MIA SHERIDAN

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Mia Sheridan
A mű eredeti címe: Archer’s Voice (Sign of Love Book 4)

Copyright © 2014 Mia Sheridan

This work was negotiated by Bookcase Literary Agency

on behalf of Rebecca Friedman Literary Agency.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Ez a könyv kitalált történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és

a cselekmény a szerző képzeletének szüleményei. Megtörtént eseményekkel,
valós helyszínekkel, illetve élő vagy elhunyt emberekkel való egyezés
a véletlen műve.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 399 913 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Budai Zita, Huszka Márta
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Ajánlás

Ezt a könyvet a fiaimnak,

Jacknek, Cade-nek és Tylernek ajánlom.
A világnak a lehető legtöbb jó férfira van szüksége.
Büszke vagyok, hogy hárommal is szolgálhatok.
Fivérek mindörökké!
 Kheírón, a kentaur története

A kentaurokat általában bajkeverőnek tartották az iszákos,

garázda és pajzán viselkedésük miatt. Kheírón viszont más volt,
mint a többiek: őt „jó kentaurnak” és „megsebzett gyógyítónak”
hívták. Bölcsebb volt, kedvesebb – több, mint a társai.
Sajnos barátja, Herkules meglőtte őt egy mérgezett
nyílvesszővel, miközben más kentaurokkal harcolt. A halhatatlan
Kheírón nem talált gyógyírt a gyógyíthatatlannak bizonyuló
sebére, így szörnyű fájdalmak gyötörték.
Végül összetalálkozott Prométheusszal, aki szintén szenvedett.
Őt örök gyötrelemre ítélték az istenek: egy sziklához kötözték,
ahová minden reggel odaküldtek egy sast, hogy egye ki a máját,
ami éjjel visszanőtt.
Kheírón felajánlotta, hogy önként feláldozza az életét
Prométheuszért, így mindkettejüket megszabadítja az örök
szenvedéstől. Holtan esett össze Prométheusz lábai előtt. Jósága
és szolgálata miatt viszont Zeusz a csillagok közé emelte őt, és a
Nyilas csillagkép részévé tette, ahol örökké ragyogni fog. Kheírón
sebe a szenvedés átformáló erejét mutatja. Hogy valakínek a
fájdalma – legyen az testi vagy lelki –, hatalmas erkölcsi és
spirituális erő forrása lehet.
 ELSŐ FEJEZET

ÁPRILIS, ARCHER 7 ÉVES

– FOGD MEG A KEZEM! TARTALAK! – mondtam nagyon lágyan,

amikor a helikopter felemelkedett a földről, és a Herceg megfogta
Kígyószem kezét. Igyekeztem olyan halkan játszani, amennyire
csak lehetett. Anyukám megint kiütötte magát, és nem akartam
felébreszteni, mert a szobájában aludt. Azt mondta, hogy nézzek
mesét az ágyban, úgyhogy egy darabig néztem is, de amikor
láttam, hogy elaludt, lejöttem játszani a G. I. Joe figuráimmal.
A helikopter leszállt, az embereim pedig kiugrottak belőle,
hogy berohanjanak a szék alá, ahol egy törölközőből csináltam
nekik föld alatti bunkert. Megfogtam a helikoptert, és a propeller
hangját utánozva, berregve megint felemeltem a földről. Bárcsak
egyetlen csettintéssel igazi helikopterré változtathattam volna!
Akkor beültettem volna az anyukámat, hogy elrepüljünk innen –
el tőle, el a monokliktól meg az anyukám könnyeitől. Mindegy,
hol kötnénk ki, csak legyen nagyon-nagyon messze.
Visszakúsztam a bunkerembe. Nemsokára hallottam, hogy
nyílik és csukódik a bejárati ajtó, aztán súlyos léptek haladnak
végig az előszobán meg a folyosón abba az irányba, ahol
játszottam. Kikukucskálva egy pár fényes fekete cipőt és egy
nadrágszárat láttam. Tudtam, hogy egyenruha nadrágja.
Olyan gyorsan kimásztam, ahogy csak bírtam.
 – Connor bácsi!
Letérdelt, én pedig a karjaiba vetettem magam. Vigyáztam,
hogy ne arról az oldalról közelítsek, amelyiken a pisztolyát és a
rendőrlámpáját tartotta.
– Szia, kisember! – ölelt magához. – Hogy van az én
megmentő hősöm?
– Jól. Látod, milyen föld alatti erődítményt építettem? –
bontakoztam ki az öleléséből, hogy büszkén a hátam mögé bökjek
az asztal alatti erőd irányába, amihez takarókat és törölközőket
használtam. Elég menőre sikerült.
Connor bácsi mosolyogva mögém pillantott.
– Persze, hogy láttam. Jó munkát végeztél, Archer. Még sosem
láttam ilyen bevehetetlennek tűnő erődítményt, mint ez –
kacsintott, és még szélesebben elmosolyodott.
– Akarsz játszani velem? – kérdeztem vigyorogva.
Mosolyogva beletúrt a hajamba.
– Most nem, öcskös. Később, jó? Hol van az anyukád?
Elkomorodott az arcom.
– Hát, ő most nincs valami jól. Lefeküdt – feleltem Connor
bácsi arcát és aranybarna szemét fürkészve. A vihar előtti égbolt
képe jutott eszembe róla, ami sötét és kicsit félelmetes is.
Hátráltam egy lépést, de Connor bácsi tekintete gyorsan
kitisztult, és megint magához szorított.
– Jól van, Archer. Jól van.
Eltolt magától, megfogta mindkét karomat, tekintete pedig az
arcomra tévedt.
Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott.
– A mosolyod az anyukádé. Ugye tudod?
Még szélesebben elvigyorodtam. Imádtam az anyukám
mosolyát. Gyönyörű volt, melegség áradt belőle, és szeretve
éreztem magamat tőle.
– De úgy nézek ki, mint az apukám – pillantottam lefelé.
Mindenki azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy Hale.
 Connor bácsi csak rám meredt egy pillanatra, mintha mondani
akarna valamit, csak aztán meggondolta magát.
– Hát az jó dolog, öcskös. Az apukád egy jóképű gazember –
mosolygott rám, de a szeme komoly maradt. Ránéztem, és arra
gondoltam, hogy bárcsak rá hasonlítanék inkább. Anyukám azt
mondta, hogy régen Connor bácsi volt a legjóképűbb férfi, akit
valaha látott életében. De aztán anya olyan bűntudatos arcot
vágott, mintha nem lett volna szabad ezt mondania. Szerintem
azért, mert nem ő az apukám. Egyébként rendőr. Egy hős.
Amikor felnövök, pont olyan leszek, mint ő.
Connor bácsi felállt.
– Megyek, megnézem, ébren van-e az anyukád. Addig csak
játssz a figurákkal, én pedig mindjárt jövök! Oké, öcskös?
– Oké – bólintottam. Megint felborzolta a hajamat, aztán a
lépcső felé vette az irányt.
Vártam egy kicsit, majd halkan követtem. Kikerültem minden
reccsenő részt, és a korlátba kapaszkodva haladtam fölfelé.
Tudtam, hogyan lehet csöndben maradni ebben a házban. Fontos
volt tudni, hogyan lehet csöndben maradni ebben a házban.
A lépcsőn felérve megálltam anyukám szobájának ajtaja előtt,
és fülelni kezdtem. Csak résnyire hagyták nyitva az ajtót, de az
éppen elég volt.
– Jól vagyok, Connor, tényleg – hallottam anyukám halk
hangját.
– Nem vagy jól, Alyssa – sziszegte Connor bácsi. A mondat
végén úgy elfúlt a hangja, hogy megijedtem tőle. – Jézusom, meg
akarom ölni! Elegem van ebből, Lys! Elegem van a mártír
műsorból. Lehet, hogy te azt hiszed, megérdemled. DE ARCHER
NEM! – bukott ki belőle az utolsó három szó úgy, hogy tudtam:
annyira megfeszül az állkapcsa, amennyire már máskor is láttam.
Általában akkor szokott úgy, amikor az apukám a közelben van.
 Csak az anyukám halk sírása hallatszott, mielőtt Connor bácsi
megint megszólalt. Most furcsa volt a hangja, olyan
kifejezéstelen.
– Tudni akarod, hol van most? Kisétált a bárból és hazament
Patty Nelsonnal. Hetedhét országra szólóan kefélnek a nő
lakókocsijában. Arra jártam, hallottam az autómból.
– Istenem, Connor… – nyögte anyukám. – Még jobban meg
akarod nehezíteni…
– Nem! – mordult fel Connor bácsi, mire összerezzentem. –
Nem – ismételte szelídebben. – Azt akarom, hogy lásd, mennyire
elég volt. Elég volt. Ha szerinted meg kellett fizetned valamiért,
már megfizettél. Nem érzed? Igazából mindig is tévedés volt,
hogy tartoztál volna, de tételezzük fel, hogy mégis… Már
törlesztettél, Lys. Rég törlesztettél. Most már mindannyian
fizetünk. Jesszusom, tudod, milyen érzés volt nekem hallani a
hangokat a lakókocsiból? Legszívesebben berontottam volna,
hogy a szart is kiverjem belőle, amiért így megszégyenít és
megaláz téged. És a francba az egésszel, mert örülnöm kéne, hogy
mással van és nem veled, nem azzal a nővel, akit ilyen átkozottul
nem tudok kiverni a fejemből, még légkalapáccsal sem! De
inkább hányingerem támadt. Hánynom kellett, Lys. Hányok
attól, hogy nem bánik jól veled. Még akkor is, hogy ha jól bánna
veled, az azt jelentené, hogy soha többé nem lehetsz az enyém.
Csend telepedett a szobára. Be akartam kukucskálni, de nem
tettem. Csak anyukám halk sírása hallatszott meg valami halk
susogás.
Connor bácsi végül folytatta, most már halkan és kedvesen.
– Kérlek, hadd vigyelek el innen, drágám! Kérlek, Lys! Hadd
védjetek meg téged és Archert! Kérlek…
Valami olyasmi sugárzott a hangjából, aminek nem tudtam
nevet adni. Elakadt a lélegzetem. El akar minket vinni innen?
– Mi van Torival? – kérdezte anya.
 – Megmondanám Torinak, hogy elhagyom – felelte néhány
másodperccel később Connor bácsi. – Egyébként is tudatnom
kéne vele. Úgysem élünk igazi házasságban már évek óta. Meg
kellene értenie.
– Nem fogja, Connor – válaszolta ijedten anya. – Nem értené
meg. Csinálna valamit, hogy bosszút álljon rajtunk. Mindig is
utált engem.
– Alyssa, már nem vagyunk gyerekek. Ez nem valami hülye
versengés. Ez a való élet. Ez arról szól, hogy szeretlek. Arról, hogy
megérdemeljük a közös életet. Ez rólam szól, rólad és Archerről.
– És Travis? – kérdezte anya.
Szusszanásnyi csend.
– Kitalálok valamit Torival – hangzott a felelet. – Emiatt nem
kell aggódnod.
Még hosszabb csend. Aztán anya megszólalt.
– A munkád, a város…
– Alyssa – kezdte Connor bácsi lágyan. – Egyik sem érdekel.
Ha te nem vagy, semmi sem számít. Ezt mostanra már tudod,
nem? Lemondok a posztomról, eladom a földet. Éljük majd az
életünket, drágám. Rátalálunk a boldogságra. Távol innen, távol
ettől a helytől. Valahol, ahol otthon érezzük magunkat. Hát nem
akarod, szívem? Mondd, hogy igen!
Megint csend. Csak halk hangokat hallottam, mintha talán
csókolóznának. Már korábban is láttam őket csókolózni, amikor
anya nem tudta, hogy úgy leskelődöm, mint most. Tudtam, hogy
ez rossz, mert az anyukáknak nem lenne szabad olyan férfiakkal
csókolózniuk, aki nem a férjük. De azt is tudtam, hogy az
apukáknak nem lenne szabad folyton részegen hazajönni és
felpofozni a feleségüket. Meg azt is, hogy az anyukáknak nem
lenne szabad olyan ellágyulva nézni a nagybácsikra, ahogy anya
szokott Connor bácsira. Zavaros és érthetetlen volt az egész,
úgyhogy nem tudtam hova tenni. Ezért leskelődtem, próbáltam
megérteni.
 Szerintem sok idő eltelt, mire anya végül megszólalt. Suttogott,
alig hallottam.
– Igen, Connor, vigyél el minket innen! Vigyél el nagyon-
nagyon messzire! Én, te és Archer! Találjuk meg a boldogságot!
Ezt akarom. Téged akarlak. Mindig is csak téged akartalak.
– Lys… Lys… Az én Lissym… – hallottam Connor bácsi hangját
mély sóhajok közepette.
Elhúztam a fejemet, a recsegő fokokat átlépve leosontam a
lépcsőn. Nesz nélkül, csendben.
 MÁSODIK FEJEZET

BREE

MAGAMRA KAPTAM A HÁTIZSÁKOMAT, kivettem a kis

kutyaszállító dobozt az anyósülésről, és becsuktam magam
mögött a kocsiajtót. Megálltam egy pillanatra, hogy
meghallgassam a tücskök reggeli ciripelését. Majdnem
túlharsogták a szélfútta lombok halk susogását, de csak
majdnem. Élénk kékben játszott felettem az ég, és az előttem álló
házak között megpillantottam az ezüstösen csillogó tó
víztükrének egy kis részletét. Ráhunyorogtam a fehérre festett
házra. Arra, amelyiknek az ablakában még mindig ott volt a
„Kiadó” tábla. Régebbinek és kissé lelakottnak tűnt, de sugárzott
belőle valami báj, ami azonnal megtetszett. Elképzeltem, ahogy
ott ülök a kis verandán esténként, és nézem, ahogy a körülöttem
lévő fák hajladoznak a szélben, miközben a hold felkúszik a tó
fölé, és a fenyőillat összekeveredik a tó vizének illatával.
Elmosolyodtam magamban. Reménykedtem benne, hogy belülre
is jutott egy kis báj. Vagy legalább egy kis tisztaság.
– Mit gondolsz, Feeby? – kérdeztem halkan. Feeby egyetértően
csaholt a hordozóban.
– Aha, szerintem is – feleltem.
 Egy régebbi szedán parkolt le a kis VW Bogaram mellé, és egy
idősebb, kopaszodó férfi szállt ki belőle. Elindult felém.
– Bree Prescott?
– Az volnék – mosolyogtam, és tettem felé néhány lépést, hogy
kezet rázzak vele. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan időt szakított
rám, Mr. Connick.
– Kérem, hívjon George-nak! – mosolygott vissza, aztán
mindketten megindultunk a poros, tűlevelekkel borított kis úton
a ház felé. – Egyáltalán nem jelentett gondot eljönnöm. Már
nyugdíjas vagyok, úgyhogy nem kell fix időbeosztáshoz tartanom
magam. Ez pont jól jött ki.
Felmentünk a kis verandához vezető három lépcsőfokon, ő
pedig elővett egy kulcscsomót a zsebéből, és keresgélni kezdett.
– Ez lesz az – illesztette be a zárba az egyik kulcsot, hogy
kinyissa a bejárati ajtót. Enyhe por- és penészszag fogadott,
amikor beléptem és körbenéztem.
– Az asszony jön, amikor csak tud, és törölget meg takarít egy
kicsit, de amint látja, ráférne a házra egy alapos takarítás. Norma
nem tudja olyan jól megoldani, mint régen, a gyulladt csípője
miatt, meg ilyenek. Egész nyáron üres volt a ház.
– Nem baj – mosolyogtam rá. Feebyt letettem a hordozójában
az ajtó mellé, és elindultam abba az irányba, amerre a konyhát
sejtettem. A házra nem csupán egy egyszerű takarítás fért volna
rá, hanem inkább egy komoly suvickolás. Mégis azonnal
beleszerettem. Eredeti volt, telis-tele bűbájjal. A bútorokat takaró
vásznakat felemelve láttam, hogy régebbi, de ízléses darabok. A
hajópadló gyönyörűen rusztikus volt, a falakat pedig finom,
nyugalmat árasztó színekre festették.
A konyhai eszközök régebbiek voltak, de ezek közül nem is volt
túl sok mindenre szükségem. Azt se tudtam, hogy akarok-e
egyáltalán megint főzni valaha.
– A hálószoba és a fürdő hátul… – kezdett bele Mr. Connick.
 – Kiveszem – vágtam közbe, aztán elnevettem magam és kissé
megráztam a fejem. – Mármint ha még mindig kiadó, és az ön
részéről is rendben, akkor kivenném.
– Hát persze, ez nagyszerű! – kuncogott. – Hadd hozzam be a
bérleti szerződést a kocsiból, aztán mindent elintézhetünk.
Kéthavi kauciót kérek a hirdetés szerint, de egyeztethetünk, ha ez
problémát jelent.
– Nem, nem probléma – ráztam a fejemet. – Jól hangzik.
– Oké, akkor mindjárt jövök – mondta, és elindult az ajtó felé.
Amíg odakint volt, végigsétáltam a folyosón, hogy benézzek a
hálószobába és a fürdőbe. Mindkettő kicsi volt, de a célnak
megfeleltek, pont ilyennek gondoltam őket. Rögtön felfigyeltem a
háló hatalmas ablakára, ami a tóra nézett. Önkéntelenül
elmosolyodtam, amikor megpillantottam az apró stéget a
nyugodt, csillogó víz fölött. Az élénk reggeli fényben a víz
lenyűgöző kék színben játszott.
Két csónak tűnt fel a távolban. Egyik sem volt több, mint egy
apró pont a horizonton.
Hirtelen nagyon furcsa érzésem támadt, ahogy a tavat néztem.
Sírnom kellett – de nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.
Amint megéreztem, már csillapodni is kezdett, amitől különös
nosztalgia lett úrrá rajtam. Nem volt lehetőségem végiggondolni,
miért.
– Itt is van – szólalt meg Mr. Connick. Hallottam, ahogy
becsukódik mögötte az ajtó. Kimentem a szobából, hogy aláírjam
a papírokat ahhoz az ingatlanhoz, amit az otthonomnak
nevezhetek – legalább az elkövetkező kis időre. Szívből reméltem,
hogy itt végre egy kis nyugalomra lelhetek.

***

Norma Connick ott hagyta a házban az összes takarítóeszközét,

úgyhogy miután becipeltem a bőröndömet a kocsiból a
hálószobába, munkához láttam. Három órával később
félresimítottam egy verejtéktől odatapadt hajtincset a
szememből, és hátrébb léptem, hogy megcsodáljam a munkám
gyümölcsét. A parketta tiszta volt és pormentes, minden bútorról
lekerült a lepel, ráadásul az egész lakás megszabadult a kosztól.
Az előszobaszekrényben találtam ágyneműt és törölközőt. A
konyha melletti kis mosókonyhában kimostam és megszárítottam
őket, majd megágyaztam. A konyhát és a fürdőszobát
kifertőtlenítettem, aztán kinyitottam az összes ablakot, hogy
beengedjem a tó felől érkező meleg nyári szellőt. Nem akartam
túlzottan hozzászokni ehhez a helyhez, de most boldog voltam.
Elővettem azt a néhány piperecikket, amiket korábban
bedobtam a bőröndömbe, és beraktam őket a tükrös szekrénybe.
Vettem egy hosszú, hűsítő zuhanyt, hogy lemossam magamról a
takarítással és az utazással töltött idő nyomát. Két nyolcórás
részletben tudtam le az utat a szülővárosomból, az Ohio állambeli
Cincinnatiból. Egy út menti kis motelben szálltam meg az első
éjszaka, a másodikat pedig végigvezettem, hogy ma reggelre
ideérjek. Tegnap megálltam egy apró internetkávézónál New
Yorkban, és az interneten megnéztem annak a kisvárosnak az
albérleti lehetőségeit, ahová tartottam. A maine-i település, amit
kiválasztottam, népszerű turistacélpont, úgyhogy több mint
egyórányi keresgélés után a hozzá legközelebb eső helyet a tó
túloldalán találtam meg, egy Pelion nevű városkában.
Szárítkozás után tiszta sortba és pólóba bújtam, és felhívtam a
legjobb barátnőmet, Natalie-t. Hívott néhányszor, amióta írtam
neki, hogy elmegyek, de csak SMS-t küldtem válaszul. Tartoztam
neki egy rendes hívással.
– Bree? – szólt bele Nat. A háttérben hangos csacsogás
hallatszott.
– Szia, Nat! Rosszkor hívlak?
– Várj, kimegyek! – szólt bele, majd rátette a kezét a
mikrofonra. Mondott valamit valakinek, aztán folytatta: – Nem,
nem rosszkor! Alig vártam, hogy beszéljünk végre. Épp az
anyukámmal és a nagynénémmel ebédelek. Várhatnak néhány
percet. Aggódtam érted – magyarázta enyhén vádló hangon.
– Tudom, ne haragudj! – sóhajtottam fel. – Maine-ben vagyok.
Mielőtt eljöttem, megmondtam neki, hogy ide tartok.
– Csak úgy leléptél, Bree? Jesszus. Bepakoltál egyáltalán
valamit?
– Néhány dolgot. Az elég.
Nat fújtatott egyet.
– Oké. Na, akkor mikor jössz haza?
– Nem tudom. Szerintem itt maradok egy kicsit. Amúgy ezt
nem mondtam neked, Nat, de fogytán a pénzem. Éppen most
adtam oda egy csomót a biztonsági tartalékomból az albérleti
kaucióra. Muszáj munkát szereznem, legalább néhány hónapra,
hogy eleget keressek a hazautazáshoz, meg ahhoz, hogy néhány
hónapig meg tudjak élni itt.
Nat némi hallgatás után szólalt csak meg.
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet. De Bree, drágám!
Van diplomád. Gyere haza és kamatoztasd! Nem kell
vándorcigányként élned egy kisvárosban, ahol egy teremtett
lelket sem ismersz. Máris hiányzol nekem. Averynek és
Jordannek is hiányzol. Hagyd, hogy a barátaid segítsenek
visszatérni az életbe! Szeretünk téged. Küldhetek neked egy kis
pénzt, ha csak ezen múlik, hogy gyorsan hazagyere.
– Nem, nem, Natalie! Tényleg. Csak… időre van szükségem,
érted? Tudom, hogy szerettek. Tudom – ismételtem csendesen. –
Én is szeretlek titeket. Csak van valami, amit meg kell tennem.
Megint szünetet tartott.
– Jordan miatt?
Az ajkamba haraptam.
– Nem, nem egészen. Mármint talán az segített meghozni a
döntést, de nem, nem Jordan elől menekülök. Az csak az utolsó
csepp volt a pohárban. Hirtelen minden… túl sok lett.
 – Jaj, szívem… az embernek annyi mindent ki kell bírnia!
Erre nem válaszoltam, úgyhogy felsóhajtott és folytatta.
– Tehát ez a félig furcsa, rögtönzött utazgatás máris segít?
Hallottam a hangján, hogy mosolyogva kérdezi, én pedig
halkan felnevettem.
– Bizonyos tekintetben talán igen. Más tekintetben még nem.
– Szóval még mindig nem múlt el? – érdeklődött Natalie.
– Nem, Nat. Még nem. De jó érzésem van ezzel a hellyel
kapcsolatban. Tényleg – próbáltam feldobottnak tűnni.
Nat megint elhallgatott.
– Szívem, szerintem ez nem azon múlik, hogy hol vagy…
– Nem úgy értettem. Úgy értettem, hogy jó helynek tűnik
ahhoz, hogy egy kicsit eltűnjek… jaj, istenem, menned kell. Vár az
anyukád és a nagynénéd. Majd máskor beszélünk erről.
– Oké – mondta habozva. – Szóval biztonságban érzed magad?
Elgondolkodtam. Sohasem éreztem teljesen biztonságban
magam. Vajon eljön valaha az a pillanat?
– Igen, és nagyon szép itt. Találtam egy kis házat a tóparton. –
Kinéztem a mögöttem lévő ablakon, hogy megint szemügyre
vegyem a gyönyörű panorámát.
– Meglátogathatlak?
Elmosolyodtam.
– Hadd rendezkedjek be! Talán ha már volt időm venni egy
mély lélegzetet?
– Rendben, megbeszéltük. Tényleg hiányzol.
– Te is hiányzol nekem. Nemsokára hívlak, jó?
– Jó. Szia, drágám!
– Szia, Nat.
Letettem a telefont, odamentem a nagy ablakhoz, leengedtem
a redőnyt az új hálószobámban, és bemásztam a frissen vetett
ágyba. Feeby a lábamhoz vackolta magát. Lehajtottam a fejemet a
párnára, és abban a pillanatban el is aludtam.
Madárdalra ébredtem és loccsanások hangjára a távolban, ahogy
a víz nyaldosta a partot. A másik oldalamra fordultam, és
ránéztem az órára. Még csak este hat múlt. Nyújtózva felültem,
hogy magamhoz térjek.
Felkeltem, és Feebyvel a nyomomban kimentem az apró
fürdőszobába, hogy megmossam a fogam. Kiöblítettem a számat,
aztán szemügyre vettem magamat a tükrös szekrényben. A sötét
karikák még mindig ott voltak a szemem alatt, bár egy kicsit
halványultak, miután aludtam most öt órát. Belecsíptem az
arcomba, hogy legyen egy kis színem, és széles, negédes vigyort
villantottam a tükörben, majd megráztam a fejemet.
– Rendben leszel, Bree. Erős vagy, és boldog is leszel megint.
Hallod? Van ebben a helyben valami jó. Érzed?
Félrebiccentett fejjel bámultam még egy kicsit a tükörbe.
Sokan mondanak ösztönző beszédet a tükörképüknek a fürdőben,
nem? Ez tök normális. Halkan felhorkantam és megint
megráztam egy kicsit a fejemet. Megmostam az arcomat, majd a
tarkómon hanyagul összefogtam hosszú, világosbarna hajamat.
Kimentem a konyhába, hogy kinyissam a fagyasztót. Oda
tettem a mélyhűtött ételeket, amiket magammal hoztam egy
hűtőtáskában. Nem volt túl sok kajám, amit magammal
hozhattam: csak az a néhány dolog, amit otthon a hűtőben
találtam. Néhány mikrózható készétel, tej, mogyoróvaj, kenyér
meg egy kis gyümölcs. És egy fél zacskó kutyaeledel Feebynek. De
néhány napig ez is kitart. Utána muszáj megkeresnem a helyi
szupermarketet.
Bedobtam a mirelit tésztaételt a konyhapulton lévő mikróba,
aztán állva ettem műanyag villával. Evés közben kinéztem a
konyhaablakon, és észrevettem egy ősz hajú, kék ruhás nénit. A
szomszéd házból lépett ki, kosárral a kezében az ajtóm felé
tartott. Amikor meghallottam a halk kopogást, bedobtam a félig
üres kajásdobozt a kukába.
 Kinyitottam az ajtót, az idős hölgy pedig kedvesen rám
mosolygott.
– Szervusz, drágám! Anne Cabbott vagyok. Úgy tűnik, te vagy
az új szomszédom. Üdv itt!
Visszamosolyogtam rá, és elvettem a felém nyújtott kosarat.
– Bree Prescott. Köszönöm szépen! Milyen kedves!
Felemeltem a kosár tetejére terített konyharuhát, mire szedres
muffin édes illata csapott meg. – Te jó ég, ennek isteni illata van!
Behívhatom?
– Igazából meg szerettem volna kérdezni, hogy van-e kedved
átjönni hozzám egy kis jeges teára a teraszomon. Pont most
készítettem frisset.
– Ó… – feleltem habozva. – Persze. Egy pillanat, felveszek
valami lábbelit.
Visszamentem a házba, letettem a muffint a konyhapultra,
aztán a hálóban belebújtam a lefekvés előtt lerúgott flip-flop
papucsomba.
Anne a verandán várt, amikor visszatértem.
– Milyen szép esténk van! Igyekszem minden este kiülni és
élvezni a kellemes időjárást. Nemsokára panaszkodni fogok, hogy
milyen hideg van.
Elindultunk a háza felé.
– Szóval egész évben itt él? – kérdeztem rápillantva.
Bólintott.
– A tónak ezen az oldalán szinte mindannyian egész évben itt
lakunk. A turistákat nem érdekli ez a városka. Az összes
látványosság odaát van – biccentett a tó túlpartja felé, ami alig
látszott a távolban. – Mi itt legtöbben nem bánjuk ezt, sőt.
Persze, mindez változni fog. A város vezetője, Victoria Hale tervez
egy csomó új beruházást, ami ide is vonzza majd a turistákat.
Anne felsóhajtott, miközben felsétáltunk a lépcsőn a teraszára,
majd leült az egyik rattan székbe. Én a kétszemélyes hintaágyon
foglaltam helyet és hátradőltem.
 Gyönyörű és otthonos volt a terasz, telis-tele kényelmes, fehér
rattan bútorokkal és élénk kék meg sárga párnákkal. Cserepes
virágok díszelegtek mindenhol: futó petúniák és futó örökzöldek
vettek körbe minket.
– Mi a véleménye arról, hogy idejönnek majd a turisták?
Anne finoman ráncolni kezdte a homlokát.
– Ó, hát igazából én szeretem a mi csendes városkánkat.
Szerintem a turisták maradjanak a túloldalon. Átutazók úgyis
akadnak itt, ami nekem pont elég. Ráadásul kedvelem a kisvárosi
életérzést. Valószínűleg társasházakat építenek ide, úgyhogy nem
lesz több tóparti házikó.
Összevontam a szemöldökömet.
– Jaj, sajnálom… – feleltem, mert rájöttem, hogy ez azt
jelentené, hogy költöznie kell.
Ő azonban felemelte a kezét.
– Engem ez nem érint. Inkább az üzletekért aggódom, amiket
be kell zárni a terjeszkedés miatt a városban.
Még mindig összevont szemöldökkel bólintottam. Egy
pillanatig mindketten hallgattunk, mielőtt megszólaltam.
– Kiskoromban egyszer a tó másik oldalán nyaraltunk a
családommal.
Anne felemelte a mellette lévő teás kancsót, mindkettőnknek
töltött belőle egy pohárral és felém nyújtotta az egyiket.
– Tényleg? Mi szél hozott vissza?
Belekortyoltam a teába, hogy egy kicsit húzzam az időt.
– Kisebb körutazásra indultam. Jól éreztem magam ott akkor
nyáron – vontam vállat. Próbáltam mosolyogni, de még mindig
összeszorult a szívem, amikor a családomról beszéltem. Végül
beértem egy olyan arckifejezéssel, amiről reméltem, hogy kedves.
Néhány másodpercig méregetett, aztán ő is ivott egy kortyot.
Bólintott.
– Hát, drágám, szerintem ez jó tervnek hangzik. És szerintem
ha korábban boldog voltál itt, akkor az lehetsz megint. Úgy
gondolom, vannak helyek, amik csak úgy jót tesznek az embernek
– mosolygott rám barátságosan, mire visszamosolyogtam. Nem
árultam el neki, hogy azért jöttem ide, mert ez volt az utolsó hely,
ahol a családom igazán boldog és gondtalan volt. Anyánál akkor
diagnosztizáltak mellrákot, amikor innen hazaértünk. Fél évre rá
meghalt. Ketten maradtunk apával.
– Meddig tervezel itt maradni? – zökkentett ki a
visszaemlékezésből Anne.
– Nem tudom. Nincs konkrét tervem. De munkára lesz
szükségem. Tud esetleg olyan helyet, ahová épp keresnek valakit?
– Tulajdonképpen igen – tette le a poharát. – Kell egy reggeli
műszakos pincérnő az itteni étterembe, ahol reggelizni és
ebédelni lehet. Néhány napja voltam ott és láttam a kiírást. A
lány, aki ott dolgozott, elment szülni, és úgy döntött, hogy otthon
marad a kicsivel. Itt van az étterem rögtön a főutcán jobbra,
Norm’s a neve. Nem tudod eltéveszteni. Mindig csalogató és
mindig tele van. Mondd meg nekik, hogy Anne küldött! –
kacsintott rám.
– Köszönöm – mosolyogtam. – Megmondom.
Csendben üldögéltünk egy kicsit. Mindketten teát
kortyolgattunk, a háttérben pedig tücskök ciripeltek, és olykor
egy-egy szúnyog repült el a fülem mellett, miközben a tó hullámai
a partot nyaldosták.
– Olyan békés itt – szólaltam meg.
– Hát, ne vedd a szívedre, drágám, de úgy tűnik, igencsak rád
fér egy kis békesség.
Kifújtam a levegőt és halkan elnevettem magam.
– Maga bizonyára jó emberismerő… most sem téved.
Ő is felnevetett.
– Mindig is jól kiszúrtam a dolgokat. Az én Billem még akkor
sem tudott előlem eltitkolni semmit, amikor akarta. Persze a
szeretet és az idő megkönnyíti az ilyesmit. A másik
tulajdonképpen a lényed részévé válik, márpedig saját magad elől
nem bujkálhatsz. Páran azért elég ügyesen próbálkoznak vele.
Felemeltem a fejemet.
– Ne haragudjon, de mikor halt meg a férje?
– Jaj, már tíz éve. De még mindig hiányzik.
Egy pillanatra szomorúság árnyékolta be az arcát, aztán vállat
vont és a poharam felé biccentett.
– Szeretett egy kis bourbont kérni a teájába. Huncut lett tőle.
Persze, nem bántam. Mosolyra fakasztotta, és csak egy-két
percembe került.
Éppen belekortyoltam a teába, úgyhogy a számra kellett
tapasztanom a kezemet, hogy ne köpjem ki. Miután lenyeltem,
elnevettem magam, Anne pedig rám vigyorgott.
– Szerintem a férfiak elég egyszerűek ebben a tekintetben –
bólintottam kisvártatva.
– Mi, nők hamar megtanuljuk, igaz? – mosolygott Anne. – Vár
rád fiú otthon?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Van egy pár jó barátom, de
senki más nem vár otthon.
Ahogy ezt kimondtam, mintha gyomorszájon vágott volna a
magány. Nem volt újdonság a számomra, a szavak mégis a puszta
ténynél mélyebbre hatoltak. Kiürítettem a poharamat, hogy
nagyokat nyelve elfojtsam a hirtelen túláradó érzéseimet.
– Mennem kell – szólaltam meg. – Köszönöm szépen a teát és
a beszélgetést – mosolyogtam rá Anne-re, aki visszamosolygott
rám. Velem együtt ő is felállt.
– Bármikor szívesen, Bree. Ha bármire szükséged van, tudod,
hol találsz.
– Köszönöm, Anne. Ez nagyon kedves öntől. Ó, el kellene
mennem egy drogériába. Tud olyat a városban?
– Igen. A Haskell’s. Csak menj vissza kocsival a városba azon
az úton, amelyiken bejöttél, és ott lesz balra. Pont az egyik
jelzőlámpánál. Nem lehet eltéveszteni.
 – Rendben, nagyszerű. Köszönöm még egyszer – mentem le
integetve a lépcsőn.
Anne mosolyogva bólintott és visszaintett.
A táskámért indultam, hogy kihozzam a házból, és közben a
kertemen átsétálva észrevettem egy pelyhes pitypangot.
Lehajoltam, leszedtem és a szám elé tartottam. Behunyt szemmel
felidéztem Anne szavait. Utána azt suttogtam, hogy „békesség”, és
ráfújtam. Néztem, ahogy a pihék messzire szállnak, és
reménykedtem, hogy a suttogásomat rejtő magok egyike eljut
valamihez vagy valakihez, akinek hatalma van a kívánságok
teljesítése felett.
 HARMADIK FEJEZET

BREE

ÉPP CSAK ELKEZDETT SÖTÉTEDNI, amikor behajtottam Pelion

csendes, már-már régimódi belvárosába. A legtöbb üzlet családi
vagy egyszemélyes vállalkozásnak tűnt. A széles járda mentén
sorakozó fák alatt pedig emberek sétáltak a hűvös, késő nyári
naplementében. Imádtam ezt a napszakot. Volt benne valami
varázslatos, valami reményteli. Valami azt súgta ilyenkor: „nem
tudtad, hogy képes leszel rá, de túléltél egy újabb napot!”
Megpillantottam a Haskell’st, és bekanyarodtam egy üres
helyre a tőle jobbra lévő parkolóban.
Élelmiszerre még nem volt szükségem, de néhány alapvető
dologra igen. Csak emiatt jöttem el otthonról. Bár aludtam már
aznap vagy öt órát, megint fáradt voltam, és szerettem volna egy
könyv társaságában bebújni az ágyba.
Tíz perc alatt bevásároltam a Haskell’sben, és az egyre mélyülő
alkonyatban visszasétáltam a kocsimhoz. Amíg odabent voltam,
felkapcsolták az utcai lámpákat, amelyek most álmatag fénybe
vonták a parkolót. Vállamra vettem a táskámat, és épp áttettem a
reklámszatyrot az egyik kezemből a másikba, amikor utóbbinak
kiszakadt az alja. Minden, amit vettem, kiszóródott az aszfaltra.
Néhány dolog egészen messzire elgurult.
 – Francba! – hajoltam le, hogy felszedjem őket. Kinyitottam a
kistáskámat, hogy beledobjam a kezemben lévő sampont és
balzsamot. Ekkor megtorpantam, mert a szemem sarkából
láttam, hogy megáll valaki a közelemben. Felpillantottam. Egy
férfi volt ott, aki fél térdre ereszkedve felém nyújtotta az üveges
Advilt, ami előzőleg épp arrafelé gurult. Rábámultam. Fiatal volt.
Hosszú, kissé hullámos, borzas barna haja igencsak vágásra
szorult, arcszőrzete pedig inkább tűnt elhanyagoltnak, mint
szándékosan rendezetlennek. Lehet, hogy jóképű volt, ám a túl
hosszúra hagyott szakálla meg az álláig érő haja miatt nem is
látszott, milyen az arca. Farmer volt rajta kék pólóval, ami feszült
a széles mellkasán. A pólón valami felirat lehetett régen, de
annyira lekopott, hogy már az ember fantáziájára volt bízva, mi
állhatott ott.
Mindezt abban a néhány másodpercben figyeltem meg, amíg a
felém tartott gyógyszeres üvegért nyúltam. Közben találkozott a
tekintetünk, és mintha összeakadt volna. Olyan színű volt a
szeme, mint a whiskey, és hosszú, sötét pillák szegélyezték.
Gyönyörű.
Ahogy rábámultam, éreztem, hogy valami megmoccan
közöttünk. Szinte mintha tapintani lehetett volna a feszültséget –
mintha a levegőbe nyúlva valami puha, meleg dologba
markolhattam volna. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, de
képtelen voltam másfelé nézni. Végül ő kapta el a tekintetét. Ki ez
a furcsa pasas, és miért dermedtem itt jéggé tőle? Kissé
megráztam a fejemet, hogy visszazökkenjek a valóságba.
– Köszi – vettem el a még mindig felém nyújtott kezéből az
üveget. Nem mondott semmit, már rám se nézett.
– Francba! – ismételtem, amikor megint észrevettem a földön
heverő holmikat. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam,
hogy kinyílt a tamponos doboz, és néhány darab kiesett belőle.
Valaki lőjön le! Felkapott egy párat, ideadta nekem, én pedig
gyorsan bedobtam a táskámba. Ugyanakkor pillantottam rá,
amikor ő rám, de rezzenéstelen volt az arca. Megint elkapta a
tekintetét. Éreztem, hogy elpirulok. Próbáltam szóba elegyedni
vele, amíg adogatott még néhány tampont. Azokat is elvettem és
bedobáltam a táskámba. Igyekeztem elfojtani a hisztérikus
vihogásomat.
– Kicseszett reklámszatyor! – hadartam egy szuszra, majd
vettem egy mély lélegzetet, hogy lassabban folytassam. –
Nemcsak a környezetre ártalmas, de még haszontalan is!
A fickó ideadta az egyik mandulás csokimat és még egy
tampont, úgyhogy elvettem őket, hogy bedobjam a táskámba.
Felmordultam magamban.
– Próbáltam többször használatos bevásárlószatyrokat
használni, egész cukikat sikerült vennem belőlük vidám
mintákkal… kasmírmintásat, pöttyöset… – ráztam meg a fejemet,
és az utolsó pórul járt tampont is a táskámba tömtem. – De
mindig a kocsiban vagy otthon felejtem őket.
Megint megráztam a fejemet, ő pedig ideadott még két
mandulás csokit.
– Köszi. Szerintem a többivel boldogulok – intettem az
aszfalton lévő másik négy mandulás csoki felé.
Felpillantottam rá, mire ismét átforrósodott az arcom.
– Akciós volt – magyaráztam. – Nem egyszerre terveztem
megenni őket vagy ilyesmi.
Nem nézett rám, miközben felvette őket, de esküszöm, hogy
mintha megrezzent volna a szája széle. Egyet pislogtam, és már el
is tűnt az a mosolynak látszó valami az arcáról. Ráhunyorogtam
és kivettem a kezéből a csokikat.
– Csak szeretek tartani otthon csokit, tudod, néha nasinak. Ez
a készlet nekem néhány hónapig kitart.
Hazudtam. Ennyi nekem néhány napig tart, ha egyáltalán.
Lehet, hogy néhányat már a hazaúton megeszek a kocsiban.
A pasas felegyenesedett, úgyhogy én is. A táskámat pedig a
vállamra vettem.
 – Oké, hát, akkor köszi a segítséget, hogy megmentettél, és
hogy… a… személyes holmijaimat… a csokijaimat… a
kókuszosat... a mandulásat…
Zavarodottan felnevettem, aztán elfintorodtam.
– Tudod, elég sokat segítene, ha megszólalnál és megkímélnél
a szenvedéstől – vigyorogtam rá, de azonnal elkomolyodtam,
amikor elsötétült az arca, rideggé vált a tekintete, pedig
esküszöm, hogy három másodperce még melegséget véltem
benne felfedezni.
Megfordult, hogy elsétáljon.
– Hé, várj! – indultam volna utána, de leállítottam magam.
Homlokráncolva figyeltem, ahogy távolodik tőlem. Méltóságteljes
mozdulatokkal kocogott az utca felé. Különös veszteségérzet
kerített hatalmába, amikor átment a túloldalra és kisétált a
látóteremből.
Beszálltam a kocsiba. Egy darabig mozdulatlanul ülve
töprengtem a furcsa találkozáson. Beindítottam a motort, és
észrevettem, hogy van valami a szélvédőn. Már majdnem
lespricceltem ablakmosóval, amikor mégis inkább előrehajoltam,
hogy megnézzem közelebbről. Pitypangmagok hevertek szanaszét
az üvegen, s ahogy a könnyű szellő felkapta őket a pelyhes
végüknél fogva, kecsesen táncolva röppentek fel a szélvédőről, el
a távolba – abba az irányba, amerre a pasas ment.

***

Másnap reggel korán ébredtem. Kimásztam az ágyból, felhúztam

a redőnyt a hálószobában, és kibámultam a tóra. A reggeli
napfény meleg arany színnel tükröződött rajta. Egy hatalmas
madár éppen szárnyra kapott, és a túlparthoz közel egyetlen hajó
körvonala látszott. Igen, ehhez hozzá lehetne szokni.
Feeby is kiugrott az ágyból, és odajött, hogy leüljön a
lábamhoz.
 – Mit gondolsz, kislány? – suttogtam, mire ásított egyet.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam.
– Ma reggel nem – suttogtam. – Ma reggel jól vagy.
Lassan elindultam zuhanyozni, miközben kissé ellazultam, és
minden lépéssel ébredezni kezdett bennem a remény. De amikor
kinyitottam a csapot, elsötétült előttem a világ, a vízcseppek
pedig olyan hangot adtak, mint az eső, amikor a tetőn dobol.
Rettegés lett úrrá rajtam, és jéggé dermedtem, amikor vihar
kezdett dübörögni a fülemben, és megéreztem a hideg fémet
fedetlen mellemen. Megvonaglottam, amikor a pisztoly csöve
reszketősen körbejárta a hidegtől megkeményedett
mellbimbómat, a szememből pedig egyre szaporábban folytak a
könnyek. Olyan hangot hallottam, mint amikor a vonat
csikorogva megáll a síneken. Jaj, istenem! Jaj, istenem!
Lélegzetvisszafojtva csak vártam, hogy elsüljön a fegyver.
Jéghideg rémület árasztotta el a zsigereimet. Próbáltam nem arra
gondolni, hogy az apukám vérbe fagyva fekszik odafönt a
szobában, de annyira felemésztett a félelem, hogy képtelen
voltam bármi másra koncentrálni. Átkozottul reszkettem, az eső
pedig tovább csapkodta a…
Odakint kocsiajtó csapódott, amitől visszazökkentem a
jelenbe. A zuhany előtt álltam, a víz pedig folyt, és tócsába gyűlt a
földön ott, ahol szét volt húzva a függöny. Sürgető hányinger
hatolt a torkomig, és épp időben fordultam a lavór felé, amibe
epét öklendeztem. Remegve és levegőért kapkodva ültem ott egy
ideig, igyekeztem úrrá lenni a testemen. Sírás fojtogatott, de
visszafojtottam. Összeszorítottam a szememet, és
visszaszámoltam száztól egyig. Egynél újabb mély lélegzetet
vettem, talpra kecmeregtem, aztán fogtam egy törölközőt, hogy
feltöröljem az egyre növekvő pocsolyát a még mindig nyitott
zuhanyozó elől.
 Levettem a ruhámat, hogy beálljak a meleg vízsugár alá.
Hátrahajtott fejjel behunytam a szememet. Próbáltam ellazulni és
a jelenben maradni, próbáltam visszafogni a reszketést.
– Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok – kántáltam. Igyekeztem
félretenni az érzéseimet, a bűntudatomat, miközben egy kicsit
még mindig remegtem. Jól leszek. Tudtam ezt, de mindig kellett
némi idő, mire sikerült megszabadulnom az érzéstől, hogy megint
ott vagyok, azon a helyen, abban a szörnyű és fájdalmas
pillanatban. Néha pár óra elteltével enyhült a szomorúság, de
sohasem múlt el teljesen.
Minden reggel újra átéltem, és minden este megint erősebbnek
éreztem magam. Minden hajnalban reméltem, hogy ez az a nap,
amikor végre szabaddá válok, és átvészelem anélkül, hogy
magamon kellene viselnem a fájdalom láncait abból az
éjszakából, amelyik örökre elválasztotta az akkort a mosttól.
Kiléptem a zuhany alól és megtörölköztem. A tükörbe nézve
láttam, hogy jobban festek, mint reggelente általában. Annak
ellenére, hogy itt is újra és újra átéltem a dolgokat, jól aludtam,
ami nem volt jellemző az elmúlt hat hónapomra. Ráadásul
boldognak éreztem magam, amiben nagy szerepet játszott az
ablakomon túl elterülő tó. Mi lehet békésebb annál a hangnál,
mint amikor a hullámok gyengéden nyalogatják a homokos
partot? Ebből a békességből biztosan beivódik valamennyi a
lelkembe, vagy legalább hozzásegít a várva várt alváshoz.
Visszamentem a hálóba, hogy terepszínű sortot és fekete, elöl
gombos, rövid ujjú blúzt kapjak magamra. Úgy terveztem, hogy
elmegyek abba a helyi étterembe, amit Anne említett.
Szalonképesen akartam kinézni, hiszen a remélhetőleg még
betöltetlen állásról érdeklődnék. Már nem volt túl sok pénzem. A
lehető leggyorsabban munkára volt szükségem.
Megszárítottam a hajamat, leengedve hagytam, és feltettem
egy leheletnyi sminket. Belebújtam a fekete szandálomba, aztán
már kint is voltam. A langyos reggeli levegő cirógatta a bőrömet,
amikor kiléptem és becsuktam az ajtót.
Tíz perccel később leparkoltam a kocsival a Norm’s előtt. Pont
úgy nézett ki, mint egy klasszikus kisvárosi étterem. Benéztem a
hatalmas üvegablakon, és láttam, hogy máris sokan vannak,
pedig hétfő reggel nyolc óra volt. A „Kisegítőt keresünk!” felirat
még mindig ki volt ragasztva. Igen!
Benyitottam. Kávé és sült szalonna illata üdvözölt, az asztalok
és a fülkék felől pedig társalgás és halk nevetgélés hallatszott.
Odamentem a pulthoz és leültem két fiatal nő mellé, akik
szakadt farmersortot és ujjatlan topot viseltek– tehát nyilván
nem azok közé tartoztak, akik az irodába menet tértek be
reggelizni.
Ahogy leültem a piros műbőrrel borított forgószékre, a
mellettem ülő lány mosolyogva rám nézett.
– Jó reggelt! – mondtam a mosolyt viszonozva.
– Jó reggelt! – válaszolta.
Kézbe vettem az előttem heverő étlapot, a pincérnő pedig – egy
idősebb hölgy rövid ősz hajjal – a válla fölött hátranézve odaszólt
nekem a konyha ablaka mellől:
– Mindjárt jövök, szívem!
Zaklatottnak tűnt, ahogy a rendeléseket tartalmazó noteszét
lapozgatta. Az étterem csak félig volt, de nyilvánvalóan egyedül
dolgozott, és gondot okozott neki tartani a tempót. A reggeli
vendégek mindig gyors kiszolgálást akarnak, hogy időben
odaérjenek a munkahelyükre.
– Csak nyugodtan – feleltem.
Néhány perccel később, miután kivitt néhány rendelést,
odajött hozzám.
– Kávét? – kérdezte gondterhelten.
– Kérek szépen. És nagynak tűnik a pörgés, úgyhogy
megkönnyíteném a dolgot és a hármast kérném, úgy, ahogy van.
 – Az ég áldjon meg, szívem! – kacagott. – Biztos voltál már
pincérnő.
– Valóban – adtam vissza neki az étlapot mosolyogva. – És
tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de láttam a kiírást,
hogy keresnek valakit.
– Komolyan? Mikor tudsz kezdeni?
– Amint lehet – nevettem. – Visszajöhetek később, hogy
kitöltsem a jelentkezési lapot, vagy…
– Nem szükséges. Ha van felszolgálói tapasztalatod, és állást
keresel, akkor fel vagy véve. Gyere vissza később kitölteni a
papírokat, de Norm a férjem. Megvan hozzá a jogköröm, hogy
felvegyek valakit, és épp most vettelek fel. Amúgy Maggie Jansen
vagyok – nyújtotta felém a kezét.
– Bree Prescott – vigyorogtam. – Nagyon szépen köszönöm.
– Épp most tetted szebbé a reggelemet – szólt hátra a pult
végéhez menet, hogy újratöltsön három kávéscsészét.
Nos, ez volt életem legkönnyebb állásinterjúja.
– Új vagy a városban? – kérdezte a mellettem ülő lány.
Mosolyogva fordultam felé.
– Igen, igazából csak tegnap költöztem ide.
– Hát, akkor üdv Pelionban! Melanie Scholl vagyok, ő pedig a
tesóm, Liza.
A jobbján ülő lány előrehajolt és kezet nyújtott.
– Örülök, hogy megismerhetlek – ráztam vele kezet.
Észrevettem, hogy a top alól kilátszik bikinifelsőjük megkötője.
– Itt nyaraltok? – érdeklődtem.
– Ja, nem – kacagott Melanie. – A túlparton dolgozunk.
Úszómesterek leszünk most néhány hétig, amíg a turisták itt
vannak, aztán a szezon után visszamegyünk dolgozni a családi
pizzériába.
Bólintottam és belekortyoltam a kávéba. Nagyjából velem
egykorúnak saccoltam őket, úgy tippeltem, hogy Liza a fiatalabb.
Mindkettőjüknek vörösesbarna haja és hatalmas, kék szeme volt.
 – Ha bármi kérdésed lenne a városról, csak rajta! – mondta
Liza. – Az a küldetésünk, hogy minden piszkos részletről tudjunk
– kacsintott. – Azt is meg tudjuk mondani, kivel érdemes
randizni, és kit jobb elkerülni. Mindkét városból elég pontos a
listánk, tele vagyunk infókkal.
– Oké – nevettem fel. – Vettem az adást. Tényleg örülök, hogy
összefutottunk, lányok.
Már majdnem elfordultam, amikor eszembe jutott valami.
– Hé, tulajdonképpen lenne egy kérdésem valakiről. Tegnap
este elejtettem pár cuccot a drogéria parkolójában, és egy srác
megállt segíteni. Magas, szálkás, jó testfelépítésű, de… nem
tudom, egy szót se szólt… és olyan hosszú volt a szakálla…
– Archer Hale – vágott közbe Melanie. – Engem az is
megdöbbent, hogy megállt segíteni neked. Általában egyáltalán
nem figyel senkire – mondta, majd némi hallgatás után folytatta.
– És általában rá sem figyel senki, azt hiszem.
– Hát, nem tudom, volt-e választása. A cuccaim szó szerint a
lába előtt landoltak.
– Akkor is szokatlan – vont vállat Melanie. – Hidd el nekem!
Amúgy meg szerintem süket. Azért nem beszél. Volt kiskorában
valami balesete. Mi még csak öt- és hatévesek voltunk, amikor
történt, itt, a város határában, az autópályán. A szülei meghaltak,
és a nagybátyja, a városi rendőrkapitány is. Szerintem akkor
veszítette el a hallását. A Briar Road végén lakik. Régen a másik
nagybátyjával élt, aki nem járatta iskolába, hanem otthon
tanította, de néhány éve ő is meghalt, és most egyedül él odakint.
Addig még csak nem is járt a belvárosban. Most már látjuk néha.
Totál magányos farkas.
– Hű… – ráncoltam össze a homlokomat. – Ez olyan szomorú!
– Aha – értett egyet Liza. – Főleg, hogy láttad a testét? Persze,
a genetika… Ha nem lenne annyira antiszoc, akkor megmásznám.
Melanie a szemét forgatta, én pedig a számra szorítottam a
kezemet, hogy ne köpjem ki a kávét.
 – Ugyan, te ribanc! – felelte Melanie. – Így is megmásznád, ha
egyszer rád nézne.
Liza eltöprengett ezen egy pillanatra, aztán megrázta a fejét.
– Szerintem azt se tudja, mit művelhetne a testével. Igazán
kár.
Melanie megint a szemét forgatta, aztán a rendelések leadására
szolgáló ablak feletti órára pillantott.
– A fene! Mennünk kell, különben elkésünk.
Azzal elővette a pénztárcáját és szólt Maggie-nek.
– A pulton hagyom a pénzt, Mags.
– Kösz, szívem – szólt hátra Maggie, aki két tányérral sietett el
mellettünk.
Melanie odafirkantott valamit egy szalvétára és ideadta nekem.
– Itt a számunk. Nemsokára szervezünk egy csajos bulit a tó
túlpartján. Van kedved eljönni?
Elvettem a szalvétát.
– Ööö, aha, hát lehet – mosolyogtam. Én is leírtam a
számomat egy szalvétára és odaadtam. – Nagyon köszi, ez tényleg
kedves tőletek.
Meglepődtem, mennyivel jobb kedvem lett attól, hogy két
korombeli lánnyal beszélgettem. Arra gondoltam, hogy talán erre
van szükségem: hogy valaki eszembe juttassa, hogy volt életem és
voltak barátaim a tragédia előtt is. Túl könnyű volt azt hinni,
hogy az egész létezésem azzal a szörnyű nappal kezdődött és
zárult. De ez nem igaz. Emlékeztetnem kellett magamat erre,
amilyen gyakran csak lehet.
Persze, az otthoni barátaim próbáltak elhívni néhányszor az
apukám halála utáni hónapokban, viszont nem volt kedvem
hozzá. Talán jobb lesz olyanoknak a társaságában, akik nem
tudnak a tragédiámról – hiszen nem erről szól az egész utazás?
Egy kis menekülésről? A reményről, hogy az új hely gyógyulást
hoz majd? Hogy legyen elég erőm megint szembenézni a
sorsommal.
 Liza és Melanie az ajtóhoz sietett, de közben még odaszólt és
integetett pár embernek az étteremben. Nemsokára jött Maggie,
és letett elém egy tányért.
Evés közben azon gondolkodtam, amit erről az Archer Hale
nevű fickóról mondtak. Így már értettem a dolgot – nem hallott.
Eltöprengtem, hogy ez vajon miért nem jutott eszembe. Ezért
nem beszélt. Nyilván tud szájról olvasni. És nagyon
megsérthettem, amikor szóvá tettem, hogy mondhatna valamit.
Ezért sötétült el az arca és hagyott úgy faképnél. Gondolatban
megvonaglottam.
– Ügyes húzás volt, Bree – mormoltam a pirítósba harapva.
Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek tőle, ha legközelebb
látom. Beugrott, hogy talán ismeri a jelnyelvet. Majd tudatom
vele, hogy én igen, hátha szeretne kommunikálni. Jól ismerem a
jelnyelvet, hiszen apukám siket volt.
Valamiért érdekelt engem Archer Hale – pedig nem igazán
tudtam, hogy miért. Valahogy nem pusztán azért, mert nem
hallott és nem beszélt, és mert én elég jól ismertem ezt a fajta
fogyatékosságot. Ezen rágódtam egy darabig, de nem találtam
meg a választ.
Befejeztem az evést, Maggie pedig legyintett, amikor kértem a
számlát.
– Az alkalmazottak ingyen esznek – miközben újra tele töltött
egy kávéscsészét. – Gyere vissza délután kettő után bármikor,
hogy kitöltsük a papírokat!
– Rendben – vigyorogtam. – Délután találkozunk.
A borravalót otthagytam a pulton és az ajtó felé vettem az
irányt. Nem rossz – gondoltam. Még csak egy napja vagyok itt, de
már van otthonom, munkám, és valami barátságféle is szövődött
köztünk a szomszédommal, Anne-nel, és talán Melanie-val és
Lizával is. Ruganyos léptekkel mentem a kocsimhoz.
 NEGYEDIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP KORA REGGEL kezdtem el a munkát a Norm’s Dinerben.

Norm a konyhán dolgozott, és általában zsémbes kedvében volt.
Hozzám nem sokat szólt, de láttam, hogy Maggie felé olyan
pillantásokat vet, amikre leginkább azt tudnám mondani, hogy
csodálatot tükröztek. Gyanítottam, hogy igazából vajszíve van,
úgyhogy nem ijedtem meg tőle. Azt is tudtam, hogy jó pincérnő
vagyok, ráadásul Maggie stressszintje a kezdésem után egy órával
lényegesen csökkent, tehát gyanítottam, hogy Norm rögtön
megbékélt velem.
Az étteremben nagy volt a sürgés-forgás, a munka könnyen
ment, az ott étkező helybeliek pedig kedvesek voltak. Nem volt
okom panaszra, gyorsan és simán ment az első néhány nap.
Szerdán a műszak végén hazamentem, lezuhanyoztam, és
fürdőruhába bújtam, amire farmer sortot és fehér ujjatlan topot
húztam. Elhatároztam, hogy lemegyek a tóhoz és szétnézek egy
kicsit. Ráadtam Feebyre a pórázt, aztán becsuktam az ajtót.
Amint kiléptem a házból, Anne szólított meg, miközben éppen
a rózsabokrokat öntözte a kertjében. Mosolyogva odamentem
hozzá.
– Hogy megy a berendezkedés? – érdeklődött, miután letette a
locsolókannát és odajött hozzám a kerítéshez.
 – Jól. Át akartam menni megköszönni, hogy szólt a
munkalehetőségről az étteremben. Megkaptam, úgyhogy
pincérnő lettem ott.
– Jaj, ez nagyszerű! Maggie egy kincs. Ne ijedj meg Normtól! Ő
csak ugat, de nem harap.
– Erre elég hamar rájöttem – nevettem. – Minden rendben
van. Éppen le akartam menni a tóhoz, hogy egy kicsit
körülnézzek.
– Ó, helyes. Az itteni kikötőknél nem olyan jó sétálni, bár ezt
persze már úgyis tudod. Ha végigmész a Briar Roadon, a táblák
alapján eljuthatsz a kis strandhoz.
Röviden elmagyarázta az útirányt, aztán hozzátette:
– Ha gondolod, van egy biciklim, amit már nem használok. A
reumám miatt egyszerűen nem tudom úgy megfogni a kormányt,
hogy biztonságban érezzem magamat. De szinte új, ráadásul még
kosár is van rajta a kutyádnak – pillantott le az említett
kisméretű ebre. – Szia! Hogy hívnak? – mosolygott Feebyre, aki
boldogan csaholt és ugrándozott.
– Köszönj szépen, Feeby!
– Milyen aranyos kislány! – állapította meg Anne, és kissé
lehajolt, hogy Feeby megnyalogathassa a kezét. – A
vendégszobában van a biciklim. Megnézed? – kérdezte, miután
felegyenesedett.
– Biztos nem gond? – feleltem némi habozás után. – Sokkal
jobban szeretnék lebiciklizni a tóhoz, mint hogy kocsival menjek.
– Persze, hogy nem gond – mondta, és intett, hogy kövessem
be a házba. – Örülnék neki, ha hasznát vennéd. Régen arra
jártam szedret szedni. Vadon nő. Vigyél magaddal néhány
szatyrot, és utána beteheted a kosárba. Szoktál sütni?
– Ööö… – mondtam, miközben követtem őt a házba. – Régen
sütöttem. Egy ideje nem.
Anne hátrapillantott rám.
 – Na, a szeder hátha rávesz majd, hogy megint kézbe vedd a
fakanalat – nyitott be mosolyogva a nappali melletti szobába.
A lakást megkímélt, huzattal borított bútorok díszítették, meg
sok-sok csecsebecse és bekeretezett fotók. Szárított eukaliptusz
illata terjengett a levegőben. Rögtön biztonság és öröm érzése
töltött el.
– Itt is van – tolta ki Anne a biciklit abból a szobából, ahová
néhány másodperccel korábban bement. Széles mosoly terült szét
az arcomon. Olyan régi fajta bicikli volt, az elején hatalmas
kosárral.
– Te jó ég! Ez mesés. Biztos, hogy kölcsönadja nekem?
– Szívből örülnék neki, drágám. Sőt ha megszereted, meg is
tarthatod.
Mosolyogva kitoltam a biciklit a teraszra.
– Nagyon szépen köszönöm. Ez annyira kedves öntől! Nagyon-
nagyon köszönöm.
Mögém lépve segített leemelni a lépcsőfokokon.
– Szívesen. Boldoggá tesz a tudat, hogy valaki használja és
örömét leli benne.
Mosolyogva megcsodáltam, és eszembe jutott valami.
– Jaj, lehet egy kérdésem? Belebotlottam valakibe a városban,
és mástól hallottam, hogy a Briar Road végén lakik. Archer Hale-
ről van szó. Ismeri?
Anne elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Igen, legalábbis hallottam róla. A strandra menet pont
elhaladsz majd a telke előtt. Képtelenség eltéveszteni, mert
igazából az egyetlen ingatlan azon az útszakaszon. Igen, Archer
Hale – tűnődött tovább Anne. – Emlékszem, milyen aranyos
kisfiú volt. Most viszont nem beszél. Szerintem azért, mert nem
hall.
Oldalra biccentettem a fejemet.
– Tudja, mi történt vele pontosan?
Anne némi habozás után felelt.
 – Volt egy nagy autóbaleset a város határában akkortájt,
amikor kiderült az én Billem betegsége. Nem nagyon figyeltem
úgy a részletekre, mint az itteniek… csak osztoztam a gyászukban.
De annyit tudok, hogy Archer szülei és a nagybátyja, Connor Hale
polgármester és rendőrkapitány is mind meghaltak aznap, és
hogy Archerrel is akkor történt valami. Hmm… hadd
gondolkodjak egy kicsit! Ő utána a másik nagybátyjával, Nathan
Hale-lel élt, aki három-négy éve halt meg rákban, úgy tudom.
Anne a vállam fölött átnézve a távolba révedt.
– A városban néhányan azt mondják, hogy nincs ki a négy
kereke. Mármint Archernek. De én nem tudom. Szerintem csak a
nagybátyját látják benne. A húgom egy iskolába járt Nathan Hale-
lel, és mindig volt benne valami furcsa. Elképesztően okos volt,
de mindig egy kicsit különös. És amikor visszajött a seregből, még
másabb lett.
– Mégis rábíztak egy kisfiút? – vontam össze a
szemöldökömet.
– Hát, szerintem összeszedte magát a gyámhivatal előtt.
Amúgy meg amennyire tudom, ő volt a gyerek egyetlen élő
rokona – mondta Anne, és megint elhallgatott egy pillanatra. –
Már évek óta nem beszéltem az idősebb Hale fiúkról. Az biztos,
hogy mindig volt körülöttük valami. Hmm… – némult el ismét
Anne. – Most, hogy belegondolok, az ifjabb Hale elég szomorú
helyzetben van. A kisvárosi emberek, akik a kezdetektől fogva itt
voltak, néha mintha háttérbe szorulnának. A helybéliek biztosan
így akartak túllépni a tragédián. Archer ennek eshetett
áldozatául. Milyen kár!
Anne megint hallgatásba burkolózott, mintha a múltba révedt
volna. Gondoltam, jobb, ha elindulok.
– Hát jó… – mosolyogtam. – Még egyszer köszönöm az
útmutatást. Később benézek.
Anne felderült, és szemlátomást visszazökkent a jelenbe.
 – Igen, az jó lenne. Szép napot neked! – fordult el mosolyogva,
hogy felkapja a teraszon heverő locsolókannát, én pedig kitoltam
a biciklit a kapun.
Beraktam Feebyt a kosárba, aztán felpattantam és lassan a
Briar Road felé tekertem. Azon töprengtem, amit Anne mesélt a
Hale fivérekről és Archer Hale-ről. Mintha senki sem ismerte
volna a pontos részleteket, hogy mi történt Archerrel… vagy csak
elfelejtették? Tudtam, milyen érzés mindkét szülőt elveszíteni,
bár én nem egyetlen szempillantás alatt veszítettem el
mindkettőt. Hogy lehet ezt egyáltalán túlélni? Az emberi elme
egyszerre csak egy veszteséggel képes megbirkózni. Nem őrül bele
az ember, amikor ennyi gyász nehezedik egyszerre a szívére?
Néhanapján úgy éreztem, hogy alig élem túl az egyik percet a
másik után. Biztos mindannyian máshogy birkózunk meg vele.
Ahány ember, annyiféle fájdalom és gyógyulás.
Annak a birtoknak a látványa zökkentett ki a gondolataimból,
amelyik bizonyára az övé volt. Magas kerítés vette körül, olyan
sok és olyan lombos fával, hogy semmi sem látszott rajtuk túl. A
nyakamat nyújtogatva igyekeztem felmérni, vajon milyen hosszú
a kerítés – az útról viszont nem nagyon lehetett kivenni, ráadásul
minden oldalról fák szegélyezték. Tekintetem visszavándorolt a
kerítés elülső részére, ahol egy tolózárat pillantottam meg. Zárva
volt.
Nem tudtam, miért állok ott némán, a szúnyogok zümmögését
hallgatva. De Feeby nemsokára halkan felvakkantott, én pedig
folytattam az utat a strand felé arra, amerre Anne mutatta.
Eltöltöttem néhány órát a parton: úsztam és napoztam. Feeby
elégedetten szunyókált a törölközőm szélén, az árnyékban. Forró
augusztusi nap volt, de a tóparti szellő és a fák árnyéka
kellemessé varázsolta. Kicsit arrébb akadtak még páran, ám a
partszakasz jobbára üres volt. Biztos azért, mert a tónak ezen az
oldalán csak helybéliek voltak. Lefeküdtem a törölközőre, amit
magammal hoztam, és a szélben hajladozó fák tetejét néztem,
meg az élénk kék eget, miközben a hullámok zaját hallgattam.
Néhány perc múlva behunytam a szememet. Csak pihenni
akartam, de elaludtam.
Apukámmal álmodtam. Most viszont nem halt meg rögtön
álmomban. Kitántorgott a konyhába, ahol épphogy látott
kirohanni egy férfit a hátsó ajtón.
– Életben vagy! – tápászkodtam fel a padlóról, ahol a férfi
hagyott.
Apa kedvesen mosolyogva bólintott.
– Jól vagy? – kérdeztem félősen és habozva.
– Igen – felelte. Megdöbbentem, mert az apukám sose
válaszolt szóban, mindig csak a kezével mutogatott.
– Tudsz beszélni – suttogtam.
– Igen – mondta megint, és halkan felnevetett. – Hát persze.
De ekkor vettem észre, hogy nem mozog a szája.
– Vissza akarlak kapni, apa – könnyek gyűltek a szemembe. –
Annyira hiányzol!
Elkomolyodott az arca, mintha anélkül nőtt volna meg
közöttünk a távolság, hogy bármelyikünk megmozdult volna.
– Sajnálom, hogy nem lehetünk ott neked egyszerre
mindketten, Tündérke – szólított a régi becenevemen.
– Mindketten? – suttogtam értetlenkedve. Néztem, ahogy
egyre távolabb kerül.
Hirtelen eltűnt, én pedig egyedül maradtam. Csukott szemmel
sírtam, de úgy éreztem, mintha valaki ott állna fölöttem.
Felriadtam. Forró könnycseppek folytak végig az arcomon, és
az álom utolsó körvonalai és szertefoszlottak. Ahogy ott feküdtem
és próbáltam összeszedni magamat, esküszöm, hogy hallottam,
amint valaki eltűnik mögöttem a fák között.

***
Másnap kora reggel értem be az étterembe. Annak ellenére, hogy
jól aludtam, reggel különösen élénken éltem át újra a
szörnyűségeket, így nehéz volt elhessegetnem a még mindig
bennem motoszkáló szomorúságot.
Belemerültem a reggeli rohanásba: azzal foglaltam el magam,
hogy lehajtott fejjel felvettem a rendeléseket, kivittem az ételeket
és újratöltöttem a kávéscsészéket. Kilenc órára, mire kezdett
kiürülni az étterem, már jobban éreztem magam, könnyebb volt a
szívem.
Éppen a fűszereket töltöttem újra a pultnál, amikor kinyílt az
ajtó, és egy fiatal férfi lépett be rajta rendőrségi egyenruhában.
Levette a sapkáját, és beletúrt rövid, barna hajába, majd
biccentett Maggie-nek, aki visszamosolygott rá.
– Trav! – üdvözölte.
A férfi tekintete felém vándorolt, miközben odajött a pulthoz,
és egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Mosolyra derült az
arca. Szabályos fehér fogakat villantva mosolygott rám, amikor
leült velem szemben.
– Na, bizonyára te vagy az oka annak, hogy Maggie ma reggel
mosolyog – nyújtotta felém a kezét. – Travis Hale vagyok.
Ó, újabb Hale! Visszamosolyogtam és kezet fogtunk.
– Szia, Travis. A nevem Bree Prescott.
Leült a pulthoz, és szembefordult velem.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Bree. Mi szél hozott Pelionba?
Alaposan megválogattam a szavaimat, mert nem akartam fura
vándorcigánynak tűnni. Bár az igazat megvallva valami olyasmi
voltam.
– Hát, Travis, éppen most diplomáztam a főiskolán, és úgy
döntöttem, hogy elszabadulok egy kis körutazásra –
mosolyogtam. – Ebben a csinos kisvárosban kötöttem ki.
– Kalandozz, amíg megteheted! – vigyorgott. – Ez tetszik.
Bárcsak én is többször csináltam volna ezt!
 Visszamosolyogtam rá, és adtam neki egy étlapot. Maggie
ekkor lépett mögém, elvette az étlapot, aztán bedobta a pult alá.
– Travis Hale már biztos a fejébe véste az egészet – kacsintott
rám Maggie. – Azóta idejár, amióta az anyukája ideültette a
magasított székbe. Tényleg, hogy van a mamád?
– Ó, jól van – mosolygott Travis. – Tudod, elég elfoglalt,
mindig van társasága. Ráadásul most még a városfejlesztési
tervek is lekötik.
Maggie összeszorította az ajkát, de aztán kedvesen mosolyogva
így felelt:
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm!
– Megmondom – válaszolta Travis, aztán megint felém fordult.
– Szóval Hale a vezetékneved – szólaltam meg. – Akkor Archer
Hale biztosan a rokonod.
Travis finoman összevonta a szemöldökét, és egy pillanatra
értetlen arcot vágott.
– Archer? Aha, az unokatesóm. Ismered?
– Ja, nem – ráztam meg a fejemet. – Csak néhány napja
összefutottam vele, és utánakérdeztem… egy kicsit olyan…
– Fura? – fejezte be a mondatot helyettem Travis.
– Más – pontosítottam némi mérlegelés után, aztán
legyintettem. – Még csak néhány embert ismerek, és ő volt az
egyik, úgyhogy… Mármint nem ismerkedtem meg vele a szó
szoros értelmében, de…
Kivettem a kávéskannát a gép alól, és kérdő tekintettel
felemeltem. Bólintott, úgyhogy töltöttem neki egy csészével.
– Elég nehéz megismerkedni valakivel, aki nem beszél –
jegyezte meg Travis. Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna.
– Évekig próbálkoztam vele, de egyszerűen nem reagál a kedves
érdeklődésre. A saját világában él. Sajnálom, hogy ő is benne volt
az üdvözlő brigádban. Amúgy örülök, hogy itt vagy – kortyolt bele
mosolyogva a kávéjába.
 – Köszi. Szóval rendőr vagy Pelionban? – kérdeztem rá a
nyilvánvalóra, de csak csevegni akartam.
– Aha.
– Jó úton afelé, hogy rendőrkapitány legyen – szólt közbe
Maggie. – Csakúgy, mint annak idején az apukája – kacsintott
oda felénk ahhoz a pult melletti asztalhoz menet, aminél ülve a
szüneteket szoktuk tölteni.
Travis felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.
– Meglátjuk – felelte, de nem látszott rajta, hogy kételkedne.
Rámosolyogtam és visszamosolygott rám. Nem említettem,
hogy Anne mesélt nekem az apukájáról, aki gyanítottam, hogy
Connor Hale lehetett. Szerintem különösnek tűnt volna, ha
megtudja, hogy máris kérdezősködtem a családjáról. Vagy
legalábbis arról a tragédiáról, ami velük történt.
– Merre laksz? – tudakolta.
– Ó, pont a tóparton. A Rockwell Lane-en.
– George Connick egyik házában?
Bólintottam.
– Nos, Bree, szívesen megmutatom neked a környéket
valamikor, ha ráérsz – járatta végig rajtam whiskeyszínű szemét.
Mosolyogva fürkésztem őt. Jóképű volt, az kétségtelen.
Biztosra vettem, hogy randira hív, nem csak barátkozik. A
randizás viszont nem tűnt éppen a legjobb ötletnek a számomra.
– Ne haragudj, Travis! A dolgaim mostanában egy kicsit…
bonyolultak.
Néhány másodpercig méregetett, amitől elpirultam.
– Én elég egyszerű fickó vagyok, Bree – kacsintott.
Elnevettem magam, és hálás voltam érte, amiért enyhítette a
feszültséget. Kellemesen elbeszélgettünk, amíg megitta a kávéját,
és folytattam a fűszerek újratöltését meg a rendrakást a pultnál.
Norm éppen akkor jött ki a konyhából, amikor Travis menni
készült.
– Flörtölsz az új pincérnőmmel? – morogta.
 – Muszáj – felelte Travis. – Maggie valami rejtélyes okból nem
akarja otthagyni azt a savanyú pofádat értem – kacsintott
Maggie-re, aki éppen egy asztalt törölt le a pult közelében. –
Nemsokára úgyis igent mond. Én kitartó vagyok.
Norm felhorkant, és beletörölte a kezét a sörhasán feszülő
zsíros köténybe.
– Minden este ez várja otthon, mégis mit akarna tőled? –
kérdezte Norm.
Travis kuncogva elfordult, de még odaszólt Maggie-nek.
– Gyere át hozzám, ha meguntad ezt a mogorva flótást!
Maggie nevetve végigsimított rövid, ősz tincsein, Norm pedig
morgolódva visszasétált a konyhába. Travis még visszafordult
felém az ajtóból.
– Továbbra is áll az ajánlatom, Bree.
Mosolyogtam, amikor becsukta az ajtót maga mögött.
– Vigyázz, mert ez a fiú lebűvöli rólad a bugyit! –
figyelmeztetett Maggie vidáman.
Nevetve ingattam a fejemet, és az ablakon keresztül figyeltem,
ahogy Travis Hale beszáll a rendőrautóba, majd elhajt.

***

Aznap este megint elbicikliztem a Briar Road végére, és szedret

szedtem az út szélén. Félig teli táskával és sötétlila kézzel
indultam haza. Visszafelé jövet megálltam Archer birtoka előtt az
út porában, és csak úgy elkezdtem bámulni a kerítést. Fogalmam
sem volt, miért. Majd kisvártatva hazatekertem.
Éjjel azt álmodtam, hogy a tóparton fekszem. Éreztem a
homokot a fedetlen bőröm alatt: a szemcsék belevájtak a
húsomba, ahogy ringatóztam. Jólesően rám nehezedett egy férfi
súlya. Nem volt bennem feszültség vagy félelem: akartam, hogy
ott legyen. A víz hűvös selyemként simogatta a lábamat, és
enyhítette a homok szúrását.
 Levegőért kapkodva ébredtem. A mellbimbóm fájdalmasan
nekifeszült a pólómnak, a pulzusom pedig a lábam között
lüktetett. Addig forgolódtam az ágyban, míg végül valamikor
hajnaltájban elaludtam.
 ÖTÖDIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP SZABADNAPOS VOLTAM. Amikor felébredtem és

ránéztem az órára, láttam, hogy nyolc óra tizenhét perc van. Kissé
megdöbbentem. Hosszú hónapok óta nem aludtam ilyen sokáig,
de most várható volt azok után, hogy előző éjjel alig pihentem
valamennyit. Lassan felültem és körülnéztem a szobában.
Nehéznek és lassúnak éreztem a testemet, amikor letettem a
lábamat a földre. Épp hogy kezdett kitisztulni az álomittas fejem,
amikor zajt hallottam odakintről: mintha letört volna egy faág,
vagy beindítottak volna egy motorcsónakot a távolban. Valamiért
nagyon felfigyeltem rá, és hirtelen mintha rémálomba
csöppentem volna. Megdermedtem, összehúzódtak az izmaim a
félelemtől, és zúgott az agyam. Benéztem annak az ajtónak a kis
üvegablakán, ami elválasztott apától. Látott a szeme sarkából, és
elkezdte újra és újra mutogatni a kezével, hogy „Bújj el!”, a férfi
pedig rákiabált, hogy tegye le a kezét. Apa nem hallotta, úgyhogy
a kedvemért továbbra is mutogatott. Összerándultam, amikor
eldörrent a fegyver. Felsikoltottam és a szám elé kaptam a
kezemet. Döbbenten hátratántorodtam. Megbotlottam egy
dobozban, és hátraestem. Felhúztam a lábamat, hogy a lehető
legkisebbre húzzam össze magamat. Nem volt nálam telefon.
Körbenéztem a szobában, hogy mi mögé bújhatnék el, hova
mászhatnék. Ekkor vágódott ki az ajtó…
Visszazökkentem a valóságba, és kitisztult körülöttem a kép.
Éreztem, hogy a lepedőt markolászom. Reszketve kifújtam a
levegőt és felálltam. Még épp időben kiértem a vécére. Istenem,
nem mehet így örökké! Muszáj, hogy vége legyen. Ne sírj, ne sírj!
Feeby leült a földre a lábamhoz. Halkan felnyüszített.
Néhány perc múlva összeszedtem magam.
– Jól van, kislány – simogattam meg Feeby fejét, hogy
mindkettőnket bátorítsam.
Bebotorkáltam a zuhanyzóba, húsz perccel később pedig
fürdőruhába, sortba és ujjatlan kék felsőbe bújva már jobban
voltam. Mély lélegzetet vettem, behunytam a szememet és
igyekeztem a valóságban maradni. Minden rendben.
Gyors reggeli után felhúztam a szandálomat, felkaptam egy
könyvet meg egy törölközőt, magamhoz hívtam Feebyt, és
kiléptem a meleg, kissé párás időbe. Máris szúnyogok zümmögtek
körülöttem, a közelben pedig egy béka is brekegett.
Mélyen magamba szívtam a friss levegőt, amitől fenyő és friss
tóvíz illata töltötte meg a tüdőmet. A biciklire pattanva beraktam
Feebyt a kosárba – csak ekkor voltam képes megint kifújni a
levegőt.
Megint végigtekertem a Briar Roadon, és letelepedtem
ugyanazon a kis szabad strandon, ahol néhány napja.
Belemerültem a könyvembe, s mire észbe kaptam, már vége is
lett úgy, hogy két óra eltelt. Felálltam, nyújtóztam egyet, és a
sima tükrű tóra néztem, hogy hunyorogva szemügyre vegyem a
túlpart felé közlekedő hajókat és jetskiket.
A törölközőmet összehajtva eszembe jutott, mekkora
szerencse, hogy a tónak erre az oldalára kerültem. Pont erre a
csendre és nyugalomra van szükségem.
 Visszatettem Feebyt a kosárba, aztán elindultam a biciklivel az
út felé vezető enyhe lejtőn. Lassan tekertem vissza Archer Hale
birtokának kerítéséhez.
Lehúzódtam, amikor a postaautó elment mellettem, a sofőr
pedig integetett. Felverte a port a kerekével, úgyhogy köhögve
hessegettem el magam elől a szemcséket, mielőtt visszatértem az
útra.
Alig harminc méter után ismét megálltam, hogy megint a
kerítésre bámuljak. Ma olyan szögben sütött a nap, hogy a
faléceken egy árnyalattal világosabb foltok látszottak négyszög
alakban. Mintha táblák lettek volna valamikor, csak levették őket.
Mielőtt továbbindultam volna, észrevettem, hogy a kapu
résnyire nyitva van. Megtorpantam és rámeredtem. Biztos a
postás hozott valamit, és nyitva hagyta maga mögött.
Előrébb toltam a biciklimet és nekitámasztottam a kerítésnek.
Picit jobban kitártam a kaput, hogy bekukucskáljak rajta.
Elakadt a lélegzetem a gyönyörűen kövezett kocsifeljáró láttán,
ami a tőlem alig ötvenlépésnyi távolságra lévő kis fehér házhoz
vezetett. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre. Minden
takaros volt, gondozott és rendezett. A kocsifeljáró egyik oldalán
lévő apró területen smaragdzöld gyep díszelgett, amit nemrég
nyírtak le. Balra pedig földdel megtöltött raklapokba ültetett
kiskert.
Visszahúztam a fejemet, és be akartam csukni a kaput, amikor
Feeby kiugrott a bicikli kosarából, hogy bepréselje magát a
keskeny nyíláson.
– Francba! – bukott ki belőlem. – Feeby!
Ismét kijjebb tártam a kaput, épp csak annyira, hogy megint
belessek rajta. Feeby a kocsifeljárón állt, és lihegve nézett vissza
rám.
– Rossz kutya! – suttogtam. – Gyere vissza!
Feeby rám pillantott, aztán a hátsóját felém fordítva még
messzebb döcögött. Felmordultam. Ó, bakker! Bementem a
kapun úgy, hogy egy kissé nyitva hagytam magam mögött, és
továbbra is Feebyt szólongattam, aki szemlátomást úgy vélte,
hogy felőle akár el is mehetek a búsba, hiába tépem itt a számat.
Közelebb érve megláttam a hatalmas kövezett teraszt a ház
előtt, amire mindkét oldalról járda vezetett fel, rajta hatalmas
dézsákban zöld növényekkel.
Körülnéztem a kertben, és hirtelen tudatosult bennem, hogy
néhány másodpercenként hangos csattanás hallatszik
valahonnan. Fát vág valaki? Onnan jön a zaj?
Feeby a házat megkerülve eltűnt a képből.
Oldalra biccentett fejjel egyik lábamról a másikra álltam. Mit
csináljak? Nem hagyhatom itt Feebyt, de nem is mehetek vissza a
kapuhoz, hogy kiabáljak Archernek, hiszen nem hallaná.
Muszáj a kutyám után mennem. Archer valahol itt van. Nem
vagyok az a fajta lány, aki szereti veszélybe sodorni magát.
Korábban sem voltam az, mégis megtalált valahogy a veszély. De
akkor is! Nem lelkesedtem érte, hogy ismeretlen területre sétáljak
be. Átkozott engedetlen kiskutya! Ahogy ott ácsorogva próbáltam
összeszedni a bátorságomat, hogy utánamenjek, eszembe jutott
Archer. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem kell tőle félnem. Ez
muszáj, hogy jelentsen valamit. Hát hagyni fogom, hogy egyetlen
gonosz ember miatt egész hátralévő életemben kételkedjek a saját
ösztöneimben?
Emlékszem, milyen érzés volt, amikor csengettek aznap este,
és libabőrös lettem tőle. Itt és most valahol mélyen tudtam, hogy
nem vagyok veszélyben. A lábam önként előrelépett.
Lassan végigmentem a kocsifeljárón. Magamba szívtam a fák
nedvének és a frissen lenyírt fűnek az illatát, miközben továbbra
is halkan szólongattam Feebyt.
Végigmentem a ház körüli kőjárdán, és végighúztam a kezemet
a festett fán. A ház mögé kukucskálva megpillantottam Archer
meztelen hátát, amint a feje fölé emeli a baltát, és megfeszülő
izmokkal lesújt vele. Pont középen találta el az előtte álló
fahasábot, ami három darabra hasadva zuhant a porba.
Lehajolt, hogy felvegye a fadarabokat, és az egyik fa alatt álló,
ponyvával félig letakart csinos halom tetejére rakta őket.
Visszafordult a tönk felé, amin a kisebb darabokat aprította.
Ekkor vett észre engem: megtorpant és jéggé dermedt.
Mindketten csak álltunk ott egymást bámulva. Nekem kissé tátva
maradt a szám, neki pedig elkerekedett a szeme. Valahol
körülöttünk csiripelni kezdett egy madár, amire a társai
visszhangként válaszoltak a lombok közül.
Becsuktam a számat és elmosolyodtam, de Archer továbbra is
mereven bámult. Aztán gyorsan tetőtől talpig végigmért, majd
végül résnyire szűkült szemekkel visszatért az arcomhoz.
Én is végigjártattam rajta a tekintetemet: tökéletesen
kidolgozott mellkasán, bársonyos bőrrel borított izmain és
kockahasán. Még sohasem láttam olyan hasat, amin nyolc kocka
rajzolódott ki, de rájöttem, hogy létezik ilyen, hiszen ott állt
előttem. Még a kissé különös, néma remetéknek is lehet kivételes
testük. Jó neki!
Mintha térdnél levágott pamutnadrág lett volna rajta, a
derekán valamivel összefogva. Egy kötéllel? Érdekes. A
munkáscsizmájára vándorolt a tekintetem, aztán ismét a szemébe
néztem. Oldalra biccentette a fejét, miközben egymást néztük, az
arckifejezése viszont ugyanolyan maradt: aggodalmas.
Pont olyan borzas volt a szakálla, mint amikor először láttam.
A fűnyírásnál érzékelhető aprólékosság nyilván nem terjedt ki az
arcszőrzetére is. Arra ugyanis ráfért volna egy alapos igazítás. A
hosszából ítélve már jó ideje növeszthette – talán évek óta.
Megköszörültem a torkomat.
– Szia! – mondtam mosolyogva, és közelebb mentem, hogy
biztosan tudjon szájról olvasni. – Öö… bocsi a zavarásért.
Berohant ide a kutyám. Hívtam, de nem hallgat rám – néztem
körbe. Feeby nem volt sehol.
 Archer félresimította hosszúra nőtt tincseit a szeméből, és
ráncolni kezdte a homlokát. Elfordult, a magasba emelte a baltát
és belevágta a tönkbe, aztán visszafordult felém. Nagyot nyeltem.
Hirtelen egy fehér szőrgombóc lőtt ki a fák közül, egyenesen
Archer felé. Lihegve ült le a srác lábához.
Archer lenézett rá, aztán lehajolt, hogy megsimogassa a fejét.
Feeby lelkesen nyalogatta a kezét, majd repetáért nyüszített,
amikor Archer abbahagyta és felegyenesedett. A kis áruló!
– Ő az – jelentettem ki, mintha nem lenne nyilvánvaló. Archer
tovább bámult.
– Hát, szóval… nagyon szép helyen laksz – mutattam körbe a
birtokon. Még mindig csak bámult. Végül oldalra biccentettem a
fejemet.
– Emlékszel rám? A belvárosból? A csokikra? – mosolyogtam.
Még mindig csak bámult.
Istenem, muszáj mennem! – gondoltam. Elég szerencsétlen
helyzet volt. Megköszörültem a torkomat.
– Feeby! Gyere ide, kislány!
Feeby is csak bámult rám Archer lábánál ülve.
Egyikükről a másikra néztem. Mindketten teljesen
mozdulatlanul meredtek rám.
Nos, izé.
Archerre pillantottam.
– Értesz engem? Azt, amit mondok? – kérdeztem.
Csak egy kicsit figyelt fel a szavaimra. Egy másodpercre rám
meredt, aztán összeszorította az ajkát és kifújta a levegőt, mintha
döntést hozott volna. Engem megkerülve a ház felé indult, Feeby
pedig szorosan a nyomában haladt. Értetlenkedve megfordultam
utána, aztán hátranézett rám és intett, hogy kövessem.
Gondoltam, visszakísér a kapuig. Utána siettem, és próbáltam
felvenni a hosszú lábai diktálta tempót. A Feeby nevezetű kis
áruló mindvégig Archerrel maradt, de néha hátrafordult felém, és
izgatottan csaholt.
 Amikor odaértem, ahol Archer bevárt engem, megkérdeztem:
– Ugye, nem vagy baltás gyilkos vagy ilyesmi?
Poénnak szántam, de megint tudatosult bennem, hogy ha
sikítanék, itt senki sem hallaná meg. Bízz az ösztöneidben, Bree!
– emlékeztettem magamat.
Archer Hale felvonta a szemöldökét, és a lejtő felé mutatott,
ahol a baltáját hagyta a tönkbe állítva. Lenéztem arra, aztán
megint rá.
– Helyes – suttogtam. – A baltás gyilkosos téma nem nagyon
tud működni, ha nincs nálad a baltád.
Ugyanaz az aprócska szájszegletrezdülés segített nekem
meghozni a döntést, amit a parkolóban láttam. Követtem őt a
házba.
Kinyitotta az ajtót, nekem pedig elakadt a lélegzetem, amikor
benézve hatalmas, téglából épült kandallót pillantottam meg –
mellette két padlótól plafonig érő könyvespolccal, amin kemény
és puha fedeles kötetek sorakoztak. Megindultam arrafelé, mint
valamiféle könyvmoly zombi, de Archer megfogta a vállamat,
úgyhogy megálltam. Feltartotta a mutatóujját, amivel jelezte,
hogy mindjárt jön, és eltűnt odabent. Néhány másodperccel
később egy jegyzettömbbel tért vissza, amire éppen körmölt
valamit. Vártam, amíg odafordította felém. Szépen ívelt csupa
nagybetűvel ez állt rajta:

IGEN, ÉRTELEK.
SZÜKSÉGED VAN MÉG VALAMIRE?

