JAK

KOKE

IDEGEN LELKEK
A Sárkányszív trilógia • I. kötet
(TARTALOM) (KÖNYV)
 BEHOLDER KIADÓ
BUDAPEST 1999

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
JAK KOKE: STRANGER SOULS

Copyright © FASA Corporation, 1997.
All rights reserved.

Fordította: Körmendy Gál
Hungarian translation © Beholder Kft., 1999.
Borítókép: DougAnderson
Borító: Erdős Árpád

ISBN 963 9047 29 5
ISSN 1218-7585

Kiadja a Beholder Kft.
Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134
Felelős kiadó: Mázán Zsolt ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán


Anyának és Apának…
akik megtanították, hogyan kell tanulni,
megmutatták, hogyan kell élni,
belém oltották a vágyat, hogy megvalósítsam az álmaimat.


Köszönetnyilvánítás

Mindent nagyon köszönök a feleségemnek, Seana Davidsonnak, aki nem csak állandó
társam és támaszom, de az ötletgyártásban is hathatós munkatársam, a korai kéziratok első
olvasója és érzékeny kritikusa. Minden írónak szüksége van egy kritikusra, aki megérti a
hangulatait és érzéseit - Seana pedig figyelmes és határozott anélkül, hogy különösen
kemény vagy túl lágyszívű lenne.

Köszönet illeti Mike Mulvihillt, az Árnyvadász világának szakértő megalkotásáért, és
különösen segítségéért, amit a trilógia színhelyeihez és szereplőihez nyújtott Ugyanitt
szeretnék köszönetet mondani Jonathan Bondnak, Marsh Cassadynek, Jim Kitchennek,
Nicole Brownnak és Tom Lindellnek a kézirat éles szemű kritikájáért. Végül pedig nagy
elismeréssel szólok Donna Ippolitóról a FASA-tól és Jenni Smithről a ROC-tól az
Árnyvadász regények remek sorozatának gondozásáért.

PROLÓGUS
2057-ben járunk.
Sokezer év után a mágia visszatért a Földre. A maja naptár szerinti Ötödkor átadta helyét
a Hatodkornak, a mágia új korszakának, amelyet 2011-ben a nagy sárkány, Ryumyo
ébredése jelzett. A Hatodkor a mágia és a technika korszaka. Felébredt kor.
A növekvő mágia miatt újra megjelentek az ősi fajok, a metahumánok. Az elsők a tündék
voltak: magasak és karcsúak, hegyes fülekkel és mandulavágású szemmel. Emberi
szülőktől születtek csakúgy, mint nem sokkal később a törpék. Még később jöttek az orkok
és a trollok. Néhányan közülük úgy születtek, akár a tündék és a törpék, a többiek azonban
goblinizálódtak - emberi formájuk változott át igazi alakjukká, ahogyan a növekvő mágia
aktiválta DNS-üket. Ez az igazi alak pedig különösen nagy termetű volt hatalmas
izmokkal, szájában agyarakkal és rücskös bőrrel.
Még a nagy sárkányok - minden lények között a legősibbek és legintelligensebbek - is
előjöttek búvóhelyeikről. Csak alig néhányan léteznek, és legtöbbjük elszigetelt,
magányos életet választott. Néhányan azonban, akik képesek emberi formát ölteni,
azonosultak az emberiség ügyeivel. Ősi értelmüket, rendkívül erős mágiájukat és ösztönös
ravaszságukat felhasználva a hatalom csúcsáig jutottak. Egyikük például a Saeder-Krupp,
a világ legnagyobb mamutvállalatának tulajdonosa és vezetője. Egy másik - Dunkelzahn -
a késői emberiség helyzetének javításán fáradozik, és nemrég választották meg a Kanado-
Amerikai Egyesült Államok elnökévé.
A Hatodkor nagyon messze esik az Ötödkor földhözragadt világától. Egzotikus és furcsa,
a tudományosnak és a titokzatosnak paradox keveréke. A technológia fejlődése őrült
tempóban száguld. Az ember és a gép közötti különbség a közvetlen idegi interfészek
megjelenésével kezd elhomályosulni. Kiberverek. A gép- és számítógép-beültetések
mindennaposak, fémmé varázsolva a húst, elektronokkal bombázva a neuronokat a
gondolat sebességével. A Hatodkor embere egy új nemzedék - erősebbek, okosabbak,
gyorsabbak. Kevésbé emberiek.
A Mátrix úgy emelkedett ki a régi számítógépes világhálózat hamvaiból, mint egy főnix.
Egy számítógép generálta valóság virtuális világa alakult ki: elektronok és CPU-k
univerzuma, amelyet az irányít és manipulál, akié a leggyorsabb kiberdekk és a
legfrissebb kód.
Ebben a korban az információ hatalom, az adat és a pénz egy és ugyanaz.
Multinacionális mamutvállalatok váltották fel a szuperhatalmak kormányait, mint a
bolygó igazi erői. Ebben a világban, ahol a városok beton és acél hatalmas rengetegévé
nőttek, falakkal körülvett társasági zárványok és archológiák váltották fel a kétkocsis
garázsokat, a konyhakerteket és a fehérre festett kerítéseket. A társaságok bérrabszolgák
tömegeit használják fel a szerencsés és kegyetlen kevesek javára.
Az óriási társaságok archológiáinak árnyékában azonban ott élnek a RASZ-talanok.
Akiknek nincs Rendszer Azonosító Számuk, azokat nem ismeri el a társadalom gépezete,
a bürokrácia, amely olyan szerteágazóvá és komplexszé vált, hogy senki nem érti igazán.
A RASZ-talanok közül kerülnek ki az árnyvadászok: lopott adatok és friss információk
kereskedői, az utca zsoldosai - csendesek, hatékonyak és kinyomozhatatlanok.
A Hatodkor tele van meglepetésekkel, az egyik legnagyobb pedig épp a nagy,
társaságkedvelő sárkány, Dunkelzahn megválasztása a Kanado-Amerikai Egyesült
Államok elnökévé. Soha még sárkányt nem választottak meg, hogy irányítson egy
országot. Soha még ennyi szélsőséges vélemény nem született választási eredményről.
Sokan az extázisig lelkesek és optimisták, hogy Dunkelzahn képes lesz végre reményt és
hitet hozni az életükbe. De ugyanennyien vannak az irigyei és ellenségei, akik tele vannak
gyűlölettel az óriásgyík iránt.
Mivel a mágia szintje megállíthatatlanul emelkedik, Dunkelzahn nagyon sok ellenséget
szerzett magának nagyívű kampányával. Néhányan úgy vélik, túl sok hatalmat kapott.
Néhányan a következő lépésétől tartanak.


2057. AUGUSZTUS 9.

1
Az ősi vidámpark tornya úgy meredt Texas egére, mint egy rozsdás tű, amelynek hegye a
szinte karnyújtásnyi távolságra látszó Hold szilánkját döfi át. Valami kúszott fölfelé a rég
kihalt torony rozsdás vaslétráján; egy fekete tintapetty, amely megcáfolni készül a
gravitáció törvényét. Egy észrevétlen árnyék az éjszakában.
Száz méterrel a földfelszín fölött Ryan Mercury biztosító kötelét az egyik fémfoghoz
rögzítette, majd vett néhány mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. Az emberek között
Ryan óriásnak számított több mint két méteres magasságával és tekintélyes 130 kilójával,
mind gondosan kidolgozott izom, mágikusan megerősített és felgyorsított hús. Semmi
kiber, semmi bio. Még egy adatjack sem.
Ryan rézvörös haját teljesen elrejtette testhez simuló overalljának csuklyája. Mélyen
Aztlan határán belül járt, és ha felfedezik, akkor megkínozzák és megölik. Olajos bőre
egyszínű feketére és fehérre volt festve, hogy elrejtse arcának árnyékait, orrának
határozott egyenes vonalát állkapcsának éles szögét, ezüsttel pettyezett kék szemének
villanását. Ránehezedett a biztosítókötélre, próbálgatva annak erejét.
A körülötte izzó éjszakai meleg izzadságcseppeket csalt a homlokára. Igyekezett nem
figyelni rá, miközben fényerősítő távcsövével az alatta játszódó jelenetet figyelte.
Mélyen alatta annak a dombnak a lábánál, amelyen a torony állt munkások kotorták a tó
alját. Víz alatti fények világították be 20 méter mélyen a kristálytiszta vizet. Búvárruhás
csoportok és tengeralattjárók ástak, és takarították el a vízben lévő köveket, folyamatosan
szívva el a felkavarodott iszapot.
Hol lehet? - gondolta. Tényleg találtak egyet?
Aztán megpillantotta: sima fekete felület, karcolás nélküli és tökéletes. Nézte, ahogy a
tengeralattjárók eltávolítják a folyami hordalékot és a szétrobbantott kődarabokat az
obszidián lencséről. A szikla úgy tűnt, mintha magába szívná a reflektorok fényét anélkül,
hogy bármit visszaverne. Ahogy a munkások tovább dolgoztak, a szikla lassan formát
öltött Ryan szeme előtt. Az élei tökéletes egyenesek voltak, mint a csiszolt gyémánt,
amelyet nyilvánvalóan ember vagy valamilyen más értelmes lény készített, mielőtt réges-
régen eltemették ide. Óriási volt, egy oldala legalább 10 méter és körülbelül rombusz
alakú, bár Ryan elképzelni sem tudta, hogy fog kinézni, ha végeznek a munkával.
Miközben figyelt, Ryan gyomra összeszorult. El kell mondanom Dunkelzahnnak. -
gondolta. A sárkány azonnal tudni akar majd róla, még akkor is, ha ma van az elnökké
avatásának éjszakája.
Dunkelzahn azért küldte ide Ryant, mert gyanakodott, hogy az Az-technology - a
társaság, amelyik Aztlan kormánya is volt - egy Locust keres. A Locusok, már amennyire
Ryan megértette, ősi és hihetetlenül erős mágikus lencsék, amelyek a manavonalak
mentén áramoltatják a mágikus energiákat.
Ryan volt Dunkelzahn legbelsőbb titkosügynöke. A sárkány maga felügyelte Ryan
bevezetését a test és érzékek mágiájába, megtanítva a fizikai adeptus lehetőségeire.
Dunkelzahn megmutatta Ryannek a Csend Útját, a lopakodás és álcázás ösvényét. A
színfalak mögötti tevékenység útját.
Ryan mostani küldetése egyértelmű volt, nem szorult magyarázatra. „Ha rájössz, hogy
Darke talált egy Locust” - szólt Dunkelzahn utasítása -, „azonnal értesíts! Érted,
Ryanthusar? Azonnal.”
Ryan nem volt egészen biztos benne, hogy ez a fekete kő valóban egy Locus, de illett rá
Dunkelzahn leírása. Annyira mindenképp, hogy végigfusson a hátán a hideg, amikor
ránéz. És Ryan sohasem kételkedett Dunkelzahn utasításaiban. Soha.
Ez pedig azt jelenti, hogy értesítenem kell - gondolta. Függetlenül attól, hogy mekkora
veszélynek teszem ki ezzel magam.
Visszatette a távcsövet az övére illesztett tartóba, aztán felemelte a csuklóját és
beütögette Fekete Angyal, más néven Carla Brooks privát HTH-számát. Carla volt
Dunkelzahn biztonsági főnöke. Tudnia kell, hogyan lépjen kapcsolatba a sárkánnyal.
Egy pillanat múlva Brooks válaszolt, hangja halk volt és sürgető.
- Higany, te vagy?
A csuklótelefonnak már közvetítenie kellett volna a személyazonosságát.
- Igen.
- Igazold.
Ryan beütötte a titkos kódot a csuklótelefonba.
- Köszönöm. A dekás szerint tiszta a vonal.
- Köszönöm, Fekete Angyal. Kapcsold Sötét Fogat! Azonnal beszélnem kell vele.
- Rosszkor hívsz, Sötét Fognak egyéb elfoglaltsága van.
- Sürgős!
- Ajánlom is.
Ryan újra lepillantott a munkálatokra és a biztonsági erők és katonai fegyverzet táborára
a folyó partján.
- Sebezhető pozícióban vagyok, Fekete Angyal - mondta. Pillantása végigsiklott a
táborról fel a teocalli lépcsős piramisáig, amely a folyó fölé magasodott. - Nem hívtam
volna, ha nem volna borzalmasan fontos.
Brooks sóhajtott.
- A fene egye meg. Rendben, kapcsolom.
Ryan megértette vonakodását. Senki sem vette szívesen egy nagy sárkány
megzavarásának feladatát - függetlenül attól, hogy mit csinál éppen, vagy hogy mennyire
fontos az ügy.
A háttérzaj felerősödött, amint Brooks átadta a vonalat. Hangos beszélgetés, zene és
ünneplés hangjai hallatszottak be.
- Ryanthusar? - a hang egy ember férfi hangja volt, meghatározhatatlan akcentussal, de
az érzékelő szerint ez az ember Dunkelzahn telefonján keresztül beszélt. A képernyőt
biztonsági okokból kikapcsolták.
A sárkány valószínűleg emberi alakot öltött az avatási ünnepségekre.
- Mester, jelentenivalóm van. Azt hiszem, Darke felfedett egy Locust.
A beszélgetés hangja elhalkult, majd eltűnt a háttérben, amint Ryan egy ajtó csukódását
hallotta. Dunkelzahn hangja most tisztábban hallatszott.
- Hol vagy most?
- San Marcosnál, negyven kilométerre délre a CAS austini határától.
- Valószínű találkozási pont - szólt Dunkelzahn. - Írd le a tárgyat.
Ryan szólt pár szót a tóról, amely kristálytisztán emelkedik ki a forrásokból, és olyan a
vize, mint a folyékony üveg. Megemlítette a munkásokat és a biztonsági erőket és leírta,
amit a hatalmas sziklából látott. Tükörsima felszíne, mint egy mértani fekete lyuk, amely
elnyeli a fényt.
- Gyorsan nézd meg az auráját, Ryanthusar, és mondd el, mit látsz.
Ryan lebámult a nyüzsgő jelenetre. Koncentrált egy pillanatig, arra összpontosított,
ahogyan érzékelése áttolódott az asztrális síkra. Az anyagi tárgyak elhomályosultak, az
éjszaka feketés-szürke képei utat engedtek az asztrál fénylő színekkel festett tájának. Az
asztrális síkon az életerő sugárzott fényt - egyedi aurát vonva minden tárgy és élőlény
köré. A mágikus élőlények és tárgyak a legfényesebbek, de mindennek van valamilyen
aurája.
A Locus auráját ugyan eltorzította kissé a fölötte lévő vízben élő anyag, de még így is
összetéveszthetetlen volt. A kő tompa sötétibolyán fénylett, és felszínén aranyszínű
vonalak hálója ragyogott. Orikalkum, és hatalmas mennyiség, ha azok az erek az egész
követ átszőtték. Az aranyszínű erek pulzáltak, egyszer fényesen világítottak, aztán szinte
eltűntek. Egy pillanattal később újra felerősödött a fényük - mint egy alvó óriás
szívverése. És ahogy Ryan leírta a követ Dunkelzahnnak, a sárkány mind türelmetlenebbül
kérdezett.
Ryan még sosem hallotta, hogy Dunkelzahnt valami ennyire nyilvánvalóan felkavarta
volna. A sárkány mindig érdeklődő volt és hűvös, kimért szemlélő anélkül, hogy
véleményt nyilvánított volna. Csak nemrég mutatkoztak rajta a sietség jelei. Úgy tűnt,
mintha komolyan félne valamitől, noha ez teljesen hihetetlen volt Ryan számára. Ugyan
mitől ijedhetett volna meg? Bármi legyen is, iszonyatosan erősnek kell lennie.
- Leírásod alapján a szerkezet még nem teljesen aktív, de nemsokára az lehet. - Ryan
hallotta, amint a sárkány lassan levegőt vesz. - Figyelj, elmondom, mit kell tenned -
folytatta Dunkelzahn. - Azonnal térj vissza, és beszélj Fekete Angyallal. Az utasításaim
várni fognak. Nem lesz alkalmam személyesen találkozni veled, de a következő feladatod
életed legfontosabbja lesz.
Most egy másik hang szólt közbe:
- Elnézést uram, de egy pillanatnyi törést észleltem a vonalban. - Jane-in-the-box, a
kapcsolat bizalmasságát felügyelő dekás volt az. - A továbbiakban a beszélgetés nem
biztonságos. Ismétlem, nem biztonságos.
 Dunkelzahn megállt.
- A világunk sorsa függ a következő küldetésed sikerétől, Ryanthu-sar. Légy óvatos, és
ne vallják veled kudarcot.
- Természetesen.
- Hit és szerencse legyen veled gyermekem - szólt még utoljára Dunkelzahn, és
szétkapcsolt.
Ryan megkövülten állt. A világ sorsa? A rohadt életbe, Dunkelzahn, ez meg mi a fenét
jelent?
Akár el is felejthette volna, amit a sárkány a pillanat pátoszával mondott - Dunkelzahn
hajlamos volt patetikusan beszélni. De Ryannel szemben ezt sosem tette, vele mindig
őszinte volt.
Messziről meghallotta egy közeledő helikopter ütemes dohogását. Lélegzetét
visszafojtva körülpillantott. Messze balkéz felé észre is vette a kis rovarszerű gépet, amint
reflektoraival a földet pásztázta. Előre, aztán vissza. És nagyon gyorsan közeledett.
Eljött a repülés ideje.
Leakasztotta a pányvát a fém létrafokról, és puhatalpú csizmájával kilépett a külső
oldalra, kezeivel egyensúlyozva magát. Lassan leengedte magát, belekezdett a csak félig
irányított siklásba, lábaival kormányozva az esést, és mágiával őrizve meg a tökéletes
egyensúlyt. Lábain keresztül figyelte a létrát, ahogyan a sebesség fokozatosan emelkedett,
míg végül csak elsuhanni látta a létrafokokat. Keze és lábfeje teljesen átforrósodott a
súrlódástól, ahogyan tovább zuhant az irányított szabadesésben. Száz métert kellett
megtenni, és az erdős domboldal koromsötét volt.
Ryan zuhant, siklott lefelé, mint egy fekete olajcsepp a vén rozsdás tű oldalán, miközben
a helikopter rotorjának ritmikus robaja egyre hangosabb és hangosabb lett. Nyakán esés
közben kiütött a jéghideg veríték, szinte szúrva a bőrét. Volt valami tiszta a mozgásban és
a mágikusan megerősített fizikumban. Valami mély, és a végsőkig kielégítő, mint a szex.
Izgalma még egy kicsit fokozódott, amint a helikopter keresőfényének pászmája
valamivel fölötte elérte a tornyot. A motor üvöltött a fülében, a rotor szele hűvösen és
frissen csípte zuhanó testét. Ryan összpontosított. Csak néhány másodperc, és leér a fák és
az aljnövényzet rejtekébe. A világ megvillant körülötte, amint a keresőfény egy pillanatra
elkapta. Azután újra elsötétült minden, ahogyan átesett a fénykörön a növekvő sötétségbe.
Közel vannak. - gondolta. - Túl közel.
Kiáltásokat hallott a helikopter felől, és a fény végigpásztázta fölötte a tornyot, miközben
a kis rovargép visszafordult az ő oldalára. Másodpercek kérdése, és elkapják.
Ryan koncentrált, amint feltűnt alatta a beton talapzat. Túl gyorsan haladt ahhoz, hogy
megálljon, mégis növelte kezével és lábával a nyomást a létrán, hogy egy kicsit
lelassuljon. Kevés lesz, de arra talán elég, hogy ne törje el a lábát. A szíve szinte
tapintható dobpergésként visszhangzott egész testében. Egy, kesztyűs ujjak markolták meg
a forgácsolódó fémet. Kettő, száraz forró szél csapott az arcába, amikor lepillantott, és
tudta, hogy túl gyorsan megy.
 Három, befogták. A fénycsóva közepén.
Felugatott egy fegyver, a kilőtt golyók éles hang kíséretében pattogtak szerte a toronyról.
Szerencsére egy sem talált.
Ki kell jutnom a fénykörből.
Ryan elrúgta magát a létrától olyan erősen, ahogyan csak tudta. Igyekezett minél
távolabb kerülni a toronytól, próbált annyi kifelé vivő lendületet gyűjteni, hogy a betonlap
helyett a fák közé zuhanjon. Kiugrott a helikopter fényéből, utolsó menekülési
lehetőségként kétségbeesett próbálkozással pördülve még meg a levegőben. De túl
gyorsan zuhant.
Mint egy fekete esőcsepp az éjszakai égen. Várta a becsapódást, de nem tudta, milyen
messzire esik. Nem tudta, hogy vajon szét kell-e kenődnie a sziklakemény betonon.
A vég előtt a szívveréseit számolta.

