Könyvmolyképző Kiadó, 2017

2
 írta: Holly Black & Cassandra Clare
A mű eredeti címe: The Bronze Key
(Magisterium series Book 3)

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A művet eredetileg kiadta:

Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc.
Copyright © 2016 by Holly Black and Cassandra Claire,
LLC Illustrations © 2016 by Scott Fischer

Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2016 Scholastic Inc.

Jacket design by Christopher Stengel
Lettering by Jim Tierney, © 2016 Scholastic Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2063-6121 ISBN 978 963 399 927 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan,
beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
 Jonah Lowell Churchillnek,
aki talán a gonosz ikertestvér

4
 1. FEJEZET

Call egy kicsit még igazított a robotján, mielőtt beküldte volna a „ringbe” – va-
gyis a garázs padlóján kék krétával kijelölt részre. Ez volt a küzdőtér, ahol megmér-
kőzhettek egymással a robotok, amiket ő és Aaron építettek nagy fáradsággal autóal-
katrészekből, fémmágia meg jó sok szigszalag segítségével. A benzinfoltos padlón az
egyik robotra tragikus vég várt, a másikra pedig győzelem. Egyikük darabokra szag-
gatva bukik majd el, a másik elnyeri a dicsőséget. Az egyik...
Aaron robotja Callé felé pöfögött. Felemelte az egyik kis karját, kissé megingott,
majd lecsapta a másik robot fejét. Szikrák pattogtak a levegőben.
– Ez nem ér! – kiabálta Call.
Aaron felhorkant. Koszfolt volt az arcán, a haja pedig az égnek meredt, miután
bosszúsan beletúrt. A könyörtelen észak-karolinai hőségben leégett az orra, és szep-
lők lepték el az arcát. Egyáltalán nem úgy festett, mint az elegáns krétor, aki a múlt
nyáron kerti partikon csevegett az uncsi, fontos felnőttekkel.
– Úgy tűnik, jobban értek a robotépítéshez, mint te – jegyezte meg Aaron vidá-
man.
– Csak hiszed! – vágott vissza Call, és erősen összpontosított. Robotjának karja
mozogni kezdett, előbb csak lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy lefejezett testét új
életre keltette a fémmágia. – Ezt kapd ki!
Call robotja felemelte a karját, amiből úgy lövellt ki a tűz, akár a vízsugár a locso-
lócsőből. A lángnyaláb eltalálta Aaron robotját, aminek az egész teste füstölni kez-
dett. Aaron megpróbált vízmágiát megidézni, hogy eloltsa, de már késő volt: a
szigszalag is kigyulladt. A robot összeomlott, a roncsokból füst szállt fel.
– Juhú! – rikoltotta Call. Sosem szívlelte meg apja tanácsát, hogy győztesként is il-
lik nagyvonalúnak maradni. Harceb, Call káoszsújtott farkasa felriadt a szunyóká-
lásból, amikor egy szikra a szőrén landolt. Ugatni kezdett.
– Hékások! – kiabálta Call édesapja, Alastair, ahogy kirohant a házból, és kissé
vad tekintettel nézett körül.
– El a kocsim közeléből! Épp most javítottam meg.
A dorgálás ellenére Call nyugodt maradt. Egész nyáron békés nyugalom töltötte
el. Már a gonosz nagyúri pontjait sem számolgatta. Szinte az egész világ úgy tudta,
hogy a Halál Ellensége, Constantine Madden halott, méghozzá Alastairnek köszön-
hetően. Egyedül Aaron és Tamara, meg nem túl jó barátjuk, Jasper deWinter, vala-
mint Call apukája ismerte az igazságot: hogy Call maga volt az újjászületett

5
Constantine Madden, régi emlékei és remélhetőleg a gonoszságra való hajlama nél-
kül.
Mivel a világ nagy része úgy hitte, hogy Constantine halott, Call barátai pedig
megőrizték a titkát, a fiúnak nem volt miért aggódnia. Aaron, bár krétor volt, ismét
felszabadultan hülyéskedhetett Call-lel. És már nem kellett sokat várniuk, hogy visz-
szatérhessenek a Magisztériumba, ahol bronzéves diákként folytatják majd a tanul-
mányaikat. Ez azt jelentette, hogy nagyon menő varázslatokat tanulhatnak: harci igé-
zeteket és repülő bűbájokat.
Minden sokkal jobb lett. Minden szuper volt.
Ráadásul Aaron robotjából csak füstölgő roncs maradt.
Igazság szerint Call el sem tudta képzelni, hogyan lehetne még ennél is jobb a
helyzet.
– Remélem, nem felejtettétek el, srácok – szólt Alastair –, hogy ma este van a parti
a Céhben. Tudjátok, amit a ti tiszteletetekre adnak.
Aaron és Call elszörnyedve néztek egymásra. Még szép, hogy megfeledkeztek ró-
la. A gördeszkázással, fagyizással, mozizással és videojátékozással töltött nyári na-
pok egybeolvadtak, így mindkettőjüknek kiment a fejéből, hogy a Mágusok Tanácsa
aznap este győzelmi ünnepséget tart a Céhben annak elismeréséül, hogy a tizenhá-
rom éve húzódó hidegháború után a Halál Ellensége végre vereséget szenvedett.
A Tanács öt ember tiszteletére rendezte az ünnepséget: Call, Aaron, Tamara,
Jasper és Alastair voltak a kitüntetettek. Callt meglepte, hogy az édesapja beleegye-
zett a részvételbe: mióta a fiú az eszét tudta, Alastair gyűlölte a mágiát, a
Magisztériumot meg mindent, aminek köze volt a mágusokhoz. Call gyanította,
hogy a férfi csak azért hajlandó eljönni, mert a saját szemével akarja látni, amint a
Tanács megtapsolja a fiát. Alastair meg akart győződni róla, hogy Callről mindenki
azt gondolja, hogy a jó oldalon áll. Hogy igazi hős.
Call nagyot nyelt, egyszeriben ideges lett.
– De nincs mit felvennem – tiltakozott.
– Nekem sincs. – Aaron riadtnak tűnt.
– De hát Tamara meg a családja egy csomó elegáns cuccot vettek neked tavaly –
emlékeztette Call.
Tamara szülei annyira megörültek, amiért a lányuk összebarátkozott egy
krétorral – azon ritka mágusok egyikével, akik képesek káoszmágiával varázsolni –,
hogy a múlt nyáron gyakorlatilag örökbe fogadták Aaront. Beköltöztették a házukba,
és nem sajnálták a pénzt méregdrága fodrászra, ruhákra meg partikra.
Call még mindig nem értette igazán, hogy Aaron ezt a nyarat miért inkább vele
és nem Rajaviékkel tölti, ám a barátja makacsul ragaszkodott ehhez.
– Azokból már kinőttem – felelte Aaron. – Csak néhány farmerem meg pólóm
van.
– Ezért megyünk most el a plázába – jelentette ki Alastair, és feltartotta a
kocsikulcsot. – Gyerünk, srácok!
– Tamara szülei elvittek egy úri szabóhoz – mesélte Aaron, miközben a férfi által
rendbe hozott autók felé indultak. – Elég fura volt.
Call az aprócska helyi plázára gondolt, és elvigyorodott.
– Hát, akkor készülj fel egy másfajta furcsaságra! – mondta. – Vissza fogunk utaz-
ni az időben, méghozzá mágia nélkül.

6
 – Lehet, hogy allergiás vagyok erre az anyagra – mondta Aaron, miközben az
egész alakos tükör előtt állt a Takarékos Bolt hátsó felében. Az üzlet mindenféle hol-
mit árult, a traktortól a ruhákon át az olcsó mosogatógépig.
Alastair mindig itt vette meg a munkához hordott kezeslábasait. Call utálta ezt a
helyet.
– Ugyan, nincs vele semmi gond – mondta a férfi, aki az üzletben bóklászva talált
egy porszívót, és éppen azt vette szemügyre, valószínűleg használható alkatrészek
után kutatva. Egy zakót is kerített magának, de még nem próbálta fel.
Aaron még egy pillantást vetett az ijesztően fényes szürke öltönyre. A nadrág
olyan nagy volt rá, hogy a bokájánál buggyos lett, a hajtóka pedig Callt cápauszony-
ra emlékeztette.
– Oké – mondta Aaron jámboran. Mindig tökéletesen tudatában volt, hogy bár-
mit kap, az szívesség. Hiszen nem voltak szülei, hogy megvegyék neki, amire szük-
sége van. Tisztában volt vele, hogy egy vasa sincs. Mindig hálás volt mindenért.
Aaron és Call mindketten elveszítették az édesanyjukat. Aaronnak is élt az apja,
ám börtönben volt, amit a fiú igyekezett titokban tartani. Call számára ez nem tűnt
nagy ügynek, bár valószínűleg csak azért, mert az ő titka sokkal, de sokkal ször-
nyűbb volt.
– Nem is tudom, apa – mondta Call, és a tükörbe hunyorgott. Sötétkék poliész-
terzakót viselt, ami szorított a hónaljánál. – Nem hinném, hogy jó a méret.
Alastair sóhajtott.
– Nem kell, hogy tökéletes legyen. Aaron majd szépen belenő. Ami pedig téged
illet... hát, talán tényleg fel kéne próbálnod valami mást. Nincs értelme olyasmit ven-
nünk, ami csak ma estére jó.
– Lefotózom magunkat – közölte Call, és elővette a mobilját. – Tanácsot kérek
Tamarától. Ő tudja, mit illik felvenni az uncsi máguseseményekre.
Gyorsan lekapta kettőjüket, és elküldte a képet a lánynak. Tamara perceken belül
válaszolt: Aaron úgy néz ki, mint egy svindler, akit eltaláltak zsugorító sugárral, te meg
úgy, mintha katolikus iskolába járnál.
Aaron átnézett Call zakójának alaposan kitömött válla fölött, és grimaszt vágott,
ahogy elolvasta az üzenetet.
– Na? – kérdezte Alastair. – Esetleg leragaszthatjuk a nadrágszárat, hogy rövi-
debb legyen.
– Vagy – vetette fel Call – esetleg elmehetnénk egy másik boltba, hogy ne szégye-
nítsük meg magunkat a Tanács előtt.
Alastair előbb Callre, aztán Aaronra nézett, és sóhajtva feladta. A porszívót azért
visszarakta.
– Jól van, menjünk.
Megkönnyebbülés volt kiszabadulni a fülledt, forró plázából. Visszaszálltak a ko-
csiba, és nem sokkal később már egy turkáló előtt álltak, ahol mindenféle használt
holmit árultak, a térítőktől kezdve a komódokon át egészen a varrógépekig. Call járt
már itt az apjával, és emlékezett, hogy a tulaj, Miranda Keyes, imádja a régi cuccokat.
Mindig ilyeneket hordott, de nem foglalkozott azzal, hogy összehangolja a színeket

7
vagy a stílusokat, így gyakran mászkált a városban rakott szoknyában, holdjáró ci-
pőben és olyan flitteres topban, amin mérges macskák voltak.
Aaron azonban minderről mit sem tudott. Bizonytalan mosollyal nézelődött, és
Callnek elszorult a szíve. Attól félt, hogy ez még a Takarékos Boltnál is rosszabb lesz.
A vásárlás egész viccesen indult, de Call most már kezdte magát rosszul érezni miat-
ta. Tisztában volt vele, hogy az apja „különc” – ami az udvarias megfogalmazás arra,
hogy „fura” és ez soha nem is zavarta. Aaronnal szemben viszont nem volt tisztessé-
ges, hogy neki is
„különc” szerelésben kelljen megjelennie a Tanács előtt. Call aggódott, hogy mi
lesz, ha Mirandánál csak vörös bársonyszmoking kapható, vagy valami még annál is
rosszabb.
Épp elég baj, hogy Aaronnak egész nyáron italporból kikevert limonádét kellett
innia ahelyett, hogy frissen facsart citromból készítették volna neki a frissítőt, mint
Tamaráéknál. Kénytelen volt a tábori ágyon aludni, amit Alastair állított fel Call szo-
bájában. Úszómedence helyett be kellett érnie azzal, hogy a kerti locsolóval spriccel-
ték egymást, és átlagos, szimpla gabonapelyhet kellett reggeliznie ahelyett, hogy a
szakács mindennap olyan fogást készített volna el neki, amit megkíván. Call attól
tartott, hogyha Aaron hülye szerelésben jelenik meg ezen a partin, talán az lesz az
utolsó csepp a pohárban, és ő végérvényesen elveszíti a legjobb barátok közötti ver-
senyt Tamarával szemben.
Alastair kiszállt a kocsiból. Call rossz előérzettel követte az apját és Aaront az
épületbe.
Az öltönyök a bolt hátsó felében voltak, a furcsa réz hangszerekkel borított aszta-
lok meg a rozsdás kulcsokkal teli jádekő tál mögött. Az üzlet igencsak hasonlított
Alastair régiségkereskedésére, az Újvénségre, kivéve, hogy itt szőrmegalléros kabá-
tok meg selyemsálak lógtak a mennyezetről, a férfi pedig inkább régi iparcikkekre
szakosodott. Miranda előjött az üzlet hátsó részéből, és néhány percig elcsevegett
Alastairrel arról, hogy mit szerzett be a legutóbbi nagy régiségvásárban, ahol járt,
meg hogy kikkel találkozott ott. Call egyre jobban parázott.
Alastair végre rátért arra, hogy elmondja Mirandának, mire van szükségük. A nő
metsző, fürkésző tekintettel egyenként végigmérte a fiúkat, mintha meglátna bennük
valami mást is, amit ők maguk nem. Alastairrel is ugyanígy tett, majd hunyorgott
egy kicsit, mielőtt eltűnt az üzlet hátsó felében.
Aaron és Call várakozás közben azzal szórakoztatták magukat, hogy igyekeztek
rálelni a legeslegfurább portékára az üzletben. Mire Miranda visszatért, Aaron talált
egy Batman alakú vekkert, ami, ha lenyomta rajta a gombot, azt harsogta, hogy
„TALPRA, ROBIN!”, Call pedig előhalászott egy igazi nyalókákkal teleragasztott
pulóvert. A nő dudorászva lerakott a pultra egy halom ruhát.
Először egy hosszú zakót emelt fel, amit Alastairnek szánt. Szaténból készülhe-
tett, diszkrét, sötétzöld minta díszítette, a bélése élénk színű selyemből volt. Határo-
zottan régi és furcsa volt, de nem zavarba ejtő módon.
– Most pedig – fordult Callhez és Aaronhoz – ti jöttök.
Átnyújtott nekik egy-egy összehajtott vászonzakót.
Aaroné vajszínű volt, Callé pedig galambszürke.

8
 – Pont olyan árnyalatú, mint a szemed, Call – mondta Miranda, és elégedettnek
tűnt. A fiúk felkapták a zakót a rövidnadrágjuk és a pólójuk fölé. A nő tapsolt, és in-
tett, hogy nézzék meg magukat a tükörben.
Call a tükörképére meredt. Nem igazán értett a ruhákhoz, de a zakó illett rá, és
nem nézett ki benne furán. Tulajdonképpen egész felnőttes benyomást keltett. Akár-
csak Aaron. A világos színektől mindketten napbarnítottnak látszottak.
– Különleges alkalomra lesz? – érdeklődött Miranda.
– Úgy is mondhatjuk – felelte Alastair büszkén. – Mindkét fiút kitüntetik.
– Mármint, izé, közszolgálatért – tette hozzá Aaron. Pillantása találkozott a tü-
körben a másik fiúéval. Call arra gondolt, hogy a barátja tulajdonképpen nem hazu-
dott, bár a közszolgálat általában nem járt fejek levágásával.
– Csodás! – lelkendezett Miranda. – Olyan jól néznek ki mindketten!
Jól néznek ki. Call sosem gondolt magára úgy, mint aki jól néz ki. Aaron az, aki jól
néz ki. Call alacsony volt, sánta, túl feltűnő és éles vonásokkal. De úgy gondolta,
hogy aki megpróbál eladni valamit az embernek, az nyilván kénytelen szépeket
mondani róla. Hirtelen ötlettől vezérelve megint elővette a mobilját, lefotózta a tü-
körképüket Aaronnal, és elküldte Tamarának.
A lány egy perccel később válaszolt: Nem rossz. Az üzenethez egy rövidke videót
csatolt, amin valaki leesett a székéről döbbenetében. Call önkéntelenül felnevetett.
– Szükségük lehet még valamire? – kérdezte Alastair a nőtől. – Cipőre, mandzset-
tagombra... akármire?
– Hát, természetesen ingre – felelte Miranda. – Sok szép nyakkendőm van...
– Igazán nem kell vennie nekem semmi mást, Mr. Hunt – mondta Aaron idege-
sen. – De tényleg.
– Jaj, amiatt ne fájjon a fejed! – felelte Alastair meglepő könnyedséggel. – Miranda
és én régi üzletfelek vagyunk. Majd kiokoskodunk valami cserét.
Call a nőre nézett, aki szélesen mosolygott.
– Van a boltodban egy kis viktoriánus bross, amivel már jó ideje szemezek.
Alastair arckifejezése erre kissé feszült lett, de szinte azonnal ellágyult, aztán el-
nevette magát.
– Hát, azért cserébe mandzsettagombot is kérünk, az biztos. Meg cipőt, ha van.
Végül úgy hagyták el a boltot, hogy mindannyian ruhákkal teletömött zacskókat
cipeltek, és Call úgy érezte, a bevásárlás mégis nagyon jól sikerült. Mire visszaértek a
házba, alig maradt idejük lezuhanyozni és megfésülködni. Alastair ősrégi kölnitől
bűzlött, amikor kilépett a szobájából, de elegánsan festett új zakójában és fekete nad-
rágjában, amit nyilván a gardróbja mélyéről ásott elő. Azonnal keresni kezdte a
kocsikulcsát, motyogva járkált a házban. Call szinte rá sem ismert az apjára, aki álta-
lában tweedzakóban vagy farmer kezeslábasban szokott dolgozni, és aki egész nyá-
ron segített nekik robotokat építeni a fölös autóalkatrészekből.
Idegennek tűnt, és ennek hatására Call végre belegondolt, mi fog történni ezután.
Egész nyáron roppant büszke volt magára, hogy végleg leszámolt a Halál Ellen-
ségével. Persze Constantine Madden valójában már hosszú évek óta halott volt, a
szolgái csupán a testét őrizték meg egy hátborzongató sírboltban, hogy a lelke egy
nap majd visszatérhessen a porhüvelyébe. Ám mivel erről senki más nem tudott, az
egész mágusvilág attól tartott, hogy Constantine előbb-utóbb folytatni fogja a har-
madik mágusháborút. Amikor Callum elhozta az Ellenség levágott fejét a Magiszté-

9
riumba, tagadhatatlan bizonyítékaként annak, hogy meghalt, a teljes mágusközösség
fellélegzett a nagy megkönnyebbüléstől.
Arról azonban nem tudtak, hogy Constantine lelke tovább él – Callben. Vagyis
ezen az estén a mágusok közössége tulajdonképpen a Halál Ellensége tiszteletére
rendezett ünnepséget.
Habár Callnek esze ágában sem volt bárkinek is ártani, a harmadik mágusháború
veszélye korántsem múlt el. Joseph mester, Constantine jobbkeze továbbra is uralta a
káoszsújtottak seregét. Megkaparintotta a nagy erejű Alkahesztet, ami képes volt vé-
gezni az olyan káoszmágusokkal, mint Aaron és Call. Joseph mester egyelőre arra
várt, hogy Call magától álljon át az ő oldalára, de ha egyszer beleun ebbe, akkor talán
támadásba lendül.
Call lerogyott a konyhaasztalhoz. Harceb, aki az asztal alatt szunyókált, felnézett
ijesztő, izzó szemével, mintha megérezte volna a fiú nyugtalanságát. Habár Callnek
ettől jobb kedvre kellett volna derülnie, csak még rosszabbul érezte magát.
Hallani vélte Joseph mester hangját: Ügyes voltál, Call, remekül elhitetted a teljes má-
gusvilággal, hogy nincs mitől tartaniuk. Nem tagadhatod meg az igaz természetedet.
A fiú határozottan elnyomta magában ezt a gondolatot. Egész nyáron azon igye-
kezett, hogy ne ellenőrizgesse magát folyton, vajon nincs-e jele annak, hogy esetleg
gonosszá válik. Egész nyáron azt hajtogatta magának, hogy ő Callum Hunt, akit
Alastair Hunt nevelt föl, és hogy ő nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint
Constantine Madden. Semmi köze sem volt Constantine Maddenhez. Semmi.
Néhány perccel később Aaron kijött Call szobájából, nagyon fess volt vajszínű
zakójában. Szőke haját hátrafésülte, mandzsettagombja csak úgy csillogott. Pont
ugyanolyan boldognak tűnt, mint amikor a Tamara családjától kapott dizájner öltö-
nyöket viselte.
Vagy legalábbis boldognak tűnt, amíg meg nem pillantotta Callt, és el nem ko-
morult az arca.
– Valami baj van? – kérdezte. – Holtsápadt vagy. Nem ijedtél be, ugye?
– De, talán – felelte Call. – Nem vagyok hozzászokva, hogy mindenki engem néz-
zen. Mármint, néha megbámulnak az emberek a lábam miatt, de az nem jó figyelem.
– Próbálj meg úgy gondolni rá, mint a Csillagok háborúja utolsó jelenetére, amikor
mindenki Hant meg Luke-ot éljenzi, miközben Leia hercegnő kitünteti őket!
Call felvonta a szemöldökét.
– És a mi esetünkben ki tölti be Leia hercegnő szerepét? Rufus mester?
Rufus mester volt a tanonccsoportjuk oktatója a Magisztériumban. A férfi szigorú
volt, zsémbes és bölcs, és sokkal ráncosabb, mint Leia hercegnő.
– Később – mondta Aaron nagy komolyan – Rufus mester felveszi az arany-
bikinit.
Harceb ugatott. Alastair diadalittasan tartotta fel a kocsikulcsát.
– Attól jobban éreznétek magatokat, fiúk, ha megígérném, hogy a ma este unal-
mas és eseménytelen lesz? Ezt a partit elvileg a mi tiszteletünkre adják, de garantá-
lom, hogy a Tanács alapvetően saját magát akarja megünnepelni.
– Ezt úgy mondod, mintha már jártál volna ilyen partin – mondta Call, és felállt
az asztaltól. Idegesen simította ki a zakóját: a vászon könnyen gyúródott. Már alig
várta, hogy visszavehesse a farmerét és a pólóját.

10
 – Láttad, milyen csuklópántot viselt Constantine, amikor diákok voltunk a Ma-
gisztériumban – felelte Alastair. – Sok díjat és kitüntetést kapott. Ahogy az egész
csoportunk.
Igaz, Call látta a csuklópántot, még az első magisztériumi tanévében, miután
Alastair elküldte azt Rufus mesternek. Az iskolában minden diák bőrből és fémből
készült csuklópántot kapott: a fém minden tanévben más volt, a bőrpántot pedig kö-
vek díszítették, mindegyik egy-egy különleges eredményt vagy adottságot jelölt.
Constantine csuklópántján több kő volt, mint bármely másikon, amit Call valaha lá-
tott.
A fiú a csuklójához nyúlt, megérintette a saját bőrpántját. Még mindig réz volt
rajta, a másodikosok jele
a Magisztériumban. Akárcsak Aaronén, a krétor fekete köve csillogott rajta.
Ahogy leengedte a kezét, Call pillantása találkozott a barátjáéval, és látta, hogy
Aaron tudja, mire gondol: tessék, kitüntetik, megünneplik, amiért valamijét tett, de
még ez is olyasmi, amiben hasonlít Constantine Maddenre.
Alastair megzörgette a kocsikulcsot, hogy kizökkentse Callt a merengésből.
– Gyertek! – mondta az apja. – A Tanács nem szereti, ha az ünnepeltek elkésnek.
Harceb az ajtóhoz kísérte őket, majd nagy puffanással leült és halkan vinnyogott.
– Nem jöhetne velünk? – kérdezte Call az apját, mielőtt kiléptek volna az ajtón. –
Jól fog viselkedni. És ő is megérdemli, hogy kitüntessék.
– Szó sem lehet róla – közölte Alastair.
– Mert nem vagy biztos benne, hogy nem bántaná a Tanácsot? – kérdezte Call,
bár amint kimondta, már nem is tudta, akarja-e hallani a választ.
– Mert nem vagyok biztos benne, hogy a Tanács nem bántaná-e őt – felelte
Alastair zord tekintettel. Aztán kilépett az ajtón, és Call kénytelen volt követni.

11
 2. FEJEZET

A Céh, akárcsak a Magisztérium, úgy épült, hogy egyedül a mágusok tudhassa-

nak róla. A virginiai parton bújt meg a föld mélyén, folyosói a víz alá nyúltak. Call
hallott már erről a helyről, de még így is teljesen váratlanul érte, amikor Alastair
megállította őket, miközben épp a deszkázott parti sétányon ballagtak, és egy rácsra
mutatott a lábuk előtt, amit alig lehetett észrevenni a lehullott levelek meg a kosz
alatt.
– Ha odanyomnátok a fületeket, általában valami elképesztően unalmas előadást
hallanátok. Ma este viszont talán zenét. – Bár Alastair szavai nem voltak kimondot-
tan hízelgők a Céhre nézve, kissé szomorkásán beszélt.
– De te még nem jártál itt, igaz? – kérdezte Call.
– Diákként nem – válaszolta az apja. — Az én generációm nem járhatott a Céhbe.
Túlságosan lefoglalt minket, hogy feláldozzuk magunkat a háborúban.
Callnek néha az a komor gondolata támadt, hogy talán jobb lett volna, ha min-
denki békén hagyja Constantine Maddent. Jó, igaz, hogy borzalmas kísérleteket foly-
tatott, káoszt oltott állatok lelkébe, létrehozva a káoszsújtottakat. Igaz, hogy megigéz-
te a holtakat, gyógymódot keresett magára a halálra, mert életre akarta kelteni a fi-
vérét. Igaz, hogy megszegte a mágusok törvényeit. De talán ha mindenki békén
hagyta volna, akkor sokan még ma is élnének. Call édesanyja életben maradhatott
volna.
Az igazi Call is életben maradt volna – gondolta a fiú akaratlanul.
Ám mindebből semmit sem mondhatott ki, így inkább nem szólt egy szót sem.
Aaron a hullámzó víz felé fordult, a naplementét nézte. Az egész nyarat Aaronnal
tölteni olyan volt, mintha Callnek egyszeriben lett volna egy fivére, akivel jókat
poénkodhat, akivel bármikor nézhet filmet vagy pusztíthat robotokat. Am ahogy
elindultak otthonról, és a Céh felé hajtottak, Aaron egyre kevesebbet beszélt. Mire
Alastair leparkolt ezüstszínű, 1937-es Rolls-Royce Phantomjával a parti sétány köze-
lében, és elhaladtak egy óriási, fura Poszeidón-szobor mellett, Aaron szinte megku-
kult.
– Jól vagy? – kérdezte Call, ahogy továbbmentek a deszkázott sétányon.
Aaron vállat vont.
– Nem tudom. En csak... Felkészültem rá, hogy megtegyem, amit egy krétornak
kell. Tudtam, hogy ez veszélyes feladat, és féltem is, de megértettem, mit kell ten-
nem. És amikor az emberek elhalmoztak mindenfélével, értettem, miért csinálják.

12
Értettem, hogy mivel tartozom nekik cserébe. De most már nem tudom, mit jelent
krétornak lenni. Mármint, csúcs, hogy már nem állunk hadban az Ellenséggel, de
akkor én mit...
– Megjöttünk – szólt Alastair, és megállt. Hullámok csapkodták a part fekete szik-
láit, sós permetet szórtak szét, és kis tócsákban vertek tajtékot. Call érezte a hűvös
cseppeket az arcán, mintha valaki rálehelt volna.
Szeretett volna mondani valamit, amivel megnyugtathatja Aaront, de a barátja
már nem figyelt rá. Egy rákot nézett, ami a víz felé iszkolt. Elhaladt egy hínárköteg
mellett, ami régi kötélbe gabalyodott, a kirojtosodott szálak úgy lebegtek a felszínen,
akár egy kioldódott hajfonat.
– Biztonságos ez? – kérdezte Call az apjától.
– Amennyire csak biztonságos lehet bármi, aminek
köze van a mágusokhoz – felelte Alastair, és dobogni kezdett a földön gyors, is-
métlődő ritmusban. Néhány pillanatig nem történt semmi... aztán csikorgás hallat-
szott, és az egyik szikla félrecsúszott, hosszú csigalépcső bukkant elő alóla. Spirálja
lenyúlt a mélybe, mint a Magisztérium könyvtárának lépcsője. Itt azonban nem vol-
tak könyvespolcok, csupán az íves lépcső, aminek a legalján márványpadló látszott.
Call nagyot nyelt. A hosszú csigalépcső bárki számára kihívást jelentett volna,
neki viszont egyenesen lehetetlennek tűnt lemenni rajta. Tudta, hogy a lába már fél-
útnál begörcsölne, ha pedig elvétené a lépést, nagyon ijesztő zuhanás várna rá.
– Ööö – szólt. – Nem hinném, hogy én...
– Lebegj – mondta Aaron halkan.
– Mi?
– A lebegés légmágia. Szikla vesz körül minket... csupa föld és kő. Meríts erőt be-
lőle, aztán lökd el magad tőle, és a levegő majd szépen fölemel! Nem kell repülnöd,
csak néhány centivel a föld fölé emelkedned.
Call az apjára pillantott. Még most is ódzkodott egy kicsit attól, hogy Alastair kö-
zelében varázsoljon, hiszen
a férfi hosszú éveken át hajtogatta neki, milyen gonosz a mágia, és mii m gono-
szok a mágusok, akik ártatlan gyerekeket ölnek. Alastair azonban csak lenézett a
hosszú csigalépcsőre, és biccentett.
– Majd én megyek legelöl – mondta Aaron. – És ha elesel, elkaplak.
– Akkor legalább együtt zuhanunk le. – Call lassan elindult a lépcsőn, óvatosan
lépegetett fokról fokra. Hangokat és evőeszközök csörgését hallotta a mélyből. Mély
levegőt vett, aztán a föld erejére koncentrált. Miután megérezte, igyekezett meríteni
belőle, majd elrugaszkodott tőle, mintha a medence szélétől lökte volna el magát,
hogy a vízbe merüljön.
Megfeszültek az izmai, aztán mintha súlytalanná vált volna, és a levegőbe emel-
kedett a teste. Ahogy Aaron tanácsolta, nem is próbált nagyon magasan lebegni. Szép
lassan sodródott lefelé, néhány centivel a lépcsőfokok fölött. Habár legszívesebben
azt mondta volna Aaronnak, biztos nem fog lezuhanni, azért egész kellemes volt a
tudat, hogy ha mégis, akkor van, aki elkapja.
Mögötte jövő apja határozott léptei szintén megnyugtatóak voltak. Óvatosan ha-
ladtak lefelé a csigalépcsőn, Alastair és Aaron gyalog, Call alacsonyan lebegve. A
lépcső legaljától néhány fokra a fiú lassan visszaereszkedett a talpára.
Ahogy leért a lépcsőre, megbotlott.

13
 Nem Aaron kapta el, hanem Alastair. Megragadta a vállát.
– Vigyázz! – mondta.
– Semmi gond – morgott Call válaszul, és amilyen gyorsan csak bírt, lebicegett az
utolsó néhány lépcsőfokon. Kissé sajogtak az izmai, de ez semmiség volt a fájdalom-
hoz képest, ami akkor gyötörte volna, ha gyalog kell lejönnie. Aaron már leért, fülig
érő vigyorral fogadta a lépcső aljában.
– Ezt nézd! – szólt. – A Céhben vagyunk.
– Azta! – Call még soha életében nem látott ehhez foghatót. A Magisztériumban
sok lenyűgöző terem volt, némelyikük óriási, de mindegyiken látszott, hogy a termé-
szetes kőzetből kivájt, földalatti barlang. Ez a hely egészen más volt.
Hatalmas csarnok tárult eléjük. A falakat, a padlót és a tetőt tartó oszlopokat
arannyal pettyezett, hófehér márvány vonta be. Az egyik falat a Céh alaprajzát ábrá-
zoló kárpit díszítette. A terem egyik oldalán óriási emelvény húzódott, mögötte szí-
nes zászlók lógtak a magasban. Paracelsus és más híres alkimisták műveiből vett idé-
zetek álltak rajtuk aranybetűkkel. Minden kapcsolatban áll mindennel – hirdette az
egyik. Tűz és föld, levegő és víz. Mindegyikük egyetlen egész, nem négy, nem kettő, és nem is
három, hanem egy. Ha bármelyik is hiányzik, űr támad a teljességben.
A mennyezetről irdatlan nagy csillár lógott. Vastag, könnycsepp alakú kristályok
függtek rajta, szerteszét szórták a fényt, bevilágítva az összegyűlt mágusok tömegét:
a Tanács tagjai aranyszínű talárt viseltek, a Magisztérium mesterei pedig fekete ru-
hát, és mindenki más is elegánsan kiöltözött.
– Puccos hely – mondta Alastair komoran. – Túl puccos.
– Ja – hagyta rá Call. – A Magisztérium ehhez képest semmi. Erre aztán nem szá-
mítottam.
– Nincsenek ablakok – szólalt meg Aaron, miután körülnézett. – Miért nincsenek
itt ablakok?
– Valószínűleg azért, mert víz alatt vagyunk — felelte Call. — A nyomástól be-
törne az üveg, nem?
Mielőtt folytathatták volna a terep felmérését, kivált a tömegből North mester, a
Magisztérium igazgatója, és odasietett hozzájuk.
– Alastair. Aaron. Call. Elkéstetek.
– Nagy volt a víz alatti forgalom – poénkodott Call.
Aaron könyékkel oldalba bökte.
North mester szigorú pillantást vetett rájuk.
– Fő, hogy végre ideértetek. A többiek a Tanáccsal együtt várnak benneteket.
– North mester – biccentett Alastair udvariasan –, elnézést kérünk a késésért, de
elvégre mi vagyunk az ünnepeltek. Nélkülünk aligha kezdődhetett volna el az ün-
neplés, nem igaz?
North mester halovány mosolyt villantott rá. Úgy tűnt, őt és Alastairt máris ki-
merítette a kölcsönös udvariaskodás erőfeszítése.
– Gyertek velem!
Aaron és Call egymásra pillantott, mielőtt elindultak a teremben a felnőttek nyo-
mában. Az egyre növekvő tömeg feléjük nyomakodott, mind megbámulták Aaront –
és Callt is. Egy középkorú, pocakos férfi megragadta Call karját.
– Köszönöm – suttogta, mielőtt elengedte volna. – Köszönöm, hogy megölted
Constantine-t.

14
 Nem öltem meg. Call botladozva ment tovább, miközben még többen nyúltak felé
a tömegből. Volt, akikkel kezet rázott, másokat elkerült, egyvalakinek pacsit adott,
majd hülyén érezte magát.
– Te végig ezt élted át? – kérdezte Aarontól.
– Tavaly nyár előtt nem – felelte a barátja. – De hát hős akartál lenni, nem?
Azt hiszem, jobb, mint gonosznak lenni – gondolta Call, ám a torkára forrt a szó.
Végre megérkeztek oda, ahol a Tanács várt rájuk, a csarnok egy ezüstkötéllel el-
választott részén. Anastasia Tarquin, a Tanács egyik legmagasabb rangú tagja épp
Tamara édesanyjával beszélgetett. Mrs. Tarquin jóval idősebb volt a másik nőnél,
dúsan feltornyozott, ősz haja szinte csillogott, és olyan sokkal magasodott Tamara
anyukája fölé, hogy az asszonynak a nyakát kellett nyújtogatnia a társalgáshoz.
Tamara Celiával és Jasperrel beszélt, épp mindhárman jót nevettek valamin. Call
most először látta a lányt a nyári szünet kezdete óta. Élénksárga ruhát viselt, ami ki-
emelte bőre barnaságát. Haja sűrű, sötét hullámokban keretezte az arcát és a hátára
omlott. Celia fura, elegáns, bonyolult frizurába tűzte a haját. Ruhája zöld, fátyolszerű
anyagból készült, mintha a tenger tajtékja lebegett volna körülötte.
Mindkét lány Call és Aaron felé fordult. Tamara arca felderült, Celia pedig elmo-
solyodott. Call kissé úgy érezte, mintha mellbe rúgták volna. Furcsamód nem is volt
olyan rossz érzés.
Tamara odaszaladt Aaronhoz, és gyorsan megölelte. Celia nem jött közelebb,
mintha hirtelen úrrá lett volna rajta a félszegség. Jasper viszont Callhez lépett, és
megpaskolta a vállát. Call ettől megkönnyebbült, mivel a sötét, felzselézett hajú srác
egyáltalán nem volt rá olyan hatással, mintha a feje tetejére állna a világ. Jasperből
csak a szokásos önteltsége áradt.
– Na, és hogy van a mi jó öreg főgonoszunk? – suttogta Jasper, mire Call össze-
rezzent. – Te vagy itt a legnagyobb sztár.
Call utálta, hogy Jasper tudja róla az igazat. Bár szinte teljesen biztos volt benne,
hogy a srác soha nem árulná el a titkát senkinek, Jasper azért kihasznált minden
adandó alkalmat, hogy megjegyzéseket tegyen és bosszantsa őt.
– Gyertek! – szólt rájuk Rufus mester. – Ne vesztegessük az időt! Vár minket a ce-
remónia, akár tetszik, akár nem.
Ekkor Callt, Aaront, Tamarát, Jaspert, Rufus mestert, Milagros mestert és
Alastairt felterelték egy emelvényre. Celia lelkesen integetett nekik.
Call abban a pillanatban rosszat sejtett, hogy meglátta a székeket az emelvényen.
A székek azt jelentették, hogy hosszú ceremóniának néznek elébe. Balsejtelme be is
igazolódott. A ceremónia egyetlen nagy homállyá mosódott össze előtte, de hosszú
és unalmas homály volt. A Tanács számos tagja tartott beszédet arról, hogy személy
szerint milyen kulcsfontosságú szerepet játszott a küldetés sikerében.
– Nélkülem nem boldogultak volna – jelentette ki egy szőke tanácsnok, akit Call
most látott életében először.
Méltatták Rufus mestert és Milagros mestert, amiért ilyen remek tanoncaik van-
nak. Méltatták Rajaviékat, amiért ilyen bátor lányt neveltek. Méltatták Alastairt, ami-
ért ilyen gondosan vezette a küldetést. Magukat a gyerekeket pedig úgy méltatták,
mint koruk legnagyobb hőseit.

15
 Megtapsolták őket, csókot nyomtak az arcukra, hátba veregették őket. Alastair
nyakába nehéz medált akasztottak. A férfi tekintete kissé elborult, miután már ha-
todszorra álltak föl, hogy megtapsolják őket.
Senki sem tett említést a levágott fejről, sem a félreértésről, amikor azt hitték,
hogy Alastair az Ellenséget szolgálja, sem arról, hogy a Magisztériumban senki sem
tudta, milyen küldetésre indultak a gyerekek. Mindenki úgy tett, mintha végig ez lett
volna a terv.
Mindannyian megkapták a bronzéves csuklópántjukat, amire aztán csillogó, vö-
rös berill került, ami tettük jelentőségét hirdette. Call kíváncsi volt, mit jelenthet pon-
tosan a vörös kő – a csuklópántokra kapott kövek színének megvolt a maga pontos
jelentése: a sárga a gyógyítást szimbolizálta, a narancssárga a bátorságot, és így to-
vább.
Call odalépett Rufus mesterhez, aki rátette a követ a csuklópántjára. A berill a he-
lyére pattant, a hang egy zár kattanására emlékeztette a fiút.
– Callum Hunt, krétor! – kiabálta valaki a teremben. Valaki más felállt, és Aaron
nevét kiáltotta. Call csak állt, és hagyta, hogy elöntse a kiáltások megdöbbentő árada-
ta. – Call és Aaron! Krétorok, krétorok, krétorok!
Egy kéz súrolta Call vállát. Anastasia Tarquin állt mellette.
– Európában – mondta a nő –, ha kiderül valakiről, hogy káoszmágus, akkor nem
ünnepelik. Hanem megölik.
Call döbbenten meredt rá, ám az asszony arrébb lépett, és egy szempillantás alatt
beleolvadt a tanácstagok tömegébe. Rufus mester, aki nyilvánvalóan nem hallotta
Mrs. Tarquint – ahogy Callen kívül senki sem –, odalépett a két fiúhoz.
– Krétorok – szólt –, nem csupán egy ünnepség miatt hívattunk titeket. Meg kell
vitatnunk valamit.
– Pont itt? – kérdezte Aaron, láthatóan ijedten.
Rufus a fejét csóválta.
– Ideje, hogy lássatok valamit, amit csak nagyon kevés tanonc pillanthat meg. A
krízistermet.
Tamara aggódva nézett a társai után, ahogy követték Rufus mestert a tömegen át.
– A krízistermet? – motyogta Aaron. – Az meg mi?
– Fogalmam sincs – felelte suttogva Call. – Azt hittem, a krízisnek vége.
Rufus mester, aki nyilván tökéletesen ismerte a járást, kivezette őket a lebegő kö-
tél mögül, eltávolodtak a tömeg figyelő tekintetétől, míg a terem túlsó végében el
nem értek egy ajtóhoz. Az ajtó bronzból volt, óriási hajókat véstek rá, amint ágyúkkal
lövöldöznek egymásra a nyílt tengeren.
Rufus kinyitotta az ajtót, és beléptek a krízisterembe. Callnek a fülébe csengtek
saját korábbi szavai arról, hogy miért nincsenek itt ablakok: ebben a helyiségben
ugyanis bőven akadt ablak. A padló márványból volt, minden más viszont üvegből,
ami elvarázsolt fénnyel ragyogott. Az üveg mögött különféle tengeri lények úszkál-
tak: Call látott élénk színű csíkos halakat, szénfekete szemű cápákat, kecsesen suhanó
rájákat.
– Azta! – hüledezett a nyakát nyújtogató Aaron. – Nézz fel!
Call úgy tett, és meglátta a vizet a fejük felett, amit bevilágított a napfény. Ezüst-
színű halak úsztak el a közelben, majd mintha valami jelet érzékeltek volna, teljesen
egyszerre elfordultak, és menekülőre fogták.

16
 – Üljetek le! – szólt Graves tanácsnok, aki öreg volt, goromba és zsémbes. – Tisz-
tában vagyunk vele, hogy ez egy ünnepség, de fontos dolgokat kell megbeszélnünk.
Rufus mester, te és a két tanoncod itt foglalhattok helyet – intett a mellette lévő szé-
kekre.
Call és Aaron egymásra pillantott, majd mindketten vonakodva odacsoszogtak a
székükhöz. A Tanács többi tagja is az asztal körül foglalt helyet, mindenki cseveré-
szett. Call felnézett, és az üvegen keresztül látta, ahogy egy angolna átsiklott a vízen,
majd elkapott egy lassan úszó halat. A fiú eltűnődött, hogy ez vajon nem rossz előjel-
e.
Miután a duruzsolás alábbhagyott, Graves átvette a szót.
– Hála a ma esti ünnepeltjeink erőfeszítéseinek, most egészen más megbeszélés-
nek nézünk elébe, mint azt előre sejthettük volna. Constantine Madden halott. – Kö-
rülnézett a helyiségben, mintha azt várta volna, hogy mindenki megeméssze a hallot-
takat. Call akaratlanul is úgy érezte, hogy aki eddig nem fogta fel a történteket, az
sosem fogja, figyelembe véve, hányszor hangzott el az ünnepség során a felkiáltás,
miszerint A Halál Ellensége halott! — De mi – csapott az asztalra Graves, mire Call
összerezzent – mégsem nyughatunk! Igaz, hogy legyőztük Constantine Maddent, ám
a serege még rejtőzik valahol. Muszáj lecsapnunk rájuk, ki kell irtanunk a káoszsúj-
tottakat, és meg kell találnunk Constantine minden szövetségesét!
A teremben ismét mormogás támadt.
– Madden halála óta senki sem leli nyomát egyetlen káoszsújtottnak sem – mond-
ta North mester. – Mintha a halálakor egyszerűen eltűntek volna.
Több mágus reménykedő arcot vágott, Graves azonban komoran csóválta meg a
fejét.
– Még mindig szabadon kószálnak. Csapatokat kell szerveznünk, hogy levadász-
szák és elpusztítsák őket.
Callt a hányinger kerülgette. A káoszsújtottak alapvetően agyatlan zombik vol-
tak, kiűzték belőlük az emberséget, hogy a káosz foglalhassa el a helyét. De a fiú hal-
lotta őket beszélni. Látta őket mozogni, még le is térdeltek előtte. Felfordult a gyomra
arra a gondolatra, hogy máglyára vetik őket.
– És mi van a káoszsújtott állatokkal? – kérdezte Anastasia Tarquin. – A többsé-
gük sosem szolgálta a Halál Ellenségét; csupán a leszármazottaik a szerencsétlen lé-
nyeknek, amiket Madden az uralma alá hajtott. A káoszsújtott emberekkel ellentét-
ben valóban elevenek, nem csak elvarázsolt holttestek.
– Akkor is veszélyesek. Azt javaslom, végezzünk minddel – mondta Graves.
– Harcebbel ne! – kiáltotta Call, mielőtt bárki megakadályozhatta volna.
A tanácstagok mind feléje fordultak. Anastasia arcán halvány mosoly jelent meg,
mintha élvezte volna a fiú kirohanását. Olyan embernek tűnt, aki nem bánja, ha a
dolgok más fordulatot vesznek, mint amire a többiek számítottak. Az asszony tekin-
tete Aaronra siklott, a reakcióját figyelte.
– Harceb a krétorok háziállata – mondta Mrs. Tarquin, és ismét Callre nézett. –
Nyilván kivételt élvezhet.
– A Rendellenesség Rendje pedig egyéb káoszsújtott állatokat vizsgál. Volna ér-
telme életben tartani néhány ilyen lényt, hogy a Rend folytathassa a kutatást – tette
hozzá Rufus.

17
 A Rendellenesség Rendje különc mágusok kis csoportja volt, akik a Magisz-
tériumot övező erdőben éltek, és a káoszmágiát tanulmányozták. Megpróbálták rá-
venni Aaront, hogy maradjon velük, és segédkezzen a kísérleteikben. És nem épp
kedvesen kérték.
– Jó, jó – legyintett Graves. – Talán egy kis csoportot életben hagyhatunk, bár
pontosan tudjátok, hogy sosem tartottam valami nagyra a Rendellenesség Rendjét.
Rajtuk kell tartanunk a szemünket, hogy meggyőződjünk róla, nem rejtőzik közöttük
Constantine egyetlen cinkosa sem. És meg kell találnunk Joseph mestert. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy még mindig veszélyt jelent ránk, és minden valószí-
nűség szerint megpróbálja majd felhasználni ellenünk az Alkahesztet.
Anastasia Tarquin feljegyzett valamit az előtte lévő papírra. Sok mágus suttogva
tanácskozott egymással, többen pedig kihúzták magukat, igyekeztek nagyon fontos-
nak tűnni. Rufus mester bólogatott, de Call gyanította, hogy ő sincs oda Gravesért.
– Végül pedig gondoskodnunk kell róla, hogy Callum Hunt és Aaron Stewart a
Tanács, illetve az egész mágusközösség szolgálatába állítsák krétori képességüket.
Rufus mester, kulcsfontosságú, hogy rendszeresen jelentést tegyél a tanulmányaik-
ról, míg elvégzik a bronz-, ezüst- és aranyévüket, majd felkészülnek arra, hogy belép-
jenek a Céhbe.
– Ok az én tanoncaim – vonta fel Rufus mester az egyik szemöldökét. – Függet-
lenségre van szükségem, hogy úgy oktathassam őket, ahogy jónak látom.
– Ezt majd később megbeszéljük – mondta Graves. – A fiúk elsősorban krétorok,
és csak másodsorban a Magisztérium diákjai. Fontos lenne, hogy ezt mind a hárman
az eszetekbe véssétek.
Aaron aggodalmas pillantást vetett Callre. Rufus mester komornak tűnt.
Graves folytatta:
– Mivel a legtöbb káoszsújtott állat a Magisztérium közelében található, számí-
tunk rá, hogy az iskola vezető szerepet vállaljon a kiirtásukban.
– Nem gondolhatják komolyan, hogy a Magisztérium diákjai iskolaidőben állato-
kat gyilkoljanak! – ellenkezett Rufus mester, és felpattant a helyéről. – Határozottan
tiltakozom a felvetés ellen. North mester?
– Egyetértek Rufusszal – mondta North mester rövid hallgatás után.
– Ezek nem állatok. Hanem szörnyek – vitatkozott Graves. – A Magisztérium kö-
rüli erdő évek óta tele van velük, és eddig nem kezeltük a helyzetet kellő komoly-
sággal, mert az Ellenség bármikor létrehozhatott magának újabbakat. De most... most
végre lehetőségünk van végezni velük.
– Lehet, hogy szörnyek – felelte Rufus –, de akkor is állatoknak látszanak. És van-
nak köztük olyanok, mint Harceb, akik meglepnek és elgondolkodtatnak minket,
hogy talán inkább megmenteni kéne őket, nem pedig elpusztítani. Bizonyára az
egész mágusvilág érdeke, hogy a diákjaink könyörületet tanuljanak. Constantine
Madden – tette hozzá fojtott hangon – nem ismerte a könyörületet.
Graves olyan pillantást vetett rá, ami igencsak hajazott a gyűlöletre.
– Hát jó – mondta bosszúsan. – A káoszsújtott állatok eltávolítását a tanácstagok-
ból összeállított, általam vezetett csoport fogja elvégezni. Kérlek, ne is számítsatok rá,
hogy komolyan veszek bármilyen panaszt, hogy milyen kevés helye marad így a di-
ákjaitoknak az erdőben gyakorolni! Ez az ügy sokkal fontosabb, mint az iskolátok.

18
 – Természetesen – válaszolta Rufus mester, még mindig fojtott hangon. Call pró-
bálta elkapni a pillantását, ám a mester arca megfejthetetlen volt.
– Akkor már csak egy megbeszélnivalónk maradt – mondta Graves. – A kém.
Ezúttal nagyon is hangos zúgolódás támadt az asztal körül.
– Okunk van azt hinni, hogy kém rejtőzik a Magisztériumban – jelentette be
Graves. – Valaki elszabadította Automotoniszt, az egyik legszörnyűségesebb
elementált, és elküldte, hogy ölje meg a krétort, Aaron Stewartot.
Mindenki a két fiúra nézett.
– Bizony – erősítette meg Call. – Pontosan ez történt.
Graves bólintott.
– Különféle kémcsapdákat helyezünk majd el az iskolában, és Anastasia fogja
őrizni azokat a járatokat, ahol a rémséges elementálokat tartják. El fogjuk kapni a
kémet, és elnyeri méltó büntetését.
Kémcsapdákat? – tátogta Aaron Callnek. A fiú igyekezett magába fojtani a neve-
tést, mert rögtön elképzelt egy nagy gödröt, amibe fontos papírokkal vagy ilyesmivel
csalják be a bűnöst. De mivel most az egyszer úgy tűnt, hogy a Tanácsnak és a
Magisztériumnak rendes terve van arra, miként bánjanak el a valódi veszéllyel, Call
reménykedett, hogy a bronzévében végre talán nem lesz más dolga, csak tanulni,
meg az átlagos, vicces bajba kerülni, nem pedig a világvége jellegűbe.
Legalábbis akkor, ha távol tartja Harcebet az erdőtől meg az állatgyilkosoktól.
Legalábbis akkor, ha Joseph mester nem tér vissza.
Legalábbis akkor, ha tényleg nincs semmi baj a lelkével.

19
 3. FEJEZET

Miután a Tanács ülése véget ért, Call és Aaron visszatérhettek a partira. A ven-
dégeknek ínycsiklandó falatkákat kínáltak, de Call nem volt éhes. Harceb családjára
gondolt, meg a többi káoszsújtott állatra a Magisztérium körüli erdőben. A fiú nem
emlékezett arra, amikor még Constantine Madden volt, de ez nem jelentette, hogy ne
tartozna valamivel az ártatlan lényeknek, amiket az Ellenség átváltoztatott. Úgy érez-
te, muszáj tennie valamit.
– Na, milyen volt a titkos gyűlés? – kérdezte Jasper, ahogy odalépett hozzájuk
Celiával és Tamarával. Mindhárman derűsek voltak, csillogott a szemük, mintha
mostanáig nevettek volna. Vagy talán táncoltak. A terem túlsó felén egyre többen
perdültek táncra. Call gyanakodva, riadtan figyelte a táncparkettet.
— Fura – közölte Aaron, aki láthatóan nem vette észre Call rosszkedvét. Lekapott
egy sajtos pogácsát a
mellettük elhaladó pincér tálcájáról, és a szájába tömte. Aztán fojtott hangot hal-
latott, mint aki többet is akart mondani, még mielőtt legyűrte az éhség.
Call átvette a szót.
– A káoszsújtott emberekről és állatokról volt szó. A Tanács végezni akar velük.
– De Harcebbel ugye nem? – kérdezte Tamara, és sötét szeme elborzadt. Call
örült, hogy a lány ugyanúgy reagál, mint ő maga. Jó volt meggyőződni róla, hogy
Harceb nemcsak neki fontos, hanem a két legjobb barátjának is.
Két másik pincér járt arra falatkákkal teli tálcákkal. Call az egyikről elvett három
garnélás szendvicset, a másikról meg egy csirkesaslikot. Úgy gondolta, meg kéne
próbálnia enni valamit, bár a gyomra még mindig görcsölt. Jasper óriási halom kaját
pakolt a tányérjára, és egy éhes cápa elszántságával állt neki belapátolni.
– Harcebet megkímélik – mondta Call. – De Graves alapvetően nagytakarítást
akar. Mindent el akar törölni, ami a Halál Ellensége után maradt.
Tamara nyilvánvalóan tele volt még kérdésekkel.
– És ti... – kezdte, de aztán Celiára nézett, és láthatóan meggondolta magát. A
szőke lány nem volt velük, amikor elhagyták az iskolát, hogy megkeressék Alastairt.
O nem tudott Call titkáról. – Mindegy, hagyjuk. Ma este inkább csak szórakozzunk.
Aaron, gyere, táncoljunk!
Aaronnak sikerült magához ragadnia még egy sajtos pogácsát, mielőtt Tamara el-
rángatta. A fiú Jasper kezébe nyomta üres tányérját, majd eltűnt Tamarával a tánco-
lok forgatagában. Csak a lány sárga szoknyájának libbenése látszott.

20
 Celia reményteli pillantást vetett Callre, aki igyekezett erről tudomást sem venni.
A lába miatt esélye sem
volt a táncparketten másra, csak hogy szörnyen megszégyenüljön. Celiára mo-
solygott, de egy szót sem szólt. Miután a kínos pillanat olyan hosszúra nyúlt, ameny-
nyire egy kínos pillanat csak tud, a lány felsóhajtott.
– Megyek, iszom valamit – mondta, és elballagott a hatalmas bólés tálhoz.
– Szép volt – gúnyolódott Jasper. – Azt hiszem, mégsem igaz, amit Constantine
ellenállhatatlan karizmájáról beszélnek.
A titkát tudók közül Jasper volt az egyetlen, akit Call néha azon kapott, hogy
gyanakodva vagy aggódva figyeli őt, mintha egyáltalán nem ismerné.
– Nem vagyok az Ellenség – motyogta Call a bajsza alatt.
– Tegyünk próbát! – mondta Jasper, és a fiú tányérjára pillantott. – A Halál Ellen-
sége tuti nem adná nekem a csirkesaslikját.
Call szó nélkül átnyújtotta neki. Amúgy sem volt olyan éhes.
– A Halál Ellensége ezenkívül tuti nem mutatna be engem annak a helyes lány-
nak, aki épp most integetett neked.
Call meglepetten nézett oda, amerre Jasper biccentett, és látta, hogy a szóban for-
gó lány ismerős: Tamara nővérének, Kimiyának az egyik barátnője. Hosszú, fekete
haja volt és előkelő vonásai. Megint integetett, amikor meglátta, hogy Call feléje néz.
Call a tőle telhető leggonoszabb vigyort vetette Jasperre.
– így igaz – mondta, és elment, hogy megkeresse Alastairt. Úgy emlékezett, hogy
nemrég Anastasia Tarquinnal látta beszélgetni. Az asszony feltornyozott, ősz haja a
tömeg fölé magasodott. Call átfurakodott az italos asztal
mellett álldogáló emberek között, amikor valaki megkocogtatta a vállát.
Az a lány volt az, akiről Jasper beszélt az imént, Jennifer Matsui. Aranyéves diák
volt a Magisztériumban, akárcsak Kimiya, és ilyen közelről látszott, hogy egy fejjel
magasabb Callnél.
– Callum! – szólította meg vidáman. – Gratulálok a kitüntetésedhez!
– Koszi! – felelte Call, és a nyakát nyújtogatva látta, hogy Jasper őket bámulja a
helyiség túlsó feléből, mintha el sem tudná hinni, mi történik. – Ez egy nagyon jó
kis... kitüntetés.
Egyáltalán nem ezt akarta mondani.
– Hoztam neked valamit – szólt Jennifer, és halk, cinkos hangot ütött meg. – Egy
csinos, szőke lány adta.
Egy összehajtott papírt nyújtott át Callnek, rajta a fiú nevével. Call értetlenül vet-
te el. Jennifer csókot dobott neki, majd lendületes léptekkel bevette magát a tömegbe,
és elindult vissza Kimiyához meg a végzős diákok kis csoportjához, akik együtt ne-
vetgéltek. Call meglátott egy ismerős arcot: Alex Strike-ot, annak a néhány idősebb
magisztériumosnak az egyikét, akikkel összebarátkozott. Alex és Kimiya tavaly sza-
kítottak, de az alapján, amilyen közel most álldogáltak egymáshoz, és amilyen jóízű-
en nevettek, azóta vagy újra összejöttek, vagy legalábbis megint barátok lettek.
A fiú széthajtogatta a papírt.

Call! Beszélnem kell veled kettesben.

Gyere a trófeák termébe! Celia

21
 Néhány másodpercig csak bámulta a szavakat, kalapált a szíve. Próbálta győz-
ködni magát, hogy nincs oka aggodalomra, hiszen Celia a barátja, és sokszor sétáltat-
ták együtt Harcebet a Magisztérium környékén. Remélte, hogy most is csak valami
ilyesmiről van szó. Ám Call úgy tapasztalta, hogy a „beszélnem kell veled” általában
valami rosszat jelent.
Vagy lehet, hogy a másik dologról volt szó: a randizós dologról. Call az előző
években sokszor látta a nagyteremben, hogy a bronzéves diákok egymás kezét fog-
ják, italokon osztoznak és vihognak. Őszintén remélte, hogy Celia nem akar ilyesmit
csinálni vele. De mi lesz, ha igen? És mi lesz, ha Call irtó béna ebben?
Egyébként is, még azt sem tudta, hol a trófeák terme.
Izzadt a tenyere.
Call a fogát csikorgatta, és a nadrágjába törölte a kezét. Hát nem épp az imént
tesztelte Jasper a gonosz nagyúrságát? Most erre kellett koncentrálnia. Egy gonosz
nagyúr – még ha nem is emlékszik rá, hogy valaha gonosz nagyúr volt – nem tojhat
be attól, ha találkozóra hívja egy barátja, aki történetesen lány. Nem lesz semmi baj.
Minden rendben lesz.
Megújult és kissé kétségbeesett optimizmussal elindult a falikárpiton díszelgő
alaprajz felé. Látta Tamarát és Aaront, akik még mindig a táncparketten ropták a tö-
megben. Call eltűnődött, vajon eszébe jutott-e egyáltalán Tamarának, hogy őt is fel-
kérje táncolni, de jól tudta, hogy a lány számára mindig Aaron lesz az első. Ezt már
rég elfogadta. Nem is igazán bánta.
Celia amúgy is azt kérte, hogy kettesben beszéljenek. Ami igencsak arra vallott,
hogy ez egy randizós dolog lesz. De nagyon remélte, hogy mégsem.
Az alaprajz szerint a trófeák terme nem volt messze. Call otthagyta a tömeget,
átment egy kétszárnyú ajtón, és elindult egy márványfolyosón, aminek falába kis
fülkéket vájtak, bennük régi kéziratok és értéktárgyak voltak. Callnek tetszett, milyen
hangosan kopog a cipője a padlón. Megállt, hogy szemügyre vegyen egy réges-régi
csuklópántot, ami valószínűleg a prototípusa lehetett annak, amit ő maga is viselt. A
bőr megkopott, és jó pár kő hiányzott a foglalatokból. Callnek nem volt ismerős a
mágus neve, ami a fülke melletti táblácskán szerepelt, bár nem is csoda, hiszen a fel-
irat szerint 1609-ben halt meg, márpedig az borzasztó régen volt.
Még néhány lépés, és elért a trófeák terméhez. Az ajtó fölötti kiírás azt hirdette:
díjak és kitüntetések. Az ajtó nyitva állt, így a fiú hangtalanul be tudott osonni.
A komor, elegáns terem kisebb volt, mint az ünnepség csarnoka. A csarnokhoz
hasonlóan egy óriási csillár világította meg: ez üvegből készült, és egy polip karjait
formálta, mindegyik tele volt apró kristályokkal, mintha vízcseppek borították volna.
A falakon plakettek és medálok díszelegtek, amiket nyilván a Céh növendékei érde-
meltek ki.
Call teljesen egyedül volt idebent.
Körbejárt a helyiségben, vetett egy-egy pillantást a mágusokra, akiknek a képét
kifüggesztették a falra, és azt kívánta, bár itt is lenne ablak, hogy nézegethesse a ha-
lakat vagy akármiket, amíg vár. Biztos volt benne, hogy Celia perceken belül betop-
pan.
Miután jó néhány perc telt el, Call elővette az üzenetet, és újra elolvasta. Talán
félreértette. Celia talán azt írta, hogy tizenöt percen vagy egy órán belül akar talál-
kozni vele. De nem, az üzenetben nem állt konkrét időpont.

