Timmie O'Neill, a tehetséges amerikai divattervező páratlan üzleti

érzékkel és kreativitással teremtette meg nemzetközi vállalatbirodalmát.

Vállalkozása felemészti az életét, de nem bánja, mert így legalább
kevesebbet gyötrődik a múlt magánéleti csapásai miatt. Míg az üzletben
a kockázat a lételeme, személyes kapcsolataiban ez felvállalhatatlan
számára. Túlságosan sebzett ahhoz, hogy elhiggye: egy férfi több lehet
számára a magány pillanatnyi ellenszerénél.
De hiába a jól megszervezett, elrendezett élet, kiderül, hogy Timmie
sincs védve varázslat ellen. Márpedig a varázslat utoléri, amikor a
párizsi divathét alatt megbetegszik, és egy lenyűgöző francia férfi lép az
életébe. Timmie és Jean-Charles kapcsolata eleinte nem lépi túl az orvos
és páciense viszonyát, ám a lábadozás ideje alatt barátokká válnak. Azt
azonban még maguknak sem merik bevallani, hogy mélyen belül
ébredezik bennük a szerelem. Egyiküket a rosszul értelmezett
kötelességérzet, másikukat az újabb sérüléstől való félelem tartja vissza.
Vajon elég bátrak-e, hogy szembenézzenek azzal, ami rájuk vár, ha
átadják magukat az érzéseiknek?
Danielle Steel
Első látásra
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: First Sight
Delacorte Press, New York
Published in the United States by Delacorte Press,
an imprint of The Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc., New York
Copyright © 2013 by Danielle Steel
All rights reserved
Jacket design: Shasti O'Leary Soudant
Jacket photograph: © Symphonie/Getty Images
Author photograph: © Brigitte Lacombe

Fordította Kelly Ágnes

Hungarian translation
© by Kelly Agnes, 2014

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2014

honlap: www.maecenaskiado.hu
Imádott gyermekeimnek,
Beatrixnek, Trevornak, Toddnak, Samanthának,
Victoriának, Vanessának, Maxxnek és Zarának.
Kívánom, hogy a szerelem,
akár első látásra, akár lassan, tétován
ébred a szívetekben,
bizonyuljon igaz érzelemnek,
és tartson az idők végezetéig.

Örökös boldogságot kívánok nektek

teljes szívemből, szeretettel:
Mami/D.S.
mindörökké

első elpirulás,
első fellángolás,
első fellobbanás,
első szemvillanás,
varázslatos pillanatok,
cikázó villámcsapás,
szivárvány vége
és halálugrás,
nyári záporok
és tücsökszárnyak,
morajló mennydörgések
és szívdobbanás,
szemedbe néztem
és csak hallomásból ismert
álmokat láttam,
gyengéd érintésed,
végtelen tekinteted,
és tudtam
hogy végre-valahára
a kívánságaim
meghallgatásra találtak
azon a napon
amikor a szíved
megérintette az enyémet,
és mint akit villámcsapás ért
egyszeriben megértettem
és tudtam,
kétség nélkül tudtam,
hogy azon nyomban
feltétel nélkül
egészen és
végtelenül
beléd szerettem
mindörökre.
 1. fejezet

Timmie a kapitány hangjára ébredt rövidke szundikálásából az

Alitalia légitársaság Milánóból Párizsba tartó járatán.
Kimerültnek érezte magát a New Yorkban, majd Londonban,
utána meg Milánóban töltött egy-egy mozgalmas hét után.
Olyan volt ez számára, mint egy zarándokút, amelyet minden
évben kétszer, februárban és októberben is megtett, hogy részt
vegyen a konfekcióruházat divathetén, a híres „prêt-à-porter"
bemutatóin. Alapítója, iránymutatója, első számú dizájnere és
ügyvezető igazgatója, volt az Egyesült Államok legnagyobb, női
és férfikonfekciót tervező és forgalmazó üzleti vállalkozásának,
amelynek időközben Európában is számos leányvállalata
létesült. Ez volt hát az ok, ami évente kétszer is Európába hozta.
Az első héten a többi amerikai tervezővel közösen, New
Yorkban mutatta be a hazai piacra szánt divattrendeket, majd
francia leány-vállalatai új kollekcióit vonultatta fel Párizsban. A
két esemény között nem mulasztott el megjelenni a londoni és
milánói kifutóshow-kon, Párizsban pedig a férfidivathétre is
elment, tekintettel saját férfidivat-üzletágára.
Timmie O'Neill egymaga vezette a cégét huszonhárom éve,
vagyis huszonöt éves kora óta, amikor az egész elkezdődött.
Mire betöltötte a negyvennyolcat, birodalma kiterjedt a
gyermekruházati holmikra, a lakberendezési cikkekre és a
különféle kiegészítő elemekre is, a tapétától az ágyneműig. Tíz
éve pedig még tovább színesedett a termékpaletta a
kozmetikumokkal. A férfiaknak és nőknek kínált bőrápolási
kellékek, legfőképpen pedig a mintegy fél tucat parfüm széles
körben aratott hatalmas sikere mindnyájukat meglepte. Ahol
csak piacra kerültek, mindenütt elkapkodták őket. Timmie
O'Neill neve fogalommá vált, a világ minden táján ismerték, és a
stílussal, a különböző pénztárcákra szabott divattal, valamint a
szédítő sikerrel azonosították.
A Timmie O világa legendás tiszteletet vívott ki magának az
elmúlt több mint két évtized során, és a cég alapítóigazgatója
most Párizsba igyekezett, hogy mindenen rajta tartsa a szemét
európai központú leányvállalatainak októberi bemutatóin is. A
többi amerikai divattervezőt már épp eléggé kizsigerelte a New
York-i divathét nyüzsgő forgataga, eszük ágában sem volt
mindezt megfejelni az európai prêt-à-porter őrületével. Csak
Timmie csinálta végig mindkettőt, kifogyhatatlan energiával és
határtalan sikerrel. De még ő is kimerült Milánóban, és
valahányszor a párizsi bemutatóval járó munkára gondolt, úgy
érezte magát, mint akinek kiszívták az összes erejét. A New
Yorkban bemutatott ruhákat a sajtó még a szokásosnál is
nagyobb elismeréssel fogadta.
Egész karrierje során nagyon úgy tűnt, hogy amihez csak
Timmie O'Neill hozzányúl, az arannyá változik. A divatvilág
szemében tévedhetetlennek tűnt. Még azokban a ritka esetekben
is megdöbbentően jól alakultak a dolgai, amikor ő maga kevésbé
volt elégedett, vagy a kritikusok kicsit kevésbé lelkesedtek a
bemutatott kollekcióért. Akármihez fogott, jól csinálta.
Mindenbe a maga maximalista módján, utánozhatatlan stílussal
és eleganciával vetette bele magát. Nem ismert kíméletet
önmagával szemben, többet várt el magától, mint bárki mástól.
Nem mindennapi érzékkel jósolta meg, mit szeretnének viselni
az emberek, miket szeretnének az otthonukba, milyen illatokra
vágynak, méghozzá jóval azelőtt, hogy ők maguk tudatában
lettek volna. Akárcsak a ruhái, a parfümjei is a világ élvonalában
voltak az eladások tekintetében. Személyesen választotta meg az
illatokat, és saját maga tervezte a csomagolásukat. Kevés dolog
akadt, amit Timmie O'Neill nem jól, sőt briliánsan csinált, talán
csak a főzés volt az egyetlen kivétel. Meg az öltözködés,
mondogatta előszeretettel, nem kevés öngúnnyal. Amilyen
rafináltan kimunkáltak voltak a dizájnjai, annyira hidegen
hagyta, hogy ő maga mit visel. Habár az általa tervezett ruhák
híressé tették, különösen a nevéhez fűződő sportruházat, amely
egyszerre volt lezser, kényelmes és sikkes, nem igazán jutott
ideje rá, hogy a saját öltözködésével foglalkozzon. Egyszerű,
letisztult eleganciát tükrözött minden, amit tervezett, ő maga
pedig akaratlanul is a lezser elegancia megtestesítőjévé vált.
Ezen a repülőúton saját márkás farmernadrágot és pólót
viselt, Milánó egyik félreeső utcájában évekkel ezelőtt talált
vintage szőrmekabáttal és az előző évi kollekcióba tervezett
fekete balerinacipővel. Nagy, fekete, aligátorbőrből készült
Hermès táskát cipelt magával, amely a Birkin előfutára volt, de
még annál is nagyobb feltűnést keltett méretével és a hasonló
utazások tucatjai során szerzett kopottságával, amitől a táska
tagadhatatlanul patinás jelleget öltött, ily módon hozzájárulva a
viselője által keltett stílusos benyomáshoz.
 A pilóta bejelentette, hogy megkezdték a leszállást a
Párizshoz közeli, roissybeli Charles de Gaulle repülőtérre,
Timmie pedig, aki a gép nyolc első osztályú ülésének egyikében
ült, kinyújtotta a lábát maga előtt. A rövid repülőút nagy részét
átaludta, elmulasztva az étkezést is. Alaposan elfáradt a
Milánóban ránehezedett nyomástól, a munkától, a partiktól,
valamint a szövött és kötött kelmét, az ágy- és asztalterítőket,
meg a cipőket gyártó beszállítóik végiglátogatásától. Az európai
konfekció-divatbemutatók végeérhetetlen partikat és társasági
eseményeket is jelentettek. Soha senki nem aludt, amíg az egész
véget nem ért. A repülőn egy pap ült a .mellette levő székben,
aki az egész út során egyetlen szót sem szólt hozzá, és
valószínűleg egyike volt azon keveseknek, akik nem ismerték őt
fel, és aki nem viselt semmit, amit ő tervezett. Udvariasan
biccentettek egymásnak, amikor Timmie leült, és tíz perccel
később, miután belepillantott az International Herald Tribune-ba,
mit írnak a Milánóban, illetve azt megelőzően Londonban látott
kollekciókról, már aludt is. Ahogy a leszálláshoz kiengedték a
kerekeket, mosolyogva nézett ki az ablakon Párizsra gondolva,
majd a két asszisztenséhez fordult, akik a folyosó másik oldalán
ültek. A pap örömmel foglalta el az ablak melletti széket, és
Timmie-t egyik asszisztense sem zavarta, amíg aludt. New York,
London, Milánó – mindannyian kimerítő három hetet tudhattak
maguk mögött. Nagy megkönnyebbülésükre Párizs volt az
utolsó állomás.
Mind a négy bemutató fontos volt, és a párizsi konfekció-
divatshow különösen nagy nyomást helyezett a
közreműködőkre, embertelen iramot diktált, és stresszes volt az
elejétől a végéig. Sokan Milánót tekintették a divatvilág
Mekkájának, Timmie-nek azonban a párizsi siker jelentette a
legtöbbet. Kezdettől fogva így érzett. Párizs volt álmai városa,
számára a világon a legkedvesebb. Még mindig álmos
benyomást keltett, ahogy pár jegyzetet átnyújtott az
asszisztenseinek, Davidnek és Jade-nek. David hat, Jade pedig
tizenkét éve dolgozott nála. Szenvedélyes odaadással viseltettek
iránta kedvessége és korrektsége miatt, és nem utolsósorban
azért, amit magánemberként és szakmailag tanultak tőle.
Timmie egész lénye inspirálóan hatott: zseniálisan végezte a
munkáját, ugyanakkor figyelmesen és együtt érzőn bánt az
emberekkel. David mindig azt mondta, hogy belülről ragyog,
mint egy világítótorony, melynek fénye áthatol a sötétségen, és
megvilágítja az utat mások számára. Maga Timmie egyáltalán
nem volt tudatában annak, milyen kiemelkedő személyiség. Az
alázat ismeretlen fogalom a divat világában, de mindenki, aki
ismerte, egyetértett benne, hogy Timmie csodálatra méltóan
egyszerű és szerény.
Belülről fakadó, ösztönös megérzés vezette a cége
irányításában, a célcsoport kiválasztásában, és annak
eldöntésében, hogy milyen ruhákra vágynak az emberek a
következő szezonban. Gyorsan megérezte, ha kicsit módosítani
kellett, és nem habozott változtatni a trenden, ha szükségesnek
tűnt, ami számos alkalommal előfordult az évek során. Sohasem
félt valami újat kipróbálni, akármilyen kockázatosnak látszott is.
Félelem nélkülinek tartották, bármit csinált, merészen élte az
életét. David és Jade számára csodálatos munkaadónak
bizonyult az évek során. Megbízható volt, hihetetlenül
keményen, már-már megszállottan dolgozott, ezen felül briliáns
volt, kreatív, humoros, együtt érző, kicsit mániákus, maximalista
mindenben, és legfőképpen nagyon kedves. Szakértelem,
hatékonyság, kreativitás és tisztesség tekintetében egyaránt
magasra tette a mércét.
David Gold rögtön a Parsons diplomájának megszerzése
után kezdett nála dolgozni mint feltörekvő divattervező. Timmie
hamar megállapította, hogy a fiú tervei hétköznapiak, hajlik rá,
hogy megbízható, bevált múltbeli stílusok felé tendáljon,
valamint hiányzik belőle az az előremutató látásmód, amit ő a
tervezőasszisztenseiben keresett. De meglátott benne valami
mást, valami sokkal hasznosabbat. Davidnek jó érzéke volt a
nem mindennapi marketingötletekhez, tökéletesen összeszedett
volt és figyelt a részletekre, valamint megvolt hozzá a képessége,
hogy rengeteg embert irányítson egyidejűleg. Hamar kiemelte a
tervezői csapatból, és megtette asszisztensének. David még
mindig vele tartott évente kétszer a bemutatókra, de a
felelőssége jelentősen megnőtt a Timmie mellett töltött hat év
során. Harminckét évesen a marketing vezérigazgató-helyettesi
posztot töltötte be, és Timmie minden nyilvános megjelenésüket
és reklámjukat vele nézette át. Ketten együtt addig csiszolták a
cég PR-imázsát, amíg tökéletes nem lett. David briliáns volt
abban, amit csinált.
Mint mindig, mindent megkönnyített Timmie számára a
New York-i és az európai divatbemutatókkal kapcsolatban.
Timmie gyakran mondta, hogy a névjegykártyáján marketing
vezérigazgató-helyettes helyett „varázslónak" kellene állnia. Az
a kreativitás, ami tervezőként hiányzott belőle, százszorosan
megvolt benne, ha marketing- vagy reklámötletekről volt szó,
vagy ha az emberekkel kellett megtalálni a hangot. Ebben David
verhetetlen volt, Timmie gyakran mondogatta, hogy erre ő maga
sohasem lett volna képes. Timmie mindig őszintén elismerte
mások érdemeit, és könnyen dicsérte az arra érdemest.
Rendkívüli módon kedvelte a fiút, ő maga ápolta négy évvel
ezelőtt, amikor Davidet a hepatitisz döntötte le a lábáról. Akkor
közeli barátok lettek, és David mélységesen tisztelte a nőt mint
mentorát. Azt vallotta, hogy tőle tanult mindent, amit a divat
világáról tudott, míg Timmie úgy vélte, hogy a fiú már rég
meghaladta őt. Csapatmunkájuk hatalmas sikert hozott, és
felbecsülhetetlen haszonnal járt mind a Timmie O cég, mind
Timmie O, a nő számára.
Jade Chin a Vogue-nál volt szerkesztőasszisztens, és Timmie a
magazinnak szervezett fotózások során figyelt fel rá, amelyeken
gyakran személyesen is részt vett, hogy biztos lehessen benne: a
képeket kifejezően állítják be, a ruhákat pedig megfelelően
fényképezik. Jade éppolyan aprólékos volt, mint ő maga, pont
olyan mániákus a részleteket illetően, és a szempillája sem
rezzent, ha tizennyolc órát kellett egy nap dolgozni. Amikor
Timmie alkalmazta, már öt éve volt a Vogue-nál. Lassan kúszott
felfelé a látszólag végtelen ranglétrán, ahol végül a magazin
valamelyik szekciójáért felelős szerkesztőként végezhette volna,
szánalmasan csekély fizetéssel, viszonylag sok egyéb juttatással,
kevés elismeréssel. Timmie viszont a személyi asszisztensi
munkáért Jade számára akkor óriásinak tűnő fizetést ajánlott.
Annak ellenére, hogy később számos alkalma lett volna a cégnél
más beosztásba kerülni, Jade inkább Timmie fő személyi
asszisztense maradt az elmúlt tizenkét évben. Imádta a
munkáját, és mindent, ami azzal járt. Daviddel is jó csapatot
alkottak. Timmie-vel tökéletes összhangban dolgoztak, Jade
hatodik érzéke mindig megsúgta, mire van szüksége a
főnökének, még mielőtt ő maga tudta volna. Timmie régóta
mondogatta, hogy Jade mint asszisztens minden dolgozó nő
álma. Jade majdnemhogy olyanná vált, mint az ideális feleség,
amilyen Timmie sosem lenne. Minden apró részletre figyelt,
valahányszor elutaztak, még Timmie kedvenc teájából is tett
néhány filtert a kézitáskájába. Egy csésze tea jelent meg Timmie
keze ügyében, amikor arra a legnagyobb szüksége volt, csakúgy
mint az ebéd, a vacsora, a rágcsálnivaló, pontosan az a ruha,
amibe át akart öltözni az interjúra, részletes lista arról, kit hívjon
fel, ki hívta, ki az, aki előtt Jade sikeresen kimentette, valamint
cédulák és feljegyzések az állandóan változó megbeszélésekről.
Gondoskodott róla, hogy Timmie célirányosan mindig a
megfelelő helyre tartson, s közben a legapróbb részletekre is
ügyelt, hogy főnöke életét minden tekintetben zökkenőmentessé
tegye.
Figyelemre méltó csapatot alkottak ők hárman. Jade és David
lehetővé tette, hogy Timmie mentesüljön a mindennapi élet
irritáló részleteitől, és a munkájára koncentráljon. Ahogy ő maga
fogalmazott, jót tettek a megjelenésének, és jobban is érezte
magát nekik köszönhetően. Jade vagy ötvenszer volt már vele
Párizsban az elmúlt tizenkét évben, és Dávid is már vagy
feleannyiszor. Párizs volt Timmie kedvenc városa, és bár az
amerikai üzlete Los Angeleshez kötötte, minden alkalmat
megragadott, hogy Párizsba utazzon, időről időre keresztül-
kasul bejárta Európát, hogy közelről is képet kapjon
leányvállalatainak működéséről. A legtöbb amerikai
divattervezőnél sokkal bátrabb volt abban, hogy gyökeret
eresszen és céget alapítson Európában. Az élet azóta
bizonyította: jól tette. A párizsi út sohasem lehetett túl hosszú
számára, minden alkalmat megragadott, hogy odautazzon, elég
volt a legcsekélyebb probléma felvetése is. Mint a konfekció-
divatbemutató után mindig, azt tervezte, hogy két napot még
egyedül Párizsban marad pihenni, hiszen ez volt az általa csak
Halálos Hónapnak aposztrofált négy hét utolsó állomása. Aztán
csatlakozik Jade-hez és Davidhez New Yorkban, hogy beszéljen
a termelési vezetőkkel, meglátogassa a New Jersey-i gyárukat, és
találkozzon a reklámügynökségükkel az új kampány
megbeszélése céljából.
Timmie egyike volt azon keveseknek, akik nem mutattak
hajlandóságot rá, hogy amerikai székhelyüket áttegyék New
Yorkba. Jobban szeretett Los Angelesben lakni, élvezte az ottani
életét, amelyet a Malibu Colonyban található tengerparti háza és
a Bel Air-i városi rezidenciája között osztott meg. Semmi kedve
sem volt egy New York-i penthouse-ba költözni, hogy télen
fagyoskodjon, nyáron meg a Hamptonsba ingázzon. Úgy
szerette az életét, ahogy volt, és ragaszkodott hozzá, hogy neki
épp erre van szüksége. A sikerével pedig nehéz volt vitába
szállni. Nem tartott semeddig, hogy repülőgépre pattanjon, ha a
szükség úgy kívánta, hogy New Yorkba vagy Párizsba utazzon,
vagy ritkábban Ázsiába. David megpróbálta rábeszélni, hogy
vegyen magának egy saját repülőgépet, de Timmie kitartott a
mellett, hogy nincs rá szüksége, neki tökéletesen megfelelt, hogy
a kereskedelmi járatokon utazzon, ahogy épp most is tette
Milánóból Párizsba, vagy előtte Londonból Milánóba.
Figyelembe véve hatalmas sikereit, Timmie meglepően
„romlatlan" maradt. Soha nem felejtette el egyszerű származását,
a szerencsét, amely a pályáján elindította, vagy a kávéházat, ahol
pincérnőként dolgozott, miközben éjjelenként az első terveit
szövögette, és a borravalóból olcsó, de szokatlan anyagokat
vásárolt. Huszonöt éves volt, és már hét éve készített ruhákat,
amikor az áttörés bekövetkezett. Barney egyik vásárlója felfigyelt
pár ruhára, amit Timmie a munkatársainak adott el a kávézóban.
Szokatlanok, vidámak és egyedi stílusúak voltak, ízlésesen
elkészítve. Megvett fél tucatot Timmie legjobb tervei közül, és
elvitte őket a régi Barney-boltba, amely akkor még nem az
előkelőbb negyedben, hanem a Nyugati 17. utcában kínálta
portékáit. A holmik azonnal sikert arattak. A következő
megrendelés huszonöt darabra szólt, majd ötvenre. Amikor a
felvásárló a következő évben száz darabot rendelt, Timmie
otthagyta a kávéházat, bérelt egy romos raktárt L. A.
divatnegyedében, és felbérelt egy tucat lányt az egyedülálló
anyák otthonában, hogy segítsenek varrni. Tisztességes fizetést
adott nekik, és ez a felállás mindkét félnek áldásosnak bizonyult.
Ettől fogva sínen volt. Harmincéves korára már Amerika-szerte
elismerték, és az azóta eltelt tizennyolc évben a legnagyobb
magasságokba emelkedett. De sosem felejtette el, honnan és
hogyan indult, s hogy milyen szerencsés volt, amiért felfedezték,
és siker koronázta útját. Habár akadt azóta az életében jó néhány
kemény buktató, mégis sok szempontból szerencsésnek érezte
magát. Legfőképp a munkájában.
 Timmie fáradt mosollyal nézett ki az ablakon, miközben
nagy huppanással földet értek a Charles de Gaulle repülőtéren,
majd a kifutón a terminál felé gurultak, ahol már külön hosztesz
fogja várni. Szokás szerint azt tervezte, hogy azonnal munkához
lát, amint leszáll a gép, de most legalább nem kell a jetlaggel
küzdenie, mert már két hete Európában voltak. A következő két
napban francia újságíróknak ad interjúkat Párizsban, és
találkozni akart textilkereskedőkkel is, hogy anyagokat
válasszon a következő évi téli kollekcióhoz. Habár október
havában jártak, a most bemutatandó konfekcióruhák már a
tavaszi-nyári kollekcióhoz tartoztak, ő pedig már a következő
évi őszi-téli kollekción dolgozott. A szabadidő-ruházat már
gyártás alatt volt, két hónapon belül ki is szállítják. Mindig egy
évvel előre dolgozott, és a következő év terveinek többsége már
megvolt vázlatban, vagy legalábbis a fejében kezdett
körvonalazódni.
– Kivel találkozom ma délután? – kérdezte Timmie homályos
tekintettel, ahogy a varázslatos, napos októberi időben
gyönyörködött, ami nagy megkönnyebbülés volt a milánói öt
napon szüntelenül zuhogó eső után. Nagy örömére nem úgy
nézett ki, mintha Párizst elérte volna a téli pangás, bár ő még
esőben is szerette a várost. Mindig azt mondta, hogy valamelyik
előző életében biztosan francia volt. Párizs lett a szíve városa,
habár már huszonhét éves volt, amikor először itt járt, két évvel
a sikerei kezdete után. Első alkalommal anyagot venni érkezett a
terveihez, és csak sok évvel később, az európai leányvállalatai
megnyitása után mutatta be saját kollekcióját a párizsi prèt-à-
porter divatbemutatóján, ami ritka élvezet és megtiszteltetés volt
számára.
Párizs szerelem volt az első látásra. Mindent imádott benne.
Az időjárást, az építészetét, az embereket, a múzeumokat, a
művészetét, az éttermeket, a parkokat, az utcákat, a
templomokat, a fényt, az eget. Annyira elárasztották az érzések
az első alkalommal, amikor a Champs-Elysées-n taxival a
Diadalív felé utazott, hogy sírva fakadt. Éjszaka volt, és egy
hatalmas zászló lengedezett lassan a nyári szellőben, kivilágítva
a sötétben, és ő azóta sem felejtette el a döbbent csodálatot, amit
e varázslatos város iránt érzett. Szíve minden alkalommal
izgatottan vert, amikor megérkezett. Sohasem vált közömbössé
iránta, és sosem vette természetesnek lélegzetelállító szépségét.
Mindig azt hangoztatta, hogy egy nap szeretne ott lakást venni,
de valahogy sohasem került rá sor. Helyette ahányszor jött,
mindig ugyanazt a lakosztályt vette ki a Plaza Athénée-ben, ahol
úgy babusgatták, mint egy elkényeztetett gyereket. Imádta ezt a
pátyolgatást, ezért aztán sohasem igyekezett magának saját
lakást venni.
– A The Washington Post és a The New York Times
divatriportereivel van találkád, meg valami újságíróval a Le
Figarótól ebéd után – mondta Jade élénken, majd elmosolyodott,
ahogy ránézett. Timmie arckifejezése olyan volt, mint sehol
másutt a világon. Akármilyen fáradt volt, akármilyen kimerítőek
is voltak az előző városok, Timmie Párizsban szinte sugárzott.
Különös, romantikus kapcsolat fűzte a városhoz, és az emberek
folyton ugratták is miatta. – Megint olyan az arckifejezésed –
mondta Jade mosolyogva, és Timmie bólintott, nem szégyellve,
hogy boldog, amiért itt lehet, akármit is gondoljanak erről a saját
országában, vagy akármennyire is szeretik mások a franciákon
köszörülni a nyelvüket. Timmie rendületlenül megvédte őket.
Szerette a franciákat, és mindent Párizzsal kapcsolatban. Néha
csak ült a szobájában késő éjjel a Plaza Athénée-ben, miután
hazaért az üzleti vacsoráról, és nézte az ablakon át az éjszakai
égbolt sötétszürke gyöngyház színű fényét, vagy a napfelkeltét
egy-egy téli reggelen… tavasszal… nyáron… vagy az év bármely
szakában. Ez volt Timmie városa, mindenekfelett. Semmi sem
volt hozzá fogható, és minden alkalommal megdobogtatta a
szívét.
Timmie szórakozottan végighúzta a kezét sűrű, hosszú
haján, amit hátul gumival fogott össze. Nem fáradt azzal, hogy
közben tükörben nézze, amit csinál, vagy hogy elmenjen a
mosdóba, és rendesen megfésülködjön. Nem érdekelte. Ritkán
foglalkoztatta a külseje. Szépsége nem párosult hiúsággal.
Sokkal jobban érdekelte az a külső, amit másoknak tervezett. A
saját megjelenésével kapcsolatos narcizmus teljes hiánya
megnyerő volt és üdítő. Amikor elmerülten dolgozott, úgy
nézett ki, mint egy nyakigláb gyerek, aki csak úgy odatévedt, és
úgy csinál, mintha felnőtt lenne. Stílusa parancsoló volt, és a
tehetségéhez kétség sem fért, de mindeközben egyfajta
ártatlanság lengte körül, mintha nem tudatosult volna benne, ki
is ő, és micsoda hatalommal bír. Timmie igazi erőssége a tiszta,
nyers tehetsége és elképesztő hajtóereje volt. Több energiát
termelt, mint egy elektromos erőmű, és Jade látta, hogy most is
épp felpörög.
 Timmie-re sok teendő várt Párizsban. Másnap reggel hétre
ütemezték be a ruhapróbát a modellekkel. Ezután Párizstól
háromórányira fog elautózni, hogy a gyárban anyagokat nézzen
meg, és megbeszélje az ottani vezetéssel, hogy hajlandók és
képesek-e néhány olyan különleges anyagot legyártani számára,
amilyeneket szeretne. Aztán interjúk sora következik, hogy
beszéljen az épp bemutatandó női és férfikonfekcióról, valamint
a szeptemberben piacra dobott új parfümről, amely zajos tetszést
aratott az ifjúság körében. A fiatal nők a világ minden táján
tombolva követelték. Minden, amihez Timmie hozzáért, arannyá
változott, és fényes siker koronázta útját. Az üzleti életében ez
mindig is így volt. Annál több kihívás érte a magánéletében. Am
ha az ember ránézett, csak egy gyönyörű nőt látott sűrű,
hullámos vörös hajjal és nagy zöld szemekkel, aki egyáltalán
nem volt tisztában vele, mennyire vonzó.
Felálltak, várva, hogy elhagyhassák a gépet, és David elvette
tőle az aligátorbőr táskáját. Felnyögött, mint mindig, ha a kezébe
fogta a méretes és súlyos darabot.
– Látom, megint magaddal hoztad a bowlinggolyót is –
cukkolta, mire Timmie kuncogott.
David úgy nézett ki, mint egy fiatal férfi modell, Jade pedig
olyan gondosan volt felöltözve, amennyire Timmie nem. Ha
valakinek tippelnie kellett volna, alighanem azt gondolja, hogy
Jade a tervező és Timmie az asszisztens, bár Timmie is képes volt
bombázónak kinézni, amikor olyan kedve volt. Többnyire saját
tervezésű ruhákat hordott vintage ruhadarabokkal vegyítve,
amelyeket az évek során gyűjtött össze, és mesés indiai vagy
antik ékszerekkel tette őket még egyedibbé. Különleges ékszereit
nagyrészt Fred Leighton'snál vette New Yorkban, illetve néhány
párizsi meg londoni ékszerésznél szerezte be. Imádta a
különleges darabokat, csöppet sem zavarta, ha az igazit hamissal
keverte, és róla soha senki nem is hitte volna el, hogy bizsut
visel. Pólóhoz is gondolkodás nélkül felvett gyémánt nyakláncot,
vagy egy hatalmas vintage Chanel-gyűrűt Coco Chaneltől, vagy
bizsut a Diana Vreeland-kollekcióból egy elegáns báli ruhához.
Timmie O'Neill gyönyörű volt, igazi természetes szépség, de
mindenekfelett volt stílusa, ami kis túlzással abban állt, hogy
lezseren keverte a különféle stílusokat és anyagokat, fittyet
hányva rá, hogy összeillenek-e vagy sem. „Úgy nézek ki, akár
egy bag lady, egy hajléktalan, aki magán hordja a teljes
ruhatárát" – állította magáról előszeretettel. Ez ugyan nem volt
igaz, de Timmie-nek tetszett a gondolat. Ami azt illeti, ő
egyáltalán nem szeretett a saját kinézetén gondolkozni.
Reggelente csak felkelt, felöltözött, és hagyta, hogy a dolgok
maguktól a helyükre kerüljenek. Nála ez mindig be is vált. Jade
gyakran mondta, hogy ha ő próbálna úgy összekészülni, mint
Timmie, a hotel hátsó ajtaján se engednék be, de Timmie-n
minden jól mutatott.
Feltűnő és lezseren trendi benyomást keltett, amikor végre
elhagyhatták a gépet. David nyomban kiszúrta a segítségükre
érkező hoszteszt, és örömmel rakta egy poggyászkocsira Timmie
hihetetlenül nehéz aligátorbőr táskáját, amely tele volt
jegyzetekkel és vázlatfüzetekkel, lapult benne egy könyv arra az
esetre, ha Timmie-nek olvasni támadna kedve, volt egy üveggel
a legújabb parfümjéből, és egy tonnányi, általa csak „lomnak"
titulált „dolog", ami mindig megtalálható volt a táskájában:
kulcsok, rúzs, gyújtók, egy hamutál, amit a Harry's bárban
lopott, vagyis amit ott nekiadtak, amikor el akarta csenni, egy új
aranytoll, amit valaki küldött neki, és egy tucat ezüstceruza –
ezek így együtt vagy egy tonnát nyomtak. David mindig azt
állította, hogy irodát lehetne nyitni és új üzletbe fogni annyival,
amennyi göncöt Timmie a táskájában magával hurcolász. A
nőnek azonban biztonságérzetet adott, hogy minden nála volt,
amire szüksége lehet. Amikor utazott, nem akarta a véletlenre
bízni, hogy valamelyik alapvető fontosságú tárgyat be tudják-e
szerezni valahol. Így mindent magánál tartott, mint aki úgy
gondolja: lehet, hogy soha többet nem tér haza.
Követték a hoszteszt a csarnokba, ahol Jade és David majd
megvárják a poggyászokat, amiből rengeteg volt, mert Timmie
mindig többet pakolt a kelleténél, és persze a teljes kollekció
velük volt speciális ládákba csomagolva. A járat előzetesen
értesítést kapott, így a ruhákat tartalmazó ládák és dobozok
jöttek ki elsőként. David intézkedett, hogy egy teherautó az
egészet a hotelbe szállítsa. Felajánlotta, hogy ő a csomagokkal
marad, így Timmie nyugodtan előremehet, de a nő szívesebben
várt. Biztos akart benne lenni, hogy semmi sem vész el. Az
katasztrófa lenne. Miközben várakoztak, otthagyta Jade-et és
Davidet beszélgetni. Ő arrébb sétált, figyelte az embereket, és
közben cigarettára gyújtott. Egyszer már évekre abbahagyta a
dohányzást, de aztán újra rászokott tizenegy évvel ezelőtt, a
válása után.
Csöndben állt az egyik fal közelében, figyelte, ahogy az
emberek a vámvizsgálat felé tartva elmennek mellette a
csomagjaikkal. Amerikaiak lévén, egy teljes ruhakollekcióval
megpakolva nekik is át kellett menniük az útlevél-ellenőrzésen
és a vámvizsgálaton. Náluk voltak a dokumentumok, amik
mentesítik őket a vám- és adófizetés alól, bár nem valószínű,
hogy bármelyik csomagjukat vagy ládájukat kinyitnák. Ötezer
dollárt fizettek a többletcsomagokért, ahogy nagyjából mindig,
amikor a kollekciót New Yorkból Londonba, majd Milánóba,
onnan pedig Párizsba szállították, azután vissza Los Angelesbe.
Ahogy a cigarettáját szívta, folyton az járt a fejében, milyen
sokra vitte ahhoz képest, ahonnan indult. Az, hogy Párizsban a
Plaza Athénée-ben száll meg, már természetes volt számára,
teljesen otthon érezte ott magát. Pedig nagy utat tett meg, mire
ide eljutott. Erről sohasem feledkezett meg, és gyakran hálát
adott az elért eredményeiért, az áldásokért, amelyekből neki
bőven kijutott, és a kezdeti véletlen szerencséért, ami oly sok
évvel ezelőtt a kávézóban érte. Hosszú, hosszú út vezetett onnan
idáig, hogy Párizsban vintage szőrmekabátban, csuklóján
nagyméretű gyémánt karkötővel álldogáljon. A karkötő feltűnt
néhány arra járónak, ahogy dohányzott. A mérete ellenére olyan
természetesen viselte, hogy nehéz volt rájönni, vajon hamis-e
vagy igazi. Szórakozottan kihúzta a gumit a hajából, és a hosszú,
hullámos vörös tincsek a vállára omlottak. Úgy nézett ki, mint a
fiatal Rita Hayworth teljes pompájában. Timmie közel sem tűnt
annyi idősnek, amennyi volt, kevesen tippeltek volna arra, hogy
negyvennyolc éves. Maximum negyvennek nézett ki, vagy még
annyinak sem. És az ő esetében ez nem igényelt különleges
praktikákat és gondos odafigyelést, pusztán a géneknek és a jó
szerencsének volt köszönhető. Utált tornázni, nem volt rá
szüksége, hogy fogyókúrázzon, és ritkán használt
szépségápolási termékeket. Hideg vizet fröcskölt az arcára,
megfésülködött, megmosta a fogát, és részéről kész is volt.
Szeme egy fiatal anyára vándorolt, aki épp a csomagjait
próbálta leráncigálni a futószalagról. Testére egy csecsemő volt
kendőben rákötve, szoknyáján egy babáját szorongató kétéves
kislány csüngött, miközben egy négyévesforma kisfiú
vitatkozott vele, majd sírva fakadt. Anya és fia egyaránt
dühösnek és zaklatottnak látszott. Timmie felfigyelt rá, hogy a
kislány nagyon szépen van felöltöztetve. A kisfiú rövidnadrágot
és matrózkabátot viselt. Az anya fáradtnak tűnt, ahogy a
táskákkal küzdött, a kisfiú pedig folytatta a sírást. Nem
hisztizett, csak fel volt dúlva. Anélkül hogy jobban meggondolta
volna, Timmie a kabátja zsebébe nyúlt, ahol rejtőzött néhány
nyalóka – rajzolás közben szeretett édességet szopogatni. Mióta
az eszét tudta, megvolt ez a szokása, és legalább addig sem
dohányzott. Előhúzott közülük kettőt, és odament a síró kisfiú
anyukájához. Egyértelmű volt, hogy franciák. Annak ellenére,
milyen szenvedélyesen szeretett mindent, ami francia, pár
alapszó kivételével Timmie semmit sem tudott franciául.
Általában elboldogult mutogatással meg mosolygással, és
szívesen kisegítette őt a sofőr is, aki mindig fuvarozta, amikor
Párizsban járt. Ezúttal magára volt utalva. Sikerült elkapnia az
anya pillantását, megmutatta neki a nyalókákat, úgy, hogy a
gyerekek ne lássák, és kérdő tekintettel, félénken mosolygott.
Oui? – kérdezte. A nő megértette, és habozott. Óvatosan
szemügyre vette Timmie-t, és már épp nemet mondott volna,
amikor a gyerekek felé fordultak, hogy megnézzék maguknak.
Timmie szabad kezével gyengéden megsimogatta a kisfiú szép,
gondosan megnyírt, holland stílusú frizuráját. A gyerek haja
meglepő módon pont olyan színű volt, mint az övé, pontosabban
amilyen az ő haja volt kislány korában. Timmie haja az évek
során megsötétedett, rézszínűvé vált. A kisfiúé inkább
répavörösnek látszott, és arcát épp olyan szeplők tarkították,
mint Timmie-ét az ő korában. A kislány szőke volt, hatalmas kék
szemekkel, akár az anyjuk. A csecsemőnek egyáltalán nem volt
haja, és békésen figyelte a jelenetet, szájában egy cumival,
aminek hála csöndben volt. A kétéves az ujját szopta, láthatólag
nem rázták meg a bátyja könnyei.
Az anya bólintott, látván Timmie öntudatlan gesztusát,
amint gyengéden simogatta a kisfiú haját. A gyerek abbahagyta
a sírást, és felfelé meredt az ismeretlenre. A két nő
összemosolygott, miközben a fiatal anya köszönetet mondott
franciául és oui-val válaszolt, mire Timmie mindkét gyereknek
egy-egy nyalókát nyújtott át, a fiatal nőnek pedig segített az
egyik táskát a kocsira tenni. Mindkét gyerek udvariasan
megköszönte Timmie-nek a nyalókát, majd a család Timmie
tekintetétől kísérve elindult.
A táskáikon lógó névjegyekről látta, hogy az egyik francia
városból érkeztek, nem Milánóból. A kisfiú megfordult, és
huncut mosollyal integetett neki, mielőtt eltűntek, és az anya is
hálás mosollyal nézett vissza, miközben Timmie integetett a
kisfiúnak. Szemével követte őket, amíg el nem tűntek, aztán
David és Jade csatlakozott hozzá. Nem látták a jelenetet a két
francia kisgyerekkel, de akkor sem lettek volna meglepve, ha
látják. Timmie nagyon szerette a gyerekeket, sajátja pedig nem
volt. Mindig beszélgetett velük a boltban és a reptereken, vagy
amíg sorban állt az áruházban. Nyelvtől és nemzetiségtől
függetlenül szót értett velük, és nem volt jelentősége a köztük
levő korkülönbségnek sem. Egyszerűen csak szerette a
gyerekeket, amit azok rögtön megérezték rajta. Könnyen szót
értett velük, ami nem is volt olyan magától értetődő az ő
helyzetében, hiszen ő maga nagy karriert futott be, és nem volt
saját családja. Mindig azt mondta, hogy egyedül áll a világban.
Jade-nek többször említette, hogy talán egy nap örökbe
fogad egy gyereket, de sohasem tette.
Ami azt illeti, Jade-nek magának is ketyegett a biológiai
órája. Harmincnyolc évesen aggódott, hogy sohasem lesz
gyereke. Tíz évig egy házasember szeretője volt, akinek az előző
évben adta ki az útját, de azóta sem találkozott egyetlen,
számára érdekes férfival sem. Az idő pedig telt.
Timmie órája évekkel ezelőtt megállt. Most már túl öregnek
érezte magát, hogy gyereke legyen, bár az örökbefogadás ötlete
még mindig tetszett neki, de inkább csak távoli álomként. Tudta,
ez olyan álom, amit nem valószínű, hogy megvalósít, olykor
azonban szerette azt gondolni, hogy egy nap talán mégis sikerül,
habár egy ideje már nem beszélt róla. David úgy gondolta, hogy
Timmie-nek csakugyan bele kéne vágnia az örökbefogadásba.
Aggódott, hogy a főnöke később magányos lesz gyerek nélkül.
Még Timmie sem tud örökké dolgozni. Vagy mégis? Végül is
mindig azt mondogatja, hogy addig dolgozik, amíg százévesen
fel nem dobja a talpát.
Jade butaságnak tartotta az örökbefogadás ötletét, úgy vélte,
Timmie-nek úgy jó, ahogy van. Okos és sikeres nő, aki hatalmas
vállalatbirodalmat irányít. Egyáltalán nem tudta elképzelni
Timmie-t egy csecsemővel. Tudta, ahogy többnyire Timmie is,
hogy ez csak egy álom, és sohasem fogja valóra váltani. De néha-
néha, csöndes, magányos estéken Timmie még mindig fájó
szívvel gondolt az álmára. Az élete magányosabb volt, mint
ahogy azt szívesen beismerte, és az a gondolat, hogy élete végéig
ilyen marad, nagyon lesújtotta. Nem ilyen életre számított. De az
évek során sok minden megváltozott. Nagy bölcsen tudomásul
vette, élvezte az életét, és próbált nem gondolni rá, menynyivel
magányosabb lesz még öregkorára. Szándéka ellenére karrierje
volt, társa és gyereke nem.
Gilles, Timmie párizsi sofőrje közvetlenül az
útlevélellenőrzés és a vámhivatal után várta őket. Ismerős,
szívesen látott arc volt, és hatalmas mosollyal, integetve
üdvözölte őket. Mint mindig, szájából most is cigaretta lógott, és
egyik szemét összehúzta, hogy elkerülje a folyamatos füstöt. Már
tíz éve fuvarozta Timmie-t, ez idő alatt megnősült, és három
gyermeke született. Felesége a Crillonban volt helyettes
főcukrász, és kettejük keresete kényelmes megélhetést
biztosított, miközben az anyós vigyázott a gyerekekre.
– Bonjour, Madame Timmie! Vous avez fait bon voyage? Jól
utazott? – Erős akcentussal, nagyjából helyesen beszélte az
angolt, és mindig élvezte, ha Timmie-t kellett szállítania, aki
méltányos volt, barátságos, és sohasem állt elő felháborító
kérésekkel. Timmie nem győzött bocsánatot kérni, ha későig
igényt tartott a szolgálataira, bár ez a sofőrt egyáltalán nem
zavarta. Szerette a munkáját, és az embereket, akikkel
összehozta. Fontosnak érezhette magát, hogy olyan embereket
szállít, mint Timmie, ezzel a többi sofőrt is teljesen lenyűgözte.
Timmie nagylelkű volt a borravalóval, és minden évben küldött
neki egy öltönyt karácsonyra. Ennek következtében Gilles volt
az egyik legjobban öltözött sofőr a Plaza Athénée-nél, vagy
bármely más hotelben. Felesége és gyerekei számára is adott
neki ajándékokat. A sofőr élvezte, hogy Timmie olyan
szenvedélyesen szereti Párizst, és mindent, ami francia. Élvezet
volt fuvarozni, és most is könnyedén csevegett vele, miközben
Jade-del beszálltak a kocsiba, David pedig a csomagjaikat
szállító teherautóba. A csomagok kísérése nem éppen egy
marketing vezérigazgató-helyettesnek való feladat volt, de
David nem akarta szem elől téveszteni a dolgaikat, hogy semmi
se tűnjön el vagy menjen tönkre útközben.
– Hogy van Solange és a gyerekek? – kérdezte Timmie
kedvesen.
– Nagyon jól. Nagyon nagyok – felelte széles mosollyal, még
mindig hunyorogva a füsttől, miközben Jade helytelenítő
arckifejezéssel tekerte le az ablakot. Timmie-t nem zavarta,
inkább ő maga is rágyújtott. Franciaországban mindig többet
dohányzott, mivel mindenki dohányzott. – Jövőre újabb baba
érkezik – tette hozzá látható örömmel. Timmie tudta, hogy ez a
negyedik gyerekük lesz. A férfi már többször kért tőle
befektetési tanácsot. Feleségével jól kerestek, és saját házuk volt
a városon kívül, ahol Solange megözvegyült édesanyja is velük
lakott. Timmie szerette, ha ismeri azokat az embereket, akik neki
dolgoznak, és mindig nagyon kedvelte Gilles-t. – Önnel minden
rendben? – kérdezte a visszapillantó tükörben a nőre nézve,
miközben nagy rutinnal szlalomozott a reptérről kifelé tartó
forgalomban. Számára utasa mindig szépséges és szexi volt, a
kora ellenére. Neki a nőket tekintve a korral kapcsolatban nem
voltak előítéletei, mint az amerikai férfiaknak. Negyvennyolc
számára fiatalnak tűnt, pláne ha valaki olyan jól néz ki, mint
Timmie.
– Minden rendben – felelte elégedett arccal. – Jövő héten lesz
a konfekcióruházat bemutatója. Lehet, hogy lesz egy kis időm
vásárolgatni ezen a hétvégén. – Azt remélte, hogy péntekre
minden teendőjükkel végeznek, és lesz egy vagy két napja a
maga számára, hogy régiségboltokban csatangoljon, és
megnézze a párizsi butikokat. Akárhova ment, szeretett
tisztában lenni a helyi trendekkel és a versenytársakkal. De
Párizsban a Szajna-parton is szívesen sétálgatott, szerette
végigböngészni a régi könyveket árusító bouquiniste-ok
standjait, vagy egyszerűen csak mélyen magába szívni a párizsi
atmoszférát. Itt templomba is előszeretettel ment. Gilles mindig
olyan félreeső helyekre vitte, amiket magától nem fedezett volna
fel, és különös kis templomokhoz, amelyekről még sohasem
hallott korábban. Szórakoztató volt Timmie sofőrjének lenni.
Imádta olyan valakinek mutogatni a várost, aki ennyire értékeli,
mint ő.
Timmie már mondta Jade-nek és Davidnek, hogy amint az
előkészítő munkával megvannak, elmehetnek a hétvégére.
Mindketten vissza akartak térni Londonba, hogy barátokkal
találkozzanak, David pedig még Prágát is emlegette. Nem
osztották Timmie Párizs iránt érzett szenvedélyét. A hétvégén
nem lesznek találkozók vagy interjúk, és remélhetőleg addigra
minden ruhapróba is véget ér. A varrónők, akiket Timmie
küldött, egész hétvégén változtatásokon és last minute
igazításokon fognak dolgozni, de teljes mértékben képesek ezzel
egyedül elboldogulni. Az utolsó pillanatban felmerülő
részletekkel meg ő maga foglalkozik hétfőn Jade és David
segítségével. A bemutató kedden lesz, és Jade meg David még
aznap éjjel New Yorkba repül. Ő majd csak pénteken találkozik
ott velük. A bemutató után két napot egyedül tölt, és ha a
hétvégén is sikerül magára fordítania egy kis időt, az lesz a hab a
tortán, a megérdemelt jutalom három hét kemény munka után.
Nem látszott rajta, és nem is ismerte be szívesen, de elfáradt.
Gilles-lel könnyedén csevegtek a Párizsba vezető úton,
miközben Jade csöndben a jegyzeteit olvasta. A reggeli nyitásra
számos üzenetet hagyott a Los Angeles-i irodájuk telefonján, és
egypárat New Yorkban. Párizsban nem sokkal dél után jártak, de
másutt még túl korán volt. Timmie első interjúja csak fél
háromkor kezdődik, lesz hát egy kis ideje, hogy összeszedje
magát és rendezze a gondolatait, mielőtt munkához látnak.
Nagy volt a forgalom befelé, így nem sokkal egy előtt értek a
Montaigne sugárúton található hotelhez. Timmie felragyogott,
amint meglátta a Plaza Athénée-t, amely az otthonává vált távol
az otthonától. Imádott ott megszállni az eleganciája, az emberek
és a kiváló kiszolgálás miatt, és imádott barátokkal találkozni
ebédre a Relais-ben.
– Mindig boldognak tűnik Párizsban – jegyezte meg Gilles,
ahogy kinyitotta számára az ajtót, a kapus pedig elmosolyodott,
ahogy felismerte, és köszönésképp megérintette a kalapját.
– Isten hozta újra nálunk, Madame O'Neill! – szólalt meg,
miközben Jade a kézipoggyászukra vonatkozóan adott
utasításokat, és a teherautó is leparkolt mögöttük Da-viddel, a
csomagjaikkal és a kollekciót tartalmazó ládákkal.
Az egyik igazgatóhelyettes sietett Timmie elé, hogy a
lakosztályába kísérje. Jade észrevétlenül borravalót adott Gilles-
nek, és emlékeztette, hányra kell visszajönnie. Timmie Párizsban
általában későn vacsorázott, és szeretett kis bisztrókba menni,
ahol nem csaptak körülötte nagy hűhót, egyszerű francia
fogásokat ehetett. Ahogy fölsétált a lépcsőn és bement a
forgóajtón át a visszafogott gazdagságot és eleganciát sugárzó
lobbiba, le sem tagadhatta volna, hogy fontos vendég. Látszott
abból, ahogy a személyzet tagjai köszöntötték, és hogy az
igazgatóhelyettes a szobájába kísérte. Itt a kitüntetett figyelem
nem zavarta annyira, mint máshol. Utálta, ha nagy felhajtást
csaptak körülötte, de a Plaza Athénée-ben ez szeretetteljesnek
tűnt, és megszokta már, így széles mosollyal sétált be ugyanabba
a lakosztályba, amelyben immár tizenöt éve megszállt. A
lakosztálynak volt egy nappalija és egy hálószobája, gyönyörű
hosszú balkonajtókkal, amelyeket elegáns szaténfüggöny
díszített. A berendezés egy kisebb francia cháteau-nak is díszére
vált volna, aranyozással, tükrökkel és csillárral minden
szobában, valamint egy fürdőszobával, ahol imádott órákig ázni
a kádban. Kedvenc csokoládéi és gyümölcs várta a hotel
igazgatójától az egyik asztalon, hatalmas váza virág
társaságában. Mindig úgy érezte, már önmagában az is
kényeztetés, hogy ott lehet, és bár tudta, hogy a következő
napok őrült stresszben telnek majd, izgatottan gondolt rá, hogy
több mint egy hetet tölthet itt. Tíz nap Párizsban majd helyre
teszi, akármilyen keményen dolgozzon is. Még a Halálos Hónap
sem volt túl magas ár Timmie szemében azért a tiszta,
hamisítatlan örömért, hogy egy bő hétig Párizsban lehet.
Az igazgatóhelyettes meghajolt, a kulcsokat az asztalon
hagyta, és távozott, Timmie pedig levette a szőrmekabátját, egy
nagy bársonyszékre dobta, és megnézte az asztalra készített
üzeneteit. Máris tíz üzenet várta, valamint négy fax az irodából.
Jade átnézte számára valamennyit, és arról informálta, hogy az
összes textilkereskedő visszaigazolta a megbeszélésüket, az
egyik interjút viszont másnapra halasztották. A következő
napokon sok elfoglaltságuk lesz, ami egyikük számára sem
jelentett meglepetést. Miközben beszélgettek, megjelent a
szobapincér egy kancsó teával. Attól a pillanattól kezdve, hogy
betette a hotelbe a lábát, a személyzet mindig tudta, mire van
szüksége. Earl Grey teát kínáltak a kedvenc kekszével.
Lehetetlen volt ellenállni neki.
– Boldognak tűnsz – jegyezte meg David, amint benézett a
szobába, Jade pedig megmutatta a londinernek, hova tegye
Timmie táskáit a hálószobában. A Plaza Athénée hotelben
minden egy svájci óra pontosságával működött. David
elmosolyodott Timmie üdvözölt ábrázatát látva. Egyszerű,
farmerből és pólóból álló viseletében, összevissza álló vörös
loboncával úgy nézett ki, mint egy kölyök. Boldogan ült le a
nappaliban a kanapéra kekszet rágcsálva, és balerinacipős lábát
feltette a dohányzóasztalra.
– Olyan jó itt lenni – felelte, hetek óta először ellazult
arckifejezéssel. Egyszerűen ragyogott.
– Ezt majd kedden mondd! – ugratta a fiú. Tudta, hogy
addigra már mindnyájan a hajukat fogják tépni a kollekció és a
modellek miatt érzett folyamatos fejfájás, a világítás és a
hangtechnika körüli műszaki problémák, valamint a kifutó rázós
helyei miatt. Persze ezek mind a megszokott nyomorúságok
voltak, amelyek a divatbemutató alatt rendszerint sújtották őket,
és mindez Timmie-t egyelőre nem érdekelte. Csak élvezte, hogy
itt lehet. – Tényleg venned kellene magadnak egy helyet
Párizsban, ha már eny-nyire imádsz itt lenni.
– Tudom. De túlzottan elkényeztetnek itt a hotelben. Ezt
nehéz lenne túlszárnyalni. – Tétován intett egyet a kezével a
virágok, a tea, a kekszek, a hatalmas ezüsttálcányi csokoládé és a
lakosztály elegáns berendezése felé. – Úgy érzem magam a Plaza
Athénée-ben, mint Éloise.
– Rendben, Éloise, egy órád van, hogy átöltözz, ha szeretnél
– szólalt meg Jade tárgyilagosan. – Két interjút adsz egymást
követően, aztán kis szünet után egy megbeszélés jön. Rendeljek
ebédet? – Timmie nemet intett. A tea a keksszel tökéletes, és
most pont ennyire volt szüksége. Nem sokat evett, és
ugyanolyan vékony volt, mint a modelljei. A kezdetekben hívták
modellkedni, de ez a lehetőség sohasem foglalkoztatta. Már
akkor is jobban érdekelte, hogy ruhákat készítsen számukra,
mint hogy egy legyen közülük. De a szépsége és a formája még
most is megvolt hozzá.
– Nem fogok átöltözni – válaszolta Timmie halkan. Az
órájára nézett, és kortyolt egyet a teájából.
Még el akart intézni egy telefonhívást Los Angelesbe,
aktuális alkalmi férfi partnerének, habár butaságnak tűnt
ilyenkor hívni. Los Angelesben hajnali négyre járt, és nem akarta
felébreszteni. Zack megígértette vele, hogy felhívja, ha
megérkezik, bár Timmie számára már akkor is butaságnak tűnt.
De a férfi azt mondta, örül, ha hall felőle, és tudja, hogy
biztonságban földet ért, ami nagyon meghatotta Timmie-t.
Többnyire nem volt ennyire érdeklődő vagy figyelmes. De időről
időre meglepte egy-egy kedves gesztussal.
Tudta, hogy a férfi még mindig haragszik rá, amiért nem
hozta magával az útra. Gyakran – akár egy gyerek – elvárta,
hogy kényeztesse és szórakoztassa, és hetekig húzta a száját,
mielőtt Timmie elutazott volna. A férfi nem hitt neki, amikor azt
mondta, hogy egész idő alatt dolgozni fog, és nem lesz ideje
szórakozni. Ez a hétvége, amit remélt, hogy magára tud
fordítani, kivételt jelentett. De nem érte volna meg, hogy
ideutazzon Los Angelesből két olyan szabadnapért, ami lehet,
hogy nem is lesz, ha valamilyen krízishelyzet adódik, vagy azért
a két napért, amit a következő héten akart pihenéssel tölteni.
Nem volt semmi értelme, hogy a férfi ott tébláboljon, miközben ő
éjjel-nappal dolgozik. Egy szabadnapja, sőt egy szabad órája sem
volt eddig az út során. Eltűnődött, hogy vajon az, ha Párizsból
felhívja, csak ront a helyzeten, vagy egy kicsit megbékíti. Nehéz
volt eldönteni. Eszébe jutott az is, hogy inkább később hívja a
délután folyamán, de akkor meg lehet, hogy bosszankodni fog,
mert nem tartotta meg a szavát. Végül is felhívhatja most,
gyorsan üdvözölheti, aztán hagyja tovább aludni. Tudta, hogy a
férfi még nem bocsátott meg neki, amiért három hétre Los
Angelesben hagyta, miközben ő maga New Yorkba utazott, majd
három nagyon vonzó európai városba.
Timmie gyanította: a férfi úgy érzi, hogy a némiképp
alkalomszerű kapcsolatuk ellenére járt volna neki ez az út, hogy
magával vigye szórakozni, miközben ő maga dolgozik. Timmie
nem értett vele egyet. Mindez hetekig vita tárgya volt közöttük
az elutazása előtt, és a helyzet azóta sem változott. Ez volt a
természet rendje az olyan férfiaknál, mint Zack, ha Timmie-hez
hasonló nővel járnak. Ez olyan szerepcsere volt, amit a nő nem
szeretett és nem is talált jónak, de amely újra és újra előadódott
az elmúlt években. A Zack-féle férfiak látszottak az egyetlen
opciónak számára a magány ellen. Megvoltak a hátrányai,
amiket Timmie teljesen reálisan látott, és persze néha az előnyei
is. Zack többnyire úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett
gyerek. Éretlen volt, felelőtlen, és csak magával foglalkozott.
A válása óta eltelt tizenegy évben jó pár Zackhez hasonló
férfi akadt az életében. Házassága öt évig tartott, és az azt követő
esztendők sokkal hosszabbaknak és üresebbeknek tűntek. Főleg
munkával töltötte meg őket, sok-sok túlórával, ahogy a
birodalmát építette, és évek múltán ez lenyűgöző eredményt
hozott. Kevés idő vagy lehetőség volt az életében, hogy egy
komoly társra találjon, és meg volt róla győződve, hogy
mostanra ez az eshetőség végképp bezárult számára. Timmie
mindig oda lyukadt ki, hogy az ő pozíciójában levő nők sohasem
vonzanak fontosságban, vagyonban, érdemben vagy morálisan
saját magukhoz fogható férfiakat. Az ő cipőjében járó nők
mágnesként vonzzák az olyan pasikat, akik azt akarják, hogy
valamit tegyen értük. Szilárd meggyőződése volt, hogy a hozzá
hasonló korú férfiak, akik éppolyan sikeresek és éppolyan nagy
hatalommal bírnak, mint ő, általában feleolyan korú nőket
választanak, akik hálásak azért, hogy egy fontos ember barátnői
vagy szeretői lehetnek, és belesimulnak abba a dekoratív
szerepbe, amit a fontos emberek mellett betöltenek. Ennek
megfelelően hízelegnek a férfinak, és örülnek, hogy trófeák
lehetnek, amivel fel lehet vágni, és amit érdemes mutogatni.
Timmie szerint a hasonló státuszú korabeli férfiak nem akarnak
vele egykorú nőt, vagy ugyanolyan sikerest, mint ők maguk.
Timmie esetében ez valóban igaznak tűnt. A válása óta eltelt
tizenegy év alatt egyetlenegy megfelelő, akár csak hasonló korú,
de ugyanúgy sikeres férfi sem próbálta megközelíteni. így, mint
annyi más hasonló helyzetben levő nő, ő is csak a méltóság-teljes
magány és az alkalmi kapcsolatok közül választhatott. Zack is ez
utóbbiak közé tartozott. Ezek a férfiak általában korban is alatta
álltak, igaz, Zack esetében csak néhány évvel, mert a feleannyi
idős férfiaktól csak még nevetségesebbnek érezte volna magát, és
halálra is untatták volna. A baj velük nem is annyira a koruk
volt, hanem az, hogy nem voltak belé szerelmesek, ahogy ő sem
beléjük. Sokat megbocsátott volna, ha a kapcsolat alapja a
kölcsönös szerelem, de a tizenegy év alatt ez egyszer sem fordult
elő.
Azok a férfiak, akikkel ő járt, gyakran színészek voltak,
esetenként modellek, írók, művészek, vagy legalábbis
valamilyen művészi elfoglaltságot űztek, de az esetek
többségében azért nem vitték túlzásba. Egyikük sem volt sikeres,
és nem is dolgoztak olyan keményen, mint Timmie. Jóképűek
voltak, önimádók, elkényeztetettek, vele látszólag kedvesek,
legalábbis eleinte, és le voltak nyűgözve attól, hogy ki is ő, néha
még irigykedtek is rá. Élvezték a különleges előnyöket, amikhez
általa jutottak. E kapcsolatok mindegyikében ő volt az, aki adott,
és a férfiak, akik elfogadtak, és a helyzet érzelmi
kiegyenlítetlensége végül mindig megmérgezte a viszonyt. Nem
az anyagi különbség rontotta meg Timmie számára, hanem az a
megkerülhetetlen tény, hogy nem szerették egymást. Ő soha
egyikükbe sem szeretett bele, ahogy a férfiak sem belé. És hat
hónapon belül – vagy még annyi sem kellett – elváltak útjaik,
általában harag nélkül. Végül is arra jók voltak, hogy segítettek
múlatni az időt, és megtölteni magányos éjszakákat és
hétvégéket. Az egyedüllétre és egy olyan életre szolgáltak
ellenszerül, amely társ híján, legyen az bármilyen társ,
túlságosan magányossá válik. Timmie folyton azon őrlődött,
hogy vajon jobb-e egy kevésbé tökéletes ember társaságában,
vagy inkább maradjon bátran egyedül, abban bízva, hogy egy
nap felbukkan az igazi.
Voltak időszakok, amikor nem volt ilyen bátor. És akkor
felbukkant egy ilyen Zack-féle, és ő egy időre újra
kompromisszumot kötött, bár néha az ilyen férfiakkal még
magányosabbnak érezte magát, mint egyébként, máskor viszont
ennyi épp megfelelt. Társaságukért cserébe előmozdította a
karrierjüket, magával vitte őket társasági eseményekre azon ritka
alkalmakkor, amikor ő maga ment, és hétvégenként meghívta
őket a malibui házába.
Sohasem keresett igazán férfit magának az elmúlt tizenegy
évben. A válás után elfogadta a szingli szerepét, és megbékélt
vele. Nem akart olyan férfival lenni, akit nem szeret. De
időnként a férfitársaság szórakoztató volt, mi több, megnyugtató
és hízelgő. Negyvennyolc évesen még nem állt készen arra, hogy
teljesen leszámoljon a párkapcsolattal. És lehet, hogy az igazi
sohasem jön szembe.
 Ismerte a Zack-féle férfiak korlátait, de eddig legalábbis nem
adódott más lehetőség. És akármilyen társaság is volt Zack,
mégiscsak társaság volt, és ő kedvelte. Lelkesedése azonban
kissé alábbhagyott, amikor a férfi kimondottan undokká vált,
amiért nem viszi magával Európába. Ezt egy kicsit pofátlannak
találta, és ettől fogva hűvösebben viselkedett vele, a férfi pedig
azóta is csak duzzogott. Még abban sem volt biztos, hogy
találkoznak-e még, amikor majd hazaér. Egyelőre nem döntötte
el, hogyan érez ez ügyben. Gyanította, hogy ez a kapcsolat is
hamarosan a végéhez ér, mindkettőjük számára. A maguk
módján mindketten kevesebbet kaptak, mint akartak, vagy mint
amennyit gondoltak, hogy megérdemelnek. És ha egyszer
elkezdtek egymásra neheztelni, ahogy most Zackkel történik, a
kapcsolat már sohasem volt hosszú életű.
Többször is felhívta már a férfit, mióta eljött, hogy nyitva
tartsa a lehetőséget, pedig közben haragudott magára, amiért
mindezt eltűri. De utált volna újra egyedül lenni. Néha
szórakoztatónak találta a férfi társaságát, annak ellenére, hogy
nem voltak illúziói a jövőjüket illetően. Szerelem nélkül előbb
vagy utóbb úgyis vége szakad a kapcsolatuknak.
Zack negyvenegy éves volt, aki időnként színészkedett és
modellkedett. Szerepelt néhány országszerte játszott reklámban,
és elég jól megélt. Akkor találkoztak, amikor a Timmie O
országos reklámkampányába jelentkezett, és azután kezdtek
találkozgatni, hogy nem ő kapta meg a szerepet. Sportszerűen
viselkedett ezzel kapcsolatban, bár Timmie tudta, belül azt
reméli, hogy ő majd munkát szerez neki egyszer. Időről időre a
férfi ezt meg is említette, ami kellemetlen volt Timmie számára.
 Zack gyerekes és játékos volt, és ellenállhatatlanul jóképű. Jól
szórakoztak Malibuban a hétvégeken, bár a szex közöttük
sohasem jelentett mindent elsöprő, eksztatikus élményt. Az évek
során Timmie megtanulta, hogy a nárcisztikus férfiak sokkal
kevésbé érdeklődnek a szex iránt. Sokkal inkább saját magukkal
foglalkoznak, ami Timmie-re nem volt jellemző. Ő nem volt sem
nárcisztikus, sem öntelt, sem önző. Azok, akik jól ismerték, mint
Jade és Dávid, egyetértettek benne, hogy ritka jó ember. Egyikük
sem mondta volna ugyanezt Zackről.
Zack sohasem volt házas, egyfajta hivatásos agglegénynek
számított, akit nem érdekelt különösebben a házasság vagy a
gyerekek, csak jól akart szórakozni. Ameddig a kapcsolatuk
ennek a kritériumnak megfelelt, vagy valamilyen célt szolgált, ő
örömmel kitartott. Imádta, hogy Timmie-nek köszönhetően
közszájon forog, és folyamatosan kereste azokat a helyzeteket és
lehetőségeket, amelyek előremozdíthatnák a karrierjét. Jobban
kedvelte a helyzeti előnyöket és a szerencsés véletleneket, mint a
munkát. Kettőjük közül Timmie volt a szorgos méhecske,
Zackről ezt nem lehetett elmondani.
A kapcsolat olyan volt, amilyen, és a nőnek nemigen lehettek
illúziói ezzel kapcsolatban. Szórakoztatónak találta, ameddig
tartott, de tudta, hogy előbb-utóbb, ilyen vagy olyan okból úgyis
véget ér. A Zack-féle férfiakkal való viszonya sohasem tartott pár
hónapnál tovább. A kapcsolatok közötti egyedül töltött
időszakok sokkal hosszabbak voltak. Soha nem volt benne
biztos, melyik a jobb neki: ha beéri egy nem megfelelő pasival,
vagy ha egyedül marad. Egyik sem volt igazán a szíve vágya, de
évek óta csak ez a két lehetőség adódott.
 Remélte, hogy a viszonya Zackkel kitart az ünnepek utánig,
mert az még keményebb, ha a karácsonnyal egyedül kell
szembenéznie. Az, hogy olyan férfiakkal legyen, akik nem
tökéletesek és nem szeretik, még mindig kevésbé fájt Timmie-
nek, mint hogy egyedül legyen az ünnepeken és hétvégenként.
Így elviselte az elkerülhetetlen csalódásokat és bosszúságokat,
amíg azok nem léptek át egy bizonyos mértéket. Zack az alkalmi
társ, a felületes szerető és a barát szerepét töltötte be az életében.
Jóképű volt, ha akart, akkor elbűvölő is tudott lenni, és többnyire
jól mulattak, ha együtt mentek valahová. Nem volt rossz ember,
nem ártott senkinek, és hetente egyszer-kétszer felforrósította őt
éjszaka, ami jó dolognak tűnt. Ha pedig ez a kapcsolat véget ér,
ahogy az vitathatatlanul be fog következni, majd újra szünetet
tart egy időre, ízlelgeti az egyedüllétet, és meggyőzi magát, hogy
jobb neki szingliként. Olyan rutin volt ez, amit már többször is
végigjátszott az elmúlt tizenegy év során, így már jól ismerte.
A legtöbb vele egykorú egyedülálló nő dilemmája volt ez.
Nem mutatkozott nagy kereslet negyvennyolc éves elvált nők
iránt. Ráadásul úgy tűnt, hogy a siker egy nőnél külön hátrány a
romantikát tekintve, bármely életkorban. Arra jutott, hogy maga
lenne a csoda, ha olyan férfival találkozna, akit nem tántorít el a
sikere és a kora, aki nem próbálja meg kihasználni, és valóban
önmagáért szeretné őt. Már régóta nem voltak csodák Timmie
életében, és már nem is számított rá. Már rég belenyugodott,
hogy olyan férfiakkal randizzon, mint Zack, és ezt nem is
próbálta mentegetni. Az, hogy kivel randevúzik, nem tartozik
senkire, csakis rá. Senkinek sem ártott ezzel, a férfiakkal sohasem
éreztette felsőbbrendűségét, és a kapcsolat végéig kedvesen
viselkedett velük, ami a pasikról nem mindig volt elmondható.
De Timmie mindvégig úrinő maradt.
Felvette a telefont, és tárcsázta a férfi Los Angeles-i számát,
Jade pedig megjegyzés nélkül elhagyta a szobát. Mióta Timmie-
nek dolgozott, jó pár Zack-féle férfit látott már jönni és menni.
Utálta őket. Timmie annyival jobbat érdemelt volna, de Jade
jobban értette, mint sokan, milyen nehézségekkel kell
megküzdenie. Neki magának is fel volt adva a lecke, hogy
megtalálja az igazit, és tudta, milyen kompromisszumokra képes
az ember. Ő például egy házasemberrel állt össze, de ezt a hibát
soha többé nem fogja elkövetni, miután a kapcsolat végeztével
mindössze tíz elvesztegetett év és az ő összetört szíve maradt.
Kezdte úgy gondolni, hogy talán Timmie jobban jár az olyan
férfiakkal, mint Zack, akik szinte kamasznak néznek ki, csak
férfinak tettetik magukat. Legalább Timmie-nek nem voltak
illúziói velük kapcsolatban. Sohasem szeretett beléjük, így
sohasem tört össze a szíve, amikor szakítottak. A kár véges volt.
Sohasem vesztette el az álmait, mert az olyan férfiakkal, mint
Zack, tulajdonképpen egyáltalán nem volt szó álmokról. Csak
egy csinos arc, egy vonzó test, többnyire egy laza pasi, és újabb
hat hónap, amit nem kellett egyedül töltenie. Ez így működik is,
amíg az ember nem vágyik többre, és ezt szem előtt tartja. Az
egyetlen igazi hiba az, ha úgy gondolja: lehet ez több is. De
Timmie sohasem követte el ezt a hibát. Túl jól ismerte a játékot
és ezt a típust. Megvédte a szívét, és nem várt tőlük túl sokat.
Zack a második csöngésre felvette, és egyértelműen aludt,
amikor Timmie hívta.
 – Helló, Zack! – köszöntötte Timmie könnyedén. – Csak azért
hívlak, mert megérkeztünk Párizsba, és én megígértem, hogy rád
csörgök. De feküdj vissza, majd később beszélünk. – Már épp
letette volna, amikor a férfi megszólalt. Mély, szexin zengő
hangja volt, különösen az ágyban és félálomban. Timmie a
kinézetén kívül a hangját is imádta.
– Ne! Ne tedd le… ébren vagyok… És milyen Párizs?
Nélkülem szar, ugye? – Viccelt, de csak részben, és még
félálomban is volt egy kis él a hangjában. Timmie azonnal
meghallotta, hogy a férfi még mindig haragszik az út miatt,
amiből ő kimaradt. A nőnek nem állt szándékában ezt újra
megvitatni vele, és századszor is elmagyarázni neki, hogy
számára ez munka.
– Abszolút. Tök szar. – Elnevette magát, miközben az jutott
eszébe, hogy a férfi legalább következetes. Mániája lett, hogy
meghívatja magát erre az útra. Az elutazása előtt hetekig ment a
csatározás, miközben Timmie hiába próbált észérvekkel hatni rá,
meggyőzni róla, hogy neki dolgoznia kell, és ezért egyedül kell
mennie. – Feküdj vissza aludni! Nekem egy óra múlva
dolgoznom kell.
– Igen, igen, tudom. Folyton ezt hajtogatod. Nem
dolgozhatsz örökké. – Ez beszélgetéseik visszatérő témája volt az
egész út során. A férfi konok kitartással hozta újra és újra elő,
talán azt gondolva, hogy a nő majd enged, és elhívja félúton, de
nem így történt.
– Akár hiszed, akár nem, de igen. Ezek a roadshow-k a
konfekciókollekcióval döglesztők. – Timmie őszintén beszélt, a
férfi azonban végig nem hitt neki. Számára az ilyen utazás egy
csomó szórakozásnak hangzott. Modellek, partik, sajtó,
mindenféle események vonzó európai városokban. Mi másra is
vágyhatna? Zacknek mindez tökéletesen megfelelt volna, ha
Timmie hagyja, hogy vele tartson. De Timmie nem akart miatta
is aggódni, miközben dolgozott.
– Legalább felvehettél volna modellkedni – vetette a szemére
óvatosan, és Timmie elmosolyodott. Tudta, hogy ezt szerette
volna a férfi, de minimum egy ingyenutazást.
Nem volt nagy rejtély, mit akart tőle ebben a pillanatban,
elég egyértelműnek hangzott.
– Minden modellt Európában vesznek fel, Zack. Ezt te is
tudod. – De a férfi azt is tudta, hogy a nő rájuk erőltethette volna
őt, mégsem tette, és ez nem hagyta nyugodni. Hatalmában lett
volna munkát szerezni neki, vagy akár direkt neki kreálhatott
volna egyet. Timmie viszont hajthatatlannak bizonyult,
kijelentve, hogy soha nem akarja azokat a férfiakat magával
vinni az ilyen utakra, akikkel randizik.
Sohasem keverte össze az üzletet az élvezettel. A férfi
kilógott volna az üzleti partnerek társaságából, kivéve, ha Tim-
mie-nek komoly tervei lennének vele kapcsolatban, de nem így
van, ahogy a férfinak sincsenek tervei vele. Csak jól szórakoztak
együtt egy ideig, ami Timmie véleménye szerint nem jogosít fel
egy európai útra. A férfi viszont Timmie számára érthetetlen
okból úgy érezte, tartozik neki ezzel a nő. Ami őt illeti, arra a
véleményre jutott, hogy Zack túl sokat akar, és nem adta be a
derekát. – Ráadásul, drágám, te már túl koros vagy ezekhez a
bemutatókhoz – tette hozzá az igazságnak megfelelően, minden
érzelem nélkül. – A modellek mind gyerekek még, néhányuk
még tizenéves.
– Európai aljanépség – válaszolta tömören, mire Timmie
elnevette magát. Bizonyos esetekben a férfi nem tévedett olyan
nagyot. De Timmie-nek csak az számított, elég jól viselik-e a
ruháit.
– Hál' istennek két hét múlva otthon leszek. Úgy érzem
magam, mint aki már egy éve eljött – váltott témát Timmie.
– Nekem is úgy tűnik – felelte a férfi, és a hangja melegebben
csengett. Tulajdonképpen jobban hiányzott neki a nő, mióta oda
volt, mint amire számított. Az elutazása előtti minden vitájuk
ellenére, a férfi nagyon kedvelte őt. Kedves nő, és jól bánik vele.
Felfogta, hogy Timmie nagyon jó hozzá. – Csak hordd haza az
irhád, hogy együtt szórakozzunk és lebzseljünk Malibuban! –
Timmie tudta, hogy a férfi élvezi a Malibu Colonyban található
házát és az ott töltött hétvégéket. Ő maga is élvezte. Ez is része
volt a fair adok-kapoknak, amiben hallgatólagosan
megállapodtak a kapcsolatuk kezdetén. A nő életstílusa a férfi
társaságáért cserébe. Ez mindkettejük számára elfogadható volt,
és jól érezték magukat együtt.
– Hamarosan otthon leszek – biztosította a férfit. – Mit
csinálsz ezen a héten?
– Ma egy modellmunkára van megbeszélésem, holnap pedig
egy reklámhoz meghallgatásom – felelte reményteli hangón.
Egész tisztességes számú munkát kapott a korához képest.
– Remélem, megkapod – bátorította. Ez egyike volt azoknak
a dolgoknak, amit a legjobban szeretett a nőben. Mindig olyan
bizakodó és pozitív volt. Akármi is történt, mindig tudott valami
vidámat mondani azzal kapcsolatban. Sohasem volt lelombozó.
– Én is. Szükségem lenne a pénzre – felelte ásítva. Timmie
könnyen el tudta képzelni, ahogy ott fekszik teljes fiatalos
pompájában. Tagadhatatlan, hogy káprázatos volt, még ha kissé
önző is. Az olyan kinézetnek, mint az övé, nehéz volt ellenállni.
Ez is része volt annak, ami őt kezdettől vonzotta. Jólesett egy
ennyire jóképű férfival járnia. Legalábbis egy darabig. – Hát ne
szórakozz túl jól Párizsban. Tulajdonképpen – mondta
vigyorogva a vonal túlsó végén – remélem, pocsékul fogod
magad érezni, és hiányozni fogok! Miért kellene, hogy te jól
szórakozz, ha én nem? – Ez a megjegyzés nem volt valami
kedves részéről, de Timmie-t nem lepte meg.
– Gondolom, ez is egy nézőpont – felelte gyakorlatiasan, és
csak enyhén döbbent meg azon, milyen őszintén kimondja a
férfi, ahogy érez. – Szerintem teljesülni fog a kívánságod.
Körülbelül még fél órám van, aztán elkopik a lábam a sok
rohangálásban. – A munka az munka, még Párizsban is.
– Jók a lábaid. Nekem tetszenek – felelte Zack tényszerűen.
Hiányzott neki a nő.
– Köszönöm. A tiéd se rossz. – És jobb formában van, mint az
enyém, gondolta, de hangosan nem tette hozzá. Semmi szükség,
hogy erre felhívja a figyelmet. Minek emlékeztesse a férfit? Csak
hét évvel volt nála fiatalabb, de mindennap órákat töltött a teste
formálásával.
– Csak hozzanak mihamarabb haza, mielőtt elfelejtem, hogy
is néznek ki. – A férfi jobb kedvű volt, mint napok óta bármikor,
és láthatólag kezdett megbocsátani neki. Egyértelműen
türelmetlenül várta, hogy láthassa, amikor visszatér, és Timmie
megkönnyebbült. Nem szerette volna még lezárni a
kapcsolatukat. Legalább az ünnepek utánig nem.
– Majd küldök róluk egy fotót – ugratta. – Majd megkérem
Jade-et, hogy kapja le a következő megbeszélés után. -A férfi
elnevette magát a válaszán. Gyors észjárású, okos nő volt, ezt is
nagyon szerette benne. Valójában sokszor jobban kedvelte, mint
ahogy szándékában állt. Csak dühös volt az út miatt. De annyira
azért nem, hogy véget vessen a kapcsolatnak. Inkább duzzogott,
és remélte, hogy majd a következőre elviszi.
– Hozzál nekem valamit Párizsból – követelte kertelés nélkül,
majdnem mint egy gyerek a szülőjétől.
– Milyen valamit? – kérdezte Timmie meglepve. Mindig is
nagylelkű volt vele, már eddig is jó párat adott neki a legdrágább
férfiruháiból. Tudta, hogy Zacknek szüksége van rá, neki meg
semmibe sem került. Születésnapjára pedig egy szép órát vett. A
férfi hálás volt érte, és a legkevésbé sem jött zavarba az
ajándékok miatt.
– Talán az Eiffel-tornyot. Nem tudom. Lepj meg!
– Meglátom, mivel tudok előrukkolni. – Néha olyan volt,
mintha egy gyerekkel beszélne. A férfi elképzelése szerint neki el
kéne őt kényeztetnie. Nem is próbáltak úgy tenni, mintha
egyenrangú felek lennének a kapcsolatukban, és nem is voltak
azok, sem érzelmileg, sem intellektuálisan, sem anyagilag. Az
egyenlőség nem volt jellemző az olyan kapcsolatokra, mint az
övéké. A korkülönbség és az anyagi egyenlőtlenség mindent
eltorzított. Sokszor majdhogynem az anyjának érezte magát, ami
számára elég visszás helyzetnek tűnt, jóllehet a férfinak ez meg
sem fordult a fejében. Timmie úgy vélte, hogy az egyenlőség a
párkapcsolatban már a múlté, és semmi esélyt nem adott annak,
hogy valaha is újra megélhesse. Ez volt az ára a sikerének és a
korának. – Sajnálom, hogy felébresztettelek.
– Én örülök neki. Lehet, hogy felkelek, és elmegyek az
edzőterembe.
– Szép napot! Hamarosan hívlak. Talán a hétvégén – ígérte. –
Itt meglehetősen őrültekháza lesz a következő napokban. –
Csakúgy mint New Yorkban, Londonban és Milánóban. A
férfinak soha eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, hogy érzi
magát, vagy hogy nem fáradt-e. Biztos volt benne, hogy a nő tud
magára vigyázni, és feltételezte, hogy jól van.
– Akkor szia! – szólalt meg a férfi, és letette a telefont.
Timmie a készüléket bámulva ült egy jó darabig, közben Jade
visszajött a szobába.
– Hogy van Őméltósága? – kérdezte, ahogy Timmie-re
nézett.
– Azt hiszem, jól. Még mindig mérges, hogy nem hoztam
magammal, de azért már jobb. Úgy tűnik, kezdi túltenni magát
rajta, bár azt kívánta, hogy érezzem magam pocsékul nélküle. –
Timmie ezt viccesnek találta. Jade nem annyira.
– Nem hazudtolta meg magát – jegyezte meg Jade fanyarul,
miközben egy halom papírt tett Timmie asztalára, hogy írja alá
őket. Faxok özöne érkezett, amelyekkel azonnal foglalkoznia
kellett.
Timmie furcsán nézett fel Jade-re, fásultnak érezte magát,
még csak csalódott sem volt a Zackkel folytatott beszélgetés
miatt. Nyilvánvaló érzéketlensége ellenére számára a férfi
mostanra már ismerős volt, akinek jelenléte időnként kellemes
színfolt az életében. Elfogadta őt olyannak, amilyen. Az a férfi,
akivel együtt hál, de akibe nem szenvedélyesen szerelmes.
Timmie tudta, hogy nem kívánhat mindent egyszerre,
kompromisszumokat kell kötni. És ő inkább megtette, semmint
hogy egyedül legyen. Habár ezúttal a férfi kicsit túllőtt a célon,
amikor azt kívánta, hogy érezze magát pocsékul nélküle.
– Néha nem értem, miért fárasztom magam – sóhajtott fel
Timmie beszélgetés közben.
– Nagyon is jól tudod, hogy miért, ugyanúgy tudod, mint én
– felelte Jade őszintén. Ő mindig nevükön nevezte a dolgokat.
Timmie nagyon szerette ezt benne. – Mert egyedül lenni pocsék,
és a magány lélekölő – folytatta Jade. – Így beéred azzal, ami
van. És ez van, az olyanok, mint Zack. De a másik lehetőség, az
egyedüllét sem olyan szuper. Nem valami szórakoztató. És azt
csinálni, amit én, hogy egy házasemberrel szűröd össze a levet,
az a legrosszabb. Neked legalább nem törik össze a szíved. A
végén mindössze annyi történik, hogy szívfájdalom nélkül
búcsút intetek egymásnak.
– Nem mindig – válaszolta Timmie őszintén. – Néha
magukkal visznek belőled egy darabot. Mint az önbecsülésedet
és az önérzetedet, amiért eltűrted ezt a hazugságot. Egy idő után
nem lehet figyelmen kívül hagyni.
– Ahogy a házasembert sem, aki nem hagyja el a feleségét. A
pokolba is, Timmie! Milyen más választásunk van? Minden
rendes pasi házas. – Ez egy olyan visszatérő mondat volt, amit
Timmie már számtalanszor hallott. Az ő mantrája az volt, hogy
minden férfi, legalábbis a rendesek, retteg a sikerétől.
 – Nem lehet mindegyik házas – felelte Timmie
rendíthetetlenül.
– Valóban? Mikor találkoztál utoljára olyan rendes, tiszteletre
méltó pasival, akivel érdemes lenne kezdeni, és nem volt házas?
– Nem tudom – felelte Timmie sóhajtva, miközben elvett egy
csokoládét a tálcáról. – Annyira nem is figyelem. Nem hiszem,
hogy még szeretnék rendes kapcsolatot. Miért is lenne rá
szükségem az én koromban? De abban sem vagyok biztos, hogy
ezeket a Zack-féle pasikat akarom még. Mindig az a vége, hogy
úgy érzem magam, mintha az anyjuk lennék, és mintha azt
várnák tőlem, hogy minden igényüket kielégítsem. Nekem ez
nem dolgom.
– Próbáld csak nekik ezt mondani! – felelte Jade mogorván. –
Lehet, hogy kolostorba kellene vonulnunk – folytatta Jade, és
rámosolygott Timmie-re.
– Addig nem, amíg új ruhát nem tervezhetek nekik. Az
apácaruhák nagyon csúnyák lettek – felelte Timmie
elgondolkodva, mint aki komolyan gondolja az egészet, és
mindketten elnevették magukat. – Nem tudom, mi a válasz. A te
korodban egyszer csak megtalálod az igazit. Csak ne add fel a
keresést. Az én koromban, azt hiszem, már nem érdekel. Sőt
tudom, hogy nem. Álmomban sem jutna eszembe
megházasodni… így maradnak a Zackek… vagy senki. A
méltóságteljes magány. Azt hiszem, hamarosan készen állok egy
újabb adagra belőle. Érzésem szerint ez a mostani már az
utolsókat rúgja. Kezd nyomasztani. Belefáradtam, hogy jótékony
pártfogójuk legyek éretlen kölyökként viselkedő férfi
modelleknek és színészeknek, vagy hogy folyton engem
nyaggassanak, amikor én nem akarom. Miért gondolják ezek a
fickók, hogy joguk van hozzá? Bár nekem lenne annyi
önbizalmam, mint amennyi nekik van! A nárcisztikus férfiakkal
egyszerűen túl sok a gond! – fejezte be Timmie egy
vállrándítással. Habár a férfi relatíve kedves volt, a hívás
egyáltalán nem vidította fel, és három, úton töltött hét után
elfáradt, ami nem segítette a jobb kedvre hangolódását. Nem
volt benne biztos, hogy várja-e a találkozásukat, amikor hazaér.
– Talán majd itt Párizsban találkozol valakivel – szólalt meg
Jade reménykedve, és komolyan is gondolta.
– Viccelsz? És mégis kivel? A tizenkilenc éves modellekkel
Csehországból, vagy a mérges francia újságírókkal a baloldali
sajtótól, esetleg a többi tervező valamelyikével, akik persze mind
nők, vagy melegek, vagy mindkettő? Én nem keresek senkit. És
akárkivel is találkoznék itt, földrajzilag semmiképp sem lenne
kívánatos. Már csak egy olyan pasi hiányzik, aki a világ túlsó
felén lakik, Párizsban. De azért kösz a biztatást – tette hozzá
Timmie, ahogy egy újabb csokoládét tett a szájába. Szerencsés
adottságai olyan kilengéseket is megengedtek neki, amelyektől a
legtöbb nőnek tartózkodnia kellett.
– Azt hiszem, amikor hazaérünk, megpróbálkozom az
internetes társkereséssel. Négy lányt is ismerek, akik az idén
olyan férfihoz mentek feleségül, akivel a neten találkoztak-
mondta Jade, és úgy festett, mint aki komolyan beszél.
– Csak legyél óvatos! Nekem ez ijesztőnek hangzik –
válaszolta Timmie. Aztán felkelt, és elkezdett fésülködni. Az első
riporter perceken belül várható. Nemsokára elkezdődik a párizsi
hajtás.
 – Mennyivel tud ennél rosszabb lenni? – kérdezte Jade
szónokias hévvel. – Nekem volt már házas pasim, a tieid meg
seggfejek. A legrosszabb, ami történhet, hogy találkozom egy
kedves fejszés gyilkossal, megházasodom, és gyerekeket szülök.
Harmincnyolc évesen nem engedhetem meg magamnak, hogy
nagyon válogatós legyek.
– Harmincnyolc évesen megengedheted magadnak, hogy
olyan válogatós legyél, amilyen csak akarsz. Ne érd be akárkivel,
Jade! – felelte Timmie komolyan.
De ő is tudta, hogy még Jade is idősebb, mint amilyet sok
férfi keres. Úgy tűnt, hogy bármilyen korúak is legyenek a
férfiak, mind huszonéveseket akarnak. Az olyan felnőtt nő,
akinek agya is van, már évek óta nem divat. És azzal is tisztában
volt, hogy ő maga végképp labdába sem rúghat mindenekelőtt a
kora, anyagi helyzete, sikere, és bizonyos fokú hírneve miatt,
hiszen a neve közszájon forog minden háztartásban szerte a
világon, ami szintén nem segít. Mindez csak a Zack-féléket
vonzotta hozzá, vagy nála is rosszabbakat. Még mindig ezen
tűnődött, amikor Jade visszajött szólni, hogy az első riporter már
lent vár a lobbiban. Volt egy csodálatos hely, ahol teát és mesés
süteményeket szolgáltak fel. Szeretett ott találkozni a sajtó
embereivel, csakúgy mint a bárban. Timmie felsóhajtott, amikor
meghallotta. Ugyan nagyon jól nézett ki, de az asszisztense látta,
mennyire fáradt.
– Megkérjem, hogy fáradjon fel? – kérdezte Jade.
– Azt hiszem, az jó lesz – felelte Timmie halkan. Semmi
kedve sem volt hozzá. Mindössze arra vágyott, hogy egy hosszú,
nyugodt sétát tegyen Párizsban. Három nap kemény munka várt
rá, de aztán a hétvégén legalább azt csinál majd, amit akar. Zack
megjegyzésére gondolt, miközben várta, hogy a riporter felérjen
a lakosztályába. „Remélem, hogy pocsékul fogod érezni magad
nélkülem Párizsban." Túl régóta van már olyan férfiakkal, mint
Zack. Azon, hogy a férfi ilyet mond neki, már meg sem döbben.
Hozzászokott már az olyan pasikhoz, akik jóképűek és jól lehet
velük szórakozni, de az eszükbe sem jut, hogy gondját viseljék,
erőt öntsenek belé, vagy akár hogy megmasszírozzák a vállát,
amikor fáradt. Az élete és a felelősség minden súlya a vállát
nyomta. Olyan teher volt ez, amit időnként nyomasztónak érzett,
és ez a mostani egyike volt ezeknek a perceknek.
Mosolyogva állt fel, amikor a riporter belépett. Magas,
vékony, kopaszodó, mérges kinézetű férfi volt, lerítt róla, hogy
mindjárt a divat értelmét fogja kétségbe vonni. Timmie-t
azonban hirtelen ez sem érdekelte. Látszólag melegen üdvözölte
a férfit, végig mosolygott, amíg kezet fogtak, hellyel, teával és
kávéval kínálta, valamint invitálóan mutatott a tálca
csokoládéra.
– Nem semmi ez a hotel, ahol megszállt! – kezdte a riporter,
miután elfogadta a kávét, és hamarjában négy csokoládét is
felfalt. – Nem szégyelli, hogy így él, és ennyi pénzt költ, amit
mind abból szerzett, hogy visszaélt az emberek divattal
kapcsolatos szeszélyeivel? – kérdezte levegővétel nélkül két
csokoládé között, miközben Timmie kedvesen mosolygott rá, és
azon gondolkodott, mi a fenét lehet erre válaszolni. Ez egy
hosszú délután lesz, jött rá, ahogy a férfira nézett, és tudta, hogy
Zack kívánsága mindjárt valóra is válik. Pocsékul érezte magát
nélküle. De persze még ha ott lenne is, akkor is érezhetné
pocsékul magát, a férfi hangulatától függően. Az életben semmi
sem biztos.

