ASTRID LINDGREN: OROSZLÁNSZÍVŰ TESTVÉREK

Vakok Elektronikus Könyvtára

Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2005.

1.

A bátyámról fogok most mesélni. A bátyámról, Oroszlánszívű Jonatánról.

Azt

hiszem, ez a történet majdnem olyan, mint egy mese, egy picikét meg
mint egy

kísértethistória, mégis igaz az egész. Csakhogy Jonatánon meg rajtam

kívül még

senki sem tud a dologról.

Jonatánt kezdetben nem hívták Oroszlánszívűnek, ugyanúgy Lejon volt

a

vezetékneve, mint mamának meg nekem. Ez azt jelenti, oroszlán. Lejon

Jonatán

volt tehát a neve. Az enyém Lejon Kari, a mamáé meg Lejon Sigrid.
Papát Lejon

Axelnek hívták, de itt hagyott minket, amikor én még csak kétéves

voltam, a

tengerre ment, és azóta sem hallottunk róla.

Most azt akarom elmondani, hogyan lett Jonatánból Oroszlánszívű

Jonatán meg a

többi csodálatos dolgot, ami azóta történt.

Jonatán tudta, hogy én nemsokára meg fogok halni. Azt hiszem, rajtam
kívül
mindenki tudta. Az iskolában is tudták, hiszen mindig otthon feküdtem,
köhögtem,

és folyton beteg voltam, az utolsó félévben már egyáltalán nem is jártam

iskolába. Tudták a nénik is, akiknek mama ruhákat varrt, és az egyik

beszélt is

erről a mamával, úgy hogy én is meghallottam, pedig biztos nem akarta.

Azt

hitték, hogy alszom, pedig csak behunyt szemmel feküdtem. Meg sem
mozdultam,

mert nem akartam mutatni, hogy hallottam ezt a szörnyűséget, hogy

hamarosan meg

fogok halni.

Persze rosszul lettem, és borzasztóan megijedtem, de mama előtt nem

akartam

mutatni. Jonatánnal viszont megbeszéltem, amikor hazajött.

- Tudod, hogy meg fogok halni? - kérdeztem és elsírtam magam.

Jonatán gondolkozott egy darabig. Talán nem szívesen válaszolt, de

végül

megszólalt:

- Igen, tudom.

Erre még jobban sírtam.

- Hogy lehetséges ilyen szörnyűség - kérdeztem -, hogy lehetséges ilyen

szörnyűség, hogy vannak, akiknek meg kell halniuk, pedig még

tízévesek

sincsenek?

- Tudod, Tücsök, nem hiszem, hogy ez olyan szörnyű lenne - mondta

Jonatán -, azt

hiszem, nagyon is jól jársz.

- Jól? - feleltem. - Azt hiszed, olyan jó a földben feküdni és halottnak
lenni?!

- Ugyan már - mondta Jonatán -, hiszen csak a héjad fekszik ott. Te

magad

elszállsz valahova egészen máshova.

- Ugyan hova? - csodálkoztam, mert alig akartam hinni neki.

- Nangijába - válaszolta.

Nangijába - ezt úgy vetette oda, mintha ezt igazán mindenki tudhatná.
De én még

sohasem hallottam erről.

- De hát hol van Nangija? - kérdeztem.

Jonatán erre azt mondta, hogy ezt ő sem tudja pontosan, de ott van
valahol a

csillagok túloldalán. És elkezdett Nangijáról mesélni, de úgy, hogy az

embernek

kedve támadt rögtön odarepülni.

- Ott minden olyan, mint a mesék és a tábortüzek idejében - mesélte -,

és

egészen biztosan meg fogod szeretni.

Az összes mesék Nangijából származnak, állította, hiszen ott történik

minden

ilyesmi, és ha valaki odakerül, akkor reggeltől estig, sőt még éjszaka is

részt

vesz a kalandokban.

- Tudod, Tücsök - folytatta -, az aztán más lesz, mint most, mikor folyton

köhögsz, betegen fekszel, és soha nem tudsz játszani.

Jonatán Tücsöknek hívott, egész kicsi korom óta, és mikor egyszer

megkérdeztem,
miért, azt válaszolta, mert nagyon szereti a tücsköket, különösen az
olyat, mint

én. Igen, akármilyen furcsa is, Jonatán szeretett engem, pedig mindig is
nagyon

is csúf, buta és félős gyerek voltam, görbe lábú meg minden.

Megkérdeztem

Jonatánt, hogy szerethet egy csúf és buta gyereket, akinek még a lába is
görbe

meg minden, mire azt válaszolta:

- Ha nem volnál ilyen furcsa, csúf, sápadt orrú kölyök, akinek még a lába
is

görbe, nem is volnál az én Tücsköm, akit szeretek.

De aznap este, mikor annyira megijedtem, attól, hogy meghalok,

kijelentette,

mihelyt megérkeztem Nangijába, azonnal meggyógyulok, erős leszek és

szép is.

- Ugyanolyan szép, mint te? - kérdeztem.

- Még szebb - válaszolta Jonatán.

Ezt azonban hiába akarta elhitetni velem. Mert soha senki nem volt még
olyan

szép, mint Jonatán, és nem is lehet. Egyszer az egyik néni, akinek

mama varr,

azt mondta:

- Kedves Lejonné, a maga fia olyan szép, mint egy mesebeli herceg.

És higgyétek el, hogy nem rám gondolt, amikor mondta!

Jonatán valóban úgy festett, mint egy mesebeli herceg, igazán. A haja
pontosan
úgy fénylett, mint az arany, szép sötétkék szeme úgy csillogott, szép
fehér volt

a foga, és egészen egyenes a lába.

És ez még mind semmi. Mert kedves is volt és erős, és mindent tudott,

és mindent

megértett, és első volt az osztályban, és az udvarból minden gyerek őt

követte,

és mindig vele akart lenni, ő meg játékokat talált ki nekik, és kalandokra

vezette őket, én meg sose mehettem velük, mert reggeltől estig csak
feküdtem a

régi díványon a konyhában. De Jonatán, ha hazajött, elmesélt mindent,

azt is,

ami vele történt meg azt is, amit látott, hallott vagy olvasott. Akármennyi

ideig képes volt ott ülni nálam a dívány lábánál, és mesélt. Jonatán is a

konyhában aludt, egy ágyon, amit esténként a ruhásszekrényből kellett

előszednie. És ha lefeküdt, akkor tovább mesélt nekem mondákat és

mindenféle

történeteket, egészen addig, amíg mama ki nem kiabált a szobából:

- Most már maradjatok csöndben! Káliénak aludnia kell.

De ha az ember folyton csak köhög, nehéz elaludni. Jonatán néha éjnek

évadján

fölkelt, hogy mézes teát főzzön nekem a köhögés ellen, mert Jonatán
ilyen nagyon

kedves volt!

Azon az estén, amikor annyira megijedtem attól, hogy meg fogok halni,
órákig ült

mellettem, és Nangijáról beszélgettünk, de egész halkan, hogy mama

meg ne
hallja. Ő ült és varrt, mint mindig. A varrógép a szobában van. Csak

egyszoba-konyhás a lakásunk.

A szobaajtó nyitva volt, és hallottuk, hogy énekli mama az örökös dalt a

tengerészről, aki régóta eltűnt a vízen. Ilyenkor talán papára gondol. Már
nem

emlékszem rá pontosan, csak néhány sor jut eszembe.

Tengeren ér a végem?

Kedves, ne félj,

galamb jön majd az éjben,

szép hófehér

s az ablakodra lebben -

a lelkem az,

jön, hogy kedves öledben

leljen vigaszt.

Nekem nagyon tetszett ez a szép, szomorú dal, de Jonatán csak

nevetett, amikor

meghallotta.

- Tudod mit, Tücsök, egyszer talán te is hazarepülsz hozzám este,

Nangijából. És

ott ülsz majd az ablakpárkányon fehér galambként! Légy szíves, gyere

el!

Épp erre kezdtem el köhögni. Felemelt és megtámasztott, ahogy szokta,

amikor a
legrosszabbul voltam, és énekelt:

Kis Tücsök, én tudom majd : a lelked az,

jön, hogy kedves ölemben leljen vigaszt.

(Tótfalusi István fordítása)

Addig nem is jutott eszembe, milyen lesz Nangijában Jonatán nélkül.

Milyen

magányos leszek nélküle. Mit számít, hogy belekerülök egy csomó

mesébe és

kalandba, ha Jonatán nem lesz ott. Nélküle csak félnék, és nem tudnám,
mihez

kezdjek.

- Nem akarok odamenni! - mondtam és sírtam. - Ott akarok lenni, ahol te

vagy,

Jonatán!

- De hát nem érted, hogy majd én is elmegyek Nangijá-ba ? - mondta. -

Már

nemsokára.

- Igen, nemsokára - feleltem. - De lehet, hogy kilencvenéves korodig

élsz, és én

egész idő alatt egyedül leszek ott.

Erre Jonatán azt felelte, hogy Nangijában az idő nem úgy múlik, mint itt a

földön. Még ha kilencvenéves koráig élne is, akkor is úgy érezném, hogy
az

érkezéséig nem telt el két napnál több. Mert így van, ha nincs igazi idő.
- Két napot igazán kibírsz egyedül is - mondta. - Felmászhatsz egy fára,

tábortüzet gyújthatsz az erdőben, és horgászhatsz, azt úgyis mindig

annyira

szerettél volna. És épp amikor kifogsz egy csapósügért, odaszállok, te

meg azt

mondod: "Mi van, Jonatán, ilyen hamar megérkeztél?"

Megpróbáltam abbahagyni a sírást, és arra gondoltam, két napot talán

tényleg ki

lehet majd bírni.

- De azért mégis az volna jobb, ha te mennél oda előbb - mondtam -,

akkor te

ülnél és horgásznál ott.

Jonatán is így gondolhatta. Sokáig nézett rám, olyan kedvesen, ahogy

szokott, de

észrevettem, hogy bántja valami.

- Ehelyett pedig itt kell élnem a földön az én Tücsköm nélkül, talán

kilencven

évig is! - szólt halkan, szomorúan.

Hát igen, ezt hittük!

2.

Most jön a dolog neheze. Amire nem merek gondolni. És amire folyton
gondolnom

kell.

Hiszen úgy is történhetett volna, hogy a bátyám, Jonatán sokat van

velem, és

esténként mesél, és iskolába jár, és játszik az udvarbeli gyerekekkel, és

mézes

teát főz nekem meg minden. De nem így történt.. . nem így történt!
Jonatán most Nangijában van.

Nagyon nehéz, nem tudom, nem, nem tudom elmondani. De később az

újságban így

írtak róla:

"Tegnap este félelmetes tűzvész pusztított városunk Vadrózsa

negyedében, melynek

során egy ottani régi faház porrá égett, és amelynek egy emberélet is
áldozatául

esett. Egy tízéves fiú, Lejon Kari, betegen feküdt az egyik második
emeleti

lakásban, amikor a ház kigyulladt. Ekkor érkezett haza tizenhárom éves

bátyja,

Lejon Jonatán, és mielőtt még bárki megakadályozhatta volna, berohant

a

lángokban álló házba, hogy öccsét kimentse. A lépcsőház egy pillanat

alatt

lángtengerré vált, úgyhogy az épületben rekedtek csak az ablakon

kiugorva

menekülhettek. Az ablak alatt összegyűlt, rémülettől megdermedt tömeg

kénytelen

volt tehetetlenül nézni, hogy a tizenhárom éves fiú hátára veszi az

öccsét, és a

lángok közül habozás nélkül kiugrik az ablakon. Az eséstől olyan súlyos

sérüléseket szenvedett, hogy szinte azonnal életét vesztette. A fiatalabb

testvér viszont, akit az esés alkalmával testével védelmezett, úgyszólván

sértetlen maradt. A fiúk édesanyja - aki varrónő - a baleset idején egyik

megrendelőjénél járt, és hazajövetelekor súlyos megrázkódtatást

szenvedett. A
tűz egyelőre ismeretlen okból keletkezett."

A lap egy másik oldalán még több is volt Jonatánról. Ezt a tanítónője írta.
így

hangzott:

"Kedves Lejon Jonatán, nem kellett volna téged inkább Oroszlánszívű

Jonatánnak

nevezni? Emlékszel, amikor a történelemkönyvben a bátor angol királyról

olvastunk, akit Oroszlánszívű Richárdnak hívtak, azt mondtad: »Hogy

valaki olyan

bátor legyen, hogy később még a történelemkönyvekbe is bekerüljön! Én

erre sosem

lennék képes!« Kedves Jonatán, ha nem is írnak majd rólad a

történelemkönyvek,

azért mégis bátor voltál a döntő pillanatban, hősiesen viselkedtél. Öreg

tanítónőd sosem fog elfelejteni. És az iskolatársaid is sokáig emlékeznek

rád.

Hiányozni fog az osztályból a mi vidám, szép Jonatánunk. Az hal meg

fiatalon,

akit szeretnek az istenek. Oroszlánszívű Jonatán, nyugodjál békében!

Greta Andersson"

Nem valami nagy ész a Jonatán tanítónője, de nagyon szerette őt,

hiszen mindenki

szerette. És az, hogy kitalálta ezt az Oroszlánszívű nevet, az igazán

szép volt

tőle.

Nincs senki az egész városban, aki ne gyászolná Jonatánt, és aki ne

gondolná,
mennyivel jobb lett volna, ha inkább én halok meg. Legalábbis ezt
hallottam

minden nénitől, aki iderohangál a szöveteivel, muszlinjaival meg

egyebeivel.

Mikor átmennek a konyhán, és meglátnak, csak sóhajtoznak, és azt

mondják mamának

- Szegény Lejonné! És ráadásul Jonatán, aki olyan páratlan volt!

Most a régi házunk melletti házban lakunk. Pontosan ugyanolyan

lakásban, csak ez

a földszinten van. Kaptunk egypár használt öreg bútort a

szegénygondozó

hivataltól és néhányat a néniktől is. Majdnem ugyanolyan konyhai

díványon

fekszem, mint a régi. Minden majdnem ugyanolyan, mint régen. Mégis

minden

egészen, de egészen más, mint régen! Mert már nincs itt Jonatán.
Esténként senki

sem ül le mellém mesélni, olyan egyedül vagyok, hogy attól már elszorul
a

mellem. Csak magam elé suttogom, amit Jonatán mondott, mielőtt

meghalt. Amikor

az ugrás után ott feküdtünk. Először arccal a földnek feküdt, de valaki

megfordította, és megláttam az arcát. A szája sarkából egy kis vér

csordult ki,

és alig tudott beszélni. De olyan volt, mintha megpróbált volna

mosolyogni, és

még épp ennyit suttogott: "Ne sírj, Tücsök, Nangijában találkozunk!"

Csak ennyit
mondott, és nem többet. Aztán lehunyta a szemét, emberek jöttek és
elvitték, és

én soha többé nem láttam. Először egyáltalán nem akartam erre

emlékezni. De

ilyen rettenetes és fájdalmas dolgot nem lehet elfelejteni. Csak feküdtem

a

díványon, és Jonatánra gondoltam, amíg úgy éreztem, hogy mindjárt

kettéhasad a

fejem, és hogy nem lehet jobban vágyni valaki után, mint ahogy én
vágyom őutána.

És féltem is. Eszembe jutott, hogy esetleg nem is igaz ez a dolog

Nangijával!

Hogy ez csak olyan vidám mese, amilyet Jonatán gyakran kitalált!

Bizony, sokat

sírtam. . .

Aztán egy napon eljött Jonatán, és megvigasztalt. Igen, eljött! Ó, de szép

volt!

Minden majdnem jó lett újra. Eszébe jutott ott Nangijában, milyen nekem
nélküle,

és úgy gondolta, meg kell vigasztalnia. így hát eljött hozzám, és azóta
nem

vagyok olyan szomorú. Most csak várok.

Egy este jött el, nem is olyan régen. Egyedül voltam otthon, csak
feküdtem és

sírtam utána, és féltem meg boldogtalan voltam, és egyáltalán, olyan

rosszul

éreztem magam, hogy azt el sem lehet mondani. A konyhaablak nyitva

volt, mert
mostanában olyan szépek a tavaszi esték. Hallottam, hogy burukkolnak
odakint a

galambok. Itt, a hátsó udvarban rengeteg van belőlük, és ilyenkor

tavasszal

folyton burukkolnak. És akkor történt.

Ahogy ott fekszem, és a párnába fúrt arccal sírok, egész közelről hallom
a

galambszót, és mikor felnézek, hát ott ül egy galamb az ablakpárkányon,

és

kedvesen néz rám. De hófehér galamb ám, nem olyan szürke, mint
amilyenek az

udvaron vannak! Egy hófehér galamb. Nem is értettem, hogy

történhetett, hiszen

pontosan úgy volt, mint abban az énekben - egy estén talán hófehér
galamb repül

a kunyhódba. És mintha újra hallottam volna Jonatánt énekelni: Akkor

tudom, kis

Tücsök, hogy ott a lelked. .. csak hát most ő jött el énhozzám.

Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Csak feküdtem ott, és hallgattam,

hogy szól

a galamb, és a burukkolásból vagy amögül, vagy hogy is mondjam,

kihallottam

Jonatán hangját. De nem úgy hangzott, mint rendesen. Mintha az egész

konyhát

betöltötte volna valami suttogás. Egy kicsit olyan volt, mint egy

kísértethistória, talán meg is lehetett volna ijedni, de nem féltem. Csak

örültem, de úgy, hogy fel tudtam volna ugrani a plafonig. Mert olyan
csodálatos

dolgokat hallottam.
Igenis, igaz a dolog Nangijával! Jonatán azt akarta, siessek oda, mert ott

minden csoda jó. Gondoljam csak el, amint megérkezett, egy ház várta,
teljesen

saját háza lett Nangijában. Régi ház, amit Lovastanyának hívnak, és a

Cseresznyevölgyben fekszik, hát nem pompásan hangzik? És

képzeljétek, mit látott

elsőnek, amikor megérkezett a Lovastanyára! Egy kis zöld tábla volt a

rácsos

kapun, és az állt rajta nyomtatott betűkkel: Oroszlánszívű fivérek.

- Ami azt jelenti, hogy mindketten ott fogunk lakni - mondta Jonatán.

Gondoljátok csak meg, ha eljutok Nangijába, az én nevem is

Oroszlánszívű lesz!

Ennek örülök, mert borzasztóan szeretném, ha úgy hívnának, mint

Jonatánt, még ha

nem is vagyok olyan bátor, mint ő.

- Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz - mondta. - Ha nem találsz otthon a

Lovastanyán, akkor a folyóparton ülök és horgászom.

Aztán csend lett, és a galamb elrepült. Egyenest át a tetők fölött. Vissza

Nangijába.

Én meg itt fekszem a díványomon, és csak azt várom, mikor repülhetek

utána.

Remélem, nem lesz nehéz odatalálni. De Jonatán azt mondta, hogy

egyáltalán nem

nehéz. A biztonság kedvéért azért fölírtam a címet:

Oroszlánszívű fivérek

Lovastanya

Cseresznyevölgy
Nangija

Jonatán már két hónapja lakik ott egyedül. Két hosszú, borzalmas
hónapot

töltöttem el nélküle. De most már én is hamar Nangijába kerülök. Hamar,

nagyon

hamar odarepülök. Talán ma éjjel. Úgy érzem, ma éjjel megtörténhet.

Majd írok

egy cédulát és a konyhaasztalra teszem, hogy mama megtalálja, ha

felébred

reggel.

Ezt írom majd a cédulára:

Ne sírj, mama. Nangijában találkozunk!

3.

Aztán megtörtént. Még soha nem történt velem ilyen csodálatos dolog.
Egyszer

csak ott álltam a rácsos kapu előtt, és elolvastam a zöld táblát:

Oroszlánszívű

fivérek.

Hogy kerültem oda? Mikor repültem? Hogy találtam oda anélkül, hogy
bárkitől is

meg kellett volna kérdeznem az utat ? Nem tudom. Csak annyit tudok,
hogy

egyszerre csak ott álltam, és megláttam a kapun a nevet.

Kiabáltam Jonatánnak. Többször kiáltottam, de nem felelt. Aztán

eszembe jutott -

hát persze, lenn ül a folyóparton, és horgászik.

Futni kezdtem. Végig a keskeny ösvényen a folyó felé. Futottam,

futottam - és a
hídnál ott ült Jonatán. Ott ült a testvérem, és a haja csillogott a
napfényben.

És hiába is próbálom elmesélni, nem tudom leírni, milyen érzés volt újra
látni.

Nem vette észre, hogy jövök. Megpróbáltam "Jonatán"-t kiáltani, de azt

hiszem,

elsírtam magam, mert csak valami furcsa kis hang jött ki a torkomon. De
Jonatán

azért meghallotta. Felnézett és megpillantott. Először mintha nem ismert

volna

meg. De aztán felkiáltott, lecsapta a horgászbotot, odaszaladt, és olyan

erősen

megölelt, mintha meg akarna győződni, hogy valóban megjöttem-e. És

akkor sírtam

egy kicsit, nem volt rá ugyan semmi okom, de olyan nagyon vágytam
utána.

Jonatán viszont nevetett. Csak álltunk összekapaszkodva a folyó melletti

tisztáson, és kimondhatatlanul örültünk, hogy újra együtt vagyunk.

Aztán Jonatán megszólalt:

- Végre megérkeztél, Oroszlánszívű Tücsök.

Ez aztán jól hangzott, hogy Oroszlánszívű Tücsök, hát felvihogtunk.

Aztán egyre

jobban és jobban nevettünk, mintha rég nem hallottunk volna ilyen

vicceset,

pedig hát épp csak kellett valami, amin nevessünk, mert csak úgy forrt
bennünk

az öröm. Amikor már majd szétvetett a nevetés, birkózni kezdtünk, de

azért a
nevetést sem hagytuk abba. Nem, folytattuk, úgyhogy lehuppantunk a
fűbe, ide-oda

gurultunk, egyre csak nevettünk és nevettünk, végül már úgy nevettünk,

hogy

beleestünk a vízbe, és azt hittem, belefulladunk.

Ehelyett úszni kezdtünk. Sosem tudtam úszni, de mindig nagyon

szerettem volna

megtanulni. Most pedig tudtam. Olyan jól úsztam, hogy csak na.

- Jonatán, tudok úszni! - kiáltottam.

- Hát persze hogy tudsz úszni - felelte. És erről eszembe jutott valami.

- Jonatán, nem vetted észre ? - kérdeztem. - Már nem köhögök.

- Nem, persze hogy nem köhögsz. Hiszen most Nangijában vagy.

Jó sokáig úszkáltam, aztán felmásztam a hídra, ott álltam

csuromvizesen, a

ruhámból csorgott a víz. A nadrág a lábamra tapadt, hát ezért vettem

észre, mi

történt. Akár hiszitek, akár nem, a lábam éppen olyan egyenes volt, mint

Jonatáné.

Erről eszembe jutott, hogy vajon meg is szépültem-e. Megkérdeztem

Jonatánt, nem

lettem-e szerinte szebb.

- Nézz a tükörbe - mondta, és a folyóra mutatott. Mert a víz egészen

nyugodt és

sima volt, hogy az ember láthatta benne a tükörképét. Hasra feküdtem a

hídon,

lenéztem és láttam magam a vízben, de semmi különösebb szépséget

nem vettem
észre magamon. Jonatán mellém hasalt, és sokáig feküdtünk ott, és
néztük az

Oroszlánszívű fivéreket ott lenn a vízben. Jonatánt a szép aranyhajával

és

csillogó szemével és szabályos arcával meg az én szögletes orromat,

loncsos

hajamat meg minden.

- Hát nem látom, hogy megszépültem volna - mondtam.

De Jonatán szerint nagyon megváltoztam.

- És ráadásul egészségesnek látszol - mondta.

Ezen aztán alaposan elgondolkoztam. Ahogy ott feküdtem a hídon,

éreztem, hogy

minden porcikám egészséges, és örülök a testemnek, akkor meg minek

legyek még

szép is. Már így is olyan jól érezte magát az egész testem, hogy csak
úgy

nevetett belülről.

Feküdtünk egy darabig. A nap melegen sütött, és néztük, ahogy a halak

ki-be

úszkálnak a híd alatt. Később Jonatán mondta, menjünk haza, és én

szívesen

mentem, mert kíváncsi voltam a Lovastanyára, ahol ezen túl lakni fogok.

Jonatán ment elöl a házhoz vezető ösvényen, én meg utána a szép,

egyenes

lábamon. Csak mentem, lebámultam a lábamra, és éreztem, milyen jó

rajta járni.

Amikor már feljutottunk a dombra, hirtelen megálltam és hátranéztem. És

akkor
végre megláttam a Cseresznyevölgyet, ami csak úgy fehérlett a sok
cseresznye

virágtól. Fehér volt a cseresznyevirágtól és zöld a fűtől. A folyó meg

olyan

volt a sok fehér és zöld között, mint egy ezüstszalag. Vajon miért nem
láttam

ezt az előbb, csak Jonatánt? De most megálltam az ösvényen, láttam,

milyen szép

minden, és azt mondtam Jonatánnak:

- Biztosan ez a legszebb völgy az egész földön.

- Igen, csak épp nem a földön - felelte Jonatán, és eszembe jutott, hogy

Nangijában vagyunk.

A Cseresznyevölgyet magas hegyek vették körül, és azok is szépek

voltak. A

hegyoldalakról pedig zúgó, csobogó patakok és vízesések ömlöttek a

völgybe, hisz

tavasz volt.

És a levegőben is volt valami különös. Olyan tiszta és jóízű volt, hogy az

ember

legszívesebben kortyolta volna.

- Ebből a levegőből otthon a városban is elkelne egypár kiló - mondtam,

mert

eszembe jutott, hogy vágytam levegő után, amikor a konyhai

díványomon fekve úgy

éreztem, nem tudok lélegezni.

Itt viszont volt levegő bőven, és annyit szívhattam be, amennyit csak
akartam.

Mintha semennyi se volna elég. Jonatán nevetett rajtam, és azt mondta:

- Azért nekem is hagyhatsz egy kicsit.

Az ösvény fehér volt a lehullott cseresznyevirágoktól, és menet közben is

finom

fehér szirmok hullottak a hajunkra meg mindenhová, de én igazán

szeretem a kis

zöld ösvényeket, ha cseresznyeszirmok hava borítja.

Az ösvény végén pedig ott állt a Lovastanya, a kapun a zöld táblával.

- Oroszlánszívű fivérek - olvastam föl hangosan Jonatánnak. - Nahát,

hogy itt

fogunk lakni!

- Igen, gondolj csak bele, Tücsök - felelte Jonatán. - Hát nem remek?

De bizony remek volt. Persze hogy Jonatán is ezt gondolta, hisz én el

sem tudtam

képzelni helyet, ahol szívesebben laktam volna.

Régi, fehér ház volt, nem túl nagy, zöld sarkokkal és zöld ajtókkal és zöld
gyep

körülötte. A fűben sárga kankalin, margaréta és százszorszép. Körben

dúsan

virágzó orgona- és cseresznyefák, és az egészet fal vette körül,

alacsony,

szürke kőfal, rózsaszínű virágokkal. Egész könnyen át lehetett volna

ugrani,

mégis ha valaki belépett a kapun, úgy érezte, az a fal megvédi az egész

külvilágtól: otthon van és a maga ura.

Két ház volt a telken, nem is egy, bár a másik leginkább istállóhoz
hasonlított.

A két ház egymásra merőlegesen állt, és a kettő találkozásánál volt egy

pad,
amely a kőkorszakból való. Kellemes pad és kellemes sarok volt, az
embernek

kedve támadt, hogy leüljön és eltűnődjék, vagy beszélgessen, vagy a

madárfiókákat nézegesse, vagy gyümölcslevet igyék.

- Tetszik - mondtam Jonatánnak. - Belül ugyanilyen jó?

- Gyere, meglátod - mondta. Már az ajtó előtt állt, és be akart lépni, de

ekkor

nyihogás hallatszott. Igen, valóban egy ló nyerített, és Jonatán azt

mondta:

- Előbb inkább az istállóba menjünk!

Bement a másik épületbe, én meg utánaszaladtam, de még milyen

gyorsan. Istálló

volt, ahogy gondoltam, és két ló állt benne, két szép barna ló. Felénk

fordultak, és ránk nyihogtak, amikor beléptünk az ajtón.

- Ez itt Grim meg Fjalar - mondta Jonatán. - Találd ki, melyik a tiéd!

- No ne! - kiáltottam. - Ne próbáld meg elhitetni velem, hogy van egy ló,

amelyik igazán az enyém, mert úgysem hiszem el.

De Jonatán azt felelte, hogy itt Nangijában feltétlenül szükség van lóra.

- Ló nélkül sehova sem jut el az ember - mondta. - És ugye, megérted,

Tücsök,

hogy sokfelé el kell jutnunk.

Ilyen szépet már régóta nem hallottam, hogy Nangijában mindenkinek

van lova,

nagyon szerettem ugyanis a lovakat. És milyen bársonyos az orruk, nem

is értem,

hogy lehet valami ilyen bársonyos.

Gyönyörű szép lovak voltak azok ott az istállóban. Fjalarnak fehér csillag
volt

a homlokán, különben teljesen egyformák voltak.

- Talán Grim az enyém - mondtam, hisz Jonatán biztatott, hogy találjam

ki.

- Látod, most melléfogtál - mondta Jonatán -, mert Fjalar a tiéd.

Hagytam, hogy Fjalar megszagolgasson, megveregettem, és egyáltalán

nem féltem,

pedig még sohasem simogattam meg lovat. Rögtön megszerettem, és

biztosan ő is

engem, legalábbis azt hiszem.

- Nyulaink is vannak - mondta Jonatán -, egy ketrecben az istálló mögött.

De

azokat később is megnézhetjük.

Ahogy ő azt elképzelte!

- Most rögtön meg kell őket néznem! - feleltem. Mert mindig szerettem
volna

nyulakat, de hát a városban nem lehetett tartani.

Az istálló mögé szaladtam, és egy ketrecben ott ült három furcsa kis
nyúl, és

salátalevelet rágcsáltak.

- Milyen furcsa - mondtam később Jonatánnak -, hogy itt Nangijában

mindent

megkap az ember, ami után valaha is áhítozott!

- Igen, de hát ezt már régen megmondtam - felelte. És valóban pontosan
ezt

mondta, amikor otthon a konyhában mellettem ült.

Vannak dolgok, amit sosem felejt el az ember. Soha, soha nem fogom
elfelejteni

az első estét a konyhában a Lovastanyán, hogy milyen csodálatos volt,

és milyen

érzés volt, hogy újra együtt alhatom Jonatánnal, és beszélgethetek vele,

mint

régen.

Most is a konyhában laktunk, mint régen. De az biztos, hogy ez

egyáltalán nem

hasonlított a városi konyhához. Azt hiszem, a lovastanyai konyha vastag

tetőgerendáival és nyitott tűzhelyével ősrégi lehetett. A tűzhely majdnem

egy

egész sarkot elfoglalt, és főzni közvetlenül a tűzön kellett, ahogy az a

régi

világban szokás volt. Középen állt a legnagyobb asztal, amit valaha

láttam,

kétoldalt hosszú fapadokkal, és azt hiszem, legalább húszan ülhették

volna

körül, még úgy sem szorongtak volna.

- Az lesz a legjobb, ha a konyhában lakunk majd, ahogy megszoktuk.

Akkor mama

beköltözhet a szobába, mikor megérkezik - mondta Jonatán.

Az egész Lovastanya egy szobából meg egy konyhából állt, de hát

ennyihez voltunk

szokva, és nem is volt szükségünk többre. így is legalább kétszer olyan

nagy
volt, mint az otthoni lakásunk.

Igaz is, otthon! Elmeséltem Jonatánnak, hogy hagytam egy cédulát a

konyhaasztalon anyának.

- Azt írtam neki, hogy Nangijában látjuk egymást. Bár ki tudja, mikor jön.

- Az még eltarthat egy darabig - felelte Jonatán. - De mindenképpen jó

szoba

várja, amiben, ha akarja, akár tíz varrógépnek is van hely.

Találjátok ki, mit szeretek a legjobban! Egy ősrégi lócán feküdni egy
ősrégi

konyhában és Jonatánnal beszélgetni, miközben a lángok árnyéka a

falon táncol,

és ha kinézek az ablakon, egy cseresznyeágat látok, amely egy kicsit

ingadozik

az esti szélben. A tűzhelyen egyre jobban megroskad a tűz, végül már

alig izzik,

a sarokban sötétedni kezd, egyre álmosabb és álmosabb leszek, csak

fekszem ott,

és nem köhögök, és Jonatán mesél nekem. Mesél, mesél, végül már

csak

suttogásként hallom a hangját, és elalszom. Pontosan ezt szeretem, és

pontosan

így történt minden az első este a Lovastanyán, és ezért nem fogom soha

elfelejteni.

4.

És a következő reggel! Akkor lovagolni mentünk. Igen, tudtam lovagolni,

pedig

életemben először ültem lovon - nem is értem, hogy van ez Nangijában,

mármint
hogy az ember mindenhez ért. Úgy galoppoztam, mintha életemben
mást se csináltam

volna.

És Jonatánt látni lovaglás közben! A néninek is látnia kellett volna, aki

azt

mondta, hogy a fivérem olyan, mint egy mesebeli herceg. Látnia kellett
volna,

amint lovával átsuhan a Cseresznyevölgy rétjein, akkor aztán olyan

mesebeli

herceget látott volna, aki azt mondta, hogy a bátyám olyan, mint egy
mesebeli

ugratott a folyón, mintha csak átrepült volna felette, a haja meg lobogott

utána, még én is elhittem volna, hogy mesebeli herceg. Majdnem úgy is

volt

öltözve vagy még inkább mint egy lovag. A Lovastanyán egy szekrény
telis-teli

volt ruhákkal, ki tudja, honnan kerültek oda, és nemcsak olyanokkal,

amiket

manapság viselünk, hanem igazi lovagi ruhákkal is. Én is kiöltöztem, a

régi csúf

rongyaimat eldobtam, nem is akartam őket soha többet látni. Jonatán azt
mondta,

öltözzem úgy, ahogy az abban a korban illik, amelyikben most élünk,

különben a

Cseresznyevölgy lakói furcsállanák a dolgot. Nem azt mondta Jonatán,

hogy a

tábortüzek és a mesék ideje ? Miközben a szép lovagi ruháinkban

körbelovagoltunk, megkérdeztem:

- Ugye, valami nagyon régi korban élünk itt Nangijában?

- Hát talán így is lehetne mondani - felelte Jonatán. - A számunkra
mindenesetre

régi ez a kor. De azt is mondhatjuk, hogy fiatalkor.

Egy kis ideig gondolkozott.

- Igen, pontosan ez az - mondta -, friss, fiatal, jó korszak, amelyikben jó

és

egyszerű élni.

Aztán elsötétült a szeme.

- Legalábbis itt a Cseresznyevölgyben - tette hozzá.

- Másutt talán nem így van? - kérdeztem, és Jonatán azt felelte, bizony

meglehet, hogy másutt nem így van.

Micsoda szerencse hát, hogy épp ide kerültünk! Épp ide a

Cseresznyevölgybe, ahol

az élet könnyű és egyszerű, ahogy Jonatán mondta. Semmi sem lehet

könnyebb,

egyszerűbb és pompásabb, mint egy ilyen reggel. Az ember arra ébred a

konyhában,

hogy az ablakon besüt a nap, és odakint vidáman csivitelnek a madarak,

és látja,

hogy Jonatán halkan tejet és kenyeret tesz az asztalra, és ha evett az

ember,

akkor megy és enni ad a nyulainak, és ellátja a lovát. Aztán meg

kilovagol, ki

bizony, a fű harmatos, minden csillog és ragyog, a méhek és darazsak a

cseresznyevirágok körül döngicsélnek, a ló galoppba csap, és az ember

egyáltalán

nem fél. Képzeljétek, még attól sem fél, hogy hirtelen véget ér ez az
egész,
ahogy az a jó dolgokkal történni szokott. De nem Nangijában. Legalábbis
nem itt

a Cseresznyevölgyben.

Sokáig ide-oda lovagoltunk a réteken, aztán követtük a folyó menti

ösvény minden

egyes kanyarulatát, és hirtelen megláttuk a völgybeli falu reggeli életét.

Először csak a füstöt, aztán az egész falut az öreg házakkal és

kertekkel.

Hallottuk, hogy a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak, a kecskék

mekegnek,

egyszóval a reggel hangjait hallottuk. A falu biztosan épp most ébredt fel.

Egy asszony kosárral a karján szembejött velünk az ösvényen.

Parasztasszony

volt, se nem öreg, se nem fiatal, hanem olyan középkorú és barna bőrű,
amilyen

akkor lesz az ember, ha télen-nyáron sokat van a szabadban.

Régimódian volt

öltözve, valahogy úgy, mint a mesékben.

- No, Jonatán, végre megérkezett a testvéred - mondta, és nagyon

barátságosan

mosolygott.

- Igen, megérkezett - felelte Jonatán, és érezni lehetett, hogy örül neki. -

Tücsök, ez itt Zsófia - folytatta, és Zsófia bólintott.

- Igen, Zsófia vagyok - folytatta. - Nagyon jó, hogy összetalálkoztunk,

legalább

magatok vihetitek a kosarat.

Jonatán pedig úgy vette el a kosarat, mintha megszokott dologról lenne

szó, és
nem kéne megkérdezni, mi van benne.

- Ma este hozd el a testvéredet az Aranykakashoz, hogy mindnyájan

üdvözölhessük.

Jonatán azt mondta, úgy lesz, aztán elbúcsúztunk tőle, és

hazalovagoltunk.

Megkérdeztem Jonatánt, ki az az Aranykakas.

- Hát az Aranykakas fogadó - felelte. - így hívják a falubeli fogadót. Ott

szoktunk találkozni, és mindent megbeszélünk, amit meg kell beszélni.

Örültem neki, hogy este elmegyünk az Aranykakasba, mert így

megtudom, miféle

népek laknak a Cseresznyevölgyben. Mindent tudni akartam a

Cseresznyevölgyről és

Nangijáról. Magam akartam látni, pontosan úgy van-e, ahogy Jonatán

mondta. Aztán

eszembe jutott valami, és lovaglás közben emlékeztettem is rá.

- Jonatán, azt mondtad, hogy Nangijában reggeltől estig kalandok érik az

embert,

sőt még éjszaka is, emlékszel? De itt minden olyan csendes, és még egy
kalandunk

sem volt.

Jonatán elnevette magát.

- Hát elfelejtetted, hogy csak tegnap érkeztél? Te buta, még alighogy

bedugtad

ide az orrod! Lesz még elég kalandban részed.

Én meg azt mondtam, hogy ha jól meggondolom, akkor épp elég

kalandos és

csodálatos az, ahogy a Lovastanyán élünk, a lovakkal meg nyulakkal

meg minden.
Ennél több kalandra nem is vágyom.

Erre Jonatán olyan különösen nézett rám, majdnem mintha megsajnált

volna, és

megszólalt:

- Tudod, Tücsök, azt szeretném, ha minden így maradhatna. Épp így.

Mert tudod,

vannak olyan kalandok, amilyeneknek nem is szabadna lenniük.

Mikor hazaértünk, Jonatán feltette a konyhaasztalra Zsófia kosarát. Egy

kenyér

volt benne, egy üveg tej, egy kis mézescsupor meg egypár palacsinta.

- Hát Zsófia ad ennünk? - kérdeztem csodálkozva. Nem is gondoltam

bele jobban,

honnan szerzünk majd ennivalót.

- Néha igen - felelte Jonatán.

- Teljesen ingyen? - kérdeztem.

- Igen, ingyen, talán így is lehetne mondani - mondta Jonatán. - Itt a

Cseresznyevölgyben minden ingyen van. Szükség szerint mindent

adunk egymásnak,

és segítünk egymáson.

- Te is adsz valamit Zsófiának? - kérdeztem. Erre újra elnevette magát.

- Igen, persze - felelte. - A rózsaágyásaiba lótrágyát, többek között.

Azokat én

gondozom, teljesen ingyen.

Aztán elhallgatott, és olyan halkan folytatta, hogy alig hallottam :

- De persze egy sor más szolgálatot is teszek neki.

Épp ekkor láttam meg, hogy még valamit kivett a kosárból. Egy icipicire
összetekert papírt, semmi mást. Kitekerte, és elolvasta, ami rá volt írva,
aztán

úgy ráncolta a homlokát, mintha nem tetszenék neki, amit olvasott. De

nekem nem

szólt semmit, én meg nem akartam kérdezni. Gondoltam, majd ha azt

akarja, hogy

tudjam, el fogja mondani, mi is áll a cédulán.