2
Magas volt és gyönyörű, egy alabástromból és smaragdból faragott istennő. Karcsú
alakjára úgy tapadt az elegáns estélyi ruha, mint egy gyöngyökkel kivarrt kesztyű. A ruha
feketébe hajló sötétzöld selyemből készült, és minden mozdulatára meg-megcsillant.
Hollófekete haja a derekáig omlott alá, szemei pedig mélyen ülő smaragd fényét idézték.
Meggypiros ajkai halvány, komoly mosolyra húzódtak. Az arcára eső árnyékok kiemelték
tünde-vonásait: a magas állkapcsot, a keskeny orrot és a bájos csúcsba felfutó füleket. És
mindez teljesen a természet műve, mindenféle kozmetikai vagy technikai beavatkozás
nélkül.
Semmilyen mesterséges ízfokozó vagy színezék.
Nadja Daviarnak hívták, ő volt Dunkelzahn, az óriássárkány hangja. Mikor beszélni
kezdett, a leginkább férfiakból álló társaság mozdulni sem tudott. A hangja mély volt és
búgó, selyemsimaságú és teljesen akcentus nélküli. Beszéde dallamos volt, szinte
hipnotikus, ez pedig pontosan megfelelt a sárkánynak, aki minden elképzelést felülmúlóan
öreg, intelligens és bölcs volt. Nadjából sugárzott a karizma, megbabonázva a körülötte
összegyűlt politikusokat és mamutvállalati vezetőket.
Utoljára az elnökavatás előtt érezte magát ennyire egyedül. Valójában természetesen nem
volt egyedül, hiszen hatalmas tömeg nyüzsgött körülötte a Watergate Hotel báltermében,
akik mind hozzá és Dunkelzahnhoz próbáltak közel kerülni. Nem, az érzés amiatt tört rá,
mert Dunkelzahn néhány perccel azelőtt, épp miközben vele tangózott, egyszer csak
elnézést kért, és visszavonult. Remekül táncoltak ketten, a sárkány tökéletesen uralta
emberi alakját A tömeg egy darabig csak ámulattal nézte őket, aztán bekapcsolódtak ők is.
Carla Brooks, Dunkelzahn biztonsági főnöke szakította meg a táncot, hogy a sárkány
fogadhasson egy személyes telekomhívást. Végtelenül fontos hívásnak kellett lennie.
Dunkelzahn elegánsan elköszönt, és elvonult egy magánszobába, otthagyva Nadját a
táncoló párok között. Mezítelenül, anélkül, hogy a sárkány gondolatait érezné a fejében.
Általában azért beszélt Dunkelzahn helyett, mert az nem szeretett emberi alakot ölteni,
hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Mint például ma. Most ott állt egy kisebb
tömegben, és hallgatta Damien Knightot.
- Ennyi volt az új elnökünk mára? - kérdezte a férfi - Úgy vélem, valóban kezd
meglátszani rajta a kor.
Megállt egy pillanatra, hogy bezsebelje a többi öltönyös nevetését, aztán egyenesen
Nadjára nézett, barna pillantását az övébe fúrva.
- Tényleg, tulajdonképpen hány éves is az elnökünk, Daviar kisasszony?
Nadja rámosolygott a férfira, tudatosan igyekezve fenntartani a bensőségesség látszatát.
Sejtette, hogy Knight tudja, mennyire nem állhatja, de ez most társasági alkalom volt,
ráadásul a sajtó is megjelent, tehát minden kötelező udvariasságot meg kellett adni.
- Ez bizalmas - válaszolta. - Dunkelzahn valamiért érzékeny rá egy kissé. Nemegyszer
mondta már, hogy egy nappal sem múlt még huszonkilenc… ezer.
Mindenki nevetett, Knightot is beleértve, de Nadja tudta, hogy sokkal inkább politikai,
mint belső indíttatásból. A környéken mindenki profi módon értett a hízelgéshez és a
színészethez. Ma éjjel pedig bőven akadtak alkalmas és hatalmas célpontok, kisebb
csoportokba verődve az ünneplésre és az ingyen vacsorára érkezett szavazópolgárok
tengerében.
Nadját a „Ki Kicsoda az Ares Macrotechnologynál” megelevenedett tartalomjegyzéke
vette körül, mivel az Ares volt Dunkelzahn kampányának egyik legnagyobb támogatója.
Knight - aki segített a sárkánynak kiválasztani Kyle Haeffnert az alelnöki posztra - volt a
mamutcég vezérigazgatója, az egyiké a világ hat legnagyobbja közül. Kicsit alacsonyabb
volt Nadja kétméteres magasságánál, de izmos volt, és őszülő haja, markáns vonásai
vonzó férfivá tették. Halántékán (majdnem teljesen rejtve a gondosan elkészített frizura
alatt) diszkréten meg-megvillant a platinabevonatú adatjack. .
Knight mellett állt a segédje, körülbelül negyvenöt éves kopaszodó, kék szemű férfi,
majdnem valódinak látszó megnyerő mosollyal. Gerrold Watkinsnak hívták, és nagy
figyelemmel kísérte Knight minden mozdulatát, valószínűleg mindent gondosan rögzítve
egy belső video-csatlakozón keresztül.
Ott állt még Izzó Bagoly Roger, a Knight Errant vezére, egy alacsony emberke apró
pocakkal. Bőrének enyhe rozsdaszínű árnyalata arra utalt, hogy csörgedezik némi indián
vér is az ereiben. Izzó Bagolynak remek humora volt, de Knight jelenlétében mindig
szörnyű gátlásosnak tűnt, mintha az Ares-vezér csicskása lenne. A Knight Errant az Ares
egyik leányvállalata volt, és Knight rendszeresen személyesen is beleavatkozott az
ügyeibe. Nadja már hallott történeteket keringeni a két férfi közötti súrlódásokról, és ezt a
tudást, ha van alapja, talán valamikor még fel lehet használni, de adott pillanatban
mindebből semmi nem látszott.
Nadja másik oldalán állt Gordon Wu, a saját segédje, aki szintén gondosan rögzített
mindent a fejébe épített videón, hogy szükség esetén később bármikor részletesen ki
lehessen elemezni. Az elejtett ígéreteket nem lehetett véletlenül elfelejteni, és hiába volt
Nadja memóriája olyan, akár egy fényképezőgép, a hibának esélyt sem akart adni.
Nadja körülhordozta tekintetét a bálteremben, titokban remélve, hogy megpillantja
Dunkelzahn emberi alakját. Remélte, hogy nem marad sokáig távol - gyűlölte, hogy
bájcsevegnie kell a társasági cápákkal. A Watergate Hotel bálterme tágas volt, és
elegánsan feldíszítették az alkalomra. A falakon vastag bíborvörös bársonyfüggönyök
lógtak, a világítást pedig füstszínű kristálykandeláberek adták. A terem egyik végében egy
pódiumot állítottak fel, amin egy hatalmas trideókészülék sugározta Dunkelzahn képét,
amint valódi formájában épp a választás éjszakáján a győzelmi beszédét mondja.
Bármilyen nagy volt is azonban a képernyő, nem tudta teljes egészében befogni a
sárkány alakját, amint az emelvényen guggolt. Kékezüst pikkelyei csillogtak a
reflektorfényben, és mikor megmozdult, az inak és izmok játékának ütemére hullámzó
pikkelyek a szivárvány minden színét szórták szerte a képernyőn.
Nadja megpillantotta magát is, amint a sárkány előtt áll, aprócska pontként a hatalmas
test előtt. A show szükséges és egyik legfontosabb része volt, ahogy a sárkány szavait
mondta. Ő volt a hang, Dunkelzahn pedig mögötte egyensúlyozott, és olyan szélesen
vigyorgott, mint a Cheshire macska Lewis Carroll meséjében.
A trideóból a saját hangját hallotta:
 - Ez nem az én győzelmem. Mindenkié, aki arra szavazott, amit én képviselek: a
reményre, a haladásra és mindannyiunk szebb jövőjére. Egy új aranykorra.
Dunkelzahn szavai voltak ezek, de Nadja úgy érezte, mintha a sajátjai lennének. A
sárkány volt a legnemesebb teremtmény, akivel életében találkozott. Dunkelzahn jobbá
akarta tenni a világot, reményt akart nyújtani a kor megtiport és cinikus emberiségének. És
megvolt rá a terve is, hogy miként. Nadja teljesen elkötelezte neki magát, és lassanként
nagyon meg is szerette. Ő volt a legjobb barátja.
Nadja elfordította tekintetét a trideo képernyőkről, és óvatosan tovább pásztázta a termet.
Elszokott tőle, hogy hosszabb ideig Dunkelzahn jelenléte nélkül éljen, és lassan
természetesnek vette, hogy agya az ő gondolataival van tele. Aztán megpillantotta, amint
kilépett az egyik privát fülkéből. A sárkány emberi formában korántsem volt olyan
hatalmas jelenség, de így is áradt belőle az erő. Szinte viccesnek tűnt, ahogyan titkos
ügynökök nyüzsögtek körülötte, Dunkelzahn személyes biztonsági őrségének
társaságában. Carla Brooks mellette sétált, egy magas, fekete bőrű tünde, aki a biztonsági
intézkedésekért felelt.
Egymagában messze túlszárnyalja az összes többi egyesített erejét. - gondolta Nadja. De
azt hiszem, hogy nem tűnne igazinak a biztonsági show nélkül. Rámosolygott a körülötte
álló fejesekre.
- Kérem bocsássanak meg - szólt -, az elnök visszatért.
Dunkelzahn emberi formájának megjelenése minden felvágás nélkül volt
figyelemreméltó; alacsonyabb és zömökebb volt Nadjánál. Nagyon fiatalnak tűnt,
Michelangelo Dávidjához hasonló tökéletes arányokkal, olív bőrével és göndör barna
hajával. Csak szemei árulkodtak természetfölötti eredetéről: metálkék és ezüst,
természetellenesen fekete pupillákkal, amelyek iszonyú mélységekre nyíló tűhegynyi
ablakoknak látszódtak. Nadjának feltűnt, hogy senki sem állta sokáig a tekintetét.
Érezte, ahogy a sárkány gondolatai megérintik az övéit, amint Dunkelzahn belépett a
tömegbe, és szembetalálkozott Damien Knighttal. Itt kell, hogy hagyjalak, Nadjaruska. A
sárkány gondolatai áramütésként futottak át rajta, ő pedig nem szavakként értette meg
azokat, hanem mint a saját tudatos eszének a kiterjesztését. Nem kellett fölállnia, és
transzszerű állapotba kerülnie, hogy fordítani tudjon, hanem sok-sok évet töltött már
Dunkelzahn mellett; kettejük agya összeköttetésbe került.
Dunkelzahn megszólalt sima és fiatal hangján:
- Hadd fejezzem ki hálámat és köszönetemet önnek Damien. Pompás ünnepséget
szervezett.
Knight kinyújtotta a kezét.
- Ilyen korán elmegy?
Dunkelzahn kezet fogott vele.
- Attól félek, valami nagyon fontos dolog merült föl, és azonnal vissza kell térnem a
Prince Edward-szigetre.
- Akkor hát, viszontlátásra - szólt Knight. - És még egyszer gratulálok.
 Dunkelzahn bólintott, majd megállt egy pillanat erejéig, hogy elbúcsúzzon a többiektől
is. A titkosszolgálati ügynökök utat nyitottak neki a tömegben, amint a nagy kétszárnyú
ajtó felé indult.
Nadja mindenütt a sarkában járt, kifelé a hangos bálteremből, le a liften és ki a hotel
halijába. A trideo kamerák és riporterek tömegén túl egy limuzin várt a sorompó mellett,
de Dunkelzahn megállt az ajtón kívül.
Aztán megfordult, és megérintette Nadja vállát. Amikor a szemébe nézett, a lány
szomorúságot látott az ősi tekintetben. A sárkány gondolatai ismét beléptek az agyába.
Szörnyű híreket kaptam, Nadjaruska. Olyan híreket, amelyekre azonnal kell reagálnom,
mielőtt ellenségeink elpusztítanak minket. Néhány nap múlva érted küldök.
Nadja csak bólintott.
Addig is, légy a hangom, Nadjaruska. Ég veled.
Dunkelzahn fotogén mosolyt villantott a tömegre, majd beszállt a várakozó limuzin
nyitott ajtaján. Egy titkosszolgálati ügynök bezárta mögötte, és a menet megindult. Két
motor legelöl, mögöttük egy biztonsági limuzin, a mögött Dunkelzahn kocsija. További
rendőrségi és titkosszolgálati kocsik zárták a sort.
Nadja megkövülten állt; Washington párás levegője körülölelte. Mi lehetett ilyen sürgős?
Bár Dunkelzahn sokszor tűnt el hirtelen és bejelentés nélkül, Nadja már kezdett
hozzászokni, hogy részt vesz a döntésekben, különösen az elmúlt néhány hónapban,
minthogy ő vezette a választási kampányt.
Carla Brooks lépet Nadja mellé, ahogy a trideokamerák Dunkelzahn limuzinját követve
megfordultak. A biztonsági főnök jó tíz centivel volt Nadjánál magasabb, és vékony
testalkata ellenére jelentősen erősebb. Úgy tűnt, kicsit kényelmetlenül érzi magát éjkék
estélyi ruhájában, izmos karja és lába feszült a szűk szövet alatt. A legújabb kiber- és
bioverekkel felszerelt Brooks rendkívül figyelemreméltó jelenség volt: fehér haj,
sötétbarna bőr, kék szemek. Majdhogynem tökéletes ellentéte Nadja alabástrom bőrének
és fekete hajának.
Nadja figyelte, ahogyan Brooks alig észrevehetően mozgatta a száját, bár hang nem jött
ki rajta. Néma parancsokat küldött biztonsági osztagainak beépített feji kiberverén
keresztül. Észrevette azt a vékony száloptikai huzalt, amely összekötötte Brooks
adatjackjét a ruhájába rejtett taktikai komputerrel. A bőrszínhez alkalmazkodó fedőréteg
szinte láthatatlanná tette a huzalozást, de Nadja gyakorlott szeme azonnal felfedezte. Neki
a kamerák előtt mindig tökéletesnek kellett látszania. A tökéletes pedig azt jelentette, hogy
egy torz vonás, egy szeplő nem lehetett rajta. Sem bármiféle kiber. Dunkelzahn teljesen
eltökélt volt ebben a tekintetben, és mivel ő fizette a számlákat, Nadja engedelmeskedett.
Brooks közelhajolt Nadja füléhez.
- A hívás - mondta egészen halk, alig hallható hangon - Higany volt.
Kérdőn nézett a lányra.
Nadja megvonta a vállát. Semmit nem tudott Ryan aktuális küldetéséről. A férfi sohasem
mondta, ő pedig megtanulta, hogy ne kérdezzen. Mégis hiányolta. Sokkal jobban, mint
amennyire akár magának bevallotta. Egy pillanatig nagyon magányosnak érezte magát.
Utolsó búcsújuk nem éppen a legjobb hangulatban zajlott.
Sóhajtott, és eltökélte, hogy kiveri a fejéből, és folytatja az ünnepély elegáns
elhagyásának műveletét, hogy legyen ideje aludni is, mielőtt a Fehér Házban
megkezdődnek a tárgyalások. Dunkelzahn munkájának jó részét ott akarta végezni, de
nem akart emberi formában maradni, hacsak nem feltétlenül szükséges.
- Csak Sötét Fog tudja, hogy mit csinált éppen Higany - szólt Brooks, tekintetével
Dunkelzahn menetét figyelve, amint az átkelt a Virginia sugárúton. - Csak arra
gondoltam…
Robbanás tépte szét előttük az éjszakát. Dunkelzahn limuzinja eltűnt a hirtelen
tűzrobbanásban. Egy tüskés plazmagömb és narancssárgán izzó hő villant föl egy
pillanatra.
Aztán a tűz eltűnt, és csak a hatása maradt meg!
Mi a fene?
Mielőtt a robbanás hulláma elérte volna, Nadja még látta a Dunkelzahn kocsija előtt
haladó biztonsági limuzint a levegőbe emelkedni, és előre repülni, mintha csak a hő és
repeszek egy láthatatlan hullámán lovagolna. Az út menti platánfák meghajoltak a
nyomástól, gallyaik és ágaik leszakadtak, leveleik pedig azonnal szénné váltak, noha nem
érte őket tűz. Atomjaikra bomlottak az égő szélben.
Nadja hallotta egy szív dobbanását, és átvillant rajta, hogy meg fog halni. Túl közel volt
a robbanás, túl erős volt a bomba. Mozdulni sem volt ideje. De nem is lett volna hova
mennie, még ha meg is tud mozdulni.
Azokban az utolsó pillanatokban lelassult az idő. Látta Dunkelzahnt sárkány alakjában,
teste szellemfehér volt a felvillanó fényben. Anyag nélküli, áttetsző kísértet volt. Minden
egyes pikkelyének felszíne fehéren izzó tűzben csillogott, de egyáltalán nem tűnt
szilárdnak. Semmi nem maradt, csak a haláltusájában vonagló körvonal, amint az ősi hús
atomjaira robbant.
A fehér ragyogás alábbhagyott, amint Dunkelzahn felüvöltött a kíntól. A telepatikus
agónia mennydörgése egy kicsivel hamarabb robbant Nadja fejében, minthogy a kiáltás
fizikai hangja elérte volna. Az utolsó pillanatban vérvörös fény festette meg a gázzá vált
alakot.
A sárkány azután eltűnt, és a robbanás hulláma elérte a lányt. A hő és hang tömör fala
felemelte a levegőbe, és áthajította a hotel valódi üvegből készült homlokzatán. Az
ablakok millió szilánkra törtek körülötte és rengeteg sebet ejtettek rajta, amint földet ért az
épület vastag plüss szőnyegén. Még mindig élt. Még mindig egészben volt. .
Hogyan?
Brooks felpattant Nadja mellől és lesöpörte testéről az üveget, miközben hangtalan
utasításokkal látta el a biztonsági egységeket. Lehajolt Nadjához, jelezve, hogy ne
mozduljon. Megvizsgálta, hogy megsérült-e, és mikor megállapította, hogy csontja nem
törött, lábra segítette a lányt.
Mi történt Dunkelzahnnal?
 Nadja megpróbált átnézni a tömegen és a széttört bejárati ajtón, hátha sikerül
megpillantania valamit a robbanás utáni eseményekből, de a látványt elzárta előle egy ork
biztonságőr, aki futva közeledett felé. Magas volt és testes a felpumpált izmoktól és a sok
beültetett kibervertől. Kezében elsősegély-táskát szorongatott.
- Jeremy - szólt Brooks az orkhoz -, segíts Daviar kisasszonynak rendbe szedni magát,
aztán menekítsd ki gyorsan. Az üveg jó néhány helyen megvágta, de semmi komoly.
- És mi lesz veled? - kérdezte Nadja.
- Én jól vagyok - mondta Brooks. - Nem tudom, hogyan és miért, de semmi bajom nem
esett. - Összehúzott szemmel nézett Daviarra. - Ennek a robbanásnak meg kellett volna
ölnie bennünket. Ráadásul pedig a hotel teljes utcafrontját le kellett volna rombolnia.
- És miért nem tette?
- Még nem vagyok biztos benne. Mágikus pajzsra gyanakodnék, de jóval erősebbnek
kellett akkor lennie, mint bárminek, amit eddig láttam. És néhány biztonsági emberünk azt
állítja, hogy látták, amint a robbanás a visszájára fordul. Mintha befelé robbant volna.
- És mi lett Dunkelzahnnal?
Brooks megrázta a fejét.
- Épp ezt fogom most kideríteni.
Azzal megfordult, és a biztonságiak egy csoportjához csatlakozva átvágta magát á
sokaságon.
- Daviar kisasszony? - Jeremy volt, az ork.
- Igen?
- Szeretném bekötözni ezt a sebet a vállán. Aztán pedig azt hiszem, ideje lenne
indulnunk. A kocsi már várja önt.
- Persze, parancsoljon.
Négy másik őr csatlakozott Jeremyhez, és átkísérték a bejárati ajtó porrá tört
maradványai között. A nő hagyta, hogy Jeremy fogja a karját, amíg végigsétált az üveggel
borított úton, és a pusztítást bámulta. A robbanás bizonyítéka ott tátongott a sugárút
közepén: egy hatalmas, három méter mély kráter az úttesten, amelynek átmérője legalább
öt méter volt. A kráter pereme körül a fák kifordultak a földből, leveleik eltűntek, égett
törzsük körül a fű megfeketedett a hőtől. Taxik és limuzinok úgy hevertek mindenfelé,
mint felfordított teknőcök, és a hotel legközelebbi ablakai is betörtek.
Lehetséges lenne, hogy Dunkelzahn túlélte valahogy? Nadja nem igazán hitte, és a
felismerés döbbenetében remegni kezdett a térde.
Egy adott ponton túl azonban nem ért el a pusztítás. A két emeletnél magasabban lévő
ablakok teljesen érintetlenek voltak, egy képzeletbeli körön kívül álló fák egészségesek és
zöldek. A fű is frissen zöldellt. Mintha a robbanás egyszerűen megállt volna.
Nadja szemével követte az ívet, ami a pusztítás határát jelölte, és észrevette, hogy
Brooksszal épp a peremén álltak. Szerencsés voltam - gondolta -, megint szerencsés.
 Ryan jutott eszébe. Vörösbarna haját fújta a tengeri szél, amint kéz a kézben sétáltak.
Maui. Ryan ott mondta neki, hogy valamilyen módon ők ketten össze vannak kapcsolva,
és ennek része a szerencse. Valamiképpen a szerencse volt a kulcs. Mindketten különösen
szerencsések voltak egész életükben.
Jaj, Ryan, mit mondtál Dunkelzahnnak? Tudsz erről az egészről?
Jeremy besegítette Nadját egy limuzinba, és bemászott mellé. A világ hirtelen
elmosódott a lány körül, amint leült, és sebeiből a vér végigcsorgott az ülésen. Kezébe
temette arcát, és lassan elfeketedett előtte a világ. Nem tudta, hogy a sokk vagy a
vérveszteség miatt, de kis híján elájult.
Mihez fog kezdeni, ha Dunkelzahn tényleg nincs többé? Nagyon úgy tűnt, hogy ez az
igazság. Ez a telepatikus sikoly. Hogy élhette volna túl bármi (akár egy nagy sárkány) azt
a robbanást? Dunkelzahn volt az egyetlen, akit ismert, és akiért aggódott. A sárkány volt
az élete. Egész létét neki szentelte.
És most mindez megváltozott.

