Professional Documents
Culture Documents
A Magyar Népmese Eredete És Eredeti Jelentése 1-2
A Magyar Népmese Eredete És Eredeti Jelentése 1-2
rész, KAPU
A magyar népmesék nem csupán szép és tanulságos történetek, mert az alábbiak fényében
kiderül, hogy valójában nemzeti kultúránk legalapvetőbb, valósággal életfontosságú értékei
közé tartoznak. Múltunk feltárása számára népmeséink a tárgyi kultúránál is fontosabbak,
hiszen a tárgyak mindig lelki-szellemi életünk szülöttei, és így bepillantást engednek őseink
érzés- és gondolatvilágába. Régóta bebizonyosodott, hogy szorosan összefüggnek ősi
világlátásunkkal, mitológiánkkal és vallásunkkal, és éppen mert nemcsak ezek elemeit, hanem
szerves összefüggéseit is megőrizték, a népmesék őrzik legjobban az ősvallás, az ősi
mitológia, az ősi világkép lényegét. Mivel a régészeti leletek népi hovatartozása sokszor
kétséges, a népmeséknél viszont nem kétséges nemzeti hovatartozásuk, ezért a
népmesekutatás a régészethez viszonyítva is felértékelhető. Mi több, népmeséink régészeti
leleteinknél jóval időtállóbbak, ezért jóval messzebb tekinthetünk velük vissza a múltba. A
népi hitvilágban az elemek összekapcsolódása ugyanis az elbeszélés szövegében hihetetlenül
időtálló struktúrát hoz létre. Nem zárható ki az sem, hogy népmeséink ősrétege
gránittömbként őrződött meg tízezer éveken át.
Vegyünk észre egy alapvető régészeti-történelmi tényt, ami úgy tűnik, mindmáig elkerülte a
figyelmet. Ahogy azt a 2, 3 és 4. kép mutatja, a „magyarság szállásterületé”-nek nevezett
körzet teljes egészében a korabeli Szkítia területén található!
2. kép. Ptolemaios ókori görög földrajztudós, csillagász térképe a korabeli (i.sz. 100
körüli) Eurázsiáról.
Ez a Szkítia pedig nem akármilyen ország volt abban a korban. Egyiptommal is vetekedő
ősiségét, magas műveltségét és kiemelkedő világtörténelmi szerepét a 18. századig az egész
világon elismerték, és az utóbbi évtizedekben kezdik ismét felfedezni. Térbeli kiterjedése
pedig különösen érdekes számunkra. A 2. képen az i.sz. 100 – 170 között élt Ptolemaiosz, a
kor leghíresebb csillagásza és földrajztudósa térképét láthatjuk. Ezen „Scítia intra Imaum” az
Imaus, azaz Ural hegységtől inneni Szkítiát, „Scítia extra Imaum” az Ural hegységen túli
Szkítiát mutatja. Ennek megfelelően Szkítia a Fekete-tengertől a Csendes óceánig terjedt.
3. kép. Szkítia térbeli kiterjedése az i.e. 1. évezredben a régészeti leletek alapján. A Magyar
Nemzeti Múzeum kiállítási vezetője. A térkép német nyelvű eredetijét Doris Bordon
készítette.
4. kép. A szkíták és hunok körzetei az i.e. 800- i.sz. 100 közötti Eurázsiában. Philips’
Atlas of World History, 2005.
A 4. képen a Philips’ Atlas of World History 2005-ben megjelent történelmi térképén Szkítia
az i.e. 800-i.sz. 100 közötti időszakban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjed. A
három, különböző forrásból származó térkép megegyezik abban, hogy az i.e. 800-i.sz. 100
közötti időszakban Szkítia a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt. Ez az az időszak,
amelyben a finnugor elmélet szerint a „magyarság szállásterülete” az 1. képen látható módon
az Ural hegységtől délre, a Kászpi-tótól északkeletre található egy viszonylag kis körzetre
korlátozódva. Ha ebben az időszakban ebben a körzetben szkíták éltek, és a szkíták országa a
Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt, akkor a korabeli magyarság Szkítia területén
élt! Ez az az évezred, amelyben a Mario Alinei (Alinei: Az ősi kapocs, 2005) szerint a Kárpát-
medencéből Észak-Itáliába települt, magyarul beszélő etruszkok a kor egyik legmagasabb
műveltségét képviselték.
Szkítia területe többmillió négyzetkilométer, a korabeli Görögországénak mintegy 30-
szorosa! Amit műveltségéből ismerünk, például aranyművességét, az nemcsak korábbi
eredetű, de magasabb szinvonalú is a görögénél. Ha tehát a magyarság „szállásterülete” ott
volt a korabeli Szkítiában, akkor nem alacsony volt a műveltsége, nem finnugor volt a népi
hovatartozása, és az sem érthetetlen, hogy miért a szkítákkal függ össze egész
néphagyománya. Úgy gondoljuk, nem helyes egy ilyen magas műveltséget képviselő, ennyire
hatalmas országot, mint Szkítia, a magyarság történelmében immár majdnem két évszázada
figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, mivel Hoppál Mihály, a Néprajzi Intézet igazgatója
Berze Nagy János, a magyar népmese- és néphagyomány egyik legkiemelkedőbb kutatójának
eredményei alapján felhívta a figyelmet, hogy a magyar népmese- és hiedelemvilág
megértése, eredetének kutatása során alapvető fontosságú az iráni és még inkább a
mezopotámiai párhuzamok vizsgálata (Hoppál 1981).