22
 Még néhány perccel később Call levonta a következtetést, hogy a lány nem jön.
Meglepő módon igencsak morcosnak érezte magát. Ha ez volt az első randija,
akkor totális kudarcba fulladt.
Celia valószínűleg teljesen megfeledkezett róla és az üzenetről, nyilván talált ma-
gának másik táncpartnert – olyat, aki tud is táncolni. Talán éppen Jasperrel ropta a
parketten. Vagy egy lenyűgöző aranyévessel mulatott, aki eldicsekedett neki a szám-
talan sikerével, és a srác annyira levette a lábáról, hogy eszébe sem jutott idejönni
Callhez. Később majd szokás szerint találkoznak a Magisztérium kapujában, hogy
megsétáltassák Harcebet, és a lány biztosan csak legyinteni fog az egész ügyre. Épp
hozzád indultam – mondja majd, – de tudod, milyen találkozni olyasvalakivel, aki igazán
érdekes! Elszaladt az idő.
Call megnézte a tükörképét egy trófeás szekrény üvegajtajában. Felállt a haja. Le-
het, hogy örökre egyedül marad, egyedül is hal meg, és Alastair majd elföldeli egy
autótemetőben.
Kinyílt az ajtó, léptek hallatszottak. Call megperdült, de nem Celia állt a küszö-
bön. Hanem Tamara és Aaron.
– Mit keresel a trófeák termében? – kérdezte a lány a homlokát ráncolva. – Min-
den rendben?
Aaron értetlenkedve nézett körül.
– Ide bújtál el?
Call teljesen biztos volt benne, hogy Aaronnal soha életében nem történt ilyesmi,
egyszer sem ejtették így át, és hozták ilyen megszégyenítő helyzetbe. Arról meg az-
tán végképp meg volt győződve, hogy Tamarának még soha, de soha nem kellett
átélnie ilyesmit.
Most hogy jobban belegondolt, felmerült a kérdés: egyáltalán mit kerestek ezek
itt ketten, együtt? Mi van, ha éppen valami egymás kezét fogós, randizós dologra
készültek? Call úgy érezte, épp elég baj, hogy Tamara számára mindig Aaron az első,
de ha még együtt is járnának, akkor Aaronnak is mindig Tamara lenne az első.
– Jól vagy? – kérdezte Aaron, és a homlokát ráncolva nézte a néma a fiút. – Apu-
kád mondta, hogy látott erre jönni.
Callt elöntötte a megkönnyebbülés, hogy ezek szerint nem azért jöttek ide, mert
kettesben akartak lenni, hanem mert őt keresték. Most már csak valami magyarázatot
kellett kitalálnia arra, hogy mit művel itt.
– Hát – lépett közelebb a társaihoz –, tudjátok...
A hangját recsegés-csikorgás, fülsértő, fémes zaj nyomta el. Call felnézett, és látta,
hogy a csillár felé zuhan polipkarostul, szikrázó kristályostul, mindenestül.
– Call! – sikoltotta Tamara. A csillár vakító fénnyel száguldott a fiú felé. Valami
erősen oldalba vágta Callt. Fájdalom hasított a lábába, ahogy a földre esett, és arrébb
csúszott, miközben valaki a zakója hátát markolta.
Tamara volt az. Call elmosódva látta a lány sötét haját és sárga ruháját, majd a
csillár lezuhant mellettük a padlóra. Mintha egy bomba robbant volna a teremben.
Az üveg borzalmas csengéssel-bongással hasadt szét. Kristályszilánkok záporoztak
feléjük. Call igyekezett a testével védelmezni Tamarát. Hallotta a lány sikoltását, az-
tán egyszeriben néma csend és feketeség borult rájuk.
Call egy pillanatra azt hitte, hogy meghalt. De nem tűnt valószínűnek, hogy ez
legyen a túlvilág: egy kőpadlón heverni Tamara mellett, miközben fekete felhő lebeg

23
felettük. A lány zihált, elkerekedett a szeme. Call nehézkesen az oldalára fordult, és
döbbenten bámult.
Aaron állt előttük, kinyújtott karral. Sötét, ködszerű káosz tört elő a tenyeréből,
falat képzett Tamara és Call körül, beszippantotta a szétzúzott csillár szanaszét repü-
lő üveg- és kristálycserepeit. A fiú próbált Aaronhoz szólni, ám a káosz még a hang-
ját is magába szívta.
Érezte Aaron erejének vonzását: ő volt a másik krétor ellensúlya, így valahány-
szor a fiú káoszmágiát használt, Call is megérezte. Aaron mögött mintha megreme-
gett volna a terem... aztán a fiú leeresztette a kezét, és a sötétség szertefoszlott.
Call talpra kecmergett, aztán lehajolt, és felsegítette Tamarát. A lány arcát meg-
vágta egy üvegszilánk, és vérzett. Görcsösen szorongatta Call karját, de most, hogy
mindketten álltak, a fiú úgy érezte, inkább Tamara támogatja őt, mint fordítva. Aaron
a falnak dőlt, elkerekedett a szeme, és zihált a kimerültségtől.
– Ez meg – szólt rekedten – mi volt?
Mielőtt Call válaszolhatott volna, az ajtó kitárult, és a vendégek beözönlöttek a
terembe.

24
 4. FEJEZET

Call elmosódottan látta a világot, így kissé szürreálisnak tűnt minden. Rengete-
gen csődültek a helyiségbe, és döbbenten, leesett állal meredtek rájuk. A fiú motyo-
gást és kiabálást hallott.
A csillár úgy festett, mintha egy hatalmas, döglött állat hevert volna a terem kö-
zepén. A legtöbb karja összetört, és bármerre nézett az ember, halomban álltak a csil-
logó, borotvaéles üvegszilánkok.
– Mi folyik itt? – kiabálta egy fekete hajú férfi. Call halványan úgy emlékezett a
ceremóniáról, hogy az illető tanár a Céhben, és Sukarno mesternek hívják. Nagyda-
rab volt, tekintélyt parancsoló, arcát vörösre festette a düh. – Ez káoszmágia volt! –
Aaron és Call felé perdült. – Ti a káosz erejével játszadoztatok?! Hogy lehettek ilyen
ostobák? A káoszmágia használatára mindenhol szigorú szabályok vonatkoznak,
ezekben a termekben pedig végképp tilos. Víz alatt vagyunk, nem kockáztathatjuk,
hogy az iskola szerkezete megsérüljön, csak mert arrogáns gyerekek a káosszal szó-
rakoztak! Mind megfulladhattunk volna!
Tamara úgy nézett ki, mint aki menten felrobban a dühtől.
– Hogy merészeli?! – csattant fel. – Egyikünk sem játszadozott! Mi csak itt álldo-
gáltunk a teremben, amikor ránk zuhant a csillár. Majdnem agyonütött minket. Ha
Aaron nem tette volna, amit tett, akkor Call meg én halottak lennénk! A maga drága-
látos Céhét nem érte kár! Semmi baja!
– Mit műveltetek, amitől lezuhant a csillár? – faggatta őket Taisuke mester, a
Magisztérium egyik tanára. – Már száz éve lógott itt. Erre ti hárman beléptek a te-
rembe, és csak úgy leesik?
– Ebből elég! – harsogta Tamara édesapja. Rajaviék átlebegtek a csillár roncsa fö-
lött, és a lányukhoz siettek. Call látta, hogy Kimiya és Alex egymás mellett állnak a
terem túlsó felén, mindketten tágra nyílt szemmel, elszörnyedve bámulták a jelene-
tet. Amint Mrs. Rajavi odaért a lányához, elhúzta Calltől, és aggódva mérte végig.
Megsimogatta Tamara haját, és kezelésbe vette a sebét, a zsebkendőjével itatta fel a
vért az arcáról. Ekkor Call megpillantotta az apját, aki feléje nyomakodott a tömegen
át. Alastair sokkal sápadtabb volt, mint amire a fiú számított. Még lebegéssel sem
vacakolt, egyszerűen csak utat rúgott magának az összetört kristályok és az elgörbült
fém között, aztán megragadta Callt, és a karjába zárta.
– Callum – mondta rekedten. A fiú a válla fölött látta Aaront, aki még mindig a
falnak dőlt. Az ő sebeit senki sem látta el, őt senki sem zárta a karjába. Aaron lenézett

25
a kezére, amivel az imént elszabadította a káoszt, és furcsa kifejezés jelent meg az
arcán.
– Az én lányom nem bajkeverő – háborgott Mr. Rajavi. – Ha valaki netán nem
emlékezne, épp azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük Tamara hősiességét...
– És a többi diák hősiességét – tette hozzá North mester, majd a falhoz terelte a
bámészkodókat, hogy ő és Rufus mester megvizsgálhassák a lezuhant csillárt.
– Én kezdettől fogva elleneztem ezt az ünnepséget – jelentette ki Taisuke. – A
gyerekeket nem lenne szabad megjutalmazni az engedetlenségért, még akkor sem,
ha végül valami jó is származik belőle.
Call gondolatban besorolta Taisuke mestert azok közé, akik nem rajonganak érte.
A lista nőttön-nőtt.
– A krétorokkal végképp nem bánhatunk kesztyűs kézzel – folytatta Taisuke. –
Mint Constantine Madden példáján is láthattuk, semmi sem veszélyesebb egy fiatal
krétornál, aki nincs tisztában a saját erejével.
– Azt akarod mondani, hogy a krétorokat meg kéne ölni, ahogy más országokban
szokás? – kérdezte Rufus mester. Halkan szólalt meg, de a hangja így is tisztán, erő-
teljesen csendült, és messzire elhallatszott. – Mert valaki pontosan ezt próbálta tenni.
A csillár azért zuhant le, mert meggyengítették a láncát. Valaki megpróbálta meg-
gyilkolni a krétorokat.
– Meggyilkolni? – ismételte Sukarno mester döbbenten.
A Céh egy másik oktatója gyors mozdulattal a levegőbe emelte a kezét, és isme-
retlen szót motyogott.
Egyszeriben fülsiketítő zaj tört ki a teremben. Alastair még erősebben szorította
magához Callt, Tamarát megragadták a szülei, Rufus mester pedig Aaron után ka-
pott. Valamiféle riasztó léphetett működésbe: hirtelen felragyogott előttük egy kivi-
lágított útvonal, és Call ajtókat pillantott meg, amik eddig láthatatlanul simultak a
falba. Aaronnal és Tamarával együtt beterelték az egyik ajtón, végigmentek egy fo-
lyosón, majd beléptek egy homályos, ablaktalan szobába, ami tele volt kanapékkal és
székekkel. A Céh mágusai fel-alá járkáltak, őrizet alá vették a helyiséget.
Sukarno mester pokrócot és jó cukros teát hozatott mindhármuknak, mintha ez-
zel akart volna bocsánatot kérni, amiért nemrég azzal vádolta meg őket, hogy gon-
datlan bajkeverők. Anastasia Tarquin kerített egy müzliszeletet, és megkínálta vele
Aaront, mondván, hogy nyilván még ellensúllyal együtt is kifárasztotta ennyi ká-
oszmágia használata.
Call reménykedett benne, hogy a felnőttek ezek után békén hagyják őket. Tamara
az egyik kanapén kucorgott a szüleivel, Aaron pedig összehúzta magát egy fotelban,
és rémesen kimerültnek tűnt. De persze mindez mit sem számított. Abban a pillanat-
ban, hogy a céhes mágusok eltávolodtak tőlük, Rufus mester, North mester,
Anastasia és Graves nekiállt kínos kérdések véget nem érő sorával bombázni őket.
Miért ment be Call a trófeák termébe? Megfenyegette valaki a partin? Tudta,
hogy Aaron követni fogja a terembe?
Semmi értelme nem lett volna megszégyeníteni magát a Magisztérium meg a Céh
oktatói előtt, a Tanács tagjairól már nem is beszélve, így hát Call hazudott. Nem, sen-
ki sem tudta, hogy a trófeák termébe megy. Nem, senki sem tudta, hogy Aaron is ott
lesz. Egyszerűen csak utálta a táncot, úgyhogy elkószált, nézegette a régi cuccokat.

26
Totál nem fulladt kudarcba a majdnem-randija. Egyáltalán nem volt lúzer, akinek a
barátait majdnem agyonnyomta a lúzerség csillárja.
Ékkor beengedték hozzájuk Celiát meg Jaspert, akiket elkísértek a szüleik: a lányt
a két anyukája, a fiút pedig az anyja és az apja. Mr. DeWinter kissé meglökte Jaspert,
és zord pillantást vetett rá, mintha figyelmeztetné, nehogy eszébe jusson olyasmit
tenni, ami szégyent hozhatna a családjukra.
Call sóhajtott, és felkészült a legrosszabbra. Épp elég rémes volt elképzelni, amint
Celia elmagyarázza, végül miért nem jött oda hozzá, de hogy erre mindenki előtt
kerüljön sor, az már csak az extra ciki hab volt a teljes megszégyenülés tortáján. A fiú
azon tűnődött, vajon helytelen-e, hogy azt kívánja, bár összezúzta volna a csillár.
– Ti barátok vagytok hármukkal – mondta North mester Celiának és Jaspernek,
közben Call, Tamara és Aaron felé intve. Celia elégedetten bólintott, Jasper viszont
olyan képet vágott, mint akit megvádoltak valamivel. – Nem vettetek észre ma este
bármi furcsaságot? Nem viselkedett velük senki különösen?
– Jennifer Matsui szóba állt Call-lel – mondta Jasper. – Ami eléggé fura, mivel
Jennifer szép és népszerű, Call pedig ronda és béna. – Alastair erre olyan haragosan
meredt rá, hogy a fiú elpirult. – Csak vicceltem. De azt tényleg nem tudtam, hogy
ismerik egymást Jenniferrel.
– Egy kicsit – felelte Tamara. – Jennifer jó barátnője a nővéremnek.
– De Callnek nem – mondta Celia, és gyanakodva fordult a fiúhoz. – Miért dumál-
tál Jenniferrel?
Callnek most már tele lett a hócipője.
– Csak átadta nekem az üzenetedet – közölte. – A cetlit, amit írtál.
– Miféle cetlit? – Celia teljesen értetlennek tűnt. – En nem írtam neked semmilyen
üzenetet.
A fiú előhúzta a zsebéből a papírt.
– Akkor ez micsoda?
Celia a homlokát ráncolta.
– De hát ez nem is az én kézírásom. És nincs is rajta a saját aláírásom, csak a ne-
vem írták oda. Jennifer azt mondta, hogy ezt én küldtem? – Aztán ismét elolvasta az
üzenetet, és elpirult. – Azt hitted, hogy velem találkozol? Ezért voltál a trófeák ter-
mében?
Tamara a homlokát ráncolta.
– Ezt nekünk nem mondtad.
– Callum! – szólt North mester, olyan szigorú hangon, hogy mindenki más el-
hallgatott. – Lassan és pontosan mondd el szépen újra, mi történt ma este. Ezúttal
ügyelj rá, hogy ne hagyj ki semmit! Megértetted? Élet-halál kérdése.
– Értem – felelte Call megszeppenve. – Én csak...
– Nincs kifogás – vágott a szavába North mester. – Halljuk!
– Édesapámat kerestem, amikor Jennifer Matsui odaadta nekem az üzenetet, és
azt mondta, hogy... izé, hogy egy csinos, szőke lány küldte – vallotta be Call, és azt
kívánta, bár eléggé tudna varázsolni ahhoz, hogy láthatatlanná változhasson, vagy
szó szerint köddé válhasson, és elillanhasson.
Celia sugárzó mosolyt villantott rá.
– Tényleg?

27
 Jasper gúnyosan röhögött. Rufus mester bosszús arckifejezését látva megpróbálta
abbahagyni, de úgy tűnt, nem igazán sikerül uralkodnia magán.
– Call nem is ismer más szőke lányt, csak téged – csattant fel Tamara, akit nyil-
vánvalóan jóval kevésbé szórakoztatott a helyzet. Miután az imént kis híján agyon-
ütötte tíz tonna üveg és kristály, valószínűleg nem igazán hozta lázba Call feszengé-
se.
North mester az üzenetért nyúlt, így Celia átadta neki. A mester hosszasan ta-
nulmányozta az írást, majd a lányra pillantott.
– És ezt tényleg nem te írtad? Egészen biztos?
Celia a fejét csóválta.
– Nem én voltam. De akkor is... – Búsan nézett Callre.
– Szörnyen rosszul érzem magam, amiért valaki az én nevemet használva próbált
ártani neked.
– Semmi baj – vágta rá a fiú, és igyekezett úgy viselkedni, mint akit egyáltalán
nem zavar az ügy. Aztán rádöbbent, milyen bizarr úgy tenni, mintha az embert nem
zavarná, hogy majdnem kilapította egy csillár. Tehetetlenül nézett az apjára. Alastair
vállat vont.
– Most hol van Jennifer Matsui? – kérdezte Rufus mester, akit láthatóan bosszan-
tott Call vacillálása. – Valószínűleg az a személy felelős a csillár láncának meggyengí-
téséért, aki odaadta a lánynak az üzenetet. Hacsak nem ő maga tette.
– Jennifer? – hüledezett Tamara. – Mégis miért tett volna ilyet?
Aaron a homlokát ráncolta.
– Miért akarná bárki meggyilkolni Callt?
– Nyilván azért, mert krétor – mondta Rufus mester.
– Akárcsak te.
Aaron, Tamara és Call egymásra pillantottak. Igaz, hogy a két fiú krétor volt, ám
Aaron szavaiban rejtőzött egy másik kérdés, amit csak az hallhatott meg, aki ismerte
Call titkát. Egy olyan kérdés, amit nem tehettek fel nyíltan, amit nem oszthattak meg
senkivel. Mert habár mindenki azt gondolta, hogy a Callum életére törő merénylő az
egyik krétort akarta megölni, volt egy másik lehetőség: talán azért akart valaki vé-
gezni vele, mert az illető tudta, kicsoda Call valójában.
Ha kiderül az igazság – gondolta a fiú – akkor talán azt is kitüntetik, aki megpróbált a
fejemre ejteni egy csillárt.
– Ja, figyelembe véve Call megnyerő személyiségét, kész rejtély, hogy vajon ki
akarná megölni – mondta Jasper maró gúnnyal.
– Jasper! – szólt rá Tamara, ám Call kivételesen nem bánta a srác szemétkedését.
Jasper gúnyolódása normális volt, és Call most csak arra vágyott, hogy térjen vissza
minden a rendes kerékvágásba.
Ám erre hiába várt. Sikoltás hasított a szobába... újra meg újra. Valaki halálra vál-
tan sikoltozott a Céhben.
Tamara talpra ugrott. Aaron eldobta a müzliszeletet. Alastair elszörnyedve né-
zett. Mrs. Rajavi a mesterek felé perdült.
– Mi folyik itt? – faggatta őket.
Call is felpattant, és az ajtó felé szaladt. Sajgott a lába, de felülemelkedett a fáj-
dalmán – ám még így sem bírt lépést tartani a többiekkel. Hangokat hallott, kiabálást

28
és jajveszékelést, mind a Céh ugyanazon pontja felől visszhangzott. Követte a többie-
ket, ahogy végigrohantak a hosszú folyosókon, vissza a krízisterembe.
A helyiség tele volt emberekkel. Az, akinek a sikolyát hallották, még mindig si-
koltozott. Kimiya volt az. Egyik kezével a szívéhez kapott, a másikkal fölfelé muta-
tott.
Az üvegen át Call látta a Céhet körülölelő vizet: zavaros, zöldeskék színnel de-
rengett. A halak eltűntek. A vízben egy test lebegett. Egy mezítlábas lány teste, úgy
tapadt rá a ruhája, mintha hínárba tekeredett volna. Sötét haja lebegett az áramlat-
ban.
Tamara a nővére felé rohant, de Alex már átkarolta Kimiyát. Borzalom ült ki az
arcára.
– Jen – zokogta Kimiya a fiú ingébe. – Jen...
Call úgy érezte, elhűl a vér az ereiben. A vízben lebegő test átfordult, és Call két
dologra döbbent rá. Először is arra, hogy a halott lány mellkasából hosszú vastőr áll
ki. Másodszor pedig arra, hogy a lány arca ismerős. Jennifer Matsui volt az, és valaki
meggyilkolta.

29
 5. FEJEZET

Hangzavar tört ki.

– Mindenki kifelé! – ordította Graves tanácsnok, aki felmászott a krízisterem asz-
talára. Felemelte fél kezét, a tenyerében láng lobogott. – Most azonnal!
Rufus mester arca ráncosnak és elgyötörtnek látszott a kékes fényben. Call eltű-
nődött, vajon ismerte-e a mester Jennifer Matsuit, és milyen érzés lehet holtan látnia
egy diákot. Annak idején Rufus volt Constantine Madden egyik tanára – sok diákját
látta meghalni. Call nem tudta, vajon hozzá lehet-e szokni ehhez. Rufus mester arcát
elnézve úgy sejtette, hogy nem.
Rufus felemelte a kezét. Fény tört elő a tenyeréből, megvilágítva az ajtókhoz ve-
zető utat.
– Kifelé! – mondta olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást. A többi mester és
a Tanács számos tagja a segítségére sietett, nekiláttak kiterelni a pánikoló, zokogó és
kiabáló vendégeket a krízisteremből.
Az emberek kiözönlöttek a folyosóra, majd visszatértek a csarnokba. Anastasia
Tarquin is ott volt a mesterekkel, köztük Taisukéval. Máris elkezdték a Céhből kive-
zető lépcső felé irányítani a vendégeket. Call észrevette, ahogy Celia elindult fölfelé a
lépcsőn az anyukáival, és remélte, hogy a lány jól van. Alastair a vállára tette a kezét,
és a lépcső felé tolta, miközben intett Aaronnak, hogy kövesse őket.
Hátranézve Call látta, hogy Tamara heves társalgást folytat a szüleivel és
DeWinterékkel. Jasper anyukája komornak tűnt, ahogy Rajaviék is. Mr. DeWinter
viszont furcsa képet vágott, mint aki nagyon is elégedett, de nem akarja kimutatni.
Az emberek megkerülték őket, miközben a kijárat felé tartottak. A tanácstagokra
ezek szerint nem vonatkozott a Céh azonnali elhagyásának parancsa.
– De hát még el sem köszöntünk Tamarától – mondta Call az apjának.
– Nem érünk rá – mordult fel a férfi, és még erősebben tolta a lépcső felé. – El kell
tűnnünk innen, mielőtt...
– Alastair! – szólt Rufus mester. – Várj!
A férfi megtorpant. Call látta rajta, hogy majd szétveti a harag. Alastair lassan
megfordult, ahogy Call és Aaron is. A lebegő kötelek körülvették őket, elzárva hár-
mukat a lépcsőtől.
– Nem mehettek el – mondta Milagros mester. – Callt megtámadták, Jennifert
pedig meggyilkolták. A tanoncainknak biztonságos hely kell, ahol vigyázhatunk rá-
juk.

30
 – Mivel még egy partin sem tudtatok vigyázni rájuk, nem hinném, hogy jogotok
volna azt ígérni, hogy bárhol biztonságban lennének a ti társaságotokban – felelte
Alastair rideg hangon.
– Három nap múlva kezdődik a tanítás – mondta Rufus mester. – Elvárom, még-
hozzá a Tanáccsal együtt, hogy mindkét krétor megjelenjen a Magisztériumban. Vi-
gyázni fogunk rájuk. Muszáj lesz megbíznod bennünk.
Alastair Rufushoz fordult, Call legutóbb a vaspróbán látta ilyen dühösnek.
– Nagyon-nagyon régen volt már, hogy megbíztam benned, Rufus – mondta. – Es
lám, mi lett annak a vége. – A kötelek felé intett, mire azok hamuvá égtek. Szikrák
pattogtak az ujjai közt. Call elkerekedett szemmel nézett Aaronra. – Majd szóljatok,
ha megtaláltátok a tettest, mert addig egyikőtökben sem bízom. Gyerünk, fiúk!
Call és Aaron a lábukat kapkodva követték Alastairt, ahogy gyors léptekkel a
lépcsőhöz vonult. Bámulatos módon az emberek félreálltak az útjából, még a Tanács
tagjai is. Valószínűleg azért, mert mindenki azt hitte Alastairről, hogy ő csapta le
Constantine Madden fejét, és most úgy festett, mint aki kész bárki más fejét is venni.
A két fiú elképedve pillantott egymásra, ahogy Alastair értük nyúlt, és a lépcső
felé rángatta őket.
– Várjatok! – kiáltotta Tamara, és utánuk rohant, úgy húzva magával Jaspert, akár
egy vontatóhajó. A szülei hátramaradtak; elhessegették Alexet Kimiyától, és most ők
maguk vigasztalták a lányukat. – Veletek megyek. Mindketten jövünk.
– Micsoda? – hüledezett Jasper. – Dehogyis! Azt hittem, csak viccelsz. A dögös
nővérednek kell egy ölelő kar, hogy kisírhassa magát. Én önként vállalom ezt a fel-
adatot. Úgy sokkal hasznosabbá tehetném magam, mint ha csak malmoznék Call
meg a fura apja nyomortanyáján...
Tamara durván belerúgott, mire Jasper sértődötten elnémult. Alastair meglepet-
ten bámult rájuk.
– Hát, szívesen látunk titeket, de nem hinném, hogy a szüléitek beleegyeznének.
Régóta ismerem őket, és nagyon meglepne, ha hajlandóak lennének rám bízni titeket.
Tamara felszegte a fejét, az arcára volt írva az elszántság.
– Muszáj vigyáznunk Callre, váltásban kell őrködnünk. Megmondtam a szüleim-
nek, és beleegyeztek.
– Váltásban? – kérdezte Aaron.
– Valaki megpróbált végezni Call-lel – hangsúlyozta Tamara. – Ez azt jelenti,
hogy egy pillanatra sem téveszthetjük őt szem elől. Állandóan figyelnie kell őt vala-
kinek, napi huszonnégy órában.
– Még akkor is, miközben alszom? – kérdezte Call.
Tamara szúrós szemmel nézett rá.
– Akkor pláne – közölte. – Alvás közben végképp védtelen vagy.
Call nem volt oda ezért a tervért.
– Micsoda? Szó se lehet róla! Nem akarom, hogy Jasper figyeljen alvás közben...
Tök fura lenne. Nem akarom, hogy bárki is figyeljen, miközben alszom!
– Ezt majd később megbeszéljük – csitította Alastair. – Tamara, Jasper, ha velünk
akartok jönni, most rögtön indulunk.
Call Aaronra nézett, de a fiú nem figyelt oda. A távolba meredt, a krízisterem fe-
lé, ahol Jen holtteste lebegett a vízben. Call a vidám nyarukra gondolt, a robotépítés-
re meg a hülyülésre a kertben, és azon tűnődött, vajon ostobaság volt-e azt hinnie,

31
tényleg változott valami csak azért, mert sikerült elhitetnie a mágusokkal, hogy min-
den megváltozott.
– Gyere! – nógatta Tamara Aaront. Megérintette a vállát, hogy a fiú ismét a jelen-
re koncentráljon. Call hagyta, hogy az apja a lépcső felé terelje. Elhaladtak a mostan-
ra felborult italos asztal mellett, ahol Jen átadta a fiúnak az üzenetet.
Amikor a lépcsőhöz értek, Alastair mágiával a levegőbe emelte Callt, gyorsan és
könnyedén lebegtette fölfelé. Szórakozottan, erőfeszítés nélkül csinálta, ugyanúgy,
ahogy az előbb elégette a kötelet, mintha oda sem figyelt volna, mit művel. Call
megdöbbent. Édesapja olyan régóta nem volt hajlandó mágiát használni, hogy a fiú
már abban sem volt biztos, Alastair egyáltalán émlékszik-e, hogyan kell varázsolni.
Miután felértek a lépcsőn, a férfi óvatosan visszaeresztette Callt a földre. Alastair
sietve elindult a négy gyerek előtt a parti deszkasétányon, és az autóhoz vezette őket.
Épp elhaladtak az óriási, fura Poszeidón-szobor mellett, amikor Jasper észrevette
a Rolls-Royce Phantomot. Hosszú, lenyűgözött füttyentést hallatott, ami váratlan
hörgéssel ért véget, mikor a srác rádöbbent, hogy a csodált autó Call apukájáé.
– Nem erre számítottál? – kérdezte Call, miközben Alastair kinyitotta az ajtót, és
beterelte őket a tágas hátsó ülésre.
Jasper most az egyszer nem jutott szóhoz. Némán beültek a kocsiba, Call az
anyósülésre mászott be, az apja mellé. Ahogy elhajtottak a sétánytól, Call visszané-
zett, és látta, hogy egy csapat mágus áll a parton, a Céh bejáratának közelében. Mi-
közben figyelte őket, az egyikük begázolt a vízbe, és eltűnt a habokban.
– Vízmágusok. Kihozzák a lány holttestét – mondta Alastair komor hangon.
Call elfordította a fejét. Alig bírta elhinni, hogy a vidám Jen, aki olyan cinkosan
adta át neki az üzenetet, akivel Jasper meg akart ismerkedni, meghalt. Ezen az estén
a háború végét kellett volna megünnepelniük, és ettől valahogy még groteszkebbnek
tűnt mindaz, ami történt. De hát lehet valaha is béke – gondolta Call amíg a Halál Ellen-
sége életben van?

Hazaérve Alastairnek csodával határos módon sikerült összeszednie annyi pár-

nát és takarót, hogy mindannyiuknak jusson. Aaron lemondott a tábori ágyáról, hogy
Tamara azon alhasson a tévészobában, mert ő már csak ilyen volt. Jasper kisajátította
magának a kanapét, bár keservesen panaszkodott, amiért nem kihajtható, és azzal
vádolta Harcebet, hogy minden bolhás lett miatta. Call, aki pontosan tudta, hogy
Harceb nem is bolhás, újult erővel utálta Jaspert. Aaron fogott néhány takarót, heve-
nyészett fekhelyet készített magának Call ágyának lábánál, és elaludt.
Már Call is majdnem álomba merült, amikor kopogtak. Tamara volt az, kissé fe-
szengve állt az ajtó előtt.
– Tudnál adni valamit, amiben alhatok? – kérdezte. – Csak ez van nálam – intett
csinos ruhájára –, és... hát... ebben nem kéne...
Call rádöbbent, hogy elpirult. Azt kívánta, bár ne lenne ilyen bonyolult, hogy az
egyik legjobb barátja egy lány. Szerette volna, ha ez ugyanolyan lehetne, mint az
Aaronnal való barátsága. Annak egyáltalán nem kellett volna számítania, hogy Ta-
mara lány. De hiába, akkor is hülyének és bénának érezte magát, miközben a pólós

32
fiókjában turkált. Talált egy nagy pólót, rajta rikító sárgával az ÜDV A LURAY-I
BARLANGOKBAN! felirattal. Némán átnyújtotta a lánynak.
– Koszi! – mondta Tamara. – Majd kimosom, mielőtt visszaadom.
– Nem kell, megtarthatod.
– Call, figyelj...
– Mármint, én úgysem hordtam soha, nekem túl nagy, és...
– Call! – ismételte Tamara, és tágra nyílt, komoly szemmel nézett a fiúra. – Vi-
gyázni fogunk rád, oké?
Call azt kívánta, bár el tudná ezt hinni.
– Oké – felelte.

Másnap kint üldögéltek a kertben a verőfényes napsütésben. Tamara ismét a sár-

ga ruháját viselte, Jasper pedig a saját és Call holmijainak furcsa kombinációját.
Alastair italporos limonádét készített nekik, amit Tamara igencsak kritikusan szem-
lélt. Call gyanította, hogy a lány nem gyakran fogyaszt porból készült italt. Jasper
fennhéjázva nézett körül Callék kis udvarában, amire nagyon ráfért volna már a fű-
nyírás.
Úgy tűnt, Alastair észre sem veszi a vendégek fintorgását. Egy kövön üldögélt, és
éppen egy elromlott vekkert próbált megjavítani. Bár a többség manapság digitális
órát és mobilt használt, még mindig akadtak emberek, akik hajlandóak voltak tisz-
tességesen megfizetni a felújított, jól működő, régimódi telefonok meg egyéb kütyük
árát.
– Szóval, mit jelent ez az egész? – kérdezte Tamara. – Ha valaki azért próbál árta-
ni Callnek, mert ő a... – Nagyot nyelt.
– A Halál Ellensége? – fejezte be helyette a mondatot Jasper.
– Szerintem nem túl jó ötlet állandóan azt hajtogatnunk, hogy „a Halál Ellensége”
– szólt Aaron. – Ki kéne találnunk egy fedőnevet. Mondjuk... Halpofa kapitány.
Harceb felmordult. Call egyetértett vele, hogy ez a név szívás.
– Miért épp Halpofa kapitány?
– Hát, mert olyan halpofád van – közölte Jasper. – Amúgy meg soha senki nem
találhatná ki, hogy mire utal ez a név, hiszen nincs benne semmi félelmetes.
– Jó, tök mindegy – mondta Tamara olyan hangon, mint aki úgy gondolja, hogy
ez az egész csak időpazarlás. – Szóval, ki tudhat róla, hogy Call valójában Halpofa
kapitány?
– Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a fedőnevet! – tiltakozott Call. – Pláne nem
a tegnap történtek után.
Tamara felnyögött, mintha neki gyötrelmesebb lett volna ez a társalgás, mint
Callnek.
– Oké, mit akarsz, hogy hívjunk?
– Mit szólnátok ahhoz, hogy Tökfej parancsnok? – kérdezte Aaron. Jasper erre
úgy nevetett, hogy kiköpte a limonádéját.
Call a tenyerébe temette az arcát, és mély levegőt vett, beszívta a nyár illatát: a
meleg föld, a fű és a motorolaj szagát. Tudta, hogy nem nyerhet. így is, úgy is valami
hülye fedőnevet fog kapni.

33
 – Jó lesz a Halpofa kapitány.
– Remek – mondta Tamara a szemét forgatva. – Akkor most beszélhetnénk végre
arról, ki tudhatja Call titkát?
– Az apja – közölte Jasper, erre mind Alastairre pillantottak, aki mintha tudomást
sem vett volna róluk. Vidám dallamot fütyörészett, kissé hamisan.
– Nem apám próbál megölni – jelentette ki Call. Egy évvel ezelőtt nem lett volna
ilyen biztos ebben, mostanra viszont szemernyi kétsége sem maradt. – Es azt sem
hinném, hogy bármelyikőtök ártani akarna nekem. Még te sem, Jasper. Ki más jöhet
szóba?
– Elmondtátok bárkinek? – kérdezte Tamara, és végignézett a fiúkon.
– Kinek mondanám el? – szólt Jasper gondolkodás nélkül, majd elsápadt, ahogy
mind a hárman rábámultak. – Nem! Oké? Nem mondtam el senkinek! Túl nagy titok,
és én is bajba kerülnék.
– Én sem árultam el senkinek – mondta Aaron.
Tamara felsóhajtott.
– Én sem. De gondoltam, megkérdezem, biztos, ami biztos. Na, jó, hát, Joseph
mester mindenképpen szóba jöhet. O most biztos baromi mérges Callre.
– Azt hittem, a pasasnak szüksége van rá – mondta Jasper. – Nem Halpofa kapi-
tány az élete értelme, vagy mi?
Aaron elvigyorodott.
– Szerintem Joseph mester vagy azt remélte, hogy Call sokkal engedelmesebb
lesz, vagy azt, hogy képes feltámasztani Halpofa kapitányt, minden emlékével
együtt.
Call, aki nagyjából ugyanígy gondolta, megborzongott.
– És lehet, hogy engem hibáztat Drew haláláért.
– Azért valószínűleg engem is hibáztat – mondta Aaron. – Ha ettől esetleg jobban
érzed magad.
Drew volt Joseph mester fia. Velük együtt nyert felvételt a Magisztériumba, úgy
tett, mintha átlagos vaséves diák lenne, ám valójában azért járt oda, hogy Call köze-
lébe férkőzzön. Aztán segített az apjának elrabolni Aaront, és meg akarta etetni egy
káoszelementállal. A rémség azonban végül Drew-t ölte meg. Bár Call kénytelen volt
elismerni, hogy azért neki is volt némi köze a dologhoz.
– Oké – mondta Tamara. – Akkor... Joseph mester kerül a gyanúsítottak listájának
élére.
Call a fejét csóválta.
– Nem is tudom. Ha Joseph mester meg akar ölni engem, miért nem az
Alkahesztet használta? És hát, nem hinném, hogy máris lemondott volna Halpofa
kapitányról. A sírboltban igyekezett megmenteni az életemet. Szerintem még mindig
abban reménykedik, hogy előbb-utóbb felszínre tör bennem a... halpofakapitányság.
– És mi van Warrennel? – vetette föl Aaron. Erre jó néhány másodpercig mind-
hárman csak bámultak rá.
Call úgy nézett a barátjára, ahogy az imént Tamara a limonádéra.
– Azt gondolod, hogy egy gyík próbál megölni? És hogy ő írt nekem üzenetet
Celia nevében?
– Warren elementál! És az elemésztettet szolgálta, aki azt az ijesztő próféciát
mondta nekünk. – Aaron felsóhajtott. – Jól van, na, elég elszállt ötlet volt.

34
 – Semmi gond – mondta Tamara. – Muszáj kreatívan gondolkodnunk. Mindenfé-
le lehetőséget számításba kell vennünk, akármilyen valószínűtlennek tűnik is. Vagy
röhejesnek.
– De még így sincs egyetlen rendes gyanúsítottunk sem – kesergett Call. – Nincs
semmi használható ötletünk. Még azt sem tudjuk, miért támadtak meg. Talán azért,
mert krétor vagyok. Vagy ahhoz van köze, hogy én vagyok Halpofa kapitány. Talán
ugyanaz próbált kilapítani a csillárral, aki ránk szabadította Automotoniszt, hogy
öljön meg mindannyiunkat.
– A mágusok is erre fognak gyanakodni – sóhajtott Tamara. – Talán tényleg így
van.
– Az a lényeg, hogy össze kell tartanunk – mondta Aaron, és mosolyogva felné-
zett a felhőtlen, élénkkék égre. – Biztosan meg tudjuk oldani az ügyet. Elvégre hősök
vagyunk, nem igaz? Ki is tüntettek minket. Menni fog.
Call végül elővett egy pakli kártyát, és játszottak pár kört olyan szabályokkal,
amiknek fontos része volt egymás kezének csapkodása. Beszélgettek a következő
tanévükről a Magisztériumban, és arról, hogy ki mit remélt elérni idén. Harceb mé-
heket üldözött, addig csattogtatta a fogát, hogy a végén már a közelébe sem mertek
menni.
Késő délután megérkezett Stebbins, bőröndöket hozott Tamarának, valamint egy
üzenetet a szüleitől, amit csak négyszemközt adhatott át a lánynak. Jasper hazatele-
fonált Alastair egyik felújított, régimódi készülékén, aztán komoran közölte, hogy a
családja egyenesen a Magisztériumba küldi majd a holmiját. Call kíváncsi volt, vajon
megpróbálta-e Jasper rávenni a szüleit, hogy vonják vissza a beleegyezésüket, és pa-
rancsolják haza. Aztán eszébe jutott, hogy talán eleve a szülei kényszerítették a srá-
cot, csak ezért tartott velük, és gyorsan elhessegette ezt a gondolatot.
– Te meg mit bámulsz? – mordult rá Jasper, amikor észrevette, hogy Call őt nézi.
– Semmit – vágta rá a fiú. Jasper miatt most aztán végképp nem ért rá aggódni.
Aznap este Alastair húst sütött a grillen, és a kertben ették meg papírtányérról,
főtt kukoricával, cukorborsóval és görögdinnyével. Tamara megdobta Aaront né-
hány szelet görögdinnyével, a fiúnak csupa mag lett a pólója. Harceb feldöntötte
Jaspert, és ráállt, miután a srác nem volt hajlandó adni neki egy falat sült húst. Vacso-
ra után a gyerekek versenyeztek, hogy ki tudja megtáncoltatni a parázs fölött pattogó
szikrákat. Majdnem olyan volt a hangulat, mint egy bulin, ám Jen halála még mindig
kísértette őket, így nem mertek hangosan nevetni, és nem feledhették, hogy talán ők
lesznek a következők.

Két nappal később Alastair elhajtott velük a Magisztériumba. Megint Call foglalta
el az anyósülést, kibámult az ablakon, miközben Aaron hátul szunyókált. Tamara
zenét hallgatott a telefonján, Jasper pedig egy képregényt olvasott, amit Call szobájá-
ban talált, és azóta sem tudott letenni. Harceb elterült hármójuk ölében, és mélyen
aludt.
– Azonnal szólj, ha haza szeretnél jönni – mondta Alastair Callnek már vagy mil-
liomodszorra. – Már így is sokat tanultál. Értesz a mágiához... eléggé ahhoz, hogy
urald az erődet. Nincs szükséged a Magisztériumra.

35
 Callnek eszébe jutott, mennyire erősködött Graves, hogy Rufus mester folyama-
tosan tájékoztassa a Tanácsot a krétorok tanulmányairól. Hiába adtak partit az ő és
Aaron tiszteletére, a fiú nem feledte el az utalásokat az országokra, ahol a káosz ere-
jét uralni tudó mágusokat megölték vagy megfosztották a varázsképességüktől.
Amíg Constantine Madden életben volt, a krétorokat mindenki istenítette. Borzasztó
nagy szükség volt rájuk, kulcsfontosságú fegyverek voltak. A háború végét jelentet-
ték. De most, hogy Constantine Madden meghalt, Aaron és Call csak emlékeztetőül
szolgáltak a háborúra, és arra, hogy netán újra kirobbanhat. Bármit gondolt az édes-
apja, Call kételkedett benne, hogy félbe szabadna hagynia a tanulmányait a
Magisztériumban.
– Minden oké, apa – mondta. – Nem lesz semmi gond.
Ahogy a Magisztériumhoz közeledtek, egyre keskenyebb és kanyargósabb lett az
út. Az iskolához egyetlen tábla sem mutatta az utat: a Magisztériumot csak azok ta-
lálhatták meg, akik tudtak a létezéséről. Call gyakran eltűnődött, vajon miféle varázs-
lat tartotta távol az iskolától a kirándulókat és a helyieket. Úgy sejtette, hogy ehhez
különleges mágia kell. Talán valamiféle földmágia. Az út mentén egyre sűrűbb erdő
húzódott. Call akaratlanul is a Rendellenesség Rendjére gondolt: nyilvánvalóvá vált,
hogy a Tanács tud róluk, és megtűri a tevékenységüket, bár a fiú nem igazán értette,
miért.
Zaj hallatszott, és Call a töprengésből felocsúdva körülnézett. Behajtottak egy
tisztásra, ahová már megérkezett egy iskolabusz. Diákok tódultak le róla, bőröndöket
és sporttáskákat cipeltek. Az iskola főkapuja nyitva állt: Call látta a mágusokat ko-
moly fekete öltözékükben, meg a diákokat, akik máris egyenruhát viseltek – pirosat,
fehéret, kéket, zöldet vagy szürkét –, közöttük a frissen érkezett gyerekekkel, akik
még mindig farmerben és pólóban voltak.
Aaron felébredt, és Jasperrel meg Tamarával bökdösni kezdték egymást, ahogy
kihajoltak az ablakon, megismerve barátaikat az előző évekből: Celia visszafogottan
mosolygott rájuk, miközben a kapu felé tartott Gwendával, aki egy tanonccsoportban
volt vele meg Jasperrel. Alex Strike éppen Anastasia Tarquinnal beszélgetett, aki egy
fehér Mercedesszel állt meg az iskolabusz mellett. Call látta már ezt az autót: az asz-
szony tavaly ezzel jött el Alexért Rajaviékhoz. Majdnem el is felejtette, hogy
Anastasia Tarquin nemcsak a Tanács tagja, hanem Alex mostohaanyja is.
Anastasia kiszállt a kocsiból, fehér nadrágkosztümöt viselt, roppant elegáns volt,
mint mindig. Alex hevesen gesztikulált, bosszúsnak tűnt, közben pedig megállt mel-
lettük egy fekete furgon. Két izmos fiatalember pattant ki belőle, a Magisztérium jó
néhány diákjának nagy örömére. Nekiláttak súlyos bútorokat becipelni az iskola ka-
puján: egy íróasztalt, egy lámpát, egy makulátlan, hófehér kanapét.
– Mi folyik itt? – értetlenkedett Alastair fennhangon, miközben kiszálltak a kocsi-
ból. Call kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Harceb szintúgy.
– ATanács ideküldte Anastasiát az iskolába, hogy rajta tartsa a szemét mindenen
– magyarázta Alex, aki otthagyta a mostohaanyját, és odajött köszönni nekik. Pacsi-
zott Call-lel meg Aaronnal, és rámosolygott Tamarára. – Elfoglalja Lemuel mester
régi irodáját. Nagyon komolyan veszi a feladatát, és hát, mindig túl sok cuccot visz
magával mindenhova.
– A kémet keresi? – kérdezte Alastair.

36
 – Nem hinném, hogy szabad erről beszélnünk – mondta Alex, és aggódva nézett
Jasperre. – Mármint, elvileg senkinek sem lenne szabad tudnia róla.
Alastair felvonta a szemöldökét.
– Még jó, hogy a mostohaanyád ilyen diszkrét.
Alex az asszonyra nézett, aki épp azt felügyelte, ahogy a költöztetők óriási utazó-
ládákat cipeltek be a barlangba. Régimódi bélyegzők borították őket olyan távoli he-
lyekről, mint Mexikó, Olaszország, Ausztrália, a francia Riviéra, Provence és
Cornwall.
– A fedősztorija szerint azt jött ellenőrizni, hogy biztosan kiirtanak-e minden ká-
oszsújtott állatot az erdőben.
Call Harceb hátára tette a kezét, remélte, hogy ezzel megnyugtatja. A farkas fel-
nézett rá, a farkát csóválta. A fiút elöntötte a harag arra a gondolatra, hogy valaki
ártani akarhat Harcebnek.
Senkinek nem ajánlom, hogy akár egy ujjal is hozzá merjen nyúlni – futott át az agyán.
Alastair a fiához fordult.
– Ha meggondolod magad, tudod, hogy érhetsz el – mondta, majd szorosan ma-
gához ölelte Callt... igazság szerint kissé túl szorosan, a fiú már-már a bordáit féltette.
– Szia, apa! – nyögte. Bár az apja kis híján kiszorította belőle a szuszt, akkor is
most fogadta el először, hogy Call a Magisztériumba jár. Ez remek érzés volt.
Tamara megkereste a nővérét, és most Kimiyával nevetgéltek. Jasper elindult
Celia és Gwenda után. Csak Aaron várta meg Callt. Halvány mosolyt villantott Call-
re, és a fiú belegondolt, milyen nehéz lehet Aaronnak folyton mások családját látni.
– Add csak ide! – mondta a barátja, és a vállára kapta Call sporttáskáját, míg a
másik kezével a saját poggyászát vitte. Elindult a kapu felé, és mintha meg sem érez-
te volna a holmik súlyát. Call az utazástól még mindig merev lábbal bicegett utána,
és arra gondolt, mennyire nem igazságos az élet.
A barlangban párás, de hűvös levegő fogadta őket. A hegyes jégcsapra emlékez-
tető sztalaktitokról víz csöpögött az olvadó gyertyát formáló sztalagmitokra. A bar-
lang mennyezetéről mintha függönyként lógott volna a gipszkőzet. Call úgy ment el
a nyirkos cseppkőlefolyások meg a csillámkőtől szikrázó és fakó halakkal teli tavacs-
kák mellett, hogy szinte egy pillantást sem vetett rájuk. Mostanra annyira hozzászo-
kott mindehhez, hogy már nem is találta igazán hátborzongatónak. Ez a hely egysze-
rűen csak az iskolája volt, ugyanolyan ismerőssé vált minden részlete, mint a régi
sulijában a szekrények fémajtajának csapódása a folyosón, vagy az edzőcipője csi-
korgása a tornaterem padlóján.
Kíváncsi volt, vajon meglátják-e Warrent, a lehetséges orgyilkost, és ha igen,
mond-e nekik valami ijesztőt, de a kis gyík nem bukkant elő.
A lakrészük előtt Call meglengette a csuklópántját – rajta az új kövekkel hogy be-
jussanak. A társalgóban Aaron halk nyögéssel letette Call táskáját a kanapéra, amitől
Call egy kicsit kevésbé érezte magát bénának, viszont még nagyobb bűntudata tá-
madt barátja önzetlensége miatt. A helyiség kisebbnek tűnt, mint tavaly, és a fiú csak
néhány pillanat múlva jött rá, hogy ő nőtt meg, nem pedig a helyiség ment össze.
Kinyílt az ajtó, és bemasírozott Tamara, maga után vonszolva a bőröndjeit.
– Nem tudtam, hova tűntetek! Csak úgy otthagytatok! – dörrent rájuk. Call úgy
vélte, hogy ez teljesen igazságtalan, hiszen valójában a lány hagyta ott őket. Tamara

37
Aarönhöz fordult. – Pedig tudod jól, hogy nem lenne szabad szem elől tévesztenünk
Callt!
– Én nem is tévesztettem szem elől – hangsúlyozta Aaron.
– Eh – pufogott Tamara, majd sértődötten bevonult a szobájába. Call is bement a
neki kijelölt szobába, ami hideg volt és poros, hiszen egész nyáron üresen állt. Kinyi-
totta a táskáját, és felvette az egyenruháját: a harmadikosok kék szerelését. Megigazí-
totta a csuklópántját, és megnézte magát a ruhásszekrény tükrében. Elsős korában
még olyan alacsony volt, hogy tetőtől talpig látszott a tükörben; ma már csak akkor
látta benne a fejét, ha lehajolt.
Kilépett a társalgóba, ahol Aaron és Tamara szintén egyenruhában várták. Miu-
tán megígérték Harcebnek, hogy hoznak neki egy kis maradékot, elmentek a menzá-
ra vacsorázni. A vaséves diákokat leszámítva – akik egyenesen a felvételi próbatétel-
ről érkeztek, és általában a szállásukon vacsorázhattak – a tanulók mind a megszo-
kott asztaluknál foglaltak helyet, és már nagyban válogattak a kínálatból. A ma esti
menü lilás páréból, sárga kulimásszal leöntött, óriási gombából – ami felvágva kissé
emlékeztetett a szeletelt kenyérre –, valamint háromféle zuzmóból (élénkzöld, barna
és sötétpiros) állt. Call mindenből szedett, alaposan megrakta a tányérját, és fogott
egy pohár italt, aminek felszínén vékony réteg alga lebegett.
Kissé ijesztő volt, hogy milyen finomnak találta a zuzmót. Úgy lapátolta a szájá-
ba, mint aki napok óta nem evett, és aggódni kezdett, vajon nem lehet-e a zuzmónak
valami borzalmas mellékhatása. Talán átmossa az agyát, és teljesen függővé válik
tőle, míg végül nem is tud mást enni, csakis zuzmót. Hosszasan, gyanakodva mére-
gette a következő falatot, mielőtt a szájába tömte volna.
Jasper leült mellé, mintha barátok lettek volna, vagy valami.
– Szóval, mi a terv?
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Call.
– Jaj, hagyjuk – grimaszolt Jasper, majd Tamarához fordult. – Nem is tudom, mi-
ért őt kérdeztem. Mi a terv?
– Itt nem beszélhetünk – felelte a lány fojtott hangon, miután közelebb hajolt. Call
óhatatlanul észrevette a szeme alatti vágást, még mindig látható volt a vékony, behe-
gesedett vonal. Valahányszor meglátta, eszébe jutott, ahogy Tamara megmarkolta a
zakóját, és elrántotta a lezuhanó csillár alól. Belegondolt, milyen sokkal tartozik a
lánynak.
Minden barátjának rengeteggel tartozott. Fogalma sem volt, hogyan fogja meghá-
lálni mindazt, amit érte tettek.
Aaron Rafe-fel, egy másik bronzéves diákkal dumált, éppen a robotokról mesélt,
amiket Call-lel építettek a nyáron, ám észrevette, hogy a barátai valami fontosról be-
szélnek, ezért félbehagyta a csevegést, és rájuk figyelt.
– Holnap megtárgyalhatjuk – mondta Tamara. – Vacsora után találkozzunk a
könyvtárban.
– Mi a helyzet? – kérdezte Celia, és lila pürével teli tányérjával leült Call-lel szem-
ben. – Történt valami?
– Nem! – vágta rá Aaron és Jasper egyszerre.
– Ja, mert ez egyáltalán nem gyanús, vagy ilyesmi. – Celia sértődötten felállt. –
Ha nem akartátok, hogy ideüljek, egyszerűen közölhettétek volna. Megyek, átülök
máshova...

38
 Call talpra ugrott.
– Ne! – mondta, mielőtt kigondolhatta volna, mivel vegye rá a lányt, hogy itt ma-
radjon. – Csak a nagyteremről dumáltunk. De még nem döntöttük el, hogy odame-
gyünk-e. De mehetnénk, ha akarsz. Mármint, a nagyterembe.
– Arra kérsz, hogy menjek veled a nagyterembe? – kérdezte Celia, megfejthetet-
len arckifejezéssel. A nagyterembe szoktak menni a diákok...
Randizni. Celia randiről beszél. Azt hiszi, hogy randira hívom.
– Nem... is... tudom – hebegte Call.
– Hát, akkor talán el kéne döntened – közölte Celia, majd hátravetette szőke ha-
ját, és elvonult, hogy leüljön Rafe, Kai meg Gwenda asztalához.
– A kocka a te térfeleden van, haver – jelentette ki Jasper, amint a lány hallótávol-
ságon kívül ért.
– Összevissza kevered a szólásokat – bosszankodott Call. – Belefájdul a fejem.
– Foglalkozhatnánk Call életének megmentésével a szerelmi élete egyengetése
helyett? — kérdezte Tamara, akinek láthatóan tele volt a hócipője. – Holnap estig
egyikünknek minden percben Call mellett kell lennie. Ez leginkább rám meg
Aaronra hárul, mert rólad, Jasper, mindenki azt gondolná, hogy fura, ha Call-lel
lógsz, hiszen nem bírod őt.
– Hogyne bírná! – szólt Aaron meglepetten. – Mind barátok vagyunk.
– Jó, mindegy – mondta Tamara. – Holnap vacsora után találkozunk a könyvtár-
ban. Találjatok ki néhány jó ötletet! – Egy másik asztalra pillantott. – Alex Strike inte-
get, hogy menjek oda. Mindjárt jövök. – Felállt, és megragadta Aaron karját. – Gyere!
Valószínűleg neked is köszönni akar.
– Mi? De hát... – kezdte a fiú, miközben Tamara talpra állította, és az asztal felé
húzta, ahol Alex és Kimiya ültek az aranyéves barátaikkal. Komornak tűntek. Call
ezen nem is csodálkozott. így elveszíteni egy barátot...
– Szóval, tetszik neked Celia, vagy sem? – kérdezte Jasper, miközben egy falat
zuzmót rágcsált. A tiszteletükre rendezett ünnepség előtt levágatta a haját, hogy
trendi legyen a frizurája, és most a szemébe lógott egy sötét tincse.
– Ahhoz neked mi közöd? – mordult Call.
– Talán elhívnám randira – közölte Jasper. – Ez még eszedbe sem jutott?
Nem, Call erre nem gondolt. A srácra meredt.
– Csinálj, amit akarsz – mondta végül.
– Ezek szerint tényleg nem érdekel. – Jasper tekintete derűsen csillogott. – Csak
nem azért, mert Tamara tetszik neked?
– Jasper...
– Na? Tetszik neked Tamara?
– Ő a legjobb barátom – morogta Call a fogát csikorgatva.
– Az nem jelent semmit. – Jasper megpörgette a villáját az ujjai között. – A ta-
nonccsoportokban folyton megtetszenek egymásnak az emberek. Mint Kimiya meg
Alex Strike példája is mutatja. Vagy tudod, az enyém és Celiáé. Szóval simán meg-
tetszhetne neked Tamara...
– Mit számít az?! – fakadt ki Call, saját magát is meglepve. Jasperre pillantott, és
hangját halkabbra fogva folytatta: – Hát nem érted? Nem számít, mit érzek. Tamará-
nak úgyis mindig Aaron lesz az első.
Jasper erre úgy bámulta, hogy majd kiesett a szeme.

39
 – Azta! – hüledezett. – Úgy tűnik, véletlenül rátapintottam a kínos igazságra.
Call megszédült. Kábán látta, hogy Aaron és Tamara feléjük tartanak a diákok
tömegében. Jót nevetgéltek együtt, mint mindig.
– Amit az előbb mondtam – nézett Jasperre –, azt el ne áruld senkinek!
A srác hátradőlt a székén.
– Nyugi, Callum! – mondta gúnyos vigyorral. – Megőrzőm a titkaidat.

40
 6. FEJEZET

A legelső tanítási napon Rufus mester a szabadban tartott nekik órát a tűző nap-
sütésben, miközben félkörben ültek a sziklákon. A mester úgy gondolta, hogy mivel
a Tanács hamarosan vadászni készül az erdőben, ki kéne használniuk a tanuláshoz a
Magisztérium környékét, amennyire csak tudják, és ameddig még lehet.
Call azonban visszavágyott a hűvös barlangba. A pólója máris csurom izzadság
volt. Úgy érezte, menten napszúrást kap. Aaron orra és arca leégett, Tamara pedig
kalap gyanánt a fejére tette az egyik füzetét.
– Ezennel megkezditek a bronzéves tanulmányaitokat a Magisztériumban –
mondta Rufus mester, s kopasz feje csak úgy csillogott, miközben fel-alá járkált előt-
tük. – Talán nem ti vagytok a legproblémásabb tanonccsoport, amit valaha tanítottam,
de mindenképpen a legproblémásabbak közé tartoztok. Szeretném, ha az idei évben
ez másként alakulna.
Figyelembe véve, hogy Rufus mester egy olyan tanonccsoporttal is összehasonlí-
totta őket, amiben benne volt maga Halpofa kapitány, ez nagyon, de nagyon rossz
fényt vetett rájuk.
– De hát épp most tüntettek ki minket! – háborgott Tamara, de a mester szigorú
pillantást vetett rá, amiért közbe mert szólni. A lány rendíthetetlenül folytatta. – Nem
is vagyunk problémásak.
Rufus mester szemöldöke egészen bonyolultan mozdult, mintha egyszerre akarta
volna felvonni és összehúzni.
– Azért mindenesetre próbáljatok meg ügyelni rá, hogy idén ne rabolják el
egyikőtöket se, ne induljatok mentőakcióra, ne vegyetek magatokhoz újabb káoszsúj-
tott állatot, és ne szökjetek el az iskolából.
Erre egyikük sem tudott mit mondani.
– Idén az egyéni felelősségről fogunk tanulni. Azt gondolhatnátok, hogy ez nem
hangzik különösen varázslatos tananyagnak, ám Constantine is a bronzévében kezd-
te meg a kísérleteit Joseph mesterrel, ekkortól próbálták meg felfedezni a halhatat-
lanság titkát. Ebben az évben magatok mögött hagyjátok az alapokat, és elkezdtek
arra koncentrálni, hogy mire akartok szakosodni. így hát gondosan ügyelnünk kell
rá, hogy minden diákunk – de legfőképp Aaron és Call – alaposan megfontolja a vá-
lasztott specializációja tágabb vonatkozásait. A káoszmágia határait kutatni nemes
cél. Viszont felelőtlen és helytelen veszélybe sodorni másokat csak azért, hogy felfe-
dezhessük ezeket a határokat. Mint minden iskolának, nekünk is a tanulás, a kutatás,

41
a tudásunk folyamatos növelése a legfontosabb. Ám ezt ki kell egyensúlyoznunk az-
zal a kötelességünkkel, hogy megóvjuk a világot, akár még saját magunktól is.
Rufus mester jelentőségteljesen nézett rájuk, ahogy folytatta:
– És szeretném, ha emlékeznétek, hogy az elmúlt években már jóval a tanév vége
előtt áthaladtatok a mágia kapuin. Ebből viszont nem azt a következtetést kéne le-
vonnotok, hogy jobbak vagytok a többi tanulónál. Hanem azt, hogy a mágia kapuja
csakis akkor nyílik meg, ha a diák készen áll rá... semmiképpen sem előbb. Ha nem
tanuljátok meg a bronzéves leckéteket az év vége előtt, akkor bronzévesek maradtok
a következő tanévben is, egészen addig, amíg készen nem álltok, hogy továbblépje-
tek.
Call Aaronra és Tamarára nézett. Ok is ugyanolyan döbbentnek tűntek, mint
amilyennek a fiú érezte magát. Nem igazán tudta, hogy lehetne iskolában megtanul-
ni azokat a dolgokat, amikről Rufus mester beszélt. Bár könnyen meglehet, hogy
tényleg napszúrást kapott, és ezért nem fogott az agya.
– Van itt még valami – mondta Rufus mester. – A Magisztériumban ólálkodó
kémet illetően. Tamara, nem emlékszem, beszéltem-e veled erről az ügyről, de Call
vagy Aaron már biztosan rég beavatott, így egyikünket sem fogom kínos helyzetbe
hozni azzal, hogy úgy teszek, mintha nem lennél tisztában a veszéllyel. Minden jo-
god megvan tudni róla. Ugyanakkor viszont ragaszkodom hozzá, hogy meg ne próbál-
játok ti elfogni a kémet, megértettétek? Hagyjátok ezt ránk.
Egyikük sem felelt. Rufus mester összevonta a szemöldökét.
– Megértettétek?
Call bólintott.
– Persze – mondta Aaron.
– Természetesen – szólt Tamara.
Call csöppet sem találta meggyőzőnek az alakításukat. Nem tudta, hogy Rufus
mester bevette-e a válaszukat, vagy csak feladta az egészet. Mindenesetre a mágus
bólintott, és azt mondta:
– Helyes! Nos, az első lecke a víz elemével kapcsolatos: az a feladat, hogy megta-
nuljátok kiegyensúlyozni a levegő elemével, és így képesek legyetek úszás közben
lélegezni a víz alatt. Van is a közelben egy tó, ahol gyakorolhatunk.
Call felugrott, tetszett neki a gondolat, hogy végre lehűlhet. Ám ahogy elindul-
tak, eszébe jutott Jen holtteste, amint az óceánban lebegett, és arra gondolt, Rufus
mester talán nem véletlenül kezdi pont ezzel a leckével a tanévet.
Komor gondolatai ellenére kellemesen telt a nap, miközben az iskola közelében
lévő kis tó sekély részén lubickoltak. Rufus mester mindhármuknak adott egy-egy
levegővel feltöltött amulettet, hogy annak segítségével lélegezzenek a víz alatt. Az
első néhány próbálkozásnál Callnek nem sikerült eléggé koncentrálnia ahhoz, hogy
kinyerje a levegőt az amulettből, és hörögve-köpködve bukkant a felszínre. Aaron
sem boldogult sokkal jobban, Tamara viszont láthatóan békés derűvel gyakorolt.
Call végül bosszúsan megmarkolta az amulettjét, és leúszott a tó fenekéig. Min-
dig is szeretett úszni: a vízben nem fájt a lába. Nyitva tartotta a szemét. A tó vize sós
volt, de tiszta; látta benne a kis halakat, amik az enyhe áramlatban hajlongó növé-
nyek között úszkáltak. Látta maga fölött Tamara és Aaron homályos alakját.
Valamilyen oknál fogva az édesapja jutott eszébe. Joseph mester emlékeiben látta,
ahogy Alastair megmászott egy óriási gleccsert, így jutott el a fagyos mészárlás hely-

42
színére, ahol a Halál Ellensége tucatnyi tehetetlen mágussal végzett. Alastair a fele-
sége és a kisfia felé igyekezett, vízmágia segítségével formált kapaszkodókat és tá-
masztékokat a gleccser jégfalában. Ez nyilván borzasztó kimerítő volt. Biztosan lehe-
tetlennek tűnt.
Ehhez képest a mostani feladatuk semmiség volt.
Call megszorította az amulettet, olyan erősen markolta, hogy kis híján elroppant
a kezében. Levegő – gondolta. Körülvette a levegő, a vízben is volt belőle, hiszen min-
den elem egy, tűz és föld, levegő és víz. Mindegyikük egyetlen egész, nem négy, nem kettő,
és nem is három, hanem egy.
Kinyitotta a száját, és belélegzett.
Olyan volt, mintha nyirkos, párás levegőt szívna be. Némi vizet is nyelt, ahogy a
tó fenekéről a felszín felé lökte magát. A második levegővétel könnyebb volt, a har-
madiknál és a negyediknél pedig már normálisan lélegzett. Kapott levegőt a víz alatt.
Diadalittasan eldobta az amulettet, és lelkesen kiabálva tört a felszínre.
– Sikerült! – kiáltotta. – Lélegeztem a víz alatt!
– Tudom! – mondta Tamara, a vizet taposva. – Láttam!
– Éljen! – kurjantotta Aaron. A felszínre csapott, szétspriccelve a vizet. – Király
vagy!
– Már elnézést, mind királyak vagyunk – tiltakozott Tamara, miközben Call neki-
állt körbe-körbe úszkálni, lebukott a víz alá, mély levegőt vett, majd ismét felszínre
tört. Vigyorogva pancsolt a tóban.
A mágia néha tényleg olyan csúcs volt, mint ahogy Call titkon remélte.