3
Ryan pörgött az éjszakai égen. Zuhant. A sötétben láthatatlan föld rohanva közeledett
feléje.
Emlékeiben felhangzott a sárkány hangja, amint esés közben hirtelen kiegyenesedett, és
egy tökéletes duplaszaltót produkált. Próbálta lelassítani magát. Dunkelzahn hangja
izgatottan és türelmetlenül visszhangzott: - …következő küldetésed életed legfontosabbja
lesz. A világ sorsa múlik ezen a küldetésen…
- Ne valljak veled kudarcot.
Forró sötétség ölelte körül.
Nem halhatok meg - gondolta. Akkor nem lesz senki, aki végrehajtaná Dunkelzahn tervét.
Összehúzta magát, várva az elkerülhetetlen becsapódást.
Nem fogsz velem kudarcot vallani, Dunkelzahn. Nem fogok meghalni.
Most már bármelyik pillanatban…
Karjaival eltakarta fejét és arcát, mikor elérte az ágakat. Hatalmas tölgy és hikoridió fák
akaszkodtak hátába és lábába. Átzuhant a kisebb gallyakon, aztán egy nagyobb ág eltalálta
a vállát. Egy másik a combjába vágott.
Aztán átérve a lombkoronán a talaj feketén és keményen, egy gyorsvonat sebességével
közeledett. Labdává gömbölyödött amint földet ért. Gurulás közben fájdalom hasított a
vállába és a hátába. A fák eléggé le kellett hogy lassítsák, mert eredményesen görgött
lefelé a lejtőn, csúszkálva és inogva. Mikor végül sikerült megállnia, fájdalmára
koncentrált, és mágiával elvezette. Majd óvatosan felállt, és megvizsgálta magát. A válla
nézett ki legrosszabbul; a becsapódáskor kiugrott a helyéből, de egyébként csak
karcolásokat és kisebb sebeket szerzett. Semmilyen belső sérülést nem talált, sem
komolyabb nyílt sebet.
Megint a szerencse - gondolta.
Ryan egy percig összpontosított a vállára, amíg beemelte sebesült karját egy fa ágának
villájába. Majd az ép karjával megragadta az illesztést és egy hirtelen rántással
visszaugratta a csontot a helyére. Néhány órán belül kutyabaja sem lesz; különlegesen
gyorsan gyógyult.
Ryan ellenőrizte a felszerelését, hogy megbizonyosodjon róla, semmi sem veszett el.
Walther PB120-asának mellkasán lévő tokja elmozdult egy kicsit a hálótól, ami a dereka
körül tartotta a szerkezetet, de a minigránátok és a dobótűkkel teli öv a helyén volt.
Helyére igazította a pisztolyt és lassan kiszedegette a leveleket és gallyakat a ruhájából;
nagyon akadályoznák a csendes mozgásban.
A magasban köröző helikopter éles fehér fénycsíkja a tornyot és a fákat pásztázta, amíg
Ryan az aljnövényzetben guggolt. Magába szívta a körülötte lévő domboldalt, mágikusan
felerősített pillantásával infravörös és hőnyomok után kutatva, de nem talált semmit.
Átpillantott az asztrális síkra.
 A fák megcsillantak körülötte, de mozgást nem észlelt. Se szellemek, se emberek. Aztán
meglátott egy, a fák fölött lebegő alakot, amely lassan imbolygott a kékesfekete ég előtt.
Emberszerűnek tűnt, fénylő vörös köpönyege úgy szikrázott, mintha ezüstös csillagok
miriádja venné körül.
A francba - gondolta Ryan -, egy mágus.
Az asztrális kép a varázstudó szellemének kivetítése az asztrális síkra. Sámánok és
mágusok képesek erre, és bizonyos adeptusok. Ryan tudta, hogy nem tudna elmenekülni
az asztrális jelenség elől. Az asztrális térben sokkal gyorsabb a mozgás, mint az anyagi
világban. De elbújni esetleg sikerülhet - gondolta.
A fa törzséhez simult, és egy pillanatig teljes csendben állt, igyekezve az auráját úgy
formálni, hogy asztrális formája beleolvadjon a körülötte lévő fákba. Néhány másodperc
alatt mérlegelte lehetőségeit. Járműve fent volt a domb tetején, a kerítésen túl, körülbelül
fél kilométer távolságban.
A San Antonio-i Aztechnology piramistól érkezett egy céges Mitsubishi Runabouton,
igyekezve anélkül kijutni a városból, hogy felfedné kilétét. Már több hónapja Travis W.
Saint Johnként dolgozott. Most az álcája teljesen használhatatlanná vált. T. W. Saint John
szinte semmilyen körülmények között nem térhet vissza holnap a laboratóriumába.
Ryannek legtöbb esélye arra volt, hogy Austin mellett átjusson a határon az Amerikai
Szövetségi Államok területére.
Ryan tudta, hogy valószínűtlen elérnie a Runaboutot anélkül, hogy a mágus észrevenné,
vagy a helikopter befogná. De mi mást tehetett volna. Lopjon egy másik járművet?
Megszerezhetném a helikoptert - gondolta. Erre biztosan nem számítanak.
Mintha csak segíteni akarna, a kis rovarszerű gép leereszkedett a vén torony melletti
betonplatóra. Ryan ezt jelnek vette, és munkához látott: csendesen lopakodva indult
fölfelé a hegyen. Mágiája segítségével úgy haladt át az aljnövényzeten, hogy a levelek
meg sem moccantak, auráját pedig úgy alakította, hogy a fák fölött a mágusnak nehezebb
dolga legyen, ha észre akarja venni őt.
Gond nélkül érte el a betontömb szélét. A mágus a domb alján fürkészte a fákat, amíg
Ryan figyelte, ahogy a helikopter földet ér. Leguggolt a fák sötétjében, és számba vette az
ellenfeleket.
A helikopter színezett makroplaszt szélvédőjén át sikerült kivennie a rigó pilóta alakját; a
nő haja szoros lófarokba volt fogva. Közvetlen kapcsolatban állt a helikopter
számítógépével a száloptikai kábelen keresztül, amely a halántékán levő adatjackbe
csatlakozott.
A segédpilóta a nő mellett ült, és bár kevésbé volt látható, hőlenyomata orkot, esetleg
trollt jelzett. Méretei alapján Ryan orkra tippelt, a nála lévő hatalmas fegyvernek pedig -
határozott körvonalaiból ítélve - Ares Alpha Rohamágyúnak kellett lennie. Amint a
helikopter futóműve földet ért, az oldalajtó kinyílt, és egy alak ugrott ki rajta. Egy gyorsan
és simán mozgó ember tornyosuló árnyéka. Mint egy műérzet-akcióhős dupla sebességen.
A nyitott ajtón át Ryan gyorsan felmérte a jármű belsejét, sorra véve ellenfeleit. Hátul két
ember ült, mindketten humánok. Egyikük átlagos kinézetű, társasági biztonsági őr, a
másik elterült ülésében, valószínűleg az asztrálisan kutató mágus. Szelleme a testén kívül
volt, az asztrális teret kutatta Ryan után, de bármely pillanatban visszatérhetett.
Ryan gyors leltárt csinált. Ketten elöl, egyikük nehézfegyverzettel, kettő hátul. Menni
fog - gondolta. - Ha valami nem sül el rosszul, vérontás nélkül kapom el őket. Nem rettent
volna meg a meggyilkolásuktól, ha ezt kívánták volna meg Dunkelzahn parancsai, és
nagyon képzett volt az élet elvételének művészetében. De nagyon gyakran az ölés nem
volt szükséges céljai eléréséhez.
Aztán Ryan pillantása a gépből kiszálló… dologra esett.
Legnagyobb részben embernek látszott, de az embertelenség aurája vette körül, amelyet
Ryan hideg sugárzásként érzékelt. A való világban egy hatalmas ember volt, legalább fél
méterrel magasabb Ryannél, olyan alakkal, amely kibernetikus végtagokról és testről
árulkodott. Tiszta króm a lombikban készült bőr alatt.
Ilyen részlet sosem kerülte el Ryan figyelmét, még a sötét, bő ujjú . harci ruhán keresztül
sem, amit az illető viselt. Kopasz feje furcsán szimmetrikus volt, és túl kicsi hatalmas
vállaihoz és mellkasához mérve. A lábak arányai is szokatlanok voltak: túl hosszú a
lábszár a magassághoz képest.
Ez a fazon nagyrészt gép. Egy kiberzombi.
Már hallott ilyen lényekről, de ez volt az első, amelyet hús-króm valóságában látott.
Szellemük legnagyobb része eltűnt, és iszonyúan veszélyesek voltak. Robotok, akik az élő
és halott közötti vékony mezsgyén léteztek.
Az alak egyik kezében felhúzott hálóvetőt tartott, másik keze jelenleg üres volt, de
öveiről és hevederjeiről tekintélyes fegyvertár lógott alá. Az asztrálban az alak kész
tűzijátéknak látszott, annyira fénylett a mágiától és a gyorsító varázslatoktól. Aurája sötét
árnyék volt a lángok között, és Ryan háta megborsozott, amint rápillantott. Az aurája
mintha elkülönült volna a testétől. Fáziskésésben volt, ha ez egyáltalán lehetséges.
Ryan még sohasem látott ilyesmit. Amerre a kiberzombi elhaladt, az asztrál mindenütt
elhomályosult egy kicsit. Ez a lény puszta jelenlétével szennyezte az asztrális teret. A
szóbeszéd szerint szinte folyamatossá gyorsított hatalmas varázslatok szolgáltak
béklyóként az olyanok szellemének, akik túl sok gépet építettek a testükbe. Baromi
természetellenes.
Aztán észrevette a figyelőszellemet, egy kis vérvörös szemet, amely a kiberzombi aurája
körül lebegett. A szellem meglátta Ryant, pontosan ránézett, de nem mozdult. Valami más
lehetett a feladata. Valószínűleg figyelmeztet valami mágust vagy sámánt, ha valamilyen
nagy asztrális rondaság kezdene érdeklődni a robotbigyójuk iránt.
Ryan visszavitte tekintetét a fizikai valóságba, és vett néhány mély lélegzetet, hogy
összeszedje magát. Tehát el akarnak fogni - gondolta, amint tekintete a hálóvetőre esett. -
Érdekes, ennyivel is könnyebb lesz a menekülés. Csak annyit kell tennem, hogy túljussak a
robotbigyón, mielőtt a helikopter felemelkedik A belsőkkel könnyen végzek.
A kiberzombi aprólékosan végigvizsgálta a környéket és Ryan hirtelen félni kezdett,
hogy álcázó mágiája nem képes elrejteni hőlenyomatát a teremtmény infravörös pillantása
elől. A tekintet azonban megállás nélkül átsiklott fölötte, és a lény hozzákezdett a tisztás
vizsgálatához.
Ryan tökéletes csendben és mozdulatlanságban állt, várta az akció számára
legmegfelelőbb alkalmat. Figyelte, ahogy a kiberzombi egyik övéből bénítópisztolyt húz
elő, és a betontömb szélére sétál. A robotbigyó mozgása higanyszerű volt és gyors,
határozott és pontos.
Talán még nálam is gyorsabb - gondolta Ryan, ami azért volt ijesztő, mert még sohasem
találkozott senkivel, Dunkelzahnt kivéve, aki felért volna a sebességével harc közben. - Jó
lesz elkerülni a harcot ezzel az alakkal. Korántsem biztos a vége.
Ebben a pillanatban a helikopter rotorjai alatt a szél üvöltése fülsiketítővé erősödött, és a
jármű lassan emelkedni kezdett. Amint elhagyta a talajt, Ryan villámgyors mozdulattal
ugrott a még mindig nyitva álló oldalajtó felé. Valaki belülről kinyúlt, hogy bezárja az
ajtót, amikor Ryan kábító méreggel bevont dobótűje a mellkasába csapódott. Csendes,
gyors és nagyon erős. A dobótű tövig eltűnt az ember testében, a becsapódás alig halható
koppanása elveszett a rotorok üvöltésében.
Az ember két szívdobbanásnyi idő alatt megdermedt és a padlóra zuhant, majdnem
kiesve a nyitott ajtón, mielőtt Ryan elkapta volna. Amikor Ryan beért, lefektette a
magtehetetlen őrt a padlóra, majd átsuhant a test fölött olyan gyorsan, ahogyan csak
mágikusan felgyorsított izmai engedték. Egy másik tűt a mágus ernyedt testében merített
meg; ez is humán volt, barna Aztechnology páncélban, Jaguárőr váll-lappal.
Szerencsére nem ébredt föl, hogy megsüssön egy varázslattal.
Ryan előhúzta pisztolyát és finom, begyakorlott mozdulattal a segédpilóta fejéhez
helyezte a csövet.
- ëCállete! - suttogta Ryan. - Egy hangot sem, pendejo! Vagy az agyaddal dekoráljuk ki a
szélvédőt.
A segédpilóta orknak nyilvánvalóan felturbózott vagy huzalozott reflexei voltak, de
ahogy érezte rücskös bőrén Ryan fegyverének hideg fémcsövét, nem próbálkozott
semmivel. Lassan felemelte a kezét, engedve Ryannek, hogy megragadja az Ares Alfa
Rohamágyút.
Ryannek nem volt ideje, hogy figyelemmel kövesse a segédpilótát, úgyhogy nyakon
döfte egy dobótűvel. Néhány másodperccel tovább tartott, míg a hatalmas test elernyedt az
ülésben, de hamarosan az ork felől is biztonságban lehetett.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy a helikopter külső érzékelőire kapcsolódó rigó észre
sem vette. De nemsokára feltűnik majd neki - gondolta Ryan -, mihelyt belepillant a belső
kamerába.
Ryan elhelyezkedett a rigó ülése mögött és pisztolyát a nő halántékához szorította.
Remélte, hogy a nő fél a haláltól, mert szüksége volt valakire, aki vezeti a helikoptert,
tehát muszáj volt nem ölnie. Mindig szerette inkább megbénítani ellenfeleit, hacsak nem
volt feltétlenül szükséges meghalniuk, de most még kábítással sem próbálkozhatott. Még
ha sikerülne is kibogarásznia az irányítást, soha nem repült még ilyen géppel, és nem örült
az ötletnek, hogy ilyen körülmények között kellene megtanulnia.
A helikopter körülbelül három méterre járt a földtől és éppen előremenetbe kapcsolt
volna, hogy megkerülje a teocallit, amikor a padló hirtelen megdőlt. A helikopter jobbra
fordult, majd újra egyenesbe jött. Ez a rigó még nem tudja, mi az a fájdalom - gondolta
Ryan. Pontosan tudta, melyik ideggócot kell megütnie.
De a rigónak köze sem volt az egészhez. A szeme sarkából Ryan épp elkapta a helikopter
nyitott ajtaján behúzódzkodó kiberzombi hatalmas testét. A földről ugrott fel, és a gépre
hirtelen ránehezedő testsúlya okozta a billenést.
Mi a…?
Ryan megpördült, hogy szemben fogadja ellenfelét, közben két lövést is leadott,
pontosan a kiberzombi fejére. Az azonban gyorsabb volt, és sikerült valamelyest
félrelendülnie. Az egyik golyó a vállát érte, ahonnan fémes kongassál pattant le. A másik
mellément.
A hálóvető akkor nyitott tüzet, amikor Ryan épp előrevetődött, a háló polikarbon szálai a
robbanás lendületétől bomlottak ki a levegőben. Túl kicsi volt azonban a jármű, és nem
tudott teljesen kinyílni. Valamivel az Őrjaguár mágus merev teste fölött csapódott a
helikopter műanyag borítású fémfalába. A kemény anyag hangos reccsenéssel megrepedt
az ütéstől, Ryan azonban megmenekült.
Ryan előhúzott egy villámfény-minigránátot az övéből és a kiborg felé hajította. A másik
úgy figyelte a felé ívelő gránát röppályáját, mintha lassított felvételen nézné, mintha
elbűvölnék az apró szerkezet pörgő ábrái. A valószínűtlen pillanat egy örökkévalóságig
tartott, mintha egy antigravitációs térben forgó meteort figyelnének. Ryan ekkor vette
észre az ellenfele hússzínű alkarjára tetovált nevet. Szabályos, halványszürke betűkkel az
„ÜSZÖK” szó állt ott.
Aztán a fény sok száz apró nap erejével villant fel a sötétben. Ugyanebben a pillanatban
Ryan a kiberzombi, Üszök felé vetette magát. Leengedte a vállát, hogy az ugrás
lendületével belevágódjon a másikba, és kilökje az ajtón. Üszök feltámadt pillanatnyi
kábulatából, amint a gránát felrobbant, Ryan pedig szinte látta kibernetikus pupilláinak
azonnali szűkülését.
Ryan tudta, hogy az elektromos felvillanás csupán a másodperc törtrészének erejéig
cseréli ki a szem számára túlterhelő információt a memóriában tarolttal, csak addig,
ameddig az új kép meg nem érkezik az agyba. A másodpercnek éppen ez a törtrésze volt
az a pillanat, amikor Ryan válla a kiberzombi törzsének vágódott. A kiborg azonban
legalább kétszáz kilót nyomott, mind kemény fém, és szintetikus izomzat. Mintha csak
egy márványszobrot próbált volna feldönteni. Ahogy a közelébe ért, a szintetikus olajok
szaga olyan erővel tolult az orrába, hogy majdnem öklendezni kezdett.
Lehajolt, és minden erejét megfeszítve még egyet taszított a hatalmas testen. A
kiberzombi hátratántorodott, érzékeinek még nem volt tökéletesen ura. Ki a nyitott ajtón,
bele a helikopter rotorjának süvítő szelébe és a puskapor csípős szagába. Az utolsó
pillanatban Ryan elengedte, Üszök pedig a peremen inogva szabad kezével
kétségbeesetten igyekezett valamilyen fogódzót találni.
Ryan most mágikus támadásra koncentrált, egy hatalmas pszichokinetikus csapásra,
amelyhez nem kellett közvetlen fizikai kapcsolat. Kezével olyan mozdulatot tett, mintha ki
akarná lökni ellenfelét az ajtón, és noha ő maga a helikopter belsejében maradt, ütése
betalált, hatalmasat taszítva Üszök szegycsontján.
A kiberzombi felmordult, amint elérte a lökés ereje. Hátrahajlott - egy másodperc, és
vége. A helikopter már tíz méterre járt a fák sötét, fenyegető tömege fölött. A zuhanás
mindenképpen komoly sérüléseket okozna. Ekkor azonban Ryan meghallotta az olajozott
fém kattanását, amint Üszök szabad kezének ujjai hátracsuklottak, és teleszkópos fémujjak
kígyóztak elő. A rendellenesen hajló ujjak körül felszakadt a bőr, összevérezve a kibújó
fémet. A nyújtható ujjak apró, hajlékony kígyókként lövelltek az ajtó felé, és szorosan
rácsavarodtak a kapaszkodóra. Üszök kitartott.
Ryan a kiborgba ürítette pisztolya tárát, és többször el is találta, de a Walther golyóinak
ereje kevés volt hozzá, hogy átüsse Üszök páncélját. Aztán eszébe jutott a segédpilóta
Ares Alphája. Lehajolt, és felnyalábolta a fegyvert, épp, amikor Üszöknek sikerült
megtámasztania a lábát. Ryan célzott, és tüzelt.
A kiberzombi azonban már visszanyerte az egyensúlyát, a hálóvetőt alig követhető
sebességgel meglendítette, a fegyver agyával eltalálva a rohamágyú csövét. A golyóáradat
ropogva szakadt ki, még mielőtt az iszonyatos erejű ütés hulláma elérte volna Ryan kezét,
hogy kicsavarja belőle a fegyvert. Ez a tag tényleg baromi erős. Néhány golyó
valószínűleg célba ért, mert Üszök megtorpant. Aztán a fegyver hangos kondulással a
padlóra esett, és becsúszott az ülések alá.
Ryan megpróbált arrébb lépni, hogy tért nyerjen, de háta a helikopter falát érte.
Egyszerűen nem volt több hely. A rohadt életbe - gondolta -, most mi a fene lesz?
Üszök újra meglendítette a hálóvető agyát, egy skorpió gyorsaságával sújtott le Ryanre.
Az lehajolt, az ütés pedig a helikopter falába csapódott, felrepesztette a műanyagot, és
behorpasztotta a fém tartóvázat. A hálóvető megcsavarodott a csapás erejétől.
Elzárja a kijáratot - villant át Ryan agyán, ahogy Üszök hatalmas alakja közelebb
nyomult.
Ryan támadása gyors volt és elegáns, egy sodrórúgás a térdre, amint megpróbálta
kibillenteni egyensúlyából a monstrumot, hogy a kínálkozó pillanat alatt megkerülhesse,
és el tudjon menekülni. A rúgás azonban csak az egyik térdet érte, és noha az oldalra
meghajlott, ez nem volt elég hozzá, hogy Üszök felboruljon.
Aztán a kiberzombi egyik keze rákulcsolódott Ryan bokájára, kígyóként fonódva rá, még
mielőtt visszahúzhatta volna. Ryan érezte, a krómujjak szorítását az overallon keresztül,
mintha egy hidraulikus satuba került volna a lába. Megfordult, összehúzta magát, aztán
kirúgott, telibe kapva Üszök csuklóját, hogy megtörje a szorítást. Eredménytelenül. A
kiborg emberfeletti erővel kitartott, olyan szorosan tartva, hogy kis híján összezúzta Ryan
bokacsontját.
Ryan újra távoli csapását alkalmazta, egy horgot a torokra, csak hogy szabaduljon.
Ugyanakkor azonban, amikor Üszök feje hátracsuklott az ütéstől, Ryan halk csikordulást
hallott. Pillantása egy pontba szűkült, amint megbabonázva meredt Üszök csuklójára. Egy
hatalmas tű siklott lassan elő, hegyén megcsillant valami fehér tejszerű folyadék.
A szél megszűnt tombolni, a puskapor szaga semmivé foszlott. Ryan egész léte abba a
csendes, finom cseppbe sűrűsödött, amely a kiberzombi csuklójából előtörő tűn csurrant
végig.
 Majd a hosszú jeges tűszúrás lelassított valósága, amint a tű a vádlijába hatolt. Az utolsó
pillanatban vágott bele a felismerés, hogy veszített a géppel szemben. Az a biztos tudat,
hogy Dunkelzahn egész terve kudarcba fullad, mert most veszített. Kudarcot vallottál
velem, Mester. Bocsáss meg, ha tudsz.
A jeges zsibbadás végigkúszott a lábán, sorra bénítva meg izmait. Utolsó gondolatai
eltűntek a feledés sötétségében.
Kyan Mercury megszűnt létezni.


2057. AUGUSZTUS 12.

4
Nadja az asztala mögött ült Lake Louise-i irodájában, és elmerülve bámult ki az ablakon.
Próbálta összeszedni a gondolatait, összerakni, hogy mi minden történt az elmúlt három
napban, azóta, hogy… Azóta, hogy az a hatalmas robbanás történt a Watergate Hotel előtt.
Azóta, hogy Dunkelzahn meghalt.
Három napja már, de a látvány úgy élt benne, mintha még mindig ott állna. A rombolás
csendje, a sárkány telepatikus haláltusája, amely minden idegét áthatotta erejével. A lény,
aki mentora, példaképe, jótevője és barátja volt, nincs többé.
Az irodában óriási rendetlenség uralkodott, minden vízszintes felületet papírhalmok
borítottak, közöttük itt-ott chipek és CD-k sarkai kandikáltak élő. A szemétláda dugig
tömve összegyűrt iratokkal, üres adatchipekkel és az ebéd maradványaival, amibe alig túrt
bele. Az egész éles ellentétben állt Nadja kifogástalan megjelenésével.
A Dunkelzahn halála óta eltelt két napban Nadja élete teljesen megváltozott. A robbanás
éjszakáján Carla Brooks biztonsági okokból visszaküldte Lake Louise-ba. A sárkány
barlangja a Mount Hector oldalában helyezkedett el, a Sziklás-hegység egykori kanadai
részén. Lake Louise gyakorlatilag az Atabaszk tanács területén feküdt, de ők a sárkány
területét saját birtokának tekintették, annál is inkább, mivel Dunkelzahn 2014 óta ott
lakott, vagyis három évvel régebben, mint hogy a Nagy Szellemtánc felszabadította volna
a bennszülött amerikaiakat az Egyesült Államok elnyomása alól.
Nadja nem tudta, hogy vajon most, a sárkány halála után ez változni fog-e. Remélte,
hogy nem. Csak két napja tudta meg, hogy őt jelölték ki Dunkelzahn végakaratának
végrehajtójául, ez pedig egy új társaság, a Draco Alapítvány létrehozását is jelentette.
Munkája a pozíciójával járó hatalommal együtt meredeken emelkedett. Egy új mamutcég
irányítása összpontosult a kezében. Egész vagyonokat fog rövidesen kiosztani Dunkelzahn
végrendeletének közéleti és mágánpasszusai alapján legalább ötszáz embernek és cégnek.
És csak ma reggel tudta meg, hogy Kyle Haeffner elnök őt jelölte a Kanado-Amerikai
Egyesült Államok elnökhelyettesévé. Meglesz hozzá a politikai befolyása is, hogy
folytatni tudja Dunkelzahn terveit. Nevezése természetesen a Scott Bizottság kutatási
eredményeinek függvénye volt, amely éppen, mint Dunkelzahn lehetséges gyilkosát
vizsgálta.
Mozgalmas hét volt - gondolta, és igyekezett nevetni a kifejezés enyheségén. Nem
sikerült. Túl sok mindenről kellett gondolkodnia.
Úgy tervezte, hogy visszatér Washingtonba Dunkelzahn végrendeletének felolvasására,
de zendülések törtek ki a városban és az erőszak átterjedt a környékre, majd végigsöpört
az egész kontinensen. Hiába a Lone Star, a Knight Errant az UCAS és az Ares katonai
erejének minden erőfeszítése, a felkeléseket nem lehetett elfojtani.
Most pedig annak ellenére, hogy tenger munkája volt, és az idővel csak egyre több lett,
Nadja magára erőltetett egy pillanatnyi szünetet, hogy levegőt vegyen és összpontosítson.
Egy pillanatig az ablakából nyíló, kilátást csodálta. Nagyon szerette Lake Louise-t.
Gyönyörű volt a táj, a hófödte csúcsok, amelyek fehéren ragyogtak a napfényben, a
meredek erdős lejtők és a tompa kékesfehéren villódzó gleccser-takarta sziklafal. Irodája a
sárkány barlangjának peremén épült hatalmas tükörüveg épületek egyikében kapott helyet.
Örült, hogy el vannak szigetelve a VisionQuest Kalandparktól, amely hál’ istennek
teljesen eltűnt a Mount Hector egyik hatalmas karja mögött. A VisionQuest egy vezető
virtuális valóság-kutatóközpont és egy óriási játékpark keresztezése volt. Dunkelzahn jó
pár évvel azelőtt vásárolta az Ares Macrotechnology-tól és Nadja máig el-eltűnődött rajta,
hogy Damien Knight miért adta el. A VisionQuest minden évben tetemes profitot hozott.
Közvetlen balra az épülettől látszott a tátongó barlangbejárat, amely a szikla oldalában
nyílt. Ez volt Dunkelzahn rezidenciájának „nyilvános” bejárata, és a lehető legjobban fel
volt szerelve minden létező mágikus és technikai védelemmel.
Legalábbis ez volt, amit Nadja eddig hitt. De eddig azt is hitte, hogy a sárkány
sérthetetlen. Ez a feltevés pedig hamisnak bizonyult. Dunkelzahn meghalt.
Még mindig lehet, hogy életben van - emlékeztette magát, noha nem igazán hitte, hogy
túlélhette. Nem akarta feladni a reményt, de minden emléke, ami a robbanásból maradt,
minden apró részlet arra utalt, hogy a sárkányt meggyilkolták. És ha esetleg élne, hova
tűnhetett? Mióta azon a bizonyos estén találkoztak Párizsban, sohasem hagyta el egy
napnál tovább.
A sárkány emberi formája még mindig élénken élt az emlékezetében, amint egy kisebb
tömeg közepén állva Aloné Megmozduló Bécs című képéről beszélgetett. Keze és arca
teljesen fiús, de szemében ősi fény csillogott. Fölnézett, egyenesen rá, agyával
végigpásztázta Nadja fejét, és hibátlan arca határozott mosolyra húzódott. Közvetlenül ez
után elnézést kért a többiektől és átsétált a lányhoz.
Elektromosság vibrált közöttük. A sárkány a lány lelkének olyan részét érintette meg,
ahová az nagyon régen nem engedett senkit, túl sokan próbálkoztak az évek során.
Nagyon sokakat zárt ki onnan, mióta a szülei meghaltak. Mintha csak Dunkelzahn
számára tartogatta volna szellemének ezt a részét. A kapcsolatban nem volt semmi
szexuális vagy romantikus. Egyszerű kapcsolat volt, a barátságnak egy olyan természetes
zsigeri szintje, amit nem volt érdemes tagadni.
Nadja leküzdötte az emlékeit. Megtörölte a szemét, átkozva magát, hogy éppen akkor
ilyen gyönge, amikor erősnek kellene lennie. Bárcsak beszélhetnék Ryannel - villant át
rajta. - Ő megint tudni fogja, hogy mi történt.
De Ryan akárhol is volt, nem jelentkezett, noha Nadja tudta, hogy megpróbálná, mihelyt
meghallja a sárkány halálhírét. Talán csak Ryan Mercury volt az egyetlen ember, aki olyan
közel jutott Dunkelzahnhoz, mint ő.
Nadja végigpillantott tükörképén a telekom üres képernyőjén. Mély levegőt vett,
hátradobta fekete haja egy rakoncátlan tincsét, és a híváshoz elővette legjobb mosolyát.
- Gordon - szólt a titkárához -, kapcsolja kérem Ördögfiókát.
- Igenis, Daviar kisasszony - érkezett a válasz. - Egy pillanat.
-Köszönöm.
Egy perccel később Ördögfióka ikonja jelent meg a képernyőn. A dekás perszonája egy
idealizált bombázó volt vakítóan szőke hajjal, valószínűtlenül hosszú lábakkal, a
gravitációt meghazudtoló hatalmas mellekkel és apró lábfejjel. Vörös bőrnadrágot és
mélyen kivágott kabátkát viselt, amely erőteljesen feszült a mellén.
A kép láttán Nadja elmosolyodott. Ismerte Ördögfiókát, vékony, apró, barna nő, akiben
sokkal több az intelligencia, mint a nőiesség. Az, hogy ilyen perszonát választott, a
társadalom ideális nőstényéről alkotott lesújtó véleményét tükrözte.
- Igen, Nadja? - szólalt meg. - Mit tehetek érted?
- Egy szívességre lenne szükségem.
- Ki vele!
- Mindenekelőtt szeretném tudni, hogy mennyire… - Nadja kereste a megfelelőt szót,
aztán rátalált: - Mennyire vagy hűséges hozzám most, hogy Dunkelzahn meghalt?
A dekás ikonja megnyugtatóan mosolygott.
- Ne aggódj, Nadja. Azért köteleztem el magam Dunkelzahn mellett, amiért dolgozott.
Ennek a célnak pedig nélküle sem vagyok kevésbé elkötelezve.
Nadja a megkönnyebbüléstől majdnem hátradőlt a székében. Kiváló. Nem akarta
azonban, hogy ez az érzés túlságosan meglátsszon rajta.
- Reménykedtem, hogy ezt fogom hallani - szólt. - A szívesség Higannyal kapcsolatos.
- Igen?
- Minden információra szükségem van, ami elérhető arról, hogy mit csinál, és hogyan
léphetnék vele kapcsolatba.
- Oda tudom adni Dunkelzahnnal folytatott utolsó beszélgetésének felvételét.
- Az remek lenne.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha személyesen jönnél le. Az adat nagyon érzékeny.
Még a belső száloptikai vonalakhoz is.
Nadja keményen Ördögfióka szemébe nézett.
- Meghallgattad?
A dekás ikonja bólintott.
- Sikerült valamilyen következtetést levonni?
- Igen. Higanynak azonnal vissza kellett volna térnie. Mostanra már rég itt kellene
lennie.
- Nem is hívott azóta?
- Nem.
Nadja megmozdult a székében, igyekezve olyan finoman csinálni, hogy ne látsszon rajta
a feszengés.
- Nyomozd le, kérlek - szólt. - Bármit felhasználhatsz, amire szükséged van. Nyomozd
le, és hozd ide vissza.
- Reméltem, hogy ezt fogod mondani - válaszolta Ördögfióka. Nadja megszakította a
vonalat és felállt. Néhány percen át különféle jógatechnikákkal igyekezett kinyújtani
izmait és megnyugodni valamelyest. Azért kell Ryannel beszélnie, hogy kiderítse mit tud
Dunkelzahn haláláról. Nincs semmilyen más oka.
Akkor meg miért aggódom ennyire érte? - gondolta. - Miért nem bírok másra gondolni,
mikor ennyi munkám van?
Felötlött benne a válasz, ő pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni. Ez azonban nem
sikerült. És a válasz ott lebegett benne, egyre jobban betöltve gondolatait. A felismeréstől
remegni kezdett, az egyszerű tagadhatatlan igazság minden erejétől megfosztotta. Arcát a
kezébe temette, amint érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Szeretem.