Tegyük mindehhez hozzá, hogy a finn-permi népek összlétszáma ezer évvel ezelőtt nem volt
több 10 – 20 ezernél (Nethem 2009), ugyanakkor, amikor a korabeli magyarság létszáma
felülmúlta a milliós létszámot. A magyarság műveltségi szintje pedig a 19. századig messze
felülmúlta a finnugor népekét. Ha volt kapcsolat a finn és a magyar nép között, az átadó fél
inkább a magyar lehetett. Más szóval, meséink népi eredete ellentmond a finnugor
elméletnek. A tények alapján inkább arra kell gondolnunk, hogy népmeséink saját történelmi
múltunkból erednek, magyar eredetűek.
Nem mindegy, hogyan fogjuk fel ősmúltunkat, a mától 3000 évre visszafelé spekuláló,
alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó nyelvészeti feltevések alapján, vagy a
megbízhatóbb, egymással összhangban álló régészeti, történelmi és néprajzi tények alapján! S
ha ezeket az utóbbiakat tartjuk szem előtt, egycsapásra megoldódik a magyar népmesék
eredetének első kérdése. A magyar népmesék azért mutatnak szoros rokonságot a szkíta,
illetve ural-altáji népek meséivel, mert a magyar nép azonos a szkítával, és azért mutatnak
távolibb rokonságot a finnugor mitológiával, mert távolibbak tőlük.
A magyar mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa
képzete. Az égig érő fa mesetípus számbavehető rokonait csak az ugor és szibériai török
vallási és mesei hagyományok között találjuk meg (Berze Nagy 2005, 20). „Ez azzal
magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a
magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat” – írják a neves szerzők
(Benedek-Erdélyi 1993). Ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha a magyar mitológia csak
a finn népektől elválás, kb. i.e. 1000 után keletkezett volna. Lehetséges ez?
Ahogy azt előző cikkünk, „A magyar népzene eredete és eredeti jelentése” bevezetőjében
jeleztük, a művészet, a jelképek és a mítoszok eredete legalább 2 millió évre nyúlik vissza, és
nem alaptalan a feltevés, amely szerint több, mint 3 millió évvel ezelőtt már létezett olyan
vallás, amely egyszersmind a tudás egészét felölelte. Ha a népmesék elválaszthatatlanok az
ősvallástól, a mitológiától, akkor népmeséknek évmilliókkal ezelőtt is létezniük kellett. Az
egyes népek sajátos meséi pedig ezen népek kialakulásakor, minden bizonnyal a nyelv
kialakulásával lényegében párhuzamosan alakulhattak ki.
Az égitesteket szülő és minden életet éltető Világfa eszméje központi szerepet játszott az
emberiség őstudásában, ősvallásában, mitológiájában, az ősi gondolkodásban. Ezzel
magyarázható az a mitológusok által megfigyelt tény, hogy a kozmogóniai mítoszok központi
szerepet játszottak az ősi mitológiákban (Toporov 1988). Ki tudja, milyen magas szintre
fejlődhetett az intuitív tudás az ősmúlt évmilliói alatt? Az egészlátó tudásban rejlik a Világfa,
a Világerő, a Világszellem teljes tudása. A külső érzékszerveket követő, azoknak önmagát
alárendelő modern gondolkodás elhatalmasodásával a szerzett ismeretek egyre nagyobb
mértékben háttérbe szorítják a természetes, eredendő világérzékelést, azt az érzékelést, amely
az ösztönökben, az életet teremtő és irányító kozmikus értelemben rejlik. Az ösztönös
világérzékelés az egészlátás révén képes a Természet nyelvén beszélni, a minden élőt teremtő
és éltető Természet közös alapján állni.
Az égigérő Világfa más népek hagyományaiban igen gyéren fordul elő (Berze Nagy János:
Égigérő fa, 1958, 134. oldal). Alma lehozatala a Világfáról csak a magyar népmesékben
fordul elő (u. ott, 187. oldal). Főleg magyar népmesékben bukkanunk a Világfa csodás
elemeire (u. ott, 131). A világ közepe a Világfával összefüggésben Európában csak a magyar
hagyományokból ismerős (u. ott, 311). Berze Nagy János (u. ott, 174) megállapítja a
népmese-elemek eredetének egy fontos módszerét. Az adott népmesei elem (Világfa, forgó
kastély, alma lehozatala a Világfáról stb.) attól a néptől származik, amelynél a
leggazdagabban őrződött meg, amelyben a leggyakrabban és a legteljesebben fordul elő. A
folyó vize a forrásnál a legtisztább. Mindezek alapján arra a belátásra kell jussunk, hogy a
Világfa eszméje magyar eredetű.
