Mark Lane

Amerikaiak
elmondják...

Kossuth Könyvkiadó 1971

Mark Lane

Amerikaiak
elmondják...

Kossuth Könyvkiadó 1971

Az angol eredeti címe:
Conversations with Americans
(A fordítás a szerző 1970-ben benyújtott
kézirata alapján készült.)
Fordította: Zilahi Judit
Tartalom

Előszó [7]

A KIKÉPZÉS [23]

„Felejteni próbálok ..."[25]

„»öldl« - volt a mottónk" [33]

„Rengeteget kellett ordibálnunk, hogy »öld, öld, öldl«" [39]

„Ölni kell, mert úgy a jó" [41]

Buzdítás a Vietnamban harcoló csapatokhoz [46]

A STATISZTIKÁK [47]

„Az amerikai veszteségeket a 'sajtó céljaira megnyirbálták" [49]

„Azok a számok mind hazugok" [53]

A HÁBORÚ [57]

„Mi sem vagyunk jobbak, mint a nácik..[59]

„A szemébe néztem ..[67]

„Láttam, amint amerikai katonák halálra kínoztak

egy vietnamit" [81]
„Vietnam úgy lebegett előttem, mint egy sötét rém” [85]

„És nem volt ott más, csak a puszta, fölperzselt föld” [107]

„A háború nem olyan, amilyennek nekem lefestették...” [114]

„A tiszt, aki szökni készül, társtalan” [133]

„Mit is tettem?” [138]

„Én magam is megöltem egyszer néhány foglyot” [144]

„Az egész falut eltörölték a föld színéről” [154]

„A srácok zsinórra fűzték a füleket” [159]

„A tiszt azt mondta, hogy kiestek vagy kiugrottak” [163]

„Nem hittem volna, de hát saját szememmel láttam” [166]

LEVÉL HONFITÁRSAIMHOZ [169]

Előszó

Tizennyolc éves koromban az Egyesült Államok hadsere-

gének katonája voltam. Az idő tájt már végéhez közeledett
Európában a második világháború. 1945-ben, amikor partra
szálltam Le Havre-ban, s onnan Ausztriába, majd Németor-
szágba vezényeltek, a hírhedt mondat: „Ich wusste nichts”*
- már ott visszhangzott a falak között. Ellátogattam a Da-
chau környékén fekvő haláltáborba, s a városka közvetlen
közelsége láttán ismét fölvetődött bennem a kérdés, hogyan
is kerülhették el lakóinak figyelmét a tények.
Húsz év múlva, amikor nyugatnémet egyetemeken tartottam
előadást Kennedy elnök halálának körülményeiről, kapcso-
latba kerültem néhány érzékeny lelkű és becsületes középko-
rú némettel. Egyikük egy késő éjszakába nyúló beszélgetés
során bevallotta, hogy életének leggyötrelmesebb pillanata
az volt, amikor a gyermeke megkérdezte, tudta-e, mi törté-
nik, s miért nem cselekedett. Még annyi év után is könnyek
csillantak meg szemében, amikor elmondta, hogy akkor vá-
lasz helyett csak némán elfordította a fejét.
Négy évvel ezelőtt elvállaltam egy amerikai fiatalember jogi
képviseletét. Ügyfelem ellenszegült a behívóparancsnak, arra

* „Nem tudtam semmiről.” - A szerk.

7
hivatkozva, hogy ha helyesen értelmezzük a nürnbergi íté-
letet, az őt is háborús bűnösnek minősítené, mert az ame-
rikaiak vietnami kalandja bűnös ténykedés. Dávid Mitchell
szinte teljesen egyedül állt hazájában, amikor úgy döntött,
hogy aláveti magát a Szövetségi Bíróság ítéletének. És ötévi
börtönbüntetést kapott azért, mert nem volt hajlandó részt
venni egy bűnös cselekedetben.
Bizonyos értelemben Dávid Mitchell ébresztette föl ben-
nem az érdeklődést a háború részletkérdései iránt. Hos�-
szú hónapokon keresztül jártam Kanadát, Franciaországot,
az Egyesült Államokat és Svédországot, hogy találkozzam
a hadseregből dezertált katonákkal vagy a háborúval szem-
ben ellenállást tanúsító fiatalokkal. Több tucat fiatalemberrel
készítettem filminterjút, és több száz másiktól kértem szó-
beli nyilatkozatot. Együtt utaztam az első szökött katonával
a kanadai határra, s jelen voltam, amikor közölte a határőr
tiszttel, hogy dezertált. Vele örültem, amikor minden további
nélkül határátlépési és tartózkodás engedélyt kapott.
Az amerikai törvényekkel dacolva, két szökevényt Dániába
vittem. Az ottani kormány hosszas huzavona után az egyik-
nek megadta a tartózkodási engedélyt - ő lett az első aki eb-
ben az országban menedékjogot kapott.
Midőn a hangsúly a szökésről némileg áttolódott a hadsere-
gen belüli ellenállásra, beutaztam a Német Szövetségi Köz-
társaságot, s kapcsolatba léptem a háborút ellenző katonákkal
Mannheim, Stuttgart, Augsburg és Frankfurt kaszárnyáiban.
Rövid idő múltán már több tucatnyi, ellenszegülő közkato-
nát képviseltem a hadbíróság és parancsnokaik fóruma előtt.
Biztatóan haladtak filmem és könyvem előkészületei - kü-
lönféle eszközökkel kíséreltem meg elmondani, hogyan száll
szembe a Hadköteles korú amerikai fiatalság a militarizmussal.
8
Ám egyszerre csak újabb oldalukról vehettem szemügyre
a dolgokat. Jelentős számú katonát, tengerészt, sőt tisztet
találtam, aki hajlandó volt beszélni vietnami élményeiről.
Közülük sokan dezertáltak; néhányán megmaradták a
hadsereg kötelékében, és sóvárogva várták leszerelésüket.
Olyan emberek, akik nem ‚is ismerték egymást, más-más
országban, sőt olykor más-más kontinensen éltek, egybe-
hangzóan ecsetelték vietnámi élményeiket. És szavaik nyo-
mán, amint e sokféle forrás kölcsönösén igazolta és meg-
erősítette egymást, hamarosan kirajzolódott a brutalitás
félreismerhetetlen képe.
Így született ez a könyv - csupán rövid kitérőként annak
a terjedelmesebb munkámnak az előkészületei közepette,
amelyben átfogóbban és részetesebben fogom feldolgozni
e témát. Az amerikaiak és lojális támogatóik, akik majd ol-
vassák e Vietnami veteránok szavait, ha úgy tetszik, tovább-
ra is helyeselhetik az Egyesült Államok kormányának dél-
kelet-ázsiai politikáját. Azt azonban nem mondhatják többé
igaz szívükből: ,,Ich wusste nichts.”
Az amerikai sajtóban a My Lai-i tömegmészárlásról nem-
rég megjelent leleplező cikkek sokakat arra késztettek,
hogy más szemmel nézzék a vietnami háborút. Ám az
amerikaiaknak alig volt idejük, hogy elgondolkozzanak új
értesüléseik felett: az angol konzervatív sajtó sietve előállt,
nem csupán vigaszt, de elismerést is kínálva. Mert végtére
is milyen nagyszerű, hogy a jenkik maguk mossák tisztára
szennyesüket! Milyen bátor cselekedet, hogy pillanatnyi ha-
bozás nélkül, nyíltan és szabadon publikálják e kellemetlen
tényeket! S még azt is hozzátehették volna, milyen jól jön az
ilyen kritikátlan és szervilis szövetséges vagy bűntárs a tett
elkövetése után.
9
Ám a londoni vállonveregetés félrevezető: mindez nem volt
azért olyan egyszerű.
Az 500-600 falusi lakos - javarészt nő, gyermek és idős em-
ber - legyilkolása 1968. március 16-án történt. S kilenc nap
múlva a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front közölte
a részleteket a világsajtóval.
Ha pedig úgy rémlik nektek, amerikai honfitársaim, hogy ezt
most halljátok először, ennek oka nem az, hogy akkoriban el-
kerülte figyelmeteket a közlemény. Az újságjaitok mulasztot-
ták el közzétenni a hírt. A felelős amerikai sajtó elsiklott a vád
fölött - még annyi fáradságot sem vett, hogy a szokásos kéz-
legyintő mondattal cáfolja mint „Viet Kong propagandát”.
Több mint másfél esztendő múlva néhány külföldi lap rész-
leteket közölt a My Lai-i eseményekről. De például a lon-
doni „Daily Telegraph” nem hagyott kétséget afelől hogy
továbbra is támogatja a vietnami háborút. Az első oldalon
ott díszelgett a volt munkáspárti külügyminiszter, George
Brown fényképe - éppen akkor „kapták le”, midőn szenve-
délyesen kérte a képviselőházat, hogy adjon meg minden tá-
mogatást az Egyesült Államoknak -, s a lap idézte is Brown
fejtegetését, miszerint az amerikaiak sürgősen hagyják abba
a tömegmészárlás feletti siránkozást, és igyekezzenek inkább
megnyerni a háborút.
A „Daily Mail” neves publicistája, Bernard Levin még to-
vább ment: ő elítélte az amerikai sajtót azért, hogy ily módon
hozta napvilágra a tényeket. Véleménye szerint a sajtó ezzel
bebizonyította, hogy „vitathatatlanul rászolgált Agnew alel-
nöknek a felelőtlenségről és a fölényes arisztokratizmusról
elhangzott vádjaira”.
Franciaországban a „Le Monde” első oldalas kommentárban
szólította fel a többi országot, hogy „ne nézzék le Amerikát,
10
hiszen az legalább nyilvánosán felelősségre vonja a My Lai-i
tömegmészárlás vétkeseit”. Ámde azt a hallgatólagos felte-
vést, hogy az amerikai sajtó sietve közölte a tényeket, mihelyt
ismertté váltak, a kormány pedig hatékonyan intézkedett a
bűnösök felelősségre vonásáról, nem erősítik meg a tények.
Két kérdés vetődik fel itt parancsoló erővel. Hogyan talált
utat a történtek híre a tömegtájékoztatási eszközökhöz? És
hogyan reagált a dologra a kormány?
A mészárlás 1968 március közepén történt. Nem egészen
tíz nap múlva egy Hanoiban rendezett sajtókonferencián
megbélyegezték. Ezek után az illetékes amerikai katonai pa-
rancsnok helyszíni vizsgálatot indított. S ennek eredménye
egy jelentés volt, szerint My Laiban semmiféle rendkívüli
eseményre nem került sor. A jelentés azzal a megállapítás-
sal végződött, hogy „egyetlen olyan tényező sem merült fel,
amely a további vizsgálat szükségességét indokolná”.
Egy év múlva Ronald Ridenhour leszerelt katona - jelen-
leg a Claremonti Főiskola hallgatója - levelet intézett Nixon
elnökhöz, Laird hadügyminiszterhez, több mint egy tucat
kongresszusi képviselőhöz és más kormánytisztviselőkhöz.
A levél a tömegmészárlás meglehetősen részletes leírását
tartalmazta. Maga Ridenhour egyik gyilkosságnak sem volt
tanúja, de személyesen beszélt számos szemtanúval. S le-
velében közölte, hogy az általa hallott „sok-sok beszámoló
közül az első” Butch Gruver őrvezetőtől származott, akivel
Hawaiiban ismerkedett meg.
„A Barker-féle különítmény elindult harci támaszpontjáról My
Lai felé - írta Ridenhour. - Feladata az volt, hogy megsemmisítse
a veszélyes gócokat és valamennyi lakosukat. Amikor ezt Butch
elmondta nekem, nem akartam elhinni, hogy igazat beszél, de ő
biztosított afelől, hogy így volt, s tovább ecsetelte a történteket.
11
A különítményhez tartozó két másik század körülzárta a
falut, úgyhogy Calley százada bevonulhatott, megsemmisít-
hette az épületeket, és megölhette lakóikat. Azok a falusiak,
akik elmenekültek a század elől, a falut körülzáró katonák
karjaiba futottak.
Többször is megkérdeztem Butchtól, hogy mindenkit meg-
öltek-e. Azt felelte, hogy tudomása szerint igen — férfiakat,
nőket, gyermekeket egyaránt. Emlékezett rá, hogy látott egy
kisfiút - úgy három-négy éves lehetett - az ösvény mentén. A
gyerek karján golyó ütötte seb tátongott, másik kezével szo-
rongatta sebesült karját, s ujjai közt csordogált a vér. Döb-
benten és hitetlenkedve bámulta a körülötte zajló eseménye-
ket. Csak állt ott tágra nyílt szemmel, mint aki semmit sem
ért. Nem tudta felfogni, mi történik. Aztán a parancsnok
rádiósa beleeresztett egy sorozatot az M-16-sából.
Mindez olyan szörnyű volt, mondta Gruver, hogy egyik
embere tulajdon lábába lőtt, csak hogy orvosi utasításra el-
kerüljön a körzetből s ne kelljen részt vennie a tömeggyil-
kosságban.”
„Rendíthetetlen meggyőződésem - írta levelének vége felé
Ridenhour -, hogy ha velem együtt ön is szentül hisz az igaz-
ságosság és a törvény előtti egyenlőség elvében, amely elvek
országunk jogrendjének talpkövei, akkor egyesült erővel ki
kell kényszerítenünk a széles körű nyilvános vizsgálatot eb-
ben az ügyben.”
Nixon és Laird nyilvánvalóan nem vett tudomást a levélről.
Mindamellett újabb vizsgálat indult meg, a jelek szerint azért,
mert egy kongresszusi képviselő a Ridenhourtói kapott in-
formációk nyomán felvilágosítást követelt.
1969 szeptemberében - egy nappal azelőtt, hogy le kellett
volna szerelnie, és tizennyolc hónappal a tömegmészárlás
12
után - a hadsereg gyilkosságért vád alá helyezte ifjabb Willi-
am Calley hadnagyot.
Az Associated Press hírügynökség hétmondatos jelentésben
ismertette az esetet, meg sem említve, hogy a feltételezések
szerint hány polgári lakost öltek meg, hogyan gyilkolták meg
őket, s a hadsereg miért várt csaknem másfél esztendőt a
vádemeléssel. És ez a jelentés - talán a legfontosabb, amelyet
Vietnamból kelteztek - a lehető legteljesebb érdektelenségbe
fulladt.
Nem állíthatjuk tehát, hogy a hadsereg nem cselekedett, jól-
lehet feltűnő habozás és az ügybuzgóság némi hiánya jelle-
mezte cselekvését. Azt sem állíthatjuk, hogy a sajtó egyálta-
lán nem foglalkozott az eseménnyel. Végtére is az Associated
Press szétküldte a maga jelentését... Mindamellett a történtek
hiteles ismertetése csak két hónap múlva látott napvilágot
az amerikai sajtóban, s akkor is egy állhatatos szabadúszó
újságíró, bizonyos véletlenszerű kapcsolatok, egy nagylelkű
alapítvány és egy vadonatúj, kétszemélyes középbal hírügy-
nökség különös összjátéka folytán.
Miután a „sztori” végül is utat tört magának a sajtóban, az
Associated Press ügyvezető igazgatója beismerte, hogy a hír-
ügynökség „bűnös mulasztást” követett el, mert nem kísérte
figyelemmel az általa kiadott hétmondatos jelentés sorsát. De
nyomban hozzáfűzte, hogy a felelősségben mások is osztoz-
nak, hiszen az ügynökségtől, „egyetlen sajtóorgánum vagy
rádióállomás sem kért telefonon további információkat”.
Seymour Hersh újságíró abban az időben Eugene McCarthy
sajtótitkára volt; s éppen a Pentagonról szóló könyvén dol-
gozott, amikor egy ismerősének telefonhívásából értesült a
My Lai-i tömegmészárlásról. November 9-én meginterjúvol-
ta Calley hadnagyot, s másnap megírta az év nagy riportját.
13
Ámde hamarosan rá kellett döbbennie, hogy sem a „Life”,
sem a „Look” nem érdeklődik a cikk iránt.
Ekkor kapcsolatba lépett a kicsiny, mindössze egy ügyveze-
tő igazgatóból és egy újságíróból álló hírügynökséggel,amely
Dispatch News Service néven működött. Az ügyvezető igaz-
gató, Dávid Obst, maga elé tette a „Literary Market Place”
című kiadványt, mely tartalmazza valamennyi újságkiadó hí-
vószámát, s ezzel odaült a telefonkészülék mellé.
A sajtó azonban még akkor is enyhén szólva habozó maga-
tartást tanúsított, amikor néhány lap már közölte az Obsttól
potom száz dollárért megvásárolt interjút. A „Time” utóbb
furcsállotta is, hogy miután az eset részletes ismertetése nap-
világot látott, „egyes újságok alig vettek tudomást az állítóla-
gos mészárlásról, avagy teljességgel fegyelmen kívül hagyták.
S a publicisztikai kommentárok sora még nehézkesebben
indult meg.”
Közvetlenül a tények nyilvánosságra hozatala után számos
szemtanú és részvevő jelentkezett, hogy tanúvallomást tegyen
az amerikai nép előtt a tömegtájékoztatási eszközök útján.
Michael Bernhardt őrmester például közölte, hogy látta, amint
amerikai katonák „nőkét, gyermekeket és öregeket” lődöztek
le My Laiban. Elmondotta továbbá, hogy ő a századparancs-
nokától kapta az eligazítást. „Ennek lényege az volt, hogy a
falut és lakóit meg kell semmisíteni. A parancsnok kijelen-
tette, hogy ezek ott mind vietkongisták, és hogy a körzetben
egyáltalán nem tartózkodnak ártatlan polgári személyek.” S
Bernhardt még azt is hozzátette: „Csak páran tagadtuk meg a
parancs teljesítését.”
A vallomások bizonyára akkor jutottak el a mélypontig, ami-
kor az egyik televízió interjúban egy katonától megkérdezték,
hogy kétgyermekes apa létére miképpen gyilkolhatott meg
14
gyermekeket, s ő azt felelte, hogy a tömegmészárlás idején
még csak egy gyermeke volt.
Miután olyanok, akik maguk is tevékenyen részt vettek az öl-
döklésben, tanúbizonyságot tettek róla a tömegtájékoztatási
eszközök útján, a mészárlás puszta ténye már nem lehetett
kétséges. A vétkeseket azonban nem állíthatták polgári bíró-
ság elé, mert a kérdéses időpontban a hadsereg kötelékébe
tartoztak; s ha azóta leszerelték őket, a katonai igazságszol-
gáltatás sem volt ügyükben illetékes. Nyilvánvalóan azért,
hogy gátat vessen a további vallomásoknak, egy szélsőjobb-
oldali szenátor olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely
felhatalmazta volna a polgári bíróságokat a tömegmészárlás
azóta leszerelt részvevői feletti ítélkezésre. S noha kezdettől
fogva világos volt, hogy a javaslat - lévén hogy ex post fac-
to igazságszolgáltatást kíván bevezetni - nem életképes, ez a
lépés meghozta a kívánt hatást: belefojtotta a szót azokba,
akik hajlandóak lettek volna nyilatkozni március 16-i tevé-
kenységükről.
Midőn a 45 tagú, amerikai, angol, ausztráliai és vietnami új-
ságírókból álló csoport megkezdte helyszíni vizsgálatát My
Lainál, az amerikai tüzérség ütegei tüzet nyitottak rájuk.
Utóbb ezt azzal magyarázták, hogy ők az ellenségre tüzeltek.
Körülbelül ugyanakkor a Pentagon bejelentette, hogy kü-
lönleges katonai bíróságot szándékozik felállítani azon volt
katonák ügyének tárgyalására, akik egyébként megmeneked-
nének az állítólagos kegyetlenkedéseik miatti felelősségre
vonástól. A volt katonák persze akkorra már bizonyosan át-
látták a helyzetet...
Nagyjából ezzel egyidejűleg Reid Kennedy ezredes parancs-
ba adta, hogy mindazok, akiknek tudomásuk van a tömeg-
mészárlásról, tartózkodjanak a nyilatkozattételtől. Mellesleg
15
Kennedy ezredest bízták meg Calley hadnagy ügyének tár-
gyalásával...
A vallomások áradata elapadt. De azért akadt még nyilatkozó.
Nem sokkal Kennedy parancsának közzététele után Ernest
Medina százados, aki a mészárlás idején Calley közvetlen fe-
lettese volt, 90 perces interjút adott a „New York Times”
riportereinek. S amikor megkérdezték tőle, hogy ha újból
kezdhetné a dolgot, és ő irányítaná a My Lai-i akciót, más-
képp cselekedne-e, Medina így válaszolt:
„Ezek a vádaskodások, különféle állítások meg minden
egyéb olyan, mint egy futballmeccs után — mint ahogy hét-
főn reggel szavalnak a nagyokosok a vasárnapi mérkőzésről.
Kényelmes fotelban üldögélve könnyű azt mondani, hogy
így és így kellett volna tennünk...” nekünk kellett volna irá-
nyítanunk a játékot... le kellett volna rohannunk az alapvo-
nalra, és megnyerhettük volna a mérkőzést... Ez okból azt
kell válaszolnom a kérdésére: »Igen«.”
Egy héttel Medina interjúja után Kennedy ezredes nyilvá-
nosan szorgalmazta, hogy az igazságügy-minisztérium in-
dítson vizsgálatot és emeljen vádat négy hírközlő szerv és
három egyén ellen azért, mert megszegték a tilalmat. A vád
képviselője, Aubrey Daniel százados kijelentette, azzal a
sürgős kéréssel fordul John Mitchell igazságügy-miniszter-
hez, hogy emeljen vádat az Associated Press, a „Houston
Chronicle”, a „Time” és a National Broadcasting Company,
valamint ama három egyén ellen, aki a fentieknek nyilatko-
zatot adott.
Medina bíróság elé állítását nem kérelmezte Kennedy ez-
redes. Medina védte a katonák ténykedését; nem tett vallo-
mást, nem vádolt senkit. Amikor Kennedytől megkérdez-
ték, hogy a századost miért nem büntetik meg azért, mert
16
beszélt az ügyről, az kijelentette, hogy Medina interjúja „saj-
nálatos dolog” volt, majd kissé rejtélyesen hozzáfűzte: „de
én is mulasztást követtem el”, nem adván parancsot neki
arra, hogy tartózkodjék a nyilvános fellépéstől. Medinát a
riporterekkel való találkozóra elkísérte katonai ügyvédje -
Edwin J. Richards százados -, egy polgári ügyvéd és Way-
ne Smith, aki saját bevallása szerint Medinának és polgári
ügyvédjének sajtófőnökeként tevékenykedett. S az interjú
során Medina elmondta a riportereknek, hogy csak azért
adhat interjút, mert Richards százados tisztázta a helyzetet
Kennedy ezredessel, s az megengedte neki, hogy beszéljen
a sajtó képviselői előtt.
A hadsereg váltig hangoztatta, hogy újabb, minden rész-
rehajlástól mentes vizsgálatot indított, de valójában ezzel
egyidejűleg elhallgattatta a tömegmészárlás legtöbb tanú-
ját - csak azokat engedte szóhoz jutni, akik tagadták, hogy
ilyesmi egyáltalán végbement.
Nixon hadsereg-főparancsnoki minőségében nyilatkozatot
tett közzé, s ebben „elszigetelt incidensnek” nyilvánította
a több mint ötszáz polgári lakos legyilkolását. Kijelentet-
te, hogy az amerikai csapatok magatartását elsősorban „a
nagylelkűség és a tisztesség” jellemzi; készséggel segítik a
dél-vietnami népet, s ezen „nem eshet csorba, sem szégyen-
folt az effajta incidens miatt”.
Mendel Rivers dél-carolinai képviselő, a tömegmészárlás
ügyét vizsgáló kongresszusi bizottság elnöke leszögezte: ő
egyáltalán nem bizonyos benne, hogy ilyesmi valóban le-
játszódott.
S végül, amit a történelem bizonnyal úgy jegyez fel majd,
mint a tragédia humoros epizódját: Hubert Humphrey egy
újabb Warren-bizottság kiküldését követelte, amely bizott-
17
ság átvizsgálná a tényanyagot, és biztosítaná az amerikai
népet afelől, hogy minden a legnagyobb rendben van. És
csakugyan a legnagyobb rendben van minden?
Egy dologgal tisztában kell lennünk. Nem kétséges, hogy
az amerikaiak a kelleténél kevesebbet tudnak arról, milyen
szörnyű árat fizettetnek háborújukért Dél-Vietnam polgári
lakosságával; de azt már úgyszólván nem is sejtik, mibe ke-
rül Amerikának ez a kaland. Igen, a gyárak valóban ontják a
fegyverzetet, a munkások el tudnak helyezkedni, a nehézipar
tőkései nagyobb profitokat élveznek, mint valaha, s látszatra
a nemzetgazdaság aránylag egészségesen fejlődik. Az adatok
általánosan hozzáférhetőek, kinyomtatták őket: több mint
100 milliárd dollárt emésztett föl eddig a háborúskodás a vele
kapcsolatos kiadásokkal együtt. De a valódi ár, amit fizetünk,
egy egész nemzedék feláldozása.
Japán, az Egyesült Államok és az NSZK kórházaiban érde-
kes, eddig nem hallott történeteket gyűjthet az ember. Tho-
mas Engelsing őrnagy, a hadsereg 97-es számú frankfurti
kórházának ideg- és elmegyógyász főorvosa például elmon-
dotta, hogy közvetlen orvosi beavatkozással sok olyan se-
besült katona életét mentik meg Vietnamban, „aki bármely
előző háborúban meghalt volna. Akadnak köztük olyanok,
akiknek több végtagját amputálták, továbbá vakok, súlyos
agysérültek.” S ennek következtében „a hadsereg egészség-
ügyi intézményei zsúfolva vannak olyan emberekkel, akik so-
hasem lesznek munkaképesek”, Ő maga is utasítást kapott,
hogy „ne szállíttassa el a sebesülteket az Egyesült Államok-
ba, mert az ottani kórházak is megteltek, nincsen több férő-
helyük”. Ám az NSZK-ban levő egészségügyi intézmények
annyira zsúfoltak, hogy ezt az utasítást képtelen figyelembe
venni. Egy ezredes, aki a közelmúltban tért vissza az NSZK-
18
ba az Egyesült Államokból, elmondotta neki, hogy az otta-
ni hadi- és frontharcoskórházakban kétségbeejtő állapotok
uralkodnak. Nem egy orvos és ápolónővér oly elviselhetet-
lennek érzi a helyzetet, hogy áthelyezését kérte az NSZK-ba,
sőt akár Vietnamba is. S a szárazföldi haderő és a haditen-
gerészet japáni kórházaiban ugyanilyen vagy még súlyosabb
állapotok észlelhetők.
A Nixon-kórmányzat viszont új módszert talált a veszte-
séglisták számainak leszorítására. Az olyan katonát, akinek
mindkét kezét és lábát ellőtték, s emellett gyógyíthatatlan
agysérülést szenvedett, a Pentagon egyszerűen „sebesült-
nek” nyilvánítja. S amikor az illető meghal az Egyesült Ál-
lamok, Japán vagy Okinava valamelyik katonai kórházában,
halála a természetes halálozás statisztikájában szerepel - nem
írják a háború számlájára, nem növeli a háború áldozatainak
számát. Így sikerül a veszteségeket - a Pentagon kifejezésével
élve - „elfogadható szinten” tartani. Orvosok és szanitécek
elmondották nekem, hogy a vietnami háború minden harcté-
ri elesettjére jut egy-egy másik, aki nem a helyszínen hal meg.
S alkalmasint minden halottra jut egy-két olyan sebesült, aki
haláláig tehetetlen nyomorék marad.
A hivatalos adatok szerint az Egyesült Államok vietnami em-
bervesztesége alig haladja meg a negyvenezret. De ennek a
számnak a sokszorosa tükrözné vissza reálisan azt, hány fia-
talember veszett el mindörökre a társadalom számára. S még
ez utóbbi szám sem érzékeltetné, mennyi maradandó árta-
lom érte azokat a Vietnamban harcoló fiatalokat, akik fizi-
kai értelemben nem sebesültek meg. Most, hogy hónapokon
keresztül beszélgettem volt katonákkal, ha csak bemegyek
egy szobába, könnyen fölismerem, hogy a jelenlevők közül
ki járta meg a háborút és ki nem. A vietnami frontharcosok
19
külsőleg is különböznek a többi embertől. Különböznek,
mert valójában egészen mások.
A háború kegyetlen dolog. Ám a túlzott leegyszerűsítés sú-
lyos bűnébe esnénk, ha csak ennyit mondanánk és semmi
egyebet. A polgári élet tapasztalatai nem készítik elő az em-
bert a háború hihetetlen stresszhatásainak elviselésére, és
sokan harctéri idegsokkal térnek vissza hazájukba. De azért
tökéletesen normális ember is hozhat olyan józan döntést,
hogy feláldozza életét egy ügyért, amelyben hisz. Vietnamba
küldésük előtt a katonákat azzal buzdítják, hogy az ő felada-
tuk megvédeni a vietnamiakat az ördögi kommunizmustól.
De nem sok idő telik bele, s azon kapják magukat, hogy
falvakat égetnek föl, békés polgári lakosokat végeznek ki,
foglyokat kínoznak, és megerőszakolják a fiatal lányokat.
Valahol menet közben minden katona elgondolkodik azon,
miért is van ott. A gondolatsort gyakran egy sebesülés, egy
jó barát halála vagy az ellenséggel való közvetlen összecsa-
pás indítja el. A hadsereg szónoki buzdítása - „azért vagy-
tok itt, hogy megvédjétek ezeket az embereket” - magának
a hadseregnek a viselt dolgai láttán többé már nem elfogad-
ható magyarázat. S miközben az ifjútól váltig csak azt köve-
telik, hogy öljön és kockáztassa az életét, ráébred, hogy nem
tudja, mindezt mi okból tegye. Nincs követésre érdemes
ügye, s az elhatározás, hogy kitart a helyén és harcol, nem
a sajátja. Ezért nehezen tudja vállalni a harc súlyos terhét, s
még kevésbé tudja elviselni.
Talán egyetlen hozzáértő szakembernek sem kínálkozott még
jobb alkalma rá, hogy megfigyelje azokat, akik elfordultak az
amerikai militarizmustól, mint Kristina Nystrom-nak.
Nystrom asszony szociális gondozónő. Tanulmányait a Prin-
cetoni Egyetemen kezdte, majd Stockholmban szerzett diplo-
20
mát, s jelenleg a Svéd Bevándorlási és Honosítási Hivatal alkal-
mazásában áll. Egyike azoknak, akik segítik a szökött amerikai
katonákat abban, hogy beilleszkedjenek Svédország minden-
napi életébe, s már több mint kétszáz szökevényt ismer.
„A legkevesebb problémájuk azoknak van, akik már bevo-
nulás előtt elhagyják Amerikát - mondja. - Akiket a hadse-
reg kiképzett, azoknak már akadnak nehézségeik. És azok,
akik megjárták a háborút, iszonyatos bajokkal küszködnek.
Egyikükről például tudom, hogy nem mer földalattin vagy
autóbuszon utazni. Azt hiszi, mindenki meglátja rajta, hogy
amerikai, hogy részt vett a háborúban és szörnyű dolgokat
követett el ott. Szorongása természetesen alaptalan, hiszen
- hogy mást ne is mondjak - ránézésre nem tudhatja senki,
hogy ő svéd vagy amerikai. Benne azonban nagyon is reáli-
san él ez a szorongás. És a többiekben is, akik részt vettek
ebben a háborúban. Azoknak, akiket én ismerek, majdnem
mindegyike így van vele. Mások, mint a többi ember. A há-
ború egészen kicserélte őket.”
Az amerikai kormány még ebből is hasznot akar húzni. Min-
den lehetséges alkalommal közread egy csomó számadatot -
többnyire hamisat - annak bizonyítására, hogy a Svédország-
ban élő szökevények helyüket nem lelő emberek, bajkeverők,
sőt bűnözők. Tény és való, hogy a Vietnamot járt ifjak egy
részének lelkivilága zaklatott a túlzott gyanakvás és ellensé-
geskedés érzületét, sőt a pusztító őrület csíráit hordozzák
magukban. De Amerikának önmagától kell megkérdeznie,
miért van ez így. Mi történt ezekkel a fiatalokkal? Olvassák
el, mit mondanak erről ők maguk a következő oldalakon ...
Legjobbjaik megszöktek a hadsereg kötelékéből. A többi túl-
élő hazatért. A kormány nem hoz nyilvánosságra a hazatér-
tekre vonatkozó számadatokat, de a dél-carolinai Greensboro
21
kerületi bíróságának egyik bírája a közelmúltban megállapí-
totta, hogy „az utóbbi hónapokban a Vietnamból visszatért
frontharcosok erőszakos bűncselekményeinek egész sora”
került eléje. Elreta Alexander bírónő kijelentette: „A katonai
kiképzés és a harci tevékenység után az emberek nincsenek
kellően felkészülve a békés társadalom életfeltételeihez való
alkalmazkodásra.” Véleménye szerint a kiképzés és a háború
„elállatiasította ezeket az embereket”, s ezért szükséges, hogy
egy részüket ideggyógyászati kezelésnek vessék alá.
Alan Cranston szenátor, a frontharcosok egészségügyi ellá-
tásának vizsgálatával megbízott szenátusi albizottság elnöke
viszont megállapította, hogy a frontharcoskórházak ideg- és
elmegyógyászati kezelésre szoruló betegei közül országszer-
te átlagosan 535-re jut egy orvos. Egy ideggyógyász, aki a
közelmúltban számolt be tapasztalatairól az albizottság előtt,
kijelentette, hogy „a harctéri idegsokkban szenvedő vietna-
mi frontharcosok ezrei járkálnak a kábulat ködgomolyában”,
mert ideggyógyászati kezelés helyett túlzott gyógyszerada-
gokat kapnak.
S a háború folytatódik. Ártatlan áldozatokat szed Vietnam-
ban, s tönkreteszi hazánkat. Máris lerombolta azokat az érté-
keket, amelyeket a múltban büszkén vallhattak magukénak az
amerikaiak. Féregként rágta bele magát az amerikai ifjúság-
nak egy egész nemzedékébe, s most felfalni készül egy mási-
kat. S mindez megy tovább - megállíthatatlanul. Nyilvánvaló,
hogy nemcsak a szerencsétlen, zilált agyú frontharcosok jár-
kálnak a kábulat ködgomolyában.
A KIKÉPZÉS
„Felejteni próbálok...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Chuck Onan.
K: Hány éves?
V: Húsz.
K: Mikor állt be tengerészgyalogosnak?
V: 1967 áprilisában.
K: Önként?
V: Igen.
K: Hol született?
V: Németországban.
K: Német származású?
V: Nem. A családom négyedrészt afrikai, negyedrészt csiroki
indián, negyedrészt ír és negyedrészt francia.
K: Járt középiskolába?
V: Igen. A nebraskai Boys’ Townban.
K: Boys’ Townból egyenesen a tengerészgyalogsághoz került?
V: Lényegében igen. Néhány hónap múlva jelentkeztem soro-
zásra a kaliforniai Oaklandben.
K: Hol kapta az alapkiképzését?
V: A kaliforniai San Diegóban.
K: Mennyi ideig volt ott?
V: Négy hónapig.
25
K: Onnan hová ment?
V: Camp Pendeltonba küldtek harcászati továbbképzésre.
K: Kifejezetten vietnami harci tevékenységre készítették ott
elő?
V: Igen.
K: Hogyan?
V: Előadások, bemutatók, gyakorlatozás, terepismeret... He-
gyi terepen is... Tudja, az egész mindenség - ahogy már lenni
szokott.
K: Mennyi ideig maradt Pendeltonban?
V: Négy-öt hónapig.
K: És onnan hová került?
V: A tennessee-i Memphisbe. A haditengerészet ottani légi
támaszpontjára. Ott ejtőernyős iskolába jártam.
K: Hányszor ugrott?
V: Hétszer.
K: Mennyi ideig volt a támaszponton?
V: Több mint három hónapig.
K: És ezután hová került?
V: A dél-carolinai Beaufortba, az ottani tengerészgyalogos
légi támaszpontra. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.
K: És milyen kiképzést kapott?
V: Könnyűbúvár-iskolába jártam.
K: Vagyis víz alatti tevékenységre oktatták?
V: Igen.
K: Miért részesült ilyen specializált és intenzív oktatásban?
V: A tengerészgyalogság különleges alakulataihoz tartoztam.
Ez elit csapattest - akárcsak a „zöldsapkások”*. A tengerész-
gyalogságnál felderítő és rohamcsapatnak hívják.
* A szárazföldi haderő különleges alakulatainak katonáit nevezik „zöldsapkások-
nak”. - A szerk.

