, majd a herceghez lépett.
- Gondot okoz neked a mód, ahogyan a jövendő királyságomat irányítom, kis
mearc'stapa?
Ugyan Fallon kicsivel alacsonyabb volt, mint a vámpír ellenfele, nem hagyta
magát megfélemlíteni a sértő szavaktól, és előre lépett egyet.
- Már nem vagyunk Varnley-ban, Felség. Itt tiszteletben tartjuk a
szabályokat, mert nem tudunk egy titok mögé bújni, mint ti. Itt neked nincsenek
titkaid. Jól jegyezd meg, mert mi vagyunk az egyetlen igaz barátaid, ebben a
sorstól elhagyatott helyzetben!
Kaspar összeszorított fogakkal puffogott egy darabig és morgott valamit.
- Látod? Na ezért utálom ezt a helyet - mondta Violet felé fordulva. - Tele
van taknyos tinikkel, akik leckéket adnak neked moralitásból.
A lány mosollyal válaszolt, és ez volt az első mosolya, amit az érkezése óta
láttam.

242
 - Örömmel tölt el, hogy ilyen jó véleménnyel vagy az én moralitásomról -
szólt neki vissza a lány. Keresztbe tette a karjait és berohant a hálószobába, az
ajtó becsapta maga mögött.
A padló megremegett a lábunk alatt.
- Szép kis barátok, mondhatom. Köszönöm a segítséget - mondta Kaspar
ugyanazzal a szarkasztikus hangnemmel, amit a barátnője is használt, és a lány
után ment.
- Isten hozott titeket Atheneában, vérszívók - morogta Fallon, és kiment a
folyosóra.
Én a szalon közepén maradtam, zavarodottan. Hallottam a kiabálást a másik
szobából, és azon a rejtélyes szálon keresztül, ami engem Violethez kötött,
éreztem a haragját.
Viszont, most hogy messzebb volt tőlem, azt fedeztem fel, hogy a köteléket,
ami összekötött minket, könnyebb volt elszakítani, de ugyanakkor erősebb is
volt, mint eddig, amikor úgy határoztam, hogy megnyitom előtte az elmém
bugyrait.
Nagyon úgy tűnik, hogy a sors kicsit eltúlozza az én békítő szerepemet...
Aztán hirtelen forogni kezdett velem a szoba, és meg kellett kapaszkodnom a
díványba, hogy el ne essem. Elviselhetetlen fájdalom hasított a fejembe,
hamarosan elérte a szemeim, arra kényszerített, hogy lehunyjam őket. Épp csak
sikerült leülnöm, és máris messzire kerültem onnan.
Chri'dom nagy lépésekkel méricskélte a szobát és magában motyogott
valamit. Már vagy egy órája csinálta ezt.
Hirtelen Nathan felé pördült, aki a díványon ült, és hangosan így szólt:
- Hogyan lehetséges az, hogy Violet Lee nem halt meg? Hogyan lehet
Atheneában? Hogyan lehetséges, hogy a dolgok alakulása, nem követte az én
látomásomban megjelenő cselekményeket?
Nathan a tekintetével követte a mesterét, aki ismét fel-alá járkált.
- Te is megmondtad, hogy ŐsziRóza ereje hamarosan túlszárnyalja a tiédet.
Talán, ez már meg is történt. Megjövendölte a terveidet és aztán a ravaszságával
legyőzött téged.
Chri'dom az ifjú fiú közelébe lépett, olyannyira, hogy fölé tornyosult, mire a
fiú megrezzent.
- Tudom. Két hetembe került mire erre a következtetésre jutottam.
Nathan, amennyire csak bírt hátrébb csúszott a díványon, és csak későn jutott
eszébe, hogy bölcs dolog lett volna egy védőpajzsot állítania a mestere
jelenlétében.
- Pontosan ezért van rá szükségem. Az ereje oly hatalmas, hogy képes
szembeszállni a sorssal, és egy háborút is megállíthat. De élve kell nekünk: ő az
egyetlen, aki képes arra, hogy elpusztítsa az Atheneákat. Különben minek is
öltem volna meg a nagymamáját, ha nem azért hogy elhalásszam a kisunoka
erejét?

243
 Nathan fellélegzett, amikor látta, hogy Chri'dom mellé ült, és innivalót öntött
az előtte álló palackból, majd megkínálta a védencét.
- De én azt hittem, hogy ellene vagy annak, ha a sors útjait megbolygatják?
Nem ezért akarod megállítani a Hősnőket? Mert úgy hiszed, hogy a sorsunkban az
van megírva, hogy háborúra lépjünk, és tiszta lappal kezdhessünk mindent
újra?
A látnok egy pillanatig figyelmesen tanulmányozta a fiatal fiút,
elcsodálkozott ezeken a naiv szavakon, és azt kérdezte magától, hogy vajon még
meddig lesz képes fent maradni, az ehhez hasonló gyermeteg világszemlélet...
És, hogy hogyan tudná ezt megsemmisíteni.
- Mit mondtam neked az emberek haláláról? Nem több mint egy
mellékhatás. És ugyan ezt mondom arról is, ha az ősöm, Contanal által
megjövendölt sors útjait eltérítik.
Chri'dom talpra szökkent és a kedvenc ablakához ment. Egy kanyonra nézett,
ami egy tektonikus lemez határánál húzódott, ahol a föld megnyílt és a nyílásból
gőzölgő levegő áramlott, ezért az egyre több személyből álló közösségüket, egy
állandó felhő burkolta.
- A sors volt az, aki úgy rendezte, hogy keresztezd az utamat. Nem lehet a
véletlen műve, hogy egy embert sodorjon az utamba, aki osztja a politikai
nézeteimet és ugyanakkor ennyire közel állt a mi Hősnőnkhöz. A sors irányított
így, ezért te leszel az, aki el fogja nekem őt hozni.
Nathan is felállt, csatlakozott az ablak előtt álldogáló mesteréhez. Csak nagy
nehezen tudta csillapítani a mellkasában érzett forróságot, amit az a kis láng
táplált, ami akkor kelt benne életre, amikor Irtóvá változott.
- Nem fogok csalódást okozni. Láttam őt, hogy mennyire tönkre ment,
mennyire szomorú... A dolgoknak meg kell változniuk.

Felnyitottam a szemem, és láttam Violet Lee-t, amint felém hajol egy

pohárral a kezében. De a tekintete olyan fagyos volt, akár a lassan hömpölygő
víz. Észrevette, hogy ébredezem és megrázta a fejét.
A minket összekötő fonalon keresztül éreztem, hogy mennyire aggódik.
Ösztönösen a válaszra gondoltam.
Vízióm volt. Te is láttad? A
keze megremegett. Jönnek
érted.

244
 Harminckettedik fejezet

ŐsziRóza

- Jo, találd nekem meg ezt a könyvet. A te neved alatt kölcsönözd ki. Nem
szeretném, hogy kiderüljön, nekem lesz.
A kezébe adtam a post-it-et, amire felfirkáltam a kellő adatokat, ő pedig a
könyvcímet olvasva össze ráncolta a homlokát.
- Halott idézés?
- A társalkodónők nem kérdezősködnek. Főleg, ha különleges engedélyt
kellett kérnem ahhoz, hogy ilyen gyorsan kinevezzék őket - feleltem szárazon.
Jo pukedlizett és elrohant. Többször is visszafordult, miközben elsietett.
Míg várakoztam, jó mélyeket szippantottam az állott levegőből. A levegőből,
amely évszázadok óta a könyvtár falai közt lebegett, és porral, meg a hosszú
fáradságos ott töltött órák alatt a diákok, tanárok, tanácsosok százai által, a
katakombák padlójáról, a mennyezetig felkavart pézsma illatával volt tele.
A hátam mögött, a palota bejáratánál, ami a hatalmas földalatti Atheneai
levéltárhoz vezetett, felcsendült a biztonsági rendszer kapuinak a folytonos bip-
bip-je ahogyan nyíltak és csukódtak. Előttem, több kilométer hosszú sorokban
álló polcok függtek, ott ahol sok idővel ezelőtt a holtak pihentek.
- Hol van? - kérdeztem halkan Edmundtól. A fejével intve mutatta az utat a
fő folyosón, az állványok közt.
Ahogy végig haladtunk, a diákok felkapták a fejüket, meg voltak lepődve, és a
csend helyét átvette a moraj. Amennyire tudtam, magam elé néztem és
próbáltam nem elgyávulni. Minden jogom megvan ahhoz, hogy itt legyek.
Hirtelen balra fordultunk, és előttünk egy sor mély falfülke nyílt meg. Az
egyikben egy tölgyfa asztal volt beszorítva, és ott ült Eaglen. Amint meglátta,
hogy közeledünk, becsukta a könyvet, amit olvasott, ráhelyezte az egyik
könyvoszlopra maga előtt és jól nevelt mosolyra húzódott a szája.
A kőpadlón oda húztam egy széket mellé és leültem.
- A sors nevében, miért nem értesítettél minket, hogy Violet nem iszik vért? -
sziszegtem.
A mosolya nem hervadt le.
- Eléggé gyakori, hogy rögtön az átváltoztatás után, egyes vámpírok nem
azonnal térnek át a mi diétánkra.
- De hát már három hete, hogy átváltozott! Napról napra gyengébb! Utál
vámpír lenni, érzem. Bűntudata van, hogy megcsalja az emberi fajt.
Mialatt beszéltem, érzékeltem, ahogy lassan az érzések és az emlékek
átcsepegnek belőlem Violetbe. Nem voltam benne biztos, de néha úgy éreztem,
hogy én belőlem táplálkozik. Én voltam a fenntartó ereje.
- Legfeljebb lekötözzük és feltápláljuk. Mást nem igen tehetünk. Ha ő így
határozott.
Puffogtam.

245
 - Ő nem határozhat el semmit. Ha nem lépünk közbe, akkor meghal. Ezt nem
engedhetem. Láttam, hogy kommunikál a holtakkal, akik segíthetnek nekünk.
Oka kell legyen, ha össze vagyunk kötve. Semmit sem tudok csinálni nélküle! - a
vámpír királynő szavait ismételtem, anélkül, hogy felfogtam volna, honnan is
jöttek ezek a szavak. - Háborút akarsz? Mert az vár ránk, ha kettőnk közül az
egyikünk meghal.
Eaglen nem reagált. Keresztbe fonta az ujjait, a kezét az asztalra fektette,
majd bele egyezőleg megbillentette a fejét.
- Felfedeztél valamit a kettejük közti kötelékről? - kérdezte Edmund
közömbösen, ahogy minket nézett.
Az öreg vámpír megrázta a fejét.
- Kétlem, hogy ebben a könyvtárban, bármi is lenne róla. Sosem hallottam
beszélni ahhoz hasonló dologról, amit nekem felvázoltatok, mint ahogyan sosem
találkoztam még olyan kontrollálhatatlan víziókkal, amelyek neked vannak lady
Hősnő. Olyan potenciális halott látóval sem volt eddig dolgom, mint amilyen
Violet. Vannak dolgok melyekre nincs magyarázat.
- Hasznos - durmolta Edmund.
Hátra dőltem a széken. A falfülke intim homályában, az engem néző,
lámpáktól megvilágított arcok azonnal visszagubóztak a félhomályba, amint
rajta kaptam őket, hogy engem néznek. Kivéve egy valakit. Ez a lány
leírhatatlan módon bámult rám. Nem utálatnak nevezném, de abba az
érzelemkörbe skatulyáznám. Nem volt valami jó érzés, ezért inkább elvettem a
tekintetem a boldogtalan szőkeségről, és Edmundra néztem, aki viszont nem
bírta levenni a tekintetét a lányról. A lány elvörösödött, és visszatért a
könyvéhez, aminek a lapjait piszkálgatta.
- Ki ez? - kérdezte Edmund a gondolataiban tőlem és Eaglentől. Még nem
ismerek minden vámpírt.
- Charity Funder - felelte unottan Eaglen. - A fiatal hölgy, aki megszépítette a
herceg éjszakáit, mielőtt Violet Lee kiütötte volna őt a nyeregből.
- Az udvari ribanc? Mit keres egy könyvtárban? - a szavak kibuggyantak a
számból, még mielőtt lakatot tehettem volna a nyelvemre.
Egy könyv csattanva a földre esett. Edmund ejtette le. Megugrottam a zajtól,
és velem együtt a többi olvasó is. Charity Funder, csúnyán elvörösödött.
Edmund nagyon lassan lehajolt, hogy összeszedje a könyvet, mikor felhajolt a
szemembe nézett.
- Bocsáss meg hölgyem. Nem tudtam, hogy a szexuális örömök nem
egyeztethetőek össze az akadémikus tudományokkal. Az én hibám volt - a
szemei vörösen voltak, nagyon nagyon vörösek.
- Még nem láttam olyan kurvát, akinek sikerült volna összehoznia a két
dolgot. - sziszegtem a válaszom, az övéhez hasonló hideg hangon. Ki nem
állhattam Edmund húzásait.
- Pedig pont ott van egy - válaszolt vissza.