A régészetről írt előző részben kimutattuk, hogy Árpád népének, a „palmettás népnek” a
jelképe, a „palmetta” valójában stilizált Világfa, és eredeti jelentése: „Az Ég akarata”. Azt is
megmutattuk, hogy ez a jelkép az ősi Kárpát-medencéből ered, és kora legalább 7 ezer év.
Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” (1943) című alapos művében arra az
eredményre jutott, hogy a magyar népmese ősrétege az indogermán betelepülés előtti korból
ered. Pontosabban is be tudta határolni, mert érvei alapján a kaukázusi, ún. maikop-i
műveltség korában, vagyis i.e. 3700-3100 között már megvolt az a világkép, amelyből a
magyar népmese alaprétege született. Tény, hogy a szkíta kultúra a Don folyó és a Kaukázus
közötti maikopi kultúra (kb. i.e. 3 500 – 2 500) szerves folytatásának tekinthető (Piotrovszkij,
1975).
Vámos Ferenc következtetését teljesen alátámasztják az újabb eredmények. Dr. Kós Károly
„Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” című összefoglaló tanulmányában
megállapítja, hogy a hindu–perzsa–arab és germán–francia–spanyol mesekincstől eltérően
(melyekben a helyi néphiedelmek mellett erős nyomot hagytak a középkori eredetű történeti
mondák, kalandregények és más kódexirodalmi hatások is), a magyar mesekincs tündérmeséi
általában mentesek maradtak az uralkodó osztályok irodalma és főleg koncepciója hatásától.
Ez pedig nyilvánvalóan csakis annak köszönhető, hogy a magyar népmesék mélyebb
gyökérzetűek, mint az indo-európai népeké, és ez a mélyebb gyökérzet erősebb tartást biztosít
az idegen hatásokkal szemben.
Ahhoz képest, hogy az indo-európai kor a bronzkorral kezdődik, figyelemre méltó, hogy a
szibériai szaka nép (mai orosz nevükön: jakut nép) meséiben különös gyakorisággal szerepel
az első ember (Berze Nagy 1958, 243-273). Erről a szaka népről írta Hérodotosz görög
történetíró, hogy a perzsák a szkítákat szaká-nak nevezik. A szakák tehát azok a szkíták,
akiket az ókorban a legősibb népnek tartottak. Az első emberről fennmaradt szaka mesék és
néphagyományok megerősítik, hogy valóban az emberiség ősnépéről van szó. Berze Nagy
János kiemeli, hogy ezekből az ősmondákból kiérzik a közvetlen hang – szinte a szemtanú
beszámolóját olvashatjuk. A föld köldökén áll egy buja fa. A fa koronájáról isteni sárga
folyadék csorog. Ez a hely az első ember helye: a paradicsom. Az első ember egyszer tudni
akarta, miért van ő a világon. A nagy fához ment, amelynek teteje áttört a „három rétegű
égen”, s amelynek ágain folydogált a boldogsághozó sárga lé. Akkor látta, hogy a fa hirtelen
kinyílt s a nyílásban egy női lény övig megjelent. Ez megmondta neki, azért jött a világra,
hogy az emberi nem ősatyja legyen. A monda egy másik változatában a női lény tejével
táplálta az ifjút, s ettől százszoros lett az ereje. További jakut monda szól arról,mhogy az első
ember magától jött rá, hogy ez a fa az istennővel együtt az ő szülője, anyja, aki őt, az árvát és
a kis gyermeket, naggyá felnevelte, nyájainak, vadjainak, madarainak s halainak felnevelője
és védelmezője. Berze Nagy kimutatja ennek az ősi néphagyománynak egyes elemeit az
egyiptomi Ozirisz-mítoszban, az Adonisz-mítoszban. A magyar besenyőtelki népmesékben a
„nagy jegenyefán” kinyílik az ajtó, amelyen kinéz egy öregasszony, akit a kondás
öreganyámnak szólított. A másik besenyőtelki mese világfájának tetején tündérszép
királyleány él.
Érdekes módon az „első ember” felbukkan a szkíták Hérodotosz által feljegyzett
eredetmondájában is. Esszerint „Az első embert, aki az akkor még néptelen tájon élt,
Thargitaosznak hívták”. Grandpierre K. Endre kimutatta, hogy a „t” e szó elején kötőhang,
amit azért tettek oda a görögök, hogy az egyébként néma „h”-t ne veszítsék el a kiejtésben. A
szokásos „-osz” görögös toldalék nélkül Thargitaosz nem görögösített neve tehát: Hargita.