26
K: Arra is kiképezték, hogyan vallassa az ellenséges fog-
lyokat?
V: Igen.
K: Hol kapott ilyen kiképzést?
V: Valamennyi támaszponton. De az utolsó hónapban, ami-
kor már közvetlenül a vietnami behajózásra készítettek elő,
különösen sok szó esett róla. A könnyűbúvár-iskolában a
dzsungelharc technikájára is tanítottak. És azt is megmond-
ták, hogyan kínozzuk a foglyokat.
K: Ki adta ezeket az utasításokat?
V: Többnyire az őrmesterek. Meg néhány tiszt. Hadnagyok -
és néha a parancsnok is.
K: Mit mondtak, mit tegyenek?
V: Mondták, hogy kínozzuk meg a foglyokat.
K: Hogyan?
V: Mindenre kiterjedt a figyelmük. Több módszert ismertet-
tek és javasoltak.
K: így például?
V: Vetessük le az elfogott személy cipőjét, és verjük a csupasz
talpát. De ez még enyhének számított a többihez képest.
K: Milyen módszerekre tanították még? Próbáljon meg vis�-
szaemlékezni!
V: Az utóbbi évben inkább felejteni próbálok...
K: Milyen módszerekre tanították még? Mondhatna legalább
még egy példát?
V: Elmagyarázták, hogyan használhatjuk az elektromos
távközlési berendezéseket. Azt mondták, hogy tegyük az
elektródákat a nemi szervekhez.
K: Bemutatták ezt az eljárást, vagy csak beszéltek róla?
V: A táblán rajzok mutatták, hogyan kell az elektródákat egy
férfi heréjéhez vagy egy nő testéhez illeszteni.
27
K: Hol voltak a rajzok?
V: A fekete táblán.
K: Valamelyik tiszthelyettes rajzolta ezeket az ábrákat a
táblára?
V: Nem. Nyomtatott rajzok voltak, amelyeket a táblára
szögeztek. A tengerészgyalogság hivatalos tananyagához
tartoztak.
K: És azt ábrázolták, hogyan kell felrakni az elektródákat
kínzás céljából?
V: Igen.
K: Mire tanították még?
V: Arra is, hogyan kell körmöket leszaggatni.
K: Milyen eszközt javasoltak ehhez?
V: Laposfogót.
K: Ki magyarázta el a módszert?
V: Egy őrmester.
K: Milyen módszereket tanultak még?
V: Különféle dolgokat, amiket bambusszal lehet csinálni.
K: Mint például?
V: Beszúrni a köröm alá és a fülbe.
K: Mindez csupán előadásban szerepelt, vagy a gyakorlatban
is bemutatták?
V: Egyszer az egyik srácnak ráhúztak a talpára. Megparan-
csolták, hogy feküdjön le, és megütötték puskatussal.
K: Milyen egységhez tartozott a kiképzés ideje alatt?
V: A második flotta második felderítő egységéhez.
K: Hány tengerészgyalogosból állt a csoport a kínzási eljárá-
sokkal foglalkozó órákon?
V: Húsznál többen sohasem voltunk.
K: Kaptak különleges utasításokat arra vonatkozólag, ho-
gyan hallgassák ki a nőket?
28
V: Igen.
K: Mit javasoltak?
V: Elég szadista dolgokat. Nem szívesen beszélek róluk...
Mi haszna, hogy beszéljünk róluk? Felejteni próbálok... Meg-
próbálom kiverni az egészet a fejemből.
K: Én szeretnék egy sokakhoz eljutó beszámolót írni ar-
ról, amit maga mond. Hallhatta Nixon kijelentését: My Lai
csupán elszigetelt eset volt, az amerikai katonák kedvesek
és nagylelkűek. A tengerészgyalogosokat viszont arra oktat-
ják, hogy kínozzák a vietnamiakat. Ha pedig ez így van, nem
gondolja, hogy az amerikaiaknak tudniuk kell?
V: Persze, hogy így van... Tanítottak bennünket kínzásra, de
az amerikaiak nem akarnak tudni róla, hinni sem akarják...
Azért ha van rá remény, hogy ér valamit a szavam, akkor
beszélek.
K: Hogyan tanították a női foglyok kínzására?
V: Azt mondták, vetkőztessük le őket, feszítsük szét a lá-
bukat, és hegyes botot vagy szuronyt döfjünk a vaginájuk-
ba. Meg azt is mondták, hogy megerőszakolhatunk minden
lányt, akit csak akarunk.
K: És még?
V: Megmutatták, hogyan nyithatjuk fel a foszforbombát
anélkül, hogy felrobbanna. Ez azért kell, hogy aztán odate-
hessük a foszfort, ahol leginkább fájdalmat okoz.
K: Milyen helyeket ajánlottak?
V: A szemet - és a vaginát is.
K: Más vegyi anyagot is javasoltak felhasználásra?
V: Igen. A CS-t*.
* Az úgynevezett CS-2 gáz, amelyet az amerikaiak arra használnak fel Vietnam-
ban, hogy az ellenfelet rejtekhelyének elhagyására kényszerítsék, a tüdőt támadja meg,
és heves fájdalmat okoz. - A szerk.

29
K: Azt hogyan kell alkalmazni? Por alakban van?
V: Por alakban - mielőtt szétveti a tartályt. Nekünk megmu-
tatták, hogyan nyissuk ki a tartályt, hogy fel ne robbanjon. A
CS méregnek is felhasználható. Be kell adni.
K: Hallgattak előadásokat a helikopterek alkalmazásáról?
V: Igen. Azt mondták, hogy felvihetünk egy csomó foglyot;
aztán kilökünk egyet - és a többi beszélni fog... Még tréfál-
koztak is afölött, hogy egyszer Vietnamban elővezettek egy
foglyot, kezét-lábát hozzákötötték egy-egy helikopterhez,
azok meg felszálltak, és így széttépték.
K: Erről ki beszélt maguknak?
V: Az egyik oktatónk. Egy őrmester.
K: Azt állította, hogy ő ennek szemtanúja volt?
V: Azt mondta, hogy ő csinálta.
K: Alapos oktatást kaptak a helikopterek felhasználásáról?
V: Több helikopter-szakértő oktatott bennünket. És meg
kell hagyni, elég sokféle kínzási módra megtanítottak. Pél-
dának okáért a helikopter külső részén van egy lelógó kötél
- egy automatikusan szabályozott kötél, amely le-föl jár. Ki
lehet vele húzni embereket a vízből és más efféle... Eredeti-
leg ilyen célra szolgál. De nekünk megmutatták, hogy ha a
foglyot ráakasztjuk erre a kötélre, a nyakára meg rákötünk
egy rövidebb kötelet, leengedhetjük úgy, hogy lássa, amint
a nyakára szorul a kötél, és amikor teljesen megszorult, ak-
kor megfojtja. Ez az egyik módja annak, hogy a helikoptert
kínzásra felhasználjuk. Aztán az ember odakötözheti a fog-
lyot alulra, a helikopter alvázához, s egy kis utazásra viheti,
alacsonyan repülve a fák fölött, hogy az ágak alaposan fölse-
bezzék, amint ott csüng.
K: Mindez hozzátartozott a tengerészgyalogságnál kapott
kiképzéshez?
30
V: Igen. Ezek az eljárások is, meg mások is, amiknél szintén
helikoptert alkalmaznak.
K: Összesen mennyi időt vett igénybe a kihallgatással és a
kínzással kapcsolatos kiképzés?
V: A második állomáshelyemen kezdődött, és mindvégig tar-
tott... Több mint hat hónapig, legalább heti öt órán keresztül.
K: Tehát koncentráltabban foglalkozott ezzel, mint a főtan-
tárgyával foglalkozott volna egy fél év alatt, ha főiskolára jár?
Azon a jogi főiskolán, ahová én jártam, a büntetőjoggal - a
fő tantárgyammal - öt hónapon át csupán heti két órában
foglalkoztunk.
V: Hát, ami azt illeti, alaposan megtanítottak bennünket a
kínzás mesterségére. És ez még csak a „hivatalos” része volt
a dolognak. Mert egyébről se hallottunk nap nap után. Ok-
tatóink - az őrmesterek - együtt laktak velünk. Mindnyájan
együtt étkeztünk, ugyanabban a körletben aludtunk, és ők
szüntelenül a vietnami élményeikről beszéltek.
K: Milyen élményekről?
V: Arról, hogy megölték a foglyokat, kínozták őket, erősza-
koskodtak a lányokkal. És fényképeket mutogattak a sok haj-
meresztő dologról, amit műveltek.
K: Hogyan vélekedtek az újoncok a kiképzésről?
V: Tetszett nekik. A tengerészgyalogság önkéntesekből áll...
Alig várták, hogy Vietnamba mehessenek, és kipróbálhassák
az újonnan tanult fogásokat. Sokan önként jelentkeztek viet-
nami szolgálatra. Az őrmesterek elég kedvező színben tün-
tették fel a dolgot... Tudja, olyan beteges módon - hogy az
embernek alkalma lesz ölni és más effélék.
K: Előfordult, hogy az őrmesterek a női foglyok kihallgatá-
sával kecsegtették a tengerészgyalogosokat, így próbálván rá-
venni őket, hogy önként jelentkezzenek vietnami szolgálatra?
31
V: Igen, elmondták, hogy ők megerőszakolták a lányokat, és
hogy ezt minden tengerészgyalogos megteheti - nem kell at-
tól tartania, hogy megbüntetik.
K: Mikor szerelt le a tengerészgyalogságtól?
V: 1968 februárjában.
K: Miért kérte a leszerelését?
V: Mert Vietnamba vezényeltek.
K: A kiképzés idején milyen érzelmeket táplált a tengerész-
gyalogság iránt?
V: A kiképzés befejező szakaszáig eléggé benne voltam a do-
logban. De aztán egyszer csak olyan betegesnek tűnt fel az
egész. Nagyon is túlzásba vitték...
K: Mit csinál most Stockholmban?
V: Iskolába járok. Franciául tanulok, de jövőre zeneiskolába
megyek - gitár- és zeneszerzés szakra. A svéd nyelvtanfolya-
mot már elvégeztem.
„»Öld!« - volt a mottónk”

Kérdés: Maga most hány éves, Terry Whitmore?

Válasz: Huszonkettő.
K: Hol született?
V: A tennessee-i Memphisben.
K: önként jelentkezett?
V: Aha. De ez azután volt, hogy kaptam egy levelet - az állt
benne, hogy menjek orvosira, mert be fognak sorozni. Ti-
zenhat éves koromban volt egy súlyos műtétem, akkor tro-
pára ment a tüdőm, így hát azt gondoltam, úgyse fogok én
átmenni az orvosin. Gondoltam, majd azt mondja a jóem-
ber: „Nincs szükségünk magára - maga beteg, kisapám.” Így
hát elmentem az orvosira. Ott meg azt mondták, hogy príma
a kondim. Nem akartam, hogy besorozzanak a hadseregbe.
Úgy képzeltem, hogy a tengerészet sokkal hűsebb hely - és
amellett a csajok is buknak arra a kis sityakra az ember fején.
Így hát jelentkeztem a tengerészetnél, de a pasas azt mondta:
„Ekkora listánk van a várakozókból” - és előhúzott egy hos�-
szú listát. Nem tudom, hogy link volt-e az a lista, vagy igazi,
de a toborzótiszt odatolta az orrom alá és közölte, hogy a
tengerészetnek nincs szüksége rám.
K: Megfordult a fejében, hogy a toborzótiszt azért nem akar-
ta bevenni magát, mert fekete?
33
V: Ühüm... Szóval, akkoriban eszembe jutott, de hát nem
is tudom... Aztán eljött hozzám egy toborzópasas a tenge-
részgyalogságtól. Csak úgy feszített a kék egyenruhájában,
és irtó okosnak látszott. Elszámlálta, mennyi előnye van a
tengerészgyalogságnak. Aztán meg azt mondta: „Nézze, ha
karácsonykor otthon akar lenni...” - és én rettentő bírom ott-
hon a karácsonyt, az a kedvenc időszakom. A pasas meg csak
mondta: „A hadsereg most mindjárt elviszi magát. De ha be-
áll tengerészgyalogosnak, akkor még nem kell berukkolnia
három-négy hónapig.” Ez 1966 októberében volt. A pacák
meg csak hajtogatta nekem, hogy „a hadsereg ráteszi a kezét
magára, én pedig hozom itt a nagy lehetőséget”. Mire észbe
kaptam, már útban voltam vele a végső orvosi vizsgálatra,
hogy föleskethessenek. És egykettőre ott ültem az óriásma-
dáron, útban a dél-carolinai Paris Islandre.
Az újonckiképző-tábor az olyan volt... Arra nincsen szó, hogy
milyen is volt az újonckiképző-tábor. A pokol - három-négy-
szeres adagban. Az újonckiképzők úgy belefojtották az em-
berbe a szuszt, hogy még a lélegzetvételhez is engedélyt kellett
kérni. Naponta csak háromszor lehetett kimenni, és az ember
nem akkor ment, amikor akart, hanem amikor mondták, hogy
mehet. Mást se hallottunk egész álló napon át, csak azt, hogy
„öld!”. Ezt a szót, „öld, öld, öld!” belesúlykolták az emberbe.
A kiképzőtáborban sose hívtak minket tengerészgyalogosnak.
A kiképzők kislánykáknak szólítottak, meg cicuskáknak, meg
szarjankóknak - mindennek, csak épp tengerészgyalogosnak
nem. Az én rangidős kiképzőm néger volt. Eleinte azt hittem,
hogy ez fene jó dolog. Amikor a táborba kerültem, életemben
először voltam távol otthonról - hát egyszer csak látom, az
egyik kiképző rugdalja a srácokat, beveri a fejüket. „Én aztán
jól belekerültem a slamasztikába!” - mondom magamban.
34
És akkor bejön ez a fekete kiképző, én meg föllélegzek:
„Hála a papnak, nincs semmi baj! Néger ez a kiképző!
Mégpedig törzsőrmester, rangidős...” Az meg odamegy és
nyakon ragad egy fekete srácot, aki ott áll előttem. Nyakon
ragadja és rámér két jókora horogütést. Behúz egyet az állá-
ra, egyet meg a gyomrába. A srác összecsuklik. Én meg ott
majdnem idegrohamot kapok. Aszondom magamban: „Ez a
pacák fekete. Azt hinné az ember, hogy pártol bennünket, de
ő is csak püföli a feketéket.”
Mindegyik kiképző kész lemez: „öld, öld, öld!” Lefekvés
előtt minden este „öld!” volt a mottónk. Mielőtt bedobtuk
magunkat az ágyba, hangosan el kellett mondanunk egy
imádságot az öldöklésről. És imádkoznunk kellett a háború-
ért. A falon ott állt kinyomtatva a háborúért való imádság, és
nekünk el kellett szavalni. „Öld!” - ez a szó hozzátartozott
a mindennapi életünkhöz. „A tengerészgyalogosok ölik az
ellenséget” - hajtogatták a kiképzőink. Kórusban kántáltuk,
hogy „ölünk”.
És persze folyton-folyvást emlegették a különbséget a had-
sereg és a tengerészgyalogság között. Volt egy tantárgyunk,
a tengerészgyalogság története. Az órákon ismertettek min-
denféle csatákat. „Ne felejtsétek el - mondogatták hogy ebbe
a csatába is a tengerészgyalogságnak kellett beavatkoznia,
hogy kihúzza a nyavalyás hadsereget a sla-masztikából.” És
ez így ment napról napra! „A tengerészgyalogság volt ott
Pork Chop Hillnél.” - „A tengerészgyalogság tűzte ki a zász-
lót Iwo Jimánál.” - „A tengerészgyalogság nélkül nem lenne
Amerika.”
A kiképzőink ezt mind szentül hitték - legalábbis azt hiszem -,
de ha nem, velünk akkor is elhitették. Belepumpálták az ember
fejébe, nap nap után, és a kiképzés végére meg is ragadt benne.
35
Amikor kikerültem az újonctáborból, tengerészgyalogos vol-
tam. És minden civil, minden más katona csak szarjankó volt
nekem. Ha nem vagy a tengerészgyalogságnál, babám, akkor
egy nagy senki vagy...
Három hónapot töltöttem az újonckiképző-táborban. Azt
hiszem, mostanában sokkal gyorsabban keresztülzavarják a
hapsikat. Nekünk annak idején még azt mondogatták: „A
tengerészgyalogosokon nem fog a gépfegyver.” De egy cso-
mó tengerészgyalogos elesett Vietnamban, és ma már ők is
sebezhetők. Ezért aztán manapság csak úgy keresztülzavar-
ják a hapsikat az újonckiképző-táboron.
Mi ott a táborban szuronykiképzést is kaptunk, minden
áldott nap, és amikor beledöftük a szuronyt a rongybabá-
ba, azt kellett üvölteni, hogy „öld!”. Aztán püfölni kellett a
rongybabát, puskatussal ütni, és belenyomni a szuronyt. És
rohadt kurvapecér sárgának vagy sandinak kellett hívnunk a
babákat. Elhinné ezt? Ott áll az ember, és üvöltözik egy ba-
bára. Így utólag elég baromságnak tűnik, de akkoriban senki
se akadt fenn rajta. Vietkongistának, Charlie-nak*, sárgának,
sandinak vagy csáléfejűnek hívtuk őket. Csak egynek nem
hívhattuk: vietnaminak.
A kiképzőink legtöbbje már megjárta a frontot, volt Viet-
namban, és a lőtéri pacákok nagy része is onnan jött vis�-
sza. És folyton arról beszéltek, hogyan kínozták a foglyokat.
„Emlékszel, amikor odaát voltunk, és úgy megszorongattuk
azt a Charlie-t, hogy összecsinálta magát?”... Máskor pedig
az őrmesterünk azzal dicsekedett, hogy simán lepuffantott
egy öregasszonyt: „Szabályosan szétloccsantottam a nyava-
lyás fejét!” Egy másik őrmester meg fölfedezte a régi cimbo-

* A fehérek gúnyneve az amerikai négerek szóhasználatában. - A szerk.

36
ráját, odarohant hozzá, és ráordított: „Hé, én a 101-eseknél
voltam! Te nem?” - „De bizony ott!” - „Emlékszel arra az
akcióra, amikor fenékbe lőttem azt a vén disznót, a kis pu-
páknak meg szétloccsantottam a kobakját?”... Elmondani se
tudnám, mennyi ilyen históriát hallottam.
Az újonckiképző-táborból az észak-carolinai Camp Lejeu-
ne-be kerültem, gyalogos továbbképzésre. Lejeune után
pedig különleges beosztást kaptam: tengerészeti szolgálatra
vezényeltek. Ez aztán a klassz buli! A tengerészeti szolgálat
kétéves időtartamra szól. Az ember ott van a tintahalaknál -
mármint a tengerészeknél. Odamegy a hajóikra, és őrzi őket
két éven keresztül. „Én aztán megfogtam az isten lábát! -
gondoltam. - Megúsztam Vietnamot!”
A Lejeune-ben töltött egy hónap után hazaengedtek szabad-
ságra. Irtó menő fej voltam, amikor hazaérkeztem csizmá-
sán, egyenruhában. Tengerészgyalogos voltam... Tudja, mi
az? Azt jelenti, hogy fenékbe rúghatok akárkit... Alaposan
telitömték ezzel az agyamat.
Három nappal azelőtt, hogy elindultam volna otthonról
Norfolkba, a tengerészeti szolgálatra, megkaptam a táv-
iratot. Parancs volt, hogy jelenkezzem ismét Lejeune-ben.
Nyomban nekiestem a telefonnak, és felhívtam egy srácot,
akivel együtt csináltuk végig az egészet. Még a memphisi
repülőtéren találkoztunk, útban a tengerészgyalogsághoz,
és az újonctáborban meg Lejeune-ben is együtt voltunk,
ő is a közé a néhány srác közé tartozott, akiket a tenge-
részethez osztottak be. White-nak hívták, és mivel min-
den ábécé sorrendben folyik, egész idő alatt mindenben
egymás mellé kerültünk. Egyébként fehér volt a fickó. És
ő is megkapta a táviratot. „Megnézted mostanában a pos-
taládádat?” -kérdeztem tőle. Mire egyből rávágta: „Ördö-
37
göd van, kis-apám, éppen hívni akartalak, hogy ugyanezt
kérdezzem tőled.”
Tudtam, mit jelent ez. Volt egy olyan spúrom, hogy mehe-
tek Vietnamba. De ezt nem mondhattam meg az anyámnak.
„Mama, visszamegyek oda, ahonnan jöttem, úgy látszik, még
rámfér egy kis kiképzés. Alighanem el kell mondogatnom
még egy párszor, hogy »öld!«, és akkor minden oké lesz” -
halandzsáztam neki. De ő csak ráfeleli: „Fiam, te Vietnamba
mégy.” Én meg tovább erősködöm: „Nem, nem, csak vissza,
még egy kis kiképzésre.”
Amikor megérkeztünk Lejeune-be, a srácok nekünk estek:
„Bizonyára tudjátok már, hogy mentek a vietnami kon-
dér-bal” Akkoriban a háború mellett voltam. Féltem, de nem
akartam kimutatni, így hát azt feleltem: „Oké, hadd menjek
csak - legalább megölhetek néhány sárgát.” Eszembe jutott,
mit mondott az őrmester az újonckiképző-táborban: „Há-
borúzni fogtok - harcolni fogtok a mocskos, büdös, sandi
kurvapecérek ellen odaát Vietnamban. Mégpedig azért har-
coltok ellenük, mert... Hogy tetszene az nektek, ha ezek a
mocskos, büdös kis kurvapecérek idejönnének az Egyesült
Államokba, megerőszakolnák a nővéreiteket, megizélnék az
anyátokat, és lerombolnák az országot? Hogy tetszene az
nektek?” Elvárták, hogy erre irtó hangosan felmorduljunk...
és mert ez a dolog igazán nem tetszett volna nekünk, majd-
nem szétrepesztettük a falat. Olyan hangosan üvöltöttünk,
hogy majd elrepült a fejünk fölül a tető. De az őrmester vala-
mi effélét mondott: „Kislánykák, úgy látom, hogy ti szívesen
látnátok itt azokat a kurvapecéreket. Nem hallottam, hogy
elég hangosan válaszoltatok volna.” Szóval elvárták, hogy
torkunk szakadtából ordítsuk: „öld!” Tengerészgyalogosok
voltunk - mocskos és kemény fráterek.
38
„Rengeteget kellett ordibálnunk, hogy
»öld, öld, öld!«”

Kérdés: Neve?
Válasz: Mark Worrell.
K: Hová való?
V: Kaliforniában nőttem fel, de néhány évig Oregonban
jártam egyetemre - 1964 és 1967 között. Aztán elfogyott a
pénzem, és beálltam tengerészgyalogosnak. Arra mifelénk ez
a mondás járta: „Verjük meg a vietkongistákat Vietnamban,
mielőtt még Kaliforniában kerülnénk szembe velük.” Látná
csak, mekkora a Viet Kong flottája... Így hát felcsaptam ten-
gerészgyalogosnak 1967 májusában - tizenkilenc és fél éves
koromban.
K: Hol kapta a kiképzést?
V: A San Diegó-i újonckiképző-táborban voltam nyolc hé-
tig. Aztán két hét speciális gyalogsági kiképzés következett
Camp Pendeltonban, szintén Kaliforniában. De az egész ki-
képzés az ölés körül forgott. Rengeteget kellett ordibálnunk,
hogy „öld, öld, öld!”
Kaptunk némi ideológiai oktatást is. Elmagyarázták, hogy
a szárazföldi haderő fabatkát sem ér, az egyetlen valamire-
való fegyvernem a tengerészgyalogság. Mindent elkövettek,
hogy belénk plántálják az érzést: elit öldöklők vagyunk. S a
kiképzés álatt mindvégig hangsúlyozták, hogy a vietnamiak
39
valóságos állatok. Azt mondták, azok nem emberek. Ha ott
leszünk, bármit tehetünk velük. Azt mondták, megölheted a
sárgát, aztán darabokra hasíthatod - nem ember.
Mielőtt Vietnamba küldtek, egy utászzászlóaljhoz kerültem.
Ott aztán keményen ment a dolog. Nagy buzgalommal di-
csőítették előttünk ezeknek az alacsony rendű vietnami-
aknak a megkínzását és kivégzését. Az őrmesterek mindig
sárgáknak vagy csáléfejűeknek hívták őket. Sosem nevezték
vietnamiaknak. Az egyik újonc száján egyszer kicsúszott a
„vietnamiak” szó, mire az őrmester ráüvöltött, hogy ő egy
„istenverte sárgaimádó”.
„Ölni kell, mert úgy a jó”

Kérdés: Neve Raymond Sansiviero?

Válasz: Igen.
K: Hová való?
V: A Long Island-i Huntingtonba.
K: Mivel foglalkozik a családja? “
V: Anyám a Kékkeresztnél* dolgozik, apámnak meg van egy
taxija - szövetkezetben vannak néhány társával.
K: Önként jelentkezett, vagy besorozták?
V: Önként jelentkeztem tengerészgyalogosnak, hogy iskolá-
ba kerülhessek - repülőiskolába.
K: Azelőtt mit végzett?
V: Középiskolát.
K: Hová járt?
V: A huntingtoni középiskolába.
K: És közvetlenül érettségi után jelentkezett katonának?
V: Igen.
K: Három évre?
V: Négy évre.
K: Mielőtt beállt volna, próbálta valahogy másképp megol-
dani a továbbtanulását?
* Nemzetközi szociális szervezet, amelynek célja a fiatalok megóvása az iszákosság
veszélyétől és az alkoholisták egészségügyi rehabilitációja. - A szerk.

41
V: Szerződni akartam a légi közlekedéshez. Odabent az-
tán úgy volt, hogy repülőgép-szerelő leszek, de a kiképzés
vége felé kiderült, hogy színvak vagyok, ezért áttettek a
gyalogsághoz.
K: Hol volt újonc kiképzésen?
V: Paris Islanden.
K: Mikor volt ez?
V: 1967 májusában.
K: Mikor jelentkezett?
V: Májusban.
K: És azonnal ott fogták?
V: Igen.
K: Mennyi ideig tartott a kiképzés?
V: Nyolc hetét töltöttem Paris Islanden, azután áttettek
Camp Lejeune-be, négyhetes gyalogsági kiképzésre. Ott már
specialistákat képeznek: aknavető- és géppuskakezelőket
meg lövészeket.
K: Camp Lejeune-ből hová került?
V: A tennessee-i Memphisbe. Ott repülőiskolába jártam, ös�-
szesen két hétig. De amikor átestem az orvosi vizsgálaton,
látták, hogy színvak vagyok, ezért tartalékos századba tettek
két hétre, aztán áthelyeztek a kaliforniai Camp Pendeltonba,
újabb nyolchetes kiképzésre.
K: A kiképzés idején mindvégig vietnami szolgálatra készí-
tették elő?
V: Ez volt a kiképzés fő célja már az újonctábortól kezdve.
Vietnamba akartak küldeni.
K: Milyen volt a kiképzés?
V: Paris Islanden nem volt szabad egyedül maradnunk. A
szállást csak tiszthelyettes kíséretében hagyhattuk el, és az
egész rosszabb volt, mint a pokol. Kilenc óráig nem nyit-
42
hattuk fel a postánkat, és akkor is csak egy tiszthelyettes
jelenlétében.
Szüntelenül zaklattak bennünket. Körbe szaladgáltattak, és
közben énekelnünk kellett arról, hogy megöljük a sárgákat
meg a kongistákat. Étkezések idején, amikor az étkezdébe
mentünk, háromszor elüvöltették velünk azt, hogy „öld!”,
mielőtt megengedték, hogy együnk. Ha nem üvöltöttük elég
hangosan, kizavartak, hogy különféle tornagyakorlatokat vé-
gezzünk, és közben egyre mondogassuk: „Ez mind a mocs-
kos vietnami fattyúk miatt van" - meg még más efféléket.
Fekvőtámaszt csináltattak velünk, meg mindenféle talaj gya-
korlatot.
K: Mi volt az a dal, amelyet énekelniük kellett?
V: Olyan volt, mint egy repülősinduló, de csak körbe szalad-
gáltunk és ezt kántáltuk: „Viet Kong, Viet Kong, öld, öld öld!
Ölni kell, ölni kell, mert úgy a jó, úgy a jó!”
K: „Mert úgy a jó”?
V: Igen, ezt kellett mondanunk.
K: Más hasonló dolgokat is kellett mondaniuk?
V: Volt egy imádságunk a falon. Minden Paris Island-i ten-
gerészgyalogos-barakk falán ott függött ez az imádság. Ima
a háborúért... Este kilenckor, amikor lefeküdtünk, imádkoz-
nunk kellett azért, hogy háború legyen - hogy a tengerész-
gyalogságnak akadjon tennivalója, mert ez az ő dolga: a harc.
K: Milyen gyakorlati kiképzésben részesült - már ami a
szurony, a kézi lőfegyver vagy más fegyverek használatát
illeti?
V: Az újonctáborban kéthetes szuronykiképzést kaptam, két
hétig a tőrharccal foglalkoztunk, két hétig a közelharccal, és
azután többnyire előadásokat hallgattunk arról, hogy mire
keli felkészülnünk, mi várható Vietnamban.
43
K: Az újonctáborban vagy azután kiképezték arra, hogyan
hallgassa ki a foglyokat?
V: Nem. Engem ilyesmire nem oktattak, mert lövész voltam.
Többnyire a felderítő osztagokat oktatják erre... nekünk csak
azt mondták, hogy ha valaha is foglyot ejtünk, amúgy sem
fogjuk bevinni.
K: Ki mondta ezt maguknak?
V: Hát, volt ott egy tiszthelyettes. Nem jut eszembe a neve.
Ő volt az első tengerészgyalogos, aki fölperzselt egy vietna-
mi falut. Azt hiszem, közölte is a képét a „Life” -öngyújtóval
sorra lángba borította a kunyhókat. Ezért majdnem lesze-
relték a tengerészgyalogságtól, de aztán inkább odahelyezték
oktatónak az újonckiképző-táborba, és mindenki felnézett rá
egy kicsit, mert mindig jött és mesélgette, hány vietkongistát
ölt meg és hány falut gyújtott fel, és milyen jó mulatság volt
ez - mi is mennyire fogjuk élvezni, ha odajutunk.
K: Beszélt valaha is a foglyok kihallgatásáról?
V: Nem. Ő többnyire felkutatási és megsemmisítési akci-
ókban vett részt, mert a tengerészgyalogosok ezzel foglal-
koznak... Keresztülmennek egy-egy falun és teljesen le-
rombolják, aztán jön a hadsereg a traktorokkal, és a földdel
egyenlővé teszi. Foglyokat ők sosem ejtenek.
K: Volt még valami a kiképzés alatt, amit fontosnak tart?
V: Azt hiszem, ez akkor történt, amikor a téli körülmények-
hez való alkalmazkodásra tanítottak bennünket. Voltaképp
nem is tudom, minek kell a Vietnamba menőknek téli kikép-
zés... No de volt ott egy tiszthelyettes, az a kezében tartott
egy kis fehér nyulat, és simogatta. Mindenki csak ámult, hogy
mi a fene akar ez lenni. Aztán egyszerre csak megszólalt a rej-
télyes nyúlbarát: „Nos emberek, meg kell tanulniuk, hogyan
csináljanak maguknak meleg csizmát, ha át akarják vészelni
44
azt a hideget.” Azzal fogta a nyulat, elnyisszantotta a nya-
kát, és azon nyomban, mindenki szeme láttára meg is nyúzta.
Szüntelenül ki voltunk téve az efféle brutalitásnak. Például
amikor kimentünk a lőtérre, és ott nem az előírt módon tar-
tottuk a karabélyt, visszahúzatták velünk a závárt. Velem sose
történt meg, de láttam, amikor megtörtént egy barátommal.
A nyíláshoz kellett dugnia a nyelvét, és hagyni, hogy a závár
visszapattanjon. Az pedig alaposan felvágta a nyelvét, jóko-
ra seb maradt utána. És mindnyájunknak vigyázzban kellett
állnunk, amikor a tiszthelyettesek megütöttek bennünket, ha
éppen verésre támadt kedvük. És bezavartak a zuhanyozóba
- harminc embert egy tizenkét személyes zuhanyozóba -, gu-
milepedőket borítottak ránk, és ránkengedték a forró vizet.
Előzőleg szalmiákszeszt tettek a zuhanyrózsába, és megpa-
rancsolták, hogy verekedjünk egymással. Ha nem vereked-
tünk, akkor tovább kellett ottmaradnunk, úgyhogy többnyire
ész nélkül püföltük egymást.
K: Sok szó esett arról, hogy Vietnamba mennek?
V: Ezt már mindenki várta, mert olyan volt, mintha kimen-
nénk a lőtérre, és az őrmester azt mondaná: „Döfd!” - és mi
beledöfjük a szuronyt a célpontba; aztán meg azt mondaná:
„öld meg a sárgát!” - és mi végighasítjuk a babát. Idővel az
ember valóban meg akar ölni valakit, mert ezt olyan érde-
kesnek tüntetik fel előtte - afféle jó mulatságnak. Idővel az
ember egyszerűen összeroppan, és többé nem érdekli semmi
- megadja magát.
Buzdítás
a Vietnamban harcoló csapatokhoz

„Hazatérve hozzatok mosómedvebőrt* a falra”

Lyndon B. Johnson
az Egyesült Államok elnöke

„Szeretem látni, amint a lábak és karok röpködnek a

levegőben”
George S. Patton ezredes
a II. páncélosezred parancsnoka

* „Mosómedve” - a színesbőrűek egyik gúnyneve az Egyesült Államokban. - A szerk.