A konyha egyik sarkában egy régi konyhaszekrény állt. És akkor, az első

este a

Lovastanyán, Jonatán mesélt valamit erről a konyhaszekrényről. Van

benne egy

rejtekfiók, mondta, amit se kinyitni, se megtalálni nem lehet, ha valaki

nem

ismeri a titkot. Persze rögtön meg akartam nézni, de Jonatán azt

mondta:

- Majd máskor. Most csak aludjál.

Aztán elaludtam, és az egészet elfelejtettem, de most újra eszembe

jutott. Mert

Jonatán odament a konyhaszekrényhez, és valami furcsa kis pattanást

hallottam.

Nem volt nehéz kitalálni, mit csinál. Elrejtette a cédulát a titkos fiókban.

Aztán bezárta a konyhaszekrényt, a kulcsot meg egy régi mozsárba

dugta, ami

magasan állt a polcon.

Aztán lementünk fürdeni, én meg fejest ugrottam a hídról, képzeljétek,

hogy ezt

is mertem! Aztán Jonatán csinált nekem egy horgászbotot, pontosan

ugyanolyat,
mint az övé, és apró halakat fogtunk. Csak annyit, hogy kettőnknek elég
legyen

ebédre. Én egy igazi csapósügért fogtam, Jonatán meg kettőt.

Otthon a nagy konyhai tűzhelyen megfőztük a halat, egy olyan

bográcsban, mely

vasláncon lógott a tűz fölött. Amikor pedig ettünk, Jonatán megszólalt:

- Most pedig, Tücsök, megnézzük, tudsz-e célba lőni. Néha ehhez is

érteni kell.

Kivitt magával az istállóba, onnan a kamrába, ahol a lószerszámokat

tartottuk,

és ahol két íj is lógott. Rájöttem, hogy Jonatán csinálta őket, hiszen már

otthon a városban is csinált íjakat a gyerekeknek. De ezek nagyobbak és

jobbak

voltak, valódi, rendes fegyverek.

Az istállóajtóra feltettünk egy céltáblát, és egész délután célba lőttünk.

Jonatán megmutatta, hogy csináljam. És egész jól lőttem, persze nem

olyan jól,

mint Jonatán, mert ő majdnem mindig pontosan a közepébe talált.

Furcsa volt ez a Jonatán. Mindent annyival jobban csinált nálam, de

szinte észre

se vette. Sosem hencegett, hanem mindent úgy csinált, mintha oda se

figyelne.

Néha úgy éreztem, szinte azt akarja, hogy nekem sikerüljön jobban.
Egyszer én is

épp a céltábla közepébe találtam, és úgy örült, mintha ajándékot kapott

volna

tőlem.
Amikor sötétedni kezdett, Jonatán azt mondta, itt az ideje, hogy
elinduljunk az

Aranykakasba. Odafüttyentettünk Grimnek és Fjalarnak. Szabadon

legelésztek a

Lovastanya melletti mezőkön, de mikor füttyentettünk, odaügettek a

kapuhoz.

Felszerszámoztuk őket, nyeregbe ültünk, és csendesen elindultunk a

falu felé.

Hirtelen megijedtem, és elszégyelltem magam. Hiszen nemigen szoktam

hozzá, hogy

emberekkel találkozzam, különösen nem olyanokkal, akik itt laknak

Nangijában, és

ezt meg is mondtam Jonatánnak.

- Mitől félsz? - kérdezte. - Csak nem hiszed, hogy valamelyikük rosszat

akar

neked?

- Persze hogy nem, de talán kinevetnek.

Magam is úgy éreztem, amikor kimondtam, hogy ostobán hangzik,

hiszen miért is

nevetnének rajtam? De folyton ilyesmiket képzelek.

- Tudod, az lesz a legjobb, ha ezentúl Károlynak hívunk, most, hogy a te

neved

is Oroszlánszívű - mondta Jonatán. - Oroszlánszívű Tücsök, ezen talán

tényleg

nevetnének. Hiszen ezen te is nevettél meg én is.

Igen, szerettem volna, hogy Kari legyen a nevem, ez valóban sokkal

jobban illett

az új vezetéknevemhez.
- Oroszlánszívű Károly - próbálgattam, hogy hangzik. - Itt lovagol
Oroszlánszívű

Károly és Jonatán - úgy éreztem, ez még szebb.

- De azért te az én Tücsköm maradsz - tette hozzá Jonatán -, ezt ne

felejtsd el,

Károly.

Gyorsan leértünk a faluba, a lovak patái csak úgy dobogtak az utcán.

Könnyű volt

odatalálni, mert már messziről meghallottuk a beszédet és a nevetést. És

megláttuk a cégtáblát is, amin egy nagy, aranyozott kakas volt. Igen, ott
volt

az Aranykakas, és éppen olyan kedélyes régi fogadó volt, amilyenekről

könyvekben

lehet olvasni. Meghitt fény sugárzott az apró ablakokból. Az ember

kedvet kapott

hozzá, hogy kipróbálja, milyen fogadóba járni. Mert ilyet eddig még
sosem

csináltam.

Először azonban beléptettünk az udvarba, és Grimet és Fjalart

odakötöttük a

többi ló közé. Úgy látszik, igaz, amit Jonatán mondott, hogy az embernek

Nangijában szüksége van lóra. Azt hiszem, aznap este a

Cseresznyevölgy minden

egyes lakója lovon jött az Aranykakasba. A söntés dugig volt, mikor

beléptünk.

Férfiak és nők, aprók és nagyok, az egész falu ott csevegett és mulatott,

bár

egypár apró gyerek már elaludt a szülei ölében.

Micsoda fogadtatás volt, mikor megérkeztünk!

- Jonatán! - kiabáltak. - Itt jön Jonatán!

Maga a fogadós - nagydarab, piros arcú és igazán szép férfi - akkorát

kiáltott,

hogy az elnyomott minden más lármát.

- Itt jön Jonatán, sőt itt jönnek az Oroszlánszívű fivérek, mind a kettő!

Odajött, és felállított egy asztalra, hogy mindenki jól lásson, én meg ott

álltam, és éreztem, hogy fülig pirulok. De megszólalt Jonatán:

- Itt van az én szeretett fivérem, Oroszlánszívű Károly, aki végre

megérkezett.

Legyetek hozzá kedvesek, ugyanolyan kedvesek, mint hozzám voltatok.

- Ebben igazán biztos lehetsz - mondta a fogadós, és leemelt az

asztalról. De

mielőtt letett volna, egy pillanatra magához ölelt, és éreztem, milyen

erős.

- Mi ketten - szólalt meg -, mi ketten ugyanolyan jó barátok leszünk, mint

Jonatán meg én. Jossinak hívnak, de a legtöbben Aranykakasnak

szólítanak. És ne

felejtsd el, Oroszlánszívű Károly, hogy Aranykakashoz akkor jöhetsz,

amikor csak

akarsz.

Zsófia is ott ült, egészen egyedül egy asztalnál, és Jonatán meg én

mellételepedtünk. Azt hiszem, ennek örült. Olyan kedvesen mosolygott,

és

megkérdezte, hogy tetszik a lovam, és hogy Jonatán valamelyik nap

vajon ráérne-e

a kertben segíteni neki. De aztán elhallgatott, és észrevettem, hogy

valami
nyomja a szívét. Akik a teremben ültek, mind szinte tisztelettel tekintettek

Zsófiára, és ha valaki fölállt, hogy elmenjen, előbb mindig meghajolt az

asztalunk felé, mintha Zsófiában volna valami különös, fogalmam se volt,

mi.

Hiszen csak ült ott egyszerű ruhájában, fején kendővel, munkától

megbarnult

kezét összekulcsolva, mint egy közönséges falusi asszony. Vajon mi

lehet olyan

különös rajta, töprengtem.

Tetszett ott a fogadóban. Egy csomó dalt énekeltünk, amelyeket már

régebbről

ismertem és olyanokat is, amiket még sosem hallottam, és mindenki

vidám volt.

Vagy nem ? Néha úgy éreztem, valami titkos bánatuk van, ugyanúgy,
mint

Zsófiának. Mintha időről időre eszükbe jutott volna valami. Valami, amitől

félnek. De hát Jonatán azt mondta, az élet olyan könnyű és vidám itt a

Cseresznyevölgyben, akkor meg mitől félnek ? Hát igen, de azért közben

vigadtak,

énekeltek, nevettek, és úgy tűnt, mind szeretik egymást és jó barátok.

De azt

hiszem, legjobban mégis Jonatánt szerették. Pontosan úgy, mint otthon a

városban, ott is mindenki szerette. És azt hiszem, hogy Zsófiát is

szerették.

Csak később, amikor hazaindultunk, és Jonatán meg én kijöttünk az

udvarra, hogy

elkössük a lovainkat, kérdeztem meg:

- Jonatán, tulajdonképpen mi különleges van Zsófiában?

Ekkor magunk mellett mogorva hangot hallottunk megszólalni :

- Hát ez az! Már régóta azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen mi

különleges van

Zsófiában.

Sötét volt az udvaron, úgyhogy nem láttam, ki beszélt. De hirtelen

ráesett az

ablak fénye, és megismertem egy fickót aki a fogadóban a közelünkben

ült, és

akinek göndör vörös haja és kis vörös szakálla volt. Felfigyeltem rá, mert
egész

idő alatt rosszkedvűen ült, és nem is énekelt velünk.

- Ki volt ez? - kérdeztem Jonatánt, mikor kijöttünk a kapun.

- Hubertnek hívják - felelte -, és nagyon is jól tudja, mi különleges van

Zsófiában.

Aztán hazalovagoltunk. Hűvös, csillagos este volt. Sosem láttam még

ennyi

csillagot és ilyen fényeseket sem. Megpróbáltam kitalálni, melyik csillag a

Föld.

De Jonatán azt mondta:

- A Föld csillag, ó, az valahol nagyon-nagyon messze kering az űrben,

innen

egyáltalán nem lehet látni.

Úgy gondoltam, ez azért egy kicsit szomorú.

5.

Aztán az a nap is eljött, amikor én is megtudtam, mi különleges van

Zsófiában.

Jonatán egyik reggel azt mondta:

- Ma egy időre átmegyünk a galambkirálynőhöz.

- Ez jól hangzik - mondtam. - Milyen kiránynőről van szó ?

- Zsófiáról - felelte Jonatán. - Csak én hívom galambkirálynőnek,

tréfából.

És hamarosan azt is megértettem, miért.

Elég hosszú volt az út a Tulipántanyáig, ahol Zsófia lakott. A háza a

Cseresznyevölgy szélén feküdt, egész közel voltak hozzá a nagy

hegyek.

Kora reggel lovagoltunk oda. Zsófia kinn állt, és a galambjait etette. Sok-
sok

hófehér galambot! Amikor megpillantottam őket, eszembe jutott az a

fehér,

amelyik az ablakpárkányomon ült, valamikor nagyon régen, úgy tűnt,

talán már

ezer éve.. .

- Emlékszel - suttogtam Jonatánnak -, nem az egyik ilyen galamb adta

neked a

szárnyait, amikor nálam voltál?

- De igen - felelte. - Hiszen hogy mehettem volna másképp oda? Csakis

Zsófia

galambjai tudnak akármilyen hosszú ideig repülni az egeken át!

A galambok úgy vették körül Zsófiát, mint valami fehér felhő.

Mozdulatlanul állt

a csapkodó szárnyak között. Most valóban olyan, mint egy

galambkirálynő,

gondoltam.

Csak most vett észre minket. Barátságosan köszönt, ahogy szokott, de

nem volt
vidám. Nagyon szomorú volt, és halkan azt mondta Jonatánnak:

- Tegnap este holtan találtam Violantát, nyílvesszővel a begyében. Fenn

a

Farkasszakadéknál. És az üzenet eltűnt.

Jonatánnak elfeketedett a szeme. Sosem láttam még ilyennek, ilyen

elkeseredettnek. Nem ismertem rá és a hangjára sem.

- Úgy van, ahogy gondoltam - mondta -, a Cseresznyevölgyben áruló

van.

- Igen - bólintott Zsófia. - Nem akartam elhinni, de most már tudom, hogy
így

van.

Észre lehetett venni, milyen szomorú, mégis odafordult hozzám, és

megszólalt:

- Gyere, Károly, azt azért biztosan látni akarod, hogy lakom.

Egyedül élt a Tulipántanyán a galambjaival és méheivel, a kecskéivel, a

kertben

pedig annyi volt a virág, hogy alig mertem közéjük lépni.

Amíg Zsófia körbevezetett, Jonatán nekilátott az ásásnak meg a

gyomlálásnak,

amit ilyenkor tavasszal el kell végezni a kertben.

Megnéztem mindent, Zsófia méhkasait és tulipánjait és pünkösdi rózsáit

és

kíváncsi kecskegidáit, de egész idő alatt Violantára kellett gondolnom,

hogy

vajon ki lehet ő, akit lelőttek odafönn a hegyen.

Gyorsan visszamentünk Jonatánhoz, aki úgy gyomlált, hogy egész

fekete lett a

keze.
Zsófia gondterhelten nézte, aztán megszólalt:

- Hallod-e, kis kertészlegényem, azt hiszem, hamarosan valami mással

is

foglalkoznod kell majd.

- Tudom - válaszolta Jonatán.

Szegény Zsófia, egész biztosan nyugtalanabb volt, mint amennyire

mutatta. Úgy

állt, hogy a hegyet fürkészhesse, és olyan szomorúnak látszott, hogy én

is

nyugtalan lettem. Vajon mit kémlel? Kire vár?

Ezt hamarosan megtudtam, mert Zsófia épp ebben a pillanatban

megszólalt:

- Ott jön! Hála istennek, itt van Paloma.

Egyik galambja érkezett repülve. Először csak egy kis pont volt a
hegyen, aztán

már meg is jött, és leszállt Zsófia vállára.

- Gyere, Jonatán - mondta Zsófia sietősen.

- Igen, de Tücsök, akarom mondani Károly … - habozott Jonatán. - Már

most

mindent meg kell tudnia?

- Igen - válaszolta Zsófia. - Siessetek mind a ketten!

Zsófia a galambbal a vállán előreszaladt a házba. Bevitt minket egy apró

szobába, ami a konyha mellett volt, bereteszelte az ajtót, és becsukta az

ablaktáblákat. Nagyon biztos akart benne lenni, hogy senki se láthatja és

hallhatja, mit csinálunk.

- Paloma, galambom - mondta -, vajon jobb hírt hoztál-e ma nekünk, mint

legutóbb
?

Benyúlt a galamb egyik szárnya alá, és elővett egy apró tokot, ebből
meg egy

összetekert papírt, pontosan olyat, amilyet Jonatán vett ki a szemem

láttára a

kosárból és rejtett el a konyhaszekrényünkben.

- Olvasd gyorsan! - mondta Jonatán. - Gyorsan, gyorsan! Zsófia

elolvasta, és

elfojtott sikolyt hallatott.

- Orvart is elfogták - mondta. - Most már senki se maradt, aki tehetne

valamit.

Átnyújtotta a cédulát Jonatánnak, és mikor ő is elolvasta, még jobban

elsötétült

a tekintete.

- Áruló a Cseresznyevölgyben - mondta. - Mit gondolsz, ki lehet ilyen

alávaló?

- Nem tudom - felelte Zsófia. - Még nem. De bárki is az, Isten legyen neki

irgalmas, ha leleplezem.

Hallgatagon ültem, és nem értettem semmit. Zsófia felsóhajtott, aztán

megszólalt:

- Mondd el Károlynak. Addig megyek, és készítek nektek valami reggelit.

És azzal eltűnt a konyha irányában.

Jonatán leült a padlóra, és a falnak vetette a hátát. Szótlanul ült, földes

ujjait bámulta, végül így szólt:

- Igen, most már megtudhatod, mert Zsófia mondta, hogy meséljem el.

Sokat mesélt már eddig is Nangijáról, mielőtt idejöttem meg még azután
is, de

semmi olyasmit, amilyet most hallottam Zsófia kamrájában.

- Ugye emlékszel, mit mondtam - kezdte. - Hogy itt a

Cseresznyevölgyben könnyű

és kellemes az élet. így volt, és így is maradhatna, de már alig van így.
Mert

most, hogy a másik völgyben olyan kemény és nehéz lett az élet, a

Cseresznyevölgyben is ilyen lesz, ezt ugye érted.

- Hát több völgy is van? - kérdeztem, mire Jonatán mesélni kezdett

Nangija két

völgyéről, a Cseresznyevölgyről és a Vadrózsavölgyről, amelyek Nangija

hegyei

között fekszenek. Mindkettőt vad, magas hegyek veszik körül, melyeken

nehéz

átjutni, legalábbis annak, aki nem ismeri a kanyargós, veszedelmes

ösvényeket.

De a völgyek népe ismeri az ösvényeket, és szabadon látogathatja

egymást.

- Jobban mondva, régebben így volt - mesélte Jonatán.

- De most már senki sem juthat ki a Vadrózsavölgyből. És oda sem juthat

be

senki. Senki, csak Zsófia galambjai.

- De miért? - kérdeztem.

- Mert a Vadrózsavölgy nem szabad többé - felelte Jonatán.

- Mert az a völgy az ellenség kezére jutott.

Úgy nézett rám, mintha fájna neki, hogy meg kell rémítenie engem.
- És senki sem tudja, mi lesz a Cseresznyevölggyel - tette hozzá.

Ettől megijedtem. Itt olyan aggálytalanul jártam-keltem, azt hittem,

Nangijában

nincs semmi veszély - de most valóban megijedtem.

- Ki az az ellenség? - kérdeztem.

- Tengilnek hívják - és ahogy kimondta a nevet, annak förtelmes,

félelmetes

hangzása volt.

- Hol van Tengil? - kérdeztem.

Erre Jonatán mesélni kezdett Karmanjakarói, arról a földről, mely fenn az

Ősöreg

Hegyek között, az Ősöreg Folyamok folyamán túl fekszik, és ahol Tengil

uralkodik, kegyetlenül, mint egy sárkánykígyó.

Még jobban megijedtem, de nem akartam mutatni.

- De hát miért nem marad ott az ősöreg hegyei között? - kérdeztem. -

Miért jön

Nangijába, hogy tönkretegye?

- Hát tudod - felelte Jonatán -, nem hiszem, hogy erre a kérdésre sokan
tudnának

válaszolni. Nem tudom, miért kell mindent tönkretennie. Csak így van.
Nem tudja

elviselni, hogy a völgyek népe úgy éljen, ahogy akar. És jobbágyokra van

szüksége.

Aztán újra némán ült, és a kezét bámulta, és hirtelen meghallottam, hogy

maga

elé mormog;

- A gazember! Katla is az övé!

Katla! Nem tudom, miért hangzott ez a fülemben borzalmasabban
mindennél, amit

eddig mondott, így megkérdeztem:

- Kicsoda Katla?

De Jonatán csak a fejét rázta.

- Nem, Tücsök, tudom, hogy már most is félsz. Katláról nem akarok
beszélni, mert

akkor egy szemhunyásnyit sem aludnál az éjjel.

Ehelyett inkább azt mondta el, hogy mi a különös Zsófiában.

- Ő vezeti a Tengil elleni titkos harcunkat - mondta Jonatán. - Tudod,

harcolunk

ellene, hogy segítsünk a Vadrózsavölgyön. De ezt titokban kell tegyük.

- De hát Zsófia - kérdeztem -, miért éppen ő?

- Mert erős, és mert ért hozzá - válaszolta Jonatán. - És mert egyáltalán

nem

fél.

- Félni te sem félsz, Jonatán - mondtam. Ezen elgondolkozott egy

darabig, és

megszólalt:

- Nem, félni én sem félek.

Ó, hogy szerettem volna olyan bátor lenni, mint Zsófia és Jonatán!

Ehelyett

azonban úgy meg voltam rémülve, hogy alig tudtam gondolkozni.

- Ez a dolog Zsófiával meg a galambjaival, melyek titkos üzenetekkel

szállnak át

a hegyeken - kérdeztem -, ez olyasmi, amiről mindenki tud?

- Csak azok, akikre biztosan számíthatunk - mondta Jonatán. - De azok
között van

egy áruló, és ennyi épp elég.

Újra elfeketedett a szeme, és komoran mondta:

- Violanta a Zsófia titkos üzenetét vitte magával, mikor tegnap este

lelőtték.

És ha az üzenet Tengil kezébe kerül, ez sokak halálát jelenti a

Vadrózsavölgyben.

Arra gondoltam, milyen borzasztó, hogy valaki képes legyen lelőni egy
galambot,

amely fehéren és ártatlanul száll - még akkor is, ha egy titkos üzenet van
annál

a galambnál.

Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van otthon a konyhaszekrényben.

Megkérdeztem

Jonatánt, miért tartunk titkos üzeneteket a konyhaszekrényben, és hogy

ez nem

veszélyes-e.

- Veszélyes - felelte Jonatán. - De még veszélyesebb lenne, ha Zsófiánál

tartanánk őket. Hiszen Tengil kémei legelőször is itt kutatnának, ha

bejutnának

a Cseresznyevölgybe, nem pedig Zsófia kertészlegényénél.

Ezért is jó, magyarázta Jonatán, hogy Zsófián kívül senki sem tudja, ki ő

tulajdonképpen. Hogy nemcsak kertészlegénye Zsófiának, de a

legközelebbi társa

is a Tengil elleni harcban.

- Zsófia maga határozott így - mondta. - Nem akarja, hogy ezt a

Cseresznyevölgyben bárki is megtudja, épp ezért neked is meg kell
fogadnod, hogy

minderről hallgatni fogsz egészen addig a napig, amíg maga Zsófia

szóba nem

hozza.

Én pedig megesküdtem, hogy inkább meghalok, semhogy bármit is

eláruljak abból,

amit hallottam.

Zsófiánál reggeliztünk, aztán hazalovagoltunk.

Még valaki más is kilovagolt ezen a reggelen. Valaki, akivel épp akkor

találkoztunk össze, mikor kijöttünk a Tulipántanyáról. A vörös szakállas -

hogy

is hívják? Ja igen, Hubert.

- Nocsak, hát Zsófiánál voltatok - mondta Hubert. - És mit csináltatok ott?

- Kigyomláltuk a kertjét - felelte Jonatán, és feltartotta földes kezét. - És

te, te talán vadászni voltál? - kérdezte, mert látta, hogy Hubert előtt ott
az

íj keresztben a nyergen.

- Igen, egypár vadnyulat akartam lőni - válaszolta Hubert. Eszembe

jutottak az

otthoni kisnyulaink, és örültem, amikor Hubert továbblovagolt, s

hamarosan

eltűnt szemünk elől.

- Ez a Hubert - mondtam Jonatánnak -, róla tulajdonképpen mi a

véleményed?

Jonatán töprengett egy darabig.

- Az egész Cseresznyevölgyben ő a legjobb nyíllövő. Többet nem

mondott. Aztán
jelt adott a lovának, és továbblovagoltunk.

Jonatán magával hozta Paloma üzenetét, egy kis bőrerszényben az inge

alatt, és

mikor hazaértünk, elrejtette a papírt a konyhaszekrényben, a titkos

fiókba.

Előbb azonban elolvastatta velem, ami rajta állt. Ez volt az:

"Orvart tegnap elfogták és bezárták Katla barlangjába. A

Cseresznyevölgyből

kellett valakinek elárulnia a búvóhelyét. Áruló van köztetek, derítsétek ki,

ki

az."

- Derítsük ki, ki az - hümmögött Jonatán -, bárcsak képes volnék rá.

Még más is volt az üzenetben, de azt valami titkos nyelven írták, amit
nem

értettem, és Jonatán azt mondta, nem is kell tudnom, mi áll ott. Olyasmi,
amit

csak Zsófiának kell tudnia.

Azután pedig megmutatta, hogyan kell kinyitni a titkos fiókot. Néhányszor

nyitnom-csuknom kellett. Végül Jonatán maga csukta be, a

konyhaszekrényt kulcsra

zárta, a kulcsot meg visszarakta a mozsárba.

Egész nap azon gondolkoztam, amit megtudtam, és éjszaka nem túl jól
aludtam.

Tengilről álmodtam és halott galambokról és Katla barlangjának foglyáról,

és

akkorát ordítottam álmomban, hogy felébredtem rá.

És akkor - akár hiszitek, akár nem! - láttam, hogy áll valaki a sötét
sarokban a
konyhaszekrény mellett, valaki, aki megijedt, mikor felkiáltottam, és még

mielőtt igazán fölébredtem volna, úgy kisuhant az ajtón, mint egy fekete
árnyék.

Minden olyan gyorsan történt, szinte azt hittem, hogy álmodtam az

egészet.

De mikor Jonatánt felébresztettem, hogy elmondjam neki, ő mást

gondolt.

- Nem, Tücsök, ez nem álom volt - mondta. - Nem volt álom. Az áruló
volt!

6.

- Tengilnek is eljön egyszer az órája - mondta Jonatán. A folyó partján

hevertünk, a zöld fűben. Olyan reggel volt, mikor az ember képtelen

elhinni,

hogy létezik Tengil vagy bármi más gonosz dolog a világon. Csendes és
egészen

békés volt minden. A víz halkan csörgedezett a híd alatti köveken, semmi
mást

nem lehetett hallani. Szép volt hanyatt feküdni és semmit sem látni, csak
a kis

fehér felhőket fönn az égen. Akármeddig el lehetett volna így heverni,

miközben

maga elé dúdol az ember, és fütyül mindenre.

És akkor Jonatán Tengilről kezd beszélni! Nem akartam rágondolni, de

azért

megszólaltam:

- Ezt hogy érted? Hogy a Tengil órája is eljön?

- Úgy, hogy ugyanaz fog vele történni, ami előbb-utóbb minden

zsarnokkal -
felelte Jonatán -, hogy szétmorzsolják, mint egy tetvet, és örökre eltűnik.

- Remélem, minél előbb - feleltem. Erre Jonatán csak mormogott.

- Csakhogy Tengil erős. És Katla is az övé.

Csak ezt az iszonyatos nevet ne mondta volna ki. Előbb kérdezősködni

akartam

róla, aztán mégsem. Sokkal jobb, ha az ember egy ilyen gyönyörű

reggelen semmit

sem tud Katláról.

De aztán Jonatán olyasmit mondott, ami minden eddiginél rosszabb volt.

- Tücsök, egy ideig egyedül leszel a Lovastanyán. Mert nekem el kell

mennem a

Vadrózsavölgybe.

Hogyan mondhatott ilyen szörnyűséget ? Hogy hiheti, hogy egyetlen

percig is a

Lovastanyán maradok nélküle? Ha egyenesen Tengil karmai közé akar

rohanni, akkor

én is vele megyek - és ezt meg is mondtam neki.

Erre különösen nézett rám. Aztán megszólalt:

- Tücsök, egyetlen testvérem van, és azt minden rossztól meg akarom

óvni. Hogy

kívánhatod, hogy magammal vigyelek, mikor minden erőmre szükség

van valami

máshoz? Valamihez, ami igazán veszélyes.

De akármit mondott, nem segített. Olyan megbántott és dühös voltam,

hogy csak

úgy forrtam belülről, és rákiáltottam:

- És te, te hogy kívánhatod, hogy egyedül maradjak a Lovastanyán, és

csak
várjalak, mikor lehet, hogy egyáltalán nem is jössz vissza?

Hirtelen eszembe jutott, milyen is volt az az idő, amikor Jonatán halott

volt,

és én egyedül maradtam, csak feküdtem a konyhai díványon, és nem

tudtam, látom-e

még valaha. Csak rágondolni is olyan volt, mint egy mély, fekete lyukba
nézni!

És most megint el akar hagyni és olyan veszélyek elé menni, amikről én

semmit

sem tudok. És ha nem jön vissza, akkor most aztán nincs segítség,
akkor örökre

egyedül maradok.

Éreztem, hogy egyre dühösebb és dühösebb leszek, és egyre

hangosabban kiabálok,

mindenféle undokságot, ami csak az eszembe jut.

Nem volt könnyű megnyugtatnia. Éppen csak egy kicsit. De hát végül is
úgy lett,

ahogy ő akarta. Hiszen tudtam, hogy mindenhez jobban ért nálam.

- Te buta, biztos, hogy visszajövök - mondta. Ez már este volt, mikor a

konyhánkban melegedtünk a tűz mellett. Az elmenetele előtti estén.

Már nem voltam dühös, csak szomorú, és ezt Jonatán is látta. Olyan
kedves volt

hozzám. Frissen sütött kenyeret adott ennem vajjal és mézzel, és

meséket és

történeteket mesélt, de nem voltam képes figyelni. A Tengilről szóló

mesére

gondoltam, és lassan úgy éreztem, minden mese közül ez a

legszörnyűbb.
Megkérdeztem Jonatánt, miért kell ilyesmit csinálnia, ilyen
veszedelmeset.

Hiszen itthon maradhatna a Lovastanyán a tűz mellett üldögélve, és jó

sora

lehetne. De erre Jonatán azt válaszolta, hogy vannak dolgok, amiket

akkor is el

kell végezni, ha veszélyesek.

- De miért? - csodálkoztam.

- Különben nem ember az ember, csak egy rakás lekvár.

Elmondta, hogy mit akar csinálni. Megpróbálja Orvart kimenteni Katla

barlangjából. Mert Orvar Zsófiánál is többet jelent, és Orvar nélkül vége

Nangija zöld völgyeinek.

Már egész késő este volt. A tűz elhamvadt a tűzhelyen, éjszaka lett.

És aztán másnap! Ott álltam a kapuban, és néztem, hogy lovagol bele

Jonatán a

ködbe. Igen, aznap reggel köd volt a Cseresznyevölgyben. És higgyétek

el, a

szívem majd megszakadt, ahogy ott álltam, és néztem, hogy elnyeli a

köd, ahogy

egyre halványabbak lesznek a körvonalai, és eltűnik. És én újra egyedül

maradtam. Nem lehetett kibírni. Szinte belebolondultam az

aggodalomba.

Kiszaladtam az istállóba, kivezettem Fjalart, felpattantam a hátára, és

Jonatán

után indultam. Még egyszer látnom kellett, hisz meglehet, hogy sose
látom

többet.

Tudtam, hogy először a Tulipán tanyára megy, hogy meghallgassa Zsófia

utasításait, hát odamentem. Úgy lovagoltam, mint egy dühös bolond, és
a kert

végénél beértem. Erre majdnem elszégyelltem magam, és el akartam

bújni, de

addigra már meglátott és meghallott.

- Mit akarsz? - kérdezte. Valóban, mit is akartam hát?

- Biztos, hogy visszajössz? - mormogtam. Ez volt az egyetlen, ami

eszembe

jutott.

Erre odalovagolt hozzám, lovaink egymás mellett álltak. Jonatán a

mutatóujjával

letörült valamit az arcomról, könnyeket vagy mit, és megszólalt:

- Ne sírj, Tücsök. Látjuk még egymást, egészen biztosan! És ha nem itt,

hát

akkor Nangilimában.

- Nangilima? - mondtam. - Hát az meg micsoda?

- Arról majd máskor beszélek - felelte Jonatán.

Fel se foghatom, hogy tudtam elviselni azt az időt, amikor egyedül

voltam a

Lovastanyán, és hogyan múltak el végül is a napok. Az állatokról persze

gondoskodtam. Szinte mindig Fjalar mellett voltam az istállóban. És

hosszú

órákig ültem a nyulaim mellett, és beszélgettem velük. Egy kicsit

horgásztam és

fürödtem, és célba lőttem az íjammal, de minden ostobaságnak tűnt

most, hogy

Jonatán nem volt velem. Zsófia időnként meglátogatott, és ennivalót

hozott, és
Jonatánról is beszéltünk. Mindig reménykedtem, hogy egyszer csak azt
mondja:

"most már hamarosan hazajön", de sohasem mondta. Azt is meg

akartam tőle

kérdezni, miért nem ő maga indult útnak, hogy megmentse Orvart, miért
Jonatánt

küldte. De hát minek kérdeztem volna, hiszen tudtam.

Jonatán megmagyarázta, hogy Tengil gyűlöli Zsófiát.

- A cseresznyevölgyi Zsófia és a vadrózsavölgyi Orvar a két

legelszántabb

ellensége, és nyugodj bele, ezt ő is tudja - mondta.

- Orvart most bezárta a Katlabarlangba, és szívesen odazárná Zsófiát is,

hogy

ott senyvedjen és elpusztuljon. A gazember tizenöt fehér lovat ígért

jutalmul

annak, aki élve vagy halva a kezére adja Zsófiát.

Mindezt Jonatán mesélte el nekem. így hát megértettem, miért kell

Zsófiának

távol maradnia Vadrózsa völgytől. Jonatánnak kellett helyette elmennie.

Róla

semmit sem tudott Tengil. Legalábbis bízzunk benne, és reméljük. De

azért biztos

van valaki, aki rájött, hogy Jonatán nem közönséges kertészlegény. Az,
aki

éjszaka nálunk járt. Az, akit a konyhaszekrény mellett láttam, aki miatt
Zsófia

folyton nyugtalankodott.

- Túl sokat tud az az ember - mondta.

És megkért, hogy azonnal értesítsem, ha még valaki a Lovastanya körül
ólálkodna.

Azt mondtam, hogy a konyhaszekrényben nem érdemes újra kutakodni,

mert új helyre

rejtettük a titkos papírokat. Most a zabosládában vannak, kint az istálló

melletti szerszámoskamrában. Egy nagy burnótosszelencében, amit a

zab legaljára

rejtettünk.

Zsófia kijött velem a szerszámoskamrába, előásta a dobozt, és egy

újabb üzenetet

tett bele. Úgy gondolta, a rejtekhely jó, és én is úgy gondoltam.

- Tarts ki, ha tudsz - mondta Zsófia, mikor elbúcsúzott. - Tudom, hogy

nehéz, de

ki kell tartanod!

De még milyen nehéz volt! Különösen esténként és éjszakánként.

Borzasztókat

álmodtam Jonatánról, és minden ébren töltött percben aggódtam érte.

Egyik este lelovagoltam az Aranykakasba. Nem bírtam tovább, hogy

csak üldögéljek

a Lovástanyán, túlságosan nagy volt a csönd, és túl jól lehetett hallani a

gondolataimat. És nem olyan gondolatok voltak, amiknek örülni lehetett

volna.

Mindenki csak bámult, amikor Jonatán nélkül léptem be a fogadóba.

- Mi a csuda - mondta Jossi. - Csak a fele van itt az Oroszlánszívű

fivéreknek.

Hát Jonatánt hova tetted?

Most nehéz helyzetbe kerültem. Eszembe jutott, hogy mit kötött a

lelkemre Zsófia
meg Jonatán. Hogy bármi történik is, senkinek sem mondhatom el, hogy
hol van

Jonatán, és hogy mi a célja. Egyetlen élő embernek sem! Úgyhogy úgy

tettem,

mintha nem hallottam volna Jossi kérdését. De Hubert is ott ült az

asztalánál,

és ő is tudni akarta.

- Igen, hol van Jonatán? - szólalt meg. - Csak nem tűnt el Zsófia
kertészlegénye

- Jonatán vadászni ment - feleltem. - Fönn van a hegyekben, és farkasra

vadászik.

Valamit mindenképpen kellett mondanom, és azt gondoltam, hogy ezt jól

eltaláltam, mert Jonatán mesélte, hogy a hegyekben szinte mindenütt

sok a

farkas.

Zsófia aznap este nem volt a fogadóban. Különben ott volt az egész falu,
mint

rendesen. Daloltak, mulattak, ahogy szoktak. De én nem énekeltem

velük, mert

nekem nem olyan volt, mint máskor. Jonatán nélkül nem éreztem magam
jól, és nem

is maradtam sokáig.

- Ne nézz olyan szomorúan, Oroszlánszívű Károly - mondta Jossi, mikor

indultam.

- Jonatán nemsokára befejezi a vadászatot, és akkor majd hazajön.

Mennyire szerettem, amiért ezt mondta! Az arcomat is megveregette, és

adott
egypár finom süteményt, hogy vigyem magammal.

- Ezeket elropogtathatod, miközben otthon ülsz, és Jonatánt várod -

mondta.

Kedves ez az Aranykakas! Majdnem kevésbé éreztem magam egyedül.

Hazalovagoltam a süteménnyel, leültem a tűz elé, és elmajszoltam.

Napközben már

meleg, tavaszias, majdnem nyárias volt az idő. De esténként azért még

be kellett

gyújtanom a nagy tűzhelybe, mert a napfény még nem tudta átmelegíteni

a házunk

vastag falait.

Fáztam, amikor lefeküdtem a lócámra, de hamar elaludtam. És

Jonatánról álmodtam.

Olyan rettenetes álmot, hogy felébredtem tőle.

- Igen, Jonatán! Jövök! - kiáltottam, és felugrottam az ágyból. Olyan volt,

mintha körülöttem a sötétség vad kiáltásokat visszhangzott volna,

Jonatán

kiáltásait. Álmában hívott engem, segítségül hívott! Tudtam. Még

hallottam, és

ki akartam rohanni a sötét éjszakába, akárhol legyen is. De hamarosan

megértettem, mennyire lehetetlen is ez. Mit tehetnék én, hisz senki se

tehetetlenebb nálam! Nem tehettem mást, visszabújtam az ágyba,

reszkettem, úgy

éreztem, mintha eltévedtem volna, féltem, és magányos voltam, a

világon a

legmagányosabb, azt hiszem.

És az sem segített valami sokat, hogy eljött a tiszta, világos reggel. Igaz,
hogy így nehezebb volt visszaemlékezni arra a borzasztó álomra, de azt,
hogy

Jonatán segítségért kiáltott, nem lehetett elfelejteni. A testvérem hívott,

hát

nem kell-e elindulnom, hogy megpróbáljam megkeresni?

Órákig ültem a nyulaim mellett, és azon töprengtem, mit tegyek. Senkivel

sem

beszélhettem, senkit sem kérdezhettem meg. Nekem magamnak kellett

döntenem.

Zsófiához nem mehettem, ő visszatartott volna. Soha az életben nem

engedne el,

annyira nem bolond. Hiszen én is tudtam, bolondság, amit csinálni

akarok. És

veszélyes is. A lehető legveszélyesebb. És ráadásul még bátor sem

vagyok.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott az istálló falának dőlve és fűszálakat

tépdesve. Magam körül minden fűszálat kitéptem, de ezt csak később

vettem észre,

nem miközben ott ültem és gyötrődtem. Az órák egyre múltak, és talán

még mindig

ott ülnék, ha nem jutott volna hirtelen eszembe, amit Jonatán mondott -
hogy

van, amikor azt kell tenni, ami veszélyes, különben nem ember az
ember, csak egy

rakás lekvár!

Döntöttem! Bedugtam öklömet a nyúlketrecbe, hogy a nyulak

odaugráltak, és

hangosan is kimondtam.
- Megteszem! Megteszem! Nem vagyok lekvár! Milyen jó érzés is volt,
mikor végre

döntöttem!

- Tudom, hogy ez a helyes - mondtam a nyulaknak, hiszen nem volt ott

más, akivel

beszélhettem volna.

A nyulak, hát igen, ezentúl vadnyulak lesznek. Kiszedtem őket a

ketrecből, ölben

vittem őket a kapuig, és megmutattam nekik a pompás, zöld

Cseresznyevölgyet.

- Az egész völgy teli van füvei - mondtam -, és van egy csomó más nyúl,
akivel

együtt lehettek. Azt hiszem, sokkal jobb dolgotok lesz, mint a ketrecben,
csak

óvakodjatok a rókáktól meg Huberttől.

Úgy látszott, mind a három csodálkozik egy kicsit, aprókat ugrottak,

mintha meg

akarnának róla győződni, hogy igaz a dolog. De aztán belejöttek, és

olyan

gyorsan tűntek el a zöld dombok mögött, hogy csak úgy porzott

mögöttük a föld.

Én meg elkezdtem rendezkedni. Összeszedtem, amit magammal kell

vinnem. Egy

pokrócot, hogy ha alszom, legyen mibe burkolóznom. Tűzszerszámot,

hogy legyen

mivel tüzet gyújtanom. Egy tele zabostarisznyát Fjalarnak. És egy

tarisznya

útravalót magamnak. Igaz, nem volt semmi másom, csak kenyerem, de

ez a
legfinomabb kenyér volt: Zsófia sütötte lyukacsosra. Egy egész
halommal hozott,

és így telitömhettem a tarisznyát. Ez hosszú időre elég lesz, gondoltam,

ha meg

elfogy, hát eszem füvet, mint a nyulak.