„Ennek a Thargitaosznak szüleiről pedig azt állítják – én ugyan nem hiszem, de ők így vallják
-, hogy maga Zeusz és Borysthenes lettek volna.” Zeusz az Égisten, a Mindenség királya a
görög mitológiában. „Boristen” – a görögös „-esz” toldalékkal Borysthenes – pedig a
folyóisten, a Dnyeper folyó ókori görög neve. Ezt pedig úgy lehet érteni, hogy a szkíták az
Égistentől és a Folyóistentől erednek, vagyis nem egy másik, még ősibb néptől, hanem
magától a Világegyetemtől, az Égtől és a Földtől, vagyis az emberiség ősnépéről van szó. Ezt
az értelmezést erősíti Hérodotosz megfogalmazása is: „én ugyan nem hiszem, de ők így
vallják -, hogy maga Zeusz és Borysthenes” az őseik – vagyis bármily hihetetlen, de a szkíták
eredetmondájuk szerint magától a főistentől és a folyóistentől erednek. Tegyük hozzá, a szkíta
eredetmonda folytatásában (T)Hargita(osz)-nak három fia születik, és a legkisebb nyeri el a
királyságot – mint a magyar népmesékben.
Dr. Kós Károly „Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” a világ népei
meseanyagát a meseszövés szempontjából három fő típusba sorolja. A hindu–perzsa–arab
népek Ezeregy éj-szerű meséit a felcsigázott képzelet és részletező előadás, a nyugat-európai
meséket viszont, például a Grimm-testvérek gyűjtötte meséket, a rövidség és pontos tartalmi
rögzítés jellemzi. A Kelet-Európától Közép-Ázsiáig élő népek meséire általában jellemző a
mesélő rögtönzéseinek is helyet adó lazább szerkezet. E csoportba tartozik a magyar
mesekincs is, és a legtöbb szomszédos ural–altáji nép meséje. A magyar népmesék fő
elterjedésének, feltehetően eredetének körzete tehát eszerint a Kelet-Európától Közép-Ázsiáig
terjedő körzet. A magyar meseanyagban Vámos Ferenc egy egész témakört derít fel, amely
csaknem ugyanígy van együtt Eurázsia népeinek történeti anyagegyüttesében (Vámos 1944,
17).
A „bika képében viaskodó táltosok” mondai motívuma a régi Kínából egy 2. és egy 10.
századi történeti feljegyzésben is fennmaradt. (Hoppál 1981). Az észak-kínai mandzsu
néphagyományban megtalálták egyes magyar táltos-motívumok párhuzamait (Hoppál 2013).
Fehérlófia mesének legközelebbi rokonát Horváth Izabella 1994-ben találta meg egy Belső
Mongóliában (Észak-Kína) élő evenki vadásztól (Horváth 2010). A magyar népmesével mind
a szereplőkben, mind a tíz fő eseményében és ezek sorrendjében megegyezeik, és a két mese
között csak néhány lényegtelen részletben mutakozik eltérés. Ezen az evenki népmesén kívül
a legszorosabb párhuzamokat a magyar Fehérlófia meséhez a mai Kína nyugati részén élő
jugur és az ujgur népmesék őrizték meg. Egy 10. századi ujgur kézirat alapján ismert tény,
hogy az ujgurok hun eredetűek. Így feltehető, hogy a Fehérlófia mese hun eredetű. Ez egyben
magyarázatot adna a Fehérlófia mese térbeli elterjedtségére is, hiszen Hunnia ugyanazon a
területen állt fenn a 4. századtól, amin Szkítia, majd a szintén szkíta szarmaták országa
közvetlenül Hunnia előtt. A sokezer éves népi folytonosság és az egységes, magas szintű
szkíta-hun-magyar műveltségben rejlő szellemi erő magyarázatot ad arra a tényre, hogy a
magyar népmesék legközelebbi rokonai ugyanezen körzetben találhatók.
Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy a magyar népköltészet a világ egyik
leggazdagabb mesekincsével rendelkezik – tekintettel például arra, hogy Benedek Elek, a
magyar népmese-kutatás egyik legkiemelkedőbb alakjának „Magyar népmesék” című
könyvén ez olvasható: „Talán kevesen tudják, hogy a magyar népköltészet a világ
leggazdagabb mesekincsével rendelkezik”. Hasonlóan nyilatkozott Leszkoven László
mesekutató is: „Meggyőződésem, hogy a magyar népmese egyedülálló a világon. Olyan kincs
birtokában vagyunk, aminek értékét még annak ellenére sem látjuk igazán, hogy nap, mint
nap a kezünk ügyében van.” Grandpierre K. Endre „Kővárból kialtó asszony” című
könyvében így ír: meggyőződésünk szerint a földkerekségen egyedülálló a magyar
ősmondavilág. S ha így van, akkor a magyar mesevilágról is hasonlóképpen
gondolkodhatunk. A feldolgozott magyar népmesék száma már 1982-ben meghaladta a 10
ezret.
Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” című könyvében megvilágítja, hogy „a
magyar mesekincsben egészen különös világ, gondolatrendszer, bölcselet szunnyad. A létnek,
a világnak kozmikus víziója” (Vámos 1943, 11), „sajátságos kozmo-mágikus világ” (u. ott,
16). Az égigérő fában, a griffekben, a tündérekben, Tündér Ilona birodalmában csodatevő,
mágikus erők testesülnek meg. A magyar népmese világában ez a mágikus életerő az, amely
természeti erőként „csörgedezteti a források vizét, növeszti a föld növényét, szelet fúj a
felhőkbe, a Nap, a Hold és a csillagok pályáját jelöli” (Vámos 1943, 25). Ez a mágikus, a
látszólag élettelen világot, a tájat, az eget-földet átható és összekötő életerő az, amely a „Szép
Júlia” című, Mailand Oszkártól feljegyzett székely mesében az „a szép Júlia, aki erdőt ződít,
füvet virágoztat”. A Nap, a Hold és a csillagok is ettől a mágikus életerőtől nyerik hatalmukat
s pompájukat. Ez a kozmikus, varázslatos életerő megtölti az egész teret. Ez a (Vámos által
idegen szóval „Hvarenah”-nak nevezett) mágikus életerő a magyar népmese színtiszta
lényege (Vámos 1943, 25). A Világfa maga ennek a kozmikus életerőnek a megtestesülése,
hiszen a nevében is benne van, hogy szó szerint egy kozmikus élőlény: világ-fa. A Világfa
tetején él a tündöklő szépségű, jóságos Tündér Ilona. Minden innen indul, hiszen ez Világfa
maga a valóság teljes, a ma ismertnél teljesebb fényében, ahogy a mai, rabszolgává tevő
szemellenzők nélkül az ősi, szabad ember érzékelte. Ahogy a valóságban, úgy a magyar
világlátásban is a valóság a Világfától indul. Hiszen a Föld a Naprendszertől született, a
Naprendszer a Tejúttól, a Tejút a Világmindenségtől, és a Világmindenség, a kozmikus
életerővel áthatott Világegyetem maga a Világfa.
Bár az angol fairy-t jobb híján gyakran „tündér”-nek fordítják, a megfelelés nem olyan szoros,
mint sokan gondolhatják. A nyugat-európai mesékben szereplő „fairy”-k ugyanis inkább
gyakran rosszindulató, apró termetű manók. Ahogy az Encyclopedia Britannica írja: „A
múltban a „fairy”-ktől féltek, mint olyan veszélyes, hatalmas lényektől, akik néha
barátságosak az emberekhez, de kegyetlenek vagy rosszindulatúak is tudnak lenni”
(eredetiben: „The fairies of the past were feared as dangerous and powerful beings who were
sometimes friendly to humans but could also be cruel or mischievous.”). Nincs lelkük és
haláluk után egyszerűen megsemmisülnek (az eredetiben: „They have no souls and at death
simply perish.”)
A magyar tündér sajátságai
A magyar tündér megkülönböztető sajátsága nyilvánul meg abban, hogy regéink és mondáink,
meséink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont
tulajdonítanak, hol őket aranykori boldoglét veszi körül. Ráadásul a tündérek világa, és maga
Tündér Ilona is sajátos kozmikus szerepkörben jelenik meg, szoros összefüggésben a
Világmindenséget éltető, az egész természetet átható kozmikus erőkkel. A régibb lexikonban
a magyar tündérekről korábban latin nyelven szerepelt neveit említi: portentum (csodalény),
magus (mágus, azaz varázshatalmú lény) (Ipolyi 1854/1987, 58). A tündér csodaerővel bíró
tünemény, aki képes tetszése szerint különböző alakot ölteni, másfajta lénnyé átalakulni. A
magyar tündér megkülönböztető jellemzője, hogy az Aranykor évmillióinak viszonyai
testeülnek meg benne.
Ezzel az ősi magyar tündérhittel függ össze a Kőműves Kelemenné ősmondánk. Grandpierre
K. Endre „Kővárból kiáltó asszony” című könyvében foglalta össze az emberiség első
építkezési kísérleteit megörökítő ősmondánk megértéséhez szükséges tényeket. A tizenkét
kőműves tragédiája ősvallásunk idejében zajlott le, mikor még ligetekben áldozott a
magyarság a táj tündéreinek. Korszakokkal a rómaiak ókori betörése előtt épültek ezek a
várfalak. Bizonyítja ezt, hogy Déva vára nem hadmérnökök által kiszabott kocka vagy
köralakú, hanem az ősi szkítamagyar várépítészet törvényei szerint a domborzat hajlásaihoz
illeszkedett, így hát nem szabályos mértani alakzatú. A Benedek Elek gyűjtötte
„Bálványosvár” székely népmese szerint „tündérek építették Bálványos várát. De az olyan
régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem voltak keményedve…jó magasra építették a
várat….Egy tündér a hegy tetején állott, tizenkettő lent a Bálványos-patakban, s úgy
adogatták fel neki a követ.”