46
A STATISZTIKÁK
„Az amerikai veszteségeket
a sajtó céljaira megnyirbálták”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Alan Cohen.
K: Hová való? ,
V: A Massachusetts állambeli Newtonba.
K: Mit csinált azelőtt, hogy belépett a hadseregbe?
V: Leérettségiztem, és egy évig jártam a bostoni egyetem-
re. Innen lemorzsolódtam, és hamarosan besoroztak volna,
ezért elhatároztam, hogy önként jelentkezem a hadsereg biz-
tonsági szolgálatánál, amely a katonai hírszerzés egyik szerve.
Egyéves kiképzést kaptam az Egyesült Államokban. Eőször
a szokásos alapkiképzésen mentem keresztül, Fort Dixben -
New Jersey államban. Azután a kaliforniai Nemzetvédelmi
Nyelviskolába kerültem - itt 37 hetes szuahéli nyelvtanfolya-
mon vettem részt -, majd rövid szabadság után visszatértem
a keleti partvidékre, és elvégeztem egy szakosított hírszerző
tanfolyamot, ahol rádióüzenetek elemzésére oktattak. A ki-
képzés végeztével az észak-etiópiai Asmera városában levő
Kagnew Adóállomásra helyeztek.
K: Ott mivel foglalkozott?
V: Eredetileg az volt a feladatom, hogy szuahéli nyelvtudá-
som felhasználásával lehallgassam a kelet-afrikai hírszerző
rádióadókat, értelmezzem híreiket, és a jelentősebb informá-
49
ciókat továbbítsam Washingtonba. Valamennyiünk beosztá-
sa szigorúan bizalmasnak számított. Egész tevékenységünket
álcáznunk kellett. A Kagnew Adóállomásnak az volt a fe-
dőtevékenysége, hogy gyors közvetítő adásokat bonyolít le
Afrika, a Közel-Kelet és a világ egyéb tájai között. Állítólagos
feladataink közé tartozott az is, hogy tartsuk a kapcsolatot a
Telstarral és más műholdakkal. Ez a munka valóban folyt is,
de lényegében csak álcázásul. Valódi feladatunk az volt, hogy
az afrikai és a közel-keleti csapatmozdulatokkal kapcsolatos
hírszerzői rádiójelentéseket továbbítsuk. Több száz főnyi
személyzetünk foglalkozott kizárólag a közel-keleti kérdés-
sel. Főként azt várták tőlünk, hogy kiszűrjük a jelentősebb
hírszerzői információkat, rangsoroljuk őket, és a fontos,
valóban lényegbevágó információt eljuttassuk a Maryland
állambeli Fort Meade-ben működő Nemzetbiztonsági Ügy-
nökséghez, amely a hadsereg egész hírszerző tevékenységét
összehangolja, és minden jelentést desifríroz.
K: Ez a munka kizárólag a hadsereg hírszerzésének keretei
közt folyt, vagy más szervek is részt vettek benne?
V: Benne volt a Központi Hírszerző Ügynökség*, a Nem-
zetbiztonsági Ügynökség, valamint a szárazföldi haderő, a
haditengerészet és a légierő hírszerzése is.
K: Mennyi ideig állomásozott Asmerában?
V: Nyolc hónapig.
K: Feladata volt az adóállomásnak az is, hogy egyéb hírszer-
zői információt továbbítson az Egyesült Államokba?
V: Igen. A közel-keleti háborúval kapcsolatos adatok mel-
lett megkaptuk a Vietnamból érkező napi és heti jelentése-
ket is. Mi voltunk a napi jelentések egyik elosztó centruma...

* A hírhedt CIA. - A szerk.

50
Az ember ott akarva, nem akarva tudatára ébredt, mekkora
szakadék tátong a feldolgozatlan hírszerzői információ és a
sajtónak odahaza közlés céljából átadott anyag közt. A tények
és az újságokban publikált adatok döbbenetesen különböz-
tek egymástól. Az amerikai néppel mást hitettek el a számára
hozzáférhető hírforrások, mint amiről mi tudtuk, hogy igaz.
Ez néhányunkra rendkívül kiábrándítóan hatott. Elolvastuk
például a napi vagy a heti veszteségekről szóló jelentéseket,
majd összehasonlítottuk a „New York Times”-ban, a „Boston
Globe”-ban vagy a „Herald”-ban megjelent tudósításokkal...
K: Miben különböztek a sajtótudósítások a feldolgozatlan
hírszerzői anyagtól?
V: Az amerikai veszteségeket a sajtó céljaira megnyirbálták,
az ellenség veszteségeit pedig erősen eltúlozták. Ez megszo-
kott eljárás volt - napról napra találkoztunk vele.
K: Lényegesen megváltoztatták a számokat?
V: De még mennyire! Amikor egy szakasz amerikai katonát
megsemmisítettek - egy rövid katonai akció harminc áldoza-
tot követelt -, az újságközlemény így hangzott: „két halott,
hat sebesült”. Ez 1968-ban volt, amikor elég jelentős harci
tevékenység folyt. Mindnyájan tudtuk ezt. Elég pontos fogal-
maink voltak róla. És sokan közülünk kiábrándultak. Rádöb-
bentek, mi az ő szerepük mint fontos hírszerzőké... Emellett
feladatunk azért is szigorúan bizalmas volt, mert etiópiai te-
vékenységünkkel megszegtük a vendéglátó nemzettel kötött
egyezményt.
K: Mennyiben szegték meg az amerikai-etióp egyezményt?
V: Mi az etiópiai kormány meghívására érkeztünk oda, s a
támaszpont használatáért az amerikai kormány bérleti díjat
fizetett. A hírszerző bázis azonban olyannyira titkos volt,
hogy etiópiai kormánykörökben senki sem ismerte valódi
51
célját. Valahányszor látogatók érkeztek - maga Hailé Szelas�-
szié is eljött Asmerába - körülvitték a támaszponton, de csak
érdektelen helyiségekbe kalauzolták el őket - az étkezdébe,
a hivatali épületekbe. Soha nem engedtek nekik bepillantást
abba, ami ott valóban folyt. Az egyezményben az állt, hogy
az amerikaiak nem folytathatnak hírszerző tevékenységet a
vendéglátó ország rovására. És mi ezt folyvást megszegtük
azzal, hogy részletes jelentéseket küldtünk a felszabadítást
mozgalomról, az Etiópiái Felszabadítási Frontról, amely az
idő tájt meglehetősen erős volt az ország északi részén.
K: Az ebbe a munkába bevont katonák feltehetően átla-
gon felüli intelligenciájú személyek voltak. Bizonyára so-
kan végeztek közülük egyetemet... Hogyan fogadták ezt a
kettősséget?
V: Sosem volt gyűlésnek nevezhető összejövetelünk, de
néhányan összeültünk időnként, és elbeszélgettünk a hely-
zetről. Megdöbbentettek bennünket a hamis számadatok, a
nemzetközi egyezmények megszegése... Mindez néhányunk-
nak kinyitotta a szemét - ráébredtünk, mire megy a hadse-
regben a játék.
„Azok a számok mind hazugok”

Kérdés: Neve?
Válasz: Steve Woods.
K: Hová való?
V: A massachusettsi North Weymouthba.
K: Mennyi ideig katonáskodott?
V: Két évig szolgáltam a haditengerészetnél. Önként jelent-
keztem...
K: Mliért?
V: Nem volt elég pénzem, hogy folytathassam a tanulmányá-
imat.! Épülettervező-iskolába jártam... Tudtam, hogy amúgy
is besoroznak, és úgy gondoltam, akkor már szívesebben
megyek a tengerészethez, mint a szárazföldi hadseregbe. Ti-
zennyolc éves voltam.
K: A vietnami vizeken szolgált?
V: Igen, az „Oriskany” repülőgép-anyahajón... Kilenc hóna-
pig voltunk Vietnamban.
K: Mi volt a beosztása?
V: Repülőgép-szerelő voltam... Felszállás előtt átvizsgáltuk,
leszállás után újra ellenőriztük és karbantartottuk a gépeket.
K: Hány sugárhajtású gép volt az anyahajón?
V: Háromszáz.
K: Hány vett részt egy-egy bevetésben?
53
V: Az a támadástól, a rejtjeles parancstól függött. Úgy száz
körül... Esetenként változott.
K: Milyen repülőgépek voltak a hajón?
V: A-4-esek és F-8-asok.
K: Azokban a hónapokban, amikor az anyahajón szolgált,
hány gépet vesztettek?
V: Némelyik annyira megrongálódva tért vissza, hogy hiába
voltak pótalkatrészeink, nem tudtuk megjavítani. Az ilyene-
ket egyszerűen belöktük a tengerbe. A szó szoros értelmé-
ben nem lőtte ki őket az ellenség, még vissza tudtak térni,
de többé sosem tudtak volna felszállni. Ha ezeket is az elve-
szettek közé számítjuk, akkor elvesztettük mind a háromszáz
gépet. A hajó üresen tért vissza az Egyesült Államokba. Nem
volt rajta üzemképes gép. Egy se... Azt a néhányat, amelyik
még ott árválkodott a fedélzeten, a vízbe löktük, annyira meg
voltak rongálódva. A pilótáink valamivel szerencsésebben
jártak - nekik, úgy mondhatnám, ötven százalékos esélyük
volt. Kiugrottak ejtőernyővel, és volt egy kísérőszolgálatunk,
amely felszedte őket.
K: Mi a véleménye az amerikai repülőgép-veszteségekről
szóló katonai statisztikákról?
V: Mi lehet a véleményem? Elejétől végig hazugság az egész.
Nem akarok politizálni, de azok a számok mind hazugok. Csu-
pán a mi hajónk több gépet vesztett, mint amennyi a kormány
állítása szerint abban az egész időszakban odaveszett. Persze a
másik fél sem ismeri az elveszett gépek pontos számát.
K: Miért nem?
V: Mert ha egy gépet eltalálnak, de még visszajut az anyaha-
jóra, s mi később lökjük a tengerbe, akkor ők honnan tud-
hatnák, hogy azt is kilőtték? Aztán meg néhány gép a mieink
miatt vész oda.
54
K: Hogyan?
V: Nem is tudom, hogy szabadna-e beszélnem erről, de a
pilóták közt van néhány főokos - igazán undorító fickók. A
szerelők korán fölkelnek, hogy átvizsgálják a gépeket, s még
egyszer ellenőrizzék őket felszállás előtt. Aztán a pilóták fel-
szállnak, a szerelők meg várják a fedélzeten, hogy visszatér-
jenek. Náluk akkor kezdődik csak az igazi munka - a javítás
és a kipróbálás. De némelyik pilóta olyan igazi főokos... így
aztán megesik, hogy a szerelő becsúsztat neki egy csavarhú-
zót a beszívókamrájába. Aztán a gépet katapulttal felröpítik,
és amikor a fickó beindítja a motorját, az egész masina fel-
robban a levegőben.
K: Maga látott ilyesmit?
V: Igen, háromszor-négyszer.
K: Miért tették?
V: Mert gonosz volt a pilóta.
K: Ügy érti, hogy bombázta vagy géppuskázta a polgári la-
kosságot?
V: Nem... Előfordult, hogy gorombáskodott a szerelővel.
A HÁBORÚ
„Mi sem vagyunk jobbak,
mint a nácik...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ken Stilwell.
K: Mennyi Ideig volt Vietnamban?
V: Harminchárom hónapig.
K: És mennyi ideig volt katona?
V: Hét évig, öt hónapig és tizennyolc napig.
K: Milyen rangot viselt a vietnami szolgálat idején?
V: Őrmesterségig vittem.
K: Mi volt az ottani beosztása?
V: Egy hat főből álló raj parancsnoka voltam. A rajom fel-
derítési és riasztási feladatokat látott el. Az volt a dolgunk,
hogy felkutassuk az ellenséget, kiindulási pontunkkal közöl-
jük a szerzett információt, s nagyobb erőkkel visszatérve
romboljunk.
K: Mi vetett véget vietnami tevékenységének?
V: Az egyik akció alkalmával, amikor harcba bocsátkoztunk
- megpróbáltuk elvágni az ellenség útját -, megsebesültem.
Mégpedig elég súlyosan...
K: Hol sérült meg?
V: Két sebet kaptam a lábszáramba, és egyet-egyet a csípőm-
be, a gyomromba, a vállamba és a mellkasomba.
K: Hová került a sebesülése után?
59
V: Két hetet töltöttem a légierő 97-es számú kórházában -
Vietnamban. Onnan átkerültem Japánba, a 106-os számú ka-
tonai kórházba, onnan pedig a San Franciscó-i Presidióban
levő katonai kórházba.
K: Mennyi időbe telt, amíg sebesülése után ismét alkalmas-
nak minősítették a szolgálatra?
V: Tizennyolc hónapba. Ennyi ideig tartott a kezelésem.
K: Kapott valamiféle kitüntetést vietnami tetteiért? Megem-
lítették napiparancsban a nevét?
V: Több kitüntetést is kaptam.
K: Melyek voltak ezek?
V: Bronzcsillag, a Hadsereg Dicsőség Érdemrendje, Vitézi
Szolgálat Érdemérem a vietnami kormánytól, elnöki dicsé-
ret - ezt a rajom kapta -, több vietnami szalagrend, plusz az
egyes hadjáratok emlékszalagjai meg néhány sebesülési érem.
K: Hány sebesülési érem?
V: Öt.
K: Mi volt a véleménye a háborúról?
V: Amikor benne voltam, tulajdonképpen nem tudtam, mi
történik. Azt mondták, hogy harcoljak - és én harcoltam.
Most, hogy tapasztalatból tudom, mi történik ott, ellenzem
a háborút, mégpedig azért, mert ártatlan embereket ölünk
meg. Mi sem vagyunk jobbak, mint a nácik a második világ-
háború idején, amikor halomra gyilkolták a zsidókat. Ártat-
lan embereket öldösünk le... Talán nem is vietkongisták, de
valaki azt mondja: „Ezek ott vietkongisták - semmisítsétek
meg őket!” És mi megsemmisítjük...
K: Elmondaná, hogyan zajlott le az egyik ilyen akció, melyet
saját szemével látott?
V: Az állásainktól északra volt egy falu. Jelentést kaptunk:
vietkongisták a környéken. „Menjetek, hallgassátok ki a fa-
60
lusiakat, és tudjátok meg, mi a helyzet” - így szólt a parancs.
Odamentünk, kihallgattuk a falu főnököt, de az a Viet Kong-
hoz húzott. Azt mondta, távozzunk. Mi el is mentünk, de
erősítéssel visszatértünk, és földig leromboltuk a falut.
K: Hogyan?
V: Napalmmal, aknavetővel, nehéztüzérséggel, gyalogsági j
rohammal, páncélos járművekkel... Teljes erőbevetés egy kis
falucska ellen...
K: Hány ember élt ott a támadás előtt?
V: Körülbelül négyszáz.
K: És hány élte túl a támadást?
V: Egy.
K: A többit megölték?
V: Meg. Nőket, gyerekeket, bivalyokat, csirkéket, kecskéket -
minden élőlényt.
K: Ki adta ki a parancsot a falu lerombolására?
V: A zászlóaljunk S-2-es alegysége.
K: Az S-2-es a zászlóalj felderítő alegysége?
V: Igen. Oda pedig a hadosztály felderítőitől jött a parancs.
Így jutott le a szakaszparancsnokunkig. Az kiadta a rajpa-
rancsnokoknak, azok pedig továbbadták a rajoknak.
K: Szokatlan volt ez az akció?
V: Nem. Már volt rá eset többször is, hogy azt mondták,
égessünk fel egy falut, de ne pusztítsunk el minden élőlényt.
És máskor is előfordult, hogy megöltünk egy csomó embert.
K: Meg tudná mondani a falu nevét?
V: Bau Tri.
K: És hol van... azaz hol volt ez a falu?
V: Saigontól körülbelül százötven mérföldnyire északkeletre.
K: Tudomása szerint mi az Egyesült Államok hadseregének
álláspontja a hadifogolykérdésben?
61
V: Hát, néha ejtenek foglyokat, néha nem. A helyzettől
függ - attól, hogy milyen súlyos támadások érték az egysé-
get. Ha meg akarják tudni, merre vannak a fő erők... vagy
meg akarják tudni, ki segíti őket - ki szállítja nekik a fegy-
vert... Ilyen esetekben...
K: Kapott valaha is olyan parancsot, hogy ne ejtsen fog-
lyokat?
V: Igen, kaptam.
K: Kitől?
V: A hadnagytól. A szakasz parancsnokától.
K: Többször is mondta ezt?
V: Igen.
K: És olyankor mi történt?
V: Nem ejtettünk foglyokat.
K: Mit jelent ez?
V: Megöltünk mindenkit, aki a foglyunk lett.
K: A sebesülteket is?
V: Azokat is.
K: Megölték őket?
V: Igen.
K: Hogyan ölték meg?
V: 45-össel, M-16-ossal, gépfegyverrel, szuronydöfésekkel.
K: A földön heverő sebesülteket?
V: Igen - olyanokat, akik nem tudtak védekezni..., teljesen
cselekvésképtelenek voltak..., a légynek se árthattak töb-
bé...
K: Ezt saját szemével látta?
V: Részt vettem benne.
K: Miért?
V: Idővel az ember olyan lesz, mint az állat..., ösztönösen
csinálja..., az ember nem fogja fel már a dolgot.
62
K: Maga hány sebesült vagy ép foglyot ölt meg? Meg tudná
mondani?
V: Személy szerint én?
K: Igen.
V: Hát, úgy körülbelül kétszázötvenet.
K: Saját kezűleg?
V: Igen.
K: És mit gondol, hány ilyen kivégzésnek volt tanúja?
V: Körülbelül két-három ezret láthattam...
K: Ennyi sebesültet öltek meg?
V: Sebesülteket meg civileket is, minden ok nélkül... Férfia-
kat, nőket, gyerekeket - mindenkit.
K: Tud róla, miként folyik az amerikai hadseregben a foglyok
kihallgatása?
V: A kihallgatást általában egy vietnami katona végzi - a
dél-vietnami hadsereg katonája, aki az illető amerikai egység-
hez van szolgálatra beosztva.
K: Mekkora egységhez osztanak be egy-egy vietnami kihall-
gatót?
V: Minden század kap egyet. Ez aztán közvetlenül együttmű-
ködik a zászlóalj S-2-es alegységével.
K: Maga végignézett ilyen kihallgatást?
V: Többet is - olyan foglyokét, akiket én ejtettem és vittem
be. Körülbelül harminc-harmincöt kihallgatásnak voltam ta-
núja.
K: El tudná mondani egyiket-másikat?
V: Hát, egyszer elfogtam egy fiút - lehetett vagy tizenhét
éves. Belelőttem a lábába, összeesett... Fegyver is volt nála.
Én lefegyvereztem, elsősegélyt nyújtottam neki, hívtam egy
sebesültszállító helikoptert, és bekísértem a fiút a századiro-
dára. Ott orvosi segélyben részesült, aztán kihallgatták.
63
K: Végignézte a kihallgatást?
V: Igen. Szemtanúja voltam. A fiú a combján sérült meg. A
sebét bevarrták, és adtak neki vérplazmát. De kihallgatás
közben a vietnami katona letépte a kötést, és puskatussal
verte a sebesült lábát, hogy ismét vérezzen. A kölyök ren-
geteg vért vesztett. Erre azt mondták neki, hogy bekötözik,
ha beszél, ő azonban nem volt hajlandó beszélni. Ekkor a
vietnami kihallgató előhúzott egy szuronyt, és felhasította a
sebet, még nagyobbra, mint amekkorát a golyó ütött. De ez
még nem volt elég - nekiestek a fiúnak és megölték.
K: Hogyan ölték meg?
V: Kínzással.
K: Hogyan kínozták?
V: Levagdosták az ujjait - egyszerre csak egy-egy ízt. Üjra
meg újra belemélyesztették a kést - csak épp annyira, hogy
vérezzen.
K: Hová?
V: Az arcába, a gyomrába, a kezébe, a lábszárába, a karjába
- hogy vérezzen.
K: Meddig tartott mindez?
V: Körülbelül három óra hosszat. Végül a kölyök elájult.
Többé nem tudták magához téríteni, így hát a kihallgató elő-
húzta a pisztolyát és fejbe lőtte. Amikor meghalt, levágták a
herezacskóját, kasztrálták, majd a heréit bevarrták a szájába.
Aztán kiszögezték a falu közepére, és táblát akasztottak rá.
Aki hozzányúl, ugyanígy jár - ez állt a táblán. Senki se nyúlt
hozzá... Nőkkel is elbánnak így...
K: Látta ezt valaha?
V: Igen. Sörözni mentünk Saigonba, és az egyik srác fölvitt
egy prostituáltat a söntés fölötti szobába. Egyszerre csak
halljuk ám, hogy a srác ordít. A lány rátámadt egy borot-
64
vapengével... Hívtunk egy motoros tábori csendőrt, hogy
a sebesültet szállítsa kórházba, a lányt pedig a legközelebbi
katonai parancsnokságra vittük. Ott megfogták, lekötözték,
és felhasították - a vaginájától egészen a torkáig. Azonnal vé-
geztek vele.
K: Maga látta ezt?
V: lgen.
K: Tanúja volt még hasonló jeleneteknek - annak, hogy nők-
kel kegyetlenkedtek?
V: Egyszer láttam, amint elfogtak egy lányt. Azt mondták,
hogy a Viet Konghoz húz. A dél-koreai hadsereg katonái
fogták el... A kihallgatás alatt nem volt hajlandó beszélni. Le-
téptek róla minden ruhát, aztán lekötözték, és az alegység
mindegyik katonája végigment rajta. Végül azt mondta, nem
bírja tovább - beszélni fog. Erre közönséges dróttal bevarr-
ták a vagináját. Átdöftek egy rézrudat a fején, és annál fogva
felakasztották. Aztán az alegység parancsnoka - egy hadnagy
- hosszú tőrrel levágta a fejét... De megtörtént az is, hogy egy
nőnek tövig döftek a vaginájába egy tüzes szuronyt.
K: Ki tette ezt?
V: Mi magunk.
K: Amerikai katonák?
V: Igen.
K: Hány amerikai katona vett részt benne?
V: Hét.
K: Ki volt a lány?
V: Egy Viet Kong-barát falufőnök lánya. Levetkőztettük, le-
kötöztük, és a szuronyt átforrósítottuk a tűzön. Átszúrtuk
vele a két mellét - és aztán be a vaginájába...
K: Meghalt?
V: Akkor még nem. Volt velünk egy férfi, az kivette a bőr-
65
fűzőt a bakancsából, benedvesitette és a lány nyakára kötöz-
te. Aztán annál fogva kiakasztották őt a napra. A nyers bőr
száradáskor zsugorodik. Így a fűző lassacskán megfojtotta.
K: Maga hol született?
V: Az idahói Rupertban.
K: Hol járt iskolába?
V: Egy Bend nevű kisvárosban - Oregon államban. Elemi-
be és középiskolába... Körülbelül öt hónapig jártam a New
York-i egyetemre. Aztán beálltam a hadseregbe.
K: Mielőtt belépett a hadseregbe, elhitte volna, hogy ame-
rikai katonák képesek olyasmire, amit idővel saját szemével
látott?
V: Nem. Szívem mélyén nem tudtam elhinni, hogy egy em-
ber, különösen egy amerikai... Nem gondoltam volna, hogy
az amerikaiak... Szóval, akkoriban el se tudtam volna kép-
zelni, hogy egy amerikaitól ilyen gonosz, szadista kínzás is
kitelik. Egy új srác, akit akkor vezényeltek oda, hányt, amint
meglátta ezeket a dolgokat. De egy idő múlva már nem za-
varják az embert... Volt, aki valósággal élvezte. Az ember
előbb-utóbb perverzzé válik.
K: Maga megölt a Vietnamban töltött harminchárom hónap
alatt néhány száz embert, ugye?
V: Igen.
K: Tudja már, miért volt ott?
V: Sejtelmem sincs róla. Nekem azt mondták, hogy meg kell
védenünk a vietnamiakat a kommunistáktól. De mi nem véd-
tünk meg senkit. Csak öltünk. Hogy miért küldtek bennün-
ket oda? Becsületszavamra, nem tudom.
„A szemébe néztem...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Jimmy Robertson.
K: És hová való?
V: Washingtoni vagyok.
K: Hány éves volt, amikor a hadsereg kötelékébe lépett?
V: Tizenkilenc éves koromban jelentkeztem.
K: Járt középiskolába?
V: Igen. De nem fejeztem be. Otthagytam - átmentem estire.
Akkor is esti iskolába jártam, amikor beléptem a hadseregbe.
Már csaknem elegendő osztályzatom volt ahhoz, hogy. lezár-
ják az utolsó évemet. Aztán, amikor bekerültem a hadsereg-
be, letettem valamiféle tesztvizsgát, amire azt mondták, hogy
ha átmegy az ember, megkapja az .érettségi bizonyítványt.
Nekem azt mondták, hogy átmentem. Öt tárgyból tettem
vizsgát, és elég jó ponteredménnyel végeztem.
K: Mikor jelentkezett katonának?
V: 1966 április elején.
K: Hol kapta az alapkiképzését?
V: A georgiai Fort Gordonban.
K: És hol részesült gyalogos kiképzésben?
V: Fort Jacksonban.
K: Dél-Carolinában?
67
V: Igen. Olyan egységhez küldtek, amely már Vietnamba
készülődött. A kiképzés alatt zászlóaljjá alakultunk. Néhány
hónapot töltöttem ott, aztán hajóra szálltunk mi is, még né-
hány zászlóaljjal együtt.
K: Hajóra - Vietnamba? Hajóval utaztak?
V: Aha. Huszonegy napig.
K: És hol értek partot Vietnamban?
V: Vuong Taunál. Ez közvetlenül a tengerparton van... Éj-
jel értünk oda, így hát reggelig ott rostokoltunk, mielőtt át-
szállhattunk volna azokra az alkalmatosságokra. Tudja - a
deszánthajókra.
K: Mennyi ideig volt Vietnamban?
V: Égy évig.
K: Tanúja volt az ottani harcoknak?
V: Hát nem mindig. Tudja, az én alegységem az I. gyalogos-
hadosztály alárendeltségébe tartozott. Eredetileg híradósok
voltunk... Amikor átmentünk Vietnamba, azt mondták, hogy
az év felét a csatamezőn fogjuk tölteni - összeköttetéseket lé-
tesítünk. De volt egy csomó sofőr is a mi századunknál - te-
herautósofőrök -, és a feletteseink azt mondták, hogy olyas-
mit is fogunk csinálni, amire esetleg ki se képeztek. Hogy el
kell majd végeznünk olyan dolgokat is... szóval, egyéb felada-
tokat, akár tetszik, akár nem.
K: Mikor látott először harci cselekményt?
V: Mindjárt az elején. De csak aknavető-támadás volt, meg
ilyesmi. Néhány aknavető-támadás.
K: A maguk egysége ellen?
V: A körletünk ellen. De nem volt sok támadás - hébe-hóba
kinyiffantottak néhány ürgét. Nem valami sokat...
És aztán, úgy nagyjából egy hónap múlva, bennünket hoz-
zácsatoltak az I. gyalogoshadosztályhoz, és áthelyeztek Ozi
68
An mellé, ahol nagy gyalogsági támaszpont volt. És miután
odakerültünk és mi is az ő alárendeltségükbe tartoztunk, a
hadosztálynál azt mondták, hogy azt kell tennünk, amit ők
parancsolnak - az, hogy mi híradós egységhez tartoztunk,
nem jelent semmit, nekünk is kell portyázásra menni, meg
más efféle...
Szóval, az ember nem szállhat szembe a hadsereggel - úgy
értem, egymaga nem. Már ami az ilyen dolgokat illeti... Így
hát mi is mentünk nappali portyázásra, amolyan gyalogsá-
gi ürgékkel, akik már régóta részt vettek a buliban, és sok
mindenre megtanítottak. És aztán mennünk kellett éjszakai
portyázásra is - úgy értem, a nappali portyázás nem volt ros�-
sz, de aztán mennünk kellett éjszaka is, meg őrséget állni a
lőszerraktáraknál, meg ilyesmi. És néhány hónap múlva kez-
dett forró lenni a talaj a lábunk alatt...
Részt kellett vennünk egy nagy hadműveletben - irtó nagy
hadművelet volt, „Cédrusdöntés”-nek nevezték. Ez Saigon-
tól körülbelül negyven mérföldnyire történt. Van ott egy ha-
talmas erdő, Huan San a neve, és az ellenség ott nagy erőket
vont össze... Na és aztán megindították a hadműveletet. Ele-
inte én csak a hadtáposoknál ügyködtem - néhányszor meg
is támadták a szállítóoszlopunkat -, de aztán egy kicsit ki-
húztam a lutrit, mert belekeveredtem egy s másba. Olyasmit
szívtam, amit nem szabad...
K: Maga szerint a fiúknak hány százaléka szív „olyasmit”?
V: Úgy taksálom, legalább hetvenöt százalékuk... Szóval, ak-
kor rámparancsoltak, hogy menjek hátra, és legyek őrszolgá-
