ÉGIG ÉRŐ MESEFA

Egyszer volt a világon egy szegény öregember. Magányosan teltek-múltak a napjai,

nem volt annak se fia, se borja. Egyszer, ahogy hazafelé ballagott, talált egy szem babot.
Hazavitte, és elültette az udvarába.
Hát a bab kikelt, és elkezdett nőni. Nőtt, növekedett, mintha húzták volna, olyan egykettőre
szárba szökkent. Addig-addig igyekezett, hogy egy szép magas fa lett belőle. De még akkor
sem állt meg, hanem csak nőtt tovább.
No, a végén már fölért az égig. Annál magasabbra már nem nyújtózkodhatott, elkezdett hát
széltében terjeszkedni. Gyönyörű szép ágai lettek, aztán minden ágból egy kisebb ág is
kihajtott.
Az öregember nagyon megörült, mert az óriás fa hűs árnyékot adott az udvarában. Még csak
akkor lett nagyobb a boldogsága, mikor az égig érő fa elkezdte hullajtani a meséket. Szórta,
szórta a sok mesét, utóbb már nem is győzte hallgatni az öreg.
Annyi mese termett a fán, hogy megtelt velük az udvar, a falu, a város, a világ. A gyerekek
persze nem bánták, éjjel-nappal elhallgatták volna a meséket.
Egyszer aztán a fa tetején, de pont a kellős közepén nőtt egy szem bab. Ez a bab megérett. Mint
a barack, úgy leesett a fáról, és alig ért földet, hopp, kiugrott belőle egy szépséges kisfiú.
Az öregember meg örömében elnevezte Babszem Jankónak. De hiába örült a kislegénynek, az
bizony nem akart nála maradni.
– Nincs nekem itt maradásom, öregapám. Elindulok a világba, mert várnak a gyerekek.
Azzal vette a tarisznyáját, és elindult világgá. Amerre ment, ezer kaland, ezer csoda kísérte
útján.
A nagy égig érő mesefán pedig még azóta is teremnek a mesék. Egyik szebb, mint a másik.
Mindenki ismeri őket.
Babszem Jankó meg csak vándorol, mindenhová benéz, hátha még nem hallottak róla. Ti meg,
gyerekek, ha elmentek az égig érő mesefa alá, olyan mesét hallotok, amit még eddig nem
meséltek nektek.
(magyar népmese)

Milyen lenne a te mesefád? Rajzold le!