„Ősi időkben az emberiséget erősen foglalkoztatta a tájak lelke s azok a lények, amelyek a
tájat az ember megjelenése előtt birtokolták. Kibékítésüket, segítségük elnyerését
szertartásokkal és áldozatokkal keresték.” (Richard J. Neutra, 1979, 71.o.)
Érdemes megemlíteni, hogy az építőáldozat hagyománya a Kárpát-medencétől a Balkánon és
Kaukázuson át, egészen Belső-Ázsiáig, Kínáig és Indiáig kimutatható.
Másik, „A szelet vető táltos” című könyvében Kabay Lizett így ír: „A mágikus világlátás
idején keletkezett nyelvünk és ősvallásunk alapvető sajátosságainak feltárása azon áll vagy
bukik, hogy a kutató képes-e adatait a hajdani szemléletmód átélésével kezelni, vagy taláros
„felvilágosultsággal” elzárkózik a hiedelmek búvárlata és azok szellemi-tárgyi emlékeinek
egyeztetése elől… Tér és idő csapdájából csak az tud kimenekülni, aki a tudatváltás kapujára
lel.” Ősvallásunk táltosa képes volt arra, hogy magát egy másik létformával olyannyira
azonosítsa, hogy magát más síkra változtassa, a lét más síkján más alakú lénnyé változva
jelenjen meg. A Természet eleven, mozgósító, elemi életerőivel azonosulás lehetővé teszi a
tér és idő szokásos kereteiből kilépést, az átváltozást. A magyar tündérek különleges
sajátsága, az átváltozás képessége a Természet olyan mélységeibe merülést igényel, amelytől
a külső érzékszerveinkhez kényszerűen alkalmazkodó modern tudat már elszokott, s amely
iránt érzékenysége eltompult. Tündéreink egyik elsőrangú üzenete a mai olvasók számára,
hogy a világ nagyobb a külső érzékszervekkel felfoghatónál, s a belső érzékeinkkel, lelki
fogékonyságunkkal és értelmünkkel felfogható világnak is vannak természetadta törvényei és
saját erőforrásai. Ezek a törvények ma már a tudomány által is ismertté váltak (ld. Bauer-elv,
Grandpierre Atilla: Az élő Világegyetem könyve).
Ez a hatalmas „semmiség” a világ végén túl elgondolkodtató lehet. Olyan, mint egy hatalmas,
parttalan tenger, amely nem vízből áll, hanem minden ismert valaminél finomabb, „semmibb”
anyagból, a valami és a semmi határállapotából. Tekintve, hogy ezen a parttalan világóceánon
túl található a tündérvilág, ami pedig más népmeséink szerint az Óperenciás tengeren is túl
fekszik, felmerül, hogy a „semmiség” parttalan világóceánja lehet maga az Óperenciás tenger.
Ennek a gondolatnak a nyomán merült fel az ókori görögöknél „apeirón”-ként ismert parttalan
világtenger képzete. Az Óperenciás tenger a magyar népmesében a nagyon távoli, ismeretlen
helyet, „a világ szélét” jelentő népmesei kifejezés, az ismert és az ismeretlen világ határát
jelenti. Az apeiron jelentése pedig: határtalan, végtelen. Elsősorban Anaximander (ie. 610 –
546) milétoszi filozófus filozófiájából ismeretes. A gyimesi pásztorgyerek című székelyföldi
népmese nyomán feltűnt, hogy az „apeirón”, azaz a parttalanság világóceánjának neve
mennyire hasonlít az Óperenciás tenger nevére: Óperen(ciás) és apeirón, tartalmi és alaki
hasonlóság egyaránt fennáll. Ha úgy vesszük, hogy a világ vége az, ahol a föld az éggel
összeér, akkor a világ végén túl az ég található, s ha itt élnek a tündérek, akkor mennyei, égi
lények. Lehetséges, hogy valós nyomra bukkantunk, és a magyar népmesékben megőrződött
ősi magyar mitológia és az ókori görög filozófia között kapcsolat áll fenn?
Lehet, hogy sokaknak meglepő, de számtalan sok nyom köti össze a magyar népmeséket az
ősi görög, mezopotámiai, kínai, egyiptomi, indiai, szkíta mitológiákkal. Itt most csak egy pár
érdekes hasonlóságot emelnék ki. Az ókori görög mitológia egyik jól ismert alakja Hermész
(05. kép), az istenek hírnöke, a pásztorok istene, Apollón Napisten egyik legközelibb barátja.
5. kép. Hermész görög ábrázolása. Figyeljük meg a baloldali képen a szárnyas csizmákat, a
jobboldali képen a széles karimájú kalapot és pásztorbot-szerű szárnyas pálcát, amelyen kígyó
tekereg.
Pásztorbot-szerű pálcáján két kígyó tekereg, rajta szárnyak. Hermész szárnyas bőrcsizmát és
karimás kalapot visel. A széles karimájú nemezsapka – figyelem! – láthatatlanná tette a
viselőjét, éppen úgy, mint népmeséinkben. A szárnyas csizma emlékeztethet népmeséink
hétmérföldes csizmájára. Érdekes hasonlóságot mutat a korabeli etruszkok szárnyas
csizmájával (06. kép).
