JOHN SANDFORD

Borotvaélen
 Első fejezet
Bekker elméjének káoszában felszikrázott egy gondolat.
Az esküdtek.
Úgy kapta el, mint gyors kéz röptében a legyet.
Roskatagon ült a védelem asztalánál, közepén az egész cirkusznak. Szeme kifejezéstelen kék golyója –
nagy, kerek, akár egy alvósbabáé – körülpásztázott a tárgyalótermen; megakadt egy lámpatesten,
elidőzött egy konnektoraljzaton, elsiklott a felé forduló arcok mellett. A haja börtön kurtára volt nyírva,
de kusza, szőke szakállát meghagyták – afféle kegyeletes aktusként: a sűrű szőrzet elfedte az arcát
keresztül-kasul szántó rózsaszín hegeket. A szakáll közepén ajka rózsaszín bimbója úgy tátogott, mini egy
angolnáé: nedvesen, fénylőn.
Rárévedt az elkapott gondolatra: az esküdtek. Háziasszonyok, nyugdíjasok, segélyen tengődő roncsok. A
tisztelt esküdtek, ahogy szólította őket. Nevetséges, gondolta: orvos vagyok, engem illet a tisztelet.
Hivatásom magaslatán állok. Én vagyok az, akit tisztelnek. Megcsóválta a fejét.
Megértette…?
Robajlásként hatott a fekete taláros bírónő varjú károgása, visszhangozva kongott elméjében. –
Megértette, Mr. Bekker?
Mi van…?
A bamba képű ügyvéd megrántotta a zakója ujját. – Álljon fel. Mi van…?
Az ügyésznő feléje fordult; szeme undort lövellt rá. Bekkert körülnyálazta, bemocskolta ez a gyűlölet.
Megnyitotta elméjét, és visszasugározta. Csak öt percre kapnálak a kezem közé… Egy jó éles szike, és
felnyílnál szépen, mint egy redves kagyló. Mint egy redves osztriga.
Az ügyésznő vette az adást. Kemény asszony volt: már hatszáz férfit és nőt juttatott rács mögé. Szánalmas
fenyegetőzéseik, ostoba könyörgéseik rég nem érdekelték. Most azonban megrebbent a szeme, és
elfordult.
Mi van? Álljak fel? Itt az idő?
Bekker visszaküzdötte magát. Nem ment könnyen. A tárgyalás alatt mindvégig engedett magának. Nem
érdekelte. A válaszadást megtagadta. A végkimenetel nem lehetett kétséges, ennél komolyabb problémái
voltak. Például, hogy életben maradjon a Hennepin börtönben, kihúzza valahogy a tablettái nélkül.
- Most azonban eljött az idő.
A vére még mindig lassan keringett, úgy szivárgott az ereiben, mint az eperlekvár. Küzdött, s egyidejűleg
küzdött azért is, hogy palástolja ezt a küzdelmet.
- Figyelj.
Lassan, nagyon lassan, mintha valami nyúlós tésztában gázolna, visszatért a tárgyalóterembe.
Huszonegyedik napja tartott a tárgyalás, tele voltak vele az újságok meg a tévé. Percenként törtek rá a
kamerák, éjjel-nappal, elviselhetetlen erővel csaptak arcába a fénykévék, hátrafelé gyalogolva vették az
operatőrök, mikor a börtönből átkísérték a bíróságra, persze bilincsben.
A tárgyalóterem falait nyers színű lambéria borította, az elején emelkedett a bírói pulpitus, jobbra az
esküdtek, a pulpitussal szemben a vád és a védelem asztala. Az asztalok mögött korlát osztotta ketté a
termet. A korlát mögötti részen negyven kényelmetlen szék sorakozott a padlóhoz csavarozva. A helyeket
már egy órával a tárgyalás kezdete előtt elfoglalták: felét a sajtó, a másik felét érkezési sorrendben.
Bekker a tárgyalás folyamán mindvégig hallotta, mint jár szájról-szájra neve a nézőit soraiban: Bekker
Bekker Bekker.
Az esküdtek kivonultak. Egyikük sem nézett rá. A tisztelt esküdtek most bezárkóznak, aztán illő ideig tartó
fecsegés után visszajönnek és jelentik: bűnösnek találták többrendbeli, aljas indokból elkövetett
szándékos emberölés bűntettében. Az ítélet nem kétséges: ez a varjú örökre elkárogja.
Eszébe jutott, mit magyarázott az a néger a szomszédos cellából: Az Oak Parkba fognak bevarrni, bazmeg.
Bevágnak bazmeg egy frizsidernyi méretű cellába, ahol minden lépésedet ipari tévén kuksizzák, lökd
meg. Ha kullantasz, azt is filmre veszik. Onnan aztán senki nem dobbantott még, bazmeg. Az egy
lepratelep.
Ő viszont nem megy oda. A gondolat megint kizökkentette; elhessegette, próbálta összeszedni magát.
– Figyelj.
Apróságokra összpontosított: a korcával a derekába vágó alsónadrágra. A herezacskója mögé ragasztott
önborotva-fejre. Az öve alá dugott, cigarettáért cserélt baseballsapkára. A lába izzad ebben a nevetséges
edzőcipőben. Edzőcipő és fehér zokni egy elegáns, anyagában csíkozott sötétkék öltönyhöz. Úgy nézek ki,
mint egy hülye, gondolta. Csak egy idióta visel edzőcipőt egy sötétkék öltönyhöz. Na de edzőcipőt és
még fehér zoknit… Na, ne. Ki fognak röhögni.
Ma még utoljára felvehette volna elegáns, kézzel varrott bőrcipőjét – míg a bűnössége be nem
bizonyosodik, mindenki ártatlan –, de visszautasította. Nem értették. Azt hitték, ez is a bogarai közé
tartozik, hogy méregdrága öltönyökhöz műanyag cipőt hord. Nem tudták.
Figyelj.
Most már áll mindenki, az ügyésznő varjú rá meregeti a szemét, az ügyvédje a zakója ujját rángatja. Ez
meg itt Raymond Shaltie.
– Álljon fel! – reccsent rá fölé hajolva Shaltie. Shaltie börtönőr volt, túlsúlyos konformista, mindenütt
feszült rajta szürke egyenruhája.
– Meddig fog tartani? – nézett Bekker az ügyvédre; nagy erőfeszítésébe került, hogy kipréselje magából a
szavakat, a nyelve olyan volt, mint a tapló, nem akart forogni.
– Pssszt…
A bírónő beszélt, rájuk nézett. –… álljanak készen. Ha megadja a titkárságomnak a telefonszámát, az
esküdtek jelzése után haladéktalanul értesítjük.
– Meddig fog tartani? – ismételte Bekker. A bírónő már kivonult. Jó volna elkapni őt is.
– Nem lehet tudni. Egyenként végig kell venniük a vádpontokat – felelte az ügyvéd. Hivatalból kinevezett
ügyvéd volt, kellett neki a pénz. – Majd beszólok magáért.
Anyádnak.
– Gyerünk – szólalt meg Shaltie. Megfogta Bekker karját, ujjait régi smasszer trükkel a könyök fölötti
idegdúcba vájva: hadd érezze, ki az úr a háznál. Nem is tudta, milyen szívességet tesz vele Bekkernek.
Bekker a hirtelen éles fájdalom hatására visszazökkent: minden a helyére kattant, gyorsan, keményen,
mint egyetlen taps, ha csattan.
Szeme megint körülvillant a helyiségen. Elméje hűvös volt, a szokásos káosz agya egyik félreeső zugába
préselődött, vad gondolatai ketrecbe zárt patkányok módjára, egymás hegyére-hátára zsúfolódtak.
Számolt. Aztán megszólalt, gyerekes, nyafogó hangon. – Ki kell mennem…
– Jól van – bólintott Shaltie. Nem volt rossz ember. Két évtizede szolgált már a bíróságon, meglágyította a
tapasztalat, látni engedte neki még a leggonoszabbak emberi oldalát is. Bekker az emberek alja volt, de
mégiscsak ember. Shaltie tartotta magát a mondáshoz: az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül
való. Bekker egy elfajzott lélek, de akkor is ember. És Bekker a maga nyafogós hangján már többször
panaszkodott neki az aranyere miatt. Hogy a börtönkoszt árt neki. Ez a sok kenyér meg tészta. Nem elég
rostos. Ki kell mennie…
Mindig délben kéredzkedett ki, végig mind a tíz tárgyalási napon. Raymond Shaltie együttérzett vele: ő is
aranyérrel küszködött. Megfogta Bekker karját, úgy vezette el az esküdtek immár üres széksorai előtt.
Bekker gyerekesen csoszogva, zavaros tekintettel követte. Az ajtónál Shaltie megállt, feltette rá a kéz-
meg a lábbilincset. Bekker jámboran, szótlanul tűrte, láthatólag valahol a fellegek közt járt. Bekker másik
őre végigvárta a jelenetet, aztán elballagott, már az ebéd járt a fejében.
- Mennem kell – mondta Bekker. Tekintete Ray Shaltie felé fordult.
- Jól van, jól van – válaszolta Shaltie. A nyakkendője pecsétes volt, a válla korpás; jámbor barom, gondolta
Bekker. Shaltie kivezette a tárgyalóteremből. Bekker a szokásos börtönszambával követte: a lábbilincs
nem engedett hetven centinél hosszabb lépést. A tárgyalóterem mögött keskeny folyosó vezetett egy
lépcsőhöz, az meg egy cellához. A lépcsőtől balra egy kis szolgálati illemhely ajtaja nyílt: mosdó, pissoire
és egyetlen fülke.
Shaltie bement Bekkerrel. – Na, lásson hozzá. – Figyelmeztetés volt a hangjában: öreg volt már a
verekedéshez.
– Igenis – mondta Bekker. Vizenyőskék szeme ide-oda rebbent üregében. De most már könnyedén
működött az agya, az adrenalin úgy hatott rá, akár a legtisztább amphetamin. Shaltie felé nyújtotta a
csuklóját. Shaltie beillesztette kulcsát a bilincsbe, levette róla. Ezzel megszegte ugyan a szabályzatot, de
hát megbilincselt kézzel nem törölheti meg magát az ember. Különben is: hová menne itt a bíróságon
összeláncolt lábakkal? Futni nem bír. Ezt a bozontos képét meg mostanában mindenki ismeri az
Ikervárosokban.
Bekker becsoszogott a fülkébe, becsukta az ajtót, letolta a nadrágját, leült. Kiélesedtek körülötte a
kontúrok. A börtönben eldobható önborotvákat használtak, Bicéket: Az egyiknek letörte a nyelét, csak a
vágóélt rejtő részét tartotta meg, azt könnyű volt elrejteni motozáskor. Valahányszor csak alkalma nyílt rá,
mindig égetett egy kicsit a nyél csonkján, legömbölyítette az éleit, hogy kényelmesebben lehessen
viselni. Ma reggel ragtapasszal a herezacskója mögé ragasztotta. Most lehámozta magáról, és nekifogott
lenyúzni a szakállát.
Azért növesztett szakállat, hogy elrejtse összeszabdalt arcát. A nem olyan rég még oly jóképű Bekker
klasszikusan nordikus típusú, világos bőrű, rózsaszín ajkú arcát groteszk gnómarccá ütlegelték, szétvert
részeit csak jól-rosszul toldozták-foldozták össze. Davenport. Kitekerem a nyakát. A fantázia magával
ragadta: látta magát, amint szikéje Davenport arcába metsz, milliméterenként hántja le róla a bőrt…
Elhessegette a képet: az ábrándozás a cellákba való. Gyors, ideges mozdulatokkal folytatta a
borotválkozást, száraz bőrén hersegett a penge. Felnyögött.
Az ajtó előtt álló Shaltie összerezzent. – Na, mi van? Végzett már? – Büdös volt odabent: ammónia-, klór-
és vizeletszag, nedves felmosórongyok.
– Mindjárt, Ray. – Bekker a zakója zsebébe tette a borotvát, és munkába vette a papírtartót. A papírtartót
eredetileg négy csavar tartotta. Kettőt már az első három tárgyalási napon kicsavart és lehúzott, a másik
kettőt meglazította. Előző nap ki is vette majd visszatette őket, hogy ma könnyen lejöjjön a tartó. Le is
jött. Kicsavarta és a vécécsészébe pottyantotta a csavarokat, és óvatosan leválasztotta a papírtartót a
falról. Megmarkolta a görgőhengerénél: úgy állt a kezén, mint egy acél bokszkesztyű.
– Már kész is vagyok, Ray. – Bekker felállt, felhúzta a nadrágját, levetette a zakóját, rávetette acélkesztyűs
karjára, és lehúzta a vécét. Vett egy mély lélegzetet. A fejét lehajtotta, mintha a sliccét nézné. Kinyitotta
az ajtót. Kicsoszogott.
Shaltie már várta a bilinccsel; húsos képű volt, szeplős, lassan kapcsolt. – Forduljon meg.
Bekker arcába nézve végre leesett neki. – Ez meg…
Bekker féloldalra fordulva állt. Zakóját ledobta, jobb keze a lecsapó korbács sudarának sebességével
vágódott ki; a szája elnyílt, megvillanó fehér fogsora szinte fluoreszkálni látszott. Shaltie mozdult, fel
akarta emelni a kezét, de már elkésett vele. A rozsdamentes acélkesztyű a halántékán találta.
Összecsuklott, estében beverte a tarkóját a porcelán mosdókagyló peremébe.
Bekker már rajta is volt, felemelte az acélöklöt, lecsapott, érezte, hogy reccsen Shaltie koponyája,
freccsen a vér.
Üss üss üss üss…
Bekker agyában felszikráztak az ideggócok. Küzdött ellene, küzdött, de nehéz volt, orrában a friss vér
szagával. Abbahagyta a csapkodást. Azon vette észre magát, hogy a bal keze Shaltie torkát szorongatja.
Elengedte, kissé hátrahúzódott; agya még nem hűlt le teljesen. Fennhangon szólt önmagára. – Pssszt…
pssszt… – Ajkára tette az ujját.
Fölegyenesedett. A vére most már úgy zubogott, mint a víz, mint egy patak, feltöltötte egészen. És most?
Az ajtó. Az ajtóhoz csoszogott, rátolta a reteszt. Zárva. Jól van. Visszament az ájultan heverő Shaltie-hez;
a börtönőr betört orrán vörös vérbuborékokat fújt a ki-kiáramló levegő. Már korábban kifigyelte, hol
tartja a kulcsait: a nadrágja jobb zsebében… Megvan. Kinyitotta a bokalánc zárát. Szabad vagy. Szabad.
Állj. Visszakényszerítette magát, belenézett a tükörbe. Mint egy zsombékos ingovány. Elővette zsebéből a
borotvát, megnedvesítette és folyékony szappannal bekente az arcát, aztán folytatta a borotválkozást.
Shaltie lélegzett: gurgulázva, nyögésszerűen. A feje egy vértócsában feküdt, Bekker érezte a szagát.
A szemétkosárba dobta a borotvát, megfordult, lehajolt, benyúlt Shaltie hóna alá, bevonszolta a fülkébe,
ráültette a csészére, és a falnak támasztotta. Shaltie horkantás szerűen felnyögött, orrlyukain újabb
vérbuborékok jelentek meg s pattantak szét. Bekker nem törődött vele. Sietni kell.
Levetette a nadrágját, fejébe húzta a baseballsapkát, a nadrággal feltörölte a padlóról a vért. Miután
ezzel végzett, a nadrágját, a zakóját az ingét és a nyakkendőjét Shaltie vállára dobta.
Megint megnézte magát a tükörben. Zöld trikó, vörös tornanadrág, edzőcipő, baseballsapka. Egy kocogó.
Az arca ugyan elég jellegzetes, de hetek óta nem látta senki közelről, szakáll nélkül. Néhány rendőr
esetleg Felismerné, egy-két ügyvéd. De ha van egy kis szerencséje, ezek sem bámulnak meg egy kocogót.
Davenport. Megtorpantotta a gondolat. Ha Davenport itt van, ha eljött az ítélethirdetésre, akkor kész.
Akkor vége.
Ez ellen nincs mit tenni. Elhessegette a gondolatot, megint vett egy mély lélegzetet. Kész. Belépett a
fülkébe Shaltie mellé, bezárta az ajtót, hanyatt feküdt, kicsúszott alatta, felállt.
– A kurva életbe. – Hangosan mondta, a börtönben tanulta; szokványos, minden helyzetben
alkalmazható káromkodás. Megint lefeküdt a kövezetre, visszakúszott a fülkébe, kivette Shaltie tárcáját.
Tizenkét dollár. Egy hitelkártya, Visa. Nem jó. A pénzhiány gondot okozhat. Kicsusszant, a tárcát az
alsónadrágjába dugta, odament az ajtóhoz, hallgatózott.
Csak Shaltie bugyborékoló lélegzését hallotta. Fontolóra vette, hogy visszamegy a fülkébe, és a
derékszíjával megfojtja. Az elmúlt hetek tatásai, a gyötrelem, amit tablettái elkobzása okozott… Nincs rá
idő. Menni kell.
Elfordította a kilincsgombot, kilesett a folyosóra. Üres. Kilépett, elment a következő ajtóig. Tágas
lépcsőház. Öt-hat ember, azok is a túlsó felén, liftre várnak, beszélgetnek. Nem kell a közelükbe mennie.
A kijárat? Arra: mutatja az a tábla ott a falon a tűzoltó készülék mellett.
Újabb mély lélegzet. Leszegett fejjel elindult. Egy ebédidejét kocogásra felhasználó hivatalnok.
Magabiztos léptekkel haladt a lépcső felé. De várta a kiáltást. Hogy valaki rámutat. Fülelt: futnak-e
utána?
Ez már a lépcső. Senki nem indult utána. Rohant lefelé, számolta az emeleteket. A hatodik után hallotta,
hogy valahol alatta csapódik egy ajtó, és valaki elindul lefelé. Nesztelenül lépkedett tovább, mígnem
megint ajtócsapódást hallott, s megszűntek a léptek. Ismét felgyorsított. Az elsőről le lehetett látni az
előcsarnokra. Ezernyi ember nyüzsgött benne. Jól van. Lement még egy emeletet, megállt egy vasajtó
előtt. Kinyitotta. Kint volt, kint a bíróság mögötti téren. Nyár volt, ezer ágra sütött a nap, a szellő
pattogatott kukorica és galambok illatát hordozta. Egy padon egy nő ült, mellette egy kisgyerek. A nő épp
almát hámozott neki.
Bekker leszegett fejjel elkocogott mellettük. Mind futóbolond az ilyen; magasra emelt térdekkel, izzadtan
rohangál ebédidőben. Ebben a forgalomban.
Futott, mint az őrült.
Második fejezet
Lucas Davenport Wisconsin aszfaltozott mellékútjain döngetett: fél kézzel a kormányon, fél kézzel a
sebességváltón, két keréken a kanyarokban; a napsugár meg-megbotlott a Porsche poros szélvédőjén.
Taylor Fallsnál, a St. Croix-i hídhoz érve, rendőröktől tartva visszafogta a tempót, de aztán megint
beletaposott a gázba, száguldott bele a napba, az Ikervárosok felé.
Stillwater magasságában rátért a 36-osra. Mint napközben általában, most is ritka és lomha volt a
forgalom; nyitott és zárt teherkocsik húztak el zörögve a gyékény borította laposok, a tehénlegelők és
csűrök mellett.
Tizenkét kilométernyire a 694-es államközitől megelőzött egy vörös Taurust, onnantól kezdve üres volt az
út – leszámítva a szélén legelésző teheneket.
Szeme a sebességmérőre rebbent. Száznyolcvan.
Meg vagy te húzatva?
Lehet, gondolta. Tegnap délután indult tóparti nyaralójából, felautózott százharminc kilométernyit
északra, Duluthba. Eredetileg könyveket vásárolni indult, a nyaralója környékén nem volt egyetlen
könyvesbolt sem, de végül úgy este nyolc óra tájban azon vette észre magát, hogy egy Szomorkás nevű
fogadóban sörözget. Széldzseki volt rajta, sötétkék pólótrikó, barna nadrág, lábán barna bebújós cipő,
zokni nélkül. Egy félrészeg munkanélküli uszályosnak feltűnt meztelen bokája, s egy boldog pillanatig, míg
a csapos vissza nem jött, úgy festett a helyzet, hogy az uszályos kap egy derék nagy pofont.
Jólesne egy kis kocsmai bunyó, gondolta. Csak az nem esne jól, ami utána következne: a zsaruk.
Hazahajtott, vitte a könyveit. Másnap egy ideig erőltette a pecázást, aztán feladta, elindult vissza az
Ikervárosokba, ment, ahogy csak bírt.
Néhány kilométernyire attól a szakasztól, ahol a vörös Taurust megelőzte, feltűntek az első városszéli
motoros fejvadászok. Bekotort a kesztyűtartóba, elővette a radardetektort, felcsíptette a visszapillantó
tükörre, dugóját benyomta a cigarettagyújtó hüvelyébe. A repedezett burkolaton ropogás szerűen
pattogtak a Porsche kerekei. Még jobban lenyomta a gázpedált, bekapcsolta a rádiót, ráállt a Cities 97-re.
Little Feat egyik dögös bugiját nyomták, a Rázz fel-t; jobb kísérőzenét keresve sem találhattak volna
ehhez a száguldáshoz.
Keresztül hussant az államközi felüljáróján. A forgalom sűrűsödött. Százkilencven. Kétszáz. Hirtelen egy
kék Chevy tűnt fel előtte – hol volt ez eddig? –, már ott is voltak előtte a stoplámpái, balra kielőzött,
bevágott jobbra, egy tizedmásodpercre felvillant előtte a szembe jövő kocsi kormányánál ülő szőke
családanya rémült arca, s a mögötte ülő szőke gyerekeké:
A kép rögzült benne. Megijedt. Felsóhajtott, fölengedte a gázpedált, visszaereszkedett százhatvanra,
százötvenre, száznegyvenre. Keresztülvágott a St. Paul-i külvárosokon, elért a 280-as lehajtójához. Mikor
még rendőr volt, gyakran lejárt ide a tóra. Most hogy már nem volt rendőr, s úgy nehezedett rá az idő,
mint egy halom kiprintelt komputeradat, már nem találta olyan hívogatónak a tópartot.
Meleg volt az idő, napfényben fürdött az út; nyugatra meg-megvillantak Minneapolis üvegtornyai. Aztán
feltűnt egy járőrkocsi.
A visszapillantóban vette észre, a Broadwayről dugta ki az orrát. Nem szirénázott. Tekintete megint a
kilométerórára rebbent: kilencvenöt. Nyolcvanöt a sebességhatár, egy tízessel többre rá se szoktak
füttyenteni. De a zsaruk csak jöttek utána. Visszavette egy kicsit. A rendőrautó egyre közelebb jött, végül
már szinte a Porsche lökhárítóját érte az orra. A visszapillantóból látta, hogy a rendőr beleszól a
mikrofonba, nyilván a rendszámát mondja be. Aztán fölvillantak a kocsi tetején a lámpák, s felvijjogott a
sziréna.
Davenport felmordult és lehúzódott, leállt. A rendőr háromméternyire tőle szintén. Davenport
megismerte: St. Paul-i zsaru volt, egy időben a délnyugati körzetben szolgált. Oda járt vásárolni abba a
kis élelmiszerboltba, Davenport háza mellé. Hogy is hívják…? Kelly… Larsen? Larsen már kiszállt a
kocsijából: húsos arc, napszemüveg, a keze üres. Eszerint büntetés nem lesz. De miért rohan?
Üresbe tette a sebváltót, behúzta a kéziféket, elfordult az ülésben, kilógatta a lábát az útra.
- Davenport, a jó életbe! Tudtam, hogy a magáé ez a csotrogány! – csapott tenyerével Larsen a Porsche
tetejére. – Mindenki magát hajkurássza.
- Miért?
- Az a rohadt Bekker megszökött a bíróságról. Két embert már haza is vágott.
- Micsoda?
Lucas Davenport: barnára sült arc, jobb szemöldökétől lefelé induló, a szemgödrön áthaladó, cikcakkos
vonalú, elfehéredett heg, khaki rövid ujjú ing, farmer, edzőcipő. Hullámokban ébredő izgatottság, az a
fajta, amelytől csaknem eláll az ember lélegzete.
– Két haverja már rajta van a házon, mert úgy tippelik, Bekker esetleg magát is megkeresi – mondta
Larsen. Nagydarab ember volt, egyre a derékszíján babrált, s úgy pillantgatott körül, mintha attól tartana,
hogy Bekker valahol az út menti árokban lapul.
Davenport meg azt mondta: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha bevonszolom magam.
– Hát csak vonszolja. – Larsen megint rácsapott a kocsi tetejére.
Elváltak. Davenport ismét elindult, menet közben fölvette a telefont, és bezongorázta a minneapolisi
rendőrség közvetlen számát. Enyhe elégedettség hatotta át: nem volt igazán szüksége erre a telefonra,
csak nagyon ritkán használta. Egy héttel az után szereltette be, hogy megvette a csuklóját övező arany
Rolexet: mindkettő a rendőrség kötelékeitől való megszabadulás fölösleges szimbóluma volt,
státusszimbólum, amellyel azt jelezte, hogy neki sikerült az, amire állítólag minden zsaru vágyik: hogy a
maga lábára állt, hogy ő tényleg megcsinálta. Az üzlet – Davenport Games & Simulations – pedig már
kezdett új irányokat venni, a játékoktól mindinkább a rendőrségi taktikai problémák számítógépes
szimulációi felé tendált. Ha az eladások üteme továbbra is ilyen ütemben nő, a végén még irodát kell
nyitnia.
A központos beleszólt. – Minneapolis.
- Adja nekem Harmon Andersont – mondta Davenport.
- Maga az, Lucas? – kérdezte a központos, Melissa Sárga Medve.
- Én. – Davenport elvigyorodott: valaki még emlékszik rá.
- Harmon már várja. Otthonról beszél?
- Nem, a kocsimból.
- Hallotta, mi történt? – Sárga Medve egészen fel volt dúlva.
- Hallottam.
– Vigyázzon magára, szívem. Kapcsolom. Néhány másodperc múlva előkerült Anderson, s minden
bevezető nélkül belevágott. – Del és Sloan ott van a lakásában, Sloan elkérte a kulcsot a szomszédtól, de
szerintem teljesen fölöslegesen ücsörögnek ott. Ha Bekker eddig nem jött, akkor most már nem is fog.
Már három órája, hogy meglépett.
- Na és Del lakásával mi a helyzet? Bekker valamiféle rokonságban áll vele.
- Oda is küldtünk két embert, de semmi. Szerintem egy időre meghúzza magát valahol.
– És hogyan tudott…
– Menjen haza, Sloan majd elmondja – vágott a szavába Anderson. – Mennem kell. Diliház, ami itt van. –
Már ott se volt. Ez itt rendőrség, nem érünk rá civilekkel bájcsevegni.
Davenport lekanyarodott az University Avenueról, rátért a Vandaliára majd a 94-es államközire, onnan át
a Cretinre, arról pedig a fák árnyékolta folyó menti útra. Rosszkedvűen tűnődött. Nincs idejük
Davenportra.
Sajnálta magát.
Kétsaroknyira a házától lelassított, szétnézett, aztán egy keresztutcával előbb bekanyarodott. A
szomszédság, maguktól a házaktól eltekintve, nemigen kínált búvóhelyet. A kertek laposak, jól belát
hatóak voltak: az imitt-amott magasodó fák között tulipánok, íriszek, sárga daffodilok, rózsaszín begóniák
ágyasai virítottak. Meleg volt, az emberek kint dolgozgattak a kertben vagy a házukat reparálták; két
rövidnadrágos srác tempókat dobált egy garázsbejáró fölé szerelt palánk gyűrűjére. Ezekben a kertekben
nem rejtőzhetett el Bekker, a házakba betörni pedig veszélyes lett volna. Sok itt az ember.
Befordult a sarkon, óvatosan gurult a háza felé. A házát egyszer egy ingatlanokkal foglalkozó nő afféle
félfaháznak nevezte. Kőből és gerendákból épült, volt egy nagy kandallója meg egy garázsa, amelyben
két kocsi is elfért. A ház előtt nagy fák magasodtak. Az aszfaltozott behajtóhoz érve megnyomta a
garázsajtó távirányítóját, ott várta, míg teljesen fel nem emelkedett az ajtó. Az utca felé néző szoba
ablakán megmozdult a függöny.
Mikor beállt a garázsba, Sloan már zsebre dugott kézzel támaszkodott a garázst és a házat összekötő ajtó
félfájának. Vékony ember volt, kiugró pofacsontú, mélyen ülő szemű. Miközben Davenport kiszállt a
kocsiból, Del jelent meg Sloan mögött; derékszíja mögül egy kompakt kilencmilliméteres pisztoly
markolata szökkent ki. Idősebb volt, mint Sloan, az arca, mint a smirgli, csavargóbarnára cserzett.
- Hogy a francba történt? – kérdezte Davenport, miközben a garázsajtó lassan leereszkedett.
- Egy vén hülye smasszer leszedte róla a bilincset, hogy aknát telepíthessen – válaszolta Sloan. – Bekker
mindenkit megetetett, hogy aranyere van, és a déli tárgyalási szünetben mindig kikéredzkedett.
– Ráhangolta őket – mondta Davenport. Del bólintott. – Nagyon úgy néz ki.
- Na, szóval, miután az esküdtek kivonultak, a smasszer elindult vele a cellába, de útközben bement vele
a klóra – folytatta Sloan. – Bekker a fülkében lecsavarozta a falról az acél papírtartót, és mikor előjött,
laposra verte vele a vén smasszert.
- Meghalt?
- Még nem, de ereszt az agya. Valószínűleg megbénul.
- Úgy hallottam, két embert fektetett ki.
- Igen, de a másikat azt később – magyarázta Del. Az egyik tárgyalóterem előtt ácsorgott néhány tanú,
látták Bekkert távozni, de nem ismerték fel. Mások látták rövidgatyában keresztülkocogni a bíróság
mögötti téren, átvágott egy ebédelő galambrajon. – Elloholt kábé a tizedik sarokig, van ott egy raktárház
a sínek mellett. Szerzett egy méteres betonvasat, bement a raktárba, megkínálta vele az íróasztalnál ülő
raktárost, elvette a ruháját meg a tárcáját. Innentől kezdve nyoma veszett.
- A raktáros?
- Él… fogjuk rá.
- Meglep, hogy Bekker nem ölte meg.
- Szerintem nem volt rá ideje – mondta Del. – Siet, mint aki tudja, hová igyekszik. Ezért jöttünk ide. Most
viszont… Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbé hiszek benne. Maga halálra ijesztette ezt a
férget… Nem hiszem, hogy meg merné támadni.
- Nem normális – mondta Davenport. – Lehet, hogy megpróbálkozik.
- Na, mit is akartam… Fegyverviselésije van? – kérdezte Sloan.
- Nincs.
- Akkor, ha nem kapjuk el, szerzünk magának egyet.
Nem szereztek.
Davenport a következő két napon sorra járta régi informátorait, de nem nagyon akartak beszélni neki.
Még a zsaruk sem. Nem értek rá.
Elővett az alagsori fegyverszekrényből egy negyvenötös Colt Gold Cupot, megtöltötte, betette az ágya
alá, ott tartotta egy könyvön. Napközben magával vitte a Porschéban. Jólesett ismét tenyerén latolgatni a
súlyát, még a fegyvertisztító oldat fejfájdító szaga is jólesett. Eltöltött egy órát egy wisconsini lőfolyosón,
eldurrogtatott két doboz töltényt az embereket formázó sziluettekre.
Aztán két nappal Bekker szökése után holtan találták Katherine McCaint. A szomszédok bukkantak rá.
Műkereskedő volt és Bekker feleségének a barátnője, Bekker feleségének halála előtt körülbelül másfél-
két hónappal ott járt Bekkeréknél egy összejövetelen. Bekker az asszony otthonában megbújva várta
Katherine McCain hazatértét, s egy kalapáccsal ölte meg. Mielőtt beült volna az asszony kocsijába, egy
késsel kiszúrta áldozata szemét, hogy a szelleme ne figyelhesse a túlvilágról.
Aztán eltűnt.
Katherine McCain kocsiját végül egy clevlandi repülőtér parkolójában találták meg. Bekkernek akkor már
régóta nyoma sem volt. Aznap, mikor a kocsit megtalálták, Davenport visszatette a Coltot a
fegyverszekrénybe. A fegyverviselési engedélyt nem kapta meg. Sloan elfeledkezett róla, aztán egy idő
elteltével már nem is látszott fontosnak.
Davenport egy ideje átmenetileg szüneteltette a nőügyeit, s valahogy nehezen tudta visszaképzelni
magát egy randiszituációba. Próbált horgászni. Egy álló hétig minden áldott nap golfozott. Nem használt.
Olyan az életem, mint a frizsiderem, gondolta.
A frizsiderében meg nem volt más, mint egy kisrekesz sör, három doboz diétás, koffeinmentes kóla, meg
egy üveg lassanként már megkövesedő mustár.
Nem tudott aludni, képtelen volt kiverni a fejéből Bekkert. Nem tudta elfelejteni a vadászat hangulatát, a
becserkészést, a sarokba szorítást…
Hiányzott. Nem a testület, az értekezletek meg a brutális taktika. Csak a vadászat. Meg a feszültség.
Sloan kétszer felhívta, azt mondta: nagyon úgy néz ki, hogy Bekker felszívódott. Del is telefonált egyszer,
hogy alkalomadtán bedobhatnának egy pofa sört valahol.
Aha, válaszolta Davenport.
És várt.
Bekker rossz pénz. Bekker nem vész el.
Harmadik fejezet
Louis Cortese haldoklott.
Ragyogó lámpafény világította meg viaszos arcát és véres arcát, kiemelte szeme fehérje sárgás árnyalatát.
Az ajkai eltorzultak, mint valami gnómé egy középkori festményen.
Bekker figyelte. Megérintette a kioldót, csattant a fényképezőgép redőnyzára. Érezte, mint környékezi
őket a halál ebben a kis helyiségben, a lámpák alatt, mint lopakodik egyre közelebb, miközben Louis
Corteséből lassanként egy műanyag palackba csordogál az élet.
Számítógép volt Bekker agya, üres eszköz, kusza energiahalmaz, szövegszerkesztő és gyakorlott
patológus. De egyszerre mindig csak ez vagy az.
A Hennepin börtönben töltött három hónap egy életre megváltoztatta. Az őrök elvették tablettáit és
porait, kiégették az agyát, helyrehozhatatlanul megrongálták azokat a finom elektrokémiai kapcsokat,
amelyek összetartották elméjét.
Börtönbeli cellájában fekve, racionális tervező üzemmódjában úgy jelent meg lelki szemei előtt az agya,
mint azok a régimódi Lions Club gumilabda automaták. Ha bedobsz egy érmét, ad egy kis gumilabdát –
de hogy milyen színűt, azt előre nem lehet tudni.
Ray Shaltie és a szökés emléksora volt az egyik szín, az egyik kedvenc színe, elég gyakran megjelent agya
automatájának kidobónyílásában. Ha előjött, olyan volt, mint egy bömbölő sztereo hanggal kísért
szélesvásznú film: bárhol volt is, bármit csinált is éppen, megdermedt láttára. Megint ott volt Ray
Shaltie-vel, kezén az acélkesztyűvel, és ütött, ütött…
Bekker, valós időben.
Egy krómacél széken ült, úgy figyelte Cortese haláltusáját; szeme ide-oda villant a monitorok és a kísérleti
alany arca között. Cortese nyakába egy átlátszó műanyag cső volt bekötve, az szívta le a vért a padlóra
állított hatalmas műanyag palackba. Téglavörös volt a vér, a színe akár a főtt répáé. Bekker érezte a szagát
is: finom vonalú orrcimpáit ki-kitágította az illat. Az EKG kijelzése szerint Cortese szíve már őrült
tempóban lüktetett. Bekker reszketett. Cortese tudata már távolodóban volt, ment, ment egyre közelebb
a… Mihez?
Hát… Lehet, hogy semmihez.
Cortese lényege… Lehet, hogy csupán egy buborék, most tart egy kozmosznyi méretű szódavizes pohár
felszíne felé, hogy ott egy végső kiterjeszkedéssel a feledésbe táguljon. Bekker szemöldöke fékezhetetlen
táncba kezdett a gondolatra, föl-le rángott, míg csak rá nem tapasztotta tenyerét.
Muszáj, hogy legyen valami az után is. Mert, hogy ő is csak úgy egyszerűen kihunyjon… Nem. Ezt a
gondolatot nem bírta elviselni.
Cortese megvonaglott, haláltusájában pattanásig feszítette a testét leszorító műanyag erősítésű szíjakat,
fejét fölemelte, szeme kidülledt. Tüdejéből kipréselődött a levegő, kiférkőzött a szájába tömött s
gondosan leragasztott kendő mellett, rekedtes hörgést hallatott. Kidülledt szeme a semmibe meredt:
nem látott semmit. A világon semmit.
A vérnyomást figyelő monitor vészjelzője megszólalt, majd az EKG-é is, egybevegyült a két hang. Bekker
bal tenyerét még mindig rángó szemöldökére tapasztva, a monitorok felé fordult. Cortese szíve már
megállt, vérnyomása zuhanásszerűen csökkent. Bekker hátának és ülepének izmai megfeszültek a
várakozásban.
Az EEG-re, az agyhullámokat figyelő monitorra nézett: az előbb még cikcakkos, föl-le mutató vonal
laposodni kezdett, laposodott…
Érezte, hogy megy el Cortese, érezte, hogyan távozik a lényege. Mérni még nem tudta – egyelőre –, de
érezte. Megmerült ebben az érzésben, lubickolt benne; ellőtt vagy öt-hat felvételt, háta mögött gyors
ütemben berregett-csattogott a filmtovábbító motor és a redőnyzár. A misztikus valami végül eltávozott.
Bekker felpattant, idegességében nem tudott ülve maradni. Odahajolt Cortese fölé, szeme alig tíz centire
volt a halottétól. A halál és a szem között van valamiféle kapcsolat…
Cortese meghalt; teste – személyisége hüvelye – elernyedt Bekker keze között.
Bekker megszédült a pillanat erejétől. Zihálva meredt a rozsdamentes, polírozott acélszekrényke oldaláról
visszatükröződő képmására. Nap mini nap sokszor látta benne magát munka közben: a nyers, bűnös
arcot, ahogy magában nevezte, az arcát végigszántó hegeket, a revolver irányzékának nyomait, amely
felszaggatta.
Halk, vékony hangon megszólalt. – Vége.
De még nem egészen. Egész hátával érzékelte a nyomást: gerince megmerevedett, ahogy a félelem jeges
ujjai végigzongoráztak csigolyáin. Megfordult. Megfogta, nem eresztette a halott pillantása. Cortese
szeme nyitva volt, hogy is ne lett volna: Bekker már a kezdet kezdetén gondosan eltávolította a
szemhéjait.
- Ne! – csattant fel élesen. Cortese hallgatott, de a szeme beszélt helyette
- Ne! – ismételte hangosabban Bekker. Cortese csak nézett.
Bekker felkapott egy szikét a rozsdamentes tálcáról, odahajolt a halott fölé, és kiszúrta a szemét.
Egy másodpercig tartott az egész. Volt benne gyakorlata.
– Ég veled… – mondta álmatagon. Ezek a szemek már nem fenyegették.
Kigurult egy kis gumilabda, s Bekker agya átkapcsolt.
Vastag türelmesen hintázva magát álltában, megállt a járda szélén, várta a zöldet. Vékony elpöckölte
csikkre szívott cigarettáját: szikrákat hányva esett az úttestre. Egyenletes sűrűséggel áramlottak előttük a
kocsik: viharvert Toyoták, zörgő Fordok, horpadt lökhárítójú Dodge-ok, furgonok, szórópalackból
összefirkált teherautók, mérgező dízelgőzöket lehelő autóbuszok; törte magát előre mind dacosan, mint
az ívni igyekvő lazacok a zuhogón fölfelé. És mindezek között a jobb pozícióért tülekedő taxik, egy-egy
kurta dudálással figyelmeztetve hirtelen irányváltásaikra; megannyi sárga minta a forgalom
szövedékében. New York zajos: a föld alatt metró s milliónyi csővezeték morajlik, az utcaszint
sebességváltók csikorgásától, motoroktól, rossz kipufogóktól hangos, milliónyi ember beszél egyidejűleg,
s mindehhez megszámlálhatatlan légkondicionáló zúgása szolgáltatja az állandó alapot. És ez most mind
összeállt a hőségben.
– Rohadt meleg van – szólalt meg Vastag. Meleg volt: érezte a nyakán, a hóna alatt, a talpán. Ránézett a
mellette álló Vékonyra. Vékony bólintott, de nem válaszolt. Mindketten hosszú ujjú ingben voltak, az ing
ujját egyikük sem tűrte föl. Vékonnyal nem volt könnyű, de Vastag nem nagyon tudta, mit tehetne ebben
a dologban.
Zöldre váltott a lámpa, átmentek. A jelzőlámpa a sarkon állt, tartóoszlopán évtizedek rákövült mocska,
tetején vastagon a galambguanó. A földtől egészen addig a magasságig, amíg felért a kéz, halványuló
hirdetmények borították. A hirdetmények fölött két egymással derékszöget bezáró utcatábla, egy
buszmegálló tábla meg egy ideiglenes forgalomelterelést jelző tábla. És mindezek fölött egy jelzőlámpa
meg egy utcai lámpa.
Múzeumban volna a helyük ezeknek a szarságoknak. Olyanok, mint valami nagyvárosi totemoszlopok…
- Csak egy dollárt… – Egy földön ülő asszony nyújtózott Vastag felé, kezében egy mocskos, kézzel írt
kartonlappal: Segítsetek etetni a gyerekeimet! Vastag nem állt meg, nem hitte, hogy volnának gyerekei. A
nő jó negyvenes lehetett, fonnyadt volt, mint az egyhetes répa, kinyújtotta piszkafa lábait, úgy ült;
lábszárát fekélyek borították. Szemét valamiféle fehéres hártya borította, nem hályog, de valami olyasmi.
Foga nem volt egy szál sem, csak mélyedések tátongtak megszürkült ínyében, mint kukoricacsövön a
kipergett szem helye.
- Olvastam egyszer egy könyvet Sanghajról, hogy milyen volt a második világháború előtt – mondta
menet közben Vastag. Vékony csak nézett maga elé, hallgatott. – Na, szóval, hogy a koldulás az egy külön
szakma volt, érted. Egy sima pali ott nem kapott egy kanyit sem. Nyújtani kellett érte valami spécit. Na,
fogták a kölyköket, kiégették a szemüket, vagy olyan lökött nagy pörölyökkel összezúzták kezüket-lábukat.
Úgy már elég szánalmasak voltak, hogy egy koldusoktól hemzsegő városban is perkáljanak nekik…
Vékony ránézett, de még mindig nem szólt semmit.
- Csak azért, mert lassanként mi is ide jutunk – nézett vissza Vastag a járdán ülő asszonyra. – Ki: delázik
egy lejmos csőringernek, mikor kétméterenként ilyenek előtt csattog el? – Mentében visszanézett az
asszonyra.
- Csak egy dollárt… – jajongta az. – Csak egy dollárt…
Vastag ideges volt. Látta, hogy Vékony legszívesebben kiszállna. Ránézett: Vékony szeme dühös volt,
mereven maga elé nézett. Ez gondolkodik.
Vastag egy nagy, lapos kartondobozt vitt a hóna alatt. Nehéznek éppenséggel nem lehetett mondani,
csak rossz volt a fogása; lelassított egy kicsit, hogy megigazítsa. |
– Szerintem… – kezdte, de nem folytatta. Fölemelte a kezét, hogy megvakarja az arcát, de a kezére húzott
vékony, testszínű gumikesztyűben nem esett jól. Egy étteremhez érve gyors léptekkel átvágtak az utcán a
szemben lévő bérházhoz. Vastagnak már a kezében volt a kulcs, kinyitotta a kaput.
Vékony megszólalt. – Én ezt nem bírom megcsinálni.
– Muszáj, különben mindketten földobjuk a talpunkat.
– De figyelj, mert…
- Befelé, nyomás!
A kapualjat és a lépcsőházat egyetlen hatvan wattos izzó világította meg úgy-ahogy. A lépcső közvetlenül
jobbra volt. Vastag elindult fölfelé. Vékony tétován visszanézett az utca felé, aztán – mivel Vastag már
ment is fölfelé – nagy vonakodva ő is nekivágott. Az elsőre fölérve egy pillanatra megálltak, hallgatóztak,
aztán odamentek a folyosón az utca felőli lakáshoz, és egy kulccsal kinyitották. A lakásban félhomály
honolt, csupán az ablakok megsárgult függönyein szűrődött át némi fény. Áporodott szag volt. A lakók
már egy hete elutaztak Rómába pápát látni, onnan mennek tovább majd a Szentföldre. Júliusban a
Szentföldre. Kiég az agyuk, már ha egyáltalán van nekik. Valószínűleg nincs, ha júliusban mennek a
Szentföldre.
Vékony becsukta az ajtót, és megszólalt. – Te, figyelj…
– Ha nem vagy benne, akkor minek jöttél ide?
- Mert most már belerángattál mindkettőnket. És nem akarom, hogy ráfázzál.
- Most jön nekem a fúróval… – Vastag megcsóválta a fejét, óvatos léptekkel az ablakhoz ment, és
felemelte a reluxa egyik lemezét. – Add ide a puskát.
– Mondom, hogy én…
– Jól van, akkor majd én. Te meg húzd el a csíkot, ha ennyire be vagy szarva. Tűnj innen a sunyiba. –
Vastag dühös volt. Idősebb volt, mint Vékony, huszonhárom évvel és két nappal idősebb, arcára
sebhelyekkel és árkokkal rótta emlékeit az utcán töltött élet. Fölvette a magával hozott dobozt. – Tűnj el.
Vékony ingadozott, nézte. A doboz másfél méter hosszú és kilencven centi széles volt, de csak húsz centi
magas. Lehetett volna benne tükör vagy akár egy festmény, de nem az volt, hanem egy Colt AR15-ös
típusú önműködő puska: lángrejtővel, húsztöltényes tárral, éjszakai távcsővel és lézeres irányzékkal. Az
eredetileg félautomata fegyvert egy providence-i műszerész úgy alakította át, hogy félautomatára és
teljes automatára is lehetett állítani.
Vastag egy délutánt töltött Adirondacksban azzal, hogy egy vízmosás pereméről lődözött a vízmosás alján
elhelyezett műanyag tejespalackokra. Az ötliteres palackok körülbelül akkorák voltak, mint egy férfi
mellkasa. Vastag kézzel töltött lövedékeket használt, és nagyon jó lövész volt. A speciálisan kialakított
lövedékek a szó szoros értelmében szétrobbantották a tejespalackokat.
Vastag most elővette zsebkését, elvágta a dobozt összetartó zsineget, leszedett két ragasztószalag
darabot, felnyitotta a dobozt, és kivette habszivacs ágyából a fegyvert. Ez az újfajta irányzék nem volt
olyan kényes, mint amilyenekhez korábban szokva volt, de nem volt értelme reszkírozni. Nem is
reszkírozta meg. A fegyver mellé egy teljesen megtöltött tár volt csomagolva. A töltényeket szarvasbőrrel
egyenként, gondosan megtörölgették, hogy ne maradjon rajtuk ujjlenyomat.
Vastag gumikesztyűs kezével helyére csattintotta a tárat.
- Húzd ide a díványt – mondta. – Igyekezz.
- Nem. Ez egy rendőr. Ha nem rendőr volna…
- Rossz a duma. – Vastag az ablakhoz lépett, lenézett a néptelen utcára, lassú mozdulattal teljesen I
felhúzta a tolóablakot, aztán megfordult, ránézett Vékonyra, és a kezébe vette a fegyvert.
– Eddig még sose majréztál.
- Ez a krapek nem csinált semmit. A többiek mind simlisek voltak. Ez meg egy rendőr.
- Majd én megmondom neked, ki ez. Ez egy rohadt komputerbuzi, aki rendes frájerokat akar sittre
juttatni csak azért, meg azt tették, amit tenniük kellett. És tudod, mi van, ha minkét sittre vágnak?
Kifingunk, az van. Én egy hétig se bírnám. Ha ezek jönnek, hogy elmarjanak, én inkább ráharapok a
stukkerem csövére, mert én nem megyek…
Jaj, de dumálj ilyeneket…
Vastag, megfelelő távolságra állva az ablaktól, a fegyver távcsövén keresztül lenézett az utca túloldalán
lévő argentin étteremre. Az üvegajtóra, az étterem neve alá egy Visa kártya volt ragasztva. Ezt vette
célba, aztán hüvelykujjával bekapcsolta a lézeres irányzékot. A hitelkártyán egy kis vörös kör jelent meg.
Vastagnak akkora feje volt, mint egy marmonkanna, apró fülei úgy hatottak a félhomályban, mint két
aszalt sárgabarack. – Ez rosszabb, mint egy vamzer.
– De… – Vékony tekintete az utca felé fordult, Vastag is odanézett. Nyílt az étterem ajtaja.
- Ez nem az! – robbant ki Vékonyból.
- Tudom.
Egy férfi lépett ki az üvegajtón, megállt előtte; fehér tenisztrikó volt rajta, fehér cipő, ajkai közt
fogpiszkáló. Vékony nem látta, de tudta, hogy a fogpiszkáló kardformájú. Előző este végrehajtottak egy
kis tájékozódó repülést az étteremben.
A tenisz inges férfi andalgó léptekkel elindult.
– Rohadt buzi – mondta Vastag. Megint bekapcsolta a lézert, a Visa kártyán újra megjelent a vörös kör.
Bekker felsóhajtott. Kész.
Elfordult Cortese tetemétől. Elméje olyan volt, akár a zongorahúr: feszes, éles, veszélyes. Megtapogatta
az ingzsebét. Üres. Némiképp nyugtalanul kisietett a helyiségből, odament a régi öltözőasztalhoz. A
tetején egy félmaréknyi tabletta volt szétszóródva. Megnyugodott: ennyi elég. Bekapott néhányat,
élvezte a sav marását, lenyelte. De jó… Csak kevés. Megint az öltözőasztalon heverő tablettákra
pillantott. Elég még egy napra, de többre nem. Ezt még meg kell oldani – de majd később.
Visszament a laboratóriumba, kikapcsolta a monitorokat, kihunyt zöld képernyőjük. Nincs már mit nézni
rajtuk, csak vízszintes vonalakat mutatnak. A holttesttel nem törődött. Cortese már csak hulladék,
eltávolítandó.
Mielőtt azonban meghalt… Újabb gumilabda pottyant ki: Bekker megdermedt a munkaasztal mellett,
agya átkapcsolt.
Louis Cortese fekete hajú, száznyolcvankét centiméter magas, nyolcvannégy kilós, harminchét éves férfi
volt; Bekker híven rögzítette adatait a jegyzetfüzetébe. Villamosmérnök volt, a Purdue Egyetemen
végzett. Mielőtt még Bekker lemetszette a szemhéjait, amikor még próbálta elnyerni Bekker jóindulatát,
mikor még nem akarta elhinni, hogy hamarosan meghal, elmondta Bekkernek, hogy ő Hal. Bekker épp
csak sejtette, miről beszél, nem érdekelte.
Cortese holtteste most ott hevert azon a rozsdamentes acélból készült söntéspult borítón, amelyet
Bekkert hatszázötven dollárért vásárolt Queensben, egy éttermi berendezéseket árusító üzletben. A
körös-körül peremes pulttetőt egy tárgyalóasztalra csavarozta fel, amelynek lábaiból a megfelelő
magasság beállítása érdekében egy darabot le kellett fűrészelni. Az asztal fölött három erős fényű bolti
lámpa függött.
Mivel kutatásainak alanyait élve kellett vizsgálnia, Bekker rögzítőszíjakat is felszerelt, amelyek
segítségével teljes mozdulatlanságra kényszeríthette a vizsgáltakat.
Cortese egyik karja külön is le volt kötözve: Bekker az egyik alkari verőérbe kötött szonda segítségével
állandó figyelemmel kísérte a vérnyomást, s ehhez a csuklónak abszolút mozdulatlannak kellett lennie.
Cortese szája egy keménygumi kúppal volt kipeckelve: a vizsgálat alanya csak az orrán keresztül
lélegezhetett, szájon nem. Ordításai, mikor megpróbált ordítani, csak valamiféle sajátos zümmögésnek
hatottak.
De az idő legnagyobb részében hallgatott, mint a csuka.
A monitorok az asztalfőnél álltak, egymás fölé szerelve egy külön állványon, tetszetősen, profi módon
elrendezve. A monitorokon nyomon lehetett követni a vérnyomást, a testhőmérsékletet, a
szívműködést, az agytevékenységet. Volt egy agynyomást regisztráló készüléke is, de azt nem használta.
De nem csak a műtőasztal és a műszerezettség volt kifogástalan: az egész szoba. Egy hétig munkálkodott
rajta, míg minden olyan nem lett, amilyennek látni akarta. Mindent lefertőtlenített. A plafonra
hangszigetelő álmennyezetet szerelt, a falakra tojásfehér műanyag lambériát. A padlót királykék
szőnyegpadlóval fedte be. Megvásárolta a műszereket. Nem volt könnyű megfelelő monitorokat találni.
Végül a Bellevue Kórházban, egy Whitechurch nevű narkóárus révén sikerült szerezni, két darab ezresért,
kápé. Whitechurch egy szervízből hozta el a készülékeket, úgy, hogy előbb megnézte, működnek-e.
Sóhaj.
Az egyik monitor mintha jelezne valamit.
Mit? Olyan nehéz összpontosítani.
Testhőmérséklet: 26,9 C.
Huszonhat kilenc?
Ez nagyon kevés. Az órájára pillantott. 9:07.
Megint kiakadt egy időre.
Zavartan masszírozgatta a nyakszirtjét. Gyakran, megesett vele ez az áramszünet, néha egy óráig is
eltartott. Úgy tűnt, kritikus időszakokban sosem fordul elő, de azért mégis: fel kellett volna ismernie a
sóhajtást, amikor visszatért. Az ilyen kiakadások után mindig sóhajtva kapcsolt vissza.
Megállította a magnókat, megnézte a számlálókat. Nem voltak tökéletesen szinkronban, az egyik 504-et,
a másik 509-et mutatott. Visszatekercselte őket 200-ig, és meghallgatta az elsőt.
… a közvetlen ingerlés csupán enyhe reakciót; vált ki, egy milliméternél nem nagyobb az…
Saját, izgatottságtól rekedtes hangja. Kikapcsolta \ az első magnót, bekapcsolta a másikat. … írisz reflexes
tágulása azt követően, hogy…
Ezt is kikapcsolta. A magnók jól működtek; két egyforma Sony, áramkimaradás esetére elemekkel is
fölszerelve. Jobbak voltak, mint amilyeneket annak idején, a Minnesota Egyetemen használt.
Sóhajtott, észrevette magát, gyors pillantást vetett az órára, nem kapcsolt-e ki megint. De nem. 9:09.
Még fel kell takarítania, meg kell szabadulnia Cortese holttestétől, elő kell hívnia a felvételeket. Volt
néhány ötlete a mintavétellel kapcsolatban is, azokat is fel kellett jegyezni. Sok a dolog. E pillanatban még
nem foghatott hozzá, de kellemesen érezte magát. Jól sikerült kísérlet volt.
Sóhaj.
Némi félelemmel pillantott az órára: kilenc huszonöt. Megint kiakadt, úgy maradt állva; térde sajgott a
mozdulatlan állástól. Kezd túl gyakran előfordulni. Tabletták kellenének. Jó volna rá az utcán kapható
kokain is, de azt nem lehet elég pontosan adagolni…
Pling.
Elfordította a fejét. A tolakodó hang az alagsori lakás egyik távolabbi szöglete felől jött. Csengőhangra
hasonlított, de nem egészen. Nem csengett, egyszerűen csak pendült egyet, valahányszor az öregasszony
megnyomta a gombot.
Pling.
Bekker összeráncolta a homlokát, odament a házi telefonhoz, megköszörülte a torkát, és lenyomta a
gombot. – Parancsoljon, Mrs. Lacey.
– Fáj a kezem. – Reszketeg, sipító hang. Egy öregasszonyé. Mrs. Lacey nyolcvanhárom éves volt,
nagyothallott, fél szemére alig látott. Érszűkületben szenvedett, az állapota egyre romlott. – Nagyon fáj a
kezem – panaszkodott.
– Mindjárt viszek egy tablettát – mondta Bekker. – De már csak három maradt. Holnap megint ki kell
mennem…
– Mennyi? – kérdezte az öregasszony.
– Háromszáz dollár.
– Jóságos ég! – Az öregasszony megdöbbent.
– Nagyon nehéz mostanában beszerezni, Mis. Lacey – magyarázta Bekker. Ezzel Mrs. Lacey is évtizedek
óta tisztában volt. Mióta az eszét tudta, mindig nehéz volt az utcán morfiumot szerezni. Még marihuánát
is.
Néhány nappal azt követőleg, hogy elfoglalta bentlakó ápolói állását – az idős hölgy, ahogy
megfogalmazta: nem igényelt fürdőszobai segítséget –, megmutatta Mrs. Lacey ne k. a Wall Street
Journal egyik cikkét, amely néhány bank csődjéről szólt. Az öregasszony szinte nyüszítve olvasta. Volt
nyugdíja, volt körülbelül háromszázhetvené/ér dollár megtakarított pénze, volt egy háza, de félt.
Edith Laceynek hívták, gyakran elnézte az ablakból az öreg csavargó nőket, mint tolják rongyaikkal teli
kerekes bevásárlószatyrukat a repedezett aszfalton. Ismerte őket, legalábbis ezt állította, de Bekker nem
hitt neki. De az öregasszony gyakran mesélt róluk. – Ilyeneket: – Na, ezt nézze meg. Ennek valamikor
fűszerüzlete volt Greenwichiben…
Bekker javasolta neki, hogy megtakarított pénzét ossza szét három vagy négy bank között, hogy a
Nemzeti Betétbiztosítási Társaság garanciát vállaljon rá.
– Bizonytalan időket élünk – mondta óvatoskodó hangon az öregasszonynak.
Mrs. Lacey megbeszélte a dolgot egyetlen barátnőjével, aki időnként meglátogatta. Bridget Land nem
szívelte Bekkert, de a pénz szétterítését jó ötletnek tartotta. Még azt is felajánlotta, hogy segít
lebonyolítani. – Hogy minden úgy menjen, ahogy annak mennie kell – mondta, szemét szinte akaratlanul
is Bekkerre villantva.
Egyetlen nap alatt intézték el az egészet; a két öregasszony olyan féltőn őrizte a csekkeket, mint kotlós a
csibéit. Edith Lacey a blúzába rejtette az egyiket, Bridget Land egy legombolható zsebbe a másikat. Sose
lehet tudni. Olyan feszülten koncentráltak a csekkekre, hogy egyikük se fordított sok figyelmet Bekkerre,
aki beadás előtt még átnézte a kitöltött blankettát, amellyel új számla nyitását kérték. Bekker egyszerűen
beikszelte azt a rovatot, amelyben a számlatulajdonos kéri, hogy küldjenek számára az automata
pénztárak használatát lehetővé tevő kártyát. A postát ő vette be minden délután. Egy héttel a tranzakció
után a bank megküldte az automata pénztárak kódját. Bekker eltette a levelet, majd az újabb hét
elteltével érkezett kártyákat is. A kártyák mindegyike napi ötszáz dollár kivételére jogosította fel a
tulajdonost. Bekker az első hónap folyamán szinte naponta megfejte a számlát, s addig folytatta a
műveletet, míg össze nem gyűlt húszezer dollárja.
– Hozzon gyümölcsöt – rendelkezett az öregasszony.
– Beugrok MacGuire-hez – válaszolta Bekker a házi telefonba.
– Barackot.
– Jó. – Bekker már indult volna.
– Barackot el ne felejtsen.
– Nem felejtem el! – csattant fel Bekker.
– Legutóbb nem hozott…
Bekkerben hirtelen vágy ébredt, hogy fölmenjen és megfojtsa: nem az a fajta vágy, amely vizsgálatainak
alanyai felé taszította, hanem valamiféle már-már emberi késztetés, hogy kiszorítsa a szuszt a vén
banyából. – Elnézést kérek – mondta, elfojtva hirtelen támadt dühét. – És megpróbálok tablettát is
szerezni.
Attól majd befogja a pofáját.
Bekker elfordult a házi telefontól, s a sötét lakóhelyiség túlsó ajtaján keresztül meglátta Cortese erősen
megvilágított holttestét. Akár most is elintézhetné.
Kiment a konyhába, behozott egy nagy, fekete műanyag fóliatekercset, olyat, amilyet a szobafestők
szoktak a padlóra és a bútorokra teríteni. Lefektette a boncasztal mellé, kigöngyölítette, egy szikével
levágta a megfelelő hosszúságú darabot, a többit visszagöngyölte. Kicsatolta a testet rögzítő szíjakat.
Kihúzta a csuklóból a katétert, kihúzta a testhőmérsékletet mérő szondát. A testhőmérséklet már csak
26.1 fok volt. Gyorsan hűl.
A holttestek nehezen kezelhetők. Bekker, akinek bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren, meg sem
próbált finomkodni. Egyszerűen átment az asztal túloldalára, és meglökte. A tetem egy pillanatra
megakadt az asztal peremében, aztán átgördült rajta, s nehéz, tompa puffanással a műanyag fóliára
esett. Bekker becsomagolta, ruhaszárító kötéllel átkötötte. A derekánál még külön kétszer rátekerte,
fogantyúnak. Végigcipelte a lakóhelyiségeken, aztán fel a lépcsőn a ház megerősített hátsó ajtajáig. Nem
volt könnyű. A holttestek még akkor is nehezen kezelhetők, ha nem számít, hogy megsérülnek-e.
Ráadásul Cortese eléggé testes volt. A jövőben kisebbeket kell választani.
A Lacey-ház hátsó bejáratát fal takarta az utca felől, amely egy kiugró féltetőt tartott; kocsibeállónak
szánták. Bekker kinyitotta az ajtót – a láncot még nem vette le –, és kikukucskált. Előfordult már egyszer-
kétszer, hogy a kocsibeállóban letanyázott egy-egy csöves. De most nem volt ott senki, csak a Volkswagen
állt ott magában. Bekker kivonszolta a tetemet, s némi nehézség árán begyömöszölte a jobb első ülésre.
Ezután odament a beálló külső falának végéhez, és kilesett az utcára. Senki. Visszament a házba, bezárta
az ajtót, és lesietett a lépcsőn.
Lezuhanyozott, gondosan megborotválkozott, felöltözött, kisminkelte magát. Kényes művelet volt: a
vastagon feltett alapozó elfedte tönkretett arcát, de ügyesen kellett vele bánni, hogy a halántékánál ne
látszódjon az átmenet. Fél óráig tartott. Éppen befejezte, mikor Mrs. Lacey megint csöngetett.
- Tessék. – Megint a banya.
- A kezem… – siránkozott az öregasszony.
– Megyek már – mondta Bekker. Talán meg kellene ölnöm, gondolta. Egy percre átengedte magát az ötlet
gyönyörűségének. De nem: Bridget Landnek nehéz lenne megmagyarázni, hová lett az öregasszony.
Esetleg őt is el kéne tenni láb alól… Ez azonban számtalan megoldhatatlan kérdést vetne fel. Vannak-e
Bridget Landnek más barátnői is? És azok tudják-e, hogy Edith Laceyhez jött látogatóba? Ha eltűnik,
keresi-e valaki?
Veszélyes volna megölni… Nem: nem öli meg egyiket sem. Még nem. Edith Lacey tökéletes búvóhelyet
biztosít, Bridget Landet pedig igazán eb lehet viselni. Miközben a két öregasszonyon gondolkodott, egy
üvegcsét vett elő az íróasztalából, tenyerébe rázott egy tablettát, eloltotta a lámpákat, és fölment.
A lépcső az alagsor hátsó részén indult föl a fölszintre, majd onnan tovább egy kanyarral az első illetve a
második emeletre. A földszint valamikor Üzlet volt, szerelvényeket árusítottak benne, de már hosszú
évek óta üresen állt. Napközben bágyadt, szürke fény szüremlett be az utcáról. Éjszakánként az utcára
szolgáló ajtó két oldalán lévő rácsos ablakok fekete tábláknak hatottak.
Az öregasszony az első emeleten húzta meg magát, férje halála óta ott élt két macskájával. Az egész
emelet bűzlött tőlük: főtt répa, kábítószer és macskahúgyszag terjengett. Bekker gyűlölte a macskákat,
mert azok tudták, kicsoda: némán figyelték a polcokról minden mozdulatát, szemük csak úgy villogott a
félhomályban. Az öregasszony meg csak ült a tévé előtt, fakó kendőjébe burkolózva.
Míg az öregasszony férje élt, a második emeletet is lakták, most azonban, akárcsak a földszint, az is
üresen tátongott.
Bekker fölért az elsőre; magába burkolta a répa s a marihuanaszag. – Mrs. Lacey! Merre van?
– Itt bent. – Mrs. Lacey aprócska öregasszony volt, szemüvege vastag lencséi hatalmasra nagyították
vizenyőskék szemét. Drótszerű, ősz haja szorosan a koponyájához tapadt. Az orra apró volt, pisze, ajka
kicsi, kerek. Pongyolásan ült a fotelben. Négy ilyen pongyolája volt, steppeltek, különböző színűek. Ott ült
a tévé előtt. Bekker kiment a konyhába, hozott egy pohár vizet, odavitte neki a tablettát. Közeledtére egy
macska ugrott ki a fotel alól, átmenekült a szomszéd szobába, onnan nézett vissza gyűlölködő szemekkel.
– Ez segíteni fog. Holnap majd hozok még.
– Köszönöm. – Az öregasszony a szájába vette a tablettát, mohón ivott rá.
– A pipája és az öngyújtója megvan?
– Meg.
– Teafüve van elég?
– Van, köszönöm szépen. – Az öregasszony kuncogott. Mindig teafűnek nevezte a marihuánát.
– Elmegyek egy időre – mondta Bekker.
– Vigyázzon magára, veszélyes ilyen későn… Bekker otthagyta, lement a hátsó ajtóhoz, megint kilesett.
Senki.
A ház a Green Streetre nézett. Az utca mindkét oldalán családi házak sorakoztak. A Lacey-ház csak a telek
felét foglalta el. A gizgazos hátsó kert végében egy három méter magas drótkerítés húzódott. Mielőtt
Bekker beköltözött, a csövesek és a csavargók kedvük szerint másztak át rajta, bújtak át alatta. Aztán
lefeszítették a kapu lakatját, úgy még kényelmesebb volt. Miután Bekker megvette a Volkswagent,
megjavíttatta a kerítést, a tetejére szögesdrótot szereltetett.
Kifarolt a kocsival, odaállt a kapuhoz, kinyitotta, kihajtott, megállt, becsukta a kaput.
New York, gondolta.
Elröhögte magát.
– Ajtó – mondta Vastag. Az ablaknál állt, a puskatus a vállgödrében.
Odalent az utcán egy ódivatú Volkswagen bogár húzott el a ház előtt. Vastag a fegyver távcsövén
keresztül látta, de nem érdekelte. Az étterem ajtaján egy férfi lépett ki az utcára, megállt. Szökés, kissé
kócos haja volt, aranykeretes szemüvege. Keskeny vállai Mosolygott, mozgott az ajka: magában beszélt.
Kék, rövid ujjú pólótrikót viselt, farmernadrágjának szára hosszabb volt a kelleténél. Mutatóujjával
feltolta szemüvegét az orrán.
– Ez az – mordult fel Vastag; ujja megfeszült a ravaszon.
– Ne…! – szólalt meg Vékony az ablak felé lépve.
A vörös kör azonban már megjelent a célpont mellén. Talán volt rá egy pillanata, hogy elgondolkodjon
rajta, talán nem. A puska dörrenése fülsiketítő volt, a torkolattűz is fényesebb, mint amilyenre Vékony
számított. A célszemély mintha hátraszökkent volna, aztán valami vitustáncszerűségbe kezdett. Vékony
látott egyszer egy filmet, amely Hitlert ábrázolta, mint perdül táncra Franciaország elestének hírére. Egy-
két másodpercig erre a képsorra emlékeztetett az utcán álló férfi: mintha dzsiggelt volna.
Mennydörgésszerűén dördültek a lövések, hat, nyolc, tizenkettő, gyors, egyenletes ritmusban; a
felvillanások meg-megvilágították Vastag és Vékony arcát.
A tizenkettedik egyeslövés után Vastag egy ujjmozdulattal átállította a fegyvert, s a tár többi töltényét
egyetlen hosszá sorozattal lőtte ki. A célszemély már a járdán hevert, koponyája körül jégesőként
záporoztak a lövedékek.
Vékony szótlanul állt az ablaknál.
– Gyerünk – mondta Vastag. A padlóra dobta a fegyvert. – Kezek.
Kesztyűs kezüket az arcukra tapasztva mentek végig á folyosón, le a lépcsőn, aztán egy oldalsó kijáraton
ki egy sikátorra.
– Ne fuss – mondta Vastag, ahogy kiértek az utcára.
– Vigyázz – mondta Vékony.
Egy Volkswagen suhant el előttük, végigsöpört rajtuk fényszórói fénye; sápadt arcuk lámpásként villant az
est sötétjében. A Volkswagen ugyanaz volt, amelyik közvetlenül az előtt hajtott el az étterem előtt, hogy
a komputerbuzi kilépett az ajtaján.
A holttest ott hevert mellette. Bekker minden idegszála megfeszült, nyakát nyújtogatva figyelte, nem lát-
e rendőrkocsit. Figyelt mindent, amerre csak ment. A zsebében egy apró, kétcsövű harmincnyolcas
lapult, de ha használni kényszerül, valószínűleg vége.
Egyelőre azonban minden jól megy.
A soHói utcák éjszakánként csendesek. Ha azonban kikeveredik a környékről, valószínűleg
komplikáltabbak lesznek a dolgok. Kerülni kell a magas járműveket, semmi szükség rá, hogy egy
teherautó vagy egy kamion sofőrje lebámuljon a Volkswagenbe. Bár feltehetőleg nem látna sokat: a
fekete műanyagba csomagolt holttest láttán legfeljebb egy selyemhernyógubó juthat eszébe – mit is
rejthet egy bogár…
Bekker csaknem felkacagott. De nem: őrültebb volt annál, mint hogy valódi humorérzéke legyen. Nevetés
helyett megszólalt, sziszegésszerűen szűrte foga között a szót: – A kurva anyátokat.
Valami üres telek kellene, valami beugró vagy egy őrizetlen épület, egy olyan hely, ahol senki nem látja
meg, amikor kirakja a holttestet. Eddig nem sokat gondolkodott ezen. Több figyelmet kell szentelnie rá. Ki
kell dolgoznia egy random szóródási tervet, hogy a holttestek megtalálásának helyszíneiből semmiképp
se következtethessenek vissza a tartózkodási körzetére. Meg kell határoznia az optimális távolságot: elég
távol legyen, hogy ne utaljon a SoHóra, de ne olyan messze, hogy feleslegesen kockázatossá tegye az
autóutat.
Elhajtott egy argentin étterem, a Manhattan Caballero előtt, futó pillantást vetett a rácsos ablakok
mögött fénylő sörreklámokra. Épp nyílt az ajtó, egy vékony férfi lépett ki rajta. Egy villanásnyi időre
feltárulkozott mögötte az étterem egy sávja: egy cigarettaautomata vált láthatóvá.
A puskalövések úgy durrantak, mint a pattogatott kukorica. Vagy mint mikor egy nő tépést hasít. Bekker a
visszapillantóba nézve látta a villanásokat. Megjárta Vietnamot, ismerte ezt a gyomorszorító hangot,
látott már ilyen vibráló fényt. Az étteremből kilépő férfi már a járdán hevert, meg-megvonaglott a
testébe hatoló lövedékektől.
– A jó édesanyátok…! – ordította el magát Bekker. Ártatlan, semmi köze a dologhoz, mégis elkaphatják e
miatt a hülyeség miatt. Hirtelen pánikrohamában attól tartva, hogy a környék összes járókelője feljegyzi
minden arra járó kocsi rendszámát, beletaposott a gázba, hajtott, mint az őrült a következő sarokig. A
puskaropogás alig két-három másodpercig tartott. Eltartott további öt másodpercig, mire be tudott
kanyarodni, el tudott tűnni egy egyirányú utcában. Villogó sárga fények tűntek a szemébe.
Mi ez?
Kitört rajta a vakrémület. A kuplungról el is feledkezve, beletaposott a fékbe, a Volkswagen leblokkolt. A
mellette lévő ülésről felé dőlt a holttest, a fekete műanyag lepedő recsegni kezdett. Fél kézzel
visszataszította. Alig kapott levegőt, csak tátogott, rugdosta a gázpedált. Végre felfogta, mi történt.
Kinyomta a kuplungot, elfordította a slusszkulcsot, beindította a motort, kettesbe kapcsolt, és még
mindig félig kábultan balra rántotta a kocsit. Csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy a villogó fények
csupán egy gödörre figyelmeztetik az autósokat, nem kell miatta visszafordulni. De ekkorra már vissza is
fordult, a kocsi felgyorsult. Már csaknem kiért a főútvonalra, mikor egy kapu alól két figura lépett ki az
utcára. A fényszórók kévéje végigsöpört rajtuk, mire mindketten fölemelték a kezüket, hogy eltakarják az
arcukat. Egy pillanatra azonban olyan tisztán látta az arcukat, mint a holdat.
Kikerülte őket, hajtott tovább.
Vajon leolvasták-e a rendszámát? Nem lehet tudni. Belenézett a visszapillantó tükörbe, de a két figura
már eltűnt a sötétben. Semmi vész. Próbálta leküzdeni félelmét. A hátsó rendszámtábla kopott és
piszkos.
De ez a lövöldözés.
Gondolkozni kell. De így nem megy, kell valami. A gyufaskatulyát keresve tapogatni kezdte a zsebeit. De
nem: ez most nem tenne jót. Inkább valami gyorsítóra van szükség.
Szirénázás.
Valahol a háta mögött. Jóformán már azt sem tudta, merre jár. Balra fordult, elért egy forgalmas
kereszteződéshez. Felnézett az utcatáblára: Broadway. És mi az a másik? Előregördült néhány métert.
Aha: a Bleecker Street. Jó. Jól van. Akkor egyenesen előre, végig a Bleeckeren. Meg kell szabadulni a
hullától. Ez a sötét háztömb épp jó volna, de nincs hol megállni. Még ötven méter… Ott. Az a ház jó lesz.
Megállt a járda szélénél, kipattant, körülnézett. Senki. Valaki hangosan, handabandázva beszél… részeg.
Kinyitotta a jobb első ülés ajtaját, kiemelte a holttestet, odacipelte a kapuhoz, lefektette a félhomályos
beugróban. Felnézett. A bejárat két oldalát cirkalmas stukkómintázat díszítette. A kacskaringók rabul
ejtették a tekintetét, húzták-csalogatták tekervényeik labirintusába…
Újabb szirénázás zökkentetté vissza. A hang valahonnan a Bleeckerről jött, de a villogót nem látta.
Csurom vizesen sietett vissza a Volkswagenhez, beszállt, s a nyitott ajtón át visszanézett Louis Cortese
földi maradványaira. Már ilyen távolságból is úgy hatott, mint egy csavargó, aki a kapu tövében alszik.
Százával szédelegnek ezen a környéken.
A kacskaringók megint megfogták a szemét, érezte vonzásukat, de aztán sikerült róluk elszakítania a
tekintetét, és becsapta az ajtót. A kormánykerékre görnyedve hajtott hazáig.
Vastag belépett egy telefonfülkébe, és feltárcsázta a sajtpapírra körmölt számot. Megvárta, míg kétszer
kicseng, letette, várt néhány másodpercet, megint tárcsázott, megint hagyta kétszer kicsengeni, aztán
letette.
Vékony a kocsiban várta, hallgatott.
– Minden rendben lesz – mondta Vastag. Vékony csak hosszú-hosszú idő elteltével válaszolt. – Nem lesz
rendben.
– Dehogynem – válaszolta a nagydarab Vastag.
Bekker a Lacey-házhoz érve leparkolt, lement az alagsorba, levetkőzött, megmosta az arcát, melegítőbe
öltözött. Az utcán látott gyilkosság járt az eszében. New York veszélyes város… Valaki igazán tehetne már
valamit a közbiztonság javítása érdekében.
A laboratóriumban volt még némi rendezgetni való. Vagy tíz percig tisztogatott egy szivaccsal, némi
papírtörülközővel meg egy flakon tisztítószerrel. Miután végzett, a papírt összegyűrte, bedobta a
szemétgyűjtőbe. Már épp el akarta oltani a villanyt, mikor eszébe jutott a vér. Fogta a palackot, odavitte a
mosdóhoz, önteni kezdte a lefolyóba. Vörös volt és sűrű, mint a fagyálló.
Ahogy ismét a villanykapcsoló felé nyúlt, egy altatófolyadékkal teli tartály tetején észrevette a négy kis
bőrlebenyt. Fölvette mind a négyet; megreszkettek az ujjai közt, hosszú szőrszálaikkal olyanok voltak,
mint valami új fajta, féloldalas pók. De csak Cortese szemhéjai voltak. Nézte, mint hevernek a tenyerén.
Még sose látta milyen így elválasztva a szemtől, funkciótalanul.
Elbűvölő.
 Negyedik fejezet
Davenport a háza tetején hevert lehunyt szemmel, szuszogva, hanyatt a meleg zsindelyeken; az imént
fektetett le egy sort a zöld, üvegszálas lapokból, és semmi kedvet nem érzett egy új sor elkezdéséhez.
Könnyű szellő borzolta alkarja szőrszálait; a párás levegő vihar illatát hordozta, nyugat felé rózsaszínes
árnyalatú szürke viharfelhők hizlalták magukat.
A túloldali járda felől odahallatszott a munka utáni kocogok lépteinek puha ritmusa, a görkorcsolyák
kerekeinek surrogása, a ház előtt elhaladó autók rádiózenéje. Ha kinyitotta volna a szemét és egyenesen
fölnézett volna, egy sast láthatott volna, amint a part menti meredély termikjén köröz. Ha lenézett volna,
az utca túloldalán s a meredélyen túl a napsütésben hatalmas, barna kígyóként kanyargó Mississippit
láthatta volna. A sáros vízben egy föl-le bukdácsoló vörös bója terelte a hajóforgalmat a Ford-zsilip felé.
Olyan jó volt így, itt fent a tetőn, örök időkre így maradhatott volna minden.
Arra sem nyitotta fel a szemét, hogy a ház előtt megállt egy taxi, inkább megpróbálta kitalálni, ki lehet.
Egyetlen ismerőse sem szokott váratlanul beállítani. Ilyenné alakult az élete: semmi meglepetés.
A kocsi ajtaja becsapódott, a ház felé vezető úton tűsarkak koppantak.
Lily.
Lily neve jutott Davenport eszébe.
Van valami a járásában, gondolta. Talán hogy nyomozó. Vagy talán egyszerűen csak annyi, hogy New
York-i, aki már elég kutyaszart és repedezett járdát látott, hogy megnézze, hová lép.
De feküdt tovább mozdulatlanul.
- Te meg mit csinálsz odafent? – Pontosan olyan volt a hangja, mint amilyennek Davenport megőrizte
emlékezetében: női hangnak meglehetősen mély, gondosan artikulált magánhangzóin érződik az
őseredeti brooklyni.
- Karbantartok. – Davenport arcán mosoly suhant át.
- Kis híján átvertél – mondta Lily. – Majdnem teljesen úgy nézel ki, mint aki alszik.
- Csak szusszanok egyet a nagy karbantartásban – felelte Davenport, Felült, kinyitotta a szemét, és
lenézett Lily Rothenburgra. Lefogyott, gondolta. Keskenyebb lett az arca, csontosabb. És levágatta a haját:
azelőtt dús, vállig érő haja volt. Most meg rövid, nem éppen punkos, de asszimetrikus, a füle fölött
csaknem a bőrig nyírott. Furcsán szexis.
A haja más lett, a mosolya azonban nem: kreol bőre kiemelte foga gyöngyházfehérét. – Világbajnok,
ahogy kinézel – mondta Davenport.
– Ne kezdd megint, Lucas. Már így is térdig állok a drekkben – válaszolta Lily Rothenburg. De mosolygott;
jobb felső szemfoga megakadt alsó ajkában. Davenport szíve nagyot ugrott. – Hivatalos ügyben jöttem.
- Aha. – Bekker. Tele vannak vele az újságok. Hatan már meghaltak. Szemhéjuktól megfosztott,
különféleképpen felnyitott – nem megcsonkított – holttestek. Bekker – nem hiába patológus – első
osztályú munkát végzett. És irkál a lapoknak: különös, kusza, áltudományos eszmefuttatásokat a
haldoklókról és a halált közvetlenül megelőző élményeikről. Ezeket az írásokat tudományos
folyóiratoknak küldözgeti. – Te vezeted a nyomozást?
- Nem, de… benne vagyok – felelte Lily Rothenburg fölfelé nézve. – Kitörik a nyakam. Gyere már le.
- És mi lesz a karbantartással? – cukkolta Davenport.
– Teszek rá.
Davenport ráérősen lemászott a létrán. Öt éve még pattantam volna, gondolta. Sőt, még három éve is.
Öregszem. Mindjárt negyvenöt leszek. Az ötven még a szemhatár alatt van, de már föl-föl dereng az
árnyéka…
Még mindig gimnasztikázott, futott, püfölte a bőrzsákot. Hetente háromszor lejárt egy konditerembe,
végigkínozta magát az erőfejlesztő gépeken. Hetente három este úszni járt. Negyvennégy múlt,
hamarosan negyvenöt lesz. Hajában szaporodtak az ősz szálak, szarkalábai reggelre már nem simultak el.
Lilyn is nyomot hagyott az elmúlt két év. Keményebbnek tűnt, mint aki sok mindenen ment keresztül.
Valamiféle sértődöttség árnyékolta vonásait, szemében gyanakvás ült.
- Menjünk be – mondta Davenport, miután lehajolt és arcon csókolta. Nem nagyon kellett hajolnia, Lily
Rothenburg csaknem olyan magas volt, mint ő. Az illata meg… Chanel No. 5… Mintha vadvirágok illatát
sodorná valahonnan messziről a szél. Davenport megfogta a karját. – Atyavilág, de jól nézel ki! És milyen
jó szagod van. Miért nem hívtál?
- És te?
- Hát… – Bementek a házba, a konyhába. A konyha két éve, egy eset kapcsán, amelyen Davenport együtt
dolgozott Lily Rothenburggal, egy heves tűzpárbaj következtében erősen megrongálódott és kigyulladt.
Davenport azóta rendbe hozatta és újrapadlóztatta.
- Fogytál – próbálta személyesebb területek felé terelni a beszélgetést.
- Hat kilót, ma reggel mértem magam – felelte Lily Rothenburg. Ledobta retiküljét a reggeliző pultra, és
körülnézett. – Egész takaros. – Kihúzott egy széket, leült. – Menten éhen veszek.