Gyorsan a szemébe néztem, és szóra nyitottam a számat, de be

is csuktam, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. Az egyébként
kissé udvariatlan kérdésére. Tényleg, akartam még valamit?
Ajkamat harapdálva egyik lábamról a másikra álltam, ő pedig
engem figyelt, mert várta a válaszomat. Aggodalmas arccal
bámult rám, mintha nem tudná, hogy válaszolni fogok-e neki
vagy megharapom, szóval inkább felkészült mindkettőre.
– Öö… én csak rosszul éreztem magam amiatt, ami a múltkor
történt. Nem tudtam, hogy te nem… beszélsz, és csak tudatni
akartam veled, hogy nem direkt mondtam azt, amit mondtam…
Én csak… még új vagyok itt, és…
Na, ez így nem lesz valami jó. Jézusom!
– Eszünk egy pizzát vagy valami? – böktem ki tágra nyílt
szemekkel. Nem határoztam el előre, hogy ide fogok kilyukadni,
csak így sikerült. Reménykedve néztem rá.
Rám meredt, mintha emelt szintű matekpélda volnék, amit
képtelen megoldani.
Homlokráncolva a jegyzettömbhöz emelte a tollat, miközben
mindvégig a szemembe nézett. Végül lepillantott, írt, és felemelte
a papírt.

NEM.

Önkéntelenül felkacagtam. Ő el se mosolyodott, csak

aggodalmasan szemlélt.
– Nem? – suttogtam, miután abbahagytam a nevetést.
Egy pillanatra értetlenség tükröződött az arcán, aztán fogta a
jegyzettömböt, és felírt még valamit. Amikor feltartotta, láttam,
hogy újabb szó szerepel az előbbi alatt. Most már ez állt ott:

NEM,
KÖSZI.

Kifújtam a levegőt. Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat.

– Oké, értem. Na, hát akkor még egyszer bocsi a félreértésért a
parkolóban. És… bocsi, amiért rád törtem ma… hogy a kutyám…
Ölbe kaptam Feebyt.
 – Na, hát örülök, hogy megismerkedtünk. Ja, amúgy igazából
nem is ismerkedtünk meg. Tudom a nevedet, de én Bree vagyok.
Bree Prescott. És kitalálok egyedül is – böktem hüvelykujjammal
a hátam mögé. Hátrálni kezdtem, aztán gyorsan megfordultam és
tempósan végigmentem a kocsifeljárón a kapuig. Hallottam
magam mögött a lépteit. Gondoltam, biztos visszamegy a
farakáshoz az ellenkező irányba.
Kiléptem a kapun, de nem csuktam be magam mögött teljesen.
Megálltam a túloldalán, egyik kezemet a felmelegedett fán
nyugtatva. Nos, ez elég furcsa volt. És kellemetlen. Mégis mit
képzeltem, amikor meghívtam pizzázni? Felnéztem az égre, és
grimaszolva homlokon csaptam magam.
Ahogy ott álltam ezen töprengve, eszembe jutott valami. Meg
akartam kérdezni tőle, hogy ismeri-e a jelnyelvet, de annyit
szerencsétlenkedtem, hogy elfelejtettem. Ő meg odahozta azt a
hülye jegyzettömböt. Csak most esett le, hogy Archer Hale
egyszer sem figyelte a számat, miközben beszéltem. A szemembe
nézett.
Megfordultam és megint bementem a kapun. Odamasíroztam
a ház mögötti farakáshoz, Feebyvel a karomban.
Archer ott állt, kezében a baltával, előtte pedig a tönkön egy
darab fa hevert. De nem sújtott le rá. Csak homlokráncolva
bámulta, mintha mélyen gondolkodna. Amikor meglátott,
meglepetés ült ki az arcára, majd megint aggodalmasan
összehúzta a szemét.
Feeby ismét lihegve csaholni kezdett.
– Nem vagy siket. Teljesen jól hallasz – jelentettem ki.
Egy másodpercig mozdulatlan maradt, aztán belevágta a baltát
a tönkbe, elment mellettem, és ugyanúgy nézett vissza rám, mint
először: intett, hogy kövessem. Követtem.
Bement a házba, ahonnan ugyanazzal a jegyzettömbbel és
tollal tért vissza.
Nemsokára a magasba emelte, amit felírt.
 NEM MONDTAM NEKED, HOGY SIKET VAGYOK.

– Nem, nem mondtad – vágtam rá némi hallgatás után. – De

nem tudsz beszélni?
Rám nézett, felemelte a jegyzettömböt, majd fél perc elteltével
felém fordította.

TUDOK BESZÉLNI. CSAK SZERETEK DICSEKEDNI

A SZÉP ÍRÁSOMMAL.

Csak bámultam a szavakat. Próbáltam megemészteni őket.

Aztán homlokráncolva felnéztem a szemébe.
– Neked ilyen a humorod? – kérdeztem még mindig
homlokráncolva.
Felvonta a szemöldökét.
– Oké – biccentettem oldalra a fejem. – Nem ártana még
dolgoznod rajta egy kicsit.
Egy darabig ott álltunk egymást bámulva, majd mélyet
sóhajtott, és megint felemelte a jegyzettömböt.

SZERETNÉL MÉG VALAMIT?

Felnéztem rá.
– Ismerem a jelnyelvet – mondtam neki. – Megtaníthatlak.
Mármint akkor nem dicsekedhetnél a szép írásoddal, haha, de
gyorsabban tudnál kommunikálni – mosolyogtam.
Reménykedtem benne, hogy őt is sikerül mosolyra fakasztani.
Vajon szokott mosolyogni? Képes rá egyáltalán?
Néhány szívdobbanásnyi ideig rám meredt, aztán óvatosan
letette a jegyzettömböt meg a tollat maga mellé a földre.
Felegyenesedett, felemelte a kezét, és jelelni kezdett.
Én is ismerem a jelnyelvet.
 Picit megdöbbentem, gombóc nőtt a torkomba. Több mint fél
éve nem jelelt nekem senki, úgyhogy felszínre került bennem az
apukám emlékképe.
– Ó… – leheltem, de a kezemet nem tudtam használni hozzá,
mert elfoglalta Feeby. – Értem. Biztos így kommunikáltál a
nagybátyáddal.
Erre összeráncolta a homlokát. Valószínűleg elgondolkodott,
honnan tudok egyáltalán a nagybátyjáról, de nem kérdezett rá.
Végül azt mutatta, hogy nem.
Rápislogtam, aztán kisvártatva megköszörültem a torkomat.
– Nem? – kérdeztem.
Nem – ismételte jelnyelven.
Megint csend.
Kifújtam a levegőt.
– Nos, tudom, hogy elég hülyén hangzik, de arra gondoltam,
hogy lehetnénk… barátok – vontam vállat feszengős kacaj
közepette.
Archer megint résnyire húzta össze a szemét, ezúttal viszont
csak nézett. Még csak le sem írta a választ.
Hol ránéztem, hol a jegyzettömbre, ám amikor világossá vált,
hogy nem „mond” semmit, azt suttogtam:
– Mindenkinek szüksége van barátokra.
Mindenkinek szüksége van barátokra? Komolyan, Bree?
Jóságos ég, ez elég betegesen hangzik!
Archer csak nézett.
Felsóhajtottam. Megint szégyelltem magam, de csalódott is
voltam.
– Oké, akkor készülj fel rá lelkileg, hogy most elmegyek!
Tényleg, miért vagyok csalódott? Travisnek igaza volt, ez a srác
tényleg nem reagál a kedvességre.
Mozdulatlanul állva bámult. Valami fellobbant abban a
whiskeyszínű, tengerkék szemében, amikor hátrálni kezdtem.
Legszívesebben félresöpörtem volna az összes kusza tincset az
arcából és rávettem volna, hogy megborotválkozzon, mert nagyon
kíváncsi voltam, hogy néz ki. Valóban úgy tűnt, hogy a
rendezetlenség mögött helyes arc lapul.
Mélyet sóhajtottam.
– Oké. Akkor azt hiszem, megyek is…
Kussolj már, Bree, és MENJ! Világos, hogy ez az ember
semmit sem akar tőled.
Éreztem, ahogy követ a tekintetével, miközben megfordultam
és végigsétáltam a kocsifeljárón, majd ki a kapun. Ezúttal
határozottan becsuktam magam mögött. Nekidőltem egy
pillanatra, és Feeby állát vakargatva azon töprengtem, hogy
mégis mi a baj velem. Mi értelme volt ennek? Miért nem fogtam
ezt az átkozott kutyát és jöttem el rögtön?
– Átkozott kutya! – közöltem Feebyvel, aztán tovább
vakargattam. Izgatottan megnyalta az arcomat. Nevetve
megpusziltam.
Felpattantam a biciklire és elindultam. Akkor hallottam meg
ismét a favágás zaját.
 HATODIK FEJEZET

MÁJUS, ARCHER 7 ÉVES

HOL VAGYOK?
Olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas medencében úsznék,
és a túlpart több kilométerre lenne tőlem. Zajokat hallottam és
fájt a nyakam, mintha kívül és belül is csúnya torokfájás kínzott
volna. Próbáltam visszaemlékezni, hogyan sérültem meg, de csak
homályos képek kúsztak be. Félretoltam őket.
Hol vagyok?
Anya? Az anyukámat akarom!
Forró és nehéz könnycseppek csurrantak ki a csukott szemem
alól, és végiggördültek az arcomon. Igyekeztem nem sírni. Az erős
emberek nem sírnak. Az erős emberek megvédik a többieket,
mint Connor bácsi. Csakhogy ő sírt. Úgy zokogott, hogy az ég felé
kiabálva térdre zuhant, ott az aszfalton, előttem.
Jaj, ne! Jaj, ne! Ne gondolj erre!
Próbáltam megmozdítani a testemet, de mintha valaki
súlyokat aggatott volna a karomra, a lábamra, sőt még a kéz- és
lábujjaimra is. Egy kicsit mintha tudtam volna mozogni, de nem
voltam biztos benne.
– Pszt! Most tér magához – mondta egy női hang. – Hagyjunk
neki időt! Ahogy neki jó.
 Anya, anya! Kérlek, te is legyél itt! Kérlek, ne feküdj az út
szélén!
Újabb forró könnycseppek csurrantak ki a szememből.
Hirtelen mintha az egész testemet tüzes tűkkel szurkálták
volna. Próbáltam segítségért kiáltani, de szerintem a számat se
sikerült kinyitni. Istenem, mintha mindenhol életre kelt volna
bennem a fájdalom, mintha egy szörnyeteg ébredezett volna a
sötétben az ágy alatt.
Egy darabig csak lélegeztem. Egyre közelebb és közelebb
kerültem ahhoz, amit a felszínnek hittem. Kinyitottam a
szememet, és hunyorogni kezdtem, mert erős fény volt pont
fölöttem.
– Kapcsold le a villanyt, Meredith! – hallottam tőlem balra.
Megint kinyitottam a szememet, hogy hozzászokjak a fényhez.
Egy idősebb nővért pillantottam meg: rövid szőke haja volt, és
engem nézett.
Kinyitottam a számat.
– Mama – akartam mondani, de egy hang sem jött ki a
torkomon.
– Pszt! – felelte a nővér. – Ne beszélj, szívem! Balesetet
szenvedtél. Kórházban vagy, Archer, ahol mi nagyon vigyázunk
rád, jó? Jenny vagyok, ő pedig Meredith – mondta szomorú
mosollyal az arcán, és a mögötte álló fiatalabb nővérre mutatott,
aki valamit ellenőrzött az ágyam mellett lévő monitoron.
Bólintottam. Hol az anyukám? Még több könnycsepp gördült
végig az arcomon.
– Rendben, jó kisfiú – dicsért meg Jenny. – Nathan bácsikád
odakint vár. Mindjárt bekísérem hozzád. Nagyon fog neki örülni,
hogy felébredtél.
A plafont bámulva feküdtem ott, aztán kinyílt és becsukódott
az ajtó. Nate bácsi nézett le rám.
– Üdv újra itt, kiskatona! – mondta.
 Tiszta vörös volt a szeme, és úgy nézett ki, mintha egy ideje
nem fürdött volna. De Nate bácsi amúgy is mindig egy kicsit fura
volt. Néha kifordítva vette fel az ingjét, máskor meg felemás cipőt
viselt. Én viccesnek találtam. Azt mondta, hogy azért van, mert
fontosabb dolgokon jár az agya, így nincs ideje jól felvenni a
ruhákat. Szerintem ez jó válasz. Ráadásul jó cuccokat kaptam
tőle, például édességet meg tízdolláros bankjegyeket. Azt mondta,
hogy gyűjtsem össze valami olyan helyen, ahol senki se találja
meg. És hogy majd meg fogom köszönni neki később. Rám is
kacsintott, mintha tudnám, hogy a „később” mit jelent.
Megint kinyitottam a számat, de Jenny és Nate bácsi is
megrázta a fejét, Jenny pedig a mellette lévő asztal felé nyúlt
valamiért. Jegyzettömböt és ceruzát nyújtott felém.
Elvettem tőle, közelebb húztam magamhoz, és egyetlen szót
írtam fel:

MAMA?

A szó láttám Jenny másfelé nézett, Nate bácsi pedig a saját

lábfejét fixírozta. Abban a pillanatban az egész baleset
visszakúszott a fejembe: képek és szavak árasztották el az
agyamat, amitől hátrahanyatlottam a párnára és összeszorítottam
a fogamat.
Kinyitottam a számat, és csak ordítottam, ordítottam és
ordítottam... de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
 HETEDIK FEJEZET

BREE

SZOMBATON ÉPPEN VÉGEZTEM A MŰSZAKKAL az étteremben,

amikor megcsörrent a telefonom. Nem ismertem fel a számot.
– Halló?
– Szia! Bree? Melanie vagyok. Múlt héten találkoztunk az
étteremben.
– Ja, szia! – üdvözöltem, és közben az ajtó felé menet
integettem Maggie-nek. – Igen, persze, emlékszem.
Maggie mosolyogva visszaintegetett.
– Na, helyes. Hát remélem, nem hívlak rosszkor, de Lizával
megyünk bulizni este, és kíváncsiak vagyunk, hogy csatlakoznál-e
hozzánk.
Kiléptem a párás délutáni napsütésbe, és elindultam a kocsim
felé. Emlékeztem az elhatározásra, hogy jó lenne megint normális
lánynak lenni, és olyan dolgokat csinálni, amiket a normális
lányok szoktak.
– Ööö… hát rendben, jól hangzik. Persze, szeretnék menni.
– Rendben, szuper! Érted megyünk. Kilenckor jó?
– Aha, az jó. Addigra elkészülök.
Megadtam neki a címemet, amiről rögtön tudta, hol van,
úgyhogy elköszöntünk és letettem a telefont.
 Éppen betettem a kulcsot a zárba, amikor hallottam, hogy az út
másik oldalán egy csapatnyi tíz-tizenkét éves fiú harsogva röhög.
Egy nagyobb srác lökdösött egy kisebbet, aki szemüveget viselt és
könyvek voltak a kezében. Egy különösen erőteljes lökés után a
kisebbik előrelendült, könyvei pedig a járdán kötöttek ki. A
többiek még nevettek egy kicsit, aztán továbbmentek.
– Szép volt, nyomi!
Még az út másik oldaláról is láttam, milyen szégyenkezés ül ki
a fiúcska arcára, mielőtt leguggolt összeszedni a könyveit.
Kis tuskók! Úristen, mennyire utálom, ha bántanak valakit!
Átmentem a másik oldalra, hogy segítsek neki.
Óvakodva nézett fel rám, enyhén megremegett az álla.
Észrevettem rajta egy halvány heget, ami szájpadhasadék-műtét
nyoma lehetett.
– Szia! – szólítottam meg kedvesen mosolyogva, aztán
lehajoltam, hogy segítsek neki összeszedni a könyveket. – Jól
vagy?
– Aha – felelte halkan. Rám nézett, majd elpirult, és elkapta a
tekintetét.
– Szeretsz olvasni, mi? – biccentettem a könyvek felé.
Még mindig félénken bólintott.
Szemügyre vettem a kezembe került kötetet.
– Harry Potter. Hmm… jó választás. Tudod, miért szeretem
annyira?
A szemembe nézve megrázta a fejét, de ezúttal nem fordult el.
– Azért, mert egy csicskáról szól, akiben senki sem hitt. Egy
vicces külsejű fiúról, aki a nagynénjénél meg a nagybátyjánál
lakott a lépcső alatti gardróbban. De tudod, mi lett vele? Végül
elég szuper dolgokat csinált annak ellenére, hogy mi mindent
elkövettek ellene. Nincs is jobb annál, mint látni, hogy olyasvalaki
győzedelmeskedik, akivel senki sem számolt. Szerinted?
A kisfiúnak elkerekedett a szeme és bólintott.
 Felálltam, mire ő is követte a példámat. Odaadtam neki a
könyveket, amiket összeszedtem, és azt mondtam:
– Olvass csak, a lányok imádják!
Azzal rákacsintottam, és széles vigyor ült ki az arcára. Csak úgy
ragyogott tőle. Visszamosolyogtam rá, majd megfordultam, hogy
elinduljak. Ekkor vettem észre, hogy néhány üzlettel arrébb ott áll
az ajtóban Archer Hale. Minket figyelt – feszülten, de
kifürkészhetetlen tekintettel. Oldalra biccentett fejjel
rámosolyogtam, és mintha megint szavak nélkül
kommunikáltunk volna. Pislogtam egyet, ő pedig elfordult és
elindult végig az úton. Távolodva egyszer hátranézett rám, de
amikor a szemébe néztem, rögtön visszafordult és haladt tovább.
Néhány másodpercig csak álltam ott. Néztem, ahogy Archer
távolodik tőlem, aztán észrevettem, hogy a kisfiú az ellenkező
irányba megy. Kifújtam a levegőt, megfordultam, és átkeltem az
úton a kocsimhoz.
A belvárosból kifelé menet megálltam a helyi kertészeti
boltnál, ahonnan hoztam egy pár virágot, virágföldet és műanyag
kaspót.
Hazaérve rövidnadrágot és pólót húztam, és néhány órát azzal
töltöttem, hogy átültettem a virágokat, kitettem őket a verandára,
majd rendesen kitakarítottam az udvart – beleértve a
gyomtalanítást és a lépcsősöprést is. Az egyik lépcsőfok eléggé
kilazult, de én az ilyen ezermester dolgokban katasztrófa vagyok.
Muszáj lesz felhívnom George Connickot.
Egy lépést hátrálva megcsodáltam a munkám eredményét, és
elvigyorodtam a kis házikóm láttán. Imádnivaló!
Bementem, hogy ráérősen letusoljak, kipucoljam a koszt a
körmöm alól és mindenhol megborotválkozzak. Aztán
bekapcsoltam a kis rádiót, amit odabent találtam, és a helyi
zeneadót hallgatva megcsináltam a hajamat: beszárítottam és
csigákba sütöttem, így hosszú és hullámos lett. Gondosan
kisminkeltem magam, végül bekentem a lábamat testápolóval,
hogy jól nézzen ki a testhezálló, hátul nyitott sötétszürke
ruhámban. Laza és szexi volt egyszerre, úgyhogy reméltem,
passzolni fog oda, ahová megyünk ma este. Egy pár belebújós
fekete szandállal még egy kicsit hétköznapibbá tettem az
összhatást.
Legutóbb a kolis ballagási bulin volt rajtam ez a ruha. Akkor jó
sok csapolt sört ittam, nevetgéltem a többi lánnyal az emeletről,
és smároltam egy sráccal, akit mindig helyesnek tartottam, de
addig még csak nem is beszéltem vele. Nem csókolt valami jól, de
éppen eléggé be voltam rúgva ahhoz, hogy ez ne érdekeljen.
Ahogy ott álltam nosztalgiázva, arra a lányra gondolva, aki
egykor voltam, rájöttem: hiányzik az akkori énem. Hiányzik a régi
önmagam. Akkor is magamban hordoztam a tragédia nyomait.
Két lábbal álltam a földön, nem voltam naiv. Tudtam, hogy
semmi sem jár alanyi jogon az embernek, és hogy nem mindig
igazságos az élet. De apa és én együtt éltük túl anya betegségét.
Erősek voltunk. Sohasem jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt
elmarják mellőlem. Egyetlen érzéketlen másodperc alatt, ami itt
hagyott töprengve és magányosan. Hogy még csak el sem
búcsúzhatok tőle.
Talán ez a körutazás nem ad választ a kérdéseimre. Viszont
nem is tudatos döntés eredménye.
Ohióban minden az apukámra emlékeztetett. A veszteségemre,
a félelmemre és a magányomra. Az után az éjszaka után néhány
zsibbadt hónap elteltével bepakoltam egy kis bőröndbe, beraktam
Feebyt a hordozóba, beszálltam a kocsiba és elindultam. Úgy
éreztem, ez az egyetlen lehetőségem. Fojtogatott a szomorúság,
teljesen maga alá temetett. El kellett menekülnöm.
Még mielőtt túl mélyen belesüppedtem volna a félelembe és a
búskomorságba, rávettem magamat, hogy visszazökkenjek a
jelenbe. Hétvége van, szombat este. Márpedig hétvégén a
normális lányok elmennek szórakozni a többiekkel. Megérdemlek
ebből egy keveset, nem? Nem?
 Melanie és Liza néhány perccel kilenc után állt meg a házam
előtt. Amikor megláttam a kocsi lámpájának fényét, kimentem és
becsuktam magam mögött az ajtót.
A kis Honda ajtaja kinyílt, és Justin Timberlake hangja
bömbölt ki belőle az éjszaka csendjébe.
Vigyorogva nyitottam ki a hátsó ajtót, hogy beszálljak.
– Szia! – üdvözölt kedvesen Melanie és Liza.
– Bombázó vagy – nézett hátra a válla fölött Liza, Melanie
pedig rálépett a gázpedálra.
– Köszi – feleltem mosolyogva. – Ti is jól néztek ki!
Mindketten szoknyában és ujjatlan topban voltak.
Megkönnyebbültem, amiért én is hasonlóan öltöztem fel.
A tó túloldalára vezető félórás úton elcsevegtünk a munkámról
az étteremben, arról, hogy hogy tetszik nekem eddig Pelionban,
Melanie és Liza pedig mesélt egy kicsit az úszómesteri
teendőkről.
Egy bár előtt álltunk meg, aminek az állt a tábláján, hogy
Keserű Vég Tóparti Pub. Kis faépület volt az út mellett, előtte
parkolóval. Melanie kocsijából kiszállva láttam, hogy az elejét
horgászbotok, homárketrecek, hajótáblák, csalis dobozok és más,
vizes témájú dekorelemek díszítik.
Odabent sör és pattogatott kukorica illata fogadott minket,
meg nevetés, hangos beszélgetés és egymáshoz koccanó
biliárdgolyók zaja. A bár kicsit tágasabb volt belül, mint
amilyennek kívülről tűnt. Egyszerre volt retró és trendi. A falon
még több horgász holmi virított.
Megmutattuk a személyinket a kidobónak, aztán leültünk egy
asztalhoz. Mire kihozták az első kör italt, máris sor állt az ajtónál.
Az első húsz percet nevetgéléssel és beszélgetéssel töltöttük.
Melanie és Liza helyes fiúkra vadásztak, de igyekeztek nem túl
nyilvánvalóan méregetni őket. Melanie szinte rögtön kiszúrt
valakit, és igyekezett felhívni magára a figyelmét. Sikerrel járt,
mert a srác néhány perc múlva odajött és felkérte táncolni.
 Melanie felállt az asztalunktól és követte őt. Kacsintva
visszanézett, mire Lizával kacagva megráztuk a fejünket.
Intettünk a pincérnőnek, hogy kérünk még egy kört. Máris jól
éreztem magam.
A sörömet nyakaltam éppen, amikor megakadt a szemem egy
férfin, aki éppen akkor lépett be. Elfordult, de láttam a széles
vállát és a koptatott farmerba bújtatott hosszú, izmos lábait. Ó,
ejha! Már a puszta termete, a testfelépítése és a hullámos barna
haja láttán is pislogni kezdtem, és le sem bírtam venni róla a
szememet. Felém fordulva nevetett valamin, amit a mellette álló
pasas mondott neki, s találkozott a tekintetünk. Travis Hale.
Felcsillant a szeme, még szélesebben elvigyorodott, és a
tömegben szlalomozva elindult az asztalunkhoz.
Két lány is a nyomában volt, de csalódott arccal megálltak,
amikor látták, merre tart, úgyhogy visszamentek a saját
csapatukhoz.
– Bree Prescott – pillantott le a mellemre, mielőtt megint a
szemembe nézett volna.
– Travis Hale – mosolyogtam, és ismét belekortyoltam a
sörömbe.
– Nem tudtam, hogy itt leszel ma este – vigyorgott rám. Lizát
egy egyszerű sziával köszöntötte.
– Szia, Trav – felelte két korty között Liza. – Ki kell mennem a
mosdóba, mindjárt jövök – pattant fel.
– Ööö, oké. Akarod, hogy veled menjek? – álltam fel majdnem.
Travis a karomra tette a kezét.
– Szerintem megoldja.
– Persze, megleszek – fixírozta Liza Travis kezét a karomon. –
Rögtön jövök.
Azzal sarkon fordult és elsétált.
Travis visszafordult felém.
– Azt hittem, én kalauzolhatlak majd körbe a városban.
Nevetve vállat vontam, és felpillantottam rá.
 Megint vigyorgott. Tényleg szép volt a mosolya. Volt benne
valami vadállati, de ez nem feltétlenül volt rossz. Attól függ. De
akkor és ott, két kör pia után jó érzés volt.
– Szóval, Bree, meddig is tart ez a körút? – hajolt közel.
Eltöprengtem a válaszon.
– Nem nagyon van konkrét tervem. Szerintem egyszer majd
fogom magam és hazamegyek.
Ittam még egy korty sört, ő pedig bólintott.
– Akkor még itt leszel egy darabig?
– Attól függ – mosolyogtam kissé összeráncolva a
homlokomat.
– Mitől?
– Attól, hogy továbbra is biztonságban érzem-e itt magam –
bukott ki belőlem. Nem feltétlenül akartam kimondani, de üres
gyomorra kezdett beütni a sör, és előjött az igazságszérum hatása.
Felsóhajtottam, és piszkálni kezdtem a sörösüveg címkéjének
szélét. Hirtelen úgy éreztem, hogy túlságosan kitárulkoztam.
Travis egy darabig méregetett, aztán lassacskán elvigyorodott.
– Hát, az kész szerencse, mert véletlenül pont a biztonság a
specialitásom.
Felpillantottam az arcára, és elnevettem magam a pajkos
arckifejezésén.
– Jaj, olyan érzésem van, hogy maga aztán végképp nem
biztonságos, Hale felügyelő.
Úgy tett, mintha megbántottam volna, majd lehuppant a
székre, ahol néhány perce még Liza ült.
– Ez nagyon fájt, Bree. Miért mondasz ilyet?
– Hát, először is… – kezdtem bele kacagva, és előrehajoltam. –
Ha azok a szőke csajok, akikkel jöttél, ölni tudnának a
tekintetükkel, nagyjából negyedórája halott lennék. A tőlem balra
lévő vöröske pedig azóta le sem vette rólad a szemét, amióta
beléptél. Szerintem még azt is láttam, hogy kicsordult a nyála.
Sejtésem szerint tervei vannak veled ma estére – vontam fel a
szemöldökömet.
Rá sem nézett egyikre sem, csak engem figyelt. Hátradőlt a
széken, oldalra biccentette a fejét, és egyik karját átlendítette a
támlán.
– Nem tehetek arról, amit mások forgatnak a fejükben. Amúgy
meg mi van, ha nekem más terveim vannak? Mi van, ha veled
vannak terveim? – mosolyodott el lustán.
Jesszus, ez a srác jól csinálja! Csupa laza bűbáj és
magabiztosság. Jó érzés volt ártatlan flörtbe bonyolódni
valakivel. Örültem, hogy nem felejtettem el teljesen, hogyan kell.
Visszamosolyogtam rá, és a szemébe nézve belekortyoltam a
sörbe.
Az üveg nyaka köré fonódó ajkamra fókuszált. Kissé felcsillant
a szeme.
– Biliárdozol? – kérdeztem nemsokára témát váltva.
– Bármit megteszek, amit csak akarsz – vágta rá.
– Oké, akkor nyűgözz le a mértani érzékeddel! – nevettem és
felálltam.
– Feltétlenül – fogta meg a kezemet.
Odamentünk a biliárdasztalokhoz, Travis pedig újabb kört
rendelt, amíg sorra kerültünk. Kisvártatva odajött hozzánk
Melanie, Liza és a srácok, akiket Melanie összeszedett. Az este
további részét nevetgéléssel és biliárdozással töltöttük. Travis túl
jól játszott, úgyhogy mindig könnyűszerrel nyert. Örült, hogy
megcsillogtathatja a tehetségét.
Liza hamar vízre váltott, hogy haza tudjon vinni minket. Éjfél
körül én is úgy tettem. Nem akartam ágyban tölteni a következő
napot, amikorra szabadságot vettem ki.
Amikor a zárórát jelezve felvillantak a fények, Travis magához
húzott.
 – Istenem, Bree… te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha
láttam – mondta bársonyos hangon. – Hadd vigyelek el
vacsorázni a héten!
Kezdett múlni az italok hatása, így hirtelen már kissé
kellemetlennek éreztem Travis sikamlós megnyilvánulásait és
nyílt flörtölését.
– Öö… – hárítottam.
– Mehetünk, Bree? – szólt közbe Liza, mire Travis rosszalló
pillantást vetett rá.
– Enni csak kell – nézett rám ismét elbűvölő mosollyal.
Elnevettem magam, és habozva felírtam neki a számomat egy
szalvétára. Közben eszembe jutott, hogy szükségem lesz egy
feltöltőkártyára. Cincinnatiben hagytam a telefonomat, amikor
eljöttem, úgyhogy gyorsan vettem egy olcsó mobilt. Működött,
csak folyton elfelejtettem feltölteni az egyenleget.
Mindenkitől elköszöntem, aztán Lizával és Melanie-val
nevetgélve kimentünk a kocsihoz.
Amint kiértünk az útra, Melanie megszólalt:
– Travis Hale? Jesszusom, Bree, egyből leakasztottad a pelioni
főnyereményt... Sőt, basszus, a maine-i főnyereményt is…
– Travis Hale főnyereménynek számít? – kacagtam.
– Hát, aha. Mármint egy kicsit csapong, de nem hibáztatom
érte. A lányok általában rávetik magukat, próbálják magukhoz
láncolni. Talán te leszel az, akinek végre sikerül is – kacsintott
hátra Melanie, Liza pedig nevetett.
– Nektek már…?
– Jaj, nem-nem… – vágták rá egyszerre, majd Liza folytatta. –
Túl sok barátnőnk összejött már vele, és mind azt hitte, hogy
nagy a szerelem. Láttuk, milyen pusztítást hagy maga után. Légy
óvatos!
Mosolyogtam, de nem mondtam semmit. Mostanában maga
voltam a két lábon járó óvatosság. Viszont annak ellenére, hogy
az este végére kicsit kellemetlenül éreztem magam Travis
évődésétől, büszke voltam magamra, amiért egyáltalán tettem
néhány lépést abba az irányba. Ráadásul jól éreztem magam.
Még csacsogtunk egy kicsit azokról a fiúkról, akikkel ők
megismerkedtek, és mire észbe kaptam, már meg is álltunk a
házam előtt.
– Sziasztok! Nagyon köszi! – suttogtam, mert nem akartam
felébreszteni a szomszédokat.
– Majd hívunk! – integettek, mielőtt elhajtottak.
Letöröltem a sminkemet és fogat mostam, majd mosolyogva
bújtam ágyba. Reménykedtem benne, hogy talán mosolyogva is
ébredek majd.
 NYOLCADIK FEJEZET

BREE

LEVEGŐÉRT KAPKODVA ÉBREDTEM. Még fel sem ültem az

ágyban, de már minden idők legszörnyűbb flashbackjében
találtam magam. Olyan erőteljes és élethű volt, mint azok, amik
közvetlenül az apukám meggyilkolása után üldöztek – az ő vérbe
fagyott testének látványával, ahogy üres tekintettel mered a
plafonra. Belemarkoltam a lepedőbe, s vártam, hogy vége legyen.
Ugyanaz a csikorgó hang árasztotta el a fejemet, amíg végre
vissza nem zökkentem a valóságba, és a kép ki nem tisztult
körülöttem.
Nemsokára könnyes szemmel görnyedtem a vécékagyló fölé.
– Miért? – nyögtem fel telis-tele önsajnálattal, fájdalommal és
gyásszal, amit az emlékek hoztak felszínre.
Feltápászkodtam, és remegve beálltam a zuhany alá. Nem
voltam hajlandó ágyban tölteni az egész napot, pedig most az tűnt
volna a legjobb ötletnek – mint ahogy az után a bizonyos éjszaka
után hónapokig tettem.
Gyorsan letusoltam, aztán rövidnadrágot és ujjatlan topot
húztam. Valamiért különös boldogsággal töltött el a Briar Road
végén lévő kis, tóparti strand. Igen, volt ott az az álmom az
apukámról, de annak ellenére, hogy szomorúvá tett a hiánya, a
remény érzésével ébredtem fel akkor. Megtetszett a hely.
 Biciklire pattantam, Feebyvel elöl a kosárban. Augusztus végi
napfényes reggel volt, máris érezhető volt a forróság. Fogalmam
sem volt, hogy mikor fordul őszbe az időjárás Maine-ben, de most
még nyár volt.
A Briar Roadra kanyarodva hagytam gurulni a biciklit, két
lábamat pedig kinyújtottam oldalra. Levettem a kezemet a
kormányról, hogy átengedjem az irányítást a biciklimnek, és
döccentem néhányat a földúton szétszórt apró köveken.
Hangosan felkacagtam. Feeby csaholt néhányat, mintha csak azt
mondaná: „Óvatosan, te fenegyerek!”
– Tudom, drága kicsi szállítmányom. Nem fogom kinyírni
magunkat.
A tóhoz érve leterítettem a törölközőmet, lepakoltam a
hűtőtáskámat a szokott helyre, és belegázoltam a hűs vízbe. Feeby
a partról figyelt. Mennyei volt a víz, gyengéden nyaldosta a
combomat, ahogy egyre mélyebbre sétáltam. Végül teljesen
belemerültem és úszni kezdtem. A víz hűvös érintéssel cirógatta
végig a testemet.
Megfordultam és elindultam kifelé. Ekkor hallottam, hogy egy
állat – valami nagyobb kutyafélére gondoltam – mintha kínjában
vonyítana. Feeby izgatottan csaholni kezdett, fel-alá rohangálva a
parton. Kimásztam a vízből, és megálltam fülelni. Továbbra is
hallottam a vonyítást balról, Archer Hale birtoka felől.
Lehet, hogy a telke egészen eddig a strandig elér? Igencsak
esélyes. Odasétáltam az erdő széléhez, ahol néhány
szederbokorágat félretolva belestem a fák közé. Mást se láttam,
csak még több fát. De néhány méterrel beljebb volt még egy
csomó szederbokor. Izgalmamban mély lélegzetet vettem.
Apukám borzasztóan finom szedres pitét tudott csinálni. Bárcsak
láthatta volna ezt az oázist itt előttem! Megindultam a bokrok
felé, de amikor nekimentem az egyik ágnak a meztelen
hasammal, felszisszenve meghátráltam. Nem pont
szederszürethez öltöztem. Majd máskor.
 Visszamentem a törölközőmhöz, megszárítkoztam és leültem.
Eltöltöttem ott néhány órát olvasgatással és napozással, aztán
hazaindultam Feebyvel. Egy pillanatra szokás szerint megálltam
Archer kapuja előtt, s eltűnődtem, hogy a kerítés fakó foltjai
vajon milyen táblának adhattak helyet.
– Kukkoló lettél, Bree? – suttogtam magamban. Miközben
elfelé tekertem, meghallottam ugyanazt a kétségbeesett vonyítást.
Reménykedtem benne, hogy bármi is az, Archer ura a helyzetnek.

***

Hazamentem átöltözni, aztán elkocsikáztam a városi könyvtárba.

Egy óráig tartott, mire kiválasztottam magamnak néhány új
könyvet. Az e-book-olvasómat sajnos Cincinnatiben hagytam,
úgyhogy visszatértem a puhafedelesekhez. Nem is tudtam,
mennyire hiányzik a klasszikus kötetek illata és tapintása. Amúgy
le se töltöttem semmit, nem léptem be sehova. Már több mint fél
éve nem jártam a Facebookon, és nem is hiányzott.
Letettem a könyvkupacot az anyósülésre, aztán a szupermarket
felé vettem az irányt, hogy feltöltsem a készleteimet erre a hétre.
Eltartott egy darabig, mire egytől egyig végigmentem az összes
soron, és a címkéket átböngészve megtöltöttem a bevásárlókocsit.
A pénztárhoz érve a hatalmas ablakokon keresztül láttam, hogy
odakint már alkonyodik.
– Szia! – mosolyogtam a pénztárosra.
– Szia! – fújta fel a rágóját. – Van kuponod?
– Ó, nincsen – ráztam meg a fejemet. – Nekem nem jön át a
lényeg. Valahányszor kipróbáltam, mindig tizenvalahány doboz
valamit találtam magamnál, amit meg sem ettem, meg olyan
tisztítószert, ami egy nagy rakás…
Elhallgattam a mondat közepén, amikor észrevettem, hogy a
lány egyik kezével a holmijaimat üti be, a másikkal pedig üzenetet
pötyög a pénztárgépen heverő telefonjába. Egy szavamra se
figyelt. Jó, rendben.
– Hatvankét dollár nyolcvanhét cent – fújta fel megint a
rágóját. Elővettem a tárcámból az összes pénzemet. Pont hatvan
dollár.
Fenébe!
– Hű, a francba! – pirultam el. – Nagyon sajnálom. Azt hittem,
jól számoltam. Csak hatvanam van. Valamit vissza kell tennem.
A pénztáros a szemét forgatva nagyot sóhajtott.
– Mit szeretnél sztornózni?
– Ööö… – túrtam a már elcsomagolt dolgaim közé. – Mi lenne,
ha ezt adnám vissza? Erre igazából nincs szükségem.
Odaadtam neki az új szivacsot, amit vettem. Csak le akartam
cserélni a régit, amit a házban találtam.
– Az csak hatvannégy cent.
Pislogtam, valaki pedig felmordult mögöttem a sorban.
– Ööö… na, hát akkor nézzük csak… – turkáltam még egy
kicsit. – Na, és ezzel mi a helyzet? Nem nagyon van rá szükségem
– nyújtottam felé egy csomag eldobható borotvát. Elvette tőlem.
–Várjunk csak, igazából szükségem van rá. Félig lengyel vagyok,
meg minden… – nevettem zavaromban. A pénztáros csaj nem
nevetett. – Ööö… – merültem el ismét a szatyrokban, miközben
még több morgolódás támadt mögöttem.
– Hm, köszi – hallottam a pénztáros lány hangját, és
felpillantva láttam, hogy értetlen arcot vág. – Kifizette neked –
mondta lassan, és jobbra intett a fejével. Összezavarodva
előrehajoltam, és egy savanyú képű bácsi mögött megláttam
Archer Hale-t, aki rám függesztette a tekintetét. Melegítőfelsőt
viselt felhúzott kapucnival, pedig aligha volt hűvös.
Mosolyogva oldalra biccentettem a fejemet. A pénztáros
megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmemet.
Elvettem tőle a blokkomat, és előrementem a pult végéhez.
– Nagyon szépen köszönöm, Archer – szólaltam meg.
 Archer továbbra is engem bámult. A pénztáros meg a bácsi
egyikünkről a másikra nézett, ugyanolyan értetlen arccal.
– Majd megadom, persze – mosolyogtam megint, de Archer
nem viszonozta. Körbenéztem és kissé megráztam a fejemet, mert
észrevettem, hogy már a tőlünk jobbra és balra lévő pénztárnál
állók is minket néznek.
A bácsi rögtön kifizette azt a néhány dolgot, amit vett, és
elment mellettem, Archer pedig egy hatalmas zsák kutyatápot tett
a szalagra.
– Ó! Lent voltam ma a tónál, és azt hiszem, vonyítást hallottam
a házad felől. Úgy hangzott, mint amikor egy kutyának fájdalmai
vannak.
Miközben átadott néhány bankjegyet a pénztárosnak, rám
pillantott. Megint körülnéztem, és az emberek még mindig
minket figyeltek. Archer Hale-t mintha ez egyáltalán nem zavarta
volna.
Kifújtam a levegőt, és jelelni kezdtem. Elég kotnyeles népek,
nem?
Felfelé görbült a szája sarka. Pislogott egyet. Ennyi.
Fogta, amit vásárolt és elment mellettem. Megfordultam, és
ismét ostobán szégyenkezve kitoltam mögötte a kocsimat.
Megráztam a fejemet, majd az autóm felé vettem az irányt. Még
egy utolsó pillantást vetettem Archer felé, és láttam, hogy ő is
visszanéz rám.
Tátva maradt a szám, amikor felemelte a kezét, és azt jelelte:
Jó éjt, Bree! Megint elfordult, és néhány másodperc múlva már
sehol sem volt. Nekidőltem a kocsimnak, és úgy vigyorogtam,
mint egy idióta.
 KILENCEDIK FEJEZET

ARCHER 14 ÉVES

AZ ERDŐBEN SÉTÁLTAM, ösztönösen átlépve azokat a gödröket,

amiktől kifordulhatna a bokám és kikerülve azokat az ágakat,
amik mintha kinyúlnának és elkapnának, ha túl közel megyek
hozzájuk. Úgy ismertem ezt a földet, mint a tenyeremet. Hét éve
ki sem tettem a lábam innen.
Irena tőlem jobbra kószált: tartotta a tempómat, de mindent
felfedezett, amit kutyaorrával érdekesnek talált. Csettintettem
vagy tapsoltam, ha azt akartam, hogy jöjjön oda hozzám. Öreg
kutya volt már, úgyhogy csak a felére reagált – hogy vajon
nagyothallott-e vagy csak makacs volt, nem tudtam megítélni.
Megtaláltam azt a hálócsapdát, amit néhány napja segítettem
Nate bácsinak felszerelni, és nekiláttam, hogy leszereljem.
Örültem neki, hogy az ilyesmi elhallgattatja Nate bácsi fejében a
hangokat, és még azt is díjaztam, hogy lefoglal engem az ilyesmi,
de azt utáltam, hogy apró állatokat hallok beleesni az éjszaka
közepén. Ezért sétáltam körbe a birtokon, hogy szétszedjem, amit
mindössze néhány napja raktunk össze, és megkeressem azokat,
amiket Nate bácsi egyedül állított fel.
Amint befejeztem, beszélgetést, nevetést és csobbanást
hallottam a tó felől. Letettem a karomban tartott dolgokat, és
óvatosan elindultam abba az irányba, ahol a parton játszó
emberek lehettek.
A fák közül kiérve láttam meg őt. Amber Daltont. Úgy éreztem,
mintha felnyögtem volna, de persze egy hang sem jött ki a
torkomon. Fekete bikini volt rajta, éppen akkor jött ki a tóból
csuromvizesen. Éreztem, ahogy feszülni kezd a nadrágom.
Remek. A francba, ez mintha folyton előfordulna, de most, hogy
Amber miatt történt, furcsa szégyenérzet lett úrrá rajtam.
Annak ellenére, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna az
egész miatt, megpróbáltam kérdezősködni Nate bácsitól tavaly,
amikor tizenhárom lettem. De ő válaszként csak hozzám vágott
néhány magazint, amiben meztelen nők voltak, és bement a fák
közé újabb csapdákat állítani. A magazinok nem tartalmaztak
valami bőséges magyarázatot, viszont szerettem nézegetni őket.
Talán túl sok időt is töltöttem a nézegetésükkel. Aztán a
nadrágomba csúsztattam a kezemet, és addig simogattam
magamat, amíg megkönnyebbülten fel nem sóhajtottam. Nem
tudtam, hogy ez helyes-e vagy helytelen, de túl jó érzés volt
ahhoz, hogy abbahagyjam.
Olyan mereven bámultam Ambert, ahogy nevetgélve csavarja
ki a vizet a hajából, hogy nem láttam megérkezni őt. Hirtelen
felharsant egy férfihang.
– Nézzétek már! Ott egy nyomi kukkoló a fák között! Miért
nem mondasz semmit, te nyomi? Van valami mondanivalód?
Aztán motyogott valamit az orra alatt, de elég hangosan ahhoz,
hogy halljam:
– Kibaszott nyomorék.
Travis. Az unokatesóm. Legutóbb rögtön az után találkoztunk,
hogy elvesztettem a hangomat. Még ágyban kellett feküdnöm
Nate bácsinál, amikor Travis és az anyukája, Tori néni eljöttek
meglátogatni. Tudtam, hogy azért jön, hátha mondok valamit
arról, amit azon a napon megtudtam. Nem mondtam. De nem is
számított.
 Az történt, hogy Travis csalt, amikor unóztunk, és
panaszkodott az anyukájának, hogy én voltam az, aki csalt.
Túlságosan fáradt voltam, és a szó minden értelmében túl sok
fájdalmam volt, hogy érdekeljen. A fal felé fordított fejjel alvást
színleltem, amíg el nem mentek.
Most pedig Travis itt volt a parton Amber Daltonnal. A
csúfolódását hallva égni kezdett az arcom szégyenemben. Minden
szem rám szegeződött, ahogy ott álltam leleplezve és megalázva.
Felemeltem a kezemet, hogy eltakarjam vele a sebhelyemet.
Muszáj volt, nem tudom, miért. Nem akartam, hogy lássák a
bizonyítékát annak, hogy bűnös vagyok és sérült – tehát csúnya.
Amber a földet bámulta, mintha ő is zavarba jött volna. Aztán
a következő pillanatban Travisre nézett és azt mondta:
– Ne már, Trav! Ne legyél gonosz! Ő fogyatékos. Még beszélni
se tud.
Az utolsó mondatot már suttogta, mintha valami titkot árulna
el vele. Néhányan sajnálkozva meredtek rám, és elkapták a
tekintetüket, amikor a szemükbe néztem. A többiek pedig
izgatottan várták a fejleményeket.
Az egész arcom lüktetve lángolt a szégyentől, miközben
továbbra is mindenki engem nézett. Mintha földbe gyökerezett
volna a lábam. Zúgott a fülem, szédülni kezdtem.
Végül Travis odalépett Amberhez és átölelte a derekát,
magához húzta, aztán nyálasan szájon csókolta. Amber mintha
feszengett volna, amikor a mögötte álló Trav nyitott szemmel,
engem bámulva odanyomta az arcát az övéhez.
Ez volt az utolsó csepp, amitől végre képes voltam
megmoccanni. Megpördültem a tengelyem körül, de
megbotlottam egy kődarabban, ami a hátam mögött volt,
úgyhogy elterültem a földön. Kavicsok fúródtak a tenyerembe,
esés közben pedig egy gally mart az arcomba. Nevetés harsant
mögöttem, mire gyorsan felpattantam, és szó szerint
visszaiszkoltam a négy fal közé. Reszkettem a szégyentől és a
dühtől, meg valamiféle veszteségérzettől is. Bár akkor még nem
tudtam pontosan, mit veszítettem el.
Tényleg nyomi vagyok. Okkal élek idekint egyedül, elzárva –
én vagyok a hibás egy csomó tragédiáért, egy csomó fájdalomért.
Értéktelen vagyok.
A fák között botladoztam, és amikor fojtogatni kezdett a sírás,
néma ordítással felkaptam egy követ, és Irena felé dobtam, aki
egy pillanatra sem hagyott magamra, amióta a többiek csúfolni
kezdtek a parton.
Irena csaholva oldalra ugrott, amikor a kis kő eltalálta a hátsó
felét, aztán rögtön visszatért a nyomomba.
Valamiért a puszta tény nyitotta meg az utat a könnyeim előtt,
hogy ez a lökött kutya visszatért hozzám, miután kegyetlen
voltam vele. Levegőért kapkodva törölgettem a szememet.
A földre zuhanva átöleltem Irenát. Magamhoz szorítottam, és a
bundáját simogatva azt ismételgettem a fejemben, hogy
bocsánat, bocsánat, bocsánat. Abban reménykedtem, hogy a
kutyáknak megy a gondolatolvasás. Ennyit tudtam tenni érte. A
bundájába fúrtam az arcomat, és reméltem, hogy megbocsát.
Néhány perc múlva már nyugodtabban vettem a levegőt és
felszáradtak a könnyeim. Irena még mindig az arcomhoz bújva
fel-felnyüszített, amikor két simogatás között elgondolkoztam.
Hallottam, ahogy a tűlevelek megroppannak valakinek a léptei
alatt. Tudtam, hogy Nate bácsi az. Egyenesen előremeredtem,
miközben ő leült mellém és hozzám hasonlóan felhúzta a térdét.
Egy jó darabig csak így ültünk ott, és egy szót sem szóltunk.
Csak bámultunk előre. Egyedül Irena lihegését és halk szűkölését
lehetett hallani.
Egy idő múlva Nate bácsi megfogta és megszorította a
kezemet. Durva és száraz volt a tenyere, de legalább meleg.
Szükségem volt az érintésére.
– Ők nem tudják, ki vagy, Archer. Fogalmuk sincs róla. És meg
sem érdemlik, hogy tudják. Ne hagyd, hogy megbántsanak!
 Egy darabig emésztgettem magamban a szavait. Kénytelen
voltam feltételezni, hogy valahogy látta az összetűzést. Nem
egészen értettem, mire céloz, mint ahogy Nate bácsi szavait
általában nem egészen értettem, de ettől még valahogy jólestek.
Mindig úgy tűnt, hogy nagy bölcsességet akar mondani, ám
valamiért csak ő maga érti a saját gondolatainak mélységét.
Anélkül, hogy felé fordítottam volna a fejemet, bólintottam.
Még ott ültünk egy ideig, aztán felálltunk, hogy bemenjünk
vacsorázni és leragasztani a vágást az arcomon.
A nevetgélés és a csobbanások hangja egyre távolabbról
hallatszott, mígnem teljesen elhalt.
 TIZEDIK FEJEZET

BREE

NÉHÁNY NAPPAL AZUTÁN, hogy Archer Hale integetett nekem a

szupermarket parkolójában, éppen reggeli műszakban dolgoztam
az étteremben, és délután hazaérve láttam, hogy Anne kint ül a
teraszán. Odamentem hozzá.
– Jeges teát, szívem? – kérdezte mosolyogva.
Kinyitottam a kaput, bementem hozzá és felsétáltam a lépcsőn.
– Nagyszerűen hangzik. Már ha el tetszik viselni a szagomat…
eau de szalonnazsír.
– Szerintem kibírom – kacagott. – Milyen volt a munka?
Lerogytam a hintaágyra, hátradőltem, és az Anne mellett lévő
kis ventilátorral szembe helyezkedtem. Annyira jólesett, hogy
nagyot sóhajtottam.
– Jó – feleltem. – Szeretem csinálni.
– Ó, helyes – nyújtott felém egy pohár frissen kitöltött teát.
Hálásan belekortyoltam, aztán megint hátradőltem.
– Láttam, hogy a Scholl nővérek érted jöttek valamelyik este.
Úgy örültem neki, hogy találtál barátokat! Remélem, nem zavar,
hogy ennyire kotnyeles a szomszédod – mosolygott rám, én pedig
visszamosolyogtam.
 – Nem, egyáltalán nem. Igen, átmentem velük a tó túlpartjára.
Összefutottunk Travis Hale-lel, és vele töltöttük az időt a Keserű
Végben.
– Na, akkor a Hale fiúkkal ismerkedsz.
– Igen, van még több is? – kacagtam.
– Nem, a fiatalabb generációból csak Archer és Travis. Sőt
Travis jelenti az egyetlen esélyt, hogy utánuk is legyen újabb
generáció.
– Hogyhogy?
– Hát, nem túl gyakran látom, hogy Archer Hale eljárna
randizgatni, azt meg pláne nem hiszem, hogy megnősülne. De
mondtam már: nem sokat tudok róla azon kívül, hogy nem
beszél.
– De, beszél – ellenkeztem. – Én beszéltem vele.
Anne meglepetten oldalra biccentette a fejét.
– Nos, erről fogalmam sem volt. Sohasem hallottam egyetlen
szavát sem.
– Jelbeszédet használ – ráztam meg a fejemet. – És én is.
Apukám siket volt.
– Ó, értem. Hát erre nem is gondoltam. Szerintem úgy adja elő
magát, mint aki nem nagyon akar törődni senkivel. Nekem
legalábbis úgy tűnt abból a pár alkalomból, amikor a városban
láttam – ráncolta a homlokát Anne.
– Én úgy gondolom, hogy igazából meg sem próbált vele
kommunikálni senki – vontam vállat. – Semmi baj nincs vele,
leszámítva talán a szociális készségét és azt, hogy nem tud
beszélni – révedtem a távolba Anne válla fölött, hogy magam elé
képzeljem Archert. – Meg az öltözködéssel is akadnak gondjai –
vigyorogtam.
– Igen, tényleg érdekesen fest, ugye? – mosolygott vissza rám
Anne. – Persze, ha az ember rendbe tenné, több mint szalonképes
lenne. Elég jóképűek voltak a felmenői. Tulajdonképpen az összes
Hale fiú olyan jól néz ki, hogy az már szó szerint emberfeletti.
 Anne kislányosan felnevetett, mire rávigyorogtam.
Nagyot kortyoltam a teából, aztán oldalra biccentettem a
fejemet.
– Emlékszik rá, hogy mi történt a két másik testvérrel
Archerék balesetekor?
Anne megrázta a fejét.
– Nem, csak azt tudom, amit a városban hallottam. Fogalmam
sincs, mi történt közöttük, ami végül a tragédiához vezetett.
Igyekszem úgy emlékezni rájuk, amilyenek voltak, hogy száz
kilométeres körzetben utánuk epekedett minden nő. Persze a fiúk
kihasználták ezt. Még Connor is, aki a legkevésbé volt gazfickó a
három közül. De amennyire tudom, az egyetlen lány, aki valóban
érdekelte őket, az Alyssa McRae volt.
– Mindhármukat? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Ez
aztán a történet!
– Hmm… – révedt a távolba Anne. – Igazi szappanoperát
csináltak itt, főleg Connor és Marcus Hale. Az a két fiú folyton
versengett egymással valamin. Ha nem a sportban, akkor a nők
miatt. Miután Alyssa ideköltözött, már ő volt az egyetlen, akiért
versengtek. Nathan Hale nem sok jelét adta annak, hogy szintén
érdekelné, de szerintem a másik kettő oda se figyelt rá. Ahogy
már mondtam, Nathan mindig is más volt egy kicsit.
– Ki győzött végül? – suttogtam.
Anne pislogott, aztán mosolyogva rám nézett.
– Marcus Hale. Őhozzá ment feleségül. Ahogy akkoriban
mondtuk: villámesküvőn. A családalapítás miatt így volt rendjén.
De az a baba elment, és Alyssa csak évekkel később esett teherbe
Archerrel – rázta a fejét Anne. – Az a lány mindig olyan
szomorúnak tűnt, miután hozzáment Marcushoz. Connor Hale is
annak látszott. Mindig arra gondoltam, hogy mindketten érezték,
hogy Alyssa rossz döntést hozott. Persze a sok ivászat meg nőzés
miatt, amit Marcus Hale házas emberként is folytatott, már
lényegében az egész város tudta, hogy rossz döntést hozott.
 – Connor Hale utána lett rendőrkapitány?
– Igen-igen. Ő is megházasodott, biztos próbált továbblépni.
Aztán megszületett Travis.
– Wow. És mindez akkora tragédiával végződött…
– Igen-igen… nagyon szomorú történet – mondta Anne rám
nézve. – De drágám, az, hogy te beszélni tudtál Archerrel,
szerintem csodálatos – rázta meg a fejét. – Ebből is látszik,
mindannyian milyen keveset tettünk azért a fiúért.
Anne mintha eltűnődött volna ezen.
Egy darabig mindketten csendben üldögélve kortyolgattuk a
teánkat, mielőtt ismét megszólaltam.
– Jobb, ha megyek, és lezuhanyozom meg átöltözöm. Ma is le
fogok biciklizni a tóhoz.
– Ó, helyes. Annyira örülök, hogy tetszik a bicikli! Strandolj
annyit, amennyit csak tudsz! Hamarosan lehűl az idő.
– Igyekszem – álltam fel mosolyogva. – Köszönöm, Anne. És a
beszélgetést is.
– Én köszönöm, drágám. Mosolyt csaltál egy öregasszony
arcára.
Vigyorogva integettem neki, majd lementem a lépcsőn és ki a
kapun.

***

Nagyjából egy órával később végigtekertem a Briar Roadon, a

bicikli kosarában egy üveg vízzel, egy törölközővel és az édes
rosszcsont kiskutyámmal.
Archer háza előtt letettem a lábamat a porba, hogy kicsit
lefékezzek. Résnyire nyitva volt a kapu. A rést bámultam, amíg
teljesen meg nem állt a biciklim. Nem láttam postaautót az úton.
Archer hagyta nyitva? Töprengve oldalra biccentettem a fejemet.
Egy ujjamat az ajkamhoz emelve elgondolkodtam. Totálisan ciki
lenne megint hívatlanul beállítani hozzá? Vagy direkt azért
hagyta nyitva, hogy bemenjek? Nevetséges, hogy ez az eshetőség
egyáltalán eszembe jut? Valószínűleg.
Előrébb toltam a biciklimet és nekidöntöttem a kerítésnek.
Ölbe vettem Feebyt, aztán belestem a nyitott kapun. Csupán
gyorsan be akartam kukucskálni. Archer éppen távolodott a ház
felé, de amikor meghallotta a kapu zsanérjának csikorgását,
megfordult. Rám függesztette a tekintetét – nem tűnt
meglepettnek.
Beléptem.
– Szia – jeleltem. Letettem Feebyt, aztán folytattam. –
Nagyon remélem, hogy azért hagytad nyitva a kaput, mert
részedről oké, ha bejövök, és nem pont most követek el újabb
birtokháborítást. Az ciki lenne – fintorodtam el, majd két
tenyeremet az arcomra téve, lélegzetvisszafojtva vártam a
válaszát.
Mély, mahagóni színű szemével csak nézett egy darabig.
Elpirultam, mire mintha megenyhült volna.
Farmernadrág volt rajta – olyan sok lyukkal, mintha éppen
szétesni készült volna –, feszülős fehér pólóval, ami túlságosan
feszült rajta, és mezítláb volt.
– Mutatni akartam neked valamit – jelelte.
Kiengedtem a levegőt, és éreztem, hogy mosoly terül szét az
arcomon. De aztán értetlenkedve biccentettem oldalra a fejemet.
– Tudtad, hogy jönni fogok?
Erre lassan megrázta a fejét.
– Arra gondoltam, hogy talán. Láttam a biciklinyomokat.
– Ó… – pirultam el megint, és ezúttal nem jeleltem. – Ööö…
– Akarod látni vagy nem?
Egy pillanatra rámeredtem, aztán bólintottam.
–Jó. Várj, hol a baltád?
Felvonta a szemöldökét, és szemügyre vette az
arckifejezésemet.
– Neked ilyen a humorod?
 Felnevettem, mert boldoggá tett a tény, hogy utalt a legutóbbi
beszélgetésünkre.
– Egy-null oda – vigyorogtam. – Mit akarsz mutatni?
– Itt lesznek mindjárt.
– Lesznek? – kérdeztem, miközben végigsétáltam vele a
kocsifelhajtón a fák közé.
Bólintott, de nem fejtette ki.
Feeby meglátott egy madarat, amint az éppen szárnyra kapott
a gyepről, és olyan gyorsan a nyomába iramodott, ahogy csak a
rövid lábacskái bírták.
Odaértünk a kis házhoz, és lementünk a teraszra vezető pár
lépcsőfokon, ahol éppen elfért egy fehér hintaszék és egy
tárolódoboz.
Archer félretolta a széket, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
– Jaj, istenem! – kiáltottam fel és előreléptem.
– Mondtad, hogy hallottad azt a hangot néhány napja. Az
Cica volt, éppen szült.
Vigyorogva lenéztem az alvó kutyamamára és a három pici
barna kölykére, akik elernyedve pihegtek a hasánál. Látszott
rajtuk, hogy pont most laktak jól, és kajakómába estek. De aztán
ráncolni kezdtem a szemöldökömet, amikor felfogtam Archer
szavait, úgyhogy ránéztem.
– Cicának hívják a kutyádat?
Kissé félresimította a haját az arcából és rám nézett.
– Hosszú történet. A nagybátyám azt mondta nekem, hogy az
állatok a birtokunkon kémek, akik neki dolgoznak, és ennek
megfelelően nevezte el őket. Az ő neve Cica Kutyovna, és az
orosz titkosszolgálat képezte ki. Most már nekem dolgozik.
Ajjaj, ez nem hangzik túl biztatóan.
– Értem. És te elhiszed? – méregettem aggodalmasan.
– Nos, a hadműveletei többnyire mókusvadászatra
korlátozódnak, illetve szemlátomást megfelelő potenciával
rendelkező hímegyedekkel történő titkos találkákra is – mutatott
a kutyacsalád felé. Mintha pajkosság csillant volna a
tekintetében.
Kacagva megráztam a fejemet.
– Szóval a bácsikád egy kicsit…
– Paranoid volt, de nem ártott senkinek. Jó ember volt.
Láttam, hogy fájdalom árnyéka fut át az arcán, és megint a
kiskutyákra nézett.
Megérintettem a karját, mire összerezzent és felém fordult.
– Hallottam, hogy a bácsikád néhány éve meghalt. Sajnálom.
Lepillantott rám, és egy darabig az arcomat fürkészte. Majd
alig láthatóan bólintott, aztán megint az apróságokra nézett.
Néhány másodpercig oldalról néztem az arcát. Észrevettem,
milyen helyes – legalábbis ami látszik belőle. Aztán lehajoltam,
hogy közelebbről is megnézzem a kutyusokat.
Rávigyorogtam Archerre, aki leguggolt mellém.
– Kézbe vehetem az egyiket? – kérdeztem.
Bólintott.
– Fiúk vagy lányok?
– Két fiú, egy lány.
Megfogtam az egyik puha, meleg, alvó kis testet, magamhoz
öleltem, és belefúrtam az orromat a bársonyos bundájába. A
kiskutya nyüszítve dörgölőzött az arcomhoz, nedves kis orrával
csiklandozva a bőrömet.
Archerre néztem, aki halványan mosolyogva közelről figyelt.
Ez volt az első mosoly, amit láttam tőle, úgyhogy kissé
megdöbbentem. Rábámultam, és éppúgy találkozott a
tekintetünk, mint amikor először egymásba botlottunk. Nem
értettem, miért kezd pezsegni a vérem. Csak néztem őt, és
önkéntelenül hozzádörgöltem az arcomat a bársonyosan puha és
dagi kiskutyapocakhoz.
Nemsokára letettem a kutyust, hogy tudjak jelelni.
– Köszönöm, hogy megmutattad…
 Felém nyúlt, hogy a szemembe nézve megállítsa a kezemet.
Kérdő tekintettel néztem rá, aztán az enyémen pihenő hatalmas
kezére pillantottam. Gyönyörű keze volt: egyszerre erős és
elegáns. Aztán megint az arcára emeltem a tekintetemet.
Mindkét kezét felemelte, hogy folytathassa.
– Beszélhetsz rendesen. Tudod, hogy hallak.
Rápislogtam, és kisvártatva én is felemeltem a kezemet.
– Ha részedről is oké, inkább a te nyelveden szeretnék
beszélni – mosolyodtam el halványan.
Kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámult rám, aztán felállt.
– Vissza kell mennem dolgozni – mondta.
– Dolgozni?
Bólintott, de nem bocsátkozott részletekbe. Hát jó.
– Akkor, ugye, mennem kéne?
Válasz helyett csak bámult.
– Visszajöhetek? Meglátogatni a kiskutyákat?
Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, aztán bólintott.
Kifújtam a levegőt.
– Oké. Ha nyitva a kapu, tudni fogom, hogy bejöhetek.
Megint bólintott. Ezúttal kisebbet, alig észrevehetően.
Még néhány másodpercig bámultuk egymást, mielőtt
elmosolyodtam, sarkon fordultam és visszasétáltam a
kocsifelhajtón. Odahívtam magamhoz Feebyt, aki ezúttal
odaszaladt és ölbe kaptam. A kapunál hátrafordulva láttam, hogy
Archer még mindig ugyanott áll, és engem figyel. Finoman
intettem neki, majd becsuktam a kaput magam mögött.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP HABOZVA, az ajkamat harapdálva sétáltam végig Archer

kocsifelhajtóján. Olyan zaj hallatszott a ház mögül, mintha kő
csapódna kőhöz. A sarkon befordulva megpillantottam őt, amint
félmeztelenül, négykézláb kövekkel burkol le valamit, ami úgy
nézett ki, mint egy oldalsó terasz kezdeménye.
– Szia! – szólaltam meg halkan, mire felkapta a fejét. Kissé
meglepődött, de mintha valami más is látszott volna rajta… talán
öröm? Abszolút nem volt az a könnyen kiismerhető fajta. Főleg
mivel a szakálla miatt nem láttam tisztán a vonásait, ráadásul a
haja eltakarta a homlokát és az állát is.
Biccentett, és egy nagy sziklára mutatott a készülő terasztól
jobbra, aztán folytatta a munkát.
Délután kettőkor jöttem el az étteremből. Hazamentem,
gyorsan lezuhanyoztam, biciklire pattantam és eljöttem
Archerhez. Feebyt otthagytam Anne-nél, mert nem tudtam, hogy
jó-e, ha máris más kutyák vannak a kicsik körül.
A kapuhoz érve önkéntelenül elmosolyodtam, amikor láttam,
hogy résnyire nyitva van.
Most odamentem a nagy kőhöz, amire az előbb mutatott.
Leültem a szélére, és onnan figyeltem őt csendben.
 Úgy látszik, szeret kőműveskedni a szabadidejében. Bizonyára
ő kövezte ki a hosszú kocsifelhajtót is a ház előtt. Ez a srác telis-
tele van meglepetésekkel. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a
bicepsze minden egyes helyére kerülő kőnél megfeszül. Nem
csoda, hogy ilyen jól néz ki. Mindig csak dolgozik.
– Oké, hoztam egy listát – néztem rá, és feljebb tornáztam
magam a nagy sziklán, hogy kényelmesebben üljek.
Archer felvonta a szemöldökét és rám nézett.
Továbbra is a hangommal kommunikáltam, hogy folytathassa
a munkát anélkül, hogy rám kelljen néznie.
De ő feltérdelt, izmos combjára tette a kesztyűbe bújtatott
kezét, és rám nézett. Kifakult edzősort volt rajta térdvédővel és
munkáscsizmával. Meztelen mellkasa le volt barnulva, s némi
verejték fénylett rajta.
– Egy listát? – jelelte.
A papírt az ölemben hagyva bólintottam.
– Nevek vannak rajta. A kiskutyáknak.
Oldalra biccentette a fejét.
– Oké.
– Szóval vétójogod van. Mármint a te kutyáid meg minden,
de én arra gondoltam, hogy az Ivan Sziklovics, a Szergej
Sztravinszkij és az Okszana Kalasnyikova elég jó választás.
Archer rám meredt, aztán valami elképesztő csoda történt az
arcával. Hatalmas vigyor terült szét rajta.
Elakadt a lélegzetem és tátott szájjal meredtem rá.
– Tetszenek? – kérdeztem végül.
– Aha, tetszenek – felelte.
Bólintottam, és lassan én is elvigyorodtam. Hát, akkor jó.
Egy kicsit még üldögéltem ott. Élveztem a nyári napsütést és az
ő jelenlétét, miközben figyeltem, ahogy dolgozik: erős testével a
helyükre hordta a köveket.
Néhányszor felpillantott és félénken rám mosolygott. Több
szót már nem váltottunk, de kellemes hallgatásba burkolóztunk.
 Végül felálltam és megszólaltam:
– Mennem kell, Archer. A szomszédomnak, Anne-nek dolga
van, úgyhogy el kell hoznom tőle Feebyt.
Archer is felállt, beletörölte a kezét a combjába és bólintott.
– Köszönöm – jelelte.
Mosolyogva bólintottam, és odasétáltam a kapuhoz. Halvány,
boldog mosollyal az arcomon tekertem hazáig.

***

Két nappal később megint elhajtottam Archer háza előtt az után,

hogy pihentem egy kicsit a strandon. Ismét résnyire nyitva volt a
kapu. Bizsergés futott végig a gerincemen, amikor leszálltam a
bicikliről. Beléptem, és Feebyvel az ölemben végigsétáltam a
kocsifelhajtón.
Bekopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Úgyhogy a tó felől
odahallatszó kutyaugatás zaját követtem. A fák között megállva
Archert és Cicát pillantottam meg lejjebb, a parton. Odamentem
hozzájuk. Archer félénken elmosolyodott, amikor meglátott.
– Szia – jelelte.
A ragyogó napsütéstől hunyorogva én is elmosolyodtam.
Letettem Feebyt, és mutattam egy hellót.
Kellemes csöndben sétáltunk egy kicsit a part mentén. Minél
több időt töltöttünk együtt – akár szavak nélkül –, annál jobban
éreztem magam vele. Éreztem, hogy ő is egyre inkább feloldódik a
közelemben.
Archer felvett egy követ a partról, hogy kacsázzon vele. A kő
újra és újra visszapattant a felszínről, alig zavarta meg a nyugodt
víztükröt. Felkacagtam.
– Mutasd meg, hogy csináltad!
Archer egy darabig a kezemet figyelte, aztán lenézett a
homokos partra, hogy keressen egy követ.
Amikor talált egy megfelelőt, odaadta nekem.
 – Minél laposabb, annál jobb. Most pedig dobd el nagyjából
úgy, mint egy frizbit, hogy a lapos oldalával landoljon a vízen.
Bólintva felkészültem a dobásra. Elhajítottam, és néztem,
ahogy a felszínről visszapattan egyszer. Hujjogtam, Archer pedig
mosolygott.
Felkapott egy másik kis követ és elhajította. Visszapattant
egyszer, kétszer, háromszor… kb. hússzor.
– Hencegj csak! – motyogtam.
Láttam rajta, hogy jól szórakozik.
– Te mindenben jó vagy, amibe csak belekezdesz, mi?–
biccentettem felé hunyorogva.
Néhány másodpercre eltöprengett, mielőtt válaszolt.
– Igen.
Nevettem, mire vállat vont.
– A bácsikád otthon tanított? – kérdeztem nemsokára.
– Igen – pillantott rám.
– Biztos okos ember volt.
Archer ezen eltöprengett.
– Az volt. Főleg a matekhoz és más természettudományokhoz
értett. Lehet, hogy néha elkalandozott a figyelme, de megtanított
arra, amit tudnom kell.
Bólintottam. Eszembe jutott, hogy Anne mesélte: Nathan
Hale-nek mindig jól ment az iskola.
– Kérdezősködtem rólad a városban, mielőtt idejöttem –
jegyeztem meg kissé félénken.
Archer a homlokát ráncolva nézett rám.
– Miért?
Kicsit eltűnődtem.
– Amikor először találkoztunk… felkeltetted az
érdeklődésemet – feleltem, és az ajkamba haraptam. – Meg
akartalak ismerni – folytattam elpirulva.
Archer egy pillanatra rám meredt, mintha választ keresne
valamire. Aztán felvett még egy lapos követ, hogy beledobja a
tóba. Olyan sokszor visszapattant a víztükörről, hogy elvesztettem
a fonalat számolás közben.
– Bárcsak tudnák! – ráztam meg a fejemet.
– Ki? Mit? – fordult felém.
– Mindenki a városban. Néhányon azt hiszik, hogy nincs ki a
négy kereked – nevettem fel halkan. – Tényleg nevetséges.
Megint vállat vont, és felemelt egy faágat, hogy odadobja a
parton felénk kocogó Cicának.
– Miért hagyod, hogy ezt gondolják?
Kifújta a levegőt, és néhány másodpercig a tavat bámulta,
mielőtt felém fordult.
– Mert így egyszerűbb.
Fürkészni kezdtem az arcát, aztán felsóhajtottam.
– Nekem ez nem tetszik.
– Bree, ez már régóta így van. Nincs ezzel semmi baj.
Mindenkinek könnyebb így.
Nem egészen értettem, de láttam, ahogy megfeszül a teste,
amikor a városlakókról beszélünk, úgyhogy témát váltottam, mert
szerettem volna, ha megint ellazul a közelemben.
– Szóval mi mást tudsz még nekem tanítani? – csipkelődtem.
Felvont szemöldökkel a szemembe nézett. Összeszorult a
gyomrom, és mintha bizsergés áradt volna szét a zsigereimben.
– Te mit tudsz tanítani nekem?– kérdezte.
Kissé megráztam a fejemet, mutatóujjamat pedig az ajkamhoz
érintettem.
– Talán megtaníthatlak pár dologra.
– Ó, tényleg? Mire? – csillant fel a szeme, de aztán megint
másfelé nézett.
– Ööö… – suttogtam, miután nyeltem egyet. Aztán jelnyelven
folytattam, hogy újra rám kelljen néznie. – Elég jó szakács
voltam régen.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Igazából nem akartam sütni-
főzni senkinek, vagy megtanítani bárkit erre. De abban a
pillanatban rögtön ez jutott eszembe, és valamivel oldani akartam
a közénk telepedett kínos feszültséget.
– Meg akarsz tanítani főzni?
Nagyon lassan bólintottam.
– Mármint csak akkor, ha ez nem tartozik azok közé a dolgok
közé, amiket már mesterfokon űzöl.
Elmosolyodott. Még mindig nem szoktam hozzá ehhez,
úgyhogy egy kicsit felgyorsult tőle a szívverésem. Olyan volt,
mintha ritka ajándékkal lepett volna meg. Gyorsan felmarkoltam
az ajándékot, és biztonságba helyeztem a szívem legmélyére.
– Az jó lenne – felelte nemsokára.
Mosolyogva bólintottam, mire újabb mosollyal ajándékozott
meg.
Még egy órát sétáltunk a tóparton. Kavicsokat keresgéltünk, és
addig kacsáztunk, amíg az enyém is vissza nem pattant
háromszor a víz felszínéről.
Hazaérve rájöttem, hogy nagyon régóta nem volt ilyen jó
napom.

***

Másnap felpakoltam néhány szendvicset az étteremben,

hazavezettem, lezuhanyoztam és átöltöztem, aztán beraktam
Feebyt a bicikli kosarába és megint elmentem Archerhez. Annak
ellenére, hogy mindig én mentem hozzá, tehát én
kezdeményeztem a közös időtöltést, úgy éreztem, hogy ő is tesz
ezért valamit – már csupán azzal is, hogy hagyja, hogy
meglátogassam.
– Archer, ha a nagybátyád nem ismerte a jelnyelvet, akkor
hogy kommunikáltál vele?
A kertjében ültünk a füvön, Cica és a kiskutyái ott feküdtek
velünk egy takarón. Az apróságok duci kis teste izgett-mozgott.
Vakon keresték a helyüket, amíg a mamájuk vissza nem bújt
hozzájuk.
Feeby is ott feküdt a közelben. Mutatott némi érdeklődést a
kiskutyák iránt, de nem fordított rájuk túlzott figyelmet.
Archer fektében felpillantott rám. A könyökére támaszkodott
eddig, de most felült, hogy válaszolni tudjon a kezével.
– Nem kommunikáltam valami sokat – vont vállat. – Ami
fontos volt, azt leírtam. Különben csak hallgattam.
Egy darabig némán méregettem. Azt kívántam, bárcsak jobban
tudnám értelmezni az arckifejezését, amit elrejtett a zabolátlan
szőrrengeteg.
– Hogyan tanultad meg a jelnyelvet?
– Magamtól.
Oldalra biccentettem a fejemet és beleharaptam a pastramis
szendvicsbe. Archer nagyjából fél perc alatt begyűrte a sajátját: a
nagyját ő ette meg, de néhány darabka húst odaadott belőle
Cicának. Letettem a szendvicsemet.
– Hogyan? Könyvből?
– Aha – bólintott.
– Van számítógéped?
– Nincs – nézett fel rám a homlokát ráncolva.
– Van nálad áram?
Úgy pillantott rám, mint aki viccesnek találja a kérdést.
– Igen, Bree, van nálam áram. Mindenkinél van, nem?
Úgy döntöttem, hogy inkább nem világosítom fel: pont
olyannak látszik, akinél talán semmilyen modern dolog nincs.
– Van tévéd? – érdeklődtem.
– Nem, könyveim vannak – rázta meg a fejét.
Bólintottam, és próbáltam megfejteni őt.
– Ezt a sok mindent, amivel foglalkozol… A kőmüvességet
meg a kertészkedést mind magadtól tanultad?
– Bárki megtanulhat bármit, ha van rá ideje. Nekem van
időm – vont vállat.
 Bólintottam és kivettem egy darab húst a szendvicsem széléről,
és rágcsáltam egy kicsit, mielőtt tovább kérdezősködtem.
– Honnan vetted a köveket a kocsifelhajtóhoz meg a
teraszhoz?
– Volt, amit a tó körül gyűjtöttem és volt, amit a kertészeti
árudában vettem.
– És hogy hoztad őket ide?
– Hát, a kezemben – nézett rám úgy, mintha őrültséget
kérdeztem volna.
– Akkor nem vezetsz autót? Mindenhová gyalog mész?
– Igen – vont vállat megint. – Oké, megvolt a húsz kérdés. Mi
van veled? Mit csinálsz Pelionban?
Fürkésztem egy kicsit az arcát, mielőtt válaszoltam volna. Rám
szegezte aranybarna szemét, és várta, mit fogok mondani.
–Afféle körutazáson vagyok – vágtam bele, de aztán
elhallgattam. – Nem is… tudod, mit? Elmenekültem. Az
apukám… elhunyt… és még más dolgok is történtek, amiket
nehezen éltem meg, úgyhogy besokalltam és elmenekültem –
sóhajtottam fel. – Ez az igazság. Nem tudom, miért árulom el
neked, de így van.
Egy kicsit tovább bámult, mint ahogy azt indokoltnak éreztem.
Olyan volt, mintha kitárulkoztam volna előtte, és most inkább a
távolba néztem. A szemem sarkából láttam, ahogy mozog a keze,
úgyhogy megint felé fordultam.
– Működik?
– Micsoda? – suttogtam.
– A menekülés. Segít?
– Nem nagyon – bámultam rá.
Bólintott, eltöprengve szemügyre vett, aztán másfelé nézett.
Örültem neki, hogy nem jön bátorító szavakkal. A csendes
megértés néha jobb volt, mint egy rakás üres szó.
Végignéztem a makulátlan kerten és a kis házon, ami apró volt
ugyan, de gondozott. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miből van
pénze idekint élni, de eszembe jutott, hogy ez nem lenne valami
udvarias. Valószínűleg kapott valami járadékot a nagybátyja
életbiztosítása után… vagy a szülei révén. Úristen, mennyi
veszteség érte…
– Szóval, Archer… – tereltem más irányba a beszélgetést. –
Ami a főzést illeti… Most szombaton ráérsz? Ötkor itt? – vontam
fel a szemöldökömet.
Kissé elmosolyodott.
– Nem tudom. Egyeztetnem kell a társasági életemet
koordináló titkárnővel.
– Neked ilyen a humorod? – horkantam fel.
Felvonta a szemöldökét.
– Így már jobb – mondtam.
Még szélesebben elmosolyodott.
– Köszi, dolgoztam rajta.
Felkacagtam. Felcsillant a szeme és a számra tévedt a
tekintete. Megint bizseregni kezdtem, és mindketten másfelé
néztünk.
Kisvártatva összeszedtem a cuccaimat meg a kiskutyámat,
elköszöntem Archertől, és elindultam kifelé.
A kapuhoz érve megálltam, és visszanéztem a hátam mögötti
kis házra. Hirtelen tudatosult bennem, hogy Archer Hale magától
megtanult egy nyelvet, amit még nem beszélt senkivel.
Amíg nem jöttem én.