Zsófia megígérte, hogy másnap jön, és hoz levest, de addigra és már

messzi

járok. Szegény Zsófia, maga eheti majd meg a levesét! De nem

engedhettem, hogy

ha eljön, törnie kelljen a fejét, vajon mi történt velem. Meg kell tudnia, de

csak akkor, amikor már késő lesz, hogy visszatartson.

Kivettem egy széndarabot a tűzből, és nagy, fekete betűkkel felírtam a

konyha

falára:

"Álmomban hívott valaki, és én megkeresem őt a távolban, a hegyeken

túl."

Azért írtam ilyen furcsán, hogy ha nem Zsófia, hanem valaki más jön a

Lovastanyára, valaki, aki szaglászni akar, akkor ne értse, mit jelent. így
talán

azt hiszi, hogy verset akartam összeszerkeszteni vagy valami hasonlót.

De Zsófia

azonnal megérti majd, azért mentem el, hogy megkeressem Jonatánt.

Örültem, és most az egyszer igazán bátornak és erősnek éreztem

magam. Magam elé

dúdoltam:

"Álmomban hívott valaki, és én megkeresem őt a távolban, a hegyeken

túl."
Remekül hangzott! Mindent el fogok ám mesélni Jonatánnak, ha
találkozunk -

gondoltam.

Ha találkozunk, gondoltam később. De ha nem...

Erre újra elvesztettem minden bátorságomat. Újra lekvár lett belőlem.

Egy kicsit

félős lekvár, ami mindig is voltam. És erre, mint máskor is, elkezdtem
Fjalar

után vágyni. Azonnal ki kell mennem hozzá. Ez volt az egyetlen, ami

valamennyire

segített, ha bántott valami, és féltem. Hányszor ültem mellette a

rekeszben,

amikor nem voltam képes egyedül maradni. Hányszor vigasztalt meg

már az is, hogy

láttam okos szemét, és megsimogathattam meleg, bársonyos orrát.

Fjalar nélkül

nem éltem volna túl azt az időszakot, amíg Jonatán odavolt.

Kiszaladtam az istállóba.

Fjalar nem volt egyedül a rekeszében. Hubertet találtam ott. Igen,

Hubertet.

Megveregette a lovam oldalát, és vigyorgott, mikor meglátott.

A torkomban dobogott a szívem.

Ő az áruló - gondoltam. Azt hiszem, hogy ezt magamban már régen

tudtam, de most

biztos voltam benne. Hubert az áruló. Mi másért jönne különben a

Lovastanyára

szaglászni?
- Ez az ember túl sokat tud - mondta Zsófia, és Hubertre gondolt. Most
már

értettem.

Mennyit tud? Mindent? Azt is tudja, hogy mit rejtettünk el a

zabosládában?

Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire félek.

- Mit csinálsz itt - mondtam, amilyen nyersen csak tudtam -, mit akarsz

Fjalartól?

- Semmit - felelte Hubert. - Hozzád igyekeztem, de meghallottam a lovad

nyihogását, és szeretem a lovakat. Fjalar igazán nagyon szép!

Engem ugyan nem csapsz be - gondoltam, és megkérdeztem:

- Hát tőlem mit akarsz?

- Ezt hoztam neked - mondta Hubert, és odanyújtott valamit, ami fehér

kendőbe

volt takarva. - Olyan szomorúnak és éhesnek látszottál tegnap este,

hogy eszembe

jutott, talán nincs elég ennivaló a Lovastanyán most, hogy Jonatán oda
van

vadászni.

Nem tudtam, mit is mondjak vagy tegyek. Köszönetet mormoltam. De hát

nem

fogadhatok el ételt egy árulótól! Vagy igen?

Szétnyitottam a kendőt, és egy nagydarab birkahúst találtam benne. Azt

a finom,

száraz füstölt fajtát, amit azt hiszem birkasonkának hívnak.

Mennyei illata volt. Legszívesebben azonnal beleharaptam volna. Pedig

tulajdonképpen azt kellett volna mondanom Hubertnek, hogy fogja a
birkasonkáját,

és menjen, amerre lát.

Ezt azonban nem tettem. Zsófia dolga, hogy elbánjék az árulókkal.

Nekem úgy kell

tennem, mintha semmit sem tudnék és értenék. És különben is,

szerettem volna

megtartani a sonkát. Semmi sem illenék ilyen jól az elemózsiás

tarisznyámba.

Hubert szorosan Fjalar mellett állt.

- Igazán pompás ló vagy - mondta neki. Majdnem olyan pompás, mint az

én Blendám.

- Blenda fehér - jegyeztem meg. - Szereted a fehér lovakat ?

- Igen, nagyon szeretem a fehér lovakat - válaszolta Hubert. Akkor

biztosan

szeretnél tizenötöt kapni, gondoltam, de nem mondtam ki. Ehelyett

Hubert mondott

valami borzasztót:

- Ne adjunk Fjalarnak egy kis zabot? Hogy ő is kapjon valami jót?

Nem tudtam megakadályozni. Bement egyenest a szerszámoskamrába,

és én utána

futottam. Rá akartam kiáltani, hogy "hagyd!", de egy hang sem jött ki a

torkomon.

Hubert kinyitotta a zaboshombár tetejét, és megfogta a legfelül fekvő

merítőkanalat. Behunytam a szemem, mert nem akartam látni, hogyan

halássza elő a

burnótosszelencét. De aztán hallottam, hogy káromkodik, és mikor

kinyitottam a
szemem, láttam, hogy egy kis egér fut le a láda peremén. Hubert
megpróbált

rácsapni, de az egér keresztülszaladt az istállón, és eltűnt valami rejtett

lyukban.

- Beleharapott a hüvelykujjamba a csibész - mondta Hubert. Csak állt ott,

és az

ujját nézegette. Azután már vigyáztam. Nagyon gyorsan megtöltöttem a

merítőt

zabbal, és Hubert orra előtt gyorsan újra becsuktam a láda fedelét.

- Most aztán örülni fog Fjalar - mondtam. - Nem szokott zabot kapni
ilyenkor.

Te bezzeg nem örülsz, gondoltam, amikor Hubert hirtelen elbúcsúzott és

kioldalgott az istállóból.

Most semmilyen titkos üzenet nem került a markába. De azért új

rejtekhelyet

kellett keresnem. Sokáig töprengtem, végül is a dobozt a krumplis

veremben ástam

el. Az ajtótól balra.

Aztán még egy üzenetet írtam Zsófiának a konyha falára:

"Vörös szakáll fehér lovakat akar, és túl sokat tud. Vigyázz magadra!"

Többet nem tehettem Zsófiáért.

Másnap napkeltekor, amikor a Cseresznyésvölgyben még senki sem volt

ébren,

elhagytam a Lovastanyát, és fellovagoltam a hegyekbe.

7.

Elmeséltem Fjalarnak, hogy milyen érzés egyedül, egyes-egyedül

hosszú útra
indulni a hegyek közé.

- Érted, milyen kaland ez nekem ? Emlékezz csak, hogy régen majdnem

mindig csak

a konyhai díványon feküdtem. Ne hidd, hogy akár egy pillanatra is

elfelejtettem

Jonatánt. De legszívesebben kurjongatnék, hogy csak úgy

visszhangoznának a

hegyek, olyan csodálatos itt.

Igen, csodálatos volt. Jonatán megértené, hogy ezt gondoltam. Micsoda

hegyek,

hihetetlen, hogy vannak ilyen magas hegyek, és hogy fenn a hegyek

között ennyi

tiszta kis tó van és csobogó patak és vízesés és virágos rét teli tavaszi

virágokkal. És itt ülök én, Tücsök, a saját lovamon, és mindezt látom!

Nem is

tudtam, hogy ilyen szép lehet a világ, ezért teljesen megmámorosodtam.

Aztán lassan minden megváltozott. Rátaláltam egy apró

lovaglóösvényre. Biztosan

arra, amelyikről Jonatán is mesélt. Jobbra-balra kanyarog a hegyek

között, ezen

jut el az ember a Vadrózsavölgybe, mesélte Jonatán. És ez is jobbra-

balra

kanyargott, annyi szent. Hamarosan elhagytam a virágos mezőt, a

hegység egyre

vadabb és félelmetesebb lett, az ösvény meg egyre veszedelmesebb és

járhatatlanabb. Egy ideig meredeken felfelé, aztán csak úgy hirtelen

lefelé,

majd keskeny sziklapárkányokon kanyargott félelmetes mélységek fölött,

és azt
hittem, ennek semmiképpen sem lehet jó vége! Fjalar egész biztosan
hozzászokott

már a veszélyes hegyi ösvényekhez. Igen, Fjalar pompás állat.

Estére elfáradtunk, én is meg a lovam is. így hát éjszakára tábort

ütöttem. Egy

kis zöld tisztáson, ahol Fjalar legelhetett, egy patak közelében, amelyből

mindketten ihattunk.

Később tábortüzet gyújtottam. Egész életemben arra vágytam, hogy

valaha tábortűz

mellett ülhessek. Mert Jonatán elmesélte, milyen csodálatos is az. És

most

végre!

- No, Tücsök, végre megtudod, milyen érzés - mondtam magamnak

hangosan.

Egy nagy halom száraz ágat és gallyat gyűjtöttem, és olyan máglyát

gyújtottam,

hogy csak úgy lángolt és pattogott, és repkedtek a szikrák, én meg a

tüzem

mellett ültem, és éreztem, hogy pontosan úgy van, ahogy Jonatán

mesélte. Olyan

jó érzés volt, ahogy ott ültem a tűzbe bámulva, és közben kenyeret

ettem, és

sonkát rágcsáltam. Nagyon finom sonka volt, csak azt szerettem volna,
ha valaki

mástól kapom, nem Huberttől.

Örültem, és magányosságomban csöndesen dúdoltam. "A kenyerem, a

lovam és a

tüzem! A kenyerem, a lovam és a tüzem!" - semmi más nem jutott

eszembe.
Sokáig ültem ott, és a tábortüzekre gondoltam, amelyek az idők kezdetei
óta

égtek, majd meg kihunytak a világ táborhelyein. De itt és most az enyém

ég.

Körülöttem besötétedett. A hegy fekete lett, de milyen sötét, és milyen

gyorsan!

Nem volt jó érzés háttal fordulni ennek a nagy sötétségnek. Olyan

érzésem

támadt, mintha hátulról rám törhetne valami. Különben is itt volt az alvás

ideje, hát raktam a tűzre, jó éjszakát kívántam Fjalarnak, és

betakaróztam a

pokrócomba, a lehető legközelebb a tűzhöz. És csak azt kívántam, hogy

rögtön

elaludjam, és semmi se riasszon fel.

No, szép! Hirtelen teljesen éber lettem. Nem ismerek senkit, aki olyan
gyorsan

ébred, mint én. A gondolatok elkezdtek keringeni a fejemben - biztosan

van

valami ott a sötétben, ami rám leselkedik, és a hegy pedig telis-teli Tengil

katonáival és felderítőivel, és Jonatán már rég meghalt - keringtek a

gondolatok

a fejemben, és nem tudtam elaludni.

Ekkor felkelt a hold az egyik hegy mögül. Biztosan nem az igazi hold, de
hát

olyan volt, és úgy fénylett. Ilyet még sohasem láttam. Még sosem láttam

holdvilágot magas hegyek között.

Minden olyan különös lett, csupa ezüstből és fekete árnyékból álló világ
vett
körül. Szép volt és csodálatos, rejtélyes módon szomorú is. Félelmetes
is. Mert

világos volt ugyan, ahová a hold sütött, de az árnyékok között sok

veszély

leselkedhetett.

A szememre húztam a pokrócot, mert nem akartam már semmit látni.

Ehelyett

hallottam, igen, hallottam valamit. Üvöltést messze a hegyek között.

Aztán sok

üvöltést, egy kicsit közelebb. Fjalar nyihogott, félt. Akkor megértettem, mi

ez.

Farkasüvöltés.

Ha valaki olyan félénk, mint én, ilyenkor szinte belepusztul a félelembe,

de

mikor láttam, hogy Fjalar mennyire retteg, megpróbáltam összeszedni

magam.

- Fjalar, hát nem tudod, hogy a farkasok félnek a tűztől ? - mondtam, de

magam

sem hittem igazán, és biztos, hogy erről a farkasok se hallottak soha.

Most már

láttam is őket, közeledtek, szörnyűséges szürke teremtmények, melyek

előrekúsztak a holdfényre, és vonítottak az éhségtől.

Erre én is üvölteni kezdtem. Felkiáltottam a levegőégbe. Még sohasem

kiáltottam

ekkorát, ez biztosan elijesztette őket.

De nem hosszú időre. Gyorsan ott termettek újra. Most még közelebb. A
vonításuk

teljesen megvadította Fjalart. És engem is. Tudtam, hogy most mind a

ketten
meghalunk. Fjalar meg én. Hozzászokhattam volna, hiszen egyszer már
meghaltam.

De akkor akartam, akkor vágytam rá, most meg nem. Most élni akartam,
és együtt

akartam lenni Jonatánnal. Ó, Jonatán, ha a segítségemre siethetne!

Most már nagyon közel értek a farkasok. Az egyik nagyobb és bátrabb is

volta

többinél. Az lehetett a vezérfarkas. Biztosra vettem, ő lesz, amelyik

lecsap

rám. Körbe-körbejárt, és vonított, úgy vonított, hogy megfagyott bennem

a vér.

Hozzávágtam egy égő ágat, és ordítottam, de ez csak felingerelte.

Láttam a

pofáját és veszedelmes metszőfogait, amelyeket a torkomba akart

mélyeszteni.

"Most, Jonatán, segíts! Most ugrik!"

De aztán! De vajon mi történt aztán? Az ugrás közepén felüvöltött, és a

lábaimhoz esett. Holtan! Mozdulatlan holtan! A fejéből pedig egy

nyílvessző állt

ki.

Milyen íjból jött ez a nyílvessző? Ki mentette meg az életemet? Valaki

kilépett

egy szikla mögül, az árnyékból. Senki más, mint Hubert. Ott állt, és egy
kicsit

csúfondárosan nézett, mint mindig, pedig én oda szerettem volna

rohanni, hogy

átöleljem, annyira örültem, hogy látom. Egy pillanatig. De igazán csak a

legelső

pillanatban.
- Épp a legjobbkor érkeztem - mondta.

- Igen, valóban - feleltem.

- Miért nem vagy otthon a Lovastanyán ? - folytatta. - Mit csinálsz itt

éjnek

évadján?

Hát te, gondoltam, mert most már eszembe jutott, ki is ő. Milyen szörnyű
árulás

történt a hegyekben ma éjjel ? Miért egy árulónak kellett megmentenie,

miért

éppen Hubertnek legyek hálás, és nemcsak egy sonkáért, hanem egész

drága

életemért!

- És te mit csinálsz itt éjnek évadján? - kérdeztem rosszkedvűen.

- Láthatod, farkasokat lövök - mondta Hubert. - Megláttalak, mikor ma

reggel

ellovagoltál, és eszembe jutott, majd vigyázok, hogy semmi bajod ne

essék. Ezért

követtelek.

Csak hazudj, gondoltam, előbb-utóbb Zsófiával akadsz össze, és akkor

jaj neked!

- Hol van Jonatán? - kérdezte. - Neki, aki farkasokra ment vadászni, itt
kellett

volna lennie, hogy lőjön egypárat.

Körülnéztem. A farkasok eltűntek egy szálig. Megijedtek, mikor a

vezérfarkas

holtan esett össze. És lehet, hogy gyászolják is, mert a hegyek közt a
távolban

halk, siralmas üvöltést hallottam.

- Szóval, hol van Jonatán? - makacskodott Hubert, és úgy éreztem, én is

hazudhatok.

- Mindjárt jön. Odaát utánaeredt egy farkasfalkának - feleltem, és

felmutattam a

hegyre.

Hubert vigyorgott. Észre lehetett venni, hogy nem hisz nekem.

- Nem akarsz hazajönni velem a Cseresznyevölgybe? - kérdezte.

- Nem, meg kell várnom Jonatánt - mondtam. - Most már hamarosan

megjön.

- Hm. No persze - hümmögött Hubert, és nagyon furcsán nézett rám.

Aztán előhúzta

a kést az övéből. Felkiáltottam. Mit akarhat csinálni? Ahogy ott állt a

holdfényben késsel a kezében, hát jobban féltem tőle, mint a hegy

összes

farkasától együttvéve.

Halálomat akarja, villant át rajtam a gondolat. Tudja, hogy sejtem, ő az

áruló,

azért követett, és most meg akar ölni. Egész testemben reszkettem.

- Ne tedd - kiáltottam -, ne tedd!

- Mit ne? - kérdezte Hubert.

- Ne ölj meg! - kiabáltam.

Erre Hubert egészen elsápadt a dühtől. Odarohant hozzám, olyan közel,

hogy

ijedtemben majdnem hanyatt vágódtam.

- Mit beszélsz, te kis fajankó? Üstökön ragadott, és jól megrázott.

- Te ostoba! - mondta. - Hát ha azt akarom, hogy elpusztulj, csak

hagynom
kellett volna, hogy a farkas végezzen veled.

Egyenesen az orrom alá dugta a kést, és láttam, hogy bizony éles.

- Ezt farkasnyúzásra használom - morogta -, nem pedig arra, hogy

ostoba

kisfiúkat öldössek vele.

Ügy hátba vert, hogy majd orra buktam. Aztán elkezdte megnyúzni a
farkast,

közben egész idő alatt káromkodott.

Én meg odasiettem Fjalarhoz, mert el akartam onnan tűnni, de még

mennyire el

akartam tűnni!

- Hová mész? - kiabálta Hubert.

- Jonatán elé lovagolok - feleltem, de magam is észrevettem, milyen

félősen és

nyomorúságosan hangzik.

- Csak eridj, te tökfilkó - kiabálta Hubert -, csak pusztítsd el magad, én

ugyan

többet nem tartalak vissza.

Akkor már vágtázva távolodtam, és könnyen fütyültem Hubertre. A

holdfényben ott

kanyargott előttem az ösvény, ami felvezetett a hegyre. Szelíd holdfény

volt, de

majdnem olyan erős, mint a napvilág, úgyhogy szerencsére mindent jól

lehetett

látni. Különben elvesztem volna, mert olyan emelkedők és szakadékok

váltakoztak,

hogy csak szédelegtem, hogy milyen gyönyörű és milyen félelmetes.

Mintha
álmomban lovagoltam volna, igen, az az egész holdsütötte táj csak egy
szép és

vad álomban létezhet, gondoltam, és így szóltam Fjalarhoz:

- Mit gondolsz, ki álmodja ezt az egészet? Hisz ez nem én vagyok! Valaki

más

álmodja ezt a természetellenesen borzasztó és szépséges álmot! Talán

maga az

Isten?

Olyan fáradt és álmos voltam, hogy alig tudtam nyeregben tartani

magam. Valahol

le kellett pihennem éjszakára.

- Reméljük, itt nincsenek farkasok - mondtam Fjalarnak, és azt hiszem, ő

is ezt

remélte.

Ki lehetett az, aki legelőször ment föl a hegyi ösvényen Nangija

völgyéből? Ki

találta ki, merre vezessen ez az ösvény a Vadrózsavölgybe? Vajon

szükségszerű,

hogy keskeny, félelmetes sziklapárkányokról veszélyes emelkedőkre

vezessen?

Tudtam, hogy ha Fjalar csak egyetlenegyszer is elvéti a lépést,

mindketten

lezuhanunk a mélybe, és akkor soha, de soha nem tudja meg senki,

hogy mi lett

Oroszlánszívű Károlyból meg a lovából.

Az út egyre rosszabb és rosszabb lett. Végül már a szememet sem

mertem kinyitni,

mert ha már a szakadékba kell zuhannunk, legalább látni nem akartam

közben.
De Fjalar nem vétette el a lépést. Átmehetett a legnehezebbjén, és mire
újra fel

mertem nézni, egy kis tisztásra jutottunk.

Egy szép zöld kis tisztásra, amit az egyik oldalról égig érő hegy, a
másikról

meg mély szakadék határolt.

- Itt megállunk, Fjalar - mondtam. - Itt biztonságban vagyunk a

farkasoktól.

Így is volt. Egyetlen farkas sem tudott volna lemászni a hegyoldalon, túl
magas

volt. És egyetlen farkas sem kapaszkodhatott fel a szakadékból, a

sziklák túl

meredekek voltak. Ha jönne a farkas, ugyanarra kellene elhaladnia, mint

nekünk,

a ronda kanyargós kis ösvényen. De meggyőztem magamat, hogy

egyetlen farkas sem

elég ügyes ehhez.

Aztán megpillantottam valamit, aminek nagyon megörültem. Egy mély

hasadék volt,

ami benyúlt a hegyoldalba. Szinte barlangnak is lehetett volna nevezni,

mert egy

nagy szikla befedte. Ebben a barlangban nyugodtan megalhatunk, fedél

is lesz a

fejünk felett.

Már előttem is táboroztak ezen a tisztáson. Egy tábortűz hamuját láttam.

Szinte

nekem is kedvem támadt, hogy tüzet rakjak. De képtelen voltam rá. Most
már csak
aludni akartam. Úgyhogy megfogtam Fjalar kantárszárát, és bevezettem
a

barlangba. Mély barlang volt, és azt mondtam Fjalarnak:

- Itt tizenöt olyannak is volna hely, mint te.

Nyihogott egy kicsit. Talán hazavágyott az istállójába. Bocsánatot kértem

tőle,

hogy ilyen fáradalmaknak tettem ki, zabot adtam neki, megveregettem a

nyakát, és

újra jó éjszakát kívántam. Aztán a barlang legsötétebb sarkában

beburkolóztam a

pokrócomba, és úgy aludtam, mint egy darab fa, amíg csak hirtelen fel
nem

riadtam.

Nem tudom, mennyi ideig aludtam, de felriadtam, és tüstént teljesen éber

lettem.

Hangokat hallottam a barlang előtt és lovak nyihogását.

Több se kellett. Újra elfogott a vad félelem. Ki tudja, aki ott kinn beszél,

talán minden farkasnál rosszabb.

- Hajtsd be a lovakat a barlangba, akkor jobban elférünk - hallottam egy

hangot,

és aztán két ló dobogott be hozzánk.

Amikor Fjalart észrevették, felnyihogtak, és Fjalar visszanyihogott, de

hamar

elcsendesedtek. Biztosan összebarátkoztak a sötétben. Úgy látszik, a

kintiek

közül senki sem vette észre, hogy egy idegen lovat is hallottak, mert
csendesen

tovább beszélgettek.
Miért jöttek? Kik voltak? Meg kellett tudnom, mi dolguk van éjszaka itt
fenn a

hegyen. Úgy féltem, hogy vacogott a fogam, és azt kívántam, bárcsak

ezermérföldnyire lehetnék innen. De hát itt voltam, és a közelemben

valakik,

akik talán barátok, de ugyanúgy ellenségek is lehetnek. Bárhogy féltem

is, hasra

feküdtem, és elkezdtem előrekúszni, a hangok irányába. A hold pontosan

a

barlangnyílás közepén világított, és egy holdsugár egyenesen a

búvóhelyemre

esett. Én az árnyékban maradtam, a fal mellett, és lassan, lassan a

hangok

irányába araszoltam.

Azok kint ültek a holdfényben, és épp tábortüzet akartak rakni. Két durva
arcú

fickó, fekete fémsisakkal. Először láttam Tengil katonáit vagy felderítőit,

de

azért rögtön tudtam, hogy kifélék. Tudtam, hogy két olyan gonoszt látok,
akik

Tengillel együtt tönkre akarják tenni Nangija zöld völgyét. Az ő kezükbe

nem

akartam kerülni, akkor már inkább a farkasok faljanak fel!

Sokáig beszélgettek, én meg a sötétben egészen a közelükbe lopóztam,

és minden

szót hallottam. Valakire igencsak mérgesek lehettek, mert egyikük ezt

mondta:

- Levágom a fülét, ha most sem ér ide időben. Mire a másik :

- Egyet s mást meg kell tanulnia. Éjszakáról éjszakára hiába ülünk itt,
tulajdonképpen mi hasznunk van belőle? Szép dolog, hogy lelődözi a

postagalambokat, de Tengil ennél többet kíván. Azt akarja, hogy Zsófia a

Katlabarlangba kerüljön, és ha a fickó nem tudja elintézni, bizony bajba

kerül.

Ekkor megértettem, hogy milyen fickóról beszélnek, és kire várnak.

Hubertre.

Nyugodjatok meg - gondoltam. Csak várjatok, előbb megnyúzza a

farkast, aztán

majd megjön, higgyétek el! Akkor majd felbukkan az ösvényen az, akivel
el

akarjátok fogatni Zsófiát! Csak úgy égtem a szégyentől. Szégyelltem,

hogy áruló

van a Cseresznyevölgyben. De látni akartam, hogy megérkezik, mert így

végre lesz

bizonyítékom. Nem elég gyanakodni valakire. De most biztosat fogok

tudni,

úgyhogy majd azt mondhatom Zsófiának:

- Hubert az, el kell intézni őt! Különben hamarosan véged neked is meg
az egész

Cseresznyevölgynek is.

Milyen ijesztő várni, ha valami ijesztőre várunk! Egy áruló iszonyatos

valami,

éreztem, hogy várakozás közben az egész testem rázkódik. Már szinte

nem is

féltem a tábortűz mellett üldögélő fickóktól, ha arra a szörnyűségre

gondoltam,

hogy hamarosan meglátom a lovas árulót kibukkanni a sziklák mögül, ott,

ahol az
ösvény kanyarodik. Iszonyodtam tőle, mégis úgy bámultam a pontra,
ahol tudtam,

hogy fel kell bukkannia, hogy elhomályosult a szemem.

Azok ketten a tábortűz mellett ugyanabba az irányba bámultak. Ok is

tudták, hogy

honnan kell jönnie. De egyikük se tudta, mikor.

Vártunk. Ők a tűz mellett vártak, én meg a barlangban, hason fekve. A

hold

eltűnt a barlang nyílásából, de az idő, az bizonyára megállt. Semmi sem

történt,

csak vártunk! Vártunk, amíg legszívesebben felugrottam és kiabálni

kezdtem

volna,' csakhogy már vége legyen. Olyan volt, mintha minden várt volna,
a hold

és körülötte a hegyek, az egész szörnyűséges holdfényes éjszaka

visszatartotta a

lélegzetét, ahogy az árulóra várt.

Végül megérkezett. Messze az ösvényen, a tiszta holdfényben egy lovas

közeledett, igen, most feltűnt, pontosan ott, ahol vártam. És

megborzongtam,

amikor megláttam. Hubert, hogy is vagy képes ilyesmire, gondoltam.

A szemem úgy égett, hogy pislognom kellett. Vagy azért pislogtam, hogy
ne

kelljen látnom. Olyan sokáig vártam erre a szörnyetegre, és amikor végre

megérkezett, akkor szinte alig mertem az arcába nézni. Hát behunytam a

szemem,

és csak a ló patáinak dobogásából hallottam, hogy közeledik.

Végül odaért, és megállította a lovát. Erre kinyitottam a szememet, mert
mégis

látnom kellett, milyen egy áruló, amikor épp elárulja az övéit, igen, látni

akartam Hubertet, mikor eljön elárulni a Cseresznyevölgyet és mindenkit,

aki ott

él!

De nem Hubert volt. Jossi volt! Az Aranykakas.

8.

Jossi! És senki más!

Eltartott egy ideig, amíg felfogtam. Jossi, aki olyan kedves volt és vidám
és

pirospozsgás, és aki süteményt adott nekem, és megvigasztalt, amikor

szomorú

voltam - ő az áruló.

És most itt ült a tűz mellett, egészen közel hozzám, együtt a két

Tengil-harcossal - Vedurnak és Kadurnak szólította őket -, és épp azt

magyarázta, miért nem jött korábban.

- Hubert ma éjjel farkasra vadászik a hegyekben, és ugye, megértitek,

hogy el

kellett előle bújnom.

Vedur és Kadur mindenesetre igen morcosan nézett, hát Jossi folytatta:

- Csak nem felejtettétek el Hubertet? Ugyanúgy a Katlabarlangban a

helye, mint

Zsófiának, hiszen ő is gyűlöli Tengik.

- Akkor talán tenned kéne róla - mondta Vedur.

- Hiszen te vagy az emberünk a Cseresznyevölgyben, vagy mi a szösz! -

tette
hozzá Kadur.

- No persze, no persze - bólogatott Jossi.

Igyekezett szívélyeskedni, de észre lehetett venni, hogy Vedur és Kadur

nem

szereti. Ez bizony így van, senki sem szereti az árulót, még az sem,
akinek

haszna van belőle.

A füle mindenesetre épségben maradt, nem vágták le. Valami mást

viszont

csináltak, rásütötték Katla bélyegét.

- Minden Tengil-harcosnak viselnie kell Katla bélyegét, még: az olyan

árulóknak

is, mint te - mondta Vedur.

Ráparancsoltak, hogy nyissa szét a kabátját és az ingét, és egy billoggal,

amit

a tűzben felhevítettek, a mellére sütötték Katla bélyegét.

Jossi felkiáltott, amikor az izzó vas hozzáért.

- Így ni - mondta Kadur -, most már örökkön-örökké tudod, hogy közénk

tartozol,

akármilyen áruló is vagy.

Mióta Nangijába jöttem, ez volt a leghosszabb és legnehezebb

éjszakám. És

majdnem az volt a legrosszabb, hogy ahogy ott feküdtem, hallgatnom

kellett, hogy

hetvenkedik Jossi, mi mindent talált ki a Cseresznyevölgy megrontására.

Zsófiát és Hubertet hamarosan el fogja kapni, ígérte. Mind a kettőjüket.

- De ennek úgy kell történnie, hogy senki se tudja, ki van a háttérben.

Másképp
hogy lehetnék továbbra is titkos Tengil-harcos a Cseresznyevölgyben?

Nem sokáig maradsz már titkos - gondoltam. - Mert most már van valaki,
aki úgy

leleplez, hogy belesápadsz, te pirospozsgás képű szörnyeteg!

Aztán még valamit mondott ez a Jossi, amitől majd kiugrott a szívem.

- Elfogtátok már Oroszlánszívű Jonatánt ? Vagy még mindig szabadon

járkál a

Vadrózsavölgyben?

Vedurnak és Kadurnak, láttam, egyáltalán nem tetszett a kérdés.

- Nyomában vagyunk - mondta Vedur. - Éjjel-nappal száz ember kutat

utána.

- És meg is fogjuk találni, ha a Vadrózsavölgy minden egyes házát fel is

kell

túrjuk - mondta Kadur. - Tengil már várja.

- El tudom képzelni - felelte Jossi. - Az ifjú Oroszlánszívű mindenki

másnál

veszedelmesebb, hiszen megmondtam. Mert ő aztán igazi oroszlán.

Ahogy ott feküdtem, büszkének éreztem magam, hogy Jonatán igazi

oroszlán. És

milyen vigasztaló volt tudni, hogy él! De sírtam dühömben a gondolatra,

hogy

Jossi elárulta Jonatánt.

Csak Jossi kémlelhette ki Jonatán titkos útját a Vadrózsavölgybe, és

csak ő

küldhetett üzenetet Tengilnek. Jossi az oka, hogy most éjjel-nappal száz

ember

keresi a bátyámat, és ha megtalálják, Tengil elé viszik.

De mindenesetre él, hál'istennek él! És szabad is, de akkor meg miért
kiáltott

segítségért álmomban? Ahogy ott feküdtem, azon gondolkoztam, vajon

megtudom-e

valaha.

Sok minden mást viszont megtudtam, ahogy ott feküdtem, és Jossit

hallgattam.

- Hubert meg féltékeny, mert Zsófiát választottuk meg a Cseresznyevölgy

vezetőjének - mondta. - Hubert azt hiszi, hogy mindenben ő a legjobb.

Ah, szóval ez az! Eszembe jutott, milyen mogorva volt Hubert, amikor azt

kérdezte: "Mi különös van Zsófiában?" Szóval irigységből, nem pedig

más okból.

Az ember lehet irigy, ám ugyanakkor rendes fickó. Csakhogy én már

kezdettől úgy

döntöttem, hogy Hubert a Cseresznyevölgy árulója, és eszerint

magyaráztam,

akármit mondott vagy csinált. Hogy milyen könnyű hamis dolgokat

képzelni

valakiről! Szegény Hubert, őrködött felettem, megmentette az életemet,

adott

nekem egy sonkát meg minden, én meg hálából rákiáltottam: "Ne ölj
meg!" Nem

csoda, hogy úgy dühbe gurult! Bocsáss meg, Hubert, gondoltam,

bocsáss meg, ezt

meg is fogom neki mondani, ha valaha még találkozunk.

Jossi hencegett, nagyon elégedettnek látszott, ahogy ott ült. A Katla

bélyege

még sajoghatott, mert időnként felnyögött, és ilyenkor Kadur mindig

megszólalt:
- Ne feledd, hogy ki vagy! Ne feledd!

Szerettem volna látni, hogy milyen Katla bélyege. Bár biztos szörnyű,
úgyhogy

talán jobb nem látni.

Jossi tovább hencegett azzal, hogy mi mindent tett, és hogy mi mindent

fog még

csinálni, aztán egyszer csak azt mondta :

- Az Oroszlánszívűnek van egy kisöccse, akit a világon mindenkinél

jobban

szeret.

Némán elsírtam magam, és vágyakoztam Jonatán után.

- És a kis szerencsétlent fel lehetne használni csaléteknek, hogy

elkapjuk

Zsófiát - mondta Jossi.

- Te hájfejű, hát miért nem mondtad ezt korábban! - mondta Kadur. -

Hiszen ha a

kezünkben lenne ez az öcskös, hamar kicsalogathatnánk az

Oroszlánszívűt a

rejtekhelyéről. Mert akárhol bújik és rejtőzködik is, titkos módon előbb-

utóbb

megtudja, hogy elfogtuk az öccsét.

- És ez biztosan csalogatná - mondta Vedur. - "Engedjétek el a

testvéremet, és

fogjatok el engem!" - ezt mondaná, ha valóban szereti a testvérét, és

meg akarja

védeni a szenvedésektől.

Most már úgy féltem, hogy sírni sem tudtam. Jossi meg tovább
hencegett és
fontoskodott.

- Ezt majd én elintézem, ha hazamegyek - mondta. - Majd tőrbe csalom

a kis

Oroszlánszívű Károlyt, nem kell hozzá más, csak egypár sütemény.

Aztán majd

odacsalogatjuk Zsófiát, hogy jöjjön, és mentse meg!

- Nem túl nagy falat neked az a Zsófia? - kérdezte Kadur. - Gondolod,

hogy túl

tudsz járni az eszén?

- Persze, persze - legyintett Jossi. - És még arra sem fog rájönni, hogy ki

csinálta. Mert bennem megbízik.

Már olyan büszke volt, hogy nem tudta elfojtani a kuncogását.

- És hány lovat ad nekem Tengil, mikor bevonul Cseresznyevölgybe, ha

őt is meg a

kis Oroszlánszívűt is elkapjuk?

Majd meglátjuk - gondoltam. Szóval, Jossi, hazamész, és tőrbe csalod

Oroszlánszívű Károlyt. És ha már nem lesz a Cseresznyevölgyben ?

Ennek a gondolatnak minden nyomorúságom ellenére megörültem egy

kicsit. Hogy

megdöbben majd Jossi, mikor megtudja, hogy eltűntem!

De Jossi újra megszólalt:

- A kis Oroszlánszívű kedves kölyök, de biztos, hogy nem oroszlán.

Nincs a

világon még egy ilyen félős gyerek. Inkább nyúlszívűnek kéne hívni.

Igen, ezt magam is tudom. Hogy soha nem tudok bátor lenni. És hogy
igazság
szerint nem is lehetne Oroszlánszívű a nevem, mint Jonatánnak! Mégis
szörnyű

volt hallani Jossit. Szégyelltem magam, ahogy ott feküdtem, és arra

gondoltam,

hogy meg kell, mindenképpen meg kell próbálnom, hogy bátrabb legyek.
De nem

most, mert éppen borzasztóan féltem.

Jossi végre befejezte. Nem volt több gazság, amivel kérkedhetett volna.
Hát

elindult.

- Hajnal előtt haza kell érnem - mondta. Még utoljára figyelmeztették:

- Gondoskodj róla, hogy legyen valami abból, amit Zsófiáról meg a

kisöcsről

ígértél - mondta neki Vedur.

- Bízzatok bennem - felelte Jossi. - De nehogy kárt tegyetek a fiúban!

Mert tőle

még én is félek egy kicsit.

Köszönöm, ezt megjegyzem, gondoltam.

- Te meg ne felejtsd el a jelszót, ha hírrel jössz a Vadrózsavölgybe -

mondta

Kadur. - Legalábbis ha élve akarsz bejutni!

- Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak! - hadarta Jossi. - Ezt

éjjel-nappal észben tartom. És Tengil, ugye ő sem felejti el, mit ígért
nekem,

ugye?

Már nyeregben ült, indulásra készen.

- Jossi, a Cseresznyevölgy ura - mondta. - Tengil megígérte, hogy az

leszek,
ugye nem felejti el?

- Tengil semmit sem felejt el - bólintott Kadur.

Így hát Jossi ellovagolt. Ugyanarra tűnt el, amerről jött, Vedur és Kadur
meg

ott ültek, és utánanéztek.

- Ez az alak - mondta Vedur - épp Katlának való lesz, ha végeztünk a

Cseresznyevölggyel.

Úgy mondta, hogy rögtön tudni lehetett, mit jelent Katla hatalmába
kerülni.

Nagyon keveset tudtam Katláról, mégis megborzongtam, és szinte

sajnáltam Jossit,

akármilyen gazember volt is.

A tisztáson leégett a tűz. Én meg elkezdtem reménykedni, hogy most

majd Vedur és

Kadur is útra kelnek. Úgy vágytam rá, hogy eltűnni lássam őket, hogy
szinte

fájt. Úgy vágytam rá, mint a csapdába került egér, hogy kiszabaduljak.
Azt

gondoltam, ha valahogy kiügyeskedhetem a lovaikat a barlangból,

mielőtt

valamelyikük bejön értük, akkor talán sikerül, és Vedur és Kadur elmegy

és nem

sejti, soha nem is tudja meg, milyen könnyen elfoghatták volna

Oroszlánszívű

Jonatán kisöccsét.

De ekkor meghallottam, hogy Kadur ezt mondja:

- Feküdjünk le a barlangban, és aludjunk egy kicsit!

No, most aztán vége, gondoltam. De jobb is, mert már nem bírom
tovább. Fogjanak

csak el, legalább vége lesz! Vedur viszont azt felelte:

- Minek aludnánk? Mindjárt hajnalodik. És most már elegem van ebből a

hegyből.

Vissza akarok menni a Vadrózsavölgybe.

Kadur pedig engedett.

- Ahogy akarod - mondta. - Vezesd ki a lovakat!

Ha igazán veszélyes a helyzet, akkor az ember mintha gondolkodás

nélkül találna

rá a menekülés útjára. Hátravetettem magam, és bebújtam a barlang

legsötétebb

sarkába, pontosan, ahogy egy apró állat is tette volna. Láttam, hogy
Vedur bejön

a nyíláson, a következő pillanatban viszont már bent volt a barlang

koromsötétjében, és nem láttam többé. Csak hallottam, de ez is épp elég

félelmetes volt. Ő sem látott engem, de a szívdobogásom meghallhatta

volna. Hogy

dobogott, miközben ott feküdtem, és vártam, mi lesz, ha Vedur három

lovat talál

kettő helyett.

Felnyihogtak, amikor Vedur bejött. Mind a három, Fjalar is. Ezer másé
között is

megismertem volna Fjalar nyihogását. De Vedur, az az ostoba, nem

hallotta a

különbséget, sőt még azt sem vette észre, hogy három ló van a
barlangban.

Kihajtotta azt a kettőt, amelyik legközelebb állt a kijárathoz - a sajátjaik

voltak -, és maga is kiment.

Amint egyedül maradtam Fjalarral, odarohantam hozzá, és az orrára

tettem a

kezem. Kedves, kedves Fjalar, maradj csöndben, kértem hangtalanul,

mert tudtam,

ha most elnyihogja magát, kinn is meghallják, és rájönnek, hogy valami

nincs

rendben. És Fjalar okos volt! Biztosan mindent megértett. A két másik ló

kinn

nyihogott. El akartak búcsúzni tőle. De Fjalar csendben állt, és nem

válaszolt.