2. fejezet

Timmie mindkét szerda délutáni interjúja megjósolhatóan

unalmas volt. Már huszonhárom éve adott pont ugyanilyen

interjúkat. Ritkán élvezte a munkája PR-ral kapcsolatos
aspektusát. Amit szeretett, az a tervezés része volt, hogy évente
többször friss ötletekkel álljon elő az új kollekciókhoz. Mióta
újabb üzletágakat adott a cégéhez, a tervezés még
szórakoztatóbb lett. Korlátlan lehetőségek nyíltak előtte.
A kollekciók bemutatása a New York-i és az európai
konfekcióshow-kon fontos részét képezte a munkájának, ami
annál is izgalmasabb volt számára, hiszen ő volt az egyetlen
amerikai tervező, aki mind Amerikában, mind Európában
bemutatta a munkáját. Ez még nagyobb kihívássá tette a
divatheteket. Nagyon komolyan vette az évente kétszer
megrendezett konfekcióruha-bemutatókat, és létfontosságúnak
tekintette, hogy a kifutón minden hibátlanul menjen.
Maximalista volt a legapróbb részletet illetően is. Majdnem
fekélye lett, mire a modellekre igazították a ruhákat, amíg
átnézte, hogy a díszítés minden eleme megfelelő, minden
kiegészítő maga a tökéletes választás. Azután a próbán mindezt
ellenőriznie kellett, hogy tudja, milyen az összhatás. Timmie
általában higgadt és jó természetű volt, de az őrületbe kergette,
ha valami rosszul sikerült, vagy a modellek nem a megfelelő
benyomást keltették a kifutón, ha a hajuk rossz volt, ha rosszul
mozogtak, vagy ha a felszerelés valamelyik darabja rossz helyre
került.
Péntek délutánra minden modellre rápróbálták az öltözetet,
amit majd viselni fog. A főpróbát hétfőre tűzték ki, és az utolsó
textiles megbeszélés után péntek délután Timmie rájött, hogy
egész héten fájt a hasa. Alig evett, és minél kevesebbet evett,
annál rosszabbul érezte magát. Jade érdeklődött a hogyléte felől,
mielőtt péntek este Daviddel elindultak, hogy a Eurostarral
Londonba utazzanak. Ugyanis végül úgy döntöttek, hogy ott
töltik a hétvégét, és David lemondott a prágai útjáról, hogy
elkísérje Jade-et. Három partira is el akartak nézni, és David el
volt szánva, hogy a Tate Galériába is ellátogat.
– Jól érzed magad? – kérdezte Jade újra az indulás előtt.
Aggódott. Azt gondolta, hogy Timmie szokatlanul sápadt, és
idegesnek, nyugtalannak tűnt egész héten. Ez persze nem
számított meglepőnek a divatbemutatók előtt. Timmie mindig
stresszes volt a készülődés finisében, de ezúttal Jade valahogy
másnak látta, és úgy gondolta, hogy Timmie kifejezetten rosszul
néz ki, kimerült és némiképp erőtlen.
– Ami azt illeti, nagyon szarul érzem magam – felelte
Timmie széles mosollyal. – Azt hiszem, csak fáradt vagyok.
Bárcsak Párizs az elején lenne a Halálos Hónapnak, nem pedig a
végén! Mire ideérünk az itteni divatbemutatóra, mindig
romjaimban vagyok. Azt hiszem, Milánóban kissé elnyűttem
magam. – De jól sikerült az ottani bemutató is, és Timmie
elégedett volt. Remélte, hogy a párizsi is ugyanolyan jól sikerül.
A legjobb modelleket választotta Párizsban, és eddig a ruhák
mindegyikükön nagyszerűen mutattak.
– Lazíts ezen a hétvégén! – javasolta Jade aggódó arccal,
miközben David érte jött, hogy felszedje Timmie szobájában. Az
ő szobáik a folyosó túloldalán voltak, épp Timmie szobájával
szemben. – Semmit sem kell tenned, minden készen van. –
Tudta, hogy Timmie fel van villanyozva a jövő évre rendelt
anyagok miatt. Mindent sikerült megszereznie, amit akart, és
több kelmét kifejezetten nekik készítenek a gyárban. Az ezekre
az anyagokra tervezett ruhák teljesen egyediek lesznek. – Mész
valamelyik itteni partira?
– Hát, illene megjelennem legalább egypáron. – Sok
divattervező cég adott partit Párizsban, de a Timmie O ebben az
évben nem fog, ami legalább részleges könnyebbséget jelentett,
ezért is tudott Jade és David elutazni Londonba. Különben itt
kellett volna maradniuk, és dolgoztak volna a hétvégén is.
Tisztában voltak vele, megfizetik majd az árát annak, hogy most
nem adnak fogadást, és amikor a következő konfekcióshow-ra
jönnek februárban, feltétlenül kell rendezniük valamilyen
összejövetelt. De legalább ezúttal megúszták. – Lehet, hogy
elkapott az influenza – mondta Timmie elgondolkodó arccal. –
Majd jobban leszek, ha kialudtam magam. – Már fontolgatta,
hogy ezen az estén inkább a szobapincértől rendel, ahelyett hogy
valamelyik kedvenc bisztrójába menne vacsorázni. Most
valahogy nem fűlött a foga hozzá, és egy csendes este a
szobájában sokkal vonzóbbnak tűnt. Azt tervezte, hogy rendel
egy levest, és utána azonnal lefekszik.
 – Hívj, ha bármiért kellenénk! – emlékeztette Jade, és
megölelte, mielőtt elmentek. Tudta, hogy Timmie boldog, amiért
Párizsban sétálgathat egész hétvégén, és meglátogathatja a
kedvenc helyeit, kivéve persze, ha lebetegszik, de Daviddel
mindketten remélték, hogy ez nem fog bekövetkezni.
– Nem lesz szükségem semmire. Ti csak mulassatok jól! – Ők
ketten elég fiatalok, hogy valóban élvezzenek egy partizással
töltött hétvégét Londonban, még három gyilkos munkahét után
is. Asztalt foglalt nekik Harry Bárjába vacsorára a saját
költségére, újabb kényeztetésül. Ő majd' ezerévesnek érezte
magát, amikor bemászott a forró fürdővízbe, nem sokkal azután,
hogy elmentek. A lehetőség, hogy csak lustán áztassa magát a
mély kádban elmerülve, nagyon jó érzés volt hetek kemény
munkája után, pláne a most rá váró néhány párizsi nap előtt.
A kádban fekve Zackre gondolt. Nem hívta fel az érkezés
reggele óta. Nem lett volna túl sok értelme, és a férfi végül is
tudta, hol találja. Ő is hívhatta volna, de nem tette. De
befészkelte magát a gondolataiba, úgyhogy küldött neki egy
rövid e-mailt, amikor kiszállt a kádból, csak hogy a
kommunikáció ne szakadjon meg közöttük. Nem akart egyetlen
ajtót sem bezárni, mielőtt visszaér. Aztán hívta a szobapincért,
húslevest rendelt, elolvasott egy fejezetet a könyvből, amit
magával hozott, de eddig még nem volt ideje olvasni, és tíz órára
már az igazak álmát aludta.
Hajnali kettőkor heves rosszullétre ébredt, és az éjszaka
további részét hányással töltötte. Rettenetesen érezte magát, és
csak reggel hatkor sikerült újra elaludnia, amikor az ég épp
világosodni kezdett. Az hiányzott a legkevésbé, hogy beteg
legyen Párizsban, és ne legyen lehetősége élvezni az olyannyira
szeretett várost. Ez tényleg borzasztó pech, nyilván elkapta az
influenzát valahol útközben. Amikor legközelebb felébredt, már
dél volt, és jobban is érezte magát, bár a hasizmai fájtak a sok
megerőltetéstől. De legalább már nem émelygett. Kemény
éjszaka volt, de úgy tűnt, hogy a nehezén már túl van.
Felhívta Gilles-t, és arra kérte, hogy egy órakor jöjjön érte,
majd teát és pirítóst rendelt a szobapincértől. Újra eszébe jutott,
hogy felhívja Zacket, de addigra nála már hajnali három volt.
Különös, hogy a megszokás időnként mennyit számít. Olyan,
amilyen, de mégiscsak ő volt jelenleg a férfi az életében, ha csak
alkalmi is. Pusztán reflexből majdnem felhívta előző éjjel, amikor
rosszul érezte magát. De az övék nem az a fajta kapcsolat volt,
amelyben szívesen panaszkodott volna a férfinak. Erősen
gyanította, hogy a férfi csak nevetett volna rajta, vagy
elbagatellizálta volna a dolgot. Az együttérzés nem tűnt az
erősségének az alatt a négy hónap alatt, amióta együtt voltak.
Valahányszor azt mondta, hogy kimerült, mert kemény hete
volt, a férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és azt
javasolta, hogy menjenek el valahova. Jó párszor Timmie ment
is, hogy a kedvében járjon, megfeledkezve a saját igényeiről, csak
a férfi kívánságait kiszolgálva. Lezuhanyozott, pulóvert és
farmert húzott, kényelmes cipőbe bújt, és elindult a hotelből.
Ahogy megígérte, a sofőrje, Gilles kint várt rá, és elmosolyodott,
amint meglátta.
Elvitte azokra a helyekre, amiket imádott, de négy órára újra
hányingere lett. Utált akár egy percet is elvesztegetni Párizsban,
és a királyi palotában található Didier Ludot-hoz akart menni,
hogy végignézze a vintage ruháit, de végül úgy döntött, inkább
kihagyja, és visszamegy a hotelbe. Nem érezte magát elég
erősnek a vásárláshoz. Amint visszaért a Plaza Athénée-be,
egyenesen lefeküdt. Este hétkor újra hányt, még az előző
éjszákénál is hevesebben. Akármilyen kórságot szedett is össze,
az biztos, hogy rusnya egy kór volt, és este kilencre már úgy
érezte magát, mint aki a végét járja. Még egyszer utoljára elment
a fürdőszobába, és ezúttal az ágy felé menet majdnem elájult.
Utálta beismerni, de kezdett pánikba esni.
Miután egy fél órát bőgve az ágyban töltött, azon kezdett
gondolkodni, hogy előbb-utóbb találnia kellene egy orvost.
Biztos volt benne, hogy csak valamilyen vírust szedett össze, de
rettentően betegnek érezte magát. Aztán eszébe jutott egy orvos
neve, akit egy New York-i barátja ajánlott, ha valaha segítségre
lenne szüksége Párizsban. Elrakta a rendelője és a mobiltelefonja
számát egy darab papíron a címek közé. Enyhén zavarban hívta
fel, és üzenetet hagyott neki a mobilján, aztán az ágyán feküdt
csukott szemmel, megrémülve, hogy ennyire beteg. Utált utazás
közben lebetegedni, távol otthonról. Újra eszébe jutott, hogy
felhívja Zacket, de ostobának érezte magát már attól is, hogy
eszébe jutott. Mit mondhatna azon kívül, hogy rettentően érzi
magát, és elkapott valamit? Nem akarta Jade-et és Davidet sem
felizgatni, úgyhogy feküdt az ágyban, várta, hogy az orvos
visszahívja, amit az rögvest meg is tett. Mély benyomást tett rá,
hogy a doktor perceken belül viszonozta a hívását, és megígérte,
hogy tizenegy órára a hotelben lesz. A kapus azonnal felszólt,
amikor az orvos megérkezett és elindult fölfelé.
 Timmie már közel két órája nem hányt, és remélte, hogy ez a
gyógyulás jele. Ostobán érezte magát, amiért orvoshoz fordult
egy minden bizonnyal jelentéktelen, jóllehet igen kellemetlen
probléma miatt, ráadásul szinte biztos volt benne, hogy az orvos
ezzel a banális tünettel semmit sem tud kezdeni. A kopogásra
zavartan nyitott neki ajtót, és még jobban zavarba jött, amikor
egy magas, jóképű, az ötvenes évei közepén járó, homokszőke
hajú férfit látott tökéletesen elegáns sötétkék öltönyben és fehér
ingben. Látogatója inkább tűnt üzletembernek, mint orvosnak,
amikor doktor Jean-Charles Vernier néven bemutatkozott.
Amikor pedig Timmie bocsánatot kért, hogy szombat este
zavarja, a férfi megnyugtatta, hogy egyébként is a környéken
volt egy vacsorán, és egyáltalán nem okozott neki gondot. Azt
mondta, örömmel segít, bár nemigen szokott előfordulni, hogy
hotelben keressen fel beteget. Timmie tudta, hogy a férfi
belgyógyász, és az orvosi kar hírneves professzora. Rögtön
otthagyta a vacsorát, amikor Timmie a mobiltelefonján hívta, bár
kissé túlképzett volt ahhoz, amit Timmie New York-i barátja
kedvéért szívességből tett. Timmie magában nem győzött
hálálkodni, amiért annak idején lejegyezte az orvos nevét és
számát, így volt kihez fordulnia, nem a hotel által ajánlott
vadidegent kellett hívnia. Ez az orvos Párizsban elismert és
nagyon tisztelt szakember hírében állt.
A férfi követte a szobába, látta, hogy a nő lassan mozog, sőt
kissé mintha tántorogna is, és még a vörös hajjal általában együtt
járó hófehér bőrhöz képest is szokatlanul sápadtnak tűnt. Látta,
hogy arca megvonaglik a fájdalomtól, amikor leül, mint akinek
az egész teste fáj, és ebben nem tévedett. Teste minden izma
üvöltött a fájdalomtól. Már két napja hányt.
Anélkül hogy túl sokat mondott volna, megmérte a lázát, és
meghallgatta a tüdejét. Láza nem volt, és a férfi biztosította róla,
hogy a tüdeje is tiszta. Aztán megkérte, hogy feküdjön le. Ahogy
elrakta a sztetoszkópját, Timmie észrevette, hogy az orvos a bal
kezén jegygyűrűt visel. Akaratlanul is megállapította, hogy a
férfi sötétkék szemével és a tiszteletet parancsoló, enyhén őszülő
halánték kivételével még mindig szőke hajával nagyon jóképű.
Az is önkéntelenül eszébe jutott, hogy ő maga nem valami szép
látvány, nem mintha érdekelte volna. Túl rosszul érezte magát
ahhoz, hogy izgassa, hogy néz ki. A férfi kedvesen mosolygott
rá, és gyengéden körbetapintotta a hasát, majd a homlokát
ráncolta. Aztán megkérte, hogy írja le, mi történt, újra több
helyet megtapogatott a hasüregén, és közben mindig
megkérdezte, hogy fáj-e. A köldöke körüli terület tűnt a
legérzékenyebbnek, és egyszer a fájdalomtól hirtelen a lélegzete
is elakadt, amikor a férfi hozzáért.
– Szerintem csak valami vírus – biztosította a férfit aggódó
arccal, mire a doktor elmosolyodott. Kiválóan beszélt angolul, de
a kiejtése egyértelműen francia volt, csakúgy mint a kinézete, bár
magasabb volt, mint egy átlagos francia.
– Maga is orvos? – kérdezte csibészes mosollyal. – Már azon
kívül, hogy híres divattervező. Tulajdonképpen most nagyon
mérgesnek kellene lennem, mert sokba kerül ön nekem. A
feleségem és mindkét lányom igen sok ruhát vett öntől. –
Timmie elmosolyodott ezen a megjegyzésen, a férfi pedig
odahúzott egy széket az ágyhoz, és leült, hogy beszéljen vele.
Látta, hogy a nő fél.
– Valami borzasztó? – kérdezte Timmie megszeppenve.
Valamikor az este folyamán eldöntötte, hogy valószínűleg rák,
vagy legalábbis egy perforált vakbél, de vérnek egyszer sem volt
nyoma, amikor hányt. Remélte, hogy ez jó jel, de nem tetszett
neki a férfi tekintete. Valami azt súgta, hogy nem örül majd
annak, amit hallani fog, és mint kiderült, igaza lett.
– Nem gondolom, hogy borzasztó – kezdte gondosan
megválogatva a szavait, miközben Timmie idegesen csavargatott
egy tincset a hosszú vörös hajából. Hirtelen úgy nézett ki, mint
egy kislány, ahogy betakarva feküdt a nagy ágyban. – De egy
kicsit aggódom. Szeretném, ha bejönne velem ma éjjel a
kórházba, hogy elvégezhessünk pár vizsgálatot.
– Miért? – A szeme tágra nyüt, és az orvos látta, hogy a
félelem pániknak adja át a helyét. – Mire gyanakszik? – Hirtelen
újra biztos volt benne, hogy mégis rák.
– Semmiben sem lehetek biztos ultrahang nélkül, de azt
gondolom, hogy valószínűleg vakbélgyulladás. – Majdnem
biztos volt benne, hogy az, de nem akart hivatalos diagnózist
adni ultrahang nélkül. – Szeretném bevinni az Amerikai
Kórházba Neuillybe. Nagyon kellemes hely – mondta biztatóan,
miközben a nő szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy az Amerikai
Kórház kevésbé lenne ijesztő számára, mint a Pitié Salpétrière
Kórház, ahol gyakran rendelt. Az Amerikai Kórházba is tudott
vinni beteget, habár ezzel a privilégiummal ritkán élt.
 – Nem tudok bemenni. Kedden lesz a bemutató, és hétfőn a
főpróba. Ott kell lennem – felelte szinte kétségbeesett arccal, a
férfi pedig a homlokát ráncolta.
– Biztosíthatom róla Madame O'Neill, hogy ha a vakbele
perforál, nem fog tudni részt venni a bemutatón. Tudom, hogy a
bemutató fontos, de felelőtlenség lenne, ha most nem végeznénk
el néhány vizsgálatot. – Azt nem volt nehéz megmondani, hogy
a nő nagyon rosszul érzi magát.
– Meg kell műteni, ha valóban vakbélgyulladásom van? –
kérdezte elcsukló hangon, és a férfi habozott a válasszal. Úgy
nézett ki, mint egy nagyon elegáns vacsoravendég, aki véletlenül
tévedt a szobájába valahonnan egy lenti fogadásról. De
akármennyire világiasan nézett is ki, nagyon is úgy hangzott,
mint egy orvos, és Timmie-nek nem tetszett, amit mondott.
– Lehetséges – felelte a kérdésére válaszul. – Többet fogunk
tudni az ultrahangos vizsgálatok után. Előfordult már önnel
korábban is ilyen? Vagy akár csak valami hasonló az elmúlt
napokban vagy hetekben? – Megrázta a fejét. Egyik este
Milánóban kicsit hányingere volt, de azt gondolta, hogy valami
étel miatt. Fehér szarvasgombát evett vacsorára tésztával, és
nagyon nehéz volt. Jade és David sem érezték jól magukat utána,
és mindannyian azt gondolták, hogy a nehéz fehér
szarvasgombás vacsora az oka. Milánóban nem hányt, mint az
elmúlt két napban, és másnap reggel jól érezte magát. Nem
említette az orvosnak a szarvasgombás epizódot, attól félve,
hogy akkor még elszántabb lenne, hogy azonnal elvégezze a
vizsgálatokat rajta, ha azt gondolja, hogy a probléma már egy
ideje fennáll.
 – Azt hiszem, már jobban vagyok. Órák óta nem hánytam. –
Olyan makacsnak tűnt, mint egy gyerek, amit a férfi nem talált
különösebben vonzónak. Nem szerette a nehéz betegeket az
éjszaka közepén, és nem volt hozzászokva, hogy külföldi VIP-
kkal és önfejű amerikaiakkal foglalkozzon. Jean-Charles Vernier
hozzá volt szokva, hogy a betegei és a diákjai azt teszik, amit
mond. Mint illusztris professzor, a szaktekintélyét általában nem
kérdőjelezték meg. A férfi a valóságnak megfelelően úgy
érzékelte, hogy a nő a munka megszállottja. – Mi lenne, ha csak
pihennék, és meglátjuk, hogy érzem magam holnap? – A nő
alkudozott vele, és a férfinak ez nem tetszett. Igen bosszúsan
nézett rá. Látta, hogy nem áll szándékában bemenni a kórházba,
ha nem muszáj. Timmie tudta, hogy ha bemegy és megműtik, a
keddi bemutató merő zűrzavar lesz. Nem bízott benne, hogy
bárki olyan hozzáértéssel vezényelné le, mint ő maga, még
David és Jade sem. Az egész karrierje alatt egyetlen
konfekcióbemutatót sem hagyott ki soha. Ráadásul nem állt
szándékában Franciaországban megműttetnie magát, ha egy
mód van rá. Majd elrendezi a dolgot, ha hazaért Amerikába,
egyszer remélhetőleg csak hazaér, vagy akár New Yorkba. –
Miért nem várunk még egy napot? – javasolta. A szeme óriási és
nagyon zöld volt az ijesztően sápadt arcban.
– Mert rosszabbodni tud. Ha ez valóban vakbélgyulladás,
akkor ne akarja, hogy kilyukadjon. – Timmie-t már magától a
szótól is kirázta a hideg. Az a kilátás, hogy a testében bárhol
bármi kilyukad, nem volt túl vonzó.
 – Nem, valóban nem, de talán nem is fog. Lehet, hogy ez
valami egészen más, valami jelentéktelen dolog, mint egy vírus.
Sokat utaztam az elmúlt három hétben.
– Látom, hogy ön nagyon önfejű – válaszolta a férfi,
szigorúan nézve le a fekvő nőre onnan a magasból. – Az életben
nem minden a munka. Az egészségével is foglalkoznia kell.
Utazik önnel valaki? – érdeklődött diszkréten, de elég
egyértelműnek látszott, hogy egyedül lakik a szobában. Az ágy
másik fele érintetlen volt.
– A két asszisztensem, de Londonban vannak a hétvégére.
Hétfőig ágyban tudok maradni, és még ha vakbélgyulladás is,
talán addigra lecsillapszik.
– Lehetséges, de úgy hangzik, mintha az elmúlt huszonnégy
vagy negyvennyolc órában akut lett volna. Ez nem jó jel.
Madame O'Neill, azt kell tanácsolnom önnek, hogy menjen be a
kórházba. – A hangja határozott volt, és úgy nézett ki, mint aki
mindjárt komolyan dühbe gurul, ha a nő nem teszi, amit mond.
Timmie-nek nem tetszett a viselkedése, és a férfinak még annál is
kevésbé az övé. Azt gondolta, hogy ez a nő esztelen, makacs és
elkényeztetett, aki hozzá van szokva, hogy azt teszi, amit akar.
Egy újabb amerikai, akit csak a pénz és a munka érdekel. Volt
már szerencséje pár hasonló beteghez korábban, bár általában a
munka megszállottjai férfiak voltak. Egyáltalán nem tetszett neki
a dolog. Köztiszteletnek örvendő, nagyon keresett belgyógyász
lévén sem ideje, sem kedve nem volt olyan beteggel vitatkozni,
aki nem kéri az ő segítségét. Elvégre a maga területén és
világában ő majdnem olyan fontos ember, mint a nő a sajátjában.
 – Várni akarok – válaszolta Timmie makacsul. A férfi látta,
hogy a nőt semmi sem ingathatja meg. Hajthatatlannak tűnt, túl
a józan ész határán.
– Értem, de nem értek önnel egyet. – Elővett a kabátja belső
zsebéből egy tollat, az orvosi táskájából pedig egy recepttömböt.
Az egyik lapjára felírt valamit, és átadta a nőnek. Timmie
ránézett, abban a reményben, hogy receptet kap valami mágikus
gyógyszerre, amitől minden rendbe jön. Ehelyett csak a férfi
telefonszámát látta felírva a papíron, ugyanaz a szám, amit ő
maga is hívott, és egyáltalán nem volt semmilyen recept. – Íme a
telefonszámom. Elmondtam a tanácsom, hogy szerintem mit
kellene tennie. Amennyiben nem kívánja a tanácsomat
megfogadni, és rosszabbul érzi magát, kérem, hívjon a nap
bármely szakában. De akkor ragaszkodni fogok hozzá, hogy
kórházba menjen. Beleegyezik, hogy ha nem érzi jobban magát,
vagy kimondottan rosszabbul van, akkor úgy tesz, ahogy
kérem? – A hangja fagyos volt, és nagyon szigorú.
– Rendben, akkor majd igen – egyezett bele. Bármit, csak időt
nyerjen. Nem engedheti meg magának, hogy kedd estig
betegebb legyen. És remélhetőleg akármi is ez, addigra elmúlik.
Talán tényleg csak vírus, és a férfi téved. Remélte, hogy így van.
– Akkor megállapodtunk – felelte a férfi szertartásosan.
Felállt, és visszatette a helyére a széket, amelyen ült. -A szaván
fogom majd, a saját érdekében. Ne féljen felhívni, bármikor
elérhető vagyok. – Habár ki akarta hangsúlyozni a helyzet
komolyságát, nem akart túl félelmetesnek tűnni vagy
szükségtelenül ráijeszteni. Nem akarta, hogy a nő féljen felhívni,
ha rosszabbul lenne.
 – Nem tudna adni valamit, ha esetleg újra rosszul lennék?
Valamit, ami megállítja a hányást? – Még mindig émelygett,
ahogy feküdt az ágyban és a férfival beszélt, de nem akarta ezt a
férfinak bevallani. Nem állt szándékában ezen az estén kórházba
menni. Lehet, hogy az orvos csak vészmadár, vagy be akarja
biztosítani magát. Lehet, hogy fél, nehogy egy műhibapert
akasszanak a nyakába, ha nem javasolja legalább a kórházat –
nyugtatgatta magát. A gondolkodása nagyon amerikai volt, de
mindebből semmit sem osztott meg a férfival.
– Az nem lenne túl bölcs dolog – utasította el a kérését a férfi
mereven. – Nem akarom elfedni, akármi baja is van. Önre nézve
veszélyes lehetne.
– Jó pár éve gyomorfekélyem volt. Talán az újult ki.
– Annál több oka van, hogy ultrahangot készíttessen.
Tulajdonképpen ehhez ragaszkodnék, mielőtt újra repülőre ül.
Mikor utazik el Párizsból?
– Majd csak pénteken. Be tudok menni szerdán, vagy a
bemutató után kedd délután. – Remélte, hogy addigra
meggyógyul.
– Remélem, hogy bejön. Hívjon szerda reggel, és foglalok
önnek egy időpontot az ultrahangra. – Hivatalosnak és hidegnek
tűnt, és Timmie arra gondolt, hogy biztosan megsértette a férfi
egóját, hogy nem teszi, amit mond.
– Köszönöm, doktor úr – mondta lágyan. – Sajnálom, hogy
feleslegesen fárasztottam ide. – Úgy tűnt, hogy őszintén sajnálja,
és egy pillanatra felmerült a férfiban, hogy valójában talán egy
kedves nő. Lehetetlen volt megmondani, eddig csak annyit
látott, milyen konok, és hogy hozzá van szokva, hogy a saját feje
után megy. Ez nem lepte meg, tekintetbe véve, ki is ő. Azt
gondolta róla, hogy valószínűleg mindenkit és mindent az
ellenőrzése alatt tart maga körül. Az egyetlen, aminek nem
parancsol, az az egészsége.
– Nem volt felesleges – hárította el a szabadkozást
udvariasan. – Biztosan nagyon rosszul érezte magát. – Helyesen
feltételezte, hogy a nő nem az a típus, aki orvoshoz fordul,
kivéve, ha már úgy érzi, haldoklik, vagy közel a vég. Jean-
Charles a New York-i betege kedvéért egyezett bele, hogy
megvizsgálja a nőt, és volt Timmie hangjában valami
kétségbeesés, ami feltűnt neki, mielőtt még a névre ráismert
volna.
– Valóban, de most már jobban vagyok. Azt hiszem, rám
ijesztett – vallotta be, mire a férfi elmosolyodott.
– Bárcsak sikerült volna kellően önre „ijesztenem", hogy még
ma este elvégeztesse az ultrahangot. Őszintén hiszem, hogy
szükséges lenne. Ne várjon a telefonhívással addig, amíg nagyon
rosszul érzi magát. Lehet, hogy akkor már túl késő lesz, és ha ez
csakugyan vakbélgyulladás, ahogy én gondolom, akkor
perforálódhat.
– Igyekszem mindenféle perforációt elkerülni szerda reggelig
– felelte széles mosollyal, mire a férfi elnevette magát, és felvette
a táskáját. Rokonszenvesnek találta a nőt, annak ellenére, hogy
önfejű és nehéz beteg.
– Remélem, hogy jól sikerül a bemutató – mondta
szertartásosan, majd felszólította, hogy addig ne keljen fel az
ágyból, annyit pihenjen a hétvégén, amennyit csak tud, és egy
pillanat múlva már ott sem volt.
 Miután elment, Timmie rettegve feküdt az ágyban, de
egyben úgy érezte, mint aki valami borzasztó dologtól menekült
meg. Abban hajthatatlan volt, hogy nem akar aznap éjjel
kórházba menni. Ez az egész túl ijesztőnek hangzott számára.
Utálta a kórházat, és néha még az orvosokat is. Ritkán ment a
közelükbe, csak ha halálosan betegnek érezte magát, mint most.
Az orvos látogatása után csöndben feküdt, majd pár perc múlva
felhívta Zacket. Egyedül érezte magát, és félt, így nála keresett
vigaszt. Nem akarta Jade-et és Davidet hívni Londonban,
nehogy aggódjanak. Ekkorra a férfinak már délután három óra
volt, és Timmie feltételezte, hogy otthon van. Ilyen idő tájt
gyakran otthon volt, különösen szombat délután. Az
edzőteremből ilyenkorra már hazaért, az esti programokhoz
viszont még túl korán volt. De amikor hívta, az otthoni telefon és
a mobiltelefonja egyaránt üzenetrögzítőre kapcsolt, így csak
üzenetet tudott neki hagyni, hogy beteg, és reméli, hogy majd
visszahívja. Valakivel beszélni szeretett volna, és mivel ő volt az
a férfi, akivel lefeküdt, akármilyen átmeneti is volt a
kapcsolatuk, nem tűnt életszerűtlennek az ötlete. Csak egy
ismerős hangra vágyott, ami vigaszt nyújt egy percre, valakire,
akiben megkapaszkodhat az éjszakában.
Aztán egy újabb órát feküdt csöndben az ágyában azon
aggódva, amit az orvos mondott, majd végül hajnali fél kettő felé
elaludt, anélkül hogy újra hánynia kellett volna. Zack nem hívta
vissza, és Timmie-nek fogalma sem volt, hogy hol lehet.
Másnap reggel tíz órakor ébredt, és a csodával határos
módon jobban érezte magát. Felhívta Gilles-t, hogy aznap nem
megy sehová. Eredetileg a Sacré Coeurbe szeretett volna menni,
mert imádta hallgatni az ott éneklő apácák kórusát, de úgy
gondolta, okosabb, ha ágyban marad, és nem bolygatja a
dolgokat. Egész nap el-elszunyókált, húslevest evett és teát ivott,
végül késő délután rendelt egy kis rizst is. Mire Jade és Dávid
aznap éjjel visszaértek, már jobban érezte magát. A két fiatal
nagyon jól szórakozott. Megköszönték a vacsorameghívást a
Harry'sbe, elmesélték a partikat, ahol voltak, és David áradozott
a Tate-ről. Timmie egy szót sem szólt nekik arról, milyen beteg
volt, hogy orvost hívott, és hogy az orvos azt javasolta, menjen
be a kórházba kivizsgálásra. Úgy érezte, hogy csöpp híja volt, de
most már megúszta. Ezen az estén korán lefeküdt. Hétfőn pedig
újra a réginek érezte magát, ami véleménye szerint azt
bizonyította, hogy az orvos tévedett, akármilyen neves doktor is.
Nyilvánvalóan csak valami vírus volt.
Nagy megkönnyebbüléssel húzta magára a farmernadrágját,
egy fekete pulóvert és a fekete balerinacipőjét, hogy lemenjen
felügyelni a próbát a divatbemutatóra két napra kibérelt
termekben. A próbán szokás szerint eluralkodott a káosz. Ez
mindig így volt: az emberek rossz irányba mentek, a rossz
oldalról közelítve meg a kifutót teljesen kába arccal, a modellek
késtek, a világítás rosszul működött, a magukkal hozott zenének
nyoma veszett, és csak akkor került elő, amikor már mindenki
elment. Olyan fejetlenség volt, amire már számított az előző évek
próbái alapján, és ezért duplán örült, hogy nem hagyta magát
rábeszélni a kórházra és egy felesleges vakbélműtétre. Nem
bízott a francia orvosi ellátásban. Még vacsorázni is elment Jade-
del és Daviddel ezen az estén a Voltaire-be, és hazafelé menet
benézett az egyik partira. Dior volt az est házigazdája, és mint
mindig, káprázatosnak bizonyult. Mindenfelé topless modellek
ékesítették az úszómedence fölé helyezett átlátszó lapot, és mire
hajnali háromkor visszaértek a hotelbe és ágyba kerültek,
Timmie teljesen kimerült. De megkönnyebbülten vette
tudomásul, hogy fáradt ugyan, de egyáltalán nem érezte magát
rosszul. Kutya baja sem volt, és boldogan nyugtázta, hogy az
orvos tévedett.
A következő nap a bemutató olyan zökkenőmentesen zajlott,
mint amilyen kaotikusan a próba az előző napon. Timmie
kimondhatatlanul boldog volt, hogy jelen lehetett. Szilárdan
hitte, hogy az ő mindenre kiterjedő figyelme nélkül pár fontos
részlet elveszett volna a kavarodásban. Senkire sem bízta volna
rá a bemutató levezénylését. Mindannyian gratuláltak
egymásnak, és még aznap este nyolckor Jade és David New
Yorkba repült. Az utolsó bemutató is megvolt, és már csak
néhány nap megbeszélés maradt New Yorkban, mielőtt
visszatérnek Los Angelesbe. Timmie úgy tervezte, hogy
pénteken már ő is New Yorkban lesz, és ott tölti a hétvégét,
miután meglátogatta New Jersey-i gyárukat. A hétfő és a kedd
megbeszélésekkel fog telni, kedd éjjel pedig mindnyájan
visszarepülnek Los Angelesbe. Timmie rájött, hogy Zack még
mindig nem hívta vissza. Gyanította, hogy ez a büntetés, amiért
nem vitte magával Párizsba, és az üzenet a hangpostáján arról,
hogy beteg, csak felbátorította a férfit a még nagyobb büntetésre.
Valószínűleg túl jó lehetőséget kínált fel neki ahhoz, hogy
kihagyja a ziccert, és teljesült a kívánsága: ha beteg, akkor
Timmie biztosan pocsékul érzi magát Párizsban nélküle, így
aztán nem fárasztotta magát azzal, hogy visszahívja. A tény,
hogy ő beteg lett és vacakul telik a párizsi útja, minden
bizonnyal azt az érzést keltette benne, hogy fölé kerekedett. Ez
elég kifacsart gondolkodásnak tűnt, de Timmie tudta, hogy a
férfinak van egy kicsinyes, haragtartó oldala.
Olyan fáradt volt a bemutató és a néhány pohár ital után,
amit a Vogue néhány újságírójával és szerkesztőjével ivott a
bárban, hogy a szobapincértől rendelt vacsorát. Jade és David
már elutazott New Yorkba. Timmie és az újságírók mind
fáradtak voltak a konfekció-divatbemutatók kimerítő hetei után.
Timmie, aki duplán teljesített, hiszen New Yorkban, majd
Európában is helytállt, úgy érezte, alig tudja felvonszolni magát
a szobájába. Arra sem vette a fáradságot, hogy megegye a
vacsorát, amit rendelt, ruhástul elaludt az ágyán.
Fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, amikor felébredt.
Még sötét volt kint, és csak a jobb oldalán érzett szúró
fájdalomra tudott koncentrálni. Olyan fájdalmai voltak, hogy
alig kapott levegőt, és ezúttal kétsége sem maradt afelől, hogy mi
az. Dr. Vernier-nek mégiscsak igaza volt. Feküdt az ágyában és
sírt, majd kétségbeesetten túrta fel az éjjeliszekrényen levő
papírjait, azon tűnődve, hová lett az orvos telefonszáma. Már
épp kezdett komolyan pánikba esni, amikor végre megtalálta, és
a mobilszámát tárcsázta, miközben kínok közt vonaglott. Ekkor
látta az órán, hogy hajnali négyre jár az idő. Biztosan csak annyit
tudott, hogy nagy bajban van. Alig volt képes beszélni, amikor a
férfi a második csörgésre felvette a telefont. Egy pillanatig
fogalma sem volt róla, ki van a vonalban. Timmie zokogott a
fájdalomtól és félelmében, aztán egy pillanat múlva a férfi rájött,
ki beszél, pont amikor bemutatkozott. És ugyanúgy, ahogy a nő,
ő is azonnal rájött, mi történhetett. Már hallás után biztos volt
benne, hogy perforált a vakbele, vagy nemsokára fog. Három
napja nem volt híre róla, remélte, hogy minden rendben, és ő
tévedett. Most már egyértelmű volt, hogy nem így van.
– Elnézést, hogy ilyen későn hívom, doktor… – kezdte a
fájdalomtól elakadó lélegzettel, sírva. – Rettentő fájdalmaim. ..
vannak… Én…
– Tudom. – Nem kellett elmagyaráznia, az orvos azonnal
éber lett, és nyugodtnak tűnt. – Azonnal küldök önért egy
mentőt. Maradjon ágyban. Ne mozogjon. Nem kell felöltöznie. A
kórházban várom, amikor odaér. – Nyugodt hangon, szabatosan
beszélt, és megnyugtató volt a professzionalizmusa, olyannak
tűnt, mint akire lehet számítani.
A férfi hallotta, hogy rendkívüli kínok gyötrik, és jelentős
veszélyben van. A helyzet sürgető volt.
– Nagyon félek – szólalt meg a nő még erősebb zokogás
közepette. Most majdnem úgy hangzott, mint egy gyerek. –
Annyira fáj… Mit fognak csinálni? – Kérdezés nélkül is tudta a
választ, és a férfi nem válaszolt egyenesen a kérdésére. Csak
megnyugtatóan beszélt, és biztosította róla, hogy minden
rendben lesz.
– Az asszisztensei önnel vannak? – kérdezte. Azon tűnődött,
vajon a nő egyedül van-e. Az állapota elég súlyosnak tűnt, és
aggódott érte. Esztelenség volt, hogy nem foglalkozott vele
három nappal ezelőtt, de most már késő ezen rágódni. Alig
várta, hogy a nő a kórházba és egy sebész keze közé kerüljön.
Most már a műtőben fogják az ultrahangos vizsgálatot elvégezni,
amíg előkészülnek az operációra.
 – Már úton vannak New Yorkba – zihálta a nő.
– Egyedül van?
– Igen.
– Szerzek valakit a hotelből, aki majd vár önnel. Most
felhívom a mentőket. Madame O'Neill, minden rendben lesz –
mondta erős, nyugodt hangon, ami nem sokat javított a nő
pánikján.
– Nem, nem lesz! – Timmie úgy sírt, mint egy gyerek, és a
férfinak az az érzése támadt, hogy valami más is van a háttérben
azon kívül, hogy perforál a vakbele. A nőn egyértelműen erőt
vett a pánik, de nem akart több időt veszteni.
– Ott fogom várni a kórházban, amikor odaér – mondta
nyugodtan, majd letette a telefont. Nem volt más választása. Az
Amerikai Kórházba küldi a kényelme érdekében, nem a Pitié
Salpetrière-be, ahol általában dolgozik. Mindkettőben
kiváltságos helyzetben volt.
Pár perccel később Timmie csöngetett egy szobalányért, aki
nagyon kedvesen ott ült vele, fogva a kezét, amíg a mentősök
meg nem érkeztek. Aztán feltették Timmie-t hálóingben egy
hordágyra, betakarták, és végigsiettek az elhagyatott
hotelfolyosókon. A mentősök érkezése jókora feltűnést keltett a
lobbiban, és az ügyeletes igazgatóhelyettes is megjelent, ahogy
Timmie-t elvitték. Pár perccel később már a mentő száguldott át
vele az éjszakán, ő pedig halkan sírdogált. A mentősök nem
beszéltek angolul, és semmit sem tudtak mondani, hogy
megnyugtassák. Amikor kiszedték a mentőből, a szemében
rettegés tükröződött, és az első, akit megpillantott, dr. Vernier
volt, amint rá várt. A férfi egy pillantást vetett az arcára, aztán
csöndesen megfogta a kezét, és a kezében tartotta, miközben
gyorsan begördítették a kórházba, föl a műtőbe, amit már épp
előkészítettek számára.
– Párizs egyik legjobb sebészét hívtam önnek – mondta
halkan, amint begördítették az erősen kivilágított műtőbe, és a
nő eszelős tekintettel nézett rá.
– Rettentően félek – mondta a férfi kezét szorongatva, a
fájdalom túlzottan megbénította, hogy bármi más testrészét
megmozdítsa. – Kérem, ne hagyjon itt magamra – mondta
zokogva. A férfi bólintott és rámosolygott, miközben egy
ápolónő jelent meg aláírandó papírokkal. Elmagyarázta, mi áll
bennük, és megkérdezte, hogy van-e valaki, akit értesítsenek,
hogy hol van, vagy ha a helyzet rosszabbra fordul. Timmie
gondolkozott rajta egy pillanatig, majd azt válaszolta, hogy ne
hívjanak senkit. Legközelebbi hozzátartozóként Jade Chin nevét
adta meg, akiről elmagyarázta, hogy az asszisztense, és a Four
Seasons hotelben tartózkodik New Yorkban. Megadta a
mobilszámát, de azt kérte, hogy csak akkor hívják, ha valami
nem a várt módon alakul. Semmi értelme most felizgatni. New
Yorkból semmit sem tehet érte. Ahogy hallgatta, a férfi nagyon
szomorúnak találta, hogy ennek a nőnek, aki olyan gazdag,
olyan fontos, és olyan nagy tiszteletnek örvend a világban, most,
hogy beteg, csak egy titkárnője van, akit hívhat. Sokat elmondott
neki az életéről, a választásokról, amiket hozott, és az árról, amit
fizetett értük. Sajnálatot érzett iránta, ahogy fogta a kezét,
miközben elvégezték a vizsgálatokat. A három nappal korábbi
jóslatai pontosnak bizonyultak. A vakbele perforált, és ennek
következtében méreganyagok keringtek a szervezetében.
 – Kérem, ne hagyjon itt – kérte a férfit a kezét szorongatva, és
a férfi a nő finom kezét erősen a sajátjában tartotta.
– Nem hagyom magára – felelte lágyan, miközben figyelte,
hogy az aneszteziológus készülődik az altatásra. Gyorsan
cselekedtek, mert a veszély már jelentős volt. El kellett
távolítaniuk a gyulladt bélszakaszt, és mindent meg kellett tenni,
hogy kitisztítsák a területet. A nő pillantása találkozott a
férfiéval, miközben az aneszteziológus franciául beszélt hozzá,
és Jean-Charles Vernier fordított számára, ahogy továbbra is
fogta a kezét.
– Itt marad akkor is, amikor már alszom? – kérdezte, és
szeméből patakzottak a könnyek.
– Ha ön is azt szeretné. – Jelenléte biztonságot, erőt
sugárzott, és megnyugtató volt. A férfi egész lénye azt sugallta,
hogy bízhat benne. És ebben a pillanatban tökéletesen meg is
bízott benne.
– Azt szeretném… akarom, hogy maradjon… és kérem,
szólítson Timmie-nek. – Fordítás közben megint Madame
O'Neillnek szólította, amikor elmondta, hogy mi fog történni. A
nő hirtelen egész boldog lett, amiért felhívta. Legalább egy
ismerős arc. Legalább Jean-Charles Vernier-t már látta korábban,
és New York-i barátja is nagyon ajánlotta őt, mint kiváló orvost.
Tudta, hogy jó kezekben van, de így is, úgy is meg volt rettenve.
– Itt vagyok, Timmie – mondta az orvos, kezét a kezében
tartva, és a férfi kék szeme határozottan a nőébe fúródott. – Most
már minden rendben lesz. Biztonságban vagy. Nem engedem,
hogy bármi rossz történjen veled. Egy perc múlva már aludni
fogsz. Találkozunk, amikor felébredsz – mondta a nőre
mosolyogva. Amint elalszik, megy, és felveszi a műtős ruhát.
Vele szándékozott maradni az operációra, ahogy megígérte.
Mindig megtartotta a szavát. A páciensei tudták, hogy sohasem
hagyná őket cserben, és ezt most Timmie is megérezte.
Egy pillanattal később az aneszteziológus Timmie arcára
helyezte a maszkot. Jean-Charles szemébe nézett, miközben a
férfi tovább beszélt hozzá, és egy perc múlva már aludt. A férfi
ekkor rövid időre kiment a műtőből, hogy kesztyűt húzzon,
maszkot tegyen föl és bemosakodjon, és eközben a nőre gondolt,
akit operáltak, és hogy mi mindent adott fel az életéből a
hatalmas sikerért, hogy nincs egyetlen ember sem, akit baj esetén
hívhatna, aki vele lehetne, hogy fogja a kezét. Mielőtt a nő
elaludt volna, a férfi azt gondolta, hogy még soha életében nem
látott ilyen szomorú szemeket, vagy valakit, aki ennyire félne az
egyedülléttől. Ahogy a kezét fogva mellette állt, az a benyomása
támadt, hogy egy rémült, elhagyott gyereket néz.
Ígéretéhez híven ott állt mellette és figyelte a műtétet, ami jól
ment, és a sebész elégedett volt. Ahogy a műtős csapat elhagyta
a szobát, Jean-Charles Vernier követte a nőt a lábadozóba.
Egyáltalán nem ismerte, és három nappal ezelőtt esztelennek és
nehéz esetnek találta, de most csak annyit tudott, a
legbensőjében érezte, hogy akárki is ő, és akármi is történt vele
eddig az életben, nem hagyhatja magára. Valakinek ott kell
lennie vele, és most csak rá számíthat. A férfi érzékelte a nő
lelkét elborító magányt és elhagyatottságot.
Amikor a lábadozóban magához tért, Timmie látta, hogy ott
áll mellette. Még mindig kábult volt az altatótól, de azonnal
felismerte a doktort, és rámosolygott.
 – Köszönöm – suttogta, aztán újra behunyta a szemét.
– Aludj jól, Timmie! – felelte a férfi lágyan. – Holnap
találkozunk! – suttogta, ahogy óvatosan kiszabadította kezét a
kezéből.
A nő már újra mélyen aludt, amikor elhagyta a szobát, jó
éjszakát kívánt az ápolónőknek, és kiment a kocsijához. A
műtőben mindenkire nagy benyomást tett, hogy ő a
kezelőorvosa, és nem hagyta magára a betegét egy pillanatra
sem.
Nem tudta, miért, de mélységes szomorúság töltötte el.
Timmie szeme ezen az éjszakán arról árulkodott, hogy sok
fájdalmas dolog történt vele az életben. A nagy hatalommal bíró
nőnek, akinek mások látták, s aki olyan sikeresen vezetett egy
birodalmat, semmi köze nem volt ahhoz a nőhöz, akit ő látott
ezen az estén. Ez a nő olyan sebzett szívű volt, ami mellett nem
lehetett részvétlenül elmenni. Még mindig rá gondolt, miközben
hazafelé tartott, és nézte, ahogy a nap feljön a város felett.
Timmie a neuillyi kórházban mély, békés álomba merült.
Anélkül hogy tudatában lett volna, Jean-Charles Vernier ezen az
estén megakadályozta, hogy Timmie-t körülfogják a múlt
démonai. Ő csak annyit tudott, hogy látta a démonokat a nő
szemében, anélkül, hogy értette volna, miért.
 3. fejezet

Timmie a műtét utáni nap az ágyában feküdt, és kinézett az

ablakon, amikor Jean-Charles Vernier belépett a szobába. Fehér
köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp lógott. Végig kellett
látogatnia a betegeit a másik kórházban, így először oda ment, és
csak utána jött el Timmie-hez Neuillybe, az Amerikai Kórházba.
Amikor megérkezett, megnézte a kórlapját és beszélt a
nővérekkel, így tudta, hogy minden rendben van. Elmondták
neki, hogy a nő még mindig alszik, bár reggel egyszer már
felébredt, teljesen éber volt, és kért egy kevéske
fájdalomcsillapítót. A férfi elégedetten bólintott. A beteg még
mindig nagyon nagy adag antibiotikumot kapott, nehogy
fertőzés lépjen fel a szervezetébe került sok méreganyag miatt,
de a férfi úgy gondolta, hogy gyorsan orvosolták a helyzetet,
miután a vakbél perforált. Habár a nő számára fájdalmas és
ijesztő élmény lehetett, valójában nagyon szerencsésnek
mondhatja magát. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. Az orvos
biztos volt benne, hogy pár nap szoros megfigyelés után
visszatérhet majd a hotelbe. Mindenképpen ő maga is meg
akarta vizsgálni, és mosolygott, amint besétált a szobába. Mivel
már járt az összes többi betegénél, nem sietett, annyi időt
tölthetett vele, amennyire csak szükség volt. Timmie fáradtnak
tűnt, de sokkal jobban nézett ki, mint várta volna az előző
éjszakai megpróbáltatás után.
 – Nos, Timmie, hogy érzed ma magad? – kérdezte erős
akcentusával, miközben kék szeme feszülten figyelte a beteget.
A nő elmosolyodott, amikor hallotta, hogy a férfi a keresztnevén
szólítja. Félig-meddig arra számított, hogy most, a krízis
elmúltával, a doktor újra visszatér a Madame O'Neill
megszólításhoz. Tetszett neki, ahogy a keresztnevét kiejtette, az
ő szájából nagyon franciásan hangzott.
– Sokkal jobban vagyok, mint tegnap éjjel – felelte félénk
mosollyal. Itt-ott sajgott, és a vágás helye is húzódott, de még ez
is elviselhetőbb volt, mint a tegnapi éles fájdalom.
– Szerencséd volt, hogy a dolgok nem fordultak sokkal
rosszabbra – mondta az orvos, miközben leült az ágya melletti
székre, majd felé fordult, hogy udvariasan engedélyt kérjen rá. –
Leülhetek? – Szertartásos volt, de ugyanakkor melegen
barátságos, és a nőnek eszébe jutott, hogyan fogta a kezét,
amikor ő az altatás előtt halálra volt rémülve. A férfi egyszer sem
engedte el a kezét. És most ugyanezt a kedvességet látta a
szemében.
– Természetesen – felelte a kérdésére. – Köszönöm, hogy
olyan kedves voltál hozzám tegnap éjjel – mondta szégyenlősen,
zöld szemével a férfi világító kék szemébe nézve. Mind a ketten
arra gondoltak, hogy a férfi fogta a kezét. – Néha nagyon félek –
vallotta be Timmie habozva. – Ilyenkor a gyerekkoromból jön elő
egy csomó régi dolog, és amikor félek, hirtelen újra ötévesnek
érzem magam. Most is ez történt, amikor beértem a kórházba, és
nagyra értékelem, hogy velem voltál, és mellettem is maradtál. –
A hangja elhalt, aztán elfordította a tekintetét, ahogy a férfi
csöndben figyelte a székből. Szégyellte beismerni, milyen
kiszolgáltatottnak érzi magát időnként.
– Mi történt, amikor ötéves voltál? – kérdezte a férfi
óvatosan. Nem teljesen orvosi minőségében kérdezte, de előző
éjjel valami olyan elemi erejű rémületet érzékelt, hogy azonnal
tudta: a nőt egy régi trauma emléke kísérti. Nehéz volt
elképzelni, mi lehetett az, bár néha rémisztő dolgok történnek a
gyerekekkel, ami később egész életükben, még felnőttkorukban
is elkíséri őket.
– A szüleim meghaltak, amikor ötéves voltam – felelte
halkan. Egy jó darabig nem szólalt meg újra, a férfi pedig közben
figyelte. Azon tűnődött, vajon a nő megosztja-e vele, mi történt
ezután. Habár ez már magában is elég lehetett, különösen ha
valami tragikus módon haltak meg, ami őt is érintette, vagy ha
látta, amikor történt. Aztán a nő lassan folytatta. – Autóbalesetet
szenvedtek szilveszter éjszakáján. Elmentek mulatni, és sohasem
jöttek vissza. Még mindig emlékszem, amikor a rendőrség értem
jött, és elvittek. Nem tudom, miért, de egy mentővel vittek.
Lehet, hogy ez volt az egyetlen jármű, ami akkor rendelkezésre
állt, de az is lehet, hogy azt gondolták, talán megrémítene, ha
rendőrautóval vinnének. Azóta is rettegek a mentőautótól. Már a
sziréna hangjától is rosszul vagyok. – És persze mentő vitte a
kórházba előző éjjel, ami kemény megpróbáltatás lehetett
számára, értette meg a férfi. De persze nem volt más választás,
tekintve, milyen rosszul volt. Ekkor már tudta, hogy ez
fokozhatta, vagy egyenesen ez válthatta ki a nő pánikérzését,
amit ő is észrevett rajta.
 – Sajnálom, nem tudtam: Nekem kellett volna érted mennem
a hotelbe, de ide akartam jönni mindent előkészíteni az
érkezésedre, és meggyőződni róla, hogy a sebész és a műtő
készen áll a fogadásodra. – A férfi bocsánatot kért tőle, miközben
a nő mosolygott rá. Persze általában nem ment el személyesen a
betegeiért az otthonukba.
– Ne butáskodj. Honnan tudtad volna? És valójában olyan
rettentően éreztem magam, hogy messze nem zavart annyira,
mint amennyire egyébként zavart volna. Halálra voltam
rémülve, hogy mi történik velem, ha megérkezünk. – A férfi
biztatóan mosolygott rá, és a nőt ugyanaz a biztonságérzet
töltötte el a közelében, mint előző este, amikor meglátta, majd
amikor a férfi a kezét fogta. Vigaszt, melegséget, erőt és
valamiféle kényeztető puhaságot sugárzott. Megbízhatónak,
bizalomra méltónak tűnt, és jó embernek. Habár alig ismerte a
férfit, teljesen megnyugodott a közelében. Nagyon gyöngéd férfi
volt.
– Hová vittek a mentővel, amikor kicsi voltál, miután a
szüleid meghaltak? – kérdezte érdeklődve, és közben feszülten
figyelte a nő arckifejezését. Látta, hogy valami távoli és
fájdalmas emlék fut át a nő agyán. Hatására valósággal
összerázkódott.
– Az árvaházba vittek. Tizenegy évig éltem ott. Eleinte azt
mondták, hogy nagyon gyorsan örökbe fognak fogadni, és több
házhoz is elküldték próbaképpen. – A nő szeme szomorúnak
tűnt, ahogy ezt mesélte, és bár a férfi nem szólt semmit, a szíve
fájt érte. Szinte átélte a fájdalmat, amit a kislány érezhetett,
hirtelen árván és egyedül maradva, idegenek között. Úgy
gondolta, aligha lehetett volna a sors kegyetlenebb egy
gyerekhez. – Némelyikük magánál tartott egy darabig, talán pár
hétig. Talán egy hónapig is. Nekem akkor hosszú időnek tűnt.
Mások csak néhány napig tartottak meg. Gondolom, a dolgok
nem sokat változtak azóta. Az emberek csecsemőt szeretnének,
lehetőleg újszülöttet. Nem akarnak sovány, csontos térdű,
szeplős, vörös hajú ötéveseket.
– Pedig nekem imádni valónak tűnik – szólalt meg a férfi,
mire a nő bánatosan mosolygott.
– Nem hiszem, hogy akkor olyan imádni valóan néztem ki.
Sokat sírtam. Valószínűleg majdnem mindig féltem. Az is lehet,
hogy mindig. Hiányoztak a szüleim, azok az emberek meg,
akikhez az árvaházból küldtek, furcsának tűntek számomra.
Nyilván nem voltak azok, vagy legalábbis nem jobban, mint
bárki más. Ágyba pisiltem, elrejtőztem a szekrényben, egyszer az
ágyam alá is elbújtam, és nem voltam hajlandó előjönni. Másnap
visszaküldtek, és azt mondták, hogy nem vagyok barátságos. Az
apácák leszidtak, és azt mondták, ennél több erőfeszítést kell
tennem, hogy befogadjanak. Egyik helyről a másikra küldtek
még három éven keresztül, egészen nyolcéves koromig. Addigra
viszont már tényleg túl idős voltam, és nem valami helyes. Az
egyik család, ahová kihelyeztek, azt mondta, túl sok baj van a
copfokkal, úgyhogy levágták az összes hajam. Majdnem
kopaszon kerültem vissza az árvaházba. Csak fogták a borotvát,
és kefefrizurára vágták. Meglehetősen ijesztő volt egy
kisgyereknek.
És mindig volt valami indok, miért nem kellek, miért löknek
vissza. Néha udvariasak voltak, és hazudtak az okot illetően: azt
állították, hogy úgy döntöttek, nem engedhetik meg maguknak
az örökbefogadást, vagy hogy elköltöznek a városból, vagy hogy
az apa épp elvesztette a munkáját. Ilyesmit. Többnyire nem
mondtak semmit, csak megrázták a fejüket, összepakolták a
cuccaimat, és visszaküldték. Rendszerint tudtam már előző este,
legalábbis az esetek nagy részében. Ismertem azt a nézést.
Mindig összeszorult tőle a gyomrom. Néha meglepetésként ért,
de többnyire nem. Adtak öt percet, hogy összepakoljam a
dolgaimat, és visszavittek. Némelyikük adott ajándékot, amikor
visszavitt, például plüssmackót, babát vagy valamilyen más
játékot, amolyan vigaszdíjul, hogy nem feleltem meg.
Gondolom, idővel ehhez is hozzászoktam. Bár ma már nem
vagyok benne biztos, hogy hozzá lehet szokni. Az idő és a
korom előrehaladtával egyre inkább azt gondolom, hogy
minden alkalommal, amikor nem akartak engem és
visszaküldték, újra összetörték a szívemet. Egy idő után
akárhányszor kiküldtek egy családhoz próbára, féltem. Tudtam,
hogy úgyis újra ugyanaz lesz a vége. Mindig az volt. Hogyan
lehetett volna másképp?
Amikor elmúltam nyolcéves, nevelőszülőkhöz adtak. Ezt az
intézményt főleg azoknak a gyerekeknek találták ki, akiket
valamiért nem tudnak örökbe adni. Az esetek többségében azért,
mert a szüleik nem mondanak le róluk. Az enyéim halottak
voltak, de mivel senkinek sem kellettem, nevelőszülőknél
végeztem. Az elmélet nagyszerű, mert elvben az a célja, hogy ne
árvaházban töltsd a gyerekkorodat, és némelyik nevelőszülő
csodálatos. De nagyon sok köztük a rossz ember. Néhányan úgy
gondolják, ez nagyszerű lehetőség a gyerekmunkára és a
rabszolgaságra. Felveszik a pénzt utánad, téged pedig
éheztetnek, mindent veled végeztetnek, amit a saját gyerekük
nem akar megcsinálni, majd' megszakadsz a munkában, mégis
semmibe vesznek. De aztán én rájuk borítottam az asztalt, vagyis
idővel visszájára fordítottam a helyzetet. A lehető legrosszabb
dolgokat műveltem, ami csak eszembe jutott, hogy minél
hamarabb küldjenek vissza. Jobban szerettem az árvaházban
lenni. Harminchat háznál fordultam meg nyolc év alatt. Kész
vicc volt az egész. Végül már nem küldtek ki többet, hanem
békén hagytak. Nem zavartam senkit, iskolába jártam,
megcsináltam a rám osztott feladatokat. Az apácákkal
meglehetősen udvarias voltam, tizenhat éves koromban pedig
kisétáltam a kapun, és vissza sem néztem.
Pincérnőként helyezkedtem el, több étteremben is
dolgoztam. Szabadidőmben imádtam maradék anyagokból
ruhákat készíteni. Varrtam magamnak, barátoknak és
munkatársaknak. A ruhakészítés számomra olyan volt, mint a
varázslás. Át tudtam alakítani egy szövethulladékot valami
gyönyörűvé, hogy egy pincérnő is úgy érezze magát, mint egy
királynő. A karrierem is egy kávéházban kezdődött, ott
mosolygott rám a szerencse. Mesés lehetőséget kaptam, és azóta
jó életem van, sőt többnyire nagyszerű – mondta bölcs, bánatos
szemekkel, amelyek túl sok szomorúságot láttak. – De egész
életemben végigkísért, hogy amikor megrémülök, vagy valami
nagyon rosszul sikerül, ha beteg vagyok, vagy nagyon zaklatott,
minden visszajön. Hirtelen újra ötévessé válok, és újra az
árvaházban szenvedek, a szüleim nemrég haltak meg, és olyan
ismeretlenekhez küldenek, akik nem akarnak engem, vagy akár
halálra rémítenek. Azt hiszem, ez történt velem tegnap éjjel is.
Rosszul voltam, meg féltem is, és mire ideértem a mentővel,
annyira maga alá temetett a pánik, hogy alig kaptam levegőt.
Kisgyermekként asztmás voltam. Néha úgy tettem a
nevelőszülőknél, mintha előjött volna az asztmám, hogy
visszaküldjenek. Mindig visszaküldtek. Senki sem akar egy fura
kinézetű, vörös hajú gyereket, aki ráadásul még asztmás is.
Kezdetben valódiak voltak a rohamok. Később elmúltak.
Addigra nem akartam többé megpróbálni. Kockázatos lett volna.
Nem akartam átlépni a határt. Már nem törődtem velük, és nem
akartam, hogy ők törődjenek velem. Nem is törődtek. A legjobb,
ami történt a gyerekkoromban, az volt, amikor otthagytam az
árvaházat, és dolgozni kezdtem. Akkor végre a kezembe
vehettem a sorsomat. Senki sem tudott többé rám ijeszteni vagy
elküldeni. Így elmondva most talán őrültségnek hangzik –
szabadkozott, ahogy nyíltan Jean-Charles-ra nézett.
A férfit ámulatba ejtette a nő őszintesége, ahogy a gyerekkori
fájdalmairól beszélt, a nyugalma, és mindannak az elfogadása,
ami vele történt. Szívet tépő történet volt az övé, és még
megdöbbentőbbnek hatott annak tudatában, hogy végül milyen
sokra vitte. Sikertörténete még annál is figyelemreméltóbb volt,
mint ahogy az emberek többsége gondolta. Olyan gödörből
mászott ki, ami sokakkal végzett volna, és többet ért el, mint
bárki el tudta volna képzelni. Megmászta az Everestet, sikeresen
elérte a csúcsot, és az emberek nem is tudták, mekkora
teljesítmény volt ez. Csak egy maréknyi közeli barátja és
munkatársa ismerte a múltját. Még sohasem mesélte el ilyen
kertelés nélkül és őszintén senkinek, mint most Jean-Charles-
nak. De ő orvos, és úgy gondolta, megbirkózik vele. Feltételezte,
hogy valószínűleg hallott már ennél rosszabbat is. Számára a
saját története már megszokottá vált, de a férfit megdöbbentette,
és mélyen megérintette. Még jobban tisztelte a nőt, miután
meghallgatta, amit az megosztott vele.
– Neked biztos őrültségnek hangzik – ismételte meg újra –,
de soha többé nem akarok visszamenni oda, semmilyen módon.
Vagy úgy érezni, mintha visszamennék. Nem akarok senkit sem
megpróbálni elbűvölni, hogy örökbe fogadjon, vagy énekelni és
táncolni nekik. Nem akarok egy tízéves rabszolga lenni
nevelőszülőknél, de olyan tizenhárom éves sem, akit évek óta
senki nem ölelt meg. Soha nem akarok ilyen helyzetbe kerülni.
Soha. Az akkori elég volt egy életre. Többet nem akarom, hogy
elhagyjanak, és visszakerüljek az árvaházba. Akkor már inkább
leszek egyedül. – Vagy olyan férfiakkal, akik nem sokat
számítanak, tette még hozzá magában. A tekintete olyan átható
volt, nem lehetett nem észrevenni, hogy amit mondott,
egyenesen a szívéből jött, és mélyen megérintette a férfit. Az volt
a legszomorúbb, hogy a nő kívánsága teljesült. Abból, amennyit
ő látott, egyedül volt.
– Mit tehetsz te vagy bármelyikünk, hogy elkerülje, hogy
elhagyják? – kérdezte Jean-Charles filozofikusan. – Az emberek
gyakran elhagynak bennünket az életben, akkor is, ha nem
vagyunk árvák vagy ötévesek. Emberek, akiket szeretünk,
meghalnak, férjek és feleségek megszöknek, kirúgnak a
munkahelyünkről, sokszor nem is a mi hibánkból. És akik
szeretik egymást, néha kegyetlenek, bántják egymást, még akkor
is, ha egyáltalán nem áll szándékukban. Az élet fájdalmas, és
nincs garancia. Ha szeretünk valakit, az elhagyhat, vagy ezernyi
más módon küldhet vissza bennünket az árvaházba. Bizonyos
fokig mindannyian átéltük ezt. De te sokkal nagyobb mértékben,
mint az emberek többsége. Sajnálom, hogy mindezen át kellett
esned, különösen fiatal gyermekként. Micsoda szörnyű élet
lehetett számodra! – mondta együtt érzően, és a nő újra
elmosolyodott. Szomorú, csöndes félmosoly volt, ami arról
árulkodott, hogy a férfi nem tévedett. Tizenegy évig tartott a
rémálom, aminek az emléke azóta is üldözi. Az utazás a
mentőautóban az egészet újra az emlékezetébe idézte. Még
mindig úgy emlékezett az éjszakára, amikor a szülei meghaltak,
mintha tegnap történt volna. Az előző éjszaka újra ötéves lett, és
amikor a mentő a kórházba ért, olyan kicsinek és sebezhetőnek
érezte magát, hiába fogta közben a férfi a kezét.
Másnapra a felnőtt újra felülkerekedett, és az ötévesnek
nyoma sem maradt. De Jean-Charles az éjjel tisztán látta a rémült
gyereket, és ezt nem feledtette, hogy Timmie mára újra
bátorsága, hatalma és ereje birtokában volt. De amikor Jean-
Charles ránézett, most már valami mást is látott. Látta a gyerek
árnyékát, aki a kezét fogta a műtőben, és aki úgy csüngött rajta,
mintha az élete függne tőle. És talán így is volt. Nem tudta,
hogyan élte túl a nő azokat a rémisztő éveket az árvaházban. De
valahogy túlélte. Akármilyen árat fizetett is azokért az évekért,
most egészséges, ép, működőképes, sikeres, briliáns és kreatív,
és senki, aki ránéz, nem jönne rá, honnan indult, és milyen volt
az élete gyerekként. Senki még csak elképzelni sem tudná a
gyerekkori fájdalmait. De Jean-Charles látta és hallotta, és ezzel a
közöttük levő kötelék örökre megváltozott. Egyszerre nyert
bepillantást a lelkébe és a múltjába. Most már tudta, hogy lelki
sérülést szenvedett legalább tizenegy évre, ha nem többre. A
férfi szörnyűséges bepillantást nyert a nő életébe. Timmie az
állandó érzelmi csapások ellenére győztesen került ki a végén.
Eredményes volt és erős, fényesen ragyogó példája a sikernek,
bár Timmie néha jobban kételkedett önmagában, mint azt bárki
gondolná. Ő tudta, hol vannak a sebek és az ütések nyomai a
lelkében. Amit tett, az jórészt arra szolgált, hogy
megakadályozza a régi sebek újbóli felszakadását. Többé nem
engedhette meg magának. A múltban szerzett sebei túl mélyek
voltak. Nem kockáztathatta meg, hogy újabbakat szerezzen.
A francia doktor mindezt megérezte az előző éjszaka abból,
ahogy a nő belekapaszkodott. És ez a megérzés megrémítette.
Akkor, és valamelyest még most is, olyan erejű fájdalomáradatot
látott meg benne, ami mindent elsöpör, ha egyszer elszabadul.
Előző éjszaka majdnem ez történt. Az út a kórházba merő
rettegés volt a nő számára, és arra emlékeztette, milyen egyedül
van. Olyan volt, mintha a múlt démonai újra feltámadtak volna,
hogy őt az árvaházra ítéljék. Az, hogy Jean-Charles ott volt vele,
megváltoztatta a valóság fel-feltörő lelki gyötrelmét. Mert ha
csak rövid időre is, de éreztette vele, hogy nincs egyedül. Hála
sugárzott az arcáról, ahogy egymásra mosolyogtak, és a múlt
újra elhalványult. Végeredményben akármilyen kemény volt is,
ezek csak szellemek már, akik nem tudják őt bántani többé. Az
eltelt évek során Timmie sohasem engedte, hogy a múlt kísértse,
megfélemlítse, megállítsa vagy megbénítsa. Túl erős volt ahhoz,
hogy hagyja az emlékeket az útjába állni. Néha-néha váratlanul
felbukkantak, mint a műtét előtt, de aztán (tudatosan maga
mögé utasította őket, ahova tartoztak. Tisztelte a gyereket, aki
valaha volt, és mindazt, ami vele történt, de nem engedhette
meg, hogy egy rémült ötéves, irányítsa az életét. Eddig sem
engedte, eztán sem teszi. Ennél erősebbnek kell lennie, nincs más
választása. Jean-Charles mindezt leolvasta a tekintetéből, és
csodálta a nő erejét és bátorságát.
– Valódi hős vagy – mondta a férfi csodálattal. A nő azt
gondolta, hogy ugratja őt, és mosolygott, pedig a férfi komolyan
gondolta. – Azt hiszem, te vagy a legbátrabb nő, akivel valaha is
találkoztam. – Most már tökéletesen értette, miért volt Timmie
olyan zaklatott az előző éjszaka. – A szüleidnek nem voltak
rokonai, akikhez mehettél volna? – kérdezte szomorúsággal és
mély együttérzéssel, mire a nő a fejét rázta.
– Mindössze annyit tudok a szüleimről, hogy írek voltak, és
meghaltak. Nincs semmi más, amit tudni lehet. Gondolkoztam
rajta, hogy megpróbálok rokonokat felkutatni, amikor egyszer
Írországban jártam. Vagy harminc oldal O'Neill lehet a
telefonkönyvben. Ez minden, amit tudok, így egyedül vagyok,
nem számítva a csodás barátokat, akik sok örömet jelentenek.
De mindketten tudták, hogy amikor a dolgok nem mentek
túl jól, mint például a betegsége esetében, teljesen egyedül volt,
és nem akadt senki, akihez fordulhatott volna azokon az
embereken kívül, akik nála dolgoztak, de nekik megvolt a saját
életük. A férfi emlékezett, hogy Jade-et nevezte meg a kórházi
nyomtatványon, mint legközelebbi hozzátartozóját. Ez sokat
elmondott. Nem számíthatott senki másra az életében, ami szinte
hihetetlennek tűnt egy olyan szép és sikeres nő esetében, mint ő.
Nehéz volt elképzelni, hogyan maradt egyedül, hacsak nem ő
akarta így. És talán valóban úgy volt. A férfi hajlott rá, hogy ne
hibáztassa érte, ilyen kezdet után. Nem lehetett könnyű
megnyílni, szeretni, kötődni és megbízni. És több mint
valószínű, hogy a nő soha nem is tette. A sors néha kegyetlen,
hozzá különösen az volt, de legalább anyagilag kedvezett neki.
És Timmie keményen megdolgozott azért, amije van.
Mindketten tudták, hogy az anyagi siker nem elég a jó élethez.
De mégis valami, és a nő szerette, amit csinált. Saját bevallása
szerint jó élete volt.
Békésnek és nyugodtnak tűnt, ahogy az ágyában feküdt és
vele beszélgetett. A férfit meghatotta, hogy a nő a bizalmába
fogadta. Hirtelen úgy érezte, mintha a műtét és annak a nőre
gyakorolt erőteljes hatása miatt órák alatt orvosból baráttá vált
volna, és mélyen megtisztelve érezte magát. Azt gondolta, hogy
Timmie egy figyelemre méltó nő. Timmie is érezte a közöttük
újonnan formálódó köteléket, és rá is nagy hatással volt a férfi,
orvosként és emberileg egyaránt. Meghatóan gondoskodó,
melegszívű személyiség volt. Kedvessége hatására úgy megnyílt,
ahogy évek óta sohasem. Ritkán osztotta csak meg múltjának
történetét, ha egyáltalán volt rá példa.
– Sajnálom, hogy ezzel a gyászos régi történettel untatlak.
Általában nem beszélek róla, de úgy éreztem, hogy tartozom
neked némi magyarázattal, miután úgy pánikba estem tegnap
éjjel – szólalt meg bocsánatkérő arckifejezéssel. Kicsit zavarban
érezte magát, hogy olyan sok mindent megosztott a férfival.
– Ne aggódj emiatt – nyugtatta meg a doktor –, és nem
tartozol nekem magyarázattal. Műtét egy idegen országban,
amikor az ember egyedül van, ijesztő dolog. Bárki megrémülne.
És neked több okod van rá, mint a legtöbb embernek.
Gyerekként nagy traumán mentél keresztül. Egyáltalán nem lep
meg, hogy neked nincs saját gyereked – mondta gyengéden. –
Minden bizonnyal féltél, nehogy olyan fájdalmat okozz, mint
amin te keresztülmentél. – Azok közül, akikkel találkozott,
sokan döntöttek úgy, hogy egy gyötrelmes gyermekkor után ők
maguk nem akarnak gyereket. Timmie meglehetősen tipikusnak
tűnt ezzel. Aztán meglátta a nő tekintetét, és rájött, hogy egy
újabb sebre tapintott rá. Legszívesebben kivágta volna a nyelvét,
ahogy pillantása a nőével találkozott. A fájdalom, ami Timmie
arcán tükröződött, elnémította.
– Volt egy fiam, aki meghalt – mondta lágyan. Szemét nem
vette le a férfiról.
– Annyira sajnálom – válaszolta az orvos elcsukló hangon. –
Milyen ostobaság volt tőlem, hogy ezt feltételeztem… Nem
gondoltam… Amikor kérdeztem, azt mondtad, hogy nincs
gyereked… Azt hittem… – Számára valahogy Timmie a
klasszikus karrierista nőt testesítette meg, áld nem akart
gyereket, különösen egy olyan elhagyatott és veszteségekkel teli
gyerekkorral, mint az övé. Egy pillanatra sem merült fel benne,
hogy lehetett gyereke. Ami még rosszabb, egy gyereke, aki
meghalt.
– Semmi baj. Már megbékéltem vele. Régen történt.
Négyévesen agydaganatban halt meg, tizenkét évvel ezelőtt.
Nem tudták megmenteni. Ma már valószínűleg másképp
történne. A kemoterápia és az onkológia sokkal fejlettebb, mint
akkor volt. Megtettük, amit lehetett. – Szomorúan mosolygott
Jean-Charles-ra, és a férfi látta, hogy a nő szeme megtelik
könnyel. Mindig így volt, amikor a fiáról beszélt, de ez ritkán
fordult elő. – Marknak hívták. – Úgy mondta ezt, mintha azt
akarta volna, hogy emlékezzenek rá. Nem csak egy kisfiú volt,
aki tizenkét éve meghalt. Egy kisfiú volt, akit Marknak hívtak,
akit szeretett, és örökké magával hordott a szívében.
A cége ezután vált igazi birodalommá, és nőtt olyan
hatalmasra. Tulajdonképpen egy évvel később, miután a férje
elhagyta. Ez egy másik rémálomszerű időszak volt az életében,
amelynek főszerepe volt abban, hogy már nem akart
megházasodni, de még csak komoly kapcsolatra sem áhítozott
az életében. Most már csak békére vágyott, a munkájára, és olyan
alkalmi kapcsolatokra, mint Zack, hogy legyen társasága a
hétvégeken. Nem akart túlzottan szeretni, nehogy újra fájjon.
Nem akart senkit annyira szeretni, hogy érdekelje, ha elhagyja,
ahogy Derek tette, vagy újra érezni a gyötrelmet Mark elvesztése
fölött, aki az élete fénye volt négy rövid évig. Az élet annyival
egyszerűbbnek tűnt most. Néha volt egy-egy göröngy az úton,
de semmi olyan, amit ne tudott volna kezelni, és nem volt senki,
aki túl sokat számított volna neki. Nem voltak nagy örömök, de
hatalmas veszteségek sem. Nem akarta, hogy egy fekete lyuk
újra beszippantsa, és hogy megint azt kívánja, bárcsak
meghalna, mint mikor Mark meghalt, és Derek elhagyta. Most
már csak arra vágyott, hogy minden a jelenlegi medrében folyjék
tovább – mindig előrenézve, és csak ritkán vagy sohasem hátra,
a tervezett kollekciókra gondolva, a konfekció-divatbemutatók
miatt aggódva, a munkatársai és barátai társaságát élvezve. Nem
akart sem többet, sem mást, mint amije volt. Jean-Charles látta
ezt a szemében.
 Voltak ajtók, amelyeket Timmie szorosan zárva tartott.
Hagyta, hogy az orvos bepillantson mögéjük, de azt akarta, hogy
zárva legyenek. Ez volt az egyetlen módja, hogy elkerülje az
emlékezés fájdalmát és a régi sebek felszakadását. Az arca szinte
ragyogott, amikor a fiáról beszélt, de amikor a férjét említette,
újra elborult. Ezt már mind maga mögött hagyta, remélhetőleg
örökre. Túlélte élete legnehezebb éveit, és továbblépett, kivéve,
ami Markot illeti, mert őt magával vitte a szívében. Ő örökké
vele marad, de már nem akart komoly férfit az életébe, sem
gyereket. Annak a kockázata, hogy megsérül, egyszerűen túl
nagy volt.
– Részvétem a fiad miatt – mondta Jean-Charles őszinte
sajnálattal és együttérzéssel. – És a gyermekkorod miatt is. Az
egész miatt. Valóban sokkoló dolgok történtek veled. -A férfit
megdöbbentette mindaz, amit a nő mesélt. És hirtelen hálás volt,
hogy találkozott ezzel a rendkívüli asszonnyal, és hogy az ő
betege. Őszintén csodálta.
– Gondolom, igen. De jó dolgok is történtek. Az ember a
ráosztott kártyákból próbálja a legjobbat kihozni. Néha nehéz, és
néha jól jön ki. De az ember mindennel megbirkózik, amikor itt
az ideje – mondta, és fáradtnak tűnt. Ha már ennyit elmondott,
úgy döntött, elmondja a többit is. Látta a férfi szemében, hogy
azon tűnődik, miért nincs férje, ha volt egy gyereke, de túl
udvarias, semhogy megkérdezze. Persze feltételezte, hogy férjnél
volt, amikor a gyerek született, bár tudta: elég bátor ahhoz, hogy
akár egyedül is gyereket vállaljon. Már semmi sem lepte volna
meg vele kapcsolatban. És Timmie elmondta neki, mi történt a
házasságával, egyszerűen, keserűség és vádaskodás nélkül, csak
a tényeket.
– A férjem hat hónappal azután hagyott el, hogy a fiunk
meghalt. A halála mindkettőnkre hatalmas terhet rótt. Öt éve
voltunk házasok, ami nem olyan hosszú idő. Ő volt a férfidivat-
tervező, akit akkor vettem fel, amikor a férfidivat-üzletágat
nyitottam, és a szakmájában nagyon jónak számított. Barátok
voltunk, mielőtt összeházasodtunk. Rendes ember. Azt hittem,
mindkettőnket megöl a gyász, amikor Mark meghalt. Utána
sohasem volt köztünk semmi ugyanolyan. Mindketten túl
lesújtottak és zaklatottak voltunk, hogy egymásnak gondját
viseljük. És aztán felfedeztem, amit mindenki más végig tudott.
Biszexuális volt, és azért vett el, hogy legyen gyereke. Az
esküvőnk után majdnem azonnal teherbe estem. A házasságunk
kicsit a pillanat hevében köttetett. Még abban sem voltam biztos,
hogy akarok-e gyereket, pontosan azon okoknál fogva, amiket az
imént mondtál. Rábeszélt, ahogy arra is, hogy menjek hozzá
feleségül, hogy ő apa lehessen. Kiderült, hogy ez volt a legjobb
lépés, amit valaha is tettem. Aztán amikor Mark meghalt, Derek
azt mondta, hogy ő ki akar szállni. Azt mondta, hogy gyerekeket
akart, ez volt az egyetlen ok, amiért elvett. Egyikünknek sem
volt szíve egy újabb gyereket nemzeni, és neki volt egy másik
élete, amiről én semmit sem tudtam. Azt gondoltuk, hogy Mark
páratlan volt, és azt hiszem, az elvesztése véget vetett a
házasságunknak. Akárhányszor egymásra néztünk utána, nem
láttunk semmi mást, csak Markot.
Derek kezdett sokat inni Mark halála után, összejött egy
másik férfival, és szerelmes lett. Azt hiszem, hogy ennek a
fájdalmát meg akarta spórolni nekem, tiszta lappal akart indulni,
ahogy én is. A körülmények között, azt hiszem, ez volt a helyes
lépés. Otthagyta az üzletet, kilépett a házasságból, és azóta is
együtt él azzal a férfival Olaszországban. Azt hiszem, hogy
boldog, és én minden jót kívánok neki – fejezte be halkan,
miközben Jean-Charles próbálta megemészteni ezt az újabb
traumát, amit a nő átvészelt. – Az üzlet egy jelentős részét
átadtam neki, amikor elment, mert tényleg ő hozta létre a férfi
üzletágat, és neki köszönhető, hogy nemzetközileg ismertté
váltunk. Ő visszavonult, én pedig elkezdtem úgy dolgozni, mint
egy megszállott. Az üzlet lett az életem. Valahogy túléltem Mark
és Derek elvesztését. Soha semmi nem tudott és tud úgy fájni,
mint Mark elvesztése – fűzte hozzá szomorúan, könnyes
szemmel. – Derek néha jelentkezik. Azt hiszem, mindkettőnknek
fájdalmas. Könnyebb, ha nem beszélünk. Egyébként sem maradt
semmi mondanivalónk. Egy férfival él, aki valaha a modellünk
volt. Boldogok. Nekem megvan a saját életem. Úgyhogy ez ennyi
volt. Egy időszak véget ért számomra.
Sajnálom, de ez nem volt éppen vidám történet. Azt hiszem,
hogy a házasságunk egyébként sem lett volna hosszú életű.
Erőszakkal nem válhatsz valakivé, aki nem vagy. Mark tartott
minket össze, és amikor elment, Derek visszatért ahhoz az
élethez, amit előtte is élt, és amiről én nem tudtam. Néha-néha
az emberek mondtak nekem dolgokat, de sohasem hittem nekik.
Mint kiderült, mind igaz volt, nem hazudtak. Mark miatt az
egész megérte, még ha ilyen rövid ideig is. Nem cserélném el
azokat az éveket semmiért. Azok voltak életem legszebb évei. Az
élet furcsa néha – mondta nagy sóhajjal –, olyan kihívásokat
támaszt és olyan ajándékokat ad, amikre nem is számítasz. Mark
ajándék volt. Tiszta öröm. Soha egy percét nem fogom sajnálni
az életének, ahogy azt sem, hogy hozzámentem Derekhez, hogy
ő megszülethessen. Az életem egyszerűen csak teljesen más
most. – Ezt nagyon tárgyilagosan mondta. Mindent elfogadott a
múltjából, annak minden megbánásával és bánatával. Minden
ellenére továbblépett, és elég jó életet épített magának meg a
környezetének. Ha pedig időnként beéri olyan férfiakkal, mint
Zack, nem árt vele senkinek, és ez segít, nehogy a múlt kísértetei
túlságosan körülfogják.
Jean-Charles rájött, hogy igazán kivételes nővel van dolga,
akit először alábecsült. Annyival több rejtőzött benne, mint
ahogy első látásra tűnt. Száz ember erejével bírt, és ezer ember
szívével. És ahogy egymásra néztek a kórházi szobában,
Timmie-nek csak most tűnt fel, hogy újra a férfi kezét fogja. Nem
olyan történet volt, amit az ember el tudott mondani támogatás
nélkül, vagy megosztotta volna bárki mással, mint egy baráttal,
és a férfi most már azzá vált Timmie számára, ahogy ő is a férfi
számára. Rövid időre lépett csak be az életébe, hogy egy váratlan
és kellemetlen epizódot megkönnyítsen számára, de most már
amikor majd elmegy, magával visz egy apró darabot a férfiból,
ahogy mindig, amikor saját magát megosztja valaki mással.
Lelkének legtitkosabb zugait nyitotta meg a férfi előtt, és feltárta
viharvert, sebzett szívét. Gyakran mondogatta, hogy olyan a
szíve, mint egy régi, repedezett kínai korsó, ami tele van ugyan
repedésekkel, mégis erős. A férfi is ezt érezte rajta, miután
végighallgatta a történetét. Soha senkit sem tisztelt annyira
életében, mint őt most. A legrendkívülibb nő volt, akivel valaha
találkozott, és becsülte a bátorságáért, azért, hogy nem vált
gyűlölködővé a múltban történtek miatt. Akármilyen nagy
veszteségek érték, és akármekkora sebeket égetett a leikébe az
élet, úgy tűnt, mint aki a rosszban is képes megtalálni a jót, és
arra ajándékként tekint. Volt benne valami nagyon szépséges és
nagyon büszke. Még a sebei is mélyen megérintették a férfit.
Nem volt benne semmi csúnya vagy keserű.
– Kár, hogy sohasem házasodtál újra, és nem születtek
gyerekeid – mondta szomorúan. Mélyen meghatotta a nő
története, és átérezte a sok veszteségét. Valójában mindenkit
elvesztett, akit valaha szeretett, vagy aki valaha fontos volt
számára: a szüleit, a fiát, a férjét. De túlélte, ha sebzetten is. Csak
harminchat éves volt, amikor a fia meghalt, és egy évvel több,
amikor elvált. Akkor még lett volna ideje új életet kezdeni, ám
nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem teszi, mindazon okokból,
amelyeket megosztott vele az elmúlt két órában.
Jean-Charles eltűnődött, vajon a nő túl kockázatosnak ítélte-
e, hogy újra megszeressen valakit. Ha így gondolta, talán
valóban az volt. Az idő szaladt, de fölöttük megállt, ahogy
továbbra is kéz a kézben ültek. A férfi közel érezte magát hozzá,
közelebb, mint amit korábban el tudott képzelni, mégsem volt
vele semmilyen szándéka. Nem voltak romantikus érzései a
nővel kapcsolatban. Mindössze erőteljes kötődést érzett két
emberi lény között, és a nő ugyanígy érzett iránta.
– Nem akarok több gyereket vagy férjet – mondta
nyugodtan. – Soha nem is akartam, miután Mark meghalt, és
Derek elhagyott. Ő akart másik kapcsolatot, én nem. Csak
egyedül akartam lenni, hogy a sebeimet nyalogassam. És sokáig
így tettem. Az üzlet tartott életben. A többi egyszerűen túl nehéz
volt.
– És most? – kérdezte Jean-Charles kíváncsian. A nő már
annyi mindent elmondott neki, hogy már nem félt további
kérdéseket feltenni az életével kapcsolatban. – Nincs senki az
életedben?
A nő megvonta a vállát, és mosolyogva megrázta a fejét,
felidézve, hogy Zack azóta sem hívta vissza. Aznap reggel
hagyott neki egy üzenetet a műtétjéről, és a férfi azóta sem hívta.
Abban sem volt biztos, őt egyáltalán érdekli-e, hogy felhívja
vagy sem. Nem volt értelme Zackre számítani. Sohasem váltaná
be a hozzá fűzött reményeket. A pasas túlzottan el volt foglalva
azzal, hogy képzelt mellőzésekért bosszút álljon, és hogy a saját
érdekeit nézze. Nem volt benne igazi rosszindulat, de igazi
jellem se. Azért volt vele, hogy jól érezze magát, és soha nem is
áltatta mással.
– Senki említésre méltó – felelte Jean-Charles kérdésére. –
Emberek jönnek-mennek az életemben. Olyan
kompromisszumokat kötöttem, amelyekkel együtt tudok élni
rövidebb időszakokig. Nem volt komoly kapcsolatom a
házasságom óta. Nem is akarok már. Az ár túl magas, és túl öreg
vagyok most már ehhez – mondta félénk mosollyal, mire a
francia doktor elnevette magát.
– Negyvennyolc évesen? Semmiképp sem. Nálad sokkal
idősebb hölgyek is újra szerelmesek lesznek és megházasodnak.
A szerelem kortalan. Az én anyám is megözvegyült hetvenöt
évesen, és újraházasodott nyolcvanöt évesen. Már két éve házas,
és imádja a férjét. Pont olyan boldog, amilyen az apámmal volt. –
Timmie elmosolyodott a nyolcvanöt éves menyasszony
gondolatára. Volt ebben valami elragadóan kedves.
– Talán majd nyolcvanöt évesen – felelte kényszeredett
mosollyal, még mindig a férfi kezét fogva. – Azt hiszem, addig
várni fogok. Talán még most is túl fiatal vagyok, hogy újra
megpróbálkozzam vele. Azt hiszem, hogy várni fogok, amíg
Alzheimer-kórt kapok, és akkor majd nem fogok emlékezni,
hogy miért is kell félni. Most még túl jó a memóriám. Halálra
rémítene. – Neki volt oka rá. Túl sokat veszített az életében, és
túl sokszor sérült, túl sok ember miatt.
– Valamit kihagysz – felelte Jean-Charles gyengéden. –
Igazság szerint sokat is. Kihagyod az életedből a szeretetet,
Timmie, mert félsz. Nem szemrehányásképpen mondom. De
szeretet nélkül élni, ha jól gondolom, kemény és magányos élet.
– És olyan pánikhoz vezet, amilyennek ő is tanúja volt az előző
éjjel, amikor a nő egy vadidegenre volt utalva.
– Nehéz – ismerte el a nő –, de biztonságos. Most nincs mit
veszítenem. – A férfi számára ez szomorú kijelentés volt, főleg
egy olyan csodálatos nőtől, mint ő.
Mindkettőjüknek eszébe jutott, kinek a nevét adta meg az
adatlapon, mint legközelebbi hozzátartozóét. Az asszisztense
nevét, és nem egy férfiét vagy a férjéét, vagy akár egy élettársét.
Nem voltak rokonai vagy testvérei. Amikor a legközelebbi
hozzátartozót kellett megnevezni, az mindig felhívta a figyelmét,
hol tart az élete, de ez olyan tény volt, amit már rég elfogadott.
Tudta, hogy nem fog megváltozni. És a gondviselés az útjába
hozta azokat az embereket, akikre szüksége volt, ahogy Jean-
Charles is ott volt, amikor a vakbele perforált. Most pedig
barátokká váltak. Tisztában volt vele, hogy a férfi csodálja őt, és
ő is látott valami szomorúságot a férfi szemében. Nem volt
biztos benne, hogy ez az ő életén érzett szomorúság-e, vagy a
férfi a saját dolgain mereng, de nem akart rákérdezni. Az olyan
bizalmas információkat, amilyeneket ő megosztott a férfival,
ajándékként kell adni. Nem erőltethetsz senkit, hogy elmondja.
Önszántából kell az embernek megnyílnia, és látta, hogy a férfi
még nem áll készen rá a saját életével kapcsolatban, sőt lehet,
hogy soha nem is fog. Ő úgy döntött, hogy megosztja vele a
múltját, de érezte, hogy akárcsak őbenne, a férfi lelkében is van
egy elzárt rész.
– Hogy csináltad, hogy nem keseredtél meg? – kérdezte a
férfi halkan. – Olyan sok okod lenne rá. – Ennek ellenére érezte,
hogy a nő egyáltalán nem neheztel senkire sem. Évekkel ezelőtt
elengedte minden haragját. A férfinak valami azt súgta, hogy a
nő sohasem volt igazán keserű, legfeljebb feldúlt vagy szomorú.
De semmiért sem hibáztatott mást, se a szüleit, hogy meghaltak,
se a férjét, hogy elhagyta, sem az orvosokat, hogy nem tudták
megmenteni a gyerekét.
Soha nem találkozott még ilyen emberrel, és azt kívánta,
bárcsak jobban hasonlítana rá. Ami őt illeti, ő régóta hurcolt
sérelmeket és megbánásokat a múltjával kapcsolatban. Időről
időre mélyen elszomorították. Timmie inspirálóan hatott rá, és
tudta, hogy sokáig emlékezni fog mindarra, amit ezen a
délutánon megosztottak egymással. Már sötétedett, amikor a
férfi végül elengedte a kezét. Órákig ültek beszélgetve.
Az ápolónők bekukkantottak, hogy ellenőrizzék, hogy van a
beteg, aztán diszkréten távoztak. Jó kezekben volt, és nem
akarták zavarni őket. Megértették, hogy komoly beszélgetés
folyik. Mind Timmie-n, mind a doktoron látszott, hogy teljesen
leköti a beszélgetés. Aztán az orvos észrevette, hogy a nő
fáradtnak látszik.
– Kifárasztottalak – mondta bocsánatkérően, hibásnak érezve
magát, amiért olyan hosszú ideig maradt. De Timmie lenyűgöző
nő, és soha nem felejti el mindazt, amit megtudott róla. Tudta,
hogy mindig mélységes tisztelettel és csodálattal gondol majd rá,
ha meghallja a nevét, és remélte, hogy valamikor még látni fogja,
amikor a nő újra Párizsban jár. Hirtelen a sors nagy ajándékának
érezte, hogy egyáltalán találkozott vele. Ha a nő New York-i
barátja nem adja meg neki a nevét, soha nem futnak össze, és a
nőnek a hotel orvosát kellett volna hívnia, akiről semmit sem
tudott.
– Jó volt veled beszélgetni – válaszolta a nő békés mosollyal,
ahogy órák óta először hajtotta vissza a fejét a párnára. – Már
sohasem mesélek ezekről a dolgokról. – A fia halála és a
házassága szétesése után évekig járt terapeutához, akivel egy idő
után úgy döntöttek: megtették, amit lehetett, elérték, amit el
lehetett. A többit csak el kell fogadnia, és megtanulnia együtt
élni vele. A múlton nem tudnak változtatni. – Sokat jelentett
számomra, hogy elmesélhettem neked. Néha azt gondoljuk,
hogy tudjuk az emberekről, kik ők, és hogy jutottak oda, ahol
vannak, de valójában nem tudjuk. Sohasem tudhatjuk, min
mentek keresztül, vagy hogy milyen nagy utat jártak be –
mondta bölcsen, a férfi pedig egyetértőn bólintott.
– Te nagy utat jártál be, Timmie – mondta józanul.
Nagyobbat, mint bárki az ismeretségében. Erősnek tűnő kötelék
alakult ki közöttük az előző éjjel, amikor mellette maradt. Ezt
Timmie sem fogja soha elfelejteni. A doktor ott volt számára, és
ezt életének kevés szereplőjéről mondhatta el. Amikor pedig
beszélt vele, érezte, hogy olyan ember, akiben megbízhat.
– Mikor engeded meg, hogy hazamenjek? – kérdezte, ahogy
a férfi felállt. Otthon sem várta semmi és senki, aki miatt
rohannia kellett volna, de nem szeretett kórházban lenni.
– Még nem tudom. Egy darabig még nem. Talán egy hét
múlva. A hotelbe visszamehetsz már előbb is, meglátjuk, hogy
érzed magad. Innen egyenesen Los Angelesbe mész vissza?
A nő megrázta a fejét.
– New Yorkba kellett volna mennem. Találkozóim vannak
egész jövő héten, sőt egy lett volna most péntek este is.
– Nem vagyok biztos benne, hogy elég jól fogod magad
érezni ehhez. Lehet, hogy egy hét múlva már jó állapotban leszel
ahhoz, hogy utazz, de én a te helyedben egyenesen hazamennék,
és pihennék még legalább egy hetet. Mégiscsak megműtötték. –
A nő bólintott.
Már gondolt rá, hogy megmondja Jade-nek és Davidnek:
tartsák meg nélküle a megbeszéléseket. A fejleményekről pedig
beszámolhatnak, amikor hazaér. A legfontosabb a
divatbemutató volt, és azon túl vannak. A többi most valahogy
nem számított neki olyan nagyon, és ezt a férfi is látta a
tekintetében. Az első estén tapasztalt makacssága ellenére nem
harcolt vele azért, hogy mihamarabb elmehessen, pedig arra
számított. Kiderült, hogy olyan más ember, mint amilyennek
kezdetben gondolta! A sikere alapján feltételezte, hogy Timmie a
tipikus elkényeztetett, nehéz eset, aki követelőző és fennhéjázó.
Ehelyett sok mindent lehetett rá mondani, csak ezt nem.
Melegszívű volt, kedves, erős, intelligens, értelmes, együtt érző
és szelíd. Úgy tűnt, nincs benne egy szemernyi rossz sem. A férfi
nagyon megkedvelte.
– Szükséged van bármire, mielőtt elmennék? Még egy kis
fájdalomcsillapítóra? – ajánlotta, de a nő megrázta a fejét.
– Ritkán veszek be bármit is. Ez nem olyan tűrhetetlen.
Átestem már rosszabbon is. – A délutáni beszélgetés után a férfi
tudta, hogy ez igaz. Akkor sem fordult gyógyszerekhez, amikor
Mark meghalt. Nem az ő stílusa volt elrejtőzni a valóság és az
azzal kapcsolatos érzései elől. Ő inkább szembenézett a
dolgokkal. Ez mindig is így volt.
– Hívj a mobilomon, ha bármire szükséged van! –
emlékeztette, mire a nő elmosolyodott. Mielőtt elment,
megpaskolta Timmie vállát, mire ő megint rámosolygott.
Távozása után pedig az ágyban fekve sokáig rá gondolt. Évek
óta nem beszélgetett így senkivel, és ennyire őszintén talán soha
életében. Nagyon jól érezte magát a társaságában, és annyira
megbízott benne, mint hosszú ideje senkiben. Az előző éjszakai
krízis ledöntötte köztük a korlátokat, amik egyébként talán
sohasem tűntek volna el, de most már nyomuk sem maradt.
Miközben Jean-Charles elhagyta a kórházat, ő is pontosan
ugyanezeket gondolta róla. Timmie-t azon ritka nők egyikének
tartotta, akinek az ember bármit elmesélhet, bármit bizalmasan
elmondhat, és akivel ő is szívesen megosztotta volna a titkait.
Egyelőre csak a nő avatta a bizalmába, és a doktor eltűnődött,
vajon egy nap ő is elmondja-e neki a sajátjait. A nő kitárta előtte
a lelkét ezen a délutánon, és elmesélte élete történetét,
akármilyen fájdalmas volt is. A férfi látta, hogy bizonyos sebek
még most sem hegedtek be, talán soha nem is fognak. Más
sérülések már begyógyultak az idő múlásával, bár mély
sebhelyek maradtak utánuk a szívén, a lelkén. A férfi úgy érezte,
ritka kinccsel hozta össze a sorsa. Timmie ugyanígy érzett, és
csodálkozott, hogy ennyire bizalmába fogadta a férfit. De ez
olyan természetesnek tűnt.
Nem bánt meg semmit, a férfi rászolgált a bizalomra. Miután
elment, eszébe ötlött, milyen jó lett volna annak idején egy ilyen
férfival megosztania az életét. Ez sohasem fordult elő vele.
Derekkel közös volt az üzlet iránti érdeklődésük és a gyerek, de
szinte semmi más. Persze a munkán kívül. Később rájött, milyen
kevéssé ismerte a férjét, és az még annál is kevésbé őt. Egy olyan
ember, mint Jean-Charles Vernier, sokkal egyenrangúbb
partnernek tűnt, valószínűleg méltó társ lenne, szövetséges,
olyan valaki, akire számíthat. De, emlékeztette magát Timmie, a
doktor is házas, mint az ilyen férfiak mind egy szálig. Igaza van
Jade-nek, a megfelelő pasik mindig azok.
Ahogy lassan kezdett álomba merülni az Amerikai Kórház
szobájában, egyszer csak ráeszmélt, hogy Zack még mindig nem
hívta vissza. Kiábrándító volt, mint általában, de nem meglepő.
Az efféle csalatkozások hozzátartoztak az ilyen fickókkal való
kapcsolathoz. Timmie megszokta az évek során. Olyan sok
mindenen ment keresztül életében, hogy a csalódás számára
apróságnak tűnt. Annyival rosszabbat is túlélt már. Pedig a
spektrum másik végén olyan férfiak álltak, mint Jean-Charles.
Rendkívüli, csodálatra méltó, tiszteletre és bizalomra érdemes.
Csakhogy ezek a férfiak valamilyen okból elérhetetlenek és
megszerezhetetlenek. Többnyire máshoz tartoznak, mint Jean-
Charles is. Timmie hálás volt azért, hogy egész délután
beszélgethetett vele. Érezte, hogy a férfi rokonlélek. Ez már
önmagában is ritkaság, és jóleső érzéssel töltötte el. Többre nem
volt szüksége.

4. fejezet

A következő két napban Timmie állapota szépen javult.

Minden nappal egyre jobban nézett ki, és jobban is érezte magát.

Jean-Charles pedig napjában kétszer beugrott, hogy megnézze,
hogy van. Általában a saját rendelési ideje előtt és után jött.
Pénteken azonban harmadszor is meglátogatta útban hazafelé
egy vacsoráról, amelyről azt állította, hogy halálosan unalmas
volt. Bedugta a fejét a nő szobájába, és örült, hogy ébren találta.
Sötét, vékony csíkos öltönyt viselt. Pont olyan jóképű és elegáns
volt, mint amikor a nő először látta.
Timmie egy angol magazint olvasott, amit az egyik ápolónő
talált számára, és bár Jean-Charles-nak nem említette, épp előtte
beszélt Zackkel. Ahogy az várható volt, a férfi nem mutatott
nagy együttérzést a műtétjével kapcsolatban, sőt inkább cukkolta
vele, mintha az csak a nő egy tréfája lenne. A gondoskodás nem
tartozott az erősségei közé, meg a problémákat is viccként
kezelte. Nevetve közölte, hogy meg is érdemelte a betegségét,
amiért őt nem vitte magával, ami Timmie számára már
túlzásnak tűnt. Az soha meg sem fordult Zack fejében, hogy a nő
talán zaklatott vagy fél. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy
valaki, aki olyan erős, mint Timmie, félne bármitől, pláne egy
ilyen kisebb műtéttől, ahogyan az a férfi szemében tűnt.
Amennyire meg tudta ítélni, a nő jól volt, és Timmie maga sem
cáfolta ezt. Ő is jelentéktelennek tüntette fel az egészet a férfi
előtt. Most már amúgy is jobban volt.
Jade és David is többször hívta ezen a napon. A New York-i
megbeszélések jól mentek, és simán boldogultak nélküle. Mind a
ketten nagyon aggódtak miatta, és Jade felajánlotta, hogy
visszarepül Párizsba, de Timmie ragaszkodott hozzá, hogy jól
van. Egyébként sem tehettek érte semmit. Csak pihennie kell,
szednie az antibiotikumot, és visszanyernie az erejét. Ezen a
napon többször végigsétált a folyosón, igaz, hogy lassan és
óvatosan, enyhén előrehajolva. Csak Jean-Charles tudta,
mennyire megrázta a nőt a dolog. A többieknek ugyanazt az
erős, összeszedett oldalát mutatta. Nem szeretett sebezhetőnek
tűnni senki szemében, attól kiszolgáltatottnak érezte magát.
Amikor Jean-Charles bekukucskált az ajtón, Timmie
felnézett, és elmosolyodott. A férfi nagyon fess, kissé pajkos és
már-már kisfiús benyomást keltett, ahogy nagy léptekkel
átvágott a szobán. Feltűnt neki, hogy a nő jobb színben van, mint
amikor délután látta, és Timmie beszámolt a folyosón tett
sétájáról.
– Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte, úgy, ahogy egy
baráttól kérdezte volna, nem pedig az orvosától. De az orvosok
általában nem is látogatják a betegeiket este tizenegy órakor.
Különleges kötelék alakult ki kettejük között, és élvezték egymás
társaságát. Meleg mosollyal néztek egymásra, ahogy a férfi leült
az ágya mellett.
– Hazafelé tartottam, és úgy döntöttem, benézek hozzád,
hogy lássam, hogy vagy – felelte kényelmesen. – Végül is te egy
Nagyon Fontos Személy vagy. – A férfi ugratta, ő pedig
elnevette magát. Tőle nem zavarta az élcelődés.
– Én egy nagyon unatkozó személy vagyok – felelte, lerakva
a magazint. Örült a férfi társaságának. – Minden bizonnyal
kezdek felépülni – folytatta rámosolyogva. – Kezdem úgy érezni,
mint akit börtönbe zártak. Tényleg, mikor engedsz ki?
– Várjuk meg, hogy érzed magad holnap. Feltételezésem
szerint holnap visszaküldhetlek a hotelbe egy ápolónővel –
válaszolta elgondolkodó tekintettel. Hiányozni fognak neki a
délutáni beszélgetések, ha a nő elmegy. Itt a kórházban bármikor
beugorhatott hozzá.
Ritkán folytatott ennyi eszmecserét beteggel, és szívesen
hallgatta meg a nő véleményét bármely témában. Timmie nagy
tudásúnak és jól informáltnak bizonyult. Felfedezték, hogy mind
a ketten szenvedélyesen érdeklődnek a művészetek iránt, és
mindketten nagyon szerették Chagallt. Timmie-nek volt is tőle
egy képe a Bel Air-i otthonában.
A férfi is kezdte bizalmába fogadni a nőt saját életének
bizonyos részleteit illetően. Az előző nap elmesélte neki, hogy
azért esett a választása az orvosi pályára, mert a nővére
agyvérzésben halt meg huszonegy évesen. Ő ekkor tizenhat éves
volt. A nővére hirtelen halála fordulópontot jelentett az életében.
 – Nincs szükségem ápolónőre – tiltakozott Timmie, ahogy a
férfi leült az ágy melletti székre, ő pedig csöndben megcsodálta
az öltönyét, és azon tűnődött, ki készíthette.
Gyönyörűen szabott darab volt, tiszta, férfias, elegáns
vonalú. Hirtelen az jutott eszébe, vajon a férfi megsértődne-e, ha
elküldené az egyik saját modelljét. A doktor mindig tökéletesen
nézett ki. A nőnek az is tetszett, amikor lezseren öltözött. Reggel
khakiszínű nadrágban, világoskék csíkos ingben, zakóban és
barna mokaszinban jelent meg. Jól álltak neki a ruhái, és a stílusa
inkább angolosnak tűnt, mint franciának. Minden jól nézett ki
rajta, mivel magas volt és vékony.
– De van – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Erős a
gyanúm, hogy ha nem volna melletted egy ápolónő, akkor
összevissza szaladgálnál, vagy elmennél hazulról. – Már
korábban is mondta neki, hogy egy hétig teljes ágynyugalomra
van szüksége, ami kezdett kegyetlen és szokatlan büntetésnek
tűnni a nő számára. Már elég jól érezte magát, hogy felkeljen és
mozogjon.
– Hát, azt nem mondhatnám, hogy szaladtam a folyosón ma
este vacsora után – nyugtatta meg a férfit, aki visszamosolygott
rá. Aznap reggel a nő megmosta a haját, és hullámos vörös
sörénye kórházi hálóingének vállára hullott. A férfi észrevette,
hogy a Plaza Athénée hatalmas csokor virágot küldött neki.
Davidtól és Jade-től egy másik hatalmas csokor érkezett, amelyet
telefonon rendeltek New Yorkból. A szoba úgy illatozott, mint
egy kert. – Milyen volt a vacsora? – kérdezte a nő olyan arccal,
mint egy gyerek, akit otthon hagytak a bébiszitterrel, és most
mindent hallani akar.
 – Rettentő unalmas – felelte széles mosollyal. – Levegőtlen,
az ennivaló rossz, és valaki azt mondta, hogy a bor pocsék. Alig
vártam, hogy eljöhessek. – Timmie nem akart rákérdezni, de
eltűnődött, vajon miért nem ment haza a feleségével. Olykor az a
benyomása támadt, hogy nem élnek boldog házasságban, de
Jean-Charles sohasem tett rá nyíltan megjegyzést. Szívesebben
beszélt a gyerekeiről. Két lánya volt, Julianne és Sophie, tizenhét
és tizenöt évesek, és egy fia, Xavier, aki az első évet végezte az
orvosin, és sebész akart lenni, ami nyilvánvalóan nagyon
büszkévé tette az apját. Többször is említette őket neki,
mindannyiszor határtalan büszkeséggel. A lányok majdnem
ugyanolyan korúak voltak, amennyi az ő fia lenne, és a férfi
többször is eltűnődött, vajon nem szomorítja-e el, ha róluk
beszél. De mivel Timmie érdeklődést mutatott irántuk,
megengedte magának, hogy beszéljen róluk, ha a téma felmerült.
– Én sem vagyok valami jó a vacsoraestekben – vallotta be
Timmie a férfinak, beszélgetés közben kényelmesen fekve az
ágyában. Szórakoztató volt látogatót fogadni ilyenkor, főleg
most, hogy jobban érezte magát. Még az infúziót sem érezte a
karjában. – Szívesebben töltöm az időmet a tengerparti
házamban vagy egy kis bisztróban barátokkal. A partin való
megjelenés általában elég sok munkával jár. – Túl keményen
dolgozott az irodában ahhoz, hogy időt tudjon szakítani a
társadalmi életére is, bár néha kénytelen volt a nagyobb
hollywoodi eseményeken megjelenni, különösen, hogy a cége
gyakran adta a ruhákat filmekhez, és számos hollywoodi sztárt
öltöztetett.
 – Hol van a tengerparti házad? – kérdezte a férfi érdeklődve.
Jólesett vele beszélgetni. Sokkal élvezetesebb volt, mint az aznap
esti vacsorapartnerei közül bárki.
– Malibuban – felelte a nő könnyedén, ahogy mesélt róla és a
hosszú sétákról, amiket imádott a tengerparton tenni. Azt nem
említette, hogy Zackkel szokott ott időzni. Zack említésre
méltónak sem tűnt, és ő nem is beszélt róla. Nem volt elég fontos
az életében ahhoz, hogy Jean-Charles előtt szóba hozza, ő csak
egyike volt a kompromisszumoknak.
– Mindig szerettem volna Malibut látni – mondta Jean-
Charles elgondolkozva. – A fényképeken olyan gyönyörű. A
házad Colonyban van? – érdeklődött, kérdésével némi
helyismeretről árulkodva, és a nő mosolyogva bólintott.
– Igen, ott – felelte halkan. – Egyszer el kell jönnöd
megnézni. A mondat után mind a ketten egy pillanatra
elhallgattak, s közben azon tűnődtek, vajon találkoznak-e még
valaha. Semmi ok nem volt rá, hacsak Timmie meg nem
betegszik, amikor újra Párizsban jár Vagy talán az eddigi
beszélgetések után tényleg barátok lesznek.
– Jó régóta nem voltam Los Angelesben. Annak idején egy
nagyon érdekes konferencián vettem ott részt, és előadást
tartottam a Kaliforniai Egyetem orvosi karán – mondta Jean-
Charles, miközben felállt. Kezdett későre járni, és a nő mégiscsak
a betege, akinek szüksége van a pihenésre. Ezt neki is
megmondta, mire Timmie bólintott. Fáradt volt, de élvezte a
férfival a társalgást. – Holnap is meglátogatlak – ígérte a férfi –,
és majd együtt eldöntjük, mikor mehetsz vissza a hotelbe. Talán
már vasárnap, ha megígéred, hogy jól viselkedsz.
 – Mit gondolsz, mikor mehetek vissza Los Angelesbe? – Már
hetek teltek el, mióta eljött.
– Meglátjuk. Talán a jövő hét végén, vagy akár hamarabb, ha
minden rendben megy. – Jade felajánlotta: visszajön, hogy együtt
repüljenek haza. Timmie ragaszkodott hozzá, hogy ez
szükségtelen, bár sejtette, hogy most még a túlméretezett
utazótáskája cipelése is kemény munka lenne. De el volt szánva,
hogy egyedül utazik vissza Los Angelesbe, és hagyja, hogy Jade
Daviddel New Yorkból repüljön haza. Annak sokkal több
értelme volt. – Aludj jól, Timmie! – mondta a férfi, ahogy megállt
egy utolsó pillanatra az ajtóban, és ő rámosolygott az ágyból.
– Köszönöm a látogatását, doktor úr! – ugratta, mire a férfi
kuncogott, és elment.
Timmie-nek Jean-Charles járt a gondolataiban, amikor
elnyomta az álom. Azon tűnődött, vajon milyen lehet a felesége,
ő is olyan kifinomult és elegáns, egyben őszinte és nyitott-e, mint
a férfi, akinél érdekesen váltakozott a szertartásos viselkedés a
szívélyessel. Mutatott képeket a nagyon csinos gyerekeiről, és
Timmie számára nem volt kérdéses, hogy a felesége is nyilván
gyönyörű, hiszen a férfi és a gyerekek azok voltak. Timmie nem
tudta elképzelni a férfit valaki olyannal, aki nem az. Viszont
feltűnt neki, hogy a férfi nagyon keveset beszél a feleségéről,
mindössze annyit árult el, hogy fiatalabb korában jogot tanult,
de sohasem praktizált, és hogy majdnem harminc éve házasok.
Timmie-nek ez hosszú időnek tűnt és elismerésre méltónak
hangzott, de nehéz volt eldöntenie abból a kevésből, amit a férfi
a házasságával kapcsolatban mondott, hogy vajon boldog
házasságban élnek-e. Tekintve az együttélés hosszát, Timmie
feltételezte, hogy igen, de a férfi észrevehetően szűkszavú volt
ezzel kapcsolatban, és sem pozitív, sem negatív megjegyzéseket
nem tett a feleségére. Nagyon semlegesnek tűnt, valahányszor
csak a téma felmerült. Ez már önmagában elgondolkodtatta
Timmie-t a házassága milyenségét illetően. Szembetűnő volt,
hogy a feleségéről nem mesélt semmilyen sztorit. Vagy a
gyerekeiről beszélt, vagy saját magáról, de a házastársáról soha.
Az egyik, amit sok más mellett csodált a férfiban, az volt,
hogy megannyi, gyakran filozofikus beszélgetésük során, noha
számtalanszor jutottak közös álláspontra, soha nem támadt az az
érzése, hogy a férfi flörtöl vele. Mindig nagyon figyelmes,
érdeklődő és tiszteletteljes volt, és sosem lépte át a határt. Pont
azért gyanította, hogy a férfi még mindig szerelmes a feleségébe,
bármilyen keveset is beszél róla, amiért vele nyíltan nem flörtölt,
és számára ez csodálatra méltónak tűnt. Amúgy is könnyű volt a
férfit csodálni a szakértelme, elkötelezettsége, tudása, kiváló
esze, műveltsége, jó humorérzéke, és a betegei iránt tanúsított
törődés miatt egyaránt. Soha ilyen gondos ápolásban még nem
részesült orvostól, és máris eldöntötte, hogy vesz majd neki egy
szép ajándékot, mielőtt elutazik. De addig semmit sem tehet ez
ügyben, amíg ki nem engedi a kórházból, vissza a hotelbe.
Amikor a férfi reggel beugrott hozzá lezser hétvégi
viseletben, bársonynadrágban és szürke kasmírpulóverben, újra
felvetette a kórház elhagyásának kérdését.
– Rendben, rendben – ugratta a férfi. – Látom, hogy addig
fogsz zaklatni, amíg vissza nem küldetek a hotelbe. – A nő már
elég ideje volt intravénás antibiotikumon, így a doktor úgy
döntött, a maradékot, ami a kúrából még hátravolt, tabletta
formájában adja majd neki. Ahogy Timmie már korábban
felfedezte, a férfi orvosként nagyon körültekintő és rendkívül
megbízható volt. – Holnap visszamehetsz a hotelbe – adta be a
derekát, – amennyiben megígéred, hogy nem csinálsz semmit, és
továbbra is pihenni fogsz. Gondolom, hogy kényelmesebb neked
ott. – Ez így volt, de Timmie-nek négynapos kórházi
tartózkodása alatt nem lehetett panasza sem a kiszolgálásra, sem
a szállásra, és a férfi továbbra is naponta többször benézett
hozzá. A férfi figyelmes volt, orvosként körültekintően járt el, és
a figyelme minden apró részletre kiterjedt.
Mielőtt elment, tájékoztatta a betegét, hogy egy éjszakára
elutazik a gyerekeivel. A társa fogja helyettesíteni, de
emlékeztette Timmie-t, hogy tudja a mobilszámát, ha bármilyen
probléma merülne fel, ne habozzon felhívni. Erről a nőnek
eszébe jutott a kedd éjszaka, amikor rettentő kínok közt felhívta
a doktort. Borzasztó távolinak tűnt most már, hogy napokat
töltöttek beszélgetéssel és egymás megismerésével. Már nem egy
idegen volt, hanem barát.
– Holnap beugrom a Plaza Athénée-be amikor visszaértem,
hogy meglátogassalak – biztosította Timmie-t, akinek kétségei
sem voltak afelől, hogy a férfi állja majd a szavát. Mindig
megtartotta az ígéretét. Olyan ember volt, akire lehetett
számítani. Minden porcikája, minden rezdülése
megbízhatóságot és erőt sugárzott. – A mai estét Périgord-ban
töltjük, az öcsémnél. A gyerekekkel imádunk ott lenni.
Miután elment, Timmie rájött, hogy a férfi nem említette a
feleségét, amit furcsának talált. Talán nem szerette Périgord-t
annyira, mint ők, vagy nem jött ki a férfi öccsével. Bármi
lehetséges ennyi év házasság után. Az emberek szokásokat
alakítanak ki, és engedményeket tesznek vagy határokat
állítanak fel olyan barátokkal és rokonokkal kapcsolatban, akiket
nem kedvelnek. Jean-Charles nem szolgált magyarázattal, miért
nem említette a feleségét. Timmie pedig valahogy nem érezte
helyesnek, hogy rákérdezzen, annak ellenére, hogy
beszélgetéseik során nagyon személyes véleményeket
fogalmaztak meg igen sok tárgyról, a politikától a művészeteken
át az abortuszig és a gyerek-nevelésig, mely utóbbi témáról ő
keveset tudott, hisz tapasztalata az anyaságról oly rövidre
sikerült. Amikor erre gondolt, érezte, hogy irigyli a férfit a
gyerekeivel töltött hétvégéért. Úgy vélte, hogy a gyerekek
szerencsések, amiért ilyen apjuk van.
Ez az este csöndesen telt a férfi nélkül. Timmie a CNN-t
nézte a szobájában. Nem voltak sokkoló hírek. Jade és David is jó
hírekkel szolgált New Yorkból. A hétvége után még két nap
megbeszélés következett, és úgy tervezték, hogy kedden éjjel
térnek vissza Los Angelesbe. Timmie remélte, hogy a következő
hét végére ő is velük lesz, és már előre rettegett a rengeteg
elvégzendő munkától, ami távollétében minden bizonnyal
felhalmozódott az asztalán, különösen most, a betegsége alatt.
Remélte, hogy mire visszaér, kész lesz megbirkózni vele.
Teljesen még mindig nem heverte ki a perforált
vakbélgyulladást, könnyen elfáradt, és amikor vasárnap
felöltözött, hogy elhagyja a kórházat, rájött, hogy már ez is
kimerítette. Majdnem sajnálta, hogy nem egyezett bele Jean-
Charles javaslatába, hogy egy ápolónőt is vigyen magával.
Kitartott a mellett, hogy mindent meg fog kapni a hotel
személyzetétől, amire csak szüksége van. Gilles eljött érte, hogy
visszavigye a hotelbe, celofánba csomagolt hatalmas csokor
vörös rózsát hozott neki, és nagy megkönnyebbülésének adott
hangot, amiért ilyen jó színben találja. Amikor Timmie még
mindig kissé remegő lábakon, kezében a csokor virággal
elhagyta a kórházat, úgy érezte magát, mint egy filmsztár vagy
operadíva. És amikor a Plaza Athénée-be ért, és besétált jól
ismert szobájának kényelmébe, meglepődött, mennyire jólesett
oda visszamennie, mintha csak hazament volna. Az egyik
szobalány segített neki berendezkednie.
Lezuhanyozott, mivel Jean-Charles azt mondta, hogy azt
szabad, ebédet rendelt a szobapincértől, megnézte az üzeneteit,
elolvasott pár faxot, amit Jade és David küldött neki, egyik sem
volt földrengető, csak informatív. Aztán boldogan befeküdt az
ágyába, a tökéletesen kisimított lepedő és takaró közé. Az, hogy
újra ott lehetett, a luxus csúcsának tűnt számára. Habár a
kórházban minden hatékony, kényelmes és kellemes volt,
szerinte nem akadt még egy olyan csodálatos hely, mint a Plaza
Athénée.
Boldogan heverészett az ágyában késő délután kedvenc
csokoládéját majszolva és teát szürcsölve, amikor a portás
felszólt, hogy Docteur Vernier jött hozzá látogatóba, és öt perccel
később a férfi megjelent. Amikor belépett a szobába, a férfi
ellazultnak tűnt, és láthatóan örült, hogy látja őt. Megdicsérte,
hogy máris sokkal jobban néz ki.
– Minden bizonnyal a csokoládé teszi – felelte Timmie,
miközben megkínálta a férfit, aki ellenállt a kísértésnek, több
akaraterőről téve tanúbizonyságot, mint amennyire ő képesnek
érezte magát. – Milyen volt Périgord a gyerekekkel? – kérdezte,
és ugyan nem tette hozzá, hogy hiányzott neki a férfi, de
meglepődve vette tudomásul, hogy ez az igazság. Az előző
reggel óta, amikor elutazása előtt a doktor meglátogatta a
kórházban, nem volt senki érdekes, akivel beszélgethetett volna.
– Kitűnő – jegyezte meg. – És hogy érzed magad itt?
Ugyanolyan jól, mint tegnap a kórházban, vagy máris
kifárasztottad magad? – Majdnem szigorúnak hatott, ahogy
kikérdezte, és a nő elnevette magát, amitől a férfi is újra
elmosolyodott. Timmie nevetése mindig ragályos volt, és a férfi
elégedetten látta, hogy a nő visszanyerte a huncut kinézetét.
Neki úgy tűnt, hogy nagyon jól néz ki, és örült neki.
– Semmit sem csináltam. Mióta visszajöttem ma reggel, nem
csináltam semmi mást, csak feküdtem az ágyban, és ettem.
– Pont erre van szükséged. – Már többször mondta a nőnek,
hogy véleménye szerint túl vékony, ami persze nem igazán lepte
meg a férfit, tekintve, hogy a divat világában dolgozott. Minden
divattal foglalkozó amerikai anorexiásnak tűnt számára, bár
Timmie soványsága azért nem volt annyira extrém. De látta,
hogy a héten azért fogyott valamennyit, amire lehetett számítani
a műtét miatt. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a nő boldog,
amiért újra a hotelben lehet a kényelmes ágyban és
környezetben, a saját hálóingében. Még egy gyémánt fülbevalót
is betett a fülébe, és délután kimanikűrözte a körmeit. Újra
visszakerült a luxus ölébe, és ez szemmel láthatóan jobban illett
hozzá, mint a kórház Neuillyben. Most, amint engedélyt ad rá,
Timmie meg fog lépni. A férfi nem szívesen vallotta be magának,
de tudta, hogy hiányozni fog neki. Nagyszerű társaság volt, és
csodálatos volt vele beszélgetni. A nő félelme, amely a műtét
éjszakáján vett rajta erőt, napokkal ezelőtt felszívódott, most újra
önbizalommal teli és mosolygós volt, egy erős nő a saját
közegében. Kétség sem fért hozzá, hogy huszonhárom évi
kiemelkedő teljesítmény után az elegáns jólét lett az ő igazi
világa. A férfi ugratta is ezzel, amikor a nő pezsgővel kínálta,
nevetett, és megrázta a fejét.
– Ritkán iszom – mondta a doktor könnyedén, egy cseppet
sem zavartatva magát. Az üveg Cristal, amit a nő kínált felé,
egyáltalán nem jelentett kísértést számára. – És ma este ügyeletes
is vagyok.
– Nem iszol? – A nő meglepettnek tűnt. Eszerint a férfi olyan
ember, akinek a szokásai is jók, nemcsak kiváló elme,
melegszívű és odaadó férj és apa. Ennél többet senki sem
akarhat. Önkéntelenül is újra arra gondolt, milyen szerencsés nő
a felesége. A Jean-Charles Vernier-hez hasonló férfiak
ritkaságszámba mentek, és szinte sohasem voltak szabadok.
Legalábbis az ő tapasztalata szerint. Majdnem mindig a
feleségükkel maradtak. El sem tudta volna képzelni Jean-
Charles-t egyedülállóként vagy egy olyan fiatal nővel,
amilyenekkel az általa ismert férfiak töltötték az idejüket.
Többségük filmcsillag, modell vagy dekoratív nőcske volt. Még a
gondolat is nevetséges. Jean-Charles tíz percig sem viselné el az
efféle nőket. Ő a mércét nyilvánvalóan sokkal magasabbra tette,
és igazán rendes férfi.
Timmie ajánlott neki egy csésze teát, amit a férfi szintén
visszautasított. Nem várta a nőtől, hogy szórakoztassa. Nem
vendég volt, hanem az orvosa, ahogy erre mosolyogva
figyelmeztette.
– Azt hittem, hogy barátok is vagyunk – válaszolta
csalódottan a nő, mire a férfi elnevette magát.
– Igaz. Én is azt hiszem. Nagyon élvezem a beszélgetéseinket
– vallotta be neki, aztán a következő mondatával nagyon
meglepte a nőt. – Hiányozni fogsz, ha már nem leszel itt.
Szerette tartalmas eszmecseréiket az emberi fajról,
esendőségéről és részrehajlásairól, saját országaik politikájáról,
és mélyen megérintették a nő bizalmas vallomásai az élete
korábbi éveiről, meghatották gyermekkorának történetei az
árvaházban és a különböző nevelőszülőknél. Az őt ért
sorscsapások az emberek többségét tönkretették volna, de őt
csak megerősítették. És őszintén elszomorította, ami a fiával
történt. Mivel a saját gyermekeit annyira szerette, nem tudott
pokolibb kínt elképzelni, mint egy gyerek elvesztése. A nő
azonban ezt is túlélte, csakúgy mint a férje árulását. Annyi
mindenen ment keresztül, mégis teljes életet élt. Timmie elnyerte
mélységes tiszteletét a műtét óta eltelt napokban, és egyetértett
vele, hogy barátok lettek, akármilyen különösnek is tűnt ez
először. Most már nem tűnt annak, még neki sem. Ugyan nem
volt szokása összebarátkozni a betegeivel, de volt valami meleg
és szokatlan a nő körül, ami a férfit felé vonzotta, és
felébresztette benne a vágyat, hogy megossza vele a gondolatait.
Egyáltalán nem érezte magát kényelmetlenül, ahogy a
lakosztálya nappalijában ült és vele csevegett. Timmie is kikelt
az ágyból, hogy ott üljön vele a virágok özönében, amelyeket a
divatvilághoz tartozó ismerősei küldtek, akik hallottak a
műtétéről. Most, hogy Jade és David New Yorkban volt, a hír
futótűzként terjedt.
– Nos, mik a terveid? – kérdezte tőle a férfi, aki kipihentnek
és sokkal boldogabbnak tűnt, mint a gyermekeivel töltött rövid
périgord-i hétvége előtt.
– Ezt te mondd meg, te vagy az orvos! Mikor repülhetek
leghamarabb?
– Nagyon sietős?
– Nem – felelte őszintén –, de azért vissza kéne mennem. Van
egy cégem, amit irányítani kell – emlékeztette a férfit, de persze
az is tisztában volt vele. Tudta, mennyire elfoglalt, és jó eséllyel
teljesen elborítja majd a munka, amikor visszamegy.
– Csütörtök neked hogy hangzik? El tudod fogadni? – Nem
akarta siettetni az indulását, de tisztában volt vele, hogy nem
tarthatja örökké a Plaza Athénée-ben.
– Nagyjából jónak tűnik. – Ráadásul így Jade-nek és
Davidnek is lenne egy napja, hogy számára megszervezzék a
dolgokat, miután visszaértek. – Egy kicsit kimehetek előtte?
Legalább egy rövid sétára. – Volt egy terve, amit a férfi nem is
sejtett.
– Szerintem igen. Ne sétálj túl messzire, és ne csinálj túl sok
mindent. Ne cipelj semmi nehezet. Legyél belátó, és minden
rendben lesz.
– Ez az életre sem rossz tanács – felelte, és a férfi
elmosolyodott. – Sajnos mindig józan vagyok. Túl öreg ahhoz,
hogy ne legyek az. – Ez ugyan nem volt egészen igaz, de
nagyrészt igen.
 – A kornak ehhez semmi köze. És pont elég fiatal vagy
ahhoz, hogy őrült legyél, ha akarsz. Lehet, hogy időnként jót
tenne neked. – A férfi csak a képzelőerejére támaszkodhatott,
hogy mekkora nyomás nehezedhet a nőre a munkájában, és
mekkora stressz lehet, amikor valami nem megy jól. A divat
kemény üzlet, és gyanította, hogy a hőnek kezdettől fogva
fáradhatatlanul kellett dolgoznia, és meg kellett érte harcolnia,
hogy a topon maradjon. Már huszonhárom éve volt a csúcson,
folyton próbálva túlszárnyalni magát, ami nem könnyű feladat.
Timmie észrevette, legalábbis az a benyomása támadt, hogy
a férfinak nem akaródzott elindulnia ezen a délutánon, pedig
már esteledni kezdett. Ekkor úgy döntött, hogy feltesz neki egy
oda nem tartozó kérdést, ami talán túl személyes, de ha a férfi
nem akar rá válaszolni, akkor majd megmondja. Nagyfiú már,
képes megvédeni magát, ő pedig kíváncsi volt.
– A feleséged is veletek ment Périgord-ba? – kérdezte
minden átmenet nélkül, mire Jean-Charles meglepettnek tűnt, és
azonnal feszengeni kezdett.
– Miért kérdezed? – A férfi érdeklődését felkeltette Timmie
erősen intuitív volta. Úgy tűnt, sok mindent tud, és amit nem,
azt helyesen tippeli meg. Jobban bízott az ösztöneiben, mint az
emberek többsége.
– Nem tudom – válaszolta őszintén. – Nem említetted, és ez
furcsának tűnt.
– Nem, ő nem jött. Nem jönnek ki az öcsémmel. – És akkor
finoman fejezte ki magát. Elmesélte, hogy már évek óta
ellenséges viszonyban vannak egy ház miatt, amit Jean-Charles
és az öccse együtt örököltek, és végül el kellett adni, mert nem
tudtak megállapodni, hogy mikor ki használja. A felesége azóta
nem beszél a sógorával, és megtagadta, hogy a férjével
meglátogassa őt és a sógornőjét Périgord-ban.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó – bólintott
Timmie. Jól tippelt. Valamiféle családi vita.
– Nem mindenhova megyünk együtt – folytatta Jean-
Charles, miközben egy izom szinte észrevehetetlenül megfeszült
az állában. Volt valami, amit nem mondott el, és Timmie a
szemét figyelve megpróbálta kitalálni, mi lehet az. – Mi
mindketten nagyon független emberek vagyunk, nagyon
különböző érdeklődési körrel. Amikor oda viszem a gyerekeket,
ő mindig otthon marad.
– Múltkor a vacsorára is egyedül mentél Neuillybe? – Most
már nyíltan kíváncsiskodó volt, pedig tisztában volt vele, hogy
semmi köze hozzá. Eltűnődött, vajon mit fog válaszolni a férfi,
amikor magához tér a kérdés okozta meglepetésből. A férfi újra
elcsodálkozott a nő beleérzésén.
– Ami azt illeti, igen. Azokat az embereket sem kedveli.
Ritkán járunk el együtt és élvezzük ugyanazoknak az
embereknek a társaságát. Miért jutott eszedbe megkérdezni?
– Csak volt egy érzésem. Semmi közöm hozzá. Sajnálom,
hogy megkérdeztem – felelte udvariasan. Az életmódjuk
rettentően felkeltette az érdeklődését.
Bizonyos tekintetben ez nagyon francia volt. Úgy tűnt, a
francia emberek együtt maradnak, és a különbözőségüket azzal
oldják meg, hogy mindenki éli a saját életét, ahelyett hogy
elválnának, mint az Egyesült Államokban.
 – Egyáltalán nem is sajnálod – cukkolta a férfi. – Tudni
akartad, és most tudod.
– Nem körülményes külön társadalmi életet élni, külön
hétvégi terveket csinálni? – Eltűnődött, vajon a férfinak van-e
szeretője, vagy találkozgat-e más nőkkel, de soha nem merte
volna megkérdezni tőle. De az volt az érzése, hogy nem. Nem
tűnt olyan típusnak, aki nők után futkos. Vele nagyon
tisztelettudóan viselkedett. Nyilvánvalóan nem volt az a
flörtölős fajta, legalábbis a betegeivel nem.
– Ha egy házasság nehéz, és a két ember nagyon különbözik,
a külön programok segíthetnek életben tartani a házasságot.
Majdnem harminc év elteltével az ember nem várhatja, hogy a
dolgok ugyanolyanok legyenek, mint valaha – magyarázta
nyugodtan. Egyértelmű volt, hogy ő megbékélt azzal, ahogy élt,
és neki ez megfelelt.
– Feltételezem, hogy nem – válaszolta Timmie udvariasan. –
Én sohasem jutottam ilyen messzire, úgyhogy nem tudhatom.
– Az öt év is nagyon tiszteletre méltó. Úgy gondolom,
szégyen, hogy az emberek nem próbálják a dolgokat megoldani,
hanem egyszerűen csak feladják – mondta Jean-Charles, aztán
folytatta: – Én hiszem, hogy a pároknak együtt kell maradniuk a
gyerekek kedvéért. Tartoznak nekik ennyivel, akármilyen
kellemetlenné válnak is a dolgok.
– Én ezt nem így gondolom – válaszolta Timmie őszintén. –
Sohasem voltam meggyőződve róla, hogy azok az emberek, akik
nem jönnek ki egymással és mégis együtt maradnak, olyan
boldoggá tennék a gyerekeiket. A vége mindig az, hogy a
gyerekeket vádolják azokért az áldozatokért, amiket hoztak. Azt
gondolom, hogy ennek végül megvan az ára. És miért töltsük az
életünk maradék részét olyan valakivel, akit nem kedvelünk,
vagy ki nem állhatunk, vagy akivel nem jövünk ki? Nem tudom
elképzelni, hogy a gyerekek ebből túl sokat nyernének,
szerintem így csak ők is részesei a szüleik stresszének, ami nem
tűnik túl fairnek a gyerekek szempontjából.
– Az életben nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk, vagy
amit gondoltunk, hogy kapni fogunk – felelte Jean-Charles
talányosán. – De ez nem mentség, hogy elfussunk. Az emberek
ennél többel tartoznak egymásnak, a gyerekeiknek meg biztosan.
– Nekem ez túl kemény életnek hangzik. Hiszek abban, hogy
tegyünk komoly erőfeszítéseket, de abban nem, hogy az életed
hátralévő részében szerencsétlennek kellene lenned. Néha jobb,
ha beismerjük, hogy hibáztunk, vagy hogy a dolgok
megváltoztak. Azt hiszem, ma már tisztelem a volt férjemet,
hogy továbblépett, még ha nekem nehéz is volt. Ha nem tette
volna meg, akkor örökké hazugságban éltünk volna. Akkor már
jobb egyedül. – Jean-Charles nyilvánvaló módon nem értett vele
egyet. Egy életmódot védett, és azokat a döntéseket, amelyeket
hozott, akár jók voltak azok, akár rosszak. Az elmúlt években
több volt a rossz.
– Néha bele kell törődni – mondta, és kivett egy csokoládét,
miközben Timmie érdeklődve figyelte az arcát. Könnyen rájött,
hogy sok mindent nem mond el neki a férfi.
– Nem értek veled egyet – felelte Timmie halkan. – A
beletörődés nyomorúságos módja az életnek. – Utált volna Derek
felesége maradni, miután megtudta, hogy viszonya van egy
férfival. Végül akármilyen fájdalmas volt is, Derek azt tette, ami
helyes: elhagyta. Így tisztább, habár akkor összetörte. Most már
tisztelte érte.
– Van valami nemes az áldozathozatalban – mondta a férfi
filozofikusan, a nő pedig elgondolkozott azon, amit mondott.
– De nem osztanak érte kitüntetést – felelte Timmie
megingathatatlanul. – Csak megöregszel, és idő előtt szomorú és
fáradt leszel, miközben figyeled, ahogy az álmaid meghalnak. És
mindezt miért? Ennél többet kéne hogy nyújtson az élet.
A férfi nem válaszolt, és úgy nézett ki, mint aki
elgondolkozott ezen. A nő számos érdekes kérdést vetett fel
számára ezen a héten, és mindig sok gondolkodnivalót adott
neki a beszélgetéseik során. Mindazok ellenére, ami vele történt,
olyan nő volt, aki hitt abban, hogy a szerelem létezik, ha nem is
számára, legalább másoknak. Ő maga beletörődött a helyzetébe,
és már nem hitt az álmokban, de elméletben hitt a szerelemben,
különösen ha másokról volt szó. A valóság tulajdonképpen mind
a kettőjük esetében hasonló volt, bár a férfi házasságban élt, a nő
pedig nem. Ahogy sokan mások, ők is megbékéltek azzal, ami
hiányzott az életükből, és a tőlük telhető legjobban alakították az
életüket, túl sok munkával töltve ki. A férfinak ott voltak a
gyerekei, Timmie pedig alkalmanként olyan férfiakkal töltötte ki
az éjszakáit, mint Zack.
Még beszélgettek egy darabig, végül a férfi sajnálkozva
felállt. Jól érezte magát a Plazában vele, és boldogan elüldögélt
volna még órákig. De más dolga is volt. Mielőtt elment,
megígérte, hogy másnap délután is benéz hozzá, hogy
megtudakolja, hogy van. A nőnek még három napja maradt
Párizsban.
 Amikor másnap felkelt és felöltözött, nem szívesen vallotta
volna be még az orvosának sem, de gyengébbnek érezte magát,
mint várta. Jobban volt ugyan, de még mindig nem volt a régi.
Ennek ellenére kényszerítette magát, hogy nekiinduljon. A
feladat, amit el akart végezni, a hoteltől csak pár méterre
található egyik boltban várt rá a Montaigne sugárúton, Párizs
egyik legjobb bevásárlóutcájában. Jean-Charles-nak akart
ajándékot venni, mielőtt elutazik. A férfi kivételesen kedves volt
hozzá, és kiválóan gondoskodott róla. Szeretett volna adni neki
valamit, amivel megköszöni mindezt, habár tudta, hogy a férfi
semmit sem vár el. Olyan gesztus volt ez, amivel a háláját és a
barátságát akarta kifejezni.
Timmie éppen dél előtt ment le a lobbiba, és lassan sétálva a
Montaigne sugárúton található órabolt felé vette az útját. Úgy
érezte magát, mint egy öregasszony, és ez idegesítette. Olyan
volt, mintha száz évet öregedett volna az elmúlt hét alatt. A teste
még mindig érezte a műtét hatását, és az antibiotikumok, amiket
még mindig szedett, enyhe hányingert okoztak. De amikor a
boltba ért, a kínálat elvonta a figyelmét, és talált egy pont olyan
órát a férfinak, amilyet eltervezett. Gyönyörű, egyszerű
platinaóra volt fekete számlappal, és remélte, hogy tetszeni fog a
férfinak. Az eladó, aki a segítségére volt, megnyugtatta, hogy ha
nem tetszik neki, visszacserélheti egy másik órára, amelyik neki
jobban tetszik.
Elégedetten sétált vissza a hotelbe, majd át a lobbin, és
megkönnyebbült, amikor visszaért a lakosztályába. Még a rövid
séta és a szobáján kívül töltött óra is kimerítette. Ez volt az első
kiruccanása. Miután megebédelt és szundikált egyet, jobban
érezte magát.
Már kezdte visszanyerni a régi formáját, amikor Jean-Charles
érkezett hozzá a napi látogatására, és a férfi is megjegyezte, hogy
jobb színben van. Timmie elmesélte, hogy rövid sétát tett a
Montaigne sugárúton, anélkül hogy megemlítette volna kis
vásárlási kalandját. Az utolsó párizsi napján tervezte odaadni az
órát a férfinak, amikor utoljára jön majd meglátogatni.
Jean-Charles mobilja többször is csöngött, mialatt nála volt,
és egyértelműnek látszott, hogy jó néhány nagyon beteg
páciense van. Mondta is, hogy aznap nem tud ott maradni
beszélgetni. Este újra felhívta a nőt, hogy megtudakolja, hogy
van. Timmie megnyugtatta, hogy kiválóan. A következő reggelre
pedig már tényleg úgy is érezte magát. Napról napra
észrevehetően javult az állapota. Végre tényleg sétált egyet a
Montaigne sugárúton, aztán visszatért a hotelbe pihenni. A kis
kiruccanása jelentős előrelépésnek számított. Még Jean-Charles
is elégedett volt, amikor látta ezen a délutánon. Még csak meg
sem szidta, milyen messzire merészkedett, amikor megmondta.
– Ha holnap még egy kicsit messzebbre sétálsz, azt
gondolom, elég erős leszel, hogy hazarepülj csütörtökön. – Ez
volt a terv.
Annak ellenére, hogy egy műtét tartotta egy héttel tovább
Párizsban, ami azért elég kemény módja volt a látogatása
meghosszabbításának, és semmiképp sem olyan ok, amelyet ő
maga választott volna, Timmie őszintén szomorú volt, hogy el
kell utaznia. Élvezte, hogy az orvost jobban megismerte, és a
házassága meglehetősen felkeltette az érdeklődését. Az
nyilvánvaló volt, hogy a férfi is hozott kompromisszumokat az
életében a gyerekei kedvéért, és ezeket ő indokoltnak tartotta.
Mióta ezt kihámozta a férfi néhány megjegyzéséből, amelyeket a
vasárnapi látogatása során tett, tökéletesen meg volt róla
győződve, hogy Jean-Charles házassága nem boldog, de
szándéka szerint ez örökké így is marad. Az ő véleménye erről
az volt, hogy ugyan őrültség a férfi részéről az efféle áldozat, de
persze ez sem rosszabb, mint amit ő maga választott, azaz hogy
kényelmi szempontokból és a magány elkerülésére beérte rövid
kapcsolatokkal olyan férfiakkal, akik nyilvánvalóan nem voltak
hozzá méltók.
A férfi arca mindig felragyogott, amikor a gyerekeiről
beszélt, ami meghatotta a nőt. Néha nagyon mélyen is. Ennek
ellenére semmi kifogásolható nem történt közöttük: se egy nézés,
se egy pillantás, még egy enyhén kétértelmű szó sem hangzott
el. A férfi nem próbálta felszedni vagy elcsábítani. Csak egy
keményen dolgozó, néha magányos, teljesen elkötelezett orvos
volt. Timmie biztosan érezte, hogy a férfi nemcsak úgy kedveli
őt, mint egy betegét, hanem nagyon élvezte a különféle
témákról, mindenféle szinteken folytatott beszélgetéseiket is.
Jean-Charles utoljára szerda délután öt órakor ment őt
meglátogatni, kezében az orvosi táskával. Szürke nadrágot,
zakót és egy nagyon tetszetős Hermès nyakkendőt viselt.
Nagyon komolynak és professzionálisnak tűnt, és szomorú
szemmel nézett a nőre. Timmie nem tudta eldönteni, hogy
valami aznap kavarta fel, vagy az szomorította el, hogy ő
elutazik, ahogy ő maga szomorú volt, amiért el kell köszönnie, és
el kell utaznia Párizsból.
 – Mikor jössz újra Párizsba? – kérdezte a férfi, ahogy a
kanapén ültek a lakosztályában. A neki szánt ajándék az
asztalon hevert, de egyikük sem tett rá megjegyzést. Egyszerű
sötétkék papírba volt csomagolva, amit egy kunkorodó
aranyszínű masni tartott össze.
– Februárig nem – felelte válaszképpen a férfi kérdésére. –
Akkor jövünk újra a konfekcióruha-bemutatóra. De akkor csak
Párizsba és Milánóba megyünk, és persze New Yorkba. Londont
ki fogom hagyni. Az ottani képviselőim meg tudják oldani
helyettem. Négy város egyszerűen túl sok. Ez az út majdnem a
halálomat okozta, még mielőtt a vakbelemet műteni kellett
volna.
– Remélem, hogy az útjaink újra keresztezik majd egymást
valamikor – mondta a férfi szertartásosan, és a nő ettől még
jobban elszomorodott. Jean-Charles már most is kissé másképp
viselkedett. Valahogy merevnek tűnt, feszélyezett volt vele
egyedül a lakosztályában, és némiképp zavart, mint akinek
valami nyomja a szívét. Nem ismerte a férfit elég jól, hogy
megkérdezze, mi az.
Barátságosan beszélgettek vagy egy órát, amikor a férfi végül
bejelentette, hogy mennie kell. Egy beteg vár rá a rendelőjében,
és máris késésben van, mert vele hosszasabban időzött. Timmie
utálta, hogy el kell búcsúzniuk. Tudta, hogy amikor legközelebb
találkoznak, már semmi sem lesz ugyanolyan. A köztük
kialakult könnyed viszony nagyrészt annak köszönhető, hogy ő
betegen egyedül volt Párizsban. Ez lehetővé tette számukra,
hogy jobban megismerjék egymást, és hogy barátokká váljanak.
 Timmie szerette volna azt gondolni, hogy egy barátot hagy
hátra Párizsban, de nem volt teljesen biztos benne, hogy a férfi a
barátja. Az orvosa volt, aki kiválóan gondoskodott róla, és
kedves volt hozzá. Timmie arra vágyott, hogy a barátjának tudja
őt. Remélte, hogy februárban újra fel tudják majd venni a köztük
kialakulóban levő kötelék fonalát, de fogalma sem volt róla,
vajon erre vágyik-e a férfi is, vagy az egész csak egy múló
pillanat volt orvos és betege között, ami nem fog megismétlődni.
Ahogy a férfi az ajtó felé indult, átnyújtotta neki a kék
papírba csomagolt dobozt. Jean-Charles meglepődve állt meg, és
feszengve nézett rá.
– Mi ez?
– Köszönet, amiért olyan kedves voltál velem – felelte
lágyan. Olyan dolgokat osztott meg vele, amiket még soha
senkivel. Bízni kezdett benne, orvosként is, barátként is. De a
férfi semmit sem várt tőle az együtt töltött időn kívül. Elég
ajándék volt számára, hogy beszélgethetett vele. A doboz, amit
Timmie átnyújtott, nagy meglepetést szerzett, és a férfi egy
pillanatig habozott, mielőtt elvette tőle.
– Nem voltam kedves – mondta halkan –, a munkámat
végeztem. De Timmie szemében ennél sokkal többet tett.
Hatalmas támogatást nyújtott, és úgy viselte diszkréten gondját,
ahogy még soha senki. Hihetetlen melegséget és emberséget
tapasztalt a férfitól, és köszönetet akart érte mondani egy olyan
ajándékkal, ami emlékezteti a férfit a mély beszélgetéseikre. –
Nagyon meg vagyok hatva – mondta, és az ajándékot
ugyanabba a kezébe tette át, amelyikben a táskája is volt, aztán
kezét a nő felé nyújtotta, és kezet ráztak.
 – Köszönöm – mondta Timmie lágyan –, hogy meghallgattál,
és hogy ott voltál mellettem… hogy fogtad a kezem, amikor meg
voltam rémülve. – A nő annyi szörnyűségen átesett már, a férfi
nem tudta elképzelni, hogy ő bármin jelentősen változtatott
volna, még akkor is, ha a nőnek fontosnak tűnt akkor a jelenléte.
De neki ez semmi sem volt. És semmiképp sem érdemelt érte
ajándékot.
– Légy óvatos! – mondta mosolyogva Timmie-nek. – Pihenj!
Ne csinálj túl sok mindent, amikor visszamész. Még egy darabig
fáradt leszel. – A férfi újra csak az orvosa volt, és zaklatottnak
tűnt. Nem szeretett búcsúzkodni, és a nő ajándéka
meghökkentette. Teljesen váratlanul érte, bár jellemző volt
Timmie-re, amit persze ő nem tudhatott. – Nagyon vigyázz
magadra! – intette végül mosolyogva. – Hívj, ha valaha segíteni
tudok.
– Lehet, hogy megbetegszem, amikor itt leszek februárban –
felelte reménykedve, majd elnevette magát.
– Remélem, nem! – válaszolta a férfi, aztán az ajándékra
mutatott. – Ezt köszönöm. Igazán nem kellett volna.
– Nekem fontos volt. Nagyon kedves voltál.
A férfi azt gondolta, hogy egy ezüsttoll vagy valami hasonló,
amit gyakran kapott a betegektől. Nagy meglepetés várt rá.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül Timmie
odahajolt, és megölelte. Mindkét oldalra egy-egy puszit nyomott,
és a férfi elmosolyodott.
– Bon voyage, Madame O'Neill! – mondta köszönésképpen,
aztán kinyitotta az ajtót, és kiment a lakosztályból. Timmie az
ajtóban állt, és nézte, ahogy a férfi a lift felé tart, majd
megnyomja a gombot. A lift egy pillanat alatt megérkezett, és
Jean-Charles beszállt, miközben két japán vendég kiszállt. A férfi
még egy utolsót intett, aztán eltűnt, Timmie pedig, miközben
visszament a lakosztályába, érezte, hogy gombóc van a torkában.
Mindig gyűlölte a búcsúkat. Valahányszor olyan emberektől
kellett elválnia, akiket kedvelt, és látta, ahogy elmennek, még
most, annyi év elteltével is elhagyatottnak érezte magát. Ahogy
nézte a férfit elmenni, a jól ismert szomorúság vett rajta erőt,
amiről még ő is tudta, hogy butaság. Végül is csak egy francia
orvos volt, nem a szeretője. Es tapasztalata szerint minden jó
dolognak, még a barátságnak is, vége szakad egyszer.