***

Másnap éppen egy marhás szendvicset vittem ki sült krumplival

Cal Tremblay-nek, és egy baconös-paradicsomosat
krumplisalátával Stuart Purcellnek a hármas asztalhoz, amikor
megszólalt az ajtó fölötti csengő. Felpillantottam, és Travis lépett
be egyenruhában. Széles mosolyt villantott rám, és a pult felé
intett, hogy én fogom-e kiszolgálni. Mosolyogva bólintottam.
 – Mindjárt jövök – tettem hozzá halkan.
Felszolgáltam a kezemben lévő ételt, újratöltöttem a két
vendég vizespoharát, aztán visszamentem a pult mögé, amihez
azóta leült Travis.
– Szia! Hogy vagy? – mosolyogtam rá. Felemeltem a kávés
kancsót és felvontam a szemöldökömet.
– Kérek – felelte, mire nekiláttam, hogy töltsék. – Próbáltalak
hívni. Le akarsz rázni?
– Lerázni…? Jaj, a francba! Lemerült az egyenlegem. A fene! –
csaptam a homlokomra. – Bocsi, feltöltőkártyás telefonom van,
és ritkán használom.
Felvonta a szemöldökét.
– Nincs senki otthon a családban, akivel tartod a kapcsolatot?
Megráztam a fejemet.
– Van pár barátom, de az apukám fél éve meghalt és… nem,
igazából nincs senki.
– Úristen… sajnálom, Bree – felelte aggodalmas arccal.
Legyintettem, mert nem voltam hajlandó érzelmeskedni a
munkahelyemen.
– Semmi baj, jól vagyok.
Nagyjából jól voltam. Olykor. Mostanság jobban.
Egy pillanatig fürkészte az arcomat.
– Amúgy azért hívtalak, hogy eljönnél-e velem vacsorázni.
Tudod, a múltkor beszéltünk róla.
Nekidőltem a csípőmmel a pultnak és rámosolyogtam.
– Szóval nyomoztál utánam, miután nem vettem fel a telefont?
– Hát, nem hívnám valami bonyolult, kémeket is bevonó
hadműveletnek – vigyorgott.
Felkacagtam, de a szóhasználata Archerre emlékeztetett, és
valami különös oknál fogva hirtelen mintha bűntudatot éreztem
volna. Vajon miért? Fogalmam se volt róla. Barátság bimbózott
közöttünk, ám ő sok tekintetben még mindig zárkózott volt. Azt
hiszem, sikerült megértenem őt, és nagyon dühített, hogy az
egész átkozott város levegőnek nézte, miközben igazából egy
hihetetlenül okos és gyengéd srácnak ismertem meg, aki sohasem
ártott senkinek. Ez olyan igazságtalan!
– Hahó, Föld hívja Bree-t! – zökkentett ki a
gondolatmenetemből Travis. Észrevettem, hogy kifelé bámulok
az ablakon.
Kissé megráztam a fejemet.
– Bocsi, Travis. Csak elmerültem egy picit a gondolataimban.
Az agyam néha tényleg úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk –
nevettem fel zavaromban. – Amúgy meg öö… ja, elmegyek veled
vacsizni.
– Ennyire azért ne legyél izgatott miatta! – vonta fel a
szemöldökét.
Kacagva megráztam a fejemet.
– Nem, bocsi, én csak… csak egy vacsi, ugye?
– Hát lehet, hogy előétel is belefér… meg valami desszert –
vigyorgott.
– Oké! – nevettem.
– Péntek este?
– Igen, rendben – mondtam, miközben odaintettem egy
párnak, akik éppen akkor ültek le az étteremnek arra a részére,
amelyikért én feleltem. – Most vissza kell mennem dolgozni, de
akkor pénteken találkozunk?
Lekörmöltem a címemet a rendelésekhez használt jegyzettömb
egyik lapjára, kitéptem, és mosolyogva átadtam neki.
– Aha. Mi lenne, ha hétkor érted mennék?
– Tökéletes – mosolyogtam megint. – Akkor majd találkozunk,
szia!
Miközben a pultot megkerülve elindultam az asztal felé,
láttam, ahogy hátradől a bárszéken, hogy szemügyre vegye a
seggemet.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

BREE

PÉNTEKEN KORÁN kellett munkába mennem, aztán

hazaautóztam, hogy felkészüljek a randira Travisszel.
Hosszú, forró zuhanyt vettem, utána pedig egy kis extra időt
szántam a frizurámra és a sminkemre. Próbáltam magamra
erőltetni egy kis helyzethez méltó izgalmat, amilyen egy olyan
lányhoz illik, akit mindjárt randira visznek.
Mi van, ha megcsókol? Idegesen összerándult a gyomrom.
Furcsa módon megint Archer jutott eszembe, és a homályos
bűntudat is jött vele. Bolondság! Csak barátok vagyunk Archerrel.
Tudtam, hogy van köztünk valami plusz, viszont igazából nem
tudtam, micsoda. Zavarba ejtő és különös volt, ismeretlen érzés.
Helyes arca van – legalábbis amennyit láttam belőle de
vonzódom-e hozzá? A tükör előtt ráncolni kezdtem a
homlokomat, és egy pillanatra megálltam a szemem kihúzása
közben. Az is biztos, hogy jó teste van – sőt: lenyűgöző,
nyálcsorgatásra érdemes teste van –, amit folyton csodáltam. De
ez vajon vonzalom? Hogy vonzódhat az ember valakihez, aki
ennyire más, mint azok, akikhez valaha is vonzódott? Ettől
viszont még nem tagadhattam le, hogy megvan a maga bája. Ha
rá gondoltam, magam elé képzeltem a félénk mosolyát és azt,
hogy folyton figyeli minden apró rezdülésemet, és ettől bizsergés
áradt szét a zsigereimben. Igen, ez már valami – de nem tudom,
hogy mi.
Travishez ugyanakkor elég könnyű vonzódni. Mindene megvan
hozzá: ügyes taktika és olyan helyes külső, amit minden épeszű
lány kívánatosnak tart. Ám úgy tűnik, hogy én nem vagyok
teljesen épeszű. Másfelől viszont talán jó, ha egy kicsit erőt veszek
magamon, és talán kell is. Már több mint fél év eltelt…
Befejeztem a sminkemet. Nem kell ezt túlbonyolítani! Csak egy
randi. Egy aranyos, helyes fiúval.
És nem kell ennyire idegesnek lennem. Nem vagyok
tapasztalatlan – nem vagyok szűz. Három félkomoly kapcsolatom
is volt a főiskolán, és egyikükbe talán még szerelmes is voltam.
De kiderült, hogy ő mindegyik lányba szerelmes volt a koli
emeletén, ahol laktam. Vagy legalábbis abba volt szerelmes, hogy
a hátam mögött a bugyijukba tud férkőzni. Ennek rossz vége lett.
Most az a lényeg, hogy nem kell feszültnek lennem Travis Hale
miatt. Ez csak egy randi, méghozzá az első. Nem kell újra
találkoznom vele, ha nem akarok. Ilyen egyszerű.
Travis pontban hétkor kopogott az ajtómon. Fantasztikusan
festett ingben és szövetnadrágban. Én egy fekete lapruhát
választottam, ami kihangsúlyozta a domborulataimat, ezüstszínű
magassarkú cipővel. Leengedtem a hajamat, és nagyon laza
hullámokat csempésztem bele hajsütővassal.
Travis elismerő pillantással jutalmazott, aztán átnyújtotta a
vörös rózsacsokrot, amit eleve üvegvázában hozott.
– Gyönyörű vagy, Bree.
Mosolyogva beleszagoltam a csokorba.
– Köszönöm – tettem le a vázát az ajtó melletti asztalra,
belekaroltam Travisbe és kisétáltam vele a hatalmas, ezüstszínű
furgonjához.
Segített beszállni, aztán az étterem felé vezető úton
elcsevegtünk róla, hogy mennyire sikerült berendezkednem
Pelionban.
 Egy Cassells Grill nevű helyre vitt, a tó másik oldalára.
Hallottam már róla, hogy az a legjobb étterem a környéken. A
romantikus félhomály és a hatalmas ablakokból látszó gyönyörű
tóparti panoráma miatt gondoltam, hogy ez valóban így is van.
Amikor leültünk az asztalunkhoz, és megjegyeztem, hogy
milyen szép ez a hely, Travis azt mondta:
– Hamarosan nem kell átjönnünk a másik oldalra, hogy ilyen
helyet találjunk. Sok közül választhatunk majd Pelionban is.
Felpillantottam az étlapról.
– Akkor jól értem, hogy neked tetszenek a tervek?
– Igen, jól – bólintott. – Ezzel nemcsak hogy modernebb lesz a
város, hanem mindenkinek több lesz a jövedelme, így a
családomnak is. Szerintem végül mindenki örülni fog neki.
Eltöprengve bólintottam. Azok alapján, amiket innen-onnan
hallottam az étteremben, a legtöbben nem lelkesedtek érte, hogy
Pelionból is nagy és modern turistaparadicsom legyen.
– Ráadásul hamarosan én veszem majd át az irányítást a város
fölött, úgyhogy a terveket részben együtt dolgoztam ki anyámmal.
– Ó, ezt nem is tudtam – pillantottam fel rá meglepetten.
Némileg büszke arckifejezéssel bólintott. Ivott egy korty vizet,
aztán folytatta.
– Azóta a családom tulajdonában áll a földbirtok, amire Pelion
épült, hogy az első lakók megérkeztek ide. Mindig apáról
elsőszülött fiúra szállt, amikor a fiú huszonöt éves lett. Most
februárban ugyan még nem, de jövőre már én fogom irányítani a
dolgokat.
Bólintottam. Mielőtt ideköltöztem volna, nem is tudtam, hogy
emberek egész városokat birtokolhatnak.
– Értem. Hát ez nagyszerű, Travis! És az, hogy az apukád
nyomdokaiba lépve rendőr lettél… nagyon csodállak érte.
Travis elégedettnek tűnt. Megetetett és borral itatott,
miközben lazán elcsevegtünk és mókáztunk. Jól éreztem magam.
Evés közben megkérdezte, mit szoktam csinálni a
szabadidőmben, amikor nem Melanie-val és Lizával lógok, némi
habozás után így feleltem:
– Mostanában sok időt töltök Archerrel.
Félrenyelte a vizet, úgyhogy a szájához emelte a szalvétát.
– Archerrel? Ugye csak viccelsz?
Homlokráncolva megráztam a fejemet.
– Nem. Tudod, hogy ismeri a jelbeszédet?
– Ööö… nem. Legutóbb, amikor a városban láttam, tudomást
sem vett rólam.
– Hmm… – fürkésztem az arcát. – Hát, nem valami könnyű
elnyerni a bizalmát. De szerintem elég jó oka van rá. Talán
kitartóbban kellene próbálkoznod.
Rám meredt a borospohár széle mögül, mielőtt belekortyolt.
– Jó, lehet – hagyta rám, aztán egy pillanatra elhallgatott. –
Amúgy mit is csináltok pontosan együtt?
– Hát… többnyire beszélgetünk. Én is tudok jelelni, mert az
apukám siket volt.
– Micsoda véletlen! – mondta meglepetten. – Archernek mi
mondanivalója van?
Vállat vontam.
– Sok mindenről szoktunk dumálni. Kedves, okos és… érdekes.
Kedvelem őt.
Travis összevonta a szemöldökét.
– Oké, de figyelj, Bree… vigyázz vele, oké? Nem egészen…
százas. Ezt biztosra tudom, higgy nekem! – nézett rám aggódva.
– Nem akarom, hogy bármi olyat tegyen, amivel bánthat téged.
Bólintottam.
– Ettől nem tartok – válaszoltam halkan.
Nem kérdeztem rá az ő apukájának és Archer apukájának
viszonyára, bár tudtam valamennyit arról, hogy állítólag
versengtek egymással. Rejtélyes okból kifolyólag inkább
Archertől akartam hallani róla, nem pedig Travistől. Nem
tudtam, miért – talán azért, mert Archerrel már nagyjából
összebarátkoztam, de Travisszel még nem.
Mindenesetre Travis most témát váltott, és könnyedebb
vizekre eveztünk. Miután kifizette a számlát és visszamentünk a
furgonjához, átnyúlt az ülésen, hogy megfogja a kezemet, és a
házamig vezető úton el sem engedte.
Odakísért az ajtóhoz, amitől megint bizseregni kezdett a
hasam. Amikor a verandára érve felé fordultam, két tenyere közé
vette az arcomat, és a száját az enyémhez nyomta. Nyelvével
benyomult a számba, mire egy pillanatra megdermedtem, de ő
folytatta, így néhány másodperc múlva ellazultam. Profin csókolt,
kezeit végigfuttatva a vállamon, le a hátamon, és mire észbe
kaptam, már a fenekemet markolta és magához húzott. Éreztem,
ahogy dudorodik elöl a nadrágja, úgyhogy kibontakoztam az
öleléséből. Mindketten levegőért kapkodtunk. A vágytól izzó
szemébe nézve éreztem, hogy… valami nem stimmel. Biztos
velem van a baj. Lassítanom kell a tempón. Amikor legutóbb
vágytól izzó szemekkel nézett rám egy férfi, az pont életem
legtraumatikusabb pillanata volt. Egészen apró lépésekre volt
szükségem.
Rámosolyogtam Travisre.
– Köszönöm a szép estét.
Visszamosolygott rám, és gyengéd puszit nyomott a
homlokomra.
– Majd hívlak. Jó éjt, Bree!
Azzal megfordult és lement a lépcsőn. Amint beindította a
kocsit, bementem és becsuktam az ajtót magam mögött.

***

Másnap korán keltem, túléltem egy jókora flashbacket – úgy tűnt,

hogy egy randi egy helyes sráccal sem jelentett gyógyírt erre –,
aztán kivonszoltam magamat a konyhába, hogy igyak egy forró
teát.
Eszembe jutott, hogy ma adok főzőleckét Archernek, és ettől
boldogság áradt szét a zsigereimben, ami átvette a szörnyű
emlékek újra átélése miatti rettegés helyét. Ki kellett találnom,
hogy milyen étel elkészítését mutatom meg neki. Kalapálni
kezdett a szívem, amikor tudatosult bennem, hogy megint főzni
fogok. Jó ötlet ez? Tegnap este kigondoltam, hogy apró
lépésekben fogok haladni az intimitás terén, és a főzés
tekintetében is ez tűnt helyesnek. Nem fogok bonyolult ételsor
elkészítésébe bocsátkozni. Csak megmutatom Archernek, hogyan
készíthet el valami egyszerűt. Így tökéletes lesz. Jó érzésem volt
az egésszel kapcsolatban. És már alig vártam a közös időtöltést.
A mosogatónál állva áztatgattam a teafiltert, aztán óvatosan
belekortyoltam a forró italba. Az egészet végiggondolva már
jobban éreztem magam. A flashback elég szörnyű volt, de most
már minden rendben lesz. Legalábbis holnapig, amikor újra
megtörténik. Rátámaszkodtam a konyhapultra, és igyekeztem
nem hagyni, hogy ez rányomja a bélyegét a hangulatomra.
Szerencsére sűrű napom volt az étteremben, így hamar eltelt
az idő. Hazaérve lezuhanyoztam, farmersortot és ujjatlan topot
húztam, majd leültem a konyhaasztalhoz, hogy összeírjam a
hozzávalókat. Amikor végeztem, fogtam a táskámat és a
kulcscsomómat, végül belebújtam a flip-flop papucsomba.
Tíz perc múlva kanyarodtam be a belvárosi szupermarket
parkolójába. A bejárathoz sétálva elmosolyodtam magamban,
mert eszembe jutott, hogy éreztem magam legutóbb, amikor itt
voltam, és Archer megfordult jó éjt kívánni nekem. Úgy éreztem
magam, mintha főnyereménnyel várnának az ajtóban. Két szó egy
csendes sráctól – az én váratlan ajándékom a sorstól. Teljesen
izgatott lettem tőle.
Hála az égnek most volt nálam elég pénz, így miután kifizettem
a dolgokat, megtettem a hazáig vezető rövid utat.
 A férfiak szeretik a sült húst és a krumplit. És Archer egyedül
él. Gondoltam, megtanítom a tökéletes steak titkára, az egyszerű,
hagymával és krémsajttal egybesütött krumplira, meg a
parmezános sült zöldbabra.
Amíg a gyümölcsválasztékot nézegettem a desszerthez,
beugrott a strand melletti szederbokrok képe. Semmi más
tennivalóm nem volt, amíg oda kellett érnem Archerhez, így
gondoltam, hogy jó terv szedni egy kis szedret a pitéhez. Mindent
összepakoltam, és fél öt körül a tó felé vettem az irányt, nagyjából
fél órát adva magamnak, hogy annyi szedret szedjek, amennyi
kell. Jobb, ha kihasználom a nyári szüret nyújtotta lehetőségeket,
amíg lehet. Ráadásul ez egy kellemes, agyalást nem igénylő
munka, ami csodás eredményt ígér. Szeretem csinálni.
Hazaérve mindent előkészítettem, műanyag dobozokba
csomagoltam, és beraktam a nagyobbik hűtőtáskámba. A holmik
elfoglalják majd a biciklim hátulját és a kosár tetejére kell tennem
majd őket ahelyett, hogy belepakolnék, de gondoltam, hogy így is
jó lesz.
Feeby kénytelen lesz kihagyni ezt a kirándulást, viszont túléli.
Cserébe holnap extra hosszú sétára fogom vinni a tóparton.
Kiléptem a meleg, épphogy csak párás levegőre, és
elmosolyodtam, mert boldogság árasztott el. Miért vagyok
izgatottabb attól, hogy megtanítom főzni az én különös, csendes
fiúmat, mint attól, hogy a város legjobb pasijával smároltam
tegnap este az ajtóm előtt? Hűha. Egy pillanatra megálltam a
biciklim mellett. Az én különös, csendes fiúm? Aligha, Bree.
Pattanj fel a biciklire, aztán mutasd meg a haverodnak, hogyan
csináljon magának normális vacsorát!
A biciklimet egy fának döntöttem a strand közelében, mint
mindig, aztán odasétáltam a part menti erdős területhez.
Óvatosan félretoltam a bokrok és a fák ágait, hogy
bekukucskáljak közöttük. Ott voltak: egy halom szederbokor,
telis-tele érett, lédús gyümölccsel. A sűrű bozóton keresztülvágva
kijutottam egy tisztásra, ahol már könnyen hozzá tudtam férni a
szederbokrokhoz. Odalépve leszakítottam egy puha, érett szedret,
és bekaptam. Behunytam a szememet, ahogy az édes lé
elárasztotta a nyelvemet, és halkan felnyögtem. Istenem, milyen
finom! Mennyei pite lesz belőlük.
Óvatosan nekiláttam a szedésnek. Kis kosarat hoztam
magammal, hogy abba tegyem őket. Hamarosan dúdolni kezdtem
szüretelés közben. Itt hűvösebb volt, mert a fák távol tartották a
késő délutáni napfény melegét. Csak az ágak között szűrődött be
némi napfény, hogy melegen simogassa a bőrömet, ahogy egyik
bokortól a másikig haladtam.
Még beljebb mentem a fák közé, mert megláttam egy
magányos szederbokrot, ami még bőségesebb termést tartogatott.
A szám mosolyra húzódott, és felé nyúltam, de hirtelen
kibicsaklott a bokám. Valaki vadul megragadott hátulról,
mindenhol karok fonódtak körém, és a fejem a földnek csapódott,
majd az egész testem felemelkedett a porból, egyenesen a
levegőbe.
Csak sikítottam, sikítottam és sikítottam, de nem akart
elengedni. Rám talált, eljött értem. És most meg fog ölni.
Vonaglottam, hánykolódtam és sikoltoztam, ám csak még
erősebben szorított.
Megint megtörténik. Úristen, úristen, úristen… megint
megtörténik!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

ARCHER

AZ UTOLSÓ KÖVEKET IS LERAKTAM A HELYÜKRE, aztán

hátráltam egy lépést, hogy szemügyre vegyem a munkám
eredményét. Elégedett voltam a látvánnyal. A körkörös minta
némileg kihívásnak bizonyult, de végül a matekon múlott
minden. Először papíron dolgoztam ki a tervet: ábrán mértem ki
az elrendezést, még mielőtt leraktam volna az első követ. Aztán
madzaggal és karókkal oldottam meg a lejtő szögét, hogy az eső
elfolyjon a házamtól. Jól nézett ki. Holnap gyűjtök egy kis
homokot a partról, amit beszórok a résekbe és lefújom vízzel.
Most viszont le kellett zuhanyoznom és felkészülni Bree
fogadására. Bree. Melegség árasztotta el a mellkasomat. Még
mindig nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy mi a
szándéka, de megengedtem magamnak a reményt, hogy tényleg
csak barátkozni akar. Hogy miért pont velem, hát arról fogalmam
sincs. A jelnyelvvel kezdődött, és neki talán az elég is volt. Meg
akartam kérdezni tőle, hogy miért szeretné velem tölteni az időt,
de nem voltam biztos az erre vonatkozó társasági szabályokban.
Képes vagyok magasabb szintű kőműves ábrák elemzésére, de ha
emberekről van szó, el vagyok veszve. Könnyebb volt úgy tenni,
mintha nem is léteznének.
 Persze, ez már olyan régóta tart, hogy nem is tudom, mi volt
előbb: az itteniek kezdtek úgy tenni, mintha láthatatlan volnék,
vagy rólam rítt le, hogy láthatatlan akarok lenni. Akárhogy is,
most már örültem neki. Nate bácsi is nyilván örült neki.
– Jó ez így, Archer – simította végig a sebhelyemet. – Egy árva
lélek sincs a földkerekségen, aki meg tudna kínozni téged. Csak
megmutatod a sebhelyedet, úgy teszel, mintha nem értenéd,
aztán békén hagynak.
Így tettem, de nem is volt nehéz. Senki sem akart mást hinni.
Senkit sem érdekelt.
Most pedig már annyi idő eltelt, hogy úgy éreztem, nincs
visszaút. Elvoltam így, amíg ez a lány be nem szambázott a
birtokomra. Most pedig totál meghülyültem, és hívatlan
gondolatok vertek tanyát a fejemben. Mi lenne, ha
meglátogatnám az étteremben, ahol dolgozik? Ha csak odaülnék
a pulthoz, és kérnék egy csésze teát, mintha átlagember volnék?
De hogyan is tudnék egy csésze teát rendelni? Rámutogatnék
mindenre, mint egy hároméves, miközben a többiek nevetve
ráznák a fejüket a szerencsétlen néma láttán? Semmiképp. Már a
gondolattól is szorongani kezdtem.
A zuhany alól kilépve hallottam meg a sikoltozást a távolból.
Ugrottam, hogy felkapjam a farmeromat és a pólómat, aztán az
ajtóhoz futottam. Cipő… hol a cipőm? Körbenéztem, a sikoltozás
pedig folytatódott. Úgy hangzott, mintha Bree lenne az. Hagyjuk
a cipőt! Kirohantam a házból az erdő felé.
Követtem a fájdalmas kiáltások hangját a bozótoson keresztül,
lefelé a tó irányába, a birtok legszéléig. Amikor megláttam őt –
hálóba csavarodva, szorosan behunyt szemmel hánykolódva,
sírva és kiabálva –, úgy éreztem, meghasad a szívem. Nate bácsi
meg az átkozott csapdái! Ha nem halt volna meg, most megölném
ezért.
Odaszaladtam Bree-hez, és az összegubancolódott köteleken
keresztül megfogtam őt. Összerezzent és nyöszörögni kezdett.
Eltakarta az arcát a kezével, és olyan apróra húzta magát össze a
csapdában, amennyire csak bírta. Olyan volt, mint egy
megsebzett állat. Ordítanom kellett a dühtől, amiért nem tudtam
megnyugtatni. Nem tudtam elmondani neki, hogy én vagyok az.
Kioldoztam a csapda tetejét. Tudtam, hogy működik. Részt
vettem a tervezésben Nate bácsival, amikor ott ültünk a sziklákon
a tónál, és ő kigondolta a védelmi rendszert.
Bree most már vadul reszketett és halkan nyöszörgött.
Összerezzent, valahányszor súrolta a kezem. Leengedtem a
földre, aztán levettem a köré csavarodott köteleket. Ölbe kaptam,
és elindultam vele a fák között vissza a házamhoz.
Félúton kinyitotta a szemét és felnézett rám. Óriási
könnycseppek csorogtak végig az arcán. Kalapált a szívem, de
nem attól, hogy hegynek felfelé cipeltem – pehelysúlyúnak
éreztem, úgy buzgott bennem az adrenalin –, hanem a félelemtől
és az elkeseredettségtől, ami gyönyörű vonásain tükröződött.
Hatalmas, vörös hurka éktelenkedett a homlokán, ahol beüthette
a fejét, amikor a csapda felemelte a földről. Nem csoda, hogy
teljesen széthullott szegény. Megfeszült állkapoccsal esküdtem
meg, hogy ha majd a túlvilágra kerülök, behúzok egyet ezért Nate
bácsinak.
Ahogy Bree rám bámult, mintha felismert volna. Elkerekedett
szemekkel végigjáratta rajtam a tekintetét. De aztán eltorzult
arccal zokogásban tört ki, átölelte a nyakamat, fejét pedig a
mellkasomba fúrta. Egész testében rázkódott a sírástól. Még
szorosabban magamhoz öleltem, miközben a ház előtti fűre
léptem.
Berúgtam az ajtót, bevittem a házba, és Bree-vel a karjaimban
leültem a kanapéra. Vadul zokogott, könnyei átáztatták a
pólómat.
Nem tudtam, mit csináljak, úgyhogy csak ültem ott és öleltem,
miközben sírt. Nemsokára tudatosult bennem, hogy ringatom,
ajkamat pedig a feje búbjához szorítom. Anyukám ezt csinálta,
amikor megsebesültem vagy szomorú voltam valami miatt.
Bree nagyon-nagyon sokáig sírt, ám végül elhalkult a
szipogása, és enyhült a meleg lehelete a mellkasomon.
– Nem küzdöttem ellene – mondta halkan néhány perc múlva.
Épphogy csak eltartottam magamtól, hogy lássa a kérdő
tekintetemet.
– Nem küzdöttem ellene – ismételte, s kissé megrázta a fejét. –
Akkor sem küzdöttem volna, ha nem menekül el.
Behunyta a szemét, de nemsokára kinyitotta, és összetört
szívvel nézett rám.
Felemeltem őt, hogy a fejét a kanapé végén lévő párnára téve
lefektessem. Megfájdult és begörcsölt a karom attól, hogy ennyi
ideig ugyanúgy tartottam, viszont nem érdekelt. Egész este
tartottam volna még, ha úgy érzem, hogy szüksége van rá.
Csak néztem, hogy milyen gyönyörű még így fájdalmában is.
Hosszú aranybarna haja laza hullámokban terült el körülötte,
zöld szeme pedig csillogott a könnyektől.
– Ki ellen nem küzdöttél, Bree?
– A férfi ellen, aki meg akart erőszakolni – jelelte, mire
kihagyott a szívem, hogy aztán gyorsabban és szabálytalanul
verjen tovább. – A férfi ellen, aki meggyilkolta az apámat.
Nem tudtam, mit gondoljak, mit érezzek. Azt pedig végképp
nem, hogy mit mondjak.
– Nem küzdöttem ellene – ismételte. – Nem küzdöttem,
amikor láttam, hogy fegyvert fog az apukámra, és nem
küzdöttem, amikor rám támadt. Apukám azt mondta, hogy
bújjak el, úgyhogy azt csináltam. Nem küzdöttem – magyarázta
szégyentől lángoló arccal. – Lehet, hogy megmenthettem volna.
Megölte az apukámat, és amikor rám támadt, még mindig nem
harcoltam.
Fürkésztem őt, próbáltam megérteni.
 – De igenis küzdöttél, Bree – feleltem végül. – Túlélted.
Küzdöttél a túlélésért. És sikerült. Ezt mondta az apukád. Te
nem ugyanígy tettél volna bárkivel, akit szeretsz?
Rám pislogott, aztán látszott az arcán, hogy mintha
megnyugodott volna. Végigjáratta a tekintetét az arcomon.
Bennem is mintha felszabadult volna valami – bár nem tudtam
pontosan, hogy micsoda.
Bree-nek megint folyni kezdtek a könnyei, de a szemében
tükröződő szenvedés mintha enyhült volna egy picit. Megint
felkaptam és magamhoz öleltem, amíg ezúttal halkabban és
szelídebben sírt. Nemsokára hallottam, hogy egyre mélyebb
lélegzetet vesz. Elaludt. Újból lefektettem a kanapéra, hoztam
neki egy takarót és betakartam vele. Sokáig ültem ott vele, csak
bámultam kifelé az ablakon, és néztem, ahogy a nap egyre lejjebb
ereszkedik az égbolton. Arra gondoltam, hogy milyen mások
vagyunk Bree-vel… és mégis mennyire hasonlítunk. Őt bűntudat
gyötri, amiért nem küzdött, amikor úgy gondolta, hogy kellett
volna, én pedig annak a sebét hordoztam, hogy mi történik,
amikor az ember küzd. Mindketten máshogyan reagáltunk a
rettegés pillanatában, mégis mindketten megsérültünk. Talán
nincs is jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Csak ezerféle szürke
létezik, amikor fájdalomról van szó, meg arról, hogy miért tartjuk
magunkat hibásnak.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

BREE

FELÉBREDTEM ÉS KINYITOTTAM A SZEMEMET. Éreztem, hogy be

van dagadva. Félhomály volt a szobában, csak egy állólámpa
világított a sarokban az egyik beépített könyvespolc mellett.
Viseltes bőrkanapén feküdtem, és egy régebbi fa dohányzóasztal
állt előttem. Nem volt behúzva a függöny, így az ablakon
keresztül láttam, hogy teljesen besötétedett.
Félretoltam magamról a takarót. Biztos Archer volt. Nagyot
dobbant a szívem. Archer! Gondoskodott rólam. Megmentett.
Felültem és megállapítottam, hogy a sajgó szememet és az egy
ponton kissé érzékeny homlokomat leszámítva egész jól vagyok,
kipihentem magam. Ami meglepő, miután vadállattá változtam,
ahogy az a háló rám tekeredett. Amikor Archer leszedte rólam,
nagyon homályosan tudatosult bennem, hogy mi történik. Nem
tudtam, miért van csapda a birtokán, de arra jutottam, hogy
biztos köze van hozzá a nagybátyjának.
Istenem, totál kiakadtam! Most már szégyellem miatta
magam. Mégis valahogy megkönnyebbültem. Valahogy…
könnyebbnek éreztem magam. Amikor tudatosult bennem, hogy
ölben visznek, és belenéztem Archer aggódó szemébe,
biztonságban éreztem magam, és végre utat engedhettem a
könnyeknek.
 Archer léptei zökkentettek ki a gondolatmenetemből, amikor
meghallottam a hátam mögött, hogy visszatért a szobába.
Szégyellős mosollyal megfordultam, hogy megköszönjem neki,
de megdermedtem, amikor elém lépett. Te jóságos atyaúristen,
Jézus Mária! Megborotválkozott és összefogta a haját.
És… gyönyörű volt.
Eltátottam a számat.
Nem, nem is gyönyörű. Éppen elég férfias ahhoz, hogy elvegye
az élét annak, ami egyébként klasszikus szépfiúság lenne. Az álla
nem volt markáns, hanem egy kicsit szögletes – de nem olyan
karikatúraszerűen. Az ajka szélesebb volt, mint amennyire telt, és
meseszép halványrózsaszínben játszott.
Miután összefogta a haját és megborotválkozott, most már
láthattam, hogy a szeme és az orra tökéletesen beleillik az
összképbe. Egyáltalán miért rejtegette? Tudtam, hogy helyes arc
lapulhat a bozont alatt, de erre nem számítottam. Álmodni se
mertem, hogy ilyen.
Már majdnem megszólaltam, amikor közelebb lépett a lámpa
fénykörébe, és megláttam a heget a nyaka alsó részén. Rózsaszín
és fényes heg volt, ami néhol kiemelkedett, máshol pedig a
bőrébe simult. Durva kontrasztban állt a fölötte lévő szép
vonásokkal.
– Archer – böktem ki rámeredve.
Megtorpant, de nem mondott semmit. Csak állt ott bizonytalan
arcot vágva, és merev, rezzenéstelen testtartással. Én pedig
semmi mást nem tudtam, csak bámulni, mert annyira elbűvölt a
szépsége. Valami mélyen összeszorult bennem. Neki fogalma se
volt róla. Nem is sejtette.
– Idejössz? – mutattam magam mellé a kanapén. Utána
fordultam, amikor a kanapét megkerülve leült mellém.
Az arcára vándorolt a tekintetem.
– Miért csináltad?
 Néhány pillanatig hallgatott. Lefelé nézett, beleharapott az
ajkába, aztán felemelte a kezét.
– Nem tudom.
Töprengő arccal a szemembe nézett, mielőtt folytatta.
– Amikor csapdába estél, nem tudtam beszélni hozzád, hogy
megnyugtassalak. Nem hallhatsz engem… erről nem tehetek.
Megint lenézett, aztán vissza rám.
– De azt akarom, hogy láss engem. Most már láthatsz.
Egy pillanatra kiült az arcára a sebezhetőség.
Nagyot dobbant a szívem. Megvan. Megértettem. Így akarta
elérni, hogy jobban érezzem magam, miután kitárulkoztam előtte
– hogy ő is megmutatja magát nekem. Felemeltem a kezem, hogy
válaszoljak.
– Igen, most már látlak. Köszönöm, Archer.
Úgy éreztem, hogy legszívesebben örökké csak bámulnám.
Némi szünet után kifújtam a levegőt és megint megszólaltam.
– És köszönöm… amit értem tettél az előbb. Szégyellem
magam – ráztam meg a fejemet. – Megmentettél. Egy
katasztrófa voltam – néztem fel rá. – Bocsá…
Elkapta a kezemet, hogy belém fojtsa a szót, aztán felemelte a
sajátját, hogy beszéljen.
– Nem, én kérek bocsánatot – jelelte izzó tekintettel. – A
nagybátyám mindenhová csapdákat állított ezen a telken.
Igyekeztem az összeset megtalálni és leszerelni, de ez az egy
kimaradt. Az én hibám – révedt a távolba.
– Nem, Archer – ráztam meg a fejemet. – Nem a te hibád.
Nem. Amúgy meg akármennyire sajnálom is, hogy eldobtam az
agyamat… – nevettem el magam zavaromban, mire Archer
haloványan rám mosolygott – …talán pont erre volt szükségem.
Nem tudom.
– Akarsz róla beszélni? – ráncolta a homlokát.
Hátradőltem a kanapén és kifújtam a levegőt. Senkivel sem
beszéltem arról az estéről, kivéve a rendőrségi nyomozókat, akik
az ügyön dolgoztak. Egy árva lélekkel sem. Még a legjobb
barátaimmal sem. Ők is csak annyit tudtak, hogy apukámat
lelőtte egy rabló, én pedig a tanúja voltam, de a többit nem
tudták. A részleteket nem. De valamiért most biztonságosnak
éreztem, hogy beszéljek róla. Biztonságban éreztem magam
Archer mellett. És volt valami könnyebbség abban, hogy a
kezemmel mutogatva mesélhettem el a történetet.
– Éppen záráshoz készülődtünk aznap este – kezdtem bele. –
A pasas, aki általában a pultnál dolgozott a bisztrónkban, már
elment, apukám pedig ott maradt, hogy a könyveléssel
foglalkozzon. Én hátul sütöttem a másnapi kenyeret. Hallottam,
ahogy megszólal az ajtó feletti csengő, de beletelt egy kis időbe,
mire kezet mostam és megtöröltem. Miután ez megvolt és
odamentem a konyhaajtóhoz, a kis ablakon keresztül láttam,
hogy egy férfi fegyvert fog az apukámra.
Könnyek szöktek a szemembe, de folytattam.
– Apukám látott engem a szeme sarkából, és megállás nélkül
jelelte, hogy bújjak el. A férfi ordított vele, hogy adjon neki
pénzt. Apa viszont nem hallhatta, így nem válaszolt.
Vettem egy mély lélegzetet, Archer pedig csak nézett rám
azokkal a szemekkel, amik egyetlen apró részletet sem
kerülhetnek el. Úgy fogadta a szavaimat, hogy erőt merítettem
csendes támogatásából a folytatáshoz.
– Mielőtt felfoghattam volna egyáltalán, hogy mi történik,
elsült a fegyver.
Megint elhallgattam, mert megjelent a kép a lelki szemeim
előtt. Kissé megráztam a fejemet, hogy visszazökkenjek a jelenbe,
vissza Archer együttérző tekintetéhez.
– Később tudtam meg, hogy szíven találta apát. Azonnal
meghalt.
Kövér könnycseppek gördültek ki a szememből. Hogy nem
fogytak még el a könnyeim? Újabb mély lélegzetet vettem, hogy
megnyugodjak.
 – Megpróbáltam elbújni a konyhában, de sokkot kaptam,
úgyhogy megbotlottam és elestem, ő pedig meghallhatta.
Utánam jött, és…
Megborzongtam, mielőtt folytatni tudtam.
– Vérben forgott a szeme, ki volt tágulva a pupillája,
reszketett… látszott, hogy bevett valamit.
Elhallgattam és beleharaptam az ajkamba.
– De úgy nézett rám, hogy tudtam, mit akar csinálni.
Tudtam.
Felpillantottam Archerre, aki mozdulatlanul ülve nézett a
szemembe. Ismét mély lélegzetet vettem.
– Rávett, hogy vetkőzzek le, és… elkezdte végighúzni a
fegyver csövét az arcomon. Aztán lefelé haladt, a mellemhez. Azt
mondta, hogy meg fog… becsteleníteni a pisztollyal. Annyira
féltem!
Egy pillanatra behunytam a szememet, és Archerről levéve a
tekintetemet oldalra néztem. Éreztem, hogy megfogja az államat
és visszafordítja a fejemet. Ettől a gesztustól valahogy annyira
szeretve éreztem magamat, hogy fojtott hangon felzokogtam.
Olyan volt, mintha azt mondaná, hogy nem kell szégyellnem
magamat, nem kell elfordulnom tőle. Megint belenéztem a
szemébe.
– Majdnem megerőszakolt, de mielőtt megtehette volna,
mindketten meghallottuk a sziréna hangját, ahogy egyre
közeledett. Elmenekült. Kiszaladt a hátsó ajtón, a viharba.
Megint behunytam egy kicsit a szememet, aztán kinyitottam.
– Azóta utálom a vihart: a dörgést, a villámlást. Olyan,
mintha megint ott lennék.
Reszketve újabb mély lélegzetet vettem. Éppen most meséltem
el teljes egészében, mi történt akkor este – és túléltem.
– Bree!– kezdett bele Archer, de mintha nem tudta volna,
hogyan folytassa. De nem is kellett. Olyan szeretetteljesen
mutatta a nevemet a kezével, hogy máris könnyített vele a
szívemen.
Archer tekintete bejárta az arcomat, mielőtt megkérdezte:
– Ezért jöttél el? Ezért autóztál ide?
Megráztam a fejemet.
– Miután apát megölték, megtudtam, hogy hagyta lejárni az
életbiztosítását. Elég sok mindent hagyott elúszni, amíg oda
voltam a főiskolán. Nem igazán lepődtem meg rajta. Apukám
volt az élet sója, a világ legkedvesebb embere, de olyan
szétszórtan tudott viselkedni, hogy csak na – kacagtam fel a
levegőt kifújva.
Archerre néztem. A tekintetével bátorított, hogy folytassam.
Volt valami a szemében, ami megnyugtatott és erőt adott. A
megértés fénye.
– Amikor rájöttem, hogy el kell adnom a boltot a temetés
költségeinek fedezésére és az üzlet számláinak rendezésére,
egyszerűen csak… elzsibbadtam, azt hiszem. Nem tartott sokáig,
mire kaptam egy árajánlatot a cégre, de annyira fájt aláírni a
papírokat, hogy alig kaptam levegőt.
Megint megráztam a fejemet, mert még csak felidézni sem
akartam azt a napot.
– Olyan volt, mintha újra elveszítenék valamit apából. Egész
életemben ő volt annak a boltnak a tulajdonosa. Igazából ott
nőttem fel.
Archer egy pillanatra megfogta a kezemet, aztán elengedte,
hogy jeleljen.
– Sajnálom.
Hallottam már ezt a szót, de ebben a pillanatban éreztem, hogy
még sohasem volt ekkora súlya.
– Letartóztatták azt az embert, aki megölte az apukádat?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – A rendőrök azt mondták,
hogy a pasas, aki meggyilkolta, valószínűleg egy kiégett drogos,
aki másnap valószínűleg már nem is emlékezett a tettére.
 Elgondolkodva hallgattam el egy pillanatra. Valami sohasem
stimmelt ezzel, de hát a rendőrök jobban értenek hozzá. Néha
mégis azon kaptam magam, hogy hátrapillantok a vállam fölött,
miközben nem is tudatosul bennem, hogy azt csinálom.
Archer homlokráncolva bólintott. Megkönnyebbülten vettem
szemügyre őt, mintha megszabadultam volna egy tehertől, amiről
nem is tudtam, hogy cipelem. Haloványan rámosolyogtam.
–Jól elrontottam a főzőleckédet, mi?
Archer habozott, aztán visszamosolygott rám, megvillantva
szabályos fogait. Észrevettem, hogy az egyik lenti egy kicsit mégis
görbe, amitől még imádnivalóbb a mosolya. Nem tudtam, miért
van ez – talán ez is csak afféle tökéletes tökéletlenség. Az arcán
mindkét oldalt volt egy bemélyedés. Nem pont gödröcske, csak
ahogy megmozdultak az arcizmai, amikor mosolygott. Úgy
bámultam azokat a kis árkokat, mintha egyszarvú ikrek volnának,
akik eddig a szakálla alá rejtőztek előlem. Varázslatosak! Lefelé
kalandozott a tekintetem, és egy pillanatra elidőzött az ajkán.
Végül a szemébe néztem, mire az kissé elkerekedett, és ő elkapta
a tekintetét.
– Elmentem a biciklidért meg a hűtőtáskákért, amíg aludtál –
jelelte. – Mindent betettem a hűtőbe. Szerintem nem romlott
meg semmi, mert végig hűtve volt.
– Köszönöm. Akkor kitűzünk egy esőnapot a főzőleckéhez? –
kérdeztem nevetve, és halkan felnyögtem, amikor a homlokomra
tettem a kezemet. – Mármint akkor, ha beengedsz még egyszer
a birtokodra…
Rám mosolygott, de néhány percig nem válaszolt. Végül
felemelte a kezét.
– Örülnék neki. És megígérem, hogy legközelebb nem kötlek
fel egy fára.
– Oké. Áll az alku? – kacagtam.
Olyan gyönyörű mosolyt villantott rám, hogy majdnem
dobtam tőle egy hátast.
 – Aha, áll az alku.
Úgy vigyorogtam rá, mint egy holdkóros. Ki a fene gondolta
volna, hogy a mai nap végén nevetni fogok? Az a lány biztosan
nem, aki csapdába esve vergődött a fák között, és elvesztette a
fejét egy csendes és – mint kiderült – gyönyörű férfi szeme
láttára.
Amikor nyelt egyet, visszazökkentem a valóságba, és a
tekintetem a nyakán lévő hegre tévedt. Odanyúltam, hogy
óvatosan megérintsem, mire Archer hátrahőkölt, de aztán
megtorpant. Belenéztem a szemébe, miközben ujjhegyeimmel
nagyon finoman végigcirógattam a sérült bőrfelületet.
– Mi történt veled? – suttogtam a nyakát simogatva.
Megint nyelt egyet. Tekintetével az arcomat fürkészte, mintha
fontolgatná, hogy válaszoljon-e. Végül felemelte a kezét.
– Rám lőttek. Hétéves koromban. Rám lőttek.
Elkerekedett a szemem, és a szám elé kaptam az egyik
kezemet. Majd végül nagy nehezen kinyögtem:
– Rád lőttek? Kicsoda, Archer?
– A nagybátyám.
Meghűlt a vér az ereimben.
– A nagybátyád? – kérdeztem értetlenkedve. – Aki itt élt
veled, ezen a birtokon?
– Nem, a másik nagybátyám. Aznap, amikor elveszítettem a
szüleimet, a nagybátyám rám lőtt.
– Nem… nem értem. Miért? Szándékosan? De miért…?
Tudtam, hogy képtelen vagyok leplezni a szörnyülködésemet.
Archer felállt, és kiengedte a haját – bár nem is láttam, mivel
fogta hátra. Odasétált egy kis asztalhoz a kanapé mögött, és
felemelt egy kis tubust. Aztán visszajött hozzám a kanapéra,
megint leült mellém, és az ölébe rakta a tubust.
– Teszek egy kis antibiotikumos kenőcsöt a horzsolásaidra,
hogy ne fertőződjenek el.
 Szóval már nem akart többet mondani magáról. Ki akartam
húzni belőle, de nem tettem. Én aztán tudtam, hogy ha az ember
nem áll rá készen, hogy beszéljen valamiről, akkor senkinek sem
szabad kierőszakolnia belőle.
Lenéztem a karomra és a lábamra. Volt rajtam néhány kisebb
horzsolás és egy pár nagyobb is. Sajogtak egy kicsit, de semmi
komoly. Bólintottam Archernek, hogy rendben.
Lecsavarta a kupakot a tubusról, és egy ujjal bekente az összes
sebemet.
Ahogy közelebb hajolt, beszippantottam a tiszta szappanillatát,
amibe vegyült valami férfias – valami, ami ő maga. Megállt a
keze, hirtelen a szemembe nézett és állta a tekintetemet. Mintha
megállt volna az idő és felgyorsult a szívverésem, de aztán
elfordította a fejét, rácsavarta a kupakot a kis tubusra és
visszatette az ölébe.
– Ettől jobb lesz – pattant fel. Ekkor vettem észre a lábát, és
elakadt a lélegzetem. Összevissza volt vagdosva, kisebb-nagyobb
vörös és duzzadt nyomokkal.
– Jaj, istenem! Mi történt a lábaddal?
Úgy nézett le, mintha éppen akkor venné észre, hogy
megsérült.
– Nem találtam a cipőmet, amikor hallottam a kiabálásodat.
Semmi baj.
– Ó, Archer… – néztem le én is. – Annyira sajnálom! Be kéne
kötnöd. Ha van nálad kötszer, akkor én szívesen…
– Nem szükséges. Tettem rájuk egy kis kenőcsöt. Reggelre
rendbe jön.
Felsóhajtottam. Igaz, hogy a kenőcs segíteni fog, de egyetlen
éjszaka alatt nem gyógyítja meg. Ilyen csúnya sebeket biztos nem.
Mintha miszlikbe aprították volna a lábát. Jesszusom! Köveken,
szúrós gallyakon és töviseken futott keresztül, hogy megmentsen
engem!
– Használhatom a fürdőszobát? – álltam fel.
 Bólintott, és a nappalitól jobbra lévő ajtóra mutatott.
Kikerültem Archert, és az apró fürdőszoba felé vettem az
irányt. Minden olyan tiszta és rendezett volt: csillogott-villogott a
mosdó meg a tükör, a levegőben pedig enyhe citromillat
terjengett. Nem lehetett hibát találni abban, ahogy a házimunkát
végezte, az fix.
A fürdőszobapolc egyik oldalán ott volt a szappan, a másikon
pedig a létező összes fogápolási termék sorakozott: elektromos
fogkefe, fogselyem, többféle szájvíz, fogköztisztító és – ehhez meg
kellett néznem, mi van az üvegre írva – fluoridtabletta. Jó, szóval
a srác egy kissé túlságosan komolyan vette a fogápolást. Ezért
sem tudtam hibáztatni.
Elmentem vécére, aztán visszatértem Archerhez.
– Hát, látom, elég komolyan veszed a fogaid épségét –
élcelődtem mosolyogva.
Visszamosolygott és megrázta a fejét, egyik kezét pedig a
tarkójára tette. A haja belelógott az arcába, és hátra akartam
simítani, hogy megint jobban lássam a szép arcát.
– A nagybátyám nem bízott az orvosokban és a
fogorvosokban. Azt mondta, hogy GPS-nyomkövetőt ültetnek
belénk, ha hagyjuk őket a testünkhöz érni. Egyszer végignéztem,
ahogy harapófogóval kihúzza az egyik szuvas őrlőfogát–
fmtorodott el Archer. – Azok után elég fontossá vált számomra a
fogápolás.
– Jaj, istenem! – fintorodtam el én is. – Ez szörnyű! Mármint
az, hogy a nagybátyád kihúzta a saját fogát. A gondos
fogápolás viszont jó dolog.
Kicsit elnevettem magam, ő pedig visszamosolygott rám.
Mintha egy kicsit ellazult volna.
– Éhes vagy? – kérdezte nemsokára.
– Éhen halok.
Bólintott.
– Nincs túl nagy készletem, de csinálhatok valami levest.
 – Szuperül hangzik. Hadd csináljam meg én! Nagy kajálást
ígértem, de ehelyett idegösszeomlással szolgáltam. Ez nem volt
valami kedves gesztus tőlem – haraptam az ajkamba, de aztán
elnevettem magam és bocsánatkérően vállat vontam.
Rám nézett és kuncogni kezdett. Láttam, ahogy mozog a
rekeszizma a pólója alatt, de nem jött ki a száján hang. Most
először láttam tőle valami nevetésfélét a jelenlétemben. Bevéstem
az emlékezetembe. Imádtam az arcán azokat a kis
bemélyedéseket.
Elkészítettük a vacsorát a kicsi, de nem meglepő módon tiszta
konyhájában. Csirkehúslevest tésztával és péksüteményt.
Benéztem a hűtőbe, aztán hátrafordultam.
– Mogyoróvaj, lekvár és almaszósz? Hány éves vagy? Hat? –
vigyorogtam.
Ő azonban nem viszonozta a mosolyomat, csak nézett egy
darabig, mintha komolyan fontolgatná a választ.
– Bizonyos tekintetben igen, Bree. Más tekintetben pedig
nem.
Leolvadt az arcomról a mosoly.
–Jaj, istenem, Archer! Bocsáss meg! Nagyon meggondolatlan
voltam…
De megfogta mindkét kezemet, hogy félbeszakítson. Így
álltunk egy darabig, mindketten az összefonódott ujjainkat
bámulva.
Végül elengedett.
– Tartogatok egy kis extrát a barátaimnak: van csavaros
szívószálam a konyhaszekrényben, amivel buborékot fújhatunk
a kakaóba – biccentett a vállamnál lévő szekrény felé.
Lassan odafordultam, aztán vissza. Láttam, hogy vigyorog.
Oldalra döntöttem a fejemet.
– Neked ilyen a humorod?
Még mindig csak vigyorgott, mire elnevettem magam.
– Nem rossz – kacsintottam.
 Archer megmutatta, hol tartja a serpenyőket meg a fazekakat,
én pedig feltettem a levest főni. A háztartási gépek régebbiek
voltak, de Archer fantasztikus konyhapultot barkácsolt. Egyszer
egy főzőműsorban láttam ilyet, de az korántsem volt ennyire
szép, mint amit ő készített. Amíg melegedett a leves, a munkáját
megcsodálva végigfuttattam a pulton a kezemet.
Az apró konyhaasztalnál ülve ettünk, aztán eltakarítottuk a
romokat – leginkább csendes egyetértésben. Nem tudtam nem
észrevenni, ahogy sürög-forog a konyhában, magas és szálkás
teste pedig időről időre hozzám ér. Minden egyes izma látszott a
pólója alatt. Figyeltem, ahogy megfeszül a karja, miközben
elmosogatja és szárazra törli az edényeket. Közben úgy tettem,
mintha letörölném az amúgy is tiszta pultot.
Amikor végzett, a konyharuhával a kezében felém fordult.
Egymásra néztünk, miközben megtörölte a kezét. Megint
szikrázni kezdett közöttünk a levegő. Nagyot nyeltem, és láttam,
hogy ő is nyel egyet. Tekintetem megint megállapodott a
sebhelyén egy fél másodpercre.
– Mennem kéne – pillantottam fel rá.
Letette a konyharuhát, és megrázta a fejét.
– Nem hagyhatom, hogy hazabiciklizz a sötétben, én pedig
még nem tudok elsétálni odáig – pillantott le a sérült lábára. –
Reggelre rendbe jövök, és akkor hazakísérlek.
Bólintottam.
– Ööö… – szólaltam meg, aztán jelnyelvre váltottam. – Oké.
Elalhatok a kanapédon.
Archer megrázta a fejét.
– Nem, alhatsz az ágyamban.
Elkerekedett a szemem, mire elsápadt és néhány másodpercre
lehunyta a szemét.
– Mármint úgy értem, hogy én majd alszom a kanapén, te
pedig elfoglalhatod az ágyat – pontosított. Foltokban elpirult, én
pedig esküszöm, hogy éreztem, ahogy bukfencet vet a szívem.
 – Nem tehetem… – suttogtam.
– De igen – felelte, és kisétált előttem a konyhából.
Követtem őt a fürdővel szemben lévő szobába, és körülnéztem
a gyéren bútorozott helyiségben. Csak egy ágy volt ott, egy komód
és egy kis szék a sarokban. Semmi csecsebecse, fotó vagy ilyesmi.
– Néhány napja mostam ki az ágyneműt. Tiszta – mondta
kerülve a tekintetemet, ugyanazokkal a piros foltokkal az orcája
felső részén.
– Oké – bólintottam. – Köszönöm, Archer. Mindent köszönök.
Bólintott, és egy darabig néztük egymást. Aztán a szobából
kifelé menet összeért a vállunk, és éreztem, ahogy összerezzen.
Becsukta az ajtót maga mögött.
Még egyszer körülnéztem a szobában, és észrevettem, hogy
mégis ott fekszik egy kis fénykép a komód tetején. Odamentem,
hogy óvatosan kézbe vegyem. Gyönyörű lány volt rajta, akinek a
válla alá omlott a hosszú barna haja, és ránevetett arra, aki
fotózta. Gondtalannak és boldognak látszott. Úgy nézett ki, mint
aki szerelmes. Rájöttem, miért olyan ismerős a mosolya – mert
ugyanolyan, mint Archeré. Biztos ő az anyukája, Alyssa McRae –
gondoltam. Megfordítottam a képet, és ez állt a hátoldalán: „Az
én gyönyörű Lissymnek. Örökké szeretni foglak: C.” C? Connor.
Archer nagybátyja. Az ember, aki rálőtt. Akit akkora hősnek
tartottak a városban. Biztos nem tudták, hogy rálőtt az
unokaöccsére.
– De hát ez meg hogy lehet? – kérdeztem halkan a képen
szereplő lánytól. De ő csak mosolygott rám hatalmas barna
szemekkel, nem árult el semmit. Visszatettem a fotót oda,
ahonnan elvettem.
Gyorsan levetkőztem melltartóra és bugyira, aztán félrehúztam
a takarót Archer ágyáról. Olyan illata volt, mint neki: szappan és
tiszta férfiillat.
Ahogy ott feküdtem az ágyában, arra gondoltam, hogy ő ott
van a szomszéd szobában, és a magassága miatt valószínűleg
lelóg a kanapéról. Magamba szívtam az illatát az ágyneműből, és
elképzeltem félmeztelenül, ahogy a holdfény besüt a bársonyos,
fedetlen mellkasára. Kissé megborzongtam. Csupán néhány
centire volt tőlem, a fal másik oldalán.
Kissé veszélyesnek tűnt így gondolni Archerre. Nem tudtam, jó
ötlet-e. Most, hogy így belegondoltam, már az első pillanattól
kezdve vibrált körülöttünk a levegő. Csak nehéz volt felismerni a
helyzetet, mert ő annyira más. És még mindig egy kicsit zavarba
ejt a dolog. A testem viszont nyilvánvalóan nincs összezavarodva,
hiszen hirtelen elárasztottak a hormonok, és forróság töltötte el a
zsigereimet. Képtelen voltam kiverni a fejemből a képet, hogy itt
vagyunk összegabalyodva ebben az ágyban, és azok a gyönyörű,
whiskeyszínű szemei tele vannak szenvedéllyel.
Megfordultam, megigazítottam a párnát, és halkan
belemordultam. Szorosan behunytam a szememet, hogy
rávegyem magamat az alvásra. Bár aznap este már aludtam
néhány órát, hamarosan békés álomba merültem. Csak akkor
ébredtem fel, amikor a házat körülvevő fák lombkoronái között
beragyogó nap megvilágította a szobát.

***

Felültem, nyújtóztam egyet, és a reggeli napfényben körülnéztem

Archer szobájában. Belebújtam a sortomba és az ujjatlan
topomba, aztán kikukucskáltam az ajtón. Nem láttam őt sehol,
úgyhogy a folyosón keresztül egyenesen a fürdőszobába mentem.
Elvégeztem a dolgomat, utána pedig fogat mostam az ujjammal
és öblögettem a szájvizével. Megmostam az arcomat és szemügyre
vettem magamat a tükörben. Normálisan néztem ki. Picit még
mindig duzzadt volt a szemem, de azon kívül nem látszott rajtam
nyoma annak, hogy tegnap kiakadtam. Hátrasimítottam a
hajamat és nekidőltem a mosdónak.
 A kiakadásomról eszembe jutott, hogy most már bármelyik
pillanatban beüthet a flashback. Jobb, ha egyedül vészelem át –
úgy, hogy Archer nem lát. Valószínűleg már így is félőrültnek
hisz. A poszttraumás stressz szindrómás rohamom biztosan
meggyőzné, hogy teljesen az vagyok.
Egy darabig ott álltam a mosdónak dőlve, és behunyt szemmel
vártam, hogy elbánjanak velem a felvillanó emlékek, amíg zárt
ajtó mögött vagyok. De nem történt semmi.
Kinyitottam a csapot, és elképzeltem, ahogy esik körülöttem az
eső – akárcsak azon az estén. Nem történt semmi.
Igyekeztem elnyomni magamban az ébredező reményt. A
közelmúltban már reménykedtem benne, hogy elmúltak a
flashbackek, ám rögtön utána mégis előjöttek.
Behunyt szemmel az előző estére gondoltam. Arra, amit Archer
mondott nekem, amikor elárultam neki életem legnagyobb
szégyenét: hogy semmit sem tettem, miközben az apámat
megölték, engem pedig kis híján megerőszakoltak. Archer nem
undorodva nézett rám, hanem megértéssel. Már a puszta
emléktől is megint úrrá lett rajtam a megkönnyebbülés.
Ráadásul nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyit
sírni. Patakokban folytak a könnyeim… sirattam az apukámat,
sírtam, mert elveszítettem a legjobb barátomat, a
személyiségemet… hogy időközben valahol magamat is
elveszítettem, hogy elmenekültem…
Kinyitottam a szememet. Azon kaptam magam, hogy rágom a
körmömet és ráncolom a homlokomat. Tényleg erre volt
szükségem? Ez volt a visszajátszások lényege? Hogy
szembesítsenek azzal, ami elől menekülök? Jogosnak tűnt. De ez
csak egy része a dolognak. Talán arra volt szükségem, hogy
érezzem: biztonságban vagyok és elfogadnak, mielőtt vége szakad
ennek a mindennapos kínnak. Szükségem volt valakire, aki
megért, és magához ölel, ha sírok.
Archerre volt szükségem.
 Kivágtam a fürdőszobaajtót és gyorsan végigmentem a házon
őt szólongatva. Nem volt bent. Kiszaladtam és úgy szólongattam.
Nemsokára előkerült a tó felől, a fák közül, ahonnan kérdő
tekintettel nézett rám.
– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felkelsz – jelelte.
Leszaladtam a lejtőn, és szélesen vigyorogva, izgatottan álltam
meg előtte. Nevetve néztem a gyönyörű arcát. Még mindig nem
szoktam hozzá, hogy teljes egészében látom. Vagy legalábbis
nagyjából. Egy hajvágás még mindig igencsak ráfért volna.
– Ma reggel nem volt flashbackem – mutattam gyorsan a
kezemmel.
Értetlenül ráncolta a homlokát.
Megráztam a fejem és kissé elnevettem magam.
– El sem hiszem… Szóval, mindig volt. Minden nap. Minden
nap volt egyszer az elmúlt fél évben – magyaráztam jelnyelven
könnybe lábadt szemekkel.
Archer még mindig engem nézett, és megértés csillant a
szemében. Egy pillanatra látszott az arcán, hogy osztozik a
fájdalmamban.
– Ki kell engednem és meg kell etetnem Feebyt– töröltem le
sietve a könnyeimet. Megint szemügyre vettem Archert, amitől
öröm járta át a testem. Hihetetlen ajándékot kaptam tőle, amitől
a fellegekben jártam. Vele akartam tölteni a napot, és nem zavart,
hogy mindig rajtam áll, hogy kérdezzek.
– Visszajöhetek később? – bukott ki belőlem várakozó
tekintettel.
Végigjáratta a tekintetét az arcomon, aztán bólintott.
Elvigyorodtam.
– Oké.
Tettem felé egy lépést, mire elkerekedett a szeme, de nem
moccant. Köré fontam a karomat és szorosan átöleltem. Nem
ölelt vissza, ám hagyta.
Kisvártatva hátrahúzódtam, és megint rámosolyogtam.
 – Majd jövök.
– Oké.
– Oké – vigyorogtam még jobban.
Mosoly bujkált a szája szegletében, de csak bólintott.
Megfordultam és felszaladtam a házhoz vezető fás emelkedőn,
aztán végig a kocsifelhajtón. A biciklim ott volt, a kerítés belső
oldalának döntve. Kitoltam a kapun, majd hazaindultam. Itt-ott
az ég felé néztem száguldás közben. Boldognak, élettelinek és
szabadnak éreztem magam.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

BREE

HAZAÉRVE KIENGEDTEM FEEBYT, hogy elvégezze a dolgát.

Könnyebbnek és boldogabbnak éreztem magam, mintha
ledobtam volna a láncokat, amik összekötöttek a veszteség miatti
fájdalommal és gyásszal az elmúlt hat hónapban. Ahogy ott
álltam a ragyogó napsütésben Feebyre várva, mindent átható
béke lett úrrá rajtam. Soha, de soha nem fogom elfelejteni az
apukámat. Egész hátralévő életemben velem lesz, minden apró
cselekedetemben. A szomorúság és a bűntudat elengedése nem
azt jelenti, hogy őt engedem el. Az apukám szeretett engem, így
azt akarná, hogy boldog legyek. Kis híján felzokogtam a
megkönnyebbüléstől. Elfojtottam az érzéseimet és magamhoz
hívtam Feebyt, aztán visszamentem a házba.
Miután megetettem őt, leültem, hogy igyak egy teát. Ott
üldögélve egész végig az apukámra gondoltam. Visszaemlékeztem
a különleges közös pillanatainkra, nosztalgiáztam a csípős
megjegyzésein, és tisztán magam elé képzeltem a vonásait. Arra
összpontosítottam, hogy mit kaptam meg a sorstól, és hogy ez
olyasmi, amiben mások egy pillanatra sem részesülhetnek.
Huszonegy évig itt volt mellettem. Szerencsés vagyok, hiszen ez
egy áldás. Amikor felálltam, hogy berakjam az edényeket a
mosogatóba, már mosolyogtam.
 Kimentem a fürdőszobába, kinyitottam a csapot és levettem a
ruháimat. Sokkal jobban festettek a horzsolásaim. Úgy tűnik,
használt a kenőcs, amivel Archer bekent.
– Archer… – sóhajtottam fel, miközben megannyi kusza érzés
kavargott bennem. Melegség áradt szét a mellkasomban,
valahányszor rá gondoltam.
Tudni akartam a történetét. Tudni akartam róla mindent. De
ösztönösen tisztában voltam vele, hogy nem szabad erőltetnem a
témát, hogy mi történt aznap, amikor a nagybátyja rálőtt. Rálőtt a
rendőrkapitány, a saját nagybátyja. Jézusom, hogy lehet
egyáltalán felfogni ezt? És vajon mi az ördög vezethetett idáig?
Félóra múlva már rövidnadrágban és pólóban voltam,
megszárított és lófarokba fogott hajjal.
A flip-flop papucsomba bújva rápillantottam a komód tetején
heverő telefonomra és kézbe vettem. Két hangpostaüzenetem
jött. Meghallgattam őket. Mindkettő Travistől. Visszadobtam a
telefont oda, ahol volt. Majd visszahívom, csak nem most.
Felvettem Feebyt és elindultam kifelé, hogy visszamenjek
Archerhez, de eszembe jutott valami, amikor éppen becsuktam az
ajtót, úgyhogy visszafordultam. Nemsokára már a Briar Road felé
tekertem.

***

– Szia!– mosolyogtam, amikor Archer ajtót nyitott. Résnyire

nyitva hagyta a kaput, így bemehettem a birtokra, letehettem a
biciklimet, és elengedhettem Feebyt, hogy megkeresse Cicát meg
a kicsinyeit.
Archer viszonozta a mosolyomat és még szélesebbre tárta az
ajtót, hogy beengedjen.
Beléptem és odafordultam hozzá. Vettem egy mély lélegzetet.
– Köszönöm, hogy itt lehetek, Archer – jeleltem, aztán
eltöprengve az ajkamba haraptam. – Remélem, nem bánod… a
tegnap este után… nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben
lennék ma.
Felemeltem a fejemet, hogy szemügyre vegyem őt.
– Köszönöm – tettem hozzá.
A kezemet figyelte. Végül boldogan a szemembe nézett.
Bólintott, mire mosolyogva néztem rá.
Ugyanaz a kopott farmer volt rajta, ami úgy nézett ki, mintha
bármelyik pillanatban szét akarna esni, méghozzá feszes
tengerészkék pólóval. Mezítláb volt, és lefelé pillantva láttam,
hogy sokkal jobban fest a lába – főleg azért, mert lelappadt a
duzzanat. A vágások és a horzsolások viszont még így is
fájdalmasnak tűntek. Megvonaglott az arcom a látványtól.
Archer követte a pillantásomat.
– El fognak múlni, Bree.
Ebben kételkedtem, de azért bólintottam.
Elmosolyodott, én pedig oldalra biccentettem a fejemet.
– Figyelj, Archer! Hoztam valamit. De mielőtt megmutatom,
szeretném jelezni, hogy ha nem tetszik az ötlet, vagy egyszerűen
nemet akarsz mondani nekem, abszolút megértem.
– Ez ijesztően hangzik – vonta fel a szemöldökét.
– Nem, csak… – elnevettem magam. – Hadd mutassam meg!
Odamentem a kis táskához, amit hoztam, és elővettem belőle
az ollómat.
Archer aggodalmas arccal nézte.
– Arra gondoltam, hogy talán szeretnél egy hajvágást –
jeleltem, majd gyorsan folytattam. – De ha mégsem, úgy is jó.
Nem azt mondom, hogy rád fér, de igazság szerint rád fér. Az is
lehet, hogy csak egy kicsit vágok le belőle, akkor tulajdonképpen
formára igazítom.
Úgy mosolygott, mintha kissé zavarban lenne, aztán a
tarkójára tette a kezét. Végül leeresztette és rám nézett.
– Az jó lenne.
 – Tényleg? – vigyorogtam. – Oké. Mármint nem vagyok
mesterfodrász, de meg tudom csinálni szépen. Sokszor nyírtam
az apukám haját.
– Vágj belőle, amennyit szeretnél, Bree! – mosolygott.
– Várj, te mit szeretnél? Bárhogy megcsinálom, ahogy
szeretnéd.
Rám nézett, és valamiféle melegség sugárzott a tekintetéből,
bár nem mosolygott. Komoly arccal nyelt egyet, mielőtt válaszolt.
– Azt szeretném, hogy neked tetsszen. Csináld, ahogy akarod!
Haboztam, mert nem akartam, hogy úgy érezze, az akarata
ellenére megy bele valamibe.
– Biztos?
– Száz százalék.
Aztán kiment a konyhába, és kihúzta az egyik széket középre,
ahonnan könnyen fel lehet söpörni a hajat.
Én a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahonnan hoztam egy
törölközőt és felkaptam a fésűt a mosdó mellől, majd
visszamentem hozzá a konyhába, és a vállára terítettem a
törölközőt.
Nekiálltam a hajvágásnak: a mérésre és az egyenességre
koncentráltam. Archer azt mondta, hogy csináljam, ahogy
akarom, úgyhogy a rövid fazont vettem célba. Látni akartam az
arcát, és volt egy olyan halovány sejtésem, hogy rejtőzködésre
használta a haját. Vajon az én feladatom, hogy megfosszam az
álcától? Nem. De engedélyt kaptam tőle, úgyhogy megteszem.
Utána visszanövesztheti, ha akarja.
Félretettem a fésűt, és az ujjaimmal kibogoztam hosszú,
selymes haját, mielőtt kézbe vettem volna az ollót. Bensőséges,
érzéki élmény volt végighúzni a kezemet dús, enyhén hullámos
tincsein, úgyhogy kissé felgyorsult a szívverésem, ahogy
körbejártam. Először hátul nyírtam le, aztán elöl. Valahányszor
végigsimítottam a fejbőrén, finoman megborzongott. Közel
hajoltam hozzá, miközben dolgoztam, és magamba szívtam a
samponnal elegyedő illatát. Archernek szappanillata volt, amivel
együtt érződött az ő pézsmás-férfias illata is. Valami összeszorult
tőle a zsigereimben a vágyakozástól.
Elé léptem, hogy hátrasimítsam a haját a homlokáról.
Lenéztem az arcára, mire találkozott a tekintetünk, ő pedig
szorosan behunyta a szemét. Úgy nézett ki, mintha fájna neki, és
ettől majdnem meghasadt a szívem. Volt egyáltalán valaki, aki
gyengéden ért hozzá az anyukája halála után?
Folytattam a munkát, és amikor közelebb hajoltam, hogy
hozzáférjek a füle fölött lévő részhez, gyorsabban kezdte venni a
levegőt. Megint az arcára pillantottam. Kissé kitágultak a pupillái,
és résnyire nyitva volt a szája. Megkeményedtek a mellbimbóim a
pólóm alatt, Archer pedig gyorsan lepillantott, és elkerekedett a
szeme, amikor a mellkasomra tévedt a tekintete. Oldalra nézett, s
megint megjelentek azok a vörös foltok az arca felső részén.
Izmos combján nyugvó kezeit ökölbe szorította.
Fölé hajoltam, hogy még vágjak a hajából, és közben a mellem
közelebb ért az arcához. Hallottam, hogy megint gyorsabban
veszi a levegőt. Apró kilégzései újra és újra megtörték a konyhára
telepedő csendet. Amikor kissé hátrébb léptem és lefelé
pillantottam, észrevettem, hogy feszül a nadrágja a merevedésén.
Gyorsan mögé léptem, hogy még egyenletesebbé tegyem a
fazont, és igyekeztem kordában tartani a saját légzésemet. Kissé
elhomályosult előttem a világ, úgyhogy csak reméltem, hogy
rendesen haladok. Képtelen voltam koncentrálni, nedvesség gyűlt
a lábam közé. Annyira beindultam, hogy alig tudtam megállni a
lábamon: a közelsége, ahogy hozzáértem, a tudat, hogy én is
hatással vagyok rá… Még sohasem izgultam fel ennyire gyorsan.
Ráadásul egy kicseszett hajvágástól! De világos, hogy vele ez így
ment.
Amikor megint elé álltam, láttam, hogy egy nagyon picit
remeg.
 – Tessék – suttogtam. – Készen is vagyunk. Nagyon jó lett,
Archer.
Letérdeltem elé, és nagyot nyeltem, amikor szemügyre vettem
az eredményt.
Letettem az ollót magam mögé a pultra, aztán visszafordultam,
és térdelve a lehető legmagasabbra nyújtóztam, úgy araszoltam
közelebb hozzá. A torkomban és a lábam között dobogott a
szívem. Rámeredtem, és vetettem egy pillantást a szájára. Ő is
gyorsan ránézett az enyémre. Úristen, annyira akartam, hogy
megcsókoljon, hogy az már fájt.
Nagyot nyelve nézett le rám, amitől a moccanó ádámcsutkája
kiemelte az ott végigfutó heget. Miközben bámultuk egymást,
bizonytalanság tükröződött az arcán, és még erősebben ökölbe
szorította a combján pihenő kezét.
Hirtelen hátratolta a széket és felállt. Megdöbbentem, és én is
felegyenesedtem.
– Most muszáj menned – jelelte.
– Mennem? Miért, Archer? Ne haragudj! Rosszul csináltam
valamit?
Megrázta a fejét. Láttam, ahogy lüktet a nyakán egy ér.
– Nem, semmit. Csak… nekem dolgom van. Menned kéne.
Úgy kapkodta a levegőt, mintha lefutott volna öt kilométert.
Hiába láttam annyiszor kétkezi munkát végezni, még sohasem
fulladt ki ennyire. Könyörögve nézett rám.
– Oké… – suttogtam elvörösödve. – Rendben.
Fogtam az ollómat, és kisétáltam a nappaliba, hogy betegyem a
táskámba. Aztán Archer felé fordultam.
– Biztos? Én nem…
– Igen. Kérlek, menj!
Lefelé vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy még mindig
teljesen kemény. Megint nyeltem egyet. Nem tudtam, mit
gondoljak. Szégyellte, hogy beindult? Vagy kiakadt, amiért
beindult tőlem? Túl lényegre törő voltam? Csak barátkozni akart,
én pedig teljesen félreértettem? Megbántottság és értetlenség lett
úrrá rajtam.
– Oké– ismételtem az ajtó felé menet.
Gyengéden megfogta a karomat, amikor elhaladtam mellette.
Ettől egy kicsit összerezzentem.
– Sajnálom. Tényleg nagyra értékelem a hajvágást.
Megint rámeredtem. Feltűnt, milyen gyönyörű így frissen
borotválkozva, az új hajával és azzal a pírral az arcán. Kissé
üveges volt a tekintete, még világosabbnak látszott az aranybarna
szeme.
Bólintottam, aztán kisétáltam az ajtón. Feeby a teraszon volt,
úgyhogy felkaptam és kisiettem a kapun.
 TIZENHATODIK FEJEZET

BREE

LASSAN TEKERTEM HAZÁIG. Az utcámba kanyarodva rájöttem,

hogy az egész útból semmire sem emlékszem. Ködös tudattal
bicikliztem, semmit sem vettem észre magam körül. Egyedül az
érzéseimre figyeltem: az összezavarodott megbántottságra.
Amikor megláttam a házamat, észrevettem, hogy egy nagy
furgon parkol előtte, és valaki ott áll a verandámon. Mi a franc?
Közelebb érve láttam, hogy Travis az. Leszálltam a bicikliről,
nekitámasztottam a kerítésnek, ölbe vettem Feebyt és értetlen
mosollyal az arcomon odasétáltam hozzá.
– Helló, ismeretlen! – indult el felém.
Halkan felnevettem.
– Ne haragudj, Travis! Nem akarom eljátszani, hogy nem
ismerlek, és megkaptam az üzeneteidet. Csak nagyon elfoglalt
voltam – mondtam neki a lépcső alján, ahol találkoztunk.
Beletúrt a hajába.
– Nem kémkedni akarok utánad – mosolygott zavarában. –
Csak az van, hogy nagyon jól éreztem magam veled múltkor este,
és néhány hét múlva lesz egy rendőr-tűzoltó felvonulás a
városban. Mindig rendeznek utána egy vacsorát az apám
tiszteletére, szóval ez amolyan nagy dolognak számít itt… És
nagyon reméltem, hogy eljönnél velem. Persze, azt is remélem,
hogy hamarabb is csinálunk valamit együtt, csak jó előre meg
akartalak kérdezni a vacsoráról. Ez nekem fontos.
Beleharaptam az ajkamba. Nem tudtam, mit válaszoljak. Aztán
leesett a tantusz: az apja az az ember, aki rálőtt Archerre. Vacsora
az ő tiszteletére? Hogyan is mehetnék el? Nem akartam
megbántani Travist, hiszen kedveltem. Csak Archert még jobban
kedveltem. Jaj, istenem, mennyire… Nagyon-nagyon kedveltem.
De Archer kidobott a házából, míg Travis jelentős erőfeszítést
tett, hogy utánam jöjjön és időt töltsön velem. Még akkor is, ha
olyan eseményre hívott, amire nem érzem helyénvalónak
elmenni. Semmi mást nem akartam, mint bemenni a házba és
végiggondolni a dolgokat. Egyedül akartam lenni.
– Travis, kaphatok egy kis gondolkodási időt? – mosolyogtam
rá. – Ne haragudj… ez az egész olyan bonyolult, én csak…
Valami olyasmi futott át az arcán egy pillanatra, ami düh és
csalódottság keverékére hasonlított leginkább, aztán
elmosolyodott.
– Mi lenne, ha egy-két nap múlva felhívnálak a részletekkel, és
akkor mondanál igent?
Halkan elnevettem magam.
– Oké, hívj fel néhány nap múlva!
Elégedetten elvigyorodott, aztán felém hajolt, hogy
megcsókoljon. Elfordítottam a fejemet, hogy az arcomat puszilja
meg. Homlokráncolva egyenesedett fel, de nem mondott semmit.
– Majd beszélünk – mondtam halkan.
Bólintott egyet, aztán elsétált mellettem a kocsija felé.
Figyeltem a széles vállát, és ahogy a feneke csinosan kitöltötte a
farmert. Tényleg jó pasi. Miért nem érzek iránta semmit?
Felsóhajtva mentem be a házba Feebyvel.
A hálószobába lépve lefeküdtem az ágyra, és mire észbe
kaptam volna, már el is aludtam. Sötét volt körülöttem, amikor
felébredtem. Rápillantottam az órára. Tíz óra tizennyolc perc.
Átaludtam a délutánt és az estét. Valószínűleg azért, mert Archer
ágyában nem aludtam valami jól. Túlságosan beette magát a
tudatomba, hogy ott van a szomszéd szobában. Archerre
gondolva felsóhajtottam, és eltöprengtem, vajon most éppen mit
csinálhat. Abban reménykedtem, hogy nem rontottam el teljesen
kettőnk között a dolgokat.
Sóhajtva felültem, Feeby pedig becsörtetett a szobába.
– Szia, kislány! – mondtam neki halkan. – Ki kell menned,
ugye?
Odasétáltam vele a bejárati ajtóhoz, belebújtam a
papucsomba, és megállapítottam, hogy ki kell dobnom az
asztalon lévő hervadt rózsákat a kukába. Az ajtót kinyitva rögtön
megláttam, hogy valami ott hever a lábtörlőn. Értetlenkedve
lehajoltam, hogy felvegyem. Elakadt a lélegzetem és vigyor terült
szét az arcomon. Egy „csokor” mandulás csoki volt szalaggal
összekötve, csinos masnival.
Ostoba vigyorral forgattam a kezem között, és boldogság
töltötte el a szívemet. Ez vajon egy bocsánatkérés? Vagy egy
baráti gesztus? Mit jelent pontosan? Felmordultam. Micsoda
fazon!
Hangosan felkacagva magamhoz öleltem a csokikat, és még
tovább vigyorogtam, mint valami hülye. Ez a félszeg srác… Ez az
édes-csendes Archer Hale…

***

Másnap reggel hattól délután kettőig dolgoztam. Szó szerint

szökdécselve léptem be az étterembe, hiszen ez már a második
flashbackmentes reggelem volt. Amikor lefeküdtem tegnap este,
kissé tartottam tőle, hogy reggel csak rejtélyes módon mázlim
volt. De nem: úgy tűnt, hogy nem csak mázli. Teljesen más
embernek éreztem magam. Könnyebb lett a lelkem, tele
szabadsággal és reménnyel.
 Ahogy a reggeliző vendégsereg ritkulni kezdett, Norm kiszólt a
konyhából.
– Maggie, tartok egy kis szünetet hátul. Szólj, ha jön valaki!
Azzal levette a gumikesztyűt, hátralépett a grillsütőtől és a
konyha mögötti kis pihenőszoba felé vette az irányt.
Maggie megrázta a fejét.
– Jól van? – kérdeztem tőle Normra utalva.
– Beteg az átkozott csökönyös szamara, de persze nem venne
fel másik szakácsot. Ő olcsón dolgozik, és szerinte ő az egyetlen,
aki mindent meg tud csinálni – rázta a fejét ismét Maggie.
Félbehagytam a pult törölgetését, és homlokráncolva Maggie
felé fordultam. Eltöprengve oldalra biccentettem a fejemet, úgy
válaszoltam.
– Maggie, ha valaha is segítségre lesz szükségetek a
konyhában, akkor csak jelzem, hogy a családomnak bisztrója volt,
ahol én sütöttem. Szerintem elpiszmognék itt… Mármint úgy
értem, ha bármikor szükség lenne rá.
– Hát, köszönöm, szívem – fürkészte Maggie az arcomat. –
Majd észben tartom.
Bólintottam, aztán folytattam a pulttakarítást.
Éppen végeztem vele, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő.
Felnéztem, és egy ránézésre negyvenes évei közepén járó hölgyet
láttam besétálni. Halványbézs, rövid ujjú nadrágkosztüm volt
rajta, ami úgy nézett ki, mint egy dizájner darab. A márkákról
ugyan nem sokat tudtam, de az még számomra is világos volt,
hogy a táskáján díszelgő hatalmas „C” Chanelt jelent.
Fénylő szőke haját kontyban viselte, de néhány tincs nagy
műgonddal az arcát keretezte. Tökéletes volt a sminkje, bár egy
kicsit túlságosan erős. Alatta olyan feszes bőr lapult, ami
szemlátomást találkozott már plasztikai sebész szikéjével.
– Üdv, Mrs. Hale! – sietett oda hozzá Maggie úgy, mintha
maga az angol királynő lépett volna be az ajtón.
 – Maggie – felelte a nő, de alig méltatta figyelemre, miközben
felém tartott, a pulthoz. Drága parfüm illata kezdte csavarni az
orromat, sok liliommal és rózsával. Tüsszentettem egyet.
Felemeltem a karomat, hogy eltakarjam vele az orromat meg a
számat, aztán leeresztettem.
– Elnézést – nevettem.
Úgy nézett rám, mintha fertőző beteg volnék. Jézusom, egy
„egészségedre” luxus, mi? Hű, a végén még túlságosan áthat a
pozitív kisugárzása…
– Megvárom, amíg kezet mosol.
– Ööö… rendben. Mindjárt visszajövök, hogy felvegyem a
rendelését.
– Nem rendelek semmit.
Megtorpantam. Oké… – gondoltam, de csak bólintottam és
hátrasiettem, ahol megmostam és megszárítottam a kezemet,
majd visszamentem előre. A pulthoz menet hirtelen felmerült
bennem a kérdés, hogy egyáltalán miért fogadnék el bármilyen
utasítást ettől az embertől.
– Miben segíthetek? – érdeklődtem távolabb húzódva a
pulttól, mert nem akartam megint tüsszentőtávolságba kerülni.
Úgy tűnt, allergiás vagyok erre a nőre.
– Victoria Hale vagyok. Biztosan hallottál már rólam.
Bamba tekintettel néztem rá.
– Ne haragudjon, de nem – hazudtam, mert némi örömöt
leltem abban, ahogy egy pillanatra elsötétül az arca. Milyen egy
picsa!
De aztán gyorsan észbe kapott.
– Nos, hát akkor örülök, hogy bejöttem bemutatkozni. Travis
Hale édesanyja vagyok. Jól tudom, hogy nyilvánosan
találkozgattok?
– Ööö… én…
Elhallgattam. Mi a fene folyik itt?
 – Egyszer randevúztam vele – vontam össze a szemöldökömet,
hogy végigmérjem ezt a szemtelen nőszemélyt. Nem kerül majd
sor újabb találkozásra, de ezt neki nem kell tudnia.
– Igen, én is úgy hallottam. Ez így rendben van, azt hiszem.
Travis dönti el, kivel akar… találkozgatni. Ami részemről nincs
rendben, hogy szemlátomást összebarátkoztál Archer Hale-lel.
Elkerekedett a szemem és tátva maradt a szám. Ezt meg
honnan az ördögből tudja? Keresztbe fontam magam előtt a
karomat.
– Ami azt illeti, több van közöttünk barátságnál – szegtem fel
az államat, és úgy néztem le rá. Jó, ez nem feltétlenül igaz,
legalábbis Archer részéről nem, de látni akartam az arcát a
szavaim hallatán. Nyilvánvaló volt, hogy megveti Archert, bár
fogalmam sem volt, miért. Márpedig éppen az tűnt a legjobb
ötletnek a védelmére, ha azt mondom, hogy randizgatok vele.
Victoria néhány másodpercre rám meredt, aztán felkacagott,
amitől dühbe gurultam.
– Hát nem ismerős a helyzet? Újabb kislány vezeti a
férfiasságuknál fogva a Hale fiúkat… – mondta, majd résnyire
szűkült a tekintete. – Az a fiú erőszakos. Senki sem említette
neked?
Megint leesett az állam.
– Erőszakos? – kérdeztem vissza nevetve. – Ebben téved…
Intett, hogy hallgassak el.
– Kérdezd meg őt, kislány! Hallottam, hogy ismered a
jelnyelvet és megtanítottad rá. Kérdezd meg tőle, hogyan próbált
rám támadni néhány évvel ezelőtt! – bólintott, mintha
egyetértene saját magával.
Egy szót sem szóltam, csak rámeredtem. Nem javítottam ki a
téves feltételezést, miszerint én tanítom jelnyelvre Archert.
– Tartsd magad távol tőle! – folytatta. – Ebből nem sülhet ki
semmi jó. Főleg egy olyan lánynak érdemes megfogadnia a
tanácsomat, akinek nem újdonság az erőszak. Nem tudni, mikor
billen át és tesz valami olyat, amivel bánt téged. Jegyezd meg,
amit mondtam! Csinált már ilyet. Szép napot!
Azzal sarkon fordult és az ajtó felé vette az irányt. Biccentett
Maggie-nek, aki most a pihenőasztalnál ülve próbált úgy tenni,
mintha nem hallgatózott volna.
Padlót fogtam. Ez a nő kémkedett utánam – utánajárt, ki
vagyok, és mi rejlik a múltamban? Miért? És ez a leereszkedő
picsa stílus! Iszonyúan picsás!
Miután becsukódott az ajtó, Maggie odasietett hozzám.
– Mi a fészkes fene volt ez? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
Én továbbra is csak ott álltam és ráncoltam a homlokomat.
– Tényleg nem tudom. Mégis kinek képzeli magát ez a nő?
Maggie felsóhajtott.
– Tori Hale mindig is királyi fenségként viselkedett, amióta
csak becsörtetett ebbe a városba. És még inkább, miután
hozzáment Connor Hale-hez. Kicsit fennhéjázó és nehéz a
modora, de mégis mit mondjon az ember egy olyan nőnek, aki
egy egész átkozott város birtokosa, beleértve az összes üzletet, és
több pénze van, mint a jóistennek?
– Azt, hogy vegyen magának egy jobb személyiséget?
Maggie kuncogni kezdett.
– Hát ezt nem fogom megcáfolni, de…
Vállat vont, mielőtt folytatta.
– Jobbára a tó túlpartján tartja a szórakozóhelyeit. Valójában
nincs okom társalogni vele. Persze, most nem szerez itt új
rajongókat azzal, amit csinálni akar a várossal…
– Ez titeket is érinteni fog Normmal? – néztem Maggie-re.
Megrázta a fejét.
– Még nem tudjuk. Senki sem látta a végleges terveket. Csak
annyit tudunk biztosra, hogy azok a társasházak meglesznek a
parton.
Kinéztem az ablakon arrafelé, amerre Victoria Hale néhány
perce eltűnt a sarkon.
 – Hmm…
– Amúgy mi ez, hogy Archer Hale-lel találkozgatsz? –
zökkentett ki a gondolataimból Maggie.
Kifújtam a levegőt és a pultnak dőlve ránéztem.
– Az talán enyhe túlzás volt, de kijárok hozzá a birtokára és sok
időt töltünk együtt. Kedvelem.
– Mindig is azt hittem róla, hogy olyan egyszerű, mint egy
darab fa.
Vadul megráztam a fejemet.
– Egyáltalán nem. Intelligens, vicces és aranyos. Tényleg
fantasztikus – pirultam el lefelé pillantva, amikor Maggie
kíváncsian szemügyre vett.
– Te tényleg kedveled – állapította meg döbbenten. – Nahát, ki
gondolta volna? Hmm…
– Tényleg. Van rajta mit kedvelni. Amúgy miről beszélt
Victoria Hale? Hogy Archer erőszakos?
Maggie vállat vont.
– Tippem sincs. Sohasem láttam ilyesmit. Mint már mondtam,
azt hittem róla, hogy egyszerű. Persze, nem lepne meg a dolog.
Biztos a vérében van. Az apja egy agresszív alkoholista volt.
Szegény felesége próbálta eltakarni a kék-zöld foltokat, de
mindannyian tudtuk…
Megint nekidőltem a pultnak.
– Tett valaki valamit? – kérdeztem. Megfájdult a szívem
Archer anyukájáért.
Maggie bólintott.
– Connor Hale, a testvére mindig ott volt. Azok ketten össze is
ugrottak miatta párszor, amennyire tudom – rázta meg ismét a
fejét.
Az ajkamba harapva megint eltűnődtem, hogy vajon mi
történhetett annak idején a fivérek között.
– Jobb, ha ránézek Normra – mondta Maggie. – Remélem,
nem krepál be ott hátul, a pihenőben. Nem tenne jót az üzletnek.
 Halkan felnevettem, aztán folytattam a munkát. Telis-tele
voltam kérdésekkel fivérekről, titkokról, a lányról, akit
mindketten szerettek és egy hülye szuka módjára viselkedő
özvegyről. Kíváncsi voltam, hogyan áll össze a kép, és hol van
ebben az egészben Archer helye.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

BREE

AZNAP DÉLUTÁN KÉSŐBB JÖTTEM EL az étteremből, és

észrevettem, hogy lényegesen hűvösebb van – még mindig meleg
és nyárias volt az időjárás, de bár még csak szeptember eleje volt,
érezni lehetett az ősz illatát a levegőben. A levelek már itt-ott más
színbe öltöztek, és tudtam, hogy hamarosan eljön a farmer és a
pulcsi ideje. Megálltam a kocsimnál. Ez azt jelenti, hogy itt
maradok? Alig egy hónapja vagyok Pelionban, de máris
otthonomként tekintek rá. Végig kell gondolnom az egészet.
Egyelőre nem sietek sehova.
Kinyitottam a kocsiajtót, mire valaki gyengéden megkocogtatta
a vállamat. Ijedten levegőért kaptam és megpördültem.
Aranybarna szempár nézett vissza rám. Egy fél pillanatig
értetlenkedtem, de aztán végigjárattam a tekintetemet a
gyönyörű arcon, ami fölött rövid, sötét, formára nyírt haj
díszelgett. Archer! Nevetve kifújtam a levegőt, és a szívemhez
kaptam.
– Bocsi – mosolygott.
– Semmi baj – nevettem megint. – Csak nem hallottam, hogy
jössz – ráncoltam a homlokomat. – Mit csinálsz itt?
 – Miattad jöttem – vágta zsebre a kezét, és lepillantott a
cipőjére, mielőtt kivette a kezét a zsebéből és megint felnézett. –
Nem baj?
Még mindig lehajtott fejjel nézett fel rám, kissé hunyorogva.
Bukfencet vetett a gyomrom.
– Dehogyis – mosolyogtam rá. – Megkaptam a csokrot, amit
az ajtóm előtt hagytál. Nagyon tetszett.
Apró mosollyal bólintott, de aztán aggodalmas arcot vágott.
– Sajnálom a tegnapit – túrt bele rövid hajába. – Meg kellene
magyaráznom. Én…
– Archer – fogtam meg a kezét, hogy belé fojtsam a szót. – Mi
lenne, ha ma este tartanánk meg a főzőleckét, és akkor
beszélnénk? Az úgy jó neked?
Egy másodpercig méregetett, aztán bólintott, megint zsebre
vágta a kezét és feszengve körbenézett.
Elmosolyodtam.
– Oké, szuper… helyes. Hazamegyek, rendbe szedem magam
és átmegyek biciklivel.
Megint bólintott.
– Szállj be! – böktem a kocsim felé. – Hazaviszlek.
Úgy nézett a kocsimra, mintha repülő csészealj lenne.
– Nem, majd sétálok.
Összevontam a szemöldökömet.
– Archer, most komolyan… Miért gyalogolsz, ha haza tudlak
vinni?
Hátrálni kezdett.
– Nemsokára találkozunk.
Csak néztem, ahogy megfordul és elindul. Hát, akkor készülj
fel! – gondoltam. Ekkor vettem észre, hogy az emberek
kíváncsian tekingetnek felém, lassan sétálnak el mellettem, meg
sem próbálják leplezni a kíváncsiságukat. Jesszus, a kisvárosi élet
néha komolyan bosszantó! Lehet itt egyáltalán az embernek
magánélete?
 Beszálltam a kocsiba és hazavezettem.