246
 - Túlzottan hamar elveszted a türelmed Mortheno. Hisz még fiatal - vágott
közbe Eaglen, Edmund pedig elfordította a tekintetét.
- Túl fiatal...
- Hahó, még itt ülök - felpattantam, és mindketten azonnal követtek. - Ha
Violet nem kezd vért inni a következő huszonnégy órában, zárjátok be a
szobájába és kényszerítsétek rá, hogy táplálkozzon. És még a hét vége előtt
válaszokat akarok, erről a kettőnk közti kapocsról.
Ezekkel a szavakkal távoztam, és elhaladtam Charity Funder asztala mellett
anélkül, hogy rá néztem volna. Hallottam Edmund nehéz lépéseit magam
mögött, majd azt, ahogy visszhangként követ, hogy - Túl fiatal, túl fiatal....

247
 Harmincharmadik fejezet

ŐsziRóza

Halottidézés. Nőnemű főnév. A halottak szellemének idézése abból a célból,

hogy megjósoljuk vagy befolyásoljuk a jövőt.
A halottidézőket két nagy csoportra oszthatjuk: passzív és aktív. Utóbbit
általában gyakoribbnak mondhatjuk, főként azok között a sötét teremtmények
közt kik a mágia művészetével bírnak, mivel a szellemek előhívásának aktív
módja egykor egyetemi szakirányként is jelen volt. Ennek gyakorlása azonban az
1812 egyezményben foglaltak szerint tiltott cselekmény, így a bejelentett
események száma lecsökkent...

Az ujjaim türelmetlenül futottak a több száz oldalas könyv lapjain, amiben

eddig a pontig semmi hasznosra sem bukkantam. Villogott felettem a lámpa
fénye, egy sóhajjal megráztam magam, és visszatértem a szoba sarkába, hogy az
ingaóra ketyegését hallgassam.
Elmúlt éjfél, de elhatároztam, hogy ébren maradok. Ittam még egy kortyot a
koffein alapú koktélomból, és folytattam az olvasást. Erőltettem magam, hogy
ne figyeljek oda a Violettől érkező érzelem hullámokra, amik egész egyszerűen az
őrületbe kergettek.

A passzív halottidéző viszont egy ritkább fajba tartozik. A témáról készült

(1950-ben) utolsó alaposabb tanulmány szerint a teljes kifejlődés előtt (lásd: az
emberek törvényei egykor huszonegy éves korhatárhoz kötötték a
nagykorúságot) csak minden tízmillióból egy Látó gyermek él ezzel a
képességgel. Az 1891-es népszámláláskor, vagyis a Kárhozottak Nagy
Megtisztítása előtt, azt az eredményt kapták, hogy ezer gyermekből egy bírt a
passzív halott idézés képességével még a nagykorúvá válása előtt. 1950 után
csak két ezer gyermeket vizsgáltak és csak egyetlen (sterilizált) gyermeknél
mutatkozott a halottak előidézésének a képessége. Úgy vélhető, hogy a többi
teremtménynél ez a képesség teljesen kihalt.
A passzív halottidéző képessége változó. Az 1950-es tanulmányok szerint az
állandó tények közé sorolhatóak a következők: az akarattal való szellem képmás
megidézése nehézségbe ütközik, vagy legalábbis az elhunyttal való
kommunikáció, és az események akaratlagos befolyásolása.

"Úgy vélhető, hogy a többi teremtménynél ez a képesség teljesen kihalt. ",

motyogtam magamban, az ujjammal követve az olvasott sort. De Chri'dom
határozottan azt mondta, hogy Violet egy halottlátó, és én pedig határozottan
nem képzelődtem Violet megérkezésének napján: az, akkor ott, a vámpír
királynő volt, aki testet öltött a gondolataiban - az én gondolataimban, aki

248
beszélt hozzám! Na és az álmok. Mi az ördögöt jelentettek az álmai, arról a
csuklyás alakról?
Még pár percig elbíbelődtem ugyanazzal a bekezdéssel, abban
reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán újabb információk tűnnek fel a
nyomtatok sorokban, majd becsaptam a könyvet. Azonban könyörtelenül égtem a
kíváncsiságtól, ahogy a nagyim szavai visszhangzottak a fejemben: Az idő az
ellenséged.
Az ujjaim közt szorongattam a kötetet, és csendben, nehogy Fallont
felébresszem, kiosontam a szobából. A folyosó, ami nappal világos és tágas volt,
most kihaltnak és kísértetiesnek tűnt, a nyugati szárnyra nyíló dupla ajtókat
őrizték, így ezen az éjszakai órán senki sem léphetett be rajtuk.
Átszeltem a festményekkel és bútorokkal teli zsúfolt kis zöld szalont, amiben
Kaspar Varn barátai foglaltak el, és elérkeztem Violet hálószobájának hatalmas
ajtajához. Nem volt kulcsra zárva, így az előszobában álltam meg. Az ajtót
behajtva találtam. Épp kopogni készültem, amikor egy halk nyögést hallottam
meg.
Egy halovány " nem" hallatszott ki. A kezemet nem engedtem le, még akkor
sem, ha igazán kedvem lett volna eltűnni onnan. A térdeimet mintha csak
odaszögelték volna. A résen át megláttam Violetet, aki Kaspar Varn karjai közt, a
falhoz nyomva lógott. Mintha oda lenne akasztva.
Az ijedségtől kiszakadt belőlem egy sikoly, de ezt egy erős zaj elnyomta,
olyan volt, mintha valami nehéz a földre huppant volna. Aztán pedig sóhajok és
egyenletes tump, tump, tump- ok hallatszódtak, ahogy egy testet a falnak löktek.
Teljesen meztelenek voltak: Violet feje a falnak volt támasztva, a háta pedig
minden nyögésnél megrezzent. A szemeit nyitogatta, majd a tekintete egy
pillanatig az ajtó irányába tévedt, én pedig megpróbáltam hátrébb lépni, de a
lábaim nem mozdultak. Violet ajkai mosolyra húzódtak, csodálkozó tekintettel
nézett felém, majd a padlóra omlott. És abban a pillanatban szinte olyan volt
mintha Kaspar ott sem lenne, mintha a Violet és én köztem lévő kötelék
átlátszóvá változtatta volna őt, és teljesen átadtam magam az élvezetüknek. Egy
hétnyi elzártság után, ez volt az első friss levegő Violet és az én elmém
legsötétebb, legeldugottabb zugaiban.
- Csodálatos, nemde hercegnő?
Felkiáltottam volna, ha nem lett volna az a kar, ami a vállamnál fogva lefelé
nyomott. Ösztönösen szökni próbáltam, de az első lépésnél egy pár lábba
botlottam.
- Egy olyan édes kis teremtés, mint te, ennyire romlott erkölcsű lenne? Nem
néztem ki belőled.
- Engedj el Felix - morogtam egy szuszra nem elegendő elszántsággal.
Sikerült arrébb húzódnom, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy a karjaiból
kitépjem magamat.
- És ne nevezz engem édesnek.

249
 A keze még erősebben szorított, és éreztem, ahogy a gyomrom felfordul.
Felix, Kaspar Varn egyik barátja, és az udvarban igen rossz hírnévnek
örvendett...ezen kívül pedig egyike volt a Londoni mészárlás felelőseinek.
- Oh, én viszont úgy gondolom, hogy az ízed igazán édes lehet. Talán a
herceged engedélyt ad nekem, hogy belekóstolhassak.
Csak nem akar inni a véremből? Ugye nem? Nem tetszett a hangszín, amivel
beszélt, és az sem, hogy nem hagyta, hogy megfordulhassak és a szemébe
nézzek. Megpróbáltam lerázni magamról a kezét, de a húsomba vájta az ujjait.
- Varnley-ban mindig játszottunk egy játékot. Nagyon jól szórakoztunk. Ki
tudja, talán hallottál már róla. Az a neve, hogy ravasz nyelvész.
Megráztam a fejem, és átgondoltam a varázsigéket, hogy legalább annyi
időre leszerelhessem, amíg elérem az őrség egy tagját. Több száznyi igét
ismertem, de egyik sem jutott eszembe: csak a Violet ajtajánál lévő résre és
Violetre tudtam gondolni, ahogy a túloldali sarokban hever a földön.
- Nem ismered? Akkor mindenképpen meg kell tanulnod. Jól fogsz
szórakozni.
A falak közt egy kis zöld fény pislákolt fel, ami elvakított, majd hallottam a
vámpír testének a puffanását, ahogyan a földre zuhan. A varázskötéseim
működtek. Úgy szorítottam a melleimhez a könyvet, mintha egy fegyver lenne,
átugrottam a földön vonagló Felixen, futottam a folyosón. Csak akkor fordultam
meg, amikor egy mérges kiáltást hallottam magam mögött. Kaspar Varn volt az.
Felöltőzve. Visszafordultam, hogy előre nézzek, és megláttam Fallont a szalon
küszöbénél. Csak a pizsama nadrágját és a gyilkos pillantását viselte. Megindult
előre, és amikor meg akartam állítani, egy kis varázspajzzsal visszalökött,
úgyhogy egyenest a fotelban landoltam. Talpra ugrottam, a könyvet a földön
hagytam, és odafutottam hozzá. Ezalatt Fallon felemelte Felixet, a zöld
varázskötéseim eltűntek, és a fiatal, vörös hajú vámpír fiú összegömbölyödött
Fallon karjaiban. A herceg a nyakánál fogva a falhoz csapta.
- Mit tettél vele? Mondd meg!
Felix alig mozdította az ajkait, csak érthetetlen csukló hangokat adott ki.
Majd ordított egyet. Kaspar, Fallonnak ugrott, és a vékony pajzsot kezdte
támadni, ami a testét védte. Violet előjött a szobájából, csak egy hosszú pólót
viselt. Eredménytelenül rángatta a fiúját a derekánál fogva. Én a félelemtől
remegve, nem tudtam többet tenni, minthogy a számat befogjam a kezemmel.
Még több vámpír érkezett, és megpróbálták szétválasztani a két herceget.
- Kaspar, engedd el! Kaspar!
Egyre csak azt kiáltoztam - Fallon! -, de a sipító kiáltozásomra senki sem
figyelt, mert elnyomták a panaszos hörgések, kiáltozások és félelemtől teli
felsíró hangok. A háttérzenét Felix halk kacaja adta, aki egyedül üldögélt a
padlón.
Violet könnyei a földre hulltak. -
Elég legyen.