5. fejezet

Timmie ezen az estén bepakolta a bőröndjét, és másnap reggel,

amikor felkelt, felhívta Zacket, hogy értesítse: aznap délután
érkezik haza. A férfinak még mindig csak szerda este volt,
Timmie-nek pedig csütörtök reggel. A repülőút Los Angelesbe
tizenegy óra, kilenc óra időeltolódással az ő javára. Délben indul
Párizsból, és kora délután lesz, amikor megérkezik.
– Helló! – szólalt meg könnyedén, amikor Zack felvette a
telefont. A férfinak pihent volt a hangja, és úgy tűnt, mint aki
ágyban van, de azt mondta, nem aludt még. – Ma érkezem haza,
gondoltam felhívlak, és megkérdezem, nincs-e kedved átjönni. –
Már négy hete nem találkoztak, de viszonylag rendszeresen
tartották a kapcsolatot, bár a férfi nem törte össze magát, hogy
felhívja, amikor ő beteg volt. Telefonált párszor, próbált vicces
lenni, és azt állította, hogy alig várja a viszontlátást. Timmie elég
jól ismerte ahhoz, hogy ne várjon tőle többet, bár jó lett volna, ha
ezúttal egy kicsit nagyobb figyelmességgel lepi meg. De a férfitól
nem tellett többre. A kapcsolatuk sohasem volt több felületesnél.
Timmie nagyrészt pont ezért volt vele, és ezért váltak tíz éve
szokásává a hozzá hasonló férfiak. Előző este már emlékeztette
magát erre, miután Jean-Charles-tól elbúcsúzott. Zack egy
teljesen más fajtához tartozott. Sem a gondolkodása, sem a
szándéka nem volt komoly, de soha nem is igyekezett azt a
látszatot kelteni. Csak jól akarta magát érezni, s ez egybevágott
azzal, amit Timmie akart tőle. Figyelmeztette magát, hogy ezt ne
tévessze szem elől. És jönnek az ünnepek. Sokkal kellemesebb
lenne Zackkel tölteni, mint egyedül.
– Sajnálom, Timmie, nem fog menni – válaszolta Zack
ködösen a meghívására, hogy érkezése után töltse nála az
éjszakát. Válasza újra emlékezetébe idézte, hogy végül is ők
külön, független életet élnek. Zack nem egy odaadó barát, aki
alig várja, hogy ő hazaérjen. Megvan a saját élete, csakúgy mint
neki magának.
– Hát ez pech – felelte Timmie nyugodtan. Hozzászokott már
az ilyen válaszokhoz a férfitól. Akkor találkoztak, amikor
mindkettőjüknek megfelelt, és épp ráértek. Zacket
elkényeztették a nők, akik folyamatosan koslattak utána. Ritkán
fárasztotta magát bárki miatt is, habár a Timmie-vel való
kapcsolata legyezgette a hiúságát. Szeretett eldicsekedni vele,
hogy Timmie O'Neillel jár.
 – San Franciscóba megyek egy sráccal találkozni, akivel pár
éve együtt játszottunk – magyarázta. – Nemrég hívott. Nem
tudtam, hogy hazajössz. – Timmie nem hívta fel korábban, hogy
közös terveket szőjenek. Akkor akart telefonálni, amikor hazaért.
És a férfi sem ajánlotta fel, hogy lemondja a San Franciscó-i utat
a kedvéért. Gyanította, hogy ez a férfi kis bosszúja, amiért nem
vitte magával Európába. Muszáj volt ezt jól kidomborítania.
– Pech. Úgy hangzik, hogy pont elkerüljük egymást. Lehet,
hogy összefutunk a reptéren – felelte vidáman. Nem vette
komolyan a férfi visszautasítását. Ő sem akarta mindenáron
látni. Csak jó lett volna négy hét elteltével.
Ahogy a férfit hallgatta, tudatában volt a vele és a nemrég
Jean-Charles-lal folytatott beszélgetések közötti különbségnek.
Nemcsak az intelligenciában volt meg a különbség, hanem az
egymás iránt tanúsított érdeklődésben és a közös alapokban is.
Annak ellenére, hogy Zackkel már több hónapja találkozgatott és
lefeküdt vele, nem volt köztük mélyebb kapcsolat, és
valószínűleg soha nem is lesz. Már most sokkal közelebbinek
érezte magához Jean-Charles-t, ami furcsának tűnt számára.
– Majd találkozunk, ha visszaértem – mondta Zack
fesztelenül. – Csak két napra megyek. Mit csinálsz a hétvégén?
Mész Malibuba?
– Talán. Azon múlik, hogy érzem magam. Csak pár napja
jöttem ki a kórházból – emlékeztette a férfit. Egy hónap után
olyan volt, mintha egy idegennel beszélne, és sok szempontból
az is volt.
– Hívj, ha kimész. Szombaton jövök vissza. A mobilomon
elérsz. Kocsival jövök haza San Franciscóból, majd értesíts, mik a
terveid. – Tisztában volt vele, hogy a férfi kevésbé lelkesedne, ha
Bel Airben maradna. Ezt tudta róla. Zack szerette vele a
tengerparton tölteni a hétvégéket, és tudta, hogy Timmie oda
nem szeret egyedül menni.
– Legyen hazafelé jó utad! – mondta könnyedén.
– Neked is! – felelte Timmie kissé szomorúan, miközben
letette a telefont. Néha, annak ellenére, hogy megfogadta, nem
bonyolódik jobban bele, azt kívánta, bárcsak Zack több lenne egy
szükségpartnernél. Jó lenne olyan valakihez hazamenni, aki
szereti, és akinek tényleg fontos.
Befejezte az öltözködést, és pár perc múlva elhagyta a hotelt,
félig-meddig abban reménykedve, hogy Jean-Charles felhívja és
újra elköszön, de persze nem hívta. Nem volt semmi oka rá. Már
előző este elbúcsúzott tőle, és betegként is elbocsátotta. Timmie
eltűnődött, vajon a férfi felbontotta-e már az ajándékot, és ha
igen, tetszett-e neki. Remélte, hogy igen.
Hagyott borravalót a recepciósnak, a londinereknek és az
ajtónállóknak, aztán Gilles már robogott is vele Párizson át a
csütörtök reggeli forgalomban a Charles de Gaulle-ra. Amikor a
repülőtérre értek, Gilles feladta a csomagjait, amit általában
Dávid intézett számára, ha együtt utaztak, Timmie pedig
szerzett egy poggyászkocsit a nehéz táskájának. A műtét és a
kórházi lábadozás után a terminálon tett séta szokatlanul
hosszúnak tűnt, de nem voltak fájdalmai, csak kicsit fáradtabb
volt, mint általában. A kapunál egy VIP földi utaskísérő várta őt,
és az első osztályú üléséhez kísérte a gépen. Minden jól ment.
Letelepedett a székére, elővett egy könyvet olvasni,
elfogadott néhány magazint az utaskísérőtól, hátrahajtotta a fejét
a szék párnájára, és becsukta a szemét. Úgy érezte magát, mint
aki évekig volt távol. A váratlan betegség csak napokkal
hosszabbította meg az utat, de tulajdonképpen több mint két
hetet volt Párizsban. Amennyire szerette, amikor nem volt beteg,
most azért már alig várta, hogy hazaérjen. Biztos volt benne,
hogy halomban áll a munka az irodájában. Millió döntést kell
hoznia a jövő évi trenddel kapcsolatban. Szó volt róla, hogy
bevezetnek még egy új illatot, és volt néhány új kozmetikai ötlete
is. Egymást kergették a gondolatai, ahogy a gép felszállt. Fél óra
múlva elnyomta az álom, és az út első öt óráját átaludta.
Amikor felébredt, vacsorát szolgáltak föl számára, majd
megnézett egy filmet, átalakította a székét ággyá, befészkelte
magát a takaró alá, és Los Angelesig az út maradék részét is
végigaludta. A légiutas-kísérő ébresztette fel, amikor
leszálláshoz készülődtek.
– Madame O'Neill? – Gyengéden megérintette a vállát, ő
pedig amikor meghallotta a francia férfihangot, egy pillanatra
azt hitte, hogy újra a kórházban van, és Jean-Charles az. Aztán
meglátta, hol van. A steward megkérte, hogy állítsa az ülését
függőleges helyzetbe, és Timmie látta az ablakból, hogy
nemsokára megérkeznek a Los Angeles-i repülőtérre.
Kiment a mosdóba, megmosta a fogát, az arcát,
megfésülködött, és épp idejében ért vissza a székéhez a landolás
előtt. Amint a kapuhoz értek, ő az elsők között szállt le a gépről,
a nehéz aligátorbőr táskájával a kezében. Egy hosztesz elvette
tőle, amint kilépett a gépből. Gyorsan átjutott az útlevél-
ellenőrzésen, nem lévén semmi elvámolnivalója. Azt a pár
dolgot, amit vett, Jade vitte haza, vagy egyenesen L.A.-be
küldték. Utált a vámon időt vesztegetni, így ritkán hozott
magával bármit is.
Amint keresztülment az ajtón, látta, hogy Jade várja. Timmie
sofőrje kint várakozott. Jade elvette a nehéz aligátorbőr táskát a
hosztesztől, és kikísérte Timmie-t a repülőtérről, miközben
elmagyarázta, hogy David is jönni akart, de túl sok munkája lett.
– Nincs szükség mind a kettőtökre, hogy hazavigyetek –
felelte Timmie mosolyogva, miután megölelte.
– Hogy érzed magad? – Jade észrevette, hogy Timmie kicsit
vékonyabb, és nagyon sápadt. Világos bőre majdnem
áttetszőnek tűnt a vörös haja mellett.
– Jól – válaszolta Timmie, ő maga is meglepődve, hogy
mennyire jól, és hogy milyen ébernek érzi magát a hosszú út
után. De az út nagy részét átaludta. Ez majdnem mindig így volt.
– Olyan borzasztóan éreztem magam, hogy megbetegedtél.
Annyira szerettem volna visszamenni.
– De nem volt rá semmi szükség. Jó kezekben voltam.
Nagyon jó orvosom volt, és nagyon jól gondomat viselték az
Amerikai Kórházban. A kezdeti sokk után egész rendes pihenés
lett belőle, bár nem épp így terveztem. – Már újra a régi önmaga
volt, ahogy az asszisztensével végigment a repülőtéren.
– Te olyan bátor vagy! – szólalt meg Jade ámulattal. – Engem
kitört volna a frász, ha lebetegszem külföldön, és sürgős műtéten
kell átesnem. Ha beteg vagyok, körülbelül úgy viselkedem, mint
egy kétéves – mondta Jade együtt érzőn, kicsit zavarban, ahogy
Timmie elnevette magát. Örült, hogy újra látja az asszisztensét,
és visszatért az ismerős környezetbe és megszokott életébe. Ami
azt illeti, a Plaza Athé-née luxusa ellenére jól fog esni a saját
ágyában aludni a Bel Air-i házában. Itt van otthon, és nagyon jó
volt hazaérni.
– Én meg úgy öt – vallotta be Timmie. – Nem hiszem, hogy
bárki szívesen lenne beteg távol az otthonától. De mindent
egybevetve, a dolgok rendben mentek. Az orvos kiváló volt.
Végig fogta a kezem. – Elmosolyodott.
– Engem a teljes tíz napra be kellett volna nyugtatózniuk –
mondta Jade, ahogy lassan araszoltak a zsúfolt autópályán.
Nagy volt a forgalom, ami szintén megszokott volt.
– Szóval, mik a tervek? – kérdezte Timmie, és Jade beszámolt
neki a következő hétre beiktatott megbeszélésekről. Próbálta
lazára venni, mivel Timmie nemrég beteg volt. Normális
mércével mérve hétköznapi halandók számára még ez is túl
soknak hangzott volna. Timmie-nek sétagalopp, legalábbis
általában. Amikor csúcsformában volt, tíz ember energiája
buzgott benne, és remélte, hogy ez hamarosan megint így lesz.
Nem tudta eldönteni a hosszú út után. Neki párizsi idő szerint
már elmúlt éjfél. Bele fog telni pár napba, hogy túltegye magát a
távolságon, a műtéten, az utazáson. De meglepően jól volt. Azt
tervezte, hogy másnap átrágja magát az íróasztalán
felhalmozódott tennivalókon, és a hétvégére Malibuba megy,
több mint valószínű, hogy egy halom munkával.
Könnyedén cseverésztek az L.A.-be vezető út maradék
részén, és az utolsó pillanatban Timmie úgy döntött, hogy előbb
megáll az irodánál, mielőtt hazamenne. Ott úgysem várta senki,
és vetni akart egy pillantást az íróasztalára, hogy felmérje,
mekkora lavina várja a visszaérkezését.
 – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Jade aggódó
arccal. – Nem kéne pihenned? – De persze Tim-mie-ről volt szó,
nem egy egyszerű halandóról, aki haza akarna menni
zuhanyozni, kipakolni és lefeküdni aludni. Mi sem
természetesebb, mint hogy Timmie O'Neill, a dinamó, tíz nappal
a műtét után máris ugrásra készen áll. Jade már jó előre sejtette
ezt, amikor Timmie csak nevetett, és erősködött, hogy jól érzi
magát. Jól is nézett ki, és nyilvánvalóan remek hangulatban volt.
Az irodakomplexum, amely a Timmie O főhadiszállásának
telephelyéül szolgált, L.A. belvárosának divatnegyedében
feküdt, és öt épületből meg egy raktárépületből állt. Ez
utóbbiban tárolták a behozott árukat, amiket elvámoltatás után
hajóra tettek. Pár háztömbbel arrébb további raktárak
sorakoztak, ezenkívül volt egy gyáruk New Jerseyben, valamint
évekkel ezelőtt külföldön vett textilmalmaik és gyáraik, főképp
Malajziában és Tajvanon. Most épp egy indiai üzem
megvásárlásáról tárgyaltak. Ahogy megérkeztek az épület elé,
amely Timmie irodájának adott otthont, a nő körülnézett, és csak
úgy ragyogott.
– Isten hozott itthon! – mondta Timmie halkan magának,
örülve, hogy visszatért a normális életéhez. Itt erősnek és
megingathatatlannak érezte magát. Mindig tudta, hogy mire
számítson, birodalmának minden területét erősen kézben
tartotta, és élvezte a cég vezetését. Az elmúlt tizenkét évben ez
helyettesített minden mást az életében, és kétséget kizáróan
tudta, hogy ehhez ért a legjobban. Vigasztaló volt a tudat, hogy
ezt jól csinálja. Üzletágainak, különböző márkáinak és cégei
hatalmas konglomerátumának irányítása sohasem rémisztette
meg, tulajdonképpen inkább biztonságérzetet nyújtott. Az élete
többi része okozott folyton fájdalmat. Ez eddig sohasem. Timmie
kezdettől fogva a munkáján keresztül fedezte fel önmagát, a
képességeit és hatalmas tehetségét. Az utóbbi években életének a
személyes oldala hiányzott, és sosem szűnt meg fájdalmat
okozni. Már nem engedte meg magának, hogy erre gondoljon.
Amíg a munkájára koncentrált, minden rendben volt. Jade szeme
láttára Timmie életre kelt, amint besétált az ajtón, olyan volt,
mint egy virág, amelyet megöntöztek. Szinte növésnek indult,
ahogy a lifttel felment a harmadik emeletre. Hivatalosan nem
várták az irodában, de mindenkit figyelmeztettek. Dávid szólt a
munkatársaknak, hogy a főnök valószínűleg benéz hazafelé
menet, és mint általában, igaza lett.
Timmie egy perc múlva széles mosollyal lépett be az irodába.
– Szóval, hiányoztam? – kérdezte Davidtől, miközben
melegen megölelte, amit a fiú széles vigyorral viszonzott. Ő is
aggódott miatta, akárcsak Jade. De követték az utasításait, és
New Yorkban maradtak, hogy lefolytassák a megbeszéléseket.
– De mennyire! – felelte David, ahogy kilépett az asztala
mögül- – Ez volt az utolsó eset, hogy otthagytunk valahol.
Halálra aggódtuk magunkat.
– Nem volt nagy ügy – mondta legyintve, és hirtelen Párizs
olyannak tűnt, mintha egy másik bolygón lenne, messzire
eltávolodott, csakúgy mint a műtétje és még Jean-Charles
Vernier is. Eszébe sem jutott a férfi, pedig kilenc napig gyakran
találkoztak. Most mindez már a múlté. Visszatért a Timmie O
varázslatos birodalmába, amit olyan jól irányított, és amiért élt.
Újra azzá az emberré vált, akivel a férfi először találkozott,
amikor Timmie megbetegedett, akinek a viselkedését annyira
nem helyeselte. Megint az a nő volt, aki csak a munkájának él, és
hajlandó mindent feláldozni érte, beleértve az egészségét is, még
ha végül nagy árat fizet is érte. De hát ő ilyen volt.
– Ne etess! – korholta David. – A perforált vakbél igenis nagy
ügy. Meg is halhattál volna.
– Nincs olyan szerencsétek – ugratta. – Túl gálád vagyok,
hogy ilyet tegyek. Szóval, mi a legégetőbb? Még nem láttam az
asztalom. Készíts fel, nehogy szívrohamot kapjak, amikor
bemegyek az irodámba!
– Tulajdonképpen nincs semmi sürgős – nyugtatta meg a fiú.
– Sok tüzet oltottam a mai nap során, de azok is csak kicsik
voltak. Van egy probléma a tajvani gyárunkban, írtam róla
jelentést, ott kell lennie az e-mailjeid között, de még ez sem nagy
ügy. Azt gondolom, hogy megoldottam. Elolvashatod ma este. A
Pekingből rendelt anyagok mind megérkeztek, és megjött az
olasz kötöttáru is. Már mind New Jersey-ben vannak. Ami azt
illeti, egyetlen olyan dolog sem jut eszembe, ami miatt aggódnod
kellene, bár tudom, hogy te azért fogsz találni valamit – nevetett
rá. Örült, hogy újra látja. Timmie olyan volt számára, mintha a
nővére lett volna, ő volt a mentora, és az az ember, akit a
legjobban csodált a földön.
Minden lenyűgözte, amit a nő tett, és ez így ment már hat
éve, mióta Timmie felfedezte, és a szárnyai alá vette. Mindent ő
tanított neki, amit az üzletről tudott. Timmie maximalista volt, a
legapróbb részletekre is figyelt, mindent kézben tartott,
marketingzseni volt, ismerte a vevőkörét, és fantasztikus
tervezői érzéke egyszerűen sohasem hagyta cserben. Nem csoda,
hogy őt tekintették az üzletág legfontosabb üzletasszonyának.
Számára igazán csak a munkája számított. Most már a Timmie O
világa volt a gyermeke, és ő csinosítgatta, szerette, javítgatta,
korholta, óvta és nagy becsben tartotta.
– Egy perc, és visszajövök – szólt, ahogy elhagyta David
irodáját, hogy a sajátjába menjen. Jade már egy csésze teával
várta, és a munka meg az üzenetek rendezett kis kupacokban
álltak. Voltak ott fájlok, brosúrák, faxok, minták és ezer más
dolog. És mintha csak egy kínai kirakós játék volna, amit
imádott, leült, és elkezdte szortírozni. Hét órakor még mindig ott
ült, Jade-del az oldalán. Ekkorra már majdnem mindent
átnéztek, és hatalmas stóc várta, hogy hazavigye aznap estére
elolvasni. Olyan volt, mintha el sem utazott volna. Timmie
sohasem tűnt még boldogabbnak. Újra elemében érezte magát.
Az ő kedvenc sportja a munka volt. Olimpiai szinten űzte.
Egy órával később Timmie még mindig az íróasztalánál
rendezkedett, asszisztensével a közelében.
– Nem akarok tapintatlan lenni… – kezdte óvatosan Jade
nem sokkal nyolc óra után. Nem bánta, hogy sokáig kell
dolgoznia Timmie mellett, szinte mindig így volt, kivéve, ha
valami különleges esemény, például egy fontos randi miatt
Timmie hazaengedte. De Timmie majdnem mindig elvesztette az
időérzékét, amikor az íróasztalánál ült. Ekkor felnézett Jade-re,
mint aki akkor érkezett vissza a földre, amikor az asszisztense
megszólalt. – Neked már majdnem reggel öt óra van. Lehet,
hogy jó lenne, ha hazamennél. – Mégiscsak nemrég műtötték, és
Jade aggódott. Timmie úgy tett, mint aki el is felejtette a
betegségét, és az elmúlt pár órában ez így is történt.
 – Igen… persze… – mondta oda sem figyelve, miközben egy
anyagmintákat tartalmazó könyvből húzott ki valamit, amin
megakadt a szeme. – Aludtam útközben.
– Valószínűleg közel huszonnégy órája fent vagy. Haza kell
menned pihenni. – Annak ellenére, hogy ő volt a fiatalabb, Jade
gyakran anyáskodott felette, és ez meghatotta Timmie-t.
– Tudom, tudom… Egy perc, és kész vagyok, csak még egy
anyagot át akarok nézni. – Olyan volt, mint a gyerek, aki nem
akarja abbahagyni a játékot, hogy vacsorázni, fürödni vagy
aludni menjen. Régóta munkamániás volt, ha egyszer
belekezdett, akkor nem tudta abbahagyni. De végül fél kilencre
az utolsó iratot is a halomra rakta, felkapta a kupacot, és elindult
kifelé az épületből. Jade követte. Timmie sofőrje még mindig ott
várakozott, immár öt órája. Hozzá volt szokva, gyakran
fuvarozta a nőt, bár Timmie rendkívül önálló volt, és többnyire
maga vezette a kocsit. De a repülőtérre, nagyobb partikra és
fontosabb társadalmi eseményekre általában sofőrrel ment.
Jade-et kirakták útközben, bár felajánlotta, hogy hazamegy
Timmie-vel. Negyed tízkor Timmie már be is lépett a Bel Air-i
házába. Lekapcsolta a riasztót, a sofőr pedig behordta a
csomagjait. Aztán felkapcsolta a villanyt, és körülnézett. Olyan
érzés volt, mintha évek teltek volna el, mióta elment, és a ház
tetszetősebbnek tűnt számára, mint az emlékeiben. A rendkívül
tágas és szellős nappali bézs színűre volt festve, a falakon
meghökkentő modern festmények lógtak: egy de Kooning, egy
Pollock és egy Oliveira. A szobában helyet kapott Calder egy
korai mobil szobra, és a sarokban Louise Bourgeois alkotása.
Minden egyszerű volt, elegáns, és nagyon megnyugtató. A
hálószobában a fehér szín uralkodott, míg a konyha kék és sárga
színben pompázott.
A házat akkor vette, amikor Derek elment. Maga mögött
akarta hagyni a múltat, és ez nagyjából sikerült is. A
könyvespolcon állt egy kép a fiáról, de sohasem fűzött hozzá
magyarázatot azoknak, akik nála jártak, és nem ismerték őt jól.
Ritkán fordult elő, hogy bárki rákérdezett volna. Az
asszisztensei tudták, hogy jobb, ha nem teszik, azokat a férfiakat
meg, akik jöttek-mentek az életében, nem nagyon érdekelte egy
négyéves gyerek fényképe. Őket sokkal jobban izgatta az ovális
alakú medence, a pezsgőfürdő és a szauna. Az egyik emeleti
szobában szabályos edzőtermet rendezett be, de csak ritkán
használta. Számára az jelentette a mozgást, hogy sétált a malibui
tengerparton, és kagylókra vadászott. Az edzőterem mindig túl
sterilnek tűnt neki, de mások lelkesen használták. Zack például
minden alkalommal, amikor nála volt. A konyhából nagy terasz
nyílt, ahol szeretett reggelizni. Neki ez volt a tökéletes ház. Volt
benne iroda, ebédlő, vendégszoba, mesés audioberendezés és
hatalmas szekrények.
Kisétált a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és benézett. A
házvezetőnő feltöltötte, amikor Jade felhívta. Timmie rájött,
ahhoz is túl fáradt, hogy egyen. Becsukta a hűtő ajtaját, és töltött
magának egy pohár vizet. Lezuhanyozott, felvette a hálóingét, és
lefeküdt, aztán csak feküdt ott teljesen ébren. Párizsban reggel
nyolc óra volt, a reggeli ideje. Mióta eljött, most először Jean-
Charles-ra gondolt, és azon merengett, vajon mit csinál.
Eltűnődött, vajon tetszett-e neki az óra, vagy becseréli egy
másikra.
 Órákig ébren volt, és egy idő után elkezdte olvasni az
anyagokat és jelentéseket, amelyeket hazavitt magával az
irodából. Mire elaludt, Párizsban már dél volt. A munkával
végzett. Los Angelesben hajnali háromra járt az idő, és az ágya
hirtelen hatalmasnak tűnt. Olyan volt, mintha megnőtt volna,
mialatt oda volt. Csak feküdt és a plafont bámulta, azon
gondolkodott, miért utazott Zack San Franciscóba aznap, amikor
ő hazaért. Eltöprengett, vajon tényleg véletlen egybeesés volt-e,
vagy direkt csinálta, mert még mindig haragszik rá, amiért nem
vitte magával Európába. Végül arra jutott, hogy úgysincs
jelentősége. Aztán az agya kikapcsolt, vörös haja szétterült a
párnán, lassan álomba merült. A szeme lecsukódott, és az utolsó
gondolat, ami megfordult a fejében, ahogy elaludt, Jean-Charles
Vernier volt Párizsban. Egy furcsa, futó pillanatra érezte a férfi
kezét a kezében. Meleg, kellemes érzés volt elképzelni őt maga
mellett a szobában, még itt, Los Angelesben is. Eltűnődött, vajon
látja-e még valaha. Nehéz volt hinni benne most, hogy hazatért,
vissza a saját világába.

6. fejezet

Dacára annak, hogy milyen későn aludt el az előző éjszaka,

Timmie reggel korán ébredt. Készített magának egy pirítóst,
megevett egy fél joghurtot, és ivott egy teát, mielőtt
lezuhanyozott. Aztán felöltözött, és beült a sofőrje mellé, aki az
irodába vitte. Bosszantotta, amikor Jean-Charles közölte, hogy a
műtét után még egy hónapig nem vezethet, de végül, mint
minden rosszban, ebben is megtalálta a jót: az így nyert időt arra
fordította, hogy elintézze a New York-i telefonhívásokat, és
elolvassa a maradék olvasatlan levelét. Az összes irat nála volt,
megjegyzésekkel Jade számára. Át is nyújtotta neki, amint beért,
Dávid döbbent tekintetétől kísérve.
– Végeztél velük? Mindegyikkel? – Timmie bólintott, és
szélesen elmosolyodott, ahogy a férfi a fejét rázta. – Miért nem
vagyok meglepve? Aludtál egyáltalán valamennyit tegnap éjjel?
– Egy keveset – válaszolta, miközben a férfi számítógépére
pillantott. Négy órát aludt, ami neki majdnem elegendő volt.
Ritkán aludt öt óránál többet, és még három óra alvással is
elvolt. Olyan volt, mint egy élő erőmű, és úgy tűnt, hogy
sohasem fogy ki az energiából, de péntek délutánra az
időeltolódás megbosszulta magát, és négy órakor már majdnem
elaludt az asztalánál. Teljesen megfeledkezett róla, hogy nem
olyan régen műtötték, és még gyógyulófélben van. Újra teljes
gőzzel vetette bele magát a munkába, mígnem öt órakor úgy
döntött, aznapra felhagy vele. Mégiscsak jön a hétvége. Nem is
kellett munkát hazavinnie magával, majdnem mindennel
végzett, a maradék meg várhat hétfőig. Tartott tőle, hogy
Tajvanba kell utaznia, megoldani az ottani problémákat.
A Santa Monica-i autópálya hatalmas forgalma miatt csak
hat órára ért haza, és úgy döntött, hogy még aznap este kimegy
Malibuba. Zack nem hívta San Franciscóból, és ő sem telefonált a
férfinak. Túl elfoglalt volt, és tudta, hogy a férfi úgyis keresni
fogja, ha visszaér a városba. A sofőr nyolckor jött érte, hogy
kivigye Malibuba, addigra kicsit enyhült a forgalom. Timmie
megígérte neki, hogy vasárnap, amikor majd vissza akar menni
Bel Airbe, hívni fogja, hacsak Zack haza nem viszi. Kilenc órakor
már a mólón állt és az óceánt nézte, érezte a tengeri levegő
illatát, ahogy a szél a haját fújta. Imádta ezt a helyet. A házban a
fehér és a kék dominált, fehérre festett padlóval és hófehér kínai
porcelánnal, sőt volt ott egy fehér márvány dohányzóasztal is
túlméretezett fehér ülőbútorokkal, meg egy nagy, fehér
baldachinos ágy, fehér ágyneművel. A mennyezetet égkékre
festették – a malibui házban minden a nyárra emlékeztetett.
Olyan hely volt, amelyet mindig élvezett, és ahol végre el tudott
lazulni.
Már alig várta, hogy reggel felébredjen, és sétáljon egyet a
parton. Épp eldöntötte: nem is bánja, hogy egyedül van, amikor
csöngött a telefon. Zack volt az, hazafelé tartott, egy nappal
korábban, mint ígérte.
– Máris kint vagy a tengerparton? – Meglepettnek tűnt. – Azt
gondoltam, hogy csak holnap reggel mész ki. Most épp
Bakersfieldnél járok, pár órán belül visszaérek. Szeretnéd, hogy
még ma este kimenjek? – A nő egy pillanatig hezitált, aztán úgy
döntött: lehet, hogy élvezné. Noha arra számított, hogy egyedül
tölti az éjszakát, rájött, hogy nem lenne rossz látni a férfit.
– Persze. Gyere csak ki – felelte fesztelenül. Talán ezt
kedvelte a legjobban a férfiban. Könnyed társaság volt a
hétvégeken, és soha nem kellett a kedvéért nagy felhajtást
csinálni. Jött és ment, és nem várta el, hogy bármi különlegessel
készüljön a látogatására, ami kiváltképp jól jött egy-egy hosszú
hét után, vagy amikor fáradt volt. Egyszerűen csak szeretett nála
lenni, és élvezni a tengerpartot. Néha órákig nem is szóltak
egymáshoz.
– Nagyjából éjfél körül érek oda. Ha fáradt vagy, csak feküdj
le, és hagyd nyitva az ajtót.
– Lehet, hogy az lesz a vége – felelte ásítva. – Hulla vagyok.
Egész nap dolgoztam, és még mindig a párizsi időhöz vagyok
szokva. – Bár utálta ezt a férfi orra alá dörgölni.
– Majd beengedem magam. – Úgy hangzott, hogy a férfi
jókedvében van.
Vett egy fürdőt a ragyogóan tiszta fehér gránit
fürdőszobájában, ahol a kádból az óceánra nyílt kilátás. Meg
akart próbálni fenn maradni, amíg a férfi megérkezik, de azért
nyitva hagyta a konyhaajtót arra az esetre, ha mégsem sikerülne,
és jóval éjfél előtt már az igazak álmát aludta a baldachinos
ágyban. Nem hallotta, amikor a férfi megérkezett, és mint
annyiszor, csöndben becsusszant mellé az ágyba, és elaludt
mellette. Kapcsolatuk inkább baráti volt, mint szexuális. Csak
egy ember, aki felmelegíti, néha a szó szoros értelmében. Amikor
másnap korán reggel felébredt, látta, hogy a férfi mellette
fekszik, hosszú, szőke haja összekócolódott a párnán, mint egy
gyereké. Amikor aludt, úgy nézett ki, mint egy nagy, gyönyörű
kisfiú, és a nő mosolyogva nézte egy darabig. Rendkívül jóképű
férfi volt. Timmie sohasem tudta biztosan, mit is érez a férfi
iránt, de ennek amúgy sem volt nagy jelentősége. Nem volt mit
kielemezni a kapcsolatukban. A férfi csak ott volt, legalábbis
egyelőre. Ő meg megelégedett ennyivel, és nem is várt tőle ennél
többet.
 Aztán óvatosan kikászálódott az ágyból, nehogy felébressze,
és mezítláb a konyhába ment, majd ki a mólóra. Csodálatos késő
októberi nap volt. Ami azt illeti, jött rá hirtelen, mindenszentek
napja van. Lágy szellő fújdogált, és a nap az évszakhoz képest
nagyon kellemesen melengetett. Alig várta, hogy felvegye a
farmerét, és lesétáljon a partra. Az óceán tükörsima volt és
nyugodt, a homok tiszta és egyenletes. Inkább tavasziasnak tűnt
az idő, mint ősziesnek.
Töltött magának egy csésze teát, és készített Zacknek egy
kávét, aztán leült az októberi napsütésben. Kilenc órakor
kifeküdt egy nyugágyon a napra, és egy órával később kócosán,
de jóképűen Zack is megjelent. Ahogy alsónadrágban kisétált a
mólóra, tökéletes testével úgy nézett ki, mint egy filmsztár vagy
egy Calvin Klein-hirdetés.
– Helló! – szólalt meg Timmie, és mosolyogva felnézett a
férfira a nyugágyból. – Sajnálom, hogy elaludtam, mire ideértél.
Hány órakor jöttél meg? – A férfi nem mozdult, hogy
megcsókolja, csak állt a mólón vele szemben álmosan
mosolyogva, és lustán nyújtózkodott, miközben ásított. Nem
volt egy ölelkezős típus, de úgy tűnt, örül, hogy látja őt, és a nő
rájött, hogy neki is jólesik látni a férfit.
– Nem tudom. Talán úgy egy körül járhatott. Megálltam
útközben, hogy egyek valamit. Gondoltam, hogy már aludni
fogsz. Jól nézel ki, Tim. Nem látszik, hogy beteg voltál.
Úgy néztek ki, mint két barát vagy szobatárs, akik hosszú idő
után véletlenül valahol összefutottak. A férfi nem volt
különösebben gyengéd típus. Két teljesen független ember
voltak párhuzamos ösvényeken, amelyek néha keresztezték
egymást, de csak ritkán értek össze. Ha nem lettek volna már
előtte is hasonló kapcsolatai, Timmie nagyon furcsának találta
volna. Zack nem volt vele sem szenvedélyes, sem gyengéd. Néha
úgy érezte, hogy inkább barátok, mint bármi más. A férfi
barátságosan viselkedett, de sohasem volt igazán szerető, csak
szeretett Timmie-vel lenni. És néha-néha, amikor mindketten
olyan kedvükben voltak, szeretkeztek. A szex sohasem érdekelte
Zacket különösebben. Ha az ember ránézett, azt gondolta volna,
hogy biztos fantasztikus az ágyban, de nem volt az. Egy szép
pasas, akit azonban soha senki nem érdekelt olyan nagyon, mint
saját maga.
Zack ledőlt az egyik nyugágyra Timmie mellett, és becsukta
a szemét a reggeli fényben. Nem hajolt át, hogy megcsókolja a
nőt. Eszébe sem jutott, dacára annak, hogy egy hónapja nem
látta, de azért örült, hogy ott lehetett mellette. Nem volt se több,
se kevesebb, mint aminek kinézett: egy szép férfi modell mesés
testtel. Néha úgy viselkedett, mint egy nagy, elkényeztetett
gyerek, mint amikor Timmie Európába utazott, máskor viszont
tudott szórakoztató is lenni. Nehéz volt megjósolni, hogy egy
adott pillanatban épp melyik lesz. Viselkedése a pillanatnyi
hangulatán múlott. Ezen a reggelen álmosnak és ellazultnak
tűnt, és persze nagyon jóképűnek, mint mindig. Egyszer csak
mosolyogva Timmie-hez fordult, és egyik szemét hunyorogva
kinyitotta a fényben.
– Nincs véletlenül kedved reggelit csinálni nekem? –
kérdezte, és ekkor végre áthajolt, hogy megcsókolja. Épphogy a
szájához ért, s közben a saját száját szorosan zárva tartotta.
 – Esetleg lehet róla szó – felelte Timmie a férfira mosolyogva.
– Őrülök, hogy látlak. – Már egy hónapja, hogy elutazott. – De
lehet, hogy neked kéne rám főznöd – ugratta. Tudta, hogy ha a
férfi konyhaművészetén múlna, akkor éhen halnának.
– Hiányoztál – válaszolta Zack, nagy kék szemével a nő zöld
szemébe nézve. Ez egy ritka vallomás volt a tőle. – Pech, hogy
lebetegedtél. Hogy érzed magad? – Az egészségével kapcsolatos
kérdések is meglehetősen ritkák voltak. A férfi szokatlanul jó
formában mutatkozott. Inkább úgy viselkedett, mint egy
huszonöt éves, mint egy negyvenegy éves pasi. A reakciói mind
egy fiatalabb fickó reakciói voltak, és az idő nagy részében
feleolyan idősek társaságában töltötte az időt.
– Jól vagyok. Pocsékul éreztem magam egy darabig
Párizsban, de most már minden oké. Csak elfáradtam az úttól.
Milyen volt San Francisco?
– Nem túl izgalmas. Ezért jöttem vissza. – Timmie biztos volt
benne, hogy ez igaz. Ha érdekesebb lett volna, a férfi nem siet
vissza csak azért, hogy őt lássa. Ezzel kapcsolatban nem voltak
illúziói. – A héten megkaptam két reklámot. Nagyokat. Állami
tévé. – Elégedettnek tűnt magával, és amúgy is szeretett a nőnek
beszélni róla. Timmie mindig jó tanácsokat adott neki a
munkájával kapcsolatban.
– Jól hangzik. – Sokat beszéltek a férfi karrierjéről, az övéről
annál ritkábban. De ez az ő választása volt, nem a férfié. Zack
nem az az ember volt, akivel meg tudta volna vitatni a
problémáit, és nem is akarta. Csak könnyed társaságot jelentett,
akire jó volt ránézni. Timmie nagyon is jól tudta, milyen nagy
árat fizet a férfi szépségéért. Azok a pasasok, akik hozzá
hasonlóan néztek ki, ritkán voltak figyelmesek a hölgyekkel. Azt
várták a közvetlen környezetükhöz tartozó nőktől, hogy
gondoskodjanak róluk, és bizonyos mértékig Timmie
gondoskodott is. – Mit szeretnél enni? – kérdezte, miközben
felállt. Szeretett reggelit készíteni a férfinak a hétvégén. Ettől
olyan háziasnak érezte magát. Ritkán találkoztak hét közben.
Timmie túl elfoglalt volt, és Zack a maga lebzselős életstílusával
csak láb alatt lett volna reggel, amikor sietett, vagy amikor
hullafáradtan hazaért éjszaka. Sokkal jobban működött a
kapcsolatuk, ha a hétvégén a tengerparton találkoztak.
– Narancslét, két tükörtojást mindkét oldalon megsütve,
bacont, pirítóst, kávét. A szokásosat. – A férfi ritkán ajánlotta,
hogy reggelit készít neki, de ő nem is bánta. Pocsék szakács volt,
neki pedig tulajdonképpen szórakozás volt főzni rá, együtt
tölteni a hétvégét, feküdni a napon, és kéz a kézben sétálni a
tengerparton. Az egész kedélyes volt, fesztelen, és melegséget
adó. Talán csak olyankor nem élvezte a férfi társaságát, amikor
az panaszkodott, hogy a nő nem tesz eleget érte, például nem
szerez modellmunkákat, és nem viszi partikra. De most még
nem tartott itt. Timmie még csak most ért vissza, a férfi meg félig
még aludt.
Timmie eltűnt a konyhában reggelit készíteni, és húsz perc
múlva tálcán kínálta a férfinak.
– Itt a fedélzeti szerviz. Őméltósága reggelije tálalva van! –
ugratta, mire a férfi széles mosollyal ült fel és vette el tőle a
tálcát. Timmie-nek kifejezetten jólesett, hogy van valaki, akit
időnként kényeztethet. Kagylókkal díszített fehér tányérokon
szolgálta fel a reggelit, a tálcán vászon tányéralátéttel és
szalvétával. Szeretett háziasszonyt játszani a tengerparti házban,
ez olyan oldala volt, aminek ritkán jutott ideje hódolni. Hét
közben pedig semmiképp.
A férfi mesélt néhány modellválogatásról és
szerepmeghallgatásról, ahol járt, és elmesélte a legfrissebb
híreket a világában zajló drámákról. Timmie mesélt neki az
európai konfekció-bemutatókról, és ezúttal a férfi nem
duzzogott, amiért ő nem lehetett ott. Reggeli után hosszú sétát
tettek a parton. Zack vicces történeteket mesélt, kagylóhéjakat
gyűjtöttek, csupasz lábukkal belegázoltak a sekély vízbe, aztán a
férfi végigfutott a parton, miközben Timmie kényelmes
tempóban sétált. De még a sétálástól is megfájdult az épp csak
begyógyult vágása, úgyhogy leült a homokba, a férfi meg tovább
futott a part közelében az októberi napsütésben. Szemet
gyönyörködtető volt nézni, és a távolból olyannak tűnt, mint egy
gyerek. Visszafelé Zack csatlakozott hozzá. Nem sokkal ezután
visszamentek a házba, és újra kifeküdtek a mólóra. Timmie
elfáradt a sétától.
Könnyed, lustálkodással töltött nap volt. Időnként el-
elbóbiskoltak, majd szundítottak egyet. Az ebédet együtt
készítették, este pedig a férfi steaket grillezett maguknak. Nem
folytattak komoly beszélgetéseket, nem próbálták megoldani a
világ problémáit. Zack sportot nézett a tévében, míg Timmie
elaludt a mólón egy könyvet olvasva. Este megnéztek egy filmet,
és tíz órakor már mindketten az igazak álmát aludták. A férfi
meg sem próbált szeretkezni vele, de Timmie úgy aludt el, hogy
a férfi a karjával átölelte, ami melegséget és vigaszt nyújtott a
nőnek. A kapcsolatukat leginkább a baráti együttlét jellemezte.
Habár amikor reggel felébredtek, a férfi kezdeményezte, hogy
szeretkezzenek, de Timmie azt felelte, hogy ő még nem tud, a
műtét hege még túl friss. A férfi kedélyesen fogadta a hírt, és azt
válaszolta, hogy akkor csináljon helyette reggelit, Timmie pedig
így is tett. Mindkettőjüknek magától értetődő és kényelmes volt
az egész. A napot a mólón töltötték, noha a levegő kicsit lehűlt,
és hat órakor a férfi visszavitte őt Bel Airbe. Zack bevette magát
az edzőterembe, majd a masszázskádba, amíg ő a munkával
kapcsolatos e-mailjeit olvasta.
Zack nem maradt ott vacsorára, vasárnap esténként ritkán
vacsoráztak együtt. A férfinak általában a barátaival volt
programja, Timmie pedig otthon maradt és dolgozott, felkészült
az előtte álló hétre.
– Mit csinálsz ezen a héten? – kérdezte a férfi csak úgy
mellékesen, mielőtt elment. Szerette tudni, hogy lesz-e
valamilyen jelentősebb esemény, amire szándékában áll elmenni.
Folyton partimeghívásokra vadászott, ahol parádézhat, de
Timmie ritkán ment el ezekre. Általában mindennap késő estig
dolgozott. Amíg Európában volt, kimaradt Barbara Davis
illusztris adománygyűjtő gálájából, a Carousel Bálból, és nem
sok figyelmet szentelt a meghívásoknak, amiket Jade az asztalán
hagyott. Közel sem voltak olyan fontosak számára, mint
Zacknek.
– Semmi különöset, azt hiszem – válaszolta, miközben nézte,
hogy a férfi az edzőholmiját a táskájába teszi. – Majd megnézem.
Sok munkám van egy hónap távollét után. – Zack sohasem fogta
fel igazán, mennyit dolgozik, se a nyomást, ami napi szinten
jelen volt a nő életében.
 – Majd tudasd – felelte a férfi, és Timmie tudta, hogy ha nem
viszi magával valamelyik jelentősebb társadalmi eseményre, a
férfi újabb hisztériás rohamát hallgathatja végig. Csak addig volt
kedves, amíg úgy érezte, hogy nem marad ki semmiből, Timmie
azonban nem mindig járt a kedvében. Amikor néha mégis
elszánta magát, legtöbbször egyedül ment. Nem szerette
reklámozni a kapcsolatait. A magánéletét jobban szerette
megtartani magának, ami persze Zacknek nem felelt meg. A
férfinak eddig nem nagyon sikerült kimozdítania a nőt, és
folyton panaszkodott, hogy Timmie túl sokat dolgozik, ami igaz
is volt, ezt Timmie kész volt elismerni, de nem állt szándékában
változtatni rajta. Zack kedvéért meg végképp nem.
Még ha a férfi kellemes társaság volt is a tengerparton, ennél
nem nyújtott sokkal többet. A kapcsolatuk korlátai még
szembetűnőbbek voltak Timmie számára a külön töltött hónap
után. Az is újra feltűnt neki, milyen megtévesztő a külső. A
férfira nézve bárki azt feltételezte volna, hogy alighanem mesés
vele az ágyban. Ehelyett unalmas és önző volt. Hiányzott a tűz,
legfeljebb egy-egy szikra lobbant fel néha-néha. Ennek ellenére
volt valami a férfi megjelenésében, ami rabul ejtette őt. Legfőbb
erőssége a fizikai szépségé volt. Timmie-nek be kellett vallania
magának, hogy Zacket mindenekfölött nézni jó.
– Majd hívlak – ígérte a férfi, futó csókot nyomva a szájára,
mielőtt vasárnap este elment. – Kösz a kellemes hétvégét! –
Legalább valóban az volt. Kellemes és békés, bár Timmie
üresnek érezte magát, amikor Zack elment.
Ezúttal a férfi nem viselkedett gyerek módjára, és nem
vitatkoztak. Jó volt mellette aludni, majdnem mindig az volt.
Felmelegítette testben és lélekben egyaránt. Hihetetlen, hogy
mennyire számítanak az ilyen dolgok, amikor az ember egyedül
van. A szex sokkal kevésbé fontos, mint az ölelés vagy az emberi
érintés. Néha jó volt egyszerűen csak egy másik emberi lény
mellett aludni. Ha Zack nem lett volna ott hétvégenként, ki lenne
éhezve egy kis emberi melegségre. Senki más nem volt az
életében, akivel együtt alhatott, vagy akit megérinthetett volna.
Előfordult, hogy azt gondolta, a lelkét is eladná egy ölelésért. A
magány jelentős tényező lett az életében az elmúlt években. Zack
ennek volt az ellenszere.
Az ajtó halkan becsukódott a férfi után. Hallotta, ahogy elhajt
a viharvert tízéves Porschéjával, miközben ő fölment az emeletre
az irodába. Két éjszaka vele elég volt. Ahogy a férfira gondolt,
ráébredt, hogy távolabbinak érzi magától, mint elutazása előtt.
Idővel az olyan kapcsolatok, mint az övék, maguktól elhalnak.
Épp e-mailekre válaszolt, amikor Jade hívta késő este.
– Milyen volt a hétvégéd? – kérdezte könnyedén. Biztos
akart lenni benne, hogy Timmie jól érzi magát. Gyakran
telefonált vasárnap esténként.
– Tulajdonképpen kellemes volt – válaszolta Timmie. –
Nyugis, és nem túl megerőltető. Kimentem a parti házba, és
Zack utánam jött.
– És hogy ment? Még mindig haragszik Európa miatt?
– Erről nem beszéltünk. Szerintem túltette magát, bár azt
hiszem, csak azért ment San Franciscóba, hogy direkt ne legyen
itt, amikor visszaérek. De megoldódott. Péntek este kijött a
tengerpartra. – Jade ezúttal megtartotta magának a véleményét,
korábban már úgyis kifejtette, amikor szóba került. Szerette
volna, ha Timmie ennél többre vágyik. Annyival többet
érdemelt. De ezt már százszor megbeszélték. Timmie válasza az
volt, és ő ebben őszintén hitt is, hogy az olyan nők, mint ő,
„eladhatatlanok" a jelenlegi piacon. A megfelelő férfiak fiatalabb
nőket akarnak. A jók már házasok. És még rosszakat is nehéz
találni az ő korában. Mostanában még Jade is nehezen talált
érdekes férfiakat, akikkel randizni lehetne. Még mindig arra
készült, hogy megnézi magának az internetes párkeresőt, ha lesz
egy kis ideje, annak ellenére, hogy Timmie figyelmeztette:
legyen óvatos. De valaki olyannak, mint Timmie, ez sem volt
járható út. Aligha tehette fel a fényképét egy online párkereső
oldalra. Egy pillanat alatt a bulvársajtóban végezné. Így
megelégedett Zackkel.
– Vakrandim volt tegnap este – vallotta be Jade egy sóhajjal,
mire Timmie elmosolyodott. Az elmúlt egy évben, mióta
otthagyta a házas barátját, már több tucat vakrandin volt túl, ami
nem sok sikert hozott, de legalább próbálkozott. Timmie-nek ezt
el kellett ismernie.
– Milyen volt? – kérdezte érdeklődve. Tényleg nagyon
kedvelte a két asszisztensét.
– Szívás. Mint mindig. A pasi úgy viselkedett, mint egy
egyetemista. Elvitt egy sportbárba, nekiállt flörtölni a
pincérnővel, leitta magát, én pedig fogtam egy taxit, és köszönés
nélkül hazajöttem. David segíteni fog az online társkeresésben a
jövő héten. Ennél az sem lehet rosszabb.
– Ó, hogyne lehetne! – felelte Timmie nevetve. – Nemsokára
feltűnik az igazi, és azon kapod magad, hogy megházasodtál, és
hatgyerekes családanya vagy Iowában.
 – Los Angelesszel és két gyerekkel is beérem, de akár eggyel
is – válaszolta szomorúan, aztán megbánta, hogy bármit is
mondott Timmie-nek. Néha megfeledkezett Markról. Timmie
sohasem hozta szóba, de Jade épp azután kezdett nála dolgozni,
hogy a gyerek meghalt. Rettentő időszak volt Timmie életében,
és az, hogy Derek hat hónappal később elhagyta, csak
felerősítette a gyászát, és még jobban megnehezítette az egészet.
Jade nagyon is jól emlékezett arra az időre és a Timmie
szemében tükröződő szenvedésre. Tekintetében néha még most
is megjelentek az árnyak, ezért is tartózkodott Jade a Zackkel
kapcsolatos megjegyzésektől. Ő is jól tudta, hogy az ember úgy
él túl, ahogy tud. Nem kedvelte a férfit, mert kevésnek tartotta
Timmie-hez, de megértette, miért ment bele Timmie egy ilyen
kapcsolatba. A tizenkét év alatt, mióta neki dolgozott, számos
Zacket látott már.
– Meglesz – nyugtatta meg Timmie. Mindig biztatta, és
nagyon együtt érző volt, amikor Jade szakított a házas
barátjával. Jade teljesen maga alatt volt majdnem egy egész évig,
és már előtte is jó ideje sütött róla a boldogtalanság.
Még most is nehéz volt elhinni, hogy Jade tíz évig vele
maradt. A férfi folyamatosan ígérgette, hogy elhagyja a feleségét,
egészen a végéig. Mindig volt valami akadály vagy probléma,
valaki ok, ami vagy aki miatt nem tudott elköltözni. Beteg
gyerekek, haldokló édesanyja, a felesége egészségi állapota és
pszichés problémái, anyagi gondok, rosszul menő vállalkozás,
egy cukorbetegségben szenvedő gyerek, aki nem bírta el az ő
távozásának sokkját, a felesége depressziója. Mindez éveken át
ment, míg végül Jade feladta. Timmie tudta Davidtől, hogy a
pasas még mindig hívogatta Jade-et, de ő nem vette fel a telefont.
A férfi olyan volt számára, mint egy drog, de végül csak sikerült
megszabadulnia a függőségétől. Tíz évet vesztegetett el az
életéből, és most attól félt, hogy lassan nem lesz rá esélye, hogy
gyerekei legyenek. Még nem késett el, de sok ideje már nem
maradt, és Timmie sajnálta érte. Jade nem engedhette meg
magának, hogy olyan férfiakkal játszadozzon, mint Zack, neki az
igazira volt szüksége, házastársra, aki gyerekeket akart.
– Majd meglátod, a megfelelő férfi akkor fog megjelenni,
amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Hogyne, persze – felelte Jade cinikusan, aztán témát váltott,
és a következő hétre beütemezett találkozókra terelte a szót.
Timmie kezdett újra teljes sebességre kapcsolni, és a pihentető
hétvége után készen is állt rá. A párizsi egy hét lábadozás már
maga volt a történelem. Újra jól érezte magát, és a hétvégi
tavaszias időben egy kis színt is összeszedett.
Jó éjszakát kívántak egymásnak, és letették a telefont.
Timmie Zackre gondolt, amikor este lefeküdt. Az ágya mindig
olyan üresnek tűnt vasárnap esténként, de hétfőre rendre
megszokta a helyzetet. Ismerős rutin volt számára.
Hétfő reggel pedig már a szokásos tempójában rohant. Millió
telefonhívást kellett elintéznie, ezer találkozója volt, interjúk,
képviselők, mindenféle emberek, akikkel valamilyen okból össze
kellett jönnie. Megbeszélése volt a dizájn-asszisztenseivel,
számtalan problémát oldott meg a tavaszi kollekcióval
kapcsolatban, elkerült egy sor krízist, sikerült megoldania a
gyárral kapcsolatos problémát anélkül, hogy Tajvanra utazott
volna. A hét közepére nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán
megműtötték és beteg volt. Jobban nézett ki, mint valaha, és
mint mindig, minimális alvással is beérte. Zack hívta kedden, át
akart menni éjszakára, de ő csak éjfélre ért haza, és amikor hívta,
a férfi már mélyen aludt. Timmie épp azon gondolkozott
csütörtökön, hogy felhívja, amikor Jade átnyújtotta neki a
postáját, és egy francia bélyeggel ellátott levelet vett észre, amely
jean-Charles Vernier-től jött. Maga sem tudta, miért, de
megvárta, hogy Jade kimenjen, mielőtt kinyitotta a borítékot.
Mindig saját kezűleg bontotta fel a személyes leveleket. Egy
pillanatig csak ült, és bámulta a borítékot, aztán feltépte, és
nagyon meglepődött a levélpapíron, amire a férfi választása
esett. Arra számított, hogy az orvos hivatalos fejléces papírját
találja benne, ehelyett egy képeslap volt, naplementével az óceán
fölött. Amikor megfordította a lapot, látta, hogy a képet
Normandiában készítették. Ez nem tűnt túl jellemzőnek a férfira,
és amikor elolvasta a lapot, az üzenet is meglepően rövid volt. A
férfi visszatért a hivatalos megszólításhoz, ami szintén
meghökkentette. A levéllel kapcsolatban minden meglepő volt,
és ő nem tudta mire vélni. Udvarias volt és szűkszavú, de
valahogy olyan érzése támadt, mintha ez egy palackba zárt
üzenet lenne, amit a férfi Párizsban indított útjára, és csak
véletlenül ért célba. Furcsán érezte magát, ahogy elolvasta, és a
férfira gondolt. Pedáns, gondos kézírással íródott.

Kedves Madame O'Neill!

Meglehetősen meglepett a rendkívül drága ajándéka. Ez nagyon

tetszetős, bár teljesen érdemtelenül kapott ajándék. Nagyon örülök,
 hogy jól sikerült a műtét, és remélem, hogy a lábadozása is
problémamentes. Önre fogok gondolni, amikor az órát hordom,
amelyet ugyan biztosan nem érdemiek meg, de azért örömmel
fogom viselni. Remélem, hogy jól van.

Szívélyes üdvözlettel,
Jean-Charles Vernier

A levél nagyon hivatalosnak tűnt, de Timmie örült, hogy a

férfinak tetszett az óra. Nem tudta volna megmondani, hogy a
férfi szertartásossága csak nyelvi fordulat-e, avagy szándékos. A
levél annyival merevebb volt, mint az a sok beszélgetésük, amit
a kórházi szobájában folytattak, vagy amikor a férfi beugrott
hozzá a vacsorameghívások után. Eszébe jutott, amiket a
házasságáról mesélt. Mennyire ragaszkodott hozzá, hogy mindig
az a helyes magatartás, ha belenyugszunk a „különbségekbe" és
a csalódásokba. Szeretett volna vitába szállni vele, de nem
tudott. Ahhoz nem ismerte őt elég jól. De azért ennél jobban
ismerte. Elmesélte az egész életét, Markot meg Dereket, és
gyerekként az árvaházban töltött szívszaggató éveket. Mindent
elmesélt neki, és ugyan nem várta, hogy erre utaljon a levelében,
de ez valahogy olyan idegennek tűnt. Majdnemhogy a sorok
között szeretett volna olvasni, hogy kitalálja, mire gondolt a férfi,
amikor ezt írta. Vajon számára ő csak egy gazdag amerikai volt,
aki megbetegedett, Párizsban megműtötték, és egy drága
ajándékot adott neki, ami a férfinak szinte semmit sem jelent?
Vagy azért a megosztott titkok számítottak? Már attól is hülyén
érezte magát, hogy egyáltalán eszébe jutott, és hogy csalódott,
amiért a levél nem melegebb hangvételű. Mire számított?
Emlékeztette magát, hogy semmit nincs joga várni a férfitól. Ő az
orvosa, aki ráadásul házas.
Hirtelen eltűnődött, vajon azért adta-e neki az órát, hogy
megpróbálja megnyerni, vagy hogy köszönetet mondjon. Már
nem bízott magában, a férfi iránti érzéseiben. Talán a szándéka
nem volt olyan tiszta, mint amilyennek szerette volna. De ha így
volt is, tudta, hogy rossz ajtón kopogtat. Jean-Charles Vernier-
nek nem volt romantikus szándéka vele kapcsolatban. Ez
teljesen egyértelmű volt. De vajon azt várta? Azt szerette volna?
Már nem volt biztos benne, ahogy mélyen önmagába nézett.
Jean-Charles jóképű volt, tisztelettudó, elegáns, intelligens, de
házas és háromgyerekes apa egy olyan országban, ahol az
emberek ritkán válnak el, ráadásul a férfi maga különösen nem
híve a válásnak. Lehet, hogy fogta a kezét a műtét előtt és alatt,
és meghallgatta élete és bánatai történetét, de végeredményben
mégiscsak egy házas francia orvos, aki egy formális
köszönőlevelet írt neki naplementével a hátulján, ami nem jelent
semmit, és nincs semmilyen mögöttes tartalma. Végül is ő csak
egy beteg, semmi több. Csak ő azt gondolta, hogy beszélgetéseik
rendkívüliek és mélyek voltak. De még ha így is volt, Jean-
Charles nem vesztette el a fejét. Emlékeztette magát, hogy a férfi
csak köszönetét akart neki mondani ezzel a levéllel, és pont ezt
tette.
Nem tudta, miért, de válaszolni akart rá. Letette a lapot az
asztalára, és bámult rá, mintha az beszélne hozzá, és valami
olyat mondana, amit Jean-Charles nem mert neki megírni, és
nem is merne soha. Mi jut eszébe, kérdezte magától. Ez csak egy
köszönőlevél. Mindössze ennyi. Zavarba ejtő volt rájönni, hogy
megtetszett neki a francia doktor, ha valóban így volt. Nem
vallotta be magának, amikor a férfi látogatóba ment hozzá
mindennap, és órákat beszélgettek. De hirtelen teljesen felfogta,
hogy számára ez több volt, és nem kellett volna, hogy több
legyen. Semmi sem volt. Egy fantázia. Egy kislányos szerelem. A
férfi korrekten köszönetét nyilvánította az ajándékért. Az
egyetlen, ami furcsának tűnt számára, az a férfi által választott
képeslap volt. Naplemente az óceán fölött, mintha egy hívás
lenne. De tudta, hogy ez csak a képzelete műve. Annak kell
lennie. Csak vágyálom.
Semmiképp sem írhat neki, nem is illik. Nem lenne
helyénvaló, sőt egyenesen kínos lenne, ha válaszolna, és a férfi
valószínűleg őrültnek gondolná. Adott neki egy órát. A férfi
megköszönte. A lap szép volt, és akkor mi van? Nem jelentett
semmit. Ez nem egy üzenet a palackban. Ez egy formális
köszönőlevél egy francia orvostól, aki gondját viselte Párizsban.
Még egyszer utoljára elolvasta a lapot, nem tudott semmit
kiolvasni a sorok közül, és tudta, hogy nincs is mit. Aztán egy
utolsó pillantást vetve a naplementére a fényképen, azt mondta
magának, hogy nevetséges, és a papírkosárba dobta. Köszönetet
mondott neki, ahogy illik, az előírásoknak megfelelően. Akármit
is érzett – akár tudtán kívül is – az orvos iránt, ugyanúgy
begyógyult, ahogy a vágás. Majdnem elnevette magát, milyen
ostoba volt, és remélte, a férfi nem gondolta, hogy ő flörtöl vele.
És mi van akkor, ha flörtölt? Mekkora ostobaság lenne az? Nagy,
mondta magának, miközben Jade lépett a szobába, és látta a
zavarodott arckifejezését.
 – Valami baj van? – Jól ismerte.
– Nem, egyáltalán nincs – mondta nyomatékkal, legalább
annyira azért, hogy magát meggyőzze.
– Megérkeztek a következő vendégeid. A marketingesek,
akikkel kapcsolatban kérted Davidet, hogy hozzon velük össze.
Öt perccel hamarabb érkeztek. Szeretnéd, hogy feltartsam őket,
vagy készen állsz a fogadásukra?
Timmie habozott, leküzdve az ellenállhatatlan vágyat, hogy
kihalássza a lapot a naplementével a kukából. Nevetséges, amit
művel, és ezzel tisztában volt. Nem engedheti meg magának,
hogy rá gondoljon, és nem is fog. De egy őrült pillanatig
hiányzott neki a férfi, és mindaz az idő, amit együtt beszélgetve
töltöttek. Őrültség volt. A lapot a szemetesben hagyta, és komoly
arccal nézett Jade-re, próbálva arra koncentrálni, amit mond.
– Küldd be őket – mondta, és Jade már fordult is, és elhagyta
a szobát, Timmie pedig újra az üzenetre gondolt, amit a férfi írt
neki. Csak egy köszönőlap volt egy francia orvostól. Mindössze
ennyi volt, ennyi lehet. És mindenek-fölött teljesen biztos volt
benne, hogy nem jelentett semmit sem a férfinak, sem neki.