Aznap este senki sem volt rajtuk kívül a könyvtárban. Tamara, Call, Aaron meg
Jasper összedugták a fejüket az egyik asztal körül, egy olyan lámpa fényénél, ami egy
óriási, víz alatti csiga házából készült. Halkan beszéltek; a hatalmas terem körkörös
kőfalai visszaverték a hangot.
– Szóval, az a kérdés, hogy aki megpróbált végezni Call-lel az ünnepségen, vajon
itt van-e a Magisztériumban – mondta Tamara, és papírokat vett elő. – Listát írtam
mindazon gyanúsítottakról, akik itt tanulnak vagy tanítanak, valamint a tanácstagok-
ról, akik szabadon járhatnak ki-be.
Jasper előrehajolt, hogy szemügyre vegye a listát.
– Te nem vagy rajta – jegyezte meg.
– Még szép, hogy nem! – háborgott Tamara. – Nem én próbáltam megölni Callt.
– Kimiya sincs rajta – folytatta Jasper. – Sem Aaron.
– Azért, mert ők sem próbáltak megölni – mondta Call.
– Azt nem tudhatod – jelentette ki Jasper. – A lista objektív kellene hogy legyen.
Nekem is rajta kéne lennem.
– Hidd el nekem – felelte Tamara –, rajta is vagy.
Jasper grimaszt vágott.
– Remek.
– Figyeljetek, tudom, hogy szinte a hobbink beleártani magunkat mindenbe, ami-
be nem kéne – ragadta magához a szót Call. – De talán ezúttal tényleg nem kéne be-
leavatkoznunk, és nem kellene megpróbálnunk elkapni a kémet. Rufus mester azt

43
mondta, már van valami tervük, és Alex mostohaanyja pontosan azért van itt, hogy
csapdát állítson a kémnek. Szóval talán rájuk kéne hagynunk, hogy megoldják az
ügyet.
A többiek erre úgy bámultak Callre, mintha még egy feje nőtt volna. Végül Aaron
szólalt meg:
– Túl sok vizet nyeltél ma a tóban, vagy mi? Nem létezik, hogy akkor is ezt mon-
danád, ha nem te volnál veszélyben, hanem valaki más közülünk.
– Gondolj csak bele a mi szempontunkból! – szólt Jasper. – Ha ugyanaz próbálta a
fejedre ejteni a csillárt, aki rád uszította Automotoniszt, akkor a közeledben állók
ugyanúgy életveszélyben vannak, mint te. Úgyhogy én a saját érdekemben utána
akarok járni ennek.
Call ezzel az érveléssel nem tudott vitatkozni.
– Én arra gondoltam – mondta Tamara –, hogy le kéne jutnunk azokba az alagu-
takba, ahol az óriási elementálokat őrzik. Akkor talán kideríthetnénk, ki férhetett
hozzá Automotoniszhoz, és hogyan sikerült kiszabadítania. Felhasználhatjuk ezt a
listát, megtudhatjuk, hogy a rajta lévők közül járt-e valaki odalent... biztosan van
nyilvántartás a látogatókról vagy az illetékesekről.
– De ennek már a mágusok is biztos utánanéztek, nem? – kérdezte Aaron.
Tamara vállat vont.
– Még ha utána is jártak, akkor sem fogják elárulni nekünk a szóba jöhető neve-
ket, szóval így legalább elkezdhetjük szűkíteni a gyanúsítottak körét.
– Nézzenek oda, valaki egész nyáron Agatha Christie-t olvasott – gúnyolódott
Jasper.
Tamara fülig érő vigyort villantott rá.
– Valakit pedig pofán fognak vágni, ha nem vigyáz a szájára.
– Talán van jobb ötleted? – kérdezte Aaron. – Mert ha nincs, akkor ne kekeckedj.
– Mi lenne, ha csalinak használnánk Callt? – javasolta Jasper. – Mármint, minek
várjunk és törjük magunkat, ha helyette egyszerűen hagyhatjuk, hogy a gyilkos a
horgunkra akadjon? Nincs más dolgunk, csak tudatni mindenkivel, hogy Call egye-
dül lesz valami eldugott helyen, aztán amikor a gyilkos felbukkan, hogy végezzen
vele, szépen rávetjük magunkat, és...
– Na, álljon meg a menet! – tiltakozott Call. – Ez egy nagyon hülye ötlet.
– Azt hittem, nem szabad kekeckednünk – mondta Jasper önelégülten vigyorog-
va. – Szerintem garantált a siker.
Tamara a fejét csóválta.
– De hát Call belehalhat!
– Akkor is elkapnánk a kémet – felelte Jasper, majd grimaszt vágott, mivel a lány
durván belerúgott az asztal alatt. – Mi van? Nem sok tervnél mehet ilyen biztosra az
ember!
– Először próbáljuk meg Tamara módszerével – mondta Aaron. Aztán ásítva fel-
állt. – Holnap tanítás után találkozzunk megint ugyanitt! Átnézhetjük a
Magisztérium térképeit, hátha sikerül rájönnünk, hol rejtegetik az elementálokat. A
mai őrséget pedig én vállalom, hogy Tamara meg Call kialudhassák magukat.
– Akkor holnap találkozunk, lúzerek – vetette oda Jasper. Olyan sietve hagyta el
a könyvtárat, hogy kettesével szedte a csigalépcső fokait.

44
 Call tiltakozni akart, hogy fölösleges egyiküknek egész éjjel ébren maradnia és
őrködnie, de úgysem hallgatott volna rá senki. Sóhajtva felállt az asztaltól, és elindult
Tamara meg Aaron mögött vissza a szállásukra. Ám félúton eszébe jutott valami, és
megtorpant.
– Tudom, ki vezethetne el azokhoz az elementálokhoz – szólt. – Warren!
Elvégre a kis gyík tűzelementál volt, és bár nem igazán bízhattak meg benne, va-
lószínűleg bárkinél és bárminél jobban ismerte a járást a Magisztériumban.
Egyszer már elnavigálta őket a labirintusszerű folyosókon – igaz, így egy erősebb
és gonoszabb elementál előtt kötöttek ki, de akkor is... Nem volt olyan vészes.
Ráadásul tavaly megmentették Warren életét. Rufus mester tesztelni akarta
Aaron káoszmágiájának erejét, így a fiúnak a semmibe kellett volna száműznie a gyí-
kot. Call nem tudta biztosan, mi történik azzal, amit a semmibe száműznek, de le
merte volna fogadni, hogy az ilyet nem lehet túlélni. Segített Aaronnak egy kis va-
rázslatos trükközéssel elérni, hogy a gyík elszökhessen, így hát Callnek az volt a vé-
leménye, hogy Warren tartozik nekik.
– Gyertek! – mondta, és sarkon fordult a folyosón. – Erre!
Tudta, hogy egészen addig, amíg meg nem találják a kémet, a barátai folyamato-
san a nyakában fognak lihegni, mintha valami baj lenne. Ezt ki nem állhatta. Nem
akarta, hogy őrködjenek, amíg ő alszik. Nem akarta veszélybe sodorni őket. Ha bár-
mit tehet, azt most rögtön meg akarta tenni.
– Hova megyünk? – tiltakozott Tamara, miközben elindultak arra, amerről jöttek.
– Vissza a könyvtárba?
A folyosó elágazott. Call balra fordult. Eszébe jutott, hogy amikor a
Magisztériumba kezdett járni, eleinte úgy gondolta, soha nem fog kiigazodni a folyo-
sókon, az útvesztőre emlékeztető alagutakban, amik a hegy mélyén és alatta futottak.
Mégis megtanulta a járást, és mostanra ugyanolyan jól ismerte a Magisztérium felső
szintjeit, mint az utcákat odahaza.
– A folyóhoz megyünk? – kérdezte Aaron fojtott hangon. A levegő egyre nyirko-
sabb lett. Elhaladtak más tanonccsoportok szállása előtt, az ajtók alatt nem szűrődött
ki fény. Az egész Magisztérium mélyen aludt.
Az iskolát behálózó folyók biztosították a legfőbb közlekedési és szállítási útvo-
nalat. Eljuttatták a diákokat az osztálytermekből a szabadba vezető kapukhoz, a
menzára és vissza a szállásukra. A folyókon kis csónakok úsztak, mágia hajtotta őket,
vízelementálok segítségével. Ahogy Call, Aaron és Tamara a vízhez közeledtek, a
barlangban egyre hűvösebb lett, és hallatszott a folyó zubogása.
Aaron és Tamara arról sutyorogtak, hogy Call vajon csónakba akar-e szállni ve-
lük. Az alagút kitágult, és a kavicsos folyóparton találták magukat. A barlang falát és
tetejét foszforeszkáló moha borította, bevilágítva a teret. A víz felszíne alatt barlangi
vaklazacok úszkáltak.
– Warren! – kiáltotta Call. – Warren!
Aaron és Tamara egymásra pillantottak. Nyilvánvaló volt, hogy úgy gondolják,
Callnek elment az esze.
– Talán aludnia kéne – mondta a lány.
– Talán ennie kéne – mondta Aaron.
– Warren! – kiabálta megint Call. – Közelebb a vég, mint hinnéd!

45
 – A gyíkok nem jönnek csak úgy parancsszóra – csóválta a fejét Tamara. – Men-
jünk innen, Call...
Valami lemászott a kiugró sziklán a fejük fölött. Tűz villant, pikkelyeket világított
meg. Vörös szempár csillogott a félhomályban. Mintha egy apró komodói varánusz
tartott volna feléjük lángoló szakállal, a hátán tűzcsóvákkal.
– Warren? – kérdezte Call.
– Mégiscsak idejött parancsszóra – mondta lenyűgözőben Aaron. – Ez nagyon ki-
rály, Call.
– Sompolyogtok – szólalt meg a kis gyík bosszúsan. – Sompolyogtok, és megza-
varjátok Warrent. Mit akartok, mágustanoncok?
– Azt akarjuk, hogy vigyél el minket az alvó elementálokhoz. Akiket a
Magisztérium mélyén őriznek – közölte Call.
– Most rögtön? – döbbent meg Tamara, és a fiú felé perdült. – Azt hittem, aludni
megyünk!
– Igen, aludnotok kell. A sompolygás veszélyes – mondta Warren. – A mélyben
nagyon veszélyes.
– Tartozol nekünk, Warren – noszogatta Call. – Megmentettük az életed. Nem
emlékszel?
– Már megháláltam – motyogta Warren. – Figyelmeztettelek. Ultima forsan.
– Azzal nem segítettél – ellenkezett a fiú. Tudta, mit jelent az ultima forsan: a latin
kifejezést a Halál Ellenségének sírboltjára vésték föl, és arra utalt, hogy közelebb a vég,
mint hinnéd. De egyszerűen nem értette, mégis hogy lenne ez hasznos figyelmeztetés.
– Azzal segítenél, ha elvinnél az elementálokhoz.
– Talán nem is tudod, hogy kell odajutni – cukkolta Aaron a kis gyíkot. Bár az
imént még ásítozott a könyvtárban, most csillogott a szeme, és egyáltalán nem tűnt
fáradtnak. Aaron olyan ember volt, aki nem szeretett beszélni a teendőkről, inkább
cselekedett. – Ez a gond? Talán mégse tudsz olyan sokat a Magisztériumról.
Warren vörös szeme örvénylett.
– Igenis tudok – erősködött. – Én mindent tudok. De ez veszélyes, kicsike mágus-
tanoncok. Veszélyes ügy. Elvihetlek titeket, de ki kell cseleznetek az őrzőt.
– Az őrzőt? – kérdezte Tamara megrettenve.
Call is szeretett volna részleteket hallani, ám Warren láthatóan úgy döntött, hogy
részéről a beszélgetés véget ért. A kis elementál egy csillámkőből álló, szikrázó falhoz
iszkolt, és felszaladt a feléig, majd a szomszédos barlangba vezető bejárathoz surrant.
– Kövessük a gyíkot! – kiáltotta Call, és Warren nyomába eredt.
Tamara felnyögött, de elindult utánuk.
Call megfeledkezett arról, hogy Warrent követni a Magisztérium barlangjaiban –
sokszor olyan átjárókon keresztül, amikbe rajtuk kívül még egyetlen mágus sem tette
be a lábát – bosszantó és néha félelmetes vállalkozás.
A gyík természetesen kialakult padkák és olyan tavak mellett vezette el őket,
amikben mintha sár bugyogott volna. Olyan termeken haladtak keresztül, ahol fulla-
doztak a kénszagtól, és le kellett hajolniuk, hogy meg ne karcolja őket a sztalaktitok
hegyes vége.
Call nem tudta biztosan, milyen messze jutottak, amikor nagyon megfájdult a lá-
ba: olyan égető izomfájdalom volt, ami csak egyre rosszabb lesz. Hülyének érezte
magát, amiért rávette erre a többieket, amiért azt gondolta, hogy képes ilyen sokat

46
gyalogolni. De nem kérhette meg Warrent, hogy álljon meg: túlságosan lemaradt
mögötte, miközben a gyík, hátán a szikrázó kristályokkal, fürgén ugrált szikláról
sziklára.
És ha Tamara meg Aaron megálltak volna, hogy bevárják Callt, akkor a fürge
Warren talán eltűnik a szemük elől, itt hagyja őket elveszve a barlangokban. Nem
először fordult volna elő.
Call óvatosan légmágiát idézett meg, és kissé ellökte magát a földtől. Eszébe ju-
tott, hogyan küldte őt föl Alastair a Céh hosszú csigalépcsőjén. Emlékezett, hogyan
jutott le magától a lépcsőn. Nem kellett mást tennie, csak összpontosítani, és ellökni
magát.
Fölemelkedett a levegőbe, méghozzá olyan gyorsan, hogy az ajkába kellett ha-
rapnia, különben felkiáltott volna, ám pillanatokon belül sikerült lefékeznie és ki-
egyensúlyoznia magát. Egy kicsivel a föld fölött lebegett, semmilyen súly sem nehe-
zedett a lábára. Csodálatos érzés volt.
Elméje erejével lökte magát előre, így már nem botladozott, mint Aaron vagy
Tamara. Úgy lebegett a föld felett, mintha ez lett volna számára a természetes. Mi-
közben a hegy mélyén kígyózó folyosókon haladtak, a falak egyre simábbak lettek, a
talaj pedig egyre egyenletesebb a lábuk alatt. Mintha egy múzeumban jártak volna.
Mindkét oldalon elegáns ajtók sorakoztak a kőfalban, alkímiai jelek és ismeretlen
ábécék betűi díszítették őket.
Warren végül megállt egy hatalmas ajtó előtt, ami a Magisztérium öt fémjéből –
vas, réz, bronz, ezüst és arany – készült.
– Tessék, mágustanoncok. íme, a csukott ajtó, ami elállja az utatok útját. Itt van az
őrző. Szembe kell néznetek vele, ha tovább akartok menni.
– Mit kell tennünk?
– Kitalálni a választ – mondta Warren. Kidugta a nyelvét, hogy elcsípjen egy bar-
langi bogarat, amit Call észre sem vett, amíg a gyík be nem kapta. Aztán a kis
elementál elszaladt a sziklán a fejük felett. – Megválaszolni a talányt!
– Fenébe! – nyögte Aaron. – Mindig ez van. Utálom a talányokat.
Tamara úgy nézett ki, mint aki erőnek erejével magába fojtja, hogy tudtam, és ez
egyáltalán nincs ínyére.
– Csak kopogjunk be? – Call felemelte az öklét, de habozott.
– Majd én. – Tamara bedörömbölt az ajtón. – Hahó! Diákok vagyunk, és egy fel-
adat miatt jöttünk...
Az ajtó kinyílt. A küszöbön pedig nem más állt, mint Anastasia Tarquin, maku-
látlan fehér kosztümben. Dús, ősz haját szorosan összefogta, ezüstfüggője olyan fé-
nyesen szikrázott a fülében, mintha megbűvölte volna. Gondosan ápolt szemöldöke
felszaladt, amint meglátta őket, és komoran elhúzta a száját.
– Maga az őrző? — kérdezte Aaron hitetlenkedve.
– Nem tudom, miről beszélsz – közölte a nő, és szélesebbre tárta az ajtót. Hosszú,
lejtős folyosót pillantottak meg mögötte. Két fiú állt a fal mentén, céhes uniformis-
ban. Call úgy gondolta, őrök lehetnek. – Azt viszont tudom, hogy itt semmi, de
semmi keresnivalótok nincs.
– Rufus mester megbízott egy feladattal – magyarázkodott Call. – Ahogy Tamara
mondta. Bronzévesek lettünk, és ideje a jövőnkkel meg az egyéni felelősséggel fog-

47
lalkoznunk. Arra gondoltunk, hogy az elementálokra szeretnénk szakosodni. Úgy-
hogy szeretnénk, izé, találkozni néhánnyal.
– Mind a hárman? – kérdezte Tarquin. – A két káoszmágust is beleértve? Mind-
hárman elementálokkal akartok foglalkozni?
– Még nem biztos, de gondolkodunk rajta – felelte Aaron sietve. – Nem akarjuk
elkapkodni a döntést, de ez érdekes specializációnak tűnik. És gondoltuk, ha láthat-
nánk néhányat a létező legérdekesebb elementálok közül, az segítene elhatározásra
jutni.
Anastasia Tarquinon látszott, hogy egy szavukat sem hiszi.
– Igaz, azelőtt egyes diákok néha engedélyt kaptak, hogy megfigyelhessék az itt
őrzött elementálokat, ám a jelen körülmények közt senkinek sincs erre lehetősége. Ha
jól sejtem, magatoktól is pontosan tudjátok, mi ennek az oka.
Automotonisz. Callnek eszébe jutott, mikor a hatalmas fémszörny föléjük tornyo-
sult, ahogy a lángcsóvával és a karmával belehasított a levegőbe.
– Most pedig – folytatta Anastasia –, hacsak nem szeretnétek, hogy megvitassam
ezt Rufus mesterrel, azt javaslom, menjetek szépen vissza a szállásotokra, és mind
úgy teszünk, mintha itt sem jártatok volna.
Call előbb Tamarára, majd Aaronra nézett.
– Ennyit a talányokról – motyogta Aaron a bajsza alatt. Aztán a szokott udvarias-
ságával fordult Anastasia Tarquin felé: – Elnézést kérünk, amiért megzavartuk.
Az asszonyt azonban szemmel láthatóan nem sikerült elbűvölnie. Továbbra is
szúrós szemmel nézte őket.
– Egy pillanat! – mondta, de nem Aaronra szegezte a tekintetét. – Callum Hunt.
Gyere be! Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt.
– Velem? – kérdezte Call, cérnavékony hangon. Nem számított erre, és figyelem-
be véve a kémveszélyt, nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kettesben maradnia a
Tanács akármelyik tagjával. De az asszony Alex mostohaanyja volt, és a Tanács azért
küldte, hogy megvédje Callt. – Oké.
Tamara és Aaron némán meredtek rá. Call lefogadta volna, hogy jelen pillanat-
ban semmi pénzért nem lennének a helyében.
Belépett az ajtón, ami nagyot dörrent, ahogy Mrs. Tarquin becsukta mögötte. A
fiú vállára tette a kezét.
– Biztos nagyon aggódsz, ha válaszok után kutatva idejöttél – mondta, és ellá-
gyult hangja csak még idegesebbé tette Callt. A tévében látott kígyókra gondolt, amik
gondosan kivártak, mielőtt lecsaptak volna az áldozatukra. — És tudom, milyen kö-
zel állsz Aaronhoz. Ti ketten mindig vigyáztok egymásra, igaz?
– Aha... – hebegte Call. – Vagyis, igen. Aaron, Tamara meg én. Mindhárman vi-
gyázunk egymásra.
– Csodás, ha az embernek ilyen jó barátai vannak – bólogatott az asszony. – Plá-
ne, ha a családja nem helyesli a mágiát.
– Apukám kezd megbékélni a dologgal – mondta Call, aki sejtette, hogy Mrs.
Tarquin hova akar kilyukadni.
– Amikor hozzámentem Alex édesapjához, megesküdtem a fiúnak, hogy eszem
ágában sincs az anyja helyébe lépni. Vannak saját gyerekeim az első házasságomból,
és tudtam, milyen fontos, hogy ne próbáljam egy nemkívánatos szerepben ráerőltetni
magam Alexre. így hát inkább a barátja próbáltam lenni, a tanácsadója, a mentora.

48
Valaki, aki sok felnőttel ellentétben őszintén válaszol a kérdéseire. Szívesen megten-
ném ugyanezt neked is, ha bármikor beszélni szeretnél valakivel.
– Ööö, oké – felelte Call, akit teljesen összezavart ez a beszélgetés. Próbált
Anastasia mögé lesni, hátha meglátja, mit rejteget itt. A két céhes őr néma csendben
strázsált a fal mellett, mintha kiállított páncélok lettek volna. A helyiségben volt egy
kanapé, rajta egy újság, az asszony nyilván itt ült és olvasgatott. A bútor mögött
hosszú folyosó nyúlt el. A falai sötétvörösen derengtek. – Szóval biztos nem enged be
minket?
Anastasia ezen inkább derült, mint bosszankodott.
– Gondolom, szeretnéd, ha azt mondanám, hogy szívem szerint beengednélek,
csak nem szabad. De az igazság az, hogy el sem tudod képzelni, milyen veszélyesek
ezek az elementálok. Olyan lenne, mintha belehajítanálak egy vulkánba. Aki a bará-
tod, az soha nem sodorna téged veszélybe, érted, Callum?
– Azért, mert krétor vagyok – mondta a fiú. – Megértem, de...
– Semmi de – csóválta a fejét Anastasia. – Te meg Aaron menjetek szépen aludni!
Mindketten borzasztó fontosak vagytok, nem kockáztathatjátok az épségeteket. Pró-
báld meg ezt az eszedbe vésni!
Azzal kinyitotta az ajtót. Call kilépett a folyosóra, ahol Aaron és Tamara vártak
rá. Hallotta, ahogy az ajtó becsapódott mögötte.

49
 7. FEJEZET

Nélkülem mentetek? – bosszankodott Jasper, miközben a tányérjában lévő szürke

masszát kanalazta.
Másnap délután volt. Call, Tamara és Aaron az éjszakai kis kalandjuk miatt
mindhárman átaludták a reggelit. Call kába volt, ráadásul mindene sajgott. A dél-
előtti órájukon kis híján Tamara fejére ejtett egy tűzgömböt, és még a saját ujjait is
megégette vele. Csak az óra alatt jutott eszébe, hogy elfelejtette megsétáltatni
Harcebet, így a szállásukra visszaérve rögtön nekiállhatott takarítani. Nem is volt
olyan egyszerű megint itt lenni a Magisztériumban, mint remélte.
– Nem terveztük előre, csak hirtelen az eszünkbe jutott – próbálta megbékíteni
Jaspert. Aztán tudatosult benne, kihez beszél. – Mármint, nem mintha bárhova is ön-
ként magammal akarnálak vinni, de ezúttal csak mellékes haszon volt, hogy kihagy-
tunk.
– Na! – háborgott Jasper. – Épp az életedet próbálom megmenteni!
– Ne is törődj Call-lel! – szólt közbe Aaron. – Harapós, ha fáradt.
– Szóval, mit csinált veletek Anastasia? – kérdezte Jasper. – Apám mindig azt me-
sélte, hogy szívtelen jégkirálynő.
– Hát, pedig Call-lel nagyon kedves volt – mesélte Tamara. – Tök fura volt az
egész. Engem totál levegőnek nézett, és még Aaronnal is alig foglalkozott. Csakis
Call érdekelte, senki más.
– Gondolom, én vagyok az izgi, új krétor, te pedig a régi, uncsi – mondta Call
Aaronnak. – Amúgy meg nekem sokkal jobban áll ez az egyenruha.
Tamara elnevette magát. Aaron mély beletörődéssel sóhajtott fel.
– Hűha! – szólt Jasper, és elképedve meredt Callre. – Azt nem mondtátok, hogy
ha fáradt, hallucinál is.
Call nagyot kortyolt a fakupájában lévő barna, teaszerű folyadékból. Rettenetesen
remélte, hogy van benne koffein. Egész nyáron annyi eszpresszót ivott, amennyit
csak akart – az apja megjavított egy régi Gaggia masinát, ami olyan zajos volt, akár
egy gőzmozdony –, de most, hogy igazán szüksége lett volna rá, egy csepp kávéhoz
sem juthatott.
Teljesen kimerült. Kimerítette, hogy a barátai állandóan figyelik, még akkor is, ha
csak óvni akarják. Kimerítette, hogy valami borzalmas fenyegeti, ami saját magából
fakad, mégsem tehet ellene semmit. Egyszerűen csak suliba akart járni, mint egy
normális gyerek, és jelen pillanatban bármire hajlandó lett volna, hogy ezt elérje.

50
 – Oké — mondta Jaspernek. – Hajlandó vagyok a hülye tervedre.
– Micsoda? – ráncolta a homlokát a srác. – Miféle hülye tervemre?
Call kissé grimaszolva felmászott a székére, onnan pedig az asztalra, kis híján be-
lelépve Jasper szürke masszájába. Kihúzta magát, és szemügyre vette a termet.
– Jaj, ne! – mondta Aaron. – Azt hiszem, igazad volt. Tényleg hallucinál, ha fá-
radt.
A diákok nevetgéltek és csevegtek. A mágusok zuzmót rágcsáltak. Aztán Rafe
megpillantotta az asztal tetején álló Callt. Felkiáltott, és megbökte a mellette ülő
Gwendát. A termen moraj futott végig, és hamarosan mindenki Callre mutogatott,
értetlenül sutyorogva.
– Call! – sziszegte Tamara jó hangosan. – Gyere le onnan!
A fiú a füle botját sem mozdította.
– KÉPZELJÉTEK CSAK! – kiabálta olyan harsányan, hogy hangja az egész men-
zán tisztán hallatszott. – MA ÉJFÉLKOR A KÖNYVTÁRBAN LESZEK. TELJESEN
EGYEDÜL!
Visszaült a helyére. A barátai döbbenten meredtek rá. Látta, hogy szerte a terem-
ben az ő asztala felé fordulnak a diákok. Gwenda suttogott valamit Celia fülébe, mire
mindketten vihogni kezdtek. Alex Strike furcsa, aggódó képet vágott. Milagros mes-
ter úgy bámult Callre, mint aki azt gyanítja, hogy a fiút csecsemőként a fejére ejtették.
– Ez... ez... ez meg mi volt? – hebegett Tamara. – Elment a józan eszed?
– Csalinak használja magát – közölte Aaron. Komoly képpel nézett Callre. – Re-
mélem, hogy ez jó ötlet volt – mondta. – Ha mindenkivel közlőd, hol és mikor leszel
szabad prédaként egyedül, amikor bárki megtámadhat, annak az a hátránya, hogy
így most mindenki tudja, hol és mikor leszel szabad prédaként egyedül, amikor bárki
megtámadhat.
– Aáá – legyintett Tamara. – Senki sem lehet olyan ostoba, hogy egy ilyen nyilvá-
nos bejelentés után támadja meg. Azonnal elkapnák.
Call vállat vont, és bekapott egy nagy falat zuzmót. Furcsamód jobban érezte
magát. A dolgok visszatértek a normál kerékvágásba: a barátai mind azt hitték, hogy
elment az esze, és hogy valami hülyeséget készül csinálni. Elvigyorodott.
– Valaki gyorsan fogja le! – szólt Jasper. – Ki tudja, mire készülhet.
Vagy tényleg volt koffein a barna löttyben, amit Call megivott, vagy valami más
segített, de az biztos, hogy buzgott benne az energia. Már egyáltalán nem volt kime-
rült. Készen állt.

Call félig-meddig arra számított, hogy aznap éjjel a könyvtárban lelkes kíváncsis-
kodók serege fogadja, de a helyiség üres volt. Tamara, Aaron és Jasper ellenőrizték a
termet, benéztek a könyvespolcok mögé, Harceb pedig bedugta az orrát az asztalok
alá. Egyértelműen nem volt itt rajtuk kívül senki.
Call leült az egyik asztalhoz, aminek közepébe egy jókora sztalaktitot fúrtak, az
rögzítette a padlóhoz. A sztalaktitban fény örvénylett, ragyogott, így megvilágította
az asztalt.
– Na, jó – mondta Tamara, és visszatért a körkörös könyvtár legfelső szintjére. –
Ideje, hogy magadra hagyjunk.

51
 Aaron Call vállára tette a kezét.
– Ne feledd – szólt hogy ha káoszmágiára van szükséged, ne próbálj egyedül
bánni vele! Én vagyok az ellensúlyod. Odakint leszek a többiekkel. Használd az erő-
met, idézd meg a káoszenergiámat ugyanúgy, ahogy a levegőt idéznéd meg a víz
alatt!
Call bólintott, Aaron pedig elengedte, aztán megragadta Harceb grabancát. Barát-
ja sötétzöld szemében aggodalom ült.
– Lehetőleg ne csinálj semmi hülyeséget! – közölte Jasper Call-lel. Ami a távozó-
ban odavetett, „támogató” megjegyzéseket illeti, messze nem ez volt a tőle telhető
legrosszabb. – Tessék, próbálj úgy tenni, mintha olvasnál valamit, nem pedig csak
ücsörögnél itt egyedül, mint egy dilis. – Néhány könyvet ejtett az asztalra Call elé,
aztán elment.
Call figyelte, ahogy a barátai elhagyják a könyvtárat. Pillanatokon belül egyedül
maradt idebent. Használd az erőmet! – mondta Aaron. Ám igazság szerint Call még
mindig félt ellensúlyként használni a barátját. Elvégre pontosan ettől vált
Constantine Madden a Halál Ellenségévé. Minden káoszmágusnak kellett egy ellen-
súly, egy emberi lény, egy eleven lélek, ami a való világhoz kötötte, így nem szip-
panthatta be a káosz. Constantine-nak az ikertestvére, Jericho volt az ellensúlya. Az-
tán egy nap elhatalmasodott rajta a mágia. Constantine-t kis híján eluralta a káosz,
így a fivére varázserejéhez folyamodott, hogy ellenálljon. Ám ez a testvére életébe
került.
Call el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet, ha az ember véletlenül megöli egy
szerettét. Pedig tudnom kéne, milyen érzés ez – gondolta. Elvégre a lelkével megtörtént
ez... és az ilyesmi biztosan nyomot hagy az ember lelkén. Ám Call semmit sem érzett,
ha erre gondolt, egyedül aggodalmat, hogy talán ő is elköveti ugyanezt a hibát.
Talán pontosan ez volt rá a bizonyíték, hogy valami nem stimmel vele. Sajnálnia
kellett volna Jerichót, aki meghalt. De csak Constantine-t sajnálta.
– Call?
Kis híján szívrohamot kapott. Megperdült, és látta, hogy valaki bejött a könyv-
tárba: egy szőke lány, farmerben és pólóban, szőke haját két copfba fogva. A lány
félszegen a nadrágja farzsebébe dugta a kezét.
– Call? – ismételte Celia. Közelebb lépett a fiúhoz. Elpirult, és ezt látva Callnek is
az arcába szökött a vér, mintha a pironkodás ragályos lett volna, akár a bárányhimlő.
– Azt mondtad, hogy egyedül leszel itt, szóval, gondoltam...
– Hm? – értetlenkedett a fiú. Mit gondolt Celia? Hogy talán elment az esze, és a
gyengélkedőn lenne a helye?
– Gondoltam, talán beszélni akarsz velem – mondta a lány, és felült a Call-lel
szemközti asztalra. – Nehéz itt olyan helyet találni, ahol nyugodtan lehet beszélget-
ni... A menzán mindig tömeg van, meg a nagyteremben is, és mostanában nem látta-
lak Harcebet sétáltatni, szóval...
Ebben igaza volt. A múlt évben Call és Celia egy ideig minden este együtt sétál-
tatták Harcebet. Most azonban a fiú nem tehette ki a lábát a Magisztériumból a töb-
biek nélkül. így hát Tamara és Jasper felváltva sétáltatták a farkast.
– Igen, hát, én... – Call elharapta a mondatot. Kíváncsi volt, vajon le lehet-e foly-
tatni egy beszélgetést csakis félbehagyott mondatokkal. Ha igen, akkor ő meg Celia
most mintha rekordot próbáltak volna dönteni.

52
 – Ezeket meg hol találtad? – kérdezte a lány, és felkacagott. Call lenézett, és rá-
döbbent, hogy Celia az asztalon heverő könyvekre mutat.

Bevezetés a tüzes elemekbe és szerelmi bűbájokba

A szerelem alkímiája
Vízmágia és szerelmi kötés:
miként vegyük rá a lányt, hogy igent mondjon

Call elszánta magát, hogy kinyírja Jaspert.

– Én... hát, én csak... egy feladathoz kell – dadogta a fiú.
Celia a térdére könyökölt, és eltűnődve nézett rá.
– Ha randira akarsz hívni, Call, akkor egyszerűen hívj randira! – mondta. – Már
harmadikosok vagyunk, és a vasév óta tetszel nekem.
– Tényleg? – ámult el Call.
A lány halványan mosolygott rá.
– Nem vetted észre? Folyton együtt sétáltattuk Harcebet. És megcsókoltalak. Azt
hittem, tudod, de Gwenda azt mondta, hogy egyszerűen csak közöljem veled, szóval,
tessék, most közlöm.
– Gwenda mondta, hogy közöld velem? – Call nagyon hülyén érezte magát, hogy
csak a lány szavait szajkózza, ám az agya teljesen lefagyott. Most köszönetét kéne
mondania Celiának, mintha bóknak venné, hogy tetszik neki? Ez nem tűnt helyes-
nek. Talán azt kéne felelnie, hogy az érzés kölcsönös – elvégre tényleg nagyon ked-
velte Celiát –, de mit jelentene, ha közölné a lánnyal, hogy ő is tetszik neki? Akkor
mostantól együtt járnának? Csókolózniuk kéne? Vajon továbbra is sétáltathatnák
együtt Harcebet, ugyanúgy viccelődhetnének, mint eddig?
Éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit – bár nem volt biztos benne, mit
–, amikor Tamara és Jasper felrohantak a lépcsőn az alsóbb szintről. Aaron és Harceb
is berontottak a helyiségbe. A káoszsújtott farkas ugatásban tört ki. Aaron úgy festett,
mint aki készen áll a harcra.
– Megállni! – kiáltotta Jasper. Tamara kezében tűz gyűlt.
Celia megperdült, és elkerekedett a szeme.
Tamara tenyerében kihunyt a láng. Összefogta a kezét a háta mögött.
– Ó, helló! – mondta erőltetett, kissé hisztérikus nevetéssel. – Mi csak...
– Mit keresel itt?! – faggatta a lányt Aaron. Még mindig kissé harciasán csillogott a
szeme, és nem úgy hangzott, ahogy szokott. Nyilván nagyon meglepte őket, hogy
Callt nem egyedül találják... meglepte és megrémítette.
– Call éppen randira akart hívni – mondta Celia értetlenül, és láthatóan zaklatot-
tan. – Legalábbis azt hiszem. Mit kerestek itt? Miért kiabál mindenki?
Hosszú másodpercekig mind hallgattak. Callnek fogalma sem volt, hogyan ma-
gyarázza meg a lánynak mindezt. Talán egyszerűen csak őszintének kéne lennem – gon-
dolta. Legalábbis amennyire csak lehet. Természetesen kihagyva, ami Halpofa kapitány-
ra vonatkozik. Ám ekkor rádöbbent, hogy Halpofa kapitány említése nélkül az
egésznek nincs semmi értelme. De akkor is mondania kellett valamit. Elvégre Celia a
barátjuk.
– Az a helyzet, hogy valaki megpróbál... – kezdte, és borzasztó kínosan érezte
magát. Biztos volt benne, hogy valami hülyeséget fog mondani, ráadásul Tamara

53
előtt, aki majd még ki is gúnyolja érte. Biztos volt benne, hogy Celia nem fogja meg-
érteni a dolgot.
– Azért jöttem, hogy randira hívjalak – szólalt meg hirtelen Jasper jó hangosan,
félbeszakítva Call magyarázkodását. — Ezért mondtam, hogy „Megállni!” Mert, izé,
azt akartam, hogy Call állítsa le magát, ne hívjon téged randira, mielőtt nekem esé-
lyem lenne rá. Ne randizz vele! Randizz inkább velem!
Aaron felvonta a szemöldökét. Tamara felhördült. Call nem hitt a fülének.
Celia meglepetten nézett Jasperre.
– Tetszem neked?
– Igen! – vágta rá a fiú kissé túl hevesen. – Naná, hogy tetszel, nem is kérdés.
Callnek eszébe jutott, hogy amikor Jasper megkérdezte, tetszik-e neki Celia, azt is
mondta, hogy talán ő maga akarná randira hívni a lányt. Vajon ezt most komolyan
gondolta? Vagy csak el akarta terelni Celia figyelmét arról, hogy valójában mi folyik
itt? Vagy Callt akarta bosszantani? A legutóbbi tűnt a legvalószínűbbnek.
Celia várakozóan sandított Callre, mintha a fiúnak mondania vagy tennie kellett
volna valamit. Call teljesen értetlenül meredt rá.
A lány végül felsóhajtott, és Jasperhez fordult.
– Örömmel randiznék veled – közölte.

– Hát, azt hiszem, egyetérthetünk, hogy ez teljes kudarc volt – jelentette ki Aaron,
miközben visszabaktattak a szállásukra.
– Jasper szempontjából nem – felelte Tamara, aki Call legnagyobb bosszúságára
mintha kissé viccesnek találta volna a helyzetet. Vagyis inkább nagyon viccesnek,
ami azt illeti. Kis híján felrobbant, ahogy megpróbálta magába fojtani a nevetést, mi-
után Celia beleegyezett, hogy randizzon Jasperrel. Call nem tudta eldönteni, hogy ő
maga vagy Jasper döbbent-e le jobban a lány válaszától.
Mindenesetre Jasper hamar összeszedte magát, és elkezdte ecsetelni Celiának,
milyen remekül fognak majd szórakozni a nagyteremben.
Call ekkor bedobta a törülközőt. Otthagyta a könyvtárat. Aaron, Tamara és
Harceb sietve követték.
Tamara most Harceb mellett táncikált, mire a farkas felágaskodott, és a lány vál-
lára tette a mellső mancsát.
– Ez lesz a világ legkirályabb randija! – lelkendezett Tamara. – Jasper semmit sem
tud a lányokról. Valószínűleg egy csokor vaklazacot visz majd Celiának virág he-
lyett.
– Nem ez lesz a világ legkirályabb randija! – csattant fel Call. – Jasper csak azért
csinálja ezt, hogy bosszantson engem. Biztos tök undok lesz Celiával. Meg fogja bán-
tani őt, és az egész az én hibám lesz.
– Jaj, az ég szerelmére, Call! – pufogott Tamara. – Jasper nem lesz undok Celiával.
Nem szól minden rólad.
– Ez most nagyon is rólam szól – makacskodott Call.
– Talán mégsem – mondta a lány kissé élesen. – Talán Jaspernek egyszerűen csak
tetszik Celia.

54
 – Szerintem egyikőtök sem koncentrál a lényegre – szólalt meg Aaron, miközben
befordultak egy keskenyebb folyosóra. – Mi van, ha Celia a gyilkos?
– Micsoda?! – fakadt ki Call.
– Hát, eljött a könyvtárba, amikor tudta, hogy egyedül leszel ott – hangsúlyozta
Aaron.
– Hogy megtudja, randira akarom-e hívni – emlékeztette Call.
– Legalábbis ezt állította. De lefogadom, valójában csak megérezte, hogy valami
nincs rendben, és blöffölt.
– Miért akarná Celia megölni Callt? – faggatta Tamara Aaront. Elértek a szállá-
sukhoz, és a lány kinyitotta az ajtót a csuklópántjával. Bementek a homályos társal-
góba. Harceb rögtön felugrott a kanapéra, kényelmesen elnyújtózott, majd álmosan
leheveredett.
– Ja – helyeselt Call. – Miért akarna megölni?
– Lehet, hogy egy gonosz szervezetnek dolgozik – makacskodott Aaron. – Figyel-
jetek, Drew csupa hazugságot állított a hátteréről. Nem az volt, akinek mondta ma-
gát. Rufus mester szerint kém van a Magisztériumban. Lehet, hogy Celia az.
Call a fejét csóválta. Lecsatolta Mirit az övéről, és lerakta a kést a konyhaasztalra.
– Celia nagy múltú máguscsaládból származik. Az, akinek mondja magát.
– Honnan tudod? – vonta kérdőre Aaron. – Csak azért, mert mesélt neked a néni-
kéjéről, még nem biztos, hogy igaz is, amit mondott. Vagy talán az egész családja az
Ellenséget támogatja. Emlékszel, hogy azt hitted, Celia küldte az üzenetet? Mi van,
ha tényleg ő küldte? Ez egyszerűbb magyarázat, mint bármi más. Egyébként is, ha
nyilvánvaló lenne, hogy Celia a kém, akkor nem volna valami jó kém, nem igaz?
– Ilyen erővel Harcebet is meggyanúsíthatod azzal, hogy ő a kém – jelentette ki
Call. Erre mind a farkasra néztek. Már mélyen aludt, nyelve kilógott a szájából. Moz-
gatta a lábát, mintha álmában üldözött volna valamit.
– Nem azt mondom, hogy most rögtön cibáljuk Celiát a Tanács elé – mondta
Aaron. – Csak azt, hogy gondosan tartsuk szemmel. Ami azt illeti, mindenkit szem-
mel kéne tartanunk, aki furán viselkedik.
– Az nem fura, hogy Celia szerette volna, ha Call randim hívja – szólt közbe Ta-
mara. – Na, jó, egy kicsit fura, de nem illegális.
– Kösz szépen – mondta Call. – Koszi a támogatást. – Felkapta Mirit, és a szobája
felé indult. Az ajtóban megfordult, és Aaronra nézett. – Én most lefekszem.
– Ahogy én is. – Aaron karba tette a kezét. – Lefekszem a szobád ajtaja elé. Ott
fogok aludni, ha netán bárki meg akarna támadni az éjszaka.
Call elcsüggedt.
– Muszáj?
Aaron válaszul leheveredett Call ajtajával szemben a padlóra, ismét karba tette a
kezét, és lehunyta a szemét.
Remek – gondolta Call. Sóhajtva bement a szobájába, és határozott mozdulattal
becsukta maga mögött az ajtót.
A szobát csak halványan világította meg a foszforeszkáló moha fénye. Call lerúg-
ta a bakancsát, és leült az ágyra. Fájt a lába. Fáradt volt, levert, és sokkal bosszúsabb
Celia meg Jasper miatt, mint amire számított. Látta magát a ruhásszekrény tükrében.
Kimerültnek tűnt. A szobát elborították mögötte az árnyak. Call megdermedt.
Az egyik árny megmozdult.

55
 8. FEJEZET

Call üvölteni akart. Tudta, hogy üvöltenie kéne, ám a döbbenet és a rémület miatt
elakadt a lélegzete. Az árny ismét megmozdult, a mennyezet egyenetlen kőfelületén
kígyózott. Amint közelebb siklott a foszforeszkáló mohához, a pánikoló Call remé-
nye, hogy talán csak a halvány fény tréfálta meg a szemét, szertefoszlott.
A behatoló egy óriási légelementál volt, villámgyors és egyes helyeken áttetsző.
Úgy festett, akár az óceán legmélyebb pontjáról származó, hatalmas angolna – már
ha létezett volna olyan angolna, aminek a hosszú teste mindkét végén irdatlan nagy,
fogakkal teli száj tátong. Lassan mozgott, akár a nyirkos, párás szél a vihar előtt.
– Aaron – próbált Call kiáltani, de csak suttogni bírt, így az elementálon kívül
senki sem hallhatta meg a hangját. A rémség egyik feje nedves, cuppogó hanggal
elvált a plafontól, és a fiú felé hajolt. Kitátotta a száját, s Call látta, hogy bár a lény
megfoghatatlan levegőből áll, a fogai nagyon is valódinak és élesnek tűnnek. Callre
vicsorgott, és a pofája úgy festett, mintha gúnyosan, gonoszán vigyorgott volna. Úgy
látszott, mintha menten félbeharapná a fiút, aztán jót röhögne rajta. Nem volt szeme,
csak pár bemélyedés a fején.
Miri – gondolta Call. A kés, amit az apja adott neki, amit még az édesanyja készí-
tett. Az éjjeliszekrényen hevert, az ágy túlsó végén. Vajon látja őt az elementál? Call
nem volt biztos benne. Lassan, nagyon lassan hátrébb húzódott az ágyon. Hanyatt
feküdt, és kinyújtózott, így feltárta a lény előtt a legvédtelenebb részeit: a nyakát és a
hasát. Az elementál elindult feléje, mintha kiszagolta volna.
Call nagyot nyelt, és a feje fölé nyúlt, addig nyújtózkodott, míg az ujja hegye el
nem érte Miri markolatát.
A szomszéd helyiségben Harceb ugatni kezdett.
Az elementál Callre vetette magát. A fiú tüdejéből ordítás szakadt ki, miközben
megmarkolta a tőrt, és felült, vakon suhintva a lény felé. A rém nagy súlya visszalök-
te az ágyra. Az irdatlan fogsor az arca előtt csattogott, miközben Call beledöfte a tőrt
a lény húsába, a szája alá. Megpróbálta a késsel ellökni magától, ám az elementál
csak közelebb nyomakodott hozzá, hiába hatolt ettől még mélyebbre a penge a leve-
gős testében.
Erezte bőrén az iszonyú fogakat, és hogy az éles karmok a ruháját tépik, felsértve
ezzel a testét is. A fiú legurult az ágyról, és vér melegét érezte a bőrén. Még nem fáj-
tak a sebei, de sejtette, hogy hamarosan fognak.

56
 Már ha egyáltalán túléli ezt.
Az elementál megperdült, olyan sebesen, akár a szélvész, és Call után vetette
magát, mikor a fiú az ajtóhoz ugrott. Call hallotta, ahogy Harceb eszeveszetten ugat
az ajtó túloldalán, majd Aaron álmos, értetlen hangja ütötte meg a fülét:
– Mi az? Mi a baj, pajti?
Call megpróbálta feltépni az ajtót. Nem nyílt ki.
– Aaron! – sikerült végre kiáltania. – Aaron, van idebent egy elementál! Nyisd ki
az ajtót!
– Call? – kérdezte Aaron riadtan. A kilincset rángatta, az ajtó megremegett, de
nem nyílt ki. – Bűbájjal zárták be! – kiabálta. – Call, menj az útból! Hátra!
Call nem várta meg, hogy a barátja még egyszer mondja. Hátravetette magát az
ajtótól, a ruhásszekrény elé gurult, és egy gyors mozdulattal kinyitotta, ahogy az
elementál feléje suhant. A lény nekiment a szekrényajtónak, faszálkák záporoztak
szanaszét. Callnek épphogy jutott ideje félreugrani, és bemászni az ágy alá, mielőtt a
rémség ismét nekitámadt volna. Nem próbált elbújni az ágy alatt, gyorsan kigurult a
túloldalon, és feltartotta Mirit. Az elementál fölötte kígyózott. Az egyik fejét bedugta
az ágy alá, a másik azonban hátrahúzódott, nyilvánvalóan lecsapni készült.
Ebben a pillanatban halk durranás hallatszott az ajtó felől. Az elementál odafor-
dult, és meglepetten tátotta el szörnyű száját. Sötétség szivárgott át az ajtó szélén... de
nem csupán sötétség.
Káosz.
Call megérezte a káosz vonzását, és rádöbbent, mi történik. Aaron megidézte a
káoszmágiát, és őt használta ellensúlynak. A fiú megdermedt, miközben az ajtót el-
kezdte beszippantani a sötétség: pillanatokon belül teljesen elnyelte a káosz üressége.
Aaron vad tekintettel toppant a szobába.
– Krétor vagy! – kiabálta, és bűbájra emelt keze körül fekete fény lángolt. – Te idi-
óta, használd az erődet!
Az elementál ide-oda kapkodta a fejét kettőjük között, láthatóan összezavarta
Aaron váratlan felbukkanása.
Call talpra kecmergett, és a káosz erejéért nyúlt. Érezte, ahogy megnyílik a semmi
vad, örvénylő üressége. Sötétség árasztotta el a szobát.
A légelementál ziháló visítást hallatott, és a társalgó felé vetette magát. Mikor ki-
suhant az ajtón, felhasította Aaron vállát, és Tamara szobája felé kígyózott.
A lány épp ekkor nyitotta ki a szoba ajtaját, mire a rémség célba vette a nyakát.
Tamara a földre vetette magát, és Callnél ezerszer fürgébben gurult át a lény
alatt. Harceb a védelmére sietett, vicsorogva rontott a rémre. Az elementál megper-
dült a levegőben, szörnyű karmait nekik szegezte, borzalmas állkapcsát pedig úgy
eltátotta, hogy bármelyiküket egyben bekaphatta volna.
Aaron és Call egyesítették erőiket. A kettejük által közösen megidézett káosz
egyre csak sűrűsödött, az olajszerű semmi indái szerteágaztak a helyiségben. Az
üresség nyílásából előbukkant valami: egy füstszínű lény, ami nagyjából úgy festett,
akár egy természetellenesen sovány macska, megszámlálhatatlanul sok szemmel.
Egy káoszelementál tört be a szobába.
Call felhördült. Megnyitni a káoszt egy dolog – megidézni egy káoszelementált
már egészen más tészta.

57
 A légelementál a káosz lénye felé perdült, megérezte az új veszélyt. Mély mor-
gást hallatott. Aztán a káosz-elementálra vetette magát, pontosan ugyanabban a pil-
lanatban, hogy az elindult feléje. Összeütköztek a levegőben.
A káosz lénye a légelementál hasába harapott, míg a levegőből álló rémség a má-
sik elementál köré tekeredett, és szorítani kezdte.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Rufus mester rohant be, a nyomában Milagros mesterrel.
– Call, ti meg mit... – kezdte kiabálva a férfi. Ekkor meglátta a levegőben összefo-
nódó elementálokat. Egy pillanatra mintha lenyűgözötten bámulta volna őket. Aztán
felemelte a kezét, és nagyot fújt.
Lélegzete lökéshullámként érte az element álokat, és elsöpörte őket. Az egész he-
lyiség beleremegett. Call a földre rogyott, miközben a légelementál megborzongott,
majd apró porviharokként forgó kis örvényekre bomlott szét. A káoszelementál a
falnak csapódott, és szétspriccelt, akár a tinta. Nem alakult újjá.
– Azta! – hüledezett Aaron.
Callnek kalapált a szíve. Nehézkesen talpra kászálódott. Tamara a szoba túlsó fe-
léből odament hozzá kék pizsamájában – ami a nagy felfordulásban elszakadt a tér-
dénél –, és a fiú karjára tette a kezét. Call minden akaraterejét latba vetve megállta,
hogy a lányra támaszkodjon, pedig hirtelen ez volt minden vágya.
Lenézett a mellkasára, szakadt pólójára, meg a vérre, ami még mindig szivárgott
a sebeiből. A sérülései nem voltak mélyek, de kellemetlenül sajogtak.
Aaron Harceb fejét paskolta, miközben elmélyülten meredt arra a pontra, ahol az
előbb még a káoszelementál volt.
– Hallottuk a kiabálást – mondta Milagros mester. – De nem gondoltuk, hogy...
ilyen csúnyán megsérült valaki.
– Nem vészes – felelte Call.
Rufus mester felsóhajtott, nyilvánvalóan felzaklatták a történtek. Ez persze
mindannyiukra vonatkozott, de akkor is aggasztó volt Rufus mestert nem tökélete-
sen higgadtnak látni. Call nagyon ostobának érezte magát. Rufus mester megtiltotta
nekik, hogy nyomozzanak, de nem fogadtak szót. Aztán Jasper kitalálta ezt a totál
nevetséges tervet. Felfoghatatlan módon egyikük sem döbbent rá, hogy amikor Call
szétkürtölte, hol lesz éjfélkor, egyszersmind azt is világossá tette, mikor nem fog a
szobájában tartózkodni. Aki be akart törni, pontosan tudhatta, mikor csapjon le.
– Tanoncok, szépen üljünk le mind! – szólt Rufus mester. – Először is meséljétek
el, mi történt! Aztán eldönthetjük, mitévők legyünk most.
Milagros mester a bejárati ajtó felé indult.
– Gondoskodom róla, hogy senki se juthasson se be, se ki – közölte. – Az
égegyadta világon senki.
Elég paranoiásnak hangzott. Ez nagyon megnyugtatta Callt. Ő is elég paranoiás-
nak érezte magát.
Leült a kanapéra, Tamara és Aaron követték a példáját. Amint helyet foglaltak,
Harceb felugrott Call ölébe, és nekiállt az arcát nyalogatni. Tamara magára vállalta,
hogy elmesélje, mindhárman elmentek a könyvtárba – az elmondása szerint Jasperrel
tanultak aztán visszajöttek a szállásukra lefeküdni. Nem említette Call akcióját a
menzán, sem a tervüket, amiért a fiú nagyon hálás volt. Már így is épp elég hülyén
érezte magát, és jól ki volt akadva.

58
 Call elmagyarázta, hogy a lény a szobájában várta, az ajtót pedig varázslattal zár-
ták el. Amint nekiállt a történtekről beszélni, érezte, ahogy remegni kezd a keze, és
gyorsan bedugta a térde közé, nehogy Rufus mester vagy valamelyik barátja meglás-
sa.
Miután meghallotta, hogy az ajtót bűbáj zárta be, Rufus mester sietve odament
Call szobájához. De mivel Aaron lényegében az egész ajtót eltüntette, nem igazán
maradt mit szemügyre vennie. A mester néhány perc múlva felsóhajtott.
– Egy egész csapat mágusra lesz itt szükség. És át kell költöztetnünk hármótokat
egy másik szállásra, hiszen ki tudja, talán valami mást is megbűvöltek itt. Többet
nem jöhettek vissza ide. Tudom, hogy késő van, de muszáj mennünk. Csak azt hoz-
zátok magatokkal, ami rajtatok van. Majd elvisszük nektek a többi holmitokat, ha
meggyőződtünk róla, hogy mind biztonságos.
– Ez tényleg szükséges? – vonakodott Tamara.
Rufus mester a létező legszigorúbb pillantását vetette rá.
– Igen, az.
Aaron felállt.
– Hát, azt hiszem, akkor én menetkész is vagyok. Át sem öltöztem, vagy ilyesmi.
Ahogy Call sem.
Tamara bement a szobájába az egyenruhájáért, és a bakancsával a kezében bakta-
tott vissza a társalgóba. Call körülnézett a helyiségben, pillantása végigsiklott a falat
díszítő szimbólumokon, a tündöklő köveken, az óriási kandallón. Ez a szállás az
övék volt, kényelmes és ismerős. Ám Call gyanította, hogy mostantól kezdve nem
tudna az itteni ágyában aludni, mert amint lefeküdne, és felnézne a mennyezetre, a
lényt látná maga előtt. Megborzongott. Jelen pillanatban abban sem volt biztos, hogy
képes lesz-e még valaha bármilyen ágyban aludni.

Rufus mester egy olyan szállásra vezette őket, ami nagyon hasonlított a sajátjuk-
ra. Call eddig is tudta, hogy a diákok lakrészei szinte teljesen egyformák: kettő-öt
hálószoba egy társalgóval, ahol a tanulók közösen étkezhettek és tanulhattak.
Ehhez a társalgóhoz négy szoba tartozott. Mind elfoglaltak egyet-egyet, beleértve
Harcebet is, aki lehuppant az ágy mellé, a hátára gördült, és mancsát a levegőbe
nyújtva elaludt. Miután Call meggyőződött róla, hogy a farkasának kutya baja, visz-
szament a társalgóba, ahol Tamara és Aaron a kanapén ültek. Aaron feltűrte a felsője
ujját, és a lány felé nyújtotta a kezét. Tamara elmélyült en nézegette az alkarját, amin
nagy, vörös folt látszott.
– Olyan, mint egy égési seb, de mégsem az – mondta a lány. – Talán az okozta,
hogy ilyen sok káoszmágia ért?
– De hát Aaron krétor – tiltakozott Call. – A káoszmágia nem kéne hogy kárt te-
gyen benne. Miért nem mutattad meg a karodat Rufus mesternek? – kérdezte
Aarontól. A sérülése nem tűnt súlyosnak, de Call mérget vett volna rá, hogy fáj.
Aaron felsóhajtott.
– Nem akartam foglalkozni vele – felelte. – Ettől csak még jobban kiakadnának, és
még inkább korlátoznának minket, de semmivel sem tudják jobban, hogy mi folyik
itt, mint mondjuk én. Tuti úgy döntenének, hogy valaki másnak kell őriznie téged

59
napi huszonnégy órában, pedig senki sem tudna nálunk jobban vigyázni rád. Egyéb-
ként is, te sem csináltál nagy ügyet abból a tényből, hogy vérzel. – Lehúzta a felsője
ujját. – Megyek, lezuhanyozom – mondta. – Még mindig eléggé undorodom attól,
hogy az az izé hozzám ért.
Tamara fáradtan tisztelgett neki, Aaron pedig kiment az ajtón, ami a zuhanyzó-
ként és kádként szolgáló tavacskákhoz vezetett.
– Jól vagy? – kérdezte a lány Calltől, miután Aaron magukra hagyta őket.
– Azt hiszem — válaszolta. – De nem igazán értem, miért volnánk ezen a helyen
nagyobb biztonságban, mint a saját szállásunkon.
– Mert csak kevesen tudják, hogy itt vagyunk – magyarázta Tamara. A hangja
kissé éles volt, de nem tűnt mérgesnek, inkább csak fáradtnak. – Rufus mester bizto-
san úgy gondolja, hogy nagyon kevés emberben bízhat. Ami azt jelenti, hogy a kém
bárki lehet. De tényleg, akárki.
– Anastasia... – kezdte Call, ám ekkor kinyílt az ajtó, és belépett Rufus mester. Sö-
tét, szoborszerű arca kifejezéstelen volt, ám a fiú a tartásából jól látta, milyen feszült:
úgy festett, mint aki karót nyelt.
– Call – szólt a mester –, beszélhetnék veled négyszemközt?
A fiú Tamarára nézett, aki vállat vont.
– Bármit is szeretne mondani, nyugodtan mondhatja Tamara előtt – felelte Call.
Rufus mester láthatóan nem vette jó néven a választ.
– Call, ez nem valami film. Leszel szíves beszélni velem négyszemközt, különben
egy álló héten át mindhárman homokot fogtok szétválogatni szemenként.
Tamara felhorkant.
– Ez a végszavam, megyek lefeküdni. – Felállt, búcsút intett Callnek, és sötét haj-
fonatai csak úgy lobogtak, ahogy sietve bement a szobájába.
Rufus mester nem foglalt helyet. Csak nekidőlt súlyos testével az asztalnak.
– Callum – szólt –, tudjuk, hogy olyasvalaki akar ártani neked, akinek komoly va-
rázserő van a birtokában. De arról fogalmunk sincs, hogy... miért nem támadta meg
Aaront?
Call ezt kissé sértőnek találta.
– Én is krétor vagyok!
Rufus mester szája sarka mosolyra görbült, amitől Call csöppet sem érezte jobban
magát.
– Azt hiszem, ezt jobban is megfogalmazhattam volna. Nem úgy értettem, hogy
te ne volnál fontos célpont, hanem úgy, hogy furcsa, miért csak téged támadtak meg,
főleg, mivel Aaron régebb óta krétor. Miért nem próbált az illető mindkettőtökkel
végezni?
– Talán megpróbált – vetette ellen Call. – Hiszen Aaron mindkét támadásnál a
közelemben volt. Lehet, hogy az elementál őt is célba vette volna, miután végzett
velem.
– És talán az orgyilkos direkt csak azután hagyta lezuhanni a csillárt, hogy Aaron
is belépett a trófeák termébe?
– Pontosan – válaszolta a fiú, és megkönnyebbült, amiért Rufus mester ezzel ma-
gától rukkolt elő. Bár az orgyilkos szó nem tetszett neki. Még a csengése is erőszakos
volt, sehogy sem hagyta nyugodni. Az orgyilkos sokkal rosszabb volt, mint a kém.
Rufus mester a homlokát ráncolta.