latban. És aztán egy kicsit zűrös is lett körülöttem minden,
mert belekeveredtem abba a dologba - kissé elvetettem a su-
lykot, nem vitás, és már zúgott a fejem... Igazán az idegeimre
ment az egész. Hallani se akartam már róla. Meg is mond-
69
tam, hogy elegem van ebből a hadtápos melóból, és azt aka-
rom - szóval úgy értem, hogy tulajdonképpen azt se tudtam,
mi az ördögnek vagyok ott. De aztán csak csináltam tovább
- végeztem, amit kellett, őrséget álltam, meg minden, de elég-
gé odavoltam, teszem azt úgy őrség után - egy darabig. Aztán
- mondtam már - összeraktak azokkal a gyalogsági ürgékkel,
és úgy látszott... úgy festett, mintha vége lenne a hadmű-
veletnek. A mieink előrerukkoltak, és nekünk is el kellett...
nekem is el kellett mennem velük a megsemmisítő akciókra.
Nem akartam menni, de hát mindenképpen mennem kellett,
és hát mindnyájan eléggé fel voltunk dobva. Ügy értem, hogy
- mint már mondtam -, az ürgéknek legalább hetvenöt száza-
léka az egész hadművelet alatt teljesen odavolt.
K: Mit szívtak?
V: Többnyire „füveket”. Némelyik ópiumot... De hát csak
mentünk előre, és az egész egy kicsit ködös. Vannak dolgok,
amiktől az ember teljesen összezavarodik. Nem is tudom,
hová lyukadtunk ki..., nem jut eszembe annak a helynek a
neve. Icipici kis falu volt... De ott belekeveredtünk valamibe.
Rajtunk ütöttek, és néhány ember a fűbe harapott.
K: Amerikai katonák?
V: Egypár katona meg néhányan a falusiak közül - tudja,
azok véletlenül keveredtek oda, ahol lőttek, és eltrafálták
őket. Néhány nő volt meg öregember... Aztán lett ott egy
nagy csetepaté... Én már csak arra emlékszem, hogy valame-
lyik ürge azt mondta, legjobb, ha leülünk és szívunk egyet,
mert így legalább csinálunk valamit. És nem is tudom - én
akkor valahogy nem egészen értettem, mi történik. Csak arra
emlékszem, hogy parancsot kaptunk az őrmestertől - azt
mondta, hogy most aztán mindenkit le kell... Szóval, talán
tizenöt vagy húsz ember volt ott legföljebb.
70
K: A faluban?
V: Aha - annyi maradt. De már azelőtt se lehettek sokan. Egy
csomó embert evakuáltak. Ezeknek se lett volna szabad ott
maradniuk. A környéken vietkongisták voltak, és a mieink
szóltak a falusiaknak, így hát nem is lett volna szabad ott
lenniük... A tisztek a támaszpontunkon irtó zabosak voltak,
mert elesett néhány ürge, akinek nem kellett volna elesnie, ha
a falusiak figyelmeztetik őket. Így aztán nem is tudom - már
csak arra emlékszem, hogy az őrmester egyszerűen kijelen-
tette: „Elkapjuk őket - most aztán végzünk valamennyivel!”
És aztán nem is tudom... tulajdonképpen nem is értettem,
mire gondol. Vagyis szerintem egyáltalán nem volt igaza...
De hát nem tudom - én teljesen kába voltam. Már csak arra
emlékszem, hogy volt az a néhány ember meg mi - tán egy
szakasznyian - az M-16-osokkal, és nem is tudom, ki kezdte...
valaki tüzelni kezdett... aztán én is tüzelni kezdtem, és...
K: Hány embert öltek meg?
V: Mindnyájukat. Ügy tizenöten-húszan lehettek.
K: Kik voltak ezek?
V: Hát... a legtöbbjük olyan öregemberféle volt... Meg né-
hány nő.
K: Gyerekek?
V: Azt hiszem, volt néhány. Talán... De már nagyobbacs-
kák... Nekünk meg azt mondták, egy szót se az egészről. Azt
mondták, hogy erről utólag nem beszél senki..., meg aztán
azt se tudtuk, hol vagyunk. Nem ismertük annak a falunak a
nevét... De az ürgék egy része utóbb tropára ment. Még én is
tropára mentem, mint egy...
K: Mi az, hogy tropára ment? Hogy érti ezt?
V: Az ürgék nagy része egészen kába volt... Szóval, tudja, leg-
alábbis ami engem illet, én véletlenül a szemébe néztem va-
71
lakinek - egy nőnek. És az... Nem is tudom, ránéztem... úgy
értem... szóval közvetlenül azelőtt, hogy tüzelni kezdtünk.
Tudja, én nem akartam. Ha szívem szerint cselekedhettem
volna, sarkonfordulok és már ott se vagyok. Mintha egy hang
azt mondta volna, hogy ne tegyem. Egy hang azt mondta,
hogy fogd magad és menj, ne ártsd bele magad ebbe, de...
amikor mindenki tüzelni kezdett, én is tüzelni kezdtem. Az-
tán jöttek a többiek - néhány másik ürge. Ők utánunk jöttek
oda bulldózerekkel, és lerombolták az egész falut. Félig már
úgyis romba dőlt, de akkor aztán olyan lett, mintha soha ott
se lett volna. Ástak egy jó nagy gödröt, és beledobálták a
hullákat, aztán „pszt!” - és már mentünk is tovább.
K: Az egészet eltussolták?
V: Aha. Merthogy senki se tudta a falu nevét, és amikor az
emberek kérdezgették, vagyis mi kérdezgettük a tiszthelyet-
teseket, akkor azt felelték, hogy ha csak kinyitjuk a szánkat,
súlyos büntetést kapunk.
K: Ki mondta ezt?
V: Az őrmester. Persze azt is mondta, hogy ő csak parancsot
teljesített, így aztán nem beszéltünk róla. De amikor vége lett
a hadműveletnek és visszatértünk a támaszpontra, egyik-má-
sik ürge csak nem tudta kiverni a fejéből a dolgot, és aztán
teljesen becsavarodott. Néhányukat kórházba is vitték.
K: Hány fiút vittek kórházba?
V: Nem tudom, de egypár kampec lett. Némelyiküknek vi-
szont tetszett a dolog. Ott volt például az a Sanders nevű
pók. Nagy lakli volt - több mint hat láb magas. A hadosz-
tálynál jó katonának tartották. Sose aprehendált, és mindent
megtett, amit mondtak neki. A hosszú távú felderítő portyá-
zás volt a specialitása. Ez különleges feladat - külön erre ki-
képzett ürgékkel végeztetik. A kiszemelt térségben ledobják
72
őket helikopterről, és mindegyiknek megvan a maga dolga.
Foglyot is kell ejteniük, hogy bent kivallathassák. Aztán rá-
dión hívnak egy helikoptert - az jön és felszedi őket... No és
ez a pók teljesen szédült volt. Állandóan magával cipelt egy
borotvaélesre fent kis baltát, aztán odalopózott a dzsungel-
ban rejtőző emberekhez, és ahelyett, hogy élve elfogta volna
őket, lecsapta a fejüket, betette egy zsákba és behozta. Az I.
hadosztálynál úgy volt, hogy ha az ember megölt bizonyos
számú ellenséget, akkor kapott három nap kimenőt, de be
kellett hozni a fülüket. Ez a Sanders meg behozta a fejüket...
Ilyenkor általában elküldték az embert olyan helyre, ahol
nem voltak nagy harcok - például a tengerpartra, ahol legfel-
jebb aknavetőkkel támadhattak. Van ott egy üdülőközpont...
És Sanders egyik kitüntetést a másik után kapta.
K: Maga saját szemével látta őt egy zsákra való fejjel?
V: Az én sátramban történt - a támaszponton. Éppen jött
vissza. Mindig olyan furcsán nevetett, és ilyesmiket mondo-
gatott: „Megint elkaptam egyet... Megint lenyakaztam ma-
gamnak egy kis sandit.” Az egész háború őrültség volt, de
ővele egy sátorban, az már túl sok... Üldögéltem az ágyamon,
csak úgy - gondolkodtam -, ő meg belépett portyáról jövet a
zsákjával. Leült mellém az ágyra. És egyszer csak, mire észbe
kapok, nyitja ki a zsák száját, és három-négy fej gurul végig
az ágyon... Amikor ezt tette, én valósággal visítozni kezdtem,
ő meg röhögött, miközben kirakta a fejeket az ágyra... Csak
arra voltam kíváncsi, miért nem küldik kórházba. De a had-
sereg szerette ezt a fickót. Ez mindent megtett, amit mond-
tak neki. És élvezte, ő aztán istenigazában élvezte...
K: Hallott valaha a foglyok kínzásáról?
V: Láttam, ahogy megvertek néhányat. Egyszer a délkoreai
hadsereg Tigris Hadosztályának a katonái - azok nem sokat
73
teketóriáznak, megtanították őket ölni - fogták a foglyot és
kikötötték egy fára. Aztán odament hozzá egy pasas és azt
mondta: „Most pedig széthasítlak.” És ezzel belevágott a hú-
sába.
K: Hallott arról, hogy foglyokat kidobnak a helikopterből?
V: Ilyet sose láttam, mert nem jártam helikopterrel, de hal-
lottam róla. Úgy hírlett, hogy ha foglyokat ejtenek, felviszik
őket egy helikopteren, és aztán: „Vagy beszélsz, vagy kilö-
künk!” Ha van ott öt fogoly, az ember kilöki az elsőt, és a
második rögtön tudja, mi a dörgés.
K: Látott falvakat felégetni azon az egyen kívül, amelyről az
előbb beszélt?
V: Igen. És némelykor - különösen ha néhány ürgét megse-
besítettek vagy megöltek - az őrmester azt mondta: „Nem
érdekel bennünket, mit csináltok - csináljatok amit akartok,
nem törődünk vele. Megerőszakolhatjátok a nőket, vagy amit
csak akartok.”
K: Megerőszakolták a falusi nőket?
V: Néha, amikor sokáig voltunk portyázáson kint a terepen,
nő nélkül. Egyik-másik ürge nagyon bikás lett, és ha egy fa-
luhoz értünk, ahol akadtak fiatal lányok, azt mondtuk: „Na,
most aztán látni akarunk egy-két pipit. Rendesek leszünk, de
tudunk durvák is lenni, ha kell.” Az egyik falufőnök nemet
mondott. Erre összerúgdaltunk néhány embert, meg felbo-
rogattunk egyet-mást, ami a kezünk ügyébe akadt, mígnem a
főnök azt mondta: „Oké, vihetitek, amelyik lányt csak akar-
játok.” Akkor összeszedtünk egy-pár lányt, bevittük őket a
kunyhókba, és amíg a többiek odakint posztoltak, az ürgék
sorra bementek és elintézték a lányokat. Talán egy rajra való
volt, vagy kettőre, aki bement. Úgy tizenöt ürge. A lányok ti-
zenöt-tizennyolc évesek lehettek... Ha megláttunk egy lányt,
74
aki még elég jó bőr volt, csak ennyit mondtunk: „Te! De
most aztán egy-kettő! Mert különben...
K: Előfordult, hogy megölték a lányokat?
V: Volt egy falu, amelyikről megmondták, hogy tiltott terület.
De az egyik ürge mégis odament, mert nagyon bikás lett.
Soha nem jött vissza. A többiek egy idő múlva megtalálták
átvágott torokkal. Erre aztán egy-két ürge magára vállalta,
hogy ellátogat oda. Felkutatták azt a tyúkot, akiről úgy gon-
dolták, ő volt a tettes, és megölték... Máskor meg fogtak egy
rakétapisztolyt, bedugták egy lánynak, és elsütötték. Teljesen
szétvetette. Annyi sok őrültséget csináltak ott... Néha elfog-
tak olyan lányokat, akik Észak-Vietnamért harcoltak. Hallot-
tam, hogy levágták az ujjaikat. És egyszer az ürgék kézre ke-
rítettek egy kis tyúkot, akiről azt állították, hogy megfertőzte
egyiküket. Terpentint öntöttek a vaginájába, hogy móresre
tanítsák. Ezek az ürgék teljesen elvetemültek voltak - már
nem is emberi lények... Egyik-másik alakulatnál sok ilyen
alak verődött össze. Néha berúgtak, vagy bepörögtek a sok
szívástól, és elhencegtek vele, miket műveltek.
Én egyszer már olajra is léptem - elloptam egy két és fél
tonnás teherautót... Éreztem, hogy teljesen becsavaro-
dom, lidérces álmaim voltak, és szüntelenül láttam annak
a nőnek az arcát, aki rámnézett a faluban. Az aztán po-
koli tekintet volt. Olyan volt, mintha mondani próbálna
valamit... Már úgy éreztem, hogy rámszakad a világ, ezért
aztán elmentem - meglátogattam a barátnőmet Saigonban.
Szabadulni akartam a katonáskodástól, de nem tudtam,
hogyan. És valahányszor elmentem hozzá, a tábori csend-
őrség fülönfogott, mert tudták, hogy ott vagyok... Beszél-
gettem a nőmmel Saigonban, és ő mondta, hogy az egyik
nővére egy negyven mérföldnyire levő faluban él. Az egy
75
kicsiny falu - oda nyugodtan leléphetnék. Rendesen bán-
nának velem...
Ebbe a faluba mentem a két és fél tonnással. És amikor oda-
értem, rájöttem: már jártam ott egy akció során.
Jó darabig észre sem vették, hogy eltűntem. Vittem magam-
mal egy csomó kaját a faluba, és elmentem ahhoz a hapsihoz,
aki a falufőnök volt. Beszélt egy kicsit angolul - nem sokat.
Én meg értettem egy kicsit vietnamiul. Azt mondta, hogy
szívesen látnak. De azért eleinte irtó furán éreztem ott ma-
gam. Olyan volt, mintha valójában meg se történne - olyan
volt, mint egy álom.
Az első perctől fogva jól kijöttem a vietnamiakkal. Pár nap
múlva már én is azt csináltam, amit mindenki más: segítet-
tem a rizsföldeken. Az emberek ujjal mutogattak rám, és azt
mondták: „Ő az első számú közlegény.” Némelyiküket pró-
báltam angolra tanítani, ahogy tőlem telt. Kezdtem igazán
odanőni ehhez a faluhoz, és lassanként mindenről megfeled-
keztem. Szüntelenül az motoszkált a fejemben, hogy elége-
dett vagyok, nem vagyok többé katona, a faluhoz tartozom.
Vietnami ruhában jártam. Úgy éreztem, hogy ott valami
mást csinálok, valamilyen célt szolgálok - de nem azt a célt,
amiért Vietnamba küldtek.
Egyre jobban megismertem a falubelieket. Mindannyian elég
korán keltünk. Ettünk egy kis rizst, aztán mi férfiak nekivág-
tunk a földeknek a néhány bivallyal, amelyik ott tanyázott a
határban, a nők meg végezték a ház körüli teendőket. Nekem
szokatlan volt mindez, de igazán úgy éreztem, hogy odatar-
tozom. Egészen más világba csöppentem, és nem akartam
többé részt venni a háborúban. A falusiak mind olyan ba-
rátságosak voltak hozzám. Fogtam a teherautót - nem volt
valami sok üzemanyagom, de azért egy csomó kiskölyök fel-
76
kapaszkodott a kocsira, és furikáztunk a faluban. Volt ott egy
kislány, sok időt szenteltem neki, hogy megtanítsam angolul.
Szinte belémhabarodott, mindig ott lófrált körülöttem, és
irtó furán nézett rám, meg minden. De hát gyerek volt még...
Többször is láttam elsuhanó helikoptereket. Olyankor lekus-
hadtam, vagy beszaladtam egy kunyhóba, vagy más efféle.
De egy alkalommal, amikor úgy két hete lehettem a faluban,
éppen kint voltam a mezőn néhány fiatal sráccal, amikor
odaszállt fölénk egy helikopter. Nagyon alacsonyan szállt, és
már nem tudtam elrejtőzni. Akkor is vietnami öltözék volt
rajtam, nagy kalappal - olyan vietnami kalappal -, és kicsit
összehúztam magam, amikor jött a helikopter. De nagyon
alacsonyan repült. Sokáig körözött odafent, aztán leszállt,
alig egy kőhajításnyira onnan, ahol álltunk. Gondoltam, hogy
elszaladok, de már késő volt - semmit se tehettem. Hama-
rosan kiszállt néhány fickó - az egyikük tiszt volt -, és csak
nevettek, amikor rámnéztek. Ott volt náluk a fényképem, és
először a fényképre néztek, aztán énrám. És csak nevettek,
folyvást nevettek... Aztán azt mondták: „Te meg mi az ör-
dögnek képzeled magad? Valami apókának, vagy más effé-
lének? Elvégre nem vagy odahaza!” A tiszt meg így szólt:
„Szórakozunk, szórakozunk? Eljátszadozunk egy kicsit a
sárgákkal?” És hozzátette: „Te aztán szereted a sárgákat,
nemde? Úgy látszik, szívesebben időzöl a sárgáknál, mint az
amerikaiaknál.” Nem tudtam, mit tegyek, csak álltam ott, és
azt feleltem a tisztnek: „Nézze jóember, lehet, hogy maguk
ürgék élvezik ezt az átkozott háborút, de szerintem bűzlik az
egész, és én nem kérek belőle. Mi lenne, ha megengednék,
hogy itt maradjak, amíg letelik az időm?” Úgy néztek rám,
mintha elment volna az eszem, és hiába mondtam, hogy én
jól érzem magam itt a faluban, ők csak azt felelték: „Igazán
77
jópofa vagy, de vissza kell jönnöd. Szükség van rád a század-
nál. Kissé elhanyagoltad a kötelezettségeidet.” így hát vissza
kellett mennem.
Amikor elvittek, az egész falu népe rettentően odavolt. Kó-
rusban kiabálták a tisztnek, hogy „tizes számú közlegény,
tizes számú közlegény” - ami azt jelenti, hogy az illető egy
utolsó gazfickó... mélyebbre már nem is süllyedhet. A tizes
szám a mélypont. És ezek a vietnamiak azt kiáltozták: „Tizes
számú közlegény, ne vidd el az első számú közlegényt!” Az
a bizonyos kislány meg sírva fakadt. Oda akartam szaladni
hozzá egy búcsúpuszira, de a tiszt nem engedett. Be kellett
mennem a kunyhóba az egyenruhámért, amely összegön-
gyölve hevert a sarokban, aztán betuszkoltak a helikopterbe.
Visszafelé a helikopterben folyvást sárgaimádónak csúfoltak.
Én meg mindannyiszor azt feleltem: „Márpedig ők is embe-
rek, és jobb szívvel voltak irántam, mint ti.” És azt is mond-
tam: „Szívesebben vagyok velük, mint veletek. Ti nem úgy
viselkedtek, mint az enyéim - nem úgy, mint azok, akik közt
felnőttem odahaza az Államokban. Valami történt veletek.”
Persze a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ez nem tart-
hat örökké. Én voltam a környéken az egyetlen amerikai, és
tudtam, hogy előbb-utóbb rámtalálnak. Velem volt a karabé-
lyom, és azon tűnődtem, mi lesz, ha megtámadják a falut...
K: Mit csinált volna, ha amerikai katonák jönnek a faluba, és
tüzet nyitnak? Mit tett volna, ha egy amerikai egység bevo-
nul, és lövöldözni kezd a faluban?
V: Sejtelmem sincs róla. Pedig sokat gondolkodtam ezen.
Nem tudom, mit tettem volna. Talán a halántékomhoz szo-
rítom a karabélyt, és szétloccsantom a fejem... Mindig is ag-
gasztott ez a gondolat. Állandóan ott motoszkált bennem,
amíg csak a faluban voltam.
78
K: Miután visszatért az Egyesült Államokba, beszélt valaki-
nek vietnami élményeiről?
V: Közvetlenül hazatérésem után nem volt túl sok kedvem
hozzá. De néhány hét múlva elmondtam egyet-mást az otta-
ni dolgokról egy-két barátomnak. Ügy viselkedtek, mint akik
nem szívesen hallgatják. Ezért aztán egyszer s mindenkorra
befogtam a szám. Még az is rossz érzés, ha rágondolok. So-
káig álmatlanságban szenvedtem. Lidércnyomásaim voltak.
Álmomban újra meg újra megjelentek azok az emberek.
K: Kicsodák?
V: Hát azok a falusiak.
K: Annak a falunak a lakói, ahol élt?
V: Nem - azok, akiket megöltünk. Néha ugyanazt a személyt
látom... talán voltak ott húszan is, de én egyre csak ugyanazt
látom, és azokat a szemeket, amint rámnéznek. És sikoltozva
ébredek.
K: Az a személy nő volt vagy férfi?
V: Nő. Csupán néhány pillanatig láttam, de a szemébe néz-
tem, és olyan iszonyúan tekintett rám. Mintha azt mondaná:
„Miért? Mit vétettünk?” Amíg élek nem felejtem el annak a
nőnek a tekintetét. És sose felejtem el, mit éreztem akkor...
K: Sokan viselkedtek úgy az amerikai katonák közül a vietna-
miakkal szemben, mint maga?
V: Nem. És én is megittam a levét. Azt mondták, túl kedves
vagyok a vietnamiakhoz, túlzottan is kívánkozom közéjük.
Még arra is rákaptak, hogy sárgának szólítsanak, és mind-
egyre odavágták: „Ha annyira szereted a sárgákat, miért nem
harcolsz az ő oldalukon?”
Amikor visszahoztak a faluból, mindenki azt hitte, hogy
megőrültem, és jelentkeznem kellett a parancsnoknál. Az
ordított velem, hogy töméntelen gondot okozok neki. Ak-
79
kor elküldtek egy saigoni kórházba. Ennek a kórháznak sok-
féle osztálya van - többek közt van ott egy különálló, zárt
épület az igazán súlyos eseteknek. Engem is bevágtak oda.
Kijelentették, hogy teljesen elment az eszem. Beszélt velem
a hadsereg úgynevezett pszichiátere is. Megmondtam neki,
hogy képtelen vagyok visszamenni a háborúba, így aztán
benntartottak egy darabig. Akadt ott néhány komplett őrült
is. Némelyik ürge felriadt az éjszaka kellős közepén, és si-
koltozni kezdett. Volt, aki olyan hangokat adott, mint egy
aknalövedék. Egy hapsi folyton ezt kántálta: „Ólomkatona
vagyok...” Egy másik meg folyvást Bilinek szólított. Ezerszer
is elmondtam neki, hogy Jim a nevem. Mire ő azt felelte:
„Sajnálom, hogy megöltelek, Jim.” Akkor aztán valóban úgy
éreztem, megőrülök.
Egy kicsit lazítottak az ellenőrzésen, így sikerült lelépnem.
Megint csak a barátnőmhöz mentem, Saigonba. De a tábori
csendőrség elkapott és visszavitt.
Amikor letelt az időm Vietnamban, Németországba küld-
tek - Mannheimba... Ismerek egy csomó srácot, aki odahaza
az Államokban rendes srác volt, de Vietnamban olyan lett,
mintha kicserélték volna. Némelyikük az Államokban még
szégyenlős kis ürge volt, de két-három Vietnamban töltött
hónap után szabályos gyilkos lett. Rá se ismertek saját ma-
gukra. Más ember lett belőlük...
„Láttam, amint amerikai katonák
halálra kínoztak egy vietnamit”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Alan Camden.
K: Hová való?
V: Az indianai Garyba.
K: Hány éves korában lépett a hadsereg kötelékébe?
V: Épp tizennyolc éves voltam.
K: Mikor hagyta el Vietnamot?
V: 1969 októberében. Maláriát kaptam, és Japánba küldtek
kórházba.
K: Ellenezte a háborút, mielőtt behívták?
V: Igen. De amióta megjártam Vietnamot, és láttam, hogy
mit művelünk ott, még sokkal inkább ellenzem.
K: Mit látott ott?
V: Először is láttam, hogy a tisztek és az őrmesterek paran-
csára az embereink megcsonkítják az elesett ellenséges kato-
nák tetemét... Ezek azt mondták, daraboljuk fel őket.
K: És maga látott ilyesmit?
V: Nagyon is sokszor.
K: Hogyan csonkították meg a holttesteket?
V: Sok srác őrizgetett vietnami füleket. De más testrészeket
is levagdostak, és mindenfelé szétszórták. Meg kinyomták a
szemeket... Láttam, amint amerikai katonák haIálra kínoztak
81
egy vietnamit. Megverték, megtaposták, aztán kinyomták a
szemét. Akkor halt meg, amikor kiszedték a szemgolyóját.
K: Hány éves volt?
V: Úgy tizenhat lehetett.
K: Hol történt ez?
V: Quang Tritől északra.
K: És mikor?
V: 1969 májusában.
K: Kik voltak a kínzók?
V: Az én szakaszombeliek. Többnyire önkéntesek. De a sza-
kasz parancsnoka, egy főhadnagy is benne volt a dologban.
Ő kezdeményezte.
K: Hogy hívták?
V: Slockit.
K: Ez a Slockit megparancsolta az embereinek, hogy kínoz-
zák a fiút?
V: Nem. Csak annyit mondott: „No, srácok, szeretnétek ke-
zelésbe venni ezt a sárgát?” Biztatóan mondta, anélkül, hogy
határozott parancsot adott volna. Nem parancs volt - inkább
felszólítás.
K: Maga melyik egységnél szolgált?
V: Az 5. gépesített gyalogoshadosztálynál.
K: Melyik században?
V: Először a 66-osok B-századában voltam, majd onnan át-
kerültem a 7-esek A-századához. Ez utászszázad.
K: Melyiknél volt akkor, amikor halálra kínozták a fiút?
V: A 66-osoknál.
K: Hol állomásoztak?
V: Az 5. gyalogoshadosztály a demilitarizált övezettől 12 mér-
földnyire állomásozott. Én szanitécként szolgáltam az egyik
gyalogosegységnél. Eredetileg, amikor Vietnamba kerültem,
82
egy hadtápegységhez osztottak be - gyógyszerész voltam a
laborban. De sok szanitécet vesztettünk a harctéren, és ve-
lem közölték: a frontra kell mennem, hogy a helyükre áll-
jak - az elesett szanitécek helyére. Ez csak rövid időre szól
- mondták és aztán visszamehetek a laborba. De végül is úgy
alakult, hogy kint maradtam a fronton.
Én lelkiismereti okokból elleneztem a háborút, nem volt
fegyverem - képtelen lettem volna fegyvert viselni. Az egy-
ségnél pedig az volt a divat, hogy a srácok ellenséges füle-
ket tartottak egy-egy korsóban. Fogták magukat, bicskával
lenyisszantották a holt ellenség fülét, alkohollal töltött edény-
be rakták, és a bambuszkunyhójukban őrizték. És amelyik
srác a legtöbb fület szerezte, arra néztek fel a legjobban. Az
én kunyhómban húsz srác lakott, és a húsz közül tizenöt-
nek volt ilyen „füles” korsója. A fül nagyon divatos volt. De
majdnem olyan divatos lett az ujj is. Lenyiszálták az ujjakat,
és alkoholos edénybe rakták. Ezeket az edényeket az ágyuk
fölött őrizték, a polcon. Odaát az a legjobb katona, aki a leg-
több fület gyűjtötte.
Azt hiszem, mindennek a kiképzés az oka... Az egész akkor
kezdődött, amikor behívtak a hadseregbe. Akkor még nem
nyilvánítottak lelkiismereti ellenzőnek, így hát elküldtek a
Kentucky állambeli Fort Cambellbe. Ott körülbelül három
hét alatt kiderítették rólam, hogy lelkiismereti ellenző va-
gyok, ezért még az alapkiképzés befejezése előtt áthelyeztek
Fort Sam Houstonba. De a Fort Cambellben töltött három
hét alatt szüntelenül arra dresszíroztak, hogy öljek, és én ezt
egyszerűen nem bírtam elviselni. Tudja, a srácok közül so-
kan éppen azért mennek a hadseregbe, hogy eljussanak Vi-
etnamba, és gyilkolhassák a sárgákat. És akármennyire nem
akartam én senkit se megölni, engem is erre oktattak. Ami-
83
kor beléptünk az étkezdébe, ezt kellett mondanunk: „öld,
öld, öld” - meg mindenkinek a maga sorszámát. És szerin-
tem ez az egész dresszúra elkapja valahogy az embert. Egy-
szer csak ölnie kell - feltámad benne a gyűlölet. Sőt, ölni már
nem is elég, így hát az ember más levezetési módot keres.
Lenyisszantja a füleket vagy az ujjakat - megcsonkít emberi
testeket. Igaz, hogy akkor már régen nem tekinti az ottania-
kat embereknek...
„Vietnam úgy lebegett előttem,
mint egy sötét rém”

