Professional Documents
Culture Documents
Edward Rutherfurd Ruszka
Edward Rutherfurd Ruszka
Edward Rutherfurd Ruszka
Ruszka
ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Edward Rutherfurd: Russka
Random Century Group, 1991
20 Vauxhall Bridge Road, London, SW1V 2SA
RUSZKA: A HELY
A regényben Ruszkának nevezett mindkét település – melyek
közül az első délen, ennek utódja pedig északon fekszik –
kitalált hely, jóllehet a múltban valóban létezett valahol egy
kis falucska, mely ezt a nevet viselte. Mindkét képzeletbeli
Ruszka a környező vidék sajátosságainak ötvözete. A
főcselekménynek otthont adó északi Ruszka ősi városa és
kolostora, bár annak csak kicsinyített mása, de Szuzdal ősi
városára hasonlít, ahol e könyv egy része íródott. A
varázsforrásokat északnyugaton, Izborszk ősi erődítményénél
láttam, a Bobrov-kúria pedig nagyon hasonlít a Puskin család
birtokához.
RUSZKA: A REGÉNY
A Ruszka történelmi regény. Az összes család: a Bobrovok,
Szuvorinok, Romanovok, Ivanovok, Karpenkók, Popovok,
illetve Pinyegin személye is fikció. Ám miközben
évszázadokon átívelő történetüket követtem, valós történelmi
személyek és olyan események közé helyeztem őket, melyek
valóban megtörténtek, vagy megtörténhettek volna.
Annak ellenére, hogy Oroszország egyre vonzóbb lesz
nyugaton, e hatalmas ország földrajzát és történelmét az
olvasók többsége nem igazán ismeri. Ezért minden tőlem
telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a történelmi
kereteket számukra felvázoljam. Remélem, sikerül elég
információt átadnom anélkül, hogy ez terhessé válna.
Esetenként megengedtem magamnak, hogy az elbeszélés
egyszerűsítése érdekében egyes eseményeket időben kissé
közelebb hozzak egymáshoz, ám – hitem szerint – ezzel
egyszer sem tettem erőszakot a történelmen.
Abbéli igyekezetemben, hogy az orosz kultúra
megdöbbentő gazdagságából és különleges karakteréből
átadjak valamit, szabadon merítettem az orosz folklór és
irodalom tárházából. A végeredmény – akármilyen is –
természetesen az én művem; remélem azonban, hogy
mindazok, akik járatosak e területeken, úgy érzik majd, hogy
régi barátaikat látják viszont e könyv lapjain.
ÖSSZEFOGLALÓ
Ezt a könyvet 1987-től 1991-ig írtam, mely időszakban több
alkalommal is ellátogattam Oroszországba. Az ott töltött idő
összességében véve több hónapot tett ki. Egyéni utazásaim
során amellett, hogy hosszabb időt töltöttem Moszkvában és
Leningrádban, eljuthattam olyan északnyugati helyekre,
mint Kizsi, a Baltikum, a Moszkva környéki középkori
városok gyűrűje, Kijev, Csernyigov és Ukrajna. Déli
utazásaim pedig elvezettek Odesszába, a Krím-félszigetre, a
Don-vidék kozák területeire, a Kaukázusba, illetve a sivatag
városaiba, Khivába és Szamarkandba. Barátaimnak
köszönhetően eljuthattam Gusz Hrusztálnyij városába, mely
ugyanazon a vidéken fekszik, ahol a képzeletbeli északi
Ruszka. Az írószövetség jóvoltából pedig meglátogathattam
Rjazany ősi városát, illetve a helyén korábban álló, mongolok
által lerombolt még ősibb város maradványait – ez az emlék
máig elkísér.
Legfontosabb élményem azonban az volt, amikor szintén
az írószövetségnek köszönhetően megnézhettem Optina
Pustin nemrégiben helyreállított kolostorát. Véletlenül éppen
azután érkeztünk, hogy a szerzetesek megtalálták a híres
tizenkilencedik századi bölcs, Ambrus Atya földi
maradványait, s érkezésünk reggelén ezt az eseményt
ünnepelték. Nagyon egyszerű ünnepség volt, mely azonban –
legalábbis szeretném azt hinni – a kívülálló számára is
bepillantást engedett az igazi Oroszország életébe. Engem
pedig egyszer s mindenkorra meggyőzött arról, hogy ha
bármit is meg szeretnénk érteni e különleges ország jelenéből
és lehetséges jövőjéből, akkor a legfontosabb, hogy amennyire
csak tudunk, megmerítkezzünk a múltjában.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Mély hálával tartozom dr. Lindsey Hughes professzornak
(University of London) és Miss Cathy Potternek (Yale
University, University of Wisconsin), akik elolvasták a teljes
kéziratot, és kijavították a hibákat. Ha mégis maradt benne
hiba, az kizárólag az én felelősségem.
Köszönet Paul Bushkovitch professzornak (Yale
University), aki elindított az utamon.
Rendkívül hálás vagyok Mr. E. Kasinecnek, illetve a New
York Public Library szláv részlegén dolgozó munkatársainak;
a Butler Library és a London Library munkatársainak
töretlen segítségükért és előzékenységükért. Külön köszönet
illeti a New Yorkban székelő Amerikai Autokefál Ortodox
Egyház Püspöki Szinódusát, valamint a Szent Vlagyimir
Szeminárium munkatársait, akik számos könyvet segítettek
megszerezni.
Köszönet illeti Mr. John Robertset, aki jó néhány hasznos
kapcsolat kiépítésében nyújtott készséggel segítséget, illetve
Mr. Vlagyimir Sztabnyikovnak, a moszkvai Írószövetség
elnökének, aki rendkívüli mértékben megkönnyítette
Oroszországi utazásaimat, ezenkívül rengeteg hasznos
tanácsot és bátorítást adott. Köszönöm a leningrádi Ermitázs
dolgozóinak segítségét, akik különösen kedvesen bántak
velem.
Rajtuk kívül még rengetegen segítettek nyugaton és a
Szovjetunióban egyaránt túl sokan vannak ahhoz, hogy
mindnyájuk nevét megemlítsem. Vendégszeretetüket és
önfeláldozó segítségüket ezúton is köszönöm.
Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan
ügynököm van, mint Gill Colleridge, illetve olyan
szerkesztőim, mint Betty Prashker és Rosie Cheetham – az ő
türelmük és nagylelkű segítségük nélkül ez a könyv sem
született volna meg.
Mély hálával tartozom Susannek, a feleségemnek
kedvességéért és türelméért, mely a könyv hosszú vajúdási
korszaka alatt végig kitartott.
Végül külön köszönetemet szeretném kifejezni az Optina
Pustin kolostor archimandrita szerzeteseinek, akik pár
felejthetetlen pillanatra bepillantást engedtek nekem
Oroszország szívébe.
Erdő és sztyeppe
A földben lesz
nyugovásod,
Legyen a föld
jó barátod.
1068
Ivanuska nem engedelmeskedett az apjának. De akkoriban
amúgy is efféle elképesztő dolgok történtek a városban.
A fiúnak úgy tűnt, hogy a gonosz csillag hatása két éve
folyamatosan tart. S voltak olyan dolgok, melyeket még így is
nehéz volt megérteni.
Nem vitték el, hogy találkozzon Vlagyimir herceggel. Az
ok, mint mondották, az volt, hogy a fiú édesanyja, a görög
hercegnő meghalt.
– Vlagyimir és az apja gyászolják őt – mondta neki Igor. –
Nem alkalmas az idő. Jövőre azonban jobbra fordulnak a
dolgok. – Hogy történhetett akkor, hogy mielőtt még letelt
volna a gyászév, Vlagyimir apja újabb feleséget vitt a házhoz
– egy kun hercegnőt?
– Politika – magyarázta Igor. – A lány apja hatalmas kun
főnök, a herceg pedig szeretné megvédeni Perejaszlavot a
sztyeppéről érkező támadásoktól. – Csak egy hónap telt el
azonban, a kun lovasok pedig megérkeztek, s nagyobb erőkkel
dúlták végig Rusz földjét, mint eddig bármikor.
És még mindig nem érkezett a látogatásról semmiféle
üzenet Vlagyimir apjától. Úgy tűnt, a herceg megfeledkezett
az ígéretéről, s Ivanuska haszontalanul tengette napjait
Kijevben.
Talán bátyja, Szvjatopolk igazat szólt, mikor egy hideg
tavaszi reggelen a fülébe sziszegte:
– Ugye tudod, hogy soha nem leszel Vlagyimir apródja? A
fülébe jutott, milyen hasznavehetetlen alak vagy. – S mikor ő
fennhangon találgatni kezdte, kitől hallhatott volna ilyesmit,
Szvjatopolk elmosolyodott és azt súgta neki: – Talán tőlem.
Aztán ott volt Polock hercegének ügye is. Bukása után
Kijev nagyfejedelme és a testvérei menlevelet ígértek a
farkasembernek egy családi találkozó erejéig. Aztán
gyalázatos módon tőrbe csalták, s börtönbe vetették Kijevben,
ahol jelenleg is fogva tartják. Amikor azonban Ivanuska
megkérdezte az apjától, hogy az ilyen árulás nem bűn-e, Igor
csak annyit mondott neki mogorván, hogy „néha muszáj
hazudni”. Ivanuska még mindig teljesen meg volt zavarodva
mindettől.
Végül pedig, mindannyiuk életét fenyegetve jöttek a
kunok. Kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, az éj leple alatt a
rusz férfiak kilovagoltak, hogy a sztyeppei hódítókra döntő
csapást mérjenek Perejaszlav mellett. És vesztettek. Apja és a
hercegek szégyenszemre visszamenekültek Kijevbe, s a
citadellában lévő kőfalú palota megerősített biztonságába
húzódtak vissza. S ami a legrosszabb, valami furcsa letargia
ülte meg a druzsina tagjait. Ivanuska mindennap várta, hogy
apja és a bojárok újra előretörnek. De semmi sem történt. Az
csak nem lehet, hogy félnek? Az csak nem lehet, hogy a népet
kiszolgáltatják a hódítók kényének-kedvének, miközben ők a
magas falak mögött csücsülnek biztonságban? Bizonyára –
gondolta a fiú – a gonosz csillag babonázta meg őket.
S most, ezen a fényes szeptemberi reggelen, az egész
városon nagy zűrzavar lett úrrá. Rémült hírnökök érkeztek
vágtatva a hírrel, hogy a kunok közelednek. A podolban, a
citadellán kívül a városi gyűlés, a híres vecse gyülekezett. Az
összes ember ott volt.
És zendülésről beszéltek.
Ez volt az oka annak, hogy ezen a reggelen Ivanuska,
ahelyett, hogy a családjával maradt volna a hercegi palota
magas téglafalai között, kisurrant, s a régi és új citadellát
összekötő vízmosás fölötti hídon áthaladva elment a Szent
Szófia székesegyház mellett, a podol kapui felé tartva.
Az új citadella hátborzongatóan csendes volt. A nemesek
házai elhagyatottan álltak: apja házában még a lovakat és a
lovászokat sem hagyták ott. Néhány asszony és gyerek, meg a
kisegítő pap volt csak az utcákon, s úgy tűnt, az egész férfi
lakosság elment a külvárosban tartott vecsére.
Ivanuska hallott már a vecséről. Még maga Kijev hercege
is tartott tőle. Általában, természetesen, békésen zajlott, s a
vezető kereskedők tartották. De ha krízis volt, a város összes
szabad polgárának joga volt hozzá, hogy részt vegyen benne
és szavazzon.
– S amikor a vecse lázad, az borzalmas – mondta Igor a
fiának. – Még a hercegek és a druzsina sem tudja őket
kordában tartani.
– S az emberek most dühösek? – kérdezte Ivanuska.
– Magukon kívül vannak. Nem szabad kimenned.
Ahogy áthaladt a citadellán, Ivanuska olyan izgatott volt,
hogy majdnem elfelejtkezett arról, hogy megszegte apja
tilalmát. Átsietett a kapun a piactérre.
Tele volt emberekkel. Még soha nem látott ennyi embert
egy rakáson. Még a környező városokból is eljöttek –
kereskedők, kézművesek, az orosz városállamok szabad
kereskedői és munkásai – több ezren. A tér mindegyik sarkán
egy templom állott: az egyik zömök téglaépület, bizánci
stílusú, lapos központi kupolával. A másik kis faépítmény
magas nyeregtetővel és kis nyolcszögletű toronnyal a közepén.
Ügy tűnt, mintha az eseményeket figyelnék, hitbéli
megerősítést adva nekik. Középen faemelvény állt, minden
szem arra szegeződött. Hatalmas, barna szakállú, piros
kaftános kereskedő állt rajta. A kezében egy pálca volt, s mint
egy rémisztő ótestamentumi próféta, a hatalmasokat szidta.
– Miért van itt ez a herceg Kijevben? – ordította. – Miért
uralkodik a családja más városokban? – Szünetet tartott,
amíg a tömegre várakozásteljes csend nem ült. – Azért
vannak itt, mert az őseiket meghívtuk magunkhoz. – Ráütött
pálcájára. – A varégok azért jöttek ide hozzánk, szlávokhoz
északról, mert mi behívtuk őket!
A történelem ilyen átírása, mely generációról generációra
kapott lábra, mindkét oldalnak megfelelt – az északiaknak
azért, mert jogosulttá tette eredetileg jogbitorló uralmukat,
szláv alattvalóiknak pedig azért, mert megmentette
becsületüket.
– Miért hívtuk be őket? – Haragosan pillantott egyik
oldalról a másikra, mintha magukkal a templomokkal
dacolna, ha azok félbe kívánnák szakítani. – Azért, hogy
harcoljanak értünk. Hogy megvédjék városainkat. Ezért
vannak itt!
Ebben volt valami igazság. A hercegek és az általuk
kormányzott városok viszonya még most is ellentmondásos
volt; a herceg védte a várost, de az nem volt jobban a
tulajdona, mint a föld, melynek nagy része még mindig
szabad parasztokhoz és közösségekhez tartozott. Tudvalevő
volt, hogy Novgorod nagy északi városában a nép vecséje
hercegeket buktatott meg, és soha nem engedte választott
védelmezőjének, sem druzsinájának, hogy az uradalomban
földet birtokoljanak. Így aztán Ivanuska nem csodálkozott a
kereskedő szavain, sőt inkább elpirult a büszkeségtől, amikor
azt hallotta, hogy apját és a hozzá hasonló embereket Rusz
védelmezőinek nevezték.
– De nem védtek meg minket! – üvöltött a kereskedő. –
Elbuktak! A kunok letarolják földjeinket, a herceg és
hadvezérei pedig semmit sem tesznek!
– Mit tegyünk akkor? – kiabálta be több hang is.
– Találjunk új hadvezért – kiabálta egy másik.
– Találjunk új herceget – üvöltötte egy harmadik.
Ivanuska levegő után kapkodott. Kijev hercegéről
beszélnek! Az ötlet azonban, úgy tűnt, tetszik a tömegnek.
– Ki legyen az? – követelték kórusban.
És ekkor a termetes kereskedő az emelvényen újra
meglengette pálcáját:
– Ezek a bajok árulással kezdődtek – üvöltötte. –
Árulással, amikor Jaroszlav fiai megszegték szavukat és
Polock hercegét börtönbe zárták. – A citadella felé mutatott. –
Egy ártatlan herceg ül ott börtönben.
Nem kellett folytatnia. Még Ivanuska számára is
nyilvánvaló volt, hogy a tömegből sokakat felkészítettek erre
a pillanatra.
– Polock! – üvöltötte a tömeg. – Polock hercege kell
nekünk.
Ivanuska később sem tudta soha megmondani, hogy
ezután pontosan mi történt. Csak annyit tudott, hogy egy
perccel később a tömeg, mintha csak saját akaratát követné, a
citadellába nyomult; őt pedig vitte magával. A Szent Szófia
székesegyház előtt az emberfolyam kétfelé oszlott. Az egyik
fele bal felé lekanyarodott a katedrális mellett álló zömök
téglaépület felé, ahol a furcsa herceget tartották, kinek
magzatburok takarta arcát. A másik átzúdult a keskeny
hídon a palota felé.
Ideje, hogy visszatérjen a családjához. Figyelmeztetnie
kell őket a veszélyre. Megpróbált előrejutni a tömegben,
miközben a tömeg a keskeny hídon át az öreg citadellába
nyomult, de hamarosan rájött, hogy már elkésett.
Az azonban fel sem ötlött benne, hogy képtelen lesz
visszajutni az épületbe. Egy perc múlva, mikor a magas,
vastag falú hercegi palota előtti téren találta magát, rájött,
milyen lehetetlen helyzetbe került. Bal oldalon magas fal
emelkedett; jobbra széles lépcső vezetett egy nagy tölgyfa
ajtóhoz, amelyet most elbarikádoztak. Az ablakok vonala
körülbelül hat méter magasban húzódott, elérhetetlenül.
Előtte a téglapalota egy sor toronyból és keskeny ablakból
állt, melyek magasan a tömeg felett helyezkedtek el. A lenti
két ajtó be volt lakatolva, és el volt reteszelve. Még ha át is
tudta volna verekedni magát a tömegen, kizárták.
A tömeg szitkozódott.
– Árulók! Gyáva férgek! A kunoknak vetünk benneteket!
A palota magas, vörös fala azonban üres közönnyel meredt
le rájuk.
Percek teltek el. A közelben megkondult egy harang,
szerzeteseket hívott misére.
Ivanuska balra nézett, ahol a régi templom aranykupolái
csillogtak. A tömeg azonban csak egy pillanatra hagyta abba
az ordítozást.
Ekkor történt, hogy Ivanuska, magasan fent, egy kis
ablakban nagy, vörös arcot pillantott meg, amint lefelé nézett
a tömegre – egy arcot, amelyről rögtön tudta, hogy magához
Kijev hercegéhez, Izsaszlavhoz tartozik. A tömeg szintén
észrevette. Óriási felzúdulás következett, és a tömeg
meglódult. Ekkor az arc eltűnt.
Hirtelen eszébe jutott Ivanuskának, hogy ha a tömeg
rájönne, ki ő – hogy Izsaszlav egyik bojárjának a fia –, akkor ő
maga is veszélybe kerülne. Be kell jutnom, gondolta. Csak
egyetlen másik ajtó vezetett még a palotába: egy udvaron
keresztül, mely a palota mögött terült el. Ez azt jelentette,
hogy az egész épületegyüttest meg kell kerülnie egy
mellékutcán, így juthat el a kapuhoz. Megfordult és elkezdett
hátrafelé nyomulni. De nehéz volt. A sűrű tömeg ide-oda
hömpölygött, s ha megpróbált áttörni az emberek között,
leverték a lábáról, így jó néhány perc múlva is csak pár
métert haladt előre.
Még mindig messze volt a tértől, amikor a tömegből
valahonnan moraj indult el, amely általános hangzavarrá
vált, s végül ordításban tört ki:
– Elmentek! Elmenekültek!
Megdöbbenéssel figyelte, amint egy ember a többiek hátán
mászva, eljutott az egyik ablakig, majd eltűnt szem elől. Egy
perccel később az egyik ajtó kinyílt, s a tömeg, mivel nem
ütközött ellenállásba, betódult.
A herceg és a druzsina elhagyták a palotát. Azon az
udvaron keresztül menekülhettek el, ahol ő maga be kívánt
jutni. Csak bámult, megdermedve. Ebben az esetben az ő
családja is el kellett hogy menjen. Öt pedig itthagyták!
A tömeg most előretört, befelé az üres épületbe. Alakok
kezdtek feltünedezni az ablakokban. Hirtelen egy arany
villanást látott. Valaki egy gobelint dobott le barátjának a
tömegbe; egy pillanattal később egy cobolykabát következett;
s elszörnyedve jött rá, hogy az emberek kifosztják a herceg
palotáját!
Ivanuska megfordult. Fogalma sem volt, hogy mit
csináljon, azt azonban tudta, hogy valahogyan ki kell jutnia a
térről. Talán a lenti erdőkben valahol rálel az övéire.
Miközben a tömeg a palota felé nyomult, az egyik oldalon
sikerült egy kiskaput találnia, ahol kijutott. Egy pillanattal
később már egy félig elhagyott utcán volt.
– Iván! Iván Igorjevics! – Megfordult. Apja egyik lovászát
pillantotta meg, amint feléje futott. – Az apja küldött, hogy
megkeressem. Jöjjön!
Ivanuska még soha életében nem örült ennyire senkinek.
– Utánuk lovagolhatunk? – kiáltotta reménykedve.
– Lehetetlen. Elmentek, mindannyian. Az utakat
eltorlaszolták.
Ebben a pillanatban, szinte szavainak megerősítéseként
egy csoport ember jött futva az utcán.
– Polock hercege szabad! – kiáltották. – Itt jön!
És valóban, ahogy Ivanuska végignézett az utcán, egy
tucat lovast látott, feléjük vágtatva. Közöttük, teljesen
összetéveszthetetlenül ott volt a rettenetes figura – a
farkasember.
Az átlagosnál magasabb termetű volt, s egy fekete paripán
lovagolt. Nehéz lett volna megmondani, milyen ruha van
rajta, mivel egy hosszú, barna – elég piszkosnak látszó –
köpönyegbe burkolózott. Nagy, széles pofacsontú arcából
sugárzott az erő. Ivanuska tekintete azonban a lovas szemére
szegeződött.
Az egyik szemét valóban bőrlebeny fedte, ám egyáltalán
nem keltett olyan szörnyű hatást, mint ahogy Ivanuska várta.
Az arca nem úgy nézett ki, mintha eltorzult, vagy megégett
volna; épp ellenkezőleg, az egyik oldala furcsán mozdulatlan
volt, olyasféle üres közöny ült rajta, mely néha a vakok arcán
látható. Ám arcának másik fele élő, intelligens, törekvő volt,
átható kék szeme mindent észrevett.
Lenyűgöző arc volt, félig jóképű, félig tragikus. Iván
hirtelen észrevette, hogy a herceg jó szeme őt nézi.
– Gyorsan, erre. – A lovász sürgetően húzta félre. – Nem
szabad, hogy megtudja, ki vagy.
Ivanuska hagyta magát elvonszolni. A félszemű herceg és
kísérete elcsattogott mellettük. Ahogy a farkasember elment,
Ivanuskának az a különös érzése támadt, hogy a herceg,
mintha valami mágikus erővel rendelkező lény lenne,
észrevette és fel is ismerte őt.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Meglátja – aztán a lovász sietősen a podol felé vezette.
1071
Tavasz volt, Ruszka kicsiny falujában mindenütt nyugalom
honolt.
A Rusz folyó kiöntött, s lehetetlen volt eldönteni, hogy a
hátrahagyott iszapréteg alatt szilárd talaj vagy mocsár terül-e
el.
A keleti parton a falunak két rövid, sáros utcája volt,
melyeket derékszögben keresztezett egy harmadik, hosszabb
utca. A kunyhókat fa-, agyag- és vesszőfonadék változatos
kombinációiból építették. Némelyik kunyhó teteje füves volt,
másokat nádfedél borított. A kunyhók körül cölöpkerítés
futott körbe, bár szemmel láthatólag inkább az állatok
benntartására szolgált, mintsem komoly támadás
visszaverésére. A falu északi oldalán kis gyümölcsös húzódott
alma- és cseresznyefákkal.
Közvetlenül a falu mögött egy földdarabon, ahol a kiáradt
víz sekély volt, kis cölöpök álltak ki a vízből. Ezt a területet,
ahová a zöldségeket ültették, minden évben gazdagon
elöntötte a folyó. Mikor eljött az idejük, káposzta, borsó,
hagyma és fehérrépa egyaránt megtermett itt. Fokhagymát és
az év második felében tököt is termesztettek.
Nyugaton, a folyó erdős oldalán, ahol a partfal magasabb
volt, egy új építmény is megjelent. Itt, ahol a part elérte
legmagasabb pontját, s mintegy tíz méterrel a víz fölé
emelkedett, egy földsánccal még tovább magasították,
melynek tetejére masszív tölgyfái épült. A közel egyhektárnyi
területet körülölelő erődítményt körülbelül ötven éve
építették. Belsejében a katonák számára néhány hosszú,
alacsony építésű lakóépület, valamint istállók, a
kereskedőknek pedig két nagy raktárépület és egy kis
fatemplom épült. Ez volt az erőd. Tulajdonosa, csakúgy, mint
a legtöbb földé, Perejaszlav hercege volt.
A falunak volt egy másik sajátossága is. A bejárattól
mintegy ötven méterre egy folyóra néző, szép tisztáson feküdt
a temető, ahol a halottak hamvait temették el. A temető
mellett két sziklaoszlop állt. Mindkét oszlop körülbelül két
méter magas volt, s mindkettőt megfaragták, hogy úgy
nézzenek ki, mintha magas, kerek sapkát hordanának nagy
szőrmeszegéllyel. Ezek voltak a falu legfőbb istenségei:
Velesz, a jólét, illetve Perun, a mennydörgés istene. A herceg
papjainak minden próbálkozása ellenére a Ruszhoz hasonló
kis falvakban továbbra is szép csendben folytatódott a pogány
istenek imádata. Sőt, a falu vezetőjének két felesége volt.
Azon a tiszta tavaszi délutánon a temetőkert mellett tűnt
fel a kényelmesen sétáló alak.
Aki nem látta az elmúlt három év során, fel sem ismerte
volna Ivanuskát. Olyan magasra nőtt, mint bátyja,
Szvjatopolk, ám közben sovány és sápadt maradt. Szeme
körül sötét karikák húzódtak, nyúzottnak és elhagyatottnak
látszott.
Volt azonban még valami, ami a fizikai változásoknál is
megdöbbentőbb volt. Az egész embert valamiféle aura vette
körül. Ahogy a fejét lehajtotta, ahogy a szemét a földre
szegezte, ahogy nemtörődöm módon sétált, mintha mindez azt
sugallta volna: Nem érdekel, mit gondolsz; fütyülök rátok. –
Ugyanakkor ez a néma hang azt is hozzátette: Még ez a dac is
bukásra ítélt.
Az elmúlt három évben semmi jó nem történt.
Először egy fontos esemény látszólag visszahozta a
reményt. Miután majdnem egy hónapot várt Kijevben arra,
hogy Zidovin kicsempéssze őt, s csatlakozhasson
Lengyelországban lévő családjához, megtudta, hogy apja –
megundorodva Kijev hercegének gyávaságától és árulásától –
élve az uraságváltás jogával – átment a fiatalabb testvér,
Vszevology druzsinájába, aki a déli határvárost, Perejaszlavot
igazgatta.
Ez igazán nagy szerencsének tűnt. Nemcsak azért, mert
Vszevology herceget tartották a legjobbnak és a
legbölcsebbnek a vezető hercegek között, hanem azért is, mert
ő volt az apja a görög feleségétől született ragyogó, fiatal
Vlagyimirnek, akinek Ivanuskát ígérték. Most, hogy Igor az
apját szolgálta, bizonyos volt benne, hogy Vlagyimir érte
küldet.
Mégsem jött semmilyen üzenet. Ezen még Igor is
meglepődött.
– Ahhoz még túlságosan kevés időt töltöttem Vszevology
herceg szolgálatában, hogy ilyen kéréssel álljak elő –
magyarázta szomorúan Ivanuskának. Szvjatopolk az apja
alatt szolgált. Borisz a szmolenszki udvarhoz került. S bár az
apja megpróbált helyet keresni neki Csernyigovban,
Szmolenszkben, sőt még a távoli Novgorodban is, úgy tűnt,
Ivanuska senkinek sem kell.
Azt gondolta, az okát is tudja. Szvjatopolk – sóhajtott.
Bárhová is ment, az emberek kimért jóindulattal kezelték,
s ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy félnótásnak
tartják. Szinte hallotta, amint ezt mondják magukban:
Ivanuska bolond. – Egyszer még Szvjatopolknak is
nekitámadt és kérdőre vonta:
– Miért teszed tönkre a jó híremet?
Szvjatopolk azonban megjátszott csodálkozással nézett rá.
– Miféle jó híred, Ivanuska? Az én szegény nyelvem biztos,
hogy nem szólt se érted, se ellened egyetlen olyan szót sem –
amely egy kicsit is különbözne attól, amilyen benyomást te
magad keltesz.
Ahogy telt-múlt az idő, ostobaságának tudata, akár egy
fal, lassan körülnőtte Ivanuskát. Lassan kezdett bolond
dolgokat cselekedni és beszélni, mintha az emberek
véleménye hipnotizálta volna. Úgy érezte, csapdába esett, s
Perejaszlav városa masszív földsáncaival börtönné vált
számára.
Valójában csak akkor volt boldog, ha a vidéket járta.
Egy év telt el azóta, hogy Igort a délkeleti határ egy
részének védelmével bízták meg. Ruszka kicsiny erődje ennek
a vidéknek – az egyik hercegi birtoknak – a központjában
feküdt.
Jelentéktelen kis hely volt, amely senkit sem érdekelt –
egyike volt a határ mellett fekvő több tucatnyi kis
erődítménynek. Igor valójában nem is szentelt volna egy futó
látogatásnál többet a helynek, ha kazár barátja, Zidovin nem
emlékeztette volna, hogy a raktárház nagyon hasznos
telephely lehet a keletre induló karaván számára, melyró'l
még nem tettek le.
Ivanuska szeretett ide járni. Segített a férfiaknak
megjavítani az erőd falát, vagy egyedül kószált a fák között, s
élvezte a békés csendet. Mivel pedig Igor semmi mást nem
tudott kezdeni legkisebb fiával, így időről időre leküldte, hogy
segítsen Zidovinnak átvenni a raktárba érkező
szállítmányokat.
Mai szerencsétlen napjának is ez volt az oka. Az volt a
feladata, hogy átvegyen egy szőrmerakományt, amíg a kazár
távol van. Hallotta, hogy a falusiak és a szállítók, akik a
szőrmét lehozták a folyón, összenevetnek; s látta, hogy
gúnyosan nézik őt. Valahogy, bár el sem tudta képzelni,
miképp történhetett meg, két göngyöleg értékes szőrme
eltűnt. A kazár hamarosan visszatér, s neki fogalma sem volt,
mit mondjon neki.
Amint épp lehangoltan tűnődött ezen a problémán,
megpillantott egy parasztot.
Scsek átlagos termetű, zömök, szögletes testű, kerek,
széles arcú férfi volt, világosbarna szemmel. Hullámos, fekete
hajkoronája úgy állt, mint a kefe. Vászonnadrágot és inget
viselt, az inget bőrövvel fogta össze, lábára háncsszandált
húzott. Egész testfelépítésében, zömökségében és
szögletességében volt valami, ami azt sugallta, hogy kedves,
bár talán csökönyös természetű ember lehet. A temető
sarkánál állt, s figyelmesen nézte Ivanuskát.
Scsek fejében igen egyszerű gondolatok jártak: azt
mondják, ez a fiú bolond. Nagyon meglepődnék, ha lenne egy
vasa is. Scsek ugyanis a tönk szélén állt.
Scsek, a földműves – akár a hozzá hasonlók többsége –
szabad ember volt. Igaz, elég alacsony társadalmi osztályba
tartozott. Szmerdnek nevezték őket, a szó azt jelentette:
„koszosak”. Mégis szabad volt, elméletileg ott élt, ahol akart,
annak adta el a munkaerejét, akit ő választott. Az is
szabadságában állt, hogy adósságokba verje magát.
Gondolatban átfutott rajtuk. Ott volt először a ló. Az nem
az ő hibája volt: az állat lesántult és megdöglött. S mivel
háborús időkben kötelessége volt a herceg katonáinak
biztosítani egy lovat, ezért vennie kellett egy másikat. Ez még
csak a kezdet volt. Elment inni Perejaszlavba. Kockázott is.
Aztán bűntudatában vett a feleségének egy ezüst karperecet;
utána megátalkodottan megint kölcsönt vett fel, aztán újra
játszani kezdett, hogy visszaszerezze a pénzt.
Most, a faluközösség tagjaként be kellett fizetnie a földje
után járó adót a herceg intézőjének, s tudta, hogy nincs miből.
Gondolataiba merülve közeledett a fiatalember felé.
Lesz-e csoda?
Ivanuska még sohasem látott csodát. Ha Isten csodát
küld, talán a sorsa is helyrejön.
Megyek, hogy élve eltemessem magam egy kolostorban –
gondolta szomorúan. Lehet, hogy néhány évet föld alatt kell
élnem egy barlangban. Biztos, hogy fiatalon meghalok – mint
minden szerzetes.
Megéri-e ez az egész? Bárcsak szólna hozzá az Isten,
bátorítaná őt, megvilágosítaná a lelkét. Ha csak egy jelet
küldene.
A menet megállt. A Borisz maradványait tartalmazó ládát
bevitték a kis fatemplomba. Mikor a helyére kerül, s az ima
véget ér, beviszik a második ládát is Gleb testével. Szemerkélt
az eső. Bentről tompa kántálás hallatszott ki.
Aztán történt valami.
Olyan volt, mintha a templom belsejében lévők elakadó
lélegzetét az egész kinti tömeg meghallotta volna. A halk
éneklés hirtelen megszakadt, majd új erővel csendült fel. A
tömegen izgatott moraj futott végig. Ivanuska az égre
pillantva meglepődve vette észre, hogy a szemerkélő eső
hirtelen elállt, s kisütött a nap.
Mi történt? Lassan telt az idő. A tömeg feszülten
várakozott.
Aztán a templomajtóban megjelent a metropolita magas
alakja. Felnézett a kitisztult égre, majd térdre hullott.
Ahonnét állt, Ivanuska jól láthatta, hogy a görög sír.
– A csoda megtörtént – zengett a metropolita hangja. –
Adjatok hálát az Úrnak! -S míg a tömeg felbolydult, s az
emberek hányták magukra a keresztet, a templomajtó
közelében lévők hallhatták, amint hozzáteszi: – Uram,
bocsásd meg hitetlenségemet.
Mikor ugyanis kinyitották a koporsót, olyan édes illat
szállt ki belőle, melyben Isten csakis a szentjeit részesíti.
Néhány perc múltán bevitték Gleb maradványait is. Ezek
egy kőszarkofágban voltak; mely túlságosan nehéz volt ahhoz,
hogy felemeljék, ezért Rusz földjének ősi szokása szerint
szánkón húzták.
És Isten újfent, Ivanuska szeme láttára, jelet küldött.
Mikor a szánkót húzó emberek elérték a templom ajtaját, a
szán leragadt. Hiába húzták, sőt még a tömeg is hiába tolta
meg. A szarkofág nem moccant.
Ekkor a metropolita utasításokat adott:
– Kiáltsatok Kyrie Eleisont! – Ivanuska a tömeggel együtt
kiáltotta: „Uram irgalmazz!” Majd újra: „Uram irgalmazz!” A
szán ezután könnyedén becsúszott.
Ivanuska érezte, hogy a tarkóján felállnak a szőrszálak.
Ahogy a szán megmozdult, érezte, hogy reszket. Ahogy
körülnézett, látta, hogy még Szvjatopolk is remeg.
Ezen jelek után, melyek bekerültek az orosz krónikákba,
Rusz népe ezentúl mindig tudni fogja, hogy Borisz és Gleb
igazi szentek voltak.
A következő pillanatban Ivanuska megpillantotta Lukács
atyát.
Az öreg szerzetes eddig bent volt a templomban, ám akkor
egy pillanatra feltűnt a szabadban. Ivanuska rögtön
felismerte, mégis alig akarta elhinni, hogy őt látja. Azalatt az
egy év alatt, amely a barlang-kolostorban tett látogatása óta
eltelt, apja lelki atyja teljesen megrokkant. Úgy tűnt, mintha
összezsugorodott volna. Egyik lába tehetetlenül vonszolódott
utána, ahogy egy bot segítségével lassan elővánszorgott.
Szeme, melyet akkor csipásnak látott, most gyámoltalanul,
világtalanul meredt maga elé. Olyan volt, mint egy kicsi,
barna rovar, amely vakon kimászik a fénybe, ahol valaki –
egész biztosan – eltapossa.
A család felé fordította a fejét, s Igor tiszteletteljesen
meghajolt. Lukács atya azonban semmit sem szólt. A csoda
keltette eufória hirtelen elpárolgott.
Ennyit jelent hát – gondolta visszatérő rettegéssel –
szerzetesnek lenni.
1075
Az Úr 1075-ik évében kevés embert tartottak
szerencsésebbnek Rusz földjén Igornál, a bojárnál.
Ura, Vszevology herceg elhalmozta őt ajándékokkal.
Senkit nem tartottak nála nagyobb becsben a herceg
druzsinájában.
A legelőkelőbb nemesek most új státust kaptak: a régi
negyven grivnás vérdíj helyett életük már nyolcvan
ezüstpénzt ért. Már a bántalmazásuk is jó négyszeresébe
került egy szmerd értékének.
Igor is megkapta ezt a magas rangot. Ami még ennél is
fontosabb, Perejaszlav hercegét annyira lenyűgözte hűséges
szolgálatával, hogy a herceg tavaly odaadományozta neki a
délkeleti határ mentén fekvő kiterjedt hercegi birtokot,
amelyhez Ruszka falvacskája is tartozott. Az örökös
földbirtok-adományozás új módszer volt, mellyel a hűséges
udvaroncokat jutalmazták. Olyan államban, ahol bőven
voltak földterületek, ez olcsóbb ajándék volt, mint pénzt adni.
Ezek a földadományok indították el azt a folyamatot, melynek
révén az eredetileg a druzsinában részt vevő udvaroncot vagy
nemesembert jelentő „bojár” szó egyre inkább „földbirtokost”
kezdett jelölni.
Igornak, a bojárnak minden oka megvolt az örömre.
Zárkózottsága és ügybuzgalma mögött azonban szomorúság
lakozott. Igort és őszülő feleségét látva egy idegen azt
gondolhatta volna, hogy mindketten a csend szerelmesei.
Valójában azért voltak csendesek, mert attól féltek, hogy
szinte bármit mondanának, az felszínre hozhatná a másikban
megbújó szomorúságot.
Borisz meghalt. Egy téli napon ölték meg a sztyeppe
peremén kitört csetepatéban. A szokások szerint testét
szánkón húzták haza.
Igor soha nem fogja elfeledni azt a napot. Havazott, s
ahogy a szánt felhúzták a városkapuhoz vezető emelkedőn, a
szél arcába csapta a havat, úgy, hogy Igor egy ideig alig látta
a szánkót. Abban az időben órákon át imádkozott az ikon
előtt, és Lukács atyánál keresett vigaszt.
Borisz elvesztése azonban olyan seb volt, amely idővel
begyógyulhatott.
Ivanuska elvesztése nem.
Hol lehet? Egy hónapja, mikor Konstantinápolyba ment,
Zidovintól hallotta, hogy a fiát Ruszkában látták. De hová
tűnt azután? A konstantinápolyi rusz kereskedőktől jött a hír:
oda soha nem érkezett meg a fia. Ezután egy év hallgatás
következett; aztán híre kelt, hogy Kijevben látták;
bizonytalan hírek terjengtek Szmolenszkről, Csernyigovról,
sőt a messzi Novgorodról is. Látták játszani, inni és koldulni.
Ám csak kevés beszámoló jött, s nem igazán megbízható
forrásokból.
Ivanuska pedig három éve egyetlen szóval sem üzent a
szüleinek, hogy tudassa velük, él-e vagy hal.
– Keres valamit – mondta az anyja, miután jelentették,
hogy Kijevben bukkant fel.
– Szégyelli magát – állapította meg szomorúan Igor.
– De akkor is – jegyezte meg Szvjatopolk – egyikünket
sem szeretheti, ha így viselkedik.
Ahogy a harmadik év is eltelt, s egyetlen szó sem érkezett
tőle, még az anyja is kezdte azt hinni, hogy Ivanuska nem
szereti őt.
Még csak egy nap telt el, mikor Ivanuska a piac sarkában
ülve döntésre jutott.
Az előző napi találkozás, és Szvjatopolk pillantása nagyon
megrázta. Tényleg a pénz miatt gyűlölhet ennyire? –
tanakodott. Ez eszébe juttatta azt a gondolatát, melyre lassú
lábadozása alatt jutott. Mikor a világban kóboroltam,
megloptam másokat és elszenvedtem azokat a szörnyű
teleket, nem volt semmim. A végén még az életet is el
akartam dobni magamtól. Csak mikor visszatértem, és
rátaláltam a családom szeretetére, akkor vágytam újra élni.
Igaz hát, amit a prédikátorok mondanak: a világ szeretet
nélkül semmire sem jó. Elméjében fokozatosan új hit kezdett
formálódni: az élet maga a szeretet; a halál a szeretet hiánya.
Csak ezt kell szem előtt tartani.
Aznap tehát átgondolta a Szvjatopolkkal létrejött
helyzetet, s arra jutott: Mihez kezdenék a szerencsémmel, ha
ez csak gyűlöletet szít a családomban? Hamar kifogynék
belőle. Úgyhogy döntöttem, le kell mondanom az
örökségemről. Legyen az egész Szvjatopolké. Isten
gondoskodik rólam. S elégedetten azzal, hogy ez az egyetlen
értelmes dolog, amit tehet, megindult át a piacon.
Ebben a pillanatban valaki meghúzta a ruhaujját, s nagy
meglepetésére egy izmos parasztot látott maga mellett
vigyorogni.
– Nocsak, te vagy az a fickó, akinek pénzt adtam –
mosolygott.
– Úgy ám – felelte Scsek vidoran. – És ha
megkérdezhetem, uram, miért lógatod az orrodat?
1113
Az első orosz forradalom – azaz az első szervezett felkelés,
mely a kizsákmányoló kereskedőréteg ellen irányult – 1113-
ban zajlott le. Sikerrel.
Az emberek sérelmeit (melyek teljes mértékben jogosak
voltak) az elharapózott korrupció, valamint a kartellek olyan
csúf egyvelege okozta, amely egyfajta laissez-faire,
nemtörődöm-kapitalizmussal volt egyenértékű, s melybe az
uralkodó hercegek is belekeveredtek.
Az általános spekuláció, mely Szvjatopolkot is
adósságokba kergette, tovább folytatódott, sőt csak
rosszabbodott. Maga Kijev nagyfejedelme állt a folyamat élén,
aki évei gyarapodásával nem bölcsebb, hanem egyre lustább
és kapzsibb lett.
Korrupció szőtt át mindent. A hitel, melyet gyakran
elnyomorító uzsorakamatra adtak, elfogadott és támogatott
dolognak számított. Tekintélyes számú kisiparos és szmerd
kényszerült ily módon zakuppá válni. A hitelező végső soron
rendkívül olcsó munkaerőhöz jutott ily módon. Ráadásul –
távoli birtokokon – a herceg barátai figyelmen kívül
hagyhatták a zakupról szóló törvények rendelkezéseit, s
gyakorlatilag rabszolgaként adhatták el őket, miközben a
herceg szemet hunyt üzelmeik felett. Az ilyen, mindenütt
elharapózott túlkapások miatt volt dühös a nép.
Mind közül a legrosszabbak azonban a kartellek voltak.
Ezeket a nagykereskedők szervezték. Egyszerű cél vezette
őket – monopóliumot szerezni az alapvető fogyasztási cikkek
piacán, majd felverni az árat. A sókartell volt köztük a
legnagyobb.
Kijev hercege sikerrel járt. A lengyel piac ellenőrzésére
irányuló terve eredményesnek bizonyult, az árak magasba
szöktek.
– Ezentúl csak kenyérrel fogadjuk a vendégeinket? – ez az
ironikus panasz terjedt a nép körében. A szlávok ugyanis az
idők kezdete óta sóval és kenyérrel fogadják a hozzájuk betérő
idegeneket.
Kijev nagyfejedelme korrupt volt és cinikus. A
visszaélések folytatódtak.
1113. április 16-án meghalt.
Másnap szinte elképzelhetetlen esemény történt.
Évekkel ezelőtt, az 1068-as zavargások után a kijevi
herceg a vecse gyűlés helyét a podolból a hercegi palota terére
helyezte át, mivel így szemmel tarthatta. Addig nem is
tarthattak vecsét, míg a görögkeleti egyház metropolitája vagy
a bojárok össze nem hívták a gyűlést. Ezek a biztonsági
megoldások azonban semmit sem értek most. A nép vecseje
saját elhatározásából gyűlt össze – anélkül, hogy bárkivel
konzultáltak volna. Gyűlésük viharos és elszánt volt.
– Rabszolgát csinálnak a szabad emberekből! –
tiltakoztak. – Arra szövetkeztek, hogy kifosszák a népet –
mondták a kartellekről.
– Hadd térjünk vissza – követelték sokan – Jaroszlav
törvényeihez.
Annak ellenére, hogy a Ruszkaja Pravda – az Orosz
Törvénykönyv –, melyet Bölcs Jaroszlav és fiai gyűjtöttek
egybe, elsősorban a herceg udvaroncainak és bojárjainak
sérelmére elkövetett bűnök után fizetendő bírsággal
foglalkozott, valóban tartalmazott olyan rendelkezést, mely
megvédte a zakupot attól, hogy rabszolgaként adják el.
– Hadd térjünk vissza – üvöltötték – egy olyan herceghez,
aki megtartja a törvényt.
Rusz földjén csak egyetlen ilyen ember élt; így a kijevi
vecse 1113-ban felajánlotta Kijev trónját Vlagyimir
Monomakhnak.
„Hála az Úrnak!”
Ivanuskának úgy tűnt, hogy végül helyreáll a rend Rusz
földjén. Perejaszlavban érte a kijevi herceg halálhíre, s
anélkül, hogy fiait visszarendelte volna keletről, lóhalálában a
fővárosba vágtatott.
Régóta megcsömörlött már az öreg herceg
kormányzásától. Ruszkában és északkeleti birtokain jól
mentek a dolgok, a törvényeket tiszteletben tartották. Tudta
azonban, hogy ez kivételnek számít. Az uralkodó herceg
testvéreitől nem kapott túlságosan nagy elismerést, ezért –
személyes hűsége mellett – a jogos elégtétel érzése is vezette,
mikor kijelentette;
– Csakis Monomakh tudja rendbe tenni a dolgokat.
A vecse gyűlésezői – ahogy ezt érkezéskor felfedezte –
figyelemre méltó érzékkel ugyanerre a döntésre jutottak.
Még mielőtt a bátyja házához ment volna, egyik legényét
sürgős üzenettel elküldte Monomakhhoz:
– Iván Igorjevics vár Kijevben. Gyere, vedd el, amit a vecse
helyesen felajánlott neked.
Nagyon elszomorodott, ahogy szülőházába lépve bátyját
gyászos hangulatban találta.
– Nem tudok dolgozni – panaszkodott Szvjatopolk.
A kunok elleni hadjárat óta valamiféle békés kapcsolat
fejlődött ki köztük, mely mindkettőjüknek megfelelt. Nem
voltak barátok, de a gyűlölet, mely Szvjatopolkban egész
életében ott parázslott, mostanra elhamvadt. Öregnek és
fáradtnak érezte magát, Ivanuskának köszönhetően nem
szűkölködött semmiben. Teljesen magányosan élt. Fiai más
városokban szolgáltak, ő azonban szívesebben maradt
Kijevben, élvezte azt a tiszteletet, mely mint bojárt és –
sajnos érdemtelenül – mint sikeres üzletembert övezte.
Általában véve pesszimista volt.
– Én pedig azt mondom neked – hajtogatta –, hogy
Monomakhból nem lehet nagyfejedelem.
Két nap múlva úgy tűnt, igazat szólt. Kijevbe ugyanis híre
érkezett, hogy Monomakh visszautasította őket.
Bizonyos tekintetben nem volt más választása. Az öröklés
szabályai szerint nem ő következett – a család idősebb ága
megelőzte őt. S ő maga nem arra törekedett-e egész életében,
hogy megőrizze a hivatalos örökösödés menetét, illetve a
békét? Miért hajítaná sutba irányelveit, különösen az alantas
osztályok kérésére, akikről – hercegként – tudta, hogy muszáj
a saját helyükön megtartani őket. Nem jött.
Ekkor kitört a forradalom.
Ivanuska azon a végzetes reggelen kilovagolt az erdőbe a
barlangi kolostorig, majd vissza. Fogalma sem volt arról, mi
történt, amíg fel nem tűnt szeme előtt a podol, ahonnan
mindenütt füstcsíkok szálltak az ég felé. Előrevágtatott.
Néhány perc múltán egy kordéval menekülő kereskedővel
találkozott. A fickóról ömlött a verejték, s vadul ostorozta a
lovát.
– Mi történik itt? – kiáltott rá.
– Megölnek minket, uram! – üvöltötte az ember. –
Kereskedőket, nemeseket egyaránt. Fordulj vissza, uram –
tette hozzá –, csak egy bolond menne oda.
Ivanuska sötéten elmosolyodott, és tovább lovagolt. Beért
a podolba. Az utcák tele voltak fel-alá rohangáló emberekkel.
A felkelés spontánnak és általánosnak tűnt. Néhány
kiskereskedő eltorlaszolta a házát, mások azonban fegyveres
csoportokba verődtek az utcán. Számos alkalommal csak
nehezen tudta átvágni magát rajtuk.
Az egyik kis utcában szembe került egy körülbelül húszfős
csoporttal.
– Nézzétek – kiáltott az egyik –, ott egy muzs – egy nemes!
– S olyan veszett dühvel rohantak rá, hogy alig tudott
elmenekülni előlük.
A tömeg a városközpont felé hullámzott. Látta, hogy
Jaroszlav citadellájából máris lángnyelvek törnek elő.
Egyetlen gondolat formálódott az agyában: mennem kell,
hogy megmentsem Szvjatopolkot.
Ekkor érkezett meg a Kazár Kapuhoz: a látvány
megfagyasztotta a vért az ereiben, s egy pillanatra még a
bátyjáról is megfeledkezett.
A tömeg legalább kétszáz embert számlált. Teljesen
körülvették a házat. Az eddig látott emberek arca is rendkívül
izgatott vagy dühös volt, de az itteni lázadók arcáról
kegyetlenség sütött. Sokan közülük szemmel látható
elégedettséggel vigyorogtak az általuk kiagyalt büntetés
végrehajtására várva.
A ház az öreg kazáré, Zidoviné volt.
A tömegben várakozó mormolás kezdődött.
– Pörköljük meg őket egy kicsit – hallott egy kiáltást.
Helyeslő üvöltés tört fel.
– Sült malachoz nyárs való – kiáltotta kedélyesen egy
nagydarab ember.
Ivanuska látta, hogy néhányan lángoló fáklyákat hoznak.
Máris nekikészültek, hogy a ház egyik oldalát felgyújtsák, bár
az arcukról lerítt, hogy nem annyira a házat szeretnék
felégetni, mint inkább a bennlévőket kifüstölni.
– Gazemberek – üvöltötte egy férfi.
– Zsidók! – sikította egy öregasszony.
A tömegből ekkor egyszerre többen is felkapták a kiáltást:
– Gyere ki, zsidó, megölünk!
Ivanuska teljesen értette a helyzetet. Igaz, hogy a zsidó
kazár kereskedők többsége szegény volt; s ami még fontosabb,
a kizsákmányoló kartelek szinte kizárólag szláv vagy
skandináv keresztényekből álltak – egyszerre mindkét
igazságot elfeledték. A pillanat hevében, mikor a felbőszült
tömeg bűnbakot keresett, eszükbe jutott, hogy néhány tőkés
idegen. Zsidók. Ez most elég ürügy volt a gyűlölet kiélésére.
Ebben a pillanatban, a házat fürkészve Ivanuska egy
arcot pillantott meg az ablakban.
Zidovin volt az. Levertnek látszott, mint aki képtelen
latolgatni, mi is a teendője.
Hosszú, vékony lándzsát hurcoló ember sodródott
Ivanuska elé.
– Legyetek végre férfiak – kiáltotta.
– Nincsenek zsidó férfiak – felelt rá valaki. Általános
nevetés harsant.
Valójában, amennyire Ivanuska meg tudta ítélni, az öreg
Zidovin – néhány szolgálótól eltekintve – egyedül lehetett a
házban.
– Akkor legyetek asszonyok! – bömbölte egy férfi,
általános derültséget keltve.
Ivanuska nekigyürkőzött, és lovával nekiindult, át a
tömegen. Az emberek kezdtek megfordulni. Üvöltöttek a
haragtól.
– Mi ez?
– Egy átkozott nemes!
– Még egy kizsákmányoló!
– Húzzátok le!
Érezte, hogy kezek ragadják meg a lábát; egy
lándzsaszúrás épp, hogy elkerülte az arcát. Végig akart vágni
rajtuk a korbácsával, de tudta, a legkisebb dühös mozdulat az
életébe kerül. Lassan, rendíthetetlenül noszogatta előre a
lovát, óvatosan félretolva az útjába eső embereket. Aztán
megfordult.
Ivanuska a tömeget nézte, a tömeg pedig őt.
Nagy meglepetésére újfajta félelmet fedezett fel magában.
Még soha nem szembesült felbőszült tömeggel.
Szembenézett kun hordákkal, és a halállal is jó néhányszor.
De soha nem nézett szembe a gyűlölet falával. Rettentő volt.
Meg ennél is rosszabb volt, hogy váratlanul teljes bénultságot
érzett. A tömeg gyűlölete egyetlen, megállíthatatlan erőként
csapott rá. Meztelennek, ijedtnek, és különösképp
megszégyenültnek érezte magát. De miért kéne
szégyenkeznie? Semmi oka nem volt rá. Igaz, hogy nemes
volt; de nagyon jól tudta, hogy semmit sem ártott ezeknek az
embereknek. Miért kéne, hogy a dühük bűntudatot ébresszen
benne? Az egyesült gyűlölet ereje mégis úgy érte, mintha
gyomorszájon vágták volna.
Aztán a tömeg elnémult.
Ivanuska megmarkolta a gyeplőt és gyengéden
megveregette a lova nyakát, nehogy az is megrémüljön. Fura
lenne – gondolta –, ha csak azért éltem volna túl a kunokat,
hogy a csőcselék öljön meg.
A lándzsás ember megcélozta. Akár a többség, ő is
bőrövvel összefogott mocskos vászonujjast viselt; arcát szinte
teljesen eltakarta fekete szakálla, haja pedig a vállára lógott.
– No, te nemes, mielőtt meghalnál, mondd el nekünk, mit
akarsz! – parancsolt rá.
Ivanuska megpróbált nyugodtan belenézni a férfi dühös
szemébe.
– Iván Igorjevics vagyok – válaszolt erős, szilárd hangon. –
Vlagyimir Monomakhot szolgálom, akit kerestek. Futárt
küldtem hozzá a nevemben és a ti nevetekben, arra kértem,
siessen Kijevbe a vecsére.
A tömegben halk mormolás támadt. Egyértelmű volt, hogy
nem biztosak benne, hihetnek-e neki. A lándzsás ember
szeme összeszűkült. Ivanuskának úgy tűnt, arra készül, hogy
leszúrja. Aztán a tömegből egy kiáltás hallatszott.
– Igazat beszél. Láttam. Ő Monomakh embere.
A lándzsás ember a hang gazdájához fordult, majd vissza
a nemeshez. Ivanuska mintha csalódást fedezett volna fel az
arcán.
Ekkor azonban, akár az apály, a tömeg gyűlöletének
hulláma visszahúzódott.
– Üdvözlünk, Monomakh embere – mondta komoran a
lándzsás. – Ki neked ez a zsidó?
– A védelmem és Monomakh herceg védelme alatt áll –
tette hozzá Ivanuska. – Nem eshet bántódása.
A fickó vállat vont.
– Talán. – Majd, látván, hogy elérkezett az ideje, hogy
ideiglenes vezető szerepét megerősítse, a tömeghez fordult és
elbődült: – Monomakhért! Keressünk másik zsidót, akit
megölünk!
Egy pillanat múlva elvezette őket.
Ivanuska bement. Az öreg kazárt egyedül találta két
cselédlány társaságában. Késő délutánig velük maradt,
addigra a város kissé megnyugodott. Csak ezután folytatta
útját a bátyja házához.
Megtörtént, amitől rettegett. Késő délután ért a magas
faházhoz. Amennyire meg tudta ítélni, Szvjatopolk nem
próbált meg elmenekülni. A felbőszült tömeg, amely sokkal
sikeresebbnek gondolta a bojárt, mint amilyen valójában volt,
megölte őt, feldúlta, majd felégette a házat.
Ivanuska megtalálta bátyja elszenesedett maradványait,
elmondott egy imát, majd a gyengülő világosságnál visszatért,
hogy menedéket keressen, mint egyszer régen, a kazár
házában.
1237. DECEMBER
A lovas széles, mongol arcát az időjárás okkersárgára
cserzette.
Vékony, fekete szakálla és bajsza volt.
Mivel tél volt, vastag prémekbe burkolózott, így nem
látszott, hogy a prémek alatt a legfinomabb kínai selyemből
készült ruhát hordja. Nemezből készült kapcája fölé súlyos
bőrcsizmát húzott, fején szőrmesapkát hordott.
Valójában csak huszonöt éves volt, azonban a szél és a
nap, a háború és a nyílt pusztán töltött kemény élet hatására
meghatározhatatlan korúnak látszott.
Övére bőrtömlőt kötözött, ebben erjesztett kancatej –
kumisz – volt, melyet a tatárok nagyon szerettek. Nyergére
egy másik iszákot is felerősített, melyben szárított húst
tartott. Mongol harcosként mindig magával vitte az alapvető
élelmiszereket.
Vele tartott felesége is, aki babájával együtt a hatalmas
tevekaravánnal utazott, mely a poggyászt vitte utánuk.
A harcost csak egyetlen fizikai jellegzetesség
különböztette meg a többiektől. Négy éve egy lándzsaszúrás
keresztben felhasította az arca bal oldalát és levágta a fülét
úgy, hogy csak egy cakkos szélű csonk maradt belőle.
„Szerencsém volt” – mondta, aztán nem foglalkozott többet a
dologgal.
Mengunak hívták.
A hatalmas sereg lassan vonult végig a fagyott pusztán.
Szokás szerint öt, nagyjából egyforma méretű hadtestre
oszlottak: a két szárnyon lovagolt egy-egy elő- és utóvéd,
középen pedig egyetlen hadosztály.
Mengu a jobbszárnyon lovagolt. Mögötte haladt a vezetése
alá tartozó száz lovas. Könnyűlovasok voltak, mindnyájan íjat
és két tegezt vittek magukkal, a nyílvesszőt vágta közben is
ki tudták lőni. íjaik félelmetesek voltak – nagyon nagy,
összetett íjak, melyek több mint hét és fél kilót nyomtak, s
még a híres angol hosszúíjaknál is sokkal erősebbek voltak.
Hatósugaruk háromszáz méternél is nagyobb volt. Akár a
többi férfi, hároméves korában Mengu is az íj felhúzását
tanulta meg először.
Bal oldalán egy csapat nehézlovas haladt szablyákkal és
lándzsákkal, csatabárdokkal vagy buzogánnyal, illetve
esetenként pányvákkal felfegyverezve.
Mengu koromfekete lovon ült – erről rögtön lehetett tudni,
hogy a császári testőrség fekete elitcsapatába tartozik. A
váltólovak hatalmas ménesével mögöttük ügetett négy
tartaléklova – mindegyik fekete.
Örült, hogy felesége és elsőszülött fia vele tartottak. Azt
akarta, hogy lássák diadalát. Most vezényelt először csapatot.
A mongol hadsereg, illetve a belőlük kinőtt birodalom a
tízes számrendszerhez igazodott. A legkisebb egység tíz
emberből állt, a következő százból. Az idősebb parancsnokok
ezredet, a tábornokok pedig töményt (tízezres csapatot)
vezettek. Mengu egy századot vezetett. „A hadjárat végére
azonban – ígérte a feleségének – ezredem lesz.” S mire a
nyugati földek többi részét is meghódítják, azokat a földeket,
melyek a kereskedők elmondása szerint a végtelen sztyeppén
túl húzódnak, talán még tízezret is vezethet.
Előléptetés: mennyire vágyott rá! Azonban óvatosnak
kellett lenni.
A nagy kán szolgálatában ugyanis minden férfi egyenlő
volt, az előléptetés pedig az egyéni érdemeken múlt;
legfontosabb az ítélőképesség és a helyes viselkedés volt. Az
ázsiai sztyeppe régi közmondása szerint: „Ha túl sokat tudsz,
felkötnek, ha túl szerény vagy, átgázolnak rajtad.”