60
 – Elképzelhető. De szerintem te folyamatosan titkolózol, mióta elkezdtél a
Magisztériumba járni. Eleinte apád titkát őrizted, most talán a sajátodat. Ha tudod, ki
akarhat ártani neked, vagy miért bántana valaki, akkor áruld el, hogy jobban meg-
védhesselek!
Call igyekezett nem riadtan bámulni Rufus mesterre. Nem tud Hálpofa kapitányról
– emlékeztette magát. Csak puhatolózik. Ám akkor is kiverte a víz. Olyan semmitmon-
dó képet vágott, amilyet csak tudott, de nem igazán volt biztos benne, hogy sikerült.
– Nincs semmi, amit titkolnék – hazudta a tőle telhető leghihetőbben. – Ha valaki
tényleg csak engem próbál megölni, Aaront pedig nem, akkor fogalmam sincs, miért.
– Bárki is a tettes, valahogy bejutott a szobádba – mondta Rufus mester. – Pedig
erre nem lenne szabad, hogy képes legyen más, csak ti hárman meg én. Es mégis, a
szobádban várt egy elementál... valaki becsempészte, hogy ott lessen rád.
Call megborzongott, de nem szólt semmit. Mit mondhatott volna?
Rufus mester csalódottnak tűnt.
– Bár elhinnéd, hogy bízhatsz bennem! Remélem, megérted, milyen komoly ez az
egész.
Call Aaronra gondolt, meg a furcsa sebére, ami majdnem olyan volt, mint egy
égési sérülés, de mégsem. A tavalyi évre gondolt, és a sok mindenre, amit azóta sem
árultak el Rufus mesternek a kudarcot vallott küldetésükről, miután elindultak visz-
szaszerezni az Alkahesztet. Call tudta, hogy ha jobb ember lenne, akkor itt és most
mindent bevallana Rufus mesternek. De azt is sejtette, hogy ha jobb ember volna,
akkor eleve nem is lenne most semmi baj.
– Semmit sem tudok. Nem titkolok semmit – közölte Rufus mesterrel. – Nyitott
könyv vagyok.

61
 9. FEJEZET

A következő néhány nap eseménytelenül telt el. Callnek nem tetszett az új kvár-
télyuk, inkább érezte szállodának, mint a saját lakhelyüknek. A mágusok hoztak ne-
kik könyvet, papírt meg új ruhákat. Valahányszor Call elment a régi szállásuk ajtaja
előtt, látta, hogy vasretesz zárja el. Próbálta kinyitni az ajtót a csuklópántjával, de
semmire sem ment vele. Csöppet sem volt ínyére, hogy Mirit bezárták a régi szobájá-
ba, ám egyelőre még nem sikerült összeszednie a bátorságát, és megkérni a máguso-
kat, hogy hozzák el neki a kését. Szerencsére legalább Constantine Madden csukló-
pántját sikerült kicsempésznie magával, mivel a sajátja mellett viselte, és mindig
gondosan eltakarta az egyenruhája vagy pizsamája ujjával. Tudta, hogy le kéne ven-
nie, talán meg is kellene szabadulnia tőle, de meglepő módon egyszerűen nem bírt
lemondani róla.
A szoba iránti ellenérzése csak még tovább súlyosbodott, amikor Tamara talált
egy fényképet a matraca egyik sarka alatt. A fotón Drew látszott, lelkesen vigyorgott
arra, aki a képet készítette, miközben fél karját Joseph mester vállára vetette. Nagyon
fiatal volt a képen – talán tízéves lehetett –, és egyáltalán nem tűnt olyan embernek,
aki csak úgy a poén kedvéért meg akarna kínozni valakit, ahogy később Aaronnal
tette. Joseph mester pedig úgy festett a fényképen, mint azok az idősebb, tanárbácsis
apukák, akik franciául akarnak esti mesét olvasni a gyerekeiknek. Totál nem úgy né-
zett ki, mint egy pszichopata, aki még egy saját magánál is nagyobb pszichopatát
nevelt. Nem úgy nézett ki, mint aki uralma alá akarja hajtani az egész világot.
Call nem bírta levenni a szemét a fényképről. Az egyik oldalát eltépték, így a har-
madik alakból, aki eredetileg a fotón volt, csak a karja látszott, meg egy kicsi a kék
pólójából, rajta fekete csíkokkal. Call egy szörnyű pillanatra azt gondolta, talán a Ha-
lál Ellenségének karját látja, aztán eszébe jutott, hogy Constantine Madden nagyjából
akkor halhatott meg, amikor Drew megszületett.
De Callt nem csak az új szállás, Miri elvesztése meg a fénykép bosszantotta. Az
sem tetszett neki, ahogy Rufus mester újabban ránézett. Nem tetszett neki, hogy Ta-
mara folyton idegesen, lopva rásandított. Nem tetszett neki, hogy Aaron mostanában
állandóan aggódva ráncolta a homlokát. És az végképp nem tetszett neki, hogy a ba-
rátai egy pillanatra sem merték magára hagyni.
– Több szem többet lát – közölte Aaron, amikor Call megmondta neki, hogy egye-
dül szeretné megsétáltatni Harcebet.
— De hát Harceb meg én, az együtt már több szem – erősködött Call.

62
 – Jó, az igaz – hagyta rá Aaron. – Mindegy, még több szem még többet lát.
– Úgyis csak abban reménykedsz, hogy összefutsz Celiával, nem igaz? – kérdezte
Tamara, mire Aaron ismét zord pillantást vetett Callre.
Celia azon a pénteken készült randizni Jasperrel, és Aaron úgy gondolta, itt a tö-
kéletes alkalom, hogy kiderítsék, tényleg a lány-e a kém. Tamarának sikerült kiszed-
nie Celiából a randi részleteit. Vacsora után a nagyterembe készültek Jasperrel, nyolc
órára beszélték meg a találkozót, és meg akartak nézni egy filmet.
– Ártalmatlan randevúnak tűnik – vont vállat Tamara, miközben ebédnél ültek,
és zuzmótésztát rágcsáltak.
– Hát, még jó, hogy ártalmatlannak tűnik – mondta Aaron. – A csaj nyilván nem
kürtöli szét előre a gonosz szándékait. – Celiára pillantott, aki önfeledten vihogott
Rafe-fel meg Gwendával. Jasper Kai mellett ült, és úgy látszott, éppen egy izgalmas
történetet mesél.
– Ha tényleg Celia a kém, mégis honnan szerzett egy óriási elementált? – faggatta
Call Aaront. – Anélkül, hogy az, tudod, megölte és megette volna?
– Az elementálok nem esznek embert – emlékeztette Tamara. – Hanem magukba
szívják az energiáját.
Call elhallgatott. Eszébe jutott Drew, akit egy káosz-elementál ölt meg a legelső
itteni évükben, ő pedig el-szörnyedve végignézte. Emlékezett, ahogy a fiú bőre elké-
kült, aztán elszürkült, míg végül kihunyt a fény a tekintetében.
– ...elég fura – hallotta Aaron mondatának végét, amint felocsúdott a borzasztó
emlékekből.
– Mi fura? – kérdezte.
– Ahogy a többiek néznek minket – felelte Tamara fojtott hangon. – Te még nem
vetted észre?
Igazság szerint nem. De most, miután Tamara említette, Callnek is feltűnt, hogy a
többiek bámulják őket... vagyis leginkább Aaront. És nem úgy, ahogy általában szok-
ták bámulni a fiút: csodálattal vagy amolyan Nézzétek, ott a krétor! arckifejezéssel.
Most más volt a helyzet. Társaik sanda tekintettel figyelték őket, és összesúgtak
az asztaloknál, nyilván róluk beszéltek. Gyanakodva pillantottak Aaronra, sutyorog-
tak és a fiúra mutogattak. Callnek görcsbe rándult a gyomra.
– Mi folyik itt? – kérdezte Aaron döbbenten. – Van valami a képemen?
– Tényleg tudni akarod? – szólalt meg mellettük valaki.
Call felnézett. Jasper állt az asztaluknál.
– Mindenki arról az elementálról beszél, ami majdnem megette Callt...
– Az elementálok nem esznek embert – hangsúlyozta Tamara, félbeszakítva a srá-
cot.
Jasper vállat vont.
– Jó. Tök mindegy. Lényeg a lényeg, azt beszélik, hogy Aaron idézte meg az
elementált. Valaki elmesélte valakinek, hogy hallott kettőtöket veszekedni, és egy
csomóan látták, ahogy Aaron tavaly nyáron megidézte azokat a lényeket a káosz-
ból...
Callnek leesett az álla.
– Ez nevetséges! – tiltakozott.

63
 Aaron körülnézett a helyiségben. Valahányszor a tekintete találkozott egy másik
tanoncéval, az illető azonnal elfordította a fejét. Néhány vaséves diák kuncogni kez-
dett. Egyikük elsírta magát.
– Ki beszéli ezt? – faggatta Aaron Jaspert, miután ismét felé fordult. Elvörösödött
a füle, és olyan képet vágott, mint aki jelenleg a világon bárkivel hajlandó volna he-
lyet cserélni, csak ne kelljen itt lennie.
– Mindenki – közölte Jasper. – Elterjedt a pletyka. Gondolom, azért hiszik, hogy
megpróbáltad kinyírni Callt, mert a krétorok állítólag olyan labilis idegzetűek, meg
minden. Meg kell mondjam, egyesek szerint nagyon is érthető, hogy végezni akartál
Call-lel, hiszen irtó idegesítő, mások szerint viszont valamiféle szerelmi háromszöges
szitu bontakozott ki hármótok között Tamarával.
– Jasper! – szólt a lány a leghatározottabb hangján. – Mondd meg mindenkinek,
hogy ez nem igaz!
– Melyik része? – adta a srác az értetlent.
– Egy szó sem igaz az egészből! – mondta Tamara, drámaian emelt hangon.
Jasper mindkét kezét föltartotta, mint aki megadja magát.
– Jól van, na. De tudjátok, milyen a pletyka. Senki sem fog hallgatni rám. – Azzal
otthagyta az asztalukat, és ismét a kaja felé vette az irányt.
– Ne is törődj vele! – mondta Tamara Aaronnak. – Jasper tisztára nevetséges, és
mindig szemétkedik, ha ideges. Valószínűleg be van tojva a randija miatt, és ezt raj-
tad vezeti le.
Call remélte, hogy a lánynak igaza van, de valami egész biztos nem stimmelt. A
többiek tényleg folyton őket lesték. Call fölpattant az asztaltól, és Jasper nyomába
eredt. Épp akkor kapta el a könyökét, amikor a srác egy nagy tál barnás, fahéj- és
szegfűszegillatú löttyért nyúlt.
– Jasper, várj! – állította meg. – Nem mondhatsz nekünk ilyesmit, hogy aztán csak
úgy elsétálj. Kitől ered a pletyka? Ki terjeszt ilyeneket? Fogadok, hogy van legalább
egy tipped.
A srác a homlokát ráncolta.
– Nem én voltam, ha erre célzói... bár el kell ismernem, elgondolkodtatott a do-
log. Aaron két teljesen különböző sztorit mesélt neked a múltjáról. Ez eléggé gyanús.
Fogalmunk sincs, honnan származik, valójában semmit sem tudunk a családjáról.
Egyszerűen csak felbukkant a semmiből, aztán bumm! Kiderült, hogy krétor.
– Aaron jó ember – erősködött Call. – Sokkal, de sokkal jobb, mint te vagy én.
Jasper felsóhajtott. Már nem nevetett vagy vigyorgott, vagy vágta a szokásos
dölyfös grimaszokat.
– Szerinted ez egy kicsit sem gyanús? – kérdezte komolyan.
– Nem – jelentette ki Call, azzal visszamasírozott az asztalukhoz. Forrt a dühtől.
Jasper totál idióta volt, ahogy mindenki más is a teremben, kivéve őt magát, Tamarát
meg Aaront. Az asztalhoz visszaérve lehuppant a székére. Tamara Aaron vállára tet-
te a kezét, és közel hajolva beszélt hozzá.
– Jó, jó – mondta a fiú feszült hangon. – De szerintem tényleg le kéne lépnünk.
– Mi a helyzet? – kérdezte Call.
– Csak azt magyaráztam Aaronnak, hogy nem lenne szabad törődnie ezzel az
egésszel. – Tamara kipirult, barna bőrén vörös pöttyök jelentek meg. Call tudta, hogy
ez azt jelenti, nagyon mérges.

64
 – Kész röhej – helyeselt Call. – Hamarosan úgyis elfelejtik. Egy ilyen hülyeséget
senki sem hisz el sokáig.
Ám Aaron arckifejezésén látszott, hogy nem nyugtatták meg. Zöld szeme egyre
csak a menzát pásztázta, mintha félig-meddig attól félt volna, hogy a többiek menten
elkezdik megdobálni.
– Visszamegyek a szállásra – mondta.
– Várjatok! – szólalt meg Alex Strike. Magas, ösztövér alakja árnyékot vetett az
asztalukra. Aranyéves csuklópántja megcsillant, ahogy feléjük nyújtotta a kezét. Há-
rom kerek, piros követ tartott a tenyerében. – Ezeket nektek hoztam.
– Golyózni akarsz? – találgatott Call.
Alex elmosolyodott.
– Ezek irányítókövek – magyarázta. – A mesterek ma este gyűlést tartanak. Ti is
meg vagytok hívva. – Megmozgatta az ujjait. – Mindhárman kaptok egy-egy követ.
– Meg vagyunk hívva? – ismételte Aaron, miközben elvették a köveket Alex ke-
zéből. Idegesnek tűnt. – Miért?
– Ne tőlem kérdezd! Én csak az üzenetet hoztam.
– Szóval, mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Call a kövét nézegetve. Tökéletesen
kerek volt, és fényesen csillogott, tényleg úgy nézett ki, akár egy piros üveggolyó. A
nagyobbik fajta, amivel remekül lehet golyózni.
– A mesterek mostanában, a biztonság érdekében, mindig máshol tartják a gyűlé-
süket – mondta Alex. – Akinél nincs ilyen kő, az nem találhatja meg a termet, ahol
találkoznak. A gyűlés hatkor kezdődik. Egyszerűen csak hagyjátok, hogy a kő elve-
zessen oda, ahova mennetek kell!

Hat órakor új szállásuk társalgójában ültek Harcebbel, és mindhárman a kezük-

ben szorongatott követ bámulták. Kék iskolai egyenruhájukat viselték. Aaron kipu-
colta a cipőjét, Tamara pedig kiengedte a haját, és aranyszínű csatokat tűzött bele a
füle fölött. Call az elegancia jegyében annyit volt hajlandó megtenni, hogy megmosta
az arcát.
– Azta! – szólalt meg Tamara, ahogy irányítóköve felragyogott, akár egy apró vil-
lanykörte. Ezután Aaroné is felvillant, majd Callé szintúgy. Mindhárman felálltak.
– Harceb, te maradj itt! – mondta Call a farkasának. Az eddigi tapasztalataik
alapján szerette volna, ha a Tanács még csak nem is emlékszik Harceb létezésére.
Kiléptek a folyosóra, és Tamara a köve segítségével mutatta nekik az utat. Vala-
hányszor rossz irányba indult, a kő fénye elhalványult.
– Rufus mesternek akkor is egy ilyet kellett volna adnia nekünk, amikor bekül-
dött a barlangok mélyére – jegyezte meg Call, ahogy elindultak a lány nyomában. –
Nem pedig azt az önmegsemmisítő térképet.
– Szerintem pont az volt az egész lényege, hogy ne legyen nálunk ilyesmi – hang-
súlyozta Aaron, és mindkét kezét rásimította a kőre, hogy ne kelljen éles fényébe hu-
nyorognia. – Tudod, hogy egyedül is megtaláljuk a helyes utat.
– Ne legyél ilyen fellengzős! – szólt rá Tamara, és váratlanul elfordult. Mindhár-
muk köve elhalványult.

65
 – Ööö, azt hiszem, rossz helyen kanyarodtál be – mondta Call, és a hátuk mögé
mutatott, a nagy barlangra, benne egy föld alatti vízeséssel. Úgy tűnt, a kövek azt
jelzik, hogy arra kéne menniük.
– Gyertek! – erősködött a lány, és szapora léptekkel ment tovább, így Aaronnak
és Callnek nem volt más választása, mint sietve követni.
Tamara bebújt egy alacsony nyíláson, mire egy tágas térben találták magukat. A
fejük fölött kis csapat denevér csüngött, összebújtak, halkan neszeztek. Az egész he-
lyiséget betöltötte a bűzük. Call befogta az orrát.
– Mit művelsz, Tamara? – kérdezte Aaron fojtott hangon.
A lány lehajolt, és bemászott egy szűk átjáróba. Call és Aaron aggódó pillantást
váltottak. Veszélyes volt térkép vagy más útmutató nélkül a barlangokban kalandoz-
ni. Bőven akadtak itt mély árkok és forró sárral teli tavak, az elementálokról nem is
beszélve.
Call követte Tamarát az átjáróba, és nagyon remélte, hogy a lány tudja, mit csinál.
Négykézláb másztak a durva sziklán, amiben úgy tűnt, hogy természetesen ala-
kult ki az alagút. Az átjáró egyre szűkült, és Call nem volt biztos benne, hogy át fog-
nak férni rajta. Dörömbölni kezdett a szíve, ahogy az egyetlen fényforrásukat jelentő
kövek egyre tompábban világítottak. Néhány feszült perc után az alagút kitágult, és
végül egy ismeretlen, de nem igazán veszélyesnek tűnő helyiségben találták magu-
kat. A köveik felragyogtak.
– Volnál szíves elmagyarázni, mi volt ez az egész? – szegezte Call a kérdést Ta-
marának.
A lány csípőre tette a kezét.
– Fogalmunk sincs, ki akar végezni veled. Lehet, hogy az egyik mester a bűnös,
vagy valaki más, aki tudja, hol lesz a gyűlés. Nem mehetünk a legnyilvánvalóbb
úton. Az könnyen lehet csapda. A köveknek pontosan az a lényege, hogy bármilyen
útvonalat választunk, semmiképpen sem tévedhetünk el.
– Tyű, ez milyen okos – mondta Call, miközben igyekezett nem tudomást venni a
gyomrát görcsbe szorító, jeges rémületről. Hinni akart abban, hogy bárki is a támadó-
ja, bárkik is az ellenségei, az iskola jelenlegi tanárai közül egyetlen sem fenyegeti.
Hinni akart abban, hogy csak Joseph mester egyik csatlósa vagy valami ismeretlen,
krétorgyűlölő mágus lopódzott be a Magisztériumba. Vagy akár abban, hogy esetleg
egy diáktársa akar bosszút állni rajta, akit nagyon felbosszantott. Call tudta, hogy
iszonyú bosszantó tud lenni, főleg, ha direkt idegesíteni próbál valakit.
Még mindig ezen morfondírozott, amikor megérkeztek a terembe, ahová a mes-
terek összehívták a gyűlést. Elkéstek, a megbeszélés már elkezdődött. A feketébe öl-
tözött mesterek csoportja félkörben ült egy simára csiszolt márványpadon, így mind
a helyiség közepe felé néztek. Előttük ugyanolyan félkör alakú asztal. A mennyezet-
ről lógó sztalaktitok végén átlátszó kőből készült gömbök függtek, mindegyikben
sárgás fény ragyogott.
– Tamara, Aaron, Call – zengte Rufus mester, ahogy beléptek a terembe. – Kérlek,
foglaljatok helyet!
A mesterek asztala elé intett, ahol háromhalomnyi csiszolt kő hevert. Call a kö-
vekre meredt. Azokra kéne ráülniük? Nem szóródnának szét rögtön a kövek, hogy ők
meg a padlón landoljanak, irtó ciki helyzetben?

66
 Tamara azonban magabiztosan a helyiség közepére vonult, és leült az egyik kő-
halomra. Az kissé megsüllyedt alatta, ahogy a lány elhelyezkedett, és karba tette a
kezét, de a kövek nem szóródtak szét. Aaron követte a példáját, aztán Call is, bár ő
inkább lerogyott, mint leült a halmára. A kövek zörögtek és susogtak, ahogy a fiú
súlya a halomra nehezedett, de olyan volt, mintha cukorkákon ülne – csak kevésbé
ragacsos. A kövek átalakultak körülötte, idomultak az alakjához, míg végül olyan
kényelmesen ült, amennyire csak a lába engedte.
– Király! – kiáltott fel. – A társalgónkba is kéne egy ilyen.
– Call! – szólt rá Rufus mester komoran. A fiúnak az volt az érzése, Rufus még
mindig gyanakszik rá, hogy tud valamit, amit nem mond el neki. — Kérlek, tartsd
meg magadnak a megjegyzéseidet a bútorról! Ez egy komoly megbeszélés.
Tényleg? Azt hittem, bulit rendezünk! – mondta volna szíve szerint Call, de hallga-
tott. Tény, hogy határozottan nem volt bulihangulat. Rufus mester két oldalán North
mester és Milagros mester ült, Anastasia Tarquin pedig az asztal végének közelében
foglalt helyet, acélszürke haját feltűzte, sötét szemét Callre szegezte.
– Mi ez az egész? – kérdezte Aaron, és körülnézett. – Bajban vagyunk?
– Nem – felelte Milagros mester.
– Talán – mondta ugyanebben a pillanatban North mester, és felhorkant.
– Mi csak arra próbálunk rájönni, hogyan történhetett ez a támadás – mondta
Milagros mester, Anastasiára sandítva. – Hiszen olyan gondosan őriztünk titeket.
Tudjuk, hogy már elmondtátok, mi történt, de volnátok szívesek még egyszer elme-
sélni, hadd vegyük jegyzőkönyvbe?
Call igyekezett mindenről beszámolni, próbált a fontos részletekre koncentrálni,
nem pedig a rettegésre és tehetetlenségre, ami elöntötte. Az őket illető részeknél Ta-
mara és Aaron átvették a szót, elmagyarázták a dolgot a saját nézőpontjukból. Call
ügyelt rá, hogy kihangsúlyozza, milyen hevesen védelmezte őket Harceb, mert még
mindig aggasztotta a Tanács véleménye a káoszsújtott állatokról.
– Bárki is a tettes, világos, hogy nagyon elszánt. Ha valaki sejti, miért, legfőbb
ideje, hogy megossza velünk a gyanúját. – Rufus mester szigorú pillantást vetett
Callre, mintha ismét nógatta volna, hogy mondjon el mindent, amit tud. Miután Call
elhozta a Tanácsnak az Ellenség fejét, azt hitte, hogy a titka teljes biztonságban van,
most viszont úgy érezte, jobban fenyegeti a lelepleződés, mint valaha. Azt kívánta,
bár egyszerűen csak elmondhatná nekik az igazat. Bárcsak elhinnék, hogy Call nem
olyan, mint Constantine.
Kinyitotta a száját, de egy hangot sem bírt kinyögni. Tamara válaszolt helyette:
– Fogalmunk sincs, miért akarna valaki ártani Call-nek – jelentette ki. – Nincs
egyetlen ellensége sem.
– Azért ezt nem mondanám – motyogta Call, mire a lány megrúgta. Teljes erőből.
– A diákok között szárnyra kapott egy bizonyos pletyka – mondta Milagros mes-
ter. – Nem szívesen hozzuk szóba, de muszáj feltennünk a kérdést: Aaron, volt vala-
mi közöd ahhoz, hogy ez az elementál megtámadta Callt?
– Még szép, hogy nem! – kiabálta Call. Tamara ezúttal nem rúgta meg, amiért
közbeszólt.
– Hallanunk kell Aaron válaszát – mondta Milagros mester finoman.
Aaron lehajtotta a fejét, a kezére meredt.
– Nem, nem én tettem. Soha nem ártanék Callnek. Senkinek sem akarok ártani.

67
 – Hiszünk neked, Aaron. Elvégre Callum krétor – mondta Rockmaple mester, egy
alacsony mágus sűrű, vörös szakállal. A vaspróba során nem lopta be magát Call szí-
vébe, ám a fiú most örült, hogy Rockmaple mester hisz Aaronnak. – Számtalan oka
lehet, miért akarhatják megtámadni a krétort azok, akik ellenzik a Magisztérium létét
és minden törekvését. Véleményem szerint most elsősorban arra kéne koncentrál-
nunk, hogy rájöjjünk, miként juthatott be egy rosszindulatú elementál egy tanuló
szobájába. És ami még fontosabb, mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy ez
még egyszer előfordulhasson.
Call Aaronra nézett. Barátja még mindig az ujjait bámulta, a bőrt tépkedte a kör-
ménél. Call csak most vette észre, hogy Aaron tövig rágta a körmét.
– Ez nem akármilyen elementál volt – mondta Rufus mester. – Hanem az egyik
legveszélyesebb példány. Egyike azoknak az elementáloknak, amiket itt őrzünk, a
Magisztériumban. A neve Szkelmisz.
Call visszagondolt arra, amikor Automotonisz a múlt évben lerohanta az édesap-
ja egy barátjának házát, mert el akarta pusztítani a fiút. Automotonisz is egyike volt a
Magisztériumban őrzött, roppant veszélyes elementáloknak. Callt elborzasztotta a
gondolat, hogy valaki több mint egy éve próbál végezni vele, ráadásul úgy tűnt, az
illető szabadon hozzáfér a Magisztérium legfélelmetesebb lényeihez. A fiú kénytelen
volt fontolóra venni a lehetőséget, hogy talán mégis az egyik mester tör az életére.
Körülnézett a teremben, és megborzongott.
– Nos, szükséges lehet, hogy még alaposabban kikérdezzünk titeket bizonyos
részletekről – mondta North mester. – És ez eltarthat egy darabig. Hivatalos vizsgála-
tot indítottunk Anastasia Tarquin ügyében, hogy megállapítsuk, követett-e el köte-
lességmulasztást, mint az elementálok őrzője. Rockmaple mester jegyzőkönyvbe ve-
szi mindazt, amit megtudunk, és továbbítani fogja a Tanácsnak.
– Már mindent elmagyaráztam – szólalt meg Anastasia. Szokás szerint hófehér
kosztümöt viselt, ősz haját elefántcsont csatokkal tűzte fel. Az ujjain fehérarany gyű-
rűk csillogtak. Még a csuklópántja is halványszürke bőrből készült. Egyedül az arcán
látszott élénk szín: a szeme vörös volt a kialvatlanságtól és az aggodalomtól. –
Szkelmiszt nyilván még azelőtt engedték szabadon, hogy az elementálok az én őrize-
tem alá kerültek volna. Az elementálok celláját csakis két megbűvölt kulccsal lehet
kinyitni. Az egyik kulcs végig itt lógott a nyakamban. A másik egy varázslattal lezárt
páncélszekrényben van a szobámban, három bűvös lakat alatt. Gondosan nyilvántar-
tottam mindenkit, aki az elementálok közelében járt. Látták a feljegyzéseimet. Beszél-
tek az őrökkel. Egyikünknek sincs hasznára, ha rám hárítják a felelősséget, csak azért,
hogy megszabaduljanak a Tanács képviselőjének jelenlététől az iskolájukban.
– Szóval, azt állítja, hogy ha nem vett észre egyetlen behatolót sem, akkor bizto-
san nem is volt behatoló? Ezt kéne elhinnünk? – kérdezte North mester.
Anastasia felállt, és az asztalra csapott, mire Call összerezzent.
– Ha meg akarnak vádolni valamivel, csak rajta! Azt hiszik, hogy összejátszom az
Ellenség erőivel? Úgy gondolják, ártani akartam ennek a fiúnak és a barátainak?
– Nem, dehogy – tiltakozott North mester, láthatóan megrökönyödve. — Eszem
ágában sincs azzal vádolni, hogy szándékosan követett volna el bármi rosszat. Csak
azt hangsúlyozom, hogy hiába dicsekszik a különleges őrizetével, az akkor is csődöt
mondott.

68
 – Ezek szerint szimplán csak alkalmatlannak tart a posztomra — szólt a nő rideg
hangon.
– Miért, a másik feltételezés talán jobban tetszik? – szólalt meg Rufus mester. –
Mert csak ez a két lehetőség jöhet szóba. Ha North mester nem hajlandó kimondani,
megteszem én. A maga dolga volt ügyelni rá, hogy senki se ereszthesse szabadon a
Magisztérium mélyén őrzött elementálokat. Egyikük mégis elszabadult, és kis híján
megölt egy diákot, az egyik tanoncomat. Ezért magát terheli a felelősség, Tarquin,
akár tetszik, akár nem.
– Az nem lehetséges – erősködött az asszony. – Értsék meg... Soha nem ártanék
Callumnak vagy Aaronnak. Sohasem sodornék veszélybe egy diákot.
Tamara halkan felhorkant, miután Anastasia róla nem tett említést elkötelezett-
sége nagy bizonygatásában.
– Mégis halálos veszélybe kerültek – felelte Rufus mester. – így hát kérem, segít-
sen rájönnünk, mi történhetett!
Anastasia lerogyott a padra.
– Hát jó. – A nyakához nyúlt, és előhúzott egy láncot a blúza alól. Egy kis kalitka
lógott rajta... amiben egy bronzkulcs volt. A feje az olvasztótégely alkímiai szimbó-
lumát formázta. – Mióta csak elvállaltam a barlangok mélyén elzárt elementálok őr-
zését, ügyeltem rá, hogy a kulcs mindig a kezem ügyében legyen.
– És mi van a másikkal? – kérdezte North mester. – Két kulcs van. Azt mondta,
hogy a másikat elzárva tartja. Nem lehetséges, hogy valaki ellopta, aztán vissza-
csempészte?
– Az igencsak valószínűtlen – közölte Anastasia. – Három különböző mágikus
lakaton kell áthatolni ahhoz, hogy valaki kinyithassa a páncélszekrényemet. Magát a
páncélszekrényt pedig én magam hoztam ide, a többi holmimmal együtt. Taisuke
mester segített belesüllyeszteni a sziklába.
– Pontosan milyen varázslatok védik a lakatokat? – kérdezte Milagros mester.
Az asszony habozott, majd felsóhajtott.
– Azt hiszem, ezek után úgyis meg kell változtatnom őket, bár tényleg nagyon
valószínűtlennek tartom a gyanújukat, miszerint valaki esetleg feltörhette a páncél-
szekrényemet. De legyen, elárulom. Az első lakatot csak úgy lehet kinyitni, ha az
ember kimondja a jelszót. És nem, nem mondom meg maguknak, mi az. Senkivel
sem osztottam meg.
Anastasia egy pillanatra lenézett a kezére, tökéletesen manikűrözött körmére. Va-
lójában idősebb volt, mint amilyennek általában tűnt: Call rádöbbent, hogy az asz-
szony öregebb Alastairnél, és ebben a pillanatban ez meg is látszott rajta.
Aztán a nő felemelte a fejét, és arcára ismét kiült az iménti ridegség.
– A második lakatot egy okos kis bűbáj védi, amit a jelszó kimondása aktivál. A
páncélszekrényen megjelenik egy nyílás, ám ha a tolvaj óvatlanul beledugja a kezét,
megharapja egy kígyóelementál, aminek halálos a mérge. Ezt csak úgy lehet kivéde-
ni, ha az ember tüzet bocsát a nyílásba. – Anastasia szája féloldalas, ördögi mosolyra
húzódott.
– Király – motyogta Aaron. Call egyetértett vele.
– Ekkor következik az utolsó bűbáj, amit én magam találtam ki. Most először áru-
lom el a titkát, és nagyon sajnálom, hogy ezek után kénytelen leszek lecserélni. Miu-
tán a nyílást tűz éri, látszólag nem változik rajta semmi. Ezen a ponton óvatosan bele

69
lehet nyúlni, de csak akkor, ha az ember lassan mozog. Ha gyorsan rántja ki a kezét,
akkor megszólal a riasztó, és a páncélszekrény ismét bezárul. Ám amint valaki be-
nyúl a lyukba, megjelenik előtte egy kígyóelementál illúziója, mintha a nyílásból búj-
na elő, és lecsapni készülne, így érthető a kísértés, hogy az illető kapkodva vissza-
rántsa a kezét.
Egy pillanatra senki sem szólt. Call le merte volna fogadni, hogy a mágusok
mind csodálják az alapos védelmet, ugyanakkor sejtette, hogy a nő körmönfontságán
is ámulnak, mivel meg kell hagyni, ezek igencsak elmés zárak voltak.
– Nos, akkor végeztünk? Gonosz erők munkálkodnak a Magisztériumban – jelen-
tette ki Anastasia emelt fővel. – Ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Ezért jöttem
ide. Azt javaslom, igyekezzünk megtalálni a gonosz forrását, ahelyett hogy alaptalan
vádakkal dobálóznánk. Mielőtt még késő lenne.
North mester ekkor Callhez, Aaronhoz és Tamarához fordult.
– Szeretnénk hangsúlyozni, hogy még soha nem történt ehhez hasonló incidens a
Magisztériumban, és gondoskodni fogunk róla, hogy ne is fordulhasson elő még
egyszer. Most már elmehettek. Innentől nélkületek folytatjuk a vizsgálatot, de meg-
nyugtathatlak mindhármatokat, hogy ki fogjuk deríteni, mi történt.
Nyilvánvaló volt, hogy a mágusok talán egész éjszaka folytatni fogják a vitát, pe-
dig valójában egyetlen nyomuk sincs a kém kézre kerítéséhez. Callnek ekkor eszébe
jutott, hogy Jericho Madden halála baleset volt: egy balul sikerült kísérlet végzett ve-
le. Vajon azután is indult vizsgálat? Akkor is teljesen fölöslegesen mutogatott ujjal
egymásra egy csomó ember?
– Én továbbra is úgy hiszem, hogy az volna a legbiztonságosabb, ha kitanítanánk
őket – szólalt meg Anastasia, leplezetlen éllel a hangjában. – Talán úgy vélik, hanya-
gul láttam el a feladatomat, de ez nem jelenti, hogy maguk nem hanyagolták el a kö-
telességüket.
– Én tanítom őket – válaszolta Rufus mester, a legzordabb tekintetét vetve az asz-
szonyra. – Megtanítom nekik mindazt, amit tudniuk kell.
– Á! – szólt a nő, és egyszeriben már nem tűnt zaklatottnak, mivel láthatóan biz-
tos volt benne, hogy ő került nyeregbe. – Ezek szerint Aaron és Callum tisztában
vannak vele, hogy képesek az erejükkel eltávolítani a lelket egy eleven testből? Tud-
ják, hogyan kell ezt végrehajtani? Micsoda megkönnyebbülés! Én ugyanis azt hittem,
maga annyira retteg az erejüktől, hogy titkolni akarta előlük a képességeiket, még
akkor is, ha ez az életükbe kerül.
– Megmondtam a diákoknak, hogy elmehetnek – mondta North mester szokatla-
nul hevesen. – Tarquin, hagyja őket békén! Ha még egyszer dacolni merészel velem,
kizáratom az iskolából, bármit is rendelt a Tanács.
A teremből kilépve Call Aaronhoz és Tamarához fordult. A lány felvonta a szem-
öldökét: az egyszerű gesztus mintha tökéletesen jelezte volna, milyen iszonyúan fura
volt ez a gyűlés. Aaron a fejét csóválta. Elindultak vissza, és hamarosan megláttak
egy ismerős járatot, ami nagy mázli volt, mivel kiderült, hogy a bűvös kövek csak
egy irányba működnek, így egyedül a találkozó helyszíne felé mutatták az utat.
Végül Aaron szólalt meg elsőnek.
– Még jó, hogy elszabadultunk onnan még Jasper randija előtt. Már kezdtem ag-
gódni.

70
 – Ugye nem gondolod komolyan, hogy Celia a bűnös? – kérdezte Call. – Úgy ér-
tem, tényleg komolyan?
– Tudom, hogy nagyon szeretnéd, ha nem ő lenne – felelte Aaron, miközben
olyan moha mellett haladtak el, ami kék fénnyel derengett, amikor elérte a leheletük.
– Tudom, hogy úgy gondolod, Celia a barátod, de óvatosnak kell lennünk. Celia
mindkét támadás előtt csinált valami furát. Lehet, hogy ez csak véletlen. De nem biz-
tos.
– Na, és mit fog bizonyítani ez a randi? – kérdezte Tamara. – Még ha netán Celia
is a kém, Jasper akkor sem célpont.
– Jasper megígérte nekem, hogy mindenféléket mond majd Callről. Ha Celia rá-
harap a dumájára, akkor lebukik.
Tamara a szemét forgatta. Valószínűleg azt hitte, hogy Call nem veszi észre a
foszforeszkáló moha halvány fényében, de tévedett.

Kifulladva érkeztek meg a nagyterembe, amit csillogó mohaszerpentinek világí-

tottak meg, kék és zöld fénnyel tündökölve. A diákok mély tavakban lubickoltak, a
víz türkizkéken derengett körülöttük. Callnek eszébe jutott a legelső alkalom, amikor
itt járt: Celia hívta meg a vasévükben, és ez volt az egyik legelső dolog a
Magisztériumban, ami igazán tetszett neki. Elállt tőle a lélegzete, és rádöbbent, hogy
olyasmit lát, amit átlagember soha nem pillanthat meg.
Mostanra már jól ismerte a helyet. Ahogy körülnézett, csupa ismerőst látott: Alex
a sarokban üldögélt Tamara nővérével és egy másik aranyéves lánnyal. Gwenda meg
Rafe az egyik tóban pancsoltak, egymást spriccelték. Kai a pezsgős cukorkával teli
üvegcsövek mellett állt, egyik kezével egy halom édességben turkált, a másikban egy
könyvet tartott.
– Ide nézzetek! – kiáltotta valaki. Call egy másodpercre mintha egy sovány, barna
hajú alakot látott volna kifakult pólóban, ahogy neki integet. Egy fiút, akinek feketén
csillogott a szeme, és túl sápadt volt az arca.
Drew.
Call pislogott, és az alak átalakult Rafe-fé, aki éppen beleugrott a tóba. A víz sza-
naszét spriccelt. A többiek tapsoltak és éljeneztek. Aaron közelebb hajolt Callhez és
Tamarához, és azt suttogta:
– Ott vannak, ni.
Jasperre és Celiára mutatott, akik egy nagy, lila kanapén ültek. Celia rózsaszín
ruhát viselt, a haját lófarokba fogta – nagyon csinos volt. Jasper a szokásos jasperes
formáját hozta.
Egy kőtál lebegett kettőjük között. Celia beledugta a kezét, és amikor kihúzta,
csillogtak az ujjai. Rájuk fújt, mire színes buborékok röppentek fel a kezéről. A lány
lelkesen kuncogott.
– Jaj! – nyögte Call. – Celia úgy bámulja Jaspert, hogy majd kiesik a szeme. Ez
olyan fura! Még csak nem is bírja Jaspert. Vagy ha igen, hát, sosem említette.
– Biztos csak lépre akarja csalni – vélte Aaron.
– Mindketten idióták vagytok – jelentette ki Tamara úgy, mint aki beletörődött
ebbe a ténybe. – Gyertek, erre!

71
 Megkerülték a nasival és édességgel teli, nagy pultot, a falhoz simulva lopództak
mögötte. Sötét volt, Call csak Tamara aranycsatjainak csillogását látta. Amikor elő-
bújtak a pult túlsó végén, a lila kanapé mögött találták magukat, sokkal közelebb
Celiához és Jasperhez. A fiú éppen kihúzta a kezét a tálból, ezek szerint most rajta
volt a sor. Jelentőségteljes pillantást vetett Celiára, majd az ujjaira fújt. Szív alakú bu-
borékok szálltak föl a levegőbe.
– Fúj, ez undorító – grimaszolt Call. – Mindjárt elhányom magam.
Tamarának a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy magába fojtsa a nevetést.
– Elvégre ez egy randi – mondta, miután sikerült abbahagynia a vihogást. — A
randikon szórakozni szoktak az emberek.
– Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha jól szórakoznának – tette hozzá Aaron, és
gyanakodva méregette Celiát. Úgy tűnt, tényleg elhiszi, hogy talán a lány a bűnös.
– Mégis mi a szórakoztató abban, hogy egymást bámulják? – faggatta őket Call.
– Na, jó – szólt Tamara, és megfejthetetlen pillantást vetett a két fiúra. – Ha ti,
nagyokosok elhívnátok valakit randira, mit csinálnátok?
Call figyelte, ahogy Celia elpirult, miközben Jasper odahajolt hozzá, és mondott
neki valamit. Nagyon furcsa látvány volt. Már csak azért is, mert bizarr volt látni,
ahogy Jasper kedves valakihez. Általában – még akkor is, ha éppen igyekezett nem
totál szemétnek tettetni magát – éle volt mindannak, amit mondott. Most azonban
úgy tűnt, mintha normális emberként viselkedne Cellával.
És úgy tűnt, mintha tetszene a lánynak.
Ami totál igazságtalan volt, hiszen Jasper egyedül azért hívta őt randira, hogy elte-
relje a figyelmét arról, hogy valójában mit kerestek a könyvtárban Callékkel.
Jobban belegondolva, Celia mindig is azt hajtogatta, hogy Call túlreagálja a dol-
gokat, valahányszor a fiú Jasper szemétkedésére panaszkodott. Lehet, hogy végig
tetszett neki Jasper! Talán csak azért tett úgy, mintha kedvelné Callt, hogy közel fér-
kőzhessen Jasperhez.
– Nem tudom – vont vállat Aaron. – Amit a lány akar.
Call már el is felejtette, mi volt Tamara kérdése. Egy pillanatra szinte már azt re-
mélte, hogy mégiscsak Celia a kém. Ez lett volna a legkevesebb, amit Jasper megér-
demel.
Tamara vállon bökte.
– Hűha, te aztán tényleg nagyon oda lehetsz Celiáért.
– Mi? N-nem! – hebegte a fiú. – Csak elgondolkodtam! Azon, hogy Jasper milyen
hiszékeny lúzer.
Aaron nagy komolyan bólogatott. Jasper és Celia most már egyszerre dugták be a
kezüket a tálba, aztán az ujjaikra fújtak, madarak meg pillangók illúzióját varázsolva
a levegőbe. Mindketten kacagtak, ám ekkor Jasper egyik madara odarepült Celia
egyik pillangójához, és bekapta.
Na, ez már sokkal jobban tetszett Callnek. Elvigyorodott, és azon tűnődött, vajon
mi történne, ha megidézné egy macska illúzióját, hogy elkergesse a madarakat.
– Ha ennyire tetszik a csaj, akkor tényleg el kéne hívnod randira – mondta Tama-
ra lassan, mint aki gondosan megfontolja minden egyes szavát. – Mármint, szerintem
megbocsátana, ha egyszerűen elmagyaráznád.
– Mit? – értetlenkedett Aaron.

72
 Call hallotta, ahogy Jasper panaszkodni kezd Celiának Szőrmókról, Gwenda va-
dászgörényéről. És bár Celia már tavaly mesélt Callnek arról, hogy Jasper allergiás
Szőrmókra, vagyis rég tudnia kellett róla, most mégis úgy tett, mintha a fiú vadona-
túj információt osztana meg vele. Jasper teljesen bevette, hogy a lány csüng minden
szaván. Egyre csak magyarázott a hülye görényről, meg hogy mennyire ki nem áll-
hatja, Celia pedig úgy csinált, mint akit lenyűgöz a mondanivalója.
Call legszívesebben üvöltött volna.
– Juj, nézd! – szólt Celia, miután Jasper végre kimerítette a görényes témát. – Alex
Strike már kezdi is vetíteni a filmet. Megnézzük?
Alex légmágus volt, s a tehetségét időnként arra is használta, hogy színezett le-
vegőt mozgatott és formált a nagyterem egyik fala előtt, népszerű filmeket vetítve a
társai elé. Néha csak úgy poénból megváltoztatta a film befejezését. Call tisztán em-
lékezett rá, ahogy Alex verziójában egy evők, egy droid meg Darth Vader szelleme
kongát táncolt A jedi visszatér végén.
Jasper megfogta Celia kezét, és felsegítette a süppedős kanapéról. Átsétáltak a te-
rem nyugati falához, ahová alacsony zsámolyokat raktak ki a nézőknek. Találtak két
helyet, és épp leültek egymás mellé, amikor a barlangban elhalványult a fény, és a
falon felvillant egy film első jelenete.
– Most figyeljetek! – suttogta Aaron. – Celia a sötétség leple alatt tuti ki fogja ütni
Jaspert.
Callnek egyszeriben elege lett az egészből.
– Nem, dehogyis – mordult. – Már tucatszor voltam kettesben Celiával. Ha ártani
akarna nekem, már rég megtehette volna. Hagynunk kéne ezt az egészet a csudába.
Ezen a randin legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy Jasper halálra untatja Celiát.
– Vagy minket – motyogta Tamara. – Callnek igaza van, Aaron. Jasper megígérte,
hogy kifaggatja Celiát Callről, de szerintem bizton kijelenthetjük, hogy ez totál ki-
ment a fejéből.
Árnyak táncoltak a fal előtt, furcsa alakokat formálva a fényből. Call látta Alexet,
aki a nézők mögött ült, és a kezét finoman mozgatva alakította a képeket. Amennyire
Call meg tudta állapítani, a mozi mintha a Toy Story és a Jurassic Park keveréke lett
volna: a különféle játékszerek éppen velociraptorok elől menekültek.
– Ez zsákutca – mondta Call. – De van egy ötletem, hogy mit csinálhatnánk ma
este.
Erre Aaron meglepetten nézett rá.
– Mit?
– Ha valaki lement az elementálok börtönéhez, és kiszabadította Szkelmiszt, ak-
kor kell hogy legyen ott néhány tanú. Egész biztos.
– A többi elementál – szólt Tamara, aki azonnal felfogta, mire utal Call. – Akiket
odalent őriznek. Néhányan nyilván látták, mi történt.
– De hát a tanácstagok már biztos kifaggatták őket, nem? – kérdezte Aaron.
– Nem feltétlenül – felelte Call. – A legtöbben eléggé félnek az elementáloktól.
Nem gondolják, hogy csak úgy szóra lehetne bírni őket. És nagyon nehéz elbánni
velük. De mi ketten krétorok vagyunk... ráadásul az elementálok be vannak zárva...
– Ez kész őrültség – jelentette ki Tamara, ám barna szeme felcsillant.
– Azt mondod, hogy nem akarsz belevágni? – kérdezte Call.

73
 – De igen – válaszolta a lány. – Csak azt mondom, hogy őrültség. Hogy jutnánk
be a börtönbe?
– Anastasia a gyűlésen gyakorlatilag lépésről lépésre elmagyarázta, mi a teen-
dőnk – felelte Call. – Azt mondta, a szobájában őrzi az egyik kúlcsot, a másik meg a
nyakában lóg. Nincs más dolgunk, csak bejutni a szobájába, amikor tudjuk, hogy épp
nincs ott, és lenyúlni onnan a kulcsot.
– Na és az őrök? – kérdezte Aaron. – Mit csinálunk a börtönnél strázsáló őrökkel?
– Amiatt majd ráér akkor fájni a fejünk, ha már megvan a kulcs – közölte Call. –
A kém is bejutott valahogy. Kell hogy legyen megoldás. És ha nem tesszük meg ma
este, Anastasia lecseréli az összes zárat. Nem lesz még egy lehetőségünk.
Aaron még egy utolsó, gyanakvó pillantást vetett Celiára, majd bólintott. Kioson-
tak a folyosóra. Miközben elindultak a mesterek szobái felé, Call rádöbbent, hogy a
tervüket három tényező bonyolítja. Egy: fogalmuk sem volt, melyik szoba Anastasia
Tarquiné. Kettő: még ha meg is találják, Call nem tudta, hogyan fognak bejutni oda.
És három: még ha be is jutnak, valahogy rá kell jönniük a páncélszekrény jelszavára.
Csak nem lehet olyan bonyolult! – győzködte magát. Még az is lehet, hogy a nő jel-
szava tök nyilvánvaló. Talán elég lesz egy pillantást vetniük a holmijára, és máris
tudni fogják.
És talán a szobáját is ugyanilyen könnyű lesz megtalálni. Call Tamarára és
Aaronra nézett. Úgy tűnt, készségesen hajlandóak elhinni, hogy a terv beválhat. Ta-
lán már ki is találták a megoldást. És legalább így mind csináltak valamit, nem csak
várták, hogy újra lecsapjon a kém.
Call felsóhajtott. Ha a mesterek meg a Tanács nem bírják megoldani az ügyet, ak-
kor ők hárman kénytelenek lesznek a saját kezükbe venni a dolgokat.

74
 10. FEJEZET

Nem sokáig tartott, mire elértek a mesterek lakrészeinek fenntartott folyosókhoz.

Call most először járt a Magisztériumnak ezen a részén. Bár nem volt tiltott terület,
általában csak azok a diákok merészkedtek ide, akik asszisztensek voltak, mint Alex,
vagy üzenetet hoztak valamelyik mesternek. Alapos indok nélkül itt kódorogni csak
arra lett volna jó, hogy az ember kihívja maga ellen a sorsot.
Ami azt illeti, Callnek igencsak nehezére esett magabiztosnak tűnni, és teljesen
normálisan menni, ahogy Tamara tanácsolta. Legszívesebben a falhoz simult volna,
nem akart szem előtt lenni, pedig csak néhány diák ment el mellettük. És egyetlen-
egy mesterrel sem futottak össze. A tanárok nyilván még mindig a gyűlésen ücsörög-
tek, próbálták kitalálni, mi történhetett az elementállal, ami igencsak megkönnyítette
Callék dolgát.
Ugyanakkor kissé hátborzongató is volt azokon a kihalt folyosókon járni, ahol a
mesterek szobái sorakoztak.
Egész jó mulatság volt kitalálni, melyik ajtó melyik mesterhez tartozhat. A rézzel
kivert, széles ajtó csakis Rockmaple mester szobájába vezethetett, az egyszerű fémaj-
tó nyilván North mesteré volt, a csiszolt ezüstajtó pedig biztosan Rufus mester lak-
részét rejtette. Az az ajtó, amin egy cuki kiscicás poszter díszelgett, egyértelműen
Milagros mester szobájára nyílt.
Anastasia szállását ugyanilyen könnyű volt kiszúrni. Vastag, fehér lábtörlő he-
vert előtte, maga az ajtó pedig világos márványból készült, benne füstre emlékeztető,
fekete erezettel. Callnek eszébe jutott, hogy az asszony a tanítás első napján csupa
drága, fehér bútort cipeltetett be magának az iskolába.
– Ez az – mutatott Call a márványajtóra. – Biztos, hogy ez Tarquiné.
– Egyetértek. – Aaron közelebb lépett, és megkocogtatta a márványt. Alaposan
megvizsgálta az ajtót, de mint a Magisztórium minden bejáratán, ezen sem volt sem
kulcslyuk, sem zsanér, csak egy lapos érzékelő, ami előtt meg kellett lengetni a csuk-
lópántot, ha az ember be akart jutni. Végül Aaron hátralépett, és felemelte a kezét.
Call megérezte kettőjük között az ismerős kapcsolatot.
Aaron káoszmágiát készült használni.
– Várj! – mondta Call. – Ne csináld... hacsak nem feltétlenül muszáj.
A kapcsolat érzése elmúlt, de Aaron olyan képpel nézett rá, ami szinte megbán-
tottnak tűnt.
– Most meg hirtelen mi bajod van a káoszmágiával?

75
 Call megpróbálta szavakba önteni zavaros gondolatait.
– Szerintem a káoszmágia hozzánk vonzza a mestereket – mondta. – Szerintem
megérzik valahogy, legalábbis olyankor, ha a Magisztériumban használjuk.
– Én azt hittem, hogy Szkelmisz támadásakor a nagy lárma riasztotta őket olyan
gyorsan – mondta Tamara elgondolkodva. – De tény, hogy gyanúsan hamar ott ter-
mettek nálunk, akármekkora volt is a zaj. Lehet, hogy Callnek igaza van.
– Hát, jó – mondta Aaron. – Akkor mit javasoltok?
A következő néhány percben minden módszerrel nekiestek az ajtónak, ami csak
az eszükbe jutott. Tamara lángvarázst bocsátott rá, ám az ajtó nem nyílt ki.
Megfagyasztani is hiába próbálták. Arra a parancsra sem reagált, hogy „Szezám, tá-
rulj!”. Tamara azzal a nyitó varázslattal sem ment semmire, ami tavaly bevált a ket-
receknél a Rendellenesség Rendjének falvában. Az ajtó csak állt ott bezárva, és nem
adta meg magát.
Berúgni sem lehetett, ahogy arról Call saját maga győződött meg.
– Komolyan? – hitetlenkedett Aaron, miután minden ötletüket kipróbálták, és
kimelegedve dőltek neki a szemközti falnak. Milagros mester cicás poszterére me-
redt. – És mi még a páncélszekrény miatt aggódtunk, amikor az ajtón sem tudunk
bejutni.
– Valaki bejutott a mi ajtónkon – hangsúlyozta Tamara.
– Vagyis lehetséges – bólintott Call. – Vagy legalábbis annak kéne lennie. Bár az
is igaz, tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Elvégre ezek az ajtók gondoskodnak a
Magisztérium biztonságáról. Nem csoda, hogy nem lehet csak úgy kinyitni mindet
egyetlen csuklópánttal. – A nyomaték kedvéért az ajtóra intett.
Kattanás hallatszott.
Tamara kihúzta magát.
– Ez most tényleg...
Aaron két lépéssel átszelte a folyosót, és meglökte az ajtót. Az könnyedén kinyílt.
Már nem volt bezárva.
– Ez nem stimmel. – Tamara egyáltalán nem hangzott elégedettnek, sokkal in-
kább zaklatottnak. – Ez meg mi volt? Mi történt? – Call felé perdült. – A saját csukló-
pántod van rajtad?
– Igen, persze, még szép, hogy... – Call feltűrte vastag felsője ujját. És elállt a sza-
va. Valóban a saját csuklópántja volt rajta, ez igaz. De elfelejtette, hogy egy másik
csuklópántot is felcsatolt a karjára.
A Halál Ellenségének csuklópántját.
Tamara levegő után kapott.
– Ennek sincs semmi értelme.
– Kénytelenek leszünk később kiokoskodni – mondta Aaron az ajtóból. – Fogal-
munk sincs, mennyi időnk van, mielőtt jön valaki. – Feszültnek tűnt, de sokkal derű-
sebbnek, mint pillanatokkal ezelőtt.
Call és Tamara követték a szobába, bár a lány arca még mindig aggodalomról ta-
núskodott. Call úgy érezte, mintha az Ellenség csuklópántja égetné a karját. Miért
nem hagyta otthon, Alastairnél? Miért akarta az iskolában hordani? Elvégre gyűlölte a
Halál Ellenségét. Még akkor is, ha bizonyos szempontból egyek voltak, Call gyűlölt
mindent, amit Constantine Madden képviselt, és amivé vált.
– Azta! – hüledezett Tamara, és becsukta maguk mögött az ajtót. – Micsoda hely!

76
 Anastasia szobája elképesztő volt. A csillogó falakat kvarc erezte. A padlót vas-
tag, fehér szőnyeg borította. Fehér volt a bársonykanapé, az asztal és az összes szék.
Még a falra akasztott festmények is fehér, vajszínű és ezüst árnyalatokban pompáz-
tak.
– Olyan, mintha egy gyöngyben lennénk – mondta Tamara, miközben lassan kör-
befordult.
– Szerintem inkább olyan, mintha egy óriási szappanba csöppentünk volna – kö-
zölte Call.
A lány lesújtó pillantást vetett rá. Aaron körbejárt a szobában, benézett a (fehér
edényekkel teli, fehér) kredenc és a (fehérbe burkolt kötetekkel teli, fehér) könyves-
polc mögé, majd a nagy (fehér) láda alá. Végül odalépett az egyik falat díszítő, jókora
kárpithoz. A faliszőnyeget vajszínű, fehér és fekete szálakból szőtték, és egy hóval
borított hegyet ábrázolt.
La Rinconada? – tűnődött Call. A fagyos mészárlás?
De nem lehetett biztos benne.
Aaron félrehúzta a faliszőnyeget.
– Megvan! – mondta, majd leemelte a kárpitot a falról. Egy hatalmas páncélszek-
rény volt mögötte. Zománcozott acélból készült. Még ez is fehér volt. – Lehet, hogy a
nő jelszava a fehér szó valamiféle variációja? – kérdezte Aaron, ahogy körülnézett. –
Láthatóan odavan ezért a színért.
Tamara a fejét csóválta.
– Ebben a szobában arra túl könnyű lenne rájönni.
Aaron a homlokát ráncolta.
– Akkor talán az ellenkezője. Sötét? Fekete? Vagy esetleg egy nagyon élénk szín.
Neonpink!
Nem történt semmi.
– Mit tudunk a nőről? – kérdezte Call. – A Tanács tagja, igaz? És hozzáment Alex
apjához, akinek a vezetékneve Strike, vagyis Anastasia nyilvánvalóan nem vette föl
az új férje nevét.
– Alex apját Augustus Strike-nak hívták – mondta Tamara. – Néhány évvel ez-
előtt halt meg. De elég öreg volt. A szüleim azt mesélték, hogy a vége felé Anastasia
sokszor helyettesítette a tanácsüléseken.
– Mesélt valamit az első férjéről... azt mondta, születtek gyerekeik – emlékezett
vissza Call. – Lehet, hogy elváltak, de ha nem, akkor két ember is volt, aki elvette
Anastasiát, aztán meghalt. Ki tudja, talán az a fajta nő, aki csak azért megy hozzá egy
pasihoz, hogy megölje a pénzéért.
– Egy fekete özvegy? – horkant fel Tamara. – Ha megölte volna Augustus Strike-
ot, az kitudódott volna. Strike nagyon befolyásos mágus volt. Anastasia miatta került
be a Tanácsba: a házasságuk előtt csak egy jelentéktelen mágus volt Európából.
– Jó, lehet, hogy a férjei halála csak balszerencse – ismerte el Call. Nem volt tisz-
tában vele, hogy Alex apukája meghalt. Kíváncsi volt, vajon Tamara szülei azért nem
akarták-e, hogy Kimiya vele járjon, mert a fiúnak nincsenek megfelelő összekötteté-
sei. Alex és Kimiya kapcsolata idén megint szorosnak tűnt, de Call nem volt biztos
benne, hogy ez mit jelent.
– Alexander – mondta jó hangosan. – Alexander Strike.
Ez sem bizonyult a jelszónak.