K: Folytassa, Terry Whitmore... Mi történt azután?

V: Szóval, mennünk kellett a vietnami kondérba. Még kétheti
kiképzést kaptunk. Átvittek bennünket a kaliforniai Pendel-
tonba, és ettől fogva nem volt több szabadság.
1967 júliusában érkeztünk Vietnamba. Teherszállító járattal
repültünk oda Japánból, és amikor a gépünk leszállt, közvet-
lenül a repülőtér mellett helikopterekből tüzeltek nyomjelző
lövedékekkel. Da Nangban értünk földet, és azonnal tudtuk,
hogy benne vagyunk a háború kellős közepében. Én való-
sággal frászt kaptam. Mást se láttunk, csak az égbe belehasító
vörös vonalat. Nem láthattuk a helikoptereket - ahhoz túl
sötét volt. És az ember azt gondolta, „a szentségit, azok a
nyavalyások ott vannak kint, én meg itt, kétszáz yardnyira
tőlük” - és akkor jött rá végleg, hogy ez az egész rohadék
színtiszta valóság, itt már nem babra megy a játék.
Egy Da Nangtól délre állomásozó egységhez vezényeltek
bennünket. Én az I. tengerészgyalogos hadosztály I. zászló-
aljának rohamszázadához kerültem, Bill White az A-század-
hoz. Egyébként ő alig egy hónap múlva álcázott csapdába
lépett, és orvosi felmentést kapott. Lerepült a karja, vagy
valami ilyesmi.
Nem szégyellem bevallani, néhány nappal azután, hogy oda-
85
kerültem az egységhez, begyulladtam - állatian begyulladtam.
Az ember akárhová nézett, helikoptert látott, meg jelzőfé-
nyeket, pukkanó rakétákat, amelyek megvilágították az eget.
És aknavetőket hallott, meg karabélyokat, meg géppuskákat.
És az ember tudta, hogy azok ott vannak a közelben, csak
éppen nem látni őket. Na és a tüzérségi sorozatok... Annyira
féltem, hogy egyik este leültem és bőgni kezdtem. „Ó Iste-
nem, Istenem, vigyél el engem erről a helyről” - fohászkod-
tam keservesen. Alig egy hete voltam ott - harcban még nem
vettem részt. De néhány nap múlva arra is sor került.
Életemben akkor jártam először a dzsungelban. Figyelő őr-
sön kellett szolgálatot teljesítenünk. Nekivágtunk az éjszaká-
nak, és sokáig gyalogoltunk. Ez volt az első alkalom, hogy
egy srác a szemem láttára ment szét cafatokká. Rajparancs-
nok volt, és aknára lépett. Mondták neki, hogy ne menjen ki
aznap este a figyelő őrsre. Alacsony fickó volt - két héttel a
hazautazás előtt. Mondta is neki az őrmester: „Te alacsony
vagy ehhez, semmi értelme, hogy kimenjél.” De ő azt felel-
te: „Kimegyek én! Ez lesz az utolsó ilyen szolgálatom.” És
kiment. Én is elhaladtam az akna fölött, aztán egyszer csak
hallom az óriási robbanást. A srácnak volt egy jelzőrakéta a
nadrágzsebében, és az akna azt is felrobbantotta. Szegény
feje... tetőtől talpig fénybe borult, velünk együtt. Deréktól le-
felé teljesen szétvetette az akna. Amikor fölpillantottam, ezt
láttam: egy fél ember repül a levegőben, valami kísérteties
fehér megvilágításban, fülsiketítő robaj és szertefröccsenő
vér közepette. Aztán a jelzőfény kialudt, sötét lett és csend.
Senki se szólt. Egy idő múlva az egyik srác kibökte: „Ennek
vége. Meghalt.” Egy másik srác meg üvöltözni kezdett: „Ti
rohadt kurvapecér sandik, megálljatok, elkapunk benneteket!
A koponyátokra véssük rá a monogramunkat!” És hamaro-
86
san azon kaptuk magunkat, hogy mindnyájan üvöltözünk -
őrjöngve visítozunk bele a sötét dzsungelba.
A szakasz a figyelő őrsön töltötte az éjszakát, de a mi rajun-
kat elküldték lesállásba. Párokra szakadtunk, és én egész éj-
szakára egyedül maradtam a dzsungelban egy másik sráccal.
Hosszú éjszaka volt...
Másnap éjjel bennünket támadtak meg lesből. Homokdűnék
közt járkáltunk, ahol nincsenek rejtekhelyek. De volt ott egy
füves domb néhány fával. És egyszerre csak géppuskával tü-
zeltek a domb felől. Életemben akkor lőttek rám először. Az
újonckiképző-táborban hallottam a jelszót: „A tengerészgya-
logoson nem fog a géppuska.” És ebben a pillanatban arra
gondoltam, hogy bizony megölheti a tengerészgyalogost a
géppuska is, meg más is. Az ember megtanulja, hogy nem
olyan ám ez, mint az újonckiképző-táborban. A rongybaba,
amit eddig csak püföltünk, most visszalő. A kiképzőtábor-
ban a baba csak himbálódzott - ez itt ellenszegül...
Az egyik hadnagy - afféle zöldfülű - ránkrivallt: „Egy-kettő,
nyissunk tüzet arra a dombra!” Kilőttünk néhány kisebb ra-
kétalövedéket. Egyenesen odapörköltünk a dombra... Ami-
kor abbahagytuk a tüzelést és minden elcsendesedett, valaki
felüvöltött: „Sérült van?” És George, a rajparancsnokunk
visszaüvöltött: „De van ám!” - „Ki az?” - kérdezte az előbbi
hang. „Én!” - harsogta diadalmasan George. Az öreg fiúnak
egy golyó ütötte seb tátongott a lábszárán. De ő csak ült a
fűben és röhögött. Ügy röhögött, mint aki sose akarja ab-
bahagyni, és egyre csak azt ordibálta: „Az ördögbe is, elt-
rafáltak!’ Odakúsztam hozzá. A lábából csak úgy dőlt a vér.
„Tudod, mit jelent ez?” - hunyorított rám. A szolgálati ideje
alatt már kétszer megsebesült, és az a szabály, hogy három
sebesülés után az ember kint van a buliból. Hát ezért rö-
87
högött... "Nézz ide, öregem, nézd ezt a sebet! Eltrafáltak,
kimászhatok a pácból! - mutatott a lábára, és potyogott a
könnye a nevetéstől. - Itt az én menekülésem ebből az ocs-
mányságból! Csak el innen! El!”
Andy volt a második legtapasztaltabb srác a rajunkban, ő
vette át a rajparancsnok tisztét. Állati klassz srác volt - fehér
srác. Milwaukee-ból való... Akkor már kezdtem megtanulni a
többiek nevét, kezdtem róluk tudni egyet-mást - a nevüket,
meg hogy hová valósiak... Így ismerkedtem meg egy Cope
nevű sráccal, ő lengyel származású volt - de tisztára dilinyós
fickó. Ha ő nincsen, azt hiszem, egészen tropára mentem
volna Vietnamban, ő tartotta bennem a lelket. Csodára ha-
bókos volt... Megesett, hogy a tűzharc kellős közepén, ami-
kor körülöttünk egymás után nyiffantak ki a srácok, ő csak
nevetett. Azt akartam, hogy rám is átragadjon ez a szédült
hangulata. Átsegített sok mindenen.
Azon az éjjelen, amikor először voltunk együtt Cope-pal, egy
elhagyatott kis tanya mellett ültünk. Együttes erővel építet-
tünk magunknak egy nyamvadt kis fedezéket, és abban ücsö-
rögtünk. Aznap éjjel az egyik tengerészgyalogos lelőtte egy
társát. Ez is nagyon megrázott engem, de még mindig volt
tanulnivalóm... Szóval, csak üldögéltünk odakint. Előttünk
vagy tíz lábnyira volt egy kis bozótos. Ott gubbasztottunk
vele szemben, és ami azt illeti, eléggé le voltunk hervadva.
„Őrködj először tel” - mondta Cope. „Oké, fiacskám” - fe-
leltem. Így hát ő elaludt, én meg csak ültem és váltig figyel-
tem a bozótot. Lehet, hogy láttam is valamit azon az éjsza-
kán, lehet, hogy nem - magam se tudom -, de valami neszt
hallottam a bozótból, és azt mondtam: „Az ördög vigye!”
Cope meg felriadt, és úgy felpattant, mint egy gumilabda.
„Hé te, van ott valami?” - kérdezte. „Aha, azt hiszem” -
88
dünnyögtem. Ezzel mindketten felálltunk, és lassan meg-
céloztuk a bozótost. Aztán Cope hirtelen tüzelni kezdett.
Én nem láttam semmit, ő azt mondta, látott valamit. Per-
sze én is tüzelni kezdtem - megeresztettem néhány soro-
zatot -, ő meg odavágott egy gránátot. Erre aztán jött a
drót: „Mi a túró ez, fiúk, mi a túrót lövöldöztök? Van ott
valaki?” - „Nem tudom, öregem, én nem megyek oda. Ha
meg akarod nézni, nézd meg magad” - mondtuk, és csak
ültünk ott, egész éjjel le se hunytuk a szemünket. Mert te-
gyük fel, hogy szemközt kuporog egy nyavalyás, és mi nem
lőjük le... Ezért egész éjjel ott ültünk, és kigúvadt szemmel
néztük azt a rohadt bozótost. Egész éjjel tört bennünket
a frász.
Ez a Cope ráncigált engem keresztül majdnem minden üt-
közeten. Tartotta bennem a lelket. És mennyi szajrét ös�-
szehordott! Igazi ügyeskedő volt. Az egész raj mindig tele
volt cuccokkal... Cope néhanapján beutazott Da Nangba,
és vett valamit a rajnak - mindig ő látta el mindennel az
egész társaságot. Egyszer például mindenkinek vett olyan
bozótkalapot - tudja, azt a vacakot, amit az ausztrálok vi-
selnek. Máskor meg hozott egy magnót, és oltári sok do-
hányt költött rá, hogy fölvegyen mindenfélét. Dobálta a
pénzt a wurlizerba, meg lemezről is vett föl, meg minden.
A szalagokat hazahozta, és a raj hallhatta a legújabb sláge-
reket. Előfordult, hogy bement a zászlóalj-parancsnokság-
ra, és szerzett kártyát meg ilyesmit. Az a srác igazi banda-
vezér volt, én mondom - ő tartotta a lelket az egész rajban.
Talpraesett fickó volt - akár egy felderítő. Annyira jó haver
volt, hogy nemcsak a mi rajunk szerette: az egész szakasz
odavolt érte. Aztán egyik éjjel rajtakapták. Agyon is lőhet-
ték volna azért a baromságért - mármint a dekkolásért.
89
Azon az éjjelen Cope-nak figyelő őrsre kellett mennie. Előtte
bent voltunk - nem a zászlóalj körletében ugyan, de volt egy
kis táborhelyünk a bozótosban -, és tudtuk, hogy odakint kö-
zel az ellenség, mert egész nap támadtak bennünket, tüzeltek
ránk. Cope-nak volt egy lövészosztaga, amely szokás szerint
négy emberből állt - vagyis volt négy embere, és azokkal kel-
lett kimennie a figyelő őrsre... Hát amint ott üldögéltünk és
beszélgettünk, Cope egyszerre csak azt mondja: „Ide figyel-
jetek emberek, egy fenét megyünk ki. Azok a kurvapecérek
odakint elkapnak bennünket. Majd én megmondom nektek,
mit csinálunk...” Azzal fogta a rádiót, és bevitte a kis kalyi-
bába, amit magunknak építettünk. A híradós is bement utá-
na, a négy ember meg követte... Egész éjjel ott tanyáztunk a
kalyibában - beszélgettünk, szívogattunk, tettük, amire épp
kedvünk szottyant. Úgy körülbelül óránként a híradós azt
mondta: „Pszt!” - és kapcsolta a zászlóaljparancsnokságot,
amely cirka ötvenlábnyira volt tőlünk. Azzal a rádióval az
ember akár ott is ülhet az orruk előtt - nem tudják megállapí-
tani, hol van. Csak mondják, hogy menjen ide, menjen oda,
kirajzolnak neki egy egész térképet...
K: Mit gondoltak magukról, hol vannak?
V: Több száz yardnyi távolságban - kinn a dzsungelban. Kö-
zel a vietkongistákhoz... A fickó meg azt mondta a készülék-
be: „Itt az egyes számú figyelő őrs. Nem észlelünk semmit...
később jelentkezünk... vége.” És katt... Tudja, ezt gyakran
csináltuk. Én is megcsináltam, amikor őrvezető lettem és
volt egy lövészosztagom. De Cope-ot rajtakapták azon az éj-
jelen. Nem tudom, hogyan történt, min bukott le, de valami
történhetett. Senki se árulta be... Valaki arra járhatott - talán
egy őrmester, aki ellenőrizte a dolgokat.
Az a zöldfülű hadnagy, az eléggé bírta Cope-ot, mert Cope
90
néha vitt neki egy kis szajrét. Ezért nem is csinált semmit,
csak figyelmeztette. Hivatalos figyelmeztetésben részesítette,
aztán rámosolygott, mintha azt mondaná: „Szegény öregem,
ezt ne tedd többé...” Még hátba is veregette. Pedig ezért főbe
lőhették volna azt a dilinyóst. Derék kis hadnagy... Zöldfülű
volt még. Ő is dekkolt... Egyszer parancsot kaptunk, hogy
keljünk át valamilyen rohadt vízen. A Charlie-k meg lövöl-
döztek ránk a túlsó partról. „Gyerünk már - mondta egy srác
-, elvégre parancsunk van.” De mi csak ültünk és néztük,
hogyan röpködnek a golyók a víz fölött, ahol nekünk át kell
menni. „Márpedig én nem kelek át ezen a folyón” - jelentette
ki a hadnagy. És rádión közölte a parancsnoksággal, hogy
már odaát vagyunk. Mert amikor igazán nagy a kockázat, ak-
kor ott eheti meg az egészet a fene.
De egyszer tanúja voltam, hogy Cope lelőtt egy öregas�-
szonyt. Megölte... Ez azért megmászta a májamat...
K: Miért ölte meg?
V: Ezzel kezdődött a mészárlás, amiben benne voltunk.
K: Melyik városban történt?
V: Nem tudom. Csak falu volt az, nem város - Quang Tri
közelében, a demilitarizált övezettől délre.
K: Mikor volt ez?
V: 1967 novemberében, közvetlenül a „Medina” hadművelet
után. Ott voltunk azok közt az istenverte hegyek közt, és vá-
rakoztunk. Fényes nappal volt. Cope ment elöl, én mögötte
fedeztem. Én meg Cope meg egy Hollywood nevű srác, mi
irtó jól megvoltunk együtt. Mint régi cimborák... Akkor már
mindegyikünk elég tapasztalt volt, részt vettünk egy csomó
ütközetben, és még mindig éltünk... Szóval, Cope egyszer
csak leült a földre, és én is letanyáztam - fáradt voltam. Hol�-
lywood valahol hátul maradt. Cope figyelmét fölkeltette vala-
91
mi a földön. Én nem törődtem vele, mit néz, meg egyáltalán,
de néhány perc múlva odaszólt nekem: „Gyere már apafej,
nézd ezt a faramuci dolgot!” Odamentem és olyan mókásat
láttam, amilyet még soha életemben. Tudja, vannak ott olyan
óriás vöröshangyák - marha nagyok -, és kettő összevereke-
dett közülük. Cope meg én csak ültünk ott és bámultuk őket.
„Ez az enyém, az a tied” - mondta ő. De egyszer csak halljuk
ám, hogy egy srác így szól: „Hamarosan támadunk.” „Ide fi-
gyelj, öregem - mondom én -, nem tudlak fedezni egy 79-es-
sel.” Mire ő hátraszól Hollywoodnak: „Hollywood! Gyere
fedezni!” Az jön is, de ahogy kibukkan a tisztásra, csak úgy
záporoznak a rohadt golyók a feje fölött. Automata-sorozat.
Pa-a-ang... Az isten verje meg! Jól kieresztem a 79-est, hogy
fedezzem őt, és Cope is lőni kezd egy karabélyból...
De aztán rádión jelezték, hogy a többiek felzárkóznak a má-
sik oldalról, mi meg zárkózzunk fel erről az oldalról, így nem
is tudom, hogy megöltem-e azokat az embereket vagy sem -
nehéz volna megmondani. Annyi szent, hogy láttam néhány
embert egy kunyhó felé rohanni - gyerek nem volt köztük,
csak egypár nő. És akkor ránkkiáltott Cope: „Hé fiúk, ott egy
Charlie! Intézzétek el a nyavalyást, de gyorsan!” Én megfor-
dultam, céloztam és tüzeltem a kunyhóra. El is intéztem azt
a pasast, összerogyott - beleeresztettem vagy négy soroza-
tot, és valamennyi telitalálat volt. Ha tehát az emberek abban
a kunyhóban bújtak meg, akkor mind meghaltak. De nem
kutattuk át a kunyhót. Közelebb érve, észrevettünk ott egy
bunkert - egy földbe vájt bunkert. Rajvonalba sorakoztunk,
úgy mentünk oda. Cope megállt, és bekukucskált a bunker-
ba. „Nézd ezt a vén spinét, öregem!” - szólt hátra. Mire én is
odamentem a bunkerhoz, és ott volt az az öregasszony - iga-
zán nagyon idős asszony volt, tán nyolcvan éves is lehetett.
92
Kifelé mászott abból a vacakból. És mialatt épp elfordul-
tam egy pillanatra, Cope beleeresztette a fél tárát. Gépiesen
csinálta... én meg halálra rémültem, mert nem gondoltam,
hogy lőni fog. Elugrottam onnan és rámeredtem Cope-ra -
talán egy percig is bámultam rá. „A fene beléd - hát lelőtted
ezt az öregasszonyt?!” - szólaltam meg végül. De már nem
mertem benézni a bunkerba. Biztosan ripityára szét volt lőve
az a szerencsétlen. Hollywood odarohant és benézett, aztán
felüvöltött: „Az ördög vigyen el Cope, nézd ezt a förtelmet,
te hülye, nézd meg, mit csináltál!” Mire Cope fogta magát,
előhúzott egy gránátot, és bevágta a bunkerba. Millió darabra
szaggatta szét az öregasszony tetemét. Cafatokká...
K: Miért tette ezt Cope?
V: Azt mondta, egyszerűen csak csinálni akart valamit.
K: De miért épp ezt csinálta?
V: Nem szolgált magyarázattal.
K: Es maga mit gondol? Tudnia kell, hiszen jól ismerte őt...
V: Nem tudom... Egy darabig csak állt ott és bámulta, ami
megmaradt a tetemből. Összeráncolta a homlokát. Irtó ko-
mor lett az arca. Én sarkon fordultam és elmentem onnét.
Aztán kezdtük sorra felgyújtogatni a kunyhókat, gyufával
meg öngyújtóval. Emberek is voltak bennük. Ha megpró-
báltak kijönni, lelőttük őket. Egy idő múlva megcsapta az or-
runkat az égő emberi hús szaga. Az aztán a förtelmes szag...
Cope fogott egy rongyot és az orra elé kötözte, annyira nem
állhatta az égő hús szagát. Közben a srácok lelövöldözték az
állatokat is. Halomra ölték a bivalyokat...
A mi szakaszunk állta el azoknak az útját, akik el akartak me-
nekülni az égő kunyhókból. A falu másik végén működött a
támadó szakasz - onnét is futva menekültek az emberek. De
a támadó szakasz leöldöste őket, lemészárolta az egész fa-
93
lut... A mi feladatunk az volt, hogy elálljuk a menekülés útját,
és megöljük azokat, akik belénk szaladnak. El is kaptuk őket!
Beszorítottunk mindenkit a két szakasz közé.
Én fölmentem egy kis dombra. Volt ott vagy nyolc-tíz tehén.
Közéjük eresztettem egy sorozatot a 79-esemből - szétug-
rasztottam őket. Azok meg egyenesen belerohantak egy gép-
puskás osztagba, amely épp a közelben foglalt állást. Ta-ta-
ta-ta - és mindet kinyiffantották. Darabokra szaggatták őket.
Irtó nagy muri volt! Mi csak néztük, ahogy rakásra lőtték a
teheneket.
Aztán mentünk tovább, és megpillantottunk egy meglehe-
tősen tágas, helyre kis házat. „Whit - mondta Andy -, eridj
az osztagoddal, vegyétek gondjaitokba azt a házat!” „Oké,
kisapám” - mondtam én, aztán előszólítottam Hollywoodot
meg Skipet - ő cipelte a rakétalövedékeket -, és átkeltünk egy
kis patakon a házhoz. Én tüzet nyitottam a 79-esemből, mi-
előtt bementünk volna. Téglaház volt... Hollywood megkö-
zelítette az egyik oldalról, Skip a másikról. De mindketten
megvadultak. Behatoltak a házba, és nekiestek a falaknak,
téptek-szaggattak, szétdúltak mindent. Utánuk én is bemen-
tem. Hollywooddal elkezdtünk pénz után kutatni - sokan
rejtegetnek arrafelé pénzt. Aztán felégettük a házat, és kö-
rös-körül is fölperzseltünk mindent.
K: Mit gondol, hány embert öltek meg a mészárlás során?
V: Nehéz lenne megmondani... Teljesen megsemmisítettük
azt a falut. De nem tudom biztosan, mennyien voltak ott.
Az ottani falvak szétszórt településekből állnak - talán har-
mincan ha élnek egy ilyen településen, de minden ötven vagy
száz yardra jut belőlük egy. Mi meg letaroltuk mindet - nem
maradt utánunk semmi.
K: Hány ilyen kis településen mentek keresztül akkor?
94
V: Tizenhárom volt egymáshoz közel, egy kicsiny völgyben.
És én még aznap éjjel hallottam, amint a parancsnok elren-
delte, hogy meg kell ölni a gyerekeket. Ott álltam közvetlenül
mellette...
Az egyik srác csapdába lépett, és odarendeltek egy helikop-
tert, hogy elszállítsa. Ezért aztán gyűrűt kellett formálnunk,
hogy őrizzük a leszálló helikoptert. Történetesen épp a pa-
rancsnok mellett álldogáltam, amikor a híradós telefonon
jelentette: „Figyelem, parancsnok! Összefogdostunk néhány
gyereket. Mit kíván, mit csináljunk velük?” Mire a parancs-
nok azt felelte: „Ördög vigye, tengerész, maga nagyon jól
tudja, mit csináljanak velük! Öljék meg a fattyúkat! Ha nincs
annyi vér a pucájukban, hogy megöljék őket, akkor majd
odamegyek én, és saját kezűleg ölöm meg a nyavalyásokat!”
„Igenis, uram!” - mondta a híradós, és letette a kagylót...
Úgy két-három perc múlva gépfegyverropogást hallottam,
és gyereksírást. Csecsemősírást hallottam, meg azt, hogy egy
csomó gyerek torkaszakadtából visít. Tisztán hallottam a
hangjukat... Egészen közel voltam. És hallottam a géppuskát
is. Az ember mind közül felismeri a géppuska hangját. Sok
gyerek lehetett ott... Az egész húsz-harminc másodpercig
tartott. De nem kaptuk el... nem kapták el mind a gyerekeket.
Ezt onnan tudom, hogy másnap egy másik településen lát-
tam egy kislányt. Egészen felkavart... Tudtam, hogy a szüleit
megölték. A kisöccse is vele volt. Csakis az öccse lehetett...
a karján cipelte. Csak úgy állt egy fánál, olyan „mi történik
itt?” arckifejezéssel. Látta, hogy leromboljuk a falut. Volt
ott két bivaly egy nagy gödörben - azt hiszem, ilyenekben
tartják őket éjszakára. Mi odamentünk... úgy öt-hat lábnyi-
ra lehetett ez a terebélyes fától, ahol a kislány állt. Ő meg
csak álldogált a fánál... karján az öccse... Odaléptünk a gödör
95
széléhez, és Hollywood azt mondta: „Nézd ezeket a fránya
dögöket. Most csinálunk egy kis cirkuszt.” Szóval, ott az a
két bivaly - nem tudnak elmenekülni, moccanni se tudnak.
Hollywood meg előhúz két gránátot... kibiztosít... behajítja
őket a gödörbe és visszahúzódik. Hatalmas robbanás - még
a föld is megremeg. A bivalyok meg bőgnek veszettül...
Visszamegyünk a gödörhöz... lenézünk. A bivalyok szét
vannak cincálva. Az egyiknek az oldalában egy nagy lyuk
- akkora, mint egy emberfej. Látni az egész belső részét...
És kilógnak a belei... meg minden... De nem döglött meg
- csak fekszik ott és bőg. Hollywood meg élvezi a dolgot.
Röhög. Aztán azt mondja: „Na, megadom a kegyelemlö-
vést a nyomorultnak” - és ezzel beleereszti majd az egész
tárat az állat fejébe. Az a kislány meg csak áll és néz ben-
nünket. Nem tudja, mit mondjon. Ahogy elmegyünk mel-
lette, még mindig csak néz. Az öccse sír..., de ő csak néz,
egyre néz... kicsit értetlenül. Szinte kábán... Talán öt vagy
hatéves lehetett. A kisbaba meg egyéves se volt. Otthagy-
tuk őket a fa alatt. Nem is tudom... félek még kimondani
is..., de azt hiszem, megölték azt a kislányt. Én elmentem
onnan. Nem akartam látni... Tudtam, hogy előbb-utóbb
arra jön egy srác, és a szemem láttára lelövi... és ezt nem
bírtam volna ki. Ezért inkább elmentem. Biztos vagyok
benne, hogy valamelyik srác megölte. Tervezgettem, hogy
örökbe fogadok egy olyan kis tökmagot. Irtóra tetszettek
nekem. Rettenetesen bírtam azokat a kis kölyköket. Otthon
egy egész albumra való fényképem van - én csináltam őket
egy kis Swinger-géppel -, és minden egyes kép gyerekeket
ábrázol. Volt, hogy összeszedtem annyi kölyköt, ahányat
csak bírtam, a karomba, a nyakamba csimpaszkodva, meg
mindenüvé, és valaki levett.
96
Ez volt az egyetlen nagy mészárlás, amiben részt vettem. De
alig volt nap, hogy ne öltünk volna meg polgári személyeket,
ha épp a közelünkbe kerültek. Az ember ott lődörgött egy
faluban, és nem messze tőle megszólalt egy srác: „Hé öre-
gem, lődd le ott azt a pasast!” Mire a társa megfordult, és
bele az M-16-ossal a férfi mellkasába... Egyszerű parasztem-
ber volt... nem viselt fegyvert. Mindennapos esetnek számí-
tott, hogy lelőttünk egy polgári személyt, csak úgy - pusztán
a hecc kedvéért.
K: Hogyan bántak a foglyokkal?
V: A foglyokkal? Nem ejtettünk mi sok foglyot... Egyszer
elfogtunk egy fiatal fickót. Cope fogta el... Alacsony kis fickó
volt, és volt ott nálunk, a szakasznál egy nagy darab fekete
őrmester. Az odajött, nyakon ragadta a kis legényt. Olyan
volt, akár egy hústorony... hat láb, öt hüvelyk magas, és nyo-
mott vagy kétszáz fontot. Galléron ragadta a fickót, és bele-
nyomta a térdét a gyomrába meg az ágyékába. Azt hittem,
azonnal kettétöri a nyomorultat. Még nézni is rossz volt...
Mondtuk is: „Csak csinálja - majd kinyomja a szuszt belőle!”
Azon a reggelen támadtunk. Egészen fent voltunk észa-
kon - közvetlenül a demilitarizált övezet mellett. A tüzérségi
megfigyelő repülőgépek nagy csapatmozdulatokat jeleztek,
erre kiküldtek minket - rohamcsapat voltunk -, hogy lesből
rajtaüssünk az ellenségen. Még napkelte előtt elértük a demi-
litarizált övezetet. A lövészosztagom készenlétben állt. Volt
telefonom is - mindegyik lövészosztagnak volt. Az embere-
im elfoglalták állásaikat, én képeslapot olvasgattam... Egy-
szer csak hallom ám, hogy hívják a századparancsnokságot,
mondván, hogy két ellenséges katonát vettek észre vagy tíz
yardnyira. Cope beszélt a telefonba: „Hadnagy, kiszúrtunk
két mocskos kurvapecért tíz yardnyira előttünk. Nyissunk
97
tüzet?” „Nem, várjanak még egy percig” - felelte a hadnagy.
Mire ledobtam a képes újságot és töltöttem.
Alig egy perc múlva tüzet nyitottak. Hallottam a golyó-
kat fütyülni. Nem tudom, ki kezdte, de mindenki tüzelt.
A hadnagy beleszólt a telefonba: „Whit, tartsa szemmel a
hátvédet.” „Igen, uram” - mondtam, de a mi kis parancs-
nokunk már jött is lefelé a dombról, mint az istennyila, és
üvöltött: „Álljanak be abba a rohadt rajvonalba!” Ő maga
meg ott álldogált, mint egy idióta, ordítozott, parancsokat
osztogatott: „Ebbe az irányba támadunk!” Újonc volt még
az istenadta - talán két hónapja ha puskaport szagolt. Nem
tudta, mit csinál. Kikiabálta a tüdejét.
Hamarjában átcsoportosítottam az osztagomat. Én vol-
tam a rangidős 79-es lövész a szakaszban... A hadnagy
odakiáltott: „Whit, hozzám!” Jelentést tettem neki. „Azt
akarom, hogy beleeresszen néhány sorozatot abba a bo-
zótba” - közölte. „Igen, uram” - és kilőttem három soro-
zatot. Mire azt mondta a marha: „Előrenyomulunk... Tá-
madni fogunk... Rohamra-a!”
Teljesen nyílt terep volt - sehol egy fedezék. A hadnagy
meg csak üvöltözte a parancsokat. Az ember egyszerűen
nem csinál ilyesmit tűzharc kellős közepén... Felfejlőd-
tünk, és öt másodperc múlva elszabadult a pokol. Velünk
szemben azok is rajvonalba fejlődtek, és tüzet nyitottak.
És elsőnek ki más sebesült meg, mint a hadnagy. Három
lábnyira állt tőlem, és a golyó ereje ledöntötte a lábáról.
Mint amikor egy istenverte repülőgép felszáll és rögtön
lezuhan...
Én először is a földre vetettem magam. Ott feküdtem fe-
dezetlenül... Aztán fölugrottam, sarkon fordultam és ro-
hanni kezdtem. Egy másik srác ott rohant a nyomomban.
98
Az egész szakaszból csak mi ketten maradtunk - a többi
elesett, megsebesült vagy csapdába került.
Egy csűr mögött kötöttünk ki, az a srác meg én. A hadnagy
meg ott volt vagy tíz lábnyira, és valakit szólongatott. „Vajon
kit szólíthat?” - tűnődtem. Hát ki mást, mint engem! „Whit,
eltaláltak! Whit, eltaláltak!” - óbégatta. Megfordultam és oda-
üvöltöttem a másik srácnak: „Fedezzél! Az ördög vigyen el,
fedezzél!” És kivágtam egy John Wayne mutatványt: vissza-
mentem, hogy kihozzam a pasast, mert a nevemen szólított.
A Charlie-k meg nem lőttek. Olyan könnyen eltalálhattak
volna, mint egy céltáblát. De hagyták, hogy odamenjek. Nem
volt semmi fedezékem. Ők kíméltek meg - tudom jól. Ami-
kor fölszedtem a földről a hadnagyot, ő újabb lövést kapott
- a lábába. De rám senki se lőtt. Vajon miért? Mert fekete
vagyok? Nem tudom...
Odavonszoltam a pasast a csűr mögé. A golyó átfúrta a tüde-
jét. Kapkodva szedte a levegőt.
A híradósunkat Sullynak hívták. Leadta a drótot, hogy lője-
nek ki füstgránátokat. Jött is a füst - így tudtunk mozogni.
Sully meg én hátrafelé cipeltük a hadnagyot. Hívtunk még
néhány tengerészgyalogost: „Hé, egy kis segítségre van szük-
ségünk!” De akkor egyszerre csak Hollywood hangját hallot-
tam - segítségért kiáltozott. „Szanitéc, szanitéc!” - ordította.
Ettől egészen odalettem, mert azt hittem, megsérült. Három
másik tengerészgyalogos sietett a segítségére, de egy sorozat
leterítette mind a hármat. Fehérek voltak... Az egyik meghalt,
kettő súlyosan megsérült - kezén, lábán.
Végre megláttunk egy szanitécet. Életében először volt kint a
fronton, és irtóra berezelt. Ráüvöltöttem: „Erre, te nyamvadt
alak - erre!” - és Hollywood felé mutogattam. A szanitécnek
összegöngyölhető hordágy volt a hátán. Rászóltam, hogy
99
dobja oda nekem. A hadnagyot ráfektettük a hordágyra, két-
lépésnyit mentünk, és Sully golyót kapott. Ő is fehér volt -
pontosan úgy festett, mint Clark Gable.
Éppen olyan bajusza volt, mint annak - mindig bebújt vala-
melyik lövészgödörbe, és nyírogatta... Képtelen volt elhinni,
hogy megsebesült. „Eltrafáltak... Lehetséges ez?... Eltrafál-
tak ...” - hajtogatta. A fenekébe lőttek... És mindez nem volt
elég: jöttek a füstgránátok. A hangjuk, akár az aknáé... Az
egyik tőlem négy-öt lábnyira csapódott be. Én meg csak von-
szoltam hátrafelé a hadnagyot. Végül megpillantottam egy
fekete meg egy fehér tengerészgyalogost... Ők ketten segí-
tettek cipekedni.
Aztán visszamentem, hogy megnézzem, mi van Sullyval és
Hollywooddal. Letettem a 79-esemet, helyette felragadtam a
45-ősömet, és visszamentem a bozóthoz. „Sully, hol vagy?”
- szólongattam. A néger tengerészgyalogos visszajött velem.
Ketten megragadtuk Sullyt - kúszni se tudott, mert nem tud-
ta mozgatni a lábát. Akkorra már abbahagyta a hülyéskedést,
nagyon úrrá lett rajta a fájdalom. Elvonszoltuk onnan...
A sebesülteket egy hatalmas bombatölcsérben helyeztük
el. A srácok egy része ott maradt a védelmükre, én meg azt
mondtam: „Emberek, valakinek vissza kellene jönnie velem.
Egy önkéntes jelentkezőre van szükségem.” Hát, olyat én
még életemben nem láttam! Egy árva mukkot se szólt erre
senki...
Így aztán nekivágtam egyedül, hogy kihozzam Hollywoo-
dot... a latyakon át, golyózáporban. „Hollywood!” - üvöltöz-
tem a nevét. És amikor már háromszor vagy négyszer szólí-
tottam, meghallotta. „Erre, erre!” - kiáltott.
Két fekete tengerészgyalogos kúszott mögöttem. „Menj
csak, mi fedezünk” - mondták. Én meg felpattantam és fu-
100
tottam vagy öt-hat yardnyit Hollywood felé. Ott volt vele
a szanitéc is, meg egy másik srác. Hollywood nem sebesült
meg - ő próbált bekötözni egy srácot. Annak nagyon csúnya
sebe volt, és ráadásul teljesen elment az esze - el akart ro-
hanni. Volt ott még egy srác, annak meg szétloccsantották a
fejét. Hollywood úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy meg
akarom kérdezni, ki az, de félek - attól tartok, hogy netalán
Cope. Végre kiböktem: „Ki az ott?” „Moe” - felelte ő. Az is
a cimborám volt... aznap reggel együtt voltunk őrségen. Egy
connecticuti kisvárosból származott, és reggel még arról me-
sélt, mit fog csinálni, ha hazamegy... mi vár ott rá.
Andy is ott tanyázott a közelben, egy szikla mellett. „Hol
vannak a többiek?” - kérdeztem tőle. „Ott elöl, a földhöz
szögezve” - válaszolta, mire nekem se kellett több, kúszni
kezdtem előre. Úgy volt az, hogy Moe-ra pillantottam, az-
tán kúszni kezdtem... Hollywood füst-kézigránátokat dobált
elém. Hamarosan elértem egy fedezékhez - volt ott egy nagy
szikla, és a fedezékben két tengerészgyalogos. Ügy ültek,
mint aki kővé dermedt... semmihez se tudtak kezdeni. Volt
velük még egy srác, de az moccanni se bírt: öt lövést kapott.
És a fedezékben állt egy géppuska is.
Mögülem előugrott egy srác, be a fedezékbe, és tüzelni kez-
dett a géppuskából. Megkértem az ottaniak közül egy 79-es
lövészt, hogy dobja oda nekem a 79-esét - én aztán tüzet
nyitottam a szikla mögül. A többiek pedig hátracipelték a
sebesült srácot ugyanazon az útvonalon, amelyen mi odajöt-
tünk... Így egyedül maradtunk - a géppuskás meg én.
Csakhamar megjöttek a lökösök. Vörös füstöt eregettek
pont a fejünk fölé. A vörös füst ellenséges állásokat jelez...
Akkor aztán tudtam, hogy nagy bajban vagyunk.
A Charlie-k is megtanulták, mit jelent a vörös füst. Tudták,
101
hogy a lökösök egykettőre rájuk mennek bombákkal és na-
palmmal. Így hát tágulniuk kellett onnan. Mi meg ahelyett,
hogy visszavonultunk volna, kivártuk, amíg a Charlie-k kiug-
ráltak a fedezékeikből, pontosan a mi állásunkkal szemben,
és menekülni próbáltak. Akkor aztán szüret volt... Sorra le-
puffantgattuk őket. Irtóra élveztem, hogy felkapom az egyik
fegyvert, tüzelek, aztán kapom a másikat.
Egyszer csak meghallottuk, hogy közeledik felénk az ellensé-
ges aknatűz. Ezért szedelődzködni kezdtünk, hogy otthagy-
juk az állást. Egy harckocsink ott jött mögöttünk, szedte föl
a sebesülteket és a halottakat... Na és ahogy kúsztam, egy
aknasorozat vágódott be mellettem. Repesz ment a két ka-
romba, a hátamba és a lábaimba. A légnyomás felkapott és
levágott a földre. Minden elsötétült előttem, karikák táncol-
tak a szemem előtt. Rémülten üvöltöttem: „Eltaláltak!” Nem
éreztem a lábaimat... azt hittem, mind a kettőt levitte a rob-
banás... nem mertem odanézni... A másik srác is megsebe-
sült. „Mennyire súlyos
a sebesülésem?” - kérdeztem tőle. „Nem vészes” mondta.
És akkor lenéztem a lábaimra. A terepnadrágom cafatokra
szakadt, mind a két lábamból csurgott a vér. „Gyerünk! -
mondta a srác. - Tűnjünk már el innen!" De én nem tud-
tam mozogni. Elkészültem rá, hogy meghalok. „Uramisten,
hagyj engem meghalni” - fohászkodtam magamban. A lökö-
sök bármely pillanatban bombázhatták a terepet. Azt hittem,
mindennek vége.
Akkor az a srác megfogta a kezemet, és vonszolni kezdett. A
töltényszíjamra akasztott kulacsok akadályoztak, ezért levet-
te a szíjamat, és húzott tovább. Hamarosan jöttek a lökösök,
és szórták a bombákat. Ha akkor napalmot szórnak, megöl-
tek volna bennünket...
102
Csak feküdtünk ott egy darabig, miközben körülöttünk rob-
bantak a bombák. Aztán olyasvalami történt, amit soha nem
felejtek el. Az a harckocsi ott ment el mellettünk. Mi ordí-
tozni kezdtünk. A másik tengerészgyalogos torkaszakadtá-
ból üvöltött: „Megsebesültünk! Gyertek, segítsetekt” És a
harckocsi legfeljebb húsz yardnyirá volt... Átkozottul biztos
vagyok benne, hogy hallottak bennünket. Hallották a kiáltá-
sainkat. De a harckocsi csak hátrált. A nyávalyás megfordult,
és otthagyott bennünket a legnagyobb szarban.
Amikor véget ért a harc, jött egy szakasz, hogy megszámlál-
ja a halottakat, és megtaláltak minket, amint ott hevertünk,
Csodálkoztak. hogy valaki is túlélte a bombázást.
Először tábori kórházba kerültem. Az egyik Paris Island-i
kiképzőnk is ott feküdt a kórházban. Két hete volt Vietnam-
ban, és ugyanabban a csatában sérült meg, amelyikben én.
Öt lövést kapott.
Láttam, hogy az orvosok néznek. Mintha csóválgatták volna
a fejüket... aztán valamit irkáltak, adtak egy injekciót, és kész
voltam. A műtőasztalon tértem magamhoz, Phu Biában. Az
orvosok itt újabb injekciókat adtak, és mégint kész lettem...
Ágyban tértem magamhoz. Úgy festettem, mint egy múmia
- tetőtől talpig bepólyáltak. Mellettem feküdt a cimborám,
Skip... a szomszéd ágyon. Irtó súlyos állapotban volt - gyo-
morlövést kapott. Nem tudom, megúszta-e vagy sem. Szem-
ben velem feküdt Sully. A hasára fektették, mert a hátsó felén
sebesült meg. A mi egységünk alaposan kifogta ezt a csatát...
Engem hamarosan hordágyra kötöztek, és föltettek egy Da
Nangba induló gépre. Néhány napot ott töltöttem a légierő
kórházában, aztán repülőgéppel átvittek Cam Rahn Bayba.
Amikor ott leszálltunk, azt hittem, otthon vagyok. Hatalmas
kivilágított betonkifutó... aszfaltos utcák... járdák. A gépen
103
ápolónővérek járkáltak. Azt mondtam magamban: „Na, kint
vagyok a slamasztikából - hazakerültem.” Akkor ébredtem,
és hirtelen Amerikában képzeltem magam. Aztán láttam,
hogy elhúz egy dzsíp egy 60-as géppuskával, és azt gondol-
tam: „Dehogyis vagyok én Amerikában... el se hagytam Vi-
etnamot.”
Kitoltak a gépből, fel a mentőautóra, és kórházba szállítot-
tak. Már közeledett a karácsony...
A szárazföldi haderő kórházába kerültem, és elmondtam
a katonáknak, hogy én már megjártam a dzsungelt..., hogy
amíg ők olcsón megúszták, a tengerészgyalogosok vívták az
igazi háborút.
Hát amint ott fekszem az ágyban, egyszerre bejön egy cso-
mó pasas... viasszal kenik a padlót, mossák a falakat, kitol-
nak néhány ágyat, hogy az egész ne hasson olyan zsúfoltnak.
Tudtam, hogy még aznap délelőtt lesz valami, de nem tud-
tam, mi a fene lehet az. Ilyesmit azelőtt sose csináltak. „Jön
a jóember” - mondták a többiek. „Kicsoda?” - kérdeztem.
„Hát L. B. J.”* - felelték a srácok... Aztán betódult a terembe
egy sereg újságíró fényképezőgépekkel meg lámpákkal meg
minden egyébbel. Utánuk jött néhány tiszt és Johnson elnök
Ky marsallal. Westmoreland is ott volt...
Johnson mindegyre megállt és elbeszélgetett a sebesültekkel,
az újságírók meg buzgón jegyeztek minden szót, és millió-
szám csinálták a felvételeket... Az én ágyamhoz is odajött. Az
egyik tiszt azt mondta neki: „Ez Whitmore őrvezető, harc
közben megsebesült” stb. stb. ... Az elnök megállt az ágyam-
nál - ezerszínű hawaii inget és barna nadrágot viselt. Meg-
szorította a kezemet, és azt mondta: „Hogy érzi magát?” Én

* Lyndon B. Johnson - A szerk.