Az is sokat segített, ha valaki sikeres klánhoz tartozott.
Az én csontomból pedig – merengett, a mongol kifejezést
használva –, már két tábornok is került. Ez segítette őt a
birodalmi testőrség soraiba.
Volt azonban még egy tényező, amelyről azt gondolta,
hogy még előbbre viheti őt.
Azon a szépségversenyen, melyet a nagy kán rendszeresen
megtartott, s melyre az összes jelentős mongol vezér elküldte
a lányait, az ő húgát válogatták ki. Maga a nagy kán jegyezte
meg: „Olyan ez a lány, mint a hold.” Ez rendkívüli dicséret
volt. Nem kisebb embernek, mint Batu kánnak juttatták első
ágyasként. Sokszor látta már a kán sátránál.
Megtalálja majd a módját, hogy felhívja rám a kán
figyelmét, gondolta. Kemény, érzéketlen arccal, elégedetten
figyelte a horizontot.
Hamarosan, Mengu jól tudta, elérik az erdő peremét.
A mongolok tizenkét éves naptárában még két év volt
hátra a Patkány évéig. Mielőtt az az év véget érne,
meghódítják Rusz földjét. Olyan biztosan tudta ezt, mint azt,
hogy felkel a nap, s hogy csillagok ragyognak az égen.
A mongolok ugyanis elindultak meghódítani a világot.
Ruszka.
Az északi Ruszka nagyon sokban különbözött a déli
falutól, ahonnét eljöttek.
Az egyetlen hasonlóság az volt köztük, hogy – akár a
legtöbb orosz falu – ez is folyóparton feküdt: ez volt minden.
A településnek kiválasztott helyen a folyó nagy S kanyart
írt le. A nyugati part mintegy tizenöt méterrel magasabb volt,
mint a keleti, így a kanyar nyugati oldalán magasodó partfal
alatt a keleti oldalon nagy, védett terület alakult ki. Ezt a
területet használták kaszálónak.
Valaha volt már egy település ezen a kaszálón; idővel
azonban átköltöztek a nagyobb biztonságot nyújtó magas
partra, ahol jelenleg tucatnyi fakunyhó állt, fapalánkkal
körülvéve. A nyugati oldal szinte teljesen sík volt. Csupán
néhány zöldségültetvény árválkodott a kerítés mentén, illetve
két szegényes szántóföld tűnt át a ritkás fasoron keresztül.
Nem volt templom.
Az északi Ruszka.
A legközelebbi falu öt kilométerre feküdt délkeletre. Ez is
a kis Ruszka folyó partján feküdt. Közvetlenül a falu mögött
alacsony, erdős domb húzódott. A domb alatt, a folyó felé
azonban mocsaras volt a föld, s az elsőként érkező szláv
telepesek Iszapos Vidéknek nevezték el – ez a név a
későbbiekben is rajta maradt. Az Iszapos Vidék után még tíz
kilométert kellett haladni, hogy valamilyen falura bukkanjon
az ember.
Jankának első pillantásra úgy tűnt, az erdő kizárólag
erdei fenyőfákból áll. A fák közé tett sétáján kiderült, hogy
korántsem ez a helyzet. Valójában rengeteg fafajta élt itt:
vörösfenyő, nyír, hárs, tölgy, cirbolyafenyő… és még sok más
faj. Ahogy visszafelé hajóztak az Okán, Rjazany környékén
még almás-, sőt cseresznyéskerteket is látott. Itt azonban
semmi ilyesmit. A zöldségeskertek sem voltak túlságosan
lenyűgözők. Úgy nézte, főként borsó és uborka terem itt.
Valami mást is megfigyelt azonban: az összes ház aprócska
volt.
A házak fából készültek – nagy, masszív rönkökből,
melyek az alaptól a tetőig értek: nem volt agyagfal, sem
zsúptető, melyet délről ismert.
Ám mindenekfelett az emberek voltak igazán mások.
– Olyan csendesek – suttogta az apja fülébe, mikor az első
reggelen átsétáltak a falun. – Azt gondolnád, hogy
megfagytak.
Sokféle ember élt a faluban. Mielőtt a bojáré lett volna a
birtok, az őslakosok főként szlávok voltak. „Pogány állatok”:
Janka sokszor hallotta így emlegetni ezeket a vjatics
törzseket, melyek a legfejletlenebb szláv népcsoportok közé
tartoztak. Jelenleg hat vjatics család élt a faluban. Rajtuk
kívül három család érkezett ide délről, még nemzedékekkel
ezelőtt, végezetül pedig a bojár hozott ide három, kiugró, finn
pofa-csontú, mandulavágású szemű mordvin családot.
Janka szemében azonban, bármilyen különbözőek is
voltak, a falusiak egyetlen lényegi vonásukban teljesen
egyformának tűntek. Azok a szlávok, akiket a déli falujában
megismert beszédes, okoskodó és jókedvtől duzzadó emberek
voltak, míg az északiak csendesek, zárkózottak, látszólag
lassúak. Délen az emberek kiültek a napra beszélgetni. Itt
némán visszahúzódtak kunyhóik melegébe.
Mégsem voltak barátságtalanok. Délben az intéző
parancsára fél tucat baltás ember jelent meg.
– Építünk neked egy kunyhót – mondták, majd
megmutattak neki egy házhelyet a falu déli végén.
Utána munkához láttak.
Janka róluk alkotott véleménye megváltozott.
Soha nem látott még ehhez hasonlót. Hatalmas rönkök
bukkantak fel látszólag a semmiből. A farönköket apró, de
izmos lovacskák húzták. Az alapozáshoz nagy
tölgygerendákat használtak, ezekre lágyabb, könnyebben
megmunkálható fenyőfa került.
A kunyhó alaprajza sokban hasonlított a déli épületekére:
a központi bejárati folyosó egyik oldalán nagy tárolóhelyet
hagytak a felszerelésnek és az árunak, a másik oldalon pedig
szoba volt. A folyosó és a szoba között a fal nagy részét az
agyagból tapasztott kályha foglalta el.
Kizárólag fejszékkel dolgoztak – zömök, széles pengéjű
szerszámokkal, melyeknek elég rövid, egyenes nyelük volt, s a
vágóélük tovább folytatódott a fejsze foka felé –, finnek,
szlávok egyaránt ügyesen. Minden rönköt csapokkal
illesztettek szépen a szomszédjához, így – bár a rönkök réseit
betömték mohával – olyan szorosan illeszkedtek, hogy a
tömítés szinte feleslegessé vált.
Az egész épületben egyetlen szeg sem volt.
Jankát nemcsak a munkájuk szépsége, de sebessége is
lenyűgözte. Délen hozzászokott a szorgalmas emberekhez, ám
az é0,szakiak néma, bősz iramában volt valami heroikus.
Szürkületig dolgoztak. Az asszonyok fáklyákat hoztak, s a tűz
fényénél jobban láttak. Mire éjszaka abbahagyták a munkát,
a kemence és a tetőszerkezet kivételével az egész ház
elkészült.
Aznap éjszaka a tiszttartó és a felesége adott szállást
nekik. Másnap délre elkészült a kunyhó.
– Tessék – mondták a férfiak. – Kész a házatok. Meleget
ad, és harminchárom évig kitart.
Ez volt az északi kunyhó, az izba. Hatalmas kályhája és
gondosan szigetelt fala a leghidegebb télben is olyan meleget
adott lakóinak, akár egy kemence. Neve is erre utalt: az izba
ugyanis „meleg szobát” jelentett.
Miután köszönetet mondott szomszédainak, a tiszttartó
elvezette őket, hogy megmutassa nekik a számukra
kiválasztott földdarabot.
Ahogy sétáltak és beszélgettek, Janka elmesélte az
intézőnek, mennyire lenyűgözte őt az emberek munkája.
– Ilyen emberekkel nincs semmi, amit ne tudnánk mi,
oroszok megcsinálni – merengett, s máris városokat látott az
erdőben.
A tiszttartó alacsony, agyafúrt ember volt. Felnevetett.
– Ez itt észak – mondta. – Itt fent bármit meg tudunk
csinálni… egy rövid ideig. – A lány zavart arcára nézett, s
elmosolyodott. Aztán egy széles mozdulattal a körülöttük lévő
erdőre mutatott.
– Most északon vagy – magyarázta. – Itt fent pedig
minden olyan, mint ez: természetesen megteszünk mindent,
ami tőlünk telik, bármit is csinálunk azonban, az erdő az
eszünkbe idézi, hogy a vidék, a tél, maga Isten mindig erősebb
lesz, mint amilyenek mi lehetünk. A túl sok erőfeszítés
hiábavaló. Így aztán nem dolgozunk túl keményen, hacsak
nincs határozott okunk a sietségre.
A lány felnevetett, azt gondolva, a tiszttartó viccel, az
azonban csak megismételte:
– Majd meglátod.
A folyó két partján fekvő birtok, ahogy a gazdatiszt
elmagyarázta, közepes méretű – körülbelül négyszáz
deszjatin, vagyis négyszáz hektár. Jelenleg csak egy részét
művelik meg.
Sok földbirtokos inkább teljes egészében a parasztokra
hagyta ezen távoli birtokok irányítását, s csupán kevés bérleti
díjat szedett be, általában terményekből. Nem úgy van az,
mint a régi időkben délen volt szokás, mondta, hogy a
földesurak maguk vezették birtokaikat, majd a terményeket
piacra vitték.
– Itt fent a dolgok egyszerűbbek, majd meglátjátok –
folytatta.
Milej bojárnak azonban megvolt a pénzügyi lehetősége,
hogy rabszolgákat vásároljon, illetve hogy munkásokat
fogadjon fel.
– Azt tervezi, hogy több embert hoz ide, s felfuttatja a
helyet – mondta az intéző, – Néhány birtokán pedig ő maga
dolgozik. így aztán, bármilyen kicsi is most ez a hely,
hamarosan meglátjátok a változásokat.
Egy dolog zavarta csak Jankát.
– Mi keresztények vagyunk – mondta a férfinak. – Ezek
az emberek mindnyájan pogányok?
A kerítésen kívül észrevett néhány különös, púpos
sírkövet, s ezek nem tűntek kereszténynek.
– A déli szlávok keresztények – válaszolta a tiszttartó. – A
mordvinok – nevetett –, ők mordvinok. A vjaticsok pedig, akik
szlávok, szintén pogányok. Az ő sírdombjaikat láttad a
kerítésen kívül.
– Lesz itt valaha templom?
– A bojár tervezi, hogy épít egyet.
– Hamarosan?
– Talán.
Miután visszaértek a kunyhóhoz, apja és a gazdatiszt
elmentek, hogy megnézzék a földet, melyet megkapnak.
A számukra kiparcellázott föld átlagos, harminc csetnyi –
körülbelül tizennégy hektárnyi – parasztgazdaság volt. A
falutól nyugatra fekvő, gyenge minőségű erdei föld, melyet
még meg is kellett tisztítani. Viszont csak kevés bérleti díjat
kellett fizetni érte, az első évben pedig semmit sem. A
gazdatiszt megelőlegezett egy kisebb összeget, melynek
fejében valamilyen könnyű munkát kellett elvégezni a bojár
számára. így kezdte hát Janka apja a pályafutását új
otthonában.
1262
Milej, a bojár várakozott.
A folyó túloldalán időről időre halvány porfelhő szállt fel, s ott
kavargón a földek felett, ahol éppen az aratás zajlott. Ragyogó
kék volt az ég, csak néhány halovány fátyolfelhő úszott a
magasban. Az erdő felett, a horizonton pirosas ködfátyol
lengett. Nagyon száraz idő volt, a levegőben üröm szaga
érződött; mozdulatlanul állt a levegő.
A tatárt várta.
A helyzet egész évben egyre kiélezettebbé vált. Attól félt,
bármelyik pillanatban bekövezhet a robbanás.
S épp ma reggel, itt, Ruszkában, csak egy hajszál híja volt.
Ha nincs ott személyesen, az a két iszlám adószedő már
halott, az egészen biztos. Csak azzal tudta a falusiakat
lecsendesíteni, hogy megfenyegette őket: elűzi őket a földjéről.
– Nem mintha hálásak lennének érte – mosolygott
fanyarul.
Most mindannyian a nagy csűrben voltak, hogy berakják a
gabonászsákokat az adószedők szekerébe. Milej fél füllel még
mindig arra figyelt, nem hallatszik-e újabb problémára utaló
hang.
– Micsoda balszerencse, hogy ezek az átkozott adószedők
moszlimok – sóhajtotta. A tatárokkal kapcsolatban igaza volt
– minden tekintetben. Minden pontosan úgy történt, ahogy
azt tizenkét éve elmondta azoknak a novgorodi
kereskedőknek. A tatárok elözönlötték északkeletet. Igaz,
hogy a hercegek megtarthatták hatalmukat, viszont lezajlott
a népszámlálás, bevezették az újoncozást; az északi földeket
éppúgy miriádokra, ezredekre, századokra és tizedekre
osztották fel, mint Kijevet. És senki sem tudott ez ellen tenni.
Még Novgorodnak is meg kellett hajolnia az adószedők
előtt: Novgorod ura is megalázkodott. Alekszander herceg is
belovagolt a tatár adószedőkkel, s ő maga is segítette
behajtani a sarcot. Azokat, akik ellenálltak, összezúzta.
Milej mosolygott. Micsoda ravasz róka ez az Alekszander!
Rájött, miként tudja a tatárokat a maga oldalára állítani:
felhasználta őket, hogy nagybátyját és a testvérét félreállítsa
az útból, s most ő egész Oroszország leghatalmasabb hercege.
Ráadásul azt a keleti sisakot hordja, melyet a tatár kántól
kapott.
Lehet, hogy az oroszok nem szeretik, pedig politikáját
nemcsak ravaszság, de bölcsesség is vezérli. Az oroszok
egymaguk nem tudnák megverni a tatárokat.
– Nézzétek csak meg, mi történt a testvérével, Andrejjel –
szokta emlékeztetni Milej azokat, akik Alekszandert árulónak
nevezték. – Megpróbált szembeszállni a tatárokkal: ezért
eltiporták, Szuzdália városainak felét pedig kifosztották. –
Mindez tíz éve történt, s még mindig emlékeztek rá.
S mi lenne, ha Oroszország külföldről kérne segítséget?
– Nézzétek meg azt a bolondot, Galícia hercegét – szokta
mondogatni. A pápával kacérkodó délnyugati herceg még
annál is ostobábbnak bizonyult, mint ahogy azt Milej jósolta.
Először megkapta a koronát a prímástól. Aztán
szövetségeseket keresett. És vajon kit választott? Azokat az
északi pogány litván törzseket, akik a teuton lovagrend elől
Oroszország nyugati része felé húzódtak! Galícia hercege és a
litván törzsfő, aki néhány éve keresztelkedett ki római
katolikusnak, kihívta a tatárokat.
Hová vezethetett mindez?
A tatárok tönkreverték Galíciát, aztán megtámadtatták
velük a litvánokat. Majd Galícia hercegével lebontatták
összes erődítményét. A nyugati katolikus erők szokás szerint
nem tettek semmit; a litván király újra pogány lett. Idén
nyáron azt hallotta, hogy a pogány litvánok megtámadták a
közben meglehetősen védtelenné vált Galíciát.
– Szegény Galíciának vége. Ha Alekszander herceg
megpróbálkozott volna valami hasonlóval – mondta mindig –,
a földjeink felét elvették volna a tatárok, a másik felét pedig a
németek.
Alekszander bölcs volt, ugyanakkor azonban rettentő
ravasz is!
A tatárok soha nem bántották az egyházat. Alekszander
pedig, aki a tatárokat szolgálta, szoros barátságba került
Cirill metropolitával.
– Most aztán az ország összes papja és szerzetese az ő
pártján áll. A nép utálja Alekszandert, ahányszor azonban
bemegy a templomba, ott azt hallja, hogy a papok nemzeti
hősnek nevezik. Ezek a papok ráadásul most is Alekszander
Nyevszkijnek hívják, mintha az a régi, fiatalkori csetepatéja a
svédekkel egész Oroszországot megmentette volna.
Ez az agyafúrt politikai propaganda rettentő jól
szórakoztatta a bojárt.
Igen, igaza volt a tatárokkal kapcsolatban. Itt most ők az
urak, s csakis egy bolond utasítaná vissza az együttműködést
velük. Ő, Milej, már több mint egy évtizede dolgozott
Alekszander Nyevszkijnek és a tatároknak.
És persze részt vett az intrikákban is.
Mikor Vlagyimir trónját rövid időre Alekszander testvére
foglalta el, hihetetlen szerencséjére egy ostoba bojár levelet
küldött neki, amelyből az tűnt ki, mintha a herceg
belekeveredett volna egy a tatárok ellen szőtt cselszövésbe.
Milej azonnal elküldte a levelet Alekszandernek. Egy év
múlva Alekszander ült a bátyja helyén, s üzent Milejnek,
hogy az új uralkodó és a tatárok kegyét egyaránt élvezi. Azóta
sok kisebb kegy érte.
Mostanában, ezt be kellett vallania magának, a dolgok
bonyolultabbak lettek.
Mikor Szarajban Batu kán uralkodott, Milejnek nem volt
nehéz együttműködni vele. Nemrégiben azonban új kán
került a trónra – egy moszlim.
Nem mintha ez az új kán elnyomta volna az orosz
egyházat: nem tette. Azonban úgy döntött, hogy Szuzdália
területén bérbe adja az adószedést a moszlim kereskedőknek,
s ezek az emberek könyörtelenül kiaknázták ezt a
lehetőséget. Sok szerencsétlent, akik nem tudták kifizetni az
adó teljes összegét, rabszolgasorba vetettek; zendülésekről
érkeztek hírek az egész vidékről, Vlagyimirtól Muromig.
Ez egyszer Milej együtt érzett a néppel. Az egész ügyet
rosszul kezelték. Az üzlet azonban üzlet.
– Legyen rajta a szemetek a Murom környéki birtokokon,
hogy befizessék az összes adót – utasította a fiait. – Én
Ruszkába megyek, hogy felügyeljek rájuk.
Épp ezt tette aznap reggel.
Más oka is volt azonban, hogy azon a késő júliusi napon
Ruszkában legyen. Ha szerencséje lesz, ma befejezheti
életének legmerészebb játszmáját. Ez pedig örökre
megváltoztathatja Ruszka jellegét. Ha ezzel az üggyel felteszi
a koronát életművére, utána átruházhatja az ügyeket a fiaira.
Kezdett megöregedni.
Milej türelmetlenül várta a tatárt.
1263
Milyen furcsák, milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai.
A következő év tavaszán, mielőtt megindult volna az
olvadás, Milej, a bojár elment ruszkai birtokára.
Ha kinézett a ház ablakán, első pillantása a folyó
túlpartján fekvő gazdag földekre esett. Most mindez az övé, a
folyótól egészen az északi Iszapos Vidékig, több kilométeren
át.
Korán reggel megérkezett a faluba, mivel nagy tervei
voltak a fejlesztéssel kapcsolatban.
A muzulmán adószedőktől számos rabszolgát vásárolt.
Néhányan közülük minden kétséget kizáróan törvénytelen
úton lettek szolgák, miután nem tudtak elég adót fizetni. Itt
azonban senki sem akart ezzel foglalkozni. És ezek végül is jó
szlávok voltak, ráadásul egészséges parasztok is – épp ezekre
volt mindig is szüksége.
Miattuk érkezett Ruszkába nyár elején.
Telepesek is jöttek. Elhatározta, hogy az új földjei közül
néhányat bérbe ad, és sikerült is három családot találni
rájuk, akiket az új adók tettek tönkre, s akik boldogan jöttek
a jó minőségű új földre, kedvező feltételek mellett.
– Mindent egybevetve a tatárok csupa jót tettek velem –
kuncogott magában.
Április első vasárnapján megindult az olvadás. Az ég
mindennap ragyogó kék volt, a nap melegen sütött. A kis
patakocskák partján nagy, szürke hótorlaszok emelkedtek,
ahogy a föld kezdett előtűnni. A folyón, ahol a jég
elvékonyodott, kifakult barna és zöld foltok látszottak. Azon a
héten, szerdán, ahogy kinézett a kapun, látta, amint a folyó
keleti oldalán a gazdag föld egy kis fekete buckája
kikukucskál a hó alól.
Mikor azonban átlépett a küszöbön, Milej, a bojár
rendkívül szokatlan dolgot érzett. Olyan volt, mintha valaki
szíven döfte volna. Biztos volt benne, hogy nem a szíve
mondta fel a szolgálatot. Nem volt még olyan öreg. Mély
lélegzetet vett, de nem érzett fájdalmat, sem légzési
nehézséget. Lenézett a kezeire, hátha látja ujjhegyein az
árulkodó kék színt, de azokon sem látott semmit.
Óvatosan kisétált, szorosan összefogta magán a bundáját,
bár a nap melegen sütött. Semmi más nem történt.
Körülsétálta a falut, majd elment a tiszttartóhoz. A fickó épp
a folyó másik oldalára készült, s Milej elhatározta, hogy vele
tart. Egy kis lélekvesztővel keltek át, s a szemközti oldalon
fekvő kőgátnál szálltak partra.
Ekkor ismét valami különös dolog történt. Ahogy Milej
kilépett a keleti partra, lábában hirtelen olyan fájdalmat
érzett, mintha tűzben állt volna. Még kettőt lépett, és
felkiáltott a fájdalomtól.
– Mi történt uram? – Az öreg tiszttartó megütközve nézett
rá.
Milej rettegve pillantott rá.
– A lábam… mikor leléptem… A te lábad nem fáj?
– Nem, uram.
Próbált lépni még egyet, de a fájdalom olyan rettentő volt,
hogy nem bírt.
– Menjünk vissza – motyogta; s az összezavarodott
tiszttartónak vissza kellett vele eveznie.
A bojár teljesen összezavarodva tért vissza a házába. Ott
megvizsgálta a lábát. Épp olyan volt, mint máskor.
Még azon a napon később újra kiment, s átnézett a folyón:
az iszonyú fájdalom ez alkalommal úgy fúródott a csípőjébe,
akár egy ökölcsapás, térde megroggyant, s az ajtóba kellett
kapaszkodnia, nehogy elessen.
Másnap ugyanez történt. Aztán megint. Nem tudta
átlépni a küszöböt; s nem tudott a folyó túlsó partjára menni.
Aztán azt gondolta, rájött az okára.
– Az az átkozott tatár – dörmögte. – Visszajött, hogy
gyötörjön.
Ami azt illeti, pontosabb volt, mint ahogy azt Milej
gondolta.
Soha nem jutott volna eszébe, hogy az előző év őszén,
közvetlenül azután, hogy visszatért Muromba, egy
csillagtalan éjszakán a mordvin Purgasz belopódzott az üres
házába és – tökéletes szakértelemmel – felvágta kívülről a
küszöböt, majd közvetlenül a kapubejáró alá fél méter mélyen
beásta a földbe Péter, a tatár koponyáját.
Még Janka sem tudott róla, mit tett a férje.
Ha láthatta volna a sötétben a mordvin arcát, mikor
munkáját bevégezte, különös, majdnem ördögi kifejezést
látott volna rajta.
– Ha valaha megtalálják ezt, akkor te leszel az, bojár, akit
gyilkossággal vádolnak – suttogta –, a feleségem szeretőjét.
Mindig is gyanította. Most ő és a bojár rendezték a
számlát.
Közben azonban – bár Péter jelenlétéről mit sem tudott –
a bojárt kínzó fájdalom egyre erősebb lett. Már alig bírt
kilépni a házból. Átköltözhetnék a tiszttartó házába, amíg itt
vagyok, gondolta. De miképp magyarázhatnám meg? Majd azt
mondom, hogy ellepték a kunyhót a hangyák vagy az egerek.
Igaz, ez elég gyengécske kifogásnak hangzott. Egyáltalán, mi
öröme lenne az ittlétben, ha még a lábát sem teheti be a
legjobb földjére? Elmegyek Ruszkából, döntött végül.
Másnap reggel kihozatta a lovát, nyeregbe pattant, a
tiszttartónak pedig azt mondta:
– Nyáron visszajövök.
Azonban még fél kilométerre sem távolodott el a falutól,
mikor lova váratlanul megrémült, és úgy levetette a hátáról
gazdáját, hogy az – mivel fagyökerekre zuhant – egy
pillanatra azt hitte, eltört a lába. Ez azonban még mind
semmi nem volt ahhoz a megrökönyödéshez képest, mikor az
állat balra pillantott, majd velőtrázó nyerítéssel elvágtatott az
ellenkező irányba.
Odapillantott, mi rémíthette meg ennyire a lovát. Akkor
megpillantotta a fák között. Csodálatos állat volt: egy
természetellenesen nagy, szürke csődör: fekete sörénnyel és
hátán fekete csíkkal. A fák közül ügetett felé, majd
közvetlenül mellette átvágott az ösvényen. Ahogy haladt,
patái nem adtak hangot.
Milej lassan összeszedte magát. Keresztet vetett. Aztán
visszavánszorgott a faluba. Most már mindent értett.
Amint visszaért, a házába rendelte a meglepett tiszttartót
és a kis templom öreg papját.
– Ügy döntöttem – mondta nekik –, hogy nagy adományt
teszek az Úr dicsőségére. Régi földemen, a folyó túlpartján
kolostort alapítok.
– Mi vezetett erre a döntésre? – kérdezte a pap. Soha nem
gondolta volna, hogy Milej ilyen önzetlen tettre képes.
– Látomásom volt – felelt a bojár szárazon; és igazat
mondott.
– Áldott az Úr – kiáltott fel az idős pap. Valóban, milyen
furcsák, milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai.
Milej bólintott, majd szemmel láthatólag töprengéseibe
merülve kisétált a házából, hogy még egy pillantást vessen
arra a földre, melyet épp az imént ajándékozott el.
Egy pillanat múlva megkönnyebbült mosollyal jött vissza,
s a papot azonnal átvitte a folyón, s körülvezette a birtokon.
Így történt, hogy az Úr 1263-ik évében megalapították a
kis kolostort Ruszkában.
Szent Péternek és Szent Pálnak ajánlották.
1454
Szent Péter és Pál kolostorában vecsernyére hívták a
szerzeteseket, s jóllehet a tavaszi este hűvös és nyirkos volt, a
levegőben izgalom vibrált. Holnap jön el a nagy nap:
megérkezik a bojár, valamint a püspök Vlagyimirból. Minden
szerzetes arcára mosoly ült, ahogy segédje, Sebestyén a
templomba vezette az egész készülődés középpontjában álló
embert: István atyát. Csak egyetlen szomorúságuk volt, hogy
József atya nem lehetett itt.
Sok-sok évig három ősöreg szerzetes élt a kolostorban:
mostanra ők ketten maradtak. István atya alacsony volt,
József atya magas. István atya megbecsült ikonfestő volt;
József semmi ilyesmihez nem értett – sőt, sokan együgyűnek
gondolták. Ami azonban közös volt bennük: mindketten
kedves, hosszú, fehér szakállú öregemberek voltak, akik
nagyon kedvelték egymást.
József atya azonban már harminchárom éve külön élt. A
folyó túloldalán, egy kis tisztáson, nem sokkal a forrás felett
állt három kunyhó, melyek remeteközösséget, vagy szkítit
alkottak. A mai generációkat az a hagyomány ihlette, mely a
híres athosz-hegyi görög kolostorból indult, s melynek
hatására sok orosz szerzetes félrevonult a világtól, hogy
elmélyült elmélkedésnek szentelje magát. Voltak olyanok –
mint például Szent Szergej a Szentháromság kolostorból –,
akik bevették magukat az erdő mélyébe: „elvonultak a
sivatagba”, ahogy ők mondták. A Ruszkában lévő szkíti eléggé
el volt zárva a világtól. Hogy elérjék a kolostort, a remetéknek
körülbelül másfél kilométert kellett gyalogolniuk a folyóig,
ahol komp vitte át őket a túlpartra. Mégis eljöttek mindennap
vecsernyére.
Mindnyájan, József atyát kivéve. Egy évig ölben kellett
elhozniuk az idős papot, mostanra azonban már ahhoz is
túlságosan gyenge lett, hogy megmozdítsák. Mindenki tudta,
közeledik a halála. Ő azonban mindennap, napjában ezerszer
elsuttogta a Jézus-imát: „Uram, Jézus Krisztus, Isten fia,
könyörülj rajtam.”
Vecsernye: a nap kezdete. Az ősi zsidó hagyományokat
követve az ortodox egyház is naplementekor kezdte a napot.
Elénekelték az esti zsoltárt. Az ortodox istentisztelet alatt –
bármilyen hosszú is volt – mindenki állva maradt. Semmilyen
zeneszerszámot nem használhattak, csakis az emberi hangot.
Pravo szlavityi, „helyesen dicsőíteni”, ahogy a szlávok
nevezték az imát. Az énekszó csodálatos volt: a teljes egyházi
évet nyolcas hangsor szerint rendezték el – a nyolc zenei
hangnem elképzelését a régi görögöktől vették át – így a
naptár hétről hétre változó, végtelen, hajlékony
hangvariációként jelent meg. A Nagy Litánia elkezdődött:
minden egyes könyörgés után fel-zendült a Goszpogyi pamiluj
– Uram irgalmazz s az állandóan ismétlődő rövid fohász olyan
benyomást keltett, mintha a tengerparton megtörő hullámok
hangját hallaná az ember.
Sebestyén boldogan nézett körül. A kolostornak számos
kincse volt. Mióta őse, Dávid elvette a tatár lányt, a bojár
családja – a meglehetősen feltűnő ázsiai arcvonások mellett –
több földre is szert tett, melybe az Iszapos Vidéken fekvő helyi
Fekete Föld is beletartozott. Az ottani parasztok, akik valaha
szabadok voltak, most intézőjük irányítása alatt dolgoztak, s
nem igazán szerették a bojárt – a kolostor azonban sokat
gyarapodott ezzel. A bojár adta a szerzeteseknek a szép kis
templomot, melyet gyönyörű, fehér mészkőből építtetett
divatos, csúcsíves piramistetőkkel és hagymakupolával; ő
építtette a harangtornyot is a csodálatos haranggal – amely
akkor még igazi ritkaságnak számított a vidéken; illetve ő
adományozta Szent Pál csodálatos ikonját, a nagy
festőművész, Rubljov alkotását is. Azonban semmi sem
vetekedhetett azzal a nagy ikonfallal – az ikonosztázzal –,
amelyet István atya festett harminc éven át, s melyet másnap
készültek bemutatni.
Milyen ragyogó alkotás volt! A templom keleti végében
húzódott, s elválasztotta a szentélyt a főhajótól. Az öt ikonsor
majdnem a mennyezetig ért. A szent család és a szentek
voltak legfelül. Az Utolsó Vacsora, a Megváltó, az Istenanya,
a próféták és pátriárkák: mindent arany háttér előtt, ragyogó
színekkel festett meg a művész. Középen volt a nagy
duplaajtó, melyet Szent vagy Királyi kapunak hívtak, s
melyre az Angyali üdvözletét, valamint a négy evangélistát
festették. Az idős István atya készítette az egészet.
Az ikonosztáz egy része még le volt takarva. Az idős
szerzetes ma éjszaka fogja befejezni a legfelső sor utolsó kis
ikonját. Reggel, mire a szertartás elkezdődik, majd ő,
Sebestyén fogja a helyére rögzíteni. A mű akkor készül el: az
Úr dicsőségére.
És Oroszország dicsőségére. Sebestyén számára egyetlen
dolog egészen világos volt: a világ végét megelőző utolsó
napokban Isten megdicsőülést szán Oroszországnak.
Mennyit szenvedett ez az ország! Két évszázada
szétdarabolva nyög a tatár iga alatt. Minden oldalról veszély
fenyegeti. Délen a tatárok söpörtek végig a sztyeppén; keleten
a tatár kán – ahogy az oroszok nevezték: a cár –, valamint
vazallusai, a volgai bolgárok hatalmas ázsiai birodalma
feküdt. Nyugaton pedig új, hatalmas erő ébredt a régi
Oroszország összeomlásával keletkezett hatalmi vákuumban.
Az először pogány, majd katolikus balti szláv törzsek, a
litvánok elözönlötték Nyugat-Oroszországot, s egészen az ősi
Kijevig elfoglalták a földet. Szegény Oroszország: nem csoda,
hogy ezekben az időkben még az Istenanya ikonjain is
különös szomorúság érződött.
Oroszország lassan mégis magára talált – Moszkvának
köszönhetően.
Moszkva egészen elképesztő gyorsasággal fejlődött. Az
egész akkor kezdődött, mikor a kis hercegség egy bölcs
irányítója elvette feleségül a nagy kán húgát, és nagyherceg
lett belőle. A kán képviselőiként Moszkva hercegei lassan
minden vetélytársukat leverték, ezek pedig – Rjazany, a
keleti Nyizsnij-Novgorod, sőt még a hatalmas Tver is –
mindnyájan elismerték Moszkva felsőbbségét. Mígnem, 1380-
ban a híres szerzetes, Szergej áldásától kísérve Moszkva
legyőzte az egyik tatár sereget a hatalmas kulikovói csatában,
a Don mellett. Az ortodox metropolita is Moszkvába tette át
székhelyét. És ki tudja – bár a tatárok most is fosztogatják a
földeket és adót követelnek – lehet, hogy egy napon Moszkva
segít Oroszországnak összetörni az igát.
1552
Lassan. Nagyon lassan.
Az evezősök dalának ismétlődő ritmusa visszhangzott a
vízen.
Volga anyácska, hatalmas Volga: a hajók keletről jöttek
felfelé a folyón.
Fent a végtelen őszi ég, melyen időről időre halvány felhők
úsztak át, mintha a lomha folyó vizét szelő hajók az ő
árnyékaik lennének, a nap pedig lassan lebukott a távoli
partok mögött. Volga anyácska, hatalmas Volga: a hajók a
sztyeppéről érkeztek a szülőföldre.
Időnként felhúzták a vitorlákat, sokkal gyakoribb volt
azonban, hogy eveztek. A hatalmas folyó partjáig nem
hallatszott el az evezők csobbanása, csak az evezősök
panaszos éneke visszhangzott halkan a folyó felett.
Volga anyácska. Hatalmas Volga.
1566
Október. Hideg, nyirkos, szeles nap Ruszka kicsiny
városában; az esőterhes felhőt olyan alacsonyan szállnak,
hogy szoknyájuk már-már az őrtorony tetejét súrolja.
Egy magányos alak közeledik lóháton lassan a kapuk felé.
Lova fekete, s a nyereg elején két kicsi embléma; egy kutyafej,
mivel a lovas éber, s egy seprű, mivel ki fogja seperni urának
ellenségeit.
A lovas is feketébe van öltözve. Gondtalanul nézeget
jobbra-balra: ezen a vidéken ő az úr. A kolostor kapuinál egy
szerzetes, amint meglátja őt, idegesen eltűnik szem elől. Még
az apát is kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében. A
városban, s a közeli Iszapos Vidéken rettegve félik.
Már több mint egy éve, hogy letette az esküjét. Biblikus
hangvételű fogadalmat tett: megesküdött arra, hogy urát
jobban szereti anyjánál és apjánál, fiánál és lányánál. S arra
is megesküdött, hogy azonnal jelentést tesz bárkiről, akit
urával, a cárral szembeni hűtlenséggel gyanúsít.
A fekete alak erős és rettegett. Igaz, hogy miként azt
felesége tudja, nem boldog. De ez neki soha nem jutott az
eszébe.
S most éppen felesége az, akit ez a zord alak látogatni jön;
ez ugyanis az ő otthona. A neve Borisz Bobrov.
1571
Borisz mogorva volt, de meg is volt rá minden oka. Ruszka
piacán a havat úgy letaposták, hogy sziklakeményre fagyott
össze. Az a néhány bódé, mely puszta megszokásból eddig
nyitva tartott, most zárva volt. A felhőkön egyetlen rés sem
támadt, mely átengedte volna a napsugarat, de már nem is
várták; a rövidke nap, akár a bódék, hamar bezárul.
Mogorva volt, mert látta Mihailt és családját. A piac
közepén gyújtott egyetlen parazsánál álltak. Mihail nem
nézett vissza, csak reménytelenül meredt maga elé. Miben is
lehetne reménykedni?
Egy hét múlva kezdődik a nagyböjt; de mit jelenthet a
nagyböjt idén, mikor már harmadik éve tönkremegy a termés.
Aznap az Iszapos Vidéken látott családokat, őrölt
nyírfakérget ettek. Fakéreg; a paraszt utolsó esélye, ha
minden gabona odavész. Csak keveseknek volt annyi
tartalékuk, hogy két év sikertelen aratást kibírjanak. H rom
évet senki sem bír ki.
A kolostor segített a leginkább rászorulókat etetni, de már
az ő készleteik is kezdtek kimerülni. Az északi vidékek
némelyikén járványok tomboltak. Tavaly két család
elmenekült az Iszapos Vidékről. Más falvakban nagyobb
arányban fordultak elő szökések.
– Az emberek elhagyják a földet – mondta neki a
szomszédos földesúr –, s ez ellen semmit sem tehetünk.
Hová mentek? Úgy sejtette, kelet felé. A Volga menti új
földekre. Vajon hányán jutnak el egyáltalán odáig a
hatalmas, jeges télben? – töprengett.
Mihail meg az átkozott családja. Mennyire gyűlölhetik őt.
Mióta Karp elment a lovukkal, nem tudtak újra talpra
állni. A lovat pótolták, és átvészelték a második rossz termést
is; de a távozásra félretett pénzüket felélték. Többé nem
beszéltek a szabadságuk megvásárlásáról. Hogy elfussanak,
mint mások? Mihail valószínűleg arra a következtetésre
jutott, hogy kisgyermekeikkel nagyobb biztonságban vannak
a kolostor szomszédságában, mint a nagy keleti vadonban.
Most a paraszt hozzá beszélt.
– Adna egy kopeket, Borisz Davidov? Legalább a
medvének.
Észrevette a kérésben rejlő keserű iróniát. Hagyd, hogy
éhezzenek a gyermekeim, de szánd meg az állatot – ez volt az
üzenet.
– Pokolba a medvéddel – mondta és otthagyta.
A medve épp olyan ösztövér volt, mint a paraszt.
Mihailnak soha nem végezte el azokat a mutatványokat, mint
Karpnak; s az őrjítő éhség valószínűleg veszélyessé tette. Ott
állt lefogyva, megláncolva. Mi az ördögért nem ölik már meg?
Borisz felnézett a kapu felett magasló szürke őrtoronyra.
Mindennap felment oda. Ugyanis – minden baját tetőzendő –
híre jött, hogy a krími tatárok támadásra készülnek dél felől.
Ez idáig semmi sem történt, Borisz azonban nyugtalanul
kémlelte a horizontot nap mint nap.
Épp most jött le a toronyból. Ott fent, a csúcsos tető alatt,
a hatalmas, sík vidéket bámulva egyedül volt a gondolataival.
Ott, a messzeségben fut a Volga, ott fekszik a távoli Kazany.
Ott, a messzeségben fekszik a cár hatalmas keleti birodalma.
Keresztes hadjáratuk után miért kellett a földeknek jéggé
fagyniuk, miért az éhínség és a nyomor? Ahogy a végtelen
szürkeségbe bámult, úgy érezte, hogy Ruszkát felszívja és
elemészti a hosszú téli félhomály. A vidéken egy lélek sem
moccant. Az ég, bár mindig felhős volt, üresnek látszott. A hó,
melyre általában a föld védőtakarójaként szokott gondolni,
most a nyomorúság bőrének tűnt, melyet a téli szél mart
keményre.
Minden szürke volt. Magaslati helyéről ki tudta venni az
Iszapos Vidék nagy földjeit – ma hatalmas, jeltelen temetőnek
látta.
Aztán saját kis családjára gondolt és a fiára, Fjodorra.
Ettől is komor lett.
övé a fiú? Ez a kérdés gyötörte már vagy másfél éve.
Lehetséges, persze. Lehet, hogy azon a délutánon fogant,
mikor megverte és maga alá teperte a feleségét – de mi van
akkor, ha nem aznap esett teherbe? Mi van, ha a pap már
akkor is vele volt? Vagy ha másnap, esetleg az azt követő
napon elhívta?
A hónapok múltával egyre gyakrabban rágta ez a kérdés.
A fia érkezéséről nem a felesége, hanem a pap értesítette, és ő
adott a gyermeknek nevet. Ráadásul Jelena óccsének nevét
kapta, akit Borisz utált. Őt gúnyolta ezzel? Mikor hazatért,
aprólékosan megvizsgálta a gyereket. Kire hasonlít? Nehéz
volt megmondani. Úgy látta, hogy igazán senkire sem
hasonlít. Az idő majd eldönti; megjelennek rajta azok a
vonások, melyek elárulják az igazságot – ebben biztos volt.
Közben mindkettőjüket szemmel tartotta. A pap
mosolyogva gratulált neki. Vajon volt-e egy árnyalatnyi gúny
ebben a mosolyban? A felesége halványan rámosolygott a
papra, aki – Borisz szerint – védelmezőn állt mellette.
Cinkosságot látott-e rajtuk?
Minél inkább megengedte, hogy ezek a gondolatok
lefoglalják az agyát, annál erősebben burjánzottak el benne,
akár valamilyen morbid növény, mely virágba szökkenve
egyfajta sötét szépséggel hálózza be Borisz képzeletét. Mint
azok a bámulatos, varázsos növények, melyekről azt tartják,
hogy csakis éjszaka bontanak virágot az erdők mélyén.
Figyelte és ápolta ezt a virágot, sőt különös módon, elméjének
sötét zugaiban, még szerette is, mint azok, akik
hozzászoktatják magukat a mérgekhez, sőt még vágynak is
utánuk.
Decemberben, mikor a baba kilenc hónapos lett, kezdett
meggyökeresedni benne a bizonyosság, hogy nem az övé. Akár
töprengéseinek természetes folyománya volt ez; akár sötét
növényének virágához volt szüksége erre a hitre, hogy még
teljesebben csodálhassa annak szépségét; akár valamilyen
külső jegy sugalmazta neki, szilárd meggyőződésévé vált. A
gyermek arca bizonyos szögből nézve egyre inkább
emlékeztette őt a papra. Szemében komolyságot látott.
Ráadásul a füle sem az ő, sem a felesége fülére nem
hasonlított. Igaz, hogy Istvánéra sem, de még mindig inkább
a pap, mintsem Borisz fülei voltak. Legalábbis így tűnt neki
mindennapi rutinjává vált titkos ellenőrzéseinek egyikén.
Aznap a magas őrtoronyban ácsorgott egyedül ezekkel a
gondolatokkal, a végtelen sztyeppét bámulta, mígnem
határozottan úgy döntött: ez az igazság. A kisfiú, aki a
fapadlón csúszkál és rámosolyog, nem az övé. Még nem
döntötte el, mitévő legyen.
Épp egy vonalba ért a templommal, mikor a kapuból
kiáltást hallott, s odafordult, hogy megnézze, mi történt.
Az éjszaka azonban nem ért véget. Iván cár még nem végzett.
– Még bort – utasította Boriszt. – Ülj szorosan mellém,
barátom.
Úgy tűnt, hogy egy időre a cár megfeledkezett a szobában
tartózkodó többi emberről, talán még azt a papot is
elfelejtette, akit épp az imént öletett meg. Rosszkedvűen
nézegette az ujjain lévő gyűrűket.
– Látod, ez zafír – mondta. – A zafír megvéd engem. Ez
meg egy rubin – mutatott a középső ujján viselt gyűrűbe
foglalt óriási kőre. – A rubin tisztítja a vért.
– Gyémántod nincs, Goszudar – jegyezte meg Borisz.
Iván gyengéden megfogta a kezét, s meglepő nyíltsággal és
bizalmassággal mosolygott rá.
– Tudod, azt mondják, a gyémánt visszatart a dühöngéstől
és a kéjvágytól, de én soha nem szerettem. Talán kéne.
Borisz már-már a karjába csípett, hogy megbizonyosodjék
arról, nem álmodja az egészet – tényleg a cár ül itt az oldalán,
ő beszél hozzá, mintha a testvéréhez szólna; olyan
bensőségesen, olyan édesen, akár egy szerető?
– Nesze – Iván egy másik gyűrűt adott a kezébe. – Fogd
meg, Boriszom. Nézzük csak. Óh, igen. – Néhány pillanat
múlva visszavette a gyűrűt. – Minden rendben. Ez egy türkiz.
Ha színét veszti a kezedben, az a halálod jelenti. Nézd –
mosolygott –, megmaradt a színe.
Aztán körülbelül egy percig semmit sem szólt. Borisz nem
zavarta meg a gondolatait.
Iván váratlanul felé fordult.
– Mondd csak, miért gyűlölted azt a papot?
Borisz lélegzete elakadt. A kérdés nem volt barátságtalan,
sőt.
– Honnét tudtad, uram?
– Láttam az arcodon, barátom, mikor elém hozták. – Újra
elmosolyodott. – Igazi eretnek volt, ez te is tudod.
Megérdemelte a halált. De egyébként is megölettem volna a
kedvedért.
Borisz mereven maga elé bámult. A cár szavait hallva
döntötték az érzések. A cár, bármilyen rettenetes is, a
barátja. Alig tudta elhinni. Könnyek öntötték el a szemét. Ó
maga nem is értette meg igazán, milyen magányos volt ez
idáig.
Hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy megossza boldogtalan
titkát a cárral, aki törődik vele. Kinek másnak mondhatná el,
ha nem Isten földi helytartójának, az egyetlen igaz egyház
védelmezőjének?
– Neked van fiad, Goszudar, aki folytatja a királyi
vérvonalat – kezdte. – Nekem nincs fiam.
Iván összevonta a szemöldökét.
– Van időd, hogy fiút nemzzél, barátom – ha Isten is úgy
akarja – mormogta. – Még nincsen fiad? – kérdezte aztán
meglepve.
Borisz lassan megrázta a fejét.
– Már nem is tudom. Van egy fiam. Mégis azt hiszem,
hogy nincs.
Iván figyelmesen nézte.
– Arra gondolsz, hogy a pap…?
Bólintott.
– Azt hiszem.
Iván egy ideig egy szót sem szólt, csak a kupát emelte a
szájához.
– Lehet másik fiad – mondta, s elgondolkodva nézte
Boriszt. – Nekem két feleségem volt. Mindkettő szült nekem
fiút. Ez mindig jusson az eszedbe.
Borisz lebiggyesztette a száját. Érzelmei fojtogatták.
Bólintott.
Iván pillantása lassan végigjárt a szobán. Szeme már
kissé üveges volt. Ügy tűnt, gondolatai messze járnak.
Kis idő múltán felemelkedett. Borisz sietve felpattant,
azonban Iván egyetlen, királyi mozdulatára arcra borult
előtte. Ekkor felemelte hosszú köpönyege szegélyét és
gyengéd mozdulattal Borisz fejére terítette, ahogy a vőlegény
takarja be feleségét az esküvői szertartáson.
– A cár az egyetlen apád – mondta halkan. Majd a többi
opricsnyikhoz fordult és azt mondta nekik: – Vegyétek a
köpenyeket, és itt várjatok ránk. – Felvette cobolyprém
kabátját és csúcsos süvegét, majd Boriszhoz fordult: – Kövess.
Már több csillag fénylett az éjszaka mélyén. Szürke,
szakadozott felhők úsztak lassan a kolostor felett, ahogy Iván
cár, akár egy kibontott vitorlákkal haladó hajó, átsiklott a
kihalt udvaron, át a kapun a Rusz folyó irányába. Botja
kopogott a kemény havon. Borisz közvetlenül a nyomában
haladt.
A magas, komor cár hosszú lépteivel átvágott az ösvényen,
át a folyó vastag jegén, és a kisvárosba vezető' ösvényre
fordult.
Milyen csend volt. A magás, csúcsos sipkás torony
büszkén magaslott a csillagos ég elé. A kis kapu, melyet
egyetlen éjjeliőr vigyázott, nyitva állt. Iván áthaladt rajta,
belépett a csillagfényes piactérre. Most visszafordult.
– Hol a házad?
Borisz mutatta az irányt, s már elindult volna előre, mikor
a cár megfordult, és hosszú lépteivel nekiiramodott, átvágott
a nyílt téren, hosszú köpönyegének halk suhogásától
eltekintve hosszú botja kopogása volt az egyetlen hang a
városban.
Borisz szerette volna tudni, mit tervez a cár.
Iván nem torpant meg, amint a kis templom elé ért,
melynek kupolája lágyan ragyogott a csillagfényben;
továbbsietett az utcán, mígnem Borisz elészaladt, és
kinyitotta a háza ajtaját. Itt, az ajtóban állt meg Iván.
– Hívd le a feleséged. Jöjjön le azonnal – parancsolta mély
hangon.
Borisz, nem tudván, mi következik, felrohant a lépcsőn és
kinyitotta az ajtót.
Egyetlen lámpa világított a sarokban. Jelena, karján a
babával szundikált. Megriadt, ahogy váratlanul
megpillantotta Borisz sápadt és feldúlt arcát az ajtónyílásban.
Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, meghallották
lentről Iván cár mély hangját:
– Jöjjön azonnal, a cár várja.
– Gyere – súgta Borisz.
Jelena még félálomban, tökéletesen összezavarodva kelt
fel. Csak egy hosszú gyapjúing és nemezpapucs volt rajta.
Alvó csecsemőjével a karján kiment a lépcső tetejére, és
fogalma sem volt, mi zajlik.
Ahogy kilépett az ajtón és lepillantott Borisz kezére,
szeme tágra nyílt a rettegéstől. A férfi is lenézett.
Eddig észre sem vette; biztos akkor történt, mikor a
medvét ösztökélte.
– Véres a kezed – kiáltotta.
– Leszúrtam a kutyádat; túl hangosan ugatott a kései
vendégre – hallatszott lentről a mély hang. Régi, keserű orosz
tréfa volt ez. – Gyere le – folytatta a hang.
Az asszony Boriszhoz fordult.
– Ki ez?
– Tedd, amit mond – suttogta sürgetően. – Igyekezz!
Jelena bizonytalanul lebotorkált a lépcsőn.
– Most gyere hozzám – hívta a cár lágy hangon.
Érezte arcán a jeges éjszakai levegőt, s megpróbálta
betakarni a gyermeket. Átlépdelt a fagyott havon álló magas
alakhoz, s zavarában azt sem tudta, miképp üdvözölje.
– Hadd lássam a gyereket – mondta Iván. – Tedd a
karomba. – Azzal botját a vállához támasztva kinyújtotta
hosszú karjait.
Az asszony habozva nyújtotta át gyermekét. A férfi
óvatosan átvette. A baba felhorkant, de nem ébredt fel. Jelena
idegesen hátrált egy-két lépést a sötét szem pillantása elől.
– Nos, Jelena Dimitrijeva – mondta a cár komoran –,
tudtad-e te is, hogy István pap eretnek volt?
A nő hevesen összerezzent. Ebben a pillanatban nagy rés
támadt a felhőrétegen, s Ruszka felett az ég teljesen
kitisztult. A felbukkanó félhold halvány fénnyel világította be
az utcát. A cár tisztán láthatta Jelena arcát. Borisz a bal
oldalán állt.
– Az eretnek pap halott – mondta. – Még a medvék sem
bírták elviselni.
Szó sem lehetett tévedésről. Látta a nő arcát. Nemcsak a
rettegést látta, melyet a gyenge nők éreznek a halál – akár
egy ilyen szörnyű halál hallatán. Olyan volt, mintha
ökölcsapás érte volna. Kétség nem férhetett hozzá: szerette.
– Nem örülsz, hogy a cár ellensége halott?
Nem tudott válaszolni.
A cár szeme a gyerekre vándorolt. Apró, kifogástalan
gyermek volt, nem egészen egyéves. Csodálatosképp még
mindig aludt. A cár alaposan megvizsgálta a holdfénynél. A
vonásai alapján nehéz lett volna bármit is mondani.
– Hogy hívják? – dörmögte.
– Fjodor – suttogta az anyja.
– Fjodor. – Lassan bólogatott. – És ki az apja?
Jelena összerezzent. Miről beszél?
– Hűséges szolgám vagy pedig az eretnek pap? –
érdeklődött kedvesen.
– Pap? Ki lehetne a gyermekem apja, ha nem a férjem?
– Tényleg, ki?
A nő ártatlannak látszott, de valószínűleg hazudik. Az
asszonyok csalafinták. Az apja is áruló volt, emlékezett rá.
– A cárt nem lehet becsapni – dörögte. – Újra kérdezlek:
szeretted-e Istvánt, az eretnek papot, akit jogosan
kivégeztettem?
Jelena már tiltakozásra nyitotta a száját; azonban – akár
azért, mert szerette, akár azért, mert a magas alak halálra
rémítette – nem bírt megszólalni.
– Döntsön akkor Borisz Davidov – mondta, és Boriszra
nézve azt kérdezte: – Nos, barátom, mi az ítélet?
Borisz csendben maradt.
Ahogy ott állt köztük és a számára félig idegen gyermek
között, agyát érzelmek és gondolatok zűrzavaros keveréke
árasztotta el. Lehetséges, hogy Iván a megmenekülést, a
válást ajánlotta fel neki? Biztos, hogy el tudná intézni: az
apát nyilván azt teszi, amit a cár mond neki.
Mit is higgyen? Ő maga sem tudta igazán. Jelena szerette
a papot és elhúzódott a férjétől. Megalázta nemcsak ezzel, de
más módon is, megpróbálta elpusztítani a büszkeségét, amely
létének középpontja – nem is lehetne más. Hirtelen az évek
alatt félévük sérelmei egyetlen, mindent elsöprő' hullámban
öntötték el. Most megbünteti.
Ha most futni hagyná, ha magáénak ismeri el a fiút, mely
lehet, hogy nem is az övé, akkor az asszony
győzedelmeskedik. Igen: végső győzelmet arat felette. Örök
életében nevetni fog rajta, az ősi, nemes tamgát, a háromágú
szigonyt porba veti, s átkozott lábával rátapos. Nemcsak őt
gyalázza meg, hanem összes ősét is. Erre a gondolat^ ra újabb
dühroham öntötte el.
Mit is mondott a cár? Mit is akart mondani?
– Lehet másik fiad. – Hát persze! Másik fiú, másik feleség,
hogy vére fennmaradjon Ami a fiút illeti… bárki is az apja,
hadd szenvedjen – ez egész biztosan fáj majd az anyjának.
Megbünteti a nőt, a gyereket, sőt magát is. Azon a mély,
sötét éjszakán ezt – pontosan ezt akarta – már tisztán látta.
– A gyerek nem az enyém – mondta.
Iván egy szót sem szólt. Jobbjába kapta botját, másik
kezébe fogta a csecsemőt, aki erre már sírva fakadt,
odaszorította sötét, lengő szakállához, megfordult és botjával
kopogva elindult a kapu felé.
Borisz nem tudta, mit csináljon, ezért bizonyos távolságból
követte.
Mii történik? Zavarodottsága és rettegése ködén keresztül
Jelena csak fokozatosan értette meg, mit mondott a férje. A
hóban reszketve, iszonyú rettegésben meredt utánuk.
– Fjodor! – kiáltása belevágott a jeges piactér csendjébe. –
Fegya!
Nemezpapucsában csúszkálva vadul utánuk vetette
magát, közben majdnem elzuhant.
– Mit csináltok?
Egyik férfi sem fordult meg.
Utolérte Boriszt, belekapaszkodott, a férfi azonban a
földre lökte.
Iván cár közben elérte a kaput, ahol a megrettent őr, kezét
a szívére téve halálos félelmében szinte a földig hajolt.
Iván a toronykapura mutatott.
– Nyisd ki.
A gyerekkel a kezében bement. Lassan felkapaszkodott a
lépcsőkön.
A férfiak elállták Jelena útját. Férje, meg az az ostoba
toronyőr elállták a toronyba vezető lépcsőt.
Most értette meg: ösztönösen megértette őket és az agyuk
sötét labirintusában megbújó rettenetét.
Mindenről megfeledkezve a körmeivel esett a két férfinak,
úgy küzdött, akár egy állat, majd egy váratlan rohammal
szétlökte őket, beugrott a kapun, bevágta maga mögött a
súlyos ajtót, és helyére lökte a reteszt.
Aztán felrohant a falépcsőn.
Valahol felette a sötétben hallotta őt: lépcsó'n nyikorgó
lépteit, kop-kop, vasvégj botjának kopogását minden második
lépcsőfokon. Magasan felette járt.
A szíve azt súgta reménytelenül, mégis utána iramodott.
Hallotta a babája sírásai
– Goszpogyi pamiluj! Uram, irgalmazz! – Akaratlanul
törtek ki belőle a szavak A férfi még mindig messze előtte
járt, igen messze.
Félúton, ahol a lépcső kiért a bástyára, s a fal mellett
futott tovább, rájött, hogy már semmit sem hall felülről.
Iván már felért, ott állt a tető alatti kamrában, ahonnét
ablak nyílt a végtelen pusztára. Jelena felnézett a toronyra,
mely meredeken, kegyetlenül és csendben emelkedett fölé,
fateteje sötét, háromszögű árnyékot vetett az éjszakai égre.
Egy pillanatig nem tudta, mitévő legyen.
Aztán meghallotta a gyermeke sírását, magasan a tető
alól; s ahogy felnézett hirtelen megpillantott két kezet, köztük
egy aprócska fehér alakot, melyet – miközben az asszonyból
olyan sikoly szakadt ki, melynek, azt gondolta, a csillagokig is
el kellett hallatszani – kilökött az éjszakába, akár egy batyut.
– Fegya!
A mellvédnek vetette magát, hiábavalóan kapott a
sötétség felé, miközben a kis fehér alak a félelemtől némán
lezuhant előtte, az alul megbúvó árnyékok közé, ahol halk
puffanással csapódott a jégre.
Hajnalban a cár elutazott. Mielőtt elment volna, ragaszkodott
hozzá, hogy a megrettent apát a hagyományoknak
megfelelően áldja meg.
Kíséretéhez két újabb szán csatlakozott: egyikre a kolostor
pénzérméiből és ezüstneműiből került komoly mennyiség; a
másikon az a harang utazott, melyet Boris? családja adott
egykoron a szerzeteseknek, s melyet beolvasztani vittek el,
hogy újabb ágyúk készüljenek belőle.
Nem sokkal ezután híre jött, hogy a krími tatárok valóban
Rusz földje felé tartanak. A cár ismét igazolva a vélekedést,
hogy gyáva, eltűnt északon. Moszkva környékét letarolták.
Két héttel gyermeke halála után Jelena megdöbbenve
fedezte fel, hogy ismét terhes. A méhében fejlődő gyermek
apja, akárcsak az előzőé, Borisz volt.
1647
Szabadság: a szabadság volt minden.
Mindenütt sztyeppe vette őket körül. Milyen csendes volt
– arany és barna, a horizonton ibolyakék, kelet felé a
végtelenbe nyúlva. Az égen magányos sólyom körözött;
aprócska mormota iszkolt a magas, száraz fű rejtekébe.
Szellő' sem rezdült. Itt-ott búzakalászok nőttek, melyek
magját minden bizonnyal valamilyen régmúlt szél sodorta ide
miriádnyi más fűmaggal együtt a végtelen pusztára.
Andrej Karpenko lassan ügetett a lován, nagy, lusta
kanyarban fordult ki a hatalmas búzaföldről, s elhaladt a
szántó végét jelölő kurgán mellett, majd négy kilométert
belovagolt a vad pusztára, mielőtt lassan visszafordult volna
a kis Rusz folyó felé, amely a hatalmas Dnyeper felé futott az
ősi kijevi földön.
A fiatalember mély lélegzetet vett, olyan mély
megelégedettséggel, hogy sóhajtásnak is beillett volna. Milyen
édes volt a füvek illata – búzavirág, rekettye, vadkender és
pacsirtafű, és a mindent elborító, épp elhervadt eszpartófű.
Olyan volt, mintha mindezeket, a sok ezernyi más növénnyel
együtt Isten keze szórta volna bele egy óriási lapos tálba, hogy
aztán egész nyáron napsugárral perzselje, naponta harmattal
öntözze, majd még egyszer megpirítsa az izzó tálban, mígnem
legvégső formájukban kibocsátják azt a végső kvintesszenciát,
mely csillámló páraként szállt fel a földről ezen a lassú,
nyárvégi délutánon.