77
 – Tudjuk, pontosan honnan származik a nő? – kérdezte Aaron. – Európa jó nagy
hely.
– Franciaország! – kiabálta Call. Nem történt semmi.
– Ne ordítozd már, hogy Franciaország! – korholta Tamara. – Egy csomó más or-
szág van még Európában.
– Nézzünk körül, hátha találunk valamit – javasolta Call, és széttárta a kezét. –
Mit használnak az emberek jelszónak? A születésnapjukat? A háziállataik születés-
napját?
Egy halom könyv alatt Tamara talált egy halványszürke bőrbe kötött noteszt.
Anastasia ebben jegyezte fel az őrök beosztását, az elementálok nevét, valamint a
javaslatait a Tanácsnak, hogy milyen óvintézkedésekkel lehetne biztonságosabbá
tenni a Magisztériumot és a Céhet, amíg a két krétor még tanonc.
Tamara gondosan felolvasott minden kifejezést, ami jelszónak tűnt, ám a páncél-
szekrény semmire sem reagált.
Aaron felfedezett egy kis köteg fotót, rajtuk komor emberekkel, két kisbabával
meg egy nagyon fiatal, sötét hajú nővel, aki bő ruhában ácsorgott a képek szélén. A
felvételek elmosódottak voltak, és semmi sem tűnt rajtuk ismerősnek. Az emberek
mögött vidéki táj látszott, virágos mezőkkel. Lehetséges lett volna, hogy az egyik
gyerek esetleg Alex? Call nem tudta megállapítani. O nagyjából minden kisbabát
egyformának talált.
A fényképek hátára nem írtak semmit. Semmi sem akadt rajtuk, ami a jelszót ille-
tően nyomra vezethette volna őket.
Call végül benézett az ágy alá. Ezen a ponton kezdett kissé elkeseredni. Karnyúj-
tásnyira voltak a kulcs megszerzésétől, és az elementálok kikérdezésétől, ám a fiúnak
egyre inkább az volt az érzése, hogy lehetetlen kitalálni olyasvalaki jelszavát, akit
alig ismernek.
Az ágy alatt néhány lapos sarkú, fehér cipőt talált, valamint egy vajszínű papu-
csot. A lábbelik mögött egy fadoboz rejtőzött. Talán ez volt az egyetlen holmi az
egész szobában, ami nem fehér vagy ahhoz közeli színben pompázott. Miközben Call
közelebb kúszott hozzá, arra gondolt, hogy a doboz talán nem is az asszonyé. Talán
csak itt hagyta az, aki legutóbb ebben a szobában szállt meg.
Áttolta a dobozt a túloldalra, aztán kimászott, és megkerülte az ágyat, hogy
szemügyre vegye. Viharvert fa és rozsdás zsanérok: a doboz egyáltalán nem
Anastasia stílusa volt.
– Mit találtál? – kérdezte Aaron, és odalépett hozzá. Tamara leült melléjük.
Call felemelte a fedelet...
...és Constantine Maddennel nézett farkasszemet.
A fiú úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
A képen Constantine volt, nem is kétség. Call úgy ismerte Constantine arcát, akár
a sajátját, több okból is.
Constantine nem látszott teljesen a fotón. Arca egyik fele még fiatal volt és jóké-
pű. A másikat ezüstmaszk takarta. Nem ugyanaz a maszk, mint amit Joseph mester
viselt évekig, hogy mindenkivel elhitesse, ő az Ellenség. Ez az álarc kisebb volt: elta-
karta a rémes égési sérüléseket, amiket Constantine a Magisztériumból való szökése-
kor szenvedett el, de mást nem.

78
 Constantine egy csapat mágus között állt, mindannyian egyszerű, zöld egyenru-
hát viseltek. Call csak egyiküket ismerte fel: Joseph mestert. O is fiatalabb volt ezen a
képen, barna haja még nem őszült meg.
Constantine csillogó, szürke szeme Callre szegeződött. Olyan volt, mintha rámo-
solygott volna az évek távlatából. Mintha önmagára mosolygott volna.
– Ez a Halál Ellensége – szólt Aaron fojtott hangon, ahogy áthajolt Call válla fö-
lött.
– És Joseph mester, meg Constantine csomó másik követője – mondta Tamara fe-
szülten. – Néhányukat megismerem. Kezdem azt hinni...
– Hogy talán Anastasia Tarquin is közéjük tartozott? – kérdezte Call. – Határo-
zottan fura ez az egész, az tuti. Az Ellenség csuklópántja kinyitotta az ajtót, Anastasia
még fényképeket is őrizget róla...
– Nem biztos, hogy azért tartotta meg a képet, mert Constantine is rajta van – ve-
tette ellen Tamara. – Lehet, hogy valamelyik másik mágus miatt fontos neki.
Call felállt, bár a lába mintha alig bírta volna el. Szembefordult a páncélszekrény-
nyel, és ökölbe szorította a kezét.
– Constantine Madden – szólt.
Semmi sem történt. Tamara meg Aaron nem mozdultak az ágyról, még mindig
Anastasia nyitott doboza fölé hajoltak. Felnéztek Callre, és egyforma arcot vágtak: a
fiú magában úgy nevezte ezt az arckifejezésüket, hogy „Ja, tényleg, Call gonosz”. A
barátai általában figyelmen kívül tudták hagyni vagy el tudták felejteni, hogy Call
lelke valójában Constantine Maddené.
De nem mindig.
Call a Halál Ellenségének követőire gondolt. Mi vonzotta őket Constantine-hoz?
Az örök élet ígérete, a halál nélküli világ reménye. A vágy, hogy visszaszerezzék,
amit elveszítettek, hogy megszabaduljanak a gyásztól. A fogadalom, amit az Ellenség
magának tett, miután elveszítette a fivérét, és amit aztán kiterjesztett a követőire is.
Call soha nem tapasztalt meg igazi veszteséget, és el sem tudta képzelni, milyen lehet
– egyetlen emléke sem volt az édesanyjáról –, de sejtette, milyen híveket toborzott
magának Constantine. Olyan embereket, akik gyászoltak, vagy rettegtek a haláltól.
Olyan embereket, akik számára Constantine elkötelezettsége, hogy visszakapja a fi-
vérét, szimbolikus értékű lehetett.
Elvégre Anastasia több férjet is elveszített. Talán vissza akarta kapni az egyikü-
ket.
Call felemelte a kezét, az Ellenség csuklópántjára nézett, aztán ismét a páncél-
szekrényre.
– Jericho – mondta.
Kattanás hallatszott: a zár kinyílt.
Call, Tamara és Aaron megdermedtek a hang hallatán. Sikerült kinyitniuk az első
lakatot a páncélszekrényen.
Már csak ki kellett venniük a kulcsot, hogy elmehessenek beszélni az
elementálokkal. Bevált a tervük. Ám Call még mindig olyan ideges volt, hogy reme-
gett a keze.
Anastasia kedves embernek látszott, nem olyan gyilkolászós hajlamúnak, ám en-
nek ellenére úgy tűnt, vagy megpróbál végezni Call-lel, vagy borzalmas okokból áll
az ő oldalán. A fiúnak egyik lehetőség sem tetszett.

79
 – Akkor... jó lenne, ha lángot bocsátanál a lakatba – szólt Tamara. – Mielőtt még
kibújik belőle az a halálos mérgű kígyó elementál.
– Ja, igen. – Call igyekezett összeszedni magát. Csettintett, mire kis láng lobbant
fel az ujjai között. Odalépett a páncélszekrényen támadt nyíláshoz, és felszította a
tüzet a kezében, míg hosszú, vékony lángcsóvaként nem lobogott, akár egy nyílvesz-
sző. Belökte a nyíláson. A láng fellobbant, látszólag szétáradt a páncélszekrényben,
majd kialudt. Call nem látta, hogy tényleg rejtőzött-e odabent egy kígyószerű
elementál. Ha igen, vajon elég tüzet bocsátott rá, hogy végezzen vele? Elpusztult,
vagy csak besiklott az egyik sarokba?
Call kinyújtotta a kezét a páncélszekrény nyílása felé.
Ne kapkodj! – hajtogatta magának. Csak szép lassan. Ha kígyót látsz, az csak illúzió.
Ujjai óvatosan araszoltak előre, ám ekkor egyik társa levegő után kapott mögötte.
– Call! – figyelmeztette Aaron. – Még lassabban, ne siess!
Abban a pillanatban, hogy a fiú keze a nyíláshoz ért, a lyukból előbukkant a kí-
gyó feje. Méregzöld volt, fekete szeme akár egy-egy tintapötty. Kidugta apró, na-
rancssárga nyelvét, mintha a levegőt ízlelné.
Call hátán felállt a szőr. Érezte, hogy a kígyó a bőrén siklik, hűvös volt és száraz.
Ez is illúzió lett volna? Teste minden izma begörcsölt, ahogy összes ösztöne dacára
még mélyebbre dugta a kezét a nyílásba. Néhány pillanatig tapogatózott a páncél-
szekrényben, megérintett valamit, ami olyan volt, akár az összetekert, sima kötél.
Akaratlanul is megborzongott. A kígyó közben elkezdett felkúszni a karján.
– Anastasia nem hazudott volna a mestereknek, ugye? – kérdezte Call, és nagyon
igyekezett, hogy csak egy kicsit remegjen a hangja. – Ez csak illúzió, igaz?
– Akárhogy is, jobb, ha nem teszel hirtelen mozdulatot – felelte Tamara éles, ag-
gódó hangon.
– Tamara! – pirított a lányra Aaron. – Call, biztos, hogy csak illúzió. Nem valódi.
Csak így tovább! Már nincs sok hátra.
Ezt inkább Aaronra kellett volna hagynom – gondolta Call. Aaron a helyében most
tuti nem fontolgatta volna komolyan, hogy fülsiketítő üvöltést hallat, és kirohan a
szobából, mit sem törődve a riasztóval.
Ám ezzel a gondolattal együtt a kétség is felütötte benne a fejét. Ha Aaron tény-
leg meg akarja ölni, akkor jobb megoldást nem is választhatna, mint hogy ráveszi,
tegyen valami hülyeséget. Mint hogy arra bátorítja, legyen vakmerő és ostoba.
Nem – erősködött magának Call. Aaron nem akar ártani nekem. Aaron a barátom.
A kígyó elérte Call nyakát. Elkezdett rátekeredni, mintha átalakulna kígyóból
nyaklánccá... vagy hurokká.
Ebben a pillanatban az ujja megérintett valamit, ami kulcsnak érződött. A hideg
fém egyik vége egyenetlen volt. Call megmarkolta.
– Megvan. Azt hiszem – mondta, és elkezdte kihúzni a kezét.
– Lassan csináld! – szólt rá Aaron, mire Call kis híján összerezzent.
– Lassan csinálom! – meredt a barátjára.
– Már majdnem kint van – biztatta Tamara.
Call szép lassan kihúzta a karját, végül előbukkant a kézfeje, benne a kulccsal.
Amint kivette a kezét a nyílásból, a kígyó eltűnt, csak büdös füst maradt utána, a
páncélszekrény pedig ismét bezárult.
Sikerrel jártak. Megszerezték a bronzkulcsot.

80
 Amilyen gyorsan csak tudták, bezárták Anastasia szobáját, és elindultak a
Magisztérium legmélye felé, ahol az elementálokat őrizték. Call menet közben foly-
ton idegesen lesett hátra, félig-meddig arra számított, hogy Rufus vagy valamelyik
másik mester felfedezi, mit művelnek, és utánuk jön.
De senkivel sem találkoztak. A folyosókon néma csend honolt, és a csönd egyre
mélyebb lett, ahogy a kő szépen kisimult körülöttük: a sziklából kivájt falak meg
padló helyét márvány vette át, amit úgy lecsiszoltak, hogy csúszós volt. Alkímiai
szimbólumokkal díszített ajtók mellett mentek el, ám Call ezúttal nem állt meg, hogy
szemügyre vegye őket. Teljesen elmerült a gondolataiban Anastasia Tarquinról, az
asszony szobájában látott fényképről meg Joseph mesterről. Vajon Anastasia Tarquin
a férfi egyik csatlósa? O maga lenne a kém a Magisztériumban, aki azért vigyáz
Callre, mert Joseph mester számára még mindig a fiú a kiválasztott – mindannak da-
cára, ami történt –, mivel benne lakozik a Halál Ellenségének lelke?
Tamara megállt a hatalmas ajtó előtt, amit a Magisztérium öt fémje alkotott: vas,
réz, bronz, ezüst és arany. Halványan verte vissza a folyosó tompa fényét. A lány
Callhez és Aaronhoz fordult, elszánt képet vágott.
– Ezt bízzátok rám! – mondta, majd nagy erővel megzörgette az ajtót.
Hosszú szünet után kinyílt. Az egyik fiatal őr, akire Call emlékezett akkorról, mi-
kor a legutóbb itt jártak, gyanakodva meredt Tamarára a küszöbről.
– Mi az? – kérdezte. Kábé tizenkilenc évesnek tűnt, borzas, fekete haja volt. A
Céh uniformisa tengerészkék volt, az ujján különféle színű csíkokkal. Call gyanította,
hogy a színeknek is van jelentősége: a mágusok világában minden ilyesmi jelentett
valamit. – Mit akarsz, kölyök?
Tamara elismerésre méltóan fojtotta magába a bosszúságát, amiért a srác „kö-
lyök”-nek titulálta.
– A mesterek hívatnak téged – közölte. – Azt mondták, fontos.
A fiú szélesebbre tárta az ajtót. Call meglátta mögötte az előteret a kanapéval
meg a sötétvörös falakkal. A cellákhoz vezető folyosóval. Kalapált a szíve. Már majd-
nem célt értek.
– És ezt el is kéne hinnem? – kételkedett a fiú. – Miért akarnák a mesterek, hogy
elhagyjam az őrhelyemet? És miért egy ilyen kis csitrit küldenének értem?
Aaron és Call összenéztek. Call úgy gondolta, hogy ha a céhes csávó nem fogja
vissza magát, de nagyon gyorsan, akkor seperc alatt a padlón köt ki, Tamara bakan-
csával a nyakán.
– North mester asszisztense vagyok – mondta a lány. – Azt akarta, hogy adjam
ezt oda neked. – Az őr felé nyújtotta az irányítókövét. A srác szeme elkerekedett. –
Ez elvezet a gyűlés helyszínére. A mesterek ki akarnak kérdezni az itteni biztonság-
ról. Ha nem teszel tanúvallomást, bajba kerülhetsz, vagy bajba keverheted a főnököd.
A fiú elvette az irányítókövet.
– Nem Tarquin hibája volt – jelentette ki sértetten. – És nem is az őröké. Az az
elementál máshonnan kerülhetett elő, tuti nem innen szabadult el.
– Akkor menj, mondd el nekik! – sürgette Tamara.
Az őr az irányítókövet markolva kilépett a folyosóra.

81
 Becsapta maga mögött az ajtót, és Call hallotta egytucatnyi zár kattanását.
– De most aztán sipirc! – szólt rá a srác hármukra, majd elsietett a folyosón.
Amint az őr eltűnt szem elől, Call kikapta a kulcsot a zsebéből.
Talált egy kis nyílást a hatalmas ajtón, amibe a kulcs tökéletesen beleillett. Amint
beledugta, az ajtón új szimbólumok ragyogtak fel. Olyan szavak tárultak eléjük, ami-
ket Call most látott először: Sem hús, sem vér, csak lélek. Miközben a fiú azon tűnődött,
mit jelenthet ez, az ajtó kinyílt, szabad volt előttük az út.
Bementek, sietve átvágtak az előtéren, és elindultak a sötétvörös folyosón. Hama-
rosan egy másik, óriási, kétszárnyú ajtó előtt találták magukat, ami olyan magasra
nyúlt fel, hogy úgy nézett ki, akár egy hatalmas katedrális kapuja.
De ezen is volt egy kis nyílás, olyan apró, hogy alig lehetett észrevenni. Call na-
gyot nyelt, és beledugta a bronzkulcsot. A második ajtó nagy nyikorgással szintén
kitárult előttük.
Beléptek rajta.
Call azt sem tudta, mire számítson, de így is megdöbbentette, hogy a helyiségben
micsoda hő csapta meg őket. A levegő nyomott volt, szúrós és fémes szagú. A terem-
ben mintha óriási máglya lobogott volna, ám sehol sem láttak lángokat. Call víz zu-
bogását hallotta a távolból, sokkal közelebbről pedig tűz ropogását. A sziklafalba
boltíves átjárókat vájtak, innen öt különféle irányba vezettek tovább. A kőbe a jól is-
mert szavakat vésték: A tűz el akar égni, a víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld
meg akar kötni, a káosz el akar emészteni.
– Most merre? – kérdezte a fiú.
Aaron vállat vont, majd fél karját kinyújtva megperdült, és amikor megállt, vélet-
lenszerűen rábökött az egyik boltívre. Úgy festett, akár egy szélkakas.
– Arra – közölte az eredményt. A boltív, amire mutatott, teljesen ugyanúgy nézett
ki, mint a másik négy.
– Warren? – szólt Call halkan. Igen valószínűtlennek tűnt, hogy a kis gyík meg-
hallja őket idelent, ám Warren korábban is felbukkant már furcsa helyeken és várat-
lan pillanatokban. – Warren, nagyon jól jönne a segítséged.
– Én abban nem vagyok olyan biztos – mondta Tamara, miközben elindult az
Aaron által kijelölt irányba. – Nem bízom abban a gyíkban.
– Nem olyan vészes – vette védelmébe Call, bár óhatatlanul arra gondolt, hogy
Warren egyszer elcsalta őket Marcushoz, Rufus egykori mesteréhez, akiből elemész-
tett lett: beszippantotta a tűz eleme, miután túlságosan átadta magát az erejének. De
akkor is, Marcus nem bántotta őket. Csak félelmetes volt.
A boltíven belépve homályos részre értek, ez már nem annyira folyosó volt, mint
inkább a sziklák között kivájt ösvény, ami a sötétbe vezetett. A falon egy zöld lángú
fáklya lobogott; Aaron magához vette, és elindult előre, Call és Tamara szorosan kö-
vette.
Az ösvény meredeken lejtett, és hamarosan egy mély verem tárult fel mellette.
Callnek dübörgött a szíve.
Tisztában volt vele, hogy itt nagy elementálokat őriznek, és tudta, hogy a mágu-
sok elméletben nyugodtan megközelíthetik a lényeket, nem fenyegeti őket a megevés
veszélye – ez volt az egész bebörtönzés lényege. Ám Aaron fáklyájának halvány fé-
nyében Call akaratlanul is úgy érezte kissé, mintha a sárkány barlangjához közeled-
nének, nem pedig börtöncellákhoz.

82
 Kicsit távolabb egy fülke mélyedt a falba. Amikor elmentek mellette, látták, hogy
egy szárnyas kígyó lebeg benne. Narancssárga, skarlátvörös és kék tollak borították,
az élénk színek még a homályban is jól látszottak.
– Ez meg mi? – kérdezte Call Tamarától.
A lány a fejét csóválta.
– Még sosem láttam ilyet. Úgy néz ki, mint egy légelementál.
– Felébresszük? – suttogta Aaron.
Valami biztos megvéd minket tőle – győzködte magát Call, de nem látott semmi
ilyesmit. Sem rácsot, sem béklyót. Mintha semmi sem állt volna hármuk és a tőlük
alig egy méterre lévő, halálos elementál között.
– Nem tudom – felelte, szintén suttogva. Törte a fejét, a könyvekben olvasott
szörnyeken gondolkodott, de csak nem jutott eszébe, hogy hívják ezt a lényt.
Az elementál fél szeme kinyílt, pupillája nagy és fekete volt, körülötte csillag ala-
kú, élénklila szivárványhártya rajzolódott ki.
– Gyerekek – suttogta. – Szeretem a gyerekeket. – A „reggelire” kiegészítés ki-
mondatlanul is világosnak tűnt Call számára. – Én Khalkon vagyok. Azért jöttetek,
hogy parancsoljatok nekem?
Callt nagyon aggasztotta, hogy a lény milyen lelkesen tette föl ezt a kérdést. Va-
lóban szeretett volna parancsolni neki. Utasítani akarta, hogy mondjon el nekik min-
dent, amit tud... vagy még jobb, találja meg és nyelje el a kémet. De nem tudta, mi
lenne ennek az ára. Ha egyvalamit megtanult a Magisztériumban töltött évek alatt,
hát azt, hogy a mágikus lények még kevésbé megbízhatóak, mint a mágusok.
– Én Aaron vagyok – mondta a barátja. Mi sem volt jellemzőbb Aaronra, mint
hogy udvariasan bemutatkozzon egy lebegő kígyónak. – Ők pedig itt Tamara és Call.
– Aaron! — szólt rá a lány a fogát csikorgatva.
– Azért jöttünk, hogy kikérdezzünk – folytatta a fiú.
– Ki akarjátok kérdezni Khalkont? – mondta a kígyó, mint aki nem egészen érti.
Call arra gondolt, hogy a lény talán nem valami eszes. Viszont jó nagy volt. Sőt, a
fiúnak az volt az érzése, hogy az elementál az elmúlt néhány másodpercben még na-
gyobbra nőtt.
– Nemrég betört ide valaki, és hagyott elszabadulni egy elementált – mondta
Aaron. – Nem tudod, ki lehetett az?
– Elszabadulni – ismételte Khalkon vágyakozva. – Jó lenne elszabadulni. –
Megint dagadt egy kicsit. Call ideges pillantást váltott Tamarával. Khalkon egyér-
telműen nőttön-nőtt. A felemelt fáklyával előtte álló Aaron nagyon kicsinek tűnt. –
Ha kiszabadítjátok Khalkont, elmond nektek mindent, amit csak tud.
Aaron felvonta a szemöldökét. Tamara a fejét csóválta.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki.
Hangos csattanás hallatszott. Khalkon hirtelen feléjük repült, csillag alakú szeme
vörösen izzott a dühtől. Aaron hátraugrott, ám a kígyó egy láthatatlan falnak ütkö-
zött. Hiába vergődött, mintha egy üveglap választotta volna el a gyerekektől.
– Ez semmit sem fog elárulni nekünk – mondta Call, és eloldalazott a fülke elől.
— Keressünk egy másik elementált! Lehetőleg olyat, amelyik hajlandó együttmű-
ködni.
Khalkon morgott, ahogy otthagyták a celláját – mert hát mégiscsak börtöncella
volt, legalábbis Call úgy gondolta, hiába nem akadt rajta sem ajtó, sem rács. Kicsit

83
megsajnálta a szárnyas lényt, aminek repülnie kellett volna, ehelyett idelent senyve-
dett.
Persze, ha Khalkon szabadon röpködhetett volna, akkor valószínűleg első dolga
lett volna elkapni Callt, hogy falatozzon belőle, akár a héja egy fincsi kis mezei egér-
ből.
Továbbmentek lefelé, és egy nagyobb térbe értek: egy óriási terembe, amiben fül-
kék sorakoztak, mindegyikben más-más bebörtönzött elementállal. A lények visítot-
tak és csapkodtak a szárnyukkal.
– Légelementálok – mondta Tamara. – Mind légelementálok... Nyilván mind-
egyik boltív más-más fajta elementálokhoz vezet.
– Nézzétek! – mutatott Aaron egy üres cellára. – Itt volt Szkelmisz: felvésték ide a
nevét. Vagyis az itt őrzött elementálok biztosan láttak valamit.
Call odalépett az egyik fülkéhez, amiből egy inkább füstszerű, mint szilárd lény
nézett vissza rá három nagy, barna szemmel. A fiú még abban sem volt biztos, hogy
az elementálnak van szája. Sehol sem látott rajta szájat.
– Láttad, ki szabadította el Szkelmiszt? – kérdezte tőle Call.
A lény csak bámult rá, némán lebegett cellájában. A fiú felsóhajtott.
Tamara odalépett egy jókora fülkéhez, amiben három angolnaszerű elementál
siklott fel-alá a levegőben. Ugyanazok a légelementálok voltak, amik múlt évben
visszahozták Callt, Tamarát, Aaront, Jaspert és Alastairt a Halál Ellenségének sírbolt-
jából a Magisztériumba, csak most sokkal kisebb alakot öltöttek. Talán mindegyik
elementál képes volt megváltoztatni a méretét, mint Khalkon.
Miközben visszagondolt arra, milyen volt az elementálok gyomrában repülni,
Callnek az is eszébe jutott, hogy hol van most Jasper. Randin. Celiával. Aki szinte
teljesen biztos, hogy nem akarja megölni Callt, de talán már a barátja sem akar lenni.
– A légelementálok mind ilyen hülyék? – kérdezte Call, és bosszantotta, hogy
kezd úgy beszélni, mint Jasper. Nem sok idejük volt, mielőtt a mesterek kiokoskod-
ják, ki küldte oda hozzájuk az őrt, és lejönnek ide, véget vetve hármuk kis akciójá-
nak. Ha semmit sem derítenek ki, mielőtt megjelennének a mesterek, akkor a semmi-
ért fogják elszenvedni a garantáltan súlyos következményeket.
– Azért ez elég durva volt – mondta Aaron.
– Durva, de jogos. – Tamara az angolnaszerű lények lassú mozgását figyelte. –
Próbálkozzunk meg inkább a földelementálokkal! Azok barátságosabbak.
Elindultak visszafelé az ösvényen, elmentek Khalkon mellett, aki éhesen bámult
rájuk, és hátborzongatóan füttyögött. Call úgy érezte, mintha a lábát késsel hasogat-
nák. Ma már így is sokat gyalogoltak, ám ahogy felkaptattak a meredek emelkedőn,
teljesen begörcsöltek az izmai. Mire visszaértek a boltívekhez, Call közeljárt hozzá,
hogy feladja, hiába volt ez az egész az ő terve. Tamara a boltíveket tanulmányozta,
megpróbált rájönni, van-e a kövön olyan jel, ami megmutatja, melyik átjáró vezet a
földelementálokhoz. Aaron a homlokát ráncolta, mint aki elmélyülten agyai az egész
ügyön.
– Hallak ám titeket, tanoncok – szólt a legtávolabbi boltív felől egy aggasztóan
ismerős hang. – Gyertek csak ide hozzám!
Call megdermedt. Csak nem a kém volt az? Véletlenül belebotlottak abba, aki
meg akarja ölni?

84
 Aaron odafordult a fáklyával a boltív felé, ahonnan a hang hallatszott. Az átjáró
üres volt, mögötte alvadt vérre emlékeztető, sötétpiros-fekete fény derengett. A fo-
lyosót mintha baljós árnyak borították volna.
– Ismerem ezt a hangot – suttogta Tamara. Elkerekedett a szeme, pupillája kitá-
gult a sötétben.
– Gyertek ide hozzám, Rufus mester tanítványai! – szólt a hang ismét. – És eláru-
lok nektek egy titkot.
Aaron a feje fölé emelte a fáklyát, a láng sercegett és pattogott. A zöldes fény
megvilágította elszánt arckifejezését.
– Erre! – mondta, és Tamarával a sarkában futva elindult a hang irányába.
Ezt csinálják a hősök – gondolta Call. Egyenesen a veszély felé rohannak, és soha nem
adják fel. Call borzasztóan szeretett volna az ellenkező irányba szaladni, vagy egysze-
rűen csak leheveredni, és pihentetni a lábát, amíg el nem múlik a fájdalom, de esze
ágában sem volt hagyni, hogy Aaronnak az ellensúlya nélkül kelljen harcolnia.
Aaron nem volt az ellensége.
Zihálva, a fájdalommal a lehető legkevésbé törődve követte a barátait.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, melyik elem lényei felé indultak el. Az átjáróból és a
boltív mögötti folyosóból fullasztó hőség áradt. A falakat megszilárdult vulkáni kő-
zet alkotta, fekete volt, tele egyenetlen lyukakkal. Mindenfelől tűz ropogása hallat-
szott, akár egy vízesés robaja-zúgása.
Aaron kicsit távolabb állt a folyosón, Tamara mellette. A fiú leeresztette a fáklyát
tartó kezét, de még így is megvilágította kettejüket a különös, zöldes fény.
– Call! – szólt, és kicsit furcsa volt a hangja. – Call, gyere ide!
Call bicegve igyekezett feléjük a folyosón, elhaladva a különböző tűzelementálok
cellái előtt. Ezeket a fülkéket nem átlátszó fallal, hanem a földbe rögzített, aranyszínű
rácsokkal zárták el. A rácsok mögött olyan lényeket látott, amik mintha izzó szemű,
éj sötét árnyak lettek volna. Az egyik mintha csupa lángoló kézből állt volna. Egy
másik tüzes karikák halmazának tűnt, amik lüktetve sodródtak a levegőben.
A hőség olyan rekkenő volt, hogy mire Call elért Aaronhoz és Tamarához, a ru-
hája csatakos volt a verítéktől, és az ájulás környékezte. Am azonnal látta, miért tor-
pantak meg a barátai. Az egyik cella rácsa mögött lobogó lángokra meredtek, ame-
lyek között egy lány lebegett.
– Ravan? – szólt Tamara olyan elcsukló hangon, amilyet Call még sosem hallott
tőle. – Te h-hogy kerülsz ide?
Ravan. Call megdöbbent, és elszörnyedt. Ravan Tamara nővére volt. Call tudta,
hogy elemésztett lett belőle, vagyis egyike volt azoknak, akiket elnyeltek az elemek,
de az eszébe sem jutott, hogy talán őt is idelent őrzik.
– Ugyan hol másutt lennék? – kérdezte a lány a lángok közül. – A mesterek ha-
zudnak ám nekünk, tudod? Azt állítják, hogy a varázserőnk abban a szánalmasan
kevés mágiában merül ki, amit a Magisztériumban tanulhatunk, de én most már
sokkal erősebb vagyok. Már nem megidézem a tüzet, Tamara. Hanem én magam va-
gyok a tűz. – Megcsillant a szeme, és Call először azt hitte, hogy a lángok fényét veri
vissza... de aztán rájött, hogy a lány tekintetében is tűz lobog. – Ezért kellett bezárni-
uk ide.
– Megható ez a családi találkozó – szólalt meg egy hang a folyosó túlsó feléről.
Call megperdült. Marcus, az elemésztett figyelte őket vigyorogva egy szinte ugyan-

85
olyan cellából. – Callum Hunt – mondta a lángok pattogására emlékeztető, zengő
hangján. – Aaron Stewart. Tamara Rajavi. Hát ismét eljöttetek hozzám. Úgy látom,
még nem vált valóra mindhárom jóslatom, igaz?
Call jól emlékezett Marcus két évvel ezelőtti szavaira, amik a legszörnyűbb fé-
lelmeit fogalmazták meg: Egyikőtök el fog bukni. Egyikőtök meg fog halni. Egyikőtök pedig
már eleve halott.
Most már tudták, melyikük volt eleve halott: Call. Constantine Maddenként egy-
szer már meghalt. Eleve halott. A fülébe csengtek a szavak, szörnyű bizonyítékaként
annak, hogy Marcus igazat mondott.
– Marcus – ráncolta a homlokát Aaron. – Azt mondtad, elárulsz nekünk egy tit-
kot.
Tamara láthatóan nem bírta levenni a szemét Ravan-ról. Ujjai nővére lángoló ke-
ze felé nyúltak, mintha egyszerűen nem tudta volna elhinni, hogy Ravan többé már
nem ember.
Marcus elnevette magát, a tűz tombolt és táncolt körülötte, mintha vulkánból tört
volna fel. Erre már Tamara is megfordult, elrántotta a kezét a nővérétől, mint aki
csak most fogta fel, mire készült.
– Azt keresitek, aki kiszabadította Automotoniszt és Szkelmiszt, igaz? – kérdezte
Marcus. – Azt, aki próbálja megölni Callumot? Mert ugyanarról a személyről van
szó.
– Ezt már tudjuk – közölte Aaron. – Áruld el, ki az!
– Nem fog tetszeni a válasz – mondta Marcus, és lángokból álló szája vigyorra
húzódott. – A tettes nem más, mint a generációtok legnagyobb krétora.
Tamara erre még lesújtottabbnak tűnt.
– Aaron próbálja megölni Callt?
Callnek a szavak hallatán elállt a lélegzete. Aaron nem lehetett a kém. Ám
Marcus válaszát hallva nagyon ostobának érezte magát. Elvégre az volt a sorsuk
Aaron-nal, hogy ellenségek legyenek. Aaronnak a hős szerepét szánta a sors, Callnek
pedig a gonoszét. Ilyen egyszerű volt a helyzet. Callnek Aaron meg Tamara előtt so-
sem voltak barátai, és néha el is tűnődött azon, hogy vajon mit kedvelnek benne. Ta-
lán pofonegyszerű volt a válasz. Talán Aaron nem is volt a barátja.
– Nem! – kiáltotta Aaron, és olyan hevesen gesztikulált, hogy kis híján kioltotta a
fáklya lángját. – Még szép, hogy nem!
– Szóval akkor én próbálom megölni saját magamat?
– kérdezte tőle Call, aki nem bírta ezt magába fojtani.
– Ennek semmi értelme. Ráadásul tuti, hogy senki sem tart engem a generációnk
legnagyobb krétorának.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ártani akarnék neked? – faggatta Aaron. –
Mindazok után, amit... amit megtudtam rólad, és... kénytelen voltam elfogadni...
– Talán mégse fogadtad el! – vágott vissza Call.
– Az a csillár engem is majdnem eltalált! – kiabálta Aaron.
– Szabadíts ki! – mondta Ravan Tamarának, a rácsokhoz nyomva az arcát. – Sza-
badítsatok ki mindkettőnket, és segítünk nektek. Ismersz engem. Igaz, hogy más ala-
kot öltöttem, de még mindig a nővéred vagyok. Hiányzol nekem. Hadd mutassam
meg, mire vagyok képes!

86
 – Segíteni akarsz nekünk? – kérdezte Aaron. – Akkor vedd rá Marcust, hogy is-
merje el, nem én vagyok a kém!
– Mindenki higgadjon le! – szólt Tamara, és előbb az elemésztett mesterre, majd a
nővérére nézett. – Nem tudjuk, mennyi igaz mindebből. Lehet, hogy Marcus csak
kitalálta az egészet. Talán ő is csak ugyanazt akarja, mint minden elementál idelent:
ki akar jutni innen.
– Szerinted én is csak ezt akarom? – Ravan csípőre tette a kezét. – Mindenkinél
jobbnak hiszed magad, Tamara, pedig pont ugyanolyan vagy, mint apánk. Azt hi-
szed, csak azért, mert sikerül büntetlenül megszegned a szabályokat, jogod van el-
ítélni mindenkit, akit rajtakapnak, hogy tilosban jár. – Ezzel átadta magát a tűznek,
eleven fáklya lett belőle, majd hátradőlt, és hagyta, hogy elnyeljék a lángok.
– Ne, várj! – kiáltotta Tamara, és odarohant nővére cellájához. Megragadta a rá-
csot, és egy kétségbeesett pillanatra belekapaszkodott, pedig miután elengedte, Call
látta, milyen csúnyán megégette a tenyerét. – Nem úgy értettem! Gyere vissza!
A lobogó tűz nem öltött újra emberi alakot. Ha Ravan még mindig a lángok kö-
zött rejtőzött is, már nem látszott.
– Tudom, hogy nem fogtok szabadon ereszteni, kis tanoncok, még nem... pedig
sok mindent taníthatnék nektek. Rufust is jól kitanítottam, nem igaz? – Marcus olyan
mohó tekintettel meredt rájuk, hogy nehéz volt a szemébe nézni. – Jól, de mégsem
elégjél. Nem veszi észre azt, ami az orra előtt van.
Callre szegezte a szemét. A fiú összerezzent. Nem bírt Tamarára és Aaronra néz-
ni. Marcusra meredt.
– Te már régóta vagy a Magisztériumban – mondta az egykori mesternek.
– Elég régóta – felelte Marcus.
– Ezek szerint ismerted Constantine-t? Az Ellenséget?
– Ugyan kinek az ellensége? – kérdezett vissza Marcus megvetően. – Nekem
nem. Igen, ismertem Constantine Maddent. Figyelmeztettem őt, ahogy titeket is. És
nem hallgatott rám, ahogy ti sem. – A fiúra vigyorgott. – Szokatlan két testben talál-
kozni ugyanazzal a lélekkel.
– De Constantine egyáltalán nem olyan volt, mint én, igaz? – kérdezte Call. – Úgy
értem, teljesen különbözőek vagyunk, nem?
Marcus erre csak szótlanul, mohón mosolygott, majd visszasüllyedt a lángok kö-
zé.

87
 11. FEJEZET

Már majdnem kiértek a sötétvörös folyosóról az előtérbe, amikor berontottak az

ajtón a mesterek. A kezükben láng lobogott, a tekintetük vad volt, készen álltak a
harcra. Amint North mester meglátta Tamarát, Aaront és Callt, elveszítette az ural-
mát az előtte lebegő, fehéren izzó energiagömb felett, így az lezuhant a földre. Szik-
rák záporoztak szanaszét.
– Tanoncok! – dörrent rájuk a mester. – Mit kerestek itt? Azonnal magyarázzátok
meg!
Rufus mester odamasírozott hozzájuk, és egyik kezével megragadta Aaron gra-
bancát, a másikkal pedig Callét.
– Eddig is számtalan felelőtlen, nevetséges húzásotok volt már, de ez... ez messze,
messze túltesz mindegyiken! Nemcsak magatokat sodortátok veszélybe, hanem az
egész Magisztériumot is.
Tamara, akit egyelőre még nem rángatott magával a mester, bátorkodott megszó-
lalni:
– Azt gondoltuk, hogy az egyik elementál talán tudja, ki engedte szabadon
Szkelmiszt. Tudom, hogy megígértük, nem nyomozunk, de az még azelőtt volt, hogy
Callt megtámadták!
Rufus mester olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy Call attól félt, a végén még
szó szerint felnyársalja a lányt a tekintetével.
– Ezért hát betörtetek egy tanácstag szobájába, és kiloptatok egy fontos tárgyat a
bezárt páncélszekrényéből? Egy olyan tárgyat, amit aztán bárki ellophatott volna
tőletek? Ezt fontolóra vettétek egyáltalán?
– Ööö... – hebegte Tamara, mert erre nem tudott mit válaszolni.
– Jaj, ne legyenek már ilyen szigorúak velük! – szólt Anastasia, a tőle megszokott
hűvös hangon. Tudnia kellett, hogy megtalálták a fényképeit és kiokoskodták a jel-
szavát, mégis teljesen higgadtnak tűnt, mintha a világon semmi oka nem volna bűn-
tudatra vagy félelemre. – Nehéz lehet elviselni, ha az ember tehetetlennek érzi magát,
miközben valaki vadászik rá. Ráadásul ezek a gyerekek hősök. A hősöknek még ne-
hezebb lehet elviselni a tehetetlenséget.
Rufus mester összerezzent a vadászik szó hallatán, de nem eresztette el Callt és
Aaront.
Tamara Anastasiát figyelte. Call látta rajta, hogy szíve szerint beszélne a meste-
reknek arról, amit az asszony szobájában találtak, de nehéz lett volna szembeszállni

88
az egyetlen személlyel, aki a pártjukat fogta. Egyébként is, a lány még nem igazán
tért magához abból, hogy viszontlátta a nővérét, börtönbe zárva az elementálok kö-
zött.
– Ezt nem hagyhatjuk büntetlenül – tiltakozott North mester. – Fontos, hogy a ta-
noncok és a mágusok egyaránt tiszteljék a fegyelmet. Muszáj lesz megbűnhődniük.
Anastasia megpaskolta Call arcát. A fiú dermesztőén hidegnek érezte az asszony
kezét.
– De a büntetés biztosan ráér holnapig – mondta a nő. – Elvégre engem loptak
meg a gyerekek. Kéne hogy legyen beleszólásom a dologba.
– Én magam kísérem vissza ezt a három jómadarat a szállásukra – szólt Rufus
mester. – Most rögtön.
Azzal az ajtó felé rángatta Callt és Aaront. Tamara követte őket, és nyilván örült,
hogy Rufus mesternek csak két keze van. Call hátranézett Anastasiára. Az asszony a
többi mágus között állt, de nem szólt hozzájuk. Tekintete Aaronra szegeződött, olyan
érdeklődéssel figyelte, amitől Callnek görcsbe rándult a gyomra, bár nem igazán tud-
ta, miért.

Call egyre csak arra várt, mikor ront be Rufus mester új szállásuk ajtaján, és kezd
el kiabálni velük, amiért betörtek az elementálok börtönébe. Nagyon rosszul aludt.
Zihálva és kezét a mellkasára szorítva újra meg újra felriadt éjszaka egy ismétlődő
rémálomból, amiben éppen rázuhant valami, bár nem látta rendesen, micsoda.
Harceb a kedvéért letett arról, hogy a negyedik hálószobában aludjon, és
együttérzően megnyalta Call lábát, valahányszor a rémálom felriasztotta a fiút. Ez
egy kicsit gusztustalan volt, ugyanakkor elég megnyugtató is.
Mire a reggeli jelzés megszólalt, akármilyen kialvatlan is volt Call, szinte meg-
könnyebbült, hogy nem kell többet a rémálmokkal viaskodnia. Ásítozva felvette az
egyenruháját, és kilépett a társalgóba. Harceb a sarkában volt, alig várta, hogy elmen-
jenek sétálni.
Tamara a kanapé karfáján ült, köntösben, a fején törülközővel. Aaron mellette
ücsörgött, egyenruhában, az alvástól kócos hajjal. A kanapé másik végén a komor
arcú Rufus mester foglalt helyet. Nyilvánvalóan csak arra vártak, hogy Call előbuk-
kanjon a szobájából.
Hát, a fiú pontosan erre számított. Lehuppant Aaron mellé.
– Tudjátok, hogy amit tegnap este műveltetek, arra nincs mentség – mondta
Rufus mester. – Betörtetek egy tanácstag szobájába, és elküldtétek az őrt az
elementálok börtöne elől... ráadásul szegény fiú beleesett egy hasadékba, és eltörte a
lábát. Ha nem járt volna ilyen szerencsétlenül, akkor sokkal hamarabb rátok találtam
volna.
– Eltörte a lábát? – ismételte Aaron elszömyedve.
– Úgy van – mondta Rufus mester. – Thomas Lachmant most Amaranth mester
kezeli a gyengélkedőn. Szerencsére egy diák észrevette, ahogy félájultan hevert a ha-
sadékban. Képzelhetitek, micsoda felfordulás tört ki a mesterek gyűlésén, amint érte-
sültünk erről. Ha nem vonja el a figyelmünket ez az incidens, akkor még előbb véget
vetettünk volna a kis kalandozásotoknak az elementálok börtönében. – Ridegen né-

89
zett három tanoncára. – Tudnotok kell, hogy titeket teszlek felelőssé a fiú sérüléséért.
Ha nem bukkan rá valaki ilyen gyorsan, akár meg is halhatott volna.
Tamara arcára rettenet ült ki. Ő adta Thomasnak az irányítókövet.
– De hát mi... mi folyton mászkálunk a barlangokban, és még soha senkinek nem
esett baja.
Rufus mester arckifejezése erre még ridegebb lett.
– Thomas nem itt járt iskolába. Anastasia pontosan azért választotta, mert kívül-
álló volt, egy másik Magisztériumban tanult, így nem ismerte olyan jól a barlangokat,
mint ti.
Callnek akaratlanul is a fülébe csengtek a szavak, amikkel édesapja riogatta an-
nak idején a Magisztériumról és annak barlangjairól: Odalent nincs fény. Nincsenek
ablakok. Az a hely egy útvesztő. Könnyen eltévedhetnél a barlangrendszerben, ott lelhetnéd
halálodat, és senki sem tudna róla.
Hát, Thomast legalább megtalálták és megmentették. Alastairnek mégsem volt
teljesen igaza.
– Borzasztóan sajnáljuk – mondta Call. Komolyan is gondolta. Rufus talán meg
sem érthette, mennyire sajnálja, hogy lementek az elementálok börtönébe. Call azt
kívánta, bár ne kellett volna hallania Marcus állítását, miszerint a generációjuk leg-
jobb krétora próbálja megölni őt. Azt kívánta, bár ne kellett volna Tamarának vi-
szontlátnia a nővérét, vagy legalábbis azt, ami Ravanból maradt. A lány ijesztően
néma volt, miután Rufus mester visszacibálta őket a szállásukra, és magukra hagyta
őket. Tamara egyetlen könnycseppet sem ejtett, csak bemasírozott a szobájába, be-
csapta az ajtót és magára zárta. Call és Aaron néhány pillanatig feszengve pislogtak
egymásra, aztán ők is elmentek lefeküdni.
– Tényleg nagyon sajnáljuk – mondta Aaron.
– Nem nekem tartoztok bocsánatkéréssel – közölte Rufus. – Tarquin tanácsnok
fontolóra vette, milyen büntetést érdemeltek, és úgy döntött, föl kell keresnetek őt a
szállásán, hogy személyesen kérjetek tőle bocsánatot. – Feltartotta a kezét, hogy meg-
előzzön bármilyen megjegyzést. – Azt javaslom, még ma essetek túl rajta. Áldhatjá-
tok a szerencséteket, hogy ilyen könnyen megússzátok.
Túl könnyen – gondolta Call – és nem a szerencsének köszönhetjük.

Amikor Call, Aaron és Tamara beléptek a menzára, a teremre csönd borult. A ta-
noncok, akik épp sorban álltak, hogy megtöltsék a tálkájukat zuzmóval, gombával
meg zamatos, sárga barlangi teával, megdermedtek, és hármukat bámulták.
– Mi folyik itt? – suttogta Tamara, ahogy a szokásos asztalukhoz siettek. – Csak
képzelődöm, vagy tényleg mindenki tök furán viselkedik?
Call körülnézett. Alex az aranyévesekkel teli asztalnál ülve figyelte őket. Intege-
tett nekik, aztán ismét a tányérjára koncentrált. Kai, Rafe és Gwenda meredten bá-
multák őket: a lány előbb Celiára, aztán Aaronra mutatott, aminek nem volt semmi
értelme. Ami magát Celiát illeti, ő Jasperrel ült egy asztalnál, egymás kezét fogták, és
egy tányérból falatoztak – úgy tűnt, mintha egy halom nyirkos levélen osztoznának
meg. Láthatóan csakis egymásról vettek tudomást, más nem is létezett a számukra.

90
 – Azt hiszem, én már nem is tudom, mi a normális – motyogta Aaron. – Szerinte-
tek mind tudnak a tegnap estéről? Máris elterjedt a híre, hogy betörtünk az
elementálok börtönébe?
– Nem tudom – felelte Call. Normál körülmények között megkérdezte volna
Jaspert, hogy mit tud. Ám az újdonsült szerelmes Jasper úgy tűnt, nem képes másra,
csak Celiát bámulni, hülyeségeket makogni neki, és egy kicsit nyáladzani.
Call kíváncsi volt, vajon meddig fog tartani Jaspernél a szerelmes idiótaság. Kí-
váncsi volt, vajon vele is ugyanaz történne-e, mint most Jasperrel, ha a srác helyett ő
megy el a randira Celiával.
– Legjobb lesz, ha szépen leülünk – mondta Tamara, de remegett a hangja. Nyil-
vánvalóan nagyon zaklatott volt. Call legutóbb azon a napon látta ilyennek, amikor a
lány megtudta, ki is ő valójában. Azt kívánta, bár máshol lehetnének, ahol nyugod-
tan beszélhetnek a nővéréről. Azt kívánta, bár ne bámulná őket mindenki.
– Tamara! – Kimiya állt meg az asztaluk mellett, karba tett kézzel. – Gyere, ülj át
az én asztalomhoz!
A lány éles tekintettel nézett fel, nagy, sötét szeme tágra nyílt. Úgy tűnt, alig jut
szóhoz a nővére láttán.
– Én... De... Miért?
– Ne már, Tamara! – szólt Kimiya. – Hadd ne kelljen mindenki előtt.
– Mit ne kelljen? – kérdezte Call, egyszeriben feldühödve. Kimiya úgy tett, mint-
ha ő meg Aaron a világon sem lettek volna.
– Nem akarok átülni máshova – jelentette ki Tamara. – Itt akarok maradni, a ba-
rátaimmal.
Kimiya Aaronra biccentett.
– Ő nem a barátod. Veszélyes.
Aaron döbbent képet vágott.
– Miről beszélsz?
– Apád börtönben van – közölte Kimiya kertelés nélkül. Aaron úgy hőkölt hátra,
mintha a lány pofon ütötte volna. – Ami önmagában is bőven elég rossz, de még ha-
zudtál is róla. Mindenkinek.
– És akkor mi van? – csattant fel Call. – Semmi közöd Aaron magánügyeihez.
– De ehhez igenis van közöm, ha a házamban lakik! – vágott vissza Kimiya. –
Legalább a szüleimnek joguk lett volna tudni. – Aaronra meredt. – Mindazok után,
amit érted tettek...
Callt elöntötte a tomboló harag: részben Aaron védelmében, részben Aaron ellen.
Mert nem tudta teljesen elhallgattatni magában a nyugtalanító hangot, ami egyre
csak azt hajtogatta: De mi van, ha... De mi van, ha... De mi van, ha... Minden okot utált,
amiért nem tudott megbízni Aaronban, beleértve magát Aaront is. Talpra állt, és far-
kasszemet nézett Kimiyával.
– A szüleid csak azért akartak benyalni Aaronnak, mert ő a krétor – mordult. –
Erre most van képed úgy tenni, mintha ez azt jelentené, hogy Aaron bármivel is tar-
tozik nektek? Nem tartozik nektek semmivel!
– Elég! Hagyjátok már abba! – Tamara a nővére felé fordult. – Elmondtad anyá-
éknak?
Kimiya sértettnek tűnt.
– Még szép, hogy elmondtam. Joguk van tudni, miféle alak a krétor.

91
 Aaron a tenyerébe temette az arcát.
– Arulkodós Júdás – sziszegte Tamara a nővérének, és elborult az arca. – Ki be-
szélt neked Aaron apjáról? Kicsoda?
– Csak három embernek mondtam el – hallatszott Aaron hangja tompán. –
Callnek, Jaspernek és neked, Tamara.
– Hát, én valaki mástól hallottam – közölte Kimiya bosszúsan. – Figyeljetek...
– Jasper elmondta Celiának – szólalt meg Alex, aki Kimiya mögé lépett, és a lány
karjára tette a kezét. – Celia pedig elmondta mindenkinek. Sajnálom, Aaron.
Aaron felemelte a fejét. Zöld szemén úrrá lett a komorság.
– Most mit csináljak?
– Mindenki ideges – mondta Alex. – Azok után, ami Jennel történt, meg hogy az
az elementál megtámadott titeket. Hibáztatni akarnak valakit ezért az egészért, és,
hát, te krétor vagy. Ez önmagában is eléggé ijesztő.
– Nem bántottam Jent! És soha nem bántanám Callt – tiltakozott Aaron. – Sem
mást!
Alex együttérzően nézett rá.
– Csak nyugi, kitartás! – biztatta. – Az emberek előbb – utóbb találnak majd más
témát, amin csámcsoghatnak. Mindig akad valami újabb pletyka. Na, gyere, Kimiya!
A lány felsóhajtott, és vonakodva hagyta, hogy Alex visszavezesse az aranyéve-
sek asztalához.
Tamara felszegte a fejét.
– Most szépen megyünk, és hozunk kaját – jelentette ki. – És ha bárki a szemünk-
be merészel mondani valamit, akkor tisztázzuk az igazat. Akik pedig csak a hátunk
mögött sutyorognak, azok nem érdemlik meg, hogy figyelemre méltassuk őket. Oké?
Pár pillanattal később Aaron talpra állt.
– Oké. – Ahogy az ételes pult felé tartottak, halkan azt mondta Callnek: – Kösz,
hogy a pártomat fogtad.
Call bólintott. Bűntudata volt, amiért egyáltalán fontolóra vette a lehetőséget,
hogy talán Aaron a kém.
Ám ez a gondolat csak nem hagyta nyugodni.
Mire végighaladtak az ételes pult előtt, Call tányérján nagy halomban állt a zuz-
mó, gomba és gumó, bár Aaron meg Tamara szokatlanul keveset szedtek maguknak.
A három tanonc szokás szerint leült Jasper meg Celia asztalához, bár ügyeltek rá,
hogy a párocskától lehető legtávolabb foglaljanak helyet. Celiának nagy nehezen si-
került levennie a szemét Jasperről, és szánakozva pillantott feléjük, ám Call olyan
gonoszán meredt rá, hogy azonnal elkapta róluk a tekintetét.
Call mindig tudta, hogy Celia szeret pletykálni, de álmában sem jutott volna
eszébe, hogy a lány képes lenne ilyesmit szétkürtölni. Persze Jasper valószínűleg az
igazságnál sokkal rosszabbnak állította be Aaron családját, csak hogy lenyűgözze
Celiát. Lehet, hogy ezek ketten tökéletesen megérdemelték egymást. Call remélte,
hogy a nagy smárolásban elfogy a levegőjük, és megfulladnak.
– Meg kell találnunk a kémet – szólt Aaron, mire Call felocsúdott bosszúszomjas
gondolataiból. – Ennek a cirkusznak nem lesz vége, amíg a kém kézre nem kerül. És
addig mi sem leszünk biztonságban, pláne nem Call.

92
 – Oké – mondta lassan Call. – Mármint, tetszik a terved, kivéve, hogy ez sokkal
inkább az elérni kívánt cél megfogalmazása, mint rendesen kidolgozott terv. Hogyan
fogjuk megtalálni a kémet?
– Anastasia biztosan tud valamit – felelte Aaron. – Úgy értem, figyelembe véve,
hogy mit találtunk nála, tuti van valami köze ehhez az egészhez.
– Elvégre a jelszava nem más, mint a Halál Eli... – kezdte Tamara suttogva, majd
elharapta a mondatot. – Akarom mondani, Halpofa kapitány testvére. Valamiért
pont Halpofa fivérének nevét választotta. Ráadásul van a szobájában egy kép magá-
ról Halpofa kapitányról. Szóval tuti biztos, hogy az ő híveinek oldalán áll. Ezzel az
elmélettel egyedül az a gond, hogy nem Halpofa kapitány hívei akarják holtan látni
Callt. — A fiú már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Tamara megelőzte. – Vagy
legalábbis nem ők akarták holtan látni, amikor valaki elküldte Automotoniszt, hogy
ölje meg Callt. Ez tény, még akkor is, ha Joseph mester azóta esetleg meggondolta
magát.
– Lehet, hogy Anastasia gyűlöli Joseph mestert, és gyűlöli az Ellenséget, és csak
azért őrzi azokat a cuccokat, hogy emlékeztessék a bosszúhadjáratára – vetette föl
Aaron. – Talán ő küldte Szkelmiszt, hogy végezzen Call-lel, mert tudja, hogy Call
valójában Halpofa kapitány.
– De hát egyáltalán nem ilyen embernek tűnik – ellenkezett Call.
– Ja – felelte Aaron keserűen. – Celiáról is ugyanezt mondtad. Ne hitegesd már
magad, hogy a kém biztos olyasvalaki, aki szemét veled, vagy akit utálsz! Nem gon-
dolhatod, hogy csak azért, mert valaki úgy tesz, mintha a barátod lenne, tényleg a
barátod is.
– Nocsak, tényleg? – kérdezte Call, kimondatlanul is rámutatva, hogyan lehet ér-
telmezni Aaron szavait.
A másik fiú felsóhajtott, az asztalra hajtotta a fejét, és rászorította a kezét.
– Nem úgy értettem. Rosszul fogalmaztam.
– Talán ki kéne szabadítanunk a nővéremet. Talán ő tudna segíteni nekünk – szó-
lalt meg Tamara alig hallhatóan.
Call döbbenten fordult felé.
– Komolyan mondod?
– Nem is tudom – válaszolta a lány, és villájával ide-oda tologatta a zuzmót a tá-
nyérján. – Még gondolkodnom kell rajta. Miután Ravan elemésztetté vált, mindenki
úgy tett, mintha halott lenne: a szüleim, a barátai... Ezért én is így gondoltam rá. Igaz,
néha próbáltam elképzelni, hogy boldog, és éppen egy vulkán lávájában úszkál, vagy
akármi, de az eszembe se jutott, hogy talán börtönbe zárták itt, a Magisztériumban.
És most, miután láttam, úgy érzem, hogy mindenki hazudott nekem. Úgy érzem,
meg sem próbáltunk segíteni rajta. Es úgy érzem, hogy azt sem tudom, mit érezzék. –
Zaklatottan sóhajtott.
– Ha ki akarod szabadítani, akkor kiszabadítjuk – ígérte Call elszántan.
– De óvatosnak kell lennünk – intette őket Aaron. – Többet kell megtudnunk az
elemésztettekről. A vasévünkben megígértük neked, Tamara, hogy nem fogunk
hagyni téged is erre a sorsra jutni. Szerintem ez az ígéret arra is vonatkozik, hogy
egyik elemésztettnek sem hagyjuk, hogy magával rántson téged. Ha valaki egyszer
elemésztetté válik, akkor önmaga még egyáltalán? Mennyi marad meg az eredeti

93
énjéből? Ha az én egyik rokonom állna előttem elemésztettként, én is hinni akarnék
benne, hogy tényleg ő az.
– Igazad van – mondta Tamara, bár nem tűnt úgy, hogy teljesen meggyőzték. –
Tudom, hogy igazad van.
– Ma van délelőtti óránk, igaz? Utána első dolgunk kell hogy legyen, elmenni
Anastasiához, és bocsánatot kérni tőle – vélte Call.
– És ha ő a kém, akkor valahogy meg kell úsznunk élve – tette hozzá Tamara.
– De Rufus mester pontosan tudja, hol leszünk – mondta Aaron. – Őrültség lenne,
ha Anastasia most támadna meg minket. Tuti elkapnák.
– Attól függ, hogy utána itt akar-e maradni – morfondírozott Call. Sajgott a karja:
még mindig rajta volt mind a két csuklópánt, pedig az Ellenségé mintha egyre jobban
szorította volna. – Figyeljetek, Anastasia vagy vadászik ránk, és csak azért volt ked-
ves velem, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson, vagy összejátszik Joseph mester-
rel, és épp azért kedves hozzám, mert én vagyok Halpofa kapitány. Akárhogy is, az a
nő veszélyes.
– Nem vagy Halpofa kapitány – sziszegte Tamara bosszúsan.
– Tudod, hogy értem – sóhajtotta Call.
– A lehető leggyorsabban le kell tudnunk a bocsánatkérést – mondta Aaron. –
Semmit nem eszünk, semmit nem iszunk, teljesen összetartunk. Odamegyünk, rög-
tön bocsánatot kérünk, és már el is húzunk. És végig totál résen leszünk.
Call és Tamara bólintottak. Nem ez volt a világ legzseniálisabb terve, de miköz-
ben Tamara még mindig a nővére miatt aggódott, és az egész terem arról sutyorgott,
milyen veszélyesek a káoszmágusok, jelenleg nem tűnt valószínűnek, hogy kisüsse-
nek ennél jobbat. Call akaratlanul is felidézte, amire a céhes ünnepség után döbbent
rá, miszerint bizonyos szempontból bajt jelent, hogy a mágusok az Ellenséget halott-
nak hiszik, a háborút pedig lezártnak: ugyanis ebben az új világban már nem volt
életbevágó szükség a krétorokra, így mindenki félt tőlük.

Call kíváncsi volt, hogy fog alakulni a délelőtti órájuk Rufus mesterrel, mikor
mindhárman ilyen komorak, de legnagyobb meglepetésére egy különleges vendég-
előadó várta a csoportjukat.
Még a legnagyobbnál is nagyobb meglepetésére kiderült, hogy ismeri a meghí-
vott előadót: Álma volt az, a Rendellenesség Rendjéből. Mikor Call legutóbb látta az
asszonyt, az éppen Harcebet próbálta elrabolni tőle, hogy beterelje az erdő közepén
álló istállójában őrzött káoszsújtott állatok seregletébe.
Pedig az asszony nem tűnt állatrablónak. Inkább úgy nézett ki, mint egy óvónő.
Sötét bőrétől élesen elütő ősz haját befonta és feltekerte. Szürke felső és sötétzöld
szoknya volt rajta. A nyakában jádegyöngyös láncok lógtak. Amint meglátta hármu-
kat, tekintete azonnal Aaronra vándorolt. Elmosolyodott, ám a szeméből nem sütött
vidámság, komolyan és figyelmesen nézte őket.
– Ő egy régi barátom, Alma Amdurer – szólt Rufus mester. – Itt tanított a
Magisztériumban, amikor én még tanonc voltam, és ismerte a mesteremet, Marcust.
Call kíváncsi volt, vajon Alma tudja-e, mi történt Marcusszal. Az asszony arckife-
jezése nem változott, amikor Rufus megemlítette egykori mesterét.