104
úgy éreztem, halálomon vagyok, de azt feleltem: „Remekül,
uram, igazán remekül.” Ő rám nézett, és kijelentette: „Amit
maga tett a hazájáért, azt mi rendkívül nagyra értékeljük.”
Aztán bemutatta Kyt, aki egy vékony, cingár kis kurvapecér.
Ő is kezet rázott velem. És aztán még Westmoreland is.
Johnson látta, hogy agyon vagyok bagyulálva - nincs hely,
ahova egy medáliát tűzhetne. Ezért a párnámra tűzte. Azt
mondta, bizonyára alig várom, hogy visszamehessek és be-
fejezhessem, amit elkezdtem. Az ám, várta a fészkes fene, de
nem én!
Egy idő múlva Japánba szállítottak. Hosszas operáción estem
át - mindennap újabb repeszdarabokat szedtek ki belőlem.
Nem tudtam járni. „Maga sose megy már vissza Vietnamba”
- mondta az orvos. És én azon voltam, hogy újra megta-
nuljak járni. Soká tartott. Először tolószék, aztán mankó...
Fizikoterápiás kezelést is kaptam, meg minden egyebet. Tud-
tam, hogy nem megyek én már vissza Vietnamba. Próbáltam
hát járni - de veszettül nehéz volt. Olyan volt, mintha újra
csecsemő lennék... Nagy nehezen azért mégiscsak sikerült -
csúnyán sántítottam, de mozogtam legalább...
A kórház zsúfolt volt - Jézusom, de még milyen zsúfolt!
Igyekeztek hát kihajigálni az embereket, amilyen gyorsan
csak lehetett - mihelyt lábra álltak. Közölték velem, hogy föl
terjesztettek Bronzcsillagra vagy Ezüstcsillagra.
A huszonegyedik születésnapomon megkaptam a parancsot,
hogy térjek vissza Vietnamba. Ez március 6-án volt... alig
két héttel azután, hogy lábra álltam. Alig tudtam járni - erő-
sen sántítottam. De odaát Vietnamban szükség volt az em-
berekre, a kórházban pedig kevés volt a hely. Tudtam, hogy
nem megyek vissza abba a dzsungelpokolba, ahol csak úgy
röpködnek a rohadt golyók. Most már, hogy belekóstoltam a
105
civilizált életbe, a világ minden kincséért se megyek vissza...
Vietnam úgy lebegett előttem, mint egy sötét rém.
Volt egy japán barátnőm - irtó merész, szókimondó lány.
Én nem is gondoltam volna szökésre, de ő vadul ellenezte
a háborút - mint a legtöbb japán. Többször is megkérdezte
tőlem: „Miért harcolsz Vietnamban?” És az isten verje meg,
mindazok után, amin keresztülmentem, egy rohadt szó nem
sok, de annyit se tudtam mondani. Fogalmam se volt róla...
Miután majdnem szitává lőttek, megkérdik tőlem, hogy mi-
ért harcolok Vietnamban, és nekem nincs rá válaszom. Nem
tudtam...
Folyvást a bombák jártak az eszemben, az öldöklés meg a
harckocsi, amelyik elment és sorsomra hagyott.
Nem sokkal ezután megszöktem.
Most egy bútorgyártó cégnél dolgozom itt Stockholmban
mint targoncavezető. Fene jó lakásom van... Minden oké. Itt
kellemes az élet.
„És nem volt ott más,
csak a puszta, fölperzselt föld”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ifjabb Joseph Arthur Doucette a nevem. Philadelphi-
ában születtem, Pennsylvania államban, de 1945 novembe-
rében a családunk New Hampshire-be költözött. Apám ott
síiskolát nyitott - máig is azt vezeti.
K: Mikor lépett a hadsereg kötelékébe?
V: 1961. július 17-én. Tizennyolc és fél éves voltam akkor.
Elvégeztem a középiskolát, és csalódottságomban otthagy-
tam a wisconsini egyetemet. Intellektuális erőpróbát vártam,
és csupa hanta volt az egész. Elvégeztem egy szemesztert, de
aztán faképnél hagytam a társaságot. Tudtam, hogy amúgy
sem úszom meg a sorozást, ezért önként jelentkeztem, hogy
túl legyek rajta. Akkoriban nem volt semmi érdekes foglala-
tosságom. Gondoltam, bevonulok most, ahelyett, hogy vár-
nék addig, amíg valami igazán fontosat csinálok az életben és
abban akadályoznak meg.
K: Hová került?
V: Az alapkiképzést a New Jersey-i Fort Dixben kaptam.
Azután kilenchetes kódolási tanfolyamot végeztem Fort
Gordonban - Georgiában. Onnan Dél-Koreába kerültem,
az 51-es zászlóaljhoz. Három évig maradtam ott, és mond-
hatom, nagyon jól éreztem magam. Valósággal elbűvölt ez
107
az ország... Folyékonyan megtanultam koreaiul. Az ő kultúrá-
juk egészen más, mint amihez én hozzászoktam, és izgalmas
erőpróba volt, hogy bele tudok-e mélyedni... A századnál so-
kat ugrattak is ezért. „Éppen olyan vagy, mint egy koreai. A
dél-koreai hadseregben lenne a helyed” -mondogatták. Még
odahaza „biztonsági szolgálatra alkalmasnak” nyilvánítottak
- ezt a minősítést meg kellett szereznem ahhoz, hogy kódolói
kiképzésben részesülhessek. És amikor Dél-Koreába kerül-
tem, megkaptam a „szigorúan bizalmas szolgálatra alkalmas”
minősítést is. Ilyenekre ott nagy szükség volt - meg is adták
minden nehézség nélkül a minősítést.
1964 januárjában a Virginia állambeli Fort Lee-be küld-
tek. Azt azután nem szerettem... Sok fekete bőrű barátom
volt - a Hadászati Kommunikációs Parancsnokság 5. kü-
lönítményénél teljesítettem szolgálatot -, és nem járhattam
velük együtt társaságba. Nagyon rossz véleményem van az
amerikai Délről.
Amikor a szolgálati időm letelt, nem volt kedvem „kimenni
az éledbe” és állást keresni. Akkor már őrmester voltam...
K: Továbbszolgálatra jelentkezett?
V: Igen. A továbbszolgálók választhatnak az állomáshe-
lyek között, és én úgy döntöttem, hogy visszamegyek
Dél-Koreába. Tizenhárom hónapot töltöttem ott, aztán a
virginiai Fort Monroe-ba vezényeltek, de rövidesen meg-
változtatták a beosztásomat, és különleges beosztást kap-
tam Washingtonban, a Honvédelmi Hírszerző Ügynök-
ségnél. Ekkor ismét lenyomoztak. A „szigorúan bizalmas
szolgálatra alkalmas” minősítés sem volt elég - hírszerzői
minősítést kellett kapnom. És amikor ez is megvolt, fu-
tárként működtem a Honvédelmi Hírszerző Ügynökség-
nél hat hónapig. Végül 1966 júliusában Vietnamba vezé-
108
nyeltek. Egy évig voltam ott, az 1. gyalogoshadosztály
törzsénél.
K: Hol állomásozott?
V: Saigontól légvonalban mintegy tíz mérföldnyire északke-
letre, a Di An-i támaszponton. Ott volt a hadosztály parancs-
noksága.
Egy alkalommal Phu Loiból jöttünk visszafelé, és útközben
felvettünk három dél-koreai katonát a foglyukkal együtt.
Lerobbant a teherautójuk... A fogoly egy fiatal lány volt, és
ők aztán nagyon csúnyán elbántak vele. Egyikük fogott egy
M-2-es karabélyt, csőre töltötte, nekinyomta a lány gyomrá-
nak, és megparancsolta a szerencsétlennek, hogy húzza le a
nadrágját. Rákényszerítette, hogy teljesen csupaszra vetkő-
zzék, és ott álljon meztelenül a teherautó végében, mialatt
áthajtottunk a falvakon. És közben teli torokból üvöltözte a
vietnamiaknak: „Ilyenek a ti vietkongistáitok! Mind ringyó!”
Rettenetes volt, hányingert keltő... De ez még mind semmi,
más esetekhez képest.
K: Mint például?
V: Felvitték a foglyokat helikopteren.
K: Kicsodák?
V: Az amerikaiak. Ott hallgatták ki őket. És ha nem beszél-
tek, sorra kilökték az ajtón. Ez gyakran megtörtént. Felvittek
hármat-négyet, és a legmagasabb rangú kihallgatásával kezd-
ték. Ha nem vallott, kidobták... A Viet Kong nem így bánik
a foglyokkal.
K: Ezt honnan tudja?
V: 1967 márciusában a 26-os gyalogosoknál megismerked-
tem egy közlegénnyel, aki egy hónapot a Viet Kong fog-
ságában töltött, a Fekete Szűz hegységben. Tapasztalatból
mondta, hogy ővele sokkal jobban bántak, mint ahogy az
109
amerikaiak valaha is bántak a foglyaikkal. Azt mondta, hogy
nem kínozták, nem zaklatták, ugyanazt a fejadagot kapta és
ugyanolyan elhelyezésben részesült, mint az őrei. Sikerült
megszöknie, és így elmondhatta, hogy nem volt panasza a
bánásmódra.
K: Tanították magát a kihallgatásoknál alkalmazandó fogá-
sokra?
V: 1966 júliusában érkeztem Vietnamba, és augusztusban
portyázó-kiképzésben vettem részt az I. gyalogoshadosztály
hadtáp-parancsnokságán. A tiszthelyettesek osztályába ke-
rültem, és ott körülbelül másfél napon keresztül magyaráz-
ták a foglyok kihallgatásának módszereit. A mi osztályunkat
hosszú távú portyázásra képezték ki, mert szinte valamen�-
nyien őrmesterek voltunk, és a jövőben ilyen portyákat kel-
lett vezetnünk. Ezért oktattak ki bennünket a foglyok kihall-
gatásának módszereire is... Elmagyarázták, mit tegyünk, ha
a fogoly nem beszél, hogyan kényszeresük rá, hogy valljon,
hogyan kínozzuk. Azt mondták, nyomjuk a fejét víz alá, amíg
majdnem megfullad, aztán rántsuk ki; húzzuk le a cipőjét,
kötözzük össze a két lábát, és verjük a talpát puskatussal;
döfjünk bambusznyársat a fülébe, hogy átszakítsa a dobhár-
tyáját; kapcsoljuk hozzá a tábori telefonhoz a hosszabbító
zsinórt, a másik végét pedig erősítsük a fogoly heréjéhez,
aztán tekerjük meg a telefont, ez magas feszültségű sokkot
okoz - az áramnak nincs erőssége, csak feszültsége, de az
egész rendkívül fájdalmas. Több ízben hangoztatták, hogy ily
módon kell az embereket vallomásra kényszeríteni.
Emlékszem egy jellemző esetre, ami az osztályban történt.
Volt ott egy nagyon fiatal tizedes - az eset után nem is láttuk
többé. Ez a tizedes azt mondta: „És mi van akkor... mit kell
akkor tennem, ha minderre képtelen vagyok? Szerintem ez
110
valahogy nem helyes... Mire az őrmester, aki oktatta az osz-
tályt, így válaszolt: „A tiszthelyettesek teljesítik a parancsot.”
Más szóval az ember azt teszi, amit mondanak neki...
Ha meg akar bizonyosodni afelől, hogy így volt... az I. ha-
dosztály hadtáp-parancsnokságának kiképzési naplója még
nyilván föllelhető. És ezeknek a dolgoknak megvan a tanter-
vük... A hosszú távú portyázók egyik feladata éppen az, hogy
foglyokat ejtsenek. És azt is megmutatták nekünk, hogyan
kínozzuk őket a helyszínen, ha beszállításuk túlzottan körül-
ményes lenne. Ilyenkor a legegyszerűbb megkínozni őket, s
ha kiszedtük belőlük az információkat, meg is ölni.
K: Maga részt vett megsemmisítő akcióban?
V: 1966 decemberében az I. gyalogoshadosztály is bekap-
csolódott a „Cédrusdöntés” hadműveletbe, amely három
gyalogoshadosztály nagy felkutató és megsemmisítő akciója
volt. Részt vett benne az I., a 25. és a 9. gyalogoshadosztály
és két könnyű gyalogosdandár - a 196-os és a 199-es -, a II.
páncélosezred és a 173-as légi szállítású dandár. Ez a Vashá-
romszögben történt.
A hadművelet első napján az I. gyalogoshadosztály a Sa-
igon-folyó mentén, Ben Sucnál légitámadást kapott. Ez a
falu a Vasháromszög alapja - hírszerzői értesülések szerint
a Felszabadítási Front innen indította Than Son Nuth ellen
irányuló támadásait 1966 októberében és novemberében...
Alig öt perc alatt körülzártuk az egész falut, ami azt jelentet-
te, hogy lélek se ki, se be. Ben Suc-ban nem voltak férfiak,
tehát semmiképpen nem lehetett ellenséges falu. Nem akadt
ott katonaköteles korú, épkézláb férfi, csak öregember, nő
meg gyerek. És mindenünnen puskacsövek szegeződtek rá-
juk. Tizenöt percet kaptak, hogy összeszedjenek annyi hol-
mit, amennyit a két kezükben magukkal vihetnek. Aztán egy
111
kiszuperált deszánttutajra zsúfolták őket, és leúsztatták a Sa-
igon-folyón Phon Quangig, onnan pedig teherautóval szál-
lították tovább Phon Vol szomszédságába, egy úgynevezett
áttelepítő táborba. Én láttam azt az „áttelepítő tábort”, és
pontosan úgy hatott rám, mint egy náci koncentrációs tábor.
Két sor szögesdrót meg géppuskával ellátott őrtornyok... Ott
aztán se be, se ki...
A tábor lakói éppen csak annyi rizst kaptak, hogy éhen ne
haljanak, olyan pokrócokkal takaróztak, amelyeket az ame-
rikai hadsereg elnyűttségük miatt már kiselejtezett, súlyosan
megrongálódott, csaknem használhatatlan sátrakban lak-
tak, és kezdetben az amerikai tábori csendőrség, aztán meg
a dél-vietnami hadsereg őrizete alatt álltak. Azokra, akik a
drótkerítést bizonyos távolságra megközelítették, figyelmez-
tetés nélkül tüzeltek.
A genfi konvenció értelmében ezek az emberek polgári sze-
mélyeknek minősültek - nem volt semmiféle harci eszközük,
nem viseltek sem fegyvert, sem egyenruhát. És falujukat
mégis porig égették, a kiégett romokat dinamittal felrobban-
tották, beszántották, és még a földet is sóval hintették be.
Néhány hét múlva egy szállítóoszloppal visszatértem Ben
Sucba, és nem volt ott más, csak a puszta, fölperzselt föld.
Ez maradt Ben Sucból. És ezt az amerikaiak tették... Sose lát-
tam, hogy a Viet Kong valami ehhez hasonlót követett volna
el. Ben Sucot Westmoreland tábornok kifejezett parancsára
rombolták le.
K: Mielőtt Vietnamba került volna, helyeselte a háborúban
való részvételünket?
V: Igen. Abban a meggyőződésben mentem oda, hogy az
amerikaiak jelenléte lényegében helyes. És amikor elhagytam
az országot, tudtam, hogy nincs ott semmi keresnivalónk.
112
Láttam a kegyetlenkedéseinket és a lakossággal szembeni
közönyünket. Egynémely kérgeslelkű, gondolkodásra képte-
len ember azt mondhatná, hogy minden háborúban akad-
nak túlkapások. Ez talán igaz, de a mi vietnami jelenlétünk
a demokráciának nem a megvédését, hanem éppenséggel a
megcsúfolását szolgálja.
K: Hogyan jutott erre a következtetésre?
V: Vietnami tartózkodásom alatt elnök- és képviselőválasz-
tásra is sor került. A kiküldött amerikai megfigyelők azt
jelentették, hogy ezek szabad választások voltak... Én a vá-
lasztások napján Di An faluban jártam. Egy megbízatást tel-
jesítettem ott, és előtte mindenféle bürokratikus procedúrán
kellett átesnem, hogy kijussak a támaszpontról. Azt hiszem,
a hadsereg nem akarta, hogy tanúi legyünk a „demokratikus
választásoknak”. Én azonban elmentem a Di An-i szavazó-
helyiség mellett. Saigoni katonák vették körül. Úgy posztol-
tak, hogy láthassák minden egyes választónál, kire szavaz.
Hogyan szavazhat az ember demokratikusan, ha egy fegy-
veres alak a válla fölött figyeli, hogy kire adja le a szavaza-
tát?... Semleges jelöltek indulását nem is engedélyezték. Azt
az egyet, akit nagyjából semlegesnek nevezhetnénk, börtön-
be vetették Saigonban. Vajon hány amerikai pusztult el, és
mennyivel több vietnami - javarészt ártatlan polgári lakosok -
azért, hogy ez a hamis választás végbemehessen? És hánynak
kell még elpusztulnia?
„A háború nem olyan,
amilyennek nekem lefestették...”

Kérdés: Mikor indították útnak Vietnamba, Raymond Sansi-

viero?
Válasz: 1968 februárjában.
K: És hol ért földet?
V: Először Japánban szálltunk le. Huszonnégy órát töltöt-
tünk ott, és rövid eligazítást kaptunk arról, mi várható oda-
át. Ahogy kivettem belőle, Vietnam olyan lehetett, mint az
elszabadult pokol. De amikor Da Nangban földet értünk,
virsliárusokat láttam, meg miniszoknyás vietnami lányokat.
Úgy festett az egész, mint egy közönséges támaszpont az
Egyesült Államokban.
Hamarosan felpakoltak bennünket egy gépre, és elszállítot-
tak egy Phu Bia nevű helységbe. Közölték, hogy a 3. hadosz-
tály 26-os tengerészgyalogos-dandárjának I. zászlóaljához
tartozunk. A többiekkel együtt megkaptam a sisakomat, a
karabélyomat, a tábori ruhámat meg a bakancsomat, az-
tán újra felraktak egy gépre - egy C-143-asra -, és közölték,
hogy egy Khe San nevű helyre megyünk. Mi akkor még nem
tudtuk, hogy az micsoda, fölszálltunk a gépre, és az körö-
zni kezdett. Közben fülsiketítő zajokat hallottunk - akár a
mennydörgés. A gép farkán három nagy lyuk tátongott, és
ránkszóltak, hogy üljünk nyugodtan, mert kényszerleszállást
114
hajtunk végre. Így is történt, és a vietkongisták ágyúztak ben-
nünket, mert körülvették a repülőteret... Engem odatettek
egy géppuskához, a többi srácot meg... nem voltam valami
szoros kapcsolatban velük, mert szétszórtak bennünket az
egész terepen.
K: Mennyi időt töltött Khe Sanban?
V: Az ostrom kezdetétől a végéig ott voltam.
K: És ez időben mennyi volt?
V: Három hónap: április tizedikéig - azt hiszem, ez volt az
ostrom utolsó napja.
K: Mekkorák voltak Khe Sannál a veszteségek?
V: Velünk sose közöltek számokat, de mindig kevés volt az
emberünk, és a sír... vagyis az a hely, ahol a hullákat tárolták,
mindig tele volt, és úgy elfajultak a dolgok, hogy a hullák
rothadásnak indultak, mert arra se volt idő, hogy eltemessék
őket.
K: Hogyan került el Khe Sanból?
V: Először az ostrom kellős közepén távoztam egy időre. El-
vesztettem a szemüvegemet, és Phu Biából visszarepültem a
mögöttes területre. Jó kis eset volt az is! A helikopter, amin
mentem, hullákat szállított. És amikor elhagytuk Phu Biát,
rizsföldek felett repültünk, és volt ott egy kis öreg paraszt a
bivalyával - ott baktattak a mezőn -, a pilóta meg éppen sört
ivott, és az egyik lövész az egyik ajtónál állt, a másik lövész
meg a másiknál, és egyszer csak azt mondták: „Tudjátok mit?
Ereszkedjünk lejjebb, és csináljunk egy kis murit!” És ezzel
zutty! - leszálltak jó alacsonyan, és úgy ráijesztettek a bivaly-
ra, hogy frászt kapott. Aztán még lejjebb ereszkedtek, és le-
lőtték a bivalyt. A vénember persze megdühödött, ezek meg
ismét föléje siklottak, és rádobtak egy ötgallonos víztartályt.
Gondolom, meg is ölték. Mindezt csak úgy... mókából.
115
Da Nangban mindjárt bementem a városba. Első utam a fe-
ketepiacra vezetett, és ahogy ott lődörögtem, odajöttek hoz-
zám a kiskölykök... pénzt kértek, én meg rájuk mordultam:
„Diddi mó - táguljatok innét!” Mire az egyikük azt mondta:
„Gyere tengerészgyalogos, elviszlek a lámpás házba.” Benéz-
tem az utcába, ott posztoltak a tábori csendőrök, és intettek,
hogy bemehetek, így hát be is mentem a cimborámmal. Nála
volt a 45-öse - irtóra félt, mert sok olyan történetet hallott
az ember, hogy Da Nangban hátba szúrják a katonákat az
ágyban, meg hasonlók... Szóval, ő elment az egyik cicussal,
én a másikkal, és egyszer csak sikoltozást hallok - hát kide-
rült, hogy a cimborám agyba-főbe verte a lányt a 45-ösével.
Lelőni ugyanis nem tudta, mert a töltények nálam maradtak.
K: Miért verte meg?
V: Azért, mert nem akart fizetni neki. Azt mondta, hogy a
lány túl sokat kér, meg hogy a kiskölykök beszaladgáltak és
átkutatták a nadrágzsebeit, hogy elemeljék a pénzét. Így hát
jól besörözött, a lány meg panaszra ment a tábori csendőr-
ségre. De ott csak végignéztek rajta, és azt mondták: „Sajnál-
juk, nem értünk vietnamiul.”
K: Csúnyán elbánt a cimborája a lánnyal?
V: Hát... elég csúnyán... Az a lány összevérezte az egész he-
lyiséget, az arca is csupa vér volt, úgyhogy biztosan jól hely-
benhagyta a srác. Ezen aztán sokat nevettünk végig az úton
visszafelé. Jó tréfának látszott.
Amikor megkaptam a szemüvegemet, visszatértem Phu Bi-
ába. De éppen akkor, amikor Khe Sant otromolták, volt a
balhé Hue városában is - az meglehetősen modern város,
valaha Vietnam fővárosa volt -, és Phu Biában, a kocsmá-
ban iszogatott néhány srác, a karjuk meg könyékig tele volt
órákkal... mindenféle karórával..., és halomban tornyosultak
116
előttük a piaszterek. „Hé, mi van itt?” - kérdeztük tőlük.
Mire egyikük azt mondta: „Hűha, nagy cirkuszt csinálunk
Huéban! Annyi ott a sárga - az egy irtó nagy város -, és van
ott néhány amerikai is. Szétlőjük az egész várost, és annyit
zsákmányolunk, amennyi csak belénk fér.” Erre aztán ne-
künk is kedvünk szottyant odamenni, el is akartunk lopni
egy dzsipet, hogy azzal menjünk Huéba, de körülzárták a
területet, nem tudtunk kijutni. Közben a srácok meg jöttek
vissza, és mindegyiknek briliánsgyűrűje volt, meg motoron
rohangáltak körül a városban - volt ott Huéban egy csomó
motorkerékpár-üzlet, ők meg nekiestek és szétcincálták a
motorokat, nem is keresték a sárgákat, meg egyáltalán... In-
kább csak civilek meg cuccok voltak a városban - ők meg
halomra öldösték mind a férfiakat, és kijelentették, hogy
azok egytől egyig a Viet Konghoz tartoztak, és aztán... az-
tán sorra vettek minden épületet, és megöltek mindenkit.
És elvittek mindent, amit csak bírtak. Kiváltképp az éksze-
reket...
K: Mikor volt ez? Emlékszik a hónapra?
V: Hát... úgy hatvannyolc májusában lehetett. És úgy ka-
nyarították a történetet, hogy ott mindenki vietkongista volt
- beszivárogtak Hue városába -, de valójában a tengerész-
gyalogság egyszerűen parancsot kapott, hogy vonuljon be
Huéba, és romboljon le mindent.
Az egyik legjobb cimborámmal, Howard Key őrvezetővel
meg az történt... ő az 5. tengerészgyalogos-dandár I. zász-
lóaljában szolgált... szintén Long Islandről való... Freeport
városából. Együtt voltunk az újonckiképző-táborban, és
odaát ismét összetalálkoztunk... Szóval, ennek a cimborám-
nak az életét egy vietkongista mentette meg. Megsérült és
fedél alá vitték, egy lány meg bekötözte. Kiderült róla, hogy
117
észak-vietnami orvostanhallgatónő, és amikor már elmenő-
ben volt, Key két barátja megölte.
K: A lányt, aki segített a barátjukon?
V: Aha. Ez Huéban történt... Szétloccsantották a lány fejét
egy 45-össel. Pedig akkor mentette meg Key életét.
K: Magától Keytől hallotta ezt a történetet?
V: Ühüm.
K: És miért ölték meg a lányt?
V: Mert sárga volt.
K: Ezek voltak azok a katonák, akiknek egy csomó óra dísz-
lett a karjukon?
V: Aha... Ezek mind tengerészgyalogosok voltak... Mert óri-
ási buli volt az a Hue - nagyon gazdag város, és sok amerikai
is élt ott, meg akadt néhány hivatásos katonatiszt, meg más
efféle... Elég modern város volt, a mieink meg bevonultak,
megöltek mindenkit, aztán odavitték a tüzérséget, és rom-
má lőtték a Citadella nevű építményt, amely tulajdonképpen
katolikus templom és nagyon szép épület volt. Fantasztiku-
san szép lehetett az a város, láttam róla képeket, amelyek a
szétrombolása előtt készültek... Na és akkor még odahívták a
B-52-eseket - ez Khe San ostromának végén történt, amikor
már kiszorították onnan a Viet Kongot -, és velük letarolták
az egész várost, aztán a földdel egyenlővé tették, úgyhogy
nincs többé Hue...
K: És hová került ezután?
V: Khe Sanból Quang Tri körzetébe mentünk, és ott élelmi-
szeres ládákat dobáltunk az utcán haladó öregasszonyokra.
Levertük őket a lábukról. Biztosan meg is öltük egyik-mási-
kat. És ha felelősségre vontak volna - de sose tették -, akkor
azt mondtuk volna, hogy élelmiszert osztogattunk... A gye-
rekeknek meg ledobáltuk azokat a kék kockákat - arra valók,
118
hogy rajtuk melegítsék az ételt, de olyanok, mint a cukorka,
és amikor az ember meggyújtja őket, nem lángolnak, csak
irtó forrók. Mi pedig meggyújtottuk őket, és kidobáltuk a
gyerekeknek... és amikor felszedték, jól megégették a kezü-
ket.
K: Maga gyakran látott ilyet?
V: Én magam is megtettem egyszer-kétszer.
K: A katonák közül sokan csinálták ezt?
V: Csináltuk mindnyájan, mert amikor elhagytuk Khe Sant...
ott nagyon sok barátunk elesett, és egyszerűen... én rá se tud-
tam nézni többé a vietnamiakra. Majd kibújtam a bőrömből,
csak hogy komiszkodhassak velük. Például ha egy öregem-
ber vagy öregasszony jött szembe az utcán, feltartóztattam,
vagy megütöttem puskatussal, vagy rászóltam, hogy lódul-
jon, vagy igazoltattam. És elég gyakran, ha nem volt náluk
igazolvány, le is lőttük őket.
K: Maga személy szerint hány embert lőtt le azért, mert nem
volt nála igazolvány?
V: Quang Triben történt - az nem volt túlzottan biztonsá-
gos vidék, magunkra voltunk utalva, és egy napon elfogtunk
négy-öt embert... Ott az volt a szokás, hogy őrjáratokat vé-
geztünk a parti dűnék között, mert arrafelé sok a vadállat
meg más efféle. És olykor találkoztunk parasztokkal - haj-
tották a bivalyaikat. Ha nem volt náluk igazolvány, akkor jo-
gunkban állt... Szóval, nem éppen jogosan, de azt bármikor
mondhattuk, hogy menekülés közben lőttük le őket, mert
ők nem mondhattak semmit. És annyi gyűlölet halmozódott
fel bennünk Khe San miatt, hogy többé már semmi se szá-
mított... és mivel ott nem volt alkalmunk rá, hogy közelharc-
ba bocsátkozzunk vietnamiakkal - az egész inkább bújócska
volt, nem közvetlen kapcsolat -, ezért alig vártuk, hogy vért
119
lássunk... és az egész nevetséges volt, mert... Nem is tudom...
K: Azt mondta az előbb, hogy élelmiszert dobáltak az embe-
rekre. Mi volt az? Egy-egy sörkonzerv?
V: Nem. Rájuk dobtuk az egész ládát.
K: Az egész ládát?
V: Aha...
K: A teherautóról?
V: Onnan.
K: És az ráesett az illetőre, és leverte a lábáról?
V: Aha... Mindenesetre, azt hiszem, azok elég öregek vol-
tak már ahhoz, hogy megölhessük őket, de harminc-negy-
ven mérföldes sebességgel cikáztunk át a falvakon, és sose
álltunk meg, hogy visszanézzünk. Ott hevertek elterülve az
útszélen, mi meg nagyokat nevettünk azon, hogy elvégre ne-
künk szabad élelmiszereket dobálni a vietnamiaknak, hiszen
mi megbékíteni jöttünk őket, azért vagyunk itt, hogy segítsé-
get hozzunk nekik.
K: A tiszjeik nem tudtak erről a viselkedésről?
V: A tisztek mind tudták, hogy mi folyik, sőt Acmuth had-
nagy még azt is mondta: "Semmi értelme foglyot ejteni, ne-
vetséges dolog, hiszen nincs szükségünk rájuk, és a tenge-
részgyalogosok nem ejtenek foglyokat.”
K: Ő a maga egységénél volt?
V: Az én hadnagyom volt.
K: A szakasz parancsnoka?
V: Igen, ő volt a szakasz parancsnoka. Ő a maga részéről
Walter Woods ezredestől kapta a parancsokat. Az meg úgy
szokta... Woods ezredesnek az volt a szokása, hogy eljött
hozzánk, szóba is elegyedett velünk - igaz, sose mondott va-
lami sokat de amikor a tisztek beszéltek, ő ki se nyitotta a
száját, csak hátradőlt és bólogatott.
120
K: Ott volt akkor is, amikor Acmuth kiadta az utasítást, hogy
ne ejtsenek foglyokat?
V: Aha... Minden alkalommal, amikor portyázásra indultunk,
Woods ezredes kijött, és mielőtt elhagytuk a körletet, kezet
rázott velünk, a hadnagy meg azt mondta, hogy ha szükség
van fogolyra, akkor hozzunk be egyet-kettőt, de ha ez lassítja
a mozgásunkat, öljük csak meg őket.
A mi dolgunk az volt, hogy ha megpillantjuk az ellenséget,
akkor harcba bocsátkozzunk vele és megsemmisítsük. Ha
pedig valami baj volt valamelyik faluban - orvlövészet, vagy a
falusiak ellenséges magatartást tanúsítottak akkor föl kellett
sorakoztatnunk a falu minden lakosát, hogy kiválogassuk kö-
zülük a fiatal férfiakat, és bevigyük őket kihallgatásra, ahon-
nan aztán soha többé nem tértek haza.
K: Maga meg is tette ezt?
V: Megtettük Quang Trinél - Quang Tritől kilenc mérföld-
nyire délre. Ezt a vidéket eredetileg a 101-es légi szállítású
dandár ellenőrizte, de aztán a 26-os tengerészgyalogosok
első zászlóalja átvette tőlük a feladatot, mivelhogy nagyon
sok baj volt arrafelé. Annyi veszteségük volt... nekünk pedig
megmondták, hogy ha bármilyen nehézségünk támad, szed-
jük össze a falu fiataljait - ne zárjuk be őket, ne is öljük meg,
vagy ilyesmi, csak pakoljuk fel, és küldjük be Da Nangba ki-
hallgatásra.
K: Ez meg is történt?
V: Aha... Megcsináltuk két faluban, mire a többi javarészt
észbe kapott. Attól kezdve nem tüzeltek ránk orvlövészek,
de csapdákat azért állítottak az utakon. Erre aztán azt csinál-
tuk, hogy fogtunk egy-egy öregasszonyt, és rákényszerítet-
tük, hogy a dzsungelban előttünk menjen az ösvényen. „Arra
mégy, amerre mondjuk - parancsoltuk neki -, és ha vannak
121
ott csapdák, akkor jobb, ha most megmondod, mert ha nem,
megölünk.”
Egyszer egy asszony, ahogy ott ment előttünk, megállt és
nem volt hajlandó egy lépést se tenni. Velünk volt Arun had-
nagy is - Acmuth tolmácsa -, és ő rászólt, hogy „gyerünk!”
de az asszony nem volt hajlandó megmoccanni se, így hát
tudtuk, hogy ott csapda van, ezért azt mondtuk neki: „Indulj,
vagy lövünk!” Mire az asszony - úgy öt-tíz perc múlva - oda-
vezetett bennünket a csapdához. Akkor megengedtük, hogy
visszatérjen a faluba, de elhatároztuk, hogy az éjszaka leple
alatt odamegyünk és megöljük.
K: Megölik?
V: Aha...
K: És így is történt?
V: Így.
K: Ki hajtotta végre?
V: Négy önkéntes. Methual őrvezető és a lövészosztaga.
K: Miért nem ölték meg mindjárt az asszonyt?
V: Mert az eléggé kínos lett volna. Quang Triben óvatos-
nak kellett lennünk... Nagyon sok „aranygalléros” figyelt
bennünket, úgyhogy lopva kellett intéznünk az ügyeket. A
hadnagy, az nem bánta, mert a tengerészgyalogság és a szá-
razföldi haderő sose fért össze - mások a módszereik, így
aztán ügyeskednünk kellett.
K: Ki küldte oda a lövészosztagot? Ki kért önkénteseket?
V: Oyster tizedes - ő szólt McCully tizedesnek... McCully-
nak tizenkét embere volt. Közülük Methual őrvezető lövé-
szosztagát vitte magával, mert Methual valósággal meg volt
kergülve - mindenáron előléptetést akart, és bármi kellett,
önként jelentkezett. Nem tudom, hogyan csinálták, de mikor
a falubeliek felpanaszolták, hogy halva találták az öregas�-
122
szonyt, mi a Viet Kongra kentük a. dolgot. Viet Kong-vesz-
teségnek is tüntettük fel.
K: Jelen volt olyankor, amikor falvakat égettek fel?
V: Én általában egyéni kegyetlenkedéseket tapasztaltam. Arra
nem is volt alkalmunk, hogy felégessünk egy falut.
K: De hallott ilyen esetekről?
V: Hát persze... Sok szó esik felégetett falvakról, mert ilyesmi
nap nap után történik Vietnamban 1966 óta - az ember már
az újonctáborban hall róla, úgyhogy végül mindenki égetni
akar, legalább egyetlen kunyhót, amiben vietnamiak laknak.
K: És látott foglyokat kihallgatni?
V: Nem. Sose láttam foglyokat kihallgatni. Azt láttam, amikor
elszállították őket Da Nangba. Nekünk nem volt rá időnk,
hogy kihallgassuk a foglyainkat.
K: És azt látta, hogy foglyokat megöltek?
V: Nem is egyszer. Mindennapos dolog ez - vagyis hogy
nincs idő a sebesültekkel foglalkozni. Nem rendelhettünk
oda helikoptert, mert veszélyeztettük volna a pilóta életét,
így aztán megöltük a sebesülteket.
K: Gyakran volt tanúja ennek?
V: Mindannyiszor, ahányszor tűzharc volt és vietkongisták is
megsebesültek.
K: Hogyan történt a dolog?
V: Ha nem volt jelen tiszt, megöltük őket... ott helyben.
K: Saját szemével látta ezt?
V: Aha.
K: Hogyan csinálták?
V: M-16-ossal. Az ember fogott egy M-16-ost és körbejárt...
megkereste a sebesülteket, és agyonlőtte őket. Egy idő múl-
va... tudja... már olyan az egész, mint egy játék, úgyhogy sor-
ra lelövöldöztük őket az M-16-ossal, aztán halomba raktuk
123
a holttesteket, és fogtunk egy hordozható rakétalövedéket...
K: Az olyan, mint a páncéltörő rakétalövedék?
V: Igen, olyasféle. Kibiztosítottuk, és bumm!
K: Kilőtték a holttestekre?
V: Aha, a hullákra... Különben mind megrohadna. Bomlás-
nak indulnának, és bűzlene a környék.
K: Mit gondol, körülbelül hány sebesült megölésének volt
tanúja?
V: Nem tudnék pontos számot mondani, mert az úgy volt...
az ember bejárta... Azt hiszem, lehetett vagy ötven-hatvan.
De hát aki a földön feküdt, arra lőttünk.
K: Látta valaha, hogy nőkkel kegyetlenkedtek?
V: Időnként, amikor hosszú távú portyázásra mentünk, és
már régen nem láttunk nőt, akkor öten-hatan bementünk
egy faluba, elkaptunk egy lányt, és kivittük a dzsungelba.
K: Maga látta ezt?
V: Hát persze... Gyakran.
K: Mi történt ilyenkor?
V: Hát elkaptuk a lányt, tenyérrel betapasztottuk a száját, az-
tán két srác kihozta a bokrok közé. A halántékához tartottuk
a fegyvert és ráparancsoltunk, hogy feküdjön le a földre, és
ne merjen kiáltani, mert azonnal megöljük. És ahány srác
csak ott volt... szóval, mindegyik azt csinált vele, amit akart.
És ha a srácok jó hangulatban voltak, utána elengedték a
lányt, ha nem, akkor megölték. Attól függött, milyen kedvük
volt, vagy mi történt aznap az akció során. Ha valakinek a
cimborája elesett, az általában megölte a lányt. Afféle meg-
torlás volt ez.
K: Rendszeresen előfordult ilyesmi?
V: Hát... amikor sokáig kint voltunk a dzsungelban, és aztán
bejutottunk egy faluba, olyankor... mert előtte nemigen lát-
124
tunk nőket. De unos-untalan előfordult ehhez hasonló, mert
ha valaki nőt akart, mást se kellett tennie, csak elvenni ma-
gának. Ennyiből állt az egész. Mert nekünk puskánk volt, és
azzal egyik vietnami se száll vitába. Egyszerűen passzívak...
K: Ez tehát megszokott dolog volt?
V: Aha... Valahányszor a srácokra rájött a kandüh..., volt úgy,
hogy minden este. A falusiak panaszkodtak is eleget. Néha
ránk szólt valamelyik „aranygalléros”: „Nézzék, fiúk, most
nyugi egy időre... legalább tartsanak egy kis szünetet.” De
sohase intettek le bennünket határozottan.
K: Senki sem mondta, hogy ezt nem tehetik?
V: Nem.
K: És egyikük sem félt attól, hogy bíróság elé állítják vagy
megbüntetik nemi erőszakért?
V: Nem. Csak azt mondták nekünk: „Csínján a dologgal...
Ha csináltok valamit, próbáljátok kissé tapintatosabban csi-
nálni.” Egyszer egy egész banda megerőszakolt egy francia
ápolónőt...
K: Hol történt ez?
V: Khe Sanban, az ostrom idején - úgy a vége felé... Már ré-
gen terjengtek hírek erről a nőről. A rohamcsapat épp előző
nap volt kint, és akkor tűzharcba keveredett az ellenséggel.
Harminc ember volt ott, és közülük huszonnyolc megkapta
a Bronzcsillagot azon a napon, a parancsnok pedig az Ezüst-
csillagot.
K: Milyen tettet hajtottak végre?
V: Rábukkantak az ellenségre - azok beásták magukat Khe
San peremén, és közelharcot vívtak velük, és olyan szeren-
cséjük volt, hogy fogságba ejtettek egy ápolónőt, aki nem is
vietnami volt, hanem francia. Ő kötözte a sárgákat. Bevitték
magukkal...
125
K: Khe Sanba?
V: Aha... És előbb végigmentek rajta a tisztek - tudja, meg-
erőszakolták -, aztán odalökték az őrmestereknek, azok is
megerőszakolták, majd a rohamcsapat minden embere ked-
vét töltötte vele, és végül elintézték, mert már nem volt rá
szükség.
K: Hogyan ölték meg - nem tudja?
V: De igen. Szétloccsantották a fejét - egy 45-össel.
K: Maga látta utóbb a holttestét?
V: Igen. Miután biztosítottuk magunkat - lövészárkokban
laktunk -, rendszerint kimentünk, és aztán megnéztük a
holttesteket - azokat, amelyeket aznap hoztak be a harctér-
ről.
K: És az ápolónőé is ott volt?
V: Aha... az is... Olyan tömérdek hulla volt ott, hogy hosszú
sorokban hevertek feltornyozva egymás tetején.
K: Csináltak fényképfelvételt róluk?
V: Hát persze... Én magam is csináltam.
K: Itt vannak magánál?
V: Valamennyi felvételemet kicenzúrázták. Minden Khe
Sanban készült fényképet kicenzúráztak... és egyet se en-
gedtek át, ami hullákról készült.
K: Elküldhette volna ezeket a képeket az Egyesült Álla-
mokba?
V: Nem. Mert a filmeket a parancsnokságon hívták elő, és
azokat, amelyek nem tetszettek nekik, azon nyomban meg
is semmisítették. Legföljebb csempész úton küldhettünk
volna haza ilyen felvételeket az Államokba... Pedig egy cso-
mó srác kihozta magával a fényképezőgépét a harcba is, és
tűzharcok idején csináltak képeket - hullákról is. De ez tilos
volt. És nem is látni sehol ezeket a képeket.
126
K: Készültek fényképek a foglyok kihallgatásáról vagy
agyonlövéséről is?
V: Valahányszor a tengerészgyalogosok akcióba kezdenek,
van egy külön előőrsük. És ezek a srácok megtették... Szóval,
az ő dolguk, hogy lefényképezzék a terepet, meg amit kell, és
így aztán néha lefényképezték a foglyokat is. De mi sose néz-
tük végig a kihallgatásokat, mert mi kinn voltunk a tűzharc-
ban. Amit én láttam, az többnyire személyes kegyetlenkedés
volt. Egyik ember tette a másikkal... Tömeggyilkosságot sose
láttam, csak hallottam róluk. És sose láttam, hogy egy falut
porig égettek volna - erről is csak hallottam. Mi összesen
egy falut tettünk egyenlővé a föld színével, Khe San mellett.
Az a hír járta, hogy az észak-vietnami hadsereg ölte meg ott
az embereket, de valójában amerikai B-52-esek támadták a
térséget, és utánuk nem maradt más semmi, csak szétszórt
bambuszforgácsok meg óriási bombatölcsérek.
K: Mennyi ideig volt Vietnamban?
V: Csaknem hat hónapig.
K: És közben megsebesült, ugye?
V: Igen.
K: Hogyan történt ez?
V: Portyázáson voltam Khe Sannál, és egy repeszdarab meg-
sértette a szememet. Így aztán... megkaptam a sebesülési ér-
met, és azt mondtam magamban, pokolba az egésszel. És
amikor istenigazában rosszra fordultak a dolgok, és úgy volt,
hogy vízre szállunk, aztán mindenféle parti állásokat táma-
dunk Vietnamban, odamentem a műszaki tiszthelyettesünk-
höz és azt mondtam: „Ugye emlékszik, hogy megsérült a sze-
mem?” „Ühüm...” - válaszolta, én meg nyomban rávágtam:
„Azóta nem látok.” Így aztán elküldtek az orvoshoz. Ott se
sokat teketóriáztam. „Nézze, jóember - mondtam neki -, én
127
innen ki akarok jutni. Elküldene engem Da Nangba?” El is
küldött Da Nangba, az ottani szemorvoshoz. Az megvizs-
gált és kijelentette: „Magának semmi baja sincs.” „Nincs? -
mondtam. - No akkor írok egy levelet a kongresszusi képvi-
selőmnek.” Mire ő azt felelte: „Várjon csak egy percig” - és
elküldött Japánba, a Camp Craig-i katonakórházba. Az ottani
szemészeten kezeltek vagy egy hónapig, és ahogy elnéztem
magam körül a srácokat, rádöbbentem, milyen nagy szeren-
cse, hogy ezzel a kis blöffel kimásztam a vietnami háborúból.
K: Zsúfolt volt a kórház?
V: A kórház a világ legundorítóbb helye volt. Rosszabb, mint
Vietnam. Feküdt mellettem egy pasas, aki minden éjjel sírt,
hogy haza akar menni a feleségéhez. Leborotválták a haját, és
a fejbőrén mindenütt kapcsok voltak - az egész feje valahogy
megdagadt, mert agyműtétet végeztek rajta, és mindkét sze-
mére megvakult. Vissza kellett volna küldeni őt az Államok-
ba, de mert sírt és nem volt hajlandó enni, meg állandóan a
feleségét és a kölykét szólongatta, még tovább ott tartották.
A szemben levő ágyon pedig feküdt egy srác, akinek az egész
arcát eltávolították a szemétől lefelé... az egész orrát és áll-
kapcsát egyszerűen leszedték... csupa nyers hús maradt ott és
a belőle előfityegő nyelv, a torkában meg légzőkészülék, hogy
levegőt kapjon. Aztán láttam embereket, akiknek se kezük,
se lábuk... olyanok voltak, mint a magatehetetlen növény... és
az ápolónők oda se bagóztak az egészre - úgy értem, hogy
igyekeztek nem odafigyelni, mert mindez rettentően undorí-
tó volt, és egyik-másik srácra nehéz volt ránézni is úgy, hogy
ne rókázzon az ember. Nem bírtam elviselni ezt a kórtermet,
át kellett hogy helyezzenek, mert iszonyatosak voltak az em-
berek, és bűzlött az egész...
K: Zsúfolt volt?
128
V: Igen, dugig tömve volt - mindenütt pótágyak. Ugyanis
mind odaküldték a tengerészgyalogosokat, és nem tudták
elég gyorsan továbbküldeni őket az Államokba, mert a hazai
kórházak is zsúfoltak, így aztán legtöbbjüket ott tartották.
Azok meg haza akartak menni, de nem lehetett... Én azon-
ban megszöktem.
K: Miért szökött meg?
V: Az első Vietnamban töltött napon rádöbbentem, hogy a
háború nem olyan, amilyennek nekem lefestették, mert az
emberek... Nekünk azt mondták, azért megyünk oda, hogy
segítsük az embereket, óvjuk és védelmezzük őket a kom-
munizmustól meg azoktól, akik el akarják venni a földjüket...
és hogy az emberek alapjában véve szeretnek bennünket és
felnéznek ránk, mert mi olyanok vagyunk nekik... tudja, olya-
nok - mint az üdvözítők. És amikor odaértünk, az emberek
olyan furcsán néztek ránk... Az öregasszonyok valahogy el-
húzódtak tőlünk, kitértek az utunkból, a gyerekek meg elsza-
ladtak, ha mi arra jöttünk, és csak akkor álltak szóba velünk,
ha ránk akartak valamit sózni. És aztán minél tovább élt ott
az ember, annál jobban visszaélt a helyzetével... és kezdte ok
nélkül verni őket... meg amikor áthaladt egy falun, beleeresz-
tett egy sorozatot, csak úgy, tudja, valakinek a lakásába, és
a kutya se törődött vele. És az ember napról napra jobban
undorodott az egésztől. Végül már annyira megundorodott...
A 26-os tengerészgyalogosoknak volt egy névjegyük, amit
otthagytak az elesett vietnamiakon. Az állt rajta, hogy „26-
os tengerészgyalogosok”, meg még valami nevetséges dolog,
már nem emlékszem, mi. Aztán rákaptak, hogy belevessék a
126-os számot a testbe.
K: A test melyik részébe?
V: A mellkasra, vagy akárhová, ahol volt szabad hely - a hátra.
129
K: Késsel?
V: Szuronnyal. Odavésték, hogy 126.
K: Mit jelentett elöl az az 1-es?
V: Azt, hogy I. zászlóalj. És az egész annyira elfajult... olyan
gyakran csinálták, hogy odaát Hanoi Hanna* is megelégelte
és azt mondta: „Elkapunk benneteket, 126-os tengerészgya-
logosok”
Egyik barátomnak egy koponya volt a kedvenc emléktárgya.
Lenyisszantotta a fejet, és a koponyát a sátrában tartotta. Rá-
tett egy kalapot, és esténként bábszínházat rendezett vele az
embereknek...
Egyszer meg átmentünk egy falun, és ott feküdt egy hulla...
egy öregasszony összekuporodva - a térdét egészen felhúzta
a melléig, és teljesen még volt merevedve. Mi meg elhatároz-
tuk, hogy megtréfáljuk az egyik őrmestert, így hát a barátom
fogott egy kulacsot, és locsolni kezdte a vizet az öregasszony
arcába. „Mit csinál maga azzal a nővel?” - kérdezte az őrmes-
ter. Mire a barátom előkapta a pisztolyát, és piff, paff, puff!
- beleeresztett egy sorozatot a hulla arcába. Szétlőtte a fejét.
Csak úgy, tréfából.
K: Értem... És hogyan vélekedik így utólag minderről?
V: Eleinte attól is kiborultam, ha beszélnem kellett róla. Ak-
kor nem volt olyan rossz... Nem is tudom, néha egészen...
undorító volt ott lenni. Ha belegondolok, undorító volt, de
ez nem zavart annyira, mint a kórház. Végül is az változtat-
ta meg a felfogásomat a háborúról - az a bánásmód, ami-
ben a kórház részesítette az embereket. Azok odakerültek,
a testük egy részét feláldozták a hazájukért, és még csak el
* Így nevezik az amerikai katonák a Hanoi Rádió nekik szóló adásainak női be-
mondóját (aki voltaképpen nem is egy személy, mert az angol nyelvű műsorban felváltva
működik közre két bemondónő). - A szerk.