5
Megmozdult a kemény matracon, a lepedők égették sebzett bőrét és a múltjáról álmodott.
Egy gombostűfejnyi fény jelent meg a bal oldalánál. Sötét selyem áramlatában lebegett
forogva, ráhajolva a finom kelme hullámzására. A gombostűfej növekedni kezdett, ahogy
megközelítette. Vagy az közelítette meg őt. Nem igazán tudta eldönteni.
A fény csendben és ellenállhatatlan komolysággal járta át. És amikor átjárta, egy emléket
hozott magával…
A szoba érzékelhető részletei hirtelen rohanták meg. Feje lángolt, fejbőrének és
nyakának idegvégződései sikítottak. Szája szögletétől az álláig vércsík kígyózott, fémes
ízét érezte még a nyelvén. Ekkor vette észre, hogy nem tud megmozdulni, keze és lába
béklyóban volt hozzákötözve egy székhez. Csuklóját égette a szorítás. Izmai úgy sajogtak,
mintha megverték volna. A szoba körülötte kifejezetten büdös volt, az ősrégi kék
szőnyegen kékesfehér minta sorakozott. Dohszagú. Vagy ez a szintén sötétkék padlótól
plafonig érő hatalmas függönyök miatt lett volna, amelyeket alul és felül fekete foltok
tarkítottak?
Hol vagyok? Miért vagyok itt?
Ki vagyok én?
A szobában sötét volt, csak az őt körülálló emberek egyikének kezében szorongatott
zseblámpa adott némi fényt. Hárman voltak, a sötétben ki tudta venni hőmintájukat; Az
egyik egy troll nő volt, óriásinak tűnt mágikus jelekkel teleírt vörös köpenyében. A másik
egy humán nő, fehér bőrét mindenütt rúnatetoválás borította. A harmadik… látszólag egy
szakállas ember férfi, de valami nem stimmelt körülötte. Üresnek tűnt, mint a kiberver az
asztrális térben. De nem kiberver volt.
Nem emlékezett a neveikre, noha biztos volt benne, hogy kellene. Különösen arra a
furcsára. Őt biztosan ismerte. A sötétben nem tudta kivenni a férfi vonásait, mintha az
árnyékok mélyebbek lennének körülötte. A szoba többi része tele volt a használhatatlanság
és a szétesés különböző fázisaiban levő vén asztalokkal és székekkel. Mint egy régi
étterem vagy büfé. Egy óriási akváriumot pillantott meg a bal oldalon, amely már nagyon
régóta száraz lehetett, mert állt benne a por.
- Basta ya - szólalt meg a troll, akinek egyszem megcsavarodott szarva a plafonig ért. -
Mindent kiszedtem belőle, amit tudtam.
- T.W. Saint Johnt a Fuchitól szereztük meg néhány hónapja - folytatta a másik nő. -
Szép summát fizettünk érte. A mesterséges mágus projekten dolgozott a tenochtitláni
központban. Három nappal ezelőtt átmenetileg áthelyezték San Antonioba. A vállalati
kocsiját innen egy kilométerre találtuk meg.
- Az agyletapogatás azonban azt mutatja, hogy a neve Ryan Mercury. A DNS- és
retinaadatokat valószínűleg hozzáigazították a Saint John személyiséghez.
Ryan Mercury? T.W. Saint John? A nevek idegenül csengtek a fülében.
- Egyéb? - kérdezte a szakállas.
 - Semmi. Az agya olyan üres, mintha ellenállna, pedig az lehetetlen. Nem elég erős.
- Nem áll ellen, Gretchen - mondta a rúnahegekkel teleírt bőrű nő. - Valami más zavarja
a vizsgálatot. Valamiféle bonyolult leplezőmágiát helyeztek el rajta, amin nem tudok
kereszüljutni. Talán az okozza.
A szakállas előrelépett.
- Nincs vesztegetni való időnk. Ryan Mercuryról tudjuk, hogy kicsoda. Dunkelzahn
kémje. Nem is kell többet tudnunk. Próbálkozzatok valami… hagyományasabb
meggyőzési technikával. Aztán öljétek meg.
- Igenis, Seńor Oscuro.
A trideódoboz, amelyet Ryan eddig észre sem vett, hirtelen életre villant. Egy férfi
felsőteste jelent meg a képernyőn, egy sötétbarna hajú, sötétkék szemű, fehér bőrű férfi.
Fiatalnak, és meglehetősen jöképűnek tűnt. Öltöny és nyakkendő volt rajta. Mély hangja,
amely a trideo hangszóróiból tört elő, betöltötte a szobát.
- Darke?
Az Oscuronak nevezett szakállas a trideo felé fordult.
- Á, Mr. Roxborough, minek köszönhetem, hogy megzavart?
Ryannek feltűnt, hogy Roxborough alakja furcsán nézett ki, amikor megmozdult.
Tulajdonképp alig volt észrevehető, de a bőre mintha túlságosan is sima lenne, és arcának
szimmetriája is kicsit ijesztően hatott.
- Szükségem lenne a testre a kísérleteimhez. - Roxborough erős brit akcentussal ejtette a
szavakat. - Megoldható lenne, hogy életben maradjon?
Darke teljesen szembefordult a trideóval.
- Ez az ember borzasztóan veszélyes…
- Embereim kiválóan értenek az ilyen alakok kezeléséhez. - Még a trideókapcsolaton
keresztül is sütött a magabiztosság Roxborough félmosolyából. Pillantása Ryanre siklott. -
Erre a testre vártam évek óta. Busásan meghálálnám a fáradozását.
Darke egy pillanatig elgondolkozni látszott.
- Rendben - szólt aztán -, bár a hálától eltekinthetünk. Két dolgot kérnék csupán.
Egyrészt, ha biológusai vagy mágusai bármit találnának a múltjáról vagy Dunkelzahnnal
való kapcsolatáról, azonnal tudassa velem.
- Természetesen.
- Másrészt, ha végzett vele, ölje meg.
- Magától értetődik. Azonnal érte küldök egy csapatot.
A háromdimenziós kép visszatért a síkba, majd kihunyt, és Darke visszafordult a többiek
felé. Gretchen, a troll nehéz, gumival borított fémrudat húzott elő az egyik asztal alól, és
kérdőn nézett a férfira. Az bólintott.
- Folytassák. Kint leszek a tónál, felügyelem a munkálatokat. Bármit kiszed belőle,
kíváncsian várom.
Gretchen elmosolyodott.
- Természetesen, Seńor.
Darke sarkon fordult, és eltűnt az árnyak közt. Amikor kiért látómezejéből, Ryan a
lépései alapján követte távolodását. Körülbelül hat métert tehetett meg szőnyegen, utána
kőre lépett. Ryan becslése szerint újabb két méter után átment egy ajtón. Ha meg tudná
lazítani a kötelékeket, talán megszökhetne.
Gretchen bemelegítésképp a karját tornáztatta.
- Most pedig beszélni fogsz. És szépen elmondod, hogy ki is vagy, és hogy kerültél ide.
Ryan pontosan tudta, mi fog történni, és összeszorította a fogát. A troll lesújtott, de ő
meg se mukkant. Felizzott ugyan a fájdalom, ahol az ütés érte, de csak egy pillanatig
tartott. Valahányszor a fémrúd lecsapott, a fájdalom belémárt, majd eltűnt, elvezette a
mágia. Gretchen pedig ütötte ahol érte. Kapott a hátára, lábára, karjára, mellkasára, de a
fejét és medencéjét sem kímélte.
A troll azonban tévedett: Ryan nem beszélt. Viszont ahogy záporoztak rá az ütések, a
fájdalom egyre hosszabb ideig maradt, míg végül mágiája kimerült. Az összes kín
egyszerre zúdult rá, és teste felsikoltott a hirtelen agóniában. Szerencsére elvesztette az
eszméletét.
Újra a selyemfelhők áramlatában találta magát. Álmodott. Emlékezett. A fény
visszahúzódott, míg végül alig pislákolt. Egy tűhegynyi fehérség maradt az érzékelés
peremén, majd az is eltűnt. Időtlenül lebegett. Lényének körvonalai árnyékok maradtak
csupán, szürke és sötét, nagyon sötét kék árnyak. Egy illatok és hang nélküli álló folyam.
Csak látvány és tapintás. Holt anyaméh.
Újabb emlékek ötlöttek föl benne elszórtan, rendszer nélkül…
Egy gyönyörű tünde nő lovagolta meg, meztelen hófehér bőrét csíkosra festette az
ablakrolón átsütő napfény. Dús haja úgy omlott a vállára, mint egy hollófekete zuhatag.
Kint zúgott az óceán, tompa moraja megérintette, és megnyugtatta lelkének ösztönös
felét. Lassan behatolt a lányba, erős kezével szorosan tartva közben. Kidolgozott izmai
mellett szinte törékenynek tűnt, finom alakja eltűnni látszott hatalmas karjaiban.
Végigfuttatta ujjait a lány hátán, feneke karcsú ívén, majd elöl vissza a mellekig,
amelyek gyönyörűek voltak halvány vörösesbarna szeplőkkel telepettyezve. A lány
kéjesen felnyögött, amikor ő felült, hogy egyik mellét szájával is becézze egy kicsit.
A mellbimbó sima bőre a nyelvén. A két csípő ritmusos mozgása. A kéj növekvő
hulláma.
Aztán kirobbant.
A lány is felkiáltott, megrázkódott, majd ráborult.
… egy pillanattal később mindez eltűnt, és őt újra a selyemhullámok ragadták magukkal.
Körülölelte a hömpölygő sötét kelme, szinte magába zárta. Hirtelen új látomás jelent meg
fehéren izzón, valamerről jobbról. Erejét megfeszítve próbált menekülni, de az álom
elborította, mint a szökőár. Egy rég halott élet morzsája.
A sárkány összekuporodva feküdt mellette, hatalmas teste föléje magasodott. Ez volt
Dunkelzahn, pikkelyei a sötétkék és az ezüst árnyalataiban csillogtak a terem fakó sárga
fényében. Ryan mellette állt, de még magát kihúzva sem ért fel a sárkány behajlított
mellső lába feléig. Hatalmas, kőből kivájt helyiség közepén voltak, amely minden modern
világítástechnika és elektronikai felszerelés ellenére jobban illett volna az ősi mesék
helyszínei közé, mint egy huszonegyedik századi technikai társadalomba. A termet mintha
középkori varázslatok, lovagok és szüzek számára találták volna ki. És persze a rettenetes
és megállíthatatlan gonosznak.
Hősöknek. Olyanoknak, akik ösztönösen megérezték, mi a különbség jó és rossz között,
és akik a rossz minden csábítása ellenére tudtak harcolni a jó mellett.
Ryanthusar - hallotta fejében zengeni Dunkelzahn hangját. - Ne hagyd, hogy magukkal
ragadjanak azok a bizonyos gondolatok, mint már előtted oly sokakat. A hősiesség nem
tűnt el a világból. Természetesen rejtetten, nem annyira kimunkáltan, és sokkal
finomabban, de megjelenik. Igenis járják hősök a Hatodkor cinikus világát is.
A sárkány feje nagyobb volt, mint Ryan teljes hossza. Koponyájából óriási fekete
szarvak meredtek elő, orra pedig a végén éles csőrszerűségbe hajlott; úgy hatott, mint egy
szögekkel kivert sas. Hüllőszemei olajsárgán csillantak, hasított pupillája kihangsúlyozta
tekintetének mélységét.
Bár Dunkelzahn hatalmas mancsának egyetlen csapásával darabokra szakíthatta volna,
Ryan mégsem félt. A sárkány nevelte fel, ő pedig rábízta az életét.
Készen állsz rá, hogy belépj a Mátrixba, Ryanthusar?
- Igen, Dunkelzahn.
Jane?
- Készen állok - érkezett a válasz. Az ember nő a harmincas éveinek közepén járhatott,
fakírsovány teste arról árulkodott, hogy elhanyagolja, és általában meg is veti a test
élvezeteit. Kócos barna haja csak a fejtető környékén maradt meg, innen borult borotvált
tarkójára, ahol egy műanyaglap takarta a hat adatjacket és a direktkapcsolat csatlakozóját.
Csontos kezével intett Ryannek, hogy foglaljon helyet mellette, a falnál álló
számítógépkonzol mögött.
Ryan odasétált, mindvégig érezve, hogy a sárkány őt figyeli. Leereszkedett a dekás
mellé, jólesően terülve el a fotel kényelmében.
Veletek tartanék, ha Jane sem bánja - érkezett Dunkelzahn telepatikus üzenete. - Nem
szeretnék azonban az ikonommal is megjelenni.
Jane bólintott, aztán Ryanhez fordult.
- Láttál már valaha elektródahálót?
- Még nem.
A dekás felemelt az asztalról egy fekete nejlonhálóból és száloptikai vezetékekből szőtt
úszósapka-szerűséget, majd Ryan mögé lépett.
 - Így kell a fejedre illeszteni.
Ráhúzta a szerkezetet a férfi koponyájára, míg szorosan és feszesen nem tartott.
- A vezetéknek ezt a végét becsatlakoztatom a dekkem pótjackjébe, és máris együtt
fogunk barangolni az adatáramokban. Te irányítani nem tudsz, és vész esetén a
visszahatásszűrőknek ki is kellene dobniuk, persze kockázat azért így is marad. A
csatlakozód maga a csúcstechnológia, öregem. Épp most érkezett a VisionQuest
technológiai laborjából, és a mutatói alapján felér egy olcsóbb adatjackkel. Ami azt is
jelenti, hogy ha engem fejbevág egy jég, azt te is megérzed.
Beillesztette a dugót a dekk fényes fekete lapján látható nyílásba, aztán a lap alól
előhalászott egy másik vezetéket, amit pedig a tarkója egyik jackjébe kapcsolt.
- Aggódni persze nem kell, a jegeknek nagyon kell igyekezniük, hogy eltaláljanak, a
mostani meg ráadásul csak egy kis könnyű kocogás lesz. Csak épp beugrunk a Villiers’
Camp-i Fuchi csillagba, hogy beillesszük T.W. Saint John mesterséges személyiségét. Ez
volnál te.
Jane a sárkányra pillantott.
- Transzra kész. Folytasd.
A nő egy pillanatra megmerevedett, amint a sárkány behatolt az agyába, hogy
telepatikusan, rajta keresztül nézzen szét a Mátrixban. Olyan volt, mintha maga a sárkány
dekázott volna. Ryan érezte a jelenlétét a megéledő kapcsolaton át
Aztán mindent elfelejtett, amint zuhanni kezdett a Mátrix neonszín egén. Szabadesés.
És csak zuhantak, zuhantak és zuhantak…
Amíg ez az emlék is csendben el nem tűnt. Lágy selyemtakarók tornyosultak körülötte,
felfogva a zuhanást, amint a peremhez közelített. A megsemmisülés időhorizontjához.
Vége. Elmúlt.
Lassan, erőlködve magához tért. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét is, úgy érezte,
mintha kemény matracon feküdne, feje alatt vékony habpárnával, durvaszövésű szövetbe
bugyolálva. Végtagjaiból az izom-zúzódások fájdalma úgy jutott el hozzá, mintha nagyon
hosszú utat kellett volna megtennie, fájdalomcsillapítók és gyógyszerek tömegén át.
Lassan, óvatosan megfordult, és résnyire nyitotta a szemét, hogy szokja a feje fölött égő
fluoreszkáló izzók erős fehér fényét. Semmire sem emlékezett magából. Még azok az
emlékek is, amikről tudta, hogy nemrég történtek, úgy tűntek el tudatából, mint a szélfújta
levelek.
Ki vagyok én?
Hirtelen felült, megrándulva a hirtelen fájdalomtól. Hunyorgott még a fényben, de
muszáj volt megvizsgálnia a testét. Muszáj volt ellenőriznie, bár azt nem tudta, miért,
hogy húsa szentségét sehol sem törték meg gépekkel.
Ledobta magáról a fehér kórházi lepedőket, és végignézett magán. Humán férfi, bőre
fehér, enyhe olív árnyalattal. Felépítése kemény és erős, de látszott, hogy nemrég alaposan
megverhették. Bőrét mindenütt liláskék foltok és véraláfutások tarkították.
 Két kezével végigsimított az arcán. Borotválatlan volt, de semmi komoly, semmi törött
csont vagy maradandó fizikai kár. A mentális oldalban már nem volt ilyen biztos. Mikor
tér vissza az emlékezete?
- Jó reggelt! - a hang felülről érkezett. Úgy rémlett, mintha ismerné a hangszórókból
érkező mély, dörgő tónust és a brit akcentust. - Remélem, jobban van.
Először vette szemügyre a szobát. A kis helyiség egyetlen ágyán ült, ahol ezen kívül csak
egy apró mosdó és a fal mellett valamilyen gépezet ácsorgott. A gép elektronikája közepén
egy apró képernyő látszott, amely ebben a pillanatban kivilágosodott.
A megjelenő férfit már látta valahol. Biztos volt benne, hogy már találkoztak valamikor,
de nem tudta névhez kötni a jóvágású fiatal arcot. A mélykék szemek, a göndör, sötét haj,
a magabiztos mosoly mind-mind olyan ismerősnek tűnt.
- Úgy látszik, egy darabban vagyok - válaszolt a képernyőnek.
- Remek.
Tudta, hogy ugyanezt a hangot, ugyanezt a megnyugtató brit basszust hallotta álmában.
A hang mellett biztonságban érezte magát. Bízott a hang gazdájában.
- Egy bajom van csak - szólalt meg. - Nem emlékszem, hogy ki vagyok, és mit keresek
itt. Tulajdonképp nem emlékszem semmire.
A férfi elmosolyodott a képernyőn.
- Ne aggódjon, barátom, az emlékei idővel visszatérnek majd. Egy darabig kicsit talán
zavart lesz, de ez is el fog múlni. Ami pedig a kilétét illeti…
- Igen?
- Az ön neve Thomas Roxborough. Ön én vagyok.
Visszaereszkedett az ágy durva lepedőire. Igen - gondolta -, ez teljesen hihetően hangzik.

6
Az Aztechnology kibermancia-klinikája zömök, háromemeletes kockaerőd, mélyen
elrejtve az észak-panamai dzsungelben. Csak a leggazdagabbak és legbefolyásosabbak
engedhették meg maguknak a klinika orvosai és mágusai által nyújtott szolgáltatásokat. A
befizetett töméntelen pénz nagy részét kutatásra fordították, a kutatás nagy része pedig
egyetlen probléma megoldására irányult: az intézmény fő tulajdonosát és állandó lakóját
működő emberi testbe kellett juttatni.
A klinika tanácsterme kicsi volt és barátságos, éppen csak akkora, hogy elférjen benne az
ovális műcseresznye asztal, és körülötte a magas támlájú szintibőr székek. Thomas
Roxborough videokamerákon át szemlélte a szobát, rigóinterfésze segítségével egy
háromszázhatvan fokban érzékelt egységes egésszé alakítva a három kamerából érkező
jeleket.
Már hozzászokott, hogy így kell néznie a világot. Az elmúlt hat évet teste egy
létfenntartó tartályban töltötte, egy folyamatosan ellenőrzött, számítógép által vezérelt,
savakkal és enzimekkel teli hatalmas kádban, amelytől fizikai léte függött. Tulajdonképp
szinte nem is élt, saját immunrendszere kis híján elpusztította. Csak gazdagságának és
eltökéltségének köszönhette, hogy eddig életben maradt. Az Universal Omnitechre költött
rengeteg pénz, és hogy nem volt hajlandó egy helyben ülni, és harc nélkül meghalni.
Meyer és Riese a tanácsterem asztala mellett ültek egymással szemben, és Roxborough-t
várták. Meyer volt a mágus, egy tünde férfi barna, lófarokba fogott hajjal, barna szemmel,
és idegesítően nagyképű arckifejezéssel. Mivel azonban ő volt az egész kibermanciai
kutatás kulcsfigurája, Roxborough beletörődött alárendelhetetlenségébe és hatalmas
öntudatába.
A tudósok képviseletében megjelenő Riese apró humán nő volt, hatalmas ésszel, és tele
energiával. Roxborough tulajdonképpen kedvelte is, mivel általában jókedvű volt, és amíg
békésen folytathatta a kutatásait, nemigen lehetett kihozni a sodrából. Bájos kerek arcát
füléig érő barna haj keretezte.
Roxborough bekapcsolta a holovetítőt, hogy az asztalfőn álló székben jelenjen meg
alakja. A két várakozó abbahagyta a beszélgetést, amint a háromdimenziós kép
megszilárdult. A jelenség egyáltalán nem hasonlított arra a Roxborough-ra, aki még
vállalati cápaként járta a világot. Nem, ezt a képet azóta használta, mióta a tartályba zárva
kellett élnie: fiatal, jóképű férfi, kék szemekkel és göndör barna hajjal. A húszas éveiben
nézhetett volna ki így, ha nem ragaszkodott volna az ínyencségek oly igen gazdag
kínálatához és a dohány különleges ízéhez.
- Hello! - üdvözölte a másik kettőt. - Jó reggelt, Mr. Roxborough!
Roxborough matatott az asztalon néhány odavetített papírlap között.
- Nos, akkor lássunk munkához - kezdte. A papírokra természetesen semmi szükség nem
volt, de rájött, hogy a többieknek könnyebbséget jelentett. Valamivel egyszerűbb volt így
elfogadni a vetített alakot. - Beszéltem az alannyal, és úgy vélem, megfelelően reagál a
kezelésre. Az ön prognózisa is hasonló, Riese?
 A nő kezével beletúrt a hajába.
- Alapvetően… alapvetően igen, uram. De túl korai lenne még azt állítani, miszerint
bizonyosak lehetünk afelől, hogy memóriáját teljesen töröltük. Az emlékek blankolása
megtette a hatását, de meg kell várnunk, hogy kiderüljön, vajon mennyire volt hatékony a
szinaptikus újracsatolás.
- Azt hiszem, komoly gond lesz ezzel az alannyal - szólt hirtelen közbe a tünde, hangja
egyszerre csengett leereszkedően és erőtlenül.
- Éspedig? - érdeklődött Roxborough.
- Borzasztóan erős a mágiája. Aurája nem változott az emlékek rövidre zárásától, sem
akkor, sem azóta. Furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Még ha a biológiai rész sikerrel
is járna, akkor sem biztos, hogy a kibermanciai eljárás alkalmazható lesz rajta.
Roxborough Meyer arcára szegezte tekintetét. Az online hangelemzés szerint a tünde
igazat mondott, legalábbis legjobb tudomása szerint. Nem tűnt úgy, mintha valamilyen
titkolt indoka lenne rá, hogy így beszéljen. Hacsak nem akar előre kifarolni a balhéból
arra az esetre, ha a mágiája csődöt mondana.
A kísérlet, amelynek segítségével Roxborough kiszabadulhatott volna plasztüveg- és
savbörtönéből, két lépésből állt. Az első lépcsőfok technikai jellegű volt: az alany agyát
gyógyszerek segítségével törölték, majd új emlékekkel újrarajzolták. Riese elmondása
szerint ezen felül különféle retrovírusokat és tripanoszómákat is alkalmaztak a szinaptikus
kapcsolatok átcsoportosításához úgy, hogy egyeseket erősítettek, másokat pedig
gyengítettek, míg végül az agy neurontérképe Roxborough-ét mintázta. Ezt a lépést már
nyolc-kilenc alanyon sikeresen végrehajtották, és lassanként kezdett rutinná válni.
A második lépcsőfok azonban, amelyhez mágiára volt szükség, csak három alany
esetében működött. Roxborough nem értette a részleteket, de a kibermanciához hasonló
módszereket alkalmaztak. Meyer ugyan már többször elmagyarázta neki, de ő mindig úgy
gondolt rá, mint a lelkek cseréjére. A kibermanciában a mágusok megpróbálták megkötni
az alany lelkét még akkor is, ha már túl sok fém került a testébe ahhoz, hogy az tartani
tudja a lelket. A varázslatok béklyóként kötötték meg a lélek akaratát.
A kísérleti lélekátvitel is hasonló elven működött. Meyer és mágusai Ryan testéhez
láncolják majd Roxborough lelkét, miután Ryanét kiszakították belőle, Meyer szerint az
eljárás trükkje abban állt, hogy Ryan testét a halál beálltának pontjára juttatják - de nem
tovább - majd pedig vérmágiával egy hidat alkotnak, hogy Roxborough lelke átléphessen
Ryan testébe. Ryan lelkét elengedik, a test sebeit pedig begyógyítják, ám ekkorra már
Roxborough agyával, emlékeivel és lelkével.
Újra lesz testem.
- Más szóval - szólalt meg Roxborough, teljesen kieresztve mély bikahangját - ön azt
kívánja tőlem, hogy selejtezzem ki ezt a minden más szempontból tökéletes példányt csak
azért, mert önnek bizonyos furcsa érzései vannak vele kapcsolatban?
Meyer azonban már hozzászokott ezekhez a tárgyalásokhoz.
- Csupán véleményemnek kívánok hangot adni, mint főmágus, és óvatosságra intek. Az
utolsó dózis retrovírus után az alanynak elegendő időt kellene hagynunk, hogy
alkalmazkodjék az ön agymintájához. Az is elképzelhető, hogy az ön emlékeinek a
szokásosnál tovább fog tartani, hogy beépüljenek. Amennyiben aurája addigra legalább
némi változást mutat, esetleg továbbléphetünk az átvitellel.
- Aggodalmát köszönöm, Mr. Meyer, tudomásul vettem. Remélem ugyanakkor, hogy
alaptalannak fog bizonyulni.
A vetített alak előrehajolt, hangját enyhén megemelte.
- Hadd tisztázzak valamit egyszer és mindenkorra. Ezt az embert akarom. A teste
tökéletes. Hibátlan. Gyönyörű…
A két másik csendben ült, tudták, hogy nem érdemes közbeszólni.
- Meg fogják csinálni, vagy olyasvalakikkel csináltatom meg, akik képesek rá.
Megértettek engem?
Riese bólintott, Meyer azonban mereven bámulta a tárgyalóasztal fényes lapját.
- Azt hiszem, ön nem…
- Nincs semmiféle kifogás! - Roxborough hangja üvöltött a hangszórókból. - Működött a
tesztalanyokon, és működni fog ezen is! Maguk pedig megcsinálják, vagy végeztünk…
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy legyen idejük végiggondolni a hallottakat. Senki
nem hagyta még el a delta klinikát, hogy más munkahely után nézzen. Meg kell halniuk,
és ők tudták ezt.
Meyer belenézett a képmás szemébe, arcáról sütött az elfojtott harag, szája keskeny
csíkká szűkült.
- Vettem - szólt, majd hirtelen felállt, és kivonult.
Roxborough ráállított egy intelligens követő-keretprogramot, és figyelte a folyosó
kameráin át. Az épületen belül sehol sem rejtőzhetett el Roxborough figyelő tekintete elől.
A legnagyszerűbb pedig az volt az egészben: Meyer tudta, hogy csapdában van, és
mégsem tehetett semmit.
Ezért vagyok én a nyavalyás főnök - gondolta Roxborough. - Ezért az enyém az
Aztechnology majd’ harmada. Imádta a hatalmat. Hatalmat a kisemberek fölött. Az
információ fölött.
Egy dolog kivételével minden fölött. Egy nagyon fontos dolog kivételével, ez pedig a
saját teste. Anyagi valója, amely úgy döntött, hogy belülről felzabálja magát.
Hamarosan - gondolta. - Hamarosan efölött is hatalmam lesz. Megállíthatatlan leszek
Mercury testében. És az enyém lesz. Az ember, aki valaha Ryan Mercury volt, nincs többé,
üres, mint egy újrafelhasznált adatchip. A helyében pedig ott növekszik az ember, aki én
leszek. Először a személyiségem és az emlékeim. Néhány hét, esetleg egy hónap múlva
azután a végső ellenséges átvétel: az akaratom. A lelkem. ÉN.