6. kép. Etruszk bronz szárnyas ember , kb. i.e. 600-ból. A Louvre-ben található.
A nemez a korabeli szkíták és hunok, az eurázsiai síkság pásztornépének jellegzetes,
hagyományosan birkagyapjúból, víz segítségével, gyúrással készült posztószerű anyag. A
széles karimájú kalap a korabeli szkíta mágusok viselete (07. kép).
7. kép. A berlini aranysüveg korát i.e. 1000 – i.e. 800 közöttre teszik. Aranylemezből készült.
Közép-Európában, Dél-Németországban került elő. Véleményem szerint szkíta mágus
viselhette (ld. Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe – a magyar. 2007).
A „sárga kicsi kígyó” című székely népmesében a főhősnek Tündér Ilona kertjéből kell
elhoznia az aranyalmafáról három aranyalmát. Ókori görög mítosz szerint a Heszperidák
kertjáben nő az a csodálatos fa, amely aranyalmákat terem. Berze Nagy János „Égig érő fa”
című könyvében megemlíti ennek a görög mítosznak a kapcsolatát a magyar népmesékkel. A
magyar néphagyomány és a Világfa kapcsolatát „Karácsony” című könyvemben többszáz
oldalon igyekszem megvilágítani (Grandpierre 2006).
8. kép. Balra a 7000 éves tripoljei „rushnyk” a Fekete-tenger északi partjáról, Oleg Umansky
(2006) nyomán. Jobbra a magyar népművészet jellegzetes Életfája. Jól megfigyelhető az
egyes motívumok következetes megfelelése a két képen.
László Gyula találóan jegyezte meg, hogy a sámán-hit, illetve a táltos-hit olyan, mintha a
kereszténységre azt mondanánk, hogy káplán-hit, illetőleg püspök-hit. Bakay Kornél „Szkíta
hún hagyományok vagy finnugor rokonság?” (2015) című tanulmányában kiemeli László
Gyula életművének ismertetésekor következő megállapításait: „Felül kell vizsgálni a sámán-
táltos kérdést. A táltos nem azonos a sámánnal. A sámánizmus csak kísérő jelenség, nem
alapja volt a hitvilágnak. A legprimitívebbet keresték, így szűkült le a hitvilágunk a
táltoshitre. Azt tartották csak ősinek, ami primitív. De nem így volt!”
Mi akkor a helyes elnevezés? Ahogy azt az „Atilla és a hunok” (Grandpierre K. Endre –
Grandpierre Atilla) c. könyvben részletesen megvizsgáltuk, az ősi magyar szemléletre a
leghelyesebb a korabeli kifejezéseket alkalmazni. A korhű megnevezés: mágikus rendszer
(The Oxford English Dictionary, 1989). A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati
misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör Tekla, 1995,
530). A bécsi krónika „magosok” néven említi a magyar bölcseket (Bécsi Krónika, 142, 292).
A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar
vallás papjait mindig “mágus”-ként, az öreg főpapokat “pontifex magorum” néven illetik
(Fehér Mátyás Jenő, 1999, 197). „A párthusok a mágusokból és a rokonokból választják a
királyokat” – írta Strabón kétezer évvel ezelőtt (Strabón, 547). A mágikus rendszerről és a
„mágikus” fogalmának korhű értelmezéséről „Atilla és a hunok” című könyvünkben
számoltunk be részletesebben.
(2) a mese költött, a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető jellegű, és:
(3) hogy a mese valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illő.
Nagy kérdésekhez érkeztünk, olyan kérdésekhez, amelyekre alább még vissza kell térnünk.
Banó István (1987) így indokolja meg a mese tartalmának költött, valótlan minősítését: „A
mesében ugyanis sok minden olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélő állatok,
tárgyak, mindenkit legyőző kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok,
óriások és óriáserejű törpék…” Tény, hogy ugyanez az időszak, az 1700-as évek végétől az,
amelynek során a materialista világkép az eddigieknél is jobban háttérbe szorítja a magyar
szerves műveltség világképét, azt a világképet, amelyből a népmesék születtek. És mivel a
materialista világkép gyakran végletesen kirekesztő formájában érvényesül a mai világban,
minden vele ellenkező tényt kötelező érvénnyel figyelmen kívül hagyandónak minősít és
végletesen leértékel, szükségképpen a népmesék is ennek az eljárásnak esnek áldozatul, ha
hagyjuk.