94
 – Alma nagyon sokat tud a káoszmágiáról. Sajnos el kell ismernem, hogy nálam
sokkal többet. Call és Aaron, titeket ma délelőtt Alma fog tanítani, én pedig majd kü-
lön foglalkozom Tamarával. Alaposan elgondolkoztam azon, amit Tarquin tanácsnok
mondott a mesterek gyűlésén, és arra jutottam, hogy bármennyire kellemetlen is be-
vallanom, de igaza volt. Ti kettőtöknek olyan dolgokat is tudnotok kell, amiket én
nem taníthatok meg nektek. Alma hajlandó volt ilyen hamar idejönni, úgyhogy sze-
retném, ha nagyon udvariasak lennétek hozzá, és figyelmesen meghallgatnátok.
Rufus mester szavai hallatán Call igencsak nyugtalan lett. Emlékezett, milyen lel-
kes volt Alma, amikor Aaron összefutott a Rendellenesség Rendjével. Az asszony
bármit megadott volna azért, hogy a keze közé kaparinthasson egy krétort. Rá akarta
beszélni Aaront, hogy téljen vissza a Rendellenesség Rendjéhez, és vesse alá magát
Alma kísérleteinek. Erre most Rufus mester gyakorlatilag ezüsttálcán kínálta őt az
asszonynak.
– Oké – mondta Aaron lassan, nem valami lelkesen.
– De mi is itt maradunk, ugye? – kérdezte Tamara Rufus mestertől, mintha oszto-
zott volna Call aggodalmában. Úgy tűnt, ő sem akarja magára hagyni Aaront.
– Mi a szomszédban fogunk dolgozni. – A mester intett, mire a sziklafal megre-
pedt, a kő csikorogva szétvált, egyre nőtt rajta a hasadék, míg elég nagy nem lett,
hogy ő és Tamara átférjenek rajta. Visszafordult Almához. – Szólj, ha bármire szük-
séged volna!
– Jól megleszünk – felelte az asszony, Callre és Aaronra pillantva.
Call figyelte, ahogy Rufus mester és Tamara átmentek a szomszédos helyiségbe.
Amint áthaladtak a hasadékon, mintha nagyon távol kerültek volna tőlük. Tamara
megpróbált hangtalanul üzenni valamit neki: grimaszolt, tágra nyitotta a szemét, a
keze pedig úgy rebbent meg, akár egy haldokló madár – ám ekkor a szikla összezá-
rult, és a mester meg a lány eltűntek Call szeme elől.
Nem maradt más választása, Alma felé fordult.
– Mindketten nagyon szkeptikusnak tűntök – nevetett az asszony. – Ezt meg is
tudom érteni. Mondjak valamit, ami talán meglep titeket? Rufus mester senkinek
sem árulta el, hogy meghív engem ide, titeket oktatni. Sem North mesternek, sem a
Tanácsnak. Senkinek. A Rendellenesség Rendje nem áll köztiszteletben manapság,
ahogy én sem.
– Maga megfenyegette a farkasomat – mondta Call. – És a barátomat.
Alma még mindig mosolygott.
– Remélem, a barátod nem sértődik meg azon, hogy a farkast említetted elsőnek.
– Nem sértődöm – közölte Aaron. – Call tudja, hogy képes vagyok vigyázni ma-
gamra. De egyikünk sem bízik magában, Alma. Remélem, nem sértődik meg ezen.
– Nem is számítok a bizalmatokra. — Az asszony elhátrált, amíg Rufus mester
kőasztalának nem dőlt. Karba tette a kezét. – Két krétor – mondta. – Legutóbb akkor
akadt egyszerre két krétorunk, amikor Constantine Madden és Verity Torres még
életben voltak. Aztán halálos ellenségekként végezték.
– Hát, mi nem fogjuk így végezni – jelentette ki Call. Alma kezdett nagyon az ide-
geire menni.
– Két krétor egy Magisztériumban, ugyanabban a tanonccsoportban... Tudjátok,
mennyit gyötrik emiatt a mesterek Rufust? Úgy érzik, biztos csalt valahogy a vas-

95
próbán. – Az asszony kuncogott. – Pláne, amikor téged választott, Call. Aaron kézen-
fekvő választás volt, de te egészen más lapra tartozol.
– Fog is tanítani nekünk valamit? – kérdezte Aaron. – Vagy csak pletykálkodni
akar a tanárokról?
– Talán életetek legfontosabb leckéjét fogom megtanítani nektek, krétorok – felel-
te Alma élesen. – Megtanítalak, hogyan láthatjátok meg valaki lelkét.
Aaron szeme elkerekedett.
– Egymást választottátok ellensúlyul – folytatta a nő. – És mindketten káoszmá-
gusok vagytok. Mindketten képesek vagytok varázsolni az üresség erejével, ezért
viselitek a fekete követ a csuklópántotokon... és ha jól sejtem, ezt hangoztatta nektek
mindenki, amióta csak kiderült, hogy krétorok vagytok. De egy másik fajta varázslat-
ra is képesek vagytok. A lélek varázslatára. Az emberi lélek az ellentéte a káosznak, a
semminek. A lélek maga a minden.
Az asszony szemében fanatikus fény villant. Call lopva Aaronra sandított: a ba-
rátja lenyűgözötten hallgatta a nőt.
– A legtöbb ember soha nem láthatja meg magát a lelket – folytatta Alma. – Va-
kon munkálkodunk, sötétségben tapogatózunk. De ti megláthatjátok. Call, Aaron,
forduljatok egymás felé!
Call megfordult, és Aaronra nézett. Meglepetten vette észre, hogy nagyjából egy-
forma magasak, pedig mindig is alacsonyabb volt egy kicsit a barátjánál. Ezek szerint
nőtt pár centit.
– Nézzetek a másikra! – utasította őket Alma. – Koncentráljatok arra, hogy mitől
lesz ő igazán ő. Képzeljétek azt, hogy átláttok a bőrön és a csonton, a véren és az iz-
mon! Nem a másik szívét keresitek... annál mélyebbre próbáltok látni. – A nő hangja
szinte transzba ejtette őket. Call Aaron mellkasára bámult. Kíváncsi volt, vajon mit
kéne látnia. Egy sötét foltot vett észre az egyenruhán: Aaron leöntötte magát teával a
menzán.
Felnézett, és látta, hogy Aaron az arcát figyeli. Találkozott a pillantásuk, és nem
bírták megállni a vigyorgást. Call még elszántabban meredt a barátjára. Mitől volt
Aaron igazán Aaron? Attól, hogy barátságos volt, hogy mindig mindenkire mosoly-
gott, hogy népszerű volt, hogy rossz poénokat mondott, hogy soha nem volt olyan
borzas a haja, mint Callé? Vagy azoktól a sötétebb dolgoktól, amiket Call Aaronról
tudott? Attól, hogy néha dührohamot kapott, hogy képes volt elkötni egy autót, hogy
utálta, amikor fel kellett vállalnia a krétor szerepét, mert nem akarta úgy végezni,
mint Verity Torres?
Call érezte, hogy megváltozik a nézőpontja. Továbbra is Aaront nézte, de most
már bele is látott a barátjába. Fényt pillantott meg benne, olyan színű fényt, amihez
foghatót Call még soha nem látott. Nem bírta volna szavakba önteni ezt a színt. Fo-
lyamatosan vibrált és mozgott, akár a falra vetülő gyertyafény, a kézben vitt lámpa
visszaverődő ragyogása.
Call felhördült, és meglepetten ugrott hátra. A színes fény eltűnt, és a fiú azon
kapta magát, hogy ismét csak Aaront látja, aki tágra nyílt zöld szemmel bámult visz-
sza rá.
– Az a szín – szólt Aaron.
– Én is azt láttam! – kiáltott fel Call. Diadalittasan vigyorogtak egymásra, mint
két hegymászó, akik épp most hódították meg a csúcsot.

96
 – Remek, nagyon helyes – szólt Alma elégedetten. – Az imént megpillantottátok
egymás lelkét.
– Azért ez így elég cikin hangzik – mondta Call. — Szerintem nem kéne beszél-
nünk róla senkinek.
Aaron grimaszt vágott.
Call szédelgett a megkönnyebbüléstől. Nem elég, hogy elsőre sikerült elsajátíta-
nia az új mágiát, de miután látta Aaron lelkét, egyszeriben az eddigi leghalványabb
gyanúja is nevetségesnek tűnt a másik fiúval kapcsolatban. Aaron a barátja volt, a
legjobb barátja, az ellensúlya. Aaron soha nem ártott volna neki. Aaronnak szüksége
volt rá, ahogy neki is szüksége volt Aaronra.
Ez az érzés teljesen úrrá lett rajta.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz mára – mondta Alma. – Mindketten nagyon
ügyesek voltatok. Legközelebb megtanítalak kapcsolatba lépni a másik lelkével. Meg
fogjátok tanulni a léleklegyintést.
– Én azt nem csinálom – jelentette ki Call habozás nélkül. – Fogalmam sincs, mi
az, de tuti nem is fog tetszeni.
Alma felsóhajtott, mintha úgy gondolná, hogy Rufus mester végtelenül türelmes
lehet, ha kibírja Callt. A fiú ezt roppant igazságtalannak érezte, hiszen az asszony
épp az imént mondta, hogy a többi mester nagyon irigyli őt Rufustól.
– A léleklegyintés egy olyan módszer, aminek segítségével ájulást okozhattok az
ellenfeleteknek anélkül, hogy komoly kárt tennétek benne – magyarázta az asszony.
– Még mindig van kifogásod ellene?
– Honnan tudjuk, hogy ez tényleg nem tesz kárt a másikban? – kérdezte Aaron.
– Nem tapasztaltuk az ellenkezőjét – felelte Alma. – De a lélekmágiát illetően
nem végezhettünk még elég kísérletet ahhoz, hogy bármiben is teljesen biztosak le-
hessünk. Amikor Joseph-fel és több másik mágussal együtt megkezdtük a kutatá-
sunkat, úgy gondoltuk, hogy a káoszmágiával talán nagyon sok jót lehetne tenni a
világban. Ám mivel ilyen kevés krétor születik generációnként, a káoszmágiát pedig
mindig is veszélyesnek tartották a világunkban, egyszerűen nem tudunk róla eleget.
A generációtok legnagyobb krétora – csengtek a szavak Call fülébe, és elszorult a szí-
ve. Azt nem bánta, ha Aaron jobb nála, de az a gondolat csöppet sem tetszett neki,
hogy valaki talán még Aaronnál is jobb.
Alma folytatta, egyre jobban belelendült a témába:
– Meg kell értenetek, milyen izgalmas volt ez az egész. Óriási felfedezéseket tet-
tünk. Igaz, a káoszmágusok azelőtt is láttak már lelkeket... néhányan még azt is meg-
tanulták, hogyan téphetik ki a lelket a testből. De még soha senki nem próbált meg-
érinteni egy lelket. Senki nem próbálta egy állatba ültetni a káoszt. Senki sem próbált
áthelyezni egy lelket egyik testből a másikba.
– És aztán Joseph megőrült, vagy mi történt? – kérdezte Aaron. – Úgy értem, mi-
ért nem állította le Constantine-t, mielőtt az megölte volna a testvérét? Elvette az
eszét az a sok új, izgalmas mágia?
Jericho Madden. Call-lel forgott a világ. Bár mindez nagyon régen történt, egysze-
riben nagyon is közelinek érezte magához. Callnek mostanában sokszor támadt
olyan érzése, mintha Constantine múltja ki akarná lökni őt a saját életéből, ahogy
Joseph mester akarta kilökni a lelkét a testéből.
Alma tekintete elfelhősödött.

97
 – Az igazat megvallva, ha visszagondolok arra a napra, még most sem értem, mi
történt. Rengeteget törtem rajta a fejem, és óhatatlanul arra a következtetésre jutot-
tam, hogy Jericho azért halt meg, mert Joseph a halálát akarta.
Call erre felkapta a fejét.
– Micsoda?
– Constantine nagyon fiatal volt még. Sok más is érdekelte, nem csak a káoszmá-
gia tanulmányozása... vagyis inkább úgy gondolta, még előtte az egész élet, hogy a
káoszt kutassa. És persze Rufus volt a mestere, nem pedig Joseph. Szerintem Joseph
azt akarta, hogy Constantine teljesen elkötelezze magát a káosz kutatása mellett.
Call elszörnyedt a hallottakon.
– Joseph mester direkt okozta Jericho halálát, csak azért, hogy Constantine máni-
ákusan igyekezzen rájönni, miként lehet káoszmágiával feltámasztani a holtakat?
Alma bólintott.
– És azért, hogy Constantine meggyűlölje a Magisztériumot, hiszen így az iskolát
hibáztatta Jericho haláláért. Persze nem hinném, hogy Joseph tudta, miféle szörnyet
teremt ezzel. Szerintem csak be akarta biztosítani magának Constantine hűségét. Azt
hiszem, mindenáron ő akart lenni az a mágus, aki felfedezi a káosz titkait, akinek a
nevét megőrzi a történelem.
Call visszagondolt Joseph mesterre Constantine sírboltjában: a férfi gonosz moso-
lyára és őrülten csillogó tekintetére. O egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy
Joseph mester ne tudta volna, milyen szörnyet hoz létre. Talán pontosan ezt akarta.
– Az emberek jól emlékeznek a Halál Ellenségére – mondta Alma. – De elfeled-
keztek a férfiról, aki miatt ilyen lett. Constantine talán gonosz volt, de tragikus sorsú
is. Csak a fivérét akarta visszakapni. Joseph mester viszont hatalomra vágyott. Csakis
hatalomra. És az ilyen emberek a legveszélyesebbek a világon.

98
 12. FEJEZET

- Hogy nézek ki? – kérdezte Call. – Bűnbánóan?

Anastasia Tarquin ajtaja előtt ácsorogtak, a mesterek lakrészeinek folyosóján.
Call, Aaron és Tamara úgy döntöttek, hogy kicsit rendbe szedik magukat, mielőtt a
tanácsnok elé állnának. Az asszony mindig elég ijesztő volt a sok ékszerével meg ki-
finomult, lenéző viselkedésével. Call úgy érezte, Anastasia valószínűleg komolyab-
ban venné a bocsánatkérésüket, ha kiöltöznének, így ő meg Aaron felvették a zakó-
jukat, amit a céhes ünnepségen viseltek, Tamara pedig csinos fekete ruhát húzott.
Harceb nem jött velük. Call azzal érvelt, hogy a farkasnak igazán nincs miért bo-
csánatot kérnie az asszonytól.
Tamara nagyot fújt, az egyik homlokába lógó hajtincse meglebbent.
– Teljesen jól nézel ki — felelte. – Már ezredszerre mondom. – Megborzongott. –
Hideg van itt – panaszkodott. — Kopogj már be!
Aaron felvonta a szemöldökét.
– Minden rendben?
– Nem tudom – válaszolta a lány. – Mióta viszontláttam a nővéremet, nem bírok
másra gondolni. – Nagyot nyelt. – Aztán ez a mai óra... Nem tetszik, hogy elválasz-
tanak tőletek, mintha valami baj lenne velem csak azért, mert én nem vagyok krétor.
Ráadásul Rufus mester még a szokottnál is sokkal szigorúbb volt hozzám.
– Hát, pedig hétfőn megint ez lesz – kesergett Call. – Alma visszajön, hogy meg-
tanítson nekünk valami léleklegyintés nevű fogást, ami tök ijesztőn hangzik.
– Nem tetszik nekem az a nő – berzenkedett Tamara. – A frászt hozza rám.
Aaron az ajtóhoz lépett.
– Jobb, ha túlesünk ezen.
Bekopogott. A zaj visszhangot vert a folyosón, fülsiketítőnek érződött a csönd-
ben. Anastasia kinyitotta az ajtót. Roppant elegáns, fehér selyemköpenyt viselt, alatta
pedig egy még annál is elegánsabb ruhát. Lábát fehér bőrpapucsba bújtatta.
– Már kezdtem azt hinni, hogy nem is jöttök – mondta, és felvonta egyik ősz
szemöldökét.
– Izé – szólt Call –, szabad... bemennünk? Szeretnénk bocsánatot kérni.
Anastasia szélesebbre tárta az ajtót.
– Ó, hát persze! Gyertek csak be! – Mosolygott, ahogy bevonultak a szobába. – Ez
biztosan érdekes beszélgetés lesz.
Tamara jelentőségteljes pillantást vetett Callre. A fiú vállat vont. Anastasia talán
tényleg gyilkossággal akart próbálkozni — de akkor legalább kiderülne, hogy ő a

99
tettes, és Call úgy érezte, ez szinte megkönnyebbülés volna. A tanácsnok nagy csat-
tanással becsukta mögöttük a vastag ajtót, és utánuk jött a nappaliba. A nő nagyon
magas volt, olyan magas, hogy a túlsó falra vetülő árnyéka óriási volt, pókszerű.
Amikor legutóbb itt jártak, még az a fal rejtette a páncélszekrényt, de mostanra el-
tűnt. Call kíváncsi volt, hova helyezhették át a mesterek.
– Kérlek, üljetek le! – kínálta őket hellyel az asszony. Gyémánt csillogott a fülé-
ben, a hajában.
Call, Tamara és Aaron letelepedtek a fehér kanapéra. Anastasia velük szemben
foglalt helyet, egy hófehér fotelban. Az előttük lévő dohányzóasztalon öt csésze meg
egy teáskancsó állt egy tálcán, ami úgy nézett ki, mintha csontberakás díszítené.
– Megkínálhatlak titeket egy kis teával? – kérdezte az asszony. – Nagyon finom
főzet, levendula és citromcirok keveréke, biztosan jólesne a sok gomba meg zuzmó
után, amivel itt etetnek titeket. – Grimaszt vágott. – En sosem bírtam megbarátkozni
a barlangi konyhával.
Mindhárman megrázták a fejüket.
– A körülményeket figyelembe véve – mondta Tamara –, inkább nem kérünk.
– Értem – felelte Anastasia kényszeredett mosollyal.
– Ejnye, van ennek értelme? Elvégre ti betörtetek a szobámba, és elloptátok a tu-
lajdonomat. Aztán behatoltatok az elementálok börtönébe. Nem jelentetek ti nagyobb
fenyegetést rám nézve, mint én rátok?
– Mi diákok vagyunk – tiltakozott Tamara felháborodottan. – Maga meg felnőtt.
– Krétorok vagytok – vágott vissza Anastasia. – Illetve legalábbis kettőtök az – in-
tett Callre és Aaronra.
– És egyébként is csak költői kérdés volt. Tisztában vagyok vele, hogy nem akar-
tok ártani nekem. De ugyanígy igaz, hogy én sem akarok ártani nektek. Mindig is a
segítségetekre voltam. Nem érdemiem meg, hogy meggyanúsítsatok.
Call érezte, hogy felszalad a szemöldöke.
– Tényleg? Akkor miért őrizgeti Constantine Madden fényképét egy fura doboz-
ban az ágya alatt, és miért az Ellenség fivérének neve a páncélszekrénye jelszava?
– Ilyen erővel én is megkérdezhetném, hogy mégis honnan szerezted meg
Constantine Madden csuklópántját, és ha egyszer a birtokodba került, ugyan mi az
ördögért viseled? – nézett Anastasia nyomatékosan Callre.
A fiú elsápadt, és önkéntelenül odakapott a csuklópánthoz, amiről azt hitte, hogy
elrejti a zakó ujja. De most, hogy jobban megnézte, a pánt kissé kidudorodott az
anyag alól.
– Honnan tudta?
Anastasia felemelte a kancsót, és töltött magának egy csésze teát. A helyiséget be-
töltötte a citromcirok kellemes illata.
– Anélkül nem is jutottatok volna be a szobámba. Ennek egyszerű az oka: annak
idején, még nagyon régen, összehangoltam mágiával a csuklópántjainkat. Tudjátok,
én ismertem Constantine Maddent, amikor még kisfiú volt. Megértem, milyen meg-
döbbentő a ti generációtok számára az a gondolat, hogy a nagy, félelmetes Halál El-
lensége egykor maga is gyermek volt, de Constantine ugyanolyan fiatalon érkezett a
Magisztériumba, mint minden diák... Részben saját magamat hibáztatom azért, ami
vele és a fivérével történt. Azért őrzöm a képeket, mert nemcsak Constantine-ra és
Jerichóra emlékeztetnek, hanem a kudarcomra is. – Lesütötte a szemét. – Észre kellett

100
volna vennem, hogy mi történik, meg kellett volna állítanom Joseph mestert, mielőtt
ezt tette a fiúkkal. Bizonyos szempontból én is felelős vagyok Jericho haláláért, és
azért, amivé Constantine vált. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megfeled-
kezzek erről. – Kortyolt a teájából, majd folytatta: – Tartozom azoknak a fiúknak. És
le is fogom róni az adósságomat: személyesen gondoskodom arról, hogy a következő
generáció krétorainak ne eshessen semmi bajuk. Öreg vagyok már, és rengeteg vesz-
teség ért, de mielőtt meghalok, garantálni akarom, hogy ti mindketten biztonságban
legyetek. Callum, Aaron, ti vagytok a reményem egy jobb jövőre.
– Szóval ezért vállalta, hogy idejön, és segít megkeresni a kémet? – kérdezte Ta-
mara.
Az asszony lassan bólintott.
– És ha tudnám, hogy ki az, higgyétek el nekem, nem haboznék cselekedni.
– Nagyon sajnáljuk, amit tettünk – szólt Aaron. – Azért jöttünk, hogy bocsánatot
kérjünk, mert tényleg szörnyen restelljük. Nem lett volna szabad betörnünk a szobá-
jába, és a holmijai között kutakodnunk, meg minden. Mármint, azért nem kérhetünk
bocsánatot, hogy igyekszünk megóvni Callt, de nagyon sajnáljuk, amiért így jártunk
el.
Tamara bólintott. Callt feszélyezte, hogy mindenki a védelmébe veszi.
Anastasia elmosolyodott, mint minden felnőtt, ha Aaron bevetette a legelbűvö-
lőbb énjét. De mielőtt az asszony válaszolhatott volna, valaki bekopogtatott. Call,
Aaron és Tamara riadtan pillantottak egymásra.
– Aggodalomra semmi ok – állt fel a nő. – Megérkezett a negyedik vendégem.
Meghívtam még valakit, hogy csatlakozzon hozzánk.
Talán Rufus mester az? — találgatott Call. Vagy valaki más a Tanácsból? De amikor
Anastasia kinyitotta az ajtót, Alma Amdurer állt a küszöbön. Sötétpiros poncsó volt
rajta. Belépett a szobába, Anastasia pedig becsukta mögötte az ajtót.
– Szervusztok, gyerekek! – köszöntötte őket mosolyogva. – Anastasia már szépen
elmagyarázott nektek mindent?
– Nem, téged vártalak – felelte Mrs. Tarquin, és Alma mellé lépett. Ahogy a két
asszonyt figyelte, akik közül az egyik csupa hófehérbe, a másik csupa sötétpirosba
öltözött, Callnek hirtelen az Alice Csodaországban Vörös és Fehér Királynője jutott
eszébe. – Gondoltam, jobb, ha ezt inkább rád bízom.
Alma rájuk szegezte sötét szemét.
– Ugye tudtok a Tanács tervéről, hogy befogják a káoszsújtott állatokat, és végez-
nek velük? – kérdezte kertelés nélkül.
Call pislogott, nem értette, mi köze ennek Anastasiához... vagy hozzájuk.
– Tudunk róla, és szerintünk borzalmas – mondta.
Alma elmosolyodott.
– Helyes. A legtöbben nem így gondolják. De a Rendellenesség Rendje egyetért
veletek, és mi hajlandóak vagyunk megtenni, amit csak kell, hogy megóvjuk azokat
az állatokat.
– Hát, szívesen segítenénk – ajánlotta Aaron. – De mit tehetünk?
– Tudjuk, mikor akarják elszállítani az erdőben összegyűjtött állatokat – mondta
Alma. – Szükségünk van egy krétor segítségére, hogy egy biztonságos helyre mene-
kíthessük őket az értük küldött járművekről.

101
 Tamara feltartotta a kezét, Aaronba és Callbe fojtva a szót, mielőtt jelentkezhettek
volna a feladatra. Kemény tekintettel meredt rájuk.
– Szó sem lehet róla. Túl veszélyes.
Alma szúrós szemmel nézett a három barátra.
– Ha fontos nektek Harceb, akkor segítenetek kéne. A káoszsújtott állatok a test-
vérei. Közülük néhányan akár a szó szoros értelmében is.
– Ha segítünk maguknak... és igen, én is a fiúkkal tartanék, pedig nem vagyok
krétor... akkor meg kell tenniük nekünk valamit cserébe – mondta Tamara.
– Hát, elvégre ez így tisztességes – felelte Mrs. Tarquin halvány mosollyal.
– Anastasia mesélt nekünk a problémátokról – mondta Alma. – És persze hallunk
is ezt-azt. A Rend nincs teljesen elzárva a mágusok világától. Hajlandóak lennénk
segíteni nektek megkeresni a kémet.
Aaron kihúzta magát.
– Miből gondolják, hogy meg tudnák találni?
– Abból – felelte Alma –, hogy van egy tanúnk, akit kikérdezhetünk.
– De hát egyetlen tanú sincs! – tiltakozott Call. – A Tanács soha nem talált...
– Jennifer Matsui a tanúnk – közölte Alma higgadtan.
Csönd támadt.
– Ő halott – mondta végül Tamara, és úgy nézett Almára, mintha annak elment
volna az esze. – Jen meghalt.
– ARend évek óta tanulmányozza a káoszmágiát – mondta Alma. – A Halál El-
lenségének mágiáját. Az élet és halál mágiáját. Lemuel mester rájött, hogyan lehet
szóra bírni a holtakat. Ha segítetek nekünk a káoszsújtott állatok megmentésében,
akkor beszélhetünk Jennifer Matsuival, és megtudhatjuk, ki támadta meg.
Call Tamarára nézett, aki döbbent képet vágott, aztán Aaronra, aki reménykedőt.
Arra gondolt, hogy Aaron valószínűleg mindenkinél elszántabb, hogy megtalálja a
kémet. Még magánál Callnél is jobban vágyott rá, hogy elkapják.
– Oké – szólt Call. – Pontosan mit kéne tennünk?

Aznap este Call és Tamara kimentek a Magisztériumból, hogy megsétáltassák

Harcebet. Aaron hajlandó lett volna velük tartani, de nyilvánvaló volt, hogy igazából
nincs kedve hozzá: a kanapén üldögélt, egy pokrócba burkolózva, és a képregénye-
ket olvasta, amiket Alastair küldött Callnek hazulról. Sok ember kiabált meg fel-alá
rohangászott, ha dühös volt, Aaron viszont csak begubózott, de úgy, hogy Call azt
sokkal aggasztóbbnak találta.
– Tudod, nem te tehetsz róla – mondta neki Tamara, miközben Harceb a gyomo-
kat szaglászta. A farkas tudta, hogy amint kiválaszt egy fát vagy akármit, és elintézi
a dolgát, visszaviszik a barlangokba, így húzta az időt, amennyire csak lehetett.
– Tudom – sóhajtotta Call. – Nem én kértem, hogy megszülethessek... vagy hogy
újjászülethessek, vagy akármi.
A lány felhorkant. Az ég felhőtlen volt, fényesen ragyogtak a csillagok, és az idő
még nem fordult olyan hűvösre, mint az évnek ebben a szakában szokott. Tamara
még kabátot sem vett az egyenruhája fölé.
– Nem így értettem.

102
 Call mély levegőt vett, és folytatta:
– Egyszerűen csak úgy érzem, történt valami annak idején, Constantine-nal meg
Joseph mesterrel, sőt, még Rufus mesterrel meg apámmal is. Mindenfélét felfedeztek
itt, a Magisztériumban. Fontos dolgokat. De most komolyan, a Rendellenesség Rend-
je beszélni tud a holtakkal? Ez óriási! Mégis úgy tűnik, mintha senki sem tudna róla.
– Senki sem akar tudni róla – felelte Tamara. – Nem, visszavonom. Fogadok, iga-
zából a Tanács nem akarja, hogy bárki is megtudja.
Call összevont szemöldökkel nézett rá.
– Na és a szüleid? Ők is tanácstagok.
– Ők még azt sem akarták, hogy Ravanról tudjak. – Tamara a földet rugdosta a
bakancsa orrával. – Igazad van. Anastasia és a Rendellenesség Rendje mind ismerték
Constantine-t, amikor még itt tanult a Magisztériumban, ami azt jelenti, hogy többet
tudnak a történtekről, mint mi. Sokkal többet.
– És a káoszmágiáról is jóval többet tudnak nálunk. – Kiáltott Harcebnek, sürget-
te, hogy jöjjön vissza a barlangba. – Talán még a kémről is tudnak valamit.
– A generációnk legnagyobb krétora – szólt Tamara eltűnődve. – Ezek szerint va-
laki káoszmágiát használ itt, az iskolában. Csak még nem kaptuk rajta.
– Egyelőre nem bukott le – mondta Call. – De le fog.
Feltámadt a szél, és elég erősen fújta a fákat ahhoz, hogy levelek záporozzanak
rájuk. Cibálta Tamara kiengedett haját, és elmosta a hangjukat, amikor megpróbáltak
egymáshoz szólni. Call végül bosszúsan a Magisztérium felé intett, és lehajtott fejjel
elindultak vissza a küldetési kapuhoz. Harceb futva követte őket.
Ahogy ismét beléptek a sötét folyosók és szűk átjárók labirintusába, Call úgy
érezte, mintha a barlangba visszatérve óriási súly nehezedne a vállára: annak a terhe,
hogy továbbra sem tudhatja, kiben bízhat.

Rufus mester hétfőn közölte velük, hogy pénteken felmérőn kell részt venniük az
összes többi bronzévessel együtt: a tanonccsoportok versenyezni fognak egymással.
Rufus mester még lila karszalagot is hozott Tamarának, Aaronnek és Callnek, hogy
így különböztessék meg háromfős csapatukat a többiektől.
Callum felnyögött. Ki nem állhatta a felmérőket, azóta pláne nem, hogy vaséves-
ként egyszer sárkánykígyókkal kellett megküzdeniük. Miután a rézévben elszökött
az iskolából, és a Halál Ellenségének fejével tért vissza, sikerült megúsznia még né-
hány próbatételt, de úgy tűnt, most elfogyott a szerencséje.
Aaron annyira elmerült a bánatában, amiért a suliban mindenki utálja vagy leg-
alábbis gyanakszik rá, hogy szinte nem is reagált, csak komoran átvette a karszalag-
ját. Call legszívesebben megmondta volna neki, hogy ő soha életében nem volt nép-
szerű, mégsem lett tőle semmi baja, de aggódott, hogy Aaron talán nem találná meg-
nyugtatónak a szavait. Mindenesetre a mélabús Aaron még a normál Aaronnál is
kevésbé szívesen szállt volna vitába egy mesterrel.
– Nem árulna el nekünk valamit a feladatról? – kérdezte Tamara. – Akármit?
Rufus mester a fejét csóválta.
– Eszem ágában sincs. Hármótokat különleges csoportnak tartanak... több okból
is. Ha nem nyújtotok remek teljesítményt, sokaknak fogtok csalódást okozni, engem

103
is beleértve. Elvárom tőletek, hogy a lehető legjobb formátokat hozzátok. És elvárom,
hogy jól boldoguljatok, bármiféle tipp nélkül.
Tamara vállat vont, és elvigyorodott.
– Nem róhatja fel nekem, hogy megpróbáltam.
Rufus mester olyan pillantást vetett rá, amiből nyilvánvaló volt, hogy igenis fel-
rója, de nem állt le vitatkozni a lánnyal. Inkább belevágott az előadásába arról, hogy
mi a teendő akkor, ha valaki túl nagy erőt irányít egy bűbájba, és félő, hogy a varázs-
lat túlnő rajta. A rövid válasz: az illető felelőssége, hogy uralkodjon a mágián.
Manapság mindenki csak a felelősségről meg a kontrollról papolt nekik. De még-
sem tanultak semmit, ami segített volna rajtuk.

Útban visszafelé az újonnan kijelölt lakrészükbe belebotlottak a folyosón ácsorgó

Gwendába. Az alagutakban hűvös volt, és a lány farmert meg vastag pulóvert viselt,
az arcán pedig bosszús kifejezés ült. Láthatóan felderült, amikor odaléptek hozzá,
miközben a karját dörgölte, hogy felmelegedjen.
– Reméltem, hogy összefutunk – mondta.
– Mi a helyzet? – kérdezte Tamara.
Aaron hátramaradt, látszott, hogy azon aggódik, Gwenda talán beszól neki vagy
csúnyán néz rá. A lány arcáról azonban nem sütött más, csak reménykedés.
– Beszélnem kéne veletek – mondta. – Bemehetünk az új szállásotokra?
A három barát egymásra nézett. Call látta, hogy két társa tekintete ugyanolyan
izgatottan csillog, mint az övé. Lehet, hogy Gwenda tud valamit a kémről, esetleg
meglátott valamit, vagy gyanakszik valakire?
Beterelték a lányt a társalgójukba, és Call utasította Harcebet, hogy álljon őrt, arra
az esetre, ha netán valaki be akarna törni. Harceb elszántan foglalta el az őrhelyét az
ajtó előtt.
– Figyeljetek – vágott bele Gwenda, miután mindhárman leültek a kanapéra, és
várakozásteljesen néztek rá
az a helyzet, hogy... izé...
– Mondd csak nyugodtan, Gwenda! – bátorította Tamara. – Nekünk bármit el-
mondhatsz.
– Be akarok költözni hozzátok! – bökte ki a lány, és sötétbarna bőrén pír ütközött
ki. — Tudom, hogy egy tanonccsoport tagjainak elméletben együtt kell lakniuk, de
utánanéztem, és szabad szobát cserélni, ha valaki azt szeretné. Úgy hallottam, hogy
nektek van egy üres szobátok, és az a helyzet, hogy én ezt már egyszerűen nem bírom
tovább!
– Micsodát? – kérdezte Aaron.
– Jaspert meg Celiát! – fakadt ki Gwenda elkeseredetten. – Folyton a kanapén
ölelkeznek meg csókolóznak meg nyalják-falják egymást. Iszonyú.
– Hát, mondd meg nekik, hogy hagyják abba! – szólt Call, aki nagyon csalódott
volt, hogy csak erről van szó. Tamara viszont úgy tűnt, hogy remekül szórakozik a
hallottakon.

104
 – De nem hagyják abba! – panaszkodott Gwenda. – Megpróbáltam leállítani őket,
Rafe is próbálta, és teljesen reménytelen. Egyszerűen nem hallgatnak ránk. Ezért szí-
vás mindenkinek, ha egy tanonccsoport tagjai összejönnek.
– Meg kell kérdeznünk Rufus mestert, hogy átköltözhetsz-e hozzánk – mondta
Aaron, akit könnyedén be lehetett palizni egy panaszos sztorival, ráadásul valószínű-
leg odavolt örömében, amiért Gwendát kevésbé zavarja az ő bűnöző apja, mint
Jasper meg Celia smacizása.
Call haragosan meredt a barátjára. Igazán kedvelte Gwendát, de figyelembe véve,
mennyit szervezkedtek megjártak tilosban ők hárman, a hátuk közepére se hiányzott
egy negyedik lakótárs.
– A szüleim is egy tanonccsoportba tartoztak – jegyezte meg.
– Hát, fogadok, hogy a csoportjuk többi tagja utálta őket, amiért összejöttek – fe-
lelte Gwenda bosszúsan.
Call már épp nyitotta volna a száját, hogy közölje a lánnyal, a szülei a Halál El-
lenségével és annak fivérével voltak egy tanonccsoportban, ám úgy döntött, ezt in-
kább megtartja magának. Nem volt féltve őrzött titok, de nem is tudott róla minden-
ki. Call úgy érezte, minél kevesebbet emlegetik őt az emberek Constantine
Maddennel kapcsolatban, annál jobb.
Arról nem is beszélve, hogy ha Gwenda netán arra kezdett volna célozgatni, mi-
szerint a Halál Ellensége azért vált gonosz nagyúrrá, mert Call szülei undorítóan
nyalták-falták egymást, akkor kénytelen lett volna kinyírni a lányt.
– Gwenda... – kezdte Tamara, akit nyilvánvalóan hasonló kétségek gyötörtek,
mint Callt.
Ekkor valaki dörömbölt az ajtón. Gwenda összerezzent, majd reménykedve né-
zett rájuk.
– Ez talán Rufus mester? – kérdezte. – Mert akkor most rögtön meg is kérdezhet-
nétek.
Aaron a fejét csóválta.
– Rufus mester nem szokott kopogni, csak bevonul – közölte, és felállt a kanapé-
ról. Átszelte a helyiséget, és kitárta az ajtót.
Jaspert pillantották meg.
– Édes istenem! — szörnyedt el Gwenda. – Hát sehol sem szabadulhatok tőled?!
Jasper értetlennek tűnt.
– Miért akarna bárki megszabadulni tőlem?
A lány kiakadva fordult Call és Tamara felé.
– Ez folyton idejár? Csak úgy betoppan, anélkül, hogy előre szólna?
– Állandóan – vágta rá Tamara.
– Komoly probléma – helyeselt Call.
Gwenda legyintett.
– Akkor hagyjuk! – mondta. – Felejtsétek el az egészet!
Kivonult az ajtón, el Jasper mellett, aki zavarodottan nézett utána.
– Ez meg mi volt? – kérdezte.
– A te hibád – közölte Call. – Szokás szerint.
Jasper belépett a szobába, és az ajtó becsapódott mögötte. Levegőt vett, hogy
mondjon valamit, ám ekkor Harceb rávetette magát, és a földre lökte. Jasper felordí-
tott.

105
 – Hoppá! – mondta Call. – Szóltunk Harcebnek, hogy álljon őrt, szóval...
Jasper folytatta az ordítozást, amit Call teljesen fölöslegesnek vélt. Elvégre
Harceb semmi tanújelét nem adta, hogy bántani akarná. A farkas jól ismerte Jaspert.
Nyugodtan üldögélt rajta, kilógatta a nyelvét, és figyelmesen nézte a srácot.
– Szedd... már... le... rólam! – nyögte Jasper fogcsikorgatva.
Call felsóhajtott és füttyentett.
– Gyerünk, Harceb! – szólt. Miután a farkas leszállt Jasperről, és odament Callhez
a kiérdemelt dicséretért meg fülvakargatásért, a srác talpra kászálódott, majd látvá-
nyosan leporolta a pulóverét.
– Na, jó, Jasper – mondta Tamara. – Bökd ki: mit keresel itt?
– Vagy csak húzz el! – szólt Aaron hűvösen, és farkasszemet nézett vele. – Azt
sem bánnánk.
Tamara felvonta a szemöldökét. Callnek leesett az álla. Aaron senkivel sem szo-
kott így beszélni. Ráadásul Aaron senkire sem szokott úgy nézni, ahogy most
Jasperre: mintha legszívesebben most rögtön pofán vágná.
Call egyszeriben szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy pattogatott kukori-
cát majszolva figyelje a jelenetet.
Jasper nyilvánvalóan feszengett.
– Bocsánatot szeretnék kérni.
Aaron nem felelt.
– Tudom, hogy azt hiszitek, én kürtöltem szét a pletykát rólad – folytatta Jasper. –
Persze igazából nem is pletyka, ami apukádat illeti. Elvégre igaz.
Aaron erre még az eddiginél is fenyegetőbbnek tűnt.
– Titok volt – mondta. – És ezt jól tudtad.
– Igen. – Jasperben legalább annyi tisztesség volt, hogy láthatóan elszégyellje ma-
gát.
– A többi pedig hazugság – jelentette ki Aaron kerek perec. – Soha nem ártanék
Callnek. O a legjobb barátom. Ő az ellensúlyom.
– Tudom – válaszolta Jasper, meglepve Callt. – Es nem is mondtam olyat senki-
nek, hogy bántanád őt. Tényleg nem! Meséltem Celiának apukádról, ez igaz, pedig
nem kellett volna. Nagyon, de nagyon sajnálom. Csak hát mindenki rólad beszélt, és
elragadott a hév. De a többit nem én terjesztettem el.
– Na, és szerinted én vagyok a kém? – kérdezte Aaron.
Callnek eszébe jutott, amit Jasper a menzán mondott neki: Aaron két teljesen külön-
böző sztorit mesélt neked a múltjáról. Ez eléggé gyanús. Fogalmunk sincs, honnan származik,
valójában semmit sem tudunk a családjáról. Egyszerűen csak felbukkant a semmiből, aztán
bumm! Kiderült, hogy krétor.
Jasper Callre nézett. Valószínűleg ő is épp erre gondolt.
– Nem hinném – felelte. – Fontolóra vettem a lehetőséget, miután elterjedt a
pletyka. De az egyetlen, akinek beszéltem a gyanúmról, az Call.
Aaron lesújtott pillantást vetett Callre, majd ismét Jasperhez fordult.
– Nem hinnéd?
– Nem – erősködött Jasper. – Jó, nem te vagy a kém, oké? Nem hiszem, hogy te
lennél a kém, és sajnálom, hogy elárultam Celiának az igazat apukádról. És ha ez
számít, ő is nagyon sajnálja ezt az egészet. Eszébe sem jutott, hogy ennyire elfajulhat
a helyzet. Csak két embernek árulta el a titkodat, és megeskette őket, hogy nem adják
tovább, de mégis elterjedt.

106
 Aaron felsóhajtott, és elpárolgott a haragja.
– Hát, akkor ennyit erről. Tényleg nem te indítottad a pletykát, hogy ártani aka-
rok Callnek?
Jasper kihúzta magát, és furcsán hivataloskodva a szívéhez emelte fél kezét.
– Esküszöm az ősi DeWinter névre.
Call felhorkant, mire Jasper haragosan rámeredt, ami nagyon szórakoztató volt.
A dolgok kezdtek visszatérni a normál kerékvágásba.
– Na, nem, ácsi! – szólt Tamara. – Ha azt akarod, hogy minden rendbe jöjjön, ak-
kor meg kell tenned valamit Aaron kedvéért. És Celiának is segítenie kell.
– Mire gondolsz? – nézett Jasper aggódva a lányra. Általában is jó oka volt tartani
tőle, de most különösen, mivel Tamara szeme gyanúsan csillogott, ahogy rámeredt.
– Celia benne van a pletykahálózatban – kezdte a lány. – Derítsétek ki, hogy le-
het-e még egy krétor a suliban, vagy bárhol máshol! Valaki, aki titokban ügyködik.
És tudjátok meg, van-e valaki, akivel Drew sokat dumált, oké?
– És derítsétek ki, hogy ki kezdte a pletykát Aaronról! – tette hozzá Call.
Jasper bólintott, és feltartotta a kezét, jelezve, hogy megadja magát, most már ne
haragudjanak rá.
– Elintézem.
– Helyes. Bocsánatkérés elfogadva. – Aaron lehuppant a kanapéra. – Amúgy
meg, van neked ennél nagyobb bajod is. Gwenda azért volt itt, mert ki akar költözni
a szállásotokról.
– Miattam? – értetlenkedett Jasper. – De hát ez nevetséges!
– Talán nem nagy rajongója a románcnak – mondta Tamara gúnyos mosollyal.
Jasper, fittyet hányva arra, hogy senki sem kínálta hellyel, leült Aaron mellé.
– Gwenda csak irigy Celiára, mert neki nincs olyan fiúja, mint én. Celia nálam
jobb pasit nem is kívánhatna magának. Pontosan tudom, mi kell egy lánynak.
Tamara a szemét forgatta. Call örült, hogy őt nem győzte meg Jasper dumája.
Celia árulása után Call már nem volt biztos benne, mi nyűgözi le a lányokat.
– Annak bizonyítékaként, hogy milyen mélységesen sajnálom a történteket, meg-
oszthatom veletek a legfontosabb tanácsaimat romantika terén – ajánlotta Jasper.
A kanapé karfáján ülő Call erre hahotázni kezdett. Olyan hevesen rázta a testét a
röhögés, hogy leesett a földre. Beverte a rossz lábát – ami bizony fájt –, de még ez
sem bírta beléfojtani a féktelen nevetést.
Tamara is mosolygott, bár láthatóan igyekezett uralkodni magán. A szája sarka
fel-alá rángatózott.
– Jól vagy? – kérdezte Aaron, és odahajolt Callhez, hogy felsegítse.
– Igen! – sikerült a fiúnak kinyögnie, mielőtt ismét kitört belőle a kacagás. Lero-
gyott a kanapéra, Aaron másik oldalára, és még mindig kuncogott. – Jól! Semmi ba-
jom!
– Az első tanácsom az – kezdte Jasper, és morcosán nézett Callre, aki nyilvánva-
lóan nem értékelte, micsoda bölcsességet készül megosztani velük –, hogy amikor
egy lánnyal beszéltek, folyamatosan a szemébe kell nézni. És nem szabad pislogni. Ez
nagyon fontos.
– Nem kezd ettől könnyezni a szemed? – kérdezte Aaron.

107
 – Nem, mert tudom, mit kell csinálni – felelte Jasper sokatmondóan. Call nem ér-
tette, mire céloz ezzel. Talán még egy szemhéjat kell ilyenkor növeszteni, mint egy
gyík?
– Oké, szóval az első tanácsod az, hogy bámuljunk meredten egy lányra, ha tet-
szik – foglalta össze Call.
– A második tanács az – folytatta Jasper –, hogy bólogassatok mindenre, amit
csak a lány mond, és nevessetek sokat!
– Ki kell nevetni? – kérdezte Tamara kétkedve.
– Úgy kell nevetni, mintha roppant humoros volna — magyarázta Jasper. – A lá-
nyok szeretik azt hinni, hogy leveszik az embert a lábáról. Harmadik tanács: vágjatok
szívdöglesztő képet!
– Szívdöglesztő képet? – ismételte Aaron hitetlenkedve. – És az mégis milyen?
Jasper kihúzta magát, és hátravetette a szemébe lógó hajtincseket. Aztán félig le-
hunyta a szemét, és hármukra meredt, a száját meg komoran elhúzta.
– Úgy nézel ki, mint akinek elmentek otthonról — jelentette ki Call.
Jasper erre még jobban bandzsított, aztán lehunyta fél szemét, és a másikkal bá-
multa őket jelentőségteljesen.
– Most meg úgy festesz, mint egy kalóz – közölte Tamara.
– Celiánál beválik – erősködött Jasper. – Mindig elolvad, ha így csinálok.
– Biztos bejönnek neki a kalózok – vélekedett Aaron.
Jasper lesújtó pillantást vetett rájuk.
– A negyedik tanácsom az lenne, hogy legyen menő sérótok, de ez nyilvánvalóan
mindkettőtöknél reménytelen.
– Mi bajod van a hajammal? – háborgott Aaron.
– Semmi, egész tűrhető – ismerte el Jasper. – Call viszont úgy néz ki, mintha egy
éles kővel vágta volna le a haját.
– Van ötödik tanácsod is? – érdeklődött Tamara.
– Ha tetszik egy lány, akkor cicás naptárt kell venni neki – jelentette ki Jasper. – A
csajok imádják a cicás naptárakat.
Harceb ugatott. Tamara elnevette magát. Eldőlt a kanapén, és a lábával kalimpált.
Call nem emlékezett, hogy valaha látta volna ilyen jókedvűnek.
– Ja, és ha netán elkalandoztok, miközben a csajotok beszél, csak azt kell monda-
notok, hogy elterelte a figyelmeteket a szépsége – tette még hozzá Jasper. – És bármi-
lyen árnyalatú ruhát is visel, mondjátok meg neki, hogy az a kedvenc színetek!
– Nem fogja észrevenni, hogy folyton más a kedvenc színünk? – kérdezte Aaron.
Jasper vállat vont.
– Valószínűleg nem.
Tamara kuncogása átváltott csuklásba.
– Jasper – szólt –, tegyél meg nekem valamit!
– Mit? – kérdezte a fiú.
– Soha ne akarj rám hajtani!
Jasper felháborodottan nézett rájuk.
– Egyikőtök sem ért semmit – jelentette ki, és talpra állt. – Hát, én végeztem itt.
Bocsánatot kértem, és még jótanácsokkal is elláttalak titeket.
– Ezenkívül megígérted, hogy Celiával igyekeztek hasznos infokat megtudni –
emlékeztette Call.

108
 Jasper bólintott.
– Beszélek vele.
– Majd ne felejts el szívdöglesztő képet vágni! – kiabálta utána Tamara a kanapé-
ról, ahogy Jasper az ajtó felé indult. A fiú grimaszolva hátranézett rá, majd ahogy
kinyitotta az ajtót, összeráncolta a homlokát.
– Egy cetli van az ajtótokra ragasztva – mondta, és levette a papírt. – Callnek és
Aaronnak címezték.
Az összehajtott papírra szálkás betűkkel írták fel a nevüket: Callum Hunt és Aaron
Stewart.
– Add csak ide! – mondta Aaron, és talpra ugrott. Jasper azonban csibészesen
mosolygott, és máris megpróbálta széthajtani a papírt.
– Aú! – jajdult fel. Kis szikra csapott ki a lapból, és megrázta a kezét, mintha eny-
he áramütés érte volna, mire elejtette a papírt.
– Megbűvölték – mondta Tamara elégedetten. – Csak Call vagy Aaron nyithatja
ki.
Jasper bosszúsnak, de lenyűgözöttnek tűnt.
– Ez elég menő – szólt, majd felkapta a lapot a földről, és Aaron kezébe nyomta. –
Na, szevasztok!
Elvonult a folyosón. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Aaron kihajtotta a lapot.
Összevonta a szemöldökét, ahogy elolvasta.
– Anastasia Tarquintól van – mondta. – Arra kér minket, hogy találkozzunk vele
a küldetési kapunál pénteken, éjfél előtt tíz perccel. Azt írja, vigyük magunkkal
Harcebet.
– Aznap lesz a felmérőnk is – mondta Tamara, és felült. – Miről akar beszélni ve-
letek az a nő?
– Nem hinném, hogy beszélni akar – felelte Aaron, még mindig a papírt bámulva.
– Szerintem akkor kell majd megtennünk, amit ígértünk. Akkor fogjuk kiszabadítani
a káoszsújtott állatokat.

109
 13. FEJEZET

Négy nap volt hátra péntekig, és ezalatt Call, Aaron meg Tamara hol a felmérő,
hol meg Alma terve miatt aggódtak. Rufus mester csupa rejtélyes dolgot mondott
nekik az órákon, és bizarr feladatokat írt elő. Azon a héten Call megtanulta, hogyan
kell (a) védekezni a tűz ellen, amivel Tamara célozta meg, (b) lélegezni még akkor is,
amikor Aaron légmágiával próbálta megfosztani az oxigéntől, valamint (c) megszárí-
tani a ruháját, miután Rufus mesternek köszönhetően csuromvíz lett. Sajnos az utób-
biban egyáltalán nem játszott szerepet a mágia.
Az sem javított a helyzeten, hogy mindenkinek rossz kedve volt. Tamara folyton
a gyertyák lángját meg a kandallók tüzét bámulta, mintha azt remélné, hogy meglát-
hatja a nővére arcát. Aaron folyton úgy nézett körbe a menzán, mintha arra számíta-
na, hogy a többiek menten megdobálják étellel. Callre pedig minden árnyék a frászt
hozta. Annyira ideges volt, hogy már Harcebet is kezdte kiakasztani.
Mindennek tetejébe Jasper semmire sem jutott a pletykafészkekkel. Celia elmon-
dása szerint Drew-nak nem volt sok barátja. Magának való volt, csak néha kért taná-
csot idősebb diákoktól arról, hogy mit tehetne Lemuel mester ügyében. Alex Strike
állítólag azt javasolta Drew-nak, hogy forduljon North mesterhez, de a fiú nem hall-
gatott rá. Joseph mester valószínűleg arra utasította, hogy ne hívja fel magára a fi-
gyelmet, ezért nem állt neki panaszkodni az iskola igazgatójának.
Jaspernek még azt sem sikerült megtudnia, ki terjesztette el a pletykát Aaronról.
De megígérte, hogy a hét végére kiderít valamit.
Csütörtök estére Call már alig várta a pénteket, akármilyen rossz is legyen. Bár-
mit megért volna, hogy közelebb jussanak a válaszokhoz. Ám a vacsoránál Rufus
mester közölte velük, hogy lesz egy késő esti órájuk, mivel Alma visszatért.
– Tamara, a fiúk káoszmágiával foglalkoznak majd, úgyhogy... – kezdte a mester,
ám a lány közbevágott.
– Látni akarom, mit csinálnak – közölte. – Biztos érdekes lesz. Nem sok embernek
nyílik lehetősége saját szemével látni a káoszmágiát, de én már sokszor láthattam.
Többet is meg akarok tudni róla.
A férfi bólintott, bár nem tűnt valami boldognak. Persze Rufus mester rendsze-
rint akkor is komor képet vágott, mikor nyugodt volt, úgyhogy ez talán nem jelentett
semmit.

110
 Miután elköltötték zuzmóból, gombából és szürke, darabos barlangi turmixból
álló vacsorájukat, bementek a szokásos osztálytermükbe. Rufus mester fel-alá járkált.
Alma egy rövid botra támaszkodott, és így szólt:
– Mint tudjátok, a káosz, az üresség ellentéte a lélek. A legutóbbi közös óránkon
megtanultátok, hogyan láthatjátok meg a másik lelkét. Most pedig meg akarom taní-
tani nektek, hogy lehet varázslattal megérinteni valaki lelkét: egy kis legyintés az
egész.
– Ha jól emlékszem, én már jeleztem a tiltakozásomat ezzel kapcsolatban – felelte
Call. – Fura és ijesztő, és fogalmunk sincs, nem árt-e a másiknak.
Alma felsóhajtott, de végtelen türelmet tanúsított.
– Mint már mondtam, ezzel ájulást okozhattok az illetőnek, semmi több. De ha te
félsz kipróbálni, akkor azt javaslom, kezdje inkább Aaron! Gyakorolhat rajtad.
– Én, izé... – kezdte Call.
Tamara felállt a sziklafal mellől, ahol eddig üldögélt.
– Majd én! – jelentkezett.
– Neked nem is menne! – tiltakozott Call. – Egyébként is, miért akar mindenki
kiütni engem?
– Talán olyan kiütnivaló képed van – válaszolta Tamara, és a fejét csóválta, mint-
ha a fiú a szokottnál is röhejesebben viselkedne. – De igazából úgy értettem, hogy
Aaron gyakorolhat rajtam. Önként vállalkozom, hogy meglegyintse a lelkem.
Aaron kételkedve nézett rá.
– De miért? Nem akarlak bántani!
A lány vállat vont.
– Tudni akarom, hogyan hat, és talán nem mondhatok majd róla sokat, de lehet,
hogy mégis. Es mivel így aggódtok miatta, tőlem megtudhatjátok, hogy fáj-e.
Call habozott. Most már hülyén érezte magát, amiért ennyire tiltakozott a dolog
ellen. Elég király lett volna megtanulni, hogyan kell gyengéden álomba legyinteni az
embereket, már ha ez tényleg nem tesz kárt a lelkűkben. így ha legközelebb bosszan-
taná valaki, egy könnyed léleklegyintéssel elintézhetné az illetőt. Akkor üthetné ki
Jaspert, amikor csak akarja.
– Jó, jó – mondta. – Nekem is tanítsa meg, hogy kell!
Tamara szúrós pillantást vetett rá, ám Alma szélesen mosolygott.
– Nagyon könnyű – ígérte.
Nem volt az. Alma megértette a módszer elméletét, de ő maga nem volt képes rá,
és majdnem két évtized telt el, mióta legutóbb kipróbálhatta a dolgot egy krétorral.
Azt magyarázta, hogy a léleklegyintéshez borzasztóan kell koncentrálni: először meg
kell látniuk a másik lelkét, aztán meg kell érinteniük a lehető legkevesebb káoszmá-
giával.
Callnek Alma lett a párja, legnagyobb bosszúságára, míg Aaron Tamarával gya-
korolhatott. Callt kirázta a hideg a gondolattól, hogy olyasvalaki lelkét érintse meg,
akit alig ismer. Beleborzongott, nagyon furcsán érezte magát tőle.
De muszáj volt megpróbálnia. Lehunyta a szemét, és igyekezett azt tenni, amit
Alma mondott: próbálta meglátni az asszony lelkét, ugyanúgy, ahogy a múltkor
Aaronét. Ám ez most nem volt ugyanaz.
Aaron az egyik legjobb barátja volt. Most viszont úgy érezte magát, mintha va-
kon tapogatózott volna a sötétben. De végül akaratlanul is sikerült elkapnia a nő lel-

111
két. Nem csupán meglegy int ette: érezte a markában, mintha egy síkos, vergődő ha-
lat akart volna megfogni. Egy pillanatra megérezte Alma vasakaratát, végtelen szo-
morúságát és hirtelen támadt rettegését, mielőtt sietve elvonta elméjét az asszony
lelkétől. Zihálva nyitotta ki a szemét, épp akkor, amikor az asszonyé lecsukódott.
Alma ájultan zuhant a nagy halom párnára, amit Rufus mester varázsolt oda a
Magisztérium egy másik részéről.
Call Aaronra pillantott, aki éppen elkapta a kecsesen elaléló Tamarát. Aaron pár
másodpercig a karjában tartotta, aztán a lány kinyitotta a szemét, és elnevette magát.
Felállt, és egymásra vigyorogtak Aarónnal.
Rufus az asszonyhoz sietett.
– Még mindig eszméletlen – mondta. – De semmi baja. – Komoran nézett rájuk. –
Nagyon ügyesek voltatok.
Sikerült. Call meglegyintette valaki lelkét. Csak épp nem érezte magát jól tőle.
Egyáltalán nem.

Eljött a péntek. Callum arra ébredt, hogy Harceb a csupasz lábfejét nyalogatja,
ami undorító volt, ráadásul csikizte is. Call félálomban megfordult, és próbálta úgy
védeni a lábujjait, hogy bedugta őket a takaró alá. Ám Harceb erre csak felugrott az
ágyra, és megnyalta az arcát.
– Fúj... jaj... hagyjál! – háborgott Call, és egyik karjával a fejét védte, a másikkal
pedig ellökte magától a farkast. Néha rosszabb tudni, hol járt Harceb nyelve, mint
nem tudni.
Még mindig álmosan felvette az egyenruháját, és elgondolkodott azon, vajon
nem érhetné-e el léleklegyintéssel, hogy Harceb aludjon még egy negyedórát. De vé-
gül arra jutott, hogy a káoszsújtott farkas lelke valószínűleg már így is épp elég má-
giának lett kitéve.
Kicammogott a társalgóba, és bedörömbölt Tamara ajtaján. A lányon volt a sor,
hogy elkísérje a reggeli sétára
Harcebbel. A szobából nyögés hallatszott, és Tamara néhány perccel később ajtót
nyitott, ugyanolyan álmosnak tűnt, ahogy Call érezte magát. Viselte a lila karszala-
got, Call eszébe juttatva, hogy visszamenjen a szobájába a sajátjáért. Kitántorogtak a
folyosóra, a pórázt szorongatva, amit egyiküknek sem jutott eszébe felcsatolni
Harceb nyakörvére.
– Ma van a nagy nap – szólt Tamara, amikor félúton jártak a küldetési kapu felé,
és a karszalagjára mutatott. – Mindenki azt várja tőlünk, hogy csodásán teljesítsünk a
felmérőn, de beszéltem a többiekkel, és szerintem hozzájuk képest egyáltalán nem
állunk készen. Rufus mester csak azzal volt elfoglalva, hogy az egyéni felelősségről
prédikáljon nekünk, meg hogy káoszmágiára tanítson kettőtöket, így másra nem is
jutott idő.
Call arra koncentrált, hogy el ne essen. Reggelente mindig nagyon merev volt a
lába, és vigyáznia kellett, hogy ne nehezedjen rá nagyon, mielőtt kilazulna. Bólintott.
Call mindig azt gyanította, hogy nem áll készen a rájuk váró próbatételekre, de az
csöppet sem tetszett neki, hogy ezúttal Tamara is egyetért vele.

112
 – Talán bevethetnénk Aaronnal a káoszmágiát – javasolta. – Az lehetne a nem túl
titkos fegyverünk.
A lány felhorkant.
– Persze, ha azt akarod, hogy mindenki csalónak tartson minket.
– De hát káoszmágiát használni nem csalás! – tiltakozott Call. – Elvégre Aaron
meg én káoszmágusok vagyunk.
Tamara felvonta a szemöldökét.
– Akkor is így gondolnád, ha nem lennél krétor?
– Valószínűleg nem – ismerte el Call. – De igenis krétor vagyok.
Tamara olyan képet vágott, ami azt jelezte, hogy vagy bosszús, vagy derűs. Call
sosem tudta eldönteni, hogy ez az arckifejezése melyik irányba húz inkább – csak azt
tudta, hogy gyakran jelent meg a lány arcán, pláne, ha vele volt.
Harceb elintézte a dolgát, miközben Call beszívta a friss levegőt, és leveleket rug-
dosott. Aztán visszamentek a szállásukra, ahol kiderült, hogy a mágusok végre visz-
szahozták a holmijukat, miután ártalmatlannak nyilvánították. Bár Call kísértést ér-
zett, hogy megnézze, megvan-e mindene, inkább csak fogta Mirit, berakta a tokjába,
és elindult Tamarával a menzára. Aaron már az asztaluknál ült, Jasperrel és Rafe-fel.
A tányérja fölé görnyedt, és úgy festett, mintha legszívesebben láthatatlanná válna.
Tamara lehuppant az egyik székre, és Jasperre meredt.
– Na? Megtudtál valami hasznosat?
Jasper felvonta a szemöldökét.
– Menj innen, Rafe! – szólt rá a társára.
– Miért? – fakadt ki a fiú. – Az isten szerelmére, miért?! – Felkapta a tányérját, és
átült egy másik asztalhoz. Jasper a fejét csóválva nézett utána.
– Ne is törődjetek vele! Reggelente mindig morgós – mondta. – Na, mindegy, be-
széltem Celiával. Minden sármomat be kellett vetnem nála, hogy hajlandó legyen
megint rólatok pletykálni.
Aaron riadtnak tűnt Jasper sármja hallatán. Call grimaszt vágott.
– Könyörgöm, hagyjuk a romantikus tippeket! – kérte Aaron a srácot. – Csak
mondd el, mit tudott meg Celia, már ha egyáltalán megtudott valamit.
Jasper erre kissé csalódottnak látszott.
– Nem járja szóbeszéd arról, hogy lenne még egy krétor rajtatok kívül. Bár sok
mindent beszélnek kettőtökről, ha esetleg érdekel. Azt találgatják, vajon hogyan
győztétek le az Ellenséget. Hogy kísérleteztek-e az erőtökkel. Hogy van-e csajotok.
– Már hogy lenne csajuk? – kérdezte Tamara döbbenten.
– Hű, ez nagyon jólesett, koszi – morgott Call.
– Csak úgy értettem... hát, nem mintha olyan sok szabadidőtök lenne csajozni.
– Márpedig a szerelemre rá kell szánni az időt – közölte Jasper fölényesen.
Tamara felnyögött.
– És az Aaronról szóló pletyka? Azt ki kezdte?
Jasper a fejét csóválta.
– Azt még mindig nem tudom. Celia szerint talán az egyik idősebb diák lehetett.
Tamara levegő után kapott.
– Gondoljátok, hogy talán Kimiya volt? – kérdezte. – Borzasztóan viselkedett
Aaronnal.