250
 Ez az egyszerű mondat, határozott hangnemben kimondva, elegendő volt
ahhoz, hogy mindenkit megállítson. Én kővé dermedtem. A két király lépett a
szobába. A tekintetükkel mindenkit lefagyasztottak. Az arcokra félelem települt.
Kaspart, aki oly erős, oly magas, úgy dobta az apja az ágyra, mintha annyi
lenne a súlya, mint a kishúgának, aki az apját követve a szobába lépett. A másik
uralkodó Fallont a hajánál fogva kapta el, és arra kényszerítette a fiút, hogy
letérdeljen, és egy rosszul kivitelezett meghajlással lehajtsa a fejét.
A kezeimmel fogtam a fejem a szemeim kikerekedtek, így figyeltem a
jelenetet.
- Ez meglepetésként fog téged érni Kaspar, tekintve, hogy a politikai érzék
teljesen hiányzik belőled, de nem éppen kifizetődő taktika, ha megölöd a Látó
hasonmásodat.
Kaspar a takaróra köpött, és bár mérgesen, de mégis engedelmesen sistergett
valamiféle választ a vámpírok királyának. Fallon nem felelt az apjának. A
többiek csendbe burkolózva álltak: szerettem volna, ha megtöri valami a
csendet, hogy elvonja a figyelmem erről a feszültségről, ami a levegőben vibrált.
Violet volt az egyetlen, aki valamennyire uralkodott magán: arckifejezése ismét
üres lett, az írisze pedig olyan szürkére váltott, amilyennek még nem láttam a
szemeit mióta ide érkezett.
- Szavak. A szavak csodálatos eszközök. A szavakkal háborúkat lehet
elkerülni. Barátságokat lehet kötni. A szavak képesek a verekedéseket leállítani.
Próbáljátok meg használni őket. - L'liriad Athenea elengedte a fiát és elment.
Nem emelte fel a hangját, de hallatszott, hogy vissza kell fognia magát, és
miközben elhagyta a szobát, karjai láthatóan remegtek.
A vámpír király ugatott valamit egy nyelven, amit nem ismertem. Violetet
teljesen figyelmen kívül hagyta, nekem és Fallonnak pedig azt parancsolta, hogy
menjünk ki. Amint becsukta mögöttünk az előszoba ajtaját, felsóhajtott a
tenyerével pedig végig simított az arcán.
- Ezek erőszakosak - mondta. - Maradjatok távol tőlük - ezzel megfordult és
elment.
A szívem hevesen dobogott, még mindig attól féltem, hogy egy jó kis
fejmosást kapunk.
Fallon karon fogott, sietve visszamentünk a szobámba. Nem aggódtam a
halottidézésről szóló könyv miatt, ami a nappali padlóján felejtődött. Fallon
szorítása erős volt, izmai feszültek voltak. Nem volt bátorságom, hogy
megkérdezzem tőle, jól van- e. Attól féltem, ha rákérdezek, akkor felgyújtott
volna valamit.
Akkor sem engedett el, amikor oda értünk a szobámhoz. Egész az ágyamig
vonszolt, ledőlt, magához húzott, és a hátammal a mellkasához támaszkodtam.
Így maradtunk egy darabig. Egy ritmusra lélegeztünk, míg végre-valahára
sikerült megnyugodnia. Öt perc elteltével így szólt: - Bántott?
- Nem - suttogtam. - Csak furcsa dolgokat mondott nekem.
Fallon még erősebben szorított, térdeit én alám hajtotta.

251
 - Miket?
- Ravasz nyelvész... Te, ismered ezt a játékot?
Felkönyökölt.
- Nyaló nyelvészt mondott, ŐsziRóza - ajkait és mellkasát néma nevetés
rázta, majd a nevetése alább hagyott lassacskán, ahogyan az arcomat fürkészte.
Nem, nem ezt mondta.
- Miért nevetsz? Mi van, mondjad!
Megsimogatta a hajam, ajkai szélén még ott bujkált a mosoly. -
Inkább megmutatom.
Összeráncoltam a homlokom.
- Miért? Csak mondjad és kész.
A vállamra tette az egyik kezét, teljesen a hátamra fordított, a másik kezével
az ágyon támaszkodott.
- Bízol bennem?
Az ég színű szemei bevörösödtek, és olyan intenzitással nézett rám, hogy a
bőröm lángra lobbant a pillantásától.
- Igen - nyögtem ki suttogva.
Lassan fölém térdelt, a karjaival tartotta magát tőlem alig pár centire.
- Szólj, ha bárki, engem is beleértve, bármi olyat tenne, ami neked
kényelmetlen lenne. Jó?
Bólintottam, ő pedig megcsókolt. A szívem egyre hevesebben dobogott, félig
lehunytam a szemeim, míg az, ami csak egy egyszerű csóknak indult, valami
mélyebbé fajult, sokkal szenvedélyesebbé. Karjaimat a nyakára fontam,
szétnyitottam a lábaim, az egyiket a mellem irányába húztam. Fallon a térdem
alá tette az egyik kezét, hogy féken tartson.
- ŐsziRóza, a szemeid vörösek.
Hirtelen, a Violetet és engem összekötő fonalon keresztül, éreztem, ahogy
tűz önt el, ami folyamatosan pattogott és sziszegett. Az elméje olyan volt akár
egy nyitott könyv, aminek a lapjai felcsapódnak a szélben. Ismét élt, igazán élt.
Abban a pillanatban, hogy lehunytam a szemeim, özönlöttek felém a képek, ahol
Kaspar Varn alatt ül, a kigombolt ruhájában. Éreztem, ahogy a tudatába hatolok,
átéreztem a szenvedélyt, ami fűtötte, és lebegtem abban a beteges szerelemben,
amit ez iránt a vámpír iránt érzett, éreztem a biztonságot, amit az nyújtott, hogy
egymáshoz láncolta őket a sors.
Fallont nehezebbnek éreztem, biztosra vettem, hogy ha kinyitnám a szemem,
nem találnám már őt magamon.
És amikor tényleg kinyitottam, és megláttam őt, még világosabbá vált
számomra, hogy alig egy pillanattal ezelőtt semmi sem választott el Violettől.
Nem voltunk két külön álló egység, hanem egyetlen dolog. Miért? Sors, miért
adod ezeket a képességeket, de magyarázatot nem?
Éreztem, ahogy két kéz matat a gombjaimnál, és kinyitja az ingemet. A forró
ujjai, és a hideg levegő libabőrössé tettek. Lehunytam a szemem.
A mellem felett megcsókolt, majd ismét, egyre lejjebb haladva.

252
Távolról sóhaj hallatszott.
- Édes vagy kislány. Nagyon édes.

253
 Harmincnegyedik fejezet

ŐsziRóza

Az interdimenziós tanács üléstermébe belépni, olyan volt mintha az esküvői

bevonulásomon lettem volna.
Az ezt megelőző estén hivatalosan is kihirdették az eljegyzésünket Fallonnal. A
média telis-tele volt a kettőnkről kattintott fotókkal.
A félhold alakú épület elé egy világoskék szőnyeget terítettek le. A szőnyeg
teljes hosszánál tolongtak az újságírók - kezdve attól az utcától, ahonnan
érkeztek és a lovaikról leszálltak a tanácstagok, egész a fa ajtóig -, egymást
lökdösve keresték a legjobb helyet a varázsigével biztosított kordonok mögött,
és onnan lógatták a kameráikat, hogy felvehessék az utat, amin mindenki
érkezni fog.
- Lady Hősnő! Erre! Az " Arn Etas"- nak!
- Lady Hősnő! Igazak a hírek miszerint Fallon herceg teljes inkognitásban
Devonba költözött, hogy ön mellett lehessen?
- Lady Hősnő, ma lesz az ön első nyilvános hivatalos szereplése a
nagymamája temetése óta. Hogyan éli meg ezt az eseményt?
Mosolyogtam, és elővettem az ajakbiggyesztésem, megfordultam, kezet
fogtam többekkel és eljátszottam a vörös szőnyeges sztár szerepét. Minden
vakító volt, felpezsdítő, a vakuk bevilágították a tanács központ aranyszínű
tégláit, és a fény visszaverődött a hasonló színű ruhám fodrain. De azért, mégis
csak egy akvárium volt ez.
Végre hagyták, hogy tovább haladjak, és az oldalamon Jo-val és Edmunddal
végre bemehessek. Abban a pillanatban, amikor a terem bejáratát jelző, sárgaréz
lécen átléptem, megadta magát a szívem. Rám tört a rettegés. Ez lett volna a
legzsúfoltabb ülés, amin valaha is részt vettem. Az interdimenziós tanács összes
tagja jelen lett volna. Violet Lee-ről folyt volna a beszélgetés, aki egyre
gyengébb, egyre haloványabb állapotban volt,
Miért kell nekem is itt lennem? Miért?!
Elhaladtunk az ajtónállók mellett, akiknél tizenegy arany rúdra feszített
zászló volt - egy minden dimenziót jelképezve, egy az embereknek, egy pedig az
én tiszteletemre. Violet nem volt itt. A nyitott ajtókon át szellő susogott,
meglebegtette a feliratos táblákat, és érezhető légáramlást kavart a folyosón ahol
haladtunk. Kirázott a hideg; éreztem, ahogy a hajfürtjeim megrebbennek, és a
csattokkal megzabolázott tincsek szabadulással fenyegettek.
Edmund még azelőtt közbelépett, hogy én magam felfoghattam volna, hogy
lassítok a lépteimen és azon vagyok, hogy megálljak. A könyökömnél fogva
lódított előre. Nem lett volna ellenemre a zászlók közt elbújni.
- Nem bírom megcsinálni - motyogtam. - Tényleg nem. -
Nincs más választásod.
Edmund bevonszolt a nagyterembe, Jo pedig mögém csusszant.