Apja földje közvetlenül a fák vonalán belül feküdt,
körülbelül másfél kilométerre a kis településtől, melyet
évszázadok óta Ruszka néven ismertek.
Andrej mosolygott. Apja, Osztap igen meglepődött a hely
nevén, mikor először ideért. „Ruszka: így hívták a helyet
északon, ahonnét az apám, Karp elmenekült” – mondogatta
gyakran a fiának. Menekülése után vette fel a tipikus ukrán
családnevet, a Karpenkót. Az öreg Karp azonban soha nem
tudta meg, hogy valójában távoli őseinek földjére tért vissza.
Szabadság: ez a jog minden kozákot születésétől fogva
megilletett. Szabadság és kaland.
És most jött el Andrej ideje. Szédítő kilátások. Csak két
nap telt el azóta, hogy a két férfi megjelent a birtokon. Vándor
szerzetesnek öltöztek, Andrej pedig el is hitte, hogy azok; az
öreg Osztap azonban csak egy pillantást vetett rájuk, s máris
széles vigyorral terelte őket a házba.
– Vodkát! – kiáltott a feleségének. – Vodkát a
vendégeinknek! Andrej, gyere és figyelj! Most pedig urak –
folytatta gyakorlatias hangnemben –, milyen híreket hoztok
délről – a táborból?
Kozákok voltak, s izgalmas híreik hallatán az öreg Osztap
a combját csapkodva kiáltott fel.
Kozákokkal lovagolni a sztyeppén – a fiatal Andrej
gyermekkora óta erről álmodott. Lova, felszerelése, minden
szükséges holmija készen állt.
Csak egy probléma akadt.
A jóképű, tizenkilenc éves fiú nemrégiben tért vissza a
kijevi Akadémiáról, ahol ortodox papok tanították írni-
olvasni, egyszerűbb számtanra, sőt valamelyest latinra is.
Hollófekete haja, sötét, de inkább sima, mint napcserzett
bőre, a mongolokéhoz hasonló ritkás szakálla főként az állán
sarjadt ki, ugyanakkor hosszú, szép, lecsüngő bajszot
növesztett. Kerek arca és kiugró pofacsontja volt, valamint
szép barna, mandulavágású szeme. Arcvonásainak egy részét
ugyanis nagyapja, Karp gyönyörű tatár feleségétől örökölte,
akit menekülése során vett el. Andrej magas, szép termete és
kecses mozgása pedig tökéletesen Karpé volt. Szláv vonzerő
és kemény tatár szemek: sok nő számára ellenállhatatlanná
tették.
Mivel még elég fiatal volt ahhoz, hogy azt higgye, az
emberi természet következetes, gyakran megzavarta, mikor
úgy érezte, két lélek viaskodik benne: az egyik a családjának
és a földnek szentelte magát; a másik vad, szabad szellem, se
hazája, se lelkiismerete, s csakis arra vágyott, hogy a
sztyeppén a láthatárig és még azon is túl kalandozhasson.
Tökéletes fiatal kozák volt.
Mennyire szeretett volna délre indulni azokkal a
férfiakkal! Rögtön holnap felkerekedhetne. Egyetlen dolog
tartotta vissza – aggódó anyja kérdése.
– Mi lesz a birtokkal, ha elmész, Andrej?
Lassan, elgondolkodva lovagolt vissza a kis kurgánig, ahol
néhány pillanatra megállt, hogy végigpillantson a mezőkön és
a sztyeppén.
Micsoda csodálatos föld volt ez hosszú nyaraival és gazdag
fekete földjével! A közelmúltban ez az ősi kijevi terület új
nevet kapott: Ukrajnának hívták.
A gazdag Ukrajna: az arany föld. Miért kellett akkor az
öreg Osztapnak panaszkodnia, mikor végignézett hullámzó
búzamezőin?
– Isten megadta nekünk a legjobb termést, aztán
sáskahadakat küldött, hogy felfalják.
Ukrajnát ugyanis a katolikus lengyel király kormányozta.
Négy évszázad telt el azóta, hogy Osztap ősanyja, Janka
elmenekült északra a tatárok elől. Azóta a tatárok lassan
kiszorultak a kijevi területekről, s helyükbe a hatalmas
Litvánia nyomult be. A Dnyeper környéki földek azonban,
bármilyen gazdagok is voltak, félig-meddig lakatlanok
maradtak. A környező falvak és az egykoron hatalmas
városok puszta vázai csak fokozatosan népesültek be újra.
A határvidék veszélyes hely volt. Két-három évente a
tatárok hatalmas rablócsapatokat küldtek a Krímből, hogy a
sztyeppén végigsöpörve rabszolgákra vadásszanak; a kisebb
rablások mindennaposak voltak. A többi telepeshez hasonlóan
Osztap és emberei is magukkal vitték a karabélyokat, ha a
földekre mentek dolgozni.
Mégis szabadok voltak. A litván kormányzás általában
nem sok vizet zavart. Vidéken a föld azé volt, aki elfoglalta.
Ami a városokat illeti, a nagyobbak – mint Kijev és
Perejaszlav – meglehetősen nagy szabadságot kaptak abban,
hogy a nyugaton meghonosodott, Magdeburg-törvénynek
nevezett rendszer szerint, saját szabad polgárságuk irányítsa
őket.
Ukrajna ezen része így akár fenn is maradhatott volna –
gazdag határvidéknek, melyet kozákok, szláv parasztok,
szabad városi polgárok és csekély számú litván kisnemes
népesít be –, melyek közül szinte mindenki az ősi Rusz
ortodox egyházának híve.
A dolgok mintegy nyolcvan éve változtak meg. 1569-ben a
ljubljanai egyezménnyel a régóta összekapcsolódott két állam,
Lengyelország és Litvánia hivatalosan is egyetlen állammá
olvadt össze. A kisnemesek kezdtek áttérni a katolikus
vallásra; a lengyel mágnások pedig hatalmas földeket
foglaltak el a Dnyeper mentén. S jóllehet a városok
megtartották a maguk Magdeburg-törvényét, Ukrajna többi
része megtapasztalta, mit jelent a dölyfös lengyel urak
szolgáiként élni.
Hogy merészel egy lengyel nemes megvetően bánni egy
kozákkal? Nem tudja, hogy a kozákok szabad emberek?
Nagy testvériségük három ágra oszlott. Nyolcszáz
kilométerre délkelet felé, ahol a nagy Don folyó a Fekete-
tengerbe ömlik, laktak a doni kozákok több elszórt
településen. Itt, ezeken a déli kijevi földeken laktak a
dnyeperi kozákok – olyan független emberek, mint a Ruszka
melletti kicsi tanyáján élő Osztap. S végül, messze délen, a
Dnyeper alatti vad sztyeppén terült el a kozák horda – a
zaporozsjei sereg – földje, melynek tagjai vadak,
kiszámíthatatlanok és erősek voltak, senki emberfiának nem
tartoztak számadással, s olyan táborokban laktak, ahová
asszonyok nem tehették be a lábukat.
Ez volt az a hely, ahonnan a két szerzetesnek álcázott férfi
érkezett.
Milyen büszke volt Andrej arra, hogy kozáknak született!
A kozákok tetteit még anyja térdén ülve tanulta. Kit béreltek
fel a hatalmas Sztroganovok Rettegett Iván uralkodásának
vége felé, hogy felderítsék és meghódítsák Szibéria vad
rengetegeit? Ermákot, a harcost és az ő kozák testvéreit.
Valójában, bár Andrej nem tudhatott erről, más kozák
portyázók éppen ez idő tájt érték el azokat a távoli, tízezer
kilométerre fekvő partokat, amelyek a keskeny szoroson
keresztül Alaszka hideg partjaira néztek.
A doni kozákok voltak azok, akik az ottomán törököktől
megszerezték a Fekete-tengernél fekvő Azov nagy erődjét. A
zaporozsjei kozákok pedig azok, akik nem is egyszer, hanem
kétszer lehajóztak egészen Konstantinápolyig, hogy ott, a
törökök orra előtt felégessék az ottomán flottát.
Mindenki félt a kozákoktól. A krími tatárok féltek tőlük, s
a törökök, akik a tatárok urai voltak, úgyszintén.
Lengyelországnak is újra meg újra segítségért kellett
fordulnia hozzájuk. Még maga a pápa is küldött követséget a
zaporozsjei táborba.
– Nélkülünk, kozákok nélkül – mondogatta az öreg Osztap
a cár és családja ha nem kerülhettek volna Moszkva trónjára.
Még ez a dicsekvés is félig igaz volt.
Szegény Moszkva. Micsoda rettenetes kínokat álltak ki
ezek az északi földek! Rettegett Iván halála után Moszkva ősi
uralkodóháza kihalt. Egy ideig egy a királyi családdal
rokonságban álló nagy bojár – Borisz Godunov – próbálta a
földet összetartani, végül azonban az események maguk alá
temették. Ezután következtek azok a nehéz évek – „Zavaros
időszak” –, amikor éhínség és járványok söpörtek végig a
tájon, s amikor egyik hamis trónkövetelő a másik után
próbálta megszerezni a hatalmat, míg végül már azt sem
lehetett tudni, van-e egyáltalán cárja Oroszországnak. Több
külföldi hatalom is úgy érezte, eljött az ő ideje; betörtek a
svédek, s arai a legrosszabb volt, a lengyel király megpróbálta
megszerezni Moszkva trónját, s a várost katolicizálni.
Majd, végül, a nagy Oroszország magához tért.
Elszenvedte Iván terrorját, járványokat és éhínséget, majd
külföldi támadásokat, de végül, miután megszenvedett,
felemelkedett. Nem a nagy hercegek és mágnások, s nem is a
vezető kisnemesek voltak azok, akik ellenállhatatlan
áradatként a lengyelek ellen fordultak, hanem az egyszerű
parasztok, a kis földtulajdonosok, illetve a Volga menti
elkeseredett, szakállas ortodox bölcsek, akik szigonyokkal és
fejszékkel felfegyverkezve összegyűltek, hogy kisöpörjék a
katolikusokat.
– És mi, a kozákok segítettünk nekik, ortodox
fivéreinknek – mondta Osztap teljesen jogosan, majd kissé
kevésbé jogosan hozzátette: – nélkülünk elvesztek volna.
A lengyeleket kiűzték. Összehívták a nagygyűlést, a
Zemszkij Szobort, s egy népszerű bojár családot választottak
új dinasztiának.
Így aztán Rettegett Iván első, kedves feleségének családja,
melyet alig ötven évvel ezelőtt még annyira utáltak a
mágnások, 1613-ban trónra került, s így elkezdődött az új
Romanov-dinasztia uralkodása.
Andrej vegyes érzelmeket táplált a moszkvaiak iránt.
Mint a legtöbb ukrajnai, faragatlannak tartotta őket. Mint a
legtöbb kozák, gyanúsnak találta a cárhoz hasonló
önkényuralkodókat. Az orosz nép azonban a testvérének
számított, egyetlen egyszerű oknál fogva: ortodoxok voltak.
– Elűzték a katolikus lengyeleket a földjükről. Egy nap
talán mi is megtesszük – mondta néha.
A dnyeperi kozákok már több nemzedék óta a lengyel
királyt szolgálták. Néhányan hivatalos státusba kerültek,
nevüket katonai lajstromba vették, ezáltal rendszeres
fizetésre voltak jogosultak. A többséget azonban figyelmen
kívül hagyták. Ráadásul nem katolikusként egyébként is
kevesebb jog illette meg őket. Nemegyszer fellázadtak már
életkörülményeik javítása érdekében. A lázadásokat azonban
leverték, s mostanában már a hivatalos katonai szolgálatba
vett kozákoknak sem lehettek saját parancsnokaik.
Vezetőjüket, a hetmant a lengyelek nevezték ki, tisztjeik
többsége pedig a lengyel kisnemesek sorából került ki. Nem
csoda, ha még a jobb sorban élő kozákok is elégedetlenkedtek.
Most pedig, úgy tűnt, újfajta hadjárat készülődik. Ezt az
üzenetet hozta a két zaporozsjei kozák. Most móresre tanítják
a lengyeleket. A kérdés csupán annyi: mehet-e Andrej?
A nap még magasan járt, kellemes meleg délután volt,
lovával a birtokuk felé lépdelt. A tanya láttán akaratlanul is
elmosolyodott az örömtől.
A fák között húzódó széles tisztáson felhúzott épületeket
három oldalról védte az erdő. Gerendából és vesszőfonadékból
készült gazdasági épületek vették körbe a közepén álló
masszív, széles főépületet, melyhez árnyas veranda is
tartozott. A ház vályogfalát fehérre meszelték, vörös és zöld
ablakredőnyei ragyogtak a délutáni verőfényben. Minden
épületet vastag, kiugró zsúpfedél borított, mely úgy nézett ki,
mint a végtelen sztyeppéről betakarított szénakazlak. A
házak előtt a poros fűben néhány csirke, fél tucat liba, egy
tehén és egy kecske csipegette a füvet.
A verandán ott állt az apja. Andrej szeretetteljesen
mosolygott rá.
Magasabb volt, mint az apja, ám nagy ereje ellenére úgy
érezte, nem biztos, hogy az öreg nem győzné le még ma is a
harcban.
– Rettentő gyors – szokta emlegetni büszkén a barátainak.
Bárki első pillantásra megállapíthatta, hogy ők apa és fia,
még akkor is, ha az öreg Osztap arca egy kissé szélesebb volt,
mint Andrejé. Ő borotválta ugyan az állát, viszont olyan
remek bajuszt növesztett – mely mostanra szürke lett –, hogy
a mellkasáig ért a vége. Bőszárú, buggyos nadrágot és inget
viselt – mindkettő vászonból készült –, derekára öv helyett
széles selyemszalagot kötött. Lábán hímzett selyempapucs
feszült, melynek orra hosszan felkunkorodott, kopasz fejére
selyemsapkát húzott. Arca derűs és pirospozsgás volt. Rövid
kozák pipáját pöfékelte. Andrej számára nagy testi ereje és
lobbanékony természete egyaránt félelmetes volt, mivel tudta,
hogy az öregember bármelyik percben kilehelheti a lelkét.
Vörös arca légszomjról árulkodott – s arról, hogy az öreg
harcos már nem él sokáig. Tudta ezt ő is, tudták
mindannyian, ám az apa igazi kozák virtussal nézett a fia
szemébe, és – szinte szándékosan kihívva a sorsot – minden
apróság kihozta a sodrából. Andrej imádta ezért.
Mi történik azonban a birtokkal, ha eltávozik? –
töprengett a fiatalember. Csakis ő marad akkor. Két nővére
már régóta férjhez ment. Bátyja dicsőséges kozák halált halt
hat éve egy ütközetben. Férfihoz méltó halála volt, szokta
mondogatni az öreg üdvözlésre emelve poharát, mintha nem
is sajnálná a fiút. – Ez tartsd észben, ha a dolgok úgy
alakulnának – nézett szigorúan Andrejre, nehogy a jóképű
fiatal fiú azt gondolja, fél tőle, hogy legkisebb fiát is
elveszítheti.
Osztap fia azonban nemcsak apja halála miatt aggódott,
ha a jövőre gondolt. Adósságaik is voltak.
Osztap szeretett jól élni, ahogy az egy kozák úrhoz illett:
ugyanis annak tartotta magát. Szeretett inni. Minden kozák
ivott. Mikor Perejaszlav piacára ment, biztosra lehetett venni,
hogy kirúg a hámból. Ezért aztán, annak ellenére, hogy jó
kozák módjára lenézte a városi népséget, gyakran találkozott
bajtársaival, akik egész éjszaka ittak vele. Ugyanígy képtelen
volt ellenállni a szép lovaknak. Elég volt megpillantania
egyet, máris megvette.
– Honnan szerez pénzt? – kérdezte néha Andrej rendkívül
béketűrő természetű édesanyját.
– Csak az Úr tudná megmondani, de jócskán kivetette a
hálóját – hangzott a válasz.
Voltak vándorkereskedők Perejaszlavban, sőt Kijevben is,
akik csatlakoztak az ősi karavánúton, a sztyeppén át a
Krímbe tartó sókaravánokhoz. Ők kölcsönöztek pénzt A
ruszkai kereskedők szintúgy. És a zsidók is. És mindannyian
Osztap birtokát kérték fedezetül.
Szép tanya volt. Kiváló termést adott búzából és kölesből.
Tartozott hozzá egy erdő is, ahol Osztap száz méhkast tartott.
– Szükségünk van rád – vallotta meg nyíltan őszülő
édesanyja Andrejnek. – Ha nem vezeti valaki a birtokot – és
apádat –, akkor mindent elvesztünk. Én nem vagyok képes
rá.
Menni akart. Égett a vágytól, hogy induljon. Ahogy a
házukhoz ért, Andrej mégis bizonytalan volt, mit is tegyen.
Ezért meglehetősen zavarba jött, amint a lóról leszállva máris
azt hallotta az öregembertől:
– Holnap reggel indulsz. Már előkészítettem mindent,
amire szükséged lesz.
Osztap még be sem fejezte, amint Andrej megpillantotta a
házból kisiető édesanyját. Gondterheltnek tűnt. Egyszerre
meredt rá apjára és anyjára – az előbbi folyamatosan
pöfékelt.
– Andrej!
Anyja csak ennyit mondott.
A fiú csendben állt. Az eljövendő kilátások
megborzongatták, azonban aggódva nézett az apjára.
– Mi lesz a birtokkal, apám? – szólalt meg végül.
– Mi lenne?
– Hogy fogod vezetni?
– Nagyon jól, átokfajzat! Készen állsz az indulásra? – Az
ellenállást megérezve Osztap máris vörösödni kezdett.
Andrej habozott. Elkapta anyja könyörgő pillantását.
– Nem vagyok benne biztos. Talán később kéne mennem.
– Micsoda?! – ordította az apja. – Nem engedelmeskedsz
nekem?
– Nem egészen.
– Csend legyen, éretlen tacskó! Szót fogadsz az apádnak! –
Osztap súlyos öklei összeszorultak, dühösen villogott a szeme.
Úgy tűnt, egész teste megmerevedik. – Vagy lehet – kérdezte
vészjóslóan –, hogy gyáva fiút nemzettem? Igen?! Gyáva
vagy?! – Az utolsó két szót olyan nyilvánvaló utálattal és
megvetéssel mondta ki, olyan szándékos sértés volt, hogy
Andrej érezte, amint saját teste is megfeszül, s arcából kifut a
vér. Úgy tűnt, apa és fia bármelyik pillanatban egymás
torkának eshetnek.
A ravasz vén róka – gondolta hirtelen a fiú. Szándékosan
piszkál, amíg el nem éri, hogy ne azt tegyem, amit anya kér.
De ha tudom is, hogy miben sántikál, akkor is bosszant.
– Nos?! – mennydörögte Osztap. – Gyávát nemzettem?
Tényleg félsz a harctól? Szégyenben kell meghalnom?
– Ahogy tetszik! – Andrej üvöltött frusztrált dühében.
– Hát így beszél egy fiú az apjával! – Osztap már
magánkívül volt. Jobbra-balra pillantgatott, mit vághatna
Andrejhez.
Ki tudja, mi történt volna, ha ebben a pillanatban fel nem
tűnik három lovas, akik az erdőből ügettek ki a kis csoport
felé. Látványukra mindkét férfi elcsöndesedett.
Az egyik lovas ragyogó öltözetet viselt, és pompás pejlovon
ült. A másik kettő hosszú, fekete kaftánt hordott, lovaik
kisebbek voltak. Az első lovas lengyel nemes volt, a másik
kettő zsidó kereskedő.
Nem volt különösebben meglepő, hogy egy lengyel nemes
ilyen társaságban lovagol, mivel nemzedékek óta a lengyel
királyság volt az egyetlen hely Kelet-Európában, ahol a
zsidók békében élhettek. A hatóságok még azt is
megengedték, hogy a zsidók kardot viseljenek, akár a
nemesek.
Beügettek az udvarra, de a lovaikról nem szálltak le. A
lengyel higgadtan nézett le az előtte álló családra, majd
elgondolkodva körülnézett a birtokon. Andrej megfigyelte,
hogy a nemes gyönyörű kabátján lévő aranybrokát felragyog a
napsütésben; hosszú, arisztokratikus keze könnyedén
nyugodott a nyeregkápán. Sápadt, ovális arcát simára
borotválta, csak vastag, sötét bajszát hagyta meg. Nagy, kék,
meglehetősen ragyogó szeme volt. A férfi a hatalmas lengyel-
litván mágnás, a Kelet-Ukrajnában hatalmas földterületeket
birtokló Visnyevetszky rokona volt. Stanislausnak hívták, s a
vidék kormányzója volt, aki a Visnyevetszky kezében lévő kis
erődökből – ilyen volt Ruszka is – álló erődítményrendszert
felügyelte a sztyeppe peremén.
Pár pillanatig csendben maradt, mikor azonban
megszólalt, Andrej az elképedéstől némán meredt rá.
– Nos, Osztap – mondta mintegy mellékesen –, azért
jöttünk, hogy átvegyük a birtokod.
Pillanatokig néma csendben álltak. Mindnyájan
túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy beszélni tudjanak.
– Mi az, hogy átvenni? – tört ki váratlanul Andrej. – Ez a
birtok a miénk.
Stanislaus mérsékelt érdeklődéssel nézte.
– Nem, nem az. Soha nem is volt. Csak bérlők vagytok.
Andrej olyannyira meglepődött, hogy még arról is
megfeledkezett, először az apjának kell beszélni.
– Senkinek nem fizetünk a földünkért – tört ki.
– Pontosan. Harminc évre kaptátok meg minden
kötelezettség nélkül, s ez az idő most járt le.
Andrej az apjára pillantott. Az öreg Osztap egy pillanatra
zavartnak tűnt.
– Harminc éve volt – motyogta.
– Pontosan. Most pedig Visnyevetszky nekem adta el a
birtokot. Engem kell szolgálnotok.
Abban az időben nem volt szokatlan ez a helyzet. Hogy a
távoli határvidékekre vonzzák az embereket, a régi lengyel
mágnások gyakran adtak tehermentesen ti/, húsz, sőt
harminc évre is földeket. Az Osztaphoz hasonló férfiak
átvették ezeket a földeket, majd az évek múltán kezdtek úgy
gondolkodni, mintha örökre szabadok maradnának: így
történt, hogy Osztap teljes egészében elfelejtette megemlíteni
fiának az eredeti bérleti feltételeket – ha ugyan emlékezett
még rá.
– Itt vagyok harminc éve – jelentette ki mérgesen az öreg.
– Vagyis a föld az enyém. – Az ő, illetve a hozzá hasonlók
szemszögéből nézve ez az állítás teljesen helyénvaló volt.
– Van kiváltságleveled, ahol ezt leírták?
– Nincs, te átkozott. Ez az én szabadságlevelem – azzal
felemelte összeszorított öklét, mintha kardot forgatna.
Stanislaus nyugodtan figyelte.
– Robottal tartozol a földért – emlékeztette.
– Robottal? – tört ki Osztap.
– Természetesen – válaszolt a lengyel.
Andrej felszisszent. Robot! A lengyel arra célozgat, hogy
az apja, ez a becsületére kényes ember dolgozzon neki, akár
egy egyszerű paraszt, egy jobbágy.
– Fehér kabátot hordok, te lengyel kutya – dühöngött az
öreg kozák. – Hivatalos ember vagyok. Lajstromba vett kozák.
Senki nem dolgoztathat a földjén.
Stanislaus megrázta a fejét.
– Valaha szerepeltél a lajstromban. Ma már nem.
Egy dnyeperi kozák számára semmi nem volt olyan
életbevágóan fontos, mint a lajstromba vétel. Rendes
körülmények között a lajstrom körülbelül ötszáz kozák nevét
tartalmazta, akiket a lengyel király katonáinak ismertek el.
Ezeket a szabad embereket nagyjából hivatalnoki osztályként
kezelték. Időnként – a kozák lázadásokat követően – a lista
felduzzadt. Később aztán újra megcsappant. Osztapot
egykoron – rövid időre – a fehér kabátos hivatalnokok közé
számították, később azonban elvesztette ezt a pozícióját.
A probléma az volt, hogy – legalábbis a lengyel király
szemszögéből – minden olyan kozák, aki nem szerepelt a
lajstromban, paraszt volt, vagyis jobbágymunkára
kötelezhető.
Karp pontosan ez elől a sors elől menekült délre. Ez
ugyanis nemcsak megalázó, de szörnyű is volt.
– Báthory István uralkodása óta a kozákok nemesemberek
lettek – Osztap mindig ezt mondta Andrejnek; s annak
ellenére, hogy a szóban forgó erdélyi fejedelem és lengyel
király soha nem hozott ilyen rendelkezést, a legtöbb kozák
szilárdan hitt abban, hogy ha nem is egészen nemes, van
olyan jó, mint bármelyik nemesember.
Ezért aztán Osztap szíve mélyéről fakadt a kiáltás:
– Egy kozák az nemesember, te lengyel disznó! – undorral
legyintett. – De mit is tudhat egy lengyel a nemességről?
Stanislaust titkon szórakoztatta az öreg. Megértette, de le
is nézte őt.
Vajon mit tudhat az öreg Oszip egy lengyel nemes életéről,
töprengett, a mágnásokéról nem is beszélve. Mit tudhat ez a
faragatlan földműves a ragyogó lengyel palotákról – ezekről a
ragyogó európai házakról, melyek tele vannak francia és olasz
bútorokkal, reneszánsz festményekkel, gobelinekkel; a
báltermek, könyvtárak, hatalmas szalonok világáról, ahol a
lengyel nagyurak gazdag brokátruháikban vagy
huszáregyenruháikban egyaránt pallérozzák szellemüket és
modorukat, s akik épp oly könnyedén társalognak franciául
vagy latinul, mint lengyelül. Még a franciák is megjegyezték,
hogy a lengyelek szinte a mennyországban élnek.
A lengyel nagyurak büszkék voltak. Ők nem voltak uraik
szolgái, mint az oroszok az ő cárjuknak. Királyaikat maguk
választották, és hatáskörüket pontosan körülírta a nagy
szejm, a nemesi parlament. Nem véletlenül hívták a lengyel
államot – melynek Ukrajna is része volt – szövetségnek.
A szövetség azonban csak a nemességé volt. A többi
lengyel úrhoz hasonlóan Stanislaus is lenézte a kozákokat.
Igaz, hogy bátor emberek voltak, mégis alig tartotta őket
többre holmi útonállóknál és elmenekült parasztoknál.
Mindenek felett pedig megvetette ortodox vallásukat,
műveletlen motyogásukat az ikonjaik előtt.
– Ez a vallás – szokta mondogatni teljes meggyőződéssel –
csak szolgáknak való.
Valóban, milyen messze volt mindez e lengyel úr
romantikus katolicizmusától, aki bármilyen kegyetlenül és
megvetően bánt is a parasztokkal, önmagát – ha egy
árnyékvilágban is, de – keresztes küldetést teljesítő lovagnak
látta.
Az ukrajnai parasztok és uraik közötti vallási szakadék fél
évszázada mélyült el, amikor a ravasz katolikus egyház nagy
történelmi kiegyezésre jutott a kijevi székhelyű ortodox
püspökökkel. E megállapodás értelmében az ortodox
püspökök a pápát spirituális vezetőjüknek ismerik el, ennek
fejében vallásukat az ortodox formák szerint gyakorolhatják.
Ekkor született meg a görög katolikus, vagy „uniátus” egyház.
A baj csak az volt, hogy sok ortodox nem fogadta el ezt az
egyezséget, s így Ukrajnában most kettő helyett három
egyház működött: a katolikus, az uniátus és az ortodox. A
kozákok pedig elhatározták, hogy győzelemre viszik az
ortodox hitet. Minden városban, különösen Kijev környékén,
Kelet-Ukrajnában a polgárok testvéri szövetségeket
alapítottak, hogy megvédjék hitüket. így aztán egy erős
vallási mozgalom alakult ki, amely a katolikus lengyelek és
mindenfajta velük kötendő egyezség ellen esküdött föl.
Ez – gondolta Stanislaus – éppen az a fajta mozgalom,
amely egy Osztaphoz hasonló kozáknak megfelel. Némiképp
együtt érzett vele.
Elegáns kézmozdulattal intett a kíséretében lévő
vékonyabb zsidónak.
– Ő Mordechaj – mondta közvetlenül. – Neki adtam ennek
a helynek a haszonbérleti jogát, így neki fogtok dolgozni. Ő
majd megmondja, mit tegyetek, ugye, Mordechaj – jegyezte
meg könnyedén.
Ez volt a végső csapás. Ahogy Osztap a lengyelről a
zsidóra nézett, maga sem tudta eldönteni, melyiket utálja
jobban. Vallási ügyekben jobban tartott a katolikusoktól, mint
a zsidóktól. Nagyapja ugyanis, bár Moszkvából érkezett, ahol
a judaizmustól való félelem gyakran elég erős volt, ő maga
egész életében Ukrajnában élt, ahol a kazárok óta az ortodox
és a zsidó közösségek elég jól megfértek egymás mellett. Az a
gyűlölet, amelyet most a zsidó iránt érzett, valójában tehát
nem a vallásán alapult, hanem azokon a szerepeken,
amelyeket a lengyel urak a zsidókra osztottak – s azok adó
beszedőkké, szeszárusítóhelyek ellenőrzőivé és díjbeszedőkké
váltak. Ennek következtében az Osztaphoz hasonló emberek,
annak ellenére, hogy szinte mindig a lengyeleknek tartoztak,
hitelezőik arcaként mindig zsidókat láttak. Ez a felállás igen
megfelelt a lengyeleknek, ha ugyanis követeléseikkel túllőttek
a célon, szinte mindig behajtóikat okolták.
Általában megegyeznek a vélemények a tekintetben, hogy
a Dél-Oroszországban uralkodó antiszemitizmus ebben a
cinikus és szerencsétlen lengyel rendszerben gyökerezik.
A rendszer legrosszabb része éppen az a haszonbérlet volt,
amelyet Stanislaus most alkalmazni kívánt. Meglehetősen
egyszerű dologról volt szó: a tanya Mordechájé, valószínűleg
rövid lejáratú – mindössze két-három éves – haszonbérletben.
Ezért kemény bérleti díjat gyűjt össze és fizet ki
Stanislausnak; Stanislaus pedig cserébe minden olyan
erőszakos követelésében támogatni fogja, amellyel extra
hasznot hajthat ki a parasztokból. Így, mivel meglehet, hogy
Stanislaus három-négy nap munkát követel Osztaptól, s
ehhez még hozzájön egy olyan közvetítő személy igénye, aki
szintén a maga hasznát keresi, Osztap odakerülhet, hogy napi
öt vagy hat napot másnak dolgozik. S mivel az
igazságszolgáltatás a lengyel udvarok kezében volt,
valószínűleg semmit nem tehet ez ellen.
Az öregember semmit nem szólt. Kívülről nyugodtnak
tűnhetett, ám Andrej tudta, hogy ez csak a belül tomboló
dühöt leplezi.
– Jól van – mondta Stanislaus vidáman –, akkor ezt
elrendeztük. – Ekkor a másik zsidóra pillantott. – Már csak
egy dolog van hátra. Úgy tűnik, tartoztok Jankelnek a
szeszért. Azt mondja, már két éve nem fizettetek neki. Add
ide a számlát, Jankel. Óh, igen. – Lenyújtotta Osztapnak, aki
komoran átvette, rápillantott, és meglehetősen
elkeseredettnek tűnt.
– A zsidó hazudik – mondta határozottan, ám Andrej a
hangszínéből tudta, hogy nem egészen biztos a dolgában.
Mordecháj idegen volt, Jankelt viszont Andrej jól ismerte.
Kövér, meglehetősen jó kedélyű fickó volt, egy ruszkai kocsma
tulajdonosa. A vidéken szinte mindenki tartozott neki
valamennyi pénzzel, ő pedig, igaz, kamatot számolt fel érte,
nem volt jogtalanul követelőző. Két gyermeke volt – egy fiú és
egy lány –, s amennyire Andrej az apja félelmetes
vodkaigényét ismerte, gyanította, hogy Jankel követelése
teljesen jogos.
– Na, fizetsz? – kérdezte a lengyel sürgetően.
– Nem fizetek – válaszolta Osztap.
– Ahogy óhajtod, Jankel – folytatta –, menj az istállóba, és
válaszd ki a legszebb lovat. Az elég lesz.
Jankel egy pillanatig tétovázott. Abba a kísértésbe esett,
hogy miután tizenkét hónapig hiába próbálta rávenni
Osztapot a fizetésre, a lengyelhez ment panaszra, ám most
már kezdte megbánni. Nem akarta a kozákot esküdt
ellenségévé tenni.
– Láss hozzá – parancsolta Stanislaus ellentmondást nem
tűrően, és Jankel, szégyenkező arckifejezéssel elment. Pár
perc múlva visszatért egy olyan lóval, amely nyilvánvalóan
nem a legjobb volt azok közül, amelyeket a kozák birtokolt.
– Ez az? – kérdezte Stanislaus.
– Megteszi, nemes uram.
A lengyel vállat vont.
– Na, Isten velük – vetette oda hanyagul, s azzal már ott
is hagyta őket, a két zsidóval a nyomában.
Egy ideig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Andrej az
apjához fordult.
– Holnap lemegyek délre – mondta halkan.
Osztap bólintott. Még Andrej anyja sem panaszkodott.
Már nem volt vesztenivalójuk.
– Amikor visszajövök a testvéreinkkel – jegyezte meg
Andrej hideg elszántsággal –, megölünk minden lengyelt és
zsidót Ukrajnában. S a tanya akkor a miénk lesz.
– Jó ötlet – válaszolta Osztap.
1649
Erre a napra később is mindig emlékezett: bizonyos
értelemben felhőtlen Íróságának végét jelentette.
Először úgy tűnt, hogy kitűnően mennek a dolgok. A
felkelés elsöprő erejű volt. 1648 végére Ukrajna lakosságának
mintegy fele már kozáknak hívta magát. Bogdan és emberei
újabb megsemmisítő győzelmeket arattak a lengyelek fölött,
megszereztek még vagy száz fegyvert egy olyan
csomagszállító kocsival együtt, melyben százmillió zloty volt.
A győzelmes kozákok bevonultak Kijevbe, ahol a szabad
polgárok és a Metropolita Rusz ősi földjének megmentéiként
üdvözölték őket.
Az új lengyel király békét kötött; barátsági szerződéseket
írtak alá a török szultánnal és kelet-európai vazallusaival, s
egy ideig úgy tűnt, a szabad kozák állam álma megvalósul.
Mindezen diadalok mellett Andrej látta, hogy barátja nem
boldog.
Azután a borzalmas ruszkai nap után Sztyepan soha
többé nem beszélt a lányról, de Andrej érezte, hogy valami
fontos változás történt barátjában. Sztyepan önmagába vetett
hite, s egyszerű hite a sorsban elveszett.
Habár továbbra is ott harcolt kozák testvérei mellett,
ahogy a hónapok teltek, egyre világosabbá vált, hogy már
ebben az ügyben sem hisz igazán. Ez a csalódottság volt az
oka annak is, hogy a két barát, bármilyen szomorúan is, de
elvált egymástól.
Az ukrajnai demokratikus kozák állam ügye ugyanis még
azelőtt elveszett, hogy elkezdték volna megalapítani.
Ennek két oka volt. Az első és legfontosabb az, hogy
amikor Lengyelország a mélyponton volt, Bogdan nem tudta
készpénzre váltani a győzelmeit. S ahogy Andrej nézte a
parasztok visszaszivárgását a tanyáikra, megértette őket.
– Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy egy hosszú
hadjáratot szövetségesek nélkül fenn tudjunk tartani –
jegyezte meg.
Igaz, ott voltak a tatárok. De mint a legtöbb zsoldos, ők is
haszonért harcoltak. A következő nyáron már csak akkor
szálltak harcba, ha a csata kedvező kimenetelt biztos volt.
Nyár elején pedig különtárgyalásokba bocsátkoztak a
lengyelekkel.
A kozákok szerepe a történelemben mindig ugyanaz volt:
megtörhettek vagy megvédhettek egy másik államot, de soha
nem voltak elegen ahhoz, hogy saját életképes államot
alapítsanak.
Pártfogóra volt szükségük – vagy Lengyelországra, vagy a
krími kánra, vagy a török szultánra, vagy Oroszország
cárjára. Csak a legjobb feltételekért tudtak harcolni. De mik
is voltak azok a feltételek?
1649 nyarán a kozákok egyezményt írtak alá a lengyel
nemzetszövetséggel. A feltételek, lengyel szemszögből nézve,
figyelemreméltóak voltak.
Bogdánnak és a kozákoknak gyakorlatilag egy államot
ígértek az államon bélül. Nem kevesebb, mint negyvenezer
kozákot teljes nyilvántartásba vettek. Az ősi Ki; evés két
másik város lett a kozák csapatok főhadiszállása: jezsuiták és
zsidók nem élhettek e helyeken.
– Ez megérte a harcot – mondta Andrej örömmel
Sztyepannak, a másik azonban csak szomorúan rázta a fejét.
– Nem. Mindent feláldoztunk – a semmiért. – S amikor
Andrej őszintén meglepve nézett rá, Sztyepan emlékeztette: –
Nincs szabad állam. Nincs egyenlőség. Privilégiumok a
gazdag kozákoknak és semmi a szegényeknek és a
parasztoknak.
Ez természetesen igaz volt. Andrej nem tagadhatta. Az
olyan emberek számára, mint Bogdan – s mint Andrej és az
apja – a feltételek kitűnőek voltak. De azoknak a szegény
parasztoknak, akik Bogdan szabadság ígéretén felbuzdulva
maguk készítette fegyvert fogtak, majd elszenvedték a
mágnások bosszúját – nekik semmi sem jutott.
S amikor erről kérdezték, mi volt Bogdan és tanácsának a
válasza?
– A kozák legyen kozák, a paraszt pedig paraszt.
Ez az egyszerű kijelentés, amelyet még sokáig emlegettek,
a szabad Ukrajna sírfelirata lett. Sokakat felháborított.
– Ez nem az, amiért harcolni jöttem – mondta Sztyepan
komoran.
– Ez az, amit ki tudtunk harcolni – jegyezte meg Andrej.
Az igazat megvallva, ennyi volt, amit el akart érni. Ezt el
is érte. Miért akarna szabad parasztságot, amikor abban a
helyzetben van, hogy birtokot vehet? Bárhogyan is, az egész
elképzelés képtelenség volt.
– Teljes szabadság nem létezik. Ez csak illúzió – vetette
fel.
A nagydarab ember megrázta a fejét.
– Ez nem illúzió, csak te félsz tőle – válaszolta szomorúan.
– Nem: tudom, hogy nem működne. S különben is, ki
védene meg minket a támadásoktól? A szabadság védtelenül
hagy minket. Hatalomra van szükségünk, nagy hatalomra.
Nem látod ezt be?
– Én csak azt látom, hogy az árulás gonoszságot szül –
válaszolta a nagydarab ember.
És szavai pár napon belül beigazolódtak.
A parasztok, nagy dühükben, hogy kijátszották őket, újra
felkelésbe kezdtek; s ezúttal a kozák tanács, nem pedig a
lengyelek adták parancsba, hogy azonnal le kell verni őket. A
parancs, az parancs. Andrej nyergelni készült.
Tudta, hogy ez Sztyepannal való barátságának végét
jelenti: abban a pillanatban tudta, ahogy meghallotta a
parancsot.
S még így is várt rá némi meglepetés.
A nagy embert már távozásra készen találta. Bár barátját
mogorván üdvözölte, Andrej kitalálta, hogy indulás előtt még
megvárta őt. A lova fel volt nyergeivé; némi szerény
poggyásszal a hátán egy teherhordó, a közelben pedig egy
tartalék ló álldogált.
– Akkor hát hallottad a parancsot?
– Hallottam.
– Elmész?
– Persze. Ebben nem akarok részt venni.
Andrej sóhajtott. Nem próbálta visszatartani.
– Akkor hát visszamész a Donhoz?
– Talán.
Andrej kissé zavarodottan körülnézett.
– Hol vannak a lengyel lovak? Hol van a zsákmányod?
– Túladtam rajtuk.
– Túladtál rajtuk? De hogyan?
– Parasztoknak adtam őket. Nagyobb szükségük volt
rájuk, mint nekem. Megdöbbentő rendreutasítás volt, de
Andrej nem próbálta igazolni magát, és sértettséget sem
érzett. Sztyepan így gondolkodott; ő pedig másképp.
– De semmit sem tartottál meg magadnak? Mi lesz a
tanyáddal ott lenn, a Donnál?
– Lehet, hogy nem megyek vissza a Donhoz.
– Az emberek ott szabadok, Ökröm, még akkor is, ha
Ukrajnában nem. Te oda tartozol.
Eltelt pár pillanat, s az Ökör semmit nem válaszolt. Úgy
tűnt, valami olyasmi jár a fejében, amiről már jó ideje
gondolkodott. Lassan megrázta a fejét.
– Az emberek – mormogta végül – soha nem szabadok.
Még akkor sem, amikor a saját vágyaik irányítják őket.
Andrej a barátjára nézett. Olyasféle véglegesség volt
ebben a megállapításban, amely azt sugallta, hogy bármilyen
utat is járt be Sztyepan gondolatban, most a legvégére
érkezett, majd visszatért onnan, mielőtt újra elindulna.
– Már nem hiszel az emberekben, Ökröm? – kérdezte
Andrej szeretettel.
Az, hogy Sztyepan nem válaszolt azonnal, Andrej számára
rögtön elárulta, hogy az emberek dolgaiba vetett hite
összeomlott.
– Mindannyian bűnösök vagyunk – morogta végül
homlokát ráncolva.
– Hová mész akkor?
– Nem tudom.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom.
– Akkor még mindig van egy kis hited.
– Talán. – Sztyepan lenézett a lábára. – Egy nap talán pap
leszek – mondta borúsan.
– Pap?
– Vagy szerzetes. De még nem most. Még méltatlan
vagyok rá.
Andrej nem tudta, mire vélje mindezt.
– Látlak még valaha az életben, öreg Ökör? – kérdezte.
– Talán. – Lesöpört egy legyet hosszú, barna szakálláról. –
Talán nem. – A lovára nézett. – Indulnom kell.
Andrej megölelte.
– Viszontlátásra, kedves Ökröm. Isten legyen veled –
mondta.
Nem hitte, hogy még valaha találkoznak.
1653
Ezen a fagyos, hideg, tavaszi reggelen a fiatal Andrej a kozák
követekkel észak felé tartott.
A cárral találkoznak.
Sztyepan távozása óta Andrej karrierje nagy lépésekben
haladt előre. Magára vonta Bogdan figyelmét, s a hetman
gyakran bízta meg kényes feladatokkal.
Az öreg Osztap meghalt – nem a rossz szíve miatt, ahogy
Andrej és édesanyja mindig is gondolták, hanem egy
járványban, mely a parasztfelkelés után nem sokkal söpört
végig Ukrajnán. Az eset elszomorította Andrejt, amellett saját
halandóságára is emlékeztette.
– Itt az ideje, hogy megházasodj – mondta neki Bogdan.
Andrej azonban valamilyen oknál fogva, bár a kalandozások
közben hozzászokott a hódításhoz, még nem készült ilyesmire.
Lehetséges lenne, hogy még mindig Annára gondol? S ha így
van, vajon miben reménykedhet? Nem tudta; mindamellett
pedig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.
A jelenlegi küldetés, jól tudta, eddigi életének
legfontosabb feladata volt. Azok a levelek, melyeket a csoport
a hetmantól hozott, nem kevesebbre voltak hivatottak, mint
hogy megmentsék Ukrajnát.
Az események ugyanis újabb krízis felé tartottak.
Lengyelország még egy részleges kozák állam
gondolatában sem tudott megnyugodni. Sem a katolikus, sem
az uniátus egyház nem tolerálta az ortodox vallás sikerét a
kijevi földeken; a mágnások vissza akarták szerezni
földjeiket; a köznemesség, a szlachta és az adófizető lengyelek
bosszankodtak azon, hogy ennyi kozákot vettek
nyilvántartásba, akiknek a lengyel nemzetközösség köteles
fizetést adni. Hamarosan újabb harcok következtek. A
lengyelek nagyszámú német zsoldossal egészítették ki
csapataikat, így Bogdan nem mindig nyert. Lassan
meggyengült a helyzete. A zsidók kezdtek visszatérni az
ukrán földekre. S kétszer is megtörtént, hogy kozákok és
parasztok egy-egy nagy csoportja átkelt az orosz határon, s ott
menedékjogot kaptak.
Mit lépjen erre a kozák hetman?
Mindenesetre még mindig olyan, mint egy ravasz róka –
emlékeztette magát Andrej csodálattal.
S valóban az volt. Bármikor képes volt egyszerre tárgyalni
a szultánnal, a tatárokkal. a cárral és a lengyelekkel; még a
lent, a Duna mellett fekvő Moldávia kicsiny trónját is
megpróbálta megszerezni a fia számára. Mindazonáltal évről
évre világosabb lett, hogy a kozákok minden reménye északon
és keleten, Oroszországban testesül meg. Csak a cár ismeri el
az ortodox vallást; csak ő védheti meg Ukrajnát a hatalmas
Lengyelországtól.
A probléma az volt, hogy Oroszország nem hajlott erre. A
nagy északi birodalomnak megvoltak a saját gondjai; nem
akart költséges háborút a lengyelekkel abban az esetben, ha
esetleg elismerné az ukránokat. Bogdan követeket küldött,
azzal fenyegetőzött, hogy Ukrajnát a török szultán kezére
adja, még egy furcsa kalandor trónkövetelőt is bújtatott
magánál, csak hogy a cár figyelmét magára vonja.
S most, ezen a tavaszon a lengyelek újabb csapatokat
küldtek, hogy megnyirbálják Ukrajnát; s a hetman megint
csak Moszkvához fordult. Ezúttal azonban mindennek
másképp kell történnie.
– Mind ez idáig nem történt más, mint hogy olcsó kenyeret
és sót ajánlottak nekünk – mondta a hetman Andrejnek,
ahogy átnyújtotta neki a leveleket. – De talán még van egy
mód arra, hogy beadják a derekukat.
Andrej bólintott.
– Az egyház?
– Pontosan. – A hetman hátradőlt a székében, és félig
lehunyta a szemét. – Szent Oroszország. Mostanában így
szeretnek gondolkodni Moszkvában. Moszkva, a harmadik
Róma. Emlékezz csak, hogy Rettegett Iván uralkodása után a
moszkvai metropolitából pátriárka lett – mint
Konstantinápoly vagy Jeruzsálem esetében. Ez nagyon fontos
nekik. Vannak olyan hatalmas egyházi emberek és bojárok,
akik úgy gondolják, hogy meg kéne védeniük ortodox ukrán
testvéreiket. Sőt, ezek egyre erősebbé válnak.
Újra kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
– Mondjak még neked valamit? A mi ukrán papjaink
sokkal jobban képzettek, mint az oroszok. Azt hallottam, hogy
az új pátriárka hozatni akar belőlük, hogy saját papjait
civilizálja. Akkor pedig adják meg az árát, nem? – Újra
lehunyta a szemét. – Megmondtam neki, hogy Ukrajnát a
szultánnak adom. Persze a mi embereink sem örülnének
ennek, az ortodox Oroszország viszont még kevésbé, mivel a
törökök muzulmánok.
Bogdan három levelet adott a követeknek; egyet a cárnak,
egyet Morozovnak, a cár tanácsadó bojárjának, egyet a
moszkvai pátriárkának.
– Küldjetek futárt, hogy hogyan fogadtak benneteket,
aztán ha a dolgok jól állnak, maradjatok Moszkvában, és
tartsátok nyitva a fületeket.
Ezek voltak azok az instrukciók, melyekkel Andrej átvette
a leveleket, s melyekkel erre az izgalmas küldetésre indult.
Ruszka.
Úgy érezte, pontosan ez az, amit várt.
A tavasz már a kisvárosba és a kolostorba is megérkezett.
Ahogy közeledtek a város felé, nagy, nyílt földek váltották fel
az erdőket; a nyers tőzeg, a sötét föld, és a szürkülő hó lágy
hullámzása mintha a felül elterülő végtelen tér tükröződése
lett volna. Ruszkánál a jég már leolvadt a folyó közepéről. A
széleken azonban az asszonyok még mindig deszkákra
térdelve mosták a ruhákat a jégbe vágott lékeknél, a kolostor
fehér falai előtt.
A fákon, még mielőtt az utolsó jeges folt is elolvadt volna a
körülöttük lévő földről, már kis zöld rügyek nyiladoztak
rendíthetetlenül a kemény, ragyogó kék ég alatt. Ruszka
falain kívül a marhalegelő kisebb sártengerré változott.
Különös utazás volt. Marjuska és az intéző könnyű,
kétkerekes kocsin utazott, Andrej lovagolt. A környező sár
ellenére az erdőbe vezető út járható volt, így jó sebességgel
haladtak. Éjjelenként az útjukba kerülő falvakban szálltak
meg.
Az intéző komor volt. Olykor-olykor, mintha csak be
akarná bizonyítani, milyen érdekes ember, megpróbált
Andrejjel beszédbe elegyedni. Andrej azonban udvariasan
kitért előle, és inkább maga maradt. Marjuskával ugyanilyen
távolságtartó volt, úgyhogy az intéző többször is odamorogta a
feleségének:
– Milyen hideg fickó.
Andrej néha elébük vágott; vagy pedig lemaradt, és
hátulról nézte a fejüket; Marjuskáé meglehetősen
mozdulatlan volt, míg az intézőé állandóan bólogatott, mintha
alvás közben előre akarna bukni. A legtöbbször azonban
mellettük lépdelt, időről időre Marjuskára pillantva, aki
mindig csak egyenesen előrenézett, komoran. Milyen sápadt
volt!
Kétszer azonban, miközben férje a lovakat vitte inni a
közeli patakhoz, gyorsan Andrejhez futott és azt suttogta.
– Most, gyorsan. Tégy a magadévá.
S az erdő nyirkos hidegében néhány percig sietősen, lopva
szeretkeztek, hogy aztán elfoglalják helyüket, természetesen
egymástól jó távol.
Amikor Ruszkába értek, Andrejt Nyikita templom melletti
házába kellett vinniük, míg az intéző visszatért az Iszapos
Vidékre. Ahogy a város felé közeledtek, Marjuska
megjegyezte a férjének:
– Nem akarok ennek az átkozott kozáknak szolgálni.
– Azt teszed, amit mondtak – válaszolta férje mogorván. –
Az úr azt mondta, hogy nekem kell gondoskodnom róla,
úgyhogy így lesz. Két nap múlva úgyis elmegy – tette hozzá
biztatóan.
Marjuska komoran engedelmeskedett.
A Ruszkában töltött két nap még az utazásnál is
emlékezetesebb maradt.
Először is ott volt az Iszapos Vidék, ahová az intéző
előzékenyen elvitte.
Kis falu volt, és semmiben sem különbözött azoktól a
kicsi, nyirkos falvaktól, melyeket Andrej útközben látott.
Lehet, hogy még mindig élnek itt rokonai? Úgy tűnt, senki
nem tud semmit a nagyapjáról, aki nyolcvan évvel ezelőtt
szökött el innen, mígnem egy idős asszony azt mondta neki,
hogy igen, ő hallott róla, hogy egy fiatalember a vad mezőkre
szökött néhány évvel azelőtt, hogy ő megszületett. Ennek a
családnak az unokája a falu végében lakik. Így történt, hogy
Andrej találkozott az izmos, kellemes arcú férfival, akinek
sűrű, hullámos, fekete haja volt. Négy gyermekével az egyik
zömök kunyhóban lakott. Örömmel üdvözölték, miután
elmondta történetét, ámulattal nézték finom ruháját, majd az
izmos paraszttól megtudta, hogy ő maga ilyen-olyan úton-
módon a falusiak legnagyobb részével rokonságban van,
beleértve Marjuska anyját is.
– És te szabad vagy? Van saját tanyád? Nem vagy szolga?
– kérdezte unokatestvére csodálattal.
Szinte fájt Andrejnek, amikor bevallotta, majd látta a
barátságos irigységet a másik férfi arcán.
A kolostorba tett látogatását sokkal jobban élvezte.
Ruszka szerzetesei és kézművesei még mindig készítettek
ikonokat, a mostani generációk azonban semmiféle
erőfeszítést nem tettek önálló stílus kialakítására, inkább
mások munkáit másolták.
– Itt – mutatta az egyik szerzetes büszkén, miközben
Andrejnek egy gyönyörű miniatűr ikont mutatott, melyet
élénk színekkel festettek, és bőséges aranydíszítéssel
futtattak be, az Istenanya, a Sztroganov mesterek stílusában
festve. – Vagy ez itt – mutatott vendégének egy nagy,
impozáns ikont, mely Krisztust, a világ urát ábrázolta – a
mostani moszkvai stílus egyik példája. Ez a cár egyik saját
templomába készült.
Andrej megköszönte a szerzetesek kedvességét, majd
távozása előtt megfelelő mértékű adományt hagyott ott.
1670
Nyár volt, s Ruszka máskülönben halk kisvárosán őrjöngő
izgatottság lett úrrá.
Jöttek a lázadók.
A szerzetesek, nem tudván, miképp viszonyuljanak a
dologhoz, segélykérően néztek az apátra, az azonban maga
sem tudta eldönteni, hogy védje-e a kolostort, vagy kinyissa a
kapukat előttük. A városban, illetve a közeli Iszapos Vidéken
hasonlóan megosztott volt a közvélemény. A fiatalabbak közül
sokan azt gondolták, hogy felszabadításról van szó. „Fel fogja
szabadítani a parasztokat – mondták –, felakasztják a
Bobrovokat, a föld pedig a miénk lesz.” Az öregebbek közül
azonban sokan pesszimistábbak voltak. „Ha ezek a lázadók
megérkeznek – jegyezte meg egy kereskedő –, az felér egy
sáskajárással.”
Még azt sem tudta senki biztosan, hogy hol vannak a
lázadók. A Volga másik oldalán, gondolták egyesek; Nyizsnij-
Novgorod mellett, mondták mások; már az Okán is átkeltek,
jelentette ki néhány pánikkeltő.
S mi a helyzet a vezérükkel, Sztyenka Razinnal, a
vakmerő kozákkal? Nem kellett hozzá néhány év, és a neve
máris legendává vált. „Ő fog uralkodni Moszkvában –
mondták –, mint egy igazi cár.”
Mindeme izgalmak közepette az Iszapos Vidék gyermekei
új szórakozást találtak ki maguknak. Egy halk, komoly,
tizenhat éves lányt ugrattak. A lány nem fordított különösebb
figyelmet rájuk, bár kuncogásokkal és nevetésekkel kísért
állandó kérdezősködésük jobban bántotta őt, mint azok
gondolták. Annának hívták, s a kérdés, amelyet feltettek
neki, mindig ugyanaz volt. „Arina, Sztyenka Razin valóban az
apád? Azért jön, hogy megmentsen minket? Mondd, Arina,
tényleg az apád jön?”
Fájt neki, mivel maga sem tudta.
1654
1654-re három Oroszország alakult ki. Az első, a
Nagyoroszország a cárok moszkvai állama volt. A második az
újonnan hozzácsatolt Ukrajna, amelyet a moszkvaiak
Kisoroszországnak hívtak. A harmadik pedig az a körülbelül
négyszáz kilométer széles terület, amely az orosz folyók nagy
R-jének nyugati oldalán feküdt – pontosabban a Szmolenszk
ősi városától nyugatra fekvő földek, melyek a lengyel
mocsarakig értek. A föld, ahol régen Rusz ősi hercegei
uralkodtak, már régen lengyel kezekbe került. Ezt a nyugati,
orosz-lengyel területet a moszkvaiak Fehéroroszországnak
hívták, s innen, Fehéroroszországból tért vissza Andrej 1654
egy késő nyári napján.
Különös éve volt a fiatal kozáknak. Bogdan és tanácsa,
különböző, gyanakvásokkal teli tárgyalás után Ukrajnát a
moszkvai államhoz csatolta, mely egyezség hatalmas
birtokokat hozott nekik. Ukrajna egyszerű parasztjai
természetesen semmit nem kaptak.
Márciusban Andrej visszatért Moszkvába, és részt vett
Nyikita Bobrov esküvőjén, aki egy gazdag örökösnőt vett el. S
ekkor történt, hogy az orosz egy nagy szívességet tett kozák
barátjának: elintézte, hogy Andrej vele mehessen a moszkvai
hadsereg lengyelek elleni hadjáratára.
A Lengyelországgal való háború – melyet Ukrajna
annektálása elkerülhetetlenné tett – egy nagyobb és hosszabb
folyamat része volt. Azok a külföldi tisztek, akiket Andrej
Moszkvában látott, szintén az általános készülődéshez
tartoztak. Ez az újabb háború Lengyelországgal ugyanis
aligha volt más, mint Oroszország ürügye arra, hogy egy még
nagyobb csapást mérjen. Ahogy Nyikita vidáman mondta
barátjának: Megtámadjuk Fehéroroszországot.
A hadjárat sikeres volt. Az ukrán kozákok délen, a
Dnyeperen átkelve támadtak; északabbra az orosz hadsereg
nyugat felé indult Szmolenszk ó'si városához.
Még mielőtt vége lett volna, Andrejt kétszer is
személyesen hívatta a szőke, kék szemű cár; amikor pedig
visszatértek Moszkvába, megtudta, hogy Sándor egy új
birtokkal is megajándékozta.
Andrej és barátja csak júliusban tértek vissza Moszkvába.
Nyikita megkérte Andrejt, hogy maradjon a fővárosban –
abban az új, nagyobb házban, melyben feleségével együtt
lakott. A fővárosba való visszatérésükkor azonban megtudták,
hogy járvány tört ki. Először abban reménykedtek, hogy
hamar megfékezik, pár nappal később azonban Nyikita komor
hírekkel tért haza.
– Az a hír járja, hogy lezárják a királyi család kremli
rezidenciáját. A cárnő és udvara elhagyja a várost. Ki kell
jutnod innét, Andrej. Menj és élvezd az új birtokodat
Kisoroszországban.
Andrej megfogadta a tanácsát. így történt hát, hogy július
végén a várost elhagyva hazafelé indult.
Elhatározta, hogy útba ejti Ruszkát. Mindeddig semmit
nem sikerült Marjuska sorsáról megtudnia. Nyikita, aki már
egy éve nem járt a birtokon, úgy vélte, hogy az intéző fiatal
feleségének gyermeke született, de nem volt benne biztos. így
aztán nem kis kíváncsisággal indult el keletre Vlagyimir felé,
majd fordult délnek.
Különös hangulatban volt. Nagyon jól mentek a dolgai.
Lassan kezdett meggazdagodni. Barátjának házassága, illetve
néhány közeli találkozása a halállal a hadjárat folyamán
élénken emlékeztette arra, hogy – jóllehet jócskán benne járt
húszas éveiben – még mindig egyedül van. Ez a gyerek, ha
tényleg létezik, ez lesz minden, amit itt hagyok a világnak –
tűnődött, ahogy a késő nyári vidéken lovagolt. Még ha nem is
lehet az enyém a gyerek, látni szeretném.
Néhány ajándékot is hozott magával.
Gyakran érzett valamiféle melankóliát. Egyszer,
miközben egy Kljazma-folyó melletti települést elhagyott, egy
a folyó közepén lehorgonyzott tutajt látott. Egyetlen árboca
volt, melyről egy kötél lógott, s a kötél végén, nagy
vashurokkal a bordái között, egy ember teste lógott. Nyilván
valami rablóféle, ez volt ugyanis az általánosan elfogadott
moszkvai büntetés a folyami kalózkodásért. Ahogy azonban
közelebb ért, Andrej a buggyos nadrágból és hosszú bajuszból
rájött, hogy az ember kozák. Már nyilvánvalóan legalább egy
hete ott lógott.
Egy kozák: egy testvér. De, természetesen, mégsem
testvér.
– Ő szegény volt. Én gazdag vagyok.
Valamilyen oknál fogva még a saját jó szerencséje is,
ahogy ezzel a fickóéval összevetette, valamiféle sivársággal
töltötte el.