Láttam, hogy Vedur és Kadur felül a nyeregbe, és el sem tudom

mondani, milyen

csodálatos érzés volt. Most mégis hamarosan kiszabadulok az

egérfogóból.

Legalábbis azt hittem.

Erre Vedur megszólalt:

- Ott felejtettem a tűzszerszámomat.

Mire leugrott a lóról, és elkezdett a tábortűz körül keresgélni.

Aztán újra megszólalt:

- Nincs itt. Talán bent a barlangban ejtettem el.

Úgy éreztem, az egérfogó hatalmas dörrenéssel újra rám csapódik,

egészen

megmerevedtem. Vedur bejött a barlangba, hogy megkeresse azt a

szörnyű

tűzszerszámot, és egyenesen nekiütközött Fjalarnak.

Tudom, hogy nem szabad hazudni, de ha az ember életéről van szó,

akkor muszáj.
Igencsak kemény mancsa volt Vedurnak, még soha senki nem markolt
így meg. Fájt,

és dühbe gurultam, furcsa módon szinte nagyobb volt a dühöm, mint a

félelmem.

Talán ezért hazudtam olyan jól.

- Mióta fekszel és kémkedsz idebent? - kiáltotta Vedur, miután kivonszolt

a

barlangból.

- Tegnap este óta - feleltem. - Itt aludtam - folytattam, és úgy pislogtam a

hajnali fénybe, mintha épp akkor ébredtem volna fel.

- Aludtál?! - mondta. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nem

hallottad, hogyan

vigadtunk és énekeltünk a tábortűznél ? Ugyan, ne hazudj!

Azt hitte, hogy nagyon ravasz, hiszen egyetlen hangot sem énekeltek, de
én nála

is ravaszabb voltam.

- Igen, talán egy kicsit hallottam, hogy énekeltetek - dadogtam, mintha

csak

azért hazudnék, hogy a kedvükben járjak.

Erre Vedur és Kadur egymásra néztek, mert most már egész biztosra
vették, hogy

aludtam, és nem hallottam semmit. De ez sem sokat segített rajtam.

- Tudod-e, hogy halálbüntetés terhe alatt tilos ezen az úton járni? -

morgott

Vedur.

Megpróbáltam olyan arcot vágni, mintha semmiről sem tudnék, se a

halálbüntetésről, se másról.
- Csak meg akartam nézni tegnap este a holdfényt - motyogtam.

- És ezért az életedet kockáztatod, te kis buta - mondta Vedur. - Hol

laksz, a

Cseresznyevölgyben vagy a Vadrózsavölgyben?

- A Vadrózsavölgyben - mondtam.

Hiszen Oroszlánszívű Károly a Cseresznyevölgyben lakott, és inkább

meghaltam

volna, mint hogy megmondjam nekik, ki vagyok.

- Kik a szüleid? - kérdezte Vedur.

- Én. . . én a nagypapámnál lakom - feleltem.

- Hát őt hogy hívják? - kérdezte Vedur.

- Én csak nagypapának hívom - válaszoltam, és igyekeztem még

ostobábbnak

mutatkozni.

- Hol laksz a Vadrózsavölgyben? - kérdezte Vedur.

- Egy. . . egy kis fehér házban - nyögtem. Mert arra gondoltam, biztosan
a

Vadrózsavölgyben is ugyanolyan fehérek a házak, mint a

Cseresznyevölgyben.

- No, majd megmutathatod nekünk azt a nagypapát meg azt a házat -

szólt Vedur. -

Gyerünk, szállj csak föl a lóra!

Hát ellovagoltunk. Épp akkor kelt föl a nap a nangijai hegy fölött. Az ég
úgy

lángolt, mint a legvörösebb tűz, a hegycsúcsok fénylettek. Soha

életemben nem

láttam ennél szebbet, hatalmasabbat. Azt hiszem, ha nem lett volna épp
előttem
Kadur és a lova fekete fara, felujjongtam volna. De így nem, így igazán
nem

csináltam semmi ilyet!

Az ösvény ugyanúgy kanyargott és kígyózott, mint addig is. De

hamarosan lejteni

kezdett. Megértettem, hogy közeledünk a Vadrózsavölgyhöz. Szépnek

éreztem, ahogy

hirtelen megpillantottam a mélyben, ugyanolyan szép volt, mint a

Cseresznyevölgy, ahogy ott feküdt a reggeli fényben, teli apró házakkal

és

kertekkel, zöld lejtőivel és virágzó vadrózsabokraival. Rengeteg volt a

vadrózsa. Felülről vidámnak látszott, majdnem olyan volt, mint egy

tenger, kis

szigetekkel a zöld utakon. Igen, a Vadrózsavölgy találó név volt.

Vedur és Kadur nélkül sohasem juthattam volna be magába a völgybe.

Mert az egész

völgyet fal vette körül, magas fal, amelyet Tengil parancsára építettek a
völgy

lakói, aki azt akarta, hogy örökre rabjai és a jobbágyai legyenek. Ezt
Jonatán

mesélte, onnan tudtam.

Vedur és Kadur biztosan elfelejtették megkérdezni, hogyan jutottam ki a

körülzárt völgyből, és kértem Istent, hogy ne is jusson eszükbe soha.

Hiszen mit

válaszolhatnék? Hogy juthatna át ember ezen a falon, ráadásul

lovastul ?

Amerre csak néztem, mindenütt fekete sisakos, kardos, lándzsás Tengil-

harcosok
őrködtek körben a falon. És ugyanilyenek őrizték a kaput is - igen, egy
kapu is

volt, épp ott, ahol a Cseresznyevölgyből jövő út véget ért.

Az emberek minden időben szabadon közlekedtek a völgyek között,

most azonban egy

zárt kapu volt itt, és csak a Tengil-harcosok juthattak át rajta.

Vedur a kardjával megverte a kaput. Erre kinyílt egy kisablak, és egy

óriási

fickó dugta ki a fejét.

- Jelszót! - kiáltotta.

Vedur és Kadur a fülébe suttogták a titkos jelszót. Biztosan azért súgták,

hogy

én ne halljam. De ez fölösleges fontoskodás volt, hiszen én is ismertem

a

jelszót: "Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak!"

A fickó az ablakban rám nézett, és megkérdezte:

- Hát ez? Ez meg kicsoda?

- Egy ostoba kölyök, akit a hegyen találtunk - mondta Kadur. - De azért

olyan

nagyon ostoba mégsem lehet, ha tegnap este sikerült kijutnia a kapudon.

Hát

ehhez mit szólsz, főkapu-őr? Azt hiszem, jó lesz, ha megkérdezed az

embereidet,

hogy őrködnek esténként.

A fickó az ablakban feldühödött. Kinyitotta a kaput. Átkozódott és

káromkodott,

és nem akart beengedni engem, csak Vedurt és Kadurt.

- A Katlabarlangba vele! - kiáltotta. - Ott az ilyennek a helye.

De Vedur és Kadur erősködött - igenis be kell engednie, hogy
bebizonyíthassam,

nem hazudtam nekik. Tengil iránti kötelességük, hogy erről

meggyőződjenek,

mondták.

Így hát Vedur és Kadur nyomában belovagoltam a kapun.

Arra gondoltam, milyen lesz, ha még egyszer az életben találkozom

Jonatánnal, és

elmesélem neki, hogy vitt be Vedur és Kadur a kapun. Mekkorát fog rajta
nevetni.

Én bezzeg nem nevettem! Mert tudtam, milyen rémes helyzetben

vagyok.

Mindenképpen találnom kell egy fehér házat, amelyben egy nagyapa

lakik, különben

a Katlabarlangba kerülök.

- Lovagolj előre, és mutasd az utat - szólt rám Vedur. - Mert aztán

beszédünk

lesz a nagyapáddal!

Jelt adtam Fjalarnak, és egy keskeny közbe mentem be, ami egészen a
fal

közelében haladt. Fehér ház sok volt, akárcsak a Cseresznyevölgyben.

De egyet

sem láttam, amelyre rámutathattam volna, hiszen azt sem tudtam, ki

lakik ott.

Nem mertem azt mondani: "Ott lakik a nagyapám", mert mi történik, ha

Vedur és

Kadur bemennek, és egyetlen öregembert sem találnak. Legalábbis nem

olyat, aki a

nagyapám akarna lenni.

Most igazán benne voltam a pácban, csurgott rólam a víz. Könnyű volt
egy

nagyapát hazudni magamnak, de most már éreztem, nem is volt olyan jó

az ötlet.

Embereket láttam a házak előtt dolgozni, de egyetlen olyat sem, aki egy

nagyapához hasonlított volna, és egyre nyomorultabbul és

nyomorultabbul éreztem

magam. Azt is borzalmas volt látni, hogy milyenek az emberek a

Vadrózsavölgyben,

milyen halványak, kiéhezettek és szerencsétlenek mind, legalábbis azok,

akiket

ellovagoltamban láttam. Egyáltalán nem hasonlítottak a

cseresznyevölgy-beliekhez. De hát a mi völgyünkben nem volt Tengil, aki

rabszolgaként dolgoztatott és mindent elszedett volna tőlünk.

Szótlanul lovagoltam. Vedur és Kadur türelmetlenkedtek, de én úgy

lovagoltam,

mintha úton lennék a világ vége felé.

- Messze van még? - kérdezte Vedur.

- Nem nagyon - intettem, de már azt se tudtam, mit beszélek és mit

csinálok.

Most már halálosan rémült voltam, és csak arra vártam, hogy Katla
barlangjába

vessenek.

És ekkor csoda történt! Akár hiszitek, akár nem, egészen a fal tövében
egy kis

ház előtt ült a kispadon egy öregember, és a galambjait etette. Talán meg
sem
mertem volna tenni, amit tettem, ha a sok szürke galamb között nem lett
volna

egy hófehér. Egyetlenegy!

Könnybe lábadt a szemem, hiszen ilyen galambokat eddig csak

Zsófiánál láttam meg

egyszer nagyon régen, még egy másik világban, az ablakom előtt.

Most valami hallatlant csináltam. Leugrottam Fjalarról, és néhány

ugrással az

öregnél termettem. A karjaiba vetettem magam, átkulcsoltam a nyakát,

és

kétségbeesetten suttogtam:

- Segíts rajtam! Ments meg! Mondd azt, hogy a nagyapám vagy!

Nagyon féltem, és biztos voltam benne, hogyha meglátja mögöttem

Vedurt és Kadurt

a fekete sisakban, hát eltaszít magától. Miért hazudna a kedvemért,

mikor lehet,

hogy már ezért is a Katlabarlangba kerül?

De nem lökött el magától. Szorosan magához ölelt, és úgy éreztem,

hogy kedves,

jóságos karjai pajzsként védenek meg minden rossztól.

- Fiacskám - mondta olyan hangosan, hogy Vedur és Kadur is meghallja

-, hol

voltál ilyen hosszú ideig? És mit csináltál, te szerencsétlen kölyök, hogy

katonák hoznak haza?

Szegény nagyapám, hogy Vedur és Kadur hogy legorombították!

Kijelentették, ha

nem vigyáz jobban az unokájára, hanem hagyja, hogy az kint

csavarogjon a Nangija
hegyei között, akkor hamarosan egyáltalán nem lesz unokája, ezt
nagyon jól

jegyezze meg. De végül azt mondták, hogy most az egyszer elnézik

neki. Aztán

ellovagoltak. A sisakjuk hamarosan csak két kis fekete pontnak látszott a

völgy

lejtőjén.

Erre sírva fakadtam. Nagyapám melléré borultam, és csak sírtam és

sírtam. Mert

az éjszaka olyan hosszú és nehéz volt, és most végre elmúlt. A

nagyapám nem

szólt, csak ringatott egy kicsit, én meg azt kívántam, de milyen hevesen

kívántam, hogy igazán a nagyapám legyen, és ezt meg is próbáltam

megmondani

neki, még sírás közben.

- Ha akarod, lehetek a nagyapád - mondta -, de különben Mátyásnak

hívnak. Neked

mi a neved?

- Orosz... - kezdtem. Aztán elhallgattam! Hogyan is lehettem olyan

ostoba, hogy

itt a Vadrózsavölgyben akarjam kimondani ezt a nevet!

- Kedves nagyapa, az én nevem titok - suttogtam. - Hívjál Tücsöknek!

- Úgy, úgy, Tücsök - mondta Mátyás, és halkan nevetett. - Menj be a

konyhába,

Tücsök, és várj meg ott - folytatta -, csak beviszem a lovadat az istállóba.

Én meg bementem. Egy szegényes kis konyhába, amiben csak egy

asztal meg egy

falóca meg néhány szék és egy tűzhely volt.

Mátyás nemsokára bejött, mire megszólaltam:

- Nekünk is ilyen nagy konyhaszekrényünk van a konyhában, otthon a

Cseresz. ..

Aztán elhallgattam.

- Otthon a Cseresznyevölgyben - mondta Mátyás, és félve néztem rá.

Most megint

olyat mondtam, amit nem lett volna szabad kimondanom.

De Mátyás nem mondott többet. Odament az ablakhoz, és kinézett.

Sokáig állt ott,

és úgy kémlelt kifelé, mintha biztos akarna lenni benne, hogy senki sincs
a

közelben. Aztán odafordult hozzám, és halkan azt mondta:

- Biztos van valami különös ezzel a konyhaszekrénnyel. Várj csak,

mindjárt

meglátod!

Nekifeszítette a vállát, és eltolta a konyhaszekrényt. Mögötte egy ajtó

volt a

falban. Felnyitotta, és a mögött egy szoba volt, egy nagyon apró szoba.
Valaki

feküdt a padlón, és aludt.

Jonatán volt.

9.

Emlékszem néhány alkalomra, amikor olyan boldog voltam, hogy azt

sem tudtam, mit

csinálok. Egyszer, még kiskoromban, amikor Jonatántól szánkót kaptam

karácsonyra, egy olyat, amire sokáig spórolt. És akkor, amikor először

megérkeztem Nangijába, és lenn a folyónál megtaláltam Jonatánt. És

azon az egész
csodálatos első estén a Lovastanyán, akkor is olyan nagyon örültem. De
soha,

soha nem örültem még annyira, mint amikor ott láttam Jonatánt
Mátyásnál a

padlón! Nem hittem volna, hogy ilyen boldog lehet valaki. Úgy örültem,
hogy úgy

éreztem, a lelkem hangosan kacag.

Nem érintettem meg Jonatánt. Nem ébresztettem fel. Nem is ujjongtam.

Csak egész

csöndesen lefeküdtem mellé, és elaludtam.

Milyen sokáig aludtam? Nem tudom. Azt hiszem, egész nap. De amikor
felébredtem!

Igen, amikor felébredtem, Jonatán ott ült mellettem a padlón. Csak ült
ott, és

mosolygott. Senki sem néz ki olyan kedvesen, mint Jonatán, amikor

mosolyog. Azt

gondoltam, talán nem örül majd, hogy megjöttem. Hogy talán már
elfelejtette,

hogyan kiáltott segítségért. De most láttam, ugyanúgy örül, mint én.

Úgyhogy

nekem is mosolyognom kellett, és egy darabig csak ültünk, és néztük

egymást, és

nem szóltunk semmit.

- Segítségért kiáltottál - mondtam végül. Jonatán ekkor már nem

mosolygott.

- Miért kiáltottál? - kérdeztem.

Láttam rajta, hogy megremeg. Olyan halkan felelt, mintha alig akarna
válaszolni.
- Láttam Katlát - mondta. - Láttam, hogy Katla mit csinál. Nem akartam
azzal

bántani, hogy Katláról faggatom, hiszen nekem is annyi mesélnivalóm

volt,

elsősorban is Jossiról.

Jonatán alig akarta elhinni. Elfehéredett az arca, majdnem sírt.

- Jossi. Nem lehet Jossi! - nyögte, és könnyes lett a szeme. De aztán

kihúzta

magát.

- Zsófiának azonnal meg kell tudnia!

- De hogyan? - tűnődtem.

- Egyik galambja itt van - mondta. - Bianca ma este hazarepül.

Zsófia galambja, igen, ezt igazán tudhattam volna. Elmondtam

Jonatánnak, hogy a

galamb miatt vagyok most itt vele, nem pedig a Katlabarlangban.

- Valóban csoda - mondtam -, hogy a Vadrózsavölgy minden háza közül

épp abba

megyek be, ahol te is vagy. De ha Bianca nem ült volna kinn, elmentem
volna a

ház előtt.

- Bianca, Bianca, köszönöm, hogy ott ültél - mondta Jonatán. Nem volt
arra

ideje, hogy tovább hallgasson, sürgős dolga támadt. Az ujjaival

megkapirgatta az

ajtót, annyi hallatszott csak, mintha egy egér kapirgálna. De nem tartott
soká,

az ajtó kinyílt, és Mátyás benézett.

- A kis Tücsök meg csak alszik és alszik... - kezdte, de Jonatán nem
engedte,

hogy befejezze.

- Légy olyan kedves, hozd ide Biancát - mondta. - Amint sötétedni kezd,
azonnal

mennie kell.

Megmagyarázta, miért. Beszámolt Mátyásnak Jossiról. Mátyás a fejét

csóválta,

ahogy az öregek szokták, ha szomorúak.

- Jossi. Hiszen tudtam, hogy a Cseresznyevölgyből valaki - mondta. -

Ezért van

Orvar most a Katlabarlangban. Istenem, hogy ilyen emberek is vannak!

Aztán eltűnt, hogy megkeresse Biancát, de az ajtót meg ránk zárta.

Jonatánnak igazán jó kis búvóhelye volt Mátyásnál. Titkos kamra volt,

ablak és

rendes ajtó nélkül. Csak a szekrény mögötti ajtón lehetett ki-be jutni.
Nem

voltak benne bútorok, csak egy vánkos az alváshoz. És egy régimódi

szarumécses,

amely valamennyire eloszlatta odabenn a sötétséget.

Ennek a lámpásnak a fényénél írta meg Jonatán Zsófiának az üzenetet.

- Az örökké átkozott áruló neve Aranykakas Jossi. Gyorsan

cselekedjetek. A

testvérem most itt van.

- Ezért repült Bianca tegnap este hozzánk - mondta Jonatán -, hogy

meghozza a

hírt, eltűntél, elindultál engem megkeresni.

- No, hát akkor Zsófia megértette a titkos üzenetet, amit a konyha falára
írtam

- feleltem. - Akkor olvashatta, mikor jött a levessel.

- Milyen titkos üzenetet? - kérdezte Jonatán.

- "Megkeresem őt a távolban a hegyeken túl." Elmeséltem, hogy mit

írtam.

- Azért, hogy Zsófia ne nyugtalankodjék - tettem hozzá. Erre Jonatán

elnevette

magát.

- Még hogy ne nyugtalankodjék, szépeket képzelsz! És én? Mit

gondolsz, én nem

nyugtalankodtam, mikor megtudtam, hogy odafenn vagy, Nangija hegyei

között?

Látszhatott, hogy szégyenkezem, mert sietett megvigasztalni.

- Bátor kis Tücsök, az mindenesetre óriási szerencse, hogy ott voltál. Hát
még

az, hogy most idekerültél!

Először fordult elő, hogy valaki bátornak nevezett, és arra gondoltam, ha

így

folytatom, akkor egyszer talán igazán Oroszlánszívű lehetek, és ezen

még Jossi

sem gúnyolódhat.

Az is eszembe jutott, hogy mi minden mást írtam fel otthon a falra. A

vörös

szakállúról, aki fehér lovakra áhítozik. Megkértem Jonatánt, még valamit

írjon

bele az üzenetbe.

- Károly azt mondja, kár volt azt írni a vörös szakállúról.

Azt is elmeséltem, hogyan mentett meg Hubert a farkasoktól, és Jonatán
azt

mondta, ezért egész életében hálás lesz neki.

Alkonyodott a Vadrózsavölgy felett. A házakban mindenütt fények

gyúltak, amikor

Biancát útnak eresztettük. Minden olyan nyugodtnak és békésnek

látszott. Azt

lehetett volna hinni, az emberek most a jó vacsora mellett ülnek, vagy

csak

egyszerűen beszélgetnek, játszanak a gyermekeikkel, együgyű kis

dalokat dúdolnak

nekik, és jól érzik magukat. De tudtuk, hogy nincs így. Tudtuk, hogy alig
van

mit enniük, és nem nyugodtak, nem is vígak, hanem boldogtalanok. És

ha valaki

elfelejtette volna, hát annak a falon cirkáló kardos-lándzsás Tengil-

harcosok

segítettek az emlékezésben.

Mátyás ablakában nem égett fény. Háza sötét volt, és olyan csöndes,
mintha

egyetlen élő lélek sem volna benne. Pedig ott voltunk, ha nem is a
házban, de

előtte. Mátyás őrt állt a ház sarkánál. Jonatán meg én pedig a

vadrózsasövény

mögött bujkáltunk Biancával.

Mátyás egész tanyáját ilyen sövény vette körül. Én meg szeretem a

vadrózsát.

Mert jó illata van. Egyáltalán nem erős, de nagyon finom. Mégis azt
gondoltam,
később, ha megérzem majd a csipkerózsa illatát, mindig feldobog majd a
szívem,

és eszembe jut, hogyan bujkáltunk a bokrok mögött, Jonatán meg én.

Egész közel a

falhoz, ahol a Tengil-harcosok füleltek és kémleltek, és talán legjobban

egy

Oroszlánszívű nevűt kerestek.

Jonatán egy kicsit befeketítette az arcát, és a szemébe húzott egy

sapkát.

Egyáltalán nem úgy festett, mint akit Jonatánnak hívnak. Mégis

veszélyes volt a

dolog, és az életét kockáztatta, valahányszor elhagyta rejtekhelyét.

Tudtam,

hogy százan keresik éjjel-nappal, neki is mondtam, de erre csak azt

felelte:

- Gondolom, keresni is fognak még egy darabig.

Neki magának kell Biancát kirepítenie, magyarázta, mert biztos akar

lenni benne,

hogy senki nem látja meg az induló madarat.

Minden őr egy szakaszt őrzött a falból. A Mátyás tanyáját körülvevő falon

egy

kövér alak járt le-föl, a legjobban tőle kellett tartanunk.

Mátyás ott állt a ház sarkánál a lámpással, és megbeszéltük, hogyan fog

jelezni.

Azt mondta:

- Ha alacsonyan tartom a lámpást, akkor még a lélegzeteteket is

tartsátok

vissza, mert a kövér Dodik itt van egészen közel. Ha viszont magasra
tarrom a
lámpást, akkor ott van, ahol a fal kanyarodik, ahol egy másik Tengil-
harcossal

szokott beszélgetni. Akkor aztán legyetek résen, és repítsétek ki Biancát.

Így is tettünk.

- Repülj, repülj - súgta Jonatán -, repülj, Biancám, Nangija hegyei fölött a

Cseresznyevölgybe. És óvakodj Jossi nyilaitól!

Nem tudom, Zsófia galambjai valóban megértették-e az emberi

beszédet, de Bianca

talán igen. Mert a csőrével megérintette Jonatán arcát, mintha meg

akarná

nyugtatni, aztán elrepült. Olyan fehéren villogott az alkonyatban!

Veszélyesen

fehéren. Milyen könnyen megláthatta az a Dodik, ahogy átrepül a fal

fölött.

De nem vette észre. Ott állt a helyén, és olyan elmélyülten beszélgetett,

hogy

se látott, se hallott. Mátyás nem eresztette le a lámpást.

Láttuk, hogy Bianca elrepül, én meg megböktem Jonatánt, mert azt

akartam, hogy

most aztán gyorsan menjen vissza a búvóhelyre. De Jonatán nem akart.

Még nem.

Olyan csodálatos este volt, a levegő lágy, és nagyon jólesett beszívni.

Nyilván

nem volt semmi kedve visszamászni egy fülledt kis szobába. Senki sem
érthette

meg jobban, mint én, aki otthon a városban olyan hosszú ideig voltam a
konyhai

dívány foglya.
Jonatán leült a fűbe, átkarolta a térdét, és lenézett a völgybe. Meg se
moccant,

azt lehetett volna hinni, hogy egész este ott akar ülni, akárhány Tengil-
harcos

őrködik is mögötte a falon.

- Miért ülsz ott? - kérdeztem.

- Mert szeretem - válaszolta. - Szeretem ezt a völgyet alkonyatkor. És azt

is

szeretem, hogy a lágy levegő az arcomat simogatja. És a nyárszagú

vadrózsákat

is.

- Én is - mondtam.

- És szeretem a virágokat és a füvet és a fákat és a réteket és erdőket és

a

szép kis tavakat - folytatta. - És azt, amikor felkel a nap és mikor lemegy,
és

mikor süt a hold, és sziporkáznak a csillagok, és még egypár dolgot, ami

hirtelenjében nem is jut eszembe.

- Ezt én is mind szeretem - suttogtam.

- Minden ember szereti - bólintott Jonatán. - És megkérdezheted, hogyha

nem is

kívánnak többet, ennyit miért nem élvezhetnek békében, miért kell

Tengilnek

jönnie, hogy tönkretegyen mindent?

Erre nem tudtam válaszolni, Jonatán is csak annyit mondott:

- Gyere, legjobb lesz most bemennünk!

De nem rohanhattunk csak úgy be. Először meg kellett tudnunk, mi újság
Mátyásnál
a sarkon, és hogy hol van a kövér Dodik.

Besötétedett. Mátyást már nem lehetett látni, csak a lámpása fényét.

- Magasra tartja, Dodik sehol - súgta Jonatán. - Most menjünk!

De épp amikor futásnak eredtünk, a lámpás villámgyorsan leereszkedett,

és

azonnal megálltunk. Hallottuk, hogy ügető lovak közelednek, aztán

lelassítanak,

és hogy valaki Mátyással beszélget.

Jonatán hátba bökött.

- Menj oda! - mondta. - Menj oda Mátyáshoz!

Ő pedig bevetette magát a vadrózsák közé. Én félve és reszketve

indultam el a

fény felé.

Hallottam, hogy Mátyás megszólal:

- Csak levegőzni akartam egy kicsit. Ma este olyan kellemes az idő.

- Kellemes idő - felelte egy rekedtes hang. - Hát nem tudod, hogy
halálbüntetés

jár annak, aki naplemente után a szabadban tartózkodik?

- Ostoba, engedetlen vénember vagy - dörögte egy másik hang. - És

különben is,

hol van a fiú?

- Már jön is - mondta Mátyás, mert már a közelében voltam. És én is

megismertem

őket; ez a két lovas Vedur és Kadur.

- Mi van, ma este nem mégy ki a hegyekbe a holdfényt bámulni ? -

kérdezte Vedur.

- Mondd csak, te gaz kölyök, mi is a neved?

- Engem csak Tücsöknek hívnak - feleltem. Ezt meg mertem mondani,
mert ezt a

nevet nem ismerte senki, se Jossi, sem más, csak Jonatán meg én, és
Mátyás.

- Szóval, Tücsök - mondta Kadur. - Mit gondolsz, Tücsök, minek jöttünk

ide?

Úgy éreztem, hogy a lábam összecsuklik alattam.

Hogy a Katlabarlangba vessetek, gondoltam. Megbánták, hogy

eleresztettek, és

most értem jöttek. Mi mást gondolhattam volna?

- Tudd meg - mondta Kadur -, esténként körbejárjuk a völgyet, hogy

megnézzük,

azt teszik-e az emberek, amit Tengil parancsol. De a nagyapád igazán

nehézfejű,

te talán meg tudod neki magyarázni, hogy milyen rosszul jártok, ő is meg
te is,

ha sötétedés után nem maradtok benn a házban.

- És ne felejtsd el - tette hozzá Vedur. - Még egyszer nem úszod meg,

Tücsök, ha

olyan helyen találkozunk veled, ahol semmi keresnivalód! Az már nem

sokat

számít, hogy nagyapád él-e, hal-e. De te, aki még olyan fiatal vagy, te
meg

akarsz nőni, hogy Tengil-harcos lehess, ugye ?

Tengil-harcos nem, akkor inkább meghalok - gondoltam, de ki nem

mondtam. Nagyon

féltettem Jonatánt, és nem akartam felmérgesíteni őket, hát szerényen

azt

feleltem:
- Hát persze hogy az akarok lenni.

- Derék - bólintott Vedur. - Akkor holnap reggel lemehetsz a nagy

mólóhoz, és

megláthatod Tengilt, a Vadrózsavölgy megszabad!tóját. Holnap az

aranyozott

dereglyén átkel az Ős-öreg Folyamok folyamán, és kiköt a nagy mólónál.

Ezután indulni készültek. De Kadur az utolsó pillanatban még

visszafogta a

lovát.

- Hallod-e, öreg! - kiáltott rá Mátyásra, aki már félúton volt a ház felé. -
Nem

láttál véletlenül egy szépséges, szőke ifjút, akit Oroszlánszívűnek

hívnak?

Fogtam Mátyás kezét, hát éreztem, hogy megrezzen, de nyugodtan

felelt:

- Nem ismerek semmilyen Oroszlánszívűt.

- No persze - mondta Kadur -, de ha véletlenül találkoznál vele. . . ugye

te is

tudod, mi vár arra, aki megóvja és elrejti? Halálbüntetés, ugye tudod?

Mátyás erre becsukta magunk mögött az ajtót.

- Halálbüntetés itt, halálbüntetés ott - mondta. - Ezek az emberek semmi

másra

nem gondolnak.

Alighogy elcsendesült a paták dobogása, Mátyás újra kinn volt a

lámpással.

Jonatán is hamarosan bejött. Kezét és arcát összekarmolták ugyan a

tüskék, de
örült, hogy nem történt nagyobb baj, és hogy Bianca már a hegyek fölött
repül.

Aztán megvacsoráztunk. Ott Mátyásnál, a konyhában. A titkos ajtó nyitva

volt,

hogy Jonatán gyorsan eltűnhessen a rejtekhelyén, ha jönne valaki.

Előbb azonban Jonatán meg én kimentünk az istállóba, és abrakot

adtunk a

lovainknak. Csodálatos volt újra együtt látni őket. Összedugták a fejüket.

Azt

hiszem, valami módon elmesélték egymásnak, mi mindent éltek át.

Mindkettőnek

zabot adtam. Jonatán előbb meg akarta akadályozni, de azután azt

mondta:

- Na jó, most az egyszer! De a zabot a Vadrózsavölgyben nem a

lovaknak adják

manapság.

Mire bementünk a konyhába, Mátyás már egy tál levest tett az asztalra.

- Más nincs, és ez is főleg vízből van - mondta. - De legalább meleg.

A tarisznyámat kerestem, mert eszembe jutott, mi van benne. Mikor

elővettem a

kenyeret meg a sonkát, csak bámultak, Jonatán meg Mátyás is, és a

szemük

csillogni kezdett. Nagyon jólesett, és majdnem olyan volt, mintha

vendégségbe

hívtam volna őket. Nagy szeletekre vágtam a sonkát, és levest, kenyeret

meg

sonkát ettünk, és ettünk, ettünk és ettünk. Sokáig senki sem szólalt meg.
Végül

Jonatán azt mondta:

- Hogy végre egyszer jóllakhattunk! Szinte már el is felejtettem, milyen
érzés

jóllakottnak lenni.

Egyre jobban örültem, hogy eljöttem a Vadrózsavölgybe, egyre inkább az

volt az

érzésem, hogy ez volt a helyes és jó megoldás. Most végre rendesen

elmeséltem

mindent, ami azóta történt, hogy eljöttem otthonról, egészen addig, hogy
Vedur

és Kadur behoztak a Vadrózsavölgybe. A legtöbbet ugyan már korábban

említettem,

de Jonatán többször is hallani akarta. Különösen a Vedurról és Kadurról

szóló

történetet. Nevetett rajta, pontosan, ahogy elképzeltem. Mátyás is

nevetett.

- Annyira azért nem furfangosok ezek a Tengil-harcosok - mondta

Mátyás.

- De nem ám, még én is túljártam az eszükön! - nevettem. - Képzeljétek,

mi

lenne, ha tudták volna! Hogy a kistestvért, akit olyan szívesen

elkapnának,

éppen ők hozták be a Vadrózsavölgybe, és csak úgy szélnek eresztették.

Ahogy ezt kimondtam, valami szöget ütött a fejembe. Eddig nem

gondoltam rá, de

most megkérdeztem:

- Jonatán, te hogy jutottál be a Vadrózsavölgybe? Jonatán nevetett.

- Beugrattam - mondta.

- Beugrattál... de csak nem Grimmel ?

- De bizony. Hiszen nincs másik lovam.

Hiszen láttam, tudtam, hogy Jonatán mekkorákat tud Grimmel ugratni.

De hogy

átugorjanak a Vadrózsavölgyet körülvevő falon, hát ez egészen

hihetetlen volt.

- Tudod, akkor még nem volt teljesen kész a fal - magyarázta Jonatán. -
Nem

egészen és nem is a teljes magasságig. De abban biztos lehetsz, hogy

azért már

akkor is elég magas volt.

- Igen, de hát az őrök! Nem látott meg senki? Jonatán beleharapott a

kenyérbe,

aztán újra felnevetett.

- Igen, egy egész raj üldözött, és Grim tomporát eltalálta egy nyíl. De
egérutat

nyertem, és egy kedves paraszt Grimet is meg engem is elrejtett a

csűrjében.

Éjszaka meg idevezetett Mátyáshoz. Most már mindent tudsz.

- Nem, dehogyis tudsz mindent - szólt közbe Mátyás. - Nem tudod, hogy
a népek

itt a völgyben dalokat énekelnek erről az útról és Jonatánról. Mióta Tengil

betört ide, és mindannyiunkat jobbágyaivá tett, ez az egyetlen vidám

dolog, ami

a Vadrózsavölgyben történt. Jonatánról, a szabadítónkról énekelnek,

mert azt

hiszik, és én magam is azt hiszem, hogy ő fogja megszabadítani a

Vadrózsavölgyet.
- De bizony nem tudsz mindent - mondta Jonatán. - Nem tudod, hogy
mióta Orvar

Katla barlangjába került, Mátyás a vadrózsavölgyi titkos ellenállás

vezetője.

Mátyást kéne a szabadítójuknak nevezniük, nem engem.

- Nem, én ehhez öreg vagyok - felelte Mátyás. - Igaza volt ennek a

Vedurnak. Nem

számít, élek-e vagy halok.

- Ilyeneket pedig ne mondj - tiltakoztam -, hiszen most már a nagyapám

vagy.

- Igen, ez az egyetlen dolog, ami miatt életben kell maradnom. De arra,

hogy

harcot vezessek, már nem vagyok alkalmas. Ahhoz fiatalnak kell lenni.

Felsóhajtott.

- Bárcsak köztünk lenne már Orvar! De hát ő a Katlabarlangban ül, amíg

csak az a

szörny fel nem falja.

Ekkor megláttam, hogy Jonatán arca elsápadt.

- Majd meglátjuk- mormogta -, hogy Katla kit fog felfalni. Aztán folytatta.

- Most pedig munkára. Te még nem tudod, Tücsök, hogy ebben a

házban nappal

alszunk, éjjel meg dolgozunk. Gyere, nézd meg!

Bemászott előttem a titkos zugba, és ott mutatott valamit. Eltolta a

párnát,

amin aludtunk, és felszedett néhány széles padlódeszkát, ami már ki volt

lazítva. Láttam, hogy fekete nyílás kezdődik alattuk, ami levezet a föld
alá.

- Itt kezdődik az én földalatti folyosóm - mondta Jonatán.

- És hol van a vége? - kérdeztem, bár szinte kitaláltam, mit fog
válaszolni.

- Kinn a mezőn, a fal túloldalán. Ott lesz vége, ha elkészül. Még egypár

éjszakára van szükség, azután azt hiszem, elég hosszú lesz.

Bebújt a lyukba.

- Még egy darabig folytatnom kell az ásást. Hiszen megérted, hogy nem
épp a

kövér Dodik orra előtt akarok kibújni a föld alól.

Aztán eltűnt, én meg sokáig ültem és várakoztam ott. Mikor végre

visszajött, egy

földdel teli teknőt tolt maga előtt. Feladta nekem, én meg kitettem az
ajtón

keresztül Mátyásnak.

- Még egy kis föld a telkemre - mondta Mátyás. - Ha lenne egy kis
borsóm meg

babom, amit elvethetnék, egyszeriben vége szakadna az éhínségnek.

- Azt te csak hiszed - legyintett Jonatán. - Minden tíz babszemből

kilencet

elvesz Tengil, hát elfelejtetted?

- Igazad van - felelt Mátyás. - Amíg Tengil megvan, nyomor és éhség is

lesz a

Vadrózsavölgyben.

Mátyásnak most ki kellett lopóznia, hogy a telkén kiborítsa a teknőt,

nekem meg

az ajtóban kellett maradnom, hogy őrködjem. Jonatán azt mondta, hogy

fütyüljek,

ha bármit is észreveszek, ami veszedelmes lehet. Egy különös kis

dallamot
fütyüljek, amit régen tanultam Jonatántól, amikor még a földön éltünk.
Akkoriban

gyakran fütyültük együtt. Esténként, miután lefeküdtünk. Úgyhogy ezt

akármikor

el tudnám fütyülni.

Jonatán újra lemászott a lyukba, hogy tovább ásson. Mátyás meg

bezárta az ajtót,

és eléhúzta a szekrényt.

- Jól jegyezd meg, Tücsök. Mindig, mindig zárd be az ajtót, és húzd elé a

szekrényt, ha Jonatán odabenn van. Jól jegyezd meg, hogy olyan

országban élsz,

ahol Tengil él és uralkodik.

- Nem fogom elfelejteni - bólintottam.

A konyhában sötét volt. Egyetlen lámpás égett az asztalon, de Mátyás

azt is

eloltotta.

- Az éjszaka legyen sötét a Vadrózsavölgyben - mondta. - Mert nagyon

sok szem

szeretné látni, amit nem szabad látnia.

Aztán fogta a teknőt, és eltűnt, én meg kiálltam őrködni a nyitott ajtóba.

És

sötét volt, pontosan, ahogy Mátyás akarta.

Sötét volt a házban, és sötét volt az ég is a Vadrózsavölgy fölött. Nem

világítottak sem a csillagok, sem a hold, minden fekete volt, és én

semmit sem

láttam. De azt gondoltam, hogy legalább az a sok, éjszakát fürkésző

szem sem lát

semmit, amiről Mátyás beszélt, és ez megvigasztalt.

Magányos, kellemetlen érzés volt ott várakozni, és félelmetes is. Mátyás
sokáig

elmaradt. Nyugtalankodni kezdtem, és minden percben egyre

nyugtalanabb lettem.

Miért nem jön már? Belebámultam a sötétbe. De talán nincs is már olyan
sötét?

Hirtelen rádöbbentem, hogy világosabb lett. Vagy csak a szemem

káprázik? Akkor

vettem észre, a hold kibukkant a felhők mögül. Ez a lehető legrosszabb

volt, és

imádkoztam, hogy Mátyás akkor érjen vissza, amikor még elég sötét van
ahhoz,

hogy elrejtőzködjék. De már késő volt. A hold már teljes fényében

ragyogott, és

fénye elárasztotta a völgyet.

Ebben a fényben megláttam Mátyást. Már messziről láttam, hogy

közeledik a

vadrózsabokrok között a teknővel. Gyorsan körülnéztem, hiszen nekem

kellett

őrködnöm. És akkor valami mást is megláttam. Dodikot, a kövér Dodikot,

aki nekem

háttal épp lemászott egy kötéllétrán a falról.

Nehéz fütyülni, ha az ember fél, úgyhogy nem hangzott túl jól. De

valahogy csak

kipréseltem magamból azt a dallamot, és Mátyás eltűnt a legközelebbi

rózsabokorban, gyorsan, mint a gyík.

Addigra már Dodik odaért hozzám.

- Minek fütyülsz ? - kiabált.

- Hát mert. . . mert épp ma tanultam meg - dadogtam. - Eddig egyáltalán
nem

tudtam fütyülni, de ma, ma hirtelen sikerült, nem akarod meghallgatni?

Újra neki kezdtem, de Dodik nem hagyta folytatni.

- Nem, hallgass. Nem tudok ugyan róla, hogy tilos lenne a fütyülés, de
könnyen

elhinném, hogy az. Nem hiszem, hogy Tengil szereti. És különben is,
csukva kell

tartanod az ajtót, megértetted?