***

Hazaérve gyorsan letusoltam, és halványsárga vászonsortot

húztam a kedvenc fehér ujjatlan topomhoz. Nagyrészt
megszárítottam a hajamat, és lazán hátrafogtam, de néhány
tincset szabadon hagytam. Kicsivel több időt töltöttem a tükör
előtt, mert tetszeni akartam Archernek. Pillangók kergették
egymást a gyomromban – annyira izgatott voltam, hogy vele
lehetek.
Húsz perccel később kanyarodtunk le Feebyvel Archer nyitott
kapujához. Betoltam a biciklit és becsuktam magunk mögött a
kaput.
Feeby szokás szerint elszaladt, hogy megkeresse Cicát meg a
kölyköket, akik most már követték az anyukájukat, aki
hadműveleteket végzett mindenfelé a birtokon. Elmosolyodtam
magamban. Szerintem örültem volna, ha megismerhetem Nate
bácsit.
Archer kijött a házból és rám mosolygott. Felé lépdelve
visszamosolyogtam. Eltart majd nekem egy darabig, mire
hozzászokom az új külsejéhez. Istenem, lélegzetelállítóan néz ki!
Tény, hogy a ruhái még mindig furcsák egy kicsit egy huszonéves
sráchoz képest, aki… várjunk csak, egyébként hány éves is
Archer?
– Hány éves vagy? – jeleltem úgy hat méterre tőle.
Egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán a távolba révedt,
mintha fejben számolna.
– Huszonhárom.
– Miért gondolkodtál el?– torpantam meg a homlokomat
ráncolva.
Kissé megrázta a fejét.
 – Nate bácsi nem nagyon tartotta a születésnapokat,
úgyhogy néha megfeledkezem az évről. December másodikán
van a szülinapom.
Nem is tudtam, mit mondjak. Senki sem köszöntötte fel a
szülinapján? Ennyi éven át? Viszonylag kis dolog ez, mégis
belesajdult a szívem.
– Sajnálom, Archer – jeleltem, amikor odaértem hozzá.
Vállat vont, mintha nem lenne mit sajnálni rajta.
– Bejössz?
Bólintottam.
– Amúgy… – mondtam a nyomában lépkedve a ház felé – nem
tudsz esetleg valamit a verandám előtti, kilazult lépcsőfokról?
Aznap, amikor hazaértem munkából, észrevettem, hogy már
nem mozog. George Connick semmiképp sem tudhatott róla. Fel
se hívtam. A legutolsó ember, aki rajtam kívül felment azon a
lépcsőn, az Archer volt.
Visszanézett rám, aztán kissé elfordult.
– Veszélyes volt. Ma átmentem és megjavítottam. Csak
néhány percbe telt.
Kifújtam a levegőt.
– Köszönöm. Ez nagyon figyelmes dolog volt tőled.
Istenem, ez az ember! Meghalok tőle cukiság-túladagolásban.
Csak bólintott, mintha semmiség lenne.
Amikor beértünk, megfogta a kezemet, a kanapéhoz vezetett és
mindketten leültünk. Várakozva néztem rá. Néztem ezt a
hatalmas, gyönyörű pasit, akinek olyan teste volt, amilyenért sok
férfi órákat tölt a konditeremben, ahogy ott ül előttem, annyira
félénken és bizonytalanul… Nem nagyon értettem, mégis
felgyorsult a szívverésem és melegség áradt szét a zsigereimben.
Mintha kissé zavarban lett volna, de aztán vett egy mély lélegzetet
és jelelni kezdett.
–Ami a tegnapot illeti… én…
 – Archer – vágtam közbe. – Nem kell megmagyaráznod.
Szerintem megértem, hogy…
– Nem, nem érted– vágott közbe most ő. Beletúrt új, rövid
hajába. – Bree, én nem…
Mélyet sóhajtott és kissé megfeszült az állkapcsa.
– Nem vagyok valami tapasztalt…
Szenvedélytől csillogó tekintettel a szemembe nézett. Én a
lábam között éreztem ugyanezt a szenvedélyt. Nem tehetek róla: a
testem így reagált a jelenlétére, akár akartam, akár nem.
– Kérdezhetek valamit? – érdeklődött ugyanazokkal a vörös
foltokkal az arcán. Úristen, gyönyörűnek láttam!
– Bármit.
– Tegnap szeretted volna, hogy… megcsókoljalak? Hogy
hozzád érjek?
Résnyire nyílt szájjal figyelte a válaszomat, mintha az élete
múlna rajta.
– Igen – feleltem habozás nélkül. Régen megvoltak a
játszmáim a pasikkal. Játszottam flörtöt és jégkirálynő szerepet,
de Archernél eszembe se jutott ilyen. Csak teljes őszinteséggel
szolgálhattam neki. Sohasem bántanám meg szándékosan ezt a
gyönyörű, érzékeny és sebzett férfit azok után, hogy ennyi
szörnyűségen ment keresztül.
Hangosan kifújta a levegőt.
– Meg akartalak csókolni, hozzád akartam érni. Csak nem
tudtam, hogy… hogy te is akarod-e…
Mosolyogva pillantottam fel rá a szempillám alól.
– Archer – fogtam meg a kezét, hogy a vadul kalapáló szívemre
tegyem. – Érzed ezt? – suttogtam, mert a kezemmel az ő kezét
szorítottam magamhoz. – Ilyen hatással vagy rám.
Szívdobogásom van, mert annyira akarom, hogy megcsókolj,
hogy alig kapok levegőt.
Elkerekedett a szeme. Akkorára tágult a pupillája, hogy
sötétbarnának tűnt az aranybarna szeme. Tapintani lehetett
közöttünk a feszültséget. Az ajkamra nézett, aztán megint a
szemembe. Nem moccantam, mert ösztönösen tudtam, hogy
sokat jelent neki, ha nála lehet az irányítás. Mozdulatlanul ülve
pillantottam én is a szájára. Megnyalta az ajkát, és ez az apró
mozdulat egyenesen a lábam közé küldte a szikrákat. Kicsit
összeszorítottam a combomat, hátha attól enyhül az ott erősödő
sajgás.
Csókolj meg, csókolj meg! – kántáltam magamban. A
feszültség a tetőfokára hágott, és amikor végre lassacskán közel
hajolt hozzám, majdnem felnyögtem a megkönnyebbüléstől.
Résnyire nyitott szájjal közelített felém. Az arcán
bizonytalanság és leplezetlen vágy tükröződött. Sohasem fogom
elfelejteni ezt az arckifejezést – soha életemben nem fogom
elfelejteni Archer arcának zabolátlan szépségét. Legközelebb már
nem lesz ugyanilyen. Miután megcsókolt, már nem lesz
ugyanilyen, mert tudtam, hiszen most csókol meg először.
Megéltem a pillanatot, bevéstem az emlékezetembe, a lényem
részévé tettem. És akkor hozzáért az ajka az enyémhez, én pedig
önkéntelenül felnyögtem. Elfúló torokhang tört fel belőlem.
Kinyitotta a szemét, és egy pillanatig habozott, de aztán még
jobban elsötétült a tekintete, majd határozottan rátapasztotta a
száját az enyémre, és megint becsukta a szemét. Én is becsuktam
az enyémet, és átadtam magam az érzésnek, hogy milyen puha és
finom az ajka, és hogyan fedezi fel az enyémet a sajátját
gyengéden odadörgölve, majd megint hozzányomva. Nemsokára
egész testével közelített felém, nyelvét pedig végighúzta az ajkaim
között. Rögtön szétnyitottam őket, gondolkodás nélkül hívtam
beljebb. Óvatosan hatolt be a nyelvével a számba, hogy ott
összefonódjon az enyémmel. Még közelebb húztam magamhoz,
mire belelehelt a számba – mintha életet lehelt volna belém.
Talán tényleg azt csinálta. Talán egész végig azt csinálta.
Gyengéden hanyatt fektetett a kanapén, de közben a szánk egy
pillanatra sem szakadt el egymástól. Oldalra biccentett fejjel
fölém hajolt. Egyre mélyebben csókolt, továbbra is felfedezőutat
téve a számban, a nyelvem lassú, buja táncot járt az övével.
Még soha, semmit nem éreztem ennyire helyénvalónak.
Eszméletlen megkönnyebbülés melengette a szívemet. Annyira
akartam őt, annyira vágytam a csókjára, hogy majdnem elsírtam
magam a boldogságtól.
Kisvártatva kibontakozott a csókból, és levegőért kapkodva a
szemembe nézett. Mosolyogva bámultam rá, de ahelyett, hogy
viszonozta volna a mosolyt, az enyémre tapasztotta a száját és fél
kézzel beletúrt a hajamba, óvatosan markolászva a tincseimet.
Olyan jó volt, hogy megint felnyögtem, és megemeltem a
csípőmet, hogy hozzányomjam izmos testéhez. Éreztem a kemény
és vastag merevedését, úgyhogy addig fészkelődtem, amíg oda
nem préselődött, ahol szükségem volt rá. A belőle áradó forróság
áthatolt a farmerján és a vékony vászonsortom anyagán. Megint
belelehelt a számba, én pedig magamba szívtam, mert tudtam,
hogy ez nem más, mint egy hangtalan nyögés.
Finoman hozzám nyomta a csípőjét, és kibontakozott a
csókból, hogy kérdő tekintettel rám nézzen, jólesik-e nekem, amit
csinál. Nagyot dobbant a szívem a gyengédségétől és attól, hogy
ennyire törődik a vágyaimmal.
– Igen – leheltem mosolyogva. – Igen.
Tovább csókolt, és most már a csípőjét is mozgatta hozzá úgy,
hogy a merevedése mennyei köröket írt le a csiklómnál. Vajon
tudta, hogy azok a mozdulatok, amik neki örömöt szereznek, azok
nekem is? Igyekeztem kifejezni, hogy mi tetszik, így belelihegtem
a szájába és nekihomorítottam a csípőmet. Mozdulatait a
reakciómhoz igazította, és a puszta tény, hogy ennyire
összhangban volt velem, újabb szikrát gyújtott bennem odalent: a
csiklóm bizseregve megduzzadt, és vadul lüktetni kezdett.
Kábultan eltöprengtem azon, hogy a férfi és a nő közötti tánc
mennyire tisztán ösztönös, mennyire a kimondatlan szavakon
múlik.
 Ahogy mozgott rajtam, megkeményedett mellbimbóim a
mellkasához értek, amitől még több szikra gyúlt odalent.
Újabb mély sóhaj szakadt fel belőle, amitől édesen megfeszült
a testem, és megborzongtam a megkönnyebbüléstől. A szájától
elszakadva, homorított háttal felsikoltottam.
Éreztem, hogy ő is megborzong rajtam, aztán mozdulatlanná
válva nehézkesen veszi a levegőt. Amikor kinyitottam a
szememet, láttam, hogy színtiszta csodálattal bámul engem.
Felült, és még mindig rám nézve jelelni kezdett.
– Van ilyen? Mármint csak a csókolózástól?
Nevetve bólintottam, és én is felemeltem a kezemet.
– Igen. Mármint igen, néha előfordul.
Odahajoltam és könnyedén szájon csókoltam. Hátrébb
húzódva láttam, hogy hatalmas vigyor ül ki az arcára. Jaj, a
szívem! A szívem nem bírja el ezt a vigyort. Túl sok, túl szép,
túlságosan magával ragadó.
Elnevettem magam azon, hogy kicsit büszke arcot vág. Nem
akartam megosztani vele, hogy egy nadrágba élvezésre nem
feltétlenül kellene büszkének lenni, mert igazság szerint még
soha életemben nem voltam felizgulva fele ennyire sem, mint
néhány perccel ezelőtt vele, itt a kanapén. Úgyhogy van oka a
büszkeségre. Megint kacagtam a boldogságtól, és újabb csókot
nyomtam a szájára.
– Most nem adok neked főzőleckét, hanem én főzök neked.
Gondoskodni szeretnék rólad ma este. Jó?
Meleg gyengédség áradt a tekintetéből, ahogy az arcomat
fürkészte. Aztán csak bólintott.

***

Amíg Archer felmosott, én berendezkedtem a kis konyhában és

nekiláttam vacsorát készíteni neki. Majdnem egy év után most
főztem először, de a boldogságon kívül semmi mást nem éreztem,
miközben dúdolgatva daraboltam, kevergettem és előkészítettem
mindent. Archer megjelent, chipset öntött egy kis tálba, kivette a
hagymás szószt a hűtőből és letette a pultra.
– Előétel – közölte mosolyogva.
– Ötcsillagos – nevettem, aztán félretoltam a kezemmel
néhány chipset a tálban, hogy elvegyek egy olyat, amelyik félbe
hajlott sütés közben. Azok a kedvenceim. Kicsit ropogósabbak és
tökéletesen kanalazható velük az öntet. Bekaptam és
rávigyorogtam, aztán folytattam a munkát.
Nem társalogtunk sokat, amíg főztem, hiszen foglalt volt a
kezem. Archer viszont már attól boldognak tűnt, hogy keskeny
csípőjét a pultnak döntve figyelt engem. Néha rápillantottam,
ahogy ott áll karba font kézzel, arcán apró, elégedett mosollyal.
Néhányszor magához húzott, hogy szenvedélyesen
megcsókoljon. Mintha lenyűgözte volna, hogy nem parancsolok
megálljt neki. Aztán vigyorogtam és bekaptam még egy szem
félbehajlott chipset.
Elkészült a vacsora, úgyhogy megterítettem a kis asztalon,
feltálaltam az ételt és leültünk enni. Archer megfogta a kezemet,
és azt mondta:
– Köszönök mindent.
Szinte olyan volt, mint egy kisfiú, aki nem tudja kifejezni, amit
igazából mondani szeretne.
– Köszönöm – ismételte.
Én így is megértettem, mit jelent ez az egy szó. Régóta nem
gondoskodott róla senki.
Evett egy falatot, aztán ugyanolyan álmatag arccal dőlt hátra,
mint amilyet az első csókunk után vágott.
– Finom?– vigyorogtam.
Teli szájjal bólintott.
– Igazad volt, tényleg nagyon jó szakács vagy.
– Köszönöm – mosolyogtam. – A bisztrónkban én főztem. Apa
meg én találtuk ki az összes receptet. Együtt sütöttünk-főztünk.
 Archer válla fölött a távolba révedve magam előtt láttam az
apukámat, amint lisztet szór az arcomba és úgy tesz, mintha
véletlen lett volna. Kissé elmosolyodtam, mert az emlék
átmelengette a szívemet. Most nem az a szorító érzés jött, ami az
elmúlt hat hónapban, amikor eszembe jutott apa.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Archer. Még szélesebben
elvigyorodtam, megfogtam Archer kezét és gyengéden
megszorítottam.
– Aha, jól.
Egyszer csak esni kezdett az eső odakint. A konyhaablakon
kinézve finoman összevontam a szemöldökömet. Aztán megint
Archerre pillantottam, mert a szemem sarkából láttam, hogy
mozogni kezd a keze.
– Ma elvileg nem jön vihar – olvasott a gondolataimban.
Felsóhajtottam és elmosolyodtam, aztán ellazítottam a
vállamat.
Archer az arcomat fürkészve megfogta és megszorította a
kezemet.
Felálltam, odamentem a bejárati ajtóhoz, és magamhoz hívtam
Feebyt, aki már a teraszon várt. Behoztam, mire ő lekuporodott a
nappaliban a szőnyegre.
Visszaültem az asztalhoz, ahol folytattuk a vacsorát Archerrel.
Néhány percig egyikünk sem szólt semmit, csak csendben ettünk.
Kaja után Archer segített elmosogatni és összepakolni a
konyhában. Éppen az egyik tányért törölgettem, amit ő mosott el.
– Archer, történt ma valami az étteremben, amiről meg
szeretnélek kérdezni.
A habos vízben turkálva rám nézett és bólintott.
Beraktam a száraz tányért a szekrénybe, aztán belekezdtem.
– Odajött ma egy nő az étterembe, és…
Egy pillanatra szünetet tartottam, mert kerestem a szavakat.
– Nem fenyegetett meg szó szerint, inkább figyelmeztetett, azt
hiszem. De azt mondta nekem, hogy tartsam magam távol tőled.
 Archer feszülten figyelte a kezemet, aztán a homlokát ráncolva
a szemembe nézett. Oldalra biccentette a fejét, de úgy tűnt,
mintha pontosan tudná, mit fogok mondani.
– Victoria Hale? – kérdeztem, mire azonnal megfeszült az
állkapcsa és elfordította a fejét a habos lé felé. Néhány
másodpercig mozdulatlan maradt, majd kivette a vízből a
serpenyőt, amit éppen súrolt, és odahajította a mosogató másik,
üres részébe, ahol olyan hangos csattanással landolt, hogy
összerezzentem tőle.
Vizes kézzel beletúrt a hajába. Csak állt ott rezzenéstelen
arccal, miközben meg-megrándult az állkapcsa.
Gyengéden megérintettem a karját, de nem nézett rám – bár
egy kicsit ellazult.
Visszahúztam a kezemet és egy darabig mozdulatlanul álltam.
Szemügyre vettem megfeszült testét és gondterhelt arckifejezését.
Eszembe jutott, hogy még sohasem láttam dühösnek Archer
Hale-t. Láttam tépelődni, láttam félénknek és bizonytalannak, de
dühösnek soha. Nem tudtam, mitévő legyek.
Vett egy mély lélegzetet, de nem szólt semmit. A vállam fölött
átnézve hirtelen elkalandozott a figyelme.
– Elmeséled, mi volt vele, Archer?
Megint rám fókuszált és kitisztult a tekintete. Újabb mély
lélegzet után bólintott, hogy igen.
Megtöröltük a kezünket, majd az utolsó edényeket a
mosogatóban hagyva átmentünk a nappaliba. Leültem mellé a
kanapén, és vártam, hogy elmondja.
Kisvártatva rám nézett és jelelni kezdett.
– Amikor a nagybátyám haldoklott, az elméje néha egy
kicsit… mintha kitisztult volna.
Megint elkalandozott egy pillanatra, ahogy a vállam fölött a
távolba révedt, majd visszazökkent a jelenbe. Ismét a szemembe
nézett.
 – Szinte olyan volt, mintha az a rák felemésztette volna benne
azt is, amitől agyilag más volt. Olyan normális pillanatai
akadtak, amilyeneket korábban sohasem láttam tőle, vagy
legalábbis tartósan nem. Ilyenkor néha bevallott nekem
dolgokat. Mindenfélét, amit életében tett, például azt is, hogy
szerelmes volt az anyámba…
Hirtelen fájdalom ült ki Archer arcára, de aztán folytatta.
– Egyik nap bementem a szobájába, és láttam, hogy sír.
Magához ölelt, és folyton azt ismételgette, hogy mennyire
sajnálja. Amikor megkérdeztem, mit sajnál, elmondta, hogy
miután meglőttek, és bekerültem a kórházba… – Ekkor
eltűnődve megérintette a nyakán a heget, aztán leeresztette a
kezét. – …az orvosok azt mondták neki, hogy talán helyre lehet
állítani a hangszalagjaimat, de csak bizonyos határidőn belül.
Megint szünetet tartott. Megfeszült az állkapcsa és keserűség
tükröződött rajta.
– Elmesélte, hogy szólt Victoriának a tervezett műtétről, mire
az a nő elültette a fejében, hogy jobb, ha nem tudok beszélni. Ha
nem tudok beszélni, nem tudnak engem kihallgatni. Nate bácsi
paranoiáját használta fel arra, hogy az lemondja a műtétet és
megfosszon a lehetőségtől, hogy valaha újra beszélhessek.
A szörnyülködéstől elakadt a lélegzetem.
– Miért? Miért tett ilyet Victoria? Miért nem akarta, hogy
beszélj?
Archer megrázta a fejét, és egy pillanatra másfelé nézett.
– Mert olyan dolgokat tudok, amiket ő nem akar megosztani
másokkal. Vagy csak azért, mert gyűlöl engem. Talán
mindkettő. Erre igazából sohasem kaptam választ – rázta meg a
fejét. – De nem is számít.
Értetlenkedve ráncoltam a homlokomat.
– Archer, azzal biztosan tisztában van, hogy tudsz írni. Hogy
tudsz kommunikálni, ha akarsz. Mi az, amit nem akar, hogy
mások megtudjanak?
 Mély lélegzetet vett.
– Nem számít, Bree. Semmi olyan, amiről amúgy beszélnék.
Ez benne a legrosszabb. Elvette tőlem az egyetlen lehetőséget,
hogy normális, igazi ember legyek. Hogy olyan életet éljek, mint
mások… a semmiért. Amúgy sem árultam volna el a nyomorult
titkát senkinek.
– Archer – fogtam meg a kezét, hogy a szívemre tegyem, mint
a múltkor. – Igazi ember vagy, és élhetsz olyan életet, mint
mások. Ki mondta, hogy ez nem így van?
Azt hittem, megszakad a szívem. Ez az édes, okos és gyengéd
srác olyan kishitű volt.
Lefelé pillantva megrázta a fejét. Nem tudott válaszolni, mert a
szívemre szorítottam a kezét.
Nem kérdezősködtem tovább Victoria titkáról. Tudtam, hogy
úgyis megosztja velem, ha úgy érzi. Olyan sokáig élt egyedül,
elzárva – anélkül, hogy bárkivel is társalgott volna. Úgy volt ezzel,
mint én a főzéssel és az érintéssel… apró lépésekben kellett
haladnia. Mindketten bízni tanulunk egymástól a magunk
módján.
Viszont volt még egy utolsó kérdésem. Elengedtem a kezét,
hogy tudjak jelelni.
– Miért mondta nekem, hogy erőszakos vagy?
Szinte nevetségesnek tűnt a felvetés. Archer a leggyengédebb
férfi, akivel valaha találkoztam.
– A nagybátyám halála után bementem néhányszor a
városba, ott látott párszor, aztán meglátogatott. Fogalmam
sincs, miért jött, és nem is érdekelt. Dühös voltam és sebzett.
Kilöktem a kapun. Seggre esett.
Archer szégyenkezve mondta ezt, pedig emiatt nem kellett
szégyenkeznie – legalábbis szerintem nem.
Összeszorítottam az ajkamat.
– Megértelek, Archer. Megérdemelte, sőt jóval többet
érdemelt volna. Sajnálom.
 Rám nézett és fürkészni kezdte az arcomat. Oldalra biccentette
a fejét, mintha most értett volna meg valamit.
– Te nem is törődtél azzal, amit mondott. Csak azután
kérdeztél róla, hogy… csókolóztunk.
Bólintottam.
– Ismerlek – feleltem tömören.
Úgy nézett rám, mintha egy feladvány volnék.
– Rögtön nekem hittél, és nem neki?
– Igen, abszolút.
Néhány másodpercig csak bámultuk egymást, aztán az a
szívfájdító vigyor ült ki az arcára. Kis híján felnyögtem és
zakatolni kezdett a szívem. Ez a mosoly az enyém – mérget
vennék rá, hogy senki sem csalt elő ilyen mosolyt Archer Hale-ből
időtlen idők óta. Még többet akartam ebből a mosolyból, és azt,
hogy csak az enyém maradjon örökre. Én is rávigyorogtam
viszonzásképpen.
– Csókolózunk még? – kérdezte vágytól csillogó szemekkel.
Elnevettem magam.
– Mi az?
– Semmi – feleltem. – Tényleg semmi. Gyere!
Hosszasan csókolóztunk a kanapéján. Most viszont édesebb és
gyengédebb élmény volt, mert csillapodott a korábbi heves vágy.
Megismertük egymás száját, az emlékezetünkbe véstük egymás
ízét, és élveztük a csókolózás jelentette közelséget ajaktól ajakig,
lehelettől leheletig.
Amikor mindketten kinyitottuk a szemünket, ő lepillantott
rám, hátrasimította a hajamat és a fülem mögé igazított egy
tincset – a tekintetével elmondott mindent, amit szavakkal nem
tudott. Ezernyi szó áramlott közöttünk anélkül, hogy egyetlenegy
is elhangzott volna.
Később, miután a szitáló eső is elállt, Archer hazakísért úgy,
hogy maga mellett tolta a biciklimet, Feeby pedig csendesen ült
elöl, a kosárban.
 Archer megfogta a kezemet, félénken rám nézett és rám
mosolygott. Én pedig visszamosolyogtam, miközben boldogság
járta át a szívemet.
Aztán megcsókolt az ajtóm előtt. Olyan édesen és gyengéden
csókolt, hogy elolvadtam tőle, és még sokáig éreztem puha
ajkának érintését az enyémen, miután eltűnt a sarkon túl.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP MÉLY ÁLMOMBÓL ÉBRESZTETT a telefonom. Ránéztem

az órára. Hajnali fél öt? Mi a fene?
– Halló – szóltam bele álmosan.
– Szia, drágám! – üdvözölt Maggie.
– Szia, Maggie! Mi a helyzet? – érdeklődtem most már
aggódva.
– Drágám, szeretnék ma élni az ajánlatoddal, hogy szívesen
dolgoznál a konyhán. Norm egész éjjel fent volt, és kihányta a
belét. Bocs a túl sok infóért, de semmiképp se tud bejönni az
étterembe. Ha azt mondod, hogy nem akarod, akkor sincs semmi
baj. De akkor ki kell tennünk a zárva táblát az ajtóra.
Egy pillanatig haboztam. Tudtam, hogy egy nap zárvatartás is
pénzt vesz ki a zsebükből. A gyerekeik már felnőttek, de
hallottam, amikor Maggie mesélte egy barátjuknak, hogy ő és
Norm kidolgozták a lelküket az elmúlt években, hogy
félretegyenek a nyugdíjas éveikre, hiszen nem tudtak, amíg a
gyerekek főiskolára jártak.
– Persze, hogy beállok, Maggie.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Rendben, szuper. Nagyon köszönöm, szívem. Akkor
mindjárt jössz?
 – Aha, és megteszem, ami tőlem telik.
– Tökéletes lesz, drágám. Köszi.
Letettem a telefont. Szóval ma másoknak fogok sütni-főzni.
Néhány percig ücsörögtem, de nem éreztem szorongást – hacsak
azért nem, hogy vajon tudom-e tartani a tempót a rendelésekkel.
Vagy azért voltam nyugodt, mert újra belekóstoltam a főzésbe
Archer kedvéért, vagy pedig azért, mert sikerült helyretenni az
érzéseimet és a félelmeimet. Akárhogy is, nem értem rá egész nap
ezen gondolkodni. Oda kellett mennem az étterembe, és nekilátni
a konyha előkészítésének.
Gyorsan lezuhanyoztam, belebújtam az egyenruhámba,
megszárítottam a hajamat és alacsony kontyba fogtam úgy, hogy
egyetlen tincs se lógjon ki belőle. Kivittem Feebyt, megetettem,
aztán gyorsan elindultam.
Tíz perc múlva értem oda az étterembe. Maggie szemlátomást
csak néhány perccel hamarabb érkezett.
– Segítek előkészíteni a dolgokat – mondta. – Amúgy minden
elég egyszerű. Ha szívesen készítesz tojást, néhány omlettet,
szalonnát és palacsintát, jól elleszel. Semmi bonyolultat nem
szolgálunk fel.
– Szerintem megleszek, Maggie – bólintottam. – Csak mondd
meg a vendégeknek, hogy ez az első napom, és akkor talán
könnyebben viselik, hogy néhány perccel lassabban készül el az
étel, mint ahogy megszokták – tettem hozzá mosolyogva.
– Majd én gondoskodom róluk – mosolygott vissza rám.
Kivettük az omlett hozzávalóit a hűtőből és a grillsütő mögötti
pult hátulján lévő tárolóba tettük őket a könnyebb
hozzáférhetőség kedvéért. Maggie felvert néhány doboznyi tojást,
aztán betette őket a pult alatti hűtőbe, hogy azokat is egyenesen a
sütőbe tehessem. Fél óra múlva úgy tűnt, az összes hozzávalót
sikerült előkészíteni. Maggie nekikezdett a kávéfőzésnek, és
átfordította az ajtón a táblát, hogy a „NYITVA” legyen kívül.
 Nemsokára megszólalt az ajtó fölötti csengő, ahogy
megérkeztek az első vendégek.
Az egész reggel azzal telt, hogy omlettet, szalonnát és
lapcsánkát sütöttem, és a Norm-féle palacsintatésztából
töltögettem a serpenyőbe. Néha icipicit lemaradtam, de
összességében így, hogy most először dolgoztam ezen a konyhán,
és ennyi embernek készítettem ételt ilyen rövid idő alatt, úgy
éreztem, hogy kiváló munkát végeztem. Láttam, hogy Maggie is
örül: sokszor bekacsintott, és rám mosolygott a nyitott ablakon
keresztül.
– Remekül dolgozol, szívem! – szólt oda.
Amikor egy kicsit lassult a tempó, elkezdtem belevinni a saját
kreativitásomat néhány ételbe: egy kis fokhagyma az omlettnek
szánt tojásba, egy kis tejszín a rántottába, víz helyett író a
palacsintatésztába – ahogy az apukámtól tanultam a dolgokat.
Miközben ebédhez készülve kitakarítottam a konyhát,
összedobtam a baconös krumplisaláta specialitásomat, meg a sült
paprikás tésztasalátát, ami a vendégek kedvence volt a
bisztrónkban. Mosolyogva készítettem őket. Tiszta szívből
örültem neki, hogy nem szomorú feladatként éltem meg, hanem
inkább olyan tevékenységként, ami életben tartja apukám
emlékét.
Az ebéd még jobban ment, mint a reggeli, hiszen már teljesen
uraltam a konyhát, és átláttam, melyik eszköz hogyan működik.
Maggie mindenkinek elújságolta, hogy van két új
„salátaspecialitás” a konyhán, így fél egyre teljesen el is fogyott
mind.
– Elképesztően jó visszajelzéseket kapunk azokra a salátákra,
szívem – mosolygott rám Maggie. – Lenne kedved holnapra is
csinálni néhány adagot?
– Naná – feleltem vigyorogva.
 A délután hármas zárórára mindketten elfáradtunk Maggie-
vel, de nevetve csaptunk bele egymás tenyerébe. Kimerültem, de
boldog és elégedett is voltam egyben.
– Holnap is szükségetek van rám?
– Remélem, nem lesz. Norm remélhetőleg gyógyulófélben van,
de majd értesítelek – kacsintott rám. – Szép munkát végeztél ott
hátul. Akkor is lenne kedved rendszeresen elkészíteni ezeket a
salátákat, ha Norm visszajött? – kérdezte elgondolkodva.
– Imádnám!
Boldogan mosolyogva jöttem ki az étteremből, és a kocsim felé
vettem az irányt. Már majdnem odaértem, amikor egy
rendőrautó állt be mellém a parkolóba, Travisszel a volánnál.
Megálltam a kocsim mellett. Nem szálltam be: megvártam,
hogy Travis leállítsa a motort és kiszálljon.
Odajött hozzám, de nem tűnt valami őszintének a mosolya.
– Szia, Bree.
– Szia, Travis – mosolyogtam rá.
– Tényleg igaz?
Leolvadt az arcomról a mosoly.
– Mi igaz? – kérdeztem vissza úgy, hogy pontosan tudtam,
mire gondol.
– Hogy Archerrel több van köztetek, mint barátság – felelte
fenekével a kocsimnak dőlve, karba tett kézzel és engem fixírozva.
Felsóhajtottam, lefelé pillantottam, aztán megint felnéztem rá.
– Igen, Travis. Igaz.
Egyik lábamról a másikra álltam, mert kissé zavarban éreztem
magam előtte, miután egyszer csókolóztunk.
– Valójában, ööö… járunk.
– Jártok? – kacagott. – Azt meg hogy? – kérdezte őszinte
értetlenséggel a hangjában.
Rögtön dühös lettem, úgyhogy kihúztam magam.
– Azt meg hogy? Úgy, hogy jó ember. Okos, édes és…
Egyáltalán miért kell megmagyaráznom? Nézd, Travis… Az az
igazság, hogy kedvelem őt, és nem akartalak félrevezetni azzal,
hogy randiztunk. De akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi
van köztünk Archerrel. Most már pontosan tudom. Úgyhogy
remélem, megérted, ha azt mondom, hogy nem akarok mással
találkozgatni. Csak vele. Csak Archerrel.
Hunyorogva méregetett, és egy pillanatra eltorzította az arcát a
harag. De ugyanolyan gyorsan rendezte is a vonásait, majd vállat
vont.
– Nézd, nem örülök ennek. Érdekelsz, úgyhogy ja, elég szar ezt
hallani – mondta, aztán összeszorította az ajkát. – De figyelj, ha
megtaláltad a módját, hogy kommunikálj Archerrel, hogyan is
haragudhatnék? Eléggé kijutott annak a kölyöknek az élettől.
Nem lehetek annyira önző, hogy ne gondoljam, hogy ő is
megérdemel egy kis boldogságot. Szóval… a legjobbakat kívánom
nektek, Bree. Komolyan.
Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, nem reagálok a „kölyök”
megnevezésre azzal, hogy Archer tulajdonképpen néhány
hónappal idősebb nála. Elengedtem a témát, és inkább azt
feleltem:
– Köszi, Travis. Sokat jelent. Maradunk barátok? –
mosolyogtam rá.
Felmordult.
– Aucs. Barátzóna…
Aztán elmosolyodott, de ezúttal úgy, hogy őszintének látszott.
– Igen, maradunk.
Vigyorogva kifújtam a levegőt.
– Oké, helyes.
Egy pillanatig egymásra mosolyogtunk, aztán oldalra
biccentette a fejét, mintha elgondolkodott volna valamin.
– Figyelj, Bree… ez az egész helyzet igazából rádöbbentett,
hogy seggfej voltam, amiért nem próbáltam meg jobban
összebarátkozni Archerrel. Lehet, hogy túl hamar mondtam le
róla, mert azt hittem, hogy a hallgatás azt jelenti, hogy nem
érdeklem. Talán csak jobban kellett volna próbálkoznom.
Izgatottan bólintottam.
– Igen, ő csak azt szeretné, hogy normális emberként kezeljék,
Travis. És ebben a városban senki sem hajlandó erre. Mindenki
csak keresztülnéz rajta, mintha nem is létezne – ráncoltam a
homlokomat.
Travis az arcomat fürkészve bólintott.
– Jó ember vagy, Bree. A héten majd beköszönök hozzá.
– Az szuper lenne, Travis! – vigyorogtam. – Szerintem örülne
neki.
– Oké – mosolygott ő is. – Most megyek, és Maggie meggyes
pitéjébe fojtom a bánatom.
– Az étterem zárva van – tettettem szomorú arcot, aztán
elmosolyodtam.
– Igen, de Maggie még odabent van, és ha meglátja a képemet,
ad egy szeletet – kacsintott. – Legyen szép napod!
– Neked is, Travis! – nevettem.
Beszálltam a kocsiba és hazavezettem. Egész úton a rádióval
együtt énekeltem.

***

Egy óra múlva frissen zuhanyozva, szűk sötét farmerben,

világoskék pólóban és kiengedett hajjal indultam el, és tíz percre
rá már ott is voltam Feebyvel a biciklim kosarában Archernél.
Kinyitottam a kaput – ami résnyire amúgy is nyitva volt –, és
letettem Feebyt, hogy megkeresse a barátait.
Nekitámasztottam a biciklimet a kerítésnek, aztán elindultam
a hosszú kocsifelhajtón. Archer pont ekkor jelent meg a ház
sarkánál szakadt farmerban és munkáscsizmában. Semmi más
nem volt rajta. Enyhén fénylett a mellkasa az izzadtságtól, a
homlokát pedig a karjával törölte le. Szemlátomást a sok feladat
egyikén dolgozott.
Gyönyörű testének látványától melegség áradt szét a
bensőmben. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretném látni az
egészet – minden porcikáját. Hamarosan láthatom? Remélem.
Rám vigyorgott és gyorsított a tempón. Egy csapatnyi pillangó
kezdett verdesni a szárnyaival a mellkasom környékén. Én is
siettem felé.
Amikor már majdnem odaértem hozzá, futva tettem meg a
hátralévő kis távot, és rávetettem magam, ő pedig elkapott és a
karjába vett. Boldogan kacagtam, miközben körbeforgott velem
és hangtalanul rám nevetett.
Lehajtottam a fejemet és követelőzve megcsókoltam, hogy
elvesszek a szájában, aminek édes, fahéj íze volt, meg még valami,
talán Archer saját aromája. Mosolyogva végigcsókoltam az arcát
– imádtam bőrének enyhén sós ízét.
Úgy nézett fel rám, hogy éreztem: rajong értem. A tekintetéből
egyszerre sugárzott csodálat és öröm. A szívem elolvadt, a
gyomrom pedig megint bukfencet vetett. Hüvelykujjammal
végigsimítottam a járomcsontján, és lepillantottam rá, ahogy
maga fölé tartott.
– Hiányoztál ma – mondtam.
Rám mosolygott, és a szemével elmondott mindent, amit a
kezével nem tudott, miközben szorosan magához húzott. Megint
a számhoz érintette az ajkát, és mélyen megcsókolt.
Nemsokára kibontakoztam a csókból, hogy levegőhöz jussak.
– Elég hamar belejöttél a csókolózásba, nem? – kacsintottam
rá, ő pedig csendesen kuncogott: szinte vibrált a mellkasa az
enyémen.
– Ma különösen boldog vagy – jelelte, miután letett.
Bólintottam, miközben elindultunk a ház felé. A konyhába
mentünk, ahol töltött nekünk egy-egy pohár vizet, és elmeséltem
neki mindent a sütés-főzésről az étteremben.
 Ivás közben engem figyelt, ahogy mesélek. Látszott rajta, hogy
örül a boldogságomnak. Milyen édes! Minden korty víznél
megmozdult az ádámcsutkája és szélesebbre húzódott a nyakán a
heg. A csevegést abbahagyva előrehajoltam, hogy puszit adjak rá.
Egy pillanatra eszembe jutott, mit mondott előző nap Victoria
Hale-ről, arról a gonosz ribancról. Mégis mekkora szörnyetegnek
kell lenni ahhoz, hogy az ember azt tegye valakivel, amit ő tett
Archerrel? Hogy örök fogyatékosságra ítélje, végleg elszigetelve őt
a társadalomtól, a sérült korlátozottság érzésével? Nem vagyok
erőszakos fajta, de amikor ez eszembe jutott, úgy éreztem, simán
tudnék neki fizikai fájdalmat okozni a leghaloványabb bűntudat
nélkül.
Átöleltem Archer derekát, és a mellkasára hajtottam a fejemet,
hogy a szívverését hallgassam. Meleg bőre felé fordítottam az
arcomat, aztán belefúrtam az orromat, hogy magamba szívjam
pézsmás illatát. Kinyújtottam a nyelvemet, hogy megízleljem őt,
és a hasamnál éreztem, ahogy odalent megkeményedik. Még
jobban hozzásimultam, még szorosabban öleltem, amitől kissé
megborzongott.
Beletúrt a hajamba, mire felnyögtem és lehunytam a szemem.
Kinyitottam, hogy felpillantsak rá, ő pedig ugyanazzal a
csodálattal nézett le rám, amitől zakatolni kezdett a szívem.
Néhány másodpercig csak bámultuk egymást, mielőtt fölém
hajolt, ajka az enyémhez ért, nyelve pedig benyomult a számba.
Nedves volt és meleg, élvezetesen csusszant az enyémre. Szikrák
gyúltak bennem odalent, úgyhogy még jobban odanyomtam
magam a merevedéséhez, mert enyhülést akartam a lábam között
kezdődő lüktetésre. De ettől csak rosszabb lett.
– Archer – leheltem a csókból kibontakozva.
Leeresztette a karját, amivel ölelt, aztán mélyen a szemembe
nézett. A tekintete valahogy egyszerre volt feszült és kiéhezett.
 – Tudom, hogy szereted, ha a hajadat simogatom. Mutasd
meg, milyen érintést szeretsz még! Taníts meg arra, amit
szeretsz!
Ahogy lassan mutatta a kezével a szavakat, elakadt a
lélegzetem és még több nedvesség gyűlt a lábam közé.
Akármilyen erotikus volt ez a kérés, magam is éreztem némi
bizonytalanságot. Még soha, senki sem kért tőlem ilyet. Azt se
tudtam, mit csináljak, hol kezdjem. Nagyot nyeltem.
Archer a kanapéhoz hátrált velem és gyengéden lefektetett –
anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadt volna egymástól a
tekintetünk. Az ajkamba harapva pislogtam fel rá. Ahogy ott állt a
dudorodó nadrágjával, olyan volt, mintha egyszerre vált volna
valóra az összes fantáziám. Csakhogy a képzeletem is szegényes a
valósághoz képest, mert sohasem jutott eszembe csodálkozó-
vágyakozó tekintettel kiegészíteni az álomférfi gyönyörű vonásait.
Sohasem jutott eszembe hosszú pillákkal szegélyezett
whiskeyszínű szemeket adni neki. Nem tudhattam, hogy ebben az
őrülten nyüzsgő világban Archer Hale is létezik valahol, és pont
nekem teremtették.
És abban a pillanatban már tudtam. Tudtam, hogy
beleszeretek ebbe a gyönyörű, csöndes férfiba, aki ott állt előttem.
Hacsak máris bele nem estem.
Leült mellém a kanapéra, gyengéden megcsókolt, aztán
hátradőlt és megint beletúrt a hajamba, hogy felnyögjek tőle.
Imádtam ezt. Talán már azzal is beérném, ha Archer egész este a
fejbőrömet masszírozná. Talán. Na, jó… mégsem. De attól még jó
érzés volt. Rámosolyogtam, ő pedig kérdő tekintettel nézett rám.
– A nyakam – suttogtam. – Szeretem, ha a nyakamat
csókolják.
Rögtön odahajolt, és végighúzta puha ajkát a bőrömön.
Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, és beletúrtam a selymes, dús
hajába.
 Kísérletképpen finoman szívogatta és ajkával cirógatta a
nyakamat, s nyögésekkel adtam a tudtára, mi esik nekem a
legjobban. Archer már csak ilyen: mindent jól csinál, gyorsan
tanul, így hamar rájött, mitől kezdek lihegni és vonaglani alatta.
Az izgalomtól felbátorodva lejjebb nyomtam a fejét, a
mellemhez. Rögtön megértette, úgyhogy hátrahajolva
megmarkolta őket, hogy a kezében érezze a súlyukat.
Vágytól csillogó szemekkel nézett rám, aztán megint lejjebb,
hogy felhúzza a pólómat és kibújtasson belőle. Végigjáratta
rajtam a tekintetét, ahogy ott feküdtem egy egyszerű fehér csipke
melltartóban, és elakadt a lélegzete.
Felemeltem a kezem, hogy kikapcsoljam a melltartómat, aztán
hagytam, hogy leessen rólam. Archer elkerekedett szemekkel
bámulta a mellemet. Más körülmények között ettől talán
kellemetlenül éreztem volna magam, de a tekintetében tükröződő
leplezetlen vágy és elismerés olyan erővel hatott rám, hogy szinte
ragyogtam fürkész pillantásának tüze alatt.
– Te vagy a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam! –
jelelte, mire félénken rámosolyogtam.
– Megcsókolhatsz ott is, Archer – suttogtam. Annyira érezni
akartam a meleg, nedves száját, ahogy a mellbimbómat
szívogatja, hogy az már fájt.
Lángoló tekintettel hajolt le rögtön, mintha pontosan ezt
akarta volna ő is, csak várt az iránymutatásomra.
Lihegtem és nyögtem, miközben nyelvével megízlelte és
nyalogatta előbb az egyiket, majd a másikat. A fülemben
dübörgött a szívverésem, s önkéntelenül felnyomtam a csípőmet,
a lábam között tomboló vad lüktetés alól feloldozást keresve, a
kitöltöttség érzéséért könyörögve.
Archer folytatta a mellbimbóim izgatását és szívogatását, amíg
egyszerre nyögdécseltem a gyönyör és a fájdalom extázisától.
– Archer – ziháltam. – Ez már túl sok. Abba kell hagynod.
Felemelte a fejét, és a homlokát ráncolva nézett rám.
 – Nem jó? – kérdezte.
Halkan és elkínzottan felnevettem.
– De, túl jó – haraptam az ajkamba.
Oldalra biccentett fejjel fürkészni kezdett, aztán bólintott.
– Megkönnyebbülésre van szükséged. Mutasd meg, hogy
csináljam a kezemmel!
– Oké – suttogtam pislogva. Ekkor tudatosult bennem, hogy
még mindig a hangomat használom a kezem helyett, pedig most
már volt közöttünk hely. Úgyhogy elengedtem a derekát, és jelelni
kezdtem:
– Leveszed a nadrágomat?
Azonnal lehajolt, hogy kigombolja a farmeromat és lehúzza a
sliccemet, aztán felállt, hogy levegye rólam. Az ő nadrágját még
mindig kitöltötte a merevedése. Neki is biztos szüksége volt az
enyhülésre. Iszonyúan akartam, hogy bennem legyen, de tudtam,
hogy ez lenne neki az első. Gondoltam, hogy majd fokozatosan
eljutunk odáig. Nem kell sietnünk.
Visszaült mellém, és megint kérdő tekintettel nézett rám.
Megfogtam a kezét, hogy kicsit becsúsztassam a bugyim felső
része alá. Éreztem, hogy máris átázott az anyaga.
Óvatosan lejjebb vándorolt a keze, s amikor ujjaival elérte a
nedves redőket, hátravetett fejjel felnyögtem, egyik lábamat
pedig, hogy jobban hozzám férjen, oldalra döntöttem, a kanapé
támlájának. Olyan jó érzés volt, ahogy végighúzta rajtam az ujjait,
és egy picit becsúsztatta őket!
Nemsokára lejjebb húzódott, lehúzta a bugyimat, és gyengéden
visszatámasztotta a lábamat a támlának. Fel-le járatta az ujjait, és
most már néztem, ahogy csinálja. A lehető legbensőségesebb
módon tárulkoztam ki előtte, de furcsa módon nem jöttem tőle
zavarba. Amikor az érzékeny, duzzadt kis csomóhoz ért, lihegve
és nyögve préseltem oda magam a kezéhez. Fellobbant a
tekintete, aztán kis köröket kezdett rajzolni, én pedig
nyögdécselve ráztam a fejem jobbra-balra a párnán. Éreztem,
hogy lassan elérek a csúcsra, és már az utolsó előtti lépcsőfokon
állok.
– Gyorsabban, kérlek! – könyörögtem.
Archer gyorsított a tempón. Ujjaival apró köröket írt le a
lüktető csiklóm körül, végig összhangban maradva a
nyögéseimmel és a sikolyaimmal. Úgy felizgatott, hogy mindössze
néhány percbe telt, mire megfeszült a testem a gyönyörtől, aztán
olyan mennyei erővel ernyedt el, hogy homorított háttal Archer
nevét kiabáltam, majd visszahanyatlottam a kanapéra.
Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy Archer kissé szétnyílt
ajkakkal és azzal a csodálattal teli, vágyakozó tekintettel bámul
engem.
Feljebb kúszott a kanapén, hogy gyengéden megcsókoljon, és
közben játékosan beleharapjon az ajkamba. Éreztem, hogy
mosolyog, és én is belemosolyogtam a szájába.
De amikor fészkelődtem egy kicsit, és ő hirtelen mély lélegzetet
vett, eszembe jutott, hogy talán ő is szükséghelyzetben van.
Szó nélkül eltoltam magamtól, és úgy igazítottam a kezemmel,
hogy a kanapén üljön a támlának dőlve. Végig figyelt, hogy mit
fogok csinálni. Felálltam és felráncigáltam a bokámról a
bugyimat, hogy ne essem el benne.
Elé térdelve kigomboltam a farmerját, aztán felpillantottam rá.
Kíváncsian nézett. Szó szerint fogalma sem volt róla, mire
készülök. Te jó ég! Tudtam, hogy Archer elszigetelten él ezen a
birtokon, de most elgondolkodtam, vajon a nagybátyja beszélt-e
neki valaha is a szexről… Vajon mennyit tudhat arról, ami férfi és
nő között történik a hálószobában? Vagy a nappaliban, a
kanapén?
Lehúztam a nadrágját, szabaddá téve a férfiasságát. Egy
pillanatra rámeredtem, kissé eltátott szájjal. Annyi biztos volt,
hogy nem szenved hiányt ezen a téren. Hatalmas és gyönyörű
volt, akárcsak a többi testrésze. Ráadásul fájdalmasan
keménynek tűnt: a makkja lilán duzzadt.
 Felnéztem rá, ő pedig már bizonytalan arccal figyelt engem.
– Gyönyörű vagy – jeleltem, mire láthatóan ellazult.
Odahajoltam az ölébe. Ettől összerezzent és gyorsan mély
lélegzetet vett. Elégedetten pillantottam fel, ő pedig tágra nyílt
szemekkel és még jobban kitágult pupillával nézett vissza rám.
Megint előrehajoltam, mire már szaggatottan, nagyokat nyelve
vette a levegőt.
Hátradőltem, hogy lássam, tetszik-e neki, amit csinálok, ő
pedig a tekintetével folytatásért könyörgött. Halványan
elmosolyodtam és folytattam.
Rátette a kezét a fejemre, hogy megint beletúrjon a hajamba.
Lihegése egyre hangosabb lett, és alig egy perc múlva lüktetést
éreztem, majd megfeszült és elernyedt az egész teste.
Most a saját hajába túrt bele – a homloka fölötti tincseket
markolászva úgy nézett le rám, mintha éppen most találta volna
meg a bölcsek kövét. Büszkén mosolyogtam rá.
– Jó volt? – jeleltem.
Csak bólintott, ugyanazzal a lenyűgözött arckifejezéssel.
Felálltam, aztán elhelyezkedtem az ölében és szájon csókoltam.
Egy darabig szenvedélyesen csókolóztunk, aztán kibontakoztunk
belőle.
– Megteszed majd megint?
Felkacagtam.
– Igen. Nem most rögtön, de igen, megteszem majd –
vigyorogtam.
Megint megcsókoltam, aztán felkeltem az öléből és felöltöztem,
míg Archer is felhúzta a farmert a keskeny csípőjére. Most már
nagyjából feltérképeztem a testét, de még nem láttam minden
részletét. Alig vártam, hogy mindenét lássam meztelenül. Alig
vártam, hogy érezzem, ahogy összeér a bőrünk, miközben mozog
bennem. Megborzongtam. Még csak negyedóra telt el az
orgazmusom óta, máris forróság áradt szét bennem.
 Visszaültem az ölébe, s gyengéden belecsókoltam a nyakába.
Kinyújtottam a nyelvem, hogy érezzem a sós ízt. Előtte kint
dolgozott a kertben, ahol egy kicsit megizzadt, de nekem így is
mennyei volt mindene. Mélyen magamba szívtam az illatát, ő
pedig átölelt és szorosan magához húzott. Biztonságban éreztem
magam, repestem a boldogságtól.
Kisvártatva felemeltem a fejemet, hogy megkérdezzem:
– Archer, a nagybátyád felvilágosított a… szexről?
Kissé elpirultam, nem akartam őt zavarba hozni. Milyen
különös, hogy itt ülök a legszexibb pasi ölében, akit valaha láttam
– és történetesen egy huszonhárom éves gyönyörű férfiról van szó
–, de megkérdezem tőle, tudja-e, mi az a szex. Nem mintha
aggódtam volna emiatt, hiszen gyorsan tanul és csillagos ötösre
szokott vizsgázni. Gondoltam, hogy a szex szaporodási
szemszögével tisztában van, mert biztos tanult biológiát. De vajon
tud-e valamit arról, hogy mi mindent csinálhat egymással egy
férfi és egy nő?
– Nem – vont vállat Archer. – Neki nem ezen járt az esze.
Mindig mintha valami feladatot oldott volna meg fejben, vagy a
birtok védelmén agyalt volna. Egyszer megkérdeztem, amikor
tizenhárom éves voltam vagy ilyesmi, és akkor egy pár
magazint kaptam tőle.
Ekkor félrepillantott, mintha kissé zavarban lenne.
– Voltak bennük cikkek… amikből megértettem a lényeget.
Aztán a homlokát ráncolva fürkészni kezdte az arcomat.
– Zavar téged, hogy én még soha…
Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, megráztam a
fejemet.
– Nem, Archer. Te vagy a legszexibb pasi, akit valaha láttam.
Már akkor vonzódtam hozzád, amikor megálltál a parkolóban,
hogy segíts. Még azzal a hülye szakálladdal és a hosszú hajaddal
együtt is – vigyorogtam, ő pedig visszamosolygott.
 – Szerintem elég jók vagyunk együtt, nem? – cukkoltam és
belecsókoltam a nyakába.
Erre őszintén elmosolyodott, bólintott és szájon csókolt.
Egy darabig így maradtunk: csak finoman csókolóztunk és
öleltük egymást. Belefúrtam az arcomat az isteni illatú nyakába.
Egész nap ellettem volna így.
Eszembe jutott az aznapi beszélgetésem Travisszel, úgyhogy
felemeltem a fejemet.
– Hallod, találkoztam ma a városban Travisszel, és
megkérdezte tőlem, hogy mi lenne, ha eljönne meglátogatni
téged.
Archer ráncolni kezdte a homlokát, de nem mondott semmit.
Nem említettem neki, hogy elmentem egy randira Travisszel.
Amúgy sem jelentett semmit, és soha nem éreztem iránta
semmit, akkor meg minek hozzam fel a témát?
– Egyébként azt is mondta, hogy rosszul érzi magát, amiért
nem ápolt veled közelebbi kapcsolatot – folytattam, Archer pedig
felvonta a szemöldökét. – Azt mondta, hogy a héten kijön
hozzád.
Archer kétkedő arcot vágott.
– Mi az? – kérdeztem. – Nem kedveled?
Kimásztam az öléből és leültem mellé a kanapéra, hogy
könnyebben tudjunk jelbeszéddel társalogni. Bár még nem sok
ideje ismertük egymást, de máris jól tudtunk kommunikálni:
olyan rövidítéseket használtunk a szavakra, amiket mindketten
megértettünk, csak részben betűztük ki a dolgokat, meg ilyenek.
Most már csak feleannyi ideig tartott egy-egy mondat, mint
néhány héttel ezelőtt.
Archer már lényegesen jobban jelelt, mint amikor kezdtük,
mert sok mindent átvett tőlem időközben. Elvégre én egész
életemben használtam a jelbeszédet. Ez a második anyanyelvem.
Ő csupán könyvből tanulta, és most először használta valójában.
Pár hete még betűzte azokat a dolgokat, amikre nem ismerte a
jelet, de már nem fordult elő ilyen.
– Nem, nem igazán – felelte. – Ő szórakozik az emberekkel,
Bree – tette hozzá. Megfeszült az állkapcsa, és a távolba révedt. –
Évek óta nem is láttam, csak ahogy a rendőrautóval járja a
várost.
– Hát, szerintem megváltozott – jelentettem ki Archer arcát
fürkészve. – Tulajdonképpen egész rendes srác. Talán adhatnál
neki egy esélyt, ha idejön. Nem lenne jó egy olyan rokon a
városban, akivel tényleg tartod a kapcsolatot?
Arra gondoltam, hogy én bármit megtennék azért, hogy akár
csak egyetlen családtagom mellettem legyen. Hogy mindent
megtennék, amit csak tudok, hogy ápoljak egy ilyen kapcsolatot,
ha lenne rá lehetőségem. Azt akartam, hogy ez összejöjjön
Archernek. Gondolni sem bírtam arra, hogy folyton itt van kint
egyedül – az én társaságomat leszámítva. Szerettem volna, ha
lettek volna barátai, családtagjai… Azt akartam, hogy boldog
legyen. Hogy a közösség része legyen.
Archer még mindig kétkedő arcot vágott, de úgy tűnt,
megértette, miben reménykedtem.
– Akarod, hogy adjak neki egy esélyt? – kérdezte.
Lassan bólintottam. Egy kis ideig csak bámult, mielőtt felelt
volna.
– Oké, akkor adok – válaszolta egyszerűen.
Az arcára tettem a tenyeremet, előrehajoltam és megcsókoltam
a puha ajkát.
– Tudom, hogy ez nem könnyű neked. Köszönöm –
mormoltam a szájába.
Bólintott, aztán megint magához húzott és szorosan átölelt.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

ARCHER

SOHA ÉLETEMBEN NEM VOLTAM MÉG ilyen boldog. Minden nap a

birtokon dolgoztam, a kiskutyák pedig a nyomomban
szaladgáltak, és lépten-nyomon bajt okoztak, felborítottak
dolgokat, és mindent kiskutya-káosszá változtattak.
Minden délután nagyot dobbant a szívem, amikor
meghallottam a kapu nyikorgását, amiből tudtam, hogy Bree
megérkezett.
Mindig beszélgettünk, és elmesélte, milyen napja volt. Csillogó
szemekkel számolt be az új receptekről, amikkel előállt az
étteremben, és hogy Norm és Maggie megbízta a kínálat egyes
részeinek átalakításával. Büszkén és boldogan nevetve mesélte,
hogy még Norm is bevallotta – habár kelletlen zsémbességgel –,
hogy jobbak Bree köretreceptjei, mint amikkel ő dolgozik.
Elmondta, hogy néhány főétel is szerepel a tervei között, majd
kacsintott, nekem pedig nagyot dobbant a szívem attól, hogy
milyen gyönyörű.
Néha úgy éreztem, hogy túl sokat bámulom, ezért
megpróbáltam másfelé nézni, amikor rajtakapott. De
legszívesebben egész álló nap csak őt bámultam volna. Nekem ő a
legszebb nő a világon.
 Szeretem, ahogy a barna hajába arany csíkok vegyülnek,
amikor rásüt a nap. Szeretem, hogy picit mandulavágású a szeme,
a szája pedig telt és rózsaszín, mint egy rózsabimbó. Imádom
csókolni. Örökké tudnám csókolni. Őszibarack ízű a csókja.
Szeretem, hogy olyan formájú az arca, mint egy szív. Szeretem
a mosolyát, ahogy az egész arca felderül és a szeméből is sugárzik
a boldogság. Gyönyörű és őszinte a mosolya – annyira, hogy
kihagy a szívverésem, amikor rám villantja.
Szeretem a karcsú testét, és azt, hogy fehérebb a bőre ott, ahol
a fürdőruha eltakarta. Megigazítottam odalent a nadrágomat,
aztán igyekeztem kiűzni a fejemből Bree testének gondolatát.
Most dolgozom, oda kell figyelnem.
Kentem még egy kis habarcsot a kövekre, amiket a hátsó
cementlépcső oldalára tettem. Egyszerű kövek voltak, amiket a
tónál gyűjtöttem, de úgy gondoltam, segítenek, hogy az egyszerű
lépcső jobban passzoljon az új, kővel burkolt teraszhoz.
Éppen befejeztem, amikor hallottam kinyílni és becsukódni a
kaput. Összevontam a szemöldökömet. Ez meg ki a fene lehet?
Bree ma kettőig dolgozik az étteremben. Még csak dél van.
Felálltam és megkerültem a házat. A kocsifelhajtón Travist
pillantottam meg. Lassan közelített az egyenruhájában. Úgy
nézett körbe, mintha még sohasem járt volna itt. Bár akkor látta
legutóbb ezt a helyet, amikor még kicsi voltam, és akkor teljesen
máshogy nézett ki.
Travis észrevett, és mintha meglepődött volna. Néhány
lépéssel letudtuk a közöttünk lévő távolságot, és megálltunk a ház
előtt.
– Szia, Archer.
Megtöröltem a kezemet egy rongyban, és figyelmesen vártam,
hogy elmondja, miért jött.
– Jól néz ki ez a hely.
Bólintottam, nyugtázva a dicséretét. Tudtam, hogy jól néz ki.
– Keményen megdolgoztál érte.
 Megint bólintottam, mire Travis felsóhajtott.
– Figyelj, haver. Bree mondta, hogy ti ketten sok időt töltötök
együtt, és én…
Beletúrt a hajába, mintha fontolgatna valamit.
– Hát azt hiszem, csak azért jöttem, hogy beköszönjek. És hogy
sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb.
Még mindig csak fürkésztem az arcát. Valahogy sosem tudtam
igazán kiismerni Travist. Beleestem a csapdájába, amikor
igyekezett úgy tenni, mintha a barátom lenne, aztán átvitt
értelemben hátba lőtt. Még akkor is, amikor kiskölykök voltunk.
Még a balesetem előtt is. Nem feltétlenül bíztam meg benne most
sem, de feltételeztem, hogy az emberek talán változhatnak –
hiszen sok idő telt el. Bree kedvéért. Csak Bree kedvéért. Mert őt
szerintem boldoggá tehetem ezzel. És bármit megtennék, hogy
Bree-t boldoggá tegyem.
Bólintottam, icipicit felfelé görbítettem a szám sarkát, aztán a
ház felé intettem, hogy be szeretne-e jönni.
– Aha, aha, persze – felelte.
Odamentünk az ajtóhoz, és beengedtem magam előtt. Mögötte
lépkedve a konyhára mutattam. Egyenesen a szekrényhez
mentem, ahonnan kivettem egy poharat, teletöltöttem csapvízzel
és nagyot kortyoltam belőle.
Miután végeztem, a pohárra mutattam, majd Travisre, és
felvontam a szemöldökömet.
– Nem kérek, köszi. Igazából most ebédidőben vagyok,
úgyhogy nem maradhatok sokáig. Tulajdonképpen azt szerettem
volna megkérdezni, hogy van-e kedved kimozdulni velem meg a
srácokkal ma este? Nem nagy dolog, csak egy sima kanbuli
néhány sörrel meg egy kis nevetéssel.
A homlokomat ráncolva rámeredtem. A hegemre mutattam,
aztán úgy tettem, mintha nevetnék.
Travis kifújta a levegőt.
– Nem tudsz nevetni?
 Tényleg zavarba jött. Még sosem láttam Travist ilyen arcot
vágni. Talán egy kicsit megváltozott.
– Várjunk csak! – gondolta újra. – Tudsz nevetni. A hangtalan
nevetés is nevetés. Ugyan már! Az lenne a lényeg, hogy nem
szeretnél kikapcsolódni egy kicsit? Itt hagyni ezt a házat egy
estére? Normális fazon lenni?
Normális fazon akartam lenni. Vagy legalábbis szerettem
volna, ha Bree legalább egy kicsit olyannak lát, mint a többi
srácot. Még sohasem akartam ilyet. Sőt pont az ellenkezőjét
akartam: olyan abnormálisnak tűnni, hogy senki se akarjon rám
nézni. Most viszont… most itt van Bree. Én pedig vágytam rá,
hogy azt adjam neki, amit megérdemel, ne pedig egy szomorú
remetét, aki sohasem hagyja el a birtokát. Biztos randizott
előttem másokkal, akik valószínűleg étterembe meg kávézóba
vitték őt. Én egyiket se tudtam, hogyan kell. Muszáj volt
megtanulnom.
Bólintottam.
– Oké – tátogtam.
Kissé döbbentnek tűnt, de aztán hatalmas fehér fogait
megvillantva elvigyorodott.
– Akkor jó! Este érted jövök. Kilenc óra jó lesz?
Vállat vontam. Kicsit későinek tűnt, de mit tudtam én arról,
hogy mikor szoktak kezdődni a kanbulik?
Kezet fogtam Travisszel.
– Oké, akkor majd találkozunk – mosolygott. – Egyedül is
kitalálok.
Azzal kisétált a konyhámból és becsukta maga mögött a
bejárati ajtót.
A pultnak dőltem, és elgondolkodva karba fontam a kezemet.
Valamiért nem volt jó érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, de
az idegesség számlájára írtam, aztán beálltam a zuhany alá.

***
Kilenc óra tíz perckor Travis belépett a kapun, én pedig felálltam
a székből a teraszon, ahol várakoztam. Végigmentem a
kocsifelhajtón, majd becsuktam magam mögött a kaput. Travis
egy nagy, sötét metálszürke furgonnal jött, aminek üresben
járatta a motorját az utcán. Vettem egy mély lélegzetet. Legutóbb
aznap ültem autóban, amikor elvesztettem a hangomat –
legalábbis amennyire emlékszem, a mentő pedig nem számít
szerintem.
Összeszorított fogakkal beültem, és igyekeztem kiűzni a
fejemből annak a napnak az emlékét.
Travis hátramenetbe kapcsolt és elindult.
– Hát, öcsém… – nézett rám. – Elég jól kikupáltad magad.
Talán még nálam is jobban nézel ki – nevetett, de a szeme
komoly maradt.
Bree szó szerint ugrándozott, amikor mondtam neki, hogy
elmegyek Travisszel és a barátaival, akárkik is legyenek ők. Aztán
segített megfelelő ruhákat választani, nem mintha akkora lenne
nálam a választék.
– Archer – kérdezte Bree a magasba tartva az egyik pólómat. –
Mikor mentél el legutóbb ruhákat venni?
Vállat vontam.
– A nagybátyám vette őket. Vett nekem pár holmit tizennyolc
éves koromban.
Bree egy darabig csendben méregetett, mielőtt felelt.
– És hadd találjam ki… – mutatott felém, szerintem az
izmaimra utalva – …akkor még nem voltál ennyire „fejlett”.
Bólintottam és vállat vontam.
Felsóhajtott, mintha ez baj lenne, aztán turkálni kezdett a
kopott ruháim között. Végül talált egy jó farmert, amire azt
mondta, hogy olyan, mintha direkt koptatott lenne, meg egy
inget, amiről megfeledkeztem, mert egy kicsit nagy volt rám,
amikor a nagybátyám megvette.
 Bree elégedettnek látszott, úgyhogy én is az voltam. Talán még
be is mennék a városba, hogy vegyek néhány új dolgot, ha őt
boldoggá teszi, ha jobban nézek ki.
Travis egy zenecsatornára kapcsolt a kocsiban, úgyhogy egy
darabig csak azt hallgatva mentünk. Amikor észrevettem, hogy
kifelé tartunk a városból, megkocogtattam a vállát, az útra
mutattam.
– Egy olyan klubba megyünk, ami a tó másik oldalán van.
Teasers a neve – pillantott rám felvont szemöldökkel, aztán
megint az utat nézte.
Nemsokára megint felém fordult.
– Beszélhetünk úgy, mint férfi a férfival?
Összeráncoltam a homlokomat, mert nem tudtam, mit akar
ezzel, és egy kicsit kellemetlennek éreztem a dolgot.
– Testileg is közel kerültetek már egymáshoz Bree-vel?
Futó pillantást vetettem Travisre, majd megint az utat
figyeltem. Nem nagyon akartam vele beszélni erről, bár ha
teljesen megbíztam volna benne, talán felteszek neki egy-két
kérdést. De nem bíztam. Amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét,
azt fogom róla feltételezni, hogy nem érdemli meg a bizalmamat.
– Oké, vágom, szóval egyáltalán nem akarsz Bree-ről beszélni
– mondta, aztán elhallgatott egy pillanatra. – Azt legalább
feltételezhetem, hogy a végsőkig nem jutottatok el.
Vállat vontam és bólintottam. Gondoltam, azt simán
elmondhatom, hogy mit nem csináltunk.
Elmosolyodott, és a kocsi utasterének halovány fényében
megvillant a fogsora, arcán pedig árnyék futott át. Egy pillanatra
úgy nézett ki, mint a gonosz bohócok a boltok kirakatában
halloweenkor. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szememet,
megint csak Travis volt.
– De gondolom, hogy akarod, nem?
Résnyire szűkült szemekkel néztem rá, de azért bólintottam.
Persze, hogy akarom! Ki ne akarná? Bree édes és gyönyörű.
 Travis megint mosolygott.
– Oké. Na, elmondom neked, hogy is van ez, Archer, amikor…
együtt jársz egy olyan lánnyal, aki olyan szép, mint Bree. Neki
valószínűleg van már tapasztalata, és elvárja majd, hogy tudd, mit
csinálsz, amikor eljön a nagy lépés ideje. Ezért viszlek erre a
helyre. Ott vannak nők, akik belemennek majd, hogy… gyakorolj
velük. Vágod?
Kalapálni kezdett a szívem. Azt akartam mondani, hogy nem
igazán értem. Ehelyett csak kissé hunyorogva rámeredtem, hogy
utaljak rá: bővebben ki kell fejtenie. Egyelőre nem tetszett az
ötlet. Egyáltalán nem. Legfőképp arra nem akartam gondolni,
hogy mennyi tapasztalata lehet Bree-nek, és azokra a férfiakra,
akikkel előttem lehetett. Sőt ettől meghűlt a vér az ereimben, s
olyan érzésem támadt, hogy legszívesebben belevágnám az
öklömet valamibe. Jó lett volna egyáltalán nem is gondolni erre.
Bree ráadásul elmondta nekem, hogy őt nem zavarja, hogy
ezen a téren teljesen tapasztalatlan vagyok. Igazat mondott?
Kősziklaként nehezedett rám a kétely, nyelni is alig bírtam tőle.
Travis mintha olvasott volna a gondolataimban.
– A csajok azt fogják mondani, hogy nem zavarja őket a
tapasztalatlanságod, de higgy nekem, hogy ő nagyra fogja
becsülni, ha tudod, mit csinálsz vele az ágyban. Nem akarsz
ügyetlenül tapogatózni, mint egy hülye, ugye? Nem akarsz
beégni?
Kinéztem az ablakon, és azt kívántam, bárcsak közölni tudnám
vele, hogy forduljon meg ezzel az átkozott kocsival és vigyen haza.
Nem hittem volna, hogy ez a mai este célja.
– Hé, ne legyél már ennyire ideges, haver! Minden férfi ezt
csinálja, hidd el nekem! Egyedülállók is, házasok is. Jason
barátom már majdnem tíz éve házas, de még mindig kihasználja
a lehetőségeket a hátsó szobákban. A felesége szemet huny
fölötte, mert neki is hasznára válik a dolog. Vágod?
 Még mindig kifelé bámultam az ablakon. Eszembe jutott Nate
bácsi, aki néha elment, és úgy tért vissza, hogy női parfüm illatát
hozta magával, az inggallérja pedig tele volt rúzsfoltokkal. Nem
volt felesége vagy barátnője, szóval biztos olyan nőkhöz járt,
amilyenekről Travis beszélt, akik abban a klubban dolgoznak,
ahová megyünk. És Nate bácsi jó ember volt. Azt kívántam,
bárcsak még mindig itt lenne, hogy megkérdezhessem erről.
Tudtam, hogy nem vagyok ostoba, de azt is tudtam, hogy sokat
kell még tanulnom. Állandóan olvasgattam ezeket a könyveket,
ám valójában folyton úgy éreztem, hogy le vagyok maradva
abban, ahogy az emberek egymáshoz viszonyulnak, ahogy
viselkednek és reagálnak… Nem szerettem ezt az érzést.
Megálltunk egy épület előtt, aminek elsötétített ablakai voltak,
előtte pedig egy nagy parkoló. Hatalmas rózsaszín és fekete
neonfény villogott ott Teasers felirattal.
Beálltunk az egyik parkolóhelyre, Travis pedig felém fordult.
– Figyelj, ne érezd úgy, hogy bármi olyat kell tenned, amit nem
érzel helyénvalónak! De én mondom, ha látsz valakit, aki tetszik,
akkor hajrá! Bree díjazni fogja. Archer, így csinálják a férfiak.
Mélyet sóhajtva kinyitottam az ajtót. Bemegyek Travisszel. Így
legalább Bree boldog lesz, hogy volt egy estém a srácokkal, amiért
ő annyira lelkesedett.
Odamentünk az ajtóhoz, ahol egy nagydarab, borotvált fejű
fickó állt „munkatárs” feliratú pólóban, és elkérte az
igazolványunkat. Hát akkor ennyi. Nekem nincs személyim. Már
majdnem sarkon fordultam, amikor Travis megfogta a karomat,
és előrehajolt, hogy felmutassa a jelvényét és mondjon valamit a
fickónak. Az bólintott, majd intett, hogy menjünk be.
Bent üvöltött a zene – egy olyan szám, ami szexről és
cukorkáról szólt –, én pedig a félhomályban hunyorogva
körülnéztem a helyiségben. Kis asztalok sorakoztak egy hosszú
kifutó körül a terem közepén. Elkerekedett a szemem, amikor
megláttam, hogy egy félmeztelen nő csúszik le egy aranyszínű
rúdon. Néhány másodpercig csak álltam és bámultam, mielőtt
Travis megint megfogta a karomat, és előrevonszolt egy
asztalhoz, ahol két másik fazon ült és iszogatott.
– Cső, seggfejek! – üdvözölte őket Travis, miközben az egyik
széket lazán megfordította, hogy támlával előrefelé üljön rá.
Nyomatékos pillantást vetett rám, és a mellette lévő székre
mutatott. Helyet foglaltam.
– Jason, Brad, ő itt az unokatesóm, Archer.
– Szevasz, haver! – nyújtott kezet Jason. – Örülök, hogy
csatlakoztál hozzánk.
Kezet ráztunk, és közben észrevettem, hogy Travis igazat
mondott: Jasonnek karikagyűrűje volt.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Brad, és vele is
kezet fogtam.
Egy pincérnő jött oda hozzánk, aki mintha fürdőruhát viselt
volna kis szoknyával, és megkérdezte, szeretnénk-e italt rendelni.
Travis odafordult hozzá, leolvasta a névtábláját, és mosolyogva
azt válaszolta:
– Szia, Brena.
A lány vihogva végignézett rajtunk.
– Hát, elég helyes kis csapat vagytok, srácok – vigyorgott ránk.
Én udvariasan mosolyogtam, amikor a szemembe nézett.
– Mit hozhatok nektek?
– Egy kör rövidet. Legyen, mondjuk, Cuervo Gold, és egy kör
Yuengling sört.
A pincérnő mosolygott, aztán elindult az italokért. Travis
Braddel és Jasonnel csevegett, én pedig a színpadon zajló műsort
figyeltem. Amikor a lány széttárta a lábait, hogy lassan lecsússzon
a rúdon, éreztem, hogy kissé megfeszül a nadrágom, úgyhogy
közelebb húzódtam az asztalhoz, hogy ne lássák a fiúk. Travis
sokatmondó mosolyt villantott rám.
 A pincérnő letette az italokat az asztalunkra, Travis pedig
pénzt adott neki. Az előrehajolva berakta a hatalmas mellei közé.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről.
Travis felénk fordult, és a magasba emelte az egyik feles
poharat.
– Archerre, és a feledhetetlen esténkre!
A többiek is felemelték a poharukat, és nevetve mondták, hogy
„Egs!”.
Figyeltem őket, ahogy egyetlen gyors húzásra felhajtják a
folyadékot, aztán citromot dugnak a szájukba. Követtem a
példájukat, de alig bírtam ki, hogy ne köpjem ki, amikor
végigmarta a torkomat.
Könnybe lábadt a szemem, úgyhogy bekaptam a citromszeletet
és kiszívtam a levét. Segített.
Travis lapockán vágott.
– Ez az! – tartotta felém a sörét. Én is felemeltem az enyémet,
felé intettem vele, aztán belekortyoltam. Ennek is kissé
elfintorodtam az ízétől.
Nate bácsi sokat ivott. Tartott otthon alkoholt, és egyszer
megkóstoltam, amikor tizenöt éves lehettem vagy ilyesmi. Úgy
tűnt, hogy ő nagyon szereti. Nekem olyan volt, mint a
sebfertőtlenítő, ezért kiköptem az első kortyot. Nem értettem, mit
szeret rajta annyira.
Utána távol tartottam magamat az italtól. Ráadásul apám
olyan alkoholista volt, aki tört-zúzott, és még mindig emlékeztem
rá, hogy úgy jött haza, hogy alig állt a lábán, mégis volt benne elég
erő, hogy összeverje anyát.
Kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből, aztán megint a
színpadra néztem. Most egy új lány volt ott: törékeny alkatú,
hosszú barna hajú. Egy kicsit hasonlított Bree-re. Figyeltem,
ahogy vonaglani kezd a zenére, és egyik lábát a rúd köré fonva
csúszkál rajta fel-le. Hátrahajolt, a haja pedig lelógott, ahogy
teljesen homorított. A számhoz emeltem a sörösüveget és nagyot
húztam belőle.
Az egész valahogy túl sok volt: a hangszórókból üvöltő zene, a
hujjogás, a rikkantások és a hangos beszéd körülöttem, a látvány
és a hangok… teljesen maga alá temetett minden, a testem pedig
úgy reagált minderre, hogy nem egészen voltam vele kibékülve. A
sör viszont mintha mostanra megtette volna jótékony hatását.
Éppen csak annyira homályosította el a dolgokat, hogy
elviselhetővé vált a sok inger, a zavarodottságom egy része pedig
már lényegtelennek tűnt tőle.
Amikor a lány befejezte a táncot, a színpad előtt álló férfiak
előrehajoltak, hogy bankjegyeket dugjanak a fehérneműjébe. Az
egyik mintha egy húszdollárost lengetett volna, és amikor a lány
odamászott hozzá, ő benyúlt a lába közé, és odadugta az anyag alá
az ágyékánál. Elfordítottam a fejemet.
Elegem lett. Nem tudtam beilleszteni a saját kereteim közé
mindazt, ami történik, és ettől olyan érzésem volt, hogy rajtam
kívül mindenki egy követ fúj. Nem tetszett a dolog. Ezért
maradtam a saját birtokomon, és ezért igyekeztem úgy élni, hogy
nem kommunikálok senkivel. Végképp nem volt szükségem egy
újabb olyan helyzetre, amikor mindenki tudja, mi a fene történik,
csak én nem.
Travishez fordultam, és az ajtóra mutatva már majdnem
felálltam. Travis durván lenyomta a vállam, mire durván
visszaestem a székre és megfeszült az állkapcsom.
Odahajolt hozzám, aztán összeszorított ajkakkal megfogta a
vállamat, én pedig résnyire szűkült szemekkel meredtem rá. Ha
azt hiszi, hogy akaratom ellenére itt tarthat, hát majd kénytelen
lesz újragondolni. Akár stoppolok hazáig, ha arról van szó.
– Figyelj, tesó! – szólalt meg olyan halkan, hogy a többiek
szerintem nem hallották, bár amúgy is lefoglalta őket, hogy
huhogva kiáltozzanak a színpadon lévő lánynak.
 – Talán azt hiszed, hogy Bree most nem élvezi egy kicsit a
maga részéről az életet? Én aztán tudom… – vetett rám
sokatmondó pillantást, és még közelebb hajolt. – Imádom, hogy
őszibarack ízűek az ajkai.
Fellobbant a tekintetem és összeszorult a gyomrom.
Megcsókolta Bree-t?
Travis felsóhajtott.
– Én csak próbállak kisegíteni, Archer. Bree nem gondolja,
hogy ki tudod elégíteni, ezért megy oda, ahol megkapja, amire
szüksége van – vonta fel a szemöldökét, szemlátomást saját
magára célozva. – És az a helyzet, hogy te valószínűleg tényleg
nem tudod megadni neki. Ezért hoztalak ide, haver.
Hátradőltem, és a homlokomat ráncolva megint felnéztem a
színpadra, ahol egy barna lány hajlongott egy széken. Bree más
férfival csókolózik? Bree Travisszel csókolózik? Elöntött a düh.
De talán nem is hibáztathatom érte. Talán végig rosszul olvastam
a jelekből – azt hittem, jó neki, amit csinálunk. Honnan is
tudhattam volna igazából? Hogyne látszanék teljesen és szörnyen
kezdőnek? Talán tényleg unalmas vagyok neki.
Újabb kör sör érkezett az asztalunkhoz, én pedig nagyot
kortyoltam az előttem lévő teli üvegből.
Szomorú és mérges voltam a gondolattól, hogy Bree Travisszel
volt, de forrón felpezsdítette a véremet az alkohol és a lányok a
színpadon. Ráadásul be voltam indulva. Mást sem akartam, mint
hazamenni Bree-hez. Meg akartam csókolni és mindenhol
megízlelni. Azt akartam, hogy megint a szájába vegyen… de tudni
akartam, hogy jól csinálom, amit csinálok. Nem akartam ennyire
szűznek érezni magam.
A lány végigsimította a mellét a színpadon, megragadta a
rudat, és úgy tett, mintha szexelne vele. Teljesen kemény lettem
az asztal alatt. Hirtelen már nem tűnt opciónak, hogy felpattanok
és kimegyek.
 A többiek még mindig megosztották a figyelmüket a színpad és
egymás között. Hangosan csevegtek és nevetgéltek. Én már nem
figyeltem rájuk. Folytattam az ivást, hozzászoktam az ízéhez.
Odajött hozzánk egy szőke lány, aki nemrég fent volt a
színpadon, és lehajolt, hogy Jason fülébe suttogjon. Erre ő
nevetve felállt, és követte őt egy ajtón keresztül, ami a színpad
mellett volt. Travisre pillantottam, aki felvonta a szemöldökét és
szélesen elvigyorodott, aztán odahajolt hozzám.
– Van számodra egy meglepetésem – harsogta túl a zenét. –
Szerintem tetszeni fog.
Hátranézve intett valakinek, mire hamarosan egy lány sétált
oda az asztalunkhoz, aki rám mosolygott, én meg csak bámultam
őt. Annyira ismerősnek tűnt!
– Archer, emlékszel Amber Daltonra? Most itt dolgozik –
mondta Travis.
Amber Dalton, akibe bele voltam zúgva tizennégy éves
koromban. Aki előtt Travis megszégyenített. Biztos a véremben
buzgó alkohol miatt nem éreztem szégyent előtte. Még mindig
csak néztem őt, a vállig érő fekete haját és ugyanazokat a
hatalmas barna szemeket, amikért odavoltam annyi éve. Még
mindig ugyanolyan csinos volt, mint ahogy emlékeztem rá.
– Archer Hale? – kerekedett el a szeme. – Istenem, fogalmam
se volt! – mért végig. – Hát, elég jót tett neked az idő, nem?
Rám mosolygott, mire boldogság töltött el. Jó érzés volt, hogy
az évekkel ezelőtt történteket jóvá teszi az elismerés, ami a
külsőm miatt csillant meg a szemében.
– Amber – vágott közbe Travis. – Szerintem Archer készen áll
a kettesben töltött időre, amiről egyeztettünk – kacsintott rá.
Mintha egy kicsit kitisztult volna a fejem, úgyhogy ellenkezve
megráztam, és kezet nyújtottam felé – afféle „jó, hogy újra látlak”
gesztusként.
Ő viszont mit sem törődött a kinyújtott kezemmel. Inkább
beült az ölembe, és tömény vaníliaillat áradt belőle. Kissé
megdermedtem, mert nem tudtam, mi mást kezdhetnék a
kezemmel, mint hogy csak lógatom magam mellett.
– Szuperül hangzik – duruzsolta. Közelebb hajolt hozzám, és
fészkelődni kezdett a félkemény merevedésemen. Mély lélegzetet
vettem. Furcsa érzés volt, de jó. Nem tudtam, mit csináljak.
Miközben folyamatosan dübörgött a zene a háttérben, Amber
közel hajolt hozzám és a fülembe suttogott.
– Basszus! Fantasztikusan nézel ki, Archer. És a tested… –
futtatta végig egyik ujját a mellkasomon. – Ugye tudod, hogy
annak idején tetszettél nekem? Láttam, hogyan nézel rám a tónál.
Azt akartam, hogy gyere oda, de sohasem jöttél.
Néztem, ahogy az ujja lefelé halad a mellkasomon, hogy egy
kicsit bebújjon az övem alá, aztán visszakússzon felfelé. Megint
teljesen merev lettem.
– Hajrá, skacok! – nevetett Travis. – Érezzétek jól magatokat!
Amber kiszállt az ölemből, felállt, és engem is magával
ráncigált. Kissé mögötte lépkedtem, hogy leplezzem a
helyzetemet, ráadásul valamelyest szédültem. Francba, részegebb
voltam, mint gondoltam.
Amber ugyanazon az ajtón vezetett keresztül, amelyiken át
Jason is eltűnt. Hosszú, félhomályban úszó folyosóra értünk,
ahonnan behúzott egy balra lévő szobába és becsukta maga
mögött az ajtót.
A szoba közepén egy szék volt. Odakísért és finoman
lenyomott, hogy üljek le rá.
Odament az asztalhoz, babrált valamin, mire megszólalt a zene
a hangszórókból. Most viszont kellemes volt: nem túl hangos és
nem is olyan elsöprő erejű. Itt jobban éreztem magam.
Odasétált hozzám, én pedig igyekeztem nyitva tartani a
szememet. Olyan érzés volt, mintha felpezsdülne a vérem, de
közben mégis zsibbadt voltam.
Lábait szétvetve az ölembe ült, úgyhogy a parfümje illata
megint csiklandozni kezdte az orromat. Ringatta magát egy kicsit
a zenére. Behunyt szemmel hátradőlt, így jobban szemügyre
vehettem. Csinos volt, de nem úgy, mint Bree. Most, hogy
közelről láttam egy kicsit erősebb fényben, mint odakint a
színpadnál, rájöttem, hogy nem tetszik a festék az arcán. Volt
valami nyers a kinézetében – valami, ami tinikorában nem volt
ott.
Addig ringatta magát, amíg teljesen fel nem egyenesedett
ismét, aztán megragadta ujjatlan felsője kivágását és elkezdte
lefelé húzni. Előugrottak a mellei, mire Amber megfogta a
kezeimet, hogy rátegye őket. Lüktetett a farkam a nadrágomban.
Úgy morzsolgattam a mellbimbóját, ahogy Bree szerette, és
Amber ettől hátrahajtott fejjel felnyögött. Finoman
megszorítottam. Nagyobb melle volt, mint Bree-nek, de más
tapintású. Nem puha, hanem szinte túl kemény, a bőr pedig
fényesen megfeszült rajta.
Amber kinyitotta a szemét, aztán felemelte a fejét, hogy félig
lehunyt szemmel rám nézzen és megnyalja az ajkát.
– Tudod… – gombolta ki az ingem legfelső két gombját. – Mi
elvileg csak öltáncot vállalunk itt, de Travis extra borravalót
adott, hogy megadjak neked bármit, amit akarsz – markolt meg a
nadrágon keresztül. Önkéntelenül lehunytam a szemem és
durván kifújtam a levegőt.
– Istenem, de nagy vagy, bébi! – lehelte, miközben végighúzta
ajkát a nyakamon. Szívogatni kezdte a bőrömet, amitől kissé
összerezzentem, amikor a foga közé szorította.
– Mmm… – nyögött fel hozzám dörgölőzve. – Alig várom, hogy
lovagolhassak azon a nagy, vastag farkadon, te gyönyörűség!
Gyorsan és vadul szereted vagy lassan és mélyen? Hmm? –
duruzsolta. – Majd kitaláljuk, ugye?
A testem reagált a szavaira, de belül éreztem, hogy ez valahogy
nincs rendjén. Még csak nem is ismertem ezt a lányt. Tényleg az
lenne a helyes, hogy szexre használom őt, majd pedig
hazamegyek Bree-hez – ahhoz, aki valóban fontos nekem? Jason
tényleg így tett a feleségével? Azt akartam, hogy Bree olyannak
lásson engem, mint a többi férfit. Nem akartam, hogy Travisszel
akarjon csókolózni. Ez viszont… Jesszusom, képtelen voltam
gondolkodni az alkoholtól, meg attól, ahogy Amber hozzám
dörgölőzött a nadrágon keresztül. Teljesen összekuszálódtak a
gondolataim és az érzéseim. Ki akartam jutni ebből a szobából.
Csak le akartam tudni ezt az egészet és hazamenni, hogy aztán
reggel az első dolgom legyen elmenni Bree-hez.