254
 A meglepetéstől feltört belőlem egy sóhaj: sosem láttam még ehhez foghatót.
A hosszú folyosó oldalához padokat raktak, amelyek ugyanolyan világoskék
színű posztóval vontak be, mint amilyen a tapéta színe volt, a karfák
aranyozottak voltak. Szemben egy sor asztal állt, csak annyira voltak szélesek,
hogy egy könyv épp elférhetett rajtuk. Az amfiteátrumhoz hasonló alakzatba
rendezték a padokat, emelkedő sorokban, egész a galériákig, amik a terem teljes
hosszában futottak a fejünk felett, és újabb ülőhelyeknek adtak helyet. A
mennyezeti festmény a kék napsütéses égboltot ábrázolta; az egész terem úszott a
napfényben, amit a hatalmas ablakok engedtek be.
A terem végében egy amolyan kupolás mellékszárny kapott volt, ami
harminc fából készült magas háttámlás széknek adott helyet. A székeket félkör
alakban rakták le, egy magasított talapzaton. Ezek voltak az összes dimenzió
minden lényeit képviselő államfőknek fent tartott ülések.
Itt kaptak helyet a királyok, elnökök a helyetteseikkel, akik a jegyzeteiket
rendezgették, vagy a helyüket keresgélték. Még néhány nyápic képviselőt is
láttam itt a harmadik dimenzióból. A királyi családok, és a legbensőbb
tanácsosaik, a miniszterelnökök, a vallási vezetők és az írnokok, pedig alattuk
kaptak helyet az alsó sori padokban.
Megálltam egy asztalnál, amin az egyezmény egy másolatát hagyták,
felesküdtem rá, ezalatt Jo tartotta a kalapom. Majd felmentem a lépcsőfokokon a
magas háttámlás székekhez, és leültem a félkör alakú rész egyik sarkában, jó
messze Athenea királyától. Jo pontosan az alattam fekvő helyet foglalta el,
Fallonhoz és Alfie-hoz közel. Fallon felnyújtotta a karját, hogy megfoghassam a
kezét. Bátorítólag megszorította a kezem, és a kamerák egyből célba vettek
minket. Annyira ránk közelítettek, hogy zavarba jöttem, és a mi kis
kedvességgel teli pillanatunk egyenes adásba került, hogy több millió
teremtménnyel kelljen megosztanunk.
Edmund, aki mellettem volt, rájuk ripakodott valamit, és a kamerások ijedt
kiskutyaként elrohantak.
Majdnem minden hely foglalt volt, csak a középső részen hiányzott pár
ember. A magasból alászállt egy mikrofon és egyenest Athenea királya előtt állt
meg.
Az üdvözlő beszéde hosszúra nyúlt, a bevezető beszéde pedig még annál is
unalmasabb, úgyhogy nem figyeltem a szavaira, a gondolataim elkalandoztak.
Tökéletes megfigyelőpont volt az ahol ültem, mindenkit megfigyelhettem,
akit ismertem. Az alattam ülő királyi család tagjait, Lisbethet, aki immáron az
egyik társalkodónőm volt, és a családjával ücsörgött a Látók szektorában.
Homlokát enyhén összeráncolva koncentrált a király beszédére. A túloldalon
voltak a vámpírok: az ellenségek, az agresszorok, akiket hamarosan tűzkeresztbe
fog venni a tanács. Mégis ki mást lehetne hibáztatni Violet Lee nehézségeiért?
Hol máshol lehetne kutatni ennek a haldokló fácskának a gyökereit? Annyi
bizonyos, hogy nem nálam. Senki sem tarthatott engem felelősnek, engem, aki

255
csak rossz híreket hoz. Engem, akit arra tartanak hivatottnak, hogy felébressze a
kilenceket. Az ilaea-t.
Azon morfondíroztam magamban, hogy vajon milyen is lenne, ha nem
kellene kitárnom a lelkem az egész világ előtt. Vajon milyen lenne, ha szeretnék
bizalmasan megosztani valami különlegeset, és nem kellene mindig úgy
gondolkodnom, hogy én, te és a tanács. Vajon milyen lenne, ha csak úgy oda
mehetnék Fallonhoz és a karjaimba szorítanám, és beszippanthatnám a friss
illatát, anélkül, hogy az újságok címoldalára kerüljek. Most mindez
lehetetlennek tűnt.
Ezeken gondolkodtam, amikor a király Violet egészségügyi problémáit
taglalta. Eléggé szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy egy nyílt tanács
megoldásokat találhatna a problémáira.
Végül Eaglen fáradtan felállt, és én ismét a teremben folyó történésekre
koncentráltam. Eaglen átlapozott pár papírlapot, amik az asztalon hevertek, majd
felemelte a tekintetét, mintha csak arra készülne, hogy egy halálos ítéletet
hirdessen ki.
- A király hűséges szolgálójaként és látnokként, azt a hálátlan feladatot
szabták rám, hogy vegyem számba a fiatal Hősnőink képességeit. Elég kevés
következtetést sikerült levonnom, és nincs más a kezemben, amit önök elé
tárhatnék, mint puszta tények és feltevések. Mindenekelőtt, tudniuk kell, hogy
Violet Lee magán hordozza a halottlátók összes jegyét: ezt én magam is
igazolhatom, miután szemtanúja voltam az elhunyt Carmen hercegnővel és
bátyjával létrejött kapcsolatnál.
A kirobbanó hangzavar megtörte a teremben uralkodó csendet, a kamerák
őrült táncra perdültek, és minden irányból felvették a tömegen eluralkodott
meghökkenést.
A rettegéstől elszorult a gyomrom. A földről felemeltem a tekintetem, és
elkaptam Eaglen pillantását, aki szinte bocsánatkérően nézett rám.
- Ezen felül pedig arról is tudniuk kell, hogy a két Hősnő közt egy
különleges kapcsolat van, egy olyan kapcsolat, ami már-már a telepátia határait
súrolja... Érzelmeket, emlékeket, és élményeket osztanak meg egymással,
határok nélkül, és teljesen az akaratuktól függetlenül.
Éreztem, ahogy az arcom elvörösödik, úgy éreztem mintha a mellem alatt tűz
lobbant volna fel bennem. Előre hajoltam, és az első és a második dimenziók
királyait figyeltem. Az arcukon meglepettség vagy bűntudat jeleit kutattam.
Mindketten kerülték a tekintetem, inkább a saját alattvalóikra bámultak
határozott arccal.
Hogy merészelik? Hogy tehetik? Hiszen veszélyes lehet, ha ezekről a
dolgokról mindenki tudomást szerez!
- Végül arról is szeretném önöket tájékoztatni, hogy meggyőződésem, hogy
Lady Hősnő ŐsziRózában fejlődik egy Látnok képessége és emellett az a
képesség is, amivel Hősnőket ébreszthet fel. Még nem világos, ennek a hatalmas
erőnek a miértje, de azt tanácsolom, hogy hagyjuk a természetes kibontakozását

256
ennek a fejlődésnek. Én nem tehetek ennél többet. Teljes igazság fedi mindazt,
amit itt önök elé tártam. - Eaglen ezekkel a formális szavakkal fejezte be a
mondandóját, és a hangja egy sóhajtással elcsendesedett. Kimerülten leomlott az
egyik székre.
Csak Edmund figyelmeztető ökölrázása és a durva szavai tartottak vissza
attól, hogy felpattanjak a helyemről. Hallottam már, hogy gyakran előfordul,
hogy a tanács előtt hátba támadjanak valakit, de ennyire? Az egész világ előtt
kitálalta az erőinket! Ez buta lépés volt.
Athena királya felállt, és villámokat szórtam felé a szemeimmel. Azt hittem,
hogy mellettem álltok.
- Köszönjük Eaglen. Most pedig hallgassuk meg, mit mond az orvos aki
Violet Lee-t kezeli...
Egy szívszorító, hosszúra nyúlt beszámoló volt, amiben beszámoltak arról,
hogy Violet nem ivott vért, hacsak nem kényszerítették erőnek erejével. Majd
elkezdtek dobálózni a vádaskodásokkal.
- Talán nem Athenea felelőssége, hogy mint vendéglátó és a fiatal Hősnő
védnöke, mindent megtegyen annak érdekében, hogy a lány minél előbb
kikászálódjon ebből a sajnálatos egészségügyi zavarból? - mondta egy Látó, aki
tanácstag volt, de még soha nem láttam, és még sosem beszéltem vele.
A vámpír király arcrángás nélkül válaszolt neki vissza:
- Bármennyire is jól képzettek az udvari orvosaitok, de nem isznak vért. Ez
probléma lehet, ha arról van szó, hogy kellően megértsék egy nemrég
átváltoztatott vámpír elméjében kavargó dolgokat.
- Elmében kavargó dolgokat, amikre elsőként ti nem fordítottak kellő
figyelmet, Felség! - csattant vissza az Alakváltók királyának új felesége. - Úgy
letaroltátok, mint egy buldózer, csak hogy magatok alá hajtsátok őt!
A vámpírok képviselői kezdték elveszteni a türelmüket; erre az Athanok és
testőrök, akik a teremben sorakoztak, óvatosan egymásra pillantottak, és egyre
feszültebbnek tűntek.
Hirtelen, az alattam húzódó padsorokból felhangzott egy hang.
- Ezzel kapcsolatban lenne mondandóm, Felség, ha engedélyezi, hogy
beszéljek.
Joanna hercegnő, Fallon nővére, aki egyike volt azoknak, akik megmentették
Violetet a vámpíroktól, amikor a Varnok rájöttek, hogy ki is apja, most felállt és
várta, hogy engedélyt kapjon a beszédre. Még ekkora izgatott tömeg előtt is
nyugodtnak tűnt. Ll'iriad király beleegyezését jelezve bólintott.
- Királyságom nagyköveteként két hétig voltam a második dimenzióban, az
átváltoztatás idején. Nagyon megrázott mindaz, amit láttam, és most nem tudok
hallgatni. Lady Hősnő Violet Lee szörnyű pszichológiai és testi erőszakon ment
keresztül, amiből igazán nehéz lesz felépülnie. És pont azok az emberek és
vámpírok kínozták, akik most azt állítják, hogy fontos nekik a leány. Az a
királyság és nép okozott neki szenvedést, akiknek menedéket adtunk! Teljes

257
igazság fedi mindazt, amit állítok - fejezte be a beszédét a fiatal hercegnő, és
enyhén az apja felé fordult.
Michael Lee talpra ugrott.
- Azzal vádol, hogy bántalmaztam a leányom?
Még sosem láttam ilyen közelről - az Athanok sosem engedték volna, hogy
ennyire megközelítsen engem, ezért meg is lepett, hogy engedélyt kapott a
tanácsülésen való részvételre - és feltűnt, hogy a szemei feketék voltak, Joannát
bámulta mintha csak el akarta volna söpörni a föld színéről. De a hercegnő
megvető nézéssel állta a tekintetét.
- Ha a bántalmazások felelőseit keresi, akkor ott kell keresnie, azok közt a
nyomoroncok közt. - Lee Kaspar Varn irányába mutatott, akit már eddig is egy
másik vámpírnak kellett lefognia. Ez a vámpír is egyidős lehetett Kasparral de
jóval sötétebb volt a bőre, mint a fajtája többi tagjának. - A lányom Stockholm
szindrómában szenved mindattól, amin keresztülment! Ez a baja
szegénykémnek!
- Te ezzel áltatod magad, mert nem vagy hajlandó elfogadni a
kapcsolatunkat - kiáltotta Kaspar a terem túlfeléről, anélkül, hogy megvárta
volna, míg odaadják neki a mikrofont.
Athenea királya bölcsen felállt.
- Súlyos vádak hangzottak el, nem a tanács feladata, hogy...
- Elfogadhatatlan, bármelyek is legyenek a körülmények, hogy azt a férfit,
akit a sors köt össze egy Hősnővel, azzal vádoljanak, hogy bántalmazza azt. Ez
abszurdum! - ugrott talpra a vámpírok királya is.
A két uralkodó szembe nézett egymással egy darabig, de túl rövid ideig
ahhoz, hogy leolvashassam az arcukról az érzelmeiket,
- Persze a diplomáciai mentesség miatt, amit a fiatal herceg élvez! Ugyanaz
miatt a mentesség miatt, ami megvédte őt attól is, hogy felelősségre vonják a
fiam meggyilkolásáért! - nem ismertem fel a vörösbe öltözött férfit, aki hirtelen
belefolyt a szóváltásba, de a szavaiból ítélve nem lehetett más, mint Ilta
Crimson.
- A fiad csak egy szarkupac volt a csizmám talpa alatt! - vágott vissza
Kaspar. - Visszaélt a látnoki képességeivel, hogy megtámadhassa Violetet. Mert ő
megtámadta, én nem! És a többiekről nem beszélünk? A nővérem és Lord
Fabian Ariani erőszakosak voltak vele és az exével Joel-el. Én csak az ő
beleegyezésével tettem...
- És hallaniuk kellene, milyen hangnemmel beszél a húga Violettel! - tette
hozzá Cain, Kaspar öccse.
- Violet Lee előtt szándékosan eltitkolták a helyzetének a fontosságát! Nem
elfogadható az az indoklás, hogy mindenhez a beleegyezését adta, hiszen
fogalma sem volt róla, hogy a szexuális életét az egész világ ki fogja tárgyalni,
ráadásul egy olyan világ, aminek még a létezéséről sem tudott. Tanítsátok,
informáljátok, és csak ezután számolhattok azzal, hogy a leánynak van
valamiféle önálló döntéshozatali képessége! - Antae, híres látnok és tudós, az