- Van két hideg söröm – mondta Davenport. Bedugta a fejét a hűtőbe. – És hajlandó vagyok megosztani
veled egy előrecsomagolt marhahúsos szendvicset. Rengeteg saláta van rajta, majonéz semmi.
- Egy pillanat. – Lily Rothenburg intett, hogy hallgasson egy pillanatra. Davenport becsukta a
hűtőszekrény ajtaját, nekitámaszkodott, úgy nézte. Lily egy kis barna spirálfüzetet vett elő a retiküljéből,
gyors számításokat végzett; mozgott közben az ajka. – Ez valami olyasmi, mint amilyeneket a
repülőgépeken adnak?
- Olyasmi.
- Akkor ez nem lehet sok… – mondta Lily Rothenburg inkább magának, mint Davenportnak.
- Nem sok – mondta Davenport.
- A sör diétás?
- Nem. De ott egye a fene, elvégre ünneplünk, nem?
- De. – Lily Rothenburg nagy komolyan feljegyezte a kalóriákat a spirálfüzetbe. Davenportnak erősen
kellett koncentrálnia, hogy el ne nevesse magát.
- Röhöghetnéked van, mi? – Lily Rothenburg váratlanul felkapta a fejét, észrevette. Aranykarikát hordott
a fülcimpájában, s olyankor, mikor oldalra billentette a fejét, az arany egy lepkeszárny érintésének
könnyedségével hozzáért barna bőréhez.
- Hát… – Davenport megpróbált elvigyorodni, de hirtelen elakadt a lélegzete: a himbálózó fülbevalók
hipnotizálólag hatottak rá.
- Nem bírom, ha valakinek gyors az anyagcseréje – mondta Lily Rothenburg. Folytatta a jegyzetelést, nem
vette észre, hogy Davenport lélegzete kihagyott néhány másodpercre. Lehet, hogy nem vette észre.
– Rossz kifogás – mondta Davenport. – A napokban olvastam a Timesban.
– Ez is csak a hanyatlás jele, hogy már a Timesban is ilyen hülyeségeket irkálnak – válaszolta Lily
Rothenburg. Retiküljébe tette a noteszt, a retikült félrerakta, keresztbe vetette a lábát, s két tenyerével a
térdére csapott. – Na, jó. Egy sör meg egy fél szendvics jöhet.
A reggelizőpultnál ettek, szemben ülve, apróságokról beszélgetve, méricskélve egymást. Davenport már
nem volt rendőr, nem nagyon tudta, mi újság. Lily feljebb lépett a ranglétrán, bekerült az utcáról,
felügyelőhelyettes lett, politikai munkakört kapott. Megkérdezte: – Hogy van Jennifer? És Sarah?
Davenport fejét ingatva lenyelte a falatot. – Kész, vége. Mindent megpróbáltunk, de nem megy. Túl sok a
rossz emlék. De azért jóban vagyunk. Van egy pofa a stúdióban, összejött vele. Valószínűleg
összeházasodnak.
- Rendes hapsi?
- Gondolom az – mondta Davenport.
Nem vette észre, hogy fejét csóválva mondja.
Lily észrevette. – Szóval egy bunkó?
- Á, nem… Tulajdonképpen nem. – Davenport lenyelte az utolsó falatot is. Odament a mosogatóhoz,
öntött egy kis folyékony szappant a tenyerére, lemosta a szendvicsről rácsöpögött olívaolajat. Nagy,
szögletes tenyere volt, bokszolókéz. – És szereti Sarah-t. Neki is van egy gyereke, hét hónappal idősebb
Sarahnál, úgyhogy elvannak egymással…
- Mint egy boldog család… – mondta Lily Rothenburg. Davenport lerázta kezéről a vizet, hátrafordult. Lily
észrevette magát. – Ne haragudj.
- Nem érdekes, le vannak… – legyintett Davenport. Odament a hűtőhöz, kivett még egy üveg
Leinenkugelt, és lecsavarta a tetejét. – Az az igazság, hogy voltaképpen remekül érzem magam. Örülök,
hogy vége. Elég rendesen keresek, utazgatok ide-oda, látok egy kis világot. Két hete Little Bighorn-ban
voltam. Kifeküdtem. Gondolj bele: megállsz Custer sírkövénél, és látod az egész vérgőzös csatát…
– Tényleg?
Davenport csak az időt húzta, várta, hogy Lily előrukkoljon, miért jött az Ikervárosokba. Lily azonban jobb
volt ebben a türelemjátékban, így aztán végül megkérdezte: – Mi szél hozott?
Lily Rothenburg nyelve hegyével szájába kanyarintott ajkáról egy morzsát, csak aztán válaszolt. –
Szeretném, ha átugranál New Yorkba.
– Bekker miatt? – kérdezte szkeptikusan Davenport. – Hülyeség. Elbírtok ti vele. És ha én New York-i
zsaru volnék, nagyon piszkálná a csőrömet, ha egy vidéki nyomingert hoznának a nyakamra. Valami
trágyataposót.
Lily Rothenburg bólogatott. – Természetesen elbírunk Bekkerrel. Vannak, akik azt mondják, egy héten
belül elfogjuk. Mások szerint tíz nap alatt… Ez a rém már hat hete szabadlábon rohangál. Előbb-utóbb
elkapjuk, de a fejesek már nagyon morognak.
- De…
- Szeretnénk feltolni a képed a médiának. Értesz a riporterekhez. Szeretnénk tudtukra adni, hogy
megteszünk minden tőlünk telhetőt, még azt a hapsit is meghozattuk, aki annak idején elkapta.
Szeretnénk a szájukba rágni, hogy minden egyes nyomon végigmegyünk. Ami pedig a vidékiséget illeti,
ne izgulj. A mieink meg fogják érteni, mi az ábra… hogy csak a hullámokat próbáljuk csillapítani.
- Szóval erről van szó? Egy kis cégtábla pucolás… – Davenport elhúzta a száját, megcsóválta a fejét.
Semmi kedve nem volt újságírókkal vesződni. Inkább szerette volna elkapni valakinek a torkát…
- Nem erről van szó. Rendesen dolgozni fogsz az ügyön. – Lily Rothenburg lenyelte az utolsó falatot is, s
kezét feltartva, ujjait szétterpesztve nézte, hol talál szalvétát. Davenport odaadott neki egy
papírtörülközőt. – Kint leszel az utcán a többiekkel együtt. És megkapsz mindent, ami kell. Én értékelem a
képességeidet.
Davenport észrevett valamit a hangjában. – De?
– De… mindezektől eltekintve, van még valami más is.
Davenport elnevette magát. – Harmadszándék? Valami Lily Rothenburg féle harmadszándék?
– Komoly slamasztikában vagyunk, amihez képest még Bekker is kismiska… ha ezt el tudod képzelni. – Lily
Rothenburg elhallgatott, kutatólag nézett Davenport szemébe, majd gombóccá gyűrte papírszalvétáját,
ültéből beledobta a szeméttartóba, csak azután folytatta. – Ebből egy szó sem szivároghat ki.
Davenport ingerült mozdulattal elhessegette a megjegyzést, mint egy szemtelen szúnyogot. Lily
Rothenburg bólintott, lecsusszant a magas székről, gyors léptekkel körüljárta a konyhát, felvett egy
porcelán kávéscsészét, megfordította a kezében, letette.
– Tizenhárom gyilkosság ügyében nyomozunk – mondta végül. – Nem Bekker műve. Valaki másé. Ezek
mind amolyan… véletlenszerű históriák. Gondolom én. A tizenhárom hulla közül – ezek azok, amelyekben
biztosak vagyunk, de könnyen lehet ennél több, akár negyven is – tíz afféle átlagos kis gengszter. Azért
volt köztük két komoly menő: a kaliforniai geng egyik nagykereskedője, meg egy feljövőben lévő
maffiózó. De a többi nyolc az vizesnyolcas.
– A tizenegyedik?
– Egy ügyvéd – felelte Lily Rothenburg. – Egy védőügyvéd, egy ász, főleg nagy kaliberű
kábszerkereskedőket védett. Sok palit kihozott a rács mögül, akinek pedig ott lett volna a helye. Ennek
ellenére általában tisztességes palinak tartották.
- Abban a szakmában elég nehéz annak lenni – vélekedett Davenport.
- Márpedig szerintünk az volt. A nyomozás során nem derült ki semmi, ami az ellenkezője mellett szólna.
Pedig még a bankszámláit meg az adóügyeit is átbogarásztuk. Sehol semmi. Bár tulajdonképpen nem is
lett volna értelme cinkelt kártyákkal játszania, így is több mint eleget keresett. Ha egy évben csak
hárommilliót kaszált, az már egy gyenge év volt nála.
- Jól van. A tizenkettedik ki volt?
- A tizenkettedik egy hivatásos fekete… szószóló – válaszolta Lily Rothenburg. – Egy mosdatlan szájú,
állandóan balhézó, háztömb körüli politikus… Nevezd, ahogyan akarod. De ő sem volt simlis. Alulról
kezdte, egyszerűen csak próbált fölmászni a pózna tetejére. Egy autós vendéglő előtt lőtték le, állítólag
két gengszter, két muszklimiska.
De ez annál elegánsabb ügylet volt… Jó fegyverek, lopott kocsi.
– A tizenharmadik?
- Egy nyomozó.
- Simlis?
– Rendes. Van egy spurink, hogy működik a testületnél egy csoport, valahol a hírelemzésen belül, amely
szisztematikusan nyírja az embereket.
Eltartott egy percig, mire Davenport megemésztette. – A kurva életbe – mondta végül. – Szóval
tizenhármat biztosan megöltek, és talán negyvenet is.
- Az a zsaru, akit megöltek, Walter Pettynek hívták, na, ő azt állította, hogy legalább húszat. Ő a
tizenharmadik. Szerintünk. Szerinte harminc-negyven áldozatról van szó, vagy még többről.
- Jézusom. – Davenport az ajkába harapott, elfordult, üres tekintettel meredt a mikrosütőre. Negyven? –
Ezt azért már ki lehetett volna szagolni…
- Nem feltétlenül – rázta meg a fejét Lily Rothenburg; rövid haja meglebbent a füle mellett. – Először is
elég hosszú időszak alatt történtek. Legalább öt év telt el az első és az utolsó között. És a legtöbb áldozat
halála, ismerve az előéletüket, koránt sem hatott meglepetésként. Meglepetésként csak a végrehajtás
szakszerűsége hatott. Mert ez mindegyiknél feltűnt. Dirr, durr, kész. Rendőr sose volt a környéken, sőt,
egy-két alkalommal még el is csalták őket a közelből. Használható tanú egyetlen esetben sem akadt. A
menekülés mindig jól elő volt készítve. Soha, sehol ártatlan áldozat, semmi fölösleges rombolás.
– Eszerint véleményetek szerint nagymenők gyilkolnak nímandokat – mondta Davenport.
– Stimmel. Itt van például az egyik pofa, akit ismertem még abból az időből, mikor éppen csak kiszálltam
a járőrkocsiból. Arvin Daviesnek hívták. – Lily Rothenburg a mennyezetre nézve idézte fel magában az
ügyet. – Negyvenkét évesen ölték meg. Narkós volt, piás. Kekec pali. Már tizenkét évesen elkezdte. Vagy
harmincszor varrták be, hol ezért, hol azért, de mindig valami kis pitiáner dologért. Markecolás, lopás,
kocsilopás, zsebtolvajlás, narkóbirtoklás. Rászokott az angyalporra, összeverte az áldozatait. Úgy öt-hat
évvel ezelőtt meg is ölt egyet, de nem tudtuk ráhúzni. Húsz évet ült, szép apránként. Amikor legutóbb
szabadult, kizsebelt két részeget, aztán valaki taccsra tette. Beléeresztett kettőt a szívébe, egyet meg a
fejébe. A fejlövést akkor kapta, amikor már lement, afféle kegyelemdöfésként. A tettes elpárolgott. – Lily
Rothenburg visszaült a Davenporttal szemben álló magas székre.
– Profi – mondta Davenport.
– Az. Arra viszont a világon semmi magyarázat, hogy miért kellett egy profi Arvin Davieshez. Egy nullinger
volt, egy porbafingó. Mindenesetre egy nagy szemétláda tűnt el vele az utcáról, évi harminc-negyven
elég undorító ügyecske.
– A többi végrehajtás is hasonló volt?
– Igen. Vagyis hogy a módszer más és más, de a végrehajtás mindig hidegvérű, precíz, megtervezett.
Davenport bólogatva nézte Lily Rothenburgot. – Mindez nagyon lélekemelő – mondta –, de mi közöm
nekem ehhez?
Lily Rothenburg mélyen Davenport szemébe nézett. – Van két pofa a hírelemzőknél, azok szúrták ki a
közös jellemzőket, és idegesítette őket a dolog. Az áldozatoknak vagy nevezd őket, ahogy akarod, mind
vastag dossziéjuk volt a hírelemzőknél. Mintha csak onnan válogatták volna őket. Miután jelentették a
dolgot, hat zsernyákot állítottak az ügyre, hogy figyeljen. Végül aztán Pettyre bízták az ügyet.
Davenport közbeszólt. – Afféle házi vamzer volt? A saját bajtársai után szaglászott?
Lily Rothenburg a fejét rázta. – Pályafutása legnagyobb részében helyszínelőként működött, később
számítógép specialista lett belőle. Másodosztályú nyomozó volt, de ebben az ügyben, abban a
munkacsoportban dolgozott, amely közvetlenül a főnököm, John O’Dell irányítása alatt törte magát.
– Szóval akkor nincs a dologban semmi házon belüli sérelem – mondta Davenport.
- Nincs. És mielőtt lelőtték, történt egy furcsa eset az ügyben… – Lily Rothenburg elgondolkozva
végigsimított a homlokán. – Azt a nagyhangú feketét, akit lelőttek, azt a szóvivőt Waitesnek hívták. Még
nem zártuk le az ügyét, még mindig dolgoznak rajta emberek. Walt egyik rutinfeladata volt, hogy ő
gyűjtötte be és szortírozta a nyitott esetekről befutó jelentéseket. Talált egyet, amelyben Waites
meggyilkolásának egyik állítólagos tanúja azt állította, hogy Felismerte az egyik tettest, aki szerinte egy
zsaru volt. A tanút Cornellnek hívják, a családneve valószínűleg Reed. A gond akkor jelentkezett, mikor
Walt meg akarta keresni ezt a Reedet, Reed ugyanis eltűnt. Úgy nézett ki, elutazott valahová. De aztán
Walt valahogy mégis megtalálta. Aznap délután megpróbált szólni nekünk, de senkit sem talált bent,
ezért aztán csak a hangpostán hagyott üzenetet. Azt mondta, tudja, hová tűnt Reed.
- Na és hová?
- Nem tudjuk. Waltot aznap este megölték.
- Jézusom… Valaki hozzáfért a hangpostához?
- Ez valószínűtlen, kódolva van – felelte Lily Rothenburg. – És a meggyilkolása nagyon precízen meg volt
tervezve. Ha ennek a tanúnak a megtalálása egyáltalán közrejátszott benne, akkor az csak az utolsó csepp
lehetett a pohárban.
- Hm. És mi van Petty jegyzeteivel? Megtaláltátok?
- Az íróasztalában nem volt egy szál sem, de ez az ügy jellege miatt nem is lett volna ésszerű – mondta
Lily. – Nem is nagyon járt be, otthonról dolgozott. Na és ez a másik: mire odaértünk, valaki már járt a
lakásában. Az összes floppyja eltűnt, a merevlemezét vagy, hogy hívják, letörölték valahogy. Én ehhez
nem értek, a tény, hogy nem volt rajta semmi visszaállítható.
- Komputerbuzi volt?
- Éppenséggel nem. Nekem úgy mondták, hogy a merevlemezt újraformázták és felülírták. Van ennek
valami értelme?
- Van, hogyne. Petty nyilván elmondta valakinek a dolgot. Nehéz elhinni, hogy véletlenül ölték meg épp
aznap, mikor rábukkant egy fontos tanúra… Kinek beszélhetett róla? – kérdezte Davenport.
– Nem tudjuk – felelte Lily. – Mindössze annyit tudunk, hogy bejött a központba, már munkaidő után,
minket keresett. O’Dell meg én mostanában elég sokat autózunk, oltogatjuk a politikai bozóttüzeket.
Aznap este is így volt. Walt nem hívott minket a kocsiban. A sofőr végig a kocsiban volt, nem telefonált
senki. Szóval a lényeg az, hogy mikor Walt bejött a központba, összefuthatott a munkacsoport valamelyik
tagjával. Másnak egészen biztosan nem beszélt volna erről a témáról.
– Eszerint összefutott egy kollégájával, aki elpletykálta valahol?
Lily Rothenburg összeráncolta a homlokát. – Hát… nem egészen. Nagyon hamar lelőtték. Itt nem
pletykálkodásról van szó… Itt valaki közvetlenül leadta a drótot. Mondjuk telefonon. Azaz ismeri a
gyilkosokat. Vagy éppenséggel ő irányítja őket.
– A rohadt életbe. De ha egyszer tudjátok, hogy a csoport hat tagjának valamelyikéről van szó…
Lily Rothenburg mosolyogva ingatta a fejét. – Ennyire azért sohasem könnyű. Először is mind a hatnak
van felettese, akinek jelenti a dolgok állást. Ezen felül mind a hatnak van egy-egy beosztottja, akiknek
egyike-másika pontosan tudja, mivel foglalkozik a csoport.
– Hát ez nem úgy hangzik, mint valami szig. biz. – mondta Davenport.
– Körülbelül huszonötén tudnak az ügyről, közülük tizenöten részletekbe menően – válaszolt Lily.
– Ez mifelénk szigorúan bizalmasnak számít… de látod, mire elég. Ha a munkacsoport valamelyik tagja
adta le a drótot a gyilkosoknak, akkor mindenről tájékoztathatta őket. Úgyhogy meg vagyunk bénítva.
Kineveztek a csoporthoz egy új górét, egy kapitányt, de nem csinál semmit. Csak arra jó, hogy fedezzen
minket, ha esetleg megint kiszivárog valami.
– És te most azért jöttél, hogy szálljak be – mondta Davenport.
Lily Rothenburg bólintott. – Megbeszéltem a főnökömmel. Ezt az ügyet egy külső embernek kell
kibogoznia. Kettőnkön kívül senki sem fog tudni róla. Ez az egyetlen járható út. És mivel ürügynek itt van
Bekker, nálad jobbat keresve sem lehetne találni. A média természetesen teljes erővel veri a tamtamot
Bekker miatt… A tévé, a Post, a News… Halál doktor így. Halál doktor úgy… Ebben a stílusban. A
vízcsapból is ez folyik. Ezért aztán hozzád fordulunk, mint ahhoz, aki legutóbb elkapta. Konzultánsként.
Eközben szép csendben odajátszunk téged két hapsi közelébe, akiket Walt erősen nézegetett.
– Hm. – Davenport szótlanul ült egy hosszú percig, aztán felnézett. – Mondd csak… Ez a hapsi, akit
lelőttek, ez a Walt… Ez ugye nem csak egy volt a sok közül? Nincs valami, amit tudnom kellene róla?
Lily Rothenburg Davenport arcába nézett, de nem a szemébe; a semmibe révedt, mintha hirtelen egy
másik arc tűnt volna fel előtte. – A legjobb barátom volt – mondta.
Aztán elmesélte Davenportnak egyik álmát.
Aznap éjjel álmodta, mikor Pettyt meggyilkolták; nem álomképpel kezdődött, hanem egy szaggal,
ózonillattal, mintha valahol égne egy vezeték. Aztán önmagát látta, ködön át, mégis egyre tisztábban: egy
márványpadon ült, sima, egyszerű márványpadon, amilyeneket a temetőkben látni, és Petty számtalan
sebből vérző teteme hevert az ölében. Mint egy pieta. O nem csinált semmit, egyszerűen csak ült és
nézte Petty arcát. A kép lassanként, mint egy milliméterenként közelítő kamera, rászűkült Petty arcára,
míg végül nem látszott semmi más, de a feltárulkozó látvány nem a várt krisztusi békességben fogant. Az
ölében tartott arcot nagy sebességű lövedékek szaggatták fel, sárgás őrlőfogaira ráalvadt a vér…
Hátborzongató látvány volt, s attól kezdve minden éjszaka megjelent.
Aznap éjjel álmodta először, mikor Pettyt megölték.
De előtte, este felhívta Petty hetvenegy éves anyja; zavarodottan, összevissza beszélt. Megölték egyetlen
gyermekét, nyöszörögte öregasszonyosan. Walt meghalt, meghalt… Lily lelki szemei előtt megjelent az
öregasszony: a keskeny, szürke arc a telefonkagyló feketéje mellett, reszkető teste, a zsebkendő, amit
gombóccá, gyűrt aszott kezében, a háta mögött álló tévén díszlő nippek, a falon függő festményen Jézus
Krisztus, amint feltárt, fénylő szívére mutat. Még a szagát is érezte a lakásnak, azt a jellegzetes káposzta–
és lángos illatot.
Az öregasszony megkérte Lilyt, hogy menjen be a Bellevue Kórházba azonosítani Waltért. Járt nála
rendőr? – kérdezte Lily. Igen, persze, most is itt van, és Gomez atya is. És jön a polgármester is.
Lily beszélt a rendőrrel. Vigyázzon Glória Pettyre, mondta neki, rendőrözvegy, rendőranya. Családja
utolsó élő tagja.
Aztán elment a Bellevue-be; reszketett a félelemtől s a gyásztól.
A Bellevue-ben nincsenek pieták.
Petty is: csak egy viaszos bőrű holttest volt, egy vérfoltos hordágyon hevert. Átlátszó műanyag zsákba
volt csomagolva, mint a hentesüzletekbe szállított fél marhák. Lily rutinszerűen rögzítette gondolatban,
hogy az egyik lövedék felhasította Petty arcát, láthatóvá váltak őrlőfogai; úgy hatott, mint egy csupasz
koponya előképe, s ugyanakkor furcsa módon visszaidézte Petty ismerős, naiv, boldog mosolyát. Azt a
mosolyt, amely Lily láttára minden alkalommal kivirult.
Lilynek kislánykora jutott eszébe, Brooklyn, amikor még mindketten csak hét-nyolc évesek voltak. Vége
felé járt az ősz, kék volt az ég, a levegő csípős, közeledett halottak napja. Az utcában vörösbe fordultak a
juharok. Lily beteg volt, nem ment aznap iskolába, délután azonban megengedte az anyja, hogy kiüljön a
verandára.
És egyszer csak megjelent Walter, futva közeledett az utcán, egy papírlapot lobogtatott, szemében öröm
szikrázott. Lily előző napi nyelvtan dolgozatát hozta: hibátlan! Lily számára ez nem volt rendkívüli, a
rajongó, szélesen mosolygó, szőke, lenyalt hajú Walter számára azonban…
És akkor most ezek a véres fogak.
– Ez Walter Petty – mondta egy fáradt segéd-boncnoknak.
Hazaérve átöltözött, s miközben készülődött, hogy átmenjen Petty anyjához, középiskolai évkönyvei
jutottak eszébe. Kihúzta a nappaliban álló komód legalsó fiókját, elővette a három közül a legfelsőt,
kinyitotta: az utolsó évfolyam. Ott volt benne Walter fényképe: kissé lányos arcát áthatotta ártatlan
mosolya.
Lily ekkor megtört és végre elsírta magát. Olyan sírógörcsöt kapott, mint még soha, egészen kimerítette.
Félig kábán befejezte az, öltözködést, és elindult az ajtó felé.
És ekkor megcsapta orrát Petty szaga: a hullaházban heverő Petty szaga, a vér szaga, a holttest szaga. Ott
maradt az orrában. Berohant a fürdőszobába, újra meg újra megmosta arcát, kezét.
Másnap kora reggel, a Glória Petty társaságában eltöltött lidércnyomásszerű közjáték után, mikor végre
nagy nehezen sikerült egy-két órát aludnia, álmában önmagát látta, amint egy márványpadon ül, ölében
Walter Petty megtört, megszaggatott, véres tetemével, amely véres fogaival féloldalasan vigyorogva
mered föl rá…
Petty meghalt.
- Jézusom – nézett Davenport Lily Rothenburgra. – Én nem tudtam, hogy…
- Mit? – Lily megpróbált mosolyogni. – Hogy ennyire?
- Hogy ez egy ilyen régi barátság… Hogy valahogy úgy, mint én meg El le Kruger…
- Tudom: az apáca. Mit tennél, ha valaki meggyilkolná? – kérdezte Lily.
- Megkeresném és megölném – válaszolta halkan Davenport.
- Igen – bólintott Davenport szemébe nézve Lily. – Ezt akarom én is.
Délután volt; a nap színe vörösre majd fakó narancsra váltott. Meg-megújuló széllökések s távoli
robajlások jelezték a vihart, amelyet Davenport a tetőről nemrég közeledni látott. Mikor Lily megérkezett,
Davenport azzal fogadta: Világbajnok, ahogy kinézel, amire Lily Rothenburg egy Ne kezdd megint, Lucas-
szal lehűtötte a dialógust. Ennek ellenére megmaradt közöttük valamilyen lappangó feszültség, amely
most, hogy a konyhából elindultak a nappali felé, felszínre rúgta magát.
Lily összezárt térdekkel a díványra telepedett; kotorászni kezdett a retiküljében, talált egy dobozka
szájpasztillát, kirázott kettőt a tenyerébe, bekapta. – Megváltozott itt nálad – mondta, ahogy körülnézett.
– Árnyék Szerelem itt járta után romhalmaz lett – mondta Davenport. Lezöttyent egy bőrfotel karfájára,
közelebb hajolt Lily Rothenburghoz, úgy magyarázta. – Jó néhány vezeték tönkrement, a padló teljesen.
Fél négyzetméteres darabokban hiányzott a vakolat. Az a hülye egy M-15-össel lövöldözött, térdig jártam
utána a sittben.
Lily elfordította a tekintetét. – Waltnál is olyat használtak… M-15-öst. Egy egész tárat belelőttek. Az egész
utca tele volt a teste darabkáival.
- Jézusom… – Davenport lázasan törte a fejét, hogy valamilyen más irányba terelje a beszélgetést, de
mindössze az jött ki a száján:
– Na és te? Veled mi van? - Legutóbb lelkiismeret furdalásod volt a férjed meg a gyerekek miatt…
-Még most is tart. Időnként annyira gyötör, hogy szinte– fizikailag is belebetegszem.
- A gyerekekkel azért találkozol?
- Nem nagyon – felelte szomorúan Lily, s megint elfordította a tekintetét. – Dávid valahogy mindig…
Szóval úgy néz rám. És a fiúk szerint is én követtem, el a hibát, mikor elköltöztem.
- Szeretnél visszamenni?
- Nem szeretem Davidet – ingatta a fejét Lily Rothenburg. – Sose szerettem valami nagyon. Most meg
elnézem, és bármit mond is, minden hülyeségnek tűnik. Ami azért bizarr, mert azelőtt mindig nagyon
okosnak tartottam. Eljártunk mindenféle bulikra, ahol bedobta ezeket a rasszizmussal meg az
osztályharccal kapcsolatos posztjungiánus elméleteket, az a sok hülye meg úgy állta körül és úgy
bólogatott, mint azok a játékkutyák, amilyeneket a kocsik hátsó ablakába szoktak kitenni. Na, ilyenek
után mentem dolgozni, ahol olyan jelentések kerültek elém, hogy teszem azt egy tizenkét éves srác
agyonlőtte az anyját, mert az nem engedte, hogy eladja a tévéjüket. Angyalport akart venni rajta. Ilyenek
után megyek haza, ahol… Már hallani sem bírtam, miket mond. Hát hogyan lehet egy olyan emberrel
élni, akit hallgatni sem bírsz?
- Nehéz – mondta Davenport. – És ha az ember zsaru, akkor még nehezebb. Azt hiszem, ezért töltöttem
én is olyan sok időt Jenniferrel. Ő hivatásos dumabűvész, de azért alapjában véve tudta, mi van,
lényegében véve ő is az utcáról élt.
- Hát igen…
- Szóval? Miről van szó? – kérdezte ismét Davenport.
Lily Rothenburg bizonytalan tekintettel nézett rá, nem idegesen, inkább valahogy vádlón. – Nem akartam
ilyen kerek-perec… Jobban örültem volna, ha magadtól nyilatkozol. Jössz?
- Van valakid? – kérdezte Davenport.
- Jössz?
- Lehet. Szóval van valakid.
- Fogjuk rá.
- Ezt meg hogy értsem? – Davenport felpattant, körüljárta a szobát. Nem volt dühös, de tudta, hogy
annak látszik. – Nos? – Odament az ablakhoz, kinézett; szürke, rózsaszínes tetejű viharfelhők közeledtek
a folyó vonala felé.
Lily Rothenburg vállat volt, elnézett mellette. – Hát volt egy hapsim. Megvan még most is. Éppenséggel
nem kezdtünk el lakást nézegetni, de már a levegőben volt.
– Mi történt?
– Infarktust kapott – mondta Lily Rothenburg. Davenport egy percig szótlanul nézte. – És? Akkor most
vége? Elsejétől ki van rúgva?
Lily Rothenburg kényszeredetten elmosolyodott. – Sajnos nem erről van szó. Rettenetes állapotban van.
- Rendőr?
- Az. – Lily mosolya elhalványult. – Bizonyos értelemben hasonlít rád. Nem külsőre… Magas, vékony, ősz.
De a hírelemzőknél van… vagyis hogy volt. És szereti az utcát. Rendszeresen ír róla cikkeket a Timesban.
Neki van a városban a legjobb vamzerhálózata. És van érzéke a… – Kereste a megfelelő kifejezést.
-…a fekete hajú családanyákhoz? – lépett közelebb Davenport.
- Hát… igen. – A bizonytalan mosoly visszatért. – De a lényeg, hogy szereti a harcot… Ahogy te. Most meg
húszlépésenként meg kell állnia, mert nem kap levegőt.
- Jézusom. – Davenport végigszántott a haján. Időnként voltak lidércálmai, hogy egyszer megnyomorodik.
– Az orvosok mit mondanak?
- Nem sok jót. – A fekete szemek zugában könny csillant, de Lily ugyanabban a pillanatban el is
mosolyodott. – A fene egye meg. Nem akartam bőgni. – Keze fejével megtörülte a szemét. – – Ez már a
harmadik infarktusa. Az elsőt öt éve kapta. Elég cefet volt. A második nem annyira, az az első után két
hónapra érte. De szép lassan összeszedte magát, szinte el is felejtette, rendesen dolgozott… Aztán jött ez
a harmadik, ez volt a legsúlyosabb. Komoly szívizom károsodást okozott. Ő meg nem akart leállni. Hiába
mondták neki az orvosok, hogy fogja vissza magát, tartsa távol magát minden stresszhelyzettől, álljon le
legalább egy évre, és az után is csak szép lassan, fokozatosan… Nem volt hajlandó. És azt hiszem, még
mindig dohányzik. Titokban. De érzem a ruháján… a haján.
- Szóval meg fog halni – mondta Davenport.
- Valószínűleg.
- Nem is hülyeség – mondta Davenport fahangon; leült, hátradőlt, a semmibe meredt. – Szarni az
egészre. Csináld, amihez kedved van, és ha megdöglesz, hát megdöglesz.
- Te is ezt csinálnád, ugye?
- Remélem.
– Borzasztó, milyen hülyék tudnak lenni a férfiak – mondta Lily Rothenburg.
Újabb hosszú csend következett, aztán Davenport megkérdezte: – Na és szex címszó alatt mivel
foglalkoztok?
Lily Rothenburg felkacagott, de egy pillanat múltán torkán akadt a nevetés. Felállt, felvette a retiküljét. –
Jobb, ha most megyek. Majd szólj, hogy jössz vagy sem.
- Válaszolj – mondta Davenport. Felállt, és gondolkodás nélkül az asszonyhoz lépett. Lily szinte fizikailag
érezte a nyomást.
- Nagyon… óvatosak vagyunk – válaszolta. – Nem szabad nagyon elengednie magát.
Davenport melle összeszorult, de valahogy olyan furcsán: harag és várakozás kavargott benne. Egészen
rekedtes volt a hangja, mikor megszólalt. - Sose voltál az az óvatoskodó fajta. – A kettejük között húzódó
feszültség épp hogy csak szikrát nem vetett.
– Jaj, istenem, Lucas – sóhajtott Lily Rothenburg.
Davenport egészen közel lépett hozzá, alig néhány centiméter választotta el őket.
– Taszíts el – suttogta.
– Lucas…
– Taszíts el – ismételte Davenport. – Taszíts el, és én elmegyek.
Lily Rothenburg hátralépett, elejtette a retiküljét. Odakint leérkeztek a járdára az első kövér esőcseppek;
egy kutyasétáltató nő szaladni kezdett.
Lily Rothenburg megtántorodott, lenézett a retiküljére, aztán belekapaszkodott Davenport inge ujjába,
fölemelte előbb az egyik majd a másik lábát, lerúgta a cipőjét, és elindult a hálószoba felé. Davenport
néhány másodpercig mozdulatlanul nézett utána; Lily Rothenburg pedig megállt a hálószoba ajtajában,
hátrafordult, Davenportra emelte nagy fekete szemét, és elkezdte kigombolni a blúzát.
Szeretkezésükben – mondta később – volt valami küzdelemszerű, volt benne némi erőszakos, már-már
agresszív jelleg. De nem is lett volna jó, ha gyöngéden kezdik, jobb volt így rögtön egymásnak esni,
birkózni, összefonódni…
Éjjel, mikor már a vihar utolsó maradványai is morogva elvonultak Wisconsin felé, az izzadság- és
szexszagú szobában Lily Rothenburg felült, kiült az ágy szélére. Fáradtnak látszott, de a szája szögletében
mosoly bujkált.
- Micsoda feslett nőszemély vagyok.
- Jaj, ezt ne…! – nevetett Davenport.
- Pedig így van – mondta Lily. – Szinte magam sem hiszem… Évtizedeken át olyan rendes lány voltam. De
mit csináljak: egyszerűen kell. És nem a gyöngédség. Nálad még egy grizzlymedve is gyöngédebb. Nekem
a szex kell. Hogy összepréseljenek. Sose hittem volna.
- Tudtad, hogy le fogsz feküdni velem? – kérdezte Davenport. – Mármint akkor, mikor jöttél.
Lily Rothenburg mozdulatlanul ült néhány pillanatig. – Felmerült bennem. Úgyhogy először a szállodába
mentem, bejelentkeztem. Hátha telefonál valaki.
Davenport végigfuttatta hüvelykujja körmét az asszony gerincének bukkanóin. Lily Rothenburg
megborzongott. Vissza akar menni a szállodába, mondta.
- Na és ha telefonál az a valaki! – kérdezte Davenport. – Mit fogsz mondani neki?
- Semmit. Nem kell tudnia róla. – Lily Davenport felé fordult. – És neked sem kell közölnöd vele.
- Miért közölném? – kérdezte Davenport. – Nem is ismerem.
- Dick Kennettnek hívják. – Davenport a félsötét szobában látta, hogy Lily Rothenburg halványan,
keserűen elmosolyodik. – Ő viszi a Bekker-ügyet.
Ötödik fejezet
Kora reggel volt.
Davenport a Harmincötödik utcán ődöngött egy fél narancsot eszegetve. Ismerkedett a várossal:
nézegette az arcokat a kirakatablakok tükrében, az eldobott szivarként heverő, pokrócba tekergőzött
csavargókat, a járdákon öltönyállványokat tologató embereket.
A narancs savanyú volt, kissé csípte a nyelvét; rosszul aludt az éjjel, ezzel próbálta elűzni rossz szájízét.
Két sarok között félúton megállt egy parkolóház előtt, fogával kihámozta az utolsó gerezdet is, a héjat egy
ütött-kopott szemétgyűjtőbe dobta.
Az utca átellenes oldalán a Midtown South-i rendőri körzet központi épülete állt, leginkább egy ötvenes
években épült középnyugati iskolaépületre emlékeztetve: szögletesen, praktikusan, kissé fáradtan. Hat
járőrkocsi meg egy szólómotor parkolt előtte. Négy másik járőrkocsi kissé feljebb állt, szabálytalanul a
szabályosan parkoló kocsik mellett, a belső oldalon. Abban a pillanatban, mikor Davenport megtorpant a
szemétgyűjtő előtt és beledobta a narancshéjat, egy szürke Plymouth állt meg az utcán. Ősz hajú, magas,
vékony férfi szállt ki a jobb első ülésről, mondott valamit a sofőrnek, elnevette magát, aztán becsukta az
ajtót.
Davenportnak feltűnt, hogy nem becsapta, hanem óvatos mozdulattal becsukta. A férfi tekintete
Davenport felé fordult, megnézte magának, megnézte még egyszer, aztán óvatos lassúsággal a körzet felé
fordult. Jobb keze besiklott élénk színű nyakkendője alá, öntudatlan mozdulattal megdörzsölgette a
szívét.
Davenport kocsikat kerülgetve utánament, és még a bejárat előtt utolérte. Lily azt mondta, Kennett
magas és ősz, és ez a gépies mozdulat, ahogy a mellét dörzsölgette…
– Dick Kennetthez van szerencsém?
A férfi megfordult; hűvös, figyelmes tekintettel nézett Davenportra. – Mit óhajt? – Kissé összehúzta a
szemét. – Davenport? Sejtettem, hogy maga az. Kennett vagyok. – Kezet nyújtott.
Jó öt centivel magasabb volt Davenportnál, de vagy tíz kilóval könnyebb. Rendőr létére kissé hosszú volt
a haja, könnyű, drapp öltönyét mintha ráöntötték volna. Kék szemével, vakító fehér fogsorával, bőre
állandónak látszó barnaságával, halványkék, anyagában csíkozott ingével és színpompás nyakkendőjével
egy rendszeresen golfozó vagy teniszező orvosra emlékeztetett: vékony volt, figyelmes, komoly. Ám
barnasága sem tudta leplezni sápadtságát, s papírvékony bőre alatt jól láthatóan kirajzolódott szemgödre
késpenge élességű pereme. Közvetlenül a szemgödör alatt apró hegek látszottak: olyasfajta jelentéktelen,
de fájdalmas sérülések emlékei, amilyeneket egy bokszoló szed össze a ringben, vagy egy rendőr az utcán
– egy olyan rendőr, aki szívesen beszáll mindenféle bunyóba.
- Lily állandóan csak magáról beszél – mondta kézfogás közben Davenport.
- Egyetlen szava sem igaz – vigyorgott Kennett.
- Szívből remélem – vágta rá Davenport. Szemügyre vette Kennett nyakkendőjét: a ráfestett kép egy
fedetlen mellű polinéziai nőt ábrázolt, a háttérben egy másik nő állt. Jóképű nyakkendő.
- Gauguin. – Kennett lenézett a nyakkendőjére; örült a megjegyzésnek.
- Tessék?
- Biztos hallott már Paul Gauguinről, a francia festőről.
- Nem tudtam, hogy nyakkendőket is csinált – mondta elbizonytalanodva Davenport.
Összeállt Christian Diorral, olyanok voltak, mint a sziámi ikrek – villant meg ismét Kennett mosolya.
Davenport bólintott, és kinyitotta Kennett előtt az ajtót. – Nagyon utálom, ha kinyitják előttem az ajtót –
morogta Kennett, és belépett.
- És ahhoz mit szólna, ha egyszer a síri világból feljőve azt kellene olvasnia a kövén, hogy „Elhunyt egy
ajtó nyitása közben”? – kérdezte Davenport. Kennett nevetett. Davenportnak tetszett őszinte, nyílt
kacagása. Vigyázz, gondolta, vannak emberek, akik mindenkivel meg tudják kedveltetni magukat. Létezik
egy ilyen képesség.
- Szívesebben halnék meg egy sörösdoboz nyitása közben, csak hagynának sört inni. De nem hagynak –
mondta hirtelen elkomorodva Kennett. – Remélem, magának sose lesz része ilyesmiben. Faljon aszpirint.
Ne egyen többé tojást és marhahúst. Imádkozzon, hogy inkább agyvérzést kapjon. Egy ilyen rozoga szív…
Gyáva szart csinál az emberből. Az ember állandóan figyeli, hogyan ketyeg, nem állt-e le. És mint az őszi
légy. Ha valami strici kirabolna, szép csöndben tűrnöm kellene.
- Ne beszéljen nekem ilyenekről – mondta Davenport.
- Én se szeretem hallani, de állandóan ezt szajkózzák a fülembe – mondta Kennett. – Na, megnézzük a
csapatot?
– Felőlem…
Keresztülballagtak az előcsarnokon, megvárták, míg a pultos őrmester észreveszi őket, s egy
gombnyomással kinyitja előttük a hátsó traktusra szolgáló ajtó elektromos zárát. Kennett vezetésével egy
tárgyalóterembe mentek, amelynek ajtajára celluxszal egy kitépett noteszlap volt ragasztva: Kennett-
csoport. A helyiség falain négy parafatábla is függött, tele mindenféle cédulákkal, telefonszámokkal,
manhattani térképekkel. A berendezés két hosszú tárgyalóasztalból és tizenkét műanyag székből állt. Az
egésznek a közepén két férfi nézett farkasszemet egymással: egy fehér inges, napbarnított arcú, testes
egyenruhás rendőr meg egy kutyaképű, sportzakós nyomozó. Mindkettőnek műanyag kávéscsésze volt a
kezében, emelt hangon társalogtak.
- …és ha a maga emberei hajlandóak volnának megmozdítani azt a tohonya valagukat, talán még
juthatnánk is valamire. Ez itt a dolgok rákfenéje, hogy senki sem akarja kitenni a lábát, mert az strapás.
Pedig tudjuk, hogy szippantgat, és ahhoz csak be kell szereznie valahol a port.
- Miért, talán én is ott álltam abban a kórusban, amelyik tele torokból üvöltötte, hogy egy hét alatt
lemarjuk? Ilyet csak egy hülye állíthat, Jack. Tudomásom szerint valahol Jerseyben vagy Phillyben van a
beszerzési forrása. Úgyhogy maga csak ne jöjjön nekem ezekkel a fúrókkal…
Hat civil ruhás nyomozó figyelte őket: ingujjasan, lehordott nadrágokban, derékszíjukra csatolt
pisztolytokkal ültek a kincstári szőnyegen álló műanyag székeken. Négyüknek szintén műanyag
kávéspohár volt a kezében, ketten-hárman cigarettáztak, sekély alumínium hamutartókba hamuzva. Az
egyik hamutartó szélén már a szűrője égett egy ottfelejtett csikknek, szaga kellemetlen érzetet keltett,
mint az iskolai táblán megcsikorduló köröm hangja.
- Mi folyik itt? – kérdezte halkan Kennett. Odament a szoba túlvégébe. A vitatkozók elhallgattak.
- A stratégiát vitatjuk meg – válaszolt kurtán a testes egyenruhás.
- És jutottak valamire? – kérdezte Kennett. Udvarias volt, de kemény. Átvette az irányítást.
A rendőr megcsóválta a fejét, és elfordította a tekintetét. – Nem.
Davenport kissé távolabb a többiektől leült egy székre. A nyomozók némi idegenkedéssel, nyíltan,
alaposan megnézték maguknak.
- Bemutatom maguknak Lucas Davenportot, minneapolisi kollégánkat – jelentette be Kennett szinte
közömbösen, miközben Davenport lezöttyent. Felvett egy dossziét, amelyre a neve volt írva, kinyitotta és
lapozgatni kezdte a jelentéseket és feljegyzéseket. – Ma délelőtt sajtótájékoztatót tart, délután pedig
kimegy az utcára. Fell lesz a párja.
- Hogy hagyhatta meglógni ezt a görény Bekkert? – kérdezte a napbarnított arcú rendőr.
- Nem én voltam – válaszolta békésen Davenport.
- Ki kellett volna nyírnia – jegyezte meg a kutyaképű. Két középső metszőfoga kissé szétállt, és elég sárga
volt.
- Az én fejemben is megfordult. – Davenport tunya tekintettel nézte a kutyaképűt, míg csak az el nem
fordult.
Valaki felnevetett, egy más valaki pedig azt mondta: – Azt kellett volna.
Kennett ismét megszólalt. – Nem hiszem, hogy meg tudná így elsőre jegyezni, Davenport, de azért hadd
mondjam. Kuhn, Huerta, White, Diaz, Blake és Carter hadnagy urak, Annelli és Case nyomozók pedig a
sorozatgyilkos specialistáink. A keresztneveket majd menet közben…
A nyomozók nevüket hallva sorra fölemelték a kezüket, és biccentettek. Ugyanolyanok, mint a
minneapolisiak, gondolta Davenport. Más a nevük, de az alapállásuk meg a téma ugyanaz. Mint egy
rakás éltes cipőbolti eladó: kevés a fizetés, mindig csak hamburger meg sült krumpli, és először mindenki
egy számmal kisebb cipőt akar felpróbálni.
Egy vörös hajú nő lépett a helyiségbe egy halom dossziéval.
Kennett zavartalan ritmusban folytatta: …a hölgy pedig Barbara Fell. Barb, bemutatom magának Lucas
Davenportot ebben a kábé ötszáz dolláros zakóban és kétszáz dolláros cipőben.
Barbara Fell harmincöt körüli, karcsú nő volt, vörös hajában épp hogy csak itt-ott csillant egy-egy ősz szál.
Széles szája egyik szélét félhold alakú sebhely határolta; mint egy sápadtfehér vessző, úgy hatott ovális
walesi arcán. Leült Davenport mellé, kurtán kezet fogott vele, aztán a többiek felé fordult.
– John O’Dell. is átjön, ő is beszáll – mondta az egyik nyomozó Kennettnek. Kennett bólintott, odahúzott
magának egy széket, és leült. – Hallom, van valami új fejlemény.
Némi csend után a magas, inas Diaz hadnagy szólalt meg. – Körülbelül abban az időpontban, hogy Bekker
ideért, eltűnt egy taxi. Egy három hónapos járgány, egy olyan új fajta, lekerekített Caprice. Sutty. A sofőr
állítólag csak annyi időre szállt ki, hogy leeressze a fáradt gőzt.
Kenett szemöldöke magasba szökött. – Azóta se került elő?
– Tudomásom szerint nem, bár… - Bár?
– Az egyik emberünk utánanézett egy kicsit. A sofőrnek fogalma sincs semmiről. Bement egy kocsmába
vizelni, és mire kijött, a kocsi eltűnt. Viszont azt mondja, két komolyabb koccanása is volt előtte a
járgánnyal. A kardántengelye tropára ment, a felfüggesztés is vacakolt, a jobb első ajtó meg annyira
szoros volt, hogy alig lehetett nyitni. Szerintem réges-rég egy folyó fenekén nyugszik. A biztosítás miatt.
Kennett bólintott. – Azért csak erőltessék. Semmi másba nem tudunk kapaszkodni. – Körülnézett a
jelenlévőkön. – Laski-ügyben semmi?
- Egy hang se – mondta az egyik hadnagy.
- Khm… – Davenport felemelte az ujját, Kennett odabólintott neki. – Lily mesélt nekem erről a Laski-féle
históriáról… Gondolkodtam rajta.
Az asztal elején ülő nyomozók hátrafordultak, hogy lássák. – És mire jutott? – kérdezte Kennett.
- Nem hiszem, hogy Bekker ugrana ilyesmire. Az ő szemében Laski csak egy fonák gondolkodású kolléga,
nem célpont. Inkább olyan, akivel tudományos vitákat folytathatna. Egyenlő fél, nem alárendelt.
- Nincs semmi más, amin tovább tudnánk menni – csattant fel Carter, a napbarnított egyenruhás. - És
elég kézenfekvő.
- Nyugalom. Én is jó elgondolásnak tartom – mondta Davenport. Laski patológus volt és ráállt, hogy a
tévében elemezze azokat az orvosi tanulmányokat, amelyeket Bekker küldött a lapoknak. Tudományos és
erkölcsi, szempontból egyaránt elítélte a dolgozatokat, szadistának, háborodott sarlatánnak nevezte
Bekkert – szándékosan: hátha ráharap. Laskit, a lakását és a munkahelyét civil ruhás nyomozók hálója
vette körül. Bekker azonban mindeddig nem mutatkozott. – Épp ezért töröm rajta a fejem. Hogy hogyan
lehetne megvariálni?
- És hogyan? – noszogatta Kennett.
- Bekker Minneapolisban a Timest járatta. Lefogadom, hogy itt is olvassa. Ha rá tudnánk venni valakit,
hogy rendesen, tudományos alapon kioktassa, arra esetleg ráharapna…
- Ne csigázzon – mondta Kennett.
- Van nálunk egy ürge, akinek volt egyszer egy előadássorozata Mengeléről… arról a náci rémorvosról.
- Hallottunk már róla.
- Na szóval előrángatnánk ezt azt ürgét, rádumálnánk, hogy mossa szépen össze Mengele kutatásait és
Bekker etikáját… – folytatta Davenport. – És lyukadjon ki arra, hogy ebből az úgynevezett kutatásból még
valami érdemleges eredmény is kijöhet. És akkor benyomunk erről egy cikket a Timesba.
A nyomozók összenéztek. Végül Huerta szólalt meg. – A jó ég áldja meg magát, ennek a tetves városnak
a fele zsidó. Ezek a falra másznak, ha…
- Csigavér. Szó sincs semmiféle elmebeteg, antiszemita rizsáról – mondta Davenport. – Én valami szép
nyugodt, intellektuális, elméleti eszmefuttatásra gondolok. Olvastam is mostanában, valahol erről a
Mengele-féle etikáról tépte a száját valaki, úgyhogy ez lehetne az apropó. Esetleg kereshetnénk
opponensnek egy zsidó szakembert, hogy senki ne kapja fel a vizet.
- Maga szerint ez beválna? – kérdezte Kennett. Kezdte érdekelni a dolog.
- Ha Bekker fülébe jut, nem fog tudni ellenállni. Teljesen bele van dilizve ebbe a témába. Az illetőt, akit
sikerül kerítenünk, esetleg rá lehetne venni, hogy keveredjen vitába Laskival. Valami olyasfélébe, amire a
lapok is felfigyelnek.
Kennett a többiekre nézett. – Mi a véleményük?
Carter oldalra billentette a fejét, aztán mogorván bólintott. – El tudja intézni?
– Valaki biztosan – felelte Kennett. – Talán O’Dell. Valahol a New School környékén kellene. Bekker is
arrafelé tanyázik.
– Jó elgondolásnak hangzik – szólalt meg Huerta –, de eltart egy ideig, mire aláaknázzuk a környéket.
- Két-három nap – mondta Kennett. – Egy hét.
- Addigra el kellene kapnunk…
– Mindegy, belevágunk. Ez is olyan, mint a Laski-trükk: nem látom semmi árnyoldalát, és őszintén
megmondva, még olcsó is. – Biccentett Davenport felé. – Beindítom.
– Gyorsan.
- Persze. – Kennett körülnézett a helyiségben. – Jól van, akkor most essünk túl a többin. John!
Narkóvonalon mi újság?
- Már mindenkit kihallgattunk, de sehol semmi – válaszolta Blake. – Csak körbe járunk, mint a nyomtató
ló…
Mialatt a nyomozók sorra beszámoltak a rutinügyekről, Barbara Fell odasúgta Davenportnak: – A
sajtótájékoztatója már el van rendezve. Két riporter máris itt van, és további három-négy várható.
Davenport bólintott. Fell még folytatta volna, de e pillanatban az ajtóra rebbent a tekintete. Egy
imbolygó, kövér férfi lépett be, teste nekiütközött az ajtófélfának; apró, fekete szeme végigpásztázott a
helyiségben ülőkön, megállapodott Davenporton, megállapodott Fellen. Szürke arcát szerteágazó erek
pókhálózták, gyérülő, vöröses haját egyenesen hátrafésülte, és valamilyen olajjal tapasztotta
koponyájához. Erős állkapcsát csak még jobban kihangsúlyozta rosszkedvet sugalló alsó ajka, amely
mintha örökös biggyesztésbe merevült volna. Mellényes, vörösbarna öltönyt viselt.
– O’Dell – lehelte Davenport fülébe Barbara Fell. – A gégemetszők csoportfőnöke.
O’Dell nyomában Lily Rothenburg lépett be. Észrevette Davenportot, oldalra billentette a fejét, és
felvonta a szemöldökét. Méret után készült tengerészkék kosztümben volt, nyakába nagy, laza, férfias
selyem csokornyakkendőt kötött. Jobb vállán masszív rendőrretikül függött, keze a táska tetején pihent.
Csak tíz centit kellett mozdítania, hogy elérje a táskában lapuló negyvenötös markolatát. Davenport
egyszer látta, hogyan rántja elő, s lő bele vele egy férfi homlokába egyetlen tizedmásodperc alatt.
Lily a könyökénél fogva egy szék felé terelte O’Dellt, aztán átkerült az asztal túlsó oldalára, és leült
Davenport mellé. – Tudtál már beszélni Dick-kel? – kérdezte suttogva.
– Igen. Nagyon rendes tagnak tűnik – felelte Davenport.
Lily ránézett, mintha azt vizsgálná, komolyan beszél-e, aztán bólintott és elfordította tekintetét.
O’Dell elmondta, hogy az ő területén hol tartanak, s hogy nincs semmi különösebb ötlete a tekintetben,
hogyan kellene folytatni. És hogy ő egyelőre csak ül a magaslesen és figyel, érzékel-e mozgást. – Meg
lehetne próbálkozni esetleg csalimadarakkal – mondta. – A központban valaki felvetette, hogy esetleg ki
lehetne küldeni néhány embert az utcára…
Mint végső szalmaszálat, megvitatták ezt a lehetőséget is, de Kennett csak a fejét rázta. – Túl nagy a
terület – mondta. Odament a falon függő hatalmas Manhattan térképhez, ujja a Central Parktól elindulva
egészen az üzleti élet központjáig siklott. – Még ha valamilyen meghatározható csoportra utazna,
mondjuk kurvákra vagy buzikra, akkor esetleg. De az áldozatok között nincs semmi hasonlóság. Illetve
csak negatív értelemben van. Nem vadászik utcán élő emberekre, akiket pedig talán könnyebb volna…
- Lehet, hogy egészségesnek látszó embereket igyekszik kiszúrni – vetette közbe Case, az egyik
sorozatgyilkos-specialista. – A dolognak e miatt a tudományos vetülete miatt Danny meg én úgy
gondoljuk, hogy Bekker kizár mindenkit, aki túlságosan elüt az átlagtól, beteg vagy gyönge.
Megnehezítené a következtetéseket. És a jegyzőkönyvek szerint az áldozatok mind egészségesek voltak.
- Jól van – mondta Kennett. – Eddig hét embert intézett el, öt nőt, két férfit, egy feketét, hat fehéret. A
fehérek közül kettő kreol bőrű, de a jelek szerint ennek nincs jelentősége.
- Egyébként viszont az első kivételével mind szembeszökően kicsik – szólalt meg Kuhn. – A második ürge
csak százhatvanöt magas volt és vékony, mint egy paszulykaró.
– Mert cipelnie kell őket – morogta Huerta. Mindannyian bólogattak. Egy hosszú percig mindenki a falon
függő Manhattan térképet nézte.
– Szerintem taxival fuvarozza őket – szólalt meg az egyik nyomozó. – Nem hagyhatja, hogy meglássák,
valahogy elő kell teremteni a pénzt a kábítószerre, és valamilyen odú is kell neki, ahol elszórakozik az
áldozataival. – A beszélő Davenportra nézett. – Elképzelhető, hogy van valahol pénze? Eléggé jól van
eleresztve, ugye? Bespeizolhatott…
Davenport ingatta a fejét. – Meglepetésszerűen kaptuk el. Azt hitte, sejtelmünk sincs semmiről. És a
felesége hagyatéki tárgyalásán minden fillérről elszámoltatták.
- Szóval nem valószínű.
- Érzésem szerint valaki a szárnyai alá vette – mondta Davenport. – Egy régi vagy egy új barátja. Valaki.
Kennett bólogatott. – Én is ettől félek. De ha így áll a helyzet, nemigen van jó lépésünk.
– A médián keresztül megpróbálhatnánk megbökdösni egy kicsit a barátját – vélekedett Davenport. – Ha
Bekker függő helyzetben van valakivel szemben…
O’Dell eddig szótlanul ült egy ingatag összehajthatós széken, Most megszólalt. – Álljon meg a menet, én
ezt már nem bírom követni. Honnan tudjuk, hogy van valami haverja?
- Az egész várost telehintettük a fényképeivel, meg hogy, hogy néz ki, ha esetleg befestette a haját,
szakállt növesztett vagy kopaszra nyírta a fejét – mondta Kennett. – És ezek nem holmi fantomképek,
hanem jó minőségű fényképfelvételek alapján készültek…
- Igen, tudom – mondta türelmetlenül O’Dell.
- Így hát, ha nem láthatatlan, vagy nem a csatornákban dekkol, akkor minden valószínűség szerint
meghúzta magát valakinél – vette fel Davenport a Kennett által elejtett fonalat. – Csak úgy simán nem
vehet ki lakást. Akkor lakbért kellene fizetnie, és rendszeresen látnák. Háziúr, kíváncsiskodó szomszédok…
– Tehát beköltözött valakihez, vagy csövezik – jelentette ki Kennett.
- Nem csövezik – szögezte le Davenport. – Nem tudom elképzelni róla. Bekker egyszerűen nem az a fajta.
Ahhoz ő túlságosan… pedáns. És különben is: kell valamilyen járművének lennie. Nem ülhet taxiba
hullákkal a hóna alatt.
- Hacsak nem ő vezeti a taxit – szólt közbe Huerta.
- Azon a vonalon nemigen jutunk előbbre – rázta a fejét Diaz. – Keressük az ellopott taxit, de…
- És még akkor is nagyon kockázatos lenne – mondta Davenport.
- Ez igaz – vélekedett Kennett –, viszont sok kérdésre választ ad. Például: hogyan szállítja a holttesteket,
hogyan teremti elő a pénzt, s mindeközben hogyan tud mégis láthatatlan maradni. – Ha minden éjjel
csak két-három órát dolgozik, és akkor szúrja ki az áldozatait… Lehet, hogy a turistajárta helyekre
koncentrál, tudom is én, mint például a Javits Center, ilyenekre. Szóval főleg nem idevalósiakkal van
dolga, ami egyebek közt Cortesére is magyarázatot ad. Az emberek bíznak a taxisokban.
– Hát én nem tudom… – mondta Davenport. Megint a térképet bámulták mind. Túl nagy ez a város; nem
egy épületében annyian laknak, mint két-három kisvárosban együttvéve.
- Szerintem abban viszont igaza lehet, hogy valakinél dekkol – szólalt meg végül Ken nett. – Csak azt nem
tudom, honnan szerez pénzt a…
- Ért hozzá – vágott a szavába Davenport. – Orvos, és ért a kémiához… Egy menekülő ember, aki
mellesleg jó kémikus…
- Bármit össze tud kotyvasztani – szólt közbe egy kopasz, szürke nadrágos férfi, White. – Repülőport.
Hintőport. LSD-t… Megint divatba jöttek, mint a régi szép időkben.
- Lehet, hogy ezért fedezi a haverja – vélekedett Kuhn. – Házi fejőstehén.
- Jó, tegyük fel, hogy mindez így van. És akkor mi van? – kérdezte türelmetlenül O’Dell.
- Akkor megtörjük egy kicsit a fejünket, hogy hogyan lehet egy kicsit megpiszkálni azt az illetőt, akinél
dekkol – felelte Davenport. ~ Kellene valaki, aki ténylegesen bele tud szólni a média dolgaiba.
- Minek? – Ezt O’Dell kérdezte.
- Mert fel kell ráznunk őket. Rá kell vennünk a médiát, hogy csináljon nekünk egy kis propagandát. Hogy
dumálják meg a népet, hogy aki Bekkert bújtatja, az bűnsegédi bűnrészes egy tömeggyilkosságban. Kéne
néhány ilyen főcím. És hogy a rejtegetőnek az az egyetlen esélye, ha most rögtön jelentkezik, mondván,
hogy nem tudta, mert így nem büntetik meg. Bekkert meg el kell kezdeni nagy csinnadrattával
hajkurászni.
- Én tudnék valakit – mondta O’Dell.
- De valahogy úgy, hogy eltalálják a megfelelő hangsúlyokat…
– Majd kitalálunk valamit – mondta O’Dell. – A ma délelőtti sajtótájékoztatója érvényes még?
- Igen.
- Hát akkor vessen nekik valami koncot, aztán… A megbeszélés végeztével O’Dell nehézkesen
feltápászkodott és odahajolt Davenporthoz. – Szeretnénk beülni erre a sajtóbalhéra Lilyvel.
Davenport rábólintott. – Nyugodtan. – O’Dell biccentett és elindult kifelé. Davenport Barbara Fellhez
fordult. – Kimegyünk délután?
– Ki. Le kell járnunk az orgazdákat. – Barbara Fell nagy szürke szemének ugyanolyan árnyalata volt, mint
haja szürkéjének. Százhatvanöt magas lehetett, kissé sértődött mosolya és nikotinfoltos mutatóujja volt.
– Megkaphatom a Bekker-akták másolatait?
– Itt van minden – veregette meg Barbara Fell az ölében tartott dossziékat.
O’Dell visszakiáltott az ajtóból, ahol Kennett-tel beszélgetett. – Davenport! – Davenport felállt és
odament. – Dick most mondja nekem ezt a Mengele-féle előadás dolgot. Délután körbetelefonálok és
beindítom. Mondjuk a jövő héttől. Majd úgy rendezzük, hogy eltartson egy ideig.
Davenport bólintott. – Jó.
– A folyosón megvárom – indult el O’Dell. Davenport a szeme sarkából érzékelte, hogy Kennett alig
észrevehetően elhúzza a száját. – Miért nem kedveli?
Kennett arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt az undor. Hosszú, fürkész pillantást vetett Davenportra, csak
az után válaszolt. – Mert csak dumál. Manőverezik. Manipulál. Úgy néz ki, mint egy disznó, de nem az. Ez
egy pók. Ha választhat, hogy igazat mondjon-e vagy hazudjon, mindig hazudik. Mert az érdekesebb. Hát
ezért.
- Jó oknak hangzik – nézett O’Dell után Davenport. – Úgy veszem észre, Lily kedveli.
- Fel nem foghatom, mit eszik rajta – mondta Kennett. Mindketten Lily felé néztek, aki a helyiség túlsó
végében beszélgetett Barbara Fell-lel. – Ami pedig azt a pókhasonlatot illeti… Elvághatja vele a torkomat.
Ha O’Dellnek a fülébe jut, másnap már egy parkolóházban irányítom a forgalmat.
- Na ne – mondta Davenport. – Az erővonalak azért nem ilyen egyenesek.
Kennett derűs pillantást vetett rá. – Jó, hát nem ennyire. De nagyon meg tudja kavarni a szart.
Mindketten Lily felé néztek, és mikor Lily a folyosó felé intett a fejével, Davenport elindult kifelé. – Jön? –
kérdezte Fellt.
Fell felnézett a dossziéból, amelyet olvasgatott. – Meg vagyok híva?
– Persze.
Három újság és két tévéstúdió riporterei várták őket, két tévékamerával felszerelkezetten. A riporterek jó
hangulatban voltak, ugratták Davenportot, derűsen csevegtek egymással munkahelyi problémáikról.
Nem volt valami nagy véleményük a sztoriról; a kérdések nagyrészt Bekkerre és arra a csapdára
vonatkoztak, amelyet Davenport még Minneapolisban állított fel Bekkernek.
– Most tényleg csak néhány szóban – mondta a találkozó vége felé az egyik tévériporter Davenportnak –,
mert nem lesz rá sok időnk… Maga ismeri Michael Bekkert. Még a lakásán is járt. Hogyan jellemezné ezt
az embert? Milyenek a személyes benyomásai vele kapcsolatban? Egyesek állatnak nevezik…
– Bekkert állatnak nevezni sértés az állatokra nézve – felelte Davenport. – Bekker egy szörnyeteg. De még
ez is csak közelítés. Bekker egy eleven, két lábon járó, egyszemélyes horrorfilm.
– Pöpec! – mondta egy kék blézeres, űzött tekintetű, szőke riporternő, és az operatőréhez fordult. –
Milyen volt?
– Jó, vevők lesznek rá. De kellene még egy snitt, ahogy reagálsz rá.
Miután a riporterek távoztak, O’Dell, aki eddig a kövér emberek módjára, lábát szétvetve ült egy
összecsukható széken, megszólalt. – Tényleg jó volt. Jó volt ez a szöveg, hogy Bekker milyen okos meg
hogy milyen nehéz elkapni, de mi mindent elkövetünk. – Vaskos ajkai hangtalanul mozogtak egy-két
másodpercig. – Igaza volt annak a szőke babának. Pöpec.
Hatodik fejezet
A Sixth Avenue-i trópusok.
Az ég rózsaszín volt az aszfaltról felszálló levegőszennyezéstől, a légtükrözésben hastáncos nők módjára
rezegtek a hőoszlopok. Fell fél karját kilógatva, ujjai közt egy füstszűrő nélküli cigarettával nyomult előre a
viharvert Plymouth-szal a sűrű forgalomban. A hátsó ülésre dobott magnós rádióból egy régi Doors-szám
harsogott: Gyere babám, pöccints már be…
– …légkondicionálóra nincs pénz – mondta éppen Barbara Fell –, viszont van három számítógép
terminálunk, aminek köszönhetően az eddiginél jóval több lett a papírmunka. Ráadásul nem is új
terminálok, hanem felújítottak…
Fekete és barna karok lógtak ki a mellettük vánszorgó sárga taxik vezetőülésének ablakán, sápadtabb
bőrű utasaik a hátsó ülésen elterülve párolódtak saját levükben.
- Mit akarunk mi az orgazdáktól? – kérdezte Davenport. Délelőtt tudomására hozták, hogy Fell az üzemi
tolvajlások és betörések specialistája. Most orgazdákat hajtottak föl.
- Kennett olvasta egy orvosi tanulmányát ennek a lökött Bekkernek, és azt szűrte le belőle, hogy hibbant
barátunk olyan megfigyeléseket végzett, amelyeket megfelelő orvosi monitorok és műszerek nélkül nem
tudott volna elvégezni. Az egyik tanulmányában például azt írja, hogy a vérnyomás emelkedését és
süllyedését a nyaki verőérbe vezetett katéter segítségével követte nyomon. Ehhez műszer kell…
- Megkérdezték az orvosi műszereket árusító…
- Meg, az összes észak-amerikait, de a nagyobb japán és európai szállítókat is. Semmi. Lejártuk a
kórházakat, tűnt-e el tőlük ilyesmi, de nem. Márpedig valahonnan be kellett szereznie.
Megálltak egy jelzőlámpánál. A járdán, homlokán egy nedves ronggyal, egy gyümölcsárus ült egy
műanyag kerti széken, és hosszú spirálban almát hámozott egy gyöngyház markolatú, keskeny pengéjű
tőrrel. Lassú mozgású, tépett szőrű, tigriscsíkos macska óvakodott el mellette, egy pillanatra megállt,
szemügyre vette a kunkorodó héjat, aztán leugrott a járda széléről, és eltűnt a kanálisban. Mindenütt
jobb, mint ebben a hőségben.
– …és működik itt valami hő cserélődési folyamai, ami miatt éjszaka sem csökken a hőség. Na, ilyenkor
aztán bizarr dolgok történnek – mondta Barbara Fell, miközben csikorgó gumikkal átlőtt a
kereszteződésen. – Egyszer például jött egy hívás, hogy menjünk, mert egy péer belenyomta a felesége
fejét a…
– Egy kicsoda?
– Egy Puerto Ricó-i. Szóval belenyomta a felesége fejét a vécécsészébe, nyomta, míg meg nem fulladt. Azt
mondta, azért, mert olyan rohadt meleg volt, és az asszony nem volt hajlandó befogni a pofáját.
Elgurultak a Cheks Cashed előtt, egy mexikói majd egy indiai étterem előtt, csemegeüzletek előtt, egy
káposztát és kolbászt áruló, erőteljesen illatozó bódé előtt. A járdákon vörös foltos homlokú járókelők
siettek vagy vánszorogtak a dolguk után, szellemeskedő feliratú pólótrikókat lehetett látni, csavargókat,
leendő maffiózókat napszemüvegben, laza kilencszáz dolláros, fényes hajtókájú öltönyökben. Egy
nagydarab nő pólótrikójának hasi részére egy hatalmas pisztoly körvonalai voltak festve. A fölötte látható
felirat így szólt: New York hivatalos térképe. A felirattól egy vörös nyíl indult ki, s mutatott a pisztoly csöve
elé. Ön itt áll.
– Ott van Lonnie – szólalt meg Fell, s kihúzódott a járda széléhez. Egy taxi dühödten rádudált a háta
mögül. Ügyet se vetett rá, kiszállt.
– Te meg mi a jó édes nénikédet…
Barbara Fell mutató– és hüvelyujjával pisztolyt imitálva lelőtte, és megkerülte a kocsit. Lonnie egy
felfordított műanyag sörös rekeszen ült, fülében egy sétálómagnó dugójával, félig lehunyt szemmel
ringatta magát a zene ütemére. Épp a másik irányba fordult, mikor Barbara Fell odalépett hozzá, és cipője
orrával megkocogtatta a sörös rekeszt. Lonnie felkapta a fejét, és kivette füléből a hangdugókat.
– Kukucs. – Davenport a másik oldalról lépett elé. Csíkhúzás kizárva.
– Hétfőn eladtál háromszáz fecskendőt Al Kunstlernek – mondta Fell. – Szeretnénk tudni, honnan
szerezted, és milyen orvosi cuccod van még.
- Nem tudok semmi ilyesmiről – mondta Lonnie. A szemöldöke fölött masszív sebhelyek húzódtak, orra
vonala észrevehetően eltért a függőlegestől.
- Ne játszd az agyad, Lonnie, nem érünk rá szarakodni – mondta türelmetlenül Fell. – Most nem
érdekelnek az ócska kis tűid. Ha játszod az agyad, beviszünk, ha eszednél vagy, békén hagyunk. Ez most
nem neked való história.
- Miért, miről van szó? – Lonnie olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de Davenport a vállára
tette a kezét. Ülve maradt.
- Azt a lottyadt agyú Bekkert keressük. Orvosi cuccai vannak, szeretnénk tudni, honnan szerzi. Te egész
biztosan tudsz legalább egy lelőhelyet.
- Csak azt köhögd ki, hogy te hol szerezted – szólalt meg Davenport.
Lonnie körülnézett, mintha arról akarna meggyőződni, nem figyelik-e.
– Atlantic Cityben. Egy pofától, valami motelfélében.
– És ő honnan szerezte? – kérdezte Davenport.
– Azt meg honnan a francból tudjam? Lehet, hogy találta.
– Lonnie, Lonnie… – korholta Fell.
– Átugrottam Atlantic Citybe egy kis rulettre, mert itt már mindenütt be van drótozva a kerék…
– Nyomjad már, nyomjad…
– Na és olt futottam össze azzal a krapekkal abban a motelban, ő mondta, hogy van valami áruja, mire
én megkérdeztem, mi volna az, erre azt mondta, hogy mindenféle, és tényleg volt neki mindene, ilyen
szerszámkészletek meg számítógép monitorok meg bőrtáskák, szíjak, öltönyök, na meg ezek a szar
injekciós tűk.
- Milyen kocsival volt? – kérdezte Davenport.
- Cadillackel.
-Új volt?
– Á, egy régi ládával, olyan takonyzölddel, a teteje meg fehér.
– Lehet, hogy még mindig ott van?
Lonnie fölvonta a vállát. – Előfordulhat. Úgy nézett ki, mint aki letanyázott egy időre. Volt ott egykét csaj,
állandóan azokkal lógott…
Lejártak még öt-hat orgazdát, csupa kis simlist.
Fell félóránként keresett egy telefonfülkét, és beszólt a körzetbe.
– Senki? – kérdezte ilyenkor Davenport.
– Senki – felelte Barbara Fell, és pesztergálták tovább az orgazdákat.
Ez a Barbara egy tehenészlány, gondolta Davenport, figyelve, hogyan vezet. Nem itt Bronxban és nem
ebben az idődben kellett volna születnie. Ezzel a széles, csontos vállával, ezekkel a kiugró
pofacsontokkal, ezzel a hullámcsatokkal kordában tartott vörös lobonccal inkább valahol Dakotában vagy
Montanában volna a helye. És ehhez még ott az a sebhely is a szája mellett…
Egy törött söröspalackkal kínálták meg egyszer, mesélte, még járőr korában. – Ezt kapja az ember, ha
közbelép, hogy néhány hülye fel ne koncolja egymást.
Baba Zalacki nyilván valóban volt kisbaba is, mielőtt kipotyogtak a fogai. Most csak ingatta a fejét, s
rózsaszín ínyét mutogatva vigyorgott Davenportra. – Nem tudok semmiféle orvosi cuccról – mondta. –
Még a legorvosibb az volt, mikor két hete szereztem háromszáz doboz kotont. A koton az menő, azt
passzra lehet vágni. Az ember elslattyog a Harlembe, kiáll vele az utcasarokra, és így eladja – pattintott az
ujjával. – Na de orvosi cuccokat…? Kinek kell az?
Megint az autóban ültek, mikor Barbara Fell egyszer csak azt mondta: – Lemegy a nap.
Davenport felnézett az égre, amelynek nyugati oldalán még látszott a nap a ritkás porfüggöny mögött. –
Azért még meleg van.
– Várja csak ki az augusztust, akkor tényleg meleg lesz. Ez most semmi. Kéne egyet telefonálni.
Mellettük az utcán egy kopasz, farmerdzsekis férfi a fal felé fordult, fél kezével nekitámaszkodott, és
vizelni kezdett. Davenport csak nézte. A férfi elvégezte a dolgát, rendbe szedte magát, és elballagott.
Gond egy szál se.
Fell visszajött, azt mondta: – Otthon van. Foglalt a vonal.
Fél óráig tartott, mire a gyérülő fényben keresztülvágva a városon megérkeztek egy folyópart közeli
raktárnegyedbe. Barbara Fell végül lelassított, csinált egy U-kanyart, és a jobb első kerékkel kissé
nekiütközve a járdaszegélynek megállt. Leállította a motort, a rádióját letette a hátsó ülés elé a padlóra,
aztán bekotort az ülése alá, kivett egy táblát, és kirakta a műszerfal tetejére, hogy kívülről látni lehessen:
NINCS RÁDIÓM!
- Még egy zsaru kocsiját is? – kérdezte Davenport.
- Főleg azt… Egy zsaru kocsija tele van mindenféle érdekes motyóval. Pontosabban: azt hiszik.
Davenport kiszállt, nyújtózkodott, ásított, s addig siklatta hüvelykujját a derékszíján, míg csak bele nem
ütközött pisztolya bőrtokjába. Mély árnyékba süppedt az utca, a téglafalakban sötéten komorlottak a
kapualjak és a lehúzott redőnyű garázsok. Hatalmas klinkertégla épület előtt álltak. Nem volt rajta
semmiféle tábla vagy házszám. Sötét ablaksorai a harmadik emelet magasságától rakódtak egymásra,
keskeny, magas ablakok, a harmadiktól a tizenegyedikig feketék, mint az éjszaka. Csak a legfelső egyik
oldalán égett a villany.
- Ég a villany – mondta Fell.
- Bizarr egy lakóhely – nézett körül Davenport. Az úttesten papírszemetet sodort a párás folyami szél,
olyan szaga volt, mint egy rossz fogazatú vénember leheletének. Közel jártak a Hudsonhöz, valahol a
húszas utcák magasságában.
- Elég bizarr maga Jackie Smith is – válaszolta Fell. Davenport a kapu felé indult, de Fell elkapta a karját. –
Lassan a testtel. Adjon egy percet. – Egy csomag Lucky Strike-ot vett elő a retiküljéből.
- Rossz szokás – jegyezte meg Davenport.
- Az, viszont legalább nincs szükségem vekkerre.
- Hogyhogy? – adta fel a labdát Davenport.
- Minden reggel pontban hétkor felébredek a saját köhögésemre. – Látva, hogy Davenport nem
mosolyodik el, Barbara Fell összehúzta a szemét. – Ez vicc volt, Davenport.
- Tudom, magamban betegre röhögtem magam rajta – felelte Davenport, aztán elmosolyodott.
Fell kipöckölt egy szál cigarettát, odaveregette egy gyufásdobozhoz, a szájába tette, s két tenyerét
szélfogóvá görbítve rágyújtott.
- Remélem, engem nem fog szarba keverni – villant a szeme Davenportra.
- Ezt meg hogy értsem? – kérdezte Davenport. Mutatóujjával meglazította a gallérját. A nyaka olyan volt,
mint a smirgli.
- Láttam a Bekkerről készült felvételeket, amelyeket közvetlenül a letartóztatása után csináltak – mondta
Fell. – Úgy nézett ki, mintha valaki egy betonkeverőbe nyomta volna a képét. Ha ezt New Yorkban
csinálja egy olyan emberrel, akinek vannak kapcsolatai, mint például Jackie-nek, keresztet vethet a
karrierjére.
– Nekem nincs karrierem – mondta Davenport.
- Nekem viszont van – mondta Fell. – Még négy év, és leszerelek. Szeretném addig kihúzni.
- Na és utána mik a tervei? – kérdezte Davenport, csak hogy elüsse az időt, míg Fell elszívja a cigarettáját.
Hátravetette a fejét, és megint fölnézett. Úgy érezte, New Yorkban állandóan csak fölfelé tekergeti a
nyakát. Még egy ilyen tizenkét emeletes épület előtt is.
- Elhúzom a csíkot Hollywoodba vagy Floridába, beállok egy topless bárba pincérnőnek – válaszolta Fell.
– Hogy? – Davenport kizökkent, meghökkent.
– Vicc volt, Davenport – mondta Barbara Fell. – Aha. – Davenport az utcát kezdte nézegetni. –
Ki ez a pofa?
Fell szívott egy slukkot, köhögött, szája elé emelte az öklét. – Jackie? Ólomsúlyú menő. Az eddigiek mind
könnyű- vagy középsúlyúak voltak. Nagykereskedő. Itt a belvárosban három-négy ilyen van. Amikor
megfújnak mondjuk egy kamionrakomány színes tévét, ezek valamelyike tenyerel rá, ő teríti szét a
középsúlyúaknak. Ha Jackie-nek olyanja van, ötven-hatvan vagy akár száz pasasnak is leadhatja a drótot,
hogy figyeljék, felbukkan-e Bekker. Ha olyanja van. Az a száz pasi meg egy egész légiónyi tolvajt meg
szipóst tud megkérdezni. Ha olyanjuk van.
– Ha maguk mindezt tudják róla…? – Davenport hűvös kíváncsisággal nézett Barbara Fellre. Hátuk mögött
egy férfi fordult be a sarkon, meglátta őket a járdán, visszafordult, eltűnt.
- Megvan a maga legális üzlete, visszamaradt áruval foglalkozik – folytatta Fell. – Ha teszem azt valakinek
van hatszázezer lakatja kulcs nélkül, felhívja Jackie-t. Jackie megveszi és keres valakit, akinek pont ez kell.
Ez teljesen legális. Ha rááll és figyeli, azt látja, hogy egész nap a raktárakat járja, naponta tíz-tizenkettőbe
is benéz, a hét minden napján más-más tíz-tizenkettőbe. Mindenféle emberrel beszél. Több százzal. És
valahol ebben a sűrűben van nyolc-tíz embere, azok viszik ezekben a raktárházakban suba alatt az
orgazdabulit… Kemény dió. Tudom, hogy mivel foglalkozik, de nem tudom, hol vannak a lerakatai.
- Ismeri magát?
- Tudja, ki vagyok. Egyszer három napig szobroztunk a lakása előtt, figyeltük, ki megy, ki jön. irkáltuk a
rendszámokat. Seggrepesztő hideg volt. Tudja, milyen az, amikor már annyira hideg van, hogy nem is
havazik?
- Tudom. Odafent nálunk…
-… Minnesotában, tudom. Na, olyan. – Barbara Fell tűnődve végignézett az utcán; emlékezett. – Na,
aztán harmadnap éjjel kijön egy mókus a házból, bekopog a kocsi ablakán, amelyikben ücsörgünk az
ikremmel, és bead nekünk egy termosz forró kávét meg két pulykásszendvicset, hogy Jackie Smith küldi
szeretettel.
- Hm. – Davenport Fell szemébe nézett. – Elfogadták?
- A pasi cipőjére öntöttem a kávét – sziszegte Fell. Szívott még egy utolsó slukkot, rámosolygott
Davenportra, s elpöckölte a csikket: szikraesőt hányva bucskázott az úttesten. – A barom… azt hitte,
megvehet egy ócska pulykásszendvicsen… Na, gyerünk, lássuk, miből élünk.
A raktárház acélkeretes, három centi vastag üvegajtajába erősítésképpen vastag acélrudak voltak építve,
és másfél méternyire mögötte egy ugyanilyen ajtón kellett áthaladnia a belépőnek. A két ajtó között egy
videokamera volt a falra szerelve. Fell megnyomott egy gombot, amely mellett a TETŐ felirat volt látható.
Néhány másodperc múlva megszólalt egy mikrofonízű hang. – Ki az?
Fell odahajolt a beszélőréshez. – Fell és Davenport nyomozók keresik Jackie Smith-t.
Újabb rövid szünet után ismét megszólalt a hang. – Lépjenek be, és tartsák jelvényüket a kamera elé.
A zár fel berregett. Fell kinyitotta az ajtót, beléptek, s a két ajtó zsilipjében állva a kamera felé emelték
nyomozójelvényüket. Egy másodperccel később a belső ajtó zárja is felberregett. – Elindítottam lefelé a
liftet. Szálljanak be, és jöjjenek föl a tizenkettedikre – szólt a hang.
A második ajtó egy teljesen üres, sárga előtérre nyílt. Ablaka sem volt, ajtaja is csak kettő: a lifté, meg egy
vasajtó a szemközti végében. A lift balra volt, az átellenes oldalról egy másik, erős dróthálóval óvott,
mennyezetre szerelt kamera figyelte őket.
- Érdekes… – mondta Davenport. – Mint egy bank páncélterme.
- Ahogy mondja. Ha Jackie nem akar beengedni valakit, az bizony nehezen jut be. Plasztikbomba nélkül
eltartana egy ideig. És akkor még át kellene jutnia a lépcsőt lezáró vasajtón, és föllihegni a lépcsőn, mert
a liftet nyilván felviszik és lezárják. Jackie meg addigra természetesen rég elhúzná a csíkot. A nyakam
tenném rá, hogy van valami rejtekútja…
– És minden valószínűség szerint kazettára veszi ezt az egészet – bólintott Davenport.
Fell rándított egyet a vállán. – Szeretném elkapni – ez nem titok. – A liftben, félúton fölfelé ismét
megszólalt. – Magának van valami köze Rothenburghoz?
Davenport ránézett. – Miért?
- Csak kíváncsiságból – felelte Barbara Fell. Nézték a sorban felvillanó számokat. – Csak mert amikor
bejött, úgy nézett magára… Gondoltam, van valami.
- Nincs.