7. fejezet

Timmie a következő két hétvégét Zackkel töltötte, és

meglepően jól érezte magát vele. Elmentek egy művészeti

vásárra és egy filmbemutatóra, amire Timmie kapott jegyeket, és
lefényképezték őket együtt, ami a férfinak mindig sokat jelentett.
Elmentek egy étterem megnyitójára, töltöttek némi időt a
tengerparton, és mind a két hétvégén szeretkeztek egyszer, ami
esetükben soknak számított. Vasárnap este pedig, mint mindig,
mind a ketten visszatértek a saját életükhöz. Az élete maradék
részével Timmie egyedül is elbánt. Jade és David támogatta őt
üzleti kérdésekben, nem beszélve a sok osztályvezetőről,
üzletvezetési és szaktanács-adóról, jogászról. Zacktől pontosan
annyira volt szüksége, amennyit a férfi nyújtott: egy meleg testre
maga mellett hétvégenként az ágyban, valakire, akivel
megoszthatja a pattogatott kukoricát a moziban, és egy barátra,
aki megnevetteti. Nem várt tőle túl sokat. Jade szerint túl keveset
is. Jade szerette és mélységesen csodálta Timmie-t, és neki rossz
volt látni, hogy annyira kevéssel is beéri, amennyit Zack adni
tudott. Azt gondolta, hogy a férfi önző opportunista és egy
elkényeztetett gyerek. Jade befogta a száját Timmie előtt, de
Daviddel őszinte volt, amikor a téma szóba került.
– Megőrjít az a pasas – fakadt ki Jade őszintén egyik délután,
amikor mindketten David irodájában ültek, és bolti előre
csomagolt ebédjüket ették három órakor. Korábban öt percre
sem tudtak megállni. Timmie végre elment, mert a belvárosban
az ügyvédeikkel és a pénzügyi igazgatóval kellett találkoznia,
hogy valamilyen változtatásokat vigyen véghez a
nyugdíjalapjukban. – Utálom, hogy egy ilyen nő hajlandó beérni
egy olyan fickóval, mint Zack – mondta tojássalátás szendviccsel
teli szájjal, miközben David a saját rozskenyeres-füstölt húsos
szendvicsét falta. Már majd' éhen halt, de egy pillanat megállás
sem volt egész nap, hogy egyen, amíg Timmie el nem ment.
Timmie folyamatosan adta fel neki a labdákat, de végül is ezt
szerette a legjobban a munkájában. Tudta, hogy olyan dolgokat
tanul, és olyan lehetőségeket kap, amik egyébként nem lettek
volna, még ha ezért kétszáz kilométer per órával kell is mennie,
hogy lépést tartson a főnökével, aki kétszer olyan gyorsan
haladt.
– Az a fickó akkora seggfej, egy nagy nulla – folytatta Jade a
Zackkel kapcsolatos állandó panaszlistát.
– Ugyan már, Jadie! Ne legyél már vele olyan könyörtelen!
Nem rossz ember, csak nem egy géniusz. Nézd, ő színész és
modell, egy helyes arc jó testtel, Timmie ezért kedveli. Te mit
vársz?
– Olyan férfival szeretném látni, akinek van esze és szíve, és
talán még tökös is. Egy mensch kell neki, Zack pedig egyszerűen
nem az.
David elmosolyodott a jiddis kifejezésen. Habár Jade ázsiai
származású volt, sok zsidó kifejezés ragadt rá, amikor New
Yorkban a Hetedik sugárúton dolgozott, ahol Timmie találkozott
vele, és ahonnan átcsábította. Jade szerette azt mondani, hogy ők
a „schmatta" bizniszben utaznak, a rongykereskedelemben.
David mindig azt mondta, Jade többet tud jiddisül, mint az ő
nagyanyja, aki Pasadenában nőtt föl, és az episzkopális egyház
egyik hívőjéhez ment feleségül. De ő is tudta, mit ért Jade
„mensch" alatt. Olyan emberrel akarta Timmie-t látni, akinek
van tartása és bátorsága, nyíltszívű és tiszteletre méltó. Zack
ennek nem felelt meg, de David ártalmatlannak tartotta, Timmie-
nek pedig nem sok illúziója volt vele kapcsolatban, ha volt
egyáltalán, habár abban mindketten egyetértettek Jade-del, hogy
Zack annyit facsar ki Timmie-ből, amennyit csak tud. A férfi
kereste a nyilvánosságot, társasági és szakmai lehetőségekre
vadászott, és folyton nyaggatta Timmie-t, hogy olyan helyeken
mutatkozzanak együtt, ahol a vele való személyes vagy
másmilyen kapcsolat a javára válhat. Az ilyen irányú céljait nem
is takargatta. De Timmie meg tudta magát védeni, már ismerte
ezt a típust.
– Legalább nem kér tőle pénzt, és nem próbálja rávenni, hogy
nyisson neki egy üzletet. – Mindketten tudták, hogy a legutóbbi
pasi pont ezt tette. Azt akarta, hogy Timmie finanszírozzon
számára egy művészeti galériát, hogy a saját munkáit árulhassa.
Timmie udvariasan távozott, és a következő másfél évet egyedül
töltötte, amíg Zack fel nem tűnt a színen.
Eleinte Zack vicces volt, elbűvölő, jóképű, és virágokkal meg
apró ajándékokkal halmozta el, amíg végül Timmie beleegyezett,
hogy járjon vele, és most már majdnem öt hónapja hétvégi pár
voltak. Ha ez a kapcsolat követte Timmie korábbi kapcsolatainak
mintáját, Jade és David is tudta, hogy már nem fog sokáig
tartani. Előbb vagy utóbb a férfi túlfeszíti a húrt, a manipulációi
túl egyértelművé válnak, túl sok nyomást rak majd Timmie-re,
vagy megcsalja valaki mással, és a nő csöndben odébbáll, hacsak
a férfi meg nem előzi. Semmilyen komoly összetartó erő nem
volt közöttük, ami a párokat általában együtt tartotta, mint a
mély tisztelet, a megértés, egy olyan szilárd alap, ami átsegítené
őket jó és rossz időkön. Mindössze azt lehetett elmondani róluk,
hogy néha jól szórakoztak. Timmie már nem akart senkire sem
számítani saját magán kívül.
 – Nem tudom, hogy miért nem tud egy igazit találni, valakit,
aki vele egykorú, akinek az élete jobban hasonlít az övére, és aki
méltó rá. – Timmie környezetében senki sem tartotta Zacket túl
sokra.
– Ugyan! – szólalt meg David, miközben megette a savanyú
uborkát, amit a szendvicse mellé adtak, majd elvett egyet a
lányéi közül. David mindig megette Jade savanyúságát, és
cserébe adott egy kis sült krumplit. Ez volt a bevett csereüzletük.
– Mindannyian az igazit szeretnénk megtalálni. Én is. De kinek
van erre ideje? Naponta tizenöt-huszonnégy órát dolgozunk,
tüzet oltunk, utazunk szerte a világban. A francba, nekem már
két éve nem volt barátnőm, és abban a pillanatban, hogy
találkozom valakivel, Timmie egy hónapra Malajziába küld,
vagy New Yorkban találom magam, hogy a reklámcégünk
problémáját oldjam meg, aztán meg Párizsban és Milánóban
futkosok félmeztelen modellek után a kifutón és azon kívül, és
segítek belőni a hajukat. És még csak homokos sem vagyok!
Milyen rendes nő fogja ezt eltűrni? Ők azt akarják, hogy az
ember jelen legyen, és péntek este vacsorázni vigye őket, a
hétvégeken meg síelni. Nem voltam síelni, mióta végeztem az
egyetemen, bár a Tahoe-tónál tavaly hatszor foglaltam le egy-
egy turnust, de mindannyiszor le kellett mondanom. Három éve
nem voltam nyaralni. És Timmie tízszer olyan keményen
dolgozik, mint mi. Milyen pasas fogja ezt elfogadni? Azoknak a
fickóknak, akikkel lennie kéne, megvan a maguk női Zackje,
pontosan ugyanezen okoknál fogva. Egy csinos arc, szép test, és
egy probléma-mentes hétvége, amikor épp van rá idejük.
Szerintem csak rosszabbul mutat, amikor a pasi ilyen. Akkor
nem vagyunk megdöbbenve, amikor ilyen nőket látunk. Ha
Timmie férfi lenne és Zack nő, szerintem téged sem zavarna
egyáltalán.
– De zavarna – tartott ki a véleménye mellett Jade. – Ő
annyival jobb ennél. Te is tudod. Egyszerűen nem szeretem, amit
Zack képvisel, és azt, hogy csak a saját érdekét nézi. Nem
kérdeztem Timmie-től, de a karácsonyi bónuszomban fogadnék
rá, hogy fel sem hívta Párizsban, amikor beteg volt. Nem volt itt,
amikor visszaért. Senkivel sem törődik egy fikarcnyit sem saját
magán kívül. – David nem mondott ellent, miközben nézte, hogy
Jade a krumpliját eszi.
– Ez ennek a fajtának az ismérve. Egyikünknek sincs esélye
nagyszerű emberekkel találkozni, amikor ilyen keményen
dolgozunk. Normális emberek többet akarnak, mint amennyit
mi adni tudunk. Nincs se időm, se energiám, és harminckét éves
vagyok. Szerinted Timmie menynyit tud adni egy férfinak az
életéből? Ő is tudja, én is tudom, és te is. Talán ezért kötöttél ki
egy házasembernél tíz évre. Az igazi többet akart volna téged
látni heti egy alkalomnál, amikor épp ki tud surranni otthonról.
– Gyenge pontra tapintott, és Jade egy darabig csöndben volt, a
hallottakon gondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Számomra Stanley-vel nem erről volt szó. Szerettem őt. Ő
pedig hazudott nekem. Ami még rosszabb, saját magának is
hazudott. Egyfolytában azt ígérte, hogy kiszáll a házasságából.
Nem tette, aztán a felesége megbetegedett. Mind a két lánya
bulémiás lett és antidepresszánsokon kezdett élni, amikor
bejelentette, hogy el akar válni. Az apján nyitottszív-műtétet
végeztek, és a fia rehabon volt egy évig. Az üzlete tönkrement.
Minden elromlott, és azóta is így van. Az egyik lánya kábítószert
szed, a feleségének meg méhnyakrákja van, és eltávolították a
méhét, Mindannyian kórházban éltek az elmúlt tíz évben, és ő
folyton azt kérte, hogy várjam ki, egyik krízist a másik után.
Hogy a pokolba tudtam volna ezzel versenyre kelni? Talán ha
kitartok… Nem tudom… – Még mindig könnybe lábadt a szeme,
amikor erre gondolt. Majdnem öngyilkos lett miatta, amikor a
férfi utoljára közölte, hogy nem tudja elhagyni a családját és a
feleségét. A pszichológusa segített kiszállni. Ekkorra már ő maga
is tudta, hogy muszáj mentenie a saját bőrét és szellemi épségét.
Tíz év pont elég hosszú idő volt.
Ezzel David is egyetértett. Akármennyire is elhitte, hogy
Stan szerette a lányt, a férfi soha nem szállt volna ki a
házasságából. De azt is tudta, mit kapott volna Jade
személyében, és David gyanította, hogy a férfinak ez nem volt
elég. Jade azt állította, hogy férjet szeretne és gyerekeket, de
karriert is akart. Stanley főállású feleséget akart, és megmaradt a
már meglevőnél.
– Szóval mikor rakunk ki téged az internetre? – David
vigyorogva dőlt hátra a széken, elterelve a szót Stanley örökké
fájdalmas témájáról. Jade azóta is keserű maradt, és mindig
hajlamos volt a házas férfiak veszedelméről hosszú tirádába
kezdeni. Szerinte millió nőből egy kapja meg végül a fickót, a
maradék csak éveket veszteget az életéből, és elmulasztja a
lehetőségeket, hogy a megfelelő férfival találkozzon, miközben
egy olyan férfira pazarolja az idejét, aki soha nem hagyj a el a
feleségét.
 – Én készen állok, amikor te – válaszolta az internettel
kapcsolatban ideges mosollyal, aztán a homlokát ráncolta. –
Honnan tudjuk, hogy nem házasok, akik azt hazudjak, hogy
egyedülállók? – Most már senkiben sem bízott, habár Stanley
sohasem hazudott neki erről. Még csak meg sem ígérte biztosan,
hogy véget vet a házasságának. Csak azt mondta, hogy
megpróbál. Ő pedig hajlandó volt vállalni a kockázatot. Erről
meg is feledkezett az évek során. De most már nem volt hajlandó
kockáztatni, ami David szerint is bölcs dolog.
– Meg kell hogy nézd magadnak a pasit, és bízni az
ösztöneidben. Ennél többet egyikünk sem tehet. Később
leellenőrizheted, ha ettől jobban érzed magad. Fogadhatsz egy
magándetektívet. Van, aki ezt teszi. De legalább az internetes
párkeresés kiszélesíti a lehetőségeket. – Jade az órájára pillantott
válaszképp arra, amit David mondott.
– Oké, mutasd meg! – bökött a számítógépére huncut
mosollyal. Készen állt. Itt volt az idő.
– Most? Biztos vagy benne? – David egy kicsit meglepettnek
tűnt.
– Igen, biztos. Timmie nem ér vissza ötig, és ő nem fogja
bánni. Mindennel végeztünk, mielőtt elment. Három levelet kell
írnom, de ráérnek holnapig. Oké, Maestro, vezess be az
internetes randizás világába! A pokolba is, annál nem lehet
rosszabb, mint amit én magamtól találok! Még egy ilyen
félresikerült vakrandi, és menten okádni kezdek.
A férfi elmosolyodott, a számítógépe felé fordult, és
kinyitotta az egyik ismertebb párkereső oldalt. Ő is ezt az oldalt
használta korábban, bár már vagy egy éve nem vette a
fáradságot mindazon okokból, amiket ebéd közben felsorolt.
Főként az időhiány miatt. Egyszer levelezett egy nővel, akivel a
Harvard öregdiákújságjának társkeresőjén keresztül ismerkedett
meg. A nő épp akkor végzett az üzleti főiskolán, és San
Franciscóban lakott. Egyszer találkoztak, de ahogy David
fogalmazott utána, számára a lány „túl müzli" volt, bár a
legokosabb lánynak tartotta, akivel valaha is találkozott. A lány
nem sokkal ezután Berkeley-be költözött, és megírta neki, hogy
most egy nővel él komoly kapcsolatban. Nyilvánvalóan őket
nem egymásnak szánta a sors. David visszaírt neki, és sok
szerencsét kívánt, azóta pedig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy a
lány eszébe jusson, vagy hogy másikat próbáljon találni. Nem
érezte sürgősnek, hogy komoly kapcsolata legyen, bár idővel
meg akart házasodni, és gyerekeket akart. Jobban szerette a
zsidó internetes társkeresőt, mert a szíve legmélyén egy kedves
zsidó lányra vágyott. De Jade számára szélesebb látogatókörrel
bíró párkereső oldalt választott, és jó néhány specifikus kérdést
tett föl neki az előnyben részesített korral és a földrajzi hellyel
kapcsolatban.
– Mire gondolsz? – A lány egy pillanatra összezavarodott. A
folyamat izgalmasnak tűnt, de egyben kissé ijesztőnek is. –
Melyik város?
– Annál is pontosabban – válaszolta David, miközben
várakozott, hogy beírhassa a választ. – Milyen közel lakjon
ahhoz, ahol te laksz? Mekkora körzetben? Ugyanaz a város?
Ugyanaz az irányítószám? Tíz kilométerre tőled? Ötre? Egyre?
Ugyanabban az államban? Bárhol az országban? Nagyobb
városokban?
 – A francba, nem tudom! Mi lenne, ha Los Angeles és
környékét írnánk? Vagy az túl tág? – A lehetőségek végtelennek
látszottak. Jade-et jobban érdekelte a jelentkezők végzettsége és
munkája. Bevallotta, hogy ezekben a kérdésekben sznob, ő maga
a U.C. Berkeley-re járt.
– Ez rajtad múlik. Én szeretem, ha ugyanaz az irányítószám,
mert lusta vagyok az autópályán a dugóban ülni, és nem akarok
egy órát azzal tölteni, hogy elmegyek a lányért, akivel randizom.
De nem is lehet rám fogni, hogy nagyon elszántan próbálkoznék.
Csak azért csinálom, hogy ne jöjjek ki a formából, ne felejtsem el,
hogy kell randizni. Már egy jó ideje nem csináltam.
– Maradjunk akkor Los Angeles és környékénél – válaszolta
Jade. Úgy érezte magát, mint aki a boltból rendel, ahogy
egyébként az ennivalókat szerezte be: az irodából telefonon
rendelte, és a kapus berakta a csomagot a hűtőjébe, amikor
megérkezett. A világ felkészült az elfoglalt emberekre, akiknek
már nem volt idejük az élet szolgai feladataira, mert a
megerőltető munka, az utazások, a hétvégi hivatalos programok
és projektek töltötték ki minden napjukat, az esetleg fennmaradó
időt meg az edzőteremben töltötték.
Miután beírták, amit Jade akart, valamint a korhatárt is
megjelölték harmincöt és ötvenkettő között, egy sor fénykép tűnt
fel a monitoron, majdnem úgy, mint egy étlapon, és David intett
neki, húzza közelebb a székét, hogy lássa, mi van a képernyőjén.
Férfiak fényképeinek hosszú sora volt látható: némelyikük vicces
kinézetű, némelyikük jóképű, és volt, akiből tizenkettő egy tucat.
A fotók mellett olvashatta a rövid ismertetőket, pár szót, amit ők
fontosnak tartottak magukról közölni. Némelyik kínosan bután
hangzott, egészen az abszurditás határáig. A „forró, szexi apuka"
leírástól Jade hangosan felnyögött, David pedig elmagyarázta,
hogy a válaszok és a leírások egy része automatikusan készül,
azáltal hogy egy négyzetet kipipáltak. Amikor Jade-nek tetszett
egy fénykép a rövid leírással, megnézték a részletesebb profilt is,
ami tartalmazta az előnyben részesített vallást, a szexuális
szokásokat, az esetleges korábbi házasságokat, a gyerekek
számát, azt, hogy milyen sportot űznek, volt-e tetoválásuk vagy
piercingjük, és mit keresnek egy nőben. Akadt, aki ugyanolyan
vallásút keresett, volt, aki olimpikonokat megszégyenítő
kisportolt testű nőt akart, vagy a szexuális fantáziájára tett
utalást. Említették a tanulmányaikat, majd a szakmájukat, és aki
akart, fizetési sávot is megjelölt, ugyancsak egy adott négyzet
kiválasztásával. Aztán pedig írtak magukról egy-egy rövid
bekezdést, amelyek többségétől Jade visszahőkölt.
Hat olyat talált, aki tetszett neki azok alapján, amit látott.
Szimpatikusnak és normálisnak tűntek, tisztességes munkával és
végzettséggel, ketten elváltak voltak kisgyerekekkel, ami Jade-
nél nem tartozott ugyan az előnyben részesített tulajdonságok
közé, de nem is volt kizáró ok, és mind a hat olyan, Jade-hez
hasonló korú, dolgozó nőt keresett, aki szeret utazni, és komoly
kapcsolatra vágyik. Mind azt írták, hogy meg akarnak
házasodni, és gyereket szeretnének. Egyikük megemlítette, hogy
előnyben részesíti az ázsiai nőket, amit Jade rossz pontként
értékelt, amennyiben a férfi valószínűleg engedelmes nőt keres,
de azért adott neki egy esélyt. Akadt közöttük egy, aki
ugyanabban az évben végzett a Berkeley-n, mint ő, de a
fényképe nem volt ismerős, amin csöppet sem lepődött meg,
tekintve a Berkeley közel negyvenezres diáklétszámát. A férfi
építész volt, és Beverly Hillsben lakott.
– Mi a baj ezekkel az emberekkel, hogy nem találnak
maguknak randevúpartnert? – kérdezte Jade gyanakvóan, és
David elnevette magát.
– Ki is mondta, hogy sohasem lennék egy olyan klubnak a
tagja, amelyik elfogadna engem tagjának? Azt hiszem, Woody
Allen vagy Mark Twain. Nézd, ők mind ugyanabban a
csónakban eveznek, mint mi. Halálra dolgozzuk magunkat,
nincs időnk, elegünk van a csodabogarakból, akikkel a barátaink
hoznak össze, nincsenek rokonaink, akik bemutathatnának a
barátaik fiainak és lányainak, vagy ha vannak ilyenek, akkor azt
kívánjuk, bár ne lennének. Honnan tudjam? Úgy tűnik, a
társkeresésnek ez a módja sok mindenkinek beválik. Egy próbát
megér. Én párszor mellényúltam, amikor próbálkoztam, de a
nők többsége, akikkel az internetes társkeresőn találkoztam,
tulajdonképpen nagyon rokonszenves volt. Egy-két randiból
még akár komoly kapcsolat is lehetett volna, csak nem volt
időm, vagy éppen nem volt kedvem komoly ügyekhez. De jól
éreztem magam azokkal a nőkkel, akikkel találkoztam. Követed
a szabályokat. Az internetes postaládájukon keresztül lépsz
kapcsolatba velük. Eleinte nem adod meg nekik a címed vagy a
telefonszámod, de még az irodáét sem. Párszor nyilvános helyen
találkozol velük, kipuhatolod, milyenek, hallgatsz a
megérzéseidre, és nem hozod magad ijesztő vagy esetleg
veszélyes helyzetbe. Aztán meglátod, hogy alakul. Mi
vesztenivalód van?
 – Gondolom, nem sok – felelte Jade még mindig
bizonytalanul, de kétségkívül kíváncsian. Ahhoz eléggé, hogy
kipróbálja.
– Akarsz a hat fickó bármelyikének írni? Írhatsz az én
oldalamról. De ha komolyan akarod csinálni, akkor fel kell
tenned a saját képedet és a profilodat. Csinálhatod olyan védett
formában, hogy csak azok az emberek lássák, akiket nem
utasítasz el első látásra. Nem muszáj a fényképednek a központi
listán fent lennie. Szóval, akarsz írni ezeknek a pasasoknak?
Jade elgondolkodó arccal bólintott. Eddig a leírás alapján az
építész tetszett neki a leginkább. Beverly Hillsben lakott. Azt
írta, elvált, hat évig volt házas, és nincs gyereke. Szenvedélye az
európai irodalom és művészet, amire Jade is szakosodott az
iskolában. Kedvenc városainak Párizst, Velencét és New Yorkot
nevezte meg, a háromból kettő az ő listáján is szerepelt. Mindez
határozottan növelte az esélyeket. Sokkal inkább, mint amikor a
saját barátai próbálkoztak. Az építész kedvenc hétvégi
elfoglaltságainak a síelést, a kempingezést, a színházat és a mozit
jelölte meg, valamint a főzést a szeretett nővel, vagy akár a
szeretett nőnek, ha az nem tudott főzni – ez is kifejezetten
szerencsésnek tűnt Jade számára, mert az ő kulináris ismeretei a
bolti porlevesre, az instant tésztára és a salátára korlátozódtak.
És a bolti krémes piskótára, ha senki sem látta. Mindig tartott
egyet a fiókjában vészhelyzet esetére egy csomag M&Ms-szel
együtt, amikor nem volt ideje enni. Az egészséges ételek, ahogy
ő hívta őket. Mind a hat férfit érdekesnek találta, így közelebb
csúsztatta Davidhez a székét, és mindegyiküknek válaszolt,
rövid üzenetet küldve saját magáról. Felfedezte, hogy fel kell
iratkoznia magára a közvetítő szolgáltatásra, és saját oldalt kell
nyitnia, hogy el tudja nekik küldeni a profilját és a fényképét, de
mielőtt megteszi, előbb látni akarta, milyen válaszokat kap.
Épp elküldte az utolsó üzenetet, és egyszerre volt ideges meg
izgatott, amikor Timmie megérkezett. David szélesen
mosolygott, Jade pedig kuncogott.
– Hát ti miben mesterkedtek, fiatalok? – érdeklődött. Látta a
huncut kifejezést mindkét asszisztense arcán. Biztos volt benne,
hogy akármi legyen is az, ártatlan dolog. És jót tett nekik, ha
időnként pihentek egy kicsit, amikor ő úgysem volt ott.
Pillanatnyilag nem volt semmilyen komolyabb krízis, és ő maga
is ellazultnak tűnt. A nyugdíjalappal kapcsolatos jogi
megbeszélések nagyon informatívak voltak, és jól sikerültek. –
Oké, ki vele! Úgy néztek ki, mint két macska, aki most itta ki a
tejes csuprot – mondta mosolyogva.
– Nem is egy csuprot, hanem hatot! – vallotta be Jade. Tudta,
hogy Timmie nem bízik a társközvetítőkben, legyen az
internetes vagy másmilyen, de nem volt titka előtte.
– Ezt magyarázd meg – kérte Timmie, aztán észrevette, mi
van a képernyőn: férfiak fényképeinek sora rövid leírással.
Anyáskodó arccal nézett rájuk. – Vigyázzatok ti ketten! Ha lehet,
kerüljétek el a baltás gyilkosokat, mindkettőtökre szükségem
van!
Jade szíve szerint azt javasolta volna neki, próbálja meg ő is,
de tudta, hogy Timmie esetében az képtelenség. Még ha nem is
az igazi nevét írná be, az arcát ismerik szerte a világban,
ráadásul nagyon jellegzetes külsejű nő. A hosszú vörös haj és a
zöld szemek bárhol elárulnák, és az arca évek óta szerepel
cikkekben és reklámokban. Az övé olyan sikersztori volt, amit
minden üzleti iskolában tanítanak, valóságos ikonnak számított
a divatvilágban. Ha feltenné a fényképét egy internetes
társkereső oldalra, tíz perc sem telne bele, máris a bulvárlapok
címlapsztorija lenne, még akkor is, ha diszkréten egy
házasságközvetítőhöz fordulna, ami szintén kezdett nagy divattá
válni mostanában.
A postán rendelt menyasszony modernizált változatban újra
megkapja az őt megillető helyet, ami megint csak azt bizonyítja,
hogy milyen nehéz bárkinek megtalálnia a párját, hiába fiatal,
jóképű vagy sikeres. A férfiak, akiknek Jade írt, mind beleillettek
ebbe a kategóriába, mind azt vallották, hogy hosszú távú
kapcsolatot keresnek, és láthatólag egyedül nem sikerült
megtalálniuk. Timmie nem állt egyedül azzal, hogy nem tudott
egyenrangú partnerre lelni, bár az ő korlátai még
meghatározóbbak voltak a kora és ismertsége folytán.
Hátránnyal indult, és be kellett érnie azzal, amit egyedül találni
tudott, ez nem volt sok, ahogy a Zack-félék és az elmúlt tizenegy
évben őt megelőző férfiak bizonyították. És Timmie már évek óta
nem volt hajlandó vakrandira menni. Úgy tartotta, hogy túl
megalázó, és túl sok gond van vele.
– Csak légy óvatos! – figyelmeztette Timmie Jade-et, aztán
visszament a saját irodájába, Jade pedig követte.
David megígérte, hogy tudatja vele, ha bármilyen válasz
érkezik, és hogy a hétvégén is figyeli majd az e-mailjeit. Jade
izgatottan vigyorgott, miközben elment a szintén jókedvűnek
látszó Timmie-vel, hogy átnézzenek pár jegyzetet.
 Timmie hozzá képest szokatlanul korán, már hat órakor
elindult az irodából, és hét körül Zack is beállított. Hálaadás
előtti hét volt, és nyugis hétvégét terveztek. Timmie-nek ugyan
volt elfoglaltsága szombatra, de Zack kedélyesen vette
tudomásul. Megszokta, hogy nagyjából havi egyszer-kétszer
szombat reggeltől egészen kora délutánig vannak a nőnek
kötelezettségei, amelyekről csak annyit tudott, hogy munkával
kapcsolatosak. De addig ő legalább elmehetett az edzőterembe,
vagy edzhetett akár Timmie házában is, és együtt ebédelhetett a
barátaival.
Ezen az estén Timmie egyik kedvenc helyén, a Little
Doorban vacsoráztak, utána moziba mentek. Egy thrillert néztek
meg, amit Zack akart látni. Timmie-nek nem tetszett, és kifelé
menet azzal cukkolta a férfit, hogy az egészben a pattogatott
kukoricát élvezte a legjobban. Valójában nem bánta, hogy milyen
a film, jólesett a férfival mennie. És mind a ketten jókedvükben
voltak. Zack kapott egy kisebb szerepet ezen a héten, és várta a
híreket egy jelentős, országos szintű reklámmal kapcsolatban,
ami újabb ajtókat nyithat meg neki. Mindig boldog volt, amikor
munkát kapott, és teljesen levert, amikor nem rá esett a
választás. De ez a foglalkozásával járt. Szerencséje volt, hogy
olyan fiatalosnak nézett ki, Timmie persze tudta, hogy jó sokat
tett is érte. Évekkel ezelőtt megcsináltatta a szemét, és
rendszeresen botoxoztatta magát. Kollagénes kezeléseket is
kapott, a haját meg világosabbra festette. Nem volt olyan
természetes szőke, amilyennek kinézett, és sokkal hiúbb volt,
mint Timmie, aki ezek közül a szépészeti műveletek közül
egyiket sem csinálta még soha, és nem is állt szándékában.
Sokkal inkább hajlandó volt természetesen öregedni, igaz, neki
nem múlott rajta a munkája, mint a férfinak.
Timmie szombat reggel hétkor már talpon volt. Egy fél órát
edzett a teremben, lezuhanyozott, készített magának egy könnyű
reggelit, müzlit joghurttal meg egy teát, és épp indult volna,
amikor Zack lejött egy törülközővel a dereka körül. Könnyed
csókot lehelt a szájára, felkapta az újságot, és a konyha felé vette
az irányt. Békés kis családi jelenet volt, az intim viszony
illúzióját nyújtotta Timmie számára, aminek a fantáziához több
köze volt, mint a valósághoz.
– Odatettem egy kanna kávét neked – szólt vissza a férfinak.
– Köszi. Hánykor végzel?
– Háromra szerintem visszaérek – felelte.
– Akkor itt találkozunk – mondta a férfi könnyedén. Tudta,
hol a kulcs, és a nő finoman behúzta maga mögött az ajtót.
Mindig furcsállta, hogy Zack soha nem kérdezte meg, mit csinál
azokon a szombat délelőttökön, amiket nem vele tölt. A férfi úgy
gondolta, hogy ez a nőre tartozik. Ő sem mondott el mindent,
amit csinált. Az idő, amennyit a nő távol volt, sohasem tűnt
olyan hosszúnak számára. Nem bánta, hogy elfoglalt.
Timmie farmerben, edzőcipőben és egy régi pulóverben
indult el otthonról, amire farmerdzsekit húzott. A haját copfba
fogta össze. Nem festette ki magát, és meglepően jól nézett ki
ahhoz képest, milyen korán volt. Ritkán aggódott a kinézete
miatt, talán ez is szerepet játszott abban, hogy a kora ellenére
szép volt és természetes.
Santa Monicába autózott, közben zenét hallgatott, és
időnként elmosolyodott. Jól érezte magát. Szerette az így töltött
reggeleket, és már hetekkel korábban alig várta őket. Nem volt
rájuk gyakran ideje, de mindig megpróbált időt szakítani,
amikor csak tudott. Az ilyen szombat lelki táplálék volt számára,
egyben olyasvalami, ahol a világnak is adni tudott valamit,
miközben neki éppolyan sokat nyújtott, ha nem többet. Tudta,
hogy erről soha nem tudna lemondani senki kedvéért. A szíve
legmélyét érintette meg.
Húsz perccel azután, hogy elindult Bel Airből, leparkolt egy
frissen festett épület előtt. Viktoriánus ház volt, amit
nyilvánvalóan felújítottak és kibővítettek. A régimódi tornácon
elöl egy biciklitároló állt, tele vadonatúj kerékpárokkal. Hátul
pedig egy szemrevaló mászóka kapott helyet. Az épületet
egyértelműen gyerekek lakták, és Timmie mosolygott, ahogy
bement a bejárati ajtón, ami nem volt kulcsra zárva. Az előtérben
két viharvert arcú, kedves pillantású, rövid hajú nő beszélgetett,
egy harmadik pedig a recepciós asztalnál ült.
– Jó reggelt, nővérek – szólította meg őket Timmie
könnyedén. A két, egymással beszélgető nő jóval idősebb volt
nála, míg az, aki az asztalnál ült, maga is gyereknek látszott.
Mind a hárman apácák voltak, bár az öltözetükben erre semmi
sem utalt. Pulóvert és farmert viseltek. Széles mosollyal néztek
fel, amikor Timmie besétált. – Hogy van mindenki?
– Gondoltuk, hogy ma eljössz – szólalt meg a legidősebb nő.
Fiatalkorában a Karmelita nővérekhez tartozott, aztán kilépett a
rendből, hogy a dominikánusokhoz csatlakozzon, és Wattsban
dolgozzon. Már negyven éve foglalkozott hátrányos helyzetű
városi gyerekekkel, először Chicagóban, aztán Alabamában és
Mississippiben, majd végül Los Angelesben. Ő vezette a Szent
Cecíliáról elnevezett árvaházat.
Ez olyan gyerekeknek adott otthont, akik ilyen-olyan oknál
fogva – gyakran egészségügyi problémák vagy a koruk miatt –
nem voltak alkalmasak örökbefogadásra, vagy sikertelenül
próbálták őket örökbe adni, és a nevelőszülőknél sem maradtak
meg. Anna nővér fejében született meg az ötlet, és mivel évekkel
korábban hallott arról, hogy Timmie hajlamos jótékonykodni, és
hogy a gyerekek a gyenge pontjai, így elment hozzá, hogy elé
tárja az álmát. Soha nem is álmodott volna arról, ami ezután
történt. Egy szó magyarázat vagy vita nélkül, Timmie kiállított
egy csekket egymillió dollárról, és átnyújtotta neki, hogy vegye
meg a házat, vegyen föl személyzetet, és vezesse az otthont. Ez
tíz évvel ezelőtt történt, és azóta is támogatta őket. A Szt. Cecília
Timmie O'Neill jótékonysága révén létezett, habár ezt a tényt
szigorúan bizalmasan kezelték. Csak Jade és David tudott róla.
Timmie mindezt nem az elismerésért tette.
A házat hat nővér vezette, és a gyerekek létszáma tizennyolc
és huszonöt között mozgott. Jelenleg huszonegyen laktak ott, és
Timmie tudta, hogy a következő hetekben még ketten érkeznek.
Koruk is változó volt: valahol öt és tizennyolc között jártak. A
nemek aránya nagyjából mindig egyenlő volt, akárcsak a
fehéreké és a színes bőrűeké. A gyerekek különböző ideig
maradtak, akadt közöttük néhány, aki már öt éve náluk lakott. A
cél mindig az volt, hogy elhelyezzék őket, ha lehetséges, de az
állapotuk természetéből adódóan, ami miatt oda kerültek,
többségük évekig a Szt. Cecíliában élt. A leghosszabb ideig, hét
évig egy vak lány lakott velük, aki az előző évben érettségizett,
és Timmie segítségével a Dél-kaliforniai Egyetem ösztöndíjasa
lett. Őt lehetetlen volt a rendszeren keresztül elhelyezni, és a Szt.
Cecília menedéket és áldást jelentett számára, ahogy a többi
gyereknek is. Hárman gyerekkori cukorbetegséggel küszködtek,
ami miatt ugyanolyan nehéz volt nekik befogadó családot
találni. Egy bántalmazást elszenvedett lakójuk érzelmi
problémái miatt nem volt örökbefogadásra alkalmas. Jó
néhányan hasonló okokból krónikus ágyba pisilők voltak,
amikor megérkeztek, de hónapokon belül kigyógyultak belőle.
Olyanok is akadtak, akik egyszerűen csak nem voltak vonzó
gyerekek, vagy gyakran szembeszegültek a felnőttekkel. Többen
közülük loptak a nevelőszüleiktől, és a fiatalkorúak
javítóintézetébe küldték őket. Megint mások túl félénken
viselkedtek, netán nem jöttek ki a nevelőszülők saját gyerekeivel.
Akármilyen okból, de újra és újra elutasították és visszadobták
őket. A házat vezető nővérek egyesével szedték össze a
védenceiket, és az itt élő gyerekeknek szeretetet, biztonságot és
meleg hangulatú otthont biztosítottak.
Timmie nagyon szeretett látogatóba jönni, és minden
alkalmat megragadott rá, majdnem mindig szombat
délelőttönként. A gyerekek mind Timmie-nek szólították, és még
ők sem tudták, hogy milyen kapcsolat fűzi őt a házhoz, vagy
hogy igazából ő biztosítja az anyagi támogatást nekik, hogy
otthonuk lehessen.
– Hallottuk, hogy Párizsban kivették a vakbeled – szólalt
meg Margaret nővér aggódó tekintettel. Ő volt a huszonöt éves
nővér, aki a recepción ült. Tizennyolc éves korában lépett be a
vallási rendbe, ami ritka volt manapság, és csak nemrég esküdött
fel végleg. Ő hívta fel Timmie irodáját, hogy Jade-del beszéljen,
és kiderítse, mikor jön vissza Timmie Európából. Mindannyian
aggodalommal és rémülettel hallották, hogy beteg. – Hogy érzed
magad?
– Jól – felelte Timmie széles mosollyal. – Mintha mi sem
történt volna. Igaz, kicsit ijesztő volt, amikor történt, de most
már jól vagyok. – Már teljesen meg is feledkezett róla az elmúlt
két hétben. Olyan volt, mintha soha meg sem esett volna. – Van
valaki új? – kérdezte érdeklődve. Szerette tudni, kik vannak épp
a házban, és miért. Mély személyes érdeklődést mutatott minden
eset iránt. A Szt. Cecília kedves volt a szívének, olyan okokból,
amiről az emberek többsége nem tudott, habár évekkel korábban
Anna nővérnek elmesélte a saját történetét, amikor együtt
dolgoztak a ház felújításán. Segített nekik rendbe rakni a helyet
mindössze két évvel azután, hogy a fia meghalt, és egy évvel
később Derek elhagyta. Kész volt beismerni, hogy ez mentette
meg az életét.
– Még mindig várjuk a két új gyerek érkezését, de nem
hiszem, hogy a jövő hét előtt befutnak. Valamilyen technikai
késedelem van a rendszerben. Szeretnénk, ha a hálaadásra
ideérnének. – Az ünneptől már csak öt nap választotta el őket.
Keményen küzdöttek, hogy a gyerekeket kiszabadítsák a
rendszerből, és olyan otthont biztosítsanak nekik, ami esetleg
megváltoztatja az életüket. Ez majdnem mindig sikerült is nekik.
Nagy ritkán már túl késő volt, és a hozzájuk küldött gyerek
túlságosan megkeményedett, túlzottan károsodott, vagy annyira
beteg volt, hogy jól felkészült egészségügyi intézményben kellett
elhelyezni, ahol olyan orvosi vagy pszichiátriai kezelést
nyújtottak, amit ők maguk nem tudtak. A Szt. Cecília nem
börtön volt, és nem is kórház vagy gyermekpszichiátria, hanem
egy szerető otthon, amit Timmie teremtett számukra, ahol az ott
élő gyerekek kivirágozhattak, és olyan oktatási és érzelmi
lehetőségeket élvezhettek, amelyekre egyébként nem lett volna
esélyük. Timmie maga is erre vágyott volna negyven évvel
ezelőtt, az megváltoztatta volna az életét.
Mint mindig, egész délelőtt a házban kószált, az ismert
gyerekekkel megállt beszélgetni, és próbált megismerkedni
azokkal, akik az elmúlt egy-két hónapban érkeztek. Már látta
őket, de még nem beszélgetett velük. Mindnyájukat óvatosan és
tisztelettel közelítette meg, és megadta nekik a lehetőséget, hogy
válasszanak, megnyílnak-e előtte vagy sem. Ezután pedig a
nővérekkel üldögélt a verandán, és figyelte, ahogy a kisebbek a
hátsó kertben játszanak, miközben az idősebbek elmentek
barátokat látogatni vagy hétvégi munkára. Pont olyan volt,
mintha huszonegy gyereke lenne, mindazzal a munkával,
türelemmel és szeretettel, amivel ez járt.
Épp ebéd előtt az egyik gyerek, akit jól ismert, odament
hozzá beszélgetni. Kilencéves afroamerikai kisfiú volt, akinek az
egyik karja hiányzott. Az apja olyan nagyon megverte, hogy
amputálni kellett, aztán rálőtt a gyerekre és az édesanyjára is. Az
anyja meghalt, az apja pedig életfogytiglani börtönbüntetést
kapott. Jacob ötéves kora óta volt náluk, és nagyon jól boldogult
egy kézzel. A lövöldözés után a kórházból egyenesen hozzájuk
került. A nevelőszülőkkel foglalkozó szociális munkások úgy
érezték, hogy értelmetlen megpróbálni az elhelyezését. Örökbe
fogadni nem lehetett, mert az apja nem volt hajlandó aláírni a
lemondó nyilatkozatot, de a fogyatékossága miatt is szinte
esélytelen volt számára családot találni. A Szt. Cecíliában
dolgozó nővérek azonnal szárnyaik alá vették, és befogadták. A
fiú egy saját készítésű rajzot nyújtott át Timmie-nek, amely egy
vörös szőrű macskát ábrázolt széles mosollyal. Azok, akik régóta
a Szt. Cecíliában laktak, többnyire boldog gyerekek voltak.
Könnyen ki lehetett szúrni azokat, akik nemrégiben érkeztek,
akik még mindig rémültnek tűntek, és a szemük sebzett
lelkűkről árulkodott. Eltartott egy darabig, amíg megértették,
hogy biztonságban vannak mindama borzalmak után, amiket
többségük átélt.
– Köszönöm, Jacob – felelte Timmie, s kezében a rajzzal a
kisfiúra mosolyogott. – És mi a neve?
– Harry – válaszolta Jacob elégedett arccal. – Varázsmacska.
Beszél franciául.
– Tényleg? Pont a múlt hónapban voltam Franciaországban.
Párizsban. Kivették a vakbelem – mesélte a kisfiúnak, aki
komoly arccal bólintott.
– Tudom. Fájt, amikor kivették?
– Nem, elaltattak. Azután pedig csak pár napig fájt. Nagyon
kedvesek voltak hozzám a kórházban. És mindenki beszélt
angolul, úgyhogy nem volt gond. Nem féltem. – A fiú az
információval elégedetten újra bólintott, aztán visszament
játszani.
Timmie ott maradt ebédre, és a nővérekkel beszélgetett,
akiknek a társaságát évek óta élvezte. Volt, aki elment más
pozícióba vagy máshova, más programra, de a többségük
maradt. Egyik nővér az előző évben Dél-Amerikába távozott,
hogy indián gyerekekkel foglalkozzon Peruban, egy másik pedig
Etiópiába, nem sokkal azután, hogy megnyitották a kapuikat, de
a többi nővér már évek óta ott volt a Szt. Cecíliában, szerették a
gyerekeket, és élvezték a munkájukat.
Már két óra volt, amikor elindult, hogy hazatérjen Bel Airbe.
Boldognak és békésnek érezte magát, mint mindig, amikor náluk
járt látogatóban. Otthon Zack épp egy videót nézett. Nem
kérdezte, ő pedig nem mondta, hogy hol járt. Ez egy olyan
személyes örömforrás volt, amit nem osztott meg mással. Nem
akart körülötte nyilvánosságot, sem figyelmet, nem várt érte
kitüntetést, elismerést vagy dicsőséget. Ezt egyszerűen csak
magáért csinálta, és rengeteget jelentett számára.
– Hívtalak a mobilodon. Vásár van Fred Segalnál. Meg
akartam kérdezni, akarod-e, hogy ott találkozzunk.
– Ki volt kapcsolva – felelte a férfira mosolyogva. Ez mindig
így volt, ha a gyerekeket ment meglátogatni. Nem akarta, hogy
bármivel is zavarják, amíg ott van. Szerette, ha csak rájuk
figyelhet. – Sajnálom. El akarsz most menni, vagy menjünk a
tengerpartra? – A hétvége maradék részére a férfié volt, és nem
nagyon érdekelte, hogy mit csinálnak. Hideg volt a városban, és
tudta, hogy a parton is szeles és hűvös lenne.
– Menjünk el a kiárusításra – válaszolta a férfi elégedett
arccal. Kikapcsolta a filmet, amíg Timmie elment egy pohár vizet
inni, és öt perccel később már Timmie Mercedesében robogtak a
Fred Segal-bolt felé. Timmie sohasem tette szóvá, de úgy
gondolta, hogy a férfi öreg Porschéja életveszélyes, és nem is
nagyon volt karbantartva, mivel a férfi nem engedhette meg
magának. Zack egyébként is szerette az ő kocsiját vezetni. A
legújabb sportkocsi volt. Ezen a nyáron lepte meg magát vele.
Csodálatosan ment, ahogy Melrose-on átvágtak.
Amikor odaértek, a Fred Segal olyan volt, mint egy állatkert.
Mindig megrohanták, amikor kiárusítást tartottak, de Zacknek
sikerült találnia egy halom neki tetsző cuccot, és Timmie is talált
pár dolgot, néhány kapucnis kasmírpulóvert a tengerpartra, egy
aranyszínű kabátot Mamitól, amit majd farmerrel fel tud venni
az irodába, és két pár cipőt. Mindketten boldognak tűntek,
ahogy a kocsi felé tartottak a ruhákkal, amikkel kényeztették
magukat. A férfi majdnem mindent saját maga vett, egy
bőrdzsekit kivéve, amibe beleszeretett, de nem engedhetett meg
magának, így Timmie megvette neki. Zack el volt ragadtatva az
ajándéktól. Timmie néhány szép albumot is vett a
dohányzóasztalra, és elvitelre vettek tésztát, hogy aznap estére
ne kelljen főzniük. A délután tökéletesre sikerült. Amint
hazaértek, Zack visszatelepedett a tévé elé, hogy befejezze az
elkezdett filmet, Timmie pedig a The Wall Street Journal több
számát olvasta el, amelyeket hét közben rakott félre. Szerette
hétvégenként behozni a lemaradását az olvasás terén.
Amikor a film véget ért, Zack ránézett, és elnevette magát.
– A fenébe is, Timmie, szeretlek, de te valójában pasi vagy! –
Nem teljesen úgy értette, ahogy hangzott, és Timmie
meglepődve nézett fel rá. Számára ez nem tűnt bóknak.
– Mit értesz ezen?
– Hány olyan nőt ismersz, aki a The Wall Street Journalt
olvassa?
– Ami azt illeti, elég sokat – próbált rezzenéstelen arccal
reagálni a szexista megjegyzésre. Ehhez jött még, hogy hány nő
irányít olyan méretű vállalatot, mint ő? Sok szempontból elég
egyedinek számított. A délelőtt, amit a gyerekekkel töltött a Szt.
Cecíliában, még különlegesebbé tette őt, de erről a férfi semmit
sem tudott. Zack nem túl hízelgő megjegyzése után eltűnődött,
vajon ez lehet-e az oka, hogy olyan ritkán szeretkeznek, hogy a
férfi „pasiként" tekint rá. Hirtelen teljesen elbizonytalanodott
önmagával kapcsolatban. – Miért leszek attól „pasi", hogy a The
Wall Street Journalt olvasom?
– Nézd meg magad! Businessmogul vagy. Van vagy
egymillió alkalmazottad azt sem tudom, hány országban, és
mindenki ismeri a neved. Hány nő mondhatja el ezt magáról? A
nők általában otthon maradnak és gyereket szülnek, vagy
titkárnőként dolgoznak, vagy megcsináltatják a melleiket.
Egyszerűen a nők nem gondolkoznak úgy, mint te, nem
viselkednek úgy, mint te, és nem is dolgoznak úgy, mint te. Ne
érts félre, nekem tetszik. De a legtöbb pasit halálra rémítené –
mondta őszintén, mire Timmie felsóhajtott, és szomorúnak tűnt.
Amit a férfi mondott, megerősítette abban, amit évek óta
gondolt. Úgy tűnik, igaza volt.
– Mindig is halálra rémítette – felelte gyászosan. –
Gondolom, nem értik, hogy lehetsz sikeres, hogy
szétdolgozhatod magad egy férfivilágban, és mellette
maradhatsz nő. Nem látom be, miért kellene ezeknek kizárniuk
egymást.
– Nem is értheted, erről beszélek. Pasi vagy. – Deprimáló
volt hallani, bár sok újdonságot nem tartalmazott számára.
Biztos volt benne, hogy a legtöbb férfi, akivel találkozott, így
érzett vele kapcsolatban, csak nem adtak neki hangot, mint Zack.
– Ez nem baj – nyugtatta meg Timmie-t –, nekem úgy tetszel,
ahogy vagy. – De nem szereti őt. Ez volt a dolog lényege. A
férfiak sohasem szerették, és soha nem is fogják. A férje elhagyta
egy másik férfiért, és minden férfi, akivel azóta találkozott, vagy
ki akarta használni, vagy fejvesztve menekült. Vagy kedvesnek
találta, mint Zack, de annyi esélye volt annak, hogy
beleszeressen, mint annak, hogy szárnya nő, és megtanul
repülni. De persze ezt ő sem akarja, emlékeztette magát.
Nem sokkal később be akta a mikróba a tésztát, amit vettek.
Zack megjegyzése meglehetősen felzaklatta, és megbántotta az
érzéseit, bár erre nem hívta fel a férfi figyelmét. Nem szerette a
sebezhető oldalát mutatni neki. Ehelyett megkérdezte tőle, mit
csinál hálaadáskor, és a férfi azzal lepte meg, hogy azt felelte:
nem lesz a városban. Timmie-nek nem jutott eszébe, hogy
korábban megkérdezze tőle. Feltételezte, hogy úgyis ott lesz,
neki pedig nem volt hova mennie.
– Tényleg? Ezt nem is mondtad. – Próbálta nem mutatni,
hogy milyen csalódott. Néha megfeledkezett róla, menynyire
nem tartoztak össze, és mennyire korlátozott volt a kapcsolatuk.
Valójában egy öt hónapig tartó két éjszakás kaland volt az övék.
– Nem kérdezted. Felrepülök Seattle-be, és a nagynénémnél
töltöm a hálaadást. Minden évben oda szoktam menni, kivéve,
ha itt van valami dolgom. Nem szóltál semmit a szándékaidról,
úgyhogy azt gondoltam, nyilván más terved van. – Timmie-nek
feltűnt, hogy a férfi nem hívta, tartson vele Seattle-be. És
valójában neki nem volt semmilyen terve. Egyáltalán nem volt
családja, csak a barátai és a munkája. – Csinálsz valami
különöset? – kérdezte a férfi érdeklődve. Esetleg hajlandó lett
volna lemondani a nagynénjénél töltött hálaadásról, ha a nővel
mehetne egyik hírességnek számító barátjához elkölteni az
ünnepi vacsorát.
– Ami azt illeti, nem – felelte egyszerűen. Az ünnepek
mindig fájdalmasak voltak számára az ismert okoknál fogva, és
próbált nem gondolni rájuk az utolsó pillanatig, amikor végül
szembe kellett néznie az elkerülhetetlennel. Ebben az évben sem
volt ez másképp, és az elmúlt pár hétben túl elfoglalt volt, hogy
gondoljon rá. A tagadás hasznos dolog. Valahogy feltételezte,
hogy mivel hétvégi kapcsolatban éltek, együtt lesznek
hálaadáskor is. Nem egyértelműen a férfi hibája volt, hogy mást
tervezett, hiszen ő maga csakugyan nem mondott semmit a
programjáról, bár kedves lett volna Zacktől, ha szólt volna neki
ezzel kapcsolatban valamit. Együtt töltötték az elmúlt három
hétvégét, és a férfi soha nem említette egy szóval sem. – Soha
nem csinálok semmi különösebben izgalmasat hálaadáskor és
karácsonykor. Már nem vagyok túlzottan oda az ünnepekért. –
Nem ment bele további részletekbe, úgy gondolta, a jelen
esetben a kevesebb több. A férfi még nem képezte az élete részét
az előző évben, így nem tudta, hogy mik voltak a szokásai.
– Én se nagyon szeretem őket, ezért megyek mindig a
nagynénémhez. – Nem kérdezte a nőtől, hogy van-e hova
mennie, feltételezte, hogy van. Képtelenségnek tartotta, hogy
élvezné a hálaadást a nagynénjénél, aki Seattle-n kívül, Bellevue-
ben lakott egy nyugdíjas lakóközösségben, a férje pedig börtönőr
volt. Nem éppen a felső tízezer, és nem tudta elképzelni, hogy
Timmie ezen részt vegyen, vagy hogy ők hogyan reagálnának rá.
Egyszerűbb volt nem megkérdezni. – Valószínűleg nem jövök
vissza hétfő előtt. Az unokatestvéreimmel szoktam tölteni az
időt, amikor ott vagyok. Remélem, hogy csak kitalálod, mit
csinálj.
– Kösz – válaszolta, próbálva nem bosszúsnak látszani.
Igazából nem volt mérges rá. Elszomorodott, és kicsit
megbántódott. A férfi még csak fel sem ajánlotta, hogy visszajön
a hétvégére, miután a hálaadást a családjával töltötte. Ez sokat
elmondott számára abból, hogy mennyit jelent a férfinak a
kapcsolatuk. De ha őszinte akart lenni magával, neki sem
jelentett sokkal többet. Csak nyomasztónak tűnt egyedül
maradni hálaadáskor. Nem a férfi hibája volt, még csak nem is
az övé. Korábban gondolnia kellett volna rá, és mást tervezni.
A hétvége többi része könnyed és békés volt. A férfi
visszatért a tévé elé, amíg ő elmosogatott. Korán lefeküdtek, és
Zack reggeli után elment. Barátokkal találkozott. Ez gyakran volt
így, amikor nem mentek ki a tengerpartra. A férfi általában
korán elment, és nélküle szervezett programokat. Ez újabb
emlékeztető volt számára, hogy mi mindent nem osztanak meg.
Zack legtöbb barátja a húszas-harmincas éveiben járt, és Timmie
már a kapcsolat kezdetén rájött, hogy nincs benne semmi közös
velük. Zack volt az egyetlen közös pont, és a férfi sokkal
fesztelenebbül érezte magát a haverokkal. Nyílt titok volt
közöttük, hogy Timmie nem kedveli a barátait. Drogoztak és
ittak, a többségük modell volt vagy színész, akik pincérként
vagy pultosként dolgoztak Hollywoodban, a nagy áttörésre
várva. Koránál fogva még Zack is kilógott a társaságból, bár nem
nézett ki idősebbnek náluk. Régóta jelentős energiát fektetett
abba, hogy egy maradjon közülük. Az örök Pán Péter. Ha köztük
volt, Timmie öregnek érezte magát, és a fickók halálra untatták.
A férfi szerdán este felhívta, mielőtt elutazott Seattle-be,
hogy boldog ünnepet kívánjon, ami legalább kedves volt tőle.
Timmie nem mondta el neki, hogy nem tudott semmilyen
programot kitalálni magának. Mindenki, akit ismert, vagy
elfoglalt volt, vagy elutazott. De végtelenül hektikus hetet csinált
végig, és nem volt ideje ezen gondolkozni vagy ezzel
komolyabban foglalkozni. Davidnek és Jade-nek sem szólt
semmit, mivel tudta, hogy a családjukhoz mennek minden
évben, és nem akart alkalmatlankodni. Ilyenformán ez
alighanem egyike lesz azoknak a magányos éveknek.
Jade nagyon jókedvű volt egész héten az irodában. Négyen is
jelentkeztek a hat férfi közül, akiknek írt az interneten. A másik
kettő még nem olvasta az üzenetét. De négyen válaszoltak,
köztük az építész, aki a Berkeley-n ugyanabban az évben
diplomázott, mint ő, és akivel kapcsolatban meg volt győződve,
hogy a legszimpatikusabb lesz neki. Jade megbeszélt vele egy
időpontot a következő hétre egy kávéra a Starbucksban, hogy
megnézhessék maguknak egymást, ahogy Dávid javasolta. A
másik kettő kérte, hogy vele ebédelhessen. Jó ideje először
remekül szórakozott.
Amikor eljött a hálaadás napjának reggele, Timmie teljesen
éberen feküdt az ágyában, és a plafont bámulta. Volt valami
nagyon sokatmondó abban, ha az ember egyedül töltötte a
hálaadást. Emlékeztette arra, hogy mivé lett az élete, és mit
kezdett vele mostanság. Olyan férfiakkal töltötte az idejét, akik
nem törődtek vele, nem kötődtek hozzá, ahogy ő sem hozzájuk,
és az irodáján kívül nem volt hova mennie. Nem akart Malibuba
egyedül kiautózni.
Felöltözött, farmert és pulóvert húzott, s közben próbálta
kitalálni, mihez kezdjen magával. Volt egy egyszerű megoldás,
ez végül akkor jutott eszébe, amikor a tévé előtt egyedül nézte a
nappaliban Macy's hagyományos hálaadás napi felvonulását,
ami még neki is szánalmasnak tűnt. A tekintetével kerülte
Marknak a könyvespolcon álló fényképét, és igyekezett nem
gondolni arra, hogy most lenne tizenhat éves. Az ünnepek
mindig bosszúszomjjal töltötték el a szívét, és el volt szánva,
hogy ezt nem hagyja, ahogy azt sem, hogy elsüllyedjen az
önsajnálatban. Felkapta a táskáját és a farmerdzsekijét, és kiment
az ajtón. Határozottan tudta, hogy hova menjen, és már
korábban is eszébe juthatott volna.
Épp idejében érkezett a hálaadás napi ebédhez a Szt.
Cecíliába. A nővérek meglepődtek, hogy látják, de melegen
köszöntötték. Még sohasem töltötte velük az ünnepet, de örültek
a társaságának, akárcsak a gyerekek. Öt órakor ment haza,
eltelve pulykával és töltelékkel, áfonyazselével és mályvacukros
édesburgonyával. Ez tökéletes módja volt az ünnep eltöltésének.
Még mindig a délután meleg érzései fűtöttéi , amikor hazaért, és
úgy döntött, felhívja Zacket a mobilján, hogy boldog ünnepet
kívánjon neki. A férfi az első csöngésre felvette, és Timmie
hallotta, hogy a háttérben emberek beszélgetnek és nevetnek.
Zack azt mondta, épp a vacsoránál ülnek, és majd később
visszahívja. Nem tette sem ezen az estén, sem máskor a hétvége
során.
 Ez minősítette a férfit, a saját életét, és azokat a választásokat
és döntéseket, amelyeket az elmúlt tizenegy évben hozott. Ezt
látnia kellett, és érdemes volt elgondolkodnia rajta. Nem volt
biztos benne, mit kéne másképp csinálnia a jövőben, de tudta,
hogy ennek üzenete van, és ébresztőül kapta. Semmi
rosszindulat nem volt Zackben. Egyszerűen csak nem nagyon
számított neki. Ahogy neki sem a férfi. Ami megkérdőjeleztette
vele, mit keres mellette, és még hány évet veszteget el olyan
férfiakkal, mint Zack.
A hétvégét szekrények takarításával, a The Wall Street Journal
olvasásával, az irodából hazahozott iratok átnézésével és a nyári
kollekcióhoz skiccek készítésével töltötte. Mind érdemleges
elfoglaltság, ahhoz kétség sem fér, és most már így fogja
hátralévő napjait tölteni, ha hamarosan nem változtat jelentősen.
A kérdés, ami folyton az agyában motoszkált, hogy hogyan
változtasson. Még abban sem volt biztos, milyen lehetőségei
vannak, sőt, hogy vannak-e egyáltalán. Sok időt töltött a
hétvégén ezen gondolkodva, különösen amikor rájött vasárnap
este, hogy Zack egyáltalán vissza sem hívta. Hallgatása az
ünnepi hétvége alatt fülsiketítő volt, és önmagáért beszélt.

8. fejezet

Zack csütörtökön, egy teljes héttel hálaadás napja után

telefonált. Az üzenet világos volt Timmie számára.

Tulajdonképpen nem is egy tanulsága volt a dolognak. Az egyik,
hogy a férfi annyira nincs oda érte, ami aligha volt újdonság,
különösen, ha „pasiként" gondol rá. A másik pedig, hogy ha
nem csinál valamit, akkor a karácsony nagyon fog hasonlítani a
hálaadásra, és ő minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy ezt
elkerülje. Szombat délután vetette fel a témát Zacknek
Malibuban, ahol a hétvégét töltötték. A férfi nem utalt rá, hogy
nem hívta vissza a hosszú hétvégén, ahogy ő sem. Ami azt illeti,
a férfi még arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, mit
csinált. Nyilvánvalóan úgy gondolta, az, hogy ő mit csinál az
ünnepek alatt, nem az ő dolga, és semmi indíttatást sem érzett,
hogy a nőt a sajátjába bevonja. Elég egyértelmű vallomás volt ez
a részéről.
– Mit csinálsz karácsonykor? – kérdezte Timmie a férfitól,
miközben a vacsorán kezdtek gondolkodni. Esett, úgyhogy nem
tudtak kint sütögetni, és ő felajánlotta, hogy készít maguknak
tésztát, a férfi azonban elvetette az ötletet. Diétázott, és azt
mondta, nem akar szénhidrátot enni, úgyhogy azt ajánlotta,
készít egy nagy tál salátát mindkettőjüknek, ami Timmie-nek
megfelelt. Amúgy sem volt éhes.
– Nem tudom, még nem terveztem semmit – felelte a
kérdésére válaszolva. – Miért? Van valami ötleted? – Ez kissé
úgy hangzott, mint aki a legjobb ajánlatra vár, de Timmie-t nem
érdekelte, hogy a férfi hogy tekint rá. Nem állt szándékában
egyedül tölteni a karácsonyt. Annak, hogy a férfival járt, éppen
az volt a célja, hogy elkerülje a magányt az olyan kritikus
időszakokban, mint a hálaadás és a karácsony. A terve eddig
nem működött valami jól.
 – Mexikóban mindig megbetegszem – mondta, miközben
követte a férfit a konyhába –, a Karib-tenger meg pokoli messze
van, és nehéz odajutni a nyugati partról. Floridában
megbízhatatlan az időjárás ebben az évszakban, bár South Beach
jó hely. Mit gondolsz Hawaiiról?
– Ez egy meghívás akar lenni? – nézett fel rá a férfi
elégedetten, miközben háromfajta salátát és egy zacskó
paradicsomot vett elő a hűtőből.
– Gondolom, az. Neked hogy hangzik? Elutazhatunk
huszonharmadikán, és az iroda zárva tart január harmadikáig.
Tehát lesz tizenegy napunk. Mehetünk a Four Seasonsbe a nagy
szigeten, ha kapok még szobát. Vagy talán Mauna Keába. A
szobák nem olyan modernek, de csodás strandjuk van. Ami azt
illeti, én még jobban is szeretem. Az ember úgysincs sosem a
szobájában. Jó lenne elszabadulni.
– Az biztos – felelte a férfi, majd áthajolt, hogy megcsókolja. –
Biztos vagy benne, hogy itt nem maradsz le semmi érdekesről?
– Semmiről, amiről tudnék, vagy ami érdekelne. És te?
– Én szabad vagyok, mint a madár. – Boldognak tűnt, és
Timmie is örült. A karácsony sokkal jobb lesz, mint a hálaadás
volt. Ez volt az egyetlen értelme az egész együttlétüknek. Zack
nem álmai férfija, de a magány ellenszere. És számára fontos
volt, hogy ne legyen egyedül az ünnepek alatt, különösen a
fájdalmas emlékek miatt, amiket minden évben próbált elűzni,
nem sok sikerrel.
– Majd meglátom, hova tudok a héten foglalni. – Azt
tervezte, hogy majd Jade-re bízza a feladatot.
 – Tudod, támadt egy ötletem – szólalt meg a férfi mellékesen,
miközben a salátát egy szűrőbe tette, hogy megmossa. – Mit
szólnál St. Bart'shoz a Karib-tengeren? Mi van, ha két nap
odajutni? Azt hallottam, hogy szuper hely, és van tizenegy
napunk. Mit gondolsz?
– Túl messze van – válaszolta praktikusan. – Már voltam ott.
Miamiban kell tölteni egy éjszakát oda is, vissza is, és utálom azt
a kis repülőt, ami odavisz. Az az egyetlen módja, hogy
odarepülj, és engem halálra rémiszt. És az időjárás sem túl
megbízható ebben az évszakban a Karib-tengeren. Én Hawaiira
szavazok. – Nem hívta fel a férfi figyelmét, hogy mivel ő fizet, és
ő hívja meg, neki van egyedül szavazati joga. Nem akart
udvariatlan lenni vele. De valójában ez volt a helyzet: az ő
bankkártyája, az ő választása.
– Lehet, hogy érdemes lenne azért utánanézned – tartott ki a
férfi, miközben a salátát forgatta, hogy száradjon. – Oda megy
mindenki, aki számít! – Még mindig St. Bart'sot erőltette.
Timmie nevetett azon, amit a férfi mondott, nem érzékelve,
hogy az milyen komolyan gondolja.
– Eggyel több ok, hogy ne oda menjünk. Nem akarok
mindenkivel összefutni, akit Los Angelesben ismerek, és pont ez
történt, amikor utoljára ott voltam. St. Bart's tulajdonképpen
sokkal szórakoztatóbb, ha egy hajón vagy, és el tudsz
menekülni. – De szó sem lehet róla, hogy jachtot béreljen egy
vagyonért egy rövid nyaralás kedvéért a férfival. Talán egy
nászút kedvéért igen, de nem az ünnepek alatt tizenegy nap
kedvéért Zackkel, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy
felhívja hálaadáskor. Még nem vesztette el teljesen az eszét.
Mindössze egy kellemes, könnyed utat akart.
– Lesz ott barátod jachttal? – A férfit nyilvánvalóan nagyon
érdekelte St. Bart's, és hogy kik lesznek ott. Timmie tudta, hogy
egy csomó divatos filmes jár oda. Kétségkívül a világ egyik
felkapott helye volt.
– Valószínűleg – felelte halkan. – De semmi kedvem egy
hajón rekedni egy halom Los Angeles-i mozisztárral. Ennél
kevés rosszabbat tudok elképzelni. – Zack pedig kevés jobbat.
De nem tudott kitalálni semmit, hogyan győzhetné meg a nőt,
hogy odarepüljenek a karácsonyi ünnepek alatt, így méltósággal
meghátrált, amikor Timmie továbbra sem mutatott semmi
érdeklődést az ötlet iránt.
– Remek lesz – mondta neki a férfi, miközben a salátájukat
ették. Tulajdonképpen Timmie is várta az utazást, és egyetértett
a férfival. Zack szórakoztató volt, ha az ember egy kicsit
elkényeztette, és a kedvében járt. És nagyon kedvesen
megköszönte neki a meghívást, miközben együtt mosogattak,
sőt aznap este szerelmeskedett is vele. Nyilvánvaló volt, hogy
tetszik neki a terv, és meghatotta, hogy a nő javasolta neki.
Timmie szólt Jade-nek másnap, és megkérte, hogy nézze
meg, tud-e foglalni a Four Seasonsbe a konai tengerpartra. Egy
órával később Jade szólt, hogy foglalt közvetlen repülőjáratot
Konára huszonharmadikára, és egy lakosztályt a Four
Seasonsbe. Nem a legjobb lakosztályuk, de azt mondták, hogy
azért nagyon szép, kilátással az óceánra.
– Ez könnyen ment – felelte Timmie elégedetten, és felhívta
Zacket a mobilján, hogy elújságolja neki. – Minden el van
intézve. Four Seasons, Hawaii. Tizenegy nap napsütés, pihenés,
jó idő. Huszonharmadikán indulunk. Alig várom.
– Én is – válaszolta Zack, és boldognak tűnt, Timmie pedig
megkönnyebbült, hogy nem hozta fel újra St. Bart's témáját.
Semmi kedve sem volt olyan messzire menni, sem pedig egy
olyan kicsi géppel utazni, ami halálra rémítette. Hawan
tökéletes. Csodás idő, és könnyű odajutni. Jobb nem is lehetne.
Három hét múlva mennek, és teljesen el fogja tudni kerülni a
karácsonyt egy olyan helyen, ahol karácsonyfára rá sem kell
majd néznie, bár Zacknek akart venni egy ajándékot az utazáson
kívül.
A Cartier-nél vett neki egy tetszetős gumi és rozsdamentes
acél búvárórát, ami az útra is jó lesz, meg utána is.
– Szerencsés férfi – jegyezte meg Jade szárazon, amikor
meglátta az órát.
– Ne légy olyan savanyújános! Mégiscsak karácsony lesz! –
felelte Timmie ugratva. – Egyébként hogy sikerült a randid? –
Előző hét óta nem hallotta a legújabb híreket.
A kávézás a Starbucksban az építésszel jól sikerült, sőt az
ebéd is a két másikkal. A negyediket leszavazta, mert úgy vélte,
hogy a telefonban furcsának hangzott, a maradék kettő pedig
eltűnt a képből, pontosabban soha nem is került elő. Dávid azt
mondta, hogy az arány nagyjából reális. Szerinte öt-hat emberrel
kell felvenni a kapcsolatot, vagy akár héttel is, hogy találj egyet,
aki szimpatikus. Eddig jó.
– Szuper volt! – válaszolta Jade, és csak úgy sugárzott.
Megállta, hogy ne tegyen megjegyzést Zackre, hogy szerinte a
férfi nem érdemli meg mindazt, amit Timmie érte tesz.
Mégiscsak a főnöke. És legalább Timmie nem lesz egyedül az
ünnepek alatt, ami kemény lenne számára. De Daviddel
beszélgetett róla ezen az estén, miután Timmie elhagyta az
irodát.
– Nézd, nehéz dilemma ez számára – mondta David
együttérzően. – Ez egy olyan kérdés, amivel valamikor
mindannyian szembenézünk. Otthon ülsz, mint egy szent szűz,
és várod a szőke herceget? Vagy inkább elmész a barnával, és
legalább nem otthon ülsz, hanem szórakozol kicsit, amíg az igazi
szembejön?
– És mi van, ha nem jön szembe? – kérdezte Jade, aggódva a
főnökük miatt.
– Ezért teremtette, kedvesem, isten az internetes társkeresőt.
Elmondhatatlanul megnöveli az esélyeidet. A miénket
legalábbis. Timmie nehéz helyzetben van. Neki nem marad más,
mint hogy reménykedik: egy nap szerencséje lesz, és a megfelelő
pasas az ölébe pottyan az égből. – De akárcsak Timmie, egyikük
sem számított rá, hogy ez bekövetkezik. Timmie túl régóta volt
egyedül. És már majdnem mindkettőjüket meggyőzte, hogy az
igazi sohasem fog eljönni.
– Sajnos ez nem így működik – mondta Jade szomorúan. Már
évek óta tartott tőle, hogy Timmie egyedül marad. Jobban
aggódott miatta, mint Timmie maga, aki azt állította, hogy már
évekkel ezelőtt beletörődött, hogy egyedül fogja leélni az életét. –
Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekli-e még.
Azt állítja, hogy nem. De utálom, hogy boldogtalannak kell
tudnom. Senki sem érdemelne meg jobban egy kedves embert az
életében, mint ő. Mindenki másról gondoskodik,
mindnyájunkról, azokról az árvákról, akiket támogat. Mi a
fenéért nem látja egy intelligensebb pasas, hogy milyen is ő, és
miért nem szeret bele? Szerencsés ember lenne.
David a kérdésen töprengett. Tökéletesen egyetértettek
abban, hogy Timmie megérdemelt volna egy kis szerencsét, ami
eddig elkerülte, mind a férje, mind a fia tekintetében. Szerencsés
volt az üzletben és a pénzzel kapcsolatban, de nem sok minden
másban.
– Talán fel kellene adnia az ilyen Zack-féle férfiakat az
életében, hogy helyet csináljon az igazinak – felelte Dávid
megfontoltan. – Lehet, hogy az ilyen pasasok értékes helyet
foglalnak el, az igazinak meg egyszerűen nem jut hely. – Mind a
ketten hitték, hogy ha az igazi felbukkanna, Timmie egy
szemvillanás alatt dobná Zacket. De addig kitartott, akármilyen
tanúbizonyságát adta is Zack a saját érdemtelenségének. A
magányosság réme, különösen az ünnepek alatt, Timmie
szemében sokkal rosszabb volt. Tudta, hogy ha egyedül
maradna karácsonyra, komoly depresszió lenne rajta úrrá, és
bármekkora áldozatra hajlandó volt azért, hogy ezt elkerülje.
Akár arra is, hogy Zacket Hawaiira vigye.
December huszonharmadikán indultak. A repülőút rövid
volt és eseménytelen. Négy és fél óra múlva már Konában
voltak, és Jade szervezése nyomán kocsi várta őket sofőrrel, aki a
szállodába vitte a párt. A lakosztály mesés volt. Tele nagy, tágas
terekkel, kilátással az óceánra, és terasszal, amit a helyiek
lanainak hívtak. Az első este csak ültek, nézték a napnyugtát, és
a levegőt hűvösnek érezték. Hidegebb volt, mint ahogy Timmie
számított rá, de azért kellemesnek, romantikusnak és nyugisnak
találta a helyet. Timmie azt javasolta, hogy a szobapincértől
rendeljenek, de Zack le akart menni az étterembe, hogy lássa, kik
vannak ott. Timmie-t ez nem érdekelte. Nem azért utazott
Hawaiira, hogy emberekkel találkozzon, hanem hogy pihenjen,
és a férfival töltsön pár napot. De beadta a derekát, és lementek
vacsorázni.
Egy saját tervezésű levendulakék ruhát viselt, ugyanolyan
színű kasmírkendővel és aranyszínű szandállal, hosszú arany és
gyémánt fülbevalóval. Haját leengedte, és a füle mögé egy
gardéniát tűzött. Nagyon trópusi benyomást keltett, és gyönyörű
volt. Zack piros hawaii inget viselt fehér farmerral és szandállal,
és szexibb volt, mint valaha. Megjelenése már most is feltűnő
volt, de tudta: egy-két nap múlva még jobban fog kinézni, ha
lebarnul. Kellemesen telt az este, aztán mindketten korán
lefeküdtek. Zack kissé csalódott, amiért nem látott senki fontosat
az étteremben, erre Timmie azt vetette fel, hogy valószínűleg
sokan karácsony után jönnek, vagy csak szilveszterre.
Másnap gyönyörűen sütött a nap, de meglepően erősen fújt a
szél, így a személyzet nem tudta kinyitni a napernyőket a
medence körül. Timmie befonta a haját, hogy ne szálljon
mindenfelé. A golfétteremben ebédeltek, és Zack felismerni vélt
egy híres producert, aki azonban eltűnt, mielőtt befejezték volna
az ebédet. Végül visszamentek a szobájukba pihenni. Szenteste
délutánja volt, és vacsora után Timmie átadta a férfinak az
ajándékát: egy halom saját márkájú férfi sportruházatot, két
gyönyörű, közepesen vastag anyagú öltönyt, amelyeket Los
Angelesben egész évben tud majd hordani, és a Cartier
búvárórát, ami teljesen levette a férfit a lábáról. Megköszönte a
bőkezűségét, majd átnyújtott neki egy kis dobozt. Egy szépséges,
egyszerű arany karperec volt benne, amit a Maxfield'snél
vásárolt a nőnek. Az a fajta ékszer volt, amit állandóan viselhet
majd. Boldog karácsonyt kívántak egymásnak, aztán a teraszon
ültek, nézték az óceánon tükröződő holdfényt, és pezsgőt
iszogattak.
– Ez így maga a tökély – mondta Zack boldogan. –
Köszönöm, hogy elhoztál – tette hozzá, és úgy hangzott, mintha
komolyan is gondolná.
– Ez nekem is szép karácsony így – felelte Timmie a férfira
mosolyogva. Könnyű volt vele utazni, hálásnak tűnt mindenért,
amit érte tett, ő pedig élvezte a társaságát. Tudta, hogy
rettentően érezte volna magát otthon egyedül az emlékek
áradatában, magányosan, és napokig lehangoltam Az, hogy
Hawaiira jöttek, tökéletes ötlet volt.
Karácsony első napját a medencénél töltötték, és Waimeába
mentek vacsorázni a Merriman'sbe, fel a hegyekbe. Azt
tervezték, hogy másnap kimennek a tengerpartra a Mauna Kea
hotelnél, ha a hullámok nem túl nagyok. Már két napja erős szél
fújt. De amikor másnap felébredtek, bánatosan látták, hogy az ég
szürke, és késő délutánra az eső is eleredt. A következő három
napban végig esett. A szobájukban maradtak, olvastak,
beszélgettek, tévét néztek, és a szobapincértől rendeltek.
Timmie-nek nem volt kedve az étterembe menni, kellemesebb
volt a szobában.
Szilveszter előtti nap végre kiderült, a szél elült, és az óceán
is kisimult. Taxival elmentek a Mauna Kea hotelbe, és a
tengerparton heverésztek. Ebédnél az étteremben Timmie
észrevett három ismert filmcsillagot, és futólag odaköszönt
nekik, bemutatta Zacket, majd visszasétált a tengerparti
nyugágyaikhoz. Amikor újra leültek, észrevette, hogy a férfi
határozottan mérges. Elképzelni sem tudta, miért lett hirtelen
rosszkedve.
– Valami baj van? – kérdezte ártatlanul. Nyilvánvaló volt,
hogy a férfinak valami nem tetszik. Jó, hogy villámokat nem
szórtak a szemei.
– Miért nem akartál velük ebédelni? Hívtak, hogy üljünk oda
hozzájuk – felelte Zack ingerülten és bosszúsan.
Timmie-t meglepte a férfi hangneme és az arcán látott
kifejezés.
– Mi már ettünk. És nem akartam zavarni. Csak
udvariaskodták. Ráadásul nem is ismerem őket olyan jól.
– Úgy viselkedtek, mintha régi barátok volnátok.
Mindannyian puszit adtak, az isten szerelmére! És az egyikük
épp filmet forgat. Ő maga mondta, amikor megkérdezted, mit
csinál mostanában.
– Sok mindenkivel puszilkodom, és sok olyan embert
ismerek, aki filmet forgat. Ez nem jelenti, hogy velük akarok
ebédelni. Nyaralnak, Zack, csakúgy, mint mi. Én inkább veled
töltöm az időt, mint hogy két órát üljek ott, és nézzem, ahogy
mai tait isznak, amikor a tengerparton is lehetünk.
– Én meg inkább velük ebédeltem volna. Lehet, hogy ez
neked nem nagy dolog, de nekem igen. – Látszott, hogy majd
szétrobban a dühtől, mintha megfosztotta volna egy nagy
lehetőségtől. Nem beszélt vele a délután maradék részében,
inkább elment egyedül úszni, anélkül hogy megkérdezte volna,
nem akarna-e ő is bemenni a vízbe. Utána pedig egyedül elment
búvárkodni. Végig hidegen viselkedett vele délután, amikor
visszamentek a hotelbe. Nem ez volt az első alkalom, de ez egy
reveláció volt, mi számít a férfinak leginkább. Hogy fontos
emberekkel találkozzon, hogy felvágjon, és hogy lássák. Timmie-
nek ezek egyike sem volt fontos. De ezt eddig is tudta róla.
– Nézd, Zack, sajnálom – hozta fel a témát újra. – Szeretek
magamnak maradni, amikor nyaralok. Nem igénylem, hogy
másokkal találkozzak, csak veled akarok lenni. -A férfi nem úgy
nézett ki, mint akit ez meghatott. Pedig valójában bók volt, hogy
szívesebben töltötte az időt az ő társaságában, mint másokéban
az ismerősei közül.
– Ezért nem akartál St. Bart'sra menni? – kérdezte mérgesen.
– Mert minden normális ember oda megy, mindenki ott van, aki
számít. Ez a hely szar – folytatta magából kikelve –, itt csak
vidékiek vannak a gyerekeikkel. – Timmie megdöbbenve
hallgatta, amiket mondott, és komolyan méregbe gurult. A férfi
kezdte túlfeszíteni a húrt. Azt hajlandó volt elfogadni, hogy
külön életet élnek és különböző dolgokat szeretnek, de azt nem
fogja elviselni, hogy vele nyíltan goromba legyen.
– Nyaralni vagy itt, vagy arra vársz, hogy felfedezzen valaki
az úszómedencénél? – kérdezte némi éllel a hangjában, amit a
férfi észrevett, és még dühösebb lett.
– Talán mind a kettő – válaszolta őszintén. – Mi rossz van
ebben? Neked sok lehetőséged van emberekkel találkozni,
nekem nincs. Minden lehetőséget meg kell ragadnom. A
kapcsolatépítés nekem életbe vágó. Valami fontos történhetett
volna, ha ma együtt ebédelünk azzal a három pasassal. – Timmie
nem mondta neki, hogy ha valami fontos történt volna vele,
akkor az már rég megtörtént volna. Már túl öreg volt.
Negyvenegy évesen már nem fogják felfedezni, és Timmie nem
akarta, hogy őt felhasználva „építsen kapcsolatokat" a
tengerparton. A férfi felnyitotta a szemét az indítékait illetően,
akár akarta, akár nem. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni,
amiket mondott, egyszerűen kibújt a szög a zsákból.
– Zack, semmi sem történt volna – mondta halkan. –
Szabadságon vannak. Ahogy mi is. A fél világ próbálja
kihasználni az ilyen embereket. Nem akarják, hogy idegenek
megdolgozzák őket, ahogy én sem. Utálom, amikor valaki ezt
teszi velem.
– Ó, értem! Ez egy különleges kis klub, ugye? Hogy
felejthettem el? Ismert emberek titkos társasága, akik megvédik
egymást az olyan csőcseléktől, mint én. Nos, én kérek elnézést. –
A férfi kiabált, mit sem törődve azzal, hogy szavai nyomán
Timmie egyre feldúltabbnak tűnt. A nőnek egyik része sem
tetszett annak, amit hallott. Egyáltalán nem volt sem
tisztelettudó, sem udvarias. Ő elhozta nyaralni, a férfi pedig
kihasználja őt. Ennyi még számára is világos volt. Korábban is
előfordult már kisebb mértékben, de még sohasem csinálta
ennyire nyíltan.
– Aljas dolog ilyet mondani, Zack. Ez nem egy különleges
klub. Néha sikeres vagy híres emberek jönnek ide, és nem
akarják, hogy kihasználják őket. Senki sem akarja. – Aztán
halkan hozzátette. – Ahogy én sem.
A férfi szeme szikrákat szórt.
 – Ezt gondolod rólam? Hogy azért vagyok itt, hogy
kihasználjalak? A pokolba is, ha kihasznállak, nem nyerek belőle
túl sokat, nem igaz? Esetleg egy kis barna színt, és pár napot a
tengerparton. Az isten szerelmére, ha nem lennél olyan, mint
egy istenverte remete, nem lennél folyton olyan diszkrét, és ha
nem félnél annyira az lenni, aki vagy, akkor most St. Bart'son
lehetnénk, és sokkal jobban szórakozhatnánk! – Timmie
ledöbbent mindazon, amit Zack a fejéhez vágott. Olyan volt,
mintha arcul ütötte volna, de talán jobb is, ha megtudja, mit
gondol róla a férfi. Láthatólag nem túl sokat.
– Mit vártál ettől a nyaralástól a barna színen kívül? –
kérdezte nyersen. – Mert őszintén szólva én csak ennyire
gondoltam. Nem azért hívtalak meg ide, hogy felfedezzenek,
vagy hogy kapcsolatot építs, vagy ismerkedj a tengerparton.
Azért hívtalak, hogy velem tölts egy kis időt, hogy
kikapcsoljunk, és együtt mulassunk. Vagy ez túl unalmas neked,
hiszen azt gondolod, hogy remete vagyok? – Nagyon
megbántották a férfi szavai. Tudta, hogy Zack nem szereti őt,
nem voltak ezzel kapcsolatban illúziói, ő sem volt szerelmes a
férfiba. De minden, amit a férfi mondott, a kedvesség, a
gyengédség, a tisztelet egyértelmű hiányáról árulkodott.
– Az isten szerelmére, Timmie, majdnem olyan vagy, mint
egy remete. Soha nem mész el sehova, ahova hívnak.
Gyakorlatilag minden premiert visszautasítasz, kivéve, ha azt
gondolod, hogy muszáj elmenned, mert a Timmie O készítette a
ruhákat. Soha nem mész partikra. Azt hiszed, hogy túl öreg vagy
klubokhoz és bárokhoz, ami totál hülyeség. Gyakorlatilag veled
egykorú vagyok, és én rendszeresen járok oda. Te meg mást sem
teszel, csak a két házadban rejtőzködsz, és halálra dolgozod
magad. És most meg csak a szobában akarsz ülni és rejtőzködni,
ahelyett hogy mennénk, megnéznénk, hogy ki van itt, és kicsit
megdolgoznánk a népet.
– Én nem akarom megdolgozni a népet, Zack – hívta fel a
férfi figyelmét. – Én egyike vagyok azoknak, akiket
megdolgoznak, és pontosan ezért nem megyek sehova túl
gyakran. Egyáltalán nem érdekel, hogy felvágjak, vagy hogy
szerepeljek az újságokban. Szerepeltem már eleget. Semmi
hasznom nem származik belőle. PR-osok dolgoznak azon, hogy
a cégem a sajtóban szerepeljen. Nekem személy szerint nem kell
benne lennem. Miért? Mi értelme? Csak olyan szarságokat
mondanak rólam, ami nem tetszik. Ha meg akarod dolgozni a
népet, ahogy te mondtad, akkor talán valaki mással kéne lenned'
Vagy kifizetni a saját utadat St. Bart'sra. – Timmie tudta, hogy az
utolsó mondata övön aluli ütés volt, de betelt a pohár. Úgy
hangzott, mintha neki biztosítania kéne, hogy a férfinak megérje
ott lenni, különben minek fárassza magát vele? Utált mindent,
amit a férfi mondott. Mindenben az ellenkezőjét képviselte, mint
ő maga. Teljesen félreértette, hogy ő milyen, és hogyan él. Azaz
tulajdonképpen egy részét meglehetősen pontosan felmérte, de
gonosz módon vágta hozzá. Úgy érezte, mint akit pofon ütöttek,
és szinte szerette volna viszonozni.
– Nézd, rendes tőled, hogy elhoztál – mondta a férfi egy
kicsit lehiggadva. – Nagyra értékelem. Csak arról van szó, hogy
ez nem én vagyok. Lehet, hogy te igen, de nekem ez a hely
olyan, mint egy temető. És azt a három embert, akivel akartam
volna beszélni azok közül, akikkel találkoztunk, lepattintottad,
és nem voltál hajlandó leülni velük ebédelni. Azért csináltad,
hogy kicsesszél velem, és bebizonyítsd, milyen erős vagy. Vagy
tényleg nem jöttél rá, mit jelenthetne egy ilyen ebéd a karrierem
szempontjából?
– Milyen karrier? – kérdezte mérgesen. – Reklámokban
szerepelsz és modellkedsz. Negyvenegy éves vagy, akármilyen
jól nézel ki. Túl késő, Zack. Senki sem csinál már belőled nagy
sztárt.
– Ezt nem tudhatod – felelte fokozódó dühvel. Nem akarta
hallani tőle az igazságot. A saját szemében még mindig előtte állt
az élet.
– De igen – válaszolta Timmie határozottan. – Sokkal jobban
ismerem Hollywoodot, mint te.
– A francokat ismered! – vágott vissza durván. – Olyan halott
vagy és kiöregedett, hogy akkor sem tudnád, mi történik
Hollywoodban, ha kiszúrná a szemed.'
– Elég legyen! – utasította rendre Timmie remegő hangon, és
a teraszról visszaindult a szobába. A férfi csak fél órával később
ment be, addigra ő már összecsomagolt. Zack meglepetten
nézett, amikor látta, hogy mi történt. Timmie az ő táskájába is
bepakolt. Már fel is hívta a recepciót, és megvolt a foglalásuk a
Honoluluból aznap éjszaka induló gépre. Nem marad vele
tovább mindazok után, amiket a férfi mondott neki, róla, az
életmódjáról és a saját indítékairól, amiért vele van. Most végre
eleget hallott. Most már nem lehet úgy tenni, mintha a férfi
legalább a barátja lenne. Nem volt az. Tudta eddig is, hogy Zack
nem szerelmes belé. De most kiderült, hogy még csak nem is
kedveli. Kihasználta őt, ez volt az egyetlen oka, hogy egyáltalán
vele volt, és még neki állt feljebb, hogy ő nem segített neki
ebben. Rá kellett jönnie, hogy az elmúlt hat hónap nemcsak hogy
unalmas, de frusztráló is lehetett a férfi számára.
– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten. Még mindig a vizes
fürdőruhájában volt, és egy törülközőben. Timmie elöl hagyott
egy farmert, egy inget, egy alsónadrágot és szandált számára.
– Ma este elmegyünk – felelte, miközben a fürdőszobába
tartott, hogy felöltözzön.
– Miért? – A férfi döbbentnek tűnt.
– Viccelsz? Gondolod, hogy majd itt fogok ülni,
végighallgatom tőled az ilyen szarságokat, és maradok? Holnap
reggel már Los Angelesben leszel. Még mindig elutazhatsz St.
Bart'sra.
– Tudod, hogy nem fogok St. Bart'sra menni. – Mindketten
tudták, hogy nem engedheti meg magának a repülőjegyet. Az ő
rovására beszélt olyan faragatlanul. Ráadásul kegyetlen volt,
durva és tiszteletlen. Timmie-nek esze ágában sem volt ott
maradni vele. A kapcsolatuk elég korlátozott volt, és egyikük
számára sem az álmaik netovábbja, de eddig a férfi sohasem
vallotta be nyíltan, milyen mértékben használja őt a kapcsolatok,
a magamutogatás és a jövőbeli munka érdekében. Most már
egyszerűen túl nyilvánvaló volt számára. Végzett vele.
Semmilyen illúziója nem maradt, mit keres a férfi mellette, vagy
hogy miért tartott ki.
– Hogy mész-e St. Bart'sra vagy sem, az rajtad áll. Én
hazamegyek, ahogy te is.
– Ne csinálj belőle ekkora nagy ügyet! – mondta a férfi,
próbálva lehűteni őt. Egyértelműnek tűnt, hogy ő nem akart
idejekorán véget vetni a nyaralásnak, de már elkésett. Pedig sok
minden volt a nőben, amit kedvelt. A kapcsolat neki többet
nyújtott, mint Timmie-nek. Mindig is többet nyújtott.
– Lehet, hogy ez neked nem nagy ügy, de nekem az. Nem
kell, hogy úgy tegyél, mint aki őrülten szerelmes belém, hogy
részese légy az életemnek. De legalább kedvelned kell, és nem
csak kihasználni. És nem hiszem, hogy valaha is kedveltél volna.
Abban meg még annál is kevésbé vagyok most biztos, hogy
kedvellek. Ami azt illeti, ebben a pillanatban egyáltalán nem.
Úgy viselkedtél, mint egy hisztis kölyök, amikor nem vittelek
magammal Európába, amivel egyébként egyáltalán nem
tartoztam neked. Pontosan négy hónapja találkozgattunk, és
nem volt kötelességem, hogy fél Európa luxushoteljein
végighurcoljalak, miközben én szarrá dolgozom magam. Fel sem
hívtál Párizsban, amikor beteg voltam. Amikor pedig én
hívtalak, azt válaszoltad, hogy örülsz, hogy beteg vagyok, és ezt
érdemeltem, mert téged nem vittelek magammal. Gondoskodtál
róla, hogy ne legyél a városban, amikor hazaérek, csak hogy
nyomatékosítsd a sérelmedet. Most meg ki vagy akadva, hogy
Hawaiira hoztalak, és az emberek itt nem elég jók, és én nem
segítek, hogy megdolgozd a népet a parton. Nos, tudod mit?
Valóban nem segítek. És őszintén szólva, akkor inkább egyedül
leszek. A magány ellenszere voltál, mert túlzottan félek
magamban tölteni a hétvégéket. De a pokolba vele! Legyek
akkor inkább egyedül, mint hogy kihasználjanak. Úgyhogy mi,
drágám, most hazamegyünk. Dolgozhatsz valaki máson jövőre,
és ráveheted, hogy vigyen St. Bart'sra. Engem hidegen hagy. Fél
óra múlva indulunk. – Ezzel a fürdőszobájába ment, és becsapta
az ajtót. Volt a lakosztályban egy másik fürdőszoba is, amit a
férfi használhatott.
Timmie már régóta nem volt ennyire mérges, és most az
egyszer a viselkedése illett a haja színéhez. Ez ritkán fordult elő.
A férfi épp most tett tanúbizonyságot mindarról, amit Jade
mondott róla. Tényleg egy érdekhajhász kis senki volt, aki
megpróbálta őt kihasználni. Végig tisztában volt a kapcsolatuk
egyenlőtlen voltával, de úgy döntött, hogy szemet huny fölötte.
De Hawaiin a férfi semmit sem rejtett véka alá. Talán
megbocsátóbb lett volna, ha szerelmes a férfiba, de nem volt az.
Ez a kapcsolat könnyű és kényelmes volt mindkettőjük számára,
de ez minden. Arra pedig nem hajlandó, hogy a férfi olyan
nyilvánvalóan próbálja őt felhasználni, mint ahogy most
próbálta. Számára ez volt az út vége.
Az egyetlen jó hír az volt, hogy a férfi mindössze egy Cartier
órát és egy hawaii utat nyert belőle. Nem volt nagy ügy, kivéve,
hogy az érzéseit megsértette, és úgy érezte, kihasználták. Mindig
ez volt a probléma, ha az ember olyan férfiakkal kezdett, mint
Zack. Egy idő után túl messzire mentek, ahogy épp most ő tette.
Mindig csak idő kérdése volt, mielőtt a kapcsolat szétesett.
Húsz perccel később jött ki a fürdőszobából, farmerban,
pólóban, farmerdzsekiben, kendővel a nyakában. Szandálba bújt,
és a haja vizes volt. Épp most fejezte be a zuhanyozást. Zack
merengve ült egy székben, a hawaii ing és farmer volt rajta, amit
Timmie hagyott elöl számára. Egy szót sem szólt a nőhöz, ahogy
követte kifelé a szobából. Tisztában volt vele, hogy túl messzire
ment, és nem akarta tovább rontani a helyzetet. Ahogy a lobbi
felé mentek, megkérdezte tőle, biztos-e benne, hogy nem akar
maradni. Nem mondta, hogy sajnálja, de egyértelmű volt, hogy
kényelmetlenül érezte magát, és ideges volt. Épp most rontott el
egy remek lehetőséget, és szalasztott el még négy napot
Hawaiin, akármilyen unalmasnak találta is a helyet. Mégiscsak
egy ingyen hawaii vakáció volt, és a nő akkor is Timmie O.
– Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem akarok
maradni – felelte, ahogy odaértek a recepcióra. Amit a férfi nem
értett, és valószínűleg soha nem is fog, hogy a nő nem is annyira
mérges volt, mint megbántott. Senki sem akarta úgy érezni
magát, mint egy szánalmas öreg tehén, akit fejnek, pláne nem az
ő helyzetében, és láthatólag végig ez volt a férfi egyetlen
szándéka. Aztán még panaszkodik is, mert a tej nem elég édes
vagy nem olyan bőséges számára, ahelyett hogy élvezné, amit
kap.
Timmie kijelentkezett a hotelből, és egy taxi a reptérre vitte
őket. Egy szót sem szóltak egymáshoz az odavezető úton. Semmi
mondanivaló nem maradt. A férfi mindent elmondott, ahogy
Timmie is. És a férfi tudta, hogy már nincs mód visszaszívnia. A
lehetőség végleg oda van. Honoluluba repültek az Aloha
Airlinesszal, és ott két órát kellett várniuk a csatlakozásra. Zack
arrébb sétált és telefonált, ő pedig céltalanul kóborolt a reptéri
boltokban, próbálva elkerülni a férfit, egyre azt kérdezgetve
magától, vajon nem volt-e túl kemény. De nem gondolta, hogy
az lett volna. Az utolsó szóig utálta, amit a férfi mondott neki, s
még ha mérgében mondta is, kihallatszott belőle az igazság, és
gyanította, hogy a férfi mindent komolyan gondolt, amit
mondott. Dühös volt, amiért a nő nem teremtett neki több
lehetőséget, hogy kapcsolatokat építsen az ő kontójára. Azt
eddig is tudta, hogy Zack nem egy szőke herceg, de most
határozottan szar alaknak bizonyult. Mire visszaért a kapuhoz,
már biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett.
Becsekkoltak a kapunál a teljes útra, és megkönnyebbüléssel
fedezte fel, hogy nem egymás mellé ültették őket az első
osztályon. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy mellette kelljen
ülnie. Különböző sorokban kaptak helyet, a gép két különböző
oldalán. Ezúttal meg sem próbálták átrendezni, vagy valakivel
elcserélni. Az ülésrend Timmie számára tökéletes volt. Próbált
aludni a hazaúton, de nem nagyon sikerült. A mellette ülő férfi
azonnal elaludt a felszállás után, és hangosan horkolt az egész út
során. A légkondicionáló pedig jéghideget fújt. Amúgy is
túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy aludjon. Nem látta Zacket
onnan, ahol ült, és nem is látta viszont addig, amíg Los
Angelesben le nem szálltak. A férfi odament hozzá, hogy
beszéljen vele, amíg a csomagokat várták. Szerencsére az övék az
elsők között érkezett meg, legalább nem kellett ott álldogálniuk
feszélyezve, amíg vártak. Los Angeles-i idő szerint épp reggel
hatra járt.
– Sajnálom, ahogy a dolgok alakultak – motyogta a férfi alig
hallhatóan, kerülve a nő tekintetét, bár ő egyenesen a szemébe
nézett, azon tűnődve, ki is ez a férfi valójában. Úgy látszik, nem
egy kedves valaki. Soha nem gondolta hősnek, és mindig tudta,
hogy szereti élvezni azokat a kis előnyöket, amiket ő tudott
nyújtani számára, de soha nem gondolta, hogy a szándéka
ennyire nyilvánvaló. A férfi sok megemésztenivalót adott neki
Hawaiin, és a hazafelé úton úgy döntött, hogy végül is jól van ez
így. Zack tulajdonképpen szívességet tett neki, hogy felfedte a
kártyáit. Egyébként is itt volt az ideje, nyugtatta magát. Az
életében az ilyen Zack-félék sohasem tartottak tovább hat
hónapnál. A férfi ideje lejárt. És talán ő volt az utolsó a sorban.
Nem akarta ezt még egyszer megismételni. Mi értelme? Totális
időpazarlás, sokszor a társasága sem volt szórakoztató, és még a
szex sem volt jó vele. Talán mégis jobb a semmi, ha nincs
szerelem. Belefáradt, hogy egy olyan férfival legyen, aki nem az
igazi, aki nem is érdekli, és aki egyáltalán nem törődik vele.
Talán a Zackek korszaka véget ért. Úgy érezte, ez lehet az
igazság. Talán nem is olyan rossz egyedül lenni. Még mindig
jobb, mint hogy beérje valakivel, aki nem megfelelő. Tizenegy
évébe telt a válás óta, hogy eljusson erre a pontra. Most végre
készen állt, hogy egyedül nézzen szembe az élettel, férj vagy férfi
nélkül.
– Én is sajnálom – felelte, ahogy felkapta a táskáját. – Sok
szerencsét! – tette hozzá, s a férfi nem válaszolt. Timmie kisétált
a járdára, hogy leintsen egy taxit. Talált egyet, ami a járdaszélen
várakozott, ő pedig beszállt. Nem fordult vissza, hogy lássa
Zacket, vagy felajánlja, hogy elviszi. A férfi már mindent
megkapott, amire tőle valaha is számíthat. Bemondta a sofőrnek
a Bel Air-i címét, és hazatért, végre szabadon.
 9. fejezet

Pár óra alvás után Timmie Malibuba kocsikázott szilveszter

délutánján. Senkit sem hívott, hogy szóljon a visszaérkezéséről.
Biztos volt benne, hogy ekkorra már minden barátjának volt
terve szilveszterre. Azt pedig tudta, hogy Davidnek és Jade-nek
is randevúja van. Nem akart velük lenni. Most mindössze
egyedüllétre vágyott. Még csak a sebeit sem kellett nyalogatnia,
mert nem volt egy sem. Szabadnak érezte magát, és élettel
telibbnek, mint évek óta bármikor. Egyáltalán nem bánta, hogy
véget vetett a kapcsolatának Zackkel. Csak szabadságot érzett és
megkönnyebbülést, meg a saját erejét. Zack kemény ütést mért
rá, de talán a döntéshez épp erre volt szüksége, mondta
magának, miközben a tengerpart felé tartott a kocsival.
Végeredményben a férfi szívességet tett neki, jobb volt ezt az
ügyet rövidre zárni, mint hogy még ott lézengjen hónapokig a
közelében, próbálva őt kihasználni, és mérgelődve, hogy nem
sikerül. Még azon is gondolkodott, hogy magával viszi a tavaszi
konfekció-bemutatókra, csak hogy a kapcsolatot még pár
hónapig életben tartsa. Hihetetlenül nagy butaság lett volna, de
nem akart még egy olyan jelenetet, mint korábban, és tudta, mi
kell ahhoz, hogy a férfit maga mellett tartsa. A férfi ezt a
problémát most megoldotta Hawaiin. Ezen már nem kell
rágódnia.
Úgy érezte, hogy örökre kigyógyult ebből a fajtából, ha
ugyan nem minden férfiból. Erezte, hogy hosszabb magányos
periódus kezdetén áll, de egyáltalán nem bánta. Örült, hogy nem
maradt a férfival Hawaiin, hanem volt mersze véget vetni az
egésznek, és hazajönni.
A szilvesztert egyedül töltötte a malibui ház nappalijában, a
kandalló tüze előtt. Hideg, de felhőtlen idő volt, ő pedig a mólón
állt a sötétben, és a holdat nézte. Hálás volt az életéért, és már
nem is félt az egyedülléttől. Ez így sokkal tisztább volt, az olyan
férfiak, mint Zack, csak lehúzták Hirtelen meg volt róla
győződve, hogy sokkal boldogabb lesz egyedül. Most először
életében függetlennek és erősnek érezte magát.
Az év első napján reggel kilenckor ébredt, és egy hosszú
sétát tett a tengerparton. Gyönyörű téli nap volt, és a hétvége
többi részét teljes nyugalomban töltötte, egyedül élvezve a
malibui házát. Meglepően jól érezte magát, hihetetlen békesség
szállta meg. Ahogy az előre megjósolható volt, Zack nem hívta,
és úgy gondolta, hogy már nem is fogja. Ezt már ismerte. A
Zack-féle férfiak eltűntek, mint szürke szamár a ködben, amikor
a fuvar véget ért. Köszi, viszlát, kellemes volt, vagy annyira
mégsem, és már ott sem voltak. Néha-néha barátok maradtak, de
nem túl gyakran. A Zack-hez hasonló férfiak képtelenek voltak
valódi barátságra bárkivel, vele meg pláne.
Vasárnap reggelig a tengerparton maradt, aztán hazafelé
beugrott egy időre a Szt. Cecíliába, hogy boldog új évet kívánjon
nekik. A nővérekkel és a gyerekekkel ebédelt, aztán hazament
Bel Airbe, ahol a lefekvésig munkával töltötte az időt. Másnap
reggel nyolckor már az irodában volt. Jade meglepődött, amikor
beért, és őt már ott találta. Timmie komolynak és elfoglaltalak
tűnt, és már lebonyolította az összes New York-i telefonhívást.
Mosolyogva nyújtott át Jade-nek egy halom iratot. Jade azonnal
felfigyelt rá, hogy Timmie boldognak és kipihentnek látszik.
– Boldog új évet! – köszöntötte Timmie egy mosoly
kíséretében.
– Milyen volt Hawaii? – Jade látott valamit Timmie
tekintetében, de nem tudta eldönteni, mi volt az. Akármi is volt,
mindenesetre boldogabbnak tűnt, mint régóta bármikor.
– Rövid – felelte szűkszavúan a kérdésre válaszolva. De Jade
megértette ennek az egy szónak a jelentését.
– Korábban hazajöttél? – Timmie bólintott. – Mikor?
– Harmincegyedikén reggel. Az előző este az éjszakai járattal
jöttünk el Honoluluból. – Timmie nem látszott feldúltalak. Most
először úgy ért véget egy kapcsolat, hogy ő boldog volt.
– Ó. Mi történt? – Alig merte megkérdezni, de érezte, hogy
Timmie ezúttal jól van. Ami azt illeti, régóta nem nézett ki ilyen
jól.
– Úgy tűnik, Zack nem jutott velem annyi kapcsolatépítési
lehetőséghez, amennyire szerinte szüksége lenne, és amennyit
megérdemelt volna. Úgyhogy megadtam neki a lehetőséget,
hogy továbbálljon. – Mosolyogva nézett Jade-re. – Végeztem.
Úgy gondolom, hogy ő volt az utolsó ebből a fajtából. Azt
hiszem, hamarabb csatlakozom egy szerzetesrendhez, mint hogy
újból egy ilyennel álljak össze. Úgy éreztem magam, mint egy
komplett idióta, amikor közölte velem, hogy milyen unalmas
vagyok. Gondolom, igaza van. De nem fogok minden
bemutatóra elmenni, ahova meghívnak, csak hogy a kedvében
járjak, és nem most fogok elkezdeni klubokban és bárokban
lebzselni a felületes tizenkét éves haverjaival. – Jade-nek fülig ért
a szája, ahogy hallgatta. Akármit is tegyen Timmie mostantól
fogva, Jade örült, hogy a férfi eltűnt a képből. Nem volt hozzá
méltó soha. David dugta be a fejét az ajtón, hallgatta, hogy miről
beszélgetnek, és feltűnt neki Timmie elszánt tekintete, miközben
Jade-nek mesélte, mi történt.
– Mi újság? Valami New Yorkban? – Jade megrázta a fejét, és
Timmie mosolyogva nézett rá.
– Nincs többet Zack. Hawaiin szakítottunk.
– Remélem, hogy te rúgtad ki, és nem fordítva – válaszolta
David aggódva, és Timmie elnevette magát.
– Azt hiszem, mondhatjuk ezt. Ledobott egy bombát, és én
egy még nagyobbat. Előtte kellemes hetünk volt, úgyhogy ez
rendben. Az ő ideje ennyi volt – mondta szomorkásán. – A hat
hónapos vízuma lejárt.
– Remélem, elvetted az útlevelét, amikor elhagyta a
varázsbirodalmat – vigyorgott David.
– Ki tudja. Gondolom, találni fog valaki mást, aki majd
körbeparádézik vele, és megadja neki, amit akar. Csak tiszta
hülyének éreztem magam, amikor véget ért. Mindössze az
időmet vesztegettem vele – felelte őszintén. Soha nem félt nekik
bevallani a hibáit és esendőségét, ami egyike volt azoknak a
jellemvonásoknak, amit mindketten csodáltak benne. Timmie
sohasem félt alázatosnak lenni vagy tévedni.
– Jobb, ha hülyének érezted magad, mint ha letörtnek vagy
bánatosnak érezted volna – felelte David okosan, aztán
érdeklődve Jade-re pillantott. – Milyen volt a szilveszter?
– Izgalmas – válaszolta Jade csak úgy ragyogva. Megint az
építésszel volt randija. Az elmúlt hetekben már számos
alkalommal találkoztak, és a férfi egy gyönyörű Gucci táskát
adott neki karácsonyra. Jade egy Timmie O felső kategóriás
kasmírpulóvert ajándékozott neki. Mindketten odavoltak az
ajándékukért, és a dolgok kezdtek felizzani és komollyá válni.
Timmie és David egyaránt figyelmeztette, hogy még egy kicsit
korai, de Jade boldognak látszott, és azt állította, hogy az építész
is az. A szilveszteri hétvégén síelni mentek. Davidnek egy új
lánnyal volt randija, úgyhogy az ő világukban minden rendben
volt. Timmie-ében pedig legalábbis béke honolt. Mindenekfölött
megkönnyebbültnek érezte magát.
A nap maradék részében, csakúgy mint a következő héten
mindhárman keményen dolgoztak. Sok teendőjük akadt a
tavaszi és nyári kollekcióval kapcsolatban. Februárban fogják
bemutatni a konfekció-bemutatókon New Yorkban, majd
közvetlenül utána Milánóban és Párizsban. Jade-et lekötötte az
utazás szervezése. Ráadásul Párizsban a divatbemutató után este
elegáns fogadást is rendezniük kell a Plaza Athénée-ben. Ezúttal
nem ússzák meg.
Jade és Timmie az ezzel kapcsolatos részleteket nézték át
január elején, és Jade átadta neki a vendégek listáját, hogy
Timmie ellenőrizze, hívjanak-e meg valaki mást is, esetleg
töröljenek-e valakit a listáról. Az összes helyi divatlap szerepelt a
listán, számos szerkesztő a Vogue-tól, a jelentős felvásárlók,
néhány fontos textilgyártó és pár jelentősebb ügyfél. Egyszer
csak Timmie minden látható ok nélkül a homlokát ráncolta.
– Valami baj van? Valakit kifelejtettem? – kérdezte Jade
aggódva. Ha még most kiderül, akkor az nem katasztrófa.
Egyszer kifelejtették a francia sajtó legfontosabb
divatszerkesztőjét.
– Csak elgondolkodtam – válaszolta Timmie a tolla végét
rágcsálva, majd inkább kicserélte az egyik nyalókára, amit
imádott. Energiát adott neki, amikor fáradt volt.
– Valaki, akit törölni akarsz, vagy akit hozzáadnál? – Jade
nem tudta mire vélni Timmie arckifejezését. Nagyon elmerült a
gondolataiban.
– Nem vagyok biztos benne. Nem nagyon illene ide, de
kedves gesztus lehetne. Végiggondolom, és tudatom veled. –
Jade bólintott, és tovább folytatták a részletek listáját. Aztán
Timmie semmit sem tett ezzel kapcsolatban a következő hétig.
Egyszer hagyott egy üzenetet Jade-nek, majd visszament érte, és
összetépte. Még mindig nem volt biztos benne, mit szeretne, de
úgy döntött, hogy ő maga fog telefonálni. Valahogy sértőnek, de
legalábbis személytelennek tűnt, ha egy asszisztens telefonál. Az
európaiak ezt sohasem értették, kivéve, ha ők maguk is az üzleti
élet szereplői voltak, de a férfi nem volt az. Sokáig hezitált, aztán
végül vasárnap este otthonról telefonált. Párizsban már hétfő
reggel volt, ami épp olyan jó időpont volt a híváshoz, mint
bármelyik másik. Nem akart a hétvégén telefonálni, és még
mindig nem volt biztos abban sem, hogy egyáltalán telefonáljon-
e. Már fél órája ült otthon az irodájában, próbálva eldönteni,
hogy mit tegyen, aztán elővett egy darab papírt a
címjegyzékéből, megragadta a telefont, és tárcsázott.
A mobiltelefon már többedszer kicsöngött, és Timmie már
épp elbátortalanodva le akarta tenni, amikor a férfi végül
felvette, és beleszólt. Jean-Charles Vernier volt, a francia doktor
Párizsból.
– Allo? – szólt bele, hivatalos és elfoglaltnak tűnő hangon.
– Bonjour – szólalt meg Timmie, kissé idétlenül érezve magát.
Tisztában volt vele, hogy borzasztó akcentusa van.
Akárhányszor járt már Párizsban, és szállt meg a Plaza Athénée-
ben, vagy tárgyalt francia textilgyártókkal, csak pár szót sajátított
el a nyelvből. Mindig angolul beszéltek vele.
– Igen? – A férfi hallotta az amerikai kiejtést, de nem ismerte
fel a hangot. De hát miért is kellene? Hiszen ismeretségük csak
tíz napig tartott, és azóta, vagyis két és fél hónapja nem
beszéltek.
– Helló, doktor. Itt Timmie O'Neill beszél.
– Micsoda kellemes meglepetés! – felelte a férfi őszinte
örömmel a hangjában. – Csak nem Párizsban? Beteg?
– Mind a két kérdésre nem a válasz. – Mosolygott, miközben
az otthoni irodájában, hálóingben ülve tartotta a telefont. Los
Angelesben már éjfél is elmúlt, a férfinál pedig épp reggel
kilencre járt. – Los Angelesben vagyok. De a jövő hónapban újra
Párizsban leszek a konfekció-divatbemutató miatt, és azon
tűnődtem… Nem tudom, hogy mit szólnál hozzá… de arra
gondoltam… Fogadást tartunk a sajtónak és a vevőknek a Plaza
Athénée-ben. – Levegőt vett, hirtelen kényelmetlenül érezte
magát, és enyhén zavarba is jött, amiért felhívta. – Az jutott
eszembe, hogy esetleg eljöhetnétek a feleségeddel. Üzleti
vacsora, de nagyon vegyes csapat, és lehet, hogy
szórakoztatónak találnátok. – Fogalma sem volt, hogy eljönnek-e
vagy sem, csak arra gondolt, hogy jó volna a férfit újra látni a
múlt októberi hosszú beszélgetéseik után. Jó alkalom volt, hogy
megint találkozzon vele, anélkül, hogy le kelljen betegednie.
Remélte, hogy ezúttal megússza.
– Milyen kedves, hogy gondolt rám! – válaszolta őszinte
örömmel a hangjában, amitől egy fokkal kevésbé érezte magát
idiótának. Egy pillanatra attól tartott, hogy a férfi tényleg
bolondnak fogja tartani, vagy azt hiszi, hogy üldözi, amiről szó
sincs.
Az elmúlt két hétben, mióta Zackkel szakított, határozottan
arra a következtetésre jutott, hogy boldogabb egyedül. Belépett
abba az időszakba, amit Jade csak jégkirálynő periódusnak
hívott. Megesküdött, hogy soha többet férfival nem kezd. Ami
azt illeti, imádott egyedül lenni a tengerparton, és Zack nem
jelentkezett azóta sem. Az egyedül töltött hétvégék már
egyáltalán nem rémítették meg. A Zackkel való kapcsolatnak
kétségkívül vége volt, és Timmie fogadkozott, hogy soha többé
nem lesz még egy Zack, sem senki más. Épp pár nappal
korábban jelentette be győzedelmesen, hogy örökre végzett a
férfiakkal. Dr. Vernier és a felesége meghívása pusztán
udvariasságból történt, mindenféle hátsó szándék nélkül.
Nyomatékosan elmondta magának, hogy ez a helyzet.
– Attól tartok, hogy van egy kis problémám – kezdte
óvatosan a férfi, habár még nem is említette neki a dátumot,
mindössze annyit, hogy ő maga februárban lesz Párizsban, ebből
persze egyértelmű, hogy a fogadás is akkor lesz. De még nem
tudhatta, hogy ott tud-e lenni, vagy a vacsora ütközik-e
valamivel, kivéve, ha szigorú szabály volt nála, hogy betegtől
nem fogad el meghívást. – A probléma az, hogy úgy veszem ki,
párt szeretne a vacsorán vendégül látni, hiszen volt olyan
kedves, hogy mind a feleségemet, mind jómagamat meghívta a
fogadásra. De attól tartok, ez lehetetlen, mert a mi útjaink
elválnak, ahogy önök mondják. Útelágazáshoz értünk. Vagy
pontosabb lenne azt mondani, hogy a diplomáciai kapcsolatnak
köztünk vége. – Timmie már elfelejtette, milyen szertartásos tud
lenni a férfi néha, és most szemöldökráncolva hallgatta, mire is
akar Jean-Charles kilyukadni. – A házasságunk zátonyra futott,
ahogy önök Amerikában mondják. Már nem megyünk együtt
társadalmi eseményekre. Áruljuk a lakásunkat. Gondolom, hogy
zavaró lenne egy egyedülálló férfi a fogadáson. Úgyhogy
amennyiben párban kell érkezni, akkor vissza kell utasítanom.
De ha nem gond, hogy egyedül megyek, akkor örömmel vennék
részt. De kérem, ne érezze kötelességének, hogy meghívjon.
Timmie megemésztette, amit a férfi épp most mondott neki,
és érdekesnek találta. Rendkívül érdekesnek. Nem akarta, de
kisebb remegés futott át rajta, ám azonnal emlékeztette magát,
hogy ez hülyeség. Ő örökre végzett a férfiakkal, az orvos pedig
technikailag még egyébként is házas, de nagyon jó
vacsoravendég lesz, és ő örömmel hallotta, hogy a férfi hajlandó
részt venni a fogadáson.
– Teljesen rendben van, ha egyedül jössz – biztosította a
férfit. – Ami azt illeti, egyetlen pár sem lesz a jelenlevők között.
Az újságírók mind magukban jönnek, csakúgy mint a vevők és
az ügyfelek. Remélem, hogy nem találod majd túl unalmasnak,
ott lesz az egész divatvilág, és hozzákeverve pár más szakmabeli
ember. De néha ezek a vacsorák nagyon szórakoztatók tudnak
lenni. Őszintén örülnék, ha eljönnél. Február tizenharmadikán
lesz. Remélem, nem vagy babonás.
– Egyáltalán nem – nevetett a férfi, és feljegyezte a dátumot.
– Nagy örömmel megyek. Hány órakor?
– Nyolc harminc. A Plazában, a különteremben.
– Nem kötelező a szmoking, ugye? – érdeklődött udvariasan.
– Ó, dehogy! – nevetett Timmie a felvetésen. – A sajtó
farmerben jön. Lehet, hogy lesz egy-két modell, ők félmeztelenek
lesznek. A vevők és az ügyfelek sötét öltönyben jelennek meg.
Azt veszel fel, amit akarsz, nadrágot zakóval, vagy öltönyt. Azok
az emberek, akik a divatot határozzák meg, szinte soha
sincsenek rendesen felöltözve – mondta örömmel, amiért a férfi
elfogadta a meghívást, és nagyon igyekezve, hogy emiatt
semmiképp se érezze magát feszélyezve.
– Az ön kivételével, Madame O'Neill – felelte a férfi
udvariasan, és Timmie nem volt biztos benne, hogy nem ugratja-
e.
– Mi történt a Timmie-vel meg a tegeződéssel? Az jobban
tetszett. – Ekkor eszébe jutott, hogy a férfi köszönőlevelében
szintén Madame O'Neill volt a megszólítás. A kórházi hosszú
beszélgetéseik során és a hotelben Timmie-nek szólította.
Hiányzott neki ennek a bizalmassága.
– Nem akartam merész lenni. Akkor a betegem voltál, most
meg egy fontos asszony vagy. – Óvatosan tegezte le, és egy
pillanatra félénknek tűnt.
– Nem vagyok az – felelte méltatlankodva, aztán elnevette
magát a saját tiltakozásán. – Rendben, talán az vagyok. És akkor
mi van? Azt hittem, barátok vagyunk, legalábbis októberben úgy
gondoltam. Egyébként köszönöm a kedves leveled. –
Tökéletesen emlékezett a naplementére a képeslapon, ahogy a
férfi is.
– Én köszönöm az extravagáns órát, Madame… Timmie. .. –
Még mindig óvatosnak és egy kicsit félénknek tűnt. – Nagyon
zavarba jöttem, amikor megláttam. Nem kellett volna.
– Olyan kedves voltál hozzám, amikor kivették a vakbelem.
És én nagyon féltem – mondta őszintén.
– Emlékszem. Most már jól vagy?
– Igen, remekül. Bár valószínűleg nem leszek, amikorra
Párizsba érek. Ezek az egymásba érő divatbemutatók kimerítők.
– Erre is emlékszem. Nem voltál hajlandó kórházba menni,
amíg a bemutatónak vége nem lett.
– Igen, és igazad lett a perforált vakbéllel kapcsolatban.
Nehéz abbahagyni, amit csinálsz, amikor a divatbemutató kellős
közepén vagy.
– Azért figyelned kell az egészségedre – felelte a férfi halkan.
– Sajnálom a házasságodat – mondta Timmie merészen, nem
tudva, hogyan fog reagálni a férfi a megjegyzésére.
– Megesik az ilyesmi – válaszolta egy pillanatra elkomorulva.
– Köszönöm, hogy megengeded, hogy egedül jöjjek. Nagyra
értékelem a meghívást. Mikor érkezel Párizsba? – Timmie
érdekesnek találta, hogy a férfi ezt megkérdezte. Valamelyest
megváltoztatta köztük a dolgokat a tudat, hogy a férfi válófélben
van.
– Nyolcadikán érkezünk, öt nappal a divatbemutató előtt. A
Plazában fogok megszállni, mint mindig. – Amint kimondta,
hülyén érezte magát. Ez olyan volt, mintha egy csalit dobott
volna a férfinak, és véletlenül sem akarta, hogy neki is úgy
tűnjön. Alig ismerték egymást, kivéve mint orvos és a betege. És
nyilvánvalóan a férfinak megvoltak a maga megoldandó
problémái. Nem akart valami kétségbeesett férfiéhes
amerikainak tűnni, aki szalad utána. Legalább a meghívást a
feleségére is kiterjesztette, ebből a férfi tudhatta, hogy nem
elcsábítani akarta, amikor telefonált. És miért is gondolná ezt?
Hirtelen kényelmetlenül érezte magát, hogy egyáltalán felhívta,
de azért örült, hogy megtette. Végül is miért ne? Úgy érezte
magát, mint egy gyerek, ahogy most vele beszélt. A férfi olyan
komolynak és felnőttnek tűnt, és ahogy visszaemlékezett rá, az is
volt, bár nagyon kellemes humorral. Annyira fesztelenül érezték
magukat egymás társaságában három hónappal ezelőtt!
– Nos, akkor tizenharmadikán találkozunk az Athénée-ben –
mondta a férfi ünnepélyesen. Rendkívül illedelmes volt vele az
egész telefonbeszélgetés alatt. Nem meleg, de nagyon korrekt,
ahogy a kezdetekben is.
– Tizenharmadikán, a Plaza Athénée-ben – erősítette meg a
nő.
– Köszönöm, hogy hívtál – mondta újra udvariasan a férfi,
aztán mindketten letették a telefont, és Timmie csak ült a
csöppnyi irodájában maga elé bámulva. Jó volt újra a férfival
beszélni.
Még pár percig üldögélt a telefonbeszélgetésen
gondolkodva, főképp a férfi hírén, ami tulajdonképpen
meglepte, tekintve Jean-Charles némiképp konzervatív és
rendkívül európai keresztény nézeteit a házasságról. Kedves volt
tőle, hogy felajánlotta, nem megy el, ha nem akar egy
egyedülálló férfit. De így is nagyon jó lesz, bár kíváncsi lett volna
a feleségére. Most már nyilvánvalóan nem fogja megismerni, és
remélte, hogy a férfi tűrhetően érzi majd magát azzal az
összevissza népséggel, amilyen az ilyen eseményeken
összegyűlik. De akárhogy is, jó lesz újra találkozni vele. Ásított,
felállt, és átment a folyosón a szobájába, hogy lefeküdjön.
Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Jean-Charles Vernier-
re, vagy akár a korábbi párizsi beszélgetéseikre. Bizonygatta
magának, hogy sem azok, sem a válásának híre nem jelentett
neki semmit. Az orvos mindössze egy kedves ember, és. a
legjobb esetben sem több egy lehetséges barátnál. Lbben most
biztos volt.