***

Tíz perc múlva botorkáltam ki a szobából, aztán elmentem

megkeresni Travist. Még mindig ott ült az asztalunknál, az ölében
egy vörössel. Megérintettem a vállát, mire végignézett rajtam és
hatalmas vigyor terült szét az arcán. Lerázta az ölében ülő lányt,
mielőtt megszólalt:
– Indulhatunk haza, haver?
Homlokráncolva bólintottam. Másra sem vágytam, mint
kijutni innen és elmenni Bree-hez. Magamhoz akartam ölelni.
Mély szomorúság lett úrrá rajtam, amikor belegondoltam, mit
csináltam Amberrel. Próbáltam elhessegetni a dolgot, mert
szemlátomást semmi olyat nem tettem, amit a többi férfi itt igen.
Pedig elég sok karikagyűrűt vettem itt észre. Úgy tűnik, hogy a
feleségük elfogadja az ilyesmit. Én biztos tényleg kakukktojás
vagyok, mert nem csinálnám újra. Ürességet és boldogtalanságot
éreztem, szégyelltem miatta magamat.
A hídon keresztül mentünk vissza Pelionba. Travis egész úton
csendben volt, és mosoly bujkált a szája szegletében. Nem
érdekelt, mi a fenét vigyorog. Elálmosodtam az alkoholtól,
úgyhogy az ablaküvegnek hajtott fejjel behunytam a szememet, és
Bree-re gondoltam.
 Mintha csak néhány perc telt volna el, amikor Travis
megrázott, én pedig álmatagon kinyitottam az ajtót, hogy
kiszálljak. Rám kacsintott, mielőtt becsuktam.
– Csináljuk meg újra, tesó!
Tudomást sem vettem a szavairól, csak sarkon fordultam.
Ekkor vettem észre, hogy Bree háza előtt vagyunk. Megfordultam,
hogy visszaszálljak a kocsiba, de ő hátramenetbe kapcsolt, én
pedig hátratántorodtam, amikor a motort felpörgetve elhajtott.
 HUSZADIK FEJEZET

BREE

A MÁSIK OLDALAMRA FORDULVA ELMOSOLYODTAM az ágyban,

és az ablakon át kinéztem a sötét tóra. Amikor megtudtam, hogy
Archer elmegy Travisszel estére, felhívtam Melanie-t és Lizát,
hogy szervezzünk egy csajos estét.
Elmentünk a helyi biliárdterembe, ahol megittunk néhány
sört, nevetgéltünk és beszélgettünk – többnyire kisvárosi
pletykákról. Kiderült, hogy van egy lány, akinek már legalább
három nős férfival volt viszonya, úgyhogy a pelioni feleségek
kiakadtak. Persze, szerintem nem a lány az egyedüli hibás azért,
hogy ezek a pasik megszegték a hűségesküt. Csak biztos
kellemesebb azt gondolni, hogy az urukat valami csábító
boszorkány kerítette hatalmába, mintsem hogy egy hazug és
hűtlen seggfej.
Sokat beszéltünk Archerről is. Mindent elmondtam nekik.
Döbbenten hallgattak, de közben látszott az arcukon az
izgatottság.
– Úristen, Bree! Fogalmunk se volt róla! – bökte ki Melanie,
aztán egy pillanatra elgondolkodott, míg én belekortyoltam a
sörömbe.
– Tudod… – folytatta. – Te vagy az egyetlen, akinek ez
sikerülhetett. Ismered a jelnyelvet, idejöttél, ő pedig egyedül volt
és nem volt kihez szólnia… Olyan ez, mint valami gyönyörűen
megírt mese.
Erre ábrándozva elmosolyodtam, és hagytam, hogy boldoggá
tegyenek a szavak. Tényleg olyan. Pontosan olyan érzés. A
leggyönyörűbben megírt mese.
Elég korán takarodót fújtunk. Tizenegyre már haza is értünk,
hiszen nekem másnap reggel dolgoznom kellett. Otthon
lezuhanyoztam és még olvastam egy kicsit. Lekapcsoltam a
villanyt, aztán Archerre gondoltam, hogy vajon hogy telik az ő
estéje. Nagyon büszke voltam rá, amiért beleegyezett, hogy
elmenjen Travisszel. Olyan tétovának látszott, hogy tudtam:
lényegében azért megy, mert én bátorítottam. De ettől még
hatalmas lépés volt a részéről. Hétéves kora óta alig mozdult ki a
birtokról, leszámítva a szokásos bevásárlást és a barkácsboltos
túrákat. Ehhez képest óriási dolog elmenni egy bárba vagy
étterembe. Reméltem, hogy legalább egy kicsit jól szórakozik.
Megint a másik oldalamra fordultam az ágyban, amikor
meghallottam, hogy bevágódik egy kocsi ajtaja, és mintha egy
nagyobb furgon hajtana el nagy zajjal. Mi a franc? Feeby
felemelte a fejét a lábamnál, aztán halkan csaholt egyet.
Felgyorsult a szívverésem, úrrá lett rajtam a félelem. Mégis
igyekeztem nyugodtan venni a levegőt. Ha tényleg olyasvalaki
lenne, aki bántani akar engem, ha tényleg ő az, akkor biztos nem
ekkora robajjal érkezett volna.
– Ne legyél már paranoiás, Bree! – motyogtam, de azért
lábujjhegyen osontam ki a nappaliba, Feebyvel a nyomomban.
Félrehúztam a függöny sarkát, hogy kinézzek az ablakon. Egy
nagydarab alakot láttam, bizonytalanul elfelé botorkált a háztól.
Ez… Archer? Igen, ő az.
Odasiettem az ajtóhoz, hogy kinyissam.
– Archer? – szóltam utána kedvesen.
Hátrafordult és megállt.
Oldalra biccentett fejjel, értetlenkedve elmosolyodtam.
 – Mit csinálsz itt? Gyere ide, pizsiben vagyok!
Még ácsorgott ott egy darabig. Kissé kilengett jobbra-balra,
mintha... Belehunyorogtam a halovány fénybe, és ekkor vettem
észre, hogy részeg és ki van borulva. Jaj, jesszusom… Travis
leitatta? Szuper.
Hirtelen megindult felém lehajtott fejjel. Feljött a lépcsőn,
egyenesen odajött hozzám és körém fonta a karját. Szorosan
magához ölelt, belefúrta az arcát a nyakamba, és mély lélegzetet
vett.
Megdermedtem az ölelésében. Istenem, egy másik nő
parfümjét éreztem rajta. Sőt, valósággal bűzlött tőle. Valami
vaníliás lötty a szupermarketből. Mintha megállt volna a szívem,
hogy aztán összevissza verve induljon újra. Mi az ördög
történhetett azon a kanbulin?
– Archer – ismételtem, miközben óvatosan eltoltam
magamtól. Hátrált egy lépést, aztán tett egy olyan mozdulatot,
mintha megpróbálná odarázni a haját az arca elé. De már nem
voltak hosszú tincsei. Beletúrt a friss rövid frizurájába, és
nyomorúságosan nézett rám.
Felemelte a kezét, hogy kicsit komótosan jelelni kezdjen.
– Nem tetszik a fiús este. Nem tetszik a sztriptízbár.
– Sztriptízbár? – leheltem. Ekkor vettem észre a hatalmas
foltot a nyakán és az elkent élénkrózsaszín rúzsfoltot a gallérján.
Ó, istenem! Meghűlt a vér az ereimben. – Archer, te egy másik
nővel voltál? –kérdeztem összeszoruló szívvel. A kezem mintha
csak arra lett volna képes, hogy élettelenül lógjon mellettem.
Néhány másodpercig csak bámult. Megviselt tekintetéből
tudni lehetett, mi zajlik a fejében. Átfutott az agyán, hogy
hazudjon nekem – láttam átvillanni a gondolatot azokban a
kifejező aranybarna szemekben. Utána viszont a legyőzőttek
arckifejezésével bólintott egyet.
Jó fél percig bámultam, mielőtt megszólaltam.
– Felvittek a színpadra, vagy ilyesmi?
 Reménykedtem benne, hogy ez csak valami legénybúcsús
csínytevés.
Összevonta a szemöldökét, de aztán megjelent az arcán az a két
vörös volt. Felemelte a két kezét, hogy jeleljen.
– Nem, az egyik hátsó szobába.
– Hátsó szobába? – suttogtam.
Bólintott, majd mindketten hosszan egymásra meredtünk.
– Szóval úgy voltál mással, hogy tényleg együtt voltál vele? –
kérdeztem. Éreztem, hogy elsápadok közben.
Megsemmisült arccal bólintott, majd a lábára nézett.
Behunytam a szememet, hogy megemésszem, aztán megint
kinyitottam.
– Miért? – kérdeztem most már könnyek között.
Archer zsebre vágta a kezét. Csak nézett engem, és színtiszta
szenvedés söpört végig a vonásain. De mégis mit kezdjek ezzel?
Tudnia kellett, hogy kiakadok, amiért más nővel volt. Ennyire
keveset tud a világról? A párkapcsolatokról? A szerelemről? Nem,
azt nem hiszem.
Kihúzta a kezét a zsebéből, hogy válaszoljon.
– Csókolóztál Travisszel – rándult meg az állkapcsán egy
izom.
Erre ráncolni kezdtem a homlokomat.
– Egyszer csókoltam meg, amikor mi még csak barátok
voltunk – feleltem csendesen. – De amikor több lett köztünk, én
téged választottalak, Archer.
Elfúlt a hangom, aztán még egyszer kinyögtem a lényeget:
– Téged választottalak.
Fájdalom, düh és legyőzöttség lett úrrá rajtam megint
egyszerre, amikor egy kicsit megingott előttem. Úgy nézett ki,
mint egy kiskutya, akibe belerúgtak éppen. De hát nem én vagyok
az, akibe itt belerúgtak?
Megköszörültem a torkomat, hogy ne kezdjek el sírni.
– Részeg vagy. Hazaviszlek. Ki kell aludnod magad.
 Most már teljesen elzsibbadtam.
Archer megfogta a karomat, én pedig lenéztem a bőrömet
markoló kezére, majd fel a fájdalmas arcára.
– Sajnálom – jelelte, miután elengedett.
Bólintottam egyet, mintha csak véletlenül rándult volna meg
az állam. Leakasztottam a fogasról a könnyű kabátomat, és
kiléptem az ajtón. Hallottam, hogy Archer becsukja mögöttünk az
ajtót és elindul utánam.
Beszálltam a kocsimba, ő pedig mellém az anyósülésre.
Óvatosan becsukta az ajtót.
Csendben tettük meg a rövid utat a Briar Roadra, ahol
leparkoltam Archer kapuja előtt. Fürkésző tekintettel fordult
felém.
– Csak menj, Archer! – mondtam.
Haza kellett mennem, hogy összekuporodjak az ágyamban.
Nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel.
Archer bámult egy darabig, aztán megfordult, kiszállt a
kocsiból és becsukta maga mögött az ajtót.
Megfordultam a kocsival, hogy elinduljak haza. A
visszapillantóban láttam, hogy Archer még mindig ott áll az úton
zsebre vágott kézzel, és nézi, ahogy elhajtok.
Néhány perc múlva hazaértem. Zsibbadtan vettem le a
dzsekimet, visszamentem a hálóba, bemásztam az ágyba és a
fejemre húztam a takarót. Csak ekkor engedtem utat a
könnyeimnek. Az elkeseredettségtől összeszorult a szívem. Másik
nővel volt. A férfi, akibe beleszerettem, egy olcsó
sztriptíztáncosnőt választott magának az első alkalomhoz egy bár
hátsó szobájában. És tudtam: szerepet játszottam abban, hogy ez
megtörténhetett.

***
Másnap reggel mindössze két óra alvás után másztam ki az
ágyból. Szomorúság nehezedett rám a szokásos reggeli tennivalók
közben.
Az étterembe érve belemerültem a munkába, amennyire csak
lehetett. Eredménytelenül igyekeztem nem gondolni Archerre.
Teljesen hiábavaló volt, mert az asztalokon lévő cukortartók
feltöltése közben eszembe jutott, mennyire erőltettem, hogy
lépjen ki a komfortzónájából és éljen egy kis társasági életet.
Majdnem felnevettem, annyira ironikus volt, aztán majdnem
odakuporodtam az egyik asztal alá, hogy sírjak. De inkább csak
vettem egy mély lélegzetet és kiraktam a kis zacskókba adagolt
édesítőszert.
Részben az én hibám volt. Nem lett volna szabad rávenni
valamire, amire még nem állt készen. Akkor azt hittem, hogy
úgysem áll majd soha teljesen készen, tehát jól jön egy kis
noszogatás valakitől, akinek ő fontos. Nem tengethette az egész
életét egy kis földdarabon anélkül, hogy a szupermarketen meg a
barkácsbolton kívül mást is felfedezett volna a világból.
Szerintem ő sem úgy képzelte el. Viszont talán nekem kellett
volna segítenem abban, hogy kilépjen a nagyvilágba ahelyett,
hogy elfogadtatom vele Travis ajánlatát. Travis… neki vajon mi a
szerepe ebben az egészben? Olyan érzésem támadt, hogy a
legkevésbé sem ártatlan. Halovány sejtelmem szerint talán ő
dobta Archert a farkasok közé ahelyett, hogy biztonságos keretek
között kimozdította volna a kalitkájából. Az pedig biztos, hogy
Travis nem vetett véget annak, ami a klubban történt. Archer
annyira félénk és kívülálló társaságban, hogy biztos nem
kezdeményezett magától szexet egy másik nővel. Megbántottság
érzése szurkálta a szívemet, és legszívesebben megint sírtam
volna, amikor elképzeltem, hogy behatol valami hiányos öltözetű
nőbe. Behunyt szemmel tartottam vissza a könnyeket. Csaltak
már meg, túl fogom élni.
 Csak most… valahogy nem olyan érzés volt, mintha Archer
megcsalt volna. Nem egészen. Valahogy… más volt. Ezen
eltöprengtem. Nem, emiatt nem fogom felmenteni egy döntés
felelőssége alól, amit ő hozott meg. Jaj, istenem, mennyire össze
vagyok zavarodva! És fáj.
Délután megcsináltam néhány adag salátát, aztán elbúcsúztam
Normtól és Maggie-től, hogy hazafelé vegyem az irányt.
Eszembe jutott, hogy kell pár dolog a szupermarketből,
úgyhogy megálltam bevásárolni. A kocsihoz visszafelé menet még
mindig Archer körül forogtak a gondolataim. Már majdnem
ordítani kezdtem miatta, amikor valaki halkan a nevemen
szólított.
Megfordulva láttam, hogy egy rövid barna hajú, szemüveges
hölgy tolja felém a bevásárlókocsiját.
Megálltam a saját kocsimmal, és apró mosollyal felé
fordultam.
– Jó napot! – mondtam oldalra biccentett fejjel.
– Szia – üdvözölt kedvesen. – Szerintem nem ismersz.
Amanda Wright vagyok. Ne ijedj meg, hogy tudom a nevedet. Egy
társaságba járunk ultizni Anne-nel – kacagott.
– Ja, értem. Anne szomszédja vagyok.
–Tudom – bólintott. – Mesélt rólad a múlt heti partin. És
amikor most megláttalak, gondoltam, hogy csak te lehetsz az a
Bree, akiről Anne mesélt.
– Hát örülök, hogy megismerhetem Anne egyik barátnőjét –
bólintottam. – Ő mindig olyan kedves hozzám.
– Igen, bájos teremtés – felelte Amanda, majd egy pillanatra
elhallgatott. – Remélem, nem veszed tolakodásnak, de…
említette, hogy meglátogattad Archert.
Kíváncsian méregetett.
Hangyányit megváltoztak a dolgok azóta, amióta legutóbb
csevegtem Anne-nel, de semmiképp sem akartam részletezni ezt.
– Igen – válaszoltam egyszerűen.
 Amanda mosolyogva sóhajtott egyet.
– Az anyukája, Alyssa a legjobb barátnőm volt.
Elakadt a lélegzetem, úgy meglepődtem.
– Ismerte Archer anyukáját?
– Igen – bólintott. – És mindig annyira… rosszul éreztem
magamat, amiért nem tettem többet Archerért, amikor Alyssa
meghalt – rázta meg a fejét szomorúan. – Néhányszor
megpróbáltam kimenni oda, de ott voltak a kerítésen azok az
esztelen táblák, amik bombákra meg csapdákra figyelmeztettek,
úgyhogy… nyuszi módjára elmenekültem.
Amanda eltűnődött egy pillanatra.
– Amikor hallottam a városban, hogy Archer mentálisan is
megsérült abban a balesetben, úgy gondoltam, hogy a családja
jobban képes gondoskodni róla és kezelni a helyzetet – mondta,
aztán összeszorította, az ajkát. – Most, hogy ezt kimondom,
utólag már tudom, mekkora gyengeségnek tűnik ez részemről.
– Mrs. Wright… – szólaltam meg.
– Szólíts Amandának, kérlek!
– Rendben, Amanda – bólintottam. – Ha nem sértem meg a
kíváncsiságommal, tudja esetleg, hogy mi történt aznap, ami a
balesetet okozta? Archer nem akar róla beszélni, és hát…
Nem tudtam, hogyan fejezhetném be a mondatot, ezért
elhallgattam.
– Fontos neked az a fiú – fogta meg a karomat mosolyogva.
Mintha könnyek is gyűltek volna a szemébe.
– Igen, fontos – bólintottam. Abban a pillanatban tudatosult
bennem, hogy akármi is történt kettőnk között, tényleg nagyon
fontos nekem, és még mindig szeretnék segíteni neki, hogy olyan
életet éljen, aminek nemcsak néhány kutya részese meg minden
évben egy csomó kétkezi munka.
Amanda a vállam fölött elnézve a távolba révedt néhány
másodpercre.
 – Mindössze azt a pár részletet tudom magáról a balesetről,
ami megjelent az újságban. Persze, nem itteni újságírótól
származott a tudósítás, hiszen nekünk itt, Pelionban nincs saját
lapunk. Amúgy meg az emberek nem beszélnek róla. Ha engem
kérdezel, szerintem Victoria Hale miatt van. Mindenki tart tőle.
Hatalma van, hogy munkahelyeket szüntessen meg, üzleteket
zárjon be, ráadásul meg is teszi, amikor valaki összeakasztja vele
az agancsát. Úgyhogy egyikünknek sem érdeke, hogy beleártsa
magát. És tudod, mit? Szerintem akármi is történt a baleset
napján, Victoria Hale-lel kezdődött. Neki sosem okozott gondot,
hogy keresztülgázoljon másokon a céljaiért.
Ettől elakadt a lélegzetem.
– Victoria Hale? Múlt héten bejött az étterembe, ahol
dolgozom, hogy figyelmeztessen: tartsam magam távol Archertől.
Amanda bólintott, mintha éppen eldöntött volna valamit.
– Még soha, senkinek nem beszéltem erről, de Tori Hale
mindig is betegesen féltékeny volt Alyssára. Mindig próbálja
manipulálni az embereket, hogy azt csinálják, amit ő akar. Alyssa
esetében pedig többször járt sikerrel, mint ahányszor nem – rázta
meg a fejét szomorúan. – Alyssának mindig is ott volt az átkozott
bűntudata valami miatt. Sohasem érezte úgy, hogy méltó lenne
valamire vagy valakihez. Árvaházban nőtt fel, és senkije sem volt,
mielőtt idejött Pelionba… – Amanda egy pillanatra elhallgatott. –
Olyan aranyos lányt még nem láttál. Egy fikarcnyi gonoszság sem
szorult belé. A Hale fiúk pedig igencsak beleestek – mosolyodott
el.
– Anne mesélte, hogy Marcus Hale-t választotta –
mosolyogtam én is, de Amanda a homlokát ráncolva megrázta a
fejét.
– Nem, nem ő választotta. Így rendezték meg neki. Egy
összejövetelre mentünk aznap este, amikor Alyssa teherbe esett.
Victoria is ott volt. Sohasem fogom tudni bebizonyítani, de
tudom, hogy beletett valamit Alyssa italába, és hogy Marcus ezt
kihasználta. Ez volt az ő módszere arra, hogy kisajátítsa és
győzedelmeskedjen a bátyja, Connor felett, akibe, mint kiderült,
Alyssa szerelmes volt. Marcus persze nem számított rá, hogy
teherbe ejti Alyssát, de így történt. Három hónap múlva
összeházasodtak. Alyssának összetört a szíve, és Connornak is.
Alyssa természetesen saját magát hibáztatta, és úgy gondolta,
hogy azzal bűnhődik, hogy olyan férfihoz kellett hozzámennie,
akit nem szeret. Sok rossz döntése volt, de többnyire azért, mert
nem tartotta magát sokra.
Amanda megint elgondolkodott egy kicsit, mielőtt folytatta.
– Mindig is tudtam, hogy Tori Hale különösen tehetséges
abban, hogy kedvére manipulálja az embereket. Valahogy mindig
mossa a kezeit, mégis ő mozgatja a szálakat a háttérben, hogy úgy
mondjam.
Ismét szomorúan rázta a fejét, mintha bármelyik pillanatban
elsírhatná magát. Aztán visszazökkent a jelenbe, a szívére tette a
kezét és halkan felnevetett.
– Jaj, istenem… Nézd, mit összepletykálok itt a múltról a bolt
parkolójában, miközben szerintem kiolvadnak a dolgaid! Bocsáss
meg, kérlek! Tényleg csak be akartam mutatkozni, és megkérni
rá, hogy add át Archernek üdvözletemet, és tedd hozzá, hogy az
anyukája nagyon kedves volt a szívemnek.
Bólintottam. Szomorúság kerített hatalmába mindattól, amit
Archer anyukájáról és apukájáról megtudtam.
– Nekem egy butikom van a városban, a Mandy’s – tette hozzá
Amanda mosolyogva. – Fantáziadús, ugye? Gyere, nézz be
hozzám valamikor, és kapsz baráti kedvezményt!
– Ez elképesztően aranyos öntől, köszönöm. Benézek majd –
mosolyogtam Amandára.
– Helyes. Örülök, hogy találkoztunk, Bree.
– Én is.
Azzal Amanda elsétált, én pedig betettem a holmijaimat a
csomagtartóba, és beszálltam a kocsiba. A parkolóban ücsörögve
arra az aranyos lányra gondoltam, aki újonnan csöppent ebbe a
városba, és a fivérekre, akik beleszerettek… Meg arra, hogy
amelyiket nem szerette viszont, az manipulációval érte el, hogy őt
válassza, és hogy ez az egész milyen tragédiát okozott. Aztán arra
a kisfiúra gondoltam, akit az aranyos lány maga után hagyott, és
akivel szívfájdító módon talán már sohasem lesz olyan nekem,
mint régen.

***

A következő néhány napot azzal töltöttem, hogy dolgoztam, aztán

pedig bevackoltam magam a házban. Többnyire olvasással
igyekeztem elütni az időt. Fájt a szívem. Hiányzott. Furcsa módon
támaszt akartam nyújtani neki. Nem tudtam, mi történt abban a
klubban pontosan – leszámítva, hogy Archer bement valami
hátsó szobába az egyik vetkőző lánnyal és szexelt vele. Nem is
tudtam, hogy ez is az ilyen helyek szolgáltatásai között szerepel,
de honnan tudhattam volna? Azt viszont tudtam, hogy Archer
nem volt boldog a dologtól. Akkor pedig miért tette? Próbáltam
beleképzelni magam az ő helyébe. Próbáltam megérteni, milyen
érzés lehetett neki pont egy sztriptízbárba kerülni. De minél
többet gondoltam rá, annál jobban fájt.
Pénteken munkából hazafelé jövet megláttam Travist az út
túloldalán civil ruhában. A napsütésben hunyorogva figyeltem,
ahogy elcseveg egy idősebb férfival, és harag gyúlt bennem. Ő is
ott volt. Ő vitte Archert a sztriptízbárba. Ő tervelte ki!
Gondolkodás nélkül átcsörtettem az úttesten, rám is dudáltak
egy kocsiból. Travis odanézett, és már majdnem elmosolyodott,
amikor meglátta az arckifejezésemet. Attól elkomolyodott,
odafordult az idősebb férfihoz, mondott neki valamit, majd
elindult felém a járdán.
Ahogy összetalálkoztunk, teljes erőből pofon vágtam. A
csattanás visszhangzott az enyhe őszi levegőben. Behunyt
szemmel az arcához emelte a kezét, és lassú mozdulattal
megtornáztatta az állát.
– Ezt meg mi a fenéért kaptam? – sziszegte.
Egyenesen a képébe mondtam:
– Egy gonosz, önző seggfej vagy, Travis Hale! Mégis mi a
francot képzeltél, amikor sztriptízbárba vitted Archert? Azt
hittem, megbízhatok benned, hogy gondját viseled!
– Gondját viselem? – kuncogott. – Mégis mi ő? Egy kicseszett
gyerek?
– Mi van? Persze, hogy nem gyerek, de szüksége lett volna
arra, hogy egy kicsit rajta tartsd a szemed. Még sohasem járt
társasággal sehol! Szüksége lett volna rá, hogy…
– Ezt akarod? Olyasvalakit akarsz, akire folyton vigyázni kell?
Ilyen férfit akarsz magadnak?
Vörös köd borította el az agyamat. Viszketett a tenyerem, hogy
megint pofon vágjam.
– Kiforgatod a szavaimat! Úgy beszélsz róla, mintha
szellemileg képtelen lenne a helyükön kezelni azokat a dolgokat,
amiket még sohasem csinált! Csak annyi kellett volna neki,
hogy…
– Mi kellett volna? Hogy fogjam a kezét egész este, hogy ne
keféljen más nővel?
Leesett az állam.
Kifújta a levegőt és beletúrt a hajába.
– Jesszusom, Bree… Nem akartam olyan helyzetet teremteni,
ami neked fáj. Csak próbáltam elérni, hogy jól érezze magát a
srác. Hogy úgy érezze magát, mint egy srác. Hogy legyen egy kis
önbizalma, és ne gondolja, hogy elérhetetlen kategória vagy a
számára. Oké, hogy nem ez volt a legjobb terv. Erre rájöttem,
miután hátrament azzal a lánnyal, aki tetszett neki
kamaszkorunkban és megdugta… Érted?
– Istenem, hagyd már abba! – kértem könnyes szemmel.
Dühösen letöröltem a könnyeket, mert haragudtam magamra,
amiért elsírom magam az átkozott utca közepén, Travis Hale
szeme láttára.
– Ő nem neked való, Bree. Ő… túl más. Túl zárkózott, túl
hajlamos arra, hogy a döntéseivel megbántson. Sajnálom, hogy
így kellett rájönnöd.
– Eltorzítod ezt az egészet – ráztam a fejemet.
– Nem torzítom – felelte gyengéden, aztán körém fonta a
karját és magához ölelt. – Sajnálom, Bree. Nagyon-nagyon
sajnálom.
Eltoltam magamtól, és megfordultam, hogy visszamenjek a
kocsimhoz. Zúgott a fejem a fájdalomtól és a dühtől. Mérges
voltam Travisre, Archerre és magamra is. Másra se vágytam, mint
hogy hazaérjek.
– Bree! – szólt utánam Travis, mire megálltam, de nem
fordultam meg. – Itt vagyok, ha szükséged lenne rám.
Továbbmentem. Közben észrevettem, hogy az emberek
megálltak körülöttünk és bámultak. Hát, ez elég gáz. De tényleg
műsort csináltunk az utcán, vagyis inkább én csináltam.
Gyorsan odamentem a kocsimhoz, beszálltam és zsibbadtan
vezettem hazáig. Aztán bevonszoltam magamat a házba és
lerogytam a kanapéra.
Feeby odajött és boldogan felugrott az ölembe, hogy
farokcsóválva megnyalja az arcomat. A szörnyű rosszkedv
ellenére nevetve magamhoz öleltem.
– Szia, cuki kislány! – gügyögtem neki.
Feeby leugrott az ölemből, aztán az ajtóhoz szaladva csaholni
kezdett, hogy ki akar menni. Annyira hozzászokott, hogy minden
nap beugorjon a bicikli kosarába és eltekerjünk Archerhez, hogy
biztos neki is hiányoztak már a barátai, meg a hatalmas birtok,
ahol szabadon futkározhatott.
– Nekem is hiányzik, kicsim – mondtam, és nem tudtam, mi a
fenét csináljak.
 Nemsokára elmentem zuhanyozni. A hálószobában vettem le a
ruháimat, és láttam, hogy elkezd esni az eső.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

BREE

ESTE NYOLCKOR MÁR SZAKADT AZ ESŐ, és elkezdett tombolni a

vihar is. Az égbolton villám cikázott végig.
Feebyvel az ölemben bevackoltam magam a szobámba. Ahogy
ott ültem, újra és újra úrrá lett rajtam annak az estének az
emléke. Most már jobban tudtam kezelni a helyzetet, de tudtam,
hogy a fejem fölötti dörgés mindig is a magányt és a
tehetetlenséget juttatja majd eszembe.
Meggyújtottam néhány gyertyát arra az esetre, ha elmenne az
áram. A gyertyák általában nyugodt és romantikus légkört
teremtenek, de ma este olyan árnyakat vetettek az engem
körülvevő falakra, hogy a vihar még ijesztőbb, még
nyugtalanítóbb lett.
Halk kopogást hallottam az ajtó felől. Összerezzentem. Feeby
hegyezni kezdte a fülét és halkan felugatott. Ez meg ki a fene
lehet?
Egyébként is az a férfi járt a fejemben a vihar miatt, aki bántott
engem, úgyhogy szapora szívveréssel tápászkodtam fel az ágyról,
hogy Feebyvel a nyomomban lábujjhegyen végigosonjak a
folyosón.
Félrehúztam a függönyt a nappali ablakáról, hogy kilessek.
Onnan csak épphogy rá lehetett látni az ajtóm előtti verandára.
Archer hátrahajolva nézett vissza rám, miközben rámeredtem.
Még jobban elkezdett kalapálni a szívem, amikor megláttam,
hogy bőrig ázott. Teljesen rátapadt a farmer, a fehér póló meg a
kicipzárazott pulcsi. Jesszusom, biztos gyalogolt idáig a
felhőszakadásban.
Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt odasiettem az ajtóhoz,
hogy kinyissam. Az esőcseppek hangosan kopogtak a verandám
előtt, a földön. Heves mennydörgés rázta meg a házat, amitől
összerezzentem, Archer pedig odalépett hozzám.
– Mit csinálsz itt?– kérdeztem.
– Nem szereted a zivatart – felelte.
Értetlenül oldalra biccentettem a fejemet.
– Azért jöttél ide az esőben, mert én nem szeretem a zivatart?
Egy másodpercre homlokráncolva elfordította a fejét, hogy
eltöprengjen. Aztán visszanézett rám, és egyszerű igennel felelt.
Fájdalmas arccal folytatta.
– Tudom, hogy talán én vagyok az utolsó, akit most látni
akarsz, de arra gondoltam, hogy ha leülök ide a verandára,
nem fogsz félni. Nem leszel egyedül.
Te jó ég!
Nem tehetek róla: sírásra görbült a szám és zokogásban törtem
ki.
Archer tett felém egy óvatos lépést, és a szemembe nézett,
mintha engedélyt kérne. Válaszként bólintottam a kimondatlan
kérdésre, mire átölelt és magához húzott.
Köré fontam a karjaimat és a nyakába fúrtam az arcomat.
Magamba szívtam a belőle áradó tiszta esőillatot. Halkan
sírdogáltam az ölelésében néhány percig, miközben köröket
rajzolt a hátamra a kezével, meleg leheletét a fülemen éreztem,
teljesen átázott ruhájától pedig én is csuromvizes lettem. Arra az
időre megfeledkeztem a körülöttünk háborgó zajos zivatarról.
Csak mi ketten léteztünk, semmi más.
 Nem tudtam, mit gondoljak. Csak azt tudtam, hogy ennek így
kell lennie. Még mindig ő a legjobb barátom, az én édes, csendes
fiúm. Úgy hiányzott, hogy az már fájt. Megbántott, most mégis
belecsimpaszkodtam, mintha az életem múlna rajta.
Nemsokára kibontakoztam az öleléséből és belenéztem a
szemébe. Olyan bájosan és gyengéden nézett vissza, hogy
hatalmasat dobbant tőle a szívem.
– Megbántottál – léptem hátra egyet.
Szomorúság ült ki az arcára. Egyetértve bólintott, hogy igen,
megbántott.
– Hadd tegyem jóvá, kérlek! Jóvá akarom tenni. Mit
csináljak?
Kifújtam a levegőt és kissé összegörnyedtem.
– Más nővel szexeltél, Archer.
– Nem szexeltem vele – rázta a fejét. – Csak… vele voltam.
Homlokráncolva felkaptam a fejemet.
– Mi? Azt hittem, hogy… várjunk csak! Mit jelent pontosan
az, hogy vele voltál?
Nem tudhattam előre, mit fog mondani, mégis
megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amiért nem történt meg
közöttük minden.
Mélyet sóhajtva beletúrt a vizes hajába, aztán oldalra nézve
megrázta a fejét.
– Én… az volt…
Megint felsóhajtott.
– Bevitt a hátsó szobába. A nyakamat csókolgatta és rátette a
kezemet a mellére. A testem… reagált rá.
Archer behunyta a szemét, aztán megint kinyitotta.
– Azt mondta, hogy Travis fizetett neki, hogy szexeljen velem,
de nem éreztem helyénvalónak, szóval eljöttem. Ez történt.
Annyira sajnálom! Tudom, hogy nem volt helyénvaló. Én nem
akartam. Úgy értem, hogy én… istenem!
Szégyenkezve lenézett.
 Észrevettem, hogy visszafojtom a lélegzetemet. Kifújtam a
levegőt, és a fejemet rázva halkan felnevettem. Archer jéghideg
ujjakkal megfogta az államat, hogy felemelje. Kérdő tekintettel
nézett rám.
– Csak egy öltánc volt, Archer, ami kicsit messzire ment. De te
nemet mondtál neki és eljöttél – összegeztem, aztán az arcát
fürkésztem. – Miért mondtál nemet? Mondd el nekem!
Némi szünet után válaszolt.
– Mert senki mással nem akarok együtt lenni rajtad kívül.
Nem akartam őt. Csak téged akarlak. Csak téged akarlak, Bree.
Ahogy ott álltunk a küszöbön egymás szemébe nézve,
észrevettem, hogy reszket és kékülni kezd az ajka, a lába köré
pedig tócsa gyűlt az egyébként száraz verandára.
– Jesszusom, megfagysz! – húztam be a házba. Nem jeleltem,
mert őt ragadtam meg két kézzel. – Át kell melegedned.
Bekísértem a fürdőbe, és megnyitottam a csapot. Azonnal forró
gőz töltötte be az apró helyiséget. Nekiláttam lehámozni róla a
ruhákat, a pulcsiját és a pólóját. Hagyta, s az arcomat figyelte
közben. Besegített, amikor kellett. Lerúgta a cipőjét, majd elé
térdeltem, hogy levegyem az ázott zokniját, végül megint
felálltam, és alulról fölfelé végigjárattam a tekintetemet a
hasizmán és a mellkasán. Hirtelen mintha még melegebb lett
volna a fürdőben. Ajkamba harapva néztem fel a gyönyörű
arcára.
– Te most lezuhanyozol – mondtam neki, amikor már csak egy
szál farmerban állt előttem. – Nekem is át kell öltöznöm – tettem
hozzá a vizes pizsamámra nézve.
Bólintott, mire gyors mozdulattal megfordultam és kimentem
a fürdőszobából. Becsuktam magam mögött az ajtót, és
nekidőltem egy pillanatra. Megint beleharaptam az ajkamba, s
felmordultam.
– Nem is te lennél, Bree… – mondtam magamnak halkan. –
Csak te eshetsz bele a helyi néma remetébe.
 Aztán elvigyorodtam. Igen, ő a helyi néma remete, de az én
helyi néma remetém.
Levettem a nedves ruhámat, és egy másik – aranyosabb –
alvópólót húztam magamra. Utána kimentem a konyhába, hogy
feltegyem a teavizet. Az ablakon át bámultam ki az esőbe, amíg
vártam, hogy felforrjon.
Pár perc múlva hallottam, hogy Archer elzárja a csapot. Kinyílt
a fürdő ajtaja, mire halkan odaszóltam:
– A konyhában vagyok.
Archer úgy jött ki, hogy egy szál törölközőt tekert a keskeny
csípője köré és beletúrt nedves hajába. Kissé zavarban volt,
amikor rám nézett. Szemügyre vettem nyálcsorgatásra érdemes
fedetlen mellkasát, és azt is, hogy a törölköző nem sokat bízott a
képzeletre a felszereltségét illetően. Nyeltem egyet.
– Mindjárt kész a tea – bontottam ki néhány filtert. – Ha
össze akarod szedni a ruháidat, hogy betedd őket a szárítóba,
akkor a folyosó végi kis helyiségben találod a gépet.
Archer bólintott és kiment, amíg befejeztem a teakészítést, és
csatlakozott hozzám, amikor kivittem az innivalót a nappaliba.
Elvette tőlem az egyik bögrét, aztán leültünk a kanapéra, hogy
együtt kortyolgassuk a forró teát néhány kellemes percig.
Végül letette a bögréjét a kanapé mellé, és felém fordult.
– Mondhatok valamit?
Oldalra biccentett fejjel ránéztem.
– Persze.
Azzal újabb apró kortyot ittam a teából.
Archer vett egy mély lélegzetet, mintha a gondolatait szedné
össze.
– Sokat gondolkodtam az elmúlt néhány napban, és…
Próbáltam az lenni, akinek látni akarsz engem, Bree, de ez
nekem túl sok – rázta meg a fejét. – Utáltam azt az estét… a zajt,
azt a sok embert meg a tényt, hogy nem tudok beszélni.
Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt a szemembe nézett.
 – Boldoggá akarlak tenni, mindennél jobban azt akarom,
de…
Megint beletúrt a hajába.
Letettem a teát az előttünk lévő dohányzóasztalra, és közelebb
húzódtam hozzá.
– Archer, azt érezhetted miattam, hogy egy megoldandó
feladat vagy a számomra. Azt éreztettem veled, hogy nem vagy
elég úgy, ahogy vagy – néztem le, aztán megint a szemébe. –
Annyira sajnálom!
Megfogta a kezemet, megszorította, aztán elengedte.
– Nem, nem a te hibád. Tudom, hogy te csak megpróbáltad…
kitágítani a világomat. Pont erre lenne szükségem, de csak
akkor, amikor készen állok rá, jó? És nem tudom, mikor fogok
készen állni. Lehet, hogy sok időbe telik, Bree.
Könnyes szemmel bólintottam.
– Oké.
Halkan felnevettem és az ölébe ültem, hogy szorosan
magamhoz öleljem.
– Csak még valami… – suttogtam bele a nyakába. Még nem
akartam elengedni.
Kivárt, én pedig hátrahajolva azt mondtam:
– Az egyetlen nő, aki táncolhat neked, az én vagyok.
Csillogó szemekkel elvigyorodott. Úgy éreztem, mindjárt
eldőlök és meghalok túlzott gyönyörűség okozta
szívelégtelenségben. Én is elvigyorodtam, aztán előrehajoltam,
hogy szenvedélyesen megcsókoljam.
Mennydörgés rázta meg a szobát, és villám hasított a
sötétségbe. Boldogan felsóhajtottam és becsúsztattam a
nyelvemet Archer meleg szájába. Fahéj ízű volt a fogkrémtől és
mézes a teától. A nyelve találkozott az enyémmel, és mennyeien
köré fonódott. Felnyögtem a gyönyörűségtől. Két tenyere közé
fogta az arcomat, hogy egy kicsit elfordítsa a fejemet és még
mélyebbre hatoljon. Átvette az irányítást, majd lassan és
aprólékosan felfedezte a számat. Zihálni kezdtem, és
odadörgölőztem a vastag, kemény merevedéséhez.
Archer gyakran félénk és bizonytalan volt, ám ha olyasmiről
volt szó, amit volt ideje mesteri szinten elsajátítani,
következetesen és magabiztosan csinálta. Eszembe jutott, hogy ő
vajon tudja-e ezt magáról.
Kibontakoztam a csókból, hogy a fejemet hátrahajtva
levegőhöz jussak, és hozzáférhessen a nyakamhoz. Finoman
végigcsókolta és harapdálta, miközben beletúrtam a hajába.
Két keze a mellemre vándorolt, hogy komótosan dörzsölgetni
kezdje a mellbimbómat a hálóruha vékony anyagán keresztül.
Felsóhajtottam a gyönyörtől, és marokszám ragadtam meg a
tincseit.
Éreztem, hogy még jobban megkeményedik. Most már csak az
átnedvesedett bugyim és a frottírtörölköző választott el minket
egymástól.
Odanyúltam a hasához, hogy gyengéden végighúzzam az
ujjamat a kimunkált kockákon. Elakadt a lélegzete, izmai pedig
megfeszültek az érintésem alatt. Még lejjebb vándorolt a kezem,
és simogatni kezdtem a törölközőn keresztül, mire félig behunyt
szemmel nézett rám, és résnyire nyitotta a száját. Jaj, istenem,
milyen lenyűgözőnek láttam! Még több nedvesség áramlott a
lábam közé, s vadul lüktetni kezdett bennem a kitöltésre váró űr.
– Archer, kívánlak! – suttogtam.
Másodpercnyi habozás nélkül felemelt, aztán a hálószobám
felé vette az irányt. Nevetve átöleltem a nyakát.
– Ezt igennek veszem.
Rám mosolygott. Mintha egy kicsit feszült és egy hajszálnyit
ideges is lett volna.
A hálószobába érve óvatosan lefektetett az ágyamra.
Gyengédség és vágy tükröződött az arcán, amikor végignézett
rajtam. Úgy kalapált a szívem, hogy zúgott tőle a fülem.
 Archer megfordult, hogy lekapcsolja a fejünk fölött a villanyt.
Még mindig égtek a gyertyák, álmatag ragyogásba vonva a szobát.
Eszembe jutott, mennyi minden megváltozhat fél óra alatt, hiszen
nemrég még magányosan és rettegve ültem ugyanitt.
Archer visszafordult felém, és ledobta magáról a törölközőt.
Gyorsan szemügyre vehettem a maga meztelen valójában, mielőtt
letérdelt az ágyra és rám ereszkedett. Te jó isten! Csinálnia kéne
egy testépítő videót teraszépítéssel, favágással és gyaloglással.
Minél hamarabb!
Megint fölém hajolt, hogy hosszú percekig szenvedélyesen
csókoljon. Majd, amikor már mindketten levegőért kapkodtunk,
áttért a nyakamra. Gyengéden szívogatta a bőrömet, én pedig
még hátrébb hajtottam a fejemet, hogy jobban hozzám férjen, és
felemeltem a csípőmet, hogy nekinyomjam a merevedésének.
Mély lélegzetet véve felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen.
Az alkarján támaszkodva tartotta magát fölöttem, úgyhogy
nem használhatta a kezét, hogy beszéljen. Én is a hallgatás
mellett döntöttem. Az arckifejezése mindent elárult, amit tudnom
kellett. Látszott, hogy nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben
lenne most, mint velem, arra készülve, amire. És ahogy
ráemeltem a tekintetemet vágytól elsötétült szemére és
érzelmektől ellágyult arcára, én is tudtam, hogy nem lennék sehol
máshol.
Felemeltem a két karomat, hogy jelezzem: le kéne vennie a
pólómat. Felegyenesedett, megfogta a ruhát a derekamnál, és
lassan felemelte. Kibújtatta belőle a fejemet és a karomat, aztán
ledobta az ágy mellé, a földre.
Aztán a szemembe nézve beakasztotta a mutatóujját kétoldalt
a bugyimba, hogy lehúzza rólam. Lefelé kezdett vándorolni a
tekintetem, végig a mellkasán, egészen az öléig, és a látványtól
még jobban felizgultam.
Felegyenesedve végignézett rajtam, mire fürkész tekintetétől
kísérve enyhén fészkelődni kezdtem. Sohasem tudtam nyugton
maradni, ha valaki a meztelen testemet bámulta, de amikor a
szemembe nézve azt jelelte, hogy „annyira szép vagy”, ellazultam.
Észrevettem, hogy picit remeg a keze.
– Te is – suttogtam, amikor visszafeküdt rám, és megint
megfeszültek az izmok az alkarján, ahogy megtartotta magát, s
megint lehajolt, hogy megcsókoljon.
Lassan végigsimítottam szálkás, erős karján, aztán a széles
vállán. Utána lefelé indultam izmos hátának bársonyos bőrén
egészen a fenekéig. Könnyedén végighúztam rajta a kezemet,
finoman megragadtam és magamhoz húztam. Éreztem, hogy
belemosolyog a csókba.
Én is elmosolyodtam, amikor kibontakoztunk a csókból és
visszatért a nyakamhoz.
– Szereted, ha megmarkolom a seggedet? – kérdeztem
vigyorogva. Most belemosolygott a nyakamba.
Úgyhogy visszatettem a kezemet kemény fenekére, és finom
mozdulatokkal gyurmázni kezdtem. Homorítottam a hátamat,
hogy még közelebb préselődjek a férfiasságához, ami keményen
nekifeszült a hasamnak, és a belőle áradó forróság édesen
perzselte a bőrömet. Remegtem a vágytól érte.
Lehajtotta a fejét a mellemhez, hogy meleg szájával bekapja az
egyik mellbimbómat és köröket rajzoljon rá a nyelvével.
– Ó, Archer! – nyögtem. – Ne hagyd abba, kérlek!
Felemelte a kezét, hogy játsszon a másik mellbimbómmal,
miközben emezt szívogatta és gyötörte, aztán cserélt.
Nyögve felemeltem a csípőmet, hogy gyógyírt leljek a lábam
között sajgó hiányérzetre. Akkorára duzzadt a csiklóm, hogy azt
hittem, abban a pillanatban elélvezek, amikor megérinti.
Archer egyik kezével a lábam közé nyúlt, és bemártotta az ujját
a nedves redők közé, hogy körkörös mozdulatokkal szétkenjen
belőle egy kicsit az érzékeny pontocska körül – éppen úgy, ahogy
mutattam neki. Elakadt a lélegzetem és felnyögtem.
Hozzányomtam a csípőmet a kezéhez, hogy az oly közeli
feloldozásért könyörögjek. Már éreztem is, ahogy apró szikrák
gyúlnak bennem.
– Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem… – hajtogattam,
miközben előre-hátra ingattam a fejemet. Éreztem, hogy Archer
farka megrándul a hasamnál, és ennyi éppen elég volt ahhoz,
hogy túllendítsen azon a bizonyos ponton. Hirtelen és keményen
csapott le rám az orgazmus, hogy édes lassúsággal áradjon szét a
testemben, miközben végig nyöszörögtem.
Archer gyengéd csodálkozással nézett le rám, amikor
kinyitottam a szememet. Annyira imádtam ezt az arckifejezést,
hogy már fájt.
– Annyira akarom, hogy bennem legyél! – suttogtam.
Végig a szemembe nézett, miközben elhelyezkedett a lábam
között, és óvatosan belém hatolt. Nagyot nyelt, én pedig
felhúztam a térdemet és még jobban széttártam a combomat,
hogy könnyebben hozzám férjen.
Megint találkozott a tekintetünk, és valami átment közöttünk
szavak nélkül: ugyanaz a leírhatatlan dolog történt, mint a legelső
alkalommal, amikor találkoztunk. Csak most épp tízszeres erővel.
A könyökömre támaszkodtam, és mindketten néztük, ahogy
lassan belém hatolt, hogy centiről centire feszítve kitöltsön.
Amikor megállt, felnéztem az arcára, amin olyan nyers és
erőteljes gyönyör tükröződött, hogy lenyűgözve bámultam.
Miattam vág ilyen arcot! Éreztem, ahogy lüktet bennem, aztán
egyetlen lökéssel a lehető legmélyebbre hatolt. Halkan felnyögve
ereszkedtem vissza a hátamra, ő pedig lassan elkezdett ki-be
mozogni. Én csak bámultam, annyira megigéztek az arcára kiülő
érzések, miközben egyre fokozta a tempót: csodálat, éhség, egy
kísérlet az önmegtartóztatásra, s végül a megadás a gyönyörnek,
ahogy elnehezült szemhéjakkal mozgott egyre keményebben és
mélyebben, apró lélegzeteket véve.
Megemeltem a csípőmet és a dereka köré fontam a lábamat.
Egy pillanatra fellángolt a tekintete, aztán belefúrta az arcát a
nyakamba. Reszketőssé váltak a mozdulatai, míg végül egy
utolsó, mély lökés után lassan apró köröket írt le bennem, hogy a
gyönyör utolsó cseppjéig átadja magát nekem.
Hosszú percekig feküdtünk így együtt. Archer kifáradva
kapkodta a levegőt a nyakamnál, én pedig felmosolyogtam a
plafonra.
Végül két kézzel lenyúltam a fenekéhez, hogy végigcirógassam
a körmömmel, és finoman megszorítsam. Éreztem, hogy
belemosolyog a nyakamba, de nem emelte fel a fejét és nem akart
moccanni. Félig rajtam feküdt, félig pedig az ágyon, így nem
nyomott a súlya.
– Hé… – szólaltam meg halkan. – Élsz még?
Megint éreztem, hogy lassan belevigyorog a nyakamba.
Válaszként megrázta a fejét, hogy nem.
Felnevettem, ő pedig édesen mosolyogva felemelte a fejét. Két
tenyere közé vette az arcomat, hogy gyengéden megcsókoljon,
aztán nemsokára felült.
Én is felültem, mert mennem kellett, hogy rendbe szedjem
magam.
Most én tettem a tenyeremet az arcára, hogy finoman
megcsókoljam, aztán felkeltem, hogy meztelenül kimenjek a
fürdőszobába. Hátrapillantva láttam, hogy Archer engem figyel és
a pucér hátsómat nézi.
Kiosontam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magamat, aztán
visszamentem a hálóba, ahol Archer még mindig az ágy szélén
ült, kissé bizonytalanul.
– Most jön az a rész, amikor összebújunk – vigyorogtam rá.
Visszamosolygott, kifújta a levegőt és felemelte a takarót.
Bemásztunk az ágyba, magához húzott, én pedig magunkra
húztam a takarót. Az ablak felé fordulva láttuk, hogy még mindig
esik, bár már egy kicsit alább hagyott.
Nem húztam le a redőnyt – csak a tó terült el az ablak előtt,
senki sem láthatott be. Mennydörgés harsant a távolban és villám
világította meg néhány másodpercre az eget, de a zivatar már
elvonulóban volt. Boldogan felsóhajtottam, ahogy Archer még
közelebb húzott magához.
Hosszú percekig feküdtünk így, azután felé fordultam és azt
suttogtam:
– Annyira hiányoztál az elmúlt napokban!
Bólintott, és a hátára fekve jelelni kezdett.
– Te is nekem. Megőrjített, mennyire.
Odahajoltam a mellkasához, hogy megcsókoljam, aztán
rátettem a fejemet. Hallgattam a szívverését, amíg a hajamat
babrálta.
– Akarod tudni, mit gondoltam rólad először, amikor
megláttalak? Leszámítva, hogy milyen gyönyörű vagy?
Figyeltem, ahogy mozog mellettem a keze, majd felemeltem a
fejemet, hogy kérdő tekintettel ránézzek. Lebámult rám, és
melegség csillant azokban a szép, borostyánszínű szemekben.
– Zavarba jöttél tőlem, mintha szégyellted volna magad. Még
el is pirultál azok miatt a csokik miatt.
Mosolyogva lehajolt, hogy megpuszilja a homlokomat.
Felgyorsult a szívverésem, ő pedig folytatta.
– Azelőtt még soha, senki nem jött zavarba előttem. Sokan
jöttek zavarba miattam, de sohasem amiatt, amit ők csináltak
előttem. Ettől valódi, teljes embernek éreztem magam, Bree.
Olyan volt, mintha számítottam volna.
Nagyot nyeltem.
– Teljes ember vagy, Archer. Te vagy a legjobb ember, akit
ismerek – suttogtam, és a mellkasára hajtottam a fejemet.
Megint magához ölelt, és elég sokáig fekhettünk úgy, hogy csak
élveztük egymás ölelését: bőr a bőrhöz, szívverés a szívveréshez.
Utána odanyomtam az orromat a bőréhez, hogy mélyet
szippantsak a tiszta, férfias illatából. Elmosolyodtam és megint
megpusziltam. Ő lenyúlt, hogy megmarkolja a fenekemet, amitől
meglepetten felnevettem. Felnéztem rá, és láttam, hogy vigyorog.
 – Hé, ez a te hepped – kacagtam.
– Mi a tiéd? – jelelte, aztán a hátamra fordított és megint
levigyorgott rám. A könyökére támaszkodott mellettem, így
tudott beszélni a kezével. Az én kezem viszont nem tudott
moccanni, így szavakkal válaszoltam.
– Nem tudom, de szerintem rá fogsz jönni.
Felvonta a szemöldökét, és láthatóan elfogadta a kihívást.
Benyúltam a takaró alá, hogy gyengéden megsimogassam
odalent. Éreztem, hogy megkeményedik az érintésem alatt.
– Szóval olyan volt, amilyenre számítottál? – vigyorogtam fel
rá.
Ő is rám mosolygott, és vett egy mély lélegzetet, amikor
végigfuttattam az egyik ujjamat a makkja körül. Vadul bólogatott,
aztán azt jelelte, hogy „még”.
Láttam, hogy ráncolni kezdi a homlokát.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Szerintem el kéne mennem a boltba, hogy vegyek óvszert –
nézett le rám kissé feszengve.
Rámeredve eltűnődtem, hogy a nagybátyja vajon beszélt-e vele
a fogamzásgátlásról. Talán nekem kellett volna felhoznom a
témát.
– Kilencvennyolc százalékban akadályozza meg a
teherbeesést – mondta még mindig a szemembe nézve. – Ott van
a dobozán a gyógyszertárban.
Nem tehetek róla, elvigyorodtam.
Felvonta a szemöldökét és rám mosolygott.
– Kinevetsz? – kérdezte, de látszott rajta, hogy nem
háborodott fel.
Komoly arccal az arcára tettem a kezemet.
– Nem, soha – ráztam meg a fejemet. – Tablettát szedek.
– Tablettát?
Bólintottam.
– Az megakadályozza, hogy teherbe essek.
 Továbbra is csak bámult, ezért folytattam.
– Éppen most írattam fel megint, mert enyhébb tőle a
menstruációm, úgyhogy…
Bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy odadörgölje az orrát az
enyémhez. Szájon csókolt, aztán puszit adott mindkét csukott
szemhéjamra és az orrom hegyére is. Utána rám mosolygott, mire
nagyot dobbant a szívem.
Felemelte a kezét, hogy félresimítson néhány hajtincset,
miközben én csak bámultam őt. Hosszasan nézegette az arcomat,
mintha megpróbálná az emlékezetébe vésni minden vonásomat.
– Mik az álmaid, Archer? – suttogtam, mert tudni akartam, mi
rejlik a szívében.
Még nézegetett egy kicsit, aztán feltérdelt és magához húzott,
így vele szemben ültem az ölében. Mosolyogva átöleltem a
nyakát, de hátrébb húzódtam, hogy tudjon válaszolni.
– Nem tudtam, hogy megálmodhatlak, Bree, de valahogy
mégis valóra váltál. Hogyan történhetett ez?
Odadörgölte az orrát az enyémhez, és megint felegyenesedett.
– Ki olvasott a gondolataimban, és tudta meg pontosan, hogy
mit akarok, amikor még én magam se tudtam?
Kifújtam a levegőt, és összeszorult torokkal elmosolyodtam.
Belemosolyogtam az ajkába, s azt feleltem:
– Én is ugyanazt érzem. Te is álom vagy nekem. Így, ahogy
vagy.
Megint a szemembe nézett, magához húzott és szenvedélyesen
megcsókolt. Nyelve alaposan bejárta a számat, hogy mindenhol
megízleljen.
Éreztem, ahogy megduzzad és megkeményedik alattam,
úgyhogy kissé megemeltem a csípőmet, odaigazítottam a
megfelelő helyre, aztán ráereszkedtem, hogy tövig bennem
legyen. Mély lélegzetet vett, és szorosan átölelte a derekamat,
ahogy elkezdtem lassan fel-le mozogni rajta.
 Valahányszor leértem, a csiklóm hozzáért az ágyékához, amitől
édes szikrákkal söpört rajtam végig a gyönyör. Mindig elakadt
tőle a lélegzetem, úgyhogy hátrahajtott fejjel lovagoltam rajta
egyre gyorsabban és keményebben.
Archer előrehajolt, hogy bekapja az egyik mellbimbómat, ami
pont az orra előtt volt. Körüljárta a nyelvével, így fokozta a
testemen keresztüláramló gyönyört. Éreztem, hogy mindjárt
eljutok az orgazmusig, úgyhogy gyorsítottam a tempón.
Archer egyre gyorsabban fújta ki a levegőt a mellemre, ahogy
egyikről a másikra váltott. Nyalogatta és szívogatta az ágaskodó
bimbóimat. Megőrjített a kéjvágy.
A testem lüktetve megfeszült körülötte, ahogy végigsöpört
rajtam az orgazmus. A nevét kiabáltam, míg transzba esve
remegtem.
Kinyitottam a szememet, hogy belenézzek az övébe, ami félig
csukottan sötétlett a vágytól. Átvette az irányítást, és mélyen
belém nyomult, miközben belé kapaszkodtam és nyögtem az
utórengésektől, amiket ő okozott.
Néhány csípőmozdulata után éreztem, hogy még jobban
megduzzad bennem. Finoman szétnyíltak az ajkai és még lejjebb
ereszkedett a szemhéja, ahogy eljutott a csúcsra, mellkasa pedig
vadul emelkedett és süllyedt.
Olyan szép volt! Éreztem, hogy összeszorul a szívem – miatta,
ahogy elakad tőle a lélegzetem.
Köré fontam a lábamat és magamhoz húztam. Egy darabig így
üldögéltem az ölében, míg megnyugodott a légzésünk.
Aztán felegyenesedtem és leszálltam róla. Csalódott kis hang
szakadt fel belőlem a veszteség miatt, amitől ő elmosolyodott. Én
is mosolyogtam, aztán boldogan felsóhajtva hátradőltem az
ágyon.
Archer lefeküdt mellém, és jelelni kezdett.
– Van valami, ami miatt ki kell másznunk ebből az ágyból a
következő... három hónapban vagy ilyesmi?
 Nevetve néztem rá.
– Á, nem nagyon. Mármint eltekintve attól, hogy kirúgnának
az állásomból és nem tudnám kifizetni a lakbért, szóval ez az
ágy egyszer csak kint lenne az utcán.
Vigyorgott, és szaporán emelkedett-süllyedt a mellkasa a
hangtalan kuncogástól. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak
hallhatnám azt a kuncogást – biztos mély torokhangon –, mert
gyönyörű lehet a hangja. De amilyen gyorsan jött a gondolat,
olyan gyorsan el is engedtem. Úgy akartam őt, ahogy van.
Sohasem fogom hallani a kuncogását, de ez rendben van. Enyém
a szíve, a gondolatai és ő maga. Ez több, mint elég. Sőt ez
tulajdonképpen maga a minden.
Köré fontam a karomat, hogy magamhoz öleljem, aztán
hátrahúzódva azt mondtam neki:
– Gyere, zuhanyozzunk le együtt!
Mosolyogva követett a fürdőbe, ahol gyorsan feltűztem a
hajamat, forróra állítottam a csapot és beálltam a vízsugár alá.
Archer gyengéden, szinte áhítattal ért hozzám, miközben bekente
tusfürdővel a testemet. Mindenhol megmosdatott, még a
lábujjam között is. Akkor vihogva elhúztam a lábamat, és azt
jeleltem, hogy „túl csikis”.
Vigyorogva felegyenesedett és vadul szájon csókolt, én pedig
elvettem tőle a tusfürdőt, hogy szintén megmosdassam a vállától
a lábujjáig, eltöltve egy kis extra időt az izmos fenekénél – azt
tiszta önzésből tettem, mert kivételesen formás.
Amikor hűlni kezdett a víz, még egyszer utoljára leöblítettük
egymást, kiléptünk a zuhany alól és megtöröltük egymást.
Elfújtam a gyertyákat, aztán együtt bújtunk be az ágyba,
meztelenül. Archer magához húzott, én pedig a mellkasára
hajtottam a fejemet, és lustán köröket rajzoltam a
mutatóujjammal a bőrére.
 Odakint most már csendes eső esett, és besütött ránk a tó felől
a holdfény. Pont eléggé bevilágította a szobát ahhoz, hogy lássam,
amikor Archer felemeli a kezét, és jelelni kezd.
– Te vagy a mindenem, Bree.
Felemeltem a fejemet és ránéztem a félhomályban. Hogy tud
egyszerre boldog és szomorú is lenni?
– Te is a mindenem vagy, Archer. A mindenem – mondtam. –
Mostantól pedig te fogsz eszembe jutni a zivatarról. Semmi más,
csak te – tettem hozzá, miközben már kezdett elnyomni az álom.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

BREE

A KÖVETKEZŐ HÉTEN KÖNNYEDÉN KIALAKÍTOTTUK a közös

napirendünket. Annyira belefeledkeztünk egymásba, hogy alig
vártam, hogy végezzek a munkával. Szó szerint hazarohantam
lezuhanyozni és felkapni Feebyt, hogy egyenesen Archer birtoka
felé vegyük az irányt. Minden nap olyan mosollyal üdvözölt, hogy
királynőnek éreztem magam a karjaiban. Mintha végre az eszem
és a szívem is hazatért volna.
Nem földrajzi értelemben haza, hanem a karjaiba. Archer
ölelése jelentette az otthonomat – az egyetlen helyet, ahol lenni
akartam, ahol biztonságban éreztem magamat. Azt a helyet, ahol
úgy éreztem, hogy szeretnek.
Mindenhol szeretkeztünk. Hosszú éjszakákat töltöttünk
egymás testének felfedezésével. Alaposan megtanultuk, mivel
tudunk örömet szerezni a másiknak. Archer önmagához hűen
mesteri szintre fejlesztette a szeretkezés művészetét: erőtlenné és
kábává tett minden felvonás után. Nemcsak azt tudta, hogyan
vadítson meg a kezével, a nyelvével és a tekintélyes intim
részeivel, hanem azt is, hogy amikor rövid körmével a
térdhajlatomat karcolgatja, úgy dorombolok, mint egy macska, és
hogy teljesen ellazulok, ha beletúr a hajamba. Olyan volt, mintha
egy hangszer lenne a testem, amin annyira tökéletesen megtanult
játszani, hogy a dallam a lelkemig hatolt. Nem csupán a gyönyör
miatt, amit okozott, hanem azért is, mert annyira figyelt minden
apróságra velem kapcsolatban.
Egyik nap kitett egy tál chipset, amíg ebédet főztem, és
rágcsálás közben észrevettem, hogy az összes kettéhajtva sült
meg, tehát azok a darabok voltak, amiket annyira szeretek, és
amikre általában vadásznom kell.
Értetlenül néztem a tálra, aztán Archerre.
– Ezek a chipsek… mind hajtogatott – jelentettem ki,
miközben megállapítottam, hogy idiótának tűnök.
– Nem ezeket szereted?
Lassan bólintottam. Rájöttem, hogy több zacskónyit nézett
végig, hogy összegyűjtse azokat, amiket a legjobban szeretek. És a
felismerés, hogy egyáltalán észben tartotta ezt az apróságot
rólam, úgy hatott rám, hogy nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Archer már csak ilyen. Örömet akar nekem szerezni, amiért
bármit képes megtenni.
Néha, amikor a birtokán csináltunk éppen valamit, és én
ránéztem, láttam, hogy azzal a ráérős arckifejezéssel méreget,
amit olyankor ölt fel, amikor azon töpreng, mi mindent szeretne
csinálni velem. Szinte azonnal benedvesedtem a vágyakozástól, a
mellbimbóm pedig megkeményedett a hangtalan bámulásától.
Olyankor vagy felkapott, hogy becipeljen az ágyába, vagy pedig
annyira úrrá lett rajtunk a vágy, hogy magáévá tett ott, ahol
voltunk: a fűre terített pléden, a fejünk fölött ragyogó
napsütésben, vagy a kétszemélyes függőágyon, vagy a homokos
tóparton.
Egy ilyen eset után, amikor még mindig remegtem a tőle
kapott orgazmustól, azt suttogtam levegőért kapkodva:
– Megálmodtam ezt, Archer. Álmodtam rólad és rólam, pont
így.
 Mélyen a szemembe nézett, aztán felegyenesedett és hosszú
percekig csak nézett, mielőtt lehajolt, és olyan gyengéden
megcsókolt, hogy hatalmasat dobbant tőle a szívem.
Felülkerekedtem rajta, s a hátára fektettem a nedves
homokban. Belevigyorogtam a szájába, és ő is elmosolyodott. De
mindketten abbahagytuk a nevetést, amikor a mellkasára
hajtottam a fejem, és teljes egészében megéltem a pillanatot.
Hálás voltam azért, hogy élek, hogy süt le rám a nap, és hogy egy
gyönyörű férfit tartok a karjaimban. Archer nemsokára elkezdett
betűket rajzolni a bőrömre. Hamarosan rájöttem, hogy azt betűzi
újra és újra: „az én Bree-m, az én Bree-m”.
Azután hűvösre fordult az idő, úgyhogy nemsokára nevetve és
vacogva szaladtunk be, hogy a zuhany alatt lemossuk magunkról
az összes homokot.
Bevackoltuk magunkat a kanapéra, ő pedig begyújtotta a
kandallót, és így bújtunk össze néhány percre, mielőtt
hátrahúzódtam és felpillantottam rá.
Archer olyan szexisen és fennkölt férfiassággal csinálta a
dolgokat, hogy belesajdult a szívem. Ráadásul ez ösztönös
természetességgel áradt belőle. Úgy dőlt neki a konyhapultnak,
úgy állt meg az ajtóban a felső ajtófélfát fogva, miközben engem
figyelt… fogalma sem volt róla, hogy ezek ekkora hatással vannak
rám. Egyszerűen önmagát adta, amitől valahogy még vonzóbbá
vált. Semmi szín alatt nem árultam volna el neki. Szerettem, hogy
ez a titok csak az enyém. Imádtam azokat a dolgokat, amik csak
az enyémek. És nem akartam, hogy befolyásolja a viselkedését,
hogy tudatosítom benne. Ami engem illet… nos, ha Archer Hale-
ről volt szó, teljesen el voltam veszve.
Eltöprengtem rajta, vajon milyen emberré vált volna, ha nincs
az a szörnyű baleset, ha nem veszíti el a hangját… Lehet, hogy egy
focicsapat hátvédje lenne? Főiskolára járna? Lenne saját cége?
Egyszer cukkoltam amiatt, hogy mindenben olyan jó, amibe
belekezd… és tényleg az. Csak ő nem látja. Nem hiszi el, hogy
mennyi mindennel szolgálhat.
Még mindig nem nyílt meg előttem annyira, hogy elmesélje, mi
történt aznap, amikor elveszítette a szüleit, én pedig nem
kérdeztem rá többször. Szörnyen kíváncsi voltam, mi történt vele,
de ki akartam várni, hogy biztonságosnak érezze azt, hogy beavat.
– Mi jár a fejedben? – vonta fel a szemöldökét.
– Te – mosolyodtam el. – Azon gondolkodtam, hogy minden
nap hálát adok a sorsnak, amiért itt kötöttem ki. Pont itt, veled.
– Én is – villantotta rám azt az édes mosolyt, amitől bukfencet
vetett a gyomrom. Aztán a homlokát ráncolva félrenézett.
– Mi az? – fogtam meg az állát, hogy megint rám nézzen.
– Maradni fogsz, Bree? Itt maradsz velem?
Olyan kisfiúsnak tűnt ebben a pillanatban, hogy úgy éreztem:
muszáj hallania, hogy nem hagyom itt úgy, ahogy mindenki más
tette életében.
Bólintottam, és jeleltem is, hogy igen. Teljes szívemből
komolyan gondoltam. Most már itt zajlott az életem. Ez a férfi
volt az életem. Akármit is jelentsen ez, nem megyek innen
sehová.
Úgy nézett a szemembe, mintha próbálná eldönteni, hogy
teljesen őszinte voltam-e, s úgy tűnt, elégedett az eredménnyel.
Bólintott és szorosan magához ölelt.
Nem mondta ki, hogy szeret, és én sem mondtam ki előtte. De
abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok
belé. Annyira szerelmes vagyok belé, hogy majdnem kibukott
belőlem a szó, és szó szerint be kellett fognom a számat, hogy ne
kiabáljam ki. Valamiért éreztem, hogy meg kell várnom, amíg ő
mondja ki. Ha ő is belém szeretett, azt akarom, hogy magától
jöjjön rá. Archer olyan életet élt, amiben nem volt szeretet,
amiben nem volt sem érintés, sem figyelem. Biztos túl sok volt
neki mindez. Nem beszéltünk ugyan róla, de figyeltem a
tekintetét a hétköznapi tevékenységek közben az elmúlt héten –
például amikor a kanapén ülve olvastunk, együtt ettünk vagy a
tóparton sétáltunk –, úgy festett, mint aki próbálja fejben helyre
tenni a gondolatokat és az érzéseket. Hogy behozzon tizenhat
évnyi érzelmi lemaradást. Talán beszélnünk kellett volna róla,
talán ez segített volna rajta, ám valamiért sohasem került rá sor.
A szívem legmélyén reméltem, hogy a szeretetem elég lesz az ő
sebzett szívének meggyógyításához.
Nemsokára elengedett, én pedig felültem és ránéztem.
Halványan elmosolyodott.
– Kérnék tőled egy szívességet.
– Jó – vontam össze a szemöldökömet gyanakvó arckifejezés
kíséretében.
– Megtanítanál autót vezetni?
– Autót…? Igen! Persze! Vezetni szeretnél?
Bólintott.
– A nagybátyámnak volt egy pickupja. A városban áll egy
garázsban. Néha beindítják és mennek vele egy kört. Mindig is
el akartam adni, csak valahogy soha nem jutottam el odáig,
nem is nagyon tudom, hogyan kéne nekikezdeni. De ez így
utólag talán jobb is.
Izgatottságomban szó szerint fel-le pattogtam a kanapén. Ez
volt az első alkalom, hogy Archer magától jelezte: csinálni
szeretne valamit, amivel kijut a birtokáról – leszámítva a
bevásárlást.
– Oké, mikor? Holnap nem dolgozom.
– Akkor holnap – felelte mosolyogva, és magához húzott.
Így történt hát, hogy Archer egy hatalmas, roncsnak kinéző
pickup volánja mögé pattant, míg én beültem az anyósülésre, és
igyekeztem elmagyarázni neki a közlekedési szabályokat meg a
sebváltó használatát. Egy nagyobb nyílt területet választottunk a
tóparton, miután a várostól néhány kilométernyire lehajtottunk
az autópályáról.
 – Érzed? – kérdeztem. – Ez az égő kuplung szaga. Engedd
feeeel!
Egyórányi gyakorlás után nagyjából már ment Archernek a
dolog… néhány gyors előrelendülést leszámítva, amitől
beletapostam az én oldalamon nem létező fékbe és hangosan
felnevettem.
Oldalra nézve rám vigyorgott, és végigjáratta a tekintetét
csupasz combomon. Pillantását követve keresztbe tettem a
lábamat, miközben egy picit feljebb húzódott a szoknyám, és
visszanéztem rá. Máris elsötétült a tekintete, kitágult a pupillája
és egy picit elnehezült a szemhéja. Istenem, mennyire szeretem
ezt a nézést! Ez a tekintet nagyon-nagyon jó dolgokat ígért a
számomra.
– A vezetés komoly dolog, Archer – élcelődtem. – Ha hagyod
elkalandozni a figyelmedet, veszélyes lehet mindenki számára.
Szépen elmosolyodtam, és a fülem mögé igazítottam a
hajamat.
Felvonta a szemöldökét, mintha szórakoztatná a dolog, aztán
kinézett a szélvédőn. A kocsi megindult előre, Archer gyorsított,
aztán könnyedén kettesbe váltott. A földút nem volt olyan hosszú,
hogy a négyest is gyakorolhassa, de hármasban azért széles
köröket írt le.
Megcseréltem a lábamat, és végighúztam az ujjamat a
combomon, egészen a szoknyám széléig. Archerre pillantottam,
akinek elidőzött a tekintete az ujjamon. Kitekintett a szélvédőn,
és folytatta a nagy köröket.
Elvontam a figyelmét, de itt nem fenyegetett veszély.
Hagytam, hogy az ujjam még feljebb vándoroljon a
combomon, és egy kicsit felhúztam a szoknyámat, hogy kilátsszon
a rózsaszín pöttyös bugyim.
Archerre pillantottam, aki kissé szétnyílt ajkakkal és
farkaséhes tekintettel figyelte, mit fogok csinálni. Az igazat
megvallva még sohasem műveltem ilyesmit. De Archer olyan
dolgokat hozott ki belőlem, amilyeneket még senki. Szexinek és
bevállalósnak éreztem magam… mindezt úgy, hogy mindvégig
biztonságban voltam. Élettelibb voltam a társaságában, mint
valaha.
Láttam, hogy nagyot nyel, megint kinéz a szélvédőn, majd
visszapillant rám.
Ujjaim a bugyim alá kalandoztak, és hátrahajtottam a fejemet
az ülésen, hogy behunyt szemmel halkan felnyögjek. Hallottam,
hogy Archernek elakad a lélegzete.
Megemeltem a csípőmet, ahogy mélyebbre csúsztak az ujjaim
és már elérték a combom közötti csúszós-nedves részt. Egy kicsit
rákentem belőle a csiklómra, s hullámokban érkezett a gyönyör a
saját érintésemtől. Megint felnyögtem, a kocsi pedig megrándult.
Tovább simogattam magamat. Egyre hangosabban vettem a
levegőt az élvezettől, és nekinyomtam a csípőmet a saját
kezemnek.
Hirtelen előrelendültem, amikor egyszer csak megállt az autó.
Archer még csak nem is bajlódott vele, hogy üresbe tegye, szóval
csak levette a lábát a gázról, így lefulladt a motor. Kipattant a
szemem, és láttam, hogy Archer behúzza a kéziféket, aztán pedig
rám mászik és finoman lenyom az ülésre.
Felnéztem rá, miközben úgy igazított, hogy a fejem az ajtónál
legyen, ő pedig hátrahúzódott. Feszült és állatias arcot vágott,
amitől valami forrni kezdett bennem. Lehajolt, hogy megcsókolja
a hasamat, mire beletúrtam a selymes hajába és felnyögtem.
Egy picit felegyenesedett, hogy levegye rólam a bugyit, én
pedig megemeltem a csípőmet, hogy lehúzza a fenekemről és a
lábamról. Az egész testem remegett a vágytól, a lábam között
pedig vadul lüktetett.
Archer széthúzta a combomat, és lenézett rám, mielőtt
odahajolt volna az ágyékomhoz, hogy csak belélegezze. Lihegni
kezdtem attól, ahogy hozzádörgölte az orrát a csiklómhoz, forró
lehelete pedig bejárta a legérzékenyebb részeimet.
 – Kérlek! – nyögtem fel, és megint beletúrtam a hajába.
Archer sokféleképpen szerzett nekem örömet az elmúlt egy
hétben, de ilyet még nem csinált. Lélegzetvisszafojtva vártam, és
amikor először húzta végig a nyelvét a nedves redőimen, halkan
felnyögve megemeltem a csípőmet. Egyre jobban lüktetett a
csiklóm, izgalmam pedig a tetőfokára hágott, amikor körözni
kezdett a nyelvével az érzékeny kis göb körül – pont úgy, ahogy
megtanítottam neki a kezével. Egyre gyorsabb és gyorsabb
mozdulatokkal siklott a meleg és nedves nyelve, kezével pedig a
széttárt combomat markolta. Istenem, milyen mennyei volt!
Csodás lüktetéssel érkeztek az orgazmus első hullámai, aztán
teljesen atomjaimra hullottam, és önkéntelenül odapréseltem
magam a szájához, miközben a nevét kiabáltam.
– Archer, Archer! Jaj, istenem! Igen!
Amikor feleszméltem, a hasamon éreztem a meleg leheletét.
Belemosolygott a bőrömbe.
Én is mosolyogva simogattam a haját. Még nem tudtam
megszólalni.
Egyszer csak hangosan kopogtattak az ablakon, mire
mindketten összerezzentünk Archerrel, én pedig pánikba estem.
Mi a fene? Gyorsan letettem a lábamat, míg Archer felült,
beletörölte a száját a pólójába, s én a bugyimat felhúzva
lesimítottam a szoknyámat.
Hála istennek bepárásodott az üveg. Vagy nem. Jaj, ne!
Hatalmába kerített a szégyenkezés, ahogy Archerre néztem, aki
bólintott és az ablaklehúzó karra mutatott. Letekertem, és láttam,
hogy Travis áll ott az egyenruhájában. Lehajolt, hogy szigorú
arccal bekukucskáljon.
Erőteljes szex szag terjengett az apró utastérben. Egy
pillanatra behunytam a szememet, aztán elpirulva kinyitottam.
– Szia, Travis – igyekeztem mosolyogni, de csak grimaszra
futotta.
 Travis egyikünkről a másikra nézett, mielőtt megállapodott
volna rajtam a tekintete. Lefelé kalandozott az ölemig, majd
ismét a szemembe nézett.
– Bree – szólalt meg.
Mindketten hallgattunk, ő pedig még jobban elkomolyodott.
Előrenéztem, és úgy éreztem magam, mint egy kislány az
igazgatóiban, akit mindjárt kirúgnak az iskolából.
– Hívást kaptam, hogy itt áll egy kocsi. Pont erre jártam,
úgyhogy idejöttem megnézni, tudok-e segíteni.
Megköszörültem a torkomat.
– Hát ööö, nos… – pillantottam Archerre, és egy pillanatra
elhallgattam, miközben szemügyre vettem őt. Lazán ült ott, fél
kezét a kormányon tartva, s pont úgy festett, mint a macska,
amelyik épp most evett meg egy papagájt. Jelen esetben nyilván
én voltam a papagáj.
Kis híján hisztérikusan felnevettem, de inkább visszatartottam
és helyette ráhunyorogtam Archerre. Ettől csak még büszkébben
festett.
– Leckét adtam Archernek autóvezetésből – fordultam vissza
Travishez.
– Aha. Van tanulójogsija? – kérdezte némi habozás után a
szemöldökét felvonva. Tudta jól, hogy nincs neki.
Kifújtam a levegőt.
– Travis, itt vagyunk kint a senki földjén, egy földúton. Nem
viszem forgalomba vagy ilyesmi.
– Nem számít. Attól még kell neki tanulójogsi.
– Ne már, Travis! Csak meg akar tanulni vezetni – mondtam
halkan.
Travis résnyire szűkült szemekkel kezdett lassan magyarázni.
– Megteheti, de ahhoz követnie kell a társadalmi szabályokat –
nézett Archerre. – Menni fog, tesó? – vonta fel a szemöldökét.
Én is Archerre pillantottam, és láttam, hogy már nem büszke
arcot vág, hanem dühös, és megfeszül az állkapcsa.
 – Seggfej vagy, Travis – jelelte.
Idegesen felnevettem, aztán Travisre néztem.
– Azt mondja, hogy persze, nem gond.
Hallottam, hogy Archer fészkelődik az ülésen.
– Amúgy meg… – emeltem fel a hangomat – már amúgy is
menni készültünk. Köszi a megértést, Travis. Meglátjuk, mit
tehetünk azért a tanulójogsiért a további órák előtt. Majd én
vezetek hazáig, jó? – mosolyogtam, és reménykedtem benne,
hogy kedvesen sikerült. Abszolút zavarba ejtő volt a helyzet annak
ellenére, hogy még mindig elég mérges voltam Travisre a
sztriptízbáros dolog miatt, amit Archerrel tett.
Travis hátralépett a kocsitól, miközben én átmásztam Archer
méretes testén. Éreztem a kezét a fedetlen combom hátsó részén,
amikor átcsúszott alattam, és amikor lenéztem rá, láttam, hogy
Travis felé pillant. Fújtatva huppantam le a vezetőülésre, hogy
elfordítsam a kulcsot.
Kinéztem az ablakon, és Travis éppen hátramenetbe kapcsolt,
ugyanazzal a feszült, kissé dühös arckifejezéssel. Archer még
mindig őt nézte. Feszült mosollyal az arcomon hajtottam el.
Az útra kikanyarodva Archerre néztem. Visszanézett rám,
aztán megint mindketten másfelé pillantottunk. Nemsokára
megint odatévedt a tekintetem, és láttam, hogy egész testében
rázkódik a hangtalan nevetéstől. Rám vigyorgott, s azt jelelte:
„szeretek vezetni”.
Kacagva megráztam a fejemet.
– Ja, azt gondoltam – paskoltam meg a karját. – Szeretem,
ahogy vezetsz. De legközelebb valami kevésbé nyilvános helyen
kéne vezetnünk – vontam fel a szemöldökömet.
Archer csendben mosolygott, és megvillantotta a fogait,
miközben megjelentek azok a szexi barázdák az arcán.
Szemügyre vettem Archer gyönyörű profilját, ahogy
elégedetten kitekintett a szélvédőn. Örült annak, ami közöttünk
történt, de annak is, hogy Travis rajtakapott minket.
Beleharaptam az ajkamba, mert eltöprengtem kettejükön, és
eszembe jutott, hogy Archer nem sok mindennel dicsekedhetett
életében.
– Archer, remélem, tudod, hogy nem kell versenyezned
Travisszel. Remélem, világosan az értésedre adtam, hogy téged
választottalak. Csak téged – mondtam nemsokára.
Rám emelte a tekintetét és elkomolyodott az arca. Felém nyúlt,
hogy megfogja és megszorítsa a kezemet, aztán megint kinézett az
ablakon.
Én is megszorítottam a kezét, és el sem engedtem, úgyhogy fél
kézzel vezettem egészen a birtokáig.

***

Másnap annyira zsúfolt munkanapom volt, mint már régóta nem.