Fell megcsóválta a fejét, nem hitte. Nyílt a liftajtó, kiszálltak. Egy ugyanolyan helyiségbe jutottak, mint a
földszinti volt: sárga betonfalak, szemben egy szürke vasajtó. A mennyezet közelében, az egyik sarokban
kamera.
– Jöjjenek be – szólalt meg a hang.
A vasajtó Csodaországra nyílt.
Egy kissé megemelt, félhold alakú, dobogószerű padlórészre léptek, amelynek homorú oldala egy óriási
helyiségre nézett; Davenport nyolcszáz-ezer négyzetméteresnek saccolta. Különböző célokat szolgáló
részei nem falakkal voltak elválasztva egymástól, hanem bútorokkal, szőnyegekkel, világítási
effektusokkal. A konyha jobbra volt; kis elektromos kemencéjébe egy szőke férfi kukucskált. Friss kenyér
illata érződött. Balra, körülbelül a helyiség középvonalában, egy téglalap alakú, műfüves területen egy
fekete hajú férfi állt golfütővel a kezében.
– Erre, erre! – hallatszott a már ismerős hang, s a golfütős férfi integetni kezdett nekik. Fell vezetésével
elindultak felé. Mindkettejüknek úgy rémlett, hogy egy hektárnyi területen kell kerülgetniük a
bútordarabokat.
Valóságos bútorraktár, gondolta Davenport, olyan összevissza, mintha egy kamionról potyogott volna le.
Vagy még inkább kamionokról, más-más bútorgyár kamionjairól. Egy óriási perzsaszőnyegen egy
jellegzetesen angol baldachinos ágy állt, indián háziszőttessel leterítve. Az ággyal szemben egy
kétméteres vásznú, kivetítős tévé, körülötte három állványra szerelt videokamera.
A tévé mögött, egy félkör alakú fal előtt embermagasságú hangfalak szegélyeztek egy kissé bemélyített,
szemmel láthatóan társalgónak kialakított térséget. Közepén, egy márványasztalon mindenféle CD-
lejátszók és magnók, mellettük forgópolcokon vagy ezer CD-lemez. Ennek a résznek a padlóját állatbőrök
fedték: tigris, jaguár, bölény, hód. A hangszórókból Erol Gardner hangja áradt, a Mambó Carmelt
énekelte.
Az ágy túlsó oldalán, az ágy és a golfpálya között egy üvegfalú zuhanyozó állt, mint egy túlméretezett
telefonfülke. Egyik oldalán két vécécsésze nézett szembe egymással, a másik oldalon egy gigantikus
fürdőkád kéklett.
Smith a golfpályán állt, körülbelül a helyiség kétharmadánál, a hátsó fal felé fordulva, amelybe három-
négy ajtó volt vágva. Szóval van még néhány helyiség, gondolta Davenport.
A nekik háttal álló Smith meglendítette ütőjét: a labda egy nagy hálóban kötött ki. Smith megcsóválta a
fejét, az ütőt egy fali fogasra akasztotta. Mögötte, a mennyezeten, fel nem kapcsolt lámpák sorakoztak
egy kissé megemelt részen kialakított, valódi fűvel borítottnak látszó greenen. A greenen túl egy füstüveg
burájú lámpa függött egy óriási biliárdasztal fölött. A helyiség hátsó végében kosárlabda palánk volt a
falra szerelve, előtte a trapéz is fel volt festve.
– Sehogy sem akar bejönni a mozgás – mondta Smith. Golfcipőjében lendületes léptekkel közeledett
feléjük a műgyepen át. Alacsony, hordómellű, hordóhasú ember volt, a bajsza mint egy gyökérkefe, haja
fekete, göndör, dús. Fekete golfinget és fekete bricsesznadrágot viselt, derekán fonott bőrövet. A
nyakában aranylánc lógott, mintha egy Szent Kristóf érme függött volna rajta. Rámosolygott Fellre és
kezet nyújtott. – Maga az a zsaru, aki tavaly figyelt…
Barbara Fell úgy tett, mintha nem venné észre a felé nyújtott kezet. – Bekkerről akarunk beszélni magával
– mondta nyersen. – Ő az a pofa, aki mostanában sorra nyírja ki az embereket.
- Tudom, az őrült – mondta Smith. Visszahúzta a kezét, de sehogy sem tudta, mit kezdjen vele. Végül
zsebre dugta. Nem értette, mit akarnak tőle. A bajusza reszketett. – De miért pont hozzám jöttek?
- Mert Bekkernek pénz kell és kábítószer, és legális úton egyikhez sem juthat hozzá – válaszolta
Davenport. Elsétált a green mellett kialakított elütőhelyig. Maga a green körülbelül térdmagasságig volt
felemelve, de felszíne nem volt egyenletes, inkább amolyan hullámzó, közepén mélyülő. Davenport
lenyúlt és megtapogatta. Valódi, gondosan ápolt gyep volt, tapintása hűvös és kissé nedves.
– Nagyon meg van csinálva – mondta lelkesen Smith. Odament egy kapcsolótáblához, megnyomott
néhány gombot: a fű fölött lámpák gyúltak ki. – Különleges lámpák, ugyanolyan a spektrumuk, mint a
napé. Az ott Joe, mindent tud a füvekről, az ő munkája ez az egész. Ez itt valódi laposszárú szittyó. Egyévi
munkája fekszik benne.
Smith fellépett a gyepre, könnyed léptekkel körülsétált rajta, aztán megállt és Davenportra nézett. –
Szóval a pasasnak pénzre és drogra van szüksége?
– Igen. Közölje a hálózatával. Valamelyik embere üzletel vele. Beszélni akarunk ezzel az emberrel.
Mégpedig azonnal.
Smith egy puttert vett a kezébe, amely eddig a hátsó falnak volt támasztva. Egy kis fali tartóban három
labda fehérlett. Kivette és sorban egymás mellé, az elütőhelyre tette őket. Elütötte az elsőt, nem talált. A
labda túlgördült a lyukon, és vagy fél méterre mögötte állt meg.
- Hat és fél méterről nem is rossz – mondta Smith. – Egy ilyen hosszú pultnál nem kell pontosan a lyukra
célozni, untig elég, ha csak a félméteres körzetét akarják elérni. Valahogy úgy, mintha egy
csatornanyílásra célozna az ember. Ez a titka. A zsaruk szoktak golfozni?
- Azért jöttünk, hogy megmondjuk: értesítse a hálózatát – mondta Fell.
- Légy szíves, beszélj a hálóréklim harmadik gombjába, mondta a farkas Piroskának – fuvolázta Smith. A
labda vagy másfél méterrel túlgurult a lyukon. – A szentségit! – szisszent fel. – Az idegesség. Maguk rossz
hatással vannak rám.
- Nincs magnónk – mondta halkan Davenport. – Egyikünk sincs bedrótozva. Csak egy kis segítséget
kérünk.
– És nekem mi benne a bóni?
- A polgári öntudat – felelte Davenport. Icipicit mélyebbre váltott a hangja. Smith úgy tett, mintha nem
venné észre, s odaállt a harmadik labdához.
- Polgári öntudat? Egy ilyen kibaszott, tetves városban? – horkant fel Smith. – Már bocsánat a
kifejezésért, doktor Fell… Egyébként pedig fogalmam sincs, miféle hálózatról beszél.
Odasétált a lyukhoz közelebbi labdához, szemét összehúzva méregette a távolságot. A szőke férfi
elhagyta a konyharészt, egy friss kenyérszeletekkel teli porcelán tányérral közeledett. – Kér valaki friss
kenyeret? Fokhagymás vajjal készült.
– Teszek a kenyerére – mondta Barbara Fell, és Davenportra nézett. – Nem akar minket megérteni. Talán
szólni kellene a tűzoltóknak, hogy nézzenek itt körül egy kicsit.
- Egy jó összeköttetésekkel rendelkező embernél ezzel nem mennénk semmire- mondta Davenport.
- Márpedig én úgy nézem Mr. Smith olyan ember, akinek kitűnő összeköttetései vannak.
Smith összehúzott szemmel nézett rá. - Kicsoda maga? Magára nem emlékszem.
- A rendőrség felkért tanácsadója vagyok - felelte Davenport. Odament a hátsó felhoz, kivett egy nagy
fejű ütőt a golfzsákból. – Egy időben Minneapolisban dolgoztam, míg ki nem rúgtak a testülettől. – Olyan
halkan beszélt, hogy alig értették. – Annak idején én fogtam el Bekkert. Addigra sajnos már megölte egy
nagyon kedves barátnőmet. Elvágta a torkát. Nem kapkodta el. Szép lassan csinálta. Megkötözte, hogy
ne tudjon védekezni. Ezért aztán később, mikor elkaptam Bekkert…
- Cafatokká verte a képét – szólalt meg váratlanul Smith.
- Ahogy mondja – bólintott Davenport. – Cafatokká vertem a képét.
- Szeretnék valamit mondani – mondta Barbara Fell.
Davenport elengedte a füle mellett, felugrott a gyepre, Smith felé sétált. Szeme sarkából érzékelte, hogy
Fell keze a válltáskájába siklik. – És nem izgultam a következmények miatt – folytatta. – És tudja, miért
nem? Mert van egy rakás pénzem, nem vagyok rászorulva semmiféle állásra.
- Mi a fenét akar ezzel mondani…? – Smith hátrálni kezdett, gyors pillantás vetett a szőke férfira.
- Bekker nagyon feldühített – mondta tovább Davenport egyre fokozódó hangerővel. Szeme kitágult,
nyakán megfeszültek az inak. – Rettenetesen begurított. volt egy pisztolyom, egy olyan nagy, éles
irányzékkal a csövén, azzal estem neki a pofájának. Pépesre vertem a képét. Bekker addig egész jóképű
volt, szinte szép, mint ez a nyavalyás gyep itt…
Meglendítette az ütőt, belevágott vele a tökéletes gyepbe. Gyerekfejnyi füves rög repült a gyepről a
biliárdasztal felé.
– Várjon, ne csinálja ezt…! – Smith hadonászva próbálta leállítani Davenportot.
A szőke férfi letette a tányért, keze a háta mögé, a dereka felé mozdult, de Fell előrántotta a pisztolyát, s
a fejére célozva rákiáltott: – Ne, ne! Ne!
Davenport folytatta. Úgy lengette az ütőt, mint egy kaszát, s közben ordított; nyál fröcsögött Smith fekete
ingére. – Szétvertem a pofáját, szétvertem azt a mocskos pofáját, maga azt el se tudja képzelni, mennyire
szétvertem azt a mocskos pofáját!
Mikor végre nagy zihálva abbahagyta, tucatnyi mély árok szabdalta a gyepet. Akkor megfordult, és a
szőke férfira nézett. Leugrott a gyepről, odament hozzá.
– Maga fegyvert akart rántani – mondta.
A szőke férfi vállat vont. Széles, csapott válla volt, mint egy súlyemelőnek.
- Nagyon utálom az ilyesmit! – ordított rá Davenport.
- Állítsa le magát, az ég szerelmére! – sziszegett rá Fell.
Davenport heves mozdulattal a feje fölé lendítette az ütőt, és lecsapott. A szőke férfi szeme megrebbent.
Az ütő keresztülvágott a kenyérszeleteken, és összetörte az alattuk lévő tányért. Porcelándarabok
repültek szanaszét. – És mindezeken felül még megpróbált minket megvesztegetni…!
Odapattant Smith elé, rászegezte az ütőt, mint valami kardot.
– Én nem akarok a maga barátja lenni. Én nem alkudozom magával. Maga egy mocskos tróger,
hányingerem van magától. Adja le a drótot a hálózatának. És aztán hívjon fel. Lucas Davenport.
Midtown South. Ha nem teszi, úgy kibánok magával, hogy beleőrül. Szólok a New York Timesnak, szólok a
Newsnak, szólok az Eye Witness Newsnak, odaadom nekik a fényképét, és közlöm velük, hogy maga
Bekkerrel dolgozik. Hogy hatna ez az üzletmenetre? És ha ez nem elég, az is előfordulhat, hogy
egyszerűen visszajövök és szétverem azt a mocskos pofáját. Mert Bekker-ügy nekem ennyire fontos.
Megfordult, kifújta a levegőt, elindult az ajtó felé, aztán hirtelen elhajította a golfütőt: pörögve repült a
konyha felé, mint egy helikopter rotorja, levert egy falra akasztott réztálat, megpattant a tűzhelyen, s a
réztállal együtt csörömpölve a padlóra hullt. – Sose bántam valami jól ezekkel a hosszú szárú ütőkkel.
Útban kifelé az épületből, Barbara Fell csak nézte, nézte. Davenport végül elvigyorodott.
- Jól adtam a lököttet? – kérdezte.
- Én bedőltem neki – felelte komolyan Barbara.
- Kösz a fedezetét, bár nem hiszem, hogy a szőke herceg nagyon ugrált volna.
Barbara megcsóválta a fejét. – Ez azért meglepett… Vagyis hogy… Míg meg nem láttam ezt a palit, nem
tudtam, hogy Jackie Smith homokos. Egy homokos pár az olyan, mint egy házaspár, csak rosszabb. Ha az
ember megpiszkálja az egyiket, a másik képes kést rántani.
- Biztos, hogy homokos?
- Mint az ágybaszarás.
- Ez maguk felé mit jelent? – kérdezte nevetve Davenport.
– Azt, hogy igen. Tuti, hogy meleg – válaszolta Barbara Fell.
– És miért szólította magát doktor Fellnek? Maga orvos?
- Nem. Egy régi gyerekversre célzott. Én nem szeretlek, doktor Fell, hogy mért nem, nem érem fel, de azt
tudom, ha érdekel, hogy nem szeretlek, doktor Fell.
– Oda vagyok meg vissza – mondta Davenport.
– Rengeteg gyerekverset tudok – mondta Barbara Fell, és cigarettáját keresve beletúrt a retiküljébe.
– Elmondjam Az öreg királyt?
– Smithtől vagyok oda – pontosított Davenport. – Hogy ismeri ezt a verset.
- És tőlem nincs oda meg vissza? – Barbara Fell az ajkai közé biggyesztette a cigarettát, félig lehunyt
szemmel nézett Davenportra.
- Még nem tudom – válaszolta Davenport. – De elképzelhető.
Barbara Fell az Upper West Side-on lakott. A kocsiját otthagyták a Midtown South-i körzet előtt, és
beültek egy taxiba. – A szomszédunkban van egy egész rendes kis csehó. Tudja mit? Kísérjen el, beülünk,
kifújjuk magunkat egy kicsit, aztán majd taxival visszajön.
– Benne vagyok – bólintott Davenport. Különben is szeretett volna még egy kicsit elbeszélgetni
Barbarával.
Észak felé indultak a Sixth Avenue-n. A Central Park felé közeledve egyre sűrűsödött a járdák forgalma,
sok volt az andalgó turista.
– Túl nagy ez az egész – szólalt meg nagy sokára Davenport, miután egy ideig figyelmesen nézte a város e
létáru ló képeit. – Az Ikervárosokban szinte minden csirkefogó pofalemezét ismeri az ember. Na de itt… –
Kinézett, megcsóválta a fejét. – Itt az ember sosem tudhatja, merre hány méter. Itt annyi a strici, mint
máshol az esőcsepp. Ez itt a világegyetem hónalja.
– Hát igen… – mondta Barbara Fell. – De azért megvannak a maga szépségei. Itt van a sok színház, a
múzeumok…
- Mikor volt utoljára színházban?
- Nem tudom… Elég drága. De időm sincs rá.
- Na ugye.
A taxisofőr dudorászgatni kezdett magában. Dudorászásának nem volt dallama, inkább csak a hangereje
hullámzott. Üres tekintettel nézett ki a szélvédőn, feje valamilyen csak általa hallott ritmust követve
ingott jobbra-balra. Úgy szorította a kormányt, hogy egészen belefehéredtek ökle bütykei. Davenport
ránézett, aztán Barbara Fellre, és megcsóválta a fejét. Barbara elnevette magát, Davenport meg
elvigyorodott, aztán megint kibámult az ablakon.
A vendéglő kicsi volt, világítása diszkrét, hangulatos. A pultos keresztnevén szólította Barbara Fellt, és egy
hátsó fülke felé tessékelte őket. Davenport a bejárattal szemben ült le. Odajött hozzájuk egy pincérnő,
megnézte magának Davenportot, aztán Fellre nézett, és azt mondta: – Ó.
– Hivatalos ügy – mondta Barbara Fell.
– Mint mindig – mondta pincérnő. – Hallottad, hogy Louise megszült? Lány lett, három kiló tíz.
Mialatt fecsegtek, Davenport elnézte Barbarát. Kissé fáradtnak, kissé magányosnak hatott azzal a
bizonytalan mosolyával.
– Szóval – fordult vissza végül Barbara Davenporthoz –, tényleg olyan farkasordító hideg szokott lenni
Minnesotában, vagy ez csak olyan duma?
Beszélgetés, amolyan vendéglői módra. Még egy pohár. Davenport csak várta, várta az alkalmat.
Aztán elérkezett. Egy vékony férfi lépett be, odament egy nőhöz, megérintette az arcát, a nő
viszonzásképpen arcon csókolta. A férfi szőke volt és olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Egy perc
múltán Davenporték felé fordult, Barbara tarkóját kezdte nézegetni, mondott valamit a nőnek, akihez
leült, aztán jól megnézte magának Davenportot.
– Van ott egy pasas – mondta Davenport áthajolva az asztalon, egészen halkan. – Azt hiszem, magát
nézegeti. Ott a pult előtt…
Barbara Fell hátrafordult, felderült az arca. – Mica! – kiáltott. – Egy időben ő volt a fodrászom, de aztán
valahogy eltűnt. – Felállt, odament a pulthoz. – Mikor jöttél vissza?
– Mindjárt láttam, hogy te vagy az – felelte Mica.
Mica Európában járt, el is kezdte mesélni. Davenport ivott egy kis sört, lejjebb csúszott a székén, az asztal
alatt lábával átnyúlt Barbara székére, és bokái közé szorította az otthagyott retikült. A pincérnő
odapillantott rá, felvont szemöldökkel kérdezte, kér-e valamit. Davenport nemet intett. Ha ez most
idejön, vagy ha Mica meséje a kelleténél hamarabb ér véget, vagy ha Fell visszajön egy szál cigiért…
Megvan. A kulcsai. Egész nap erre várt, hogy egy pillantást vethessen rájuk.
Lenézett a jobb kezében tartott kulcscsomóra: hat kulcs, köztük három komoly esélyes. Volt az egyik
zsebében egy lapos műanyag doboz, amelyben eredetileg gombostűket tartott. A gombostűket kiszórta,
s a doboz tetejébe és alsó részébe vékony réteg szobrászagyagot töltött, így hordta a zsebében.
Belenyomta az első kulcsot az agyagba, megfordította, belenyomta megint. Aztán a másodikat. A
harmadikat már a fedélbe nyomta: ha túl közel kerülnek egymáshoz a nyomatok, deformálhatják
egymást. Lepillantott a dobozba: szép, tiszta lenyomat mind a hat.
Barbara még mindig beszélgetett. Davenport visszacsúsztatta a kulcsokat a retikülbe, a retikült ismét a
bokái közé fogta és visszaemelte a székre.
Úgy dobogott a szíve, mint egy amatőr bolti szarkáé.
Jézusom.
De megvan.
Hetedik fejezet
Lily másnap reggel telefonált. – Megvannak – mondta. – Most elmegyünk reggelizni.
Davenport felhívta Barbara Fellt. Fell már az ajtóból jött vissza.
- O’Dell telefonált – mondta Davenport. – Hívott, hogy reggelizzünk együtt. Nem hiszem, hogy tíz előtt
végeznék vele.
- Nem baj. Én addig utánanézek annak az ürgének, akiről Lonnie mesélt, annak a Cadilleces hapsinak
Atlantic Cityben. Nem mintha olyan biztató nyomnak látszana.
- Hacsak nem orvosi műszerekben utazik. Lehet, hogy nem csak fecskendői vannak.
- Lehet. – Barbara Fell tudta, hogy Davenport csak sóderol.
- Na jó – mondta Davenport –, akkor munkára. Délben elviszem ebédelni.
A Lakota Hotel régi, de New York-i létére jól karbantartott szálloda volt. Épülete elég közel állt ahhoz a
kiadóhoz, amely Davenport számítógépes játékait kiadta, volt saját étterme, és ágyairól nem lógott le az
ember lába. Davenport szobájából a tetők fölött egy üvegfalú irodaépület ablakaira lehetett látni. Nem
volt valami csodálatos panoráma, de azért elfogadható. A szobában volt két éjjeliszekrény, egy íróasztal,
egy komód, egy fotel az ablak előtt, egy távirányítós színes tévé, meg egy beépített szekrény, amelyben
automatikusan felgyulladt a villany, valahányszor kinyitották az ajtaját.
Davenport odament a szekrényhez, kivett egy aktatáskát, odavitte az ágyhoz, és kinyitotta. A táskában
egy kihúzható távcső, egy telefonmikrofonnal felszerelt kismagnó, egy Polaroid Spectra fényképezőgép és
hat tekercs film volt. Becsukta a táskát, egy percre beugrott a fürdőszobába, aztán lement az utcára.
Útban kifelé, a telefonfülke méretű hallban megszólította egy lézengő inas. – Taxit, Mr. Davenport?
– Nem kérek, kocsival jönnek értem – válaszolta. Kisietett az utcára, bement egy reggelizőbe, megivott
egy nagy pohár narancslevet, és már jött is ki.
Miután előző este elvált Felltől, felment Lilyhez, és odaadta neki a kulcslenyomatokat. Lily ismert valakit
az információelemzőknél, aki éjszaka diszkréten meg tudta csináltatni a kulcsokat.
– Régi kedves barátod? – kérdezte Davenport.
– Tűnj haza, Lucas – válaszolta Lily Rothenburg, és kituszkolta Davenportot.
Újra a keresztnevemen szólít, gondolta épp Davenport, mikor egy nagy fekete kocsi siklott elé a
járdaszegélyhez. Hátul egész antennaerdő meredt ki a csomagtartójából, s mikor lesiklott fekete ablaka,
Lily Rothenburg arcát pillantotta meg. – Lucas!
O’Dell sofőrje egy köpcös férfi volt, aki úgy vágatta a haját, ahogy annak idején a Koreában harcoló
amerikai katonák. A hajszíne olyan volt, mint a hengerelt acélé. Vastag, lapos orra mintha két közel ülő,
szürke szeme közé szorult volna, az ajka duzzadt és cserepes volt. Davenport beült mellé előre.
- Averyhez? – kérdezte a sofőr. Az első üléseket elektromotorral mozgatható üvegfal választotta el a
hátsóktól; most le volt eresztve.
- Igen – felelte O’Dell. A Times vezércikkét olvasta. Jobb combja mellett, Lily bal oldalán egy Wall Street
Journal hevert. O’Dell tovább olvasta az újságot, úgy kérdezte Davenporttól. – Reggelizett már?
– Csak fél liter narancslevet.
– Eszünk valami szilárdat – mondta O’Dell mindegyre az újságba temetkezve; kérdése és válasza egyaránt
gépies, rutinszerű volt. Egy perc múltán dünnyögve megszólalt. – Elmebetegek.
Lily Rothenburg előreszólt a sofőrnek. – Aaron! Hadd mutassam be magának Lucas Davenportot. Lucas,
az a férfiú ott maga mellett, aki a kocsit vezeti, Aaron Copland.
– Örvendek – vetett egy oldalpillantást Copland Davenportra.
– Részemről a szerencse – mondta Davenport.
Az Averyhez érve Copland szállt ki elsőként, kinyitotta O’Dellnek az ajtót. Elég terjedelmes, masszív hasa
volt, de egy atléta könnyedségével mozgott. A derékszíján pisztolytokot viselt, s bár pólótrikója eltakarta,
nem csinált különösebb titkot belőle.
Komoly automata, gondolta Davenport. A New York-i rendőrök többsége, akikkel eddig találkozott, ősrégi
harmincnyolcasokkal járkált, amelyek úgy néztek ki, mintha a századfordulón készültek volna. Copland
azonban, bármilyen jellem volt is különben, láthatólag a jelenben élt. Miközben kiszálltak,
egyetlenegyszer sem nézett közvetlenül se Davenportra, se Lilyre, se O’Dellre, mégis valahogy ott volt
körülöttük minden saroknál, minden kapunál, minden ablakbeugrónál.
A legközelebbi kapu egy masszív tölgyfaajtó volt, amelybe szemmagasságban keskeny kémlelőablakot
vágtak. A kémlelőablak alatt fényes réztábla hirdette: AVERYS. Az ajtó egy elegáns étterembe nyílt.
Davenport látott már hasonlókat Minneapolisban és St. Paulban, de New Yorkban még soha. A helyiség
hat méter széles és harminc méter hosszú volt, a bejárattól jobbra hosszú, sötét mahagónipult állt. A pult
fölött fából készült tartóállványokon baseballütők százai függtek egymás mellett: valamennyin ott volt
egykori tulajdonosa aláírása. Balra, a bárpulttal szemközti fal mentén plexitárlók sorakoztak; minden
tárlóban további öt-hat autogramos ütő volt kiállítva. Davenport ismerte a nevek nagy részét: Ruth,
Gehrig, DiMaggio, Maris, Mays, Snider, Mantle… Mások, mint például Nick Etten, Bili Terry, George
Stirnweiss, Monté Irvin esetében épp hogy csak derengett neki valami. A bárpult túlsó végétől fülkék
sora futott a hátsó falig – csaknem mindegyikben ültek.
– Itt leszek a pultnál – jelentette be Copland, miután a vendégek szemrevételezése során megállapította,
hogy egyik sem látszik lövöldözős típusnak.
O’Dell vezetésével indultak hátra. Ez egy ripacs, gondolta Davenport, ahogy itt végiggördül, mint egy
német páncélos, egyik-másik asztalhoz oda-odaköszön, másokat hangsúlyozottan észre sem vesz, s
mindeközben egy összetekert Wall Street Journallal csapkodja a combját.
– Mocsok egy város – mondta O’Dell, miután leültek egy fülkébe. Az újságot maga mellé hajította az
ülésre. Lily Rothenburg vele szemben ült, Davenport mellett. O’Dell összehúzta a szemét, úgy nézett
Davenportra. – Tudja, hogy megy itt errefelé, Davenport? Divatba jött a szögesdrót. Nézzen csak körül. A
kőfalak tetejébe üvegszilánkokat ágyaznak. Mint valami fejlődő országban. New York… Tiszta Bangkok. –
Halkabbra fogta. – Vagy ezek a zsaruk, ha kiteszik a lábukat az utcára… Kész halálbrigád. Mint Brazíliában
vagy Argentínában.
Egy savanyú képű, kopaszodó pincér lépett az asztalhoz. Térdig érő fehér kötényt viselt, amelyen mintha
kissé túl szabályosan helyezkedtek volna el a mustárfoltok.
– A szokásost – morogta O’Dell.
Lily Rothenburg Davenportra pillantott. – Két kávé.
A pincér savanyúan bólintott és távozott.
- Hallom, hamar előkapja a stukkerét – mondta O’Dell.
- Lelőttem már egy-két embert – felelte Davenport. – Ahogy Lily is.
- Nem szeretnénk, ha itt bárkit is lelőne – jelentette ki O’Dell.
- Nem passzióból csinálom – válaszolta Davenport.
- Hát csak hogy tudja. – O’Dell belekotort a zsebébe, egy papírdarabot húzott elő, széthajtogatta. A Times
cikke volt. – Ez a tegnapi sajtótájékoztató egész jól sikerült. Nem lihegte túl, lerótta az összes szükséges
tiszteletkört, mindenkinek a szájába rágta, milyen agyafúrt tud lenni Bekker. Nem rossz… Be is vették. És
ebben a másik ügyben… olvasta már az aktákat?
– Ma este kezdem Lilynél.
- Na és van már valami elképzelése? Úgy értem, az eddigiek alapján – erőltette O’Dell.
– Nem hinném, hogy Fell benne volna.
– Nem? – O’Dell szemöldöke magasba szökkent. – Márpedig biztosíthatom, hogy így vagy úgy, de benne
van. Miért gondolja, hogy nincs?
– Egyszerűen nem az a fajta. Hogyan bökték ki?
– Számítógéppel. Összevetettük a hullák adatait azokéval a zsarukéval, akik bevarrták őket. Fell neve jó
néhányszor felbukkant. Két ügy kapcsán többször is. Véletlennek kissé erős – mondta O’Dell.
– Rendben van: el tudom képzelni, hogy rámutat valakire. Azt azonban már nem tudom elképzelni, hogy
személyesen is részt venne egy ilyen akcióban. Nem igazán deviáns fajta.
– Tetszik neked? – kérdezte Lily.
– Igen.
– Nem okoz ez gondot? – kérdezte O’Dell.
– Nem.
O’Dell Lily Rothenburgra nézett. Lily megrázta a fejét. – Nem hinném. Lucasnak mindegy, hogy férfi vagy
nő… Kioszt mindenkit.
– Na ide figyelj…! – mordult fel ingerlékenyen Davenport. – Kezdem már unni egy kicsit, hogy…
– Azt hiszem, Fell lesz Davenport következő skalpja – mondta Lily Rothenburg.
– Nézd, Lily, te nagyon jól tudod, hogy… – kezdte Davenport, de O’Dell a szavába vágott.
– Muszáj ezt pont egy étteremben megvitatniuk? Jézusom…
– Felőlem… – vont vállat Lily Rothenburg. Farkasszemet nézett Davenporttal, aztán elfordította a
tekintetét. Hallgattak.
Megjött a pincér egy halom vajas pirítóssal meg egy tálka forró juharsziruppal. A szirup tetején egy
darabka vaj úszott. A pirítósokat O’Dell elé tette, Davenport és Lily Rothenburg elé egy-egy csésze kávét.
O’Dell asztalkendőt gyömöszölt a gallérja alá, és nekilátott.
– És volna itt még valami – szólalt meg O’Dell, miután a pincér elment. – Engem főleg ez az utóbbi három
eset aggaszt, az ügyvéd, az aktivista meg Petty. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az ürgék, mármint a
tettesek hamarosan kilépnek a nyilvánosság elé.
– Hogyhogy? – Davenport Lily Rothenburgra nézett, aki közömbös arccal hallgatta O’Dellt.
– Ezt súgja a szimatom – válaszolta O’Dell. Bekapott egy sziruptól csöpögő pirítóst, hátradőlt ültében,
ráérősen rágott. Apró malacszemét Davenportra szegezte. – Direkt csinálják így, hogy lássuk: léteznek, és
velük nem lehet szórakozni. Az ilyesminek híre megy. Kábé két hónapja már megy is. Ha valahol a
környéken taccsra tesznek egy kapcabetyárt, máris megindulnak ezek a Robin Hood meg Batman
visszatér típusú hülye dumák. Sokan tapsikolnak örömükben, hogy végre akadt egy ilyen társaság. Akik
megteszik, amit meg kell tenni. Ha tudnák, kikről van szó, a fél város a vállára kapná őket.
– A másik fele meg az utcára vonulna és törne-zúzna – mondta Davenportnak Lily Rothenburg, aztán
O’Dell felé fordította a fejét. – Bekker ügyében is ez fenyeget.
– Tessék? – nézett hol egyikre, hol másikra Davenport.
Lily Rothenburg belekotort a retiküljébe. – Ez állítólag valódi – nyújtott át egy kettőbe hajtott géppapírt
Davenportnak. Xeroxmásolat volt, egy levél, a New York Times főszerkesztőjének címezték.
Davenport megnézte az aláírást: Bekker. Egyetlen szó, de maga az arisztokratikus gőg és önhittség.
… feladatot, amely nem más, mint az ember transzcendens jellegének feltárására irányuló alapvető
fontosságú kísérletsorozat. Bűnözőnek titulálnak – ám legyen. Miként Galilei, kitartok elveim mellett, s a
jövő – miként őt is – igazolni fog.
Bűncselekmények elkövetésével vádolnak, de ártatlan vagyok, nem cimborálok bűnözőkkel. Egyebek
között ezért írom e levelet. Pénteken este tanúja voltam egy ember meggyilkolásának. A tettesek minden
valószínűség szerint gengszterek, akik…
– Jézusom – nézett Lily Rothenburgra Davenport. – Ez az, amiről beszéltél?
– Walt – bólintott Lily.
Davenport tovább olvasott. Bekker tisztán látta a két gyilkost.
… és a következőképpen tudnám leírni: fehér bőrű, testes, szögletes arcú, szájzugtól szájzugig érő,
gondosan nyírott bajusz, százöt kiló, száznyolcvannyolc magas, hatvanegy éves. Mint gyakorlott patológus
ki merem jelenteni, hogy becslésemben legfeljebb két-három kilót, egy-két centimétert és két évet
tévedek.
A másik illető személyleírását, akit magamban Vékonynak neveztem el, bizonyos okok miatt nem
közlöm…
– Ez már megjelent? – nézett O’Dellre Davenport.
– Nem. Ráálltak, hogy egyelőre visszatartják, de fenntartva a jogot, hogy ha fontosnak tűnik, leadják.
– Van valami sejtésük, hogy ki lehet ez a Vastag?
O’Dell a fejét ingatta. – Négy-ötszáz zsaru közül az egyik… már ha egyáltalán rendőr az illető.
– Ennél azért biztos jobban is le tudja szűkíteni a kört – mondta Davenport.
– Le, de az ilyesminek híre megy – mondta Lily Rothenburg. – Ha nekiállunk lenyomozni ötszáz rendőrt…
Cafatokká tépnek a lapok. De most nem is annyira ez a lényeg, mint inkább…
– … az, hogy Bekker látta a két rendőrgyilkost, és ezt hajlandó tanúsítani is… – vette fel a gondolatot
Davenport.
– Mi pedig úgy gondoljuk, hogy ez a két pali el akarja kapni Bekkert.
Hogy betapasszák a szájat.
– Többek között.
– Ha kilépnek a nyilvánosság elé, annál valószínűbb, hogy le akarják kapcsolni Bekkert – mondta O’Dell. –
Lehet, hogy különben is megtennék, ha úgy gondolják, hogy felismeri őket. De nem csak erről van szó.
Bekker taccsra tétele jól alátámasztaná az álláspontjukat, miszerint vannak emberek, akiket bizony meg
kell ölni. Bekker egy két lábon járkáló rémlátomás. Ugyan ki tiltakozna, ha eltennék láb alól? Az isten is
nekik teremtette. Mármint ha megtalálják.
– Ez kezd egy kicsit bonyolult lenni – mondta Davenport. – Féltem Lilyt. Puskaporos hordón ül, és
gyufával játszik. Mi van, hogyha őt szúrják ki maguknak?
– Kizárt eset – felelte magabiztosan O’Dell. – Két rendőr meggyilkolását már nem tudnák
megideologizálni.
– Szerintem egyet se tudnak.
– Egyet azért még el lehet kenni valahogy. Le lehet tagadni. Kettő az már… hogy is mondjam csak… Kettő
az már sok.
– Egyébként pedig nem vagyok túl könnyű eset – veregette meg Lily Rothenburg a retiküljét, amelyben
negyvenötösét tartotta.
– Aha. A lőfolyosón, ott nem – mondta fojtott dühvel Davenport. Megint farkasszemet néztek. –
Mindenki könnyű eset, ha valahonnan lesből, távcsöves puskával lőnek rá. Te érted a mesterséged, de
ettől még nem vagy golyóálló.
- Tudom. – Lily Rothenburg a mennyezetre nézett.
– Egyébként pedig itt van Copland is – szólalt meg ismét O’Dell. – Mikor Lily a terepen dolgozik, általában
velem van a kocsiban. Copland nem egyszerű sofőr. Kemény, mint a kő, és lőni is tud. Majd megmondom
neki, hogy este vigye haza Lilyt.
– Jó. – Davenport megint Lilyre nézett, csak egy másodpercig, aztán O’Dell felé fordult. – És maga hogyan
szúrta ki Fellt? Konkrétan.
– Konkrétan. – O’Dell a pirítósa héjával tunkolta egy darabig a juharszirupot, megnézte innen is, onnan is,
aztán bekapta és rágni kezdte; malacszemét csaknem lehunyta gyönyörűségében. Végül lenyelte a
falatot, és kinyitotta a szemét. Mint egy béka, gondolta Davenport. – Úgy, ahogy mondja: konkrétan. –
Van egy barátom a Columbián, szemeszterenként egyszer-kétszer felruccanok hozzá, reálpolitikáról
szoktam előadásokat tartani. Jó ideje megy már ez. Na, néhány éve, mit is beszélek, van már vagy tizenöt
éve is, bemutatott nekem egy végzőst, aki számítógépre vitt statisztikai módszerekkel elemezte a
szavazási szokásokat. Egészen odavoltam tőle, annyira odavoltam, hogy nekiláttam statisztikát meg
számítógépes ismereteket tanulni. Tudom, nem úgy nézek ki – tárta szét karját, hogy mutassa egész
korpulens önmagát –, de megszállott komputerbuzi vagyok. Szóval, mikor a hírelemzőknek beletörött a
bicskájuk, hozzám fordultak, és jól tették. Szépen elrendezgettem a gyilkosságokat, és bizony voltak
érintkezési pontjaik. A vak is látta. Szóltam Pettynek, aki szintén komputerspéci volt, csaknem kétszáz
lehetőséget vizsgáltunk meg. Ilyen vagy olyan ok miatt a legnagyobb részüket kirostáltuk, végül maradt
úgy negyven. És ezek közül tizenkettőben egészen biztosak voltunk. De azt hiszem, ezt Lily elmesélte…
– Igen, a negyvenet. Szinte hihetetlen.
O’Dell fölvonta a vállát. – Vannak köztük olyanok, amelyek minden valószínűség szerint tényleg olyan
históriák, mint amilyeneknek látszanak, és egyes kapcabetyárokat tényleg más közönséges
kapcabetyárok öltek meg a nyílt utcán. De nem mindet. És a nyakam rá, hogy van egy-kettő, amit még
nem szúrtunk ki. Úgyhogy mindent egybe véve, szerintem elég közel járok az igazsághoz, ha negyven-
ötvenet mondok.
– Na és Fell hogy kerül ebbe a képbe?
– Petty összevetette a csirkefogók nevét azokéval a rendőrökével, akik ismerték őket. Nem volt olyan
egyszerű, mint amilyennek hangzik, de végül nagyjából elválasztottuk az ocsút a búzától.
– Aha.
– Hát valahogy így.
– Tele van a hócipőm a statisztikával – mondta Davenport. – Odahaza Minnesotában az újságok folyton
ezen rágódnak, hülye következtetéseket vonnak le mindenféle téves adatokból.
– Hát igen, ez a gond, az adatok – bólogatott O’Dell. – A számok alapján sose citáljuk bíróság elé Fellt, az
egyszer szentség.
– Hm. – Davenport Lily Rothenburgra majd O Delire nézett. – Elég sok idő kellene, hogy ebbe beleássam
magam.
– Maga csak ne ássa be magát sehová – bökött mutatóujjával Davenport felé O’Dell. – Magának az a
legfontosabb feladata, hogy megtalálja Bekkert, és hogy addig elterelje a média figyelmét. Muszáj egy kis
levegőhöz jutnunk. Ez a maga igazi feladata. Ha ez a társaság, ez a kivégzőosztag tényleg létezik, nem lesz
könnyű lekapcsolni őket. Magát úgy hívtuk ide, mint valami híres látnokot, hogy akik hisznek az
ilyesmiben a szerkesztőségekben, nagydobra verjék a produkcióját. Eddig veszik, mint a cukrot. Ezt a
vonalat kell erőltetni. Ennek a másik históriának, ennek a másik dolognak csak a háttérben, fű alatt
szabad futnia.
– Na és mi van olyankor, ha Bekkert esetleg a kelleténél hamarabb marjuk el? – kérdezte Davenport. –
Még az előtt, hogy rájövünk, kik a halálbrigád tagjai.
Lily Rothenburg vállat vont. – Akkor szépen hazacsattogsz, mi meg kitalálunk valami mást.
– Aha.
– Ahogy mondja. Szép kis szitu… – tűnődött félhangosan O’Dell. – Egy közveszélyes őrültnek vagyunk
kénytelenek drukkolni, hogy le ne kapcsolják még néhány hétig, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy utolérjük
a magunk gazembereit. – A megmaradt pirítósokra meredt, aztán Lilyhez fordult. – Ugye tudja, Lily, hogy
szarban vagyunk? Nyakig ülünk benne.
– Ugyan már… New Yorkban ez nem olyan nagy szám – mondta Davenport.
O’Dell nagy elszántsággal ismét nekilátott a pirítósoknak, és közben elmondta, milyen számítógépes
módszerekkel kutatott Petty a gyilkosok után.
– Elképzelhető, hogy valami váratlan eredmény jött ki neki a képernyőn? – kérdezte Davenport.
– Nem nagyon. A számítógépes munkában nem így mennek a dolgok… Az ember csak teker, teker,
milliméterről milliméterre araszol előre. Olyan nincs, hogy a gép kiírja: John Smith a tettes. Szerintem
azzal a tanúval történhetett valami.
Az étteremből kifelé menet megint O’Dell ment elöl, megint oda-odabiccentett az asztaloknál ülőknek,
más asztaloknál félreérthetetlenül elfordította a fejét. Lily Rothenburg elkapta Davenport kabátujját,
visszahúzta egy kicsit.
– Fogd. – Három, karikára fűzött kulcsot csúsztatott a kezébe.
– Ez hamar ment – mondta Davenport.
– New Yorkban vagyunk.
Davenport fogott egy taxit, azzal ment Fell házáig. Aprócska, ősz szakállú ember volt a taxis, s amint
Davenport elhelyezkedett a hátsó ülésen, megkérdezte: – Látta már a Nyomorultakat!
– Mit?
– Mert ha nem, hát sajnálhatja – mondta a sofőr. Erős hagyma– és izzadságszagot árasztott. – Hová
megyünk? Jó. Na szóval ezt a Nyomorultakat ezt látni kell. Nem is tudom, minek jön valaki New Yorkba,
ha nem megy el a Broadwayre. Ezt nézze, oda nézzen, nézze ezt tiprott fejű barmot, már bocsánat a
kifejezésért, de föl nem foghatom, hogy engedhetnek ki egy ilyen faszkalapot az utcára. Jézus a
tengeren, hát hol tanult az ilyen vezetni? – A sofőr kidugta a fejét az ablakon, rátenyerelt a dudára. –
Faszikám, te meg hol tanultál vezetni? Valamilyen tehénstadionban, mi? Jaj, faszikám, faszikám…! –
Visszahúzta a fejét. – Én mondom magának, ha nem egy fekete volna itt a polgármester…
Davenport egy parkolóház falára szerelve talált egy nyilvános telefont, arról hívta fel a munkahelyét. A
parkolóház kihüvelyezhetetlen falfirkákkal borított vakolata mállott, alatta egy másik falfirka-réteg vált
láthatóvá. – Barbara? Muszáj haza ugranom, egy perc az egész, csak azért telefonálok, hogy áll-e még az
ebéd.
– Persze.
– Akkor jó. Néhány perc és ott vagyok. – Davenport visszaakasztotta a kagylót, s felnézett az utca másik
oldalán magasodó bérházra, amelyben Fell lakott. Lehet itt vagy ezer lakás, gondolta. Talán még több is.
Egyforma erkélyek végeláthatatlan sora, mindegyiken két cserép virág, némelyiken kerékpár is, divatos
bringák, hegyibringák, hátha a tulaj a Central Park aszfaltútjairól valamilyen előre nem látható akadály
folytán a fűre kényszerül. Egyik-másik az erkély rácsához volt láncolva.
A ház előcsarnokának őre egy üvegfal mögött trónolt. A másik oldalon rozsdamentes acélból készült
postaládák kettős sora fénylett a falon. A lötyögős szürke egyenruhába bújt őr bamba tekintettel figyelte
Davenportot.
– Hol lehet itt lakást venni vagy bérelni? – kérdezte Davenport. Az őr szemében fény gyúlt: feladatköre
ismertetésekor az erre a kérdésre adandó választ többször is a szájába rágták. – Második emelet, jobbra,
uram.
– Köszönöm. – Kapuőrség… de szép is, ha van. Davenport besétált a liftbe, megnyomta a 2-es gombot. A
második emeleten jobbra végig irodák voltak. Davenport nem foglalkozott velük, jobbra fordult, elment a
lépcsőházig, fölszaladt egy emeletet, megint beszállt a liftbe, és fölment a tizenhatodikra.
A telefonhívással megbizonyosodott, hogy Fell még a Manhattanben van, nem kellett attól tartania, hogy
hazaugrott valamiért. Azt mondta, egyedül lakik. Davenport egy szolgálati beosztásból írta ki a címét és
az otthoni telefonszámát.
Egyedül ment fel a liftben, üres folyosóra lépett ki. Elindult balra, hamarosan rájött, hogy tévedett,
visszafordult, ment az ellenkező irányba. Barbara Fell ajtaja zöld volt, a többi kék, drapp, piros, de ettől
eltekintve ugyanolyan. Bekopogott. Semmi válasz. Körülnézett, megint kopogtatott. Semmi. Elővette a
kulcsokat, rögtön elsőre talált. Benyitott. Feszültség érződött a lakás csendjében.
Gyerünk, igyekezz, nem érünk rá.
A lakásban enyhe dohányszag érződött. A nappaliból üveg tolóajtó nyílt az erkélyre, az üvegtáblákat félig
összehúzott, törtfehér függönyök takarták. Szemben egy hasonló épület látszott, kissé oldalabbra egy
egész ilyen házsor futott messzire, csak egyetlen nagyobb távköz szakította meg: minden bizonnyal a
Hudson. Az ott a túlsó parton meg Jersey lesz.
A lakás tiszta volt és rendes, de nem kényszeresen az. Bútorai szemmel láthatólag gondosan össze voltak
válogatva. Egy nagy színes tévével szemben két túltömött fotel terpeszkedett, köztük egy dohányzóasztal
állt, tele képeslapokkal: Elle, Vogue, Fegyver és Lőszer. Egy nagyobb asztal szintén újságokkal volt tele,
alattuk néhány regényt talált. A tévé mellett álló szekrénykében CD-lejátszó, rádió, magnó, videó. Egy
másik asztalkán négy távirányító hevert, mellettük egy óriási konyakospohár, tele levélgyufákkal: Ablak a
világra, Orosz Teaház, Tölgyfaterem, Négy Évszak. Ezek használatlanok voltak, újak, mintha valamiféle
ajándékcsomagból származtak volna. A többi gyűröttebbnek, használtnak látszott, jó néhány abból a
bisztróból származott, ahol az este voltak Barbarával; az egyiken egy korona volt, a másikon sakkhuszár, a
harmadikon paletta. Egy hamutartóban négy csikk árválkodott.
A falon, amely előtt a tévé állt, bekeretezett fényképek függtek: egy asszony két idősebb emberrel egy
mólon, akik akár a szülei is lehettek. Egy másik felvételen ugyanez a nő esküvői fátyolban. Egy széles vállú
fiatalember egy hegyoldalon egy skót juhászkutyával, kezében egy huszonkettes puskával. Erről a
fiatalemberről volt még egy kép, ezen már idősebbnek tűnt, katonaruha volt rajta, és a feje fölött egy
felirat látszott: Biztos, hogy a mennybe jutok, mert a poklot már megjártam: Korea, 1952. Volt valami
furcsa az arcán, közelebb hajolt. Igen, a felső ajka, mintha műtéttel rendbe hozott nyúlszáj volna.
A szülei volnának? Biztos.
A nappali baloldalán egy folyosóról egy fürdőszobára és két hálószobára nyílt ajtó. Az egyik szobát afféle
dolgozó– és raktárszobának használta a tulajdonos. Az egyik falnál két iratszekrény és egy kis íróasztal
állt, a helyiség többi részét kartondobozok foglalták el. A dobozok egyike-másikát felbontották, a többi
szorosan le volt ragasztva. A másik szobában hatalmas franciaágy állt, bevetetlen, a lábrészénél
gombócba gyűrt takaróval. Két komód is volt, az egyik fölött tükör lógott. A padlón, közvetlenül az ágy
mellett egy rojtos szélű, ovális szőnyeg, közepén egy bugyi. Az egyik komód mellett térdmagas, nádfonatú
láda. Fölemelte a tetejét. Szennyesláda.
Szinte látta. Barbara bugyiban alszik, felébred, kissé még álomittasan felül, ledobja a bugyiját, megy
zuhanyozni, majd visszafelé jövet bedobja a bugyit a szennyesbe, de aztán megfeledkezik róla…
Visszament a nappaliba, onnan a szinte használatlannak látszó konyhába. A mosogató melletti
szárítóállványon hat vizespohár és két villa – tányér egy se. A szemetesedényben egy mélyhűtött diétás
lasagna doboza. A kredencen egy üveg Tanqueray gin, a harmada hiányzik.
Benézett a hűtőszekrénybe: egy üveg citromos Perrier, egy üveg diétás Pepsi, egy kisrekesz Coors, egy
üveg citromlé és négy üveg diétás Schwepps tonik. A gyümölcsösrekesz tetején műanyag hálóban sima
héjú őszibarackok.
Végighúzta ujját a villanytűzhelyen: poros. A kredenc lapjának felét egy mikrohullámú sütő foglalta el. Ez
nem volt poros. Nem sokat főzőcskézik.
A konyhát kutatta át először: a nők általában a konyhában vagy a hálószobában rejtik el a dolgaikat. Talált
egy olcsó, praktikus étkészletet. Alapvető konyhai felszereléseket. Egy fiókot tele mindenféle papírokkal,
mindenféle készülékek és elektromos felszerelési tárgyak jótállásaival. Bekukkantott a tárolódobozokba:
semmi, még LISZT és CUKOR feliratúak is üresek voltak.
Visszament a hálószobába, benézett az ágy alá: egy szobaevező, vadmacska méretű porcicák. Az
éjjeliszekrény fiókjában egy buldogorrú Colt Lawman. Kibillentette a forgótárat: töltve volt.
Visszacsattintotta a tárat, a fegyvert visszatette oda, ahol találta.
Átnézte a komódot. A legfelső fiókban levél– és levlapkötegek, bizsuk, egy bontatlan doboz síkosított
Trojans. Gyorsan átfutotta a leveleket.
Drága Barbara! Most jöttem meg New Hampshire-ből, neked is jönnöd kellett volna! Remekül éreztük
magunkat!
Drága Barb! Csak távirati stílusban. Ha minden jól megy, 23-án jövök. Hívtalak, de nem értelek el, azt
mondták, házon kívül vagy, napközben meg féltem, hogy felébresztelek. Nagyon szeretnélek látni. Mindig
csak rád gondolok. Nem bírom abbahagyni. Na szia, viszlát 23-án. Jack.
A levél borítékban volt, megnézte a postabélyegzőt: négy éve. A nevet megjegyezte: Jack.
Egyebet nemigen talált. Kihúzogatta a fiókokat. Megint csak papírok. Polaroid-felvételek. Barbara Fell egy
férfi ölében, mindkettejük kezében sörösüveg. Meztelenek. Barbara Fell vékony volt, mellei aprók,
mellbimbói sötétek.
Ugyanilyen vékony volt a férfi is, de izmos, fekete hajú, rutinos közönnyel nézett a lencsébe. Egy másik
kép: egy zebrabőrön ülnek, itt is meztelenül, szemük gombostűfejnyi vörös pont. A háttérben egy tükör,
vakufény villan benne. A háromlábú állványra szerelt fényképezőgépet is mutatja, nincs mellette senki.
Nincs harmadik. Barbara Fell arca… ez a kifejezés… Félelem? Izgatottság? Izgalom?
Egy harmadik fénykép: felöltözve állnak egy rendőrőrs előtt. Rendőr volna? Visszament a táskájáért,
elővette a Polaroidot, föltette a makróobjektívet, és lefényképezte a fotókat.
A hálószobában nem talált semmi mást. A fürdőszoba tiszta volt, szagtalan, a fésülködőasztalon azonban
alig fért a sok rúzs, sampon, szappan, dezodor, egy doboz YeastGard nevű valami, intimbetétek, egy
doboz injekciós tű, fecskendőit, egy óriási csomag géz, egy üveg szezám masszírozóolaj. Az orvosságos
szekrénykében néhány vény nélkül kapható gyógyszer: aszpirin, altató, fájdalomcsillapító.
Átment a dolgozóba.
Barbara Fellnek minden jel szerint rendben voltak a pénzügyei. Volt egy bankszámlája, egy bérelt
páncélrekesze, és egy folyószámlája.
De hol van a telefonfüzete? Végignézte az íróasztal fiókjait. Kell, hogy legyen valamilyen
telefonkönyvecskéje. Nyilván van olyan, amit magával hord, valamilyen határidőnapló-féle, de itthon
biztos van egy másik is, amit nem cserélget évről évre. Homlokát ráncolva keresgélt tovább. Az
íróasztalban semmi. Követte a telefon hosszú zsinórját, egészen a dohányzóasztalig. Ott volt a magazinok
alatt. Fellapozta. Nevek. Rengeteg név. Megint elővette a Polaroidot. Mire végzett, már csak két felvételre
való filmje maradt.
Ennyi elég lesz. Körülnézett, leoltogatta a lámpákat, bezárta a lakást. Az előcsarnokban ülő őr üres
tekintettel bámulta a márványborítású falat, oda se rebbent a tekintete a kifelé sétáló Davenportra. Az
őrnek az a dolga, hogy ne engedjen be bizonyos embereket, nem pedig az, hogy ne hagyja őket kimenni.
Kennett meg egy másik nyomorzó újságot olvasott, egy harmadik telefonált.
– Barbara a folyosó végén – nézett fel Davenport beléptére Kennett. – Szereztünk magának egy szobát,
hogy mégis le tudja tenni valahova a kufferját.
– Köszönöm – mondta Davenport.
Barbara Fell nagy barna borítékokat szortírozott. Davenport megállt az ajtóban, úgy nézte. Fell feszült
figyelemmel dolgozott. Gusztusos nő volt. Davenport lelki szemei elé bevillantak az aktfotók: azokon
valahogy kisebbnek, kiszolgáltatottnak, kevésbé elevennek hatott. Barbara Fell kiválasztott egy dossziét,
lapozgatni kezdte. Egy perc múltán megérezte, hogy nézik, meglepetten felkapta a fejét. – Jézusom! Nem
is hallottam, hogy bejött.
Davenport odament az asztalhoz, felvett egy dossziét. Robert Garber, O’Dell/12. – Ez minden?
– Ez. Épp most bogarászom át őket. Kismillió részlet – mondta. Félresimította a szemébe hulló tincset. –
A bibi csak az, hogy itt részletekkel semmire sem megyünk. Tudjuk, kicsoda Bekker, tudjuk, hogy néz ki,
és ezekben a hajmeresztő orvosi cikkeiben el is ismeri, hogy ő a tettes. Itt nekünk most nincs más
dolgunk, mint megtalálni, nem kell a szokásos szarakodásokkal vesződnünk.
– Azért talán akad bennük valami…
– Vesszek meg, ha látom, mi – válaszolta Barbara Fell. – A fiúk itt nekiálltak kijegyzetelni, olyasféle
dolgokat kerestek, mint amilyenekről maga is beszélt azon a sajtótájékoztatón. Hogy pénz kell neki.
Búvóhely. Valamilyen jármű. El kell változtatnia az arcát. Úgyhogy leadtuk a drótot a munkaadóknak,
hogy jól nézzék meg, kit alkalmaznak. A fiúk most beszélnek a taxi társaságokkal, arra gondolnak, hogy
Bekker esetleg mégis azzal a lopott taxival közlekedik… Ez megmagyarázná, hogyan tudja elgázosítani
őket: a taxi hátsó ülését használja gázkamrának. Végigjárják az összes boltot, amelyik arcfestékeket meg
színházi kellékeket árul. A narkócsoport a passzereket macerálja, mi meg az orgazdákat. Mit kéne még
csinálnunk?
– Nem tudom, de ez nem elég – felelte Davenport. A papírtorony felé intett. – Nézzük előbb az
áldozatokat.
Egy órát töltöttek vele. Bekker hat ember ölt meg Manhattanben, a holttesteket Midtownban, a Village-
ben, a SoHóban és a Little Italyben találták meg. Abból kiindulva, hogy a holtakat valószínűleg nem cipeli
nagy távolságra, arra a következtetésre jutottak, hogy Bekker valahol a Central Parktól délre, a pénzügyi
negyedtől északra tanyázik. Erre utaltak azok a postabélyegzők is a borítékokon, amelyeket Bekker az
orvosi folyóiratoknak küldött.
– Halotánt használ?
– A feltételezések szerint igen – bólintott Barbara Fell. – A vérelemzés során három áldozatánál találtak
erre utaló nyomokat. Minden valószínűség szerint ez magyarázza, hogy küzdelemnek semmi jelét nem
tapasztalták. Ez a gáz nagyon, gyorsan hat. Egy, kettő, három, kész.
– Honnan szerzi?
– Még nem tudjuk. Végigjárjuk Manhattan, Jersey és Connecticut összes kórházát. Egyelőre még semmi,
de nem is csoda, mert ezt a csodaszert nagyon nehéz pontosan nyilvántartani. Bármikor át lehet tölteni
egyik palackból a másikba. Ha pedig a palack megvan, honnan tudják, hogy hiányzik belőle?
– Aha. Na jó. Akkor viszont az a kérdés, hogy hogyan férkőzik a palackok közelébe. – Davenport kiment a
folyosóra, s néhány másodperc múlva egy papírpohárral tért vissza. – Álljon fel.
Barbara Fell felállt. – Minek?
Davenport az arcába nyomta a poharat. – Ha így támad valakire, így nem tudja rendesen az arcára
tapasztani.
Barbara Fell hátralépett, hátrahúzta a fejét a pohártól.
– Még ha beszippantanak is némi gázt – folytatta Davenport –, még akkor is tudnak sikítani.
– Nem tudjuk, hogy sikoltottak-e – mondta Barbara Fell.
– Senki sem hallott semmit.
Barbara Fell bólintott. – Ezek szerint, ha az utcán támadja meg őket, hátulról kell jönnie.
– Valahogy úgy. Elkapja, berántja őket valahová, a szájukra tapasztja a poharat… – Davenport
megperdítette Barbara Fellt, a szájára tapasztotta a poharat, karjával magához szorította vállát. – Egy,
kettő, három… Kész.
– Csinálja még egyszer.
Davenport megismételte, de Barbara Fell elkapta és megcsavarta a csuklóját. A papírpohár a földre esett,
Barbara Fell kinyitotta a száját. – Sikítok – mondta. Davenport elengedte. – Úgy látszik, ez sem az igazi.
– Itt van ez a nő… ez az Ellen Foen. – Davenport kezébe vette és fellapozta a dossziét. – A barátai szerint
nagyon óvatos lány volt. Volt egyszer egy afférja valami csövesekkel… Volt egy sikátor a munkahelye
ablaka alatt, oda jártak aknát telepíteni. A cégnek üvegajtaja van, mielőtt kilépett, mindig megnézte,
nincsenek-e ott. Úgyhogy ha Bekker ott van, észreveszi.
– Későre járt.
– Kilenc óra volt, még nem sötétedett be egészen.
– Lehet, hogy tisztességesen volt öltözve. És nem is olyan nagydarab… Lehet, hogy Foen egyszerűen nem
nézte veszélyesnek.
– Azzal a pofával?
– Lekente alapozóval. Vagy tudom is én. Nem tudom. Szerintem akkor már több ráció van abban, hogy
szerzett egy taxit. A nő beszáll, ott van köztük az az üveglap, amelyik elválasztja a hátsó ülést meg a
sofőrülést. Valahogy leszigeteli a nyílásokat, és mikor a nő becsukja az ajtót, beereszti a gázt. A nő
kifekszik. És különben is: szerintem egy ilyen nő, aki állítólag ilyen óvatos és gyanakvó, sose engedne
magához ennyire közel egy palit. És ha még hátulról ugrana is rá, akkor is ellenállna. Gondoljon csak
bele: maga egy jó fejjel magasabb Bekkernél, mégis alig tudta a számon tartani azt a poharat, még
hátulról is.
– Lehet, hogy épp ezért utazik kistermetűekre – vetette fel Davenport.
– Akkor is… Az ember valahogy kitépi magát. És ha valaki így megfog valakit, akkor azon a valakin kék-zöld
foltok támadnak… Az orvos szakértők viszont egy darabot sem találtak. Szerintem taxiba ült vagy valami
ilyesmi.
– De miért ült volna taxiba? Csak az utca másik oldalára szaladt át, hogy kólát hozzon a kollegáinak. A
kollégái szerint pedig úgy volt, hogy a palija fájrontra, fél tízre érte jön.
– Lehet, hogy… Tudja a franc.
– Na és itt van Cortese. Kisétál abból a klubból, átballag a Sixth Avenue-n, elindul az Ötvenkilencedik
utcán a Plaza felé. A barátai még látták, mikor befordult az innenső végén. A túlsó végére azonban már
feltehetőleg nem érkezett meg, mert a Plazában kilenctől telefonüzenet várta, amit már nem vett át.
Úgyhogy Bekker az Ötvenkilencedik utcában gyűjtötte be, valahol a Fifth és a Sixth között. De hogyan?
Miért ült volna Cortese taxiba? Alig száz-százötven métert kellett még gyalogolnia.
Barbara Fell széttárta a karját. – Nem tudom. Elég sötét van arrafelé, lehet, hogy elfogta a harctéri
idegesség. De hát ebben a históriában nemigen lehet logikát keresni…
– Tudom. Tudom.
– Bármi megtörténhetett. Lehet, hogy azért vált el a barátaitól, mert egy kis kalandra vágyott.
Davenport a fejét rázta. – A jelek szerint tipikus nyárspolgár volt.
– Akárcsak Garber… Nem tudom.
– Olvassunk tovább – mondta Davenport.
Ez figyel engem, gondolta. Furcsa, gyanakvó pillantásokat vet rám. Végül megkérdezte. – Valami baj van?
Barbara Fell néhány pillanat múltán visszakérdezett. – Maga tényleg a Bekker-ügyön dolgozik?
– Hát… – Davenport az asztalon heverő papírokra könyökölt. – Igen. Miért?
– Csak mert minél többet töröm rajta a fejem, annál furcsábbnak tűnik. Bekkert elkapjuk, ezt maga is
tudja.
– Persze, hogy tudom – válaszolta Davenport. –
De én főképp a sajtó miatt vagyok itt. Hogy betömjék velem a szájukat.
– Ez sem stimmel száz százalékig – mondta Barbara Fell. Egy ideig méregette Davenportot. – Nem
ismerem magát. Csak azt tudom, hogy O’Dell-lel lötyög. Nem a belső elhárítástól van?
– Honnan? – Davenport meglepetten hőkölt hátra. – Jézusom, Barbara! Nem. Nem vagyok a belső
elhárítás embere.
– Biztos?
– Most miért csinálja ezt? Tudja, mi történt velem Minneapolisban?
– Maga állítólag összevert valakit. Egy srácot.
– Egy stricit. Konzervnyitóval dekorált ki egy lányt, az egyik vamzeremet. Az utcán tudta mindenki,
valamit tennem kellett. Úgyhogy tettem is. Kiderült, hogy még fiatalkorú, bár ami azt illeti, ezt sejtettem
is. A belső elhárítás meg rám szállt. Nem nagyon törték magukat a igazság után. Én csak azt tettem, amit
tennem kellett, és ezt mindenki tudta. Azért rúgtak ki, mert ez biztonságosabb megoldás volt számukra,
mintha nem rúgtak volna ki. Nem dolgozom a belső elhárításnak. Lekáderezhet, nem lesz nehéz.
Barbara Fell ismét a papírokba mélyedt, Davenport nemkülönben, aztán egy perc múltán kibukott a
száján: – Még hogy a belső elhárításnál… Jézusom.
– Bocs.
– Hát tudja…
Tartottak egy kis ebédszünetet. Elsétáltak a második sarokig, hogy valamelyest megmozgassák magukat,
két hatalmas pohár diétás kóla társaságában beültek egy pizzériába. Barbara Fellnek tetszett Davenport.
Davenport érzékelte ezt a vonzalmat, s szándékosan terelte a beszélgetést személyesebb témák felé.
Elmesélte, miféle interurbán kapcsolat fűzi Lilyhez, és hogy tudja: ez most félreérthető. Beszélt a
kislányáról is.
–Én örülnék egy gyereknek – mondta Barbara Fell. – A biológiai órám vekkere már úgy szól, mint a Big
Ben.
– Hány éves? – kérdezte Davenport.
– Harminchat.
– És van valamiféle apajelölt a láthatáron?
– Pillanatnyilag nincs – felelte Barbara Fell. – Csak zsarukkal és simlisekkel találkozom, és nekem nem kell
se zsaru, se simlis.
– Nehezen ismerkedik?
– Nem az ismerkedés a gond. A gond az, hogy azoknak a hapsiknak, akik nekem kellenének, nem kellek
én. Mindig ez a vége. Öt éve is… egy ügyvédkrapekkal jártam. Nem volt a tárgyalótermek bálványa, csak
egy átlagos ügyvéd. Elvált, hosszú hajú. Rengeteg hivatalból kirendeltet vállalt. Na és adott magára meg
minden. Ismeri.
– Ismerem. A nyakkendője, mint egy álom.
– Na olyan. Arra gondolt, újra megnősül, potenciális jelölt voltam. Egyszer aztán egy figyelőszolgálatban
egy nagydarab állat elkapott, nekivágott a falnak, és elkezdett kiosztani, de rendesen… Padlót fogtam
azonnal, de volt egy kis dugi stukkerem a bokámon, egy olyan kis huszonötös automata, és mikor a
barom fölém hajolt, hogy fölrángasson, és újra kezdje a műsort, előkaptam a stukkert, sutty, benyomtam
a foga közé. Akkora lett a szeme, mint egy levesestányér. Lerúgtam magamról, ő meg elkezdett vinnyogni,
hogy ne, ne, ne.
– Na és a biztosítói mit csináltak ezalatt?
– Jöttek már, rohantak, odanyomták a barmot a falhoz, az egyik, emlékszem, azt mondta: Jézusom, Fell,
olyan monoklid van, mint egy őrgrófnak! Az az állat pont a szemem alá nyomott be egyet, pont ide, ahol
a szemgödör csontja van. – Barbara Fell megdörzsölgette a helyét. Davenport bólintott. – Fájt, mint a
veszett fene. Na, én meg azt mondom: Tényleg? A vadbarom meg már ott állt pofával falnak támasztva,
széles terpeszben, mondom neki: Na, akkor most búcsúzz el szépen a mogyoróidtól, te szarfaszú! Úgy
tökön rúgtam, hogy a tojásait különvonattal kellett visszahozatni Ohióból.
– Ez jó! – nevetett Davenport. A legjobb sztorik a rendőrsztorik. Barbara Fellről csak úgy sugárzott az
elégedettség.
– Na, leadtam ezt a sztorit az én kedves ügyvéd barátomnak, egyből kifeküdt tőle. De nem a szemem
miatt volt oda, nem azt féltette.
– Talán a vadbarmot?
– Nem, azt azért nem. Tudta, hogy az ilyesmi előfordul. Nem az zavarta, hogy egy rendőr belerúgott egy
rendeset, hanem az zavarta, hogy az a rendőr én voltam. És azt hiszem, legeslegjobban az a szövegem
zavarta, hogy akkor most búcsúzz el szépen a golyóidtól, te szarfaszú. Ezt nem lett volna szabad
elmondanom neki. Ez betett neki. Volt valami elegáns vidéki klub, azt hiszem, szeretett volna belépni, és
akkor megjelent a lelki szemei előtt a kép, ahogy teszem magam ott a teraszon egy pohár limonádéval
vagy valami hasonló löttyel a kezemben, és épp azt a részt mesélem a társaságbeli hölgyeknek, hogy és
akkor most búcsúzz el szépen a golyóidtól, te szarfaszú.
Davenport elhúzta a száját. – Kollégával nem próbálkozott?
– Dehogynem – bólintott halvány mosollyal, a semmibe révedve Barbara Fell. – Nagy tűzőgép volt. Egy
darabig dúlt is a szerelem, de… Tudja, hogy van az: otthon az ember egy kis csendre meg nyugalomra
vágyik. Ez meg állandóan ment volna szipósokra vadászni.
Davenport harapott egy falatot a pizzájából, tűnődve rágott egy percig. – Tavalyelőtt Lily meg én
összegabalyodtunk egy kicsit. Köztünk marad?
– Persze. – Barbara Fell arcán leplezetlen kíváncsiság látszott.
– Elég jól összejöttünk, még Minneapolisban, a házassága már előtte kezdett darabokra hullani – mesélte
Davenport. – Na és akkor egy indián fazon beledurrantott egyet a mellébe. Hajszál híján belehalt.
– Erről hallottam.
– Beflúgoltam. Sejtheti. Úgyhogy azóta találkoztunk ugyan egyszer-kétszer, de én nagyon nem szívesen
ülök repülőre, neki is megvan a maga dolga…
– Aha… értem.
– Tavaly meg aztán…
– Igen, tudom – mondta Barbara Fell. – A színésznő. Akit Bekker megölt.
– Meg vagyok átkozva – mondta a semmibe meredve Davenport. Egészen rekedtessé vált a hangja.
– Ha egy kicsit okosabb vagyok, ha egy kicsit hamarabb kapcsolok… A kurva életbe.
Ebéd után visszamentek dolgozni, böngészték tovább a jegyzőkönyveket, iratokat, de nem találtak
semmit. Barbara Fell nem sokáig bírta egy helyben, átment a Kennett-féle különítmény szobájába.
Davenport folytatta az olvasást. Fél óra múlva Kennett hozta vissza Barbara Fell.
– Bellevue – zuttyant le Fell a Davenporttal szemközti székre.
– Tessék? – nézett az ajtófélfának támaszkodó Kennettre Davenport.
– A Bellevue Kórház leadott javíttatni néhány monitort az egyik saját szervízébe, de nem kapta vissza –
válaszolta Kennett. – Eddig azért nem böktük ki, mert papíron minden a legnagyobb rendben volt. De a
szervízből nem jöttek vissza ezek a monitorok, valaki utánanézett, és kiderült, hogy nincsenek meg. A
szervízeseknél megvolt az elismervény, hogy ők átadták, azt hitték, fölvitték már cuccot. A lényeg, hogy
ennek már legalább egy hónapja, de még inkább hat-hét hete. Szóval még az előtt, hogy Bekker megölte
az elsőt.
– És pontosan olyan műszerek tűntek el, amilyenekre Bekker a tanulmányaiban hivatkozik – fűzte hozzá
Barbara Fell.
– Lehet, hogy a halotánt is onnan szerezte, meg a többi szert is – mondta Davenport. – Mindent egyetlen
forrásból. Lehet, hogy a személyzet valamelyik tagjától.
– Én is erre tippelek – mondta Barbara Fell.
– A nyakam tenném rá – mondta Kennett. Ujjai fésűjével végigszántott a haján, megigazította a
nyakkendőjét. Izgatottnak látszott. – A szentségit… Végre egy kapaszkodó.
– És innentől?
– Csak csendben, fű alatt, szőrmentén, nehogy elriasszuk – mondta Kennett. – Először is megnézzük,
kinek van priusza a Bellevue-ben. Megkeressük az összes narkóst, ismernek-e valakit, aki a kórházból
dolgozik. Aztán elkezdjük a kihallgatásokat. Eltart majd néhány napig. Maguk meg addig talán megint
elbeszélgethetnének az orgazdákkal. Hátha kiderül, hogy van egy bedolgozójuk a Bellevue-ben.
– Jó. – Davenport az órájára nézett: mindjárt három. – Menjünk vissza Jackie Smith-hez – mondta
Barbara Fellnek.
Smith a Washington Square-en várta őket. Délután volt, fülledt hőség, Smith azonban hűvös: egy szürke
Mercedesszel érkezett, amely most egy tűzcsapnál parkolt.
- Semmi kedvem beszélgetni magukkal. Ha beszélgetni akarnak, forduljanak az ügyvédemhez – mondta,
mikor Davenport és Fell odalépett hozzá. Közvetlenül a kuglipályák mellett álltak, egy páfrányfenyő
árnyékába menekültek a nap tüze elől.
– Ettől kíméljen meg minket, Jackie – mondta Davenport. – Elnézést kérek a mélyszántásért. Kicsit
felment bennem a pumpa.
– Kicsit felment… Hogy oda ne rohanjak…! – acsargott Smith. – Tudja azt maga, mennyi idő alatt lehet ezt
rendbe hozni?
– Nézze, Jackie, valamit meg kell értenie: nekünk itt most muszáj valamiképpen megállapodnunk –
mondta Davenport. – A Bekker-ügyben új nyomra bukkantunk, és maga az az ember, aki tud nekünk
segíteni. Mint az este is mondtam, részemről ez személyes ügy. Frankón. Egyszerűen csak egy kis
információra van szükségem.
– Nem ismerem ezt a Bekker nevezetű faszkalapot – csattant fel türelmetlenül Smith.
– Ezt készséggel elhisszük – felelte Davenport. – Nem is ezért kapáltam fel a gyepét. Csak valahogy fel
kellett hívnom a figyelmét… Maga le akart rázni minket. Stimmel?
Smith egy hosszú pillanatig csak nézett rá. – Na és mit akar? De konkrétan.
– Hogy kik azok a fazonok, akik időnként kihoznak egyet, s mást a Bellevue-ből.
– Ez minden? És aztán leszállnak rólam?
– Ezt nem ígérhetem – felelte Davenport Barbara nevében nem nyilatkozhatom, de hogy én sokkal, de
sokkal nyájasabb leszek, arra mérget vehet.
– Jézusom, hogy engem minden elmeroggyant megtalál – dünnyögte Smith. – Én nem süllyedek erre a
szintre. Ilyen macskajancsikhoz.
– Igen, tudom, de mondjon nekünk egy tagot vagy kettőt, aki ezen a szinten mozog.
– Ki akar velük lökni?
– Ha beszélnek, akkor nem. Ha viszont ők löknek ki velem, én megtalálom magát.
Barbara Fell közbeszólt. – Jaj, Jackie, mondjon már igent, ez a világ legegyszerűbb dolga. Magának itt haja
szála sem görbülhet. Maga ezzel voltaképpen nem is a rendőrségnek segít, hanem valamilyen
szerencsétlen asszonynak, akinek ez az elmebeteg ki akarja metszeni a szívét. – Úgy hadart, mint egy
porszívóügynök.
– Magát ismerem – mondta Jackie Smith. – Maga az a szimat, aki a flaszterra öntötte a kávémat. –
Elnézett a játszótér felé, ahol egy csapat fekete kölyök tekergett-vonaglott a táskarádióból harsogó rapre.
– Na jó. Mondok két ürgét. Pontosabban egy ürgét meg egy spinét. Ezek nem a kórházban dolgoznak,
de össze tudják hozni magukat a bentiekkel.
– Ez minden vágyunk.
– Tudom… Finom kis alakok maguk mind a ketten – mondta Smith a kocsija felé indulva. – Egy perc.
– Telefonál – mondta Barbara Davenportnak, mikor Smith eltűnt a Mercedesben.
Jackie Smith két perc múlva már jött is. Két nevet és két címet mondott, Davenport felírta a
jegyzettömbjébe. Smith undorodva felhorkant, s fejét csóválva visszaült az autójába.
– Angela Arnold és Thomas Leese – mondta Davenport Barbara Fellnek. – Merre vannak ezek a címek?
Barbara Fell odapillantott. – A Lower East Side-on. De ezeket a neveket nem ismerem. Lefuttassuk?
– Igen, de csendben. Majd késeibb – felelte az órájára pillantva Davenport. – Kennett azt mondta:
szőrmentén, és én nem akarok átnyúlni a feje fölött. Majd holnap megnézzük őket közelebbről is.
Fell kitette a szállodánál, és ment tovább Midtown Southba. Davenport megtisztálkodott, megebédelt a
szálló éttermében, visszament a szobájába, nézte egy ideig a Twins és a Yankees mérkőzését, aztán
lement az utcára, és fogott egy taxit. Lily Rothenburg lakáscímét mondta be.
Lily mezítláb jött ajtót nyitni. – Késtél – mondta.
– Nem tudtam előbb – felelte Davenport. Csaknem két évvel ezelőtt járt már itt, ebben a lakásban, Lily
még épp csak beköltözött, a bútorok csak úgy nagyjából voltak elrendezve. A nappaliban hullámpapír
dobozok tornyosultak, a tévé egy fém iratszekrény két kihúzott fiókján állt. A konyha bizarr tapétája
majmokkal teli bambuszerdőt ábrázolt, a kredenc műanyag lapja összevissza volt karcolva, karistolva. A
lakás mostanra gondosan berendezett, színes otthonná alakult: a bézs szőnyegpadlón meleg színű
szőnyegek, a falakon színes grafikák, a néhány gondosan összeválogatott fotellal szemben széles
bőrkanapé; a konyha egy kis ékszerdoboz, minden fából, sehol semmi műanyag. Davenport járt már itt az
este is, hogy bedobja a kulcsokról készített lenyomatot, de sietett, nem tudott körülnézni. Most rászánt
néhány percet. – Takaros – mondta végül. Feszengett: két évvel ezelőtti ittjártakor hosszú órákat töltöttek
az ágyban, Lily mindent ki akart próbálni, minden idegszálával szeretkezéseik intenzitásának fokozására
koncentrált. Most úgy viselkedtek, mint egy illemtankönyvben.
– Ez van, mikor felbomlik egy házasság – mondta Lily Rothenburg. – Az ember elkezd a lakásával
foglalkozni. – Ott állt Davenport mellett, de nem túlságosan közel.
– Igen, tudom.
– A hátsó hálószobát kineveztem irodának, ott van az összes anyag. Ülj be. Iszol egy sört?
– Iszom. – Davenport hátraballagott az irodába, leült az íróasztalhoz, hátratolózkodott a székkel, hogy
sarkát felpolcolhassa egy félig kihúzott fiókra, és kezébe vette az első dossziét. Egész nap ügyiratokat és
jegyzőkönyveket olvasott, millió adat keringett-kavargott a fejében.
– Martin Kays. – Felnyitotta a dossziét. Kayst eddig kétszer tartóztatták le, mindkétszer erőszakos nemi
közösülés vádjával. Az elsőért leült két évet, a másodiknál felmentették. A feltételezések szerint nem
kevesebb, mint harminc alkalommal támadott meg nőket az Upper East Side-on. Precíz munkamódszert
dolgozott ki, családi házak garázsában, éjszakánként működött. Megvárta, míg az asszony hazaér a
kocsival, becsusszant a lehajló ajtó alatt, sötétben támadott. Más is volt a számláján: kábítószer birtoklás,
garázdaság, lopás, testi sértés.
– Kays… – szólalt meg Lily; Davenport háta mögül olvasott bele az aktába. – Már öt éve haza kellett volna
vágni.
– Ez rendőrhöz, méltatlan gondolkodás, mon capitane – nézett föl Davenport. Lily egy doboz Special
Exportot nyomott a kezébe.
– Lehet, de ez is benne van a pakliban. Leszámítva azt a három gyilkosságot, amiről beszéltem neked meg
Waltot, akit letagadhatnak, a New York-iak többsége a vállára kapná ezeket az embereket, ha tudná,
kicsodák. Főleg ha ilyen palikat tesznek taccsra, mint ez a Kays. Nem hiszem, hogy találnánk
esküdtszéket, amelyik elítélné őket ezért.
– Szóval szerinted jól teszik, hogy nyírják ezeket a férgeket?
– Azt nem mondtam. Csak arról van szó, hogy ha egy olyan valakit ölnek meg, aki rászolgált a halálra, és
akit előbb-utóbb úgyis hazavágott volna valami hasonszőrű, csak előtte még emberek százainak teszi
tönkre vagy keseríti meg az életét… Szóval, ha egy ilyennek kissé korábban oltják ki a gyertyáját… Az azért
nem olyan rettenetes. Mármint ártatlan emberek meggyilkolásához képest. Ezek a… nem tudom,
kicsodák most viszont már nem bűnözőkre vadásznak, hanem… a szabadságot támadják.
– Nekem az ilyen elvont elméletek magasak, mint bivalynak a tangó – vigyorgott Davenport.
– Ha nincs hozzá kedved, akkor miért szálltál be? – kérdezte Lily Rothenburg.
Davenport fölvonta a vállát. – Mert a barátom vagy.^
– És ez elég?
– Persze hogy elég. Sőt: részemről ez a nagyon kevés elfogadható indok egyike. Nagyon nem szívesen
ölnék meg valakit hazafiságból vagy hivatali kötelességből, sose lennék smasszer, nem bírnám emberekre
rávágni az ajtót. Ha viszont be vagyok pörögve, ha a családomat vagy a barátaimat kell megvédeni… az
más tészta.
– És bosszúból?
Davenport gondolkozott egy sort, aztán bólintott – Igen, bosszúból is. Szívesen vadászom Bekkerre. El
fogom rántani a nótáját.
– Elrántjátok. Te meg Barbara Fell.
– Igen. Ha már így szóba került… – Davenport az ingzsebébe nyúlt. – Nézd már meg ezeket a képeket.
Ennek a palinak nagyon rendőrképe van, Barbara meg úgy bújik hozzá, mint akihez elég sok köze van. –
Odaadott két Polaroid-felvételt.
– Nahát… Barbara – dünnyögte Lily. Fejét csóválva nézte a képeket. – Ismerem ezt a pasit, de csak úgy
messziről. Hadnagy, a közlekedésieknél van. Az ő nevét is bedobjuk a gépbe, majd kiderül, van-e köze a
kivégzésekhez.
– Van itt még néhány más név is, Barbara barátai meg ismerősei. Nem tudom, hány rendőr van köztük,
de ha lefuttatjuk…
– Lefuttatjuk.
Hajnali kettőre járt, Davenport egy sárga kincstári jegyzettömbbe jegyezgetett, mikor Lily bejött és
megkérdezte: – Találtál valamit?
– Nem. És igazad volt, ezek tényleg a söpredék mocskai. Vajon hány ember van, aki képes összeállítani
egy ilyen névsort?
– Több száz – felelte Lily Rothenburg. – Barbara Fell viszont dúskált a lehetőségekben.
Davenport bólintott, kitépte, összehajtogatta és zsebre tette a jegyzettömb teleírt lapjait. – Még
dolgozom rajta.
Lily Rothenburg lakása egy bérház második emeletén volt. Davenport kettő után tíz perccel jött el tőle, az
éj még csak most ért abba a kellemesen hűvös szakaszába, amely elválasztotta a kánikulai nappaloktól.
Kicsit fáradt volt, de még nem álmos, otthon ilyenkor talán elindult volna egy hosszú folyóparti sétára,
hogy lefekvés előtt még kieressze magából a gőzt. Most azonban New York vette körül. Az utca viszonylag
rendesen ki volt világítva. A sarkon egy taxi állt. Zsebre dugott kézzel arrafelé indult.
Ketten voltak.
Brutálisak, gyorsak, mint a profi rögbisek.
Az úttest szélén mindkét oldalon egymásba ért a parkoló autók lökhárítója. A Citation mögött álló ember
vonta magára Davenport figyelmét: valami fémtárgyat húzott végig a lökhárítón, borzongató, csikorgó
hangot keltett vele, mintha egy konyhakéssel nyiszált volna egy sajtreszelőt.