Három nap múlva megpillantotta Ruszkát.
1677
Az élete makulátlan volt. Akkor hát mitől kéne félnie?
Arina huszonhárom éves volt, és még nem ment férjhez,
sőt kilátása sem volt rá. S azt is nagyon jól tudta, hogy soha
nem is lesz. Ahogy felnőtt, még jelentéktelenebb lett. Az arcán
lévő szemölcs megnőtt. Nem torzította el az arcát; a lány nem
volt csúf; amikor azonban az ember közelebb ért hozzá, szinte
lehetetlen volt nem észrevenni. Ez, mondta magának, Isten
útja, az ő végtelen bölcsessége, mellyel biztosítja, hogy
mindenkor megőrizze alázatosságát. Mindennap imádkozott.
Hasznossá tette magát. Nem volt egyetlen ellensége sem
Ruszkában vagy az Iszapos Vidéken. Az agyában azonban
mindig ott bujkált valami félelem. Attól félt, hogy elvehetik
tőle az egyházát.
Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. A lány ugyanis a
raszkolnyikok közé tartozott.
A Ruszkában lezajló vallási szakadás kialakulása a sok
más vidéki településhez hasonlóan ment végbe: azaz lassú
volt.
Két évbe telt, míg a pátriárka új imakönyvei elértek a
kolostorba. S amikor ez megtörtént, az apát nagy csöndben
elrejtette őket a szobájában, még azt sem mondta senkinek,
hogy megkapta őket. Még a szerzeteseknek sem.
Az apát sok tekintetben csodálta Nikont. Hiszen a
pátriárka az egyház méltóságáért emelt szót, és szembeszállt
a cárral, mikor az megpróbálta korlátozni az adományok
mennyiségét, amit az egyház kaphat. Nikon kétségtelenül jó
egyházférfi volt. Az apátnak azonban abban a csoportban is
voltak barátai, akik ellenezték a reformokat, s akiknek nem
tetszett Nikon elbizakodott stílusa. Ezenkívül nem bízott
azokban az ukrán és más nemzetiségű tudósokban, akiket
Nikon behívott. Féltékeny volt a hatásukra, s túl
katolikusnak – túl lengyelnek – tartotta ó'ket.
Inkább kitartott régi elkötelezettségei mellett, mind
személyes, mind liturgiái ügyekben. így aztán Szent Péter és
Szent Pál kis kolostorában a szerzetesek továbbra is a régi
gyakorlatot folytatták, a keresztet két ujjal vetették, s mivel
nagyon kevés ember jött ide Moszkvából, ez senkinek sem
tűnt föl.
Kivéve néhány szerzetest. Ugyanis ezen az isten háta
mögötti helyen is hamarosan tudomást szereztek a
vallásgyakorlás új formájáról, és megkérdezték az apátot,
hogy mitévők legyenek. Azonban egy évnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy az apát egyáltalán megmutassa az új könyveket
az idősebb, megbízhatóbb barátoknak. S miután megmutatta,
megparancsolta, hogy mindenben engedelmeskedjenek neki.
Amikor Nyikita Bobrov vagy bármilyen egyházi méltóság a
kolostorba látogatott, a mise új formáját gyakorolta. Amint
távoztak, visszatért a régihez. S ez így ment egészen az 1666-
os egyházi tanácsig.
Ezek után még olyan kis kolostorban, mint Ruszka, sem
lehetett semmiféle mesterkedés. Az apát kelletlenül követte
az új szabályokat, s a szerzeteseknek is ezt parancsolta. A
hatalom az hatalom. A tanács a cár támogatását élvezte.
Mindenkinek engedelmeskednie kell.
Kivéve az Iszapos Vidéken.
Nem mintha bárki is tudta volna. Az apát, ha sejtette is,
nem szólt semmit. Nyikita Bobrov, akié a falu volt, semmit
sem tudott. A helyi parasztok tudták, de őket meg ki
kérdezte?
Az Iszapos Vidék kis közösségét Silas, a pap vezette.
Csendes fickó volt. A nagyapja annak az Istvánnak a fia
volt, akit annak idején Rettegett Iván végzett ki; azóta
azonban Silas volt az első a családban, aki újra pap lett. Az
apja szerény kereskedő volt Ruszkában.
Elgondolkodó arca és komoly, kék szeme ősére
emlékeztettek, ő azonban csak középes termetű volt, s egy
gyerekkorában történt baleset miatt enyhén bicegett. Bár
külseje nem volt különösebben lenyűgöző, volt benne valami
szenvedélyes eltökéltség, ami tekintéllyel ruházta fel a
parasztok körében.
Amikor Nyizsnij-Novgorodba ment papnak tanulni, akkor
került kapcsolatba olyan papokkal, akik a reformok ellen
voltak. Ebben nem is volt semmi meglepő. Amellett, hogy
nagy kereskedelmi központ volt, a Volga és az Oka
találkozásánál fekvő régi város még mindig határvidéknek
számított. Amint az ember elhagyta Nyizsnij-Novgorodot,
rögtön az északkeleti erdőségek hatalmas, vad ürességében
találta magát. Itt aztán mindenféle magányos közösségek és
remeték éltek; itt éltek azok az igazi, egyszerű oroszok, akik
saját baltájukkal készítették a házukat az erdőben, s akik
minden csapást az Úrnak ajánlottak.
Nyizsnij-Novgorod közelébe települt a reformok nagy
ellenzőjének, Avvakum protopópának a családja is; s úgy
esett, hogy miközben diakónusként szolgált itt, Silas
megismerte e bősz pap egyik nőrokonát, s feleségül vette.
Silas nem volt tanult ember. Nyizsnij-Novgorodban
megtanították olvasni, a reformokkal szembeni érvei azonban
nem voltak olyan átgondoltak, mint az apáté. Valójában azon
túl, hogy a felesége rokoni viszonyban állt Avvakummal, nem
igen tudta volna megmondani, hogy melyik kérdésben kinek
van igaza a pópa, illetve a Pátriárka közötti vitában.
Silas elégedetlenségének mélyebb gyökerei voltak.
Ösztönösek. Az orosz egyház, sőt maga Oroszország alapjait
érintették. Az volt az érzése, hogy Oroszország szívét
megszállták, lelkét megrontották: s hogy mindez a külföldiek
műve.
– Miért kell a cárnak olyan sok külföldi? – kérdezte
sokszor. – Miért németek vezetik a csapatainkat? Miért hoz
be a cár mesterembereket, s miért engedi meg, hogy a bojárok
hangszereket tartsanak a házukban?
Jóllehet, eleinte az egyházi vita technikai részletei még
összezavarták, az 1666-os nagy tanács idejére már semmi
kétsége nem volt azt illetően, mi a jó és mi a rossz:
– Először hagyták, hogy a lengyelek és a görögök
meghamisítsák a liturgiát; mostanra pedig már teljesen
átvették a hatalmat – magyarázta a feleségének. Azután
pedig, a dolog borzalmas volta miatt lejjebb véve a hangját: –
Azt hallottam, hogy az új fordítások elkészítésében zsidók is
részt vettek.
Kis közösségének az Iszapos Vidéken így prédikált:
– Nekünk oroszoknak, egyszerű keresztényeknek, kedves
testvéreim az Úrban, csak egy dolog számít. Nem a világi
tudás: hová vezet ugyanis a világi tudás és a külföldi fortély,
ha nem a még nagyobb bűnbe? Nem is a bonyolult érvelés:
hiszen mit tudhatunk mi, alázatos emberek, Isten
bölcsességéhez mérten? Hanem a szeretet; az odaadás az, ami
számít. Az az áldott minőség, a szent és lángoló buzgalom,
mely mindnyájunkban ott van, s mellyel hűségesen és
tisztelettudóan szolgáljuk Istent, ahogy azt a mi Urunk és a
Szentek megmutatták nekünk. Ez minden, ami számít. – S itt
egy olyan szót használt, amely azóta is igen közel áll az orosz
emberek szívéhez: „Életünket blagocsesztyijében kell élnünk.”
Blagocsesztyije: istenfélelmet, kegyességet, buzgó
odaadást, lojalitást és hűséget jelent. A régi Moszkvában
mindig a cárral – a kegyes cárral – kapcsolatban használták.
S az olyan emberek számára, mint Silas, ezen kívül még a
régi szokásokhoz, a szent hagyományhoz való ragaszkodást is
jelentette. Az orosz paraszt alázatos szeretetét és vallásos
áhítatát jelentette, a büszke, racionális, jogszerű nyugati
világgal szemben, amely felé, úgy érezték, a hatóságok
próbálják vonszolni őket. Az ikon világát jelentette és a
fejszéjét.
Az Iszapos Vidéken tehát Silas továbbra is a mise régi
formáját használta: két Halleluját mondott, s két ujjal vetett
keresztet.
Veszélyes volt. A moszkvai hatóságok ugyanis mindenkit
eltökélten engedelmességre kényszerítettek. Messze északon,
amikor a Fehér-tenger partján lévő nagy Szolovetszkij-
monostor apátja megparancsolta a szerzeteseinek, hogy ne
használják az új liturgiát, s még azt is mondta nekik, hogy ne
imádkozzanak a cárért, csapatok támadtak a lázadókra, s
lemészárolták őket.
Senki sem tudta, hogy titokban hány közösség csinálja
ugyanezt, de úgy tűnt, hogy a földalatti mozgalom erősödik.
Egyes lázadók, mint Silas is, csakis a vallási oldallal törődtek;
mások a cár magas adói miatt panaszkodtak, illetve a nehéz
életkörülmények miatt. Bármi is volt az oka, a komor
ellenállás hangulata egyre erősödött, s ezt Moszkva is érezte.
Ott lógott a baj a levegőben.
Mind ez idáig az Iszapos Vidék kis közösségére nem
terelődött hivatalos figyelem, de mi lesz, ha ez megtörténik?
Mit fog akkor Silas és közössége tenni? Ezt senki nem tudta,
Arina azonban, úgy tűnt, jogosan aggódik.
1684
Nyikita számára az egész ügy katasztrofálisnak bizonyult.
Még minden rendben is lett volna, mindenek ellenére, ha
nem vitatkozott volna össze azzal az átkozott Tolsztojjal. Az
volt a baj.
– Most pedig teljesen kegyvesztettek lettünk –
panaszkodott a feleségének.
A kérdés csak az volt – mit tehetnek ez ellen. S ekkor
történt, hogy felesége megtette különös javaslatát.
Kétszeresen is sértő volt, mivel a családnak jól ment a
sora, amióta csak a Romanovok a trónra kerültek. Az első
Romanov két módon is megjutalmazta Nyikita nagyapját.
Először is megengedte, hogy a régi birtokot – mely Rettegett
Iván alatt pomescsije, azaz hűbéri szolgálat alá eső birtok lett
– visszaváltsa öröklődő votcsinává, melyet nem lehet elvenni.
S ráadásul még egy másik votcsinát is adományozott neki, a
kolostor melletti jó földekből. Nyikita házassága még újabb
földekei hozott. Mindet rendben tartotta. Parasztjai három
nap barscsinát dolgoztak, s szerény adót fizettek neki
készpénzben, illetve jószágban. A földesúr úgy vélte, nincs se
jobb, se rosszabb dolguk a többi parasztnál. Emellett kis
földdarabokat vásárolt az Oka folyótól délre Rjazany
tartományban, a sztyeppe szélén, ahol a föld gazdag volt.
Intézői rabszolgákkal dolgoztak – akik részben eladósodott
parasztok, részben pedig portya közben elfogott tatárok
voltak. A befektetés remekül megtérült.
Nyikita jómódban élt. A család valójában még soha nem
töltött be ilyen magas társadalmi pozíciót, mint most.
Ugyanis, bár a cár végül eltörölte a régi mesztnyicsesztvo
rangsorlistát – amely ugyan borzasztóan bonyolult volt, de
mégis egy adott helyet biztosított a Bobrovok számára –,
Nyikitának sikerült elérnie a moszkvai nemesség vágyott
rangját. Ez azt jelentette, hogy Moszkvában élt, a cárhoz
közel, s arról álmodozott, hogy tartományi kormányzónak
jelölteti magát. Ha sikerült volna még ezt az egy lépést
megtenni a cár kegyei felé, igazán gazdag ember vált volna
belőle.
Annak ellenére, hogy ő és felesége ismerték azt az –
Oroszországban meglehetősen gyakori – bánatot, amely a
gyermekek elvesztésével járt, 1668-ban, az Úrnak legyen
hála, egy életerős kisfiúk született, akinek szemmel láthatóan
minden esélye megvolt a túlélésre. Prokopnak nevezték el.
Ahogy az ötvenes évei felé közeledett, Nyikita bizakodóvá
vált. Jó egészsége és magas rangja volt. Igaz, hogy meghízott,
mégis elegáns maradt. Már csak a cár kegyes figyelmét kellett
magára vonnia.
A fővárosban nyilvánvaló változások zajlottak. Sándor
udvara egyre kozmopolitább, egyre nyugatibb jelleget öltött.
Az olyan nagy emberek, mint Matyejev, a cár barátja, nyugati
szokásokat vettek fel; a legbelsőbb udvari körökben egyesek
már a szakállukat is leborotválták.
Mint némi műveltséggel rendelkező, becsvágyó ember,
Nyikita is ezekhez az udvari körökhöz vonzódott. A nagy
Matyejev szerette, és a mentora lett. Nyikita, bár mindig
egészséges gyanakvással viseltetett a külföldiek iránt, néha
lengyel kabátot vett fel a kaftánja helyett. Német
muzsikusokat hallott játszani Matyejev házában.
Alkalmanként olyan templomba is elment, amelynek kórusa
harmóniumra épülő szólamokban énekelt nyugati szokás
szerint. 1673-ban rávette a feleségét, hogy menjenek a cár
legújabb szórakoztató rendezvényére – egy színdarabra.
Az asszony ezt nem helyeselte.
Őt Eudokiának hívták, vagy teljes nevén; Eudokia
Petrovna Bobrovának. Azért volt Bobrova, mivel – mint az
összes orosz férjes asszony – férje nevének nőiesített
változatát vette fel. Apai neve pedig apjától, Pétertől
származott, akinek emlékét még mindig tisztelte. Az emberek
általában tiszteletteljesen Eudokia Petrovnának szólították.
Erőteljes asszony volt: fekete hajú, zömök felépítésű,
kerek arcának szelíd kedvessége teljesen ellentmondott
jellemének. Szigorú konzervatív volt, aki teljes tudatában volt
gazdagságának és hadvezér apja magas rangjának. Amikor
vendégek jöttek a házhoz, távol maradt egészen addig, amíg
be nem hívták, hogy étkezés után italt szolgáljon fel a
férfiaknak; majd, miután üdvözölte a vendégeket, diszkréten
visszavonult. Amikor azonban más asszonyok társaságában
vagy a férjével volt, nem habozott kifejteni nézeteit. S azok
semmilyen más témában nem voltak annyira határozottak,
mint az udvarban zajló változásokat illetően.
– Egy szakáll nélküli külföldi – mondta a férjének –,
olyan, mint egy frissen kopasztott csirke. A nyugati zene és a
hangszerek szentségtörőek: én azért járok templomba, hogy
Isten szavát hallgassam, nem pedig holmi lengyel nyivákolást
– szokta mondani.
Mindenekfelett pedig, atyja emlékét tisztelve, megvetette
a cár hadseregét, melyet külföldi tisztek irányítottak.
– Németek: hát mit tudnak ezek? Tudják, hogy kell
parancsolgatni. Remek. – Ilyenkor felállt és eljátszott egy
szerencsétlen parasztot, amint zavartan álldogál a
muskétájával. – Láttam őket – szokta mondani amint a tiszt
vezényel. Senki nem ért egy szót sem. Erre újra próbálkozik –
ó, most megértették. Nézd csak, az egyik balra fordult. Az
meg ott jobbra. Az egyik meg elsütötte a muskétáját. Az egyik
rohamra indul, a másik visszavonul. Nem tudják, mit
csináljanak. És miért? Mert az a másik tiszt, aki egy hete
gyakorlatoztatta őket, teljesen más módszert alkalmazott.
Hülyék!
Nyikita ilyenkor nyerítve nevetett, mivel feleségének
tökéletesen igaza volt, a különböző országból érkező tisztek
gyakran magukkal hozták vezénylési kézikönyveiket, melyek
nem egyeztek egymással – s melyekből egy jottányit sem
engedtek.
Ezt az ügyet, mint sok más egyebet, Eudokia a következő
szavakkal összegezte: – Jobban mentek az ügyek Rettegett
Iván idejében. Ő rendet teremtett volna.
Épp ezért volt furcsa, hogy az asszony nem támogatta a
cár háborúit. Nyikita szemében Ukrajna bekebelezése,
valamint behatolásuk a nyugati lengyel területekre dicsőséget
jelentett Oroszország számára. Gyakorlatias szellemű
feleségének azonban nem.
– A háború csak azt jelenti, hogy tönkretesszük szegény
parasztjainkat – magyarázta.
Még Nyikita is elismerte, hogy van igazság a szavaiban,
jelenleg százezer férfi állt hivatalos katonai szolgálatban. A
hadsereg az állam költségvetésének hatvankét százalékát
emésztette fel, s mint mindig, az adóterhek a parasztokat
sújtották.
– Ha így folytatjuk, újabb Sztyenka Razin-féle lázadás
zúdul ránk – jelentette ki Eudokia.
Ragaszkodott hozzá, hogy minden évben meglátogassák a
falvaikat – amit Nyikita rettentően unalmasnak talált s ő
maga személyesen is elbeszélgetett a parasztokkal, gyakran
pénzt is adott nekik.
– Szerencse, hogy ilyen gazdagok vagyunk, hiszen
rengeteg parasztot kell etetnünk – mondogatta férje savanyú
képpel. Ő azonban ügyet se vetett rá.
Felesége konzervatív nézeteit tekintve Nyikitát nem lepte
meg különösebben, hogy az asszony vallási kérdésekben a
raszkolnyikokkal szimpatizál. Egyébként sem állt ezzel
egyedül a nemesek között. A cár első felesége is így tett. A
legelőkelőbb nemesi hölgyek egy kis csoportja, köztük a
hatalmas Morozov bojárcsalád egyik nőtagja, nemcsak hogy
támogatták Avvakum követőit, de még börtönbe is vonultak
miattuk. A nemesi osztályban azonban az efféle vonzalmak
kimentek a divatból, sőt veszélyessé váltak; így Nyikita
megmondta Eudokiának, hogy tartsa meg magának a
gondolatait.
Remélte, hogy így tesz.
Nyikita Bobrov problémái egy váratlan és előreláthatatlan
fordulattal vették kezdetüket: Sándor cár meghalt, s
távoztával az udvar két pártra szakadt.
Első feleségétől ugyanis két gyermeke született: Fjodor,
aki kellemes külsejű, ám beteges fiú volt, valamint Iván, aki
szellemileg visszamaradott volt, s a szemét bőrlebeny fedte.
Második feleségétől, aki alacsonyabb származású volt,
Sándornak két gyermeke született, mindketten gyermekek
még – a kislány még csecsemő, a kisfiú hároméves volt.
Péternek hívták.
Sándor első feleségének családja, a hatalmas
Miloszlavszkijok nem örültek a második feleség családjának,
a szerény származású Nariskinok feltűnésének.
Mindenekfelett pedig a cár barátját, Matvejevet utálták, aki a
királyi párt megismertette egymással.
Kiszámítható moszkvai megoldás született. A fiatal
Fjodorból cár lett; Péterrel és édesanyjával kedvesen bántak,
a hatalom azonban teljes egészében a Miloszlavszkijok
kezében összpontosult. Nem telt sok időbe, hogy ürügyet
találjanak Matvejev letartóztatására. Ez a tanult úriember
elég ostoba volt ahhoz, hogy a poggyászában egy
algebrakönyvet hordjon, melyet – természetesen – a fekete
mágia egyik formájának véltek. Még Nyikita is – mikor
meghallotta mentora letartóztatásának hírét – csak a fejét
tudta csóválni:
– Magának kereste a bajt. Mi a csudát akart ilyen
dolgokkal?
Jóllehet elvesztette hatalmas támogatóját, az udvarban
bekövetkezett változások mégsem jelentették Nyikita Bobrov
végét. Nem volt elég befolyásos ahhoz, hogy a
Miloszlavszkijokat aggassza. Voltak barátai. Idővel szépen
folytathatta volna előrejutását.
Ha nem mondja ki azokat a végzetes szavakat a fiatal
Tolsztojnak.
1698
Prokop Bobrov rajongó természet volt. Harmincegy éves volt,
mégis – legalábbis az anyja szemében – gyakran gyereknek
tűnt. Gyakran mondogatta:
– Életem legrosszabb döntése volt, hogy
Preobrazsenszkojébe küldtem. – Mikor pedig szép és okos
felesége, akit az anyja választott ki számára, arról
panaszkodott, hogy a fiú szégyenszemre elhanyagolja őt,
Eudokia csak együtt érzően felsóhajtott, és kijelentette:
– Minden tőlem telhetőt megteszek, kedvesem. De az az
átokverte Péter az oka mindennek.
Így emlegette ugyanis titokban a cárt.
Preobrazsenszkoje kellemes hely volt – igénytelen fa
vadászkunyhó nagy istállókkal, s mindössze öt kilométerre
feküdt Moszkva falaitól, elég közel a város másik
külterületéhez, a Német negyedhez. Mindenütt hatalmas
rétek vették körül, melyeken elszórt csoportokban
ezüstnyírek álltak; távolabb haladva fehér falú templom
emelkedett, kék kupolái meglehetősen vidám látványt
nyújtottak a halványkék ég előtt. Itt ismerkedett meg a
tizenhat éves Prokop Bobrov azzal a feltűnő, tizenkét éves
fiúval, aki máris olyan magas volt, mint ő.
Eudokia családjának asszonyi hálózata igencsak jól
működött. A fiatal cár anyja, a Nariskin lány rendkívül hálás
volt, hogy olyan megbízhatóan ősi családból került fiának
barát, mint a Bobrovok. Az ő helyzetük ugyanis meglehetősen
siralmas volt: néhány ünnepi alkalomtól eltekintve, melyen
meg kellett jelennie, a fiatal Pétert teljesen figyelmen kívül
hagyták; olyan alacsony jövedelmet kaptak, hogy a
pátriárkától kellett még egy kis pénzért könyörögni. Ráadásul
a biztonságuk miatt is rettegett, ezért boldog volt, hogy
Preobrazsenszkojéban nem voltak szem előtt.
– Péterről semmi, de semmi jót nem lehet mondani –
fakadt ki Eudokia lenézően. – Nem más, mint egy – kereste a
megfelelő szót –, egy német bugris. – Bárcsak soha ne küldte
volna Prokopot Preobrazsenszkojébe. Ott kezdődtek a bajok.
A fiú anyja volt a hibás. A fiút nem nevelték elég szigorúan,
az elvadult, s mindenféle társasággal keveredett. Úgy evett,
akár a parasztok – ezt még Prokop is bevallotta. Ezenkívül
örökké katonásdit játszott a barátaival. Köztük Prokoppal,
hála anyja könnyelműségének.
Preobrazsenszkoje – a cár kis falujának nevét adta az
egyik házi regimentjének: ők voltak a Preobrazsenszkoje
őrség. Prokop ebben a csapatban volt tiszt. Mennyire lenézte
őket az anyja, a külföldi egyenruháikkal! Péter gyermeteg
játékai, a végtelen katonáskodás, most valódi háborúvá
fejlődött.
És ha arra gondolt, hogy valaha úgy vélte, semmi sem
lehet rosszabb Szófiánál, no meg a szörnyű Golicinnál, akit a
Lengyelnek hívott…
A külföldi háborúk okozták a vesztüket. Golicin meg az ő
külföldi háborúi – ő volt, aki barátságba akart keveredni a
lengyelekkel. Egy békeszerződésért viszonzásul ostoba módon
segítséget ígért nekik a törökök, illetve vazallusuk, a krími
kán ellen.
Háború a sztyeppén a tatárok ellen. Sorscsapás volt,
ráadásul drága is. A nagy államférfiak átálltak Péterhez, így
1689-ben Zsófia és kegyence elvesztette a hatalmát: a nőt
zárdába, Golicint pedig száműzetésbe küldték.
Péter tizenhét éves volt. Hivatalosan ugyan még
társuralkodó volt a szerencsétlen Iván mellett, gyakorlatilag
azonban eljött az ő ideje, hogy átvegye az irányítást.
– De hát kormányzás az, amit ő művel? Úgy viselkedik,
mint egy férfi? – kérdezte dühösen Eudokia. – Nem. Úgy
játszadozik, akár egy rossz gyerek, mint ahogy az is.
Egy rövid ideig még reménykedett. Az öreg pátriárka,
miután megszabadult Golicintől, elhatározta, hogy Szent
Oroszországot mindenféle idegen befolyástól megszabadítja.
Azonban meghalt, s kezdetét vette Péter különös uralma.
Az bizonyos, hogy furcsa volt. Miközben egy szűk körű
tanács, melybe anyja, valamint néhány Nariskin tartozott,
nem hivatalos régensségként működött, ez a megtermett
kamasz semmiféle érdeklődést nem tanúsított a birodalom
iránt. Gyakran időzött Preobrazsenszkojében, de ami még
rosszabb: egyre több és több időt töltött a Német negyedben
az idegenek között. Nem sokkal ezután viselkedése
botrányossá vált.
– A német külváros! Hát miféle emberek vannak ott? –
hangzott Eudokia megvető kommentárja. – Nézzék csak meg,
miféle játékokat játszanak azok az eretnekek!
Tagadhatatlan, hogy Péter és barátai – akik közül néhány
a nagyapja lehetett volna – vérlázítóan viselkedtek. Igaz,
hogy a történészek igyekeznek mindezt elkendőzni, s az
eseményeket úgy beállítani, mintha azok egy kamasz tüzes
bohóckodásai, vagy esetleg kiszámított politikai üzenetek
lettek volna, valójában azonban rendkívül nehéz belátni, hogy
miért viselkedtek így.
Az események középpontjában az úgynevezett Bohócok
Zsinata állt – ezt a baráti társaságot, mely egy adott
pillanatban számlálhatott egy tucat, de akár kétszáz tagot is,
néhány orosz mellett többségében külföldiek alkották.
Közéjük tartozott Lefort, a ragyogó svájci kalandor, valamint
egy máskülönben értelmes skót tábornok is, akit Gordonnak
hívtak.
Nem a több napon át tartó ivászatokról volt szó. Ez
tökéletesen orosz szokás volt. Nem is arról, hogy a vendégek –
amennyiben a házigazda nemes vagy kereskedő – összetörik a
ház teljes berendezését. Az oroszok meglehetősen büszkék
voltak Rettegett Ivánhoz hasonló cárjaikra, akik futó
szeszélyből is szabadjára engedték pusztító hajlamaikat. Az
oroszok még azt is meg tudták bocsátani, hogy Pétert, mikor
józan volt, egészen elbűvölték a külföldi tudományok, s még a
matematika, valamint a navigáció alapismereteit is
elsajátította – jóllehet ezek eléggé bogaras tudományok
voltak.
De mit kezdjenek azzal, hogy nyíltan és sértő módon
gúnyt űz a vallásból?
Az idő tájt ugyanis a fiatal cár megalapította a Részeg
Szinódust – a Bohócok és Tréfamesterek Mindent Kigúnyoló,
Mindig Részeg Zsinatát. Egyik ivócimborája – öreg tanára –
lett a herceg-pátriárka, igaz később ezt megváltoztatták
herceg-pápára. Egyházi jelvényekbe öltöztették, ő pedig
kinevezte a Részeg Szinódus bíborosait, püspökeit, apátjait és
egyéb papjait. Ezután a liturgiát gúnyolva züllött és
erkölcstelen áldásokat osztva gyülekezetére a herceg-pápa
Péter irányítása alatt egész éjszakán át tartó részeg
mulatozásra vezette a Bohócok Zsinatát. Ráadásul mindez
nem zárt ajtók mögött folyt a félreeső Német negyedben. A
fiatal cár és barátai Moszkva utcáin randalíroztak, még
nagyböjt idején is, s különös figyelmet szenteltek annak, hogy
az uralmuk alá rendelt emberek minden vallásos érzületét
meggyalázzák. így a nyugati országok követei – akik maguk is
teljes mértékben hozzászoktak a fiatal arisztokraták féktelen
dorbézolásaihoz, vagy az ősi egyetemvárosok diákjai által
elkövetett, s esetenként előre kitervelt botránykeltő akciókhoz
– csakis azt a következtetést tudták levonni, hogy a fiatal cár
nem sok érdeklődést tanúsít a népe iránt, s viselkedése,
bármily eredeti is, csupán közönséges, de nem szórakoztató.
Ez a rendkívüli uralom éveken át folytatódott. Úgy tűnt,
az önfejű fiatalembert senki sem tudja irányítani. Anyja, akár
Eudokia Prokopnak, szerzett neki feleséget, ő azonban alig
látogatta. Aztán anyja meghalt, s Péter furcsa kamaszkora
folytatódott.
Min járt a fiatal cár esze?
Ahogy telt-múlt az idő, Eudokiának úgy tűnt, Pétert –
józan állapotában – csupán két dolog foglalkoztatja. Az egyik
a háború.
– A másik pedig a hajók. Hajók – ennek az embernek
mindene a hajózás! – fejtegette. Mikor Prokop hahotázva
emlékeztette, hogy Oroszország a folyók országa, anyja
dühösen kitört. – Nagyon jól tudod, mire gondolok. Azok az
átkozott hajók tengerre valók. Az oroszoknak soha nem volt
szükségük arra, hogy tengerre szálljanak.
– Nem egészen. Az ősi Rusz tengerre szállt. Áthajóztak a
Fekete-tengeren Konstantinápolyig. Mi is épp ezt tesszük
majd.
– Először a krími kán és a tatárjai, most pedig maga a
török szultán akar majd megtámadni minket – mondta
szárazon Eudokia.
– Pontosan.
Bármilyen minősíthetetlenül is viselkedett Péter, ahhoz
kétség sem fért, hogy már uralkodása kezdetétől fogva
hódításról álmodott. Ezek nagyon is természetes álmok
voltak.
Végül is kik voltak Oroszország hősei? Hát nem Szent
Vlagyimir, Bölcs Jaroszlav és Monomakh, az ősi Kijev
idejéből? Azokban az időkben Rusz állama szabadon
kereskedett a Baltikumtól a meleg Fekete-tengerig
mindenütt. Hát nem ők zúzták szét a déli sztyeppék törzseit?
Nem az ősi Rusz alapított településeket a Don torkolatánál, a
régi Tmutarakanyban? Hát nem volt-e rusz kolónia még
Konstantinápoly birodalmi fővárosában is? Oroszország
manapság csak egy nyomorúságos gyarmattal bír, egy
talpalatnyi földdel a Balti-tenger fagyos északi végén,
miközben a Baltikum gazdag kikötővárosai még mindig a
svédek és a németek kezén vannak. Délen a Don torkolatát,
az Oroszország szomszédságában lévő török kikötő, Azov
védte, a török flotta pedig teljesen ellenőrzése alatt tartotta a
Fekete-tengert. Végezetül pedig, mind közül a legsértőbb az
volt, hogy évszázadokkal azután, hogy a moszkvai
fejedelemség levetette a tatár igát, a krími tatár kán újabb
hatalmas rablóhordákat küldött a sztyeppén át, ezrével
rabolva el a szlávokat Ukrajna falvaiból a Közel-Kelet
rabszolgapiacaira hajtva őket. Még ahhoz is volt mersze, hogy
sarcot követeljen a cártól; s annak ellenére, hogy követelését
visszautasították, az orosz kormány – megalázó módon – bölcs
dolognak tartotta, hogy néhány szép ajándékot küldjön a
kánnak.
Egyáltalán nem volt meglepő hát, hogy Péter, akár
Rettegett Iván, ki akart törni északi és déli irányban.
Hajók: ez volt a megoldás. A fiatal Péter felfedezte a
hajókat – az igazi hajókat – a Német negyedben lakó
idegeneknél. Ő maga is épített hajót. Látta fent északon a
nagy csónakokat, melyek a távoli Arhangelszkbe mentek,
vagy a Balti-tengeren hajóztak.
Erre volt szüksége – egy flottára, mellyel lehajózhat a
hatalmas Don hátán, át Azovon egészen a meleg Fekete-
tengerig. Először gályákat építenek a Donra, aztán igazi
hajókat a tengerre.
Érdekes módon, ha Prokop Bobrov lelkesedett az új
kalandért, az apjára ez legalább ennyire igaz volt. Bár a
hadjáratban nem volt rá szükség, a hatvanöt éves egykori
tiszt visszanyerte az életkedvét. A fiatal cárnak faanyagra
lesz szüksége a hajóihoz. Mindenekfelett pedig kőris kell majd
az árbocokhoz.
– Szereztek valamennyit Tulából, de a mi birtokainkon
rengeteg van belőle – jelentette ki boldogan, s azonnal
megajándékozta a cárt egy fával.
1696-ban, mikor megjött Azov elestének híre,
örömmámorban úszott.
– Érzed? – üvöltötte Eudokiának. – Én érzem. Érzem,
ahogy meleg szél fúj északi erdeimbe, meleg déli szél.
Azov ostrománál még egy fejlemény történt: Iván, Péter
fogyatékos féltestvére meghalt. Ez még önmagában nem lett
volna fontos esemény, viszont azt jelentette, hogy a
huszonnégy éves Péter cár diadalmas moszkvai visszatérése
után egyedül ül a trónon.
– Lehet, hogy vadember – biztosította a feleségét Nyikita
–, de nagy dolgoknak nézünk elébe.
Ami ezután következett, attól azonban még ő is elképedt:
Péter diadalmenetben vonult be Moszkvába.
Egy napfényes októberi napon történt 1696-ban. A
Moszkva folyó fölé római mintára diadalívet emeltek,
melynek mindkét oldalán egy-egy hatalmas szobor – Mars és
Herkules – emelkedett. Alattuk a megláncolt török pasa
bábuja.
A menetet Péter páncélba öltözött tanára vezette – aki
egykor a kétes hírű Részeg Szinódus herceg-pápáját játszotta.
Utána aranyozott hintón a svájci Lefort következett. Aztán
sok másik hintó. Utánuk egy kétkerekű kordén azokat az
árulókat hozták, akik ostoba módon segítettek a törököknek
az ostrom alatt. A kínzó- és kivégzőeszközöket mögöttük
hozták.
Végül pedig, a menet több kilométer hosszú utóvédjének
élén jött Péter.
Sokak számára, akiknek eddig nem adatott meg a
szerencse, hogy közelről lássák, lenyűgöző látványt nyújtott.
Olyan teste volt, mint egy atlétának. Egyetlen fekete
lófarokba kötött hajtincse és bajsza volt, akár egy kozáknak, s
ragyogó, átható pillantású szeme. Két méter magas volt.
Ez a fiatal óriás azonban nem orosz ruhát viselt. Német
egyenruha volt rajta, fekete kabát és hatalmas,
háromszögletű kalap, melybe egy hosszú, fehér tollat tűzött
hetykén.
És egyetlen pap sem volt a láthatáron.
Nem hoztak ikonokat a menet előtt; nem voltak zászlóvivő
papok. A pátriárka nem mondott üdvözlőbeszédet; a
templomokban nem zúgtak a harangok. Egy római cézár
érkezett német uniformisban; pogány menet vonult be Szent
Oroszország fővárosába.
– Még a rómaiaknak is voltak isteneik – mormogta
Nyikita. – Még Dzsingisz kán, bármilyen pogány volt, még ő
sem nézte le az egyházat. – Ahogy a menetet nézte, látni vélte
az új, kíméletlen napot, amely minden árnyékot elűz.
Eudokia dühös megvetéssel nézte.
– Már akkor megmondtam, hogy természetellenes, amit
művel, mikor az anyja halálos ágyánál sem maradt ott. Magát
a gonoszt látom benne.
Ez a rettenet azonban semmi sem volt ahhoz képest, ami
ezután következett.
1698-ban ugyanis Péter megint csak olyasmit tett, amit
soha eddig egyetlen orosz uralkodó sem.
Külföldre utazott. Prokopot is magával vitte.
Míg távol voltak, Eudokia szinte alig utazott Moszkvába.
Az a hely gyűlöletessé vált számára. Idejének nagy részét
inkább egyedül töltötte Ruszkában, ahol nagy sétákat tett
Silas és Dániel társaságában.
Péter és a fia azonban hamarosan visszatértek.
Moszkvában pedig elszabadult a pokol.
1700
Ezután jött a csapás.
Régi Oroszországnak vége lett.
A népesség nagy része ezt kataklizmaként élte meg,
mintha a mennybolt szakadt volna le. Ebből a szörnyűséges
jelből Dániel már tudta, ahogy azt régóta sejtette, valóban a
világvége következik. Maga köré gyűjtve Eudokiát, Arinát és
a kis Marjuskát, komolyan azt mondta nekik: „Elkezdődött az
Apokalipszis. Az Antikrisztus eljött.”
1703
Andrej örült, hogy újra Moszkvába megy – s öröme csak
fokozódott, amióta kiderítette, hogy régi barátja, Nyikita
Bobrov még mindig életben van.
És ha minden igaz, még mindig gazdag, akárcsak én –
gondolta vigyorogva.
Jó volt hozzám az élet – állapította meg Andrej. Történtek
tragédiák: elvesztette három gyermekét és az első feleségét.
Második házassága azonban boldog volt, született újabb
három gyermeke, köztük legnagyobb öröme a fia, Pavlo.
Micsoda jóképű, bátor fiúcska – igazi kozák!
Ami a birtokait illeti – tekintélyesnek számítottak.
– Ami azért van – szokta megjegyezni ravaszul –, mert jó
orosz vagyok.
Bogdan napjai, illetve a moszkvai fejedelemség és Ukrajna
egyesülése óta átvészeltek néhány rettenetes időszakot, míg a
lengyelek és az oroszok küzdöttek értük, illetve a kozák
érdekcsoportok egymás ellen – ezt az időszakot általában az
Összeomlás néven emlegették.
Ez azonban véget ért. Oroszország és Lengyelország
számos vita után végül aláírta az „örökbékét” (a vecsnij mirt)
kinyilvánító okmányt. Lengyelország megtartotta a
Dnyepertől nyugatra fekvő földeket – kivéve az ősi Kijev
városát –, Oroszországé a Balpart néven ismert keleti terület
lett. Ebben az időben a kijevi ortodox egyház végül a
moszkvai, nem pedig a konstantinápolyi pátriárka mellett
tette le a voksát. Ezzel kapcsolatban volt némi zúgolódás,
lévén az ukránok még mindig sokkal műveltebbnek tartották
magukat a moszkvaiaknál – de megtették.
Szintén ez idő tájt történt, hogy az oroszok találtak egy új
és minden szempontból megfelelő hetmant, hogy a Balpartot
irányítsa. Csiszolt modorú, művelt nemesembcr volt, aki
valaha a lengyel királyt is szolgálta. Neve kis híján olyan
ismertté vált, mint Bogdáné Ukrajnában. Ügy hívták: Iván
Mazeppa.
Nagyon egyszerű célt tűzött ki maga elé: Oroszország
számára kormányozhatóvá akarta tenni a vidéket;
megerősíteni a kozák kisnemes-réteget; a szegény kozákokat
és parasztokat hagyni úgy, ahogy eddig voltak; és –
természetesen – meg akart gazdagodni. Ez a politika
gyűlöletessé tette az egyszerű emberek szemében, viszont
működött.
Iván Mazeppa teljesítménye a feudalizmus legszebb
napjait idézte: harminc év alatt sikerült neki közel húszezer
birtokot összegyűjtenie. Hűséges hivatalnokainak is
adományozott birtokokat, s ilyen hivatalnok volt Andrej,
illetve a fia is. „Mazeppának hála, tíz birtokunk van – szokta
mondogatni fiának Andrej. – És nézd csak meg, milyen
okosan sikerült összebarátkoznia a fiatal Péter cárral.”
Teljesen igaza volt. Mazeppának valóban sikerült igen szoros
és nagyon jövedelmező barátságot kiépítenie az új cárral, aki
jobban bízott benne, mint udvaroncai többségében.
És, Istennek hála, a fiatal Pavlo Mazeppa kegyében állt.
De ami még jobb, hogy első hadjáratán is mellette küzdött,
amikor a kozákok segítettek Azov bevételében. Pavlo még
csak tizenhét éves volt, de máris felhívta magára Péter
figyelmét. Ki tudja, milyen pályafutás vár még rá! Még
hetman is lehet.
Sötét, jóképű, huszonöt éves legény volt, kicsit
alacsonyabb, mint Andrej, ám rettentő erejű. Az előző
hónapban eltörte a karját, ezért hazament meglátogatni a
szüleit, amíg a karja rendbe nem jött. S jóllehet, az első
időkben a fiatal Pavlo dühöngött, hogy tétlenkednie kell,
Andrej egy nap váratlanul azzal fordult hozzá:
– Fiam, azt hiszem, ez még jó lehetőség lehet számodra.
Kétségtelenül izgalmas idők voltak ezek. Oroszország
megkezdte nagy háborúját a Baltikumban a svédek ellen. XII.
Károly, az ország fiatal, vakmerő királya még mindig biztos
volt abban, hogy megverheti az úgy ahogy kiképzett
oroszokat, ezért nyugodtan megtámadta Lengyelországot is.
Egy jó kozák számára ez egy dolgot jelentett – lehetőséget a
harcra és a meggazdagodásra.
– A cárnak szüksége van jó emberekre az északi
hadjárathoz. Mazeppa pedig engedélyt kér, hogy visszavegyen
némi földet a lengyelektől – mondta Pavlo az apjának.
– Semmiképp sem bírok itt tétlenül várakozni.
– Több módja is van ám az előrejutásnak, mint a harc –
emlékeztette fiát az öreg Andrej. – Nézd meg Mazeppát.
Ennél jobb alkalmat el sem lehetett képzelni ahhoz, hogy
Pavlo Moszkvába menjen, és beajánlja magát Péter cárnál.
Mindent alaposan kidolgoztak: maga Mazeppa adott
ajánlólevet Péterhez; Andrej pedig felfedezte, hogy régi
barátjának, Nyikita Bobrovnak is van egy fia, aki igen közel
áll a cárhoz. Ezért aztán szárnyaló reményekkel lovagolt
északra, Oroszország felé. A fiatal cárról egyébként nem
tudott túl sokat. A szegény kozákok gyűlölték. Tisztelték déli
hódításaiért és azért, mert a krími tatároknak való
sarcfizetést véglegesen beszüntette. A vallással kapcsolatos
nézetei miatt viszont gyűlölték – sokan máris raszkolnyikok
lettek és irtóztak az új északi háborútól. Az ő vad és
fegyelmezetlen harcmodoruk tökéletesen hatástalan volt a
svéd király kiképzett gyalogságával szemben. Máris hatalmas
veszteségeik voltak. „Az angol és német tisztek
ágyútölteléknek használnak minket”, mondták, és igazuk
volt. Andrejt azonban ez most a legkevésbé sem
foglalkoztatta. Kozák földbirtokosként teljesen különbözött a
szegény harcoló parasztoktól.
Tavasszal indult Kijevből. Egyre melegebb lett az idő, a
jégtakarótól megszabadult folyók újra szabadon hömpölyögtek
új medreikben. A tavaszi áradások során ugyanis minden
folyó akkora mennyiségű faágat, jégtáblát és mindenféle
törmeléket sodort magával, hogy ezek egész komoly
mértékben átalakították a medret. Egy helyütt beomlott a
part; amott a hordalék újat épített; vízbe dőlt fák új
csatornába terelték a folyót, a rét helyén mocsár keletkezett.
A folyó minden évben ugyanaz volt, mégis mindig más.
Akárcsak én – gondolta Andrej –, fél évszázaddal ezelőtt
ugyanezt az utat tettem meg: ugyanaz az út, mégis más, s
most a fiam is velem van.
Egészségesnek érezte magát, egy halk belső hang mégis
azt súgta neki, hogy ezután nem vár rá több hosszú utazás.
Erős volt, de mégiscsak hetvenöt éves. Volt hát valami
nosztalgikus abban, ahogy utolsó moszkvai látogatására
készült.
Mennyi emlék bukkant fel benne lovaglás közben:
fiatalságának emlékei, az Ökör, Marjuska.
Arcok – gondolta –, melyeket soha többé nem látok újra,
legalábbis az életfolyó-nak ezen a partján.
1710
Borús, csípős, nyirkos tavaszi nap.
A jég későn kezdte meg a rianást Szentpéterváron. A
jégtáblák néha hangos, puskalövéshez hasonló durranással
töredeztek szét. A következő években olyan zord tavaszok
jöttek, melyeket szinte észre se lehetett venni. Majd itt, ezen
az északi szélességi fokon meleg, poros nyár következett,
melyben a nappalok olyan hosszúra nyúltak, hogy az a három
óra, melyet éjszakának neveztek, az is inkább szürkület volt,
s a horizonton ott táncolt az északi fény.
Minden a masszív, zordon Péter-Pál erőddel kezdődött.
Aztán Péter irányításával egy város kezdett megjelenni.
A mocsárra építették. Több száz holdnyi erdői kivágtak, s
a fatörzseke, beledöngölték az iszapba. Csatornákat ástak. Az
egész szinte olyan volt, mintha Péter ezen a kietlen vidéken
egy új és felesleges Amszterdamot akart volna építtetni.
Hollandia gazdag lecsapolt földjei helyett Itt azonban nem
terméken, földek, hanem gyenge, jeges mocsárvilág húzódott;
nem volt legelő a jószágnak, volt viszont vadon ahonnét az
élelmet kutató farkasok még a városba is bementek.
Erre a helyre hozták három évvel ezelőtt Marjuskát.
Gyűlölte.
Miért akar Péter új várost építeni ide? Mi hajtja őt, hogy
saját fővárost alapítson?
Minden valószínűség szerint, ha az északi háborúk
sikeresebbek lettek volna, Oroszország fővárosa a nagy balti
kikötők egyike lett volna – azon területek valamelyikén,
melyeket ma Litvániának, Észtországnak és Lettországnak
hívnak.
Az északi háborúk azonban lassúak és körülményesek
voltak, Péter pedig, szokás szerint, sietett.
Ezért aztán minden tanács ellenére ő ragaszkodott hozzá,
hogy ezen a barátságtalan vidéken építkezzen.
Kezdettől fogva arra ösztökélte a hozzá közel álló
embereket, hogy vegyenek házat az új városban. 1708-ban
pedig összes rangidős hivatalnokát arra kényszerítette, hogy
itt éljenek. A következő évben egész falvakat költöztetett át
erőszakkal az épülő városba.
Az erőd vastag falai is épültek. Kissé közelebb a
tengerhez, a folyó másik partján emelkedett az Admiralitás –
hatalmas erődítményekkel védett kikötő, középpontjában a
hatalmas, fából épült toronnyal, melyen óriási szélkakas
forgott. A mocsaras parton számos tégla és kőépület
emelkedett: itt egy templom, amott egy palota vagy fürdőház.
Az erődben és másutt is már keményen dolgozott a nagy
svájci-olasz építész, Trezzini. Legnagyobb részt azonban a
város még rönkökből és vesszőfonadékból épült kunyhókból
állt. Sivár volt.
Csupán két probléma volt: a környező mocsaras vidéken
alig lehetett megfelelően kemény épületfát találni; kőbányák
pedig egyáltalán nem voltak. Mindent a többi kikötőből
kellett behajózni – néha több száz kilométerről.
1786
Alekszander Bobrov az asztalánál ült, s az előtte heverő két
papírlapra meredt. Az egyiket ő rajzolta tele mindenféle
alakzatokkal, a másik pedig egy levél volt, melyet csupán fél
órája hozott egy libériás inas. Amint erre a levélre meredt,
zavartan csóválta a fejét: Mi az ördögöt tehetnék?
A Kollégiumon kívül – így nevezték a minisztériumokat –
már sötétedett, mivel decemberben csupán öt és fél órán át
sütött a nap. Az emberek többsége már hazament: az oroszok
rendszerint két órakor ebédeltek, ám Bobrov számára nem
volt szokatlan, hogy ilyen késői időpontban még az irodájában
volt. Szívesen ebédelt a divatos angol negyedben, ahol öt
órakor szeretett étkezni.
A kinti jeges szelet nem hallhatta, mivel – akár az összes
szentpétervári ház esetében – az Akadémia dupla ablakait is
becsukták októberben, s minden rést szorosan eltömítettek.
Bobrov már több hónapja belekezdett élete
legbonyolultabb és legveszélyesebb játszmájába, s most,
mikor a siker egy kéznyújtásnyira volt tőle, alig tudta elhinni
a történteket. Az egyik papírdarab a hitellevele volt, a másik
egy házassági ajánlat. Jobban mondva: felszólítás.
– Biztosan kell lenni valami kiútnak – mormogta.
Az adott pillanatban csak egyvalamire tudott gondolni.
Nagy sóhajtással eltolta maga elől a papírokat, és kiszólt
az előszobába. Azonnal megjelent egy világoskék, sárga
gombos kabátba öltözött, fehér bricseszes, tisztelet-teljes
fiatalember – ilyen volt a szentpétervári
kormányhivatalnokok egyenruhája.
– Szólj az inasnak, hogy kerítse elő a kocsisom. Elmegyek.
– Azonnal, kegyelmes uram. – A fiatalember eltűnt.
Kegyelmes uram. A méltóságnév nem Bobrov ősi
származásának szólt, bármilyen nemesi származása is volt,
hanem annak a ténynek, hogy harmincas éveinek elejére
máris szédítő magasságba jutott – ötödik helyen állt a Nagy
Péter alapította tizennégy fokú rangsorban. Nemességet a
szolgálat alapján lehetett szerezni. Az alacsonyabb rangú
hivatalnokokat csupán méltóságos úrnak szólították; utánuk
következett a kegyelmes, majd a főméltóságú úr. Ha Bobrov
így folytatja ragyogó karrierjét, joggal reménykedhet abban,
hogy eléri a végső és leginkább sóvárgott címet: őfőméltósága.
Alekszander Prokofjevics Bobrov jóképű, az átlagosnál
magasabb férfi volt. Kerek, simára borotvált arca, széles
homloka és melegbarna szeme volt. Telt ajkai, ha mozogtak,
érzékiek voltak, hacsak nem bujkált rajtuk valami enyhe,
ironikus fintor. Haját a kor divatjának megfelelően
rizsporozta, s olyan formába rendezte, mintha paróka lenne,
csupán a fülei mellett hagyott egy-egy göndör tincset, melyet
minden egyes reggel sütővassal készített el. Egyszerű
szabású, testhez álló, térdig érő szalonkabátja angol divat
szerint készült. Hímzett mellényt és kék csíkos fehér bricseszt
hordott. Röviden: a legújabb európai divat szerint öltözködött.
A gondosan elrendezett külső alapján nehéz lett volna
kitalálni, milyen személyiséget takart. Profilból nézve az
arcának volt valami törökös jellege, s feltűnő volt hosszú,
kampós orra: lehet, hogy a kifinomult arcon árnyalatnyi
kegyetlenség érződött? Társaságban azonban, látva azt az
öntudatlan, gyengéd mozdulatot, melyet beszédpartnere felé
tett, lehetetlen volt elhinni, hogy durva is tudna lenni.
Nagy Katalin aranykorában Szentpéterváron nem volt
tökéletesebb szerencsejátékos Alekszander Prokofjevics
Bobrovnál. Ő nem pénzben játszott. Igaz, hogy gyakran
lehetett látni a legjobb házak kártyaasztalainál, ahol azonban
csak szolid tételekben játszott. „Csak bolondok vagy
szélhámosok teszik fel a sorsukat kártyára” – nyilatkozta
gyakran; ő egyik sem volt. Bobrovot sokkal nagyobb és
titkosabb játszmák érdekelték: ő a hatalomért játszott. Talán
még ennél is többért. „Alekszander – ahogy egyszer egy
szellemes ismerőse megjegyezte – Istennel kártyázik.” És ez
idáig még nyert.
Meg is dolgozott a sikerért. Könnyen lehetett volna belőle
is olyan senki, mint kora vidéki nemeseiből. Gyerekkorában,
mely az egyik Tula környéki birtokukon telt, nevelése
majdhogynem kimerült abban, hogy ortodox
zsoltároskönyveket olvasott, illetve a szolgálóktól orosz
meséket és énekeket tanult. így is folytathatta volna, ha
váratlanul nem köszönt rá a szerencse. Tízéves korában apja
egyik barátja, aki szemmel láthatóan megkedvelte őt, merő
hóbortból meghívta Moszkvába, ahol a saját gyermekeinek
nevelője foglalkozott a kis Bobrowal is. Ez volt a fordulópont –
többre nem is volt szüksége.
„Ettől fogva – emlékezett vissza büszkén – mindent
magam értem el.” Úgy dolgozott, akár egy megszállott,
tanárait is bámulatba ejtve elszántságával. Annak ellenére,
hogy még csak kisfiú volt, beajánlatta magát a moszkvai
egyetem és más intézmények befolyásos embereihez. A
szentpétervári udvarban valamiképp beválasztották az
apródok elitcsapatába; s miközben a többi fiatalember
kártyázott, ivott és szeretkezett, ő keményebben tanult, mint
valaha, s minden diadal betetőzéseként egyike lett a
maréknyi kiválasztott fiatalnak, kiket a nagy német
egyetemre, Lipcsébe küldtek. Amit egyesek könnyed
fensőbbségnek hittek, az valami egészen más volt.
– A fiatalságommal fizettem érte – szokta mondani.
S mi hajtotta előre? A becsvágy: minden sikerét a
becsvágyának köszönhette, ez azonban könyörtelen mester.
Előrehajt, ha azonban megtorpansz, ha akadályba ütközöl,
akkor a nyakadba pattan, mint valami démon, s először
gyalázkodva visít, majd olyan súllyal nehezedik rád, akár egy
hegy, és kipréseli belőled az életet. Alekszander
Bobrovnak azonban különösképp egyfajta egyszerűséget is
adott. Bármit is tett, bármilyen fondorlatosan is keverte a
kártyát, mindenben egyetlen titkos elképzelés vezérelte.
Mire is vágyott pontosan? Akár a becsvágyó emberek
többsége, ezt Bobrov sem tudta igazán. Vágyának nem volt
neve. Talán az egész világ, talán a mennyország, talán – és ez
a legvalószínűbb – mindkettő. Sőt, egy nap az emberiség
jótevőjévé szeretett volna válni.
Azon a decemberi délutánon azonban sokkal sürgetőbb
kérdések jártak a fejében, amint újra rápillantott a telerajzolt
papírlapra. Régóta tudta, hogy bajban van, de próbálta
elodázni a számvetést. Most eljött az idő.
Alekszander Bobrov ugyanis teljesen tönkrement.
Szerencsésebb volt, mint sokan mások, s ő volt az első, aki
ezt felismerte. A generációk alatt elaprózódó vagyon ellenére
apja három birtokot hagyott rá: egyet Tula közelében; egy
másikat a gazdag délvidéken, az Oka mellett; egyet pedig
Ruszkában, Vlagyimirtól délre. Két másik birtokban is volt
résztulajdona. Összességében Alekszander ötszáz lelket
mondhatott a magáénak – ha a felnőtt férfi jobbágyokat
számoljuk. Nem számított nagy vagyonnak akkoriban, amikor
a népesség ilyen mértékben szaporodott, de még mindig
tisztes jövedelmet adott.
– Az ismerőseim fele adósságokba verte magát –
mondogatta gyakorta vidáman. Ebben sok igazság volt, a
szegény és gazdag nemeseket tekintve egyaránt. A hatalom
nagyon megértőnek tűnt: még egy különleges bankot is
felállítottak, mely kedvező kamatra adott kölcsönt –
természetesen csakis nemeseknek. S mivel a nemesek
vagyonát a földjeiken élő lelkekben mérték, a jelzálogot sem
rubelben, hanem lelkekben számolták ki. Istennek hála éppen
abban az évben emelték a határt húszról negyven rubelre
lelkenként. Az utóbbi néhány hónapban ez tartotta a
felszínen. Mostanra azonban a tulai birtokot már el kellett
adnia, a maradék háromszáz lelket jelzálog terhelte, ő pedig
Isten tudja, hány kereskedőnek tartozott.
Az utolsó csapás aznap reggel érte, amikor
főudvarmestere pénzt kért tőle, hogy élelmiszert vegyen a
piacról, s Bobrov rájött, hogy egy vasa sincs. Szólt a fickónak,
hogy vegyen a saját pénzéből, majd elment a bankjába. Nagy
megdöbbenésére a bank megtagadta tőle a további kölcsönt.
Ez igazán méltánytalan dolog volt! Mikor beért a hivatalába,
kényszerítette magát, hogy elkészítse a számlát, s
borzalommal fedezte fel, hogy a tartozása sokkal nagyobb,
mint a jövedelme! Kétség nem fért hozzá: csődbe ment. A
játéknak vége.
– Ez baj – sóhajtotta –, többé nem játszhatok így az
élettel.
Újra a levélhez fordult. A menekülés útja: a házasság a
német leánnyal. Miképp tudna kibújni ebből?
Egyszer, sok-sok éve már megházasodott. Az esküvő után
alig egy évvel felesége gyermekszülés közben meghalt, s ez
összetörte a szívét. Ez azonban réges-rég volt, ő pedig nem
nősült meg újra. Inkább vonzó szeretőt tartott. A német lány
valójában csak egyike volt számos ötletszerű udvarlásának,
melyekbe az elmúlt évben kezdett bele, csupán a biztonság
kedvéért. A lány családja a balti nemesség körébe tartozott –
az ősi teuton lovagok leszármazottjai voltak azok közé, akik
Nagy Péter szolgálatába álltak, mikor az elfoglalta ősi balti
földjeiket. Tizenöt éves volt, s az volt vele a baj, hogy
végzetesen beleszeretett a férfiba – emiatt igazán hálásnak
kellett volna lennie, lévén, hogy egyetlen örököse volt a család
vagyonának. Tatjánának hívták.
Az ártatlan lány egész évben sürgette az apját, hogy
intézze el az ügyet. Ahogy teltek a hetek, hónapok, maga
Bobrov is egyre bizonytalanabb lett pénzügyi helyzetét
illetően, ezért ő is egyre inkább arra kényszerült, hogy
elkötelezze magát. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
elterveztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy
elveszítsem ezt a lányt. Valójában egyre jobban tartott attól,
hogy a lány apja rájön az igazságra felhalmozott adósságával
kapcsolatban, s visszamondja az egészet. Akkor aztán
semmim sem lesz – sóhajtotta. Egyre csak húzta az időt,
mígnem megjött a lány meghökkentő levele.
Meglehetősen nyíltan fogalmazott. Bobrov már három
hete kerülte őt, ahogy arra Tatjána is rámutatott. Az apja
újabb jelölteken töri a fejét. A levél ezekkel a határozott
sorokkal ért véget:
1792
Nincs különösebb vagy varázslatosabb időszak Szentpétervár
városában, mint a nyár közepe. Fehér éjszakáknak is nevezik
ezt az időszakot.
Ezen az északi vidéken a nyári napéjegyenlőség
környékén ugyanis a nap nem adja át helyét a sötétségnek.
Ehelyett a napos órák száma egyre tovább nő, a nappal be.
lenyúlik az éjszakába és még azon is túl, mígnem hajnalban
mintegy félórányi időre a halvány, pislákoló szürkületbe
fordul. Varázslatos időszak. Megváltozik a légkör, a világ
irreálissá válik. Az épületek szürke árnyékoknak tűnnek, a
vizek hátán opálos fény dereng, a messzi horizontot pedig a
szürkületi derengésben az északi-sarki fény villanásai
pettyezik.
A fehér éjszakák ideje: a feszültség ideje. Egész biztos,
hogy volt valami veszélyes mágnesesség a levegőben, amely
Alekszander Bobrovot rávette, hogy ilyen teljes esztelenségre
valló tetteket elkövessen. Más magyarázata nem lehet a
dolgoknak.
Azon a nyáron ugyanis a világ teljesen megváltozott.