10. fejezet

Másnap Timmie megadta Jean-Charles Vernier nevét Jade-nek

a párizsi fogadás vendéglistájához, és megkérte, hogy küldjön a
férfinak egy faxot megerősítésképpen. Az előttük álló héten az
életük kész őrületté vált az irodában. Annyira, hogy Timmie
teljesen megfeledkezett a férfiról.
Péntek este kiment Malibuba, és odafelé menet megállt a Szt.
Cecíliában vacsorára. A gyerekek jó hangulatban voltak, és két új
lakó érkezett: egy kislány, aki tizenkét nevelőszülőnél járt
sikertelenül, és az egyik testvér molesztálta az utolsó családban.
Csöndes és visszahúzódó tizennégy éves gyerek volt. A nővérek
részletesen elmagyarázták a helyzetét Timmie-nek vacsora után,
és némiképp szomorúan vették tudomásul, hogy a lány
agresszívan viselkedett néhány másik gyerekkel, amióta
megérkezett. Nem volt meglepő annak fényében, amiken
keresztülment, és a többi gyerek türelmesnek mutatkozott, habár
két lány összevitatkozott vele aznap reggel a fürdőben, és azt
állították, hogy ellopta a fogkeféiket és a fésűiket. Az új lány
mindent az ágya alá hordott, amire csak rá tudta tenni a kezét, és
az egyik nővér attól tartott, hogy szökni készül. Tudták, akárcsak
Timmie, hogy az új környezethez való alkalmazkodás időbe
telik, az ő esetében az is lehet, hogy hosszú időbe. Az eredeti
otthonában az anyja súlyosan megverte, és az egyik nagybácsi,
valamint az anyja szeretői közül több is megerőszakolta. Az apja
börtönben ült, ahogy több gyerek apja is. Az élete története egy
rémálom volt.
A másik új lakó csak két napja érkezett a Szt. Cecíliába. A
nővérek egyike futólag figyelmeztette Timmie-t, ahogy
vacsorázni mentek, hogy ne lepődjön meg, ha a fiú szokatlanul
viselkedik. Eddig jobbára az asztal alatt ült, és nem beszélt
senkihez. A szociális munkás a felvételekor azt mesélte, hogy az
anyjánál a földre dobáltak neki maradékokat, mint egy
kutyának. Élénkvörös haja erősen emlékeztetett Timmie-ére, és
hatéves volt. Timmie azonnal észrevette őt, ahogy követte a
gyerekeket az étkezőbe, és látta, amint a fiú halkan besurran az
asztal alá, pont úgy, ahogy előre megmondták. Egy kis lakásban
lakott eddig Hollywoodban az anyjával, aki épp most került
börtönbe kábítószer-kereskedelemért. Azt mondta, hogy az apa
kiléte ismeretlen. A fiút Blake-nek hívták, és az anya azt is
állította, hogy a gyerek sohasem beszélt. Kivizsgálták, nem
autista-e, de nem felelt meg az autizmus kritériumainak. A
pszichiátriai vizsgálat eredménye szerint, amit a javítóintézetben
végeztek el, ahová a rendőrség vitte, a fiút valamikor súlyos
trauma érte, és ennek következtében nem beszélt. Értette, amit
mondtak neki, de nem válaszolt. Nagy szeme csillogott. A
javítóintézet pszichiátere fizikai és nemi erőszakra is
gyanakodott. Az anyja huszonkét évesen, drogfüggőként szülte
a fiút, speedet és crack kokaint fogyasztott, azóta heroint is adott
a keverékhez. Nagy valószínűséggel hosszú börtönbüntetés várt
rá. A jelenlegi már a negyedik törvénysértése volt, és a kerületi
ügyész börtönt kért.
A fiúnak nem voltak ismert rokonai, és nem volt hová
mennie. Azonnal felhívták a Szt. Cecíliát a javítóintézetből,
amint a pszichiátriai elemzés elkészült. Úgy gondolták, az lenne
a tökéletes hely a fiú számára, aki arra nem volt alkalmas, hogy
nevelőszülőkhöz adják, nem volt javítóintézeti eset, viszont pont
az a fajta gyerek volt, akit a Szt. Cecíliában a nővérek tárt
karokkal fogadnak. Timmie-nek azonnal megesett rajta a szíve,
amint megpillantotta, és még a nővérek is megjegyezték,
mennyire hasonlít rá a fiú. Lehetett volna az ő fia is, és egy
pillanatra Timmie azt kívánta, bár az lenne. Az anyja
visszautasította, hogy örökbefogadásra lemondjon róla, azt
mondta, hogy vissza akarja kapni, amikor kikerül a börtönből,
ami valószínűleg csak sokára lesz. Akár tíz év is eltelhet addig.
Mire ő kikerül a börtönből, a fiú valószínűleg már a maga útját
fogja járni, vagy az is lehet, hogy már ő maga is drogos lesz. A
nővérek mindent meg akartak tenni, ami csak tőlük telt, hogy
megváltoztassák az élete folyását. És ha a többi, szinte
lehetetlennek látszó eset, akikkel sikeresen dolgoztak, bármit is
jelent, akkor jó esélyük volt rá, hogy segítsenek Blake-en.
Timmie érezte, hogy a fiú kis teste ott kuporog nem messze
az ő lábától az asztal alatt, de miközben a többi gyerekkel
beszélgetett nevetve, nem mutatta, hogy észrevette volna. A
gyerekek imádták, amikor velük vacsorázott, csakúgy mint a
nővérek. A gyerekek többsége Timmie-nek szólította. Már félig
elfogyasztották a vacsorát, ami hamburgerből, valamint sajtos
makaróniból állt, amikor érezte, hogy Blake nekidől, és a fejét a
lábának támasztja. Gondolkodás nélkül az asztal alá nyúlt, és
megsimogatta a fiú selymes haját. Tekintete találkozott az egyik
nővérével. Szerette volna elmondani neki, hogy mi történt, de
nem merte. Egy pillanat múlva csöndben egy darabka,
szalvétába csomagolt hamburgert csúsztatott az asztal alá. A fiú
hang nélkül elvette. Nem sokkal később egy újabb kis darabkát
nyújtott neki, és ez így ment, amíg a fiú majdnem egy teljes
hamburgert megevett. Közben Timmie egyszer sem nézett rá az
asztal alatt, és amikor a gyerek befejezte az evést, meghúzgálta a
nő szoknyáját, és visszaadta neki a szalvétákat. Timmie könnyes
szemmel vette el. Volt valami olyan gyötrően sebzett a fiúban.
Desszert gyanánt egy jégkrémet nyújtott neki, és a fiú azt is
mind megette. Nem jött elő akkor sem, amikor a többiek
felkeltek az asztaltól. Timmie továbbra is ott ült, miközben a
nővérek és a gyerekek elmentek, mígnem végül a fiú előbújt, és
hatalmas szemével nézett rá. Adott neki egy pohár tejet és egy
kekszet, és a gyerek mindkettőt befalta, majd gondosan lerakta a
poharat Timmie elé az asztalra.
 – Nagyon szépen ettél, Blake – dicsérte meg halkan a fiút, de
választ nem kapott. Úgy tűnt, mintha a fiú szinte
észrevehetetlenül bólintott volna, de nem volt biztos benne. –
Kár, hogy kimaradtál a sajtos makaróniból. Szeretnél most
belőle? – A fiú habozott, majd bólintott, és Timmie kiment a
konyhába, hogy hozzon neki egy tányér maradék makarónit,
amit aztán letett elé az asztalra. A fiú elvette, lerakta a földre,
majd ő is leült, és az ujjaival megette. Timmie nem szólt semmit,
amikor az egyik nővér arra sétált, elmosolyodott, és bólintott. Jól
haladt a fiúval. Különös kötődést érzett iránta, talán mert
annyira hasonlított rá. A fiú a csönd börtönébe volt zárva, és
Timmie-nek fájt a szíve, ha arra gondolt, vajon hogy jutott oda.
Csak isten a megmondhatója, milyen trauma érhette őt valójában
az anyja vagy valamelyik barátja kezétől, amikor még az
anyjával lakott. Ő volt az anya életstílusának legfőbb áldozata,
sokkal inkább, mint maga az anya. Még elképzelni is nehéz volt.
A fiú San Franciscóban született, amikor a lány tizenhat évesen
már két éve San Francisco Haight-Ashbury városrészének utcáin
élt. Nem sokkal ezután költözött Los Angelesbe, és ekkor
kezdődött a letartóztatásainak sora. A fiú először hat hónaposan
volt nevelőszülőknél. Előtte a lány barátoknál hagyta, az utolsó
alkalommal pedig, amikor börtönbe ment, a drogdílerénél. Blake
hatéves korára már változatos pályafutást és katasztrofális életet
tudhatott maga mögött. A fiú megette az egész makarónit, amit
Timmie a tányérjába tett, aztán ránézett a nőre, és elmosolyodott.
– Hát ezek után biztos nem leszel éhes – szólalt meg Timmie
mosolyogva. – Kérsz még? – A fiú megrázta a fejét, és
visszamosolygott. Nagyon-nagyon halvány mosoly volt, de azért
mégis mosoly. Timmie kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a
fiúét, mire ő hátrébb húzódott. – Ne haragudj, nem akartalak
megijeszteni – mondta, mintha beszélgetne vele, ami bizonyos
fokig így is volt. – Engem Timmie-nek hívnak, és tudom, hogy te
Blake vagy. – A fiú szemével nem erősítette meg, amit mondott,
csak bámult rá, aztán elhátrált. Timmie nem akart túl gyorsan
haladni. A fiúnak ez elég kontaktus volt egy estére, és láthatólag
ennyit bírt elviselni. Az étkező egyik sarkában leült a földre, és
továbbra is őt meg az egyik nővért nézte, aki a konyhából jött be,
hogy letörölje az asztalt. Timmie a nővérrel beszélgetett egy
darabig, aztán újra Blake-hez fordult. – Szeretnél feljönni, és
meghallgatni egy mesét? – hívta Timmie. Oda akart érni
Malibuba, de képtelen volt elszakadni a gyerektől. Hirtelen úgy
érezte magát, mint akit odaláncoltak hozzá, sokkal erősebben,
mint bármely másik gyerekhez, aki eddig a házba érkezett.
Volt számára valami szívet tépő ebben a fiúban. Nem tudta,
mi az, de egy pillanatra úgy érezte, hogy a sors hozta őket össze.
Eltűnődött, vajon a fiának, Marknak a keze van-e a dologban
valahonnan fentről az égből. Jó lett volna, ha így lenne. Gyötrő
űr volt a szívében az elmúlt tizenkét évben, mióta ő meghalt.
Nem várta, hogy bárki más be fogja tölteni a helyét, és biztosan
nem ez a gyermek, de egy pillanatra a szívében tátongó űr nem
fájt, csak Blake-ért. Újra megkérdezte a mesével kapcsolatban, és
a fiú megrázta a fejét. Továbbra is csöndben ült a sarokban,
rémült arccal. De legalább rendesen megvacsorázott. Koránál
sokkalta vékonyabb volt, tiszta csont és bőr, ahogy sok más
gyerek, amikor hozzájuk került, elhanyagoltan és alultápláltan,
különösen, ha a szülői házból jöttek. Sokkal jobban néztek ki
azok, akik nevelőszülőktől kerültek az otthonba, ahol általában
rendesen táplálták őket. Blake-et nyilvánvalóan nem, és mindent
felfalt, amit Timmie adott neki. Többet vacsorázott, mint
Timmie.
Odafordult a fiúhoz, és rámosolygott.
– Blake, én hamarosan elmegyek. Szeretnéd, hogy
fölvigyelek a szobádba? – A gyerekeknek hamarosan takarodó
lesz, a mese és a zuhanyozás után. Szívesen csinált volna a
fiúnak egy jó kis meleg habfürdőt, ahogy Marknak kiskorában,
de a fürdés itt nem volt praktikus ennyi gyerekkel, így csak
lezuhanyozták őket. A fiú megrázta a fejét válaszul a kérdésére,
és nem mozdult, hogy újra a közelébe menjen. Timmie ránézett,
mosolygott, és elhagyta a helyiséget a nővérekkel. Suttogva
mondták neki, hogy a fiú majd egyedül követi őket az emeletre.
Eddig minden étkezés után így volt. Tartotta tőlük a távolságot,
ahogy Timmmie-től is, kivéve, amikor a fejét a lábának
támasztotta az étkezés alatt, és engedte, hogy megsimogassa a
haját. Ez volt eddig az egyetlen fizikai érintés, amit elviselt, de
így legalább tudták, hogy képes elviselni, amit néhányukról nem
lehetett elmondani. Miután elhagyták az étkezőt, Timmie
elmesélte nekik, mi történt, és fölment velük az emeletre a
játékszobába, ahol a gyerekek játszottak, puzzle-t raktak ki, és
egy filmet néztek a tévében, mielőtt zuhanyozni mentek volna.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondta vonakodva.
Nem akaródzott elmenni. A velük töltött idő olyan sokat
jelentett számára, és ma este Blake-kel különösen.
– Jó munkát végeztél vele ma este. Nem evett túl sokat, mióta
itt van – jegyezte meg Anna nővér.
 – Gondolja, hogy egy nap újra beszélni fog? – kérdezte
Timmie aggódó arccal. Látott már másokat még rosszabb
állapotban ide érkezni, de volt valami a fiúban, ami arra utalt,
hogy az őt ért kár nagyobb, mint amilyennek látszik. Erezte a
lelke mélyén. Csak arra vágyott, hogy megölelje a fiút, szorosan
a karjában tartsa, és mindent jóvátegyen számára. Abból, amit
hallott, eddig semmi jó nem történt az életében.
– Valószínűleg idővel – válaszolta Anna nővér a beszéddel
kapcsolatos kérdésére. – Láttunk már más, hasonló eseteket,
ahogy te is – mondta bölcsen. – Sok rosszabbat is. Időbe telik.
Egy nap, amikor jól érzik magukat, elkezdenek megnyílni. Ma
messzire jutottál vele. Gyere el megint, és látogasd meg újra!
Mindkettőtöknek jót fog tenni. – Mosolygott. Úgy találta, hogy
Timmie jól néz ki mostanában, bár mindnyájan tudták, hogy túl
sokat dolgozik. De a szeme olyan újdonsült nyíltságot és békét
sugárzott, mint akiről nagy terhet vettek le. Timmie ennek nem
volt tudatában, mint ahogy annak sem, hogy kívülről is
láthatóan jót tett neki a Zackkel való szakítás. Fiatalabbnak és
boldogabbnak tűnt, mint régóta bármikor. Ami eleinte egy
pluszként indult, végül ránehezedett. Zack többet vett el, mint
amennyit adott. Még csak egy hét telt el, amióta a kapcsolatuk
véget ért, de Jade és Dávid is észrevette, hogy minden nappal
egyre jobban néz ki.
– Lehet, hogy beugrom vasárnap a tengerpartról hazafelé –
felelte Timmie, és egy pillanattal később látták, amint Blake
elrohan a nappali ajtaja mellett, fel az emeletre. Timmie figyelte,
ahogy szalad, de nem követte. A fiú nyilvánvalóan egyedül
akart lenni, és még mindig félt mindnyájuktól. Végül is
mindössze hatéves, és egy csomó ijesztő dolog történt vele az
elmúlt pár napban. A Szt. Cecília új volt számára, és még nem
győződött meg róla, vajon biztonságban van-e. Korábban még
sohasem volt.
Timmie jó éjszakát kívánt a gyerekeknek és a nővéreknek, és
pár perccel később elindult, egy óra múlva pedig már a mólóján
ült a tengerparton egy kasmírtakaróba bugyolálva, és nézte a
vizet meg a holdat. Gyönyörű, csillagokkal teli éjszaka volt, és ő
békésnek és élettelinek érezte magát. Ahogy ott ült és hallgatta a
hullámokat, semmi másra nem tudott gondolni, csak Blake-re.
Úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger. Máris arra
vágyott, hogy visszamenjen, és újra lássa a fiút. Valami történt
közöttük ezen az estén, legalábbis vele biztosan. Ő volt az első
gyerek, akit borzasztóan szeretett volna hazavinni magával.
Rettentően vágyott rá, hogy a karjába zárja.
Vasárnap délután visszament a Szt. Cecíliába egy pihentető
tengerparti hétvége után. Nem volt képes kiverni a fejéből Blake-
et a hatalmas, rémült zöld szemével és a szép kis arcocskájával.
Úgy nézett ki, mint egy mesebeli kisfiú, és Timmie rájött, hogy
nagyon hasonlít Markra. Eltűnődött, vajon isten vagy a sors keze
van-e a dologban.
Amikor visszament, megemlítette Anna nővérnek, hogy
szeretné a fiút hazavinni magával, és az idősebb nővér
érdeklődve nézett rá.
– Miért, Timmie? Miért őt? Mert hasonlít rád? – Úgy tűnt,
hogy Timmie indítékát kutatja, ami nem volt rossz dolog. Ő
maga is ezt tette egész hétvégén. Csak a narcizmus egy formája
lenne, ami őt a fiúhoz vonzza, mert annyira hasonlít rá és
Markra? Vagy több van mögötte? Blake-ről szól, vagy saját
magáról? Vagy talán hogy betöltsön egy űrt az életében, ami már
hihetetlenül rég ott van, és sohasem sikerült betölteni? Fogalma
sem volt.
– Nem tudom. Valami egyszerűen megfogott benne, és nem
szabadulhatok. Egész hétvégén rá gondoltam. Gondolja, hogy
valamikor hazavihetném? Csak egy vacsorára és fürdőre, vagy
esetleg éjszakára is? Elvihetném a tengerpartra, az szórakoztató
lehetne számára. – Próbált ötletekkel előállni, egy megoldással,
hogy a fiú által keltett hiányt betöltse, hogy legyen valaki, akit
szerethet. Ez annyival jobb volt, mint egy férfi, és a fiúval is némi
jót tehet, egy jobb életet biztosíthat neki. Nem tudta elhinni,
hogy ilyeneken gondolkodik. Anna nővér nem tűnt
meglepettnek.
– És aztán, hogyan tovább, Timmie? – kérdezte halkan. – Mi
lesz ennek a vége?
– Nem tudom… Magam sem vagyok még biztos benne… –
Nyugtalannak tűnt, ugyanezek a kérdések kínozták egész
hétvégén, és még nem tudta rájuk a választ. Nem számított erre,
amikor péntek este látogatóba jött. Azóta egyfolytában kísértette
ez a kis vörös hajú, csöndes, nagyon zaklatott fiú. Nagy falat
lenne, ha magára vállalná. És aztán hogyan tovább? Örökbe nem
fogadhatja, mert az anyja nem mondott le róla, és azt mondta,
nem is fog. Tényleg égy nevelt gyereket szeretne? Mindig azt
tartotta, a nevelőszülőség biztos módja annak, hogy az embernek
összetörjék a szívét: úgy szereted a gyereket, mintha a sajátod
volna, de bármikor elveszítheted. Ez volt az utolsó dolog, amire
szüksége volt egy olyan veszteséggel terhelt múlttal, mint az
övé. És mégis, tessék, épp ezt fontolgatja. Miért? Nem tudta,
ahogy Anna nővér sem.
– Jó, hogy eljöttél meglátogatni – szólalt meg Anna nővér
halkan. – De ha hazaviszed magaddal egy napra vagy egy
éjszakára, utána mi lesz? Visszahozod, ő továbbra is itt lakik, és
elhagyatottnak fogja magát érezni, csakúgy mint te gyerekként.
Még mindig nagy út áll előtte, mielőtt beilleszkedik. Bármilyen
érzelmi trauma visszavetheti. És lehet, hogy neked sem tenne jót
– mondta gyengéden. – Lehet, hogy sok régi emléket hozna elő. –
Tudott valamennyit Timmie múltjáról, ha nem is mindent, és
tudta, hogy a gyerekkorának szerepe volt benne, hogy
megnyitotta ezt a házat. Nem akarta, hogy ugyanazt a
szenvedést rója Blake-re, amit ő maga újra meg újra elszenvedett
gyerekként, amikor mindig visszaküldték. Még akkor is, ha
ebben az esetben jó szándék áll mögötte. De mindkettőjüknek
több kárt okozhat, mint amennyi előnye lenne.
Ezen muszáj volt elgondolkodni. Egyelőre nem kellett
döntenie semmivel kapcsolatban. Blake nem megy sehová, még
csak most érkezett. Timmie-t valami mégsem hagyta nyugodni,
a sürgősség érzése kerítette hatalmába, azonnal a szárnya alá
akarta venni a fiút, és a lehető leggyorsabban gondoskodni róla,
hogy biztonságban érezze magát. Rossz volt rágondolni is
mindarra a rettegésre, amit most a gyerek érezhet. Azonnal
javítani akart a helyzetén, de a valóságban nem tudott. Hosszú
időbe fog telni, akármi is történjék.
– Mi lenne, ha itt látogatnád egy darabig, hogy meglássuk,
hogy alakul? – kérdezte a nővér bölcsen. – Hogy lásd, hogy
érzel. Nem megy nevelőszülőkhöz, egyelőre legalábbis biztosan
nem. Itt marad. Ő a mintapéldája annak, amit csinálunk, hála
neked. – Timmie-re mosolygott, és melegen átölelte.
A délután és az este maradék részében Timmie Blake
közelében ült, és időnként rámosolygott, miközben a többi
gyerekkel játszott. A vacsoránál a fiú megint a lábánál ült, és ő
megetette csirkével, krumplipürével és répával, amit egy
tányérban rakott le neki az asztal alá. A fiú az egészet megette.
Timmie egy üres széket hagyott maga mellett a fiú számára, arra
az esetre, ha esetleg szeretne csatlakozni hozzájuk az asztalnál,
de ő nem mozdult onnan, ahol ült, a lábai mellől. És újra
megsimogatta a fiú haját, ahogy nekitámaszkodott, és a fejét a
térdére fektette. Békésebbnek tűnt, mint két nappal korábban, és
ezúttal szélesen rámosolygott a vacsora végeztével, amikor egy
tálka jégkrémet és egy süteményt nyújtott át neki. A többi gyerek
épp s'more-t készített, de ő nem volt hajlandó a közelükbe menni
vagy csatlakozni hozzájuk, de még csak megkóstolni sem akarta.
Még mindig nagyon elővigyázatos volt a többi gyerek
közelében, és riadtnak tűnt. Mivel nem beszélt hozzájuk, a többi
gyerek figyelmen kívül hagyta. Még a nővérek sem bolygatták.
Timmie volt az egyetlen, aki közvetlenül beszélt hozzá, és a fiú
többször nyíltan a szemébe nézett, mielőtt elindult vasárnap
este. Timmie nagyon szerette volna megölelni, de nem merte.
Akárcsak péntek este és egész hétvégén, vasárnap újra csak a
fiú járt a fejében. Egész éjjel ébren feküdt és rá gondolt, hétfőn
pedig felhívta Anna nővért a Szt. Cecíliában, mielőtt munkába
indult volna. Timmie izgatottnak tűnt, amikor a nővér felvette a
telefont.
 – Örökbe akarom fogadni – kezdte mindenféle bevezetés
nélkül. Tudta, hogy meg kell tennie, csak erre tudott gondolni,
minden vágya ez volt. Jobbá akarta tenni Blake sorsát, és biztos
volt benne, hogy nem ok nélkül jött az életébe. Anna nővér egy
rövidke pillanatra enyhén döbbentnek tűnt. Érezte, hogy Timmie
ebbe az irányba tart, de azt gondolta, sok idő kell még neki, amíg
eljut idáig. Timmie azonban már meg is érkezett.
– Őt nem lehet örökbe fogadni, Timmie. Te is tudod. Az
anyja nem mond le róla.
– Nem fogja elveszíteni a jogait vagy ilyesmi, ha hosszú időre
börtönbe kerül?
– Előfordulhat, de az nem egy gyors vagy egyszerű
procedúra. Az ügy hosszú ideig a bíróság terítékén lehet, meg a
gyámhivatalnál, attól függően, hogy ők mit javasolnak. És abban
sem vagyunk biztosak, hogy nincs más élő rokona. Tudom, hogy
most épp ezt vizsgálják. Legjobb esetben is maximum
nevelőszülőhöz kerülhet, amikor már jobb állapotban lesz, mint
most. De még ez sem aktuális egy jó darabig. Ami jó is lehet –
tette hozzá csöndben. – Lehetővé teszi neked, hogy tényleg
elhatározd magad. – Sohasem tapasztalta, hogy Timmie
megfontolás nélkül cselekedett volna, és a döntés, amelyet az
előző éjjel hozott, meglehetősen szokatlan volt tőle. Timmie
rengeteg gyereket látott a Szt. Cecíliában az évek során, sokukat
sokkal rosszabb állapotban, mint Blake, és némelyikük annyira
imádni való, hogy lehetetlen volt megállni, hogy az ember
beléjük ne szeressen. De ez volt az első alkalom, hogy egy gyerek
ennyire a szívébe férkőzött, mióta a saját fia meghalt, és hirtelen
úgy érezte, hogy a sorsa valahogy összefonódik Blake-ével.
Tudta, hogy helyesen cselekszik, és teljesen beleszeretett ebbe a
szótlan, hatéves, vörös hajú kisfiúba.
– Azt gondolom, hogy már döntöttem – válaszolta Timmie
magabiztosan, és Anna nővérre ez nagy hatást gyakorolt, de
azért óvatos maradt.
– Adjunk ennek egy kis időt, hogy lássuk, ti ketten hogyan
illetek össze. Jó lenne, ha újra beszédre lehetne bírni, és akkor
látni, hogy hogy állsz a dologhoz. – A fiú nem tűnt ellenségesnek
vagy agresszívnak, csak egy olyan gyereknek, akit
elhanyagoltak, bántalmaztak, és aki több szempontból súlyosan
sérült, mint annyi más gyerek, aki hozzájuk került. – Ne siessük
ezt el, Timmie. Ő nem megy innen sehova.
– És mi van, ha találnak rokonokat valahol? Lehet, hogy
ugyanolyan rosszak, mint az anyja, és elviszik magukkal. Akkor
mit csinálunk?
– Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Minden időbe telik.
Nem lesz probléma, hogy te kerülj ki győztesen, ha megtalálják
az apját valahol egy börtönben, vagy a nagyszülőket, akik
drogdílerek. – Általában ilyesmi derült ki, amikor felkutatták a
rokonokat, akik egyébként sem akarták a gyerekük vagy az
unokájuk terhét. A saját életük már elég bonyolult volt. Azok
közül a gyerekek közül, akikkel találkoztak, nagyon kevés ment
rokonokhoz, többségüket vagy örökbe fogadták, vagy
nevelőszülőkhöz, illetve családi típusú gyermekotthonba
kerültek. Timmie-nek nem lesz gond ezzel versenyre kelnie. –
Gyere, és látogasd meg, amikor csak tudod. Lehet, hogy
nemsokára a kedvedért megszólal. És tekintetbe véve, mi a
terved, esetleg hazaviheted egy vagy két napra, miután itt már
megállapodott. – Timmie tudta, a nővér mindent megtenne,
hogy segítsen. A Szt. Cecília vezetője nemcsak nagyon értett a
dolgához, de nagyon jó baráttá is vált. Nem hagyta hidegen,
amit most Timmie-től hallott. Mindig tűnődött, vajon az lesz-e a
vége, hogy Timmie egy nap örökre magához vesz egy gyereket.
Most tehát nem volt teljesen meglepve, tekintve Timmie múltját,
és a Szt. Cecília megnyitásának indítékait. De nyilvánvalóan ez
volt az első alkalom, hogy Timmie fülig beleszeretett egy
gyerekbe. Mi több, úgy tűnt, Timmie-t valami hajtja, valósággal
kényszeríti rá, hogy magához vegye Blake-et. És ha ennek így
kell lennie, Anna nővér biztos volt benne, hogy a maga idejében
meg is történik.
Timmie csak úgy ragyogott ezen a reggelen, amikor beért a
munkába. David abban a pillanatban látta, amikor főnöke
belépett, és Jade menten aggódni kezdett, amikor Timmie
elragadtatva mosolygott rá.
– Ejha! – David volt az első, aki megjegyzést tett rá,
miközben Timmie letette a táskáját az asztalára, és derűs
mosollyal ránézett. – Nem is kell mondanod. Szerelmes vagy.
– Honnan tudtad? – kérdezte ragyogó mosollyal.
– Viccelsz? Kilométerekről látszik. Mi történt? – A
jégkirálynő fázis ezúttal gyorsan lezajlott. Még sohasem látta a
nőt ilyennek, ahogy Jade sem.
– Ki a szerencsés? – kérdezte Jade pánikban. Utálta volna
látni, ha Timmie megint bedől egy nem megfelelő pasinak. És
ezúttal úgy tűnt, hogy fülig szerelmes lett. Így is történt. Fülig
beleesett Blake-be.
 – Blake-nek hívják – játszott velük Timmie egy darabig. –
Abszolút fantasztikus, vörös a haja és zöld a szeme. Fiatalabb
nálam, de ez eddig sohasem jelentett problémát. – Jade érezte,
hogy összeszorul a gyomra. Már megint egy közülük. Egy újabb
Zack-sztori. De legalább nem titkolja, elmondja nekik. Végül
mindig beszámolt az élete új eseményeiről.
– Mennyire fiatal? – kérdezte David óvatosan, aki
ugyanannyira aggódott miatta, mint Jade. Timmie az egyik
legokosabb nő volt, akit ismert, de volt egy sebezhető oldala, ami
néha könnyű prédává tette a rossz pasiknak. Elborzadt a
gondolatra is, hogy újra ez történik.
– Ezúttal nagyon fiatal – mondta huncut arckifejezéssel,
miközben mindkét asszisztense próbálta megállni, hogy
hangosan fel ne nyögjön. Végtelenül hosszúnak tetsző ideig várt
a válasszal, aztán végül elmosolyodott, és egy sóhajjal kinyögte:
– Hat.
– Mi hat? – Dávid zavarodottnak tűnt.
– Hatéves. – Timmie még szélesebben elmosolyodott.
– Hat? Mármint hatéves?
– Jól hallottad, igen. Blake hatéves. Péntek este találkoztunk a
Szt. Cecíliában. Az anyja börtönbe megy a következő száz évre,
remélem. Azt hiszem, hogy Mark küldte nekem. Szerelem volt
első látásra.
David megkönnyebbülve dőlt hátra a székében, és hangosan
elnevette magát.
– A mindenit! Ebben az esetben én támogatom. Mikor fogok
találkozni vele? – Örült neki, és akárcsak Anna nővér, ő sem volt
meglepve. Arra számított, hogy már évekkel ezelőtt valami
ilyesmi történik, és inkább azon volt meglepve, hogy eddig nem
történt.
– Örökbe fogadod? – Jade döbbentnek tűnt. Közel sem
látszott olyan lelkesnek, mint Dávid. Tisztában volt vele, Timmie
milyen elfoglalt, és nem tudta elképzelni, hogy magára vállaljon
egy gyereket, még ha Dávid el is tudta képzelni, sőt nagyszerű
ötletnek gondolta.
– Még nem – felelte Timmie Jade kérdésére. – Jelenleg nem
lehet örökbe fogadni. Az anyja nem akar lemondani róla,
legalábbis még nem. Meglátjuk, mi történik. Most egyéb
hozzátartozók után kutatnak. De úgy tűnik, nem valószínű,
hogy bárki is felbukkanjon. Legalábbis senki olyan, aki miatt
érdemes lenne aggódni. Úgy hangzik, hogy a gyerek anyja teljes
káosz. Tizenhat évesen szülte Blake-et, amikor San Francisco
utcáin tengődött hajléktalanként, és a fiú azóta az ő drogos
életében kallódott. – A tekintete elszomorodott, ahogy erre
gondolt, aztán hozzátette: – Jelenleg nem beszél.
– Elég sok ezt mind magadra venni – mondta Jade aggódó
arccal. – Mi van, ha már túl sokat sérült, és baltás gyilkos lesz
belőle, vagy kábítószerfüggő, mint az anyja? Nem tudhatod,
hogy mi van a génjeiben. – Timmie ennek hallatán még jobban
elszomorodott.
– Tudom, mi van a szemében. Nem akarom, hogy olyan élete
legyen, mint nekem, és egy árvaházban kelljen laknia egész
életében. Én egy évvel fiatalabb voltam, mint ő, amikor a szüleim
meghaltak. A legkevesebb, amit tehetek, vagy talán a legtöbb,
amit tehetek, hogy ettől megkímélem. Mi mást fogok kezdeni az
életem maradék részével? – Ezt úgy kérdezte, mintha az lenne a
nyilvánvaló megoldás, hogy élete maradék részét Blake-nek
szenteli. Meg sem fordult a fejében, hogy ne vállalja a
felelősséget. Az ő szemében a fiú már az övé volt.
– Nekem lenne pár ötletem, mivel foglald el magad az
elkövetkező években – szólalt meg David óvatos mosollyal.
Nagyon örült a Timmie szemében tükröződő szeretetnek és
boldogságnak, de azért aggódott is miatta. – És mi van, ha az
anyja nem mond le róla? – Nem akarta, hogy Timmie-nek
összetörjön a szíve, ha valami rosszul sül el, például az anya
kikerül a börtönből, és visszakéri a fiát. Ilyesmi előfordult, és
Timmie máris a szívébe fogadta ezt a gyereket. Rá volt írva,
Timmie nem titkolta az érzelmeit. Egy gyereket már elveszített,
és David nem akarta, hogy még egyszer keresztül kelljen mennie
egy gyerek elvesztésének fájdalmán, még ha más okból is.
Timmie ha szeretett, azt teljes szívéből tette, és látszott, hogy
ezúttal két nap sem kellett hozzá, és máris odaadta a szívét.
Amint meglátta, azonnal egy kötelék formálódott közte és a fiú
között, és ez minden perccel egyre erősebbé vált. Már alig várta,
hogy hazavihesse magával, és munkába menet el is döntötte,
melyik szobában fogja elhelyezni, amikor a kisfiú látogatóba
megy hozzá, majd pedig végleg odaköltözik. Az egyik
vendégszoba volt az, amit most irodának használt, közvetlenül a
saját szobája mellett. – Nagyon örülök a boldogságodnak –
mondta David melegen –, ha ezt szeretnéd. – Az ő agyában ez
még mindig jobb volt, mint valami pasi, aki egy darabig
kihasználja, aztán eltűnik az életéből, mint az eddigiek. Ez
legalább valakinek jobbá teszi az életét, csakúgy mint Timmie-ét.
Hihetetlen módja volt ez annak, hogy visszaadja mindazt a jót,
ami vele történt. És annyira jellemző Timmie-re, hogy egy
ilyenbe fenntartás és félelem nélkül belevágjon. Neki egyáltalán
semmilyen kétsége sem volt afelől, hogy helyesen cselekszik.
David nagyon szerencsés kisfiúnak gondolta Blake-et.
– Remélem, minden rendben lesz – mondta Jade aggódó
arccal. Mindig az ördög ügyvédje volt, a gyászos vég és a félelem
hangja. De képtelenség volt, hogy ne vegyen tudomást a Timmie
arcára kiülő szeretetről és izgalomról.
Ezen az estén Timmie újra elment meglátogatni a fiút.
Megint megetette az asztalról, aztán hosszan üldögélt vele az
étkezőben, miután mindenki más elment. Miközben a fiú
nyugtalanul figyelte a szokásos sarokból, Timmie elmesélte neki,
hogy ő is egy hasonló helyen nőtt föl, és hogy a barátja szeretne
lenni. Azt nem merte mondani neki, hogy az édesanyja szeretne
lenni. Ez ijesztő lett volna a gyerek számára. Akármilyen rossz
anya volt is a sajátja, az mégiscsak ismerős volt számára,
Timmie-vel pedig még csak pár napja találkozott. Végül a fiú
elfutott mellette, föl a szobájába. Timmie fölment, megállt az
ajtajában, és egy puszit dobott neki, mielőtt elment. A fiú még
mindig nem szólt semmit, de félénken rámosolygott, aztán
elfordult. Timmie lassan, de biztosan haladt.
Kedden túl sok dolga volt az irodában, hogy elmenjen a Szt.
Cecíliába. Nagyon elfoglalta a februári konfekcióbe-mutatóra
való készülődés, és már csak pár hét volt hátra. Szerda este újra
visszatért meglátogatni a fiút, aki ezúttal előbújt az asztal alól az
evés végeztével, és megállt a széke mellett. Timmie nem szólt
semmit, és nem próbálta megérinteni. Nem akarta
megrémiszteni, de könnyek csurogtak végig az arcán, ahogy
Anna nővérre nézett, és sírás fojtogatta, amikor egy másodperc
törtrészéig a kisfiú apró ujjacskáit érezte a karján, aztán a gyerek
elszaladt. Anna nővér jóváhagyólag bólintott. Később Blake
követte Tim-mie-t az emeletre, és amikor a nő elköszönt tőle az
ajtóból, a fiú a szemébe nézett, és integetett.
Mire eljött a csütörtök, Blake úgy belopta magát a szívébe,
mintha évek óta ott lett volna. Olyan volt, mint amikor egy
csecsemő megszületik, és hirtelen azon kapod magad, hogy már
nem tudod elképzelni, milyen volt az életed nélküle. Timmie
minden terve a fiú körül forgott. Aggódott a közeledő utazása
miatt, hogy mit fog a gyerek érezni, ha ő eltűnik. Jelenléte
kezdett mindennapossá válni a fiú életében, és péntek délután
több órát töltöttek együtt, mielőtt a nő továbbment volna a
tengerpartra. Épp egy történetet olvasott a fiúnak, amikor Anna
nővér lépett a szobába, és intett neki, hogy majd kövesse.
Timmie bement az irodájába, amint befejezte a mesét. Megígérte
a gyereknek, hogy pár perc múlva visszatér.
– Minden rendben? – kérdezte Timmie aggódva. Nem
tetszett neki az idősebb nővér arcán látott kifejezés.
– Talán – felelte a nővér talányosán. – Pár perce hívtak a
gyámhivatalból. Blake nagyszülei megkeresték őket. Úgy tűnik,
hogy már hetek óta keresik a fiút. Ezen a hétvégén iderepülnek
Chicagóból. Hétfő délutánra kértek meghallgatást. – Mindössze
ennyit tudott, de Timmie-nek ez nem hangzott túl jól.
– Milyen meghallgatást? – Érezte, ahogy páni félelem lesz
rajta úrrá.
– Ideiglenes felügyeletet kémek, és engedélyt, hogy
kivihessék Blake-et az államból. Chicago egyik külvárosában
laknak, és úgy tűnik, már évek óta próbálják megkapni a fiú
felügyeletét. Valahányszor megpróbálták, a lányuk pár hétre
összekapta magát, és a bíró nem akarta tőle elvenni a gyereket.
Általában elég szigorúan ragaszkodnak hozzá, hogy a gyerek a
vér szerinti szüleinél maradjon, még olyan körülmények között
is, ami másokat elrettentene. Tudod, hogy van ez. Nem tudom,
mit fog gondolni a bíró arról, hogy Blake-et az államon kívülre
vigyék. De az anyja kétségtelenül hosszú ideig távol lesz.
Beszéltem a vele foglalkozó szociális munkással rólad. – Ez az
egész olyan gyorsan történt, hogy Timmie még semmilyen
hivatalos lépést nem tett. Azt gondolta, hogy még rengeteg ideje
van, erre kiderül, hogy hétfő délután máris egy meghallgatás
lesz, olyan emberekkel, akiket nem ismer, de akik Blake vér
szerinti rokonai.
– Én is elmehetek a meghallgatásra?
– Gondoltam, hogy ezt szeretnéd, úgyhogy megkérdeztem a
szociális munkástól, és ő azt mondta, semmi akadálya. Nem
számítottam rá, hogy harc lehet az elhelyezése körül. Ez
meglehetősen ritka a hozzánk kerülő gyerekek esetében. –
Általában senki sem akarta őket, most meg két család, vagy két
tábor harcol majd érte. És Timmie-nek nem állt szándékában
veszíteni.
– Vihetek magammal ügyvédet?
– Talán jobb lenne. Nem vagyok biztos benne, hogy a bíró
szót ad majd neked. A meghallgatás valójában róluk szól, és a
kérvényről, amit benyújtottak. De elmondtam a szociális
munkásnak, ki vagy te, és hogy komoly szándékaid vannak a
fiúval. Nem volt más választásom, el kellett magyaráznom, hogy
te állsz a Szt. Cecília hátterében. Minél nagyobb nyomatékot
akartam adni a dolognak – mondta bocsánatkérően, és Timmie
megkönnyebbültnek tűnt.
– Örülök, hogy elmondta. – Végeredményben mégiscsak egy
egyedülálló nő, és nem olyan fiatal, mint a legtöbb örökbe
fogadó és nevelőszülő, de mindenképp megvan az anyagi
háttere, hogy csodálatos életet biztosítson a fiú számára. – Tud
bármit a nagyszülőkről? – kérdezte Timmie rémült arccal. Úgy
érezte magát, mintha valaki a saját gyerekét próbálná elvenni
tőle. Az elmúlt hét alatt az ő fejében a fiú azzá vált.
– A férfi orvos Chicago egyik külvárosában, a felesége
háztartásbeli. Három másik gyerekük van, mind egyetemre
járnak, azt hiszem, egy fiú és két ikerlány. A férfi negyvenhat, a
felesége pedig negyvenkét éves. Úgy tűnik, hogy megbízható
állampolgárok, a családban Blake anyja a fekete bárány.
Mindössze ennyit tudok. A szociális munkás azt mondta, mind a
három másik gyerek elit egyetemre jár. Azt hiszem, az egyikük a
Harvardra, az ikrek pedig a Stanfordra és a Yale-re.
– Okos gyerekek – jegyezte meg Timmie, most még inkább
megrémülve, nyugodtabb volt, amíg mindezt nem tudta.
– Kemény harcnak bizonyulhat – szólalt meg Anna nővér
halkan, azt kívánva, bárcsak megkímélhetné Timmie-t tőle. De
mindnyájuknak a Blake számára legjobb végkifejletben kell
reménykedniük, akármi is legyen az. Úgy tűnt, hogy a
nagyszülőket nem lesz könnyű figyelmen kívül hagyni.
Aggódott Timmie-ért.
A hétvége Timmie számára olyan volt, mint egy átláthatatlan
ködfolt. A vasárnap délutánt és estét újra Blake-kel töltötte, aki
nem jutott el a vacsora során a székig, de többször kidugta a fejét
az asztal alól, és rámosolygott. Timmie raviolit és húsgombócot
adott neki egy tányérból kanállal, és a fiú folyton előbukkant
újabb adagért. Timmie vele maradt a lefekvésig, és lágyan
beszélt hozzá, miközben ágyba fektette. Anna nővér arra járt, és
egy darabig nézte őket. Aggódónak tűnt. Nem csak Timmie
kötődött erősen a gyerekhez, de a fiú is szemmel láthatóan
kezdett kötődni hozzá. Ha a nagyszülők kérvénye
meghallgatásra talál, az újra traumatizálni fogja a gyereket.
Anna nővér remélte, hogy nem így lesz, biztos volt benne, hogy
Timmie nagyszerű anya lenne számára. Olyan oldalát fedezte fel
Timmie-nek, amit ilyen tisztán korábban még sohasem látott. A
nő máris szerette Blake-et, majdnem annyira, mintha a saját fia
lett volna. Ez csak fokozta a nővér aggódását a barátjáért.
Timmie-t szörnyű csapásként fogja érni, ha Blake-et a nagyszülei
elviszik. Tudta, hogy Timmie már elveszített egy fiút. Ez persze
más volt, de ha nem alakulnak jól a dolgok a meghallgatáson
hétfő délután, az nagyon nehéz lesz mind Timmie-nek, mind
Blake-nek. Most csak annyit tehetnek, hogy imádkoznak.
Timmie nem tudott aludni vasárnap éjszaka, egyre csak az
járt a fejében, mi fog történni másnap a bíróságon. Tele volt
aggodalommal. Végül munkába sem ment hétfőn, és a fiút sem
ment el meglátogatni. Valahogy tudta, hogy addig nem lehet,
amíg ki nem derül, hogy alakulnak a dolgok. Máris annyira
kötődött a kisfiúhoz, nem tudta elképzelni, hogy most elveszítse,
pedig tisztában volt vele, hogy ez nagyon is lehetséges. Próbált
nem gondolni rá, miközben a bíróságra készülődött, fekete
kosztümöt vett fel és magas sarkú cipőt. Vörös haját hátul copfba
fogta össze. A meghallgatást két órára tűzték ki. A hétvége során
felhívta az ügyvédjét, és elmagyarázta a körülményeket. Nem
tehettek túl sokat. Itt most nem Timmie és a nagyszülők álltak
szemben egymással, inkább az volt a kérdés, hogy a bíró
megadja-e nekik a fiú felügyeletét, akár ideiglenesen is. Ha nem,
akkor az út nyitva állt Timmie előtt. De először az ő jogaikat és
alkalmasságukat kellett elbírálni, Timmie előtt csak akkor lesz
szabad a pálya, hogy továbblépjen Blake befogadásának
ügyében, ha ezen a lépcsőfokon túl lesznek. Az viszont nem árt,
ha a bíró tudja, hogy ő is a kulisszák mögött várakozik, és az
ítélet fontos neki annyira, hogy jelen legyen.
Háromnegyed kettőkor találkozott az ügyvédjével a bíróság
lépcsőjén, és csöndben elfoglalták a helyüket a
tárgyalóteremben. Blake nagyszülei már ott voltak, rendes,
egészséges, megbízható, tiszteletre méltó embereknek tűntek a
Közép-Nyugatról. A nagymama szoknyát és blúzt viselt, amiről
Timmie felismerte, hogy az ő egyik kollekciójához tartozik, a
nagyapa meg pont úgy nézett ki, mint egy orvos zakóban,
nyakkendőben és hozzáillő nadrágban, szépen kifényezett
cipőben. Mindketten tiszták és jól ápoltak voltak, fiatalabbnak
tűntek a koruknál. Timmie ahogy belegondolt, rájött: nem elég,
hogy házasok, de mindketten fiatalabbak nála. Bizonyos
tekintetben jobb jelöltek, mint ő maga, ráadásul vér szerinti
rokonok. Ő mindössze a szeretetét tudja a fiúnak felajánlani,
saját magát, és nagyon jó életet, ami valószínűleg az ő anyagi
körülményeiket meghaladja. De úgy tűnt, hogy ők sem állnak
rosszul.
 A bíró pontosan kettőkor lépett be a terembe, és Blake aktája
az asztalán feküdt. Már végignézte délelőtt a szobájában, és
olvasta a nagyszülők kérvényét és kérését. Mindent rendben
talált. Számos referencia és ajánlólevél is volt a közösségük
megbízható tagjaitól, kevés kifogásolható akadt velük
kapcsolatban. A szociális munkástól is kapott egy levelet,
amelyben bemutatta Timmie-t, és elmagyarázta a fiú iránti
érdeklődésének hátterét és körülményeit. A bíróra kellően nagy
benyomást tett, különösen hogy megtudta a Szt. Cecíliához
fűződő kapcsolatát. Az intézményt ő is jól ismerte, hiszen az
elmúlt évek során számos gyereket küldött már oda. Csodálatra
méltónak találta Timmie érdekeltségét mind az intézményben,
mind a gyerek sorsában.
A bíró mindkét nagyszülővel elbeszélgetett egy darabig.
Blake nagymamája elsírta magát, amikor a lányáról és annak
serdülőkora óta tartó folyamatos kábítószer-fogyasztásáról,
valamint a törvénnyel való összeütközéseiről beszélt. Még
hallgatni is rémes volt. Vele ellentétben az összes többi gyerek
jóravaló volt és nagyon jól teljesített. A bíró ezután a nagyapával
beszélt, de előtte röviden nyugtázta Timmie jelenlétét a
teremben. Meleg mosollyal beszélt vele, amit Timmie viszonzott,
bár a gyomra összeszorult, és a tenyere izzadt. Megköszönte a
bírónak a kedves szavait, amikor az a Szt. Cecíliát dicsérte, őt
pedig magasztalta azért, amit az intézményért tett.
Nyilvánvalóan nagyon tisztelte, amit csináltak. Aztán a
figyelmét Blake nagyapja felé fordította, aki kifejezetten jó
benyomást keltett a tanúk padján. Csöndes, nyájas modorú,
józan, érzékelhetően megbízható férfi volt, becsületes
állampolgár minden szempontból, és feleségével mindketten
mélyen elkötelezettek a családjuk, a közösségük és az egyház
iránt. Egyáltalán nem lehetett ellenük semmi kifogás, ahogy
Timmie ellen sem. A baj csak az volt, hogy a bírónak kétsége sem
maradt afelől, hová tartozik a fiú, ahogy a meghallgatás a végére
ért. Timmie esélyei elszálltak. A fiúnak vissza kell kerülnie a
saját családjához, ahol a nagyszüleivel, nagynénjeivel és
nagybátyjával tud felnőni, akik visszahozhatják fizikai és
pszichológiai egészségét.
A bíró röviden újra Timmie-re nézett a végén, és azt mondta,
biztos benne, hogy Timmie meg fogja érteni. Habár a fiú iránti
érdeklődése csodálatra méltó és nagyon megható, biztos benne,
hogy Timmie maga is azt szeretné, ha a gyerek visszakerülne a
családhoz, ahova tartozik, és akik mindent megtesznek, hogy
otthont adjanak neki, otthont, amiben eddig nem volt része.
Timmie bólintott, miközben az arcán csurogtak a könnyek. Úgy
érezte magát, mint akibe kést döftek. Nyilvánvalóan ez volt a
helyes döntés, de olyan hihetetlenül nagyon fájt. Próbált kedves
lenni a nagyszülőkkel, amikor a meghallgatás véget ért, és Blake
nagymamája megölelte, miközben az ő arcán is patakzottak a
könnyek. Mindenki sírt, a nagyapa, Timmie ügyvédje, még a
bíró szeme is könnybe lábadt. Különösen meghatotta, amikor
hallotta, milyen állapotban van a fiú, és hogy nem beszél.
Remélte, hogy megfelelő gondoskodással és a családja
szeretetével elérhető, hogy Blake hamarosan újra beszéljen. A
fiúnak az anyja mellett töltött lét hihetetlenül nagy traumát
okozott.
 Mindannyian együtt távoztak a tárgyalóteremből a szociális
munkással, és három külön autóban mentek a Szt. Cecíliába.
Timmie ügyvédje elköszönt tőle a bíróságnál, és biztosította,
mennyire sajnálja. Nagyon együtt érzett vele, de semmit sem
tehetett. A keze meg volt kötve, ráadásul ő is úgy gondolta, hogy
a gyerek inkább a nagyszüleihez tartozik, bár látta, mekkora
csapás ez Timmie számára, aki teljesen beleszeretett a kisfiúba az
alatt a rövid idő alatt, amióta ismerte. A szíve kapui megnyíltak,
és beengedték őt. Most szembe kellett néznie azzal a
gyötrelemmel, hogy elengedje. Velük ment a Szt. Cecíliába, hogy
elbúcsúzzon tőle. A bíró aláírta a végzést a tárgyalóteremben,
hogy a nagyszülei még aznap este magukkal vihessék
Chicagóba. Teljesítették a küldetésüket. A végleges végzést a
felügyeletről hat hónap múlva kapják majd meg. Az pedig elég
valószínűtlennek látszott, hogy Timmie valaha is viszontlátja.
Nem állt szándékában követni az új életébe, tudta, hogy az
nagyon megzavarná a fiút. Ő csak szerető barátként volt a fiú
mellett pár napig, mielőtt az új életét elkezdené a nagyszüleivel.
De még utoljára látni szerette volna.
A kisfiú szeme felragyogott, amikor meglátta őt, és
gyanakodva nézett a nagyszüleire. Még sohasem látta őket
korábban, számára teljesen idegenek voltak. A szociális munkás
elmesélte Anna nővérnek, hogy mi történt, és hogy miért vannak
ott a nagyszülők. A nővér hatalmas részvéttel nézett Timmie-re,
és átkarolta. Tudta, mekkora csapás lesz számára végignézni,
hogy Blake-et elviszik. Nagyon szerette volna Timmie-t
megkímélni ettől a szenvedéstől, de ez lehetetlen volt. Timmie-
nek együtt kell élnie azzal, hogy még egy embert elveszít az
életéből, akit szeretett. Ez elől nem volt menekvés.
Ahogy Blake figyelte, amint az egyik nővér bepakol a
táskájába, hirtelen nyugtalanná vált. Tekintete Timmie-ébe
fúródott, mintha magyarázatra várna, ő pedig úgy beszélt hozzá,
mint bármelyik másik gyerekhez, és elmagyarázta neki, hogy
ezek a nagyszülei, akik azért jöttek, hogy hazavigyék. A fiú
nemet intett a fejével, könnyek gyűltek a szemébe, és Timmie
karjába vetette magát. Ez volt az első alkalom, hogy ezt tette,
akaratlanul is megnehezítve Timmie számára az egészet.
Majdnem zokogásban tört ki ő maga is, ahogy a fiút magához
ölelte, de tartania kellett magát, épp az ő kedvéért. Elmagyarázta
neki, hogy egy nagy repülőgépre száll a nagymamáékkal, és
csodás élete lesz Chicagóban. Ekkor már a nagyszülei is sírtak, és
próbáltak beszélni hozzá, hogy megnyugtassák. Látták, hogy ez
nem lesz egyszerű, és hogy a legnehezebb a gyereknek. Hirtelen
szörnyetegeknek érezték magukat, amiért elveszik Timmie-től,
de haza akarták vinni. Timmie tudta, hogy a bírónak
valószínűleg igaza van, a nagyszülők kedves embereknek
látszottak, de ahogy Blake csüngött rajta és zokogni kezdett,
Timmie meg akart halni. Szorosan átölelte a kisfiút, szeretgetve,
még utoljára megpróbálta annyira megvigasztalni, amennyire
tőle telt.
Végül elérkezett a borzasztó pillanat, amikor a fiúnak el
kellett indulnia a repülőtérre a nagyszüleivel. Hangosan sírt, és
ahogy elérték a Szt. Cecília kapuját, Timmie kezébe kapaszkodva
hirtelen megfordult, és mindnyájukkal szembenézve nemet
kiáltott. Ez volt az első szó, amit kiejtett, amióta odaérkezett.
Timmie magához szorította, miközben mind a ketten sírtak,
majd letérdelt, hogy a fiúra nézzen, és megpróbáljon bátorságot
önteni belé.
– Minden rendben van, Blake! Nagyon jó lesz, boldog leszel
ott. Megígérem. Ők szeretnek téged, és jók lesznek hozzád. Én is
szeretlek, de velük kell menned. Tetszeni fog.
A fiú még vagy egy tucatszor nemet kiáltott, s közben
megfékezhetetlenül sírt, mígnem a nagyapja felkapta a kezébe,
és kisietett vele a kapun, bocsánatkérőn nézve Timmie-re.
– Sajnálom – mormogta.
– Szeretlek, Blake! – szólt utána Timmie, tudva, hogy ahogy
majd telnek az évek, a fiú már nem fog rá emlékezni. Nem
számított. Jó élete lesz, és nem kell, hogy emlékezzen arra a nőre,
aki pár napig szerette. Tudta, hogy ő sohasem fogja elfelejteni a
fiút, mint ahogy ennek a pillanatnak a gyötrelmét sem.
Még órákig a Szt. Cecíliában maradt Anna nővér karjaiban
zokogva, a fiú után vágyakozva, aki majdnem az övé lett, de
most már sohasem lesz. A fiú, akiről azt gondolta, hogy Mark
küldte számára. Ugyanúgy kicsúszott a kezei közül és a szívéből,
ahogy évekkel ezelőtt Mark is. Úgy látszik, nem az volt a sorsa,
hogy Blake mamája legyen, vagy bárki másé. Amikor ezen az
estén hazament, úgy érezte, mintha Mark újra meghalt volna.
Nem emlékezett erre a gyötrő fájdalomra, amit egy gyerek
elviselhetetlen elvesztése jelent, akár az övé, akár nem. Pedig
csak egy röpke időre szerette őt.
Egyedül vezetett haza ezen az estén, a kis arcra emlékezve,
amely annyira hasonlított a sajtjára és Markéra. Imádkozott a fiú
boldogságáért és biztonságáért, azután pedig az elvesztett fiáért,
ahogy időről időre máskor is szokott. Úgy érezte, mintha egy
része meghalt volna, amikor Blake-et elvitték, és visszanézett rá
azzal a hatalmas zöld szemével, könyörögve, hogy mentse meg,
de ő nem tehetett semmit. Az ágyában fekve zokogott ezen az
éjszakán, majdnem reggelig. Csak két nappal később tudott
bemenni az irodába.
Az ügyvéd elmondta Jade-nek és Davidnek, hogy mi történt,
és ők bölcsen nem szóltak semmit, amikor meglátták. Nem tudta
volna elviselni. Most már csak az maradt, hogy az élete hátralévő
részét leélje nélküle.

11. fejezet

Timmie fájdalmasan csöndes volt a következő héten az

utazásukra való végső előkészületek során, és rémesen nézett ki.

Jade és David aggódott miatta, de továbbra sem szóltak semmit
azzal kapcsolatban, ami történt. Anna nővér többször is felhívta
Jade-et, hogy megérdeklődje, hogy van Timmie, és nem volt
meglepve, hogy a nő romjaiban hevert. Teljesen megnyitotta a
szívét a gyermek felé, és az, hogy most kilökje onnan, olyan volt,
mintha egy golyót kellett volna kimetszenie a lelkéből. Még
mindig szenvedett a vérző sebtől, de ezt hangtalanul tette. A
múltja miatt egy újabb személy elvesztése számára sokkal
nagyobb csapás volt, mint amekkora a legtöbb ember számára
lett volna. A hét hátralévő részében, ameddig el nem utaztak,
nem ment a Szt. Cecília közelébe sem. Egyelőre nem lett volna rá
képes. Anna nővér megértette.
Egy héttel a bírósági meghallgatás után utaztak New Yorkba.
Timmie megkönnyebbült, hogy egy időre otthagyhatja a várost.
A bemutató jól ment New Yorkban, aztán a milánói út is
rendben lezajlott. A tervezett időben értek Párizsba, és hetek óta
először Timmie egy kicsit jobban nézett ki. Jade és David
megnyugodva vette tudomásul.
Épp a Charles de Gaulle reptéren szállt le a repülőgép,
amikor Timmie mellékesen megemlítette Jean-Charles Vernier-t
Jade-nek. Ő járt a fejében a repülőút során. Kicsit bután érezte
magát, amiért szóba hozza Jade-nek a férfit. Most minden olyan
jelentéktelennek tűnt Blake elvesztéséhez képest. Időbe fog telni,
amíg újra önmaga lesz.
– Emlékszel a vendéglistán az orvosra? – kérdezte Timmie,
kifejezéstelenül bámulva kifelé az ablakon, miközben a
leszálláshoz kiengedték a futóművet.
– Amelyik gondoskodott rólad, amikor a vakbeleddel
műtötték? – Timmie bólintott. – Mi van vele? Lemondta?
Levegyem a listáról? – Jade-nek ezer részletet kellett fejben
tartania, mint mindig, és mire Párizsba értek, mindnyájan
stresszesek és kimerültek voltak, de legalább Milánó jól sikerült,
ahogy New York is.
– Ne, eljön. – Egy pillanatig habozott, aztán folytatta. – Válik.
– Mást nem fűzött hozzá, Jade pedig csak bámult rá.
– Te most mondani próbálsz valamit? – nézett Jade
értetlenül. – Kedveled?
 – Nagyon kedves volt velem, amikor beteg voltam. És igen,
kedvelem. De nem úgy. Teljesen jól érzem magam egyedül.
Egyébként is még egy darabig nyilván zavarodott lesz. – Ahogy
ő is az volt Blake elvesztése után. Úgy érezte magát, mint aki
sebet kapott. Többször eltűnődött, vajon a férfi hogy van.
– Nekem úgy hangzik, hogy te nagyon is kedveled ezt az
orvost, Timmie. – Jade rámosolygott, eltűnődve, vajon meddig
fog a jégkirálynő periódus elhúzódni. Timmie képes volt hosszú
ideig fenntartani, és gyakran el is húzódott, miután meggyőzte
magát arról, hogy soha többé nem kezd másik férfival. Most is
szilárdan hitte, hogy így lesz. De idővel ez mindig megváltozott.
– Mondtam neki, hogy ma érkezünk Párizsba, mert
rákérdezett. Kíváncsi vagyok, hogy hallok-e felőle. – Óvatosan
nézett Jade-re, miközben ezt mondta, és az asszisztensének
felkeltette a kíváncsiságát. Volt valami abban, ahogy a férfiról
beszélt, ami Jade számára jelzésértékkel bírt. Jó volt hallani, hogy
végre normális foglalatosságról beszél, és nem csak a gyereket
siratja.
– Még az is lehet – felelte Jade bizonytalanul, majd úgy
döntött, figyelmezteti. – Vigyázz a házasemberekkel, Timmie!
Még ha azt mondja is, hogy épp válik, az is évekbe telhet. – A
saját keserű tapasztalata után ezzel a témával kapcsolatban Jade
végtelenül érzékeny volt, sőt kissé paranoiás. Timmie csak
bólintott. Nem aggódott Jean-Charles miatt. Amúgy sem volt
közöttük semmi. És ő sem volt romantikus kedvében.
– Nem járok vele. Csak a vacsorára jön el – felelte Timmie
bizonytalanul, magában eldöntve, hogy ha a férfi felhívja a
fogadás előtt, akkor lehet, hogy érdeklődik iránta. Ha pedig nem
telefonál a fogadás előtt, akkor nyilvánvalóan nem. Érdekes lesz
látni. Semmi flörtölés nem volt közöttük a műtété és lábadozása
idején, de szeretett beszélgetni a férfival. Volt valami bizalmat
ébresztő benne, ami miatt biztonságban érezte magát a
közelében.
Ekkor a gép földet ért, és ő nem említette többet a férfit. Túl
sok dolga volt ahhoz, hogy rá gondoljon, de a bemutató és az
utána rendezett parti napján eszébe jutott, hogy a férfi nem
telefonált. Az üzenet egyértelmű volt. Nem érdeklődik iránta.
Sebaj. Nem nagy ügy. Szerencsére annyira lefoglalták az
előkészületek, hogy Blake-re sem nagyon volt ideje gondolni, bár
még mindig fájt a szíve, amikor csak eszébe jutott.
A bemutató előtt és alatt a szokásos őrültekháza volt, de
minden ragyogóan sikerült. A sajtó el volt ragadtatva, és a vevők
máris elárasztották őket a rendeléseikkel. Késő délutánra
Timmie úgy érezte, mint aki már évek óta talpon van. Nagyon
kimerült, de fel volt dobva, mint a bemutatók után mindig. Azt
kívánta, bárcsak lefekhetne pár percre aludni, de Jade két interjút
szervezett egymás után a vacsoráig. Timmie-nek alig volt ideje
átöltözni, aztán már szaladt is a különterembe, hogy köszöntse a
vendégeit. A sajtó késett, mint mindig, a vevők mind egyszerre
állítottak be, aztán a legnagyobb ügyfeleik közül érkeztek ketten,
és rögtön mögöttük meglátta Jean-Charles-t, aki udvariasan
várta, hogy beléphessen. Épp a legnagyobb ügyfelükkel
beszélgetett, de kimentette magát, hogy odamenjen köszönteni a
férfit. Akárcsak korábban, amikor egy vacsorameghívásról
érkezett hozzá látogatóba, a férfi jól szabott sötétkék öltönyt
viselt, még magasabb volt, és a szeme még élénkebb kéknek
tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt. Timmie fekete koktélruhát
viselt magas sarkú cipővel, a haját pedig hátrafogta, fülében
gyémánt csillogott. Megjelenése elegáns volt, de egyszerű. A
ruha rövidebb volt ugyan, mint ahogy azt ő szerette, de fiatalos,
szexi kinézete tetszett neki. Egyike volt a hatalmas sikert aratott
saját modelljeinek ebből a szezonból.
– Jó estét! – mondta a férfi udvariasan, s közben a szeme
felcsillant, ahogy meglátta. A tekintetéből sugárzó melegség
ellenére kicsit merev volt a számára ismeretlen vendégek között.
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttél – felelte Timmie meleg
mosollyal. Csalódott volt, hogy a férfi nem kereste a hét
folyamán, de maga sem tudta volna megmondani, miért is
kellett volna őt hívnia. Csak egy vacsoravendég volt, nem
randira érkezett.
– Úgy hallottam, hogy a bemutató nagy siker volt – bókolt
neki a férfi, és Timmie meglepetten nézett rá.
– Ezt hol hallottad?
– Az egyik vendéged áradozott befelé jövet. Azt mondta,
hogy ez volt az eddigi legjobb. – Timmie boldognak tűnt a férfi
kedves szavainak hallatán. Sok vendégnek bemutatta, mielőtt
magára hagyta. A férfi kénytelen lesz boldogulni egyedül, neki
harminc embert kell köszöntenie.
Timmie nem látta újból a férfit, csak amikor asztalhoz
készültek ülni. Fogalma sem volt, hova ültette Jade. Az ő helye a
fontosabb vevők és ügyfelek közelében volt, a többit Jade intézte.
Észrevette, hogy a férfi az asztal túlsó végében kapott helyet, és
találkozott a tekintetük, amikor Timmie épp leült. A férfi
rámosolygott, aztán tovább csevegett a mellette ülő hölggyel,
egy New York-i központú áruházlánc beszerzőjével. A sajtó
képviselői az asztal mindkét végében ültek, a Vogue szerkesztői
hozzá közelebb.
Timmie számára ez az este munkával telt. Sajnálta, hogy nem
tud a férfival beszélni, de neki a Timmie O-t kellett képviselnie.
A munkáját végezte, és nem volt alkalma vele újra beszélni, amíg
a férfi indulásra készen oda nem ment hozzá jó éjszakát kívánni.
– Nagyon kedves volt tőled, hogy meghívtál – mondta Jean-
Charles szívélyesen.
– Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk beszélgetni – felelte
Timmie őszintén. – Ezek a fogadások számomra mindig
munkával telnek. Remélem, hogy tűrhetően szórakoztál. – Az
étel és a borok fenségesek voltak, bár tudta, hogy a férfi nem
nagyon ivott. De legalább a vacsora jó volt, és mindenki
elégedettnek tűnt. A terem atmoszférája eleganciát és
meghittséget sugárzott, az asztalt virágok borították, de azért
nem túl magasan, hogy lehessen a szemben ülővel beszélgetni.
Jean-Charles meg is jegyezte, milyen szépek a virágok.
– Azon tűnődtem… esetleg… mikor utazol el Párizsból?
– Holnapután – felelte meglepődve a férfi kérdésén, miután
egész héten nem hallott felőle.
– Esetleg lenne kedved egy italhoz holnap? Attól tartok,
hogy nem vagyok szabad sem ebédre, sem vacsorára. De van
időd egy italra? – kérdezte a férfi óvatosan, idegesnek tűnve.
Timmie meg volt döbbenve. Nem számított rá, hogy újra látja
még a férfit. De teljesen szabad volt a következő napon. Egy
napot tartogattak az összepakolásra. Ezúttal arra nem volt
lehetősége, hogy egy kis időt egyedül Párizsban töltsön, ahogy
majdnem mindig tette. Fontos megbeszélések vártak rá New
Yorkban, mielőtt visszamennek Los Angelesbe.
– Nagyon szívesen – felelte válaszképp a férfi meghívására.
Jó lenne csak úgy ülni és beszélgetni vele, anélkül hogy tömeg
venné őket körül. Timmie számára a mai épp elég zsúfolt este
volt. – Hány órakor?
– Hatkor? – javasolta a férfi, mire ő bólintott.
– A bárban? – A férfi habozott, és Timmie-nek eszébe villant:
talán kicsit ideges, amiért egy nővel látják a házassága
lezárásának kellemetlen időszakában. – Vagy szívesebben jönnél
a lakosztályomba? – Jean-Charles járt már ott korábban, és ez a
megoldás diszkrétebbnek tűnt a férfi szempontjából.
– Az nagyon jól hangzik. Akkor ott találkozunk – felelte,
kezet rázott a nővel, és elment.
Jade-nek ezen az estén nem említette a meghívást.
Mindketten túl fáradtak voltak, hogy bármi mást
megbeszéljenek, mint az est egyértelmű sikerét. Jade-nek is,
Davidnek is korán kellett kelnie másnap, hogy szemmel tartsák a
bepakolást. Timmie azt tervezte, hogy délig az utolsó
telefonhívásait fogja elintézni.
Másnap már késő délután volt, amikor Jade megkérdezte
Timmie-től, mit tervez vacsorára, és Timmie megemlítette, hogy
Jean-Charles Vernier-t várja egy italra.
– Tényleg? – Jade majdnem olyan meglepettnek tűnt, mint
Timmie, amikor a férfi feltette a kérdését.
– Igen – felelte Timmie –, de nem nagy ügy. Kedves volt tőle,
hogy meghívott. – Jade még sohasem látta a férfit az előző esti
vacsora előtt, és hajlandó volt elismerni, hogy jóképű. – Szeretnél
utána nálam vacsorázni, vagy inkább menjünk el valahova? –
Timmie elvitte volna őket este, ha akarták volna, de David és
Jade egyaránt kifacsartnak tűnt. Órák óta keményen dolgoztak,
és ő maga is fáradt volt a nehéz hét után.
– Nem bánod, ha a szobapincértől rendelünk? – kérdezte
Jade bocsánatkérően, és Timmie megkönnyebbülve egyezett
bele.
Aztán magukra hagyta őket, hogy még megfésülködjön,
rendes cipőt húzzon, és megmossa az arcát, mielőtt a doktor
megérkezik az italra. Nem tudta eldönteni, miért hívta meg a
férfi. Nyilvánvalóan nem állt szándékában randevúzni vele,
hiszen nem kereste egész héten, és nagyon óvatos volt a
vacsoránál is. Biztos volt benne, hogy csak barátságos akart
lenni, ami neki is megfelelt. Annyi élvezetes beszélgetést
folytattak, amikor beteg volt. Fekete nadrágot és pulóvert vett fel
magas sarkú cipővel, és hosszú vörös haját egy élénkzöld csattal
tűzte az egyik oldalra. Megjelenése egyszerre hatott elegánsnak,
mégis szexinek és lezsernek, amikor megszólalt a csengő, és ő
ajtót nyitott. Egy pillanatra a férfi rendkívül komolyan nézett rá,
aztán elmosolyodott. A szeme ilyenkor mindig felcsillant.
Timmie erre emlékezett négy hónappal ezelőttről. A férfinak
kedves, gyengéd, meleg kék szeme volt. Ezúttal kék inget, zakót
és nadrágot viselt, és egy komoly sötét nyakkendőt. Timmie-nek
az is feltűnt, hogy a cipője is frissen van fényesítve.
– Jó estét, Timmie! – üdvözölte a férfi óvatosan, amikor
belépett. Timmie úgy látta, mintha ideges lenne, ami a férfinál
szokatlan volt. Eddig még sohasem fordult elő. – Ma is
keményen dolgoztál? – kérdezte, miközben leültek, és Timmie
megkérdezte, mit inna. A férfi pezsgőt kért, mert aznap nem volt
ügyeletben. Ő maga csak egy pohár ásványvizet ivott, és leült a
férfival szemben a kanapéra.
– Igen, keményen dolgoztam – felelte mosolyogva. – A
bemutató utáni napon mindig sok a tennivaló. Köszönöm, hogy
eljöttél tegnap este a fogadásra. – Látta, hogy a férfi két
intelligens nő között ült, és remélte, hogy elfogadhatóan érezte
magát.
– Nagyon kellemes volt. – A férfi melegen elmosolyodott, és
Timmie egy másodpercre megpillantotta azt a barátságos,
kedves arckifejezést, amit oly jól ismert a kórházból a négy
hónappal ezelőtti, órákon át tartó beszélgetéseikből. – Kedves
volt tőled, hogy rám is gondoltál.
Timmie nagyon szerette volna kifaggatni a válóper
alakulásáról, de nem merte. Ehelyett a gyerekei felől érdeklődött,
mire a férfi azt felelte, jól vannak.
– Köszönöm a lapot, amit ősszel küldtél – mondta a nő félénk
mosollyal. – Majdnem válaszoltam rá, de aztán azt gondoltam,
hogy butaság lenne. – Ekkor a férfi széles mosollyal felhúzta az
inge ujját, és Timmie meglátta az órát.
– Nagyon tetszetős ajándék. De nem volt szép tőled –
korholta a férfi.
– Szeretek rosszalkodni – nevetett Timmie. Nagyon jó voltál
hozzám, amikor beteg voltam. – Most úgy tűnt, mintha azóta
évtizedek teltek volna el. Gyanította, hogy más betegek is adtak
már előtte hasonló ajándékot, de mindig egy kicsit érzékeny
dolog volt egyedülálló nőként ajándékot adni egy férfinak.
Különösen, ha még házas is, bár annak alapján, amit a telefonban
mondott, amikor ő hetekkel ezelőtt meghívta a vacsorára, úgy
tűnik, most már ez nem áll fenn.
– Holnap New Yorkba utazol? – Timmie bólintott. – Üzleti
ügyben vagy szórakozásképpen? – érdeklődött, és Timmie újra
elnevette magát, a férfi pedig kezdett kiengedni. A nő gyönyörű
volt, amikor nevetett.
– Az én életemben csak üzlet van, doktor. Szórakozás nincs.
Csak dolgozom. Azt hiszem, ez volt az első vitánk tárgya,
mielőtt a műtétre sor került. Mondtam neked, hogy nem tudok a
vakbelemmel foglalkozni, amíg a bemutatón túl nem vagyunk. –
Mindketten tökéletesen emlékeztek rá, és Timmie felidézte,
milyen bosszús volt a férfi, és milyen beszédet tartott neki arról,
hogy az életben vannak fontosabb dolgok is a munkánál, mint
például az egészsége. És ő persze nem hallgatott rá.
– Ez nagy butaság volt – feddte meg a doktor –, és attól
tartok, hogy nagy árat fizettél érte. – Timmie bólintott, és a
tekintetük találkozott, ahogy a férfi lerakta a poharat. – Azóta
minden rendben volt, mióta utoljára láttalak? – Úgy nézett rá,
mintha tényleg számítana neki, és Timmie-t ez meghatotta.
Megint úgy találta, hogy kedves ember. Eszébe jutott, mennyire
sajnálta, hogy a férfi házas, amikor először meglátta a kezén a
jegygyűrűt. Újra odanézett, és meglepve látta, hogy még mindig
rajta van. A férfi elkapta a pillantását, és bólintott.
– Nehéz a régi szokásoktól megszabadulni. Nem tudom,
készen állok-e rá, hogy egyedülállóként tekintsenek rám. – Ez
őszinte beismerés volt, és a férfi számára nagy változás
huszonhét évi házasság után, ezzel Timmie is tisztában volt.
Négy hónappal ezelőtt a férfi olyan hajthatatlannak látszott,
hogy az embereknek házasoknak kell maradniuk, akkor is, ha
közben elágaztak az útjaik, eltérő lett az érdeklődésük, 'vagy
bármilyen más kihívással kell szembenézniük, különösen ha
gyerekeik vannak. Eltűnődött, vajon mi változott, ami miatt
feladta az akkori véleményét.
– Én is sokáig hordtam a jegygyűrűmet – válaszolta
gyengéden, aztán úgy döntött, megkérdezi: – Mi történt?
A férfi sóhajtott, és ránézett, mint aki az örök misztériumot
kutatja.
– Hogy őszinte legyek, Timmie, nem tudom. Egyszerűen
csak nem bírtam tovább. Ugyanazok a vitáink folytak, mint
mindig, és egy nap felébredtem, és tudtam, hogy ha ezt még egy
évig kellene csinálnom, az engem megölne. Teljesen idegenekké
váltunk. Nagyon tisztelem őt, végül is ó a gyerekeim anyja. De
már évek óta különálló életet élünk. Még csak barátok sem
vagyunk. Kezdjük megutálni egymást. Nem akarok többé így
élni. Nem akarok többé ez az ember lenni. Rájöttem, hogy belül
halott vagyok. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy az vagyok.
Most rájöttem, hogy a házasságunk volt halott, nem én. Nem
valaki más miatt válunk el. Egyszerűen csak nem akarom, hogy
fájjon, nem akarok többet ettől szenvedni. Csak éreztem, hogy ki
kell belőle szállnom.
Timmie tudta, hogy a legtöbb házasságot ilyesmi teszi
tönkre, a hatalmas szakadék, ami akkor keletkezik, ha a
házastársak túlzottan különböznek, és csak rontja a helyzetet, ha
kényszerítik magukat, hogy együtt maradjanak. Napról napra
egyre távolabb sodródnak egymástól.
 – A házasságunk meghalt valahol útközben – folytatta Jean-
Charles nagyon őszintén –, és minden, amit valaha éreztünk
egymás iránt, meghalt vele együtt. Tudtam, hogy végre el kell
temetnünk. Kegyetlenség volt mindkettőnkkel szemben, sőt még
a gyerekeinkkel szemben is, hogy nem így tettünk már jóval
korábban. Borzasztó dolog véget vetni egy házasságnak, de talán
még rosszabb, ha így élünk együtt. – Ez majdnem pontosan
ugyanaz volt, amit ő maga mondott neki négy hónappal ezelőtt.
Akkor a férfi még nem állt készen rá, hogy meghallja. Most
pedig elképedve hallotta a férfi szájából a saját akkori szavait,
tudván, hogy rendszerint milyen illedelmes, szertartásos és
tartózkodó a férfi a magánéletével kapcsolatban.
– A gyerekek hogy fogadják? – Tudta, hogy a válás sokkal
kevésbé volt gyakori Franciaországban. Az Államokban ez
szokványos esetnek számított, itt viszont nem annyira, és a
gyerekek reakciója valószínűleg erősebb és más, mint amire az
ember Amerikában számítana a gyerekektől.
– Pár hete mondtuk meg nekik, rettentő volt. És nem vagyok
teljesen biztos benne, hogy hittek nekünk. A feleségem megkért,
hogy maradjak az iskolai év végéig, és én beleegyeztem. Áruljuk
a lakásunkat, ami szintén nagy változás lesz a gyerekeknek.
Vagy legalábbis a lányaimnak, akik még mind a ketten otthon
laknak. A fiam orvosira jár, úgyhogy ritkán látjuk. Egyikünk
számára sem könnyű időszak ez.
Timmie látta a férfin, hogy rettentően bűnösnek érzi magát.
A saját megkönnyebbülését és esetleges boldogságát választotta
az övék helyett, és mindabból, amit korábban mondott neki,
Timmie tudta, hogy ez szöges ellentétben állt mindazzal, amiben
hitt. Ő volt az utolsó, akitől azt várta, hogy elválik. A férfi
tényleg úgy érezhette, hogy a saját túlélése forog kockán, ha
ilyen komoly döntésre szánta el magát. Pontosan érzékelte, hogy
az elmúlt négy hónap minden bizonnyal kemény volt a férfi
számára, vagy egyszerűen csak az utolsó cseppet jelentette a
pohárban. – Remélem, hogy idővel a lányaim megbocsátanak
majd nekem. A fiam idősebb, és egy kicsit megértőbb. Ez nagyon
kemény volt a feleségem és a lányok számára. – Timmie-nek
hirtelen Jade jutott eszébe, és mindaz a gyötrelem, amin a házas
barátja ment keresztül.
– Idővel hozzászoknak. A gyerekek mindig megszokják. Ők
szeretnek téged. Biztos vagyok benne, hogy neked is nagyon
nehéz. Ez mindnyájatoknak nagy változás. Mikor hoztad meg a
döntést?
– Rögtön karácsony után. Az ünnepek kész rémálomként
teltek. Akkor döntöttem el, hogy erre még egyszer nem leszek
képes. Úgyhogy miután rengeteget vívódtam rajta, úgy
döntöttem, nem maradok. Rettentően nehéz döntés volt. – A férfi
szeme elárulta neki, hogy mennyire. Az egész nagyon friss volt
mindnyájuknak. Karácsony óta még csak hét hét telt el. Még két
hónap sem. Minden bizonnyal épp azzal küzdött, hogyan
mondja el mindezt a gyerekeinek, amikor az előző hónapban ő
felhívta. Kemény időszak volt a férfi számára: veszteség,
változtatás és a változás ideje. Hatalmas fordulat
mindnyájuknak.
– Sajnálom – mondta Timmie, gyengéden nézve a férfira.
Látta, hogy milyen nehéz ez neki, és nagyon együtt érzett vele.
Találkozott a tekintetük, és egy hosszú, szótlan pillanatig
egymásba fonódott.
– A házasságunk már évek óta halott volt – mondta a férfi
rekedten.
– Már akkor is éreztem, amikor tavaly októberben beszéltünk
róla – felelte Timmie óvatosan. – De akkor még nagyon más
nézőponton voltál. Nem értettem egyet vele, hogy benne
maradsz egy rossz házasságban, de mindenkinek magának kell
erre a döntésre jutnia. Nekem sohasem volt lehetőségem döntést
hozni. A férjem egyszerűen csak fejbe vágott a hírrel, aztán
elhagyott. – A hírrel, hogy elhagyja, hogy homoszexuális, hogy
volt egy férfi szeretője, akibe halálosan szerelmes. És mindez
csak hónapokkal Mark halála után. Még most is alig tudott úgy
gondolni a traumára, amit ez okozott, hogy ne környékezze a
sírás, és látta, hogy Jean-Charles szeme is könnyes. Gondolkodás
nélkül kinyújtotta a kezét, és a férfiét a sajátjába fogta,
ugyanúgy, ahogy egyszer a férfi tette, amikor ő volt
megrémülve. – Tudod, minden rendben lesz. A gyerekek majd
hozzászoknak. A feleséged is rendben lesz. Te is újra magadra
találsz. Csak most nagyon nehéz. De mindenki hozzászokik az
ilyesmihez. A fájdalom és a dolog félelmetessége nem tart
örökké. Idővel még csak bűnösnek sem fogod érezni magad –
mondta nyájasan mosolyogva rá, a férfi pedig bólintott, hálásan
a kedvességéért és még a keze kedves gesztusáért is, amin kapva
kapott. Nem akarta elengedni, ahogy Timmie sem. Újra
felfedezték a négy hónappal korábban közöttük kialakult
köteléket, ami most egy hajszálnyit azért más volt, mint
korábban. Nem beteg és orvos voltak, hanem férfi és nő. Ez
mindkettejük számára simább pályát jelentett, de nem volt
semmilyen maszk vagy szerep, ami mögé bújni lehetett volna.
– Nehéz elképzelni – válaszolta, halkan. – Köszönöm.
Ekkor Jade lépett be a szobába, hogy megkérdezzen valamit,
látta, hogy fogják egymás kezét, és rájött, hogy ez nem alkalmas
pillanat. Olyan gyorsan hátrált ki a szobából, ahogy jött, anélkül
hogy bármit mondott volna, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Ne haragudj – szólalt meg a férfi bocsánatkérően –, biztos
dolgod lenne.
– Nem, dehogy – válaszolta megnyugtatóan. Timmie mindig
is nagyon gondoskodó alkat volt. Az elmúlt tizenkét évben,
mivel a fia nem élt, és nem volt jelentősebb férfi az életében,
idejét és szeretetét az alkalmazottaira fordította, akik ezért még
jobban szerették. Most, ahogy a férfi hallgatta a megnyugtató
szavakat, amiket Timmie mondott neki, látta a nő jellemének
mélységét és szeretetének melegségét, ahogy októberben még
nem láthatta, amikor Timmie maga is olyan zaklatott és rémült
volt. A férfi látta, hogy a nő újra önmaga. Timmie nemcsak
melegszívű volt és odaadó, de szilárd is. A múltjában őt ért
traumák ritkán tűntek elő, inkább csak a mások iránti
együttérzésében nyilvánultak meg. – Ma mindent elvégeztünk.
Csak az asszisztenseim hozzá vannak szokva, hogy bejöhetnek
hozzám éjjel-nappal bármikor – mondta, arra utalva, hogy egy
perccel korábban Jade hirtelen kopogás nélkül jelent meg.
– Nagyon szerencsések, hogy rád támaszkodhatnak. – Most
már látta, micsoda erő van benne. Nemcsak a világban bírt nagy
hatalommal, de erős volt a szíve, a lelke, az egész lénye. Annak
is kellett lennie, hogy túlélje mindazt, amin keresztülment
árvaságától és gyermekkora minden szörnyűségétől a fia
haláláig és a férje árulásáig. A férfi nem felejtett el egyetlen
részletet sem abból, amit mesélt neki, és egyre jobban csodálta
érte. Most megtapasztalhatta, hogy az emberpróbáló veszteségek
és fájdalmak ellenére, sőt talán általuk mennyi kedvesség és
gyengédség ébredt a nő lelkében. Habár korábban is kedvelte,
most látta, hogy alábecsülte őt. Valóban rendkívüli nő volt,
akinek aranyból volt a szíve.
– Nagy szerencsém van velük – mondta Timmie az
alkalmazottairól. – Olyanok, mint a családom. Rengeteg időt
töltünk együtt. Csodálatos emberek.
– Ahogy te is az vagy – jegyezte meg a férfi. – Nagyon mély
benyomást tett rám, amit meséltél nekem a kórházban tavaly
októberben. Nem felejtettem el. Nem ismerek túl sok embert, aki
ekkora kihívásokkal nézett szembe, és mégis annyira sokra vitte,
mint te.
– Annyira azért ne legyél lenyűgözve – mosolyodott el. –
Emlékezz csak vissza, mennyire magam alatt voltam a perforált
vakbelemmel. Amikor valami rossz dolog történik velem,
körülbelül öt perc kell, hogy rémült ötévessé változzak. Talán
mindannyian így vagyunk ezzel. Utálom beismerni, de már
nincs bennem az a rugalmasság, ami valaha volt. Mostanában
azok a dolgok, amik megrémítenek, sokkal többet vesznek ki
belőlem. Egy idő után az elszenvedett csapásoknak megvan az
áruk.
– Néha magam is érzem az idő és az élet romboló hatását.
Azt hiszem, hogy a házasságunk csalódásai jobban megviseltek,
mint gondoltam. Annyira belefáradtam az állandó kritikába és
vádaskodásba. Belefáradtam abba az érzésbe, hogy sohasem
vagyok elég jó. Aznap, amikor a gyerekeknek megmondtuk,
hogy elválunk, azt hittem, belehalok, hogy sírni látom őket. Úgy
éreztem, mintha kést döftem volna beléjük. Rettentő dolog ezt
tenni velük. De ennek ellenére sem tudok maradni. – Teljesen
magába roskadtnak tűnt, ahogy ezt mondta, miközben Timmie
egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról.
– Nem döftél kést beléjük – mondta együtt érzőén. – Csak ezt
ők még nem tudják. Elég, ha tudják, hogy te még mindig
szereted őket. Ez nem fog megváltozni. Amint ezt megértik,
megnyugszanak, és mindenki jobban fogja érezni magát. A
változáshoz idővel hozzá fognak szokni. És meglesz a saját
életük. Neked is jogod van a sajátodhoz.
– Folyton amiatt aggódom, hogy soha nem fognak nekem
megbocsátani – mondta szomorúan, és szemében aggodalom
tükröződött.
– A gyerekek mindig megbocsátanak a szülőknek, akik
szeretik őket. – Ekkor elmosolyodott, és a szemében tükröződő
együttérzés megérintette a férfi szívét. – Még én is
megbocsátottam az enyémeknek, amiért meghaltak. – A
gyötrelem, amit a szülei halála idézett elő, a gyermekkorát
rémálommá változtatta, és arra kárhoztatta, hogy felnőttkoráig
intézetben, idegenek között éljen. De végül ennek is megvolt a
maga haszna, hiszen bölcsebb, gondoskodóbb emberré tette, és
mindig is túltengett benne a megértés mások gyarlóságai,
tragédiái és bajai iránt, ahogy most a férfié iránt is.
– Köszönöm, hogy meghallgattál. Nem tudom, miért, de
tudtam, hogy te meg fogod érteni… vagy talán tudom is, hogy
miért. Nagyon erős, melegszívű asszony vagy – mondta Jean-
Charles halkan, miközben továbbra is fogták egymás kezét.
– Én sem vagyok erősebb, mint te, Jean-Charles. Ez az egész
nagyon friss esemény. Nagy döntést hoztál, és az egész életed
fenekestül felfordult. Biztosíthatlak róla, hogy mindez
hamarosan el fog ülni. – Megnyugtatónak és higgadtnak
hangzott, és a férfi azon vette észre magát, hogy csak úgy szívja
magába a nő vigasztaló szavait.
Elmosolyodott, ahogy élénk, mélykék szemével a nő
kristálytiszta zöld szemébe nézett.
– Miért van az, hogy hiszek neked? Nagyon megnyugtató nő
vagy. És egyben nagyon meggyőző. – Timmie-vel kapcsolatban
minden erőt sugárzott.
– Azt gondolom, hogy a félelmen és a bűntudaton túl, te
magad is tudod, hogy igaz, amit mondok.
– Mindig az igazat mondod? – kérdezte tőle. Érdekes kérdés
volt, ami megérdemelte az őszinte választ.
– Amilyen gyakran csak tudom. – Ekkor még szélesebb
mosolyra húzódott a szája. – Az emberek többnyire nem szeretik
hallani. – Ahogy ezt mondta, eszébe jutott az utolsó találkozása
Zackkel. Hat héttel ezelőtt volt, azóta sem hallott felőle, és tudta,
hogy nem is fog. Maga is meglepődött ezen, de már nem
számított. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna az
életében, és valójában tényleg nem létezett. Mindössze egy
kényelmes megoldás és egy illúzió volt. Látta Jean-Charles
szemében, mennyire szerető és gondoskodó, de ezt már tavaly
október óta tudta. Akkor másképp tekintett rá. Valaki máshoz
tartozott. Most úgy tűnt, mint aki az űrben lebeg, reménytelenül
próbálva magára találni. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen
síkos talajon egyensúlyozzon, és nehezére esett ezzel együtt élni.
Már az is segített, hogy Timmie-vel beszélt, többet, mint valaha
is gondolta volna. Mindössze annyi volt a szándéka, amikor
megkérdezte, nem találkoznának-e egy italra, hogy eltöltsön
egy-két órát az elbűvölő nő társaságában. Most megdöbbenten
vette észre, hogy valami egészen más lett a dologból. Nem tudta,
mi, de vele kapcsolatban valami mélyen megérintette, és
erőteljes, megmagyarázhatatlan, majdhogynem ellenállhatatlan
vonzódást érzett a nő iránt.
– Köszönöm, hogy meghallgattál – szólalt meg Jean-Charles,
kiszolgáltatottnak és egy kicsit furán érezve magát. Négy
hónappal korábban ő adott erőt és vigaszt a nőnek, most fordult
a kocka, és a nő tette érte ugyanazt. Ez egy fair csere volt, a férfi
ott és akkor rá sem jött, mennyire az. – Kár, hogy nem maradsz
még pár napot. De persze nem hiszem, hogy nagyon
szórakoztató neked itt ülni, és az én problémáimat hallgatni.
– Mindannyian átmegyünk nehezebb időszakokon. Nekem is
megvolt a magamé. Mindnyájunknak megvan. Ne legyen
lelkiismeret-furdalásod a sajátod miatt. Végül ettől leszünk
emberiek. – A férfi újra érezte, ahogy ránézett, Timmie milyen
kivételes nő, hogy ilyen messzire jutott annyi fájdalmon át,
mégis megmaradt benne az együttérzés és az emberség, és végül
győztesen került ki. Miközben ezen gondolkozott, a nő majdnem
ugyanezeket gondolta róla. – Én is sajnálom, hogy ezúttal nem
maradok még pár napig. Utálok elutazni Párizsból. Nem is
beszélem a nyelvet, mégis mindig ez volt a szívem városa.
Imádok idejönni, amikor csak alkalmam nyílik rá.
 – Gyönyörű város – helyeselt a nőre mosolyogva. – Még
mindig nagyra tartom, pedig itt éltem egész életemben.
– Született párizsi vagy?
– Igen, bár a családom Lyonból való. Még mindig élnek ott
unokatestvéreim, valamint Dordogne-ban. Az is egy csodás
része az országnak. Afféle lovas vidék – tette hozzá, próbálva
enyhíteni a légkört az őszinte vallomása után. Feltárta a szívét,
és ez némiképp zavarba hozta.
– Ami azt illeti, egyszer jártam ott barátoknál – felelte
Timmie. És aztán minden különösebb ok nélkül mesélt neki
Blake-ről, hogy azonnal beleszeretett, örökbe akarta fogadni, és
napokon belül el is veszítette. Ahogy hallgatta, a férfi tele volt
részvéttel. Még egy veszteség az életében.
– Sajnálom, hogy így történt – mondta együtt érzőn, s
tekintete mélyen a nőébe fúródott.
– Megérte őt szeretni még erre a pár napra is. Imádni való
kisfiú volt. – Jean-Charles újra azon kapta magát, hogy csodálja a
nőt a nagy szívéért.
Ekkor az órájára pillantott, és látta, hogy mennie kell. Nem
szívesen hagyta most itt Timmie-t, annyival jobban érezte magát,
hogy vele beszélt. Sajnálta, hogy nem laknak ugyanabban a
városban, hogy barátok lehetnének. Mindig annyi
mondanivalójuk volt egymásnak.
Mintha csak a gondolataiban olvasna, Timmie mosolyogva
nézett rá, ahogy a férfi felállt.
– Valamikor el kéne jönnöd Kaliforniába. Talán most, hogy
szabad vagy, majd eljössz. – Esetleg ez célt adhat, amire várhat,
környezetváltozást és kikapcsolódást jelenthet, bár nagyon
messze van a férfi számára.
– Talán. Régóta nem voltam ott. Többnyire New Yorkba
megyek.
– Az közel sem olyan szórakoztató – korholta, és odasétált a
férfihoz. És ekkor mintha elektromos áram futott volna át
mindkettőjükön. Megállt, és felnézett rá. A férfi szó nélkül nézett
le a nőre. Timmie egy pillanatra teljesen elvesztette az eszét, nem
sok híja volt, hogy a férfi karjába vesse magát. Erőt kellett vennie
magán, hogy ellenálljon a szinte ellenállhatatlan vonzásnak, és
azon tűnődött, vajon a férfi is érzi-e ugyanezt. Biztos nem,
mondta magában, ahogy Jean-Charles egy lépést hátralépett, és
ránézett. De nemcsak Timmie érezte, a férfi is úgy nézett ki, mint
akit áramütés ért. Egy jó darabig egyikük sem tudta, mit
mondjon. Aztán a férfi, mint egy ostoba fajankó, megköszönte
neki a pezsgőt.
– Jó utat vissza Kaliforniába! – szólalt meg, keresve, mit is
mondhatna kifelé menet. Annyi mindent megosztottak, most
pedig nem találta a szavakat.
– Ami azt illeti, először New Yorkba megyek pár napra. Jövő
héten leszek csak Kaliforniában – válaszolta bódultan Timmie.
Mindketten érdektelen mondatokkal töltötték meg a csendet.
Valami sokkal hatalmasabb és mélyebb történt közöttük. Ha
Timmie hitt volna benne, azt mondta volna, hogy egy csapásra
egymásba szerettek, de akárcsak a férfi, már rég lemondott az
ilyen romantikus elképzelésekről. Ez valami más kell hogy
legyen. Talán a mély és kimondatlan csodálat köteléke, amely
egy nap valódi barátsággá válik. Timmie próbálta meggyőzni
magát, hogy erről van szó. – Vigyázz magadra, Jean-Charles –
szólalt meg, szemével újra a szemét keresve, mintha a kérdéseire
ott rejlene a válasz. De mindössze a saját zavarodottságát látta
ott viszont.
– Te is – felelte. – Hívj, ha valaha tehetek érted valamit,
például orvosi tanácsra van szükséged. – Most mindössze ennyit
ajánlhat fel neki. De ami köztük zajlott, az teljesen különbözött
az eddigi beszélgetéseiktől. Sokkal mélyebb és erőteljesebb volt.
Egy ár ereje tombolt benne.
A férfi az ajtóhoz sétált, a nő pedig követte. Mielőtt Jean-
Charles elment, odaadta neki a névjegykártyáját az összes
elérhetőségével, „arra az esetre, ha szüksége lenne rá", cserébe
elkérte tőle az övéit. Timmie lefirkantotta őket egy papírra, és
átadta a férfinak, majd megölelte, mintha régi barátok lennének.
– Au revoir! – mondta, és a férfi elmosolyodott.
– Merd, Timmie – felelte élvezetes francia akcentusával.
Aztán anélkül hogy bármi mást mondott volna, elment, Timmie
pedig ott ált az ajtót bámulva, amit a férfi halkan betett maga
mögött. Ekkor Jade lépett a szobába, Timmie pedig felé fordult,
és nagy, döbbent szemekkel bámult rá.
– Jól vagy? – kérdezte Jade, miközben hitetlenkedve nézett
rá. A tizenkét év alatt még sohasem látta ilyennek. De Timmie
sem érzett még csak közel hasonlót sem. Még októberben sem,
amikor előzőleg találkoztak. Most minden más volt, ahogy ők
maguk is.
– Jól vagyok – felelte Timmie, és elfordult, úgy csinált, mint
aki rendet rak a szobában. Valamit tennie kellett, hogy ne
rohanjon a férfi után. Akármi is történt, teljesen megzavarta.
Szédítő volt. Úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintották.
Ekkor Jade újra ránézett.
– Ó, istenem! Csak nem megcsókolt? – Nem tudott semmi
másra gondolni, ami megmagyarázta volna Timmie
arckifejezését.
– Természetesen nem – válaszolta Timmie erős, tiszta
hangon. – Csak beszélgettünk. – Nem akarta megosztani, mikről
beszélgettek, így nem szolgált több magyarázattal.
– Miről? – kérdezte Jade azonnal gyanakodva, hiszen
gyakorlatilag a férfi még mindig házasember volt.
– Mindenféléről. Az életről. A gyerekekről. A válásáról.
– Jézusom, erre én is emlékszem. – Olyan hálás volt, hogy
most egy egyedülálló férfival járt. – Elköltözött már? – Tudta,
mik voltak, a lényeges kérdések. Közben Daávid lépett a
szobába.
– Kiről van szó? – David zavarodottnak tűnt.
– A francia doktor. Timmie épp most találkozott vele egy
italra.
– Szimpatikusnak tűnik.
– Sokkal szimpatikusabb lesz, ha már elvált – felelte Jade
udvariatlanul, Timmie pedig nem szólt semmit, miközben az
asszisztensei beszéltek. Nekik sejtelmük sem volt Timmie
állapotáról, hogy alig tud lélegezni vagy gondolkozni.
– Ne legyél olyan paranoiás – szidta Jade-et David. – Adj a
fickónak egy esélyt.
 – Nem akarom, hogy Timmie-vel ugyanaz történjen, mint
velem – felelte Jade a főnökére pillantva. Timmie csak állt ott,
mint akibe belecsapott a villám.
– Jól vagy? – kérdezte David is, sokkal gyengédebben, mint
előtte Jade. Látta, hogy valami elemi erejű dolog történt vele.
– Nem tudom – felelte Timmie őszintén. – Valami furcsa
dolog történt velem. – Majdnem ijesztő volt, olyan erős volt ez az
érzés.
– Talán vele is ugyanaz történt – válaszolta David
reménykedve. – Nekem ő menschnek tűnik. Én helyeslem. –
Timmie elmosolyodott.
– Lassan a testtel! – szólalt meg Jade, de David sugárzó arccal
nézett rájuk.
– Tudjátok, milyen nap van? – kérdezte tőlük, de ők
értetlenül néztek.
– Csütörtök? – mondta bizonytalanul Timmie.
– Az is, de ami még annál is jobb: február tizennegyedike,
Valentin napja. Lehet, hogy Ámor nyila!
Timmie elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Velem ilyesmi már nem történik. Ő csak egy barát –
bizonygatta. Ezután rendeltek a szobapincértől, és együtt
megvacsoráztak. Timmie nem említette Jean-Charles-t többet, de
egyre azon járt az esze, vajon felhívja-e őt aznap este. Nem hívta,
és már épp ágyba bújt, amikor hallotta, hogy egy e-mailje
érkezett a lakosztálya nappalijában. Nem tudta megállni, hogy
fel ne kelljen megnézni, ki küldte.
 A szíve hangosan dobogott, amikor meglátta, hogy a férfitól
jött. Kinyitotta, és bámulta, amit a férfi írt, minden szót külön-
külön ízlelgetve.
„Mélyen felkavart a mai találkozásunk. Csodálatosan
éreztem magam, és most nem tudlak kiverni a fejemből.
Gyönyörű voltál. Köszönöm a beszélgetést. Olyan bölcs és
kedves vagy. Megőrültem, vagy téged is annyira felkavart, mint
engem? J-C." Timmie nyomban leült, hogy remegő kézzel
válaszoljon, azon tűnődve, mennyit mondjon el. Aztán úgy
döntött, hogy őszinte lesz vele, hiszen pont ma állította, hogy ő
amikor csak teheti, az igazat mondja. Jade összes figyelmeztetése
pusztába kiáltott szónak bizonyult.
„Igen, engem is nagyon felkavart. Én is nagyon örültem a
találkozásnak. Azt hiszem, a fejemre omlott az ég. Nem tudom,
ez mit jelent. Mit gondolsz? Súlyos? Szükségem van orvosi
konzultációra? Ha igen, akkor azonnal válaszolj. Rád gondolok.
T" Igazából ez több volt, mint amit eredetileg mondani
szándékozott, de elküldte, mielőtt megállíthatta volna magát,
vagy visszaszívhatta volna. A férfi azonnal válaszolt.
„Nagyon súlyos. Az őrültség rendkívül veszélyes egészségi
állapot. Légy óvatos! Lehet, hogy mindketten ugyanabban a
kórban szenvedünk. Akármi legyen is ez, nyilvánvalóan nagyon
súlyos eset. Mikor jössz vissza? J-C"
„Nem tudom. Boldog Valentin-napot! T"
„Ó, istenem, ez mindent megmagyaráz! Cupidon
mesterkedése? New Yorkban hívlak. Bon voyage. Je t'embrasse. J-
C.”
 Azt könnyen kitalálta, hogy Cupidon minden bizonnyal
Cupido, azaz Amor, a szerelem istene franciául, és azt is tudta,
hogy a Je t'embrasse „Csókollak"-ot jelent. Akkor Jade-nek mégis
igaza volt. Megcsókolta… és a szíve még hevesebben vert,
amikor arra gondolt, hogy a férfi felhívja majd a mobilján New
Yorkban. Ellen akart állni, tudta, hogy azt kellene tennie. Ez
tényleg őrültség. Ő Los Angelesben lakik, a férfi pedig itt. Még el
sem vált. És józan felnőttek nem lesznek szerelmesek egy
csapásra. Ilyen egyszerűen nem történik, mondogatta magának.
Nem fogja engedni. De már miközben a szavakat végiggondolta,
tudta, hogy még soha életében senki sem bűvölte így el. A mag
már hónapokkal ezelőtt el lett vetve. Talán a köszönőlevele a
naplementével mégis rejtett üzenet volt. És ma, Valentin napján,
a fejükre omlott az ég. Ami az egészben a legfurcsább, hogy
mindkettőjükkel pontosan ugyanabban a pillanatban történt.
Most csak annyit tehet, hogy reménykedik, a férfi tartja a szavát,
és hívni fogja, amikor New Yorkba ér. És aztán hogyan tovább?
Fogalma sem volt.