Davenport ösztönösen megtorpant és a hang felé perdült: ez nem véletlen, ezt szándékosan csinálja
valaki. Keze a dereka töve felé mozdult, a negyvenötös felé.
Még fordult, mikor a másik férfi, aki eddig egy kapualj alatt rejtőzködött, kiugrott a járdára, a kezében
tartott ólmosbottal rácsapott Davenport könyökére, vállal a gerincébe rohant és nekitaszította a
Citationnek.
Davenport karjába robbanásként hasított a fájdalom, tisztán, ahogy csillagfény szúr egy hideg éjszakába,
az ütéshez már nem is volt köze, önálló életre kelt; begyakorlott, elerőtlenítő rendőrkínná alakult. A
könyökéből sarjadzott ki, onnan cikázott föl a karján a válláig. Davenport felüvöltött, azt hitte, lövés érte,
karja tehetetlenül csüngött. Nekivágódott a kocsinak. Próbálta emelni a karját, de nem bírta. Látta a férfi
felé sújtó öklét, ballal félig-meddig ki is védte, de az ököl így is pofacsonton találta, megint nekiesett az
autónak.
A második férfi, aki motorház mögül pattant elő, szintén ütni kezdett; bőrkesztyű volt a kezén, ütése
gyors bal-jobb-bal kombináció. Davenport behúzott nyakkal próbált fedezékbe húzódni.
Gondolat: Húzd el a csíkot, húzd el a csíkot…
Megint megütötték, ezúttal fültövön, de ez most nem fájt, csak elkábította, megroggyant a térde, a kocsi
oldalának dőlve csúszni kezdett lefelé. Egy kesztyűs ököl megütötte, ő meg elkapta ép bal kezével, a teste
alá csavarta, egész súlyával ránehézkedett, úgy zuhant el. Mintha valami ordítást hallott volna, mikor a
járdára estek, és érezte, hogy elpattan valami: férfinak eltört valamije. Elégedettség töltötte el, de csak
valami erőtlen, tompa, mert tudta, hogy vesztett, ezek megölik…
Üvegcsörömpölést hallott, fel is fogta, nem tudta, mi az, viszont érezte, hogy enyhül a ránehezedő
nyomás.
Gondolat: Húzd el a csíkot, húzd el a csíkot…
Elengedte a kesztyűs kezet, érezte, hogy kihúzzák alóla, a másik férfi üvölt… Megpróbált a kocsi alá
gördülni, de a kocsi alja túl közel volt a járdához. Felemelte ép karját, hogy védje a fejét…
Mint a mennydörgés, akkorát szólt a negyvenötös. Villámlásként terítette rájuk fényét a torkolattűz,
sztroboszkópszerű hatása állóképpé merevítette a mozdulatokat. A támadók műanyag símaszkot, hosszú
ujjú inget és kesztyűt viseltek. Az, amelyik hátulról ugrott Davenportra, már sarkon is perdült, rohant. A
kezében egy hosszú bőr bevonatú ólmos botot tartott, amelynek boldogabbik végén almányi bunkó
gömbölyödött. A másik akinek Davenport eltörte a karját, feltápászkodott és felüvöltött.
– Jééézusom…! – Ő is futásnak eredt.
A negyvenötös megint eldördült. Davenport a járda szélén ülve megint megpróbált a kocsi alá csúszni;
nem tudta, honnan jönnek a villanások, ép kezével a dereka töve felé tapogatózott a pisztolya után, de a
tok a másik oldalon volt, támadói, pedig mint a kísértetek rohantak nesztelenül el, el az utcán…
Aztán csend lett.
És ott állt Lily Rothenburg pamut hálóingben, kezében a negyvenötösével, micsoda bizarr kombináció: a
puha, fehér pamutszövet és a Colt fekete, gyilkos acélja.
– Lucas… – Lily Rothenburg Davenport felé oldalazott, csak a szeme sarkából nézett rá, még nem engedte
le a fegyvert, tekintete célpont után kutatott. – Nem esett bajod?
– Nem a francokat – felelte Davenport.
 Nyolcadik fejezet
Bekkert először megdöbbent, aztán kiakadt. Mikor visszakapcsolt a könyvesboltba, sóhajtva nézett az
elárusítóra.
– Rosszul érzi magát? – kérdezte aggodalmasan az elárusító. Hosszú nyaka és hosszú keskeny arca volt;
vékony vonásaival úgy hatott, mintha egy gigászi hüvelykujj nőtt volna ki a két válla között. Fejét kérdően
félrebillentette, a bolt lámpáinak fénye megcsillant szemüvege jobb lencséjén: furcsa bizarr hatást
keltett, mint egy őrült tudós.
– Nem, nincs semmi bajom – nyögte Bekker. Arrébb lépett és végignézett a bolton.
Egy öt méter széles, tizenkét méter hosszú helyiségben állt. Az egyszerű polcok mögött a falon már
eleresztett a műanyag lambéria, a megkopott linóleumpadlón repedések, lyukak tátongtak. A polcok
közötti keskeny átjárók dohos papíroktól és málladozó borítóktól szaglottak. Kissé távolabb a pultnál, a
kerek vevőfigyelő tükör alatt egy elhízott férfi állt, egy keménykötésű Pókember-antológiát támasztott a
hasának, úgy olvasta, s közben egy mogyorókrém bevonatú jégkrémet nyalogatott. Bekker észre se vette,
mikor jött be.
Lenézett a kezében tartott könyvre, arra, amelytől kiakadt. Az Orvostudomány/Antropológia szekcióban
bukkant rá egy halom ócska folyóirat alatt.
– Olyan sokáig nem mozdult, hogy azt hittem… illetve nem is tudom – mondta a hüvelykujj képű;
ádámcsutkája úgy liftezett, mint egy játék csónak.
Szeretne fölcsípni. Bekker hízelgőnek, de kellemetlennek találta a gondolatot. Senkit sem engedhet közel
magához. Mielőtt a minneapolisi rendőrök pisztolycsővel és markolattal összeverték, Bekker gyönyörű
férfi volt. Gyönyörű meghalt. És hiába tette fel vakolat vastagon a Cover Markot, teljesen az sem fedte el
arca hegeit, jó világításban átütöttek. A Post többször is lehozta a fényképeit, hadd lássa ország-világ, mi
lett Gyönyörűből.
Udvariasan bólintott, de nem szólt. Az órájára nézett: öt percre akadt ki. Nem lehetett mindennapi
látvány, ahogy állt ott, kezében a könyvvel moccanatlanul, pislogás nélkül hosszú percekig.
Jó lesz eltűnni. Lehajtott fejjel odament a pulthoz, szótlanul letette a könyvet. Rászoktatta magát, hogy
csak akkor szólaljon meg, ha feltétlenül szükséges. A beszéd árulója lehet.
– Tizenhat-ötven adóval együtt – mondta az eladó, s lepillantott a könyvre. – Elég meredek büchli.
Bekker bólintott, leszámolt a pultra tizenhét dollárt, eltette az aprót.
– Legyen szerencsénk máskor is – mondta az eladó. Bekker kilépett az utcára; vidáman csilingelt utána az
ajtó fölé szerelt csengettyű.
Sietős léptekkel igyekezett hazafelé, csak akkor lassított, mikor egy újságosnál meglátta a nevét. Egy
fénykép is volt alatta. Mi?
Felemelte a fél téglát, amely leszorítva tartotta az újságpapír tornyot. Davenport? Jézus, ez tényleg ő.
Kirántott egy újságot, odadobott egy dollárt a pavilon pultjára, és sietett tovább.
– Itt hagyta a visszajárót! – hajolt ki utána fülkéjéből az újságos.
Nem: centekre itt most nincs idő. Futólépésben igyekezett tovább, menet közben próbálta kihüvelyezni a
cikket a szürkületben. Végül megállt egy elektrotechnikai cikkeket árusító üzlet videokamerákkal,
telefaxokkal, magnókkal, zsebszámítógépekkel, lemezjátszókkal, hordozható telefonokkal, miniatűr
tévékkel és a japán távcsövekkel zsúfolt, fényesen kivilágított kirakata előtt, az üzlet ajtaja előtti
beugróban. Egészen közel emelte arcához a lapot.
… volt minneapolisi nyomozóhadnagy, aki Bekker első gyilkosságsorozatát felderítette, és Bekkert elfogta.
Bekker az elfogatásakor nem adta meg magát, s az emiatt kirobbant verekedésben csúnyán megsérült az
arca…
… és lelőhettem volna – mondotta Davenport hadnagy –, de élve akartuk elfogni. Tudtuk, hogy volt egy
tettestársa, de feltevésünk szerint az illető már meghalt. Élve kellett kézre kerítenünk Bekkert, ha meg
akartuk tudni az igazságot…
Hazudsz. Bekker felkapta fejét az újságból, üvölteni szeretett volna: hazudsz! Végigsimított vastagon
sminkelt arcán. Davenport szaggatta szét. Davenport tette tönkre Gyönyörűt.
Megdermedt. Kiakadt.
Arra jött egy csöves, észrevette, ahogy áll ott.
– Hé! – szólt rá, és elállta az utat. Bekker visszakapcsolt. A csöves nem volt különösebben nagy termetű,
de látszott rajta, hogy gyakran megütötték már, és egy újabb pofon lehetősége nem riasztja el. Bekkerre
nem hatott a látvány.
– Tűnj a francba! – förmedt rá vicsorogva. A csöves félrehúzódott, hirtelen megijedt; Bekker kihussant,
mint a tavaszi szellő. Félhangon káromkodva ment a sarokig, befordult, várt egy kicsit, aztán visszanézett,
jön-e utána a csöves. Nem jött. Folytatta útját a Lacey-ház felé, morgott, acsargott, nyüszített. A
főbejáraton lépett a házba, lerobogott az alagsorba, ledobta magát az olvasófotelbe.
Davenport New Yorkban van. Egy pillanatra félelem fogta el, felvillant előtte a tárgyalás, Davenport
tanúskodása, ahogy néz rá egész idő alatt azzal a kihívó tekintetével… Visszakapcsolt, felsóhajtott.
Hol is tartottam? Az ölében egy csomag hevert. Értetlenül nézett rá. Kibontotta. A könyv. El is feledkezett
róla. Korok kínjai. Tele volt illusztrációkkal: kínpadok, karók, hússzaggató fogók, vasszüzek. Nem ez
érdekelte. A kínzás perverzió, bohóckodás. Amikor azonban már közel a vég…
Ez az. Ez a felvétel. 1880-ban készült. A képaláírás szerint a képen látható kínai férfi meggyilkolt egy
herceget, s ezért arra ítélték, hogy vágják ezer darabra. A fénykép tanúsága szerint a hóhérok a szó szoros
értelmében felszeletelték.
A haldokló arca sugárzott.
Ezt a sugárzást kereste minden kísérletében, és most itt volt, egy évszázados fényképfelvételen. Ez volt az
a fény, a halál lumineszcenciája – valósággal áradt a kínai arcáról. Nem volt benne fájdalom, a fájdalom
torzít, ezt tapasztalatból tudta. Rengeteg felvételt készített eddig, de ezt a jelenséget sosem sikerült
elcsípnie. Talán a régi fekete-fehér film hozhatta ki, talán volt valami az emulziójában, ami a maiakban
már nincs.
Leült, hüvelykujja körmét rágva törte a fejét. Davenportról már megfeledkezett, elnyomta felfedezése
fontossága. Honnan fakad ez az aura? A halál tudatából? A közvetlen közelségéből? Ezért írták le sokszor,
hogy a halál küszöbén álló öregek arca szinte felragyog? Mert tudják, hogy eljött a vég? Látják? Mert
megértik, hogy elkerülhetetlen? Lehet, hogy erről van szó? Intellektuális jelenség, valamiféle érzelmi
produktum, nem az autonóm idegrendszer megnyilvánulása?
Elfogta az izgalom, nem volt képes ülve maradni. Felpattant, ledobta a könyvet, körüljárta a szobát. A
gyufásskatulya ott volt a zsebében: három tabletta. Bekapta mind a hármat, aztán meghökkenve meredt
az üres skatulyára. Ez baj. Megint el kell mennie. Eddig húzta-halogatta, de most már muszáj.
Az órájára nézett. Whitechurch ilyenkor még dolgozik.
Kiment a fürdőszobába, reszkető kézzel kigombolta a nadrágját, vizelt, lehúzta, rendbe szedte magát,
aztán odament a telefonhoz. Fejből tudta a számot, beböködte. Egy női hang szólt bele.
– West doktort kérném – mondta Bekker.
– Egy pillanat, keresem.
Néhány másodperc múltán: – West. – Hűvös, iskolázott hang, valami mégsem stimmel benne. Egy
narkóárus hangja.
– Kellene néhány angyalka – zihálta Bekker. Whitechurchcsel mindig ilyen ziháló hangon beszélt.
– Hát… nem lesz könnyű. Kifogytam. Viszont van fehérem meg keresztesem is. De ami magának kellene,
abból szinte semmi – mondta Whitechurch. Idegesnek hangzott. Bekker ritka jó vevő volt: fehér,
elővigyázatos, készpénzben fizető. Valahol Connecticutban taníthat, biztos a srácoknak adja tovább.
– Ez baj – mondta Bekker. – Fehérből mennyi van?
– Hármat tudok adni.
– Annyi elég is. És kereszt?
– Harminc elég lesz?
– Elég. És mikor? Sürgős.
– Mondjuk fél óra múlva.
– Nagyszerű. Akkor fél óra múlva – zihálta Bekker, és letette.
Beköltözésekor, mikor kitakarította az alagsort, talált egy halom ócska sportszert: egy pár szétszáradt,
kirepedezett, pókhálós baseballkesztyűt; öthat összevissza csorbult ütőt, az egyik végig is volt repedve;
egy lelappadt kosárlabda labdát; penészes, koszos, megrozsdásodott stoplijú baseballcipőket; két pár
ronggyá hordott tornacipőt, de még egy tornanadrágot és egy trikót is. Egy dobókoronggal, egy
krokettkészlettel és két törött tollaslabdaütővel együtt az egészet berámolta egy hosszú ládába, a ládát
meg betolta egy sötét sarokba. Ha valaki belenéz, rögtön látja, hogy csak egy rakás értéktelen lom és
kacat.
Vékony, C alakú nyílást hasított a lelappadt labdába, abban tartotta a pénzét. Most kivette, kihúzott
belőle háromezer dollárt, és gondosan visszatette a labdát.
Gyorsan megnézte magát a tükörben, nem mázolódott-e el a sminkje, aztán felment a földszintre, és
hátrafelé indult. Már épp odaért az ajtóhoz, mikor egy női hang szólt utána a lépcsőről. – Alex…!
Megtorpant, gondolkodott egy másodpercet, aztán beletörődően sóhajtott, s a félhomályos földszinten
át visszament a lépcsőhöz. – Tessék.
– Kellenének azok a tabletták… Tudja, melyikek – hallatszott fentről Edith Lacey bizonytalan, puhatolódzó
hangja.
– Hozom – mondta Bekker.
Lement a saját lakrészébe, megkereste a barna morfiumosüveget, kirázott két tablettát, magában
morogva felment a lépcsőn. A halál aurájának képei villogtak az agyában, a nagy elgondolkozásban kis
híján belebotlott Bridget Landbe. Az idős asszony az Edith Lacey lakrészébe vezető lépcső tövében állt.
– Ó, Alex! – mondta. – Épp most indulok… Hozza Edith gyógyszerét?
– Igen, persze… – Bekker mindvégig elfordította az arcát, fejét lehajtotta, úgy próbált elsurranni Bridget
Land mellett.
– Ez tiltott holmi? Kábítószer? – kérdezte az idős asszony. Elkapta a mellette ellépni akaró Bekker inge
ujját, felszegett fejjel, szigorú arccal odacövekelt elé. Okos, fekete, szúrós szemei voltak.
Bekker bólintott. – Azt hiszem… – nyekeregte. – Egy barátjától kapom, eddig még sose mertem
megkérdezni, mi ez.
– Na és a… – kezdte Bridget Land, de Bekker már sietetett is föl a lépcsőn. Az emeletre érve visszanézett,
de az idős asszony már elindult az ajtóhoz.
– Nagyon kérem, ne mondja el senkinek – szólt utána Bekker. – Nagy fájdalmai vannak…
– Bridgettel találkozott? – kérdezte Mrs. Lacey.
– Igen, odalent – Bekker hozott egy pohár vizet, és a tablettákkal együtt odavitte Mrs. Laceynek. Az
öregasszony mohón bekapta a tablettákat, remegő kézzel a szájához emelte a poharat, cuppogva ivott.
– Bridget megkérdezte tőlem, hogy ez nem kábítószer-e – mondta Bekker. – Félek, hogy esetleg szól a
rendőrségnek.
Mrs. Lacey megrettent. – Úgy érti…
– Ezek valóban tiltott szerek – folytatta Bekker. – Egy szanatóriumban ilyeneket sose kapna.
– Jaj, ne, ne, ne… – Az öregasszony előre-hátra hajlongott ültében, úgy tördelte bütykös, ízületes kezeit.
– Fel kellene hívnia. Várjon egy kicsit, míg hazaér, aztán beszéljen vele – javasolta Bekker.
– Igen, ezt fogom csinálni… Felhívom.
– A száma ott van azon a blokkon a telefon mellett, azon, amelyikben a legfontosabb telefonszámok
vannak.
– Igen… tudom. – Az öregasszony felnézett Bekkerre; bőre gyűröttnek, papírszerűnek hatott a nyomasztó
világításban.
– De el ne felejtse.
– Nem… – Aztán: – Nem találom a szemüvegem.
Bekker megkereste: kint volt a konyhában a mosogató mellett. Szó nélkül bevitte. Edith Lacey biccentett
köszönetképpen. – Na végre, a szemüvegem! – Odacsoszogott a tévéhez. – Mondja, látta maga a… Ja
persze, maga nem néz tévét. Láttam Arnoldot a híradóban.
Arnold Schwarzeneggert. Abban reménykedett, hogy egy nap megtisztítja New Yorkot a gazemberektől.
– Mennem kell.
– Jó, menjen csak… – Az öregasszony elbocsátólag intett.
– Hívja fel Bridgetet – figyelmeztette újra Bekker.
– Hívom. – A tévé képernyőjének kékes derengésében szinte fluoreszkált az arca. Mint azé a haldokló
kínaié. Olyan volt, mint egy fekete felvétel, mint egy infravörös vagy ibolyántúli fényben fényképezett
portré.
Ibolyántúli.
A semmiből pattant elő az ötlet, de olyan erővel, hogy megtorpantotta; csak állt a lépcső tetején. Lehet,
hogy a haldokló kisugárzása függ a megvilágítástól? Lehet, hogy ez valamiféle infravörös vagy ultraviola
kisugárzás, amely időnként látható fényjelenséggé alakul? Ez volna az oka, hogy egyes haldoklók szinte
ragyognak, mások meg nem? Ezt sikerült rögzíteni azon a kezdetleges, széles spektrumú, múlt századi
filmen? Medikus korában látott infravörös és ultraviola felvételeket. Az ultraviola fokozza a mikroszkóp
felbontóképességét, és láthatóvá tesz bizonyos dolgokat, amelyek normál megvilágításban láthatatlanok.
Az infravörösben meg láthatóvá válnak a hőmérsékleti különbségek, még a sötét tárgyaké is.
Ennél többet azonban nem tudott. Használhat ilyesmihez normál fényképezőgépet? Honnan tudhatná
meg?
Felizgult. Lerobogott a lépcsőn, csak az utolsó pillanatban jutott eszébe Bridget Land. Lelassított, aggódva
nézett az ajtó felé, de az idős asszony már elment. Gyors léptekkel igyekezett a hátsó frontra. Beült a
Volkswagenbe, odahajtott a kerítéshez, kinyitotta a kaput, körülnézett: nem mászott-e be valami
csavargó, kihajtott, kiszállt, bezárta a kaput. Szinte pattogott a türelmetlenségtől, tűkön ült, nem akarta
kiengedni kezéből az éleslátás illékony pillanatát.
Északnak hajtott a Prince-en, aztán át a Broadwayn, keletnek, mellékutcák hálóján át északkelet felé. Na:
a First Avenue. Ott a Bellevue vén téglaműemléke.
Megnézte az óráját: több mint egy perccel korábban érkezett. Nem baj. Lassított, egészen lelassított…
Meglátta Whitechurchöt. Ott van! Ott ballag a buszmegálló felé. Odahúzott a járdaszegélyhez, áthajolt a
jobb első ülés fölött, félig letekerte az ablakot.
Whitechurch észrevette, körülnézett, odalépett az ablakhoz. – Három fehér, harminc keresztes, a
szokásos kiszerelésben. Két angyal, jó anyag.
– Csak kettő? – Bekker érezte, hogy kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, markolta, ahogy tudta. – Na
mindegy. De holnapután megint hívom.
– Addigra lesz több. Mennyi kellene?
–Hát úgy… harminc. Harminc. És kellene még harminc keresztes is. Megy?
– Igen, azt hiszem – felelte Whitechurch. – Az embereim most akarnak bevezetni egy új modellt. Hívjon.
Ez a mai adag két lepedő meg egy rongy.
Bekker bólintott, elővette zsebéből a pénztekercset, leszámolt belőle kétezer egyszáz dollárt, és odaadta
Whitechurchnek. Whitechurch tudta, hogy Bekker pisztollyal jár – maga adta el neki – és hogy nem fél
használni, ha átvágják. Zsebre gyűrte a pénzt, és egy zacskót ejtett a jobb első ülésre.
– Legyen szerencsénk máskor is – mondta, s elindult vissza a kórház felé.
Bekker feltekerte az ablakot, indított. A zacskót az ülés alá lökte, de már tudta, hogy nem fogja kibírni egy
kis kóstoló nélkül. Rászolgált egy kis kóstolóra. Forradalmi ötlete támadt ma este: az emberi aura
rögzítése…
Pirosat kapott, megállt. Körülnézett, felkattintotta a bel só világítást, és kinyitotta a zacskót. Három pufók
kokainos tasak és két kis patentcipzáras nejlonzacskó. Az egyikben harminc szokvány tabletta, két
nagyobb a másikban. Remegő kézzel kibontotta az egyik tasakot. Hazáig elég lesz.
Úgy robbant az agyába, mint egy expresszvonat, hátravágódott tőle a koponyája. Egy perc múltán lassan
kiélesedtek a körvonalak, természetellenesen tiszta és éles lett a kép. Ha ez mindig így maradna… Az
angyalpor után tapogatózott, megtalálta: ez csak kettő. A fehér por azonban már a markában tartotta,
bekapta mind a kettőt. Ezek jó hosszan elnyújtják a kokain hatását, ráépülnek szépen… Ebben az
állapotban kilométerekre is ellát, akár sötétben is. Sima ügy… Összefutott szájában a nyál, bedobott egy
keresztest, elrágta. Csak ezt az egyet, ez csak egy kis kóstoló, egy kis nass…
Egy piros lámpa. Dühítette a fény, elkáromkodta magát, keresztülhajtott rajta. Még egy. Még jobban
feldühödött, de most már uralkodott magán; lelassított, megállt. Még egy csipet havat? Hát…
Megérdemel még egyet. Még egy kis löketet…
Több mint egy hete nem szerzett már kísérleti alanyt. Csak gubbasztott lent az alagsorban, gépelte a
tanulmányait. Így is el volt maradva, egy csomó adatot kellett még rendszerezni, értékelni. Ma este
viszont, mikor angyalok muzsikálnak a fejében…
Davenport meg itt van a városban, rá vadászik.
A kísérleti alanyok beszerzésére új módszert dolgozott ki: sokkoló, aztán az altató. És ami még ennél is
fontosabb volt: kezdett új, biztonságosabb vadászmezőket keresgélni. A Bellevue is ilyen volt. A Bellevue-
ben a nap bármely szakában lehet nőket találni, kicsiket is, akiket könnyű mozgatni, egészséges, jó
példányokat. A parkolóház meg gyakorlatilag tárva-nyitva… Ma este azonban nem volna jó terep, elvégre
csak az imént jött el onnan.
Igazság szerint ma este még csak gondolnia sem volna szabad a begyűjtésre. Nem gondolta végig előre,
nem tervezte meg, nem derítette fel a terepet, így viszont, hogy az angyalpor itt pezseg a vérében, bármi
lehetséges.
Egy kép villant be elé: egy másik parkolóház, nem a Bellevue-é. Valamilyen közintézmény parkolóháza.
A parkolóházak jók, mert könnyű bennük elrejtőzni, nagy a jövés-menés, a legtöbb autós egyedül van.
Gyerekjáték az elszállításuk.
Ennek a parkolóháznak pedig ráadásul van egy rendkívül kedvező tulajdonsága: minden szintjén van egy
átjáró a közhivatalba, az ajtók számkombinációs lakattal vannak lezárva. Ha valaki behajt a parkolóházba,
kifelé jövet nem kell feltétlenül a pénztárfülkében ülő alkalmazott előtt elhajtania. Úgyhogy szépen
bemegy, aztán csak vár…
A parkolóháznak egyetlen liftje volt. Bekker lelki szemeivel már látta is, amint a kiszemelt áldozattal
együtt kiszáll, persze kettesben, rányomja a sokkolót, elaltatja, ej rejti két kocsi közé, aztán egyszerűen
elmegy a kocsijáért, és fölveszi. Sima ügy.
A parkolóház meg itt van a közelben, a kínai negyed szélén.
Agyának egy hátsó zugából, az oda rekesztett józan Bekker kiabálni kezdett: – Ne! Ne! Ne!
A nyomott Bekker azonban már rántotta is félre a kormányt, délnek fordult, angyalok daloltak a vérében.
A kínai negyed.
Az utcákon csak úgy hemzsegtek az emberek, nem is hitte volna, hogy ennyi van a világon. De nem
törődött velük, a narkotikumkoktél ott pezsgett az agyában. Behajtott egyenesen a parkolóházba, a
kormány fölé görnyedve átvette parkolócéduláját, elindult föl a körbe-körbe kanyargó rámpán. Minden
emelet ki volt világítva, de kamerákat nem látott. Lassanként kezdte elkapni a körözés ritmusa, a szíve
úgy vert, mint egy gőzkalapács, az arca tüzelt…
Fölhajtott egész a legtetejére, leállította a kocsit, felbontotta az egyik kokainos tasakot, kirázott egy kis
port begörbített tenyerébe, felszippantotta, a tenyerén maradt szemcséket felnyalta.
És kiakadt.
Magához térve kiszállt, a hátsó ülésről kivette a felszerelését tartalmazó táskát, s halk léptekkel elindult
lefelé a liftakna köré tekerőzött lépcsőn. Itt nem volt olyan világos, mint a parkolószinteken. Lábujjhegyen
óvakodott lefelé, egyik kezében a táskával, a sokkolóval a másikban.
Az elsőn megállt, ellenőrizte rendben van-e az altatógázos tartály és a maszk. Rendben. Gondolatban
ismét végigjátszotta a teendőket: a nő háta mögé kerülni, elkábítani a sokkolóval, betapasztani a száját,
hogy ne tudjon sikítani, leteperni, szájára nyomni a maszkot. Leért a lépcsőfordulóra; a liftnek csak egy
parányi előtere volt. Remek.
Vissza a lépcsőre.
Várt.
Várakozott.
Húsz perc, növekvő feszültség. Belekotort a zsebébe, bekapott még egy keresztest, szétrágta, élvezte
csípősséget. Valahol fölötte bevágódott egy vasajtó, csattanása végigvisszhangzott a rámpán. Néhány
perccel később legurult egy autó. Aztán megint a csend. Még öt perc. Tíz.
Jött egy kocsi, megállt a másodikon, tűsarkak koppantak a betonon. Bekker minden izma megfeszült,
keze a tartály kapcsolójára siklott.
Aztán… semmi. A kopogás elhalkult. A nő nem a liften, nem is a lépcsőn ment vissza a földszintre, hanem
a rámpán sétált le.
A fene egye meg. Ez így nem fog menni. Az órájára pillantott: újabb tíz perc telt el. Az Ikervárosok
jutottak eszébe, az a színésznő. Gázszerelőnek öltözött, azzal hintázta át, hogy a szivárgást jött megnézni.
Egy kalapáccsal ölte meg. Eszébe jutott az ütés hangja, a hirtelen hőhullám… Kiakadt megint.
Ezúttal később tért magához, árulkodó sóhajtással. Cipőkopogás és női hang zökkentette vissza: a
földszint felől hallatszott.
Egy emelettel lejjebb nyílt majd csukódott a liftajtó.
Felkapta a táskát, leszaladt a lépcsőn, megnyomta a hívógombot. Az agya egyik hátsó zugába zárt Bekker
kétségbeesetten hadarta: – Ne, ne, ne…! Az előtérben grasszáló Bekkert majd szétvetették a kellemes
előérzetek.
A lift enyhe döccenéssel megállt, kinyílt az ajtaja. Egy fekete hajú nő állt benne hatalmas retiküllel,
elkerekedett szemekkel, egyik kezével a retiküljében. Meglepte, hogy már az elsőn megáll a lift. Bekker
láttán megnyugodott. Bekker biccentett, beszállt. Az ajtó becsukódott. A nő benyomta a hatodik gombját,
Bekker is nyúlt érte, aztán félbehagyta a mozdulatot, mintha ő is azt akarta volna megnyomni.
Hátralépett, nézte, mint villannak fel s hunynak ki a számok…
Ennek revolver van a retiküljében, gondolta. Vagy könnygáz. Fontolóra vette a helyzetet, gondolkodott,
gondolkodott… Körpályára kerültek a gondolatai, egyre körbe-körbe keringtek… És mire a táskájában
kotorászva a sokkoló után sikerült kizökkennie erről vágányról, már a hatodikon voltak.
Egy oldalpillantást vetett a nőre, rajtakapta, hogy őt bámulja; elfordította a tekintetét. A szem néha túl
sokat mond. Megint odapillantott: a nő mintha távolabb húzódott volna, keze még mindig a retiküljében.
Pendült valami, egy éles ping, az ajtó oldalra siklott. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, aztán a nő
kilépett. Bekker néhány lépésnyire lemaradva követte, kilépett á cipőjéből, hogy utána lopózzon,
meglepje.
Ám a nő hirtelen maga is lerúgta a cipőjét, futásnak ered, s ugyanakkor hátranézve Bekkerre, hosszan,
áthatóan, fülsértően felsikított.
Ez rájött.
Egy pillanatra megdermesztette a sikoly, de aztán ugrott. A nő sikított, retikülje végigszánkázott a
betonon, rúzs, telefonkönyvecske és valami üvegcse szóródott ki belőle. A nő kikerült két kocsit, a hátsó
fal felé rohant, sikított, egy palackot tartott a kezében. Könnygáz.
Bekker közvetlenül mögötte futott, elejtette a táskáját, puszta kézzel, de mindenáron el akarta
hallgattatni a nőt: Ez tudja, ez tudja, ez tudja…!
A nő behátrált két kocsi közé, a könnygázos palackot maga elé tartva, elnyílt szájjal, táguló orrcimpákkal.
Csak elölről lehetett nekimenni.
Bekker nekiugrott, az utolsó pillanatban lehajolt, egyik kezét fölemelte, hogy elhárítsa a gázpermetet. A
nő felé lökte a palackot, de nem történt semmi, csak egy kis sziszegés hallatszott, s enyhe zöldalma illat
érződött.
A nő egészen a korlátig hátrált, mögötte hunyorogtak a város fényei, a korlát alig ért a derekáig, sikítása
átható, nyüszítő hangja sértette Bekker érzékeny fülét.
Nekiugrott a nőnek, jobb tenyere élével torkon vágta, bal kezével a lába közé nyúlt, megemelte,
meglökte…
A nő átesett a derékmagasságú korláton.
Egyszerűen átesett rajta, mint egy zsák műtrágya.
Bekker saját tettétől döbbenten, kutyamód lihegve, odalépett a falhoz, és lenézett. A nő arccal fölfelé
zuhant, a tarkójára és a nyakszirtjére érkezett.
Így halt meg. Ahogy egy gyufaszál kialszik. Bekker hat emelet magasságból is látta, hogy meghalt.
Megfordult, jön-e valaki, aki meghallotta a sikítást.
Nem hallott semmit, csak távoli szirénavijjogást. Vakrémület fogta el, lerohant két emeletet, bevágta
magát a Volkswagenbe, indított, legurult a rámpán. Hol vannak? A lépcsőn?
Senki.
A kijáratnál, a pénztárfülke előtt ott állt a pénztárosnő, kifelé nézegetett. A kocsi láttán visszajött, beült a
fülkébe. Rágógumizott, homloka ráncokba gyűrődött.
– Egy ötven lesz – mondta. Bekker fizetett. – Történt valami?
– Valami bunyó – felelte kurtán a pénztárosnő. – Két krapekot láttam rohanni.
Tizenkét órával később Bekker már egy IBM írógép fölé görnyedt, sötét, koncentráló figura, dudorászva,
merev ujjakkal böködte a klaviatúrát. Feje fölött pókraj libegett, fekete fonaluk két összedrótozott vállfára
volt erősítve; olyanok voltak, mint egy pókmobil.
Az angyalpor tökéletes tisztaságban láttatta a világot, Bekker maga is megcsodálta, milyen kristálytiszta
mondatok ömlenek elméjéből a fehér papírra.
… cáfolja a feltételezést, miszerint a cerebrális spinális nyomás eltorzítja a terminális agytevékenység
folytán végzett mérések pontosságát/Delano, TRS jegyzetek,1986. szeptember/. Delano figyelmét
elkerülte az a nyilvánvaló és vitathatatlan tény, hogy a …
Ez már nem is próza, ez muzsika. Ha ezt elolvassák, azt a patkány Delanót nyilván kirúgják a Stanfordról,
látva, mennyire nem ért a mesterségéhez…
Bekker hátradőlt, nézte a pókjait; megkacagtatta a gondolat. Kigurult egy gumilabda. Előrehajolt,
átalakult: a gondolkodó Bekker. Ma este elkövetett egy hibát. Eddig még sose hibázott ekkorát. Lehet,
hogy időm vége felé járok, gondolta. Még többet kell dolgozni, új kísérleti alanyra van szükség. De ennél
sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lenni.
Mmm. Kivette a papírt, kikapcsolta az írógépet, a gépelt lapot gondosan a többire igazgatta. Kiment a
fürdőszobába, megint megmosta az arcát, tűnődve nézte hegeit. Még működtek benne a narkotikumok,
de már gyengült a hatásuk. Talán ledőlhetne egy kicsit. Mikor is aludt utoljára? Nem emlékezett.
Ruháit a padlóra hullatta, ránézett az órára. Kora délelőtt. Akkor talán egy-két órácskát… Lefeküdt,
hallgatta a szívverését. Lehunyta a szemét. Már csaknem elaludt.
De ekkor, immár az álom határán moccant valami. Tudta, mi az. Szívverése felgyorsult, érezte, mint
telítődik vére adrenalinnal.
Nem szúrta ki a szemét. Nem is lehetett volna, de ez nem számít. Így most nézi a nő, a fekete hajú nő.
Ott jön.
Bekker a szájába tömte a paplant, és üvölteni kezdett.
Kilencedik fejezet
A kocsi lassított, az első és a hátsó üléseket elválasztó üvegfal egy ujjnyit leereszkedett. Kora reggel volt, a
forgalom ritka, gyorsan haladtak, csak O’Dell morgott a korai időpont miatt. Lily egy szemhunyást sem
aludt.
– Kérnek egy Timest? – szólt hátra a válla fölött Copland.
– Kérünk – bólintott O’Dell. Copland odalavírozott a járdaszegélyhez, ahol egy mozgóárus nagy
hadonászva kínálta lapjait az autósoknak. A műszerfalba épített rádióból valamilyen beszélgető műsor
hallatszott: Bekker így, Bekker úgy. Bekker. Mikor Copland letekerte az ablakot, az árus rádiójából
ugyanezt hallották. Az árus beadott Copland-nek egy Timest, elvette az ötdollárost, és apró után kezdett
kotorászni.
– Féltem Lucast – mondta Lily Rothenburg. – Mi van, ha megint megpróbálják?
– Nem próbálják. Nem akarták megölni, és így nekiesni még egyszer, az azért rázós lenne. Főleg, ha
tényleg olyan tökös fiú, mint maga állítja.
– Eszünkbe se jutott. hogy pont őt veszik célba.
– Eszünkbe se jutott, hogy a nyílt utcán nekiesnek…
Copland hátraadta az újságot. A közvetlenül a hajtás alatt olvasható főcím így szólt: A KATONASÁG AZZAL
VÁDOLJA BEKKERT, HOGY VIETNAMBAN GYILKOSSÁGOKAT KÖVETETT EL.
– Hülyeség! – mordult fel O’Dell, átfutva a cikket. – Minneapolisból jött valami?
– Nem.
Csend támadt; a kocsi, mint valami páncélos kísértet siklott Manhattan utcáin.
Aztán: – Fell lesz az. Nem lehet más.
Lily Rothenburg megrázta a fejét. – Az ő vonalán semmi. Egyetlen hívás futott be hozzá, egy végtelenített
magnószalag, amely azt közölte, hogy nyert valamit, de csak akkor kapja meg, ha kimegy érte valahova
Jerseybe, valamilyen öröklakásokból álló lakótelepre. A hivatali számán semmi.
– A franc essen bele. Biztos valamilyen fülkéből telefonál. Lehet, hogy rá kellene állítanunk néhány
embert.
– Én nem kapkodnám el. Elég régóta van az utcán, előbb-utóbb kiszúrná.
– Szerintem akkor is Fell van mögötte. Persze lehet, hogy tényleg közönséges kampózók voltak.
– Nem kampózók voltak. Lucas szerint rendőrök lehettek. Az egyiknél egy olyan fekete, bőrbevonatos
suhi volt, amilyet gyakorlatilag csak a hivatalos rendőrboltokban lehet beszerezni. És azt mondta, hogy a
tárcája sem érdekelte őket.
– De megölni azt nem akarták.
– Azt nem, de Lucas véleménye szerint egy időre mindenképpen ki akarták vonni a forgalomból. Esetleg
néhány törött csont árán
– Hm. – mordult fel O’Dell, s halványan elmosolyodott. – Hallott arról a régi Lower East Side – i bandáról,
amelyiknek a tagjai egyszer elvállalták, hogy tíz dollárért leharapják egy hapsi fülét?
– Ez még új nekem – mondta Lily Rothenburg.
Pedig igaz… Na mindegy. Visszatérve Davenportra: etesse még egy kicsit.
Még mindig úgy érzem, mintha az árulója volnék – mondta Lily. Elfordította a fejét, kinézett az ablakon. A
járdán egy kissrác tolt egy lelapult kerekű biciklit. A nagy fekete autó közeledtére odakapta a fejét, egy
tízéves pszichopata kifejezéstelen, szürke kígyószemével bámult Lilyre.
– Davenport nagyon jól tudta, mibe száll be.
– Ezt azért így nem merném kijelenteni – mondta Lily Rothenburg, elfordulva a gyerek makacsul utána
bámuló tekintetétől, s O’Dellre nézve. – Azt hitte, tudja, de ettől ő még valójában akkor is egy kisvárosi
zsaru. Nem idevalósi. Fogalma sincs róla, hogy itt mik vannak, hogy, hogy mennek itt a dolgok.
– Na és Kennettnek mit mondott, mit keresett Davenport a maga lakásán? – kérdezte O’Dell.
– Hát… ködösítettem egy kicsit – válaszolt Lily Rothenburg. – Örülnék neki, ha ebbe maga is besegítene
egy kicsit.
– Aha.
Davenport nem szenvedett súlyos sérülést, így aztán Lily Rothenburg leintett egy taxit, bevitte a Beth
Israelbe, aztán jelentette a támadást. Mivel használta a fegyverét, ki kellett töltenie néhány
formanyomtatványt. Utána felhívta Kennettet, beszámolt a történtekről.
– Megkérdezhetem, mit keresett nálad Davenport hajnali kettőkor? – Derűsnek hangzott, de nem volt az.
– Szerintem nem vagy rá kíváncsi – felelte Lily. – De szigorúan hivatalos ügy volt, semmi örömködés.
– És én nem vagyok rá kíváncsi.
– Nem.
Egy perc múltán: – Na jó. És te? Nem esett bajod?
– Nekem nem. Csak bevertem egy ablakot, azt meg kell csináltatnom.
– Jól van. Aludj egy kicsit. Este még beszélünk.
– És akkor ez most be van fejezve? Én azt hittem…
– Hogy megbízom benned? Persze, hogy megbízom. Viszlát, este.
Lily Rothenburg semmibe révülő szemekkel nézte a mellettük hátragördülő utcákat.
Lehet, hogy elárulom Davenportot.
Lehet, hogy Kennettet is.
O’Dell megszólalt. – Hülyék! – Remegett a kezében az újság, annyira felidegesítette magát.
Tizedik fejezet
A riporterek megjöttek, elmentek. A naivabbak bevették Davenport szövegét, miszerint rablók támadták
meg az utcán, a többiek nem mertek volna mérget venni rá. A Newsday egyik hírlapírója kerek-perec
kijelentette, hogy szerinte egészen más a leányzó fekvése: Bekkernek van egy bandája, vagy valaki más
próbálja megakadályozni Davenportot a nyomozásban.
– Nézze, én nem tudom, Minneapolisban mi a divat, de New Yorkban az utcai kampózók nem szokták
kétszemélyes különítményekben kísérgetni az áldozatukat. Ha maga ezt az egészet nem a kisujjából
szopta, akkor magát profik intézték el.
Miután elmentek, Davenport bekapott még egy fájdalomcsillapítót, kicsoszogott az illemhelyre, ahonnan
épp idejében lépett ki, hogy észrevegye a folyosón közeledő Lily Rothenburgot.
– Elég… vadul nézel ki – mondta Lily.
– A pofám… a pofám az mocskosul fáj – mondta Davenport. Középső ujja begyével megérintette a lilás
duzzanatot. – De legalább a fejfájásom elmúlt. Ebéd után elengednek.
– Hallottam.
– Kösz, hogy beküldted a farmert. A másik gatyám teljesen…
– …tele van – mondta Lily.
– Kösz.
– O’Dell kibulizta a Mengele-előadást… Ma délután minden újságban benne lesz a felhívás, a Timesban
holnap reggel. A tévében is bemondják. Találtunk egy hapsit, egy civilt, aki már korábban is tartott
előadásokat Mengeléről.
– Óriási – mondta Davenport. – És mikor lesz?
– Hétfőn.
– Jézusom, ilyen hamar?
– Sietnünk kell, akkor talán lekapcsolhatjuk, mielőtt megint megnyuvaszt valakit. – Lily Rothenburg
lezöttyent egy kórházi székre, retiküljét a lába mellé pottyantotta. – Visszatérve a tegnap estére…
Mondd csak: száz százalékig biztos vagy benne, hogy rendőrök voltak?
– Elég biztos. Lehettek volna éppenséggel profi csonttörők is, de nem ez volt az érzésem. Zsaruszaguk
volt. Miért kérdezed?
– Egy másik lehetőség is megfordult a fejemben.
– Smith?
– Aha. Miután olyan szépen felkapáltad a füvét…
Davenport elhúzta a száját. – Hát… lehetséges. De kétlem. Abban a trutymóban, amiben vájkál, az első
amit megtanul, az az, hogy egy-két pofont időnként mindenki kénytelen zsebre vágni.
– Beszéltél ma már Fell-lel?
– Már elindult ide. Előkapartunk két embert, akik esetleg tudhatnak róla valamit, hogy mi folyik a
Bellevue-ben. Most beszél Kennett-tel, nehogy valakinek véletlenül a tyúkszemére lépjünk.
– Jól van. Én meg szóltam Bobby Richnek, hogy jöjjön be. Ő az, aki felvette a tanúra vonatkozó fülest.
– Ez az a tanú, akit Petty talált?
– Ez, aznap találta, mikor megölték. És volna néhány papír, amit még át kellene nézni.
– Szerintem semmi értelme – mondta Davenport. – Ezeknél az ürgéknél, ezeknél az áldozatoknál egy
hangot sem fogunk találni, ami utalná rá, hogy ki volt a gyilkosuk. Itt valami adminisztratív megoldás
lappang: hogy ki verte rájuk a balhét, mikor…
– Ez lehetetlen.
– Igen, tudom.
– Akkor most bedugultunk?
– Még nem teljesen, de már akadozunk. Talán ez a Rich tud valamit. És még ott van Fell is. Szeretnék
körülnézni egy kicsit Petty lakásán. Meg ahol lelőtték.
– Az kábé hat-hétszáz méterre van a lakásomtól… Odasétálhatunk. Petty lakása le van pecsételve. Szerzek
pecsétet, aztán átmehetünk. Mikor menjünk?
– Ma este? Miután beszéltünk Richcsel.
– Részemről jó.
– Kennettnek mit mondtál?
– Hogy mit kerestél nálam? Azt, hogy csak úgy beugrottál. Megmondtam neki, hogy szexről szó sem volt
és nem is lesz. Mondtam neki, hogy egyetlen ráutaló gesztust se tettél és hogy én sem tettem, de volt
néhány dolog, amit meg kellett beszélnünk.
– Elég savanyúan hangzik – vigyorodott el Davenport.
– Hangozhatott volna, de nem úgy jött ki. És azt is mondtam, hogy O’Dell is ott volt egy ideig. John meg
fogja erősíteni.
Néhány perc múlva megérkezett Kennett és Barbara Fell. Lily Rothenburg kifakadt. – A jó ég áldjon meg,
Dick, mi keresel te itt? Végig gyalog jöttél, mi? – Csípőre tett kézzel, dühösen fordult Barbara Fell felé. –
Barbara, maga képes volt hagyni, hogy…
– Nyugalom, Lily – szólt közbe Kennett, s mutatóujjával megérintette Lily Rothenburg arcát. Davenportra
nézve folytatta. – Hát… Mint egy kicsavart mosogatórongy.
– És maga szerint, Barbara? – kérdezte Davenport.
Barbara Fell az iménti felelősségre vonás elől Kennett mögé menekült, most onnan nézett ki. – Igaza van.
Mint egy kicsavart mosogatórongy.
– Eszerint a vélemény egyhangú – állapította meg Davenport. – Lily is ezt mondta, mikor meglátott. Csak
egy kivétel volt, az a kis riporternő a Timestől, az, amelyiknek olyan feltűnően jó kis segge van. Na,
szerinte nagyon is jól nézek ki, és úgy vettem észre, órákig elhallgatná még a hőstettemről szóló
beszámolómat…
– Szerintem agyrázkódása lehet – mondta Barbara Fell Lily Rothenburgnak.
– Mindig ilyen volt – legyintett Lily. – Azt hiszem, ez inkább valami veleszületett agykárosodás.
Kennett megcsóválta a fejét. – Ezek a nők… Képtelenek ellenállni egy kék-zöld pofának. Azelőtt, ha le
akartam fektetni egy bulát, mindig jól összeverettem magam. Mindig bejött. – Összeráncolta a homlokát,
úgy nézett Davenportra. – Le akar fektetni valakit? – Oldalra, Lily Rothenburg felé villant a szeme.
Barbara Fell válaszolt. – Nem töri össze magát az igyekezettől.
Davenport és Kennett elnevette magát. Lily Rothenburg nem.
– Na szóval – folytatta Kennett Davenportnak címezve –, én tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy
megmondjam, nyugodtan szálljanak rá arra a két illetőre. Barbara már lefuttatta az adataikat.
– Az egyik cím biztos, a másik valószínű – szólalt meg Barbara Fell.
– Füvesek?
– Nem. Egyikük sem. Ilyesmiről nem hallott senki.
– Nnna. – Davenport óvatosan lelépett a kórházi ágyról. – Csoszogjunk oda nővérkalitkához, hátha ki
tudom sírni, hogy még ebéd előtt engedjenek el.
A főnővér azt mondta, hogy az ügyeletes orvos szeretné még egyszer megnézni, amint megjön – és
minden percben várható –, azonnal szól neki. – Magát fogja megvizsgálni először.
– Az jó lesz, de ugye…
– Amint megjön.
Lily megszólalt. – Mennem kell. Azért ma csak szőrmentén.
– Csakis – felelte Davenport.
Barbara Fell kíséretében visszaóvakodott a kórterembe, vigyázott, hogy ne mozdítsa túl hirtelen a fejét.
Az ajtónál visszanézett a lift felé. Kennett és Lily Rothenburg ott állt előtte, a liftajtó fölött megjelenő
számokat nézték, aztán Kennett odahajolt Lilyhez, Lily lábujjhegyre emelkedett… Egyikük sem
rutinszerűen csókolt. Davenport tovább indult, közben észrevette, hogy Barbara Fell Kennettet és Lilyt
nézi.
– Íme, az igaz szerelem – jegyezte meg fanyarul.
A fülledt, párás levegő enyhe émelygést keltett benne, tarkójába is kezdett visszatérni a sajgás.
– Nagyon sápadt és nyúzott – tűnt fel Barbara Fellnek.
– Semmi bajom. – Davenport felnézett a cégtáblára. ARNOLD’S TÉVÉK, MŰSZEREK, ALKATRÉSZEK,
JAVÍTÁS. – Gyerünk, nézzük meg a spinét.
Az ajtó fölött csengettyű csilingelt; beléptükre egy termetes asszonyság nézett föl egy vaskos üzleti
könyvből, összecsapta és odatornyosult a pulthoz. – Mi tetszik? – Derűs, sárga fogú mosolya és
valószerűtlen nyugat-virginiai kiejtése volt. Davenportra nézett. – Nahát…! Maga tisztára úgy néz ki, mint
akit egy kocsmai verekedésből szalajtottak.
– Nyomozók vagyunk – mondta Fell; felemelte retikülje tetejét, megvillantotta a jelvényét. – Maga Rose
Arnold?
A termetes asszony mosolya megereszkedett, – Én. Mit akarnak?
– Egy pasast keresünk. – Davenport válaszolt. – Maga biztosan tud nekünk segíteni.
– Nem valami régóta lakok itt…
Davenport a zsebébe nyúlt, elővette a tárcáját, kicsippentette a jogosítványát, és odaadta Rose
Arnoldnak. – Barbara New York-i rendőr – intett fejével Fell irányába. Én nem vagyok az. Én minneapolisi
vagyok. Azért hozattak ide, hogy segítsek megfogni ezt a Bekker nevű illetőt, aki errefelé aprítja a
jónépet.
– Igen? – Rose Arnold nem hatódott meg, apró, ideges szemeivel úgy leste Davenportot, mint tyúk az
esőt.
– Igen. Minneapolisban megölte a barátnőmet, talán maga is olvasott róla. El fogom kapni, megkapja
tőlem, ami jár neki.
Rose Arnold rábólintott és megkérdezte: – Na és nekem mi közöm ehhez az egészhez?
– Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a Bekker bizonyos narkotikumokat és orvosi műszereket a
Bellevue-ből szokott beszerezni. Tudjuk, hogy maga foglalkozik a Bellevue-ből meglovasított cuccokkal.
– Ez szemen szedett hazugság, és soha egy ujjal hozzá nem nyúlok a má…
– Maga ötszáz csomag Hammermill Bond másolópapírt hozott ki onnan két hete, csomagonként egy
dollárt fizetett érte, és az egészet eladta egy számítógép kellékeket árusító cégnek, csomagonként három
dollárért – mondta Barbara Fell. – Bevihetnénk magát, ha akarnánk, de nem akarjuk. Csak egy kis
segítséget szeretnénk kérni.
Az asszony szótlanul méregette őket, szemében természetes intelligencia csillogott. Kalkulált. Davenport
előtt felvillant a kép, amint előkap a fiókból valami özönvíz előtti ócska mordályt, esetleg egy rozsdás
harminckettes Iver Johnsont, és mellbe durrantja vele. De nem történt semmi ilyesmi, csak a
kirakatüvegnek neki-nekikoppanó legyek zümmögése hallatszott.
– Meggyilkolta a barátnőjit? – kérdezte végül az asszony; félrebillentette a fejét, úgy méregette
Davenportot.
– Meg – bólintott Davenport. – Ez tényleg személyes ügy.
Az asszony emésztette még néhány másodpercig, aztán megkérdezte: – Mit akar tőlem?
– Mondjon nekem valakit, aki rendszeresen lovasít meg cuccokat a kórházból.
– Ki fog derülni, hogy én mondtam?
– Kizárt eset.
Az asszony megint gondolkozott egy sort. – Lew Whitechurch – dünnyögte aztán.
– Lew…
– Whitechurch – mondta az asszony.
– Ki van még?
– Itt a Bellevue-ben ő az egyetlen…
– Elképzelhető, hogy tablettákkal is foglalkozik?
– Meglehet. Én hozzá nem nyúlnék ilyesmihez, de Lew… Van gondja elég. Hébe-hóba szippantgat.
– Köszönjük – mondta Davenport. Elővett egy névjegyét, a hátoldalára ráírta a szállodája telefonszámát. –
Ment-e át a keze alatt olyasféle berendezés vagy műszer, amilyeneket az intenzíveken szoktak használni?
Vagy tud-e olyan emberről, aki foglalkozott ilyesmivel?
– Nem. – Az asszony teljes határozottsággal válaszolt.
– Kérdezősködjön. Ha talál ilyen embert, hívjon fel. Énnálam a titka el lesz temetve, a Bibliára esküszöm.
Én csak azért veszek részt ebben az egészben, mert ez a Bekker elvágta a barátnőm torkát.
– Elvágta a torkát? – A kövér asszony a saját nyakához kapott.
– Kenyérvágó késsel – bólintott Davenport; hagyta, hogy hangjából kiérződjék a keserűség. – Nézze… Aki
Bekkerrel kapcsolatba kerül, számíthat rá, hogy egy műtőasztalon tér magához, levágott szemhéjakkal, és
még él, mikor kimetszik a szívét… Maga is olvas újságot.
– Inkább tévét nézek. – Rose Arnold bólintott.
– Akkor tudja.
– Az az ember egy dühöngő őrült – mondta Rose Arnold.
– Úgyhogy csak kérdezősködjön. És hívjon.
Barbara Fell csak odakint szólalt meg. – Nagy tróger tud maga lenni időnként… A frászt hozza az
emberre. Képes még a barátnőjét is bedobni…
– A barátnőm már meghalt, úgyhogy őt ez nem érdekli – rándított egyet a vállán Davenport. – Ezek a
szőröstalpúak viszont tudják, mi az a bosszú.
– Mit is mondott, hogy hívják az ürgét?
– Lew Whitechurch. És hogy állítólag tablettákkal is üzletel.
– Csípjük meg – mondta Barbara Fell. Leintett egy taxit. – Ha én fogom meg Bekkert, abban a pillanatban
előléptetnek első osztályúvá.
– Az volna csak a szép. – A taxi gyakorlottan szlalomozott feléjük a forgalomban.
– Nagyobb nyugdíj. Talán fölmenne annyira, hogy elég volna egy sima pincérnői állást vállalnom, nem
kellene topless táncosnőnek állnom – mondta Barbara Fell.
– Kár – sóhajtott Davenport –, mert én akartam az első lenni, aki tisztességtelen ajánlatot tesz magának.
– Lehet, hogy ezt azért meg tudjuk oldani valahogy – mondta Barbara Fell, és mielőtt még Davenport
replikázhatott volna, beült a taxiba.
Lewis Whitechurchöt a Bellevue egyik alagsori folyosóján találták meg, egy szerszámoskocsit tolt éppen.
A főnöke mutatta meg, a kórház gazdasági igazgatóhelyettese idegesen bokázott a háttérben. Kennett
emberei már jártak náluk, mondotta, beszéltek is két alkalmazottjukkal, de Whitechurch-csel nem.
– Mi van? – kérdezte Whitechurch,
Barbara Fell megvillantotta a jelvényét, Davenport elállta a folyosót. – Szeretnénk magával négyszemközt
beszélni.
Whitechurch rázta a fejét. – Én senkivel sem akarok beszélgetni.
– Beszélgethetünk itt is, de ha úgy jobban tetszik, bevihetjük Midtown Southra is.
– Miről akarnak beszélgetni? – pillantott Whitechurch az igazgatóhelyettes felé.
– Keressünk valami nyugodt zugot – javasolta Davenport.
A műhelyben találtak helyet, rozoga forgószékeken. Whitechurch egyik sarkát kitámasztva negyed
fordulatokat imbolygott jobbra-balra. – Esküszöm mindenre, ami szent, nekem fogalmam sincs…
Ötszáz csomag másolópapír, mondták neki.
– Semmi ilyesmiről nem vagyok hajlandó beszélni – felelte erre Whitechurch; jersey i akcentusa sűrű volt,
mint a majonéz. – Erről a Bekker nevű tagról elmondanék mindent, amit tudnék, de nem tudok róla
semmit, se semmiféle orvosi cuccról. Én ilyesmihez nem nyúlok… – Észrevette magát. – Nézzék, én egy
rajszöget se viszek ki innét, de ha vinnék is, ilyesmit akkor se. Mert, hogy emiatt meghalhatnának
emberek.
– Ha elkapjuk azt az illetőt, aki segít Bekkernek, arról a magas ég se vakarja le a bűnrészességet, úgy
bevágják az Attikába, hogy belefeketedik. Ott aztán nincs feltételes, főleg egy olyan elítélt számára nincs,
aki egy ilyen mészárosnak segített.
– Jézusom, akkor inkább beszélek – bukott ki Whitechurchból. – Na szóval, ismerek két főszert, aki
esetleg tud valamit erről a balhéról…
– Mi a véleménye? – kérdezte Barbara Fell.
– Elég jól beásta magát. Nem tudom. Viszont legalább tudunk néhány nevet. El fogunk jutni hozzá. Addig
csak hadd főjön…
Whitechurch két emberről beszélt, ez idő szerint mindkettő dolgozott.
– Jakes ápoló… bent kell lennie – mondta az igazgatóhelyettes. Kezdte elkapni a vadászat izgalma, és
kezdte átvenni Barbara Fell lakonikus stílusát. – Williamset nem tudom, meg kell néznem.
Harvey Jakes épp ágyneműket hozott fel a mosodából.
– Én nem tudok erről a szarságról – mondta; meg volt ijedve. – Nem is tudom, hogy mit akarnak tőlem.
Én sose voltam benne semmiben, soha egy gombostűt sem vettem el, sejtelmem sincs, ki küldhette
magukat hozzám…
Williams rosszabb volt. A mosodában dolgozott, az agya, mint egy vízitök. – Mi van?
– Azt mondtam, hogy maga meglovasított innen néhány dolgot, és…
– Mit csináltam?
Davenport alaposan megnézte magának, aztán Fellre pillantott, és megcsóválta a fejét. – Nem játssza
magát.
– Mit csinálok? – Williams lassú fejmozgással hol egyikükre, hol másikukra nézett. Visszaküldték a
mosodába.
– A feketepiac már csak ilyen – magyarázta Barbara Fell, már kifelé ballagva. – Teljesen kiszámíthatatlan,
nehéz tetten érni, nehéz kiszúrni a megfelelő pillanatot. – Mint, a New York-i kórházak többségében, a
Bellevue folyosóján is hámlott a vakolat. – Szerintem ez a Whitechurch csak a púdert hinti. Ha képes volt
idejátszani egy teherautót azért a rengeteg papírért, akkor ez nagyobb menő annál, mint amekkorának
előadja magát. Jakes meg Williams csak két lábtörlőtolvaj… ha lopnak valamit egyáltalán.
– Ez könnyen lehet – mondta Davenport. – De ez a Whitechurch…
– Szálljunk vissza rá?
– Azt kellene – mondta Davenport, mindkét kezét zsebre vágva. – Csak ne fájna ilyen mocskosul…
– Mert állandóan a képét babrálja – mondta Barbara Fell. Kinyújtotta a kezét, megérintette a lilás
duzzanatot. Könnyű volt a keze, mint a lepkeszárny. – Akkor most mi legyen?
– Visszamegyek a szállodába, ledőlök egy kicsit. Úgy érzem magam, mint a mosott szar.
– Bedugultunk?
– Whitechurchöt leszámítva, fogalmam sincs, merre menjünk – válaszolta Davenport. – Aludjunk rá
egyet. Holnap hívom.
Tizenegyedik fejezet
Lakotabeli szobájában Davenport a tükörhöz hajolva nézegette felpüffedt arcát. A duzzanat színe mélyült,
bíborba játszott, a közepe fénylett, a szélek felé haladva tompult. Megérintette a sérült bőrfelületet:
felszisszent. Nem most ütötték meg először, tudta, mire számíthat: a felhorzsolódott bőr varasodni kezd,
körülötte sárgászöld árnyalatot ölt, egy hét múlva pedig úgy fog kinézni, mint Frankenstein. Megcsóválta
a fejét, próbaképp elvigyorodott, aztán bekapott két aszpirint, és aludt két órát. Mire felébredt, a
fejfájásából alig maradt valami, a gyomra viszont háborgott. Bekapott még két aszpirint, lezuhanyozott,
fogat mosott, az ágya alól élőkotort egy A3-as rajztömböt, a táskájából egy vastag fekete filctollat, és írni
kezdett:
Bekker.
Pénz kell neki.
Narkó kell neki.
Midtownban lakik. Barátnőnél?
Van kocsija.
Nem látták? Álcázás?
Ért a vegyészethez.
Ért az orvosi dolgokhoz.
Kapcsolat a Bellevue – vel.
Éjjel.
Kitépte a lapot, felragasztotta a falra, lefeküdt az ágyra, onnan nézegette. Ha Bekker narkotikumokat akar
vásárolni, ahhoz pénz kell, és minden bizonnyal akar vásárolni. A Hennepin börtönben sírva könyörgött,
hogy adjanak neki, mert nem bírja.
Következésképpen: meg kell keresnie a passzereket, de legalább egy passzért egészen biztosan. Lehet,
hogy egy ilyennek dolgozik? Nem, mint árus: ha a passzer tudja, kivel van dolga, akkor azt is tudja, hogy
életveszélyes. De esetleg mint vegyész… Megfelelő ismeretek és nyersanyagok birtokában a metedrint
könnyű szintetikus úton előállítani. Ha vannak rá vevői, akkor van pénze, telik belőle narkóra, talán még
valamiféle szállásra is.
Na és a kocsi? Nyilvánvalóan kocsival fuvarozza a hullákat. Honnan van kocsija? Honnan van
jogosítványa? Kell lennie valakinek, aki segít neki…
Felállt, kiment a fürdőszobába, belenézett a tükörbe. A felhorzsolódott bőrfelület kezdett keményedni.
Körmével megpiszkálta egy kicsit, megemelt egy kis bőrpikkelyt: megindult alóla a vér. A süly essen belé.
Tudhatta volna. Letépett egy darab vécépapírt, gombóccá gyűrte, rányomta az arcára, és
visszaheveredett.
Megint a rajzlapot kezdte nézegetni, de gondolatai lassanként a másik esetre terelődtek. Miért támadták
meg? Valóban ki akarták csinálni, vagy esetleg valami más oka volt? Simán lelőhettek volna. Ha viszont
nem akarták megölni, baseball ütőkkel, sokkal gyorsabban elintézhették volna. Miért vállaltak ilyen
kockázatot? Ha hozzájutott volna a revolveréhez, megölhette volna őket…
És miért nézett ki Lily éppen akkor az ablakon?
A főkérdés azonban árnyaltabb volt. Eddig egyetlen lépéssel sem jutott előbbre, ezt Lilynek és O’Dellnek
is látnia kell. Csak irományokat böngészett, embereket hallgatott meg. Nem kapott semmiféle valódi,
bizalmas információt, nem ismerte az előzményeket, amelyek a helyes irányba fordíthatták volna. És
mégis… Amerre nézett, olyanokat látott, akiknek lehetett közük a dologhoz: Fell, Kennett, maga O’Dell,
de még Lily is.
Fél kilenckor felkelt, felöltözött, lement az utcára, fogott egy taxit, Lily Rothenburg lakására vitette magát.
Lily már várta.
– Még mindig elég ramatyul nézel ki – fogadta Davenportot, és megérintette az arcát. – Csak úgy tüzel.
Biztos, hogy akarod ezt csinálni? Rengeteg rohangálással jár.
– Biztos – bólintott Davenport. – Rich kilencre jön?
– Igen. Kicsit ideges, de jönni fog.
– Nem szeretném, ha látna – mondta Davenport.
– Megoldható. Beülsz a konyhába, eloltjuk a villanyt, őt meg bent ültetem le.
– Úgy jó lesz. – Davenport zsebre vágott kézzel kisétált a konyhába.
– Bekker ügyében van valami? – szólt utána Lily Rothenburg.
– Nincs. De ahogy gondolkoztam, arra jutottam, hogy biztos csak este húzza ki a lábát. – Davenport
odaült a reggelizőpulthoz, egy magas, háromlábú tölgyfaszékre. A pulton egy kézzel festett kerámiatálban
almák piroslottak. Kivett egyet, forgatni kezdte az ujjai között. – Akárhogy sminkeli magát, nappal túl
feltűnő volna a képe.
– És?
– Megoldható volna, hogy Midtownban éjfél után szúrópróbaszerűen megállítsák az egyszerűbb
kocsikban közlekedő magányos férfiakat?
– Jézusom, Lucas…! A nullánál is kisebb a sansz, hogy így kiszúrjuk… A beijedt csirketolvajok meg
legalább három rendőrt lepuffantanának közben.
– Csak próbálom valahogy előugrasztani a bokorból. – Davenport visszatette az almát a tálba.
– Na és muszáj nekünk mindenáron előugrasztanunk? Egyszerűen kapja magát, elmegy valahova
máshová, és ott kezdi elölről.
– Nem tudom, teheti – e. Itt most valahogy nem tudom hogyan, de minden összejött neki. Van valami
rejtekhelye. Ha utazik, előbb – utóbb kibújik a szög a zsákból… elvégre ez idő szerint az ország egyik
leghíresebb embere. Nem mehet motelbe, nem állhat be egy benzinkúthoz, nem szállhat vonatra,
buszra… Még kocsival is nagyon idegesítő. Elég, ha egy rendőr lemeszeli, máris kész. És mindeközben
narkó kell neki, pénz kell neki. Ha sikerül előugrasztanunk, ha megpróbál menekülni, vége.
Lily Rothenburg némi gondolkodás után rábólintott. – Azt hiszem, tudunk csinálni valamit. Nem akarok
nagy feneket keríteni a dolognak, de esetleg bejelenthetnénk, hogy létezünk, és kérhetnénk a lakosság
segítségét. Esetleg összecsődíthetnénk a tévéseket…
– Nem ártana.
– Holnap beszélek Kennett – tel – mondta Lily Rothenburg. Felült egy székre Davenporttal szembe,
keresztbe tette a lábát, két összekulcsolt kezével átfogta a felső térdét.
– Mondd csak, ez a Kennett hogy keveredett ebbe az ügybe? – kérdezte Davenport.
– O’Dell megeresztett egy – két telefont. Ebben a műfajban Kennett az egyik legjobb, nagyon meg tudja
szervezni a dolgokat.
– Nem nagyon állhatják egymást O’Dell – lel.
– Nem. Hát azt nem. Nem tudom, miért pont őt forszírozta O’Dell, egyvalamit viszont tudok: ha nem úgy
gondolta volna, hogy Kennett képes megtalálni Bekkert, akkor nem őrá voksolt volna. Minneapolisban
könnyű: az ottani testület kicsi, mindenki ismer mindenkit. Na de itt… Meg kell találnunk Bekkert,
különben itt fejek fognak hullni. Már nagyon ideges a jónép.
Davenport bólintott, elgondolkodott. – Kennett szakterülete a hírelemzés… Biztos, hogy semmi köze
Robin Hoodhoz?
Lily Rothenburg a kezét nézegette. – Lelkem mélyén egészen biztos vagyok benne. De bizonyítani nem
tudom. Nem tudom, ki irányítja ezt az egészet, de azt tudom, hogy az ilyesmihez, egy ilyen csoport
összetartásához erős karizma és jó szervezőkészség kell… Na és bizonyos politikai meggyőződés.
Kennettről mindez elmondható.
– De?
– De ő ennél sokkal okosabb – felelte Lily. – Hívő lélek. Hogy miben hisz? Talán a jóságban. Legalábbis én
így látom. Szoktunk beszélgetni.
– Értem.
– Ez még nem bizonyíték, tudom – mondta Lily Rothenburg. Feszültség érződött rajta; nem örült
Davenport kérdésének, töprengett rajta.
– Én nem kértem bizonyítékot, csak a véleményedet – mondta Davenport. – És mi a véleményed
O’Dellről? Én úgy veszem észre, az ő kezében fut össze minden. Ő irányít téged, ő irányítja Kennettet. És
engem is, vagy legalábbis ő azt hiszi. Fellt is ő kapta ki a kalapból.
– Nem tudom, egyszerűen nem tudom – ingatta a fejét Lily Rothenburg. – Lehet, hogy csak körbe-körbe
csámborgunk ebben a bazi nagy erdőben. – Folytatta volna, de megszólalt a kaputelefon. Lecsusszant a
székről, kiment a hallba, és felvette a kagylót. Férfihang hallatszott. – Bobby Rich vagyok, hadnagy.
– Nyomom a berregőt – mondta Lily, és hátraszólt Davenportnak. – Oltsd el a villanyt.
Davenport – eloltotta a lámpát, s törökülésben elhelyezkedett a padlón, onnan a sötétből figyelte az ajtó
előtt álló Lily Rothenburgot: magas, szép nő, nem olyan vaskos, mint két – három éve, a nyaka hosszú,
arisztokratikus. Karizma. Jó szervezőkészség. Bizonyos politikai meggyőződés.
– Hogyan vetted rá O’Dellt, hogy engem hozasson ide? – kérdezte hirtelen. – Sokat kellett győzködnöd?
Sokat rágtad a fülét?
– Inkább az ő ötlete volt, mint az enyém – felelte Lily. – Beszéltem neki rólad, mire azt mondta, hogy ha
igaz, amit mondok, akkor nálad jobb nem kell.
Rich magas, fekete bőrű, gyérülő hajú, sportos megjelenésű férfi volt, a haját olyan rövidje nyíratta, hogy
szinte kopasznak látszott. Zöld sportzakóban és kék farmernadrágban volt. – Jó estét! – köszönt, aztán
beóvakodott a lakásba. Lily a konyhával szemben ültette le egy fotelba, hogy Davenport lássa az arcát. –
Van itt még valaki, kint a konyhában.
– Hogy? – Rich épp csak a fotel ülőkéjének szélére ereszkedett le, de már emelkedett is.
– Ne álljon fel! – csattant rá Lily Rothenburg. Kinyújtott kézzel mutatta a férfinak, hogy üljön vissza.
– Most akkor mi van itt? – kérdezte Rich, még mindig a konyha felé nézve.
– Van itt valaki, aki már látja Robin Hood sapkájának tollát. Vagy látni véli. A lényeg, hogy nem akarja,
hogy maga lássa őt. Nem tudja, kiben bízhat. Ha maga nem akar úgy beszélni a dologról, hogy ő is itt van,
akkor most szépen bemegy a hálószobába, ő meg elvonul. És akkor négyszemközt folytatjuk. De azt
akartam, hogy tudja.
Rich nyelve végigsiklott az alsó ajkán, megmarkolta a fotel karfáját. Egy perc múltán ellazult a fogása. –
Nem hinném, hogy kellemetlenséget tudna okozni nekem – mondta.
– Esze ágában sincs – mondta Lily Rothenburg. – Gyakorlatilag csak hallgatni fog, legfeljebb egykét
kérdése lesz. Maga csak mondja el mindazt, amit Waltnak elmondott. Ha valamelyikünk kérdezni akar,
majd közbekérdez.
Rich megint gondolkodott egy percet, szemét összehúzva kémlelte a konyha sötétjét. Végül bólintott. –
Jól van.
Egy volt betörő hívta fel otthon, egy bizonyos Lowell Jackson, akit eddig kétszer juttatott a sittre. Jackson
elhatározta, hogy jó útra tér, címfestőnek állt, rendesen keresett vele.
– Azt mondta, felhívta egy ismerőse, egy Cornell nevű srác, becenevén a Vörös. Ez a Cornell elmondta
neki, hogy látta, mikor Fred Waitest megölték, és nem gengszterek voltak… És ahogy a kocsiban ülők
egyike egy öreg. fehér hapsi volt, ő rendőrnek nézte. Jackson mondott egy címet is.
Öreg fehér hapsi?
– Megkereste Cornellt? – kérdezte Lily.
– Kerestem, de nem találtam, ezért aztán elmentem Jacksonhoz.
– Na és mit mondott?
– Azt, hogy nem sokkal az után, hogy beszélt velem, látta Cornellt azon a játszótéren, ott a
Száztizennyolcadik utcánál… De ez mind benne van a jelentésemben.
– Azért csak mondja – biztatta Lily Rothenburg.
– Na szóval Cornell odajött arra a játszótérre és azt mondta, hogy megy haza. Szóval hogy elutazik haza.
Hogy hova, azt nem mondta. A vezetékneve Reed. Cornell Reed. Priuszos. Füves gyerek, a durranópor a
heppje. De egy időben egyetemre járt, nem az a szokványcsibész.
– Mennyi idős? – kérdezte Lily Rothenburg.
– Huszonöt körül.
– New York-i?
– Nem. Állítólag valahonnan délről keveredett elő, talán Atlantából. De már itt lézeng néhány éve…
Jackson azt mondja, sose akarta megmondani, honnan jött. Ott valami nem stimmelt. Nem hajlandó
beszélni róla. Csak ha bepiált, akkor bőgött, hogy hazavágyik.
– Hányszor ült?
– Öt – hatszor, de csak hülyeségekért. Lopás, bolti lopás, kis mennyiségű birtoklás. Megnéztük a központi
nyilvántartóban is, de semmi… Először itt, New Yorkban volt letartóztatva, harlemi címei voltak.
– Most meg felszívódott.
– Fel. Leszóltunk Atlantába, de semmi.
– Meghalt?
Rich összeráncolta a homlokát. – Nem hinném. Mikor a játszótérről lelépett, új cipő volt a lábán, a
kezében meg egy nagy műanyag bőrönd. A téri srácok ezt mondták. Ott ücsörögtek a téren, mikor Cornell
odaállított elbúcsúzni. Aztán beült egy taxiba, és azóta nem látták.
– Ez mind benne van a jelentésében?
– Benne. Még mindig keressük. Az az igazság, hogy kábé ő az egyetlen konkrétum, amit találtunk ebben
az ügyben.
– Maga mit segített Pettynek? – kérdezte Davenport.
– Többnyire csak nyitva tartottam a szemem – válaszolta Rich. – Őszintén megvallva, kicsit idegesített is,
próbáltam megszabadulni tőle. Nem szeretem a saját fajtámat kilesni.
– Hogyan került ebbe az ügybe? – kérdezte Davenport.
– Nem tudom. Gondolom a központban juthattam eszébe valakinek. – Rich homlokát ráncolva próbálta
visszaidézni a történéseket. – A hadnagyom csak annyit mondott, hogy trappoljak be a városházára,
különleges feladatot kapok. Ő se tudta, mi lesz az.
– Értem – mondta Davenport, aztán: – Na és ez a Cornell honnan vette, hogy az a fehér hapsi öreg volt?
– Nem tudom. Ha megtalálom, megkérdezem tőle. Lehet, hogy ismerte valahonnan…
Beszélgettek még egy félórát, de Rich szinte semmi olyasmit nem mondott, ami ne lett volna benne a
jelentésében. Lily megköszönte neki, és elengedte.
– Kár volt az időért – mondta Davenportnak.
– Meg kellett próbálni. Te mennyire ismered ezt a Richet?
– Valójában nem nagyon.
– Jó nyomozó?
– Rendes pasi. Érti a dolgát, de semmi különös.
– Hm. – Davenport lehajtott fejjel töprengett, megérintette sajgó arcát.
– Miért?
– Csak úgy – nézett fel Davenport. – Menetkész vagy?
– Sétálni akarsz? Ugorjunk át ahhoz az étteremhez?
– Mennyire van? – kérdezte Davenport.
– Tíz – tizenöt perc séta.
– És lőni fognak ránk, ha kitesszük a lábunkat?
– Nem fognak. O’Dell ideküldte két emberét, végigjárták az utcát, szóltak minden házmesternek, hogy
tartsák nyitva a szemüket, nem csellengenek – e idegenek a portájukon.
Néptelen volt az utca, de mielőtt kiléptek volna a kapun, Davenport alaposan körülnézett.
– Ideges vagy? – kérdezte Lily Rothenburg.
– Nem. Csak szeretném kikombinálni – válaszolt Davenport.
Lily Rothenburg fürkész pillantást vetett rá. – Mit?
– Semmit. – Davenport megcsóválta a fejét; Rich minden szempontból rendes embernek látszott.
– Na, mégis…
– Semmit, tényleg.
– Ahogy gondolod – mondta még mindig Davenport arcát fürkészve, zavartan Lily Rothenburg.
A Village csendes volt, takaros; jól karbantartott családi házak, kovácsoltvas kapuk, az ablakokban
virágládák. A hatást csak imitt – amott rontotta le egy – egy szögesdrót tetejű kerítés. Errefelé még az
emberek is mások, van bennük valamilyen tudatos bohémság; szandálok, vászon rövidnadrágok,
szakállak, csípőig érő hajzatok, régimódi kerékpárok, fából faragott nyakláncok erősítik ezt az érzetet.
A Manhattan Cabellero egy klinkertéglákból épült házak alkotta utcában bújt meg, nem volt egy nagy
étterem, inkább csak amolyan vendéglő, egyik kirakatablakára a neve volt pingálva, a másikra egy
sörreklám.
– Onnan lőttek, abból az első emeleti ablakból, jobbról a harmadik – mutatta Lily Rothenburg a Caballero
ajtaja előtt állva.
– Lézerirányzékkal szándékosan sem téveszthette el – méregette Davenport a bejárat és az ablak közötti
távolságot. – Kábé ezen a helyen állhatott, nézd csak azokat a golyónyomokat.
Elkapta a gépszíj, a gyilkosság technikája és kivitelezése, nem figyelt Lilyre. Most, mikor felnézett, Lily
Rothenburg fél kezével a vendéglő kirakatablakának támaszkodott, az arca sápadt volt, viaszos.
– Jézusom, ne haragudj…
– Nincs semmi… – mondta Lily Rothenburg.
– Azt hittem, menten elájulsz.
– Mostanra már dühvé alakult… Valahányszor eszembe jut Walt, legszívesebben megölnék valakit.
– Ennyire?
– Annyira, hogy én is alig tudom elhinni. Mintha egy gyerekemet vesztettem volna el.
Leintettek egy taxit, azzal mentek Petty lakására. A Brooklyn – hídon átmenet Lily megkérdezte: – Jártál
már erre, Brooklyn Hightsben?
– Nem.
– Kellemes környék. Szívesen ide is költöznék, de hát, aki egyszer eljut a Village – be, nem nagyon mozdul
onnét.
– Egész mutatós – mondta Davenport a kocsi ablakán kinézve; már épp legördültek a hídról. – Hogy is
hívják azt a nőt Petty házában?
– Logennek.
– Na ő azt mondja, hogy még a rendőrök megérkezése előtt, de már az után, hogy Petty meghalt, valaki
járt Petty lakásában.
– A leghatározottabban állítja. Emlékszik rá, hogy azt hitte, Petty jött haza, aztán elment megint. Tévét
nézett, emlékezett a műsorra, hogy a műsor melyik részén történt mindez. Utánanéztünk, Petty akkor
már tíz perce meghalt.
– Itt valaki nagyon csipkedte magát.
– Nagyon. Percre pontosan tudni kellett, mikor ölték meg Waltot. Várnia kellett a percet. A kérdés csak
az, hogyan jutott be Walt lakásába. Ahhoz kulcs kellett.
– Ha ez a hírelemzők akciója volt, akkor ez nekik nem nagy ügy – vélekedett Davenport.
– Te csak tudod – mondta Lily Rothenburg.
A barna téglaház, amelyben Petty lakott, egy alacsony dombon állt, zsákutcában, egy már megkopott, de
még mindig kellemes környékén. Marcy Logan ajtaja a szűkös kapualjból nyílt, az övé volt balra az első.
– Már nagyon késő van – mondta a biztosítólánc mögül sandítva Lily Rothenburg nyomozójelvényére.
Idősebb asszony volt, hatvanöt körüli, szürke hajú, szürke szemű. – Tíz óráról volt szó.
– Elnézését kérem, de közbejött valami – mondta Lily. – Csak egy percre zavarnánk.
– Hát akkor… jöjjenek be. – Az asszony hangja szemrehányást sugallt, Davenportnak mégis, az a
benyomása támadt, hogy örül a társaságnak. – Meg kell melegítenem a kávét…
A kávé mellé teasüteményt is adott, ezüsttálcán. A kávéskancsót betette a mikrósütőbe, sokáig babrált a
csészékkel és csészealjakkal.
– Milyen szép kis lakás – jegyezte meg Lily Rothenburg.
– Köszönöm. Tudja, hogy itt a közelben forgatták A holdkóróst? Itt volt Cher is, a tulajdon két szememmel
láttam…
Mikor a kávé megmelegedett, Marcy Logan Davenport orra alá tolta az ezüsttálcát. Davenport megkóstolt
egy süteményt: zabpehelyből készült. Megette, a kávé mellé vett még egyet.
– Nem nő volt – rázta határozottan a fejét az idős asszony Lily Rothenburg kérdésére. – Ezek olyan súlyos
lépések voltak. Nem láttam az illetőt, de férfi volt.
– Biztos?
– Itt egész nap mást se hallok, csak jövés – menést – felelte a Marcy Logan. – Hallom az ilyesmit. –
Először azt hittem, Walter jött haza… Nem hittem volna, ha női lépteket hallok.
– Az illető felment, ott töltött néhány percet, aztán már jött is le? – kérdezte Lily.
– Ahogy mondja. Fél óránál semmiképp se lehetett több, mert a folytatásos, amit nézni szoktam, félórás,
az illető pedig akkor jött, amikor már elkezdődött, és még a vége előtt távozott.
– Ön a kollégáinknak azt mondta, felötlött önben, hogy az illető nem Petty, de ez az érzés azért nem volt
olyan erős, hogy ki is nézzen. Miből gondolta, hogy nem ő az?
– Abból, hogy megállt a kapu alatt. Mintha a lakásom ajtaját nézegette volna, vagy talán hallgatózott,
hogy van – e itthon valaki. Aztán fölment. Walter mindig egyenest fölrohant. Bejött, ment. Főleg
péntekenként. Olyankor mindig megivott két – három sört, de nemigen tudta tartani, és mire hazaért…
Értik: ki kellett mennie. Alig ért föl, már hallatszott a zubogás. Aznap este viszont az az illető megállt a
kapu alatt. Megállt kifelé menet is. Itt a kapu alatt. Végigfut a hátamon a hideg, ha rágondolok. Lehet,
hogy a tanúk kiradírozásán gondolkodott.
– Nem hinném, hogy ennek a veszélye fennáll. – Lily Rothenburg elmosolyodott a kiradírozás kifejezés
hallatán.
– Hát maga miért nem szólal meg, fiatalember? – fordult Marcy Logan Davenporthoz, aki már a hatodik
teasüteményt ette. Úgy tűnt, képtelen abbahagyni.