Olyan volt, mintha valamiféle óriási égiháború készülne
kitörni. Ki tudja, milyen monarchiák dőlnek össze, milyen
társadalmak tűnnek el a káoszban? Szentpéterváron naponta
várták a nyugatról érkező híreket, ahonnét – mindössze
három nyárral ezelőtt, a párizsi Bastille bevételével – ez a
korszakalkotó kataklizma útjára indult.
A francia forradalom. A francia király felesége, Marie-
Antoinette királynő, valamint gyermekeik gyakorlatilag
rabok voltak. Ki tudja, hogy a forradalmárok – azok a
jakobinusok – mit lépnek legközelebb? Európa királyságait
meggyalázták. Ausztria és: Poroszország máris harcban állt
ezzel az új, bomlasztó forradalmi erővel. Anglia is harcra
készen állt. És senkit sem ráztak meg jobban ezek az
események, mint Katalint, Oroszország felvilágosult cárnőjét.
A szabadság és a felvilágosodás alapelvei szép dolgok voltak –
ragyogó elméletek. A forradalom és a csőcselék uralma
azonban valami egészen más volt. „Emlékezzünk csak
Pugacsevre!” Évekkel ezelőtt a cárnő zúzta szét annak a
makacs kozáknak meg a parasztjainak a lázadását; s nem
hagyja, hogy egy újabb parasztfelkelés kitörjön.
Nem csoda, hogy a cárnőtől lefelé az orosz felvilágosult
gondolkodók a felvilágosodás ezen eredményeit rettegve
fogadták, s úgy érezték: „Túl messzire mentek, túl gyorsan.”
Reformok helyett csupán káoszt láttak. „Ezek a jakobinusok
mindnyájunkat elárultak.”
S ha a francia forradalmárok hittek abban, hogy egy új
tavasz ébredésének tanúi, a messzi szentpétervári udvarban
úgy látták, hogy az aranykor véget ért – mintha Katalin
nyara túlságosan is messze belenyúlt volna az őszbe, s
váratlanul érte őket ez a zord és kegyetlen szél, amely
végigsöpört a világon; leveleik hirtelen hullani kezdtek, s
feltárták a csupasz erdőket a könyörtelen tél előtt.
A cárnő magányos volt. Változtak körülötte az arcok.
Mindenekfelett pedig elvesztette egyetlen igaz barátját,
gáláns, öreg harcostársát, a nagy Potyemkint.
Micsoda hűséges barát volt. A Krímet kapta tőle. Csupán
két évvel a forradalom előtt, az európai nagyhatalmak
lenyűgözött nagyköveteivel együtt őt is elvitte a herceg arra a
csodálatos utazásra a Fekete-tenger mellé. Az utat, ahol
elhaladtak, szinte szó szerint virággal borították. Még csinos,
díszletszerű falvakat is építettek az út mentén – a híres
Potyemkin-falvakat, hogy elbűvöljék az utazókat. A falvak
ugyan csak szemfényvesztésből épültek, az új birodalom
azonban nem: az valóban gazdag volt. így végül orosz
uralkodó érkezett, hogy elfoglalja a krími kán mesés palotáját
Bahcsiszerájban, hogy itt fogadja a tatárok hűbéresküjét.
Aztán Potyemkin és Katalin számára egyaránt véget ért
hosszú, kései nyaruk. Hideg szelek kezdtek fújni; jött a
francia forradalom; már nem tudták elnyerni a végső, ragyogó
díjat: Konstantinápolyt; s mindkettejük számára sajnálatos
módon – ahogy azt Bobrov előre látta – Katalin fiatal
szeretője hűtlennek bizonyult, s ezúttal Potyemkin
ellenségeinek sikerült saját pártfogoltjukat, egy hiú
fiatalembert bejuttatni Katalin ágyába. Potyemkin számára
ezzel véget ért a játék, s ezt valószínűleg ő is tudta.
Szentpétervárra jött, s a cárnő tiszteletére olyan gigantikus
fogadást rendezett, melyet a főváros még soha nem látott,
majd még egyszer, mély depresszióban elutazott délre. Egy
éven belül meghalt.
A cárnő magányos volt. Mi maradt neki? Egy fiatal, hiú
szerető – legalább nem egyedül feküdt az ágyában. Egy fiú,
aki meggyűlölte az anyját, s aki egyre inkább olyan lett, mint
valami kései, lehetetlen férj. Két unoka, akit az ő utasításai
alapján neveltek, s akikért rajongott. No meg a birodalom.
Megőrzi és megerősíti az unokái számára. Mint minden
dolgát, ezt is alaposan végezte.
Mennyire megváltozott Szentpétervár! A francia kiment a
divatból: még a francia ruhákra is görbe szemmel néztek. Az
újságok a lehető legkevesebbet írtak a rettentő francia
mételyről. „Istennek hála – mondták a bölcs emberek –, hogy
a parasztjaink nem tudnak olvasni.” Szigorúan tilos volt
nyilvános vitát folytatni a forradalomról, a köztársasági
témájú könyveket elégették, a színdarabokat betiltották.
Minden, ami történt, a filozófusoknak köszönhető, ezt még a
felvilágosult embereknek is el kellett ismerni. Ha másokkal
szigorú volt Katalin, úgy szigorú volt magával is; a cárnő
szomorúan megparancsolta, hogy vigyék ki öreg barátja,
Voltaire összes mellszobrát a szobáiból, s összeszedte minden
erejét, hogy szembenézzen ezzel az új, szürke világgal.
És ki ítélhetné el őt azért, hogy keserűséggel eltelve
támadt azokra, akik miatt fenyegetve érezte az állam
stabilitását ezekben a veszélyes időkben? Mikor a radikális
Radiscsev elég ostoba volt ahhoz, hogy kiadjon egy könyvet –
egy ilyen pillanatban! –, amely nyíltan felveti a
jobbágyfelszabadítást, a cárnő olyan dühös lett, hogy már az
is kész csoda, hogy a szerzőt csupán Szibériába küldte. És
miben sántikálnak ezek a szabadkőművesek? Lehet, hogy
összejátszanak a fiával? Lehet, hogy ők is egyféle
jakobinusok? Úgy tűnt neki, hogy nem, mégis elrendelte, hogy
a professzort faggassák ki óvatosan ez ügyben. „Oroszország –
ezt egyértelművé tette – hűséget vár el.”
1796
Milyen lassan, milyen nyugodtan teltek az évek.
Hallgatta a harangot, amint imára szólítja a
szerzeteseket, s a harangnak köszönhetően mindig tudta azt
is, hogy hány óra van. Néha úgy érezte, a kolostor félig üres:
egy nap, elképzelte, csendre fog ébredni – amely arról
árulkodik, hogy a maradék szerzetes is elment, s itt hagyták
őt egyedül a cellájában különös rabtársával.
Cellája meglehetősen tágas volt, falait fehérre meszelték,
magas, rácsos ablaka volt. Egy kis ugrással elérhette a
rácsokat, s felhúzódzkodva rálátott a kolostor falának
tetejére, illetve az egyik saroktoronyra, melyet szintén fehérre
festettek. Láthatta tehát a külvilágot, de legalábbis az eget.
Könyveket tarthatott magánál, íróeszközöket azonban
nem. Az egyik szerzetestől zsoltároskönyvet kapott. Havonta
egyszer meglátogathatta Tatjána, aki ideje nagy részét
Ruszkában töltötte. Látogatásaira általában elhozta a
gyerekeket is. Ha remete szeretnék lenni, lassan elégedett
lehetnék magammal – gondolta Alekszander.
Az évek csendben – mondhatni már-már gondtalanul –
teltek, egy bizonyos gondolat azonban éjjel-nappal kísértette,
még álmában is.
Milyen különös érzés olyan közel és mégis távol lenni
egyik birtokától. A hely nem sokat változott a régi időkhöz
képest – mégis más volt. A kolostor biztos, hogy csak árnyéka
már egykori önmagának. Mikor még gyerekként elhozták ide,
a szerzetesek földjei egészen az Iszapos Vidékig nyúltak.
Amióta azonban Katalin elvette az egyházi földeket, a
parasztok, akik a kolostornak dolgoztak, most állami
tulajdonba kerültek. A kolostor megszűnt helyi földbirtokos
hatalom lenni, mindössze vallási célú épületek meglehetősen
elhagyatott csoportja maradt belőle az állami tulajdonú föld
közepén. Fiatalemberként üdvözölte ezt a változást. Az
egyház maradjon csak a vallásnál, mondta. Most azonban,
még innen, cellájába zárva is úgy érezte: a hely atmoszférája
megváltozott – és nem volt benne biztos, hogy ez jó. A régi
Oroszország egy darabja eltűnt a vidékről; a kolostor kiürült,
csupán az üres váza maradt meg.
Azelőtt a kolostor soha nem volt börtön – tűnődött
Alekszander. Húsz éve azonban Katalin elhatározta, hogy a
kis ruszkai kolostor megfelelő hely a perükre váró rabok
bebörtönzésére, s azóta is erre a célra használták. Manapság
azonban csupán két fogoly raboskodott itt, ugyanabban a
cellában: Alekszander, valamint különös társa.
Vajon véletlennek vagy Katalin rosszmájúságának
köszönheti, hogy egy cellába került ezzel a fickóval?
Valószínűleg az utóbbinak.
Társa nagyon magas, sovány és valamivel öregebb volt
Alekszandernél. Hosszú, bozontos fekete szakálla felett izzó
hév sütött mélyen ülő szeméből. Ezért elég különösnek tűnt,
mikor az első nap kijelentette Alekszandernek, hogy ő –
jóllehet semmiféle fizikai hasonlóság nem volt köztük – nem
más, mint Katalin egykori férje, Péter cár.
Tökéletesen ártalmatlan volt. Katalin egykor biztos
kellemetlennek ítélte és bezáratta ide. Talán el is feledkeztek
róla. Ki volt ő? Alekszander szerint állami jobbágy lehetett
valahonnét északról. A fickó se írni, se olvasni nem tudott.
Leginkább csak ült és lelkesen bámulta a falat: időnként
megszólalt; ilyenkor komoly hangon szent Oroszországról
beszélt, s kikelt a cárnő ellen, akit ateista lotyónak tartott.
Mikor dühöngött, Alekszander nyugodtan bólogatott neki:
– Igen, felség, persze. – Magában, akár a hajdani
trónkövetelőket, őt is Ál-Péternek hívta. Elég békésen
megfértek a cellájukban.
A gondolat, mely naponta megzavarta lelke békéjét,
hónapok alatt öltött alakot. Először valójában még az sem
tudatosult benne, hogy mi zajlik a fejében.
Mikor Tatjána megjött, Alekszandert átvezették egy
másik cellába, ahol zavartalanul beszélgethettek. Élvezte
ezeket a találkozásokat. Tatjána mindig nagyon nyugodt és
meglehetősen gyengéd volt. Ott üldögélt a gyerekekkel, és
elmesélte a világ híreit. Alekszander így szerzett tudomást a
rettenetes francia eseményekről: a jakobinusok kivégezték a
királyt és szegény Marie-Antoinettet. Hallotta, hogy Katalin
és a fia, Pál rosszabb viszonyban vannak egymással, mint
eddig bármikor, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a cárnő
megpróbálja átugorni őt, hogy rögtön az unokáinak adja át a
hatalmat. Hallotta, hogy Lengyelországot végül is teljes
egészében bekebelezték a szomszédjai, így legnagyobb része
gyakorlatilag orosz tartomány lett.
– Az tagadhatatlan – mondta Tatjána –, hogy Katalin
cárnő hatalmas sikereket ért el.
Akárhányszor megérkezett a felesége, Alekszander soha
nem mulasztotta el, hogy pajkos mosollyal megkérdezze:
– No, és mi hír a nagyvárosban?
Közös tréfájuk volt ez, s nem Szentpétervárra vagy akár
Moszkvára, nem is a vidéki központra, Vlagyimirre, hanem
Ruszkára vonatkozott.
A kisváros ugyanis akkoriban már hivatalosan is város
lett. Igaz, most sem számlált ezer lakosnál többet; igaz, hogy
a feléje vezető út csupán poros ösvény volt, ráadásul olyan
hepehupás, hogy alig lehetett használni – valójában a téli
havak megérkeztéig még mindig a folyó volt a legjobb
közlekedési útvonal; amikor azonban Katalin tizenöt évvel
ezelőtt megreformálta a közigazgatást, elhatározták, hogy a
kicsiny, elmaradott település, legalábbis papíron, városi
rangra emelkedik. Tucatjával, talán százával voltak ilyen
városok az orosz birodalomban – pangó kis falvak, melyek az
eljövendő ragyogó világ előhírnökeként grandiózus címeket
viseltek. A hivatalos és a valós világ között feszülő
ellentmondást Alekszander elég szórakoztatónak találta
mostanság.
– Kijavították a kaput a nagyvárosban? – kérdezgette.
Mennyire csodálta Tatjánát! Csodálata hónapról hónapra
nőtt. Az apja építtetett egy szerény faházat az Iszapos Vidék
felett húzódó dombon – aztán soha nem használta. Tatjána
teljesen kicsinosította; személyesen felügyelt a birtok ügyeire,
a gyerekeik egészségesnek tűntek.
– De nem unatkozol ott rettenetesen? – kérdezgette a
férje. – Nem kéne Szentpétervárra vagy Moszkvába
mennetek?
– Egyáltalán nem – válaszolta minden alkalommal. – Ügy
érzem, a vidéki élet nagyon megfelel nekem. – Aztán
fokozatosan, ahogyan a hónapok múltak, lassan kezdett
felderengeni előtte az új jövő. – Eladtam a szentpétervári
házat – közölte vele Tatjána az első év elején. Majd két hónap
múlva: – Remélem nem bánod, Aljosa, de elbocsátottam a
tiszttartót. – Egy év múlva, a gazdag termést követően azt
mondta neki: – Két új szárnyat építtettem a régi házhoz.
Szerintem tetszeni fog neked. – Majd nagy meglepetésére,
mikor egy nap megjegyezte, hogy kiszabadulása után
megpróbál visszafizetni valamennyit az adósságaiból, Tatjána
elmosolyodott, megcsókolta őt és azt mondta: – Nincs
tartozásunk, kedvesem.
– De hát hogyan? Kitől kaptunk pénzt?
– Senkitől, Aljosa. Tudod, a birtok elég jövedelmező. És –
mosolygott fanyarul – vidéken nincsenek komoly kiadásaink.
A férje nem szólt semmit, miután azonban elment,
felsóhajtott:
– Igazság szerint a legjobb dolog, amit a Bobrov családdal
tehettem, az volt, hogy börtönbe kerültem. – Kényelmetlen
gondolat volt, s hamarosan egy másik is követte: Mi
hasznomat veszi a családom, ha valaha kiszabadulok innen?
A német lány magára vállalta az ügyek intézését.
Annak ellenére, hogy szerette és tisztelte a feleségét,
gyakorta elmerengett ezen.
Az álom, mely aznap este meglátogatta, olyan abszurd
volt, hogy nevetnie kellett rajta. Nem álmodta igazán
gyakran: néha hetek, volt, hogy hónapok is elteltek két álom
között. Viszont bármikor jött elő, mindig pontosan
ugyanolyan volt.
A grófnő szerepelt benne. Úgy jelent meg előtte, akár
évekkel ezelőtt azon az éjszakán, halvány, de állhatatos
látomás, amint rámered, ujjával fenyegeti és azt sziszegi felé:
– Voltaire. Voltaire.
Miért zaklatta fel ennyire ez az ostoba álom? Nehéz lett
volna megmondani. Mégis, minden alkalommal, ha ezt
álmodta, alig elviselhető ürességet és levertséget érzett. Saját
kiáltására ébredt, mely még mindig ott visszhangzott a
kolostorban, s a derengő hajnali fényben még az Ál-Péter
rámeredő dühös szemét is megnyugtatónak találta.
Egyszer, miután már három éve volt a cellában, egy
látomás a szokásos módon megjelent előtte, de a grófnő
ahelyett, hogy beszélt volna, csak nézte őt, halk
elégedettséggel; aztán pajkosan, mintha csak valami síron
túlról jövő, sötét tréfában osztoznának a világgal
kapcsolatban, Alekszandernek úgy tűnt, hogy az öregasszony
rákacsint. Soha többet nem jelentkezett az álom ezután.
1795-ben, kicsivel karácsony előtt történt, hogy
Alekszander hallotta, egy szán érkezik a kolostor udvarába;
érkezését hosszú csend követte, majd legnagyobb
meglepetésére kivezették a cellájából és a látogatások
számára fenntartott helyiségbe vitték. Néhány perccel később
egy szőrmebundát és kalapot viselő alakot kísértek be.
Adelaide de Ronville volt.
Vlagyimirben járt látogatóban.
– És tudod – magyarázta kis vállrándítással –, szánnal
nincs olyan messze Ruszkától.
Alekszander elmosolyodott. Mélyen meghatotta, hogy a nő
megtette ezt az utat.
– Hogy jutottál be? Megvesztegetted a szerzeteseket? – Az
asszony bólintott. – És hol fogsz megszállni? El kell menned a
birtokunkra. Nem mehetsz vissza Vlagyimirbe ma éjjel.
– De igen. Várnak rám.
A férfi nem vitatkozott.
– Hadd nézzelek – kérlelte, és lesegítette a kabátját.
Ott állt előtte. Hatvanéves volt. A ráncok az arcán
mélyebbek lettek, bonyolult mintát rajzolva ki; mégis, ahogy
felnézett rá, Alekszandernek úgy tűnt, hogy a vonalak,
jobban, mint valaha, csak kihangsúlyozzák és pontosítják azt,
ami mindig is ott volt. Szájával kis, ironikus grimaszt vágott.
– Öregszem. Mostanra már semmi néznivaló nem maradt
rajtam.
– Ezzel nem értek egyet.
Beszélgettek egy kicsit. Alekszander a grófnő felől
érdeklődött, s megtudta, hogy egészségi állapota már nagyon
törékeny, egyébiránt semmit sem változott. Megbocsátott-e
már neki?
– Természetesen nem. – Saját életéről is kérdezte
Adelaide-et. Van-e új szeretője?
– Talán. Talán nem. Nem számít. – Szokásuk szerint
halkan beszéltek, míg végül jött egy szerzetes, s jelezte
Adelaide-nek, hogy mennie kell. Alekszander, miközben
felsegítette a kabátját, gyengéden a karjához ért.
Órákkal Adelaide távozása után meglepetten vette észre,
hogy reszket; s ebből megértette – nagyobb bizonyossággal,
mint az elmúlt évek során bármikor –, hogy örökre rabja
marad ennek a dolognak, mely életében a legközelebb állt a
szenvedélyhez.
1796 utolsó napján, körülbelül hét héttel Nagy Katalin
cárnő halála után Alekszander Bobrov kiszabadult
börtönéből, miután mindössze négy évet töltött le
büntetéséből. Az új cár, Pál egyik első intézkedése ugyanis az
volt, hogy amnesztiát adott gyűlölt anyja szinte minden
ellenségének. Alekszander közeli birtokára ment.
Három hónap múlva Turova grófnő is meghalt. „Most már
igazán véget ért egy korszak” – mondták az emberek. Óriási
birtokainak zömét Alekszander egyik távoli unokaöccsére
hagyta, negyedrészét pedig Adelaide de Ronville-nek, aki
hamarosan férjhez ment.
A párbaj
1802
Magasan a kék szeptemberi égen, a sápadt nap előtt, időről
időre kis fehér felhők szálltak el a végtelen puszta felett.
A távolodó felhők számtalan formát öltöttek. Az egyik
tátott szájú halat formált, mely átszeli az azúrkék eget; egy
másikból ló és lovasa bontakozott ki; a harmadik talán maga
Baba Jaga volt, a boszorkány.
Keletről jöttek ráérő menetben, elhaladtak az egykori
határváros, Nyizsnij-Novgorod felett, ahol a hatalmas Volga a
lassú Okával találkozik, majd elérték a folyók alkotta
hatalmas orosz R betű hurkát. Nyugat felé Moszkva
következett, majd az ősi rusz városok – Rjazany, Murom,
Szuzdal és a fenséges Vlagyimir. Néhány felhő elszállt a kis
folyócska felett is, mely vékony ezüst szalagként kígyózott az
erdőben egészen Ruszka városáig, valamint a mögötte fekvő
faluig.
Milyen jelentéktelennek látszott a magasból ez a hely:
szerény faházak, a magas folyópartra települt város, mely a
fehér falú kolostorra nézett. Milyen csendes volt minden.
Felért-e a kolostori harangok zúgása a magasan szálló
felhőkig? Biztos, hogy nem. Az ég néma volt, csupán enyhe
szélsuhogás hallatszott. Mit számított ezeknek a felhőknek az
emberek élete, szerelme és sorsa? A hatalmas keleti
pusztákról jöttek, ahol a dolgok természetes rendje – akár a
végtelen égen – megismerhetetlen, messze túllép az emberi
értelem határain.
1812. MÁRCIUS
Micsoda zűrzavaros idők voltak ezek, a háború és béke ezen
esztendei! Ki hitte volna, hogy a francia forradalom tüzéből –
a szabadság, egyenlőség, testvériség tüzéből – ilyen
döbbenetes hódító születik majd, akitől az egész világ reszket?
Napóleon: egyeseknek hős, másoknak szörnyeteg. Vajon
Caesarhoz, sőt Dzsingisz kánhoz hasonlóan az egész világ
fölötti uralomra tört? Valószínűleg. Bár a felvilágosult Sándor
cár – az Angyal, ahogy még mindig hívták – próbálta megóvni
Oroszországot az európai háborúk borzalmaitól, most, 1812
tavaszán úgy tűnt, hogy Napóleon és félelmetes serege
nyugatról megtámadja az országot.
Egész Oroszország reszketett. Az ortodox egyház
kijelentette, hogy Napóleon az Antikrisztus. S ha voltak is a
kisnemesek között olyanok, akik úgy érezték, hogy Sándor
aranykora nem egészen érte el a hozzá fűzött reményeket, s
hogy a várt reformok kevésre és jelentéktelenre sikerültek,
mindez hirtelen elfelejtődött, ahogy az egész birodalom
szalonjaiban „az Angyal” nevét kezdték megmentőként
emlegetni.
Fagyos, borús nap volt, még a tavasz kezdete előtt. A hó
még mindig kemény rétegben borította a földet, a Bobrov
család vidéki házuk szalonjában ülve várta a híreket.
A ház a maga nemében tipikus volt: szűk, kétszintes
faépítmény, mely körülbelül huszonhét méter hosszú. A
falakat zöldre festették; az ablakok fehéren világítottak.
Középen az épület egyszerű, klasszikus stílusú, négy
oszlopból álló oszlopcsarnokkal büszkélkedett, mely tágas
verandául szolgált. Az épület két végéhez Tatjána egy-egy
kicsi, egyszintes szárnyat toldott, melyekben két-két szoba
húzódott meg. A ház az erdős hegyoldal tetején állt, s így a
falut eltakarták a fák, szép kilátás nyílt azonban a folyóra. A
ház mögött különféle melléképületek álltak. Baloldalt egy
fakunyhó, mely-félig a földbe volt süllyesztve; ez volt a
jégtároló, ahová télen a befagyott folyóról behordták a jeget, s
egész nyáron ott tárolták. A ház jobb oldalán volt a fürdőház:
ugyancsak négyszögletes építmény, hatalmas, csupasz
rönkökből. Olyan békésnek tűnt így ez az együttes, hogy bárki
azt gondolta volna, öröktől fogva itt áll. Valójában azonban
semmi nem volt itt Alekszander apjának ténykedése előtt,
amely gyökeres változást hozott a család és a falu életébe.
A vidéki ház fogalma ugyanis még mindig új volt
Oroszországban. A lovagok majorsága vagy a mágnások
kastélyai, melyek olyannyira uralták Angliát és
Franciaországot, sőt keleten egészen Lengyelországig
megtalálhatóak voltak, a régi moszkvai államban teljesen
ismeretlennek számítottak. Ami pedig a reneszánsz vidéki
villáit illeti, melyet a művelt szórakozás céljából építettek –
ezeknek még a gondolata is elképzelhetetlen lett volna.
Egészen a tizenhetedik századig, mikor a Bobrovok
meglátogatták birtokaikat, mindig a fallal körülvett Ruszka
városán belüli házakban szálltak meg. Bár a nagyon szegény
nemesekkel előfordulhatott, hogy a faluban, olyan házban
kellett lakniuk, mely alig különbözött a parasztokétól, csak
Nagy Péter uralkodása után kezdtek a földbirtokosok az
európai földesurakhoz hasonlóan élni.
A földbirtokosok házai majdnem mindig szerények voltak.
Míg az orosz uralkodók és kegyenceik olyan palotákban
laktak, amelyek felvehették a versenyt a német- vagy
franciaországiakkal, a Bobrovhoz hasonló emberek házai
szinte szükségmegoldásnak tűnhettek volna egy angol
úriember szemében. Szerkezetük és méretük valójában sokkal
inkább Amerika újonnan felszabadított gyarmatainak
földbirtokos házaira hasonlított.
Csak egy dolog zavarta meg Bobrovék nyugalmát –
falujuk neve, az Iszapos Vidék. Amikor Ruszkában laktak,
nem számított, amikor azonban a birtokra jöttek lakni,
Alekszander úgy találta, hogy a név egyszerre bántó és
abszurd. Számos új lehetőséggel eljátszott, mielőtt amellett
döntött, amelyet saját családnevéből képzett: Bobrovo.
Bobrovo lett tehát a falu hivatalos elnevezése, bár az idősebb
parasztok még mindig Iszapos Vidékként emlegették.
A szóban forgó napon a várakozás érzése ülte meg a házat.
Moszkva mellett új csapatokat állítottak fel nagy sietve. Az
előző délután Bobrov személyes levelet kapott Vlagyimir
katonai kormányzójától, melyben arra kérte őt, hogy még
szolgáltasson be jobbágyokat katonának. A falubeli parasztok
épp most húztak sorsot, Alekszander pedig hamarosan
megtudja, hogy kikre esett a választás.
Saját második fia, Alekszisz, bár még csak tizenkilenc
éves volt, büszkén szolgált lovastisztként. Minden
alkalommal, amikor valaki a házhoz közeledett, Tatjána az
ajtóhoz rohant abban a reményben, hogy tőle hoznak levelet.
Hazafias izgalom lett úrrá a ház népén.
Mindezen készülődések dacára azonban volt egy nagy
probléma, amely különös aggodalommal töltötte el
Alekszander Bobrovot.
– Én ugyanis nem is annyira Napóleon seregeitől félek –
mondta Tatjánának. – Hanem inkább a saját embereinktől. –
A jobbágyokról volt szó.
Amikor Napóleon nagy, Oroszország elleni hadjáratáról
van szó, sokan elfelejtik, hogy az azt megelőző hónapokban
sok orosz földbirtokos jobban tartott egy belső forradalomtól,
mint a hódítótól. Jó okuk volt rá. A franciák hódító uralkodója
ugyanis egész Európában azt terjesztette, hogy a forradalom
nevében jön felszabadítani az embereket a zsarnokok alól:
sokak számára tehát hős volt. Valójában annak a nagy
haderőnek is, mely 1812-ben Oroszország felé masírozott,
kevesebb, mint a fele volt francia. És ezek közül az európai
zsoldosok közül senki sem harcolt lelkesebben, mint azok,
akik a szerencsétlen Lengyelország felosztásakor az Ausztria
és Poroszország által megkaparintott szomszédos lengyel
területekről származtak. Őket Napóleon valóban
felszabadította. Nem csoda hát, hogy az orosz vezetők attól
féltek, hogy saját alávetett lengyeljeik és elnyomott orosz
jobbágyaik is a felszabadító hadsereg mellé állnak.
– Ő majd bevégzi azt, amit Pugacsovnak nem sikerült, és
igazi forradalmat csinál nekünk – jósolta Bobrov sötéten.
Ha a külvilág tele volt veszéllyel, a szalon, ahol Bobrovék
ültek, a csendes házi béke szigete volt. Volt benne néhány
meglehetősen ormótlan angol bútor, két festmény egy-egy
ősről, valamint néhány sötét tónusú klasszikus tájkép,
melyeket Szentpétervárról hoztak. A szoba nagy
általánosságban azonban a barátságos rendetlenség képét
mutatta.
Alekszander és Tatjána karosszékben ültek. A férfin régi,
kék angolkabát, nyakkendő és selyemharisnya volt; felesége
hosszú, magas derekú rózsaszín ruhát viselt, vállára világos
kendőt borított, kezében hímzést tartott. A tűz közelében
legidősebb fiuk, a huszonkét éves Ilja ült. A fiú anyja kerek
arcát és szőke haját örökölte. Olvasott. Alekszander
véleménye szerint a fiatalembernek most harcban lenne a
helye, akár a testvérének.
– Nincs igazán az ínyemre – morgott Alekszander. – Kövér
és lusta. – Sajnos hagyta, hogy Tatjána elkényeztesse a
gyereket, aki intelligens volt. Alekszander azonban most már
semmit sem tehetett.
Aztán ott volt a kis Szergej. Alekszandert biztos meglepte
volna, ha megtudja, mindig elmosolyodik, mikor a tízéves
kisfiúra néz. Micsoda remek kis fickó volt fekete hajával és
nevető barna szemével – a Bobrov gyerekeknek kék szemük
volt –, és víg kedélyével. Most az ablak mellett üldögélt
húgával, Olgával – mindig elválaszthatatlanok voltak
egymástól –, és vicces képeket rajzolt, hogy megnevettesse a
lányt.
Végül, a gyerekek közelében negyvenes évei elején járó
gömbölyded parasztasszony ült. Ő volt a gyerekek dajkája:
Arina. Néhány perccel ezelőtt fejezte be az egyik mesét –
mesékből kimeríthetetlen készletei voltak –, melyre fél füllel
Alekszander is odafigyelt, s mint mindig, most is
elcsodálkozott a szláv néphagyomány gazdagságán.
A dajka ölében egyéves kislány ült, árvaságra jutott
unokahúga, akit a Bobrovok befogadtak a házba, s akit maga
után Arinának nevezett el.
Meghitt látványt nyújtottak. A szoba közepén álló
asztalon fonott kosár, benne rizs és tojás, pirozski és más
tésztafélék; egy tálcán fahéjas kiflik, egy másikon almás pite.
Kis tálban áfonyaszirup állt, Tatjána ezzel szokta édesíteni a
teáit, de mások részére ott álltak a citromkarikák is.
Alekszander részére egy flaska rum volt odakészítve. Egy kis
asztalon pedig ott állt mind közül a legfontosabb tárgy: a
szamovár.
Ragyogó darab volt. Alekszander vette Moszkvában, s
roppant büszke volt rá, Mintegy hatvan centiméter magas,
ezüstalkotmány volt, alakja leginkább egy görög vázára
emlékeztetett. Faszénnel fűtötték, s állandóan forrt benne a
víz. Tatjána időről időre felkelt, hogy a szamovár csapjából
friss utánpótlást töltsön a teáskannába.
A család tehát nyugodtan várta a külvilágból érkező'
híreket azon a hideg, havas napon.
A kis Szergej, aki kifelé leskelődött az ablakon, ugrott fel
váratlanul:
– Nézd papa, látogatók!
1812. OKTÓBER
Komor szürkéskék ég; sötét fák. Megérkeztek az első
menekültek, aztán a csapatok – mindegyiket néma csend
kísérte. Eldördült egy lövés, aztán miután elhalt a dördülés
visszhangja, a csend még nagyobbnak tűnt, mivel akárhogy
fülelt az ember, semmi nem hallatszott.
Az oroszok küzdöttek; szülőföldjüket védték; a jobbágyok
hűségesek maradtak. De hát nem természetes-e küzdeni,
mikor nemcsak a franciákkal, de régi ellenfeleikkel, a
poroszokkal és a lengyelekkel is szembe találták magukat,
akikkel már az ősi időktől, Alekszander Nyevszkij és
Rettegett Iván korától fogva harcban álltak.
Elsőként egy hatalmas, ám mégsem döntő ütközetről
jöttek hírek: a borogyinói csatáról; majd nem sokkal ez után
arról, hogy Napóleon bevonult Moszkvába. Aztán a tűzről.
Több mint ötven kilométerről is látszott – a hatalmas tűz
és füsttorony három napon át gigászi oszlopként emelkedett a
szeptemberi égre, hogy hirdesse: Moszkva felégette saját
magát, és a hatalmas hódítót megfosztották a zsákmánytól. A
franciák császára még mindig a porrá égett városban lapult.
Mi lesz a következő lépése?
Ruszkában zajlott az élet. Csapatok vonultak át egymás
után, ahogy az orosz hadsereg felkészült, hogy árnyként
kövesse az Oka folyó nagy kanyarulata mentén vonuló
ellenséges sereget. Néhány napja egy teljes gyalogosezred
vonult el. Aztán lovasszázadok.
1817
A fiatal Szergej Bobrov vakmerő tervet eszelt ki – mely
azonban megfelelő időzítéssel működni fog. Két barátja felel,
ha hollétéről kérdezősködnek, egy másik barátja pedig
jelentkezik helyette a névsorolvasásnál. Egy megvesztegetett
iskolaszolga gondoskodik számára lovakról az oda-visszaút
minden állomásánál.
A cár nyári rezidenciáján, Carszkoje Szelóban,
Szentpétervár közelében álló iskola szigorú elitintézmény
volt. A cár nemcsak saját könyvtárát bocsátotta a nagy kék-
fehér Katalin-palota szomszédságában épült tanintézmény
növendékeinek rendelkezésére, de az uralkodócsalád is
gyakran részt vett az istentiszteleteken, melyet a részükre
fenntartott karzatról figyeltek. Alekszander Bobrovnak fel
kellett használnia az összeköttetéseit, hogy bejuttassa ide a
fiatal Szergejt.
Nem lesz egyszerű a tiltott utazás lebonyolítása. Április
volt. A hó olvadásnak indult, a talaj felázott. Az utak
valóságos ingovánnyá változnak. És ha elkapják…
Ágya alól előhúzta a dobozt, melyben személyes iratait
tartotta. Ott volt a levél, melyet előző este kezdett el írni a
szüleinek. És ott volt az a levél is, melyet a kishúga írt, s
melyet három napja csempésztek be hozzá. Nagy, gyerekes
betűkkel írott üzenete rövid és lényegre törő volt.
Kedves Szerjózsa!
Nagyon boldogtalan vagyok. Bárcsak találkozhatnánk!
Olga
1822. JANUÁR
Tatjána körülnézett a kis piactéren. A borús és nyomott
hónapok után most először tiszta volt az ég, és Ruszka körül
mindenütt ragyogóan csillogott a hó. Száva, a jobbágy a
szánja felé tartott. Most tért vissza Moszkvából. Milyen csinos
volt új kabátjában. Az asszony felé fordult, mélyen meghajolt
és mosolygott.
Volt egy közös titkuk.
Ruszka ugyan csendes volt azon a reggelen, számos jel
utalt azonban rá, hogy mostanság nyüzsgőbbé vált itt az élet.
Igaz, hogy a folyóparton ugyanolyan komor és masszív falak
emelkedtek, mint Rettegett Iván idejében; a magas, vészjósló
őrtorony karcsú sátortetejével még mindig ott magasodott az
ég felé; a falakon belül azonban két széles utca futott a piactér
mindkét oldalán, mellettük faházak – és három másik utca
keresztezte őket. A templom mögött most széles fasor vezetett
a központ felé, egyik oldalán három csinos, klasszikus
jegyeket viselő, kőből épült kereskedőház. A fasor végén kis
park, majd ezt elhagyva a régi erődfal következett, melynek
egy részét lebontották, s most aprócska sétány vezetett ott,
melyről gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a környező vidékre.
A falakon túl, távol a folyótól szétszórtan kunyhók és kis
gabonaraktárak alkottak számos utcácskát, melyek vége két
kilométer után lassan beleolvadt a mezőkbe. A teljes népesség
kétezer főre rúghatott. Röviden: noha Katalin rendelete
ellenére sem volt város, Ruszkának mégis sikerült magára
ölteni valami kisvárosi jelleget.
Kedves Száva: milyen közel kerültek egymáshoz az elmúlt
négy év során! Néha olyan magányos volt. Alekszander
megbetegedett, és a betegség megközelíthetetlenné és
szótlanná tette. Szergej a külügyminisztériumban dolgozott,
munkája Moszkvához, illetve Szentpétervárhoz kötötte. Olga
nemrégiben házasodott meg, egy fiatal, jóképű testőrtiszt
vette el, akinek Szmolenszk környékén volt birtoka, így ő is
hiányzott. Alekszisz, aki szintén megnősült, most a nagy
Fekete-tengeri kikötőben, Ogyesszában teljesített szolgálatot.
Az előző hónapban fia született, akit Mihailnak neveztek el.
Tatjána azonban talán csak évek múlva láthatja első
unokáját. Valójában már csak Ilja és én maradtunk –
gondolta szomorúan. Ilja azonban hiába volt otthon, nagy,
nyugodt feje általában valamilyen könyvbe mélyedt;
képtelenség volt vele gyakorlati dolgokról beszélgetni.
Száva és az apja azonban gyakorlatias emberek voltak: ezt
szerette bennük. Jelenleg két kisebb üzemet vezettek
Ruszkában, mindegyik tucatnyi embert foglalkoztatott. Az
egyik gyárban gyapjút, a másikban vásznat szőttek. A két
ember olyan remekül szervezte meg az életét, hogy mindig
volt ráérő idejük. Az elmúlt évben Tatjána rábeszélte a férjét,
hogy engedje le Száva apját a rjazanyi birtokokra vizsgálatot
tartani, aminek eredményeképp ugrásszerűen megnőttek az
innen származó jövedelmek. Tatjána gyakran elment
Ruszkába, hogy megfigyelje a Szuvorinok tevékenységét,
illetve hogy Szávával az üzletről beszélgessen.
Ezek a beszélgetések vezették el őt a nagy felismeréshez,
valamint jelenlegi titkos tervéhez.
Ugyanis Oroszország – jóllehet, a kisnemesek vidéki
kúriáit látva ezt soha senki ki nem találta volna – lassú
változásnak indult; s a változások már Tatjána szűkebb
környezetében is bekövetkeztek.
Oroszország mindig is sokféle természeti kinccsel
rendelkezett. Az északi vadonokban sómezők és prémek,
melyek az ősi Novgorod kereskedőit tették gazdaggá; a meleg
Ukrajnában a csodálatos fekete föld, a csemozjom; majd
Rettegett Iván uralkodása óta fokozatosan megjelentek az
Urál-hegység ásványkincsei, illetve nagyon szerény
mértékben az óriási, szinte lakatlan Szibéria kincsei is.
A legnagyobb lépéseket azonban itt, a régi Oroszország
szívében, Moszkva környékén tették, ahol a rettentő időjárás
mellé gyenge talaj társult. Itt volt ugyanis az orosz kézműipar
hazája. Bőr- és fémárut készítettek, ikonokat festettek,
szöveteket és vásznakat szőttek, keletről importált selymet
festettek, a legutóbbi időkben pedig pamutot is gyártottak.
Mivel ezek könnyűipari termékek voltak, a gyártást könnyen
be lehetett indítani bármelyik városban vagy faluban. Aztán
ott volt a régi tulai acélipar, valamint az óriási moszkvai
fegyvergyárak. Az acéláruk – és sok más termék – legnagyobb
piaca csupán néhány napi útra feküdt innen, a Volga és az
Oka találkozásánál, az ősi határvárosban: Nyizsnij-
Novgorodban. Katalin uralkodása alatt egy vállalkozó
szellemű kereskedőcsalád még üveggyárat is épített alig
harminc kilométerre Ruszkától. Ráadásul a tartományi
főváros, Vlagyimir – az Ivanovo nevű új iparvárossal együtt –
hatalmas textilipari központtá nőtte ki magát.
Nyugat-európai mércével mérve ezek az új iparágak,
valamint a kereskedelmi tevékenység érdektelen volt. Az
oroszok kevesebb, mint öt százaléka élt városokban, szemben
a franciák húsz, illetve az angolok több mint harminc
százalékával. Ez azonban még csak a kezdet volt.
Ahogy egyre jobban átlátta a folyamatot, Tatjána
szemében mindez egyre izgalmasabb lett. Száva gyakran
mondta neki: „Ó, Tatjána Ivanovna, mi mindent meg tudnék
csinálni, ha lenne befektethető pénzem!” Az asszony is látta,
micsoda óriási lehetőségek rejlenek kiaknázatlanul, s mivel
semmi mást nem tudott tenni, hogy tevékeny természetét
elfoglalja, állandóan terveket szövögetett.
– Ha a jobbágyaink képesek egy kis üzemet felépíteni –
biztatta a férjét akkor mi is tudnánk építeni egy nagyobb
üzemet.
Állítása tökéletesen ésszerű volt. Igaz, hogy a nemesek
többsége megvetette az efféle kalmárkodást, voltak azonban
olyanok is, akik nem. Valójában a legnagyobb mágnások egy
része hatalmas ipari vállalkozásokba is kezdett, melyekben
jobbágyaikat dolgoztatták. Bobrov is alapíthatna egy üzemet,
akár a szomszéd üveggyáros, anélkül, hogy elvesztené a
becsületét.
Őt azonban nem érdekelte a dolog.
– Ki vezetné, ha én már nem vagyok? – kérdezte. –
Alekszisz? Ő katona. Ilja? Ő képtelen lenne rá – rázta meg a
fejét. – Sokkal jobb, ha a birtokot javítom fel, mintsem, hogy
kockázatos vállalkozásokba kezdjek, amelyekhez egyikünk
sem ért. Amúgy – tette hozzá mindig – sokkal egyszerűbb, ha
hagyjuk, hogy a jobbágyok elvégezzenek mindent, mi pedig az
obrokkal lefölözzük a hasznukat.
Mivel a felesége még mindig elégedetlen volt, fáradtan
hozzátette:
– Azért csak német vagy.
Tatjána már régóta úgy érezte, ismeri Szávát; csak tavaly
ébredt rá teljesen azonban, hogy mi az a titkos szenvedély,
amely a fiút fűti. Akkor került napvilágra, mikor egy nap a
magánéletéről faggatta gyengéden. A két Szuvorinnak
nemcsak a vállalkozásaik voltak rendkívül szokatlanok:
mindketten egyedül éltek. Száva apja özvegy volt. Maga
Száva, harminchárom éves kora ellenére még mindig legény
volt. Hallatlan dolog. Ruszka papjai sokszor beszéltek már
vele ez ügyben; Bobrov azzal fenyegette, hogy erőszakkal
megházasítja, ö azonban makacsul kitért. Míg végül
bevallotta Tatjánának:
– Soha nem nősülök meg, amíg szabad nem leszek.
Hamarabb vonulnék kolostorba.
– Kit vennél el? – kérdezte.
– Egy kereskedő lányát – felelt a férfi. – A kereskedő
azonban nem engedi hozzámenni egy jobbágyhoz, mivel akkor
a lánya is jobbágy lenne.
Hát erről volt szó. Meg akarta vásárolni a szabadságát.
Már többször is megkereste ez ügyben Bobrovot, a földesúr
azonban elhessegette őt.
– Minden földesúrnak megvan azonban az ára – mondta
Tatjánának. – És akkor… – Az asszony gyanította, hogy
akkor nagy dolgokat fog véghez vinni.
Tatjánában pedig megfogalmazódott egy terv. Nagyon
egyszerű volt, még ha némileg szokatlan is. Azon a tökéletes
megállapodáson alapult, melyet Szávával kötött.
Alekszander Bobrovot először megzavarta a felesége
kívánsága, hogy adja el Száva és apja szabadságát.
– Mi közöd hozzájuk? – faggatta. Teltek a hetek és
hónapok, s a felesége továbbra is a nyakára járt:
– Engedd el őket, Alekszander Prokofjevics. Te mondtad,
hogy pénzre van szükségünk. Akkor szerezd meg most a
hasznot, és add el nekik a szabadságukat.
– Néha azt gondolom, jobban kedveled ezeket a
jobbágyokat a saját családodnál – mondogatta a férje
fanyarul.
Az asszony azonban addig-addig győzködte, mígnem egy
hete – csak hogy békén hagyja már egy kis időre – a férje azt
találta mondani:
– Rendben van. Ha szabadságot akarnak, akkor
fizessenek nekem tizenötezer rubelt, de egy kopekkel sem
kevesebbet.
Miután évekkel ezelőtt teljesen megkopasztotta őket, úgy
számolt, hogy soha nem lesznek képesek előteremteni ekkora
összeget.
Amin Tatjána csak mosolygott.
Szávával teljesen egyenes megállapodást kötöttek.
– Én rábeszélem Alekszander Prokofjevicset, hogy adja el
a szabadságod, Száva. Kölcsönadok annyi pénzt, amennyire
szükséged van – minden kamat nélkül. Ha azonban
visszanyerted a szabadságod, rá egy évre pontosan a dupláját
fizeted vissza nekem. Rendben van így? – A férfi mélyen
meghajolt. – Akkor jó. Bízd rám az ügyei. És senkinek egy
szót sem.
Egy hölgy részéről roppant liberális dolog volt ilyen ügybe
keveredni egy jobbággyal, különösen a férje háta mögött, a
terv azonban teljes mértékben ésszerű volt. Szuvorin elnyeri a
szabadságát; Bobrov komoly pénzösszeghez jut; ő pedig
diszkréten gyarapítja megtakarított pénzecskéjét, melyet
Szergejnek szánt.
Igaz, hogy a Bobrov által követelt összeg óriási volt,
Tatjána hitt a jobbágyban, Lehet, hogy időbe telik, de
megszerzi a szükséges összeget.
Máris kölcsönzött neki ezer rubelt. Ezen a ragyogó januári
napon újabb ezer rubellel érkezett Ruszkába.
– Vidd el Moszkvába és használd fel jól – mondta neki.
Amikor Száva felkapaszkodott a szánra, az asszony nem
tudta, hogy Szávának van még egy titka, melyet elhallgat
előle. Máris elég pénze van ahhoz, hogy az év végére
megvásárolja a szabadságát.
Úr és szolga között a párbaj a végéhez közeledett.
1822. JÚLIUS
Olga szeretettel pillantott a férjére. Az előző hónapot együtt
töltötték a Szmolenszk melletti birtokon, s Olga úgy érezte,
fogalma sem volt eddig ilyen boldogságról. Ha a férje
közeledett hozzá, a bőre felragyogott, s olyan lágyság ömlött el
rajta, hogy még a jobbágyok is elmosolyodtak a láttukra és
kijelentették:
– Ezek aztán valóban férj és feleség.
Olga nevetve adta át férjének Szergej levelét.
A fiú rendszeresen írt neki iskolás kora óta, s a levelekhez
gyakran csatolt egy-egy verset vagy tréfás rajzot is. A lány
megtartotta a leveleit és imádta újra átfutni őket, ha semmi
dolga nem akadt.
Kedves Olgácskám,
Biztos vagyok benne, hogy férjed a régimódi szokás szerint
rendszeresen elver, úgyhogy elmondok néhány újságot,
hogy felvidítsalak. Rátaláltam egy vonzó baráti
társaságra. Moszkvában: a Külügyminisztérium
irattárában találkozunk és a Bölcsesség Szerelmeseinek
hívjuk magunkat. (Mint tudod, ennek az istennőnek –
akár az összes nőnek – sok szeretőre van szüksége.) Nagy
német filozófusokat olvasunk, főleg Hegelt és Schellinget.
Megvitatjuk az élet értelmét és Oroszország szellemét; és
lelkesen csodáljuk magunkat.
Tudtad, hogy a világegyetem a folytonos alakulás
állapotában van? Bizony. Minden eszmének van egy
ellentéte is. Mikor ezek összekeverednek, előáll egy új és
jobb eszme, mely megint csak megtalálja az ellentétét, és
ilyen csodálatos módon halad a folyamat, mígnem a
világegyetem eléri a tökéletességet. Az emberi társadalom,
itt a földön ugyanígy működik. Mi is a kozmikus rend
szerint alakítjuk ki eszméinket. Hát nem csodálatos?
Érzed a kozmikus erőket, Olgácskám – vagy a férjed túl
sokat ver? Én néha érzem. Nézek egy fát és azt mondom:
„Ez a kibontakozó Világegyetem.” Néha viszont nem
érzem. Másnap beverem a fejem egy fába és semmi
kozmikus érzésem nincs. Talán ha erősebben verném be…
Most be kell fejeznem. Barátaimmal együtt követem
kozmikus sorsomat és megyek inni. Aztán megkeresem a
világegyetemet egy ismerős hölgynél.
Most elmesélek neked egy érdekes tényt. A mi nagyra
becsült oktatási miniszterünk olyannyira gyanakvó a
filozófusokkal szemben, hogy Szentpéterváron nem is
engedélyezett ilyen tanszéket. Ismerek egy férfit, aki
titokban a növénytani tanszéken tart filozófia
előadásokat, egy másik pedig a mezőgazdasági tanszékről
oktat. Csak a mi hőn szeretett Oroszországunkban
képzelhető el ilyesmi, hogy az univerzum természetét a
mezőgazdaság egy ágának tartják.
Borzasztóan sajnálom, hogy a férjed ilyen vadállat.
Azonnal írjál, ha azt akarod, hogy megmentselek.
Hűséges szeretettel: Szerjózsa
1822. SZEPTEMBER
A nyár, mely oly hosszúra nyúlt abban az évben, a vége felé
közeledett. A bricska a piszkos úton döcögött; nem haladt
gyorsan, mivel az öreg Szuvorin óvatosan kerülgette a
keréknyomokat és horpadásokat; emellett pedig mi értelme
volna bárhová is sietni, amikor Ilja Bobrov ül a kocsiban?
Három napja, hogy elhagyták Rjazany városát. Holnapra
Ruszkába érnek.
– Már ma estére ott lennénk, uram, ha reggelente fel
tudna kelni – jegyezte meg az ősz szakállú szolga. Amire Ilja
egy mosollyal és egy sóhajjal felelt: – Igazad van, Szuvorin.
Fogalmam sincs, miért megy ez nekem olyan nehezen.
A nap már vörösesen sütött. Az ösvény ezüstnyírek és
vörösfenyők végtelen sora között vezetett, a levelek zizegve
aranylottak a halványkék ég előtt. Hamarosan, ahogy a nap
lemegy, galambok buknak át a fák tetején.
Most pedig a fasor kinyílt, és nagy mezők jelentek meg.
Mint a térségben sok más falu, ez is lent, árpát és rozst
termesztett. A termést már betakarították. A legközelebbi
mezőt kis sárgásbarna szalmakazlak népesítették be. A mező
szélén ürömmel és csalánnal benőtt töltés illatozott
kesernyésen. Ahogy az első ízbához közeledtek, ugató kutya
és egy kosár gombát tartó, termetes asszonyság üdvözölte
őket. Ezután hamarosan egy fogadóhoz értek.
– Itt meg kell állnunk éjszakára – jegyezte meg Szuvorin
komoran.
A fogadó teljesen szokványos volt a maga nemében: nagy
szoba asztalokkal és padokkal, nagy tűzhely a sarokban, és
egy mogorva kocsmáros, aki rögtön alázatossá vált, amint
meglátta Ilját. Amíg Szuvorin ellátta a lovakat, Ilja a kályha
mellé ült, és egy teát rendelt.
Az utazás egészen kellemes volt. Örült, hogy Tatjána
végül is rábeszélte, hogy az öreg Szuvorinnal tartson.
Alaposan átvizsgálták a rjazanyi birtokot – legalábbis
Szuvorin –, beszedték a bérleti díjakat, eladták a gabonát és
némi tőzeget, majd jelentős pénzösszeggel indultak vissza
Ruszkába. Mivel a rjazanyi birtok egy nap az övé lesz –
Alekszisz Ruszkát kapja –, úgy gondolta, jó, ha megismeri a
helyet. Szuvorin még egy kinti sétára is rávette, úgyhogy
máskülönben tésztás bőre is jobb színre tett szert.
Ilja Bobrov nem volt beteg; mégis, Tatjána ostobaságának
köszönhetően úgy nőtt fel, hogy sohasem volt biztos benne, jól
van-e vagy sem. Nem volt buta. Mivel gyerekként gyakran
tartották ágyban, szenvedélyes olvasóvá vált, s apjától mind a
francia irodalom, mind pedig a felvilágosodás filozófiájának
szeretetét eltanulta. Sajnos azonban – s talán azért, mert apja
végül is vereséget szenvedett az élettől – öntudatlanul olyan
érzésre tett szert, hogy minden dolog hiábavaló. A bukás és a
tehetetlenség Ilja számára magától értetődő volt. Valami
tompaság ült rajta. S bár gyakran támadt az az égető érzése,
hogy elvesztegeti az életét, s hogy le kéne rázni magáról ezt a
tompaságot, valahogy, mivel nem volt rákényszerítve, soha
nem tette meg. Most, huszonnyolc évesen kedves, lusta,
társtalan és kimondottan kövér volt.
– Túl testes vagyok – szokta mentegetőzve mondani –, de
nem tudom, mit tehetnék ellene.
Ez az utazás azonban meglehetősen felrázta. Sőt, még egy
új ötlete is támadt, amelyet egész nap magában dédelgetett.
így aztán, amikor Szuvorin megjelent az útitáskájával, a
házigazda pedig egy csésze gőzölgő teával, csak biccentett
feléjük, lábát felrakta a bőröndre, s szemét félig lehunyva
szürcsölgette teáját, miközben arra gondolt: Igen, tényleg itt
az ideje, hogy abbahagyjam a vegetálást. Azt hiszem,
külföldre fogok utazni. Elutazom Franciaországba.
Itt az idő, hogy megváltozzon az élete. S az öreg Szuvorin,
miközben nézte és saját fiára, a Moszkvában lévő Szávára
gondolt, arra a következtetésre jutott: Ha ennek a fickónak
csak fele annyi energiája lenne, mint az én fiamnak, máris
tudna magával mit kezdeni.
Így telt lassan az idő, miközben esteledett, a tulajdonos és
az idős szolga a sorsukon elmélkedtek. Az utazás másnap
minden különösebb baj nélkül véget is ért volna, ha a
házigazda másképp nem gondolja.
A kis fogadónak ugyanis elég szerény forgalma volt. A
házigazda nem akarta, hogy egy ilyen nyilvánvalóan gazdag
úr, mint Ilja, túl olcsón kikerüljön innen. Így aztán, ahogy Ilja
megkapta a teáját, a fickó kisurrant az ajtón, lesietett az
utcán, s vagy fél órát távol maradt.
1827
Elkezdődött a nyár, és Tatjánát elégedettség töltötte el: most
ugyanis hirtelen a csend és szomorúság helyett vidám hangok
töltötték be a házat. S ahogy nagy örvendezve az elkövetkező
nyári hónapokra gondolt, úgy tűnt neki, semmi nem
zavarhatja meg az ígérkező nyugalmat. A gyermekeim,
gondolta mosolyogva, hazajönnek.
Azalatt a másfél év alatt, amely Alekszander Bobrov
halála óta eltelt, gyakran volt magányos. Egyedüli társasága
Ilja volt, aki csak ritkán látogatta meg rjazanyi birtokát.
Ezalatt az idő alatt még két tragédia érte a családot. Egy
évvel ezelőtt Olga elvesztette jóképű férjét – szolgálat közben
ölték meg –, s Olga ott maradt terhesen, meg egy
kisgyermekkel. Istennek hála, legalább jól ment a sora, a
szmolenszki birtok nagy volt. Aztán késő ősszel szegény
Alekszisz vesztette el egy kolerajárványban a feleségét, épp
mielőtt elindult volna a regimentjéhez. Így aztán egy téli
reggelen egy szán érkezett Bobrovóba, benne Alekszisz –
kicsi, átfázott, szomorú – ötéves fiacskája, Mihail, hogy a
nagyanyja viselje gondját.
– Csak amíg Alekszisz újra meg nem nősül – mondta
Tatjána Iljának.
Tatjána józan gondolkodású asszony volt. Az öreg Arinát
visszahívták dadusnak, unokahúgát pedig segítőnek. Az ő
szárnyaik alatt a kicsi Mihail, vagy Misa, ahogyan becézték,
apja kedves, barátságos változatává fejlődött. Arina a falubeli
parasztok között talált egy korban hozzá illő kisfiút – Iván
Romanov legkisebb fiát, Tyimofejt –, s a két fiú hamarosan
már boldogan játszott együtt mindennap, úgyhogy az öreg
Arina magabiztosan jelenthette ki:
– Felépül.
Tavasszal pedig jöttek a jó hírek. Olga két kisbabájával
Bobrovóban tölti a nyarat. Egy héttel később levél érkezett
Alekszisztól. Ősszel újabb hadjárat várható a törökök ellen. A
nyárra azonban három hónap szabadságot kapott: „Melyet
veled és a fiammal szándékozok eltölteni” – jelentette be a
levélben.
– Telt házunk lesz tehát – mondta Tatjána az öreg
dadusnak vidáman.
Valóban, gyermekei közül csak Szergej lesz távol. S ez –
Tatjánának be kellett vallania –, talán jól is van így.
A kis Misának úgy tűnt, hogy a hideg tél és anyja halála után
a csodálatos napfény és varázslatos árnyak olyan különös, új
világába került, amely felvidítja őt, de amelynek jelzéseit
képtelen megfejteni.
Az egész bobrovói birtokon ugyanis mindenütt valamiféle
gazdag érzékiséggel volt tele a levegő.
A fiatal Arinát, telt fiatal testével és rézarany hajával
Misa gyönyörűnek látta. Kék szeme izgalomtól ragyogott,
ahányszor csak meglátta Szergej nagybácsit vagy Karpenkót.
Szergejjel egy kicsit félénk volt, a sötét ukránnak azonban
megengedte, hogy néha átkarolja.
Szergej nagybácsi egy csoda volt – semmi kétség.
Mindenki szerette. Órákig beszélgetett az okos Ilja
nagybácsival, gyakran franciául is. S mindig nagy örömmel
ült le az öreg Arina lábaihoz, ahol kijelentette: „Krilov összes
népmeséjét olvastam, de még ő sem mondja őket olyan
szépen, mint ahogyan te, kedvesem.” Így hát Misa
meglehetősen összezavarodott, amikor egyszer látta, hogyan
nézett apja Szergejre, amikor az hátat fordított neki.
Megkérdezte Olga nagynénjét:
– A papa nem szereti Szergej nagybácsit?
– De, természetesen szereti – mondta neki Olga. S amikor
aztán ugyanezt, meglehetősen félénken, megkérdezte az
apjától is, Alekszisz is ezt válaszolta.
Gyakran, miközben a ház mögötti nyírfaligetbe mentek
sétálni, a kisfiú észrevette, hogy Karpenko megpróbál Olga
nagynéni mellett lépkedni. Egyszer pedig hallotta, hogy Olga
azt mondja Szergej nagybácsinak:
– A barátod szerelmes belém – majd gyöngyözve
felnevetett. Lehetséges, hogy Karpenko két nőbe szerelmes? –
tűnődött a kisfiú. Aztán ott volt Pinyegin, a pipájával,
halványkék szemével és fehér ingével. Mindig ott volt,
csöndesen figyelt, s időről időre halványan elmosolyodott.
Mégis volt benne valami, valami kemény és
megközelíthetetlen, ami miatt a kisfiú tartott tőle. Egyszer,
amikor mindannyian a verandán ültek, Misa megkérdezte:
– Te katona vagy? – S miután igenlő választ kapott: – A
katonák embereket ölnek? – Pinyegin pöfékelt egyet a
pipájával, majd bólintott. – Ő embereket öl – jelentette be a
kis fickó a felnőtteknek, amire mindenki nevetésben tört ki.
Mivel nem értette, hogy mi vicces van ebben, Misa aznap
délután lemondott arról, hogy megértse a dolgokat, s inkább
elszaladt Tyimofej Romanowal játszani.
Istenség és ihlet,
És élet és könnyek és szerelem.
Senki nem nézett Olgára. Nem jöttek rá. Amikor Tatjána egy
kis idő múlva megkérdezte, hogy ki ez a hölgy, Szergej azt
felelte:
– Egy szentpétervári lány. – Mindenki csöndben volt.
Majd hallotta, amint Ilja maga elé mormogja:
– Szép, kedves Szerjózsám. Kitűnő. Micsoda szíved van.
És, Uramatyám, még mindig senkinek sem jutott az
eszébe Olgára nézni.