- Tengil nem szereti, ha nyitva van az ajtó? - kérdeztem.

- Ehhez semmi közöd - mondta Dodik. - Tedd, amit mondok. De előbb

adj egy ital

vizet. Annyit járkálok a falon le-föl, hogy majd szomjan halok.

Gyorsan belegondoltam, hogy mi lesz, ha bejön velem a konyhába, és

Mátyást nem

találja otthon. Szegény Mátyás! Este halálbüntetés terhe mellett tilos kinn

járni.

- Majd hozok - mondtam gyorsan. - Várj meg itt, rögtön hozom a vizet.

Beszaladtam, és a sötétben a vízeshordó után tapogatóztam. Hiszen

tudtam, melyik

sarokban van. Megtaláltam a vízmerőt is, és megtöltöttem vízzel. Ekkor

megéreztem, hogy valaki áll mögöttem, igen, ott állt a sötétben, egészen
közel

hozzám, és azt hiszem, ilyen félelmetes dolog még sohasem történt

velem.

- Gyújts világot - mondta Dodik. - Látni akarom, milyen is egy ilyen

patkányfészek.
Reszketett a kezem, én is egész testemben reszkettem, de azért sikerült
világot

gyújtanom.

Dodik elvette a merítőt és ivott. Ivott, úgy ivott, mintha feneketlen gyomra

volna. Aztán földre dobta a merítőt, és gyanakvón nézett körül apró,

gonosz

szemével. És feltette a kérdést, amit már vártam.

- Hát az öreg Mátyás, aki itt lakik, az hol van ? Nem feleltem. Nem
tudtam, mit

feleljek.

- Nem hallod, hogy kérdeztelek? - dörrent rám. - Hol van Mátyás ?

- Alszik - súgtam. Valamit ki kellett találnom.

- Hol? - kérdezte Dodik.

A konyha mellett volt egy apró kamra, és tudtam, hogy Mátyás ágya
ebben a

kamrában van. De azt is tudtam, hogy most nem alszik ott. De azért
rámutattam a

kamraajtóra, és azt mondtam:

- Ott benn.

Alig tudtam kinyögni, jóformán nem is hallatszott. Nyomorúságosan

hangzott, és

Dodik gúnyosan nevetett rajtam.

- Nem valami jól hazudsz - mondta. - Várj csak, majd utánanézünk!

Nagyon elégedett volt, tudta, hogy hazudok, és szívesen elintézte volna,

hogy

Mátyás halálbüntetést kapjon, őt meg Tengil megdicsérje, vagy mit

tudom én.
- Add ide a lámpást - parancsolta, és én odaadtam neki. El akartam
rohanni, ki

az ajtón, elkapni Mátyást, és megmondani neki, hogy meneküljön, amíg

még lehet.

De meg se tudtam moccanni, csak álltam ott, és rosszul voltam a

félelemtől.

Dodik látta, és élvezte. Dodik nem sietett, nem, mosolygott, és húzta a

dolgot,

hogy még jobban megijedjek. De amikor kimosolyogta magát, akkor

megszólalt:

- No, gyere csak, fiacskám, és mutasd meg, hogy hol alszik az öreg
Mátyás.

Felrántotta a kamra ajtaját, és meglökött, úgyhogy megbotlottam a

magas

küszöbben. Aztán újra talpra rángatott, és ott állt előttem, lámpással a

kézben.

- No, te kis hazug, most mutasd meg - vicsorgott, és felemelte a lámpást,

hogy

bevilágítsa a kamra sötétségét.

Nem mertem se megmoccanni, se felnézni, legszívesebben nem is

lettem volna. Jaj,

de kétségbe voltam esve!

S ekkor, nyomorúságom kellős közepén meghallottam Mátyás mérges

hangját:

- Mi a csuda van itt? Már éjszaka sem lehet nyugodtan aludni?

Fölnéztem és megláttam Mátyást. Ott ült az ágyban, a kamra

legsötétebb sarkában,

és a lámpába pislogott. Csak ing volt rajta, a haja meg kócos, mintha
már régóta
aludnék. A nyitott ablak alatt meg ott állt a falnak támasztva a teknő.
Bizony

olyan gyors volt az én nagyapám, mint a gyík!

Dodikot meg majdnem megsajnáltam. Még sosem láttam senkit, aki

olyan ostobán

bámult volna, mint ő, amikor ott állt, és Mátyásra meredt.

- Csak egy kis vizet jöttem kérni - dünnyögte.

- Vizet? - csattant fel Mátyás. - Hát nem tudod, hogy Tengil megtiltotta
nektek,

hogy vizet fogadjatok el tőlünk? Azt hiszi, megmérgeznénk benneteket.

És ha még

egyszer felversz álmomból, hát meg is teszem.

Nem értem, hogy is mert Dodiknak ilyeneket mondani. De talán valóban

így kell

beszélni a Tengil-harcosokkal. Mert Dodik csak egy kicsit morgott, és

eltűnt,

visszament a falra.

10.

Sosem láttam igazán rémséges embert, amíg meg nem pillantottam a

karmanjakai

Tengilt.

Átkelt aranyozott dereglyéjén az Ősöreg Folyamok folyamán, én meg ott

álltam, és

Mátyással együtt vártam.

Jonatán küldött oda. Azt akarta, hogy lássam Tengilt.

- Hogy jobban megértsd, miért robotol, koplal és hal meg itt a nép a
völgyben,
miközben csak egyetlen gondolata és álma van, hogy újra szabad
legyen.

Tengil vára fönt volt az Ősöreg Hegyek közt. Ott lakott. Csak ritkán kelt át
a

folyón, és azért jött a Vadrózsavölgybe, hogy rémületet keltsen a

népben, hogy

senki se felejtse el, kicsoda ő, és ne merjen túl sokat álmodni a

szabadságról,

magyarázta Jonatán.

Először alig láttam valamit. Annyi Tengil-harcos állt előttem. Egész

hosszú

sorok, akiknek az volt a feladatuk, hogy megvédjék Tengilt, ha a

Vadrózsavölgybe

jön. Gondolom, attól félt, hogy valamelyik hátsó udvarból susogva elindul
egy

nyílvessző. Jonatán szerint a zsarnokok mindig félnek. És Tengil minden

zsarnok

között a legrosszabb.

Először semmit sem láttunk, Mátyás sem meg én sem. Aztán rájöttem,
mit kell

tennem. Komoran, szétterpesztett lábbal álltak ott Tengil katonái. Mikor

hasra

feküdtem a mögött, aki legjobban szétterpesztette a lábát, akkor átláttam

a lába

között.

Mátyás nem tudta ezt utánam csinálni.

- Az a legfontosabb, hogy te láss - mondta. - És hogy sohase felejtsd el,

amit

ma itt láttál.
Láttam. Egy szép, nagy, aranyozott dereglyét, feketébe öltözött
evezősökkel,

amint a folyón közeledett. Sok evezője volt, több, mint amennyit meg
tudtam

volna számolni, és valahányszor kiemelték a vízből, az evezők

megcsillantak a

napfényben. Az evezősöknek keményen kellett dolgozniuk. Erős volt a

sodrás, és

magával akarta ragadni a dereglyét. Talán egy távolabbi vízesés szívása

volt ez,

mert valami olyan zúgást hallottam, mintha a távolban nagy víz zuhogna
le.

- A Karma vízesést hallod - súgta Mátyás, amikor megkérdeztem. - A

Karma vízesés

hangja, ez a bölcsődala a gyerekeknek itt a Vadrózsavölgyben, ezt

hallgatják az

ágyban, mikor már aludniuk kellene.

A Vadrózsavölgy gyerekeire gondoltam. Régebben biztosan itt

ugrándoztak,

játszottak és pancsoltak a vízben, és nagyokat nevettek. De most már

nem

tehették. A fal miatt, a miatt a vigasztalan fal miatt, ami mindent lezár. Az

egész hosszú falon összesen két kapu van, az, amelyiken én is bejöttem
- ezt

nagykapunak hívták - és egy másik a folyóparton, előtte mólóval,

amelyhez most

Tengil dereglyéje volt kikötve. A kaput Tengil kedvéért nyitották ki, és az

árkádok mellett, két katonaláb között láttam a mólót és Tengil fekete

ménjét,
mely ott várakozott. Gyönyörű volt, a nyereg meg a lószerszám aranytól
fénylett.

Láttam, amint Tengil kiszáll a dereglyéből, és felpattan a nyeregbe, majd

belovagol a kapun. Hirtelen egészen közel került hozzám, úgyhogy

láttam, milyen

kegyetlen az arca és milyen kegyetlen a szeme. Kegyetlen, mint egy

tengeri

szörny, megmondta Jonatán, és valóban kegyetlen volt és vérszomjas. A

ruhája

pedig bíborszínű volt, mint a vér, és a sisakforgója is olyan, mintha vérbe

mártotta volna. A szeme mindig előremeredt, nem látta az embereket,

olyan volt,

mintha a számára csak egyetlenegy valaki léteznék, senki más, csakis ő

maga, a

karmanjakai Tengil. Borzalmas volt.

A Vadrózsavölgyben mindenkinek megparancsolták, hogy jöjjön a

főtérre. Ott fog

Tengil beszédet tartani. Persze Mátyás meg én is odamentünk.

Nagyon szép, kedves kis tér volt, körös-körül szép régi házakkal. Ide
gyűjtötte

most Tengil a Vadrózsavölgy minden lakosát. Az emberek hallgatagon

álltak és

várakoztak, de mennyire lehetett érezni az elkeseredést és a gondokat!

Ezen a

téren valaha régen biztosan jól érezték magukat. A nyári estéken itt
táncoltak,

énekeltek, játszottak, vagy csak üldögéltek a padon a fogadó előtt, és a

hársfák

alatt beszélgettek.
Két öreg hársfa állt ott. Tengil ezek közé lovagolt, és megállt. Egyenesen
ült a

lovon, és elbámult a tér és az emberek fölött, de biztos vagyok benne,

hogy

egyiküket sem látta. Mellette állt a tanácsosa, egy kevély lovag, akit
Pjukénak

hívtak, ahogy Mátyástól megtudtam. Pjukénak fehér lova volt, majdnem

olyan szép,

mint Tengil feketéje. Ott ült hát a két hatalmasság a lován, és mindkettő

egyenesen maga elé meredt. Sokáig hallgattak. Körülöttük katonák álltak

őrt,

fekete sisakos, fekete köpenyes Tengil-harcosok, kivont karddal.

Látszott, hogy

izzadnak, mert a nap már magasan járt az égen, és meleg nap volt.

- Mit gondolsz, mit fog Tengil mondani ? - kérdeztem Mátyást.

- Hogy elégedetlen velünk - felelte. - Mást sose mond.

Persze Tengil nem maga beszélt. Hiszen nem szólhat jobbágyokhoz.

Csak Pjukéhoz

beszélt, Pjuke meg kihirdette, hogy Tengil elégedetlen a Vadrózsavölgy

népével.

Rosszul dolgoznak, és Tengil ellenségeit védelmezik.

- Az Oroszlánszívűt még mindig nem találtuk meg - mondta Pjuke. -

Kegyes

uralkodónkat ez elégedetlenséggel tölti el.

- Meghiszem azt, meghiszem - hallottam, hogy valaki hozzám egész

közel ezt

mormogja. Egy rongyokba öltözött szerencsétlen szegényember állt ott.

Egy kicsi
öregember, akinek csapzott haja és loncsos, szürke szakálla volt.

- Kegyes uralkodónk türelmének hamarosan vége - harsogta Pjuke -, és

akkor

keményen és kegyetlenül fogja megbüntetni a Vadrózsavölgyet.

- Igaza is van, de igaza van ám! - motyogta mellettem az öreg, és

megértettem,

hogy dilinós kell legyen, olyan, akinek nincs ki a négy kereke.

- Ámde - folytatta Pjuke - kegyelmes uralkodónk nagy jóságában még

vár egy

darabig a véres büntetéssel, sőt jutalmat is kitűz. Húsz fehér lovat

kapjon, aki

elfogja neki az Oroszlánszívűt.

- No, majd én elkapom a jómadarat - heherészett az öreg, és oldalba

bökött. -

Akkor aztán húsz fehér lovat kapok kegyes uralkodónktól, ez bizony

szép fizetség

egy ilyen apró zsákmányért.

Olyan dühbe gurultam, hogy legszívesebben megütöttem volna. Még

akkor se

beszéljen ilyen ostobaságokat, ha bolond.

- Nem röstelled magad?! - suttogtam, mire nevetett.

- Nem, nem nagyon - heherészett. Most egyenesen az arcomba nézett,

és megláttam

a szemét. Ilyen szép, csillogó szeme csak Jonatánnak van!

Hát valóban nem restellte magát! Hogy is jutott eszébe idejönni, Tengil
orra

elé? Persze senki sem ismerte volna fel. Még Mátyás sem. Csak amikor
Jonatán
megveregette a hátát, és azt mondta:

- Öregapó, nem láttuk mi már egymást valahol ?

Jonatán szeretett maskarába öltözni. Esténként hajdan színházat játszott

nekem a

konyhában. Úgy értem, mikor még a Földön éltünk. Igazán nagyon

mulatságosan

tudott öltözni. Gyakran úgy nevettem, hogy még a hasam is megfájdult.

De most, itt, Tengil előtt, ez szinte már túlságosan nagy merészség volt.

- Nekem is látnom kell, hogy mi történik - suttogta, és most nem nevetett.

Nem

is történt semmi nevetnivaló.

Mert Tengil azt kívánta, hogy a Vadrózsavölgy minden férfia álljon előtte
sorba,

és félelmetes ujjával rámutatott azokra, akiknek át kell kelniük a folyón

Karmanjakába. Tudtam, ez mit jelent, Jonatán elmesélte. Senki sem tér

vissza

élve azok közül, akikre Tengil rámutat. Karmanjakában kell robotolniuk,

köveket

hordanak majd ahhoz az erődítményhez, amelyet Tengil emeltet az

Ősöreg Hegyek

hegyeinek legmagasabb csúcsán. Olyan erődítmény lesz az, amelyet

egyetlen

ellenség sem vehet be, és ott él majd a kegyetlen Tengil évről évre, és
végre

biztonságban érzi majd magát. De sok robotosra van ahhoz szükség,

hogy egy ilyen

erődítmény felépüljön, és ők robotoltak, amíg össze nem rogytak.

- Akkor aztán Katla kapja meg őket - súgta Jonatán. Még a meleg
napfényben is

megborzongtam, mikor az eszembe jutott. Különben Katla csak egy

szörnyű név volt

a számomra, semmi más.

Csend volt a téren, amíg Tengil választott. Csak egy madárka ült fölötte a
fán,

és szépen trillázott. Hiszen a madárka nem tudta, mit is csinál Tengil a

hársfák

alatt.

Aztán sírás hangzott. Szánalmas volt hallani, hogy sírtak mind az

asszonyok,

akik elvesztették férjüket, és a gyerekek, akik soha többé nem látják az

apjukat. Mind sírtak. Én is.

De Tengil nem hallotta meg a sírást. Csak ült a lován, rá-rámutatott az

emberekre, és valahányszor halálra ítélt valakit, felvillant gyűrűjében a

gyémánt. Szörnyűséges volt, a puszta mutatóujjával ítélte halálra az

embereket.

De az egyik, akire rámutatott, bizony nagyon feldühödött, amikor a

gyermekeit

sírni hallotta. Mert hirtelen kitört a sorból, és még mielőtt a katonák

megakadályozhatták volna, odarohant Tengil elé.

Zsarnok! - kiáltotta. - Gondoltál-e már arra, hogy egyszer te is meghalsz?

És leköpte Tengilt.

Tengilnek arcizma sem rándult. Csak jelt adott a kezével, és a

legközelebb álló

katona felemelte a kardját. Láttam, hogyan villan meg a napfényben, de

Jonatán
ebben a pillanatban elkapta a nyakamat, és a mellére szorított, eltakarta
az

arcomat, úgyhogy mást nem láttam.

De éreztem, vagy talán hallottam, hogyan zokog Jonatán. És mikor

hazamentünk,

akkor is sírt. Pedig sosem szokott.

Aznap gyászoltak a Vadrózsavölgyben. Mindenki gyászolt. Mindenki,

kivéve Tengil

katonáit. Ők épp hogy nagyon örültek, valahányszor Tengil a

Vadrózsavölgybe

jött, mert akkor megvendégelte a Tengil-harcosokat. Alig száradt fel a

szerencsétlennek a vére, akit aznap a téren megöltek, nagy

söröshordókat ütöttek

ott csapra, egész malacokat sütöttek nyárson, úgyhogy a szag vastagon

megülte a

Vadrózsavölgyet, és minden Tengil-harcos evett-ivott, és dicsérte Tengik,

aki

ilyen jó hozzájuk.

- De a Vadrózsavölgy malacait falják fel a bitangok - mondta Mátyás -, és

a

Vadrózsavölgy sörét isszák.

Tengil maga nem vett részt a lakomán. Mikor befejezte a válogatást,

ismét átkelt

a folyón.

- És most elégedetten ül a várában. Azt hiszi, sikerült megfélemlítenie a

Vadrózsavölgyet - mondta Jonatán, mikor hazamentünk. - Azt hiszi, hogy

csak

ijedt jobbágyok élnek itt, senki más.

- De téved - folytatta Mátyás. - Tengil azt sem érti, hogy sohasem
igázhatja le

azokat, akik a szabadságukért küzdenek, és összetartanak, mint mi.

Elmentünk egy kis ház előtt, amelyet almafák vettek körül.

- Itt lakott az, akit ma megöltek - mondta Mátyás.

Az ajtó előtt a lépcsőn egy asszony ült. Megismertem a térről, eszembe

jutott,

hogyan jajongott, amikor Tengil rámutatott a férjére. Most olló volt a

kezében,

és rövidre vágta hosszú, szőke haját.

- Mit csinálsz, Antónia? - kérdezte Mátyás. - Mit akarsz a hajadból

csinálni?

- Íjhúrt - válaszolta Antónia.

Többet nem mondott. De soha nem fogom elfelejteni, milyen volt a

szeme, amikor

ezt mondta.

A Vadrózsavölgyben sok mindent büntettek halállal. A legveszélyesebb

az volt, ha

valaki fegyvert rejtegetett. Azt mindennél szigorúbban tiltották. Tengil

katonái

be-benéztek a házakba és az udvarokba, és elrejtett íjak és elrejtett

kardok meg

lándzsák után kutattak. De sohasem találtak semmit. Pedig nem volt

egyetlen ház

és egyetlen udvar sem, ahol ne rejtegettek volna fegyvert, és ne

kovácsoltak

volna fegyvert a harcra, aminek végül is el kell következnie, magyarázta

Jonatán.
Tengil azoknak is fehér lovakat ígért ajándékba, akik leleplezik a

fegyverrejtegetőket.

- Milyen együgyű! - mondta Mátyás. - Vajon komolyan hiszi, hogy van a

Vadrózsavölgyben akár csak egyetlen áruló is ?

- Nem, áruló csak a Cseresznyevölgyben van - mondta Jonatán

gondterhelten. Igen,

tudtam, hogy Jonatán megy mellettem, de a szakálla meg a rongyai miatt

nehéz

volt ezt nem elfelejteni.

- Jossi nem látott annyi kegyetlenséget és elnyomást, mint mi -

bólogatott

Mátyás. - Különben sosem tudná megtenni, amit most csinál.

- Kíváncsi lennék, mit tervez Zsófia - mondta Jonatán. - És azt is nagyon

szeretném tudni, vajon Bianca hazaért-e.

- Szívből reméljük, hogy igen - mondta Mátyás. - És azt is, hogy Zsófia
már

ártalmatlanná tette Jossit.

Amikor hazaértünk Mátyás tanyájára, láttuk, hogy a kövér Dodik a friss

füvön

hever, és három másik Tengil-harcossal kockázik. Gondolom,

szabadnapjuk volt,

mert egész délután ott hevertek a csipkerózsabokrok alatt, a

konyhaablakból

láthattuk őket. Kockáztak, húst ettek és sört ittak, amit a térről hoztak,
egész

vedrekkel. Aztán már nem is bírtak kockázni. Akkor megint húst ettek és
sört

ittak. Később már csak sört ittak. Aztán már semmit sem csináltak, csak
csúsztak-másztak, mint a bogarak a bokorban. Végül mind a négyen
elaludtak.

Sisakjaik és köpenyeik a fűben hevertek, ahogy ledobták. Ilyen meleg

napon nem

is lehet vastag gyapjúköpenyben ennyi sört inni.

- No, ha Tengil ezt látná - mondta Jonatán -, megkorbácsoltatná őket.

Aztán kisurrant az ajtón, és jóformán még mielőtt időm lett volna

megijedni, már

vissza is jött egy köpennyel meg egy sisakkal.

- Mi szükséged van erre a szörnyűségre ? - kérdezte Mátyás.

- Még nem tudom - felelte Jonatán. - De eljöhet az idő, hogy szükségem

lesz rá.

- Még eljöhet az idő, hogy bajba jutsz miatta - mondta Mátyás.

Jonatán levette a rongyait és a szakállát, és felvette a sisakot és a

köpenyt,

amitől pontosan olyan lett, mint egy Tengil-harcos. Szörnyű volt. Mátyás

reszketett és könyörgött, az istenért, rejtse el azt a szörnyűséget a

kamrájában.

Jonatán meg is tette.

Aztán lefeküdtünk, és a nap hátralevő részében aludtunk, úgyhogy nem

tudom, mi

történt, mikor a kövér Dodik meg a cimborái felébredtek, és tisztázni

akarták,

kinek a sisakja és köpönyege tűnt el.

Mátyás is aludt, de hirtelen felébredt, mondta később, mert kiabálást és

káromkodást hallott a csipkesövény mögül.

Éjjel tovább dolgoztunk a földalatti folyosón.

- Még három éjszakára van szükségünk, nem többre - sóhajtott Jonatán.

- És akkor mi történik ?

- Megtörténik, amiért idejöttem - mondta Jonatán. - Lehet, hogy nem

sikerül, de

mindenképpen meg kell próbálnom megszabadítani Orvart.

- De nem nélkülem - mondtam. - Még egyszer ugyan nem hagysz el. Ha

oda mégy, én

is veled megyek.

Erre hosszasan nézett rám, végül pedig elmosolyodott.

- Ha igazán úgy akarod - bólintott.

11.

Tengil minden katonáját feltüzelte a sok hús meg sör, és a fehér

lovaknak is

örültek volna. Vadul kutattak hát Jonatán után. Az utóbbi időben reggeltől
estig

állandóan szaglásztak a völgyben, minden egyes házban, minden egyes

szögletben.

Jonatánnak állandóan a rejtekhelyen kellett maradnia, úgyhogy majd

megfulladt.

Vedur és Kadur pedig mindenütt kör belovagolt, és Jonatán

személyleírását

olvasták fel. Egyszer én is odamentem, hogy halljam, mit mondanak:

"Tengil

ellenségéről, Oroszlánszívű Jonatánról, aki törvényellenesen hatolt be a

falon,

és jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik a Vadrózsavölgyben."

Elmondták azt is,
hogy fest. "Feltűnően szép ifjú, szőke hajú, sötétkék szemű, karcsú
termetű."

Gondolom, Jossi írhatta így le. Újra meg újra kihirdették, hogy halál arra,
aki

az Oroszlánszívűt rejtegeti, és jutalmat kap, aki elárulja.

Miközben Vedur és Kadur körbelovagolt, és mindezt világgá kürtölte, sok

ember

jött el Mátyás tanyájára, hogy elbúcsúzzék Jonatántól, és köszönetet

mondjon

mindazért, amit értük tett. És ez sokkal több volt, mint amennyiről én

tudtam.

- Sosem felejtünk el - mondták könnyes szemmel, és odaadták a

magukkal hozott

kenyeret, bár alig volt mit enniük.

- Szükséged lesz rá - mondták -, mert nehéz és veszélyes útra mégy -

aztán

elsiettek, hogy csupa szórakozásból még egyszer meghallgassák Vedurt

és Kadurt.

Mátyás házába is jöttek katonák. Holtra rémülten ültem a konyhaszéken,

mikor

bejöttek, és moccanni sem mertem. De Mátyás barátságtalan volt velük.

- Mit kerestek? - mondta. - Azt hiszem, nem is létezik ez az

Oroszlánszívű. Ezt

az egészet csak azért találtátok ki, hogy körbejárhassatok, és mindenütt

a feje

tetejére állíthassátok a házat.

És a feje tetejére is állítottak mindent. Bent kezdték a kamrában. Minden

ágyneműt ledobáltak a padlóra. Beleturkáltak a szekrénybe, ami ott állt,

abból
is mindent kiszedtek, pedig ez egyszerűen ostobaság volt. Vajon tényleg
azt

hitték, hogy Jonatán egy szekrényben rejtőzik?

- Az éjjeliszekrényben nem akarjátok megnézni? - kérdezte Mátyás, de

erre dühbe

gurultak.

Aztán kijöttek a konyhába, és nekiestek a konyhaszekrénynek, én meg

csak ültem a

széken, és éreztem, hogy erősödik bennem a gyűlölet. Épp azon az

estén akartuk

elhagyni a völgyet, Jonatán meg én, és arra gondoltam, ha most

elfogják, hát én

nem tudom, mit csinálok! Egyszerűen lehetetlen olyan szörnyűség, hogy

Jonatánt

az utolsó órákban fogják el, amelyeket a Vadrózsavölgyben tölt.

Mátyás a konyhaszekrényt telirámolta régi ruhákkal, birkagyapjúval és

egyéb

kacattal, hogy hang se szűrődjék ki a rejtekből, és ezek most az egész

hóbelevancot kiszórták a padlóra.

És akkor! Akkorát akartam sikítani, hogy a ház is belereszket, mert

egyikük a

konyhaszekrénynek vetette a vállát, hogy eltolja. De nem jött ki hang a

torkomon. Megkövülten ültem a széken, és gyűlöltem, gyűlöltem rajta

mindent, a

durva kezét, a vastag nyakát és a szemölcsöt a homlokán. Gyűlöltem,

mert tudtam,

hogy mindjárt meglátja a csapóajtót, ami a rejtekbe vezet, és ez Jonatán

végét
jelenti.

S ekkor felhangzott egy kiáltás. Mátyás szájából.

- Ég, ég. . . ! Tűz van! - kiáltotta. - Azt is Tengil parancsolta, hogy

felgyújtsátok a házat?

Nem tudom, hogy történhetett, de úgy volt, ahogy mondta. A padlóra

dobált gyapjú

vígan égett, és a katonák gyorsan oltani kezdték. Odaugrottak,

eltaposták és

káromkodtak, végül még a vizeshordót is kiborították. Eloltották, mielőtt

nagyobb baj lett volna, de Mátyás tovább morgott és dühösködött.

- Egy csöpp józan eszetek sincs! - háborgott. - Hát hogy lehet ledobni
gyapjút a

földre a tűzhely közelébe, ahol csak úgy pattognak a szikrák?

A szemölcsös roppant dühbe gurult.

- Elhallgass, vénember! - kiáltotta. - Vagy én fogom be a szád!

De Mátyás nem hagyta magát megijeszteni.

- Rakjatok rendet magatok után! - mondta. - Nézzétek, hogy néz ki

minden! Mint a

disznóólban!

Hát ez volt a legjobb módszer arra, hogy megszabaduljunk tőlük.

- Tedd rendbe a disznó-óladat te magad, öreg! - morgott a szemölcsös,

és elsőnek

masírozott ki. A többiek utána. És az ajtót tárva-nyitva hagyták maguk

mögött.

- Mert egy csöpp eszük sincs - mondta Mátyás.

- Azért milyen nagy szerencse, hogy meggyulladt a gyapjú - mondtam. -

Képzeld,
milyen szerencséje volt Jonatánnak!

Mátyás megfúvogatta az ujja hegyét.

- Igen, ezek a kis tüzek néha hasznosak - mondta -, még akkor is, ha az
ember

megégeti magát, miközben puszta kézzel fogja meg az égő

széndarabokat.

De hiába reménykedtem, ezzel még nem volt vége a gondoknak.

Az istállóban is keresték Jonatánt, és aztán a szemölcsös odajött

Mátyáshoz, és

azt mondta:

- Két lovad van, öreg! Pedig tudod, hogy a Vadrózsavölgyben senkinek

sem lehet

több egynél. Majd átküldünk valakit a túloldalról az este. Elviszi a fehér

csillagosat, azt Tengilnek kell adnod.

- De hát az a fiú lova! - mondta Mátyás.

- Lehet, de most Tengilé lesz.

Ezt mondta a katona. Én meg sírni kezdtem. Hiszen este akartunk útra
kelni a

Vadrózsavölgyből, Jonatán meg én. Kész a hosszú, földalatti folyosó. És

- eddig

egyáltalán nem is jutott eszembe - mit csinálunk majd Grimmel és

Fjalarral?

Hiszen ők nem tudnak keresztülmászni a földalatti folyosón. Milyen

ostoba

vagyok, hogy erre nem jöttem rá előbb. Hogy a lovainkat Mátyásnál kell
hagynunk.

És vajon ez magában nem elég baj ? Miért kell még nagyobb

szörnyűségeknek
történniük ? Tengil el akarja vinni Fjalart. A szívem majd megszakadt,
amikor

hallottam.

A szemölcsös kivett a zsebéből egy kis fatáblát, és Mátyás orra alá

tartotta.

- Itt van - mondta. - Tedd ide a kézjegyedet!

- Már miért tenném oda ? - kérdezte Mátyás.

- Mert az azt jelenti, örülsz, hogy adhatsz Tengilnek egy lovat.

- Nem érzek semmi ilyen örömet - mondta Mátyás. De erre a katona

kivont karddal

lépett oda hozzá.

- Már hogyne ereznél! - mondta. - Nagy örömet érzel, és szépen

ideteszed a

kézjegyedet! És odaadod a táblát annak, aki majd átjön Karmanjakából,

és elviszi

a lovat. Mert Tengil bizonyítékot akar, hogy önkéntes adományról van

szó, érted,

öreg? - és úgy meglökte Mátyást, hogy az majd elesett.

Mit tehetett Mátyás? Odatette a kézjegyét, a katonák meg eltűntek

Mátyás

tanyájáról, hogy másutt keressék Jonatánt.

Ez volt az utolsó esténk Mátyásnál. Utoljára ültünk az asztalánál, utoljára

kínált bennünket levessel. Mind a hárman gondterheltek voltunk.

Leginkább én.

Sírtam. Fjalar miatt. És Mátyás miatt. Hiszen majdnem a nagyapám lett,

és most

itt hagyom. Azért is sírtam, mert olyan kicsi voltam, és úgy féltem, és
semmit
sem tehettem, amikor jött ez a katona, és ellökte a nagyapámat.

Jonatán hallgatva ült és gondolkozott, és egyszer csak azt mondta :

- Bárcsak ismerném a jelszót!

- Milyen jelszót? - kérdeztem.

- Hát nem tudod, hogyha valaki ki vagy be akar menni a nagykapun,

ismernie kell

a jelszót? - mondta.

- Dehogynem tudom, és a jelszót is ismerem. Minden hatalmat

Tengilnek,

megszabadítónknak! Hát nem mondtam, hogy Jossitól hallottam?

Jonatán rám meredt. Sokáig csak nézett, aztán elnevette magát.

- Tücsök, szeretlek - mondta -, tudod?

Nem értettem, miért örül annyira a jelszónak, hiszen nem is a nagykapun

akart

kimenni. De minden szomorúságom mellett is felvidultam egy kicsit, hogy

ezzel az

aprósággal örömet szerezhettem neki.

Mátyás bement a kamrájába, hogy rendet rakjon. Jonatán utána rohant.

Odabenn

halkan beszélgettek. Nem sokat hallottam, csak annyit, hogy Jonatán azt
mondja:

- Ha nem járok szerencsével, akkor ugye gondot viselsz a testvéremre?

Aztán visszajött hozzám.

- Figyelj csak, Tücsök, én fogom a holmikat, és előremegyek. Te meg

várj itt,

Mátyásnál, amíg nem hallasz rólam újra. Ez elég sokáig fog tartani, mert
előtte
még el kell valamit intéznem.

Ó, be rossz volt ezt hallani! Mindig nagyon nehezen vártam Jonatánt.

Még akkor

is, ha nem kellett közben félnem, most pedig féltem. Mert ki tudja, mit
csinál

majd Jonatán a fal túloldalán? És mire készül, ami esetleg nem fog
sikerülni?

- Ne félj annyira, Tücsök - mondta Jonatán. - Ne felejtsd el, hogy most

már

Oroszlánszívű Károly vagy!

Aztán sietősen elbúcsúzott Mátyástól meg tőlem, és bebújt a

rejtekhelyre. És

láttuk, hogy eltűnik a földalatti folyosóban. Integetett, az utolsó, amit még

láttunk belőle, a keze volt, ahogy integet nekünk.

Aztán egyedül maradtunk, Mátyás meg én.

- A kövér Dodik nem tudja, micsoda vakondok mászik át épp most a fala
alatt -

mondta Mátyás.

- Nem, de képzeld el, mi történik, ha meglátja, amint a vakondok épp

kidugja a

fejét a föld alól - nyöszörögtem. - És akkor repül a lándzsája!

Nagyon szomorú voltam, hát kilopakodtam az istállóba Fjalarhoz.

Utoljára

kerestem nála vigaszt. De nem tudott megvigasztalni most, hogy tudtam,

sohase

látom majd többet.

Sötét volt az istállóban. Az ablak kicsi volt, nem eresztett be sok fényt,
mégis
láttam, milyen mohón fordítja felém Fjalar a fejét, amikor belépek az
ajtón.

Odamentem hozzá a rekeszébe, és a nyaka köré fontam a karomat. Azt

akartam,

megértse, nem az én hibám, aminek meg kell történnie.

- Bár lehet, hogy az én hibám - mondtam sírva -, ha a

Cseresznyevölgyben

maradtam volna, Tengil sosem kapna meg téged. Bocsáss meg, Fjalar,
bocsáss meg!

De hát nem tehettem mást.

Azt hiszem, megérezte, hogy szomorú vagyok. Lágy pofáját a fülemhez

dugta. Olyan

volt ez, mintha nem akarná, hogy sírjak.

De én csak sírtam. Ott álltam mellette, és sírtam-zokogtam, amíg már

nem tudtam

többé sírni. Akkor nekiálltam és lecsutakoltam, és odaadtam neki a zab

utolsó

maradékát, de persze ezt meg kellett osztania Grimmel.

Szörnyű gondolataim támadtak, miközben Fjalart csutakoltam. Holtan

essék össze,

aki a lovamért jön, kívántam. Haljon meg, még mielőtt átkelne a folyón.
Szörnyű

dolog volt ilyesmiket kívánni, igazán. És ráadásul még csak nem is

segített.

Nem, már bizonyára a kompon van, gondoltam, a kompon, amin majd

elszállítják a

sok összerabolt holmit. Talán már partot is ért. Talán épp most lép be a

nagykapun, és nemsokára itt is lesz, ó, Fjalar, hogy el kell válnunk

egymástól!
Éppen amikor ezt gondoltam, kinyitotta valaki az istállóajtót, én meg úgy

megijedtem, hogy felkiáltottam. De csak Mátyás volt. Már csodálkozott,

hogy hol

maradok ilyen sokáig. Örültem, hogy olyan sötét van az istállóban.

Igazán jobb,

ha nem látja, hogy újra sírtam. De azért tudta, mert ezt mondta:

- Kisfiam, bárcsak tehetnék valamit! De itt nagyapa se segíthet ! Sírj csak

nyugodtan.

Aztán kinéztem mögötte az ablakon, és láttam, hogy valaki közeledik a

tanyához.

Egy Tengil-harcos! Fjalarért jött!

- Ott jön! - kiabáltam. - Most jön!

Fjalar nyihogott. Nem tetszett neki, hogy ilyen kétségbeesetten kiabálok.

A következő pillanatban felrántották az istállóajtót, és ott állt fekete

sisakban és fekete köpenyben. ..

- Nem - kiabáltam -, nem, nem!

De akkor már mellettem volt, és magához ölelt. Jonatán! Mert ő volt az!

- Hát nem ismered meg a tulajdon testvéredet? - mondta, mikor

kapálóztam.

Odavitt az ablakhoz, hogy jobban lássam. Még mindig alig akartam

elhinni, hogy

Jonatán az. Mert olyan csúf volt. Még csúfabb, mint én, és egyáltalán
nem

"feltűnően szép ifjú". A haja csimbókokban lógott, és nem fénylett, mint

az

arany, és valami furcsa tömítést tehetett a felső ajka alá. Nem tudtam,
hogy
valaki ilyen kevéstől így megcsúnyulhat. Együgyűnek látszott. Ha lett
volna rá

idő, nevettem volna. De Jonatánnak semmire nem volt ideje.

- Gyorsan, gyorsan! - mondta. - Azonnal el kell tűnnöm. Akármikor

ideérhet, aki

Karmanjakából jön.

Kinyújtotta kezét Mátyás felé.

- Add ide a fatáblát! - mondta. - Hiszen most már biztosan örömmel adod

Tengilnek mindkét lovadat?

- De még mennyire - mondta Mátyás, és a kezébe nyomta a fadarabot.

Jonatán zsebre dugta.

- Ezt majd megmutatom a kapuban - mondta -, hogy a fő-kapuőr

elhiggye, nem

hazudok.

Aztán minden nagyon gyorsan ment. Olyan sebességgel nyergeltük meg

a lovakat,

mint addig még soha. És közben Jonatán elmesélte, hogyan jött be a

nagykapun,

mert Mátyás ezt mindenképpen hallani akarta.

- Igazán egyszerű volt - mondta Jonatán. - Megadtam a jelszót, amit

Tücsöktől

tanultam: Minden hatalmat Tengilnek, megszabadítónknak! És aztán jött

a

főkapuőr. "Honnan jössz, hova mégy, és mi a feladatod?"

"Karmanjakából jövök

Mátyás tanyájára, hogy két lovat vigyek Tengilnek." "Mehetsz" - mondta

ő.
"Köszönöm" - mondtam én. És most itt vagyok. De ki kell jutnom a
kapun, mielőtt

megérkezik a másik Tengil-harcos, különben bajba kerülök.

A lovakat kivezetni rövidebb ideig tartott, mint ezt elmesélni, és Jonatán

felpattant a Grim nyergébe. Fjalart kötőféken vezette maga mellett.

- Vigyázz magadra, Mátyás - mondta -, addig is, amíg újra látjuk

egymást.

Aztán elvágtatott a két lóval.

- És én - kiabáltam -, én mit csináljak? Jonatán intett nekem.

- Majd Mátyás elmondja - kiáltott.

Én meg csak álltam ott, és bámultam utána, és ostobának éreztem

magam. De Mátyás

megmagyarázta a dolgot.

- Ugye belátod, hogy te sosem juthatnál ki a nagykapun? - mondta. -

Neked a

folyosón kell kimásznod, amint besötétedik. Jonatán már ott fog várni a

túloldalon.

- De biztosan? - kérdeztem. - Történhet vele valami az utolsó pillanatban.

Mátyás sóhajtott.

- Semmi sem biztos abban a világban, ahol Tengil uralkodik - mondta. -

De ha

mégis baj történne vele, akkor visszajöhetsz és velem maradhatsz.

Megpróbáltam elgondolni, milyen is lenne. Először teljesen egyedül

végigmászni a

folyosón. Már ez is borzasztó volt. És a fal túloldalán kijutni az erdőbe,

úgy,
hogy aztán nem találom ott Jonatánt. És csak ülni a sötétben és várni és
várni,

és végül megérteni, hogy valami baj van. És azután visszamászni. És

Jonatán

nélkül élni!

Az üres istálló előtt álltunk. Hirtelen eszembe jutott valami más is.

- Mi lesz veled, Mátyás, ha jön a másik karmanjakni. és egyetlen ló sem

lesz az

istállóban?

- Dehogynem lesz - nevetett Mátyás -, mert most szedem a lábam, és

hazahozom a

sajátomat, amelyet a szomszéd tanyán rejtegettem, amíg Grim az

istállómban volt.

- Igen, de hát akkor a te lovadat fogja elvinni.

- Azt próbálja csak meg! - felelte Mátyás.

Mátyás az utolsó pillanatban ért haza a lóval. Mert rögtön utána valóban

megérkezett az, akinek el kellett volna vinnie Fjalart. Először kiabált és

mennydörgött és szitkozódott, mint minden Tengil-harcos. Mert az

istállóban csak

egy ló állt, és Mátyás azt nem akarta odaadni.