Fél kettő körül, amikor végre lassult a tempó, bejött Melanie és
Liza. Leültek a pulthoz – pont oda, ahol akkor ültek, amikor
először találkoztunk.
– Sziasztok! – vigyorogtam, amikor megláttam őket.
Mindketten széles mosollyal üdvözöltek.
– Mi a pálya, havercsaj? – érdeklődött Melanie.
Nekitámaszkodtam a pultnak.
– Ehh… pokoli ez a nap – váltottam suttogásra. – Végig úgy
rohangálok, mint egy mérgezett egér.
– Igen, ilyenkor egyre nagyobb a nyüzsgés, mert mindenki, aki
a tó másik oldalán dolgozott egész nyáron, most már több időt
tölt itt. Norm beszélt róla, hogy fel kéne venni valakit
vacsoraműszakra és délután három után is nyitva tartani, de
biztos elvetették az ötletet. Persze a városfejlesztési tervek miatt
senki se tudja, mire számíthat, úgyhogy nem hibáztatom – vont
vállat.
– Hmm… ezt nem is tudtam – ráncoltam a homlokomat.
Liza bólintott, amitől visszazökkentem a jelenbe.
 – Mit hozhatok nektek, lányok? – kérdeztem.
Mindketten hamburgert és jeges teát rendeltek, úgyhogy
hátrafordultam a jegesteagéphez és nekiláttam kitölteni az
italukat. Néhány másodperc múlva hallottam, ahogy megszólal az
ajtó feletti csengő, és újabb másodpercekkel később Melanie
felsikkantott.
– Szentséges Szűz Mária az égben!
– Hűha – suttogta mögöttem Liza.
Bedobtam egy-egy szelet citromot a poharukba. Mintha csend
telepedett volna az étteremre. Mi az ördög történt?
Kissé összevontam a szemöldökömet, és értetlen mosollyal
fordultam meg, hogy vajon mi zajlik. Ekkor vettem észre őt.
Archert. Elakadt a lélegzetem, és rögtön vigyor terült szét az
arcomon. Csak engem bámult, ahogy ott állt az ajtóban. Istenem,
fantasztikusan nézett ki! Szemlátomást vett magának néhány új
ruhát: tökéletesen passzoló farmert, ami kiemelte a hosszú és
izmos lábait és egy egyszerű, fekete, hosszú ujjú pulóvert szürke
inggel, aminek csak a gallérja látszott ki.
Frissen volt borotválva és tökéletesen állt a haja, pedig olyan
lány nyírta meg a konyhában, aki úgy be volt indulva, hogy alig
látott rendesen. Még szélesebben elvigyorodtam. Hát itt van!
– Ez meg ki? – kérdezte Mrs. Kenfield az ajtó melletti asztaltól.
Már vagy százéves, de akkor is udvariatlan volt tőle. A felnőtt
unokája, Chrissy csitította le, és hangosan odasuttogta neki a
szája sarkából, hogy „ez Archer Hale, nagyi”. Aztán halkabban
hozzátette, hogy „úristen”.
– A néma kölyök? – érdeklődött tovább Mrs. Kenfield, mire
Chrissy felmordult és bocsánatkérően nézett Archerre, mielőtt
megint a nagymamájához fordult volna. De Archer pillantásra se
méltatta.
Letettem a pultra a jeges teákat. Egy pillanatra sem vettem le a
szemem Archerről, miközben beletöröltem a kezemet az
egyenruhámba és egyre szélesebben mosolyogtam.
 Megkerültem a pultot, és egyre szaporább léptekkel haladtam
Archer felé, hogy hangosan felkacagva a karjaiba vessem
magamat. Felkapott, és megkönnyebbült vigyor ült ki csinos
arcára, mielőtt belefúrta volna az orrát a nyakamba, hogy
szorosan magához öleljen.
Ha létezik tökéletes időzítés valakinek a tudomására hozni,
hogy mennyire szeretik, akkor ez az volt.
Ahogy ott álltam belékapaszkodva, eszembe jutott, hogy
kívülről szemlélve nem minden bátor cselekedet ereje
egyértelmű. De én felismertem a pillanat lényegét: a fiú, aki
sohasem érezte, hogy bárhol is szívesen látják, megjelenik, és arra
kér másokat, hogy fogadják őt el. Büszkeség járta át a szívemet
ettől a gyönyörűen bátor gesztustól, hogy Archer Hale felbukkant
egy kisvárosi étteremben.
A légy zümmögését is hallani lehetett körülöttünk. Nem
érdekelt. Megint nevettem, aztán felemeltem a fejemet, hogy a
szemébe nézzek.
– Hát itt vagy – suttogtam.
Bólintott, végigjáratta a tekintetét az arcomon, és gyengéden
elmosolyodott. Letett a földre, majd jelelni kezdett.
– Miattad jöttem.
Elmosolyodtam. Ugyanezt a két szót mondta, amikor az
étterem előtt találkoztunk néhány hete.
– Itt vagyok neked – suttogtam. Annyiféle jelentés szorult ebbe
a mondatba, hogy hirtelen azt se tudtam volna, hol kezdjem a
felsorolást.
Egy darabig egymás szemébe néztünk, és ráeszméltem, hogy
még mindig csend honol az étteremben. Megköszörültem a
torkomat, aztán körülnéztem. Az emberek, akik addig bámultak
minket – néhányan mosolyogva, mások pedig döbbenten –,
lassan visszatértek a teendőikhez. Megint beszélgetés moraja
hallatszott, én pedig pontosan tudtam, mi lehet a téma.
 Kézen fogva a pulthoz vezettem Archert, és átmentem a másik
oldalára. Melanie és Liza ránézett, az enyhén döbbent
arckifejezésüket széles mosolyra cserélve.
Melanie kezet nyújtott felé.
– Melanie vagyok. Sohasem találkoztunk rendesen.
Archer kezet fogott vele, és kissé aggódó mosolyt villantott rá.
– Archer, ő pedig Liza, Melanie testvére – mondtam.
Liza előrehajolt, és szintén Archer felé nyújtotta a kezét, aki
biccentett és megint rám nézett.
– Tudsz várni egy picit? A vendégekkel kell foglalkoznom, de
mindjárt jövök.
Adtam neki egy étlapot, ő pedig bólintott. Elindultam, hogy
kivigyem az ételeket a konyha felőli átadópultról, és újratöltöttem
az italokat. Mire visszaértem, Liza és Melanie rendelése is
elkészült, úgyhogy megfogtam és letettem eléjük a
hamburgereket, majd Archer felé fordultam.
– Éhes vagy? – jeleltem.
– Nem. Arra tartogatom az étvágyamat, hogy egy különleges
lánnyal vacsorázzak – vigyorgott. – Csak…
Azzal mögém pillantott az üdítő automatákra.
– Kakaó kunkorodó szívószállal? – vontam fel a
szemöldökömet.
Hangtalanul kuncogni kezdett.
– Kávé – kacsintott rám.
– Istenem, ez milyen szexi! – szólt közbe Melanie. – Olyan,
mintha mások előtt társalognátok piszkos dolgokról.
Archer rámosolygott, én pedig nevetve megráztam a fejemet.
– Megtanulhatnátok a jelnyelvet, hogy beszálljatok –
vigyorogtam.
Liza és Melanie is kacagott. Hátrafordultam a kávéskannáért,
és töltöttem Archernek egy csészével, aztán pedig néztem, ahogy
beleönti a tejszínt.
Maggie odaállt mellém és kezet nyújtott Archernek.
 – Szia – mosolyodott el, és vetett felém is egy pillantást. –
Maggie vagyok. Köszi, hogy benéztél.
Archer félénken rámosolygott és kezet rázott vele.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy örülök, hogy
megismerhetem – jelelte nekem.
Úgy is tettem.
– Én már sok-sok éve ismerlek, szívem. A mamád mindig
behozott, amikor még kicsi voltál – révedt a távolba Maggie,
mintha nosztalgiázna. – A mamád nagyon aranyos és csinos
teremtés volt. És jaj, mennyire szeretett téged! – sóhajtott fel,
aztán visszazökkent a jelenbe. – Na, szóval örülök, hogy itt vagy.
Archer mosolyogva hallgatta, mintha inná a szavait. Bólintott,
Maggie pedig rám nézve folytatta.
– Figyelj, Archer! Ez a lány sokat túlórázott mostanában.
Szerintem kijár neki egy kis csúsztatás. Van ötleted, hogy mihez
kezdj vele?
– Jesszusom, Maggie, ez elég pikánsan hangzott! – horkant fel
Liza.
Archer próbálta elfojtani a vigyort és felemelte a
kávéscsészéjét, miközben Maggie csípőre tett kézzel csúnyán
nézett Lizára, mi pedig nevettünk.
– Csak a piszkos fantáziád miatt hangzott annak – torkolta le
Maggie, de csillogott a szeme.
Archer rám nézett.
– Szerinted kitalálunk valami pikáns programot délutánra?
– vigyorgott rám. Felnevettem, majd az ajkamba haraptam, hogy
visszafogjam magam.
– Látjátok! – szólalt meg Melanie. – Ezt mondtam, hogy
piszkos dolgokról beszélgettek. Tuti, hogy megtanulom a
jelnyelvet!
– Csak azt kérdezte, van-e kedvem piknikezni vele – feleltem
pókerarccal.
– Hogyne! – nevetett Liza. – Pucér piknik!
 Felkacagtam, Maggie felhorkant, Archer pedig még
szélesebben vigyorgott.
– Nem vagytok normálisak, srácok. Most pedig kifelé, te! –
bökött meg engem.
– Jó-jó, de mi lesz a holnapi munka előkészítésével meg a
salátákkal?
– Megoldom, a salátákat pedig reggel is megcsinálhatod.
Archerre pillantottam.
– Hát, akkor jó. Menjünk!
Archer pénzért kezdett kotorászni a zsebében, de Maggie a
karjára tette a kezét.
– A ház vendége voltál.
Archer megtorpant, rám nézett, aztán bólintott.
– Oké – mosolygott Maggie.
Megkerültem a pultot, elköszöntünk Melanie-tól és Lizától,
aztán Maggie-től is, és együtt sétáltunk ki az ajtón. Odakint
ismerős alakot láttam meg az út túloldalán. Victoria Hale éppen
egy boltból jött ki egy idősebb, sötét hajú nővel. Látszott rajta,
hogy észrevett minket. Mintha fagypont alá süllyedt volna a
hőmérséklet, és kirázott a hideg. Átöleltem Archer derekát, aki
lemosolygott rám és magához húzott, majd megpuszilta a fejem
búbját. Ezennel mintha Victoria Hale megszűnt volna létezni.

***

Aznap este Archer tábortüzet rakott a tóparton. Régi,

összecsukható faszékeken ültünk, amikről azt mondta, hogy a
nagybátyja készítette őket sok-sok éve. Hoztunk egy üveg
vörösbort és néhány takarót is, mert egyre hűvösebb volt, főleg
esténként. Archer egy kis pohárral ivott, én pedig egy nagyobbal.
Úgy méregette a sajátját, mintha valami erős rövidital lenne.
Annyi minden új volt neki, ami nekem már természetes!
 Egy kis darabig csendben ülve kortyolgattuk a bort, és csak
néztük a táncoló lángnyelveket. Boldog voltam és elégedett, már
az alkohol is átmelegített. Hátrahajtottam a fejemet a szék
támlájának, és oldalra pillantottam Archer szép metszésű
profiljára, amit megvilágított a tűz fénye. Hirtelen úgy nézett ki,
mint valami istenség. Talán a nap istene a maga aranylóan
gyönyörű fenségességében, amivel a lángokat is túlragyogja.
Halkan elnevettem magam, és részeg voltam a fél üveg merlot-
tól. Megrészegültem Archertől, ettől az estétől, a sorstól, a
bátorságtól meg az élettől. Felálltam, amitől az ölemben lévő
takaró lehullott a földre, és letettem a poharamat a homokba.
Odamentem Archerhez, beültem az ölébe, és amikor
elmosolyodott, két tenyerem közé vettem az arcát, és a szemébe
néztem, mielőtt megcsókoltam. Vörösbor és Archer íze volt –
mennyei elixír, amitől felnyögve oldalra biccentettem a fejem,
hogy átengedjem neki az irányítást és még többet kapjak belőle.
Élt a lehetőséggel: előrehajolva játszani kezdett a nyelvemmel, én
pedig mocorogni kezdtem az ölében és belesóhajtottam a szájába.
Úgy felelt a sóhajomra, hogy lassan behatolt a számba a
nyelvével, mintha magáévá tenné a számat. Rögtön életre kelt
bennem a lüktetés, szinte azonnal benedvesedtem. Készen álltam
rá, hogy kitöltsön és csillapítsa a farkaséhséget, amitől sajogva
fészkelődtem az ölében.
Belemosolygott a számba. Pontosan tudta, mit művel velem, és
ez tetszett neki. Olyan könnyű volt elveszni benne! Ahogy figyelt
rám, ahogy nézett, ahogy csodált, ahogy áradt belőle a
természetes és szégyentelen erotika… Ő csak sejtette, hogy így
van. De gyorsan tanult, amiért valahol hiányozni kezdett a
bizonytalan srác, aki tanácstalanul nézett rám, hogy hogyan
tudna örömet szerezni nekem, hogy mondjam meg neki, akarom-
e őt egyáltalán. Másrészt viszont dicsőség volt az újonnan
felfedezett önbizalma, ahogy átvette az irányítást a testem fölött
és elgyengített a vágyakozástól.
 Néhány perc múlva kibontakoztam a csókból. Mindketten
zihálva kapkodtunk levegőért. Még egyszer gyengéden szájon
csókoltam.
– Felcsigáztál, túl gyorsan… – állapítottam meg.
– Az rossz dolog? – jelelte. Figyelte a válaszomat, tehát valódi
kérdés volt tőle, nem költői.
Végighúztam a hüvelykujjamat az alsó ajkán.
– Nem – suttogtam a fejemet rázva.
Megláttam a sebhelyét a táncoló lángok fényében. A tűz
vörösre színezte a kidudorodó heget, mellette arany színben
feszült a fényes bőrfelület. Előrehajoltam, hogy megcsókoljam ott
is, mire kissé megborzongott és megdermedt. Végighúztam rajta
a nyelvemet, amitől még inkább szoborszerűvé vált.
– Mindenhol gyönyörű vagy, Archer – suttogtam bele a
nyakába.
Kifújta a levegőt, és icipicit hátrahajtotta a fejét, hogy jobban
hozzáférjek. Megmutatta nekem a sebhelyét bizalmának
gyönyörű jeleként.
– Meséld el, mi történt – suttogtam ajkamat fel-le járatva a
kiemelkedő vágásnyomon, miközben magamba szívtam az illatát.
– Mondj el mindent. Meg akarlak ismerni – hajoltam hátra, hogy
felnézzek rá.
Feszülten, eltöprengve nézett le rám. Mélyet sóhajtva felemelte
a kezét.
– Ma szinte… normálisnak éreztem magamat. Az étteremben
– jelelte, majd tartott egy kis szünetet. – Ma este nem akarok
visszaemlékezni arra, hogy mennyire sérült vagyok. Kérlek,
Bree! Csak magamhoz akarlak idekint ölelni, aztán bevinni a
házba, hogy szeretkezzek veled. Tudom, hogy nehéz megérteni,
de kérlek… most csak hadd élvezzem a társaságodat.
Szemügyre vettem. Megértettem. Én is voltam ilyen
helyzetben. Nagyon vissza akartam térni a normális
kerékvágásba, miután az apukám meghalt. Nagyon szerettem
volna nem kihagyni a lejáratot az autópályán, amikor ezerszer
megtett útra indultam. Nagyon szerettem volna nem elkalandozni
a szupermarketben, a narancsok előtt a semmibe révedve.
Nagyon szerettem volna érezni valamit – bármit, ami nem
színtiszta fájdalom. És mindegy volt, ki kérdezősködött, mindegy,
mennyire szeretett engem, egyszerűen nem tudtam róla beszélni,
amíg nem álltam rá száz százalékig készen. Archer nagyon-
nagyon sokáig élt egyedül a fájdalmával, így nem lenne fair tőlem,
ha saját magam miatt sürgetném. Majd kivárom. Addig várok,
amíg csak kell.
Rámosolyogtam, hátrasimítottam a haját a homlokából, és
megint gyengéden megcsókoltam.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy küzdöttem aznap este,
amikor apukámat megölték, engem pedig megtámadtak? –
kérdeztem hátrahajolva.
Bólintott. Szemei sötét csillagként ragyogtak a tűz
fénykörében.
– Hát, te is küzdöttél – folytattam halkan. – Nem tudom, mi
történt, Archer, és remélem, egy napon majd megosztod velem.
De azt tudom, hogy a heged elárulja: te is megküzdöttél, hogy élj
– simítottam végig az ujjhegyemmel a sérült bőrén, és éreztem,
hogy nagyot nyel. – Az én sebzett gyógyítóm, az én gyönyörű
Archerem.
Rám ragyogott a szeme, és néhány csendes pillanat múlva
felemelt, hogy aztán egy kicsit le is tegyen, mert homokot szórt a
tűzre. Utána megint felkapott, én pedig nevetve
belecsimpaszkodtam, míg felvitt a dombra a házába, az ágyába.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP REGGEL ÚGY MENTEM EL, hogy Archert az ágyneműbe

tekeredve hagytam ott. Alig fedte a takaró az izmos ülőgumóit,
karja pedig a párna alatt pihent, így a gyönyörű háta – az összes
kirajzolódó izommal és a közöttük futó bemélyedésekkel – teljes
pompájában látszott. Átfutott az agyamon, hogy felébresztem, és
kiélvezem az izmok és a bemélyedések nyújtotta lehetőségeket, de
tudtam, hogy Feebynek valószínűleg el kell végeznie a dolgát, én
pedig sajnos elhanyagoltam a házamat és az életemet. Kupleráj
volt, és már egyetlen tiszta fehérneműm sem maradt. Úgyhogy
elvonszoltam magamat, hogy elvégezzek néhány kötelező
teendőt, de előtte még leheltem egy könnyű puszit Archer vállára.
Fáradt volt, elég sok energiát kivett belőle a tegnap éjszaka.
Összeszorítottam a combomat az emlékképek hatására, és
rávettem magam, hogy kimenjek a kis hálóból.
Hazaérve gyorsan kiengedtem Feebyt, és vettem egy hosszú,
forró zuhanyt.
Utána felöltöztem, bekapcsoltam a telefonomat, és láttam,
hogy jött két üzenetem. Mindkettő Natalie-tól, és mindkettőben
arról értesített, hogy az apukám gyilkossági ügyén dolgozó
nyomozó többször is hívta őt engem keresve, úgyhogy vissza
kellene hívnom. Mély lélegzetet véve leültem. Sokszor hívtam a
nyomozót az apukám halála utáni hónapokban, de sosem volt egy
fikarcnyi bizonyíték sem. Amióta eljöttem, nem jelentkeztem
nála. Nem gondoltam szükségesnek. Miért lenne pont most
valami fejlemény?
Tárcsáztam a számot, amit még mindig fejből tudtam, és
amikor McIntire nyomozó felvette és bemutatkoztam neki,
kedvesen üdvözölt.
– Hogy van, Bree?
– Jól vagyok, nyomozó. Tudom, hogy egy ideje nem
jelentkeztem, a számom pedig megváltozott…
– Nem probléma. Jó, hogy megadta a barátnője számát, akinél
a bűncselekmény után tartózkodott.
Észrevettem, hogy nem gyilkosságot mondott.
– Szóval van valami fejlemény? – tértem a tárgyra.
– Ami azt illeti, igen. Van egy személy, aki gyanúsítottként
szóba jöhet. Szeretnénk, ha befáradna egy fényképes azonosításra
– felelte kedvesen.
Felgyorsult a szívverésem.
– Ó… – mondtam, és csak ültem ott csendben.
A nyomozó megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy meglepő ennyi hónap elteltével, de egy
kispályás drogdílertől kaptuk az információt, aki így akarja
elkerülni a börtönbüntetést.
– Rendben. Mikor kell visszamennem?
– Amint lehet. Milyen gyorsan tud ideérni?
– Ööö… haraptam bele az ajkamba, és eltöprengtem egy
pillanatra. – Három nap múlva?
– Ha ez a leggyorsabb lehetőség, akkor be kell érnünk vele.
Kissé elzsibbadtam.
– Rendben, nyomozó. Hívom, amint visszaértem a városba.
Elköszöntünk és letettem a telefont. Sokáig csak az ágyam
szélén ülve bámultam ki az ablakon. Olyan érzés volt, mintha
kipukkant volna egy buborék. Nem nagyon tudtam hová tenni a
dolgot, mert tudtam, hogy örülni fogok, ha apukám ügye
előremozdulhat. Ha letartóztattak valakit… Akkor nem kell azon
gondolkodnom többé, hogy… Végre teljesen biztonságban
érezhetem magam. És végre igazságot szolgáltatnak apukám
emlékének.
Felkaptam a mobilomat, és felhívtam Natalie-t, hogy
megosszam vele a híreket. Miután elmondtam neki, vett egy mély
lélegzetet.
– Istenem, Bree… Félek, hogy túlzottan reménykedem, de…
annyira reménykedem! – mondta halkan.
– Tudom, tudom. Én is.
– Figyelj, van egy ötletem – állt elő némi habozás után. – Mi
lenne, ha odarepülnék és visszajönnék veled kocsival, hogy együtt
legyünk egy kicsit?
Kifújtam a levegőt.
– Megtennéd?
– Persze, hogyne tenném meg. Ráadásul tudod, hogy anya már
annyi utazási bónuszt szedett össze a rengeteg útja miatt, hogy
egy fillérembe se fájna.
– Ez… ez fantasztikus lenne – mosolyodtam el. – A hosszú út
alatt megbeszélhetünk mindent, ami kimaradt.
– Helyes, megszervezem – mondta úgy, hogy hallottam a
hangján, hogy mosolyog. – Tudsz szabit kivenni?
– Igen, biztos nem lesz gond. Nagyszerű embereknél
dolgozom, és ha elmondom nekik, hogy miért…
– Bree, ugye tudják, hogy csak ideiglenesen vagy ott?
Elhallgattam és hátradőltem az ágyon.
– Nem. Nem említettem nekik – tettem a homlokomra a
kezemet. – És az a helyzet, hogy nem ideiglenesen vagyok itt, Nat.
Én… azt hiszem, eldöntöttem, hogy maradok.
Behunyt szemmel vártam a reakcióját.
– Mi? Maradsz? Most komolyan mondod? A srác miatt, akit
említettél? – kérdezte meglepetten értetlenkedve.
 – Igen, főleg. Én csak… Ez olyan bonyolult! Majd a kocsiban
elmesélem, jó? Rendben?
– Aha. Igen, rendben. Alig várom, hogy találkozzunk, drágám!
Majd írok SMS-t, mikor érkezik a gépem.
– Oké. Annyira köszönöm! Szeretlek.
– Én is szeretlek, bébi. Majd jelentkezem.
Letettük a telefont, én pedig percekig feküdtem ott hálálkodva,
amiért a legjobb barátnőm idejön, és elkísér a hazaútra. Ez
megkönnyíti majd az egészet. Utána pedig visszajövök.
Megmondtam Natalie-nak, hogy végleg maradok. Az, hogy
kimondtam valaki másnak is Archeren kívül, ráébresztett, hogy
mennyire helyénvaló. Semmiképp sem költözöm vissza Ohióba.
Most már itt zajlik az életem. Archer az életem. Akármit is
jelentsen ez, tudtam, hogy így van.

***

Másnap reggel tétován beszámoltam Maggie-nek az ohiói

helyzetről, és arról, hogy muszáj visszamennem. Nem osztottam
meg vele apukám halálának részleteit, de így is pont olyan
megértő és együttérző volt, mint ahogy számítottam is rá. Meleg
öleléssel és kedves szavakkal nyugtatott meg. Régóta nem
anyáskodott így fölöttem senki.
Noha hálás voltam azért, hogy áttörés van az ügyben, hiszen
tudtam, hogy ennyi idő elteltével ez ritkaság, tartottam tőle, hogy
maga a visszatérés Ohióba előhozza majd belőlem a
reménytelenség és a veszteség érzését. Pelionban biztonságban
éreztem magam – Archerrel. Neki még el kellett mondanom a
hírt. Tegnap ház körüli teendőkkel töltöttem az időt, és annyira
kimerültem, hogy este hét körül elaludtam. Utáltam, hogy nem
tudok kommunikálni vele, ha nem vagyunk együtt. De tisztában
voltam vele, hogy jót tesz nekünk, ha néha egy-egy napot külön
töltünk. Mostanában szó szerint elválaszthatatlanok voltunk,
úgyhogy egy kis távolság még egészséges is volt.
A műszak vége felé megszólalt a csengő, s felnézve Travist
pillantottam meg, amint egyenruhában és aviator
napszemüvegben besétál. Kis híján a szememet forgattam, hogy
hogy lehet valaki ennyire nevetségesen jóképű. Nem azért, mert
ez önmagában visszatetsző lenne, hanem azért, mert annyira
nyilvánvaló volt, hogy tisztában van vele.
– Szia, Travis – törölgettem tovább az előttem tornyosuló
étlapokat.
– Helló, Bree – üdvözölt őszintének tűnő mosollyal.
– Mit hozhatok neked?
– Kávét.
Bólintottam és megfordultam egy csészéért. Töltöttem és elé
raktam, aztán elfordultam.
– Még mindig haragszol?
– Nem haragszom, Travis. Csak nem vagyok oda azért, ahogy
az unokatestvéreddel bánsz.
– Figyelj, Bree! – szorította össze az ajkát. – Rokonok
vagyunk, de hosszú évekig nem kommunikáltunk egymással.
Tudom, hogy ez főleg az én hibám, viszont Archer és én mindig…
sokat versengtünk kölyökkorunkban. Lehet, hogy amikor te
felbukkantál, egy kicsit jobban elvadult a dolog, mint amennyire
hagynom kellett volna. Ezt elismerem. De ő is benne van a
játékban, hidd el nekem!
– Versengtetek? – csattantam fel. – Jesszusom, Travis…
Kissé felemeltem a hangomat, mire néhányan odanéztek, aztán
elkapták a tekintetüket, amikor pengevékony ajkakkal rájuk
mosolyogtam, majd visszafordultam Travishez.
– Nem gondolod, hogy végre egyszer az életben megérdemli,
hogy valaki ott legyen mellette? Nem gondolod, hogy
megérdemel valakit, aki támogatja, nem pedig szemben áll vele?
Nem igyekezhettél volna, hogy te legyél az az ember?
 – Akkor részedről erről van szó? Szánalomról?
Behunyt szemmel vettem egy mély lélegzetet, hogy ne öntsek
forró kávét az arcába.
– Nem, őt nem kell szánni. Ő… fantasztikus ember, Travis.
Magam elé képzeltem Archert, ahogy az őszinte boldogságtól
sugárzik a tekintete és felderül az arca. – Fantasztikus –
ismételtem lefelé pillantva, s hirtelen kissé zavarba jöttem.
Travis egy pillanatra elhallgatott. Szóra nyitotta a száját, de
megint megszólalt a csengő az ajtó fölött, én pedig odanéztem.
Elkerekedett a szemem.
Natalie állt ott, mögötte Jordan barátunkkal, aki zsebre vágott
kézzel mintha zavarban lett volna.
Kiejtettem az étlapot a kezemből és gyorsan kijöttem a pult
mögül.
– ÚÚÚRISTEN! Mit csináltok itt? – sikkantottam. Még mindig
az SMS-re vártam, hogy mikor érkezik Natalie gépe. Gyorsan
odajött hozzám, és nevetve összeölelkeztünk.
– Meglepetés! – szorított magához még egyszer. – Hiányoztál.
– Te is hiányoztál – feleltem, de leolvadt az arcomról a mosoly,
amikor Jordanre pillantottam, aki még mindig nem moccant az
ajtó mellől.
Natalie ránézett, aztán megint rám.
– Gyakorlatilag könyörgött, hogy hozzam magammal, mert
személyesen akart bocsánatot kérni.
Sóhajtva intettem Jordannak, hogy jöjjön oda hozzánk.
Megkönnyebbülten elindult felém és magához ölelt.
– Annyira sajnálom, Bree! – mondta komolyan. Viszonoztam
az ölelését. Nekem is hiányzott. Jordan az egyik legjobb barátom
volt. Jordan, Natalie, Avery és én általános iskolás korunk óta
elválaszthatatlanok voltunk. Együtt nőttünk fel. De Jordan
jelentette az utolsó cseppet a pohárban, ami miatt bedobáltam a
cuccaimat egy hátizsákba és elhagytam a várost.
 A gyász és az érzelmi katyvasz kellős közepén hozzá fordultam
barátként, de ő sarokba szorított és megcsókolt. Ellenálltam, de
erőltette a dolgot. Azt mondta, szerelmes belém, és könyörgött,
hogy hagyjam, hogy gondoskodjon rólam. Ez nekem túl sok volt –
végképp nem volt ilyesmire szükségem akkor.
Natalie egyszerre átölelt mindkettőnket, majd kuncogva
kibontakoztunk az ölelésből. Körülnéztem az étteremben. Csak
néhányan voltak, Maggie pedig hátul volt Normmal, hogy
bezárják a konyhát.
– Gyertek, üljetek le a pulthoz, amíg befejezem! –
indítványoztam mosolyogva.
Natalie leült Travis mellé, aki a kávéját kortyolva végigmérte.
– Hát, szia! – mondta neki Natalie, miközben hátravetette
hosszú szőke tincseit, és keresztbe tett lábakkal elhelyezkedett a
bárszéken úgy, hogy félig felé forduljon. A leghuncutabb mosolyát
villantotta Travisre. Felhorkantam. Egyikük sem foglalkozott
velem.
– Travis Hale – mosolygott rá vissza Travis, és kezet nyújtott
neki.
Megráztam a fejemet, és Jordant is bemutattam.
Mindannyian üdvözölték egymást, aztán Travis felállt és egy
ötdollárost rakott a pultra.
– Szia, Bree! – pillantott rám. – Natalie, Jordan, érezzétek jól
magatokat Pelionban! Örülök, hogy megismertelek titeket. Bree,
mondd meg Maggie-nek, hogy üdvözlöm.
Aztán sarkon fordult és távozott.
Natalie-hoz fordultam, aki a rendőrautó felé tartó Travis
fenekét nézte, majd visszafordult hozzám.
– Hát nem csodálom, hogy itt akarsz maradni.
– Nem miatta akarok itt maradni – nevettem.
Natelie Jordanre pillantott, aki az étlapot böngészte. Komoly
arccal témát váltottam. Évekig sejtettem, hogy Jordan belém
zúgott, de azt nem gondoltam volna, hogy tényleg belém
szeretett. Én is szerettem őt, de nem úgy, és tudtam, hogy úgy
soha nem is fogom. Csak reménykedtem benne, hogy valahogy
visszatalálunk a korábbi barátsághoz. Tényleg hiányzott.
– Ettetek már? – kérdeztem. A konyha már zárt, de ettől még
tudtam nekik csinálni egy szendvicset vagy valamit.
– Aha, gyorskaját egy órája – nézett Natalie Jordanre, aki az
étlapot böngészte. – Ugye, nem vagy megint éhes?
– Á – pillantott fel Jordan. – Csak nézegetem.
Aztán letette, szemlátomást még mindig egy kissé zavarban.
Megköszörültem a torkomat.
– Oké, hadd szóljak Maggie-nek, hogy megyek, aztán
összeszedem a cuccaimat.
Negyedóra múlva a kis kocsimban ülve a házam felé
tartottunk.
Jordant a nappaliba irányítottam, Natalie pedig odahozta a
holmijait a hálószobámba. Aztán lezuhanyoztunk, utána pedig
leültünk beszélgetni a nappaliban. Sokat nevettünk, amikor
Natalie elmesélte, hogy randizik az új főnökével. Jordan máris
oldottabbnak tűnt. Boldog voltam, hogy ott vannak velem.
– Elmegyünk vacsorázni a városba? – kérdeztem. – Átszaladok
megkérdezni Archert, hogy van-e kedve csatlakozni, amíg
elkészültök.
– Miért nem hívod fel? – kérdezte Natalie.
– Hát, mert nem nagyon tud beszélni – feleltem halkan.
– Mi? – kérdezték kórusban.
Meséltem nekik Archerről és a gyerekkoráról, egy picit a
nagybátyjáról, és arról is, amennyit tudtam a balesetéről – bár ő
maga még semmit sem mondott nekem róla.
Mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám.
– Atyagatya… – kommentálta Natalie.
– Tudom, skacok… Őrült történet, és még nem is tudok
mindent. De várjatok, amíg megismeritek! Olyan aranyos és…
fantasztikus. Tolmácsolnom kell majd, de folyékonyan használja
a jelnyelvet.
– Hűha – szólalt meg Jordan. – Ha évekig el sem hagyta a
birtokát, és nem is beszél, mit akar kezdeni az életével?
Lefelé pillantottam.
– Még most találja ki – mondtam úgy, mintha hirtelen meg
kellene védenem. – De ki fogja. Csak még dolgoznia kell egy kicsit
az alapokon.
Mindketten rám néztek, mire valamiért elszégyelltem magam.
– Mindegy… – folytattam. – Most átmegyek, elmesélem neki,
mit tervezünk, és remélhetőleg lesz kedve csatlakozni hozzánk.
Felkeltem és elindultam, hogy felvegyem a cipőmet meg a
kabátomat.
– Oké. Farmeros-pólós helyre megyünk, vagy öltözzek ki
jobban? – kérdezte Natalie.
– Abszolút farmeros-pólós – nevettem.
– Szerinted Travis is ott lesz?
Erre felmordultam.
– Jaj, skacok… annyi mesélnivalóm van, hogy eltart majd egy
darabig. Mindjárt jövök, jó?
– Jó! – csiripelte Natalie és felállt. Jordan éppen a kis
bőröndjét forgatta fel valamiért.
– Jó – nézett hátra ő is.
Kisétáltam, bepattantam a kocsiba és elindultam Archer
birtoka felé.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ARCHER

A KONYHAPULTNÁL ÁLLVA éppen egy pohár vizet nyakaltam be.

Most jöttem vissza futásból: a tóparton voltam a kutyákkal. Nem
sokáig lesz már rá lehetőségem, ha téliesre fordul az idő.
Azon gondolkodtam, hogy mit csináljak ma, de furcsán
nehéznek éreztem a szívemet, amivel nem tudtam, mit kezdjek.
Futás előtt is ugyanezt éreztem, és azt hittem, hogy az edzéstől
kitisztul a fejem. Nem tisztult ki.
Röviden: nyugtalan voltam. És szemlátomást nem fizikai
nyugtalanság volt ez. Hanem lelki. Amikor reggel felébredve Bree
illatát éreztem az összegyűrt ágyneműben, boldog voltam és
elégedett. De miután rájöttem, hogy elment, felkeltem és
próbáltam kitalálni, mit csináljak ma. Egy csomó teendő közül
választhattam volna, de egyik sem érdekelt. Olyan érzésem
támadt, hogy ezt komolyan végig kell gondolnom. Mihez akarsz
kezdeni az életeddel, Archer? Bree felforgatta az életemet – és
most mást sem éreztem, csak hogy ez kényelmetlen. Sohasem
hittem volna, hogy valaki idejön és kinyitja előttem a világ
kapuját, ő viszont pont ezt csinálta. Ami megijesztett. Baromira
megijesztett.
Kopogást hallottam a kapu felől, úgyhogy letettem a poharat.
Bree korábban végzett?
 Elindultam a kapu felé, és Travist pillantottam meg, amint
felém tart a kocsifeljárón.
Megálltam, és vártam, hogy odaérjen hozzám. Vajon mi a fenét
akarhat?
Mindkét kezét felemelte, hogy „ne lőj!” pózt színleljen, én
pedig várakozva oldalra biccentettem a fejemet.
Elővett egy összehajtott papírt a zsebéből, és amikor odaért
hozzám, felém nyújtotta. Elvettem, de nem hajtogattam szét.
– Kérvény tanulójogosítvány kiállítására. Csak be kell hoznod
a születési anyakönyvi kivonatodat és bármit, ami bizonyítja,
hogy itt laksz. Egy vízszámlát vagy ilyesmit.
A papírra pillantva felvontam a szemöldökömet. Ezzel vajon
mi lehet a hátsó szándéka?
– Bocsánatkéréssel tartozom a sztriptízbáros dolog miatt.
Tudom, hogy… éretlen és ciki ötlet volt. Szívből örülök, hogy
sikerült megbeszélnetek Bree-vel. Szerintem tényleg kedvel téged,
ember.
Meg akartam kérdezni tőle, honnan tudja. Tisztában voltam
vele, hogy Bree kedvel engem, sőt akár többet is érez, de kíváncsi
voltam, mit mondott rólam Travisnek, ha mondott egyáltalán
valamit. Persze, akkor sem lett volna jó ötlet kérdezősködnöm, ha
tudnék beszélni – valószínűleg csak szívatna. Viszont nem
tudtam, hogyan beszéljek az érzéseimről Bree-nek. Tudtam, hogy
a szex nem egyenlő a szerelemmel, szóval honnan tudhatom,
hogy szeret, ha nem mondja ki? És ha nem mondja ki, az azt
jelenti, hogy nem szeret? Bonyolult ez az egész, és nem volt kivel
beszélnem róla.
A legpokolibb az egészben, hogy én tudtam, hogy szeretem.
Elementáris erővel és szívem minden darabjával. Még a törött
darabokkal is – azokkal, amik értéktelennek tűntek. Sőt talán
pont azokkal a legjobban.
– Szóval… – folytattaTravis. – Köthetnénk békét? Szerelemben
és háborúban mindent szabad jeligével? Te nyertél, tiéd a lány.
Nem hibáztathatsz valakit azért, mert próbálkozott, ugye? Semmi
neheztelés?
Felém nyújtotta a kezét. Lenéztem rá. Nagyjából annyira
bíztam meg Travisben, mint amilyen messzire el tudnám hajítani.
Csak hát mi értelme volt a közöttünk dúló háborúnak? Igaza van
– én győztem. Bree az enyém. Már a puszta gondolattól is vad
birtoklási vágy lett úrrá rajtam. Kezet ráztam Travisszel, de még
mindig bizalmatlanul méregettem.
Travis beakasztotta a hüvelykujját a pisztolytartó táska szíjába.
– Biztos tudod, hogy itt vannak Bree barátai. A barátai a
szülővárosából.
Homlokráncolva hátrahúztam a nyakamat, amivel elárultam
magam. Travis „Ó, a francba!” arcot vágott.
– Bakker, nem mondta neked?
Elfordította a fejét, aztán megint rám nézett.
– Hát, biztos nehéz lesz neki. Mármint hogy itt van, kedvel
téged, és egyszer majd haza kell mennie, vissza a valódi életébe.
Nem egy könnyű helyzet.
Haza? A valódi életébe? Ez meg mi a fenéről beszél?
Travis szemügyre vett, sóhajtott egyet és beletúrt a hajába.
– Baszki, haver… Ugye nem kergetted magad abba az illúzióba,
hogy itt marad és egész életében egy kisvárosi étteremben fog
dolgozni, ugye? Meg hogy talán idejön lakni ebbe a viharlécekből
tákolt kunyhóba, amit te háznak hívsz, aztán lesz egy rakás
gyereketek, akiket sehogy nem tudsz támogatni? – nevetett, de
amikor látta, hogy én nem, leolvadt az arcáról a mosoly és
szánakozás vette át a helyét. – Ó, a francba… pont ebben
reménykedtél, mi?
Zúgott a fülem. Nem képzeltem így magam elé ezeket a
dolgokat, de a gondolattól, hogy Bree elhagy, jeges rémület
árasztotta el a zsigereimet.
– Baszki! Figyelj, Archer… Amikor azt mondtam, hogy a tiéd a
lány, úgy értettem, hogy egyelőre, néhány forró éjszakára, egy kis
enyelgésre a kocsidban. Mármint ez így jó, mert megérdemled,
haver. De a fenébe is, ne képzelj bele ennél többet! Lehet, hogy
azt mondja, hogy marad – talán egy kis ideig még komolyan is
gondolja. De egy ilyen lány, mint Bree, akinek diplomája van,
végül rendes életet akar majd magának. Azért van itt, hogy egy
kicsit elvonuljon, hogy meggyógyuljanak a sebei. Aztán el fog
menni. Miért is ne menne? Mégis mit tudsz biztosítani neki? Bree
gyönyörű: mindig lesz körülötte olyan fazon, aki többet akar adni
neki – rázta meg a fejét Travis. – Te mit tudsz nyújtani neki
Archer? De tényleg!
Jéggé dermedve álltam ez előtt a seggfej előtt. Nem vagyok
hülye, átláttam rajta. Taktikázott. Csakhogy
szerencsétlenségemre ettől még igaz volt. Nála volt az aduász, és
ezt tudta. Ezért jött: hogy tönkretegyen az igazsággal. Hogy
emlékeztessen rá, hogy senki vagyok. Talán hatásos emlékeztető
volt.
Azt se tudtam, hogy akar-e egyáltalán még valamit Bree-től.
Lehet, hogy nem. De most már arról szólt a játék, hogy az enyém
se legyen. Travis győzni fog – vagy így, vagy úgy. Láttam és
tudtam. Egyszer láttam már ezt az arckifejezést egy másik
férfinál. Emlékszem, mit jelent.
Travis újabb mély lélegzetet vett, mintha kissé zavarban lenne,
vagy legalábbis úgy tenne. Megköszörülte a torkát.
– Amúgy meg… – mutatott a papírra a kezemben. – Sok
szerencsét a jogsihoz! Nem kéne mindenhová gyalog menned.
Vigyázz magadra, Archer! – biccentett búcsúzóul.
Azzal sarkon fordult és végigment a kocsifeljárón, ki a kapun.
Még sokáig álltam ott. Egészen aprónak éreztem magam.
Elképzeltem, milyen, amikor Bree már nincs velem, és próbáltam
észben tartani, hogyan kell levegőt venni.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

BREE

ODAHAJTOTTAM ARCHER BIRTOKÁHOZ és szólongattam, amikor

beléptem a kapun. Semmi válasz, úgyhogy a bejárati ajtóhoz
lépve kopogtattam, és megint a nevét kiáltottam. Még mindig
semmi. Nyitva volt az ajtó, így bementem és körülnéztem. Rend
és tisztaság volt, mint mindig, de neki hűlt helye. Biztos itt van
valahol a birtokon, csak túl messze ahhoz, hogy meghalljon…
vagy elsétált a városba?
Fogtam egy darab papírt és tollat, aztán gyorsan hagytam neki
egy üzenetet, hogy itt vannak a barátaim, és hogy majd
megmagyarázom a dolgokat, amikor találkozunk. Beleírtam, hogy
vacsorázni megyünk, és kértem, hogy csatlakozzon. Reméltem,
hogy eljön. Reméltem, hogy a vacsoránál eléggé feloldódik ahhoz,
hogy máskor is jönni akarjon. Be akartam mutatni a
barátaimnak. Szerettem volna bevonni az életem minden
mozzanatába.
Hazamentem befejezni a készülődést, majd Natalie-val és
Jordannel elmentünk a belvárosba, a helyi biliárdteremmel
egybeépített pizzériába egy nagyon laza vacsira.
Rendeltünk egy óriáspizzát, odavittük az asztalunkhoz az egyik
darts tábla alá, s elkezdtünk játszani.
 Fél kancsó sörön túl voltunk, mire felnézve megpillantottam
Archert az ajtóban. Rögtön vigyor terült szét az arcomon,
letettem a darts nyilat, odarohantam hozzá, a nyakába ugrottam
és szájon csókoltam.
Akkorát sóhajtott, mintha egész nap visszatartotta volna a
lélegzetét. Hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézzek.
Szokatlanul feszültnek láttam.
– Minden oké? – kérdeztem.
Bólintott és ellazult az arckifejezése. Hátráltam egy lépést,
hogy tudjon jelelni.
– Nem mondtad, hogy jönnek a barátaid.
– Én sem tudtam róla, csak tegnap óta, miután eljöttem tőled.
Korábban repültek ide. Archer, van egy gyanúsított az apám
ügyében. Beszéltem tegnap a nyomozóval, aki azt szeretné, hogy
bemenjek egy fényképes azonosításra. Letartóztatás is lehet
belőle.
Amikor befejeztem, a szemébe néztem. Hatalmukba kerítettek
az érzelmek, miután „hangosan kimondtam”.
– Bree, ez nagyszerű! Tényleg nagyszerű.
Bólintottam.
– Néhány napra haza kell mennem. Natalie és Jordan velem
jönnek kocsival, de aztán visszajövök.
Megint a homlokomat ráncoltam, mert belegondoltam, milyen
érzés lesz visszamenni Ohióba. Amikor felpillantottam Archerre,
megint azzal a feszült arckifejezéssel méregetett.
–Jöhetnél velünk – mosolyogtam rá.
Egy másodpercre megenyhült a tekintete, de aztán kifújta a
levegőt.
– Nem hiszem, Bree… Beszélgess csak a barátaiddal!
– Hé, Bree! Ne várass itt minket tovább! Te jössz – szólt oda
Natalie.
Mosolyogva húzni kezdtem Archert a kezénél fogva.
 – Gyere, bemutatom neked a barátaimat – mondtam neki. –
Imádni fognak – tettem hozzá lágyabban.
Archer mintha egy kicsit kételkedett volna, de visszafogott
mosolyt öltött, és hagyta, hogy odavezessem az asztalhoz, ahol a
pizzánk volt.
Bemutattam Natalie-nak és Jordannek. A fiúk kezet ráztak,
Natalie pedig oldalra biccentett fejjel ennyit kérdezett:
– Mi az ördög van itt a vízben? Valami ásványi anyag, amitől
elképesztően helyesek lesznek a pasik? Máris költözöm!
Nevetve közel hajoltam az én helyes pasimhoz, magamba
szívtam az illatát és belemosolyogtam a nyakába. Jordan gyorsan
másfelé kapta a tekintetét és elsápadt. Jesszusom, milyen rossz,
hogy kellemetlenül érzi magát, amiért mással lát! Lehet, hogy
még beszélnünk kellene egy kicsit. Felnéztem Archerre, és láttam,
hogy ráhunyorog Jordanre – ő sem maradt le a reakciójáról. Hát
persze, hogy nem: Archer Hale figyelmét nem kerüli el semmi.
Amióta csak ismerem, azon töprengek, fantasztikus, mennyi
mindent láthatnánk és hallhatnánk, ha egy kicsit gyakrabban
befognánk a szánkat, és nem folyton a saját hangunkat akarnánk
hallani.
Picit dartsoztunk, dumáltunk és pizzáztunk. Archer
mosolygott, amikor kellett Natalie véget nem érő történetein, de a
szokásosnál is jobban feltűnt, hogy csendben van. Igyekeztem
visszahozni közénk, ám mintha valami zajlott volna benne, amit
nem akart velem megosztani.
Natalie kérdéseket tett fel neki, én pedig tolmácsoltam.
Nagyon aranyosan válaszolt mindenre, de attól még éreztem,
hogy mintha valami nem stimmelne vele. Nem tudtam, mi.
Eldöntöttem, hogy később megkérdezem. Egy bárban és a
barátaim előtt nem lenne célszerű.
Rendeltünk még egy kancsó sört, amiből Archer ivott egy
pohárral, aztán kiment a mosdóba. Amint eltűnt, Jordan odajött
hozzám.
 – Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte.
Bólintottam, hiszen gondoltam, hogy szükség is van rá. Egész
este sötét pillantásokat vetett Archerre, és már elegem lett belőle.
Félrehúzott oda, ahol Natalie már nem hallhatott minket,
aztán vett egy mély lélegzetet.
– Figyelj, Bree! Sajnálom, amit Ohióban csináltam. Seggfej
lépés volt. Tudtam, hogy… sérülékeny vagy és pokoli dolgokon
mész keresztül, én pedig kihasználtam a helyzetet. Még csak nem
is akarom azt hazudni, hogy nem így történt. Amúgy is tudnád.
Beletúrt a sötétszőke hajába, amitől égnek állt néhány tincse,
de olyan aranyosan.
– Tudom, hogy csak barátként gondolsz rám, és az nekem elég.
Komolyan elég. Ezért jöttem ide, hogy vezekeljek előtted, erre
megint seggfejként viselkedtem. Nem könnyű téged más pasival
látni. Sohasem volt az. De majd dolgozom rajta. A barátságod
mindennél többet jelent a számomra, és a boldogságod is. Csak
ennyit akartam mondani. Azt akarom, hogy boldog legyél, és
bármit megteszek érted, ami ehhez kell. Barátként. Meg tudsz
nekem bocsátani? Leszel koszorúslány az esküvőmön, ha találok
nálad jobbat?
Halkan felnevettem, szinte már sírós hangon, aztán
bólintottam.
– Igen, Jordan. Megbocsátok neked. És találsz majd jobbat
nálam. Én… elég nagy szervizigényű vagyok, és eléggé döcögök,
amikor nem a kedvem szerint mennek a dolgok.
– Kamuzol – vigyorgott. – De köszi. Spanok vagyunk? –
nyújtotta felém a kezét.
Bólintottam, kezet fogtam vele és magamhoz húztam, hogy
megöleljem.
– Igen – suttogtam a fülébe. – És ne méregesd gonoszul a
pasimat! Ha bármi másra is odafigyelnél, akkor látnád, hogy az a
szexi szőke csaj rád csorgatja a nyálát a szomszéd asztalnál –
hajoltam hátra kacsintva.
 Jordan nevetve odafordult az asztalhoz, ahol a lány ült, aztán
megint rám nézett. Megköszörülte a torkát és elkomolyodott.
– Mi az? Szerinted nem jó csaj? – érdeklődtem szándékosan
másfelé nézve, hogy ne tudja, hogy róla beszélünk.
– Ja, jó csaj. A pasid pedig szörnyen pipa. Úgy néz rám,
mintha most rögtön ki akarna nyírni.
Odanéztem a mi asztalunkhoz, ahová Archer már visszatért, és
láttam, hogy tölt még egy pohár sört.
– Megyek, beszélek vele. Köszi, Jor – mosolyogtam rá, mielőtt
visszaindultam volna az asztalunkhoz.
Odaérve rámosolyogtam Archerre, odahajoltam hozzá egy
sziával, és belecsókoltam oldalt a nyakába. A derekára tettem a
kezemet és megszorítottam. Semmi felesleg nem volt ott, csak
kemény izom és feszes bőr. Magamba szívtam az illatát. Istenem,
olyan jó az illata: szappan és mennyei pasi illat! Az én pasim.
Rám villantotta azt a felemás, bizonytalan mosolyát, belenézett a
szemembe, majd elkapta a tekintetét.
– Hé… – suttogtam. – Mondtam már, mennyire örülök, hogy
itt vagy? – mosolyogtam rá, hogy oldjam a hangulatát.
Gondoltam, hogy egy kicsit feszült Jordan nyilvánvaló
ellenszenvétől, de ez nem pont az a helyzet volt, amikor el tudtam
volna magyarázni az egészet. Így csak megpróbáltam bátorítani őt
a figyelmemmel. Nincs miért aggódnia, hiszen Jordan nem jelent
rá veszélyt.
Archer hirtelen felpattant, megfogta a kezemet és a hátul lévő
mosdók felé vezetett. Követtem, ám gyorsítanom kellett, hogy
tartsam a tempót a hosszú lépteivel.
Befordultunk a folyosóra, ahonnan a mosdók nyíltak.
Körülnézett, de hogy mit keresett, nem tudtam.
– Hová viszel, Archer? – kérdeztem kuncogva. Szemlátomást
tervezett valamit.
Nem válaszolt, csak a félhomályban úszó folyosó távolabbi
végéhez vezetett, ahol volt egy beszögellésből nyíló ajtó.
Odanyomott a boltív alá, fölém hajolt, és úgy megcsókolt, hogy
egyszerre volt mély és birtokló. Felnyögve préseltem oda
magamat a kemény testéhez. Még nem láttam ilyennek Archert,
és nem tudtam, mi történik. Nem értettem a hevességét. Viszont
attól még beindultam tőle. Szerintem én mindentől beindulok,
amit ez az ember csinál.
Lenyúlt, és egyik kezével megmarkolta a mellemet, hogy
simogatni kezdje a bimbómat a felsőm vékony anyagán keresztül.
Elakadt a lélegzetem, aztán gyengéden beletúrtam a hajába.
Elszakadt a számtól, és egy pillanatig egyszerűen csak az ajkaimra
fújta a levegőt, mielőtt hátrahajtottam a fejemet és
nekitámasztottam a mögöttem lévő ajtónak. Lehajolt a
nyakamhoz, hogy gyengéden csókolgatni és nyalogatni kezdje.
– Archer, Archer! – nyögtem.
Hirtelen összerezzentem, amikor szívni kezdte a nyakamat,
fogával pedig megérintette az érzékennyé vált bőrömet.
Felemeltem a fejemet, és amikor észrevettem a diadalmas
arckifejezését, felszállt a vágy miatti köd az agyamról.
A nyakamhoz emeltem a kezemet.
– Te most… direkt megjelöltél engem?
Csillogó szemekkel lenézett a nyakamra, aztán vissza az
arcomra. Hátrált egy lépést, hogy jelelni kezdjen.
– Hány férfi van az életedben, aki veled akar lenni?
Feltételezem, hogy nem csak hárman vagyunk Travisszel és
ezzel a Jordannel. Hányan vannak még? – rándult meg az
állkapcsa.
Rámeredtem, mert szóhoz se jutottam.
– Én nem… ugye, csak viccelsz? Nincsenek. De miért számít
egyáltalán, hogy hányan akarnak velem lenni? Már világosan
megmondtam, hogy téged választalak. Akkor meg mit számít?
Még én is hallottam, hogy megbántottság csendül ki a
hangomból.
 Archer értetlen arcot vágott, mielőtt megint megkeményedtek
volna a vonásai.
– De igen, számít. Igen, kibaszottul számít – rándult meg
ismét az állkapcsa. Elkerekedett a szemem. Még sohasem
káromkodott előttem, úgyhogy megdöbbentem tőle. Mély
lélegzetet vett, tekintetében pedig sebezhetőség csillant – akár
meg akarta mutatni, akár nem.
– Még csak meg sem tudom nekik mondani, hogy tartsák
magukat távol tőled, Bree. Muszáj itt ülnöm és végignéznem.
Marhára nem tehetek semmit.
Azzal hátat fordított nekem. Annak ellenére, hogy nem tetszett,
mennyire dühös, olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy
vödör hideg vízzel, amiért megvonta tőlem a teste melegét.
Beletúrt a hajába, majd rám nézett. Az arckifejezése tükrözött
mindent, amit csak érzett.
– Még csak nem is vagyok férfi. Nem tudok érted küzdeni.
– Hagyd abba! – mondtam hangosan. – Nem kell küzdened
értem. Senkivel nem kell megküzdened semmiért. A tiéd vagyok.
Már a tiéd vagyok.
Néhány lépéssel letudtam a közöttünk lévő távolságot, hogy
átöleljem a derekát. Nem ellenkezett, de nem is viszonozta az
ölelésemet. Nemsokára hátraléptem.
– Mindig jönni fog valami pasas.
Felnéztem rá, aztán mély lélegzetet véve arrébb mentem.
Jordan éppen ekkor fordult be a sarkon, úgyhogy megállt, és a
sötét folyosó vége felé hunyorogva odaszólt:
– Minden oké, Bree?
Láttam, hogy Archer teste megfeszül. Behunytam a szememet,
aztán lefelé néztem, majd megint fel. Archer sarkon fordult és
otthagyott, Jordan mellett elhaladva a folyosón.
– Archer! – szóltam utána, de nem fordult meg.
– Istenem… – morogtam a tenyeremet a homlokomra szorítva,
és elindultam Jordan felé.
 – Bocs, Bree. Nem tudtam, hogy zavarok. Csak a mosdóba
jöttem, és úgy nézett ki, mintha szóváltásba keveredtetek volna.
– Nem volt szóváltás – ráztam meg a fejemet. – Csak Archer…
nem tudom. Viszont utána kell mennem. Ti készen álltok az
indulásra?
– Natalie igen. Nekem szerintem meglesz a saját fuvarom –
mosolygott félénken.
Hiába borultam ki Archer miatt, rávigyorogtam Jordanre és
finoman megpaskoltam a karját.
– Na, ezt a Jordant ismerem és szeretem. Tényleg
biztonságban leszel?
– Aha – nevetett. – Szerintem le tudom teríteni, ha megpróbál
rám támadni – tette hozzá kacsintva.
Kacagva megráztam a fejemet.
– Oké.
– Bocsi még egyszer – mondta, miután átöleltem. – Amúgy
meg szép kis folt van a nyakadon. Tizenöt éves korunk óta nem
láttam rajtad ilyet.
Felhorkantam.
– Szerintem ez egy bizonyos fickó jelzése neked és az összes
többi srácnak itt, hogy foglalt vagyok – sóhajtottam fel.
– Hát akkor menj, és mondd meg neki, hogy erre semmi
szükség! – mosolygott Jordan. – Mi, férfiak igazi seggfejként
tudunk viselkedni, amikor bizonytalanok vagyunk és kívánunk
valakit.
– Nem mondod – vontam fel a szemöldökömet.
Halkan felnevetett és magához szorított.
– Meg fogjátok oldani. Reggelre nálad leszek.
Bólintottam és én is magamhoz szorítottam őt még egyszer,
aztán visszamentem a bárhoz, ahol Natalie már várt.
– Hé! A szépfiú pajtásod kiosont az ajtón.
Nagyot sóhajtottam.
– Ő nem a pajtásom, Nat. Nem tudom, mi van vele.
 – Hát, ha a szakértői véleményemre vagy kíváncsi, én azt
mondom, hogy szerelmes, és nem tud vele mit kezdeni – vonta fel
a szemöldökét Nat.
– Azt mondod? – kérdeztem vissza halkan.
– Ja – bólintott. – Minden jel stimmel. Állkapocsrándulás,
csúnyán nézés a közeledben lévő más férfiakra, mélázás,
kiszámíthatatlan viselkedés, megjelölés – intett a nyakam felé. –
Ki fogod rángatni a nyomorából?
Elkuncogtam magam, de sóhajtás lett a vége. Néhány
másodpercig csak ültem ott, hogy mérlegeljem a helyzetet.
– Remélem – feleltem végül. – Mehetünk?
Kisétáltunk a kocsimhoz, ahol odaadtam neki a slusszkulcsot,
hiszen magára vállalta a józan sofőrködést.
– Amúgy meg tudom, hogy nem a pajtásod – jegyezte meg
Natalie, miután beindította a motort. – Látom rajtad, ahogy
ránézel. És értem, miért kedveled őt… meg azt a heget.
Az utolsó szót úgy mondta, mintha közben felsóhajtana.
– Legszívesebben ölbe venném, hogy ringassam, aztán
megnyaljam – tette hozzá.
– Azta! – nevettem fel. – Vigyázz, mert a végén még az én
állam is remegni fog és morcos leszek hazáig.
Natalie kacagott, de amikor a következő pillanatban ránéztem,
eltöprengett valamin.
– Azon agyalok, hogy hosszú távra tervezel-e vele. Mármint az
hogyan működne pontosan? – érdeklődött kedvesen.
Mélyet sóhajtottam.
– Nem tudom. Még új ez az egész. Igen, ez annyira más
helyzet… van benne kihívás. De meg akarom próbálni. Ezt tudom.
Akármivel is jár… Olyan, mintha akkor kezdtem volna el élni,
amikor megláttam. Amint beleszerettem, minden a helyére került
bennem. Bármennyire zavaros a szitunk, belülről olyan, mintha
minden a legtökéletesebben stimmelne.
Natalie egy másodpercre elhallgatott.
 – Na, hát ez aztán költői volt, drágám. El is hiszem minden
egyes szavadat, csakhogy az élet nem mindig ennyire költői.
Tudom, hogy ezt mindenkinél jobban tudod. Csak arra biztatlak,
hogy nézd reálisan a dolgokat, jó?
Rám pillantott, aztán folytatta.
– Ő sérülést szenvedett. Ezalatt nemcsak a hangszálait értem.
Jesszusom, azok alapján, amiket elmondtál, bántalmazás mellett
nőtt fel, a nagybátyja rálőtt, a szülei a szeme láttára haltak meg,
aztán meg egyedül és elszigetelve élt tizenkilenc éves koráig a
kattant nagybátyjával. Arról nem is beszélve, hogy van egy
sérülése, ami minden körülmények között bezárja a saját
elméjének falai közé. Ez nyomot hagy az emberen, szívem. Csoda,
hogy sérült?
Hosszan kifújtam a levegőt, és hátrahajtottam a fejem a
támlára.
– Tudom – suttogtam. – Így felsorolva őrültségnek tűnik
egyáltalán hinni abban, hogy van esélyünk együtt. Hogy neki van
esélye bárkivel. De valamiért… mégis hiszem, hogy van. Még csak
meg sem tudom magyarázni azon kívül, ahogy az előbb tettem.
Archer jó ember, kedves, bátor és okos, ráadásul még vicces is tud
lenni – mosolyodtam el. – Gondolj csak bele, milyen erős jellem
kell ahhoz, hogy túléld mindezt, és ne bolondulj bele teljesen,
hanem maradjon gyengédség a szívedben.
– Igaz – helyeselt Natalie. – Ettől viszont a sérült emberek
még csinálnak dolgokat azért, mert nem tudnak hinni vagy bízni
semmi jóban. Neki nem volt része semmi jóban. Attól tartok,
hogy minél komolyabbá válik köztetek a dolog, annál jobban meg
fog ijedni. Hol fog dolgozni, mit kezd majd az életével… ez még a
könnyebbik rész az érzelmi csomaghoz képest.
Az ajkamba haraptam.
– Nekem is van csomagom, Nat. Én is sérült vagyok. Nem
mindenki az?
– Nem annyira, szívem. Nem olyan mértékben.
 Bólintottam, és megint hátradöntöttem a fejemet.
– Amúgy mióta vagy az emberi lélek szakértője? –
mosolyogtam rá.
– Öreg lélek vagyok, de ezt már úgyis tudod – kacsintott rám,
mire elvigyorodtam.
Leparkoltunk a házam előtt, és jó éjszakát kívánva átöleltem
Natalie-t, mielőtt kipattant a lakáskulccsal, aztán integetett
nekem a válla fölött. Kiszálltam és átültem a vezetőülésbe. Archer
birtokáig meg tudom tenni azt a másfél kilométert. Máris teljesen
kijózanodtam.
Odaérve bementem a kapun és elsétáltam a házig. Halkan
bekopogtam, mire néhány másodperc múlva egy szál farmerban,
a haját törölgetve nyitott ajtót.
Végignéztem rajta, ahogy ott állt olyan átkozottul gyönyörűen
és átkozottul bizonytalanul.
– Szia – nevettem el magam. Felsóhajtva bementem, aztán felé
fordultam, miután hallottam becsukódni az ajtót.
– Min nevetsz? – kérdezte.
Megráztam a fejemet és jelelni kezdtem.
– Bárcsak látnád magadat úgy, ahogy én látlak! Bárcsak
olvasnál a gondolataimban, és tudnád, mennyire akarlak, és
mennyire nem akarok senki mást! Akár háromszáz férfi is
lehetne most a nyomomban, nem számítana. Mert egyikük sem
te lennél, Archer Hale.
Egy másodpercre leeresztettem a kezemet, hogy azután rögtön
megint felemeljem.
– Egyik sem az lenne, akit szeretek.
Megráztam a fejemet, aztán folytattam.
– Meg akartam várni, hogy talán te is készen állj arra, hogy
kimondd, de… nem megy. Mert szó szerint folyton ki akar
robbanni belőlem. És rendben van, ha te nem szeretsz, vagy nem
vagy benne biztos. De én biztos vagyok. Szóval nem telhet el
még egy perc anélkül, hogy el ne mondanám neked, hogy
szeretlek. Mert tényleg. Sze-ret-lek. Annyira szeretlek!
Jéggé dermedve állt, amíg hadováltam, de az utolsó néhány
szónál olyan gyorsan letudta a közöttünk lévő távolságot, hogy
elakadt a lélegzetem és lehanyatlott a kezem. Megfogott és olyan
szorosan húzott magához, hogy felsikkantottam. Valami magas
hang tört elő belőlem, a nevetésre és a zokogásra is hasonlított.
Felemelt, belefúrta az arcát a nyakamba, én pedig átöleltem a
nyakát. Még szorosabban fogott. A vállára hajtottam a fejemet,
hogy magamba szívjam a semmihez sem fogható illatát. Így
maradtunk egy darabig.
Végül elhúzódtam tőle, hogy kézen fogva a kanapéhoz
vezessem és mindketten leüljünk.
– Sajnálom, ami a bárban történt. Megmagyarázhatom? –
jeleltem, mire összeszorított szájjal bólintott.
– Jordannel csak barátok vagyunk. Mindig is azok voltunk,
sohasem volt közöttünk semmi több. Együtt nőttünk fel, tizenkét
éves korom óta ismerem. Tudtam róla, hogy egy ideje tetszettem
neki, de világosan jeleztem, hogy én csak baráti érzéseket
táplálok iránta.
Kis szünet után folytattam.
– Ő az apukám halála után erőltette volna a dolgot, és az volt
az utolsó csepp a pohárban, amiért eljöttem – mosolyodtam el
halványan. – Szóval szerintem igazából meg kéne köszönnöd
Jordannek, hogy ideküldött hozzád.
Archer is mosolygott, és lenézett az ölében nyugvó kezére, de
amikor folytattam, megint az enyémet figyelte.
– Tehát ezt láttad ma este. Őt, ahogy próbálja megemészteni,
hogy sohasem lesz közöttünk több, mint barátság, utána pedig
azt, hogy rendezzük a dolgokat, amennyire lehet. Ez minden.
Archer bólintott és beletúrt a hajába.
– Ne haragudj! Néha úgy érzem, hogy összecsapnak a fejem
fölött a hullámok – felelte. – Ettől olyan… gyengének és
dühösnek érzem magam, mintha nem érdemelnélek meg.
Mintha nem érdemelnék meg semmit.
Gyorsan megfogtam a kezét, aztán el is engedtem.
– Ne, nem kell így érezned! Kérlek, ne! Istenem, állj már meg
egy pillanatra, és nézd meg, mennyi mindent elértél már! Nézd
meg, milyen ember lett belőled mindazok ellenére, amin
keresztülmentél!
Az arcához emeltem a kezemet, hogy megsimogassam, ő pedig
behunyt szemmel a tenyerembe hajtotta a fejét.
– És említettem már, hogy szeretlek? – suttogtam. – És hogy
nem szokásom olyanokat szeretni, akik nem érdemlik meg? –
mosolyogtam rá.
Kinyitotta a szemét, aztán szinte áhítattal végigjáratta a
tekintetét az arcomon.
– Én is szerelmes vagyok beléd – jelelte, és kifújta a levegőt. –
Annyira őrülten szerelmes vagyok beléd!
Elkerekedett a szeme, mintha meglepték volna a saját szavai.
Kinyílt a szája, s azt kérdezte a kezével:
– Ennyi elég, Bree?
Mosolyogva felsóhajtottam. Hagytam magamnak egy kis időt
az örömre, hogy ez a gyönyörű, érzékeny és bátor férfi itt előttem
szeret engem.
– Egész jó kezdet – válaszoltam kisvártatva. Kissé megráztam
a fejemet és lenéztem. – A többit meg majd kitaláljuk, jó? –
fogtam meg a kezét.
Sebezhetőség villant át az arcán, miközben bólintott, mintha
kételkedne. Összeszorult tőle a szívem.
– Mi a baj, Archer?
Kisvártatva előredőlt, és két tenyere közé fogta az arcomat,
hogy gyengéden megcsókoljon. Ajkát az enyémen hagyta egy
kicsit, homlokát pedig a homlokomhoz nyomta, aztán behunyta a
szemét. Utána hátradőlve folytatta:
– Annyira szeretlek, hogy az már fáj.
 Tényleg úgy nézett ki, mint akinek fájdalmai vannak.
Finoman rámosolyogtam, és az arcához emeltem az egyik
kezemet.
Egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt elvettem.
– Nem kell fájnia.
Felsóhajtott.
– Mégis fáj. Fáj, mert félek szeretni téged. Félek, hogy
elhagysz, és utána megint egyedül leszek. Csak utána már
százszor rosszabb lesz, mert tudom, mi hiányzik. Nem tudok…
Reszketve vett egy lélegzetet.
– Jobban akarlak szeretni, mint amennyire félek, hogy
elveszítelek, és nem tudom, hogyan csináljam. Taníts meg, Bree!
Kérlek, taníts meg! Ne hagyd, hogy tönkretegyem az egészet!
Fürkésző pillantást vetett rám, miközben arcának minden
szegletére kiült a fájdalom.
Jaj, istenem, Archer! – gondoltam összeszoruló szívvel.
Hogyan tanítsak meg valakit, aki mindent elveszített, arra, hogy
ne féljen, hogy megint megtörténik vele? Hogyan tanítsam meg
bízni valamiben, amit egyikünk sem tud garantálni? Ez a
gyönyörű férfi, akit szeretek, annyira megtörtnek tűnt, ahogy
előttem ülve szerelmet vallott… Ahogy kifejezte az odaadását…
Tiszta szívemből kívántam, hogy ez örömteli legyen a számára –
de értettem, miért fáj neki.
– Az, hogy szeretünk valakit, mindig sérülékennyé tesz. Én
sem akarok többet veszíteni, mint eddig, de megéri, ugye?
Megéri adni egy esélyt? – kérdeztem.
A szemembe nézve bólintott, ám a tekintetével elárulta, hogy
nincs meggyőződve róla. Vettem egy mély lélegzetet. Vállalom a
feladatot, hogy elérjem, hogy higgyen. Ha kell, kettőnk helyett is
hiszek. Átöleltem és olyan közel húzódtam hozzá, hogy az ölébe
ülhessek, és még jobban hozzábújhassak.
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek – suttogtam mosolyogva, hogy
boldoggá tegyem a pillanatot.
 Visszamosolygott rám, és a számra tapasztotta a száját.
– Én is szeretlek – tátogta az ajkamba, mintha szerelmet
lehelne belém.
Így lélegeztünk, összeérő szájjal, mígnem fészkelődni kezdett
kissé, és megigazított az ölében. Felgyorsult a pulzusom, mert a
testem reagált a közelségére, az illatára, a nagy és kemény
testének érzetére, és főleg a csípőmhöz préselődő kemény és forró
valamire.
Odanyúltam, hogy megsimogassam a dudorodó nadrágján
keresztül, miközben belemosolyogtam a nyakába.
– Te folyton kemény vagy? – kérdeztem a bőréhez érő
ajkakkal.
Éreztem, ahogy hangtalanul belekuncog a mellkasomba, s
elmosolyodtam, amiért a néhány perccel azelőtti szomorúságnak
és feszültségnek mintha nyoma veszett volna, ahogy felhevült a
testünk. Hátrahajolva ránéztem. Gyengédség és vágy sugárzott a
tekintetéből. Felemelte a kezét, hogy válaszoljon.
– A közeledben igen. Ezért grimaszolok folyton – színlelt
fájdalmas arcot.
– Azt hittem, alapból vagy ilyen – biccentettem oldalra a
fejemet.
– Az is.
Nevetve még jobban ránehezedtem a grimaszolásra okot adó
dudorra, mire résnyire nyitotta a száját és behunyta a szemét.
– Nem hiányolod a hangokat, amiket talán szex közben
adnék, ha tudnék beszélni? – kérdezte, miután ismét kinyitotta a
szemét. Figyelte, ahogy eltöprengek rajta.
Félresimítottam egy tincset a homlokából, aztán lassan
megráztam a fejemet.
– Nem, erre nem is gondoltam. Nincs szükségem arra, hogy
tudjam, milyen hangokat adnál ki. Az arcodat és a szemedet
figyelem.
 Odahajoltam, hogy az ajkához érintsem az ajkamat, aztán
felegyenesedtem.
– A lélegzetvételedre figyelek, és arra, ahogy belemélyeszted
az ujjbegyeidet a csípőmbe, mielőtt elélvezel. Annyiféleképpen
lehet olvasni belőled, Archer Hale! Az összes módját imádom!
Csillogó szemekkel rám nézett, majd gyorsan előrelendült, két
tenyere közé fogta az arcomat, és hanyatt fektetett a kanapén,
hogy fölém kerekedjen. Olyan sejtésem támadt, hogy a
beszélgetésnek vége. Pillangók kezdtek kergetőzni a szívem körül,
és megfeszült valami belül, a hasamban. Felnyögtem – mély,
reszelős hang szakadt fel a torkomból – és hagytam, hogy átvegye
az irányítást. Felé homorítottam a testemet, miközben makacsul
lüktetni kezdtem odalent. Hogy lehet az, hogy még csak most
kezdett szexelni néhány hete, csak velem csinálta, mégis jobban
rábízhattam a testemet, mint a tapasztaltabb férfiakra, akikkel
eddig voltam? Archer, a maximalista. Belemosolyogtam a
szájába, ő pedig viszonozta – bár nem bontakozott ki a csókból,
hogy megkérdezze, min mulatok ilyen jól. Becsúsztattam a
nyelvemet a szájába. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok az ízétől.
Hogy lehet valakinek ilyen mennyei a szája, hogy azonnal
megszédít a kéjvágy? Órák teltek el, amióta ittam egy kis sört, de
most mintha részeg lettem volna – a szerelemtől, a vágytól, és
valami olyantól, aminek nem tudom a nevét, mégis eluralkodott
rajtam, a testemen és a lelkemen is. Valami mély
összekapcsolódástól, ami már talán a létezésem előtt is megvolt,
az ő létezése előtt is. Azelőtt, hogy ugyanazt a levegőt szívtuk
volna. Valamitől, ami a csillagokban van megírva.
Szorosan magához ölelt. Elakadó lélegzettel kibontakoztam a
csókból és hátrahajtottam a fejemet. Heves gyönyör árasztotta el
a zsigereimet.
– Archer, Archer! – leheltem. – Nekem soha nem kell senki
más!
 Szavaim mintha lángra lobbantották volna: egyre gyorsabban
vette a levegőt, mígnem egyetlen mozdulattal felhúzta a pólómat
és kikapcsolta a melltartómat, amitől a melleim a hűs levegőre
szabadultak.
Meleg szájába kapta az egyik mellbimbómat, amitől
felnyögtem és beletúrtam a hajába. Szikrák lövelltek ki a
mellbimbómtól a hatalmasra duzzadt csiklómig. A csípőm felfelé
rándulva nekiütközött a férfiasságának, ő pedig felszisszent és
felegyenesedett. Félig leeresztett szemhéjjal nézett le rám. Már a
puszta arckifejezésétől is még több nedvesség áramlott a combom
közé, és eltátottam a számat. Lerítt róla a heves vágy, de az is,
hogy szerelmes belém. Még sohasem láttam ehhez foghatót. Az
erejétől leesett az állam. Csak néhány percig bámulhattam, mert
továbbra is pezsgett a vérem odalent, ami miatt megőrültem a
vágytól. Olyan volt, mintha az egész testemben elektromos töltés
keringett volna – és a szívemben is. Szinte már túl sok volt ez az
érzés.
Archer egyszer csak felállt, és intett, hogy emeljem a fejem fölé
a kezemet. Engedelmeskedtem, így levette rólam a felsőmet, majd
a nadrágommal folytatta, amit kigombolt és lehúzott rólam.
Megszabadított a cipőmtől, aztán ledobta a földre a farmeromat.
Egy kis ideig ott állt fölöttem zihálva, sátorként dudorodó
nadrággal, a gyönyörű fedetlen mellkasával… és végignézett
rajtam. Már a látványától is elkerekedett a szemem és lüktetni
kezdett a csiklóm. Muszáj volt odanyúlnom. Felnyögtem az
érzéstől. Archer lángoló tekintettel figyelte a kezemet, és fölém
hajolva átfordított a hasamra. A meglepetéstől elakadt a
lélegzetem. A vállam fölött hátranézve láttam, ahogy kibújik a
nadrágjából, és megint fölém ereszkedik. Csak a teste melegét
éreztem, a bőrének érintését nem.
Megint hátranéztem, és még mindig látszott rajta a hév. A
vágyakozás elködösítette a tudatomat, de azért megállapítottam,
hogy az édes és gyengéd Archer mellett azt is szeretem, aki átveszi
az irányítást fölöttem. Akármi is hozta ki ezt belőle, tetszett
nekem és többet akartam belőle.
– Kérlek! – suttogtam, mire a szemembe nézett. Egy pillanatra
kitisztult a tekintete, mintha most tért volna magához.
Közelebb helyezkedve gyengéden és lassan belém nyomult,
centiről centire. Felnyögtem a megkönnyebbüléstől. Nem tudtam
széttárni a lábamat, mert rám nehezedett, de egy pillanatra
megállt, és hagyta, hogy a testem alkalmazkodjon hozzá.
Megvárta, amíg felsóhajtok, és csak akkor kezdett mozogni
bennem lassú, ráérős mozdulatokkal.
A párna alá tettem a kezemet és oldalra fordítottam a fejemet.
Még mélyebbre hajolt, hogy a mozdulataival összhangban vadul
csókoljon. Amikor a csókból kibontakozva felegyenesedett,
megláttam a tükörképünket a kanapéval szembeni nagy ablak
üvegében. Bárki beláthatott volna, de persze nem járt senki ezen
az elkerített, félreeső birtokon, úgyhogy emiatt nem kellett
aggódnom. Csak figyeltem a tükörképünket, mert teljesen
magával ragadott a látvány és az érzések.
Archer egyik térdével leereszkedett a lábam mellett a
kanapéra, a másikat pedig behajlítva a földön tartotta, miközben
hátulról magáévá tett. Állatias látvány volt és mennyei érzés. A
csiklóm nekipréselődött a kanapénak, valahányszor tett egy
mozdulatot. Olyan volt, mintha Archer a magáévá akarna tenni,
birtokolni és eggyé akarná faragni a testünket. Nem tudtam
moccanni, csak az maradt a számomra, hogy elfogadjam, amit ad.
Hogy rábízzam a testemet és a szívemet. Úgyhogy megtettem.
Rábíztam mindenemet.
Belefúrtam az arcomat a párnába és beleharaptam, mert még
nem akartam elélvezni. Azt akartam, hogy ez soha, de soha ne
érjen véget. Melengette a szívemet a felismerés, hogy szeret
engem. Én is szeretem őt, és az övé vagyok testestől-lelkestől.
Semmi más nem érdekelt. Majd minden megoldódik magától.
Abban a pillanatban minden porcikámmal hittem benne.
 Archer egyre gyorsabban kezdett mozogni, egyre keményebben
hatolt belém. Szinte úgy, mintha büntetni akarna. Imádtam!
Annyira jólesett, hogy képtelen voltam gátat szabni a hirtelen
magával ragadó orgazmusnak, ami szinte kínzó lassúsággal
kerítette hatalmába a legbelső izmaimat, mielőtt elindult kifelé az
ölemből, végig a hasamon és egészen le a lábujjamig.
Belesikítottam a párnába és belefúrtam az arcomat, amíg a
testem összerándult és vonaglott az eksztázistól.
Archer remegve mozgott még tempósabban. Egyre
hangosabban vette a levegőt, én pedig még egyszer
megvonaglottam a felismeréstől, hogy mindjárt elélvez.
Háromszor merült el bennem tövig. Mindegyiknél felsóhajtott,
kezét pedig letette mellém a kanapéra, hogy megtartsa magát.
Éreztem, hogy még nagyobbra duzzad bennem és kitágít, mielőtt
forrón kiáradva rám zuhant úgy, hogy csak félig nehezedett rám,
mert a kanapé szélére hanyatlott.
Mindketten hosszú percekig kapkodtunk levegőért, és vártuk,
hogy kissé lelassuljon a szívverésünk. Archer belefúrta az arcát a
tarkómba, és végigcsókolta a gerincemet, amennyire tudta
anélkül, hogy moccannia kellett volna. Megnyugtatott meleg
szájának érintése, és behunyt szemmel, boldogan felsóhajtottam.
Végighúzta az orrát a bőrömön, aztán megint a száját éreztem,
ahogy azt tátogta:
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

***

Lefeküdtünk aludni, de nemsokára egyedül ébredtem. Álmosan

felültem az ágyban, hogy körülnézzek, ám Archert nem láttam
sehol. Felkelve a meztelen testem köré tekertem a takarót, és
elindultam megkeresni őt. Kint ült a nappaliban egy széken. Csak
a farmerja volt rajta, aranyszínű bőre pedig ragyogott az ablakon
beszűrődő holdfényben. Gyönyörűnek és megtörtnek látszott. A
térdére könyökölve fél kézzel a nyakát masszírozta, miközben
lefelé nézett.
Odamentem hozzá, hogy letérdeljek elé.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Rám nézett és elmosolyodott, amiről az a pillanat jutott
eszembe, amikor először láttam frissen borotvált arccal, és
bizonytalanul nézett rám. Félresimított egy tincset az arcomból.
– Akarsz gyereket, Bree?
Összevont szemöldökkel hátrahajoltam és halkan felnevettem.
– Majd igen. Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok. Gondoltam, hogy akarsz.
– Te nem akarsz, Archer? Én nem ragaszkodom… –
magyaráztam értetlenül.
Megrázta a fejét.
– Nem arról van szó. Csak arról, hogy… hogyan tudnék
eltartani egy családot? Sehogy. Magamat is alig tudom
eltartani idekint. Van még egy kis pénzem a szüleim
életbiztosításából, de annak a java elment az orvosi kezelésemre.
A nagybátyám honvédségi rokkantnyugdíjából éltünk, most
pedig van egy kis életbiztosítási járadékom tőle. Kitart nekem,
ha nem élek száztíz éves koromig… de ennyi.
Azzal megint kibámult az ablakon.
Felsóhajtottam és csüggedten leeresztettem a vállamat.
– Archer, szerezhetnél munkát. Csinálj valamit, amit szeretsz!
Szerinted mások, akik ilyen-olyan fogyatékossággal élnek, nem
csinálnak karriert? De igen…
– Akarod tudni, mi történt, amikor először kitettem innen a
lábamat? – szakított félbe.
Az arcát fürkészve bólintottam. Hirtelen szomorúság kerített
hatalmába, és nem tudtam, miért.
– A nagybátyám négy éve halt meg. Előre elintézte a saját
dolgait, elhamvasztották. Az orvosszakértő kijött, hogy
elszállítsa a holttestét, és egy hét múlva visszahozták a hamvait.
A következő hat hónapban senkivel sem találkoztam. A
nagybátyámnak volt egy élelmiszerraktára a pincében a
paranoiája miatt, és azon olyan sokáig eléltem. Elkezdtem
növeszteni a hajamat meg a szakállamat. Akkor még nem
tudtam, miért, de szerintem újabb eszköz lehetett arra, hogy
elrejtőzzek az emberek elől, akikről tudtam, hogy végül úgyis
szembe kell velük néznem. Őrültség, ugye? – nézett megint a
szemembe.
Hevesen ráztam a fejemet.
– Nem, egyáltalán nem őrültség – feleltem halkan.
Tartott egy kis szünetet, rám nézett és folytatta.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Ez volt az első alkalom, amikor
magától nyílt meg előttem, kérés nélkül.
– Amikor először elindultam a szupermarketbe, két órán át
tartott, mire kisétáltam a kapuig – mondta megtörten. – Két
óráig.
– Jaj, Archer… – leheltem könnyes szemmel. Megfogtam a
lábát, hogy támaszként szolgáljak neki. – Viszont megtetted.
Nehéz volt, de megtetted.
– Igen, megtettem – bólintott. – Az emberek bámultak és
suttogtak. Felkaptam valami kenyeret meg egy mogyoróvajat,
és egy hétig azon éltem, mire összeszedtem a bátorságomat,
hogy megint kimerészkedjek.
Fájdalmas arccal fújt egyet.
– Hétéves korom óta nem jártam a birtokon kívül, Bree.
A távolba révedt előttem, szemlátomást feléledtek benne az
emlékek.
– Egy idő múlva viszont jobb lett. Nem foglalkoztam az
emberekkel, és ők sem foglalkoztak velem. Kezdtem megszokni a
helyzetet. Ha valaki hozzám szólt, az ellenkező irányba néztem.
Utána már jó volt. Kitaláltam magamnak ház körüli teendőket,
amikkel lefoglaltam magam. Magányos voltam, szörnyen
magányos – túrt bele a hajába elkínzott arccal. – De többnyire
kifárasztottam magamat.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Egyre jobban
megértettem, mekkora bátorság kellett Archernek ahhoz, hogy
egyáltalán kitegye a lábát a birtokról.
– Aztán elmentél Travisszel… és eljöttél meglátogatni az
étterembe. Megcsináltad, Archer. Hihetetlenül bátor vagy.
– Aha, megcsináltam – sóhajtott fel. – De addigra már négy
év eltelt. Négy évig tartott nekem, hogy tegyek egy lépést. És
még csak nem is tetszett az eredménye.
– Azért nem érezted jól magad Travisszel, mert ő nem a
megfelelő ember. Megbízhatatlan. Velem viszont jó volt, nem?
Rendben volt, ugye?
Lenézett rám, és ellágyult arccal az arcomhoz emelte a kezét
egy pillanatra, aztán leeresztette.
– Igen. Ha veled vagyok, akkor mindig minden rendben van.
Odahajoltam hozzá.
– Nem foglak elhagyni, Archer – suttogtam. Igyekeztem
kipislogni a könnyeket a szememből, ahogy felpillantottam rá.
Rám szegeződő tekintetéből még több melegség áradt.
– Ez nagy terhet jelent egy embernek, Bree. Hogy úgy érezze,
ha elhagyja a másikat, akkor annak az élete darabokra hullik…
Erről beszéltem most. Mekkora terhet ró rád az, hogy szeretsz
engem!
– Nem – ráztam a fejemet. Mégis vadul kalapálni kezdett a
szívem, mert megértettem, mit akar ezzel mondani. Nem
értettem egyet vele, s ami engem illet, el sem tudtam képzelni
olyan okot, ami miatt valaha is elhagynám őt. A bizonytalansága
viszont gyomorszájon vágott, mert elvben volt értelme.
Archer odanyúlt, hogy kissé felemelje a fejemet. Tekintete a
nyakamra vándorolt: a foltra, amit rajtam hagyott. Biztos voltam
benne, hogy még mindig vörös és gyulladt. Megvonaglott, aztán
elengedett és felemelte a kezét.
 – Nem tudom, hogy kell ezt csinálni. Többet érdemelsz a
semminél, amit én tudok neked nyújtani. De ennél jobban fáj
még a gondolat is, hogy elengedjelek – sóhajtott fel, és
végignézett az arcomon. – Annyi minden van, amit még ki kell
találnom, és annyi minden dolgozik ellenünk…
Fél kézzel beletúrt a hajába, s fájdalmas arcot vágott.
– Megfájdul a fejem, ha belegondolok.
– Hát akkor most ne gondolj bele! – biztattam halkan. –
Maradjunk a jelenben, és majd mindent kitalálunk, amikor eljön
az ideje, jó? Most azért tűnik ilyen soknak, mert mindent
egyszerre akarsz megoldani. Csináljuk inkább lépésről lépésre!
Néhány pillanatig lenézett rám, aztán bólintott. Felálltam,
beültem az ölébe és úgy öleltem át, hogy a nyakába fúrtam az
arcomat, így ültünk még egy kicsit, aztán felkapott, hogy
visszavigyen az ágyba. Ahogy álomba merültem a karjaiban,
kábán tudatosult bennem: azt hittem, hogy ha kimondjuk, hogy
szeretjük egymást, az erősebbé tesz minket… de Archer számára
csak emeltük vele a tétet.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP REGGEL KORÁN KELTEM, hogy dolgozni menjek. Archer

velem együtt ébredt, és csókkal köszönt el tőlem az ajtóban.
Álmosnak és szexinek nézett ki, így a kelleténél kicsit tovább
időztem úgy, hogy épp csak összeért az ajkunk. Még haza kellett
mennem lezuhanyozni és átöltözni egyenruhába. Natalie
remélhetőleg kivitte Feebyt és megetette. Archer csókjából
kibontakozva jelelni kezdtem:
– Natalie és Jordan munka után értem jön, szóval rögtön
találkozunk, ahogy visszaérek, jó?
Komoly arccal bólintott.
– Hé, itt az ideje egy kis rendes alvásnak! – élcelődtem. –
Gondolj úgy erre az egy hétre, mint egy kis szabadságra,
amikor nem kell kielégítened a csillapíthatatlan szexuális
étvágyamat.
Álmosan elvigyorodott.
– Szeretem a csillapíthatatlan szexuális étvágyadat. Siess
vissza hozzám! – válaszolta.
Kuncogva kifújtam a levegőt.
– Úgy lesz. Szeretlek, Archer.
– Szeretlek, Bree.
 Édesen rám mosolygott. Még időztem egy kicsit, mert nem
akartam búcsúzni. Végül játékosan rácsapott a fenekemre, és azt
jelelte, hogy „menj!”. Felkacagtam, aztán a kapuhoz menet
integettem neki. Dobtam egy csókot, mielőtt becsuktam magam
mögött a kaput. Csak állt ott, egy szál farmerban, félmeztelenül,
zsebre vágott kézzel, apró mosollyal… Istenem, mennyire fog
hiányozni!