113
 – De miért találna ki rólam ilyesmit? – értetlenkedett Aaron. – Hiszen ismer...
legalább egy kicsit.
– Nem hinném, hogy ő volt – szólt Call. – Úgy nézett ki, mint aki meg van döb-
benve, hogy Aaron talán nem az, akinek hitte. Nem úgy, mint aki maga terjesztett el
róla rosszindulatú pletykát.
Jasper feldobott egy gombát a levegőbe, majd bekapta és elrágta.
– Még csak egy hét telt el. Többet is ki fogok deríteni.
– Remek – mondta Aaron. – Még az is lehet, hogy előbb-utóbb választ kapunk
pár kérdésünkre, csak túl kell élnünk a mai felmérőt.
Call kis híján megfeledkezett a rájuk váró próbatételről. Felnyögött.
Rufus mester a menza ajtajában várta őket. Vészjósló mosoly ült az arcán, és egy
nagy zsák volt a vállára vetve.
– Gyertek, tanoncok! Szerintem tetszeni fog, amit mára terveztünk nektek.

Callnek egy csöppet sem tetszett a dolog.

Ismét a hatalmas teremben voltak, ahol több eddigi felmérőjüket rendezték, így
azt is, amikor a vasévükben sárkánykígyókkal kellett megküzdeniük. Ám ezúttal a
terem lángolt – na, jó, talán nem az egész, de igen nagy része. Amint beléptek, Callt
megcsapta a hő, úgy érezte magát, mintha tábortűz fölé tartották volna.
A terem közepén lángok lobogtak. De nem véletlenszerűen. Úgy rendezték el
őket, hogy mintázatot alkossanak. A tűz vonalai párhuzamosan futottak, ösvényeket
alkotva egymás között. A képeken látott sövénylabirintusokra emlékeztette Call,
amikben az emberek a növényekből formált útvesztőben bolyongtak. Ám ezt a labi-
rintust lobogó láng alkotta.
– Tűzlabirintus – ámult Aaron. Tamara is leesett állal bámult, tekintetében tükrö-
ződött a lángok tánca. A tűz szikrákat szórva lobogott. Call sejtette, hogy Tamara a
nővérére gondol.
Egy aranyéves diák, valószínűleg North mester egyik tanonca, odalépett hozzá-
juk, és óvatosan átadott Rufus mesternek három kis tömlőt a kezében cipelt halom-
ból. Rufus biccentett a lánynak, majd visszafordult a tanoncaihoz.
– Ezeket nektek készítettük elő – mondta, és odaadott nekik egy-egy tömlőt,
mindegyiküknek azt, amin gondosan feltüntették a saját monogramját: AS., CH., TR.
– A tűzzel ellentétes elem a víz. A tömlőket vízzel töltöttük meg, hogy használ-
hassátok ezt az elemet, miközben áthaladtok a labirintuson. Ne feledjétek: felhasz-
nálhatjátok egyszerre az összesét, és egyenesen átvághattok a lángok falán, vagy
gondosan tartogathatjátok a varázserőtöket. Nem fogom elárulni nektek, melyik a
bölcsebb döntés. Ezt nektek magatoknak kell megítélnetek.
Call nagyon úgy érezte, hogy Rufus mester igenis elárulta nekik, melyik a jobb
döntés, még ha nem is akarta beismerni.
– Egyedül azt tiltjuk meg nektek, hogy a labirintus fölött repülve próbáljatok célt
érni. A levegőbe felemelkedni szabályellenes, és azonnali kizárást von maga után.
Megértettétek? – nézett rájuk Rufus mester szigorúan.
Call bólintott.
– Azért, mert csalás lenne?

114
 – És mert veszélyes – mondta Tamara. – A hő felfele száll. A labirintus fölött per-
zselően forró a levegő.
– Pontosan – bólintott Rufus mester. – És még valami: a labirintusban külön-
külön kell boldogulnotok. – Hosszú, zord pillantást vetett mindhármuk döbbent ar-
cára.
– Nem csoportban, hanem önállóan.
– Várjunk, micsoda? – hüledezett Tamara. – De hát meg kell védenünk Callt!
Mostanában le sem vesszük róla a szemünket!
– Azt hittük, hogy ez csoportos próbatétel lesz – fűzte hozzá Aaron. – Mi van a
karszalaggal?
Rufus a többi mesterre nézett, akik szintén a tanoncaik körében álltak, és előké-
szítették őket a próbatételre. Az idősebb diákok, az asszisztensek közöttük járkáltak,
tömlőket osztottak ki, kérdésekre válaszoltak. Call arany és ezüst csuklópántok villa-
nását látta, megpillantotta Alexet és Kimiyát. Kimiya feléjük nézett, és intett
Tamarának, ám a húga nem viszonozta a gesztust. Sötét szeme rideg volt.
– Valóban csoportként mérünk össze titeket: a pontszámaitok átlagát vesszük
majd számításba – magyarázta Rufus mester. – Ez a felmérő azt hivatott bizonyítani,
milyen fontos, hogy mindannyian felelősséget vállaljatok a tanonctársaitok tudásáért.
És bár fontos, hogy jól együtt tudjatok működni csapatként, ugyanilyen fontos, hogy
egyedül is elboldoguljatok. Call miatt pedig ne aggódjatok! – tette hozzá. – Csak ma-
gatokkal és a pontszámotokkal foglalkozzatok! Mindhárman más-más részen fogtok
belépni a labirintusba. Az a feladat, hogy eljussatok a közepére. A legelső tanuló, aki
odaér, nyer magának és a társainak egy teljes szabadnapot, amit a nagyteremben
tölthetnek el.
Callt egyszeriben heves vágy fogta el, hogy nyerjen. Egy egész nap tanórák nél-
kül, amikor Tamarával meg Aaronnal nem lenne más dolguk, csak a meleg tavacs-
kákban henyélni, filmeket nézni és édességet falni! Ez csodálatos lett volna.
És hálás volt, amiért a felmérő alatt a társainak nem kell vigyázniuk rá. Nagyra
értékelte a barátai igyekezetét, de nem volt hozzászokva, hogy soha ne lehessen
egyedül, és kezdett a dolog az agyára menni. Ez egy próbatétel volt, amit a mesterek
találták ki, és ők is fognak levezényelni. Ez azt jelentette, hogy senki sem volt bizton-
ságban. Ugyanakkor viszont valószínűleg Callt sem fenyegette nagyobb veszély,
mint a többieket.
North mester légmágiával felerősített hangja zendült a tűzzel teli teremben. A
mester elismételte a szabályokat, hangsúlyozta, hogy tilos repülni, aztán felolvasta,
hogy melyik diák honnan fog indulni. Call megjegyezte, hogy milyen jelzést kell ke-
resnie: BR9.
– Sok szerencsét! – szólt oda Aaronnak és Tamarának, akik a tömlőiket szoron-
gatták, és aggódva néztek rá. Callt melegség öntötte el, és nem a tűz miatt. A barátai
épp egy lángoló labirintusba készültek belépni, és mindketten őmiatta aggódtak,
nem pedig saját magukért.
– Légy óvatos! – mondta Aaron, és vállon veregette Callt. Zöld szeméből biztató
tekintet sütött.
– Megy ez nekünk! – jelentette ki Tamara, akinek kezdett visszatérni az optimiz-
musa. – Mire észbe kaptok, már a nagyteremben fogunk pancsolni.

115
 Mind elfoglalták a helyüket. Call hallotta North mester hangját, ahogy túlharsog-
ta a lángok pattogását-ropogását:
– Diákok! Vigyázz... kész... rajt!
A tanoncok nekilódultak. A labirintusba számos ösvény vezetett. Call elindult a
neki kijelölt úton, ami mélyen a tüzes falak közé irányította. Körülvették a lángok. A
narancssárga és vörös tűzfátyolon át a többi diákot csupán árnyalaknak látta.
Az ösvény elágazott. Call találomra a bal oldali utat választotta, és elindult rajta.
Kalapált a szíve, a torkát pedig égette a forró levegő, amit beszívott. De legalább nem
volt füst.
A tűz el akar égni. Eszébe jutottak gúnyos szavai, amiket annak idején hozzátett
magában az ötsoroshoz: Call életben akar maradni. Ebben a pillanatban a lángok lelo-
hadtak egy kicsit, és Call körülnézett.
Senkit sem látott. Felpörgött a pulzusa, ahogy rádöbbent: egyetlenegy diák sem
látható a közelében. Úgy tűnt, mintha egyedül lenne a labirintusban, pedig a falnál
álldogáló mestereket jól látta.
– Aaron? – szólt jó hangosan. – Tamara?
Hegyezte a fülét, de csak a tűz ropogását hallotta. Aztán mintha valaki alig hall-
hatóan a nevét suttogta volna. Call a hang irányába vetette magát, ám ugyanebben a
pillanatban a lángok ismét felcsaptak körülötte, olyan magasra nyúltak, akár egy sor
villanyoszlop. Callt majdnem eltalálta a feltörő tűz. Tántorogva hátrált el, de felsőjé-
nek ujja lángra kapott. Csapkodva eloltotta, de csípett a szeme, alig látott valamit, és
rázta a köhögés.
A tömlőjéért nyúlt, és kinyitotta, arra számított, hogy megcsillan benne a víz.
Amit megidézhet, aminek erejével elolthatja a tüzet.
Ám a tömlő üres volt.
Call megrázta a füle mellett, remélte, hogy téved, remélte, hogy meghallja a fo-
lyadék lötyögését. Fejjel lefelé fordította a tömlőt a tenyere fölé, remélve, hátha kihull
belőle akár csak egyetlenegy vízcsepp. De hiába. A tömlőben nem volt semmi. Call
egy apró lyukat talált az alján, mintha átfúrták volna.
– Rufus mester! – kiabálta. – A tömlőmben nincs víz! Le kell állítani a felmérőt!
Ám a lángok erre csak még feljebb csaptak körülötte. A tűz feléje hasított, és a fi-
únak félre kellett ugrania, nehogy eltalálja. Megbotlott, fél térdre rogyott, csúnyán
beverte a lábát, és kis híján belefejelt a tűz falába. Fájdalom futott végig az oldalán.
Amikor felállt, egy pillanatra nem volt biztos benne, hogy rossz lába elbírja-e.
– Rufus mester! – kiáltotta ismét. – North mester! Valaki!
Miért gondolta, hogy boldogul egyedül? Miért bízott meg a mesterekben, hogy
majd vigyáznak rá? Ha Tamara és Aaron vele lennének, kérhetne egy kicsit a vizük-
ből!
Ám ekkor gondolatai teljesen új irányt vettek: mi van, ha sem Tamara, sem Aaron
tömlőjében nincs víz? Mi van, ha ugyanaz a személy, aki szabotálta őt, biztosra akart
menni, hogy a barátai semmiképpen se segíthessenek neki?
Meg kellett találnia őket.
Ismét elindult, igyekezett ügyet sem vetni az egyre növekvő hőségre maga körül.
Időnként tűzgolyók váltak ki a lángok közül, és szanaszét repültek, akár az óriási
szikrák. Call kitért egy tűzgolyó elől, miközben ráfordult egy másik ösvényre. A kö-
vetkező sarkon befordulva egy lángfallal találta szemben magát.

116
 Zsákutcába jutott.
Megtorpant, megfordult, vissza akart jutni az előző elágazáshoz, ám most már ott
is lángfalat talált. Az útvesztő megváltozott, és a lángnyelvek mintha egyenesen
Callért nyúltak volna, meg-megperzselték, a levegőt betöltötte az égett haj és ruha
szaga.
Call kétségbeesett üvöltését elnyelte a tűz ropogása. Hát persze hogy a labirintus
folyamatosan változott. Különben aligha lett volna szükség a vízre: az útvesztőnek
kellett hogy legyen olyan része, ahol muszáj mágiát bevetni.
Ebben a pillanatban az egyik fal még közelebb húzódott hozzá. Call látta, hogy a
bakancsán narancssárgán-vörösen izzanak a fémszegecsek. Hacsak nem akarta ropo-
gósra sülve végezni, muszáj volt kiutat találnia a labirintusból. Nem emelkedhetett
fel; Tamarának igaza volt, a levegőben, közvetlenül a lángok fölött, csak még na-
gyobb lenne a forróság.
Levegő. Várjunk csak! – gondolta Call. A tűznek levegőre van szüksége, nem igaz? A
tüzet a levegő táplálja.
Támadt egy ötlete.
Kinyújtotta bal kezét, ahogy a mágusoktól látta, amikor megidézték az elemek
erejét egy igézethez. Ahogy Aarontól látta. Messzire nyúlt, messzebbre az őt övező
tűznél, messzebbre a talpa alatti kőnél. Messzebbre a kilométerekkel a fejük felett
zubogó patakok és csermelyek vizénél. Messzebbre a levegőnél. Messzebbre nyúlt a
létező és nem létező űrnél, belenyúlt a semmibe. Bele az üresség szívébe.
A tűz forrósága enyhült körülötte. Már nem égette és csípte a bőrét. Sőt, Call
most már fázott. Olyan hideg lett, akár a világűrben, ahol nincs melegség, nincs más,
csak a semmi. A tenyere közepén kis, fekete örvény táncolt. Úgy tört elő a bőréből,
akár egy elszabadult füstgomolyag.
A tűz el akar égni.
A víz el akar folyni.
A lég fel akar szállni.
A föld meg akar kötni.
A káosz el akar emészteni.
Call kezéből egyre gyorsabban tört fel a káosz. Fekete tornádóvá alakult, csuklója
és kézfeje körül pörgött. Erezte a sűrű, olajos feketeséget, olyan volt, akár a folyóho-
mok, ami elnyeli az embert. Call felemelte a kezét, amilyen magasra csak tudta, a
lángok teteje felé nyújtózkodott.
Emészd el! – gondolta. – Emészd el a tüzet!
A füst kirobbant a kezéből. Call felhördült, ahogy hangrobbanásra emlékeztető
zaj hasított a levegőbe. A lángok vadul lobogtak, miközben a fekete füst végigfutott
felettük, elterült a magasban, akár egy felhőréteg, elemésztve az oxigént. A tüzet az
oxigén élteti. Call ezt fizikaórán tanulta, még a régi iskolájában. A sötét káosz elnyel-
te a lángokat övező oxigént.
Most már más hangokat is hallott: a többi tanoncot, ahogy meglepetten és riadtan
kiabáltak. A lángok sziszegtek-sisteregtek, majd eltűntek – csak a halomban álló ha-
mu maradt utánuk. Egyszeriben láthatóvá vált az egész terem: Call megpillantotta a
többi diákot, szétszóródva a labirintus területén. Néhányan a tömlőjüket szorongat-
ták, és mind döbbenten kapkodták a fejüket ide-oda.
Call füstje még mindig a magasban lebegett. Sötéten hullámzott, és mintha felda-
gadt volna az elnyelt levegőtől. Call hörögni kezdett, és eszébe jutott még valami,

117
amit a régi iskolájában tanult, biológiaórán: az oxigén nemcsak a tüzet élteti, hanem
az embereket is.
A füst egyre lejjebb ereszkedett, örvényleni kezdett, mintha új célpontot keresett
volna. Rufus mester az elpusztított labirintus felé sietett, és azt kiabálta:
– Call! Űzd el, Call!
A fiú bepánikolva ismét kinyújtotta a kezét, a káosz felé nyúlt, megpróbálta visz-
szahúzni magához. Erezte az ellenállását. Szembe akart szegülni Call-lel, el akart
szabadulni. Azt akarta, hogy Call hagyja békén. A fiú olyan erősen nyújtózkodott,
hogy még az ujjai is belesajdultak. Gyere vissza!
A káosz sötét füstje hirtelen összesűrűsödött, és sebesen elindult lefelé. Call felki-
áltott... aztán meglátta, hogy a feketeség egyenesen Aaron felé süvít, aki szintén fel-
emelte a kezét. A füstfelhő leszállt a tenyerére, majd felszívódott.
Rufus mester Calltől néhány lépésre megtorpant. Aaron lassan leeresztette a kar-
ját. Call észrevette Tamarát, akinek arcát összekoszolta a korom, és tátott szájjal bá-
multa a fiút. Aaron meg Call egymásra néztek, kettejük között hamuhalmok és az
ijedt diákok csoportjai álltak.

Aznap este hármuk közül egyedül Tamara ment el vacsoraidőben a menzára.

Amikor visszatért, hozott ételt Callnek meg Aaronnak; megpakolt egy tálcát zuzmó-
val, gombával, gumóval meg a lila pudinggal, amit Call úgy szeretett.
– Milyen volt? – kérdezte Aaron.
A lány vállat vont.
– Okés, azt hiszem. – Tamara elég ügyesen hazudott, így Call fürkésző pillantást
vetett rá, sejtette, hogy bármit is állít a lány, valójában sokkal rosszabb a helyzet. –
Mindenki rólatok kérdezősködött, de ennyi.
– Miket kérdeztek? – faggatta Call. – Például azt, hogy megőrültem-e? Vagy hogy
gonosz vagyok-e?
– Ne legyél már ilyen paranoiás! – csitította Tamara.
– Ja, nyilván engem tartanak őrültnek – szólt Aaron, és nagyot sóhajtott.
Az volt a legfurcsább, hogy Callnek el kellett ismernie, a barátjának valószínűleg
igaza van. Bár Aaron mentett meg mindenkit – ráadásul Calltől, aki emiatt kénytelen
volt ismét felidézni a gonosz nagyúri listáját tavalyról, mivel az, hogy kis híján ki-
nyírta az összes bronzéves diákot, nyilván rengeteg rosszpontot jelentett –, káoszmá-
giát használt, ami valószínűleg továbbra is megrémítette a többieket.
– Már majdnem vége ennek az egésznek – mondta Tamara. – Segíteni fogunk
Almának, ő pedig rá fogja venni Jennifert, hogy... jó, nem tudom, hogy pontosan mit
fog csinálni. De meg fogjuk tudni, ki ölte meg Jennifert, és ez azt jelenti, hogy meg-
tudjuk, ki akar megölni téged, Call. Szóval, egyetek! Szükségetek lesz az erőtökre.
– Na, és ki nyert? – kérdezte Call.
– Mi? – Tamara döbbentnek tűnt. – Ezt meg hogy érted?
– Ki nyerte a felmérőt? – ismételte a fiú. – Ki mehet a nagyterembe a csoportjával?
Kit választottak végül? Mondjuk, azt, aki a legközelebb járt a labirintus közepéhez?
Vagy inkább egyszerűen érvénytelenítették az egész versenyt?

118
 – Mi kaptuk a szabadnapot – felelte Tamara lassan, mintha nagyon együttérző
próbálna lenni valakivel, akivel rossz hírt kell közölnie. – Te nyertél, Call.
– Ó! — mondta a fiú. Nem igazán tudta, hogyan fogadja ezt. Közvetlenül a tör-
téntek után senki sem gratulált neki. North mester odacsörtetett hozzá a labirintus
tüzének hamvain át, megragadta a vállát, rázni kezdte, és faggatta, hogy mégis mit
képzelt. Ám miután Call megmutatta neki az üres tömlőt, alján a lyukkal, a mester
arckifejezése zárkózott és furcsa lett.
Rufus mester hűvösen nézett körül, mintha azt fontolgatná, mit tenne a bűnössel.
Call jól ismerte ezt az érzést, bár az aggasztotta, hogy Rufus mester tekintete egy pil-
lanatra mintha Anastasián állapodott volna meg.
Néha, amikor Call körülnézett a menzán, egyszerűen lehetetlennek érezte, hogy
az, aki meg akarja ölni, csak úgy elvegyüljön a többiek között.
– Tamarának igaza van – mondta Aaron, és a villájára szúrt egy nagy falatnyi
zuzmót. – Pihennünk kell, és felkészülni a ma éjszakára. Már így is annyi káoszmági-
át használtunk, hogy nekem muszáj szundítanom egy kicsit, különben el fogok alud-
ni egy káoszsújtott medve mellett, és az tuti fel fog falni.
Call, aki gyakran aludt el egy káoszsújtott farkas mellett, elvigyorodott. Aztán
nekilátott a vacsorájának. Aaron meg ő hamar befalták az ételt. Mire mindent mege-
vett, már Call is álmos lett, és szédelgett, nem igazán érezte jól magát a bőrében.
Eszébe jutott, hogy Aaron rosszul lett és elájult, miután sok káoszmágiát használt, de
őt most először viselte meg ennyire a varázslás. Nagy nehezen talpra állt, és elván-
szorgott lefeküdni.
Amikor a takaróba gabalyodva felébredt, ráadásul még mindig egyenruhában és
bakancsban, nem is emlékezett rá, hogyan jutott el az ágyig. Hangokat hallott oda-
kintről. Ezek szerint eljött az idő.
Call kimászott az ágyból, és kiment a társalgóba. Alex ült a kanapéjukon, és Ta-
marával beszélgetett. Mindketten feketébe öltöztek, akár a nindzsák, a lány bő pulcsit
és szűk nadrágot viselt. Alex barna tincseit egy fekete sapka rejtette el, Tamara pedig
fekete szalaggal fonta be a haját. Alex máshogy mosolygott Tamarára, mint eddig:
Call eddig csak Kimiyára látta így mosolyogni a srácot.
És Callnek egyáltalán nem tetszett a dolog.
– A mostohaanyám küldött, hogy segítsek – mondta Alex a fiúhoz fordulva. –
Biztos, hogy részt akartok venni ebben? Ez az egész... éjszakái kaland... komoly ügy.
– Nem is tudtam, hogy neked is közöd van hozzá – mondta Call, és Alex megle-
petten pislogott, mint aki nem számított tőle ilyen hangnemre. Tamara szemrehányó
pillantást vetett Callre.
– Alex Anastasia mostohafia – hangsúlyozta. – Ráadásul légmágus. Szükségünk
lehet rá.
Aaron lépett a helyiségbe, szintén talpig feketében, bár nem takarta el világos ha-
ját. Biccentett Callnek.
– Hagytunk aludni, ameddig csak lehetett.
– Nem semmi káoszmágiát adtatok ma elő a felmérőn – mondta Alex. – Látom,
nem lesz könnyű lépést tartanom veletek.
Call és Aaron egymásra néztek. Szavak nélkül is értették, hogy egyikük sem várja
valami lelkesen, mikor kell legközelebb káoszmágiát használniuk. Call teljesen kime-
rültnek érezte magát.

119
 – Jobb, ha átöltözöl sötét ruhába, Call! – tette hozzá Alex. – Nem akarjuk, hogy
valaki meglásson minket az országút mellett.
A fiú visszament a szobájába, és felhúzta a fekete farmerét meg a legsötétebb pul-
csiját, amit csak talált, azaz egy tengerészkéket. Utolsó simításként felkapta Mirit az
éjjeliszekrényről, és bedugta az övébe. Aztán felébresztette Harcebet, aki az ágyon
szunyókált, és a nyelve kilógott a takaróra.
– Gyere, pajti! – szólt Call. – Vár a nagy kaland!
A sarkában Harcebbel visszament a társalgóba, ahol a többiek vártak rájuk. Alex
kinyitotta az ajtót, és kiment. Tamara még egy pillantást vetett Callre, majd követte a
srácot.
Call kilépett a folyosóra, és meglepetten nézett körbe. Minden a megszokott volt
– a folyosó sziklafalai, a szállásuk előtt elhaladó út –, de a levegő furcsán csillogott,
mintha vibrált volna körülöttük.
– Álcázás – mondta Alex fojtott hangon. Feltartotta a jobb kezét, ujjai úgy mozog-
tak, mintha zongorázott volna. – Megváltoztatom körülöttünk a levegő molekuláris
szerkezetét, így sokkal nehezebben vesznek észre minket azok, akik közelében elha-
ladunk.
Call felvont szemöldökkel nézett Tamarára, mintegy azt várva tőle, hogy erősítse
meg a hallottakat. A lány vállat vont, de láthatóan le volt nyűgözve. Call ezt szintén
bosszantónak találta: ha valaki lenyűgöző varázslatot hajtott végre aznap, az nyil-
vánvalóan ő maga volt.
Bár valószínűleg nem kellett volna így gondolnia.
Ám akaratlanul is eltűnődött, vajon nem ugyanígy gondolja-e Aaron is, mivel pár
másodperccel később a barátja tenyerében tűz lobbant, megvilágítva az útjukat.
– Menjünk! – szólt a másik krétor. – A küldetési kapuhoz?
Alex bólintott. Elindultak, Aaron fénye a falra vetítette az árnyékukat: elöl a ma-
gas Alex, aztán Aaron, majd Call és Tamara, végül a nyomukban baktató Harceb.
Csak néhány ember mellett haladtak el a kapuhoz menet, és pont, ahogy Alex
mondta, mintha senki sem vette volna észre sem őket, sem az árnyékukat. Celia és
Rafe halkan beszélgettek valamiről a folyosón, amikor elmentek mellettük. A lány a
homlokát ráncolta, de más reakciót nem mutatott. Maga North mester is szembejött
velük egy halom papírba merülve, és még csak fel sem pillantott rájuk.
Call arra gondolt, vajon mikor tanít végre nekik is egy ilyen király trükköt Rufus
mester, aztán komoran rádöbbent, hogy a válasz valószínűleg a „soha, de soha”.
Rufus mester nyilván nem óhajtotta megkönnyíteni a tanoncainak, hogy eltűnhesse-
nek előle.
A küldetési kapun át elhagyták a Magisztériumot. Harceb, aki hozzá volt szokva,
hogy erre jöjjenek sétálni, el is indult a megszokott fák és bokrok felé. Alex azonban
az ellenkező irányba mutogatott.
– Erre! – kiáltott Call a farkasa után, amilyen hangosan csak mert. – Gyere, pajti!
– Hova megyünk? – kérdezte Aaron.
– Alma már vár ránk – felelte Alex, és a földút felé vezette őket, amin a busz min-
den tanév elején felhajtott a dombon a Magisztériumhoz. A lejtő meredek volt, vi-
szont hamar leértek rajta; sokkal hamarabb, mint amikor a rézévükben az erdőn át
szöktek el az iskolából, vagy amikor a vasévben Call és Tamara pánikolva bukdácsol-
tak a fák között, miután Aaront elrabolták.

120
 Az utak szuperek – elmélkedett Call, és megfogadta magában, hogy a jövőben sok-
kal többet fogja használni őket. Elegem van már az elrablás elementálokból. Mostantól
csakis rendes úton akarok közlekedni.
Befordultak a kanyarban, és megláttak egy furgont, ami egy nagy kőhalom mel-
lett várakozott. Alma hajolt ki az ablakon.
– Nem hittem volna, hogy lesz merszetek eljönni – közölte zsémbesen. – Szálljá-
tok be!
Alex elhúzta a furgon ajtaját, és mind bemásztak hátra. Amint becsukódott mö-
göttük az ajtó, Alma beindította a furgont, és elhajtott velük – Call úgy gondolta,
hogy a kelleténél sokkal gyorsabban. Harceb nyüszíteni kezdett.
– Nos, szerintem ezen az úton megelőzhetjük a kamiont, mert az a 211-esen in-
dult el. A kérdés az: hogyan állítsuk meg? Mármint anélkül, hogy lelöknénk az útról.
És mielőtt megkérdeznétek, hogy „Miért ne?”, hát azért, mert akkor az állatoknak is
bajuk eshetne. – Almának megvolt az a sajnálatos szokása, hogy a reakciójukat fi-
gyelve folyton hátranézett rájuk, miközben beszélt. Call nagyon, de nagyon szerette
volna emlékeztetni, hogy tartsa a szemét az úton, ám félt ezt szóvá tenni, nehogy az
asszony egy meglepett mozdulattal elrántsa a kormányt, és egy vízmosásba hajtson
velük.
– Oké – felelte inkább.
– Hogyhogy a Rendellenesség Rendje ezt nem egyedül intézi el? – kérdezte Alex.
Alma felsóhajtott, mintha a fiú nagyon ostoba kérdést tett volna fel.
– Mit gondolsz, kit fognak elsőként gyanúsítani? A Rend azóta munkálkodik a
Magisztérium körüli erdőben, mióta csak engedélyt kaptunk, hogy ott lehessünk:
befogtunk és megjelöltünk káoszsújtott állatokat, és néha még végeztünk is velük, de
csak ha feltétlenül szükséges volt. A Tanács tudja, hogy határozottan ellenezzük
ezeknek az értékes kísérleti alanyoknak a kiirtását, így a Rend tagjainak sziklaszilárd
alibi kell ma éjszakára.
– Igazán megható, hogy mennyire aggódik szegény állatokért – suttogta Aaron
Callnek, rá egyáltalán nem jellemző iróniával. Call egyetértett vele. Harceb nem érté-
kes kísérleti alany volt, hanem a háziállata, a szeretett farkasa. Call azt kívánta, bár
létezne jobb választási lehetőség a káoszsújtott állatok számára, mint a halál vagy a
Rend.
– És akkor mi van a maga alibijével? – kérdezte Tamara.
– Az enyémmel? – kérdezte Alma. – Ugyan, kérlek, Anastasia Tarquin, a Tanács
egyik legfőbb tagja tanúsítani fogja, hogy egész éjjel vele voltam. Nagylelkűen been-
gedett este az elzárt elementálokhoz, nekiálltunk kísérletezni velük, és úgy elszaladt
az idő, hogy észre sem vettük.
– És mi lesz velünk? – kérdezte Call, visszatérve az általa legfontosabbnak tartott
szemponthoz.
– Az a ti bajotok – közölte Alma, és felhajtott az országútra. Elsuhantak a benzin-
kút mellett, aminek közelében tavaly a gyerekek arra vártak, hogy eljöjjön értük
Tamaráék komornyikja, Stebbins. Az országút a messzeségbe nyúlt előttük. Call egy
pillanatra elképzelte, milyen lenne, ha minden különösebb ok nélkül tartanának va-
lahova, csak úgy szórakozásból. Bár talán nem Almával. Az fura lenne.
Az asszony harsányan felnevetett, és megállt a kocsival. Mind kimásztak a fur-
gonból, hálásan szívták be a friss levegőt. A hideg csípte Call arcát, ahogy körülné-

121
zett. Egy útelágazásnál álltak, ahol a 211-es és a 340-es út szétvált. Egyiken sem látott
senkit. A nagy, sápadt hold bevilágította az útra felfestett jelzést az elágazásnál.
Alma a karórájára pillantott.
– Még nagyjából öt perc, és ideérnek – mondta. – Annál több időnk biztos nincs.
Ki kell találnunk, hogyan zárjuk el az útjukat. – Callt méregette, mintha azt fontol-
gatná, hogy vajon megfelelne-e a fiú eleven úttorlasznak.
– Majd én elintézem – szólt Alex, és az útelágazáshoz lépett.
– Mit fog csinálni? – kérdezte Tamara suttogva, de Call csak a fejét csóválta. Fo-
galma sem volt. Figyelte, ahogy Alex felemelte a kezét, és megint úgy mozgatta az
ujjait, mintha zongorázna.
Fénylő, színes örvény kavargott előtte. Alex hátralépett, ahogy az örvény egyre
nagyobbra nőtt. Call némi irigységet érzett. Mindig is ilyen varázserőre vágyott, nem
pedig a halálos sötétségre, ami az ő kezéből tört elő.
– Megjöttek – suttogta Tamara, és a 211-es útra mutatott. Igaza volt: Call látta,
hogy a távolban felbukkant egy fekete kamion, és az útelágazás felé tartott kelet felől.
Ilyen messziről gombostűfejnyinek tűnt a fényszórója, de gyorsan közeledett.
– Siess, Alexander! – csattant fel Alma.
Alex a fogát csikorgatta. Nyilvánvalóan a teljes erejét beleadta a varázslatba, és
Call megbánta, amiért nemrég olyan kimért volt vele. A srác előtt örvénylő fény- és
színkavalkád alakot öltött, s mintha megszilárdult volna: sárga és narancssárga úttor-
laszokat formált, rajtuk nagy, fekete betűkkel felírva: út lezárva. A nagy útakadály
ijesztően tömörnek látszott.
– Alex, menj onnan! – szólt Tamara. A srác kimerültén vánszorgott feléjük. Alma
mindannyiukat berántotta a furgon mögé, épp, ahogy a kamion odaért, és megállt az
úttorlasz előtt.
A fekete kamion teljesen átlagosnak tűnt, az oldalán nem volt felirat. Amikor a
sofőr kiszállt belőle, egyáltalán nem keltette azt a benyomást, hogy mágus lenne.
Még baseballsapka is volt a fején. Az úttorlaszhoz lépett, és homlokráncolva vette
szemügyre. Ekkor kiszólt valaki a kamionból:
– Csak tegye őket arrébb! – mondta bosszúsan az illető, aki nyilvánvalóan hozzá
volt szokva, hogy engedelmeskednek neki. – Sietünk!
– Mi van, ha nem jártható az út? – kérdezte a sofőr. – Az ilyen torlaszokat nem
szokták csak úgy ok nélkül kirakni.
Call nem volt biztos benne, hogy az Alex által keltett illúzió kiállja az érintés pró-
báját. Muszáj volt tennie valamit. Szúrós szemmel nézett Almára, mert egyszeriben
tökéletesen értette, hogy az asszony miért tanította meg neki és Aaronnak a lélekle-
gyintést.
– Ki kell ütnünk őket – suttogta.
Aaron biccentett, de már így is elég nyúzottnak tűnt. Mindketten sok káoszmági-
át használtak már aznap, és ha egyformán kimerültek voltak, nem támaszkodhattak
egymásra ellensúlyként. Ügyelniük kellett rá, hogy ne essenek túlzásba.
Callnek bizsergett a bőre. Könnyedén előhívta a káoszt, akármilyen fáradt is volt.
Az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy a kimerültség talán megkönnyíti a káosz
megidézését, és ha túl fáradtan próbál parancsolni neki, akkor a semmi úgy emészti
el, hogy talán észre sem veszi.

122
 A másik férfi is kiszállt a kamionból, odalépett a sofőrhöz, és bosszankodva me-
redt rá. A Tanács tagjainak olívazöld egyenruháját viselte. Callnek rémlett, hogy látta
már, de nem emlékezett, hol. Hallotta, ahogy Tamara levegő után kap. Ő persze is-
merte a pasast. Nyilván fontos ember volt.
Alexnek elkerekedett a szeme, és még Alma is úgy festett, mintha azt fontolgatná,
hogy lefújja az egész akciót. Callnek gyorsan kellett cselekednie, mielőtt teljesen el-
uralkodott volna rajtuk a pánik. Azért jöttek, hogy kiszabadítsák a kamionba zárt
állatokat, az olyan állatokat, mint Harceb, amiknek veszélyben forgott az élete.
Ahogy Call erre gondolt, aztán az út menti árokban lapuló Harcebre nézett, ez már
elég is volt ahhoz, hogy újult erővel öntse el az elszántság.
– Háromra jöhet a léleklegyintés – suttogta Aaronnak. – Tiéd a sofőr, én meg elin-
tézem a másik pasast!
Aaron szája féloldalas mosolyra húzódott, és Call arra gondolt, hogy a barátja ta-
lán lelkes, amiért végre élesben is kipróbálhatják a léleklegyintést. Talán ő is az álla-
tokra gondolt.
Kiterjesztette varázserejét a tanácstag felé, és a lelke után tapogatózott. Ez teljesen
más volt, mint amikor Alma lelkét próbálta megérinteni a Magisztérium biztonságos
közegében, miközben az asszony felkészülten és türelmesen kivárta, hogy sikerrel
járjon. A tanácstag lelke síkos volt, nehezen megfogható, mintha menekülni próbált
volna előle. Call halványan meglátta: ezüstösnek tűnt, és összevissza tekergett ön-
maga körül. A fiú gyorsan, habozás nélkül kapott feléje, mert ezúttal nem volt ideje
finomkodni. Erezte, hogy a káoszmágia inkább megcsapja, mint meglegyinti a lelket.
De ezúttal legalább nem zárta a markába.
A férfi összerogyott. Amikor Call ismét önmagára koncentrált, rádöbbent, hogy a
hátán fekszik. Aaron és Tamara mellette guggoltak.
– Van fogalmad róla, ki ez a pasas? – faggatta a lány. – Tudod, kit ütöttél ki?
Call a fejét csóválta. Naná, hogy nem tudta.
– Ez Jasper apja – mondta Tamara.
– Azta! – Call tudta, hogy Jasper apja a Tanács tagja, még látta is a partin, ahol
Jennifer meghalt. El sem tudta hinni, hogy megfeledkezett erről. Most már értette,
miért néz így rá mindenki. – Király vagyok! Jasper totál ki lesz akadva. – Összepa-
csiztak Aaronnal.
– Hogy ti milyen éretlenek vagytok! – bosszankodott Tamara, és a kezét nyújtot-
ta, hogy felsegítse Callt. Harceb ugatott, és felágaskodott, hogy a fiú mellkasára tegye
a mancsát. Call megvakargatta a farkas fejét, és körülnézett. Jasper apja békésen he-
vert az úton, olívazöld talárja szétterült körülötte az aszfalton. Közelebbről megnéz-
ve elég jellegtelen férfinak látszott, sötétbarna hajjal és takarosán nyírt szakállal.
A szintén ájult sofőrt az árokba fektették. Call figyelte, ahogy Alex kimászott az
árokból, és odalépett Jasper apjához. Lebegtetve kissé felemelte a földről, és az árok
felé indult vele.
A srác kimerültnek tűnt, falfehér volt az arca, mintha minden energiáját elhasz-
nálta volna. Call körbenézett. Hova lett Alma? Nem kéne segítenie Alexnek?
– Ott van – mutatott a kamionra Aaron, mintha csak olvasott volna Call gondola-
taiban. Alma a raktér ajtaja előtt állt, amit lánccal és egy óriási lakattal zártak le. Az
asszony ősz haja lobogott a szélben. Intett a kezével, amiből szikrák szálltak fel: fém-
mágiát hajtott végre. A levegőben forró vas szaga terjengett.

123
 – Jaj, ne! – zihálta Tamara, ahogy a lakat lepattant, és a lánc lezuhant a raktér ajta-
járól. Alma megragadta az ajtó alját, és fölfelé lökte, mintha kapurostélyt nyitott vol-
na fel.
– Itt vannak! – kiabálta, aztán felsikoltott.
A kamionból káoszsújtott állatok tömege áradt ki. Harceb felvonyított, ahogy ká-
oszsújtott társai kivetették magukat a börtönükből: farkasok, kutyák, settenkedő me-
nyétek és iszkoló patkányok, szarvasok és oposszumok, sőt, még nagy, cammogó
medvék is, mindegyikük színes, izzó szemmel.
– Azt hittem, ketrecben vannak! – kiabálta Alma, miközben az állatok szanaszét
rohantak. – Össze kell terelnünk őket! Gyorsan!
Az állatok ügyet sem vetettek rá. Az asszony utánuk szaladt, néhányat visszale-
begtetett a kamionhoz, de nem volt könnyű ott is tartania őket, miközben újabbakat
próbált megcsípni.
– Eltüntethetnénk őket – javasolta Aaron halkan. – A semmibe.
– Nem! – tiltakozott hevesen Call. Nem akarta ezt tenni az állatokkal, akármilyen
félelmetesen néztek is ki. Akármilyen közel is jöttek hozzájuk. Tamara, Aaron, Call és
Harceb a furgonhoz hátráltak, ami egyszeriben nagyon kicsinek tűnt.
– Gyerünk, gyorsan! – bicegett oda hozzájuk Alex. Az állatok fel-alá rohangász-
tak mögötte, az úton szaladgáltak, egymást üldözték. A normál állatokkal ellentétben
furcsamód némák voltak. Call csak mély morgást hallott, de az is Harcebtől jött. –
Hurkot kell varázsolni köréjük légmágiával. Ez az igézet kordont formál körülöttük a
levegőből.
– Meg tudod csinálni? – kérdezte Call.
Alex a fejét csóválta.
– Teljesen elhasználtam az erőmet. – Tényleg nagyon rossz bőrben volt. Még az
eddiginél is sápadtabb lett.
– Ahogy mi is – mondta Aaron, magára és Callre intve.
Alex a lányhoz fordult.
– Tamara, megmutathatom, hogyan kell csinálni. Nem nehéz.
– Akkor is meg tudom csinálni, ha nehéz – felelte a lány acélos éllel a hangjában. –
Csak mondd, hogy mit tegyek!
– Juj! – hördült fel Aaron, mikor valami elfutott mellette: egy sötét, sima bőrű ál-
lat, szikrázó szemmel. A fiú a furgonhoz nyomta a hátát, magával húzva Callt.
Harceb be akarta vetni magát az állatok sűrűjébe, ám Call élesen rászólt, és visszapa-
rancsolta.
Alex fojtott hangon magyarázott Tamarának, aki bólogatva hallgatta. Közben fel-
emelte a kezét, és mozgatni kezdte az ujjait, de nem ugyanúgy, ahogy a srác szokta.
Ő inkább úgy nézett ki, mintha hárfa húrjait pengetné. Call arra gondolt, hogy biztos
mindenki másképpen varázsol.
Szinte érezte a Tamarából áradó varázserőt. Ám a lány a levegő helyett a tüzet
idézte meg: a menekülő állatok körül parázsló kör jelent meg, izzó, tág hurokba fog-
va őket. De hiába vont Tamara az állatok túlnyomó többsége köré sistergő-sercegő
kordont, a maradékuk szétszaladt: egyesek az erdő irányába, mások az első ember
felé, akit megláttak. Ráadásul megrémítette őket a lány tűzvarázslata, a szemükből
megvadult, eszeveszett tekintet sütött. Sokan még vicsorogtak is.

124
 Vajon mit tesz egy lélekkel, ha káosz költözik belé? – tűnődött Call. Szerette volna ki-
terjeszteni a varázserejét az egyik állat felé, és megérinteni a lelkét, hogy megtudhas-
sa, igazán érezhesse, mi történt vele. Ám most nem volt idő másra, csak reagálni.
Egy róka Alma torkának ugrott, de az asszony ellökte magától. Egy másik a lábá-
ba akart harapni. Egy kígyó besiklott a furgon alá, majd a túloldalon eltűnt a fűben.
– Vigyázz! – Alex még épp időben rántotta félre Tamarát, amikor két hatalmas,
barna medve csörtetett a furgon felé, óriási testük akár egy-egy tank. Alex és Tamara
a földre vetették magukat, miközben Call a medvékre mutatott, hogy lesújtson rájuk,
amivel csak tud – perzselő lánggal vagy fekete káosszal, ahogy sikerül –, ám mintha
egy kiszáradt kútból próbált volna vizet húzni. Remegett a keze, de nem történt sem-
mi.
Aztán a medve elért hozzá.
Call még hallotta Aaron kiáltását, ahogy a medve megemelte a mancsát, és egyet-
len csapással a földre terítette őt. A fiú kábán az oldalára gördült, a medve pedig
bömbölve ágaskodott fel. Call látta, hogy Aaron a medvére mutat, de vele is ugyanaz
történhetett, mint amit az imént ő maga is átélt: csak halvány szikrák törtek elő a ke-
zéből, semmi más. Nem tudott varázsolni.
Call a tőre után nyúlt, és épp megmarkolta Miri nyelét, amikor Harceb a védel-
mére sietett. A káoszsújtott farkas a medvére vetette magát, a nyakába harapott, foga
a vastag bundába mélyedt. A medve fájdalmasan mordult fel. Harceb felmászott a
hátára, foggal-karommal tépte. A káoszsújtott medve megrázta óriási testét, próbálta
ledobni Harcebet, ám a farkas erősen kapaszkodott. Amikor a medvének végre sike-
rült leráznia magáról, Harceb nyüszítve pottyant a földre, az óriási bestia pedig el-
cammogott az út közepe felé.
Call kirántotta Mirit az övébe tűzött tokból, és nagy nehezen talpra állt. Gyorsan
megvizsgálta Harcebet, és megnyugodott, hogy kutya baja. Aaron talált egy botot, és
azzal próbálta elkergetni a másik medvét. Alex belökte Tamarát a furgon mögé, és a
fiúk felé rohant. A medve ekkor kirántotta a botot Aaron kezéből. Alex félretolta
Aaront az útjából, és a medve felé perdült. Feltartotta a kezét, a tenyeréből légmágia
áradt.
Ám a medve nem átlagos állat volt. Szeme vörösen és narancssárgán örvénylett,
miközben karmos mancsával lecsapott Alexre, aki felkiáltott és fél térdre rogyott. A
holdfényben jól látszott a szörnyű seb a vállán és a pulóverén szétterjedő vörös folt.
– Alex! – Tamara kirohant a furgon mögül, feléjük tartott. Call előre megmondta
volna Alexnek, hogy a lány nem fog a biztonságos menedékben maradni. Aaron a
kezét mozgatta, mintha még mindig próbálta volna megidézni a káoszmágiát, de
láthatóan továbbra sem történt semmi.
– Aaron! – kiabálta Call. – Kapd el!
A barátja felé hajította Mirit. Aaron elkapta a kést, és a medve felé lendült vele. A
penge a bestia hasát érte, a vágásból vér spriccelt. A medve felüvöltött, és ijedten fi-
gyelte Tamarát, aki feléje szaladt, a tenyerében láng lobogott.
A tűztől és tőrtől megrémült medve megfordult, és sietve menekülőre fogta. Ám
már így is megtörtént a baj: elvonták Tamara figyelmét a tüzes kordonról, így az ki-
hunyt. A káoszsújtott állatok még jobban szétszóródtak, néhányan egyenesen a fur-
gon felé tartottak, szemük izzón örvénylett az éjszakában.

125
 Call a barátai felé bicegett, miközben Alex elterült a fűben. A pulóverén egyre
csak növekedett a vérfolt. Call hallotta Tamara kétségbeesett hangját, látta, ahogy
Aaron lenéz a kezére, amiből már nem bírt varázslatot előhívni. Mindannyian kime-
rítették a varázserejüket. Már semmit sem tehettek, az állatok pedig még mindig kö-
zelítettek.
De hát nem is igaz, hogy te sem tehetsz semmit, ugye? – szólalt meg egy halk hang
Call fejében. Igenis tehetett még valamit. Eszébe jutottak a káoszsújtottak az Ellenség
sírboltjánál. Akik engedelmeskedtek neki, mivel a lelke erre kötelezte őket.
Muszáj uralnom őket – gondolta Call. Muszáj tennem valamit.
Ezeket a lényeket is az ő lelke tette ilyenné.
– Elég legyen! – szólt, ám a hangja gyenge és bizonytalan volt. – Megállni! Min-
denki maradjon, ahol van!
Egyetlen állat sem torpant meg. Call nagyot nyelt. Nem lehetett gyáva. Mindany-
nyian veszélyben voltak. Az életük forgott kockán. Még Jasper édesapja is halálos
veszélyben volt, ahogy védtelenül hevert az árokban. Remélhetőleg még nem má-
szott át rajta több száz káoszsújtott mókus.
Call mély levegőt vett, és lenyúlt a saját lelkébe, abba a lélekbe, ami azelőtt egy
másik testben lakozott. Egy olyan testben, ami belemarkolt a káoszba, és beleoltotta
egy-egy darabját ezekbe a lényekbe.
– Hallgassatok a szavamra! – kiáltotta. – Káoszsújtottak! Tudjátok, ki vagyok!
Az állatok megdermedtek. Call is megdermedt. Hallotta a saját szívverését. Csak
nem bevált? Még jobban felemelte a hangját.
– Káoszsújtottak! Menjetek vissza a kamionba! Engedelmeskedjetek!
A parancs mintha visszhangzott volna a levegőben.
A szavak Call fejében is visszhangot vertek. Fekete pöttyök táncoltak a szeme
előtt. Az állatok megindultak – úgy tűnt, hogy megfordulnak, csapatba verődnek, és
mind ugyanabba az irányba igyekeznek de Call látása elhomályosult. Aaron erejébe
akart kapaszkodni, az ellensúlyára szeretett volna támaszkodni, ám a barátja varázs-
ereje annyira lemerült, hogy Call nem is találta. Magára maradt a sötétben. Kétség-
beesetten hanyatlott hátra, bele a semmibe.

126
 14. FEJEZET

Call zihálva riadt fel. A gyengélkedőn volt. Rufus mester épp beszélt valakivel,
valószínűleg Amaranth mesterrel. A nő előszeretettel tekert egy-egy kígyót a vállára,
de kiváló gyógyító mágus volt.
– Eszembe sem jutott, hogy ennyire legyengítette a felmérő. Biztos, hogy rendbe
jön? – kérdezte éppen Rufus.
A nő hangjából érződött, hogy már nem először válaszol erre a kérdésre.
– Semmi baja, csak kimerült. Mindkét fiú elhasználta az összes varázserejét...
Nem biztos, hogy jó ötlet volt hagyni, hogy továbbra is egymás ellensúlyai legyenek.
Mi lesz, ha mindketten túl messzire mennek?
– Majd megfontolom a kérdést. – Call érezte, ahogy Rufus mester a vállára teszi a
kezét, de csukva tartotta a szemét, úgy tett, mintha még aludna. – A mi dolgunk vi-
gyázni rájuk. Mindannyiukra vigyáznunk kell, különben óhatatlanul megismétlődik
a múlt.
– Hát, Callum legalább nem olyan ostoba, mint az ifjú Alex Strike, aki amott fek-
szik. A szerencsétlennek sikerült ráesnie pár sztalagmitra. Esküszöm, az aranyévesek
minél közelebb kerülnek a végső kapuhoz, annál felelőtlenebbek.
– Hallottam a balesetéről – felelte Rufus mester diplomatikusan, de a hangneme
alapján Call gyanította, hogy talán többet tud az incidensről, mint mutatja.
Rufus mester megszorította Call vállát, aztán elhagyta a gyengélkedőt. Call hal-
lotta a lépteit, amíg ki nem ért a folyosóra. Továbbra is lehunyva tartotta a szemét.
Amaranth mester a helyiség túlsó felében csinált valamit, ami üvegcsörömpöléssel
járt, és közben dúdolt.
Harmincig számolok – gondolta magában Call. Aztán úgy teszek, mintha épp felébred-
nék. Akkor Amaranth mester nem fogja tudni, hogy csak tettettem az alvást Rufus előtt.
Számolni kezdett... ám elnyomta az álom.

Mire legközelebb felébredt, Tamara állt az ágya mellett. Amikor Call beszélni
próbált, a lány a szájára nyomta a kezét. Szantálfaillata volt.
– Fel tudsz állni? – kérdezte Tamara suttogva. – Ints igent vagy nemet! – Call ehe-
lyett vállat vont, mire a lány bosszúsan levette a kezét a szájáról. – Ne ébreszd fel
Alexet, és ne csinálj semmit, ami riasztaná Amaranth mestert! Egy örökkévalóságig
tartott, mire elment végre.

127
 – Jól van – suttogta Call, és kilendítette a lábát az ágyból. Sikerült talpra állnia.
Ami azt illeti, egész jól érezte magát. Kipihenten. Még mindig az a szerelés volt rajta,
amiben elájult az országúton. – Mi történt?
– Pszt! Gyere! – Tamara kivezette a gyengélkedőről a folyosóra. Call vetett hátra
még egy utolsó pillantást, mielőtt becsukódott volna mögöttük az ajtó. Úgy tűnt,
Alex békésen alszik, a vállán vastag kötés volt. Amaranth mestert nem látta odabent.
Aaron és Alma a folyosón vártak rájuk. Akárcsak Tamara, a fiú is az iskolai
egyenruhában volt. Felcsillant a szeme, amikor meglátta Callt, és odalépett hozzá,
hogy vállon veregesse.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Egy kicsit sajog mindenem, de amúgy igen, sokkal jobban – felelte. Almára pil-
lantott, aki bő pamutruhát meg hosszú, szürke kardigánt viselt. Mindkét karját kötés
borította. – Jól összeharapdálták a rókák, mi? – kérdezte az asszonytól.
Alma arca elborult. Aaron a fejét csóválta, és a nő háta mögött azt jelezte Callnek,
hogy fogja be.
– Erről egy szót se! – mondta Alma mogorván.
– Oké. – Call kíváncsi volt, vajon a nő megbánta-e, hogy óvatlanul kinyitotta a
raktér ajtaját. Alapvetően Alma hibája volt, hogy a fiút és a barátait kis híján kinyír-
ták a medvék. – De akkor mit keres itt?
– Teljesítettétek az alku rátok vonatkozó részét – jelentette ki Alma. – Mindent
előkészítettem, hogy én is állhassam a szavam.
Ezek szerint Jennifer valahol itt volt a közelben. Itt kellett lennie.
Call beleborzongott a gondolatba – egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ké-
szen áll ismét azt látni, amint megszólal egy halott. Ez túlságosan is emlékeztette
Verity Torres levágott fejére, ami találós kérdéseket tett fel nekik. A holtak megszó-
laltatása igencsak gonosz nagyúri dolog volt.
Aaron olyan képet vágott, mint akit hasonló kétségek gyötörnek. Tamara azon-
ban eltökéltnek tűnt.
– Helyes – mondta. – Essünk túl rajta!
Alma elindult a folyosón. A nyomába szegődtek. Alex-szel ellentétben az asszony
nem törte magát, hogy bonyolult légmágiával rejtse el őket. Biztos későre járt, mert a
folyosókon szinte senki sem akadt. Kis csapatuk a falhoz húzódott, kihasználták az
árnyékokat.
– Alex jól van? – kérdezte Tamara.
Callt elfogta a hév. De erősködött magának, hogy teljesen normális, ha Tamara
aggódik Alex miatt... még akkor is, ha eddig egyáltalán nem foglalkozott a sráccal. Ez
biztos nem jelentett semmit.
– Hallottam, ahogy Rufus és Amaranth mester beszéltek róla – mesélte. – Leg-
alábbis megemlítették. Nem úgy hangzott, mintha súlyos baja lenne. Szóval, tudod,
megmondhatod Kimiyának, hogy felépül.
Tamara értetlenül nézett rá.
– Kimiya azt sem tudja, hogy Alex megsérült.
Call tettetett könnyedséggel legyintett.
– Hát, az ember sose tudhatja, miről maradt le, amíg el volt ájulva, nem igaz?

128
 – Pszt! – szólt rájuk Alma, és intett, hogy maradjanak csöndben. Most már a
Magisztériumnak azon a részén jártak, ahol a mesterek szállásai voltak. Nesztelenül
mentek végig a folyosón, míg el nem értek Anastasia lakrészéig.
Alma gyors egymásutánban hármat koppintott az ajtón, aztán várt egy kicsit,
majd ismét kopogtatott. Egy másodperccel később Anastasia kitárta az ajtót. Fehér
kreppruhát viselt, fölötte feketével hímzett, hosszú köpennyel. Ősz haját bonyolult
frizurába tűzte fel. Intett, hogy jöjjenek be mind.
Beléptek az asszony szobájába, és Call kis híján felhördült. A helyiség makulátlan
volt, mint a múltkor, ám a nappali közepén lévő márványasztalon Jennifer holtteste
hevert.
Úgy feküdt ott, mintha csak aludna. Hosszú, fekete haja szétterült a feje körül.
Nem volt rajta cipő, és még mindig a vérfoltos ruhát viselte, amiben meghalt. Kezét
keresztbe tették a mellkasán.
– Jennifer testét a gyilkosság óta a Céhben őrizték – magyarázta Alma, és bezárta
mögöttük az ajtót. – Megóvták a bomlástól, hátha előbb-utóbb szükség lesz rá bizo-
nyítékként.
Call eltűnődött, vajon hosszú évekkel ezelőtt Constantine is ugyanígy őrizte-e
meg Verity Torres fejét. Úgy érezte, akármit is tesz, egyre közelebb kerül Constantine
életéhez, Constantine döntéseihez. Mintha frontálisan készült volna ütközni önma-
gával.
– Nem fogják észrevenni, hogy eltűnt? – kérdezte Aaron.
– Vissza fogjuk vinni a holttestet, mielőtt a Céhben bárkinek is eszébe jutna ke-
resni – nyugtatta meg őket Anastasia.
Call arra gondolt, milyen gyorsan közlekednek az elementálok, és hogy
Anastasia milyen ügyesen uralja őket. Ha az asszony igénybe tudja venni a
Magisztérium egyik elementálját, akkor tényleg nagyon gyorsan vissza tudja juttatni
Jennifer testét a Céhbe. Ám ha Anastasia és Alma ki tudtak lopni egy holttestet a
Céhből, akkor valószínűleg a kémnek is sikerült jó néhány titkos művelet.
Elvégre az illető a generációjuk legjobb krétora volt.
– Elmagyarázom, mit kell tennünk – mondta Alma a két fiúnak. – Egy igen nehéz
készséget kell megtanulnotok, méghozzá gyorsan.
Callnek eszébe jutott, milyen volt, amikor Alma a léleklegyintést próbálta megta-
nítani nekik. Nehéz volt olyasvalakitől megtanulni valamit, aki megértette a dolog
elméletét, és látta már mástól gyakorlatban, de ő maga sosem csinálta. Órákba telt,
mire ő meg Aaron elsajátították a módszert. Nem volt biztos benne, hogy ezúttal is
órák állnak a rendelkezésükre.
– Neked pedig – fordult Anastasia Tamarához – meg kell akadályoznod, hogy
valaki keresse Callumot vagy Aaront.
– Micsoda? – hökkent meg a lány.
– Amaranth mester valószínűleg még azelőtt megnézi, hogy vannak a betegei,
mielőtt mi végzünk itt. Menj vissza, és mondd meg neki, hogy Callum visszatért a
szállásotokra, de ha Amaranth mester szeretné, holnap szívesen felkeresi a gyengél-
kedőn! Nem hagyhatjuk, hogy az egész iskola felbolyduljon, és az eltűnt Callt keres-
sék, miközben mi épp egy titkos mágikus kísérletet folytatunk vele!
Tamara felsóhajtott.
– Rendben, elintézem. Aztán visszajövök.

129
 – Nem kéne egyikünknek veled mennie? – kérdezte Call. Nem igazán tetszett ne-
ki az ötlet, hogy valamelyikük egyedül kószáljon a Magisztériumban, amíg a kém
még szabadlábon van. Aaronra pillantott, hogy vajon a barátja is ugyanígy gondolja-
e, ám a fiú Jen holttestét bámulta az asztalon, és falfehér volt az arca.
– Magammal viszem Harcebet. így legalább én is csinálok valamit, nem csak áll-
dogálok itt, és figyellek titeket. Utálom, hogy nem tudok segíteni – válaszolta Tama-
ra, és az ajtó felé indult. Aztán visszafordult feléjük, csak úgy röpködtek a hajfonatai.
A fiúkra mosolygott. – Sok sikert a halottcsevejhez!
Miután Tamara elment, Call nagyon egyedül érezte magát. O meg Aaron maguk-
ra maradtak két őrült öregasszonnyal meg egy hullával.
– Na, jó! – mondta. – Akkor, mit kell csinálnunk?
– Amennyire értem – kezdte Alma, emlékeztetve Callt, hogy valószínűleg nem
olyan biztos a dolgában el kell képzelnetek, ahogy a káoszmágia vérként áramlik át
az elhunyt agyán. Káoszenergiát kell az agyba juttatnotok, hogy aktiválni tudjátok az
elmét.
Ez nehéznek hangzott. Es nem volt valami pontos útmutató.
– Aktiválni az elmét? – ismételte Aaron. Ugyanolyan zavarodott képet vágott,
ahogy Call érezte magát.
– Igen – mondta Alma határozottabban. – A káoszmágia utánozza az élet szikrá-
ját, így a halott képes kommunikálni.
Anastasia Jen holttestére intett az asztalon.
– Call, Aaron, gyertek közelebb! Nézzétek meg a lányt!
Bizonytalanul léptek oda az asztalhoz. Jen szeme csukva volt, ám az arcán vérfolt
éktelenkedett. Call emlékezett az ünnepségről a lány nevetésére. Felfoghatatlannak
tűnt, hogy soha többé nem fog sem mosolyogni, sem hátravetni a haját, sem titkos
üzenetet suttogni, sem végigfutni az iskola folyosóin.
Ennek akart Constantine véget vetni – gondolta Call. Ennek a borzalmas érzésnek.
Az élet elmúlásának, amitől a hátramaradottak élete is értelmetlenné válik. Próbálta
elképzelni, milyen lenne, ha az ő egyik szerette feküdne itt: az apja, Tamara vagy
Aaron. Könnyű volt megérteni, mi motiválta Constantine-t.
Erőt vett magán, hogy a jelenre koncentráljon. Nem az volt a dolga, hogy megért-
se, mi motiválta Constantine-t. Hanem az, hogy megtalálja a kémet.
– Koncentráljatok egymásra! – utasította őket Alma. – Használjátok egymást el-
lensúlyként! Magatokban hordozzátok a káosz erejét, a végtelen ürességet. Keressé-
tek a lelket! Az maga a végtelen létezés. Használjátok azt, hogy kapcsolatba tudjatok
lépni Jenniferrel!
Call úgy gondolta, ennek legalább egy kicsit több értelme van. Talán. Gyors pil-
lantást váltottak Aaronnal, mielőtt mindketten lehunyták a szemüket.
A sötétben Call megtalálta belső egyensúlyát. Most, hogy már sokat gyakorolta,
könnyebb volt elmerülnie lelke rejtett világában. Mintha minden más eltűnt volna,
még a lábát kínzó fájdalom is, és néma feketeség ölelte körül, de kellemes és meg-
nyugtató volt, akár a kedvenc takarója. Aaron felé nyúlt, és megérezte a közelében a
lelkét. Erezte Aaron lényét, igaz valóját, vidám megbízhatóságát, ami alatt sötétebb
oldala, eltökéltsége és dühe rejtőzött. Aaron őérte nyúlt, és Call megérezte, hogy ba-
rátja erőt ad neki. Most már látta is Aaront, alakjának sugárzó körvonalát a sötétben.