- Szó sem lehet róla! - mondta. - Egy lova mindenkinél lehet, azt te is
tudod. A

másikat meg már rég elvittétek, és a kézjegyemet is megkaptátok.

Tehetek én

arról, hogy ti mindent összekavartok? Az egyik fajankó nem tudja, mit

csinál a

másik?!
A Tengil-harcosok egy része dühbe gurult, ha Mátyás ilyen hányaveti
módon

beszélt velük, más részük meg zavarba jött. Ez, aki Fjalarért jött, az

utóbbiakhoz tartozott.

- Hát biztosan valami hiba történt - mondta, és lassan elindult az

ösvényen,

mint egy kutya, amelyik behúzza a farkát.

- Mátyás, te sohasem félsz? - kérdeztem, amikor már nem láttuk.

- De bizony félek - felelte Mátyás. - Tapogasd csak meg, hogy dobog a

szívem -

és a kezemet a mellkasára szorította. - Valamennyien félünk - folytatta. -

De

néha vigyáznunk kell, hogy ki ne mutassuk!

Aztán jött az este és a sötétség. Számomra pedig elérkezett az idő, hogy

itt

hagyjam a Vadrózsavölgyet - és Mátyást.

- Ég áldjon, kisfiam - mondta. - Ne felejtsd el a nagyapádat!

- Soha, soha nem felejtelek el! - válaszoltam.

Aztán egyedül maradtam a föld alatt. Végigmásztam a hosszú, sötét

folyosón, és

egész idő alatt beszéltem magamhoz, hogy megőrizzem a nyugalmamat,

és ne féljek

túlságosan.

- Egyáltalán nem számít, hogy koromsötét van.. . nem fogsz megfulladni.

..

igen, lepereg egy kis föld a nyakadba, de ez nem jelenti azt, hogy az
egész
folyosó beomlik, te ostoba! Nem, nem, Dodik nem láthat meg, mikor
kimászol, ő

sem macska, hogy sötétben lásson. Jonatán egészen biztosan ott lesz,
és vár rád,

gondolj arra, hogy ő az, hallod, mit mondok! Igen, ő az, ő az!

És valóban ő volt. Ült a sötétben egy kövön, és egy kicsit távolabb egy fa
alatt

ott állt Grim és Fjalar.

- Így ni, Oroszlánszívű Károly - mondta -, végre megérkeztél.

12.

Aznap éjjel egy fenyőfa alatt aludtunk, és kora hajnalban ébredtünk.

Fáztunk.

Legalábbis én fáztam. A fák között köd ült, alig láttuk Grimet és Fjalart.
Úgy

derengtek elő a mindent körülvevő csöndes szürkeségben, mint szürke

kísértetlovak. Minden csendes volt. És valahogy nyomasztó. Nem tudom,

miért volt

olyan gondterhelt, elhagyatott és aggasztó érzés aznap reggel

felébredni. Csak

azt tudom, hogy visszavágytam Mátyás meleg konyhájába, és

iszonyodtam attól, ami

ránk vár. Mindentől, amiről még semmit sem tudtam.

Megpróbáltam eltitkolni Jonatán előtt, hogyan érzem magam. Mert ki

tudja, talán

még eszébe jut és visszaküld, márpedig én követni akartam őt minden

veszedelmen

át, mindenáron.

Jonatán rám nézett, és halványan elmosolyodott.

- Ne nézz így, Tücsök - mondta. - Ez még semmi! Lesz ez még rosszabb
is!

Szép kis vigasz! Abban a pillanatban kisütött a nap, és a köd felszállt. A

madarak énekelni kezdtek az erdőben, és azonnal eltűnt minden gond

és baj, és a

veszélyek már nem tűntek olyan veszélyesnek. Kellemesen

átmelegedtem. A nap már

most melegített. Minden sokkal jobb lett, majdnem jó.

Grimnek és Fjalarnak is jó dolga volt. Végre kikerülhettek a sötét

istállóból,

járkálhattak, és újra friss, zöld füvet legelhettek. Gondolom, hogy

élvezték.

De Jonatán füttyentett nekik, egész halk kis fütty volt, mégis

meghallották és

jöttek.

Jonatán most már indulni akart. Messzire. És azonnal.

- Mert a fal ott van közvetlenül a mogyoróbokrok mögött - mondta. - És

nincs

kedvem épp a kövér Dodik szeme közé nézni.

A földalatti folyosónk kijárata a közelben volt, néhány mogyoróbokor

között. De

a nyílást már nem lehetett látni, Jonatán ágakkal takarta le. Megjelölte a

helyet néhány fadarabbal, hogy később újra megtaláljuk a lejáratot.

- Ne felejtsd el - mondta. - Emlékezz arra a nagy kőre és a fenyőre, ami

alatt

aludtunk, és a mogyorósövényre. Mert lehet, hogy fogunk még ezen az

úton járni.

Hacsak nem...
Azután elhallgatott, és nem szólt többet. Felültünk a lovainkra, és
csendesen

eltávoztunk.

Egy galamb repült el a fák csúcsa fölött. Zsófia egyik fehér galambja.

- Itt van Paloma - mondta Jonatán. Vajon hogy ismerte fel ilyen nagy
távolságról

Rég vártunk hírt Zsófiától. És most végre megérkezik a galambja, amikor

már

kívül vagyunk a falon. Egyenesen Mátyás tanyájára repült. Hamarosan

leszáll az

istálló előtt, de csak Mátyás lesz ott, hogy elolvassa az üzenetét.

Ez bosszantotta Jonatánt.

- Igazán tegnap is jöhetett volna ez a galamb - mondta.

- Akkor legalább megtudtam volna, amire kíváncsi voltam. De most már

mennünk

kellett, messzire kellett jutnunk a Vadrózsavölgytől és a faltól és a sok

Tengil-harcostól, aki mind Jonatánt üldözi.

- Az erdőben kerülő úton megyünk le a folyóhoz - mondta Jonatán -,

azután pedig

a parton haladunk a Karma vízesésig. És akkor, kicsi Károly, olyan

vízesést

fogsz látni, amilyenről még csak nem is álmodtál eddig.

- Ugyan, miről is álmodtam én - mondtam -, hiszen még sohasem láttam

vízesést.

Valóban nem sokat láttam, mielőtt Nangijába kerültem. Olyan erdőt sem,

amilyenben most mentünk. Ez aztán igazi meseerdő volt, sűrű és sötét,

és nem
vezetett benne járt út. Csak a fák között lehetett lovagolni, amelyek
arcunkba

suhintottak nedves ágaikkal. De azért tetszett. Minden tetszett. Ahogy a

nap

besüt a fatörzsek között, és énekelni hallom a madarakat, és érzem a

nedves fa

és nedves fű és a lovak illatát. A legeslegszebb azonban az volt, hogy

Jonatán

mellett lovagolok.

Az erdőben hűvös és lágy volt a levegő, de ahogy haladtunk, lassan

melegebb

lett. Már érezni lehetett, hogy forró nap lesz.

Hamarosan messzire eltávolodtunk a Vadrózsavölgytől, és mélyen

behatoltunk az

erdőbe. Egy tisztáson, amit magas fák vettek körül, apró, szürke kunyhót

találtunk. A sötét erdő közepén, hogy élhet valaki ilyen magányosan! De

lakott

ott valaki, mert füst szállt föl a kéményből.

- Elfrida lakik itt - mondta Jonatán. - Ha megkérjük, ad majd nekünk egy

kis

kecsketejet.

Kaptunk is tejet, amennyit csak akartunk, és jó is, hogy így volt, mert
nagy

utat tettünk meg, és még nem is ettünk. Elfrida házának lépcsőjén

ültünk,

kecsketejet ittunk, kenyeret ettünk a tarisznyákból és kecskesajtot, amit

Elfrida adott, meg egy-egy marék szamócát is, amit én szedtem az

erdőben. ízlett
így együtt, és jóllaktunk.

Elfrida kövér kis öregasszony volt, egészen egyedül lakott, néhány

kecske és egy

szürke macska társaságában.

- Isten ments attól, hogy falak között lakjam - mondta. Sok embert ismert
a

Vadrózsavölgyben, és tudni akarta, hogy élnek-e még. Jonatánnak

mesélnie

kellett. Elszomorodott közben. Mert szinte csupa olyat mondott, aminek

hallatán

egy kedves öregasszonynak gyászolnia kellett.

- Hogy ilyen keserves legyen a Vadrózsavölgy élete! - mondta Elfrida. -

Átkozott

legyen Tengil! És Katla is! Minden rendbe jöhetne, csak Katla ne volna
Tengilé!

Kötényével eltakarta a szemét, azt hiszem, sírt.

Nem tudtam elviselni ezt a látványt, úgyhogy elmentem még egy kis
szamócát

szedni. De Jonatán ott maradt, és sokáig beszélgetett Elfridával.

Amíg szamócát szedtem, eltöprengtem. Kicsoda Katla és hol van Katla?

Mikor fogom

megtudni?

Lassan megérkeztünk a folyóhoz. A legrekkenőbb déli hőségben. A nap

olyan volt

az égen, mint egy tűzgolyó, a vízben is visszatükröződött, és úgy

vakított, mint

ezer apró nap. A magas parton álltunk, mélyen alattunk a folyó. Micsoda
látvány
volt! Az Ősöreg Folyamok folyama úgy ömlött a Karma vízesés felé, hogy
a habok

csak úgy kavarogtak, az egész hatalmas vízmennyiség arrafelé tartott,

és a

távolban hallottuk a vízesést zúgni.

Le akartunk menni a vízhez, hogy felfrissítsük magunkat. Grimet és

Fjalart

szabadon eresztettük az erdőben, hogy keressenek egy patakot,

amelyikből

ihatnak. A folyóban akartunk megfürdeni. Lerohantunk a meredek parton,

és szinte

még futás közben ledobáltuk a ruhánkat. A vízparton fűzfák nőttek. Az

egyik

fatörzs messzi kinyúlt a folyó fölé, ágai a vizet súrolták. Kimásztunk a

fatörzsre, és Jonatán megmutatta, hogy kapaszkodjam bele egy ágba,

és lógassam

be magam az örvénylő vízbe.

- De el ne ereszd az ágat - mondta -, mert akkor a Karma vízesésbe

kerülsz, még

mielőtt észbe kaphatnál.

Én meg úgy szorítottam az ágat, hogy elfehéredett a kezem. Ott függtem

az ágon,

és hagytam, hogy a víz lemosson. Sosem fürödtem még jobbat és

veszélyesebbet

sem. Egész testem érezte a Karma vízesés szívóerejét.

Aztán újra felhúzódzkodtam a törzsre, Jonatán segített, és úgy ültünk a

fűzfa

koronájában, mint egy zöld házban, ami a víz fölé borul. A folyam
pontosan
alattunk csobogott és játszadozott. Újra le akart csalogatni minket, és el

akarta velünk hitetni, hogy egyáltalán nem is veszélyes. De csak a

lábamat

kellett belelógatnom, még a nagylábujjamban is éreztem az erőt, ami

magával akar

húzni.

Amikor épp a legkényelmesebben ültem, felpillantottam a partfalra, és

megijedtem. Lovasok jöttek arra, hosszú lándzsás Tengil-harcosok.

Ügettek, de a

víz zúgása miatt nem hallottuk meg a paták dobogását.

Jonatán is látta őket, de nem vettem észre, hogy megijedt volna.

Csendben ültünk

ott, és vártuk, hogy továbblovagoljanak. Megálltak, leugrottak a lóról,

mintha

csak pihenni készülnének.

Megkérdeztem Jonatánt:

- Mit gondolsz, ezek téged keresnek?

- Nem, Karmanjakából jönnek, és a Vadrózsavölgybe igyekeznek. A

Karma vízesés

mellett van a folyamon egy függőhíd. Tengil legtöbbször ezen az úton

küldi a

katonáit.

- De azért nem kellett volna épp itt megállniuk - mondtam. Ezzel Jonatán
is

egyetértett.

- Még csak az kell, hogy meglássanak - mondta -, és a fejükbe vegyék,

hogy én

vagyok Oroszlánszívű vagy ilyesmi.

Hat katonát számoltam meg fent a meredek tetején. Beszélgettek és
lármáztak, és

a vízre mutogattak, de nem lehetett hallani, hogy mit mondanak. De

egyikük

hirtelen lelovagolt a meredeken a folyamhoz. Majdnem egyenest felénk

lovagolt,

és én örültem, hogy olyan jó rejtekhelyünk van a fán.

A többiek utána kiabáltak:

- Ne csináld, Perk! Vízbe fúlsz te is meg a lovad is!

De ő - akit Perknek neveztek - csak nevetett és visszakiabált:

- Majd én megmutatom nektek! Ha nem jutok el élve addig a szikláig és

vissza,

akkor esküszöm, vendégeim vagytok egy pofa sörre.

Ekkor megértettük, mit akar tenni.

A folyóban elég távol a parttól volt egy szikla. A sodrás megtört körülötte,
és

csak egy része állt ki a vízből. Perk észrevette, és most mindenáron

hősködni

akart.

- Őrült! - mondta Jonatán. - Tényleg azt hiszi, hogy a lova olyan messzire
ki

tud úszni a sodrás ellenében?

Perk már ledobta a sisakját, köpenyét és csizmáját, ingben-gatyában ült

a lova

hátán, és bele akarta kényszeríteni a folyóba. Szép kis fekete kanca volt.
Perk

ordított, és hajtotta, de a kanca nem akart. Félt. Erre elkezdte ütni-verni.

Nem
volt nála lovaglópálca, hát ököllel ütötte a fejét, és hallottam, hogy
Jonatán

felzokog.

Végül is Perk elérte, amit akart. A kanca felnyihogott, és halálos

rémületben,

de belegázolt a folyóba, csak azért, mert az a gazember azt akarta.

Szörnyű volt

ezt az egészet látni. És azt, hogyan küszködött, de az ár mégis

elragadta.

- A sodrás egyenesen ide hozza - mondta Jonatán -, Perk tehet, amit

akar, soha

nem fog eljutni vele a szikláig.

Szegény állat erőlködött, nagyon igyekezett! Hogy küzdött szegény, és

milyen

halálfélelem vett rajta erőt, amikor megérezte, hogy a folyam erősebb

nála!

Végül Perk is megértette, hogy veszélyben forog az élete. Akkor már

fordult

volna vissza a partra, de érezte, hogy nem sikerül. A sodrás nem azt
akarta,

amit ő. A folyam azt akarta, hogy a Karma vízesésbe kerüljön, és meg is

érdemelte volna. Hanem a kancát sajnáltam. Most már teljesen

tehetetlen volt. A

víz felénk sodorta, pontosan, ahogy Jonatán mondta. Hamarosan

elhalad előttünk,

és eltűnik. Láttam a rémületet Perk szemében. Tudta, hova tart.

Jonatán után néztem, és amikor megláttam, felkiáltottam. Mert kihajolt a

víz
fölé, amennyire csak tudott. Lábát az ág köré kulcsolva fejjel lefelé lógott,
és

amikor Perk épp alája ért, belemarkolt a hajába, és felhúzta úgy, hogy
meg

tudott kapaszkodni az egyik ágban.

Aztán pedig Jonatán odakiáltott a kancának:

- Gyere, lovacskám, gyere szépen ide!

A kancát már továbbsodorta ugyan a víz, de most kétségbeesetten

próbált

visszajutni. Nem volt ugyan már a hátán az az ostoba Perk, de azért

majdnem

elsüllyedt. Jonatánnak valahogy sikerült elkapnia a kantárszárat, és

elkezdte

húzni. Élethalálharc volt, mert a folyó nem akarta engedni a zsákmányt,

a kancát

is meg Jonatánt is el akarta ragadni.

Egészen megvadultam, és ráordítottam Perkre:

- Segíts, te ökör, segíts már neki!

Perk csak szépen elhelyezkedett a fán, ott ült biztonságban, egészen

közel

Jonatánhoz, de az a szemét alak csak annyit segített, hogy előrehajolt

és

elkiáltotta magát:

- Hagyd csak a lovat! Fönn az erdőben láttam két másikat, az egyiket

elvihetem!

Engedd el nyugodtan!

Mindig azt hallottam, hogy a düh erőt ad az embernek, úgyhogy azt is

mondhatnánk, hogy Perk ezzel segített Jonatánnak kimenteni a kancát.

Később azonban azt mondta Perknek:

- Te gyalázatos, azt hiszed, azért mentettem meg az életedet, hogy

utána

elrabold a lovamat ? Nem szégyelled magad ?!

Lehet, hogy Perk szégyenkezett, nem tudom. Semmit sem szólt, meg
sem kérdezte,

kik-mik vagyunk. Csak fölkapaszkodott a partra a szegény lovával, és

nem sokkal

később eltűnt ő is meg a csapata is.

Aznap este a Karma vízesés közelében gyújtottunk tábortüzet. Hiszem,

hogy soha

semmilyen korban, semmilyen világban nem égett tűz olyan táborhelyen,

ahol mi a

magunkét meggyújtottuk.

Félelmetes hely volt, ijesztő és szép, mint egyetlen más hely sem a
földön vagy

az égen, úgy gondolom. A hegy, a folyam és a vízesés mind túlságosan

is nagy

volt. Ismét olyan volt minden, mint egy álom, én meg azt mondtam
Jonatánnak:

- Ne hidd, hogy ez itt valóság! Úgy érzem, mintha valami őskori álom
töredéke

volna.

Azon a függőhídon álltunk, amelyet Tengil építtetett az országokat

elválasztó

szakadék fölé. Az Ősöreg Folyamok folyamának két partján terült el

Nangija és

Karmanjaka.
A folyam zúgva száguldott a híd alatti szakadékban, és feltajtékozott a
Karma

vízesés előtt, ami még a folyamnál is rosszabb és szörnyűségesen mély

volt.

Megkérdeztem Jonatánt, hogy lehet ilyen borzalmas mélység fölött hidat

verni.

- Ezt én is szeretném tudni - mondta. - És azt is, hány emberéletbe került

az

építkezés, hányan zuhantak le egy kiáltással, és tűntek el a vízesésben.

Azt is

szeretném tudni.

Megborzongtam. Úgy éreztem, a hegyfalak között még mindig hallom a

sikolyok

visszhangját.

Most már nagyon közel voltunk a Tengil birodalmához. A híd túloldalán

láttam egy

ösvényt, amely fölfelé kanyargott a csúcsra. A karmanjakai Ősöreg

Hegyek

hegyére.

- Ha azt az ösvényt követed, Tengil várába jutsz - mondta Jonatán.

Ismét megborzongtam. De arra gondoltam: lesz, ami lesz holnap, ma

este viszont

életemben először Jonatánnal együtt fogok ülni a tábortűz mellett.

Magasan a vízesés fölött, egy sziklán gyújtottunk tüzet. A híd közelében.

De úgy

ültem le, hogy hátat fordítsak az egésznek. Nem akartam látni a Tengil

birodalmába vezető hidat, se mást. Csak a tüzet láttam, és ahogyan a

lángok
fénye táncol a hegyfalon. Szép volt, de ugyanakkor egy kicsit félelmetes
is. És

Jonatán szép, kedves arcát láttam a tűzfényben és a lovakat, akik egy

kicsit

távolabb pihentek.

- Ez sokkal jobb, mint az előző tábortüzem - mondtam. - Mert most veled

együtt

ülök itt, Jonatán.

Akárhol voltam is, csak akkor éreztem jól magam, ha Jonatán is

mellettem volt,

és boldog voltam, hogy itt ülhetek vele a tábortűz mellett, hiszen annyit

tervezgettünk ilyesmit, amíg még a földön éltünk.

- Emlékszel, azt mondtad, a tábortüzek és mesék ideje? - kérdeztem

Jonatántól.

- Igen, emlékszem - válaszolta. - De akkor még nem tudtam, hogy ilyen

undok

mesék is vannak itt Nangijában.

- Hát ez mindig így lesz? - kérdeztem.

Egy darabig csendben ült, a tűzbe bámult, azután megszólalt:

- Ha egyszer vége a döntő harcnak, Nangija újra olyan lesz, mint régen,
ahol a

mesék szépek, az élet pedig könnyű és egyszerű.

A tűz fellángolt, és a fényében láttam, milyen fáradt és szomorú.

- De hát tudod, Tücsök, a döntő harc nem lehet más, mint egy gonosz
mese, amely

a halálról és mindig a halálról szól. Ezért kell Orvarnak vezetnie a harcot,

nem

nekem. Mert én senkit sem vagyok képes megölni.

Tudom, hogy nem, gondoltam. Később megkérdeztem:

- Miért mentetted meg annak a Perknek az életét? Helyes volt?

- Nem tudom, helyes volt-e - felelte Jonatán. - De vannak dolgok, amiket

meg

kell tenni, különben nem ember az ember, hanem csak egy rakás lekvár,
ezt már

régebben is mondtam neked.

- De gondold csak meg, ha rájött volna, hogy ki vagy! - mondtam. - Ha

elfogtak

volna!

- Hát igen, de akkor Oroszlánszívűt fogták volna el, nem pedig egy rakás
lekvárt

- felelte Jonatán.

A tüzünk leégett, a hegy sötétségbe borult. Először csak félhomályba,

ami egy

pillanatra majdnem szelíddé, lággyá és otthonossá tett mindent. Azután

pedig

fekete, fenyegető sötétség lett úrrá mindenen, amiben csak a Karma

vízesés

zúgását lehetett hallani, és sehol nem csillant meg semmi fény.

Olyan közel bújtam Jonatánhoz, amennyire csak tudtam. Ott ültünk a

hegyoldalnak

támaszkodva, és a sötétben beszélgettünk. Nem féltem, de valami furcsa

nyugtalanság vett erőt rajtam.

- Aludnunk kellene - sóhajtott Jonatán, de tudtam, hogy nem tudnék

aludni. A

nyugtalanság miatt beszélni is alig tudtam. Nem a sötétség okozta,

hanem valami
más. Nem tudom, mi. Pedig Jonatán ott volt mellettem.

Aztán egy villámlás és egy mennydörgés! Harsogott a hegyoldalak

között! Már ott

is volt. Vihar, de én nem tudtam, hogy ekkora vihar is létezik. A

mennydörgés

úgy visszhangzott a hegyek között, hogy a vízesést már nem is lehetett

hallani,

a villámok egymást követték. Akkor mindent elárasított a villámfény,

utána meg

annál nagyobb volt a sötétség. Mintha az ősidők éje köszöntött volna

ránk.

Aztán egy minden eddiginél borzalmasabb villám. Egyetlen pillanatra

villant csak

fel, és fénybe borított mindent!

Abban a fényben megláttam Katlát! Megláttam Katlát!

13.

Igen, megláttam Katlát, és hogy azután mi történt, azt nem tudom.

Belesüllyedtem

a fekete mélységbe, és csak akkor ébredtem fel, mikor a viharnak már

vége

szakadt, és a hegycsúcsok mögött virradni kezdett. Ott feküdtem, fejem

Jonatán

térdén, és amint magamhoz tértem, újra elárasztott a rémület - igen, ott

távol,

a folyó túlpartján állt Katla, egy sziklán, amely messzire kinyúlt a Karma

vízesés fölé. Megremegtem, mikor eszembe jutott, és Jonatán

megpróbált

megvigasztalni:
- Már nincs ott. Már elment.

De én csak sírtam, és megkérdeztem:

- Hogyan létezhet egy ilyen valami, mint Katla? Ez. . . ez valami

csodaszörny

vagy micsoda?

- Igen, szörnyeteg. Nőstény sárkány, ami az ősidőkből került elő.

Ugyanolyan

gonosz, akárcsak Tengil.

- Honnan szerezte ? - kérdeztem.

- Azt mondják, a Katlabarlangból jött elő - mondta Jonatán. - Ott lent

aludt az

ősidők éje óta, aludt sok-sok ezer éven át, és senki sem tudta, hogy
létezik.

Egy reggel azonban felébredt, egy szörnyű reggelen felmászott Tengil

várába, és

mindenfelé gyilkos tüzet fújt. Jobbra-balra hulltak az emberek, amerre

elhaladt.

- Miért nem ölte meg Tengilt ? - kérdeztem.

- Tengil futott az életéért, végig a vár összes termein. Amikor a sárkány

közeledett, előrántotta a harci kürtjét, hogy segítségül hívja a katonáit, és

ahogy belefújt a kürtbe. . .

- Mi történt?

- Katla odakúszott hozzá, mint egy kutya. És azóta engedelmeskedik

Tengilnek. De

csakis Tengilnek. Fél a harci kürtjétől. Ha belefúj, a sárkány vakon

engedelmeskedik.
Felvirradt. Karmanjaka hegycsúcsai úgy izzottak, mint Katla tüze. És
most

Karmajakába fogunk menni. Féltem, de még mennyire féltem! Ki tudja,

hol

leselkedik Katla? Hol van, hol lakik, talán a Katlabarlangban ? És akkor

hogy

lehet ott Orvar ? Ezt Jonatántól is megkérdeztem.

Katla nem a barlangjában lakik - magyarázta. Sosem tért vissza őskori

álma

színhelyére. Tengil a Karma vízesés közelében tartja megláncolva. Egy

lyukban

él, aranylánccal megkötve, és ott kell maradnia, amíg csak Tengil

magával nem

viszi, hogy megrémissze azokat az embereket, akiket meg akar

rémiszteni.

- Egyszer láttam a Vadrózsavölgyben - mondta Jonatán.

- Akkor kiáltottál? - mondtam én.

- Igen, akkor kiáltottam. Elborzadtam.

- Félek, Jonatán! Katla azért jött, hogy megöljön bennünket.

Megpróbált megnyugtatni.

- De hát most meg van kötözve. Nem mehet messzebb, mint ameddig a
lánc engedi.

Nem jöhet tovább, mint az a szikla, amelyiken megpillantottad. Majdnem

mindig

ott áll, és lebámul a vízesésbe.

- Miért ? - kérdeztem.

- Nem tudom - felelt Jonatán. - Talán Karmot keresi.

- Kicsoda Karm? - kérdeztem.

- Ugyan, erről az egészről csak Elfrida beszél - legyintett Jonatán. - Még
soha

senki nem látta Karmot. Nincs is. De Elfrida azt állítja, hogy az ősidőkben
a

Karma vízesésben lakott, és hogy Katla gyűlölte, és ezt soha nem tudja

elfelejteni. Ezért áll ott, és bámul lefelé.

- De ki volt Karm, és hogy lakhatott egy ilyen pokoli vízesésben ? -

kérdeztem.

- Ő is szörnyeteg volt. Tengeri kígyó, olyan hosszú, amilyen széles a

folyam. De

tudod, ez csak amolyan régi mese.

- Talán ugyanúgy nem mese, ahogy Katla sem az - feleltem. Erre nem
válaszolt, de

később azt mondta:

- Tudod, hogy mit mesélt még Elfrida, miközben te szamócát szedtél az

erdőben?

Azt mondta, hogy amikor ő még kicsi volt, Katlával és Karmmal

ijesztgették a

gyerekeket. Gyerekként sokszor hallotta a mesét a barlangban élő

sárkányról,

Katláról s a folyamban élő kígyóról, Karmról. Nagyon szerette, merthogy

olyan

borzalmas mese volt. Elfrida szerint ez egy olyan ősrégi mese,

amilyennel az

idők kezdetei óta ijesztgették a gyerekeket.

- Nem maradhatott volna Katla a barlangjában? - mondtam. - És nem

maradhatott

volna tovább is mese ?

- Hiszen ezt mondta Elfrida is.

Megborzongtam, úgy tűnt, Karmanjaka olyan ország, mely tele van

szörnyetegekkel,

és én nem akartam odamenni. De hát oda kellett mennem.

Először falatoztunk a tarisznyánkból. Orvarnak is félretettünk

valamennyit. Mert

a Katla barlangjában csak éhezni lehet, mondta Jonatán.

Grim és Fjalar esővizet ittak, ami a sziklarepedésekben gyűlt össze. Itt

fenn a

hegyen nehezen találtak legelőt. A híd mellett azért csak nőtt egy kis fű,

úgyhogy azt hiszem, valamennyire jóllaktak, mire elindultunk.

Így hát átlovagoltunk a hídon Karmanjakába. Tengil és a szörnyetegek

birodalmába. Hogy féltem, hogy reszkettem! Arról a kígyóról nem

tudhattam,

létezik-e igazán, de mi történne, ha egyszerre csak felbukkanna, és

lerántana

minket a hídról, hogy a vízesésben pusztuljunk el? Katlától reszkettem a

legjobban. Talán már vár is ránk a túlparton szörnyű tépőfogaival és

halált hozó

tüzével. Jaj, mennyire féltem!

De átjutottunk a hídon, Katlát nem is láttuk. Nem állt a szikláján, és azt

mondtam Jonatánnak:

- Nincs ott!

Pedig mégis ott volt! Nem a sziklán. Borzasztó feje egy nagy kőtömb
mögül

emelkedett ki, amely a Tengil várába vezető ösvény mentén állt. Ott
láttuk meg.
Ő is meglátott minket. És akkor olyan nagyot rikoltott, hogy a hegy majd

leomlott belé. Az orrlyukából láng- és füstkígyók csaptak ki, tombolt,

őrjöngve

tépte láncát, tépte, tépte és újra ordított.

Grim és Fjalar majd belebolondultak a félelembe, alig tudtuk megtartani

őket. Én

sem féltem kevésbé. Kértem, könyörögtem, hogy forduljunk vissza

Nangijába, de

Jonatán azt mondta:

- Nem hagyhatjuk cserben Orvart! Ne félj, Katla nem jöhet a közelünkbe,

akármennyire tépi és rángatja is a láncait.

Mégis sietnünk kell, tette hozzá, mert Katla kiáltásai jelt adnak a

Tengil-várbelieknek, és ha nem sikerül a hegyen elrejtőznünk,

hamarosan egy

csapat Tengil-harcos lesz a nyakunkon.

Vágtattunk. Szörnyű, keskeny, meredek hegyi ösvényeken s olyan

gyorsan, hogy a

lovak patkói csak úgy szikráztak, a sziklák közt erre-arra kanyarogva,

hogy

üldözőink nyomunkat ne találják. Minden pillanatban azt vártam, hogy

vágtató

lovakat hallok magunk mögött és a Tengil-harcosok kiáltásait, akik nyíllal,

karddal és lándzsával akarnak majd nekünk esni. De nem jött senki.

Nehéz valakit

követni Karmanjaka sok hegye és sziklája között. Az üldözöttek itt

könnyen

elrejtőzhetnek.

Mikor már hosszú ideje vágtáztunk így, megkérdeztem Jonatánt :

- Hová tartunk?

- Hát tudod, hogy Katla barlangjába - felelte. - Most már majdnem ott
vagyunk.

Az orrod előtt van a Katlahegy.

Úgy is volt. Egy lapos hegy emelkedett előttünk, meredeken lezuhanó

falakkal.

Csak ott nem volt olyan meredek, ahol mi álltunk. Ezen az oldalon, ha
akarjuk,

feljuthatunk. És akarjuk is, mondta Jonatán, mert át kell jutnunk a

hegyen.

- A bejárat a másik, a folyó felőli oldalon van. És meg kell néznem, mi

történik

ott.

- Jonatán, hiszed, hogy bejuthatunk a Katlabarlangba? Mesélt már

nekem a

hatalmas rézkapuról, mely elzárja a barlang bejáratát, és a Tengil-

harcosokról,

akik éjjel-nappal őrt állnak előtte. Hogy is juthatnánk be oda?

Erre nem válaszolt. Csak annyit mondott, hogy hátra kell hagynunk a
lovakat,

mert nem tudnak hegyet mászni.

Egy védett sziklahasadékba vezettük be őket a Katlahegy alatt, és ott

hagytunk

mindent, lovakat, csomagokat. Jonatán megveregette Grimet, és

megszólalt:

- Várj itt, csak körülkémlelünk.

Nem tetszett nekem ez a kémlelődés. Mert nem akartam elválni Fjalartól.

De hát
ezen nem lehetett segíteni.

Elég sok időbe telt, amíg felértünk a fennsíkra, és én annyira kimerült

voltam

addigra, hogy rögtön ledőltem, és elnyúltam a réten. Jonatán is így tett,

és ott

feküdtünk a Katlahegy tetején, fölöttünk a magas ég és alattunk a

Katlabariang.

Furcsa volt belegondolni, hogy épp alattunk, a hegy belsejében van egy

félelmetes barlang, teli folyosókkal és termekkel, ahol már olyan sok

ember

szenvedett és pusztult el. Itt kint pedig pillangók szálltak a napsütésben,

felettünk kék volt az ég, itt-ott egy kis fehér felhő lebegett, és körülöttünk

mindenütt fű és virágok. Azért mégis csodálatos, hogy a Katlabariang

tetején fű

és virág nő!

Eszembe ötlött, hogy ha már olyan sokan meghaltak a Katlabarlangban,

akkor talán

Orvar is halott, és megkérdeztem Jonatánt, ő is így gondolja-e. De nem

válaszolt. Csak hevert, felbámult az égre, észrevettem, hogy valamin

gondolkozik. Végül megszólalt:

- Ha igaz, hogy Katla ősi álmát aludta a barlangban, akkor hogy jött ki,
amikor

felébredt? A rézkapu már akkor is megvolt. Tengil már kezdettől fogva

börtönnek

használta a Katlabarlangot.

- Miközben Katla ott bent aludt?

- Igen, miközben Katla ott bent aludt - mondta Jonatán. - Csak persze
senki sem
tudott róla.

Megborzongtam. Elképzelni sem tudtam ennél rosszabbat. Hogy valaki

fogolyként ül

a Katlabarlangban, és egyszer csak előmászik valahonnan egy sárkány.

Jonatánnak más gondolatok jártak a fejében.

- Más úton kellett kijönnie - mondta. - És ezt az utat meg kell találnom,
még ha

egy álló esztendeig keresem is.

Nem pihenhettünk sokáig, Jonatánnak nem volt nyugta. Közeledtünk a

Katlabarlanghoz, rövid út vezetett oda a hegyen át. Már láttuk is a

mélyben a

folyót, a túloldalon pedig Nangiját. Mennyire vágytam oda!

- Nézd, Jonatán, látom a fűzfát, aminél fürödtünk. Ott, a folyó túloldalán!

Olyan volt, mint egy üdvözlet odaátról, zöld kis üdvözlet egy derűsebb
partról.

Jonatán intett, hogy maradjak csendben. Félt, hogy valaki meghallhat

minket.

Most már nagyon közel voltunk. A Katlahegy hirtelen véget ért, a

hegyoldal

meredeken szakadt le, alattunk pedig - magyarázta Jonatán - a

hegyoldalban ott

van a Katlabarlangba vezető rézkapu, csak innen a magasból nem

látszik.

Az őrködő katonákat azonban láttuk. Három Tengil-harcost. Nekem már

attól is

vadul dobogni kezdett a szívem, hogy megpillantottam a sisakjukat.

Hason csúsztunk a meredély széléhez, hogy lenézhessünk rájuk. És ha

felnéztek
volna, észrevesznek minket. De találni sem lehetett volna mihasznább
őröket. Se

jobbra, se balra nem néztek. Csak ültek, kockáztak, és semmi mással

nem

törődtek. Hiszen egyetlen ellenség sem hatolhat át a rézkapun, akkor

meg minek

őrködjenek.

Hát akkor láttuk, hogy kitárul a kapu, és valaki kijön a barlangból - még
egy

Tengil-harcos. Egy üres tálat hozott magával, de elhajította. A kapu

becsukódott

mögötte, és hallottuk, ahogy bezárja.

- Na, most utoljára kapott a disznó moslékot - mondta. A többiek

nevettek, és

egyikük megszólalt:

- Tudja-e, hogy milyen fontos nap ez? Élete utolsó napja! Gondolom,
elmondtad

neki, hogy Katla várja, mihelyt leszállt a sötétség.

- Tudjátok-e, mit válaszolt? "No, végre!" - ezt mondta. Aztán megkért,

adjuk át

üdvözletét a Vadrózsavölgynek. Hogyan is? "Orvar meghalhat, de a

szabadság

soha!"

- Katlának meg azt mondhatja - mondta a másik -, csókolj meg! Aztán

majd

meghallja a választ.

Ránéztem Jonatánra. Elsápadt.

- Gyere! El kell innen mennünk.

Olyan gyorsan és csendesen kúsztunk el onnan, ahogy csak tudtunk, és
mikor

tudtuk, hogy hallótávolságon kívül vagyunk, futásnak eredtünk. Egész

úton

visszafelé futottunk, és meg sem álltunk, amíg Fjalarhoz meg Grimhez

nem értünk.

Leültünk a lovak mellé, mert nem tudtuk, most mihez is kezdjünk.

Jonatán olyan

szomorú volt, és nem tehettem semmit, hogy megvigasztaljam, csak én

is

búslakodtam. Megértettem, mennyire gyászolja Orvart. Eddig hitt benne,

hogy

segíteni tud neki, de most már nem hitt többé.

- Orvar, barátom, akivel sohasem találkozhattam - mondta -, ma este

meghalsz, és

mi lesz azután Nangija zöld völgyeivel ?

Ettünk egy kis kenyeret, amit Grimmel és Fjalarral is megosztottunk.

Szívesen

ittam volna egypár korty kecsketejet is, hiszen félretettük.

- Még nem, Tücsök - mondta Jonatán. - Ha ma este leszállt a sötétség,

odaadom

neked az utolsó csöppig. De előbb nem.

Hosszú ideig ült ott csendesen, reménytelenül, de végül megszólalt:

- Tudom, olyan mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Mégis meg

kell

próbálnunk.

- Mit kell megpróbálnunk? - kérdeztem.

- Kitalálni, hogy hol bújt ki Katla - felelte. Látszott rajta, hogy maga sem
hisz benne.

- Ha egy évünk lenne rá, akkor talán. De csak egy napunk van.

Épp amikor ezt kimondta, történt valami. A szűk hasadékban, ahol

ültünk, a

legmagasabbra hatoltak a hegyoldalban a bokrok, és ezek közül a

bokrok közül

most hirtelen kiszaladt egy rémült róka. Elfutott mellettünk, és nagy

hirtelen

eltűnt.

- Vajon honnan jöhetett ez a róka? - kérdezte Jonatán. - Meg kell

tudnom.

Eltűnt a bokrok mögött. Én csak ültem és vártam. De olyan sokáig volt

oda, és

annyira nem hallottam a neszét sem, hogy végül nyugtalankodni

kezdtem.

- Jonatán, hol vagy? - kiáltottam.

Azonnal választ kaptam. Nagyon izgatott volt.

- Tudod, honnan jött a róka? A hegy belsejéből. Érted, Tücsök, a

Katlahegy

belsejéből! Itt egy nagy nyílás van!

Talán már a mesék ősidejében eldőlt minden. Talán már akkor

eldöntetett, hogy a

Vadrózsavölgy érdekében Jonatánnak kell Orvart megmentenie. És talán

volt

valamilyen titkos mesebeli lény, aki a lépteinket vezette anélkül, hogy

tudtuk

volna. Hiszen hogy fordulhatott volna másképp elő, hogy épp ott találja
meg
Jonatán a bejáratot a Katlahegy belsejébe, ahova a lovainkat kikötöttük ?
Ez

ugyanolyan csodálatos, mint ahogy én a Vadrózsavölgyben a sok közül

éppen Mátyás

tanyájára kerültem és nem máshová.

Úgy látszik, Jonatán megtalálta a helyet, ahol Katla kijött a

Katlabarlangból,

nem hihettünk mást. A nyílás egyenesen a hegy belsejébe vezetett. Nem

is volt

tág. De elég tág ahhoz, mondta Jonatán, hogy egy kiéhezett nőstény
sárkány

átpréselje magát rajta, mikor több ezer éves álmából felébredvén azt

tapasztalja, hogy a szokott kijáratot egy rézkapu zárja el.

És akkor nekünk is elég tág lesz! Belebámultam a sötét lyukba. Hány

alvó sárkány

lehet még ott ? Amelyik felébred, ha az ember odamegy, és rátapos.

Ezen

töprengtem. Jonatán karját éreztem a vállamon.

- Tücsök - mondta -, nem tudom, mi van odabent a sötétben, de most be

kell ide

mennem.

- Akkor én is megyek - bólintottam, bár a hangom remegett egy kicsit.

Jonatán a mutatóujjával végigsimította az arcomat, ahogy régen is

szokta.

- Biztos vagy benne, hogy nem inkább a lovaknál akarsz várni ?