258
Elátkozottak közt felállt a helyéről, hogy mindenkit elhallgattasson. Egy
pillanatra elcsendesedtek, majd kitört a káosz. Egy fülsiketítő zűrzavar. Egyetlen
üvöltő hangként sodródott a zaj a mennyezet felé, mindenki kiabált és
vitatkozott. Valaki azt kiáltotta, hogy - Csendet! - de nem figyeltek rá. Az őrség
sebesen a terem közepére húzódott, és tettre készen várakozott.
Ekkor felálltam.
Akik mellettem ültek, azonnal elhallgattak, majd az azok mellett ülők, és így
tovább...
A mikrofonok és a kamerák mind engem vettek célba, és várakoztak.
Én is vártam, míg mindenki nem engem figyelt. Aztán elindultam.
Egyetlen szó nélkül, Edmund követett a lépcsőkön lefelé, a középső
folyosón, a kijárat felé. Az őrök idegesen felénk mozdultak, csak a mi és az ő
lépéseinek a zaja hallatszott, ahogy zavarba ejtően visszhangzottak a teremben.
Éretlennek fogok tűnni, ha fogom magam és kimegyek? Hülyének fognak
tartani? Ez a helyes dolog? De ha egyszer egy perccel sem bírok itt ki többet!
Aztán a nagyteremben valaki más léptei is felhangzottak. A nehéz és kissé
szabálytalan lépésekről tudtam, hogy Fallon az. Legnagyobb meglepetésemre,
hamarosan mások is csatlakoztak, bár nem volt bátorságom, hogy megforduljak
és megnézzem, kik voltak azok.
Kaspar Varn került majdnem pont mellém, és szinte ugyanabban a
pillanatban Lillian Lee hagyta el futva a helyét, majd pont abból az irányból
ahonnan a vámpír jött. Aztán láttam Lisbethet, James Funnelt, Codinet és
Rainet, a gyermekkori barátaimat, Eaglen lányát, Arabellát; Alyat és Adalwin
Morthenot; végül Richardot, aki mellém és Edmund mellé lépett.
- ŐsziRóza?- kérdezett kissé habozva Edmund a gondolataimban, amikor az
ajtóhoz közeledtünk.
Kissé feljebb emeltem a fejem.
- Ha nem tudnak felnőttként viselkedni, nem szándékozom vitába szállni
velük.
A zászlórudas ajtónállók felszisszentek a váratlanul nyíló ajtók zajára, és
rögtön haptákba vágták magukat. A zászlók közt vonultam, pont úgy, ahogy
arról két órával ezelőtt ábrándoztam: kifelé mentem. Amikor a szalonból a tágas
előszobába értem, engedtem a kíváncsiságomnak és hátra fordultam.
- Terra isteneire - mormogtam.
A hátam mögött majd harmincan voltak, és most mind engem néztek
várakozva. Azokon kívül, akiket láttam felállni a helyükről, most láttam Lylat,
Caint és Jag Varnot, és azokat a vámpírokat, akikkel egy szárnyban voltam
elszállásolva, Fabiant, Felixet, Charliet, Declant és az amerikait. Ő köztük és
Edmund közt előre lépett Charity Funder is, mellette Violet húga, aki majdnem
sírt.
Fallon és Alfie mellett ott voltak még ketten Athenea kisebb fiaiból és három a
nagyobbakból; Joanna, most együtt állt ott azzal a férfival, akit épp megvádolt;

259
Henry, a királyság másik nagykövete, és ami még ennél is hihetetlenebb, Sie, az
egyedüli trónörökös.
Még egy szót sem szólt hozzám egész életemben!
- Az interdimenziós tanács nem tudja meggyógyítani Violetet - mondtam.
Ezt gondoltam, amikor felálltam, és nem találtam jobb szavakat, hogy ezt
közöljem. A többiek követtek engem. Pont engem!
De nem fogok tehetetlenül állni,
- Figyelj rá oda, hogy ne nyírják ki egymást - mondta Fallon a gondolataival.
A mosolya még azelőtt elillant, hogy oda fordulhattam volna. - Micsoda?
Hova mész?
Az ajtók kitárultak a kamerák előtt, amik minden bizonnyal minden percet
felvettek az előző jelenetből. Tudtam, hogy Fallon mögöttem van, mert a
sajtósok egyre a nevünket harsogták, hogy kicsikarjanak belőlünk egy
nyilatkozatot.
- Támadt egy ötletem. Violetnek.
- Kell segítség?
Megráztam a fejem, szorítottam a kalapom szalagján az állam alatt. Infanta,
a szépséges pacim már várt rám.
- Védd meg a várat helyettem.
Amint nyeregbe pattantam, Kaspar lépett előre. Nem vett Fallonról
tudomást, csak engem nézett.
- Sosem fordult meg a fejemben, hogy kihasználjam őt, ha ez az, amit
gondolsz - mondta durván, és a szemeiben láttam... Könyörgést, hogy higgyek
neki?
Talán a kelleténél egy másodperccel hosszabban vizsgáltam a vámpírt, majd
húztam a kantáron, hogy Infantát megfordítsam, hogy galoppozni kezdhessen.
Nem tudtam neki válaszolni, mert nem tudtam, mit gondoljak.
Először is, saját magától kellene megmentenek Violetet, nem másoktól.
Azon az estén az újságok „disszidenseknek" neveztek minket.

260
 Harmincötödik fejezet

Fallon

Már három óra is eltelt, és ŐsziRóza még mindig nem jött ki Violet
szobájából. Besötétedett, de nem húztam be a nappaliban a függönyöket.
Fel alá járkáltam a szőnyegen.
Mit csinál? Mi tart ennyi ideig? Kész szenvedés volt ez a várakozás. Amikor
délután lelépett, akkor legalább szabad utat engedett az elméjéhez így tudtam,
hogy Athenea egyetemén volt és nem esett baja.
- ŐsziRóza! - kiáltottam magamban, és nem számítottam válaszra. De két
erős ütés érkezett az ajtóról.
Richardhoz fordultam, aki mozdulatlanul ült a fotelban.
Az arckifejezéséből a saját gondolataimat olvastam ki: Ez nem lehet
ŐsziRóza, aki így kopogna.
- Ki az? - nyüszítettem. Éreztem, hogy nem lehet olyan valaki, akinek örülni
fogok. Nem éjfélkor.
Kis szünet, majd: - Casper, a szellem! Engedj be!
Meglepődtem, majd éreztem, ahogy a mágia felforr az ereimben. Richard
ekkor már talpon volt.
- Mit akarsz?
- Beszélni. Nem akarlak megölni, az istenit neki. Az apám a lelket is
kiszedné belőlem.
Még az ajtón keresztül is idegesítő volt a hangja, mintha a köröm csikorogna a
táblán, amire az van írva, hogy "idióta sznob és arrogáns".
- Engedd be - mondta Richard, és készen állt, hogy ugyanazt az átkot szórja a
vámpírra, amit ŐsziRóza is használt Felixnél.
- Nyugi, nyugi - ripakodott Kaspar, ahogy felemelt kezekkel átlépte a
küszöböt. - Nem, ti kint maradtok - mondta a testőreinek, akik követni akarták,
majd Richárdot nézve így szólt. - Azt reméltem, hogy magunk leszünk.
Bólintottam: egy vámpírral elbírok minden probléma nélkül. Meg aztán
Richard úgyis az ajtó előtt fog maradni, hogy minden szót halljon.
Kaspar körbe nézett és a tekintete megállt a sarokban álló kis zongorán, amit
nemrég javítottak meg. Oda ment hozzá, leült a székre, és végig futtatta az ujjait a
csillogó billentyűkön.
- Gondolom nem csak azért jöttél, hogy elüsd az időt - kezdtem, amikor
láttam, hogy a beszélgetés nem igazán indul be.
- Violet és ŐsziRóza kidobtak a szobámból - felelte, és elkezdett skálázni a
zongorán. - Úgyhogy, ide jöttem, hogy bocsánatot kérjek - bökte ki egyszerűen.
A zongorán egyetlen hamis hangot sem ütött le.
- Bocsánatot kérni?

261
 - Igen. Ismered azt, amikor valaki hangot ad a saját megbánásának, amit
azzal kapcsolatban érez, amit elkövetett? Neked is meg kellene próbálkoznod
vele,
- Bocsánatot kérsz, miért? - morogtam. Nagy kedvem lett volna egy
varázsigével betapasztani a száját.
Hirtelen abbahagyta a zongorázást, és a szobára csend telepedett. Csak az
utolsó hangok kivételével, amik még baljósan visszhangzottak a teremben.
- ŐsziRóza mindent elmondott nekem Felixről. Faszfejként viselkedett, de
amikor neked mentem, akkor még ezt nem tudtam.
Megrántottam a vállam. - Nos, ami megtörtént, megtörtént. -
Igen.
Észrevettem, hogy Kaspar a fényes zongoráról visszaverődő tükörképemet
nézi. Zsebre tettem a kezem és vártam. Alig vártam, hogy végre elmenjen. A
holdfényben, azzal a hulla sápadt bőrével, ahogyan a tükörképemet fixírozza...
Olyan volt mintha egy hulla bámulna rám.
- Hamar felkapom a vizet... mióta az anyám meghalt. Megértem, hogy
ŐsziRóza miért ennyire zárkózott. Mindent magában tart. - mondta lassan.
Olyan feszült volt a karom, mint egy fatönk. Kaspar Varn beszélget velem...
Érzelmekről?
- Fontolóra vehetnéd, hogy terápiára menj. - ajánlottam. Nem tudtam mi
mást mondani. - ŐsziRózának sokat segített.
Kaspar megint zongorázni kezdett, most egy csodálatos dallamot, ami a
valcerre emlékeztet. - Úgy bántam vele, mint egy emberrel - folytatta, és minden
akkordnál megemelte a hangját. - Mint egy zsákmánnyal! Nem
erőszakoskodtam vele... Ugye? - az utolsó szót suttogta, és visszacsengett benne
minden kétsége.
És nekem mégis mit kellene erre felelnem? Nem vagyok agyturkász!
- Nem ismerem eléggé a kapcsolatotokat, ahhoz, hogy véleményt
alkothassak - dadogtam kissé elvörösödve.
- Igaz - értett egyet Kaspar, és a zene intenzitása felerősödött. - De senki nem
gondolja, hogy talán az átváltoztatásba ment így tönkre. Túl gyorsan történt, túl
hamar. Nem állt rá készen... talán. És talán nem vámpírnak való. Talán csak
túlságosan ember.
- Én...
- Ő a te ŐsziRózádból merít erőt. Mindig arról beszél nekem, hogy a szíve
hol gyorsabban, hol lassabban ver, attól függően, hogy veled van- e. Néha az az
érzésem, hogy úgy tesz mintha azok a szívverések a sajátjai lennének. Hogy úgy
érezze, hogy még ember.
Elszorult a gyomrom.
- De már nem lehet visszacsinálni - feleltem halkan.
Kaspar abbahagyta a zongorázást, és gyorsan felém fordította a fejét.
- Azt hiszed, én nem tudom?!