130
 Ekkor újabb alak jelent meg: halványan lebegett feléjük. A haja mögötte úszott,
fehérnek tűnt, akár egy fénykép negatívján.
Jen.
Call kinyitotta a szemét, és majdnem felkiáltott. Jen nem mozdult az asztalon, de
a szeme tágra nyílt, fekete írisze fátyolos volt. Aaron is a lányt bámulta, olyan döb-
benten, mint aki menten rosszul lesz.
Jen szája nem mozdult, ám ajkai közül színtelen hang tört elő:
– Ki szólít?
– Izé, szia... – hebegett Call. Mindig is feszengett Jennifer közelében. A lány idő-
sebb volt nála, és a népszerű diákok közé tartozott. Már életében is alig tudta meg-
szólítani. Most meg aztán végképp idegtépő volt beszélnie vele. – Itt Call és Aaron –
folytatta. – Emlékszel ránk? Azt szeretnénk kérdezni, hogy nem tudnád-e megmon-
dani, ki ölt meg téged.
– Halott vagyok? – kérdezte Jennifer. – Nagyon... furcsán érzem magam.
Furcsán is hangzott: tompa volt a hangja. Üres. Call úgy gondolta, már nincs meg
a lelke, nem maradt a lányban. Inkább csak a nyomát észlelte, az eltávozott lélek em-
lékét. Már az is teljesen kiakasztotta, hogy hallotta Jent megszólalni; félt, hogy a pá-
niktól menten elneveti magát. Kalapált a szíve, és úgy érezte, nem kap levegőt. Mégis
hogyan magyarázza meg szerencsétlen lánynak, mi történt vele?
Emlékeztette magát, hogy ez igazából nem Jennifer. Már nincsenek érzelmei, így
nem is bánthatják meg.
– Mesélnél nekünk a partiról? – kérdezte Aaron, udvariasan, mint mindig. Call
hálásan pillantott rá. – Mi történt aznap este?
Jennifer szája halovány mosolyra húzódott.
– Igen, a parti. Emlékszem. Jót mulattunk a barátaimmal. Volt ott egy fiú, aki tet-
szett, de került engem, és aztán... aztán kihunytak a fények. Es fájt a mellkasom. Pró-
báltam sikoltani, de nem bírtam. Kimiya! Kimiya! Tartsd magad távol tőle!
– Micsoda? – faggatta Call. – Mi van Kimiyával? Mi történt? Kitől kéne távol tar-
tania magát? Ugye nem ő tette ezt veled?
Ám úgy tűnt, Jennifer teljesen elveszett az emlékben, egyre csak hánykolódott,
szavai egyetlen hosszú, folyamatos sikollyá álltak össze.
Call igyekezett a mágiára összpontosítani. Lehunyta a szemét, és próbálta ismét
meglátni Jen alakjának halvány körvonalát, a negatívba fordult képet. Megpillantotta
a lányt a sötétben, haloványan és gyengén. Tudta, hogy ha akarná, bármilyen szava-
kat a szájába adhatna. De muszáj volt, hogy a lány megőrizze a saját hangját, ne Callé
irányítsa.
Így hát a fiú megkereste Jen lelkének csillogó maradványait. Örült, hogy meg-
őrizték a testét ebben az állapotban, ilyen kevéssel a lélek eltávozása után. Még több
káoszmágiát irányított a lányba, hogy összefogja a darabkákat.
Mire kinyitotta a szemét, a lány arca elernyedt.
– Jennifer, hallasz engem? – kérdezte.
– Igen – felelte a lány színtelen, érzelemmentes hangon. – Mit parancsolsz?
– Mi? – Call Aaronra nézett. A fiú holtsápadt volt.
– Jaj, ne! – szólt Anastasia. Mindkét kezét a szája elé kapta. Alma tágra nyílt
szemmel nyújtotta feléjük a kezét, mintha meg akarna akadályozni valamit, ami már
megtörtént. – Call, mit tettél?

131
 Call lenézett Jenniferre, a lány pedig felbámult rá, és a szeme örvényleni kezdett.
– Call – suttogta Anastasia. – Jaj, ne, ez nem lehet... nem történhet meg újra!
– Mi? – Call elhátrált, elhatalmasodott rajta a sokk. Mintha semmi mást nem bírt
volna mondani vagy gondolni, csak azt, hogy Mi? – Én... én nem... én még soha nem
csináltam ilyet...
De igen, csináltam, Constantine-ként. Már százszor, ezerszer megtettem.
Jen felült az asztalon. Fekete haja leomlott hófehér vállára. Tekintete tüzes örvény
volt.
– Parancsolj velem, Mester! – mondta Callnek. – Az egyetlen vágyam, hogy téged
szolgáljalak.
– Tényleg te vagy az – mondta Alma, és elszörnyedve nézett Callre. – Kis krétor...
miért nem szólt nekem senki?
Aaron odaállt Call elé, hogy megvédje a két nő elborzadt tekintetétől és Jennifer
meredten bámuló, izzó szemétől.
– Nem lett volna szabad azt javasolniuk, hogy ilyet tegyünk – mondta mérgesen.
– Ez iszonyú. Egyszerűen iszonyú, hogy ellopták Jen holttestét.
– Menjetek innen, gyorsan! – szólt Anastasia. – Ezt mi elintézzük.
Call pillanatokon belül ismét a folyosón találta magát, miután Aaron a vállára tet-
te a kezét, és kivezette a szobából. Lehúzta a kézfejére pulcsija ujját. Szörnyen fázott,
egész testében remegett.
– Nem akartam ezt tenni – bizonygatta. – Én csak itt akartam tartani a lelke ma-
radékát.
Aaron megértőén nézett rá.
– Tudom. Velem is megtörténhetett volna.
– Dehogyis történhetett volna – sziszegte Call. – Hiszen kettőnk közül egyedül én
vagyok a Halál Ellensége!
Aaron megszorította a vállát, aztán elengedte.
– Nem te vagy az Ellenség – felelte. – És egykor maga az Ellenség is csak egy
krétor volt, mint én. Talán legelőször vele is csak véletlenül történt ez. Megvan az
oka – mondta fojtott hangon –, hogy miért félnek tőlünk ennyire.
Call ismét Anastasia csukott ajtajára pillantott. Nem történhet meg újra! – mondta a
nő. Vajon azt hitte, hogy Call már csinált ilyet, vagy egyszerűen csak úgy értette,
hogy nem válhat ő is olyanná, mint Constantine?
Bicegve elindult vissza a szállásuk felé. Aaron követte, zsebre dugott kézzel bal-
lagott mellette.
– Szerintem Anastasia tudja az igazat – mondta Call. – Hogy ki vagyok valójában.
Talán még Alma is tud róla.
Aaron kinyitotta a száját, mintha azt akarná mondani, te Call vagy, aztán szótla-
nul becsukta. Egy pillanattal később inkább így szólt:
– Alma valóban látta tegnap éjjel, ahogy parancsoltál annak a sok káoszsújtott ál-
latnak. És elég fura dolgokat mondtál, mielőtt elájultál. Mármint, semmi egyértel-
műt... csak olyasmiket, hogy az állatoknak tudniuk kéne, ki vagy.
– Remélhetőleg Alma azt hiszi, hogy csak nagyon-nagyon furán kérkedtem –
mondta Call. – Alex is hallotta?
– Nem. Addigra már elájult.
Callnek Alexről rögtön eszébe jutott Kimiya. Ismét úrrá lett rajta a feszültség.

132
 – Meg kell keresnünk Tamarát! Szólnunk kell neki, hogy Jennifer mondott vala-
mit a nővéréről.
– Kimiya nem gyilkolt meg senkit – csóválta a fejét Aaron. – Egyébként is, elég
fura lenne, ha egyszeriben kiderülne, hogy ő a generációnk legnagyobb krétora. A
mágusok jó bénák lennének, ha ez nem tűnt volna fel nekik.
– Nem... nem hinném, hogy Kimiya a bűnös – hagyta rá Call, és igyekezett rendet
teremteni zavarodott gondolatai között. Lüktetett a feje. – De ha Jennifer a halála pil-
lanatában Kimiyának kiáltott, vagy legalábbis neki akart kiáltani, akkor Kimiya talán
tud valamit. Talán olyasvalamit, amiről eddig nem is gondolta, hogy fontos.
Aaron bólintott.
– Bárcsak válaszokat kaptunk volna, de legalább van egy nyomunk.
– Aaron? – szólt Call. Lett volna még egy kérdése a tegnap éjszakáról, de nem
volt biztos benne, hogy tényleg tudni akarja a választ. – Jasper apukája jól van?
– Na, ugye, hogy te is a barátunknak tartod Jaspert! – lelkendezett Aaron.
– Akkor nem, ha az édesapja megsérült miattunk.
– Jasper apja jól van. Meggyőződtünk róla, hogy semmi baja, aztán megkötöztük,
és bekötöttük a szemét. Hallottam, ahogy káromkodik, mielőtt elhajtottunk a kami-
onnal. – Aaron úgy vigyorgott, mint aki épp most nyert meg egy fogadást. Call örült,
hogy legalább az egyikük még mindig tud mosolyogni.
Elértek a gyengélkedőhöz, de Tamara már nem volt ott, ahogy Alex sem. Üres
volt az ágya. Amaranth mester, aki épp varázslattal ágyazta be az egyik fekhelyet,
rosszallóan nézett Callre.
– Nagyon örülnék, ha csak egyszer hallgatnál rám, és itt maradnál, amíg azt nem
mondom, hogy tényleg jobban vagy és elmehetsz – zsémbelt a fiúval.
– Hova lett Alex? – kérdezte Aaron.
– Megöltem – felelte a nő, és jót nevetett elszörnyedt arcuk láttán. – Ami azt illeti,
neki megengedtem, hogy elmenjen: szépen begyógyultak a sebei. Teljesen rendbe
jött, mire távozott innen. Veled ellentétben, Callum.
– Nem tetszett látni Tamara Rajavit? – kérdezte Call.
– De igen, eljött közölni velem, hogy visszamentéi a szobádba, mert nem érezted
jól magad itt, a gyengélkedőn. Nem tudom, mi bajotok van nektek. A gyengélkedő a
legbiztonságosabb hely az egész iskolában. Az itteni element álok gondoskodnak
erről.
Call nyugtalanul nézett körül. Eddig fogalma sem volt, hogy elementálok tartot-
ták szemmel, amíg a gyengélkedőn feküdt. Figyelembe véve, hányszor lépett le in-
nen Amaranth mester engedélye nélkül, az elementáloknak nyilván nem az volt a
dolguk, hogy akadályozzák a belépést vagy távozást. Call nem tudta, hogy akkor
pontosan mire ügyelnek – talán a betegségekre de jobban érezte magát attól a tudat-
tól, hogy míg eszméletlenül feküdt itt, nem támadhatta volna meg csak úgy valaki,
legalábbis az elementálok riasztása nélkül nem.
– Tamara nem mondta, hova megy? – kérdezte Aaron.
A nő értetlenkedve pillantott rá.
– Kora hajnal van. Azt hittem, visszamegy a szállásotokra, hogy mind aludhassa-
tok még egy kicsit, mielőtt elkezdődnek az óráitok. Nos, Callum, ha már úgyis visz-
szatértél, esetleg fontolóra vehetnéd, hogy itt töltőd az éjszaka hátralévő részét.

133
 – Nem – válaszolta a fiú, és igyekezett ügyet sem vetni a fejfájására. – Jól érzem
magam. Jól vagyok.
– Hát, egyikőtöknek sem kéne éjnek évadján a folyosókon bóklásznia. Menjetek
szépen vissza a szobátokba! Callum, keress fel holnap tanítás után, hogy lássam,
rendben vagy-e! És néhány napig mindketten kerüljétek a káoszmágiát, megértetté-
tek?
Call belegondolt, hogy épp az imént használt káoszmágiát, és bűntudatosan bó-
lintott.
Elindultak vissza a szállásukra. Az ajtó elé érve Call már éppen felemelte volna a
karját, hogy kinyissa a zárat a csuklópántjával, amikor a folyosóról lábdobogást hal-
lottak. Mindketten megperdültek, és látták, hogy Alex rohan feléjük. Eszeveszetten
nézett rájuk, és egy friss zúzódás virított az arcán.
A srác lelassított, majd megállt előttük, és előregörnyedt, kezét a térdére támaszt-
va kapkodott levegő után.
– Tamara – zihálta. – Elkapta Tamarát!
Aaron és Call értetlenül meredtek egymásra.
– Te meg miről beszélsz? – faggatta Aaron.
– A kém – magyarázta a srác. – Elrabolta Tamarát.
Call megdermedt. Egyszeriben a torkában dobogott a szíve.
– Miről beszélsz, Alex? – ismételte.
– Mondd el pontosan, hogy mi történt! – Aaron ugyanolyan zaklatottnak tűnt,
ahogy Call érezte magát. – Pontosan.
– Felébredtem, és amint csak lehetett, elhagytam a gyengélkedőt – mesélte Alex. –
Láttam, hogy Tamara a küldetési kapu felé tart Harcebbel. Utánuk mentem, mert
meg akartam köszönni Tamarának, hogy segített rajtam tegnap éjjel. – Fölegyenese-
dett. – Kiáltottam neki, de nem hallott meg. Kiment a szabadba, a sötétbe. Úgy lát-
tam, mintha mozogna valami a fák között, így Tamara felé rohantam. De nem értem
oda hozzá időben. Valaki elkapta. Nem voltam elég közel, hogy láthassam az arcát,
de az biztos, hogy egy felnőtt férfi volt. Mágiát küldtem utánuk, de a pasas kivédte,
és viszonozta a varázstüzet, mintha villámmal csapott volna le rám. Leterített, és mi-
re megint a nyomukba tudtam eredni, már eltűntek az erdőben. – Alex kék pólójának
nyaka elszakadt, pulcsija kidagadt a vállánál a kötésektől, és az anyagon vér szivár-
gott át. Nyilván felszakadtak a sebei. – Üldözőbe kell vennünk őket, együtt – mondta
a két fiúnak. – Bárki is az a fickó, nagyon erős. Nem hinném, hogy egyedül képes
lennék szembeszállni vele.
Aaron és Call pánikolva néztek egymásra.
– Szólnunk kell valakinek – mondta Aaron.
– Nincs rá idő! – rázta meg hevesen a fejét Alex. – Akárkinek szólnánk, először
meg kéne győznünk, hogy igazat mondunk, és addigra ki tudja, mi történne Tama-
rával.
Callnek eszébe jutott a borzalmas éjszaka, amikor Joseph mester és Drew elrabol-
ták Aaront. Eszébe jutott a sötétségben kavargó, iszonyatos káoszelementál. Akkor
sem volt idejük szólni senkinek. Ha haboztak volna, Aaron meghal.
– Oké! – mondta. – Menjünk!
Alex nyomában a küldetési kapuhoz siettek, és kirohantak az éjszakába. Call
olyan gyorsan szaladt, ahogy csak bírt, lábát hasogatta a fájdalom.

134
 – Erre! – lihegte Alex, és egy ösvényre mutatott, ami az erdőben kígyózott. A
holdfény tisztán bevilágította. Hihetetlenül szép éjszaka volt, az ég csupa csillag, a
hold fehéren ragyogott. Mintha még a fák is szikráztak volna.
Rohanva indultak el az ösvényen, csak akkor lassítottak le, amikor a kövek és fa-
ágak között már veszélyes volt szaladni. Call elképzelte, ahogy Tamarát ezen az ös-
vényen lökdöste egy ijesztő, felnőtt mágus, aki megfenyegette, talán bántotta is. Az-
tán igyekezett nem is gondolni erre, mivel a düh szinte elvette az eszét.
– Harceb! – szólalt meg hirtelen.
Alex, aki olyan gyorsan haladt legelöl, ahogy csak tudott, erre hátrapillantott rá.
– Mi?
– Azt mondtad, Tamara Harcebet sétáltatta – emlékeztette Call. – A pasas
Harcebet is elkapta?
Alex a fejét csóválta.
– Harceb elszaladt, be az erdőbe.
– Ő nem tenne ilyet! – tiltakozott Call. – Nem hagyná magára Tamarát a bajban.
– Talán követi őket – vetette fel Aaron. – Harceb nagyon ravasz tud lenni; sokkal
okosabb, mint egy sima farkas.
– Biztos ezt teszi – helyeselt Alex. – Ne félj, Call! Elbánunk a pasassal.
Call nem félt. Körülnézett, Harcebet kereste. Ha a farkas Tamarával van, akkor
biztos meg tudnak szökni attól a mágustól. Harceb és Tamara együtt veszélyes csa-
patot alkottak.
– Azt mondtad, hogy egy felnőttet láttál, igaz? – kérdezte Call, elengedve a füle
mellett Alex leereszkedő megjegyzését. A srác idősebb volt Callnél, és nyilván úgy
gondolta, sokkal többet tud nála. Talán így is volt, de Alex akkor sem tudott min-
dent.
Call végiggondolta az éjszaka történteket. Anastasiát és Almát a káoszsújtott
Jenniferrel hagyták, így egyik asszony sem lehetett a tettes. Ok épp egy totál más,
totál fura krízist próbáltak megoldani. Callnek egyetlen más felnőtt sem jutott eszébe,
aki mostanában furcsán viselkedett volna. Na és Lemuel mester? Őt Call egy éve
nem látta, és csúnya dolognak tűnt csak azért meggyanúsítani a férfit, mert sosem
jöttek ki jól egymással.
– Lehet, hogy egy tanácstag a tettes? – kérdezte. – De miért rabolná el Tamarát?
A válasz világossá vált, amint kimondta a szavakat.
Azért, hogy kicsaljon minket a Magisztériumból.
– Miért mondtad, hogy a kém az? – faggatta tovább Alexet. – Még mindig nem
tudjuk, hogy ki a kém.
– Hát, elég logikus, nem? – kérdezett vissza a srác. – Ki más tette volna, mint az,
aki bántani akar téged?
– Ami azt jelenti, hogy ez az egész csapda – mondta Aaron. – Nagyon óvatosnak
kell lennünk, és muszáj a lehető leghalkabban megközelítenünk a pasast. Bárki is az,
tudja, hogy jövünk. Valószínűleg direkt intézte úgy, hogy Alex lássa, amint elrabolja
Tamarát. Alex, nem tudnál megint láthatatlanná varázsolni minket?
– De, jó ötlet – felelte a srác, és felemelte a kezét. Felkavarodott körülöttük a leve-
gő, levelek szálltak fel a földről.
Call a homlokát ráncolta. Volt abban logika, hogy a kém azért rabolta el Tamarát,
méghozzá Alex szeme láttára, mert ki akarta csalogatni őket az iskolából. Talán. Ta-

135
lán volt benne logika. De honnan tudta a kém, hogy Alex rögtön Callnek és
Aaronnak fog szólni, nem pedig a mestereknek?
Honnan tudta a kém, hogy Alex szemtanúja lesz Tamara elrablásának?
Bár az némiképp megmagyarázta a dolgot, hogy a kém – bárki is legyen az – biz-
tosan tudhatta: ha elrabolja Tamarát és Harcebet, az előbb-utóbb kicsalja Callt és
Aaront a Magisztériumból. Tudta, hogy meg akarják majd keresni a barátjukat.
Bár azt nem tudhatta, hogy nem fogják-e magukkal hozni a Magisztérium összes
mágusát.
Most, hogy Call jobban belegondolt, nem is látta a kapu környékén varázscsata
nyomát. Sötét volt ugyan, de még az éjszakában is érződnie kellett volna a füstnek
vagy az égett fa szagának.
Homlokát ráncolva nézett Alexre. Mostanra igen messze kerültek az iskolától, és
az erdő mélyén még nagyobb volt a sötétség. Bármerre nézett, csak fákat látott, és
nem tudta kivenni Alex arckifejezését.
– Erre vannak a Rendellenesség Rendjének házai – szólalt meg Aaron, meg-
akasztva Call egyre aggasztóbb gondolatait. – De most mind üresen áll. Alma azt
mondta, hogy el kellett hagyniuk a falujukat, amikor a Tanács elkezdte befogni az
állatokat.
– Talán a kém odavitte Tamarát! – Alex izgatottnak tűnt, de nem úgy, mintha ez
nagy kaland lett volna, és nem is úgy, mintha pánikolna a lány miatt. Olyan lelkes
volt a hangja, hogy az egyáltalán nem tetszett Callnek.
A sűrű erdő furcsamód üresnek tűnt a káoszsújtott állatok nélkül, érződött a hiá-
nyuk. Időnként huhogott a távolban egy bagoly. A szél a hátukba fújt, és előrelökte
őket. Ám Call most már csak lassan csoszogott.
Alex a barátja volt. Amikor Callum megkezdte az első évét a Magisztériumban,
Alex kedvesen bánt vele, pedig annak idején Callt szinte mindenki csak egy mogorva
kis kölyöknek tartotta, Alex pedig már akkor is okos és menő srác volt, akinek renge-
teg barátja akadt. És Alex még azután is elbeszélgetett Call-lel, hogy Kimiya összetör-
te a szívét. Call tényleg úgy hitte, hogy Alex kedveli őt.
Ám Alex sok mindenhez hozzá is férhetett. Rufus mester asszisztense volt. Köny-
nyen megszerezhette Call tömlőjét, és lyukat fúrhatott bele. Akárcsak Rufus mester,
ő is bejuthatott a szállásukra, így elrejthette Szkelmiszt Call szobájában. Lehetséges,
hogy Anastasia beengedte őt az elementálok börtönébe? Call úgy gondolta, lehetsé-
ges, elvégre az asszony Alex mostohaanyja volt: a srác megkérhette, hogy mutassa
meg neki a börtönt. Vajon észrevette volna Anastasia, ha Alex egy pillanatra eltűnik
mellőle? És az is igaz, hogy tavaly Alex mondta azt Callnek, hogy a mágusok meg
akarják ölni Alastairt, pedig Rufus mester később azt állította, hogy ez soha nem állt
szándékukban.
De miért tette volna Alex mindezt? Call a srác kifejezéstelen arcára pillantott az
ezüstös holdfényben, miközben átvágtak a sötét erdőn. Már majdnem elértek a Rend
falujához. Call már látta a távolban a nagy tisztást, a házak fekete körvonalát.
Emlékezett Jennifer utolsó szavaira, a figyelmeztetésére: Kimiya! Kimiya! Tartsd
magad távol tőle! De kinek a közelében volt Kimiya a partin? Kitől kellett volna távol
tartania magát?
Csak a barátai voltak vele. Meg a pasija.

136
 Alex. Ennek nem volt semmi értelme. De valami mégis nyugtalanította Callt. Va-
lami, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátták Alexet az ajtajuk előtt. Azóta,
hogy odarohant hozzájuk zihálva, bepánikolt arccal, kék pólóján vérrel.
Kék póló. Call agyában felpörögtek a fogaskerekek. Lelki szemei előtt látta az el-
tépett fényképet, amin Drew állt Joseph mester és még valaki mellett, olyasvalaki
mellett, aki kék pólót viselt, az ujján jellegzetes fekete csíkokkal.
– Fázom – szólalt meg Call váratlanul. – Alex, elkérhetem a pulcsidat?
Alex döbbenten meredt rá. Aaron is döbbenten meredt rá. Call nem szokta csak
úgy kölcsönkérni mások holmiját. De azért Alex levetette a pulóvert, hogy odaadja a
fiúnak.
Call megdermedt. Alex kék pólójának ujján két fekete csík húzódott.
A másik két fiú is megállt, és visszanézett rá. Aaronnak aggodalom ült ki az arcá-
ra. Alexnek nem.
– Alex – szólt Call a tőle telhető legnyugodtabb hangon –, honnan ismerted
Drew-t?
A srác lassan felszegte a fejét.
– Mit érdekel az téged? – kérdezte. – Hiszen megölted.
Aaronnak leesett az álla. A süvöltő szél rázta körülöttük a faágakat.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Aaron tekintete ide-oda cikázott Call és Alex között. –
Mi folyik itt?
– Alex az – mondta Call. Azt sem tudta, mit gondoljon. – O a kém.
Az idősebb fiú Call felé lépett. Aaron feltartotta a kezét, hogy megálljt parancsol-
jon neki.
– Ne gyere Call közelébe! – figyelmeztette. – Krétor vagyok, Alex. Komoly kárt
tehetek benned.
Ám a srác ügyet sem vetett rá.
– Drew mintha a testvérem lett volna – mondta. – Joseph mester a rézévemben
szervezett be. Szüksége volt egy tehetséges légmágusra. És nálam senki sem volt te-
hetségesebb. Amíg ki nem derült rólatok, hogy krétorok vagytok.
Call levegő után kapott.
– Apám nagyon öreg volt – folytatta Alex. – Alig tűnt fel neki, amikor bekerültem
a Magisztériumba. Joseph apám helyett apámmá lett. Együtt tanított minket Drew-
val. Magánórákat tartott nekünk. Ezért voltam olyan jó, hogy Rufus mester asszisz-
tense lehetett belőlem. És egek, milyen jót kacagott Joseph, amikor közöltem vele ezt
a hírt! – Alex helyes arcára vigyor ült ki. – Anastasiát már nehezebb volt átverni. De
végül ő is bedőlt a „jó mostohafiú” műsoromnak. Totál lefoglalta, hogy úgy tegyen,
mintha szeretné apámat, így engem már nem tudott szemmel tartani. – Izzott a tekin-
tete. – Joseph pedig mindent elmondott nekem. Elmondta az igazat a Halál Ellensé-
géről. Elmondta az igazat rólad.
– Szóval, te végig tudtad, hogy ki vagyok? – kérdezte Call.
Alex mintha meg sem hallotta volna.
– Felfogod te, milyen hálátlan vagy? – háborgott. – Joseph jobban törődik veled,
mint bármi mással. Mindkettőtöknek nagy hatalmatok van Aaronnal, de te, Call, te
különleges vagy. Tudod te egyáltalán, mit jelent különlegesnek lenni? Van fogalmad
róla, mit dobsz el magadtól?

137
 – Ha ez azt jelenti, hogy olyannak kéne lennem, mint te – felelte Call –, abból in-
kább nem kérek.
Alex arca eltorzult. Aaron óvón emelte fel a kezét, máris tűz lobbant a tenyeré-
ben, ám ebben a pillanatban árnyak robbantak ki körülöttük az erdőből. Felnőttek
fekete ruhában, arcukon fekete maszkkal. Callt és Aaront erős kezek ragadták meg.
– Vigyétek őket a faluba! – parancsolta Alex.
Call botladozott, ahogy meglökték. A feketébe öltözött alakok durván lökdösték
végig őt és Aaront az ösvényen. Fogalma sem volt, kik fogták le: nem lehettek káosz-
sújtottak, hiszen azoknak Alex nem parancsolhatott volna.
Vagy mégis? A generációtok legnagyobb krétora.
Nem, Call biztos volt benne, hogy ha Alex káoszmágus lenne, akkor kérkedett
volna a képességével. Kiderült, hogy a káosz ereje nélkül is pályázhat valaki a go-
nosz nagyúri címre.

138
 15. FEJEZET

Call megpróbált kiszabadulni fogvatartói szorításából, ám hiába. Az alakok túl

erősek voltak. Megpróbált tüzet idézni, de amint szikrák villantak az ujjain, valaki
tarkón vágta, mire a koncentrációja a tűzzel együtt odalett.
Másodpercekkel később lelökték a fűbe a Rendellenesség Rendjének falujában, az
üresen álló épületek között, amik hátborzongatónak tűntek a holdfényben. A falu
közepén kis tábortűz lobogott, Call csomagokat és ételt látott. Alex ezek szerint nem
egyedül dolgozott. A maszkos alakok, bárkik is voltak, nyilván itt várták, hogy szó-
lítsa őket.
Call az oldalára gördült, Aaront kereste. A barátja is a fűben hevert. Egy nagyda-
rab, álarcos alak a hátára nyomta a bakancsát. Call megpróbált felállni, de kíméletle-
nül visszalökték a földre.
– Hadd térdeljenek fel! – szólt Alex hangja. Call nagy nehezen térdre vergődött,
és látta, hogy az idősebb fiú feléjük tart. Jobb kezén ormótlan rézkesztyű csillogott,
egész alkarját beborította, a könyökéig ért.
Az Alkaheszt. A krétorölő.
Call maga is használta már: ezzel pusztította el Constantine Madden holttestét. El
sem tudta képzelni, mit művelhetne a rézkesztyű ereje egy eleven lénnyel. Kiszip-
pantaná a káoszt a lelkéből – vagy Aaronéból –, és annak erejével belülről tépné szét.
– Féltek, krétorok? – Alex megmozgatta az Alkaheszt fémujjait, aztán elnevette
magát Call arckifejezése láttán. Call gyors pillantást váltott Aaronnal, aki mellette
térdelt. Barátja szőke hajába gallyak gabalyodtak, de hál* istennek úgy tűnt, nem
esett baja.
Legalábbis egyelőre.
Beszéltesd még Alexet! – gondolta Call. Beszéltesd még, ne pánikolj, és ne hagyd, hogy
bántsa Aaront!
– Mi van Tamarával? – kérdezte. – Bántottad őt? Itt van?
Alex erre még hevesebben kacagott.
– Hogy te milyen idióta vagy! Fogalmam sincs, hol van Tamara! Nem vesződtem
azzal, hogy elraboljam. Minek fáradtam volna ilyesmivel, ha helyette elég volt egy-
szerűen azt mondanom nektek, hogy elrabolták, és ti azonnal bevettétek? Ő meg a
hülye farkasotok valószínűleg mélyen alszanak a szállásotokon. Gondolom, nagyon
szomorúak lesznek majd, amikor felébrednek, és megtudják, mi történt veletek.
– Joseph mester odaadta neked az Alkahesztet? – kérdezte Aaron. – Ő parancsol-
ta, hogy ezt tedd?

139
 Alex hátravetette a fejét, ám nevetése ezúttal erőltetettnek hangzott.
– Joseph semmit sem tud a tervemről... Elvettem az Alkahesztet, és egy illúziót
hagytam a helyén. Nem fog örökké kitartani, de elég időt nyerek vele – acsargott. –
Mióta csak Joseph tanítani kezdett engem, folyton Constantine-ról beszél. Hogy a
csodálatos Constantine vissza fog térni, és nekünk készen kell állnunk. A fantaszti-
kus Constantine Madden, aki olyan fontos, hogy Drew-nak muszáj volt hamis sze-
mélyazonossággal bejutnia a Magisztériumba, és ott úgy kellett tennie, mintha nem
ismerne. Erre kiderült, hogy épp te vagy az. Micsoda csalódás!
– Sajnálattal hallom – mondta Call gúnyosan.
– Szóval, akkor miért akartad megölni Callt? Bosszúból? – kérdezte Aaron. Call
örült, amiért a barátjának is az a terve, hogy beszéltesse Alexet, mert ő maga annyira
kiakadt, hogy alig bírt megszólalni. – Ez nem dühítené fel Joseph mestert?
– Neki csak egy krétor kell – felelte Alex, és felemelte a rézkesztyűt. – Én pedig
rájöttem, hogyan válhatok azzá. Átalakítottam az Alkahesztet. Nem egyszerűen kité-
pi egy krétorból a káoszmágia erejét, hanem átirányítja belém ezt a képességet.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel Call, de eszébe jutott, hogy ő maga is akkor nyerte el
ezt az erőt, amikor az Alkaheszt elpusztította Constantine Madden testét. Talán még-
iscsak lehetséges.
– Mondja a fiú, aki tizennégy éve halott – legyintett Alex. – Szoktál egyáltalán
gondolni rá? Szegény kis Callum Huntra, aki meghalt, mielőtt még kimondhatta vol-
na az első szavát? Te gyilkoltad meg, Constantine, ahogy megölted azt az embert is,
akit a testvéremnek éreztem. Ugyanúgy, ahogy megölted a saját testvéredet is. Ez az
erő nem téged illet. Én most elveszem tőled, és jobb Halál Ellensége leszek, mint te
valaha is lehetnél.
– Felőlem! – válaszolta Call. – Csak ne bántsd Aaront!
Aaron fojtott hangot hallatott. Alex az égre emelte a szemét.
– Jaj, persze, Aaron, a drágalátos ellensúlyod. Ezért dobtál el mindent, Call? A ba-
rátaidért?
– Mit dobtam el? – faggatta Call bepánikolva. Győzködte magát, hogy valaki utá-
nuk fog jönni a Magisztériumból. Valaki meg fogja találni őket. Alex őrült volt, totál
elment az esze. – Azt, hogy Constantine legyek? Soha nem akartam ő lenni.
– Nem kellene bántanod Callt – szólt Aaron. – Tőlem kéne elvenned a varázserőt.
– Ez a nagy önfeláldozósdi irtó gyomorforgató – mondta Alex. Aranyéves csuk-
lópántja megcsillant, ahogy hátrasöpört a szeméből egy barna hajtincset. A hold-
fényben úgy festett, akár egy szellem. Mint egy gonosz lélek. – De ha ettől jobban
érzed magad, Aaron, eredetileg pontosan ez volt a tervem. Először meg akartam ölni
Callt, balesetnek állítva be a dolgot, aztán elvettem volna tőled a krétori képességet,
egy füst alatt téged is kinyírva. De most, hogy mindketten itt vagytok előttem, nehéz
választani, kinek az erejét vegyem el.
– Joseph mester meg fog ölni téged, ha bántod Callt
– érvelt Aaron. – Call elé vetette magát az Ellenség sírboltjában, hogy megvédje,
tudtad? Az életét is feláldozta volna érte!
– Meg van győződve róla, hogy Call előbb-utóbb meggondolja magát, és csatla-
kozik hozzá – mondta Alex.

140
 – Azt hiszi, együtt fognak küzdeni a halál ellen, de az igazság az, Call, hogy te
ahhoz túl gyáva vagy! Ne az kapja ezt az erőt, aki nem is akarja. Igazából szívességet
teszek Joseph mesternek.
Call felé lépett. Aaron küszködve próbált felállni, de visszalökték a földre. Fekete
tűz lobbant a kezében.
– Hagyd békén Callt!
Alex feléje perdült, és rámutatott az Alkaheszttel.
– Hát nem érted? – kérdezte lesújtóan. – Ha csak egyetlen mozdulatot is teszel fe-
lém, megöllek, aztán így is, úgy is megölöm Callt. Méghozzá jó lassan.
Aaron ökölbe szorította a kezét. Call érezte, ahogy egész teste megfeszül, miköz-
ben felkészült, hogy talpra ugorjon, és megpróbáljon Alexre rontani...
– Állj! – csendült egy hang a tisztáson. Tamara volt az, a sarkában Harcebbel. A
farkas hátralapította a fülét, és dühödten morgott. A lány kinyújtotta a kezét, láng
lobogott a tenyerében. – Engem nem bánthatsz azzal a kesztyűvel, Alex – mondta. –
Én nem vagyok krétor.
– Tamara! – kiabálta Call. – Hogy találtál meg minket?
– Harcebbel! – kiáltotta vissza a lány. – A társalgónkban voltunk, és hirtelen mo-
rogni kezdett, aztán újra meg újra a bejárati ajtónak vetette magát, pedig már megsé-
táltattam. Kinyitottam az ajtót, mire egyenesen ide vezetett. – Alexre meredt. – És
átharapja a torkát bárkinek, aki a közelembe jön, úgyhogy eszedbe se jusson!
Tamara elindult feléjük, kezében még magasabbra csapott a láng. Alex csatlósai
erre ijedten léptek hátra. Call kíváncsi volt, vajon kik lehetnek. Talán Joseph mester
hívei? Vagy netán átlagos, varázserővel nem rendelkező emberek, akiket megbűvöl-
tek? El kellett ismernie, hogy Alex az őrült tervével, a csatlósaival meg a kérkedésé-
vel igen sok pontot adhatott hozzá a gonosz nagyúri listájához.
Call megpróbált talpra állni, de a fekete ruhások erősen fogták, és nem hagyták
felkelni a térdeplésből. Látta, hogy Aaron ugyanúgy küszködik mellette.
– Nahát, remek! – mondta Alex. – Most már közönségünk is van.
Tamara arcáról sütött a harag. Call remélte, hogy a lány mögött felbukkannak a
Magisztérium mágusai, de nem látott senkit. Tudta, hogy erről csak ő tehet. Tamara
és Aaron három éve őrizték a titkait, fontos dolgokat rejtegettek mindenki elől, bele-
értve Rufus mestert is. így hát soha nem fordultak segítségért senkihez, még akkor
sem, ha nagy szükségük lett volna rá.
Alex ismét a két fiúra nézett, és rézkesztyűjével feléjük nyúlt.
– Talán az Alkahesztnek kéne választania. Talán mindkettőtökre rászabadítom,
és meglátom, mi történik. Talán felruház engem mindkettőtök erejével. Ehhez mit szól-
tok?
Call Aaron felé nyúlt, és kézen fogta. Aaron egy pillanatra meglepettnek tűnt.
Aztán megszorította Call kezét.
Call el akarta mondani a legjobb barátjának, menynyire sajnálja ezt az egészet, és
hogy minden az ő hibája, amiért Constantine Madden lelkét hordozza magában. Ám
Aaron előbb szólalt meg.
– Legalább együtt halunk meg – mondta. Aztán akármilyen hihetetlen, Callre
mosolygott.
Nem fogunk meghalni – felelte volna Call. Életben fogunk maradni. Am amint válasz-
ra nyitotta a száját, vakító fény villant előttük. Tamara lángcsóvát dobott Alex-re. A

141
srác kitért előle, és feltartotta a kezét, hogy légmágiával térítse el a tüzet. Az Call felé
vette az irányt.
A Call mögött álló férfi botladozva hátralépett, elengedte a fiút. A maszkos alak
inge lángra kapott, és a pasas üvöltött. Call talpra ugrott, nem törődve a lábát gyötrő
fájdalommal. Még mindig szorította Aaron kezét, és őt is talpra rántotta. Mintha
minden egyszerre történt volna.
– Harceb, kapd el! – ordította Tamara.
A farkasból csak egy sötét, elmosódott árny látszott, ahogy Alex felé rohant.
Aaron elengedte Call kezét, a tenyeréből előtört a sötét káosz. Alex felemelte a karját,
az Alkaheszt szikrázott az energiától. Aaron felé mutatott, ám a kezéből kilövellő
fekete fénysugár célt tévesztett, az egyik csuklyás alakot találta el Alex mellett, nem a
srácot. Az Alkaheszt karomszerű ujjai szétnyíltak, és a kesztyűből vakító, rézszínű
fény áradt.
Megállt az idő. Ez a fény minden volt, ami a káosz nem. Ragyogó volt és éles,
egyszerre tűzforró és jéghideg, és Call szemernyi kétség nélkül tudta, hogy amint
eltalálja őt, végez vele.
Lehunyta a szemét.
Valami a hátába csapódott. A fiú elterült a fűben, és arrébb bucskázott. Az
Alkaheszt fénysugara centikkel mellette suhant el... Call érezte, hogy megperzseli az
arcát, miközben lebukott a földre, és átfordult a füvön... aztán az oldalán fekve meg-
állt, felemelte a fejét, és látta, ahogy a sugár mellkason találja Aaront.
A becsapódás ereje hátralökte Aaront, majdnem egy méterrel arrébb ért földet.
Hanyatt zuhant a fűben, tágra nyílt szemmel, üveges tekintettel meredt az égre.
– Ne! – jajdult valaki. – Aaron, ne, ne, ne! – Call egy pillanatra azt hitte, hogy a sa-
ját hangját hallja, de valójában Tamaráé volt az. A lány mellette hevert a fűben.
Tamara lökte meg hátulról. Félretaszította az Alkaheszt sugarának útjából. Meg-
mentette az életét.
De Aaronét nem.
Call megérintette az arcát. Megégette a sugár. Talán Aaront is csak megégette az
Alkaheszt. Megpróbált talpra kecmeregni, hogy odamenjen a barátjához, de nem bírt
lábra állni. így inkább Aaron lelkét próbálta érzékelni, és teljes erejéből erre koncent-
rált.
Jól emlékezett, milyen érzés volt, amikor a múltkor megérintette a barátja lelkét.
Emlékezett a belőle áradó életerőre, sugárzóan eleven lényére, lelkének szinte kézzel-
fogható jelenlétére a világban.
De most semmit sem érzett. Aaronból már csak egy üres porhüvely maradt. A
lelke elillant, csupán egy halványan derengő árnyat hagyott hátra Aaron lényéből.
Call ekkor Alex felé perdült, aki lerántotta a kezéről az Alkahesztet. Hát persze:
hiszen immár neki is árthatott. Most már az övé volt Aaron ereje. A fiú mintha lükte-
tett volna, akár egy szupernóvaként szétrobbanni készülő csillag. Vibrált a bőre, vi-
lágos és sötét hullámok futottak végig rajta.
– Erő – zihálta. Felemelte a kezét, feketeség gomolygott körülötte, akár a füst. –
Érzem az erőt. A káosz erejét, ahogy eltölt...
– Azt nem hagyom! – kiáltotta Call, és feléje nyújtotta a kezét. Fekete villám csa-
pott ki a tenyeréből, és Alexet vette célba. Call biztos volt benne, hogy végezni fog a
fiúval, egyenesen a semmibe száműzi.

142
 Örült neki.
A varázsvillám Alex felé suhant. A fiú felemelte a kezét, és elkapta. Egy másod-
percre ámulva meredt rá, és Call is csak bámulni tudott. Felfordult a gyomra. Alex-
ből krétor lett. Most már képes volt parancsolni a káosznak, tudott varázsolni vele.
Ráadásul eleve jobb, idősebb és tapasztaltabb mágus volt Callnél.
Aztán Alex felüvöltött. A sötétből előbukkanó Harceb mintha a semmiből tűnt
volna fel, és a srác lábába harapott.
Alex próbált lesújtani rá a káosszal, ám Harceb túl gyors volt, morogva elinalt
előle. Aztán ismét a srácra vetette magát, és Alexnek ezúttal esélye sem maradt rea-
gálni: a farkas a földre lökte, foga a pólóját szaggatta.
– Szedjétek le rólam! – üvöltötte Alex. – Szedjétek már le!
Több csuklyás alak is odarohant hozzá; Harceb eleresztette Alexet, aki dülöngél-
ve állt talpra, és számos sebből vérzett. Még mindig hullámzott a bőre, arca eltorzult.
Callnek eszébe jutott, hogy érezte magát a sírboltban, amikor megkapta a káoszmá-
gia erejét. Emlékezett, milyen rosszul lett, mennyire képtelen volt irányítani az új va-
rázserőt.
Alex Harceb felé kapta a karját, ám a kezéből kirobbanó mágia ezúttal megva-
dult. Sötétség áradt szanaszét. A kiömlő káosz indákban nyúlt fel az égbe, és felhőket
formálva szállt a magasba. Amit csak megérintett, elkezdett szétesni. A Rendellenes-
ség Rendjének egyik háza összeomlott, miután a káosz elemésztette az alapzatát. Há-
rom közeli fa egészben eltűnt a semmiben. A földet elborították az üregek, ahogy a
káosz darabokat szakított ki a talajból. Két maszkos alak felüvöltött, és őket is elnyel-
te a káosz, mielőtt szertefoszlott volna. Alex lenézett a kezére, elszörnyedt, de látha-
tóan el is ámult.
– Fogd az Alkahesztet! – mondta rekedten az egyik csatlósának, aki túlélte a ká-
osz tombolását. – El kell húznunk innen! – Callre pillantott, aztán gonoszul elvigyo-
rodott. – Veled majd később számolok! – sziszegte, aztán megmaradt követőivel a
nyomában kirohant a tisztásról.
Ám Call szinte nem is törődött vele. Visszafordult Aaron felé, és látta, hogy Ta-
mara a barátjuk mellett térdel, és dermedt alakja fölé hajol. A lány zokogott, egész
testében remegett, szinte kétrét görnyedt. Harceb óvatosan odament hozzá, fekete
orrával bökdöste Tamara vállát, ám a lány egyre csak sírt, könnyben úszott az arca.
Call nem is volt tudatában, hogy mozog a lába, de egyszer csak ott találta magát
Aaronnál, és lerogyott mellé, Tamarával szemben. Megérintette barátja kezét, ami
csupán pillanatokkal ezelőtt még viszonozta a szorítását. Most hideg volt.
Tamara még mindig halkan sír dogált. A lány ellökte Callt az Alkaheszt útjából.
Megmentette az életét.
– Miért csináltad? – kérdezte a fiú hirtelen. – Hogy tehetted ezt? Aaronnak kellett
volna életben maradnia. Nem nekem. Én a Halál Ellensége vagyok, Tamara. Nem én
vagyok a jó, a hős. Aaron volt az.
A lány erre hosszasan nézett rá.
– Tudom – mondta végül könnyes szemmel. – De Call...
A falu romjai felől kiáltás hallatszott.
– Itt vannak! – kiabálta valaki. Call lebegő fénygömböket látott a fák között. A
mágusok végül mégiscsak a keresésükre indultak, ahogy Drew-t is megkeresték azon
a bizonyos éjszakán. És megint későn érkeztek. Ahogy mindig.

143
 North mester, Rufus mester, Alma és még számos mester rohant be a tisztásra.
North meg a többiek elképedve vették szemügyre a pusztítást, a földből hiányzó da-
rabokat, az összedőlt házakat és a gyökerestül kitépett fákat. Rufus azonban... Rufus
Aaronra meredt. Félrelökte a többieket, odarohant a fiú testéhez, és fél térdre rogyott,
hogy kitapintsa a pulzusát.
Call tudta, hogy Aaronnak már nincs pulzusa. Aaron nem volt többé. Call lelké-
nek immáron nem volt ellensúlya. A fiú nem érzett mást, csak ürességet. Tudta, hogy
elvettek tőle valamit, amit soha, de soha nem pótolhat.
Most már megértette, miért akarta Constantine Madden lerombolni az egész vi-
lágot, miután elveszítette a fivérét.
Rufus lehunyta a szemét. Alakja meggörnyedt. Call egy pillanatra öregnek látta,
öregnek és megtörtnek.
– Mi történt itt? – faggatta őket North mester. – Úgy néz ki ez a hely, mint valami
csatatér. – Homlokráncolva nézett Callre. – Mit tettél?
Call feje majd szétrobbant a dühtől.
– Nem én voltam! – kiabálta. – Alex Strike volt, meg a... a csatlósai! Nála van az
Alkaheszt, és megölte vele Aaront. Maguk meg éppen hagyják őt megszökni! Nem
maguk a tanárok? Állítsák meg őket!
– Nem! – kiáltotta Alma, és szikrázó szemmel masírozott Call felé. A fiúra sze-
gezte csontos mutatóujját. – Eddig nem vettem észre, de most már látlak,
Constantine. Megölted Aaront. Ez az egész a te műved, így akartad leplezni a bűnei-
det, beleértve Jennifer meggyilkolását.
Call szeme elkerekedett. El sem akarta hinni, hogy az asszony tényleg azt mond-
ta, amit ő hallani vélt. Fogalma sem volt, mit feleljen. így, Aaron teste mellett ülve,
meg sem tudott szólalni.
– Hallgasson! – ripakodott Rufus mester Almára, meglepve Callt. – Nyilvánvaló-
an harc folyt itt, de semmi okunk azt hinni, hogy Call hazudik. És még ha netán ha-
zudna is, itt van Tamara, aki tanúskodhat a történtekről.
– Call igazat mond – szólalt meg a lány. – Tényleg Alex Strike volt. Nyilván ő volt
a kém.
Alma a fejét csóválta.
– Egyiküknek sem szabad hinniük! Soha nem gondoltak bele, vajon hogyan ké-
pes Callum parancsolni annak a káoszsújtott farkasnak? Vagy vajon hogyan volt ké-
pes egyedül legyőzni a Halál Ellenségét? Vagy hogy miért nem volt krétor tavaly év
elején, de pontosan abban a pillanatban vált azzá, amikor Constantine-t állítólag
megölték? Most már tudjuk a választ. Constantine átültette a lelkét Callum Huntba.
Egy szörny áll előttünk, egy gyermek alakjában. Láttam, amint ez a fiú káoszt oltott
egy lélekbe, és létrehozott magának egy káoszsújtott szolgát. Tudom, ki ez a szörnye-
teg!
Call úgy gondolta, hogy a nő nyilvánvalóan félrebeszél. Biztos volt benne, hogy
senki nem fog hinni az asszonynak. De nem is mondott ellent neki senki.
– Ne aggódj, Callum! – szólt North mester, ám a hangja cseppet sem volt meg-
nyugtató. Hamisan csengett, mintha hátsó szándékkal akarta volna elaltatni az aggo-
dalmát. – A végére fogunk járni ennek. Gyere velem!
– Nem hagyhatom itt Aaront – mondta neki Call.
– Mind visszamegyünk a Magisztériumba – felelte North mester.

144
 – Nem! – kiáltotta Call. Elege lett a hazudozásból, elege volt ebből az egészből. –
Alex nyomába kell eredniük! Meg kell találniuk! Bevallom az igazat, rendben? Mind-
az, amit Alma mondott, teljesen igaz, azt kivéve, hogy én öltem volna meg Aaront.
Nem én öltem meg! Igen, én vagyok a Halál Ellensége, de esküszöm, hogy nem én
vagyok a gyilkos, hanem Alex. Esküszöm, hogy én sosem bántanék...
Ez volt az utolsó, amit Call mondhatott, mielőtt bilincsbe verték.

145
 16. FEJEZET

Call cellája a Panoptikonban három fehér és egy átlátszó falból állt, így folyama-
tosan szemmel tarthatták őt a börtön közepén lévő őrtoronyból. Úgy tűnt, mindegyik
fal ellenáll a varázslatnak: hiába próbálta Call számtalanszor leégetni, elemészteni,
összezúzni vagy megfagyasztani őket, nem ment vele semmire. Naponta kétszer egy
fehér dobozt toltak be hozzá az átlátszó fal egy kis nyílásán. A dobozban víz és szinte
íztelen étel volt.
Ezenkívül soha nem változott semmi.
Nem adtak neki sem könyvet, sem papírt, sem tollat, sem semmi mást, így Call
napjai azzal teltek, hogy a priccsén ült, és gyűlölt mindenkit, de legfőképp saját ma-
gát.
Egy hete volt a cellában. Egy héten át újra meg újra lejátszódott a fejében az a
végső csata a tisztáson, elképzelte, hogyan alakulhatott volna másképp, elképzelte,
hogy Aaron életben maradt – és néha, az önsajnálatban elmélyedve, még azt is el-
képzelte, hogy ő maga halt meg. Néha olyan álmokból riadt fel, amikben Aaron be-
szélt hozzá, a nagyteremben viccelődött vele, vagy felajánlotta, hogy megsétáltatja
Harcebet. Néha olyan álmokból riadt fel, amikben Aaron kiabált vele, a fejéhez vágta,
hogy nem neki kellett volna meghalnia, hanem Callnek.
Call életben akar maradni.
A fiú újra meg újra az ötsoroshoz költött, egyéni kis toldására gondolt. Ez volt a
meghatározó személyiségjegye: a túlélni akarás. Legalábbis mostanáig ezt hitte. De
Call nem akart olyan ember lenni, aki azért van életben, mert a legjobb barátja meg-
halt. Nem tudta, mi értelme az életének ezen a világon Aaron nélkül.
Vissza akarta kapni Aaront. A lelke mintha üvöltött volna a szörnyű veszteség
okozta szomorúságtól. Rádöbbent, mit érezhetett Constantine, amikor elvesztette
Jerichót.
Call nem akarta megérteni, mit érzett Constantine.
Talán jobb is, hogy börtönbe zárták, mert itt nem árthat senkinek, és legalább
megbüntetik mindazért, amit tett. Talán jobb is, hogy senki nem jött el meglátogatni,
még az édesapja sem. Tamara meg aztán pláne nem. A lány nyilván nem bírta elvi-
selni a bűntudatot, amiért a létező legrosszabb döntést hozta, mikor őt mentette meg
Aaron helyett. Rufus mester pedig biztosan végképp nem akarta látni őt, valószínű-
leg azt kívánta, bárcsak Call meg se jelent volna a vaspróbán.

146
 Hogyan lehet valakinek olyan balszerencséje, hogy épp a Halál Ellenségét válasz-
sza tanoncának, ráadásul kétszer is?

Call épp a padlón feküdt, a mennyezetet bámulva, amikor az eddigiektől eltérő

lépteket hallott, és felkapta a fejét. A cellája előtt nem más állt hosszú, fehér kabátban
és fehér kalap alá rejtett hajjal, mint Anastasia Tarquin.
Az asszony felvont szemöldökkel nézett a padlón heverő fiúra, arckifejezése
Rufus mesterre emlékeztette Callt. Tekintete azt üzente: Most még mulattatsz, de már
nem sokáig.
Callt nem érdekelte, mit gondol róla a nő. A padlón maradt. Az egyik őr – egy
nő, aki mindig fölöslegesen nagy erővel tolta be Call cellájába az ételes dobozt – szé-
ket hozott a tanácsnoknak. Anastasia leült, az őr pedig elment. Call sejtette, hogy a
Tanács valamelyik tagja előbb-utóbb eljön kihallgatni őt, felvenni a vallomását. Nyil-
ván örülnie kellett volna, hogy épp Anastasia az, de nem örült. Nem akart beszélni
az asszonnyal. Senkivel sem akart beszélni, de egy ismerőst látnia most még rosszabb
volt, mint egy idegent.
– Gyere közelebb, hadd beszéljek veled! – mondta Anastasia, és összekulcsolta a
kezét az ölében.
Call sóhajtva az átlátszó falhoz lépett, és leült a nővel szemben.
– Jól van, de először is válaszolnia kell két kérdésemre.
– Rendben – felelte a nő. – Mit akarsz tudni?
Call hezitált, mert bár állandóan ezen a két kérdésen rágódott az éjszaka végte-
lennek tűnő óráiban, nem volt biztos benne, mit kezdene a valós válaszokkal.
– Jól van Tamara? – bökte ki végül, elhaló hangon. – Nagy bajba került miattam?
Anastasia arcára kis mosoly ült ki.
– Tamara biztonságban van. Még nem egyértelmű, hogy mekkora bajban van.
Elégedett vagy?
– Nem — vágta rá Call. — És Harcebbel mi van? Jól van? Bántották?
Az asszony mosolya nem lohadt le.
– A farkasod Rajaviéknál van, tökéletes biztonságban. Ez így már elég?
– Azt hiszem – mondta a fiú. Annak hallatán, hogy Tamara és Harceb jól vannak,
mintha egy örökkévalóság óta először érzett volna megkönnyebbülést.
– Helyes – felelte Anastasia. – Nincs sok időnk. El kell mondanom neked valamit.
A nevem valójában nem Anastasia Tarquin.
Call erre csak pislogott.
– Tessék?
– Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt volt két fiam, akik a Magisztériumba jártak –
mesélte a nő. – Nem voltunk nagy múltú máguscsalád. Bevallom, én nem igazán vol-
tam megbékélve a saját varázserőmmel, és nem sokat törődtem a fiaim tanulmányai-
val. Egyik tanárukkal sem találkoztam, nem mentem el a szülői értekezletekre, min-
dent a férjemre hagytam. Ez végzetes hibának bizonyult. – Az asszony mély levegőt
vett. – Amikor arról beszéltem, hogy ismertem Constantine és Jericho Maddent, és
hogy tartozom nekik, csak az igazság egy részét árultam el neked. Tudod, valójában

147
én voltam az édesanyjuk... ami azt jelenti, hogy neked is az anyád vagyok, minden
szempontból, ami csak számít.
Bármit is gyanított Call, hát, ezt biztosan nem. Tátott szájjal meredt a nőre.
– De... de hát hogyan? AMagisztérium mágusai... biztos tudnának róla...
– Sehogy sem tudhatták volna meg – felelte Anastasia. – A fiaim nagyon régen
jártak a Magisztériumba, és mint mondtam, akkoriban alig ismertem a mágusokat.
De miután mindkét gyermekem... meghalt... Joseph mester felvette velem a kapcsola-
tot. A férjemet, az apádat, addigra már megölték. – Szenvtelen volt a hangja.
– Joseph elmondta nekem, mit tett Constantine. Hogy átültette a lelkét egy másik
testbe. Elhatároztam, hogy úgy fogom támogatni a fiamat az új testében, ahogy az-
előtt soha. Elhagytam az országot, és visszamentem a szülőhazámba. Ott elloptam
egy velem egykorú asszony személyazonosságát: Anastasia Tarquinét. Megváltoztat-
tam a külsőmet. Újsütetű odaadással gyakoroltam a mágiát. Végül nagy hatalmú
mágusként tértem vissza ide, és hozzámentem Augustus Strike-hoz, hogy bekerül-
hessek a Tanácsba. Senki sem jött rá, ki vagyok, és hogy mi a valódi célom.
– A valódi célja? – Call beleszédült a hallottakba.
– Miattad vagyok itt – mondta a nő. – Ezért mentem az iskolába. Ezért léptem be
a Tanácsba. Mindent érted tettem. És továbbra is érted teszek mindent. – Anastasia
felállt, és az üvegszerű, átlátszó falra tette a kezét, mintha semmire sem vágyna job-
ban, csak hogy benyúlhasson a cellába, és megérinthesse Callt. A tekintete szomorú,
de elszánt volt. – Ezúttal meg foglak menteni, fiam. Ezúttal ki foglak szabadítani.

148
 KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL

Holly Black és Cassandra Clare több mint tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg,
Holly legelső dedikálásán. Azóta kebelbarátnők lettek, barátságuk (többek között)
arra épült, hogy mindketten imádják a fantasyt: A Gyűrűk Ura csodálatos tájaitól
Batman és Gotham City komor sztorijain meg a kardos-varázslós hőstörténeteken át
egészen a Csillagok háborújáig. A Magisztérium úgy született, hogy elhatározták, ösz-
szefognak, és megírják a saját történetüket hősökről és gonoszokról, jóról és rosszról,
illetve arról, milyen kiválasztottnak lenni, akár akarja az ember, akár nem.
Holly a nagy sikerű Spiderwick krónikák sorozat szerzője, Doll Bones című regényé-
ért pedig elnyerte a Newbery Honor elismerést. Cassie olyan óriási sikerű ifjúsági
sorozatok szerzője, mint A végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek. Mindketten Nyugat-
Massachusettsben élnek, egymástól nagyjából tízpercnyire. Ez a harmadik közös kö-
tetük a Magisztérium-sorozatban, A vaspróba és A rézkesztyű után.

„A Magisztérium harmadik részében folytatódnak Call, Tamara és Aaron izgalmas

kalandjai, ahogy megkezdik bronzéves tanulmányaikat a varázsiskolában... A Black-
Clare szerzőpáros továbbra is igyekszik ugyanolyan lebilincselővé tenni a történetet,
mint az előző részekben. A kötet legfőbb feszültségét az adja, hogy vajon kiben bíz-
hat Call, miközben egymást érik a kalandos fordulatok. .. A regény gondosan épít az
előző részben történtekre, és izgalmas folytatást vetít elő. Nagyon szórakoztató.”
– Kirkus Reviews

„Ahogy eddig, a lojalitás kérdése továbbra is kulcsfontosságú szerepet játszik a soro-

zatban: a három főszereplő kapcsolatát alapvetően meghatározza egymásba vetett
bizalmuk. Mindegyikük külön-külön egyéniség, de ha összefognak, triójuk tökéletes
harmóniát alkot. A mágikus kalandok mellett az átlagos gimnazisták szokásos prob-
lémáival is szembenéznek... A könyv nagy erőssége, hogy reálisan, de nem elcsépel-
ten ábrázolja a szereplők jellemének alakulását.”
– Andrew Marshall, Starburst Magazine

„Az előző részek eseményei után az olvasók sejthetik, hogy ezúttal is nagy csavarok-
ra számíthatnak, de a befejezés garantáltan meg fogja döbbenteni őket... Wow! A tör-
ténet egészen végig meglepő. Az olvasók alig fogják elhinni, amit olvastak, és alig
várják majd a negyedik részt. Holly Black és Cassandra Clare minden sorozatából
kihozza a legtöbbet.”
– Carrie R. Wheadon, Common Sense Media

„Nem tudnék kedvenc részt választani a könyvből, mert az egészet imádtam! Tele
volt szuper csavarokkal, egyikre sem számítottam. Egészen végig lebilincselt a sztori,
és folyamatosan találgattam, vajon mi következhet. Egyetlen nap alatt elolvastam,

149
egyszerűen nem bírtam letenni. Hol szívszorító volt, hol izgalmas, hol vidám, hol
pedig egy kicsit ijesztő. Visszatért az összes kedvenc szereplőm... Minden karakter
csodálatos, nemcsak a jók, hanem még a gonoszok is... Mindenkinek ajánlom ezt a
könyvet, nem csak gyerekeknek.”
– Abi, Abi’s Book Reviews

„Ez egy nagyon-nagyon szuper sorozat. Jó pár megdöbbentő dolog történt ebben a
részben, de én imádtam. Tele van váratlan fordulatokkal, le sem bírtam tenni. Aki
szereti a fantasyt vagy a meséket, semmiképpen se hagyja ki! Egyszerűen tökéletes.
Alig várom, hogy megjelenjen a negyedik kötet.”
– Timothy Roberts, Amazon

„Ugyanolyan jó, mint a Harry Potter, de mégsem egy az egyben ugyanaz... Ennek a
sorozatnak sikerült megragadnia a Harry Potter csodálatos, zseniális varázsát, ugyan-
akkor egészen eredeti, és egy kicsit komorabb történet. A sztori nagyon érdekes, a
karakterek szuperek, a csavarok és fordulatok pedig teljesen váratlanok – az ember
csak úgy falja az oldalakat! Én egyetlen nap alatt elolvastam... Ez a kötet meglepett és
ámulatba ejtett, megnevettetett és megrí kát ott.”
– Madeline, The SFF Bookshelf

150