130
se látták őket tisztességesen... még gyógyszert se kaptak, sőt
még fájdalomcsillapítót se... Az ápolónők csak üldögéltek és
kávéztak, és olyan rémes volt, hogy nekem kellett az éjszaka
kellős közepén fölkelni és vizet adni a srácoknak, meg min-
den, mert a nővérek nem jöttek be. És az egész olyan volt...
Nekem tulajdonképpen ott se kellett volna lennem, kutyaba-
jom se volt, csak a bolondját járattam velük..., de aztán egé-
szen belebetegedtem. Lidérces álmaim voltak... álmomban is
a srácokat láttam, és... egyszerűen nem tudtam többé viszsza-
menni. Azt hiszem, ez volt, ami miatt végül is összepakoltam
és leléptem. Az, hogy ezt látnom kellett.
K: Mit szól a családja ahhoz, hogy maga Svédországban él?
V: Apám már akkoriban se akarta, hogy Vietnamba menjek,
sőt azt se akarta, hogy tengerészgyalogos legyek, mert ő járt
Németországban a második világháború idején. Őrmester
volt, részt vett az invázió utolsó nagy csatájában, a Rajnánál,
és azt mondta nekem: „Remélem, sose kerülsz tűzharcba,
mert az borzalmas.” Ennél többet nem is mondott, és én
sose tartottam túl nagyra az apámat. Azt gondoltam ma-
gamban, hogy nem lehet valami nagy lumen. Aztán, amikor
végre felhívtam és közöltem vele, hogy biztonságban vagyok
Svédországban, sírva fakadt és azt mondta: „Hála Istennek,
hogy élsz! A helyes utat választottad.”
K: Az édesanyja is így vélekedik?
V: Igen... Az anyám nem is amerikai, csak azzá lett. Angliá-
ban született, és nem rajong Amerikáért.
K: Testvérei vannak?
V: Egy öcsém van, hét évvel fiatalabb nálam, és most neki
kell szenvednie azért, amit tettem.
K: Milyen értelemben?
V: Üldözik, mert a bátyja szökevény.
131
K: Hány éves ő most?
V: Tizennégy. Gimnáziumba jár, és többnyire ugyanazok
tanítják, akik annak idején engem, és jól megszorongatják
szegényt, mert a mi városunk nemigen vett részt soha béke-
mozgalomban - elég kis város. Tudja, hogy van az... A srácok
csúfolják meg ugratják az öcsémet.
K: És ő mit szól ahhoz, hogy maga itt van?
V: Ő nem... neki nincs politikai meggyőződése. Nagyon fia-
tal még... Ő csak azt akarja, hogy hazamenjek hogy viszont-
láthasson.
K: Ray, maga tömérdek kegyetlenkedést látott Vietnamban.
Saját maga is alaposan kivette a részét belőle. Miért éppen a
Japánban átélt kórházi élmények fordították szembe a há-
borúval? Vagyis, hogy pontosabban fejezzem ki magam: a
vietnami brutalitások miért nem gyűlöltették meg magával
a háborút?
V: Nem tudom. Talán mert ott nemigen volt alkalmam gon-
dolkodni. De amikor azokat a srácokat láttam a kórházban,
az iszonyatos volt.
K: Maga rendszeresen láthatott megcsonkított vietnami te-
temeket...
V: Igen, de az más volt. Japánban... úgy értem, azok ameri-
kaiak voltak.
„A tiszt, aki szökni készül, társtalan”

Kérdés: Neve?
Válasz: Robert Moragne.
K: Hová való?
V: Az Oregon állambeli Bakerbe. Kis városka az állam keleti
részén...
K: Önként jelentkezett a haditengerészethez?
V: Igen.
K: Milyen tanulmányokat folytatott a jelentkezés előtt?
V: Egyetemet végeztem. Aztán megtudtam, hogy be fognak
sorozni a szárazföldi haderőbe, ezért inkább jelentkeztem a
tengerészetnél. Tengerészeti tisztképző iskolát végeztem. Az
alapkiképzésemet San Diegóban kaptam. Akkor még nem
vezényeltek tiszti iskolára...
K: Mikor lépett a haditengerészet kötelekébe?
V: 1967 szeptemberében. És a hónap végén megkezdtem az
alapkiképzést. Körülbelül három hónapig maradtam San Di-
egóban - főként irodai teendőket láttam el. Azután parancsot
kaptam, hogy menjek tiszti iskolára. Az iskolát a Long Island-i
Newportban végeztem el. 1968 márciusában kezdődött, és ti-
zenhat hétig tartott. Innét zászlósi ranggal távoztam.
K: Mit érzett a háborúval kapcsolatosan, amikor önként je-
lentkezett a tengerészethez?
133
V: Hát éppenséggel nem elleneztem a háborút. Kezdettől
fogva úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államoknak nem
kellett volna belebonyolódnia, de sosem vettem részt hábo-
rúellenes tiltakozó mozgalomban.
K: Melyik egyetemre járt?
V: Az Oregoni Állami Egyetemre.
K: Működött ott háborúellenes mozgalom?
V: Ó, az tulajdonképpen nagyon konzervatív intézmény. És
akkortájt ott semmiféle háborúellenes szervezet nem műkö-
dött. Talán egy-két kisebb békemenet ha volt...
K: Mi történt, amikor befejezte a tiszti iskolát?
V: Deszánt-hadviselési iskolára küldtek. Aztán hajózási tan-
folyamot végeztem, hogy közelebbről megismerkedjem a ha-
jók irányításának módszereivel és a nemzetközi szabályokkal.
Innen pedig, rövid szabadság után, Japánba vezényeltek. Egy
harckocsiszállító hajóra osztottak be, amely rendszeresen
közlekedett Japán és Vietnam között.
K: Mennyi időt töltött a vietnami vizeken?
V: Két alkalommal összesen öt hónapot. 1968 október vé-
gétől decemberéig, majd 1969 januárjától március közepéig
teljesítettem ott szolgálatot.
K: Mi volt a feladata?
V: A hajónak elsősorban hadtáp jellegű feladatai voltak...
Legfőképpen gyors járatú hajókat és helikoptereket láttunk el
lőszerrel. Emellett ellenőrzés alatt tartottuk a vietnami par-
tokat, és lőszerrel láttuk el a mozgékony tengerészgyalogos
erőket. Vízi úton behatoltunk a Mekong deltavidékére, s ott
támogattuk a haditengerészet és a szárazföldi haderő csapa-
tait. Támaszpontként működtünk, és rendszeresen lőttük a
partvidéket, többnyire éjszaka. Csak úgy rutinból... Azért,
hogy biztosra vehessük: nem marad ott semmi életben.
134
K: Mire lőttek?
V: Csak lőttünk, ahová az irányzék mutatott. Nem tudtuk,
mi van ott.
K: Lehetett az egy falu is?
V: Hát, éppenséggel lehetett... Háromhüvelykes lőszerrel
lőttünk. Ezek robbanó lövedékek - három hüvelyk az át-
mérőjük. De itt meg kell jegyeznem, hogy bizonyos katonai
részletek tárgyalásába nem vagyok hajlandó belemenni. Nem
akarok semmiféle árulást elkövetni. Nem áll szándékomban,
hogy segítsem a másik felet. Ezért jobb, ha most leszögezem,
hogy kerüljük a hadműveletek részletes taglalását... Annyit
mindenesetre elmondhatok, hogy a mieink általában egész
térségeket bombáztak és ágyúztak, tekintet nélkül az embe-
réletre és a lakosság érdekeire. Nagyobb összefüggő terüle-
teket nyilvánítottak Viet Kong-területnek, holott a lakosság
zömében parasztokból és halászokból állt. Ezek az emberek
politikailag javarészt tökéletesen tájékozatlanok voltak, in-
kább csak azon igyekeztek, hogy a megélhetésüket biztosít-
sák. Sokuknak azért kellett elpusztulnia, mert adott pillanat-
ban éppen ott volt, ahol nem kellett volna... Gyakran hoztak
foglyokat a fedélzetre - kihallgatásuknál egy hadseregbeli
tolmács segédkezett. Voltak ott egész családok is, nőkkel és
kisgyerekekkel.
K: Tudja, hol fogdosták össze őket?
V: Fogalmam sincs róla... Ez a haditengerészet és a száraz-
földi haderő közös akciója volt. A szárazföldiek összeszed-
ték az embereket, és odaszállították hozzánk a fedélzetre. Az
ő egységeik bármikor megtehették, hogy behatoljanak egy
faluba, összefogdossák, akit ott találnak, és börtönbe vagy
táborba vigyék.
K: Mikor hagyta ott a katonai szolgálatot?
135
V: 1969 áprilisában.
K: Akkor éppen hol volt?
V: Japánban, a kikötőnkben. Karbantartásra jártunk oda.
K: Hogy hívták a hajójukat?
V: „The Washtenaw”. Mint már mondottam, harckocsiszál-
lító deszánthajó volt.
K: És valóban partra szállított harckocsikat?
V: Nem, jóllehet elsődlegesen erre a célra tervezték. Sekély
merülésű alkalmatosság - olyan közel mehet a parthoz, hogy
közvetlenül a szárazföldre juttathatja a harckocsikat. De mi
nem szállítottunk harckocsikat. A részükre kijelölt fedélzeten
lőszert és aknákat tároltunk.
K: Miért szökött meg?
V: Ez olyan döntés eredménye volt, amelyre hosszabb vi-
etnami tartózkodás után jutottam. Aki odakerül, érzékeli a
kontraszthatást - azt, hogy az amerikaiak idegen test Viet-
namban, azok pedig, akiket foglyul ejtünk, és akiket gon-
dolkodás nélkül elpusztítunk, otthon vannak azon a földön.
Ezek az emberek önrendelkezési jogot akarnak. És mi ebbe
beleavatkozunk. Én nem vagyok kommunista - még balol-
dali sem -, de nem szentesíthetem azt, hogy az ideológián-
kat megpróbáljuk ráerőltetni ezekre az emberekre. Nekik
kell eldönteniük, hogyan akarnak élni, miféle kormányzatot
akarnak.
Mindezen okok mellett volt még egy más természetű okom
is, éspedig maga a katonai környezet. Az csöppet sem volt
ínyemre. Noha tiszt voltam, nem hangoztathattam szabadon
véleményemet és elképzeléseimet. Ott csak a hivatalos véle-
ménynek lehet hangot adni... Én személy szerint még nem
is voltam rossz helyzetben. De a hajó legénységét a primitív
tengerészeti büntető kódex szerint büntették, ami egyáltalán
136
nem tisztességes eljárás. Gyakori büntetés volt a „kapitány
árboca” - három nap kenyéren és vízen.
K: Ez egy régi büntetésmód?
V: Igen, de egészen belegyökerezett a tengerészet gyakorlatá-
ba. Mert aki belép a hadseregbe, az elveszíti alkotmányos jo-
gait — a szólásszabadságot, a vélemény-nyilvánítás szabad-
ságát, a tárgyaláson való méltányos képviselet jogát, és így
tovább. Azt hiszem, a katonai büntető bíráskodás, úgy ahogy
van, nem egyeztethető össze az alapvető emberi jogokkal.
K: Úgy képzelem, hogy a szökésre készülő tiszt egészen más
helyzetben van, mint a szökésre készülő közkatona.
V: Ez igaz. A tiszt, aki szökni készül, társtalan. Nem beszél-
het szándékáról sem a többi tiszttel, sem a katonákkal, így
aztán nem is tud kapcsolatot teremteni a földalatti szerveze-
tekkel, amelyek segédkeznek a többi szökevénynek és hábo-
rús ellenállónak. Nagyon nehéz kifürkészni, kiben bízhat az
ember, s végül rá kell ébrednie, hogy egyedül van. Minden
erejével azon kell lennie, hogy a kifogástalan viselkedés lát-
szatát keltse egészen addig, amíg el nem távozik.
„Mit is tettem ?”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ray... Egykor Ray őrmester volt a nevem.
K: Mennyi időt töltött a hadseregben?
V: Tizenegy évet.
K: És mennyi ideig volt Vietnamban?
V: Kilenc hónapig és tizenkét napig.
K: Milyen rangban teljesített ott szolgálatot?
V: Főtörzsőrmester voltam.
K: És mi volt a beosztása?
V: Rajparancsnok egy rohamzászlóaljban... Gyakran vettem
részt megsemmisítő akcióban. Ilyenkor egyszerűen kimen-
tünk, felkutattuk az ellenséget, és ott helyben megsemmisí-
tettük.
K: Mióta van Franciaországban?
V: Csaknem három hete.
K: El tudná mondani, hogyan zajlott le valamelyik megsem-
misítő akció, amelyben részt vett?
V: Hát, egyik nap keresztül kellett mennünk egy falun - akkor
éppen hét főből állt a rajom s ahogy odaértünk, az előttünk
levő rajt megtámadták. Három emberük elesett. A támadók
feltehetőleg három fegyvert használtak - úgy emlékszem,
az egyik automata fegyver volt. Mi visszavonultunk... ma-
138
gunkkal vittük a halottainkat és a sebesültjeinket. És amikor
mintegy két-háromszáz yardnyira lehettünk a falu szélétől, a
századparancsnokunk - egy százados megparancsolta az ak-
navető szakasznak, hogy „törölje le a térképről” a falut.
K: És megtették?
V: Földig lerombolták. Később keresztülmentünk rajta -, itt
egy fegyver hevert, amott széttépett testek... az egész falu
lángokban állt... égtek a bambuszkunyhók. És amelyik addig
nem égett le, azt felgyújtottuk.
K: Hány ember élt a faluban?
V: Lehettek vagy ötszázan...
K: És hányan élték túl mindezt?
V: Nem találtunk senkit, aki túlélte volna. Szétroncsolt em-
beri testeket találtunk. Némelyiket úgy tönkreégette a na-
palm, hogy azt se mondhatta meg senki, nő volt-e vagy férfi.
K: Mivel támadtak a falura?
V: Napalmmal, aknavetővel, lángszóróval, könnyű fegyve-
rekkel... géppuskával... Mindennel, amit csak oda hajigálhat-
tunk.
K: Látott más falvakat is földig lerombolni hasonló módon?
V: Igen.
K: Nem is egyszer?
V: Hát persze... Ha egy faluhoz értünk és az a gyanúnk tá-
madt, hogy lakói a Viet Konghoz húznak, vagy netalán vi-
etkongistákat rejtegetnek, akkor kiadtuk a jelszót: „Égessük
feli” És fölperzseltük a falut.
K: Ki hozta ezt a döntést?
V: Mindig a legmagasabb rangú... Egy ízben személy szerint
nekem kellett döntenem.
K: És hogyan döntött?
V: Felégetni... Fel is égettünk mindent, ami csak volt.
139
Az állatállományt, a rizstermést - mindent. Persze a háza-
kat is.
K: Tud valamit arról, hogyan bánt a katonaság a foglyokkal?
V: Hát, olykor kiadták a parancsot, hogy „nem ejtünk fog-
lyokat”. Más szóval, ha az ember látott valakit a földön he-
verni, és úgy vélte, hogy az amúgy is belehal a sebeibe, akkor
otthagyhatta. De ha olyan volt a sebe, hogy nem halt volna
bele, akkor meg kellett halnia, mielőtt az ember továbbment.
K: Mit jelentett ez a gyakorlatban?
V: Azt, hogy agyonlőttük.
K: Maga lőtt már le embert ilyen körülmények között?
V: Igen. Egyszer agyon kellett lőnöm egy férfit - egy 357-es
Magnum pisztollyal.
K: Sebesült volt? Harcképtelen?
V: Igen, sebesült volt. Haslövést kapott.
K: És látott más katonákat is, amint kivégezték a sebesülte-
ket?
V: Igen.
K: Hány ízben?
V: Látott ilyet az ember úgyszólván minden akciónál.
K: Az akciók alkalmával parancsot kaptak, hogy ne ejtsenek
foglyokat?
V: Igen.
K: Kitől származott a parancs?
V: Én a szakaszparancsnokomtól kaptam, majd továbbítot-
tam az embereimnek.
K: És a szakaszparancsnok kitől kapta a parancsot?
V: A századpacancsnoktól, az pedig a zászlóaljparoncsnoktól
- és így tovább, fölfelé.
K: Látott foglyokat kihallgatni?
V: Igen, láttam.
140
K: Hogyan történt ez?
V: Egyszer felvittünk ötöt egy helikopterben, faggatni kezd-
tük az elsőt, de nem beszélt, erre kidobtuk a helikopterből.
K: Ki döntött úgy, hogy kidobják?
V: Az S-2-es tiszt - egy hadnagy.
K: Csak egy embert dobtak ki?
V: Nem, többet. Öt foglyunk volt, és négyet kidobtunk.
K: Mi történt az ötödikkel?
V: Az ötödik mondott valamit. Őt aztán elküldtük egy hadi-
fogolytáborba.
K: Milyen magasan volt a helikopter, amikor kidobták az em-
bereket?
V: Úgy háromezer lábnyira lehetett...
K: Ez az öt férfi katona volt?
V: Vietkongisták voltak.
K: Katonák?
V: Partizánok.
K: Máskor is tanúja volt, hogy kínozták a foglyokat?
V: Egyszer egy fiatal lányt kínoztak dél-vietnami rohamosz-
tagosok. Rettentő lassan kínozták. Három napba telt, amíg
meghalt.
K: Hogyan kínozták?
V: Levették a ruháit, aztán horgokat akasztottak a lábszárába,
hátul a bokájánál, és a két lábát szétterpesztve felhúzták egy
fára, mint a disznót, ha fel akarják hasítani. A horgoknál fog-
va akasztották fel... Aztán vettek egy körülbelül három láb
hosszú és csuklónyi vastag bambuszrudat, és belenyomták
- a vaginájába. Aztán hegyes bambuszpálcákat szúrtak a mel-
lébe és a test egyéb lágy részeibe - a hónaljába, a gyomrába.
Három napig haldokolt.
K: Maga szemtanúja volt ennek?
141
V: Az amerikaiaknak megparancsolták, hogy fordítsanak há-
tat. Azt mondták, ne nézzünk oda, hogy elmondhassuk, nem
láttuk. De valójában láttuk a lányt, és azt is, hogy mit művel-
tek vele. Csak amikor elmentünk mellette, el kellett fordíta-
nunk a fejünket.
K: Szemtanúja volt más foglyok kihallgatásának is?
V: Egyszer láttam, amint egy férfit kihallgattak. Agyba-főbe
verték.
K: Kicsodák?
V: Amerikaiak... Az Egyesült Államok 'katonái.
K: Mivel verték?
V: Ököllel... Puskatussal...
K: Mi történt vele?
V: Kórházba vitték. Ott meghalt.
K: Maga miért hagyta el Vietnamot?
V: Megsebesültem a térdemen, a combomon és a csípőmön.
K: Kapott kitüntetéseket?
V: Sebesülési érmet, a Hadsereg Dicsőség Érdemrendjét és
vietnami érdemrendeket.
K: Hány éves most?
V: Huszonnyolc.
K: Tizenhét éves kora óta szolgált a hadseregben?
V: Igen.
K: Hová való?
V: Texasi vagyok, az állam középső részéből.
K: Vallásos családból származik?
V: Anyám nagyon vallásos. Én is, de nem annyira, mint ő.
K: Baptista?
V: Igen.
K: Hogyan egyezteti össze vallási meggyőződését vietnami
ténykedésével?
142
V: Azt hiszem, felelnem kell majd azért, amit tettem. Külö-
nösen némely dolgokért.
K: Milyen dolgokért?
V: Megöltem ott egy fiatal lányt. És többek közt emlékszem
egy falura, amelyre én dobattam napalmot. Azt hiszem, hogy
halálom napján felelnem kell majd ezért. Látta már valaha,
mit tesz a napalm az áldozatával? Még ha nem öli meg, akkor
is eltorzítja egy életre. Ha egy darab napalm esik valakinek az
állára, könnyen leégetheti mindenestül az egészet. Ha a fehér
foszfor meggyullad, nem lehet eloltani.
Az ember elnézi a legjobb barátait..., fiatal emberek - néme-
lyik még nem is való a hadseregbe -, és látnia kell, hogy meg-
halnak. Életerős fiatalok... Az ember megdühödik - őrjöngő
düh fogja el. Aztán bemegy egy faluba, lát egy öregembert
mankóval - amolyan házilag készült mankóval alig tud lépni
a nyomorult, és mégis, amikor észreveszi, hogy mi bevonu-
lunk a faluba, megpróbál elmenekülni előlünk. A gyerekek
visítozva menekülnek, ha meglátnak. Rettegnek tőlünk. Ez
beteggé teszi az embert. Leül és morfondírozni kezd magá-
ban: „Mit is tettem?”
„Én magam is megöltem egyszer
néhány foglyot”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Születésemkor Dieter von Kronenbergernek hívtak.
Ez áll a születési bizonyítványomban.
K: És a jelenlegi neve?
V: Apám törvényesen Schneiderre változtatta - Michael Ray-
mond Schneiderre.
K: Mikor lépett a hadsereg kötelékébe?
V: 1965 májusában léptem a hadseregbe.
K: Önként jelentkezett?
V: Önként jelentkeztem 1965. május 15-én.
K: Addig mivel foglalkozott?
V: A Kaliforniai Erdészeti Hivatalban dolgoztam.
K: Iskolai végzettsége?
V: Otthagytam az egyetemet az első évben.
K: Melyik egyetemet?
V: A Kaliforniai Egyetemet, Los Angelesben.
K: Mit szólt a családja ahhoz, hogy dezertált?
V: Apám kijelentette, hogy áruló vagyok. Szerinte az em-
bernek lojálisnak kell lennie ahhoz a hadsereghez, amelyhez
tartozik, ő maga ezredes Dél-Vietnamban - a közelmúltban
nevezték ki George Patton ezredes helyére, a II. páncélosez-
red parancsnokává... Az ezredes úr szerint nekem is olyan
144
lojálisnak kellene lennem, amilyen ő volt mindenkor... Mert
ő már a második világháborúban is részt vett. Százados volt
a náci hadseregben.
K: És most ezredes Dél-Vietnamban?
V: Az... Ezredes. Jelenleg a II. páncélosezred parancsnoka.
K: És mikor került Vietnamba?
V: Most van ott másodízben. Engem 1966-ban vezényeltek
oda, őt csak később. Először 1967 februárjában, azután -
másodszor - néhány hónappal ezelőtt.
K: Milyen beosztásban vett részt az édesapja a második vi-
lágháborúban?
V: Eredetileg egyszerű páncélostiszt volt a német hadsereg-
ben. De valaki felfigyelt rá és megkedvelte... és voltak családi
kapcsolatai is - porosz arisztokrata körökben. A család egyik
barátja ismerte Heinz Guderian tábornokot, és a tábornok
ismert valakit a családból, úgyhogy végül is az apám az ő
segédtisztjeként kötött ki. Tagja volt Guderian törzskarának.
K: És mi történt a tábornokkal?
V: A nürnbergi bíróság felmentette a háborús bűntettek vád-
ja alól, és attól fogva egyszerű állampolgárként élt az NSZK-
ban.
K: A maga édesapja százados volt a német hadseregben?
V: Igen.
K: És azután az Egyesült Államokba költözött... Mikor
volt ez?
V: 1948-ban.
K: Hogyan került az édesapja az Egyesült Államokba?
V: Többé-kevésbé véletlenül. Az amerikai hadsereg meg
akarta szerezni Guderiant, mert ami a páncélos, gépesített
hadviselést illeti, ebben feltehetően ő volt az első számú
szaktekintély. Guderian eszelte ki a modern gépesített had-
145
viselést a maga kis kobakjában - ő és még néhányan -, és
írt egy könyvet is a szárazföldi haderő harcászatáról... arról,
hogy milyennek kell lennie. Kulcsszerepet töltött be Hitler
villámháborújában. Miután Nürnbergben felmentették, az
Egyesült Államok hadserege kapcsolatba lépett vele és meg-
kérdezte, eljönne-e az Egyesült Államokba instruktornak.
Guderian minden teketória nélkül, nyomban nemet mon-
dott. „Nem óhajtom, hogy bármi közöm is legyen önökhöz”
jelentette ki. És ezután addig kerestek és kutattak, amíg talál-
tak egy fiatal német tisztet, aki Guderian mellett elég jól be-
dolgozta magát a páncélos hadviselésbe, őt is megkérdezték,
és ő szemlátomást érdeklődéssel fogadta a dolgot. Ez volt az
apám... És így történt, hogy 1948-ban kivándorolt - az ameri-
kaiak fizették az útiköltséget az egész családnak. Közvetlenül
Fort Knox mellett telepedtünk le, és az apám polgári oktató
volt ott.
K: Mennyi ideig?
V: Körülbelül... úgy nagyjából a koreai háború kitöréséig.
Tiszti rangért folyamodott az Egyesült Államok hadseregé-
nél, és közvetlenül a háború kitörése előtt meg is kapta. Az
amerikai hadsereg századosa lett.
K: Visszakapta a régi rangját?
V: Igen. Aztán idővel kapott újat is.
K: És mi történt azután, hogy százados lett?
V: Attól kezdve már nem oktató volt, vagy ilyesmi, ha-
nem ott lakott Fort Knoxban, a páncélosiskolában, úgy
körülbelül... nagyjából három hónapig. A koreai háború
kitörése után egy páncélosszázad parancsnoka lett Kore-
ában. A háború végéig ott is maradt, majd visszatért az
Államokba, onnan pedig századparancsnokként Németor-
szágba került. Idővel - épp akkortájt, amikor én beléptem
146
a hadseregbe - Augsburgban zászlóaljparancsnok lett a ha-
dosztálynál. Aztán ismét előléptették, és most ezredes és
ezredparancsnok.
K: Mióta van az édesapja Vietnamban? Úgy értem, má-
sodjára.
V: Lássuk csak... Én júniusban dezertáltam, és ő akkor
ment haza, úgyhogy november vagy talán december óta.
K: És mennyi ideig volt az első alkalommal?
V: Kis híján egy évig. Aztán Washingtonban kellett volna
maradnia, de csak rövid időre tért vissza a fővárosba. Nem
tudom, mit csinált ott, nekem sose mondta meg. Gondo-
lom, valami titkos dolgot... Akkortájt azonban Patton ez-
redes, aki a 11. páncélosezred parancsnoka volt - tudja,
Patton tábornoknak a fia -, hazatért az Államokba. Légi
kiképzésre vezényelték, és apámat állították a helyére.
K: Maga mennyi ideig volt Vietnamban?
V: Másfél évig.
K: Hol szolgált?
V: Az első évet a 101. légi szállítású hadosztály 1. dandárjá-
nál töltöttem. Phan Rangnál kellett volna állomásoznunk,
de a támaszpontot szinte nem is láttuk. Állandóan moz-
gásban voltunk.
K: Ugrott ejtőernyővel?
V: Igen.
K: Hányszor?
V: Hát... harci ugrást egyet se hajtottam végre. Ötször
ugrottam a vietnamiaknak, hogy megkapjam a vietnami
rangjelzésemet, aztán kétszer ugrottam csak úgy mókából
- egyszer, amikor elhagytam Phan Rangot, és egyszer, ami-
kor visszatértem. Volt ott egy barátom, ő intézte...
K: Hányszor ugrott összesen?
147
V: Negyvenhét ugrásom volt a hadseregben, és tizennyolc
a polgári életben.
K: Mi volt a feladata Vietnamban?
V: Rajparancsnok voltam, de egyszer a 101-eseknél beosz-
tottak arra, amit mi hosszú távú portyázásnak nevezünk.
Nekem volt a részvevők közt a legmagasabb rangom és a
legtöbb tapasztalatom - ugyanis nem jöttek velünk tisztek.
Négy osztagom volt, és mindegyikben hat ember, úgyhogy
azt is mondhatnám, szakaszparancsnok voltam, bár az elv-
ben hadnagyi beosztás. De a 196-osoknál csak rajparancsnok
voltam.
K: És mit csinált rajparancsnokként, vagy beosztott szakasz-
parancsnokként?
V: Hát én voltam... tudja... a felelős parancsnok... Hozzám
jött a parancs, és én adtam tovább.
K: Mi volt a parancs?
V: Hát, amit nap nap után csináltatni akartak velünk. Meg-
mondták nekem, mit tegyek, és én megmondtam a többiek-
nek, hogy mit tegyenek.
K: Nos, menjünk csak bele kissé részletesebben. Mit mond-
tak magának, mit tegyen? És mit csináltattak magukkal nap
nap után?
V: A gyalogsági szakasznál például a hadnagy azt mondta
nekem: „No, Schneider, fogja a raját, és nyomuljanak előre
így és így a jobbszárnyon, mert ezen és ezen a ponton elő-
renyomulunk ennyi vagy annyi métert...” - mire én előrenyo-
multam, és kiküldtem valakit arra a pontra, ahová tartottunk.
K: Jelen volt olyankor, amikor megtámadtak falvakat?
V: Igen.
K: Hányszor?
V: Nehéz lenne megmondani - nem vezettem naplót. Való-
148
színűleg több tucatszor. Szokássá vált nálunk, hogy ahol csak
tehettük, meggyújtottuk a tetőket.
K: Felégették a falvakat? És mi történt a lakóikkal?
V: Előre figyelmeztettük őket, hogy mire készülünk, de
sokszor - különösen a hegyvidéken - a lakosság vagy a föld
alatt tartózkodott, vagy végleg elmenekült, vagy elrejtőzött
a dzsungelban, mert félt tőlünk, illetve már tudta, mire szá-
míthat. És mi üres falvakat találtunk, ahol egy árva lélek se
lakott. Ha háziállatokra bukkantunk, akkor sorra leöldöstük
a disznókat meg a csirkéket, és fölperzseltük a falut.
K: Kinek a parancsára égették fel a falvakat?
V: Többnyire nincs kifejezett parancs a felgyújtásra vagy
ilyesmire, hacsak egészen fentről nem jön. Például volt egy
falu, amely véleményünk szerint gondot okozott nekünk,
mert annak az útnak a mentén feküdt, amelyre szükségünk
volt, hogy elláthassuk a századainkat. Ezek a századok elsza-
kadtak a zászlóalj többi részétől. Teherautóval kellett odakül-
denünk nekik a lőszerutánpótlást meg mindent.
A falu meg ott volt az út mentén - keresztülhaladt rajta az út.
Az utászok csinálták így, és ők határozták el, hogy az út egyik
oldalán teljesen leromboljuk a falut, és a másikon is vagy száz
méternyire. Házról házra jártunk, és közöltük az emberekkel:
„Ki kell költöznötök.” Ki is költöztek... vagy legalábbis úgy
kellett volna..., de néhány család nem mozdult. Azért mi csak
mentünk, és felégettük az ő kunyhóikat is. Néhány ember
itt-ott megvadult egy kicsit, és a végén porig égettük az egész
falut.
K: Meg is öltek valakit?
V: Tudtommal nem. Csak egyszer voltam tanúja, hogy a
dél-koreai hadsereg tengerészgyalogosai megöltek egy cso-
mó embert.
149
K: Polgári lakosokat?
V: Igen... Ezek a dél-koreai tengerészgyalogosok egy 10-15
teherautóból álló oszloppal jöttek vissza délről - bevetésből
-, és az útjukba eső faluban orvlövészek tüzeltek rájuk. Meg-
álltak, leszálltak, körülvették a falut, és néhányan gyújtogatni
kezdték a kunyhókat. Aki onnan kirohant, azt lelőtték... Mi
távolabbról, egy dombról figyeltük az egészet, és nekem föl-
keveredett tőle a gyomrom. Némelyek azt kiáltozták: „Kapd
csak el őket! Lásd el a bajukat!” Én viszont... Nekem az ilyes-
mi nem tetszik.
K: Látott olyat, hogy amerikai katonák részt vettek efféle
ténykedésben? Hogy megöltek falusiakat?
V: Láttam néhány falusit, akit vietkongistának véltek - viet-
kongista-gyanúsnak minősítették őket -, és az egyiket olyan
kegyetlenül elverték, hogy később belehalt a sebekbe, ame-
lyeket a mieink okoztak egy karabély tusával... Gyakran lát-
tunk hullacsonkítást meg ilyesmit, de konkrét gyilkosságot...
Nem valami okos tőlem, hogy ezzel előhozakodom, de én
magam is megöltem egyszer néhány foglyot. Lent egy bun-
kerban. Valósággal megvadultam, mert a szemem láttára el-
esett a barátom. El is küldtek pszichiátriai kezelésre, és ott
megállapították, hogy ez frontszorongás, meg a sokk teszi,
amit a barátom elestének látványa okozott, de hát ilyesmi
elég gyakran előfordul.
K: Hány foglyot ölt meg?
V: Hárman voltak.
K: És látta, hogy más amerikai katonák is megöltek foglyo-
kat?
V: Úgyszólván naponta. Volt egy zászlóalj parancsnokunk,
aki nem szeretett foglyokat - ahogy ő nevezte: „csui hoi"-
okat - ejteni. Ide-oda röpködött a helikopterén, és azt mon-
150
dogatta: „Nem kellenek foglyok, nem kellenek »csui hoi«-
ok.” Ez tulajdonképpen felhatalmazás volt, hogy ott helyben
öljük meg őket. Csak olyankor ejtettünk foglyokat, amikor
információra volt szükség.
K: Maga látott fogolykihallgatást?
V: Igen. Sőt, én magam is végeztem kihallgatást.
K: Mit látott?
V: Voltak különféle módszerek. Volt egy módszer a tábori
telefonnal - az elektrosokk módszere. Aztán volt az is, hogy
az ember fogott egy bőrszíjat, az illető nyaka köré tekerte
nedvesen, és száradás közben a szíj lassan megfojtotta a
delikvenst. Vagy egyszerűen ütni-verni is lehetett az embere-
ket... Akadnak különféle módszerek... Amihez éppen kedve
van az embernek. Kihegyezett bambuszpálcikákat szúrhat a
lábujjakba. Sok vietnamit láttam, aki ezt csinálta: a bambusz
megkeményedett kicsiny darabkáit beszurkálta a körmök alá.
K: A tábori telefont villanyozásra használják? Hova illesztik
az elektródákat?
V: Hát, az ember fogja a két elektródát és a herékhez erősíti,
aztán teker egyet a telefonon. Csak egy piciny égésnyomot
hagy az egész, de nagyon fájdalmas.
K: Hány embert látott, akit ilyen módon hallgattak ki?
V: Egyszer én magam is megtettem, parancsra.
K: Ki adta a parancsot?
V: A szakaszparancsnokom, egy Breton nevű hadnagy.
K: Pontosan hogy szólt a parancs?
V: A hadnagy azt mondta: „Próbálja kiszedni belőle, amit
csak tud. És itt van, használja a telefont.” Ez azt jelentette,
hogy rajta, tekergesd csak a kurblit.
K: Sokszor látott ilyen kínzást?
V: Előtte is meg utána is sokszor láttam. De ez volt az egyet-
151
len alkalom, hogy én magam csináltam.
K: Általában ki hajtotta végre a kínvallatást?
V: Bárki, akinek éppen odalökték a telefont.
K: Kiről mondta az előbb, hogy megparancsolta, ne ejtsenek
foglyokat?
V: Az a zászlóalj parancsnok volt... Hershell alezredes.
Egy idő múlva őt elvezényelték, és Wright alezredes jött a
helyére - ő vette át a zászlóaljat. De nagyjából ugyanolyan
volt ő is.
K: Ő is azt parancsolta, hogy ne ejtsenek foglyokat?
V: Kifejezetten ezt nem mondta, csak azt: „Nem hinném,
hogy szükségünk lenne foglyokra”, vagy „Ne szedjenekl ös�-
sze foglyokat.”
K: Es mit tettek a katonák, ha mégis rábukkantak az ellen-
ségre?
V: Hát, egyszer láttam egy esetet... Előjött egy vietkongis-
ta, egy „csui hoi” röplapot lobogtatva, amit odaát osztogat-
nak. Ez olyan menlevélféle szökevényeknek, akik át akarnak
menni a másik oldalra - ők ezt repatriálásnak hívják. Egyikük
rohanva jött ki a tisztásra és lengette a papírt, mire a mieink
közül valaki azt mondta: „Ó, egy »csui hoi«” — és piff, paff...
vége volt.
K: Megölte?
V: Igen.
K: Maga miért jött el Vietnamból?
V: Lövést kaptam a jobb combcsontomba. Már csak négy
hét volt hátra a szolgálati időmből - akkor otthagyhattam
volna a harcteret, hogy hazatérjek. De így különféle kórhá-
zakba küldözgettek, Da Nangtól Japánig.
K: Kapott kitüntetéseket vietnami tetteiért?
V: Igen. Bronzcsillagot, sebesülési érmet tölgykoszorú-
152
val, Ezüstcsillagot... meg a szokásos hadjárati és szolgálati
érmeket.
K: Megbüntették vagy megfenyítették valaha is azért, mert
három foglyot megölt?
V: Nem.
„Az egész falut eltörölték
a föld színéről”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Jerry Dass.
K: „Zöldsapkás” volt?
V: Igen. Tömérdek speciális kiképzést kaptam az Egyesült
Államokban, és amikor Vietnamba vezényeltek, a különleges
alakulatok B. S-5-ös különítményéhez kerültem.
K: Mikor érkezett Vietnamba?
V: 1967. november 27-én - épp egy hónappal a holdújévi
offenzíva előtt - értünk földet Bien Hoában. Onnét Saigon-
ba mentünk, ahol a különleges alakulatoknak két különítmé-
nye állomásozik - közülük az S-5-ös Camp Good-mannál.
Saigonból Na Tranghba küldtek fölesketésre - ott rendezték
be a Vietnamban állomásozó különleges alakulatok parancs-
nokságát. És miután fölesküdtünk, azt a parancsot kaptuk,
hogy menjünk Bien Hoába kiképzőnek. Az 1-es számú fő
közlekedési út mentén van egy A-tábor, ott képeztük ki a
dél-vietnami köztársasági hadseregbeli egységeket és a biz-
tonsági szolgálat embereit. Egyébként a különleges alakula-
tok erőinek mintegy fele a dél-vietnami hadsereg és a bizton-
sági szolgálat embereiből áll - az ő parancsnokságuk is Na
Tranghban van, és feladatuk általában az, hogy előőrsként
működjenek, gondoskodjanak a gépkocsivezetők biztonsá-
154
gáról, és így tovább, mert a különleges alakulatoknak min-
dig kevés az emberük... Szóval, Bien Hoában mi képeztük ki
ezeket az egyéneket, de sajnos, közben megindult a holdújévi
offenzíva, és bajba kerültünk.
Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk az út mentén levő pago-
dához és temetőhöz, és ott aztán segítettünk az embereknek
abban, hogy fölépítsék, ami az offenzíva alatt romba dőlt. A
különleges alakulatoknál mi tizenkét emberből álló osztago-
kat alkottunk - mindegyikben volt egy százados, egy főhad-
nagy, egy „doki”, egy robbantó specialista, egy híradós, egy
hírszerző őrmester, egy könnyűfegyver-szakértő, egy nehéz-
fegyver-szakértő, egy utász és... Szóval, ott voltunk másfél
hónapon keresztül..., segítettük az idős embereket, meg ha-
sonlók. Aztán egyszer csak parancsot kaptunk, hogy várjuk
be a helikoptereket, amelyek fölszednek bennünket.
Nem számít, milyen számadatokat közölnek Vietnammal
kapcsolatosan - a hadsereg mindig túloz. Ha úgy vélik, hogy
négy-öt úgynevezett vietkongista van valahol, akkor há-
rom-négyszázat, vagy akár egy zászlóaljnyi vagy századnyi
erőt is mondanak. A mi századosunk... Egyébként akkoriban
Stit százados volt az - ifjabb Wilbert Stit -, a főhadnagyunk
pedig Schram főhadnagy, és a századparancsnokunk, aki az
idő tájt Na Tranghban tartózkodott, Ladd ezredes... No és
akkor én megkérdeztem a századosunkat, mi történik azok-
kal az emberekkel, akiknek addig segítettünk - másfél hó-
napon keresztül -, hogy újjáépítsék a falujukat, meg etettük
őket, meg kiképeztük őket. Ő azt felelte: „A mi szemünkben
ezek vietkongisták.” És másnap láttuk, hogy a falut eltöröl-
ték a föld színéről.
Ezek után csatlakoztunk a századunkhoz Camp Good-
man-nál, és a holdújévi offenzíva alatt ott is - nem tudom,
155
hallott-e róla - lerombolták az egész falut. Amikor bemen-
tünk Cholonba - ez Saigon kínai negyede -, láttuk, hogy
munkában vannak a „kobrák” meg a dél-vietnami hadsereg
úgynevezett Tigris-osztagai. Férfiak, nők, gyerekek hurcol-
kodtak kifelé a házakból kis motyójukkal, az utckon szekér-
rakomány-számra feküdtek a hullák, és mindenfelé szögesd-
rót... Mert ugyebár ott van az az úgynevezett Viet Kong...
Valójában nem lehet megkülönböztetni, hogy ki vietkon-
gista, ki nem az. Ami engem illet, nekem a vietnamiak csak
vietnamiak - mind egyforma. Ott meg látta az ember, hogy
mindet, még a sebesülteket is összeterelik, mint a marhákat,
és szögesdróttal veszik körül. Hogy aztán mi történt velük,
nem tudom.
Innét Da Nangba mentünk - mert a mi tizenkét ember-
ből álló osztagaink pokoli sokat változtatták a helyüket...
Mellesleg, Da Nangban állomásozik a különleges alaku-
latok C-százada. Mi hegyi vadászokat meg egyebeket ké-
peztünk ki ott, és ott láttam azt is, hogyan hallgatták ki
a foglyokat. Az valósággal borzasztó volt... Kínozták az
embereket - némelyiket halálra. Én robbantó specialista
voltam, úgyhogy a kihallgatás nem tartozott rám, csak ér-
dekelt, hogyan bánnak a foglyokkal. Hát úgy bántak, hogy
kitépkedték a körmüket, levagdosták az ujjaikat, víz alá
nyomták a fejüket, és végül megölték őket. A különleges
alakulatok kihallgató őrmestere csinálta ezt, a dél-vietna-
mi hadsereg úgynevezett tolmácsával egyetemben. Mert
a dél-vietnami különleges alakulatok állományának egy
része végezte a tolmácsolás piszkos munkáját, habár mi
is értettünk egy kicsit vietnamiul, mert Fort Braggben, a
Kennedy Központban kaptunk nyelvoktatást is, mielőtt
elindultunk volna a tengerentúlra. És a kihallgatáson a mi
156
úgynevezett kihallgató őrmesterünk mellett mindig ott
volt egy „aranygalléros” is.
Az „aranygallérosok” és a legénység viszonya a különleges
alakulatoknál egészen más, mint a többi fegyvernemnél. A
„zöldsapkásoknál” nincsenek közlegények, és a parancsnok
meg a másik tiszt élete a beosztottaktól függ, mert csupán
két tiszt van és tíz alárendelt személy. Így aztán akármit
csináltunk, elnézték... Voltak is szép kis incidensek, amikor
egy-egy barátunk elesett... meg ismertem néhány srácot, aki
vietnami füleket és körmöket gyűjtött. Nem izgatta azokat
semmi. Nem tudom, magukban úgy vélték-e, hogy helyesen
cselekszenek... Ami engem illet, bennem egy kicsit több ér-
zés van, mert én eredetileg Ázsiában születtem... Malaysiá-
ban - és az nincs túl messze Vietnamtól. Amikor a szüleim
meghaltak, az Államokba költöztem, amerikaiak fogadtak
örökbe, és így kerültem a különleges alakulatokhoz.
A kiképzés alatt szüntelenül csak azt magyarázgatták ne-
künk, hogyan kell ölni. Egyébként az alapkiképzést Fort Or-
dban kaptam, a gyalogos kiképzést pedig a louisianai Fort
Polkban. Ezután ejtőernyős-iskolát végeztem a georgiai Fort
Benningben, speciális kiképzésben pedig az észak-karolinai
Fort Braggben részesültem. Mielőtt Vietnamba vezényeltek,
a különleges alakulatok 6. csoportjánál teljesítettem szolgála-
tot, ez egy helyi egység Fort Braggben.
No, és aztán Da Nangban is parancsot kaptunk... Általában
a különleges alakulatoknál az ember sose tudja, hová kerül
és mi történik vele. Mindig az utolsó percben kaptuk a vég-
ső eligazítást, és aztán elszigeteltségben tartottak bennünket,
amíg csak el nem indultunk, akár hadgyakorlatról volt szó,
akár harci feladatról... Következő harci feladatunk a demilita-
rizált övezet környékén várt ránk. Ez alkalommal megsebe-
157
sültem, és Okinawára vittek, majd vissza Japánba. Onnét pe-
dig megszöktem, mert úgy éreztem, hogy már eleget láttam.
K: Szemtanúja volt valaha is annak, hogy megölték a fog-
lyokat?
V: Igen, amint már mondtam, Da Nangban láttam, hogy a
kínzások végeztével a foglyoknak golyót röpítettek a fejük-
be. A hullákat aztán eltüntették. Mert a C-század egyben a
dél-vietnami biztonsági szolgálat kiképzőközpontja is... és a
C-század állomáshelye mögött minden megtalálható. Nekik
még tengerpartjuk is van, meg lőterük. Ott tüntetik el azokat,
akikre már nincs szükségük.
K: Miért jelentkezett önként „zöldsapkásnak”?
V: Azért, amiért a legtöbb srác teszi: a pénzért. Az ejtőernyős
ugrásért és a robbantásért járó pótlékkal együtt havi 780 dol-
lárt kerestem. Én ázsiai vagyok... Az Egyesült Államokban
nehezen kaptam volna olyan állást, ahol ennyi pénzt lehet
keresni.
„A srácok zsinórra fűzték a füleket”