Egy kicsivel Tatjána mögött ült. Csak egy picit kellett
megmozdítania az arcát ahhoz, hogy már az árnyékban
legyen, s most így ült ott, a fejét lehajtva. Szergej azonban
látta – még a hold halvány fényénél is – látta, hogy elpirul, és
aztán látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán. Édes
Istenem, ő tudja. Legalább ő megértette.
Jó néhány percig így ültek ott, majd Szergej azt javasolta:
– Fiatal még az este. Miért nem sétálunk el a szkithez,
ahol a szerzetesek laknak?
A kis remetelak az ösvény végénél állt. Karpenkónak
rögtön megtetszett az ötlet;
Pinyegin is egyetértett. Iljának és a két idősebb
asszonynak azonban nem volt kedve.
– Mi visszamegyünk a kocsihoz és hazamegyünk –
jelentette ki Tatjána. – Hadd menjenek a fiatalok.
Így aztán a társaság kettévált.
Azokat, akik továbbmentek, Szergej vezette az ösvényen.
Szorosan mögötte a fiatal Arina és Pinyegin lépkedett. Olga,
szemmel láthatóan gondolataiba merülve, Karpenkóval az
oldalán haladt mögöttük. Szergej gyorsan haladt előre, és
menet közben a kis remetelak történetét mesélte
Pinyeginnek. Olyannyira elmerült ebben, hogy úgy tűnt,
néhány kanyar után teljesen váratlanul érte, amikor Olga és
a kozák már annyira lemaradtak, hogy nem is látta őket.
– Menjen tovább – mondta Pinyeginnek. – Én megyek és
megsiettetem őket. – Néhány perc múlva a kis kozák odaért
Pinyeginhez, és a vállai fölött visszanézve, mintha a többiek
ott lennének kicsivel mögötte, megjegyezte:
– Olga a bátyjával beszélget. Majd utolérnek minket. Erre
menjünk – ő vezette őket tovább előre.
Pár száz méter után az ösvény elágazott.
– Szergej azt mondta, hogy ez az – jelentette ki a kozák
határozottan. És még vagy egy kilométert haladtak, amikor
az ösvény eltűnt a lábuk alól, és Karpenko azt mondta: – Az
ördögbe is! Azt hiszem, tévedtem.
1844
1844-ben a Száva Szuvorin és a Bobrov család közötti párbaj
a végső szakaszába lépett. A párbaj a következők között
zajlott: egy úr, aki tisztelte, de gyűlölte a jobbágyát, és egy
jobbágy között, aki gyűlölte és megvetette az urát.
Száva Szuvorin soha nem adta fel. Aznap, amikor
megkapta Tatjána levelét, melyben beszámolt szegény
apjáról, elszökött Moszkvából. Nem vitt magával mást, csak
némi pénzt a ruhájába varrva és a kis megfeketedett ikont.
Két borzalmas évig hajókat vontatott a Volgán, hogy szem elől
tévesszék. Embert próbáló munka volt. Sokakat látott
belepusztulni. De Isten erőt adott neki. S minden éjjel
elővette a kis ikont és imádkozott: Isten legyen irgalmas
hozzám, és óvjon meg a méltatlan emberek gonosztetteitől!
Két év múlva elment Nyizsnij-Novgorod nagy piacára, ott
azonban csak alantas, megfelelő papírokat nem adó
munkákat lehetett találni, így aztán végül visszament
Moszkvába, a teodóziánus közösséghez, ahol boldogan
fogadták, és hamis papírokat adtak neki.
Boldog napokat töltött Moszkvában. Bár a közösség azért
létezett, hogy legszegényebb tagjairól gondoskodjon, sok
ügyes üzletember is a tagjai közé tartozott; ők pedig
hamarosan felfigyeltek Szávára. Az egyikük lányát el is vette
feleségül: halk szavú, kerek arcú, pisze orrú lány volt, és
ahogy hamarosan felfedezte, megdöbbentő gyakorlati érzéke
volt. Gyermekük is született, akit Ivánnak hívtak.
Aztán Szergej meglátta őt.
Ruszkába érkezésének másnapján Alekszisz Bobrov
megkorbácsoltatta. Ahogy azonban a korbácsütések a hátát
érték, csak egy dologra koncentrált: Élni fogok és egy nap
szabad leszek. És, Istennek legyen hála, még csak a huszadik
ütésnél tartottak, amikor megjelent egy alak, és egy hang
ellentmondást nem tűrően azt kiáltotta:
– Elég legyen! Azonnal hagyjátok abba! – Olyan nagy volt
Tatjána haragja, hogy még Alekszisz sem merte tovább
folytatni.
A Száva és Alekszisz közötti viszony engesztelhetetlenül
keserű volt. Csak Tatjána tudta megmenteni a jobbágyot
attól, hogy szisztematikusan tönkretegyék. Amikor Alekszisz
alantas házimunkák elvégzésére akarta Szávát használni –
„hogy leckét kapjon és tanuljon némi jó modort” –, Tatjána
beszélte le őt erről, mondván:
– Legalább a józan ész megsúghatná neked, hogy sokkal
többet érne számodra is, ha azt csinálhatná, amihez a
legjobban ért. – És ő volt az, aki pénzt adott kölcsön
Szávának, hogy mindent újrakezdhessen.
Az elkövetkező években Száva Szuvorin nem vesztegette
az idejét. Mivel már kétszer megakadályozták a tervében,
könyörtelen igyekezettel haladt előre. Amikor még a legelején
öreg unokatestvére, Iván Romanov felajánlotta a segítségét
(„Van három felnőtt és egy most felnövő fiam”), udvariasan
elutasította. Nem lehet partnere senki, aki közbeszólhatna,
senki, aki lelassíthatná.
1830-ban, mialatt Alekszisz egy újabb lengyel felkelés
leverésénél harcolt, Száva elindított egy textilüzemet.
Elképesztő haszonnal. Amikor azonban Alekszisz visszatért,
és látta, hogy mi történt, olyan magas obrokot próbált meg
bevezetni, hogy az majdnem tönkretette az üzemet, és Száva
komoran mondta a feleségének:
– Ez a bolond nem akarja, hogy haszonhoz juttassam,
inkább tönkre akar tenni.
Csak Tatjána, aki Alekszisz távollétében a birtokot
igazgatta, tudta jobb belátásra téríteni a fiát – és lehetővé
tenni Szávának, hogy működhessen. Neki és az elfogadható
obroknak köszönhetően tíz év alatt olyan bérmunkásokat
foglalkoztató ruhaüzemet hozott létre Ruszkában, hogy
gazdagabb lett, mint valaha.
A munkaviszonyok ilyen javulása ellenére is azonban
Alekszisz évről évre szegényebb lett. Igen egyszerű oka volt
ennek. Ugyanis, bár Tatjána megpróbált némi tudást
csöpögtetni belé arról, hogy mit is jelent egy birtokot vezetni,
fia személyes kiadásaival kapcsolatban tehetetlen volt.
Bármennyire is szigorú volt, Alekszisz szeretett jól élni.
Ahogy Misa fia, akit az őrségbe szánt, felnőtt, Alekszisz
ragaszkodott hozzá, hogy bőkezűen ellássa mindennel. „A
család méltóságáért”, szokta mondogatni. Ennek eredménye
az lett, hogy a Száva tevékenységéből származó plusz obrokot
ahelyett, hogy visszaforgatta volna a birtokba, még több
kiadás fedezésére fordította úgy, hogy kiadásai gyakran
meghaladták a bevételt.
Ezzel szemben Száva keményen bánt a fiával. Annak
ellenére, hogy ő és Marja szomorúak voltak, hogy Isten csak
egy gyermekkel ajándékozta meg őket, Száva azt szokta
mondani:
– Egy is elég.
A fiatal Iván, aki nem örökölte apja hatalmas termetét,
gyönyörű énekhanggal rendelkező, éles eszű fiúcska volt. S
bár ez ellen Szávának nem volt semmi kifogása, tudta, hogy
fia zenei érdeklődésének határt kell szabni. Így aztán, amikor
Iván tizenhárom éves korában egy épp akkor beszerzett
hegedűvel jelent meg a házban, Száva elvette tőle, jól
megnézte, majd egy olyan ütéssel, melytől Iván majdnem
elájult, a fia fején verte szét a tárgyat.
– Nincs időd erre – mondta egyszerűen – és
magyarázatképpen.
Száva és földesura között volt még egy ellentét. Mégpedig
az, hogy a jobbágy óhitű volt. Tartotta a kapcsolatot a
teodóziánusokkal, és bár senkit nem próbált megtéríteni,
észre lehetett venni, hogy amikor társaságban evett, az
óhitűek szokását követte – külön ült, és saját fatányért,
illetve egy kis fakanalat használt, melyre keresztet véstek.
Az óhitűek szektája abban az időben szigorú értelemben
véve lojálisnak számított. Alekszisz szemében azonban Száva
csendes hite a személyes ellenállás egy eszközének tűnt,
illetve, ahogy szilárdan kijelentette: „Oroszország érdekei
ellen való”-nak.
1832-ben ugyanis Miklós cár kormánya kiadott egy
doktrínát, amely az egész évszázadra, sőt még tovább is
meghatározta az orosz ügyek intézésének módját. Ez volt a
híres Hivatalos Népiesség doktrínája. A kormányzatban, a
hadseregben és legfőképpen az iskolákban közzétették,
miszerint Oroszország érdeke három dolgon alapul: az
ortodox egyházon, a cár egyeduralmán és a nemzetiségen,
amely utóbbi az orosz nemzethez tartozás közösségi érzését
jelentette.
Igen egyszerű gondolat volt. Paternális viszonyt
feltételezett a cár és népe között, és teljes egészében megfelelt
annak az államnak, mely Szent Oroszországként szerette
emlegetni magát. Alekszisz számára az a pillanat, melyben a
Hivatalos Népiesség eme doktrínáját kihirdették, szent volt.
A szigorú óhitű tehát a tekintélytisztelő földbirtokos
szemében meghatározhatatlan módon szentségtörőnek,
árulónak és engedetlennek tűnt. Még jobban meg kellett
volna korbácsoltatnom, gondolta, s ha valaha alkalmam lesz
rá, meg is teszem.
Száva igazi célja, a szabadság, még mindig
elérhetetlennek tűnt.
1837-ben megkérdezte Alekszisz Bobrovot, hogy mennyibe
kerülne, ha meg akarná vásárolni a családja szabadságát.
– Semennyibe, mert nem akarlak felszabadítani –
hangzott a válasz.
A következő évben újra megkérdezte, és ugyanezt a
választ kapta.
– És megtudhatom, uram, hogy miért? – kérdezte.
– Természetesen – mondta Alekszisz nyájasan – azért,
Szuvorin, mert azt akarom, hogy ott maradj, ahol vagy.
Száva pedig a fiára nézve keserűen jegyezte meg a
feleségének:
– Ő is még mindig az, ami én voltam az ő korában: szolga,
s egy szolga fia. – S amikor Marja megpróbálta vigasztalni és
azt mondta, hogy, valami majd csak történik, a férfi csak
megrázta a fejét és azt mormogta: – Csak tudnám, mi.
1839-ben megkezdődött az éhínség.
Már évek óta nem volt rossz a termés. Most pedig két éven
keresztül is, egymás után. Alekszisz távol volt Ukrajnában. S
bár Tatjána már majdnem hetvenéves volt, az egész teher az
ő nyakába szakadt.
Ruszka számára a két rossz év és az azt követő éhínség
valóban súlyos következményekkel járt.
– A rjazanyi birtok teljesen kimerült – nyögte Ilja. – Az
intéző azt írja, hogy már a jószágokat ölik le, annyira nincs
téli élelem.
Számos kísérletet tettek arra, hogy más területekről
hozzanak gabonát.
– De még ha találunk is – jegyezte meg Tatjána –, az úton
tönkremegy.
1840 telére kétségbeejtővé vált a helyzet.
Tatjána mindennap lement a faluba és házról házra járt.
A kúriának még mindig voltak vésztartalékai, bár épp csak
annyi, hogy a legsúlyosabb eseteken segíteni lehessen.
Tatjána pedig megpróbált olyan jól dönteni, amennyire csak
saját ítélőképessége szerint tudott. Volt két hely, ahová
mindig benézett. Az egyik Romanovék háza volt, mivel
Tyimofej korábban a kis Misa játszótársa volt; a másik pedig
az a kunyhó, ahol a fiatal Arina lakott férjével és
gyermekeivel. Az öreg Arinára való tekintettel, aki öt évvel
korábban halt meg, segített az unokahúgon. Reménytelen ügy
volt. A legidősebben, a természetes szépségű Varján kívül az
összes gyerek beteges volt. Négy hét leforgása alatt mind a
hárman meghaltak. S ami a legrosszabb volt, nem tudta
rávenni Arinát, hogy egyen valamit. Bármit adott neki, az
mind Varjánál kötött ki. Kétségbeesett igyekezetében, hogy
legalább egy gyereket megmentsen, az anya saját magát
készült feláldozni. Tatjána tudta, hogy Arina már hosszú ideje
egyetlen fehérrépából tartja fenn magát. S ha a parasztok
szenvedtek ezektől a veszteségektől, azáltal, hogy osztozott a
fájdalmukban, Tatjána saját egészsége is megrendült. 1841
nyarán, amikor a termés, hála Istennek, nem ment tönkre,
Tatjána szomorúan mondta Iljának:
– Valami történt bennem. Nem hiszem, hogy vén
csontként fogok meghalni.
1840 tavaszán, amikor a dolgok a legrosszabbul mentek,
elindult a szóbeszéd.
Iván Romanov beszélt neki róla, amikor egy reggel a
kunyhójukba látogatott. Ő és fiai is izgatottnak tűntek.
– A cárról van szó – mondta az öreg. – A cár idejön –
mosolygott. – Akkor minden rendbe jön.
– Ügy érti, hogy Miklós cár ideérkezik?
– Ó, nem – válaszolta mosolyogva. – Az előző cár. Sándor
cár. Az Angyal.
Az orosz történelem sok különös legendájának egyike
szerint I. Sándor cár nem halt meg 1825-ben, hanem
szerzetesként vándorolt.
– Fjodor Kuzmicsként, ahogy általában mondták. Nem
lehet tudni, hogy mikor kezdődött ez az egész. Még manapság
is vannak, akik azt tartják, hogy egy angol családnak írásos
bizonyítéka van arról, hogy mindez igaz.
Minden reggel, amikor lement a faluba, Tatjána látta,
amint az emberek reménykedve várják a házuk előtt az előző
cárt abban a hitben, hogy az valamiképpen élelmet hoz nekik.
Egy alkalommal egy kolostorbeli szerzetest is megállítottak és
alaposan megvizsgáltak, hogy megtudják, nem a cár-e az
álruhában.
Tatjána, bár szomorúan mosolygott mindezen, gyakorlati
érzékével fel is háborodott. S ez a Sándor cárra való
reménykedő várakozás adta neki az új ötletet. Magához
hívatta Száva Szuvorint.
– Amire szükségünk van itt a jövőben – mondta a
gyakorlatias embernek –, az nem a cár, hanem valami új
termés. Azt szeretném, ha kutatásokat végeznél, hátha
találsz valamit.
S alig három hónap múlva Szuvorin halvány mosollyal az
ajkán jelentést tett neki. Kezében kis zsákot tartott, melyből
egy piszkos szürkés-barna tárgyat húzott elő.
– Ez a válasz az ön kérésére – mondta. – A német
telepesek lenn, délen már régóta termesztik, itt fenn azonban
még nem ismerjük.
– Mi ez? – kérdezte Tatjána.
– Egy krumpli, asszonyom – válaszolta Száva.
Így történt hát, hogy még mielőtt a tartomány birtokain
elterjedt volna, a modern Oroszország egyik legfontosabb
étkezési növényét Ruszkában kezdték el először termeszteni.
Száva Szuvorin számára azonban, bár szánakozott a
szenvedéseken, nehéz volt, hogy az 1839-40-es éhínség láttán
ne érezzen némi komor örömet. Ezzel ugyanis megnőttek az
esélyei.
– Ez azt jelenti, hogy két év bevételétől esett el – mondta a
feleségének és a fiának.
– Az az átkozott Alekszisz Bobrov már nem húzhatja
sokáig. – Elgondolkodva bólintott. – Itt az idő, hogy olyan
ajánlatot tegyünk, amelyet nem utasíthatnak vissza. -A
következő év tavaszán útlevelet kért Tatjánától, hogy
Moszkvába mehessen.
Most pedig, 1844 májusában Száva Szuvorin Alekszisz
Bobrov előtt állt, hogy megtegye elképesztő ajánlatát.
– Ötvenezer rubel.
Még Alekszisznek is elakadt a lélegzete. Ez egy vagyon
volt. Honnan az ördögből szerezte Száva?!
– Holnap majd visszajövök, uram, hogy addig
gondolkodhasson a dologról. – És diszkréten visszavonult, míg
Alekszisz csak bámult utána. Most megfogtam – gondolta a
jobbágy.
Száva Szuvorin terve igen merész volt. Arra a gigantikus
kölcsönre épült, melyet a teodóziánusoktól vett fel öt évre,
kamat nélkül. Ez a kölcsön lehetővé tette számára, hogy
megvásárolja a szabadságát, illetve azt is, hogy egy olyan
befektetést tegyen, melynek köszönhetően a Szuvorin-
vállalkozások örökre az ő kezébe kerülnek.
Ebben az időben Oroszországban nem volt jövedelmezőbb
üzlet az importált nyersanyagból való textilgyártásnál –
olyannyira, hogy a Vlagyimir feletti területeket már mint
kalikóvidékeket emlegették. Száva terve az volt, hogy hozat
Angliából egy gőzmeghajtású szövőgépet, s azzal gyorsítja fel
a termelést. Egy-két nagyobb orosz vállalkozó néhány évvel
ezelőtt már megtette ezt, s az eredmény látványos volt.
– De nem vágok bele, amíg nem vagyok szabad – mondta a
családjának. – Nem fogok egy üzemet felállítani csak azért,
hogy azok az átkozott Bobrovok, mint régen, valamilyen
ürüggyel lenyúlják.
Ötvenezer rubel. Nem mindennapi ajánlat, amelyet a
földesúrnak meg kell fontolnia.
Alekszisz Bobrov ötvenegy éves korában méltóságteljes
figura volt, aki sokkal öregebbnek látszott. A teste terebélyes
lett, ősz haját rövidre vágatta; arca az idő múlásával megtelt,
így hosszú, karvalyszerű arca szögletesebb, tömörebb lett. Az
orra vége megvastagodott és a szája fölé hajlott úgy, hogy
hosszú, lecsüngő, ősz bajszával egy megingathatatlan
tekintéllyel rendelkező török basára emlékeztetett.
Egyenruháján számos kitüntetés és érdemrend sorakozott,
köztük az Alekszander Nyevszkij érdemrend is.
Miután másodszor is megözvegyült, és egy régi, a lengyel
felkelés idején szerzett sebesülésétől enyhe bicegése is maradt
vissza, tekintélyes nyugdíjjal visszavonult, és egészen a
Bobrovo-birtokra költözött.
Amikor anyjának és Iljának beszámolt az ajánlatról,
mindketten lelkesek voltak; el kell fogadnia. Tatjána esetében
az érv egyszerű volt. Amellett, hogy személyes szimpátiával
viseltetett Száva iránt, nyilvánvaló volt számára, hogy
szükségük van a pénzre.
– Ezzel – érvelt – felszámolhatnád az összes adósságot,
amit a rossz termések idején halmoztunk fel, megtehetnénk a
szükséges fejlesztéseket a birtokon, és még jócskán maradna
is. – A Bobrovok, legalább egy nemzedék erejéig,
kikerülnének a bajból.
Ilja érvelése némileg különbözött az övétől. Bár soha nem
derített fényt az ellopott pénzzel kapcsolatos hibájára, mindig
volt valami homályos bűntudata azzal kapcsolatban, ahogyan
családja a Szuvorinokkal bánt. De ettől eltekintve is volt még
egy megfontolni való ügy.
– A helyzet ugyanis az – bocsáss meg, kedves bátyám,
hogy így fogalmazok –, hogy Oroszországban minden civilizált
ember visszataszítónak találja a jobbágyság intézményét.
Még a cárunk is, akiről a legtöbb ember azt gondolja, hogy
reakciós, úgy gondolja, hogy a jobbágyságot el kéne törölni.
Már évekkel ezelőtt egy komoly bizottságot állítottak fel ezzel
kapcsolatban, s minden évben új hírek érkeznek a fővárosból
arról, hogy valamit tenni fognak. S egy nap, úgy gondolom, a
szóbeszéd igaznak bizonyul majd. Legalábbis javaslatot
tesznek. S mit ajánl majd neked Szuvorin akkor, ha tudja,
hogy egy-két éven belül úgyis szabad lesz? Saját érzéseimtől
függetlenül mondom, hogy a te érdeked is amellett szól, hogy
elfogadd az ajánlatát.
Mégis, ahogy Alekszisz hallgatta, egyáltalán nem volt
meggyőződve a dologról. Ilja érveit kapásból elutasította.
– Amióta élek, az emberek a jobbágyok felszabadításáról
beszélnek – mondta –, de soha nem történik meg. A nemesek
nem fogják engedni: nem, amíg én élek. S talán még Misa
életében sem.
Volt még valami, amit bántónak érzett az egész ügyletben.
Elég ravasz volt ahhoz, hogy kitalálja, mi lehet Száva
pénzügyi forrása. Csak nem tudott előhozakodni vele. Biztos
azok az átkozott teodóziánusok – gondolta. És eszébe jutott
valami, amit a vörös hajú pap mondott neki az előző évben:
„Tudja, Alekszisz Alekszandrovics, ahol csak ezek az óhitűek
egy gyárat indítanak, ott elkezdik áttéríteni a helyi
parasztokat, az ortodox egyház pedig elveszti a nyáját.”
Alekszisz el tudta képzelni, mi történne, ha Szuvorin
kikerülne az ő fennhatósága alól. Az egész helyet szakadárok
népesítenék be. S mint a Hivatalos Népiesség doktrínájának
egyik hívét ez a gondolat felháborította.
Harmadrészt pedig, és ez volt a legfontosabb, titokban
még valamiről meg volt győződve. Az anyám a maga módján
csodálatra méltó, de most, hogy teljesen a birtok ügyeinek
szentelhetem magam, a dolgok meg fognak változni. A bevétel
drámai növeléséhez nincs másra szükség, gondolta, mint arra,
hogy „Egy kicsivel több fegyelmet szenteljünk a dolgoknak.”
Sőt, mi több, míg a Tatjána iránt érzett tisztelete és szeretete
nem engedte, hogy ilyesmivel megbántsa, ő sem lesz mindig; s
ha már elment, becsületszóra megígérte magának: úgy
kifacsarja azt a szakadár Szuvorint, hogy beleroppan. Lehet,
hogy most nem kap tőle ötvenezer rubelt, de az évek folyamán
biztos eleget kap. Hadd termeljen pénzt, de teszek róla, hogy
szegényen haljon meg.
Így aztán, amikor Száva másnap megjelent, Alekszisz
Bobrov hidegen nézett rá és kijelentette:
– Köszönöm az ajánlatát, Szuvorin, de a válaszom nem. –
És amikor a megdöbbent szolga – aki tudta, hogy ezt a
döntést valószínűleg nem Bobrov saját érdeke irányítja –
megkérdezte, hogy mikor vitathatják meg ismét a kérdést,
Alekszisz elmosolyodott és azt felelte:
– Soha.
Így hát aznap éjszaka, amikor Száva megbeszélte az ügyet
a feleségével, azt mondta az asszonynak:
– Ez a makacs bolond teljesen ellenáll a józan észnek. – S
amikor az asszony felvetette, hogy talán egy nap meggondolja
magát, Száva komoran azt felelte: – Soha nem adja meg
magát, amíg teljesen tönkre nem megy.
S elgondolkodott, hogy ez vajon mikor következik be.
1874
A vonat nehézkes sziszegéssel és csörgéssel ért be Vlagyimir
ősi városának állomására, s a két váratlan látogató
kíváncsian pillantott ki az ablakon.
Tavasz volt. A hó nagyrészt már eltűnt, itt-ott azonban
még látszott bucka vagy hosszú, szürkés csík a földeken. A
templomok hámló fehér falaitól a falvak mellett fekvő barna
földekig az egész világ rendetlennek és elmaszatoltnak tűnt.
Mindenütt hatalmas tócsák; a folyók kiöntötték, az utak merő
kátyúvá váltak, szinte lehetetlenség volt rajtuk közlekedni.
A földön ugyan ideiglenesen minden mozgás megszűnt, az
ég azonban ugyancsak forgalmas volt. A kopasz ezüstnyírek
ágain, látszólag egyik napról a másikra, zöld rügyek
pattantak ki, a levegő megtelt az erdő felett köröző
madárrajok rikoltásaival. Beköszöntött az orosz tavasz,
visszatértek a varjak és a seregélyek.
Az utazás hosszú ideig tartott, a két utas mégis jó
hangulatban volt. A kalauz – magas, sovány, kerek vállú,
nagy fülű fickó, akinek megvolt az a különös szokása, hogy
folyton az ujjait ropogtatta – teljesen lekötötte a figyelmüket;
s mire Vlagyimirbe értek volna, a fiatal Nyikolaj szinte
tökélyre fejlesztette az utánzását.
Nyikolaj húszéves volt; jóképű, sudár fiatalember, aki
örökölte a Bobrovok hagyományos, enyhén törökös vonásait.
Kicsi, gondosan nyírt bajuszkája, selymes, háromszög alakú
szakálla és sűrű, hullámos, sötétbarna haja volt. Kék szeme
és szép szája volt a legfeltűnőbb rajta.
Társa mindössze huszonegy éves volt, de idősebbnek
látszott. Vékony testalkatú, Nyikolajnál magasabb és kissé
mogorvának tűnő fiú volt, elképesztő vörösessárga hajjal.
Arcát simára borotválta. Ajka keskeny volt, fogai kicsik,
mégis sárgásak voltak, s elég rendezetlenül nőttek. Szeme
zöld volt. Aki ránézett, mégsem ezt vette észre először, hanem
a szeme alatt húzódó duzzanatot, mely úgy nézet ki, mintha
születésekor ütötte volna be, s azóta sem gyógyult volna meg.
Mikor a vonat befutott Vlagyimirbe, az utasok kiszálltak,
s Nyikolaj elindult, hogy szállítóeszközt keressen. Hátaslóval
nem érhették be, mivel tekintélyes mennyiségű és súlyú
poggyászt hoztak magukkal. Már több mint egy órája elment,
mire végül egy kelletlen paraszttal tért vissza, aki olyan
ütött-kopott kocsit hajtott, hogy az inkább kordénak tűnt.
– Sajnálom – mondta vidáman –, ez volt a legjobb, amit
találtam. – Néhány pillanat múlva a társával együtt
felkászálódtak.
Sár. Bárhová nézett, Nyikolaj Bobrov sarat látott. Barna
sár húzódott egészen a szántóföldek végéig; barna sár
borította az utat; sár ragadt a kocsi kerekére, és úgy húzta
vissza őket, mintha egy gonosz lélek akarná az utast vízbe
mártani. Sár fröccsent a ruhájukra, sár száradt rá a
csomagjaikra. A sár azt üzente nekik egyszerűen és
megcáfolhatatlanul: „Ez az én időm. Senki nem mozdulhat,
mert én nem hagyom. Ló vagy ember, gazdag vagy szegény,
erős vagy gyenge. A hadseregek, de maga a cár sem
uralkodhat felettem. Amíg tart az én időm, király vagyok.”
Nem a hó törte meg elsőként Napóleon visszavonulását
Moszkvából, emlékezett vissza Nyikolaj: hanem a sár.
Lassú haladásuk ellenére Nyikolaj emelkedett
hangulatban volt. Úgy tűnt neki, hogy talán egész életében –
de az utóbbi egy-két évben biztosan – erre az utazásra és erre
a tavaszra készült.
Mennyire várta! Akár a ház többi tanulója, ő is olvasott,
figyelt, vitatkozott hétről hétre, hónapról hónapra. Még az
önsanyargatást is gyakorolta, akár egy szerzetes. Egy hónapig
csupasz deszkán aludt, melyre szegeket borított. Általában
szőrcsuhát viselt. „Azért, mert még nem vagyok olyan erős és
elszánt, mint kéne” – vallotta be barátainak. Most végre
közeledik a pillanat, mikor ő és az egész világ újjászületik.
Micsoda szerencse, gondolta Nyikolaj társára pillantva,
micsoda hihetetlen szerencse, hogy ezzel az emberrel lát neki
a küldetésének, akihez foghatóval még nem találkozott.
Sokkal többet tud nálam – gondolta alázatosan.
Amint csigatempóban haladtak a végtelen sártengeren át,
csak egyetlen gondolat aggasztotta titokban Nyikolajt.
Gyanútlan szülei. Miképp mondja el nekik?
Természetesen szenvedést okoz nekik: ez elkerülhetetlen.
De legalább ott leszek – gondolta. Szavamra, a legrosszabbtól
megkímélhetem ó'ket.
A taliga lassan döcögött Ruszka felé.
Misa Bobrov már kis híján elaludt, mikor eszébe jutott egy
lehetséges megoldás az ismerős vendég rejtélyére.
Az ördög vigye el – gondolta. Hát nem azt mondta ez a
legény, hogy Pavlovics a családneve? Annak a ronda, öreg
ruszkai papnak volt egy Pavel Popov nevű fia – valami
jelentéktelen kishivatalnok volt Moszkvában. Lehet, hogy ez a
répahajú legény a pap unokája?
Mulatságos gondolat volt. Elhatározta, hogy reggel majd
rákérdez, igaz-e.
1881. SZEPTEMBER
Meghalt a cár: meggyilkolták. A tízéves kislány még most,
hónapokkal az események után is alig tudta elhinni.
Miért vannak a világon ilyen gonosz emberek? Az elmúlt
három évben folyamatosan gyilkoltak – rendőröket,
hivatalnokokat, még kormányzót is. Most pedig egy rettenetes
bomba megölte azt a jó embert, a reformer II. Sándor cárt.
Róza képtelen volt megérteni, miért.
Ki tehet ilyesmit egyáltalán? Úgy tűnt, egy borzalmas
csoportosulás: a Népakarat, ahogy magukat nevezték. Senki
sem tudta, kik azok, hányán vannak: talán húszán, talán
tízezren. Mit akartak? Forradalmat: elpusztítani a teljes orosz
államapparátust, amely fentről, a magasból irányítja a népet.
A Népakarat hónapról hónapra valóságos hajtóvadászatot
folytatott a cár után. Most pedig megölték, mintha csak azt
akarnák üzenni: „Nézzétek, a ti hatalmas államotok csalás.
Velünk szemben a cár tehetetlen, akkor pusztítjuk el, amikor
akarjuk.” Most pedig, hogy a szegény cár meghalt, azt várták,
hogy a nép fellázad.
– Ez is mutatja, milyen kevéssé ismerik ezek a
forradalmárok a népet – mondta az apja.
Ugyanis semmi sem történt. Nem lázadt fel egyetlen falu,
még csak egy üzem sem. A sokkoló eseményt csak a hatalmas
orosz csend fogadta. A cár fia, III. Sándor örökölte meg a
trónt, s azon nyomban rendet teremtett. Hatalmas razziák
kezdődtek, rengeteg forradalmárt letartóztattak, s
Oroszország legtöbb tartományában jelenleg is statárium volt
érvényben. A Népakarat elbukott, hála az Úrnak.
Oroszországban béke és nyugalom honolt.
Legalábbis úgy tűnt. Egészen addig, míg el nem kezdődtek
ezek az új borzalmak, melyek annyira felfoghatatlanok és
borzalmasak voltak a kislány szemében. És most – miképp az
elmúlt hónapok során annyiszor – Róza ismét azon
tanakodott, miért vannak ilyen gonosz emberek a világon.
– Ide nem jönnek – ígérte az apja. Mi van azonban, ha
tévedett?
Kora délután volt – csendes időszak ebben a békés déli
faluban az erdő és a sztyeppe határánál. Csak néhány ember
lézengett az utcán; Róza szülei a zömök, zsúptetős ház felső
emeletén pihentek. Igaz, hogy már ősz volt, itt lent
Ukrajnában azonban még mindig meleg volt az idő. A nyitott
ablakon át Róza láthatta a kertben az almafát, és érezte a
közeli lőne édes illatát.
Róza gyönyörű, halvány, ovális arcú, hosszú nyakú
kislány volt, s mozgását valami lassú kecsesség hatotta át,
ezért a falusiak „hattyúlánynak” nevezték. Hollófekete haját
egyetlen vastag, derékig érő varkocsba fonta. Hosszú orra és
telt ajkai voltak. A szeme volt azonban a legfeltűnőbb rajta.
Erős fekete szemöldöke alatt hatalmas, szürkéskék, ragyogó
szemek néztek ünnepélyesen a világra, akár az ősi mozaikok
alakjainál.
A piano mellett üldögélt. Most nem játszott, de a reggel
gyakorolt Csajkovszkij-darab még mindig ott visszhangzott a
lelkében. Miközben kinézett a kék égre, végigment minden
egyes frázison, minden visszatérő dallamon, próbálgatta őket
így is, úgy is, amíg meg nem elégedett az eredménnyel.
Az övé volt az egyetlen piano a faluban. Soha nem
felejtette el azt a varázslatos napot, mikor a kis szekéren
megérkezett. Apja egy éven át kuporgatta a pénzt, hogy
megvehesse, s leszállíttassa idáig Kijevből. Az összes
szomszédjuk átjött megnézni, amint ő és a két bátyja büszkén
bekísérik ezt a csodát a házba. Hétéves volt, mikor egy
látogatóba érkezett zenész rokonuk kijelentette, hogy a
kislány rendkívüli tehetség. Már a következő évben elment
ahhoz a családhoz, hogy a tanévet Ogyesszában töltse, ahol
kiváló zenetanárok foglalkoztak vele. Máris voltak nyilvános
fellépései, azt mondták róla, hogy hivatásos zenész lesz belőle.
– Ha az egészsége is engedi – tette hozzá rosszkedvűen az
anyja. Igaza volt: a mellkasában érzett gyötrő fájdalom
gyakran vele volt. Néha napokig feküdnie kellett, miközben
égett a vágytól, hogy visszamehessen az iskolába.
– Majd kinövöd – ígérte az apja: ő pedig teljes szívéből
imádkozott, hogy igaza legyen. Egész életét a zenének
szerette volna szentelni.
Miután Róza belépett ebbe a királyságba, minden más
jelentéktelenné vált. Néha úgy érezte, zene van mindenben:
ellentmondást nem tűrő, mint a matematika, és végtelen,
mint a világegyetem. Zene volt a fákban, a virágokban, a
végtelen sztyeppén, zene töltötte be az eget. Csak imádkozni
és tanulni akart.
És erre itt van ez a különös rejtély, amely hónapok óta
zavarja, s amely miatt ma aggódó és melankolikus
hangulatba került.
Ha Isten megteremtette ezt a gyönyörű világot, és
muzsikával töltötte meg; és ha őt arra választották ki, hogy
zenéjével szolgálja az Urat, s Neki játsszon, akkor miért
vannak gonosz emberek, akik azt tervezik, hogy megölik őt?
A kis folyó keleti partján fekvő kényelmes, zsúptetős
házak fehérre meszelt falaikkal majd másfél kilométer
hosszan övezték a széles, poros út mindkét oldalát. Sok
háznál volt olyan virágoskert, mint a szüleinél. A folyó
közelében volt a piactér is; közvetlenül alatta állt a
szeszfőzde. Valójában Oroszország szegényebb északi részén,
ahol a települések kisebbek voltak, mint Ukrajnában, egy
ekkora helyet már városnak neveztek volna.
Ráadásul elég jól ment a soruk. A sztyeppe gazdag fekete
földjén óriási búzamezők hullámoztak, s ezekhez újabban két
jól jövedelmező termény társult: a cukorrépa és a dohány.
Mindkettőt a kereskedőknek adták el, akik a meleg Fekete-
tengeri kikötőkön keresztül szállították tovább. Hála a
kereskedelemnek, illetve a környék termékenységének, a
parasztok jól éltek.
Róza nagyapja volt az, aki elsőként érkezett a vidékre
gazdálkodni. Öt éve halt meg, s a fia vette át a helyét. Mivel
vállalkozó szellemű ember volt, nemcsak búzával kereskedett,
de egy mezőgazdasági felszereléseket gyártó ogyesszai cég
helyi ügynökeként is dolgozott, így a faluban a
legmódosabbak közé tartoztak.
Arról semmit sem tudott, hogy ezt a déli települést
egykoron Ruszkának hívták.
Ebben semmi meglepő nem volt. A falunak azóta két neve
is lett; múltjából csak néhány emlék maradt fenn. A nyugati
parton álló kis erődre már csak elszórt maradványok
emlékeztettek a fű között; a templomot felégették a mongolok,
nyoma sem maradt. Még a táj képe is megváltozott: az
évszázadok óta zajló mezőgazdasági termesztés során sok fát
kivágtak, így a folyó keleti partján már nem is maradt erdő. A
medence kísértő szellemeivel együtt kiszáradt. Még a méhek
lakta liget is eltűnt. A falu utolsó házától nyílt sztyeppe
húzódott egészen a látóhatárig. A régi időkből egyedül egy kis
halmocska maradt fenn a pusztán: az ősi kurgán.
1891. DECEMBER
Nyikolaj Bobrov próbálta meggyőzni magát, hogy nincs oka az
idegeskedésre.
Tény és való: az apjától igen nyugtalanító üzenetet kapott.
Bűntudat gyötörte. Ha már ott leszek, biz’ Isten nem lesz
ilyen szörnyű – okoskodott magában. Aztán felsóhajtott.
Hosszú volt az út, ha az ember egyedül utazott. Amint a
fedett szán végigsiklott Szentpétervár széles útjain az állomás
felé, Nyikolaj jóleső érzéssel nézett ki az ablakon. Imádta ezt
a hatalmas várost. Még az ilyen szürke napokon is, mint a
mai, valami fojtott, szinte sugárzó izzás veszi körül. És meg
kell hagyni, Nyikolaj kényelemszerető fickó volt.
Császárkabátot viselt, a hátán hasítékkal, mint bármelyik
nyugati úriember, valamivel rövidebbet, mint az előző
évtizedekben. Meglehetősen szűk szabású nadrágja igen
vastag szövetből készült, s a későbbi generációk szemében
meglehetősen elhanyagoltnak tűnt volna, mivel akkoriban
még nem volt divat élt vasalni a nadrágokra. Ragyogóra
fényesített cipői csillogtak-villogtak. Mellényzsebéből arany
óralánc lógott ki. Fehér ingén keményített, levehető ingnyak
díszelgett, mely köré laza masnival pettyes selyem
nyakravalót kötött – ez nagyon művészies külsőt kölcsönzött
neki. Öltözékének két igazán oroszos darabja a
szőrmegalléros nagykabát volt, melyet a zárt szánba ülve
kigombolt, valamint a szőrsapka, amely mellette hevert az
ülésen.
Nyikolaj Bobrov harminchét éves volt. Haja és gondosan
ápolt csúcsos szakálla idő előtt őszülni kezdett. Az orra
látszólag még nagyobb és kampósabb lett, így arcán
kiütköztek török őseinek jellegzetes vonásai; ráncok még nem
igen mutatkoztak rajta, s tekintete is megőrizte azt a
nyíltságot, mely azokban az időkben jellemezte, mikor
megpróbálta fellázítani apja parasztjait, hogy megnyissák az
új világ kapuit.
Milyen távolinak tűntek azok a napok! Nyikolaj most
családos ember. Van egy lánya, egy idősebb fia, akit nagyapja
után Mihailnak neveztek el; s az elmúlt évben született még
egy fia, aki az Alekszandr nevet kapta. Zsebében büszkén
hurcolta mindenhová a kisbaba kartonra ragasztott
fényképét. Ha mostanság politikai nézeteiről kérdeznék,
biztosan azt felelné: Liberális vagyok.
Nem volt abban semmi meglepő, hogy diákkorának
forradalmi hevülete elveszett. Nyikolaj soha nem felejtette el
az 1874-es év megaláztatásait. „A parasztok még csak nem is
érdeklődtek” – vallotta be nem sokkal az események után.
Úgy érezte, Popov is rászedte. „Csak egy opportunista volt,
aki a bolondját járatta velem” – mondta a szüleinek. Néhány
év múlva, mikor a terroristák meggyilkolták a cárt, csak
szomorúan csóválta a fejét. „Még a cár is jobb a káosznál” –
jelentette ki. Ehhez azért még hozzátette: „Oroszországban
egyszer még demokrácia lesz, de az az igazság, hogy még nem
értünk meg rá. Kell hozzá még egy, talán két nemzedék is.”
Addig is, Istennek hála, Oroszországban nyugalom lesz.
Akkoriban pedig nyugalom volt, az egyszer biztos.
Reformer apja meggyilkolása után az új cár, III. Sándor
ellentmondást nem tűrő határozottsággal lépett fel. A gyilkos
Népakarat belső körét felderítették és összezúzták. A jó öreg
reakciós Dimitrij Tolsztoj grófot visszahívták
belügyminiszternek, s hamarosan felállítottak egy különleges
rendőri szervet, nem kevesebb, mint százezer csendőrrel. A
birodalom legnagyobb részén statáriális állapotot vezettek be
a cár úgynevezett „Ideiglenes Rendelkezéseinek” keretében.
Ezek immár tíz éve hatályban voltak – ahogy Nyikolaj szokta
mondani: „Ha a mi törvényhozóink kitalálnak valami jót
Oroszországban, akkor ezt maradandónak nevezik, aztán
visszavonják; ha azonban valami rosszat csinálnak, azt
átmenetinek hívják, viszont örökké megmarad.”
Működött a cenzúra és a belföldi útlevélrendszer; az
egyetemeken minden diákszervezetet betiltottak; falura új
tisztviselőket, úgynevezett prefektusokat neveztek ki, azért,
hogy a parasztok ügyeiben ne független bíróság, hanem a
kormányzati igazságszolgáltatás döntsön. A kormányzati
hivatal hozzáállását legtökéletesebben a Szent Szinódus
prokurátora fejezte ki, mikor arról kérdezték, mi az állam
szerepe az oktatásban, azt válaszolta: „Megakadályozni az
embereket abban, hogy új dolgokat találjanak ki.”
Rendőrállamban éltek. Nyikolaj mégis arra gondolt, lehet,
hogy ez a lehető legjobb. Legalább rend volt. Igaz, volt néhány
sztrájk, igaz, délen lefolytattak néhány pogromot a zsidók
ellen. Ez igen helytelen. Viszont nem volt több bomba. S
ahogy a téli várost nézte, felötlött benne egy gondolat, mely
mosolyra fakasztotta.
Igazság szerint – foglalta össze magában –, olyan ez az
egész, mintha az orosz birodalom az utóbbi tíz évben hó alatt
pihenne. Igen, pontosan erről volt szó. Tél volt, kemény és
hideg. Semmi sem tudott kinőni; a hó mindent elfojtott. Lehet
panaszkodni e miatt a hatalmas orosz pangás miatt, de a hó
védi a földet; takarásában a kényes magok túlélik a fent dúló
bömbölő viharokat. A cári uralom vastag hótakarója alatt
talán Oroszország is felkészül szép lassan egy új és más
jövőre a modern világban. Ha pedig eljön az idő, a mi orosz
tavaszunk gyönyörű lesz. Ez az elképzelés örömmel töltötte el.
A szán most a befagyott Néván futott. A Téli Palotával
szemközti rakparton a Péter-Pál Székesegyház karcsú tornya
csillogott a halvány fényben. A jégmező közepén figyelemre
méltó építmény állt: egy tizenöt méternél is magasabb
faállványzat, melyről jég borította meredek lejtő ereszkedett
alá. Ez volt a város egyik legkedveltebb téli mulatsága – a
jéghegy, ahogy ezt a hatalmas lejtőt nevezték. Amint Nyikolaj
nézelődött, megpillantott két párt, amint apró szánjaikon
vidám sikongatással leszáguldottak onnét, s elmosolyodott:
rendőrállam vagy sem, az orosz főváros egyáltalán nem rossz
hely.
Néhány perc múlva már a déli parton voltak, elhagyták a
palotát és befordultak a széles, takaros Nyevszkij
Proszpektre. Itt Nyikolaj újra elmosolyodott.
„A tolerancia utcája”: ahogy akkoriban szeretetteljesen
nevezték a Nyevszkijt. Ezen az utcán szinte közvetlenül
egymás mellett álltak a holland kálvinisták, a német
lutheránusok, a római és az örmény katolikusok templomai,
no meg persze sok ortodox templom is. A Proszpekt végén
helyezkedtek el a híres színházak és képtárak, illetve a
divatos Angol Club. A királyi cukrásznak is itt volt boltja,
ahol az ember olyan csokoládét vásárolhatott, melyet nagy
valószínűséggel előző éjszaka a Téli Palota asztalán hagytak
meg.
Nyikolaj közel tíz éve élt Szentpéterváron. Nem volt
gazdag, azonban egy zsíros minisztériumi állásnak
köszönhetően – ahol hetente egyszer kellett megjelennie –
elég jól kijöttek a jövedelméből. Tagja volt a Jacht Clubnak,
ahol kiváló francia szakács vitte a konyhát. Feleségét
rendszeresen elvitte a négy operaház egyikébe, ahol nemcsak
európai remekműveket, de hazai operákat is lehetett hallani,
melyeket azok az orosz zsenik írtak, akik az elmúlt
évtizedekben kápráztatták el a világot: Csajkovszkij,
Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov. Elmehettek a
Marinszkij Színházba, ahol a világ legjobb balettelőadásait
nézhették meg. Nyáron a család kellemes nyaralóban pihent,
csupán néhány kilométerre a Finn-öböltől. Évente egyszer
Fabergétől vásárol ékszert a feleségének – amellett, hogy ez a
mester készítette a cár számára a mesés húsvéti tojásokat,
üzletében számos kisebb tárgyat is árult kisebb pénztárcájú
emberek, például Nyikita Bobrov számára.
Igazából Szentpéterváron a Bobrovhoz hasonló, liberális
gondolkodású férfiaknak nem volt semmilyen különösebb
okuk, hogy a jövő miatt aggódjanak.
Apja üzenete azonban, melyben hazahívta, komolyan
aggasztotta.
Az elmúlt évben Oroszország-szerte tönkrement a termés.
Szentpétervár nem szűkölködött semmiben, azonban a
középső tartományokból érkező jelentések élelmiszerhiányról
számoltak be. „Azért nem kell aggódni – biztosította egyik
barátja, aki az érintett minisztériumban dolgozott. –
Szervezzük a segélyeket. Mindent kézben tartunk.”
Nyikolaj ezért hát igen meglepődött, mikor egy hete apja
levelét megkapta.
„Kedves fiam, őszintén megmondom, hogy a faluban
kétségbeejtő a helyzet, és egyre csak romlik. Megtesszük, ami
tőlünk telik, de az egészségem már nem a régi, és nem igazán
tudok megbirkózni a helyzettel. Ha csak teheted, az Isten
szerelmére kérlek, gyere!”
Némi bűntudattal állapította meg, hogy közel két éve nem
látogatta meg a szüleit. Biztos volt benne, hogy apja eltúlozza
a dolgokat; mégis rossz előérzetei voltak ezen a szürke
decemberi napon, miközben Nyikolaj Bobrov Ruszkába
készült.
1892. SZEPTEMBER
A termet betöltötte a letompított beszélgetés moraja.
Hamarosan megérkezik a kiváló szónok, és Róza Abramovics
megremegett a várakozás izgalmától. Soha nem volt még
ilyen gyűlésen. Körülbelül harminc ember lehetett a
teremben, mindannyian húszas éveik elején jártak.
Odakinn a lemenő nap fényében fürdött Vilnius, Litvánia
fővárosa és a hegyen épülő öreg kastély.
Róza Abramovics húszéves volt, s már egy évtizede
Vilniusban élt. Lehetett volna Amerikában is, tudta jól.
Számos zsidó sorstársa indult oda az 1881-es pogromok után;
ők azonban a családi tanácsban, melyet apja azon szörnyű év
őszén hívott össze, úgy döntöttek, hogy inkább Litvániát
választják. „Vilniusban nincs annyi gond” – mondta az apjuk.
– Ha pedig kitörne, ott a pogrom, akkor otthagyjuk
Oroszországot.” Neki még volt hite.
Róza szerette új otthonát. A litván fővárostól mindössze
egynapi vonatútra volt a Balti-tenger vagy az ősi lengyel
főváros, Varsó. Északra feküdtek a balti államok, ahol a
lettek és az észtek éltek, s ahonnét egykoron, évszázadokkal
ezelőtt a teuton lovagrend vezetett rablóhadjáratokat
Oroszországba.
Ezek a földek manapság a cár terjeszkedő birodalmához
tartoztak ugyan, lakóikról azonban igazán senki sem
mondhatta, hogy akár a lehető legkisebb mértékben is orosz
jellemek lettek volna. Litvánia dimbes-dombos erdőségeiben
és szántóföldjein az emberek nem felejtették el, hogy ők és a
lengyelek egyesült királyságukkal egykor teljesen az uralmuk
alá vonták ezeket a nyugati területeket – és nemcsak ezeket.
A litván parasztok nagy, csinos faházaikkal az Ukrajnából
ismert független kozák földművesekre emlékeztették Rózát.
Ami Vilniust illeti: kellemes, régi európai város volt, házaiban
sokféle stílus keveredett: gótikus, reneszánsz, barokk és
neoklasszicista. Szép katolikus székesegyház, illetve számos
templom épült itt. Az orosz építészet nyomai csak elvétve
bukkantak fel. És ebben a kozmopolita városban viruló zsidó
közösség is élt.
Róza apjának valójában csupán egy dolog nem tetszett:
túlságosan is sok világi szemléletű zsidó fiatal élt itt, akik
hátat fordítottak a vallásuknak. Megtett minden tőle telhetőt,
az azonban szinte lehetetlen feladat volt, hogy két fiát
megakadályozza abban, hogy érintkezésbe lépjenek velük; a
fiatal Rózát azonban szigorú felügyelet alatt tartotta, egészen
tavaly bekövetkezett hirtelen és váratlan haláláig. Most pedig
Róza pontosan ilyen veszélyes társaságba keveredett ezen az
estén. Meglehetősen izgalmas volt.
Bátyja barátai hozták el ide. A termet megtöltő férfiak és
nők fele asszimilálódott középosztálybeli zsidó családokból
származott – diákok, fiatal orvosok, ügyvédek. A többiek zsidó
munkások voltak, köztük három varrónő. Kellemes, élénk
társaság volt, Róza számára azonban mind idegenek. Miért
jött ide? Nem igazán tudta: úgy érezte, főként azért, mert nem
akadt jobb dolga.
Annak ellenére, hogy még csak húszéves volt, már szerzett
néhány keserű tapasztalatot az életben. Először, mikor
Vilniusba értek, s mikor még úgy tűnt, minden jól megy.
Zenei karrierjét tekintve hatalmas lépést tett előre: tizenhat
éves korára már több zongoraestet adott, sőt kisebb
koncertkörúton is járt; egy év múltán komolyabb
koncertkörutat is ígért neki egy befolyásos karmester. Szülei
elégedettek, bátyjai büszkék, sőt kissé irigyek voltak.
Mindene megvolt, amire vágyott. Most pedig nem volt
semmije.
Vajon miért adott nekem Isten ilyen tehetséget –
töprengett sokszor –, ha aztán úgyis elveszi? Ez is az élet
megmagyarázhatatlan rejtélyei közé tartozik. Az elmúlt
három év rémálom volt. Betegsége néha szörnyű súllyal
nehezedett a mellkasára, s úgy köhögött, hogy már fájt;
napokig nyomta az ágyat, képtelen volt összeszedni annyi
energiát, hogy felkeljen. Még zenei tanulmányait is majdnem
abbahagyta.
– Ha nem tudok megfelelően játszani, akkor egyáltalán
nem akarok – mondta boldogtalan apjának. Lassan
depresszióba süllyedt, miközben családja kétségbeesve
figyelte.
– Bárcsak lennének barátai, hogy segítsék! – panaszkodott
az anyja. Az volt a probléma, hogy Vilniusban szinte minden
barátja zenész volt, s őket látni sem akarta többé. Egyetlen
közeli barátja maradt: a fiatal Iván Karpenko lent,
Ukrajnában. Attól a rettenetes naptól kezdve, mikor a fiú
megmentette a családját a pogromtól, különös kötelék alakult
ki Róza és a fiatal kozák között. Ebben a fájdalmas
korszakban tehát Ivánnak írt hosszú leveleket, illetve tőle
kapott meleg hangú, bátorító válaszleveleket.
Apja váratlan halála rákényszerítette Rózát, hogy kitörjön
letargiájából. A család fő jövedelme megszűnt; két bátyjának
kellett támogatni édesanyjukat. Rózának el kellett döntenie,
mit is akar kezdeni az életével. Zenei karrier szóba sem
jöhetett – akkor milyen alternatívák maradtak? Adjon
zongoraleckéket – alamizsnáért? Anyja ezt javasolta, Róza
azonban irtózott még a gondolatától is. A városban volt
tanítóképző intézet, ahol zsidó fiatalokat képeztek ki, hogy
állami iskolákban is taníthassanak. Bátyjai szerint ez jobb
lenne. Mit számít, ha nem csinálhatom azt, amit akarok? –
gondolta. – Valamit azonban muszáj tennem. Nem élhetek
tétlenül. Beiratkozott a tanítóképzőbe. Most pedig, ezen a
nyári estén itt volt ezen a zsidó munkásgyűlésen, mert semmi
jobb dolga nem akadt.
Nagyon sok gyűlés volt. Voltak egyszerű tanulócsoportok,
ahol a lelkes munkásokat írni-olvasni tanították; mások
sokkal közösségibb szelleműek voltak, és azért találkoztak,
hogy megvitassák, miképp lehet a munka- és
életkörülményeken javítani. Néhány gyűlés többé-kevésbé
politikai színezetet kapott.
A mai gyűlés azonban elég különleges volt. Egyenest
Moszkvából érkezett egy professzor, hogy az orosz és a
külföldi munkásmozgalmakról tartson előadást.
– De a fejem rá, hogy ennél tovább megy majd – súgta meg
neki egyik társa. -A professzor marxista. – Mikor erre Róza
csak kérdően nézett, hozzáfűzte: – Forradalmár.
Forradalmár. Vajon hogy néz ki egy ilyen? Lehet, hogy
mindenkit letartóztatnak? Róza tehát nem kis érdeklődéssel
várta, hogy az előadó megérkezzen.
Pjotr Szuvorin jól beszélt. Első pillantásra vékony,
szórakozott arca, vékony aranykeretes szemüvege, illetve
kedves, meleg szeme jámbor iskolamester benyomását
kelthette. Hamarosan azonban épp ez a kedvesség és
egyszerű közvetlenség – érvelésének csodálatos tisztaságával
keveredve – tette lenyűgözővé.
Harminchét éves korára Pjotr Szuvorin nem változott.
Azok közé az egyszerű és szerencsés lelkek közé tartozott,
akik egyetlen erős eszmével találkozva megtalálják a
hivatásukat. Pjotr eszméje és életcélja igen egyszerű volt: az
emberiség elérhet – el kell érnie – egy olyan állapotot,
amelyben minden ember szabad. Ebben hitt 1874-ben, ebben
hitt most is.
Különös élete volt. 1874-ben Ruszkából történt váratlan
távozása után hónapokig bolyongott Ukrajnában, s a
Szuvorinok azt hitték, meghalt. Később aztán pénzre lett
szüksége, ezért felvette a kapcsolatot bátyjával Vlagyimirral;
Vlagyimir pedig kötelességének érezte, hogy az öreg Szávát
tájékoztassa róla, unokája életben van.
Talán Száva Szuvorin pecsételte meg Pjotr sorsát? Az
öregember tőle telhető módon megbocsátott. A Pjotrnak
tulajdonított levél, melyben unokája bevallotta, hogy ő
gyújtotta a tüzet, rettenetes csapásként érte. Hónapok
múltán titokban csak annyit dörmögött magában: „A saját
családjára támadt.” Nehéz lenne eldönteni, hogy az árulás
vagy a két ártatlan fiatal véletlen halála rázta-e meg jobban,
s olyannyira megviselte az eset, hogy senkinek, még
Vlagyimirnek sem beszélt róla. Ezért aztán, mikor Pjotrról
hírt kapott, Száva kemény hangvételű üzenetet küldött neki:
azonnal visszatér, és jóváteszi rettentő bűnét, vagy örökre
kivettetik a családból. Száva úgy érezte, elnézően cselekedett.
Ezért újabb megrázkódtatásként érte, hogy Pjotr
visszautasította a hazatérést. „Megkeményedett a szíve a
bűnben” – jelentette ki az öreg Szuvorin, és soha többé nem
beszélt a fiatalemberről. Hat hónapra rá meghalt.
Száva Szuvorin végakarata egyértelmű volt. A veszélyes
forradalmárt kizárta a Szuvorin-vállalatok irányításából, és
csak szerény járadékot biztosított számára. „Megtámadhatod
a végrendeletet – vallotta be őszintén Vlagyimir –, vagy pedig
átadhatok a saját vagyonomból egy részt.” Pjotr azonban
fiatal és büszke volt. „Amúgy sem akartam egy vasat sem
belőle” – mondta. Visszatért Moszkvába, és folytatta a
tanulmányait. Szerelmes lett, de kosarat kapott. Kiderült,
hogy nagy tehetsége van a fizikához, még egy kis tankönyvet
is írt, melyet sikerrel publikált. Azt mondta magának, hogy
viszonylag boldog. És rendületlenül keresett egy jobb világot.
1880-ban jutott el a marxizmusig. Popovval történt első
találkozása óta tanulmányozta a forradalmi eszméket. Azóta
számos alkalommal találkozott Popowal, és a titokzatoskodó
fickó bevezette bizonyos radikális csoportokba; ezek az
emberek kedves álmodozónak tartották. A marxizmusban
azonban olyan rendszerre talált, mely tartást adott neki. Itt
volt a hőn vágyott utópia, mely azonban tudományos módon –
nem pedig erőszakos összeesküvés útján, hanem fokozatosan,
a természetes történelmi folyamatok révén jön el. „Utópiának
nevezed a nézeteimet – mondta Vlagyimirnek –, én azonban
emberi fejlődésnek hívom.” Szíve mélyén pedig hitt abban,
hogy egy napon a Szuvorin-gyárak egyetlen puskalövés nélkül
vándorolnak át a munkások kezébe.
Érdekes módon épp marxista érdeklődésének
felébredésekor döntöttek úgy a cári hatóságok, hogy a jámbor
professzor ártalmatlan az állambiztonság szempontjából. Még
abban az évben egy idősebb tisztviselő közölte ezt
négyszemközt Vlagyimir Szuvorinnal.
– Kedves barátom, amíg az öccse Marxszal foglalkozik,
nem aggódunk miatta. Mint tudja, szemmel tartjuk az efféle
dolgokat – tette hozzá bölcsen. – Ez a Marx egy közgazdász.
Még azt is megengedtük, hogy néhány művét lefordítsák és
kiadják – jók vagy rosszak, senki nem ért belőlük egy szót
sem. Mi nem a közgazdászok, hanem a forradalmárok miatt
aggódunk. Nem hinném, hogy az öccse bombákat hajigálna –
igazam van?
Különös kapcsolat alakult ki a két testvér – a gazdag
iparos és a szegény tanár, a házasember és az agglegény
között. Szerették egymást, mégis elkerülhetetlenül volt
köztük némi feszültség. Ezen az sem segített, hogy Vlagyimir
csinos második felesége, aki imádott estélyeket adni a nagy
moszkvai házban, sajnálta kedves sógorát, akit szegény
szerencsétlennek tartott. „Pjotrnak meg kéne házasodni –
mondogatta Vlagyimirnek –, de attól tartok, hogy túlságosan
bátortalan.” Pjotr érzékelte az asszony érzelmeit, és ez
sértette a büszkeségét. Nem járt túl gyakran a Szuvorin-
házban.