12. fejezet

A New York-i repülőút végtelennek tűnt számára. Alig szólt

Davidhez és Jade-hez, és ezúttal aludni sem tudott, ahogy
szokott. Még dolgozni vagy olvasni sem sikerült.
 Csak Jean-Charles-ra tudott gondolni. Még mindig nem
értette, hogy mi történt velük az előző este. Nagyon szép volt azt
mondani, hogy Cupido nyila, de mi a csuda ütött beléjük, és
miért? Nem állta meg, hogy ne tűnődjön el, valójában nem négy
hónappal korábban történt-e velük valami, de hogy mi, arról
fogalma sem volt. Csak az volt egyértelmű mindkettejük
számára, hogy valami történt, akármi is volt az.
Elvámoltatta azt a pár dolgot, amit vásárolt. David kiment,
hogy megkeresse a limuzinjukat, Jade hordárt keresett. Timmie
pedig megszokásból bekapcsolta a mobilját, miközben Dávidét
követve kifelé igyekezett a repülőtérről, hogy rágyújtson. Abban
a pillanatban, hogy bekapcsolta, a telefonja megcsörrent. Jean-
Charles volt az.
– Halló? – Épp kilépett az ajtón, ahogy David intett neki.
Megtalálta a kocsijukat. Timmie beszállt, a fiú meg visszament a
csomagjaikért.
– Milyen volt az út? – A férfi nagyon francia és nagyon szexi
volt a telefonban. Timmie-nek már a hangjától is mosolyognia
kellett.
– Nagyon hosszú – vallotta be. – Rád gondoltam.
– Akárcsak én. Hol vagy most? A hotelben?
– Nem, épp most szálltam le a gépről. Az időzítésed
tökéletes. Épp csak bekapcsoltam a telefonom, és már ott is
voltál.
– Egész nap rád gondoltam – vallotta be a férfi. Párizsban
este kilenc volt, neki is nagyon hosszúra nyúlt a napja. Most járt
az utolsó betegénél a kórházban, mesélte neki, és épp a
kocsijában ül hazafelé menet. – Timmie, mi történt tegnap? – Ő
éppolyan döbbentnek és zavarodottnak tűnt, mint Timmie
maga.
– Nem tudom – felelte halkan a nő. – Valentin-nap volt.
Talán mindenre ez a magyarázat. – Nem akart hinni a fülének,
hogy ezt mondja a férfinak. Évek óta védelmezte a szívét, és
megígérte magának, hogy egyedül marad, erre jó, hogy nyíltan
szerelmet nem vall, és Valentin-napról beszél. Lehet, hogy
tényleg megbolondult. De ha így van, a férfi éppolyan őrültnek
tűnt, mint ő, és Timmie imádta, hogy a férfi felhívta. Ettől úgy
érezte magát, mintha újra tinédzserré fiatalodott volna vissza.
Aztán eszébe jutott valami, amit meg akart a férfitól kérdezni. –
Volt valamilyen rejtett üzenet a köszönőlevélben, amit tavaly
ősszel küldtél, amelyiken a normandiai naplemente volt? –
Nagyon szerette volna tudni.
– Akkor nem úgy gondoltam. De talán volt. Most azt
gondolom, hogy kellett lennie. Neked vettem azt a lapot, és
sokáig gondolkoztam, hogy mit írjak. Először is, nem akartam
hibázni angolul. – Timmie elmosolyodott. Most minden
megérintette a férfival kapcsolatban. Imádta, hogy a férfi
egyszerre erős és sebezhető, szerette, hogy olyan részvéttel teli és
jószívű, tetszett neki, hogy aggódik a gyermekeiért, és hogy
össze van zavarodva kettejükkel kapcsolatban, mert a férfi
zavara az ő zavarodottságát tükrözte. Semmi sem volt a férfiban,
ami ne tetszett volna neki. – De egyben nagyon óvatos is voltam
azzal kapcsolatban, hogy mit mondok neked. Nem akartam sem
túl sokat, sem túl keveset mondani. Annyira meghatódtam a
gyönyörű óra miatt, amit adtál. Korábban is kaptam már
ajándékot betegektől, de ilyen csodálatosat még sohasem. És
olyan sokat jelentett számomra, mert tőled volt. – Timmie
ellágyult ettől a vallomástól. – Ez nagyon drága volt tőled.
Az órát azóta is hordta, ahogy azt Timmie-nek is elmondta
később. De közben megérkezett Jade és David a csomagjaikkal,
és Timmie nem akart előttük beszélni, így megkérdezte, hogy
visszahívhatja-e a férfit egy óra múlva a hotelből. A férfi azt
válaszolta, hogy keresse a mobilján, várni fogja a hívását. Ekkor
lerakták, és Timmie Daviddel és Jade-del csevegett egész úton a
városba menet. Szokatlanul élénknek találták, de fogalmuk sem
volt, hogy mi folyik, ahogy Timmie-nek sem. Csak annyit tudott,
hogy hihetetlenül vonzódik a férfihoz, teljesen megtébolyodott,
és hirtelen a megszállottja lett. Úgy érezte magát, mint aki kezdi
elveszteni a fejét, de ha így is volt, nagyon kellemes érzésnek
találta, és nem kívánt neki véget vetni. Csak arra vágyott, hogy
újra beszéljen vele.
Amint a szobájába ért, visszahívta a hotelből, és a férfi azzal
lepte meg, hogy megkérdezte: mit szólna hozzá, ha
meglátogatná New Yorkban a következő héten. Ha igen, akkor
eljönne, eltöltene vele pár napot, elvinné vacsorázni. Úgy tűnt,
kétségbeesetten szeretné őt viszontlátni, és Timmie is erre
vágyott. De a következő héten nem volt rá mód. Épp most
egyezett bele, hogy Tajvanra repül pár nap múlva, hogy az
ottani gyárukban egy krízist orvosoljon. A férfi csalódott, amikor
ezt megmondta neki. De Timmie-nek még mindig irányítania
kellett a birodalmát, akkor is, ha valami rendkívüli történt velük
az előző napon.
– Nagyon keményen dolgozol, Timmie – jegyezte meg, és ő
maga sem tagadta. Nem is tudta volna. A férfi már túl jól ismerte
őt, és a saját szemével látta. Egyébként sem titkolta volna előle.
Azt akarta, hogy Jean-Charles tudja, ki is ő valójában, és ő is
többet szeretett volna tudni a férfiról. Milyen volt a gyerekkora,
hová járt iskolába, milyen a családja, van-e testvére, milyenek a
gyerekei? Ismerni akarta az álmait, a titkos félelmeit, és azt, hogy
mit akar tőle. Mindent tudni akart. A férfi már ismerte a
legféltettebb titkait és a legfontosabb dolgokat vele kapcsolatban.
– Mit tegyünk? – kérdezte tőle Timmie, miközben az ágyán
feküdt a hotelben. Neki délután öt óra volt, a férfinak pedig éjjel
tizenegy. Háromezer mérföld választotta el őket, és hamarosan
ennek a duplája fogja. Tudta, hogy ha lenne esze, akkor
hallgatna Jade-re, és mielőtt messzebbre jutnának, megvárná,
amíg a férfi kiszáll a házasságából, de legalábbis elköltözik a
lakásból. De valami történt mindkettőjükkel, és ő kezdte
elveszteni a fejét. Annyira elborították a férfi iránti érzései, hogy
eltompították a Blake elvesztésén érzett szörnyű fájdalmát is.
– Nem tudom, mit fogunk csinálni – válaszolta a férfi
őszintén. – Egy kis időre lesz szükségünk, hogy kitaláljuk –
mondta óvatosan. – Ez az egész meglehetősen új számomra. Még
sohasem éreztem így korábban. – Ötvenhét éves volt, Timmie
pedig kilenc évvel fiatalabb, de ő sem emlékezett, hogy valaha
így érzett volna. Még Derekkel sem, amikor beleszeretett. Az
meg végképp biztos, hogy azóta senkivel. Ez egyedi tapasztalat
volt az életében, és láthatólag a férfiéban is. – Szeretnék némi
időt tölteni veled. Mikor jössz vissza Tajvanból?
– Azt remélem, hogy csak pár napig leszek ott. Szerdán
megyek, és a hét végén már jövök is.
 – Talán utána el tudok menni hozzád Kaliforniába – felelte
halkan, és a nőt az izgalomtól kirázta a hideg. Minden olyan
gyorsan történt. Nem tudta mire vélni az egészet, ahogy azt sem,
hogyan védekezzen ellene, vagy védekezzen-e egyáltalán. Időre
volt szüksége, hogy kitalálja, csakúgy mint a férfinak. Jean-
Charles korábban említette, hogy nem költözik ki júniusig. Az
még négy hónap. És mi van, ha meggondolja magát, és mégsem
költözik, akár Jade barátja? Mi lesz, ha ott marad örökre, és ő a
levegőben lóg majd, amikor már ragaszkodik hozzá? De
miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, máris hallotta,
ahogy az óvatosságot sutba dobva beszél vele. Azt akarta, hogy
látogassa meg Kaliforniában, amint tudja. Mindketten meg
akarták érteni, mi történt közöttük. – A házasságom már évek
óta halott volt – magyarázta neki a férfi, ahogy már korábban is
elmondta. De Timmie ezt már októberben is értette, talán jobban
is, mint a férfi maga. A szíve már régóta szabad volt, csak
elfelejtette, hogy hol is van, és hogy kell használni. Most pedig
életre kelt, mint mély álmából Csipkerózsika, és Timmie
válaszképpen teljesen elolvadt. Ez nem csak egy kis fellángolás
volt, ezt biztosan érezte. Itt valami nagy dolog történt, mint egy
áradás, amely mindkettőjüket elsodorja a biztos parttól,
miközben ők egymásba kapaszkodnak, hogy az életüket
mentsék. Ami még rosszabb, egyikükön sincs mentőmellény, és
ezzel ők is tisztában voltak Timmie is tudatában volt ennek,
ahogy a férfival beszélt.
Egy órán át beszélgettek, mígnem a férfinak már éjfél is
elmúlt, aztán Timmie csak feküdt az ágyon a hotelben, és sokáig
rá gondolt. Később is eszébe jutott, amikor a férfi már minden
bizonnyal aludt, de párizsi idő szerint hajnali háromkor, amikor
azt gondolta, hogy a férfi biztosan az igazak álmát alussza,
hallotta, hogy e-mailje érkezett. Épp befejezte Jade-del és
Daviddel a vacsorát, és ki-ki visszatért a saját szobájába, már
Timmie is egyedül volt.
„Drága Timmie! Rád gondolok, és nem jön álom a szememre.
Az jár a fejemben, ami velünk az elmúlt két napban történt.
Fogalmam sincs, mi is ez, de akármi is legyen, ez a
legcsodálatosabb dolog, ami velem valaha történt. Már most
tudom szívemmel, lelkemmel. Te vagy a legkivételesebb nő, és
nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a nagy szerencsét. Aludj
jól! Veled álmodom. Je t'embrasse fort. J-G" Most már erősen
csókolja! Tudta, hogy a fort ezt jelenti. És a többitől egyszerűen a
feje tetejére állt a világ. Ahogy újra és újra elolvasta a férfi e-
mailjét, bódultabbnak érezte magát, mint valaha. Soha nem
olvasott romantikusabbat egész életében. Olyanok voltak, mint
két gyerek, akik szerelmes leveleket küldözgetnek egymásnak az
órán. Azonnal válaszolt.
„Drága J-C! Hiányzol. Hogy hiányozhat valaki, akit alig
ismerek? Nem tudom, de így van. Folyamatosan rád gondoltam
ma este. Gyere el Kaliforniába mihamarabb, amint csak tudsz.
Azt hiszem, lenne miről beszélnünk. Én is, Je t'embrasse fort. T"
Nem állta meg, hogy fel ne tegye magának a kérdést, vajon
lefekszik-e a férfival, ha eljön hozzá Kaliforniába, ha tényleg
meglátogatja. Azt gondolta, hogy nem kéne. Talán addig inkább
nem, amíg júniusban el nem költözik otthonról. Legalábbis ez
tűnt ésszerűnek. Mert egy olyan izgalmas férfival, mint ő,
könnyen elveszítheti a fejét. És ha már lefeküdt vele, a szíve és a
lelke a férfi tulajdonává válik. Mire aludni tért, ebben biztos volt.
Akármilyen szerelemittas is, el volt szánva, hogy a kapcsolat
egyelőre plátói marad. Ezt meg is mondja neki, mielőtt kiutazik.
Végül még aznap éjjel megmondta neki egy újabb levélváltás
során. Addigra Párizsban már reggel lett, és a férfi azt írta, hogy
nézte a napfelkeltét, és rá gondolt. Ez az egész percről percre
komolyabbá és szenvedélyesebbé vált. Ennek ellenére a férfi
egyetértett, hogy ne feküdjenek le egymással, amikor látogatóba
megy. Nagyon tisztelettudóan viselkedett vele, és meghallgatta
az érzéseit. Ezt még soha senki sem tette. Tényleg rendkívüli
férfi. Nem értette, hogyan hagyhatja a felesége elmenni, ahogy
azt sem, hogy engedhette meg magának, hogy elveszítse, vagy
miért akart külön utakon járni már évek óta. Timmie
önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha az ő férje lenne ilyen
ember, ő ugyan semmi pénzért nem hagyná, hogy elmenjen.
Mellette az olyan férfiak, mint Zack, kínosan kevésnek tűntek, és
rövid kapcsolata vele és a hozzá hasonló férfiakkal még
abszurdabbnak tetszett most számára.
Reggel fáradtan ébredt, de azért elment a New Jersey-i
gyárukba. Találkozott az igazgatóval, és megbeszélték az összes
ottani problémát. Mostanában Timmie-nek akadt dolga bőven.
Egész idő alatt, amíg New Yorkban volt, Jean-Charles hívta
és e-maileket írt neki, és Timmie úgy érezte, ritka kincs
birtokában tér vissza Los Angelesbe. Üzleti ügyben ment
Párizsba, és beleszeretett egy rendkívüli férfiba.
Hazafelé menet újra beszélt erről Jade-del. Saját múltbeli
tapasztalata miatt Jade még mindig gyanakvó maradt a férfival
kapcsolatban, és ezt nem is rejtette véka alá. Nem akarta, hogy
Timmie is úgy megszenvedje, mint ő, és rámutatott, hogy ez vele
is előfordulhat.
– Csak próbálj meg józan maradni! – intette őt Jade, mintha a
kishúgához beszélne, nem pedig egy nálánál tíz évvel idősebb
nőhöz, aki már ismeri a világ dolgait, igaz ugyan, hogy sohasem
volt dolga nős férfival, és folyamatosan figyelmeztetnie kellett
magát, hogy lassítson. A lassúság határozottan nem volt jellemző
a dolgok menetére. Mindent lehetett mondani, csak ezt nem. És
mire Timmie Kaliforniába utazott, a férfi még szerelmesebb lett
belé.
Timmie az egész repülőutat végigaludta Los Angelesbe, és
amikor belépett Bel Air-i házába, úgy érezte, minden
megváltozott. Villámcsapás érte Párizsban Jean-Charles Vernier
megjelenésével. A férfi most már folyamatos telefonos
kapcsolatban állt vele, a nap bármelyik szakában hívta, és
gyengéden beszélt az érzelmeiről. Egyikük sem értette, mi
történt, vagy miért, de akármi is volt, beragyogta a világukat,
mint a sötétben élénken világító jelzőtűz. Beszélgettek, nevettek,
beavatták egymást a titkaikba, meséltek arról, amiket csináltak,
az emberekről, akik nekik fontosak voltak, az életükről, ahogy
felnőttek. A férfi öt gyerek közül a legidősebb volt, gondozta a
szüleit, felelősnek érezte magát a testvéreiért, olyan gyakran
találkozott velük, ahogy csak tudott, és úgy tűnt, a
környezetében mindenkiért felelősséget érez. A nézőpontja
nagyon franciás volt, némiképp régimódi, de rendkívül
becsületes, így rendkívül bűnösnek érezte magát, és szégyellte,
hogy az övé lesz az első válás a családjában, ami korábban
elképzelhetetlen lett volna, most pedig elkerülhetetlen. Most
aztán végképp, hogy Timmie hirtelen belépett az életébe. Mire
Timmie szerdán Tajvanra utazott, már mindennap többször
beszéltek, és bevallották, hogy egymásba szerettek a
beszélgetéseik és a levelezésük, valamint vallomásaik és
beismeréseik nyomán, mindazok alapján, amit egymásról
felfedeztek. Timmie kábultnak érezte magát.
– Ilyen nincs, így egyszerűen nem történnek a dolgok –
mondta a férfinak a tajpeji utazása előtti estén, próbálva
megkapaszkodni a józan ész utolsó szalmaszálába.
– Úgy tűnik, mégis – felelte Jean-Charles nyugodtan.
Többnyire ő is éppolyan zavarodott volt, mint most Timmie.
Elmesélte, hogy előző nap majdnem megkérdezte az egyik
nőbetegétől, hogy van a prosztatája, s közben gondosan egy
rossz kartotékot tanulmányozott. Pedig igazából teljesen hidegen
hagyták a tajpeji gyáruk problémái. Az esze máshol járt, és Jade
vagy Dávid akárhányszor szólt hozzá, boldogan és merengőn
nézett.
– Azt hiszem, kezdem elveszíteni az eszem – mondta Jean-
Charles-nak a telefonba, kicsit aggódva. Ami azt illeti,
mindketten elvesztették az eszüket a Plaza Athénée-ben,
Párizsban, a Valentin-napon. – Mindig azt gondoltam, hogy azok
az emberek, akikkel ilyesmi történik, bolondok. Ha valaki azt
állította, egy pillanat műve volt, hogy beleszeretett valakibe, azt
gondoltam, hogy orvosi eset. És most velem történik. –
Mindketten hálásak voltak, hogy Timmie barátja őt ajánlotta
párizsi vészhelyzet esetére.
– Csak történik? – kérdezte Jean-Charles csalódott hangon. –
Én már beléd szerettem. Azt hittem, te is belém.
 – Tudod, hogy igen – felelte lágyan. Egy héttel ezelőtt
mindketten józan emberek voltak, számukra fontos karrierrel,
amelynek során sikert sikerre halmoztak. Saját világuk urai
voltak. Most a férfi nehezen viselte a betegek látogatásának
terhét, és Timmie-t szemernyit sem érdekelte a jövő évi nyári
vagy téli kollekció. A divat hirtelen teljesen érdektelenné vált
számára, vagy legalábbis sokkal kevésbé volt érdekes, mint Jean-
Charles. A férfinak pedig kényszerítenie kellett magát, hogy
figyeljen a betegeire, a megbeszélt találkozóira, a beteg
otthonában és a kórházban tett látogatásokra. Az egyetlen
páciens, akivel beszélni kívánt, Timmie volt, de ő már
meggyógyult, legalábbis ami a vakbelét illeti. Párizsi legjobb
barátjának, egy radiológusnak, aki a nyugtalanságát határtalanul
szórakoztatónak találta, azt mondta, kezdi úgy gondolni, hogy
Timmie élete szerelme. Fogalma sem volt, hogyan is élt eddig
nélküle, ahogy Timmie sem tudta elképzelni, hogyan bírta ki az
életét az állandó telefonhívások és e-mailek előtt, amelyek
egyértelművé tették számára, mennyire odavan érte a férfi,
milyen fontos neki, és milyen csodálatosnak találja őt. Az
érzelmek áradata mindkettőjüknek mindent megszépített és
csodássá tett, és olyan valamit nyújtott számukra, amit már
évekkel ezelőtt elveszítettek: a reményt. Az élet hirtelen új
fényben tűnt fel. Timmie el sem tudta képzelni, hogy fogják
legyűrni a távolságot, lehetséges-e a két idő- és energiaigényes
karriert összehangolni. Ráadásul a férfinak három gyereke volt
Párizsban, akiket szeretett, és mindkettőjüknek voltak
felelősségeik és kötelezettségeik. A férfinak nagy családja volt,
akikhez erősen kötődött, és még el sem vált. Egyikük számára
sem volt kérdéses, hogy ez az egész teljesen esztelen, de
legalábbis nagy kihívás.
De Timmie felismerte, hogy ez a legédesebb őrület, aminek
valaha is átadta magát. Amikor Derekhez hozzáment, két éve
dolgoztak együtt a férfidivat területén, és a szerelmük a
barátságból és az üzlet iránti közös érdeklődésből nőtte ki magát
lassanként. Itt és most nem voltak előzmények. Csak egy éles
mennydörgés a nyári égen, egy villámlás, mely mindkettőjüket
egészen a lényük legmélyéig felvillanyozta. Minden, ami eddig
az életükben biztos pont volt, hirtelen elmozdult és
megváltozott. A férfinak még pánikrohamai is lettek a nő
biztonságát és jóllétét illetően, és aggódott, hogy olyan messzire
utazik. Daviddel utazott Tajpejbe, míg Jade az irodában maradt,
hogy az ottani problémákkal foglalkozzon. És ahogy New
Yorkból és Los Angelesből, úgy Tajpejből is naponta többször
beszéltek.
Szombaton repült vissza Los Angelesbe, és David a hosszú
úton hozta fel a témát. Tajpejben minden jól ment, a legtöbb
problémát megoldották, sikerült a gyár épségét megőrizni és két
kulcsfontosságú alkalmazottat pótolni, akik meggyőződésük
szerint loptak. De mindez elhalványulni látszott Timmie
agyában a Jean-Charles-lal folytatott beszélgetéseihez képest.
– Úgy tűnik, nagyon súlyos az eset a francia doktorral –
ugratta David a repülőn vacsora közben. Mindketten ismerték
Jade véleményét, miszerint Timmie-nek még gondolnia sem
lenne szabad rá, amíg ki nem mondták a válást. De David
tisztában volt vele, hogy a való élet néha nem így működik. Az
időzítés nem a saját kezünkben van, az istenek rendelkeznek
felette, akármilyen belátóak szándékozunk is lenni. Nem lehetett
nem észrevenni, hogy Timmie mobilja állandóan csörög. És
mostanában ahelyett, hogy bosszús lett volna, amikor felvette,
ingerült, hogy félbeszakítják, fülig érő szájjal vigyorgott, és még
a tárgyalások alatt is, vagy amikor valamilyen kritikus ügyben
folytattak komoly megbeszélést, arrébb ment, hogy bizalmasan
beszélhessen. A kemény nő, aki a Timmie O-t irányította, úgy
nézett ki, mint egy kisiskolás, és kuncogott, amikor telefonált. A
párizsi útjuk és a Jean-Charles-lal való Valentin-napi találkozása
óta eltelt időben teljesen kivirágzott. Egymás iránti érzelmeik
napról napra hatványozottan nőttek.
Davidnek tetszett, amit látott, és az a lágyság, amit ez
Timmie-nek kölcsönzött. A férfi pont az a fajta társ volt, akit
Timmie mellé kívánt: kedves, intelligens, megbízható,
felelősségteljes, jómódú és erkölcsös férfi, akit tisztelnek a maga
köreiben, és aki remélhetőleg megbirkózik az övével kicsinyes
féltékenység és hátsó szándék nélkül, nem úgy, mint az a sok
méltatlan ember, aki őt megelőzte, és akik társaságában Timmie
a magány és egyedüllét ellen keresett menedéket.
Az egyetlen szépséghiba, amennyire David meg tudta ítélni,
a feleség volt, akitől még nem vált el, de azt állította, hogy
szándékában áll. És David a zsigereiben érezte, hogy ha ez az
ember azt mondja, hogy ki fogja magát szabadítani a házassága
kötelékéből, akkor az úgy is lesz. Ő nem olyan volt, mint Jade,
aki senkiben sem bízott, ha az illető még törvényesen házas volt,
és aki teljesen biztos volt benne, hogy a francia pasas Timmie-t
könyörtelenül összevissza fogja rángatni, összetöri a szívét, és
ejteni fogja.
 – Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte David
filozofikusan, miközben a vacsorájuk végét majszolgatták a
repülőn. – Hogy a végén elhagy, becsap, és te magadon kívül
leszel. És akkor mi van? Éltél már át rosszabbat, sokkal
rosszabbat is. Megéri egy esélyt adni neki. Mindabból, amit arról
meséltél, hogyan viselte gondodat októberben, és mennyire
odavan érted most, én bízom ebben a pasiban. Ne kérdezd,
miért, de bízom. Az ösztöneim azt súgják, hogy minden rendben
lesz.
– Ezt Jade-nek mondd – sóhajtott Timmie. Próbált olyan
keveset mesélni neki vagy bárki másnak, amilyen keveset csak
tudott. De mivel Daviddel utazott, neki egyértelmű lett, mi
folyik közöttük, és mivel a fiú olyan lelkesnek mutatkozott,
meglehetősen őszinte volt vele az elmúlt pár napban. – Azt
hiszem, engem az rémít meg, hogy minden olyan gyorsan
történik. Sohasem bíztam az olyan dolgokban, amik így
történnek. Mindig azt hittem, hogy a megfelelő dolgokhoz idő
kell, nem is kevés. – De az üzletben sem ment minden lassan.
Néha a legjobb döntései úgy jöttek, mint a villám, akárcsak ez a
hirtelen románca Párizsban. Ez az egész indulásra készen és
teljesen kialakultan érkezett az életükbe, a gyerekcipőben járás
fázisa kimaradt.
– Gondolom, néha így alakul – felelte David halkan, melegen
mosolyogva rá. – Remélem, hogy működni fog. Szerintem igen.
Örülök neki. Megérdemled. Senki sem tudja a terhet örökké
egyedül cipelni. Akkor az élet túl nehéz. Te már pokoli régóta
görgeted a sziklákat fölfelé. Nem tudom, hogy csinálod.
Ráadásul többnyire úgy teszel, mintha ez nem kerülne
semmilyen erőfeszítésbe. Valószínű, hogy én már évekkel ezelőtt
feladtam volna a helyedben. – Különösen azok után a kemény
csapások után, amik érték: a fia, majd a férje olyan sokkoló
elvesztése. Ez elég lett volna hozzá, hogy gyengébb embereket
leterítsen, elvegye a kedvüket az élettől is. Timmie-t is nagyon
megviselte, de azért ment tovább elszántan, azzal a makacs
eltökéltséggel és erővel, ami őt azzá tette, aki. Az áldásokért
keményen megfizetett. – Tudom, hogy még korai, nagyon korai.
De én bízom ebben.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – válaszolta ő is halkan
–, de én is bízom. Nehéz elmagyarázni valakinek, aki elég józan.
Ha bárkinek elmesélném, hogy egy szempillantás alatt szerelmes
lettem a Plaza Athénée-ben, bolondokházába csukatna. Ha
valaki más mondaná nekem ezt, valószínűleg én is őrültnek
nézném. De ez mindkettőnknek valódinak tűnik, vagy legalábbis
mintha az lehetne. És még csak nem is csókolóztunk vagy
feküdtünk le egymással.
– Akkor legalább van mire várnod – ugratta David.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy le fogunk. Legalábbis
egy darabig nem. Azt hiszem, szeretnék várni vele, amíg el nem
költözik otthonról júniusban. Csak a biztonság kedvéért, és hogy
biztos lehessek benne, hogy kijut az ellenséges területről. – Ez
volt a helyes lépés, és ezt újra megmondta Jean-Charles-nak
előző este a telefonban, amivel a férfi is egyetértett. Megfelelő
módon akart viselkedni Timmie-vel, és tiszteletben tartotta a
kívánságát. De mindketten nevettek, és teljes volt az egyetértés,
hogy bizony hosszú négy hónap vár rájuk júniusig.
 – Tudom, hogy, akármi is történik, te megfelelően fogsz
cselekedni – nyugtatta meg David. – És ne legyél túl kemény
magaddal, ha esetleg meggondolod magad, és az ágyban kötsz
ki vele még június előtt. Rosszabb dolgok is megesnek. Néha
nehéz lefékezni azt a mozdonyt. Lehet, hogy nem is kell
lelassítani, ha tényleg szeretitek egymást. – Rettentően tisztelte a
nőt az ítéleteiért, a bölcsességéért, becsületességéért, és az a tény,
hogy Jean-Charles miatt kockára teszi a szívét, sokat elárult neki
a férfiról. Még sohasem látta korábban így viselkedni a főnökét,
és nem is számított rá, hogy valaha megtörténik. Bárkiért ezt
nem tette volna meg. Nagyon különleges férfinak kell lennie,
hogy Timmie így érezzen. Timmie biztos volt benne, hogy az is.
Benne semmilyen kétely nem volt a férfival kapcsolatban, ezúttal
tökéletesen bízott az ösztöneiben. Hitt benne, hogy nem téved a
férfi személyét illetően.
Hosszú repülőút volt, és Timmie végül elaludt. Bel Airbe
hazafelé Davidet kirakta a lakásánál. Otthon a sofőr bevitte neki
a csomagjait. A telefonja szinte abban a pillanatban megcsörrent,
ahogy hazaért. Felvette, arra számítva, hogy Jean-Charles lesz
az, de Jade hívta.
– Milyen volt az út?
– Hosszú – felelte Timmie. Jó érzés volt hazaérni, és még
annál is jobb lesz a saját ágyában aludni. Az Európában töltött
hetek, majd a tajpeji utazás után olyan érzése volt, mintha
örökké úton lett volna. – De jó. – Elmesélte neki a problémákat,
amiket sikerült Daviddel megoldaniuk. Jobban ment, mint
bármelyikük várta volna.
 – Nem fogsz neki örülni, de holnap New Yorkba kell
menned. A szakszervezet sztrájkba kezdett a New Jersey-i
gyárunkban, mialatt a gépen ültetek. Azt akarják, hogy ott legyél
a tárgyalásokon. Lehet, hogy sikerül gyorsan megegyezésre
jutnotok, de ha nem, akkor az összes tavaszi kiszállítás késni fog.
Utálom, amiért ezzel kellett fogadnom téged. Mondtam az
ügyvédeknek, hogy nem tudsz ott lenni, de azt mondták, muszáj
lesz.
– A francba! – nyögött fel Timmie, és leült. – Még tíz perce
sincs, hogy hazaértem. Mikor kell mennem?
– A holnap déli gépre foglaltam neked helyet. Esetleg valami
változhat délelőtt. De ma este hatkor nem úgy nézett ki. Majd
még felhívom őket hétkor otthonról. Lehet, hogy csak egy vagy
két napig kell maradnod. Épp most hívtam Davidet, azt mondta,
veled megy. Biztos úgy érzed magad mostanában, mint aki már
a világűrt is bejárta. Megpróbáltam megspórolni neked ezt az
utat, de egyszerűen nem sikerült. – Tudta, hogy a főnöke
kimerült. Timmie a bőröndjére nézett, amikor letette a telefont.
Semmi értelme sem volt kicsomagolni. Egyszerűen csak elviszi
ugyanazokat a cuccokat New Yorkba. Éppen a másnapi
repülőútra gondolt, amikor megszólalt a mobilja. Jean-Charles
volt az. Timmie elmesélte neki a New York-i utat, és hogy miért
van rá szükség, mire hosszú csönd következett a túlvégen, amíg
a férfi töprengett. Timmie majdnem sírva fakadt, hirtelen
annyira fáradtnak érezte magát. És utált a szakszervezetekkel
tárgyalni, mindig olyan istenverte túlzó igényeket támasztottak,
de nem engedheti meg, hogy az összes tavaszi kiszállítás késsen.
Ez egyszerűen nem volt igazságos.
 – Mi lenne, ha ott találkoznánk? – kérdezte a férfi óvatosan,
félve, hogy esetleg zavarja az üzlete irányításában. De már
annyira szerette volna látni, és hirtelen úgy tűnt számára, hogy
ez a sors ajándéka.
– Komolyan kérdezed? – Timmie elmosolyodott, de közben a
gyomra kissé görcsbe rándult. Szeretett volna még egy kis időt,
hogy magában feldolgozza az egymásnak tett vallomásokat, és
hogy megbizonyosodjon róla: az érzés valódi. Ha ilyen hamar
találkoznak New Yorkban, az rendkívül valóságos lesz, talán
több is, mint amivel pillanatnyilag képes megbirkózni. Nem
tudta biztosan. De a vágy, hogy a férfit újra lássa, és kiderüljön,
mi is ez közöttük, erősebbnek bizonyult a félelménél.
– Komolyan. Hacsak nem érzed úgy, hogy zavarnálak a
problémák megoldásában, amelyek miatt odautazol.
– Valószínűleg kell egy vagy két nap, hogy leüljek a
szakszervezet ügyvédeivel, és kiderüljön, mennyire súlyos a
helyzet. De… szeretnélek látni… – mondta halkan, emlékezve,
mit mondott a férfinak arról, hogy nem fog lefeküdni vele, de
még randizni sem, amíg ki nem költözik júniusban. Ez tűnt a
legbölcsebbnek és a megfelelő kezdésnek: várni, amíg kiköltözik,
mielőtt az ő kapcsolatuk elkezdődik, még akkor is, ha halálosan
egymásba szerettek. Józan emberek tudnak várni, és ha ez egy
valódi szerelem, akkor ez sem jelent majd problémát. A férfi
egyetértett.
– Mikor utazol? – kérdezte Jean-Charles óvatosan. Le kell
mondania a betegeket, és találnia kell valakit, aki helyettesíti,
ami nem mindig egyszerű feladat.
 – Holnap délben – felelte Timmie sóhajtva. Mindössze arra
lesz ideje, hogy aludjon egy jót, mielőtt újra kisétál az ajtón. Már
fogalma sem volt, melyik időzónában van éppen. Úgy érezte
magát, mint aki a világűrben lebeg. De ez részben annak az
izgalomnak volt köszönhető, amit Jean-Charles miatt érzett. Ez is
megzavarta, de ez kellemesen.
– Nem sok időt hagynak, hogy levegőt vegyél, mi? – szólalt
meg a férfi együtt érzően. – Muszáj ezt mind neked személyesen
csinálnod? – kérdezte aggódva. – Nincs senki, aki a terhek egy
részét le tudná venni a válladról?
– Nem igazán. – Mindketten tudták, Timmie túl maximalista,
hogy bármit is kiengedjen a kezéből. Szerette mindenen rajta
tartani a szemét, és minden vasat személyesen tartani a tűzben.
Ez része volt a Timmie O legendájának. Majdnem mindent ő
maga csinált, a kollekciók megtervezésétől a divatbemutató
levezényléséig. Egyfajta bűvész volt, drótkötéltáncos, aki
többnyire védőháló nélkül kápráztatta el a tömeget, egyedül
hűséges asszisztenseire számított mindig a maga közelében. De a
felelősség, ami a cég teljes működésének irányításával járt, az ő
vállán nyugodott. Jean-Charles kezdte ezt megérteni, ahogy a
világ különböző tájain hívta a nőt.
– Mi lenne, ha csütörtökön mennék New Yorkba? – javasolta.
– Ez ad neked némi időt, hogy foglalkozz a New Jersey-i
problémákkal. Tudsz szakítani pár napot? Jót tenne neked. –
Akárcsak a férfinak.
– Megpróbálok – felelte, miközben agyában egymást
kergették a gondolatok, mi mindent kell csinálnia. Úgy érezte,
hogy lemarad, aztán hirtelen vett egy nagy levegőt, és rájött, mit
kínál neki a férfi. A lehetőséget, hogy szeressen, és hogy
szeressék, bepillantást egy teljesen új világba. – Nem – szólalt
meg erősebb és valahogy más hangon. Az elmúlt két hétben már
átmenetileg kissé átrendeződöd, hogy mik élveznek elsőbbséget.
– Szakítok rá időt. – Visszatartott lélegzettel gondolt a férfira. Ez
ijesztő volt és csodálatos, olyasvalami, amire sohasem számított,
olyan álom, amit soha nem gondolt volna, hogy egyszer majd
vele is megtörténik. – Tényleg el tudsz jönni New Yorkba? –
Ahogy rágondolt, úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki a
karácsonyt várja. Most még az is túl hosszúnak tűnt, hogy pár
napot várjon rá. A sors adott nekik egy esélyt, és egyikük sem
akarta elszalasztani. Ideje volt megragadni a lehetőséget. Ez a
kilátás mindkettejük számára szédítő volt.
– Persze hogy el tudok – válaszolta Jean-Charles
megnyugtatóan. – Hogyne tudnék, Timmie? – kérdezte olyan
nagy szeretettel a hangjában, hogy attól a nő majdnem elsírta
magát. – Legalább annyira teszem ezt magamért, mint érted.
Hiányzol. – Már mindketten látni akarták, vajon valós-e, amit
egymás iránt éreznek, még akkor is, ha jó pár hónapot kell addig
várniuk, amíg a férfi fizikailag is szabaddá válik. – Szeretnéd,
hogy egy másik hotelben szálljak meg? – tette fel az ésszerű
kérdést a férfi. – Nem akarok számodra semmilyen problémát
okozni, vagy zavarba hozni téged.
– Azt hiszem, képesek vagyunk felnőttként viselkedni –
felelte magabiztosan. – Szállj meg te is a Four Seasonsben.
Butaság lenne, ha máshová mennél.
– Akkor foglalok szobát csütörtökre. És Timmie… köszönöm,
hogy találkozol velem, hogy megengeded, hogy jöjjek. –
Meghatottnak tűnt, csakúgy mint Timmie, aki olyan fáradt volt,
hogy alig tudta megfékezni az érzelmi kitöréseit, de ez így volt
már két hete, sőt talán már korábban is. Kezdte azt gondolni,
hogy mindez a tavaly októberi vakbélműtéte óta érlelődött,
anélkül hogy bármelyikük tudott volna róla, vagy bevallotta
volna magának.
– Köszönöm, hogy eljössz New Yorkba – válaszolta
gyengéden. Alig várta, hogy lássa őt, és a férfi éppolyan
izgatottnak tűnt, mint ő maga.
– Vasárnap az éjszakai géppel jövök majd vissza Párizsba.
Így lesz három és fél napunk, majdnem négy. Csütörtök reggel
majd egy korai géppel megyek, és figyelembe véve az
időeltolódást, délre már a hotelbe érhetek.
– Alig várom – válaszolta halkan, bár most már kissé félt.
Mindketten olyan lépést tesznek a jövőbe, ami vagy közelebb
viszi őket az álmaikhoz, vagy örökre szétzúzza azokat. Aztán
kényszerítette magát, hogy tartsa szem előtt: ez csak egy
hétvége, pár nap, amit együtt töltenek, hogy igazán megismerje
a férfit, a férfi meg őt. Ez egy felfedező misszió két ember között,
akikbe belecsapott a villám. Most azt kell kideríteniük, hogy
tovább menjenek-e vagy sem. Lehet, hogy találkoznak, és
rájönnek, milyen bolondok voltak az elmúlt két hétben. Még
mindig lehetséges, hogy ez az egész csak illúzió. Igaz vagy
hamis? Álom vagy valóság? Mindketten csak annyit tudtak,
hogy New Yorkban ki fog derülni.
– Akkor csütörtökön New Yorkban – búcsúzott a férfi. –
Most menj aludni. Holnap beszélünk. – Timmie jó éjszakát
kívánt neki, és amikor lerakta a telefont, rájött: majdnem azt
mondta neki, hogy szereti. Hogy szeretheti ezt a férfit, akit alig
ismer? Hogy szeretheti ilyen kevés idő elteltével? És egyáltalán
mit csinálnak? Mindketten tudták, hogy New Yorkban a
kérdések egy részére biztosan megkapják a választ. Timmie úgy
állt a hálószobájában, mint akit újabb villámcsapás ért, hirtelen
megrémülve, miközben Jean-Charles a párizsi irodája ablakán
bámult kifelé, és magában mosolyogva rá gondolt. Még sohasem
volt ilyen boldog életében.

13. fejezet

Csodával határos módon napi tízórás alkudozással a

tárgyalóasztalnál, oldalán egy rakás ügyvéddel, Timmie-nek

sikerült feloldania a sztrájkot a New Jersey-i gyárban. Sokba
került nekik, de megérte. Szerda este a gyár újra kinyitott, új
túlórabérrel, új juttatásokkal, és magasabb fizetéssel minden
alkalmazottnak. Tudni kellett, mikor legyen az ember kemény,
és mikor engedjen. Timmie-nek jó érzéke volt ahhoz, mi kell az
üzlete vezetéséhez. Megkönnyebbültnek érezte magát, ha
győzedelmesnek nem is, amikor a szakszervezet visszavonulót
fújt, és az alkalmazottak újra munkába álltak. David nyílt
csodálattal rázott vele kezet, és jegyet foglalt a newarki
repülőtérről az utolsó Los Angelesbe tartó járatra. Igencsak
meglepődött, amikor Timmie közölte, hogy ő New Yorkban
marad.
 – Megesküdtem volna rá, hogy te éppúgy alig várod a
hazaérkezést, mint én. – Ezért nem volt komoly kapcsolata már
majdnem két éve. Kinek van rá ideje, amikor Párizs, New York,
L. A., Tajpej és újra New York között repkednek? Nehéz volt
elhinni, de Timmie még csak nem is tűnt fáradtnak. Szerette
hangoztatni, hogy olyan a szervezete, mint egy bivalynak.
Davidnek Superwomannek tűnt.
– Pár napot pihenek – válaszolta halkan.
– Miért itt? – nézett David értetlenül. Dermesztő hideg volt,
és két nap alatt háromszor havazott. Ő csak arra vágyott, hogy
innen elmehessen, és visszatérhessen Los Angelesbe. Láthatólag
Timmie nem sietett vissza, és David azt tippelte, hogy biztos ki
akar kapcsolni a sok utazás és a komplikált tárgyalások után.
Aligha tehet ezért szemrehányást. Meglehet, ő jobban ki tud
kapcsolni New Yorkban, háromezer mérföldre az irodájától, bár
az üzlete és a vele szemben támasztott igények mindenhová
követik, még ide is.
– Csak lazítani szeretnék – magyarázta távozóban az utolsó
tárgyalásról, mögötte az ügyvédekkel, egymásnak gratulálva. –
Aludni szeretnék, megnézni egy-két darabot, és vásárolgatni. –
Davidben egy pillanatra sem ötlött fel, hogy esetleg Jean-
Charles-lal találkozik New Yorkban, és Timmie ezt magában
akarta tartani. Mint egy újszülött csecsemőt, úgy védelmezte az
egymás iránti, épp csak bimbózó érzéseiket. Legalább az első
alkalommal csak el akart tűnni a férfival, hogy meglássa, mi
történik. Abban már megállapodtak, hogy mi nem, a többi meg
majd kiderül, de nem kell, hogy bárki más figyelemmel kísérje,
vagy akár csak tudomást szerezzen róla.
 Ezen az estén visszament a hotelbe, és órákat aludt. Túl késő
lett volna Jean-Charles-t hívni, amikor Newarkból visszaért, és
amikor a férfi másnap reggel elindul Párizsból, akkor neki lesz
túl korán. Az időeltolódás következtében csönd lesz közöttük,
amíg a férfi meg nem érkezik. Jean-Charles mondta neki, hogy
ne menjen ki elé a reptérre, majd a hotelben találkoznak, és hívja,
amint leszállt. Végül úgy alakult, hogy Timmie korán lefeküdt,
és olyan mélyen aludt, hogy valamivel hat után már ébren volt.
Rengeteg ideje maradt, hogy megfürödjön, felöltözzön,
megreggelizzen és kimenjen elé a reptérre. Tudta a járata számát.
Hétkor felhívta a sofőrjét, és kilencre kérte, hogy menjen érte.
Jean-Charles járata reggel tízkor érkezik. Csak remélni tudta,
hogy nem fogják elkerülni egymást, amikor a férfi átjön a
vámvizsgálaton, ahol mindig ezren tolongtak New Yorkban.
Mélyen a gondolataiba merült a repülőtérre vezető úton, a
férfin töprengett, és mindazon, amit az elmúlt két hétben
mondtak egymásnak. Mindketten elmentek a józan ész határáig.
Mi van akkor, ha a napvilágnál teljes csődnek bizonyul majd
mindez? Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez is
előfordulhat. Alig várta, hogy lássa őt és kiderüljön az igazság,
bár egyben halálra is rémítette. Őrültségnek tűnt, hogy az ő
korában olyan érzelmei vannak, mint egy kamasznak.
Miközben a gépe leszállt a Kennedy repülőtéren, Jean-
Charles-nak ugyanezek a gondolatok jártak a fejében. Mi van, ha
csak a képzelete játszott vele? Vagy Timmie-é? Egy vad
agyszülemény, egy őrült belebolondulás, amely abban a
pillanatban elillan, amikor találkoznak? Most nemsokára
megtudják. Örült neki, hogy még volt egy kis ideje összeszedni
magát, miközben átmegy a vámvizsgálaton, majd a városba
vezető hosszú taxiút alatt. Meg akart borotválkozni és le akart
zuhanyozni, mielőtt találkoznak. És amikor a gép földet ért,
látta, hogy havazik. Nagy, kecsesen keringő pelyhekben,
amelyek lassan hullottak az égből. Az újabb hótakaró befedte a
hét során korábban leesett hóréteget. Volt benne valami
varázslatos, ahogy a terminál felé gurultak, a gép megállt, és az
utashidat a kijárathoz csatolták.
Az elsők között hagyta el a gépet a kézipoggyászával. Más
csomagot nem is hozott magával, mindössze egy pecsétre volt
szüksége az útlevél-ellenőrzésen, és már mehetett is. A szíve
hangosan kalapált, ahogy a sorban állt. Aztán lepecsételték az
útlevelét, és ő lehajtott fejjel kisétált, miközben Timmie-re és a
sorsdöntő találkozásra gondolt, meg az azt követő napokra a
New York-i Four Seasons hotelben.
Timmie a vámtól kivezető ajtó túloldalán állt egy oszlopnak
dőlve, és feszülten figyelte a kifelé jövőket. Hirtelen aggodalom
töltötte el, hogy nem fogja észrevenni a férfit, talán már el is
késett. De a kiírás szerint az ő járata még a vámnál járt. Az
ajtókat figyelte, amikor meglátta kijönni lehajtott fejjel,
tengerészkék kabátban, kezében a táskájával. Amint
megpillantotta, elmosolyodott, érezte, hogy a szíve nagyot
dobban, ahogy a férfi közeledett felé, nem tudva, hogy ő ott
várja. Timmie-nek nem maradt kétsége, sem a szívében, sem az
agyában, ahogy látta a férfit közelíteni. Tudta, hogy a sorsát látja
közeledni ennek a férfinak a képében.
Jean-Charles már csak pár méterre volt tőle, amikor
ösztönösen felnézett, és megpillantotta őt. Elállt a lélegzete és
megtorpant, majd lassan elmosolyodott. Timmie két nagy lépést
tett felé, aztán a férfi elengedte a táskáját, és átkarolta. Az
emberek örvénylettek körülöttük, mint a víz a patakban,
miközben Jean-Charles szorosan átölelte, és mindenről
megfeledkezve, ami őket körbevette, megcsókolta a nőt. Timmie
úgy érezte, hogy a lelke összeolvad a férfiéval. Szinte egy
örökkévalóságnak tetsző ideig álltak ott egymás karjában, és alig
tudtak elszakadni, míg végül a férfi lenézett rá, és
elmosolyodott.
– Bonjour, Madame O'Neill – mondta lágyan, ahogy a nő
felmosolygott rá.
– Bonjour, docteur – felelte ő suttogva, és újra ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy szerelmet valljon neki. Ehelyett csak
mosolygott, és az iránta érzett szeretete tükröződött a szemében.
– Annyira örülök, hogy látlak. – Minden idegszála remegett,
ahogy ezt mondta. Soha nem örült még így senkinek életében.
Ahogy ott állt és a férfit nézte, úgy érezte, hogy ez egy nagy
szerelem kezdete.
Lassan kisétáltak a repülőtérről, miközben a férfi továbbra is
átkarolva tartotta, és Timmie megkereste a sofőrt. Jean-Charles
újra megcsókolta, amint beszálltak az autóba, és halkan
beszélgettek a városba befelé vezető úton. Timmie mesélt a
szakszervezettel épp lefolytatott tárgyalásról és annak minden
bonyodalmáról, a férfi pedig elbűvölten hallgatta. Beszélgettek a
férfi munkájáról, a betegeiről, és mindenekfölött arról, milyen
izgatottak voltak a találkozás miatt, ami első pillantásra látszott
rajtuk, ha csak rájuk nézett az ember.
 A férfi bejelentkezett a hotelbe, és Timmie elkísérte a
szobájába, ami az övével egy emeleten volt. A negyvennyolcadik
emeleten kaptak szobát, gyönyörű kilátással a városra. A férfi
lerakta a táskáját, hogy újra a karjába vonja a nőt, és mindketten
rájöttek, hogy az önmegtartóztatási tervüket nagyobb kihívás
lesz betartani, mint várták. Timmie azon tűnődött, nem voltak-e
túl optimisták, amikor azt gondolták, képesek egymásnak
ellenállni. Mindketten megállapították, hogy a hónapokkal
korábbi bizalmas beszélgetéseiknek, az elmúlt hetek számos
telefonhívásának és az egymás iránt érzett ellenállhatatlan
vonzódásuknak köszönhetően teljesen fesztelenül érzik magukat
egymás társaságában, mint akik már egy létező, sőt régi
kapcsolat fonalát veszik fel. Úgy érezték magukat, mint egy
egész két tökéletesen illeszkedő fele. Olyan egység és szerelem
lett a végeredmény, amely mindkettejüket megdöbbentette, és
Timmie-nek a lélegzete is elakadt tőle, miközben a férfi újra a
karjaiban tartotta, és megcsókolta. Az eddig együtt töltött idő
rövidsége ellenére sem volt benne kétség, hogy szereti a férfit, és
látta a férfi szemében, hogy érzései tökéletesen viszonzásra
találnak.
Visszamentek Timmie lakosztályába, hogy megnézhesse az
üzeneteit, majd úgy döntöttek, elmennek sétálni egyet a parkba,
hogy egy kicsit levegőzzenek. Végigsétáltak a Central Park
hófödte ösvényén, amelyet mindkét oldalon hókupacok öveztek,
és körös-körül az érintetlen ősi szépség uralkodott. Timmie
megdobta a férfit egy hógolyóval, és a porhó Jean-Charles
kabátján apró kis nyomokat hagyott, mire a férfi gyengéden egy
marék laza havat hajított a nő vörös haja felé. Timmie-nek futni
támadt kedve vele a hóban, újra gyerek akart vele lenni, olyan
örömökön osztozni, amelyeket egyikük sem ismert, amíg
egymásra nem találtak.
Az arcukat kicsípte a hideg, mire visszafelé sétáltak a
hotelbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a férfi bérelt egy egy-
fogatú lovas kocsit, hogy átvigye őket a parkon, ezen a téli
csodaországon. Ahogy ültek a fogatban, térdükön egy súlyos
pokróccal, úgy bújtak össze, mint két boldog gyerek. Aztán a
Pierre-be mentek ebédelni. Ekkorra már benne jártak a
délutánban, és visszafelé különféle boltokban barangoltak, míg
végül boldog és kipihent arccal értek vissza a lakosztályba.
Egész délután beszélgettek, fogva egymás kezét, mint a gimis
szerelmesek. Timmie újra tizenöt évesnek érezte magát, Jean-
Charles pedig azt mondta, ő húsznak. Timmie most sokkal
boldogabb volt, mint amikor tényleg tizenöt volt, vagy mint
amiről valaha is álmodott. Erre a végtelenül értékes időre az élet
tökéletes volt a férfival.
– Hová szeretnél menni vacsorázni, kedvesem? – kérdezte
tőle Jean-Charles, miközben a lakosztálya nappalijában pihentek.
A férfi javaslata a Café Boulud vagy a La Grenouille volt, mert
New Yorkban mindössze ezt a két éttermet ismerte jól. Timmie
számos divatosabbat is ismert a Sohóban és a West Village-ben.
Végül egy általa ajánlott meghitt és barátságos, csöpp kis
étteremre esett a választásuk. Még több napjuk volt rá, hogy
eldöntsék, hova menjenek kirúgni a hámból, kényeztetni
magukat, és megismerni egymást.
A férfi magára hagyta, hogy át tudjon öltözni, és visszament
a saját szobájába, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Timmie
sugárzó mosollyal nyitott neki ajtót egy órával később. A férfi
tökéletes külsővel, roppant elegánsan jelent meg, mint mindig,
és újra feltűnt neki, hogy a nő milyen gyönyörű a nagy zöld
szemével, hosszú vörös hajával és karcsú, fiatalos testével.
Timmie csak úgy ragyogott. A férfi amint megpillantotta,
megcsókolta, aztán szorosan átkarolva a derekát, lassan beléptek
a lakosztályába. Timmie szédült, amikor szétváltak, és a hangját
ellágyította a mély szenvedély. A vacsoratervek hirtelen
mindkettejük számára elvesztették vonzerejüket, ahogy ott álltak
összefonódva és csókolózva, ellenállásra képtelenül.
– Sajnálom… nem tudom türtőztetni magam… – szólalt meg
a férfi rekedten, miközben Timmie szégyenlősen mosolygott rá.
Ő sem akarta türtőztetni magát, és szó nélkül újra megcsókolta a
férfit, lassan levette a zakóját, és elkezdte kigombolni az ingét. Ez
meglehetősen egyértelmű üzenet volt. A férfi elszakította magát,
és kérdő tekintettel nézett rá. Nem akart semmi olyat csinálni,
amit a nő később megbánna, és tudta, milyen erős ellenérzései
vannak Timmie-nek azzal kapcsolatban, hogy egyelőre ő fél
lábbal még a házasságában él. – Timmie, mit csinálsz? – kérdezte
gyengéden.
– Szeretlek – felelte a nő halkan.
– Én is szeretlek – suttogta neki, aztán franciául is
megismételte, ami annyival természetesebb volt számára, és
sokkal valóságosabb, mint bármi, amit angolul mondani tudott
volna neki. – Je t'aime … tellement… Annyira… – Timmie látta a
szemében, hogy a férfi komolyan gondolja. Most bolondságnak
tűnt szabályokat és terveket követni, amelyek eleinte logikusnak
látszottak, de most már értelmüket vesztették annak fényébén,
milyen mélyen egymásba szerettek. A közöttük lévő határok
pillanatok alatt feloldódtak. – Nem akarom, hogy valami olyat
csinálj, amit esetleg később megbánsz. Nem akarok fájdalmat
okozni.
– Okoznál nekem fájdalmat, Jean-Charles? – tette fel a
kérdést, szomorúan nézve a férfira, arra gondolva, hogy
elárulná-e őt azzal, hogy a feleségével marad, vagy egy nap őt
elhagyja. Az ígéretek olyan törékenyek voltak, mint a
lepkeszárnyak, és nem mindig lehetett betartani őket.
Mindketten tudták, hogy az életben semmire sincs garancia, csak
remények vannak, álmok és jó szándék. Mindketten őszinte,
becsületes és jó szándékú emberek voltak. Talán ennél többet
nem is lehetett kívánni.
– Remélem, soha – válaszolta a férfi őszintén. Timmie látta,
hogy komolyan gondolja, és bólintott. – És te?
– Szeretlek… Soha nem árullak el, és remélem, hogy sohasem
okozok majd fájdalmat. – Ez volt az egyetlen eskü, amit ezen a
ponton tehettek egymásnak, annak az ígérete, hogy mindent
megtesznek, hogy egymás mellett álljanak, és megvédjék
egymást. Ez Timmie-nek elég volt, és jelenleg Jean-Charles-nak
is. Senki sem lát a jövőbe, és nem jósolhatja meg, milyen
kihívásokkal és fájdalommal kell majd később megküzdeni. Az
egyetlen kérdés az volt, vajon hajlandók-e kockáztatni az élet
bizonytalanságát, hogy akármilyen vihar jön, együtt vészeljék át.
Ekkor Timmie szó nélkül a hálószobába vezette a férfit, ahol
kigombolta az ingét, kioldotta az övcsatját, és gyengéden
lecsúsztatta a nadrágját, miközben a férfi is levetkőztette őt.
Pillanatokon belül a ruháik a padlón hevertek egy kupacban,
összekeveredve, ők pedig együtt csusszantak a takaró alá,
Timmie hosszú, puha, elefántcsont teste a férfi erős testével
összefonódva. A szobában sötét volt, de érezte, ahogy Jean-
Charles szenvedélyének ereje mellette lüktet, és ő is alig várta,
hogy a férfit magában érezze.
– Timmie, je t'aime! – nyögte a férfi halkan, miközben ő
szinte dorombolt a vágytól, és azt válaszolta, hogy ő is szereti.
Aztán hirtelen a szenvedély elborította őket, ellenállhatatlanul,
mértéktelenül és esztelenül, a vágy hulláma olyan mindent
elsöprő erővel ragadta mindkettejüket magával, amit egyikük
sem lett volna képes megállítani, de nem is akarták. Timmie
teljesen a férfinak adta magát, reményeit, álmait, szívét, testét, és
a férfi olyan utazásra vitte a szerelem és szenvedély
birodalmába, amiből mindketten kétségek nélkül tudták, hogy
akárhova is vigye őket, nincs más választásuk, mint hogy együtt
legyenek. Ahogy egymás karjában feküdtek, mindketten érezték,
hogy ezt a sors akarta így.
Később pedig, ahogy egymáshoz simulva békésen feküdtek,
a két test mintha egybeolvadt volna, nyugodtan szundikáltak, és
a vacsoratervek feledésbe merültek. Annyival jobb volt, ami
velük történt. A bizonytalanságból eljutottak az egymás iránti
biztos szerelemig. A szenvedély hullámai vitték el őket idáig, és
amit most egymás karjaiban találtak, olyan szerelem volt, amely
összekötötte őket. Egy kis szerencsével és az istenek áldásával
remélhetőleg örökre.
 14. fejezet

Timmie és Jean-Charles varázslatos napokat töltöttek együtt

New Yorkban. Nagyokat sétáltak a parkban, galériákba mentek,
és vicces kis éttermekbe tértek be kávézni vagy egy pizzára, ha
már majd' éhen haltak. Keresztül-kasul bejárták a Sohót, élvezve
hangulatát és örömeit, és mindeközben időről időre
kielégíthetetlen szenvedéllyel estek egymás karjaiba, csakúgy
mint egész éjjel. Timmie soha életében nem szeretkezett ilyen
gyakran, és Jean-Charles olyan fiatalos erőket fedezett fel
magában, amelyeket már rég elveszettnek hitt. Órákig
szerelmeskedtek. Mindketten furcsa időzónában voltak az
utazásaik miatt, bóbiskoltak, aludtak, felébredtek szeretkezni,
amikor már elteltek, újra szunyókáltak, s hajnali négykor
rendeltek a szobapincértől hatalmas reggelit. Egyik éjszaka
gyalog indultak neki, amikor épp újra havazni kezdett, és a park
nyugati oldalán egy autós pihenőben steaket ettek tócsnival
hajnali ötkor.
Az egész hihetetlenül szürreális volt, mintha álmodtak
volna. Valahányszor felébredtek és meglátták egymást, újra és
újra szélesen elmosolyodtak, aztán a kettejük közt történő csoda
fölött érzett örömükben elnevették magukat. Vasárnap Timmie
gyászos arccal csomagolta a táskáit, miközben a férfi az ágyban
fekve figyelte őt.
– Nem akarok elmenni – mondta a nő szomorúan.
Mindössze négy együtt töltött nap után már nem tudta
elképzelni az életét a férfi nélkül. Veszélyes, mámorító dolog
volt, mindketten gyorsan kezdtek függővé válni. A férfi
ugyanannyira megrészegült, mint ő, és éppolyan szomorú volt,
hogy el kell válniuk.
– Én sem – felelte komoran. – Nem akarok visszamenni
Párizsba. – De mindkettejüknek megvolt a maga élete, amihez
vissza kellett térnie. – Eljövök majd téged meglátogatni
Kaliforniába.
– Megígéred? – Úgy érezte magát, mint egy rémült gyerek,
ahogy ezt kérdezte. Mi van, ha soha többet nem látja? Ha a férfi
meggondolja magát, elhagyja. Azt ő hogy éli túl? Annyi embert
vesztett már el, akit szeretett, hogy már nem bírta elviselni a
gondolatát sem, hogy ez újra megtörténhet. A férfi pedig
megértette, amit látott. A nő pánikja a sajátját tükrözte, ahogy az
egymás iránt érzett szerelmük is összhangban volt.
Szenvedélyük, érzéseik és félelmeik tökéletesen megegyeztek.
– Én sem akarlak elveszíteni – mondta gyengéden. Odament
hozzá, hogy átölelje, s közben lassan visszahúzta őt az ágyra. –
És persze hogy elmegyek hozzád Kaliforniába! Nem fogok tudni
sokáig nélküled élni. – Timmie felfedezte, hogy a férfiban volt
némi drámai hajlam, ami a hatalmas szerelmének másik oldala
volt, de Timmie-nek ez tetszett.
Aztán egy váratlan kérdéssel fordult a férfihoz, ahogy a
karjaiban feküdt.
– Mikor költözöl el otthonról?
A férfi zaklatottnak tűnt a kérdés hallatán. Most erre még
gondolni is utált. Ez volt az egyetlen élet, amit akart. Az elmúlt
élete már nem létezett. Évek óta halott volt, és a hamvai szinte
észrevétlenül szétszóródtak, ahogy Timmie-vel a kötelék
erősebbé vált. Timmie nem vette el őt senkitől, szeretettel
fogadta a karjaiba, a lelkébe, az életébe csakúgy, ahogy a testébe,
mindent elborító szerelemmel és gyengéd szenvedéllyel.
– Már mondtam korábban. Júniusban. Megígértem a
gyerekeimnek, hogy az iskolaév végéig maradok. Remélem,
addigra a lakást is eladjuk. De ha nem, akkor a nyár folyamán
költözöm ki. – Timmie-nek ez hosszú időnek tűnt, de még csak
most lépett a férfi életébe, és nem érezte helyesnek, hogy
nyomást gyakoroljon rá emiatt. Korrekt akart lenni… de ha nem
költözik… ha Jade-nek igaza van, vagy ha évekig halogatja…
akkor mi lesz? – Kérlek, ne nézz olyan aggódva! – kérte a férfi,
szorosan a karjába vonva őt, hogy megnyugtassa.
– De aggódom – válaszolta őszintén. – Sőt megrémít. –
Semmit sem titkolt a férfi előtt, lényének egyik részét sem.
Teljesen kiszolgáltatta magát, ha esetleg a férfi mégis úgy dönt,
hogy nem megy vele az egész életen át tartó úton. Megijesztette
annak a lehetősége, hogy elhagyják, és ott marad rémülten,
egyedül. – Mi lesz, ha sohasem hagyod el a feleségedet? –
kérdezte pánikban.
– Már évekkel ezelőtt elhagytuk egymást – felelte a férfi
egyszerűen és őszintén. Véleménye szerint ez egy korrekt
helyzetértékelés volt. – A lányaim kedvéért vagyok ott, nem a
feleségemért. Megígértem nekik – mondta ünnepélyesen. –
Tartozom ezzel a gyerekeimnek. – És neki mivel tartozik?
Tudta, hogy a gyerekei iránt érzett szeretetével nem kelhet
versenyre, de nem is akart. Nem akarta a férfit széttépni vagy
elrángatni. Azt szerette volna, ha önként megy vele.
 – Mi lesz, ha a lányaid júniusban könyörögni fognak, hogy
ne menj el? Mi lesz, ha…? – Az ismeretlen gyötrelem mindig
kínozta. A múlt mindig annyival rosszabbnak bizonyult, mint
amire számított, sohasem jobbnak. Mindig nehéz volt elhinnie,
hogy a jövő másmilyen lesz.
– Majd akkor megoldjuk – felelte nyugodtan, de ez a válasz
Timmie-t nem igazán nyugtatta meg. A férfi nem mondta, hogy
eljön, akármi történjék is. Nyitva hagyott egy kiskaput: majd
meglátják, mi történik. Timmie sokkal jobban szeretett volna egy
határozott ígéretet, egy vérrel megpecsételt esküt, de tudta, hogy
most egyszerűen meg kell bíznia a férfiban. Összekötötte a sorsát
az övével jóban-rosszban, akármi történik. – Szeretlek. Nem
fogok fájdalmat okozni neked, vagy elhagyni téged. – A férfi
ismerte a múltját, látta a nyers rettegését a vakbélműtéte
éjszakáján. Nem felejtette el a félelmeit, és kész volt
megnyugtatni.
– Szeretlek. Pont annyira szükségem van rád, mint neked
rám. Nem hagylak magadra Timmie, megígérem.
Timmie felsóhajtott a vigasztaló szavak hallatán, ahogy a
férfi mellkasának dőlve feküdt. A férfi szorosan magához húzta,
karjával átölelte, és Timmie biztonságban érezte magát.
– Remélem is. – Megfordult, hogy megcsókolja a férfit, és bár
az idő egyre fogyott, még utoljára szeretkeztek, utána pedig
együtt ültek a kádban, ahogy ezen a hétvégén oly sokszor,
beszélgetve, nevetgélve, egymást ugratva, élvezve az utolsó
együtt töltött perceket.
Amikor eljött az ideje, Timmie alig tudta elszakítani magát a
szobájuktól. Szíve szerint ott maradt volna, bezárja az ajtót, és
örökre a férfihoz simul. Nem akart tőle elválni, sem több ezer
kilométerre repülni innen, miközben a férfi ugyanannyit repül
az ellenkező irányba. Jean-Charles látta az összes gyötrelmet a
szemében, ahogy a karjaiban tartotta.
– Nemsokára újra együtt leszünk, megígérem. – Timmie
szerette, ahogy a férfi megnyugtatta, és vele kapcsolatban
minden azt sugallta, hogy hihet neki. Soha nem gondolta volna,
hogy képes lesz bárkiben is újra megbízni, és benne most mégis
bízott. Tökéletesen. Csak imádkozni tudott, hogy igaza legyen,
és ne kelljen csalódnia. De mindenesetre nem volt választása.
Akármi is történjék, most már a férfié. És isten kegyelméből a
férfi az övé.
Együtt mentek a repülőtérre a limuzinján, a férfi elment vele
az ő termináljához. Timmie járata indult hamarabb, és a férfi a
biztonsági ellenőrzésnél nem mehetett vele tovább. Alig bírtak
elszakadni egymástól, és Timmie teljesen összetörtnek tűnt,
ahogy a biztonsági kapu másik oldalán állt, és integetett neki,
miközben a férfi nézte. A férfi úgy érezte, mintha azt nézné,
ahogy egy szeretett kisgyereket elvisznek tőle. Csak arra
vágyott, hogy átvágjon a kapun, a karjaiba vegye, és
megnyugtassa. Aztán amint a nő eltűnt a szeme elől, ő maga is
gyászosan érezte magát.
Jean-Charles felhívta a mobilján, miközben a nő a kapu felé
haladt.
– Annyira hiányzol – mondta boldogtalanul. – Lehet, hogy el
kéne szöknünk együtt.
– Rendben – válaszolta Timmie mosolyogva. Annyira örült,
hogy hajija a férfit. – Mikor akarsz indulni?
 – Most. – Ő is mosolygott, ahogy kiszállt a kocsiból a
nemzetközi terminálnál, hogy felszálljon a Párizsba induló
járatra.
– Köszönöm életem legcsodálatosabb hétvégéjét – mondta
Timmie ellágyulva.
– Valóra váltottad az álmaimat – felelte a férfi gyengéden,
éppolyan meghatottan, mint ő. Aztán elnevette magát. – És
biztonsággal állíthatjuk, hogy újraélesztetted az elveszett
fiatalságomat! – Éjjel-nappal szeretkeztek, és mindketten azt
állították, hogy soha semmi ehhez foghatót nem tapasztaltak.
Csak úgy izzott körülöttük a levegő. Olyanok voltak, mint a tűz
és a dinamit. Akárhányszor egymáshoz értek, az robbant. –
Hívlak, amint megérkezem – ígérte a férfi, és Timmie tudta,
hogy így lesz. Jean-Charles olyan ember volt, aki megtartotta a
szavát, és ezt ő nagyon szerette benne. Utált arra gondolni, hogy
hazamegy a lakásba, ahol még a feleségével lakik, de most még
ez is kevésbé aggasztotta, mint kezdetben. A férfinak csak időre
van szüksége, hogy megoldja a problémáját és megtartsa a
gyerekeinek tett ígéretét. Timmie hitt neki. Egy olyan
szenvedélynek, mint az övék, úgysem lehet ellenállni. Az volt az
érzése, hogy végül minden rendben lesz.
Felszállt a gépre, és elfoglalta a helyét az első osztályon.
Lecsukta a szemét, a férfira gondolt, és mindarra a csodára, amit
négy nap alatt együtt éltek meg, majd egészen Los Angelesig
aludt.
Amikor hazaért, nem tudott elég sokáig fenn maradni, hogy
beszélni tudjanak. Éjfélig kellett volna virrasztania, hogy
felhívhassa reggel a férfit az irodájában, de ő már jóval előbb az
igazak álmát aludta, aztán hajnali ötkor felébredt. Lehangoló
volt a férfi nélkül ébredni, és a New Yorkban töltött napok máris
távoli álomnak tűntek csupán. A férfinál délután két óra volt,
amikor Los Angelesből reggel ötkor hívta. Jean-Charles épp
ebédről tartott visszafelé, és nagyon örült, amikor Timmie álmos
hangját meghallotta a telefonban.
– Hiányzol – mondta szomorúan, mire a férfi elmosolyodott.
– Te is nekem. Egész éjjel ébren voltam, téged keresve.
Hamar el akarok menni meglátogatni téged. Úgy érzem magam,
mint egy kábítószeres a drogja nélkül. – A férfi pont olyan
boldogtalannak hangzott, mint amilyen ő volt.
– Én is – felelte boldogan. Nagyon örült, hogy hiányzik a
férfinak, és nem tért vissza úgy a szokásos életéhez, hogy hátra
sem pillantott a vele töltött négy nap után. Az együtt töltött
napok megváltoztatták az életét, remélhetőleg örökre, és csodás
volt tudni, hogy a férfi is ugyanezt érzi.
– Hamarosan elmegyek Kaliforniába – ígérte, aztán sietnie
kellett a betegeihez. Megígérte, hogy felhívja a munkanapja
végén, amikor nála késő délelőtt lesz. Timmie arra gondolt, hogy
visszafekszik, miután a férfival beszélt, de nem tudott elaludni.
Csak ide-oda hánykolódott, a férfira gondolva és az éjszakákra,
amiket együtt töltöttek, aztán csak mosolyogva feküdt a hátán,
mindarra emlékezve, amit a férfi mondott neki. Végül hatkor
felkelt, felöltözött, és fél nyolckor már az irodában volt. Gyakran
ment be korán, amikor időeltolódásban volt vagy nem tudott
aludni. Nagyon jó időszak volt ez az ügyintézésre. New York és
Európa már rég ébren volt, és teljes sebességgel pörgött.
 Már egy halom munkát elvégzett, mire Jade fél kilenckor
megérkezett. Örült, hogy újra látja a főnökét, különösebben nem
volt meglepve, hogy már bent találja, és arról érdeklődött,
hogyan telt a hétvége New Yorkban.
– Fantasztikusan! – vágta rá Timmie azonnal, hatalmas
mosollyal. Az álmodozó tekintet és a minden pórusából áradó
boldogság elárulta. Jade összehúzott szemmel ráncolta a
homlokát. Túl jól ismerte Timmie-t ahhoz, hogy azt gondolja,
egy múzeumlátogatással és vásárolgatással egyedül töltött
hétvége után így nézne ki. Timmie gyorsan elfordította a fejét az
asztalán levő papírokat lapozgatva, de Jade már kitalálta, mi
történhetett New Yorkban, és több mint valószínűleg kivel volt
ott.
– Patkányt érzek – mondta gyanakvóan, ahogy Timmie
kuncogni kezdett.
– Remélem, nem – felelte Timmie, megpróbálva ártatlan
benyomást kelteni, de nem sok sikerrel. – Talán az új
parfümünk.
– Ne etess – felelte Jade tizenkét év kemény munkával és
barátsággal a háta mögött. Gyakran megengedett-magának
olyasmit Timmie-vel, amit más nem engedett volna meg.
Timmie pedig mindig jól fogadta. Ez ma sem volt másként. – A
francia dokival töltötted a hétvégét, ugye? – vádolta mindentudó
mosollyal, és Timmie bólintott. Izgatott volt amiatt, ami történt,
és büszke volt rá, hogy az asszonya lehet. Egy ideig diszkrétnek
kell lenniük, de legalább itt kimutathatta az örömét és
izgatottságát.
 – Ami azt illeti, igen – felelte Timmie olyan ábrázattal, mint a
macskáé, amelyik lenyelte a kanárit. Bár az igazat megvallva
inkább hasonlított egy nőstény oroszlánra, amelyik épp most
falta fel a fehérfejű rétisast. Annyira sütött belőle a boldogság,
hogy az egész szobát beragyogta.
– Remélem, nem feküdtél le vele – pirított rá Jade szigorúan.
– Azt mondtad, nem fogsz, amíg ki nem költözik a család
lakásából júniusban.
– Persze hogy nem – hazudta Timmie szemérmetlenül, és
teljesen ártatlan mosollyal nézett az asszisztensére. Pontosan
tudta, hogy mit ígért Jade-nek, de hirtelen minden megváltozott.
Őrülten szerelmes volt a férfiba, és semmiképp sem lett volna
képes ellenállni neki négy napon keresztül, tekintve hogy mind a
ketten egyformán éreztek. Örült, hogy úgy tettek, ahogy tettek.
Soha életében nem töltött ilyen szenvedélyes hétvégét senkivel,
és akármilyen rettentő sorsot jósolt is neki Jade Jean-Charles
miatt, most lehetetlen volt elhinni, hogy a férfi nem fogja
pontosan azt tenni júniusban, amit ígért. Timmie számára kétség
sem fért hozzá, hogy ki fog költözni. Ami Jade-del történt,
szomorú volt, de az egy teljesen más történet. Timmie már nem
aggódott a férfi miatt, és nem akarta, hogy meg kelljen védenie
őt vagy szenvedélyes szerelmi kalandjukat Jade vagy bárki más
előtt.
– Vajon miért nem hiszek neked? – kérdezte Jade
gyanakodva. – Túl jól nézel ki. Undorítóan boldognak tűnsz.
Szebb vagy, mint valaha. Abszolút olyan a kisugárzásod, mint
egy olyan nőnek, aki az egész hétvégét ágyban töltötte a
szeretőjével. Szerintem te hazudsz nekem, Timmie. – Aztán
aggódó hangon tette hozzá. – Csak azt remélem, hogy magadnak
nem hazudsz, vagy hogy ő nem beszél mellé.
– Nem hiszem, hogy mellébeszélne – felelte Timmie
nyugodtan. – Szerintem ő egy őszinte férfi, aki azt fogja tenni,
amit mondott, amikor mondta. Azt hiszem, hogy csak a gyerekei
miatt aggódik.
– Tehát tényleg lefeküdtél vele! – vonta felelősségre Jade.
Timmie úgy érezte magát, mint egy szófogadatlan tinédzser, akit
azzal vádolnak, hogy „mindent engedett" a barátjának. A
gondolattól hangosan felnevetett, épp amikor David lépett be a
szobába.
– Mi történik itt? Miről maradtam le?
– Az égvilágon semmiről – nyugtatta meg Timmie széles
mosollyal. – Jade néhány nagyon igazságtalan dologgal vádol
engem. – Roppantul szórakoztatta. És teljesen biztosnak érezte
magát Jean-Charles-ban, akármilyen traumatikus volt Jade
korábbi tapasztalata.
– A francia dokival töltötte a hétvégét – avatta be Jade,
miközben Timmie jóindulatúan mosolygott mindkettőjükre.
Élvezte hármójuk kedélyes, ékelődő kapcsolatát. Amikor pedig
arról volt szó, mind a két asszisztense tudta, hol a határ. Timmie
még nem ért el erre a pontra, amikor Jade faggatta a
hétvégéjéről. Mindeddig tréfából és jó szándékkal tette, a
számonkérés is csak aggodalmukat és iránta érzett szeretetüket
tükrözte.
– Hát ezért maradtál New Yorkban! – kiáltott fel David
csodálattal és érdeklődéssel. – Örülj neki! Remélem, jól
szórakoztál! – mondta nagyvonalúan. Minden tetszett neki a
francia orvossal kapcsolatban, amit hallott, és közel sem
aggódott miatta annyira, mint Jade.
– Egy kicsit túl jól is, ha engem kérdezel – jegyezte meg Jade,
miközben Timmie felvette a telefont. Itt volt az ideje, hogy
munkához lássanak.
Jade délután, az ebédnél újra megemlítette a történteket
Davidnek, miközben a szokásos krumpliért savanyúság cserét
ütötték nyélbe.
– Aggódom miatta – mondta őszintén. – Velem pontosan
ugyanez történt. Először azt gondolod, hogy minden mesés, és te
vagy a legszerencsésebb nő a földkerekségen. Soha nem voltál
még ennyire szerelmes életedben. Aztán ezek a fickók apránként
kezdenek kikészíteni. Lemondják a randikat, kibújnak a vacsora
alól, meg kell változtatni a nyaralási terveket. A hétvége, amit
ígérnek, sohasem következik be, mert otthon kell lenniük a
gyerekeikkel. A feleségük megbetegszik, a gyerek hisztériás
rohamot kap. Egyedül mész nyaralni. Rejtegetnek. És végül nem
marad semmid, csak a sok meghiúsult remény és széttört álom.
Tíz évvel később még mindig otthon laknak a feleségükkel és a
gyerekeikkel. Ha pedig elég sokáig kitartasz, akkor neked már
nem lehetnek saját gyerekeid. Nem akarom, hogy vele is ez
történjen. Nem mintha még akarna gyereket az ő korában. Csak
nem akarom, hogy a férfi miatt összetörjön a szíve.
– Egyikünk sem akarja – felelte David komolyan. – De attól,
hogy veled ez történt, nem szükségszerű, hogy vele is ez fog. Jó
embernek tűnik. Orvos, és felelősségteljes személy. Nem tudta,
hogy ilyen hamar találkozik valakivel. Szerintem érthető, hogy
be akarja tartani azokat a kötelezettségeket, amiket vállalt,
mielőtt egymásba szerettek.
– Én is ezt gondoltam. De ez nem a kötelezettségekről szól,
hanem a félelemről. A végeredmény, hogy végül túlzottan
félnek, és túl gyávák, hogy elmenjenek, így sohasem lépnek.
– Remélem, hogy nem így lesz – felelte a fiú nyugodtan. –
Szerintem nekünk támogatnunk kell őt, és meglátjuk, mi
történik. Lehet, hogy a férfi mindent épp úgy tesz majd, ahogy
ígérte. Remélhetőleg ez történik. Egyelőre semmi okunk, hogy
kételkedjünk a szavában. Adjunk neki egy esélyt.
– Én is remélem, hogy betartja a szavát. De nem fogadnék rá.
Túl sok olyan történetet hallottam más nőktől, mint az enyém.
Ezért nem jó ötlet házasemberrel kezdeni.
– Azok alapján, amit hallottunk róla, szerintem őt nem lehet
szigorúan véve házasnak tekinteni. Inkább azt mondanám, hogy
válófélben van. Ez pár hónapig teremthet zavaros helyzetet. De
egyelőre úgy tűnik, hogy Timmie nem szenved. Mióta ismerem,
nem láttam boldogabbnak.
– Én sem – ismerte el Jade. – Ez rémiszt meg engem, mert ha
a dolgok nem jól alakulnak, és a férfi mégsem költözik el, az
össze fogja törni a szívét. Tudom.
– Ezen még nem érdemes rágódni. Nézzük meg, hogy mi
történik. Én mellette vagyok. – David kitartott.
Jade megrázta a fejét, hatalmas kétségei voltak.
– Remélem, igazad lesz.
– Mindnyájan reméljük – felelte David, miközben az ebédje
maradékát a szemétbe dobta. – És egyébként mi újság a te
építészeddel? Miért nem inkább miatta aggódsz Timmie francia
dokija helyett? Nagylány már, és tud magára vigyázni. Biztos
lehetsz benne, hogy csak a helyes lépéseket fogja megtenni. És
remélhetőleg a férfi is. Úgyhogy mesélj inkább a te pasidról. –
David profin váltott témát, és Jade áradozott neki, milyen
csodálatos az új építész barátja. Azt hajtogatta, hogy az
internetes randizás a legjobb találmány a szeletelt kenyér óta.
Miközben ők a szerelmi életéről tárgyaltak, Timmie az
irodájában Jean-Charles-lal beszélt. Neki már este tizenegy óra
volt, míg Timmie-nek még csak délután kettő.
– Egész nap rettentően hiányoztál – mondta a férfi
boldogtalanul.
– Te is nekem – válaszolta mosolyogva. Jólesett tudni, hogy ő
is hiányzott a férfinak, és hihetetlen volt elgondolni, hogy egy
nappal korábban még egymás karjaiban feküdtek New Yorkban.
Máris olyan volt, mintha hetek teltek volna el azóta. – Alig
várom, hogy látogatóba gyere.
– Próbálom itt megoldani. Meg kell róla bizonyosodnom,
hogy valaki helyettesít. A helyettesem azt mondta, hogy egy-két
napon belül nyilatkozik, vállalja-e.
Timmie alig tudta elhinni, hogy Jean-Charles eljön őt
Kaliforniába meglátogatni. Ez az egész még mindig a csodával
határosnak tűnt számára.
Érdeklődött a betegekről, akiket a férfi aznap látott, majd
elmesélte, mit fog csinálni délután. Mesélt a malibui házáról,
mire a férfi azt mondta, alig várja, hogy ott legyen vele. Az egész
olyan volt, mint egy álom. Ez a kedves, szerető, szenvedélyes,
szexi, csodálatos párizsi orvos beleszeretett, és ő is belé. Épp
most töltöttek négy napot együtt New Yorkban, vad
szenvedélybe merülve. Most pedig egészen Los Angelesig jön,
hogy meglátogassa őt. Teljesen hihetetlen. Miután letették a
telefont, ezen merengett az ablakon kifelé bámulva, az élet nem
várt meglepetéseire gondolt, a remény váratlan ajándékaira,
amelyek mindent megváltoztatnak. Jean-Charles pont ez volt
számára, isten ajándéka, amely az égből hullt alá. Az élete
áldásait juttatta eszébe, és hogy milyen édesek tudnak lenni.
Olyan édesek, mint Jean-Charles.

15. fejezet

Jean-Charles helyettese két nap múlva jelentkezett, ahogy

megígérte, és vállalta, hogy március közepén egy hétig

helyettesíti a kollégáját. Csodálatos módon addig már csak két
hét volt hátra. Jean-Charles azonnal felhívta Timmie-t, hogy
elújságolja neki a hírt. Ekkorra már a repülőjegy-foglalása is
megvolt. Máris alig várta, hogy menjen, és akárcsak Timmie, ő is
úgy ujjongott, mint egy gyerek. Az időzítés tökéletesre sikerült.
Előtte őt is dizájnhatáridők kötötték, és nagyon keményen kell
majd dolgoznia, hogy mindennel kész legyen, de az egész hetet a
férfira akarta szánni. Az ittléte alatt végig szabadságon lesz, és
azt fogják csinálni, amit a férfi szeretne. Azért remélte, hogy
legalább pár napot Malibuban töltenek majd. Timmie csak arra
vágyott, hogy a férfival legyen, ahogy az is csak erről álmodott.
 A következő két hét végeérhetetlennek tűnt. Minden nap
mintha ezer évig tartott volna mindkettejük számára. Timmie
hálás volt, hogy a munkája lefoglalta. Esténként haza is vitt
belőle, és a hétvégéket tervek készítésével meg a házai rendbe
rakásával töltötte. Azt akarta, hogy mindkét otthona tiszta és
csinos benyomást keltsen, ezért mindent elkezdett kidobálni,
ami régi, elnyűtt vagy kifakult volt. Új szobanövényeket vásárolt
egy faiskolában, új törülközőket rendelt, és új ágyneműket vitt ki
Malibuba. Kicsinosította a fészkét a férfi kedvéért, bár ő nem
győzte ismételgetni, hogy őt csak Timmie érdekli. A férfi
érkezése előtti napon új CD-ket vásárolt mind a városi, mind a
tengerparti házba. A legapróbb részleteket is ellenőrizte, és olyan
ételeket vásárolt, amelyekről azt gondolta, hogy a férfi szereti.
Francia lapokat vett, és a dohányzóasztalon hagyta őket, az
érkezése napján pedig gondoskodott egy nagy tál virágról. Azt
akarta, hogy minden tökéletes legyen. Még az időjárás is a
kezére játszott. Fantasztikusan napos, balzsamos idő volt, sehol
egy felhő vagy szélfuvallat. Tiszta tavasz. Tudta, hogy Párizsban
dermesztő hideg volt a héten, úgyhogy ez további kellemes
meglepetés lesz Jean-Charles-nak.
Bézsszínű nadrágot és hozzá illő pulóvert vett fel,
ugyanolyan színű krokodilmintás lapos talpú cipővel, kezében
egy vintage halványsárga Kelly táska, amit Párizsban vett. Dús
haját kibontva viselte. Amikor kiszállt a kocsiból a reptéren, úgy
nézett ki, mint aki most lépett ki egy magazinból. Ezen a
délelőttön be sem ment az irodába, túlzottan lefoglalta, hogy az
utolsó simításokat elvégezze a házban. Az ágy meg volt vetve
tökéletesen vasalt, vadonatúj Pratesi ágyneművel, és a
tengerparti házba is új, égszínkék ágyneműt vett, rajta kis
kagylókkal. Nem tudta, hogy a férfinak feltűnnek-e majd a
részletek, de ha nem, akkor is meg akarta tenni a kedvéért.
Az irodában szólt, hogy egész héten ne számítsanak rá. Nem
titkolta, hogy miért vesz ki szabadságot, és minden fennmaradó
munkát befejezett a hétvégén. David kérésére Jade ezúttal nem
tett megjegyzést, amikor Timmie az előző nap elindult az
irodából, de sötét pillantást vetett rá, aztán később felhívta, hogy
elnézést kérjen. Csak aggódott, mire Timmie azt válaszolta, hogy
megérti. David sok szerencsét és csodálatos időtöltést kívánt
neki Jean-Charles-lal. Timmie úgy érezte magát, mint aki
nászútra megy, és bizonyos tekintetben ez így is volt. Ez egy
teljesen új élet volt számukra, annak a folytatása, amit New
Yorkban kezdtek el. Nehéz volt elképzelni, hogy az együtt töltött
idő megint olyan csodás lehet, mint akkor, de Timmie nem
aggódott emiatt, ahogy a férfi sem, aki nem győzte
hangsúlyozni, mennyire vágyik rá, hogy őt lássa. Mielőtt
kikapcsolta volna a mobiltelefonját, Jean-Charles még felhívta
előző nap késő este, amikor felszállt a gépre. Olyan izgatottak
voltak, mint két gyerek. Tizenegy órás repülőút várt rá. Amikor
Timmie a reptérre ment, tudta, hogy a gép nemsokára leszáll, és
biztos volt benne, hogy L.A. felé közeledve a férfi is pont olyan
izgatott, mint ő maga. Ezúttal alig bírt magával, amíg várta,
hogy a férfi átérjen a vámon.
Ott állt az útlevél-ellenőrzés túloldalán, amikor nyílt az ajtó,
és látta, hogy a férfi lép ki rajta öltönynadrágban és pulóverben,
ami alól kigombolt kék ingnyak kandikált ki, a vállára terített
zakója zsebéből pedig egy piros nyakkendő lógott. Lezser,
jóképű és nagyon francia benyomást keltett, ahogy közeledett.
Timmie ragyogó mosollyal indult meg felé. Egy pillanattal
később a férfi már a karjaiban tartotta, és olyan szorosan ölelte,
miközben megcsókolta, hogy alig kapott levegőt. Először nem
találták a szavakat, hogy elmondják egymásnak, mennyire
örülnek, hogy újra együtt lehetnek. De erre nem is volt szükség,
az arcukra volt írva.
– Annyira hiányoztál – szólalt meg Timmie levegő után
kapkodva, karjával átölelve a férfi derekát. Csak két hét telt el,
de mindkettőjük számára egy örökkévalóságnak tűnt. Olyan
gyakran álltak meg csókolózni, hogy időbe telt, mire kijutottak a
reptérről.
– Te is nekem – felelte a férfi boldogan. – Azt hittem, már
sohasem ér ide az a gép. A végtelenségig tartott. – Hihetetlenül
hosszú repülőút volt, de ideért.
– Fáradt vagy? – Nagyon szeretett volna a férfi körül
sürögni-forogni, babusgatni és elkényeztetni őt, a férfi imádta
ezt.
– Egyáltalán nem – mosolygott rá. – Aludtam az út alatt.
Végignéztem két filmet, és nagyon jót vacsoráztam. – Timmie
tudta, hogy az Air France-on kaviárt adnak az első osztályon. –
Mit csinálunk ma? – kérdezte érdeklődve. Volt valami, amit
mindenekelőtt szeretett volna, és amikor beszálltak a kocsiba,
megcsókolta a nőt, és gyengéden megérintette a mellét. Azóta
éhezett a testére, mióta utoljára látta. És annyira izgalmas volt
most vele lenni Kaliforniában.
– Olyan nagyon jó, hogy itt vagy! – mondta Timmie sugárzó
mosollyal. Alig várta, hogy megmutassa a férfinak a kedvenc
helyeit, a házát Bel Airben és a tengerparton, hogy együtt
sétáljon vele az utcán, vacsorát főzzön neki, hogy szórakozni
menjenek, vele mutatkozzon, együtt nevessenek, aludjanak,
szeretkezzenek. Annyiféle öröm, akár a szivárvány színei, és jól
tudták, hogy az egymás iránt érzett szerelmük jelentette a
szivárvány végénél található kincset.
A Santa Monica-i autóúton Bel Airbe mentek, kivételesen
nagyön kicsi forgalomban. Millió dologról esett szó, és Jean-
Charles újra elmondta, milyen sokat jelent számára, hogy ott
lehet vele a saját környezetében. Mindent meg akart tudni róla,
és osztozni a mindennapjaiban. Az idő gyorsan repült, miközben
beszélgettek, és kevesebb mint egy óra múlva már a házhoz is
értek.
Timmie kinyitotta az ajtót, és a férfi belépett utána. Mély
benyomást tett rá a nő ízlésesen berendezett otthona, a
megnyugtató, békés nappali, és a hozzá kiválóan illeszkedő
műtárgyak. Körbejárva mindent felfedezett, megcsodált, aztán
mintha csak valami vonzaná, megállt a könyvszekrény előtt, és
csak állt, Mark fényképét bámulva. Azonnal tudta, kit ábrázol a
kép, ahogy Timmie tekintetétől kísérve a kezébe fogta, és a fiú
szemébe nézett.
– Ő a fiad, ugye? – kérdezte halkan, és a nő szeméből egy
életen át pótolhatatlan vesztséget és fájdalmat olvasott ki, ahogy
bólintott.
– Igen, ő Mark.
– Gyönyörű gyerek – válaszolta gyengéden, miközben letette
a képet, és odament hozzá, hogy átkarolja. – Sajnálom,
kedvesem. Annyira sajnálom… Bárcsak ne így történt volna. –
Timmie újra bólintott, miközben a férfi a karjaiban tartotta. Nem
sírt, csak állt Markra emlékezve, és a szíve megtelt a Jean-
Charles iránti szerelemmel. Ebben a pillanatban olyan volt,
mintha élete két nagy szerelme összeolvadt volna. Szomorú,
mégis békés érzés fogta el. Kibontakozott az ölelésből, hogy a
férfira mosolyogjon, és a férfi újra megcsókolta, színültig töltve a
lelkét gyengédséggel és örömmel.
– Éhes vagy? – kérdezte Timmie, ahogy a konyhába sétáltak,
és a férfi újra a karjaiba vonta őt. Nem állta meg egyszerre pár
percnél tovább, hogy ne érjen hozzá. A férfi elnevette magát a
kérdés hallatán.
– Csak rád, szerelmem. Azóta éhezem rád, amióta elváltunk.
– Timmie boldogan mosolygott, és ő is megölelte a férfit.
– Én ennivalóra gondoltam. – Mindenfélét vett, amiről úgy
gondolta, hogy a férfi szívesen enné, még francia kenyeret, egy
baguette-et is szerzett, mert megfigyelte, hogy a férfi New
Yorkban minden étkezésnél fogyasztott.
– A repülőn egész úton idefelé ettem. Most nincs szükségem
ennivalóra. Csak te kellesz – mondta, és megcsókolta, amitől
Timmie úgy érezte magát, mint aki egy romantikus, szexi francia
filmben szerepel.
Megmutatta neki a ház többi részét, és a hálószobába is
benéztek. A függöny szélesre volt tárva, és a nap beáradt az
ablakon. Az ágy tökéletesen volt megvetve, és a dívány előtti
kisasztalon hatalmas tál virág díszelgett. Jean-Charles
körbenézett a szobában, és elmosolyodott.
– Minden olyan csinos, Timmie. Nagyon tetszik a házad. –
Imádta a nőt a saját környezetében látni, és úgy találta, hogy
tökéletesen illett is hozzá. Egyszerre volt lezser, elegáns, kecses;
barátságos, meleg, művészi, kreatív, minden, ami őt magát is
jellemezte. Tökéletes háznak tűnt számára. És még mielőtt a
nőnek ideje lett volna megköszönni a bókot, a férfi egy gáláns
mozdulattal ledöntötte a lábáról, és lassan az ágy felé vitte. –
Most nagyon elfáradtam – mondta csibészes mosollyal. – Azt
hiszem, le kell dőlnöm. – Timmie nevetett, amikor a férfi
gyengéden lerakta az ágyra, és kitárta felé a karját.
– Gyere ide, szerelmem – mondta a férfi iránt érzett
határtalan szeretetével. A férfi a karjaiba omlott, mellé feküdt az
ágyra, és pillanatokkal később már nyoma sem volt rajtuk a
ruháiknak, az ágy mellett hevertek a földön. Az egymásra oly
nagyon kiéhezett, hosszú, meztelen testük újra szenvedélyesen
egymásba fonódott, mint New Yorkban. És Timmie meleg
hangulatú és kényelmes környezete csak fokozta az együvé
tartozás élményét. Timmie úgy érezte, mintha a férfihoz tartozna
most és mindörökké, a férfi pedig mint aki végre hazaért.
Már besötétedett, mire újra felkeltek az ágyból. Órákon
keresztül felváltva szeretkeztek és aludtak. Nem győztek betelni
egymással. Végeérhetetlen adok-kapok volt ez, szívük, lelkük,
testük megosztása a másikkal. Miközben magához ölelte, Jean-
Charles úgy fogalmazott, hogy a szívük eggyé forrott, és Timmie
is így érzett. Pont olyan tökéletes volt, mint a kezdetektől fogva
mindig, és úgy tűnt, egyre csak jobb lesz, ahányszor találkoznak.
Miután az éj leszállt, lementek a konyhába egy szál
fürdőköntösben, és Timmie omlettet készített salátával, valamint
egy cikkely Brie sajtot is tálalt neki baguette-tel, amit annyira
szeretett. Kiváló snack volt, mielőtt visszatértek volna az ágyba,
ahol újra szerelmeskedtek, aztán két órán át ültek beszélgetve a
kádban. Minden alkalommal, amikor együtt voltak, olyan volt,
mintha eltűntek volna egy másik bolygón, ahol nem léteznek
időzónák, felelősségek, kötelezettségek, adott időpontban
elvégzendő teendők vagy elköltendő étkezések. Azt csinálták,
amit akartak, és mindent együtt. Amikor találkoztak, egy
pillanatot sem töltöttek külön. És míg Timmie általában
ódzkodott volna az ilyen állandó társaságtól, ahogy a férfi is,
mindketten megállapították, hogy a köztük levő bensőséges
viszony olyan könnyed és kellemes volt, hogy csak még többet
és többet akartak belőle. Részegítő volt, és teljes függőséget
okozó. Mindketten fenn akadtak a horgon. Egymás választott
kábítószerévé váltak.
Késő éjszaka volt, amikor végül elaludtak. A férfi számára
párizsi idő szerint épp délután volt, de úgy tűnt, ez nem zavarja.
Másnap reggel tízig aludtak, és Jean-Charles már az ébredés
pillanatában közölte, hogy éhen hal. Az órájára nézett, és
megbizonyosodott róla, hogy számára eljött a vacsoraidő.
Ezúttal Timmie steaket készített neki, majd kelletlenül
lezuhanyoztak és felöltöztek. Egy újabb csodálatos tavaszias
napra ébredtek, és a tengerpartra tartottak.
Dél lett, mire elindultak, és Timmie lassan vezetett a
Csendes-óceán partján futó autópályán, miközben Jean-Charles a
kilátásban és benne gyönyörködött.
– Timmie, ez gyönyörű! Ahogy te is. – Sohasem látott még
ilyen tökéletes napot, ahogy ilyen boldog sem volt még soha
életében. Aztán meglátta a tengerparti házat, és majdnem elsírta
magát. – Ez olyan csodálatos! – kiáltotta, amikor körbenézett.
Imádta, ahogy a nő a házat kifestette, a légies kék-fehér
színvilágot, a gyönyörű mólót, a tengerpartot, a kilátást.
Egyenesen lementek a partra, hogy járjanak egyet, a hullámok a
bokájukat csapkodták. Elsétáltak ameddig csak tudtak, végül
megfordultak, és visszatértek a házba. – Örökké itt tudnék
maradni – mondta a férfi boldogan.
– Bárcsak maradnál – felelte halkan Timmie. De mindketten
tudták, hogy ez nem lehetséges. A férfinak megvolt a maga élete
Párizsban, egy orvosi praxis, amibe éveket ölt, és a gyerekei,
akiket szeretett. Neki pedig itt volt az üzlete, amit vezetnie kell.
Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy ha együtt akarnak
maradni, akkor annyit tehetnek, mint most, olyan gyakran
utaznak egymáshoz, amilyen gyakran csak lehet, és a
találkozások között megpróbálják túlélni a másik nélkül. De
mindössze két találkozás után máris gyötrelmesnek találták az
egymástól való távollétet. Jean-Charles mindennap vele szeretett
volna lenni, mint most, és ez Timmie-nek is tökéletesen
megfelelt, sokkal jobban, mint várta.
Ezen a délutánon órákig heverésztek a mólón, beszélgetve és
sütkérezve a napon. A férfi, aki még mindig nem szokta meg a
kaliforniai időzónát, egy időre elbóbiskolt, ő pedig a közelében
feküdt le, kinyújtózva, mint egy oroszlán, és nézte, ahogy alszik.
Szinte hallotta dorombolni. Amikor pedig késő délután az idő
csípőssé vált, betakarta egy kasmírtakaróval, aztán
naplementekor felébresztette, és bent begyújtottak. A nappaliban
ültek, és beszélgettek. Timmie próbálta nem pedzegetni a közös
jövőjük témáját, és azt, hogy mikor költözik külön a feleségétől.
Nem akart nyomást helyezni a férfira azzal kapcsolatban, hogy
mit szándékozik tenni és mikor Tökéletesen megbízott benne.
Kérte, hogy meséljen a gyerekeiről.
– Julianne nagyon elegáns és kimért, ami azt illeti,
meglehetősen hideg. Az anyjára hasonlít. Nem áll olyan közel
hozzám, mint szeretném. Olyan, mint egy macska. Nagyon
tartózkodó. Mindent megfigyel, mindent lát. Tizenhét éves, de
meglepően bölcs a korához képest. Nagyon közel áll az anyjához
és a húgához, Xavier-hoz viszont nem annyira. A bátyja hat
évvel idősebb nála, és mindig borzasztó terhesnek találta a
lányokat, amikor kisfiú volt. Beleütötték az orrukat a dolgaiba,
és mindent eltörtek, vagy rendetlenséget csináltak a szobájában,
amikor bementek játszani. És mindig cukkolták, ha hazahozott
egy lányt. Az lett a vége, hogy egy idő után már nem hozott
senkit, ami valószínűleg jó döntés volt a részéről.
Sophie tizenöt éves, és nagyon barátságos. Azt hiszem, hogy
bizonyos szempontból éretlenebb a koránál. Julianne
kifinomultabb, ő szeret szépen felöltözni és csinos ruhákban
járni. Sophie néha inkább kicsit fiús, máskor viszont igazi lány,
csupa női fondorlat, engem bármikor az ujja köré csavar. Az ő
szemében Xavier egy hős, én pedig tévedhetetlen vagyok. De az
anyjával nem jön ki olyan jól. Azt hiszem, hogy ez életkori
sajátosság. Tizenöt évesen Julianne sem jött ki olyan jól az
anyjával, most meg a legnagyobb összeesküvők, általában
ellenem. – Mosolygott, ahogy erről beszélt. Egyértelmű volt,
mennyire szereti a családját, és milyen közel állnak hozzá a
gyerekei. Timmie ezért még jobban szerette, és sajnálta, hogy
nem korábban találkozott vele. Akkor biztosan akart volna tőle
gyereket egy nap, miután már együtt megállapodtak.
Megdöbbentő gondolat volt, soha korábban nem jutott ilyesmi
az eszébe, és ezen az éjszakán el is mesélte a férfinak, amikor az
ágyban feküdtek. Jean-Charles erre azt válaszolta, hogy a lelke
mélyéig meg van hatva, és ő is nagyon szeretett volna egy közös
gyereket.
Ekkor gyengéden ránézett Timmie-re, és feltette neki a
kérdést, érdeklődve, de némi aggodalommal:
– Még lehetséges?
– Lehetséges, de nem valószínű. Nem tudom elképzelni,
hogy az ilyesmi túl könnyen megesik az én koromban. Ami azt
illeti, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fordulhat elő. –
Közben azért elszomorította, hogy elfecsérelte az elmúlt tizenkét
évet Mark halála óta. Sohasem jutott eszébe, hogy másik gyereke
legyen, amíg Jean-Charles-lal nem találkozott. – Néha
gondolkoztam az örökbefogadáson. – Ekkor mesélt a férfinak a
Szt. Cecíliáról. Jean-Charles-ra hihetetlenül mély benyomást tett
mindaz, amit véghezvitt, és az a nyilvánvaló szeretet, amit az
árvák iránt érzett, akiknek hajlékot adott, és akiket támogatott. –
Azt hiszem, hogy azért nem tettem soha – magyarázta Timmie,
legalább annyira saját magának, mint a férfinak –, mert féltem
tőle, hogy bárkit újra szeressek. Legyen az férfi vagy gyerek.
Egyszerűbb volt távolságot tartani.
– És most? – kérdezte, ahogy magához szorította. – Még
mindig félsz?
Timmie nem válaszolt azonnal, és még közelebb húzódott a
férfihoz.
 – Nem, már nem. Semmitől sem félek, amikor veled vagyok,
csak attól, hogy téged elveszítelek – mondta gyengéden. – Soha
többet nem akarok senkit elveszíteni, akit szeretek.
– Egyikünk sem akar. – De mindketten tudták, hogy a
legtöbb ember alighanem könnyebben átvészel egy veszteséget,
mint ő, aki már annyira sok mindenen ment keresztül az életben.
Újra a férfi gyerekeiről beszéltek, aztán egyéb dolgokról.
Mint korábban is, kicsit csapongva, különféle témákat érintve, és
végül mindig szerelmeskedésbe torkollott a beszélgetés, aztán
aludtak, és újra szeretkeztek. Úgy tűnt, ez a láncolat sohasem ér
véget, és hajnali négykor Timmie cukkolta a férfit, amikor az újra
szerelmeskedni akart. Azzal gyanúsította meg, hogy
nyilvánvalóan füllentett, és sokkal fiatalabb, mint amennyit
mondott, mert nincs az a korabeli férfi, aki olyan gyakran tudna
szeretkezni, mint ő. De Jean-Charles-nak ez láthatólag nem
jelentett problémát. Timmie azt mondta, biztos varázserővel bír,
ami jólesett a férfinak. Miután szeretkeztek, kisétáltak a mólóra a
városból hozott fürdőköpenyekben. Kézen fogva feküdtek a
nyugágyban, és a csillagokat nézték. Timmie számára ez volt a
legtökéletesebb pillanat, amire hosszú idő óta vissza tudott
emlékezni, ha nem egész életében.
Aztán végül újra elaludtak egymás karjában, és ezúttal
majdnem délig aludtak. Timmie reggelire teát és croissant-t
készített maguknak, és egy nagy sétát tettek a tengerparton.
Négy napot maradtak Malibuban. Jean-Charles-nak annyira
tetszett ott, hogy nem akart elmenni. Gyönyörű, békés,
szeretetteljes időt töltött Timmie világában. Úgy érezte magát,
mint aki burokban van, és még soha életében nem volt része
ilyen kényelemben. Ugyan nem sok kedve volt visszamenni Bel
Airbe, de legalább egy futó benyomást akart kapni a nő Los
Angeles-i életéből is. Úgyhogy voltak étteremben és
antikvitásokban, hosszú sétákat tettek, és kapucsínót ittak egy
Timmie által ismert kis kávéházban. Aztán úsztak a
medencéjében, forró pezsgőfürdőt vettek a masszázskádjában,
éjszaka pedig a hatalmas márványkádjában ücsörögtek. Úgy
tűnt, hogy az idő nagy részét vagy az ágyban töltik, vagy
valamilyen vízben, szinte mint az anyaméhben. Rokon leikekké
váltak.
Az előző alkalomhoz hasonlóan, az utolsó este túl gyorsan
eljött. Feküdtek a nagy, kényelmes ágyban, arról beszélgetve,
milyen jól érezték magukat, és mikor találkoznak legközelebb.
Most még megdöbbentőbb volt számukra, hogy szenvedélyes
szerelmük mindössze egy hónapja kezdődött. Már
mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha örök időktől fogva együtt
lettek volna. Már mindenről beszéltek, a gyermekkori
félelmeiktől és bánataiktól kezdve a gyerek-vállalásig és a
jövőjükig. Gyerekük nem lesz, de mindketten remélték, hogy
közös jövőjük igen. Mindent a maga idejében, ahogy Jean-
Charles mondta neki, valahányszor a téma előkerült.
Timmie kivitte a reptérre az elutazása napján, és mindketten
komorak voltak. Az egész heti együttlét után még jobban
kötődtek egymáshoz. Kialakítottak egy napi menetrendet, amit
csinálni szerettek. Timmie tudta, mit szeret a férfi reggelizni, és
nagy szeretettel készítette el számára. Órákat töltöttek
szeretkezéssel, végtelen élvezetet szerezve egymásnak. Tanulták
a társuk szokásait és igényeit, titkait, múltját, érzékeny pontjait
és régi félelmeit. Úgy tűnt, hogy szinte semmi sincs, amit ne
tudnának már egymásról. Nagyon messzire jutottak, nagyon
rövid idő alatt. Most pedig újra el kell válniuk, és meg kell
tanulniuk külön életet élni a következő találkozásukig. Olyan
volt ez, mint megtanulni az egyik végtagjuk nélkül élni, vagy
elsajátítani mindkét kezük használatát. Gyanították, hogy nehéz
lesz az átállás a régi életmódjukra, és egyiküknek sem fűlött
hozzá a foga. Annyira fájdalmas volt külön. Egymás iránt érzett
túláradó szerelmük az elmúlt héten teljes pompájában
burjánzott. Az idő, amit együtt töltöttek, ajándék volt, és
mindketten azt gondolták, istentől jött.
Az egyetlen irreális az együtt töltött időben az volt, hogy
Jean-Charles látogatása alatt Timmie még csak fel sem hívta az
irodát. Azt az instrukciót adta, hogy csak akkor hívják, ha leégett
az épület. Ennél kisebb probléma miatt ne is zavarják. Azt
akarta, hogy minden ébren töltött perce a férfié legyen. Így a férfi
nem kapott valós képet arról, hogy a munkás hétköznapokon
Timmie milyen keményen dolgozott, mint ahogy arról sem,
hogyan töltötte az idejét, ha ő nem volt ott. De Timmie úgy
gondolta, jobb ez így. Az egész lényét és minden idejét a férfira
akarta összpontosítani, amíg vele volt, és a férfi ezt nagyon
élvezte, akárcsak ő maga. Nem akart a Timmie O
vezérigazgatója lenni, amíg a férfival lehetett. Jean-Charles-lal
csak nő akart lenni, a nő, aki szereti. És a férfinak ez tökéletesen
megfelelt, sőt tulajdonképpen mindkettejüknek örömet szerzett.
Timmie vele sokkal inkább nőnek érezte magát, mint bármikor
az életében.
 Gyötrelmes volt nézni, ahogy a férfi leadja a csomagjait az
Air Francé pultjánál, és megkapja a beszállókártyáját. Timmie
gyászosan nézte, ahogy elrakta az útlevelét. Együtt őgyelegtek a
terminálon, majd pár percre még kimentek. Végül nem volt más
választásuk, a férfinak át kellett esnie a biztonsági ellenőrzésen,
hogy a kapuhoz menjen, és Timmie nem mehetett vele. A férfi
hosszan a karjaiban tartotta, csókolva, ölelve, szeretve, és
gyűlölte, hogy ott kell hagynia. Gyerekkora óta ha el kellett
búcsúznia valakitől, akit szeretett, és most még inkább, mint
bármikor eddig, Timmie úgy érezte magát, mint a gyerek, akit
magára hagynak. Bár tudta, hogy újra látni fogja a férfit,
remélhetőleg hamarosan, tragédiaként élt meg minden alkalmat,
amikor Jean-Charles elment. A rettegés csöndes hangja mindig
azt kérdezte tőle, hogyan élné túl, ha a férfi nem jönne vissza. A
férfi most már tudta ezt róla, így újra meg újra megígérte, hogy
visszatér. A nő hitt neki, de látni elmenni ettől még ugyanúgy
fájt.
– Szeretlek – suttogta még utoljára Jean-Charles, mielőtt
átment a röntgenkapun, ami el fogja őket választani egymástól.
Timmie még látta a férfit, de már nem érinthette meg. Elválásuk
feltartóztathatatlanul megkezdődött.
– Én is annyira szeretlek! Találkozzunk minél hamarabb! –
Fogalma sem volt róla, hogyan tudna a férfi visszamenni
Kaliforniába. A praxisa mellett csöppet sem volt könnyű egy
hetet kivenni. Ritka ajándékban volt most részük, és ezzel mind
a ketten tisztában voltak.
 – Mikor tudsz visszajönni Párizsba? – kérdezte Jean-Charles,
majdnem olyan pánikot élve át, mint a nő, amiért el kell válniuk.
Nélküle olyan elveszett, és üres az élete. Alig tudta elviselni.
– Megpróbálok hamarosan – ígérte a nő, és komolyan is
gondolta. Könnyen találhat valamilyen kifogást. És igazság
szerint erre még csak nem is volt szüksége. Csak annyit kellett
tennie, hogy a beosztását átrendezze, és felüljön egy gépre.
Párizzsal az volt a probléma, hogy a férfi még nem költözött el a
feleségével és gyermekeivel közös lakásból, így Timmie
nyilvánvalóan nem tud vele lenni. A férfi pedig furcsán érezné
magát, ha a hotelben vele lenne, hátha valaki felismeri őket és
kompromittálja a nőt, hiszen Jean-Charles még nem vált el.
Beszéltek róla, hogy keresnek valami más megoldást, például
kivesznek egy lakást, amíg a férfi elköltözik, és lesz saját lakása.
Az is hamar eljön. Megesküdtek, hogy kitalálnak valamit.
Hirtelen a férfi is azt akarta, hogy a nő a mindennapjai része
legyen, ezért is hívta annyira Párizsba.
– Meglátjuk – mondta Timmie. A férfi újra megcsókolta,
aztán majdnem emberfeletti erőfeszítés árán sikerült elválniuk,
és a férfi mogorva arckifejezéssel ment át a röntgenkapun.
Amikor a másik oldalra ért, megállt, és rámosolygott. Timmie
tudta, hogy butaság, de nagyon megérintette, amikor észrevette,
hogy a férfinak is könnyes a szeme. Mindketten csodálatosan
bolondosak, szentimentálisak és romantikusak. De ebben is
tökéletesen egymásra találtak. Úgy tűnt, hogy amit gondolnak,
amihez csak érnek, vagy amit tesznek, mindenben teljesen
összeillenek. Tényleg hihetetlen volt. Mind a ketten meg voltak
róla győződve, hogy isten keze van a dologban, ami – ahogy a
férfi figyelmét is felhívta rá – sokkal jobb, mint a számítógépes
társkeresés és randizás. Ezt a választást, ebben ők ketten egészen
biztosak voltak, isten hozta össze számukra.
A férfi integetett neki, ahogy távolodott, és még
visszakiabálta, hogy szereti, amit Timmie hasonló módon
viszonzott. Aztán befordult a kapuhoz vezető folyosóra, és
Timmie már nem látta őt. Elment. Szinte elviselhetetlen mértékű
veszteség és üresség érzése kerítette hatalmába.
Visszasétált a parkolóba, beszállt az autóba, és hosszú ideig
csak ült ott. Még érezte a férfi aftershave-jének illatát a
levegőben, érezte bőrét a bőrén, mintha csak valamiféle szellem
lenne, aki nem hagyja el. Aztán lassan beindította a kocsit, s
közben mindarra gondolt, amit az elmúlt héten egymással
megosztottak. Visszament a házba, amely a fészkük volt egy
hétig, az ágyba, ami a védőburkuk volt, és ahol szeretkeztek. A
házban most minden a férfival volt átitatva. Nem sejtette, mikor
fog visszatérni ide, de azt minden kétségen felül tudta, hogy ő
immár örökre a férfié, és ez a ház mindkettejük otthona. Jean-
Charles a saját egyedi bélyegét nyomta a házára, akárcsak őrá
magára, mióta Párizsban egymásba szerettek. És Timmie most
már az ő asszonya.
 16. fejezet