262
 Ő is belerezzent ebbe a hirtelen dühös mozdulatában, de ugyanilyen hamar
Kaspar vissza is nyerte a nyugalmát, és a halántékára tette a kezét.
- Elmegyek. Holnap este.
- Elmész az udvarból? Magára hagyod Violetet? - csattantam fel, mielőtt
uralkodni tudtam volna magamon. Tudtam, hogy egy haszontalan, de elmenni?
Szerettem volna a körmeimmel kitépni az agyát.
- Vadászni megyek - pontosított. - A szárazföldre. Szükségem van pár napra,
hogy kitisztuljanak a gondolataim.
- És gondolod, hogy ha egyedül hagyod, akkor az segít neki? - kérdeztem, és
most először mentem hozzá közel. Megkerültem a díványokat, és oda mentem a
zongorához. Megálltam, hátha esetleg eszébe jutott, hogy rám ugorjon, mint egy
vadállat. - Violetnek, most vannak rólad azok az álmai, még akkor is, ha nem
alszik. ŐsziRóza mondta nekem. Gondolod, hogy ha vadászni lát téged, akkor
kedve szottyan inni egy kis vért?!
Kaspar felállt.
- Csak szükségem van arra, hogy elmenjek innen! Megőrülök!
Előbbre léptem egyet.
- Akkor egy egoista vagy!
Kinyitotta majd becsukta a száját, majd megint kinyitotta. Lassan megrázta a
fejét, megfordult, hogy a zongorára támaszkodjon, a fejét a kezei közé fogta.
- Nem... Csak... Nem tudom, mit tegyek.
Meglepődtem, ahogy elcsuklott a hangja.
- Jól vagy? - habozva odamentem hozzá, és az egyik kezemet a vállára
tettem, hogy kicsit magam felé fordítsam. A szeme száraz volt, de az ajkai
remegtek. Rám nézett egy pillanatig, szemei elszürkültek, majd durván arrébb
lökött és az ajtóhoz rohant. A küszöbnél megállt.
- Azt hittem, hogy egy kis flört mindent rendbe hozott volna. De tévedtem.
Eltűnt.

263
 Harminchatodik fejezet

ŐsziRóza

- Csak ne váljon szokássá ez a tanácsülés kellős közepénél való távozás.

Csak egyszer hatásos - mondta a király, és néha rám, néha pedig a gyerekekre, a
lányára, Emilyre nézett, aki a lábainál játszott a két ikerrel, akik a haját akarták
húzogatni. - Bárhogyan is, de működött. Az adósaid vagyunk.
Felkelt, a gyerekek pedig imádattal nézték az apjukat.
Követtem.
- Ma reggel megivott félliternyi vért. Nem számítottam ilyen gyors javulásra,
ez a sors ajándéka.
- Teljes mértékben. És te, kisasszony, csodásan festesz. Én és a családom,
igazán örömmel látjuk, hogy napról napra erősebb vagy. Örökbe fogadtunk
téged ebbe az Athenea nevű káoszba.
- Otthon érzem itt magam - vallottam be kicsit elpirulva.
- Ezt örömmel hallom. Most gyere, menjünk vissza a nappaliba.
A gyerekek jól nevelten összeszedték a játékaikat, majd a király kivezetett
mind a négyünket. Emily úgy fogott kézen mintha az egyik nővére volnék, és
éreztem, ahogyan a szívem elönti a boldogság.
A nappali most is, mint általában, telve volt emberekkel. Ez volt az a szoba,
ahol a család szívesen összegyűlt, ahol a gyerekek játszottak, leckét írtak, vagy
egy kis időt töltöttek a szüleik társaságában, akik gyakran nagyon elfoglaltak
voltak. A palota elülső részében helyezkedett el a szoba, rögtön a főbejárat
mögött, ahol mindenkinek lehetősége nyílt rá, hogy a királyt feltűnni láthassa. A
királyi család magánlakosztályai össze voltak kötve egymással, emlékszem,
ahogy kislány koromban futkároztunk Fallonnal egyik szobából a másikba, és
soha nem botlottam bele senkibe, akinek ne lettek volna a családra jellegzetes
kobaltkék szemei.
Fallon, a bácsikájával üldögélt az egyik sarokban, amint beléptünk, felnézett
és rám mosolygott.
Akkor is, ha csak egy farmert és egy bő pulóvert viseltem, mégis úgy
éreztem, én vagyok az egyetlen lány, aki elég szép ahhoz, hogy ezt a mosolyt
előcsalogassa belőle. Nagyon szerettem volna oda szaladni hozzá, a nyaka köré
tenni a karjaim, hogy úgy oda tapadhassak hozzá akár egy pióca...
Boldog vagyok. Nem tudom miért, de boldog vagyok.
De visszafogtam magam, és egy másik sarokba mentem, hogy leüljek. Itt
volt Kaspar és Violet, aki a csillogó papírból ítélve, épp egy újságot készült
fellapozni. De nem újság volt. Fogtam egy széket, Violet pedig rám pillantott, és
elmosolyodott egy pillanatra.
- Nos? - kérdeztem, noha a bennünket összekötőkapocsból átérződő
izgalomból, már jól ismertem a választ.

264
 - Tökéletes - felelte, és kihúzott egyet a hátsó lapokból. - Ma beszéltem a
felvételi bizottság felelősével, és azt mondta, hogy a jegyeimmel nem lesz gond
bejutni, januárban kezdhetek. Ezt nézd - felém nyújtotta a papírlapokat, és
gyorsan átfutottam a sebtében odafirkált sorokat: spirituális konzultációról
szóltak.
Rájöttem.
- Politika szak! Nem is választhattál volna jobban. Kétség kívül nagyon sok
hasznát fogjuk venni a tudásodnak.
Velem szemben Kaspar felmordult.
- Na persze, hogyne - kommentált szarkasztikusan.
Violet ferdén nézett rá, és a mosoly lehervadt az arcáról.
Vettem egy mély levegőt.
Ne ronts el mindent Kaspar. Ne merészeld.
Kaspar furcsán viselkedik? - kérdezte tőlem Fallon a gondolataimon
keresztül.
Lassan bólintottam, feltételezve, hogy néz minket.
Tegnap éjjel, velem is furcsán viselkedett.
Figyeltem Violet reakcióját: már bármit is mondtak nekem telepatikus úton,
az nem volt többé privát információ.
Később megbeszéljük - feleltem, így próbáltam emlékezetni Fallont, hogy
legyen diszkrétebb. Még nem fogta fel, ennek a Violet és köztem élő köteléknek
az összes következményét.
Mégis mit csináltál vele? Szinte nem is láttalak tegnap. Violetnél van egy
egyetemi brossura, de nem értem miért. Nem is ismerni rá!
Elmosolyodtam.
Be akar iratkozni az egyetemre.
Tényleg?! Wow! És ez az elhatározás elegendő volt, hogy így megváltozzon?
Emlékszel mikor meséltem neked a vámpír királynővel való találkozásról?
Azt mondta, hogy én és Violet egyformák vagyunk, így azon gondolkodtam, hogy
mi lenne az én számomra a mentőöv: a tanulás. Nem is jutott az eszembe egész
addig, míg Antae nem mondta azt, hogy " tanítsátok".
Violet rám mosolygott, nyilvánvalóan minden szót hallott.
- Vámpírnak lenni, nem jelenti azt, hogy sutba kell vágni minden eddigi
tervedet a jövőt illetően - összegeztem hangosan és az elmémben is, hogy Fallon is
hallhassa. Így lesz egy célja az életben, és egy oka, hogy táplálkozzon - tettem
hozzá azonnal.
Annyira magával ragadott a beszélgetés, hogy nem vettem észre az Athanok
érkezését.
A király megkérte a gyerekeket, hogy menjenek ki, és mindenki oda nézett,
amikor a kicsik ellenkezni kezdtek.
- Gyerünk, kifelé! - csattant fel a király. A hanglejtéséből tudtam, hogy
valami nem klappol. Még sosem láttam, hogy elvesztette volna a türelmét a
gyermekeivel szemben, vagy, hogy felemelte volna velük a hangját. Ez nem

265
illett bele az ő stílusába és a semleges akcentusába - nem volt Kanadai
akcentusa, mint a családja fiatalabb tagjainak -, hanem inkább a meleg és pergő
beszéd volt rá jellemző, ahogy egy olyan férfi beszél, aki sok kultúra
felemelkedését és bukását megélte. Az ő hangja arra volt teremtve, hogy
meggyőzően hasson, nem pedig a kiabálásra.
A gyerekek is olyan zavarodottak voltak, mint én, és akaratlanul kimentek
Alyával a szobából.
Edmund a nappali közepén fekvő díványokhoz ment: a kezében egy mappát
szorongatott, amiben a borítóból ítélve egy foto lehetett.
Fel akartam kelni, hogy megnézzem, de úgy éreztem mintha csak a székhez
szögeztek volna. Valami nagyon rossz dolog történhetett, valami szörnyűség. A
szívem ezt súgta.
- ŐsziRóza, van egy hírem...kellemetlen - jelentette be Edmund. A nyugodt
és fájdalomtól sújtott hangneme erőt adott a lábaimnak, és a fotelhez siettem a
király és a királynő mellé. Amint leültem, mintha az elmém máshol barangolna, a
testemtől távol, és onnan figyelne akárcsak egy színpadi jelenetet.
Fallon is odajött hozzám, mellém kuporodott, megfogta a kezem. A bácsikái
is, meg Alfie és Lisbeth is csatlakoztak hozzá. Mikor felnéztem, Kaspar és
Violet csak két távoli, homályos, jelentéktelen alaknak tűntek.
- Talán jobb lenne, ha valahol máshol beszélnénk - mondta a király.
- Itt is megfelel - feleltem. A hang nem volt a sajátom. Túl nyugodtan
csengett.
Edmund vett egy hosszú krákogó lélegzetet.
- Az Irtók... Nagyon sajnálom. Megtámadták... Az iskoládat... És...
Lehajtottam a fejem és minden erőmmel az asztal lábába vésett juhar levelet
néztem, koncentráltam, hogy elnyomjam a bűntudatom és a félelmem, ami egyre
növekedett.
- Őrző nélkül voltak... - dadogta Fallon, hangot adva az érzéseimnek és a
rettenetes gondolataimnak, amik befészkelték magukat a fejembe. Őrzők nélkül
voltak, mert magukra hagytuk őket.
- Voltak áldozatok? - kérdezte Lorent herceg.
- Néhány diák állítása szerint, kb. tízen lehettek az Irtók. A szünetben
támadtak, sok tanuló a fűben ücsörgött... Semmi esélyük sem volt a
menekülésre. Van egy listám a sérültekről. Több mint száz név áll rajta - felelte
halkan Edmund, és az asztalra tett egy lapot, amin a nevek listája szerepelt.
Fojtogatott a sírás, de sikerült kiolvasnom a nevek mellett álló "kritikus" vagy "
stabil" jelzőket.
- Christy, Tammy, Gwen, Valerie és John Sylaeia mind rajta vannak a
listán...
Edmund még hozzátett néhány nevet, amiket én nem ismertem, de Fallon
valószínűleg igen, mert egyre jobban szorította a kezem.
- Varázsigékkel csaptak le rájuk, de azért jól vannak.