– Nem bírok ezektől a süteményektől – válaszolta Davenport. – Ez valami óriási. Egy vagyont kereshetne,
ha árulná.
– Maga igazán kedves – mosolygott az idős asszony. – Mi történt az arcával?
– Megtámadtak az utcán.
– Most mondják… Ez New York. Még egy rendőrt is…
– Honnan tudja, hogy ez az illető épp Petty lakásába ment?
– Hát hallottam megjönni, aztán plingelt a lift csengője, úgyhogy fölment. Aztán alig egy másodperc
múlva megint hallottam a plingelést, úgy hallatszott, mintha a konyhából jött volna. Ez az első emelet. Ha
a másodikon áll meg, alig hallom. Ha fölmegy a harmadikra, már egy hangot sem.
– Értem – bólintott Davenport. – Szóval hallotta, hogy az elsőn plingel.
– Igen. Na és Lynnék meg Goldék már hazajöttek, Schumacherék meg el voltak utazva, a Fire Islandre
mentek hétvégére. Úgyhogy Walternak kellett lennie, különben is körülbelül ilyen tájban szokott
hazajárni. Viszont nem hallottam, hogy lehúzta volna a vécét. Aztán megint hallottam a liftet az elsőn
plingelni, jött lefelé. És akkor az az illető szerintem megint megállt az ajtóm előtt, mert eltelt majdnem
egy perc, mire nyílt a kapu… Ki kellett volna néznem, de inkább a műsort néztem.
– Ez eddig világos – bólintott ismét Davenport. – És nem lehet, hogy valamelyik másik lakásba jött
valakihez egy látogató?
– Nem – rázta a fejét Marcy Logan. – Amikor megjöttek a rendőrök és megtudtam, mi történt,
elmondtam nekik, amit most maguknak, és ők mindenkit megkérdeztek. Abban az időszakban senkihez
nem jött senki.
Miután Marcy Logannél végeztek, beszálltak a liftbe, fölmentek, és Lily Rothenburg eltávolította a
pecséteket Petty ajtajáról. A lakáson látszott, hogy általában rend honol benne, de a nyomozók most
alaposan felforgatták. A hűtőszekrény dugója ki volt húzva a konnektorból, az ajtaja nyitva állt. Nyitva
voltak a szekrényajtók is, mindenütt újságtornyok álltak. Davenport odament az íróasztalhoz, amely egy
kis beugróban állt, és végigpörgette a pénzügyi feljegyzéseket… Telefonkönyvecske nem volt.
– Nincs telefonkönyvecskéje.
– Biztos a gyilkosságiak vitték el. Majd megkérdezem.
Tíz perc elteltével Lily Rothenburg azt mondta: – Ugyanúgy jártunk, mint Rich esetében. Nincs itt semmi.
Kifelé menet Marcy Logan a kapualjban várta őket. Egy barna papírcsomag volt nála, Davenport kezébe
nyomta. – Még egy kis sütemény.
– Köszönöm – mondta Davenport, majd hozzátette: – Ha elfogy, lehet, hogy visszajövök egy újabb
adagért.
Az idős asszony kuncogott, Lily Rothenburg és Lucas Davenport pedig kiment taxit fogni.
Cornell Reed. Cornell Reed látta a gyilkost, egy öreg fehér hapsit, és véleménye szerint zsaru volt, látta
már valahol.
Davenport szállodai ágyán hevert tűnődve. Sóhajtott, felkelt, zakója zsebéből elővette a
telefonkönyvecskéjét, kikereste Hármon Anderson otthoni számát. Tárcsázás közben az órájára pillantott:
Minneapolisban már éjfélre jár.
Anderson már ágyban volt.
– Jézusom, Lucas! Mi történt?
– Itt vagyok New Yorkban…
– Igen, tudom, hallottam. Bárcsak én is ott lehetnék… – Davenport hallotta, hogy elfordul a kagylótól, és
odaszól valakinek: Lucas. Aztán ismét a kagylóba: – A feleségem üdvözli.
– Ne haragudjon, hogy fölkeltettem…
– Á, nem érdekes…
– Nem szeretnék alkalmatlankodni, de nem tudna elvégezni nekem egy kis számítógépes munkát?
Fizetném a tanácsadói tiszteletdíját.
– Teszek a tiszteletdíjára. Miről van szó?
– Bedugultam. Meg kellene nézni, milyen légitársaságoknak indul gépe New York nagy repülőtereiről,
beleértve New Yorkot is, és hogy a hónap elejéig visszamenőleg váltott – e náluk jegyet egy bizonyos
Cornell Reed vagy bárki Reed vezetéknévvel. Utána tudna nézni? Nem hinném, hogy tengerentúli járatról
van szó, érzésem szerint legfeljebb a Karib – szigetekre mehetett. Előbb a belföldi járatokat kellene
megnézni, Atlantát, Los Angelest vagy Chicagót. Szeretném tudni, hová ment, és ha van rá mód, azt is,
hogy ki fizette a jegyet.
– Ez eltarthat egy – két napig.
– Terhelje rám. A tiszteletdíját komolyan gondoltam.
– Jól van, ezt még megbeszéljük…
– Számolja csak föl – mondta Davenport. Miután letette a kagylót, visszadőlt az ágyra, s megint felidézte
magában a Richcsel folytatott beszélgetést. Rich nem tudja, miért osztották be Petty csapatába. Nem
tudta Lily sem. Úgy tetszett, egyetlen ok volt csupán a beválogatására: hogy nemrég felhívta egy betörő,
aki mind ez ideig az ügy egyetlen kapaszkodóját szolgáltatta. Véletlenek ritka szerencsés összejátszása.
Rich azt mondta, Cornell Reed kanálszámra fogyasztotta a durranóport. Ha ez igaz, akkor Reed nem ült
repülőre. Ha volt annyi pénze, amennyiért repülőjegyet válthatott, akkor azon a pénzen inkább narkót
vett, és busszal távozott. Vagy stoppal. Vagy el se ment. Ha az embernek van elég durranópora, annak
sehova sem kell bumliznia… Az ilyen ember nem tol oda néhány száz dollárt egy pénztáros elé.
Másfelől viszont egy narkós nem vágja magát taxiba, hogy kivitesse magát a buszpályaudvarra, mikor
metróval hamarabb ott van, ráadásul még marad is pénze egy – két löketre. A La Guardia reptér más
eset: oda taxin kívül nemigen lehet mással eljutni…
Tehát lehetséges, hogy mégiscsak repülőre ült. Lehet, hogy nem tudta visszaváltani a jegyet. Ilyen
jegyeket pedig állami hivatalok szoktak kiadni.
Vagy a rendőrség.
És mindehhez ott van még Marcy Logan históriája.
Ez azért nagyon érdekes. Nagyon érdekes és zavarba ejtő. Lily ezt nem látja? Vagy látja, de abban
reménykedik, hogy ő nem veszi észre?
Tizenkettedik fejezet
Harminc tabletta gyorsító, két nap – Bekker egy örökkévalóság óta nem aludt. A kemikáliák úgy
hordozták, mint folyó a falevelet, az idő s a gondolatok hullámai leperegtek róla. Mindvégig sikerült
elkerülnie a nő szemeit, a nőt, aki figyelte. Halálosan rettegett ettől a nőtől, de a kemikáliák két nap után
végül is legyőzték, hiába meregette a szemét, Bekker kezdett kicsúszni a markából.
Viszont történtek más dolgok.
A második nap, estefelé megjöttek a bogarak! Érezte őket, egész sorokban jöttek, jöttek fel a vénáin.
Jöttek az összes vénáján, de legfőképpen egyen, az alkarján lévőn; érezte őket, testük apró göbjeit, mint
csörtetnek fölfelé, mint végzik piszkos munkájukat. Őt zabálják.
A vörös vérsejtjeit zabálják. Gyerekkora jutott eszébe, egyszer felrúgott néhány hangyabolyt, nézte, mint
menekülnek a hangyák, rágóik között cipelve fehér petéiket. Ez a kép jelent most meg előtte: rohanó
hangyák, rágóik közt az ő vérsejtjeivel. Ezrével tolulnak, csörtetnek végig a vénáin. Ha valahogy ki tudná
engedni őket…
Egy hang a fejében: Ne, ne, ez csak hallucináció, ne, ne…!
Felállt; sajgott a térde, a lábszára. Kilométereket gyalogolt az alagsori helyiségben. Föl – alá, föl – alá.
Vajon mennyit tehetett meg? Néhány kóbor agysejt külön utakra kóborolt, számolni kezdett. Mondjuk
ötezer kör hat méterével… az harmincezer méter, harmincezer méter az annyi, mint harminc kilométer…
harmincezer, harminc, harmincezer, harminc, harmincezer, harminc…
Nem tudott szabadulni az ismétlés monotóniájából, körpályára került, körpályára, amely hosszabb volt,
mint a Napé, hosszabb, mint az egész világmindenség, és eltart… meddig is?
A bogarakra zökkent vissza: már megint ott masíroztak a vénáiban, fogta az alkarját, kivitte a
fürdőszobába, a fény felé fordította, nézte az apró ki – dudorodásokat, mint menetelnek a bogarak…
Egy hang: hangyamászás. Az orvosok így nevezik ezt a bizsergést. Ez hangyamászás.
Elhessegette. Ki kell engedni, ki kell préselni őket valahogy. Átment a műtőbe, a műszeres tálcához, kivett
egy szikét, kieresztette őket…
Sétálni kezdett, a bogarak fogyatkoztak, már csak lépésben haladtak… Mi ez a szag? Olyan tiszta, rézízű,
mint a tenger. Vér?
Végignézett magán. Karjából folyt a vér. Nem nagyon, már kezdett is alvadni, de a keze és az alkarja úgy
nézett ki, mintha megnyúzták volna. Amerre járt, mindenütt vérfoltok csillogtak a padlón, vörös oválist
rajzoltak ki, mintha valaki egy levágott fejű csirkét lóbált volna.
A hang: sztereotípia.
Micsoda? Értetlenül nézett a karjára: vénáján épp learaszolt egy bogár. Mint Charlie Viktor a Ho Si-minh-
ösvényen, mint Charlie Viktor a Hotel Oscarban, Charlie Hotel India Mike november Lima Tango Romeo…
Megint egy körpálya – ez meg honnan jött? Vietnamból? Megrázkódott. A bogarak megálltak, várakoztak,
szépen sorban.
Gyógyszer kell. Odament a gyógyszeres asztalkához, talált hat tablettát. Több nem volt. Bekapott egyet,
aztán még egyet. És egy harmadikat.
Fölemelte a telefonkagylót, vívódva visszatette. Innen nem telefonálhat, egy narkóárusnak végképp nem.
A rendőrök lehallgatják a passzereket, poloskás a telefonjuk… Lenézett a karjára, a ragadós vérre…
Lehiggadt. Megmosakodott. Felöltözött. Bekötözte a karján ejtett metszést. Mi ez a metszés? Honnan a…
Elejtette a gondolatot, megnézte magát a tükörben, felkészült a nyilvánosság előtti megjelenésre: arcára
kiült a szükség. Ez a szükség hozta elő az utcai személyiségét. Megváltoztatta a hangját. Megváltoztatta a
modorát. Miután befejezte az öltözködést, kiment a sarokra, belépett egy telefonfülkébe.
– Tessék. – Női hang.
– Beszélhetnék West doktorral?
Egy másodperc sem telt bele, Whitechurch jelentkezett. – Jézusom, beszélnünk kell! Minél előbb, annál
jobb. Itt jártak a szimatok, a maga haverját keresik… vagy tudom is én kit, akinek elpasszolta azokat a
monitorokat.
– Kit?
– Azt a mókust, akinek eladta – ismételte idegesen Whitechurch. – Tudja, ki az a mókus? Az az
agyhúgyköves Bekker! Jézusom… Úgy rám másztak a zsernyákok…
– New York-iak voltak?
– Igen, egy buksza meg egy olyan sunyi képű főszer Minneapolisból.
– Lehallgatják a telefonját?
– Ez nem az én telefonom, emiatt ne krenkolja magát. Maga csak azzal az ürgével törődjön, akinek
továbbpasszolta azokat a cuccokat.
– Azzal nincs semmi gond – nyikorogta Bekker; fájt az erőfeszítés. – Áru viszont kellene.
– Jézusom…
– Nem is kevés.
– Mennyi?
– Mennyije van?
Whitechurch némi hallgatás után válaszolt. – Magának haverja ez a Bekker nevű fószer, igaz?
– Nem Bekkernek adtam el, hanem egy egyetemista fiúnak a Staten Islanden. Valamiféle kísérletekre
használja…
Whitechurchnek bekattant: tanít.
Nyaralás előtt állt, Miamiba készült, úgy gondolta, nem árt egy kis terven felüli kápé. – Tudok szerezni
kétszáz keresztest, harminc angyalt és tíz fehéret. Ha ki bírja fizetni.
– Ki tudom.
– Húsz perc?
– Nem… még át kell mennem… – Hadd higgye csak, hogy Bekker a Staten Islanden lakik. – Két óra múlva.
– Két óra múlva? Jó. Akkor két óra múlva. Viszlát, kilenckor a szokásos helyen.
Bekker az egyik First Avenue-i szolgálati parkolóházban hagyta a Volkswagent – a parkolóházat este hattól
éjfélig bárki igénybe vehette. Odabiccentett a fülkében ülő őrnek, és felkörözött a legfelső szintre.
Figyelte már máskor is Whitechurchöt. Hitt az óvatosságban, és tudta, hogy a narkónepperek rutinszerű
rendszerességgel adják el barátaikat és vevőiket a rendőröknek. Sokat tanult a börtönben: az élet másik
oldala.
Whitechurch ragaszkodott a pontossághoz. – így csak egy percig van nálam a motyó az utcán. Kisebb a
kockázat.
Általában a kórházból lépett ki vagy már a buszmegálló felé sétált, mikor Bekker megérkezett. Bekker
egyszer korábban jött, a parkolóházból figyelte. Whitechurch kilépett a kapun, elindult a járdán a
buszmegálló irányába, várt két percig, aztán ugyanazon az útvonalon, amelyen jött, visszament. Bekker
telefonált, bocsánatot kért, aztán néhány perc múlva mégiscsak létrejött a csere.
Lesétált a földszintre, ellépett a pénztárfülke mellett, végigsietett az utcán, és bekanyarodott a régi, ma
már nem használt mentőbejárathoz vezető sikátorszerű utcába. Már beesteledett, égtek az utcai lámpák.
Sok volt a járókelő. Ez nem jó. Befordult a szűk utcába, odament az ajtóhoz, amelyen Whitechurch ki
szokott jönni. Elfordította a kilincset. Zárva. Az órájára pillantott: még mindig van két perc. Whitechurch
most már bármely pillanatban felbukkanhat.
Indulás előtt bekapott egy angyalt, már a vastartalékból. Hatásos kutyulék, felszabadítja az emberben az
erőt.
A kurta csövű pisztoly már a kezében volt.
Nyílt az ajtó, Whitechurch lépett ki, Bekker láttán meglepetten hátrahőkölt.
– Mi a…
– Meg kell beszélnünk valamit – suttogta Bekker. – Nem olyan egyszerű a dolog, mint a telefonban
mondtam.
Benézett Whitechurch mögé: néptelen, csempézett folyosó. – Menjünk be egy percre. Úgy érzem,
kötelességem elmondani magának.
Whitechurch bólintott, sarkon fordult, ment előre. – A pénzt elhozta?
– El. – Bekker odaadta a pénzes borítékot. – Az áru megvan?
– Meg. – Whitechurch becsukta maguk után a lak: – Maga az… – Észbe kapott, becsukta a száját, hátrálni
kezdett.
– Az agyhúgyköves gyilkos – fejezte be helyette a mondatot mosolyogva Bekker. – Mint abban a
tévéműsorban, a Van egy titkomban. Emlékszik? Azt hiszem, Garry Moore volt a főszereplője.
Whitechurch hátrakapta a fejét, nézte, merre menekülhetne, aztán ismét Bekker felé fordult, de a lábai
már vitték is, távolodott.
– Várjon! – szólt vissza félig-meddig a válla fölött.
– Nem várok. – Bekker fölemelte a pisztolyt, célba vette Whitechurch széles hátát, és lőtt. A két lapockája
között találta el a gerincét. Fülsiketítő volt a dörrenés, Whitechurch előrebukott, próbált megkapaszkodni
a síkos, csempézett falban, de nem sikerült, estében megfordult, hanyatt esett. Bekker fél méterről
emelte rá újra a pisztolyt.
– Nem várok.
Megint meghúzta a ravaszt, homlokon lőtte Whitechurchöt, zsebre vágta a pisztolyt, sietve előkapta a
magával hozott szikét, és kiszúrta a halott Whitechurch szemét. Így.
A folyosó végén kivágódott egy ajtó. – Mi van itt? – kiáltott valaki.
Bekker végignézett a folyosón: sehol senki. Megragadta a tablettákkal teli nejlonzacskót, felállt. E
pillanatban eszébe jutott a pénz, a boríték a kőpadlón hevert, félig Whitechurch alá szorulva. A folyosó
végén megint csapódott az ajtó. Kicibálta a borítékot, elszakadt, de a legnagyobb része a markában volt,
csak egy-két bankjegy szorult a holttest alá.
– Mi folyik itt?!
Az ajtó felé mentében hátranézett, de most sem látott senkit. Odakint összeszedte magát, sietve, de nem
futva elindult a szűk utcán, a főútvonalra kiérve balra fordult, a parkolóház felé. Bement, a lépcsők felé
igyekezett, mikor cipősarkak szapora kopogását hallotta a háta mögött. Hátrafordította a fejét.
Egy fiatal nő sietett utána. Nekivágott a lépcsőnek, de a nő utolérte, néhány fokkal volt már csak
lemaradva, mikor megszólította: – Várjon meg…! – Lihegett. – Utálok egyedül fölmenni, sose lehet tudni,
nem bújt-e el valaki a lépcsőházban… Tudja, hogy van az.
– Tudom. – A nő félt, hogy valaki megtámadja. A parkolóháznak csak egy bejárata volt, de alacsony
téglafalán bárki átugorhatott. A telefirkált betonfelületekből ítélve sokan át is ugrottak.
– Atyavilág, micsoda nap… – sóhajtott a nő. – Utálok dolgozni, mikor odakint ilyen ragyogó idő van, sose
látok mást, csak a számítógép képernyőjét.
Bekker megint csak bólintott, félt, hogy cserbenhagyja a hangja. Ha volna ideje, elkaphatná. Tökéletes
példánynak látszik: fiatal, láthatólag intelligens. Született megfigyelő. Talán még azt is képes volna
felfogni, micsoda megtiszteltetés, hogy éppen ő választatott. Elkaphatnám, gondolta. Itt helyben. Fejbe
vágom…
Zsebében ökölbe szorult a keze. Vagy a pisztollyal. A pisztollyal is fejbe vághatom. Keze a fegyverre
siklott. Üres ugyan, de súlya azért van…
De ha megüti, ha sérülést okoz neki, ha verekedni kell vele, már nem lesz tökéletes példány…
meghamisítaná az eredményeket. Így is mindent elkövetnek az ellenségei, hogy kétségbe vonják az
eredményeit.
Lemaradt egy lépéssel. A szíve úgy vert, mint egy nagydob.
– Viszlát – szólalt meg a nő egy szinttel lejjebb, mint ahol Bekker Volkswagenje állt. Mielőtt kilépett volna
a nyílt térre, körülkémlelt az ajtóból. – Sehol egy lélek… Olyan bizarr érzés, nem?
Most el lehetne kapni… De nem. Semmi improvizáció. Emlékezz a legutóbbi esetre. Nyugalom. Van
belőlük bőven:
Odaintett a nőnek, és megkockáztatta: – Viszlát – mondta gondosan artikulálva a szót.
Kell szerezni egyet. Muszáj. Amíg nem látta, hogy a nő beül a kocsiba és becsukja az ajtót, nem is
döbbent rá, mennyire űzi-hajtja már ez a kényszer.
Legördült a rámpán, ki az utcára. A mentőbejárathoz vezető szűk utcában volt némi mozgás, de nem állt
meg nézelődni. Egyenesen hazahajtott, most már szinte őrjöngve, s elővette a gyűjtőtáskát: a sokkolót,
az altatós tartályt és a maszkot. Ellenőrizte a fegyvert, eléggé fel van-e töltve. Jó. Kinyitotta a
Whitechurchtől elhozott zacskót: csak egy kis kóstolót. Úgy gondolva, elég lesz egy fél is, metszőfogai
közé tett egy angyalt, de aztán rájött, hogy egy fél kevés lenne, lenyelte az egészet, várta az erőt.
Cirkált, gondolkodott. Infravörös. Ultraviola. Áttörés.
Meg kellene ünnepelni.
Később. Látta, hogy egy nő bizonytalan léptekkel kisétál a mulató személyzeti bejáróján, nekiveti hátát a
téglafalnak, s rágyújt egy régimódi, benzinesnek látszó öngyújtóval. Férfit alig látni, sok nő jön-megy,
legtöbbjük egyedül. Könnyű célpontok.
A nő nekitámaszkodott a ház falának; farmernadrág és ujjatlan pólótrikó volt rajta, derekán széles bőröv.
Rövid fekete haja volt, fülében aranykarikák.
Bekker odament hozzá, óvatosan megkerülte a Volkswagent, mintha nem az övé volna. Nem szabad
agresszíven viselkedni. Egyik keze a sokkolón, a tartály a hóna alatt, másik keze a maszkon.
– Szép esténk van – szólította meg a nőt.
Az elmosolyodott. – Te is szép vagy.
Bekker viszonozta a mosolyt, és odalépett a Volkswagenhez.
Gyere a mézeskalács kunyhómba, kislány…
Tizenharmadik fejezet
– Mi baj? – kérdezte Lily. Kennett felé fordult fektében, karját az asszony feje alá csúsztatta. – Mikor ezt
csináljuk, mindig úgy érzem magam, mint egy nyomorék. Szóval hogy csak ezt csináljuk, semmi mást.
Az ék alakú, kétszemélyes fekhely a hajó orrába volt beépítve. Kennett az oldalán feküdt, most
kinyújtotta kezét Lily Rothenburg felé, mutatóujja begyével megérintette a haja tövét, elindult vele lefelé,
végigsimított az orrán, az ajkán, a két mell között, óvatosan körözött egyet-egyet a mellbimbókon majd a
köldök körül, végigsiklott a csípőcsonton majd a comb belső oldalán, le egészen a térdhajlatig. Lily még ki
volt melegedve, verejtékezett.
– Semmi sem kényszerít… hogy mást is csináljunk – mondta.
– Lehet, hogy te nem érzed, de én igen – mordult fel Kennett. – Ha nem tudnék többé kefélni,
élőhalottnak érezném magam.
– Te egyszerűen csak felül akarsz lenni – próbálta tréfára venni a dolgot az asszony. Mikor Kennett nem
válaszolt, folytatta. – Te csak hallgass szépen Fermutra.
– Tudják is ezek a hülye orvosok… – Fermut, a kardiológus csak vonakodva egyezett bele, hogy Kennett
folytassa a szexuális életet, és csak azzal a kikötéssel, hogy a munka dandárját a partnere végzi.
– Te csak hallgass rá – mondta szelíden, de határozottan Lily Rothenburg. – Csak az életedet félti, te
dinka.
– Na persze. – Kennett elfordította a fejét, a mellét kezdte vakargatni.
– Cigi kéne?
– Nem, nem az… Csak úgy belegondoltam. Nem az orvosokról van szó… Rólam. Hogy amikor begerjedek,
a szívem elkezd dörömbölni, én meg elkezdek rá odafigyelni…
– Akkor abba kéne hagynunk… Talán néhány hétre is elég volna… – mondta Lily Rothenburg.
– Az még rosszabb lenne, azzal csak… Krisztusom, csak egyvalamire vágyom, egyetlen dologra ezen az
egész világon… Egy egészen egyszerű dologra. Muszáj veled lefeküdnöm, de ha lefekszem veled,
állandóan a szívemre gondolok, és ez tönkreteszi az egészet. Na és aztán itt van az is, hogy mindig te vagy
felül, és meg csak fekszem itt, mint egy merevgörcsöt kapott hulla, és egyre csak az jár az eszemben,
hogy neked vajon milyen lehet? Tiszta nekrofília… velem kefélni.
– Richard, te tiszta hülye vagy.
– Krisztusom, te nem is tudod, mennyire örülök, hogy vagy nekem – szólalt meg egy idő után újra
Kennett. – El se akartam hinni, mikor megláttalak odabent, hogy O’Dellnél dolgozol. El se akartam hinni,
hogy egyszerűen csak a beosztottja vagy. Egy ilyen nő… itt valami másnak is lennie kell.
– Jaj, ne légy már ilyen… – kuncogott Lily Rothenburg kellemes, rekedtes hangján.
– Ne haragudj – simított végig rajta megint Kennett. – Érdekelne, vajon mit művel O’Dell szex címszó
alatt. Átugrik Las Vegasba, felrendel az ágyába két-három kurvát? Kíváncsi volnék, mikor látta utoljára a
farkát. Ez olyan dagadt, hogy szerintem már el se éri…
– Jaj, ne csináld… – mondta Lily, de megint kuncogni kezdett, ami Kennettet is nevetésre hangolta.
Aztán: – Persze Davenporttal biztos más volt.
Lily ráreccsent. – Fogd be a szád, ezt nem akarom többé hallani.
– Nyilván akkora van neki, mint egy shetlandi póninak.
– Akarsz egyet?
– Ez most konkrét ajánlat? – Dick…!
– Jól van, na. Féltékeny vagyok. De csak egy kicsit. Kedvelem azt a krapekot. Komolyan. Állati bizarr ez a
história, hogy így táncba vitetjük a médiával… de úgy nézem, bejön. Szerinted lefeküdt már Barbara Fell-
lel?
– Nem tudom – felelte fagyosan Lily Rothenburg.
– Olyan krapeknak látszik, mint aki állandóan cserkészúton jár.
– Bagoly mondja verébnek.
– Álljon meg a menet: én nem mondtam, hogy ez bűn. Csak épp érdekelne, hogy, hogy vannak Fell-lel.
– Barbara nagyon gusztusos nő.
– Ha valaki bukik erre a típusra, akkor biztos – mondta Kennett. – Olyan, mint egy motorostyúk, aki már
túl sokszor esett le a hátsó ülésről. Miért boronáltad össze Davenporttal? Valamilyen lappangó, elfojtott
szexuális késztetésed volt rá?
– Jaj, dehogy. Egyszerűen csak kellett valaki, aki ismeri a midtowni orgazdákat.
– Ez mind nagyon szép, de úgy volt, hogy ez a Davenport itt csak amolyan beszélő fej lesz.
– Davenport nem beszélő fej. Még olyankor sem, amikor beszél. Davenportnak több ötlete, tippje és
önálló elképzelése van, mint neked, már pedig az egész testületnél te vagy a legravaszabb,
legkörmönfontabb…
– …legszemetebb…
– …legagyafúrtabb hapsi. És különben is: muszáj valamit csinálni, ha azt akarja, hogy a média
foglalkozzon vele.
– Ezt feltételeztem. – Kennett ujjai megint végigcirógatták az asszony combját; puha, kissé hűvös volt a
bőr a párolgó izzadságtól. – Na most akkor vagy előkotorsz egy takarót, vagy kitalálsz valamit, amivel újra
fel lehet melegíteni a közvetlen környezetünket.
Lily Rothenburg keze a férfi ágyékára siklott. – Ó, Jézusom. Biztos? Dick…
Kennett odagördült mellé, átölelte, magához szorította. – Biztos, mint a halál.
– Jaj, ne hülyéskedj ezzel.
– Jól van, akkor komolyan: kellesz nekem, mint földnek a víz, te vagy az egyetlen a világon, aki miatt még
ver a szívem…
Sokkal később, mikor Kennett már aludt, Lily Rothenburg azt gondolta: Mind csak bűntudatot
ébresztenek az ember lányában, ehhez, értenek a legjobban…
Tizennegyedik fejezet
Kora reggel megszólalt a telefon. Davenport lerúgta magáról a takarót, felült, talpát leengedte a padlóra,
így ült néhány másodpercig, mielőtt felvette volna a kagylót. – Tessék.
– Hogy van a feje? – Kennett teljesen ébernek és szinte vidámnak tűnt.
– Jobban – válaszolta Davenport. Valahogy nem akart kitisztulni a feje, és feltűnt neki, hogy a sötétítő
függöny szinte ragyog az alacsonyan álló nap fényében. – Hány óra?
– Hét.
– Jaj, Jézusom, az ég áldja meg magát, én nem szoktam hétkor felkelni… – nyögte Davenport. Megint
megfájdult az arca, és mikor az ágy felé fordult, észrevette, hogy véres a párnája.
– Ezer ágra süt a nap, remek időnk lesz – mondta jókedvűen Kennett.
– Kösz, hogy mondja. Ha nem szól, kénytelen lettem volna magam kinézni az ablakon.
Mi a fene van?
– Úgy tudom maga meg Fell tegnap a Bellevue-ben beszéltek egy Whitechurch nevű illetővel.
– És?
– Bekker az este hazavágta.
– Micsoda? – Davenport felállt, próbálta felfogni.
– Lelőtte egy folyosón. Kimetszette a szemét – mondta Kennett. – A boncsegédek azt mondták, ezt
Bekker csinálta, ez túl szakszerű ahhoz, hogy egy kopírkutya műve legyen. Na és maguk épp Bekkerről
beszélgettek vele… Ez nem véletlen. Amikor ideszóltak, kábé két órája, átzavartam Cartert a kórházba,
ahol valaki végül kibökte neki, hogy Whitechurchnél tegnap járt két zsaru…
– Már csak ez hiányzott – mondta Davenport. – Whitechurch sem volt egy angyal, tudtuk. Tudtuk, hogy
etet minket.
– Hogy jutottak el hozzá?
– Egy kajfer révén – felelte Davenport. – A Lower East Side-ről.
– Smith?
– Nem, egy nullingerné, egy Arnold nevű spinkó. Rárepülünk még egyszer, de nem hiszem, hogy az
alkalmi üzletecskéken kívül bármiféle kapcsolatban állt volna Whitechurchcsel. A kérdés inkább az, hogy
miért ment vissza Bekker Whitechurchhöz. Megint kellett neki valamilyen műszer?
– Whitechurch drogot árult – mondta Kennett.
– Ez biztos?
– Két helyről is megerősítették. Lefogadom, hogy a halotán is tőle származik.
– A telefonügyei?
– Most küldtünk át egy bíróit, a telefontársaság már ráeresztette a számítógépét, lefuttatják az utóbbi két
hónapot, honnan jöttek hívások Whitechurch lakására és a munkahelyi telefonjára, és hova
telefonálgatott ő.
– Az elég is lesz – mondta Davenport. – Fellnek van csipogója. Ha van valami, hívjon. Szeretném már látni
a végét.
– Hm. Ennyire azért nem lesz könnyű – mondta Kennett.
– Tudom. Na, akkor én most begyűjtöm Fellt, és visszamegyünk az orgazdához. Csak azt nem értem,
miért fedezte Whitechurch Bekkert. Ezt még ki kell deríteni.
Davenport fölhívta Fellt, és beszámolt neki.
– Felrúgtuk a bilit? – kérdezte idegesen Barbara Fell.
– Nem. Ahhoz a pofához hozzá se nyúltunk… nem lehetett tudni. Kennett emberei viszont már mind ott
vannak rajta, mindenki, aki csak ismerte. Nekünk meg beszélnünk kell azzal a spinével… Na, mi is a neve?
– Rose Arnold.
– Na azzal. És maga hogy áll? Menetkész? – kérdezte Davenport.
– Az azért túlzás – felelte Barbara Fell. – Félmeztelenül ülök az ágyban, és még félig sem ébredtem föl.
– Ha van egy friss, meleg vajaskiflije meg egy csésze kávéja, már ott is vagyok. – Davenport lelki szemei
elé bevillant Barbara Fell aktfotója, ahogy ül ott azzal a meztelen rendőrrel.
– Le van maga tojva, Davenport – nevetett Barbara Fell. – Ha viszont maga már fel van öltözve, van egy
javaslatom. Üljön be egy taxiba, és mire ideér, lent várom a kapu előtt.
– Jöjjön inkább maga – mondta Davenport. – Még föl se ébredtem, és borotválkoznom is kell. –
Megérintette sajgó arcát.
– Készüljön – vágta rá Barbara Fell.
Méret után készült fekete, apróvirágos pamutruhában jelent meg, olyasfélében, amilyenhez hasonlót
Illinois államban, Milone-ban viselnek a nők. Lapos sarkú, fekete cipőt és fekete nejlonharisnyát vett fel
hozzá.
– Óriási, ahogy kinéz – mondta Davenport, miközben beült mellé a taxiba.
Barbara elvörösödött. – Csak úgy beállítunk a nőhöz?
– Nem akar arról beszélni, milyen óriási, ahogy kinéz?
– Tudja mit, Davenport? Maga csak sunyítson szépen.
– Ahogy óhajtja… – mondta Davenport, de a bajsza alatt még hozzátette: – Csinibaba…
– Tessék? Mit mondott?
– Semmit – felelte ártatlanul Davenport. Barbara Fell lehunyta a szemét, úgy mondta: – Ne feszegesse a
pofonosládát, hapsikám.
Rose Arnold meg volt ijedve. – Lehet, hogy azért intézték el, mert beszélt maguknak. – Beharapta, rágni
kezdte az alsó ajkát.
– Nem. Azért intézték el, mert felhívta azt az állat Bekkert, akit fedezett, és elmondta nekik, hogy
kihallgattuk – mondta Davenport. – Bekker ismer engem. Nem vállal semmiféle kockázatot.
– És most mit akarnak már megint tőlem? Már mindent elmondtam.
– Hogyan vette fel a kapcsolatot Whitechurch-csel, mikor szüksége volt rá? – kérdezte Davenport.
– Nekem sose volt őrá szükségem. Ha volt valami jó áruja, idehozta. Különben meg… Én nem foglalkozom
kórházi holmikkal. Én csak olyasmikkel foglalkozom, amiket el lehet adni. Olcsón. Öltöny, nyakkendő,
telefon… Nem is értek ezekhez a kórházi vackokhoz.
Barbara Fell nekiszegezte a mutatóujját. – Kábé két hónapja maga vágta passzra a Simpson McCall-féle
szajrét.
Rose Arnold elfordította a fejét. – Nem. Erről fogalmam sincs.
Barbara Fell néhány másodpercig szótlanul méregette, aztán Davenporthoz fordult. – Egy brókerházról
van szó, új épületbe költöztek, ismeri, amolyan rohamtempóban, hétvégén. Egész éjjel jöttek-mentek a
kamionok, vitték az aktákat, számítógépeket, telefonokat, bútorokat, rámolták befelé. A lényeg az, hogy
megjelentek olyan teherautók is, amelyeket nem a brókerek fogadtak fel. Néhány ürge összeállt, béreltek
két-három kocsit, megrakták rogyásig, és eltűntek velük, mint szürke szamár a ködben. Az egyik hatszáz
vadonatúj, drapp, két-gombos telefonnal dobbantott. Egy másik ötven Northgate számítógépet rakodott
fel, még ki se voltak dobozolva.
– Tényleg? – kérdezte némiképp feszengve Rose Arnold. – Számítógépeket?
Barbara Fell bólintott. Davenport megint Rose Arnoldra nézett. – És ha valamiért muszáj lett volna
felhívnia Whitechurchöt, akkor mit csinált volna?
– Felhívtam volna a kórházban. Nem volt az hétpecsétes titok, hogy hol dolgozik. De csak este.
– Volt valamilyen titkos száma?
– Nem tudom, én sose hívtam.
– Na és…
Fell csipogója megszólalt. Kivette a retiküljéből, rápillantott a számokra. – Hol a telefon? – kérdezte Rose
Arnoldot, de rögtön Davenportra nézett. – Nyakam rá, hogy lekapcsolták.
– Ott van a pult végén, alatta… – mutatta Rose Arnold.
Mialatt Barbara Fell beütötte a számokat, Davenport megint az asszonyhoz fordult. – Volt valamilyen
társa?
– Nézze, én telefonokat vettem tőle, darabját négy dollárért – mondta türelmetlenül Rose Arnold. –
Néhány karton golyóstollat meg ceruzát. Jegyzettömböket. Másolópapírt. Tisztítószereket. Egyszer
kétszáz üveg ERÁ-val állított be, olyan folyékony szappannal, amit a mosodákban használnak. Fogalmam
sincs, honnan szerezte, és nem kérdezősködöm. Ennél többet nem tudok róla.
– Fell vagyok, maga csipogott? – szólt a telefonba Barbara Fell. Egy-két pillanatig hallgatott, majd
suttogóra fogva folytatta. – Jézusom. Mi a cím? Hol? Értem. – Letette a kagylót, és Davenportra nézett. –
Bekker megint megölt valakit, megint egy nőt. Gyalog tízpercnyire innen.
Davenport Rose Arnoldra emelte mutatóujját. – Hallotta ezt? Gondolkozzon csak Whitechurchön. Ha
bármi eszébe jut, hívjon fel minket. Mindegy, micsoda. Hívjon.
– De hát én mindent…
Davenport és Barbara Fell azonban már kint volt az utcán.
A holttest a Prince egyik mellékutcájában, egy szűk zsákutcában hevert. A sikátor torkolatát
egyenruhások zárták le, nem engedték be a kíváncsiskodókat. Barbara Fell és Davenport megvillantotta a
jelvényét, átvágott a kordonon. Kennett és két civil ruhás nyomozó már ott volt, egy hatalmas, koszos
pinceablak előtti világítóaknába bámultak mindhárma. Kennett keze, amellyel az akna körüli korlátot
szorongatta, egészen elfehéredett.
– A rohadt állat – mondta, mikor Barbara Fell és Davenport odaért hozzá. A helyszínelő technikusok egy
létrát eresztettek az aknába. Davenport odalépett a korláthoz. Az akna fenekén egy apró termetű nő
hevert meztelenül, összegyűltén, akár egy rongybaba; a technikusok még dolgoztak rajta.
– Biztos, hogy Bekker volt?
– Biztos, de azért most variált. Ez most nem olyan tudományos. Összevissza van vagdalva, mintha… nem
is tudom. Mintha ez a barom szórakozott volna.
– A szemek?
– Igen, ki vannak vágva, a szemhéjak eltávolítva, takarosan, szakszerűen. Ennek a rohadéknak ez a
szignója.
– Mióta hever itt a nő? – kérdezte Barbara Fell.
– Nem régóta. Legfeljebb néhány órája. Valószínűleg ma hajnalban dobhatta le.
– Tudjuk, ki ez? – kérdezte Davenport.
– Nem. – Kennett Barbara Fellre nézett, aki e pillanatban gyújtott rá egy Luckyra. – Tarhálhatnék egyet?
– Nem. – Barbara Fell megrázta a fejét, de nem nézett Kennett szemébe.
– Hogy az a jó…! – mondta Kennett. Egyik kezét a zakója zsebébe dugta, másik kezének középső és
gyűrűsujját ingje két gombja közé csúsztatta a szíve fölé. Észrevette magát, kihúzta az ujjait, ránézett a
kezére, végül zsebre vágta azt is. – A gáz vessen fel minden jóakarót.
– Van valami a Bellevue-ben, telefonügyben? – kérdezte Davenport a technikusokat nézve, akik most
kezdtek hozzá a holttest becsomagolásához.
Kennett homloka redőkbe gyűrődött. – Elég érdekes dolog derült ki. Itt van ez a pofa, narkóval üzletel, de
nem hívja senki. Pontosabban szinte senki. Az elmúlt hónapban mindössze hatszor keresték a lakásán. A
karbantartók műhelyében van egy telefon, azt használta időnként, de a főnöke szerint csak nagyon
ritkán.
– Nem volt csipogója? Vagy esetleg rádiótelefonja?
– Nem találtunk – felelte Kennett.
– Ilyen nincs – mondta nyersen Davenport. – Passzer volt, ugye? Ez biztos?
– Aha.
– Akkor volt telefonja. Csak meg kell találni.
– Carter emberei most is odaát vannak a Bellevue-ben, mindenkivel beszélnek. Mi volna, ha maguk is
belehallgatnának egy kicsit? – Kennett Barbara Fellre nézett. – Eddig maguk az egyetlenek, akik fel tudtak
mutatni valamit.
Lent az akna fenekén a technikusok az oldalára gördítették a halottat. A nő feje hátranyaklott, véres
szemürege hirtelen rájuk nézett.
– Ja, istenem… – Barbara Fell öklendezni kezdett. Elfordult, meggörnyedt, szájából nyálpatak indult a
sikátor macskakövére.
– Túléli? – kérdezte Davenport, a hátára fektetve tenyerét.
– Túl – egyenesedett fel Barbara Fell. – Ne haragudjon, de ez egy kicsit hirtelen jött. Ezek a szemek…
Öt perccel később már kiemelték a holttestet. A technikusok letakarták, de Kennett szólt nekik, hogy
emeljék fel a leplet. – Szeretném megnézni – mondta –, ha már nem mászhattam le, hogy ott nézzem
meg.
Davenporttal együtt leguggolt a kecskelábú, guríthatós hordágy mellé. A nő arca olyan volt, mint a
márvány: fehér, kemény, haláltusájának fájdalma s félelme szinte belevésődött. A szájpecek ugyanolyan
volt, mint az előzőek, keménygumiból faragott, drót tartotta a helyén, amely hátul a füle mögött volt
szorosra csavarva.
– Laposfogó – állapította meg Kennett.
– Úgy bánik velük, mint… – keresgélte a megfelelő kifejezést Davenport –, mint egy darab fával.
– Vagy a kísérleti nyulakkal – mondta Kennett.
– A mocskos disznó. – Davenport oldalra hajolt, csaknem elvesztette egyensúlyát, de még idejében
letette a tenyerét, aztán térdeltében olyan mélyen hajolt a holttest fölé, mígnem az arca csupán néhány
ujjnyira volt a bal fültől. Felnézett az egyik technikusra. – Elfordítaná egy kicsit balra? – Ingzsebéből
elővett egy golyóstollat, azzal mutatta. – Ezt nézze meg – mondta Kennettnek.
Kennett letérdelt mellé, Barbara Fell kettejük mögött ereszkedett guggolásba. A többi nyomozó is kezdett
köréjük gyúlni. Davenport a golyóstollal mutatta a halott nő nyak izmán látható két ovális jelet.
– Látott már ilyesmit? – kérdezte.
Kennett a fejét ingatta. – Úgy néz ki, mintha égés volna. vagy valamiféle kígyómarás.
– Nem egészen. Ez úgy néz ki, mint egy elektromos kisülés okozta sérülés, amilyeneket azok az önvédelmi
eszközök, azok a sokkolószerkentyűk okoznak. A St. Paul-i zsaruk fel vannak szerelve ilyenekkel, én meg
részt vettem egy bemutatón. Ha a kisülési pontokat egy-két másodpercnél tovább nyomják a fedetlen
bőrre, ilyen sérüléseket okoz.
– Ezért nem kapálóznak – nézett Davenportra Barbara Fell.
Davenport bólintott. – Sokkolóval kapja el őket. Ha valakit egy ilyennel megkínálnak, az összecsuklik, mint
a colstok. Akkor jön a gázzal.
– Nem túl sok helyen árulhatnak ilyesmit – vélekedett Kennett.
– Rendőrfelszereléseket árusító boltokban, de láttam hirdetéseket fegyvermagazinokban is, postán küldik
– mondta Davenport.
Kennett felállt, leporolta a kezét, oldalra billentette, a fejét, mintha a mennyországot kémlelné. – Add,
Uram. hogy valamelyik rendelésen egy midtowni cím legyen.
Davenport és Barbara Fell taxin ment a Bellevue-be. Az ablakokat letekerték, csak úgy áradt befelé a
város friss pattogatott kukorica illata, ahogy ide-oda lavíroztak a sűrű forgalomban. Egy keskeny
egyirányú utcában öt percre el is akadtak. Barbara Fell állán idegesen meg-megrándult egy izom.
– Bekkerre gondol?
– Az áldozatára. Jézusom… Szívből remélem, hogy Robin Hood elkapja. Mármint Bekkert.
– Ki az a Robin Hood? – Davenport kíváncsian nézett Barbara Fellre.
– Senki. – Barbara Fell elfordította a fejét.
– Na… tényleg. Ki az a Robin Hood?
– Á, hülyeség – kotort a retiküljébe cigarettát keresve Barbara Fell. – Valaki állítólag nyírja a szemét
alakokat.
– Vajamiféle önkéntes polgárőrség?
Barbara Fell elmosolyodott. – Hogyan lehetne itt másképpen rendet tartani – intett kifelé. – Azt
rebesgetik, zsaruk csinálják, de szerintem ez csak rizsa. Vágyképek kivetítése.
– Aha.
Barbara Fell rágyújtott, köhögött és kinézett az ablakon.
Whitechurch a karbantartók egyik csoportvezetője volt, tizenkét ember dolgozott laza felügyelete alatt,
végezte a kisebb javításokat a kórház területén a háromtól tizenegyig tartó műszakban.
– Ha valakinek enyves a keze, keresve sem találhat jobb munkakört – vélekedett Barbara Fell, mikor az
egyik személyzeti társalgóban megtalálták Cartert. A kórház alkalmazottait három nyomozó hallgatta ki,
Carter irányításával.
– Vagy ha narkóval üzletel – tette hozzá Carter. A kezében lévő névsorra nézett. – A következő Jimmy
Beale. Hogy a franc enné meg ezt az egészet… nem nagyon hiszek benne.
– Értem mire gondol – mondta Davenport a társalgóban toporgó ideges alkalmazottakat nézve.
Beale nem tudott semmit. Nem tudtak a többiek sem. Barbara Fell elszívott egy csomag Luckyt, elment
venni, visszajött, nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– A jó mindenségit, Mark…! Ugye Marknak hívják? – mondta épp Carter. – A jó ég áldja meg magát,
Mark, így nem jutunk egyről kettőre. Ne akarja nekem bemesélni, hogy van itt egy hapi, aki az emberek
szemét is kilopja itt a kórházban, de senki nem tud róla. És arról se, hogy narkóval üzletel.
Mark – magas, sovány, pörsenéses arcú férfi – kiugró ádámcsutkája jojóként liftezett. – Maga ugye sose
látta ezt a pofát? Na szóval az úgy nézett ki, hogy mondjuk bejött, odaszólt, hogy eredj föl, Mark a 441D-
be, tegyél föl egy új kilincset, aztán nézd meg a hatodikon az ivókutat, állítólag szivárog alul. Na, ilyeneket
csinálok. Láttam időnként, de sose álltam le vele szövegelni vagy ilyesmi.
Miután elment, Davenport azt mondta: – Senki nem tud semmit. Maga hisz nekik?
– A legtöbbjüknek – felelte Carter. – Azt hiszem, nem itt üzletelt. Ha meg valaki lop, az nem beszél róla.
Más a helyzet, ha ezzel beleköp valakinek a levesébe… mert az akkor könnyen feldobhatja.
– Valaki biztos tudott róla – vetette ellen Barbara Fell. – Ez volt az utolsó ember?
– Az utolsó – bólintott Carter. Egy asszony dugta be a fejét, az ajtófélfán kopogtatott. Göndör, ősz haja
volt, két kezét úgy tartotta előre, mint aki kötögetne.
– Maguk rendőrök? – kérdezte bátortalanul.
– Igen. Fáradjon be – válaszolt Davenport. Ásított, nyújtózkodott. – Parancsoljon.
Az asszony belépett a helyiségbe, és idegesen körülnézett. – Valamelyikőjük kérdezte, hogy volt-e Lew-
nak csipogója vagy walkie-talkie-ja…
– Igen. Kihez van szerencsénk?
– Dotty a nevem, khm, Bedrick, itt takarítok. – Furcsa, kérdés jellegű hanglejtéssel formálta a
mondatokat. – Múlt héten Lew elszakította a nadrágját, rögtön ott a mi szobánk előtt. Valami csövet
szerelt, és ahogy fölé hajolt, reccs, elszakadt neki, pont hátul.
– Aha.
– Na én meg épp ott voltam. Mindenki tudja, hogy értek a varráshoz, úgyhogy bejött és megkérdezte,
tudnék-e kezdeni vele valamit. Rögtön le is vetette, persze alsónadrág az volt rajta, szóval levetette, én
meg megvarrtam neki. Nem volt rajta csak egy pólótrikó, egy alsógatya meg a nadrág. A nadrágjában
nem volt semmi, csak a tárcája, a kulcsai meg egy kis apró. Úgyhogy nem volt nála semmi csipogó vagy
ilyesmi.
– Értjük, köszönjük szépen – bólintott Davenport. – Ezt nem tudtuk.
– És miért akarták tudni? – kérdezte Dotty Bedrick.
Miss Marple, gondolta Davenport. – Bizonyos jelekből arra következtettünk, és gondolom maga is
hallotta már a többiektől, hogy Lew különféle narkotikumokkal üzletelt. Ha ez igaz, akkor ehhez szüksége
volt telefonra.
– Hát… volt a viselkedésében valami furcsa…
Várta a kérdéseket. Davenport hátralökte a zakóját, csípőre tette a kezét, mint egy mozizsaru, úgy
kérdezte: Tényleg?
Az ősz asszony bólogatott. – Időnként, mikor a hangszórókon keresztül keresték az orvosokat, láttam,
hogy felnéz a hangszórókra. És hogy aztán ő vette föl a telefont. Két-háromszor is láttam. Mintha orvos
lett volna.
– Az anyja kiskésit! – mondta Carter. – Itt szoktak így orvosokat keresni?
– Persze.
– Jézusom. – Carter elképedve fordult Barbara Fell és Davenport felé. – Ez az.
– Hogyhogy ez az? – visszhangozta Dotty Bedrick.
– Ez az – ismételte Carter, és rámosolygott az ősz hajú asszonyra. – Maga az első civil életemben, aki
megoldott valamit helyettem.
Barbara Fell úgy döntött, hogy ottmarad a Bellevue-ben, és követi a nyomot. Davenport a fejét ingatta,
azt mondta, ő visszamegy Midtown Southba.
– Maga szerint nem érdemes? – kérdezte Barbara Fell.
– Kijöhet belőle valami… De Whitechurch halott, nem tudom, hogyan lehetne kideríteni – válaszolta
Davenport.
– Én akkor is maradok – mondta Fell. – Nincs más, amin továbbmehetnénk.
Nincs más, gondolta Davenport. Hát igen. Megtaláljuk Bekker szállítóját, egy hete ez a legnagyobb
eredményünk, erre Bekker szinte az orrunk előtt megöli. Hülyék voltunk, kapkodtunk. De kell lennie
valamilyen más megközelítési ódnak is.
A Midtown South-i körzet központjába belépve, már az ügyeletes őrmester pultjánál hallotta Kennett
hangját.
– …tudom, hogy strapás, de nem érdekel! Nekem itt ne ücsörögjön senki mindenféle hülye jelentéseken
rágódva, nekem menjen ki mindenki az utcára! Magyarázzák el azoknak a tetves trógereknek, hogy hol
lakik az Úristen! Nekem ne jöjjenek ide be! Járják csak az utcákat, macerálják ezeket a tetveket.
Valamelyik biztosan tudja, hol a fenében tanyázik…!
Davenport nekitámaszkodott az ajtófélfának. A tárgyalóterem székein hét-nyolc nyomozó feszengett.
Kennett az asztalfőn ült egy összehajtható széken, ujjaival a szívén, a düh vörösével az arcán. Odakapta a
fejét Davenportra. – Mondjon már valami jót!
– Beszélt már Carterrel?
– Vissza kellene hívnom – sandított Kennett egy üzenő cédulára. – Mi történt?
– Lehet, hogy egy öreglány rájött, Hogyan kapta Whitechurch a telefonhívásokat.
– Megáll az agy – szólalt meg valaki. Davenport megrázta a fejét. – Nem biztos, hogy sokra megyünk vele.
Valószínűleg valamilyen orvos nevet adott meg a kuncsaftjainak. Mikor valamelyik fel akarta hívni, ezt a
nevet kérte, a központos meg bemondta a hangosba. Ilyenkor Whitechurch vette föl. A Bellevue-ben
naponta megfordul vagy ezer orvos. Több százat keresnek a hangosban.
– A rohadt életbe – mondta Kennett. Beletúrt a hajába; koponyája tetején felállt egy tincs. – Carter
erőlteti?
– Igen. Hat ember meg Fell ottmaradt segíteni.
Kennett gondolkodott egy percig, kimerülten fújt egyet, és megkérdezte: – Van még valami?
– Nincs. Még mindig böngészem a róla szóló jelentéseket, de azt hiszem… Van egy hátulról mellbe
ötletem. Egészen más irányból kellene közelíteni. Carter rajta van ezen a telefonhistórián, maguk meg az
összes többin. Én meg megint eltűnődtem, miért ilyen nehéz megtalálni ezt a Bekkert, honnan szerzi a
pénzt, elgondolkodtam mindazon, amit nem tudunk róla. Na és arra jutottam, hogy talán el kellene
beszélgetnem azokkal az emberekkel, akik látták Bekkert.
– Például?
– Például azokkal, akik együtt ültek vele. Esetleg vissza kellene mennem az Ikervárosokba. Megkeresném
azokat az embereket, akik az övével szomszédos cellákban ültek. Lehet, hogy mondott valamit
valamelyiknek, vagy valaki felokosította, hogy hol dekkolhat a legjobban…
– Nem rossz – mondta Kennett a mellét vakargatva. – De elég gyenge sansz, ráadásul kimarad az itteni
eseményekből. – Gondolkodott egy sort. – Mondok én magának valamit. Maga ma csak olvasgassa
tovább a jelentéseket, törje a fejét ezen a telefonügyön. Holnapután lesz az az előadás. Ha addig nem jön
össze semmi, megint megbeszéljük… Látta már a műalkotásokat?
– Miféle műalkotásokat?
– Jim…! – emelte fel kissé a hangját Kennett.
Az egyik nyomozó egy nagy barna borítékot tolt oda Davenport elé. Davenport kinyitotta: egy köteg A4-
es méretű színes fénykép volt benne. Kennett ott állt mellette, mialatt végiglapozta őket. A halott
Whitechurch, hanyatt fekve a folyosón. Feje mellett a kőlapon vérfolt, a falon szintén. A teste alá egy
húszdolláros szorult.
– Mi ez a pénz? – kérdezte Davenport.
– Nyilván a pénz miatt balhéztak össze, aztán Bekker lelőtte – mondta a Jim nevű nyomozó. – Az egyik
gondnok meghallotta a lövéseket. Nem hülye, úgyhogy előreüvöltött, mielőtt odament volna megnézni,
mi van, aztán nagy óvatosan bedugta a dióját egy vészkijárati ajtón, és látta, hogy Whitechurch ott hever
a folyosón. A kijárati ajtó épp akkor csukódott. Nyilván úgy lehetett, hogy Bekker fölmarkolta, amit
tudott, aztán húzta a csíkot.
– Nem metszette le a szemhéját – mondta Davenport. Ha a vér nincs, Whitechurch akár alhatott is volna.
– Azt nem. Épp csak kibökte a szemeket, és felmarkolta a narkót, már ha volt egyáltalán. A húszasról
egyébként sikerült levenni néhány ujjlenyomatot. Bekker volt az.
– Na jól van, emberek, nyomás ki a terepre – szólt oda a nyomozóknak Kennett. Fagyos csend támadt,
mindenki felállt, fejcsóválva indultak az ajtó felé. – Egy pillanat figyelmet kérek! Mondják meg az
embereiknek, hogy vegyenek fel mellényt. Sok dilissel kell most beszélni.
Kennett mellett elhaladtában Huerta megállt, megsimogatta Kennett fejebúbját, lesimította a haját.
– Mit csinál? – hökkent meg Kennett.
– Csak lesimítottam a séróját.– vigyorgott Huerta. – Ahogy így felállt ez a fehér lobonc a feje tetején,
oszposz úgy nézett ki, mint Steve Martin A lököttben, csak az a különbség, hogy maga soványabb és
öregebb.
– Öregebb, persze… Elmegy maga a sunyiba, Huerta – igazgatta nevetve a haját. Kennett.
Davenport meglepetten bámult a távolodó Huerta után, aztán megint Kennettre nézett.
– Mi van? – kérdezte értetlenül Kennett, ismét végigszántva a haján.
– Ki az a Steve Martin? – kérdezte Davenport.
– Egy faszkalap – morogta Kennett.
– Azt hiszem, magát is valahogy így emlegethetik azok után, hogy így kizavarta őket az utcára – mondta
Davenport. Csak hagyjuk most ezt a Steve Martin-témát.
– Tudom – felelte higgadtan Kennett, a nyomozók után nézve. – Jézusom… Füveseket cseszegetni ebben
a hőségben… Ettől mindenki begurul. Begurulnak a füvesek, begurulnak a fakabátok… Itt ma még betörik
valakinek a fejét.
– Nekem sincs jobb ötletem – mondta Davenport. – Minden gombot meg kell nyomni. Most hogy
Whitechurch beadta a kulcsot, Bekker kénytelen új forrás után nézni.
Davenport egy óra múlva már Lakota-beli ágyán hevert, és Huerta szavain töprengett. Hogy Kennett azzal
az ősz hajával pont úgy nézett ki, mint Steve Martin…
Akkor nézzük. Az utcán sétálsz. Megölnek valakit. Éltűz melletted egy kocsi, egy öreg fehér hapi ül benne.
Ezt mondta Cornell Reed Bobby Rich vamzerének. Egy öreg fehér hapi. Honnan tudta, hogy öreg, mikor
az illető egy mozgó kocsiban ült? Persze ha ősz haja volt…
És ott van még az is, amit Marcy Logan mondott, a Pettyé alatti lakásban.
Kennett beleillik a képbe. Hosszú évek óta dolgozik a hírelemzőknél. Elég magas a rangja, olyan
magasságból sok kártyába belelát. Elég nyers ember, de láthatólag kedvelik: van karizmája. És ősz.
Lily a szeretője. Hogy jön ez ide? Hogyan került Lily egy olyan pasas ágyába, aki esetleg gyanúsított
lehet? És a kérdések kérdése: több száz potenciális gyanúsított közül hogyan kerül épp Kennett Lucas
Davenport karnyújtásnyi közelségébe, olyan közelségébe, ahol akár naponta körülszimatolhatja?
Az egyik válasz: O’Dell. A másik válasz: Lily. Vagy ők ketten együtt.
Feküdt az ágyon, kezében a vastag fekete filctollal, és nekikészült, hogy összeállítson valami lajstromfélét.
Végül így kezdte:
Cornell Reed.
Tizenötödik fejezet
Mikor Fell odatelefonált, Davenport hanyatt, félálomba merülve hevert az ágyon. A szobában félhomály
honolt: mikor leheveredett, minden villanyt eloltott, csak a fürdőszobában hagyta égve, annak is félig
behajtotta az ajtaját.
– Itt vagyok lent – mondta Barbara Fell. – Ha már ébren van, menjünk el valahova reggelizni.
– Találtak valamit a Bellevue-ben?
– Majd közben elmesélem.
– Tíz perc – mondta Davenport.
Tizenötre sikeredett. Megborotválkozott, vigyázva a sérült részeknél, fogat mosott, gyorsan
lezuhanyozott, tiszta inget húzott, borotválkozás utáni szerrel bepacskolta az arcát. Barbara Fell csak
nézett. – Óriási. Maga mellett koszlott rongynak érzem magam.
– Remekül néz ki – válaszolt Davenport, de ez nem volt igaz. Barbara Fell nyúzott volt, szeme karikás. A
reggel még ropogósán friss ruha petyhüdten lógott rajta. – Van itt a közelben egy barátságos olasz
kajálda.
– Menjünk. Úgysem bírnék most semmi komplikáltat – bólintott Barbara Fell. Amint kiléptek az utcára,
azt mondta: – Ne haragudjon, hogy lekoptattam magát és inkább Kennett-tel tartottam, de ez az ügy
nagyon sokat jelenthet nekem. Ami pedig Mrs. Bedricket illeti, ő amúgy is az én találmányom volt…
vagyis hogy a miénk, és szerettem volna ott lenni, hogy learathassam az elismerést.
Davenport bólintott. – Semmi vész. – Néhány lépés után hozzáfűzte: – Nem cseng nagyon boldogan a
hangja.
– Nem is vagyok az. Ez a Bellevue egy patkányfészek. Olyan rendszer van náluk, hogy a hangosban
keresett embereknek vissza kell szólniuk a központnak, most próbáljuk kiszűrni, honnan jelentkezett
vissza Whitechurch. És keresünk olyan embereket, akik orvosok helyett jelentkeztek vissza, és ezt valaki
észrevette. Kábé kétezer gyanúsítottunk van.
– Nem lehet valahogy megrostálni őket?
– Lehet, hogy lehet. Próbáljuk fenyegetni őket. Kennett beszélt egy ügyésszel, kidolgoztak egy dumát.
Mindenkinek ugyanazt mondjuk: ha mi jövünk rá, hogy ki játszott Whitechurch kezére telefonügyben, és
nem az illető jelentkezik, Bekker bűnsegédjeként fogjuk perbe. Ha viszont önként jelentkezik,
sértetlenséget biztosítunk neki a Bekker-ügyben. Ha akar, hozhat ügyvédet is, megtagadhatja a vallomást
minden más ügyben… Úgyhogy talán van valami sanszunk. Ha eléggé rá tudunk ijeszteni a spinére.
– Honnan tudja, hogy spiné?
Barbara Fell szélesen elmosolyodott. – Ez Kennett találmánya. Azt kérdezte: hallott maga már férfihangot
szólni egy kórház hangosbeszélőjéből? Belegondoltunk és arra a megállapításra jutottunk, hogy nem túl
gyakran. Ha egy férfihang szólongatott volna rendszeresen nem létező orvosokat – mert szerintünk ezt
csinálta a spiné, kódneveket mondott be –, az azért feltűnt volna. Úgyhogy elég valószínű, hogy egy nőt
kell keresni.
– És mi van, ha az illető egy telefonközpontban ül, és csak kapcsolgat?
– Akkor meg vagyunk lőve. Bár Carter nem olyan biztos ebben. A telefonközpontosok általában
emlékeznek a nevekre meg a hangokra.
A Fenőkő kirakatablakában egy régimódi köszörűkő állt, a helyiség előterében tíz-tizenkét asztal, hátul
nyitott fülkék. A fülkék között egy kör alakú táncparkett terült el, százévnyi csoszogás koptatta simára. A
közepén egy pár forgott lassan a korosodó wurlitzerből hallatszó vontatott, álmatag dzsesszre.
– Van szabad fülke? – kérdezte Davenport.
– Természetesen – felelte a pincérnő. – Balra, a nemdohányzó részen.
Barbara Fell fanyar képpel rámosolygott Davenport. – Kivesszük.
Spagettit ettek fokhagymás kenyérrel, megittak hozzá egy üveg könnyű vörösbort, közben Bekkerről
beszélgettek. Davenport a minneapolisi gyilkosságokról mesélt.
– … és akkor elkezdett azért gyilkolni, hogy alibit gyártson, úgy tűntette fel a dolgot, mintha valaki
találomra választana ki nőket egy bevásárlóközpontban. Ezt a nőt csak azért ölte meg, hogy összezavarja
a dolgokat.
– Mint egy bogarat… . Eltaposta – jegyezte meg Barbara Fell.
– Pontosan. Volt egyszer egy ügyem, egy szexőrült, egy perverz pszichopata, egy csomó nőt meggyilkolt,
de őt bizonyos értelemben meg tudtam érteni. Az az ember őrült volt. Megőrjítették. Lefogadom, hogy
ha választhatott volna, azt választotta volna, hogy ne legyen őrült. Hogy is mondjam csak… Nem tehetett
róla, a fejében nyolcast kaptak a kerekek. Bekker viszont…
– Őrült az is – mondta Barbara Fell. – Előfordul, hogy higgadtnak és racionálisnak látszanak, de az ilyen
fokú higgadtsághoz nyomottnak kell lenni. Gondoljon csak bele, mit művel most is. És ha elevenen fogjuk
meg, jó esély van rá, hogy börtön helyett diliházba csukják.
– Én inkább a börtönt választanám – mondta Davenport.
– Én is, de vannak, akik nem így gondolkoznak. Például az orvosok.
Egy nagydarab, őszes, Chaplin-bajuszos, overallos férfi odament a zenegéphez, megállt előtte, semmibe
révedő szemekkel bámulni kezdte.
A pincérnő odalépett az asztalukhoz. – Még egy kis bort?
Davenport Barbara Fellre majd a pincérnőre nézett. – Ühüm. – A pincérnő elvitte az üres palackot.
Mögötte az overallos ember belepottyantott egy negyeddollárost a zenegépbe, megfontolt
mozdulatokkal benyomott két gombot, visszament az asztalához, és meghajolt a nő előtt, akivel eddig
üldögélt. A nő fölemelkedett, a zenegépben pedig megszólalt a Kék szoknya keringő.
– Jézusom, a Kék szoknya… Ráadásul Frankie Yankovichcsal. – Gyerünk, táncoljunk.
– Most hülyéskedik, ugye?
– Miért nincs kedve?
– Dehogy nincs – felelte Barbara Fell. – Csak azt nehéz elhinni, hogy magának is van.
Köröztek a parketten; Barbara Fell könnyen, kecsesen mozgott, jól táncolt, Davenport darabosan,
gyakorlatlanul. Megkerülték a nagydarab férfit és partnernőjét, a két pár egy ritmusra imbolygott. A
pincérnő, aki épp egy étlapot vitt ki egy másik asztalhoz, megállt egy pillanatra, ringatózva nézte őket.
– Na még egyszer – szólt oda a dal végeztével erős német akcentussal a nagydarab férfi Davenportnak.
Meghajolt, és a zenegépre mutatott. Davenport bedobott egy negyeddollárost, benyomta a Kék
szoknyát, megint nekiálltak keringeni-forogni a tenyérnyi táncparketten. Barbara Fell éppen befért
Davenport álla alá, puha haja az arcát cirógatta. A dal végeztével mindketten felsóhajtottak. Kéz a kézben
mentek vissza az asztalukhoz.
– Látom már, hogy ahogy a Kilencesen szoktuk mondani, előbb-utóbb el kell töltenem egy kis időt a
gatyájában – mondta Barbara Fell, mikor leültek egymással szemben. – De nem ma este. Koszos vagyok,
nyúzott vagyok, fáradt vagyok, és egy csomó rossz film pereg egyszerre a fejemben.
– Hát… – mondta Davenport.
– Mi az, hogy hát? Nincs kedve hozzá?
– Hát őszintén megvallva, én arra gondoltam, hogy… lezuhanyozom.
Barbara Fell oldalra billentette a fejét, úgy méregette Davenport, mosolytalanul. – Azt hiszi, elmoshatja
annak a kiszúrt szemű nőnek az emlékét, akit délelőtt láttunk? – kérdezte rosszkedvűen.
Davenport nem válaszolt rögtön. – Nem. Azt hiszem nem. De maga… maga viszont érdekel. Azt hiszem,
ezt eddig is tudta.
– Hát nem ennyire konkrétan – felelte szinte félénken Barbara Fell. – Hiányzik belőlem az önbizalom.
– Hát… – Davenport elnevette magát.
– Folyton csak azt hajtogatja, hogy hát.
– Hát. Igyunk még egy kis bort.
Félig megitták már a második üveg bort, mikor Barbara megint föltetette Davenporttal a Kék szoknyát.
Megint keringeni kezdtek, összesimulva, Barbara ezúttal már fölemelte az arcát, melegen, puhán
szuszogott Davenport nyakába. Davenport reagált az ingerre, s nagy kő esett le a szívéről, mikor
visszaültek az asztalukhoz.
Barbara Fell kapatos volt, kacarászott; Davenport a rendőrről kérdezgette, akivel egy időben viszonya
volt.
– Jaj, istenem… – nézett a mennyezet felé Barbara, ahol nagy, falapátos ventillátorok rótták lassú, véget
nem érő köreiket. – Annyira jóképű volt, és olyan nagy piszok… Állati cuccokban járt, méregdrága
öltönyben meg csukákban… Princ volt.
– Hogy tud princ lenni egy közlekedési? – bökte ki Davenport.
Barbara Fell a homlokát ráncolta. – Beszéltünk mi már róla? Én nem…
– Persze, hogy beszéltünk – vágta rá Davenport. Dehogy beszéltél róla, Lily beszélt, te barom Davenport.
– A fontos részletekre emlékezni szoktam.
– És ez mitől olyan fontos? – kérdezte Barbara, de tudta és hízelgőnek találta.
– Maga a nyomozó találja ki – vigyorgott rá Davenport. – Igyunk még egy kortyot.
– Le akar itatni?
– Lehet.
Barbara Fell letette a poharát, és Davenport szemébe nézett. – Mondja, mi fenét kavar maga itt,
Davenport? Nem lehet, hogy mégiscsak a belső elhárításnak dolgozik?
– Jézusom, ne kezdje már megint… Nem. Nézze… ha komolyan gondolja, itt van a közelben a kiadóm, ott
virít a képem a játékok dobozán. Ott van az életrajzom meg minden, ha akarja, átmehetünk…
– Jó, jó… Akkor csak azt árulja el, miért faggatózik állandóan.
– Én nem faggatózom.
– Nem a fenét. – Barbara Fell kissé fölemelte a hangját. – Maga ugyanolyan megveszekedett fűzőgép,
mint ő volt, pont olyan, mint Kennett. Tudtam abban a pillanatban, amikor felkért. Éreztem, hogy rögtön
tócsa leszek. Na halljam, miben sántikál!
Davenport előrehajolt, próbálta lecsöndesíteni; koncentrálnia kellett, hogy el ne nevesse magát. – Én
nem…
– Jézusom…! – mondta visszahúzódva Barbara Fell. Felállt, kezébe vette a retiküljét. – Azt hiszem, egy
kicsit túltöltöttem magam…
– Hová megyünk?
– Fel a szobájába. Meggondoltam magam.
– Barbara… – Davenport odadobott három tízest az asztalra, és utána sietett. – Maga egy kicsit többet
ivott a kelleténél…
– Disznó fűzőgép – mondta Barbara Fell, és kilépett az utcára.
Davenport félhomályos szobában ébredt, csak egy keskeny fénypászma vetült az ágyra a fürdőszoba felől.
Hirtelen nem tudta hol van, déjá vuje támadt. Nem most telefonált Barbara, nem azt mondta, hogy…?
Megérezte a ránehezedő súlyt, abbahagyta. Barbara Fell a karjai közé bújva aludt el, fejét a mellére
hajtva, combját átvetve a lábán. Megpróbált kihúzódzkodni alóla, de Barbara felébredt.
– Mmmmm?
– Csak átrendeződöm – suttogta Davenport, alkalmazkodva az éjszaka hangulatához. Barbara Fell szinte
félénk volt. Nem kimondottam passzív, de… visszafogott.
– Ühm. – Barbara felkönyökölt, apró keblei kikukkantottak a takaró alól. – Hány óra?
Davenport közelebb kotorta útióráját, rásandított. – Tíz perc múlva három.
– Uram, egek! – Barbara Fell felült, háttal Davenportnak, lecsúszott róla a takaró. Davenport
gyönyörűnek találta a hátát: simának, karcsúnak, mégis izmosnak. Végighúzta mutatóujját a gerincén, de
Barbara Fell homorítva elhúzódott. – Jaj, ezt ne – szólt hátra.
– Gyere, feküdj vissza.
– Ideje indulni.
– Hová?
Barbara Fell visszafordult, de a sötétség miatt Davenport nem látta a szemét. – Tényleg…
– Hagyd a púdert. Gyere, aludj velem.
– Nekem tényleg aludnom kell.
– Nekem is. Az a rohadt Bekker.
– Felejtsd el néhány órára.
– Jó. De feküdj vissza.
Barbara Fell visszahuppant az ágyra Davenport mellé. – Már nem jársz Rothenburggal?
– Már nem.
– Vége?
– Valahogy olyan bizarr lett.
– Nem azt mondod, amit kellene – mondta Barbara Fell. Megint felkönyökölt; Davenport végighúzta
három ujját melle tövének puha bőrén.
– Mert elég komolyan összegabalyodtunk Lily-vel – válaszolta. – Te is tudod, hogy most Kennett-tel jár.
– Sejtettem. Mikor először láttam együtt őket, Rothenburg épp kitette a kocsijából Midtown South előtt,
búcsúcsókot is adott neki. De aztán láttalak titeket is beszélgetni egymással, és úgy vettem észre, ennek a
históriának koránt sincs még vége.
– Hát igen… De ez még akkor kezdődött, mikor az ő házassága már szétesőben volt… ő meg segített
nekem elszakítani az utolsó szálat, ami még összefűzött azzal a nővel, akitől van egy kislányom. Valahogy
mindketten… hogy is mondjam csak… Fordulópontot jelentettünk egymás életében.
– Értem – mondta Barbara Fell.
– Lily vezetett?
– Tessék?
– Azt mondtad, kitette Kennettet.
– Ja igen, ő. Kennett nem vezethet, abba belepusztulna, ebben a manhattani forgalomba. – Barbara
megint felült, féloldalt fordult, Davenport ezúttal látta a szemét. – Mondd, Davenport, mi a büdös
francban sántikálsz te?
– Jézusom… – Davenport fölnevetett, elkapta Barbara Fell derekát, az meg hagyta magát ledönteni.
– Egyvalamit azért szeretnék tisztázni – lihegte Davenport fülébe. – Ugye nem azért kefélsz meg, mert így
szeretnél kiszedni belőlem valamit?
– Barbara…! – Davenport segélykérően nézett a mennyezet felé.
– Jól van, jól van… Akkor is hazudnál. Nem is. tudom, miért kérdeztem. – Barbara Fell egy ideig homlokát
ráncolva tűnődött, aztán válaszolt saját kérdésére. – Megmondom, miért: mert én egy hülye vagyok, és
folyton kérdezek. A pasik meg állandóan hazudnak nekem. Azt hiszem, el kéne mennem egy jó
fejgyógyászhoz. Az kellene nekem, egy fejgyógyász. Meg egy cigi.
– Hát akkor gyújts rá, engem nem zavar – mondta Davenport. – Csak ne hamuzz a mellemre.
– Ide ne? – hersegette meg körmével Davenport mellcsontja fölött a bőrt Barbara.
– Szép lassanként belepusztulsz, de ha úgy érzed, hogy nem tudsz meglenni nélküle…
– Kösz. – Barbara felkelt az ágyból – a háta csodálatos –, megkereste a retiküljét, kivette a cigarettáját.
Hozott egy hamutartót is, meg a tévé távirányítóját. – Kell egy kis nikotin a vérembe. Eddig csak azért
nem gyújtottam rá, mert féltem, hogy olyan íze lesz a számnak, mint egy hamutartónak.
Meggyújtotta a cigarettát, a távirányítót a tévé felé fordította és addig nyomogatta, míg meg nem találta
a meteorológiai csatornát. – Meleg van és egyre melegebb lesz – mondta egy perc múltán.
– Itt is olyan, mint Los Angelesben, csak nagyobb a páratartalom – állapította meg Davenport.
– Lettél volna csak itt tavaly nyáron… Beszélgettek. Barbara Fell elszívta a cigarettát, rágyújtott egy
másikra, aztán körüljárta a helyiségeket, és eltette az összes szállodai gyufát, – Sosincs elég gyufám,
lopom, ahol érem – magyarázta. – Ha dolgozom, van két főszabályom: pisilek, ahol csak tudok, és ellopok
minden gyufát. De nem is: három főszabály van.
– Sose egyél olyan helyen, amelyiknek a cégtábláján szerepel a mama szó?
– Nem, bár ez se rossz. A harmadik: sose feküdj le egyetlen disznó zsaruval se. A zsaru mind álnok, mint
a kígyó.
 Tizenhatodik fejezet
Vasárnap reggel.
A reluxa rései közt úgy ömlött be a napfény, mint a tej. Barbara Fell reggel kilenckor ébredt. Összerezzent,
fél könyökre emelkedett, úgy nézte Davenport párnán nyugvó fejét. Egy perc múlva fölkelt,
körülbotorkált, összeszedegette a ruhadarabjait.
Davenport kinyitotta bal szemét. – Említettem már a seggedet?
– Többször is, és én mindannyiszor nagyra értékeltem. – Barbara Fell erőtlenül elmosolygott. – A fejem…
a franc egye meg ezeket az olcsó borokat.
– Az a bor egyáltalán nem volt olcsó. – Davenport álmosan feltápászkodott, a padlóra lendítette a lábát,
masszírozni kezdte a nyakszirtjét. – Felhívom Kennettet, hátha ki tudunk sütni valamit.
Barbara bólintott, még nem ocsúdott fel teljesen. – Haza kell mennem átöltözni, aztán vissza a Bellevue-
be. Vannak most ott olyan emberek, akiket hét közben nem fogunk látni.
Davenport megkérdezte: – Tényleg ilyen fontos számodra ez az ügy?
– Életem legnagyobb ügye – válaszolta Barbara Fell. – Istenem, mennyire szeretném elkapni ezt a
disznót…! Mármint én, személyesen.
– A Bellevue-ben ez nem fog sikerülni – mondta Davenport. – Még ha megtalálod is Whitechurch
segítőjét, és az hajlandó nyilatkozni neked, akkor is elég valószínű, hogy Bekker valamilyen fülkéből
telefonálgatott. És akkor mit csinálsz?
– Ráállunk a fülkére. Lehet, hogy ott lakik valahol a közelben, úgyhogy leházalhatjuk az utcákat is.
– Hm.
– Lehet, hogy holnap este az előadás alatt vagy után már le is kapcsoljuk.
– Lehet. Na gyere a zuhany alá. Gondom lesz rá, hogy sehol se maradj piszkos.
– Erre vágytam egész életemben, hogy valaki segítsen lezuhanyozni.
– Te mondtad, hogy zsong a fejed… Egy forró zuhany, az kell most neked, meg egy kis nyakmasszázs.
Komolyan. Csak a jóakarat és a segítőkészség beszél belőlem.
– Akkor jő, mert nem hiszem, hogy kibírnék még egy szexuális izgalmat – mondta Barbara Fell.
A zuhanyozás azonban visszakényszerítette őket az ágyba, az ágy megint a zuhany alá, és Davenport épp
Barbara Fell hátát dörzsölgette egy durva frottírtörülközővel, mikor Minneapolisből befutott Anderson
hívása.
– Cornell Reed. – A La Guardiáról indult a United gépén Atlantába, onnan tovább Charlestonba. A jegye
csak odafelé szólt, New York városa fizette.
– Frankón? Charlestonba?
– Charlestonba.
– Tartozom magának néhány dolcsival, Harmon – mondta Davenport. – Majd jelentkezem.
– Ráér.
Davenport elgondolkodva letette a kagylót.
– Mi ez a Charleston? – kérdezte a fürdőszoba ajtajából Barbara Fell.
– Egy tánc meg egy város… Ne haragudj, de ez privát ügy volt. Próbálom elérni a lányom anyját. Lement
Charlestonba a próbaválasztásokra.
– Vagy úgy. – Barbara visszahajította a törülközőt a fürdőszobába. – Még mindig fasírtban vagytok?
– Nem. Ezen már túl vagyunk. Vége. De Sarah ettől még a lányom. Fel szoktam hívni.
Barbara Fell mosolyogva rándított egyet a vállán. – Csak szúrópróba volt – mondta. – Hívod Kennettet?
– Aha.
Bekaptak egy gyors reggelit a szálloda halljában, aztán Barbara taxiba ült és hazament, Davenport pedig
felment a szobájába, felhívta Midtown South, kérte Kennettet. Átkapcsolták egy másik vonalra. Kennett
az első kicsengésre fölvette.
– Ha holnap a beszéd alatt nem marjuk el, visszamegyek az Ikervárosba, hátha ott tudok valamit csinálni
– mondta Davenport.
– Jól van. Majd mi visszük itt a rutinügyeket – válaszolta Kennett. – Itt van mellettem Lily, éppen hívni
akartuk. Gondoltuk, elmegyünk egy kicsit hajózni.
– Hol van az a mellettem? – kérdezte Davenport.
– A lakásán.
– Hát akkor jöjjenek értem – mondta Davenport. A beszélgetés befejeztével csak ült, kezével a kagylón,
újra meg újra végiggondolta a dolgot, aztán megint fölvette a kagylót, tárcsázott: a központot hívta,
megkérdezte Charleston körzetszámát. Fogalma sem – volt, mekkora város lehet, de volt egy olyan
érzése, hogy elég kicsi. Ha az ottaniak úgy ismerik a charlestoni csibészeket, mint ahogy ő ismeri őket az
Ikervárosokban…
A tudakozó megadta a charlestoni rendőrkapitányság számát, és két perc múlva már vonalban is volt az
ügyeletes tiszt.
– Lucas Davenport vagyok, nyomozó a manhattani Midtown South-i körzetből. Keresek egy tagot arra
maguk felé, és szeretném tudni, mik a kilátások a megtalálására.
– Mi a gond? – Száraz vontatott délies hanglejtés.
– Az illető tanúja volt egy ember lelövésének. Nem ő tette, csak látta. Beszélnem kellene vele.
– Mi a neve?
– Cornell Reed, ragadványnevén a Vörös. Kábé huszonkét-huszonhárom éves…
– Fekete. – Nemigen hangzott kérdésnek.
– Az.
– Maga pedig Midtown Southból beszél.
– Onnan.
– Tartsa.
Az ügyeletes tartásra kapcsolta a vonalat. Davenport várt egy percet, kettőt. A zsarukkal már csak így
megy. Mindig. Két kattanás után ismét életre kelt a vonal. – Adom Darius Pike-ot, az egyik nyomozónkat.
Nyomhatod, Darius.
– Halló! – Pike-nak mély, higgadt hangja volt. A háttérben gyerekek nevetgéltek. Davenport megint
bemutatkozott.
– Otthon zavarom? Ne haragudjon…
– Semmi vész. A Vörös Reedet keresi?
– Őt. Állítólag tanúja volt egy gyilkosságnak, nagyon szeretnék beszélni vele.
– Azzal a balfácánnal? Kábé egy hónapja szédelgett vissza a városba. Be akarja varrni?
– Nem, csak beszélnem kéne vele.
– Személyesen vagy telefonon?
– Személyesen, ha lehet.
– Szóljon ide egy nappal előbb. Gyakorlatilag bármikor rá tudom tenni a kezem.
El kellett dönteni: Minneapolis vagy Charleston?
Két különböző ügy. Minneapolis vagy Charleston? Két különböző ügy, két különböző nyom. Melyik legyen
az első? Tépelődött. Arra már nincs idő, hogy lemenjen Charlestonba és vissza is érjen: a New Schoolban
holnap nyílik a csapda, ha akkor nem sikerül elkapni Bekkert, akkor mindenképpen el kell utaznia
Minneapolisba. Utóvégre Bekker sorra öli itt az embereket. Charlestonban némi fény derülhet ugyan
Robin Hood kilétére, és Robin Hood is embereket öl… Bár ő főképpen rossz embereket. Megcsóválta a
fejét: ez elméletileg nem számít. De azért mégis.