Ez a mai kis létszámú összejövetel volt, Pjotr mégis
fontosnak érezte, s ezért különösen igyekezett, hogy jól
sikerüljön. Beszéd közben igyekezett felmérni a hallgatóság
reakcióit. Figyelemre méltó pontossággal vázolta ezen fiatalok
előtt az európai fejleményeket. Mindössze három év telt el a
fontos szocialista konferencia, a II. Internacionálé óta, melyre
számos országból érkeztek küldöttségek. Az elmúlt évben
először ünnepelték meg orosz munkáscsoportok május elsejét,
ezzel jelképesen szolidaritást vállaltak a nemzetközi
munkásmozgalommal. „Ezek a dolgok, melyek ma még
gyerekcipőben járnak, ezek alakítják majd az eljövendő
nemzedékek alatt a civilizáció jövőjét” – biztosította
hallgatóit.
Csak miután biztos volt abban, hogy mellette állnak,
akkor hozta szóba Pjotr Szuvorin azt a témát, amely igazán
foglalkoztatta, s amely miatt annyira igyekezett megnyerni a
hallgatóságát. Ugyanis a hallgatói zsidó származásúak
voltak.
Körültekintően és óvatosan kezdett bele, utalást tett
néhány sérelmükre: az utóbbi években ugyanis a cári
kormányzat valamilyen – ki nem fejtett – oknál fogva
határozottan a zsidó közösség ellen fordult, és cudar módon
bánt velük. Zsidók nem vásárolhattak földet, csak városokban
élhettek; az oktatásban keretszámokkal korlátozták a
részvételüket, így a felsőoktatásban csak nyomorúságosan
alacsony százalékban vehettek részt zsidó fiatalok, még a
Zsidó Körzet nagyvárosaiban is. Váratlanul szigorúbban
vették a Körzetre vonatkozó törvényeket is, s az elmúlt évben
mintegy tizenhétezer zsidó lakost toloncoltak ki Moszkvából.
Ami ennél rosszabb volt: kiújultak az 1881-es év erőszakos
pogromjai, a kormány pedig nem sokat tett ezek
megelőzésére. Nem meglepő tehát, hogy a zsidó munkások az
elmúlt években elkezdtek saját munkásszervezetek
felállításán gondolkodni, melyek függetlenek lettek volna a
többi munkásszervezettől. Pjotr nem is tudta hibáztatni őket
ezért. Azonban pontosan ezzel a törekvéssel akart
szembeszállni.
– A világ munkásosztályának egységesnek kell maradnia
– mondta nekik. – Minden csoport, minden nemzet egy kell,
hogy legyen. – Tisztán állt előtte ez a vízió. – Emellett –
figyelmeztette őket – egy nagyobb mozgalom részeként ti is
hatásosabban hallathatjátok a hangotokat, mint
elszeparálódott csoportként.
Udvariasan meghallgatták, de érezte, hogy még nem
győzte meg őket. Aztán az első sorokból egy borzas hajú fiú
halkan megszólította.
– Azt mondja, hogy egy nagyobb testvériség tagjainak kell
maradnunk. Ez teljesen rendben van. De mit tegyünk akkor,
ha nem zsidó testvéreink nem akarnak megvédeni minket?
Pjotr erre a kérdésre várt. Igaz, hogy az orosz munkások
vegyes érzelmekkel viseltettek zsidó sorstársaik iránt.
Oroszországban idegenek voltak; a Körzetben vetélytársak;
sőt voltak olyan munkás aktivisták és szocialisták, akik még
a pogromok ellen sem emelték fel a szavukat, mivel attól
féltek, elidegenítik maguktól a munkásokat, akiket
igyekeztek megnyerni az ügynek.
Pjotr túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy letagadja a
probléma létezését, azonban biztosította a fiatalembert, hogy
csak átmeneti időszakról van szó.
– Jusson eszetekbe, hogy még a kezdetek kezdetén
tartunk – mondta. – Még a munkás aktivisták többségét is
oktatni kell; azonban amint a nagy testvériség létszámát és
tudatosságát tekintve is fejlődik, ez a probléma megszűnik. Ti
pedig – tette hozzá – akkor gyorsíthatjátok fel a folyamatot,
ha beléptek, nem akkor, ha leváltok.
Hosszú hallgatás volt a válasz. Nem volt benne biztos,
sikerült-e meggyőzni a fiatalembert vagy sem. Aztán jött még
néhány kérdés.
A gyűlés mára vége felé közeledett, mikor felállt egy fiatal
lány. Eddig hátul ült egy magas fiatalember háta mögött,
hogy a szónoki emelvényről csak sűrű, fekete hajzuhatag
látszott belőle. Róza Abramovics valóban zavarban volt.
Odaadóan figyelt Pjotr Szuvorin minden szavára. Volt egy
látomása, melyben az emberiség történelme hatalmas
folyamként halad előre egy jobb világ felé, s ez a szíve mélyéig
megérintette: soha senkit nem hallott még így beszélni.
Mégis, ha eszébe idézte saját életútját és ukrajnai emlékeit,
valamit nem értett. Ezért most felállt – bár eléggé kínosan
érezte magát –, és halk hangon megkérdezte:
– Ha eljön az új világ, és megvalósul a szocialista állam, ez
azt jelenti, hogy a zsidókat nem üldözik többé – vagyis
megváltoznak az emberek?
Pjotr rámeredt. A kérdés olyan káprázatos ostobaságot
sugallt, hogy egy pillanatig azt sem tudta, mit válaszoljon.
Viccelt ez a lány? Nem. Ahogy a sápadt arcon ülő nagy,
komoly szemekbe nézett, látta, hogy a lány nyilvánvalóan
komolyan kérdezte. Milyen feltűnő arcú lány. Elmosolyodott.
– Attól tartok, nem értett meg – mondta kedvesen. – A
szocialista munkásállamban mindenki egyenlő lesz. A
kisebbségek üldözése szóba sem jöhet. – Látva, hogy a lány
gondolkodóba esett, hozzátette: – A gyűlés után keressen meg.
Ajánlok néhány olvasnivalót a témához.
Róza leült. Valaki mondott valamit, ő azonban meg sem
hallotta. Hitt-e a professzornak? Nem tudta eldönteni. Egy
dologban azonban biztos volt: ő a leggyönyörűbb férfi, akit
valaha is látott.
1905. JÚLIUS
A kis Iván imádta Borisz nagybátyját. Borisz nagybácsi
mindent tudott.
Most ő volt a családfő. Tyimofej és felesége meghaltak a
91-es járványban; az öreg Arina egy év múlva követte őket. A
férfinak nagy családja volt, néhány gyereke már felnőtt; s
hozzájuk jött kishúga, Arina, aki korán elvesztette a férjét,
valamint az ő fia, a hatéves Iván.
Borisz bácsi ismét igen érdekes hírrel szolgált a kisfiúnak.
– Ez az év, Ivanuska, a legfontosabb év Oroszország
történelmében. Tudod miért? Mert elkezdődött a forradalom.
A forradalom. Micsoda izgalmas szó. Igaz, a fiúcska nem
volt benne biztos, hogy mit is jelent pontosan.
– Azt jelenti – magyarázta Borisz bácsi –, hogy megyünk,
kihajigáljuk a Bobrovokat, aztán elvesszük a földjüket. Na,
mit gondolsz erről? – A kis Iván egyetértett vele abban, hogy
ez tényleg csodálatosan hangzik.
Tudta, hogy édesanyja, Arina szereti a Bobrovokat, és a
faluban sem beszélt róluk mindenki rosszallóan. Borisz
bácsinak azonban mindig igaza volt.
– Éljen soká a forradalom! – kiáltotta nagybátyja örömére.
Az 1905-ös év rendkívüli eseményei már régóta forrongtak a
mélyben. III. Sándor uralkodása a reakció újjáéledését hozta;
fantáziátlan fia, II. Miklós német feleségével együtt
sajnálatos módon az előző rezsim szinte minden ostobaságát
és elnyomó intézkedését folytatta az elmúlt tizenegy év alatt.
Valójában néha már-már úgy tűnt, a szerencsétlen Miklós cár
kifejezetten keresi, kiket igázhatna le. Majdnem egy
évszázada, hogy a finnek önálló hercegséget kaptak a
birodalmon belül; erre a kormányzat váratlanul elhatározta,
hogy eloroszosítja őket, ahogy Ukrajnával tették. Ennek
eredményeképp a finnek fellázadtak. Eközben Ukrajnában
lezajlott egy parasztlázadás, majd 1903-ban egy rettenetes
pogrom. Közben a megrettent kormány, mely elszánta magát,
hogy mindent kézben tart, egyre irracionálisabb
intézkedéseket hozott. Semmilyen ok nem indokolta, hogy
lecsapjanak az egyetemekre; a tiltakozó diákokat politikai
agitátorként kezelték, és besorozták őket a seregbe. A
kormány utolsó támogatóit is elidegenítette, mikor
megnyirbálta a liberális kisnemesek jogait a zemsztvókban –
nem maradt senki, aki segíthetett volna rajta.
Mindenütt rendőrkémek voltak. A kormányzati
ellenőrzési rendszer olyan zűrzavarossá vált, hogy a
terroristák bizalmának megnyerése érdekében egy beépített
kormányügynököt arra kényszerítettek, lője le a
belügyminisztert! Illegális politikai pártok alakultak.
Igaz, voltak ragyogó eredmények is. Fantasztikus
pénzügyminiszterének köszönhetően Oroszország
vasúthálózata és nehézipara hatalmas fejlődésnek indult. A
Transzszibériai Expressz elért az óceánig. Az országba
özönlött a külföldi – főként francia – tőke. Ezek a fejlesztések
azonban, bármilyen jelentősek is voltak, egyelőre aligha
érintették a hétköznapi embereket. Ráadásul az utóbbi
években enyhe gazdasági válság bontakozott ki.
A végső kataklizma oka azonban a háború volt.
Ugyanaz a történet ismétlődött meg, mint korábban,
mikor Oroszország olyan szerencsétlenül belekeveredett a
krími válságba. Ezúttal a Távol-Kelet lett a válsággóc, ahová
a Transzszibériai Expressznek köszönhetően Oroszország ki
akarta terjeszteni a befolyását, ezért megfélemlítette Kínát,
illetve sértette a térségben lévő japán érdekeltségeket.
Túlértékelve a hadsereg és a tengerészet erejét, a hatalmas
birodalom háborúba lépett a kis szigetországgal.
Katasztrofális vereséget szenvedett.
Megalázó volt. Hónapról hónapra egyre orosz vereségekről
érkeztek hírek. Az orosz katonák – akik egy olyan távoli
háborúban harcoltak, melyet sem ők, sem családjaik nem
értettek – megdöbbentő veszteségeket szenvedtek. A háborús
kiadások gazdasági káoszhoz vezettek. Éhínség tört ki. A
kormánynak pedig egyetlen barátja sem maradt. Még az 1881
(!) óta életben lévő Ideiglenes Rendelkezések – a statáriális
törvények – sem tudták megfékezni a helyzetet. A zemsztvo
liberális nemesei kérelmezték a cártól, hogy a gyűlésben
biztosítsa a népképviseletet.
Az év januárjában jött a Véres Vasárnap.
Ez a váratlan esemény – a szikra, mely sokak szerint
lángra lobbantotta a hatalmas orosz tűzvészt – különös és
zavaros ügy volt. A tüntető tömeg, mely egy ukrán pap
vezetésével kanyargott kissé fejetlenül Szentpétervár fagyos
utcáin, csak sérelmeik orvoslását követelte. A mészárlás a
festményekről megszokott ábrázolással ellentétben nem a Téli
Palota előtt történt. (A cár mindenesetre nem volt aznap a
városban.) Valójában a Narva Kapunál lőttek bele a
megrettent katonák a tömegbe, több tüntetőt megsebesítve és
megölve.
És akkor elszabadult a pokol. A liberális zemsztvo
tiltakozott a gyalázat ellen. Mindenütt sztrájkok törtek ki. A
kormányzat minden eddigi ostobaságát betetőzve bezáratta
az egyetemeket, ezzel elérte, hogy a diákok tétlenül
csellengjenek az utcákon.
A továbbgyűrűző válságot érzékelve a birodalom
valamennyi elégedetlen csoportja elérkezettnek látta az időt a
tiltakozásra. Felkelések törtek ki Finnországban, a balti
államokban és Lengyelországban, illetve magában
Oroszországban is. Nyárra a rendőrségi akták 492 jelentős
rendzavarást rögzítettek. A hatalmas Ivanovói Textilgyárban
kaotikus állapotok uralkodtak. A városban megjelenő
újságokban és röplapokban forradalmi cikkek kezdtek
feltünedezni, az álnéven publikáló szerző nevét csak
forradalmi körökben ismerték: V. I. Lenin. Májusban és
júniusban még szörnyűbb hírek érkeztek keletről: a teljes
orosz flotta elsüllyedt. Nem sokkal ezután a fekete-tengeri
kikötőben, Ogyesszában állomásozó Potyemkin hadihajón
zendülés tört ki.
Mit tehetett a kormány? A rendőrség nem tudott
megbirkózni a feladattal; a megvert hadsereg javarészt
keleten volt – visszarendelhetetlen távolságban. Egész
Oroszország várakozott.
1906. MÁJUS
Kora délután volt, és a nagy, moszkvai házban már javában
folytak az előkészületek. A szolgák között a szokottnál jóval
nagyobb, várakozásteli izgalom érződött, hiszen tudták, ma
este igen különleges vendégeket várnak. Igaz, hogy az elmúlt
év eseményei után ma már semmin sem lepődhet meg az
ember.
A kényelmes emeleti szobákban azonban nyugalom
honolt. Szuvorin asszony hosszú, mályvaszín
selyemköntösében egy kisasztalnál ülve levelet írt. Dús,
barna haját csak lazán tűzte össze, így a hajzuhatag
bármelyik pillanatban leomolhatott a kecses hátra.
Lánya, Nagyezsda egy kárpitozott francia empire széken
ült. Az előtte álló, súlyos, bojtos terítővei letakart kisasztalra
könyökölve nézte az anyját.
Az biztos, hogy csinos asszony – gondolta Nagyezsda –, de
azért tudnék jobb feleséget is a papának. Ez talán kissé fura
gondolat volt egy nyolcéves kislánytól.
Aki először látta Nagyezsda Szuvorint, annak biztosan a
lány hosszú gesztenyebarna haja tűnt fel, melyet kibontva
hordhatott, így fényes zuhatagként folyt le a vállára, egészen
a könyökéig. Tafota ruhájában, szalagos szaténcipőbe
bújtatott selyem-harisnyás lábaival elbűvölő látványt
nyújtott. Aztán az embernek feltűnt a lány szeme. Gyönyörű
volt, mélybarna és mindentudó.
Elképesztő volt, hogy Nagyezsda mi mindent tudott. Hogy
is lehetett volna másképp? Úgy rendelte a sors, hogy a bátyja
jóval idősebb volt nála: mire a kislány hatéves lett, a bátyja
már régóta külföldön tanult. Ezért aztán természetes volt,
hogy az apja ehhez a ragyogó kislányhoz fordult, ha
társaságra vágyott.
Ismert minden festményt a nagy házban. Voltak köztük
kortárs orosz festők tájképei – Repin, Szurikov, Szeron,
Levitán képei. Levitán készített egy hatalmas képet
Ruszkáról – a kisváros örökkön visszatérő képét festette meg:
a folyó túlpartjáról mutatta a magas parton épült városkát,
felette az átvonuló felhőkkel tarkított sötétkék ég. Az
ebédlőben anyja és apja arcképe függött, az előbbit Repin, az
utóbbit Vrubel festette. A kislánynak azonban az okozta a
legnagyobb örömet, ha végigkísérhette a vendégeket azokon a
termeken, melyekben apja káprázatos európai gyűjteménye
kapott helyet. A javakorabeli oroszok pedig, akik aligha
ismerték ki magukat efféle csodák között, elképedve
hallgatták a kislány csacsogását: „Ez egy Monet, az ott
Cézanne. Renoir aktjain mintha mindig ugyanaz a két arc
szerepelne, nem gondolja?”, vagy: „Ez itt Gauguintől van. A
felesége és a gyerekei elől Tahitira menekült.” Legutóbbi
párizsi útjáról az apja még két kis képet is hozott neki két új
művésztől: Picassótól és Matisse-tól. „Még csak most kezdték
a pályájukat, úgyhogy neked vettem őket” – mondta a
lányának.
Vlagyimir örömmel vitte magával ezt a ragyogó kis
teremtést, hogy megmutassa neki világát. Nagy
művészetpártolóként mindenhová eljutott, mindenkit ismert.
A kislány már járt Szentpéterváron, látta táncolni a nagy
Pavlovát; meglátogatta Tolsztojt moszkvai házában; a
Moszkvai Művész Színházban, melyet Vlagyimir is
támogatott, ismerte az összes színészt, sőt találkozott a
színdarabíró Csehovval is. Mikor a nagy regényíró
oroszlánszerű alakjához képest kiábrándítónak érezte a
cvikkeres, igénytelen kinézetű férfiút, az apja figyelmeztette:
„Soha ne ítélj a külső alapján, Nagyezsda. Csehov is nagy író.
Csak a tetteink számítanak.” Ezzel aztán elérte, hogy a
kislány számos alkalommal ártatlanul érdeklődött a házba
látogató disztingvált úriembereknél. „Most pedig, mondja el,
Iván Ivanovics, pontosan mit is csinál maga?” Ezzel alaposan
összezavarta az illető urakat, és remekül szórakoztatta az
apját.
Egyetlen dolog zavarta Nagyezsdát. Miért viselkedik az
anyja olyan kimérten az apjával? A kívülállók szemében
odaadó házastárs volt, az éles szemű kisgyerek azonban
jobban ismerte. A kislány figyelte, amint Vlagyimir
bizalmasan próbál közeledni a feleségéhez, s az asszony
kecsesen kitér előle. Olyan különös volt. Nem csoda tehát, ha
a kislány azon morfondírozott: Én jobban gondoskodnék róla.
Szuvorin asszony befejezte a levelet, megfordult és felállt.
Valóban feltűnő asszony volt: magas, izmos testű nő, fejét
büszkén hátravetette, s nagy barna szemével úgy nézett a
világra, hogy sokkal inkább valamelyik hercegi család
tagjának, mintsem egy kereskedő feleségének látszott. A
férfiak, ha Szuvorin asszonyra néztek – és folyton néztek –,
először arcának szépségét, csodálatos vállának bársonyos
bőrét és gyönyörű, formás melleit vették észre – s közben
azonnal megérezték azt az erős, elfojtott érzékiséget, melyet
nem is igyekezett leplezni. „Ha engedné – gondolták az erős
férfiak –, én felizzítanám a testét”; mások, akik kevésbé
voltak biztosak magukban, csak elmerengtek rajta: „Istenem,
most kéne neki egy megfelelő férfit találni!” Néhány költői
lélek szomorúságot vélt felfedezni azokban a büszke, barna
szemekben; most azonban, szalonjában figyelve őt nehéz lett
volna megmondani, hogy ez vajon nem csak női
fegyvertárának volt-e egyik eszköze. Egy dolog azonban
egészen biztos volt: az érett asszony virágzása teljében volt.
Amint felemelkedett, Szuvorin asszony azonnal megérezte
magán Nagyezsda tekintetét, s figyelmesen nézte a lányát.
Nagyezsda alighanem igen meglepődött volna, ha tudja,
anyja tökéletesen érti, mi jár a fejében. Valójában már régóta
kitalálta, s érzett is emiatt bűntudatot. A kislány vádló
tekintetét látva azonban csak sóhajtott egyet magában, s újra
belátta, hogy vannak olyan dolgok az életében, melyeket nem
tud elmagyarázni Nagyezsdának. Talán ha idősebb lesz.
Talán soha. Legalább, gondolta szomorúan, minden hibám
mellett, diszkrét vagyok.
– Fel kell öltöznöm – mondta.
Érdekes este ígérkezett. Ugyanis igen izgalmas időket
éltek.
1906. JÚLIUS
Nyikolaj Bobrov szomorúan nézte a faházat, mely mindig is
az otthona volt. Alig tudta elhinni, hogy soha többé nem látja
újra Ruszkát.
A család többi tagja: idős édesanyja, felesége és fia már
egy hónapja elmentek. Most mindnyájan Moszkvában voltak,
ő pedig visszatért, hogy eltüntesse családja hosszú ott
tartózkodásának utolsó nyomait is.
Kora délelőttre kész lett. Az istálló mellett ott állt
magasan megrakodva a három szekér, mellette várakoztak
tiszteletteljesen a parasztok. Még egyszer, utoljára
körülnézett a házban, azonban csak néhány – régi iratokkal
megrakott – dobozt talált a padláson. Gondolta, még épp
ráférnek a harmadik szekérre. Aztán ideje indulni.
Nyikolaj rendben hagyta ott a házat: erre büszke volt.
Megjavíttatta a tetőn a lyukakat, rendbe hozatta a kis
fürdőházat. Elintézte azt is, hogy Arina és a fia feljöhettek a
faluból házfelügyelőnek. Ők gondját viselik majd a helynek.
Szuvorinnak egy szava sem lehet. Mikor utolsó sétáján
végigment a ház feletti ezüstnyír fasoron, majd a kis
dombtetőről lepillantott az alant kanyargó Rusz folyóra, arra
gondolt, milyen kellemes hely volt ez, és elmorzsolt egy
könnycseppet a szemében.
Most azonban, amint az ajtó felé pillantott, s látta, hogy
Arina és a fia őt nézik, vett egy mély levegőt és kidüllesztette
a mellét. Bobrov volt. Méltósággal távozik innen.
– Ideje új életet kezdeni! – dörmögte. Igaz, hogy már
ötvenkét éves volt, a haja is megőszült, azonban nem hízott el,
mint az apja és a nagyapja az ő korában, és a szeme is a régi
volt. Lehet, hogy a birtokát elvesztette, jövője azonban még
van.
Igaz, ki tudja, mit hoz a jövő? Az utóbbi három hónap nem
volt valami biztató. A Duma ülései kínkeservesen haladtak.
Szentpétervárra látogatva azt látta, mindenki vitatkozik
mindenkivel. A parasztküldötteknek halvány fogalmuk sem
volt, mit csináljanak. Volt, aki berúgott és kocsmai verekedést
kezdeményezett. Egyiküket disznólopásért letartóztatták.
Bármilyen komikus volt ez az egész komédia, saját pártjának,
a liberális kadetoknak a viselkedése még jobban megrázta.
Általános földosztást követeltek a parasztok részére, s mivel a
cár hallani sem akart róla, semmiben sem működtek együtt a
kormánnyal. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy az
Oroszország-szerte folytatódó terrorcselekmények közepette
még arra sem voltak hajlandóak, hogy elítéljék az erőszakot,
amíg a kormány nem teljesíti a követeléseiket.
– Kadét vagyok – magyarázta Szuvorinnak, mikor
visszatért Moszkvába. – Azonban emberek ezreit gyilkolják
meg. Rólunk, liberálisokról azt tartják, hogy felelősségteljes
párt vagyunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni az
egészet.
Szuvorin azonban sokkal higgadtabban fogta fel az ügyet.
– Elfeledkezik arról, barátom, hogy ez itt Oroszország.
Történelmünk során mindössze kétféle politikai formációt
ismertünk: önkényuralmat és zendülést. A demokrácia és a
parlament ügye pedig csakis kompromisszumokon keresztül
működtethető. Ez az egész teljesen új nekünk. Időre van
szükségünk.
Napokkal ezelőtt – összesen két hónapig tartó ülésszak
után – feloszlatták a Dumát, és új választásokat ígértek.
Nyikolaj hallotta, hogy a következő választáson valószínűleg
a szocialisták is indulnak.
– Isten tudja, hogy ettől jobb vagy rosszabb lesz a dolgunk.
– A jövő valóban bizonytalannak ígérkezett.
Ideje menni. Már csak azt a néhány irattartó dobozt kell
lehozni a padlásról; ha gyorsan elindulnak, még szürkület
előtt Vlagyimirbe érhetnek. Nyikolaj befelé indult.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy alak jön felé a
lejtőn, és meglepve ismerte fel, hogy Borisz Romanov az.
Nem számított rá, hogy találkoznak. Mikor tegnap lement
a faluba, hogy istenhozzádot mondjon a parasztoknak,
észrevette, hogy Borisz szándékosan kerüli őt. Régóta feltűnt
neki, hogy a férfi valami titkos haragot táplál a családdal
szemben.
– Tartsd a szemed a fickón – figyelmeztette egykor Misa,
az apja. – Volt vele egy kis ügyem. – Misa soha nem mondta
meg, pontosan mi volt az. Nyikolajnak a maga részéről semmi
baja nem volt Borisszal. Fanyar mosollyal emlékezett vissza,
ahogy fiatalkorában egyszer forradalomra bujtogatta.
Tekintve, hogy most kadét vagyok, és a parasztoknak
próbálok több földet szerezni, igazán a barátom lehetne –
gondolta. Talán a Romanov család feje is megenyhült végül,
és feljön a hegyre elbúcsúzni. Nyikolaj elé ment, hogy
üdvözölje.
A ház végénél találkoztak. Nyikolaj barátságosan
biccentett a parasztnak, mikor Borisz néhány lépésnyire
megállt tőle. Rég nem látta ilyen közelről Romanovot. Ő is
megőszült, de erősnek és egészségesnek tűnt. Milyen tipikus
volt a kettősükben mutatkozó kontraszt: a szalmakalapos,
nyitott vászonöltönyt, mellényt és óraláncot viselő nemes akár
egy krikettmeccsre kilátogató angol úriember is lehetett
volna; míg az orosz paraszt, a tökéletes muzsik bő gatyájában,
háncscipőjében, széles övvel összefogott piros ingében semmit
sem változott az arany Kijev ideje óta. Két kultúra, mindkettő
orosznak nevezi magát, miközben a földjükön, a nyelvükön és
a templomukon kívül – melyet egyikük sem látogatott sűrűn
– semmi közös nem volt bennük. Most pedig évszázadok óta
tartó egymás mellett élés után istenhozzádot mondanak
egymásnak.
– Szóval elmegy. – A tagbaszakadt paraszt két kezét lazán
az oldala mellett lógatva állt előtte. Széles arcát mintha
összenyomták volna, így a szemei résnyire szűkültek.
– Amint látja, Borisz Tyimofejevics – válaszolt udvariasan
a nemes.
Borisz egy pillanatra némán végigmérte a szekereket,
majd a ház teraszát, ahonnét Arina és a kisfia figyelték őket.
Elgondolkodva bólintott.
– Már régóta ki kellett volna füstölnünk innét. – Ezt a
cseppet sem barátságos megjegyzést teljesen tárgyilagos
hangon tette. Arra a vandál rombolás- és
gyújtogatássorozatra célzott, amellyel sok földesurat rávettek
a parasztjai, hogy eladja nekik a földjét. Nyikolajnak eszébe
jutott a tavalyi erdőtűz, és elgondolkodva nézte Boriszt. – A
föld azonban Szuvoriné lett, nem a miénk – tette hozzá
keserűen a paraszt.
– A kadét párt földosztást akar. Errefelé vannak állami
földek, azokkal sokkal jobban járhatnak, mint az én szegény
erdőimmel – emlékeztette a parasztot.
Borisz azonban nem figyelt rá. Úgy tűnt, csak a saját
gondolataira figyel.
– A forradalom elkezdődött, de még nem ért véget –
mondta csendesen. – Hamarosan minden föld a miénk lesz.
– Talán. – Nyikolajt kezdte bosszantani a paraszt dacos
gorombasága. – Mennem kell – mondta ingerülten.
– Igen. – Borisz megengedett magának egy gúnyos
vigyort. – Végre elmennek a Bobrovok. Viszlát, Nyikolaj
Mihajlovics. – Azzal egy lépést előrelépett.
Úgy tűnt, végül félig-meddig barátságosan válnak el.
Nyikolaj már nyújtotta a kezét. Borisz elfintorodott. És
köpött.
Nyikolaj eddig nem tudta, milyen érzés, ha az embert
arcon köpik. Sokkal rosszabb, sokkal bántóbb és erőszakosabb
volt, mint bármiféle arculcsapás. Hátratántorodott. Közben a
paraszt ezt sziszegte:
– Végre megszabadultunk tőled, te átkozott Bobrov. És ne
gyere vissza, mert megölünk. – Azzal sarkon fordult és
elment.
Nyikolaj olyannyira megrettent és felháborodott, hogy
egy-két másodpercig csak tehetetlenül állt. Utána átfutott a
fején, hogy leüti vagy letartóztattatja a távolodó parasztot.
Végül a hiábavalóság és az undor érzése hatalmasodott el
rajta. Visszanézett a házra, ahonnét Arina és a gyerek figyelt.
A szekerek mellett ácsorgó parasztok is közömbösen néztek
rá. Lehet, hogy ők is ennyire gyűlölnék?
– Indulunk – jelentette ki maradék méltóságát
összeszedve. Felkapaszkodott az első szekéren ülő kocsis
mellé a bakra, s néhány pillanat múlva már lefelé zötyögtek a
lejtőn. Még mindig vérvörösen, tehetetlen dühtől remegve
eszébe sem jutott, hogy visszapillantson. Mikor a kolostor felé
jártak félúton, csak akkor jutott eszébe, hogy otthagyta az
iratokat a padláson. Vállat vont. Nem számít. Vége.
A Bobrovok otthagyták ősi birtokukat.
1907
A tizenkét éves Dimitrij Szuvorin szemében a világ gyönyörű
helynek látszott. Azért volt egy-két dolog, amit nem értett.
Különösen azt nem értette: mi történt az anyjával?
Különös fiú volt, alacsony és sovány. Keskeny arca Rózát
néha az apjára emlékeztette. Azonban – mint Pjotr is – a
kisfia rövidlátó volt, és szemüveget kellett viselnie. Ha
fizikailag törékenynek is látszott, ezt ellensúlyozta a
megzabolázhatatlan fekete dróthajjal keretezett halvány arc
rendkívüli ereje, és az a váratlan kacagás, mely elég gyakran
előtört belőle.
Boldog gyermek volt. Annak ellenére, hogy a kis család
nagyon zárt egységet alkotott – apja és anyja imádták
egymást soha nem volt nyomasztó a légkör. Egy kellemes,
rendetlen lakásban éltek hármasban a belváros közelében. A
háromszintes épület homlokzatát sárgásbarna stukkók
borították. A kertben, ahol a gyerekek játszottak, egy eperfa
nőtt. A kertből idelátszott annak a kis templomnak a tornya,
ahol
Dimitrijt megkeresztelték. Varázslatos környék volt. A
közelben állt a Festőiskola, nem messze tőle Trubeckoj herceg
különös, üvegtetejű háza, melyben a szobrászműhelye volt.
Két utcával lejjebb kis virágpiac működött, mellette egy
bognárműhely, kirakatában hatalmas kitömött medvével.
És milyen pompás dolog volt meleg nyári estéken a
városban csatangolni! Lehet, hogy a sznob Szentpétervár a
birodalom feje, de a szíve még mindig Moszkva maradt. Közel
négyszázezer lakosa ellenére a város még mindig az
iparosodás és a moszkvai nagyfejedelemség korának különös
egyvelegét mutatta. Két évtizede, hogy divatba jött az
úgynevezett „orosz” építészeti stílus, mely a tizenkilencedik
században dívó nyugati „gótika” orosz változata volt, így a
vasútállomások, illetve más középületek olyan túldíszített
tégla- és gipszköltemények voltak, hogy remekül illettek a
moszkvai nagyfejedelemség vad extravaganciájának
szüleményéhez: a Vörös téren álló Vaszilij Blazsennij
Székesegyházhoz. Ezeknek az új épületeknek is megvolt a
maguk súlyos bája. A fiatal Dimitrij órákon át sétált az
utcákon, a belvárost ölelő parkosított sugárutakon vagy a
Kreml fala mellett, ahonnét kihallatszott a benti templomi
harangok ezüst csilingelése. Néha úgy látta, mintha az egész
város egyetlen hatalmas, kőbe álmodott zenemű lenne,
Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy valamelyik nagy orosz
zeneszerző alkotása.
Négyéves korában már tisztán megmutatkozott zenei
tehetsége. Anyja azonnal felfigyelt rá. Hatéves korára – saját
kérésére – zongorán és hegedűn tanult játszani. Mire hétéves
lett, az apja kijelentette: „Még koncertzongorista is lehet.”
Nyolcéves korára azonban Róza nem így látta. „Nem hinném,
hogy zongorista lesz.” Igaz, hogy az idő múlásával, annak
ellenére, hogy figyelemre méltó előadói tehetsége volt, a fiatal
Dimitrij szívesebben komponálgatott magának kis
dallamokat, mintsem hogy órákon át gyakoroljon. Márpedig
ez elengedhetetlen annak, aki fel akar kapaszkodni azon a
rögös úton, mely az előadóművészet csúcsaira vezet. Most,
tizenkét évesen a kiváló Ötödik Moszkvai Gimnáziumban
tanult, szabadidejében pedig lelkesen zenélt.
És készült a forradalomra. Pjotr Szuvorin professzor
házában ez soha nem volt kérdés. Mindannyian ezért
dolgoztak. Két éve éjszakákon át fenn voltak, míg Róza
forradalmi cikkeket kopogott az írógépén, Dimitrij pedig az
elosztóhelyekre hordta az elkészült anyagot. Borzongató érzés
volt tudni, hogy a nagy ügyet segíti.
Most pedig valami még izgalmasabb történt. Az apja a
Duma tagja lett. Szentpétervárra ment.
Hatalmas előrelépés volt ez. Miután az első Dumát
bojkottálták, a szocialista párt eldöntötte, hogy részt vesz a
másodikban.
– Ha elég sok szocialista küldöttet tudunk bejuttatni –
magyarázta Pjotr –, akkor elűzhetjük a cárt, és egyszer s
mindenkorra véget vetünk ennek a komédiának. Használd fel
a cár saját Dumáját a cár elűzéséhez!
– És azután?
– Alkotmányozó nemzetgyűlés, melyet teljes egészében a
nép választ. Demokratikus kormány. Ebben minden
szocialista egyetért.
Szabadság. Demokrácia. Új világ van születőben. És az ő
apja, a kitűnő Szuvorin professzor is részese ennek. Az élet
gyönyörű.
Azért voltak még dolgok, melyek zavarták. Miért van az
például, hogy Vlagyimir bácsikája olyan gazdag, miközben ők
szerényen élnek?
– Az apádat egyáltalán nem érdekli az ilyesmi –
hessegette el anyja a kérdést. Ahogy azonban egyre idősebb
lett, a kisfiút már nem elégítették ki az efféle válaszok.
Annak ellenére, hogy Nagyezsdával olyanok voltak, mint a
testvérek, tudta, hogy a szüleik nincsenek ilyen szoros
kapcsolatban egymással.
– Ha a papád sikerrel jár – mondta egyszer a kislány –,
akkor a mama szerint mindannyian az utcára kerülünk. –
Aztán tökéletes ártatlansággal hozzátette: – Ha így alakulna
a dolog, Dimitrij, elmehetek hozzátok lakni? – Megígérte,
hogy jöhet, de azért mindig érthetetlennek tűnt előtte, hogy a
kedves Vlagyimir bácsi hogyhogy nem látja a forradalom
szükségességét.
Aztán ott volt az anyja. Miért olyan ideges mostanában?
Lehetséges, morfondírozott Dimitrij, túlságosan szeretni
valakit? Mikor az apja Szentpétervárra ment, Vlagyimir bácsi
felajánlotta, hogy Dimitrij ott maradhat velük, így Róza
csatlakozhatott volna a férjéhez. Az asszony visszautasította
ezt, azóta viszont egyfolytában siránkozott.
– Gondolod, hogy az apád biztonságban van ott? Biztos
vagyok benne, hogy történik vele valami. – Éjszaka is ezen
rágódott, úgyhogy reggelre sötét karikák jelentek meg a
szeme alatt.
Március végén történt az eset. Pjotr Szuvorin a fővárosban
volt, Dimitrij pedig jött haza az iskolából, mikor új útvonalat
keresve egy hosszú, keskeny utcába tévedt.
Az utca üres volt. Néhány csupasz fa árválkodott csak, a
kanálisban fekete jégpatak csillogott. Tompa, szürke fény ülte
meg az utcát.
Félúton járt, mikor lábdobogást hallott, s megpillantott
egy kisebb bandát. Ekkor azonban még eszébe sem jutott,
hogy megijedjen.
Csak féltucatnyian voltak: négy fiatalember és két
korabéli gyerek. Az egyik kertből jöttek ki, és több méteren át
a kisfiú két oldalán haladtak, míg az egyik fiatalember
megszólalt.
– Szerintem ez is az. – Továbblépkedtek.
– Gondolod? Hé, fiú, mi a neved?
– Dimitrij Petrovics. Szuvorin – tett hozzá a lehető
legszilárdabb hangon. Nem volt benne biztos, mit jelent ez az
egész.
– Jó orosz név, Szuvorin fiatalúr. Futni hagyjuk, fiúk?
– Talán. Azért nézd csak meg az arcát.
– Igaz. Nem tetszik a képe, Dimitrij Petrovics. Miért nem
tetszik nekünk a képe, fiúk?
– Úgy néz ki, mint egy zsidrák.
– Pontosan, Dimitrij Petrovics. Ez a probléma. Biztos,
hogy ön nem zsidó? Egy kicsit sem?
– Elég biztos – felelte Dimitrij magabiztosan, miközben
tovább sétáltak.
– Mi az anyád neve, fiú?
– Róza Abramovics – felelte.
– Aha. Honnan való?
– Vilniusból – felelte ártatlanul.
– Róza Abramovics Vilniusból. Akkor az anyád zsidó, fiú.
– Nem az – tört ki vadul. A többiek azonban megálltak és
körülvették. – Az anyám keresztény! – üvöltötte magából
kikelve, nem azért volt dühös, mert bármi kifogása lett volna
a zsidók ellen, hanem azért, mert a fiúk hazudtak. A fiú
őszinte haragját látva a banda elbizonytalanodott.
Ekkor Dimitrij igen ostoba dolgot tett.
– Ne érjetek hozzám – kiáltotta. – Az apám a Duma tagja,
és bajba kerültök.
– Melyik párt tagja?
– A szociáldemokratáké – jelentette ki büszkén. Azonnal
rájött, hogy ez hiba volt. Természetesen hallott már a Fekete
Százakról – jobboldali banditák csoportjairól, akik zsidókat és
szocialistákat vertek össze a cár nevében. Azonban mindig azt
gondolta róluk, hogy – ahogy a nevük is sugallta – nagyobb
csoportokban járnak; ráadásul, mivel hogy ő jó orosz volt, azt
gondolta, semmi dolga nem lehet ezekkel a bandákkal.
– Zsidrák! Szocialista! Áruló! – A kis legény azonnal földre
került.
Még csak egy monoklit szerzett a szeme alá, no meg
számos rúgást a bordáira, mikor egy kocsi kanyarodott be az
utcára, s ez szétzavarta a támadóit. Félóra múlva
biztonságban hazaért, és – bár még mindig remegett – képes
volt egy kis uzsonnát is enni.
Volt azonban az ügynek egy olyan vonatkozása, amely
nagyon zavarta.
– Azt mondták, zsidók vagyunk – mondta az anyjának.
Akkor lepődött csak meg igazán, mikor édesanyja bevallotta,
hogy ez igaz. – Akkor tértem át, mikor összeházasodtunk –
magyarázta. Eddig soha nem beszéltek erről.
Attól a naptól fogva anyja még idegesebb lett.
Furcsa módon, bármit is jelentett az eset az édesanyjának,
a kis Dimitrijben, sajátos lelki alkatának köszönhetően, ez
nem hagyott különösebb nyomot.
A zenével volt kapcsolatban.
Dimitrij már kisgyermekkorától kezdve zenei
fogalmakban gondolkodott. Amióta az eszét tudta, a
hangjegyeket mindig színekként látta. Amint Róza
megmutatta neki a zongorán a különféle hangnemeket,
számára mindegyiknek sajátos karaktere és hangulata volt.
Ezek a felfedezések eleinte a hangszerekhez társuló zenei
világhoz tartoztak. Kilencéves korában azonban történt
valami.
A házuk mögött álló kis templomban voltak, a vecsernyét
hallgatták. A templomnak elég jó kórusa volt, s a kisfiú
mindig magával vitte a zsoltárok visszatérő dallamait.
Naplemente volt, mikor kiléptek a moszkvai utcára, az ég
arany és vörös színekben lángolt. Perceken át nézte a nyugati
égbolt ragyogó színeit.
Mikor megpróbálta elmondani, mit lát, egy akkord jutott
eszébe, a C-moll. Kicsit később egy másik.
Milyen különös, gondolta; akkordokat választ. Ezt írta elő
a naplemente. Miközben az eget nézte, olyan érzése támadt,
mintha az is válaszolna neki:
– Igen, ez az én hangom. – Fejében eggyé vált a zene és a
naplemente.
Következő alkalommal a kertben álló eperfához sétált ki.
A fa felső ágain vöröses fény játszott, alatta meleg árnyék.
Üjabb akkordot és egy kis dallamot hallott; a zene ekkor
azonnal megszólalt benne, mintha nem is választotta, hanem
közvetlenül hallotta volna.
Olyan csodálatos volt. Mintha különös, meleg érzés
árasztotta volna el a gyomrát. A következő pillanatban
néhány gyerek szaladt be a kertbe, és ő megijedt, hogy
elveszti ezt a gondolatmenetet, de rájött: képes az akaratával
megakadályozni, hogy a dallamok elszánjanak a fejéből. Ezzel
a felfedezéssel együtt belenyilallt egy kis rettegés is, melyet
nem értett igazán. Mintha a naplemente és az eperfa azt
mondták volna: „Ha továbbmész, kisfiú, akkor elveszted
magad, és csakis a zenéé leszel.” Mivel nem volt benne biztos,
mit jelent az egész, úgy döntött, megőrzi ezt az áldott
tudatállapotot, mint ahogy – néha – az álmait is megőrizte,
hogy újra visszatérhessenek.
Így kezdődött. Ettől fogva az élete soha nem tért vissza a
megszokott kerékvágásba. Kis koncentrációval bármikor
vissza tudott lépni az álmaiba; hamarosan egyre hosszabbra
nyúltak a szemlélődés periódusai, néha órákig is eltarthattak.
Közben összpontosító képessége úgy elmélyült, hogy képes
volt másokkal beszélgetni vagy ebédelni úgy, hogy amikor
visszatért a hétköznapi tudatállapotba, semmilyen emléke
nem maradt ezekről az eseményekről.
Hamarosan új felfedezéseket is tett. Ha egyszer belépett
másik világába, úgy érezte, hogy nem szerzi, hanem hallja a
zenét – csodálatos harmóniák érkeztek valahonnan kintről;
ezeket úgy kapta – bár nem tudta volna biztosan
megmondani, hogy kitől vagy mitől. Nemsokára az a zenei
másik világ kezdte elárasztani a hétköznapi világot is, ahogy
a fény birtokba veszi az árnyékot, így az olyan evilági dolgok,
mint a kocsizörgés vagy a kutyaugatás Dimitrij számára saját
zenei világot hordoztak, melyet nagy örömmel fedezett fel.
Tudatát teljesen betöltötték a zenei fantomok: feltűntek
köztük azok az emberek is, akiket mindennap látott: az
iskolamester, az anyja, Vlagyimir bácsi. Mindegyiknek
megvolt a hangja is – apja tenor volt, Vlagyimir bácsi gazdag
bariton – mintha egy csodálatos opera szereplői lettek volna,
amely egyelőre csak az ő számára mutatkozott meg
részleteiben.
És – talán ez volt mind közül a legcsodálatosabb dolog –
gyakran képes volt úgy érzékelni minden embert, minden
dolgot – köztük a saját életét is –, mintha egy végtelen
szimfonikus síkságon terülnének el: így minden öröme és
bánata egy óriási akusztikus folyam részévé vált, majd
zeneként tért vissza hozzá. Így aztán a Fekete Százak
bandájának támadása után az általuk okozott fájdalom
zenévé lényegült át a tudatában.
1908. JÚNIUS
1908 nyarán úgy tűnt, hogy Oroszországban végre béke lehet.
A terrorhullám elapadt. Sztolipin durva megtorló akciói
komoly rendet vágtak a forradalmárok soraiban; és a legújabb
felfedezés, miszerint a szocialista forradalom vezető
terroristái hosszú időn át rendőrügynökök voltak, komolyan
meggyengítette a párt helyzetét. A haladásnak is voltak jelei.
Az új Duma – sokak félelmével ellentétben – nem lett a cár
ölebe. A Nyikolaj Bobrovhoz hasonló demokraták
határozottan kiálltak a demokrácia mellett; és még a
konzervatív többség is támogatta Sztolipin óvatos
reformterveit. Végezetül pedig a csodálatos időjárás
rekordtermést ígért. A vidék megnyugodott.
És e vidék derült egéből csapott le az a villám, amely
eldöntötte Dimitrij sorsát.
1908. SZEPTEMBER
Ahányszor valami ürügyet sikerült kitalálnia, Alekszander
Bobrov meglátogatta a Szuvorin-házat, emellett azonban
gyakran elsétált a ház előtt is, abban a reményben, hogy
megpillantja Nagyezsdát. A kínos húsvéti fiaskó ellenére
soha, egyetlen pillanatra sem mondott le az álmáról.
„Elveszem feleségül” – mondta az apjának nyíltan.
Ebben a hónapban máris talált rá ürügyet, hogy
meglátogassa őket, egyedül találta Szuvorin asszonyt a
lányával, s megtudta tőlük, hogy Vlagyimir a hónap végéig
nem tér vissza Moszkvába.
Aznap délután azonban már túl késő volt. A függönyöket
összehúzták, s csakis megszokásból vette útját a Szuvorin-ház
felé. Gyenge köd szitált; az utcai lámpák sárgás fénnyel
pislákoltak, az utcákon csak néhány ember járt. Valószínűleg
nem is pillant arra, ha nem hallja meg a ház irányába tartó
könnyű léptek zaját, melyek mintha a bejárati ajtó előtt
álltak volna meg.
Átkémlelt a másik oldalra. Egy pillanatig senkit sem
látott; majd észrevette a széles karimájú nemezkalapot viselő,
köpenybe burkolózott alakot. Megállt, s nagy meglepetésére
azt látta, hogy a bejárati ajtó résnyire nyílik, az alak pedig
gyorsan besurran. Az ajtó már csukódott, mikor Alekszander
olyasmit látott, amitől elakadt a lélegzete. A vendég levette a
kalapját, és a fiú Jevgenyij Popov vörös haját pillantotta meg.
1910
Első pillantásra az 1909-es és 10-es év tökéletes harmóniában
telt Szuvorin professzor házában.
Mindenkinek rengeteg dolga volt. Dimitrijjel két
zeneprofesszor is foglalkozott, és hatalmas léptekkel haladt
előre. Karpenko a Művészeti Iskola diákja lett, és máris egyre
növekvő elismertségre tett szert. Vlagyimir szokása szerint
segítő kezet nyújtott a két fiatalembernek, rendszeresen
meghívta őket a házába, mikor a művészeti élet jelentősebb
képviselői vendégeskedtek nála, és rengeteg művésznek
bemutatta a fiúkat. Maga Pjotr Szuvorin különösen elfoglalt
volt: ezekben az években írta meg klasszikussá vált, Fizika
diákoknak című tankönyvét, mely az orosz diákok körében
mindenütt ismertté tette a nevét.
Oroszország is nyugalmas időszakot élt meg. Dimitrij a
házuk árnyékos kertjében sétálva úgy érezte, a világot
megbolydító események hangja elhal, mire Moszkva
fasorokkal övezett szűk utcáiba ér. Alig-alig hallott valamit
arról, hogy a cár, német feleségé és gyermekei mit csinálnak
szentpétervári palotáikban.
Dimitrij tudta, hogy Sztolipin és a Duma tovább halad a
lassú reformok útján; ennek ellenére az újságokat olvasva úgy
tűnt neki, hogy a nagy miniszternek – hibába hozott
kormányzása békét és gazdasági fellendülést – kevés barátja
akad.
– A liberálisok megszorító intézkedései miatt utálják –
magyarázta Vlagyimir –, a konzervatívok pedig azért, mert a
jelenlegi kormányzási rendszer gyöngíti a cár egyeduralmát.
Ennek ellenére győzni fog – tette hozzá.
1913
Ahogy közeledett az 1913-as év vége, Alekszander Bobrov
meglehetős magabiztossággal nézett a kellemesnek ígérkező
jövőbe. Igaz, volt néhány akadály, melyet le kellett még
küzdenie, ő azonban alaposan felkészült a csatára, és elég
biztos volt a sikerben. A lány már tizenöt éves volt, s máris
szédítő fiatal nő. Hamarosan ideje belefogni.
Alekszander huszonkét éves korára az átlagosnál
magasabb, erőteljes felépítésű fiatalember lett, aki ükapja,
Alekszisz komor, szigorú, jóképű vonásait örökölte, azonban
ősével ellentétben ő simára borotválta az arcát. Ekkorra már
tudatában volt annak, hogy jól néz ki. Egy nemesi család
utolsó képviselőjeként, valamint – apja liberális nézetei
ellenére – azon rend képviselőjeként, mely a cár
szolgálatának és védelmének szentelte magát, kötelességének
is érezte, hogy jól nézzen ki. Ezért hát nemcsak öltözködésére
fordított figyelmet, hanem arra is, hogy, amennyire anyagi
lehetőségei megengedik, a legjobb helyeken mutatkozzék. A
közéletben elfoglalt pozíciója, minden vágya arra ösztönözte,
hogy két – és csak két dologra törekedjék. Udvari állásra,
illetve a Nagyezsda Szuvorinnal kötendő házasságára.
Mindkét dologra állhatatosan készült.
Felkészülésének része volt a szexuális tapasztalatszerzés
is.
– Hűséges leszek a feleségemhez – mondta egyik
barátjának, a cári testőrség fiatal tisztjének. – Először
azonban tapasztalatot kell szereznem. Az a tervem, hogy tíz
szeretőm lesz. Mit gondolsz?
– Drága barátom, miért nem húsz?
– Nem – Alekszander komolyan válaszolt –, szerintem tíz
is elég lesz.
Módszeresen nekilátott terve megvalósításához. Az első
egy tisztiorvos felesége volt – a csinos, húszas évei közepén
járó asszonykát szórakoztatta a komoly, tizenkilenc éves fiú
nyilvánvaló elszántsága, hogy ágyba bújjon vele. Három
hónapig tartott. Volt egy bájos táncosnő a szentpétervári
Balett társulatából: végül is a világon minden férfinak
kötelessége, hogy szerelmi ügybe keveredjen egy színésznővel.
A szóbeszéd szerint annak érdekében, hogy okvetlenül
teljesítse ezt a kötelességét, biztos, ami biztos alapon egy
cigány énekesnővel is volt rövid viszonya – bár abban nem
volt igazán biztos, hogy a nő valóban cigány volt-e. Aztán egy
hónapig rendszeresen látogatott egy bizonyos ifjú hölgyet a
főváros legelőkelőbb bordélyainak egyikében, ahol csak egy
szűk körű társaságból fogadtak ügyfeleket. A válogatott
klientúra dacára állandó rettegésben élt az esetleges
szerencséden következmények miatt, ráadásul az egész
rémesen drága mulatság volt. A hónap elteltével nem ment
oda többet. Jelenleg a hatodik tapasztalatszerző viszonyánál
tartott, egy szórakoztató, szőke, huszonéves, félig német, félig
litván származású özveggyel, akinek úgy tűnt, fogalma sincs,
miért akar vele ágyba bújni ez a fiatal legény. Miután nyélbe
ütötte az ügyet, többé-kevésbé megnyugodott.
Alekszander akkor is bizakodó lehetett, ha Oroszország
jövőjére tekintett. A harmadik Duma kitöltötte teljes ötéves
időszakát, tavaly pedig összeült az új, negyedik Duma. A
cárnak sikerült növelni a konzervatív küldöttek számát, igaz,
a radikálisok is megerősödtek, s ezzel a középpártok
gyengültek meg. Egészében véve azonban a szervezet
semmivel sem volt rosszabb az elődjénél. Apja szívósan
újraválasztatta magát. A vidéki lakosság helyzete, el kellett
ismerni, egészen kitűnő volt.
– Sztolipin elment, és a helyét senkiháziak foglalták el –
jegyezte meg Nyikolaj Bobrov konzervatív fiának –, munkája
azonban nem volt hiábavaló. Nézd meg az eredményeket. –
Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, az ujjain
sorolta: – Kereskedelem: hatalmas fellendülés. A
mezőgazdasági termelés nőtt, 1911-ben félmillió tonna
gabonát exportáltunk. Az államadósság csökkent: az elmúlt
négy évből háromszor maradtak a költségvetésnek tartalékai.
A vidék megnyugodott. – Elégedetten elmosolyodott.
– Tudod – mondta egyszer Alekszandernek –, találkoztam
egy franciával, aki kiszámította, hogy a jelenlegi gazdasági
fejlődést tartva 1950-re az egész nyugati világot felülmúljuk.
Gondolj csak bele: te még megérheted ezt.
A forradalomról nem sok szó esett ezekben az években.
– Egy kis szerencsével – mondogatta az idősebb Bobrov –
lefejezhetjük ezt a szörnyet.
Valójában csak az láthatott felhőket a derűs horizonton,
aki külföldre tekinthetett – ezek a problémák azonban sem
Bobrovot, sem az ismerőseit nem foglalkoztatták túlságosan.
– A diplomácia minden kérdést elrendez majd – mondta
Nyikolaj a fiának. – A nagyhatalmaknak együtt kell élniük.
Ezért vannak szövetségeseink.
A hatalmas szövetségi rendszerek látszólag kedveztek
Oroszországnak. A beáramló óriási francia tőke, illetve a brit
birodalommal kialakult összhang hatására megalakult a
Hármas Antant nevű szövetség, mely az előbbi
nagyhatalmakat vonta egybe. Németország, az Osztrák-
Magyar Monarchia és Olaszország alkotta a Hármas
Szövetséget.
– A kettő azonban kiegyenlíti egymást – magyarázta
Nyikolaj.
Kizárólag a hegyes-völgyes Balkánon voltak valódi
veszélyre utaló jelek. Itt a szinte teljesén kivérzett török
birodalom ereje végleg felmorzsolódott, és Ausztria előretört.
1908-ban elfoglalta Bosznia-Hercegovinát, melyet főként szláv
nemzetiségű szerbek és horvátok laktak. A többi szláv nép
fenyegetve érezte magát; Oroszország pedig együtt érzett
szláv vérrokonaival, és kiemelt figyelmet szentelt a
Konstantinápolyhoz, illetve a Fekete-tengerhez oly közel eső
területekre. Egyetlen új fejlemény sem kerülte el a figyelmét.
– Ezek az ügyek azonban megoldódnak – jósolta Nyikolaj.
– Senkinek sem áll érdekében a háború. – Kevés államférfi
volt Európában, aki vitatkozott volna vele.
Az elmúlt öt évben egyetlen ügy zavarta meg Alekszander
nyugodt derűjét és nyugtalanította a lelkét.
Jevgenyij Popov: vajon mi történt vele?
Bizonyos értelemben – erre még Alekszander is rájött –
Szuvorin asszony ügye nem tartozott rá. Annyira taszította
azonban Popov, illetve olyannyira tisztelte Vlagyimirt, hogy
Popov liaisonjának gondolata teljesen a hatalmába kerítette.
Azon az első, ködös éjszakán, mikor látta besurranni a
bolsevikot a Szuvorin-palotába, szinte úgy érezte,
személyesen őt sértették meg.
Még didergős utcai virrasztása után sem akarta elhinni.
Éjszakánként a környéken kóborolt, s megpróbált a rejtély
végére járni. Ugyanabban a hónapban még kétszer látta,
mikor Popov légyottra érkezett. Nem maradhatott kétsége
afelől, hogy jövendőbeli feleségének házát, illetve jövendőbeli
anyósát bemocskolta a vörös hajú szocialista.
Ez rettenetes volt.
Mégis, mit tehetne? Vlagyimir a barátja volt. Ha a nagy
embert megcsalták, akkor neki nyilván az a kötelessége, hogy
figyelmeztesse őt. Ez még becstelenség sem volna. Nem
lehetett tudni, hogy egy Popov-féle ember miféle bajokat
zúdíthat a köztiszteletben álló családra. Ráadásul Nagyezsdát
is védené. Az mégis nagyon kínos lett volna, ha nyíltan
elmond mindent az idősebb férfinak. Amellett Szuvorin
asszony, ha rájönne, mit tett vele, alighanem örök életére
megutálná, ez pedig nem túl rózsás kilátás egy leendő
anyóssal kapcsolatban.
Bárcsak eltávolíthatná valahogy Popovot a képből…
Teljesen biztos volt benne, hogy a rendőrség letartóztatná
Popovot, ha a nyomára bukkannának; ő azonban nem
küldheti rá a rendőröket, amíg a forradalmár Szuvorin
házának a közelében van. Két alkalommal is hajnalig várt rá,
és megpróbálta követni, a bolseviknak azonban mindkét
alkalommal sikerült felszívódni egy-két háztömbnyire
Szuvorinéktól.
Végül ráakadt egy viszonylag tisztességes megoldásra.
Névtelen levelet írt Vlagyimirnak. Eléggé sikerült darab lett:
a betűit újságpapírból vágta ki, a megfogalmazás pedig
műveletlen emberre vallott: büszke volt rá. Nem említette
Popovot név szerint, de „egy bizonyos vörös hajú
forradalmárról írt”. Továbbra is folytatta sétáit a Szuvorin-
palota körül, ahányszor csak késő éjszaka alkalma nyílott rá,
Popov azonban egy-két hónapig nem tűnt fel, ezért azt
gondolta, hogy levele célba ért. Néhány hónap múlva azonban
újra látta a környéken ólálkodni Popovot.
Akkor, de a következő évek során is időről időre
megkérdezte Vlagyimirt: „Mi történt azzal az átkozott
Popovval?” Vagy: „Letartóztatták már azt az átkozott vörös
hajú gazembert, akit a gyárban láttunk?” Vlagyimir azonban
soha nem adta jelét, hogy ismerné a fickót vagy törődne vele,
Alekszander pedig úgy érezte, megtett mindent, amit a
kötelessége diktált. Titokban fogadalmat tett magának: Egy
nap még elkapom azt a bűnözőt. Rács mögé fogom juttatni.
Titkos éjjeli őrjáratain kívül is elég gyakran megfordult a
Szuvorin-házban; részben azzal az ürüggyel, hogy Vlagyimirt
látogatja meg; részben azért, mert talált magában valami
közös dolgot Nagyezsdával: ezekben az években elkezdett a
festészet iránt érdeklődni, mégpedig igen elmélyültem
Egyetemi tanulmányai nem voltak túlságosan
megerőltetőek. Szabadidejében keményen dolgozott.
Elmélyülten tanulmányozta a nyugati festészet főbb
irányvonalait; emellett az ősi ikonfestészet kutatásába is
belevágott – és ebben jóval több örömet talált. Mint az élet
minden területén, tanulmányait tekintve is komoly és
módszeres munkát végzett; idővel azonban igazi érzelmek is
ébredtek benne a téma iránt. Talán ennél is ambiciózusabban
vetette bele magát a kortárs művészet tanulmányozásába.
Vlagyimir fia, aki még mindig több időt töltött Európában,
mint Oroszországban, mostanában küldte el Chagall, Matisse,
valamint egy különös, új festő megdöbbentő munkáit. A festőt
Pablo Picassónak hívták, s úgy tűnt, teljesen új festőiskolát
nyitott meg: tele geometrikus formákkal és soha nem látott
megoldásokkal. Akár tetszettek neki ezek a képek, akár nem,
akár érdekesek, akár semmitmondók voltak számára,
Alekszander Bobrov úgy tanulmányozott minden egyes képet,
mintha megoldandó rejtvények lennének, kérdéseket tett fel,
más művekhez hasonlítva őket, mígnem többet tudott róluk,
mint bárki más. Hamarosan kiváló szimata alakult ki a képek
értékét illetően, úgyhogy Vlagyimir meg is jegyezte neki egy
nap:
– Elég mókás, barátom, hogy orosz nemes létedre megvan
minden adottságod, hogy képkereskedő legyél.