266
 Nem tudtam a lapról levenni a szemem. Tudtam miért tették. Hogy
bebizonyítsák kik is ők. Mint a keselyűk, lehetőséget láttak, és lecsaptak rá
röptében: megakarták nekünk mutatni, hogy mennyire elkötelezettek a "ügyük"
érdekében. De hogy voltak képesek ilyen messzire menni? Hogy lehet bántani
ártatlan fiatal embereket?
-Senki sem halt meg? A sorsnak hála - lélegzett fel Lorent herceg.
De hallottam, ahogy Edmund nyel egy nagyot.
- Csak egy valaki,
Felkaptam a tekintetem, mialatt Edmund oda ment a királyhoz, hogy
megmutassa neki a fotót. Ll'iriad egy pillanatra elkapta a tekintetem.
- Thyme. Thyme Carter.
A szívem felrobbant a mellkasomban, befúrta magát a hátamba,
keresztüldöfve a tüdőmet, és amikor levegőt akartam venni, nem sikerült.
- Ki? - kérdezte valaki tanácstalanul. -
Tee - mormogta Fallon. - Tee.
A világ forogni kezdett körülöttem... Tee, az édes kis Tee halott volt.
Meggyilkolták.
- Ennek az ügynek nem szabad eljutnia a sajtóhoz - mondta a király
remegve.
Nagy nehezen felemeltem a fejem, hogy oxigénhez jussak. A király nézte a
fotót és egyre sápadtabb lett,
- Mutassátok - kértem, kiszabadultam Fallon karjaiból és a fotel karfájába
kapaszkodtam. - Azonnal!
A király visszaadta Edmundnak a képet, aki a melléhez szorítva hozta nekem
oda. Minden jelenlévő követte a szemeivel.
- ŐsziRóza - suttogta. - Jobb lenne, ha nem néznéd meg.
Remegő kezekkel megfogtam a kép sarkát, és az ölembe tettem, anélkül
hogy egy pillanatra is levettem volna a szemeim Edmundról. Mellettem
Fallonból feltört egy sikoly a félelemtől, a kezeit a szája elé tette és a térdre
omlott.
Aztán megnéztem.
Egy kislány háta. Tee háta. Az egyik vállán látható volt egy seb, amiből dőlt
a vér. A vér beszennyezte a fürtjeit. Egyik karja hátra hajtva, kitörve, a húsból
kiálló csonttal; a csuklóin mélyen üllő nyomok, valószínűleg a kötéltől, ami a
keze mellett hevert.
A hátát betűkkel jelölték meg, a sötét bőrén élénk, vörös színnel. És ezek a
betűk szavakat alkottak.

Még mennyit viselsz el, hölgyem?

Mindennek véget vethetünk, hercegnő.
Várunk téged, ŐsziRóza.
Szeretettel,
Nathan XXX

267
 Elhajítottam a képet, nem érdekelt, hol ér földet, és felálltam. Nem tudtam
pislogni. Nem tudtam nyelni, a falat bámultam egy másodpercig mialatt a szoba
forogni kezdett, aztán aznap másodszorra is elmentem.
A padló magától mozgott alattam, ezért nagyon óvatosan lépkedtem. A
bejárati ajtó kinyílt, és éreztem a friss levegőt. Követtem, gyorsítva a lépteimen.
Mögöttem Fallon elcsukolva kiáltotta a nevem. Valaki azt mondta neki: - Ne!
- ŐsziRóza? - szólt hozzám Edmund, aki utolért.
Nem néztem rá. Nem tudtam. Az ő hibája volt. A lehető legmesszebb
kívántam őt magamtól.
Infanta... A lovam, fogalmazódott meg a köddel borított elmémben a
gondolat.
A tömeg összegyűlt a bejárati ajtónál, de visszahúzódtak amint meglátták a
Hősnőjüket ilyen feldúlt állapotban, aki feléjük lépdelt. Eltüntettem a ruháim,
hogy újakkal helyettesítsem őket, hogy teljesen fekete szín takarja a meztelen
testem. Néhány másodperc alatt gyászruhát öltöttem: fekete nadrág, fekete ing.
Fekete kesztyű. Fekete csipke a nyakam körül, akár egy kötelék, ami az ő
emlékéhez köt. A hajam kiengedtem, és elrejtettem alá a bűnömet.
A hatalmas ajtókat kitárták előttem. Kint, egy lángokba borult világ fogadott: a
naplemente sárgára és narancsra festette az égboltot, míg a magasban egy
vékony lila koronázta meg az egészet. A palota szárnyai közt futó hosszú úton
végében megláttam Infanta körvonalait, akit az egyik lovász tartott a kantárjánál
fogva.
Fejrázással köszöntött; tudtam, hogy a társasága jót fog tenni nekem. A
repülésnél mindenesetre jobb lesz. Edmund megint mellém került, amikor
nyeregbe pattantam, és elvette a fiú kezéből a kantárszíjat, az pedig gyors
meghajlás után elsietett.
- Nagyon sajnálom. - motyogta. - Fel kellett volna állítanunk valamilyen
védelmi rendszert. Kellett volna...
-Hagyj magamra - csattantam rá. Megrúgtam a ló oldalát, aki erre galoppra
váltott. De Edmund nem hallgatott rám. Egész idő alatt követett, néha futott,
néha repült. Infanta a tisztások széleinél vágtatott, a szél a hajamba kapott.
Ki tudja, hogy milyennek tűnhetett ez a jelenet kívülről nézve. Egy szürkés-
fekete homályos alak, a fénnyel teli égbolttal szemben, aki eltávolodik a
napsugártól lángoló palota falaitól.
Tökéletes leszel, kislányom. Bármit is fogsz tenni, tökéletes leszel.
Most egyáltalán nem érzem magam tökéletesnek nagymama.
Idővel. Az idő meghozza neked a tökéletességet, kislányom.

Valahol, keresztül rohantam a zöld gyepen, nevét kiáltva, egy nyelven

melyet ismertem csakúgy, mint az utamba vetődő árnyékát a magas szürke
kőépületnek. Könnyek áztatták arcom, és kínlódva másztam meg a
lépcsőfokokat, hallottam a fecsegő hangokat kiszűrődni a zárt ajtók mögül,

268
mintha csak egy megduzzadt patak morajlana, amely felerősödik a téli esőzések
után.
Az iskolai szabályzatnak megfelelő, csillogó, lapos talpú cipőm tiltakozva
megcsikordult mikor áttörtem a dupla kapun, és mint már ezerszer, most is
ugyanaz a látvány fogadott: arcok százai bámultak rám, majd minden elsötétült.

Athenea katedrálisa csodálatos volt. Kívülről klasszikus gót stílusú templom,

hasonló az angol városokban található sok másik templomhoz. A viharvert
vízköpőkkel és egy temetővel, amiben kis kerek fejfák bújtak ki a földből
amerre a szem ellátott, szürke pöttyökként színezve a zöldszínű alapot. Az esti
szürkületben felzúgtak a harangok, és a nyitott ajtón át kiáradt a kórus dala.
Belülről viszont, nem volt szokványosnak mondható. Ott voltak az imádkozó
padok, de a sorok számos kisebb szekciókra voltak bontva, a főbb hiteknek
megfelelően. A kórus dala az egyik kis kápolnából jött, ami tőlem balra esett. De a
legkülönösebb az az öreg fa volt, ami a varázslatnak köszönhetően, pont a
katedrális közepén nőtt ki. Egy tölgyfa, hosszú ágai fejünk fölé nyúltak a
templomtorony irányába, és az árnyékában pihenő sírokat védelmezte.
Pont az egyik ilyen sírban temették el a nagyimat is.
Néhány barna csuhás férfi - gondolom szerzetesek - gyűjtögette a fáról
lehullott leveleket, de nem zavartak engem.
A nagyim sírköve mellé mentem, pont a tölgyfa alá. A penészes vázákban
elszáradt virágokat találtam, kidobtam őket; az őt és engem ábrázoló kifakult
fotó melletti virágok frissek voltak... a képen még a Manderley villa is rajta volt,
amit a nagyi ki nem állhatott.
Keresztbe tett lábakkal leültem, a homlokomat pedig a hűvös márványhoz
nyomtam. Vettem egy mély levegőt, és még egyet, és még egyet. Éreztem,
ahogy a vésett betűk a bőrömhöz nyomodnak, és az ujjaimmal követtem a betűk
formáit.
- Rebecca - suttogtam, miközben a mutató ujjammal követtem a neve betűit.
Átugrottam a nemesi címen: már nem tartozott hozzá. "Rebecca ... Al N'yár". És
végig simítottam az utolsó R hullámain.
Kicsit reménykedtem benne, hogy válaszol nekem, hogy felnyitja a sír
fedelét és mellém ülve rám pirítana, hogy húzzam ki a hátam és fejezzem be a
nyafogást. De én magam zártam le a koporsóját egy varázsigével, akkor, amikor
utoljára a katedrálisban jártam.
Inkább mérges voltam, mint felzaklatott vagy szomorú. Saját magamra
voltam mérges, mert nem tudtam másra gondolni, mint az emberekre a Kable-
ban, és mert annyira egoista voltam azon a napon amikor Valerie majdnem
meghalt: tovább kellett volna az iskolában maradnunk, és más Őrzőket találni,
akik vigyáztak volna helyettünk. És az Athanokra is mérges voltam, mert megint
kudarcot vallottak, mert nem sikerült nekik megvédeni az embereket. A
templom padjainak az utolsó sorában megláttam Edmundot. Engem nézett.

269
 Mérges voltam az Atheneákra; és Violetre meg Kasparra, mert elvonták a
figyelmemet és megfeledkeztem a barátaimról, meg azért is, mert vámpírok
voltak, olyan lények, akik képesek voltak gondolkodás nélkül megölni az
embereket, olyanokat, amilyen Tee is volt.
- Nem értem - mormogtam, az ajkaim oly közel voltak a sírkőhöz, mintha
meg akarnám azt csókolni. - Miért pont én? Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy
megváltoztassam a világot... Hogy véget vessek ennek a szörnyűségnek. Még túl
fiatal vagyok. Még az árnyékodban élek.
Valami elsuhant a fejem felett, felnéztem: néhány elszáradt, sárga levél
hintázott ide-oda, majd a kis légörvényekbe hullottak, aztán felkapta őket az
erősebb hideg huzat, ami a sírra reptette a darabkákat. Egy másodpercre a
világom elsötétült.
Kirázott a hideg. Lehullottak az első hópelyhek.
Az a hideg tisztító hatású volt: ott akartam maradni, hogy megfagyjak. Még
az is jobb lenne, mint Tee-re gondolni. De Infanta kint várt rám, és ő a hideget
és a nedvességet nem viselte olyan jól, mint én.
Megszorítottam a sírkövet.
- Bosszút fogok érted állni nagyi, és érted is Tee. Nem tudom hogyan... De
Nathan vére a kezemen fog csepegni, ígérem. Büszke leszel rám, mint
hercegnőre, és mint Hősnőre. Figyelj engem, amint kiszakadok az árnyékodból.
Figyelj engem, ahogy felnőtté érek.
Felkeltem, vigyázva, nehogy kárt tegyek a virágokban, és lassan oda mentem
Edmundhoz. Amint meglátott, haloványan elmosolyodott és azt kérdezte: -
Készen állsz?
Bólintottam. Jobban, mint ahogyan azt te gondolnád.
Együtt léptünk ki a fagyos decemberi levegőre.
Kislányom, előbb vagy utóbb meg fogok halni, és neked egyedül kell helyt
állnod. Amikor készen állsz rá, az egy fontos nap lesz.
Mert az lesz az a nap, amikor nem foglak téged többé "kislányomnak" hívni.