Megeresztett még egy hívást, a Northwest Airlineshoz, lefoglalt egy helyet Minneapolisba, és egy
másikat a Minneapolis-Charleston-New York vonalra. Ennél többet egyelőre nem tehetett. Minden attól
függ, hogyan alakulnak holnap este a dolgok.
Mikor Lily Rothenburg felszólt a hallból, már farmerban és kék pólótrikóban ment le. Lily fáradt, de
nyugodt arccal várta. Rajta is farmer volt, meg egy keresztcsíkos francia halásztrikó, amely jó kétszáz
dollárba kerülhetett a Fifth Avenue-n. A fején egy akvamarin színű ellenzős sapka ült.
– Úgy nézel ki, mint egy fotómodell – mondta Davenport.
Kennett egy második sorban parkoló Mazda Navaho jobb első ülésén várta őket; kényelmes, bejáratott
khaki nadrágban és SoHo Surplus trikóban.
– Ügyes kis járgány – mondta Davenport Lily Rothenburgnak, miközben bemászott hátra.
– Kennetté. A négy-kerékmeghajtás fokozza a szervezet tesztoszterontermelését. – Lily Rothenburg.
megkerülte a kocsit, és beült a vezetőülésre. – Mintha neked is volna valami hasonló.
– Van, de nem ilyen, nem ilyen manhattani terepjáró – felelte Davenport szándékoltan eltúlzott
hangsúllyal, s Kennettnek címezve folytatta. – Azt hittem, nem vezethet.
– Még az utolsó infarktusom előtt vettem – fordult hátra Kennett. – És ne cikizzen itt engem ezzel a
manhattani terepjáró szöveggel, vegye tudomásul, hogy ez egy közönséges munkaeszköz.
– Hát persze, mi más.
A Lincoln-alagúton át hagyták el a Manhattant, Jersey-ben bukkantak ki, ott jobbra fordultak, aztán hol
erre, hol arra kanyarodva közelítették meg a partot.
A csónakkikötő szerény kis létesítmény volt, a folyópart egyik beszögelésében alakították ki. A néhány
tucatnyi motorcsónakot és kishajót három méter magas, szögesdrót tetejű kerítés választotta el az
autóparkolótól.
– Nézze azt a palit, most bontja ki az ejtőernyőjét – mondta Kennett, kikászálódva az ülésből. A folyó felé
mutatott: két vitorlás futott az északnyugati hátszélben fej-fej mellett a Hudsonön. Az egyik előfedélzetén
egy férfi állt, épp akkor szabadította ki a kissé rikító bíbor-sárga vitorlát. Úgy telt meg levegővel, mint egy
ejtőernyő; a hajó előreszökkent.
– Vitorlázott már? – kérdezte Kennett.
– Egyszer-kétszer, a Felső-tavon – felelte ellenzőt formálva tenyeréből Davenport. – Az ember úgy érzi
magát, mintha egy elszabadult mozdonyon ülne, el sem akarja hinni, mikor tudtára adják, hogy alig
haladnak gyorsabban, mint egy kocogó.
– A kocogók viszont nem nyomnak kilenc tonnát, mint ez itt – felelte Kennett még mindig az elől haladó
vitorlást figyelve. – Ez tényleg olyan, mint egy mozdony.
Lily Rothenburg egy vízhűtőt vett elő a kocsi hátuljából, Davenport cipelte keresztül a parkolón. Eközben
elhaladtak egy barnára sült, madzagbikinis nő mellett, aki után – mint megannyi kisliba – öt-hat kislány
totyogott. A legkisebb, egy kis vörös hajú, fehér bugyogós, mezítlábas jószág, panaszosan nyafogva
táncolt a forró aszfalton – a papucsát ott szorongatta a kezében.
Lily Rothenburg vezetésével léptek be a drótkerítés keskeny kapuján. Imitt-amott még bütykölgették a
hajókat, az emberek munka közben rádiót hallgattak, többnyire valamilyen zenét, de még véletlenül sem
egyformát, viszont szinte mindegyik rockot. Csak kevés hajó látszott indulásra késznek. Lassan, sok
csevegéssel fűszerezve folyt a munka.
– Na ott van a gyönyörűség – mutatta Kennett. A Lestrade testessége ellenére is kecses volt, mint egy
molett balerina.
– Csinos… – dünnyögte bizonytalanul Davenport. A halászbárkákhoz még csak értett úgy-ahogy, a
vitorlásokhoz azonban szinte semmit.
– Island Packet 28-as… Ez aztán tényleg csinos hajó – erősítette meg Kennett. – Ez van nekem gyerekek
helyett.
– Még nem késő – mondta Davenport. – Én is csak nemrég csináltam egyet.
– Álljon meg a menet! – kacagott Lily Rothenburg. – Azért talán engem is meg kellene kérdezni.
– Nem feltétlenül – mondta Davenport. – Óvatosan egyensúlyozva a vízhűtővel, belépett a
kormányfülkébe. – tele van a város ifjú tehetségekkel. Kapjon ki magának egyet, olyan jó kis bögyöset,
tudja ne túl okosat, hogy ne kelljen idegeskednie a konkurencia miatt, és lehetőleg olyat, aki rajong a
házimunkáért…
– Hagyjuk a francba a vitorlázást, rohanjunk vissza a városba – mondta Kennett.
– Jaj istenem, mióta vágytam már erre… – sóhajtott Lily Rothenburg. – Erre a sziporkázó szellemességre,
erre az emelkedett stílusra…
Kennett türelmetlen felügyelete alatt Lily Rothenburg és Davenport eloldozta a köteleket. Miután
megvoltak; Davenport rászánt egy percet, és megnézte a hajót: nagy kajüt az orrban, takaros, jól
felszerelt konyha, sok beépített könyvespolc, tele könyvekkel. Még hordozható telefon is volt.
– Itt el is lehetne lakni – mondta Ken nettnek.
– Gyakran meg is teszem – válaszolta Kennett. – Évente legalább száz napot töltök itt. Még olyankor is
kijövök, mikor nem lehet vitorlázni, elüldögélek itt, olvasgatok, itt is alszom. Úgy alszom, mint egy
csecsemő.
Bekapcsolta a motort, elindultak. Kennett vékonyszálú, ősz haja úgy állt a szélben, mint valami vitorla,
szemét sötét, ovális keretű napszemüveg mögé rejtette. Mosolyogva manőverezett a móló mentén, végül
kifutott a nyílt vízre. – Istenem, hogy én ezt, hogy imádom…!
– Te csak vigyázz – méregette féltő tekintettel Lily Rothenburg.
– Ugyan már, ezt egy ujjal is el lehet kormányozni. – Kennett Davenportra nézett. – Sose kapjon
szívinfarktust. El se hinné, mennyire kikészíti az embert. Szabályozhatom a motort és kormányozhatok,
de a vitorlákhoz vagy a horgonyhoz már hozzá sem nyúlhatok. Nem futhatok ki egyedül.
– Muszáj erről beszélni? – kérdezte Davenport.
– Igaza van, le van szarva – bólintott Kennett.
– Milyen érzés?
– Azt mondtad, nem akarsz beszélni róla – tiltakozott Lily Rothenburg.
– Olyan érzés, mintha egy pankrátor próbálná összepréselni az ember mellkasát. Az biztos, hogy fáj, de
erre már nem is nagyon emlékszem. Inkább csak az jön elő, hogy úgy éreztem magam, mintha egy
présgépbe szorultam volna, és menten behorpad a mellem. És izzadtam. Emlékszem, ott hevertem a
földön, és izzadtam, mint egy ló… – Halkan beszélt, viszonylagos távolságtartással, mégis kiérződött
hangjából a gyűlölet, mint egy olyan emberből, aki bosszút esküszik. Másodpercnyi szünet után azt
mondta: – Bontsunk vitorlát.
– Igenis – mondta kissé megrendülten Davenport. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy valamilyen köteleket
kell húzogatni.
Kennett az ég felé fordította a szemét. – Uram, ha hallottad ezt, bocsáss meg ennek az embernek!
Minnesotából, Missouriból, Montanából vagy valami hasonló porfészekből jött a szerencsétlen, még sose
látott vizet.
Davenport felvonta a fővitorlát. Az orrvitorla csigán futott, a kötelek hátrafutottak egészen a
kormányállásig; Lily – Kennett alkalmi közbe-közbeszólásával – onnan vonta fel.
– Te mióta vitorlázol? – kérdezte tőle Davenport.
– Még kislány koromban kezdtem, egy nyári táborban, meg Dick is tanítgat.
– Elég tanulékony – szólalt meg Kennett. – Vérében van a hajózás.
Könnyedén lavírozgattak a folyón, a víz halkan surrogott a hajó orra alatt, a szél az arcukba fújt.
– Most mi lesz? – kérdezte Davenport. Kennett felkacagott. – Most az lesz, hogy felhajózunk, aztán
megfordulunk és visszahajózunk.
– Én is ettől tartottam – mondta Davenport. – Hogy még csak nem is pecázunk.
– Látom, hogy magának így nem kerek a világ – mondta Kennett. – Mindjárt hozom a sört.
Kennett és Lily megmutatta neki a vitorlákat, megmondta, hogy hívják a különböző köteleket, mutogatták
a vízben bukdácsoló bójákat. . – Ha jól tudom, magának van egy tóparti nyaralója, ugye? Vannak ott
bóják?
– A mi tavunkon? Ha kiállok a stég végére, hogy leeresszem a fáradt olajat, a túlsó partot találom el. Ha
beletennénk egy bóját, nem maradna hely a csónaknak.
– Én a nagy északi erdőkre gondoltam – erőltette a témát komoly arccal Kennett.
– Ott igen, ott vannak nagy vízfelületek – bólintott Davenport. – Például a Felső-tó. Na, ott aztán látni
olyan dolgokat is, amilyeneket az óceánon sem.
– Ezt erősen kétlem – szólt közbe szkeptikusan Lily.
– Nem? Néhány évenként be szokott fagyni… Körülnézel: a láthatár, mint késpenge, amerre fordulsz, jég
van mindenütt. Elindulsz a horizont felé, talpalsz, talpalsz, de nem érsz oda sose…
– Elhiszem – adta meg magát Lily.
Beszélgettek: jégvitorlázásról, parasíelésről, de mindig a vitorlázásnál lyukadtak ki. – Sokáig tervezgettem,
hogy kiveszek egy év szabadságot, és így egyedül megkerülöm a földet – mondta Kennett. – Persze lehet,
hogy a szigeteknél elakadtam volna. De az is lehet, hogy nem. Elkezdtem tanulni spanyolul meg
franciául…
– Franciául?
– Igen… Elindul az ember át az Atlantin, elér a szigetekhez, aztán át a Kanári-szigetekhez, esetleg
bekukkant egy kicsit a Földközi-tengerre, hogy megnézze a Riviérát, aztán vissza kifelé, le az afrikai partok
mentén Cape Townba, aztán Ausztráliába, Polinéziába. És Tahitibe: ott franciául beszélnek. Onnan fel a
Galapagoshoz, jön Kolumbia, Panama, aztán megint a szigetek…
– A szigetek… nekem tetszik az ötlet – mondta Davenport.
– Tényleg? – kérdezte Kennett komolyan.
– Tényleg. – Davenport elnézett a víz felé. Arcát, ajkát bizsergette a napsütés, érezte, mint lazulnak el
nyak– és hátizmai. – Egy évvel ezelőtt volt egy elég rossz időszakom, afféle depresszió. Mostanra már
kilábaltam belőle, de soha többé nem akarom végigcsinálni. Akkor már inkább… elmenekülök. Például a
szigetekre. Nem hinném, hogy a szigeteken valaki depressziós lehet.
– Tulajdonképpen miféle szigetekről beszélünk?– kérdezte Lily.
– Nem is tudom… – felelte bizonytalanul Kennett.
– Mit számít az? – nézett Lilyre Davenport.
Lily Rothenburg vállat vont. – Én nem tudom, ez a ti szigetetek.
Némi hallgatás után Kennett törte meg a csendet. – Egypólusú depresszió. Szólongatták a fegyverei?
Davenport meglepetten felkapta a fejét. – Magának is volt?
– Rögtön a második infarktusom után – bólintott Kennett. – Ez a második nem volt annyira rohadt. A
depresszióba viszont kis híján beledöglöttem.
Nézték a folyót. Kennett belenyúlt a zsebébe, elővett egy csomag cigarettát.
– Dick… Dobd el azt a rohadt bagót.
– Lily… Csak egyet szívok. Egyetlenegyet. Aztán ma már egy slukkot sem.
– A jó ég áldjon meg, Dick… – Lily Rothenburgon látszott, hogy rögtön sírva fakad.
– Lily… Jól van, a gáz vesse föl az egészet! – dühöngött Kennett, és a vízbe hajította a Marlborós dobozt; a
hullámok elsodorták.
– Na, így már más – mondta Lily, de könnyes volt az arca.
– Tegnap próbáltam tarhálni egy szálat Felltől, de nem adott – mesélte Kennett.
– Szerencséje – jegyezte meg Lily Rothenburg még mindig könnyes szemmel.
– Nézzék a várost – szólalt meg zavartan Davenport. – Kennett is, Lily is Midtown felé fordult, nézték,
mint törik meg a napfény a toronyházakon.
A kőépületek vajszínben tündököltek, a modern üvegtornyok villogtak, mint a késpenge.
– Micsoda kép… – mondta Kennett.
Lily Rothenburg tenyere tövével megtörölte a szemét, és megpróbált mosolyogni.
Mert innen nem látni a foltokat – mondta Davenport. – Szerintem ez a legjellemzőbb New Yorkra: ez a
milliárdnyi folt. Folt hátán folt. Elindultam a szállodából Midtown Southba, na és ahogy ott a
Harmincötödiknél átvágok a Broadwayn, mit látok? Egy lyukat az aszfaltban. Ennek a lyuknak az alján volt
egy másik lyuk, annak a felekén egy harmadik, de azt a harmadikat valaki már befoltozta. Nem volt nagy,
csak egy olyan kicsike.
– Vidéki bugris – dünnyögte Kennett.
Késő délután értek vissza a kikötőhöz, arcukat vörösre csípte a nap. Miután Davenport leengedte a
fővitorlát, Lily Rothenburg kormányozta be a hajót a helyére – ügyesen, könnyedén.
– Egy álló hónapja nem volt ilyen jó napom – jelentette ki Kennett, és Davenportra nézett. – Jó volna
megismételni, mielőtt még visszamegy.
– Én benne volnék – felelte Davenport. – Egyszer elugorhatnánk a szigetekre is…
Ő cipelte vissza a vízhűtőt a kocsihoz. Lily egy halom ágyneműt vitt, amit Kennett otthon akart kimosni.
– Kár, hogy Dick nem vezetheti a kocsiját – mondta Davenport, miközben Lily Rothenburg lecsukta a
csomagtartót.
– Vezeti – legyintett Lily. – Állandóan bizonykodik, hogy nem, én viszont tudom, hogy éjszakánként
lelopakodik furikázni. Vagy két hónapja egyszer visszavittem a kocsit a háza elé, és amikor leparkoltam
feltűnt, hogy a kilométeróra valami olyasmit mutat, hogy 1-2-3-4-4, és az jutott eszembe, hogyha
mennék még egy kilométert, akkor 1-2-3-4-5 lenne. Reggel mikor néztem, már valami olyasmit mutatott,
hogy 1-2-4-1-0 vagy valami ilyesmit. Szóval elvitte egy fordulóra. Most már rutinszerűen megnézem, és
sokszor látom, hogy elvolt vele. Nem tudja, hogy tudom… Nem szóltam neki, időnként rémesen be tud
gurulni, félek, hogy egyszer annyira begurul, hogy megint infarktust kap. Úgyhogy amíg van ereje a
kormányzáshoz meg a fékezéshez…
– Az ember beleőrül a tétlenségbe. Ne ártsd bele magad.
– Én próbálom… de néha egyszerűen nem bírom megállni. A férfiak időnként olyan hülyék tudnak lenni,
hogy fejgörcsöt kapok tőle.
Visszamentek a hajóhoz, Kennettet a fedélzet alatt találták meg, a hajó fenekén babrált valamit. –
Segítene nekem egy kicsit, Lucas? Ki kellene vinni ezt az akkut, de Lilynek nehéz.
– Dick…! Megint azzal a franciakulccsal bűvészkedsz? – kezdte Lily Rothenburg, de Davenport ajkára tett
ujját látva elhallgatott.
– Jövök – mondta Davenport.
Tíz perccel később, mialatt Kennett és Lily még utoljára végignézte a hajót, mindent bezártak-e, kicipelte
az akkut a partra. A kocsihoz érve letámasztotta a lökhárítóra, és a zsebébe nyúlt a kulcsokért. Közben
hátrapillantott. Lily és Kennett a fedélzeten állt, Lily Kennetthez simult, Kennett átfogta a derekát. Lily
mondott valamit, aztán odahajolt Kennetthez és szájon csókolta. Davenportba belehasított a
féltékenység, de nem túl erősen.
Kennet rendes hapsi.
Tizenhetedik fejezet
A New School színházterme nem volt nagy, előtte keskeny előcsarnok húzódott a színházterem és az
utcai front ajtaja között.
– Tökéletes – mondta Davenport Lily Rothenburgnak. Együtt járták be a helyszínt öt-hat nyomozóval,
most már csak várakoztak. Elindultak ki a Tizenkettedik utcára. Fell rágyújtott, Davenport folytatta. – Ha
befordul az utcába, már benne van a hálóban. Az előcsarnok meg olyan kicsi, hogy minden belépőt
megnézhetünk magunknak, mielőtt még rájönne, hogy az egész ház tele van zsernyákokkal.
– Még mindig hisz benne, hogy felbukkan? – kérdezte kétkedve Barbara Fell. Megállapodtak, hogy mások
előtt továbbra is magázódnak.
– Remélem.
– Túl szép volna.
– Nyomott – mondta Davenport. – Ha látta a hirdetményt, itt lesz.
A járdaszegélynél megállt egy kocsi, Kennett szállt ki belőle. – Tiszta premierhangulat – mondta.
Végignézett az elegáns kertvárosi utcán. – Valami lóg a levegőben.
Visszamentek az épületbe, Carter már jött is a rádiókkal. Mindegyikük elvett egyet, bedugták a
fülhallgatókat, kipróbálták.
– Csak akkor használják, ha tényleg muszáj – figyelmeztette őket Carter. – Tizenkét emberünk van itt,
csúnya világ lenne, ha mind egyszerre kezdenének el ordítozni.
– Én hova álljak? – kérdezte Davenport.
– Hova akar? – kérdezett vissza Carter. – A pénztárfülke megfelel?
– Nem nagyon, onnan csak a bejövök hátát látnám. – Davenport körülnézett. A színházterem
előcsarnokát rövid folyosó kötötte össze a New School főbejárati előcsarnokával. – Mi volna, ha inkább
behúzódnék erre a folyosóra?
– Felőlem… – vont vállat Carter, s Fellhez fordult. – Maga műsorfüzeteket fog osztogatni, itt a hallban.
– Óriási.
– Mi az ábra? – kérdezte Kennett.
– A tervek szerint húsz perc múlva kezdünk – válaszolt Carter. – Maga közvetlenül a színházterem
bejárata mellett fog állni, onnan mindenkit szemmel tarthat és szükség esetén egy pillanat alatt itt lehet
az előcsarnokban. Erre legyen szíves…
Tíz perccel az előadás kezdete előtt Bekker bizonytalan léptekkel befordult a Tizenkettedik utcába,
elhaladt egy férfi mellett, aki autóját javítgatta a rohamosan gyengülő nappali fényben. Minden
idegszálával figyelt, szeme ide-oda cikázott a járókelők kisebb-nagyobb csoportjai között, akik hozzá
hasonlóan a színházterem felé tartottak. Ez veszélyes. Érezte. Itt róla fognak beszélni. Lehet, hogy
rendőrök is vannak a tömegben. De akkor is: megéri. Megér egy kis kockázatot.
A legtöbben egy széles, díszes, színházat sejtető ajtón léptek be. Ott lesz a színházterem. Valamivel
közelebb volt egy másik kétszárnyú ajtó. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azon nyitott be, s nyomban a
színházterem irányába fordult.
Kis híján összecsuklott.
Davenport.
Kelepce.
Az ijedség csaknem megfojtotta, a torkához kapott. Davenport és egy másik férfi, háttal neki, ott állt a két
előcsarnokot összekötő folyosón. Alig háromméternyire. Figyelték a másik ajtón beszüremlő tömeget.
Davenport állt baloldalt, félig a másik férfi felé fordulva, pont háttal Bekkernek. A másik férfi, a félig
Davenport felé fordulva támaszkodott a falnak, odapillantott a belépő Bekkerre, aki már nem tudott
megállni: egyszerűen bevitte a lendület. Megállás nélkül átvágott az iskola előcsarnokán, elhaladt az
összekötő-folyosó mellett. Jobbra egy pultot látott, nem ült mögötte senki, mellette egy falra szerelt
telefont. Vele szemben egy másik folyosó vezetett valahova hátra.
Önkéntelenül megérintette az arcát, a különleges smink alatt is érezte a hegeket. Aznap este ott a
ravatalozóban Davenport esett neki…
Nagy erőfeszítéssel kitépte magát az emlék indák közül, lement egy lépcsőn, kinyitott egy ajtót – és kint
találta magát a szabadban. Izzadt, zihált.
Egy kis belső udvarba jutott, szemben egy ugyanolyan ajtót látott, mint amilyenen át ide jutott, szemben
egy ugyanolyan ajtót látott, mint amilyenen át ide jutott. A túlsó ajtó mögött szintén folyosó húzódott,
mintegy harminc méter hosszú, a végét elzáró üvegtáblás kapu mögött az előzővel párhuzamos utca
látszott. Sehol egy lélek. Végig sietett a folyósón, megfogta a kilincset…
Zárva. Döbbenten rángatni kezdte. Nem mozdult. Az üveg vastagabb volt, mintsem betörhette volna,
még ha lett volna is mivel. Megfordult, visszanézett arra, amerről jött. Ha arra próbálna kijutni,
másodperceken át szemben lenne Davenporttal és azzal a rendőrrel, akivel Davenport beszélget.
Állt, állt dermedten, képtelen volt sorra venni a lehetőségeket. El kell tűnnie. Elindult balra, talált egy
ajtót, amelyre ez volt írva: B Lépcsőház. Feltámadó reménnyel nyúlt a kilincsért…
Zárva. A fene egye meg. Behúzódott az ajtómélyedésbe, hogy addig se legyen szem előtt. De itt nem
maradhat: ha bárki észreveszi, amint itt lapul, rögtön kapcsol.
Ez megint annak az átkozott Davenportnak a csapdája.
Kiakadt egy percre, elméje elmenekült, elkalandozott. Hirtelen, kurta sóhajjal kapcsolt vissza, azon vette
észre magát, hogy kétségbeesett erővel birkózik az ajtó kilincsével.
Nem: kell valamilyen más megoldásnak lennie. Elengedte a kilincset, elindult vissza az udvar felé.
Segítség nélkül ez nem megy, itt gondolkodni kell. Tablettás szelencéje után tapogatózott, megtalálta,
bekapott hat keresztest. A nyelvén szétterülő savas íz valamelyest megnyugtatta, beindította az agyát.
Ha elfogják – és ha nem ölik meg helyben visszaviszik, megfosztják a tablettáitól. Megborzongott, egész
teste belerázkódott a gondolatba. Ezt nem élné túl még egyszer, erre gondolni sem szabad.
Megint eszébe jutott a ravatalozó: Davenport arca közvetlen közelről, az ordítozás, az érthetetlen szavak,
aztán a felemelkedő és lecsapó pisztoly, a bőrét, húsát felszaggató irányzék…
Gondolkozni kell. Gondolkozni kell.
Innen el kell menni. De hová? Davenport ott áll, figyel. Valahogy el kell menni mellette. Félig
öntudatlanul, félig tudatosan a szelencéért nyúlt, bekapta a többi gyorsítót, meg az egyetlen tabletta
PCP-t. Gondolkozz.
Most már minden pillanatban kezdhetik – mondta Carter.
Adjunk neki még öt percet – mondta Davenport. – Tudom is én, babráljanak valamit a diavetítővel vagy
valami ilyesmi. – Az ajtóhoz lépett. – Gyorsan körülnézek.
A franc egye meg, ez már nem jön – mondta Carter.
– Lehet. De jönnie kellett.
Bekker kétségbeesésében körüljárta a belső udvart, és talál is egy kurta lépcsőt, amely egy alagsori
folyosóra vezetett. Végigrohant rajta, megint fel egy lépcsőn. Ismét ajtó zárta el az útját. Próbálta
betájolni magát, hol lehet. Valahol a kulisszák mögött? Vajon itt is vannak rendőrök? Megfogta a
kilincsgombot, lassan elfordította… Az ajtó megmozdult. Épp csak annyira nyitotta ki, hogy szemét a
nyílásra tapaszthassa. Igen: ez itt a színpad hátsó része, a kulisszák mögötti rész. Egy öltönyös férfit látott,
aki a színpad túloldaláról, egy sötét zugból figyelte a közönséget. Miközben nézte, valamilyen szögletes
tárgyat emelt a szája elé. Rádió? Nyilván, ez rendőr.
Bekkerrel szemben, közvetlenül az ajtó előtt egy összevissza karistolt asztal állt, rajta egy üres
mogyoróvajas üveg, egy fekete telefon és még valami, ami úgy nézett ki, mint egy műanyag tokba
csúsztatott, összecsukható esernyő. Bekker elengedte az ajtót, hagyta becsukódni, visszafordult a lépcső
felé. Nincs kiút, gondolta elkeseredetten. És mielőtt elmennek, biztos átkutatják az épületet. Ez
holtbiztos. Ki kell innen jutni. Vagy el kell bújni.
Várjuk csak: rádió? Annál a rendőrnél volt egy rádió.
Visszament az ajtóhoz, megint belesett. A rendőr még ott állt a zugolyban, a függöny mögül kukucskálva
kémlelte a közönséget. Az ott meg az asztalon nem esernyő, hanem egy összecsukott kottatárrá állvány,
biztos ottfelejtette valaki egy hangverseny után.
Ray Shaltie arca villant be elé. a szétfreccsenő vér…
A gyorsítók már kezdtek hatni: feltüzelték, önbizalmat kölcsönöztek. Kell rádió. Hagyta becsukódni az
ajtót, járkált egy kicsit a folyosón, gondolkodott. Belenyúlt a táskájába, talált egy borítékot, összehajtotta.
Megint végiggondolta, de nem látott más megoldást. Nem foghatják el. Vett egy mély lélegzetet, megállt
egy pillanatra, aztán benyitott.
A rendőr abban a pillanatban észrevette, összeráncolta a szemöldökét, tett felé egy lépést. Bekker
fölemelte a borítékot, és suttogva átszólt neki: – Biztos úr! Biztos úr!
A rendőr kipillantott a nézőtérre, s a függöny mögött elindult át a színtéren Bekker felé. A rádiót a
kezében tartotta. Bekker előrelépett, megfogta a kottatartót. Lehet, hogy kinyitva vékony, szinte légies,
így összecsukott állapotban azonban, ebben a műanyag tokban tökéletes bunkó.
– Maga nem… – szólalt meg a rendőr. Mély hangja volt.
– Az a férfi odakint… – suttogta Bekker a rendőr felé nyújtva s egyszersmind el is ejtve a borítékot. A
boríték a rendőr lába elé hullt. A rendőr ösztönösen lehajolt és utánakapott.
Bekker lesújtott.
Fejszemód lendítette a kottatartót, a füle mögött találta el a férfit. Olyan hangot keltett, mintha valaki
kalapáccsal csapna oda egy túlérett tökre. A rendőr összecsuklott, elejtette a rádiót. Nem volt
különösebben hangos, gondolta Bekker, azt is nyilván tompította a függöny. Mindenesetre megragadta a
férfi inge és zakója gallérját, és bevonszolta az ajtó mellé egy sötét szögletbe. És várt. Várta, hogy felkiált
valaki, hogy ráordítanak, hogy vége lesz. De nem.
Nem szabad hagyni, hogy ez a rendőr elmondja, hogyan támadta meg. Állt, állt egy darabig, aztán
kivonszolta a férfit, végigvonszolta a folyosón. A belső udvar még mindig teljesen néptelen volt.
Fölemelte a kottaállványt, és addig ütötte-verte vele az eszméletlen rendőr fejét, mígnem végül már
inkább egy véres rizseszsákhoz hasonlított, mint emberi koponyához.
Hagyd abba… nincs idő. De a szemét, azt…
Most már sietett. Elővette a zsebkését, azzal metszette ki a szemeket. Végig tapogatta a tetemet, talált
egy igazolványt: Francis Sowith. A rádió!
Hogy az a…! A rádió bent maradt. Visszaosont az ajtóhoz, bekukucskált, gyorsan belépett és fölvette.
Vissza a folyosón, ki az udvarra, átlépte a halottat. Észrevette, hogy véres a keze: beletörölte a rendőr
zakójába. Még mindig ragadt: arcához emelte és megszagolta a tenyerét. Ismerősen, megnyugtatóan
hatott rá a vér szaga.
A rádióra nézett. Aha: itt kell bekapcsolni. Fújt egyet, hogy lehiggadjon, rendbe szedte a ruházatát, és
elindult vissza, kifelé, amerről eredetileg jött.
Elért a belső ajtóhoz, megállt, megint vett egy mély lélegzetet, benyitott, és határozott léptekkel elindult.
Idevalósi vagyok, tanár vagyok, itt tanítok. A folyosókanyarulat mögül hangokat hallott, férfihangokat.
Besiklott a pult mögé, leakasztotta és füléhez emelte a kagylót. Innen már látta Davenport zakójának
vállát és ujját – már ha tényleg Davenport volt az. A pult fülé hajolt, lehajtotta a fejét, szájához emelte a
rádiót, hüvelykujjal bekapcsolta.
– Frank vagyok… – zihálta. – Itt van hátul, a színfalak mögött…!
Leejtette a rádiót, a telefonkagylót a füléhez szorította, vállát felhúzta, kissé a fal felé fordult. Randit
dumál meg, sugallta egész testtartása.
Kiáltás harsant, aztán még egy. Davenport válla eltűnt a falszöglet mögül, de a keresztfolyosóról
kirobbant egy másik férfi, elrohant a pult előtt, ki az udvarra.
Bekker gyorsan kilépett a pult mögül, s nem nézve se jobbra, se balra az iskola kapuján át kilépett az
utcára. A színházteremben felsikoltott egy nő. Bekker csak ment. A kocsiját javítgató férfi pisztollyal a
kezében rohant a bejárat felé. Bekkert elnyelte a város. Bekker eltűnt.
Tizennyolcadik fejezet
A belső udvarban futottak össze, öt-hat magasabb rangú rendőrtiszt, teli torokból ordítoztak egymással.
Az épület minden helyiségében égett a villany, egyenruhás rendőrök kutatták át centiméterről
centiméterre, de az udvaron állók már tudták, hogy fölöslegesen.
– Te hülye barom…! Hányan jutottak ki? Azt mondd meg, hányan?!
– Én rohantam, hogy segítsek neki, de hol a francban voltatok ti? Hol a büdös francban…?! – Az egyik
köpcös rendőrtiszt mellbe taszított egy magasat. Egy pillanatig úgy nézett ki, összeverekednek, de a
többiek még idejében közéjük ugrottak.
– Térjetek már észre, vissza kellene már menni, azok a rohadt tévések csak úgy nyüzsögnek az utcán…
– Ki volt beosztva a lépcsőre? Ki volt az a…
– Pofákat súlyba! – Kennett egy padon ült, Lily Rothenburggal és O’Dellel beszélgetett. Most vállal-
könyökkel utat törve magának, belépett a nyomozók alkotta közbe; hangja úgy hasított a hangzavarba,
mint késpenge a piskótába. – Fogják be a pofájukat.
Megállt sápadtan, két ujjával a szíve tájékát masszírozva, s odafordult az egyik nyomozóhoz. – Hányan
jutottak ki?
– Nem én voltam megbízva a…
– Teszek rá, hogy ki volt a hibás – reccsent rá Kennett. – Mind benne vagyunk. Most arra vagyok kíváncsi,
hányan lógtak meg.
– Nem tudom – felelte a nyomozó. – Húszan-harmincan. Mikor mindenki odatódult a színpadra, egy
csomó ember, aki a hallban meg a kapu közelében álldogált, egyszerűen kisétált. Nem volt ott senki, aki
feltartóztatta volna őket. Mire visszaértem… a nagy részük már elpárolgott.
– Bent a teremben kábé ötvenen lehettek – mondta Kennett. – Ezek szerint a fele felszívódott.
– Nem ez a lényeg – szólt közbe egy másik nyomozó.
– Hanem mi a lényeg? – kérdezte Kennett. Olyan volt a hangja, mint a beszakadt köröm: éles, megtört,
fájdalmas.
A lényeg az az, hogy én jól megnéztem mindegyik arcot. Bekker nem volt köztük. Engem az se érdekel, ha
a tökömnél fogva lógat föl, én akkor se fogom azt mondani, hogy köztük volt. Mert nem volt köztük. Nem
volt itt.
– Valahol itt kellett lennie! – csattant fel Carter.
A színpadon nem jött át senki. Az udvaron szintén nem. Nincsen csak egyetlen ajtó, az sem vezet sehová,
onnan vissza kell jönni az előcsarnokba…
Egy hosszú percre csend támadt: düh és félelem táplálta csend. Ezért fejek fognak hullni. Két nyomozó
futó pillantást vetett az elmélyülten beszélgető O’Dellre és Lily Rothenburgra. Végül Huerta törte meg a
csendet. – Szerintem egész idő alatt itt lehetett. Elrejtőzött valahol még mielőtt ideértünk, látta, hogy
nem tud kijutni, kitalálta, hogy mielőtt elmegyünk, átfésüljük a terepet, ezért kifektette Franket, hogy
megszerezze a rádióját.
Kennett bólogatva hallgatta. – Frank nem is szólhatott bele.
– Pedig a hangja olyan volt…
– Na és? Akkor Bekker mély hangon beszélt, nagy dolog. Öt másodperc múlva már ott voltunk, és Frank
addigra már rég kifeküdt. Ahhoz, hogy valakit ilyen pépesre püföljenek, idő kell.
– Akkor meg miért szól bele? Már hogy Bekker. Ha már egyszer úgyis elhúzta a csíkot. – Ezt Kuhn
kérdezte.
– Azért, hogy hátrarohanjunk – válaszolta Davenport. – Tételezzük fel, hogy hátramegy, kifekteti Franket,
fogja a rádiót, kitűz azon az oldalajtón, beleugat a rádióba, megvárja, míg mindenki elvágtat, ő meg
kiballag.
– Billy szerint azon az ajtón nem jött ki senki – mondta Kuhn.
A fiatal civil ruhás nyomozó zsebre vágott kézzel állt, a fejét ingatta. – Esküszöm az élő Istenre, fel nem
foghatom, hogyan osonhatott ott ki bárki is. Nekem Carter hadnagy azt mondta, hogy maradjak ott, és
mikor Frank beleszólt, én még akkor is ott maradtam Láttam, hogy söpör mindenki kifelé…
– De az ajtónak háttal állt, nem? – kérdezte Kennett.
– Igen, de akkor is ott álltam – bizonykodott a fiatal nyomozó.
Kennett Davenporthoz fordult. – Biztos, hogy maga mellett nem húzott el?
– Nem tudom, hogyan tette volna. Ahogy az a kolléga mondja… – intett Davenport a nyomozó felé, aki
azt mondta, hogy minden arcot alaposan megnézett. – Én is megnéztem minden egyes pofát, aki bejött.
Bekker egyszerűen nem volt köztük.
– Jó, ezek szerint bent volt – mondta Kennett. – Tételezzük fel, hogy azért vartyogott bele a rádióba, hogy
elterelje a figyelmet, és ezalatt kiosonhasson…
– …vagy elrejtőzhessen – szólt közbe valaki.
– Ez majd kiderül. – Kennett fölnézett a kivilágított ablakokra, majd Davenportra sandított, aki erre
megrázta a fejét. Bekker eltűnt. – Az is elképzelhető, hogy valahol kimászott egy ablakon, és azért adta le
a hívást, hogy az embereket beterelje az utcáról.
– Na és mi van olyankor, ha volt kulcsa, és már kintről szólt be, csak hogy szívasson minket? – kérdezte az
egyik nyomozó.
Vitatkoztak még vagy húsz percig, aztán ki-ki ment a dolgára, vagy csak egyszerűen elsomfordált, félve,
hogy nevük és arcuk összekapcsolódik ezzel a nagy melléfogással. A színpadra nyíló hátsó ajtó
beugrójában technikusok keresgéltek hordozható reflektorok erős fényében. Valójában nem volt
kérdéses, hogy Bekker tette-e. A kérdés csak az volt: hogyan?
– Na jó – mondta Kennett Davenportnak, mikor végül kettesben maradtak az udvaron. – A
szimatmunkának ezennel vége, lemegyünk politikusba. Van valami ötlete?
– Hazudjon – mondta Davenport.
Kennett felkapta a fejét. – Mit?
– Kenje rá Frankre. Nyissa ki azt a hátsó ajtót – intett fejével Davenport az udvar túloldala felé. – Mondja
azt, hogy Bekker valamikor napközben elrejtőzött az épületben, a kulcsokat minden jel szerint lopta
valahonnan. Az előadás kezdete előtt elővette a kulcsát, kijött az udvarra, ahol nekünk már állt egy
emberünk, mert előre biztosítottuk a terepet, és lerohanta Franket. Verekedtek, de Bekker tele volt
gyorsítóval, megölte Franket, és az épület másik oldalán át megszökött. Ha itt valakire rá lehet verni a
balhét, akkor csak Frankre lehet, de mivel ő meghalt, rá senkinek nem lesz egy szava sem. Még egy kicsit
be is nyalhatja magát a firkászoknak mondja meg nekik, persze nem hivatalosan, hogy Frank volt a hülye,
de ha ezt idézik, úgyis letagadja. Rendes fiú volt, és most az életével fizetett… Tudja.
– Hm. – Kennett az ajkát rágta. – Na és a rádióhívás?
– Valaki már fölvetette, hogy talán csak szívatott minket – mondta Davenport.
– Hogy már kintről. A média szerint ez amúgy is jellemző Bekkerre.
– És maga ezt elhiszi?
– Nem. Szerintem simán átvert minket.
– Szerintem is. – Kennett egy ideig a cipőjét nézegette, aztán Lily Rothenburgra és O’Dellre pillantott. –
Lehet, hogy ez a sztori nem áll meg sokáig.
– Ha elkapjuk, mielőtt kiderül, senkit nem fog érdekelni.
Kennett bólintott. – Azt hiszem, beszélek O'Dell-lel. Kellene egy kis nem hivatalos médiatámogatás.
– Maga szerint segíteni fog?
Kennett engedélyezett magának egy árnyalatnyi mosolyt. – Ő is itt volt… – Elindult Lily Rothenburg és O'
Dell felé, de félúton megtorpant, zsebre vágott kézzel megfordult. Arcáról már az az árnyalatnyi mosoly is
eltűnt. – Tűzzön vissza Minneapolisba, kaparjon elő valamit. A rohadt életbe.
Tizenkilencedik fejezet
Davenport egyedül ült a repülőgép legrosszabb helyén, a turistaosztályt az első osztálytól elválasztó
közfal mögött, ahol, ha ki akarta nyújtani a lábát, akkor ezt csak az ülések közötti közlekedőfolyosón
tehette. A légikisasszony már a Niagara előtt felfigyelt rá.
– Valami baj van? – kérdezte végül, megérintve Davenport vállát. Davenport ekkorra már teljesen
hátradöntötte az ülés háttámláját, minden izma megfeszült, a szemét szorosan lehunyta, mint aki
gyökértömésre vár.
– Felszálltunk már? – préselte ki magából a szavakat.
– Igen, fel – mosolyodott el a légikisasszony. – Hozzak magának egy whiskyt? Egy duplát.
– Nem használ – mondta Davenport. – Legfeljebb akkor, ha beletesz kilenc altatót.
– Az sajnos nincs. – A légikisasszony arca hivatalosan komoly maradt, de jót derült a dolgon. – Már alig
két óra…
– Csodás – nyögte Davenport.
Lelki szemei előtt kristálytisztán látta: felkunkorodó szélű alumíniumlemezek, a motorgondolata darabjai
egy kukoricaföldön, szanaszét emberi karok, fejek, ujjak, fel-felcsapó kis tüzek, fekete olajfüst, a romok
között harisnyanadrágos nők, egy kettőbe vágott, érzéketlenül vigyorgó hajas baba. Csupa híradórészlet,
gondolta. Igazából sose látott repülőgép balesetet. De csak egy hülye nem tudja elképzelni.
Ült és izzadt, csak ült és izzadt, mígnem megint odajött hozzá a légikisasszony. – Most már hamarosan ott
vagyunk.
– Mikor? – nyögte Davenport.
– Nem egész egy óra múlva.
– Jóságos ég… – Davenport eddig egyfolytában fohászkodott magában, hogy csak egy-két perc legyen,
szinte biztos volt már benne.
A gép kissé bedőlt, besiklott a nátrium– és higanygőz lámpák kék-narancs mátrixa fölé. Davenport két
kézzel kapaszkodott a karfákba. Az ablakban feltűnt Minneapolis, a tavak fekete foltjai. A padlóra
szögezte a tekintetét; összerezzent, mikor a kerekek a betonhoz értek. Elkövette azt a hibát, hogy kinézett
az ablakon. A talaj közelsége láttán megint lehunyta a szemét, megfeszítette a testét, felkészült az
ütközésre.
A leszállás rutinszerűen zajlott. Az unott pilóta bedarálta a mikrofonba a szokásos jókívánságokat – a
kiejtése akár egy tennessee-i bálakötözőé, nyilván az is, az ember egy 52-es Chevyt sem bízna rá az
ilyenre, nemhogy egy sugárhajtású utasszállítót…
Úgy érezte, bűzlik a félelemtől, útitáskáját felkapva, menekülésszerűen távozott a gépről. Uramisten,
eddig ez volt a legszörnyűbb utam, gondolta. Olvasta valamelyik lapban, hogy a La Guardia túl van
terhelve, hogy egy földön álló gépbe is egy pillanat alatt belerohanhat egy másik. És egy-két nap múlva
megint repülőre kell ülnie.
Bevágódott egy taxiba, bemondta a címet, roskadtan elvetette magát a hátsó ülésen. A sofőr nem sietett,
lassan gurult végig a folyó mentén, el a Ford-erőmű mellett. Davenport házának egyik ablaka világos volt.
Az időkapcsoló.
– Jó érzés újra itthon, mi? – kérdezte a taxisofőr, miközben valami menetlevélfélére bekörmölte a
megtett utat.
– Nem is tudja, milyen jó – felelte Davenport. Előrenyújtott egy tízest, és kiszállt. Az utca túloldalán, a
folyó felőli oldalon egy pár andalgott kéz a kézben.
– Szevasz, Lucas! – rikkantott a férfi.
– Rick! Stephanie! – Szomszédok voltak: már látta a nő szőke haját, a férfi fémkeretes szemüvegét.
– Nyitva hagyta a hátsó kertben a locsolót, mi zártuk el. A tömlőt odatettük a garázs mögé.
– Köszönöm…!
A lakásba belépve fölmarkolta a postát, kiszedegette és a szemétbe dobta a reklámokat meg a
katalógusokat, lezuhanyozott, hogy lemossa magáról a félelem szagát, aztán belezuhant az ágyba.
Harminc másodperc múlva már aludt is.
Quentin Daniel kidugta fejét szobája ajtaján. – Maga az, Lucas? – Karikás volt a szeme, le is fogyott. Két
választási időszak óta töltötte be Minneapolis rendőrfőnöki tisztjét, de nem ez rágta le róla a húst.
Quentin Daniel miatt ártatlan emberek haltak meg. Quentin Daniel bűnöző volt, de ezt rajta és
Davenporton kívül senki sem tudta. Davenport a lelkében már helyére tette az ügyet, megbocsátott neki.
Daniel nem tudott megbocsátani önmagának. – Jöjjön be. A képével mi történt?
– Megtámadtak az utcán. Kellene egy kis segítség – mondta Davenport kurtán, s lezöttyent a látogatók
számára fenntartott székre. – Ugye tudja, hogy mostanában New Yorkban sertepertélek?
– Igen, ideszóltak. Mondtam nekik, hogy maga egy csoda.
– Azokat az ürgéket keresem, akik a Bekkerével szomszédos ketrecekben ültek… Meg azokat, akik
beszéltek vele az alatt, míg bent volt.
– Úgy veszem észre, már a bödön fenekén kapirgál – mondta Daniel, az asztalán fekvő szivardobozt
babrálva.
– Ezért vagyok itt – mondta Davenport.. – Az a rohadék beásta magát, nem tudjuk előcsalogatni.
– Értem. – Daniel fölemelte a telefonkagylót, beütött egy számot. – Sloan ott van? Szóljon neki, hogy
ugorjon át hozzám. Kösz.
Percnyi zavarodottsággal teli csend után Davenport megszólalt. – Úgy néz ki, mint a mosott szar.
– Úgy is érzem magam – felelte Daniel. Megfordította a szivardobozt, eligazgatta, hogy az asztal szélével
párhuzamosan álljon.
– A felesége…?
– Lelépett. Először azt hittem, jobb lesz majd, nagy megkönnyebbülés. Addig minden reggel úgy néztem
rá, hogy de jó volna, ha lelépne végre, most meg, mikor felkelek és lenézek az ágyra, úgy rémlik, mintha
egy nagy lyuk tátongana a helyén.
– Visszakívánja?
– Nem. Valamit kívánok, de azt nem kaphatom meg. Mondok magának valamit, de csak úgy, ha köztünk
marad: két hónap múlva elérem a nyugdíjkorhatárt. Lehet, hogy felhurcolkodom északra, veszek valami
vityillót valamelyik tónál. Van egy kis dohányom.
Kopogtattak, Daniel titkárnője dugta be a fejét. – Megjött Sloan.
Davenport felállt. – Sok szerencsét – mondta. – Őszintén.
– Kösz, de én már el vagyok átkozva – legyintett Daniel.
Sloan a külső irodában ácsorgott: blézerben, tenisztrikóban, vászonnadrágban, strapacipőben. Davenport
láttán széles mosoly terült szét keskeny arcán.
– Hát visszajött? – kérdezte kezét nyújtva.
Davenport nevetett. – Csak mára. Keresek néhány csirkefogót, és kell hozzá valaki, akinek van bárcája.
– Hallom New Yorkban teszi-veszi magát.
– Hát igen. Majd mesélek, de előbb a fősmasszerrel kell beszélnem.
Három sittes jöhet szóba, mondta a főfoglár. Már megnézte a nyilvántartásokat, megkérdezte a többi őrt
is, egyhangú volt a vélemény.
Bekker Clyde Payton ketrece mellett ült, aki most a Stillwaterben raboskodik, két évet kapott, egy
patikába tört be. Narkós.
– Ha kijön, az is nekiáll majd gyilkolni – mondta a főfoglár. – Úgy nézett Bekkerre, mint valami bálványra.
Szinte látszott a pofázmányán, mire gondol: Ez embereket öl. Ez menő!
Bekker másik szomszédja Tommy Krey volt, egy autó tolvaj, pillanatnyilag óvadék ellenében szabadlábon:
az ügyvédje kisírta valahogy.
Bekkerrel szemben Burrell Thomas raboskodott, de nem sokáig: megúszta könnyű testi sértéssel és
pénzbírsággal. Már le is lépett.
– Tommyt ismerem, de a másik kettőt nem – mondta Davenport. Már megszakadtak a kapcsolatai.
– Playton St. Paulban lakik, a Rice Streeten. Sokat narkózik, mikor magánál van, ingatlanügyekkel
foglalkozik – mondta Sloan. – De azt a Thomast én sem ismerem.
– Burrell elég bizarr fazon – mondta a főfoglár.
– A haverjai Selyemnek hívják. Becky Annt ismerik, ugye? Az a tülökorrú madár, nagy zsugás…
– Ismerjük – bólintott Davenport.
– Na, van az a fekete hapsi, hosszú, mint egy tűzoltólétra, azzal járt, na hogy is…
– Manny – mondta Sloan, Davenport pedig hozzátette: – Manfred Johnson.
– Na ő. Burrell egyik haverja. Azt hiszem, együtt jártak suliba, de az is lehet, hogy pelenkás koruk óra
jóban vannak.
– Na, milyen az a New York? – kérdezte Sloan. Az ő jelzés nélküli kocsijában ültek, Minneapolis déli
részén jártak.
– Meleg. Mint Alabama.
– Hm. Még sose jártam ott. Mármint New Yorkban. Hallom, hogy egy lepratelep.
– Más – mondta Davenport a viharvert házakat nézegetve. Bicikliző srácok, keresztülgurulnak a nyáron.
Mielőtt indultak, felhívták Krey ügyvédjét, aki egy környékbeli üzlethelyiségben dolgozott. Azt mondta,
fél órán belül előkeríti Kreyt.
– Hogy más? Úgy mint Fort Apache? – kérdezte Sloan.
– Nem, nem úgy – válaszolta Davenport. – A lényeg, hogy rengeteg a csibész. Az ember sose tudja,
honnan várja a pofont. Sehol egy kapaszkodó. Nem ismerem a terepet. Ha itt elköt valaki egy kamiont és
felpakol rá ötven Sonyt, azért van sejtésünk, merre keressük. New Yorkban… írhat olyan hosszú listát a
gyanúsítottakról, mint a farka, de azon még mindig csak azok fognak szerepelni, akiket maga ismer,
akikről feltételezi, hogy benne lehetett a kezük. És rajtuk kívül van kábé százszor ennyi simlis, akik szintén
megtehették, csak őket maga nem ismeri. Szóval a lista még az én farkamnál is hosszabb.
– Eddig azt hittem, azt magyarázza, milyen hosszúak az ilyen lajstromok – mondta Sloan.
– Fura érzés – mondta Davenport. – Olyan, mint mikor az ember fölmegy egy felhőkarcoló tetejére, és
kinéz egy ablakon, ahonnan már nem látni a földet. Az ember elveszti a tájékozódó képességét, és úgy
érzi, zuhan.
– Na és Bekkerrel mi van? – kérdezte lelkesen Sloan. – Hogy van a mi régi, kedves ismerősünk?
Tommy Krey egy favázas széken ült az ügyvédje irodájában. Az ügyvédje egy kétsoros barna öltönyben
feszített, amelynek árnyalata pontosan megegyezett gondosan lenyalt haja színével. Kezet rázott Sloannal
és Davenporttal; a tenyere nyirkos volt. Davenport arca simogatásával leplezte vigyorát, látva, hogy Sloan
többször is a nadrágja szárába törli a kezét.
– Mit tehet önökért Tommy? – kérdezte az ügyvéd egymásra fektetve kezeit az asztal lapján. Igyekezett
roppant hozzáértőnek és célratörőnek mutatkozni. Krey unottan, cinikusan piszkálta a fogát.
– Elmondhatná nekünk, miről beszélgetett Bekkerrel a börtönben – válaszolta Davenport.
– Na és milyen esélye van annak, hogy eltusoljuk ezt a kocsi ügyet?
– Ezt magának kell kijárnia – nézett Davenport az ügyvédről Kreyre majd megint az ügyvédre. –
Elképzelhető, hogy Sloan szól a bírónak, hogy Krey segített megoldani egy rázós ügyet, de erre nincs
semmiféle garancia.
Az ügyvéd Kreyre nézett, és felvonta a szemöldökét. – Ehhez mit szól?
– Azt, hogy szarok rá – mondta Krey. A papírkosár felé pöccintette fogpiszkálóját, de nem talált:
megpattant a peremén, a szőnyegre esett. Az ügyvéd összevonta a szemöldökét. – Dumáltunk mi ott
minden szarságról – folytatta Krey. – És elárulok maguknak egy nagy titkot: mióta elhúzott New Yorkba,
azóta facsarom az agyam, hogy mondott-e nekem valami olyasmit, aminek alapján meg lehetne csípni.
De nem mondott. Csak úgy nyomtuk a rizsát.
– Nem beszélt olyasmiről, hogy vannak barátai New Yorkban, nem beszélt arról, hogy hogyan akarja
álcázni magát…?
– Nyet. Egy hangot sem. Ha eszembe jutott volna valami, már csattogtam is volna a bíróhoz, hogy
megalkudjunk. Csak azt tudom, hogy a haverja, aki a többi nőt taccsra vágta, az színész volt… Úgyhogy
valószínűleg álcázza magát.
– Hogyan viselkedett odabent Bekker? Nagyon odavolt?
– Bőgött, mint a zálogos tehén. Nem bírt meglenni a szar bogyói nélkül. Szenvedett, mint a kutya. Először
azt hittem, csak kamu, de nem volt az. Előfordult, hogy órákon át zokogott. Tiszta dinka az az ürge,
nekem elhihetik.
– Na és Clyde Payton? Valamilyen narkóügy miatt került be, ő is ott volt Bekker körül.
– Igen, emlékszem, az előtt való nap hozták be, hogy letettem az óvadékot. Szerintem ugyanolyan flúgos,
mint Bekker. Nyárspolgár, de flúgos. Értik? Van valami ijesztő abban a hapsiban. Valamiféle üzletember,
de rákapott a narkóra. Egy este arra eszmélt, hogy betört egy patikába mindenféle bogyókat lopni. Na, ő
többnyire csak ücsörgött és átkozott mindenkit, aki csak eszébe jutott, de időnként teljesen kiakadt, csak
ült, mint egy darab kő. Úgy tippelte, hogy a Stillwaterbe kerül.
– Oda is került – bólintott Sloan.
– A hülyéje – mondta Krey.
– Na és Burrell Thomasról mit tud nekünk mesélni?
– Na arról már igen! – derült fel Krey arca. – Ők sokat lefetyeltek egymással. Selyem az egy okos nigger.
Burrell lakcímén egy üres házat találtak, leszaggatott ajtókat, a padlókon rengeteg elszórt, üres műanyag
tasakot. A lépcsőházban üvegszilánkok csikorogtak a talpuk alatt. Az egyik helyiségben találtak egy
megperzselődött matracot, a másikban semmit. A fürdőkádat vécékagylónak használta valaki, légyraj
zümmögött fölötte. Sloan hátrahőkölt az ajtóból.
– Manny Johnsont kellene megkeresnünk – mondta.
– Egy időben a Dos Autó Glassnál dolgozott – mondta Davenport. – Nem rossz srác, azt hiszem, nincs is
priusza. Annál inkább a nőjének.
– Ismerem – bólogatott Sloan. Manny barátnője Rock Hudsonnek hívatta magát. – A múlt hónapban a
Loinban állítólag huszonöt lepedőt kapott ki valami zsugapartiból.
– Veszélyes nő.
Az autóüvegezőnél Mannyt is, Rockot is megtalálták. A nő egy műanyag karosszékben ült, ölében egy
doboz kaparós sorsjeggyel; egy rugóskéssel vakargatta le az ezüstréteget, a rosszakat a földre dobta.
– Zsaruk – mondta jöttükre, szinte fel sem pillantva.
– Hogy vagy? – kérdezte Davenport. – Megjavultál már?
– Mit akar?
– Mannyvel szeretnénk beszélni. – A nő emelkedett volna, de Davenport a homlokára tette a kezét. –
Kaparj kurta, neked is lesz. Nélküled is megtaláljuk.
Sloan eközben már benyitott a váróhelyiséget és a műhelyt összekötő ajtón. – Itt van – szólt hátra.
Együtt mentek be. Johnson észrevette őket, felkapott egy rongyot, megtörülte a kezét. Legalább
kettőtizenöt lehet, gondolta Davenport. – Burrell Thomasról szeretnénk magával beszélgetni, Manny.
– Mit csinált? – Johnsonnak mély, öblös hangja volt, mint egy teherautóról lelökött olajoshordónak.
– Tudtunkkal semmit, csak épp a lökött Michael Bekker mellett ült a sitten.
– Ja igen, Selyem mesélte – mondta az óriás.
– Nem tudja, hol lehet elérni?
– Azt nem tudom, hol lakik, de ha ma este átugrom egy kicsit ide a szomszédba, valószínűleg ott lesz.
Kilenc után többnyire ott lófrál a Hennepinen.
– Bekker sorra kaszabolja az embereket – mondta Sloan. – Ezt értse szó szerint. Nem tudom van-e valami
balhéja Burellnek a zsarukkal, de ha valahogy tudna nekünk segíteni…
– Konkrétan?
Sloan széttárta a karját. – Esetleg elsimíthatnánk egyet és mást, ha megint összejött a zsernyákokkal.
Vagy ha esetleg a maga barátnőjének van valami gondja velük…
Johnson jó ideig méregette őket. – Tudnak adni egy telefonszámot?
– Persze. – Sloan előhalászott egy névjegyet. – Itt elérhet.
– Jó volna már ma este… – szólt közbe Davenport. – Mert ez a Bekker…
– Igen, tudom. – Johnson az inge zsebébe csúsztatta Sloan névjegyét. – Akár így, akár úgy, de odacsörgök.
A Stillwaterhez vezető út is kihasított egy órát a napból; maga a beszélgetés tíz percig tartott. Payton úgy
nézett ki, mint egy egyetemi rögbicsapat frontembere: darabosnak, hízásra hajlamosnak látszott. Nem
lelkesedett. – Mi a francot szórakoznak velem folyton a zsaruk? Beteg ember vagyok, ülök itt ebben a
ketrecben. Sunnyogjanak el szépen a csába.
Otthagyták, hadd beszélje ki magát magának.
– Kíváncsi volnék, mivel tudják kézben tartani ezt a gorillát – tűnődött hangosan Sloan, mikor már
visszafelé ballagtak a parkolóban. – Ráijesztenek, hogy börtönbe csukják?
Davenport visszanézett a börtön épületére. Olyan, mint egy régi katolikus gimnázium, gondolt – míg az
ember meg nem hallja a vasajtók nyitódását-csukódását. Akkor aztán vége az illúziónak.
Johnson néhány perccel hat után csörgött oda a Sloan által megadott számra. Burell hajlandó beszélni, a
Hennepinen, a Penn nevű bisztróban várja Davenportot. Ő is ott lesz, bemutatja őket egymásnak.
– Izé… nekem amúgy is van egy kis dolgom odahaza – mondta Sloan.
– Hát akkor kilövés – mondta Davenport. – És kösz.
Kezet fogtak.
A Penn's Bárnak recsegő, megereszkedett padlója volt, és keskeny bajuszú csaposa csinált mindent: ő
töltött, ő mosta el a poharakat, ő kezelte a kasszát, és mindeközben még az ajtón is rajta tartotta a
szemét. A bárpultnak egy magányos fekete prostituált támaszkodott cigarettázva és egy képregényt
olvasgatva, félig telt poharáról s a benne csillogó halványzöld daiquiriről meg is feledkezve. Tekintete egy
pillanatra összekapcsolódott Davenportéval, de felfedezhetett benne valamit, ami nem nyerte el a
tetszését, s ismét a képregénybe mélyedt.
Hátrább négy férfi és két nő állt egy bedobós biliárdasztal körül. Vízszintes pászmákban lengte körül őket
a cigarettafüst. Davenport elindult hátra. Ellépett a biliárdasztal mellett, egy ütött-kopott
cigarettaautomata és egy hasonló állapotban lévő, falra szerelt telefonkészülék mellett, benézett a
férfivécébe, visszajött, kikerülte a biliárdasztal körül állókat. A férfiak mind farmerben és kurta
mellényben voltak, nagy tárcájukat lánc fűzte a derékszíjukhoz; egy-egy oldalpillantást vetettek a
mellettük elhaladó Davenportra. Johnson nem volt ott. Egyetlen vendég sem akadt, aki Burrell lehetett
volna.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a csapos egy mustárfoltos asztalkendőbe törölgetve a kezét.
– Egy üveg Leinie-vel – felelte Davenport.
A csapos elővett egy üveget a hűtőből, s azon párásan-nedvesen odatette Davenport elé a pultra. – Két
pénz. – Hátrafelé intett a fejével. – Keres valakit?
– Igen. – Davenport fizetett és felült egy székre. A pult mögötti tükör nem ért idáig, Davenport a
diófaborítást imitáló műanyag lambériára meredve iszogatta a sörét, s próbálta újragondolni
menetrendjét.
Ha nem találja meg nagyon hamar Burrellt, kénytelen még egy napig maradni. Akkor viszont nem tud
elmenni a reggeli géppel Atlantába, nem ér délelőtt Charlestonba, csak délután, ami azt jelenti, hogy
minden valószínűség szerint ott kell éjszakáznia. Aztán törheti a fejét, hogyan magyarázza ki ezt New
Yorkban.
A prosti megkopogtatta a pultot, üres pohara felé intett. Kapott egy másikat. Halványzöld koktélruha volt
rajta, csaknem ugyanolyan színű, mint a daiquiri. Megint elkapta Davenport tekintetét, ezúttal jobban
megnézte magának. Davenport nem emlékezett rá. Rendőrhadnagy korában a legtöbb prostituáltat
ismerte, de most már hónapok óta nem járta az utcákat. Az utcán egy hét egy egész korszak. Ennyi idő
alatt már tizenhárom éves lányok egész új nemzedéke furulyázik a kapualjakban a külvárosi vigéceknek,
akiket később a bírósági aktákban mind, mint kiváló apát tüntetnek fel.
A sör felénél tartott, mikor kifulladva, mintha futott volna, beállított Johnson.
– Lekéstem a buszt. – A bárpultnál ülő prostira nézett.
Davenport Johnson felé fordult ültében. – Burrell hol van?
Johnson arca felderült. – Mégis mit gondol? Itt, sehol máshol.
Davenport a prosti mellett a helyiség hátsó részébe nézett: a biliárdozók mind fehérek voltak.
– Hol?
Johnson elröhögte magát, föl-fölemelte a lábát, úgy csapkodta a combját. – Itt ül maga mellett, jóember.
A prostituált Davenportra nézett, s a várhatónál egy oktávval mélyebb hangon megszólalt. – Kukucs.
Davenport egy másodpercig rámeredt, lehunyta a szemét, gondolatban átrendezte a vonásait.
Transzvesztita. Fél másodperc alatt minden a helyére kattant. Az a rohadt Bekker… így férkőzött közel a
nőkhöz és a férfi turistákhoz. Mint nő. Jó sminkkel, este, azzal kis, keskeny vállú figurájával. A New
Schoolból is így jutott ki…
Hogy rohadna meg.
– Maga elmondta Bekkernek, hogyan csinálja ezt? – mutatott a zöld ruhára. – Az öltözködést meg a
sminket.
– Beszélgettünk róla. – mondta Thomas. – De az a pasi egy beteg csóringer volt, nem szerettem
beszélgetni vele.
– És amikor mégis beszélgettek ezekről a dolgokról, őszintén érdeklődött, vagy csak hagyta magát
beszélni?
Thomas hátrahajtotta a fejét, a mennyezetre nézett, úgy próbálta felidézni. – Hát… érdekelte. Egykét
dolog. – Leszökkent a bárszékről, csípőjét ringatva távolodott néhány lépést, aztán megfordult és pózba
állt. – A helyes járást nem könnyű megtanulni. Ha az ember tíz-húsz lépés után megfeledkezik róla, oda
az egész hatás.
A csapos eddig csak figyelte őket. Most megszólalt. – Maguk melegek?
– Rendőr vagyok – felelte Davenport. – Hivatalos ügy.
– Nem szóltam.
– Én azért megjegyeztem, drágám – nyalintott végig alsó ajkán Thomas.
– Na ide figyelj, te büdös…
– Kuss! – emelte mutatóujját a csaposra Davenport, aztán megint Thomasra nézett. – Na és Bekker
tudott így járni?
– Egyszer-kétszer, ha jól emlékszem. Igen… most hogy így kérdi, emlékszem már: beszélgettünk róla. Nem
arról, hogy milyen jó érzés, hanem arról, hogy hogyan kell csinálni. Hogy hogyan kell a műmellet föltenni
meg ilyesmik. Ha nem volna olyan sebhelyes, egész helyes lány lehetne.
– Gondolja? Ezt, mint szakember mondja? – kérdezte Davenport.
– Engem maga ne froclizzon, jóember! – tüzelt táguló orrcimpákkal Thomas.
– Eszem ágában sincs. komolyan kérdeztem. Elmenne nőnek?
Thomas egy ideig gyanakodva méregette, mígnem úgy találta: a kérdés tényleg komoly. – Igen, el. Egész
jó nő lehetne belőle. Leszámítva a hegeit.
Davenport lecsusszant a bárszékről, megköszönte a felvilágosítást, s odabiccentett Johnsonnak. –
Lekötelezett. Ha valami gáz van, szóljon Sloannak.
– Ennyi volt az egész? – kérdezte Thomas.
– Ennyi – mondta Davenport.
A bár túlsó végében lévő telefonról felhívta Barbara Fellt. Barbara lakásában be volt kapcsolva a tévé,
valamilyen baseball meccset közvetítettek, hallatszott a kagylóban. – El tudod most érni Kennettet? Most
rögtön.
– Persze.
– Mondd meg neki, hogy rájöttünk, hogyan csinálja Bekker – mondta Davenport. – Hogy miért nem
tűnik fel az utcán, és hogy hogyan jutott ki a New Schoolból.
– Tényleg?
– Tényleg. Az imént beszéltem az egyik cellaszomszédjával, bizonyos Selyem Thomasszal. Egy cukorfalat.
Remek smink, remek virgácsok. Ma este épp egy daiquiriszínű koktélruhában van. Ó tanítgatta Bekkert.
Barbara Fell némi hallgatás után nagyot fújt. – A kurva életbe! Bekker női ruhában. Hogy mi mekkora
barmok vagyunk!
– Hívd fel Kennettet – mondta Davenport.
– Még nem beszéltél senkivel?
– Gondoltam, te szeretnéd tálalni.
– Kösz – mondta Barbara Fell. – Kösz… hapsikám.
Huszadik fejezet
Bekker egyenként meg tudta volna számolni a zuhanyrózsából rázúduló cseppeket. Az eksztázis tette
ilyen fogékonnyá: két parányi pirula. Elszabadította benne a képzelőerőt, szárnyakat adott matematikai
képességeinek: képessé tette, hogy a gyötrelmes élményeit szavakkal ki nem fejezhető érzelmekkel
szorozza, s az eredményt számokban fejezze ki.
Kinyitotta a zuhanyt, hagyta, hogy bőrébe égjenek a forró vízsugarak. Hideg vizet egy ideje már
egyáltalán nem használt, a zuhanyfülke megtelt forró párával, bőre cseresznyepiros lett, ahogy a
felhámrétegek lefoszlottak róla. Amint kinyitotta a csapot, lehunyta a szemét, fejét hátrahajtotta, úgy
maradt, két tenyerével támasztva fel az állát, könyökét mellére támasztva, úgy számolta a cseppeket,
külön-külön mindegyiket…
Addig állt a zuhany alatt, míg el nem fogyott a meleg víz; borzongva, elkékülve ugrott ki alóla. Mennyi az
idő? Odament a helyiség túlsó végéhez, ahol a rácsos pinceablakra belül egy fekete műanyag
szemeteszsák volt ragasztva, s felhajtotta az egyik sarkát. Sötét van. Éjszaka, Ez jó. Kellett neki az éjszaka.
Elindult az ágya felé, de valami ragadósat érzékelt a talpa alatt. Lenézett. Fel kellene mosni. A padlón
vöröslő alvadt vérfoltokról eszébe jutott a karján ejtett bemetszés. Megnézte az alkarját,
összecsippentette, hüvelyk– és mutatóujja között megmorzsolgatta a bőrét. A seb még fájt, de a hangyák
eltűntek.
Megpillantotta magát a falitükörben, meglátta gondbarázdált homlokát. Bement a fürdőszobába,
megmosta az arcát, a sebhelyek láttán elhúzta a száját: hosszú, cikcakkos vonalakban húzódtak egymás
mellett, tarajuk jóval a környező bőrfelület fölé púposodott. A pisztolyirányzék hasította sebeket egy
ügyeletes mészáros öltötte össze, nem egy jó kezű plasztikai sebész.
Davenport jutott eszébe, Davenport foga, szeme fehérje, a szeme, a lendülő s lecsapó fegyver…
Felsóhajtott, megrendülten kapcsolt vissza, egy ideig csak nézte az arcát a tükörben. Gépiesen, de
gondosan sminkelte magát. Először a Cover Mark, hogy lefedje a hegeket, aztán a rendes, szokványos
púder. Max Factor New Definition. Cover Girl körömlakk. Hajlakk, hogy szőke haja megmaradjon lent az
álla mellett, mert az álla kissé túlságosan is férfias.
A rúzst hagyta a végére. A rúzs piros volt, de halvány: nem akarta, hogy kurvának nézzék. Cuppantott
egyet, nyelvével lesimította a rúzst, vécépapírral felitatta a fölösleget. Éppen jó.
Elégedetten ment oda a szekrényhez, kivette a szükséges fehérneműt, a műmelleket, és leült az ágyra.
Előző este leborotválta a lábszárát, kezdett borostásodni. Bekker eredetileg szőke volt, haja, szőrzete
vékony szálú, a lábszőrzete akkor sem okozott volna gondot, ha nem borotválja le. De leborotválja, hogy
elkapja az érzést. selyem váltig erősítgette, hogy ez mennyire fontos, és Bekker megértette – akkor
megértette. Az embernek bele kell élnie magát a szerepbe, együtt kell lélegeznie vele.
Bevillant: egy nő siet utána, mert fél egyedül a parkolóban. Éld át a szerepet.
A harisnyanadrág simán felsiklott a lábán: már rájött, hogyan kell felgyűrni, hogyan kell egyenként,
óvatosan felgöngyölni a szárait. Miután felhúzta, megnézte magát a tükörben. Olyan vagyok, mintha
kardpárbajhoz készülnék, gondolta: lábszárhoz tapadó nadrág, meztelen felsőtest. Féloldalt fordult, úgy
nézte magát. Kicsit nagy a dudor. Belenyúlt a harisnyanadrágba, elrendezgette a hímvesszejét, lenyomta
hátra, s szorosan felhúzta a harisnyanadrágot, hogy a helyén tartsa. Megint pózba állt. Jó.
A melltartó következett. Ezt nem kedvelte: hideg volt, kényelmetlen, a pánt a vállába vágott. De ez is
kellett a megfelelő formához. Sőt: a megfelelő érzéshez is. Felvette, helyére csattintotta, megint
megnézte magát a tükörben. Puha, természetes hullámokban vállára göndörödő szőke hajával – már
nem volt szüksége parókára – igazi nőt mutatott. Whitechurchöt biztosan meggyőzte.
Bevillant: Whitechurch arca, amint kiül rá a felismerés, a pisztoly felemelkedik
Egy középkék, magas nyakú blúzt választott ki, a válltömése java részét már kioperálta, hozzá
mértéktartó, vádliközépig érő lapszoknyát vett, vastag talpú, lapos sarkú cipőt. A műmellekkel és a
keskeny vállával nőt mutatott, de a lába és a keze elárulhatta.
Egyszerűen nagy a lába: negyvenkettes, bár ez ebben a fekete lapos sarkúban nem feltűnő. Nőnek
magasabb az átlagnál, de nem kirívóan magas. A szőkéktől amúgy is azt várják, hogy magasak legyenek. A
keze álcázása viszont már nagyobb probléma…
Az öltözködés végeztével megint odaállt a tükör elé. Jó. Nagyon jó. Remek. A nagy válltáskában akár a
tűsarkúját is tarthatná, mint aki a lapos sarkút csak a parkolóházban való közlekedésre használja. Mert ad
magára. Most már csak az a gyöngysor kell a nyakába… És a kölni. A Dior kölnit választotta, a Poisont, tett
egy-egy cseppet a torkára, a csuklója belső oldalára. Édeskés illata volt, és szándékosan használt belőle
többet a kelleténél. A parfüm, magyarázta Selyem, nőies holmi, pszichológiai hatása van. Testközelből
erős meggyőző hatást fejt ki a tudatalattira.
Nna. Kész. Megint odaállt a tükör elé, hogy tetőtől-talpig szemügyre vegye magát. Felkacagott örömében.
Gyönyörű feltámadt.
Gyönyörű óvatosan átlépdelte a garázs előtt sarjadó gazokat, hogy el ne szakítsák a harisnyáját.
Felgyújtotta a kocsi lámpáit, a kapuhoz hajtott, kinyitotta, körülnézett az utcán, kihajtott a kapun, bezárta
a kaput, aztán visszaült a kocsiba. Egy percig csak ült, gondolkodott.
Minduntalan a Bellevue melletti parkolóház képe tolakodott elé. lenyúlt az utasülés alá, a retikülért,
megkereste a zacskót, kirázott két zöld tablettát. Lenyelte mind a kettőt. A zacskót összehajtogatta,
visszapottyantotta a retikülbe. Óvatosan. Mégis a Bellevue-höz? A keze automatikusan fordította hol
jobbra, hol balra a kormányt, nyugodt, egyenletes tempóban autózott a kórház felé. Nőt? Igen. A nők
kisebbek, és ártalmatlanná tételük után könnyebben kezelhetők. Eszébe jutott, mennyit vesződött
Cortesével, mire oda tudta cipelni a Volkswagenhez.
Ráadásul a nők szívósabbak, ismerte fel hirtelen támadt éleslátással.
Az őr biccentett: megismerte az öreg Volkswagen Bogárban ülő csinos szőke nőt. Ez már járt itt…
Bekker a gyakorlatilag üres legfelső szintre vitte a kocsit. Az egyik sarokban egy vörös Volvo állt, nagyon
úgy nézett ki, mintha már két-három napja nem mozdult volna. A Volvótól jókora távolságra még két
kocsi parkolt. A parkolóházban csend honolt. Benyúlt az utasülés alá, elővette a táskát, amelyben a
sokkoló és a gáz volt.
Bevillant: Cortese, az első. Odanyomta neki a sokkolót, leterítette, mint egy… Egy pillanatig nem jutott
eszébe hasonlat, aztán: mint egy vaddisznót. Mint egy vadkant. Mert az volt: gonosz vadállat. A Plaza
mellett terítette le, egy mellékutcában, aztán a képére nyomta a maszkot. Munkált az erő…
Kocsiajtó csapódott valahol a garázsban, tompa, dörrenő hang. Motor indult. Odament a lifthez,
megnyomta a gombot. A falon tábla hirdette: NE HAGYJA A KOCSIBAN ÉRTÉKEIT. A parkolót őrizzük
ugyan, de még lezárt kocsikba is behatolni. Távolítson el belőlük minden értéket.
Kezdtek hatni a gyorsítók: tartást, erőt kölcsönöztek a testének, elméjének különleges élességet.
Körülpillantott: kamera sehol. Lassan lesétált a lépcsőn, elhaladt a pénztárfülke előtt, kiment az utcára,
és a saroknál a kórház felé fordult. A bejárat felé vezető járda enyhén lejtett, és a kórház előtti parkba
torkollt. Bekker odasétált, megállt egy pillanatra, aztán leült egy lámpa világította padra.
Itt kint a szabadban meleg és párás volt a levegő, az illata olyan, mint egy sokat csócsált rágógumié. A
túloldalon, kint az utcán egy pár andalgott, háttal Bekkernek, a férfi szalmakalapot viselt, ilyen távolból
úgy hatott, mint valami glória: aranyosfehér karikaként a fej körül.
Aztán nyílt a kórház főkapuja, és egy nő lépett ki. Kotorászni kezdett a retiküljében a slusszkulcsa után,
úgy indult a parkolóház felé. Bekker felállt. A nő megállt, még mindig kotorászott. Bekker közeledett. Ez a
nő nagy, döbbent rá. Amint mind közelebb ért hozzá, úgy látta, milyen nagy. Lehet vagy kilencven-száz
kiló, gondolta. Nehéz volna mozgatni.
Megállt, megfordult, fölemelte a lábát, mintha a cipője talpát akarná megnézni. Figyeld a nőket, mondta
Selyem. Figyeld, miket csinálnak. És Bekker látta már ezt: megállnak, fölemelik a lábukat, dühös vagy
utálkozó arcot vágnak, attól függően, hogy letört-e a cipőjük sarka, vagy egyszerűen csak beleléptek
valamibe…
Megfordult, mintha valami olyan helyre igyekezhetne, ahol elintézhetné azt a dolgot, amit a cipője talpán
látott, eltávolodott a nagydarab nőtől, visszament a parkba. Mondjuk, hogy vár valakit, valakit, aki itt
dolgozik. vagy akár gyászolhat is. rendőrök vannak a környéken, senki sem fogja háborgatni…
Shelley Carson főnővér volt, egy egész osztály volt a gondjaira bízva, nem tűrte a pimaszkodást.
És épp megfelelő méretű volt.
Törpekanca, szólalt meg Bekker fejében egy hang, mikor meglátta.
A százötvenhárom magas Shelley Carson nagykabátban is alig nyomott negyvenöt kilót. Kicsinysége
tudatában nem szívesen ment este egyedül a parkolóházba. Ma este Michaela Clemson kísérte el, egy
magas, nyúlánk, kemény, rendszeresen teniszező szőke asszisztensnő. Még nővéröltözékben voltak
mindketten, fáradtan lépkedtek az egész napos munka után.
– Eszerint azt is hallottad, amit ezután mondott. Fogja és tegye oda, ahová mondtam… Mint egy
gyereknek – mondta Clemson. – Ha ez azt hiszi, hogy én ezt szó nélkül lenyelem, hát nagyon téved.
Panaszt fogok tenni.
A törpekanca méretű Shelley Carson készséggel adta alá a lovat: a nővérek semmivel sem alábbvalóak,
mint az orvosok, egyszerűen csak más a szakterületük, és ne hagyja, hogy a fejére tojjanak. – Én
holtbiztosan panaszt tennék.
– Ezt most már tényleg nem fogom lenyelni – mondta a szőke nő növekvő bátorsággal. – Az a hülye
amúgy is rossz sebész, egy fakezű, meg is fogom mondani neki, hogy inkább azzal foglalkozzon, ne az
asszisztencia szekálásával.
Bekker besorolt mögéjük. Szeme sarkából mindkét nő érzékelte, de míg be nem léptek a parkolóházba és
el nem indultak fel a lépcsőn, valójában egyikük sem nézett rá.
– Én bizony panaszt tennék – mondta az apró termetű nő. Egészen rövid fekete frizurát viselt, olyan volt,
mint valami sisak.
– Holnap délután pontban háromkor bemegyek az igazgatóhoz. – A szőke nő egy pillanatra visszanézett
Bekkerre. Bekker kezében már ott volt a sokkoló.
Félúton fölfelé a szőke megállt. – Holnap bemegyek.
– Menj csak – biztatta az apró nővér. – Holnap találkozunk.
A szőke nő elvált kolléganőjétől, belépett a tulajdonképpeni parkolóba. – Tiszta a levegő – mondta, és
elindult egy Toyota felé. Bekker és a fekete hajú nő folytatta útját fölfelé; Bekker cipősarka hangosan
koppant a lépcsőfokokon.
– Van egy megállapodásunk – mondta Bekkerre pillantva Shelley Carson. – Ha el kell válnunk,
kölcsönösen biztosítjuk egymást.
– Okos dolog – nyikorogta Bekker. A hang volt a legnehezebb, Selyem előre megmondta. A szája elé
emelte a kezét, köhögött, mintha megfázástól volna ilyen a hangja, és nem a negyven éven át ható
tesztoszterontól.
– A minap itt, ebben a garázsban támadtak meg valakit – folytatta a nő. – Nem valami nyugodt hely ez.
Bekker bólintott, és a retiküljén kezdett babrálni. Az apró nő méregetni kezdte, valami láthatólag nem
stimmelt neki. Vajon mi? A nő elfordult. Fordulj el a bajtól. A legfelsőre érve Bekker követte. Hallotta,
hogy odalenn indul a Toyota. Elővette a sokkolót, a táskában készenlétbe helyezte a gáztartályt. Hallotta
a szisszenést. Lábában ugrásra készen megfeszültek az izmok…
A nő észrevette, hogy mozdul. Egy tizedmásodperccel az előtt, hogy Bekker elérte volna, felfogta a
mozdulat támadó jellegét, reflexszerűen kitáguló szemmel fordult, hogy védekezzen.
Bekker elkapta. Egyik kezét a szájára tapasztotta, a sokkolót a nyakához szorította. A nő összecsuklott,
próbált sikítani, Bekker lovagló ülésben rávetette magát, nyomta a nyakához a sokkolót, tartotta…
Az apró termetű nő úgy csapkodott karjaival, mint egy kipányvázott madár a szárnyaival. Bekker ledobta
a sokkolót, a gázpalack után tapogatózott, megtalálta, kinyitotta a szelepet, a maszkot a nő szájára
tapasztotta. Megvagy, gondolta. Gondosan fésült haja szétzilálódott, szeme kitágult, olyan lett, mint egy
prédája fölé hajló vadállaté, lihegett, szája elnyílt, fogsorán nyál csillant.
Az apró termetű nő mind erőtlenebbül vergődött, végül mozdulatlanná ernyedt. Bekker felállt, fülelt.
Semmi. Aztán egy hang, de valahol távol. Az aprócska nő ott hevert a lábainál. Milyen édes is az erő…
Egész éjjel dolgozott. Előkészítette a példányt, behelyezte a szájpecket, szíjakkal mozdulatlanná bénította
a testet. Lemetszette a szemhéjakat, aztán csak tartotta őket a tenyerén, nézte, csodálta: olyan…
érdekesek. Olyan finomak. Letette őket a fémtálcára, ahová a többit is. A többi már kezdett
összeszáradni, de még őrizték a formájukat, a szempilláik fényesek, erősek voltak…
Shelley Carson néhány perccel hét óra előtt halt meg, ugyanolyan csendben, mint a többiek, betömött
szájjal, véglegesen nyitott szemekkel. Haldoklása utolsó perceiben Bekker mindvégig fölé hajolt,
közvetlen közelről fényképezte.
Bekker most ott ült fémvázas karosszékében, és a felvételeket nézegette. A nyolc ultraviola felvétel
tagadhatatlanul mutatott valamit, valamiféle sugárzást, jelenséget a haldokló Shelley Carson körül. Most
már semmi kétség, ujjongott. Most már egészen biztos.
Pling.
A házi telefon csengője. Mintha elvágta volna az ujjongást, visszarángatta a földre. A vén kurva. Edith
Lacey korán kelő volt, de utána egész délelőtt csak darvadozott a tévé előtt, megnézett mindent.
Pling.
Bekker leakasztotta a kagylót. – Tessék.
– Jöjjön gyorsan! – sipította az öregasszony. – Ezt látnia kell, magát mutatják a tévében!
Micsoda? Bekker értetlenül nézett a kagylóra, aztán visszaakasztotta, felkapta a köpenyét, lábát puha
papucsba bújtatta. Az öreglány nem lát valami jól, félig süket is, jó lesz ez így… És még a sminket sem
szedte le. A tévében? A fésülködőasztal mellett elhaladva felcsippentett két tablettát a tálcáról, csak úgy,
serkentőnek. Mit láthatott ez a banya?