***

Sűrű napom volt az étteremben, aminek örültem, hiszen legalább

gyorsan eltelt az idő, és nem tudtam sokat agyalni, hogy Archer
mennyire fog hiányozni. A fenébe, az egész város hiányozni fog!
Tényleg kevés idő telt el, de Peliont máris az otthonomnak
éreztem. Hiányoztak az ohiói barátaim, de tudtam, hogy nekem
már itt zajlik az életem.
Natalie és Jordan pontban háromkor jött értem. A mosdóban
átöltöztem farmerba és pólóba, aztán elköszöntem Maggie-től és
Normtól. Bepattantunk a kocsimba: Jordan ült a volánhoz, Feeby
halkan vakkantgatott nekem a dobozából, és rögtön
kikanyarodtunk az útra.
– Mit csináltatok egész nap, srácok? – kérdeztem, hogy
eltereljem a figyelmemet a torkomban növekvő gombócról, ahogy
ráhajtottunk az autópályára és távolodni kezdtünk Peliontól.
– Sétáltunk egy kicsit a tónál – felelte Natalie. – De olyan
hideg volt, hogy nem maradtunk sokáig. Átmentünk ebédelni a
túlpartra, aztán benéztünk pár boltba. Nagyon jó volt, Bree. Már
értem, miért szeretsz itt élni.
Bólintottam.
– A nyár gyönyörű volt, de az ősz…
A telefonom csipogása szakított félbe. Összevontam a
szemöldökömet. Ki lehet az? Talán Avery? Az egyetlen ember,
akivel valaha is SMS-eztem erről a számról, itt ült velem a
kocsiban.
Felemeltem a telefont, és homlokráncolva megnyitottam az
ismeretlen számról érkezett üzenetet.

Nem túl korai, hogy máris hiányzol? Archer

Elkerekedett a szemem, és meglepetten felnéztem a kijelzőről.

Vettem egy mély lélegzetet. Hát ezt meg hogy…?
Hátul ülve az anyósülés felé pillantottam, ahol Natalie ült.
– Archer SMS-t írt nekem! Hogy írhatott nekem SMS-t
Archer?
Natalie sokatmondó mosolyt villantott rám. Eltátottam a
számat.
– Jaj, istenem! Vettél neki egy mobilt?
Natalie megrázta a fejét, és mosolyogva rámutatott a mellette
ülő Jordanre, aki vezetés közben félénken nézett rám a
visszapillantóból.
– Te vettél Archernek egy mobilt? – suttogtam könnybe lábadt
szemmel.
– Hé, hé! Ne hatódj meg ennyire! Csak egy telefonról
beszélünk. Másképp hogyan kommunikálnátok, amíg nem vagy
itt? Meglep, hogy neked ez nem jutott eszedbe.
Most már végigfolytak a könnycseppek az arcomon, és
kibukott belőlem egy halk kis nevetés.
– Te… nem hiszem el… – ráztam a fejemet. Megint Natalie-ra
pillantottam, aki szintén egyszerre sírt és nevetett, és a könnyeit
törölgette.
– Hát nem…? – kérdezte Natalie.
Bólintottam. Újabb könnyáradat akart kicsordulni a
szememből, én pedig nevetve letöröltem. Totál kivoltunk:
mindketten egyszerre sírtunk és nevettünk.
 Jordanre néztem a visszapillantó tükörben, ahogy öklével
megdörzsölte az egyik szemét és egy kicsit összehúzta magát.
– Valami belement a szemembe. Na, hagyjátok abba a
nyávogást! Szörnyűek vagytok ti ketten. És írj már neki vissza,
mert várja! Ebben biztos vagyok.
– Mit mondott, amikor odaadtad neki? – kérdeztem
elkerekedett szemekkel.
Jordan vállat vont és a visszapillantóból rám nézett.
– Úgy nézett ki, mint aki fontolgatja, hogy mi lehet a hátsó
szándékom. De csak megmutattam neki, hogyan használja és
eljöttem – vont vállat megint, mintha nem is lenne nagy dolog.
– Szeretlek, Jordan Scott – hajoltam előre, hogy puszit
nyomjak az arcára.
– Tudom, hogy szeretsz – vigyorgott bele a tükörbe. – Amúgy
meg: ha szexi szőkék fektetnek két vállra, akkor gáláns leszek
utána, szóval ennyi.
Nevetve szipogtam egyet, és megint felemeltem a telefonomat.

Remélem, nem, mert nekem már azelőtt hiányoztál, hogy

eljöttem. Húsz perce hagytuk el a várost. Mit csinálsz?

Nagyjából egy percig kellett várnom a következő üzenetre.

Archer: Olvasok. Épp most kezdett el esni odakint.

Remélhetőleg pont az ellenkező irányba tart tőled.

Én: Szerintem igen, tisztának tűnik előttünk az ég. Bárcsak

ott maradhattam volna hozzád bújva! Mit olvasol?

Archer: Annak én is örültem volna, de fontos dolgod van.

A Nathan Frome-ot olvasom Edith Whartontól. Olvastad?
 Én: Nem. Jó?

Archer: Aha. Vagyis nem. Jól van megírva, de szerintem

minden idők egyik legnyomasztóbb könyve.

Én: Lol, szóval korábban már olvastad? Miért olvasod

megint, ha nyomasztó? Miről szól?

Archer: Mi az a lol?

Mosolyogva megállt a kezem a telefon fölött, mert tudatosult

bennem, hogy ez Archer életének első üzenetváltása. Persze, hogy
nem tudja, mi az a lol.

Én: Laugh out loud, hangosan felnevetni. SMS rövidítés.

Archer: Ja, jó. Nem tudom, miért akadt ma a kezembe ez a

könyv. A nagybátyámnak mintha tetszett volna. Egy
nyomorult férfiról szól, aki kiüresedett házasságban élve
beleszeret a felesége unokatestvérébe, és együtt próbálnak
öngyilkosok lenni, de nem sikerül, csak lebénulnak és
továbbra is nyomorultan élik az életüket.

Én: Jaj, istenem! Ez szörnyű! Tedd Le azt a nyomasztó

könyvet, Archer Hale!

Archer: Lol.

Tényleg felnevettem, amikor megláttam a válaszát.

– Halkabban ott hátul! – morgolódott Natalie csukott
szemmel, de mosolygott, amikor hátrafordította a fejét. Megint
pittyent egyet a telefonom, mert újabb üzenet jött Archertől.
 Archer: Nem, igazából az elszigeteltségről szól, meg egy
lányról, aki a boldogságot jelenti egy pasas számára, akinek
abból sohasem jutott semennyi. Szerintem néha tudok
azonosulni a témával.

Nagyot nyeltem, mert összeszorult a szívem a férfiért, akit

szeretek.

Én: Szeretlek, Archer.

Archer: Én is szeretlek, Bree.

Én: Megállunk egy benzinkútnál. Nemsokára írok.

Archer: OK.

***

Én: Mi szerepel a boldogságlistádon?

Archer: Mi az a boldogságlista?

Én: Csak egy rövid lista néhány egyszerű dologgal, ami

boldoggá tesz.

Néhány percig nem szólalt meg a telefonom, mire végül

pittyent egyet.

Archer: A föld illata eső után. Az érzés, amikor elalszom.

Az a kis szeplő a jobb combod belső oldalán. Neked mi
szerepel a boldogságlistádon?
 Mosolyogva hátradőltem az ülésen.

Én: Nyári esték, amikor a felhők hirtelen szétnyílva utat

engednek egy aranyszínű fénysugárnak. A tudat, hogy az
enyém vagy.

Archer: Örökké.

Álmatag arccal megint hátradőltem az ülésen. Egy-két perc

múlva ismét jelzett a telefonom.

Archer: Mikor fogsz odaérni Ohióba?

Én: Valószínűleg reggel 8 körül.

Nemsokára én leszek soron a vezetéssel, úgyhogy jobb, ha
pihenek egy kicsit. Majd mindig írok, hogy mi történik épp,
oké?

Archer: OK. Megmondod Jordannek, hogy köszi a

telefont? Szeretném kifizetni neki. Nem jutott eszembe
felajánlani, amikor átjött.

Én: Kétlem, hogy elfogadná, de azért megmondom neki.

Szeretlek.

Archer: Én is szeretlek.

***

Én: Aludtam pár órát. Rólad álmodtam. Megállunk

vacsorázni, aztán én fogok vezetni a következő 5 órában
vagy ilyesmi.
 Archer: Rólam? Mit álmodtál?

Felnevettem.

Én: Nagyon-nagyon jó álom volt. ;) Emlékszel arra az estére

a tóparton?

Archer: Sohasem fogom elfelejteni. Olyan helyekről

mostam ki a homokot egy hétig, ahová nem is kerülhetett
volna.

Én: Lol. De azért megérte, nem? Hiányzol.

Archer: Abszolút megérte. Te is hiányzol. Képzeld,

bementem a városba néhány dologért, most pedig az utcán
sétálva SMS-ezek veled. Szerintem Mrs. Grady majdnem
szívrohamot kapott. Hallottam, hogy Unibomber
Juniornak hív, amikor elment mellettem a boltban. A
1

könyvtárban kellett utánanéznem, hogy mit jelent.

Rájöttem, hogy nem bóknak szánta.

Felmordultam. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ezen.

Az emberek olyan tapintatlanok tudnak lenni! Elképzeltem,
ahogy az az elszigetelten élő tini bátran felküzdi magát a kapuig,
amin keresztül kiskora óta először kisétál a nagyvilágba, hogy
aztán ezt kapja vissza. Megvonaglottam. Testem minden sejtje
követelte, hogy védelmezzem őt, de nem tudtam. Már megtörtént
a baj. Akkor még nem is ismertem őt, de a tény, hogy nem voltam

1
Utalás Theodore John „Ted” Kaczynski (USA, Illinois, Chicago, 1942. május 22. –)
amerikai anarchista terroristára, aki Unabomber, ill. Unibomber néven. levélbombáiról
híresült el. (forrás: Wikipédia)
ott, bűntudatot keltett bennem. Ez nem ésszerűség kérdése. Ez
szerelem.

Én: Elolvasnám a kiáltványodat 2, Archer Hale. Minden

szavát. Biztos gyönyörű lenne.

Archer: Lol. Ami az én esetemben igazából los (laughing

out silently, némán felnevetek).

Én: :D Neked ilyen a humorod? :D

Archer: Igen. Neked mi van a vicces listádon?

Vigyorogva eltöprengtem, mielőtt nekiláttam a válasznak.

Én: Nézni, ahogy a kiskutyák fetrengenek, mert olyan hájas

a pocakjuk. Hallani, ahogy mások nevetnek, mert fertőző.
Vicces beégések. Neked mi van a listádon?

Archer: Mr. Bivens a ferde parókájával. A kutyák feje,

amikor kidugják a mozgó kocsi ablakából. Azok, akik
horkantva nevetnek.

Én: Én most nevetek (talán horkantok is), miközben

bemegyek az étterembe :D Reggel írok. I <3 U.

Archer: OK. Jó éjt, I <3 U.

2
Unabomber Kiáltvány, vagy másik nevén Az ipari társadalom és jövője című
tanulmányában Kaczynski amellett érvelt, hogy tettei szélsőségességük ellenére
szükségszerűek, mert így tudja felhívni a figyelmet a modern technológia veszélyeire.
(Wikipédia)
 – Jesszusom, Bree… Az SMS nem arra való, hogy regényeket
írj. Úgy elfárad a kezed, hogy semmire se lesz jó, amikor
visszaérsz – cikizett Natalie.
Nevetve felsóhajtottam. Lehet, hogy úgy néztem ki, mint aki
éppen olvadozik. Natalie forgatni kezdte a szemét.
– Imádok vele üzizni. Olyan, mintha így még jobban
megismerhetném – mondtam neki.
Natalie átkarolta a vállamat és magához húzott. Mosolyogva
mentünk be az étterembe.

***

Én: Jó reggelt! Fent vagy? Már csak egy óra az út. Most Nat
vezet.

Archer: Aha, fent vagyok. A parton sétálok a kutyákkal.

Hawk most evett meg egy döglött halat. Ma nem engedem
be a házba.

Álmosan felnevettem. Felültem és csináltam egy fejkörzést.

Nem túl kényelmes az anyósülésen aludni. Natalie egy pohár
mcDonald’s-os kávét kortyolgatott a volánnál, Jordan pedig
halkan hortyogott a hátsó ülésen.

Én: Fúj, Hawk! Mi van a gusztustalan listádon?

Archer: Nagyon hosszú, visszahajló körmök. Moszatok,

gombák. Mi van a tiéden?

Én: Várj! Nem szereted a gombát? Majd főzök neked

valamit, amikor visszaértem, hogy ez megváltozzon.
 Archer: Kösz, nem szükséges.

Felkacagtam.

Én: Dohányszagú lehelet. Kukacok. Benzinkúti vécék.

Archer: Mindjárt jövök. Le kell zuhanyoznom.

Én: Lol.

Nevettem, de kis szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna

az írást.

Én: Köszi, erre szükségem volt. Kicsit ideges vagyok a mai

nap miatt.

Archer: Nem lesz semmi baj, hidd el! Minden rendben

lesz. Végig tudod csinálni.

Elmosolyodtam.

Én: Megtennél nekem egy szívességet? Ha felhívlak, mielőtt

bemegyek a rendőrségre, és beteszem a telefont a zsebembe,
lehetne, hogy csak… velem legyél?

Archer: Igen, igen. Persze. És megígérem, hogy nem szólok

egy szót sem.

Elnevettem magam.

Én: Ez jó. I <3 U, Archer.

 Archer: I <3 U, Bree.

***

A rendőrkapitányságon ülve az előttem heverő fotókra néztem. A

nyomozó velem szemben, az asztal másik oldalán foglalt helyet,
és összekulcsolt ujjakkal figyelt engem.
Rögtön kiszúrtam azt az arcot, amelyiket sohasem fogom
elfelejteni. Feküdj le! – hallottam a parancsát képzeletben.
Behunyt szemmel vettem egy mély lélegzetet. Éreztem, hogy a
telefon nekifeszül a testemnek Archerrel a vonalban. Éreztem a
lényét, mintha itt lenne velem, mintha magához ölelne és a
fülembe suttogná: „Meg tudod csinálni, bátor vagy, meg tudod
csinálni”. És ahogy ott ültem, Archer hangja erőteljesebb,
hangosabb lett. Csak őt hallottam.
– Ő az – mutattam rá a férfira az előttem lévő lapon. Még csak
nem is remegett a kezem.
– Biztos benne? – kérdezte a nyomozó.
– Száztíz százalékig biztos vagyok – mondtam eltökélten. – Ez
az ember ölte meg az apámat.
A nyomozó bólintott és elrakta a képeket.
– Köszönöm, Ms. Prescott.
– Most be fogja hozni a rendőrségre?
– Igen. Értesítjük, amint tudjuk.
Bólintottam.
– Nagyon köszönöm, nyomozó. Köszönöm.
Húsz perccel később, némi papírmunka elvégzése után lefelé
sétáltam a kapitányság lépcsőjén. Kivettem a telefont a
zsebemből, és beleszóltam:
– Hallottál mindent? Ki tudtam választani, Archer! Még csak
nem is haboztam. Megláttam azon a képen magam előtt, és
rögtön tudtam, hogy ő az. Jaj, istenem! Most úgy remegek, mint a
nyárfalevél – nevettem fel halkan. – Köszönöm, hogy itt vagy
velem. Sokat számít. Most leteszem, hogy írhass nekem. Istenem,
de szeretlek! Köszönöm.
Pillanatok múlva pittyent a telefonom.

Archer: Jól csináltad, Bree. Nagyon-nagyon jól. Ez nagyon

nehéz helyzet. Legszívesebben magamhoz ölelnélek.

Én: Tudom. Tudom, Archer. Én is azt szeretném. Hűha…

mély levegő. Jaj, istenem, most jönnek a könnyek… De
boldog vagyok. El se hiszem. Végre kiderül az igazság!

Archer: Nagyon örülök neki!

Én: Jaj, istenem, én is. Mit csinálsz most? Muszáj valami

másról beszélnem, hogy lenyugodjak.

Archer: Pont most indultam el futni.

Nevetve szipogtam egyet.

Én: Egyszerre futsz és SMS-ezel?

Archer: Profi lettem SMS-ezésben.

Én: Az igen, Mr. Maximalista. Miért is nem lepődöm meg?

Archer: Mert nem is kell. Imád engem a technológia.

Felkacagtam és sírtam még egy kicsit, mert hatalmukba

kerítettek az érzelmek.
 Én: Köszönöm, hogy velem voltál. Nagyon sokat számított.
Bátor lettem tőled.

Archer: Nem, te már azelőtt is régen bátor voltál, hogy

megismerkedtünk. Mi van a nyugilistádon?

Vettem egy mély lélegzetet, hogy végiggondoljam, mi az, ami

kisimít, megnyugtat és melengeti a szívemet.

Én: A hang, ahogy a tó hullámai a partot verdesik. Egy

csésze tea. Te. Neked?

Archer: Flanel ágynemű. Csillagkémlelés. Te.

Én: Hú, Natalie éppen leparkol. Bemegyünk az apukám

házába, hogy elpakoljunk néhány holmit. Később írok.
Köszönöm, köszönöm! I <3 U

Archer: I <3 U 2

***

Én: Képzeld, már úton vagyok haza.

Archer: Mi? Hogyhogy?

Én: Hiányzol. Haza kell mennem.

Archer: Ez az otthonod, Bree?

Én: Igen, Archer. Ott az otthonom, ahol te vagy.

Archer: Aludtál ma éjjel? Nem lenne szabad fáradtan
vezetned.

Én: Megleszek. Majd sok kávészünetet tartok.

Archer: Vigyázz magadra, vezess óvatosan! Gyere haza

hozzám, Bree! Annyira hiányzol, hogy olyan, mintha
hiányozna belőlem egy darab.

Én: Nekem is olyan, Archer. Az én Archerem! Jövök vissza

hozzád. Mindjárt ott vagyok. Szeretlek.

Archer: Én is szeretlek. Örökké.

***

Archer: Ne SMS-ezz velem vezetés közben, de amikor

legközelebb megállsz pihenni, írd meg, hol jársz!

***

Archer: Bree? Órák óta nem hallottam felőled…

***

Archer: Bree? Megijesztesz. Kérlek, írd, hogy minden

rendben…

***
Archer: Bree… kérlek… megőrülök! Kérlek, írj! Kérlek,
mondd, hogy minden rendben! Mondd, hogy minden
rendben!
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

MÁJUS – ARCHER 7 ÉVES

– ARCHER! – SZÓLT AZ ANYUKÁM. Kicsit mintha rémülten

csengett volna a hangja. – Hol vagy, kicsim?
Az étkezőasztal alatt ültem a hatalmas terítő rejtekében,
miközben a figuráimmal játszottam.
Haboztam, de amikor anya megint szólt, és ezúttal még jobban
aggódott, kimásztam az asztal alól, hogy odamenjek hozzá. Nem
szerettem hallani, hogy az anyukám fél. De azt is tudtam, hogy
valami történik, szóval én is féltem.
Anya egész délelőtt a telefonba suttogott, a legutóbbi fél órát
pedig az emeleten töltötte, hogy ruhákat és más holmikat
tömködjön bőröndökbe.
Ekkor bújtam el az asztal alatt, és vártam, hogy mi fog
történni.
Tudtam, hogy akármi is történik, azért van, mert apukám
megint olyan szaggal jött haza, mintha más nő parfümje lenne
rajta, aztán pofon vágta anyát, amikor az mondta neki, hogy már
kihűlt a vacsora.
Olyan érzésem volt, hogy anyának elege lett. Ha tippelnem
kellett volna, hogy kivel beszélt telefonon, azt mondtam volna,
hogy Connor bácsival.
 Anya pont akkor lépett be az étkezőbe, amikor előjöttem az
asztal alól.
– Archer, mókuskám! – sóhajtott fel, és lehajolt, hogy a két
tenyere közé fogja az arcomat és a szemembe nézzen.
– Megijesztettél.
– Ne haragudj, mama.
Ellágyult az arca, rám mosolygott és félresimított a
homlokomból néhány hajtincset.
– Nem baj, de szeretnék kérni tőled valami nagyon fontosat.
Gondolod, hogy végig tudsz hallgatni és meg tudod csinálni, amit
kérek anélkül, hogy kérdéseket tennél fel?
Bólintottam.
– Oké, akkor jó – mosolyodott el, de aztán visszatért a
tekintetébe az aggodalom. – Mi most elmegyünk, Archer. Én, te,
és a te… Connor bácsikád. Tudom, hogy ez most talán még
érthetetlen a számodra, és biztosan kérdezni akarsz az apukádról,
de…
– Menni akarok! – húztam ki magamat. – Nem akarok apával
lakni!
Anya néhány pillanatig csak összeszorított ajkakkal nézett rám.
Kifújta a levegőt és megint megsimogatta a hajamat. Könnyek
szöktek a szemébe.
– Nem vagyok jó anya – rázta meg a fejét.
– Jó anyuka vagy! Te vagy a világ legjobb anyukája! De Connor
bácsival akarok lakni. Nem akarom, hogy apa üssön téged és sírj
miatta.
Szipogva letörölt az arcáról egy könnycseppet, majd bólintott.
– Boldogok leszünk, Archer, tudod? Te meg én boldogok
leszünk.
– Oké – nézegettem a gyönyörű arcát.
– Oké – mosolyodott el végre.
Ekkor nyílt ki a bejárati ajtó, és sietve bejött rajta Connor
bácsi. Feszültnek látszott.
 – Készen vagytok? – nézett anyára.
Anya bólintott.
– Itt vannak a csomagok – biccentett a négy bőrönd felé a
lépcső aljánál.
– Te jól vagy? – kérdezte Connor bácsi, és közben úgy nézett
anyára, mintha meg akarna győződni arról, hogy tényleg ott áll
előtte.
– Megleszek. Vigyél el minket innen! – suttogta anya.
Connor bácsi egy pillanatra úgy nézett ki, mintha valaki
bántaná, de aztán mosolyogva rám nézett.
– Készen állsz, öcskös?
Bólintva követtem őt és anyát kifelé az ajtón. Mindketten
körülnéztek, amíg Connor bácsi berakta a bőröndjeinket a
csomagtartóba. De senki sem járt arra, így megkönnyebbülten
szálltak be a kocsiba.
Ahogy elindultunk kifelé Pelionból, láttam, hogy Connor bácsi
elöl megfogja anya kezét, aki felé fordulva felsóhajt és
elmosolyodik.
– Te meg én és a kisfiad – mondta Connor bácsi halkan. –
Csak mi hárman.
– Csak mi hárman – suttogta anya ugyanolyan ellágyult arccal.
Anya hátranézett rám, és nemsokára azt mondta:
– Bepakoltam a legóidat meg néhány könyvedet, kicsim –
mosolygott, és még mindig engem nézve hátradöntötte a fejét a
támlának. Minden kilométerrel jobban ellazult a válla.
Én csak bólintottam. Nem kérdeztem, hová megyünk. Nem
érdekelt. Bárhol jó, csak menjünk innen el.
– Kapcsold be a biztonsági övét, Lys! – pillantott anyára
Connor bácsi.
Anya elmosolyodott.
– Évek óta ez az első eset, hogy nem vagyok akaratom ellenére
leszíjazva – nevetett fel halkan. – De rendben, a biztonság a
legfontosabb.
 Rákacsintott Connor bácsira, én pedig elvigyorodtam. Ilyennek
szerettem látni az anyukámat: csillogó szemekkel, és ahogy azzal
az édes-vicces hanghordozással mondott valamit, amitől valahogy
saját magunkon nevettünk, de jó értelemben. Úgy, hogy jó
érzésünk volt tőle.
Anya a biztonsági övért nyúlt, amikor hirtelen hatalmasat
rándult alattunk az autó, és ide-oda cikázva haladt tovább. Anya
sikított, Connor bácsi pedig felkiáltott, hogy „A francba!”, ahogy
próbálta az autót az úton tartani.
A kocsi megpördült, és hirtelen csak azt hallottam, ahogy fém
csikordul, üveg törik, én pedig ordítok. Mintha órákon keresztül
forgott volna minden, és végül hangos csattanással ért véget.
Iszonyatos rettegés lett úrrá rajtam. Ekkor kezdtem el sírni.
– Segítség! Segítsetek! – nyüszítettem.
Nagy nyögést hallottam elölről, aztán Connor bácsi a nevemet
mondta. Azt mondta, minden rendben lesz, miközben hallottam,
hogy kimászik a biztonsági öv szorításából és kirúgja az ajtót.
Nem bírtam kinyitni a szememet. Olyan volt, mintha összeragadt
volna.
Hallottam, hogy kinyílik a hátsó ajtó, és a karomon éreztem
Connor bácsi meleg kezét.
– Minden rendben lesz, Archer. Kicsatoltam az övedet. Mássz
ide hozzám! Meg tudod csinálni.
Rávettem magam, hogy kinyissam a szememet, és belenézzek a
felém nyúló bácsikám szemébe. Megragadtam a karját, ő pedig
kihúzott engem a meleg tavaszi napsütésbe.
Connor bácsi megint megszólalt. Valahogy olyan furcsán
csengett a hangja.
– Archer, velem kell jönnöd, de kérlek, fordulj meg, amikor azt
mondom, jó?
– Jó.
Tovább sírdogáltam. Féltem és össze voltam zavarodva.
 Connor bácsi megfogta a kezemet. Az elhagyatott autópályán
sétáltunk úgy, hogy néhány lépéssel mögötte haladtam. Folyton
hátranézett arra a kocsira, amelyikkel összeütköztünk, de amikor
egyszer én is nagyon gyorsan odapillantottam, nem úgy nézett ki,
mintha abból bárki kimászott volna. Vajon meghaltak? Mi
történhetett?
– Fordulj meg, Archer, és maradj itt! – mondta Connor bácsi
elfúló hangon.
Úgy tettem, ahogy kérte. Hátradöntöttem a fejemet, hogy a
tiszta kék égre nézzek. Ennyire tiszta és felhőtlenül kék ég alatt
hogy történhet bármi rossz?
Furcsa, fájdalmas sikoltást hallottam a hátam mögül.
Megfordultam, pedig tudtam, hogy megszegem vele az utasítást.
Muszáj volt.
Connor bácsi az út szélén térdelt, és hátrahajtott fejjel zokogott
fel az égre. Anyukám ernyedt testét tartotta a karjaiban.
Előregörnyedve belehánytam a fűbe. Néhány perc múlva
felálltam, mély lélegzetet vettem, és hátrálni kezdtem, mire
megbotlottam a saját lábamban.
Ekkor láttam meg őt, ahogy felénk tart. Az apukámat.
Pisztollyal a kezében. Színtiszta gyűlölet sugárzott az arcáról, és
cikkcakkban közeledett. Részeg volt. Próbáltam érezni a félelmet,
de úgy éreztem, hogy ennél rosszabbat már úgyse tehet.
Zsibbadtan elindultam Connor bácsi felé.
Connor bácsi óvatosan visszafektette anyát az út szélére, aztán
felállt. Most már ő is látta az apukámat. Felém lépett és maga
mögé húzott.
– Ne közelíts, Marcus! – kiáltotta.
Apa néhány lépésnyire állt meg tőlünk. Szédelegve, vörös
szemekkel meredt ránk. Úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg.
Tényleg szörnyeteg volt. Őrülten forgatni kezdte a fegyvert a
kezében, Connor bácsi pedig szorosan magához húzott, hogy
mögötte legyek.
 – Tedd le azt a kibaszott fegyvert, Marcus! – sziszegte Connor
bácsi. – Hát nem megtetted a magadét mára? Alyssa…
Olyan hangot adott a végén, mint egy sebzett állat. Éreztem,
hogy megremeg a térde, de erőt vett magán és felegyenesedett.
– Azt hitted, hogy csak úgy elkocsikázhatsz innen a
családommal? – vetette oda a szörnyeteg.
– Ők számodra sohasem jelentettek családot, te beteg állat!
Alyssa… – megint az a hang tört fel belőle, s nem tudta befejezni
a mondatot. – Archer pedig az én fiam. Az enyém. Pont olyan jól
tudod, mint én.
Úgy éreztem, mintha valaki hasba vágott volna. Kis hang
szakadt fel a torkomból, Connor bácsi pedig megint magához
szorított. Az ő fia vagyok? Próbáltam felfogni, próbáltam
megérteni az egészet. Nem vagyok a szörnyetegé? Nincs bennem
semmi belőle? Connor bácsi fia vagyok. Connor bácsi az apukám.
És az apukám a jó emberek közé tartozik.
Kikukucskáltam a szörnyetegre, aki minket nézett.
– Alyssa mindig is ribanc volt. Nem kételkedem benne. A fiú
pedig pont úgy néz ki, mint te, ezt nem tagadom.
Teljesen összemosódtak a szavai, mint mindig, miután elment
inni.
Connor bácsinak ökölbe szorult a keze. Felpillantottam rá, és
láttam, hogy nem mozog az állkapcsa beszéd közben.
– Ha az anyánk látna téged most, elsírná magát, amiért egy
ilyen beteg szardarab lett belőled.
– Baszd meg! – káromkodott a szörnyeteg, akinek most még
több düh villant a tekintetében, és még jobban megingott. –
Tudod, ki mondta el végül, hogy megpróbálsz elszökni a városból
a feleségemmel? A feleséged. Igen, eljött hozzám, hogy elmondja,
hogy úton vagytok, úgyhogy jobb, ha összeszedem, ami az enyém.
Úgyhogy itt vagyok összeszedni, ami az enyém. Bár úgy látom,
hogy ebben a tekintetben egy kicsit elkéstem – mutatott az út
szélén fekvő anyukámra.
 Elöntött a pulykaméreg. Connor bácsi az apukám. El akart
vinni minket anyával ettől a szörnyetegtől, a szörnyeteg pedig
elrontotta az egészet. Mint ahogy mindig elrontott mindent.
Gyorsan kiléptem Connor bácsi mögül, és futva elindultam a
szörnyeteg felé, amilyen gyorsan csak bírtam. Connor bácsi
hangosan felmordult.
– Archer! – kiáltotta úgy, mintha a saját élete múlt volna rajta.
Hallottam a lépteit, ahogy utánam rohan, miközben a szörnyeteg
felemelte a fegyvert, én pedig felsikoltottam. De a sikolyomból
csak egy hörgés lett, miközben valami forró és éles dolog késként
vágott bele a nyakamba, én pedig iszonyatos erővel a földnek
csapódtam. A nyakamhoz emeltem a kezemet, és amikor
leeresztettem, hogy megnézzem, csupa vér volt.
Még egy mély morgást hallottam, aztán elsötétült előttem a
világ. Éreztem, ahogy zuhanok. Amikor magamhoz tértem,
Connor bácsi, vagyis bocsánat, az apukám, az igazi apukám –
gondoltam kábán – a karjaiban ringatott és könnyek folytak végig
az arcán.
Tekintetem a szörnyetegre tévedt, aki most ott térdelt, ahol
néhány pillanattal korábban állt. Vagy néhány órája. Minden
olyan lassú volt és homályos.
– Kisfiam, kisfiam, édes kisfiam – hajtogatta Connor bácsi.
Rólam beszélt. Én vagyok a kisfia. Boldogság költözött a
szívembe. Van egy apukám, aki boldog, hogy az övé vagyok.
– Ez mind az ő hibája! – kiabálta a szörnyeteg. – Ha ő nincs,
Alyssa nem ragaszkodik annyira a szánalmas seggedhez. Ha ő
nincs, Alyssa nem fekszik most itt kitört nyakkal az úton!
Úgy hangzott, mint aki megőrült. Mégis úrrá lett rajtam a
szomorúság. Meg akartam mondani valakinek, hogy ez nem igaz.
Tényleg minden az én hibám? Connor bácsi, vagyis az apukám
nem mondta neki, hogy nem, és éppen valamit rászorított a
nyakamra, miközben az arcára vad elszántság ült ki.
 Kábán tekingettem az igazi apukámra. Hirtelen úgy láttam,
mintha kiüresedne az arca, és éreztem, hogy valamit megfog
maga mellett. Nem ott szokta tartani a pisztolyát? Gondoltam,
hogy talán az van ott. Ott szokta tartani még akkor is, amikor
szolgálaton kívül van. Néhányszor kértem, hogy hadd nézzem
meg, de nemet mondott. Azt mondta, hogy elvisz lőni, ha
nagyobb leszek, és megtanít, hogy biztonságosan használjam a
fegyvert.
Kivette alólam a kezét és a szörnyetegre szegezte a pisztolyt.
Lassított felvételként vándorolt oda a tekintetem. Láttam, hogy a
szörnyeteg mikor veszi észre, hogy az igazi apukám mit akar
tenni. Ő is felemelte a fegyverét.
Mindkét fegyver elsült. Éreztem, ahogy az igazi apukám teste
összerándul alattam. Próbáltam felkiáltani, de túl fáradt voltam,
túlságosan kihűltem és elzsibbadtam. Megint a szörnyetegre
vándorolt a tekintetem, aki a földön feküdt, és lassan vértócsa
gyülekezett körülötte.
Be akart csukódni a szemem. Az igazi apukám teste nagyon
ránehezedett az enyémre. De hogy lehet ez, amikor mindketten itt
álltak fölöttem egymás mellett anyával? Olyan békésnek tűntek!
– Vigyetek magatokkal! – kiáltottam magamban. De ők csak
egymásra néztek, anya pedig kedves és szomorkás mosollyal
felelt.
– Nem. Még nem, drága kisfiam.
Aztán eltűntek.
Valahol a távolban lefékezett egy autó, és lépéseket hallottam,
ahogy futva közelítenek felém. Abban a tíz percben, amíg véget
ért az addigi életem, egyetlen kocsi sem járt arra.
Velőtrázó sikoly töltötte be a levegőt. Éreztem, ahogy
összerándul a testem.
– Te! – ordította egy női hang. Tori néni volt. Megismertem a
hangját. – Jaj, istenem! Jaj, istenem! Ez mind a te hibád!
 Kinyitottam a szememet. Egyenesen felém bökött a
mutatóujjával. Tekintete sugárzott a gyűlölettől. Aztán újra és
újra felordított, amíg el nem homályosuk előttem a világ, és a
fölöttem elterülő kék égbolt feketévé nem változott.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

BREE

KORA REGGEL VOLT, NAGYON KORÁN. Még fel sem kelt a nap,
amikor halkan kinyitottam Archer kapuját, kiengedtem Feebyt a
hordozóból és odasétáltam az ajtóhoz.
Lenyomtam a kilincset. Nem volt kulcsra zárva, úgyhogy
lábujjhegyen bementem, hogy ne ébresszem fel őt. Elakadt a
lélegzetem és megdermedtem. Mintha pusztítás csapott volna le a
nappalira: az összes könyv a padlón hevert, a bútorok és a lámpák
felborultak, a képek pedig összetörve feküdtek a földön. Jeges
rémület árasztott el. Istenem, istenem, istenem… Mi történt itt?
A hálószobában égett a villany. Résnyire nyitva volt az ajtó, így
pont eléggé bevilágította a rövid folyosót ahhoz, hogy remegő
lábakkal, hányingerrel küszködve oda tudjak menni.
Belépve rögtön megláttam, hogy összekuporodva fekszik az
ágyon, ruhában. Nyitott szemmel bámulta a falat.
Odarohantam hozzá. Hideg és ragacsos volt a bőre, kicsit
remegett.
– Archer? Archer, kicsim, mi a baj?
Rám nézett, de nem látott. Egyenesen átnézett rajtam.
Elkezdtem sírni.
– Archer, megijesztesz. Mi a baj? Istenem, hívjak orvost? Mi
történt? Mondd el nekem!
 Mintha egy kicsit tisztult volna a tekintete, ahogy az arcomra
emelte. Hirtelen egyetlen mozdulattal felült és megragadott, két
kezét végigjáratva az arcomon, a hajamon, a vállamon. Egy
pillanatra teljesen kitisztult az arca, mielőtt kiült rá a gyötrelem.
Durván magához húzott, amitől felsikkantottam. Hevesen
szorította a testemet, miközben úgy remegett, mintha valamiféle
rohamot kapott volna az ölelésemben.
Jaj, istenem. Azt hitte, történt velem valami!
– Jaj, Archer! Bocsánat, ne haragudj, nagyon sajnálom!
Tönkrement a telefonom. Úgy sajnálom! Beleejtettem egy
pocsolyába a McDonald’s előtt. Ne haragudj! – zokogtam a
mellkasába a pólóját markolászva. – Nagyon sajnálom, drága
Archer! Nem volt meg a számod. Olyan hülye vagyok. Fel kellett
volna írnom. Nagyon sajnálom. Jól vagyok, Archer. Jól vagyok.
Úgy sajnálom!
Mintha még órákig így öleltük volna egymást, mire elkezdte
nyugodtabban venni a levegőt. Elmúlt a remegése és enyhült a
szorítása, míg végül hátradőlve a szemembe nézett. Még mindig
látszott a tekintetén a gyötrelem, valami gyászhoz hasonló érzés.
– Itt vagyok – suttogtam, és félresimítottam a homlokáról a
hajszálakat. – Itt vagyok, Archer.
Felemelte a kezét, hogy jeleljen.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés – mondta, és
hirtelen olyan volt, mint egy elveszett kisfiú. Összevissza vert a
szívem. Megszakadt a férfiért, akit szeretek… akit annyira
megsemmisített a veszteség tudata, hogy inkább kikapcsolta az
elméjét, mert így tudta kezelni a zsigeri félelmét. Jaj, Archer!
Visszatartottam a zokogást. Most végképp nincs szüksége arra,
hogy az én lábam alól is kicsússzon a talaj.
– Mi milyen érzés? – suttogtam.
– Teljesen egyedül lenni.
– Nem vagy egyedül, kicsim. Itt vagyok. Nem megyek sehová.
Itt vagyok.
 Rám nézett, végül szomorúan elmosolyodott.
– Erről a teherről beszéltem, Bree. Ilyen terhet vállalsz, ha
szeretsz engem.
– Nem teher szeretni téged. Téged szeretni öröm és
megtiszteltetés, Archer.
A hangomat használtam, hogy közben a combjára tehessem a
kezem. Fontosnak tűnt az érintés. Nemcsak neki, hanem nekem
is.
– Szántszándékkal sem beszélhetnél le róla, hogy szeresselek.
Ez nekem nem döntés kérdése. Ez egyszerűen így van.
Megrázta a fejét. Megint elveszettnek tűnt.
– Ha nem jössz vissza, addig feküdtem volna így, amíg meg
nem halok. Egyszerűen csak rávettem volna magamat, hogy
meghaljak.
Most én ráztam a fejemet.
– Nem, nem vetted volna rá. Olyan érzés, mintha, de nem
tetted volna meg. Valahogy erőt vettél volna magadon a
továbblépésre. Én hiszek benne, hogy képes lettél volna rá. De
nincs rá szükség, mert itt vagyok.
– Nem – rázta megint a fejét. – Egyszerűen porrá váltam
volna itt. Milyennek tartasz engem emiatt? Erősnek látszom?
Ilyen férfit akarsz?
A szemembe nézve könyörgött, hogy mondjam azt, amit
hallani akar. Csakhogy nem tudtam, mit akar hallani. Hogy azt
mondjam, hogy lehetetlen őt szeretni? Hogy azt mondjam, nem
vagyok elég erős őt szeretni? Hogy a bátorítás, amire szüksége
lenne tőlem, túl sok?
Magához húzott, és néhány perc múlva mindketten
lefeküdtünk az ágyra. Lerúgtam a cipőmet és magunkra húztam a
takarót.
Hallgattam, ahogy Archer halkan a fülembe szuszog.
Nemsokára nekem is lecsukódott a szemem. Egymással szemben
fekve aludtunk el. Összefonódott a karunk és a lábunk, szívünk
pedig lassú és egyenletes ütemben dobogott.
Később, amikor besütött a nap a hálószobaablak redőnyének
szélénél, arra ébredtem, hogy lehúzza rólam a farmert és kibújtat
a pólómból. Végigsimította a bőrömet a tenyerével, miközben
behunyt szemmel megcsókolt. Mintha szüntelen érintésre lett
volna szüksége, hogy elhiggye, tényleg itt vagyok vele. Szorosan a
dereka köré fontam a lábamat, amitől olyan megkönnyebbülés ült
ki az arcára, hogy majdnem belefájdult a szívem. Mély és erőteljes
döfésekkel mozgott bennem, én pedig hátrahajtottam a fejemet a
párnán, és felsóhajtottam a gyönyörtől.
Egyre jobban és jobban eluralkodott rajtam az élvezet, mígnem
túljutott azon a bizonyos ponton, amikor a nevét lehelve
beleremegtem a megkönnyebbülésbe. Nemsokára még két utolsó,
remegős csípőmozdulat kíséretében követte a példámat, aztán
mélyen belém nyomult, miközben a nyakamba fúrta az arcát,
csak hogy egy ideig úgy maradjon.
A kezemmel fel-le simogattam a hátát. Újra és újra szerelmes
szavakat suttogtam a fülébe.
Néhány perc múlva az oldalára fordult, megint átölelt és szinte
rögtön elaludt.
Ott feküdtem a szoba félhomályában, és csak hallgattam a
lélegzetvételét. Pisilnem kellett és ragadt a combom, de nem
voltam hajlandó megmozdulni. Ösztönösen tudtam, hogy most
pont így van rám szüksége. Kis idő múlva én is álomba merültem:
arcom a bársonyos mellkasa mellett pihent, ráleheltem a bőrére
és összefonódtak a lábaink.

***

Amikor felébredtem, egyedül voltam az ágyban, a nap pedig

tovább haladt az égbolton. Most már halovány aranyszínű fény
sütött be a redőny szélénél. Átaludtuk az egész napot? Felültem
és nyújtóztam egyet. Izmaim sajogva tiltakoztak ellene. Szerintem
nem is nagyon mozogtam, Archer hevesen szorított mindvégig.
Felpillantottam, amikor egy szál törölközővel a dereka körül
bejött a hálószobába, egy másikkal pedig a máris kicsivel
hosszabbra nőtt haját szárítgatta. A tincsek vége kissé felfelé
kunkorodott hátul és a homlokán. Tetszett így.
– Szia – szólaltam meg rekedten, és mosolyogva felhúztam a
takarót a mellemre. Félénk mosollyal felelt, aztán leült az ágy
szélére. Még egy darabig elgondolkodva törölgette a haját,
miközben lefelé nézett, aztán letette maga mellé a törölközőt az
ágyra, és rám emelte a tekintetét.
– Ne haragudj a tegnap este miatt. Kiborultam, Bree.
Annyira megijedtem, és nem tudtam, mit csináljak. Megint
egyedül éreztem magam és kilátástalannak a helyzetet.
Elhallgatott és összeszorította az ajkát. Látszott, hogy éppen
összeszedi a gondolatait. – Én… szerintem bekattantam. Még
csak nem is emlékszem, mit műveltem a nappalival.
Megfogtam a két kezét és megráztam a fejemet.
– Archer! Emlékszel, hogyan reagáltam, amikor beakadtam
odakint abba a hálóba? – mutattam az ablak felé. – Megértelek.
A félelem néha eluralkodik az emberen. Értem. Én vagyok az
utolsó, akitől emiatt bocsánatot kell kérned. Te most csak ott
folytattad, ahol abbahagytam, és most rajtam a sor, hogy
támogassalak. Ez így működik, jó?
Komoly arccal bólintott.
– Csak az a baj, Bree, hogy mintha neked egyre jobb lenne,
nekem pedig egyre rosszabb.
– Készen állok a kihívásra – vontam fel a szemöldökömet és
finoman rámosolyogtam, hátha belőle is kicsalok egy mosolyt.
Működött: kifújta a levegőt és bólintott.
– Éhes vagy? – kérdezte.
– Éhen halok.
 Mosolygott ugyan, de még mindig szomorúnak tűnt egy kicsit.
Egy pillanatra ránéztem, aztán előrehajoltam, hogy átöleljem.
– Szeretlek – suttogtam a fülébe. Kissé megfeszült a teste, de
körém fonta a karját és szorosan magához ölelt.
Így ültünk egy darabig.
– Le kell zuhanyoznom. Nagyon. Mármint nagyon-nagyon –
mormoltam bele a nyakába.
Végre felkacagott, aztán felemelt és leültetett a földre, hogy
felálljon és kisimítsa a törölközőjét.
– Imádom, hogy tetőtől talpig összemocskoltalak.
– Ja, tudom – kacsintottam, hogy újabb mosolyt zsebelhessek
be az ajtó felé menet. Szóban folytattam. – Később megint
összemocskolhatsz. Most viszont megtisztálkodom, te pedig
megetetsz.
– Igenis, hölgyem – válaszolta újabb kis mosoly kíséretében.
Visszamosolyogtam rá, aztán kimentem a szobából, végig a
folyosón a fürdő felé. Becsuktam az ajtót magam mögött, és csak
álltam ott a zuhanyzóval szemközt egy darabig, mert nem tudtam,
miért aggódom még mindig.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP ÚGY KEZDTEM A MUNKÁT, hogy Maggie hatalmas

öleléssel fogadott. Szorosan odapréselt a méretes melléhez, mire
nevetve kapkodtam levegőért. Norm egy egyszerű sziával
üdvözölt, de ritka mosollyal ajándékozott meg egy biccentés
kíséretében, mielőtt visszament palacsintákat forgatni a
tűzhelyhez. Az ölelés és a biccentés rejtélyes oknál fogva
ugyanannyi melegséggel árasztott el. Otthon éreztem magamat.
Munka közben csevegtem a helyiekkel, akiket addigra már jól
ismertem. Könnyedén, otthonosan mozogtam az étteremben,
miközben kivittem az ételeket és figyeltem a vendégekre.
Archerre is sokat gondoltam, hogy milyen nehéz lehet neki
valakihez kötődni. Sejtettem, mielőtt elmentem Ohióba, de nem
hittem, hogy ilyen súlyos a helyzet, mint amilyennek bizonyult.
Szerettem Archert, úgyhogy bármit megtettem volna, amit csak
kell, hogy meggyőzzem: nem megyek innen sehová. De
megértettem a vívódását. Láttam, hogy gyengének érzi magát a
tudattól, hogy rám bízza magát.
Előző nap szinte már félénken viselkedett velem. Direkt
elkapta a tekintetét, amikor észrevette, hogy nézem, miközben
együtt tettük rendbe a nappalit. Felvettem egy könyvet a földről,
és láttam, hogy az Ethan Frome az. Kinyitottam, hogy elolvassak
belőle egy bekezdést. Színpadiasan a szívemre tettem a kezemet,
és fájdalmasan azt suttogtam:
– Legszívesebben kinyújtanám a kezemet, hogy megérintselek.
Tenni akarok érted és gondoskodni rólad. Ott akarok lenni,
amikor beteg vagy, és amikor magányos vagy.
Elhallgattam, és lehanyatlott a kezem. Letettem a könyvet, és
felemeltem a kezemet, hogy jeleljek.
– Ez tényleg gyönyörű volt.
– Szerintem, ha nem lenne gyönyörű, maga a tragédia sem
lenne szomorú – mondta Archer, miután rám mosolygott.
De aztán megint elhallgatott. Szinte már úgy, mintha zavarban
lenne a társaságomban. Igyekeztem viccekkel és a megszokott
viselkedésemmel kizökkenteni, ám még akkor is egy kicsit
magába zárkózott, amikor jó éjt puszit adtam neki, összeszedtem
Feebyt, aztán hazaindultam, hogy kicsomagoljak és felkészüljek a
következő napra. Gondoltam, hogy beletelik egy-két napba, míg
jobban lesz.
A következő néhány napban tényleg sikerült nagyjából
visszazökkennie a normális kerékvágásba. Egyetlen kivétellel:
olyan mélyről jövő szenvedéllyel szeretkezett velem, mint még
soha. Mintha próbált volna eggyé válni velem, amikor
összekapcsolódtunk. Majdhogynem durva lett a szenvedélye.
Nem bántam, sőt: igazából Archer összes hálószobabéli alakítása
kedvemre való volt. A változásra viszont nem találtam
magyarázatot, úgyhogy vágytam rá, hogy kitárulkozzon előttem,
és elmondja, mit érez. Amikor rákérdeztem, csak vállvonogatva
mosolygott, és azt mondta, hogy hiányoztam neki, s most
próbálja bepótolni a lemaradást. Nem vettem be ezt a dumát, de
tudtam, hogy Archer Hale akkor áll elő a farbával, amikor készen
áll rá. Egy pillanattal sem előbb. Gyorsan megtanultam, hogy ha
erőltetem, akkor nem jutunk semmire, ha viszont várok és
reménykedem, hogy bízik bennem annyira, hogy hamarosan
megnyíljon nekem a maga csendes módján, akkor úgy is lesz.
Szerintem előbb meg akarta érteni a saját érzéseit, hogy csak
azután ossza meg velem őket – és jelen pillanatban még maga
sem tudta, hol tart.

***

Négy nappal azután, hogy visszatértem Ohióból, bekopogtam

Anne ajtaján, aki még köntösben nyitott ajtót.
– Ó, Bree drágám! – kiáltott fel, és kitárta az ajtót. – Bocsáss
meg, lustálkodós napot tartok. Annyira elfáradtam a héten! –
rázta meg a fejét. – Szar dolog megöregedni, én mondom neked.
Vigyorogva léptem be a meleg, hívogató otthonába. Kellemes
eukaliptuszillat terjengett a levegőben, mint mindig.
– Te meg az öregség? – kérdeztem, mert időközben
összetegeződtünk. – Aligha.
Nevetve rám kacsintott.
– Édesen tudsz füllenteni, de olyan vénnek érzem magam ma,
mint az országút. Lehet, hogy valami ágynak akar dönteni – rázta
meg a fejét, és a kanapé felé intett, hogy foglaljak helyet.
Odaadtam neki a kis doboz pitét, amit hoztam.
– Csináltam neked almás pitét. Sütöttem egy kicsit és nagyon
élveztem.
– Jaj! Milyen kedves. És hogy megint sütsz… ez csodálatos! –
vette el mosolyogva a pitét. – Később jó lesz a tea mellé. Apropó,
kérsz egy csészével?
Megráztam a fejemet, odaléptem a kanapéhoz és leültem.
– Nem, igazából csak egy percre jöttem. Archerrel találkozom,
és elmegyünk valami barlanghoz, amiről mesélt.
Anne bólintott, letette a pités dobozt a dohányzóasztalra, majd
leült a kanapétól balra lévő kisebb szófára.
– A pelioni barlangrendszer. Tetszeni fog neked. Még vízesések
is vannak benne, nagyon szép. Voltunk párszor Bill-lel.
– Gyönyörűen hangzik.
 – Az is, de az odáig vezető út is szép. Különösen most, hogy
már őszi színekbe öltöztek a levelek.
– Szép napnak ígérkezik – mosolyogtam. – Ránk fér… –
tettem hozzá sóhajtva.
Anne elhallgatott egy pillanatra.
– Említette Archer, hogy meglátogattam, amíg Ohióban voltál?
– Nem – vágtam rá meglepetten. – Tényleg?
Anne bólintott.
– Azóta eszemben van a fiú, amióta először kérdeztél az apjáról
meg a két nagybátyjáról. Évekkel ezelőtt meg kellett volna
látogatnom – sóhajtott fel a fejét rázva. – Vittem neki egy kis
muffint, az utolsó adag mirelit szederből csináltam – legyintett,
mintha ezt nem is tartaná fontosnak. – Mindegy, szóval… először
egy kicsit távolságtartónak tűnt, amiért nem is hibáztathatom, de
miután csevegtünk egy kicsit, magához tért. Még be is hívott a
házába. Fogalmam se volt, hogy olyan takaros. Mondtam neki,
hogy az, és büszkének is látszott miatta.
Bólintottam, és valamiért könnybe lábadt a szemem.
– Keményen dolgozik.
– Igen, igen – mondta Anne az arcomat fürkészve. –
Elmondtam neki pár dolgot, amire emlékeztem az anyukájáról,
Alyssáról. Annak is örült.
Oldalra biccentettem a fejemet, úgy vártam, hogy folytassa.
– Meséltem neki rólad is, és annak örült a legjobban, láttam az
arcán – mosolyodott el kedvesen Anne. – Archer olyan arcot
vágott, amikor megemlítettem a nevedet… Ó, Bree, drágám! Még
sohasem láttam senkit, akinek az arckifejezése ennyire elárulta
volna, mi van a szívében. Eszembe jutott róla, hogy Bill hogy
nézett rám néha – mosolygott csillogó szemekkel. Viszonoztam a
mosolyát és felgyorsult a szívverésem.
– Szeret téged, szívem.
Bólintottam és lepillantottam a kezemre.
 – Igen, én is szeretem őt – haraptam bele az ajkamba. – Csak
sajnos Archernek elég bonyolult a szerelem.
Anne szomorúan mosolygott.
– Sejtem… most, hogy már tudom, milyen élete volt, biztos úgy
érzi, hogy téged szeretni kockázatos.
Könnyes szemmel bólintottam. Elmondtam neki, mi történt,
amikor visszajöttem Ohióból, és összeszorult szívvel hallgatta.
– Mit csináljak, Anne? – kérdeztem, miután befejeztem.
– Szerintem a legtöbb, amit megtehetsz Archerért, az az,
hogy…
A mondat közepén elhallgatott, és csodálkozó tekintettel a
szívéhez kapott.
– Anne! – ugrottam oda hozzá. Most már levegőért kapkodott
és hanyatt dőlt a kanapén. – Jaj, istenem, Anne!
Előkaptam a telefont a melegítőfelsőm zsebéből, hogy hívjam a
mentőket.
Megmondtam a diszpécsernek a címet, és azt, hogy a
szomszédomnak szerintem szívrohama van. A vonal másik végén
lévő lány biztosított róla, hogy a mentő már úton van.
Jaj, istenem – gondoltam. Mi lett volna, ha nem vagyok itt?
A mentő tíz hosszú perccel később szirénázott végig a kis
utcánkon, én pedig az arcomon végigcsorgó könnycseppekkel
figyeltem, ahogy ellátják a kanapén fekvő Anne-t. Reszketős, mély
lélegzeteket vettem, próbáltam kordában tartani a saját szívemet.
– Jobban lesz? – kérdeztem a mentőssegédet, amikor behozták
a hordágyat, hogy rátegyék Anne-t. Oxigénmaszk volt rajta, és
máris úgy tűnt, hogy egy kicsit jobban van. Már nem volt olyan
sápadt az arca.
– Biztató a helyzet. Eszméleténél van és időben ideértünk.
– Rendben – bólintottam, és magam köré fontam a karjaimat.
–Nincsenek rokonai. Bemehetek hozzá a kórházba?
– Nyugodtan bejöhet a mentővel is.
– Ó! Rendben. Igen, akkor bemennék, ha lehet.
 Azzal követtem őket, és becsuktam Anne házának ajtaját
magam mögött.
A mentő felé menet jobbra pillantottam, és megláttam, hogy
Archer felém rohan. Leginkább úgy mondanám, hogy
kétségbeesett arccal. A torkomban kezdett dobogni a szívem. Te
jó ég, ideszaladt, mert biztos hozzá is elhallatszott a sziréna.
Odasiettem hozzá. Hirtelen megállt, amikor meglátott. Nem jött
közelebb, csak elkerekedett szemekkel és ökölbe szorult kezekkel
bámult. Az utolsó néhány lépést kocogva tettem meg felé.
– Archer! Anne szívrohamot kapott. Szerintem rendben lesz,
de bemegyek vele a kórházba. Minden rendben van, jól vagyok.
Mindkét kezét rátette a fejére, és összeszorította a fogát,
mintha nehéz lenne neki valamit magában tartani. Megtett egy
lassú kört, aztán felém fordult, és bólintott. Még mindig
kétségbeesett volt a tekintete, de az arca már nem. Az arca
hirtelen furcsán kiüresedett.
– Rögtön hozzád megyek, amint meggyőződtem róla, hogy
Anne jól van.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy a hordágy hátsó kerekei
épp eltűnnek a mentőautóban. – Majd fogok egy taxit, és
egyenesen hozzád megyek – tettem hozzá a mentő felé hátrálva.
Archer még mindig üres arckifejezéssel bólintott, aztán szó
nélkül sarkon fordult és elment.
Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt odakocogtam a
mentőhöz, és még éppen beugrottam, mielőtt becsukták az ajtót.

***

Ott maradtam a kórházban, amíg kiderült, hogy Anne biztosan jól

van. Amikor az orvos végre kijött, elmondta, hogy stabil az
állapota és hogy alszik, de szólt neki, hogy ott vagyok. A testvérét
is felhívták, akinek a számát Anne megadta, amikor először
behozták – ő holnap reggel érkezik Pelionba. Ettől már sokkal
jobban éreztem magam, úgyhogy nagy kő esett le a szívemről,
mire taxit hívtam.
Archer miatt viszont aggódtam. Írtam neki SMS-t, amikor
beértem a kórházba, és még egyet, amikor az orvos kijött hozzám,
de egyikre sem válaszolt. Szorongva vártam, hogy odaérjek.
Az ajkamat harapdáltam, amíg a taxi megtette a házamig
vezető harmincperces utat. Azt mondtam Archernek, hogy
egyenesen hozzá megyek, de előbb magamhoz akartam venni
Feebyt. Most már biztosan lenyugodott. Tudta, hogy jól vagyok –
még akkor is, ha először rettenetesen megijedt. Azt viszont nem
értettem, hogy miért nem válaszol az üzeneteimre. Összeszorult a
gyomrom.
Kifizettem a sofőrt és kiszálltam, aztán berohantam a házba,
hogy magamhoz hívjam Feebyt, aki futva érkezett. Csak úgy
kopogtak a parkettán a kis körmei.
Néhány perc múlva parkoltam le Archer háza előtt. Feebyvel
bementünk a kapun. Odasétáltunk az ajtóhoz, amin halkan
kopogtattam, mielőtt benyitottam és letettem Feebyt. Odakint
éppen szemerkélni kezdett az eső, és szürke felhők gyülekeztek az
égen.
A nappali sarkában álló lámpát leszámítva sötét volt a házban.
Archer a szemközti sarokban ült egy széken. Először észre sem
vettem, úgyhogy amikor megláttam, ijedten a szívemhez kaptam
és halkan felnevettem. Komor, sötét arcot vágott. Azonnal
odamentem hozzá és letérdeltem elé. Az ölébe tettem a kezemet
és felsóhajtottam.
Miután nem moccant, kérdő tekintettel néztem fel rá.
– Hogy van Anne?– érdeklődött.
– Rendben lesz. Reggel jön a testvére – sóhajtottam fel. –
Annyira sajnálom, hogy megijesztett téged ez az egész! Nem
akartalak otthagyni, de Anne-t sem akartam egyedül hagyni.
– Megértelek – felelte még mindig félig csukott szemmel.
Az ajkamba harapva bólintottam.
 – Jól vagy? Min töprengsz itt?
Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is fog
válaszolni. De aztán felemelte a kezét, és azt jelelte:
– Azon, hogy mi történt aznap.
– Aznap? – biccentettem oldalra a fejemet, mert nem
értettem.
– Aznap, amikor rám lőttek, a nagybátyám eljött, hogy
elvigye az anyukámat és engem az apukámtól.
Elkerekedett a szemem, de nem szóltam egy szót sem. Csak
vártam, hogy folytassa.
– Apukám egy bárban volt… ami feltehetően hosszabb időre
lefoglalta.
Archer szünetet tartott és a távolba révedt, mielőtt megint
megtalált a tekintetével.
– Nem mindig volt ő olyan, mint a végén. Vicces és elbűvölő is
tudott lenni, ha akart. De aztán elkezdett inni, és onnantól
elindult a lejtőn. Megütötte anyát, és olyan dolgokkal vádolta,
amiket igazából ő követett el. Mindegy, mert anyukám végül is
egyetlen férfit szeretett, és az Connor bácsi volt. Én tudtam, apa
tudta, sőt az egész város tudta. Az az igazság, hogy én jobban is
szerettem Connor bácsit.
Megint megállt egy pillanatra, és átnézett rajtam. Aztán
folytatta.
– Úgyhogy amikor eljött értünk aznap, és megtudtam, hogy
az ő fia vagyok, nem pedig Marcus Hale fia, örültem neki. A
fellegekben jártam.
Lenézett rám. Nagyon kevés érzelem látszott az arcán, mintha
mélyen visszafojtana mindent.
– A nagybátyám lőtt rám, Bree. Marcus Hale lőtt rám. Nem
tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy csak elsült a fegyver,
amikor dühösen felé rohantam. Akárhogy is, meglőtt, és ez lett
belőle – emelte a kezét a nyakához, és végighúzta a hegen.
Utána pedig végigmutatott saját magán.
 – Ez lett belőle.
Összeszorult a szívem.
– Jaj, Archer! – leheltem. Ő továbbra is csak engem nézett.
Mintha elzsibbadt volna.
– Mi történt velük? Az anyukáddal? – pislogtam fel rá, és
nagyot nyeltem, mert fojtogatott a gombóc a torkomban.
Archer csak egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Marcus hátulról belénk jött, hogy leszorítson minket az
útról. Felborultunk. Anya meghalt a balesetben.
Behunyta a szemét, aztán kinyitotta és folytatta.
– Miután Marcus rám lőtt, szóváltásba keveredett Connor
bácsival az út közepén.
Megint elhallgatott. Olyan volt a tekintete, mint valami
borostyánszínű bánattenger.
– Lelőtték egymást, Bree. Ott, az autópályán, a kék tavaszi ég
alatt lelőtték egymást.
Elgyengültem a borzongástól, Archer pedig tovább mesélt.
– Azután megjelent Tori, és homályosan emlékszem, hogy
nemsokára jött utána egy másik autó is. A következő kép, hogy a
kórházban ébredek.
Zokognom kellett, de visszatartottam.
– Annyi éven át… – ráztam meg a fejemet, mert képtelen
voltam felfogni, mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie. –
Annyi éven át éltél ezzel a tudattal… teljesen egyedül… Ó,
Archer!
Mély lélegzetet vettem, hogy gátat szabjak az érzéseimnek.
Archer lenézett rám. Végre érzelmek villantak a tekintetében,
mielőtt megint másfelé tekintett.
Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a pólóját és a hasára
hajtottam a fejemet. Csendesen folytak a könnyeim, miközben
újra és újra azt suttogtam:
– Annyira sajnálom!
 Nem tudtam, mi mást mondhatnék arra, hogy egy kisfiúnak
ennyi borzalmat kellett átélnie.
De végre megértettem a fájdalmának, a traumájának a
mélységét. Azt, hogy mekkora terhet cipelt. És megértettem, hogy
miért utálja őt Victoria Hale, aki nemcsak arra vágyott, hogy
elvegye a hangját, hanem az önbizalmára, az öntudatára és az
önértékelésére is pályázott. Mert Archer volt a megtestesült
bizonyíték arra, hogy a férje jobban szeretett egy másik nőt, mint
őt valaha. Ráadásul a másik nő nemcsak a férje szívét rabolta el,
hanem az elsőszülött fiát is neki köszönheti. Márpedig az a fiú
mindent elvett tőle.
Még mindig öleltem Archert.
Mintha sok idő telt volna el, mire felegyenesedtem.
– Tiéd a földbirtok, amire ez a város épült. Te vagy Connor
legidősebb fia.
Bólintott, de rám se nézett. Mintha a legkevésbé sem érdekelte
volna.
– Nem akarod, Archer? – kérdeztem, és letöröltem az
arcomról a könnyeket.
– Mégis mi a fenét kezdenék vele? – nézett le rám. – Nem is
tudok kommunikálni senkivel rajtad kívül. Pláne egy egész
átkozott várossal. Az emberek úgy néznek rám, mint a legjobb
poénra, amit életükben hallottak.
– Ez nem igaz – ráztam meg a fejemet. – Mindent olyan jól
csinálsz. Igazából ebben is fantasztikus lennél.
– Nem akarom – jelentette ki tépelődve. – Hadd legyen
Travisé. Semmit sem akarok kezdeni vele. Nemcsak, hogy
alkalmatlan vagyok, de még meg sem érdemlem. Az én hibám
volt. Miattam történt minden, miattam haltak meg.
Mély lélegzetet véve hátrahajoltam.
– A te hibád? Még csak kisfiú voltál. Hogy lehetne ebből
bármi is a te hibád?
Archer kifürkészhetetlen arccal meredt rám.
 – A puszta létezésem okozta a halálukat.
– A saját döntéseik okozták a halálukat. Nem egy hétéves
gyerek! Ne haragudj, de sohasem fogsz meggyőzni arról, hogy
egy személyben te vagy a felelős azért, ami azon a napon négy
felnőtt között történt – ráztam vadul a fejemet, hogy
nyomatékosítsam az „elhangzottakat”.
Archer a vállam fölött elnézve a távolba révedt. Kivártam.
– Régen azt hittem, megátkoztak – mondta úgy, hogy keserű
mosoly bujkált a szája szegletében, amiből grimasz lett. Fél kézzel
megdörzsölte az arcát, mielőtt folytatta. – Lehetetlennek tűnt,
hogy valakinek ennyi szarság jusson egy életre. De aztán
rájöttem, hogy valószínűleg nem arról van szó, hogy
megátkoztak, hanem arról, hogy bűnhődöm.
– Ez nem úgy működik – ráztam a fejemet megint.
A szemembe nézett, én pedig fújtam egyet.
– Régen nekem is eszembe jutott magamról… – tettem hozzá.
–Viszont rájöttem, hogy ha tényleg ebben hiszek, akkor abban is
hinnem kell, hogy az apukám megérdemelte, hogy lelőjék a saját
boltjában. Pedig tudtam, hogy ez nem így van.
Egy pillanatra eltöprengtem, milyen érzés volt azt gondolni,
hogy én is meg vagyok átkozva.
– A rossz dolgok nem azért történnek, mert az ember
megérdemli őket. Egyszerűen nem így működik. Csak… ilyen az
élet. Nem számít, kik vagyunk: el kell fogadnunk a lapot, amit
nekünk osztottak. Hiába szar, meg kell próbálnunk így is
továbblépni, így is szeretni, így is reménykedni... és hinni abban,
hogy okkal járjuk most ezt az utat.
Megfogtam Archer kezét, aztán elengedtem, hogy tovább
jeleljek.
– És próbálj hinni abban, hogy talán abból árad ki a legtöbb
fény, akin a legtöbb a törés.
Archer még mindig engem nézett, mielőtt felemelte a kezét.
 – Nem tudom, képes vagyok-e rá. Tényleg nagyon
próbálkozom, de nem tudom, menni fog-e.
– Képes vagy. Menni fog – jeleltem nyomatékosan.
– Annyira kusza az egész – tette hozzá némi habozás után,
aztán beletúrt rövid hajába. – Nem tudom helyretenni a
történteket. A múltamat, az életemet, hogy beléd szerettem…
Felpillantottam rá, és láttam, ahogy az érzelmek kiülnek az
arcára. Nemsokára felemeltem a kezemet.
– Nem sokra emlékszem az anyukámból – ráztam meg a
fejemet. –Rákban halt meg, amikor még nagyon kicsi voltam.
De arra emlékszem, ahogy azokat a kis keresztszemes
hímzéseket csinálta: fonalból hímzett képeket.
Archer a kezemet figyelte, és a szavak között a szemembe
nézett.
– Szóval egyszer a kezembe vettem az egyik művét. Szörnyen
nézett ki. Káosz volt az egész, tele csomókkal meg egyenetlenül
lógó szálakkal. Alig tudtam kivenni, mit akar ábrázolni a kép.
Archeren tartottam a szememet, és gyorsan megszorítottam a
kezét. Utána megint felemeltem az enyémet.
– De akkor az anyukám odajött, kivette a kezemből az
anyagot, és megfordította. Ott volt előttem a mesterműve –
fújtam ki a levegőt mosolyogva. – Szerette a madarakat.
Emlékszem a képre: egy fészek volt tele fiókákkal. A
mamamadár pont akkor tért vissza.
Egy másodpercre elgondolkodtam.
– Néha ezekre a kis anyagdarabkákra gondolok, amikor az
élet nagyon összekuszálódik, és nehéz megérteni a történéseket.
Próbálom behunyni a szememet, és hinni benne, hogy akkor és
ott még nem látom a másik oldalt, ami pedig előttem van, az
csúnya és zavaros, a csomókból meg a lógó szálakból egy
mestermű rajzolódik ki. Próbálok hinni benne, hogy valami
csúnyának szép is lehet az eredménye, s eljön majd az idő,
amikor meglátom azt is. Te segítettél meglátni a saját képemet,
Archer. Hadd segítsek neked meglátni a tiédet!
Archer átható tekintettel rám nézett, de nem mondott semmit.
Csak óvatosan megfogta a karomat, és az ölébe húzott, hogy
szorosan magához öleljen, aztán beleleheljen a nyakamba.
Egy darabig így üldögéltünk, aztán a fülébe suttogtam:
– Annyira fáradt vagyok… Tudom, hogy még korán van, de
feküdjünk le, Archer! Ölelj magadhoz! Engedd, hogy én is
megöleljelek!
Mindketten felálltunk és bementünk a hálószobájába, ahol
lassan levetkőztünk és bebújtunk a takaró alá. Szorosan magához
húzott, de nem próbált velem szeretkezni. Mintha jobban lett
volna, de még mindig nem volt teljesen ott. Mintha elveszett
volna belül, saját magában.
– Köszönöm, hogy elmondtad a történeted – suttogtam bele a
sötétbe.
Archer csak bólintott, és még szorosabban átölelt.
 HARMINCADIK FEJEZET

BREE

MÁSNAP VOLT A PELIONI RENDŐRSÉG emléknapjának

felvonulása. Az étterem ablakából leragadó szemmel figyeltem,
ahogy elhaladnak a kisebb-nagyobb kocsik, az emberek pedig a
járdán állva lengetik a zászlókat. Zsibbadt voltam, fájt a szívem,
sajgott mindenem.
Nem aludtam túl jól. Éreztem, hogy Archer egész éjszaka
forgolódott. Amikor reggel megkérdeztem, hogy nem tudott-e
aludni, csak bólintott, ám nem szolgált bővebb magyarázattal.
A közös reggelinél sem volt valami közlékeny, utána pedig
hazamentem letenni Feebyt és felvenni az egyenruhámat. Archer
mintha elmerült volna a gondolataiban, amíg készülődtem. Még
mindig befelé figyelt, mégis magához ölelt, mielőtt eljöttem.
– Archer, bébi, mondj valamit! – kérleltem. Nem foglalkoztam
vele, hogy elkések a munkából.
Csak megrázta a fejét, szomorkásan rám mosolygott, és
hozzátette, hogy munka után találkozunk, és majd beszélünk
akkor.
Most pedig aggódva álltam az ablaknál. Szinte üres volt az
étterem, mert az egész város a felvonulást nézte, így zavartalanul
belemerülhettem a gondolataimba néhány percre.
 Néztem, ahogy a régi fajta rendőrautók elhaladnak, a tömeg
pedig még hangosabban örvendezik a vintage kocsiknak.
Keserűség lett úrrá rajtam. Archernek itt kellene lennie.
Archernek ott kellene lennie az apukája tiszteletére rendezett
emlékvacsorán. De még csak meg sem hívták. Mi ütött ebbe a
városba? Victoria Hale, a különc, gonosz ribanc ütött ebbe a
városba. Hogy tud tükörbe nézni az ilyen? Annyi életet
tönkretett… vajon miért? Pénzért? Elismerésért? Hatalomért?
Büszkeségért? Csak a győzelemért?
Most pedig az egész város letérdel előtte, mert mindenki fél a
megtorlástól.
Ahogy ott álltam és végiggondoltam, amit Archer mesélt
nekem előző este, felfordult a gyomrom. Azt hittem, elhányom
magamat. Gyomorforgató és borzalmas volt elképzelni, milyen
lehetett hétéves kisfiúként átélni azt a napot. Vissza akartam
menni az időben, hogy átöleljem Archert, támogassam és
megszabadítsam az egésznek a terhétől. De nem volt rá
lehetőségem, és ez fájt.
Arra eszméltem, hogy rezeg a telefonom az egyenruhám
zsebében. Gyorsan elővettem, és láttam, hogy Ohióból hívnak.
Visszamentem a pulthoz, ahol néhány vendég ült, és a
pihenőasztalnál félreállva felvettem.
– Halló – szóltam bele halkan.
– Üdvözlöm, Bree, itt McIntire nyomozó. Azért hívom, mert
híreim vannak.
A pultra pillantottam. Úgy tűnt, hogy minden vendég
elégedett, úgyhogy hátat fordítottam.
A távolból hallottam, hogy megszólal az ajtó feletti csengő, de
nem fordultam vissza. Majd Maggie gondoskodik az újonnan
érkezőkről, amíg ezt befejezem.
– Hírei vannak?
– Igen. Letartóztattunk valakit.
Elakadt a lélegzetem.
 – Letartóztattak? – suttogtam.
– Igen. A neve Jeffrey Perkins. Az a férfi, akit azonosított.
Behoztuk meghallgatásra, és az ujjlenyomata egyezett azzal, amit
a helyszínen találtunk. Van ügyvédje, úgyhogy nem beszél. Az
apjának van egy akkora cége itt a városban, hogy felkerült a
Fortune magazin ötszázas listájára.
Az ajkamba harapva elgondolkodtam.
– Jeffrey Perkins? Az apja Louis Perkins, ugye?
Lehunytam a szememet, mert a vezetéknévről felismertem az
egyik legnagyobb cincinnati biztosítótársaság tulajdonosát.
– Igen – felelte némi habozás után a nyomozó.
– Egy Jeffrey Perkins-féle miért rabolna ki egy kisboltot? –
kérdeztem kábultan.
– Bárcsak tudnám a választ…! A legjobb ötletem, hogy
kábítószer miatt.
– Hm… – emlékeztem vissza Jeffrey ködös tekintetére, kitágult
pupillájára és zavartságára. Biztos, hogy be volt tépve. Gazdag fiú
súlyos drogfüggőséggel? Kirázott a hideg, és megráztam a
fejemet, hogy visszazökkenjek a jelenbe.
– Most mi lesz, nyomozó?
– Nos, óvadék ellenében ideiglenesen szabadlábra helyezték.
Néhány hónap van a vádemelésig, úgyhogy azt csak ki kell várni.
Elhallgattam egy pillanatra.
– Szabadlábon. Szóval még több várakozás… – sóhajtottam fel.
– Tudom, hogy nehéz. De elég jó bizonyítékaink vannak ellene,
Bree. És az, hogy maga azonosította. Én reménykedem.
Mély lélegzetet vettem.
– Nagyon szépen köszönöm, nyomozó. Kérem, tájékoztasson,
ha bármi fejlemény van!
– Feltétlenül megteszem. További szép napot!
– Önnek is, nyomozó! Viszonthallásra.
Letettem a telefont, és még egy darabig csak álltam ott a
vendégeknek háttal. Ez jó hír, de akkor miért nem érzek örömet
és megkönnyebbülést, ahogy kellene? A hüvelykujjam körmét
rágcsálva, ácsorogva igyekeztem megfejteni saját magamat. Végül
nagyot sóhajtva megfordultam. Victoria Hale és Travis Hale ült a
pult végében, pont tőlem jobbra.
Elkerekedett a szemem, amikor megláttam, hogy Victoria
fagyosan rám mered, Travis pedig a homlokát ráncolja.
Sarkon fordultam, és felkiáltottam:
– Maggie! Tartok egy kis szünetet. Nem vagyok valami jól.
Maggie aggódó arccal fordult felém.
– Oké, szívem – válaszolta, miközben hátrasiettem, hogy ott
maradjak, amíg Travis és Tori elmegy.
Nem sokkal azután, hogy távoztak, egy ablak melletti asztalt
törölgettem éppen, amikor megláttam Archert az út túloldalán.
Zakatolni kezdett a szívem.
– Maggie! Mindjárt jövök.
– Ja, oké – felelte értetlenül a pihenőasztal mellől, aminél
éppen egy magazint olvasott. Biztos nem értette, mi ütött belém.
Kimentem az ajtón és Archer után szóltam. Az út szélén állva,
feszült arccal nézte a felvonuló rendőrautókat. Vajon ugyanarra
gondolt közben, amire én?
Már majdnem leléptem a padkáról, amikor valaki megfogta a
karomat. Megálltam, odafordultam és megláttam Travist. Balra
tőle ott állt Victoria Hale, aki próbált úgy tenni, mintha nem is
léteznék: tekintetét mereven előreszegezte a felvonulásra, és
álmosollyal felszegte az állát.
A vállam fölött hátranéztem Archerre, aki elindult felénk az
úttesten.
– Mennem kell, Travis – igyekeztem kiszabadulni a
szorításából.
– Hé, várj! – tartóztatott fel. Nem engedett. – Hallottam a
telefonhívásodat. Aggódom. Csak tudni akartam, hogy…
– Travis, engedj el! – követeltem felgyorsuló szívveréssel.
Archernek most végképp nem volt erre szüksége.
 – Bree, tudom, hogy nem rajongsz értem, de ha bármit tehetek
érted…
– Engedj el, Travis! – kiáltottam rá, és elrántottam a karomat.
A tömeg mintha egy kicsit elcsendesedett volna körülöttünk:
tekintetük lassan elkalandozott a felvonulásról és felénk irányult.
Mielőtt megfordulhattam volna, egyszer csak egy ököl talált
bele Travis arcába, aki keményen padlót fogott. Mintha lassított
felvételben spriccelt volna a vére előttem. Elakadt a lélegzetem,
mint ahogy Torinak és néhány körülöttünk állónak is. A vállam
fölött hátranézve láttam, hogy Archer áll ott zihálva, elkerekedett
szemekkel, az ujjait tornáztatva.
Eltátottam a számat, aztán Travisre néztem, aki éppen akkor
állt fel. Dühös tekintettel méregette Archert.
– Kurva anyád! – sziszegte fogcsikorgatva.
– Travis! – kiáltott fel Tori Hale. Az arca nem volt eléggé
felvarrva ahhoz, hogy ne látsszon rajta az ijedtség.
Kettejük közé emeltem a karomat, de már túl késő volt. Travis
engem megkerülve rávetette magát Archerre. Mindketten a földre
kerültek, az emberek pedig visszafojtott lélegzettel hátráltak.
Voltak, akik megbotlottak az útpadkán, és a többieknek kellett
felsegíteni őket.
Archer bekapott még egy ütést, mielőtt Travis durván
megfordította, és háttal az aszfaltra lökte. Láttam, ahogy
kiáramlik a tüdejéből az összes levegő és összeszorítja a fogát.
Travis behúzott neki egyet, az állát találta el.
Felzokogtam. Úgy uralkodott el rajtam a félelem, mintha
gyorsan terjedő erdőtűz emésztené a testemet.
– Állj! – kiabáltam. – Hagyd abba!
Travis felemelte a kezét, és megint le akart sújtani vele
Archerre. Te jó ég! Porrá zúzza itt az aszfalton, mindenki szeme
láttára. Az én szemem láttára. Mintha az egész testem felgyorsult
volna: a szívverésem dübörögve visszhangzott a fülemben, a
pulzusom pedig az egekbe szökött.
 – Állj! – ordítottam a zokogástól magas hangon. – Testvérek
vagytok, hagyjátok már abba!
Mintha megállt volna az idő. Travis ökle megállt a levegőben,
Archer pedig felém kapta a tekintetét. Hallottam, hogy Tori mély
lélegzetet vesz.
– Testvérek vagytok – ismételtem könnyek között. –
Könyörgöm, ne csináljátok ezt! Ez a nap az apátokról szól. Ő nem
akarná ezt. Kérlek... kérlek, hagyjátok abba!
Travis lenyomta Archer mellkasát, de leszállt róla és felállt.
Archer is gyorsan felpattant, hogy az állát masszírozva
végignézzen a bámészkodó embereken. Arcán egyszerre
tükröződött harag, félelem és értetlenség. Mindhárom meg-
megvillant aranybarna szemében.
Újabb aranybarna szempár nézett velem szembe, amikor
Travis nem túl durván félretolta Archert az útból.
– Nem testvérek vagyunk, hanem unokatestvérek – nézett rám
úgy, mintha megőrültem volna.
Megráztam a fejemet. Archerre függesztettem a tekintetemet,
de ő nem nézett rám.
– Ne haragudj, Archer! Nem akartam elszólni magam. Bocsáss
meg! – suttogtam. – Bárcsak visszaszívhatnám!
– Mi a fasz van? – kérdezte Travis.
– Menjünk innen! – vicsorogta Tori Hale Travisnek. – Ez egy
állat – sziszegte Archerre mutatva. – Őrültek mindketten.
Egyetlen másodpercig sem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a
komédiát.
Megpróbálta magával húzni Travist a karjánál fogva, de a fia
könnyedén lerázta.
Travis közelről a szemébe nézett. Valami átfutott a tekintetén,
mintha most értett volna meg valamit.
– Nos, hát az ilyesmit elég könnyen bizonyítani lehet egy
egyszerű vérvétellel – felelte higgadtan Travis az anyjával
farkasszemet nézve. Tori elsápadva fordította el a fejét. Travis
csak nézte.
– Jézusom… Tehát igaz. Te tudtad.
– Nem tudok semmi ilyesmiről! – ellenkezett Tori
hisztérikusan.
– Gondoltam! – szólalt meg valaki a tömegben, mire
odakaptam a fejemet. Mandy Wright tartott felénk. – Abban a
pillanatban, amikor felnéztél rám azokkal a szemekkel az
anyukád karjaiból, már gondoltam. Connor Hale szemei… az
édesapád szemei – suttogta Mandy Archerre meredve.
Behunytam a szememet és még több könnycsepp folyt végig az
arcomon.
Jaj, istenem!
– Elég! – kiabálta Tori. – Ha maga nem megy el, én fogok. A
férjemről beszél. És pont ezen a napon beszennyezni az emlékét…
mindnyájuknak szégyenkezniük kellene! – szegezte vörös körmű,
csontos ujját egymás után mindegyikünkre ugyanazzal a fagyos
arckifejezéssel. Azzal megfordult és kifurakodott a tömegből.
Gyorsan Travisre pillantottam, aztán visszavándorolt a
tekintetem Archerre. Archer egyszer rám nézett, aztán Travisre és
Mandyre, végül pedig a minket bámuló tömegre. Olyan arcot
vágott, mint aki épp pánikba esik. Akkor jöttem rá, hogy az
emberek tátott szájjal nézik és suttognak. Összeszorult szívvel
tettem egy lépést felé, de ő hátralépett és megint a tömeget
vizslatta.
– Archer! – nyúltam felé. Megfordult, és elindult, hogy
keresztülfurakodjon a lényegében mozdulatlan tömegen.
Megálltam, és lehajtott fejjel leeresztettem a karomat.
– Bree? – kérdezte Travis. Lesújtó pillantást vetettem rá.
– Ne! – préseltem ki a fogaim között. Aztán elfordultam tőle és
visszarohantam az étterembe. Maggie az ajtóban állt.
 – Menj utána, drágám! – mondta kedvesen, miközben a
vállamra tette a kezét. Nyilván látta az egészet. Az egész város
látta.
– Időre van szüksége – ráztam meg a fejemet. Fogalmam
sincs, honnan tudtam. Egyszerűen csak tudtam.
– Jó. Akkor legalább menj haza! A mai napnak már úgyis
lőttek.
Bólintottam.
– Köszönöm, Maggie.
– Magától értetődik, drágám.
– A hátsó ajtón fogok kimenni. A sikátorban áll a kocsim,
úgyhogy el tudom kerülni a lezárt utcákat.
Maggie bólintott. Meleg tekintetében együttérzés tükröződött.
– Ha bármire szükséged van, hívj csak!
– Meglesz – válaszoltam, és mellé egy kis mosolyra is futotta.
Úgy hajtottam hazáig, hogy azt se tudtam, hol vagyok.
Semmire sem emlékeztem a hazaútból. Bevonszoltam magamat a
házba és lerogytam a kanapéra, Feeby pedig felugrott az ölembe,
és elkezdte nyalni az arcomat. Ekkor kezdtek folyni a könnyeim.
Hogy állhatott minden a feje tetejére mindössze néhány nap
alatt?
Olyan érzésem támadt, mintha Archer egy időzített bomba
lenne, amelyik bármikor felrobbanhat. Segíteni akartam neki, de
fogalmam sem volt, hogyan. Tehetetlennek és felkészületlennek
éreztem magam. Letöröltem a könnyeimet, aztán még üldögéltem
ott egy kicsit megoldást keresve.
Lehet, hogy el kell tűnnünk ebből a városból. Csak bedobálni a
cuccainkat a kocsiba, és elmenni egy új helyre. Jesszus! Ismerős
ötlet. Connor Hale is pont erre gondolt, nem? És nézzük csak, mi
lett belőle. Nem sok jó.
Amúgy meg Archernek milyen lenne? Már így is azzal küzd,
hogy nem tartja magát igazi férfinak. Hogy érezné magát, ha
munkába állnék egy új helyen, ő pedig egész nap otthon ülne? Itt
legalább itt van a birtoka, a munkái, a háza, a tava…
Bár most lehet, hogy mindent tönkretettem a számára.
Grimaszba rándult az arcom az elsöprő bűntudattól. Sikerült
eljutnia velem odáig, hogy biztonságosnak érezze elhagyni a
házát, most pedig megint olyan lesz neki, mintha rejtőzködnie
kellene a birtokán… fél, hogy az emberek megbámulják és
sutyorognak, ha meglátják. Hogy ítélkeznek fölötte a sérülése
miatt, amitől kevesebbnek érzi magát.
Néhány perc múlva megviselten feltápászkodtam, kivittem
Feebyt, aztán visszamentem lezuhanyozni. Még mindig a
felvonuláson történteken járt az eszem. El kell mennem
Archerhez bocsánatot kérni. Nem akartam elkotyogni a titkot,
amit nem akart elmondani senkinek. Mégis megtettem. Most
pedig neki kell együtt élnie a következményekkel, ha lesznek.
Felvettem valami meleg ruhát, mert nem tudtam mit kezdeni a
csontomig hatoló borzongással, és ráérősen megszárítottam a
hajamat.
Lefeküdtem az ágyra, s megint úrrá lett rajtam a szomorúság.
Gyenge voltam, és nem bírtam semmi pozitívumot felfedezni a
helyzetben – leszámítva azt, hogy fülig szerelmes voltam
Archerbe. Talán azért volt így, mert szörnyen fáradt voltam.
Talán csak pihennem kellett néhány percig…
Nemsokára kinyitottam a szememet és az órára néztem. Jaj,
istenem, két órát aludtam! Felpattantam és lesimítottam a
hajamat.
El kell mennem Archerhez. Biztos nem érti, hogy miért nem
egyenesen hozzá mentem. Hátat fordított nekem, de adtam neki
néhány órányi időt. Remélhetőleg már jobb színben van.
Istenem… kérlek, ne legyél rám dühös! – gondoltam, amikor
beszálltam a kocsiba és elfordítottam a slusszkulcsot.
Néhány perc múlva beléptem a kapun és odasétáltam Archer
házához. Bekopogtam, elfordítottam a kilincset, de síri csend
fogadott. Az ablakon beszűrődő alkonyat épphogy bevilágította az
elém táruló szobát.
– Archer? – szólaltam meg, miközben baljós érzés járta át a
testemet. Igyekeztem nem foglalkozni vele. – Archer?
Semmi.
Ekkor vettem észre a kanapé mögötti asztalra támasztott
levelet, rajta a nevemmel.
Remegő kézzel felemeltem és széthajtogattam a papírt.
Hatalmába kerített a félelem.