Kérdés: És mikor került Vietnamba, Mark Worrell?

Válasz: 1961 októberében érkeztem oda. Egész idő alatt
Da Nang környékén voltam. Egy tüzérségi egységhez tar-
toztam: az 1. tengerészgyalogos-hadosztálynak az egyik
közvetlen egységéhez... Da Nangtól húsz mérföldnyire
délre, Dien Banhnál állomásoztunk.
Rendszeresen küldtünk ki portyázókat, és egy napon az
egyik portyázó csoport behozott egy foglyot. Sebesült
volt. Ledobták a földre, és a katonák körülállták. Az őr-
mester felüvöltött: „Hé, akar valaki megölni egy sárgát?”
A fogoly nem tudott angolul, csupán ezt a két szót ismer-
te: genfi konvenció. Folyton ezt mondogatta... Nagyon
fiatal volt - feltehetően vietkongista. Lődözni kezdtek rá.
Eleinte csak körüllövöldözték, aztán egyik golyó a másik
után fúródott be a lábszárába. Vagy ötven tengerészgya-
logos álldogált ott, és felújjongtak, valahányszor egy-egy
lövés talált. Senki se akart véget vetni a dolognak azzal,
hogy halálra sebzi a nyomorultat, de végül is valaki meg-
tette. Aztán levágták a fülét, a holttestet pedig átadták a
falu lakóinak, hogy temessék el.
A srácok zsinórra fűzték a füleket. A szállásokon sűrűn
lógtak le a mennyezetről az ilyen zsinórok - a gyalogos
159
egységeknél, ahol egy-egy bambuszházban tizenkettesé-
vel laktak az emberek, néha tíz is akadt. Büszkék voltak
rá, milyen sok fület tudnak összeszedni. Még egyik-másik
tisztnek is volt fülgyűjteménye. Némelyik srác ellenezte a
dolgot. Tűzharc idején ők is lőttek, de úgy, hogy lehető-
leg senkit se találjanak el. Tudták, hogy ha tiltakoznának
a fülgyűjtés ellen, a legközelebbi akció alkalmával esetleg
kapnának egy lövést a hátukba, így aztán mindenki szó
nélkül tűrte.
K: Mire lőtt a tüzérség?
V: Olykor tűz alá vettünk egy-egy falut. A gyalogosok ál-
talában öt sorozattal közelítették meg a kiszemelt falut -
minden sorozat után száz méterrel közelebb rukkoltak.
De ha az ember 155-össel lőtt, akkor az egész csupán egy
sorozatból állt, és nem maradt semmi a faluból. Az elő-
retolt megfigyelők irányították a lövéseket. A tisztek ezt
mindenkor figyelembe vették, és minden sorozatot elle-
nőriztek, nehogy baráti csapatokra nyissanak tüzet.
K: Hallott olyan esetről, amikor a gyalogosegység tüzér-
ség nélkül támadott?
V: Igen, egy tengerészgyalogos-egység hajtott végre ilyen
akciót fenn északon, Quang Tri környékén. Rábukkantak
egy föld alatti katonai kórházra. Több mint ötven súlyo-
san sérült vietnami feküdt benne. És mindegyiket agyon-
lőtték, ott az ágyban... Ez 1967 októberében történt.
K: Látott valaha fogolykihallgatást Vietnamban?
V: Láttam megkötözött sebesülteket - vietnamiakat -,
akiket egy őrmester meg az emberei agyba-főbe vertek.
Láttam foglyokat, akiket vizes kínvallatásnak vetettek alá
- nedves zoknit tömtek a szájukba, az orrukba meg vi-
zet töltöttek. Láttam, amint egy foglyot levetkőztettek,
160
a két kezét hátrakötözték, és a tábori telefont használták
a kínzásához. A két drót egyikével átszúrták a nyelvét, a
másikát pedig belevezették a hímvesszőjébe. Aztán meg-
tekerték a telefont, a fogoly felsikoltott, a körülötte állók
meg ujjongtak. Újabb kérdést tettek fel neki. Ő azt felelte,
nem tud semmit, mire egyre gyorsabban és gyorsabban
tekerték a kurblit. Akkor már egy tengerészgyalogos tör-
zsőrmester is tett fel kérdéseket. És a kínzás egyre tar-
tott. A fogoly nyelve vérzett... sikoltozott... a hímvesszője
kétszeresére dagadt, és az is vérzett. Amikor tiltakoztam,
a többiek fölemlegették, hogyan haltak meg a cimboráik,
és megkérdezték tőlem: „Talán szereted ezt a sárgát?”...
Láttam, amint néhány tengerészgyalogos félholtra vert
egy sebesült foglyot. Puskatussal ütötték - még össze is
rugdosták. Aztán lábánál fogva fölemelték, és fejjel lefelé
belógatták a latrinába.
1968 júniusában Da Nangtól északra teljesítettem szol-
gálatot, a kombinált hadműveleti egység parancsnoksá-
gának 7. híradósszázadánál. Ott volt egy reguláris tenge-
részgyalogos-egység, és ők behoztak egy tízéves kisfiút.
Egy őrmester, aki érthetően, de nem valami jól beszélt
vietnamiul, megkezdte a kihallgatását. Volt egy kése, két
láb hosszú, de abból csupán nyolchüvelyknyi a nyél. És
kezdte a kést odadobálni a fiú meztelen lábához. A kés
egyre közelebb vágódott be, és egyszer csak beleállt az
egyik nagyujjába. A fiúcska sikoltozott, erre elvitték.
Ahogy a nőket és a fiatal lányokat kínozzák, az szinte hi-
hetetlen. Gondolni se szeretek rá, miket műveltek a ten-
gerészgyalogosok a lányokkal. Gyakran nem is arról van
szó, mintha vietkongista-gyanúsnak találnák őket. Ezek
egyszerűen súlyos szexuális zavarokban szenvedő srácok,
161
akik kislányokat becstelenítenek meg. És gyakran meg is
ölik őket... Némelyik srác fülek helyett férfi és női nemi-
szerveket gyűjt. Ez manapság még elég fura dolognak szá-
mít, de lehet, hogy egy napon majd ez lesz a divat.
„A tiszt azt mondta, hogy kiestek
vagy kiugrottak”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Robert Fossett.
K: Milyen rangja volt?
V: Amikor Vietnamba érkeztem, közlegény voltam. RA
11 549 827 volt a sorszámom.
K: Hány éves korában lett katona?
V: Tizenkilenc.
K: És hol?
V: Ohióban jelentkeztem, és a Kentucky állambeli Fort
Knoxba küldtek alapkiképzésre. Gyalogos kiképzést
Fort Ruckerban kaptam - Alabamában. Azután harminc
nap csodálatos vakáció következett, mielőtt elindultunk
volna Vietnamba.
K: Miért jelentkezett önként?
V: Megkaptam a sorozási behívómat, és az ismerősök azt
tanácsolták, hogy jelentkezzem önként, mert akkor elke-
rülhetem, hogy a gyalogsághoz osszanak be Vietnamban.
Azt mondták, hogy az önkéntes oda kerül, ahova akar.
K: És oda került, ahova akart?
V: Oda kerültem, ahova kértem. De hamarosan kiderült,
hogy nem ilyet akartam.
K: Leérettségizett, mielőtt jelentkezett volna?
163
V: Igen.
K: És mi történt Vietnamban?
V: Hat hónapig voltam ott, és rászoktam a marihua-
na-szívásra.
K: Maga volt az egyetlen?
V: Nem. Háromszázhetvenen voltunk a században, és
legalább kétszázötvenen szívtuk. Ez a 200. repülőszázad
volt. A 9. hadosztályhoz tartoztunk, de amikor északra
mentünk, a 101. légi szállítású dandár alárendeltségébe
kerültünk. És azóta az egység összeolvadt egy másikkal.
Ma már, azt hiszem, 509-es repülősök néven ismerik
őket.
K: Mi volt a feladata Vietnamban?
V: Először egy helikopterre osztottak be géppuskásnak.
K: Hol volt a támaszpontjuk?
V: Saigon közelében... Az 1967-es holdújév idején is ott
voltunk. Arrafelé nem volt túl sok baj, de azért épp elég.
K: Mi volt a feladata?
V: Nagy helikopter volt a mienk - tandemlégcsavaros.
Volt benne egy géppuskás jobboldalt, egy géppuskás
baloldalt, egy parancsnok, egy pilóta és egy másodpilóta.
Tüzeltünk kunyhókra, házakra, szampánokra, és azok-
ban az övezetekben, ahol nem volt tűzkorlátozás, lőttünk
mindenre, amire csak akartunk.
K: Maga milyen géppuskából lőtt?
V: Egy M-60-asbóI.
K: És milyen típusú volt a helikopterjük?
V: Ch-47-es... Chinook.
K: Mennyi ideig volt géppuskás a helikopteren?
V: Csak két hónapig. Megundorodtam tőle... Nem bír-
tam tovább, és így más feladatot kértem. Azt a beosztást
164
kaptam, hogy vezessem a század vízszállító teherautóját.
Néha üzemanyagot is fuvaroztam a repülőtérre.
K: Szállítottak valaha foglyokat is a helikopteren?
V: Igen. Nem is egyszer... Az egyik esetre nagyon jól emlék-
szem.
K: Hány fogoly volt akkor a helikopteren?
V: Kettő.
K: És mi történt velük?
V: Kilökték őket. Mind a kettőt kilökték, amikor már maga-
san jártunk.
K: Hová kellett volna szállítani őket?
V: Egy hadifogolytáborba.
K: És hogyan magyarázták meg az eltűnésüket?
V: A tiszt azt mondta, hogy kiestek vagy kiugrottak.
K: Gyakran történt ilyesmi?
V: Hát, nem volt mindennapos, de nem is ment ritka-
ság-számba. Elég gyakran előfordult. Attól függött, hogy
milyen indulat fűtötte azt, aki éppen a helyzet ura volt. A mi
egységünknél átlag hetenként háromszor hallottunk ilyesmi-
ről. És összesen 17 helikopterünk volt.
„Nem hittem volna,
de hát saját szememmel láttam”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Walter Marshall.
K: Hová való?
V: Bostoni vagyok.
K: Hogyan került a hadseregbe?
V: Könnyen... Önként jelentkeztem. Árvaházakban, javító-
intézetekben nőttem fel - tulajdonképpen tizennégy éves
korom óta a magam kenyerén élek. Hamis papírjaim voltak,
és tizenhat éves fejjel már beálltam a hadseregbe! Ez Den-
verben történt - Colorado államban -, 1965. július 25-én.
Bombajó volt a hadsereg. Életemben először éreztem ma-
gam biztonságban. Nagyon bezsongtam...
Amikor Vietnamba kerültem, néhány napra Da Nang küld-
tek. Megtanultam, hogy kell szétszedni a csapdát meg ilyes-
mi. Aztán áthelyeztek Pleikuba, egyik hadi csoporthoz. Egy
tizenkét tonnás platós teherautót vezettem, és a kilőtt heli-
kopterek roncsait szedtem össze mentési célból. Állandóan
úton voltam. Rengeteg helikopterroncs akadt. És a had-
sereg egész idő alatt huszonkét évesnek és valaki másnak
hitt... Egy másik sráccal kettesben vezettük a teherautót, és
így aránylag kevés srácot ismertem közelebbről. De azért
láttam elég sok brutalitást meg őrültséget.
166
K: Hogy érti ezt?
V: Egyes srácoknak fülek csüngtek le az egyenruhájukról.
Eleinte, 1966-ban, a fákhoz szögezték a füleket - többnyire
a jobb fület -, állítólag azért, hogy elrettentsék a Viet Kon-
got. Aztán rákaptak, hogy zsinórra fűzve magukon hordják,
vagy ugyancsak zsinóron felakasszák a szálláson. És idővel
bevezették azt, hogy alkoholos edényben konzerválják a fü-
leket.
Egyszer egy erdei úton leállította a kocsimat egy srác, és
kért egy kis benzint. Azt nem mondta, mire kell. Én adtam
neki - leszívatott valamennyit egy gumicsővel. Aztán ész-
revettem, hogy a közelben, egy tisztáson áll egy lány... egy
csinos fiatal lány. Körülötte néhány srác - mind közlegények
-, és velük egy alacsony, kövér tiszt... egy hadnagy. A lány
meztelen volt, és hozzákötözték két szál deszkához. Nem
tudom, mit műveltek vele azelőtt, hogy odaértem. De akkor
fogták a benzint, ráöntötték és meggyújtották.
K: Vietnami lány volt?
V: Hát persze... Azok meg csak álltak ott, és nézték, ahogy
ég... Én abban a minutában sutba dobtam minden magasz-
tos elvet a hazafiságról meg arról, hogy öld az ellenséget,
hajrá előre, és egyáltalán. Mindig azt hittem, hogy nagyon
be vagyok zsongva, de azok a srácok, azok aztán tényleg
patologikusak voltak. Őrültek... Visszarohantam a teher-
autóhoz, és olyan gyorsan eliszkoltam onnan, ahogy csak
tehettem... Képzelje el, hogy egy magamfajta srác egy évig,
tizennyolc hónapig ott van, és ezt látja mindennap. Gon-
dolja, hogy ugyanolyan ép ésszel tér vissza Amerikába, mint
ahogy elment?
K: Tegyük fel, Walter, hogy előbb találkozunk, mintsem
maga elindul Vietnamba, és én mondom el magának ezeket
167
a történeteket. Elhitte volna, hogy amerikaiak képesek így
viselkedni?
V: Nem! Azt mondtam volna, hogy ilyesmiket csak Hitler
csinált. Ez beteges... ez őrültség... ez náci rohadtság! Csöppet
se amerikai dolog - igazán nem várná az ember. Hiszen ezek
jóvágású, kefefrizurás kölykök, és egyáltalán... tipikus ameri-
kai fiatalemberek. Krisztusomra, nem!... Mindegyiknek van
lányismerőse otthon, az Államokban... Nem hittem volna el
róluk Sose hallottam efféle történeteket, mielőtt odakerül-
tem. Most, hogy megkérdezte... Nem hittem volna, de hát
saját szememmel láttam.
LEVÉL HONFITÁRSAIMHOZ
Amerikai Honfitársaim!

Láttam a fiaitokat hazai támaszpontokon, a kaliforniai Pre-

sideótól a New Jersey-beli Fort Dixig. Találkoztam velük
nyugat-németországi kaszárnyákban: Stuttgartban, Augsbur-
gban, Frankfurtban, Mannheimban, Dachauban. Beszélget-
tem velük Svédországban, Kanadában és Franciaországban.
Százakkal közülük...
Tudom, nem volt kellemes olvasni a történteket. Nekem sem
volt kellemes hallgatni őket.
Ezek egykor a ti gyermekeitek voltak. És ti hagytátok, hogy
a kormány árvát csináljon belőlük. Többé nem beszélgethet-
nek veletek. Nem mesélhetik el nektek élményeiket. A fiatok
tegnap délutáni programja nem az volt, hogy hazakísért egy
kislányt az iskolából, és útközben fagylaltot vett neki. Ehe-
lyett megölt egy öregasszonyt.
Sokan nem térhetnek többé vissza. Sokan nem akarnak. Né-
melyek mindörökre itthagytak benneteket - már csak egy
aranycsillagot akaszthattok az ablakba, és tudatlanságotok-
ban büszkén gondolhattok a fiatok utolsó napjaira. Mások
Kanadában, Svédországban vagy más olyan helyen kerestek
menedéket, ahol hazájuk szörnyű jelenléte nem oly érzékel-
hető. És akadtak, akik Spanyolországban találtak otthonra.
A kormány azt fogja mondani, hogy kevesen vannak ők, és
171
eszeveszettek. Vajon mi vette el az eszüket? Kevésnek pedig
semmiképp sem nevezhetők. Talán százezren is vannak, és
számuk napról napra nő. Elrejtőzködnek az amerikai get-
tókban - Párizsban, Nimes-ben, Firenzében és Milánóban.
Ki számolhatná meg őket? Csupán Kanadában vannak vagy
hatvanezren.
S valóban eszeveszettek a gyermekeitek? Azok, akik meg-
szöktek, istenemre a legépelméjűbbek mind közül! Tettük
példásan józan válasz mindarra, amit tapasztaltak.
Azok, akik visszatérnek közétek - a ti derék, kitüntetett há-
borús hőseitek -, ártatlanok vérébe mártották kezüket. Átko-
zott az égből hulló napalmeső, mert kárhozatra ítéli, azt is,
aki hullatja, és azt is, aki elszenvedi. Megperzselt lelkű árvák
térnek vissza hozzátok.
Egy részük elbeszéli, mit tett. Némelyek nem fogynak ki a
szóból: „Ó, hadd mondjam el még egyszer, utoljára, hogy
örökre megszabaduljak tőle. De sosem szabadulnak meg.
Szemekről beszélnek... Hányán emlegették előttem a szem-
párokat, amelyekbe belepillantottak a tömeggyilkosságok
előtt! Egy csodálkozó, elképedt gyermek szemét... Egy meg-
tört anyóka szemét...
Ó ti „szerencsés” pilóták! Százakat megölhettek ötezer láb
magasságból, és senkinek sem kell a szemébe néznetek.
De a többiek látják a szemeket, mielőtt ölnének. És tudják,
mindnyájan tudják, mit mondott volna az az asszony - még
a szavakat is hallani vélik, amelyeket halála előtt ejtett volna.
A fiatok közelebb van e meggyilkolt nőhöz, mint jól ápolt,
kimért, illedelmes, kimanikűrözve a volán mellé ülő, szívé-
lyes édesanyjához. És ma már árva. Akadnak olyanok is, akik
nem beszélnek és nem szöknek meg. Visszatérnek a ti Ame-
rikátokba. És semmiféle kongresszusi felhatalmazás, semmi-
172
lyen új lehallgatókészülék, megerősített őrjárat vagy kettő-
zött rendőrőrszem nem ment meg benneteket az országot
elárasztó erőszaktól. Vak dühvel fogják bezúzni ablakaitokat.
Nem tudják, miért és mi végre, de azt tudják, ki tette őket
olyanná, amilyenek.
Én is visszatérek Amerikába - ahol talán vád alá helyeznek
szökésre való felbújtás és abban való bűnrészesség vagy más,
hasonlóan súlyos hazaáruló bűntett miatt. Visszatérek, hogy
beszéljek, és hogy halljam a választ: „I didn’t know.”* Így, an-
golul, annyival jobban, civilizáltabban, őszintébben hangzik
majd, hogy senki sem fog kételkedni benne.
Egy kérdés azonban megválaszolatlan marad. Miért nem
tudtátok? A ti gyermekeitekről van szó!

Mark Lane,
Koppenhága

* „Én nem tudtam...” - A szerk.

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Győri Pálné
A borító Szabó Árpád munkája
Műszaki vezető: Szécsi Andor
Műszaki szerkesztő: Erdélyi Judit
A szedést 1970. X. 1-én kezdték meg
Megjelent 1971. IV. 20-án, 14000 példányban
Terjedelme 8.6 (A/5) ív. PI-42-K-7173

70.4154 Athenaeum Nyomda, Budapest - Íves magasnyomás

Felelős vezető: Soproni Béla igazgató
 Mark Lane (1927. február 24. - 2016. május 10.)
amerikai jogi ügyvéd, New York állam törvényhozója ,
polgári jogi aktivista és vietnami háborús bűncselekmények
nyomozója volt.