A földszinten sötét volt, dohszag, a pergamenszerű sötétítőfüggönyökön át beszűrődtek a reggel
narancsszín fényei. Az emelet rosszabb volt, a marihuana illata beleivódott már a függönyökbe,
macskahúgyszag, morzs, poros szőnyegek szaga érződött. És sötét volt, csak a képernyő fluoreszkált.
Edith Lacey a tévé előtt állt, a távirányítót a kezében szorongatta. A képernyőn Bekkert mutatták. Nem
azt a fotót, amely bélyeget sütött a homlokára, ami miatt nem tehette ki a lábát. Ezen a felvételen nő volt
és szőke.
… Barbara Fell nyomozó és a volt minneapolisi nyomozóhadnagy, Lucas Davenport érdeme, akit mint
tanácsadót hívtak New Yorkba…
Davenport. Bekker hirtelen megszédült, hányinger kezdte környékezni. Davenport jön. Davenport meg
fogja ölni.
– De… – mondta Edith Lacey a képernyőről Bekkerre nézve.
Bekker kihúzta magát, bólintott. – Igen, ez én vagyok. – Felsóhajtott. Nem számított rá, hogy ilyen sokáig
kihúzhatja az öreglánynál. Odalépett hozzá.
Az öregasszony megfordult, próbált menekülni, de a korral, a betegséggel és a bénító félelemmel is
küzdenie kellett. Bekker vihogva nézte; a macskák fújtak, a degeszre tömött bútordarabokról a
legmagasabb polcokra szöktek. Bekker a nappali ajtajában érte utol az idős asszonyt. Bal kezével
megragadta a nyakszirtjét, jobbjával az állát.
– De… – nyögte ismét az idős asszony.
Éles pattanás. Edith Lacey nyakcsigolyája olyan volt mint a pudvás fa. Összeomlott. Bekker egy helyben
ringatózva nézett le rá; a serkentő kezdte megtenni a hatását.
– Igen, ez én vagyok – ismételte fennhangon.
Huszonegyedik fejezet
A látogatók általában O'Dell irodája felől jöttek. Lily Rothenburg hallva, hogy szobája saját, jelöletlen
ajtaján kopogtatnak, felkapta fejét a Wall Street Journalból, és összeráncolta homlokát.
Az újabb halk kopogtatás hallatán letette félhold lencséjű olvasószemüvegét – eddig még nem viselte
senki előtt –, és kiszólt. – Tessék!
Kennett dugta be a fejét. – Van egy perced?
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Lily Rothenburg összehajtva és félretéve az újságot.
– Veled beszélgetek – válaszolta Kennett. Belépett, a félig nyitott másik ajtón átsandított O'Dell irodájába,
látta, hogy az íróasztalnál nem ül senki.
– A főnöknél van – mondta Lily. – Mi a helyzet?
– Az egész várost kitapétáztuk a hajadon Bekker fényképével – zöttyent le az íróasztal előtt álló székre
Kennett. Próbált mosolyogni, de nem ment. – Ugye tudod, hogy az átöltözködést Lucas szagolta ki? Nem
Fell.
– Sejtettem – mondta Lily. – Nyomja előre Fellt.
– Kedves fiú… – mondta Kennett. Úgy méregette Lily Rothenburgot, mintha a fejébe akarna látni.
– Ki vele – mondta végül Lily Rothenburg.
– Jól van. Mit tudsz erről a Robin Hood-históriáról, ami miatt O’Dell úgy pedálozik?
Lily Rothenburg meglepődött, és e meglepődéssel egyidejűleg megszólalt a fejében egy kis hang, amely
azt súgta: Ez jó volt, ez a meglepett tekintet jó volt. – Miről? Mi miatt pedálozik?
Kennett szkeptikuson, összehúzott szemmel méregette, mintha magában átértékelne valamit. – Veri a
nyálát e körül a Robin Hood-balhé körül, e körül az úgynevezett polgárőrség körül, és van egy sejtésem,
hogy rám akarja verni a balhét.
– Jézusom.
– Ahogy mondod. Nem létezik semmiféle polgárőrség. Ez az egész Robin Hood-balhé csak rossz duma. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy O'Dell nem tud velem kibaltázni. Ha ezek – bökött hüvelykjével a
mennyezet felé – elhiszik neki, hogy itt büdös valami… Ha nem találnak semmit, valakit akkor is kirúgnak,
csak hogy fedezzék magukat.
– Hát ez… – csóválta a fejét Lily Rothenburg. – Én eléggé belelátok O'Dell kártyáiba, de semmi ilyesmiről
nem tudok. Semmit sem titkolok el előled, Richard. Komolyan.
– Márpedig szerintem ő áll mögötte.
Lily Rothenburg előrehajolt. – Adj nekem néhány napot, és én megtudom. Hadd kérdezősködjek egy
kicsit. Ha O'Dell csinálja, megmondom.
– Tényleg?
– Persze, hogy tényleg.
– Akkor jó. – Kennett elmosolyodott. – Tudod az embernek hadnagy korában barátai és szeretői vannak.
Kapitány korában szövetségesei. Te vagy az első, aki a szövetségesem és egyszersmind a szeretőm is.
Lily Rothenburg nem viszonozta a mosolyt. Csak annyit mondott: – Richard.
Kennett arcáról lehervadt a mosoly. – Hmmm?
– Mielőtt hurokba teszem a nyakam… Nem te vagy Robin Hood?
– Nem.
– Esküdj – mondta Lily Rothenburg, Kennett szemébe nézve.
– Esküszöm. – Kennett szemrebbenés nélkül állta Lily Rothenburg tekintetét. – Szerintem nem létezik
ilyen ember. Robin Hood csak egy szerencsétlen, begőzölt számítógép kreatúrája.
– Hogyhogy?
Kennett vállat vont. – Dobj fel ötszázszor egy tízcentest. Hogy írást vagy fejet mutat, véletlen, mégis
találsz majd sajátosságokat. Feldobod még ötszázszor, megint találsz sajátosságot. Másokat, mint először.
Ezek a sajátosságok azonban nem jelentenek semmit. Ugyanez a helyzet a számítógépes elemzésekkel:
ha elég nagyok a számok, mindig találsz sajátosságokat. Ezek a sajátosságok azonban csak elméletben
léteznek, nem valóságosak. Ez a Robin Hood is csak O'Dell satnya kis fantáziájának koholmánya.
Lily Rothenburg szeme összeszűkült. – Honnan tudsz te ennyi mindent arról, hogy O'Dell mit csinál?
– Ha elfelejtetted volna: hírelemző vagyok. – Kennetten látszott, hogy kissé sértőnek találja a kérdést. –
Az ilyesminek híre megy. Úgy gondoltam, ártalmatlan játék az egész – míg a nevem föl nem merült.
Lily Rothenburg gondolkozott egy ideig, aztán bólintott. – Jól van. Körülszimatolok.
Huszonkettedik fejezet
Davenport odaszólt Charlestonba Dárius Pikenak, közölte vele, hogy mikor érkezik a gépe, aztán bement
a belvárosba, ahol már várta Sloan és Del. Beültek egy sörözőbe: beszélgetni, emlékezni. Davenport
hónapok óta nem hallott már rendőrpletykát, nem tudta ki nyal kinek, ki kit fúr. Sloan egykor hazament,
Davenport és Del végül St. Paulban, a Nyugati Hetedik utcában horgonyzott le, egy éjjel-nappal nyitva
tartó vendéglőben.
– … mire én azt mondtam: jó, rendben, házasodjunk össze – mesélte Del –, de erre meg elkezdett
.mindenféle gyerekekről hablatyolni. Masszív negyvenes.
– Az még nem az emberi élet felső határa – mondta Davenport.
– Jó. De hát vagyok én egy apatípus? – Del széttárta a karját: farmerdzseki volt rajta, alatta fekete
atlétatrikó. Dzsekije ujján fekete-narancs embléma hirdette: Harley-Davidson – Szeress rohanni, rohanj
szeretni! Arcát ötnapos borosta borította, de a szemét Davenport még sose látta ennyire tisztának és
nyugodtnak.
– Apatípus éppenséggel nem, de még sose láttam ilyen jó kondiban – válaszolta Davenport. – Egy évvel
ezelőtt már azt hittem, megérett a roncstelepre.
– Hát igen…
– Hát akkor miért nem csinál egy gyereket?
– Jézusom. – Dell kinézett az ablakon. Én is folyton ezen rágom magam.
Háromkor már ő sem bírta tovább. Davenport hazament, kinyitotta a ház összes ablakát, és nekifogott
csekkeket kitölteni, hogy rendezze a távolléte alatt postán érkezett számlákat. Ötre végzett is, egészen
belefáradt. Bezárta az ablakokat, bement a hálószobába, bepakolt az útitáskájába, hívott egy taxit.
Útközben egy éjszaka is nyitva tartó szupermarket előtt megállította a kocsit, kiszállt, vett két lekváros
buktát meg egy pohár kávét, úgy hajtatott ki a reptérre.
A gép hat harminckor gördült ki a kifutóra. A légikisasszony megkérdezte, kér-e narancslevet és rántottát.
– Inkább megpróbálok aludni – válaszolt. – Kérem, ne ébresszen föl.
Hiába próbált aludni: abban a pillanatban, amint a gép a levegőbe emelkedett, megint úrrá lett rajta a
rettegés, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzete. Lehunyta a szemét, keze ökölbe szorult.
Visszafojtott, lélegzettel figyelte a motorok zúgását, mígnem hangjuk mélyebbre váltott, s az emelkedés
üteme lelassult. Hátradöntötte az ülést, próbált elaludni. Nem sokkal később – nem tudta, mennyi idő
telhetett el – rádöbbent, hogy a szája olyan, akár a tapló, a nyaka pedig elmerevedett. A légikisasszony
rázogatta a vállát. – Kérem, szíveskedjék egyenesre állítani az üléstámlát.
Kinyitotta a szemét, hirtelen nem tudta, hol van.
– Elaludtam… krákogta.
– Láttam – mondta a légikisasszony a lehető legsemlegesebb hangon. – De mivel közeledünk Atlantához,
és az ülése…
– Atlantához? – El sem akarta hinni. Még sose aludt repülőgépen. A gép bal szárnya lejjebb ereszkedett,
fordultak, s ahogy lenézett, megpillantotta Atlantát: olyan volt, mint egy szürke rongyszőnyeg. Tíz perccel
később már a földön voltak.
Az atlantai repülőtér úgy hatott, mint a RoboCop valamelyik díszlete. Nőies jellegű géphangok suttogtak
különféle figyelmeztetéseket még épp a hallhatóság határán belül, az utasokat acélos fényű
mozgólépcsők szállították a steril, csempézett csarnokokba. Davenport boldog volt, hogy kiszállhat.
Az Atlantától Charlestonig tartó út nem volt ilyen kellemes, de mire leszállt vele a gép, sikerült legyűrnie
félelmét, és összeszedte magát.
Pike kijött elé a kis reptérre. Masszív, fekete bőrű férfi volt, zöld zakót, fehér inget és sárgásbarna
nadrágot viselt. Mikor a zakója szárnya félrelebbent, Davenport észrevette, hogy az ingzsebébe öthat
golyóstoll van csíptetve, a derékszíján pedig egy kis revolvert visel.
– Lucas Davenport – nyújtotta a kezét.
– Kocsival vagyok. – Pike előrement, mutatta az utat. – Mi újság New Yorkban?
– Melegebb van, mint itt.
– Ez semmi. Augusztusban kellett volna jönnie.
– New Yorkban is ezt mondták.
Gyors tempóban távolodtak a repülőtértől, Davenport egy idő múltán nem tudta, merre tartanak.
– A tenger merre van?
– Pontosan velünk szemben, de ez a város tulajdonképpen nem a partra települt. Inkább olyan, mint
Manhattan – mondta Pike. – Két oldalról folyó fogja közre, ezek aztán összefutnak, utána jön a kikötő,
utána az erőd, és csak azután a tenger.
– A Sumter-erőd?
– Az.
– Alkalomadtán szívesen megnézném, szívesen járok csataterekre. De most meséljen nekem Reed-ről.
Pike leelőzött egy szürke Maximát, rákanyarodott egy lehajtóra, amelynek végén balra fordult. Az úttest
aszfaltburkolata meg volt repedezve, széleit felverte a fű és a gyom. – Reed? Az egy hülye bunkó – felelt
végül tárgyilagos hangon. – Ha csak rágondolok, feláll a hátamon a szőr. Az apja világéletében itt élt, van
egy benzinkútja meg egy szervíze, az egész városban ő a legjobb karosszériás, egy vagon pénzt keres.
Reed elvégezte a gimnáziumot, jól is tanult, ösztöndíjjal vették fel a Columbia Egyetemre. Na és ezek
után mit csinál ez a barom? Kapja magát, fölbumlizik New Yorkba, és elkezd kokaint gyömöszölni az
orrába. A Harlemben. Utána meg visszajön, veri a nyálát. Aztán eltűnik. Jön róla a hír, hogy végleg
becsavarodott, főállásban tömi az orrát.
– Aha. Na és mikor jött vissza?
– Néhány hete – mondta Pike. – Csak a szüleit sajnálom.
– Náluk lakik?
– Nem tudom. Amikor megjött, kaptam egy-két fülest a narkósoktól, hogy mindenféle trógerekkel lófrál.
De mostanában nem hallottam semmi ilyesmit. Lehet, hogy megváltozott.
Davenport idejövetele előtt nemigen tűnődött rajta, hogy milyen lesz majd Charleston , most azonban,
keresztülhajtva rajta, úgy értékelte: pontosan olyan, amilyennek elképzelte. Igazi régi Dél. Festésüket
vedlő pallóházak, bizarr fák: mintha bokroknak nőtt volna törzsük, levelük akár a bőr. És csupa tüske
mind. Imitt-amott pálmafák. Mindenütt a kosz. Hőség.
A Reed-garázs egy szürke betonépület volt, egy Mobil benzinkút és egy vegyesbolt között állt. Csak az
egyik töltőállomás előtt állt egy kocsi, az egyenruhás kutas letisztogatta a szélvédőjét, aztán ellenőrizte az
olajnyomást. – Ha itt megáll, letörlik a szélvédőjét, megnézik az olaját meg a levegőjét –magyarázta Pike.
– Ez az egyetlen kút a városban, ahol ezt megkapja. Ezért keres annyit Don Reed, amennyit keres.
A karosszériaműhely előtti parkolóban állította le a kocsit. Davenport bement vele az irodába. A helyiség
erősen szaglott a motorolajtól, de különben rend volt benne, egy képeslapokkal teli kerek asztal körül
műanyag székek várták a megrendelőket. A pult mögött egy nagydarab férfi görnyedezett egy számítógép
borostyánsárga képernyője előtt, egy ujjal böködve a klaviatúrát. Pike-ék beléptére felnézett. – Szevasz,
Darius.
– Szevasz, Don. Vörös itthon van?
Reed fölegyenesedett, mosolya lehervadt. – Csinált valamit?
Pike megrázta a fejét, Davenport válaszolt. – Nem. Én New Yorkból jöttem. A fia tanúja volt egy
lövöldözésnek. Ott ment el a közelében. Csak két percig szeretnék vele beszélni vele.
– Biztos? – kérdezte Reed; hangjából kiérződött egy ellenséges felhang. – Van ügyvédem…
– Nézze, maga nem, ismer engem, úgyhogy… De mondok magának valamit: én most itt, tanú előtt
kijelentem, hogy csak beszélni akarok vele. Nincs nálam se letartóztatási, se semmi. A fia nem
gyanúsított.
Reed fagyos tekintettel méregette Davenportot, aztán bólintott. – Jól van. Jöjjön utánam. Ott van hátul.
Vörös Reed épp a festődéből jött ki, fején sisak ült, arcát átlátszó műanyag álarc védte. Apját és a két
nyomozót meglátva levette a védőfelszerelést, és bizonytalanul megállt a műhely ajtajában. Magas volt,
karóvékony, fogai nagyok, előreállóak.
– Rendőrök, beszélni akarnak veled. Az egyik New Yorkból jött – mondta neki az apja. – Én is itt leszek.
Vörös Reed szemrehányóan nézett rá, de hallgatott.
– Le tudnánk ülni valahol? – kérdezte Davenport.
Az idősebb Reed bólintott. – A váróban nincs senki.
Davenport előhúzta a zsebéből Bobby Rich jelentését, kihajtogatta, aztán pontról pontra végigment rajta
Vörös Reeddel.
– Ősz hajú hapsi – mondta. – Sovány? Kövér?
– Hát… inkább sovány.
– Barna bőrű? Sápadt? Milyen?
– Barna. Le volt sülve. Igen.
– Na és hogy volt az, amikor Fred Waitest lelőtték?
– Hát én… én nem voltam ott. Én csak azt láttam, hogy egy kocsi elsöpör, meg rémlett, mintha láttam
volna egy puskát, aztán skeráltam az ellenkező irányba. Hallottam a lövéseket, meg láttam a kocsit.
– Milyen kocsi volt?
– Nem tudom, én azt nem figyeltem. – Reed egyre csak a kezét nézte. Pike türelmetlenül fészkelődött.
Reed apja kibámult a nyitott ajtón, de nem szólt. Reed tekintete az apjára majd Davenportra vándorolt.
– Mikor történt? – kérdezte Davenport.
– Nem volt nálam óra.
– Délelőtt? Délután? Este?
Reed megnedvesítette az ajkát, és láthatólag találomra válaszolt. – Este.
– Délután három volt, Vörös – igazította ki Davenport. – Fényes nappal.
– Be voltam szittyózva.
– Nem tudja, milyen kocsi volt, azt viszont látta, hogy a benne ülő hapsi ősz volt, sovány és napbarnított.
És a többieket nem is látta. Hej, Vörös, Vörös… – Davenport Don Reedre pillantott. – Vörös, maga hazudik
nekünk. Ez egy fontos ügy. Szerintünk ugyanezek az emberek lőttek le nemrég egy rendőrt, és előtte egy
ügyvédet.
– Én erről nem tudok semmit. – Reed most már mindenki tekintetét kerülte.
– Ezt én is feltételezem. Maga viszont mégis hazudik.
– Nem hazudok – mondta Reed.
Don Reed a fia felé fordította az arcát, s nyers éles hangon ráreccsent. – Emlékszel még, mit mondtam
neked? Azt mondtam: ne sóderolj, ne hazudozz, ne füvezz, ne lopj, és akkor megpróbálunk életben
tartani. És te most hazudsz, fiam. Olyan még nem volt, olyan totyogós korod óta nem létezik, hogy te egy
kocsiról ne tudd, hogy miféle… És most azt akarod nekem bemesélni, hogy te láttál egy férfit, láttad, hogy
le van sülve, és hogy ősz haja van, azt viszont nem láttad, hogy milyen kocsiban ült? Nekem te ne dumálj.
Hazudsz. Azonnal mondd meg az igazat!
Davenport megszólalt. – Szeretném tudni, mennyi köze van ehhez John O'Dellnek.
Vörös Reed eddig a cipőjét szemlélte, de most felkapta a fejét.
– Maga ismeri Mr. O'Dellt?
– A jó életbe…! – mondta Davenport. Felállt, körüljárta a kis helyiséget, tenyerével rácsapott a Lions Club
rágógumi automatájára, aztán lehunyta a szemét, két ujjával masszírozni kezdte az orra tövét. – Maga
O'Dellnek dolgozik.
– Hát… – nyögte Reed.
– Ez az O'Dell valami narkóárus? – kérdezte Don Reed mély, dühös, morgásszem hangon.
– Nem – válaszolt Davenport. – O'Dell rendőr, a New York-i rangsorban kábé az ötödik.
A két Reed összenézett.
Pike megszólalt. – Mi megy itt?
– Egy hülye játék – felelte Davenport. – Add tovább, szamár a végállomás. Én vagyok a végállomás. –
Vörös Reedhez fordult. – Na jó, akkor most már tudom. Szükségem van néhány részletre. Hol találkozott
vele, hol szervezték be…
Reed megtört. O'Dell-lel a Columbián ismerkedett meg, ahol az szemináriumot tartott, pontosabban
három előadást, és Reed minden előadás után beszélt vele. A Harlem olyan, hogy azt egy ír zsaru
elképzelni sem tudja, mondta Reed. A kövér rendőr és a csontos déli vitatkozni kezdett az utcák életéről,
néhány más diákkal együtt lementek egy kávéházba, ott folytatták az eszmecserét. Tavasszal aztán
megint összefutott O'Dell-lel, de akkor már vastagon benne volt a füvezésben. Mikor egy razzia
alkalmával őt is bevitték, felhívta O'Dellt. Kiengedték, de figyelmezették: soha többé! De folytatta. Még
kétszer kapták el kábítószer birtoklásáért, bíró elé is került. Aztán jött a harmadik alkalom, és ekkor már
egy kicsit sok durranóport találtak nála. A zsaruk azzal fenyegették, hogy mint passzért viszik a bíró elé.
Megint felhívta O'Dellt. Megúszta sima birtoklással, és kint volt újra.
Aztán egy nap O'Dell felhívta. Ismer-e valakit, valami zsiványt, akinek van valamilyen kapcsolata egy
zsaruval? Egy nyomozóval? És hát…
– A kurva anyját. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – sziszegte Davenport.
– Mi a francról beszélnek maguk? – kérdezte újra Pike.
– Én nem tudom – felelte Davenport, és Reedre nézett. – Ne hívja fel O'Dellt. Maga ebben nincs benne,
és látom, hogy nem is akar benne lenni. Bármi folyik is itt, ez nagyon gennyes, nagyon meredek, és
magának ehhez semmi köze. Legjobb, ha csendben meglapul.
Vörös Reed bólogatott. – Nekem többé semmi közöm New Yorkhoz.
Útban vissza a repülőtérre, Pike megjegyezte: – Nem hiszem, hogy nekem tetszene New York.
– Hát van néhány rossz osztályzata… Davenport elővett egy névjegyet a zsebnaptárából, a hátára
ráfirkantotta az otthoni számát. – Köszönöm a segítséget. Ha valaha szüksége volna segítségre
Minneapolisban vagy New Yorkban, csak csörögjön.
Atlantáig elég sokat szenvedett a gépen, de New York felé közeledve mintha elpárolgott volna belőle a
félelem. Sikerült feltornásznia magát egy bizonyos toleranciaszintre: három nap alatt ötödször ült
repülőgépen. Soha életében nem repült még ennyit. Többé-kevésbé megnyugodva addig kotorászott a
táskájában, míg nem talált egy jegyzettömböt. Firkálgatni kezdett, törte a fejét.
Bobby Richet nem azért választották erre a feladatra, mintha különleges képességei lettek volna –
egyszerűen azért választották őt, mert ismert valakit, aki ismerte Vörös Reedet. Hogy aztán a Vörös Reed
felhívhassa egy barátját, akinek lelkére kötheti, hogy adja tovább a zsaruknak a Fred Waites lelövésével
kapcsolatos információkat.
A bibi csak az, hogy Reed nem volt ott. Az ősz hajú, barnára sült férfi O'Dell találmánya. Davenport
akaratlanul is elvigyorodott. Bizonyos értelemben nem is rossz: ez a sok réteg.
Lehunyta a szemét, elhessegette a következő kérdést: Lily tudta?
A La Guardián az egyik újságos mellett elhaladva meglátta a nőnek maszkírozott Bekker fényképét a
Timesban. Vett egyet. Beállt a taxira várakozók sorába, kifogott egy kapafogú sofőrt, aki mindenáron
beszélgetni akart.
– Bekkert nézi, mi? – nézett Davenportra a visszapillantóból. Látta a képet az újság címlapján; Davenport
már a belső cikket olvasta. – Ez már tisztára begolyózott. Beöltözött nőnek.
– Be.
– Hát ezt az utolsót egyenesen egy parkolóházból vitte el. A barátnője azt mondja, Bekker végig ott volt
velük, mindkettejüket elvihette volna.
Davenport összehajtotta az újságot, tekintete a sofőr tarkójára merevült.
– Megint van egy? Tegnap történt?
– Igen, vagyis hogy ma reggel. Egy parkolóban találták meg a nőt, be volt drótozva a szája, a szemhéjai
levágva, minden, ahogy kell. Szerintem ezt a palit a tökeinél fogva kellene fellógatni egy lámpavasra, az is
túl jó volna neki.
Davenport bólintott. – Tudja, mit? Felejtse el a szállodát, vigyen inkább Midtown Southba.
Huszonharmadik fejezet
Carter, Huerta és James az eligazítóhelyiségben állt egy bulvárlap fölött, mindhárman műanyag
kávéspohárral a kezükben. – Kennett lent van a sarokszobában, szeretne beszélni magával.
– Barbara Fellt látták már? – kérdezte Davenport.
– Hazament. – A három nyomozó villámgyors pillantásokat váltott egymással; csendes derűvel fogadták
a kérdést. Tudták, hogy lefeküdt Fell-lel.
– Van valami?
– Vagy ezren látták Bekkert, közülük hárman tényleg – mondta Carter. – Egy Volkswagen Bogárral
közlekedik…
– De hiszen ez óriási! – mondta Davenport. – Ki látta? És a kocsi hogy derült ki?
– Ketten is látták tegnap a parkolóházban: annak a Carson nevű nőnek a barátnője, meg a pénztáros. A
barátnő egészen biztos a dolgában, még azt is elmondta, hogy Bekker túl sok Poisont locsolt magára. Az
egy parfümfajta.
– Tudom.
– A pénztáros meg emlékszik a szőkeségre, azt mondja, egy öreg Volkswagennel jött. Azért emlékszik rá,
mert feltűnt neki. milyen jó karban van a járgány, és eltűnődött, hogy nem valami művészféle-e a
tulajdonosa. Úgy emlékszik, sötétzöld vagy sötétkék. Most futtatják a rendszámosoknál, de ez a
Volkswagenes rész még nem publikus. Ha most kihúzza a lábát, kocsival kell mennie. Midtownban
megállítunk minden Bogarat.
– Három szemtanút említett.
– A harmadik nem ennyire meggyőző, de azért eléggé. Lent a Village-ben egy könyvesbolt délutános
eladója állítólag tisztán emlékszik az arcára, azt mondja, Bekker volt az. és hogy valami egészen bizarr
könyvet vásárolt, valami kínzásokról szólót.
– Huh.
– Közeledünk – mondta Carter. – Két-három napon belül kiugrasztjuk a bokorból.
– Reméljük – mondta Davenport. – A sokkoló vonalán jött valami visszajelzés?
– Három. Semmi.
– Telefonok?
– Nyista. Lapítanak, mint szar a gazban.
– Értem.
Davenport már indult volna tovább, de Carter utána szólt. – Látta már az újságokat?
– Bekkerről? Láttam.
– Nem, azok a ma reggeliek, én a délutánit kérdezem. – Huerta felvette az asztalról az újságot, amelyet
közösen nézegettek, és odaadta Davenportnak. A címlap egy kimeredt szemű női arcot ábrázolt.
Davenport először az arcon tükröződő rettegést fogta fel, csak azután a főcímet: A NYOLCADIK HALOTT –
BEKKER FELVÉTELE A HALÁLRÓL.
– Ez törvényes? – kérdezte Davenport.
– ez az a Carson nevű nő – felelte komoran Carter. – Bekker újabban cikkeket és felvételeket küldözget.
Három újságnak és két tévéstúdiónak. Leadják.
– Jézusom…
A folyosó végéről női hangot hallott. Lily.
Végigsietett a folyosón, bekanyarodott. A szoba ajtaja nyitva volt, odabent félhomály honolt. Bekopogott,
várt, míg Kennett ki nem szólt: – Tessék.
Davenport bedugta a fejét – Davenport.
– Jöjjön, épp magáról beszélgettünk. – Kennett egy széken ült a szabvány fémíróasztal előtt, arra polcolta
a lábait. Inggallérját kigombolta, tarka Gauguin-nyakkendőjét az íróasztal elején tornyosuló könyvekre
vetette. Lily Rothenburg egy másik széken ült az asztal mellett, Kennett-tel szemben.
– Micsoda rohadt fényképek – mondta Davenport.
– Beleszart a ventillátorba, az biztos – mondta gyászos hangon Kennett. – Előbb az a New School-balhé,
most meg ezek a felvételek. A polgármester behívatta a főzsernyákot, állítólag még Jerseyben is hallani
lehetett az üvöltést.
Davenport a lábával odakampózott magának egy széket, és taszított egy kicsit Kennetten. – Vonszolja már
arrébb magát, én is szeretném felrakni a csülkeimet.
– Ezzel a rossz szívemmel… – morogta Kennett. és arrébb húzódott.
– Te okosítottad ki Fellt, hogy Bekker nőnek öltözött – szólalt meg Lily Rothenburg, Félretolta a
könyveket, kezébe vette a nyakkendőt.
Davenport vállat volt, leült, felpolcolta a lábát. – Megdumáltuk, és az jött ki, hogy valószínű.
– Mert jókor jött. Mindenkinek azt mondtuk, hogy Carson valószínűleg az utolsó áldozat, és hogy Bekkert
gyakorlatilag már bekerítettük – mondta Lily Rothenburg.
– Erre az átöltözősdire már hamarabb is rájöhettünk volna… – morogta kedveszegetten Kennett. – Az
előző áldozata leszboszi volt. Látnunk kellett volna, hogy egy ilyen moha nem enged csak úgy közel
magához egy vadidegen ürgét, és főleg nem egy női buzibár előtt.
– Ne rágd magad, te mindent jól csináltál – csitította Lily Rothenburg.
– Csak épp nem kaptam el – ingatta a fejét Kennett.
– Be van kerítve.
– Azt csak reméljük.
Lily Rothenburg ezalatt mindvégig Kennett nyakkendőjét morzsolgatta ujjai közt, most lenézett a
mezítelen keblű polinéziai nőre, és megcsóválta a fejét. – Sose láttam még ilyen hülye nyakkendőt.
– Hát akkor ne csöcsörészd. – Kennett combját csapkodva nevetett saját szójátékán. Lily Rothenburg
segélykérően nézett a mennyezet felé.
– Maga átrázott engem ezzel a Gauguinnel meg Christian Diorral – mondta Davenport Kennettnek, és Lily
felé fordult. – Azt mondta nekem, hogy ennek a Gauguin nevű fazonnak meg Christian Diornak volt egy
közös nyakkendőgyára.
Ezúttal Lily Rothenburg nevette el magát.
– És honnan veszi, hogy ez nem igaz? – kérdezte Kennett.
– Megnéztem a lexikonban. Ez a Gauguin 1903-ban halt meg, a szimbolisták közé sorolták.
– Ha errefelé tudod, mi az a szimbolista, már nagy embernek számítasz.
– A lényege az, hogy erőteljesen és tudatosan kihasználják a színek szimbolikus hatását, az érzelmi és az
intellektuális hatását egyaránt – mondta Davenport. – Nem is hülyeség. Egyes helyeken ugyanilyen okok
miatt rágógumi rózsaszínre festik
– Az egy balfiók. Az ilyen dumák miatt megyünk a falnak – morogta Kennett. – Bekkert hamarosan
lekapcsoljuk, de a három napra azért nem fogadnék. Ha van kajája meg vize, sokáig kihúzhatja.
– De…
– Legfeljebb egy hétig – folytatta Kennett. – Meg fog törni. Én csak azért imádkozom, hogy mikor ez
megtörténik, még tagja legyek ennek az istenverte testületnek. Mert az emberek most már tényleg
nagyon felkapták a vizet… Ezek a mocskos fényképek… Az a New School-balhé ezekhez képest pipafüst.
– Az emberek azt hiszik, hogy a rendőrök… kezdte Davenport.
De Lily Rothenburg a fejét rázta. – Nem az emberek, hanem a politikusok. Az emberek megértik, hogy
nem mindig lehet egy bűnözőt azonnal elfogni… legalábbis a legtöbbje megérti. A politikusoknak viszont
meggyőződésük, hogy nekik muszáj valamit tenniük. És azt teszik, hogy rohangálnak, mint a töketlen
kutya, ordítoznak, és mindenkit kirúgással fenyegetnek.
– Hm. Egy hét… – töprengett Davenport. – Háborúban hosszú idő.
– Honvágya van? – kérdezte Kennett.
– Nincs. Jól érzem magam. Szeretnék itt lenni, mikor elkapják Bekkert.
– Vagy megölik – mondta Kennett.
– Így vagy úgy.
– Lily Rothenburg feltolta magát a karosszékből, nyújtózkodott, és beleborzolt Kennett hajába. – Nézzünk
le a folyóra.
– Jézusom… Ez a nő fáradhatatlan. Én meg ezzel a rozoga szívemmel… – panaszkodott Kennett.
Davenportot némiképp zavarba hozta a jelenet. Felállt, az ajtó felé oldalazott. – Hát akkor… viszlát
holnap.
A szállodában Fell üzenete várta: Hívj fel, ha megjössz, egyig jó. Mialatt felliftezett a szobájába, mindvégig
ott szorongatta kezében a cédulát. Végül az éjjeliszekrényre tette. Bement a fürdőszobába, meleg vízzel
leöblítette az arcát, és belenézett a tükörbe; a vízcseppek még csurogtak lefelé a bőrén.
Egyszer volt hosszú kapcsolata egy nővel, kislánya anyjával, amely kapcsolat most, visszatekintve, úgy
rémlett: a mindkettejükben meglévő cinizmusra alapozódott. Jennifer tévériporter volt, túlságosan is sok
időt töltött az utcán, lassan de biztosan araszolt a kiégettség felé. Az ő számára a gyerek az utolsó
szalmaszál volt.
Ennél jóval rövidebb, de intenzívebb volt a Lily Rothenburggal folytatott viszonya, akinek házassága
akkoriban élte végóráit. Ebből a kapcsolatból lehetett volna valami, ha ugyanabban a városban laknak,
hiszen mindketten ugyanarról a lelki alapállásról indultak. De nem laktak ugyanabban a városban, és
kurta viszonyuk bűntudata valahogy még mindig érződött kapcsolatukban.
Davenportnak volt számos más viszonya is; hosszabbak, rövidebbek, boldogok, és boldogtalanok. A
legtöbb nő, akivel összeakadt, többé-kevésbé még mindig szerette, amolyan óvatos módon, mint akik
egyszer már megégették magukat. Rájuk azonban valahogy mindig csak úgy gondolt: a többiek – nem
Jennifer és nem Lily.
Fell is a többiek közé tartozott. Egy csendes vágyódással teli, csinos, magányos nő. Egy állandó
viszonyban megőrjítenék egymást.
Megtörölte az arcát a durva szállodai törülközővel, visszament az ágyhoz, leült, kezébe vette a
telefonkagylót, egy percig csak nézte, aztán elmosolyodott. Egy álló éven át úgy érezte, mintha víz alatt
járna: minden csendes volt, nyugodt, távoli. A New York-i rendőrök hozták fel a felszínre. Barbara Fell is –
csak ő más értelemben. Bebillentyűzte a számát. A második kicsengésre fölvette.
– Davenport vagyok.
– Kennett rájött, hogy te súgtad, de ez a transzvesztita história így is elég sokat hozott nekem a konyhára
– mondta Barbara minden bevezetés nélkül. – Benne voltam a tévéhíradókban, a Timesban és a Postban.
Ez azért sose árt.
– Én is láttalak.
– Szeretném valamilyen konkrét formában leróni a hálámat – mondta Barbara Fell.
– Rémes, mennyire levetkőztek mostanában minden szemérmet a nők – sóhajtott Davenport. – Mennyi
idő alatt tudsz ideérni?
Barbara hozott magával váltóruhát is. Sokat nevetve és szeretkezve töltötték el az estét. Másnap reggel,
amikor felöltöztek, Davenport megkérdezte: – Hogyan találjuk meg Jackie Smith-t?
– Felhívjuk az irodáját.
– Ez ilyen egyszerű?
– Ez a pasi folyton nyüzsög – válaszolta Barbara Fell. – A foglalkozásához tartozik, hogy bármikor meg
lehessen találni.
– Hát akkor hívd fel.
Smith öt perc múlva visszaszólt. – Hát maguktól már sose szabadulok meg? Képtelenek egyedül
boldogulni? – méltatlankodott. – Én megtettem mindent, amit kértek…
– Csak beszélni szeretnénk magával – mondta Davenport.
– Már megkaptak mindent, amit akartak – ismételte Smith. Dühös volt.
– Jackie… Csak tíz percet kérek. Reggelizzünk együtt, legyen a vendégünk.
Smith erre azt válaszolta, hogy a St. Moritz szállóval szemben, a kávéházban várja őket. Fogtak egy taxit,
nekivágtak a sűrű kora délelőtti forgalomnak; a sofőr kilógatta karját az ajtón, fütyörészett. Ez a nap is
melegnek ígérkezett, az égbolt máris fehéres fényben izzott, s mikor a taxi a Central Parkhoz ért,
Davenport látta, hogy a perzselő napfény elleni védekezésül a fák levelei összekunkorodtak.
Smith az egyik fémasztalnál ült, krémsajtot evett kiflivel, és kávét ivott hozzá. Nem állt fel jöttükre.
– Na mi van? – kérdezte mogorván.
– Szeretnénk köszönetet mondani magának… Azok a nevek, amelyeket mondott nekünk, egész
láncreakciót indítottak be – mondta Davenport.
De szeretnénk még valamire megkérni. Mondja meg az összes simlis kis orgazdának, akik füvesektől
vásárolnak, hogy mondják meg a füveseknek, hogy Bekker most angyalporra és gyorsítókra vadászik.
Gyilkol is érte. Az az ember, akihez a maga segítségével eljutottunk, a Bellevue-ből lovasított meg
cuccokat, de emellett narkóban is utazott. Bekker megölte. Hidegvérrel. Odament, bamm. Megölte.
– Láttam a tévében, még gondoltam is, hogy…
– Ő volt az – mondta Davenport.
Smith bólintott. – Jól van. Nem gond. Szólok mindenkinek, akinek tudok, hogy adják le a drótot.
– Valószínűleg a Village-ben tanyázik, de a városháza és a Central Park között bárhol felbukkanhat. Ez
minden, amit tudunk. Arrafelé kellene elhinteni a rizsát.
– Az az én területem – bólintott Smith. – Van még valami?
Davenport Barbara Fellre pillantott. – Van. Valamit még meg kell kérdeznem magától. Talán nem szívesen
beszél róla tanú előtt – intett a fejével Barbara felé. – De ha nem zavarja…
Fell a homlokát ráncolta.
Smith megkérdezte: – Miről lenne szó?
– Amikor a múltkor fent jártam magánál, kicsit feldúltam a kertecskéjét. Fel akartam hívni a figyelmét…
– Hát az sikerült – nyugtázta savanyú képpel Smith.
– Na igen. Két napra rá egy barátomtól elfelé jövet elkaptak az utcán, és laposra pofoztak. Tudnom kell,
hogy ez a maga műve volt-e. Nem hivatalosan. Ha igen, lenyelem, esküszöm.
Smith a tányérjára ejtette a kiflijét, nevetett. – Jézus a tengeren! Nem én voltam. Olvastam róla… de nem
én voltam.
– Tényleg?
– Tényleg. És már megbocsásson: maga pontosan az a típus, akinek nem szabad meglepődnie, ha
időnként egy kissé megruházzák.
Davenport Barbara Fellre nézett. – Nincs kedved elsétálni a sarokig meg vissza?
– Hát… nem is tudom. – Barbara Fell fürkész tekintettel vizsgálgatta Davenportot.
– Na… tényleg – mondta Davenport.
– A belső elhárításnak dolgozol?
– Jaj, ne kezdd már megint – mondta türelmetlenül Davenport. – Eredj szépen, sétálgass.
Barbara Fell hátralökte a székét, fogta a retiküljét, és elsétált.
– Pipás – jegyezte meg Smith hol egyikükre, hol másikukra nézve. – Kefélgeti?
Davenport elengedte a füle mellett a kérdést. – Megy a hírig, nagy fejűek osztják egymást. A testületen
belül. Én is belegabalyodtam. Na már most: lehet, hogy valamelyik nagyfejű eresztette rám azt a két
palit, aki összevert. Ezért kell tudnom.
– Nézze…
– Hallgasson végig – emelte föl a kezét Davenport. – Szeretném a lehető legvilágosabban elmagyarázni.
Ha maga most azt mondja nekem, hogy nem maga volt, de kiderül, hogy mégiscsak maga csinálta, én
visszajövök és szétrúgom a valagát. Higgye el, megteszem, mert nekem ebben az ügyben muszáj tudnom
az igazságot. Ha nem derítem ki, mi az igazság, abba beledögölhetek. Másfelől viszont ha maga azt
mondja, hogy maga volt, nincs gond. Egy szál se. Lenyelem a békát.
Smith hitetlenkedve csóválta a fejét, ajkára ráfagyott a mosoly. – Akkor is csak azt mondhatom, hogy nem
én voltam. Nem én uszítottam magára azokat a palikat. Még csak nem is örültem igazán, mikor láttam az
újságban, mert tartottam tőle, hogy maga esetleg rám vezeti vissza.
Davenport bólintott. Smith felvonta a vállát, széttárta a karját. – Én üzletember vagyok. Nekem nem kell a
balhé. Nem kell a bunyó. A hideg kilel a fegyveresektől, itt ma már mindenki stukkerral járkál. –
Végignézett a Sixth Avenue-n, majd ismét Davenport felé fordult. – Nem én voltam.
– Jól van – mondta Davenport. – Akkor csak szóljon a füveseknek Bekker ügyében. Esetleg azt is
megemlítheti nekik, hogy huszonötezer dollár jutalom van kitűzve a nyomravezetőnek.
Felállt, elindult Barbara Fell után.
– Bárcsak tudnék szájról olvasni – sóhajtott Barbara Fell. Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, mit
mondtál neki.
– Azt, hogy miért szeretném tudni, hogy kik voltak azok a palik, akik nekem estek.
– Mondd el nekem is.
– Nem mondom. És nem vagyok a belső elhárítás embere.
A Village-ben és a SoHóban járkáltak, be-benéztek az üzletekbe, boltokba, Fell utcai ismerőseivel
beszélgettek, eltársalogtak a Washington Square-i egyenruhás rendőrökkel, elnézték a Brodway
forgatagát. Rátaláltak arra az antikváriumra, amelyben valaki látta Bekkert; hosszú, keskeny bolt volt,
apró kirakattal, festését vedlő ajtajához három lépcsőfok vezetett föl. Az ajtón egy tábla függött: Nyitva
egész éjjel, az év 365 éjszakáján.
Az elárusító, aki beszélt Bekkerrel, nem volt bent, de alig néhány másodperccel az után, hogy
kérdezősködtek felőle, véletlenül épp arra kerékpározott és bekukkantott. Vékony, kecskeszakállas férfi
volt, hóna alatt egy verseskötetet tartott. Egészen felélénkült, mikor beszámolt nekik a találkozásról.
– Komolyan mondom, nőnek egész csinos – mondta. – Azt viszont állíthatom, hogy ilyen gyakorlattal,
mint az enyém, bárkiről egy pillanat alatt meg tudom állapítani, miféle könyvet fog venni, de hogy ez a
nő… illetve férfi… Ha reggelig találgathatok, akkor sem. Valami kínzásokról szóló kötetet bányászott elő.
Azt hittem, hogy talán egyetemi előadó vagy valami ilyesféle, és a munkájához kell.
Odakint a járdán Barbara Fell azt mondta: – Szerintem tényleg látta.
– Szerintem is – bólintott Davenport. – Ez látta. – Felnézett a klinkertégla épületekre, vasoszlopaikra,
petúniás ablakaikra. – Bekker itt van valahol a környéken. Azért senki sem ül autóba, hogy bemenjen egy
ilyen kis antikváriumba. Érzem a szagát a mocsoknak. – Davenport elhúzta a száját.
Elvitte Barbara Fellt abba az étterembe, amely előtt Pettyt megölték. Leültek, kólát rendeltek.
– Nem túl rossz hely – nézett körül Davenport.
– Elmegy.
– Jártál már itt? A te körzeted ugye valahol errefelé van?
– A tizedik keresztutca innen. – Barbara Fell a poharába bökte a szívószálat. – Elég messze van.
Ez különben is olyan beülős hely, a rendőrök nem ilyenekbe járnak ebédelni.
– Aha… értem.
Késő délután, mialatt Barbara Fell egy újságárus kínálatát böngészgette, Davenport belépett egy
telefonfülkébe, bedobott egy negyeddollárost. O'Dell kocsijában érte utol Lily Rothenburgot.
– Hol vagy most?
– Morningside Heightsben.
– Az merre van?
– A Columbiánál.
– Találkoznom kell veled. Ma este. Négyszemközt. Nem fog sokáig tartani.
– Jól van. Kilenckor nálam megfelel?
– Meg.
Mikor letette, Barbara Fell fölnézett a Vidéki otthonból. – Feljössz vacsorázni?
– Lilyvel kell beszélnem este – felelte Davenport. – De utána szívesen átugranék.
– Nem szeretem, ha a körül a nő körül legyeskedsz. – Fell visszacsúsztatta a képeslapot a helyére.
– Szigorúan szakmai ügy – mondta Davenport. – Megkérnélek valamire. Állj már meg Midtownban, és
szedd össze azokat a dossziékat. Egész nap lófráltunk, hallgattuk azt a sok szöveget… Lehet, hogy a
dossziékból kijön valami.
– Rendben, hazacipelem őket.
Lily Rothenburg egy fotelben üldögélt a nappaliban, magas sarkú cipője a szoba közepén hevert, lábát
egy puffra polcolta. A puff brokátselyem huzata oroszosnak vagy óviláginak rémlett Davenport szemében.
Lily diétás kólát kortyolgatott, szeme körül a fáradtság karikái sötétlettek.
– Ülj le. Csak úgy sugárzik belőled a feszültség – mondta. – Mi történt? – A fejét hátrahajtotta, úgy
beszélt, sötét haja tökéletes kerete volt sápadt, ovális arcának.
– Nem történt semmi, legalábbis ma nem. Egyszerűen csak szeretnék beszélni veled – mondta
Davenport. Leült egy másik degesz kárpitozású fotel karfájára. – Szeretném tudni, milyen kapcsolatod
volt Walter Pettyvel.
Lily Rothenburg hátrább csúszott ültében, fészkelődött egy kicsit, hogy elhelyezkedjen, aztán
hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Megkérdezhetem, hogy miért érdekel?
– Még nem.
Lily Rothenburg kinyitotta a szemét, figyelmesen méregette Davenportot. – Robin Hood?
– Nem biztos. Mesélj nekem Pettyről.
– Amióta világ a világ, ismertük egymást – kezdte Lily Rothenburg semmibe révedő tekintettel. –
Ugyanabban a brooklyni utcában születtünk, kispolgári környezetben. Napra pontosan egy hónappal
voltam idősebb nála: június elseje, július elseje. Az anyja meg az én anyám barátnők voltak. Gondolom
úgy öt-hat hetes lehettem, mikor először láttam Waltert. Együtt nőttünk fel. Ugyanabba az óvodába
jártunk. Mikor úgy hatodikosak, hetedikesek lettünk, elkezdett érdeklődni a matek, a fizika meg az
amatőr rádiózás iránt, teljesen begolyózott, ahogy a fiúk szoktak. Engem a társadalom dolgai kezdtek
érdekelni. Onnantól kezdve nemigen foglalkoztunk egymással.
– De azért még barátok maradtatok.
Lily bólintott. – Persze. Dumálgattunk, mikor összefutottunk valahol, de a suliban nem. Élete legnagyobb
részében szerelmes volt belém. Azt hiszem én is szerettem, de szexuálisan nem vonzódtam hozzá. Érted.
Mintha az öcsém lett volna, egy rokkant öcsém.
– Hogyhogy rokkant?
Lily Rothenburg óvatosan az asztalra tette a poharát, csak az után válaszolt. – A szó társasági
értelmében. Állandóan logarléccel az övében mászkált, egyre lehetetlenebbül viselkedett, lányok
jelenlétében összeakadtak a lábai. Ismered ezt a típust. Valahogy olyan tesze-tosza, mindent elméleti
síkon akar megoldani. De rokonszenves. És buzgó… sőt túlbuzgó.
– Aha. Buzgómócsing. Güzü. Akit folyton cikiznek a lányok.
– Pontosan. Akit folyton kicikiznek – mondta Lily Rothenburg. – De mi azért barátok voltunk… És ha
bármit meg kellett csináltatnom… teszem azt ki kellett festetnem a lakást vagy csöpögött egy csap,
bármikor felhívhattam, otthagyott csapot-papot és jött. Természetesnek vettem. Valahogy mindig ott volt
mellettem, és feltételeztem, hogy ez mindig így is lesz.
– És miért lett rendőr?
– Mert az lehetett. Olyan munkakör volt, amit írásbeli vizsgák és családi kapcsolatok révén meg tudott
szerezni. A teszteket hibátlanul kitöltötte, és voltak nexusai is.
– És jó rendőr volt?
– Egyenruhásnak rémes – felelte Lily. – Nem volt meg benne a szükséges… hidegség. Vagy a melegség.
Vagy nem is tudom. Nem tudott parancsolni az embereknek… De te tudod, miről beszélek.
– Hogyne tudnám… – vigyorgott Davenport. – Csak azt nem tudom, hogy hideg-e vagy meleg-e. Na szóval
Petty…
– Rettenetes rossz volt fakabátnak, be is vonták az utcáról, szolgálati beosztásokat állított össze meg
ilyesmiket. Aztán egy nap kipróbálták narkós vonalon. És láss csodát: soha senki el nem hitte róla, hogy
zsaru. Előfordult elég gyakran, hogy vásárolt egy passzéitól, az ikre közben előpattant, letartóztatta a
passzért, de az még akkor sem akarta elhinni. Hogy egy ilyen balpöcs nem lehet titkosrendőr. Na, így vagy
úgy, de ez volt az első munka életében, amit tényleg jól csinált. Volt benne egy cseppnyi színészvér.
Aztán elkezdett érdeklődni a nyomozás és a helyszínelés iránt. Abban is jó volt. A legjobb. Odament egy
helyszínre, és egyből látott mindent. És amit látott, azt össze is tudta rakosgatni. Aztán jöttek a
számítógépek, na, azokhoz aztán tényleg értett. – Lily Rothenburgnak eszébe jutott valami, felnevetett. –
A pancser, a balfék, aki addig mindent elbarmolt, hirtelen kapós lett, nagy szám. De azért megmaradt a
régi kedves fiúnak. Ha festetni kellett, ott volt. Olyan nagy, széles mosolya volt… Kicsit bárgyú, de teljesen
őszinte. Amikor kiült az arcára, hogy örül neked, tényleg örült neked, nem csak kigyújtotta a neont. Ha
meg begurult és ordított egy sort, utána gyakran olyan képet vágott, mint aki menten sírva fakad.
Lily Rothenburg ajka remegni kezdett, lábát levette a puffról, fejét lehajtotta.
– Na és hogyhogy épp rá bízták Robin Hood felkutatását?
– Úgy, hogy értette a számítógépekhez és együtt dolgozott O'Dell-lel, mi meg rálőcsöltük. Úgy gondoltuk,
tud segíteni, neki meg jó lehetőséget kínált a feltörésre. És némiképp benne volt az én kezem is… Mert,
hogy így, mellettem dolgozhatott. Szóval, ahogy mondtam, nem voltam…
– Értem. Pontosan értem, mire gondolsz. És szerinted közel jutott Robin Hoodhoz?
– Egészen biztos. Mikor megölték, Jézusom, egy hétig nem bírtam abbahagyni a bőgést.
Tulajdonképpen… Nem is tudom. A dolognak nem volt semmiféle szexuális töltete, de mikor
belegondoltam, hogy mennyire szeretett hosszú éveken át. hogy jött utánam, mint egy kiskutya… Olyan
volt… Nem tudom. Szerettem.
– Aha. – Davenport csak nézte, könyökével a fotel karfáján, mutatóujjával az állán.
– Te most tulajdonképpen mit akarsz ezzel? – kérdezte Lily. Már nem volt gyanakvás a hangjában, őszinte
érdeklődéssel nézett Davenportra.
– Te meg O'Dell valamiféle csalinak használtok engem – mondta Davenport. – Ott lóbáltok valakiknek az
orra előtt. Tudnom kell, hogy szerintetek kik ezek a valakik.
Lily Rothenburg egy hosszú percig hallgatott.
Aztán kimondta: – Barbara Fell. Legjobb tudomásom szerint ő.
– Hülyeség.
– Nem hülyeség. Ő az egyetlen konkrétumunk.
– Nem létezik.
– De létezik.
– Te O'Dell minden lépéséről tudsz?
– Hát… igen. Én állítom össze az órarendjét… De azért gondolom, jut ideje másra is…
Megint csend támadt egy percig, aztán Davenport törte meg. – Félek, hogy elárulsz.
Lily Rothenburg megsértődött, megharagudott. – Egyen meg téged a franc.
– Tudom, hogy elárulsz… vagy valaki más árul el. O'Dell egészen biztos, és te az ő munkatársa vagy…
– Na rajta, ki vele – dőlt hátra újra a fotelben Lily Rothenburg.
Davenport egy ideig csak nézte. – Először is: Fell nincs benne.
– Ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy tudom. És nem tévedek.
– Lucas… Ösztön ide, ösztön oda, azok az istenverte adatok nem hazudnak. Az összes iratban ott a neve.
– Tudom. Ó riasztócsengő.
– A micsoda?
– Olyan, mint egy távérzékelő – mondta Davenport. – A betörésin, abban a munkakörben, amiben
dolgozik, Midtown minden második csirkefogóját ismeri. Ezért szemelte ki Robin Hood, és ezért
választott olyan csirkefogókat, akiket Fell ismer. Aztán elkezdte figyelni Fellt. Ha valaki elkezd utána
szaglászni, az az illető Fellt fogja elsőként kiszúrni…
– Hát én nem tudom – ingatta a fejét Lily. Nem hitt benne.
– Agyafúrt csibész lehet, hogy ezt így kigondolta – folytatta Davenport. – Abban a pillanatban, amint
levették a szokásos munkájáról és odaállították mellém, a riasztócsengő megszólalt. Pettyt meggyilkolták,
a hivatalos vizsgálat befulladni látszik… Na és itt lép a színre Lily Rothenburg meg a testület Svengalija:
előrángatnak engem. És odatesznek Fell mellé. Robin Hood egy pillanatig se vette be a Bekker-sztorit, úgy
olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben.
– És ki volna az?
Davenport habozott. – Kénytelen vagyok azt mondani, hogy Kennett.
– Hülyeség. – Lily megrázta a fejét. – Én azt tudnám. Az az igazság, hogy még meg is kérdeztem tőle.
Szerinte nem is létezik ilyen csoport.
– Mi viszont tudjuk, hogy létezik. És én még mindig hajlok a feltételezésre, hogy Kennett irányítja. Engem
O'Dell rakott Fell mellé, és ő hívta fel a figyelmemet Kennettre. Könnyen lehet, hogy O'Dell tudja, hogy
Kennett az, csak nincs bizonyítéka.
Lily Rothenburg végiggondolta, nézte Davenportot. – Ez azért…
– Elég bizarr. Tudom. És ezenkívül természetesen vannak más lehetőségek is.
– Én? – Lily Rothenburg szűken, fagyosan elmosolyodott.
– Igen – bólintott Davenport. – Ez az egyik.
– És szerinted?
Davenport nemet intett. – Nem te vagy, úgyhogy…
– Honnan tudod, hogy nem én vagyok?
– Ugyanonnan, ahonnan Fellt is tudom. Mindkettőtöket látnak működés közben.
– Kösz – mondta Lily Rothenburg.
– Úgyhogy már csak egyetlen lehetőség marad.
– O'Dell?
– O'Dell. Megvan minden lehetősége, hogy megszervezzen egy ilyen csoportot. Ismer mindenkit a
testületnél, ki tudja választani azokat a jelölteket, akik beleillenek ebbe a csoportba. A csirkefogók
kiválasztásához ott a számítógépes adatbázis, Fellt odateszi riasztócsengőnek…
– Itt lyukas – szólt közbe Lily. – O'Dell olyan magasan ül, hogy mindenre rálát, nincs szüksége
riasztócsengőre.
– Na és a belső elhárításra? A belső elhárítás nyomozásairól ő sem tud.
Lily Rothenburg az ajkába harapott. – Igaz. Folytasd.
– Mivel Petty egyben komputermaher is volt, lehet, hogy épp a komputer vezette el O'Dellhez. De bármi
volt is az oka, hogy Pettyt eltették láb alól, O'Dell nyomban ott termett, hogy vezesse a vizsgálatot. És
hogy a belső elhárítást ne engedje odaférkőzni.
– Azt mondta, hogy ennek az ügynek komoly politikai vonzatai vannak – mondta elgondolkozva Lily.
– Igen. Aztán előkapar engem, előhúzza a kalapból Fellt, és engem ráuszít Kennettre. Gondolj csak bele
egy pillanatra: Fellen és Kennetten kívül nincs semmi más kapaszkodónk… Csak az a vagonnyi papír, amit
tőled kaptam, a nyomozati papírok, a jelentések. Egy rakás szemét. Egy kőfal. Nagyon impozánsnak
látszik, de nincs benne semmi.
– És miért pont Kennettet szúrná ki O'Dell?
– Mert Kennett amúgy is meg fog halni – felelte nyersen Davenport. – Tegyük fel, hogy összeszed
mindenféle bizonyítékot, ami mind arra utal, hogy Kennett az. És akkor Kennett szép csendben… meghal.
Természetes halállal, szívrohamban. Ha addigra sikerül kialakítani az általános véleményt, hogy Kennett a
hunyó, a nyomozás leállt, és az igazi szervező él tovább, mint hal a vízben.
Lily Rothenburg falfehér lett. O'Dell erre nem képes… Nem hiszem.
– Miért nem?
– Nem hiszem… szerintem nincs hozzá elég bátorsága. Fizikailag nincs. Félne a börtöntől.
– Ez csak szervezés kérdése. Lehet, hogy a puskásai nem is ismerik.
– Ez igaz, viszont gondolj csak bele: ha e mögött az egész mögött O'Dell áll, akkor nem lökte volna oda
neked Fellt.
– Azért lökte oda, mert tudta, hogy Fell pontosan oda fog vezetni, ahol ő tart: sehova. És ugyanakkor egy
csipetnyi hitelességet is kölcsönzött ennek az egész bulinak, hiszen Fell az összes kinyírt palit ismerte. Na
és a számítógép is az ő nevét pottyantotta ki…
– Lehet.
– Te hogyan ismerkedtél meg Kennettel? – kérdezte hirtelen Davenport.
– Egy szakmai konferencián.
– Mint O’Dell munkatársa?
– Igen.
– O'Dell vezetett föl Kennettnek? – kérdezte Davenport.
– Jézusom, Lucas…!
– Ő vezetett fel? Mindkettőtöket ismer. Elképzelhető, hogy úgy kombinált, hogy…
– Nem tudom. Te is tudod, hogy nem kedvelik egymást. – Lily Rothenburg felállt, körüljárta a szobát. –
Tudod csak az a baj, hogy ezt az egész históriát egyetlen konkrétum nélkül raktad össze.
– Nekem viszont van egy érdekes, meglepő és más által nem ismert konkrétumom – mondta Davenport;
ezúttal ő mosolyodott el kurtán.
– Micsoda?
– Az, hogy tudom: O'Dell be akarja mártani Kennettet. Ezt az egyet konkrétan tudom. A kérdés most már
csak az, hogy ezt azért csinálja, mert Kennett bűnös, és ez az egyetlen lehetőség, ahogy kibánhat vele,
vagy azért csinálja, mert bűnbakot keres.
– Hülyeség – mondta Lily Rothenburg, de Davenport látta a szemében a döbbenetet.
– Megtaláltam a Vörös Reedet, Dél-Karolinában, Charlestonban – mondta Davenport. – O'Dell barátja,
még a Columbián ismerkedtek össze…
És aztán elmondta a többit is, csupán azt az érdekes részt hagyta ki, amit Marcy Logan mesélt nekik,
mikor kihallgatták a Petty lakása alatti lakásban.
 Huszonnegyedik fejezet
Lily Rothenburg végighallgatta, hogy beszélget Davenport telefonon Barbara Fell-lel, látta, mint
mosolyog, mint fordít hátat, mint sutyorog a kagylóba. Davenport ezután sietve távozott, Lily pedig
odaállt az ablakba a retiküljével, onnan követte tekintetével. Davenport leintett egy taxit, s mielőtt még
beszállt, fölnézett, fölintegetett, a retikülre mutogatott.
Aztán eltűnt.
Lily Rothenburg fel alá járkált a lakásban, meg-megérintette a tárgyakat; úgy érezte, valami véget ért.
Rettegés kerülgette.
Kennett? Nem. De O'Dellről is elképzelhetetlen. Képes volna O'Dell hidegvérrel kivégeztetni a saját
emberét…?
Végül fölemelte a kagylót, és bebillentyűzte Kennett hajójának számát.
Kennett azonnal fölkapta, beleszólt. – Lily.
Lily Rothenburg örült. – Honnan tudtad, hogy én vagyok?
– Biztos a szerelemtől – válaszolta Kennett. – Magányosnak érzed magad?
– Te gondolatolvasó vagy.
– Gyönyörű ma este a folyó…
A folyó csendes volt, agyag-, olaj- és sóillatú.
Keresztrudak koccantak halkan az alumíniumárbocokhoz. Az esti égbolton vihar indult messze fönt
északkeleten a part felől, látták a villámokat Manhattan fölött.
Lily Rothenburg és Richard Kennett szeretkezett; Lily egy pillanatra abszolút tisztasággal érzékelt mindent,
hallotta, hogy egy közeli hajón a Crash Test Dummie a Supermant énekli, külön-külön regisztrálta a
csónakkikötő ezernyi neszét.
Később aztán a kajütben Kennett azt mondta: – Jézusom, én csak fecsegek itt összevissza, te meg sírsz. –
Odanyúlt Lily arcához, hüvelykujjával letörölt róla egy könnycseppet. – Mi van?
– Csak néztem a folyót, hogy milyen szép, és hogy milyen jó itt. Aztán egyszer csak eszembe jutott Walt,
és hogy többé sose látom.
– Petty?
– Ő. A fene egye meg.
– Különös, hogy mennyire kötődtél hozzá… – mondta halkan, tűnődve Kennett. Beszéltetni akarta Lilyt.
– És tudod, miért? – engedett a kimondatlan kérésnek Lily.
– Miért?
– Azért, amiért olyan gonoszul bántunk vele. Mármint mi, lányok a gimiben. Lucas juttatta eszembe…
– Nehéz elképzelni rólad, hogy gonosz voltál – mondta Kennett.
– Akkoriban nem is gondoltam erre. Waltban az volt a szokatlan, hogy mindenkinek mindent megtett.
Valahogy mindig olyan buzgó volt. Mi meg a gimiben meg később a testületnél is ezt azzal háláltuk meg,
hogy kiröhögtük: az öltözködését, a viselkedését, meg hogy mindig annyi írószerszámmal járt. Bohócot
csináltunk belőle, pedig nem volt bohóc. És valahányszor megpróbált komoly lenni, sose hagytuk.
Bántottuk, Hát ez jutott most eszembe… hogy hányszor bántottuk mi, lányok a gimiben… Az a sértett
kifejezés az arcán, mikor megpróbált valamit, amikor szeretett volna közeledni, mi meg a képébe
röhögtünk. Azt hiszem, valójában sose értette… Jaj, istenem…
Kitört belőle a zokogás, Kennett tehetetlenül simogatta a hátát.
– Lily, Lily…
Egy perc múltán Lily Rothenburg immár tisztuló hangon megszólalt. – Te katolikus vagy. Hiszel le a
látomásokban? Tudod, miről beszélek… Mint mikor Szűz Mária megjelenik a pásztoroknak.
– Szívesen megnézném magam is – felelte szárazon Kennett.
– Ugyanis a helyzet úgy állt, hogy én állandóan látom Pettyt… – Lily Rothenburg kurtán felkacagott,
szeretetteljesen oldalba bokszolta Kennettet. –Nem, ne ijedj meg, nem lebeg körbe-körbe a szobámban,
csak a lelki szemeim előtt jelenik meg.
– Hm.
– Csak az a furcsa, hogy olyan tisztán. Rohan az utcán, a haja lenyalva, a két füle eláll… Jézusom. Walt volt
az egyetlen, aki szeretett, és cserébe nem kért semmit. Se szexet, se gyerekeket, se szívességeket. Beérte
annyival, hogy vagyok, és ez elég volt neki a boldogsághoz.
Kennett erre nem tudott mit mondani. Csak ültek ott lábukat felpolcolva, nézték a sötét folyót. Lily
Rothenburg egy idő múltán megint elsírta magát.
Huszonötödik fejezet
Davenport Lily Rothenburgtól hívta fel Barbara Fellt, elnézést kért, hogy ilyen későn.
– Épp le akartam menni a borozóba – mondta Barbara. – Tudod mit? Találkozzunk ott.
Davenport leintett egy taxit; Lily Rothenburg mosolyogva nézte az ablakból. Davenport felintegetett, Lily
bal kézzel megemelintette a retikült, jobbját belecsúsztatta, megfogta a pisztoly markolatát. Emlékszel a
múltkorira?
A borozóhoz érkezve Davenport elővette egy húszast a tárcájából, két dollár borravalót adott a taxisnak a
nyolcdolláros fuvarra. Barbara Fell az egyik hátsó fülkében ült, egy pohár sör meg egy tálka amerikai
mogyoró volt előtte. Újságot olvasott.
– Hahó – köszönt rá, s csusszant be mellé Davenport.
– Szia. Összejött valami Rothenburgnál?
– Nem.
– Akkor jó.
Davenport a fejét csóválta. – Jézusom. – Aztán: – Innék egy sört. – Intett a pincérnőnek, Fell poharára
mutatott, fölemelte két ujját. Mialatt vártak, egy világoskék blézeres, barna nadrágos, barna képű férfi,
kezében egy korsó barna sörrel odajött az asztalukhoz, és rossz Bogart-imitációval megszólította Barbara
Fellt.
– Szevasz szivi. Láttam a neved a plakátokon.
– Szevasz, Tommy. Gyere, ülj le. – Barbara Fell megveregette maga mellett az ülést, és Davenportra
mutatott. – Ez az úr Lucas Davenport. Nyomozó.
– Tudom – zöttyent le a férfi. – Csak eddig valahogy elkerültük egymást a fogadásokon.
– Ez az úr pedig – nézett Barbara Fell Davenportra –, Tommy Kantor, a Village Voice rovatvezetője.
Beszélgettek egy darabig a Bekker-ügyről, aztán Kantor felkeltette egy szabadúszó újságíró és barátnője
figyelmét. Odahúztak egy széket, ők is sört rendeltek. Aztán egy tévés producer érkezett, szóba
elegyedett Fell-lel, társalogtak.
Hajnali kettőre értek Barbara Fell lakására, eltöltöttek tíz szappanos-sikamlós percet a zuhany alatt, aztán
bezuhantak az ágyba.
– Muris volt ezekkel a palikkal beszélgetni – mondta Davenport. – Remélem, Kantor barátod nem borítja
ránk a bilit.
– Sose adja ki a forrásait – válaszolta Barbara. – Ne izgulj. Az viszont meglep, hogy milyen jól elvoltál
ezekkel a firkászokkal meg tévésekkel.
– Lényegében véve kedvelem őket – mondta Davenport. – Akad ugyan köztük néhány hülye és minden
második eladna két dollárért, de a rendeseket azokat kedvelem.
– Na és ezt kedveled? – kérdezte Barbara Fell.
– Óóóó… azt hiszem, igen. – Aztán: – Most már egészen biztos vagyok benne.
Másnap reggel Davenport egy frottír törülközővel dörzsölgette a haját, úgy lépett ki a fürdőszobából, és
közben a nappaliból meghallotta Barbara Fell hangját. Épp az alsónadrágját húzta, mikor Barbara letette
a kagylót, és belépett.
– Épp most beszéltem Carterrel. A nagy semmi.
– Értem. Azokat a dossziékat elhoztad?
– Ott vannak a másik szobában a padlón.
– Szeretnék nekiülni, olvasgatni egy kicsit, aztán talán elugrom a szállodába átöltözni. Még nem tudom…
Szeretnék ott lenni, mikor elkapják.
– Nekem ne sóderolj. Odaadnád a bal golyódat, hogy te foghasd meg.
– Te odaadnád a balsó golyómat? – nézett rá hitetlenkedve Davenport.
– Jó van, na… Kell kifli, krémsajt meg valami lé?
– Hát, ha már így rákérdeztél…
Olvasták az anyagokat, beszélgettek, aztán valamivel egy óra után Davenport bekergette Barbara Fellt a
hálószobába, ahonnan kettőig ki se jöttek.
– Visszamegyek a szállodába átöltözni – mondta Davenport, fölvéve a zakóját. – Tudod mit? Találkozzunk
Midtownban. Mondjuk fél ötkor, a napi összefoglalón.
– Megdumáltuk.
Davenport lenézett a lába elé. A padlón egy fénymásolat hevert, a kórház folyosóján fekvő halott
Whitechurchöt ábrázolta. A húszasak úgy virítottak ki a test alól, mint a mohóság megannyi lábjegyzete.
– A folyó közepén nem jó lovat váltani.
– Tessék?
– A mamám szokta mondogatni, régi angol közmondás.
– Hülyeség – mondta Barbara Fell.
– Szerinted az én mamám hazudik?
– Húzd el a csíkot, Davenport. Fél ötkor találkozunk.
Davenport leliftezett a földszintre, odabiccentett az őrnek, aki nem kérdezett semmit, kilométerekről
felismerte az alkalmi lepedőakrobatákat. A kapu előtt épp megállt egy taxi, kiszálltak utasai. Davenport
már be akart ülni, mikor megtapogatta kabátzsebét, ahol a tárcáját tartotta.
– A fene…!
– Tessék? – nézett fel az őr a pultjától.
– Semmi, nem magának szóltam… Fönt felejtettem valamit.
Visszament, bekopogott. Barbara pongyolában nyitott ajtót.
– Tudnál kölcsönözni egy húszast? – kérdezte Davenport. – Az este csak egy tízesem maradt, az
úticsekkjeim meg mind a szállodában vannak.
Barbara Fell bement a retiküljéért, kinyitotta, elővett egy pénztárcát. – Hat dolcsim van – jelentette,
aztán felderült az arca, és tovább kotorászott. – Meg egy kápékártyám. Van itt a sarkon egy
pénzautomata. Elárulom neked a kódomat, de ha lelépsz tőlem, megváltoztatom.
Davenport ránézett a készpénzkártyára, pillantása a padlóra siklott, a Whitechurchről készített felvételre,
a húszasokra. A pénz. A pénz. Bekker.
– Öltözz fel! – szólt rá Barbara Fellre. – Csipkedd magad!
Whitechurch holtteste alatt és mellett összesen három húszdollárost találtak. A raktáros figyelő
tekintetétől kísérve elővetették a bizonyítékos helyiségből.
– Egymás utáni számok? – kérdezte szinte súgva Barbara Fell. Rettenetesen izgult, alig bírt magával.
Davenport felcserélte a pulton fekvő bankjegyek sorrendjét. – Kettőé igen. – Felírta a számokat. –
Gyerünk, beszéljünk a szövetségiekkel.
Terrell Scopes, a Szövetségi Tartalékok tisztviselője mindenre tudta a regulát, még a sorozatszámokra
vonatkozó információk kiszolgáltatására vonatkozót is. – Értsék meg, hogy ide nem lehet csak úgy
beállítani… – mondta. Szavait egy beszédes gesztus kísérte, amely azt sugallta, hogy a két látogató
nemigen felel meg az elvárásainak. Davenport gyűrött volt, Barbara Fell frizurája kezdett szétesni.
– Na, akkor jól figyeljen – vicsorított rá az asztal fölé hajolva Barbara Fell. – Ha itt nekünk órákig kell
bokáznunk, míg maga kinyög valamit, és Bekker eközben kivágja valakinek a szívét, a maga képe ott fog
virítani az övé mellett a New York Times első oldalán!
Az amúgy is sápadt Scopes még jobban elsápadt. – Egy pillanat – mondta. – Rögtön utánanézek. –
Elment.
Hamarosan visszajött. – Citibank.
A Citibank segítőkészebbnek bizonyult, de a procedúra elhúzódott. – Az már biztos, hogy a pénz az egyik
Prince-en lévő automatából származik, de hogy pontosan mikor és milyen számlára ment ki, annak a
megállapítása még eltarthat egy darabig – mondta Alice Buonocare, a bank kerek arcú tisztviselőnője.
– Sürgős volna – mondta Davenport.
– Igyekszünk, amennyire csak tudunk – felelte derűsen Alice Buonocare. – Elég sok műveletet igényel…
Vissza kell mennünk egy ismert számig, onnan kell előrefelé haladnunk… És nem lehet mindent
számítógéppel. Nem vagyunk felkészülve az ilyesfajta kérésekre… És körülbelül húszezer tételről van szó.
– Na és a fényképek?
– Az az igazság, hogy azok nem valami jó minőségűek – vallotta be Alice Buonocare. – Ha mindössze
annyit tudnak, hogy az illetőnek szőke haja van, ilyet legalább ezret találni a szalagon… Azt hiszem,
könnyebb volna a számok felől közelíteni, és aztán a felvételekkel megerősíteni.
– Legyen – sóhajtott Davenport. – Ez meddig tart?
– Nem tudom. Egy órát… esetleg kettőt. Addigra persze már zárunk.
– Na…! – Davenport már vette a levegőt.
– Csak tréfáltam – mondta Alice Buonocare Barbara Fellre kacsintva.
Három óra. Az első lefuttatás felénél találtak egy hibát, nem lehetett eldönteni, melyik sorszám hová
került: a Prince-re vagy a Houston Streetre. Kibogarászták.
– Oké zsoké – mondta az egyik számítógépkezelő este hatkor. – Még húsz perc, és centire megmondjuk.
Ha addig nem akarnak unatkozni, itt van egy nyolc-tízes csoport, kilencven százalék, hogy ebben benne
van.
– Na és a felvételek?
– Mindjárt feltesszük a szalagot.
– Lássuk azt a tízet – mondta Alice Buonocare.
A programozó ujjai táncba kezdtek a billentyűkön, a zöld képernyőn megjelent egy számla. Aztán egy
másik, még egy és még egy. Összesen tíz. Hat férfinéven, négy nőin. Két számlán, egy férfién és egy nőén
nem manhattani cím volt feltűntetve. Ezeket kirostálták.
– Megkaphatjuk ennek a nyolcnak a számlamozgásait? Az utolsó két hónapét – mondta Alice Buonocare
a számítógépkezelő válla fölött.
– No problemo – felelte az. Kopácsolt egy kicsit, és megjelent az első számla.
– Ez rutinügynek látszik… – mondta egy múltán Buonocare. – Lássuk a következőt.
– Jó volna gyorsan megtalálni – szólalt meg Barbara Fell –, mert én mindjárt a bugyimba eresztek.
Edith Lacey számlája az ötödik volt. – Hohó… – mondta Alice Buonocare. – Ezzel menjünk vissza egészen
az elejére.
– No problemo.
Alice Buonocare egy ideig tanulmányozta a számokat, aztán hátrafordult. – Ezt nézzék meg. Százezer
dollárral indult hat hete, és azóta szinte minden nap kivette a napi maximumot, ami ötszáz dollár. Még
most is csinálja, hetente három-négyszer.
– Ez ő lesz – bólogatott izgatottan Davenport. – Nézzük meg a képet. A név meg a cím megvan?
– Edith Lacey…
– A SoHóban. Ez az, ez ő lesz – kopogtatta meg a képernyőt Barbara Fell.
– Na és a videó?
– Nézzük meg ezeknek a kivéteknek a hivatkozási számát… – mondta Buonocare. Felírta a számot egy
jegyzetlapra, és odament a géphez. A kérdéses kazetta már be volt téve. Elindította, figyelte a számokat.
– Tessék – mondta.
A képernyőn egy lehajtott fejű szőke nő látszott.
– Én ebből nem tudom – mondta Barbara Fell –, de esküszöm, hogy mindjárt bepisilek.
– Nézzük meg egy másik kivetnél – mondta Buonocare.
Elindította a szalagot, megállította, keresgélt. Megint talált egy szőkét.
– A kurva anyádat… – sziszegte a képernyőt nézve Davenport. – Örülök, hogy újra látlak, Mike.
– Ez ő? – kérdezte a képernyőt nézve Barbara. – Nagyon csinos.
– Ez ő – mondta Davenport.
Bekker mosolygott a lencsébe; szőke haja illedelmesen hátra volt fésülve a homlokából.
Huszonhatodik fejezet
Bekker délben ébredt. Egy ideig csak járkált, aztán kiment a fürdőszobába, és megnézte magát. Csinos.
Egy csinos szőke. Befellegzett már a csinos szőkéknek.
Elsírta magát. leült a fürdőkád szélére, ott zokogott. Muszáj. Leborotválta a haját. Előbb lenyírta egészen
rövidre az öregasszony varródobozában talált ollóval, besamponozta, és egy önborotvával lehúzta a
sörtéket. Kétszer is megvágta magát, fejbőrén rózsaszínnek rémlett a vér… Sóhaj.
Ott találta magát a tükör előtt, fülére, koponyájára rászáradt a hab. Kész. Szemébe újra a könnyek
tolultak. Milyen kicsi a feje. És piszkosfehér, mint a márvány. Hová lett Gyönyörű?
Kritikus szemmel vizsgálta magát. Kopasz. Sápadt. Nem jó. Egy ilyen fehér koponya még a Village-ben is
szemet szúr. És a smink is túlságosan szembeszökő lenne.
A hegek… Ezek a hegek lesznek az árulói. Végigsimított az arcán, a kidomborodó, megkeményedett
bőrrészeken. Új figura kell. Mielőtt leborotválta a koponyáját, megfordult a fejében, hogy egyszerűen
csak rövidre vágja a haját, és visszavált férfiszerepre. De ez nem válna be. És mint nőnek, különben is
több eszköze van az álcázáshoz. Megint vissza kell térni a parókához, amelyet addig viselt, míg meg nem
nőtt a haja.
Lendületes léptekkel indult a lépcső felé. A külső szobában egy pillanatra megtorpant, hogy
végigsimítson az íróasztal fölött függő pókrajon. Olyan finomak, olyan szépek…
Gyerünk. Vedd a parókát, öltözködj. Eddig fel sem öltözött: olyan kényelmetlennek, feszélyezőnek tűntek
a ruhák. Most határozott léptekkel elindult – hatottak már a narkotikumok –, szálfaegyenes tartásban,
méltóságteljesen. S ekkor hirtelen felfigyelt saját nemi szervére, amely úgy himbálózott alatta, mint egy
kényelmetlenül nagy és petyhüdt orr, mint egy méltóságát vitató vörös felkiáltójel.
Combjához szorította, de a menetelés ritmusa megtört.
Kigurult egy kis gumilabda. Ez honnan van? Az ötvenes évekből? Egy komikus az Ed Sullivan Showból!
Igen. Egy apró emberke, belenéz egy szivardobozba, beszélget vele, egy hang meg válaszol neki a
dobozból… Oké? Oké. Ez mondták…? Ezt.
A konyha előtt elhaladva megtorpant, befordult, bement. Kinyitotta a hűtőszekrényt, benézett.
Parancsoljon egy Colát, Mr. Bekker. Köszönöm. Oké? Oké. Úgy csapta be a frizsiderajtót, mint a komikus.
Üvöltve röhögött. Oké? Oké.
Ez tényleg állati jó… Röhögött.
Kólával a kezében visszaimbolygott a tévéhez, bekapcsolta. A CNN. Nézte néhány percig. Ma reggel
benne volt az egyik friss műsorban, annak a Carson nevű nőnek a fényképével együtt. Nevetségessé
tették, azt mondták, hogy a fej körül látható aura nem más, mint ujjlenyomat a fotópapíron. Mit jelent
ez? Nem volna jó a módszer? Mostanában olyan nehezen emlékszik…
Nézte egy ideig a tévét, hátha mutatják még egyszer, de az újabb hírciklusból már kivágták.
Meztelenül, mezítláb lement, óvatosan lépkedett a földszinti bolt limlomjai között, lement az alagsorba,
megkereste a fekete parókát, azt a kissé buzisat. Fölment megint, bement a fürdőszobába, feltette.
Meleg volt, mint egy kucsma, és szúrt is. de jól állt. Csak a szemöldökével kell valamit csinálni, meg a
szempillájával. Esetleg valamit az arcbőre tónusával.
Edith Lacey túl volt már azon a korhatáron, ameddig igazán törődnek a sminkjükkel a nők, beérte
annyival, hogy két kis rózsaszínes foltot mázolt az arcára, amúgy Ronald Reagan módra. Viszont volt
szemceruzája. Fogta, odament vele a tükörhöz, megnyalintotta és nekiállt vele a szempilláinak. A
tükörben formálódni kezdett az új arc.
Fél hat tájban próbaképpen, nagy vigyázva kióvakodott. Még teljesen világos volt. A Washington Square
felé indult. Elszokott már a nappali világosságtól, hunyorgott, gyorsítók feljavította szemének sok volt ez
a tarkaság, ez a fényerő. A kezében a táskáját vitte, meg egy régi rajzmappát, amit Mrs. Lacey egyik
szekrényében talált.
Kevés volt a gyalogos. Mindvégig megmaradt a keskenyebb utcák árnyékos oldalán, a fejét lehajtotta.
Fekete haj, fekete szemöldök, fekete blúz, farmer, edzőcipő. Egy meleg nőcske. Nőnek kissé kemény.
Vannak ilyenek.
Még akkortájt, mikor idejött s felderítette a terepet, látta, hogy a téren, ha nem is nagyon
szembeszökően, de működik piac. Narkónepperek lófrálnak át rajta. Tasakok, kápé. Érezte farmerja
zsebében a kis műanyag dobozt, hallotta, mint zörögnek benne a tabletták. Már csak hat szem maradt.
Megrémítette a gondolat. A retiküljében ötezer dollár lapult. Meg egy pisztoly – sose lehet tudni.
Már csak egy kis szerencse kellett.
Oliveo Diaz tíz keresztessel és tíz gyorsítóval jött ki, és úgy számított, hogy egy-két óra alatt el is adja
mind. Ma este buli lesz: kell a kápé, hogy vehessen magának egy csipet kokót. A kokó magasan veri a
gyorsítókat. Ha elég gyorsító volt benne, Oliveo úgy érezte, akárhová el tud jutni. Ha kokóval volt
föltankolva, már meg is érkezett.
A park déli részén sétált, mikor észrevette Bekkert, aki egy alacsony támfalon ült és rajzolgatott, így
távolról egész csinosnak látszott azzal a szénfekete hajával. Puerto Ricó-i? Közelebbről már inkább írnek
tippelte, fehér bőrű, fekete írnek.
Bekker nem nézett rá, belemerült a rajzolásba, a ceruza táncot járt a kezében. De figyelt.
– Várj már, Oliveo, hapsikám…
Oliveo megperdült, megvillant gépes mosolya. Áhá: az a Kagyló nevű krapek. Fiatal, kék szemű, nyomott
homlokú, fehér srác, Met feliratú baseballsapkával a fején, az ellenzője hátracsapva. Oliveónak volt egy
elmélete arról, mi az összefüggés egy ember intelligenciája és a simlédere hátrafordításának mértéke
között. Aki így teljesen hátrafelé fordítja, az komplett hülye. Mint ez a Kagyló is.