Bree!

Ne hibáztasd magad! Nem a te hibád, ami ma a

felvonuláson történt. Hanem az enyém, csak az enyém.
Elmegyek, Bree. A nagybátyám kocsijával. Még nem
tudom, hová megyek, de el kell mennem. Végig kell
gondolnom a dolgokat, és talán egy kicsivel többet
megtudnom arról, hogy kivé válhatok ebben a világban –
ha válhatok egyáltalán valakivé. Már a puszta gondolattól
is rettegés tölt el, de még ijesztőbb lehetőségnek tűnik itt
maradni az érzéseimmel. Tudom, hogy nehéz megérteni.
Még magam sem értem teljesen.
Kétszer hittem, hogy elveszítettelek. Már maga a
lehetőség is tönkretett. Tudod, mit csináltam, amikor
néhány percet késtél, és hallottam, hogy a mentő a házad
felé tart? Hirtelen rám tört a hányinger, és ott, a házam
előtt kellett könnyítenem magamon, aztán rohantam
hozzád. Halálra ijesztett a helyzet. És az az igazság, hogy
mindig lesz valami: nem csak a mentő, hanem ha például
később érsz haza a munkából, flörtöl veled egy srác, vagy…
milliónyi helyzet, amit még el sem tudok képzelni. Mindig
lesz valami, ami azzal fenyeget, hogy elvesz téged tőlem.
Még akkor is, ha valami apróság, és akkor is, ha csak az én
 fejemben létezik. Végül ez tenne tönkre kettőnk között
mindent. Elkezdenélek bántani, mert nem tudsz
helyrehozni, sosem leszel képes eléggé bátorítani. Úgyis
csak szánalmat érzel majd irántam, mert egyedül kell
cipelned kettőnk terhét. Nem hagyhatom, hogy így legyen.
Megkértelek, hogy ne hagyd, hogy tönkretegyem, ami
kettőnk között van, de szerintem képtelen vagyok máshogy
cselekedni.
Tegnap este, miután elaludtál, folyton az a történet járt
a fejemben, amit anyukád hímzett képeiről meséltél. Ma is
arra gondoltam, és iszonyúan szeretnék hinni benne, hogy
igazat mondtál… hogy valami gyönyörű is kijöhet a
csúnya felfordulásból, a sok fájdalomból, abból a sok
mindenből, ami azzá tett engem, aki vagyok. Meg akarom
nézni, mi van a másik oldalon. De az szerintem csak én
lehetek, aki megfordítja a képet. Nekem kell megtennem a
szükséges lépéseket. Nekem kell megértenem, hogy áll
össze a kép, hogy nyer minden értelmet – hogy hogy néz ki
a saját képem.
Nem kérlek arra, kogy várj meg. Sosem lennék ennyire
önző. De kérlek, ne utálj! Soha, de soha nem akarnék
fájdalmat okozni, de nem vagyok elég jó neked. Most
senkinek sem vagyok elég jó, és meg akarom tudni, kogy
lehetek-e.
Kérlek, érts meg! Kérlek, tudd, kogy szeretlek! Kérlek,
bocsáss meg!
Archer

Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, és könnycseppek csorogtak

végig az arcomon. Felzokogtam, elejtettem a levelet, és a szám elé
kaptam a kezemet.
A levél alatt volt egy kulcscsomó, a telefonja és egy
határozatlan időre szóló kutyapanziós bizonylat. Megint
felzokogtam, és lerogytam a kanapéra. Ugyanarra a kanapéra,
amelyiken Archer ringatott, miután kimentett a nagybátyja
állította csapdából. Ugyanarra a kanapéra, ahol először
megcsókolt. Belezokogtam a párnába. Vissza akartam kapni.
Kétségbeesetten hallani akartam, ahogy belép az ajtón. Minden
porcikámon eluralkodott a vágyakozás. De továbbra is csend
honolt körülöttem, amit csak az elfúló sírásom tört meg.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

BREE

VÁNSZOROGVA TELTEK A NAPOK. Mintha kettéhasadt volna a

szívem, és kősziklaként ült volna a mellkasomban. Folyton úgy
éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Annyira hiányzott, hogy
többnyire mintha víz alatt lettem volna. Körülnéztem, és
elgondolkodtam, hogy miért nem érzek semmiféle kapcsolatot a
külvilággal, miért olyan ködös, távoli és elérhetetlen minden és
mindenki.
Aggódtam is. Vajon mit csinálhat? Hol alszik? Hogy
kommunikál azokkal, akikkel kommunikálnia kell? Fél?
Igyekeztem gátat szabni az aggódásomnak, hiszen ez az egyik oka
annak, hogy elment. Kevesebbnek érezte magát, mert annyira
rám volt utalva a világban. Nem pont ezt mondta, de tudtam,
hogy így van. Nem akarta úgy érezni, hogy az anyukája vagyok.
Inkább arra vágyott, hogy egyenrangú partnerek legyünk, és néha
ő legyen a védelmezőm, akire én támaszkodhatok.
Megértettem. Mégis összetörtem attól, hogy az volt a
megoldása erre a problémára, hogy elhagy. Vajon visszajön?
Mikor? És amikor megteszi, szeretni fog még?
Nem tudtam. De ki kellett várnom. Úgy döntöttem, akár
örökké várok, ha kell. Megmondtam neki, hogy sohasem hagyom
el, és nem is fogom. Itt leszek, amikor visszatér.
 Dolgoztam, bejártam meglátogatni a gyorsan gyógyuló Anne-t,
sétáltam a tóparton, tisztán és rendben tartottam Archer lakását
és hiányoltam őt. Egymásba csordogáltak a napok, egyik üres
követte a másikat.
Az egész város vadul pletykált egy ideig arról, amit
megszellőztettem. Miután kiderült a dolog, senki sem lepődött
meg rajta túlzottan, hogy Archer is Connor fia. Az emberek
kombináltak, hogy Archer visszajön-e majd követelni, ami
jogosan az övé – illetve visszajön-e egyáltalán. Engem viszont ez
egyáltalán nem érdekelt. Csak őt akartam.
A felvonulás másnapja óta Victoria Hale meglepő módon
elérhetetlennek bizonyult. Felmerült bennem, hogy ez talán
aggodalomra ad okot, hiszen nem annak a fajtának tűnik, aki
csendesen tudomásul veszi a kudarcot, de túlságosan fájt a
szívem, hogy bármit is tegyek az ügyben. Lehet, hogy csak azt
hitte, hogy Archer nem jelent rá veszélyt. Talán tényleg nem
jelentett. Belesajdult a szívem.
Travis próbált velem beszélni néhányszor a felvonulás után, de
rövidre zártam a dolgot, és hála az égnek nem erőltette. Nem
utáltam, de túl sok lehetőséget kihagyott, hogy jobb emberként
viselkedjen Archerrel. Ehelyett azt választotta, hogy lekicsinyel
valakit, aki már amúgy is annyi problémával küszködik. Sohasem
lesz bennem iránta egy szemernyi tisztelet sem. Csak papíron
Archer testvére.
Az ősz télbe fordult. Az élénk színű levelek elszáradtak és
lehulltak a fákról, nagyon lehűlt a levegő, a tó pedig befagyott.
Egy késő novemberi napon, néhány héttel azután, hogy Archer
elment, Maggie odajött hozzám, miközben a pult mögött
újratöltöttem a készleteket.
– Bree drágám, hazamész hálaadásra? – tette a vállamra a
kezét.
Felegyenesedtem és megráztam a fejemet.
– Nem. Itt maradok.
 Maggie szomorúan nézett rám.
– Szívem, ha visszajön, amíg nem vagy itt, felhívlak.
Vadul ráztam a fejemet.
– Nem. Muszáj itt lennem, amikor visszajön.
– Rendben van, drágám. Rendben. Hát akkor hozzánk jössz
vendégségbe hálaadáskor. A lányunk meg a családja is itt lesz. És
Anne és a húga is átjönnek. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat.
– Oké, Maggie. Köszönöm – mosolyogtam.
– Remek – mosolygott ő is, de valahogy még mindig
szomorúnak látszott.
Aznap Norm leült mellém a pihenőasztalhoz záráskor, miután
az összes vendég elment. Maga elé vett egy szeletet a sütőtökös
pitémből és nagyot harapott belőle.
– A te sütőtökös pitéd a legjobb, amit valaha ettem – mondta,
mire elkezdtem sírni ott az asztalnál, mert tudtam, hogy Norm
így fejezi ki, hogy szeret engem.
– Én is szeretlek! – zokogtam, mire Norm hunyorogva felállt.
– Uhh, jesszus… Maggie! Bree-nek szüksége van rád.
Lehet, hogy egy kicsit túlérzékeny lettem.

***

Beköszöntött a december, és leesett az első kis hó Pelionban.

Mindent beborított, varázslatos ragyogásba vonta az egész várost:
mintha még régimódibb lett volna, akár egy Thomas Kinkade-
festmény.
December másodikán volt Archer szülinapja. Szabadnapot
vettem ki, amit úgy töltöttem el, hogy leültem a házában a
kandalló elé az Ethan Frome-ot olvasni. Nem tűnt a legjobb
választásnak – Archernek igaza volt, tényleg a világ egyik
legnyomasztóbb könyve. De ez az ő napja volt, úgyhogy közel
akartam érezni magamat hozzá.
 – Boldog szülinapot, Archer! – suttogtam aznap este, és
elmondtam a kívánságomat is: „Gyere vissza hozzám!”
Nagyjából egy héttel később, egy hideg szombat reggelen a
kanapén ültem otthon Feebyvel. Éppen olvastam, amikor halk
kopogást hallottam az ajtó felől. A torkomban kezdett dobogni a
szívem, és gyorsan kilestem az ablakon. Egy bőrig ázott fiú képe
futott át az agyamon.
Melanie állt a verandámon vastag, hosszú kabátban,
élénkrózsaszín sapkában és sállal. Összeszorult a gyomrom.
Imádtam Melanie-t, de egy pillanatra megengedtem magamnak,
hogy reménykedjek: Archer jött vissza hozzám. Odamentem az
ajtóhoz, hogy beengedjem Melanie-t.
– Szia! – mosolygott rám.
– Gyere be! – borzongtam meg a nyitott ajtón beáramló jeges
fuvallattól.
Melanie belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
– Azért jöttem, hogy magammal vigyelek, és megnézzük, ahogy
felkapcsolják a pelioni karácsonyfa fényeit. Gyere, öltözz! – adta
ki az utasítást.
– Melanie… – sóhajtottam fel.
– Á-á… – rázta meg a fejét. – Nemleges választ nem fogadok
el. Nem hagyom, hogy te legyél Pelion macskás vénlánya.
– Pelion macskás vénlánya? – nevettem fel a hangulatom
ellenére.
– Ühüm – felelte, miközben szomorúság ült ki csinos arcára. –
Már több mint két hónapja elment, Bree. Tudom, hogy hiányzik
neked, tényleg. De nem fogom hagyni, hogy itt ücsörögj a házban
és folyton bánkódj miatta. Ez nem egészséges. Úgy döntött, hogy
elmegy, szívem – folytatta még lágyabb hangon. – És tudom,
hogy megvolt rá az oka. De attól még neked megvan a magad
élete. Megvannak a barátaid. Oké, hogy hiányzik, de az élet nem
áll meg.
 Végiggördült az arcomon egy könnycsepp. Letöröltem és
szipogtam egyet. Újabb könnycsepp kíséretében bólintottam.
Melanie átölelt és magához szorított, majd nemsokára
hátralépett.
– Hideg van. Jól bugyoláld be magad! Vegyél fel valami
macskaszőr nélkülit.
Halkan felnevettem, aztán letöröltem az arcomról az utolsó
könnycseppet.
– Jó – suttogtam, és elmentem felöltözni.
A belváros felé kocsikázva láttam, hogy mindenhol karácsonyi
fények világítanak. Ahogy körülnéztem ebben a kis városban,
amit annyira megszerettem és ahol annyian a szívemhez nőttek,
most először éreztem valami nyugalomfélét azóta, hogy Archer
elment.
Lizával a főtéren összegyűlt tömegben találkoztunk. Többet
mosolyogtam, mint az elmúlt két hónapban összesen. Mindkét
lány beavatott a legfrissebb randisztorijaiba, miközben
üdvrivalgások és füttyögések közepette kigyúltak a karácsonyfa
fényei.
Magamba szívtam a friss decemberi levegőt, és felnéztem a
csillagokkal teli égre. Gyere vissza hozzám! – suttogtam némán.
Békesség lett úrrá rajtam. Körülnéztem, aztán magamhoz öleltem
a barátaimat, és csak úgy mosolyogtam.

***

Gyorsan eltelt a karácsony. Natalie könyörgött ugyan, hogy

menjek haza és töltsem vele, de nemet mondtam, és inkább ezt az
ünnepet is Maggie-vel és Normmal töltöttem. Jobban voltam,
igyekeztem élni az életemet, de Pelionban kellett maradnom.
Muszáj volt itthon lennem, ahol Archer tudta, merre találjon.
Vajon jól van? Az ablakomnál állva bámultam a befagyott
tavat. Szállingózott a hó. Eszembe jutott, hogy vajon melegben
van-e, van-e elég pénze? Jól megy-e még az a régi autó?
Hiányzom-e neki annyira, mint amennyire ő nekem?
– Gyere vissza hozzám! – suttogtam ezredszer, amióta elment.
Szilveszterkor csak délig volt nyitva az étterem. Melanie és Liza
meghívott egy hatalmas buliba a tó túlpartjára, valami fickónak a
házába, aki egész évben ott lakik. Igent mondtam, de most, ahogy
éppen belebújtam a Mandy butikjában direkt erre az alkalomra
vett kis fekete ruhába, eszembe jutott, hogy felhívom a lányokat
és kimagyarázom. Egyszerűen nem volt bulihangulatom. De
tudtam, hogy úgysem vennének komolyan, és nem fogadnák el a
visszautasítást, úgyhogy felsóhajtva folytattam a frizurám és a
sminkem elkészítését.
Eltartott egy darabig, mire sikerült úgy feltűznöm a hajamat,
hogy szerintem jól nézzen ki, aztán nagy műgonddal kifestettem
magam. Először éreztem magam csinosnak azóta, hogy Archer
elment, és magával vitte a vágyakozó-csodáló arckifejezését,
amitől a világ legkívánatosabb nőjének éreztem magam. Behunyt
szemmel vettem egy mély lélegzetet, és gombóccal a torkomban
nagyot nyeltem.
Liza és Melanie nyolcra jöttek értem, a buliba pedig félóra
múlva érkeztünk meg. Hatalmas villa volt a város határán túl. A
hosszú kocsifeljárón végighajtva elakadt a lélegzetem.
– Csajok, nem is mondtátok, hogy egy filmsztár otthonába
jövünk…
– Jó, mi? Gage Buchanan a neve. Az apukájáé az itteni
üdülőterület. Faszkalap módon tud viselkedni, ha akar, de óriási
bulikat rendez, ahová általában minket is meghív, mert a
barátnőnk a tesója, Lexi.
Bólintottam, és végignéztem a gyönyörűen kivilágított házon
meg az előtte parkoló kocsikon. Vörös zakós komornyik nyitotta
ki a kocsi ajtaját, amikor megérkeztünk, Melanie pedig átadta
neki a slusszkulcsot.
 Elsétáltunk az előkert hatalmas szökőkútja mellett, a bejárati
ajtónál pedig ajtónálló fogadott minket. Nem mosolygott, csak
intett, hogy menjünk be. Liza vihogott a ruhatár felé menet.
A ház belseje még lélegzetelállítóbb volt. Az előtérből széles
lépcsősor vezetett felfelé, mindenhol márvány és gyertyafény
csillogott. A klasszikus vonalvezetésű bútorok drágának
látszottak, és elég nagyok voltak ahhoz, hogy betöltsék a hatalmas
helyiségeket. Minden olyan grandiózusnak és túlméretezettnek
tűnt. Úgy éreztem magam, mint Aliz Csodaországban, amikor
végigsétáltam a hatalmas portrékkal díszített széles folyosón,
aminek az összes padlótól plafonig érő ablaka egy-egy külön
erkélyre nyílt.
Csak sétálgattunk a házban, miközben én szemügyre vettem
mindent, és nem nagyon figyeltem oda Liza és Melanie csevejére.
Gyönyörű volt a dekoráció: arany és fekete szerpentinek és
léggömbök mindenhol, az asztalok pedig tele voltak trombitával
és konfettivel, hogy megünnepelhessük, amikor az óra éjfélt üt.
Az emberek nevetgéltek és beszélgettek, de én képtelen voltam
hangulatba hozni magam. Ideges voltam és forróság öntött el,
mintha éppen máshol kellene lennem, de nem tudtam, hogy hol
és miért. Lassan körbefordultam, és végigjárattam a
pillantásomat a körülöttem állókon. Kerestem valamit, de
fogalmam se volt, mit.
A bálterembe lépve odalépett hozzánk egy lány tálcával a
kezében, és pezsgővel kínált minket. Mindhárman elvettünk egy
pohárral, én pedig elgondolkodva körbenéztem.
– Bree? Föld hívja Bree-t! – kacagott Liza. – Hol jár az eszed?
Rámosolyogtam és visszazökkentem a jelenbe.
– Bocsi, teljesen magával ragadott ez a hely.
– Na, idd meg! Sürgős táncolnivalónk van.
– Oké – nevettem, és próbáltam nem foglalkozni a furcsa
érzéssel.
 Megittuk a pezsgőt, aztán a táncparkett felé vettük az irányt.
Miközben táncoltunk és nevetgéltünk, kezdtem megérezni a
pezsgő hatását, amitől lassan visszatértem a jelenbe.
Véget ért a tempós szám, amire táncoltunk, és egy lassú
következett, úgyhogy elindultunk lefelé a parkettről.
– Hé, ott van Stephen és Chris – pillantott Melanie két fiatal
férfi felé, akik a táncparkett szélén állva trécseltek. Észrevették
Lizát és Melanie-t, úgyhogy mosolyogva intettek, hogy menjenek
oda.
– Beszélgessetek csak velük! – fogtam meg Melanie karját. –
Amúgy is szívni akartam egy kis friss levegőt.
– Biztos? – ráncolta a homlokát Melanie. – Veled mehetek.
– Nem, tényleg nem kell, jól vagyok – ráztam meg a fejemet. –
Komolyan.
Haboztak egy kicsit.
– Oké, de utánad megyünk és megkeresünk, ha túl sokáig
maradsz – kacsintott mosolyogva Melanie. – És ha akkor egy
üres szobában találunk, ahogy a család macskáját pátyolgatod,
igenis közbeavatkozunk.
Felkacagtam.
– Megígérem, hogy nem maradok kint sokáig.
A bálteremből kilépve a nagyobb erkély felé vettem az irányt,
amit láttam idefelé jövet. A friss levegőre érve mély lélegzetet
vettem. Hűvös volt, de nem fáztam. A tánc után jólesett a
bőrömnek.
Végigsétáltam az erkélyen, és közben végighúztam a
kőkorláton a kezemet. Varázslatos volt odakint. Hatalmas,
égősorral feldíszített fák sorakoztak dézsákban a fal mellett,
közöttük kis, bensőséges hangulatú padokkal, amiken csak ketten
fértek el. Oldalt kihajoltam, lenéztem az egy emelettel lejjebb
nevetgélő és beszélgető vendégekre, aztán felegyenesedve csak
álltam ott néhány percig. Mélyeket szippantottam a levegőből, és
felnéztem a csillagokra.
 Az a furcsa érzésem támadt, hogy valaki figyel. Lassan
megfordultam. Ugyanolyan érzés lett úrrá rajtam, mint amilyen
odabent az előbb. Kissé megráztam a fejemet, és igyekeztem
visszahozni magam a jelenbe.
Egy kacarászó párocska rontott ki az erkélyre. A férfi fogdosta
a nőt, aki incselkedve eltolta magától, aztán magához húzta és
megcsókolta.
Elfordítottam a fejemet. A szerelmesek látványától
összeszorult a szívem. Kérlek, gyere vissza hozzám! – kértem
némán.
A pár mellett elhaladva visszasétáltam az ajtóhoz és
bementem, hogy kettesben hagyjam őket. A folyosóra érve
megálltam, hogy vegyek még egy mély lélegzetet, mielőtt
visszatérek a bálterembe. Ekkor valaki megfogta a karomat.
Megijedtem. Elakadt a lélegzetem, egészen lassan fordultam meg.
Magas, jóképű pasi állt velem szemben hollófekete hajjal és
mélykék szemekkel. Le sem vette rólam a szemét.
– Tánc? – kérdezte velősen, és már nyújtotta is a kezét, mintha
készpénznek venné a válaszomat.
– Ööö… jó – feleltem halkan. Kifújtam az addig benntartott
levegőt és megfogtam a kezét.
Odavezetett a táncparkettre, és a közepén megállva magához
húzott.
– Mi a neved? – suttogta a fülembe mély, bársonyos hangon.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy belenézzek kék szemébe.
– Bree Prescott.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Bree Prescott. Gage Buchanan
vagyok.
– Ó, ez a te házad! Köszi, hogy vendégül látsz. Liza és Melanie
Scholl barátnője vagyok. Nagyon szép az otthonod.
Gage elmosolyodott, aztán könnyedén megpörgetett. A teste
együtt áramlott a zenével. Könnyű volt követni őt, pedig
bevallottan nem vagyok túl jó táncos.
 – És miért nem találkoztam veled eddig? Nehezen hiszem,
hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te, nem téma a városban. Én
biztosan beszélnék rólad – kacsintott.
Nevetve hajoltam hátra.
– Pelionban lakom. Lehet, hogy…
Hirtelen elhallgattam, mert halkabbá vált a zsibongás a
teremben. Beszélgetés helyett már csak suttogás hallatszott a
tömegben, az In My Veins című dal pedig mintha most
hangosabban szólt volna. Gage megállt, úgyhogy én is, és
értetlenkedve néztünk körül.
Ekkor láttam meg őt. Ott állt a táncparkett szélén,
kifürkészhetetlen arccal rám szegezve azt a gyönyörű
whiskeyszínű tekintetét.
A torkomban kezdett dobogni a szívem. Elakadó lélegzettel a
szám elé kaptam a kezemet. Testem minden egyes sejtjét
színtiszta boldogság árasztotta el. Úgy állt ott, mint valami
istenség: valahogy magasabbnak, hatalmasabbnak tűnt. Olyan
tekintély áradt belőle, amilyen korábban nem, ám a szemében ott
volt az a szépséges gyengédség. Megigézve pislogtam. Sötét haja
hosszabb lett, rágöndörödött az inggallérjára. Fekete öltöny,
nyakkendő és pasztellszínű ing volt rajta. A válla még
szélesebbnek hatott, a termete még nagyobbnak, a szépsége még
sugárzóbbnak. Háromszorosára gyorsult a pulzusom, ahogy
gyönyörködtem benne.
Halványan tudatosult bennem, hogy az emberek minket
néznek, miközben tettem felé egy lépést, ő pedig elindult felém –
mintha két mágnes közeledett volna egymáshoz, valamiféle
irányíthatatlan energia hatására. Hallottam, hogy egy idősebb
hölgy azt suttogja a tömegben:
– Kiköpött Connor Hale, ugye? – jegyezte meg álmatag
hangon.
A táncparketten lévő emberek elléptek az útjából. Én pedig
csak álltam, és várakoztam. Fények villantak fel körülöttem, a
zene pedig hangosabban szólt, ahogy Archer odaért hozzám, és
valamiért tőlem jobbra állapodott meg a pillantása.
Valaki megfogta a karomat, és Archerről Gage-re néztem,
akinek meg is feledkeztem a jelenlétéről. Mosolyogva odahajolt,
hogy a fülembe suttogja:
– Egyszeriben nyilvánvalóvá vált, hogy már foglalt vagy.
Örülök, hogy megismerhettelek, Bree Prescott.
Sóhajtva visszamosolyogtam rá.
– Én is örülök, Gage.
Úgy tűnt, hogy Gage Buchanen jobb fej fickó, mint ahogy azt
Liza és Melanie feltételezte róla. Biccentett Archer felé, aztán
eltűnt a tömegben.
Megint felnéztem Archerre, és néhány másodpercig mást se
csináltunk, csak bámultuk egymást. Utána felemeltem a kezemet.
– Itt vagy – jeleltem, és örömkönnyek tolultak a szemembe.
Nagyot sóhajtott, és melegség sugárzott az arcából, amikor ő is
jelelni kezdett.
– Miattad jöttem.
Ekkor ült ki az arcára a leggyönyörűbb mosoly, amit életemben
láttam. A karjaiba vetettem magam, hogy sírva a nyakába
temessem az arcom és magamhoz szorítsam. Belekapaszkodtam a
férfiba, akit szeretek.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

ARCHER

SZOROSAN MAGAMHOZ ÖLELTEM, hogy magamba szívjam mesés

illatát. Túlcsordult a szívem a megkönnyebbüléstől, hogy végre a
karjaimban érezhetem. Az én Bree-m! Olyan szörnyen hiányzott,
hogy az első hetekben azt hittem, meghalok nélküle. De nem
haltam meg. Annyi mesélnivalóm volt neki, annyi mindent meg
akartam vele osztani!
Hátraléptem, hogy belenézzek a smaragdzöld szemébe, és
lássam az imádott aranyszínű szeplőit, amik most még jobban
ragyogtak a csillogó könnycseppek alatt. Lenyűgöző volt. És
istenemre reméltem, hogy még mindig az enyém.
– Nem igazán tudok táncolni – jeleltem, miközben le sem
tudtam venni róla a szememet.
– Én sem vagyok valami profi – felelte apró mosoly
kíséretében.
De azért átkaroltam és magamhoz húztam, hogy elkezdjünk
ringatózni a zenére. Majd úgyis rájövünk.
Végigsimítottam a tenyeremmel a meztelen hátát, mire
megborzongott az ölelésemben. Mindketten néztük, ahogy a
másik kezemmel megfogom az övét, és összefonjuk az ujjainkat.
Gyorsan az arcára vándorolt a tekintetem. Szétnyíltak az ajkai és
nyelt egyet, amikor egymás szemébe néztünk.
 Közelebb húztam magamhoz, hogy összeérjen a testünk,
amitől boldog nyugalom árasztott el.
Amikor véget ért a szám, mindketten hátraléptünk.
– Ez most a valóság? – kérdezte Bree.
– Nem tudom. Szerintem igen. De olyan, mint egy álom –
mosolyogtam.
Halkan felkacagva leszegte a tekintetét, aztán megint
felpillantott rám.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Elmentem hozzád – jeleltem. – Anne meglátott, és
elmondta, hová jöttél.
Az arcom felé nyúlt, mintha meg akarna győződni róla, hogy
tényleg ott vagyok. Behunyt szemmel simultam az érintésébe.
Nemsokára ismét jelelni kezdett.
– Hol voltál, Archer? Mit…
Két kézzel megfogtam a kezeit, hogy félbeszakítsam, ő pedig
meglepetten pislogott fel rám. Elengedtem.
– Annyi mindent el kell mondanom, annyi mindent meg kell
beszélnünk!
– Szeretsz még? – kérdezte, és most a sebezhetőség könnyei
mögül pislogott rám. Minden érzelem kiült az arcára. Annyira
szerettem, hogy még a zsigereimen is eluralkodott az érzés.
– Sohasem szűntelek meg szeretni, Bree.
Reméltem, látja a szememen, hogy tiszta szívből mondom ezt,
az egész lényemmel.
Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, aztán lefelé pillantott,
mielőtt a mellkasomat fixírozva kijelentette:
– Elhagytál.
– Meg kellett tennem – feleltem.
Figyelmesen fürkészte az arcomat.
– Vigyél haza, Archer! – mondta, és nem kellett kétszer
mondania. Megfogtam a kezét, hogy kivezessem a tömegből,
amiről meg is feledkeztem.
 A hűvös éjszakába lépve Bree megszólalt:
– Várj! Melanie és Liza…
– Láttak engem. Tudni fogják, hogy eljöttél velem.
Bólintott.
A komornyik idehozta a furgonomat, ami egyáltalán nem illett
a BMW-k meg az Audik közé. Nem baj. A lényeg, hogy Bree
Prescott mellettem van, és gondoskodom róla, hogy ott is
maradjon.
Rávigyorogtam, miközben beindítottam a motort. Hatalmasat
pukkant az utógyújtás, amikor elhajtottam, amitől a közelben
lévők sikítva félreugrottak, egy nerc stólás nő pedig a földre
vetette magát. Biztos azt hitték, hogy valaki lövöldözik.
Grimaszolva intettem nekik bocsánatkérésképpen.
Miközben elhajtottunk, Bree-re pillantottam, akin látszott,
hogy az ajkát harapdálva próbálja visszatartani a nevetést. Rám
nézett, én pedig rá, aztán mindketten kinéztünk a szélvédőn.
Néhány másodperccel később megint rám nézett, aztán a fejét
hátrahajtva hahotázásban tört ki. Elkerekedett a szemem, és már
én sem bírtam tartani magam: szintén felkacagtam. Vele együtt
nevettem és vigyorogtam, miközben igyekeztem az úton tartani a
szememet.
Bree annyira kacagott, hogy folytak a könnyei. Én pedig a
mellkasomat szorongatva próbáltam visszavenni az irányítást a
röhögőgörcs felett, ami szemlátomást legyűrt minket.
Nemsokára rápillantottam, és láttam, hogy nevetés helyett már
sírásra áll a szája. Leolvadt az arcomról a mosoly, úgyhogy
feszülten figyeltem, és azon töprengtem, hogy mi a fene
történhetett.
A combjára tettem a kezemet, de félresöpörte. Még jobban sírt,
és mintha nem kapott volna levegőt közben. Pánikba estem. Mi
folyik itt? Nem tudtam, mit csináljak.
– Három hónapra eltűntél, Archer. Három hónapra! – bökte ki
az utolsó szónál elfúló hangon. – Nem írtál. Nem vittél magaddal
telefont. Azt se tudtam, életben vagy-e. Nem tudtam, van-e fedél
a fejed fölött. Nem tudtam, hogyan kommunikálsz azokkal,
akikkel kommunikálnod kell.
Megint felzokogott.
Ránéztem Bree-re, és félreálltam a folyóparton. Pont akkor
fordultam felé, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy kiugorjon.
Gyorsan elindult az út mentén a kis fekete ruhájában. Mi az
ördögöt csinál? Én is kiugrottam és utánaszaladtam. Csikorgott a
lábam alatt a murva, Bree pedig előttem billegett a
magassarkújában.
Hatalmas telihold világította be az éjszakát, így tisztán
láthattam.
Végre utolértem és megfogtam a karját, mire ő megállt és
gyorsan megfordult. Még mindig folytak a könnyei.
– Ne menekülj előlem! Nem tudok utánad kiáltani. Kérlek, ne
fuss el!
– Te futottál el előlem! Te futottál el, én pedig minden nap
egyre jobban belehaltam! Még csak azt se tudattad velem, hogy
biztonságban vagy! Miért?
Elfúlt a hangja az utolsó szónál, nekem pedig összeszorult a
szívem.
– Nem lehetett, Bree. Ha írok neked, vagy bárhogy felveszem
veled a kapcsolatot, képtelen lettem volna távol maradni tőled.
Pedig távol kellett maradnom. Muszáj volt. Te jelented nekem a
biztonságot, és ezt biztonságérzet nélkül kellett végigcsinálnom.
Muszáj volt.
Egy darabig ott állt csendben, még mindig a kezemet figyelve.
Nem nézett a szemembe. Mindketten reszkettünk, és fehér
felhőcskéket rajzolt a leheletünk.
Hirtelen mindent megértettem. Bree három hosszú hónapon
keresztül magában tartotta a hiányom érzését, a visszatérésem
pedig átszakította a gátat. Tudtam, milyen, amikor a felszínre
kerülő érzelmektől mintha beteg lenne az ember, mintha
elveszítené az önuralmát. Én tudtam a legjobban. Pont ezért
mentem el. Most viszont visszajöttem. És most nekem kell
erősnek lennem Bree-ért. Most, hogy végre már képes vagyok rá.
– Gyere vissza a kocsihoz! Hadd tartsalak melegen, amíg
beszélünk. Volt ott másik nő?
Megráztam a fejemet. Lepillantottam a lábamra, majd megint
felnéztem rá. Előrehajoltam, hogy szinte hozzáérve jeleljek. A
szemébe néztem, míg ő az arcom és a kezem között járatta a
tekintetét.
– Mindig csak te voltál. MINDIG CSAK TE LESZEL.
Behunyta a szemét, és újabb könnycseppek gördültek végig az
arcán. Aztán kinyitotta, és mindketten ott álltunk csendben,
miközben felszállt és szertefoszlott a leheletünk felhőcskéje.
– Arra gondoltam… – szólalt meg a fejét rázva. – Arra
gondoltam, hogy talán rájöttél, hogy magányos vagy.
Vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta.
– És hogy bárkibe beleszerettél volna, aki aznap besétál a
kapudon. És hogy talán ezt kellett végiggondolnod – fejezte be
lefelé pillantva.
Az álla alá nyúltam, hogy felemeljem a fejét és a szemébe
nézzek. Aztán leeresztettem a kezemet, hogy beszéljek.
– Nincs mit végiggondolni. Amit tudok, az az, hogy besétáltál
hozzám, én pedig elvesztem. De nem azért, mert bárki lehetett
volna. Hanem azért, mert te voltál az. Miattad vesztem el. És ha
tudni akarod, Bree, nem is szeretnék előkerülni.
Megint behunyta a szemét, s amikor kinyitotta, láttam, hogy
ellazul a teste.
– Mit csináltál? – kérdezte végül halkan, és karba fonta a
kezét.
– Kérlek, hadd melegítselek át! – ismételtem felé nyújtva a
kezemet.
 Nem mondott semmit, de megfogta a kezemet és együtt
sétáltunk vissza a kocsihoz. Odaérve segítettem neki beszállni,
aztán beültem a másik oldalon és felé fordultam.
Egy pillanatra kinéztem a mögöttem lévő ablakon, hogy
végiggondoljam, mi mindent csináltam az elmúlt három
hónapban, hogy válaszolni tudjak arra, amit odakint kérdezett.
–Jártam étteremben, kávézóban… egyszer moziban is voltam
– mosolyodtam el, mire hirtelen a szemembe nézett.
– Tényleg? – suttogta.
Bólintottam, és kibetűztem, hogy „Thor”.
Halkan felnevetett, ami zene volt a füleimnek.
– Tetszett?
– Imádtam. Kétszer is végigültem. Még pattogatott kukoricát
és üdítőt is vettem, pedig sor volt mögöttem.
– Hogy csináltad? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
– Mutogatnom és hadonásznom kellett egy kicsit, de a srác
megértette. Rendes volt.
Egy pillanatra elhallgattam.
– Nagyjából egy hónappal azután jöttem rá erre, miután
elmentem. Ha elmentem valahova, ahol kommunikálnom kellett
valakivel, akkor a sebhelyemet látva tudták, hogy miért
mutogatok, és erre mindenki máshogy reagált. Voltak, akikkel
szerencsétlen volt a helyzet, mert zavarba jöttek, mások pedig
kedvesek és segítőkészek voltak. Sőt, olyanok is voltak, akik
türelmetlenkedtek és kiakadtak.
Bree ellágyult arccal figyelt engem.
– Rájöttem, hogy az emberek reakciója inkább rajtuk múlik.
Azon, hogy ők kik valójában, és egyáltalán nem rajtam. Olyan
felismerés volt ez, mintha villám csapott volna belém, Bree.
Megint könnyek szöktek a szemébe, és felém nyúlt, hogy a
combomra tegye a tenyerét.
– Apukámmal is így volt – bólintott. – Mit csináltál még?
 – Szereztem munkát – jeleltem mosolyogva, és meglepetés ült
ki az arcára. Bólintottam. – Ja, megálltam egy New York
állambeli kisvárosban, ahol láttam egy hirdetést, hogy embert
keresnek kamionok lepakolására a reptéren. Írtam nekik egy
levelet, amiben elmagyaráztam a helyzetemet. Leírtam nekik,
hogy hallom és megértem az utasításokat, keményen tudok
dolgozni, de nem tudok beszélni. Odamentem, odaadtam a
pasasnak, aki elolvasta és rögtön felvett.
Elvigyorodtam, mert eszembe jutott, milyen büszke voltam
erre akkor.
– A munka unalmas volt, de megismertem egy Luis nevű
srácot, akinek be nem állt a szája. Elmesélte az élettörténetét,
miközben dolgoztunk. Nyelvtudás nélkül jött át Mexikóból, még
mindig nehezen tudta eltartani a családját, de boldogok voltak,
mert ott vannak egymásnak. Sokat beszélt. Olyan volt, mintha
még soha senki sem hallgatta volna meg.
Mosolyra fakasztott az első igazi barátság emléke, amit Bree-n
kívül valaki mással kötöttem.
– Meghívott magukhoz vacsorázni karácsonykor, a kislánya
pedig megtanult jelelni egy kicsit, mielőtt mentem, én pedig még
többet megtanítottam neki.
A kis Claudiára gondolva elmosolyodtam.
– Megkérdezte tőlem, hogyan mutatjuk a szeretleket, mire a
nevedet jeleltem.
Bree torkából apró hang szakadt fel valahol a sírás és a nevetés
között.
– Akkor most mindenkinek azt jeleli, hogy „I Bree you”?
– Aha – bólintottam. Felé fordultam, hogy a szemébe nézzek.
–Kiállok a saját logikám mellett. Szerintem a szeretet egy olyan
fogalom, amit mindenki más szóval tud kifejezni. Az én szavam
rá a Bree.
 Néhány pillanatig csak néztük egymást. Csodáltam a szépségét,
az édes szenvedélyességét. Eddig is tudtam, hogy ilyen, de csak
mostanra értettem meg, mennyire.
– Miből jöttél rá, hogy ideje hazajönni? – kérdezte végül.
Másodpercekig fontolgattam a választ.
– Egy kis kávézóban ültem néhány napja, és láttam egy idős
bácsit a szomszéd asztalnál. Olyan magányosnak, olyan
szomorúnak tűnt! Én is az voltam, de hirtelen eszembe jutott,
hogy sokan úgy élik le az egész életüket, hogy sohasem szeretik
őket úgy, és nem szeretnek annyira, mint ahogy én téged. Az
életben mindig meglesz az esélye annak, hogy elveszíthetlek.
Egyikünk sem tehet semmit a veszteség kockázata ellen. De
abban a pillanatban eldöntöttem, hogy inkább arra a sorstól
kapott, fantasztikus ajándékra koncentrálok, hogy egyáltalán
vagy nekem.
– És mi lett volna, ha nem vagyok itt, amikor visszajössz? –
suttogta könnyes szemmel.
– Akkor elmentem volna érted. Harcoltam volna érted. De
látod, hogy előbb magammal kellett megküzdenem. Olyannak
kellett éreznem magam, aki érdemes rá, hogy elnyerjen téged.
Rám meredt, és még több könny szökött a szemébe.
– Mikor lettél ennyire bölcs? – kérdezte halkan, és rekedten
felnevetett egy kis szipogás kíséretében.
– Amúgy is bölcs voltam. Csak szükségem volt egy kis
élettapasztalatra. Szükségem volt Thorra.
Megint felnevetett, aztán rám vigyorgott.
– Neked ilyen a humorod?
Viszonoztam a mosolyát, és tudatosult bennem, hogy végre a
kezét használja a beszédhez.
– Nem. Thorral sohasem viccelődnék.
Kacagott egyet, és ismét csendben fürkészett. Elkomolyodott
az arca.
Én is elkomolyodtam.
 – Miért maradtál itt, Bree! Meséld el nekem!
Sóhajtott egyet, és lepillantott az ölében nyugvó kezeire. Aztán
felemelte őket, hogy jelelni kezdjen.
– Mert szeretlek. Mert akár örökké várnék rád – nézett
mélyen a szemembe, és a szépségétől megint elakadt a
lélegzetem. – Vigyél haza, Archer!
Nagyot dobbant a szívem. Beindítottam a motort és
visszakanyarodtam az útra. A hazaút hátralévő része kellemes
csöndben telt. Amikor már majdnem odaértünk, Bree a kezemért
nyúlt, így kézen fogva érkeztünk meg.
Megálltam a házam előtt, és szó nélkül besétáltunk a kapun,
egyenesen a bejárati ajtóhoz.
Beléptünk, ő odafordult hozzám, én pedig azt jeleltem neki:
– Rendben tartottad a házat.
Szétnézett, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy
megtette. Bólintott egyet.
– Miért? – kérdeztem.
Mintha töprengett volna egy kicsit a válaszon.
– Mert a ház rendben tartása reményt adott, hogy visszajössz.
Hogy nemsokára itthon leszel.
– Ne haragudj, Bree! – szorult össze a szívem.
Megrázta a fejét, és tágra nyílt szemében sebzett pillantással
nézett fel rám.
– Kérlek, ne hagyj el többé…!
Megráztam a fejemet, és közelebb léptem hozzá.
– Soha többé – öleltem magamhoz, ő pedig felemelte a fejét,
hogy megcsókoljam. Ajkamat az övére tapasztottam, és
hangtalanul felnyögtem az ízétől, amikor becsúszott a nyelvem a
szájába. Borzongás futott végig a testemen, ahogy az őszibarackos
Bree-íz szétáradt a nyelvemen. Azonnal felizgultam, úgyhogy
szorosan magamhoz öleltem. Belesóhajtott a számba, amitől
elképesztő módon még keményebb lettem. Mintha egy emberöltő
telt volna el azóta, hogy utoljára együtt voltunk.
 – Annyira hiányoztál, Archer! Nagyon! – mondta a csókból
kibontakozva.
Elengedtem egy pillanatra.
– Te is hiányoztál, Bree. Nagyon!
Lehajtottam a fejemet, hogy megint megcsókoljam, de ekkor
megérintette a hajamat.
– Hosszabb lett. Megint meg foglak nyírni – vigyorgott. – Most
talán nem fogsz kidobni a házból, amikor megpróbállak
molesztálni közben.
Hangtalanul kuncogni kezdtem, majd felemeltem a kezemet.
– Jó eséllyel nem foglak. De most már nem szövegelek
tovább, inkább másra fogom használni a kezemet, jó?
Elkerekedett a szeme és résnyire nyitotta az ajkait:
– Oké – suttogta.
Ölbe kaptam, bevittem a kis folyosón keresztül a hálószobába,
és talpra állítottam az ágyam mellett.
Lerúgtam a cipőmet, levettem a nyakkendőmet, és nekiláttam
kigombolni az ingemet, miközben ő lerázta magáról a
magassarkút, és hátat fordított, hogy lehúzzam a ruhája cipzárját.
Ahogy lassan lehúztam a cipzárt, egyre több és több látszott a
bőréből. Most már nem fehérlett rajta a fürdőruha nyoma.
Halványabb, világosabb volt a bőre, mint amikor legutóbb láttam.
Annyira gyönyörű! És az enyém, csakis az enyém. Ösztönös
elégedettség lett úrrá rajtam, és új szintre emelkedett a
kétségbeesett vágyakozás, hogy eggyé váljak vele.
Szembefordult velem, és hagyta, hogy a kis fekete ruha
lecsússzon a földre. Lüktetni kezdtem, amikor a szempillái alól
felnézett rám, és szétnyíltak a rózsaszín ajkai.
Lehajoltam, hogy levegyem a zoknimat, utána pedig
felegyenesedve kicsatoltam az övemet és kigomboltam, majd
levettem a nadrágomat. Bree megnyalta a száját, utána pedig
ismét a szemembe nézett. Hatalmas volt a pupillája, csillogott a
szeme.
 Felé nyúltam, hogy kikapcsoljam a pánt nélküli melltartóját,
majd hagytam, hogy az is leessen a földre. Éreztem, ahogy egy
cseppnyi előváladék bukik ki belőlem, amikor megláttam a
tökéletes melleit. A rózsaszín bimbók máris ágaskodva
könyörögtek, hogy a számba vegyem őket.
A válla mögé pillantva biccentettem egyet az ágy felé. Bree
leült és hanyatt feküdt, én pedig ráereszkedtem. Végre összeért a
testünk.
Simogatott a melegsége: szikrázva futott végig a gerincemen a
színtiszta vágy. Láttam a tekintetében, hogy szeret. A gyönyörű
nő ott alattam szerelmes volt belém, és készen állt arra, hogy
magába fogadjon.
Valahányszor csak szeretkeztem vele, egy kis hang mindig
kétségbeesetten azt kiáltozta a fejemben, hogy „az enyém”. Most
viszont olyannak tűnt ez a kijelentés, mint egy szelíd
tudomásulvétel, egy örvendetes igazság. Enyém, enyém… örökké
az enyém.
Lehajoltam, hogy a számba vegyem az egyik mellbimbóját.
Cirógatni kezdtem a nyelvemmel, Bree pedig felnyögve préselte
csípőjét az enyémhez. Istenem, milyen jó érzés! Az íze, forró és
bársonyos bőrének melege, meg a tudat, hogy hamarosan
belemerülhetek a szűk melegségébe… de nem túl hamar. Azt
akartam, hogy sokáig tartson.
Nyalogattam és szívogattam a bimbóit, mire gyengéden
beletúrt a hajamba. Önkéntelenül belesüppedtem a hasába, hogy
enyhítsem a vad lüktetést odalent.
Bree a hátát homorítva felnyögött.
– Archer! Jaj, istenem, kérlek!
Egyik kezemmel lenyúltam a dombocskájához, és a síkosságból
éreztem, hogy készen áll rám. Sőt: több mint készen. Odakentem
a nyílástól egy kis nedvet a csiklójához, és lassú köröket rajzolva
masszíroztam, amitől Bree zihálni kezdett.
 – Jaj, istenem! Archer, kérlek… el fogok élvezni, de még nem
akarok. Úgy akarok, hogy bennem vagy. Kérlek!
Odahajoltam, hogy megint szájon csókoljam. Lágy, nedves és
hihetetlenül mennyei táncot járt a nyelvünk. Sohasem tudnám
megunni a száját, és őt sem.
Nem sokkal később beléhatoltam, és teljesen eggyé váltunk.
Behunyt szemmel, mozdulatlanul ízlelgettem egy kis ideig az
isteni érzést, ahogy ilyen szorosan körülvesz.
Bree felemelte a csípőjét, hogy mozgásra bírjon.
Engedelmeskedtem neki. Elképesztően nedves volt, így
könnyedén jártam benne ki és be. A belső szorítása olyan isteni
érzés volt, hogy nincs is rá szó.
Először lassan kezdtem neki. Annyira megkönnyebbültem,
hogy benne lehetek, hogy végtelenre akartam nyújtani a
pillanatot. De nemsokára a saját testem követelte a gyorsítást,
úgyhogy tempósabbra váltottam.
Bree felnyögve lihegett egy igent, aztán behunyt szemmel
hátrahajtotta a fejét a párnán. „Enyém, enyém, örökké az enyém”
– kántáltam magamban, mialatt ki-be jártam benne, és néztem
azt a gyönyörű, élvezettől átszellemült arcát. A haja szétterült
körülötte a fehér párnahuzaton. Olyan volt, mint egy istennő, egy
angyal, ahogy a kis fehér melle fel-le járt minden mozdulattól.
Néhány perc múlva elvörösödött az arca, s ebből tapasztalatból
tudtam, hogy közeleg az orgazmusa.
Kinyitotta a szemét, keze pedig a feszülő bicepszemre
vándorolt. Egyszer csak elhomályosult a tekintete, ahogy a
karomat simogatta, a szája pedig néma „Ó”-ra nyílt – pont,
mielőtt még jobban megfeszültek odabent az izmai, hogy még
szorosabban körülfogjanak. A hátát homorítva felnyögött,
miközben az arcára kiült a csúcsra jutás szépsége. Halkan
felmordult, amikor ellazult a teste.
Kábán nézett rám, én pedig továbbra is ki-be jártam benne.
– Szeretlek – mondta halkan.
 – Szeretlek – suttogtam. Behunytam a szememet, mert
éreztem az orgazmus első szikráit a gerincemnél. Feltérdelve Bree
alá nyúltam, hogy megfogjam a fenekét és felemeljem a csípőjét.
Így még mélyebben beléhatolhattam. Most már gyorsan és
keményen mozogtam, ahogy egyre magasabbra és magasabbra
vitt a gyönyör.
– Jaj, istenem! – nyögte Bree. Nekem feszült, én pedig néztem,
ahogy újabb orgazmus söpör végig rajta. Kipattant és
elkerekedett a szeme. Elmosolyodtam volna a döbbent
arckifejezésén, de már a hasamban éreztem a gyönyör hullámait.
Olyan hévvel értem a csúcsra, hogy majdnem elvesztettem tőle a
fejemet.
Belényomultam még egyszer, aztán még egyszer, végül ezernyi
darabra hullott körülöttem a világ. Mintha szikrázott volna a
levegő a mély és erőteljes extázistól, ami végigfutott a testemen.
Mire magamhoz tértem, Bree még mindig csodálkozva nézett.
Csak sejtésem volt róla, hogy én is pontosan ugyanígy nézhetek.
Teljesen magával ragadott, amit most megéltünk ketten: az
együttlétünk látványa, és az, hogy mindenhol ott volt rajta a
gyönyöröm bizonyítéka, békés birtoklási tudattal töltött el, amit
imádtam.
Megint Bree-re néztem. Ellágyult az arca, álmosnak és
elégedettnek tűnt. Félig lehunyt szemmel is sugárzott róla a
szerelem.
– Szeretlek – jeleltem.
Rám mosolygott, és magához ölelt. Addig simogatta a hátamat,
amíg érezni nem kezdtem a veszélyt, hogy mindjárt elalszom így,
rajta fekve. Gyorsan megcsókoltam, aztán felálltam és magam
után húztam a fürdőbe, ahol lemostuk egymás testét –
odaadással, gyengéden.
Miután végeztünk a zuhanyozással, megtörölköztünk és
meztelenül bemásztunk a takaró alá. Magamhoz húztam. Még
soha életemben nem voltam ennyire boldog és elégedett.
 Szembefordítottam magammal Bree-t, és felemeltem a
kezemet.
– Majd egyszer, amikor már öregek leszünk és megőszültünk,
rád fogok pillantani, ahogy pont így fekszel mellettem, és a
szemedbe nézve tudni fogom, hogy mindig is te voltál az. És az
lesz a legnagyobb boldogság a számomra, Bree Prescott.
Könnyes szemmel elmosolyodott, de tudtam, hogy
örömkönnyekről van szó. Szorosan átöleltem, és magamba
szívtam az illatát.
Kisvártatva egy pillanatra felébredtem, amikor tűzijátékot
hallottam a távolból. Álmosan megállapítottam, hogy éjfél van:
egy vadonatúj év, egy vadonatúj kezdet. Még közelebb húztam
magamhoz a gyönyörű barátnőmet, mire felsóhajtott álmában.
Behunytam a szememet. Hazaértem.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

BREE

CSAK KÉTSZER MOZDULTUNK KI ARCHER HÁZÁBÓL a következő

két napban. Szerencsénk volt, hogy azon a héten két szabadnapot
kaptam egymás után. A hazajövetelének másnapján elmentünk a
boltba, visszafelé jövet pedig beugrottunk Feebyért. Este a tó
túlpartján vacsoráztunk. Archer szemében büszkeség csillant,
amikor rendelt nekem egy pohár bort, magának pedig egy kólát –
és én vigyorogva rákacsintottam. Jó volt látni, ahogy öntudatra
ébred, és kiváltságosnak éreztem magam, amiért a tanúja lehetek
ennek. Legszívesebben sóhajtozva elolvadtam volna a belőle
áradó könnyed sármtól, meg a gyönyörű mosolyától. A pincérnőn
is ugyanez látszott, ahogy a sebhelyére pillantott és egész este
körülrajongta. Nem bántam, sőt tetszett a helyzet. Imádtam.
Hogyan is hibáztathattam volna érte? Ahogy Natalie mondta,
Archert ölelgetni és nyalogatni akarták a nők. De ő az enyém volt.
Én voltam a világ legszerencsésebb lánya.
Sokat beszéltünk még arról, hogy mit csinált abban a három
hónapban, amíg nem volt otthon. Kikkel találkozott, hol bérelt
szobát, és hogy ugyanolyan magányos volt, mint régen, csak most
valahogy másképp. Szerinte az volt a különbség, hogy most végre
már ott volt ő saját magának, és több mindenre képes volt, mint
valaha is gondolta vagy hitte volna.
 – Meg kell szereznem a jogsit – mondta vacsora közben.
– Aha, tudom, te törvénytelen sofőr! – bólintottam felvonva a
szemöldökömet.
Teli szájjal elmosolyodott.
– Ha Travis elkap, lecsuk és elássa a kulcsot – vonta fel
mindkét szemöldökét. – Apropó Travis… találkoztál vele
egyáltalán? Akart beszélni veled? – kérdezte tépelődve.
Megráztam a fejemet.
– Párszor, de leráztam. Rövidre zártam a dolgot, ő pedig nem
erőltette. Victoria Hale-ről pedig azóta sem hallani.
Szemügyre vette az arckifejezésemet, aztán bólintott.
– Magadra hagytalak ebben a nagy katyvaszban, ezért
bocsánatot kérek. Tori viszont engem utál, nem téged. Szerintem
úgy gondoltam, hogy talán emiatt is könnyebb lesz neked
nélkülem – magyarázta Archer, és egy pillanatra a távolba révedt,
utána pedig megint rám nézett. – Beszélni akarok Travisszel és
Torival. Azt szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e nekem
tolmácsolni?
– Természetesen elmegyek, de mégis mit akarsz mondani
nekik? – pislogtam.
– A földbirtok átvételén gondolkodom, Bree… a városén.
Mereven a szemembe nézve várta a reakciómat.
Eltátottam a számat, aztán becsuktam.
– Fel vagy rá készülve? – suttogtam.
– Nem tudom – töprengett el megint. – Lehet, hogy nem, de
úgy érzem, menne. Szerintem vannak ebben a városban páran,
akik megkönnyítenék egy kicsit a dolgot. Maggie, Norm, Anne,
Mandy… meg néhányan mások is. És ez a nem mindegy. Emiatt
merem azt gondolni, hogy legalább meg kéne próbálnom.
Evett egy falatot, mielőtt folytatta.
– A szüleim sok hibát vétettek, egészen a végsőkig. De jó
emberek voltak. Tudtak szeretni. Marcus bácsi viszont nem volt
jó ember, és Travis is eléggé megkérdőjelezhető. Victoria pedig a
legrosszabb mind közül. Nem érdemlik meg a győzelmet. Lehet,
hogy én sem, de lehet, hogy igen. Már a puszta lehetőség miatt is
meg szeretném próbálni.
Előrenyúltam, hogy megfogjam a kezét, és elárasztott a
büszkeség.
– Akármit is szeretnél, én veled vagyok. Mindig.
Rám mosolygott, aztán egy darabig csendben folytattuk az
evést. Mígnem eszembe jutott a telefonhívás a felvonulás
másnapján, és elmeséltem Archernek. Aggodalmas arcot vágott.
– Szabadlábon? Lehet, hogy veszélyben vagy?
Megráztam a fejemet.
– Nem, nem hiszem. Fogalma sincs, hol vagyok, és ügyvédek
veszik körül. A rendőrség tud róla. Csak… olyan elkeserítő, hogy
ilyen sokáig tart ez az egész. Azt szerettem volna, ha végre véget
ér, erre most valószínűleg nagy tárgyalás lesz… Vissza kell majd
mennem miatta Ohióba – ráztam meg ismét a fejemet.
Archer megfogta a kezemet, megszorította, aztán jelelni
kezdett.
– Akkor veled megyek. És el fogják ítélni. Vége lesz ennek az
egésznek. Addig pedig biztonságban leszel itt, velem és
mellettem.
Elmosolyodtam, mert melegség töltötte el a bensőmet.
– Sehol sem lennék szívesebben – suttogtam.
– Én sem.
Befejeztük a vacsorát, utána pedig visszamentünk Archerhez,
ahol az este hátralévő részét és a következő napot is ágyban
töltöttük, hogy újra felfedezzük egymás testét, és csak élvezzük
egymás társaságát. Boldogság ölelt körül bennünket. A jövő
fényesnek és reménytelinek tűnt. Az egész világ tökéletes volt
akkor és ott.

***
Másnap reggel korán keltem. Lehámoztam magam Archerről, és
álmában adtam neki egy búcsúcsókot. Egyszer csak utánam nyúlt
és visszahúzott, mire hangosan felnevettem, ő pedig álmosan
elvigyorodott. Nagyot dobbant a szívem kora reggeli mosolyának
döbbenetes szépségétől, úgyhogy hátrahajolva azt mondtam neki:
– Maradj itt, ne mozdulj! Jövök, amint tudok.
Hangtalanul kuncogva kinyitotta az egyik szemét és bólintott.
Megint elnevettem magam, majd felálltam és kisétáltam az
ajtón, még mielőtt ellógtam volna az egész napot.
A hálószobából kilépve megfordultam, hogy vessek rá még egy
pillantást. Megint rám mosolygott, és felemelte a kezét.
– Olyan boldoggá teszel, Bree Prescott! – jelelte.
Megálltam az ajtóban, és oldalra biccentett fejjel
visszamosolyogtam. Valamiért nagyon-nagyon fontosnak tűnt ez
a pillanat. Valami azt súgta, hogy ne mozduljak, csak maradjak és
örüljek neki. Nem tudtam, miért kerít hatalmába ez az érzés, de
az ajtófélfának dőlve még nézegettem egy kicsit.
– Továbbra is boldoggá foglak tenni, Archer Hale.
Aztán vigyorogva kisétáltam az ajtón.
Úgy terveztük, hogy Archer bejön hozzám az étterembe egy
korai ebédre még a csúcsforgalom előtt, tehát tudtam, hogy
hamarosan újra láthatom. Nem kell sokáig hiányolnom.
Hatalmas volt aznap a nyüzsgés, csak úgy repültek az órák.
Háromnegyed tizenegy körül kivittem az utolsó reggeli
specialitást, és nekiláttam a takarításnak.
– Norm! – szóltam hátra. – Hogy ment a red velvet süti, amíg
nem voltam itt?
Sütöttem egy adagot szilveszterkor, mielőtt elmentem. Úristen,
mintha ezer éve történt volna! Úgy léptem ki az étteremből, hogy
a lelkem mélyén még mindig Archer után vágyódtam, most pedig
mellőle keltem fel, hogy elinduljak. Az én erős, gyönyörű, csendes
pasim! Eszeveszetten büszke voltam rá.
 – Úgy tűnt, ízlik a vendégeknek – felelte Norm. – Talán
csinálnod kéne megint.
Elvigyorodtam. Ez azt jelentette, hogy elkapkodták, Norm
pedig örülne neki, ha sütnék még belőle. Mostanában tanultam
meg, hogy a szeretet főleg arról szól, hogy meg kell tanulni
beszélni a másik nyelvén.
– Leülsz velem egy kávéra? – kérdezte Maggie, miközben
egybetöltöttem két flakon ketchupöt. – Szerintem legalább
háromórányi mesélnivalóval tartozol, de a tizenöt perces verziót
választom – kacagott.
Elmosolyodtam.
– Maggie, Archer nagyjából pont negyedórán belül ér ide. Mit
szólnál a félórás változathoz rögtön ebéd után?
– Oké – sóhajtott fel. – Azt hiszem, beérem azzal, amit
kaphatok – tette hozzá tettetett bosszankodással. Felkacagtam,
mert amilyen arcot vágott, és ahogy folytak a könnyei, mindent
elárult reggel. A fellegekben járt a boldogságom miatt, és örült
neki, hogy Archer épségben előkerült.
Nemsokára megszólalt a csengő, és az említett úriember
mosolygott rám az ajtóból. Visszagondoltam arra a napra, amikor
először szedte össze a bátorságát, hogy besétáljon ide, és
végignéztem a mostani önmagán. Ugyanazzal az édes-kedves
arckifejezéssel nézett a szemembe mosolyogva, de a testtartása
már arról árulkodott, hogy biztos benne: szívesen látják itt.
Hagytam magamnak néhány másodpercet, hogy
gyönyörködjek benne, mielőtt kijöttem a pult mögül és a karjaiba
ugrottam. Nevettem, amíg megpörgetett, utána pedig letett és
félénken Maggie-re nézett, aki csak legyintett.
– Ne is törődj velem! Nagyon örülök, hogy így látlak titeket.
Üdv itthon, Archer!
Archer mosolyogva bólintott, és a konyhából kilépő Normra
nézett.
 – Ti ketten meg miért műsoroztok itt mindenki előtt ahelyett,
hogy leülnétek ahhoz az asztalhoz, ott hátul? Ott aztán magatok
lehettek – nézett Archerre, de közben egy árnyalatnyit ellágyult
az arca. – Archer, jól festesz.
Archer rámosolygott és kezet rázott vele, utána pedig rám
vigyorgott, amit nagyot dobbanó szívvel viszonoztam.
– Mehetünk? – kérdeztem.
Leültünk a hátsó asztalhoz, mire Maggie odaszólt:
– Mit hozhatok?
– Hagyd csak, Maggie! – mondtam neki. – Mindjárt intézem
az ebédet.
– Oké – ült vissza a pihenőhelyre.
Az asztal fölött átnyúlva megfogtam Archer kezét. Pont akkor
szólalt meg ismét az ajtó fölötti csengő. Felpillantottam, és
meghűlt a vér az ereimben. Libabőrös lettem, a torkomból pedig
különös hang szakadt fel. Ő volt az.
Nem! Jaj, istenem! Nem, nem, nem! Eszeveszetten zúgni
kezdett a fülem, teljesen jéggé dermedtem.
Ide-oda rebbenő tekintetével a szemembe nézett, és szinte
azonnal kiült az arcára a színtiszta gyűlölet.
Ez nem lehet igaz! Nem lehet igaz – kántáltam magamban,
miközben hányingerem támadt. Nyeltem egyet és megint
felsikkantottam.
Archer gyorsan hátrafordult abba az irányba, amerre a
tekintetem szegeződött. Rögtön felpattant, amikor meglátta a
mögötte álló férfit. Én is felálltam, de úgy remegett a lábam, hogy
majdnem összecsuklottam. Hatalmas löket adrenalin áradt szét a
zsigereimben.
A férfi mintha észre sem vette volna a tőlem kicsit jobbra álló
Archert. Még mindig csak engem bámult.
– Tönkretetted a kibaszott életemet, te ribanc! – szólalt meg
fogcsikorgatva. – Tudod, ki vagyok? Az apám rám akarta bízni a
cégét, mielőtt ujjal kezdtél mutogatni rám. Azt hiszed, hogy csak
úgy elsétálhatsz, miközben én elveszítek mindent?
Úgy zúgott az agyam és dübörgött a vér a dobhártyámban,
hogy egyetlen szavát sem értettem.
Furcsán csillogó szeme vérben úszott – pont úgy, mint
legutóbb. Be volt állva. Vagy teljesen megőrült.
Kérlek, Maggie, hívd a rendőrséget… Kérlek! Jaj, istenem, jaj,
istenem, hogy lehet ez?
Aztán annyi minden történt hirtelen! Valami megvillant a férfi
kezében. Mintha a feje tetejére állt volna a világ, amikor
megláttam, hogy egy fegyver az. Felemelte és egyenesen rám
célzott vele. Láttam a tűz villanását, és ahogy Archer elém vetette
magát. Nekem ütközött és mindketten a földre zuhantunk. Én
Archer mögött landoltam.
Újabb lövést hallottam, utána pedig Travis hangja harsant:
– Erősítést kérek! – kiabálta a sistergő adóvevőbe.
Hátrébb csúsztam, és rögtön észrevettem, hogy a férfi, aki rám
lőtt, mozdulatlanul fekszik a földön, és Archer sem moccan.
Fojtott hangon felzokogtam, és előrevetettem magam, hogy felé
nyúljak. Az oldalán feküdt, arccal a padlón. A hátára fektetve
észrevettem, hogy átázott a vértől a pólója, és elgyötörten
felkiáltottam.
Jaj, ne! Ó, istenem, nem, nem, nem! Kérlek, ne!
A zokogásom egybeolvadt a körülöttem kitörő hangzavarral.
Lépések zaja, valakinek – szerintem Maggie-nek – a halk
zokogása, Norm síri hangja, a padlón megcsikorduló széklábak…
De le sem vettem a szememet Archerről.
Magamhoz húztam és ringatni kezdtem. Az arcát simogattam
és a fülébe suttogtam:
– Tarts ki, bébi, tarts ki! Szeretlek, Archer, szeretlek! Ne merj
most magamra hagyni!
 – Bree – szólalt meg halkan Travis, miközben egyre
hangosabban szirénázott az étterem felé érkező mentő. – Bree,
gyere, segítek felállni!
– Nem! – húztam magamhoz Archert. – Nem, nem! –
ringattam még egy kicsit. Lehajtottam hozzá a fejemet, éreztem a
borostáját az arcbőrömön.
– Ne hagyj itt, szükségem van rád, ne hagyj itt! – suttogtam
megint.
De Archer már nem hallott engem.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Elhoztad nekem a csendet,

Ami a világ legszebb hangja lett,
Mert mindig itt volt, ahol Te.
Most pedig magaddal vitted.
A világ minden zaja és hangja sem elég,
hogy eljusson az összetört szívemig.
A csillagokra nézve azt suttogom a végtelenbe:
Gyere vissza hozzám,
Gyere vissza hozzám,
Gyere vissza hozzám, Archer.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

BREE

AZ EGÉSZ VÁROS ÖSSZEGYŰLT Archer Hale tiszteletére.

Pelion apraja-nagyja megjelent, hogy támogatásukról
biztosítsák azt az embert, aki születésétől fogva a közösség
csendes tagja volt. Végre mindenki megértette a némán hordozott
sebét és az észrevétlen kirekesztettségét. Kedves lénye és bátor
cselekedete akkora hatással volt az emberekre, hogy bezártak a
boltok, és még azok is csatlakoztak minden idők legnagyobb helyi
megmozdulásához, akik csak ritkán léptek ki a házból. Az apró,
hangtalan csillag, ami mindig odakint pislákolt a távolban, most
olyan fényesen ragyogott, hogy az egész város megállt csodálni.
Az itteniek végre kinyitották a szemüket annyira, hogy a saját
csillagképük részeként üdvözöljék.
Számtalanszor hallottam, hogy a mi történetünk Archerrel arra
inspirálta az embereket, hogy nyújtsanak segítő kezet azok felé,
akiket senki más nem vesz észre. Hogy barátkozzanak azokkal,
akiknek nincsenek barátaik. Hogy jobban nézzék meg a társaikat,
ismerjék fel a fájdalmaikat, és tegyenek valamit, ha tudnak.
Egyik oldalamon Maggie-vel, a másikon pedig Normmal
jelentem meg azon a hideg februári napon. Helyet foglaltunk, az
emberek pedig barátságosan rám mosolyogva bólintottak
üdvözlésképpen. Én is mosolyogva viszonoztam a gesztust. Ők
most már az én földijeim is. Bekerült a csillagom az itteni
csillagképbe.
Odakint éppen elkezdett esni az eső, a távolból pedig
mennydörgést hallottam. Mégsem féltem. Megmondtam neki,
hogy a zivatarról mindig ő, és csakis ő fog eszembe jutni. És ez így
is van. Mindig.
Archer egyszer már elment: három hosszú hónapra, amikor
iszonyatosan hiányzott minden egyes napon. Ezúttal mindössze
három hétig volt távol, mielőtt visszajött. Kómába esett, az
orvosok pedig nem tudták, vajon mikor tér magához, vagy hogy
egyáltalán magához tér-e valaha. De én vártam. Akár örökké is
vártam volna. Imádkoztam, és minden éjjel azt suttogtam az ég
felé fordulva, hogy gyere vissza hozzám, gyere vissza, gyere
vissza!
Egy másik esős napon – január végén – éppen mennydörgés
harsant és villám fénye töltötte be a kórtermet, amikor kinyitotta
a szemét és rám nézett. A dobhártyám a kinti zajoknál is
hangosabban lüktetett a pulzusom ütemére. Felugrottam a
székről és odarohantam hozzá.
– Visszajöttél!
Felemeltem a kezét, hogy újra és újra végigcsókolgassam. A
könnyeim végigcsorogtak az ujjain, a bütykein – azon a gyönyörű
kezén, amivel annyi mindent tudott mondani, s tudatni velem,
hogy mi jár a fejében meg a szívében. Szerettem a kezét.
Szerettem őt. Patakokban folytak a könnyeim.
Egy darabig csak nézett engem, aztán elhúzta a kezét és lassan,
merev ujjakkal jelelni kezdett:
– Miattad jöttem vissza.
Elfojtott zokogás felszakadó hangjával együtt nevettem fel, és a
mellkasára hajtottam a fejemet. Szorosan magamhoz öleltem,
amikor a nővérek besiettek a kórterembe.
 Most pedig az egész város várakozva figyelte, ahogy Archer a
pódium felé sétál. Még mindig darabosan mozgott a törzsét
körülvevő kötések és a műtéti hegek miatt.
Még egyszer körülnéztem. Travis a terem végében állt, munka
után még mindig egyenruhában. Amikor elkaptam a pillantását,
felé biccentettem. Halovány mosollyal az arcán viszonozta. Még
mindig nem tudtam meghatározni, mit is érzek pontosan vele
kapcsolatban, de kiérdemelte a tiszteletemet a saját hőstettéért
azon a borzalmas napon.
Nemrég derült ki, hogy Jeffrey Perkins, a férfi, aki aznap rám
talált, heroinfüggő volt, és elszakadt a családjától. Azért bukkant
fel a családi bisztrónkban akkor este, mert pénzre és újabb adagra
volt szüksége.
A díler vádalku részeként adta meg a nevét a rendőröknek,
hogy mentse a saját bőrét. Jeffrey aznap este véresen állított be
hozzá, és arról hadovált, hogy lelőtt egy fickót valami boltban.
Ezután nekilátott rendbe szedni magát, az apja pedig már
kezdte visszafogadni a családba, amikor beazonosítottam a fotó
alapján.
Letartóztatása után az apja megint kitagadta, mire ő ismét
kábítószerhez nyúlt.
Travis szembeszállt az anyjával. Jó zsaru, jók az ösztönei,
úgyhogy felismerte, milyen ember valójában az anyja: egy
bosszúálló nő, aki annyira tele van gyűlölettel és keserűséggel,
hogy bármit megtenne, hogy kézben tartsa mindazt, amit jogosan
a magáénak gondol. A várost, a pénzt, a tiszteletet és a kiváltságos
társadalmi helyzetet.
Travis ott volt, amikor Victoria Hale hallotta, hogy Jeffrey
Perkins letartóztatásáról beszélek telefonon. Összeállt neki a kép.
Máskülönben hogyan találhatott volna rám egy kiégett
heroinfüggő az étteremben azon a szörnyű napon? Nem mértük
fel reálisan, hogy Victoria mennyire utál engem – hiszen én
voltam az, aki végül is leleplezte az összes manipulációt, amit ő az
évek során elkövetett.
Travis megkeresett, és elmesélte a vitájukat, és hogy Victoria
tagadott, ő pedig nem hitt neki. Ezután megmondta az anyjának,
hogy költözzön el, vagy nyomozást indít ellene. Noha tudta, hogy
nem szedhetne össze elegendő bizonyítékot a vádemeléshez,
tisztában volt vele, hogy Pelionban a szégyenen kívül már semmi
más nem vár Victoriára.
Az ő távozásával és a végrendelet más rendelkezésének
hiányában Archer örökölt meg az apja után mindent, így a
földbirtokot is, amin a város nyugszik – a huszonötödik
születésnapja előtt egy évvel.
Travis megviseltnek, borotválatlannak és szinte kábának
látszott, mintha nem aludt volna. Neki is megvolt a maga
előmenetele az emberek manipulálásával. De hát a legjobbtól
tanulhatta el a trükköket. A lelkem mélyén viszont nem hittem el,
hogy Travis tényleg kárt akart volna okozni bárkinek. Az anyjával
már más volt a helyzet. Szerintem alapvetően megváltoztatta őt,
hogy meglátta az anyja igazi énjét, és azt is, hogy mire képes.
Mély szomorúság költözött a tekintetébe, ahogy monoton hangon
beszámolt nekem a fejleményekről, aztán megint magamra
hagyott a bánatommal, amíg Archer visszatérésére vártam a
kórházban.
Csend telepedett a teremre, miközben Archer a rövid lépcsősor
felé lépdelt.
Norm félreállt, és azt jelelte neki:
– Üsd ki őket KO-val!– bökött felé az állával komoly arccal.
Archer meglepődve bólintott neki. Én beleharaptam az
ajkamba, hogy visszatartsam a sírást.
Mrs. Aherne, a város könyvtárosa több száz könyvet adott ki
Archernek az elmúlt négy évben a kőműves mesterség és a
jelnyelv témakörében, de sohasem kérdezett tőle semmit, és nem
is próbált kommunikálni vele. Most viszont azt jelelte:
 – Mindnyájan veled vagyunk, Archer.
Könnyek csillantak Mrs. Aherne szemében, arckifejezése pedig
elárulta, hogy azt kívánta, bárcsak kedvesebb lett volna vele.
Archer mosolyogva bólintott.
– Köszönöm.
A színpadra állva elhelyezkedett az emelvényen, és bólintott a
jobbján álló tolmácsnak, akit arra fogadott fel, hogy segítsen,
amikor az egész városhoz szól. Például ilyen alkalmakkor.
Archer mozgatni kezdte a kezét, a tolmács pedig megszólalt.
Én viszont csak Archerre figyeltem. Néztem, ahogy
méltóságteljesen és magabiztosan táncol a keze. Repesett a
szívem a büszkeségtől.
– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött.
Aztán elhallgatott és körbenézett.
– A földbirtok, amin ez a város nyugszik, hosszú-hosszú idők
óta a családomé, én pedig úgy szándékozom bánni vele, ahogy
előttem valamennyi Hale tette: azzal a tudattal és
meggyőződéssel, hogy minden itt élő ember számít, és
mindenkinek joga van beleszólni, mi történik, vagy nem történik
itt.
Sokatmondó pillantást vetett a tömegre, mielőtt folytatta
volna.
– Elvégre Peliont nem az a földdarab határozza meg, amire
épült, hanem az emberek, akik az utcákon járnak-kelnek, a
boltokat üzemeltetik, és otthonaikban élnek és szeretnek.
Megint szünetet tartott.
– Szerintem kellemes vezetőnek fognak találni engem, mert
állítólag jól tudok hallgatni.
Az emberek halkan felnevettek, Archeren pedig mintha egy
pillanatra félénkség uralkodott volna el, ahogy lenézett, majd
ismét fel.
– Ma este szavazni fogunk a városfejlesztési tervekről, és
tudom, hogy sokan nagyon türelmetlenül várják már, hogy
kinyilváníthassák a véleményüket. De szeretném, ha mindenki
tudná, hogy amennyiben a jövőben bármilyen aggály vagy
javaslat merül fel, az ajtóm mindig nyitva áll.
A tömeg bólogatva, egyetértéssel figyelte őt, és az emberek
egymás szemébe nézve is bólogattak.
Archer oldalra fordult, és a halk morajlás teljesen
elcsendesedett, amikor a pódiumon állva a szemembe nézett.
Bátorítólag rámosolyogtam, ám ő egy darabig csak nézett, mielőtt
megint felemelte volna a kezét.
– Érted vagyok itt. Miattad vagyok itt. Azért vagyok itt, mert
te látsz engem: nemcsak a szemeddel, hanem a szíveddel is.
Azért vagyok itt, mert kíváncsi voltál a mondandómra, és mert
igazad volt… tényleg mindenkinek szüksége van barátokra.
Halkan felnevettem és letöröltem az arcomról egy
könnycseppet. Archer továbbra is szerelmes tekintettel figyelt.
– Miattad vagyok itt, és mindig is miattad leszek itt.
Hosszan kifújtam a levegőt, amit eddig visszatartottam. Most
már szünet nélkül folytak a könnyeim. Archer kedvesen rám
mosolygott, aztán visszafordult a tömeghez.
– Köszönöm még egyszer, hogy eljöttek. Köszönöm a
támogatást. Alig várom, hogy mindenkit jobban megismerjek –
fejezte be.
Egyvalaki tapsolni kezdett hátul, aztán néhányan még
csatlakoztak hozzá, mígnem az egész terem tapsolt és füttyögött,
Archer pedig elvigyorodott, és megint félénken pillantott lefelé.
Nekem még kicsordult néhány könnycsepp a szememből, de már
nevettem közben. Páran felálltak, és lassan az egész közönség
követte a példájukat. Végül mindenki állva tapsolt
fáradhatatlanul Archernek.
Archer mosolyogva nézett körbe, aztán megint megállapodott
rajtam a tekintete.
– I Bree you – jelelte.
 – I Archer you – jeleltem vissza nevetve. – Istenem, de még
mennyire!
Aztán kezet rázott a tolmáccsal, lelépett az emelvényről, én
pedig felálltam a székről és elindultam. Maggie megszorította a
kezemet, amikor elhaladtam mellette. Úgy tartottam Archer felé,
hogy csak őt néztem. Amikor odaértünk egymáshoz, az inge alatt
lapuló kötések ellenére felkapott és körbefordult velem,
miközben hangtalanul kuncogott, aranybarna szeméből pedig
sugárzott a melegség és a szerelem.
Meg is állapítottam magamban, hogy Archer Hale hangja az
egyik legszebb dolog az egész földkerekségen.
 EPILÓGUS

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

A FELESÉGEMET NÉZTEM, ahogy lustán hintázik a függőágyban,

és egyik lábát a fűre lógatva ringatózik előre-hátra a nyári
napsütésben. Finom ujja köré fonja egyik aranybarna hajtincsét,
másik kezével pedig lapoz a puha fedelű könyvben, amit a
dudorodó pocakjára támasztva olvas éppen.
Vad férfiúi büszkeség lett úrrá rajtam az én Bree-met
szemlélve. A nőt, aki tiszta szívéből szeret engem és a
gyermekeinket.
Hároméves ikerfiaink, Connor és Charlie a fűben hancúroztak
a közelben: addig pörögtek, amíg el nem szédültek. Teli torokból
kacagtak önfeledten, amikor vihogva lehuppantak a fűre.
Srácok…
Az apáinkról neveztük el őket. Azokról a férfiakról, akik
annyira szerettek bennünket, hogy még halálos veszélyben is csak
arra gondoltak, hogy megvédjenek minket. Most már
megértettem, hiszen én is apa lettem.
Ráérősen odasétáltam Bree-hez. Amikor meglátott, fejjel lefelé
lefektette a könyvet a pocakjára, hátrahajtotta a fejét és álmatag
mosollyal rám nézett.
– Hát hazaértél.
Leguggoltam a függőágy mellé, úgy válaszoltam neki.
 – Gyorsan lement a megbeszélés.
A bankban voltam, hogy egyeztessek egy telek
megvásárlásáról, ami épphogy a városhatáron kívül volt. Jól
alakult a dolog.
A városlakók leszavazták Victoria Hale fejlesztési terveit öt
évvel ezelőtt, amikor megörököltem a birtokot. De mint kiderült,
a helyiek nem ellenzik a terjeszkedést, és azt sem, hogy egy kicsit
több üzlet legyen. Csak konkrétan az nem tetszett nekik, amit
Tori Hale talált ki. Úgyhogy amikor felvetettem, hogy nyissunk
néhány új szálláshelyet abban a régimódi szellemben, ahogy
mindig is szerették az itteniek, elsöprő többségben szavazták
meg.
A negyedik ilyen fog megépülni azon a telken, amit ma reggel
vettem meg.
A város felvirágzott, a boltok nagyon jól mentek – és mint
kiderült, egész jó üzletember vagyok.
– Ki hitte volna? – kérdeztem Bree-t mosolyogva egyik este,
miután megszavazták az első tervemet.
– Én tudtam – felelte halkan. – Én tudtam.
És ő tényleg tudta. Ő mondta nekem korábban, hogy számít a
szavam, az irántam érzett szeretete pedig segített hinnem abban,
hogy ez igaz lehet. Néha mindössze ennyire van szükség: egyetlen
emberre, aki meghallja a szíved hangját. Azt a hangot, amit még
soha, senki sem próbált meghallani.
Letéptem egy pitypangot magam mellől a fűben és mosolyogva
odaadtam Bree-nek. Oldalra biccentette a fejét, és csillogó
szemmel elvette tőlem.
– Nekem már minden kívánságom valóra vált – suttogta, aztán
rápillantott a fiúkra. – Úgyhogy ezt nekik fújom el.
Azzal fújt egyet, és az összes mag szárnyra kelt a nyári égbolt
felé a levegőben.
Megint találkozott a tekintetünk, én pedig a hasára tettem a
kezemet. Éreztem, ahogy a kisbabánk mozog odabent.
 – Tudod, kisfiú… – mondta mosolyogva.
– Valószínű… – vigyorogtam. – Szerintem mi, Hale-ek csak
fiúkat tudunk csinálni. Nem baj?
– Dehogy, tökéletes. Amíg csak egy van bent, nekem az is jó,
ha kecske – kacagott a fűben forgó párosra nézve, akik egyébként
meg sem álltak azóta, hogy a világra jöttek. Igazi kis bajkeverők
voltak.
Hangtalanul elnevettem magam, aztán tapsoltam hármat,
hogy rám figyeljenek. Rögtön felkapták a kis fejüket, és kiabálni
kezdtek:
– Apa, apa!
Közben jelelték is a szót egyszerre.
Odaszaladtak hozzám, és hagytam, hogy azt higgyék,
felborítottak. Lehanyatlottam a fűre, ahogy nevetve leszereltek.
Csilingelő hangjuk betöltötte az egész kertünket.
Felültem, és őket is magammal húztam.
– Melyik úriember segít ma nekem az építési
munkálatokban?
– Én! Én!– jelelték egyszerre.
– Oké, helyes. Sok a tennivaló, és be kell fejeznünk a bővítést,
mire megérkezik a kisöcsétek vagy a kishúgotok.
Feléjük nyújtottam a kezemet, ők pedig komoly arccal
beletették a kis hurkás tenyerüket.
Elhúztam a kezemet, és azt jeleltem:
– Fivérek mindörökké.
Ők pedig teljes komolysággal jelelték utánam.
– Jól van, ez a legfontosabb szövetség.
Lehet, hogy egyszer majd közelebbi kapcsolatban leszek a saját
öcsémmel. Javult a helyzet, amióta átvettem a városvezetést,
belőle pedig rendőrkapitány lett. Sőt, azt is tudtam, hogy Travis
imádja az unokaöccseit, de attól még hosszú út állt előttünk.
 A fiaim szaporán bólogattak a kis fejükkel és a hatalmas
aranybarna szemeikkel. Pont olyan volt az arcocskájuk, mint az
enyém. Le sem tagadhattam volna őket.
– Oké, srácok, nyomás befelé! Mindjárt megyek, hogy csináljak
nektek ebédet, amíg apa összeszedi az eszközöket – állt fel Bree a
függőágyból. Elnevette magát, amikor visszahuppant, mert nem
tudta megtartani a súlyát.
Megfogtam a kezét és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam
és szerelembe essek vele – ahogy ma is naponta ezerszer szoktam.
Négy éve, amikor egy este odasétált a gyertyafénnyel
megvilágított templomban az oltárhoz Norm oldalán, és elállt tőle
a lélegzetem, megesküdtem rá, hogy örökké szeretni fogom őt,
csakis őt – komolyan is gondoltam, a szívem legmélyéből.
És még most, ebben az őrült és zajos életben, a saját munkám
és Bree virágzó vendéglátóipari vállalkozása mellett is fontosnak
tartom, hogy minden este lefekvés előtt odaforduljak hozzá, és
szavak nélkül elmondjam neki: csak te, örökké csak te. Ő pedig
halkan körülölel a szeretetével, megtart és támaszt nyújt.
Emlékeztet, hogy azok a szavak a leghangosabbak, amiket meg
tudunk élni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ismét külön-külön köszönet jár a szívem legmélyéről az én profi

szerkesztőbizottságomnak, Angela Smith-nek és Larissa Kahle-
nek. Nagyra becsülöm, hogy tökéletessé teszitek a helyesírásomat
és a szavaimat, de mindennél jobban örülök annak, hogy a
lelkemet is ismerve szerkesztitek a munkáimat. Mindenki másnál
jobban tudjátok, mit szeretnék mondani, és hol csempésztem bele
saját magamat a történetbe. Hatalmas ajándék ez, és szeretek
hinni benne, hogy a szereplőim kiforrottabbak tőle, a történet
tisztább, az üzenetem pedig átmegy. Ráadásul olyan szerencsés
vagyok, hogy egy fantasztikus tesztolvasó csapat áll
rendelkezésemre, akik nemcsak kitartóak, de gondolatban is,
érzésekkel is összekapcsolódtak Bree és Archer sztorijával, így
felbecsülhetetlenül értékes tanácsokat és visszajelzéseket adtak,
sőt drukkoltak is, amikor a leginkább szükségem volt rá. Ők
Elena Eckmeyer, Cat Bracht, Kim Parr és Nikki Larazo. Örök
hálám!
Végtelen és örök szerelemmel köszönöm a férjemnek, aki a
legjobb barátom és a múzsám is egyben, és az a férfi, akinek a
világon a legnagyobb a szíve. Köszönöm, hogy végig mellettem
voltál, és nem hagytad káosszá fajulni a házat, amikor eltűntem
írni a kuckómban. Veled minden lehetséges!
 A SZERZŐRŐL

MIA SHERIDAN a New York Times, a USA Today és a Wall Street

Journal bestsellerlistás írója. Szenvedélyesen sző igazi szerelmes
történeteket, ahol a szereplők végzete, hogy együtt legyenek. Mia
az Ohio állambeli Cincinnatiben él férjével. Négy gyermekük van
itt, egy pedig a mennyekben. Az Archer hangja mellett a Leo, a
Leo esélye, a Stinger, a Calderre várni, az Edenre lelve és a
Kyland is A szerelem csillagjegye sorozat része.

Mia a következő címeken érhető el az interneten:

www.MiaSheridan.com

www.facebook.com/miasheridanauthor