7
- Léthének foglak hívni - hallotta az istennő hangját -, mert elfeledted, ki vagy.
Léthé fürdött a hangban. Magába szívta az istennőből áradó vakító fényt. Fény és hang
sugárzott az istennőből, elmosva minden árnyékot és félelmet.
Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig itt volt, ezen a csodálatos szépségű
helyen. És csak nemrégen, időérzéke szerint az utolsó egy-két pillanatban hagyta abba az
istennő az éneklést. A dalt, ami annyira tökéletes, olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy
moccanni sem tudott. Semmi másra nem volt képes, mint hogy elmerüljön a hangok
szépségében.
Az istennő termetre alacsonyabb volt nála, és alakját is pontosan meg lehetett határozni:
teste volt, és szimmetrikusan elhelyezkedő végtagjai. Kéz és láb, jutott hirtelen eszébe.
Finom, és törékenységükben gyönyörű tagok. Haja feketesége a belőle áradó fény
ellentéte lehetett volna, és ahogyan körülölelte az arcát, ellenpontozta azt. Mélységet,
árnyékot adott a fénynek.
- Figyelj rám, Léthé - szólalt meg. - Engem Thaylának hívnak, és szükségem van a
segítségedre.
Léthé végigborzongott a szavaktól. Bármit megtenne érte.
- Te rettentően erős szellem vagy, és tudsz is nekem segíteni. Ittlétednek valamilyen célja
van, bár nem tudom pontosan, hogy mi. Dunkelzahn kellett, hogy küldjön, vagy Harlekin.
Fontos szerepet szabtak rád, különben nem lennél itt. Nyilvánvalóan nem Darke-tól
származol, tehát segítségül kell, hogy itt légy.
Léthé nem emlékezett semmi másra, mint erre a helyre. Semmi másra, mint az istennőre
- Thaylára, és a belőle áradó fényre és dalra. Segíteni szeretett volna, de nem tudta,
hogyan válaszoljon. Beszéde valamiféle anyagi dolognak tűnt, neki pedig nem volt szilárd
formája. Nem gondolta azonban feltétlenül csupán anyaginak. Közelebb húzódott, és
kiterjesztette az érzelmeit, az iránta érzett szeretetét. Azok pedig szavakká formálódtak.
- Mit tehetek?
- Nézz körül.
A fény egy árnyalatnyival halványabb lett, amint Léthé felfogta a külvilágot, és kemény,
száraz szél kezdett fújni. Érezte, noha az akadály nélkül haladt át rajta. Magasan fent az ég
színtelenül borított mindent, és valamiféle halvány, matt világosság derengett, amelynek
nem látszott semerre a forrása. Közvetlenül alattuk kemény és repedezett, barna sziklás
talaj húzódott. És ahogy Thayla fénye megfakult, láthatóvá vált, hogy három oldalon mély
szakadék veszi őket körül. Egy keskeny kőszirt tetején álltak.
Thayla a szirt csúcsán állt, előtte a szakadék meredeken zuhant a mélybe, Léthé
elképzelni sem tudta, milyen lehet a szakadék, nem látta az alját. Amint megfordult,
észrevette, hogy mögöttük a szirt kiszélesedik, és hatalmas ívvé alakul. Peremét a
szakadék iszonyatos mélységének fekete szalagja jelezte, amint a földnyelv egyre
szélesedve távolodott, míg végül szilárd földet ért a távolban.
 - Ez a földnyelv hatalmas erejű mágia eredménye - szólt Thayla. - A Szakadék itt
alattunk elválasztja világunkat a… a… - szava elakadt, de a beszédéből sütött a fájdalom.
Léthé megfordult, és átpillantott a mélység fölött. Most, hogy Thayla nem énekelt már,
tombolt körülöttük a szél, és fekete haját arcába fújta. A szakadék túloldala alig volt
látható a távolban, de Léthének sikerült egy, az övékéhez hasonló sziklaszirtet kivenni ott
is. Egy földnyelvet, amely feléjük nyújtózkodott a túloldal felől. Sötétség borította ott a
földet, és ahogyan nézte, úgy nőtt benne az idegenség a túloldal iránt.
- Én azért vagyok itt, hogy megakadályozzam a híd befejezését. - folytatta Thayla. -
Gonoszak, rettenetesek és sokkal erősebbek, mint amit el tudunk képzelni. Ha megépítik a
hidat, hordákban fognak átözönleni rajta. És amikor jönnek, minden elpusztul, ami az
útjukba kerül. Meg fognak kínozni. Olyan dolgokra kényszerítenek… - ismét elcsuklott a
hangja.
Léthé megborzongott a nő szenvedése láttán. Az istennő hangja még a kínban is erőt
árasztott.
Thayla mély levegőt vett, és összeszedte magát.
- Ahogyan a mana természetes körforgása során emelkedik, a Szakadék egyre szűkül.
Ezek a földnyelvek azonban nem természetesek - vérmágiával idebájolt hatalmas tövisek a
földben. A világaink még nincsenek készen.
- De a dalod…
Az istennő Léthére mosolygott, fényével átmelegítve a szellemet.
- A dalom valóban megállítja őket. Látod, nem bírják hallani, és hangom átível a
Szakadék fölött is.
Léthé tudta, hogy így van, a dal maga volt a fény; az a szépség, ami olyan soká
mozdulatlanná dermesztette őt is, hogy már nem emlékezett a kezdetére. Valójában
semmit sem tudott az azelőtti létéről, akár volt ilyen, akár nem. Az idő nem létezett
számára, amíg az istennő úgy nem döntött, hogy abbahagyja az éneket, és nevén szólítja
őt.
- A mi oldalunkon is akadnak, akik siettetik a híd felépülését, akik az Ellenség bábjai, és
akik az eljövetelükön munkálkodnak. Nézd csak! - A földnyelv töve felé mutatott.
Eleinte Léthé észre sem vette, hiszen olyan aprócska volt, egy árnyék az árnyékok közt.
Ám, amikor Thayla újra énekelni kezdett, betöltve a világot szépséggel és fénnyel, egy
kicsiny sötét folt megmaradt. Szinte jelentéktelennek tűnt, és nem is maradt meg sokáig,
de Léthé látta: hiba jelent meg a dalban.
- Találtak valakit, aki ellen tud állni a dalnak - szólt Thayla. - Nem elég erős, hogy
hosszan maradni tudjon, de félek, hogy az ereje egyre nőni fog. Ha pedig ez megtörténik,
mások is jönni fognak, akik megölnek, vagy elűznek innen.
Ahogy az ének hangjai sorban elhaltak, úgy komorodott el Léthé.
- Hacsak meg nem állítod őket.
- Hogyan?
 - Meg kell találnod a Dunkelzahn nevű nagy sárkányt. Meglátogatott, hogy megnézze,
hogy vagyok. Úgy tűnik, hogy Harlekin, a tünde, aki segített visszaszerezni a hangom, és
aki ide tett, senkinek sem szólt Darke-ról. Nem figyelmeztette társait az Aztechnology
erőfeszítéseiről, hogy vérmágiával siettessék a Csapást. Az a tünde olyan gőgös! Mikor
Dunkelzahn megtudta, hogy Harlekin világaink sorsát a dalom erejére bízta, eljött, hogy
meglátogasson. Dunkelzahn tudta, hogy a dal egyszer már megtört, és szörnyű dühös lett,
hogy Harlekin ennyire magabiztos. Hogy rám bízta az összes halandók védelmét.
Dunkelzahn megmondta, hogy néhányszáz évnél tovább nem fogom tudni visszatartani az
Ellenséget. Megmondta, hogy meg fogják találni a dal gyenge pontját. És azt mondta,
hogy több időre van szüksége. Megígérte, hogy készít egy tárgyat, ami megakadályozza,
hogy az Ellenség túl korán átkelhessen. A Sárkányszívet. Thayla lehajtotta a fejét.
- Ez azonban elég régen volt, a sötét folt pedig növekszik. Félek, hogy valami rossz
történt. Megkeresed Dunkelzahnt? Elhozod nekem a Sárkányszívet?
- Elhozom.
- Köszönöm. Most menj, hogy folytathassam a dalt. Ha újrakezdem, már nem tudsz majd
elindulni.
Mélységes szomorúsággal töltötte el Léthét, hogy el kell hagynia az istennőt, de úgy tett,
ahogy ígérte. A gondolat sebességével indult el, végigszáguldott az ív gerincén a föld felé.
Kereste Dunkelzahnt, a nagy sárkányt és a Sárkányszívet. Remélte, hogy küldetése rövid
lesz, mert máris Thayla dala után áhítozott, hogy elmerülhessen a fényében.

8
Vacogva riadt fel rémálmából, egész teste verejtéktől volt síkos, mellkasa nehezen
emelkedett, amint mélyeket szippantott a levegőből. Az átizzadt takarók a melegben
testéhez tapadtak. Szemét kinyitva egy sötét kórházi szobában találta magát, és igyekezett
a jobbra lévő elektromos szerkezet fényeire és a távoli beszélgetés foszlányaira
koncentrálni!
Rémálmának képei azonban túl erősen villantak fel újra és újra agyában, a borzasztó
hangok és szagok ébren is gyötörték őt. Sokkal inkább hatottak emlékeknek, mint
álmoknak. Mintha egy rég elfeledett sokk képei lennének, amiket tudatosan elfojtott, mert
túl fájdalmas volt visszaemlékezni rájuk. Most azonban újra rázúdultak, metsző hideg
szélként végigsöpörve rajta.
Úgy érezte, fuldoklik, bezárva egy savakkal és enzimekkel teli plasztüveg tartályba. Nem
volt többé tüdeje, és a következő levegővétel örökre elmaradt. Pánikba esett, csapkodott és
küszködött, próbált még egyszer belélegezni. Csak még egy lélegzetet venni.
De tudta, hogy soha többé nem teheti meg. Hogy többé nem szabadul a tartályból.
Most felülve a kórházi ágyon, mélyet lélegzett. Élvezte a tiszta levegőt, amely lassan,
hosszan töltötte meg a tüdejét.
Újabb álomképek rohanták meg. És egy érzés, ahogyan testetlen szíve a folyékony sírban
dobog, hangtalan hullámokat küldve szerte a kádban. Dom. Dom. Dom. Végül csengeni
kezdett a füle a végtelen zajtól, mint a kínai vízkínzáskor. Lassan, megállíthatatlanul
közeledett a téboly.
Megrázta a fejét, és újra nagy levegőt vett. Keresztbefordult az ágyon, majd eszmélése
óta először felállt a sötét szobában. Mennyi idő telhetett el? Egy nap? Egy hét? Nem tudta,
szobáján nem volt ablak. Három lépéssel a mosdóhoz ért. Egy kevés fényt kapott a szoba a
műszerekkel borított fal felől, és az ajtón lévő kisablakon is szűrődött be némi világosság.
Megnyitotta a csapot, és lehajolt, hogy igyon egyet a vízsugár alá tartott tenyeréből. A víz
hidegen és tisztán csorgott le kiszáradt torkán.
Megpillantott egy tükröt a csap fölött, és hirtelen égő vágyat érzett, hogy lássa magát, és
megbizonyosodjon róla, hogy ép, egész ember. Rémálmának összefüggéstelen képei
eltűntek, és egy szilárd emlék kezdett formálódni agyában. Egy egységes egész.
Az emlékeiben élő teste teljesen különbözött a mostanitól, hájas volt és erőtlen. Egy test,
amely már a felállástól is megizzadt. Egy test, amely imádta a nehéz, fűszeres ételeket,
egyfolytában evett, miközben drága és erős illatú szivarokat szívott.
Az emlék a helyére ugrott. Egy világos és vérszagú kísérleti kamra. Sötét, undorító
folyadék örvénylett és bugyborékolt egy hengeres tartályban. Ő egy plafonról függő
állványon állt, majd három méter magasan, egy vonalban a tartály tetejével. A
mennyezetről vastag száloptikai huzalok lógtak alá, mint hatalmas vérerek.
A tartály lábánál lévő ellenőrző konzol mögött egy technikus ült az Universal Omnitech
lógójával díszített köpenyben. Egy másik lehajolva igyekezett egy széles vászonhevedert
erősíteni a hatalmas testre és lábakra. Két további technikus a sötét oldatot ellenőrizte.
 Szíve kétségbeesetten kalapált a puha mellkasban, amint arra várt, hogy leengedjék a
hatalmas hengerbe, amely az elkövetkező néhány hétben életben fogja tartani, amíg
elvégeznek rajta egy kísérleti műtétet. Génmanipulációval próbálják kigyógyítani a SZLE-
ből, a szervrendszeri lupus erythematosusból, az autoimmunitási betegségből, amely
folyamatosan zabálta fel testének szöveteit.
A kábel megfeszült a hevederen, felemelve a nehéz testet az állványról, mint egy tehenet,
amelyet a darálóba készülnek dobni. Úgy érezte magát, mintha nem lenne más, mint egy
agy, amelyet romlandó húsba zártak. Olyan húsba, amely az utolsó hat hónapban
egyfolytában romlott is. Először csak apró fájdalom jelent meg a jobb térdén, amely
azután három nap alatt elviselhetetlen fájdalommá nőtt.
A kín gyorsan továbbterjedt a többi végtagjára, míg végül meg sem bírt mozdulni.
Orvosa azt mondta, hogy komoly szervrendszeri lupusa van, és hogy a kötőszövetei
semmivé foszlanak, mivel immunrendszere a saját testét rombolja szét, és szerencséje
lesz, ha valaha újra járni tud majd.
Kirúgta az orvost.
A kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, az inakról átterjedve a csontokra, onnan az
izmokra és a szervekre. Végül új orvosai hat hónapra becsülték hátralévő idejét. A
fájdalom kibírhatatlan volt, a doktorok meg csak szörnyülködtek, hogy még soha nem
találkoztak ilyennel, és minden bizonnyal a történelem legrosszabb SZLE-jével állnak
szemben. Azt mondták, nincs orvosság. Kirúgta mindegyiket.
Ekkor úgy döntött, hogy kipróbálja az Universal Omnitech kísérleti kezelését. Az
orvosok szerint a módszer még csak kísérleti stádiumban tart, és az is lehet, hogy
egyáltalán nem fog működni, de mindenesetre volt esélye, hogy túlélje. Eddig senki nem
adta ezt meg neki. A nyavalyás esélyt. Kipengette a költséget, és Houstonba utazott. Az
egész mizériának nem kellett volna három hétnél tovább tartania. És ha sikerül, teljesen
meggyógyul. Jobb lesz, mint a régi.
Ez volt az egyetlen vigasza, amíg figyelte, ahogyan meztelen lába elmerül a sötét lében.
Egy csinos technikuslány még utoljára ellenőrizte az adatjackek kapcsolódását és a
vérátömlesztő rendszereket, majd a hatalmas test utolsót lélegzett, mielőtt a savak ellepték
a fejét, és megtöltötték tüdejét.
Megjelent körülötte a Mátrix, a virtuális valóság, amihez eddigre már hozzászokott. Egy
mesterséges otthon, amely nagyon nagy felbontással mintázta meg londoni kastélyát.
Egyáltalán nem érezte anyagi testét.
Sokkal később döbbent csak rá, hogy soha többé nem is fogja már érezni. Mindörökre ott
rekedt a tartályban, és virtuális kastélya magányos termeiben.
A kezelésnek rendbe kellett volna hoznia az immunrendszerét, és regenerálnia a sérült
szöveteket, ami csodálatosan működött is. A mellékhatások azonban kis híján megölték.
Mikor letelt a három hét, közölték vele, hogy egy, előre nem látott szinergisztikus reakció
indult meg a regenerációs terápia és betegsége között, melynek hatására a szövetek
valószínűtlen változáson mentek át, és rövid rákos periódus után új formát kezdtek ölteni.
Átalakultak valami mássá.
Az izomsejtek csonttá és bőrré változtak. A belek sejtjeiből zsír, vese és izom lett. Az
orvosok le tudták lassítani a folyamatot, de helyrehozni már túl késő volt. Túl késő. Azt
mondták, soha többé nem hagyhatja el a tartályt. Soha többé nem fog a való világban
lélegezni.
Csupán annyit tehettek érte, hogy Mátrixkapcsolatát folyamatosan fejlesztették. Élete ott
folytatódott, ahol abbahagyta. Nem engedte, hogy bármi az útjába álljon. Az
Aztechnologynak még mindig tekintélyes részét birtokolta, nem beszélve különböző
kisebb-nagyobb vállalatokban szerzett részesedésekről, köztük az Universal Omnitech
részvényeinek tetemes hányadával. Hülye lenne, ha itt feladná.
Az apró kórházi szoba mosdója előtt állva megkereste és megérintette a tükör fölötti
villany kapcsolóját. Kikerültem volna végre a tartályból? Talán.
Az arc, amely a tükörből visszanézett rá, a sebesülések ellenére is jóképű volt.
Ezüstszürke szemében apró kék pettyek látszottak, és bal szeme fölé ívelő vörösesbarna
szemöldökén át egy sor öltés nyomai voltak kivehetők. Állkapcsát és nyakát feketébe
hajló lilás ütésnyomok tarkították, néhány csak félig észrevehetően a vörösréz haj alatt.
Ellépett a tükörtől, hogy egész testét szemügyre vehesse. Egész jó - gondolta. Alapvető
javulás a kövér, puhány masszához képest, ami emlékeiben élt. Erre jobban kell majd
vigyáznom.
Lépéseket hallott közeledni a folyosón, két ember sietett az ajtaja felé. Sürgős. Amint az
ajtó kinyílt, azonnal lekuporodott, és a falhoz lapult. Csendben és villámgyorsan,
gondolkodás nélkül.
Mit csinálok?- villant át rajta.
Ketten léptek a szobába. Egyikük testhezálló fehér overallt viselt, és fegyverek voltak
nála. Kábítóbot és bénítópisztoly - jutott eszébe hirtelen, maga sem tudta honnan. A
másikon lezser szabású nadrág, és aranycérnával átszőtt bíborszínű selyemzakó volt.
Tündéhez méltóan magas volt és karcsú, barna haja lófarokba fogva, szemében gőg.
Mágus lenne? A gondolat ismét csak úgy magától jutott eszébe, fogalma sem volt róla,
hogy miért. De tudta, hogy igaz.
- Jó napot! - köszönt a tünde. - Mr. Roxborough?
Felemelkedett.
- Á, itt van. Valami baj történt? Megint a rémálmok?
Eszébe jutott a tartály.
- Igen.
- Kérem feküdjön az ágyra. Nevem Meyer. Nem éhes? Esetleg szomjas?
- Nem.
- Miről álmodott?
Úgy érezte, ezt el kell mondania. Talán segít, hogy kiverje a fejéből. Talán tudnak neki
segíteni.
- Azt álmodtam, hogy megfulladtam. Valamiféle tartályba raktak, és nem tudtam
lélegezni. - Keményen belenézett a tünde szemébe. - Ez valami olyan, ami megtörtént
velem?
Meyer komolyan bólintott.
- Meséljen róla.
- Akár meg is mutathatom.
A tünde kezét megnyugtatóan a karjára helyezte, aztán ráadott egy vékony pamutköpenyt
a meztelen testre, és kikísérte a szobából. Kint a folyosón mindenütt erős fluoreszkáló
égők világították meg a fehér falakat és a pepita kövezetet. Az egész épület
fertőtlenítőszagot árasztott.
Elhaladtak néhány ajtó előtt, melyek a tünde szerint lábadozószobák voltak, vagyis itt
pihenhettek a klinika páciensei műtétjük után. Úgy tűnt, mintha minden ideérkező
valamiféle fémbeültetésért jött volna. A felfedezés vegyes érzelmeket ébresztett benne.
Egyik fele büszkén gondolt rá, hogy a klinika eredményeiben neki is része van, a
büszkeségen túl azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy itt valami borzasztóan
rossz dolog folyik.
A folyosót húszlépésenként tűzbiztonsági falak és megerősített acélból készült
duplaajtók szakították meg. Ezeknél a csomópontoknál mindenütt biztonsági kamerák
figyeltek, és automata lövegek szegélyezték a falat.
Kórháznak kicsit túlzott biztonság - gondolta. - Mindenütt kamerák.
Néhány alak kivételével, akik ugyanolyan öltözetet és fegyvereket viseltek, mint humán
kísérője, senki nem járt a folyosókon. A többi beteg vagy aludt, vagy zárt ajtók mögé
rejtőzött. Néhányszor mintha halk beszélgetést hallott volna, de nem sikerült kivennie a
szavakat.
Meyer és a humán egy felvonóhoz kísérték. Belépéskor a tünde belenézett az acél
vezérlőszerkezet apró üvegnyílásába, és a gép ellenőrizte a.retináját. Egy pillanattal
később addig láthatatlan kezelőgombok villantak fel a lapon. Meyer megnyomta a B5-
Roxborough feliratút, és a lift megindult lefelé.
- Hová megyünk? - érdeklődött.
- Tudnia kell, hogy ön még nem teljes. Egy része még a tartályban maradt. Most
megyünk, hogy megnézzük ezt a részt.
Megborzongott, amint kinyílt az ajtó, és kiléptek egy sötét folyosóra. Biztonsági
kamerák és őrrobotok ellenőrizték a kilétüket. Szorosabbra húzta maga körül a köpenyt,
ám a borzongás nem múlt el.
A folyosó fala tiszta tartósbetonból készült, és olyan vastagnak tűnt, hogy valószínűleg
kibírt volna egy kisebb atomtámadást. Fémoszlopokra erősített fluoreszkáló lámpák lógtak
a mennyezetről. Végül egy nagyobb térségen át egy ajtóhoz értek. Miután Meyer újra
átesett egy retinaellenőrzésen, ezen is átjutottak, és két tűzkész őrrel találták szemközt
magukat.
Az őrök testpáncélját barna egyenruha borította, vállukon egy jaguárt formázó jelvény
díszlett. Egész fejüket tökéletesen simára borotválták, fülük pedig nem látszott, csupán
néhány apró krómlyuk a koponya két oldalán. Sötétibolya napszemüveget viseltek,
amelyet alig látható huzal kötött össze a feji csatlakozóval. A mögöttük lévő kiszélesedő
területet padlótól a plafonig húzódó rács borította, amelyen egyetlen átjárónak a két őr
közti ajtó kínálkozott.
A rács mögött újabb őr állt, egy sötét hajú dél-amerikai nő, akin semmiféle kiberver nem
látszott. Még egy mágus.
Az őrök mindhármuktól vért vettek, egy-egy cseppet az ujjuk hegyéről. A vércseppet egy
keskeny papírcsíkra itatták fel, majd egy elemző számítógépbe helyezték. Míg a gép
ellenőrizte a DNS-üket, és összehasonlította az adatbázis adataival, az őrök végigmotozták
őket, esetleges fegyverek után kutatva. Ez persze csupán formalitás volt, Ryan már a
folyosón kiszúrta az őket távolról végigvizsgáló SKIL-t, egy kvantum-interferenciás
letapogató készüléket, amely bármilyen fegyvert vagy kibervert azonnal jelzett volna.
Honnan a fenéből tudom én ezeket? - elmélkedett - Újabb emlékek lennének?
A néhány percnyi kényelmetlenség után ezen az ajtón is átjutottak. A tünde megfordult,
és magyarázón megszólalt:
- Nem lehetünk elég óvatosak. Ön az Aztechnology egyik legnagyobb részvényese, tehát
olyan döntésekért felelős, amelyek emberek millióinak életét befolyásolják. Az ön életét
minden áron meg kell védenünk.
Miközben körülnézett a szobában, hallotta, hogy mögöttük halk kattanással bezárul az
ajtó. A félkör alakú helyiség fala mentén hatalmas sötét plasztüveg tartályok sorakoztak,
összesen tizenkettő. Körülbelül öt méter magas hengerek voltak, átmérőjük körülbelül a
magasság fele. Minden egyes tartály lábánál egy gépezet dolgozott zümmögve, és
száloptikai vezetékek pókhálója fonta be mindegyik üveghengert, gazdagon tarkítva
érzékelőkkel és szondákkal. A tartályokat két kifutószerű keskeny járdán lehetett
megközelíteni, az egyik körülbelül félmagasságban, a másik pedig a tetejüknél, ahol sok, a
lentieknél vastagabb vezeték lépett be a hengerbe. Mátrixkapcsolatok - jött rá hirtelen.
A középső négy tartály halványan derengett, a többi elektronikája nagyrészt ki volt
kapcsolva. Közeledtükre egy unatkozó tekintetű ember technikus kapcsolódott ki az egyik
terminálból, egy másik pedig a felső járdáról figyelte őket.
- Depolarizálná egy pillanatra a tartályt? - kérdezte a tünde.
- Ahogy parancsolja, uram. - A technikus visszafordult a konzolhoz, és elfordított néhány
kapcsolót.
Ez voltam hát ezelőtt - gondolta, miközben elborzadva figyelte, ahogyan a tartály oldalán
kivilágosodik egy ablak, bepillantást engedve a hengerbe.
Belül lámpák gyulladtak, és láthatóvá vált a betegség eredménye. Különféle szervek és
szövetek úszkáltak a savak és kötőszövet sűrű levesében. Vér és csontdarabok, máj és
bélpacnik sodródtak ide-oda, mint egy gusztustalan főzelék.
Szíve a torkában dobogott, lélegzete elakadt. Megfulladok.
Meyer felé fordította a tekintetét, és a tüdejére koncentrált, így sikerült egy kis levegőt
vennie.
 - Egy részem még mindig odabent van?
- Igen - válaszolt a tünde. - Ebben és a mellette lévő tartályban. A tudósok nem
óhajtottak útjába állni a növekedésének.
A belsőségek levesén át egy nagyobb szilárd test sodródott az ablakhoz. Vezetékek és
csövek álltak ki belőle, és egy része még felismerhető maradt. Az átlagosnál nagyobb agy
viszonylag érintetlen maradt, de a koponya és az arc nagy része már lemállott róla. Az
agyszövet lebegő ostorai úgy hullámzottak mögötte, mint a nedves haj. Aztán az egész
megfordult, és hatalmas véreres szemével kibámult az ablakon.
Felkavarodott a gyomra; aztán megindult, és nem bírta tovább. Térdre esett, és okádni
kezdett, míg a gyomra teljesen ki nem ürült, csak a gyomorsav maró íze maradt a
torkában, és az erőlködéstől görcsbe rándult hasizmok.
Meyer mellétérdelt.
- Visszakísérjük a szobájába, uram. Még nem gyógyult meg teljesen.
Megpróbált felállni. Két kísérője segített neki lábra kecmeregni. A technikus ugyan már
újra polarizálta a tartályt, de a kép még mindig ott lebegett az agyában. Micsoda
iszonyatos betegség. Egyáltalán hogyan élhettem túl ilyen sokáig?
Még nem sok mindenre emlékezett, de nem is igen akart.
- Azt akarom, hogy minél hamarabb végezzünk a kezeléssel. Ki akarok jutni abból a
tartályból.
A tünde szélesen és őszintén elmosolyodott.
- Olyan gyorsan haladunk, uram, amennyire csak lehet. Az első három nap során elég
szépen haladtunk előre, és éppen most jutottunk túl egy fontos akadályon. Már csak
körülbelül egy hétig fog tartani.