- Hát nem mondtam, hogy akárhova mégy is, követlek? - kérdeztem.

- De igen, azt mondtad - felelte Jonatán, és úgy látszott, nagyon örül.

- Mert veled akarok lenni, még ha egy földalatti rémvilágba jutunk is.
A Katlabarlang ilyen földalatti világ volt. Bemászni abba a sötét lyukba
olyan

volt, mint bemászni egy sötét, nyomasztó álomba, amiből nem lehet
felébredni,

olyan volt, mint a napfényről az örök éjszakába menni.

Az egész Katlabarlang nem volt más, mint egy régi, elpusztult

sárkánypalota,

gondoltam, ami még mindig teli van az ősidők rémségeivel. Itt talán még
mindig

több ezer sárkánytojás van, és borzalmas sárkányok egész csapatai

mászhatnak

elő, hogy megöljenek mindent, ami útjukba kerül.

Természetes, hogy Tengil úgy vélte, egy ilyen régi sárkánypalota épp
megfelel

börtönnek. Összeborzongtam, ha belegondoltam, mi mindent tett itt benn

az

emberek ellen. Úgy éreztem, a levegő sűrű a régi, megszikkadt

fájdalomtól. És a

borzalmas sötétben különös suttogásokat hallottam körülöttünk. Egészen

a barlang

mélyéről jött a suttogás, és úgy éreztem, hallok minden kínt, sírást és

halált,

amely Tengil rémuralma alatt a barlangban megesett. Meg akartam

kérdezni

Jonatánt, hogy ő is hallja-e a suttogásokat, de inkább hallgattam. Mert ez

biztosan olyasmi volt, amit csak úgy képzeltem.

- No, Tücsök, induljunk erre a sétára, amit biztos sohasem fogsz

elfelejteni -

mondta Jonatán.
És így is volt. Az egész hegyet át kellett szelnünk, hogy eljussunk a
rézkapu

mögötti csarnokba, amely Orvar börtöne volt. Jonatán azt mondta, az

emberek arra

a csarnokra értik, amikor Katlabarlangról beszélnek, mert a

barlangrendszer

többi részéről nem is tudnak. És mi sem tudtuk, hogy valóban oda lehet-
e jutni a

föld alatt. De hogy az út hosszú lesz, azt sejtettük. Hiszen előbb

ugyanezt a

távolságot tettük meg felfelé a hegytetőn. És hétszer rosszabb lesz

ebben a

sötét földalatti labirintusban megtalálni az utat, mikor nem világít más,

csak a

fáklyáink.

Igen, szörnyű volt látni, hogy táncol a fáklyák fénye a barlangfolyosó

falán. A

minket körülvevő nagy sötétségnek csak egy egészen kicsi részét

világították be

a fáklyák, és ezért ami kívül esett a fénykörön, még sokkal

veszedelmesebbnek

tűnt. Ki tudja, gondoltam, talán az egész teli van sárkányokkal meg

óriáskígyókkal meg szörnyekkel, amelyek ránk lesnek sötét üregeikből.

Attól is

rettenetesen féltem, hogy eltévedünk a kanyargós folyosókon, de

Jonatán a

fáklyával fekete jeleket húzott a barlang falára, amerre csak mentünk,

hogy majd

kifelé is megtaláljuk az utat.

Sétát mondott Jonatán, de nemigen sétáltunk. Csúsztunk, másztunk,
kapaszkodtunk,

úsztunk, ugrottunk, törődtünk és küszködtünk, úgy ám. Micsoda séta! És

micsoda

barlangok! Néha olyan hatalmas termekbe jutottunk, hogy azt sem láttuk,
hol

végződnek, csak a visszhang mutatta, milyen hatalmas üregek. Néha

olyan helyre

kerültünk, hogy nem is járhattunk, hanem hason kellett csúsznunk, mint

valami

sárkánynak, néha földalatti folyók zárták el az utat, amelyeken át kellett

úsznunk. És ami mindennél rosszabb volt, néha tátongó mélységek

nyíltak a lábunk

előtt. Majdnem lezuhantam egy ilyen szakadékba. Akkor épp én vittem a

fáklyát,

és megbotlottam. Jonatán akkor ragadott meg, amikor már-már leestem

volna a

mélységbe. És akkor elejtettem a fáklyát. Láttuk, hogyan zuhan lefelé,

mint

valami lángcsóva, egyre mélyebbre, mélyebbre és mélyebbre, míg végül

eltűnik.

Sötétben maradtunk. A világ legfélelmetesebb és leggonoszabb

sötétségében.

Moccanni sem mertem, se beszélni, se gondolkozni, megpróbáltam

elfelejteni, hogy

vagyok, és hogy ott állok a fekete sötétségben egy szakadék

legeslegszélén. De

magam mellett meghallottam Jonatán hangját. Nagy nehezen

meggyújtotta a másik
fáklyát, amit magunkkal hoztunk. Közben állandóan beszélt hozzám,
nagyon, nagyon

nyugodtan beszélt. Gondolom, azért, hogy bele ne pusztuljak a

félelembe.

Így hát továbbvánszorogtam. Nem tudom, milyen sokáig. A Katlabarlang

mélységében

semmit sem tudtunk az időről. Úgy éreztük, már egy örökkévalóság óta
bolyongunk,

és lassan félni kezdtem, hogy nem fogunk időben odatalálni. Talán már
este van,

odakint talán már le is szállt a sötétség. És Orvar. . . ő talán már Katlánál

van!

Megkérdeztem Jonatánt, mit gondol.

- Nem tudom - válaszolta -, de ha nem akarsz megbolondulni, akkor ne

gondolj

most erre.

Aztán egy apró, kanyargós folyosóba értünk, aminek sehogy sem akart
vége

szakadni, és ami egyre keskenyebb és keskenyebb lett. Egyre

alacsonyabb és

keskenyebb lett, amíg alig tudtuk előrepréselni magunkat, és végül már

csak szűk

lyuk lett, amelyen csak kúszva lehetett keresztüljutni.

Ott azonban váratlanul nagy csarnokban találtuk magunkat. Nem láttuk,

mekkora

lehet, mert a fáklya fénye nem tudta teljesen bevilágítani. De Jonatán

kipróbálta a visszhangot.
- Hohoho! - kiáltotta, és hallottuk, hogy a visszhang sokszor és sok
oldalról

visszakiált: - Hohoho.

Aztán még valamit hallottunk. Egy másik hangot a sötétből.

- Hohoho - ismételte. - Mit akarsz, aki ilyen különös úton jössz

fáklyafénnyel?

- Orvart keresem - felelte Jonatán.

- Orvar itt van - mondta a hang. - És te ki vagy ?

- Oroszlánszívű Jonatán vagyok. És velem van az öcsém is,

Oroszlánszívű Károly.

Azért jöttünk, hogy megmentsük Orvart.

- Késő - sóhajtott a hang -, már késő, de azért köszönöm! Alighogy

kimondta,

hallottuk, hogy csikorogva megnyílik a rézkapu. Jonatán ledobta a

fáklyát, és

rátaposott, hogy kialudjék. Aztán mozdulatlanul álltunk és vártunk.

A kapun pedig bejött egy Tengil-harcos, lámpással a kezében. Erre

halkan sírni

kezdtem, nem mert féltem, hanem Orvar miatt. Hogy lehet az élet olyan
kegyetlen,

hogy épp most jöjjenek érte!

- Orvar a Vadrózsavölgyből, készülj - szólt a Tengil-harcos. - Nemsokára

Katla

elé vezetnek. A fekete fogdmegek már úton vannak.

A lámpás fényében durva lécekből összerótt faketrecet láttunk, és

megértettük,

hogy Orvart úgy tartják fogva, mint valami állatot.

A Tengil-harcos a ketrec mellé tette a lámpást.

- Lámpás mellett töltheted az utolsó órádat. így döntött a kegyelmes
Tengil.

Hogy szemed újra megszokja a fényt, és lássad Katlát, amikor találkozol

vele.

Ugye, te is így akarod?

Vihogott, aztán újra kiment a kapun. Döngve csukódott be utána.

Mi akkor már Orvar ketrece mellett voltunk, és megláttuk a lámpás

fényében.

Nyomorúságosan festett. Alig tudott mozdulni, de azért odavonszolta

magát a

rácshoz, és a résen kidugta felénk a kezét.

- Oroszlánszívű Jonatán - mondta -, sokat hallottam rólad otthon, a

Vadrózsavölgyben. Most hát idejöttél!

- Igen, idejöttem - bólintott Jonatán, és akkor meghallottam, hogy ő is sír

egy

kicsit Orvar nyomorúságán. De aztán előkapta az övéből a kését, és

nekiesett a

ketrecnek.

- Gyerünk, Tücsök - biztatott. - Segíts te is! - Én is vagdosni kezdtem a

késemmel. De hát mihez kezdhettünk egy pár késsel? Baltára és

fűrészre lett

volna szükségünk.

Azért csak igyekeztünk a késsel, végül mindkettőnk keze vérzett.

Faragtunk és

sírtunk, tudtuk, hogy túl későn érkeztünk. Orvar is tudta, de talán hinni
akart

benne, hogy nincs így, mert izgatottan zihált a ketrecben, és azt

mormogta:
- Siessetek! Siessetek!

Siettünk is, csak úgy csurgott a vérünk. Vadul faragtunk, és minden

pillanatban

vártuk, hogy kinyílik a kapu, belépnek a fekete fogdmegek, és vége lesz

Orvarnak

meg nekünk és a Vadrózsavölgynek is.

Nemcsak egyet visznek el, gondoltam, Katla háromszoros vacsorát kap

ma!

Ereztem, hogy már nem bírom sokáig, a kezem úgy remegett, hogy alig
tudtam

tartani a kést. Jonatán meg őrjöngve kiabált, dühöngött a lécekre, amik

csak nem

akartak engedni, akárhogy faragtuk is őket. Rugdosta őket, kiabált, aztán

újra

beléjük rúgott, faragott, és újra rúgott, mígnem sikerült. Eltört egy léc,
aztán

még egy, és ennyi elég volt.

- No most, Orvar, gyerünk! - mondta Jonatán. De csak zihálás volt a

válasz. Erre

bemászott a ketrecbe, és kirángatta Orvart, aki se lábra állni, se menni

nem

tudott. Én is alig tudtam ebben a helyzetben, de azért előretámolyogtam,

és

tartottam a lámpást, és Jonatán a lyuk felé vonszolta Orvart, ahol

bejöttünk.

Most már kifáradt, és ő is zihált, igen, mind a hárman úgy ziháltunk, mint
az

űzött vadak, és úgy is éreztük magunkat, legalábbis én.

Akárhogy is, de Jonatánnak sikerült Orvart végigvonszolnia az egész
barlangon,

és bemásznia a lyukba, és valami csodálatos módon Orvart is becibálnia

ide, aki

pedig inkább holt volt, mint eleven. Én is kis híján, és most rám került a
sor,

hogy bebújjak a lyukba. De nekem nem volt annyi időm. Mert

meghallottuk, hogy

megcsikordul a kapu, és úgy éreztem, hogy minden csepp vérem

kiszalad belőlem.

Moccanni sem tudtam.

- Gyorsan, gyorsan, a lámpást - lihegte Jonatán, és bár a kezem

remegett,

odanyújtottam neki. A lámpást el kellett rejteni, a legkisebb fénysugár is

elég

lett volna, hogy eláruljon.

A fekete fogdmegek már benn is voltak a barlangban. És Tengil-harcosok

is,

lámpásokkal! Olyan ijesztően világos lett! De ami sarkunkban sötét volt.

Jonatán

kihajolt, a karjába vett, és behúzott a lyukba. Be a sötét folyosóba. Ott

feküdtünk zihálva mindhárman, és meghallottuk a kiáltást:

- Megszökött! Megszökött!

14.

Aznap éjjel kivittük Orvart a földalatti úton. Jonatán vitte. A poklokon

vonszolta át Orvart, másképp nem lehet nevezni. Én csak magamat

tudtam

előrevonszolni, és azt is alig.

- Megszökött! Megszökött! - kiabáltak, és amikor elhallgattak, vártuk az

üldözőket. De nem jöttek. Még egy Tengil-harcosnak is rá kellett jönnie,

hogy a

Katlabarlangból titkos úton is ki lehet jutni, és mi arra tűntünk el. És azt a

rejtekutat nem lehet olyan nehéz megtalálni. De hát gyávák voltak a

Tengil-harcosok, csak akkor mertek nekimenni az ellenségnek, ha

csapatostul

támadhattak, de egyikük sem mert elsőként bemászni egy szűk

folyosóba, ahol

olyan ellenség várakozik, akiről semmit sem tud. Nem, egészen biztosan
gyávák

voltak, különben hogy is hagyhattak volna bennünket ilyen könnyen futni!

Eddig

még senkinek sem sikerült megszöknie a Katlabarlangból, és épp azon

gondolkoztam, hogyan fogják Orvar eltűnését Tengilnek megmagyarázni.

De ez már

az ő bajuk, mondta Jonatán, nekünk meg elég a magunké is.

Csak akkor mertünk megállni és mélyen lélegezni, amikor már átjutottunk

a

hosszú, szűk folyosón. Orvar miatt volt erre szükség. Jonatán

megsavanyodott

kecsketejet és száraz kenyeret adott neki, Orvar mégis azt mondta:

- Sosem ettem ennél finomabbat.

Jonatán sokáig, alaposan masszírozta a lábát, hogy visszatérjen belé az

élet, és

Orvar valóban magához tért. De menni nem tudott, csak mászni.

Megtudta, milyen út áll előttünk, és Jonatán azt is megkérdezte tőle, meg

akarja-e még aznap éjjel kísérelni a továbbjutást.

- Igen, igen, igen - bólogatott Orvar -, ha másképp nem lehet, térden
csúszva is

haza akarok térni a Vadrózsavölgybe. Nem akarok csendesen feküdni,

amíg Tengil

vérebei elkezdenek utánunk szimatolni a barlangfolyosókon.

Hamar kiderült, kicsoda Orvar. Nem megtört fogoly, hanem népvezér és

szabadságharcos. Amikor megláttam a vadrózsavölgyi Orvar izzó

szemét a lámpás

fényében, megértettem, hogy hogyan félhet tőle Tengil. Akármilyen

gyönge volt

is, valamiféle tűz égett benne, és csak ennek a tűznek köszönhette, hogy
túlélte

ezt a pokoli éjszakát. Mert hiszen ez volt a világ legszörnyűbb éjszakája.

Hosszú, mint az örökkévalóság, és rémekkel teli. De ha az ember

nagyon fáradt,

akkor már semmivel sem törődik. Azzal sem, hogy jönnek-e a vérebek.
Igen,

hallottam a kutyákat vonítva és ugatva közeledni, de nem voltam képes

felni. És

hamar elhallgattak. Még a vérebek se merészkedtek be könnyen azokba

a

mélységekbe, amerre mi kúsztunk.

Hosszú, hosszú ideig kúsztunk, és amikor végre kijutottunk a napvilágra

Grimhez

és Fjalarhoz, összekarmolva, véresen, szinte holtan a fáradtságtól,

addigra

véget ért az éjszaka. Hajnalodott. Orvar kinyújtotta a karját, mintha át

akarná

ölelni az eget és a földet és mindent, amit csak lát, de a karja lehullott, és

hirtelen elaludt. Mind a hárman lerogytunk, és magunkhoz se tértünk,
csak mikor

ismét alkonyodott. Akkor fölébredtem. Fjalar bökdösött az orrával.

Biztosan azt

gondolta, hogy eleget aludtam.

Jonatán is ébren volt.

- Ki kell jutnunk Karmanjakából, mielőtt besötétedik - mondta. - Különben

nem

találjuk meg az utat.

Felébresztette Orvart. Orvar felült, körülnézett, és amikor megértette,

hogy már

nem a Katlabarlang foglya, könnyek szöktek a szemébe.

- Szabad vagyok - mormolta -, szabad! Megragadta Jonatán kezét, és

sokáig

szorította.

- Visszaadtad az életemet és a szabadságomat - mondta, és nekem is

megköszönte,

pedig én igazán nem csináltam semmit, inkább csak útban voltam. Orvar
úgy érezte

most magát, mint én, amikor megszabadultam minden bajomtól, és

megérkeztem a

Cseresznyevölgybe, és nagyon-nagyon kívántam, hogy eljuthasson ő is

a saját

völgyébe, élve és szabadon. De még nem voltunk ott. Még Karmanjaka

hegyei között

voltunk, ahol csak úgy hemzsegtek Tengil katonái, akik őt keresték. Még
az a

szerencse, hogy nem akadtak ránk a szorosban, amíg aludtunk.

Ott ültünk hát a szorosban, és megettük az utolsó darab kenyerünket. És
Orvar

időnként megszólalt:

- Elek! Szabad vagyok és élek!

Mert egyedül ő élt már csak a Katlabarlang foglyai közül. A többieket

mind

feláldozták Katlának.

- Tengilen nem múlik - mondta Orvar. - Higgyétek el nekem, nem sokáig

marad

üresen a Katlabarlang.

Újra könnyes lett a szeme.

- Vadrózsavölgyem - suttogta -, vajon meddig fogsz még Tengil alatt

nyögni?

Tudni akart mindenről, ami fogsága idején Nangija völgyeiben történt.

Zsófiáról,

Mátyásról meg mindenről, amit Jonatán tett. Jonatán pedig mesélt.

Jossiról is.

Akkor azt hittem, Orvar a szemünk előtt fog meghalni. Amikor megtudta,
Jossi az

oka, hogy olyan sokáig szenvedett a Katlabarlangban. Eltartott egy ideig,

amíg

magához tért, és újra meg tudott szólalni. Ekkor ezt mondta:

- Az életem nem jelent semmit. De azt, amit Jossi elkövetett a

Vadrózsavölgy

ellen, soha, soha nem lehet megbocsátani.

- Akár megbocsátunk neki, akár nem, Jossi már megkapta a büntetését -
mondta

Jonatán. - Soha többé nem fogod látni!

Aztán Orvar szinte őrjöngeni kezdett. Azonnal indulni akart, mintha már
aznap

este bele akart volna kezdeni a szabadságharcba, és átkozódott, hogy a

lába alig

akarja megtartani. Először csak kísérletezett, de aztán addig-addig

próbálkozott, amíg végül sikerült lábra állnia. Büszke volt rá, pedig
ugyancsak

szánalmas látvány volt, ahogy ott támolygott, mintha rögtön elvágódnék.

Nevetnem

kellett, ahogy ránéztem.

- Orvar - mondta Jonatán -, messziről meglátszik rajtad, hogy a

Katlabarlangból

szöktél.

Így is volt. Mindhárman mocskosak és véresek voltunk, de Orvar festett a

legrosszabbul. A ruhája foszlányokban lógott, és az arca alig látszott ki

bozontos szakállából, hajából. Csak a szeme villogott. Különös, égő

szeme.

A hasadékunk mellett patak folyt, és abban lemostunk magunkról minden

piszkot és

vért. Újra és újra a hideg vízbe merítettem az arcomat. Pompás volt. Úgy

éreztem, az egész szörnyű Katlabarlangot leöblítem magamról.

Orvar kölcsönkérte a késemet, és alaposan megnyírta a haját és a

szakállát,

úgyhogy most már kevésbé hasonlított egy szökött fogolyhoz. Jonatán

pedig
kivette a tarisznyájából a Tengil-sisakot és köpenyt, amelyek
segítségével

kijutott a Vadrózsavölgyből.

- Orvar, nézz csak ide - mondta -, talán elhiszik, hogy Tengil-harcos vagy,
aki

két foglyával igyekszik valahová.

Orvar pedig felvette a sisakot és a köpenyt, de nem tetszett neki a dolog.

- Először és utoljára látsz ilyen öltözékben - mondta -, csak úgy árad

belőlük

az elnyomás és kegyetlenség.

- Nyugodtan áradhat belőlük akármi - felelte Jonatán -, ha egyszer

hozzásegíthetnek, hogy hazajuss a Vadrózsavölgybe.

Itt volt az ideje, hogy induljunk. Néhány óra múlva lemegy a nap, és ha a
hegyek

között besötétedik, senki sem képes a veszedelmes ösvényeken átkelni.

Jonatán nagyon komolynak látszott. Tudta, mi vár ránk, és azt mondta

Orvarnak:

- Azt hiszem, az elkövetkező két óra szabja meg a Vadrózsavölgy sorsát.

Meg

tudsz annyi ideig maradni a lovon?

- Igen, igen, igen - válaszolt Orvar. - Ha akarod, akár tíz óra hosszat is.

Neki kellett Fjalaron lovagolnia. Jonatán felsegítette a ló hátára. És máris

egészen más Orvar lett. Szinte belenőtt a nyeregbe, és megerősödött,

igen, Orvar

pontosan ugyanolyan bátor és erős lett, mint Jonatán. Csak én nem

voltam

egyáltalán bátor. Amikor mi is nyeregbe szálltunk, és átöleltem Jonatán

derekát,
arcomat meg a hátának szorítottam, akkor úgy éreztem, átárad belém az
ereje, és

már nem féltem annyira. De folyton arra kellett gondolnom, milyen

csodálatos is

volna, ha nem kellene mindig ilyen bátornak és erősnek lennünk. Ha újra

úgy

lehetnénk együtt, mint az első napokban a Cseresznyevölgyben. Ó,

milyen régen is

volt az! Legalábbis úgy éreztem.

Aztán útnak indultunk. A lemenő nap felé mentünk, arra volt a híd. De
Karmanjaka

hegyein sok nehéz ösvény volt. Jonatán nélkül senki sem lelhette volna
meg az

utat abban az összevisszaságban. Ő azonban csodálatos módon

eligazodott, s ez

volt a szerencsénk.

Meregettem a szemem, nem látok-e valahol Tengil-harcosokat. De csak

Orvart

láttam, aki mögöttünk lovagolt szörnyű sisakjában és fekete köpenyében.

Valahányszor hátranéztem és megpillantottam, belém mart a félelem,

annyira

megtanultam, hogy félnem kell ettől a sisaktól és mindenkitől, aki viseli.

Mentünk, mentünk, és semmi sem történt. Minden nyugodt, békés és

szép volt

körülöttünk. Csendes hegyi estének lehetne nevezni, gondoltam. Ha így

volna.

Mert akármi kibukkanhatott ebből a nyugodt csendből. Jonatán is

nyugtalan volt,

és minden pillanatban éberen tekintett szét.

- Csak jussunk át a hídon - mondta -, akkor már túl leszünk a nehezén.

- Milyen gyorsan érhetünk oda? - kérdeztem.

- Ha minden jól megy, félóra alatt - válaszolt.

De épp ebben a pillanatban láttuk meg őket! Egy csapat Tengil-harcost,

hat

lándzsást fekete lovakon. Amikor az ösvény egy hegyoldal mögé

kanyarodott, akkor

tűntek föl, és pont felénk jöttek.

- Most életről-halálról van szó - mondta Jonatán. - Ide, Orvar!

Orvar sietősen elénk lovagolt, Jonatán meg odavetette neki a

kantárszárát, hogy

kicsit jobban hasonlítsunk foglyokhoz.

Még nem vettek minket észre. De a meneküléshez már késő volt. És

sehová sem

lehetett volna menekülni. Csak azt tehettük, hogy egyenesen

továbblovagolunk, és

reménykedünk, hogy Orvar sisakja és köpenye megtéveszti őket.

- Élve semmiképp nem adom meg magam - mondta Orvar. - Azt akarom,
hogy tudd,

Oroszlánszívű!

Olyan nyugodtan lovagoltunk ellenségeink elé, amennyire csak tudtunk.

Egyre

közelebb és közelebb jutottunk. Borsózott a hátam, és arra gondoltam,

hogy ha

most elfognak, akkor akár a Katlabarlangban is maradhattunk volna,

megtakarítva

egy kínos éjszakát, amelynek nem volt semmi haszna.

Aztán összetalálkoztunk. Visszafogták a lovaikat, hogy a keskeny
ösvényen

elhaladhassunk egymás mellett. Aki pedig legelöl lovagolt, régi ismerős

volt.

Senki más, mint Perk.

De Perk nem nézett ránk. Csak Orvarra nézett. És épp amikor elhaladtak
egymás

mellett, megkérdezte:

- Mit hallottál, megtalálták már?

- Nem hallottam semmit - válaszolt Orvar.

- Hová tartasz ? - kérdezte Perk.

- Van egypár foglyom - morogta Orvar, és Perk ennél többre nem volt
kíváncsi.

Aztán továbblovagoltunk, amilyen gyorsan csak mertünk.

- Tücsök, óvatosan fordulj hátra, és nézd meg, mit csinálnak - súgta

Jonatán, és

én engedelmeskedtem.

- Továbbmennek - feleltem.

- Hála istennek.

De túl korán örült. Mert hirtelen megláttam, hogy megállnak, és

mindannyian

hosszan néznek utánunk.

- Most elkezdtek töprengeni - aggodalmaskodott Jonatán. És valóban ez

történt.

- Állj csak meg! - kiabált Perk. - Hallod, jobban meg akarlak nézni téged
meg a

foglyaidat!
Orvar összeharapta a fogát.

- Előre, Jonatán! - kiáltotta. - Különben halál fiai vagyunk. Vágtázni

kezdtünk.

Akkor megfordult Perk is meg a csapata is, és utánunk eredtek, hogy

csak úgy

röpült a lovak sörénye.

- No, Grim, most mutasd meg, mit tudsz! - kiáltott Jonatán.

És te is, Fjalarom - gondoltam, és azt kívántam, bárcsak én ülhetnék a

hátán.

Nincs jobb vágtázó, mint Grim és Fjalar, szinte repültek az ösvényen, ők

is

tudták, hogy élet-halálról van szó. Az üldözők mögöttünk voltak. Hallottuk

a

lovaik dobogását, hol távolabbról, hol közelebbről, de folyamatosan.

Nem

maradtak le, mert Perk most már tudta, kit üldöz, és ilyen zsákmányt
egyetlen

Tengil-harcos sem engedhet futni, ez olyasmi volt, amivel érdemes

felmenni

Tengil várába.

A sarkunkban voltak, amikor átvágtattunk a hídon, és néhány lándzsa is

utánunk

repült. De nem találtak.

Most már átjutottunk a nangijai oldalra, és Jonatán azt mondta, hogy

akkor túl

leszünk a nehezén. De én nem ezt tapasztaltam, épp ellenkezőleg. A

folyó

túlpartján is folytatódott a hajsza. Fönt a magas parton kanyargott az

ösvény,
ami a Vadrózsavölgybe vezet, és azon rohantunk előre. Erre haladtunk
egy másik

nyári estén, volt az már tán ezer éve is, hogy erre léptettünk az
alkonyatban

Jonatán meg én, útban első közös tábortüzünk felé. Akkor olyan volt,
mint egy

folyóparti sétalovaglás, most bezzeg a lovak majd orra buktak.

Orvar hajtott a legvadabbul. Mert most hazafelé ment a

Vadrózsavölgybe. Jonatán

nem tudta követni. És Perk egyre közeledett, nem értettem, miért, amíg
rá nem

jöttem, hogy tulajdonképpen én vagyok az oka. Jonatánnál nincsen

gyorsabb lovas,

senki sem érhette volna utol, ha egyedül ül a nyeregben. De most rám is

vigyáznia kellett, és ez hátráltatta.

Jonatán azt mondta, ez az út dönti el a Vadrózsavölgy sorsát. És

akármilyen

szörnyű is, én döntöttem el, hogy az útnak mi legyen a vége! Egyre

inkább

éreztem, hogy rossz vége lesz. Valahányszor hátranéztem, mindig egy

kicsit

közelebb láttam azokat a fekete sisakokat. Néha eltűntek egy domb vagy
fa

mögött, de aztán kérlelhetetlenül feltűntek újra, mindig közelebb és

közelebb.

Jonatán már pontosan olyan jól tudta, mint én, hogy nem menekülhetünk
meg.

Mindketten nem. És arra volt szükség, hogy Jonatán megmeneküljön.

Nem
engedhettem, hogy miattam elfogják. Ezért azt mondtam:

- Jonatán, most tedd, amit mondok! Dobj le egy tuskó mögé, mikor nem
látják! És

eredj Orvar után!

Először meghökkent, észrevettem. De nem annyira, mint én magam.

- Meg mered tenni? - kérdezte.

- Nem, de éppen azért akarom - válaszoltam.

- Bátor kis Tücsköm - szólt Jonatán. - Visszajövök érted. Amint Orván

biztonságba helyeztem Mátyásnál, visszajövök.

- Megígéred? - kérdeztem.

- Meg! Hát hova gondolsz!

Eddigre eljutottunk a fűzfáig, ahol fürödtünk, és azt mondtam:

- A fán búvok el. Oda gyere értem!

Többet nem mondhattam, mert most rejtve voltunk egy domb mögött, és
Jonatán

visszafogta a lovát, hogy leugorhassak. Aztán újra elindult. Én gyorsan

begurultam egy mélyedésbe. Ott hevertem, és hallottam az üldözőket

eldübörögni.

Egy villanásnyi időre láttam Perk buta arcát. A fogát csattogtatta, mintha

harapni akarna. És ennek az életét mentette meg Jonatán!

De Jonatán eddigre utolérte Orvart, láttam őket együtt eltűnni, és nagyon

elégedett voltam. Vágtass csak, Perk barátom, ha azt hiszed, hogy ez

segít,

gondoltam. Orvart és Jonatánt sose látod többé!

Fekve maradtam, amíg Perk és az emberei is el nem tűntek. Aztán

lemásztam a
folyóhoz, az én fámhoz. Szép volt felmászni a zöld lombkoronába és
leülni egy

ághajlatba. Mert most már fáradt voltam.

A partnál egy kis evezős csónak neki-nekicsapódott a fának. Valahol a

folyón

feljebb szabadulhatott el, mert nem volt kikötve. Akárki veszítette el, most

szomorú lehet, gondoltam, igen, csak üldögéltem ott, mindenfélére

gondoltam és

körbenéztem. Nézegettem a zúgó vizet és Perk szikláját. És láttam a

folyam

túloldalán a Katlahegyet, és azon tűnődtem, hogy lehet, hogy valaki

képes

bezárni más embereket szörnyű barlangjaiba. Orvarra és Jonatánra is

gondoltam,

és szinte már fájt, annyira kívántam, hogy sikerrel eljussanak a földalatti

folyosónkig, még mielőtt Perk odaér. És azon töprengtem, mit szól majd
Mátyás,

ha Orvart ott találja a rejtekben, hogy fog örülni. Ez mind-mind

megfordult a

fejemben.

De alkonyodni kezdett, és csak most jutott eszembe, hogy talán egész

éjszaka itt

kell maradnom. Hiszen Jonatán nemigen jöhet vissza, amíg be nem

sötétedik.

Kicsit ijesztő volt, a félelem a sötétséggel együtt kúszott felém, és

magányosnak éreztem magam.

Aztán a folyóparton hirtelen egy asszonyt láttam lovagolni. Nem volt

más, mint
Zsófia! Valóban Zsófia volt, és még sohasem örültem meg neki annyira,
mint most.

- Zsófia! - kiabáltam. - Zsófia! Itt vagyok! Lemásztam a fáról, és a

karommal

integettem. De eltartott

egy ideig, amíg megértette, hogy valóban én vagyok.

- No, de Károly - kiáltotta -, hogy kerülsz te ide ? És hol van Jonatán?

Várj

csak, lemegyünk hozzád, úgyis meg akarjuk itatni a lovainkat.

És akkor megpillantottam mögötte két férfit, szintén lovon. Először az

egyiket

ismertem meg. Hubert volt. A másik árnyékban maradt, de aztán előrejött

egy

kicsit. És megláttam. Jossi volt.

De hát nem lehetett Jossi! - eszembe jutott, hogy talán megbolondultam,

és

kísérteteket látok, hiszen Zsófia nem jöhet Jossival ide! Hol csúszott hiba
a

számításba ? Zsófia megbolondult, vagy csak álmodtam volna, hogy

Jossi áruló?

Nem, nem, nem álmodtam, igenis áruló! És nem látok rémeket, itt jön, és
most mi

legyen? Segítség, mit csináljak!

Jossi az alkonyatban lelovagolt a folyóhoz, és már messziről kiabált:

- Nicsak, a kis Oroszlánszívű Károly, hogy veled itt találkozom újra!

Mind a hárman odajöttek. Én meg mozdulatlanul vártam a vízparton, és

csak

egyetlen gondolat járt a fejemben: mit tegyek!

Leugrottak a lovaikról, Zsófia odaszaladt hozzám, és átölelt. Úgy örült,
hogy

csak úgy csillogott a szeme.

- Hát megint farkasra vadászol? - kérdezte Hubert, és nevetett.

De én szótlanul álltam, és csak bámultam őket.

- Merre mentek ? - nyögtem ki végre.

- Jossi megmutatja, hol lehet legkönnyebben áttörni a falon - mondta

Zsófia. -

Mire eljön a csata napja, tudnunk kell.

- Igen, tudnunk kell - tette hozzá Jossi. - Kész tervünk legyen, amikor

támadunk.

Felforrt bennem az epe. Neked biztosan kész a terved, gondoltam.

Hiszen tudtam,

miért jött. Egyszerre akarja Hubertet is meg Zsófiát is csapdába csalni.

Ha

senki nem akadályozza meg, romlásba dönti őket. De valakinek meg kell

akadályoznia, gondoltam. És azután megértettem: én vagyok, akinek ezt

meg kell

tennie. És nem lehet halogatni. Most kell megtennem. Akármennyire

nincs is

ínyemre, most kell megtennem. De hogyan kezdjek neki?

- Zsófia, hogy van Bianca? - kérdeztem végül. Zsófia szomorúnak

látszott.

- Bianca soha nem tért vissza a Vadrózsavölgyből - mondta. - De tudsz-e

valamit

Jonatánról?

Nem akart Biancáról beszélni. De én megtudtam, amit akartam.

Biancának vége.
Ezért jöhetett Zsófia Jossival ide. Sohasem kapta meg az üzenetünket.

Jossi is hallani akarta, tudok-e valamit Jonatánról.

- Biztosan nem fogták el - heherészett.

- Nem, nem fogták el - mondtam egyenesen Jossi szemébe nézve. - Épp

most

mentette ki Orvart a Katlabarlangból.

Erre elsápadt Jossi pirospozsgás arca, ő maga meg elhallgatott. De

Zsófia és

Hubert ujjongtak, de még hogy ujjongtak. Zsófia újra átölelt, és Hubert

azt

mondta:

- Hát ennél jobb hírt igazán nem mondhattál volna! Mindent tudni
akartak, hogy

történt. Nem úgy Jossi. Neki hirtelen sürgős lett az indulás.

- Majd később meghallgatjuk - mondta. - Oda kell érnünk, mielőtt

besötétedik.

Igen, gondoltam, mert Tengil katonái már nyilván lesben állnak és

várnak.

- Gyere, Károly - mondta Zsófia -, majd ketten ülünk a lovamon, te meg

én.

- Nem - feleltem -, ne menj sehova ezzel az árulóval. Jossira mutattam.

És azt

hittem, menten megöl. Nagy mancsával megragadott, és azt sziszegte:

- Mit mondasz?! Még egy szó, és kitekerem a nyakad! Zsófia rákiáltott,

hogy

eresszen el. De ő is dühös volt rám.

- Károly, gonosz dolog árulónak nevezni valakit, aki nem az. Talán túl
kicsi
vagy, hogy megértsed, mit mondtál.

Hubert kuncogott.

- Én meg azt hittem, én vagyok az áruló. Én, aki túl sokat tudok, és
szeretem a

fehér lovakat, vagy miket is irkáltál otthon a konyha falára?

- Igen, Károly, csak úgy dobálódzol a vádjaiddal - mondta Zsófia

szigorúan. -

Ezt egyszer s mindenkorra abba kell hagynod.

- Elnézést kérek tőled, Hubert - mondtam.

- Jossitól is - mondta Zsófia.

- Nem kérek elnézést egy árulótól azért, mert árulónak nevezem -

válaszoltam.

De akármit tehettem, nem hittek nekem. Szörnyű volt elgondolni, mi lesz!

Jossival akarnak menni! Maguk mennek a szerencsétlenség elé,

bármennyire

próbálom is visszatartani őket.

- Csapdába csal benneteket! - kiáltottam. - Tudom! Tudom!

Kérdezősködjetek csak

tőle Vedurról és Kadurról, akikkel fenn a hegyen szokott találkozni! És

kérdezzétek csak meg, hogyan árulta el Orvart!

Jossi újra nekem akart esni, de uralkodott magán.

- Indulunk végre? - kérdezte. - Vagy kockára teszünk mindent a fiú

hazugságai

miatt?

Gyűlölködő pillantást vetett rám.

- És én még szerettelek valaha.

- Valaha én is szerettelek téged - válaszoltam.

Láttam, hogy hiába dühöng, nagyon fél. Most már nagyon sietett. Tőrbe
kellett

csalnia Zsófiát, mielőtt az asszony rájön az igazságra. Különben a saját

élete

kerül veszélybe.

Milyen könnyebbség lehetett a számára, hogy Zsófia nem akarta elhinni

az

igazságot. Bízott Jossiban, mindig is bízott benne. Én meg először az

egyiket,

aztán a másikat vádolom, hát hogy higgyen akkor nekem?

- Gyere, Károly - mondta -, ezt majd később tisztázom veled.

- Nem lesz "később", ha Jossival mégy! - mondtam.

Most már sírtam. Nangijának szüksége van Zsófiára, én meg itt állok, és
nem

vagyok képes megmenteni. Mert nem akarja. hogy megmentsem.

- Gyerünk, Károly - szólt rám most újra határozottan. Ebben a pillanatban

eszembe jutott valami.

- Jossi - kiáltottam -, nyisd szét az inged, és mutasd meg, mi van a

melleden!

Jossinak krétafehér lett az arca, ezt még Zsófiának és Hubertnek is

észre

kellett vennie, és úgy tette a mellére a kezét, mintha el akarna valamit

rejteni.

Egy darabig csend volt. De aztán Hubert érdes hangon azt mondta:

- Jossi, tedd, amit a fiú mond!

Zsófia csendben állt, és sokáig nézte Jossit. De az elfordította a szemét.

- Siessünk - morogta, és a lovához akart lépni. Zsófia pillantása

megkeményedett.

- Annyira azért nem! - szólt. - A vezetőd vagyok! Jossi, mutasd meg a

melledet!

Szörnyű volt Jossit látni. Ott állt és zihált, megbénult a félelemtől, és nem

tudta, meneküljön-e vagy maradjon. Zsófia hozzálépett, de ő a

könyökével

ellökte. Ezt nem kellett volna tennie. Zsófia erősen belekapaszkodott, és

széthúzta az ingét.

Jossi mellén pedig ott volt Katla bélyege. Sárkányfej meg úgy világított,
mint a

vér.

Erre Zsófia még Jossinál is jobban elsápadt.

- Áruló! - kiáltotta. - Átkozott légy, és átkozott minden, amit Nangija

völgyei

ellen cselekedtél!

Erre Jossi magához tért. Káromkodva odarohant a lovához. De Hubert

már ott állt,

és farkasszemet nézett vele. Akkor megfordult, és más úton próbált

menekülni. És

meglátta az evezős csónakot. Egyetlen ugrással benne termett, és mire

Zsófia és

Hubert a vízhez ért, az ár már visszafordíthatatlanulelragadta.

Nevetett, és félelmetes volt a nevetése.

- Meg foglak büntetni, Zsófia! - kiáltotta. - Ha mint helytartó térek vissza a

Cseresznyevölgybe, keményen meg foglak büntetni!

Te szegény féleszű, gondoltam, bizony sosem térsz te vissza a

Cseresznyevölgybe.
A Karma vízesésbe kerülsz, sehova máshová.

Megpróbált evezni, de az őrjöngő hullámok és örvények elragadták és

dobálták. Az

evezőt elejtette. Aztán jött egy tajtékzó hullám, és a vízbe vetette. Erre
sírva

fakadtam, és meg akartam menteni, még ha áruló volt is. De tudtam,

hogy Jossi

számára nincs menekvés. Olyan szörnyű és szomorú érzés volt ott állni
az

alkonyatban és tudni, hogy Jossi egészen egyedül van az örvények

között, és nem

lehet rajta segíteni. Egyszer még láttuk egy hullámból kiemelkedni. Aztán
újra

elsüllyedt. És nem láttuk többé.