– Sz'asz hapsi – emelte üdvözlésre kezét Kagyló.
– Mi újság, öcsém Kagyló? – kérdezte Oliveo. Kagyló egy újrafutózó műhelyben melózott, időnként volt
pénze.
– Van kiszolgálás? – Gyors pillantás jobbra-balra.
– Mi kéne ha vóna? – Oliveo arcán ismét felfakadt a mosoly. Profinak tartotta magát, az utca Mick
Jaggerének, úgy érezte tíz másodpercenként kutya kötelessége elmosolyodni, ez benne van a pakliban.
– Lebegnék egy kicsit, hapsikám…
– Van tíz löket frankón szűz adagom, egyenesen Miamiból…
Bekker az alacsony falon ült, és a tűzcsapot rajzolta; érzése szerint jól rajzolt. Még medikus korában
elsajátította a különféle technikákat, és mint patológus, ennek hasznát is,vette: így tisztán, egyszerűen
tudta ábrázolni a szerkezeteket. Nehezére esett folytatni a rajzolást, mert valójában Oliveóékat figyelte,
mint fecsegnek, mint néznek körül, van-e rendőr, aztán valami nejlonszerűség villan.
Körülnézett. Voltak rendőrök a téren, de a másik oldalon, a diadalív közelében. Három Plymouth parkolt
egymás mellett, a rendőrök a motorházaknak támaszkodva beszélgettek. Bekker felkapta a retiküljét, s
mikor a fehér fiú elpályázott, odasomfordált Oliveóhoz.
– Kiszolgálás? – nyekeregte.
Oliveo hátraperdült. A rajzoló spinkó, a feje lehajtva. Nem nagyon látta az arcát, de tudta, hogy még sose
adott el neki. Valami nem stimmel vele. Zsernyák?
– Kopj le rólam – morogta.
– Sok lóvém van – mondta Bekker még mindig nyekeregve; a saját fülében úgy hangzott, mint az
egércincogás. – Nagyon kellene. Nem vagyok zsaru…
A lóvé szó megtorpantotta Oliveót. Tudta, hogy olajra kellene lépnie. Idegennek nem árulok, mondta
magában. Fennhangon azonban azt mondta: – Mennyi?
– Sok. Gyorsító kellene meg angyalpor, vagy mindkettő…
– Te hülye zsaru.
– Nem vagyok zsaru. – Bekker a rendőrautók felé pillantott, s egy bankjegyekkel tömött borítékot húzott
elő a táskájából. – Ki tudom fizetni. Itt helyben.
Oliveo körülnézett, megnedvesítette ajkát. – Mutasd csak a pofalemezed, kisanyám! – Elkapta Bekker
állát, és megpróbálta fölfelé fordítani. Bekker elkapta és megcsavarta a csuklóját – férfierővel,
férfiizmokkal. Ahogy eltaszította magától Oliveót, fölemelte a fejét: vicsorgott, szeme tágra nyílt.
– A kurva anyád… – hátrált sziszegve Oliveo. – Te vagy az a fószer.
Bekker hátat fordított neki, félig futva, zaklatottan indult az utca túloldala felé.
Háta mögött Oliveo a tér másik oldalán ácsorgó rendőrök felé fordult. – Rendőr! – ordított. Bekker-re
majd megint a rendőrökre nézett, rohanni kezdett feléjük, ordított, hadonászott. – Hé, hé! Ott van, ez ő,
ez ő…!
Bekker futott. Az edzőcipőben jól tudott futni, de a rendőrök sokan voltak, és ha elég gyorsan
kapcsolnak, ha kérdezősködni kezdenek egy rohanó nő után…
Az egyik zsákutcaszerű sikátor torkolatában egy csavargó turkált a szemetesedényekben. Gyűrött kalap és
bokáig érő koszlott katonaköpeny volt rajta.
A járdán egy féltégla hevert, tenyérnyi habarcs még maradt rajta, olyan volt, mint cukormáz a répatortán.
Az utca keskeny mellékutca volt, a legközelebbi járókelők a túlsó sarkon nem néztek erre.
Futás közben kapta fel a féltéglát. A csavargó fölnézett, fölegyenesedett, elképedt arccal tántorodott
hátra, mikor Bekker lendületből mellbe vágta a tégladarabbal. Átesett a szemetesedényen, hanyatt terült
a flaszteren. – Ne… – nyögte.
Bekker a szeme közé vágott a féltéglával, aztán lecsapott megint, fölé tornyosult, morgott, mint egy
pitbull, érezte, hogy agyába tódul a vér…
Sziréna. Meg egy másik is.
Lerántotta a csavargóról a kalapot meg a köpenyt, belebújt a köpenybe, lerántotta a parókát, a kalapot
mélyen a szemére húzta. A csavargó ajkán vérbuborék nőtt, pulzált. Még élt. Bekker elindult az utca felé,
már próbálgatta az új személyiséget, a koldusmaszkot…
Háta mögül gurgulázó hang hallatszott. Hátrafordult: a csavargó őt nézte, összezúzott arcából egyenesen,
fénylőn őrá meredt épen maradt szeme. A halálán volt: Bekker felismerte ezt a hangot. Hűvös, távoli,
szenvtelen tudóshang szólalt meg a fejében: cerebralis haemorrhagia, parietalis fractura. És a szem,
amely őt nézi. A csavargó meghal, aztán visszajön és figyel… Bekker szétnézett és visszaugrott a
csavargóhoz, elővette a zsebkését, két gyors döféssel elintézte. A csavargó felnyögött, de már amúgy is a
végét járta.
A féltégla ott hevert a fejénél, Bekker felkapta, zsebre vágta. Jó fegyver. A pisztoly hangos. De azért
kivette a retikülből, és áttette a zsebébe.
Ki az utcára. A hatodik sarok. Látta, hogy elhúz mellette egy rendőrautó, csikorgó gumikkal fékez a
kereszteződésben, a rendőrök mindkét irányban körülnéznek, aztán tovább hajtanak. A köpeny bűzlött,
vizeletszaga volt. Fojtogatta ez a szag, és lelki szemeivel már látta is, mint hatolnak testébe a bolhák.
Újabb szirénák. A környéket szinte elözönlötték a rendőrök. Bekker megszaporázta lépteit.
Befordult a Greene-re, tántorogva, részegen, koszlott köpenyét a földön húzva. Szemből egy nő közeledik.
Átment az utca másik oldalára. Szeme ide-oda rebbent, izmai megfeszültek: közeledett Edith Lacey
házához. A távolból szirénázás hallatszott, de halkult. Egy nő lép oda a Lacey-ház kapujához.
Mi?!
Egy pillanatra megbénította a halálfélelem. Megzavarta. Mit akar ez a nő? Rezzenéstelen arcú házak
néztek le rá. Kipottyant egy gumilabda. Vörös, haragos. Ezt csinálják vele, egy ilyen tehetséges emberrel.
A nő kissé felemelve félig felé fordította a fejét.
Távoli hang, valahonnan a tarkója belsejéből: Bridget. Bridget Land. Látogatóba jött.
Bridget Land lenyomta az ajtót, öreg, csapott válla megfeszült az erőlködéstől, aztán belépett. Bekker a
dühtől és a lehetőségtől szított lendülettel rohanni kezdett. Úgy rémlett neki, nincs tér, nincs idő;
nekivágódott az ajtónak, betaszította.
Gyors volt, gyorsítógyors, gyorsabb, mint egy frontember, belevágott a fél téglával az öregasszony arcába.
Harsány rekedtes hangot hallatva, mint egy szárnyon lőtt holló zuhant a földre Bridget Land.
Bekker semmivel sem törődve bevágta az ajtót, belemarkolt az öregasszony hajába, levonszolta a
lépcsőn.
A csavargó öltözékről is megfeledkezett, oda se figyelt az öregasszonyra, aki úgy harákolt, mint egy pincsi,
ha torkán akad a csont. Berángatta a műtőbe, leszíjazta. Az öregasszony lábai rángani kezdtek. Bekker a
szájába tömte a gumikúpot, odadrótozta. Dolgozott, mint egy megszállott, szinte repkedett.
Huszonhetedik fejezet
Alice Buonocare még két kivéthez játszotta oda a fotószalagot. Ezeken is Bekkert lehetett látni; a kép
rossz minősége ellenére is meglepően szép nőt mutatott.
– Jézusom, bárcsak én néznék ki ilyen jól – sóhajtott Buonocare. – Kíváncsi volnék, ki lehet a fodrásza.
– Hívom Kennettet – nyúlt az asztal fölött a telefonért Barbara Fell.
– Ne. – Davenport a szemébe nézett, úgy ingatta a fejét. – Ne.
– De hát…
– Odakint megbeszéljük – dörmögte halkan Davenport.
– Mit?
– Majd kint. – Davenport Alice Buonocaréra nézett. – Elnézését kérjük, de van egy bizalmas dolog… Erről
sajnos nem beszélhetünk.
Barbara Fell fogta a retiküljét, Davenport a kabátját, szinte futólépésben mentek az ajtóhoz. – Benne lesz
a híradóban? – kérdezte Alice Buonocare, mikor a kapunál álló biztonsági őrhöz értek.
– Ha tényleg ő az, akkor maga valószínűleg benne lesz – válaszolta Barbara Fell. Az őr kiengedte őket.
– Hát akkor sok szerencsét. És viszlát a tévében. Bárcsak én is magukkal mehetnék…
Odakint időközben eleredt az eső, kellemetlen párásság keletkezett. Davenport intett egy taxinak, de az
nem állt meg. A következő észre se vette.
Barbara Fell megragadta Davenport könyökét, és sürgetőleg rászólt. – Mit csinálsz, Lucas? Most már
tényleg telefonálnunk kell.
– Nem.
– Nézd: én is ott akarok lenni, de most nincs időnk. Ebben a forgalomban…
– Mi nincs? Nincs tizenöt percünk? Teszek rá. Én el akarom kapni.
– Lucas…!
Nem messze tőlük megállt egy taxi. Davenport odasprintelt, két másodperccel előzött meg egy kapu alól
rajtoló nőt. Beugrott a kocsiba, nyitva hagyta az ajtót. Barbara Fell már ott volt, de lecövekelt a járdán. –
Szállj be.
– Telefonálnunk kell.
– Több dolog van itt, mint amiről te tudsz – mondta Davenport. – Nem vagyok a belső elhárítás embere,
de itt többről van szó.
Barbara Fell egy hosszú másodpercig csak nézett rá. – Tudtam – mondta és beszállt. Mikor a taxi elindult,
a nő, aki időközben visszaszaladt a kapualjba, utánuk intett: ökölbe szorított kézzel, felmeresztett
mutatóujjal.
Szótlanul ültek, mialatt a taxi szinte centiméterről centiméterre nyomult előre a rémálomszerű
forgalomban. Az eső még jobban rázendített. Barbara Fell penge vékony ajakkal, idegesen feszengett. A
Houstonon kiszálltak, Davenport fizetett. Egy járőrautó gördült el lassan mellettük, a két rendőr alaposan
megnézte magának Davenportot, mielőtt továbbhajtottak. Davenport és Barbara Fell egy
élelmiszerboltba menekült az eső elől.
– Na jó – tette csípőre a kezét Barbara Fell. – Halljam.
– Én nem tudom, mi fog itt még történni, de lehet, hogy nagyon bizarr lesz – mondta Davenport. – Robin
Hoodot próbálom megfogni. Ezért hoztak ide Minneapolisból.
Barbara Fellnek leesett az álla. – Te begolyóztál?
– Nem golyóztam be. Te pedig választhatsz: velem jössz vagy elhúzod a csíkot, de nem akarom, hogy ezt
elbaltázd – mondta Davenport.
– Jól van, jövök – mondta Barbara Fell. – Na de mi ez a Robin Hood-história? Mondj már egy-két szót.
– Később. Most nekem kell telefonálnom.
Lily Rothenburg O'Dell-lel volt, épp most hajtottak le a Brooklyn-hídról a Manhattanbe, tízpercnyire
voltak a Police Plazától.
– Hallottad? – kérdezte Lily Rothenburg.
– Mit?
– Bekkert kiszúrták a Washington Square-en, de meglépett. Úgy három óra tájban. Telehintettük
zsarukkal a környéket, de még semmi.
– Ez egész jól hangzik, mert azt hiszem, mi tudjuk, hol van, Fell meg én. Szerintünk a SoHóban dekkol.
– Hol? – Davenport hallotta, hogy Lily odaszól valakinek: – Lucas azt mondja, megtalálta Bekkert.
O'Dell hangja szólalt meg a kagylóban. – Hol vannak?
– A Citibanknál, dugóba kerültünk. Szerintem Bekker egy öregasszonynál dekkol a SoHóban, de ez azért
nem biztos. Én most odamegyek, gyorsan felmérem a terepet, csak aztán hívom a felmentő sereget. Csak
azt akartam, hogy Lily tudja, hátha esetleg valami rosszul sül el…
– És ellenkező esetben, tekintve, hogy maga most a belvárosból telefonál és dugóba kerültek, Kennett
aratná le az összes dicsőséget – mondta O'Dell mély, zsíros nevetéssel. – Nem áll fenn annak a veszélye,
hogy amit csinált, azzal esetleg riasztotta Bekkert?
– Nem. Viszont el fog tartani egy ideig, míg odaérünk… Itt szakad az eső, taxit fogni lehetetlen.
– Igen, itt is esik. Jól van, menjenek. De óvatosan. És adja meg nekem a címet, sose lehet tudni. És Lily
már kéri is a házkutatásit. Az majd segít kimagyarázni a késlekedést, hogy miért nem szólt be.
– Jó. – Davenport bediktálta a címet, aztán Lily Rothenburg szólt bele: – Vigyázzatok – mondta. – És
miután… körülnéztetek, csöngess ide. lesz egy egységünk a készenlétben.
Davenport letette a kagylót.
Barbara Fell megkérdezte: – És most mit csinálunk?
– Egy ideig figyelünk.
– Mit?
Egy másik járőrkocsi gurult el mellettük, a rendőrök megint alaposan megnézték őket.
– Mindenekelőtt ennek a Lacey nevezetű nőnek a házát – válaszolt Davenport. – Bekker ismer, úgyhogy
nem akarok a ház előtt flangálni.
– Tudom, hol vehetünk neked egy kalapot – mondta Barbara Fell. – Épp útba esik.
A házfalak tövében szaladtak a bolt bejárata fölötti védőtetőig. Barbara Fell egy olyan ruhaüzletbe
vezette Davenportot, amelynek a jelek szerint 1969 óta sem az árukészlete, sem a vevőköre nem
változott. Davenportot kivéve az összes férfi vásárló szakállas volt, a négy nő közül három Chanel-
kosztümöt viselt. Davenport egy kemény, lapos tetejű, széles karimájú bőrkalapot vásárolt, amelyben úgy
nézett ki, ahogyan egy szegényes fantáziájú divattervező az Amazonas-vidéki felfedezőt elképzeli.
– Ne morogj már – siettette Barbara. – Kint a természetes világításban nagyon jól fog állni.
– Úgy nézek ki, mint egy hülye – vitatta Davenport. – Minden megvilágításban.
– Most erre mit mondjak? Nem az Esquire címlapjára készülsz.
Az eső már csak szemerkélt, de az utak még vizesek, nyálkásak voltak, bűzlöttek a gyors zápor által
fellazított, két évszázad során rájuk kövesedett mocsok szagától.
Megtalálták Edith Lacey házát, megnézték elölről, szemügyre vették hátulról. A hátsó fronton nem volt
ablak, csak egy fészerféle támaszkodott a falnak. A drótkerítés kapuját nemrég nyithatták, az alacsony
gyomokon át keréknyomok vezettek a fészerféléhez. Davenport elsétált egészen a telek sarkáig, ahonnan
a legjobban be lehetett látni a fészerbe. – Ezt nézd meg – mondta.
Barbara Fell szemét összehúzva nézett át a drótkerítésen a jelzett irányba. – A szentségit, ez egy Bogár! –
lehelte. Megragadta Davenport karját. – Lucas! Most már tényleg telefonáljunk!
– Lily meg O'Dell már intézkedett.
– Úgy értem Kennettnek, ő a főnökünk. Jézusom, ha ebből kihagyjuk…
– Hamarosan hívjuk – ígérte Davenport. – De előtte figyeljünk még néhány percig.
Előrekerültek. Davenport talált egy boltot az utca átellenes oldalán, szemben a Lacey-házzal, alig
harmincméternyire, egy afrikai szőttes és műtárgyboltot. A tulajdonosa egy nagy mellű libanoni asszony
volt, fekete, garbónyakú selyemruhát viselt. A nyomozójelvények láttán idegesen bólintott. –
Természetesen. – Hozott két széket, leültek kissé oldalt a drapériák és nádfonatú ládák közé, onnan
figyelték az utcát.
– Mi van, ha kijön? – kérdezte Fell.
– Nem jön ki. Tele van a környék rendőrökkel. Dekkol.
– Akkor meg mire várunk?
– Néhány emberre. Robin Hoodra és víg cimboráira. Ha félóráig nem történik semmi, bemegyünk.
– Parancsolnak egy kis apró süteményt? – kérdezte némi nyugtalansággal a hangjában, kezét tördelve a
tulajdonosnő. Davenport érzése szerint nagyon hasonlított Hófehérke mostohaanyjára. Már ha Disney-
filmeknek hinni lehet, tette hozzá gondolatban. – Esetleg egy kis baklavát…?
– Nem, köszönjük, tényleg nem – mondta Davenport. – Remekül elvagyunk itt. Esetleg igénybe
vehetnénk majd a telefonját?
– Hogyne, persze – intett az asszony a pénztárgép mellett álló fekete készülék felé. Leült egy székre a bolt
végében, és tovább tördelte a kezét.
– Ha megennénk a nyamvadt baklaváját, mindketten a kemencéjében végeznénk – suttogta Davenport.
– Psszt! – mosolyodott el fejét rázva Barbara Fell. – Ha meghallja, fejbe vág a sütólapátjával.
– Oda nézz – mondta Davenport.
Két zakós, szövetnadrágos férfi tűnt fel az utcán. Egyikük sem nézett a Lacey-ház felé. Az egyik testes volt,
a másik karó vékony. Zakójuk túl vastag volt a New York-i nyárhoz, az a fajta, amelyet az egész évben
hordható szöveggel reklámoznak az áruházakban: nyáron beléjük sül az ember, télen nem elég melegek.
A testes férfi mereven lépkedett, mintha valami baja volna a hátának, a sovány bal karja gipszben volt.
– Zsaruk. – Barbara Fell fölállt. – Ezek zsaruk.
– Azt hiszem, az a girhes begipszelt tetű vágott pofán – mondta Davenport. Barbara Fell az ajtó felé
indult, Davenport azonban elkapta a karját. – Várj, várj, várj…! – Szemét mindvégig á két rendőrön tartva,
a pulthoz hátrált, fölvette a kagylót. A két férfi kényelmes léptekkel, eltúlzottan, hamisan gesztikulálva
elsétált a Lacey-ház előtt, aztán a következőnél megállt.
Davenport beütötte Lily Rothenburg hivatali számát. Lily a második kicsengésre fölvette.
– Itt vagyok a Lacey-háznál…
– Ilyen hamar? Hogy a…
– Hazudtam. És Robin Hoodék már meg is jöttek, az utca másik oldaláról figyeljük őket. Szóval O'Dell az.
– Az nem lehet. Hozzá se nyúlt a telefonhoz.
– Hogyhogy?
– Itt vagyok vele, az irodában.
– Hogy az a jó…!
Az utca másik oldalán a két víg cimbora megfordult és elindult vissza, a Lacey-ház felé. Az egyik pisztolyt
húzott elő, a másik egy hosszú nyelű pörölyt vett elő a zakója alól.
– Fedezz! – mondta Davenport. – Jézusom… ezek bemennek. – Lecsapta a kagylót. – Gyerünk – mondta.
– Karolj belém, tehénkedj rám, mintha mindketten be lennénk szittyózva.
Kiléptek az utcára. Davenport jól a szemébe húzta a kalapját, átkarolta Barbara Fell vállát, arcát az
arcához szorította. A két rendőr a Lacey-ház ablaka alatt megállt egy pillanatra, megint körülnézett és
észrevette Davenportékat. Davenport és Fell mintegy tizenöt méterre lehetett. Davenport egy
csípőmozdulattal a házfalnak taszította Fellt, s szabad kezével a melle után nyúlkált. Barbara ellökte
magától.
A két rendőr odament az ajtóhoz.
Most már futva.
A pörölyös rendőr megállt, elfordult hossztengelye körül, egy golfozó mozdulatával lendítette szerszámát.
A kalapácsfej közvetlenül a kilincs fölött találta el az ajtót, valósággal berobbantotta: repültek az üveg– és
faszilánkok.
A begipszelt karú rendőr ment előre, a másik ledobta a pörölyt, ő is pisztolyt rántott. Nyakukat behúzva,
összpontosítva bementek.
– Gyerünk! – mondta Davenport. Negyvenötösével a kezében három másodperc alatt az ajtónál termett.
Be az ajtón. A két rendőr a lépcső előtt állt, háttal az ajtónak, fegyverüket az emelet felé fordítva.
Davenport rájuk ordított. – Ne mozdulj! Rendőrség!
– Rendőrök vagyunk! Rendőrök vagyunk! – A Davenporthoz közelebb álló rendőr továbbra is a lépcső
felé fordítva tartotta pisztolyát.
– Dobd le a fegyvert, dobd le, dobd le azonnal, vagy szétlövöm azt a pudvás valagadat…!
– Mi is zsaruk vagyunk, te hülye! – A testes rendőr félig háttal állt Davenportnak, pisztolyát ő is a lépcső
felé fordítva tartotta. Sima, fekete fegyver volt, műanyagszerűen csillogott: egy masszív,
kilencmilliméteres Glock. Ez nem olvassa a testület körleveleit.
– Dobják el a fegyvert!
Barbara Fell lépett be, előre tartott fegyverrel, célpontot keresve; Davenport ott érezte közvetlenül a füle
mellett a buldogorrú harmincnyolcas Colt fekete csövét.
– Dobjátok el! – süvöltötte megint Davenport.
A deszkavékony férfi, aki közelebb állt az ajtóhoz, leejtette a fegyverét. Davenport a másikra koncentrált,
aki még mindig bizonytalankodni látszott. A fegyvertelen megszólalt. – Figyelj, te barom! Civil ruhások
vagyunk, Bekkerért jöttünk!
Davenport nem foglalkozott vele, a másikra összpontosított. – Azt mondtam, dobd le a fegyvert, te tetű.
A szart is kivertétek belőlem, úgyhogy nem vagyok vitatkozós kedvemben. Ha nem dobod el rögtön, én
meghúzom a ravaszt!
A testes férfi lehajolt, a padlóra tette a pisztolyát, és társára pillantott. – Ide figyelj…
– Kuss. – Davenport Barbara Fellre pillantott. – Ne engedd le a fegyvert, Bekker itt van valahol.
– Jézusom, Lucas… – mondta Fell. Davenport intett a két férfinak, hogy menjenek oda a radiátorhoz, és
odadobott nekik egy bilincset. – Hallani akarom a kattanást – mondta.
– Már bánom, hogy nem csaptam szét a pofádat, te barom – mondta a testes.
– Meg is öltelek volna, ha megpróbálod – mondta higgadtan Davenport. – Na, gyerünk.
– Szemét… – A két férfi odabilincselte magát a radiátor csövéhez. Davenport felnézett a lépcsőre.
– Most mi legyen? – kérdezte Barbara Fell.
– Már úton van az erősítés, minden pillanatban itt lehetnek. – Davenport még mindig a két megbilincselt
férfi felé fordítva tartotta negyvenötösét.
– Hülyeséget csinál – mondta a testes.
– Ezt mondja O'Dellnek – válaszolt Davenport.
– Kinek? – kérdezte a férfi; a homlokát ráncolta, nem értette.
Davenport mögéje került, pisztolyával a füle tövére célzott. – Kiveszem az igazolványát, meg ne
moccanjon. – Keze besiklott a férfi zakójának belső zsebébe, és egy jelvényes tárcát húzott elő. – Most
maga jön – mondta a másiknak.
Hátralépett, megnézte az igazolványokat. – Clemson – mondta. – És Jeese…
– Itt a felmentő sereg – szólalt meg Barbara Fell. Egy kék Plymouth fékezett csaknem orra bukva az ajtó
előtt. A sarok felől gumicsikorgás hallatszott. Egyenruhás rendőr lépett be az ajtón, lövésre kész
fegyverrel.
– Davenport és Fell – mutatta neki a jelvényét Davenport. – Kennett Bekker-csapatának tagjai vagyunk. Ez
a két ember szintén rendőr, de jó okkal vannak megbilincselve. Hagyja így őket. Meg vagyok értve?
– Mi folyik itt? – kérdezte az egyenruhás, őrmester volt, idősebb, kissé elhízott, ideges: nem tudta, mibe
csöppent bele. Az ajtó előtt újabb kocsi fékezett.
– Politika – válaszolt Davenport. – Nagyfiúk zsugája. Ez a két jóember viszont lelőné magát, ha volna rá
lehetősége. Egy rendőrt már lelőttek.
– Hazudsz, te szemét! – mondta a testes.
– Úgyhogy csak csínján. A fegyverük ott van a padlón, de még nem motoztam meg őket, hogy van-e
tartalékjuk. Szerintem lesz nekik.
– Én nem is tudom…
Fegyverrel a kézben két további egyenruhás nyomult be.
– Én megmondom magának mit csináljon – mondta Davenport. – Öt percen belül itt lesz a fél testület.
ha valamit elbaltáztunk, utána még mindig bocsánatot kérhetünk egymástól. Maga egyenlőre biztosítsa
a helyszínt.
– Na és maguk? – kérdezte az őrmester.
– Mi fölmegyünk. Maga itt marad, nem enged senkit se ki, se be. Csak biztosítsa a helyszínt, és legyen
nagyon óvatos. Bekker lent is lehet, és van fegyvere.
– Az a Bekker?
– Az a Bekker – bólintott Davenport. Fellre nézett. – Gyerünk, fogjuk meg.
Huszonnyolcadik fejezet
Lily Rothenburg felhívta az Ötös körzet járőreinek hadnagyát, és utasította, hogy küldjön erősítést a
Lacey-házhoz. – Bekkerről van szó – mondta. – Azonnal induljanak.
Letette a kagylót, s elgondolkodva lehuppant az O'Dell íróasztala előtti székre. Próbálta kihüvelyezni.
A kocsiban voltunk…
O'Dell szúrós szemmel nézte a terjedelmes íróasztal túloldaláról. – Miről volt szó? – kérdezte. – Mit akart
Davenport? Rémlett, mintha engem is említettek volna. – Kellemetlen, parancsoló volt a hangja. Hideg.
Lily Rothenburg csak ingatta a fejét.
– Tudni akarom mit mondott Davenport, hadnagy – reccsent rá O’Dell.
– Fogja be a száját, gondolkodom! – vágott vissza Lily.
O'Dell szeme összeszűkült. Hátradőlt ültében. Elég hosszú ideje foglalkozott már politikai ügyekkel,
ösztönösen felismerte a figyelmeztetést Lily Rothenburg hangjában. Valahol megbillent az egyensúly, és
egyelőre nem tudta, hol. Megpróbálkozott egy riasztólövéssel.
– Engem nem lehet megfúrni, hadnagy – mondta, hangsúlyozva a hadnagy szót. – Az utóbbi időben úgy
veszem észre, talán egy körzeti szintű munkakörben jobban érvényesülne a stílusa.
Lily Rothenburg eddig némán mozgó ajkakkal figyelte az O'Dell feje fölötti falrészt. Most O'Dell arcára
siklott a tekintete. – Mielőtt a Vörös Reedet elküldte Dél-Karolinába, töröltetnie kellett volna a
jegyigénylését a nyilvántartásból. Mert így megszereztem a jegy nyugtáját, amelyen a maga aláírása
szerepel, megvannak a jegyzőkönyvek Reed állítólagos vallomásairól, de megszereztem még a Columbia
Egyetem nyilvántartását is, amely igazolja, hogy Reed látogatta a maga ottani előadásait. Arról is
tudomásom van, hogy legalább egy alkalommal maga adott rá utasítást, hogy narkóügyben tartóztassák
le. Úgyhogy legyen szíves, kíméljen meg az ilyen kerületi szintű szövegektől.
O'Dell bólintott. Ezt el lehet intézni. Türelem rózsát terem. Szótlanul ült.
Lily Rothenburg megint az O'Dell feje fölötti falrészt nézte. Végül egy könnycsepp gördült le az arcán–
Segítsen megnézni nekem valamit a számítógépben.
– Na és ezzel a Vörös Reed-féle anyaggal mi lesz? – kérdezte O’Dell.
– Az ég szerelmére, én ezt nem fogom felhasználni. El nem tudok képzelni olyan helyzetet, amelyben
felhasználnám. Én csak egyszerűen… rájöttem.
O'Dell akarata ellenére elmosolyodott. Sima ügy, simán el lehet intézni. Most már csupán az a kérdés,
hogy ki intézze el. – Mondja csak, ez a Davenport… – mondta. – Maga azt mondta nekem, hogy ne
becsüljem le. Erre idehoz nekem egy embert, egy ilyen forradásos képűt, aki úgy néz ki, mint egy kocsmai
bunyós… Na és amit Bekkerrel művelt…
– Robin Hood két cimborája épp most bukkant fel Bekker rejtekhelyénél. Lucas el fogja kapni őket.
– Hogyhogy? – O'Dell nem értette.
– Segít nekem a számítógéppel?
– Előbb mondja meg, mire kíváncsi.
– Szeretném összevetni Copland és Kennett adatait.
O'Dell csak nézett, vastag ajka úgy mozgott, mint egy csecsemőé szopás közben; nedves és gusztustalan
volt. – Megáll az ész. – Elfordult a forgószékével, odahúzta magát a számítógép termináljához,
felkattintott egy kapcsolót, megvárta, míg a gép üzemkész állapotot jelez, akkor beírta a saját nevét meg
egy jelszót, és munkához látott.
Az adatok egybevetése tíz percet vett igénybe. A képernyőn dátumok és helyszínek kettős oszlopa tűnt
fel.
– Istenem, ennyi éve… suttogta a felsorolást olvasva O’Dell. – Olyanok lehettek, mint apa és fia. Copland
tanította be a járőrködésbe. Kemény, öreg motoros volt ez a Copland. Jó néhány skalpot begyűjtött a
maga idejében.
– Kennett telepítette magára. Mikor?
O'Dell vállat vont. – Öt éve. Öt éve a sofőröm. Nyilván beszerelt a kocsiba egy mikrofont vagy egy
poloskát… vagy egyszerűen megpiszkálta egy kicsit a hangszigetelést, hogy hallja, amit beszélünk. Hallott
minden egyes szót. – Lilyre nézett. – Hogyan?
– Davenport megnézett mindent, és arra a megállapításra jutott, hogy Robin Hood vagy Kennett vagy
maga. Mikor én azt mondtam neki, hogy Kennett nem lehet, elfogadta a véleményemet. Legalább is azt
mondta, hogy elfogadja. És kedveli Kennettet.
– Hízelgő számomra a gondolat, hogy Davenport feltételezte, hogy képes vagyok ilyesmit megszervezni –
jegyezte meg O'Dell. – Szóval csapdát állítottak nekem Davenporttal?
– Lucas azt mondta, figyeljem a maga telefonját, aztán lead magának valamilyen információt, és várjuk a
fejleményeket. Nem állapodtunk meg semmilyen konkrétumban, úgy volt, hogy majd ma este
megbeszéljük. Aztán jött ez a dolog. Mikor a Bekker-ügyben hívott minket, nem a Citibank elől hívott.
Akkor már Bekker búvóhelyét figyelte. Arra számított, hogy maga szól valakinek, és talán oda is küld
valakit, Robin Hood egy-két emberét. És meg is jelentek. Én viszont végig itt voltam maga mellett.
– Na és most? – kérdezte O’Dell.
Lily Rothenburg arcán megint legördült néhány könnycsepp, de nem látszott észrevenni. – Hogy érti ezt?
O'Dell kérdő mozdulattal, tenyérrel fölfelé széttárta a karját. Arcán ugyanakkor furcsa kifejezés jelent
meg. – Úgy látom, egyelőre maga vette kézbe a gyeplőt. Mondja meg maga.
Lily Rothenburg néhány másodpercig mereven nézett rá, csak aztán felelt. – Szóljon oda Kennett
csoportjának, Carternek.
– És?
– Mondja meg neki, mi újság a Bekker-ügyben, de mondja meg neki azt is, hogy Kennettnek ne szóljon
egy mukkot se.
– Na és magával mi lesz?
– Ne kérdezzen. – Lily Rothenburg felállt, s bizonytalan léptekkel elindult a saját szobája felé. – Ezt ne
kérdezze, mert nem tudom.
Huszonkilencedik fejezet
Bekker szikével a kezében, dudorászva odahajolt Bridget Land fölé. Aztán egy pillanatra megmerevedett.
Az ajtó betörésére kapcsolt vissza. Végignézett magán, mintha így akarna meggyőződni róla, hogy
csakugyan ott van-e, ahol van. Ránézett a fekvő nőre, a szikére, a műszerekre. Hallotta a lábdobogást,
majd a kiabálást.
Túlságosan hamar jöttek, hamarabb a kelleténél. Pedig már olyan közel járt.
Könnycsepp gördült végig az arcán. Egész élete így telt: mindig félreértették, gyötörték, nem értékelték.
Bridget Land még élt, minden izmát megfeszítve, hangtalanul próbált elhúzódni.
Csak percekig tartana, hogy befejezze, gondolta Bekker. Percekig – ha össze tudja szedni magát, és nem
jönnek le túl hamar.
De Davenport jön. A pisztoly! Sarkon perdült, a szike ott volt a kezében, az arca előtt. A pisztolya a másik
szobában volt.
Két késztetés küzdött benne. Az egyik a pisztolya felé taszította, Davenport miatt, a másik azt mondta,
előbb fejezze be, amit az öregasszonnyal elkezdett. Lehet, hogy épp Bridget Land arca fog felragyogni.
– Nehogy seggbe lőj! – szólt hátra a válla fölött Davenport.
Óvatosan araszolt fölfelé a lépcsőn, Barbara Fell kétfoknyira mögötte. Barbara arca sápadt volt, elszánt,
pisztolyát Davenport bal oldala mellett, csípőmagasságban tartotta.
– Csak ne balra ugorj.
Marihuána illata érződött a levegőben… és még valami. Davenport homlokát ráncolva szimatolt.
Macskahúgy? Ez a marihuanaszag bele van ivódva a falakba, legalább egy éves. Ez nem Bekker. Bekker
nem is szív füvet.
Még nem ért fel teljesen az emeletre, amikor már látta, hogy az emeletei lakrész ajtaja félig nyitva van.
Lassan, óvatosan, hátával a falhoz simulva közeledett, aztán a negyvenötös csövével belökte az ajtót.
Rövid folyosó. Balra egy beépített szekrény, szemben, egy nappali: egy tévé képernyőjének bal széle. Se
mozgás, se hang. És nem érződött az a sajátos feszültség a levegőben, amit egy elrejtőzött ember teremt.
Itt nincs.
– Bemegyek – súgta. Átlépett az ajtó és a lépcsőpihenő másik oldalára: ott folytatódott a lépcső. Tele volt
kartondobozokkal, a dobozokat vastag porréteg és lepergett festék borította.
Barbara Fell az ajtóra emelte a pisztolyát. – Indulj! – súgta vissza.
Davenport mélyen lehajolva, szinte négykézláb robbant be az ajtón, de eközben is célra tartva pisztolyát:
mozgást, valamiféle rendellenességet keresve… Semmi.
Megállt, figyelmeztetőleg fölemelte a kezét, még egyszer alaposan körülnézett. Mikor meggyőződött róla,
hogy sehol senki, intett Barbarának, hogy jöhet. Megnézték az ebédlőt és a hálót is. A dívány mellett
találtak egy szemüveget, vastag lencséjűt, bifokálisát. Öregasszony szemüvege. Benéztek a
gardróbszekrényekbe, beletúrtak. Semmi.
A konyha kicsi volt, káposzta-, répa- és zabkásaszagú. A hűtőszekrény előtt víztócsa csillogott. Fell
leguggolt mellé, aztán a frizsiderre nézett. Az ajtaja nem volt teljesen becsukva, az aljából csöpögött a
víz. Rámutatott, aztán ajkára tette az ujját.
Davenport odalépett mellé, megfogta a kilincset. Bólintott. Aztán felrántotta.
– jaj, istenem…! – Barbara Fell hátratántorodott.
Edith Lacey nem nagyon fért el, Bekkernek mégis sikerült valahogy begyömöszölnie a szűk térbe. Feje a
vállára nyaklott, mögötte a hűtőszekrény világítása valamiféle perverz fényreklám hatását keltette. Két
szeme két véres lyuk. Teste tíz-tizenkét kólás dobozzal volt kiékelve, egy a karja és a melle közé is került.
Alul az egyik zöldségtárolóba két macska volt bepréselve, kilógott a farkuk.
– Jézusom. Jézusom. – Davenport is elhátrált. – Menjünk eggyel feljebb, de ne sokat vacakoljunk.
– Szerinted odafent van? – kérdezte kétkedve Barbara Fell. Rosszullét környékezte, de képtelen volt
levenni a szemét a hűtőszekrényről.
– Nem – felelte Davenport. – Ha itt van a házban, akkor lent van… idefent nem érzek semmit.
– Túl nagy itt a csend – mondta Fell. – Gyere, fedezz.
Ő ment előre, fel a lépcsőn, óvatosan lépkedve a poros dobozok között. Fent három hálószobát meg egy
régimódi fürdőszobát találtak. Benéztek a szekrényekbe, az ágy alá. Senki.
– Lent – mondta Davenport.
– Na és a tető?
– Fölküldünk egy-két embert… De Bekker most kotorékot keres, nem magaslest.
A földszinten már hat egyenruhás állt, vádlóan néztek a lépcsőn lesiető Davenportra és Barbara Fellre.
– Megölt egy öregasszonyt, és bepasszírozta a frizsiderbe – mondta Davenport az őrmesternek. Robin
Hood két cimborája még mindig a radiátorhoz bilincselve, szótlanul figyelt. – Megnéztük az elsőt meg a
másodikat is, sehol senki.
Küldjön fel két ügyes embert, hátha találnak valami padlásfeljárót… azt nem kerestük. Mondja meg
nekik, hogy vigyázzanak. Van fegyvere.
– Majd megyek én.
– Nem. Maga itt marad. Itt csak maga van olyan rangban, hogy ezt a két barmot bilincsben tarthassa –
intett fejével Davenport Clemson és Jeese felé. –Nyugalom, nemsokára itt az újabb erősítés. Mi
lemegyünk az alagsorba.
– Csak óvatosan – mondta az őrmester. Még mindig ideges volt: nyugtalan pillantásokat vetett a két
megbilincselt férfira.
A lépcső tiszta volt, mint amit használnak. Davenport előrenyújtott negyvenötösével a kezében
leóvakodott. Fell fentről biztosította. A lépcső egy folyosóra vezetett, amely a lépcsőre merőlegesen,
jobbra futott. Davenport a lépcső aljára érve leguggolt, és fél szemmel kilesett. A rövid, betonpadozatú,
félhomályos folyosó egy zöld faajtóban végződött. Az ajtó fölött egy szál meztelen villanykörte függött.
Davenport vakon tapogatózva a folyosószöglet túlsó falán, megtalálta és felkattintotta a kapcsolót.
Felállt, intett Fellnek. Barbara Fell lejött utána. – Hozd azt a pörölyt, és hozz valakit, aki tud vele bánni.
Fell bólintott. – Egy pillanat – súgta.
Davenport az ajtónál várt, fegyverét a kilincsre szegezve. Ha Bekker itt van az alagsorban, hallania kellett,
hogy megjöttek a rendőrök. Ha most fegyverrel a kezében ott lapul az ajtó másik oldalán, akkor
életbevágóan fontos, hogy ne tudja, melyik pillanatban vágódik be az ajtó. Fell visszajött: a pöröllyel és az
őrmesterrel.
– A behatolási csoport már úton van – sziszegte az őrmester. – Ők mellényben vannak.
De Davenport a fejét rázta. – Teszek rájuk. Majd én elkapom.
– Nézze, ezek a fiúk simán zsebre teszik, ez nekik nem gond…
– Megyek – mondta Davenport, és Fellre nézett. – Te?
– Fedezlek vagy bemegyek, ahogy akarod.
– Maguk megőrültek! Szét akarják lövetni a seggüket?! – sziszegett ismét az őrmester.
– Adja ide pörölyt.
– Hallgasson rám.
– Adja már ide azt a rohadt kalapácsot!
– Magával nem lehet beszélni – csóválta a fejét az őrmester. Megemelte a kalapácsot. – Én odavágok,
maguk fedezzenek. Egyet vágok oda, aztán hasra vetem magam.
– Lásson hozzá – mondta Barbara Fell.
Bekker végigvándorolt a félhomályos alagsoron, próbált visszaemlékezni, miért is jött a díványhoz. Egy
dal jutott eszébe:
Jézus szeret, ezt tudom biztosan,
tudom, mert az írásban ez is benne van…
Egy temetésen hallotta valamikor régen, emlékezett a fejmagasságnál magasabb ravatalon nyugvó
bronzkoporsóra, a kórus énekére. Olyan éles kontúrokkal rajzolódott ki előtte, mintha most is ott állna a
ravatalozóban…
Egy pók söpört végig az arcán, megcsiklandozta: Bekker visszazökkent a ravatalozóból. Valami dübbent a
feje fölött. Ez az: a zaj. E miatt a zaj miatt kellett idejönnie a díványhoz.
A dívány támlája és a fal között mintegy félméteres távolság volt. Belépett a résbe, és leült a padlóra. A
fegyver ott várta, olcsó krómacél. Töltve volt. Két lövés. Kezébe vette. Isten hozott, mondta, és a szájába
tette a csövet, úgy ült ott, mint egy pipázó ember. Kivette, végignézett a csövön.
Isten hozott…
Ujja megfeszült, érezte a ravasz ellenállását, húzta, ameddig a holtjáték engedte… És kitisztult az agya.
Tiszta lett, akár egy hegyi tó. Látta magát összekucorodva az alagsor egyik szögletében. Látta, hogy
Davenport bejön. Látta önmagát, mellén keresztbe font karral, megroskadt vállal, lehajtott fejjel.
Látta, hogy Davenport közeledik, ordít; látta önmagát, mint hintázik álltában előre-hátra. Érezte, mint
szorul a melléhez a másik karja által leplezett pisztoly. Látta, hogy Davenport kinyújtja felé a kezét és
ráparancsol, hogy forduljon meg; Davenport nem tudja, Davenport nem veszi észre, Davenport nem
gondolkodik. Látta önmagát, amint kinyújtja a kezét, a kis pisztolyt Davenport szívére nyomja, hallotta a
dörrenést, látta Davenport arcát…
Az őrmester Davenportra nézett, felvonta a szemöldökét: mehet? Davenport bólintott. Az őrmester vett
egy mély lélegzetet, feje fölé emelte a pörölyt, egy pillanatig kivárt, aztán lecsapott. Az ajtó bevágódott,
az őrmester hasra vetette magát. A sötétből nem dördült lövés. Az őrmester négykézláb, fegyvere után
nyúlva, a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett hátra Barbara Fell mellett. – Vén vagyok én már
az ilyesmihez – dörmögte.
Davenport a helyiséget figyelte. – Zseblámpát!
– Mit?
– Szerezzen valamilyen zseblámpát.
Az ajtófélfa mellől belesve megállapították, hogy az alagsor nem teljesen sötét. Valahonnét beszűrődött a
fény, de mintha valami elzárta volna az útját, mintha egy ajtó rése alatt jutott volna be, vagy mintha egy
gyerekszoba éjszakai világítása lett volna. Davenport és Barbara Fell fegyvere irányzéka fölött ki tudta
venni a bútorok szögletes sziluettjét, és egy nagy sötét téglalapot a falon, ami valószínűleg könyvespolc
lehetett.
– Itt a lámpa – mondta az őrmester.
– Dugja ki a félfa mellől, és kábé fejmagasságban világítson be. A kezét amennyire tudja, húzza hátra.
Szóljon, mikor kattintja fel. – Davenport ránézett Barbara Fellre, látta, hogy gyöngyözik a homloka;
rávigyorgott. – Élet a nagyvárosban.
Az őrmester megkérdezte: – Mehet?
– Mehet.
– Most.
Az őrmester felkattintotta a lámpát, Davenport lövésre készen követte a fénysugár útját. Semmi mozgás.
Az őrmester körüljáratta a fénypászmát. Semmi. Szemben egy félig nyitott ajtó.
– Bemegyek – mondta Davenport.
– Jó.
Davenport egészen meggörnyedve beugrott az ajtón, átrohant a helyiségen, az ajtónál hasra vetette
magát. Várt. Semmi sem mozdult. Nesztelenül felállt, karjával betapogatózott a fal másik oldalára, talált
egy kapcsolót. Egyetlen szál villanykörte gyulladt meg. Semmi sem mozdult. Leguggolt a fal tövébe.
Barbara Fell utána óvakodott.
– Mi van? – suttogta.
Davenport hallgatózott.
Jézus szeret…
Nem gyerekhang. De nem is felnőtté… Nem is emberi, gondolta Davenport. Valami filmzene, bizarr,
hátborzongató.
… az Írásban ez is benne van…
– Bekker – suttogta Davenport. – Azt hiszem, ott van…
Kétrét görnyedve lépett a szobába, negyvenötösét kétkezes fogással előretartva. Fell követte. – Jobbról
fedezlek – mondta.
– Jobbról fedezem én, maga figyelje azt a sötét ajtót. – Az őrmester hangja volt. Davenport gyors
pillantást vetve hátra látta, hogy a vén motoros utánuk jött, lövésre készen tartja ásatag
harmincnyolcasát.
– Rendben – mondta Fell.
– A sarokban van – súgta Davenport. Félig fölemelkedett, a bársonyborítású díványt nézte. A dívány el
volt tolva a faltól, a földöntúli hang mögüle hallatszott.
– Bekker! – kiáltott Davenport.
Jézus szeret…
– Állj fel Bekker!
… ezt tudom biztosan…
Davenport egy pillanatra sem véve le szemét a díványról, pisztolyát lövésre készen tartva, közelebb
lopakodott. Innen már látta Bekker simára borotvált koponyája búbját: előre-hátra bólogatott a dal
egyszerű ritmusára.
– Állj föl, a kurva anyád…! – ordította Davenport. Hátraszólt: – Ott van, látom.
– Vigyázz a fegyverére, vigyázz a fegyverére…!
Davenport pisztolyával Bekker koponyájára célozva megkerülte a díványt, és lenézett Bekkerre. Bekker
fölnézett rá, lassan, karba font kezekkel fölemelkedett, megállt dúdolva, ringatózva…
– Fordulj meg! – kiáltott rá Davenport. Barbara Fell odalépett mellé. – Ez tiszta dinka – súgta.
– Figyeld, figyeld…!
Barbara Fell oldalra lépett, hogy jobb szögbe kerüljön, s ekkor hirtelen csapkodni kezdett az arca előtt,
majd a feje fölött is.
Davenport a szeme sarkából odanézett. – Mi van?
– Belegabalyodtam…
Bekker feje elfordult: perselyében a gömbcsukló. – Pókok… – mondta.
Barbara Fell elhaló hangon felsikoltott, csapkodni kezdte a feje körül csüngő tárgyakat. – Vigyétek innen…
vigyétek innen!
Kereszt alakban összedrótozott vállfáról csüngtek le, egy-egy fekete szálon, mindegyik a maga külön
pályáján keringett-forgott Barbara Fell feje körül: kiszáradtan, ráncossá aszottan immár, csak a különböző
színű szempillák őrizték életszerűségüket…
Barbara Fell rosszulléttől környékezve tántorodott hátra.
– Elkaptam – mondta Davenport; pisztolya karnyújtásnyira volt Bekker üres szemeitől. Az őrmester
előrelépett. Barbara Fell mögött egy ajtó keskeny résén át éles, vékony fénypászma vált láthatóvá. Fell
belökte az ajtót.
Bekker, még mindig karba font kezekkel, lépett egyet Davenport felé. – Pó…
Egy öregasszony feküdt ott leszíjazva, kipeckelt szájjal, egyszer s mindenkor tágra nyitott szemmel.
Még élt.
– Jesszusom…! – sikoltott Barbara Fell. Megperdült, fölemelte a pisztolyát, a szája mozgott, de hang nem
jött ki rajta, keze elfehéredett a fegyver markolatán.
Davenportnak csak annyi ideje volt, hogy azt mondja: – Ne…
Bekker befejezte a szót: – … kok. – Egyik kezét hirtelen leengedte, a másikat fölemelte, acél villant,
Davenport melléhez emelte a kis pisztolyt…
Barbara Fell pedig elsütötte a fegyverét. A golyó Michael Bekker orrtövén hatolt be, s hátul szétroncsolta
fényes, borotvált koponyáját.
Harmincadik fejezet
Lily Rothenburg szobájának falai mintha megolvadtak volna, és ott volt Petty, a felnőtt arca beúszott a
gyerekarc fölé, de ott maradt mindkettő.
Aztán Kennett arca.
Kennett arca a sötétben, Lily hálószobájában. Télen történhetett; már megvette a karácsonyfát,
emlékezett rá, hogy mialatt beszélgettek, érezte a fenyőillatot.
Nem volt semmi szex, csak együtt aludtak. Kennett nevetett a dolgon, de keserűen. Még épp csak túl volt
az infarktuson.
– Egy ilyen nyálassal lógsz… – mondta Kennett. – El sem tudom hinni. Nem vagyok neki elég, kell mellém
még egy ilyen nyálas is.
– Nem nyálas – mondta Lily.
– Jó, akkor nem nyálas. Akkor egy ilyen nem nyálas buzerálja a nőmet. Vagy egy ilyen buzi nyálazza.
Vagy…
– Hagyd már abba – mondta erre félig tréfásan, félig komolyan. – Vagy addig simogatom a legkényesebb
részeidet, míg be nem gerjedsz, és akkor szépen itt hagylak. Persze kizárólag az egészséged megóvása
érdekében.
– Lily… – Tónusváltás. A szexre gondol.
– Jaj, ne haragudj… Richard.
– Jól van, jól van. A kis buzgómócsingra visszatérve…
– Nem buzgómócsing. Nagyon rendes fiú, és ha ezt az ügyet megoldja, még fel is törhet…
Beszélt neki, ő, Lily Rothenburg beszélt neki a Robin Hood-ügyről. Az ágyban. És beszélt arról a hírelemző
zsaruról, akit véletlenül ismer, elmesélte, hogy Pettyre bízták az ügyet, és beszélt a számítógépes
dolgokról.
Nem egyszerre mindenről. Nem hivatalosan. Apránként. Ágyban, utána. De Kennett szinte mindenről
tudott. Amit meg ő nem, azt kihallgatta Copland a kocsiban. Ketten együtt tudtak mindenről.
Petty képe úszott be lelki szemei elé, a lenyalt hajával, vörös, elálló füleivel, ahogy rohan felé sugárzó
arccal a brooklyni járdán, feje fölött lobogtatva a dolgozatot…
– Én öltelek meg – mondta hangosan Petty képének. Száraz volt a hangja, mint a téli varjúkárogás. – Én
öltelek meg, Walt.
Harmincegyedik fejezet
A folyó fekete volt, akár a tus, de sűrű, olajos, zavaros: már csak néhány kilométere volt hátra a tengerig.
Keleten telihold fénylett az égen, vörösen, óriásian a város fölött derengő füstködfüggöny mögött. Lily
Rothenburg megvárta, míg az öreg őr és öreg kutyája a csónakkikötő túlsó végéhez ér, akkor elővette a
kulcsát, és kinyitotta a kaput.
A partot csak az egymástól jókora távolságra lévő sárga bogárriasztó lámpák világították meg. Kint a vízen
jobbára csak az árbocok és keresztrudak végén elhelyezett helyzetjelzők fénylettek. Az egyik kis jacht felől
marihuána illat érződött, apró kajütjében egy férfi vihorászott. A marihuanaszag után folyószag
következett, iszap és döglött halak szaga.
– Lily – szólalt meg Kennett hangja a sötétből, amikor Lily Rothenburg a Lestrade-hoz ért. A
kormánykeréknél üldögélt, cigarettázott. – Kíváncsi voltam, hogy eljössz-e.
– Tudtál BekkerróT?
– Tudtam. És azt is, hogy nekem szándékosan nem szóltak.
Lily odalépett hozzá, leült, ránézett. Kennett arca sima és ünnepélyes volt, állta Lily tekintetét.
– Te vagy Robin Hood – mondta Lily Rothenburg.
– Robin Hood… Hagyd már ezt a hülyeséget – legyintett fáradtan Kennett. A vízbe pöckölte cigarettáját.
– Nem vagyok bedrótozva – mondta Lily Rothenburg.
– Állj fel, fordulj meg.
Lily felállt, Kennett gyors mozdulatokkal megmotozta. – Add ide a retikülödet.
Kinyitotta a retikült, felkattintotta a fejük fölött függő lámpát. Némi kotorászás után kivette tokjából Lily
negyvenötösét, kisiklatta a tárat, a töltényeket a vízbe pottyantotta, aztán hátrahúzta a szánt, hogy a
töltényűrből is kiugrassa a lövedéket. Fejcsóválva konstatálta, hogy a töltényűr üres. – Miért nem hordod
csőre töltve?
– Nem azért vagyok itt, hogy fegyverekről beszélgessünk – mondta Lily Rothenburg. – Azért jöttem, hogy
a te Robin Hood mániádról beszélgessünk. És hogy engem dróton rángatott bábként használtál, hogy
kikémleljem neked, mit csinál O’Dell. És hogy Walter Petty meggyilkolásáról beszélgessünk.
– Én nem használtalak bábként – mondta tompa hangon Kennett. – Azért álltam össze veled, mert
szerettelek, és mert szeretlek. Te gyönyörű vagy, okos vagy, rendőr vagy, és nemigen ismerek hozzád
foghatót.
– Nem kétlem, hogy szeretsz – nézett Kennett szemébe Lily Rothenburg. – Ez azonban nem tartott vissza
attól, hogy kihasználj. Útban idefelé eszembe jutott, mikor egyszer itt feküdtünk egymás mellett a
kajütben, és te elkezdtél mindenféle hülyeséget beszélni arról, hogy vajon mit csinál O'Dell szex címszó
alatt. Emlékszel? Most már biztos vagyok benne, hogy előre megtervezted az egészet, csak hogy engem
O'Dellről beszéltess. Előtte meg hogy Waltről. Istenem, ha belegondolok, mennyi mindent fecsegtem
neked… Mert azt hittem, nálad el lesz temetve. Jézusom… valahányszor lefeküdtem veled, mindig
kiszedtél belőlem valamit.
– Lily, hidd el… Lily, ha megtudtam is tőled valamit O'Dellről vagy Pettyről… az csak amolyan
melléktermék volt. Én nem ezekért az információkért feküdtem le veled… Jézusom, Lily…!
– Hallgass – szól rá Lily Rothenburg. Felnyúlt, eloltotta a fejük fölött függő lámpát, megint rájuk borult a
sötétség. – Szeretnék tisztán látni néhány dologban. Elkaptuk Jeese-t meg Clemsont. Davenport kapta el
őket. És tudunk Coplandről is…
– Mindig tudtam, hogy ez a Davenport veszélyes – mondta halkan Kennett. – Sose becsültem le. De hogy
valójában mennyire veszélyes, arra akkor döbbentem rá, mikor kiderült, hogy nyakkendőügyben utána
nézett Gauginnek. De ennek ellenére kedveltem.
– Ezért ruházták csak meg az embereid, ahelyett, hogy egyszerűen kinyúvasztották volna?
Kennett elmosolyodott. Nem derűsen, inkább gyászosan. – Hiba volt ez is – mondta. – Kezd az az érzésem
lenni, hogy New Yorkban már semmi sem megy simán. Ki a fene gondolná, hogy egy ilyen vidéki zsaru
kitart két komoly New York-i profit? Csak egy kicsit akartuk összetörni, néhány bordáját legfeljebb. Csak
annyira, hogy egy hónapig ne bóklásszon az utcán. Erre mi történik? Azt mondják, olyan gyors, mint egy
profi bokszoló. Nagyon be voltak gurulva, azt mondták, ha csak egy-két centivel gyorsabb, szétlövi a
fejüket. Ha elő tudja kapni a negyvenötösét…
– Mázlijuk volt – mondta Lily Rothenburg. – És miért nem próbáltátok meg még egyszer?
Kennett vállat vont. – A történtek után már úgy merült fel a kérdés, hogy vagy megöljük, vagy elfelejtjük.
Megölni… az azért sok lett volna. Nem is tudom, hogy megtették volna-e. Már Petty is nagyon
megfeküdte a gyomrukat. – Kennett belebámult a sötétbe. – Mondd csak… Ez az O'Dellnek szóló
Davenport-üzenet… amit Copland lehallgatott. Kamu volt?
– Nem teljesen. Azt stimmelt, hogy Davenport találta meg Bekkert. Csak azért adta le a drótot O'Dellnek,
hogy lássa, történik-e valamit. Történt, de én egész idő alatt O'Dell-lel voltam. O'Dell nem telefonált
senkinek. Így aztán gondolkodni kezdtem.
– A fene egye meg… Pedig megfordult a fejemben, hogy Bekkert ki kellene hagyni.
– Azt kellett volna.
– Nem tehettem. Nem tudtam, mit fog mondani azokról… – Kennett elhallgatott: eszébe jutott valami.
– Azokról, akit lelőtték Waltot. Jeese-ről és Clemsonról. Vastagról és Vékonyról.
– Nem ők voltak – mondta Kennett őszintének tetsző hangon.
– Na ne…! – tüzelt Lily Rothenburg. – A személyleírás pontosan illik rájuk.
– Akkor sem ők voltak.
– Akkor kik?
– Azt én nem fogom megmondani neked. De nem Jeese és Clemson. – Kennett elhúzta a száját. – Az öreg
Copland… Rendes fiú. Mi lesz vele?
– O'Dell majd kitalál valamit… Hányan vagytok? És hány embert intéztetek el?
Kennett lehorgasztotta a fejét. – Elég sokan… Vannak magányos harcosok és vannak párok. Egyik sem tud
a többiekről, én pedig nem mondom meg neked, hogy kik ők.
– Ha akarjuk. Jeese-t és Clemsont bevágjuk az Attikába… Rendőr elleni fegyveres támadás miatt. És ha
O'Dell is úgy akarja, biztos vagyok benne, hogy találunk módot Copland nyugdíjazására. Élete utolsó húsz
évét egy kerti padon ücsörögheti végig. Vagy egy risszrossz pokrócba burkolózva a járdán.
– Ezzel ne viccelődj – suttogta Kennett.
– Ez a vesztesek sorsa – mondta Lily Rothenburg;olyan volt a hangja, mint a jég.
– Azt tettük, amit tennünk kellett – mondta Kennett. – De lefújom. Menj el, és én leállítom. Ha akarod,
leszerelek a testülettől.
– Hogy aztán a Timesnak irkálj? Úgy még nagyobb veszélyt jelentenél, mint most.
– Hát akkor mit akarsz tőlem?
– A neveket.
Kennett megrázta a fejét. – Azt nem. Olyan nincs. Ha kiadnám a neveket, azt csak két dolgot
eredményezhetne. Egy: elnyírnának egy csomó rendes embert. Kettő: O'Dell létrehozná a saját kis
rohamcsapatát. Márpedig én nem fogom tűrni, hogy egy ilyen gyanús, dagadt, alkoholista maher… Na
nem. – Kennett hangja egyre hidegebb lett, s szinte vicsorogva tette hozzá: – Én tényleg szeretlek. De
megmondjam, mi a legrosszabb benned? Mi a legrosszabb tulajdonságod? Az, hogy ennek a… barom
O'Dellnek a munkatársa vagy.
– A barom én vagyok – mondta Lily Rothenburg. – Én láttalak el információkkal.
– Hát akkor akaszd föl magad – mondta Kennett, és hátat fordított. – Ha akarsz valamit, fordulj
bírósághoz. A nyílt színen foglak ízekre szedni. És most tűnj el a hajómról.
– Még van egy kérdésem, mielőtt elmegyek.
– Micsoda?
– Miért épp Waltot kellett megölni?
Kennett egy pillanatra rámeredt, aztán az ingzsebébe nyúlt, elővett egy csomag cigarettát, kipöckölt egy
szálat, és rágyújtott. A gyufát a vízbe dobta: hallatszott a sziszegése, ahogy kihunyt a vízben.
– Mert kellett – válaszolta. – Azok miatt az átkozott számítógépei miatt. Amikor elkezdtem ezt az egészet,
az embereknek valójában fogalmuk sem volt, mik azok a számítógépek, és mire használhatók. Afféle
elektronikus iratszekrények voltak. Egy számítógépbe belenézni valami olyasfélét jelentett, mint beletúrni
valaki íróasztalán a papírokba. Nem tudtuk, hogy valahányszor belekerülünk az adattárba, nyomot
hagyunk. Petty kiszúrt minket. Időre volt szükségünk, hogy beszálljunk a gépekbe, és eltűntessünk
bizonyos adatokat. Ezt már megtettük. Eltüntettük a nyomainkat. – Kennett megint elnézett a folyó felé, a
parton csillogó Manhattan s a hidak íve felé. – Nézd, Lily: ha Manhattanból kikaphatnál ötszáz vagy ezer
embert, Manhattanben nyolcvan százalékkal csökkenne a bűnözés. Valóságos paradicsom lenne.
– Ezertől nem – ingatta a fejét Lily Rothenburg. – Tízezertől talán.
– Nem, az sok. Komolyan. Ezer elég volna. Ezret minden valószínűség szerint nem emelhettünk volna ki,
de azért kevesebb is érezhető lett volna. Itt van például Arvin Davies. Tudod kiről beszélek, ugye?
– Tudom.
– Becslésünk szerint, a hírelemzők becslése szerint körülbelül száz bűntényt követett el, mindenféle
fajtát: rabolt, betört, nőket erőszakolt meg, embert ölt. Elkövetett volna még százat. Most már nem fog.
– Te nem hozhatsz ilyen döntést.
– Dehogynem. Valakinek muszáj – emelte Lilyre tekintetét Kennett. – Egy átlagos narkós ötven-száz
betörést követ el, mire rajtacsípik valami csip-csup szarságon. És jó esély van rá, hogy pillanatokon belül
megint kint lesz az utcán. beköp valakit a szabadulása fejében, leül néhány hónapot, nem eleget. Ha
kiengednénk a börtönökből mindazokat, akik hirtelen felindulásból elkövetett emberölés miatt kerültek
oda, és a helyükre bezárnák ezeket a kis szemeteket, Manhattan maga lenne az édenkert. De ha csak
azokat vesszük is, akiket elintéztünk… Jézusom… Legalább évi ezer súlyos bűntényt előztünk meg csak
azzal, akiket kivontunk a forgalomból.
– Hányan voltak?
Kennett nemet intett. – Ezt neked nem kell tudnod. De ezért csináltuk.
– Ezért lőttetek le Pettyt? Hogy ez itt édenkert legyen?
Kennett elfordult. – Nem szívesen tettük, de nem volt más választásunk. O'Dell egyébként be akar engem
mártani. Állítólag van egy tanúja, aki látott, amikor Waitest lelőtték.
– Tudom.
Kennet szemöldöke magasba szökött. – Tudod?
– Davenport megtalálta a srácot, aki állítólag látott. Charlestonban bukkant rá, és kiszedte belőle az
igazságot. Tudja, hogy ez nem igaz.
Kennett elmosolyodott. – Amikor elutazott Minneapolisba, másnap átrepült Charlestonba. Nekem már
akkor feltűnt, hogy Davenport szabadnapot vesz ki… Nem az a fajta.
– Na és a többiek? Waitesnek nagy volt a szája, de…
– Olyan volt, mint egy gennyes góc, ezek meg pátyolgatták. Uramisten… Nézz oda, nézd ezt a várost,
gondolj bele, milyen lehetne…
Lily Rothenburg kinézett a víz partján hunyorgó fényekre: a Tejút jutott eszébe róluk. – Te pedig eladtad.
Engem pedig úgy használtál, mint egy ócska papír zsebkendőt.
– Ez nem igaz – mondta Kennett. Vörös volt az arca.
– Amikor Waltot megölték, én ide jöttem, itt zokogtam a válladon, te pedig vigasztaltál, simogattad a
fejem, aztán levittél, szeretkeztél velem. Nem is igaz, hogy ez én voltam.
– Hát…
– Mit hát?
– Ez az élet. – Kennett fogai összecsikordultak. – Na eredj, Lily. Menj innen a fenébe.
Lily Rothenburg felállt, lépett egyet a part felé. Aztán még egyet: Kennett felé.
– Mi a… – kezdte Kennett.
Lily Rothenburg megütötte, nyitott tenyérrel, keményen; az ütés csaknem ledöntötte a lábáról Kennettet.
Kennett odalépett hozzá, elkapta a karját, tenyerét megütött arcára tapasztotta. – A keservedet, Lily!
– Engedj! – sziszegte Lily Rothenburg. Megpróbálta kitépni a karját, de Kennett nem engedte, így
huzakodtak egy ideig, Kennett arca egyre vörösebb lett, aztán hirtelen megroskadt a válla, karja lehullt.
Elfordult, összegörnyedt, aztán térdre hullt. – Jézusom… – hörögte. – Lily… a táskámban… lent.
A tablettái. A tablettái vannak a táskában. Lily Rothenburg elindult a kajüt felé.
Kennett egész teste megrándult, elzuhant a fedélzeten, arca eltorzult, nyakán kidudorodtak az inak.
– Lily…
Lily Rothenburg megállt. A kajütre majd Kennettre nézett. Aztán óvatos léptekkel, mint egy lassított
filmen, lemászott a hajóról. Egy másodpercre megállt a mólón, nézte a várost, aztán visszafordult Kennett
felé. Kennett arca falfehér volt, szája tátva, arcizmai eltorzultak, szeme kidülledt. Körmével kaparta a
fedélzetet, mintha kapaszkodni próbálna. – Lily…
– Add át üdvözletem Bekkernek – mondta Lily Rothenburg.
Harminckettedik fejezet
O'Dell irodája félhomályában ült. Elégedettnek látszott, mint a kecskebéka, mikor egy különösen ízletes
legyet kap be. – Őszintén szólva én szarok rá, hogy magának mi a véleménye.
– Nem kell erőlködnie, mert én szarrá verem magát – reccsent rá Davenport.
– A New York-i börtönök nem valami lakályosak – mondta higgadtan O'Dell. – Biztosíthatok magának egy
kis tárlatvezetést…
Davenport a fejét csóválta. – Nem, maga nem biztosít nekem semmit. Épp elég időt töltöttem Vörös
Reeddel. Látták elegen. Úgyhogy ha én szarrá verem magát, és maga engem lecsukat, akkor én szépen
elmesélem az újságoknak, hogy is áll a helyzet ezzel Reeddel, és elmesélem nekik, hogy maga elrejtette
az igazságszolgáltatás elől egy közismert fekete politikus meggyilkolásának szemtanúját. És akkor magát
szépen odazárják mellém.
Úgy tűnt, O’Dell fontolóra veszi a hallottakat. Végül sóhajtott, s félig leeresztette súlyos szemhéjait. –
rendben van. de ha mindenáron szarrá akar verni, akkor essünk túl rajta most mindjárt. Szeretnék egy
kicsit aludni.
Szótlanul ültek egy percig, aztán Davenport azt mondta: – Maga nagyon jól tudja, hogy ezt nem teszem.
De a tetves életbe: maga tartozik nekem! Maga miatt összevertek Kennett legényei. Tudni akarom,
mennyire volt tudatos ez az egész. Maga tudta, hogy Kennett az? Lily benne volt? És Fell? Ki még?
– Lilynek soha semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Elmondta, hogy maga szerint Fell a riasztócsengő
szerepét játszotta. Én még nem tudom, hogy ezt elhiszem-e, de elképzelhető…
– És Kennettről tudta?
– Igen, róla igen… meg még egy-kettőről – mondta O'Dell. – Petty nem verte nagydobra a nyomozását.
Mindent egymaga csinált, a következtetéseit megtartotta magának. Mindennap idejött, leült és
elmondta, mire gondol. Kiszúrtuk Kennettet meg két másikat… Coplandet sajnos nem. Azt viszont nem
tudtuk, hogy Kennettnek is megvannak a maga számítógép– szakértői. Azt hittük, bármikor
behatolhatunk a rendszerbe, kiprinteltethetjük a bizonyítékainkat. Ezután Pettyt megölték, a kiprintelt
anyagokat elvitték. Mikor ezek után megint beszálltam a rendszerbe, a szükséges állományokat már
törölték. Nem tudtunk mást, csak két-három nevet, és nem tudtunk továbbmenni.
– Ezért kellettem én.
O’Dell elmosolyodott, szemmel láthatólag még mindig elégedett volt önmagával. – Ezért. Lily beszélt
magáról. Azt mondta okos fiú. Én meg láttam a maga egyik számítógép programját, egy szimulációt. Ezért
aztán Kennettet ráállítottam Bekkerre, magát Kennettre, maga mellé odatettem Fellt, és hagytam, hogy
Lily menet közben ellássa magát a szükséges tudnivalókkal. Ekkora nyomás alatt valaminek durrannia
kellett.
Davenport emésztette egy ideig a dolgot, aztán felállt, nyújtózkodott, ásított, odament az ablakhoz,
elhúzta a súlyos plüssfüggönyt, és lenézett a csillogó városra. – Tudja, milyen ez a város? Mint egy nagy
folt. Folt hátán folt. Elmondtam már magának az erről szóló parabolámat?
– El.
– Én is csak egy folt voltam.
– Az.
Davenport megint nyújtózkodott, aztán az ajtó felé indult. – Szép parti volt.
O'Dell csak nézett, nézett rá, aztán elnevette magát: mély, hosszú, őszinte nevetéssel. – Na ugye.
Davenport leült egy csatornafedlap méretű, kerek, fát imitáló műanyag asztalhoz. Műanyag volt az egész
bár, a mennyezeten műanyag repülőgépmodellek függtek. Az átlátszó plexifalakon át látni lehetett a
beszállókapuk felé tartó emberek áramát. Az órájára pillantott: három óra huszonhét. Ivott egy korty
sört; nem volt szomjas, csak üldögélt.
Barbara Fell fél négykor megjelent: vékonyan, madárszerűen, mégis darabosan, keményen. És mintha
dühös lett volna. Vagy valami más. megállt a biztonsági kapu előtt várakozó hosszú sor végénél,
körülnézett, észrevette a bárt. Odament, megállt az ajtóban. Davenport felemelte a kezét. Barbara Fell
észrevette, odament hozzá az asztalok között, meglátta Davenport lábánál a bőröndöt. – Szóval csak
három éjszakára voltam jó – mondta.
– Ez így nem pontos – mondta Davenport. – Ülj le.
Barbara Fell nem ült le. – Gondoltam, esetleg elmehetnénk együtt valahová. – Könnyes volt a szeme.
– Ülj le – ismételte Davenport.
– Te disznó – mondta Barbara Fell, de azért leült, fáradtan lehuppant a szemben lévő székre. Két keze
ernyedten csüngött. – Te azt mondtad, hogy…
– Arra gondoltam, hogy megkérlek, gyere el velem a szigetekre… – mondta Davenport. – Még a
Kennedyre is kiszóltam, a Unitednak, hogy megtudakoljam, milyen szigetekre mehetnénk.
Barbara Fell az asztalra meredt. – Na és?
– Hát… nem tudom. – Davenport a zsebébe nyúlt, és egy vörös gyufásdobozt tett az asztalra. A címke egy
lófejet ábrázolt. Barbara eltette a retiküljébe.
– Szóval jártál abban az étteremben, amelyik előtt Walter Pettyt megölték – mondta Davenport. – Azt
mondtad, még nem voltál ott.
– Hogyhogy…?
– Úgyhogy. Láttam a gyufásdobozokat a lakásodban.
– Mikor?
– Hát, amikor fent voltunk…
– Na ne. Kidobtam mindet. Mikor eszembe jutott, hogy esetleg beállíthatsz, mind kihajítottam. Szóval?
Mikor láttad?
Davenport Barbara Fell szemébe nézett. – Az első nap, amikor összeálltunk, elloptam a retikülödet,
lemásoltattam a kulcsaidat. Másnap meg fölmentem.
– Te disznó – mondta Barbara Fell. Hirtelen eszébe jutott valami, látszott a szemén. – Be vagy drótozva?
– Nem. Annál jobban szeretlek. Csak épp nem bízom benned. Nem teljesen. Komolyan gondoltam, hogy
elmegyek veled a szigetekre, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok képes. Elmondom neked őszintén, mi
van, aztán… – Nem fejezte be a mondatot, de Barbara nem szólt. Folytatta. – Gondoltam, kitalálok valami
hazugságot, hogy miért kell visszamennem Minnesotába. De nem jutott eszembe semmi. És meg
akartam neked mondani, miért.
– Hát… ezt értékelem. Egy gyufásdoboz azonban elég soványka bizonyíték…
– Nem csak ez volt. Ezt az egész istenverte dolgot O'Dell hangszerelte. Olyan szép, hogy muszáj rajta
röhögni. Mindegyikünket kihasznált. Na mindegy… A lényeg, hogy lefuttatta számítógépen az
áldozatokat, és a te neved túl gyakran bukkant fel. Ez volt a nagy találmány.
Barbara Fell homloka rácokba gyűrődött. – El fognak nyírni?
– Nem, nem hiszem. Szerintük te csak egy riasztócsengő vagy.
Davenport elmagyarázta; Barbara Fell szótlanul, a padlóra meredve hallgatta.
– És te nem okosítod fel őket? – kérdezte végül.
– Nem Én adtam nekik ezt a riasztócsengő szöveget.
– Miért?
Davenport rándított egyet a vállán. – Mert a barátom vagy.
Barbara Fell szótlanul nézett rá egy percig. – Értem.
– Ha viszont Lily rájön… Könnyen előfordulhat, hogy megöl. Többek között ezért is akartam veled
beszélni.
– Rothenburg ölte meg Kennettet? – robbant ki Barbara Fellből.
– Kennettet? Nem, ő egész este O'Dell-lel volt.
– A szentségit – mondta Barbara Fell a hüvelykujja körmét rágva. – Mikor lelőttem Bekkert…
– Bekker felismert téged… – mondta Davenport. – Ezért nem akart a levelében beszélni Vékonyról. Nem
akarta eszébe juttatni az embereknek, hogy nők is gyilkolhatnak…
– Lehet – bólintott Barbara Fell. – De nem ezért lőttem le. A szemhéjak miatt lőttem le, a miatt a nő
miatt… minden miatt.
– Tudom. Vagyis elhiszem. De Pettyt miért kellett?
– Én nem akartam megölni Pettyt… – suttogta Barbara Fell leheletszerűen halkan. – Ott voltam, de
próbáltam megakadályozni.
– Nem kellett volna ott lenned.
– Hát… ott voltam. Ha van még néhány percem, azt hiszem, le tudtam volna beszélni az… azt a másik
illetőt. De Petty egy perccel hamarabb lépett ki az ajtón. Ha csak egy percet vár, nem történik semmi.
legalábbis akkor nem. Petty megtudott rólunk valamit… Ezért a Pettyért fogok a pokolra kerülni.
– Kétlem – mondta szárazon Davenport.
– Hát ami azt illet, ezt én is – mondta Barbara Fell. – De szerettem volna elmenni veled a szigetekre.
– Hát igen… szép lett volna. Viszont én vagyok az egyetlen, aki tudja, ki vagy. És nagyon gyorsan bánsz a
fegyverrel… Esetleg eszedbe jutna…
– Nem jutna – mondta Barbara Fell, de nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt. – De azért érdekes,
hogy félsz tőlem.
– Hát…
Barbara Fell sóhajtott. – Ezek a disznó fűzőgép zsaruk… Alattomosak, mint a kígyó.
– Lilyről is akartam mondani neked valamit – mondta Davenport.
– Mit?
– Kiszagolta Kennett hat legényét. Így vagy úgy, de be fog keményíteni. De szeretném, ha két dolgot
tudnál. Az egyik: nincs semmiféle bizonyítékuk. Csak le akarják állítani.
– És a másik?
– A másik… Ha valaki betesz Lilynek, én visszajövök. – Davenport tekintete Barbaráéba mélyedt; a szeme
olyan volt, mint a gránit.
– Közénk kellene tartoznod – mondta Fell.
– Amit mondtam, mondd el a többieknek is.
– Én nem ismerek senkit, csak az… az egyik illetőt. Meg egy másikat. De megmondom nekik. Lehet, hogy
ők többet ismernek. Erről nem szoktunk beszélni. Ez Kennett egyik alapszabálya volt. Senki nem mond
semmit.
– Okos szabály – mondta Davenport. Megint az órájára nézett. Lily is jön nemsokára.
– Ide?
– Igen. Vele is beszélnem kell.
– Akkor jobb lesz, ha én megyek. – Barbara Fell fogta a retiküljét, felállt, elindult, de aztán megtorpant. –
Emlékszel még, hogy az első nap mondtál valami olyasmit, hogy ez itt a világmindenség hónalja?
– Rémlik.
– Kennett emberei… Mi csak szerettük volna valami mássá alakítani.
– Tudom.
– Rosszul tettük?
Davenport elgondolkodott. – Nem tudom – mondta végül.
Fell elment. Davenport ottmaradt, nézegette a sörösüvegét, mutatóujjával nedves köröket rajzolt az
asztalra. Az alagsori lövöldözés után, a vallomások, a jegyzőkönyvek felvétele és a sajtótájékoztató után
visszament a csoport főhadiszállására. A legtöbben leléptek már, de szerencsére így is talált egy
komputerest, akit megkért, hogy hadd nézzen meg valamit két zsaruval, Jeese-zel és Clemsonnal
kapcsolatban.
Az operátor odavitte egy terminálhoz, megmutatta, hogyan lehet lehívni az adatállományokat. Davenport
leült a klaviatúrához, beütötte Fell nevét. Végigpásztázta az adatait, a képernyő alján megtalálta a
legközelebbi hozzátartozó rovatot: Roy Fell.
Egy Brooklyni cím állt mellette. Begépelte: Roy Fell. Nyugállományban. Kéri a nyugállományú adatait? (I
vagy N)
Megnyomta az I gombot, hamar végigfutott a rövid menüsoron. A képernyőn feltűnt Fell apjának
fényképe: húsos arc, szürke haj, szürke bajusz, szinte fájdalmas mosoly. Száznyolcvannyolc magas.
Született 1930-ban.
– Vastag – mondta fennhangon.
Az operátor odakapta a fejét. – Tessék?
– Semmi – felelte Davenport, és kikapcsolta a terminált.
Most a repülőtéri bárban ülve, ujjával neves köröket róva az asztalra, az jutott eszébe: vér nem válik
vízzé.
Tíz perccel később megérkezett Lily Rothenburg. Fellhez hasonlóan ő is megállt a biztonsági kapunál,
aztán észrevette a bárt. Azonnal meglátta Davenportot. Szürke, fáradt, de fegyelmezett volt az arca.
– Te beszéltél O'Dell-lel – mondta mikor leült.
– Igen.
– Mikor jöttél rá?
– Charlestonban. Már korábban is gyanítottam… Mindenki olyan közel volt egymáshoz, valahogy
túlságosan kézenfekvő volt az egész. Abban viszont nem voltam biztos, hogy nem ő Robin Hood.
– Még mindig az a véleményed, hogy Fell csak riasztócsengő volt?
– Igen, ebben egészen biztos vagyok. Bizonyítékom nincs. De végül is ő fogta el azt a két Robin-legényt
Bekker tanyáján. Nem volt rákényszerítve: a pisztolya ott volt a fülem mellett.
– Már megindult a suttogás, hogy Bekkert Robin Hood intézte el.
– Mire számítottál?
Lily Rothenburg egy ideig az asztalra meredt. – Dickről mikor tudtad meg?
– O'Dell megpróbálta bemártani… Tudod: az az ősz hapsi, aki lelőtte azt a politikust. Akkor még nem
tudtam, hogy ez az egész meg van malmozva, úgyhogy akkor még…
– Mikor?
– Mikor elmentünk Petty lakására, és az a Logan nevű asszony elmondta, hogy az illető, aki felment Petty
lakására, megállt a kapu alatt, és mintha a liftből kilépve is megállt volna, elég sokáig tartott neki, míg a
lifttől eljutott a lakás ajtajáig…
– Dick.
– Igen, de nem állt össze a kép. Azt hittem, nem vezethet, mindenki ezt hitte, magam is láttam, hogy
sofőr teszi ki a Midtown South előtt. Márpedig ha nem tud vezetni, akkor nem ő volt. Ha pedig Copland
vagy valamelyik másik cimborája fuvarozta volna oda, akkor nem ment volna be maga, hanem az
emberét küldi be. Emiatt akadtam el egy időre. Egészen addig, míg ki nem mentünk a folyóra, és el nem
mondtad nekem, hogy igenis szokott vezetni.
– Hát így… – mondta Lily Rothenburg. – Nemcsak Pettynek lettem árulója, hanem Dicknek is.
– Ugyan már, Lily, hagyd a siránkozást. Te megtettél mindent, amit ebben a mocskos patkányfészekben
tehettél.
– És a végén úgyis meghal mindenki – mondta Lily Rothenburg.
– Na. – Davenport nemigen tudott mit mondani. Ránézett a Rolexre. – Mennem kell, azt hiszem már
megkezdődött a beszállás.
A biztonsági kapu előtt Davenport zsebre vágott kézzel Lily Rothenburg felé fordult. – Ha ez most egy film
volna, váltanánk egy szenvedélyes csókot, és minden el volna intézve.
Lily Rothenburg olyan szemekkel nézett rá, amilyeneket Rembrandt sem festett. – A filmek után viszont
soha nincs semmi – mondta. – Hosszú csók, aztán vége, az utána következő munkás hétköznapokat már
sose látni.
– A házasélet szépségeit…
– Igen. Őszintén megvallva én azt hittem, hogy ha itt csók lesz, akkor azt Fell kapja. Azt hittem, el mégy
vele a szigetekre.
– Á… ő New York-i, én meg nem. És különben is…
– Különben?
– Valójában nincsenek is semmiféle szigetek. Igaz?
Lily Rothenburg elfordította a fejét, Pettyre és Kennettre gondolt. – Igaz – mondta. – Nincsenek. Kezet
nyújtott.
– Ne szórakozz velem, Rothenburg – mondta Davenport. Odahajolt hozzá és szájon csókolta. Szinte
szemérmesei. Elindult a biztonsági kapu felé, de még hátrafordult. – Ha akad egy másik Bekker, csak
füttyents. Tudod…
– Igen, tudom… Jézusom – suttogta Lily Rothenburg. Nem nagyon hitt Davenportnak. Halványan
elmosolyodott. – nem is tudok fütyülni.
Vége
 Tartalom
Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet

Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet

Harminckettedik fejezet