Tudásának, valamint annak köszönhetően, hogy
Vlagyimir jó véleménnyel volt róla, Nagyezsda tisztelettel
kezelte, s ez igen tetszett a fiúnak. A lány hajlandó volt
otthagyni a zongorán improvizáló fellelkesült Dimitrijt és
Karpenkót, néhány percet sétálgatott vele apja képtárában,
miközben a fiú beszámolt új és izgalmas felfedezéseiről.
– Rengeteget tudsz – hallotta gyakran Nagyezsdától,
miközben ráemelte nagy, komoly szemeit.
Tizenöt éves volt, s mint a fiú elégedetten nyugtázta,
egyre nőiesebb lett. Gyönyörű fiatal nő lesz belőle.
Alekszander nagyon ügyelt rá, hogy kapcsolatuk a barátság
keretei között maradjon, hatalmas tudásával igyekezett hatni
a lányra, és várta, hogy az közeledjen hozzá.
Jelenleg egyetlen problémát kellett még leküzdeni, de
Alekszander remélte, hamarosan ezen is túljutnak.
Nagyezsda Karpenkóba volt szerelmes.
1914 AUGUSZTUS
Lassan, ünnepélyesen haladt a menet a poros nyári hőségben.
Drágaköves köpenyekbe és súlyos püspöksüvegekbe öltözött
papok vezették őket. Voltak, akik ikonokat, mások hatalmas
zászlókat vittek. A kórus énekelt. Ahogy elhaladtak, kezek
tengere emelkedett fel, akár a tengerpartot nyaldosó
hullámok, s vetette a kereszt jelét, miközben a fejek és a
hátak mélyen meghajoltak. Ez még mindig Szent Oroszország
volt; és Oroszország háborúban állt.
Alekszander Bobrov könnyes szemmel nézte őket. Micsoda
nyár volt! Aszály és teljes napfogyatkozás. Minden faluban
minden paraszt tudta, hogy nagy csapás közeleg. Mikor
azonban bekövetkezett, itt, a moszkvai utcákon mintha
csodálatos vallási átalakulás ment volna végbe. Hirtelen
minden nézetkülönbségről megfeledkeztek, minden orosz
testvér lett, egyesültek az anyaföld védelmében.
Az ikonok mögött valaki a cár arcképét hozta. Különösnek
tűnhetett – ha bárki is megállt volna ezen tanakodni –, hogy
ez a férfi, akinek szinte egy csepp orosz vér sem csörgedezett
az ereiben, ő áll ennek a szinte ázsiai pompának a
középpontjában. Komoly, kissé szellemtelen arca sem az
ikonok szentjeihez, sem a moszkvai fejedelemség zord
idejében uralkodó fejedelmekhez nem hasonlított, csupán
saját személyisége tükröződött rajta: egy megzavarodott, jó
szándékú, meglehetősen kelletlen német herceg, akit sorsa
csapdába ejtett ebben az idegen keleti birodalomban. Azonban
ő volt a cár, minden oroszok atyuskája; s ahogy arcképe
elhaladt a tömeg előtt, minden ember mélyen meghajolt.
Meghajolt Alekszander is. Egyenruhában állt. Holnap
indul a harctérre.
1915
Szakadt az eső. A nedves föld csillogott a napsütésben, és
Alekszander az embereivel várt. Velük szemben hatalmas
lengyel mező, a hátuk mögött fák.
Hamarosan megindul a támadás.
Alekszander Bobrov végignézett az emberein.
Harminchárman voltak, egy kivételével mindegyiket a télen
sorozták be, és négyhetes alapkiképzést kaptak. Az egyetlen
veteránt, egy huszonhét éves tartalékost Alekszander
kinevezte őrmesternek.
A lövészárok, melyben lapultak, nem volt túl mély. Mikor
száznyolcvan centiméter mélyre leástak, a lövészárkokat
ellenőrző kapitány türelmetlenül odaszólt:
– Ennyi elég lesz. Harcolni jöttünk, nem ásni.
A kapitány alacsony, kövér ember volt: a régi iskolához
tartozó tiszt, brutális szürke pofaszakállal és vörös arccal.
Bobrovnak néha úgy tűnt, a tiszt csupán bosszantó
kellemetlenségnek tartja a háborút, mely eltereli a megfelelő
katonai szolgálattól, attól, hogy a klubjában ücsörögjön. Ezen
a reggelen azonban fürgének és fontoskodónak látszott.
– Már nem tart sokáig – mondta nekik egy órája. –
Legyetek bátrak, legények. – Azzal eltűnt.
Alekszander az előttük elterülő nagy, sáros mezőt nézte.
Körülbelül hatszáz méterre kezdődött egy lejtő, és csak
távolabb bukkant elő a fákkal ritkásan benőtt gerinc. Vajon
német sisakok tűnnek föl majd váratlanul? Vagy
füstpamacsok? Alekszander nem igazán tudta. Ez volt az első
bevetése, most kapott először kóstolót a háborúból.
1915. JÚLIUS
Nagyon lassan ébredt, a ködfátyolon át zongoraszót hallott.
Milyen különös, gondolta. Biztos meghaltam. Hogy
kerülhetett volna másképp a saját gyerekkori hálószobájába,
Ruszkába? Kíváncsian nézett körül. Úgy tűnt, az angyalok
valami miatt úgy döntöttek, hogy némileg változtatnak a
berendezésen; de azért kétség sem férhetett hozzá, hol van: az
ablakon kipillantva látta az ismerős fát. Ez a zongoraszó
azonban biztos, hogy mennyei. Becsukta a szemét.
Mikor újra kinyitotta, még különösebb látványban volt
része: Nagyezsda nézi őt mosolyogva. Csodálkozva nézte,
aztán gondolkodóba esett. Ő is meghalt? Sajnálta szegény
leányt.
Aztán Nagyezsda izgatott hangját hallotta.
– Dimitrij, Dimitrij! Magához tért. – A mennyei muzsika
abbamaradt.
1917. MÁRCIUS 2.
Még most is nehéz volt elhinni.
A cár uralkodásának vége. Oroszország szabad lett.
Nyikolaj Bobrov az ablaknál állt, és türelmetlenül kémlelt
kifelé. A náthája tartotta ma benn a lakásban. Fia,
Alekszander már három órája átment a Taurida-palotába,
ahol a Duma ülésezett, hogy azonnal értesüljön a hírről
Bármelyik percben visszajöhet.
A hír pedig biztos, hogy megjön. A cár mostanra egész
biztosan aláírta a lemondó nyilatkozatot.
– A cár most már nem folytathatja tovább – mormogta. –
Most már nem, hogy Bobrov és barátai átvették a hatalmat.
Végül mégiscsak a Duma taszította le a trónjáról a cárt.
Micsoda különös ügy volt ez; igaz, nem volt benne semmi
meglepő. A félelmek, melyeket 1915 baljós nyarán
megfogalmazott, mind beigazolódtak.
A cár gyakran feltűnt a fronton. Igaz, a hadsereg nem is
teljesített rosszul. 1916-ban megindult a nagy Bruszilov-
offenzíva, miközben az angolok masszív támadást intéztek a
Somme-nál beásott német erők ellen. Az ellenséget ugyan
nem sikerült megtörni, azonban mégis értek el valamennyi
előrehaladást a nyugati fronton. Lent, a Kaukázusban az
orosz csapatok betörtek Törökországba. Délen azonban
Németország és Ausztria előrenyomult a Fekete-tenger
partvidékét követve Románián keresztül, és a briteket
Gallipoli feladására kényszerítették, ezzel elvágták
Oroszországot fekete-tengeri bejáratától. A gabonaexport
megszűnt.
Az orosz fronton – csakúgy, mint a nyugatin – borzasztó
patthelyzet alakult ki.
A birodalom szívében azonban – Bobrov már csak
legyinteni tudott. A cárnőre – arra az ostoba és műveletlen
német asszonyra – maradt a kormányzás feladata. Ő pedig,
úgy látszik, a fejébe vette, hogy személyében egy második
Nagy Katalin került hatalomra – amint azt egyszer kifejtette
egy elképedt hivatalnoknak. A cárnő mögött pedig – akár
látszott, akár nem – ott állt az a rettenetes Raszputyin.
Elborzasztó volt figyelni, mit művel. Bobrov néha úgy
érezte, mindenkit, akinek akár egy grammnyi tehetsége van,
elbocsátanak az állásából. Csakis a cár iránt mutatott vak
hűséget jutalmazták. Azok a végeérhetetlen listák az
elbocsátott és kinevezett emberek nevével – több mint
negyven új tartományi kormányzót neveztek ki egyetlen
évben! – a Duma egyik tagjából azt a megjegyzést csalták ki:
„A kormány epilepsziás rohamtól szenved”. A Raszputyinról
és a cárnőről keringő mocskos pletykák a fronton harcoló
csapatokhoz is elértek. Azt mondták, titokban egy követ
fújnak a németekkel.
Istennek hála, 1916 decemberében két arisztokrata hazafi
meggyilkolta Raszputyint; a baj azonban már megtörtént.
Bobrov szemtanúja volt a széthullásnak. A Dumában
minden párt, még a konzervatívok is, a cár ellen fordultak.
Annak ellenére, hogy a hadsereg szilárdan tartotta a frontot,
milliónyi dezertőr volt. Rettenetes tél jött, mely minden
élelmet és üzemanyagot felemésztett a fővárosban.
Ez így nem mehetett tovább. A Dumában heteken át
viharos gyűlések zajlottak. A cárhoz közel álló személyek azt
állították, az uralkodón depresszió jelei mutatkoznak. Még
néhány rokona, köztük a főherceg is azt tanácsolta, hogy a
monarchia megmentése érdekében mondjon le.
– Én személy szerint az hiszem – mondogatta az
események után Nyikolaj –, hogy az időjárás buktatta meg a
cárt.
1917 februárjában ugyanis a zord tél után az idő hirtelen
melegre fordult, s Péterváron mindenki az utcára tódult.
A demonstrációk spontán alakultak ki. Az embereknek
elegük volt. Nemcsak sztrájkok, de komoly utcai harcok
kezdődtek. A rendőrség és a kozákok reménytelenül kevesen
voltak ekkora tömeghez. Ekkor a kormány hatalmas
baklövést követett el: kivezényelték a helyőrséget.
Ezek nem reguláris csapatok voltak. Többségüket
mostanában sorozták be faluról, majd hónapokra a túlzsúfolt
barakkokba zárták őket. Miért lőttek volna a népre? Ők is
csatlakoztak a tiltakozókhoz.
Február 28-án eldőlt. A frontot meglátogató cár kívül
rekedt a fővároson, onnan üzent, hogy a Dumá. feloszlatja
áprilisig.
– Mi pedig megtagadtuk – mondta hideg mosollyal
Bobrov. – Nem voltunk hajlandók távozni, és hirtelen
ráébredtünk, hogy mi vagyunk a kormány.
A küldöttek kihirdették a változást. Az utcai csőcselék úgy
tűnt, egyetért ezzel. Végül is mi más lehetett volna még a
Dumán kívül? Másnap a Duma felkérte a cárt, mondjon le, az
orosz uralkodó pedig rájött, hogy egyetlen barátja sincs a
világon.
Miért nézett ilyen sötéten a fiú? Lehet, hogy a cár még most is
elkövetett valami ostobaságot?
– Megérkezett a lemondás? – faggatta.
– Nem. A cár még mindig nem tudta rászánni magát.
Majd megteszi. Nincs választása, a vezérkari főnökök is
sürgetik.
– Akkor mi ez? – mutatott Nyikolaj a lapra.
Alekszander szó nélkül a kezébe nyomta. Nyikolaj pedig
elolvasta.
Nem volt hosszú. Pétervár katonai helyőrségéhez
címezték, és hét kurta, de velős paragrafusból állt.
Felszólította a csapatokat, hogy vegyék át tisztjeiktől a
fegyverek és felszerelések ellenőrzését. A tiszteknek többé
nem jár ki a címzetes rang, illetve szolgálaton kívül a
tisztelgés sem. Minden csapattest válasszon képviselőt a
pétervári szovjetbe, mivel – jelentették ki – ők, és nem pedig
az ideiglenes kormány a legfőbb hatalom katonai ügyekben.
Az előző napra dátumozott kiáltványt a pétervári szovjet
bizottsága jegyezte. Fejléce egyszerű volt, minden további
magyarázat nélkül: 1-es számú parancs.
Nyikolaj hitetlenkedve meredt a papírra. Aztán
nevetésben tört ki.
– Ez abszurdum! A pétervári szovjet csak egy félhivatalos
munkásszervezet. Senki sem választotta őket, és semmi
hatalom nincs a kezükben. Rájuk se hederít senki.
– Máris figyelnek rájuk. Voltam néhány kaszárnyában.
Mindenütt teljesíteni akarják a parancsot. Voltak, akik
kiröhögtek, mert tiszti egyenruhát hordok.
– De a reguláris csapatok, a fronton harcoló katonáink…
– A parancs útban van feléjük. Én mondom neked, a
csapatok többsége engedelmeskedni fog.
Nyikolaj némán, villámsújtottan állt.
– Mi lesz akkor?
Alekszander vállat vont.
– Isten tudja.
1917. JÚLIUS
Borisz Romanov elégedetten morgott, ahogy az árnyas
verandáról a szalonba lépett. Csak a márványóra ketyegése
hallatszott.
Szerette a ház zöld falait, a kis fehér portikuszt, a hűvös
szobákat. Minden délután feljött ide, és kiült a verandára.
Egykor a Bobrovoké volt, aztán Vlagyimir Szuvoriné lett.
Most viszont minden tekintetben az övé. Gúnyosan
elvigyorodott a gondolatra. A forradalom – az ő forradalma –
végül eljött.
Az elmúlt néhány hónap igen különösen telt
Oroszországban. A cár lemondásának, illetve az új ideiglenes
kormány híre csak lassan szivárgott le a tartományokba.
Borisz sem tudott semmi biztosat, csak tíz nappal az
események után. Találkozott egy rjazanyi paraszttal, aki még
egy hónappal később sem volt hajlandó elhinni.
Mit jelentettek ezek a pétervári események? Az ideiglenes
kormány alkotmányozó nemzetgyűlést ígért. Jó. Teljes szólás-
és gyülekezési szabadság volt. Az se baj. A cár bukása
azonban mindenekfelett egy dolgot jelentett.
– Most – jelentette ki a családja előtt – miénk lesz a föld.
Mindenki tudta. Az alkotmányozó nemzetgyűlés azt
vitatta, miképp lehet végrehajtani. Egész tavasszal
tömegesen dezertáltak a katonák a frontról, s hazafelé vették
az útjukat, nehogy lemaradjanak a földosztásról. Retten
visszajöttek a falusiak közül.
Azonban semmi sem történt. Az ideiglenes kormány –
mint minden dologban – most is lassan és habozva mozdult.
Április végén kivezette a parasztokat a birtokra. Olyan
egyszerű volt. Nem akadt senki, aki megállíthatta volna őket.
Mikor beléptek a házba, csak Arina volt ott, hogy tiltakozzon.
– Mi jogon törtök be ide?
A férfi elvigyorodott:
– A nép jogán – mikor az asszony ostobán megpróbált az
útjába állni, röhögve félrelökte. – Ez a forradalom – mondta
neki.
Különös helyzet volt – mintha a hely egyfajta káoszfölddé
vált volna. A birtok jogilag Vlagyimir Szuvoriné volt, a
ruszkai üzemmel együtt. Vlagyimir azonban Moszkvában
tartózkodott. Arina továbbra is a házban élt a fiával, Ivánnal
együtt, aki folytatta munkáját a fafaragó műhelyben. Közben
a falusiak kivágtak néhány fát Szuvorin erdejéből, illetve a
ház előtti lejtőn legeltették a marháikat. Ki szólt volna egy
szót is? Csak idő kérdése volt, hogy mindezt törvényesítsék,
bármit is jelent ez.
Borisz Romanov számára ennyit jelentett a forradalom.
Mások számára talán többet is. Még abban a hónapban
megkísérelték átvenni a hatalmat az ideiglenes kormánytól
Péterváron. Esztelen terv volt – fegyveres felkelés –, persze a
bolsevikok agyalták ki. Ahhoz az átkozott vörös hajú
Popovhoz hasonló fickók. Egyre többen álltak elő vérlázító
szlogenjükkel: „Minden hatalmat a szovjeteknek”, meg a
Pravdában megjelenő harsány vezércikkeikkel. A zendülést
azonban összezúzták. Egyik vezetőjük, Trockij börtönbe
került, a másik, Lenin külföldre szökött.
– Remélhetőleg többet nem is ugrálnak – jegyezte meg
Borisz.
A kormány élére új ember került, a szocialista Kerenszkij.
Kornyilov marsall készült megbízni a rend helyreállításával.
Talán az alkotmányozó nemzetgyűlést is felgyorsítja, és végre
törvényesítik a földosztást.
Borisz lassan felkapaszkodott a lépcsőn. Az elmúlt három
hónapban érdeklődve nézte át a házat s a benne lévő
holmikat. Rengeteg fura kinézetű könyv és festmény volt itt.
A nagy zongorát azonban sokkal inkább megcsodálta. Az
egyik fia elpötyögött rajta néhány dallamot.
Csak ma jutott az eszébe, hogy a háznak van egy része,
melyet még nem kutatott át. Most készült a padlásra.
Elég kiábrándító volt, ugyanis rögtön látszott, hogy
Szuvorin nem használta semmire. A hosszú padlás szinte
teljesen üresen állt, csak az egyik ablak alatt talált néhány
régi poros dobozt. Rövid gondolkodás után kinyitotta a dobozt,
és elfintorodott. Papírok. Régi számlák, levelek, egyéb
Bobrov-kacatok. Nem fárasztja magát azzal, hogy átnézze
őket. Már fordult is el, mikor véletlenül észrevett egy
papírlapot, amely valahogy kilógott a többi irat közül.
Megnézte a fejlécet: A ruszkai tűzeset. Ahogy kihúzta a lapot,
egy levél esett ki mellőle.
A levélen aláírás: Pjotr Szuvorin.
1917. NOVEMBER 2.
Reggel volt, és ők egyedül voltak.
Előző éjszaka, mikor a moszkvai Kreml még kitartott,
utcai harcok zajlottak itt, azonban mostanra lecsendesült a
város. Pétervár és Moszkva Lenin bolsevikjainak kezére
került.
Popov Szuvorin asszonyra mosolygott, a nő pedig, dacára
mindannak, amin átment, visszamosolygott rá. Arra gondolt,
hogy a férfi egészen megfiatalodott.
– Mondd már el – kérte a férfit –, mi is történt valójában.
Popov felnevetett.
1918. JANUÁR
1918. január 5-én Péterváron ült össze az alkotmányozó
gyűlés. Mivel a bolsevik puccs után rendben megtartották a
választásokat, tagadhatatlan volt, hogy az eredmény
kétségtelenül a nép akaratát tükrözte a jelen körülmények
között. A 707 küldöttből a legnagyobb frakció – 370 fő – a
parasztpárthoz, a szocialista forradalmi párthoz tartozott. A
kisebb párt, a bolsevikok 170 helyhez jutottak. A többi párt, a
mensevikekkel együtt mindössze százegynéhány tagot
számlált. A kormányzó bolsevikok egyértelműen kisebbségben
voltak, mindössze a szavazatok 24 százalékát kapták.
Az alkotmányozó gyűlés egy napig gyűlésezett. Lenin a
karzatról figyelte az összejövetelt. A gyűlés nem ismerte el a
bolsevik kormányt, illetve nem volt hajlandó meghajolni a
szovjetek döntései előtt. Még aznap este Lenin a katonasággal
oszlatta fel a gyűlést.
Így hát, a cári uralom évszázadai, valamint a februári és
októberi forradalom után Oroszország egy napig élvezte a
demokráciát.
– Sajnos – jegyezte meg a gyűlést feloszlató tengerészek
egyike –, Lenin atyuskának nem tetszett.
Másnap Szuvorin asszony levelet küldött Jevgenyij
Popovnak.
1918. FEBRUÁR
Alekszander Bobrov sorsa egy jeges moszkvai utcán dőlt el.
Ostobaság volt, hogy pont most nem figyelt eléggé, annál is
inkább, mert a mai estét szemelték ki az indulásra.
A két Bobrov számára egyértelmű volt, hogy menni kell.
– Úgy tűnik – mondta Alekszander keserűen –, a modern
kornak nincs szüksége ránk.
Az új kor pedig elkezdődött. Hivatalosan január 31-én.
Aznap a kormány döntésére Oroszország áttért a nyugati
Gergely-naptárra, és behozta azt a tizenhárom napot, mellyel
a világ többi részétől le volt maradva. Azonban dátumtól
függetlenül az Alekszander által ismert Oroszország a lehető
legkülönösebb módon oszlott szét a szeme előtt.
Nem volt sem háború, sem béke. Németországgal
fegyverszüneti egyezményt írtak alá, azonban a békekötés
feltételeiről – melyről Trockij tárgyalt – még nem állapodtak
meg. Néhány idealista forradalmár feltételezése – miszerint,
ha az oroszok felajánlják, hogy hazamennek, a németek is így
tesznek – villámgyorsan cáfolatot nyert. Európában egyelőre
nyoma sem látszott az általános forradalom kitörésének,
melyben Lenin reménykedett. Eközben ez a kényelmetlen
félvilág, a régi orosz birodalom az összeomlás jeleit mutatta.
Északon Finnország, Litvánia és Lettország máris
kinyilvánította a függetlenségét. Nyugaton Lengyelországot
már egész biztosan elvesztették. Délen, Ukrajnában a
formális orosz fennhatóság megszűnt, miközben azonban a
bolsevikok igyekeztek visszaszerezni az irányítást, ukrán
nacionalisták máris kikiáltották az új ukrán államot.
Az anyaországban minden ismerős dolgot szétzúztak. A
föld a parasztoké lett; megkezdődött a gyárak államosítása,
az ortodox egyház minden vagyonát elkobozták, törvényes
jogait megvonták. „Hat hónapon belül felépítjük a szocialista
államot” – jelentette ki Lenin. Úgy nézett ki, sikerülni fog
nekik.
Hiába voltak a bolsevikok még mindig kisebbségben, ők
voltak az igazán elszántak. Az ellenzéket okos taktikával
megosztották. Lenin a Parasztpárttól behívott a kormányába
néhány szélsőségest – a terroristákat –, így velük nem kellett
számolni. Mindenütt a Vörös őrség, illetve más rendfenntartó
egységek járőröztek; a bolsevik sejtek egyre szaporodtak a
gyárakban; illetve – és a Bobrovok számára ez volt a
legjelentősebb fejlemény – az elmúlt két hónapban egy
Dzserzsinszkij nevű könyörtelen fickó vezetésével működésbe
lépett egy új szervezet: a Cseka.
Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom
és Szabotázs Elleni Harcra – igen hatékony szervezet volt.
Figyelemreméltó eredményeket értek el. A bolsevikok számos
politikai ellenfeléről – köztük sok liberális kadétról –
kiderítették, hogy zendülők. Őket a nép ellenségének
nyilvánították. Nyikolaj Bobrov is épp most tudta meg, hogy
közéjük tartozik.
Alekszander Bobrov lassan poroszkált, mivel teljesen
elmerült a gondolataiban. Régi kabátot és svájcisapkát viselt,
lábára súlyos bakancsot húzott. A kabát gallérját feltűrte a
hideg ellen, arcából alig látszott valami. Egy hónapja hordta
ezt a munkásruhát. Apja bujkált.
Menekülésüket Vlagyimir Szuvorin szervezte meg.
Szuvorin asszony Finnországon keresztül Párizs felé
menekült, ahol Vlagyimir fia már várta. A két,
munkásruhába öltözött Bobrov csatlakozik majd hozzá. A
mindenütt eluralkodó zűrzavarban maga az utazás nem lehet
túlságosan bonyolult.
– Csak arra ügyeljenek, hogy az indulásig ne
keveredjenek bajba – mondta nekik Vlagyimir.
A gyáros különös helyzetbe került. A bolsevikok
államosítani akarták az összes üzemet, azonban még nem
voltak biztosak abban, mihez kezdjenek a Szuvorinhoz
hasonló emberekkel. Ha hajlandóak együttműködni, akkor
tudásuk és kapcsolataik nagyon hasznosak lehetnek.
– Tudják, hogy az ipar és a tőke nem állhat le –
magyarázta Vlagyimir Alekszandernek. – A
kultuszminisztériumban is van egy barátom, Lunacsarszkij.
Ezzel együtt – tette hozzá –, attól tartok, hogy nem sokára én
is követem önöket. – Nagyezsda minden rábeszélés és
veszekedés ellenére eltökélte magát, hogy az apjával marad,
Alekszander egy órája köszönt el tőle.
Az alatt az idő alatt, amíg háborús sérülésével Ruszkában
lábadozott, nagyon közel kerültek egymáshoz. Kétszer is
megkérte a kezét. Az általános felfordulás közepette azonban
a lány mindig azt kérte:
– Ne most. – Alekszander biztos volt benne, hogy egy éven
belül ő és Vlagyimir is Európában lesznek. És akkor,
gondolta, eljön az ideje. Vicces, hogy akkorra mindketten
senkik lesznek – két menekült. Nem érdekelte.
– Vigyázz magadra Aljosa – mondta a lány, és hosszan
megcsókolta.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor elkövette azt az
ostoba baklövést.
– Cigije van? – Egy katona állt előtte és a képébe bámult.
– Cigaretta?
Alekszander nem is igen figyelt rá. Ott állt még hat-hét
vöröskatona, azok is őt figyelték. Ronda kis fickó volt. Annak
idején a seregben jól megleckéztette volna.
– Cigarettát akarsz? – mondta bosszúsan. – Nem
dohányzom. – Azzal továbbindult.
Mi ütött ebbe a fickóba? A katona váratlanul megragadta
a kabátját. Reménykedő arckifejezéséből ádáz vicsorgás lett.
Intett a többi vöröskatonának, akik azonnal körülvették őket,
az egyik géppisztolyt szegezett Bobrovra.
Ekkor jött rá, mit művelt.
Természetes hanghordozással beszélt, elfelejtette
elleplezni azt az enyhe, de összetéveszthetetlen raccsolást,
amely az arisztokratákat jellemezte. Gőgös lenézéssel beszélt
a fickóval, s mindennek a tetejébe tegezte is, ahogy ez a
tisztek között szokás volt a hadseregben.
Lelepleződött.
– Ez egy tiszt! Mi a neve?
– Ivanov. És nem vagyok tiszt.
– De biztosan az volt, nem igaz? Azt hiszem, szereztünk
magunknak egy ellenséget, fiúk. Micsoda szép ruha,
kegyelmes úr. Csinos kabát. Gondolom, ön muzsik, ugyebár?
Alekszander hirtelen kétrét görnyedt a fájdalomtól, amint
egy puskatus vágódott a gyomrába. Elesett.
– Mit csináljunk vele, fiúk?
– Vigyük a bíróságra.
– Előbb talán kutassuk át.
– Azt hiszem, szívesen beszélgetne a Csekával – röhögött
az első' katona. – Kelljen fel, grófom. Szép kis tiszt lehetett,
mondhatom.
Imbolyogva talpra állt. Hála istennek, nincsenek nála
papírok.
– Ivanovnak hívnak – nyögte elhaló hangon.
Ekkor az egyik katona felkiáltott:
– Ott a mi emberünk! Ö is tagja a bizottságnak.
Kérdezzük meg, mi legyen!
Alekszander pedig Jevgenyij Popov arcába nézett, aki
enyhe meglepetéssel figyelte őt, miközben a katonák
elmondták, miképp találtak rá.
– Azt mondja, Ivanovnak hívják – tette hozzá az egyikük,
mire Popov elmosolyodott.
Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig nem szólt semmit.
Zöld szeme Alekszandert figyelte, bár úgy tűnt, a gondolatai
másutt járnak. Végül megszólalt.
– Ez a férfi jó bolsevik, elvtársak. Közénk tartozik.
Az Alekszandert leleplező katona meglepetten bámult rá.
– De úgy beszél, mint egy nemes – tiltakozott. –
Esküszöm, hogy ez egy tiszt.
Popov mosolygott.
– Hallottad már Vlagyimir Iljicset beszélni? – kérdezte.
Állandó mulatság tárgya volt, hogy Lenin a kapitalista
osztályra szórt dörgedelmeit a felső-középosztályra jellemző
akcentussal adta elő. – Mellesleg, elvtársam, vannak olyan
tisztek, akik egykor a cári seregben szolgáltak, ma pedig
hűséges bolsevikok. – Való igaz, hogy még a
főparancsnokságon is voltak olyan emberek, akik úgy érezték,
hazafias kötelességük, hogy ugyanúgy engedelmeskedjenek az
új kormánynak, mint a réginek. – Ha nem tették volna,
lepuffantottuk volna őket – magyarázta kedvesen Popov.
A katonák tanakodtak.
– Biztos benne, elvtárs?
Popov vállat vont.
– Kérdezzük meg őt! – Azzal újra Alekszanderre
mosolygott.
Alekszander később gyakran elgondolkodott rajta, hogyan
volt képes végigcsinálni a következő néhány percet.
Valószínűleg azért bírta, mert az élete forgott veszélyben.
Nem készült fel, és gondolkodni sem volt ideje.
– A nevem Alekszander Pavlovics Ivanov – kezdte lassan.
Nem volt hosszú történet. Attól rettegett, ha túl sokat beszél,
elfelejti, mit mondott az elején. Azt mondta, hogy megsebesült
a háborúban, s mikor hazatért, megundorodott a régi
rezsimtől, ezért rögtön az októberi forradalom után
felajánlotta szolgálatait a bolsevikoknak.
– Nincs pénzem – mondta. – És sajnos, még most is beteg
vagyok. – Felajánlotta nekik, hogy megmutatja a sebeit.
– Éljen soká a forradalom – mondta halkan Popov.
– Éljen soká a forradalom – ismételte utána Alekszander.
A katona Popovhoz fordult.
– Hallottad. Kezeskedem érte.
– No, jól van, akkor tényleg közénk tartozik – nyugodott
meg a katona, és barátságosan hátbaveregette Alekszandert.
– Kár, hogy nincs cigarettája – tette hozzá. Azzal a katonák
elmentek.
Ahogy ott állt és Popovot figyelte, Alekszander fizikai
rosszullétet érzett. Nemcsak a puskatus ütésétől, nem is a
rettegéstől: a teljes megaláztatás érzése volt ez, ahogy
hazudoznia és esküdöznie kellett az előtt az ember előtt, akit
a világon mindenkinél jobban gyűlölt és megvetett. Nagy
nehezen Popov szemébe nézett.
– Miért?
Popov egy pillanatig nem válaszolt. Úgy tűnt, ezt még
neki is meg kell fontolnia.
– Emlékszik, hogy egyszer hazugnak nevezett? – mondta
aztán. – Én is álnevet viseltem. Ez undorította magát, ugye? –
Szünetet tartott, és továbbra is nyugodtan nézte
Alekszandert. – Gyávának is nevezett, ha jól emlékszem. –
Lassan bólogatott. – És ön miért hazudott most olyan
lelkesen, Alekszander Nyikolajevics? Majd én megmondom.
Nem egy ügy szolgálatában, mivel ön semmilyen ügyet nem
szolgál. Azért tette, hogy mentse a bőrét.
Ezt Alekszander nem tagadhatta.
– Csak látni akartam – mondta hidegen Popov. – Érdekes
volt nézni. Holnap, holnapután vagy azután majd elkapjuk.
Akkor nem fogom megmenteni. Magára lesz utalva. Ha akkor
kérdezik majd, ki maga, részletesen elmagyarázom nekik. –
Szünetet tartott. – De addig is, tudni fogja, hogy egy
fikarcnyival sem jobb nálam. Valójában még rosszabb is.
Maga egy senki. Viszontlátásra!
Elsétált.
Alekszandr Bobrov, miközben utána nézett, azon
tanakodott, igaza volt-e Popovnak.
Másnap a két Bobrov Finnországba szökött.
1918. július
Az 1918-as év júniusáig vezető hónapok során meglepő
változások mentek végbe Vlagyimir Szuvorinon. Nehéz lett
volna megmondani, hogy az őt körülvevő események hatására
történt-e mindez, vagy ez is az öregkorral hirtelen beálló
fizikai változások egyike volt.
Annak a tavasznak az eseményei egy gyengébb embert
összetörtek volna.
Egy héttel felesége távozása után behívatták a Csekára,
és érdeklődtek, hogy hol van az asszony. A teljes igazat
mondta nekik: elment Finnországba.
– Becsléseink szerint önnek huszonötmillió rubel vagyona
van – jegyezte meg az egyik tiszt. – Mit szól ehhez?
– Nem is tudtam, hogy ilyen sok – válaszolt nyájasan.
– Már sem sokáig – ígérték.
Márciusban Vlagyimirt értesítették, hogy szecessziós háza
állami tulajdonba került; két nap múlva a hatalmas Szuvorin-
palota múzeum lett.
Áprilisban elvették tőle a ruszkai gyárakat. Május végén,
miután pár napot azzal töltött, hogy elmagyarázta
működését, a moszkvai üzem is hasonló sorsra jutott.
Júniusra Vlagyimirnak már semmi sem volt a kezében.
Furcsa helyzet volt. Soha nem mutatott különösebb
érdeklődést az Oroszországon kívüli események iránt, kivéve
a művészettel kapcsolatos dolgokat. Nem voltak tengerentúli
vállalkozásai. A mágnás egyetlen külföldi letétje azokon a
londoni és párizsi számlákon volt, amelyek épp csak arra
voltak elegendők, hogy a fiával megejtett közös
műtárgyvásárlásaikat fedezzék, illetve hogy Szuvorin asszony
egy darabig eléldegéljen belőlük. Így aztán júniusra Vlagyimir
teljesen elszegényedett.
Személyes zaklatásoknak nem volt kitéve. Amikor házát
múzeummá nyilvánították, maga Lunacsarszkij miniszter
látogatta meg, aki kedves ember volt, kopasz fejével és
orrcsiptetős szemüvegével inkább professzor, mintsem
forradalmár benyomását keltette. Lunacsarszkij egyenes
jellem volt: „Drága barátom, a múzeumnak igazgatóra van
szüksége. Magánál jobbat keresve sem találhatnánk.
Nagyezsda pedig lehetne a helyettese”. Azzal kiutaltak nekik
egy kis lakrészt az épület hátsó részében, ahol egykor a
házmester lakott.
Ettől fogva Vlagyimir mindennap kötelességtudóan
körbevezette a múzeumban azokat a munkásbrigádokat,
akiket a lelkes Lunacsarszkij teherautószámra küldött,
Nagyezsda pedig zavart parasztasszonyoknak próbálta
Picassót megmagyarázni, vagy csak csöndesen sepregetett.
Vlagyimir kétszeres fizikai változáson ment keresztül.
Először is lefogyott, s ruhái szinte már lötyögtek hatalmas
alakján. Másodszor pedig, talán mert a fogyástól arca
csontosabb lett, vagy valamely más folyamat következtében,
fiziognómiája kezdett teljesen megváltozni. Állkapcsa
hosszabbnak tűnt, szeme mélyebben ült, orra pedig
nagyobbnak és durvábbnak látszott. Június végére a
hasonlóság elképesztővé vált – bár nem volt annyira magas,
de Vlagyimir pont úgy nézett ki, mint nagyapja, az öreg Száva
Szuvorin.
És – talán a nehézségek következtében – Száva
temperamentumából is megjelent nála valami. Mostantól az
az ember, akinek eddig semmi sem volt lehetetlen, csendes,
óvatos, mégis határozott lett.
Közelről figyelte az eseményeket. Tavasz óta két fontos
változás történt. Először is a fővárost Szentpétervárról
Moszkvába helyezték át. Másodszor pedig, Lenin közvetlen
irányításával, Oroszország békét kötött a németekkel Breszt-
Litovszkban. Ezzel utat engedtek Németország összes
követelésének. Finnország, Lengyelország, Litvánia,
Észtország és Lettország mind függetlenek lettek. Német
ellenőrzés alá került Ukrajna is. A veszteség a
mezőgazdaságot és ásványkincs-forrásokat tekintve
pótolhatatlan volt. Mivel azonban Oroszország nem volt olyan
helyzetben, hogy tovább harcolhasson, legalább a bolsevik
rezsim megmenekülni látszott. A békekötés azonban azt is
eredményezte, hogy amint Oroszország megszűnt a nyugati
hatalmak aktív szövetségese lenni, azok egyre óvatosabban
tekintettek az új szocialista kormányra, amelynek vezetői
régóta nyíltan hirdették a világforradalmat. Nyárra a brit
haderők már kiépítettek egy hídfőállást északon, hivatalosan
azzal a céllal, hogy a szövetségesek lőszerutánpótlását
felügyeljék; nem sokkal ezután egy japán hadtest szállt
partra, amerikai támogatással, a távoli Vlagyivosztokban.
Más erők is megmozdultak. Lent délen a doni kozákok
készülődtek a bolsevikokkal szembeni ellenállásra; az
ellenzék többi része keleten, a Volgán túl gyülekezett. Lenin,
nyilvánvaló pánikban, minden erejével próbálta megszervezni
az új Vörös Hadsereget. Trockij volt a személyes megbízottja.
Moszkvában egész tavasszal magasabb zsoldot ajánlottak,
hogy megnyerjék az újoncokat.
– Itt polgárháború lesz – mondta Vlagyimir
Nagyezsdának. – Azt csak a Jóisten tudja, ki fog győzni.
Vlagyimir csöndben figyelt. Eltelt a június, aztán a július
is, míg aztán július végén megjött a hír, amely mindent
eldöntött számára.
Lelőtték a cárt.
Soha, még évek múltán sem értette azt, ami ezután történt.
Popov, a gyűlöletes Popov a karjában tartotta. Meglepően
gyengéden, ugyanakkor határozottan megfordította és vezetni
kezdte Nagyezsdát, aki dermedten és értetlenül ment vele
visszafelé a peronon.
– Megszökött tőlük, szép kislány? Amiatt, amiket
mondtam magának, ugye? Az az oka, mi? Szerintem igen. Ne
is válaszoljon. Mi másért tette volna? – szorítást érzett a
karján. – Higgye el – kérem, higgyen nekem – ennél sokkal
rosszabb dolgok is vannak. Nem olyan rossz az ön apja.
Egyáltalán nem olyan rossz. Na itt is vagyunk.
Odavezette Nagyezsdát a vonathoz. Popov előrement és
benézett az ablakokon. Most fel fogja fedezni őket. Jóságos
isten! Mit csinál ez a lány? Megpróbált kiszabadulni? A férfi
könnyedén megakadályozta.
– Ne repülj el, madárka. Ne repülj. Aha, itt vannak!
Popov felrántotta a vagon ajtaját. Nagyezsda homályosan
meglátta az apját és Karpenkót. Popov pedig valamit a lány
fülébe suttogott. Mit mond? Valamit a lány anyjáról. Mondd
meg neki… Mit mondjon meg? Hogy szereti?
Aztán Nagyezsda csak azt vette észre, hogy hirtelen
belökik a vagonba, s egyenesen apja karjába esik, az ajtó
pedig becsapódik. Egy másodpercig mindent különös csend
borított. Majd egy kis zökkenés, s a vonat elindult.
Popov kényszeredett mosollyal figyelte őket.
Most már hónapok óta járt a házba, hogy
megbizonyosodjék róla, a lány épségben, s biztonságban van.
Butaság volt, hogy haragudott rá. Amikor rájött, hogy
Szuvorinék menekülőben vannak, egyértelműen meg akarta
őket akadályozni. Azzal a szándékkal lépett be a Bemszkij
pályaudvarra, hogy letartóztatja Vlagyimirt.
De közben meggondolta magát. Miért ne vallhatná be?
Ennek az ostoba, szipogó lánynak a látványa hatott rá. Mit
csinálna eztán Moszkvában? Hadd menjen inkább! Hadd
vigye el az apja oda, ahová igazából tartozik. Szuvorin
asszonyhoz.
Szuvorinné – a szerelem magányos szigete, az egyetlen,
akivel találkozott az alatt a sok év alatt, amíg a nagy folyam
ellenállhatatlanul vitte magával, ma már messze sodródott
tőle.
Popov ritkán engedte meg magának, hogy gyönge legyen.
Talán soha többet nem lép már ki, gondolta, abból a durva
védőburokból, amelyet kitinpáncélként növesztett maga köré.
Megfordult. Szuvorinné és az, aki az utolsó kapcsolatot
jelentette vele, eltűnt az életéből. Mostantól csak a
forradalom létezett. Végtére is ez volt, amiért oly régóta élt.
1918. AUGUSZTUS
A fiatal Iván feszülten figyelte, ahogy a csapatok közelednek.
A Vörös Hadsereg. Aznap reggel Ruszka városába vezényelték
őket; egy komisszár is volt velük, fontos ember; és Iván
legnagyobb örömére ez a komisszár most személyesen jött el a
faluba.
A komisszár és Borisz bácsikája. Kíváncsi volt, vajon ki
fog győzni.
A falu gondosan felkészült. Egy héttel korábban, egy hold
nélküli, sötét éjszakán az egész falu, férfiak és nők
kivonultak, és az összes gabonát új rejtekhelyre szállították.
Mivel Iván és az anyja fent éltek a nagy házban, és mivel a
nagybátyja gyűlölte Arinát, őket nem kérték, hogy vegyenek
részt az akcióban. Iván azonban leosont és figyelte őket. Két
raktár volt a föld alatt, az erdő szélén. Még nagyobb
találékonyságra vallott, hogy mintegy ötven lepecsételt
konténert süllyesztettek a folyóba. Valamennyi gabonát
azonban szem előtt hagytak, egy a falu szélén álló nagy
raktárban.
– Hadd vigyék ezt el a tolvajok – mondta Borisz bácsikája.
S megvetéssel hozzátette: – Az apám ugyan jobbágy volt, de
még vele sem fordult elő, hogy jöttek és elvették volna a
gabonáját.
Az egész orosz vidék lázongott. Egy hete sem volt még,
hogy egy dél-oroszországi falvacskában az emberek két
bolsevik tisztet vasvillával kergettek meg, s az egyiket meg is
ölték.
A probléma az előző évben kezdődött, amikor az ideiglenes
kormány elrendelte, hogy minden felesleges gabonát a
kormánynak kell szabott áron eladni. Mivel ezek az árak
alacsonyak voltak, a legtöbb paraszt magától értetődően
figyelmen kívül hagyta a rendeletet; ezenkívül a parasztok
ahhoz vannak szokva, hogy a piacon értékesítik portékáikat.
De most a bolsevikok – vagy kommunisták, ahogy manapság
hívták magukat – azt mondták, ez spekuláció, a Cseka-tisztek
pedig agyonlőtték azt, akit elfogtak.
– Tudod, mennyit akarnak fizetni ezek a bolondok? –
méltatlankodott Borisz. – Tizenhat rubelt egy pud rizsért. És
tudod, mennyit kapok érte, ha Moszkvában eladom? Majdnem
300 rubelt! Szóval jöjjenek csak nyugodtan, majd meglátjuk,
mit találnak.
És most jöttek is: harminc fegyveres katona, kissé koszos
egyenruhában. Élükön két alak lépkedett, mindketten
bőrkabátot viseltek: az egyik fiatal volt, a másik hatvan körül
lehetett, őszülő hajának vöröses, homokszínű árnyalata volt.
És csak amikor már egészen közel voltak, Iván akkor hallotta
nagybátyjának mormogását.
– Megáll az eszem! Ez az átkozott vörös fej!
Popov különösebb érzelmek nélkül közeledett a faluba.
Valójában csak Lenin személyes kérésére jött ebbe a régióba.
Soha sem látta Vlagyimir Iljicset ennyire dühösnek.
Természetesen mindketten tudták, hogy eddig bárki is ment a
mezőgazdasági minisztériumból, nem segített. A Központi
Bizottság ülésén még azt is felvetette valaki, hogy
engedélyezzék egy időre a szabad gabonakereskedelmet.
– De ha engedélyezzük a szabad piacot, mit csinálunk mi,
kommunisták itt egyáltalán? – ellenkezett Lenin. Ezalatt a
városok pedig annyira fogytán voltak az élelemnek, hogy
szinte teljesen kiürültek a raktárak. Abszurd helyzet volt.
A mai feladat célja kettős volt. Először is gabonát szerezni,
másodszor pedig megfegyelmezni a falusiakat. Lenin nagyon
egyértelmű e téren.
– A gondot, Jevgenyij Pavlovics, a parasztok közé
elegyedett kapitalista osztály jelenti – a kulákok. A
nyerészkedők, a vérszopók! Ha muszáj, az egész osztályt
likvidálni kell. El kell vinnünk a forradalmat vidékre – tette
hozzá komoran. – Meg kell találnunk a vidéki proletariátust.
Popov elmosolyodott, amint eszébe jutottak itteni korábbi
emlékei. Ki volt kulák? Az önző paraszt? A sikeres? Ahogy ő
látta, minden paraszt egy kis burzsoá, soha nem is szerette
őket. Itt volt az idő leszámolni velük.
– Jó lenne – jegyezte meg a mellette lépkedő fiatal
tisztnek –, ha ugyanolyan egyszerű volna ezeket az átkozott
falusiakat megszervezni, mint egy gyárat rendbe tenni.
Reggel a gyárban minden simán ment. Működött egy
szovjet a gyárban, egy fiatal bolsevik vezette, akiben
megbízhatott. Az egyik régi igazgatót ott tartották még a
gyárban néhány hónapig, hogy az üzem biztosan jól
működjön. Ma reggel azonban, egy bizottsági megbeszélésen
Popov örömmel látta, hogy most már igazgató nélkül is
boldogulnak.
– Maga pedig egy internálótáborba megy – mondta délben
a megrökönyödött igazgatónak. Lenin és Trockij egyaránt
szerették volna ezeket a táborokat jobban kihasználni. –
Éppen most alakítottak ki Muromnál egy új tábort – közölte
az igazgatóval. – Remélem, tetszeni fog.
– De mi a bűnöm? – kérdezte a férfi.
– Az majd kiderül – csettintett egyet a fiatal komisszár
Popov oldalán, aki pedig bősz mosollyal ennyiben hagyta a
dolgot.
1920. OKTÓBER
Nagyon hidegre fordult az idő, a munkát azonban már szinte
teljesen elvégezték. Egyszerű tisztogatási akció volt. A
teherautóból és a hozzácsatolt tüzérségi lövegből jóformán
csak egy halom megperzselődött ócskavas maradt. Hat test
hevert körülöttük, az egyik – egy tiszt – még élt.
Iván óvatosan közelítette meg. Körülöttük mindenütt a
végtelen sztyeppe.
A háború a vége felé közeledett. A Fehérek és külföldi
szövetségeseik két alkalommal is közel álltak a végső
győzelemhez. Egy rövid időszakra úgy tűnt, maga Pétervár is
elesik. Gyenyikin, Vrangel, és a többiek jól harcoltak.
Azonban mindig is híján voltak annak a szervezettségnek,
amivel a Vörösök rendelkeztek. Talán ez pecsételte meg a
sorsukat. A Fehérek frontvonalát összezúzták, kapitalista
szövetségeseik – angolok, amerikaiak, japánok, olaszok – már
feladták a harcot.
Ez a kozák kapitány még él. Jóképű egy gazember, az
biztos. De vége.
Karpenko nézte a közeledő Ivánt. Milyen sajnálatos, hogy
meg kell halnia. Két éve még el sem tudta volna képzelni,
hogy így harcol. Nagy meglepetésére még élvezetet is talált
benne. A gyomrában a fájdalom úgy perzselt, akár a tűz.
A fiatal vöröskatona valahogy ismerősnek tűnt neki; de ez
nem igazán számított.
– Hát, elvtársam, azt hiszem jobban tennéd, ha
megszabadítanál ebből a nyomorúságos helyzetből – mondta
vidáman.
Iván meg is tette, a tőle telhető legkíméletesebb módon.
Úgy esett, hogy többször már nem is kellett lőnie.
A forradalom győzött.
Kóda
1937
Szép csendesen beindult a zene. Annak ellenére, hogy késő
este volt, tizenegy óra, frissnek és bizakodónak érezte magát.
Csak még legyen elég idő.
Dimitrij Szuvorin tolla fürgén siklott a papíron.
A szvit, amelyet írt, rövid kis programzene volt, orosz
népzenei ihletéssel. Gyerekeknek is, felnőtteknek is egyaránt
élvezhető lesz, gondolta. Az egésszel elkészült, már csak a
kóda volt hátra.
A szomszédos szobában a felesége és a gyerekek már
aludtak. A fia, akit a nagyapja után Pjotrnak kereszteltek, és
a kislánya, Marjuska. Azt mondták, a kisfiú tiszta apja. Írás
közben Dimitrij végig mosolygott. A szvitet az egész
családnak szánta, de kiváltképp Pjotrnak. Még ezen az
éjszakán neki dedikálta, és tudta, hogy ez mennyire fontos.
Mert amikor a fiú meghallja, talán megérti.
Válasz volt ez kettejük szörnyű titkára.
A darabnak kedves története volt. Néhány vadász az erdő
mélyén találkozik egy medvével. Persze mindannyian félnek
tőle, de azért sikerül elfogniuk, és láncra verve magukkal
viszik a hatalmas fenevadat. Az erdőn át hazafelé
megpillantják a varázslatos tűzmadarat. Az egyik vadász, aki
tud a madár csodálatos tulajdonságairól, üldözőbe veszi, és
megpróbálja megszerezni a tollát. De nem sikerül neki. A
tündöklő madár, mint mindig, elrepül – pimasz és
megragadhatatlan.
Dimitrij elégedett volt a zenei jellemzésekkel: a medve
együgyű természetét és nehézkes lépteit lassú, komótos
hangzással jelölte; a tűzmadár egy kis vissza-visszatérő
dallam, amely időnként ragyogó staccatóban tör ki, ahogy a
tollai megcsillannak, és lángba borulnak.
Miután elviszik magukkal a városba, a medvét cirkuszi
mutatványokra idomítják. Halljuk a hízelgéseket és az
ütlegeket, a medve szenvedését, ügyetlen lépteit, ahogy
körbecammogja a porondot, engedelmeskedve az emberek
akaratának. Csupa pátosz és komikum. A gyerekek majd
tapsolnak és nevetnek.
De átengedik-e a szűrőn?
Dimitrij egy pillanatra abbahagyta a munkát. Az ablakon
át ellátott a közeli háztetők fölött. Majdnem telihold volt,
magasan az őszi égbolton. És biztos volt benne, hogy öt
kilométernyire tőle, a Kreml mélyén lévő dolgozószobájában
valaki más is dolgozik ebben az órában.
Sztálin rendkívüli eredményeket ért el, semmi kétség. A
húszas évek elején, a polgárháború pusztításai után még
milyen bizonytalannak tűnt a forradalom kimenetele. Az új
gazdaságpolitikával párhuzamosan a vezetés még kénytelen
volt megtűrni egy bizonyos fokú kapitalizmust. De aztán
Sztálin véghezvitte, amit akart – amit Lenin elkezdett, ő
befejezte. És az átalakulás tényleg bámulatos volt. Az egész
vidék állami gazdaságokba és szövetkezetekbe tömörült, a
független ukrán parasztokat pedig tömegesen kitelepítették.
Az óriási volumenű ötéves tervet az ipar mindössze négy év
alatt teljesítette. Oroszország valódi ipari nagyhatalommá
vált. De milyen áron? Hányan pusztultak el? Nem szeretett
belegondolni.
Oroszország úgy emelkedett fel, mint egy hatalmas
medve. Úgy tűnt, ha ügyesen irányítják, nincs az a feladat,
amellyel irtózatos ereje meg ne birkózna.
Mégis hiányoztak neki azok a régi szép idők. Az élet
sokkal pezsgőbb volt. Bulgakov, Paszternák és más írók még
szabadon írhattak, amit akartak. Eizenstein elképesztő
filmekkel nyűgözte le a világot. A festészet, amit később a
szocialista realizmus doktrínája az idealizált proletárélet
legsivárabb ábrázolására ítélt, akkor még az avantgárd
legfőbb terepe volt.
Most már vigyázni kellett. 1932-ben egy barátját azért
vitték el, mert egy magánlakáson, baráti társaságban,
tréfából elszavalt egy gúnyverset Sztálinról. Eizenstein csak
Sztálin személyes felügyelete alatt készíthetett filmeket. A
történelemkönyveket újraírták.
Istennek hála, arra még nem jöttek rá, hogy a zenét mi
módon lehetne kontrollálni – mondogatta a feleségének.
Művészete – mint Prokofjevé és Sosztakovicsé – nem
bizonyult különösebben zavarónak.
Dimitrij még hosszú percekig intenzíven jegyzetelt –
alakult a kóda. A lakásban csend volt, aludt a kis család.
Elkészült a medve zárójelenetének első szakasza.
Az ostobábbnál ostobább törvények közül ez a legutolsó
Dimitrijt végképp elkeserítette. Szocialista világra nevelni a
gyermekeket, az egy dolog. Dimitrij viccesnek találta Sztálin
Nagy Péter iránti rajongását. Péter is úgy tekintette az
embert, mint akinek kizárólagos rendeltetése az állam
szolgálata, de Nagy Péter legmerészebb álmait is
túlszárnyalta a Sztálin-féle törvénykezés. Egyszerű
gyerekeket a saját szüleik ellenségeivé nevelni – ez ellen
minden porcikája lázadt. Az új Gyermek-törvény nagyon
világosan fogalmazott: az a gyermek, aki a szüleiben
ellenforradalmi tendenciákat vél felfedezni, köteles azt
jelenteni. Akkor még mosolygott ezen. „Az édesanyád tudós,
én meg zenész vagyok – mondta a kis Pjotrnak. – Úgyhogy
nem hiszem, hogy lenne mi miatt aggódnod.” És a kisfiú
nevetett. Még csak kilencéves volt, de a tekintete már
elmélyült érdeklődésről és gondolkodásról árulkodott. „Talán
tudós leszel vagy művész” – mondogatta a fiának.
A szvit második szakaszában az egyik vadásznak sikerül
egy pillanatra elkapnia a tűzmadarat, kihúz egy tollat, és
elviszi a cirkuszba. Csak úgy ropog és szikrázik a toll, ahogy
felcsapnak belőle a lángok. Mintha a fickó most döbbenne
csak rá a villamosság hatalmára és csodájára, és a zene
mintha kromatikus energiával töltődne fel, amint a varázstoll
megjelenik.
Persze ostobaság volt tőle ez a megjegyzés, még ha
négyszemközt hangzott is el. De hogyne bosszankodna bárki
is? Egy évvel korábban a kormány kijelentette, hogy néhány
tudományágat el kell törölni: a gyermekgyógyászatot, a
genetikát, a szociológiát, a pszichoanalízist. És miért? Sztálin
nagyszerű alkotmánya, amely akkoriban jelent meg,
Oroszországot tökéletes demokratikus államnak deklarálta.
Akkor mi szükség az olyan tudományokra, amelyek szegény
gyerekekkel, öröklött különbségekkel, társadalmi
problémákkal vagy sérült emberekkel foglalkoznak?
És otthon egy este, néhány barát társaságában így szólt a
kis Pjotrhoz:
– Ugye, tudod, hogy ez az alkotmány vérlázító hazugság?
Mindössze ennyit mondott, de ez is elég volt.
Egy hét elteltével értette meg. A fiú tekintete árulta el. Az
egyik délután a konyhaasztalnál dolgozott, amikor észrevette,
hogy a kis Pjotr vádló tekintettel mered rá. Ahogy ösztönösen
magához húzta és átölelte, érezte, hogy a fiú hirtelen
elhúzódik tőle, a szemében zavar és bűntudat. Azonnal rájött,
és megértette. És a fiú is kitalálta, hogy rájött. És egyikük
sem szólt egy szót sem.
És ez nagy kár volt.
Vajon engedik-e bemutatni a szvitet? Látszólag teljesen
ártalmatlan – néhány cirkuszi jelenet, népmeséi alapok.
Talán átengedik, de azért lehet, hogy nem ártana elrejteni,
valakinek odaadni. A biztonság kedvéért.
1938. JANUÁR
Abban az évben Ivanov volt Ruszkában a helyi párttitkár.
Nem volt rossz ember. A helyettesét Szmirnovnak hívták.
Magukban voltak, amikor átnézték a listát. Huszonöt
nevet kértek. Huszonhárom már megvolt, aztán meglett a
huszonnegyedik is, de egy ember még mindig hiányzott.
Mindenképp meg kell találni. A nép ellenségei: huszonöt
név. Ez volt a vicces a tisztogatásokban. A fontos
személyiségeket persze gondosan összeválogatták, de az ilyen
kis helyekre csak egy kvótát küldtek, amit fel kellett tölteni
emberekkel.
– Valaki még biztos akad – mondta.
És aztán eszébe jutott Jevgenyij Popov.
Popov furcsa alak volt, és nagyon csendes. Nyugdíjas éveit
egy kis házban élte a város szélén. Káposztát és retket
termesztett a kertjében, és egészsége érdekében mindennap
elsétált a közeli faluba. Most, hogy Popov az eszébe jutott,
rájött, hogy rég nem látta.
– Popov még él? – kérdezte, mire a helyettese azt mondta,
igen.
– Akkor ő jó lesz.
– De már elmúlt nyolcvan – tiltakozott Szmirnov. – Régi
hithű bolsevik. Megbízható ember.
A párttitkár elgondolkodott. Hát, ha tényleg olyan régi –
mondta megfontoltan biztos ismert egy csomó embert.
– Ismerte Lenint.
– Az lehet. De akkor lehet, hogy Trockijt is ismerte.
– Erre nem gondoltam.
Aztán Ivanovnak hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ház,
amiben Popov élt, milyen jó lenne a felesége
unokatestvérének.
25.: Jevgenyij Pavlovics Popov – írta. – Trockij gyanítható
kollaboránsa.
Így esett, hogy 84. életévében Jevgenyij Popovot –
legnagyobb meglepetésére – egy gulágba száműzték.
1945. AUGUSZTUS
Egy meleg délután Iván, Ruszkát elhagyva, a faluja felé vette
az irányt. Az ég tiszta volt, csak néhány felhó' közeledett dél
felől. A földek kellemesen illatoztak, por mindenütt, mint
aratás idején.
A háborúból jött haza. A Nagy Honvédő Háború, ha
hivatalosan még nem is, de gyakorlatilag befejeződött.
A fronton jól megállta a helyét. Többször majdnem
odaveszett, de a bajtársaival együtt őt is két dolog tartotta
életben: tudta, hogy a hazáját védi; és tudta, hogy Sztálin
elvtárs mindenható parancsnok. Mostanra világos lett, hogy a
nagy vezér számára szinte nincs lehetetlen. A háború
alakulásával, hál’ istennek, többé-kevésbé elégedett volt.
Most eljött az ideje, hogy hazatérjenek, és építsék a szép, új
jövőt.
Ezen gondolkodott jóleső mosollyal az arcán, amikor az
erdőből kiérve meglátta a falu határában a földeket, ahol
asszonyok görnyedeztek sarlóval a kezükben, ahogy időtlen
idők óta mindig is tették.
És akkor az anyja, Arina felnézett és meglátta őt, és
hajlott koráról megfeledkezve, tárt karokkal rohant felé,
keresztül a földeken.
EPILÓGUS
1990. JÚNIUS
Eljött ez a nap is. Paul Bobrov korán felkelt, és már hat előtt
készen állt az indulásra.
A Hotel Aurora nem volt rossz hely. Egy kilencemeletes,
viszonylag új betonépítmény a Vörös tértől nem messze. A
szobák lakberendezését egy finn cég készítette. A világos fából
készült ágyakat és a komódokat egybeépítették, és a fal
mentén húzódva úgy néztek ki, mint egy hosszú pad. Az
ágyak nem voltak kényelmetlenek, de elég kemények és
keskenyek, úgyhogy Paulnak az volt a benyomása, hogy az
orosz hoteleket láthatóan nem szerelmi légyottokra találták
ki, noha az a másfél tucat csinos lány, aki a portás szeme
láttára szivárgott be a hallba és a bárba, hogy ügyfelek után
nézzen, erre bőven adott volna alkalmat.
A nap halványan besütött az ablakon, amikor elindult a
lifthez. Bobrov ránézett az órájára. Tizenöt perc múlva már
úton lesz az ősi Bobrov-birtok felé.