Már majdnem teljesen besötétedett, mikor az Ősöreg Folyamok folyama

magával

ragadta Jossit a Karma vízesésbe.

15.

Végül elérkezett a csata napja, amire mindannyian vártak. Aznap vihar

volt a

Vadrózsavölgy felett, a fák csak úgy hajlongtak és recsegtek-ropogtak.

De Orvar

nem erre a viharra gondolt, amikor azt mondta:

- Eljön a szabadság vihara, és elsöpri az elnyomókat, mint ahogy a vihar

is

kidönti a fákat. Egy nap alatt elsöpri majd a rabságunkat, és újra

szabaddá

tesz!
Mindezt Mátyás konyhájában mondta. Az emberek titokban odagyűltek,
hogy hallják

és lássák, igen. Jonatánt meg őt akarták látni.

- Ti ketten, ti vagytok a vigaszunk és a reményünk, mindenünk! -

mondogatták, és

esténként odalopództak Mátyás tanyájára, pedig tudták, milyen

veszedelmes.

- Mert ugyanúgy hallani akarnak a szabadság viharáról, ahogy a

gyerekek is

hallani akarják a meséket - bólogatott Mátyás.

Most már csak a csata napjára gondoltak, és azután vágyakoztak. És ez

nem is

volt olyan meglepő. Tengil Orvar menekülése után kegyetlenebb lett,

mint valaha.

Mindennap új módozatokat talált ki, hogy a Vadrózsavölgyet kínozza és

büntesse.

Ezért jobban gyűlölték, mint valaha, és a völgyben egyre több és több

fegyvert

kovácsoltak.

És a Cseresznyevölgyből is egyre több és több szabadságharcos

érkezett. Zsófia

és Hubert az erdő legmélyén, Elfrida háza mellett ütötték fel a táborukat.

Éjszakánként Zsófia bejött a földalatti folyosón, és Mátyás konyhájában

érlelték

ki a haditerveiket, ő, Jonatán meg Orvar. Én csak feküdtem ott, és

hallgattam

őket, mert most, hogy a rejtekben Orvarnak is helyet kellett adni, a

konyhai

lócán aludtam. És Zsófia valahányszor eljött, azt mondta:

- Itt van az én megmentőm! Ugye, nem felejtettem el köszönetet
mondani neked,

Károly?

Orvar meg mindig azt állította, hogy én vagyok a Vadrózsavölgy

megmentője, de

nekem eszembe jutott Jossi odakint a sötét vízben, és elszomorodtam.

Zsófia kenyeret is juttatott a Vadrózsavölgybe. A hegyen túlról, a

Cseresznyevölgyből küldték, a földalatti folyosón csempészték be,

Mátyás meg

tarisznyával járt körbe, és titokban kiosztotta a tanyákon. Azelőtt nem

tudtam,

hogy az emberek ennyire tudnak örülni egy darabka kenyérnek. De most

láttam,

mert elkísértem Mátyást az útjaira. És láttam, hogy szenved a völgy

népe, és

hallottam, hogy beszélnek a csata napjáról, amit annyira várnak.

Borzongtam ettől a naptól, de végül még én is várni kezdtem. Mert

elviselhetetlen volt tétlenül várakozni. És veszélyes is, ahogy Jonatán

mondta.

- Nem lehet ennyi mindent ennyi ideig titokban tartani - magyarázta

Orvarnak. -

A szabadságról szőtt álmunkat nagyon könnyen eltiporhatják.

Ebben igaza volt. Csak annyi kellett volna, hogy egy Tengil-harcos
felfedezze a

földalatti folyosót, vagy hogy új házkutatásokat tartsanak, és a rejtekben

megtalálják Jonatánt és Orvart. Beleborzongtam, ha csak eszembe

jutott.
De úgy tűnt, hogy a Tengil-harcosok süketek és vakok, különben valamit
csak

észre kellett volna venniük. Ha csak egy kicsit is figyelnek, meghallják,

hogyan

kezd morajlani a szabadság vihara, ami hamarosan megrázza az egész

Vadrózsavölgyet. De hát nem figyeltek.

A csata előestéjén a lócámon feküdtem, és nem tudtam elaludni. Mert

odakinn

morajlott már a vihar, és mert nyugtalan voltam. Eldöntötték, hogy

hajnalban fog

kitörni. Orvar, Jonatán és Mátyás az asztal mellett ültek, és erről

beszéltek,

én meg csak feküdtem és hallgattam őket. Leginkább Orvart lehetett

hallani.

Beszélt és beszélt, a szeme meg égett. Mindenkinél jobban várta a

másnapot.

A beszédjükből megértettem, hogy s mint lesz. Először a nagykapu meg

a folyami

kapu őreit kell leverni, hogy megnyithassák a kapukat Zsófia és Hubert

előtt. Ők

majd bejönnek a csapataikkal, Zsófia a nagykapun, Hubert meg a

folyami kapun.

- És aztán együtt győzünk, vagy együtt halunk - emelte fel kezét Orvar.

Azt mondta, mindennek gyorsan kell végbemennie. A várost meg kell

szabadítani

minden Tengil-harcostól, és a kapukat újra be kell zárni, mielőtt Tengil

odaérhetne Katlával. Mert Katla ellen nincs fegyver. Nem lehet

másképpen

legyőzni, csak kiéheztetéssel.

- Mert nem fogja sem a lándzsa, sem a nyíl, sem a kard - mondta. - És
tüzének

egyetlen lángocskája elég, hogy valakit megöljön vagy örökre

megbénítson.

- De hát mi értelme felszabadítani a Vadrózsavölgyet, ha Tengil közben a

hegyen

őrzi Katlát? - kérdeztem. - Hiszen az ő segítségével ugyanúgy legyőzhet

benneteket, mint először.

- Ne felejtsd el - mondta Orvar -, hogy emelt nekünk falat, ami mögé

behúzódhatunk. És olyan erős kapukat, amelyek a szörnynek is

ellenállnak! Ilyen

kedves volt hozzánk!

És különben sem kell tovább félnem Tengiltől, folytatta. O meg Jonatán

meg

Zsófia és még sokan mások még ugyanaznap este behatolnak Tengil

várába,

lefegyverzik a testőrségét, és végeznek vele, még mielőtt egyáltalán

meghallotta

volna, hogy völgyben kitört a felkelés. Aztán Katla ott marad megláncolva
az

üregében, amíg az éhségtől annyira el nem gyöngül, hogy képesek

lesznek megölni.

- Másképpen nem végezhetünk ezzel a szörnyeteggel.

Orvar újra arról beszélt, milyen gyorsan kell megszabadítani a völgyet

minden

Tengil-harcostól, mire Jonatán megszólalt:

- Megszabadítani? Úgy érted, hogy meg kell őket ölni?

- Persze, hát hogy érthetném másképp?

- De én senkit sem tudok megölni - mondta Jonatán -, hiszen tudod,
Orvar!

- Akkor sem, ha az életedről van szó? - kérdezte Orvar.

- Még akkor sem - felelte Jonatán.

Orvar ezt képtelen volt megérteni, még Mátyás is alig.

- Ha mindenki olyan volna, mint te - csóválta a fejét Orvar -, akkor sosem

szűnne meg a szenvedésünk!

De erre közbeszóltam, hogy ha mindenki olyan lenne, mint Jonatán,

akkor

egyáltalán nem is volna szenvedés.

Aztán egész este nem szóltam többet. Csak amikor Mátyás odajött, hogy

betakargasson. Akkor a fülébe suttogtam:

- Mátyás, annyira félek!

És Mátyás megsimogatott, és azt felelte:

- Én is!

Jonatán mindenesetre megígérte Orvarnak, hogy körbelovagol a csata

alatt, hogy

bátorságot adjon másoknak ahhoz, amit ő maga nem tud vagy nem akar
megtenni.

- A Vadrózsavölgy népének látnia kell téged! - mondta Orvar. -

Mindkettőnket

látniuk kell!

Erre Jonatán azt felelte:

- Ha kell, hát kell.

De láttam a konyhában égő egyetlen lámpás fényénél, milyen sápadt.

Amikor visszajöttünk a Katlabarlangból, Grimet és Fjalart Elfridánál

kellett
hagynunk az erdőben. De úgy határoztak, hogy Zsófia magával hozza
őket, amikor a

csata napján beléptet majd a kapun.

Azt is eldöntötték, mi lesz az én feladatom. Semmi más, csak várni, amíg

mindennek vége nem lesz. Jonatán mondta. Egészen egyedül ülök majd
otthon a

konyhában, és várok.

Aznap éjjel senki sem aludt sokat.

És aztán megvirradt.

Igen, megvirradt, eljött a csata napja, és jaj, milyen beteg volt a szívem

aznap! Mindenkinél többet hallottam és láttam a kiáltásokból és a vérből,

mert

épp a Mátyás tanyája melletti lejtőn küzdöttek. Láttam, ahogy Jonatán

körbelovagol, a vihar belekap a hajába, és körülötte tombol a harc, kivont

kardok, süvítő lándzsák, repülő nyílvesszők és kiáltások és kiáltások. És

azt

mondtam Fjalarnak, hogy ha Jonatán meghal, akkor én is meg akarok

halni.

Igen, behoztam Fjalart magamhoz a konyhába. Nem akartam senkinek

sem elárulni,

de szükségem volt rá, hogy ott legyen velem. Egyedül nem

maradhattam, képtelen

voltam rá. Fjalar is az ablakon átnézte, mi történik a lejtőn odakinn. Aztán

felnyihogott. Nem tudom, azért-e, mert ki akart menni Grimhez, vagy

azért-e,

mert ugyanúgy félt, mint én.

Féltem. . . féltem, féltem!

Láttam, hogy Vedur elesik Zsófia lándzsájától, és Kadur lebukik Orvar

kardcsapása nyomán, láttam elesni Dodikot és még sokakat, jobbra-

balra

hullottak. És Jonatán ott lovagolt közöttük, a vihar belekapott a hajába,

az

arca egyre sápadtabb és sápadtabb lett, és a szívem egyre jobban és

jobban fájt.

Aztán vége lett!

Aznap sok kiáltás hangzott el a Vadrózsavölgyben, de volt egy, amelyik

nem

hasonlított egyikre sem.

A csata közepén megszólalt egy harci kürt, és kiáltás hallatszott:

- Katla jön!

És aztán az üvöltés. Az éhes Katla üvöltése, amit mindenki olyan jól

ismert.

Ekkor lehullottak a lándzsák és a kardok és a nyilak, és akik addig

harcoltak,

nem tudtak többé harcolni. Mert tudták, hogy nincs menekvés. Most az
egész

völgyben csak a vihar zúgását, Katla üvöltését és Tengil harci kürtjét

lehetett

hallani, és Katla tüze kilőtt, és megölt mindenkit, akire Tengil rámutatott.

Kegyetlen arca elsötétedett a haragtól, és én tudtam, most aztán vége a

Vadrózsavölgynek!

Nem akartam látni, nem akartam. . . semmit sem akartam látni. Csak
Jonatánt. Meg

kellett tudnom, hol van. És meg is láttam, a Mátyás tanyája előtt. Ott ült
Grim
hátán, sápadt volt és teljesen mozdulatlan, és a vihar belekapott a
hajába.

- Jonatán - kiáltottam -, Jonatán, hallasz engem ?

De nem hallott. És láttam, hogy megsarkantyúzza a lovát, és elszáguld,

mint a

nyíl, úgy repült, se földön, se égen nem vágtatott soha senki

gyorsabban, tudom.

Tengil felé repült... és elszáguldott mellette. . .

Aztán újra megszólalt a harci kürt. De most már Jonatán fújta. Kiragadta
Tengil

kezéből, és belefújt, hogy csak úgy visszhangzott. Hogy Katla megtudja,

mostantól új ura van.

Akkor nagy csönd támadt. Még a vihar is elcsendesedett. Mindenki

hallgatott és

csak várt. Tengil az ijedtségtől eszét vesztve ült a lován, és várt, és Katla
is

várt.

Jonatán még egyszer megfújta a kürtöt.

Akkor Katla felüvöltött, és az ellen fordult, akinek azelőtt vakon

engedelmeskedett.

Tengil órája is eljön egyszer - emlékeztem, ezt Jonatán mondta.

Most jött el.

Így ért véget a csata napja a Vadrózsavölgyben. Sokan adták életüket a

szabadságért. Igen, most már szabad volt a völgyük. De akik holtan

feküdtek ott,

azok ezt nem tudták.

Mátyás meghalt, nem volt már nagyapám. Hubert meghalt, ő volt az első,
aki

elesett. Még csak el sem jutott a folyami kapuig, előbb találkozott

Tengillel és

a katonáival. De mindenekelőtt Katlával találkozott. Őt Tengil azért hozta

magával, mert épp aznap akarta kegyetlenül megbüntetni a

Vadrózsavölgyet Orvar

szökéséért. Nem tudta, hogy ez lesz a csata napja. Amikor meg rájött,
nagyon

örült, hogy ott van Katla.

De most ő is halott volt, Tengil. Ugyanolyan halott, mint a többiek.

- Kínzónk nincs többé - mondta Orvar. - Gyermekeink szabadon fognak

élni, és

boldogok lesznek. A Vadrózsavölgy hamarosan olyan lesz, mint volt.

De én úgy gondoltam, soha többet nem lesz ugyanolyan a

Vadrózsavölgy. Nekem nem.

Mátyás nélkül nem.

Orvar kardvágást kapott a hátába, de mintha nem is érezte volna, vagy

egyáltalán

nem törődött volna vele. A szeme ugyanúgy égett, miközben a völgy

népéhez

beszélt.

- Ismét boldogok leszünk - ismételgette. Aznap sokan sírtak a

Vadrózsavölgyben.

De Orvar nem.

Zsófia élt, még csak meg sem sebesült. És most haza akart térni a
Cseresznye

völgybe, ő is meg a harcosai is, mind, akik még életben voltak.

Odajött hozzánk Mátyás tanyájára, hogy elbúcsúzzék.

- Itt lakott Mátyás - mondta, és sírt egy kicsit. Aztán átölelte Jonatánt.

- Gyere gyorsan haza a Lovastanyára - mondta. - Minden pillanatban rád

fogok

gondolni, amíg újra nem látlak.

Aztán pedig rám nézett.

- Te, Károly, nem jössz addig is velem?

- Nem - mondtam. - Nem, Jonatánnal megyek majd! Nagyon féltem,

hogy Jonatán

elküld Zsófiával, de nem tette.

- Örülök, ha Károly velem van - mondta.

A Mátyás tanyája előtti lejtőn ott feküdt Katla, mint egy nagy, szörnyű
batyu,

csendesen, vérrel eltelve. Időnként Jonatánra nézett, ahogy egy kutya

néz, ha

tudni akarja, mit kíván a gazdája. Most nem mozdult, de míg ott volt,
rémület

uralkodott a völgyben. Senki sem mert örülni. Orvar azt mondta, amíg
Katla

létezik, a Vadrózsavölgy nem ujjonghat a győzelme felett, és nem

gyászolhatja a

halottait. És egyetlen valaki vezetheti vissza az üregébe. Jonatán.

- Segíts utoljára a Vadrózsavölgynek - kérte Orvar. - Ha odavezeted és

megláncolod, akkor én majd elvégzem a többit, ha itt lesz az ideje.

- Igen - bólintott Jonatán -, még egyszer utoljára segítek neked, Orvar.

Tudtam már, milyen egy folyóparti lovaglás. Lassan kell lovagolni, és

figyelni,
hogyan halad a folyam odalent, hogy csillog a víz, és a fűzfák ágai hogy

táncolnak a szélben. De nem akkor, ha egy sárkány jön az ember

nyomában.

Mégis ezt tettük. És magunk mögött hallottuk súlyos lábdobogását.

Bumm, bumm,

bumm, bumm - olyan rémítően hangzott, ahogy mögöttünk jött, hogy

Grim és Fjalar

majd beleőrültek. Alig tudtuk féken tartani őket. Jonatán bele-belefújt a

kürtbe. Ez is borzalmas hang volt, és Katla egészen biztosan nem

szerette. De ha

hallotta, engedelmeskednie kellett. Az út során ez az egyetlen dolog

vigasztalt.

Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, Jonatán meg én, de olyan

gyorsan

haladtunk, ahogy csak bírtunk. Jonatánnak az éjszaka és a sötét beállta

előtt

oda kellett láncolnia Katlát az üregébe, ahol majd el kell pusztulnia.

Azután

soha többé nem látjuk majd, és még azt is elfelejtjük, hogy van egy olyan

ország, hogy Karmanjaka. Az Ősöreg Hegyek ott állhatnak örökkön-

örökké, de

sohasem járunk majd az útjaikon, Jonatán megígérte.

Estére elcsendesedett az idő, elmúlt a vihar, nyugodt, meleg este lett. És

olyan

szép volt a naplemente. Olyan este van, gondoltam, amikor félelem

nélkül kellene

a folyók mentén lovagolni.

De Jonatán előtt nem mutattam. Úgy értem, azt, hogy félek.

Végül a Karma vízeséshez érkeztünk.

- Karmanjaka, most látsz bennünket utoljára - mondta Jonatán, amikor

átmentünk a

hídon. És belefújt a kürtbe.

Katla meglátta a szirtjét a folyam túloldalán. Biztosan oda akart menni,

mert

vágyakozón fújtatott. Pontosan Grim mögött. És ezt nem kellett volna

tennie.

Mert ekkor megtörtént. Grim rémülten megugrott, és nekiütközött a híd

korlátjának. Én meg felkiáltottam, mert attól féltem, Jonatán fejjel előre, a

Karma vízesésbe fog esni. De nem esett bele. A kürt viszont kirepült a
kezéből,

és eltűnt a mélységben, a tajtékzó vízben.

Katla kegyetlen szeme mindent látott, és tudta, hogy most már nincs ura.
Erre

felüvöltött, és az orrlikából máris áradni kezdett a tűz.

Hogy vágtattunk szegény életünkért! Hogy vágtattunk, hogy vágtattunk!

Át a

hídon, Tengil vára felé, Katla meg utánunk.

Az ösvény ide-oda kanyargott, fel az Ősöreg Hegyek hegyére. És

egyetlen álom sem

lehetett olyan szörnyű, mint az, ahogy ott menekültünk Katla elől. A
sarkunkban

volt, és a tüze majdnem elért. Egy lángnyelv veszedelmesen

megközelítette

Jonatánt. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy eltalálta, de rám kiáltott:

- Ne állj meg! Hajts! Hajts!

Szegény Grim és Fjalar, Katla úgy meghajszolta őket, hogy majd
beleszakadtak.

Úgy vágtattak fölfelé a kanyarokban, hogy szakadt róluk a tajték, amíg

már nem

bírták tovább. De addigra már Katla is lemaradt, és üvöltött őrjöngő

dühében.

Most már a saját területén volt, ahonnan senki sem menekülhetett. A

dobogása -

bumm, bumm, bumm! - gyorsuló ütemben hangzott, és tudtam, hogy

végül ő fog

győzni. A konok kegyetlensége segíti hozzá.

Sokáig, sokáig lovagoltunk így, és én már nem reménykedtem abban,

hogy

megmenekülünk.

Jócskán feljebb jutottunk már a hegyre. Még előnyünk volt, láttuk

magunk alatt

Katlát a keskeny sziklapárkányon, ami kinyúlik a Karma vízesés fölé. Ott

megállt

egy időre. Mert ez az ő sziklája volt. Itt szokott állni és bámulni, és most
is

ezt tette. Szinte akarata ellenére megállt, és lenézett a völgybe.

Lángnyelvek

csaptak ki az orrából, és ide-oda toporgott. Aztán eszébe jutottunk, és

izzó

szemmel bámult föl ránk.

Te kegyetlen, kegyetlen, gondoltam, miért nem maradsz a szikládon?

De tudtam, hogy követni fog.

Eljutottunk addig a nagy kőig, ami mögül megláttuk kibukkanni borzasztó

fejét,
amikor először jöttünk Karmanjakába. És a lovaink hirtelen nem bírták
tovább.

Nagyon rossz érzés, ha a lova összerogy az ember alatt. Ez történt.

Grim és

Fjalar egyszerűen lerogytak az ösvényre. Ha eddig még reménykedtünk

is valami

csodában, ami megmenthet, most feladhattuk a reményt.

Tudtuk, hogy elvesztünk. Katla is tudta.

Milyen pokoli győzelmi láng gyúlt a szemében! Nyugodtan állt a

szikláján, és

felbámult ránk. Azt gondoltam, gúnyosan nevet. Most már nem sietett.
Mintha azt

gondolhatta volna: jövök, amikor jövök, de biztosak lehettek benne, hogy

megérkezem!

Jonatán olyan kedvesen nézett rám, ahogy mindig is szokott.

- Bocsásd meg, Tücsök, hogy elejtettem a kürtöt - mondta. - De hát nem

tehetek

róla.

Meg akartam mondani Jonatánnak, hogy soha, de soha nem volt semmi,
amit meg

kellett volna bocsátanom neki. A rémülettől azonban megnémultam.

Katla odalent állt, Orrából lángot és füstöt fújt, és a lábával dobogni

kezdett.

A nagy kő mögé húzódtunk védelemért, hogy ne érjenek a lángnyelvek.

Belekapaszkodtam Jonatánba, de még milyen erősen

belekapaszkodtam, és ő könnyes

szemmel nézett rám.

Aztán dühében őrjöngeni kezdett. Előreugrott, és leordított Katlának:

- Nem bántod Tücsköt! Hallod, te szörnyeteg, nem bántod Tücsköt, mert
akkor. . .

Felragadott egy követ, mintha óriás lenne, és el tudná ijeszteni a

sárkányt. De

hát nem volt óriás, és nem tudta Katlát elijeszteni. De a kő már repült
lefelé.

Sem lándzsa, sem kard, sem nyílvessző nem fogja Katlát - mondta
Orvar. Azt is

hozzátehette volna, hogy kő sem, akármilyen nagy is.

Katlát nem ölte meg a kő, amit Jonatán ráhajított. De eltalálta. És akkorát

üvöltött, hogy az ledönthette volna a hegyeket - mert beleesett a Karma

vízesésbe.

16.

Nem, Jonatán nem ölte meg Katlát. Karm ölte meg. És Katla megölte
Karmot.

Szemünk láttára. Láttuk. Senki más, csak Jonatán meg én láttuk, hogy
az ősidők

két szörnyetege elpusztítja egymást. Láttuk, hogy halálos párbajt vívnak

egymással a Karma vízesésben.

Amikor Katla felüvöltött és eltűnt, alig mertük hinni! Hihetetlen volt, hogy

valóban eltűnt. Amikor elsüllyedt, csak tajtékzó habot láttunk. Semmi

mást.

Katlát sem.

De aztán felismertük a kígyót. Zöld fejét kiemelte a habokból, farka a

vizet

csapdosta, szörnyű, hatalmas kígyó volt, olyan hosszú, amilyen széles a

folyó,

pontosan ahogy Elfrida mesélte.

A Karma vízesés folyami kígyója, amelyről kisgyermek korában meséket
hallott,

ugyanúgy nem volt mese, ahogy Katla sem volt az. Ott volt, és
ugyanolyan

borzasztó szörnyeteg volt, mint a sárkány. Feje ide-oda fordult . . .

valamit

keresett. És megpillantotta Katlát. Felmerült a mélységből, egyszer csak

ott

termett az örvények közepén, amikor a kígyó üvöltve rávetette magát, és

köréje

tekeredett. A sárkány halálos tüzet lövellt rá, de ő úgy összeszorította,

hogy a

halálos láng benne rekedt. Aztán egymásnak estek. Egymásnak estek,

haraptak, és

mindegyikük el akarta a másikat pusztítani. Sokáig vártak erre az ősidők

óta, és

most őrjöngve támadtak és haraptak, és az örvényben összefonódott

rettenetes

testük. Katla fel-felüvöltött két harapás között, de Karm hangtalanul

szorította, a fehér habokra fekete sárkányvér és zöld kígyóvér ömlött, és

sötétre, betegre színezte.

Meddig tartott ? Nem tudom. Úgy éreztem, már ezer éve ott állok az
ösvényen, és

egész idő alatt nem láttam mást, mint a két őrjöngő szörnyeteg végső
harcát.

Hosszú és szörnyű harc volt, de egyszer csak véget ért. Először Katla
rémisztő

halálüvöltését hallottuk, aztán elcsendesedett. Addigra már Karmnak

nem volt
feje. De a teste nem eresztette el Katlát, és szorosan összefonódva,
együtt

tűntek el, mintha sohasem léteztek volna. A habok újra fehérek lettek, és
a

Karma hatalmas vízesése elmosta a mérges szörnyetegvért. Minden

olyan volt, mint

régen. Amilyen az ősidők óta volt.

Ott álltunk az ösvényen, és ziháltunk, amíg csak vége nem lett

mindennek. Sokáig

nem tudtunk megszólalni. Végül Jonatán így szólt:

- El kell mennünk innen! Gyorsan! Már sötétedik, és nem akarom, hogy

Karmanjakában érjen az este.

Szegény Grim és Fjalar! Nem tudom, hogyan állítottuk talpra őket, és

hogy

jöttünk el onnan. Olyan fáradtak voltak, hogy alig tudták a patájukat

emelni.

De elhagytuk Karmanjakát, és utoljára átlovagoltunk a hídon. Aztán a

lovak már

egy lépést sem voltak képesek tenni. Amint elértük a túlsó hídfőt,
lerogytak, és

fekve maradtak. Mintha azt gondolták volna, most már átvittünk

benneteket

Nangijába, ennyi legyen elég nektek!

- A régi helyen gyújtsunk tábortüzet - mondta Jonatán. Arra a sziklára

gondolt,

ahol a viharos éjszakát töltöttük, és ahol először láttam meg Katlát. Még
most

is beleborzongtam, ha eszembe jutott, és szívesebben ütöttem volna

másutt tábort
éjszakára. De most már nem juthattunk tovább.

Először meg kellett itatni a lovakat, mielőtt mi magunk berendezkednénk

éjszakára. Adtunk nekik, de nem akartak inni. Túl fáradtak voltak. Erre
aggódni

kezdtem.

- Jonatán, valami bajuk van - mondtam. - Gondolod, rendbe jönnek, ha

aludtak?

- Minden rendben lesz, ha kialudtak magukat - bólintott Jonatán.

Megsimogattam Fjalart, ahogy ott feküdt, és csak pislogott.

- Micsoda napod volt, szegény Fjalar - mondtam neki. - De Jonatán

szerint

reggelre minden rendbe jön!

Pontosan ott gyújtottunk tüzet, ahol először. És ez a viharszikla

tulajdonképpen

a legmegfelelőbb hely volt a tábortűz számára, legalábbis, ha sikerült

elfelejteni, hogy Karmanjaka olyan közel van. Mögöttünk magas

hegyoldal, ami még

meleg volt a naptól, és minden széltől megóvott. Előttünk a szikla

egyenesen

szakadt le a Karma vízeséshez, és a hídfő mellett le lehetett menni egy

zöld
rétre, amely kicsiny zöld tányérnak látszott mélyen alattunk.

Leültünk a tűz mellé, és néztük, hogyan borítja el a homály az Ősöreg

Hegyek

hegyét és az Ősöreg Folyamok folyamát. Fáradt voltam, és arra

gondoltam, hogy

sose volt még hosszabb és nehezebb napom. Hajnaltól alkonyatig csupa

vér és

rémület és halál. Jonatán egyszer azt mondta, vannak olyan kalandok,

amelyeknek

nem szabadna létezniük, és ma a kelleténél több ilyen kalandot éltünk át.

A

csata napja - valóban hosszú és nehéz volt, de most végre befejeződött.

De a gondoknak nem szakadt vége. Mátyásra gondoltam. Nagyon fájt

érte a szívem,

és miközben a tűz mellett ültünk, megkérdeztem Jonatánt :

- Mit gondolsz, hol van most Mátyás?

- Nangilimában - mondta Jonatán.

- Nangilimában ? Arról még sosem hallottam - feleltem.

- Dehogynem - legyintett Jonatán -, hát nem emlékszel arra a reggelre,

amikor

elmentem a Cseresznyevölgyből, és te annyira féltél ? Nem emlékszel,

hogy azt

mondtam, ha nem jönnék vissza, Nangilimában találkozunk? És most

Mátyás is ott

van.

Aztán mesélt nekem Nangilimáról. Már régóta nem mesélt nekem, nem
volt rá időnk.
De ahogy ott ültünk a tűz mellett, és Nangilimáról beszélgettünk, hát az
majdnem

olyan volt, mint amikor otthon a városban ült a díványom lábánál.

- Nangilimában. . . Nangilimában - kezdte Jonatán azon a hangon, amit

mesélés

közben mindig is használt. - Ott még a tábortüzek és a mesék korában

élnek.

- Szegény Mátyás, biztosan sok olyan kalandban van része, aminek nem
is szabadna

megtörténnie - bólogattam.

De Jonatán azt állította, hogy Nangilimában nem kegyetlen, hanem

vidám mesevilág

van, teli játékokkal. Az emberek ott játszanak, igen, persze, dolgoznak is,
és

mindenben segítik egymást, de sokat játszanak és énekelnek és

táncolnak és

mesélnek. A gyerekeket ugyan rémes mesékkel ijesztgetik, amik

olyanokról

szólnak, mint Katla és Karm és Tengil, de aztán csak nevetnek rajtuk.

- Csak nem féltek - mondják a gyerekeknek. - Hiszen ezek csak mesék.

Ilyesmi nem

is volt soha. Legalábbis nem a mi völgyeinkben.

Mátyásnak igen jó dolga van Nangilimában, folytatta Jonatán. Van egy

öreg

tanyája az Almavölgyben, az a legszebb tanya Nangilima leggyönyörűbb

és

legzöldebb völgyében.

- Nemsokára itt az ideje kertjében az almaszüretnek - magyarázta

Jonatán. -
Addigra oda kéne érnünk, hogy segítsünk neki. Túl öreg már ahhoz,
hogy létrákon

mászkáljon.

- Szinte azt kívánom, bárcsak odamehetnék - mondtam, mert úgy

éreztem, jó lehet

Nangilimában, és annyira vágytam Mátyás után.

- Úgy gondolod? - kérdezte Jonatán. - Az ám, lakhatnánk Mátyásnál.

Mátyás

tanyáján az Almavölgyben, Nangilimában.

- Mesélj, milyen volna!? - kértem.

- Ó, nagyon szép volna - mondta Jonatán. - Az erdőkben lovagolhatnánk,

és

itt-ott tábortüzeket gyújthatnánk. Ha tudnád, milyen erdők veszik körül

Nangilima völgyeit! És mélyen az erdőkben tiszta kis tavak vannak.

Minden este

új tó mellett rakhatnánk tábortüzet, és hosszú napokon és éjszakákon át

elmaradhatnánk, utána meg újra hazamehetnénk Mátyáshoz.

- És segíthetnénk neki az almáskertben - mondtam. - De akkor Zsófiának

és

Orvarnak nélküled kellene irányítania a Cseresznyevölgyet meg a

Vadrózsavölgyet,

Jonatán.

- Miért is ne - válaszolta. - Zsófiának és Orvarnak már nincs rám

szüksége,

maguk is mindent el tudnak igazítani a völgyeikben.

Aztán elcsendesedett, és nem mesélt többet. Mindketten hallgattunk.

Fáradt
voltam, és egy csöppet sem örültem. Nem volt vigasztaló Nangilimáról
hallani,

ami olyan messze van tőlünk.

Egyre jobban és jobban besötétedett, és a hegy egyre feketébb és

feketébb lett.

Nagy fekete madarak keringtek fölöttünk, és olyan keservesen kiáltoztak.

Minden

keservesnek tűnt. A Karma vízesés zúgott, és már belefáradtam a

hallgatásába.

Eszembe juttatta, amit el akartam felejteni. Nagyon keserves volt

minden, és úgy

éreztem, soha többé nem fogok örülni.

Közelebb húzódtam Jonatánhoz. Sápadtan, mozdulatlanul ült. Ahogy ott

ült, olyan

volt, mint egy mesebeli herceg. Sápadt és fáradt mesebeli herceg.

Szegény

Jonatán, gondoltam, te sem vagy vidám, ó bárcsak felvidíthatnálak

valamivel egy

kicsit!

Ahogy ott ültünk csendben, Jonatán hirtelen megszólalt:

- Te, Tücsök, valamit még el kell mondanom.

Ahogy ezt mondta, megijedtem, mert ha így néz, akkor biztosan valami
szomorút

kell mondania.

- Miről kell beszélned? - kérdeztem.

A mutatóujjával megsimogatta az arcomat.

- Ne félj, Tücsök... de emlékszel, mit mondott Orvar? Emlékszel, hogy

azt
mondta, Katla tüzének legkisebb lángja is elég, hogy valakit megöljön
vagy

megbénítson?

- Igen, de miért kell most erről beszélned? - kérdeztem.

- Azért, mert... - mondta Jonatán - mert Katla tüzének egy kis lángja

megégetett, amikor menekültünk előle.

A szívem egész nap beteg volt a gondoktól és az ijedtségtől, de nem

sírtam. De

most olyan hangosan zokogtam, hogy az szinte már kiáltás volt.

- Meg fogsz halni, Jonatán ?! - sikoltottam. Jonatán azt válaszolta:

- Nem. De szívesebben meghalnék. Mert soha többet nem tudok

megmozdulni.

Megmagyarázta, milyen kegyetlen Katla tüze. Ha nem öl meg valakit,

akkor olyat

tesz vele, ami sokkal rosszabb. Elroncsol valamit belül, úgyhogy az

ember

megbénul. Nem lehet rögtön észrevenni, lassan és elháríthatatlanul tör

rá az

emberre.

- Most már csak a karomat tudom mozgatni - mondta -, és hamarosan

már azt sem.

- Nem hiszed, hogy elmúlik? - kérdeztem, és sírtam.

- Nem, Tücsök, ez soha nem múlik el - mondta Jonatán. - Csak ha

eljuthatnék

Nangilimába.

Csak ha eljuthatna Nangilimába, most már értettem! Megint egyedül akar

hagyni,

tudtam! Egyszer már eltűnt Nangijába nélkülem. . .

- Még egyszer nem! - kiáltottam. - Nélkülem nem! Nem tűnhetsz el
Nangilimába

nélkülem!

- Hát velem akarsz jönni ? - kérdezte.

- Hát nem megmondtam, hogy akárhová is, követlek ?!

- Igen, ezt mondtad, és ez a vigaszom. De nehéz ám odajutni!

Megint hallgatott egy sort, aztán megszólalt.

- Emlékszel, mikor ugrottunk? Arra a szörnyűségre, amikor égett a ház,

és

leugrottunk az udvarra? Emlékszel? így kerültem Nangijába.

- Hát hogyne emlékeznék! - mondtam, és még jobban sírtam. - Hogy is

kérdezhetsz

ilyet? Azt hiszed, nem gondolok azóta is minden percben erre?

- Tudom - felelte Jonatán, és újra megsimogatta az arcomat. Azután azt

mondta: -

Arra gondoltam, talán még egyszer ugorhatnánk. Le a mélybe. Le a

rétre.

- Igen, akkor meghalunk - mondtam. - Nangilimába kerülünk?

- Ebben biztos lehetsz - suttogta Jonatán. - Amint földet értünk, már

látjuk is

Nangilima fényét. Látjuk a reggeli fényt Nangilima völgyei fölött, hiszen

ott

most reggel van.

- Ó, ha egyenesen átugorhatunk Nangilimába! - és hosszú idő óta

először

nevettem.

- Megtehetjük, és amint földet érünk, azonnal meglátjuk az ösvényt,

amelyik az
Almavölgybe vezet. És Grim és Fjalar már ott állnak és várnak. Csak
nyeregbe

kell ülnünk, és indulhatunk is.

- Akkor nem leszel béna? - kérdeztem.

- Nem, akkor már nem fáj semmim, és úgy örülök, hogy csak na! És te is,
Tücsök,

te is örülni fogsz. Az ösvény az erdőn átvezet az Almavölgybe. Mit

gondolsz,

milyen érzés lesz, ha ott lovagolunk a reggeli fényben, te meg én?

- Pompás! - és újra nevettem.

- Nem kell sietnünk - hallottam Jonatánt. - Megfürödhetünk valamelyik kis

tóban,

ha akarunk. Odaérünk az Almavölgybe, mire Mátyás megfőzi a levest.

- És hogy fog örülni nekünk! - lelkendeztem. Aztán úgy éreztem, mintha

bunkóval

vertek volna fejbe. Grim és Fjalar? Hogyan hiheti Jonatán, hogy

magunkkal

vihetjük őket Nangilimába?

- Hogy mondhatod, hogy ott várnak ránk? Hiszen itt alszanak!

- Nem alszanak, Tücsök! Meghaltak. Katla tüzétől. Amit itt látsz, az csak
a

porhüvelyük. Hidd el, Grim és Fjalar már ott állnak a nangilimai

ösvényen, és

csak ránk várnak.

- Akkor pedig siessünk - mondtam -, hogy ne kelljen soká várniuk.

Jonatán ekkor rám nézett és elmosolyodott.

- Egyáltalán nem siethetek - mondta -, hát elfelejtetted, hogy moccanni

sem
tudok?

És ekkor megértettem, hogy mit kell tennem.

- Jonatán, a hátamra veszlek! Te is megtetted értem egyszer. Most én

teszem meg

érted. Ez így igazságos.

- Igen, így igazságos - ismételte Jonatán -, de gondolod, hogy meg

mered tenni,

Oroszlánszívű Tücsök?

Odamentem a meredélyhez, és lenéztem. Már túl sötét volt. Alig lehetett

látni.

De olyan mély volt, hogy az ember szédült belé. Ha itt leugrunk, akkor
legalább

az biztos, hogy mindketten Nangilimába jutunk. Egyikünknek sem kell

egyedül

maradnia, gyászolnia, sírnia és félnie.

De nem mi fogunk ugrani, hanem én. Jonatán azt mondta, nehéz eljutni

Nangilimába, és most megértettem, miért. Hogy merem majd, hogyan

merhetném?

Igen, ha most nem mersz, akkor lekvár vagy, és nem is leszel soha más,
csak

lekvár.

Visszamentem Jonatánhoz.

- Igen, meg merem tenni - mondtam.

- Bátor kis Tücsök - suttogta Jonatán -, akkor hát tegyük meg!

- Előbb még egy kicsit üldögélni akarok melletted.

- De ne túl sokáig - felelte Jonatán.

- Nem, csak addig, amíg egészen be nem sötétedik - mondtam. - Hogy. .
. hogy ne

lássak semmit.

Mellette ültem, a kezét fogtam, és éreztem, hogy erős és nagyon jó, és

hogy ha ő

is ott van, akkor semmi sem igazán félelmetes.

Aztán leszállt az éj Nangijára, a hegyekre, a folyamra és a síkságra. Én

meg ott

álltam a meredély szélén Jonatánnal, két karjával a nyakamba

csimpaszkodott, és

éreztem, ahogy hátulról beleszuszog a fülembe. Egészen nyugodtan

lélegzett. Nem

úgy, mint én. . . Jonatán, testvérem, miért nem vagyok olyan bátor, mint
te?

Nem láttam magam előtt a szakadékot, de tudtam, hogy ott van. Csak
egy lépést

kell tennem a sötétbe, és mindennek vége lesz. Olyan gyorsan fog

menni.

- Oroszlánszívű Tücsök - kérdezte Jonatán. - Félsz?

- Nem... de igen, félek! De csak most az egyszer, Jonatán, csak most az

egyszer.

. . most. . . aztán soha többé nem fogok félni. Soha többé nem fogok fé..

- Ó, Nangija! Igen, Jonatán! Látom a fényt! Látom a fényt!

ISBN 963 11 3358 3

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Zrínyi Nyomda (82.15241), Budapest, 1983

Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós

A szöveghűséget ellenőrizte: Tótfalusi István

Műszaki vezető: Haás Pál

Képszerkesztő: Diósi Katalin

Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea

46 000 példány Terjedelem: 11 (A 5) ív IF 4871

HIBAIGAZÍTÓ

Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek c. könyvhöz

A 24. oldal 2. bekezdése helyesen így kezdődik:

És Jonatánt látni lovaglás közben! A néninek is látnia kellett volna, aki

azt

mondta, hogy a fivérem olyan, mint egy mesebeli herceg. Látnia kellett
volna,

amint lovával átsuhan a Cseresznyevölgy rétjein, akkor aztán olyan

mesebeli

herceget látott volna, akit sohasem fog elfelejteni. Amikor vágtázott, és

átugratott a folyón . . .