Három hét telt el, Timmie és Jean-Charles folyton hívogatták

egymást, újra és újra elmondták, mennyire szerelmesek, és
számos e-mailt küldözgettek mindennap. Még mindig nem volt
semmilyen fix tervük a találkozást illetően, és mind a ketten
majd' megőrültek, mint az éhes oroszlánok a ketrecben
mindenféle tervbe vett vacsora nélkül.
Jade és David észrevették, mennyire boldogtalan
mostanában, hogy alig várja, hogy telefonon beszéljen a férfival,
vagy írjon neki. Amikor szóltak neki, hogy Jean-Charles van a
vonalban, csak úgy repült. Minden figyelme a férfi felé irányult.
Az egyetlen célja az volt, hogy lássa. Ugyanakkor, bár rettentően
magányos volt a férfi nélkül, megvolt az a vigasztaló tudat, hogy
a férfi imádja őt, és pont annyira szeretné megoldani ezt az
áldatlan helyzetet, mint ő maga. Timmie a csontjaiban érezte,
hogy menni fog. Épp csak még nem jöttek rá, hogyan. De
mindketten biztosak voltak benne, hogy meg fogják találni a
módját, és az idő nagy részét együtt töltik majd, miután Jean-
Charles júniusban elköltözött.
Addig pedig mindkettőjüket a következő találkozás éltette.
Párizsban nagyon súlyos influenzajárvány tombolt,
feltételezhetően a betegség egyik, Észak-Afrikából érkezett
válfaja, és Jean-Charles roppant elfoglalt volt a rengeteg
beteggel. Reggel-este beszéltek, és Timmie még mindig azt
próbálta kitalálni, hogyan szabaduljon el otthonról, amikor újra
problémák adódtak a New Jersey-i gyárban. A szakszervezet
rendkívüli munkabeszüntetéssel fenyegetőzött, és sok
alkalmazottja azt akarta, hogy szakítson a szakszervezettel.
Timmie-t csábította a dolog, az viszont nem tetszett neki, hogy
ez veszélyes fegyvert adna a kezükbe ellene. Úgy döntött,
inkább újra megpróbálja lecsendesíteni a kedélyeket, még akkor
is, ha ennek ára van. Miközben a tárgyalás haditervét dolgozták
ki az ügyvédeivel, az egyik vevőjük, egy nagy áruházlánc, meg
akarta triplázni a megrendelését, ami újabb problémát jelentett a
gyártásban.
Végül úgy döntött, New Yorkba kell mennie, hogy
személyesen oldja meg a problémákat. Ekkorra már három hét
telt el Jean-Charles látogatása óta, és mindketten az őrület
határára értek. Timmie ráébredt, hogy a keleti parton támadt
problémák váratlan áldásnak bizonyulhatnak, bár az ott töltött
idő esetleg zaklatott vagy akár stresszes is lehet. Felhívta a férfit,
hogy elújságolja a váratlan utazását. Másnap reggel repül majd
New Yorkba. De tudta, milyen nehéz a férfinak otthagynia a
praxisát előzetes bejelentés nélkül.
– Valószínűleg ott kell töltenem három vagy négy napot –
magyarázta, és utána már nyakukon a hétvége. – Gondolod,
hogy van bármi esélye, hogy pár napra elgyere? – Eddig
Kaliforniában ragadt különböző, a nyugati parton jelentkezett
problémák miatt, a férfit pedig teljesen elborította a munka
Párizsban, és az első számú helyettesítője eltörte a lábát síelés
közben. De Jean-Charles épp nemrég mondta el neki, hogy a
kollégája már gyógyulófélben van.
 Jean-Charles azonnal felderült, amikor meghallotta, hogy
keletre utazik. Elméletileg sokkal egyszerűbb volt Timmie-vel
New Yorkban találkoznia, ami csak hatórás repülőútra volt, mint
Kaliforniában, ami tizenegy órás repülés, és mindkét irányban
egy-egy napot veszít az utazással. New York sokkal
egyszerűbbnek tűnt számára.
– Minden tőlem telhetőt megteszek. A helyettesem már újra
dolgozik, és képes mozogni a gipszben. – Egy rémálom volt
Jean-Charles-nak, amikor nála fiatalabb munkatársa
mozgásképtelenül feküdt, és nem tudott dolgozni. – Este hívlak
– ígérte. Timmie azt mondta, az is jó, ha az utolsó pillanatra
halasztja a döntést. Remélte, hogy ő maga New Yorkban tud
maradni, és a hétvégét a férfival töltheti. Már hetek óta
egyértelmű volt, hogy mindkettőjüknek szüksége van rá. Ha túl
sokáig kellett külön lenniük, az mind a kettőjüket lehangolta,
nyugtalanokká és boldogtalanokká váltak. Ez az út jó hírként
hatott mindkettőjükre. Kegyetlenül hosszú három hét állt
mögöttük a fizikai kapcsolat nélkül, bár folyamatosan beszéltek,
és naponta sokszor e-maileztek, hogy megosszák egymással az
életük eseményeit, és biztosítsák egymást szerelmükről. Jean-
Charles volt a leggyengédebb férfi, akit Timmie valaha is ismert.
Jean-Charles aznap éjjel éjfélkor, párizsi idő szerint másnap
reggel kilenckor hívta vissza, hogy sikerült megoldania.
Csütörtök este munka után ül repülőre Párizsban. Volt egy este
nyolcas járat, amit el tud érni, ami New York-i idő szerint
majdnem ugyanakkor érkezik, és vasárnap estig vele tud
maradni, az éjszakai járattal repül majd haza. A helyettese
beleegyezett, hogy három napot dolgozzon a törött lába és a
gipsz ellenére. Jean-Charles mámoros volt az örömtől, csakúgy
mint Timmie. Lesz mire várnia a héten, miközben a kihívásokkal
küzd, pedig biztosan nem lesz könnyű dolga. De a jutalom a
végén nagyszerű lesz mind a kettőjüknek.
Nyugtalanul aludt ezen az éjszakán az előtte álló hét és a
férfi újabb látogatása miatt. Másnap reggel az első járattal New
Yorkba utazott, ami azt jelentette, hogy istentelenül korán fel
kellett kelnie, hiszen reggel ötkor már a repülőtérre indult. Ezzel
a korai géppel szinte kizárólag üzletemberek utaztak, és az első
osztályon is mindössze ketten voltak nők, a többi mind férfi, akik
rendkívül hivatalosnak és fontoskodónak látszottak. Mint
mindig, David elkísérte, Jade pedig otthon tartotta a frontot.
Daviddel meg az ügyvédekkel megint sikerült megoldaniuk a
szakszervezetek okozta problémát, ami mindig olyan volt, mint
egy bármikor robbanni kész lőporos hordó. Nem létezett gyors
vagy állandó megoldás a problémákra, de Timmie úgy gondolta,
hogy egy vagy két év békét vásároltak a hozott
kompromisszumokkal. Még azt is sikerült megoldani, hogy
teljesítsék a megtriplázott rendelést a tajvani gyártás növelésével
és pluszmunkaerő felvételével. Mire Jean-Charles csütörtök este
megérkezett, Timmie üzleti életében újra rend uralkodott, bár
kimerültnek tűnt, és a férfi aggódott miatta. Fogyott, mióta
utoljára látta, így gyakran megetette őt, amíg együtt voltak.
Timmie mindig ellazult a férfi társaságában, és ez most sem volt
másképp. Amint a férfi a hotelbe ért, szeretkeztek, és bár
majdnem minden este elmentek vacsorázni, rendkívül sok időt
töltöttek a szobájukban is. Mind a három nap zuhogott az eső, és
Timmie csak arra vágyott, hogy a férfival összebújva feküdjön az
ágyban és szerelmeskedjen, ami a férfinak sem volt ellenére,
mivel ő is erre vágyott. A szex izgalmán és egymás önzetlen
kényeztetésén kívül hatalmas vigaszt is nyújtottak egymásnak,
és feltöltekeztek az egyedül töltendő napokra, hogy az emlékek
majd a felszínen tartsák őket.
Timmie megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a férfi
kiköltözéséig már csak két hónap van hátra. A férfi azt mondta,
úgy gondolja, hogy a lányai már beletörődtek a válásba, és több
lehetséges vevő is van a lakásra. Jean-Charles továbbra is úgy
tervezte, hogy az otthoni helyzetet június elejére rendezni tudja,
Timmie pedig már alig várta. Ez azt jelenti, hogy lehetnek együtt
Párizsban is, ha a férfi már egyedül él, és Jean-Charles arra kérte
őt, hogy együtt nézzenek lakást, és közösen rendezzék be. Most
már azt akarta, hogy a nő élete minden területén jelen legyen, és
remélte, hogy bemutathatja őt a lányainak a következő pár
hónap során. Timmie-nek mindez nagyon jól hangzott.
Szombat este lemondták a vacsorafoglalásukat a Ciprianiba,
helyette inkább ágyban maradtak a hotelben. Ömlött az eső,
mindketten pihentek és lazítottak, jól kihasználták az együttlét
óráit. Timmie-nek nem volt kedve kiöltözni és egy felkapott
étterembe menni. Így otthon maradtak a kis fészkükben
szundikálva és beszélgetve, és amikor ezen az éjszakán
szeretkeztek, Timmie olyan közelséget érzett a férfival, amit még
ők sem éltek át korábban. Az egymás iránti érzéseik olyan
mélyek voltak, hogy egyébként is nagyon szenvedélyes szerelmi
kapcsolatukban szinte ijesztő magasságba jutottak. Olyan volt,
mintha egy időre nemcsak a testük olvadt volna egybe, de a
szívük és a lelkűk is. Ezen az éjszakán a férfi is érezte ezt, és
Timmie szeme könnybe lábadt a szeretkezés után. Még soha
senkivel nem volt része ilyenben. Ami kettejük közt történt, az
újradefiniálta a szeretkezést, és amikor utána kielégülten feküdt
Jean-Charles karjában, úgy érezte, mintha az egész lelke
megnyílt volna a férfi számára, és soha többet nem válna el tőle.
Minden alkalom, amikor szeretkeztek, más volt, jobb, mint az
előző. Ezúttal egész éjjel a férfi karjában feküdt szorosan
hozzábújva. Mély álomba merült, Jean-Charles pedig figyelte,
ahogy alszik, és a szíve újra ellágyult. A nő olyan húrokat
pendített meg benne, amelyeknek a létezéséről nem is tudott,
ahogy ezen az éjszakán is. Adott magából egy darabot, és
cserébe belőle is elvett egy kicsit. Miközben egész éjszaka a férfi
ölelésében aludt, Timmie azt álmodta, hogy ők ketten eggyé
váltak.
Az alvás után reggel egymással szemben ébredtek fel, és
elmosolyodtak, amint kinyitották a szemüket. Összeért az orruk,
és majdnem a szájuk is. Jean-Charles megcsókolta a nőt, és
sokáig csak feküdtek ott, mielőtt felkeltek volna. Timmie nem
mozdult az előző éjszaka óta. A férfi reggelit rendelt maguknak,
de ő még akkor sem mozdult. Csak arra vágyott, hogy ott
feküdjön a férfi karjában, és bóbiskoljon. Végül felkelt, hogy
együtt reggelizzenek, és a férfi tiszteletére megfésülködött és
fogat mosott. Gyönyörű volt, ahogy az asztalhoz ült. Mindketten
a vasárnapi lap egy-egy részét böngészték, és megvitatták, amit
olvastak. Timmie mindig falta az üzleti híreket, míg a férfi
inkább a tudományról szóló mellékletet szerette. Ez hozzájárult
az érdekes reggeli beszélgetéshez, és biztatónak tűnt a közös
élethez is.
 Délután elmentek a Metropolitan Múzeumba, aztán
visszatértek a hotelbe az esőben. Timmie végtelenül boldog és
kielégült volt. Még utoljára szeretkeztek, mielőtt indulniuk
kellett volna, és Timmie még mindig álmosnak tűnt. Ezúttal
annyira fáradt volt, amikor találkoztak, hogy nem sikerült
behoznia az alvásból felhalmozott lemaradását. A repülőtér felé
a taxiban a férfinak dőlve bóbiskolt, és Jean-Charles szorosan a
karjaiban tartotta. Timmie imádta ezt az érzést. Aztán újra jött a
gyötrelmes búcsúzás egymástól. Timmie megígérte, hogy pár
héten belül Párizsba látogat. Egyúttal megpróbálja átszervezni
néhány textilgyárukat, hogy az utat üzlettel kösse össze. De ha
ez nem sikerül, akkor is menni fog, hiszen nincs annál szebb,
mint Párizs tavasszal. Április volt, és remélte, hogy május
elsejére Párizsba tud menni, hogy meglátogassa Jean-Charles-t,
ami az időjárás szempontjából még jobb. Addigra pedig már
csak egy hónap lesz hátra a férfi némiképp abszurd lakhatási
körülményeiből. De most még erre sem gondolt. Csak sodródott
és lebegett a férfi mellett. Amikor pedig a férfi búcsúzóul
megcsókolta, ezúttal egy árnyalatnyival kevésbé volt szomorú.
Helyette inkább teljes harmóniát érzett, a gondolatok és
mozdulatok teljes összhangját. Úgy érezte, mintha a két erős,
független személy, akik eddig voltak, végül eggyé vált volna.
Még akkor is ez töltötte ki a lelkét, amikor hazaért. Furcsa
békesség szállta meg, és szerelmesebb volt a férfiba, mint valaha.
Napokkal az elválásuk után még mindig nem sikerült
megszerveznie a párizsi útját, de már dolgozott rajta. El volt
szánva, hogy talál egy okot az odautazásra, bár a férfi
önmagában is elég indok volt. De több legyet akart ütni egy
csapásra. Párizsba megy a szerelmük kedvéért, alapvetően ez
volt a szándéka, de egyúttal a helyi üzleti ügyekkel is
foglalkozni akart, ha már ott járt, és azok legalább majd
lefoglalják, amíg a férfi dolgozik.
Az egyik délután, három héttel a férfival való utolsó
találkozását követően, épp egy Párizs környéki textilüzemmel
szervezett találkozó visszaigazolására várt, amikor erős hányás
vett rajta erőt. Jade mindnyájuknak sushit rendelt ebédre, és
Timmie számára nem volt kérdés, hogy akármit is evett, az
biztosan nem volt jó. Ritkán érezte magát ennyire rosszul
életében, és ritkán volt ennyire rémült amiatt, hogy milyen
rosszul érzi magát. Felhívta Jean-Charles-t, hogy megbeszélje
vele a tüneteket, ő pedig azt javasolta, hogy menjen be a
sürgősségire. Azt akarta, hogy kapjon infúziót kiszáradás ellen,
de Timmie annyira gyűlölte a kórházakat, hogy inkább várt, és
aznap estére jobban is lett, így nem ment be. De másnap reggel
még mindig gyengének érezte magát, és mérges volt, hogy a
textilüzem nem küldte a visszaigazolást. Május elseje volt, és ő
Párizsba akart utazni, hogy találkozzon a férfival. A várakozás
hónapjai már majdnem véget értek. A férfi egy hónap múlva
elköltözik, amikor az iskolai tanévnek vége, és már el is kezdett
lakásokat nézni. Szép lassan minden mozgásba lendült. Timmie
viszont megint rosszul lett. Hullámokban tört rá a hányinger, és
újra felhívta a férfit, hogy elmesélje, milyen beteg. A férfi szerint
inkább epegörcsre hasonlítottak a tünetek, mint ételmérgezésre
vagy valamilyen heveny influenzára. Ezúttal Timmie végül
felhívta az orvosát, és bement a sürgősségire. Amikorra odaért,
olyan sápadt volt, majdhogynem átlátszó, és az orvos úgy
döntött, hogy teljes kivizsgálást csinál. Timmie nem akarta, de
Jean-Charles ragaszkodott hozzá, hogy végeztesse el a
vizsgálatokat, mert újra hányt.
Két igazán nyomorúságos napon volt túl, amikor Jade a
kórházban hívta a mobilján, hogy a gyár végre visszaigazolta a
találkozókat. A következő hétre volt velük megbeszélése.
Timmie örömmel újságolta el Jean-Charles-nak a jó hírt, de a
férfi inkább az egészsége miatt aggódott.
– Ne a textilüzemekkel foglalkozz – korholta –, csak ess át a
vizsgálatokon, amiket az orvosod előírt. Akarod, hogy beszéljek
vele?
– Nem – felelte nyugodtabb hangon. – Már jobban vagyok.
Szerintem tényleg csak influenza volt. Hülyén érzem magam,
hogy egy csomó vizsgálatot végeznek a semmiért. Biztos vagyok
benne, hogy kutya bajom.
– Köszönöm a diagnózist, doki – évődött vele a férfi. – Csak
csináltasd meg a vizsgálatokat, és majd beszélünk, ha
meglesznek az eredmények. – Jean-Charles azt akarta,
bizonyosodjon meg róla, hogy nincs valami olyan betegsége,
mint a hepatitis. Olyan keményen hajtotta magát, és annyit
utazott, hogy bármi lehetett, akár fekély is. Így hát Timmie
hagyta, hogy azt tegyék, amit akarnak. Vér- és vizeletmintát
vettek, és mivel amúgy is javulni látszott az állapota,
hazamehetett. Kicsit ostobán érezte magát, hogy akkora hűhót
csapott valószínűleg a semmiért. De nagyon meghatotta,
mennyire aggódott miatta Jean-Charles. Még mindig el volt
szánva, hogy ha a leletek alapján bármi jelentősebb bajra fény
derül, beszél az orvosával.
 – Hagyd abba az aggódást, jól vagyok! – próbálta
lecsillapítani a férfit. Hazaérve lefeküdt, és kimerülten álomba
merült. Másnap reggel enyhén émelygett a gyomra, de
összehasonlíthatatlanul jobban volt. Újra embernek érezte
magát. Az orvos már az irodában érte el. Jade beszólt neki, hogy
az orvos van a vonalban, és Timmie átvette a hívást.
Szétszórtnak tűnt, és már meggyőzte magát, hogy minden
rendben van. Akármi is volt, már a múlté.
– Helló, Timmie! – szólt bele az orvosa kedvesen, amikor
felvette a telefont. – Hogy érzed magad most?
– Jól – felelte enyhén zavarban. – Kicsit émelygek, de azt
hiszem, hogy már túltette magát rajta a szervezetem. Nem
tudom, hogy ételmérgezés volt-e vagy influenza, de az biztos,
hogy a közeljövőben nem fogok újra sushit enni. – Soha nem
érezte magát ilyen rosszul életében, kivéve talán, amikor a
vakbele perforált. Ez majdnem olyan rossz volt, bár azért nem
teljesen.
– Én nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy már
kikerült a szervezetedből. Szeretném, ha bejönnél hozzám ma
délután, hogy meg tudjuk beszélni a vizsgálatok eredményét.
– Valami baj van? – kérdezte Timmie, hirtelen
aggodalommal a hangjában.
– Egyáltalán nem. Csak nem szeretem az eredményt a
telefonban elmondani. Arra gondoltam, ha van egy kis időd ma
délután, beugorhatnál. Vagy holnap reggel. Ráér. Nincs semmi
baj. – Timmie-nek ez nem hangzott túl jól. Ha nincs semmi baj,
akkor miért akarja látni? Azonnal aggódni kezdett.
 Ami azt illeti, két találkozója is volt, és hacsak le nem mondja
őket, és haza nem küldi az ügyfeleit, nem tudja szabaddá tenni
magát. De az orvos kérésének fényében erős volt a csábítás, hogy
kihagyja a megbeszéléseket, és bemenjen.
– Valami súlyos? – Lassan közeledett a pánikhoz.
– Timmie—szólalt meg az orvos, próbálva megnyugtatni őt.
Már évek óta ő volt az orvosa. – Egyetértek a diagnózisoddal.
Azt hiszem, hogy ételmérgezésed volt. De a véredben bizonyos
értékek itt-ott magasabbak voltak. Felelőtlen lennék, ha nem
beszélném meg veled. – A férfi egyszerűbbnek tüntette fel, mint
amitől Timmie tartott, és kezdett megnyugodni.
– Nem rák vagy ilyesmi, ugye? – Mindig a legrosszabbra
számított.
– Persze hogy nem. De jó ötlet volt azokat a vizsgálatokat
elvégezni, tekintve hogy milyen rosszul voltál két napja. És ha
emlékezetem nem csal, jó ideje nem voltál ellenőrzésen. Itt az
ideje, hogy begyere.
– Nagyon elfoglalt voltam, és sokat utaztam – sorolta a
kifogásait, bár ezek igazak is voltak.
– Ezért is jó néha ellenőrizni a dolgokat. A vérvizsgálat jó
ötlet volt. Mindenféle dolgot összeszedhet az ember az utazások
során.
– Pár hónapja Tajvanon voltam. De sohasem iszom a
csapvízből, amikor utazom, és figyelek arra, hogy mit eszem.
Ugye nem szedtem össze valami undorítót? – Az orvos elnevette
magát, és Timmie hallotta, hogy ez a nevetés nem úgy hangzik,
mint aki aggódik. Megkönnyebbülten sóhajtott.
 – Nem szedtél. Ne aggódj! Csak nyugi. Figyelj, mit eszel a
következő pár napban. És gyere be holnap, ha van időd. – Az
orvos most már majdnemhogy mellékesen említette, ami nagy
megnyugvással töltötte el a nőt.
– Hánykor? – Nem tudta lemondani az aznap délutáni
találkozóit, de a másnapiakat hajlandó volt átrendezni. Hallani
akarta, mi mondanivalója lehet az orvosnak.
– Mit szólnál a tíz órához?
– Rendben. – A New York-i hívásokat otthonról is intézheti,
és az irodába jöhet később is, az orvosnál tett látogatás után.
– Akkor a holnapi viszontlátásra! Aztán ma este ne menj el
sushizni! – ugratta a férfi.
– Ne aggódj, Brad, eszem ágában sincs. Akkor holnap tízkor!
– A hangja hivatalosnak és közömbösnek tűnt, de ez egyáltalán
nem azt tükrözte, ahogy érzett.
Letette a telefont, és utána már nem volt ideje a beszélgetésen
gondolkodni. Két tárgyalása is volt egymás után, az egyik egy
dizájnszakértővel, akit fel akart venni, aztán pedig a téli
kollekció reklámjával kapcsolatban. Mindig hat-kilenc hónapra
előre dolgoztak. Amikor újra eszébe jutott az orvosával folytatott
beszélgetés, már hazafelé tartott. Akármit is talált Brad
Friedmann a vérvizsgálat során, biztos volt benne, hogy nem
lehet komoly, különben ragaszkodott volna hozzá, hogy még
aznap délután bemenjen. Este ezt Jean-Chárles-nak is
megemlítette. A férfi számára már másnap reggel volt.
– Nem mondta, hogy mi volt magas? – kérdezte aggódva.
– Nem, csak annyit mondott, hogy menjek be holnap.
 – Lehet, hogy valami fertőzés vagy allergia. Nem tudom,
miért nem mondta meg a telefonban. – Bosszantotta a
késlekedés, és aggódó volt a hangja.
– Az itteni orvosok mindig furcsák az ilyesmiben. Soha nem
akarják megmondani a vizsgálat eredményét telefonon.
– Szeretném, ha azonnal felhívnál, amint beszéltél vele. És ha
nem egyértelmű, amit mond, akkor én magam beszélek vele.
Úgy hangzik, mint aki saját magát akarja fontosabbnak
feltüntetni. Egyetértek veled, ha súlyos lenne, akkor azonnal be
kellett volna menned. – Örült, hogy Jean-Charles igazat adott
neki. Jobban érezte magát, miután vele beszélt, és ezen az
éjszakán mélyen aludt.
Korán reggel talpon volt, elintézte a New York-i
telefonhívásokat, és ivott egy csésze teát. A gyomra még mindig
egy kicsit érzékeny volt az ételmérgezés után, így reggelire
mindössze egy szelet pirítóst evett, kihagyta a joghurtot, és a
nagy forgalomban negyed tizenegyre ért Brad Friedmann
rendelőjébe. Az asszisztens azonnal bevezette. Sohasem kellett
várnia. Ha az orvos épp elfoglalt volt, akkor a személyes
irodájába vezették. Az orvosi rendelőben, csakúgy mint bárhol
máshol, VIP-ként kezelték. Most sem kellett az orvosra sokáig
várnia. A férfi öt perccel azután lépett be, hogy ő helyet foglalt.
Timmie újra kezdte idegesnek érezni magát. Mi van, ha mégis
valami komoly, és a férfi csak próbálta megnyugtatni, amíg
személyesen el nem mondhatja neki a rossz hírt?
– Hogy érzed magad? – kérdezte fesztelenül. A férfi
egészségmániás volt, és sokat teniszezett. Újraházasodott,
másodjára egy nála húsz évvel fiatalabb nőt vett el, és három
kisgyereke volt.
– Jól vagyok – felelte Timmie szorongva, miközben
gyanakodva nézett. – De kérdezősködj arról, hogy érzem
magam. Inkább mondd el, hogy vagyok. – A férfi látta rajta,
hogy aggódik.
– Pár kérdést szerettem volna feltenni neked, azért kértem,
hogy fáradj be. Jó ideje nem láttalak már, és a dolgok változnak
az emberek életében, néha meglehetősen radikálisan.
Feltételezem, hogy még mindig egyedülálló vagy, mivel minket
nem értesítettél az ellenkezőjéről.
– Ennek mi köze bármihez is? A francba, csak nem valami
nemi úton terjedő betegséget szedtem össze? – Ha igen, akkor
minden bizonnyal Zacktől, ha ez egyike a lassan kibontakozó,
rejtett kóroknak. Azt nem tudta elképzelni, hogy Jean-Charles-
tól kapott volna el bármit, bár vele sokkal frissebb volt a
kapcsolata.
– Nincs nemi úton terjedő betegséged, ezt is ellenőriztük.
Milyen kapcsolatban élsz jelenleg? – kérdezte, s közben
figyelmesebben szemlélte őt.
– Ó, istenem! AIDS vagy HÍV? – A férfi erre mosolyogva
rázta meg a fejét. AIDS-tesztet is végzett, és még nem volt meg
az eredmény, de emiatt Timmie esetében nem aggódott. Az ő
korában, amilyennek ő ismerte, nem volt a HÍV szempontjából
magas kockázati csoportban. – Nem, valami mást találtunk, ami
engem meglepett, és lehet, hogy téged is meg fog. De talán csak
elfelejtetted nekem megemlíteni. A laboránsom egy kicsit
túlbuzgó, elvégezne prosztatavizsgálatot nőkön, és terhestesztet
kilencvenéveseken is. Ugyan nem utasítottam rá, de amikor a
sürgősségin megkértem, hogy csináltasson teljes vérképet,
minden bizonnyal az összes rubrikát beikszelte a
nyomtatványon. A szint, amit említettem, hogy magas volt, a
HCG-szinted, ami egy kicsit meglepő volt számomra. Így
elvégeztünk egy terhességi tesztet a vér- és vizeletmintádon.
Mindkettő pozitív, Timmie. Lehet, hogy te ezt már tudtad, de
szerettem volna, ha bejössz, hogy megbeszélhessem veled, és
tudjam, mit tervezel ezzel kapcsolatban.
– Hogy mi? – Timmie hitetlenkedve nézett a férfira. – Várj,
menjünk át ezen megint! Terhes vagyok? Viccelsz? – Az nem
lehet… vagyis lehet. Bízott az orvosban. Nem használtak
óvszert. Többet szeretkeztek, mint ő életében eddig összesen.
Mindennap és éjszaka többször is szeretkeztek. Ő csak nem
gondolta komolyan, hogy teherbe eshet az ő korában. Ezt
mondta Jean-Charles-nak is, aki szintén nem találta
valószínűnek. A vele egykorúak nehezen tudnak teherbe esni,
azt gondolta, ahhoz sok erőfeszítés, hormon-kezelés és a
legkorszerűbb segítség kell. Láthatólag ez nem így van. Tényleg
meg sem fordult a fejében, hogy akárcsak a feleannyi idősek,
egyszerűen teherbe eshet, pusztán attól, hogy Jean-Charles-lal
szeretkezik.
– Még mindig rendszeresen menstruálsz? – Az orvos nem
tűnt izgatottnak. De persze őt nem érinti. Timmie annyira meg
volt döbbenve, hogy nem tudta, mit gondoljon. Egyáltalán nem
volt képes rá reagálni, azon kívül, hogy teljesen meghökkent.
 – Nem, már nem. Rendszertelen, de azért még van. Lehet,
hogy tévedés. Lehet, hogy összekeverték a tesztet valaki máséval
– nézett reménykedve.
– Nem, ez nem tévedés. És a megnövekedett HCG-szint azt
jelenti, hogy a tested támogatja a terhességet, legalábbis
egyelőre. Szerinted hányadik hónapban lehetsz?
– Fogalmam sincs. – Lefeküdt Jean-Charles-lal februárban,
márciusban és áprilisban. Most május eleje volt. – Legfeljebb
kicsit kevesebb mint három hónapos, legkevesebb körülbelül egy
hónapos. – Már majdnem egy hónapja nem látta a férfit.
– Én arra tippelnék, hogy közelebb vagy az egy hónaphoz,
hat héthez az utolsó menstruáció időpontja alapján. – A férfi az
orvosi részletekről beszélt, ő pedig úgy érezte magát, mint aki
megőrült. Az nem lehet, hogy ez vele történik. És mit fog Jean-
Charles mondani? Elméletben Timmie imádta a közös gyerek
gondolatát, de a kapcsolatuknak ezen a pontján egy baba kicsit
más tészta. Lehet, hogy a férfi egyáltalán nem fog örülni. És
fogalma sem volt, hogy ő maga mit érez. Még mindig túlzottan
döbbent volt, hogy kihámozza, bár a lénye egy része fel volt
villanyozva, amit ő maga is őrültségnek talált. Nem is házasok,
egymástól hatezer mérföldre laknak, a férfi még mindig a
feleségével él, és ő maga már negyvennyolc éves.
– Azt gondolom, hogy ha ennél előrehaladottabb lenne a
terhesség, akkor már te magad is észrevetted volna a jeleket
mostanra. Voltál már terhes. – Tudott a fiáról. Ő volt akkor is az
orvosa, amikor Mark meghalt, és Derek elhagyta.
– Gondolod, hogy ezért voltam olyan rosszul? – nézett
teljesen megrökönyödve.
 – Talán. Persze valószínűleg a sushi volt rossz, de talán te
érzékenyebb voltál rá a terhesség miatt. – Timmie még mindig
nem tudta felfogni a szavakat. – Az én kérdésem az, hogy mit
akarsz tenni ezzel kapcsolatban. Nem tudom, mennyire komoly
a dolog az apával. Ha ez nem egy olyan terhesség, amit szeretnél
megtartani, akkor most kellene megszakítani. – Terhesség.
Megszakítás. HCG. Utolsó menstruáció időpontja. A szavak úgy
repkedtek a feje körül, mint a madarak. – El kellene menned a
nőgyógyászodhoz, és meglehetősen sürgősen döntened kell,
különösen ha úgy gondolod, hogy két hónapos terhes vagy.
Jobban örülnék, ha a következő hónapban ezt elintéznéd, és
biztos vagyok benne, hogy ezzel te is egyetértesz. Olyasvalaki az
apa, akivel komolyak a szándékaid?
– Nagyon – válaszolta Timmie. – De ötvenhét éves, Párizsban
lakik, és még csak három hónapja vagyunk együtt, ha egyáltalán.
Nem egészen. – Arról nem is beszélve, hogy Jean-Charles még
mindig a feleségével lakik, és még egy hónapig nem is költözik
el, de ezt a tényt Brad Friedman-nak nem említette. Bár ez a
terhesség minden bizonnyal felgyorsíthatja a dolgokat a férfi
családjában. Vagy rögvest száműzi őt az életéből. Nem volt
benne teljesen biztos, melyik a valószínűbb. Ez elég nagy kérés
bárkitől, még Jean-Charles-tól is. – A nőgyógyászom pedig épp
most ment nyugdíjba – tette hozzá, nem mintha ez változtatna
bármin is. Nem tudta, mit gondoljon, vagy mit mondjon.
– Tudok neked pár nevet adni, ez nem gond – válaszolta az
orvos együtt érzőn. – Nem tudom, hogy viszonyulsz a
gyerekvállaláshoz a te korodban. Genetikusan és fizikailag
nagyon magas kockázatú lehet. Vannak vizsgálatok, amik a
genetikai problémákat szűrik, az amniocentézis és a CVS
vizsgálat. Nehéz megítélni a szülés fizikai kockázatát a te
korodban, de manapság jó néhány veled egykorú nő szült már.
Vannak orvosok, akik a szülést ötvenéves korig természetesnek
tartják. Nekem is vannak pácienseim, akik ebben a korban
szültek, olyanok is, akik direkt estek teherbe. Te pedig nagyon jó
egészségben vagy. Nem hiszem, hogy a terhesség gondot
jelentene számodra, amennyiben a genetikai kérdéseket
ellenőrizteted. De te nagyon elfoglalt nő vagy, jelentős karrierrel.
Feltételeztem, hogy esetleg nem így tervezted. Gondolom, nem
védekeztetek. Vagy csak baleset?
– Nem, nem védekeztünk. Nemrég végeztetett AIDS-tesztet
egy biztosításhoz, akárcsak én. – Nyolc héttel azután, hogy
utoljára szeretkezett Zackkel, a biztonság kedvéért
megcsináltatta a tesztet. Megszokásból. Ezt elmondta Jean-
Charles-nak is. És bár beszélt közös babáról a férfival, nem
számított rá, hogy be is következik, legalábbis egyelőre nem. –
Kicsit kínos felhívni valakit az én koromban azzal, hogy terhes
vagyok.
– Mit gondolsz, hogy fog reagálni? – kérdezte Brad
együttérzéssel.
– Nem tudom – felelte elgondolkodva. – Teljesen egymásba
vagyunk habarodva. De komplikált a helyzet. Gyerekei vannak,
Franciaországban lakik, és épp válik. Van elég baja.
– Ahogy neked is – válaszolta az orvos, mire Timmie
bólintott. Tagadhatatlan, hogy neki sem könnyebb, arra meg
végképp nem számított, hogy még egy baba is belép a képbe.
Időre van szüksége, hogy ezt elrendezze. És egyelőre nem
mondja el Jean-Charles-nak. Először ő maga próbálja
megemészteni.
Brad felírt pár nevet egy papírra, és átnyújtotta a nőnek.
Három, általa ajánlott nőgyógyász neve volt, azt javasolta, hogy
valamelyiküket mihamarabb keresse fel, és döntsön: vagy tartsa
meg a babát, és akkor jelentkezzen terhesgondozásra, vagy
szakítsa meg a terhességet, ha úgy dönt, hogy nem vállalja. Az
orvos szájából sokkal egyszerűbbnek hangzott az egész, mint
amilyen valójában volt.
– Köszönöm – mondta a papírlapot a pénztárcájába
csúsztatva, aztán újra az asztal túloldalán ülő férfira nézett. –
Találtál mást is?
– Nem – mosolygott rá kedvesen. – Minden mást rendben
találtam. Úgy gondoltam, talán ennyi is elég lesz.
– Igen – felelte halkan –, elég. – Ami azt illeti, bőven elég,
még sok is.
– Majd értesíts, hogy döntöttél.
– Rendben – ígérte, aztán szomorúan elhagyta a rendelőt.
Úristen, ez olyan balszerencse volt! Csodás hír, aminek örülnie
kellene, és ahhoz kétség sem fér, hogy szereti Jean-Charles-t, de
hatalmas teher ez egy alig három hónapos kapcsolatnak. Ezzel
még ő maga is tisztában volt. De lehet, hogy istennek más tervei
vannak. Elképesztő, hogyan működtek néha ezek a dolgok.
Felhívta Jade-et a kocsiból, és olyasvalamit tett, amit soha.
Azt mondta neki, hogy beteg, és hazamegy lefeküdni. Ami azt
illeti, valóban ez volt a szándéka. El akart bújni a barlangjába
gondolkodni. Péntek volt, és úgy tervezte, hogy kimegy a parti
házba. Jade azt mondta, hogy pihenjen, és reméli, hogy hétfőre
jobban lesz már. Ő jó hangulatban volt, mert a hétvégén
randevúra készült az építész barátjával.
Timmie épp csak lerakta a telefont, amikor Jean-Charles
hívta a mobilján a kocsiban. Tudni akarta, mit mondott az orvos,
mit mutatott a vizsgálat, és milyen értéket találtak túl magasnak.
Timmie könnyes szemmel és visszafojtott lélegzettel hallgatta.
Utált hazudni neki, de egyszerűen még nem állt arra készen,
hogy megmondja az igazat. Tényleg időre volt szüksége, hogy
végiggondolja, és meghozza a saját döntését. Ez jelentős
esemény az életében. Mi van, ha a férfi nem tart ki mellette?
Vagy nem hagyja el a feleségét? Hirtelen ez még fontosabbá vált,
mint eddig.
– Kiderült, hogy csak egy kis hülyeség volt – hazudta. – A
vizsgálatok azt mutatták, hogy valamilyen allergiám van. Az
orvos úgy gondolja, hogy a halra vagyok allergiás, amit ettem.
Ráadásul valószínűleg romlott is volt. Arra jutott, hogy
gyomorfertőzésem van, és antibiotikumot írt fel.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmiről van szó. Milyen
ostobaság volt tőle, hogy nem mondta meg a telefonban. Csak
saját magát próbálta fontossá tenni. El sem tudom mondani,
mennyire idegesít, amikor az orvosok ezt csinálják. – Jean-
Charles nagyon hivatalosnak hangzott, ahogy ezt mondta.
– Igen, engem is – válaszolta, miközben az arcán peregtek a
könnyek.
– Jól vagy, kedvesem? Olyan furcsának tűnsz. Milyen
antibiotikumot adott?
Egy pillanatig habozott, melyiket mondja, aztán vaktában
válaszolt. – Erythromycint. A legtöbbre allergiás vagyok.
 – Az újra kikezdheti a gyomrodat. Én nem ezt választottam
volna. – Valószínűleg Brad Friedmann sem, de Timmie-nek
fogalma sem volt róla, hogy melyiket választaná
gyomorfertőzésre. – Mindenképp szólj neki, ha problémát okoz.
Ne félj a hétvégén hívni, különösen így, hogy egy semmiségért
nyugtalanított. – Timmie nem hívta volna épp semmiségnek. És
biztos volt benne, hogy Jean-Charles sem. Annyira szerette a
férfit, és hirtelen nem akart semmi mást, csak megtartani a
gyerekét. De okosnak kell lennie, és jó döntést kell hoznia. Ez
mindenki életére hatással lesz. A sajátjára, a férfiéra, a babáéra,
még a férfi előző házasságából származó többi gyerekére is. Ez is
része a problémának. Akármennyire szereti is a férfit, azt sem
hagyhatja figyelmen kívül, hogy a házassága jelenleg érvényes,
és valaki mással él együtt. – Az irodába tartasz? – A hangjából
ítélve a férfi jó hangulatban volt, de a nő gyanította, ez nem így
lenne, ha hallotta volna az újságot. Eltűnődött, vajon mennyire
zaklatta volna föl.
– Ami azt illeti, még mindig pocsékul érzem magam.
Hazamegyek ledőlni.
– Szegény babám. Sajnálom, hogy nem lehetek ott, hogy
ápoljalak, és a karjaimban tartsalak.
– Én is – felelte, visszatartva a zokogást. – Majd otthonról
hívlak.
– Jut eszembe, vacsorázni megyek a gyerekekkel. Hívlak, ha
visszaértem.
– Érezd jól magad! – kívánta némiképp zavarodottan, aztán
még hozzátette, hogy szereti. Ez persze nem hatalmazza fel,
hogy gyereket szüljön neki, vagy elrontsa az életét. Miután
letette a telefont, egészen hazáig sírt.
Ahogy megígérte, a férfi hívta később délután, majd késő
éjjel, amikor ő felébredt szombat reggel. Egész hétvégén
hívogatta, mint mindig. Imádatra méltó és szeretetteljes volt, és
aggódott a gyomra miatt. Többször is megkérdezte, hogy az
antibiotikum nem okoz-e neki problémát, mire ő nemmel felelt.
De a férfi hallotta, hogy nincs túl jól. Timmie mindig talált rá
valami magyarázatot, amikor pedig épp nem a férfival beszélt,
akkor feküdt az ágyon, és sírt. Ez volt a legfájdalmasabb döntés,
amit valaha hoznia kellett, hogy megtartsa-e ezt a babát vagy
sem, ráadásul anélkül, hogy a férfival megbeszélhette volna.
Vajon van joga megfosztani ezt a gyereket az apjától, ha
valamilyen oknál fogva a kapcsolat Jean-Charles-lal véget ér?
Igazán ennyire elkötelezett a férfi irányában? Nagy
meglepetésére és megkönnyebbülésére arra jutott, hogy erre a
kérdésre igen a válasz. Mi van, ha ez a baba az ő kora miatt nem
lesz egészséges? Meglepődve vette tudomásul, hogy számára ez
nem meghatározó tényező. Hajlandó volt vállalni a kockázatot,
és ha akarja, bármikor megcsináltathatja az amniocentézist vagy
más vizsgálatokat. Akkor tehát mi a probléma? Egész hétvégén
kínozta magát vele, miközben lassan a parton sétált, vagy feküdt
a mólón. A probléma abban állt, hogy Jean-Charles házas, ők
még csak szűk három hónapja voltak egymásba szerelmesek, és
ha bármilyen okból a férfi nem hagyja el a feleségét, akkor neki
egyedül kell ezt a gyereket felnevelnie. És ami még ennél is
rosszabb: mi lesz, ha újra valami szörnyűség történik, mint
Markkal? Nem gondolta, hogy túlélné még egyszer egy gyerek
elvesztésének gyötrelmét. Még akkor sem, ha olyan kis ideig van
az életében, mint Blake.
Akkor mi a válasz? Elfutni, és még azelőtt elveszíteni, hogy
megszületett volna? Hogy tudna ezzel szembenézni, hogy lenne
képes magának valaha is megbocsátani? Nem volt mélyen
vallásos katolikus, de ahhoz eléggé, hogy úgy gondolja, az
abortusz nem helyes, legalábbis az ő esetében. Elvégre megvan
hozzá az anyagi háttere, hogy felneveljen egy gyereket, és
nagyvonalúan gondoskodjon róla akár egyedül, férfi nélkül is.
Végül a döntés erkölcsi kérdés lett számára, és még annál is
több. Másfelől meg odáig egyszerűsödött le az egész, mennyire
szereti Jean-Charles-t, és hogy szeretné az ő gyerekét, még akkor
is, ha ennek semmi értelme.
Vasárnap reggelre már teljesen elkínzott volt, és csak a néhai
kisfiára tudott gondolni. Mark annyira kísértette, mint eddig
még soha. Egy olyan gyerek anyja volt, aki meghalt, egy fiúé,
akit annyira szeretett, de akit elveszített. És most ha isten úgy
döntött, hogy ad neki egy másikat, akármilyen alkalmatlan és
rossz az időzítés, hogy utasíthatna vissza egy ilyen ajándékot?
Ráadásul ő árvaként nőtt föl. Az ő szülei meghaltak, amikor
ötéves volt. Évekig időt és energiát fektetett abba, hogy a hozzá
hasonló gyerekeknek segítsen, hogy jobb életük legyen. Mind
olyan gyerekek voltak, akik senkinek sem kellettek, és ő nagyon
elkötelezetten segítette őket. Ezek után hogyan is tagadhatná
meg, hogy ezt a babát a szívébe fogadja? Hogy mellőzhetne egy
gyereket, csak mert a fogantatása baleset volt? És mi van, ha ő
lesz élete legnagyobb öröme? Milyen jogon tagadja meg ettől a
gyerektől az életet?
 Aztán ott volt a legnagyobb kérdés. Szerette ennek a
gyereknek az apját, jobban, mint ahogy férfit valaha is szeretett.
Vele akarta leélni az életét, neki adta a szívét. Beengedte az
életébe, a lelkébe, a testébe, és mindenekfölött a szívébe. Hogy is
fordulhatna el attól a babától, aki a szerelmük bizonyítéka? És
mi lesz, ha tényleg elhagyja a feleségét, és tényleg őt választja,
mi van, ha ez az egyetlen esélyük, hogy közös gyerekük legyen?
Már nem elég fiatal ahhoz, hogy számíthasson egy újbóli teherbe
esésre. Mi van, ha nem lehet több gyereke? Tudta, hogy ha
lemondana erről a babáról, örökké bánná a gyávaságát. Tudta,
hogy sohasem bocsátana meg magának, és talán Jean-Charles
sem. Hirtelen ez a baba fontosabbnak tűnt, mint akármelyikük.
Egyébként is elveszítheti az ő korában. De ha nem, akkor ez a
baba megérdemli az esélyt az életre. Nem foszthatja meg magát
ettől, sem Jean-Charles-t, ahogy a babát sem, aki a szerelmük
gyümölcse. Az ő egyesülésük nem a szexről, hanem a
szerelemről szólt.
Végül Mark hozta meg a döntést, amikor a fényképét nézte
vasárnap este a Bel Air-i házban. A kezében tartotta a fotót, és a
szemébe nézett. Majdnemhogy érezte őt maga mellett, és
emlékezett az elragadóan selymes hajára meg hatalmas zöld
szemére, ami annyira hasonlított a sajátjára. Oly sok éve
veszítette őt el, és oly régóta vágyott utána. Még mindig minden
áldott nap hiányzott neki. És most jött ez az új baba, nem azért,
hogy elfoglalja a helyét, hanem hogy neki esélyt adjon, hogy újra
szerethessen egy gyereket. Nem engedheti meg magának, hogy
eltemetett egyet, és most megöljön egy másikat. Ahogy Mark, ez
a gyerek is egy csoda az életében. Még annál is inkább, hiszen
szereti Jean-Charles-t, akár otthagyja a feleségét, akár nem. Nem
szólt még neki a babáról, mert nem akart nyomást gyakorolni rá,
és először saját maga akart dűlőre jutni.
Amikor aznap este lefeküdt, tudta, hogy megszületett a
döntés. Majdnem látta, ahogy Mark lemosolyog rá onnan, ahol
az égben van. Nemcsak a fiút érezte békésnek, de saját magát is.
Isten adta neki ezt a csöpp kis lényt, ezt az utolsó esélyt, hogy
gyereke legyen, olyan apától, akit annyira szeret. Tudta, hogy a
szerelem e csodás ajándékát nem utasíthatja el, ahogy az apját
sem tudná elutasítani. Ez a baba a szerelmük eredménye. Pont
mielőtt elaludt volna, a férfi hívta, ő pedig napok óta először
végre a réginek érezte magát.
– Aggódtam miattad – suttogta Jean-Charles, ahogy Timmie
álmosan beleszólt a telefonba.
– Most már jól vagyok. Szeretlek. – Jobban, mint ahogy azt
szavakba tudná önteni, vagy el merné neki mondani. – Nagyon-
nagyon. – A férfi elmosolyodott a vonal túlsó végén, amikor
meghallotta a szavait.
- Én is szeretlek. Annyira örülök, hogy a jövő héten látlak. –
Timmie a baba miatti zaklatottságában és nagy izgalmában erről
meg is feledkezett. Párizsba utazik, hogy beszéljen a
textilgyáriakkal. És most majd be kell számolnia Jean-Charles-
nak a babáról. Joga van tudni, sőt van némi beleszólása.
Ellökheti magától emiatt, ha úgy dönt. De tudta, hogy sohasem
tenne ilyet. Remélte, hogy a férfi is örülni fog neki. És pár hét
múlva otthagyja a feleségét. – Aludj jól, szerelmem! – suttogta a
férfi, és Timmie letette a telefont, miután újra elmondta neki,
menyire szereti. Arcán mosollyal aludt el. Jövő héten beszél
majd Jean-Charles-nak a közös gyerekükről, amikor Párizsba
megy. Kis szerencsével minden jól alakul majd.

17. fejezet

Másnap Timmie már be is csomagolt, és készen állt a párizsi

útjára, amikor Jean-Charles éjfélkor felhívta. A hangja
határozottan csüggedtnek tűnt. Kezdetben fel sem ismerte, hogy
ő az. Úgy hangzott, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Mi a baj, chéri! – Timmie-re kezdett egy-egy francia szó
ráragadni, és állandóan ígérgette magának, hogy beiratkozik a
Berlitzbe tanulni, amikor ideje lesz, akármikor legyen is az.
Talán egy másik életben, de a férfi kedvéért meg akart tanulni
franciául.
– Nagy baj van – válaszolta a férfi nyugtalanító hangon, és
Timmie szíve megdermedt, ahogy ezt meghallotta. Egy
pillanatra nem tudott másra gondolni, mint hogy a férfi elhagyja.
A szíve alatt hordott gyermek, akiről a férfi még nem is tudott,
eszébe sem jutott. Csak az járt a fejében, hogy a férfi most
mindjárt azt mondja: vége, és a szíve hangosan kezdett
kalapálni. Kapkodta a levegőt. Rémület vett rajta erőt a férfi
hangjától. Automatikus reflex volt ez nála. Újra az árvaság
rémlátomásai öntötték el, és az, ahogy éveken át újra és újra
visszaküldik.
 – Mit értesz ezen? – kérdezte Timmie elhaló hangon. Még
sohasem hallotta a férfit ilyennek.
– A feleségem beteg. Nagyon beteg. Ma rákot állapítottak
meg nála.
– Ó istenem, annyira sajnálom! – Timmie gondolatai azonnal
felé fordultak, anélkül, hogy a férfira vagy magára gondolt
volna. És aztán szép lassan kezdte felfogni, milyen hatással lehet
ez rájuk. Úgy hangzott, hogy máris volt hatása.
– Egy kis csomó volt a mellében. Azt gondoltam, hogy
semmiség, azért nem is említettem neked. Sokat aggódik az
egészsége miatt, és már korábban is voltak efféle ijedelmek. Ma
kaptuk meg a szövettani vizsgálat eredményét. Második
fázisban levő rákja van. Eltávolítják a csomót, nem az egész
mellét, de szüksége lesz kemoterápiára és sugárkezelésre.
Rettentően feldúlt, és én is az vagyok miatta. – A hangja nem
hangzott hidegnek, csak másnak. Nagyon másnak. Timmie
pedig meg volt rémülve, mit jelent vagy jelenthet ez az ő
szempontjukból. – Timmie, azt kérte, hogy maradjak mellette, és
ne költözzek el júniusban. Nagyon meg van rémülve, és azt
szeretné, ha mellette lennék a kezelések idején. Több hónapi
kezelés áll előtte, akármennyi lehet, két hónaptól fél évig, attól
függően, hogyan reagál a szervezete. Meg fog kopaszodni, és
valószínűleg nagyon beteg lesz. Ő a gyerekeim anyja. Nem
hagyhatom most cserben, akármennyire is szeretjük egymást mi
ketten. És én nagyon szeretlek téged – ismételte, de Jade hangja
hirtelen sokkal hangosabbá vált a fejében, mint a férfié. Jade pont
ilyen dolgokra figyelmeztette. Nem gondolta, hogy a férfi
hazudik. De ez volt az első halasztás, és ki tudja, még mennyi
ilyen lesz, ha valaha eljön onnan egyáltalán.
– Nem tudom, mit mondhatnék – felelte Timmie összetört és
rémült hangon. – Őt nagyon sajnálom… és magam miatt félek –
mondta őszintén.
– Ne félj! – mondta, és valamivel higgadtabbnak tűnt, mint
egy perccel ezelőtt. Rettentően aggódott, mit szól a dologhoz
Timmie, és nagyon stresszes napja volt a teljes pánikban levő
feleségével és a gyerekeivel. Még a fia is feldúlt volt. Az anyjuk
nagyon beteg. – Ez nem változtat semmin. Csak egy kis
késedelem a terveinkben. – Vagy vége, gondolta magában
Timmie. És most hat hónap nagy különbséget jelentett számára.
Még nem járt szülésznél, de egész héten enyhén émelygett.
Terhes volt, és még nem tudta pontosan, mennyire előrehaladott
az állapota. Valahol egy és két hónap között. És ezen a héten
akarta elmondani a férfinak. Azok alapján, amit most mondott,
hat vagy hét hónapos terhes lesz, mire Jean-Charles elköltözik,
ha egyáltalán akkorra a felesége elég jól lesz, hogy eljöjjön, vagy
az is lehet, hogy a férfi valami újabb kifogással rukkol elő. Habár
nehéz lett volna vitatni, hogy ez most jogos. Timmie megértette,
de elhatalmasodtak rajta a saját félelmei. Halálra volt rémülve,
hogy a férfi sohasem fog elköltözni otthonról, a feleségétől.
Lehet, hogy Jade-nek volt igaza. – Nagyon csöndes vagy. Mire
gondolsz? – kérdezte a férfi aggódva. – Timmie, én szeretlek.
Kérlek, ezt ne feledd, akármi is történjen itt.
– Félek – felelte őszintén. – Rettentően sajnálom őt. Ez
mindenki legrosszabb rémálma. Minden alkalommal eszembe
jut, ahányszor mammográfiás szűrésen vagy bármilyen egyéb
vizsgálaton veszek részt. És a kemoterápia borzasztóan hangzik.
Nem hibáztatom, amiért azt akarja, hogy mellette légy. Én is
félnék. Csak azon tűnődöm, hogy ez mit jelent a mi
szempontunkból. – És mi van, ha hosszan betegeskedik, netán
rosszabbra fordul az állapota? Jean-Charles sohasem jön el. –
Tudom, hogy ez önzésnek hangzik, de szeretlek, és nem akarom,
hogy örökké ott maradj.
– Szó sincs örökkéről! Csak még pár hónapról. – Eredetileg
négy hónapot kért. Most még hatot, hogy a feleségével legyen.
És mi van, ha a betegség közelebb hozza őket, és betapasztja a
házasságuk régi sebeit? Akkor ővele mi lesz? Ott marad
elhagyottan, becsapottan, kétségbeesve, ahogy Dávid
fogalmazott. Törött szívvel, elveszve, egyedül. Még rosszabb,
hogy az ő gyerekével, de nem akarta, hogy ez a férfi számára a
döntését befolyásoló tényező legyen. Nem fogja erőszakkal
elrángatni, sem arra használni, hogy csapdába ejtse, sem
manipulálni. Tisztán akarta. Nem úgy, hogy az egyik karját egy
rákos feleség cibálja, a másikat meg egy terhes szerető. Ha a férfi
őt választja, azt azért tegye, mert szereti, nem azért, mert úgy
érzi, tartozik neki ennyivel a gyerek vagy bármi egyéb miatt.
Nem fogja a babát arra felhasználni, hogy manipulálja. Őszintén
akarta őt, és csak saját magáért, nem pedig valamiféle
kötelességtudatból a gyerek iránt, akit becsületből elismer, de
közben talán nem is akar igazán. Manipulatívnak tűnt számára,
ha most beszél neki a babáról, és nem akarta ezt a játszmát
rákényszeríteni a férfira. Egyelőre megtartja magának ezt a hírt,
legalábbis addig, amíg kicsit elrendeződnek a dolgok Jean-
Charles életében. De az sokáig eltarthat.
 Aztán a férfi újabb csapást mért rá.
– Timmie, nem hiszem, hogy jó ötlet, ha holnap idejössz
Párizsba, kivéve, ha nagyon muszáj az üzlet miatt. A dolgok túl
komplikáltak itt számomra. Nem vagyok biztos benne, hogy el
tudnék szabadulni, és ez mindkettőnknek kemény
megpróbáltatás lenne. Nem akarom most felzaklatni a
feleségemet. Remélem, megérted. – A vonal másik végén csönd
honolt. Timmie hirtelen éles, mindent elbontó fájdalmat érzett,
ahogy a levegő kiszaladt a tüdejéből. Úgy érezte magát, mint
akit gyomorszájon vágtak. A férfi elhagyja, még ha csak
apránként is. És ez nem is olyan apró lépés. Minden idegszála
emlékeztette, hogy ezt már ismeri, és ebből semmi jó nem
származik. Sőt, számára ez a lehető legrosszabb. Elhagyatva és
egyedül, akármilyen mértékben is. A sebzett ötéves azonnal
feltámadt benne.
– Megértem – sikerült kipréselnie magából a szavakat. –
Tudasd, ha a dolgok kicsit lecsillapodtak.
– Holnap felhívlak. Igazán sajnálom – válaszolta a férfi
komoran. – Senki sem hibás. – Igaza volt, ő sem tehetett róla. De
Timmie-nek rettentően fájt a felismerés, hogy elsődlegesen még
mindig a feleségéhez lojális, nem hozzá. A felesége mellett ott
állt a múlt, ami Timmie egyik legnagyobb félelme volt.
Leginkább attól rettegett, hogy végül a felesége nyer majd. O
pedig veszít. – Szeretlek – mondta a férfi lágyan.
– Én is szeretlek – felelte Timmie, aztán lerakták a telefont,
mindketten kimerülve.
Amint megszakadt a vonal, Timmie-t pánik kerítette
hatalmába. A férfi nem akarta, hogy ő Párizsba menjen. Fogalma
sem volt, hogy mikor látja újra, ha egyáltalán látja még. Rémisztő
gondolat volt számára, és nem engedte meg magának, hogy erre
gondoljon. Ehelyett feküdt az ágyban magzati pózba
gömbölyödve, kezével átkulcsolva a térdét, és sírt. Mi lesz, ha
soha többet nem látja? Azt kérdezte magától, vajon ez változtat-e
a babával kapcsolatos döntésén, de tudta, hogy már nincs
visszaút. Nemcsak a férfi miatt tartja meg a babát, bár neki van a
legnagyobb szerepe benne, de saját maga miatt is, Mark miatt is,
istennek köszönhetően. De rettentő sokat jelentett számára, mert
a férfi gyereke volt. A legrosszabb pillanataiban arra gondolt,
hogy Jean-Charles talán sohasem fog tudni róla, és sohasem
találkozik vele többet. Tudta, hogy túldramatizálja, de nem
tudott higgadt maradni. Az ő helyzete a férfival kapcsolatban
teljesen bizonytalan volt. Akármennyire szerette őt, és
akármennyire állította is a férfi, hogy viszontszereti, akkor is
házasember, a feleségével él, aki most nagyon beteg, és szüksége
van a férjére. És egyelőre a férfi vele marad. Ebben a helyzetben
minden Timmie legsúlyosabb félelmét látszott igazolni. Sokkal
rosszabb számára már nem lehet, kivéve, ha a férfi úgy dönt,
hogy örökre véget vet a kapcsolatuknak.
Feküdt az ágyában, és egész éjjel sírt. Végül hat órakor
felkelt, és felöltözött. Küldött egy e-mailt azoknak, akikkel
Párizsban találkozott volna. Azt írta, hogy vészhelyzet adódott,
és el kell halasztania az utazását. Lemondta a repülőjegyét és a
hotelben a szobafoglalását, majd a konyhában ült egy csésze
teába bámulva, anélkül hogy ivott volna belőle. Semmi sem
ment le a torkán az előző este óta, de nem is erőltette. Végül ivott
egy kortyot, aztán elindult a munkába. Már nyolc előtt az
asztalánál ült, és amikor Jade meglepődve belépett, úgy tett,
mint aki keményen dolgozik.
– Hát te mit csinálsz itt?
Timmie nem nézett rá, próbált az asztalánál fontos és
elfoglalt benyomást kelteni, egyikük számára sem túl
meggyőzően.
– Jean-Charles-nál vészhelyzet adódott. Elhalasztottam az
utazást. Valószínűleg pár nap múlva megyek, amikor a dolgok
lecsillapodtak.
– Milyen vészhelyzet? Magánéleti vagy szakmai? – kérdezte
Jade gyanakodva.
– Családi ügy. – Nem akart Jade-del a részletekbe menni.
Ami történt, most túl előre láthatónak tűnt, és nagyon is
hasonlított a Jade által korábban megjósolt forgatókönyvekre.
Timmie nem akarta ezt megadni neki, vagy még ennél is jobban
felzaklatni magát. Nem volt rá szüksége, hogy még Jade is
ostorozza. És Timmie tudta, hogy azt tenné. Nem tudná
megállni, a témával kapcsolatos érzései még mindig túl frissek
voltak. Számára minden házasember ugyanolyan. Talán így is
van. Timmie kétségbeesetten szerette volna, ha Jade téved.
– Valami történt a feleségével? – erősködött Jade, mire
Timmie szigorú tekintettel nézett fel rá. Az üzenet egyértelmű
volt: elég!
– Túl bonyolult lenne elmagyarázni. Valaki a családban
megbetegedett, úgyhogy nem ér rá.
– Fogadni mernék, hogy a felesége. Ezt már hallottam.
Stanley feleségének Crohn-betegsége volt. Minden alkalommal,
amikor úgy nézett ki, hogy elhagyja, a felesége kórházban kötött
ki halálos betegen. Már előre lehetett tudni minden alkalommal.
Ennek mi baja? – A fenébe! Rák, gondolta Timmie magában. Ez
veri a Crohn-betegséget, úgyhogy el a kezekkel. Nem volt túl
biztató, amit Jade mondott.
– Nem érdekes – felelte Timmie közönyösen. – Valószínűleg
pár nap múlva odarepülök, ha a dolgok rendeződtek.
– Remélem, igazad lesz – felelte Jade, és sötét tekintettel
elhagyta a szobát. Utálta ezt a helyzetet Timmie miatt, de
feleannyira sem, mint Timmie maga.
Timmie a mosdóba ment, bezárta az ajtót, leült, és egy fél
óráig nem tudta abbahagyni a sírást. Aztán hányt, de tudta, hogy
ez a félelem következménye, nem a terhesség miatti reggeli
rosszullét. Mindig hányt, amikor meg volt ijedve. És most meg
volt. Nagyon, nagyon, nagyon félt. Eltűnődött, vajon nem vetél-e
el emiatt. Ez legalább egy problémát megoldana, de ahogy ez
eszébe jutott, tudta: nem akarja, hogy így történjen. Akarta a férfi
gyermekét, akár otthagyja a feleségét, akár nem. Ennyire szerette
őt, amilyen bolond volt.
Jean-Charles késő délután hívta az irodában. Párizsban már
hajnali kettő volt, és Timmie egész nap rosszul volt miatta.
Ekkorra már a gépen kellett volna ülnie, csak pár órányira a férfi
karjaitól. A férfi kimerültnek tűnt, amikor beszéltek, újra és újra
elismételte, hogy szereti, meg hogy csak türelemmel kell
lenniük, és minden megoldódik.
– Mikor kezdi a kezeléseket? – kérdezte Timmie zordan.
Most minden a feleségéről szólt, nem róla.
– Először meg kell hogy műtsék. Az a jövő héten lesz. A
kemoterápiát nem kezdheti el, amíg a műtét után minden be
nem gyógyult. De lehet, hogy úgy döntenek, először
sugárkezelést kap. – A férfit nyilvánvalóan teljesen elborították a
feleségével kapcsolatos intéznivalók, és magával ragadta a baljós
diagnózis nyomán kialakult hisztéria. Az eszével Timmie
tökéletesen megértette, még sajnálta is a feleségét. Érzelmileg
azonban egy rémült gyerekké változott, és lelki roncs lett belőle.
Ráadásul terhes volt, komoly saját problémákkal, amelyekről a
férfi mit sem tudott. Ezért persze nem hibáztathatta a férfit. De
még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elmondani neki. A
férfinak most a legkevésbé sem hiányzik az a hír, hogy ő terhes.
Iránta érzett részvétből magába fojtotta a gondjait, amíg minden
más nem rendeződött. A felesége mellrákjának időzítése nem
lehetett volna rosszabb egyikük számára sem. Timmie nem állta
meg, hogy ne tűnődjön el, mi történt volna, ha Jean-Charles
felesége akkor betegszik meg, amikor a férfi már eljött. Vajon
visszament volna? Talán igen. És ha így van, akkor jobb, hogy
most történt. Az még rosszabb lett volna, hogy eljön, közös
lakást vesznek, közös életet kezdenek, aztán újra hazamegy,
hogy a beteg feleségét ápolja. Nem létezett jó forgatókönyv arra
a drámára, amibe belekerültek.
A férfi megnyugtatta, mielőtt lerakták a telefont, hogy hívni
fogja, amikor csak lehetséges, de a helyzet nagyon feszült és
kaotikus nála. Azt mondta, hogy a felesége próbál bátor lenni, de
meg van rémülve. Akárcsak Timmie, csak ő a férfi miatt félt,
miközben annak fogalma sem volt róla, hogy ő mennyire rémült.
Az előző esti hírt és a lemondott utat teljes pánik követte.
Egész nap bezárkózott, és mivel mindenki azt hitte, hogy
elutazott, senki sem kereste. Ő sem hívott senkit. Ült az
asztalánál, hősiesen próbálta átrágni magát a munkáján, és
jóformán semmire sem jutott. Nem tudott összpontosítani,
minden rajzát kidobta, és amikor az ajtó zárva volt, nem csinált
mást, csak sírt. Jade figyelmeztette Dávidét, hogy valami nagy
baj van, és mindketten hagyták egész nap, hogy egyedül legyen.
Dávid a szokásos optimizmusával biztos volt benne, hogy
minden megoldódik. Nagyon bízott Jean-Charles-ban. Jade csak
hangosan hümmögött, és visszaviharzott az asztalához, habár
magában rettentően aggódott a főnökéért, aki már szinte a
barátja volt, és haragudott helyette is. Timmie ijesztően nézett ki
a hét maradék részében.
Pénteken hat körül elhagyta az irodát, és egyenesen a
tengerpartra indult, anélkül hogy hazament volna pár holmiért.
Ezen a hétvégén nem vitt magával munkát, se könyvet olvasni.
Az egész hétvégét alvással, sírással és a tengerparton sétálással
töltötte. Amikor pedig nem a férfi miatt aggódott, akkor a meg
sem született gyermekükre gondolt. Tudta, hogy a közeljövőben
el kell mennie orvoshoz. Úgy tervezte, hogy majd Párizs után
elmegy. Nem igazán érdekelte, hányadik hetében jár. Csak az
számított, hogy a férfi gyermekét hordja a szíve alatt. Ez volt
élete legédesebb titka, akármilyen volt is a férfi helyzete. Habár
ami most zajlott, az kissé rémisztővé tette a babavárást. De már
eldöntötte, hogy megtartja, akár egyedül is.
És még sohasem érezte olyan nyomasztónak a magányt, mint
most. Azon kapta magát, hogy ezen a hétvégén sokat gondol
Markra. Milyen édes volt, amikor megszületett, és ő mennyire
szerette. Mennyire feldúlta őt, amikor meghalt. Majdnem ő maga
is meg akart halni. És most, csodával határos módon, isten ezt a
második esélyt adta neki, hogy gyereke lehessen egy olyan
férfitól, akit ennyire szeret. Semmi csodálatosabbat nem tudott
elképzelni, mint hogy az ő gyerekét várja. Azt kívánta, bárcsak
elmondhatta volna neki Párizsban, de a dolgok máshogy
alakultak. Az idő egy részében pedig remélte, hogy a férfinak
igaza van, hogy ez semminek sem jelenti a végét, csak egy
késedelem, egy kis szünet a közös életükben. Remélhetőleg az
elkövetkező pár hónapban a felesége kezelése véget ér, és a férfi
végre elköltözhet. Timmie most nem tehetett semmit, azon kívül,
hogy vár, amíg kiderül, és elhiszi, amit a férfi mond.
Jean-Charles túláradóan szeretetteljes volt vele, amikor ezen
a hétvégén telefonált. Napjában többször hívta, hogy
megnyugtassa, és milliószor bocsánatot kért, amiért le kellett
mondania az utazást.
– Azt remélem, hogy ez az egész rendeződik, és minden
megoldódik a következő pár hónapban – biztosította Timmie-t. –
Abban bízom, hogy esetleg már nyár végén el fogok tudni jönni.
– Timmie is remélte, de a nyár akkor is hosszúnak ígérkezett arra
várva, hogy a férfi elköltözzön, miközben az ő pocakja
növekszik. A férfi azt mondta, reméli, hogy a nő pár héten belül
oda tud majd utazni. Talán a felesége műtétje és a kemoterápia
között, amikor lábadozik. Nem látta, hogy tudna most bármikor
máskor elszabadulni otthonról. Timmie nem fűzött hozzá
megjegyzést. Ő határozottan háttérbe szorult most a férfi
életében a feleségéhez, a betegségéhez, a gyerekeihez és az ő
sürgetőbb problémáikhoz képest. Már egy hónapja nem látta
Jean-Charles-t, és fogalma sem volt, hogy mikor látja
legközelebb. Ami még jobban aggasztotta, amikor erre gondolt,
hogy vele mindössze három hónapja lettek szerelmesek, és
három szenvedélyes találkozáson vannak túl. Összesen pontosan
tizennégy teljes napot töltöttek együtt, az elejétől a végéig. Hogy
is várhatná, hogy a vele töltött két hét, esetleg három hónap, ha
az e-maileket és a telefonhívásokat is beleszámítjuk, ugyanannyit
nyomjon a latban, mint a feleségével töltött harminc év? Timmie
eszével ez nem volt lehetséges, és valószínűleg a férfinak sem. Ő
csak egy ábránd volt a férfi számára, mondta magának, egy
álom, amelyet megvalósítani remélt egy olyan életben, amely
még kartávolságon kívül volt. Csak a születendő gyermek volt
valóságos. A többi még mindig nem volt több, mint egy
vágyálom, a férfival közös élet reménye. De ami a valóságot
illeti, jelenleg a férfi a családjával osztja meg az életét napi
szinten, velük lakik, akármennyire szerelmesnek vallja is magát
Timmie-be.
Vasárnap hazafelé menet bement a Szt. Cecíliába, hogy
meglátogassa a gyerekeket, és végül vacsorára is ott maradt
velük. Három új gyerek is érkezett a várt kettő helyett. Az
egyikük egy imádni való hatéves kisfiú volt, akit nevelőszülőktől
mentettek meg, miután nemcsak a saját családja, de az őt
befogadó család is súlyosan bántalmazta. Néha ez is előfordult.
Csöndben, tágra nyílt szemekkel ülte végig a vacsorát, és
Timmie minden beszélgetésre tett kísérlete eredménytelen
maradt. Gyötrően Blake-re emlékeztette, akinek a nagyszüleitől
kapott egy lapot, hogy a fiú jól van. Néha még mindig hiányzott
neki. Örökre megőrzi a szívében.
Anna nővér elmagyarázta, hogy ez a gyermek
poszttraumatikus stressztől szenved, és Blake-hez hasonlóan
nem beszél. Terápiára járt. Ahogy Timmie finoman megérintette
a fejét, amikor elbúcsúzott, a fiú védekezően emelte fel a kezét,
összerándult, és elhúzódott előle, ami könnyeket csalt
Timmie szemébe, és arra figyelmeztette, min mehettek
keresztül ezek a gyerekek, mielőtt a Szt. Cecíliába kerültek.
Jean-Charles újra hívta késő éjszaka, de egy árva szót sem
szólt a látogatásával kapcsolatban. Újra elmondta, mennyire
szereti, de kimerültnek tűnt. Számára hétfő reggel volt, és a
rendelőjében a betegek vártak rá. Elmondta, hogy a felesége
műtétjét keddre tűzték ki. Mostanában másról sem tudott
beszélni, és Timmie többnyire hallgatott. Tényleg csak ennyit
tehetett érte, meg hogy folyton biztosította a férfit a szerelméről,
és arról, hogy mellette áll. A férfi azt állította, hogy Timmie az
egyetlen dolog, ami még tartja benne a lelket. Timmie rettentően
szerette volna látni őt, különösen most, de nem akart nyomást
gyakorolni rá, úgyhogy nem említette a témát. Megértő akart
lenni azzal kapcsolatban, amin a férfi most keresztülmegy, és
remélte, hogy hosszú távon jót tesz kettejük kapcsolatának, ha
legalább megpróbál támogató lenni, de közben az idő nagy
részében pánikhullámok törtek rá. Egyikük számára sem volt
könnyű időszak. Szerette a férfit, de egyáltalán nem volt mellette
biztonságban. Mindössze annak a tudata éltethette, hogy
halálosan szerelmesek egymásba már három hónapja. Az
egyetlen biztos pont az életében az volt, hogy télen gyereke
születik, ha semmi szerencsétlenség nem jön közbe, ami persze
mindig benne volt a pakliban az ő korában. Több okból is
bölcsebbnek tűnt várni, mielőtt kitálalná az igazságot, hiszen
úgyis eldöntötte, hogy a gyereket megtartja. A kocka el volt
vetve.
A tudat, hogy a férfi gyermeke növekszik a hasában, csak
még jobban feltüzelte az iránta érzett szerelmét, és rettentően
hiányzott neki Jean-Charles. Újabban sokat sírt. Komor
hangulata Davidnek és Jade-nek is feltűnt az irodában. Egyikük
sem kérdezett semmit, mindketten távol tartották magukat tőle.
Feltételezték, hogy ha akarna beszélni róla, akkor megtenné.
Nem említette nekik, hogy Párizsba utazik, és nem tett
semmilyen előkészületet sem a lemondott utazás óta. Május
végéig nem történt semmi, ez a hónap nem hozott újdonságot az
életében.
Nem sokkal május utolsó hétfője, a Háborús Hősök
Emléknapjának hosszú hétvégéje előtt újra felvetette Jean-
Charles-nak a Párizsba utazás témáját. A felesége már átesett a
mellműtéten, és két hét múlva kezdi majd a kemoterápiát. Ez
volt az a szünet, amire korábban a férfi utalt, amikor úgy
gondolta, esetleg Timmie odautazhatna. Timmie rákérdezett,
épp mielőtt Malibuba indult volna a hosszú hétvégére. Ezen a
héten végre a szülésznél is járt. A baba szépen növekedett, ő is
látta az ultrahangon, azt is, ahogy a kis szíve vert, el is sírta
magát, amikor megmutatták. Azóta mindenhova magával vitte a
baba fényképét. A számítógépes számítások és azok alapján,
amiket ő mondott nekik, kilenchetes terhes volt, és január elejére
volt kiírva a szülésre. Az egész még olyan valószerűtlennek tűnt
számára, különösen így, hogy senki sem tudott róla, még Jean-
Charles sem. Ez volt a legmélyebb és legdrágább titka, olyan
titok, amit éppolyan nagy becsben tartott, mint az egymás iránt
érzett szerelmüket, habár nem látta az áprilisi New York-i
sorsdöntő találkozás óta, amikor a közös babájuk megfogant.
Még mindig a megfelelő időpontra várt, hogy elmondja a
férfinak, és a szándék ugyan megvolt, de nem a telefonban és
lehetőleg nem az otthoni krízis kellős közepén akarta
megosztani a hírt. Várta, hogy rendeződjenek a dolgok és
megoszthassa vele a titkát, remélte, hogy hamarosan
meglátogathatja Párizsban.
A hosszú hétvége előtti péntek délután megkérdezte a férfit,
hogy néz ki a beosztása. Jean-Charles először sóhajtott, majd
nagy hallgatás következett a vonal túloldalán. A férfi
mostanában folyton stresszesnek és ingerültnek tűnt, ami nem
kimondottan Timmie ellen irányult, inkább úgy érezte, hogy
egyszerre ezerfelé rángatják. A lányai is nagyon meg voltak
rémülve az anyjuk állapota miatt. Nehéz időket élt a család. De
Timmie-nek sem volt könnyű.
– Nem tudom, Timmie. Olyan nagyon szeretnélek látni.
Mindennap szeretnélek megkérni, hogy gyere ide. De
egyszerűen most nem tudok elszabadulni. Még ha Párizsban
lennél is, ha itt valami krízis adódna, vagy a gyermekeimnek
szükségük lenne rám az anyjuk miatti aggodalmukban, nem
tudnék úgy lenni veled, ahogy szeretnék. Az irántad érzett
tiszteletből nem akarom veled ezt tenni. – Timmie biztos volt
benne, hogy a férfi jó szándékkal mondta, amit mondott, de
számára úgy hangzott, mint akit félreraktak. Majdnem azt
felelte, hogy nem érdekli, milyen keveset látja, hajlandó
odautazni így is, de a férfi nem hangzott túl biztatónak, és azt
kérte, várjon még pár hetet, hogy lássák, hogy megy a
kemoterápia. Egy újabb halasztás, még ha jogos is. Hogy
vitázhatna a rákkal, vagy a gyermekei félelmével, vagy a férfi
ezzel kapcsolatos aggodalmával? Lehetetlen. És ő? Vele ki
törődik?, kérdezte egy halk kis hang a fejében. Az volt az
igazság, hogy a férfi életében ebben a pillanatban nem volt hely
számára, legfeljebb telefonon. De neki ennél több kellett a
férfiból. Sokkal több.
– Mi lenne, ha pár napra eljönnél, mielőtt elkezdené a
kemoterápiát? Oda tudnék utazni a hétvégére. – Még
reménykedett benne, a férfi talán megengedi, hogy most menjen,
mivel hétfő neki ünnepnap volt. De persze bármikor odautazott
volna, és az orvosa is azt mondta, hogy repülőre ülhet. Ő maga
úgy érezte, hogy a Jean-Charles viszontlátása okozta vigasz és
öröm a hosszú utazás okozta minden stresszt ellensúlyozna.
Parázson is járt volna, hogy lássa a szerelmét, ami a férfiról nem
volt elmondható. Neki bőven elég jutott a parázsból mostanság
otthon, és a nyugodtabb percekben Timmie őszintén sajnálta.
Máskor azonban magát jobban sajnálta. Kemény helyzet volt
mindenki számára.
– Nem tudom, mit mondhatnék neked, kedvesem. Szerintem
várnunk kéne. – Meddig? Amíg a felesége majd nagyon rosszul
érzi magát a kemótól, és az összes haja kihullik? Akkor még
ennyire sem fog tudni elszabadulni, és a gyerekei még
feldúltabbak lesznek. Timmie látta, mi vár rájuk, és egyáltalán
nem tetszett neki. Minden bizonnyal nekik sem. A felesége előtt
nehéz út áll. Timmie közelről is megtapasztalta már a dolgot
néhány barátja révén. Ahogy a férfinak sem volt újdonság a
páciensei miatt. – Sajnálom, hogy ezt teszem veled, és hogy arra
kérlek, légy türelmes. Tudom, hogy a nyár végére, a kemoterápia
után a dolgok kicsit rendeződni fognak. A sugárkezelés fárasztó,
de közel sem olyan nehéz, mint a kemoterápia.
Az egész életük a felesége kezelése körül forgott, mert a
férfié a körül forgott. És akármennyire együtt érző volt is
Timmie, neki is voltak szükségletei, amelyeknek egyike sem volt
kielégítve. Annyival kellett beérnie, hogy tudta: Párizsban egy
házas férfi szereti, vagy legalábbis azt állítja. Am a szerelmük
kezdett távolivá és valószerűtlenné válni, főleg Timmie számára,
de talán a férfinak is. Az egyetlen valós dolog a gyermekük volt,
amiről a férfi semmit sem tudott, és amíg személyesen nem
találkoznak, Timmie úgy tervezte, hogy ez így is marad. Ha
tudomására jutna, hogy terhes, az csak a férfi életében
mostanában uralkodó általános hisztériát fokozná. A férfi
kedvéért, vagy talán a sajátjáért is, arra a legkevésbé sem
vágyott, hogy ehhez hozzájáruljon. Ezt megfogadta magának, és
be is szándékozott tartani. Ő nem fog könyörögni, nem fogja
manipulálni, kényszeríteni, zsarolni vagy kérlelni. Csak akkor
mondja el neki a hírt, ha legalább egy kis esély van rá, hogy a
férfi ajándékként tekintsen a babára, és ne fenyegetésként. Addig
viszont semmit sem tudhat a még meg nem született
gyermekükről.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte szomorúan, amikor a
férfi nem kecsegtette a viszontlátás reményével még egy hétvége
erejéig sem, ha Párizsba utazik. A helyzetük minden nappal
egyre nyomasztóbbá vált, csakúgy mint a férfié. Ők ketten voltak
a fék a felesége szenvedésbe tartó vonatán.
 – Azt, hogy fogalmam sincs, mitévők legyünk – sóhajtott. –
Szeretlek, de nem tudom, mikor tudunk legközelebb találkozni.
A feleségem rákos, a gyerekeim majd’ az eszüket vesztik. Le
kellett szednem a lakásunkat az ingatlanpiacról, mert a
feleségemet hisztérikussá tette a gondolat, hogy esetleg a
kezelések között kell költöznie, úgyhogy ez volt a legkevesebb,
amit tehettem érte. Timmie, mit mondhatnék? – Timmie gyomra
görcsbe rándult. Most hallott először arról, hogy a lakást már
nem hirdetik. – Mit szeretnél, mit tegyek, tekintetbe véve
mindazt, ami itt történik? – Azt szerette volna, ha a férfi így is
eljön onnan, és esetleg úgy gondozza a feleségét, hogy a saját
lakásában lakik. De ahogy Jean-Charles előadta, kegyetlennek
tűnt volna, ha ezzel áll elő, úgyhogy nem szólt. A férfinak
magának kell rájönnie, és egyelőre nem jött rá. Azt teszi, ami
helyes a felesége és a gyerekei szempontjából, csak egyelőre az
övét figyelmen kívül hagyja. Ami még rosszabb, abban sem volt
biztos, hogy ő maga ezért hibáztatja. Megértette őt. De számára
akkor is ijesztő maradt. Az pedig, hogy terhes, tovább rontott a
helyzeten. De tudta, hogy akkor is aggódna, akkor is zaklatott
lenne, ha nem volna terhes. A legnagyobb félelme mindig is az
volt, hogy a férfi nem hagyja ott a feleségét, hogy vele éljen. Ez
az egész sokkal rosszabb változata lett mindannak, amit Jade
előrevetített, és a rák olyan súlyos betegség, hogy az ellen nehéz
lenne érvelni.
– Nem tudom – válaszolta Timmie könnybe lábadt szemmel.
Mostanában mintha folyton sírt volna. Rettentően hiányzott neki
a férfi, aki biztosította róla, hogy neki is ugyanúgy hiányzik.
Nem lehetett a fájdalmat megmérni, hogy eldöntsék, ki szenved
jobban, vagy hogy kinek forog kockán több. Tisztában volt vele,
hogy ez mindkettőjüknek kemény helyzet. Egy pillanatra
próbálta jobb híján viccel elütni a dolgot. – Lehet, hogy a
Félévente randevú megoldását kéne választanunk!
– És az mi? – kérdezte Jean-Charles sértett hangon. – Ez nem
csak egy randevú. Én ezt nem veszem félvállról, Timmie. Te
vagy életem szerelme. – És a férfi az övé. De még nem szakadt el
az előző otthonától, hogy nekik kettejüknek közös otthonuk
lehessen, és talán soha nem is fog. Most már ezt sem tudta szem
elől téveszteni. Ami történt, túl ijesztő volt ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyja a nyilvánvaló kockázatokat. Semmi sem
volt biztos a helyzetükben.
– Nekem is te vagy az életem szerelme – felelte komolyan,
aztán folytatta, hogy megmagyarázza. – A Félévente randevú egy
film. Egy nagyon régi klasszikus. Cary Grant és Deborah Kerr
játszik benne. Egy hajón találkoznak, és egymásba szeretnek, de
mind a ketten mással vannak eljegyezve, úgyhogy
megállapodnak: hat hónap múlva találkoznak az Empire State
Building tetején, miután rendbe tették az életüket. Mind a
kettőjüknek munkára van szüksége, és fel kell bontaniuk a
jegyességüket. Szóval megállapodnak egy időpontban az Empire
State Buildingnél, ha mind a ketten szabadok. Cary Grant azt
mondja a nőnek, hogy nem fogja a szemére hányni, ha nem
megy el. A nő is megígéri ugyanezt. És eljön az a nap. A férfi vár
rá, a nőt pedig elüti egy taxi, amikor épp a találkára tart, így
sohasem ér oda. Tolószékben köt ki, és nem akarja, hogy a férfi
így lássa, úgyhogy fel sem hívja. Azt hiszem, a férfi összefut vele
hónapokkal később a színházban, de nem jön rá, hogy a lány
lába béna, és meglehetősen haragszik rá. Lefesti a lányt, mert ő
művész, és valaki a galériában elmondja neki, hogy egy
tolószékes nő vette meg a képet. Ekkor jön rá az igazságra, és
megkeresi a nőt… – Timmie-nek könnyben úszott a szeme,
ahogy mesélte. – És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bár a
nő próbál hazudni neki, amikor a férfi megtalálja. Aztán amikor
meglátja a képet a hálószobájában, már biztosan tudja, hogy ő
volt a tolószékes nő, de a férfi így is, úgy is szereti.
– Ez aztán a történet! – szólalt meg Jean-Charles
meghatottan, bár kissé derülve a régi filmmel való
összehasonlításon. – Remélem, hogy te nem tervezed elüttetni
magad egy kocsival. Te nem fogsz tolószékben kiköti, Timmie. –
Kissé melodramatikusnak hangzott a férfi számára.
– Nem, nem fogok. De úgy értettem, hogy talán szeretnél
kitűzni egy dátumot pár hónappal későbbre, és addig pihentetni
ezt a dolgot. Találkozni úgysem tudunk, én meg folyton
visszatartott lélegzettel várom, hogy nevezz meg egy napot,
amikor meglátogathatlak. Lehet, hogy egyelőre erről le kellene
mondanunk. – Timmie sírt, és a férfi azonnal feldúltnak
hangzott.
– Ezt szeretnéd, Timmie? – Jean-Charles is éppoly
boldogtalannak tűnt, mint ő maga, és most kicsit a férfi is
pánikba esett. Nem akarta a nőt elveszíteni, akármibe kerüljön is.
De az nem volt kérdés, hogy az élete jelenleg teljes káosz, és a
családjának szüksége van rá, ami minden mást kizár, még
Timmie-t is. Tudta, hogy ez milyen inkorrekt volt Timmie-vel
szemben. Folyton bűnösnek érezte magát miatta, de nem tudta,
hogyan oldja meg, anélkül hogy másokat cserbenhagyna.
Eltűnődött, vajon nincs-e Timmie-nek igaza.
– Nem, nem ezt – felelte Timmie őszintén. – Látni akarlak.
Most azonnal. Szeretlek, és rettentően hiányzol. De nem úgy
tűnik, hogy ez lehetséges számodra, tekintve a feleséged
állapotát. Talán levenné rólad a nyomást, ha kitűznénk egy
időpontot, és megfogadnánk, hogy addigra mindent tisztázunk,
vagy amennyit csak tudunk. – Timmie-nek semmi tisztáznivalója
nem volt, csak a férfinak, és ezt ő is tudta. De volt valami
könnyebbség a nő tervében. Akkor legalább nem fog neki
mindennap csalódást okozni, amikor nem kéri, hogy látogassa
meg Párizsban, vagy ő maga nem repül el hozzá.
– De azért még szóba állsz velem, ha így döntünk? – kérdezte
a férfi aggódva.
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e… – Aztán még jobban sírva
fakadt, amitől a férfinak majdnem megszakadt a szíve. Csak arra
vágyott, hogy a nőt a karjába fogja, és mindent jobbá tegyen.
Utálta, hogy a felesége rákos lett, mindnyájuk miatt, és azt is,
hogy most ennek okán cserbenhagyja Timmie-t. Nagyon is
tisztában volt vele, milyen fájdalmat okoz neki, hogy mennyire
rémült lehet most a régi, elhagyástól való félelmei miatt. A
helyzet alighanem mindenki másnak is nehéz lenne, de számára,
egy olyan gyerekkorral a háta mögött, még inkább az volt.
Utálta, hogy ezt kell vele tennie. – Nem tudom, hogy túlélnék-e
hónapokat anélkül, hogy beszélnénk – mondta Timmie zokogva.
– Már most is annyira hiányzol. A férfival való beszélgetések
segítették át a magány és a félelem napjain és éjszakáin. Ezek
nélkül még nehezebb lenne, talán túlzottan is. Különösen most,
hogy terhes, és szüksége volt a férfi támogatására, akár tudott a
babáról, akár nem.
– Én sem bírnám ki – felelte a férfi határozottan. –
Szerelmem, próbálj nem aggódni! Szeretlek. Újra együtt leszünk.
Örökké. Megígérem. – De mi van, ha mégsem?, gondolta
magában Timmie, ám hangosan nem mondta ki. – De talán
igazad van. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem próbálnánk most, sőt
ezen a nyáron találkozni. Hétfőn június elseje lesz. Szeptember
elsejére véget ér a kemoterápia. A sugárkezelés sokkal kevésbé
traumatikus. Én pedig akkorra a legrosszabbon átsegítettem.
Sem ő, sem a gyerekek nem vethetik majd a szememre, hogy
magára hagytam a betegsége alatt. Nyugodt szívvel költöznék el
szeptemberben. Timmie, ha ezt az időt nekem adod, örökké
hálás leszek. – Timmie nem állta meg, hogy ne arra gondoljon:
vajon mi történne, ha a felesége állapota rosszabbra fordulna és
nem jobbra, vagy ha a gyerekek nem úgy látnák, ahogy a férfi.
Mi van, ha akkor sem jön el? De mindezt nem mondta neki.
Próbált rendes lenni ezzel kapcsolatban, ahogy a férfi is. Csak
remélni tudta, hogy a férfi nem naiv a saját ígéretét illetően. –
Adjunk randit az Empire State Building tetején szeptember
elsején? – kérdezte gyengéden, és Timmie elnevette magát a
könnyein keresztül.
– Nem fontos ott. – Aztán újra elnevette magát. – Mit szólnál
az Eiffel-toronyhoz? De ha úgyis beszélünk egymással, akkor
tudni fogjuk, hogy a másik eljön-e vagy sem.
– Én jövök – vágta rá a férfi komolyan. – Ünnepélyesen
ígéretet teszek neked. Szeptember elsején a tiéd leszek örökre,
hogy azt tegyük, amit szeretnél. Szeretlek, és csak a tiéd leszek
akkortól. – Timmie gyorsan utánaszámolt, és rájött, hogy
akkorra öt hónapos terhes lesz, vagy ahhoz közel. Nagy
meglepetés éri a férfit, amikor találkoznak. De ő tud várni. Ha a
Jean-Charles az egész életet ígéri vele, akkor még három hónapot
várhat. Afelől nem volt kétsége sem a szívében, sem az eszével,
hogy a férfi megéri a várakozást. És nem akart rá még több
nyomást tenni azzal, hogy szól a babáról. Addig elboldogul
egyedül is, vagy akár örökre is, ha muszáj. Remélhetőleg a
születendő gyerek ezúttal örökre vele lesz, sőt némi szerencsével
Jean-Charles is.
– Rendben, akkor megbeszéltük a randit – mondta a nő
szomorúan. Utálta a gondolatot is, hogy még három hónapig
nem fogja látni, de úgy tűnt, ez az egyetlen módja, hogy a férfi
megőrizze a józan eszét. – Az Eiffel-toronynál, szeptember
elsején.
– A Jules Verne étteremnél foglak várni – válaszolta a férfi,
kicsit bolondnak érezve magát. – És addig mindennap hívni
foglak. Ezt megígérem. – Mindketten szomorúnak látszottak,
amikor lerakták a telefont. Timmie úgy érezte, mint aki a
megállapodásukkal nem nyert, hanem inkább elvesztett valamit.
Elvesztette a folytonos csalódások és be nem tartott ígéretek
lehetőségét. De egyúttal feladta a reményét is, hogy az
elkövetkező három hónapban lássa őt. Nagyon nehéz lesz
mindkettejük számára. Csak remélni tudta, hogy túléli a
kapcsolatuk. Nem lehetett előre megjósolni.
Csak a reményei, az álmai és a férfi iránt érzett mélységes
szerelme maradt számára, valamint a baba, akit a szíve alatt
hordott, de akiről a férfinak fogalma sem volt, és lehet, hogy
soha nem is lesz. Már megfogadta magának, hogy amennyiben
nem jön el szeptember elsején, akkor nem szól neki a közös
gyerekükről. Ha pedig így történik, akkor élete végéig egyedül
lesz a gyerekkel, és csak a férfi emléke fogja melegíteni. Ez
ijesztő gondolat volt. Mindössze abban tudott reménykedni,
hogy a férfi szeptember elsején eljön, ahogy megígérte. Addig
pedig csak imádkozhat, remélhet, bízhat és várhat.

18. fejezet

A következő hónapok nem voltak egyszerűek Timmie

számára. Próbált jó képet vágni hozzá, de az, hogy nem láthatta

a férfit, nagyobb kihívásnak bizonyult, mint gondolta. Jean-
Charles mindennap felhívta, hogy elmondja, mi a helyzet nála. A
kemoterápia megjósolhatóan szörnyű volt, és egy héttel azután,
hogy elkezdődött, a feleségének kihullott az összes haja, a
gyerekei pedig magukon kívül voltak a félelemtől, hogy
elveszítik az anyjukat. Még nem lehetett tudni, hogy a
kemoterápia beválik-e. Jean-Charles pedig minden alkalommal,
amikor beszéltek, úgy hangzott, mint akit kifacsartak. Folyton
azt bizonygatta, hogy szereti őt, de Timmie számára kezdett egy
testetlen hanggá válni. Nehéz volt elhinni, vagy visszaemlékezni
rá, hogy valaha olyan boldog volt a férfi karjában. A folyton
növekvő pocakja volt ennek az egyetlen kézzelfogható
bizonyítéka.
 Miközben a nyár haladt előre, egyelőre könnyedén titokban
tudta tartani a terhességét Jade és David előtt. Fáradtabb volt: a
szokásosnál, és lefeküdt, amikor hazaért. Időnként émelygett, és
néha-néha fejfájás gyötörte, de mindebből semmit sem osztott
meg velük, ahogy személyes reményeit, szenvedését és félelmeit
sem. Mindent megtartott magának, és mivel karcsú és magas
volt, terhességéből nem látszott rajta semmi. Bővebb felsőket
hordott, és júliusban egy kicsit nagyobb farmert vett, de még
mindig olyan vékonynak tűnt, mint korábban. Senkinek sem volt
oka arra gyanakodni, hogy állapotos, és ez meg sem fordult
senki fejében. Jade egyszer megjegyezte Davidnek, hogy mintha
Timmie hízott volna egy kicsit, de mindketten tudták, hogy
nehéz időket él. Egyértelmű volt, hogy Jean-Charles életében
most háttérbe szorult, és végül annyit elmondott nekik, hogy a
férfi felesége rákos, és szeptemberig várakozó álláspontra
helyezkedtek. Több megjegyzést nem fűzött hozzá, azt azonban
mindkét asszisztense tudta, hogy a férfi még mindig hívja
telefonon. David nem adta fel a reményt. Jade-nek kétsége sem
volt az ügy kimenetelét illetően, de a sötét jóslatait már csak
Daviddel osztotta meg.
– A férfi már múlt idő – mondta júliusban. Timmie az áprilisi
New York-i hétvége óta már három hónapja nem találkozott
vele. – Nem fog eljönni. A feleségének szüksége lesz rá, mert
beteg, és a gyerekei sohasem bocsátanák meg neki, ha bármikor
is elhagyná az anyjukat. És a következő öt-tíz évben még ha
meggyógyul is, mind attól fognak rettegni, nehogy visszaessen.
Felejtsd el! – jelentette ki Jade kereken.
 – Nincs legalább egy halvány esély arra, hogy a fickó
próbálja a helyes dolgot tenni, de mégis sikerül majd eljönnie? Ő
rendes pasas, Jade. Szerintem csodálatra méltó, hogy tiszta
lelkiismerettel akar eljönni.
– Ez hülyeség. Mennyire csodálod azért, amit Timmie-vel
tesz? Megnézted Timmie arcát mostanában? Úgy néz ki, mintha
valaki meghalt volna. És igaza van, ő maga halt meg. Hidd el, én
ismerem, ez milyen érzés. Valószínűleg a szíve legmélyén tudja,
hogy a férfit már nem látja többet. Csak még nem áll készen,
hogy bevallja magának.
– Jézusom, milyen pesszimista vagy! Szerintem ők igazán
szeretik egymást. Miért nem függesztjük fel az ítélkezést
szeptemberig, mint Timmie? Ha a férfi akkor sem kerül elő,
akkor talán majd jobban hajlok rá, hogy elfogadjam a
véleményedet. De még akkor is, szeptember csak egy tipp a férfi
részéről. Lehet, hogy nem sikerül visszatérnie Timmie életébe
novemberig, vagy decemberig, vagy januárig. De szerintem
vissza fog térni. Bármibe lefogadnám. Minden azt súgja, hogy jó
ember.
– Te csak a saját nemedet véded. Higgy nekem, nem fog
eljönni.
– Van rá ezer dollárom, hogy igen – vágta rá David kihívóan,
mire Jade keményen nézett rá.
– Állom – válaszolta. – Úgyis szükségem van egy új Chanel
táskára. Mi a határidő?
– Október elseje. Adjunk neki harminc nap haladékot.
– Szeptember elseje.
 – Kemény vagy. És mi van, ha utána jön el, és nekem lesz
igazam?
– Kölcsönadom a táskám. – Persze tudta, hogy David hetero,
és mindketten nevettek.
– Nem vagy könnyű alkupartner. Én azt mondom, hogy add
el a táskát, és vegyél nekem új golfütőt.
– Oké, oké. Ha szeptember elseje után jön el, akkor
meghívlak egy drága vacsorára.
– Megegyeztünk. – Épp kezet ráztak a megállapodásra,
amikor Timmie belépett. Másnap Santa Barbarába készült a
július negyedikei hétvégére, és nem tűnt túl lelkesnek miatta.
Mostanában semmi iránt nem mutatott különösebb lelkesedést,
és türelmetlenebb volt, mint általában, bár tudták, hogy Jean-
Charles még mindig mindennap hívja. Pár percig mindig
felderült, amikor a férfi jelentkezett, és jó képet vágott a
kedvéért, de aztán mindig újra elszontyolodott. Jade ritkán látta
ennyire maga alatt, és David aggódott érte. Mind a ketten
féltették.
– Ti ketten meg miben mesterkedtek? – Látta, ahogy kezet
ráztak a fogadásukra, és tudta, hogy valami csínyen törik a
fejüket. Jade jó passzban volt mostanában. Az építésszel való
románca virult, David pedig három új nővel randizott, akikkel a
neten ismerkedett meg. Azt gondolta, hogy mindketten
meggondolatlanok, de kinek mi válik be. Fiatalok, és
megérdemlik, hogy szórakozzanak egy kicsit. Ő csak a babájára
tudott mostanában figyelni, bár erről senki sem tudott.
 – Semmiben. – Vágták rá egyszerre. – Csak arra fogadtunk,
vajon Davidnek sikerül-e felszednie azt a lányt, akivel most
ismerkedett meg a randivonalon.
– Dögök vagytok – mondta mosolyogva. – Szegény lány.
Képzeljétek el, ha tudná, hogy pusztán egy fogadás tárgya.
Akarjam tudni, mennyiben fogadtatok?
David nevetve rázta meg a fejét.
– Nem, ne akard. – Átnyújtott neki pár jelentést, és Timmie
visszament az irodájába. Nagyon magának való volt
mostanában. Nagyrészt azért, mert nem akarta Jade „én
megmondtam"-ját hallgatni. Akárhogy is, de Jean-Charles még
mindig nagyon szerelmes volt, és mindennap hívta, ahogy
ígérte. A felesége nagyon rosszul érezte magát, a gyerekei
kimondhatatlanul feldúltak voltak, és még mindig állt a randijuk
szeptember elsejére az Eiffel-toronynál. Most mindössze ebbe
kapaszkodhatott. Nem valami sok, de ezzel kellett beérnie. És a
férfi nem gyanakodott, hogy ő terhes. Nem volt oka, miért is
gyanakodna.
Az egyetlen, amire megjegyzést tett Timmie-nek, hogy
mostanság mindig felébreszti, amikor éjfélkor, azaz számára
reggel kilenckor telefonál a rendelőből. Korábban amikor
ilyentájt hívta, Timmie mindig vagy dolgozott, vagy olvasott.
Most többnyire már aludt. A férfi aggódott, hogy esetleg
depressziós, azért alszik többet. Az eszébe sem jutott, hogy
terhes lehet.
Továbbra is órákat telefonáltak, és megbeszélték, ami velük
történt. Timmie mesélt neki a munkájáról, arról, miket csinál, és
a Malibuban töltött hétvégéiről. Mindenről beszélt neki a babát
kivéve, aki szép csöndben növekedett benne, egymás iránti
szerelmük bizonyítékaként. Elmondhatatlanul elszomorította, ha
legsötétebb óráiban arra gondolt, hogy a férfi talán sohasem fog
a közös gyermekükről tudni. Még mindig eltökélt szándéka volt,
hogy nem mondja el neki, ha a férfi a feleségével marad. Azt
akarta, hogy csak akkor értesüljön a babáról, ha visszatér hozzá.
Ha nem, akkor a gyerek az ő felelőssége, és nem a férfi gondja.
Nem kívánt teher lenni a férfi nyakán, vagy szánalmasnak
látszani. Nem akarta a férfit sajnálatból, felelősségtudatból vagy
aggodalomból maga mellett tudni. Azt akarta, hogy az egymás
iránti legmélyebb szerelemből maradjanak együtt, ahogy a férfi
akkor szerette, amikor ez a gyerek megfogant. Ennél kevesebbel
nem érte be vele kapcsolatban.
A Santa Barbara-i hétvégéje megjósolhatóan unalmas volt, és
a július hátralevő részében dolgozott, Malibuba ment, vagy a Szt.
Cecília gyerekeivel töltötte az időt. Egyik alkalommal majdnem
elájult ott egy különösen meleg, levegőtlen, szmogos délután, és
Anna nővér aggodalmát fejezte ki miatta.
– Jól vagyok. Csak túl sokat dolgozom, mint mindig –
söpörte le Timmie az aggodalmukat, aztán egy darabig
csevegtek. A bölcs, idős nővér átlátott Timmie színlelt
gondtalanságán és bátorságán. Tudta, hogy valami baj van
mostanában, remélte, hogy Timmie beszél vele róla, ha
szükségét érzi, és bátorította is erre. Timmie könnyes szemmel
ölelte meg, amikor indult. A nővérek nemsokára a Tahoe-tóhoz
viszik a gyerekeket két hétre sátrazni, és hívták Timmie-t is,
hogy tartson velük, de ő visszautasította a meghívást. Két hét
sátrazás velük most több volt, mint amit kibírt volna. Felvetette
viszont, hogy az egyik hétvégén meglátogatja őket a tónál, és így
is tett augusztus első hétvégéjén. Anna nővér el volt ragadtatva,
hogy eljött, és a gyerekek hangos éljenzésben törtek ki, amikor
észrevették, ahogy a kocsiból kiszállt.
– Annyira örülök, hogy úgy döntöttél, csatlakozol hozzánk –
fogadta Anna nővér, és melegen átölelte. Sátoroztak, és a
gyerekek imádták. Az összes nővér velük volt. A Los Angeles-i
házat bezárták, és beriasztózva üresen állt.
– Évek óta nem kempingeztem – mondta Timmie gyászosan.
– Abban sem vagyok biztos, hogy akarok. – Készségesen
elismerte, hogy nagyon elkényelmesedett az évek során, és
szeretett így élni.
– Imádni fogod! – nyugtatta meg Anna nővér, és csakugyan
igaza lett.
Minden este volt tábortűz, mályvacukrot pirítottak és
s'morest készítettek, amiben Timmie szakértőnek bizonyult,
mert ő maga is sokszor készített magának az árvaházban.
Horgászni ment velük, sétálgattak és túráztak a természetben,
egyszer rémülten szaladtak el egy arra tévedt medve elől, de
szerencsére többet nem zavarta őket. Mindnyájuknak dalokat
tanított este a tábortűznél. Végül az utolsó napon bement a
gyerekekkel a tóba, bár korábban megesküdött, hogy nem fog.
Ahogy azt előre lehetett sejteni, a tó vize jéghideg volt, de
csodálatosan jól érezte magát velük. Az egyik gyereket úszni
tanította, egy kisfiút, aki úgy érkezett hozzájuk, hogy meg sem
szólalt, most meg be nem állt a szája. Timmie boldogan,
kifulladva jött ki a tóból, és magára terítette a törülközőt.
Észrevette, hogy Anna nővér meleg mosollyal nézi. Találkozott a
tekintetük, és a két nő egy békés, szeretetteljes pillantást váltott.
A nővér nem szólt Timmie-nek semmit, csak később este,
amikor a többiek épp a gyerekeket fektették ágyba nagy
tiltakozások és vitatkozások közepette. Nagyon jól érezték
magukat a tónál, és imádtak sokáig fent maradni, hogy
kísértethistóriákat meséljenek. Most is azt fogják tenni a
sátraikban, egymást halálra rémítve.
A két nő egymás mellett ült a tűznél, Timmie még egy utolsó
nyárs mályvacukrot pirítgatott, és Anna nővérnek kínálta.
Mindig élvezte a vele való beszélgetést, ahogy most a
társaságukban töltött időt is. Sajnálta, hogy reggel mennie kell,
de már sok dolguk volt az irodában az októberi
divatbemutatókra készülve, bár még több mint két hónap volt
addig hátra. Ez mindig munkás időszak volt számukra.
– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, Timmie – szólalt meg
Anna nővér halkan. – Hatalmas áldás vagy ezeknek a
gyermekeknek. Nemcsak azért, amit értük teszel, hanem azért is,
amilyen példát mutatsz. Megmutatod nekik, hogy ugyan neked
is nehéz volt a kezdet, sikerült egy csodálatos életet teremteni
magadnak.
Mostanában nem érezte túl csodálatosnak, de ezt nem
mondta meg Anna nővérnek. Már három napja nem beszélt
Jean-Charles-lal. A mobilja nem működött a hegyekben, és
bizonyos tekintetben még megkönnyebbülést is érzett. Már nem
tudta, mit is mondhatna neki. Abba is belefáradt, hogy hazudjon
a babával kapcsolatban. Még négy hét volt hátra az Eiffel-
toronynál megbeszélt találkozóig, és Timmie-nek már kezdtek
kétségei támadni, vajon a férfi tartani fogja-e a szavát, noha
tudta, hogy a felesége kemoterápiája a végéhez közeledett. De
Timmie azon is eltűnődött olykor, hogy vajon eljön-e valaha is.
Még mindig annyira körbevette a régi élete. A remény kezdett
halványodni, vagy talán csak a csalódásra akarta magát
felkészíteni, ha a férfi mégsem jönne el. Lehet, hogy nem jön.
Tudta, hogy ha Jade-et kérdezné, ő biztosítaná róla, hogy nem
fog. Már maga is kezdett hinni neki.
Négy hónapja nem látta a férfit, ami azt jelentette, hogy négy
hónapos terhes volt. Senkinek sem tűnt fel, mert senki sem
gyanította. De ha bárki tudott volna róla, az biztosan észreveszi
az enyhén kidudorodó hasát. Ráadásul úgy érezte, mintha a
feneke a duplájára nőtt volna, bár ez nem volt igaz. Pont ezen a
héten volt olyan érzése, mintha a baba most először megmozdult
volna, de azt mondta magában, hogy biztosan csak képzelte.
Olyan finom érzés volt, mintha pillangószárnyak suhannának el
a szíve mellett, és elsírta magát tőle. Azt kívánta, bárcsak
megoszthatná ezt Jean-Charles-lal, és lám, öt perccel később a
férfi telefonált, és megkérdezte, miért sír. Azt válaszolta, hogy
egy szomorú könyvet olvasott. Már rég elküldte neki a Félévente
randevú egy példányát, amiről a férfi azt mondta, hogy a
feleségének meg a gyerekeinek nagyon tetszett. Timmie nem
volt annyira elragadtatva ettől a hírtől, ahogy Jean-Charles
remélte. Néha még ő sem értette meg a lényeget, akármennyire
is szerette a nőt, és akármilyen kedves is volt még mindig.
Anna nővér figyelmesen nézte Timmie-t, ahogy lenyalta az
ujjait, miután az utolsó mályvacukrot megette. Mostanában
egészséges étvágya volt, és jobban kényeztette magát, mint
korábban.
– Nagyon messzire mennék, ha kérdeznék valamit? – szólalt
meg Anna nővér halkan, mire Timmie elmosolyodott.
– Dehogy. Ön azt kérdez tőlem, amit szeretne. – Feltételezte,
hogy a Szt. Cecíliát vezető nővér több pénzt fog kérni a
büdzséjük számára, talán hogy többször tudjanak ilyen
nyaralásra menni, mint ez a mostani, amit annyira élveztek. – Ki
vele.
– Ma figyeltelek, miután úsztál. És persze semmiképp sem
vagyok szakértő az ilyen dolgokban – mosolyodott el. – De
számomra úgy tűnt, mintha egy kis… dudort láttam volna…
Lehet, hogy tévedek, de azon tűnődtem, hogy… – Hirtelen
eszébe jutott Timmie múlt hónapi rosszulléte, és gyanakodni
kezdett, persze jogosan. – Lehetséges lenne, hogy isten ajándékot
adott neked? – kérdezte, és Timmie elmosolyodott. Kedves
hozzáállás volt, és ő meghatódott. Még nem akarta senkinek sem
elmondani, de tudta, hogy Anna nővér megőrzi a titkát, ha ő úgy
dönt, hogy a bizalmába fogadja. Es ő tökéletesen megbízott
benne. Meg aztán végül úgyis mindenki látni fogja, bár
remélhetőleg még egy darabig nem.
Timmie a tüzet figyelte, aztán az idős nővér szemébe nézett,
ahol csak szeretetet és támogatást látott. Szeme megtelt könnyel,
ahogy bólintott, mire Anna nővér átölelte, és azt mondta, hogy
nagyon örül. Különösen azért, mert tudta, hogy Timmie
elvesztette a fiát, és mert olyan csalódott volt Blake miatt.
– Nincs megdöbbenve? – kérdezte Timmie meglepetten.
 – Nem, nem vagyok. Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés
vagy. Ez az egyetlen dolog, ami hiányzott a vallásos életből,
hogy nem lehetett saját gyerekem. Ha újrakezdhetném, talán
lenne, de annyi gyerekem volt az évek során – mosolygott
Timmie-re –, hogy nem számít igazán. De a helyedben annyira
hálás lennék ezért a babáért, és életének minden percét
ünnepelném. – Ahogy ezt mondta, Timmie sírva fakadt. Ekkor
mesélt neki Jean-Charles-ról, hogyan találkoztak és szerettek
egymásba, elmesélte a terveiket és álmaikat, a felesége rákját, és
hogy elvileg pár hét múlva fognak találkozni az Eiffel-toronynál.
Biztosította a nővért, ahogy korábban Jean-Charles is őt, hogy a
férfi házassága már régóta halott volt, amikor ő maga színre
lépett. Sohasem lopta volna el valaki férjét egy életképes
házasságból. A döntés, hogy elválik, a saját döntése volt, mielőtt
az ő kapcsolatuk elkezdődött volna. És most az a döntés is az
övé volt, hogy elhalasztotta, hogy elhagyja a feleségét.
– Tudod, Timmie, én nem ismerem ezt a férfit. De
mindabból, amit elmondtál, én bízom benne. Csak a helyes
dolgot teszi a felesége és a gyerekei szempontjából. Nekem úgy
hangzik, hogy jó ember. Nem hiszem, hogy cserbenhagyna
téged.
– Bárcsak én is olyan biztos lehetnék ebben! – felelte Timmie
szomorúan. Az elmúlt hetekben neki annyi kétsége támadt.
Négy hónap a férfi nélkül egy örökkévalóságnak tűnt, és
egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy el fog jönni a családjától.
– Soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra, amíg vele
nem találkoztam – tette hozzá sóhajtva.
 – Azt gondolom, hogy előfordul – válaszolta a nővér bölcsen.
– Velem sohasem fordult elő – nevetett. – De sok olyan történetet
hallottam, ahol igen, és még ha kezdetben kicsit döcögősen is
indult, mindegyik megoldódott végül. Szerintem ez is meg fog.
– Imádkozik majd értünk? – kérdezte tőle. Évek óta,
gyerekkora óta ez volt az első alkalom, hogy azt kérte valakitől,
imádkozzon érte. De hitt Anna nővér imáiban. Timmie biztos
volt benne, hogy isten őt meghallgatja.
– Persze hogy imádkozom. És a babáért is. – Ekkor egy
pillanatra elkomolyodott. – Ha jól értem, még nem szóltál neki a
gyermekről? – Timmie tagadólag rázta a fejét.
– Azt akarom, hogy azért jöjjön el onnan, mert ő úgy akarja,
és mert szeret engem. Nem akarom kihasználni a
kötelességtudatát és a bűntudatát. Most a felesége mellett
maradt, hogy a helyes dolgot tegye. Nem akarom, hogy velem is
csak „a helyes dolgot" tegye. Azt akarom, hogy azért jöjjön
vissza, mert szeret.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – felelte Anna nővér
halkan. – De esetleg jó lenne, ha tudna a gyerekről. Elvégre az ő
gyereke is.
– Majd elmondom, ha találkozunk az Eiffel-toronynál. Nem
akartam nyomást rakni rá, miközben mindezen keresztülmegy.
Ha pedig nem jön el, akkor nem kell hogy tudjon róla. Azt
szeretném legkevésbé, hogy teher legyek számára. Szeretem őt.
Nem fogom arra kényszeríteni, hogy velem legyen, csak azért,
mert az ő gyerekével vagyok terhes. És utána is elmondhatom
neki, ha már megszületett. De először azt akarom, hogy
tisztázódjanak köztünk a dolgok. Szeptemberben egyébként sem
kell már egy szót sem szólnom. Nem hiszem, hogy túl sokáig
fogom tudni még rejtegetni. Ő maga is látni fogja… ha eljön.
– El fog – felelte Anna nővér mosolyogva. Akárcsak
Davidnek, úgy tűnt, neki sincs kétsége. Timmie már nem volt
biztos benne, mit is hisz. Folyamatosan a félelem és a szerelem
között őrlődött. Az elmúlt négy hónapon a bizalom segítette át.
De végül már kezdett kifogyni belőle. Talán Anna nővér imái
segíteni fognak. Minden rendben lesz, ha a férfi eljön szeptember
elsején. – Fel kell hogy hívjál Párizsból – mondta Anna nővér
boldogan, szemmel láthatóan minden kétség nélkül. – Vagy
együtt eljöhettek látogatóba, amikor visszajöttök. Annyira
izgalmas lesz, ha lesz egy csecsemő is, amikor meglátogatsz
minket – mondta, Timmie pedig mosolygott. Számára az egész
olyan valószerűtlennek tűnt, és az, hogy Anna nővérrel beszélt,
végre némi valóságérzetet adott neki. Aztán eszébe jutott, amit a
nővér arról mondott, hogy példát állít a gyerekeknek.
– Tudja, nem kezdtem az életemmel semmit, amire annyira
fel kellene nézni. Van egy sikeres üzletem, és ennyi. Nem vagyok
házas. Nincsenek gyerekeim. Nincs családom. Mindössze annyi
tiszteletet érdemlőt tettem, hogy vezetem a Timmie O-t.
– A példa, amit mutatsz, az a személy, aki vagy – válaszolta
Anna nővér halkan. – Hogy a csapások ellenére, amik az életben
értek, sohasem adtad föl. Ez reményt ad az embereknek. Néha a
reményre nagyobb szükségünk van, mit szeretetre. Az az
igazság, hogy mind a kettőre szükségünk van. Reményt adsz
ezeknek a gyerekeknek azáltal, hogy megmutatod, ők is képesek
rá, és hogy eljussanak oda, szeretetet adsz hozzá. Ennél nincs
nagyobb ajándék.
 Ahogy Timmie a nővérre nézett, azt látta, hogy pont ezt adta
neki a nővér most, és neki pont erre volt a legnagyobb szüksége.
Anna nővér szeretetet és reményt adott Timmie-nek, hogy Jean-
Charles visszatér hozzá. Most mindössze ennyire volt szüksége.
Kinyújtotta a kezét, és melegen átölelte a nővért.
– Köszönöm – mondta halkan, ahogy újra ránézett.
– Nincs mit, Timmie. – Az idős apáca megpaskolta a kezét. –
Ezt meg bízd istenre. Jean-Charles vissza fog térni. – Timmie
bólintott, és csak remélni tudta, hogy igaza lesz.