9
Lucero álmodott.
Ő volt a sötét folt a vakító fényben, a, csend apró zárványa a dal tengerében. A
csodálatos zenében, amely egy töredezett, sziklás síkságon szólt.
Arra gondolt, hogy talán Quetzalcóatl próbálja őt megtisztítani énekével a benső
gonoszságától. De nem hitte, hogy akár az ő ereje elég lenne hozzá, hogy megtörje rajta a
rontást, a vérvágy szörnyű átkát, annyira áhítozott a hatalma után. A kötődése.
A lelkén sötétlő foltot nem lehetett lemosni. Megtisztíthatatlan maradt, mint Lady
Macbeth kezén a vér.
A kimondhatatlan gyönyör és szörnyű kín néhány pillanatáig sütkérezett a fényben és a
zene áradásában. Hirtelen azonban az álom rémálommá változott. A fény diadalmas
rohama végigsöpört rajta, égetve bőrét, mintha sokezer tű zuhogná rá. Nem bírta tovább, a
fájdalmas gyönyörűség, a pusztító tökéletesség magával sodorta.
Azután minden eltűnt, és ő összegömbölyödött, amint a való világ pörölyként hatolt a
tudatába. Az oltár hideg gránitja nyomta a hátát és nyakát, amint embrió-pózba húzódott.
Annak ellenére, hogy már régen lement a nap, a levegő izzott körülötte, és hegekkel
tetovált teste iszamóssá vált az izzadtságtól.
Lucero fejét simára borotválták, ez maradt az egyetlen hely törékeny testén, amelyet nem
borítottak rúnák hegei. Karjára hajtotta a fejét, és igyekezett visszafojtani a könnyeit.
Annak a helynek a csodálatos szépsége - gondolta - nincs többé.
- Kiváló - hallott egy mély férfihangot megszólalni.
Puha kelme borult a testére, és mágikus melegség töltötte el.
- Megvan benned a képesség, Lucero. Te vagy a paradoxon, aki szeretni tudja mind a
fényt, mind a sötétet. Most menj, pihenj le. Nem áldozunk fel.
Lucero felpillantott Seńor Oscuro arcába. Az rávigyorgott, és jeges vidámsággal
összecsapta tenyerét, fekete szemében őrület csillant.
Kiállta a próbát, amelyen annyian buktak el előtte. Nem fogják feláldozni.
Kezeket érzett, amelyek talpra állították. A szürkeköpenyes szolgák lesegítették az
oltárról, és kikísérték a San Marcos teocalli központi szentélyéből, ki a papi kamrák felé.
Mikor is látott szentélyt utoljára belülről?
Az utolsó Vérmágiai Gestalt szertartásán, amikor mágiája még erős volt. Jó pár hónappal
ezelőtt. Mostanra az ereje teljesen elhagyta, hirtelen eltűnt, amikor egyszer túl messzire
merészkedett. Amikor a Gestalt szertartása rájuk szakadt, és neki nem volt ereje ellenállni.
Összeesett a vérveszteségtől, és a szertartás erejétől. Érezte ahogyan a mágia eltűnik
belőle. Nem az egész, csak egy kevés, de ez a kevés éppen elég volt. Meggyengült
annyira, hogy többé nem tudott már nagyerejű varázslatokat létrehozni, nem tudott elég
erőt adni a Vérmágiai Gestaltnak. És nagyon sok beavatott várta már a lehetőséget.
Azt hitte, feláldozzák, mint előtte a többi kiégett Vérmágust. Most úgy tűnt, mégsem ez
fog történni. Nem engedik, hogy meghaljon a bűnei miatt. A rontás miatt. Mi fog történni
vele? Mi a terve Seńor Oscuronak? Elképzelni sem tudta.
A szolgák magára hagyták a szentéllyel szomszédos egyik kamra előterében. Rálátott az
oltárra, és Quetzalcóatl szobrára, amely arany és kéktollas szárnyait kiterjesztve
magasodott fölé. A másik oldalon üveg tolóajtók vezettek egy erkélyre. Kint látta a
csillogó forrásvíz alatti ásatási munkálatokat. Valamit érzett arrafelé, valami tisztát és
erősét. Valamit, ami a dalra és a fényre emlékeztette.
Talán itt most boldog lehet egy kicsit. Talán újra meglátogathatja álmában azt a csodás
helyet. A helyet, ahol a gyönyörű dal majdnem elmosta lelkéről a bélyeget.
Majdnem.


2057. AUGUSZTUS 13.

10
Jane-in-the-box körülnézett irányítóközpontja virtuális terében. Egy kocka alakú,
szegecselt acélfalú szoba vette körül. A számítógép generálta kocka mind a hat lapja egy-
egy adatjackjét jelképezte, egy-egy kapcsolatot, csatornát egy másik világba, ahová
átugorhatott. A kocka alakú kaput Dunkelzahn Lake Louise-i barlangja kiberdekkjeinek és
befogadó rendszereinek hálózatából alakította ki. Határozott előnyei vannak, ha az ember
egy szupergazdag nagy sárkánynak dolgozik, különösen, ha ennek a nagy sárkánynak
történetesen a technika a mániája.
A dekás hús-vér teste kényelmesen pihent a terminál mögött, hat száloptikai vezetékkel
kapcsolódva a gép irányító portjaihoz. Ez a test azonban csupán csontból és némi puhás
húsból állt, és adott pillanatban épp semmit sem érzett vagy látott. A dekk kiiktatta a
normális érzékeit, hogy helyüket átvehessék azok, amelyeket a MIPC - a Mester Irányító
Processzor Chip generált.
No, itt az ideje, hogy lépjünk a figurákkal. Ideje, hogy visszaszerezzük Higanyt.
A kocka hat lapja közül ötön különféle képek látszottak. Négy a mentőosztag fejkamerái
által közvetített látványt mutatta, az ötödiken, alatta, egy fénylő aranyajtó jelezte a kis
virtuális magánvilágából a Mátrixba, a világot átszövő hatalmas számítógépes hálózat
virtuális univerzumába vezető kaput.
A csapat többi tagja mélyen bent járt Aztlan területén, a panamai dzsungelben rejtőző
delta klinikán, és az utasítására vártak. Ellenőrizte, hogy mind épek-e még. A társaságot
Kaylinn Axler vezette, kiváló képességű szamuráj sokévi tapasztalattal a háta mögött. Jane
rögzítette a kép- és hangfelvételt kísérő egyéb statisztikákat is, mint például a szívverés
vagy a légzés sebessége. Axlernek még kibernetikus szaglóérzéke is volt, tehát a dekás az
illatokat is érezte. A kórházi szobában, ahol éppen álltak, páradúsító aeroszol és
fertőtlenítő keverékét lehetett érezni.
Axler, Morzsoló és McFaren két másik ember társaságában álltak a kis szobában. A két
kórházi technikus egy előzetes vizsgálatot végzett Axleren és Morzsolón, hogy felmérjék,
milyen beültetéseik vannak eddig. Jane gondosan szerkesztett mindenkinek
személyazonosságot, és jó sok embert megvesztegetett, hogy eddig a beszélgetésig
eljussanak, látszólag azért, hogy a kibermanciai műtétet egyeztessék.
Axler embernek óriás volt, tökéletes arányokkal. Combja hosszú, dereka keskeny, vállai
szélesek. Hullámos szőke hajával, őzbarna szemeivel, és bájos mosolyával kimondottan
vonzó látványt nyújtott. Bárkit megtévesztett volna. Szerette is elbizakodottságba ringatni
ellenfeleit megnyerő megjelenésével. Minden krómja diszkréten és nagyon gondosan el
volt rejtve, akárcsak az érzelmei - már ha voltak valaha. Leginkább talán a jégkirálynő
jelzője illett rá: kemény volt és távolságtartó, mindig hűvös és kimért. A beérkező adatok
szerint most is higgadtan és összeszedetten állt, cseppet sem idegesen tűrte, hogy a
technikus végigvizsgálja.
Morzsoló volt a másik szamuráj. Törpe létére egy trollnak is elegendő tesztoszteron
szorult bele, most is kalapáló szívvel állt Axler mellett. Mint egy startjelre váró versenyló,
minden idegszálában megfeszülve várta, hogy végezzenek már a vizsgálatával.
Csokoládébarna bőrén jól látszottak a csaták hosszú során át begyűjtött hegek, nyakába
lógó fekete haja vastag csigákba göndörödön. Hatalmas izmait szintetikus anyagokkal
pumpálták fel, és a dekás megesküdött volna rá, hogy férfiegójára is rásegített egy kis
bioverrel. Axlerrel ellentétben Morzsoló kiberverei nyilvánvalóak voltak, úgy tervezték
őket, hogy minél messzebbről látsszanak. Különösen igaz volt ez két fémkarjára és a
mellkasából kiálló művégtagra, amelyet harmadik karként használt. Direkt ijesztőre
szerkesztették.
Mindkét szamurájnak már annyi króm volt a testébe zsúfolva, amennyit csak elbírtak a
lelkük elvesztése nélkül, vagy akárhogy is hívják ezt a mágusok. Jane nem értett a
mágikus blablához, de a szakértők szerint a túl sok krómba bele lehet halni. Azt mondják,
hogy egy olyan test, amelyben túl kevés az eredeti hús, könnyen elveszítheti a képességét,
hogy megtartsa a szellemet.
Legalábbis így volt, amíg a kibermancia meg nem jelent. Néhány delta klinikán
dolgoztak olyan mágusok, akik kellő mennyiségű nuyen ellenében elvégeztek bizonyos
szertartásokat, amelyek következtében a természetes határon túl is lehetett gépeket és
krómot a testbe ültetni. Túl az élet határain.
Az információk szerint ez az intézmény is egy ilyen klinika volt, Jane-nek pedig sikerült
meggyőznie a beléptető alrendszert, hogy a két szamurájnak szüksége és pénze is van arra,
hogy alávessék magukat a kezelésnek. Egy kis trükk, hogy bejussanak.
A Rendszer Azonosító Számuk szerint ők ketten a Pyramid Operations, az Aztechnology
kaliforniai álcájának biztonsági emberei voltak. Nem okozott gondot, hogy megpiszkálják
a kaliforniai szervezet adatait, hiszen mivel az Aztechnology törvényesen nem
folytathatott Kaliforniában üzleti tevékenységet, a két cég közti kommunikáció
meglehetősen akadozott. A küldött információknak mindig át kellett mennie előbb egy sor
adatmosó cégen Malajziában és a Kajmán-szigeteken.
RASZ-a szerint McFaren volt a két páciens felügyelője. Ő volt a csapat mágusa,
vékonyszálú szőke haja a fejtető felé ritkult, és mikor mosolygott, arcán két apró
gödröcske jelent meg. Kevésbeszédű ember volt, de elsőrangú mágus egy sor saját
fejlesztésű egyedi varázslattal felszerelve. Miközben figyelte, ahogyan a két köpenyes
alak Axler körül sürgölődik, úgy tűnt, ki van békülve az egész világgal. Róla nem voltak
Jane-nek folyamatos adatai, mert nem volt hajlandó elektródákkal mászkálni, és mivel
semmiféle kibervere sem volt, a mellényébe épített kamera által továbbított, némiképp
zavaros képet kapta csak tőle.
Az utolsó csapattag, Terr Dhin, az ork rigó a klinikán kívül várt a többiekre. Remek
taktikai érzékkel volt megáldva, szinte bármilyen járművet kiválóan elvezetett, ráadásul
profi módon értett a javításhoz is. A tőle érkező adatok tulajdonképp a helikoptertől
származtak, amelybe éppen becsatlakozott, így a dekás a Northrup Yellowjacket
szondáinak és kameráinak enyhén torzított valóságát érzékelte. Ezek pedig minimális
tevékenységet mutattak a magasfeszültségű kerítésen kívüli apró helikopter-leszállóhely
környékén.
Ez volt a legjobb csapat, akikkel Jane valaha is dolgozott, és együtt voltak, mióta
Dunkelzahn felbérelte őket, vagyis több mint öt éve, ami az árnyvadászatok és titkos
küldetések üzletágában egy örökkévalóságnak számít. Hivatalosan Assets Incorporated
néven működtek, amely egy valódi társaság volt, titokban Dunkelzahn tulajdonában.
Tökéletesen értették a dolgukat, és a dekás bízott bennük, hogy sikeresen végrehajtják a
feladatot. Figyeltek az utasításaira, noha nem volt testben velük.
A legtöbb árnyvadász csapat nem fogta fel, hogy Jane-nek jobb képe van a helyzetekről,
mint nekik, hogy amikor az egész csapat összes adata összpontosul az irányítóközpontban,
akkor sokkal tisztább elképzelése lesz a helyszín teljes valóságáról, mint az ottlévő
csapattagok közül bárkinek. A virtuális néha valóságosabb a valóságnál.
Axler és csapata megértették ezt, és megbíztak benne. Ennek a rendnek köszönhetően
azután képesek voltak olyan feladatok elvégzésére is, amelyek egyébként sokkal nagyobb,
jóval nehezebben kezelhető erőforrásokat igényeltek volna.
Jane nagy levegőt vett. A csapat készen állt, itt volt az ideje, hogy megvizsgálja az
ellenséget is.
- Három perc az első felvonásig. - A kódolt üzenet elektromos impulzusai a Helyi
Telekommunikációs Hálózatuk teljesen szokványos hívásait kísérték. Ellenőrizte, hogy
mindannyiukhoz eljutott az utasítás, aztán fejest ugrott a Mátrixba.
Amint az acéldobozból átcsusszant perszonájába, egy pillanatig súlytalannak érezte
magát, majd hirtelen megjelent körülötte a megszilárduló ikon, egy szőke bombázó,
eltúlzott nőies vonásokkal. Bőrére vörös bőrnadrág feszült a hozzávaló blézerrel.
Gondosan úgy tervezte meg az ikont, hogy a többi dekást minél jobban megtévessze vele,
elvégre milyen, magára bármit adó árnyvadász választotta volna magának egy céges
cicababa képét?
Egy gondolattal kisiklott Dunkelzahn magán HTH-jából, át a Tenochtitlán Regionális
Telekommunikációs Hálózatba, mélyeket szippantva Aztlan Mátrixának tiszta
levegőjéből. Az RTH nagyrészt az ÁMS, az Általános Mátrix Specifikáció ikonjaiból állt.
Síkidomok és áttetsző geometriai formák neon és króm mintázatai fénylettek mindenfelé,
a való világ számítógép-rendszereinek digitális másolatai.
Az adattájon itt is, ott is piramis formájú épületek látszottak, de két óriási lépcsős piramis
különösen kiemelkedett a többi közül. Jane ismerte mindkettőt, és óvakodott tőle, hogy
akár csak a közelükbe merészkedjen. Az egyik az Aztechnology központja volt, és olyan
erős Jelenlét Gátlókkal tömték tele, amilyenek a paranoid mammutcéghez illettek is. A
másikat, Quetzalcóatl Nagytemplomát is jó nagy jegek őrizték. Szerencsére egyik
monstrummal sem volt most dolga.
Három órajelen keresztül visszatartotta a lélegzetét, miközben aktivált egy rejtett
Rendszer Elérési Csomópontot, vagy ahogy a dekások nevezték, „búvó reccset”. A
programja, mint valami voodoo bűbáj, azonnal előhívta a csomópontot. Kívülről úgy
nézett ki, mint egy hatalmas nyitott tenyerű kéz, amely az elektronikus táj fekete háttere
előtt lebegett villódzva.
Úgy látom, ez a kód még egy kis piszkálásra szorul - gondolta Jane, majd a kéz felé
vetette magát. Az utolsó pillanatban, mielőtt rákapcsolódott volna, beindított egy
intelligens keretet, egy apró programocskát, amely itt marad majd a búvó reccsnek ezen a
felén, és háromszáz másodperc múlva újra aktiválja azt, ha a zavaróprogram nem tartana
ki addig, amíg újra ki nem jut. Azután átjutott, rákapcsolódott a RECS-re, és
végigszáguldott a befogadó rendszer privát vonalán a panamai helyszínig. Pontosan a terv
szerint.
A rendszer kívülről egy emberi testet formázott, egy fehér bőrű, barna szemű, göndör
hajú férfi aprólékosan kidolgozott alakját. A férfi céges öltönyének színe folyamatosan
változott, amint körözött körülötte, indigókékből zöldbe, majd égőpirosba fordult. Jane
egyszer már járt itt, hogy Dunkelzahn számára felmérje a terepet, de még sosem próbált
belépni.
Ebben a pillanatban valami furcsa, idegesítő érzés kerítette hatalmába. Valami halvány
melegség futott végig a bőrén, mintha figyelnék.
Megpördült, a támadóprogramokat betárazta. Semmi. Végigszondázta az egész hálót, de
eredmény nélkül. Csak a Mátrixtér hideg űrje mindenütt.
Az érzés azonban nem tűnt el, mintha a haja még mindig égnek állt volna. Megpróbált
megszabadulni tőle, de nem ment. Biztos csak paranoia. A szellem a gépben nem létezik.
Beindította az álcázórendszert, és ikonja a komplexumnak megfelelő formát öltött. A
szexi cicababából egy pillanat alatt szép nagy fehérvérsejt lett. Figyelte, amint a beérkező
adatcsomagok az ÁMS szabvány-nyolcszögeiből vörösvértestekké vagy apró
plazmarészecskékké változnak, mikor a befogadó rendszer metaforikus megjelenítési
módja rákerült a dekkjére. Az adatrészecskék hosszú sorokba rendeződtek, és vér
formájában ömlöttek be az óriási emberalak csuklóján lévő nyílásokon.
Belépett az áramlatba, és elindult a testben, miután egy Aztechnology biztonsági
rutinellenőrzésként bejelentkezett. A felszíni jég, egy hatalmas, háromba vágott vérér
ellenőrizte a kódját, majd kitárult, és továbbengedte.
Az egész procedúra nem tartott egy fél másodpercig. Első osztályú.
A befogadó rendszeren belül a külső kép test-metaforája folytatódott egy furcsa
csavarral. A szervek mintha véletlenszerűen kapcsolódva lebegnének valami vérszerű
levesben. Egy hatalmas szív adatcsomagokat pumpált az artériákon át minden szervbe. A
vesék, a máj, és az agy ott úszkáltak a közelben. Tüdőt nem talált.
Az elemző segédprogram az egyes szerveket a befogadó különböző alrendszereiként
azonosította, vélhetően mindegyiknek más-más szerepe lehetett. Az agyat vette célba,
amelynek barázdált lebenyei halvány rózsaszínbe játszó szürkén derengtek föl előtte.
Követte az adatcsomagok útját, és megpróbált az alrendszerbe is a biztonsági ellenőrzés
kódjával belépni. Nincs veszíteni való idő.
Két szívdobbanásnyi időbe telt, míg bejutott. Túl sok - gondolta. - Kiszúrhatott egy
érzékelő.
Mikor végre bent volt, az adatbankot kezdte keresni. Elemzőprogramja egy pillanattal
később már be is azonosította egy hatalmas fejtetőre állított nyirokcsomó képében.
Beindította az előre beállított keretet, és előkerestette a klinika betegfelvételi listájának
legutolsó adatait, míg saját maga dátum szerint végigvizsgálta őket. Nem egészen tíz
másodperc alatt a keret hét bejegyzést talált, ám egyik sem illett Ryanre.
A tetű életbe. Jane-nek még mindig nem volt közvetlen bizonyítéka arról, hogy Ryan
Mercury, alias Higany a klinikán tartózkodik. McFaren Dunkelzahn két másik mágusa
segítségével elhasznált Ryan otthon őrzött szövetmintájából, és rituális mágiával
meghatározták a helyét. McFaren megesküdött rá, hogy a fiú az épületben van, a dekás
pedig megbízott benne. Ezzel együtt a saját szemével akarta látni.
Egyszerre csak észrevett valamit, amint végigfutott a szobákon. A D307 jelűt előző nap
aktiválták. A zárakat kinyitották, a gépeket és a biztonsági kamerákat beüzemelték. A
szobában jó sok minden történt egy nap alatt, hivatalos bejegyzés azonban egy szál se. Ez
lesz az. Úgy döntött, megnézi a belső kamerák felvételeit is.
Mikor levált az adatbankról, és épp kifelé igyekezett az agyi alrendszerből, egy hatalmas
falósejtet mintázó szerkentyű csapott le rá.
- Felhasználó azonosítás - közölte.
- Csali - adta ki Jane az utasítást a keretnek, és mire visszafordult az előtte tornyosuló jég
felé, hogy biztonsági álengedélyét bemutassa, a keret megindult, és eszeveszett tempóban
húzott vissza az adatbank felé.
A jég utánaeredt, hogy ellenőrizze, a dekás pedig a pillanatnak ezt a törtrészét használta
fel, hogy egy bivalyerős támadóprogramot eresszen rá. A mesterséges valóságban ez úgy
festett, hogy a fehérvérsejtből furcsa módon egy bélgiliszta tekeredett elő, és csavarodott
rá a falósejtre olyan erővel, hogy abban a pillanatban, amint az elpusztította a menekülő
keretet, a giliszta összeroppantotta. A jég darabokra robbant és elenyészett.
Eddigre azonban Jane már teljes sebességgel igyekezett a biztonsági alrendszer felé,
lehetőleg, mielőtt további jegek érkeznének. Ez az alrendszer a befogadó gerinctövénél
felgyűlt rákos daganat képében jelent meg, a dekás pedig gyorsan rájött, hogy passzív
riadó alatt van. Még egyszer ellenőrizte álcáját és páncélját, mielőtt megpróbált volna a
szubprocesszort rávenni, hogy engedje betekinteni a kamerák felvételeibe. Minden a
legkisebb gond nélkül ment egészen addig, amíg rá nem kérdezett a D307-es szoba
trideofelvételeire.
Hirtelen egy falósejt és két szimbióta csoport jelent meg körülötte. A szimbióták
leginkább hatalmas baktériumokra emlékeztettek, persze megerősített falakkal és olyan
látványos fehérje-fegyverekkel, hogy nem is volt szükség az elemzőprogram segítségére,
anélkül is rájött, hogy fekete jegek. Az elemzőprogram azért kötelességtudóan szintén
elmondta, hogy fekete jegek, és megemlítette, hogy mellesleg pszichotropikus fajta.
Baromi vidám. A fekete jegek ölni is képesek azáltal, hogy halálos biológiai
impulzusokat juttatnak a dekás agyába. A szív leáll, az agy meg felforr, amint az áldozat
utolsókat rángja. Jane eddig egyszer látott ilyet, de már az is túl sok volt. A
pszichotropikus fekete jegek még sokkal rosszabbak. Nem ölnek, hanem tudatalatti
félelmeket ültetnek az agyba. Ezek persze nagyon széles skálán mozogtak: a Mátrixba
csatlakozástól való iszony viszonylag ártalmatlan lehetőségétől egészen a paranoiának
vagy mániáknak addig a fokáig, hogy a dekás azonnal kicsatlakozik, és ámokfutóként
mindenkit megtámad a környéken. Határozottan nem akarta, hogy ez a jég hozzáérjen.
Megtalálta, amit keresett. Beindította, és figyelte, ahogyan a program testet ölt előtte,
mint egy tompán fénylő aprócska csillag. Páncélját és a bombától is védő fényszűrő
segédprogramot ugyanabban a pillanatban vonta fel. Egy milliomod másodperccel később
a bomba felrobbant, a szűk teremben olyan erős fénycsíkokat szórva szerte, mintha egy kis
nap szabadult volna be a rendszerbe.
A falósejt egyszerűen eltűnt a roham alatt, és az egyik szimbióta megerősített sejtfalán is
lyukak tátongtak, a másik azonban teljesen sértetlennek tűnt.
Baromi durva páncélt húzhattak rá.
Az ép szimbióta egy DNS-csápot lövellt felé, amely addig a sejt felett lebegett
összetekeredve. A monovezeték mátrix megfelelője. A pengeéles csáp olyan sebességgel
csapott le, hogy félreugrani sem maradt ideje, és a korbács a páncéljába vágott. Fájdalom
hasított a vállába, és a páncél egy része semmivé foszlott.
Két újabb szimbióta jég jelent meg a színen - a rendszer teljes riadóra kapcsolt. A
francba! Három és fél egy ellen nem valami jó arány. Ideje elrejtőzni.
Agyában szavak formálódtak, amelyeket adatcsomagokként küldött szét.
- Axler - szólt -, nagyon valószínű, hogy a célpont a D szárnyban tartózkodik, egy
szinttel fölöttetek. D307-es szoba.
Ezután hozzálátott az alfa menekülési rend végrehajtásához. Először is elhátrált a
jegektől, amilyen gyorsan csak bírt, bár közben a DNS-korbács még egyszer végigvágott
rajta. Másodszor aktivált egy blokkolóprogramot, és figyelte amint átlátszó falat formál
mögötte. Egy-két támadásnál többet aligha bír ki, de nem is kellett. A lényeg, hogy
lelassítja az üldözőket, és időt nyer vele.
Majd egy intelligens keretprogramot hozott létre maga mellett. Az adatklón ikonja
pontosan megegyezett az övével, és a lehető legjobb rejtő, és kikerülő algoritmusokkal
volt tele. Utolsó barkácsműveletként áttöltötte a keretbe az eddigi adatvonalát, hogy az
képes legyen visszafelé haladva a nyomon kijutni a befogadóból. Nem hitte, hogy elérne
addig, hogy kilépjen a rendszerből, mindenesetre a visszavonulás majd valódinak tűnik.
Annyira legalábbis, hogy a jegeket átverje.
Végül új álcát vett fel, amely pontosan mintázta az adatfolyosó felszínét, és perszonája
gyakorlatilag a fal részévé vált. Gondolatban erősen drukkolva olyan szorosan simult a
falhoz, ahogy csak bírt. Ha ez a terv besül, nem sok lehetősége marad.
A szimbióták abban a pillanatban törték át a falat, amikor a keret kijutott a biztonsági
alrendszerből. Jane pulzusa szinte vágtatott, amint a jegek gondolkodás nélkül elhaladtak
mellette, annyira sem torpanva meg, hogy ellenőrizzék a faldarabot.
Soha szebb látványt! Ezekért a pillanatokért dekázott.
Hat teljes másodpercet várt, ami a Mátrixban felért egy örökkévalósággal, majd óvatosan
lefuttatott egy elsősegély-programot, és begyógyította a DNS-ostor okozta sebeket. A
program kijavította a perszonát és a páncélját is. Mikor megbizonyosodott felőle, hogy a
fekete jegek végleg eltűntek, visszacsusszant a biztonsági alrendszer szubprocesszorába. A
gép már megszüntette az aktív riadót, valószínűleg, miután a jegek elkapták és kinyírták a
csalikeretet. Másodszorra már nem próbált hozzáférni a D307 kamerafelvételeihez, az
valószínűleg még mindig nagyon macerás lenne, ehelyett egy irányítórutint küldött a
klinika általános videobemenetére.
A CPU minden gond nélkül átengedte a bejelentkezésen, és már bent is volt, a csapatot
keresve a biztonsági kamerákon. Axler, Morzsoló és McFaren már elhagyták a vizsgálati
helyiséget, és a társasági élet színhelyéül szolgáló nagy aulában sem találta őket.
Végigkereste az összes nagyobb termet, de eredmény nélkül. Ez alapvetően jó hír volt,
mert azt jelentette, hogy McFaren mágikus láthatatlansága alatt rejtőznek valahol. Persze
remélte, hogy nem kapták el őket. Ha a szigorúan őrzött területek valamelyikén vallatják
őket, ezekkel a kamerákkal nem lesz képes rájuk találni.
Kilépés előtt még egy kis elintéznivalója akadt. A kijelzője szerint eddig 245 másodperce
tartózkodik a hálón. Az a nyavalyás kiberpárbaj túl sokáig tartott. A zavaróprogram nem
valószínű, hogy eddig nyitva tudta volna tartani a búvó RECS-et, a keret pedig majd csak
ötvenöt másodperc múlva aktiválja újra.
A fennmaradó időben adatokat helyezett el a biztonsági adatbankokban. A csapat retina-
és ujjlenyomat-adatait, természetesen a hamis személyiségekkel. Persze a következő
nagyobb ellenőrzés során ezeket a protokoll kidobja majd, addig azonban Axler, Morzsoló
és McFaren sokkal könnyebben jut át az ellenőrzéseken.
Épp ki akart lépni, amikor hirtelen megdermedt, és mozdulni sem tudott. Valami
nyomást érzett, kicsit a fulladáshoz hasonlót. Olyan volt, mintha egy vizes homokkal teli
zsák került volna a mellkasára, amely egyre nehezebb és nehezebb lett, míg végül levegőt
sem kapott.
A vérerek falai eltűntek, és átadták helyüket egy kissé régimódi irodaszerű szobának.
Mahagóni bútorok, rejtett világítás, klasszikus zene. Bútorfény és friss kelt tészta illata
lebegett a levegőben.
- Foglaljon helyet, kérem - szólalt meg egy mély hang.
Egy szék jelent meg mögötte, és rájött, hogy az álcája nem működik többé. Ismét a
megszokott cicababa figura volt szűk vörös bőrnadrágban és blézerben.
Elemzőprogramjával végigszondázta a szobát, de semmilyen eredményt nem kapott.
Masszív kód az egész, síkos mint a teflon, és kemény mint a kő. Mintha hardver lenne.
- Helyezze magát kényelembe - hallotta újra a hangot. - Egy darabig most úgysem megy
sehová.
Nem válaszolt, de kétségbeesetten kutatott tovább a kijárat után. Muszáj lennie egynek.
- Engem Thomas Roxborough-nak hívnak. És Önt?
Roxborough? Nyugodjék békében. Mindenki tudta, hogy Thomas Roxborough egy
henger alakú tartály, a Mátrixban pedig legendás alak. Jane küszködött a mellkasára
nehezedő súllyal, próbált levegőt venni.
- Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudunk közös nevezőre jutni. Igazán nem kenyerem a
kényszer alkalmazása, ám ha ragaszkodik hozzá…
A ránehezedő súly annyira elviselhetetlenné vált, hogy Jane a földre rogyott, és levegő
után kapkodott. Bármi is volt ez a rendszer, egyik programja sem működött benne. Még a
vészhelyzetre készített kicsatlakozási sor is besült. Megpróbálta annyira visszatornászni
magát a való világba, hogy a valódi hús-vér kezével a fejéhez nyúlhasson, és kiránthassa a
csatlakozót.
 Semmi hatás. Minden érzékét keményen tartotta a szoba. Semmi mást nem érzett, csak a
kínt, ahogyan a levegő szorult ki a tüdejéből. A súly egyre erősebben nyomta, mintha a
sírjára zuhogó hideg rögöket érezné, amint lassan, megállíthatatlanul élve eltemetik.
Hirtelen újra érezte a halvány bizsergést, mintha valaki figyelné. Égő viszketéssé
erősödött, közelebbről, mint valaha. Torka is kéményen kaparni kezdett.
- Mit próbál tenni? - kérdezte Roxborough. Hangja keményen csattant, olyan hangerővel,
hogy a dekás feje belefájdult.
Semmit sem csinálok. Nem is én vagyok.
Az érzés egyre erősödött, a bizsergés égetővé vált. A meleg egyre nőtt, míg végül Jane
úgy érezte, mintha forró napalmmal öntötték volna le. Aztán egyszer csak kitört, és eltűnt,
semmit nem hagyva maga mögött, csak hűvös összeszedettséget. Ekkor vette észre, hogy a
padló egy része a közelében felnyílt, és fények és felhős színek kavargó tornádója
örvénylett elő belőle. Halk suttogást hallott, mintha egy szellem szólna a fejében.
- Gyere. - Nem Roxborough hangja volt. Valaki más próbált segíteni rajta.
Mi mást tehetett volna? Vagy megfullad, vagy beleveti magát a fénycsatornába. Minden
erejét megfeszítve mászni kezdett, az utolsó tartalékait is felhasználva, ahogyan közeledett
az eseményhorizonthoz.
Mikor elérte a peremet, egy ikon jelent meg mögötte, egy öltönyös, göndör férfi, a
befogadó rendszer képének pontos mása. Előrelépett, és lehajolt, hogy megragadja a dekás
bokáját.
- Alice! Nem hagyom, hogy elvidd! - üvöltötte a forgószélbe. A hang Thomas
Roxborough mélyen zengő baritonja volt. - Miért érdekel ő téged? Ki ő?
A suttogás azonban nem felelt, Jane pedig térdeinek programját szorosan a mellkasához
húzva átfordult a tornádó peremén, és fejest ugrott az örvénybe.