270
 Harminchetedik fejezet

ŐsziRóza

Amikor visszaértünk az istállókhoz, a lóhámot egyedül raktam rendbe.

Szerettem volna a legtovább elhúzni az időt, mielőtt visszamegyek a palotába.
Nyugodt voltam, tényleg. Vagy csak zsibbadt.
Amikor elhagytam Infantát, egy karónak támaszkodtam a bejáratnál, és a
vörösben úszó égbolt meg a hulló hó különös kombinációját bámultam. A
körülöttem levő üresség és az a csend, igen nyugtalanító volt.
Majd a palota mögül felbukkant pár alak, a távolból kicsiknek tűntek: olyan
gyorsan szaladtak, hogy a látványuk egyetlen zavaros folttá olvadt össze.
Összehunyorítottam a szemem, és egy látásjavító varázsigét hívtam a
segítségemre.
A csapatból felismertem Kaspar Varnt, az öccsét, az amerikait, Felixet és
Charity Fundert. Mind egytől egyig feketébe voltak öltözve, mind hihetetlen
sebességgel mozogtak a keleti kapuhoz vezető út mentén, olyan sebességgel,
amire csak a vámpírok képesek. Mindegyiküknél volt egy hátizsák és nem
voltak testőreik, akik védelmet nyújthattak volna nekik.
Mialatt eltűntek, egy hatalmasat dobbant a szívem, és a zavarodottság és
fájdalom egyvelege rontott rám: Violet beindította a kötelékünket, hogy az én
szemeimmel láthasson mindent.
Ma este nem tudok rólad gondoskodni, gondoltam. Az egyik barátnőmet
meggyilkolták.
Violet nem húzódott ki az elmémből - nem tudott -, de haragosan válaszolt és
a jelenléte egy kicsit enyhült.
- Vadászni mennek - mondta valaki mögülem. Fallon volt az.
Enyhén hátra fordultam, de a karjaim továbbra is magam előtt tartottam
keresztbe fonva. Túlságosan fáztam és túlságosan érzéketlen voltam ahhoz,
hogy mozogjak.
- Tudtam, hogy itt foglak találni - folytatta. Magához szorított és a fejemet a
meleg mellkasára fektette, aztán megfogta a kezem.
- Olyan a kezed, mint a jégcsap - suttogta. Egy mozdulattal elővarázsolt egy
kabátot, és a vállamra terítette, majd egy kis lángot gyújtott, ami kettőnk közt
lebegett, és azonnal felmelegítette az ujjaimat. - December van. Melegebben kell
öltöznöd- szidott meg kedvesen, az ajkai a nedves, kócos hajamat súrolták.
- Kedvelem a hideget- mormogtam. Az istállóba befújt a szél, és a
szempilláimra pár hópihe tapadt.
Fallon felkacagott.
- Illik a nevedhez: hideg az érintésre, de tüzes a látvány.
Megpróbáltam elmosolyodni, de az ajkaim nem mozdultak egy bizonyos
határon túl.

271
 - Azt hiszem, hogy amikor a nagyim nevet választott nekem, akkor a
szemembe nézett és meglátta benne az egész életem. Mindent előre látott, az
egészet - megfordultam, és a hátammal Fallon melléhez dőltem. Erre ő megint a
karjaiba zárt, és az állát a vállamra támasztotta. Biztonságban éreztem magam.
- Ezt sosem fogjuk biztosan tudni - mondta halkan. -
De megtudhatjuk. Violet látja a vámpírkirálynőt. Fallon
megfeszült és felemelte a fejét.
- ŐsziRóza, még nem ismerjük eléggé a képességeit ahhoz, hogy ebben
reménykedhessünk - megsimogatta a karom. - Nem szeretném, ha megint
megbántódnál. Hagyd elmenni.
- Megtettem - biztosítottam, annak ellenére, hogy én magam is kételkedtem
benne.
- Akkor jó.
A hó most már sűrűbb pelyhekkel hullott, és akkor is, ha még nem maradt
meg a hó, már láttam, ahogy a csatornákról csorgó sáros víz jégcsappá fagyott,
mielőtt a földre ért volna.
- Szeretnék visszamenni Tee temetésére - szólaltam meg kicsivel később. -
Ez a legkevesebb, amit megtehetünk.
- Nem tudom, hogy kapunk-e rá engedélyt, de igen, megpróbáljuk.
- Tammy... Tammy biztosan utál minket. Mi hagytuk, hogy ez
megtörténhessen - dadogtam. Éreztem, ahogy kezdett rajtam eluralkodni a sírás.
Mindazok után, amit értem tett...
Fallon maga felé fordított, és az ujjával megemelte az államat.
- Ne hibáztasd magad többet. Ebben a történetben, az egyetlen rossz fiúk az
Irtók, és mi mindent el fogunk követni, hogy a bűneiket megtoroljuk. Tammy
meg fogja érteni.
Megcsókolta az arcom, majd a túloldalt is, a szemeim alatt, hogy felfogja a
kibuggyanó könnyeket. Aztán elérkezett az ajkaimhoz.
Hirtelen arrébb lépett, az egyik kezét a zsebébe tette.
- Vettem neked még egy medált a karkötődre - Kinyitotta a tenyerét, és ott
feküdt a kezében egy kis aranygyűrű, amire egy fekete szálat fontak, amiről egy
kis fekete pillangó lógott le. Megemeltem és láttam, hogy a szárnyain kis vörös
rózsák voltak.
- Köszönöm - suttogtam, ahogy még mindig csodáltam a részletes
kivitelezést.
Fallon visszavette a medált és ráakasztotta a karkötőmre, amit mindig
viseltem.
- Az átváltozásod véget ért. Kikeltél a bábodból. Ezért választottam a
pillangót. Néha megfeledkezem róla, hogy egy kis hernyó voltál - suttogta.
Megemeltem a csuklóm az istálló fényében.
- Kikezdesz velem?
- Ha működik, akkor igen - felelte elégedetten. - Most már felnőtt nő vagy.
Megfogtam a karjait és a nyakam köré fontam őket, hogy szorosan fogjon.

272
 - Bejöhetek... a szobádba ma éjjel?
Fallon hunyorított és oldalra fordította a fejét.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Semmit - suttogtam. Meg akartam csókolni, de ő megállított, az egyik ujját
az ajkaink közé tette.
- Hazudsz. Soha ne hazudj nekem.
Rábólintottam, elhúztam az ujját, és végre a szájára tapasztottam az ajkaim.
Aztán elléptem és kimentem a hóra, visszanéztem rá miközben kimentem.
- Mindent Felség. Én mindent akarok.
Fallon félmosolyra húzta a száját, csettintett az ujjaival, mire a fény kialudt
az istállóban, aztán pedig felém jött. A palota szolgálati bejárata felé vettem az
utam, cikk-cakkban mentem kitárt karokkal, hogy elkaphassam a szálló
hópihéket, magam mögött a herceggel, a decemberi hidegben, Atheneában.

Fallon még aludt, amikor kinyitottam a szemeim következő reggel.

Fogalmam sem volt mennyit aludhattam - bizonyosan nem eleget, abból az
erőfeszítésből ítélve, amibe a felülés került, - de felébresztett Tee vérben áztatott
testének a képe, ami a lehunyt szemeim alatt kísértett. Előző este sikerült
kivernem a fejemből, úgy eltávolodott tőlem a kép, mint ahogy Teeből az élet, de
éjjel, mikor már Fallon karjai nem szorítottak, akkor újra visszatért.
Elhúztam a hajam a szemem elől és ránéztem: a hatalmas ágyának a szélénél
feküdt, a lábujjai az ágykeret rácsát érintették, a lepedő rám dobva. Mélyeket
lélegzett, vigyáztam nehogy zajt csapjak, amint kikelek az ágyból, a fehér
lepedőt magam köré tekertem, mint egy törölközőt szokás. Nem a
legmegfelelőbb dolog, amibe az ember burkolózhat, de melegem volt és
izzadtam. Friss levegőre volt szükségem.
Óvatosan kinyitottam az erkélyajtót és behajtottam magam mögött, amint
kiléptem a hóval borított kőre. Odakint meg lehetett fagyni, halálos hideg volt,
és kerestem magamnak egy sarkot, amit nem borított hó.
Atheneát fehér takaró borította. A tőlem jobbra fekvő erdő fagyba borult,
csakúgy, mint a távolabbi tó; a hegyek fehér tölcsérként meredeztek, a
tisztásokat pedig olyan vastag és sima hótakaró fedte, hogy kedvem szottyant
ráhuppanni, hogy megvizsgáljam vajon tényleg olyan puha-e mint amilyennek
fest.
Varázslatos környezet. Londonban vagy Torbay-ban sosem esett ennyi hó.
Annak ellenére, hogy a madarak épp csak belekezdtek a hajnali dalolásukba, én
alig vártam, hogy felöltözzem és kimehessek játszani.
Pont, amikor azon voltam, hogy bemenjek, egy fényvillanásra lettem
figyelmes. Időnként felvillant, és az egyik hegycsúcs felől érkezett. A fény
felerősödött, egy fényes, narancscsóva a fehér takaróval borított tájon. Egy perc
alatt olyan volt, mintha a szikla tűzbe borult volna.
Itt nem lehet tévedni. Tűz volt, ez volt az utolsó jel, amit csak a másik
tizenkettő után gyújtanak meg. Ez csak nagy veszély esetén történik meg...

273
 Elérkezett a Hősnők ideje, az Irtók azon fáradoztak, hogy minket
eltávolítsanak az emberektől.... Én és Violet voltunk az egyetlen esély arra, hogy
megállítsuk őket.
Nyeltem egy nagyot, és továbbra is magam elé néztem, amikor egy igen erős
fájdalom, ismerős fájdalom, nyilallt a homlokomba. Elviselhetetlen volt, mintha
egy nyílvessző szúrná ketté a koponyámat.
Kiáltani próbáltam Fallonnak, de amint megmozdítottam a számat, a
fájdalom beterítette a nyakam és a mellem. Nem tudtam mást tenni, mint hogy
belekapaszkodjam a korlátba, míg a testem ellőre görnyedt, a látóterem pedig
annyira beszűkült, hogy már csak a tüzet láttam.
Odabent az egyik óra egészet kongatott.

- Egy látomás volt... Egy lányról- suttogta Chri'dom. A padlón hevert, egy
törött pohár cserepei közt, vörös pocsolyában. - Találjátok meg Crimsont és
Pierret. Gyorsan! - utasította az embereit. Erre azok kisiettek a szobából, és
Chri'dom magához hívatta a védencét.
- Szóval, el van intézve? Az iskolatársa meghalt? A
fiú bólintott.
Chri'dom minden maradék erejét összeszedte, hogy megfoghassa a fiú kezét. -
A kiontott vér bizonyítja a hűségedet. A sors valóban jól választott. Most
segíts fel, mert ma megkezdjük a harmadik Hősnő felkutatását. Az Elátkozottak
Hősnőjét. Láttam őt Nathaniel. Láttam őt, és egy emberi lény.

274