19. fejezet

Másnap Timmie épp a gyerekektől búcsúzott, amikor egy

kocsi állt meg a táborhelynél, és két pap szállt ki belőle. Egy
fiatalabb ült a volánnál, és egy farmert meg papi gallért viselő
idősödő pap követte oda, ahol Timmie állt a gyerekekkel és az
apácákkal. Anna nővér bemutatta őket, Timmie pedig furcsán
nézett az idősebb papra. Volt benne valami annyira ismerős, de
nem tudta megmondani, mi az. Széles ír arca volt, bozontos ősz
haja, és átható kék szeme, amely a mosolygása közben ide-oda
ugrált. Megrázta Timmie kezét, amikor Anna nővér bemutatta
őket, aztán összeráncolt homlokkal bámult rá.
– Timmie O'Neill? …Gondolom, nem járt egy St. Claire nevű
helyen? – Timmie elkerekedett szemmel nézett a papra, és
azonnal eszébe jutott, ki ő. Ő volt a gyóntató pap abban az
árvaházban, ahol Timmie felnőtt. Mindig cukorkát vitt a
gyerekeknek, és csinos hajcsatokat a kislányoknak. Emlékezett
rá, hogy egyszer egy nagy, kék masnit adott a hajához. Soha nem
felejtette el a kedves gesztust, és a szalagot ronggyá horda. Ez
volt az egyetlen, amit valaha is kapott.
– Patrick atya?
– Az ám – válaszolta széles mosollyal. – Az egyetlen és
ugyanaz. Neked volt a legcsontosabb térded, amit valaha is
láttam, és több szeplőd, mint bármelyik másik gyereknek. Mihez
kezdtél magaddal azóta? – Timmie elnevette magát a kérdés
hallatán, ahogy Anna nővér is. Valószínűleg ő volt az egyetlen
ember az országban, ha nem a fél világon, aki nem ismerte a
karrierjét.
– Los Angelesben van egy ruhatervező cégem – felelte
szerényen, és a férfi újra rábámult.
– Ó, istenem! Csak nem az a Timmie O vagy? Soha nem
raktam össze ennyi év alatt! Pedig mindig a te farmerjaidat és
ingjeidet veszem. Nagyon szép dolgokat készítesz – gratulált
neki az erős ír akcentusával. Már ötven éve élt az Államokban,
de még mindig erősen ír kiejtése volt.
– Hát, nehogy vegyen többet! – dorgálta Timmie. – Majd
küldök pár dolgot, amikor visszamegy. Én épp indulófélben
voltam. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. – A férfi a kevés
valamirevaló emlék egyike volt a gyerekkorából, és meghatotta,
hogy látja. Pillanatokon belül Patrick atya, a fiatalabb pap, aki
vele volt, a nővérek és az összes gyerek próbálta marasztalni.
Végül beleegyezett, hogy a vacsora végéig marad. Muszáj volt
visszaérnie San Franciscóba, hogy még aznap este Los Angelesbe
repüljön. Másnap dolgoznia kellett, és olyan megbeszélései
voltak, amiket nem mondhat le. De nagyon tetszett neki az ötlet,
hogy Patrick atyával töltse a napot a régi idők emlékére.
Az ebéd alatt a gyerekekkel ültek, és az emlékeikről
meséltek. Timmie-t meghatotta, amikor felfedezte, hogy a férfi
nagyon jól ismeri a Szt. Cecíliát, és gyakran járt ott. Anna
nővérrel régi barátok voltak.
– Nagyon jó munkát végzel – dicsérte Timmie-t. – Mindig
megmelengeti a szívemet, amikor olyan emberek, akik
szenvedtek, ezt mások számára áldássá fordítják. Ezeknek a
gyerekeknek szükségük van rád, Timmie. Túl sokuk hullik ki a
rendszerből a réseken, ahogy te is, soha nem fogadják őket
örökbe, és nem kerülnek nevelőszülőkhöz sem. Emlékszem,
milyen kemény volt számodra a St. Claire-ben. Sohasem
értettem, miért nem tartottak meg téged az emberek. Azt hiszem,
csak túl idős voltál, mire a szüleid otthagytak. Ahogy
emlékszem, elég sokáig nem írták alá a lemondó nyilatkozatot. –
Abból, hogy kezdte elfelejteni a részleteket, Timmie látta, hogy a
férfi öregszik. Elfelejtette, hogy az ő szülei meghaltak, de a
többire emlékezett, és ez meghatotta.
– Ami azt illeti, a szüleim meghaltak, azért kerültem a St.
Claire-be. Gondolom, egyáltalán nem voltam olyan elragadó.
Talán nem tetszett nekik a bütykös térd, a szeplők és a vörös haj.
Akármi volt is az oka, mindig visszakerültem a kiindulási
pontra, az árvaházba. Emlékszem, egyszer meggyóntam önnek,
hogy utáltam a nevelőszüleimet, amiért visszaküldték, és ön azt
felelte, hogy ne aggódjak miatta, és adott nekem egy csokit, és
még csak azt sem rótta ki rám, hogy mondjam el az
Üdvözlégyet, amiért bevallottam, mennyire utálom őket.
– Kicsit sem hibáztattalak. – Mosolygott, de a tekintete zavart
tükrözött. A beszélgetés más témára terelődött, főleg a Szt.
Cecília körül forgott, és a férfi csak később ment oda hozzá a
délután folyamán, miután Timmie úszott egyet a gyerekekkel.
– Timmie – kezdte óvatosan. Megvitatta Anna nővérrel,
mielőtt neki szóba hozta volna, de mindketten úgy vélték, hogy
Timmie-nek joga van tudni az igazságot, még akkor is, ha
bizonyos értelemben szabálytalan és rendhagyó lépés volt, hogy
a férfi bármit is mondjon. De mindketten úgy érezték, hogy
Timmie elég idős ahhoz, hogy hallja, és talán nem mindegy
számára még most sem. – Nem volna szabad ezt elmondanom,
bár a törvények változtak ebben a tekintetben. Ha úgy döntesz,
hogy utánajársz, az irodán az illetékesek kötelesek elmondani,
de senki sem kereshet meg az információval. Mégis azt
gondolom, esetleg szeretnél róla tudni. A szüleid nem haltak
meg, Timmie. Beadtak hozzánk, és visszamentek Írországba.
Sohasem találkoztam velük, de ismertem a történeted.
Mindketten fiatalok voltak, és együtt megszöktek.
Megházasodtak, és megszülettél te. Aztán kezdtek a dolgok
rosszra fordulni. Azt hiszem, mind a ketten a húszas éveik elején
jártak akkor. Nem volt se pénzük, se munkájuk, és nem tudtak
mit kezdeni egy kisgyerekkel. Beadtak örökbefogadásra, és
hazamentek Írországba a szüleikhez. Nem tudom, hogy együtt
maradtak-e. És emlékszem, hogy eltartott egy darabig, mire
aláírták a papírokat, úgyhogy minden bizonnyal hezitáltak. Azt
hiszem, többet vállaltak, mint amit elbírtak, így lemondtak rólad,
és visszamentek. Azt hiszem, hogy autóbalesetet szenvedtek, és
te is velük voltál, de nem sérültél meg. Mindketten ittak, és
frontálisan ütköztek, de csodával határos módon mindenki
életben maradt. Valamilyen oknál fogva akkor és ott hozták meg
a döntést. A mentő őket a kórházba vitte, téged pedig a St.
Claire-be vitettek. Azt hiszem, hogy az anyádnak eltört a karja,
és az apád kicsit beütötte a fejét. Eljöttek másnap a St. Claire-be,
de veled nem találkoztak. Az anyád azt mondta, ők nem elég
felelősségteljesek, hogy gyerekük legyen, és talán igaza volt.
Meg is halhattál volna, miközben ők furikáztak az előző este.
Hál' istennek nem így történt. – Amit a férfi mondott, Timmie-
nek emlékezetébe idézte, ahogy a mentő a St. Claire-be viszi.
Arra nem emlékezett, hogy ő is a kocsiban volt a szüleivel, vagy
hogyan vitték el őket, és milyen állapotban voltak. Sohasem látta
többet egyiküket sem, és mindig elhitte a történetet, hogy aznap
éjjel meghaltak. – Az édesanyád akarta, hogy azt mondjuk
neked, ők meghaltak. Úgy gondolta, hogy könnyebb lesz
számodra megérteni.
A pap gondterheltnek tűnt, és Timmie még most, ennyi évvel
később is mélységesen megdöbbent, ahogy hallgatta. Ez a
legnagyobb elutasítás, rosszabb, mint ha meghaltak volna.
Egyszerűen otthagyták egy árvaházban, beadták
örökbefogadásra, és hazamentek. És még ha a történet ennél
bonyolultabb volt is, ő ezt így értelmezte. Azzal oldották meg a
problémáikat, hogy hagyták, valaki más gondoskodjon róla. És
soha nem jöttek vissza. Ez volt a legnagyobb rettegése egész
életében, és most már tudta, hogy miért. Tényleg pontosan az
történt vele, ami a legrosszabb rémálma volt, és amitől most
annyira fél Jean-Charles-lal kapcsolatban is. A szülei, akiket
szeretett, és akik azt mondták neki, hogy ők is viszontszeretik,
elhagyták.
– Jól vagy? – kérdezte Patrick atya, amikor látta az
arckifejezését.
– Azt hiszem. Tudja esetleg, hogy hol vannak most? – A férfi
megrázta a fejét.
– Valószínűleg Írországban. Biztos vagyok benne, hogy nincs
friss információ róluk. Nem volt joguk kapcsolatba lépni veled
onnantól kezdve, hogy lemondtak rólad. De az
egyházkerületnek ki kell adnia a dokumentumokat, ha kéred.
Lehet, hogy találsz valamit, ami a nyomukra vezet, ha azt
szeretnéd. – Tudta, hogy mások megkeresték a szüleiket, és azt
állították, hogy van jelentősége. Nem tudta elképzelni, hogy
Timmie számára változtatna bármin. Ő olyan sikeres volt, és
annyira nyugodtnak meg boldognak tűnt, de sosem lehet tudni,
mik kísértik az embereket, és kötelességének érezte, hogy
elmondja neki az igazat, amikor a nő megemlítette a szülei
halálát. A férfi valahogy feltételezte, hogy Timmie mostanra már
tudja az igazságot, de nyilvánvalóan ez nem így volt, ezért is
szánta el magát a történet elbeszélésére. Azt gondolta, hogy a
nőnek joga van megtudni az igazat. Timmie egész életében
elhitte azt a hazugságot, hogy a szülei meghaltak.
– O'Neill az igazi nevem? – kérdezte még mindig döbbenten.
– Feltételezem, hogy igen – válaszolta a pap kedvesen.
Timmie a délután fennmaradó részében céltalanul ődöngött,
meg volt zavarodva, bár senki sem látta, mennyire feldúlt.
Ahogy ígérte, vacsora után elindult, és az összes nővér meg
gyerek integetett utána. A két pap épp előtte indult el, és Timmie
elkérte Patrick atya címét, hogy küldhessen neki pár ruhát a
Timmie O-tól. Megköszönte neki az információt, amit
megosztott vele. Visszafelé autózva San Franciscóba, majd a
repülőn ülve Los Angelesbe menet csak ez járt a fejében. Egész
éjszaka nem jött álom a szemére.
Jean-Charles nagyon megkönnyebbült, amikor végül másnap
korán reggel sikerült elérnie telefonon. Már négy napja nem
beszéltek. Timmie elmesélte a kempingtúrát a gyerekekkel, aztán
feldúltan előadta neki, amit Patrick atyától a szüleiről hallott.
Még ennyi évvel később is sokkoló volt számára. Egész életében
azt hitte, hogy azért került az árvaházba, mert a szülei
meghaltak. Mindent megváltoztatott a tudat, hogy még életben
voltak, és egyszerűen otthagyták. Ez még rosszabbá tette az
elhagyás tényét.
– Otthagytak, hazamentek, és sohasem jöttek többet vissza. –
A férfi könnyen belátta, hogy Timmie számára a szülei
cselekedete jelentette az őt egész életében gyötrő problémák és
félelmek gyökerét. Még a mostani, vele kapcsolatos félelmeihez
is hozzájárult, amit szintén megértett. Hallotta a hangján,
mennyire felzaklatta a dolog.
– Biztos nagyon rémültek vagy fiatalok lehettek – mondta
gyengéden, vigasztalásul. – Nem könnyű felelősséget vállalni
egy gyerekért, ha nincs senki, aki segítene. Valószínűleg nem
volt pénzük, és nem tudták, mi mást tehetnének.
– Hazavihettek volna magukkal. Nem újszülött voltam, akit
a templom lépcsőjén lehet hagyni, vagy ki lehet rakni a kukába.
Ötéves voltam – felelte, és a férfi kihallotta a hangjából a
felháborodását. De most már semmit sem tehetett ezzel
kapcsolatban. Negyvenhárom évvel ezelőtt történt, és a szülei
már rég elhagyták. Csak egyvalamije maradt, hogy rájuk
emlékeztesse: az azóta is meglévő sebek a lelkén. A szülei nem
tudhatták, mi történt vele, miután aláírták az örökbeadási
papírokat, és láthatólag nem is érdekelte őket. Ez volt a
legkegyetlenebb elhagyás az életében, amit azóta több is
követett.
– Timmie, ezt most már magad mögött kell hagynod. Nem
tehetsz semmi mást. – Megpróbálta elterelni a figyelmét azzal,
hogy emlékeztette az Eiffel-toronyhoz megbeszélt
találkozójukra. Biztosította róla, hogy minden jól halad. A
felesége kicsit jobban érzi magát, a gyerekei kicsit nyugodtabbak,
és biztos benne, hogy három hét múlva ott lesz a megbeszélt
helyen. Azt is hozzátette, hogy már nagyon várja. Timmie alig
mert remélni. Három hét múlva elkezdődik a közös életük. Jean-
Charles azt mondta, hogy már szervezi a költözést, és azt tervezi,
hogy a következő két hétben bejelenti otthon. – Jövök – ígérte a
nőnek. Bolondosnak és romantikusnak hangzott. Végre együtt
lesznek, öt hónapi várakozás után!
– Van valami, amit mondani akarok, ha találkozunk –
válaszolta mosolyogva Timmie, ami persze kíváncsivá tette a
férfit, mi lehet az. Annyi mondanivalójuk volt egymásnak, annyi
mindent akartak közösen csinálni! Egy egész élet várt rájuk,
amint a férfi elszabadul. És Timmie tárt karokkal, nagyobb
szerelemmel várt rá, mint ahogy azt szavakkal ki lehetett fejezni.
Az élet valóban elkezdődik számukra szeptember elsején. Végül
mégis újra mert remélni, és azt gondolta, hogy talán Anna
nővérnek igaza lesz.
Nem sokkal a férfi hívása után elindult az irodába, és egész
nap ezen rágódott. Nem azon, amit Jean-Charles mondott neki,
ami olyan biztató és reménykeltő volt, hanem azon, amit Patrick
atya osztott meg vele előző nap, meg Jean-Charles azzal
kapcsolatos megjegyzésein. Nem értett vele egyet. Nem tehetett
semmit, hogy megváltoztassa a történteket, de legalább joga volt
mindent megtudni róluk, amit meg lehetett. Nem mintha az
árvaházi dokumentumok megmagyaráznák neki, miért hagyták
ott. De adhat némi támpontot.
Saját maga hívta fel a St. Claire-t fél ötkor, és megkérte, hogy
küldjék el neki az összes iratát. Elfaxolta nekik a kérését, és
utána három napig, amíg meg nem érkeztek a dokumentumok,
úgy érezte magát, mint az a bizonyos macska a forró bádogtetőn,
aztán meg nagy csalódás volt, amikor kézhez kapta őket. Nem
sok minden volt az iratokban. A szülei valódi neve. Joseph és
Mary O'Neill. Az anyja huszonkét, az apja huszonhárom éves
volt. Mindketten írek, és azt írták róluk, hogy szegények,
munkanélküliek, és hazatérnek Írországba a családjukhoz. Volt
egy másolat a házassági anyakönyvükről, úgyhogy legalább
törvényes gyerek, nem mintha igazán számított volna. A valóság
nagyon egyszerűnek tűnt: szimplán csak nem akarták őt, nem
tudták megtartani, nem engedhették meg maguknak.
Tizenévesek voltak, amikor Amerikába mentek, megházasodtak,
született egy gyerekük, majd amikor a dolgok nem megfelelően
alakultak számukra, őt otthagyták, és hazamentek. Az ő
kérésükre mondták neki, hogy meghaltak, hogy ne érintse őt
olyan rosszul. Volt róluk egy kifakult fénykép. Körülbelül
tizennégy évesnek néztek ki. Timmie az anyja vonásait örökölte,
és az apja vörös haját. Ahogy ült, és bámulta azoknak a
fényképét, akik negyvenhárom éve elhagyták, a keze remegett,
és könnyek potyogtak a szeméből. Gyűlölni akarta őket, de nem
tudta. Most már csak magyarázatot akart tőlük, miért tették, és
hogy hiányzott-e nekik, miután elhagyták. Tudni akarta, hogy
szerették-e egyáltalán, és bánták-e, hogy örökre lemondtak róla.
Megkönnyebbültek, vagy összetört a szívük? Nem tudta, miért,
de nagyon fontos volt neki. Talán csak azt akarja tudni, jött rá,
hogy szerették-e valaha.
Egy óráig ült az iratokkal egyedül, aztán felhívta Jade-et.
– Meg akarok találni valakit Írországban – mondta tömören.
– Joseph és Mary O'Neillt. Azt hiszem, Dublinban lehetnek.
Hogy kezd ehhez hozzá az ember? Felhívja a tudakozót, vagy
magánnyomozót bíz meg?
– Csinálhatok egy internetes keresést, ha szeretnéd, és
felhívhatom a dublini tudakozót. Elég gyakori név, valószínűleg
jó párat találok. Ha adsz még róluk információt, akkor egy kicsit
gyomlálgatok, mielőtt neked odaadom, hogy tudjuk, a megfelelő
személyeket találtuk meg. Feltételezem, hogy rokonaid –
próbálkozott Jade. Számára nem hangzott túl bonyolult
kérésnek.
– Csak adj oda bármit, amit találsz. Majd én magam felhívom
őket.
Mint kiderült, zavarba ejtően könnyen ment. Három Joseph
és Mary O'Neill volt Dublinban, olyan címekkel, amelyek neki
nem jelentettek semmit. Először nem tudta, hogy mi legyen a
következő lépés. Csak hívja fel őket, és kérdezze meg, hogy volt-
e valaha egy Timmie nevű lányuk, aztán mondja, hogy „Helló,
hogy van? Én vagyok a lánya!"? Ez így egy kissé nyersnek tűnt.
Végül úgy döntött, hogy felhívja őket, és úgy tesz, mintha a St.
Claire-ből telefonálna. Szerencséje volt a második hívással, már
ha lehet így fogalmazni. Azt mondta, hogy végleg lezárnak
aktákat, és érdeklődne, hogy szeretnék-e megkapni az iratokat.
Az anyja vette fel a telefont.
– Nem, nincs rá szükség – válaszolta a nő erős ír akcentussal.
– Nekünk is megvan a miénk. És most már nem számít. A férjem
tavaly elhunyt. – Timmie nem értette, ez min változtat, de
kitartóan folytatta a beszélgetést, hogy még a vonalban tartsa.
Próbálta megpiszkálni az emlékezetét, hogy ismerősnek tűnik-e
a hangja, de nem emlékezett. Ez a hang egy öregasszonyt
juttatott eszébe. – Nem akarom, hogy elküldje az iratokat –
ismételte meg határozottan, amit Timmie egy újabb
elutasításként élt meg. Még csak az iratokat sem akarják az ő
rövid vendégszerepléséről az életükben.
– Miért nem? – kérdezte remegő hangon, miközben szíve
szerint azt kérdezte volna, hogy szerették-e valaha, és hogy
miért mentek el olyan sok évvel ezelőtt.
– Nem akarom, hogy a többi gyerekem lássa, ha velem
valami történik. Soha nem tudtak róla, és még most sem tudnak.
Ebből Timmie megtudta, hogy vannak testvérei, akiket
megtartottak, de őt nem szerették eléggé ahhoz, hogy
megtartsák. Szerette volna megkérdezni, miért. És hogy hányán
vannak. Azt, hogy miért van gyerekük, ha az elsőt nem tartották
meg. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. És hogy voltak
képesek ötévesen magára hagyni? Ezek voltak Timmie életének
végső és legfontosabb rejtélyei. Aztán a nő a vonal másik végén
végre olyat kérdezett, ami megérintette Timmie szívét.
– Jól van? Van róla valami az aktában? – kérdezte az anyja
szomorú hangon. Idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában volt.
Timmie számításai szerint hatvanöt éves lehetett, de a hangja
alapján annál jóval többnek tűnt, úgy hangzott, mint akit a nehéz
élet idő előtt megöregített.
– Természetesen nincsenek friss adataink – válaszolta
Timmie, folytatva a színlelést, amibe belekezdett, hogy kiderítse:
vajon ez a nő az anyja? – De amennyire tudjuk, jól van.
– Örülök – felelte a nő megkönnyebbült sóhajjal. – Gyakran
tűnődtem, vajon ki fogadta örökbe, és hogy jó emberek voltak-e.
Úgy gondoltuk, hogy jobban jár, ha másokra bízzuk. Mi nagyon
fiatalok voltunk. – És szívtelenek, gyávák és megvetésre méltók,
gondolta magában Timmie, miközben a szemét könnyek égették.
Hirtelen mérgesebb lett, mint bármikor életében. Elborította a
bánat és a harag. Talán akaratlanul, de ezek az emberek
megváltoztatták az egész életét, és olyan sebeket okoztak neki,
amelyek soha nem gyógyultak be, és nem is fognak. Mindez
azért, mert elhagyták.
– Ami azt illeti, senki sem fogadta őt örökbe – mondta
Timmie kegyetlenül. – Kicsit túl idős volt, amikor itt hagyták.
Tudja, az emberek csecsemőket keresnek. Ötéveseket sokkal
nehezebb elhelyezni. Számos családdal próbálkoztunk, kilenccel
vagy tízzel, azt hiszem, de sohasem sikerült. Aztán pár évig
nevelőszülőkkel próbálkoztunk, de addigra már jelentősen
idősebb volt, és minden alkalommal visszaküldték. Nagyon
kedves gyerek volt, de előfordul az ilyen. A St. Claire-ben nőtt
föl. – Végtelennek tűnő csönd következett, és Timmie hallotta,
hogy a nő sír Bűnösnek érezte magát azért, amit tett.
– Ó, istenem! Mindig azt gondoltuk, hogy gazdag emberek
fogják örökbe fogadni, akik jók lesznek hozzá. Ha tudtam
volna… – Akkor mi lett volna? Ha tudta volna, megtartott
volna? Visszavittek volna magukkal Dublinba? Mi a fenéért nem
tették? Timmie kiabálni szeretett volna, de nem tudott, mert a
torkát zokogás fojtogatta. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
megőrizze a hidegvérét, és a nő a vonal túlsó végén ne jöjjön rá,
ki is ő valójában. – Nem tudna hozzá egy címet? Esetleg írhatnék
neki egy levelet, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki. Az apja
sohasem bocsátotta meg nekem, hogy rábeszéltem az
örökbeadásra. Azt gondoltam, hogy jobb lesz neki így. Annyira
szegények voltunk és fiatalok.
– Meglátom, hogy ki tudok-e deríteni valamit – felelte
Timmie határozatlanul. – Majd visszahívom, és tudatom önnel.
– Köszönöm – válaszolta összetörve. – Köszönöm. És ha
telefonál… kérem, ne beszéljen a gyerekeimmel… csak kérjen
engem.
– Úgy lesz. Köszönöm – válaszolta Timmie csalódott hangon,
és sokáig ült kifelé bámulva az irodája ablakán. Aztán sápadt
arccal felemelte a kagylót, és jegyet foglalt másnap reggelre egy
Dublinba induló járatra. A saját szemével akarta látni a nőt. Egy
telefonhívás nem volt elég. Lehet, hogy soha, semmi sem lesz
elég. Talán tényleg túl késő. De ha esetleg mégsem, ha volt még
valami, amire szüksége volt tőle, Timmie úgy döntött, hogy
megnézi a saját szemével. Épp lerakta a telefont a
légitársasággal, amikor Jade lépett az irodába. – Mondd le a
megbeszéléseimet! Holnap elutazom családi ügyben – mondta
Timmie ridegen.
– Az O'Neillek miatt, akiket Dublinban kellett megkeresnem?
– Timmie bólintott. – Más, amit tehetek? – Timmie megrázta a
fejét. – Mennyi ideig leszel távol?
– Azt hiszem, csak egy vagy két nap. – Még mindig volt
hátra három hét az Eiffel-toronyhoz Jean-Charles-lal megbeszélt
találkáig, és a férfi nyilvánvalóan nem állt rá készen, hogy
előrébb hozzák a tervezettnél. Nem fogja megmondani neki,
hogy Európában van. Azt pedig senkinek nem mondja el, hogy
milyen ügyben megy. Nem tudta, mi történik, amikor odamegy,
vagy hogy mit fog találni. De azt tudta teljes szívével és lelkével,
hogy akármi történjék is, ez egy olyan zarándoklat, amit meg
kell tennie, nem csupán azért, hogy az anyjával találkozzon,
hanem hogy megtalálja önmagát, és önmagából azt a részt,
amely egész életében hiányzott.

20. fejezet

A repülőút Los Angelesből Londonba tizenegy óráig tartott, és

Timmie az út nagy részét átaludta. Feküdt a székében, nézett
kifelé az ablakon, és arra a nőre gondolt, aki az anyja. Azon
tűnődött, vajon milyen lesz találkozni vele, mennyire zaklatja fel.
Lehet, hogy a nő elájul vagy szívrohamot kap, vagy az ő
nyakába borul. Sokféleképpen képzelte el a találkozót, és nehéz
volt megmondani, hogy melyik lesz a legközelebb a valósághoz.
Talán egyik sem. Talán unalmas lesz, és érzelmektől mentes, bár
az előző napi telefonbeszélgetés alapján nem úgy tűnt. Legalább
volt annyi jóindulat a nőben, hogy elsírta magát, amikor Timmie
megmondta neki, hogy sohasem fogadták örökbe, és a St. Claire-
ben nőtt fel.
Biztos az Írországból érkező szegény emberek gyermekded
illúzióit kergették ők is, azt hitték, hogy Amerikában a járda
gyémánttal van kirakva, és minden sarkon áll egy-egy gazdag
ember, akik arra várnak, hogy szeplős kislányokat fogadjanak
örökbe. Timmie gyermekkorának valósága fényévekre volt ettől.
Most pedig már túl késő változtatni rajta. Timmie csak látni
szerette volna, és megpróbálni megérteni, mi történt, miért
fordultak a dolgok olyan rosszra a szülei életében, és így
közvetve számára is. Mivel neki is volt egy gyereke, akit annyira
szeretett, el sem tudta képzelni, hogyan tudták őt otthagyni. De
persze nem volt pénzük, jövőjük, családjuk, aki segítette volna
őket. Talán az ő helyzetük más volt.
Most is, ezzel a babával a pocakjában, semmi sem tudta
volna meggyőzni arról, hogy odaadja vagy elhagyja, akármilyen
szegény és rémült is lenne, pedig ő egyedül volt. Ez a baba az ő
húsa és vére, és Jean-Charles-é, kész volt meghalni, gyilkolni
érte, hogy megvédje, és tudta, hogy szeretni fogja, amíg csak él.
Azt csak remélte, hogy Jean-Charles is ott lesz mellette. Ez még
mindig nyitott kérdés volt. De először a saját anyjával kell
találkoznia, hogy megpróbálja megérteni, ki is ő. Számított neki,
és fontosnak gondolta a saját múltja szempontjából. És talán
abból a szempontból is, hogy mostantól hogyan fogja magát
érezni. Talán az, hogy annyi évvel ezelőtt elhagyták, róluk szólt,
és nem róla. Tudta ezt, de valahogy mindig úgy érezte, hogy
vele volt valami baj, ami miatt árva lett. Most meg kellett néznie
magának.
Londonban két órát kellett várnia a csatlakozásra, aztán egy
rövid repülőút következett Dublinba. Remegő kézzel tartotta a
telefonszámot, és még a repülőtérről felhívta az anyját. Volt
szobafoglalása a Shelbourne Hotelbe, de előszőr Mary O'Neillt
szándékozott meglátogatni. Túl akart esni rajta, és azonnal
találkozni vele. Ahogy az előző nap is, az anyja vette fel a
kagylót, és Timmie egy pillanatig meg sem tudott szólalni.
Sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számított. De azt
nem érezte volna helyesnek, hogy csak úgy becsöngessen, és
meglepje az asszonyt. Annak mindig fennállt a lehetősége, hogy
az anyja visszautasítja a találkozást vele.
– Halló? – Ugyanaz a fáradt hang, mint előző nap.
– Mrs. O'Neill? – Timmie alig kapott levegőt.
– Igen?
– Mary O'Neill? – Timmie biztos akart lenni benne, mielőtt
folytatta volna, de Mary O'Neill már felismerte az amerikai
hangot, akivel előző nap beszélt.
– Igen. Újra a St. Claire-ből telefonál?
– Ami azt illeti – kezdte Timmie, próbálva kontrollálni a
hangja remegését –, a repülőtérről telefonálok. – A
telefonfülkében állt a repülőtéren, mellette a földön a kézi-
poggyásza. – Nem a St. Claire-ből. A dublini repülőtérről –
magyarázta.
 – Mit keres ott? – A nő ijedtnek tűnt, mintha azt gondolná,
azért jött, hogy megbüntesse vagy leleplezze, hogy elhagyta a
gyerekét.
– Szeretnék találkozni önnel – felelte Timmie gyengéden,
ahogy a haragja hirtelen elszállt. Ez a nő olyan szánalmasnak,
egyszerűnek, és olyan öregnek tűnt. – Timmie vagyok.
Dublinban vagyok. Azért jöttem, hogy meglátogassalak.
Találkoznál velem pár percre? – Visszatartott lélegzettel várt,
miközben az anyja hallgatott, aztán hallotta, hogy újra sír.
Mindkettőjüknek nehéz volt.
– Gyűlölsz engem? – kérdezte a nő kertelés nélkül, most már
nyíltan sírva.
– Nem – felelte Timmie szomorúan –, nem utállak. Csak nem
értem. Talán jó lenne egymással beszélgetni. Aztán soha többet
nem kell újra látnod. – Nem akart betolakodni az életébe. Csak
egyszer találkozni szeretett volna vele, aztán békében elmenni.
Az anyja legalább ennyivel tartozott neki. Talán ez egy olyan
ajándék, amit egymásnak adhatnak, a helyett a szeretet helyett,
amit nem kapott meg.
– Annyira szegények voltunk. Éheztünk. Az apádat börtönbe
csukták, amiért lopott nekünk egy szendvicset és egy almát. Te
folyton sírtál, mert éhes voltál, és sohasem kaptunk munkát.
Nem voltunk tanultak, nem voltunk képzettek, és nem értettek
minket. Néha a parkban aludtunk, te folyton megfáztál vagy
lebetegedtél, és nem engedhettük meg magunknak, hogy
elvigyünk orvoshoz. Azt gondoltam, hogy nem éled túl, ha
velünk maradsz. Meg is halhattál volna azon az éjszakán a
kocsiban, amikor a baleset történt. Kölcsönkocsi volt. Az apád
ittasan vezetett. Még szinte gyerek volt. Szentül hittem benne,
hogy jobb szülőkre van szükséged, mint mi. Úgyhogy a St.
Claire-be küldtünk. A rendőrség felajánlotta, hogy odavisz. –
Ennyire egyszerű volt. Számukra. Nem Timmie számára. Egy
rendőr javaslata egy szinte még gyerek, ittasan vezető párnak, és
ő eltűnt az életükből. Ahogy az anyját hallgatta, borsózott a háta.
Amit tettek, majdnem tönkretette az életét.
Mary zokogott, ahogy visszaemlékezett, milyen komor volt
számukra az élet majd' egy fél évszázaddal ezelőtt. Timmie
nehezen tudta elhinni, hogy annyira képtelenek voltak
gondoskodni róla, de talán így igaz. Anyjának nem volt oka,
hogy most hazudjon. A kár már régen megesett. És a legtöbb
szempontból Timmie felépült belőle, és jó életet teremtett
magának, amiért nem járt senki másnak köszönet, legkevésbé a
szüleinek.
– Miért nem hoztatok haza magatokkal Dublinba? – kérdezte
Timmie szomorúan.
– Nem engedhettük meg magunknak. A szüleinknek nem
volt pénzük a jegyre. Csak két hazajegyet tudtunk kifizetni, és itt
sem engedhettük volna meg magunknak, hogy megtartsunk.
Még tíz évig nem vállaltunk gyereket, miután visszajöttünk.
Aztán lett kettő. Utána az apád TBC-s lett, és én bejárónőként
dolgoztam gazdag embereknél. Sohasem volt pénzünk, és
mindig úgy álmodtam rólad, mint a mi szerencsés
kislányunkról, aki luxusházban lakik gazdag emberekkel, jó
iskolába jár, és prímán él. – Az álma nem volt teljesen hamis, de
ez csak Timmie-nek magának volt köszönhető.
 – Most már jól élek – válaszolta Timmie szomorúan,
letörölve a könnyeket az arcáról. – Régóta jól vagyok – nyugtatta
meg. – Jól alakult a sorom. De akkor nem volt egyszerű. –
Szerencsétlen volt a St. Claire-ben, teljes gyermekkora és
fiatalsága alatt.
– Sajnálom – mondta az anyja sírva, és aztán halkan
megkérdezte: – Szeretnél eljönni teára, ha már ilyen messzire
utaztál? – Mary nem találkozott volna vele, és nem volt biztos
benne, hogy akar, ha Timmie mérges vagy ellenséges, de
jóravalónak tűnt a telefonban, ezért úgy döntött, hogy legyőzi a
félelmeit, és meghívja magukhoz. Úgy érezte, legalább ennyivel
tartozik neki.
– Nagyon szeretnék. – Timmie leírta a címet, és fél óra múlva
már ott is volt. Dublin egyik ütött-kopott negyedében laktak egy
viharvert házban, ami úgy nézett ki, mint amit már évek óta
elhanyagoltak, és nem sok remény van rá, hogy a közeljövőben
megmentik.
Timmie megnyomta a csengőt. Hosszú szünet után egy nő
jelent meg, Timmie látta az ablakon keresztül. A nő lassan
kinyitotta az ajtót, és Timmie-re bámult. Olyan magas volt, mint
a lánya, ugyanolyan testfelépítéssel, és a vonásaik is
hasonlítottak. Otthonkát és papucsot viselt, és a haját szoros
kontyba fogta össze. Megtört tekintete volt, kezét tönkretette az
ízületi gyulladás. Az arcát ráncok barázdálták, és olyan
benyomást keltett, mint aki nehéz életet tudhat maga mögött.
Vagy nyolcvanévesnek nézett ki, nem pedig hatvanötnek,
amennyi valójában volt.
 – Szia! – szólalt meg Timmie halkan. – Timmie vagyok.
Aztán gyengéden átölelte a nőt, és a karjaiban tartotta,
vigasztalva mindazért, amit tett, amit nem tett, és amit tennie
kellett volna, hogy olyan buta, gyáva, elveszett lány volt
huszonkét évesen, amikor elhagyta az ötéves lányát. Timmie-nek
halvány emlékei voltak róla, de akár a régi fényképek, többségük
fakó volt. Mary O'Neill csak állt ott, ahogy a lánya a karjaiban
tartotta, aztán a vállát átkarolva a konyhába vezette. Mary
boldogan mosolygott rá, azt mondta, hogy Timmie az apja vörös
haját örökölte, és a nagymamája szép arcát. Nehéz volt elhinni,
hogy a két nő rokonságban állt, és sok szempontból, nem is
voltak azok. A sors külön utakra sodorta őket. Különböző
emberek voltak, és Maryben sohasem lett volna meg a bátorság,
hogy szembenézzen azokkal a dolgokkal, amiken Timmie
keresztülment. Tudta, ahogy ránézett.
– Gyönyörű vagy – szólalt meg az anyja, aztán a könnyein
keresztül nevetett. – Nekem gazdag lánynak tűnsz. – Észrevette
a gyémánt karkötőt, az aranykarika fülbevalót és a drága
kézitáskát, bár Timmie pólót és farmert vett fel. Aztán feltűnt
neki a kidomborodó hasa. Timmie egy bővebb kabátot viselt a
gépen, de a dublini melegben levette. Itt nem érdekelte, ki látja a
hasát. – Terhes vagy? – Az anyja meglepettnek tűnt, amikor
Timmie bólintott. – Tényleg? Házas vagy? Van másik gyereked
is? – Volt mit behozniuk, ahogy leültek két csésze erős tea mellé.
– Házas voltam. Már tizenegy éve elváltam. Volt egy kisfiam,
aki tizenkét éve meghalt agydaganatban. Szerelmes vagyok egy
férfiba, aki Párizsban lakik, és ez az ő gyereke. Nem tudom,
hogy összeházasodunk-e, de örülök ennek a babának. Nincs
másik gyerekem, és nagyon szomorú voltam, mióta a fiam
meghalt. – Ennyit pont elég volt az anyjának tudnia, és az anyja
bólintott, ahogy a teáját szürcsölte.
– Remélem, hogy ezúttal egészséges babád lesz. Az unokám
meghalt leukémiában pár éve. Előfordul az ilyen. Az én lányom
is nagyon bánatos volt. – Furcsa volt őt hallani a lányáról
beszélni, miközben Timmie-hez úgy beszélt, mint egy
idegenhez, és valójában az is volt. – Minden bizonnyal jó
munkád van. – Még ő is látta, hogy akármilyen lezser, Timmie
ékszerei és kiegészítői drága holmik.
– Igen – felelte Timmie egyszerűen.
– Őrülök neki. Hol laksz?
– Los Angelesben. – Az anyja bólintott. Elég sok volt ennyi
információt befogadni.
Távol tartották magukat Timmie gyermekkorának témájától,
Timmie jól érzékelte, hogy az anyja nem akart róla hallani vagy
tudni. Timmie hajlandó volt ezt elfogadni, nem változtatott
volna semmin. Nem volt rá szüksége, hogy halálra kínozza vele,
egyszerűen csak örült, hogy ott lehetett, és láthatta. Valamiképp
betöltött egy üres helyet. És a teázás kellős közepén egy fiatal nő
lépett be, nyomában két gyerekkel. Úgy nézett ki, mint aki a
harmincas évei vége felé jár, és ugyanolyan vörös haja volt, mint
Timmie-nek, de ezen kívül egyáltalán nem hasonlítottak.
Farmert és szandált viselt, és a gyerekek nagyon édesek voltak.
A nő széles mosollyal nézett Timmie-re, anélkül hogy rájött
volna, ki ő. De miért is jött volna rá?, kérdezte Timmie magától.
Ezeknek az embereknek ő sohasem létezett. Évekkel ezelőtt
megfeledkeztek róla, egy sötét titokká vált, amit magukkal
akartak vinni a sírba. Az anyja aggódó szemmel nézett rá, és
Timmie bólintott. Megértette. Nem fogja elmondani a húgának,
ki is ő. Nem kell hogy tudja.
– Nem tudtam, hogy látogatód van, anya – mondta a fiatal
nő, aki Bridgetként mutatkozott be Timmie-nek. Öntött magának
egy csésze teát, és leült hozzájuk, miközben a gyerekek
kimentek, és az elhanyagolt kertben szaladgáltak.
– Egy amerikai barátunk lánya, még abból az időből, amikor
apád és én ott voltunk. Megkeresett, amikor Dublinba jött. Már
évek óta nem hallottam a mamájáról. Rég meghalt – tette hozzá,
miközben Timmie az arcát figyelte, és rájött, hogy ez az igazság.
Az anya; aki őt az árvaházban hagyta, örökre eltűnt, és akár
halott is lehetett volna. És az a gyerek, aki az ő gyerekük volt,
szintén. Eltemették őt, amikor otthagyták az árvaházban.
– Kedves öntől, hogy felkereste anyát – mondta Bridget
mosolyogva. – Írországban nyaral? A tengerpartra is el kellene
mennie, gyönyörű vidék – mondta kedvesen, aztán kiment, hogy
megnézze, mit csinálnak a gyerekek, Timmie pedig felállt.
Nem volt semmi értelme, hogy tovább maradjon. Végzett
azzal, amiért jött. Találkozott az anyjával, látta a húgát. Nem
ismerte az összes okot, amiért azt tették, amit tettek, de eleget
tudott. Fiatal, tudatlan, rémült gyerekek voltak, akiknek
gyerekük született, és eltűntek az éjszakában, túlzottan
megijedve attól, ami rájuk várt. Azzal, hogy találkozott az
anyjával, Timmie megtette, amire neki magának szüksége volt.
Meglehet, végső soron egy ajándékot adtak neki, anélkül hogy
szándékukban állt volna. Saját magát adták neki, és olyan erőt,
ami különben talán nem lett volna meg benne, hogy túlélje Mark
halálát meg Derek csalárdságát, ami ahhoz kellett, hogy felépítse
a Timmie O-t, és hogy most Jean-Charles mellett álljon a bajok
idején, és várjon rá, és hogy szeresse a gyermeküket, és majd
örökké számíthasson rá. Anélkül hogy szándékukban állt volna,
a szülei olyan erőt adtak neki, ami nekik sohasem volt, és még
most sincs.
Az anyjának nem volt bátorsága megmondani a húgának,
hogy ki is ő, és miért van ott. Timmie csak átmenetileg volt jelen
az életükben, csak pár percre, mint egy fuvallat egy rég elfeledett
időből, amellyel Mary O'Neillnek nem volt ereje szembenézni,
de még emlékezni se, sem most, sem korábban. Harag vagy
megbánás helyett csak sajnálta őt. Lehajolt, hogy megpuszilja, és
megérintette a vállát, miközben Bridget jött vissza a fiaival.
– Viszlát! – suttogta Timmie halkan, és gyengéden
végigsimított az anyja haján, azon tűnődve, vajon gyerekként is
ezt tette-e, Mary pedig hálás szemmel nézett fel rá.
– Az isten áldjon meg – válaszolta Mary halkan, ahogy
Timmie kisétált a konyhából, át a házon, és ki az ajtón a taxihoz,
amely még mindig várt rá. Beszállt, és integetett Bridgetnek,
ahogy a kocsi elindult vissza a repülőtérre. Még mindig a
fülében csengett az anyja áldása, és rájött, hogy akármi is történt
vele az út során, már megkapta. Isten annyi módon áldotta meg
az évek során, és most újra megáldotta. Tudta, most már, hogy
leszámolt a múlt szellemeivel, jobban fog együtt élni a jelennel,
és szembenézni a jövővel.
– Kedves nő – jegyezte meg Bridget, mielőtt elindult volna az
anyjától. – Gazdagnak tűnik. Ismerhettetek pár előkelő embert,
amikor Amerikában éltetek, ugye, anya? – Az apja sok
mindenfélét mesélt az évek során, hogy a gyerekeket
lenyűgözze. Mary nem sokat beszélt róla. Most csak bólintott, és
könnyes szemmel fordult el.

21. fejezet

Timmie felhívta Jean-Charles-t a repülőtérről, miközben a

csatlakozásra várt Londonban. A férfi a rendelőben volt, és

elfoglaltnak tűnt. Persze fogalma sem volt, hogy Timmie honnan
beszél. Egy pillanatra Timmie majdnem elcsábult, hogy
elmondja neki, és átrepüljön Párizsba, hogy lássa. Már csak két
hét volt hátra a megbeszélt találkozóig, de nagyon szeretett
volna most találkozni vele.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és nyugodtabbnak tűnt, mint egy
ideje bármikor. Szabadabbnak érezte magát, és szerencsésnek.
Úgy gondolta, hogy talán velük is minden jól alakul. Talán Anna
nővér imái segítettek. A baba is mintha óráról órára egyre
nagyobbá és erősebbé válna. Visszavette a bő, kényelmes
kabátját az útra, így újra nem látszott semmi a pocakjából.
– Most fogom a feleségem az utolsó kezelésre vinni –
válaszolta a férfi magánkívül. Sok dolga volt a következő két
hétben, és a gyerekeinek a jövő héten akarta elmondani, hogy
elköltözik. Portofinóban találkoznak majd egy kis nyaralásra.
Csak ő és a lányai, de Xavier is megígérte, hogy később
csatlakozik hozzájuk. Akart egy kis időt csak a gyerekeivel
tölteni, hogy megossza velük a terveit, aztán a feleségének is
elmondja, hogy örökre elmegy. Továbbra is számíthat rá, hogy
átsegíti a betegségén, ha igényli, de ha nem, tudta, hogy a
sugárkezeléssel már egyedül is megbirkózik, és ott lesznek vele a
lányok. A legnehezebb időszakban ő is mellette volt. – Miért? Jól
vagy? – Aggódott Timmie miatt. A kérdése úgy hangzott, mint
akit valami foglalkoztat, mintha mondani akarna valamit.
Mindig félt tőle, hogy egyszer csak bedobja a törülközőt, és
lemond róla. Hálás volt érte, hogy eddig nem tette, rettentően
nagyra értékelte, és ezt minden alkalommal többször is a tudtára
adta. Ezúttal Timmie hangja inkább boldognak tűnt a telefonban.
– Nem tudom. Csak egy őrült pillanatban az jutott eszembe,
nem akarod-e előrehozni az Eiffel-toronyhoz megbeszélt
találkozót. – Ha igen, akkor rögtön Párizsba repülne, és ott
találkozna vele, ahol csak a férfi szeretné. Hirtelen könnyebbnek
és szabadabbnak érezte magát, mint évek óta bármikor. Nagy
teher esett le a válláról Dublin-ban, és szerette volna ezt
megosztani a férfival.
– Timmie, nem tudom – mondta nyugtalanul. – Tudod, hogy
szükségem van a következő hetekre a gyerekeimmel. Tényleg
tartozom nekik ennyivel. – Timmie próbálta kevésbé
csalódottnak érezni magát, mint amennyire az volt. Már csak két
hetet kell várniuk, és ki fogja bírni, ha a férfi ragaszkodik a
szeptember elsejei dátumhoz. Miközben Jean-Charles-t hallgatta,
bemondták, hogy a járatára megkezdődött a beszállás.
– Mennem kell – mondta, anélkül hogy megjegyzést fűzött
volna a férfi szemrehányásához. Nem fog vele vitatkozni. Meg
volt beszélve a találkozó szeptember elsejére.
 – Hol vagy? – kérdezte a férfi zavartan.
– Nem fontos. Épp hazafelé tartok. Csak gondoltam, rád
csörgök. – Nem említette, honnan tart hazafelé, és amikor a férfi
egy órával később visszahívta, a mobilja ki volt kapcsolva.
Eltűnődött, vajon hol lehetett, amikor hívta, és majdnem
huszonnégy órán keresztül nem érte el. Ekkorra már komolyan
aggódott miatta, és félt, hogy a nő haragszik rá, de a telefonban
úgy hangzott, hogy minden rendben.
Timmie egyre izgatottabbá vált az Eiffel-toronyhoz
megbeszélt randijuk miatt. Négy hónapja találkoztak utoljára,
ami egy örökkévalóságnak tűnt mindkettejük számára. Közben
megjárták a poklot, és útközben számos kitérőt is tettek. De még
mindig rajta voltak a csapáson, stabilan tartották az irányt, és
nagyon szerelmesek voltak. Áldottnak érezte magát, és
mostanában sokkal kevésbé félt, különösen mióta az anyjával
találkozott. A látogatás mintha valami olyan átkot szedett volna
le róla, amitől mindig tartott: arra van kárhoztatva, hogy
elhagyják. Már nem érezte így a Dublinban töltött nap óta. A
szülei elhagyták, de az anyja olyan gyengének és megtörtnek
tűnt, Timmie eltűnődött, hogy egyáltalán tellett-e volna tőlük
bármi másra.
A következő két hétben jó kedve volt. Már elintézte a
repülőjegy-foglalását Párizsba, és a szobafoglalását a Plaza
Athénée-be. Augusztus harmincegyedikén utazik, hogy friss
legyen, amikor a férfival szeptember elsején találkozik. Még
ruhát is vett az alkalomra, ami eltakarja a hasát, legalábbis az
első pár percre. Utána nehéz lenne eltitkolni előle, különösen ha
a hotelbe mennek, hogy behozzák az elvesztegetett időt. El volt
képedve, hogy eddig titokban tudta tartani Jade és Dávid előtt.
Sok hosszú kabátot és bő felsőt hordott mostanában. Csak akkor
viselt olyan ruhát, ami felfedte a hasát, amikor egyedül volt
otthon.
Jade két nappal főnöke tervezett indulása előtt megjegyezte
Davidnek, Timmie milyen jó hangulatban van. A fiú cukkolta,
hogy nemsokára ezer dollárral jön neki a fogadásuk miatt, amit
arról kötöttek, hogy Jean-Charles felbukkan-e szeptember
elsején. Egyelőre nem volt ellenkező értelmű üzenet, és a férfi
gyakran telefonált.
– Mondtam neked, hogy megcsinálja – jelentette ki David
győzedelmesen, mire Jade-nek felszaladt a szemöldöke, és nem
ismerte el a vereséget. Augusztus huszonkilencedike volt.
– Te csak ne legyél benne olyan biztos! Még nem ment el. Ha
egy kicsit is hasonlít Stanley-re, akkor előző éjszaka fogja
felhívni, hogy lemondja a találkozót. Az viccesebb.
– Ne legyél már olyan cinikus, az isten szerelmére! – dorgálta
David.
– Meglátjuk. Timmie kedvéért remélem, hogy tévedek.
Szerintem ha ki akart volna lépni ebből a házasságból, akkor már
hónapokkal ezelőtt megtette volna. Azok, akik várnak, sohasem
teszik meg. Még mindig a feleségéről gondoskodik, nem róla.
– A feleségének mellrákja van, az istenért! Szar alak lett
volna, ha eljön. – Jade bólintott, és visszatért az íróasztalához.
Timmie másnap korán elindult az irodából, hogy az út előtt
megigazíttassa a haját, és legyantáztassa a lábát.
Mindkettejüknek boldogan integetett, amikor elment. Egy hét
szabadságot is kivett, hogy a férfival legyen, ebben állapodtak
meg. Talán elmennek Dél-Franciaországba, Timmie még nem
volt benne biztos. Mindenesetre egész hétre lefoglalta a szokásos
lakosztályát a Plaza Athénée-ben.
Timmie épp az utolsó dolgokat pakolta be aznap éjjel,
amikor Jean-Charles hívta. Minden készen állt, egy csomó új
ruhát is vett magának egy Rodeo Drive-i kismamaboltban, ahol
arra hivatkozott, hogy egy unokahúgának lesz, mivel őt magát
jól ismerték. Azt tervezte, hogy tiszta vizet önt a pohárba a babát
illetően, amint Jean-Charles visszatér hozzá. Boldog mosollyal
vette fel a telefont. Élete leghosszabb, legnehezebb négy hónapja
állt a háta mögött, kivéve azokat a hónapokat, amelyek Mark
halálát követték. Az rosszabb volt, de ez is keménynek
bizonyult.
– Szia! – köszöntötte lelkesen, ahogy meghallotta a férfi
hangját. Szinte szédült, ha az Eiffel-toronybeli randijukra
gondolt. Butaság volt, de ez lesz az egyik legromantikusabb
dolog, amit valaha is tett. A férfi jöhetne egyszerűen csak a
hotelbe is. – Épp készülök bezárni a táskáimat. – Másnap a déli
géppel utazik.
Furcsa csend támadt a vonal túlsó végén, aztán a férfi el-
csukló hangon szólalt meg.
– Timmie, nem tudok ott lenni. A lányok az anyjuk egyik
barátnőjénél voltak Szardínián. Egyenesen odamentek, amikor
Portofinóban elváltunk. Julianne-nek autóbalesete volt. Törött
medencével, törött lábbal és valamilyen fejsérüléssel került
kórházba. Ma este odarepülök. – Timmie egy pillanatra túl
döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon.
– Rendbe jön?
 – Nem tudom. A lábai nagyon csúnyán összetörtek, de úgy
tűnik, hogy idővel rendbe jön. Sokáig az ágyhoz lesz kötve.
Viszek magammal egy neurológust Szardíniára. Biztos akarok
benne lenni, hogy a feje rendben van. De semmiképp sem érek
vissza holnaputánra. – Ő is pont olyan megtörtnek tűnt, mint
Timmie.
– Hát ti aztán nem aprópénzben játszotok! – csúszott ki a
száján, elárulva ezzel a saját félelmét.
– Mit értesz ezen? – kérdezte zavartan a férfi.
– Autóbaleset. Rák. Ezzel nehéz versenyre kelni. – Bár talán a
baba elég lenne, ha a férfi tudna róla. Timmie majdnem sajnálta,
hogy még nem mondta el neki. Kezdett belefáradni, hogy más
emberek krízishelyzetei mögött várjon a sorára, és ő legyen a
férfi számára az utolsó a sorban. Kezdett szakadni a cérna. És
annyira csalódott volt a szeptember elseje miatt, hogy úgy érezte
magát, mint egy gyerek, akinek azt mondták, az idén elmarad a
karácsony.
– Ez nem verseny. És remélhetőleg egy hét múlva visszaérek.
Maximum kettő. Nem akarom őt ott egyedül hagyni, és az anyja
nincs abban az állapotban, hogy odautazzon. Egyébként is jövő
héten kezdi a sugárkezelést. – Hirtelen ez az egész túl sok lett
Timmie számára. Úgy érezte, nem bírja tovább. Ez az egész
egyre jobban hasonlított egy szappanoperára, egy szerelmi
történetre, középpontjában a férfival, aki rajta kívül mindenkivel
a megmentőt játssza, míg ő félreállva vár rá, és próbál megértő
lenni minden alkalommal. Kezdett betelni a pohár. Hosszú ideje
vár. – Hívlak, amint látom, milyen állapotban van – tette hozzá
szűkszavúan. Timmie közel sem bizonyult olyan együtt érzőnek,
mint remélte. Ami azt illeti, rá nem jellemző módon szinte
egyáltalán nem volt megértő. A tűrőképessége határán járt. De
az is lehet, hogy azon már túl is van. Timmie maga sem volt
biztos benne. Minden azon múlott, hogy a férfi most mit lép, és
mit vár tőle, milyen hosszan várjon megint rá. Vagy arra, hogy
előrukkoljon egy újabb drámai mentséggel. Legalább a
mentségei jók, ha valóban mentségekről van szó. Már nem tudta,
mit higgyen, de abban biztos volt, hogy a férfi igazat mond. Csak
nehéz vele együtt élni. Már napok óta a perceket számolta, és
olyan szerelmes volt a férfiba. – Majd onnan hívlak – mondta
Jean-Charles, és már épp tette volna le a telefont, amikor Timmie
megállította.
– Ne utazzak Párizsba és várjak rád a hotelben? – Lehet,
hogy több értelme lenne, mint hogy Los Angelesben várakozzon.
A férfi túl hosszúnak tetsző ideig habozott a kérdés hallatán.
– Ne. Minek vesztegetnéd itt az idődet? Maradj ott, legalább
tudsz dolgozni. Tudatom veled, amint visszajövök, és akkor
majd iderepülsz. – A férfi válasza megint gyanakvóvá tette.
Miért akarja, hogy Los Angelesben várakozzon? Mi lesz a
következő kifogás, az újabb halogatás oka? Lehet, hogy már
tervezi. Most már csak Jade-et hallotta, az ő állandó baljós
figyelmeztetéseivel. Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy a férfi
csak egy nagyon rossz viccet játszik vele.
Timmie levette az ágyáról a bőröndöt, és ledőlt. A plafont
bámulta, miközben a férfira gondolt, azon tűnődve, hogy vajon
komolyan gondolja-e egyáltalán. Lehet, hogy Jade-nek van igaza,
és nem akar lépni semmit. Lehet, hogy csak nyújtja a dolgot,
vagy képtelen otthagyni a családját, és neki nem akarja
megmondani. Már nem tudta, mit gondoljon. Egész éjjel nem
aludt. Csak kóborolt fel-alá a házban bódultan, és várta, hogy
halljon a férfi felől. Végül tizenkét órával az utolsó hívása után
telefonált. Julianne feje rendben lesz. A lába nem, legalábbis egy
jó ideig. Az olaszországi kórházban kell maradnia, négy hétig
sínben. Addig nem mozgathatja, és Jean-Charles addig nem
hagyhatja őt egyedül a kórházban. Julianne teljes pánikban van.
Akárcsak Timmie, ahogy a férfit hallgatta. Próbált együtt érző
lenni, de tudta, hogy nem sikerült. Már nem volt rá képes.
Mindössze annyit mondott, hogy tegye, amit érzése szerint
tennie kell, és hívja, ha szabad. Ennyire tellett tőle.
Másnap szó nélkül ment be az irodába. Szeptember elseje
volt. David Jade-re bámult, aki önelégülten nézett, és azt
mondta, hogy kezdheti kiállítani a csekket az ezer dollárról. De a
fogadáson túl mindketten nagyon feldúltak voltak Timmie miatt,
aki bezárta az irodája ajtaját, és kizárta őket. Egész délelőtt
csöndben ruhaterveken dolgozott, aztán elmagyarázta, hogy
Jean-Charles lánya balesetet szenvedett, így kórházban van
Olaszországban egy hónapig, és a férfi is ott ragadt vele. Ezúttal
Jade egy szót sem szólt. Sajnálta Timmie-t, akárcsak David.
Timmie annyira zaklatottnak tűnt, hogy egyikük sem mert hozzá
szólni egész nap, és úgy ment el az irodából a hétvégére, hogy
tőlük el sem búcsúzott.
Egyenesen Malibuba autózott, és Jean-Charles többször is
hívta ott a hétvége során. Próbált megértő lenni vele, és együtt
érző Julianne bajával, de nehéz volt megállni, hogy ne hozza a
férfi tudomására, mennyire feldúlt, csalódott és csüggedt.
Folyton az járt a fejében, vajon hányszor fog ez még
megismétlődni, és hogy látja-e még a férfit valaha. Fel akarta
hívni Anna nővért, hogy megkérje, imádkozzon erősebben. Vagy
talán ez a válasz az imáira. Lehet, hogy Jean-Charles nem neki
való, és az imák ezt teszik nyilvánvalóvá. Nehéz volt eldönteni,
és ahogy a férfit hallgatta, napról napra egyre kevésbé bízott
benne. Még meddig megy ez így tovább? A férfi megesküdött,
hogy nem több mint egy hónap, és ő átküzdötte magát az egész
szeptemberen, mert hitt neki. Még mindig titkolta a gyereküket.
Még mindig nem szólt róla a férfinak. Az idegei pattanásig
feszültek. Nagyon könnyen kijött a sodrából. A félelmei
elborították, és teljesen átvették az uralmat fölötte. És ő semmit
sem tehetett azon kívül, hogy vár Vagy feladja, de erre még nem
állt készen. Elinni akart a férfinak, de csak egy hajszál tartotta.
A férfi szeptember huszonötödikén ért haza Párizsba a
lányával, és Timmie újabb repülőjegyet foglalt. Már nem
érdekelte az Eiffel-torony. Találkozhatnak a Plaza Athénée-ben,
vagy ahol a férfi szeretné. Csak látni akarta, és ezt meg is
mondta neki. Aztán a férfi hívta aznap éjjel, amikor
visszaérkezett, hogy elmondja: Sophie lánya azzal fenyegetőzik,
hogy soha nem áll vele szóba, ha elköltözik, a felesége meg
rosszul reagál a sugárkezelésre. A férfi úgy hangzott, mint aki
mindjárt elsírja magát, Timmie pedig csak ült a semmibe
bámulva, üres tekintettel szorongatva a telefont. Mostanra már
minden volt: kamasz dühroham, rák, kemoterápia, sugárkezelés,
törött lábak, autóbaleset, fejsérülés, mi maradt még? Talán egy
beteg kutya, vagy a bejárónő, aki felmond, vagy hogy a házuk
porig ég, és a férfinak maradnia kell, hogy saját kezűleg építse
újra. Mire számít Jean-Charles, meddig vár még rá, miközben
neki nyoma sincs? Láthatólag neki egy szerető nőnél többre van
szüksége, hogy kilépjen a házasságából, és elköltözzön
otthonról.
Örült, hogy nem beszélt neki a gyerekről, ami valószínűleg
amúgy sem változtatott volna semmin. Örökre csapdába szorult.
Most már látta. Számára már csak annyi maradt, hogy legyen
bátorsága elhagyni őt. Nem mintha lett volna kit elhagynia. Már
több mint öt hónapja nem látta a férfit, és valószínűleg már soha
nem is fogja. Most már az ő dolga, hogy megtegye, amit Jean-
Charles láthatóan nem tud: hogy véget vessen ennek. A férfi
nem ad neki más választási lehetőséget. Mégsem ülhet ott
örökké, mint egy bolond, hasában a gyerekével, arra várva, hogy
a szerelme egyszer csak visszatér hozzá. Nyilvánvalóan nem jön.
Hinni akart ugyan neki, de már nem tudott. Ezer mentség akad,
millió kiváló ok, hogy örökre ott maradjon, ahol van. Jó ideje
már nem több mint egy illúzió, egy hang a telefonban. Egy
ígéret, amely sohasem teljesül be, most már tudta. Jade-nek
végig igaza volt, és megmondta, figyelmeztette őt. Nem akarta
meghallani, de most már nem voltak kétségei. Miközben
hallgatta a férfit, arcán patakzottak a könnyek. Egyszerre voltak
a szomorúság és a harag könnyei, és amikor a férfi kérlelte, hogy
legyen belátó, Timmie ráförmedt.
– Mit akarsz tőlem, mit tegyek? Majdnem hat hónapja várok
rád. Nem találkoztunk. Végigvártam a feleséged rákját, Julianne
balesetét. Most Sophie fenyegetőzik, és a feleséged rosszul reagál
a sugárkezelésre. Még ki sem költöztél. Februárban kezdtük,
akkor azt kérted, várjak júniusig. Megtettem. Aztán
szeptemberig. Most már majdnem október van, és még időre van
szükséged. Ha el akarnál jönni, megtennéd. Mindezzel egy
külön lakásból is tudnál foglalkozni. Ahhoz, hogy
Vöröskeresztet játssz nekik éjjel-nappal, nem kell, hogy velük is
lakj! Április óta nem találkoztál velem, Jean-Charles. – Majdnem
kicsúszott a száján a baba, de még időben kapcsolt. – Úgy érzem
magam, mint egy bolond. Még a szeretőd sem vagyok, csak
valaki, akit felhívsz, miközben továbbra is a családoddal laksz.
Talán szégyelled bevallani, hogy vége. Gondolom, már amúgy is
hónapok óta vége volt. Nem volt benned annyi kurázsi, hogy
megmondd, és bennem sem, hogy meghallgassam. De már nem
számít. Szeretlek. Soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. De
nem játszom tovább ezt a játékot. Nem kell több kifogással
élned. Nem kell, hogy újabb balesetet szenvedjenek el, vagy
másik betegséget kapjanak. Sophie-nak nem kell azzal
fenyegetőznie, hogy kiugrik az ablakon. Végeztem. – Ekkorra
már zokogott, és annyira hisztérikus volt, hogy alig tudott
beszélni, a férfi pedig a vonal másik végén döbbenten hallgatott.
Mindig félt tőle, hogy elveszíti, de most mégis sokkolta, hogy
Timmie azt mondta, vége. Csak még egy kicsi időt szeretett
volna, hogy még pár problémájukat megoldja, és jó állapotban
hagyja őket, amikor végül eljön. Miért nem tudta ezt megérteni?
Kivéve, ha nem szerette.
Ő is éppolyan feldúlt volt, mint a nő, és akkor Timmie
halálos csapást mért rá. Biztos akart lenni benne, hogy ha a férfi
hall a babáról, ne gondolja azt, hogy az övé. Számára vége volt.
Soha nem fogja elmondani neki, hogy ő a gyerek apja. És erre
csak egy út kínálkozott: hogy azt mondja, másvalakitől van. Így
is tett.
 – Nem számít, Jean-Charles – mondta hidegen.
Kényszerítette magát, hogy kimondja, hogy felégesse maga
mögött az utolsó hidat is, hogy ne visszakozhasson. Nem akart
már több reményt vagy ígéretet a férfitól. Tudta, hogy valójában
úgy sincs remény. Most már abban sem volt biztos, vajon a férfi
valóban szereti-e. Ahhoz biztosan nem eléggé, hogy otthagyja a
házasságát. A házasságát, amiről azt állította, hogy már évek óta
halott volt, mielőtt találkoztak. Úgy tűnik, mégsem volt olyan
halott, mint mondta, hiszen még mindig benne van, ő pedig
egyedül a közös gyerekükkel terhesen. Örökre szakít vele.
Tudta, hogy sohasem fog eljönni otthonról. Az idők végezetéig
tovább nyújtaná. De most vége. Tudta. És ezúttal nem fogják
megint elhagyni, ő sétál ki belőle előbb. Magasra tartott fejjel,
nem számít, mennyire összetört szívvel. – Egyébként is van
valaki más – tette hozzá, mintegy végső halálos csapásként a
férfi és mindaz ellen, amit nyolc hónapja építgettek. – Ami azt
illeti, már április óta – mondta. Összerándult, ahogy hallotta,
amint a férfi levegőért kap a vonal túlsó oldalán. Bombája célba
talált, de muszáj volt. Ha volt valaki más, és már ilyen régóta,
tudni fogja, hogy a gyerek nem az övé, ha hall róla, márpedig ez
elkerülhetetlen. Tele lesz vele a sajtó, amikor Timmie megszül.
Nagy hír lesz, hogy Timmie O egyedülálló anyaként gyereket
szül. Jobb, ha már most levédi magát ellene. Meg kellett tennie,
akármennyire fájt is mindkettőjüknek. Mert tagadhatatlanul fájt.
– Értem. Nem tudtam – felelte remegő hangon. – Tudom,
hogy nem hiszel nekem, de én tényleg próbáltam kimászni ebből
a káoszból, hogy veled legyek. Nem tudtam, hogy a feleségem
rákos lesz, vagy hogy a lányomnak annyi esze lesz, hogy a
részeg barátjával kocsiba ül, vagy hogy a feleségem rosszul
reagál majd a sugárterápiára. És Sophie is lehiggadt volna egy
kis idő múlva. Őszintének kellett volna lenned velem, Timmie,
hogy más is van az életedben. Korrektebb lett volna tőled. De,
gondolom, a hollywoodi erkölcsök nem olyanok, mint az enyém.
Bennem lett volna annyi becsület, hogy megmondom, ha valami
ilyet teszek. Én azóta is szerelmes vagyok beléd, és az egyetlen
ok, amiért beleegyeztem, hogy ne találkozzunk ezen a nyáron, az
volt, hogy ne rángassalak bele ebbe a zűrzavarba, és ne
kergesselek az őrületbe, miközben őszintén és tisztességesen
próbáltam távozni. És nagyon sajnálom, hogy tovább tartott,
mint amit mondtam, de néha a dolgoknak több idő kell.
Megtettem, ami tőlem telt – mondta, miközben az ő arcán is
patakzottak a könnyek. – Szeretlek. Őszintén. Fogalmam sem
volt, hogy ha nem lépek elég gyorsan, akkor másnál keresel
vigaszt. Mennyit vártál? Egy hetet? Kettőt? Találkoztunk
áprilisban, szinte azonnal kellett hogy kezdődjön azzal a másik
férfival. Nem valami szép tőled – mondta szomorúan. Úgy
hangzott, mint akinek tőrt döftek a szívébe. De a férfi folyamatos
kifogásainak is pont ugyanez volt a hatása. Kapcsolatuk egy
elképzelt románccá vált egy láthatatlan személlyel, és Timmie
csak eddig bírta. Még ha jó szándékból is, a férfi nem volt hozzá
fair. Ő pedig most szándékosan kegyetlen volt vele. Mindkét fél
követett el hibát, és most mindkettőjüknek mérhetetlenül fájt. És
akkor még itt a baba is, aki apa nélkül fog felnőni, és akiről a
férfi nem is tudott. Hárman sérültek ebben a játékban.
– Soha nem költöztél ki, amikor azt mondtad, ki fogsz –
mondta rekedten a nő.
 – Nem volt rá időm. Jövő héten akartam három lakást
megnézni veled. Vagy amikor találkoztunk volna – mondta
boldogtalanul.
– Sohasem történt volna meg – felelte. – Azt gondolod, hogy
igen. Talán te is elhiszed. De másik ezer kifogással rukkoltál
volna elő, hogy maradj.
– Talán igazad van. Talán így lett volna. Már magam sem
tudom, Timmie. Sajnálom… Sok sikert! Remélem, hogy az a
másik valaki boldoggá tesz. Szeretném, ha tudnád, hogy teljes
szívemből szerettelek. Soha senkit nem szerettem így, mint
téged, miközben te valaki mással szórakoztál. – A férfi inkább
összetörtnek tűnt, mint keserűnek, Timmie pedig azért mondta,
amit mondott, hogy megvédje magát és a babát, még akkor is, ha
ez a férfinak fájt. Most már nem volt joga tudni, hogy a gyerek az
övé, miután soha nem találkozott vele azóta, talán soha nem is
találkoztak volna. A baba most már nem az övé vagy övék, csak
Timmie-é. Nem kért a férfi sajnálatából, egyedül fogja gondját
viselni. És ha a gyerek egy nap majd tudni akarja, ki az apja, ő
elmondja neki, és akkor eldöntheti, hogy mit csinál. A
gyereküknek azt fogja mondani, hogy az apja egy csodálatos,
őszinte, rendes, szeretetteljes férfi, akit ő az életénél is jobban
szeretett, és akibe egy nap első látásra beleszeretett Párizsban. Ez
volt a legjobb, amit most tehetett. Már nem maradt semmi más
mondanivaló.
– Vigyázz magadra! Szeretlek – mondta halkan, aztán letette
a telefont. Bűnösnek érezte magát, hogy fájdalmat okozott a
férfinak, és hazudott neki. De úgy érezte, nem volt más
választása. Örökké várhatott volna rá, és sohasem látta volna
viszont. És egy nap a férfi közölte volna vele, hogy vége, nem
tudja elhagyni a feleségét és a gyerekeit. Minden erre utalt, és
neki végre volt bátorsága, hogy szembenézzen a tényekkel, és
elmenjen.
Azt gondolta, hogy belehal az elvesztésébe. Lefeküdt, és
négy napig sírt. Nem ment be az irodába, nem fogadta a
hívásaikat. Nem vette fel a telefont, amikor Jean-Charles
telefonált, amit pedig háromszor is megtett. Amikor végül
dolgozni ment, úgy nézett ki, mint aki a hamvaiból támadt fel.
Jade-nek és Davidnek semmit sem mondott. Két hét múlva mind
felkerekednek, és elutaznak New York, Milánó és Párizs
divatbemutatóira, most viszont hegyekben állt a munka, ami a
majdnem egyhetes otthonlét alatt gyűlt fel.
Ezen a héten meleghullám vonult át Los Angelesen, és a
légkondicionáló nem működött. Az irodában fortyogott a levegő
a néhány nyitható ablak ellenére. És Timmie már nem bírta
tovább. Végre levetette a nagy, bő inget, ami szinte már az
egyenruhájává vált, mint egy burka, és a hasát szabadon hagyva,
pólóban és farmerban járkált az irodájában. Hat hónapos terhes
volt, és Jade kővé dermedt, amikor meglátta, és rámutatott.
Timmie nevetett volna az arckifejezésén, ha nem lett volna még
mindig annyira összetörve Jean-Charles és a kapcsolatuk vége
miatt. Persze az már véget ért áprilisban, az utolsó találkozásuk
során, amikor a baba megfogant. A többi csak egy sor kifogás
volt, elveszett remények, megtört álmok, és talán hazugságok is.
Már nem tudta, bár még mindig érdekelte, nagyon is.
– Ez meg mi? – kérdezte Jade, s közben hitetlenkedve bámult
Timmie-re.
 – Mire tippelsz? – kérdezett vissza Timmie szomorú
mosollyal, miközben David sétált be az irodába, és szintén csak
bámult rá. Timmie hasa hatalmasnak látszott, és most már nem
lehetett eltitkolni. Nem is akarta. Itt volt az ideje, hogy bevallja,
legalább nekik, ha a világnak nem is. Egyelőre. Végül nem lesz
más választása, nem fogja tudni többet titokban tartani. Még
mindig remélte, hogy a divatbemutatók alatt sikerülhet leplezni,
hogy elkerülje a sajtó pletykáit.
– Atya világ! – kiáltott fel David döbbenten. – Ő tud róla? –
Egyikük számára sem volt kérdés, kié a gyerek, és persze nem
tévedtek. Timmie a fejét rázta.
– Nem, nem tud. És nem is akarom, hogy tudjon. Nem leszek
valami szánalmas nő, aki nem kellett neki, de aki gyereket szült
tőle. Ennél többet érdemlek. Akkor akartam elmondani neki,
amikor találkozunk, de nem találkoztunk. Amikor utoljára
telefonált a legújabb kifogásokkal, hogy miért nem tudunk
találkozni, azt mondtam, hogy már április óta van valakim. Ha
olvas a megszületett babáról, nem akarom, hogy tudja, az övé.
– Miért tetted ezt? – kérdezte Jade elszörnyedve. Nem volt
benne biztos, hogy akar-e gyereket, de az biztos, hogy nem
Timmie korában és egy házasembertől, akit soha nem fog többet
látni. Jade ennél rosszabbat el sem tudott képzelni.
– Azért tartottam meg, mert szeretem – felelte egyszerűen –,
még ha soha nem is látom többet, és ő nem is tud róla. Szerettem
annyira, hogy akarjam az ő gyerekét. Ez nem változik akkor sem,
ha neki nem volt elég mersze otthagyni a feleségét. És Mark
miatt is. Egy gyereket már eltemettem. Nem mondhatok le még
egyről. Ez egy ajándék, és én megtartom az ajándékot, még ha
Jean-Charles örökre távozott is az életemből – mondta a szemét
törölgetve, és David megölelte.
– Nagyon bátor vagy, Timmie – mondta neki gyengéden. Ezt
mindig is tudta a főnökéről, de most meghatódott. – Szerintem
tudnia kellene róla. Az ő gyereke is. Én őszintén hiszem, hogy
szeret téged. Csak tovább tartott neki eljönni, mint ameddig
tartania kellett volna. – Ennyit hajlandó volt elismerni, de többet
nem.
– Marhaság – csattant fel Jade. – Soha nem hagyta volna el a
feleségét. Ez mindig így van.
– Van, aki igenis megteszi – felelte David
megingathatatlanul. De persze már így is, úgy is kiállította neki a
csekket a fogadásuk miatt. Jade pedig megvette a Chanel táskát,
amit akart. Mostanában mindennap azzal járt. Dávid jobban
sajnálta, mint valaha, hogy Jade nyert. Nem saját maga miatt.
Újra megölelte Timmie-t, és visszamentek az irodáikba,
Timmie pedig visszatért a munkához az íróasztalánál. Még
három hónapja maradt a baba születéséig. És egy egész élet Jean-
Charles nélkül. Nem tudta elképzelni. Tudta, hogy soha senkit
sem fog még egyszer úgy szeretni, mint őt, és nem is akart. A
férfi tényleg élete szerelme volt. Most pedig örökre elment. A
legrosszabb rémálma vált valóra.
 22. fejezet

A divatbemutatók előtti két hét fájdalmas csöndben telt az

irodában. Timmie ritkán szólalt meg, és a többiek lábujjhegyen
közlekedtek körülötte. Sokáig dolgozott, az irodája ajtaját csukva
tartotta, és a házai sírkamrához hasonlítottak. Egyszer elment
Malibuba, és nem bírta elviselni. Elment a Szt. Cecíliába is, és
elmesélte Anna nővérnek, mi történt, aki azt felelte, hogy tovább
imádkozik egy boldog megoldásért, és emlékeztette, hogy van
mire várnia, hisz ott a baba. A terhessége most már komolyan
kezdett megmutatkozni. Az apácák izgatottak voltak, a gyerekek
pedig megsimogatták a hasát. Megkérdezték, hogy van-e a
babának apukája, ő pedig azt válaszolta, hogy nincs, ahogy
sokuknak nincs közülük, és ők ezt rendben levőnek találták.
Amikor indult, Anna nővér megölelte, és azt mondta, hogy
imádkozik érte.
Timmie szomorúan nézett rá, és azt felelte, hogy ahhoz már
késő, legalábbis Jean-Charles-t tekintve.
– Imádkozni sosincs késő – felelte Anna nővér vidáman,
Timmie pedig csak csóválta a fejét.
Megbízta Jade-et, hogy szerezzen neki néhány bő blúzt, pár
nagy, laza, lógó blézert, és saját magának is tervezett különféle
előnyös darabokat okosan redőzve, hogy legalább a
divatbemutatókon túl legyen anélkül, hogy a sajtót elérné a
terhessége híre. De tudta, hogy utána már képtelenség lesz
tovább rejtegetni. Már most is elég nehéz volt. Még pár hetet
kellene kihúznia, aztán pihenhet és elrejtőzhet Los Angelesben.
Próbálta az egészet annyira csendben tartani, amennyire csak
tudta. Az nem fog segíteni, ha a földön minden divatújságíró azt
találgatja, hogy ki az apa. Hálás volt, hogy Jean-Charles-ról senki
sem tudott. Végül ez áldásnak bizonyulhat. Amiatt is izgult,
hogy összefut a férfival Párizsban, de nem volt semmi ok rá,
hogy találkozzanak. Őt elfoglalja a bemutató, és nem lesz ideje
elmenni barangolni a szeretett városban.
David még mindig kitartott amellett, hogy Timmie-nek
magának kéne felhívnia a férfit, és elmondania a babát. De
Timmie rövidre zárta a beszélgetést, ahányszor csak szóba hozta.
A fiú azt kívánta, bárcsak lenne bátorsága, hogy ő maga hívja fel,
de tiszteletben kellett tartania a munkáltatója kívánságát, még ha
azt gondolta is, hogy nincs igaza.
– A gyereknek joga van az apjához – mondta Timmie-nek
egyszer, mire ő megrázta a fejét.
– Nekem sem volt, és én is rendben felnőttem.
– Az más. Neked nem volt választásod.
– Nem akarom, hogy Jean-Charles az életemben vagy a
gyerek életében szerepet vállaljon azért, mert sajnál minket, vagy
kötelességének tart bennünket. Ha kilépett volna a házasságából,
az más lett volna. De nem tette. Úgyhogy magunk vagyunk.
Nem leszek valaki kidobott szeretője a törvénytelen gyerekével.
Ennél több büszkeség szorult belém. – A gondolat
megharagította, és pont olyan boldogtalanul és gyászosan
festett, mint ahogy érezte magát.
 – Hadd emlékeztesselek, hogy nem ő rúgott ki, hanem te
rúgtad ki őt. Még hazudtál is neki, és azt mondtad, van valakid.
Te szakítottál, nem ő. És még jól be is húztál neki kifelé menet.
– Idővel ő vetett volna véget a kapcsolatnak. Nem akart
velem találkozni. Csak idő kérdése volt, hogy megmondja, nem
lép ki a házasságából. – Most már biztos volt ebben, nem voltak
kételyei. Jade-nek volt igaza.
– Ezt már sohasem fogod megtudni, nem gondolod? – felelte
David kíméletlenül. De nem jutott Timmie-vel semmire, sőt még
Jade-del sem, aki ragaszkodott hozzá, hogy Timmie helyesen
cselekszik, bár ő és az építésze épp most jegyezték el egymást.
Abszolút a szerelem híve volt, de nem házasemberrel. Azt
szajkózta, és hitte is teljes szívéből, hogy a házasok mind
zsákutcát jelentenek.
A New York-i bemutató jól sikerült, és utána Milánóba meg
Londonba mentek, mint mindig. Amikor pedig Párizsba értek,
Davidnek nem volt nehéz észrevennie, hogy Timmie nemcsak
kimerült, de levert is. A szokásos izgalom, hogy Párizsban lehet,
ezúttal hiányzott. Megtette, amit kellett, hogy megszervezze a
bemutatót, fáradhatatlan volt a modellek ruhapróbáin, mint
mindig, de egyszer sem hagyta el a hotelt, és minden este ott
vacsorázott. Sehova sem ment, és nagyon igyekezett, hogy ne
lássák. Még mindig rejtegette a titkát a blúzaival és a redőzött
felsőkkel, de egyre nehezebb volt eltitkolnia, mi van alatta. A
baba szemmel láthatóan nőtt az utazás során, és az asszisztensei
minden alkalommal egyre hatalmasabbnak látták a hasát,
amikor a szobájában farmerbe bújt, és levette a magának
készített, rafináltan szabott felsőit, amelyek még mindig jól
takartak mindent, de már éppen csak.
David gyanította, Timmie attól fél, hogy bárhol összefuthat
Jean-Charles-lal Párizsban. Amint befejezte a munkát, szaladt
vissza a szobájába, mint egy kisegér az egérlyukba. Többször is
javasolták neki, hogy menjenek el valahová vacsorázni, de ő
mindig visszautasította, és azt válaszolta, hogy menjenek
nélküle. Amúgy is fáradt volt.
Valamilyen oknál fogva a párizsi bemutató nehezebbnek
bizonyult, mint általában. Korábban minden simán ment, de
ezúttal Párizsban még a holdfény is megfakult, ahogy Timmie
fogalmazott. Minden elromlott, ami elromolhatott.
Két modell lebetegedett, egy harmadik börtönbe került,
amiért kokaint árult egy partin. A párizsi virágosuk tévedésből
rosszul vette fel a rendelésüket, aztán nem tudta szállítani, amire
szükségük volt. A kifutó úgy nézett ki, mint amin három
fekvőrendőr lassítja a forgalmat, és ha így hagyják, a modellek
biztosan kitörik a nyakukat a magas sarkú cipőikben a csúszós
felületen. Timmie közölte, hogy nem érdekli, mibe vagy
mennyibe kerül, keddre meg kell javítani. Végül, de nem
utolsósorban a világítás folyton kialudt, és az összes biztosítékot
kivágta a teremben. Miközben próbálták megjavítani, az egyik
lámpasor leszakadt, ráesett egy technikusra, és eltörte a vállát.
Olyan volt, mintha megátkozták volna őket.
– A francba! – kiáltott fel Timmie dühös arccal, miközben
arra vártak, hogy a modellek megérkezzenek a próbára. Eddig öt
volt késésben, és egy részegen jött. A varrónők sem végeztek a
ruhák igazításával a ruhapróba óta. – El tud még valami más is
romlani? Már azt várom, melyik pillanatban csörtet át a termen
egy horda elefánt.
– Előfordul az ilyesmi máskor és másutt is – próbálta
csitítgatni David, de ez a mostani tényleg kemény volt.
– De nem Párizsban, az isten szerelmére! Oklahomában
talán. Párizsban nem csinálhatunk hülyét magunkból. A sajtó
kicsinál bennünket – tette hozzá szomorú arccal. Azóta
boldogtalannak tűnt, mióta megérkeztek. Gyötrelem volt Jean-
Charles-lal egy városban lenni, és nem találkozni vele. Éjjel-
nappal nyomasztotta.
Az előző napi próba olyan volt, mint egy komédia, és
Timmie ragaszkodott hozzá, hogy tartsanak egy végső próbát is,
annak ellenére, hogy a világítás még nem volt jó, és még a
huplikat sem tüntették el a kifutóról. Egytől sikerült
megszabadulniuk, de még így is maradt kettő.
– Mégis mit gondoltak, amikor ezt csinálták? Biztos nem
voltak maguknál – jegyezte meg Timmie kétségbeesve. Napok
óta mindenkit hajtott, és alig várta, hogy túljussanak a
bemutatón. Haza akart menni, és lógatni a lábát. Most utált
Párizsban lenni. Csak Jean-Charles-ra tudott gondolni, és arra,
amikor besétált a lakosztálya nappalijába, ahol beleszeretett
nyolc hónappal ezelőtt. Ez mindig megríkatta. De a többieknek
nem szólt semmit. Nem mintha szükség lett volna a hosszas
magyarázatra, elég volt ránézni. Csak arra vágyott, hogy maga
mögött tudja a bemutatót, és amint vége, hazautazzon.
Négy órára készen álltak a főpróbára. A világítás már
majdnem tökéletes volt, de még nem teljesen. Ahhoz elég jó,
hogy nekikezdjenek, döntötte el Timmie. Minden modell
megérkezett, és végre a ruhák is elkészültek. Eddig egész nap
nem evett, és megállás nélkül nyalókát szopogatott, hogy
kitartson. Erre az egyik lámpasor megint kiégett, és Timmie
maga mászott fel a kifutóra, hogy alulról jobban szemügyre
vegye.
– Vigyázz, nehogy megüssön! – mondta David csak félig
viccelve, miközben a lámpatest szó szerint elkezdett leválni a
mennyezetről, Timmie pedig egy lépést hátralépett, hogy
elkerülje. Sikerült elhajolnia, de közben megbotlott a kifutó egyik
kitüremkedésében, és hátraesett. Mindenkinek elállt a lélegzete,
aztán odaszaladtak hozzá. Csak David és Jade tudták, hogy
terhes, de pokoli nagyot esett, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy
mindenkit megrémítsen körülötte. David nem tudta, hogy a fejét
beütötte-e, de Timmie kábultnak tűnt, és az arca teljesen
elszürkült, mire odaért hozzá.
David letérdelt mellé, és a szemébe nézett. Timmie a hátán
feküdt, és az esés óta nem mozdult. Teljesen kifulladt, nem
kapott levegőt.
– Hahó!… Jól vagy?… Mondj valamit!… – Timmie felnézett
rá, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha ott sem lenne, miközben
mindenki őt bámulta, David pedig Jade gondjaira bízta.
– Nem kell orvos – suttogta az asszisztensének. – Ne hagyd,
hogy orvost hívjanak! – Jade bólintott, de sejtette hogy David mit
fog tenni, és nem hagyhatta, hogy Timmie megállítsa. Ijesztően
sápadt volt, és amikor megpróbált felülni, szédült. Amikor pedig
felállt, fájdalmában felkiáltott. A bokája lufi nagyságúra dagadt,
és ő fintorogva Jade-re támaszkodott. – Azt hiszem,
megrántottam – mondta, és egy székbe rogyott, míg az egyik
világítástechnikus elment jégért, és a hotel egyik
igazgatóhelyettese megjelent, hogy megnézze, hogy van. Valaki
hívta, ő pedig felajánlotta, hogy szól a hotel orvosának. Timmie
nyomatékosan visszautasította. Ragaszkodott hozzá, hogy jól
érzi magát, de nem úgy nézett ki.
– Lehet, hogy eltört – mondta David aggódva, amikor
visszatért. Nem mert rákérdezni a babára, de látta, hogy Timmie
fogja a hasát. – Szerintem kórházba kellene menned – tette
hozzá, Jade pedig elszaladt szólni a modelleknek, hogy némi
késedelem van, és a próbát majd csak pár perc múlva kezdik.
Ekkor a hoteligazgató-helyettes elment, hogy jelentse a dolgot az
igazgatónak. Tudta, milyen fontos ember Timmie, és egyértelmű
volt, hogy megsérült.
– Jól vagyok – erősködött Timmie, és újra megpróbált
felállni. – Kezdjünk neki – mondta, de úgy nézett ki, mint egy
kísértet.
– Őrült vagy – felelte David, ahogy Timmie igyekezett a
próbát megszervezni, miközben úgy nézett ki, mint aki mindjárt
elájul. Húsz perccel később Timmie megfordult, és legnagyobb
rémületére Jean-Charles-t vette észre, aki őt figyelte. Épp a
legrosszabb rémálma vált valóra. A férfi megjelent. Fogalma sem
volt, ki hívta, de valaki biztos. Davidre nézett, aki elfordult, hogy
Jade-nek mondjon valamit, és nem nézett Timmie szemébe. Jean-
Charles sem tűnt boldognak. Timmie egyenesen pánikba esett,
amint meglátta. És egy pillanatra most már tényleg úgy nézett
ki, hogy elájul. Jean-Charles leültette, és a fejét lehajtotta a két
lába közé. Amikor Timmie újra felült, elkínzott arccal nézett a
férfira.
 – Nincs szükségem orvosra – mondta határozottan –, de
köszönöm, hogy eljöttél. Jól vagyok. Csak egy kicsit kifulladtam.
– A férfi lenézett, és látta a bokáját. Miközben hallgatta, amit
mond, megmérte a pulzusát.
– Töröttnek tűnik – mondta, és lehajolt, hogy megvizsgálja a
sérült bokát, miközben Timmie dühöngve nézett Davidre. De ő
nem segített neki, hogy megússza a doktor társaságát. Szerinte a
sors keze volt a dologban. Egy kis segítséggel tőle. – Kórházba
kell menned – mondta Jean-Charles halkan. Most találkoztak
először április óta, és láthatólag mindkettőjüknek fájdalmas volt
a viszontlátás.
– Nincs szükségem kórházra. Mindjárt kezdjük a próbát.
– Azt hiszem, hogy ezt a vitát már lefolytattuk egyszer. –
Jean-Charles pont olyan boldogtalannak tűnt, mint Timmie,
amikor David közbevágott.
– A próbát bízd csak rám! Csak egy ismétlés, az isten
szerelmére! Te csak nézesd meg a bokád! – Segített Jean-Charles-
nak Timmie-t talpra állítani, mielőtt tiltakozni tudott volna, ő
pedig megigazította a redőzött felsőjét. Sikkes volt, de halálosan
sápadt, és egy lépést sem tudott megtenni a bokájával.
Valahonnan kerítettek egy tolószéket, miközben Timmie
mindkettejükkel vitatkozott, de hiába. Az igazgató is
megkönnyebbülten látta az orvost a színen.
– Ha szeretnéd, kocsival odaviszlek – mondta Jean-Charles
színtelen hangon. Épp a rendelőjében volt, amikor David hívta,
és azonnal jött.
– Mehetek taxival – felelte Timmie, kerülve a férfi tekintetét.
A szíve vadul dobogott már csak attól is, hogy a férfi a közelében
volt. Nem akarta látni, sem egy autóban lenni vele. Nem akart a
közelében lenni. A puszta jelenlététől is fájt a lelke. Tudta, hogy
a halála napjáig szeretni fogja. Nem akarta újra látni. Már
beletörődött, hogy elveszítette. Ez is elég rossz volt. Látni még
annál is nehezebb. Haragudott volna Davidre, amiért felhívta, ha
nem lettek volna olyan nagy fájdalmai. Az, hogy a hívás David
bűne, a fiú arcára volt írva. De David tudta, hogy helyesen
cselekedett. Valakinek közbe kellett lépnie mindkettőjük
kedvéért, és a babáért. Ő megtette.
– Nem kellene egyedül maradnod – felelte Jean-Charles
praktikusan. – Nekem nem probléma. Úgyis meg kell
látogatnom egy beteget a kórházban. – Timmie nem válaszolt, és
az egyik világítástechnikus áttolta a lobbin, ki az ajtón, Jean-
Charles pedig követte őket.
A portás előállt a kocsival, és Jean-Charles segített Timmie-
nek beszállni. Nyilvánvaló volt, hogy Timmie nagyon szenved,
és majdnem elsírta magát, miközben a férfi besegítette, de
próbált jó képet vágni.
– Ne haragudj – kért elnézést a férfi, aztán egy szót sem
szóltak egymáshoz a neuillyi kórházig. Timmie-ben régebbi
emlékek keltek életre. Kerülte a férfi tekintetét, és az ablakon
nézett kifelé. A bokája rettentően fájt, de nem szólt semmit.
Megkönnyebbült, amikor érezte, hogy a baba rúg. Legalább még
életben van. Aztán végül Jean-Charles törte meg a csendet. –
Tudom, hogy ez mindkettőnknek kellemetlen. Sajnálom, hogy
megsérültél. – Pont olyan jól nézett ki, mint mindig, és Timmie
próbálta ezt hősiesen figyelmen kívül hagyni. Csak azt várta,
hogy odaérjenek.
 – Mondtam nekik, hogy ne hívjanak orvost – válaszolta
megingathatatlanul.
– Rád vall – felelte a férfi mosolyogva – hogy még egy ilyen
bokával sem akarsz orvoshoz menni. – Boldog volt, hogy újra
látta, bár tisztában volt vele, hogy mindkettőjüknek fájdalmas a
viszontlátás. – Azt hiszem, eltört. Hogy történt?
– Leestem a kifutóról hátrafelé a fenekemre, miközben
próbáltam elkerülni, hogy egy lámpatest eltaláljon. Nem valami
jó nap ez a mai. – És most a férfit látva még rosszabb.
– Szakmai ártalom – felelte, miközben Párizson haladtak
keresztül. A férfi úgy találta, hogy Timmie arca mintha
kikerekedett volna, és ez jól állt neki. A baleset ellenére nagyon
jól nézett ki. – Veszélyes szakmát űzöl – mondta, hogy elterelje a
nő figyelmét, de Timmie erre nem szólt semmit. Végül odaértek
az Amerikai Kórházhoz. A férfi elintézte, hogy Timmie-ért
kijöjjenek egy tolószékkel, aztán saját maga vitte a röntgenre. –
Felhívtam egy ortopédsebészt, mielőtt a hotelbe mentem, csak a
biztonság kedvéért. Épp szolgálatban van, majd lejön, hogy
megvizsgáljon, ha elkészült a röntgen. – Timmie
visszaemlékezett, hogy fogta a kezét a műtőben egy évvel
korábban. És ha a dolgok másképp alakulnak, most is megkérte
volna, vagy a férfi maga ajánlotta volna fel. A jelen körülmények
között azonban nem tette, és Timmie sem akarta, hogy vele
maradjon.
A röntgenasszisztens betolta az orvosi szobába, ahol a
szolgálatban lévő radiológus várt rá. Timmie hátrafordult, hogy
Jean-Charles-ra nézzen, és látta, hogy a férfi figyeli. Találkozott a
tekintetük, aztán Timmie elkapta az övét. A férfi elgyötört arccal
nézett rá. Nehéz volt eldönteni, melyikük tűnt sebzettebbnek.
– Majd egy kis idő múlva visszajövök, hogy lássam, hogy
vagy – mondta, Timmie pedig bólintott. Tudta, hogy semmi
értelme ellenkezni. Úgyis eljön, akármit is mondjon. Jean-
Charles elment, és a radiológus megkérdezte, hogy történt.
Timmie elmesélte, majd az orvos betolta a röntgenhelyiségbe, és
feltette egy asztalra, hogy pár felvételt készítsen. Timmie tudta,
hogy nincs más választása, szólnia kell neki a babáról.
– Terhes vagyok – mondta olyan halkan, mintha csak Jean-
Charles kint állna az ajtó előtt, pedig tudta, hogy nem így van.
Elment, hogy meglátogassa a másik betegét. A férfi a Pitié
Salpetriére-be is vihette volna, de úgy gondolta, hogy itt jobb
lesz neki.
– Tényleg? – A radiológust meglepte a bejelentése. Timmie
ekkor szétnyitotta a ráncolt blézerét, és megmutatta neki. Az
orvos le volt nyűgözve. Timmie nagyon hatásosan titkolta, de
most már látta, hogy legalább hat hónapos terhes, ha nem több.
– Kérem, ne szóljon róla senkinek – kérte Timmie, miközben
lefeküdt. – Titok.
– Ön filmsztár? – kérdezte a férfi lenyűgözve, mire Timmie
elmosolyodott, és megrázta a fejét. A férfi nehéz ólomtakarót
terített rá, hogy megvédje a sugárzástól. A bokája gyötrelmesen
fájt, de az orvos nagyon kedves volt. Jean-Charles mindössze
annyit mondott neki, hogy egy jó barát. A radiológus
megdöbbent volna, ha tudja, hogy Jean-Charles a gyerek apja.
Akárcsak Jean-Charles. Maga a röntgen csak pár percig tartott,
aztán megérkezett az ortopéd-sebész, hogy megvizsgálja.
Figyelmesen nézte a felvételeket. Jean-Charles-nak igaza volt,
tényleg eltört a bokája. Az orvos elmagyarázta, hogy be kell
gipszelni, és mire Jean-Charles egy órával később visszatért,
Timmie már gipszben, mankóval a kezében ült, és még a
korábbinál is sápadtabb volt. Rosszul érezte magát, de nem
akarta a férfinak bevallani, aki látta, mennyire ingatag lábakon
áll, és hogy próbálja előle eltitkolni.
– Igazad volt – mondta Timmie udvariasan. Tudta, hogy a
férfi jó orvosokat szerzett számára, és szólt nekik, hogy
különösen figyeljenek rá oda. Mindenki rendkívül barátságos,
figyelmes és hatékony volt. Érezni lehetett, hogy a férfi keze van
a dologban.
– Visszaviszlek a hotelbe – ajánlotta, miután köszönetét
mondott mind a radiológusnak, mind az ortopédsebésznek.
Abból, ahogy beszélt velük, és ahogy köszönetet mondott,
látszott, hogy jól ismeri őket.
– Nem kell visszavinned – felelte Timmie, aztán rájött, hogy
nem hozott magával táskát. A próbán felejtette a hotelben. – Hát,
lehet, hogy mégis. – Zavara jól látható volt. -Nincs nálam pénz
taxira. – A portás kifizette volna neki a taxit, de most
egyszerűbbnek tűnt a férfival visszamenni a Plaza Athénée-be. A
fájdalomtól és a találkozás sokkjától szédült. – Nem bánod?
– Egyáltalán nem – válaszolta a férfi szertartásosan,
miközben rápillantott. Timmie külsejében megváltozott valami,
de nem tudta pontosan, mi. Nem a haja, talán az arca. Nemcsak
kerekebb lett, de mintha lágyabbnak is tűnne. Nem volt olyan
szexi, de még szebb volt, mint ahogy emlékezett. Gyengéden az
autóba segítette, és elindultak a hotelbe.
 – Sajnálom, hogy ez történt – mondta a férfi a visszaütöm –
Ez tényleg balszerencsés. – Tudta, hogy minden bizonnyal
nagyon fájhat, de Timmie nem panaszkodott. Ajánlottak neki
fájdalomcsillapítót, de nem akart bevenni a baba miatt.
Ragaszkodott hozzá, hogy minden rendben lesz, és a gyógyszert
zsebre tette, anélkül hogy bevett volna belőle. Jean-Charles úgy
gondolta, hogy ez bolondság, és hogy Timmie nagyon bátor.
– Nem baj – felelte Timmie egy vállrándítással. – Lehetett
volna rosszabb is. – Megsérülhetett volna a baba is, és nagyon
örült, hogy nem így történt. Az elmúlt fél órában megállás nélkül
rugdosott, úgyhogy Timmie megkönnyebbült. Most mindössze
arra vágyott, hogy ledőljön. A próbának már úgyis vége van.
Remélte, hogy jól ment, de igazán nem érdekelte már. Csak Jean-
Charles-ra tudott gondolni, ahogy ült vele a kocsiban. Arra,
hogy soha többet nem fogja látni. Aztán a férfi meglepte, amikor
egy piros lámpánál megállva rápillantott. Timmie még mindig
nagyon sápadt volt, és a férfi ugyan nem mondta neki, de
aggódott miatta.
– Sajnálom, ami közöttünk történt. Te nagyon türelmes
voltál, és igazad volt. Embertelenség volt azt kérni tőled, hogy
mindezeken átmenj velem. Biztos vagyok benne, hogy tovább
vártál, mint amennyit a legtöbb nő várt volna. Nem számítottam
rá, hogy mindez megtörténik.
– Semmi baj – felelte Timmie halkan. – Nem a te hibád volt.
Ahogy a mondás tartja, c'est la vie. – A férfi válaszképp
elmosolyodott. Még mindig szerette, és tudta, hogy mindig is
szeretni fogja. Timmie észrevette, hogy már nincs rajta a
jegygyűrűje. Jean-Charles nyugtázta a pillantását, és a szemébe
nézett.
– Itt volt az ideje. Végre a múlt hét végén elköltöztem. Már
korábban is akartam, csak egyszerűen nem ment. De úgy
gondoltam, hogy a gyerekeim túl fogják élni. A feleségem jobban
van. Én megtettem a kötelességemet. El kellett jönnöm. – Timmie
döbbenten bámult a férfira, miközben az beszélt.
– Elköltöztél? – A férfi bólintott. – És hogy fogadták? – Nem
akart hinni a fülének.
– Jelenleg mindenki dühös rám. Kiderült, hogy azzal senki
sem foglalkozik, amit tettél érte, csak arra emlékszik, amit nem.
A gyerekek rendben lesznek. – A férfi nagyon nyugodtnak tűnt
és csöndesnek, és amikor újra ránézett a nőre, a szeme végtelen
szomorúságot tükrözött. – Sajnálom, hogy olyan mérges lettem,
amiért van valakid. Hatalmas csapásnak éreztem. De igazat adok
neked. Miért várnál rám örökké? – Timmie úgy érezte magát,
mint aki másodpercekkel késte le a vonatot. Elköltözött. Nem
hordja már a jegygyűrűjét. Végre továbblépett. Ő pedig a férfi
gyerekét várja. És azt mondta neki, hogy van valaki más az
életében. – Valahogy máshogy nézel most ki – mondta a férfi,
hogy témát váltson. Timmie csak bámult rá, és nem tudta, mit
mondjon.
– Felszedtem pár kilót – mondta határozatlanul, miközben
áthajtottak a Concordance téren. A bokája lüktetett, és hányinger
kínozta.
– Jól áll – felelte a férfi. – Mikor utazol el Párizsból?
– Holnapután – felelte, aztán elmosolyodott, ahogy eszébe
jutott, hogyan hívta meg a férfi egy italra februárban. A vacsorán
pont ugyanezt kérdezte, és ő pont ugyanezt válaszolta. És
másnap őrülten, egymásba szerettek. Olyan volt, mint a
villámcsapás. – Azt hiszem, hogy ezt a filmet már láttam –
szólalt meg, hirtelen elnevetve magát, ahogy a férfi is
mosolyogva felé fordult. Ő is pont erre gondolt. A szavak az ő
fejében is visszhangra találtak.
– Talán el kéne mennünk az Eiffel-toronyba, és úgy tenni,
mintha szeptember elseje lenne – javasolta Jean-Charles. – De
persze, ez nem jó ötlet. Az új férfi az életedben valószínűleg nem
örülne túlzottan. – Timmie egy jó ideig csak bámult az ablakon
kifelé, aztán a férfi felé fordult. Most már eljött az ideje, hogy
elmondja neki az igazat. Egészen a kapcsolatuk végéig soha nem
is hazudott neki, és ezt az egyet azóta is bánta.
– Nincs új férfi az életemben, Jean-Charles. Soha nem is volt.
Csak te. – Igaznak hangzott.
A férfi értetlenül nézett rá.
– Akkor miért mondtad? Csak hogy bánts? – Nem volt a nőre
jellemző a kegyetlenség, de a végén mégis kegyetlen volt. Lehet,
hogy úgy gondolta, a férfi megérdemli, pedig nem szolgált rá.
Ostobán viselkedett, de ő sohasem volt vele kegyetlen.
– Ennél bonyolultabb okom volt rá. Kicsit nehéz
elmagyarázni. Azt akartam, hogy azt gondold, hűtlen voltam
hozzád – mondta sóhajtva. Úgy érezte magát, mint egy bolond,
ahogy most próbálta elmagyarázni.
– Miért akartad, hogy azt gondoljam, hűtlen voltál hozzám?
– kérdezte a férfi döbbent arccal, ahogy megálltak egy piros
lámpánál. Semmi értelme nem volt annak, amit a nő mond.
Szerették egymást és hűségesek voltak egymáshoz, akkor mi
értelme a végén ezt letagadni?
– Mert ha nem akartál hozzám visszajönni, és a feleségeddel
maradtál volna, ahogy én gondoltam, akkor nem akartam, hogy
tudd: a tiéd a gyerek.
Jean-Charles elképedve nézett rá. Megdöbbentette, amit épp
most hallott.
– Milyen gyerek? – Fogalma sem volt, Timmie miről beszél,
mire ő kecsesen elhúzta a kabátját, és a férfi meglátta, mit
rejteget.
– A mi közös gyerekünk – felelte halkan. – Akiről nem
beszéltem neked, mert nem akartam rád nyomást gyakorolni.
Azt akartam, hogy csak akkor gyere vissza hozzám, ha szeretsz,
és ne kötelességérzetből vagy sajnálatból. – Miközben ezt
mondta, könnyek peregtek végig az arcán.
– Őrült vagy! Ó, istenem! Azóta terhes vagy, és nem
mondtad el nekem? Ó, istenem! Timmie! – Kinyújtotta a kezét,
megérintette a hasát, és érezte, ahogy a baba rugdos, mire ő is
elsírta magát. – Hogy tehettél ilyen őrültséget, hogy nem
mondtad el? Szeretlek. Nem sajnálatot éreztem volna… milyen
bátor, őrült nő vagy! – mondta, majd átölelte, és a karjaiban
tartotta, aztán megcsókolta, miközben autók tülköltek, a sofőrök
ordibáltak, és a forgalom örvénylett körülöttük. A férfi nagyobb
szerelemmel nézett rá, mint amit álmában remélni mert volna. –
Szeretlek. Hol tart a terhességed?
– Hat és fél hónap.
 – Nem hiszem el, hogy titokban tartottad! – mondta újra
hitetlenkedve, miközben újra elindult a kocsival, mindenki nagy
megkönnyebbülésére.
– El akartam mondani, de aztán a feleségedről kiderült, hogy
rákos, pont miután én megtudtam, hogy terhes vagyok. Nem
tűnt helyesnek, hogy én is terheljelek. Aztán el akartam mondani
szeptember elsején, az Eiffel-toronynál… de lemondtad a
találkozót, és egy hónapig Olaszországban dekkoltál Julianne-
nel… és aztán…
– Timmie, kérlek, ne haragudj! Fogalmam sem volt…
Helyesen akartam cselekedni, és akivel szemben nem jártam el
korrektül, az te voltál. Meg tudsz nekem bocsátani?
– Nem kell hogy megbocsássak – felelte egyszerűen. –
Szeretlek. Butaság volt tőlem, hogy nem mondtam el. Nem
akartalak manipulálni, és azt sem akartam, hogy csak
kötelességtudatból gyere vissza. Mindig mindenkivel szemben
korrektül akartál eljárni. Én csak akkor akartalak, ha szeretsz,
nem pedig azért, mert azt gondolod, hogy úgy helyes.
– De hiszen én szeretlek! – mondta lágyan, miközben
megérkeztek a Montaigne sugárútra. – Szeretlek. És akkor
hogyan tovább? Mikorra várod a babát? – A férfi alig tudott
gondolkozni. Kicsit sok volt ezt így egyszerre megemésztenie.
Timmie szereti őt. Mindig is szerette. Nem csalta meg. Nem volt
senki más sem most, sem korábban. Mindvégig hűséges volt
hozzá. Az ő gyerekével terhes. És még mindig szereti. Szerelme
soha nem hagyott alább, ahogy az övé sem. A férfi nyomorultul
érezte magát, amióta csak Timmie szakított vele. Aztán eszébe
jutott valami más. – Biztos vagy benne, hogy a babának nem lett
semmi baja az eséstől? Lehet, hogy vissza kéne menni a
kórházba megnézetni. – Hirtelen nagyon aggódónak tűnt.
– Januárra várom, és jól van. Az elmúlt fél órában meg sem
állt.
– Azt akarom, hogy ledőlj, amint visszaérünk a hotelbe –
mondta szigorúan.
– Igenis, doktor úr. – Elmosolyodott.
– Maga gúnyolódik velem, Madame O'Neill – válaszolta a
férfi mosolyogva. Mennyire hiányzott neki a nő humora, az arca,
a keze, a csókja, a hangja, és legfőképp a szerelme!
– Igen, doki, egy kicsit – mondta a nő széles mosollyal, ahogy
megérkeztek a Plaza Athénée elé. – Szeretne feljönni egy pohár
pezsgőre, vagy valamire?
A férfi mosolyogva nézett rá.
– És azután, Timmie? Hogyan tovább?
– Mit javasolsz? Nem tudom, lehetséges-e innen vezetni a
céget, de megpróbálhatom. – Nem fogja arra kérni a férfit, hogy
adja föl a praxisát, és költözzön Kaliforniába, mivel ott nem
tudna praktizálni. Ha bárki költözik, az ő kell hogy legyen.
– És azután? – nézett rá a férfi széles mosollyal.
– Nem értem a kérdést – felelte Timmie bátortalanul.
Hirtelen visszakapták az álmaikat. Azt gondolta, hogy örökre
elveszítette a férfit. Ehelyett itt ül, és szerelmesen néz rá.
Visszatért hozzá a törött bokájának és David hívásának
köszönhetően. Most már hálás volt érte.
Jean-Charles odahajolt, és megcsókolta. Az a csók volt, amire
emlékezett, és amire úgy vágyott a hosszú, magányos,
gyötrelmes hónapok alatt, amikor a férfi nem volt vele.
 – Gyere hozzám feleségül – kérte a férfi lágyan. Ezt még
sohasem kérte tőle.
– Azért, mert sajnálsz? – suttogta. – Vagy a baba miatt? – Az
arcuk centikre volt egymástól, és Timmie feszülten figyelte a
férfit.
– Nem, hanem mert szeretlek, te bolondos nőszemély.
Mindig is szerettelek. Sajnálom, hogy ilyen hosszú idő kellett
hozzá.
– Akkor a feleséged leszek – egyezett bele Timmie, és ezúttal
ő csókolta meg a férfit. Utána hátradőlt az ülésben, és hatalmas,
boldog mosollyal az arcán nézett rá. – Gondolom, ez azt jelenti,
hogy soha többé nem megyek vissza az árvaházba. – Az árvaház
eltűnt örökre. Ezt most már tudta.
– Így van – válaszolta a férfi, aztán kiszállt a kocsiból, és
átment az ő oldalára. – Soha többet nem mész oda vissza.
Hazajössz velem, Timmie. Mostantól örökre – ígérte, aztán
gyengéden a karjába vette, és a Plaza Athénée lobbijába vitte,
ahol az egész elkezdődött.