11
Az ősi vidámpark tornyának létráján, magasan fenn, az éjjel is perzselő hőségben egy
fekete tintapetty volt csupán az éjszakai égbolt sötétjén. Nyári tüzek illatai sodródtak a
forró szélcsendben, amint a szeméhez emelte a távcsövet, és lepillantott a domb lábánál
elterülő tó mélyén heverő hatalmas obszidüveg sziklára. A fekete követ átszőtte az
orikalkum, amely aranyszínben ragyogott, ahogy a hatalmas mágia új életre lehelte.
Sikolyok visszhangzottak a fülében. Emberbőrben élő bárányok elnyújtott őrült sikolyai.
Talán egy gyerek. Az esdeklő kiáltásoknak egy obszidián áldozókés szisszenése vetett
véget. A fehér bőrű, sötét hajú, szakállas ember férfi gyorsan, határozottan dolgozott.
Kegyetlen mosolya szinte szemtelen volt, szemében boldogság és a hatalom részegsége
csillogott. Nagyon ismerősnek tűnt.
A férfi a hajánál fogva tartotta a gyereket, egy barna bőrű kislányt a pubertás elején, úgy
fordítva a fejét, hogy az életét adó folyadék egy tölcsérbe ömöljön. A vér a gyerek
nyakához tartott vékony csövön le-csorgott a tó fenekén az obszidián kőig. Apró vörös
felhők jelentek meg a kristálytiszta vízben a cső végénél, és ott lebegtek a kő körül, amíg a
lányka gurgulázó sikolya végleg elhalt.
A magasból szemlélve úgy érezte, mintha őt érte volna a kés a gyerek helyett. Az izzó
fájdalom a nyakán, az előtörő vér első löketei, amelyek eltömik a torkát, mielőtt…
Felriadt, kórházi ágyán azonnal ülésbe emelkedve. A jobboldali falon lévő gépezet
távoli, hideg fényei úgy pislogtak rá, mintha csak gúnyolnák a rémálmáért. Levegő.
Levegő. Hátán megdermedt a veríték.
Honnan jönnek ezek az álmok? Semmi hasonlóra nem emlékezett, bár lassacskán
kezdtek visszatérni az emlékei. Már tudta a nevét. Thomas - gondolta. - Thomasnak
hívnak.
Thomas Roxborough-nak.
Ez volt az egyetlen igazság, amibe kapaszkodott, biztos sziklaszirt a kavargó emlékek
tengerében.
Az ajtó kinyílt, és egy technikus lépett be. Magas, széles vállú nő volt, nem ismerős
sehonnan. Hullámos szőke hajjal keretezett arcát kifejezetten csinosnak lehetett volna
mondani, ha sötét pillantása akár csak egy kicsivel is lágyabb lett volna. Munkaköpenye
alatt mindenfelé kemény dudorok látszottak, amik óvatosságra intették a férfit.
Valami nem stimmelt.
De mit csináljon? Fogalma sem volt róla.
A technikus az ágy széléhez ért, mielőtt a férfi bármit kitalálhatott volna.
- Ryan - szólalt meg -, én vagyok, Axler.
Ez a nő ismer engem? De valamiért Ryannek nevezett. Miért nem Thomas?
Nem válaszolt, bár a nő láthatóan valamiféle visszajelzésre várt. Aztán lassan bólintott.
Legjobb, ha belemegy a játékba.
 - Azért jöttünk, hogy segítsünk neked megszökni.
Jöttünk? Ekkor vette észre, hogy a szoba ajtaja nem záródott be automatikusan. Valami
nyitva tartotta, még ha nem is látott ott semmit.
- Alaposan begyógyszerezhettek. Tudsz mozogni?
Újra bólintott.
- Remek. - Átnyújtott a férfinak egy fekete ruhaköteget. - Siess, vedd ezt magadra,
mielőtt beindul a riadó, és mindenki felébred.
Bámult rá, nem tudta, mit csináljon. Hogy mehetne el innen az első jöttmenttel?
- Igyekezz már! - sziszegte a nő, hangja halk volt és fenyegető. - Veszélyben vagyunk,
Ryan! Érted?
Megint Ryan? A kemény pillantás ellenére is látta, hogy a nő őszintén beszél. Az ő
biztonságáért aggódott.
- Értem. De akkor sem mehetek el veled.
Axler szeme összeszűkült.
- Erre most nincs idő, Ryan.
Benyúlt a köpenye alá, és mikor kihúzta a kezét, valami volt benne. Túl gyorsan ahhoz,
hogy a szemével követni tudja, megvillant a keze, és a nyakához ért.
Egy tapaszt hagyott ott. Egy bénítótapaszt.
- Bocs, Ryan, de most épp nincs időm vitatkozni.
Pár pillanat alatt elernyedtek az izmai, és a nő karjaiba rogyott. Az érzékei mintha
leváltak volna a testéről, és rájött, hogy nem tud mozogni.
Axler a vállára kapta; jóval erősebb volt, mint hitte.
- Morzsoló - szólalt meg a nő alig hallhatóan, amikor kiléptek a szobából az előtérbe -,
nem tudok kapcsolatba lépni Jane-nel. Neked sikerült?
- Nem - érkezett a tömör, suttogó válasz valahonnan derékmagasságból, noha senkit nem
látott ott. Láthatatlanság varázs?
- A francba, hol lehet?
Axler válla mélyen a férfi mellkasába vágott, miközben kiszaladt vele a fekete-fehér
kockás kövű társalgóba. Az első ellenőrzési pontnál lévő őr úgy tűnt, mintha aludna, és a
közeledtükre sem mozdult meg. Feje megrándult, amint Axler egyik láthatatlan kísérője
hajánál fogva megemelte. Szemét a retinaérzékelőhöz tartották, és az ajtó feltárult.
- A neheze megvolna - szólt Axler, és átsuhant az ajtón.
Elhagyták a lifteket, amelyekkel nemrég levitték megnézni a tartályokat. Az ő egy
darabja, Thomas Roxborough-é még ott van lenn abban a hengerben.
Vagy ő mégis Ryan? Ki a bánat vagyok én tulajdonképpen? És mi elől menekülök?
Axler odalépett a következő ajtóhoz, és belenézett a falra szerelt retinaleolvasóba,
miközben maga elé suttogott.
- Remélem, Jane kódjai még működnek. És remélem, Ryan, értékeled ezt a sok szart,
amibe érted kerültem.
Ezek szerint Ryan vagyok. Most legalábbis.
Inkább érezte, mint hallotta a két segítőtárs visszafojtott lélegzetét, ám az ajtó kinyílt, és
Axler vezetésével átmasíroztak rajta. Eddig kiváló. Az ajtó mögött ablakok nélküli széles
lépcsősor húzódott, minden szinten irányt változtatva.
Két emeletet mentek lefelé a földszintig, ahol Axler retinája ismét átsegítette őket egy
ajtón egy tágas terembe, amelyben többen is lézengtek. Ryan szeme nyitva maradt, látott
is, csak éppen az izmait nem tudta kontrollálni. Feje lazán lógott, és ide-oda himbálódzott
a nő lépteinek ütemére.
Axler köpenye kitöltötte ugyan látómezeje nagy részét, a látványra, amelyet azonban
mégis meg-megpillantott, hányinger környékezte. Az egyik alak, aki elég közel volt
hozzájuk, valamikor talán törpe nő lehetett, mostanra azonban a törpe testet szint teljesen
kicserélték humán méretű végtagokkal és törzzsel. A szőrös fejen kívül minden
mesterséges volt rajta. A törpe kiborg esetlenül járkált, és igyekezett hozzászokni
megváltozott súlypontjához.
Nem hiszem, hogy ez valaha is teljesen sikerülhet - gondolta Ryan. Ahogy
körülpillantott, rájött, hogy a körülöttük mászkáló emberek alig éltek. Mindegyik
legnagyobbrészt gépekből állt, sokan már csak sétáló tokok voltak, akaratuk halványka
árnyék csupán. A milliónyi benyomás közepette váratlanul döbbent rá erre, talán csak a
mesterséges kenőanyagok illata és a túlságosan is szimmetrikus fejek látványa állt össze
egységes egésszé.
Axler a terem túlsó végében álló kétszárnyú ajtó felé vette az irányt olyan gyorsan,
ahogyan csak telt tőle. Ryan újra átértékelte a nő erejéről és gyorsaságáról alkotott képét.
Sokkal többet tud, mint amit ki lehetne nézni belőle.
Morzsoló szólalt meg suttogva a hátuk mögött.
- Még mindig nem érem el Jane-t.
- Jane! - formálta Axler szája hang nélkül a szavakat. - Jane, itt vagy? Várt néhány
másodpercig, eredménytelenül.
- Valószínűleg levált a hálóról - fordult két láthatatlan társához. - Nélküle szólok
Dhinnek.
- Vettem - válaszolta Morzsoló.
Axler egy géppisztolyt húzott elő a köpenye alól.
- Indíts, Dhin! - szólalt meg. - Vetted? Tűz!
Elérték a kétszárnyú ajtót, Axler retinája ismét elegendő volt a kinyitáshoz. A nő résnyire
nyitotta az egyik szárnyat, kitámasztotta a lábával, és várt. Egy dobbanás. Kettő.
A föld megremegett egy hatalmas robbanástól. Pontosan ugyanebben a pillanatban Axler
kivágta az ajtót, és kirohant a kora reggeli napfénybe. Átfutott egy keskeny üres téren,
talán valami udvarféle lehetett. A téglalap alakú terület apró franciakertecskékkel és
gondosan nyírt trópusi fákkal volt tele. Egyik oldalán a klinika fala magasodott, a másik
hármon kerítés határolta. Öt méter magas ciklonkerítés, monovezetékkel a tetején. Ryan
ránézésre megállapította, hogy áram kering benne, bár hogy miért, az rejtély maradt
számára.
Miközben Axler hegyes válla a gyomrába döfött, iszonyú hangzavar zúdult rá.
Riadószirénák bőgtek fel üvöltve, és gépfegyverek zakatolása hangzott jobb felől, amint
egy felfegyverzett helikopter párbajba bocsátkozott a klinika területét védeni próbáló
gyalogosokkal.
Látta a robbanás eredményét is. A kerítést az udvar túlsó végében rakétatalálat érte. Még
égett a tűz, a kerítés pedig jó tíz méter szélességben gyakorlatilag eltűnt. A résben azonban
hemzsegtek a biztonsági őrök, úgyhogy Axler a szemközti kerítés felé vette az irányt.
- Aúú! - Ryan ezt a hangot sem ismerte. Egy másodperccel később két alak vált
láthatóvá. Aki az előbb megszólalt, egy ember volt, kék farmerben és MIT&T-pólóban. A
másik Morzsoló volt, a törpe, akinek a karjait kibervégtagokra cserélték. Egy harmadik,
némileg különböző formájú kar mellkasa jobb oldalából állt ki. A törpe fekete afrofrizurát
viselt és arcát mindenfelé sebhelyek tarkították. A kerítés előtt térdelt, és egy kis
körfűrészt szedett elő valahonnan. Vállán átvetve géppisztoly lógott.
Az ember felnézett a levegőbe, miközben a kezével valamilyen furcsa mozdulatot tett.
- Van egy mágus az asztrálban. Egy pillanat és jövök. - McFaren úgy tűnt, mintha
valahová máshová nézne, miközben mindkét kezével titokzatos mozdulatokat végzett.
Ryan koncentrált, igyekezett kitalálni, mit csinál a mágus. Hirtelen meglátta. A világ egy
pillanatra meglódult, a fények és árnyékok megnyúltak, átváltoztak egy furcsa világgá,
amely ugyanolyan volt, mint az igazi, de valahogy mégis egészen más. Minden élő dolog
szivárványszínű árnyalatokban pompázott, és tarka fényt árasztott magából.
Aztán észrevette a mágust, amint a levegőben lebegett, mint egy tüzes főnix. Egy
energiavillanás csapott ki McFaren kezéből és belevágódott a mágusba. A főnix
megrezdült a támadástól, aztán a kép pislákolt és kihunyt. Jó erős varázslat - gondolta
Ryan.
- Ezzel megvolnék, de többen fognak jönni - szólalt meg McFaren.
- Átértem. - Ez Morzsoló hangja volt. - Akkor nyomás!
Axler átrángatta Ryant a kerítésbe vágott lyukon. Balról felugatott egy fegyver, szirénák
kezdtek iszonyú vijjogásba. Ryan szája telement földdel, amint Axler újra felemelte a
földről. A nő válla ismét a gyomrába vágott, amint az átrohant a harminc méternyi üres
téren, be a dzsungelbe. Fedezéket keresve benyomult a vastag aljnövényzetbe, aztán Ryant
a fák között ledobta a nedves talajra.
- Dhin, látsz minket?
- Totálplánban, Morzsoló. Parancsoltok magatok mögé egy rakétát?
- Majd máskor, komám. Most egy fuvar jobban esne.
- Robogok.
 A helikopter feléjük indult, imbolyogva és billegve kerülgette közben a támadásokat.
Már kis híján leért, mikor valahonnan a klinika tetejéről váratlanul rálőttek egy rakétát. Az
áthúzott a csata hömpölygő füstjén és porán, és Ryan látta, amint telibe kapja a
helikoptert, és fehéren izzó robbanás kíséretében hatalmas darabot szakít le belőle.
- Dhin! - ordított Axler az erdő pereméről.
Lángcsóvák szedték darabokra a motor borítását, miközben a helikopter iszonyú füst és
tűzgomolyag közepén támolygott a levegőben. Az utolsó támadás hirtelen vágott be, a
pilótaülésre irányított mágikus pokoltűz átrágta magát a makroplaszt pajzson, és bárki volt
bent, szénné égette.
A helikopter megtorpant és lezuhant. Még a becsapódás előtt felrobbant, lángok és
repeszek repültek szerte a motorból. Végül földet ért a gép törzse is, nekicsapódva klinika
falának, mielőtt hatalmas reccsenéssel belevágódott a talajba.
Ezt nem élhette túl senki - gondolta Ryan.
- Basszus! - szólalt meg Axler. - Nagyon remélem, hogy Dhin nem volt benne, különben
nagyon hosszú lesz az út hazáig.