A néprajzi kézikönyv szerzője (Banó 1987) hithű materialistaként „valós” világ alatt kizárólag
a mai materializmus által elfogadott világot érti. Pedig valóság az élet, a lélek, a szellem, az
értelem is. Ebben a fejezetben igyekszünk jelezni néhány érvelést, ami arra utal, hogy
boszorkányok, illetve tündérek lehetségesek itt a földi világban, például a tájakban, vagy földi
életutunk előtt és után a szélesebb értelemben vett, élő Világegyetemben. A tündérek Ipolyi
Arnold szerint felsőbb lények. Ha a Föld él, ahogy James Lovelock tudományosan igazolt
Gaia-elmélete feltárta, akkor Gaia az embernél felsőbb lény, tehát ilyen szempontból
tündérinek minősíthető. Ha a Nap él, ahogy azt e sorok szerzője a Héliosz-elmélettel feltárta
(Grandpierre 2015), akkor a Nap is egyfajta felsőbb lénynek tekinthető. Számtalan sok jele
van annak is, hogy őseink szellemi létformában tovább élnek köztünk. Ahogy annak is, hogy
régebben ismertük a Természet nyelvét – ezek azok a természetes érzések, amelyeken ma is
beszélnek hozzánk az állatok. Ma is előfordul a valóságban, hogy életünk egy-egy különleges
szakaszában rendkívüli tudatállapotba kerülünk, mert felelevenednek a bennünk lappangó
természeti erők és valóságos erőforrássá válnak lelkünk, érzésvilágunk és értelmünk,
gondolatvilágunk számára. A sárkányok, griffek, óriások a népi emlékezet évmilliókra
terjedését mutatják, és létük inkább nyitott kérdésnek tekinthető, mint kizártnak.
Más tények is jelzik, hogy a népmesék alapvetően nem költött természetűek. Ahogy a néprajzi
kézikönyv is írja: „A népmesében azonban – szemben a belőle kialakult műmesével –
mégsem lehetséges minden. A mesei csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelyek mint
meseelemek és mesemotívumok a népmese sajátos építőköveiül szolgálnak.” De felvetette-e
valaki, miféle összefüggések, törvények szabják meg ezt a nagy rendszert, hogy mi tartozhat
bele, és mi nem? Eredményeim szerint az a törvény, ami a népmese elemeit megteremti, ami
összefüggéseiket létrehozza és a végkifejlet felé vezeti, nem más, mint a valóság olyan
alaptörvénye, amit a materialista világkép nem ismer, de aminek újra felfedezése rendkívül
időszerű: az élet egyetemes alaptörvényéről van szó. Azért kell a népmesének a jó győzelmére
vezetnie, mert az élet mindig az élet fenntartására, megvédésére és továbbadására irányul.
Azért tartalmaz a népmese csodálatos elemeket, mert az élet alaptermészete szerint a
legmagasabb boldogságra irányul. Minél jobban megközelíti az életünk a számunkra elérhető
legmagasabb kiteljesedést, annál csodálatosabb lesz, és annál több csodaszerű elem
kapcsolódik be életünkbe.
Mi a mese? Eredetileg egy rövid történet a régmúltból, amikor a világ még mágikus volt.
Egyes német népmesék így kezdődnek: „A régi időkben, amikor még a kívánság is elegendő
volt ahhoz, hogy az óhaj valóra váljon, élt egy öreg király.”
A régi időkben az ember még mert vágyni, lélekben a Ternészethez folyamodni. Aki vágyni
mer, azt ma már álmodozónak tartjuk, aki nem számol a valósággal. Helyette a tettek emberét
értékeljük, aki erős akaratú. Azért vagyunk átkozottak, mert nem a helyes dolgot akarjuk. A
vágy, az eredeti, természetes, emberi vágy az igazi erőforrásunk. Az ember az évszázadok
alatt fokozatosan eldurvult, elvesztette hitét a csodákban és a tudásban. Ma egy olyan
világban élünk, amely az élet értelmét minden lehetséges módon megkérdőjelezi, és amely
arra büszke, hogy elutasítja a hitet.
A népmesék teljesebb felfedezése új fényt vet a magyarság küldetésére is. A mai világ jórészt
kiölte a nyugati emberből a közösségi, nemzeti, családi összetartozást, az élet és a család
megbecsülését. Ennek a következménye a magyarság és a nyugati emberiség létszámának
rohamos csökkenése, a nyugati emberiség tehetetlen bábbá válása. A romlás nem új keletű, és
a népmeséket is érinti. Tolkien, a Gyűrűk ura szerzője “On Fairy-Stories” (A tündér-
történetekről) című 1947-es írásában annak a gyanújának ad hangot, hogy a tündér fogalma a
nyugati világban fokozatosan „ésszerűsödött”, a gyerekek, a felhasználók igényeihez
alkalmazkodott. Sajnos, a tündér fogalmának alárendelése a piaci igényeknek nem szolgálja a
gyermekek lelki épségét, ellenkezőleg. Sok egyéb hasonló jelenségre lehetünk
figyelmesebbek, ha jobban megismerjük és összevetjük a nyugati, a magyar és a kínai
népmeséket. Népmeséink egyik legnagyobb tanulsága, hogy érdemes eredeti jelentéskörüket
alaposabban megismernünk, mert ez segíti nemzetünk lelkületének jobb megértését, s ezzel
nemzetünk lelki-szellemi folyamatosságát, fennmaradásunkat is.