12
Léthé az asztrális térben lebegett, és lenézett a Sárkányszívre, egy elképesztő erejű,
tömör, pulzáló gömbre, amely egy díszesen faragott kör közepén pihent. A kört alkotó
vonalakat és formákat az apró kamra sima kőpadlójába vésték. Egymásba fonódó rúnák
alkották a kör kerületét, a belsejét pedig egy aprólékosan kidolgozott sárkányfigura
töltötte meg.
Az anyagi formák áttetsző kék és ezüst függönyt vontak a Szív köré az asztrálban. Á
hipnotikus háló mozgott és táncolt, körülhullámzotta a gömbszerű testet, amely mágikus
fémből készült, tompa bronzszínű volt, és egy valódi négyosztatú szívet mintázott. A
felszíne hibátlanul sima volt, a kör kellős közepén kőbe ágyazva szinte eggyé vált a
padlóval. A szívet közvetlenül körülvevő ábrák egy nagy sárkány kőbe vésett képét adták.
Az alakot olyan aprólékos részletességgel mintázták meg, hogy Léthé felismerte a
sárkányt.
Dunkelzahn.
Dunkelzahn azonban meghalt, ezt Léthé kihallgatott beszélgetésekből tudta. Hallott a
Washington FDC nevű fizikai helyen történt hatalmas robbanásról, ám mikor odament,
hogy megvizsgálja, óriási vihart talált a robbanás helyén, mágikus vihart, melynek a
bomba krátere volt a központja. Legalábbis ezt mondták az emberek.
A vihar kifelé tulajdonképpen bíbor villámok és lila felhők örvénylő tornádója volt.
Világokat fogott át, az anyagitól az asztrálon át a metasíkokig, mintha a világ valóságának
szövedéke ezen a kis helyen felfeslett volna. Dunkelzahnnak nyoma sem volt, a legapróbb
jel sem, amely nyomán Léthé elindulhatott volna.
Most, mélyen benn a sárkány barlangjában a szellem a Sárkányszívet nézte. Ez volt az
utolsó reménye, hogy segítsen Thaylának. Talán Dunkelzahn részvétele nem feltétlenül
szükséges, talán Thayla egyedül is fel tudja használni, hogy ereje segítségével megállítsa a
terjedő sötétséget.
Egy baj volt csak: Léthé nem volt képes megérinteni a hatalmas erejű varázstárgyat.
Mióta Thaylát elhagyta, felnőtt, és rájött, hogy mekkora az ereje, és mennyi mindenre
képes. Mint például elsuhanni a barlangot őrző szellemek és metahumánok mellett, ahogy
épp az imént tette. Képes volt áthatolni a hipnotikus függönyön is, és kapcsolatba tudott
lépni a Szívvel. Amikor megpróbálta, Thayla dalához nagyon hasonló érzés kerítette
hatalmába, ami azonban valahogy mégis más volt. A Sárkányszív dala keményebb,
pergőbb volt az istennő énekénél. Ha igyekezett, meg is tudta csapolni a varázstárgy
energiáját, és segítségével csodálatos dolgokra lett képes. Érzékei soha nem látott
mértékben kifinomultak, sőt, arra is képessé vált, hogy a barlangot alkotó mágiákat a
gyökerüknél megragadja, és alakítani tudja. Léthé azonban gondosan kerülte ezt a
lehetőséget, úgy érezte, mintha a Napot kellene irányítania. Csodálatos és rémítő.
Minden remek képessége és hatalma ellenére sem tudta azonban megérinteni a
varázstárgy fémvalóját. Egyszerűen nem volt képes fizikailag is megjelenni, és felemelni,
így hát a Szív ott maradt a földön, bezárva az anyagi világba. Számára, és így Thayla
számára is haszontalanul.
 Időbe telt, míg mérlegelte a lehetőségeit. Megpróbálhatná egy másik szellem vagy
mágikus képességekkel bíró metahumán segítségét kérni, de senkit nem ismert, aki
segíthetett volna neki. Egyáltalán nem ismert senkit az egy Thayla kivételével, aki
azonban nem hagyhatta el őrhelyét a hídon.
Esetleg egy másik sárkány? - villant át rajta a gondolat. De honnan tudhatta volna, hogy
megbízhat-e más sárkányokban?
Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el addig, amikor metahumánok egy csoportja
lépett a kis kamrába. Négy magas és karcsú alak, akik nagyon csendben, kifejezetten
óvatosan lopakodtak előre.
Kettőjük ékszerei szokatlanul erősen fénylettek, ami asztrális hatalomról árulkodott.
Mágusok vagy sámánok. A másik kettő azonban teljesen hétköznapinak tűnt, ki sem láttak
az anyagi világból. Sőt, mindkettőnek bizonyos testrészei átlátszóak voltak, szellem
nélküli tagok, mintha elvesztettek volna részeket magukból. Léthé látta, hogy műanyagot
vagy fémet ültettek a testükbe. Látott már hasonlókat, de azok meg sem közelítették ezt a
kettőt.
A két mágus vizsgálgatni kezdte a kört, amint körbesétáltak a peremén, és az áttetsző
függönyt bámulták. A térhullámokat, amelyeket a Sárkányszív vert.
- A nyomkövető szerint ennek kell lennie - szólalt meg az egyik.
- Fel tudod törni a védőmágiát?
- Ha azt mondtam, hogy igen, akkor az úgy is van. Te csak figyeld a bejáratot.
- Meddig?
- El fog tartani egy darabig még akkor is, ha mindketten dolgozunk rajta.
A két világi alak az ajtóban álltak, míg a többiek nekiláttak a hipnotikus függöny
lebontásának. Egyikük egy erszényt húzott elő az övéből, és két marék zöld homokot vett
ki belőle, majd beszélni kezdett fölötte szperetiel, a tündék nyelvén.
- Tan’ath lie armma diesk cycampeth waregram’cen.
Léthé értett minden szót. „Halványítsd el a védővarázs erejét, fakuljanak még a képek és
annak hatalma, amit beborítasz.”
A másik mágus egy varázslatot alkotott, amely az asztrálban úgy nézett ki, mint egy
villámokból és tűzből álló kulcs. Ezt a kulcsot próbálta valahogyan beleszőni a függöny
anyagába. Percek teltek el, amíg a varázslat előre-hátra mozogva próbált rést ütni a
védelmen, míg végre egy aprócska helyen az felszakadt.
A nő ezen a lyukon keresztül beszórta a homokot a körbe úgy, hogy a homok beborítsa a
véseteket. A hullámzó függöny egyre gyengébb lett, színe megfakult, ahol a rúnák a
homokba merültek, míg végül keskeny folyosó nyílt a védővarázson át.
Egészen a Szívig.
- Bent vagyok! - szólalt meg a nő.
- Épp ideje volt - válaszolta az egyik ajtónálló.
 A nő egy egyszerű varázslatba fogott, amelyet Léthé növekvő izgalommal figyelt. A
varázslat kinyúlt, és megemelte a Sárkányszívet. Telekinézis - jutott a szellem eszébe. Ha
meg tudná tanulni ezt a varázslatot, talán képes lenne mozgatni a varázstárgyat. Figyelte,
amint a varázslat vonalán kilebeg a zöld homok csatornáján, bele a nő kezébe.
- Megvan.
A nő egy percig megbabonázva forgatta a tárgyat. A Sárkányszív elég nagy volt, akkora
mint egy emberi fej, éppen elfért két tenyerében.
- Úgy tűnik, tiszta orikalkum - mondta. - Sheila örülni fog.
- Benne van az az elbájolt orikalkum is, amit mi adtunk el a sárkánynak?
- Nagyon valószínű, de ezt most már nem lehet megmondani. Mikor a tárgyat
készítették, a nyomkövető bűbájt is letörték róla.
- Működik az az izé?
- Egész biztos vagyok benne.
- Remek. Akkor indulás.
- Jó lesz, már kezdek ideges lenni - helyeselt a másik evilági harcos.
A mágus szütyőjébe rejtette a varázstárgyát, majd bólintott. Aztán eltűntek, gyorsan
haladva előre a tekergő folyosók labirintusában. Léthé jobb híján követte őket. Állítsa meg
őket? Kövesse őket? Kik voltak ezek egyáltalán?
Ekkor valami történt. Riadó szólalt meg, őrök és szellemek sokasága kezdett mindenfelől
özönleni, és elszabadult a pokol. Lövések dörrentek, és sok-sok varázslat. Léthé figyelt,
szorosán követve a Sárkányszív útját. A tündék, akik elvitték, gyorsan kiértek a
labirintusból egy keskeny lépcsősor lábához, amely a szabadba vezetett.
Mindenkit megöltek, aki az útjukba került, és ezt Léthé nem helyeselte. Ennyi élet
értelmetlen kioltása! Közeledtek a kijárathoz, és épp az ott csoportosuló őrökkel készültek
összecsapni, amikor a szellem megpillantott valakit…
Valakit, aki másmilyen volt.
Ránézésre tünde nő volt, valamilyen magas pozícióban, Léthét pedig ellenállhatatlanul
vonzotta. Az a szépség, az a karizma!
Egy keresztbe nyíló folyosón állt egy kisebb csoport közepén. Parancsoló jelenléte
feltartóztathatatlanul húzta magához a szellemet. Megjelenése makulátlanul gyönyörű
volt, alabástromfehér bőre a smaragdszín szemekkel és hollófekete hajjal kifejezetten
elegáns látványt nyújtott.
Teljesen uralta azokat, akik a közelében álltak. Éppen egy magas, sötét bőrű orkkal
beszélgetett, akinek szelleméből szintén elég nagy területek tátongtak üresen.
- Mi történik, Jeremy?
- Brooks szerint egy kisebb csoport behatolt az alsóbb szintekre, de a kincstár érintetlen.
- Most hol vannak?
 - Elvesztettük őket - válaszolta az ork. - Persze csak időlegesen.
- Azonnal tudassák velem, ha elkapták őket. Tudni akarom, mit kerestek az alsóbb
szinteken.
- Talán valamilyen kincsért jöttek, de elijesztettük őket.
- Talán.
Muszáj beszélnem vele - gondolta Léthé. - El kell mondanom, amit a Sárkányszívről és az
azt elrabló tündékről tudok. Thaylával ellentétben azonban ez a nő nem hallotta az
érzelmeit, mikor megpróbált kommunikálni vele, és úgy tűnt, nem is érzékel semmit az
anyagi világon túl.
Esetleg megpróbálhatnék valakinek az anyagi testén keresztül beszélni vele. Az ötlet
hirtelen jött, ő pedig azonnal cselekedett is. Körülfonta Jeremy szellemét, magába zárva az
ork auráját, amint belépett a metahumán testbe. Igyekezett nagyon vigyázni a törékeny
szellemre, nehogy teljes egészében átvegye Jeremy akarata fölött az uralmat.
Betöltötte a testet, az ork szelleme pedig fokozatosan összehúzódott, míg végül Léthé
egészen magába fogta, és teljesen uralta a testet. Ezt a mulandó húst, amelyet a
metahumán szellemek otthonuknak vallottak, noha olyan nagyon sebezhető, olyan gyönge
volt.
Ennek a lénynek nagy, nehézkes teste volt. Az anyagi világ torz képét az ork szemével
látta, az eltompult hangokat az ő fülével hallotta. Az egész esetlennek és otrombának tűnt
Léthé szabad szellemi valójához képest. És volt néhány váratlan mellékhatása is, mint
például, hogy a tünde nő illatától az ork teste furcsán bizseregni kezdett, amit a szellem is
kimondottan kellemesnek talált.
Nagyon érdekes, teljesen szokatlan érzés.
- Beszélnem kell veled. - A szavak ügyetlenül formálódtak az ork szájában, egyáltalán
nem úgy hangzottak, mint Jeremy beszéde. Más volt a hangszín és a hangsúlyozás is,
éppen eléggé ahhoz, hogy a tünde feléje forduljon.
- Parancsolsz, Jeremy?
- Átvettem az uralmat Jeremy teste fölött, hogy kapcsolatba tudjak lépni veled. Léthének
hívnak, és nálatok szellemnek neveznének.
A nő néhány lépést hátrált, és gyanakvóan méregette a fegyvert Jeremy derekán.
- Mit óhajtasz… Léthé?
- Hogy hívnak?
- Nadja Daviarnak - válaszolta.
Nadja Daviar - merengett a szellem - nem, semmi. Remélte, hogy a név hallatán néhány
emlék a helyére ugrik, de semmi sem történt.
- Tudok arról, amit kerestek - szólt a nőhöz.
- Hogy érted ezt?
Jeremy teste Léthé befolyásának hatására kezdett átmelegedni.
 - Az emberek, akik az alsóbb szinteken jártak. Elvitték a Sárkányszívet.
- A micsodát?
- Sárkányszívet. - Miközben Léthé beszélt, Jeremy arca verejtékezni kezdett. - Te nem
tudod, mi az?
- Nem.
- Egy varázstárgy, amit Dunkelzahn készített. El kell vinnem Thaylának.
- Dunkelzahn sosem említette nekem ezt a tárgyat.
Eddigre több mágus vette körül Léthét, és a biztonsági őrök is Jeremyre szegezték
fegyverüket. Nadja aurájában óriási érzelmi vihar tombolt, de kifelé persze ebből semmi
sem látszott. Egyenletes hangon beszélt tovább.
- Mit tettél Jeremyvel?
- Itt van - válaszolt a szellem -, csak egy pillanatra szálltam meg. Hamarosan elmegyek,
de úgy éreztem, beszélnem kell veled. Egy fénnyel és énekkel teli kihalt helyről jövök,
amelyet csak Thayla, az istennő dala varázsol gyönyörűvé. Ez a dal védi a világot, ezt a
világot az azonnali pusztulástól. Azért küldött, hogy megkeressem Dunkelzahnt és a
Sárkányszívet, mert segítségre van szüksége.
- Dunkelzahn meghalt.
Az izzadtság gőzzé vált Jeremy bőrén, és égett szag kezdett terjengeni körülötte. Minél
hamarabb el kell hagynom a testét - gondolta Léthé.
- Hallottam a sárkány haláláról, ezért is van szükségem a segítségedre. Nem vagyok
képes testet ölteni, hogy elvihessem a Szívet, és még ha sikerülne, sem tudom, hogy
hogyan juttassam át a határon, amely a ti világotokat az enyémtől elválasztja.
Nadja lassan megrázta a fejét.
- Nem is tudom, Léthé… Őszintének hangzik, de sohasem hallottam még erről a
Thayláról, és Dunkelzahn sem beszélt semmiféle Sárkányszívről. Amit mondasz, az akár
gondosan kitalált hazugság is lehet. Egy trükk, hogy megkaparintsd Dunkelzahn
kincsének egy részét.
Szeme sötétzöld ékkövek szilánkjaivá szűkült, és Léthé látni vélte a belül tomboló düh
árnyékát.
- És még ha igazat is mondasz, akkor sem hiszem, hogy tudnék neked most segíteni.
Biztonsági erőink el fogják kapni a tolvajokat, és mindent, amit elvittek, ideértve a
Sárkányszívet is, sajnos azonban nem tehetek semmit, mielőtt meg nem vizsgáltatom a
mesédet. Nagyon sok ember akar részt szerezni Dunkelzahn örökségéből, és ők minden
követ megmozgatnak a céljuk elérése érdekében. Nagyon sajnálom.
Jeremy teste ebben a pillanatban omlott a padlóra, és bőre hirtelen lángokban tört ki.
Szíve felrobbant mellkasában, és egy utolsó rándulással Jeremy kimúlt. Léthének el kellett
hagynia a haldokló testet, és elszakadva anyagi párjától Jeremy szelleme is vele távozott.
Az ork szellem megrázkódott, menekülni kezdett, és az asztrál enyhe szellőjében egy
pillanat alatt eltűnt.
 Az anyagi világban a halott test mozdulatlanul feküdt, és lassan hűlni kezdett, miközben
körégyűltek az emberek. Léthét szörnyen bántotta a dolog. Ennek nem így kellett volna
megtörténnie. Fogalma sem volt, hogy mihez fogjon. Elveszítette a Sárkányszívet. Megölt
egy ártatlan metahumánt.
És mindenekelőtt - gondolta, amint a holttestet vizsgáló Nadja Daviar szomorú arcára
pillantott - magamra haragítottam az egyetlen lehetséges szövetségesemet.

13
Csak zuhant és zuhant.
Jane fejest ugrott a digitális örvénybe. Perszonáját a fény és elektromosság tornádója
apró adatdarabkáira tépte. Bíbor fonalakból szőtt őrült körforgás, folyamatos,
mennydörgés nélküli villám. Semmi hang, csak a véletlen minták mélyhangú sziszegése.
Aztán az egész semmivé foszlott, és egy utcasarkon találta magát a saját, hús-vér
testében. Vékony, mint egy seprűnyél, csupa csont és bőr, mosatlan barna haja
összekócolódott a feje tetején, mint egy madárfészek. Szörnyű elesettnek érezte magát,
pipaszár lábai összerogyással fenyegettek. Élelemre és egy forró fürdőre vágyott.
Mi történt? Hol vagyok?
A tükörüvegből és betonból épült házak magasra nyúltak az éjszakai égre, de autóknak
nyoma sem volt. Lámpák fénye világította be a járdát, és tükröződött vissza a házak
krómozott ablakairól. Embereket azonban sehol sem látott. Egyedül volt, csak a könnyű
szellő és az üres város tökéletes csendje vette körül.
Egyszer csak valaki megérintette a vállát.
Megpördült, és megpillantott egy fiatal, talán huszonöt éves ember nőt, akinek vállig érő
szőke haja és tengerkék szeme remekül illett világos bőréhez. Fekete farmert és egyszerű
fehér pamut-topot viselt.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek - szólt, és szippantott a cigarettájából. - Üdvözöllek
Csodaországban. Én Alice vagyok.
Jane hátralépett. Micsodaaa? Csodaország egy Mátrixbeli legenda volt. Ezek szerint még
mindig be vagyok csatlakozva.
A körülötte tornyosuló virtuális valóság annyira életszerű volt, hogy meg sem tudta
különböztetni az igazitól. Egy ultraibolya tér. Még a lány cigarettájának füstjét is érezte.
Már hallott róla, hogy az ibolyántúli terek léteznek, de még sohasem járt egyben sem.
Nem igazán adott hitelt a pletykáknak, és Csodaországban sem hitt - ez volt az a rossz hírű
hely, amelyet rejtélyes szerkezetek és rég elveszett adatok népesítettek be.
Alice-re pillantott.
- Ez most szívatás?
Alice felnevetett.
- Nem, „szívatás” biztosan nem.
- Te… - kezdte Jane - Te voltál, aki…
- Aki megmentett Roxtól? Igen, én voltam. Tetszel nekem, Jane. Tetszik, amit csinálsz.
De Roxot még annál is jobban gyűlölöm. Emlékszel a huszonkilences Nagy
Összeomlásra?
- Kicsi voltam én még akkor a számítógépekhez. De hallani hallottam róla.
- Én is a Visszhang Délibáb csapat tagja voltam.
 - Tessék? - A Visszhang Délibáb csapat tagjai voltak az elsők, akik közvetlen
interfészekkel kapcsolódtak számítógépre. Az első dekások. Ők voltak azok a kísérleti
nyulak, akik megküzdöttek az egész világot átszövő számítógépes hálózatot megtámadó
vírussal 2029-beh.
- Épp Rox rendszerében jártam, amikor rábukkantam az Összeomlás magjára. - Alice
hangja megbicsaklott.
- Mi történt?
Alice összeszedte magát, megjelenése, ha lehetséges, még sűrűbbnek látszott, mint
előtte. Lassút, mélyet szívott a cigarettán.
- Nem érdekes - szólalt meg. - Tulajdonképp egész egyszerű az ügy. Gyűlölöm Roxot, és
kedvellek téged. Nem akartam, hogy ott és akkor végezzen veled.
Jane nemigen tudta, mit mondjon.
- Háát… köszönöm.
Alice keményen Jane szemébe nézett, tengerkék tekintete szürkévé keményedett. Jane
rájött, hogy képtelen félrenézni.
- Nem volt könnyű feladat - mondta Alice. - Sok erőfeszítésbe került, és nagy
áldozatokkal járt. Rox rendszere egy (mondjuk, az ötből) a világon, amelyek védve
vannak tőlem. Egyelőre legalábbis.
Jane most arra jött rá, hogy válaszolni sem tud.
- Cserébe azért, mert megmentettem az életed, fogok majd kérni tőled valamit. - Szája
barátságos mosolyra húzódott. - Nem most, de valamikor később.
Alice mosolya Jane agyában lebegett, bájosan és vonzón, ugyanakkor kísértetiesen,
lebírhatatlanul és kijátszhatatlanul.
- Mindenesetre minden jót mára, Jane-in-the-box.
A szavak jó pár másodpercig visszhangzottak Jane fejében még azután is, hogy a néma
város eltűnt körülötte. Hirtelen a jól ismert szegecselt acéldobozában találta magát, és
Alice mosolya semmivé foszlott. Csodaország eltűnt, és Jane elmerengett, hogy vajon nem
csak a Roxborough-val való találkozás sokkja idézte elő nála az egész hallucinációt? Bár
annyira valóságosnak tűnt minden, hogy Jane eddigi élete során a legrészletesebben
kidolgozott rendszereknél sem találkozott hasonlóval. Azt sem tudta, hogy egyáltalán a
Mátrixban jár!
- Jane! - a kiáltás az egyik csatlakozóján keresztül érkezett. - Jane, figyelsz? Hol a
fészkes fenében vagy? - Axler hangja volt.
- Itt vagyok - szólt, miközben összekapta magát. - Helyzetjelentést kérek.
- A helyzet az, hogy itt kinn nyakig állunk a szarban. A helikoptert lelőtték. Reméltem,
hogy Dhin átváltott a B tervre, de nem érem el, tehát a helikopterben kellett lennie, mi
pedig körül vagyunk véve, úgyhogy nem érhetjük el a T-birdöt.
Jane ellenőrizte a többi csatornákat is, és azonnal észrevette, hol hibázott Axler.
- Tarts ki, Axler - szólt. - Két pillanat, és kint vagytok.

14
Ryan körül megdőlt a világ. Szeme nyitva, feje furcsa szögben lógott, mivel a nyakára
nyomott bénítótapasz nem engedte, hogy felemelje. A felrobbanó helikopter emléke még
elméjében kísértett, miközben Axlert és társait figyelte, akik a dzsungel aljnövényzetében
kuporogtak. A klinika biztonsági emberei átjutottak az üres részen, és behatoltak a zöldbe.
- Jane, hogy gondoltad, hogy kiszedsz innen minket? - Axler ordított, még ha csak a
belső kommunikációs csatornáján keresztül is. - Beszorítottak minket. Nem tudunk a T-
birdhöz jutni.
Ebben a pillanatban Ryan meghallotta egy gépágyú kerepelését és turbinák dörejét,
amint egy T-bird emelkedett magasba közvetlenül előttük, és ledarálta a biztonságiakat. A
Thunderbird hatalmas járgány volt, legalább kétszer akkora, mint a néhány perce
felrobbant helikopter, azonban ez ARM, alacsony repülési magasságú jármű volt, amelyet
direkt arra terveztek, hogy a radarok sugara alatt mozogjon. Mivel ellenséges terepen
történő hosszú használatra képezték ki, terepszínű zöld-fekete színekben pompázott, és
egy hosszában lapított golyóra emlékeztetett. Hat, egymástól függetlenül mozgó turbina
tartotta a magasban.
Amint elhúzott, olyan alacsonyan, hogy a fák koronája súrolta az alját, a gépágyú
akkurátusan miszlikre lőtte az erdőt, miközben a biztonsági erőket vadászta le. Az iszonyú
pusztítást kísérő zaj majd megsüketítette Ryant.
- Axler - szólalt meg egy hang, Ryan alig hallotta meg McFaren fejhallgatóján keresztül.
- Axler itt vagy?
- Dhin, te vagy az? Hol a mennykőben voltál eddig? Azt hittem, hogy mikor a helikopter
lezuhant, te is elmentél földet barkácsolni.
A repülőgép megfordult, hogy még utoljára végigtarolja a szétszóródott, menekülő
biztonsági embereket.
- Menetrend szerint váltottam a B tervre. A T-birdben ültem, és távkapcsolattal rigóztam
a helikoptert, de a robbanás baromi nagyot rúgott vissza a járműirányító hálózatomba, és
egy percig nem tudtam kommunikálni.
- Jól van, ennyit a csevegésről - válaszolt Axler, majd Morzsolóhoz és McFarenhez
fordult. - Készen álltok?
- Már legalább öt perce egyfolytában - mondta McFaren. A férfi sápadtnak tűnt, és alig
állt a lábán, annyira a mágiára összpontosított. - Még sosem láttam ennyi hókuszpókusszal
úgy dobálódzni, mintha semmiség lenne. Szerencsére csak két igazán komoly mágus
foglalkozik velünk.
Morzsoló csak bólintott, aztán felemelte a karját, mikor a repülő leszállt, és szétlőtte
közben a környék maradék fáit. Alig tizenöt-húsz másodperc múlva a gép csinos
faforgács-halmon pihent. A törpe fémkezeinek érintése hideg volt, amikor felnyalábolta
Ryant, és belódította a tolóajtón.
Az ajtó bezárult, és Ryan a padlón találta magát, amint a T-bird a levegőbe emelkedett.
Morzsoló fémkarjai beemelték egy székbe, amely a közelebbi fal mellett állt, és harmadik
kezével rácsatolta a biztonsági övet, mialatt a jármű igyekezett kikerülni a csatatérről.
Legalábbis Ryan ennek tudta be a forgást és cikázást.
- Morzsoló, rohanj a toronyba, és ülj a rohamágyú mögé! - kiáltott Axler. - Még nem
lógtunk meg.
A fekete törpe azonban eddigre már felfelé mászott az ágyúhoz, beszíjazta magát, és
mindkét kezét becsatlakoztatta az irányítópultba.
- Készen állok, bébi! - rikkantott vidáman.
Axler gyilkos pillantással jutalmazta. A T-bird központi helyisége kicsi volt ugyan, de
kényelmes. A négy fotel a falak mentén sorakozott, arccal a raktér felé. Ryanen kívül most
csak McFaren tartózkodott itt, ernyedt teste erősen beleszíjazva az ülésbe. Axler
Morzsolóval együtt a hátsó traktusban dolgozott. Ryan a nyitott ajtón keresztül rálátott a
termináljánál ülő nő oldalára és a törpe csizmáira a torony ülésének magas oldalán. Dhin a
pilótafülkében ült, ami Ryan becslése szerint a jobb oldalon lévő kis ajtó túloldalán
lehetett.
- Rakéta jobbról - hallatszott egy géphang a hangszórókból. - Ares Macrotechnology,
CH45ET200A Gepárd modell. Radarkövető, hőkereső támogatással.
- Befogott. - Ez Axler hangja volt.
- Két másodperc a lopakodó üzemmód bekapcsolásáig. - Ez megint Dhin volt a
hangszórón át.
- Villanóléggömb kész. - jött Axler válasza.
- Indítsd.
- Villanó kilőve. Radarzavaró kilőve.
- Lopakodó üzemmód bekapcs. Eddig remek.
Ryan érezte, amint a T-bird lelassul, ugyanekkor érezhetően melegebb is lett a kabinban.
Majd hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, és a jármű meglódult. A biztonsági öv
hevederei mélyen a húsába vágtak, amint a gép megrázkódott, de pár másodperc alatt a
rengésnek vége szakadt, és minden épnek tűnt.
- Igeeen! - süvöltött Morzsoló. - Kikerültük a szemetet!
- Szép repülés volt, Dhin! - jegyezte meg Axler is.
- Úgy tűnik, hagynak elfutni. - szólt Dhin. - Most legalábbis.
A hangszórókból egy új hang hallatszott, amely ismerősnek tűnt Ryannek.
- Nem hagyunk időt nekik, hogy riasszák a légierőt. Repüljetek egyenesen a Csatorna-
övezet felé. Egy órán belül meglesz az új azonosítótok.
- Vettem, Jane-in-the-box.
- Hogy van a szállítmány?
Axler felpillantott a terminálról, és a kabinajtón keresztül szemügyre vette Ryant.
 - El, de valami nagy szaron mehetett keresztül. Nem önmaga. Kénytelen voltam
lebénítani, és kihozni.
Szünet.
- Ettől tartottam. - szólt aztán Jane. - Szerzek valakit, hogy megvizsgálja, mikor
visszaértek.
- Vettem, biztonságban tartjuk.
A T-bird most egyenletesen és simán repült, és néhány percnyi csend után Axler és
Morzsoló is csatlakozott Ryanhez és McFarenhez a kabinba. A mágus felült, és
megszólalt.
- Az asztrálban követnek bennünket. Kiküldtem néhány szellemet, hogy lelassítsák őket,
de lehet, hogy bajok lesznek. - Anélkül, hogy megvárta volna a választ, visszasüppedt
székébe és elaludt.
Axler a Ryan melletti székre ült le, és leszedte a tapaszt a férfi nyakáról.
- Néhány percen belül újra tudsz majd mozogni. - szólt, aztán egy, a falon függő fekete
nejlonzsákból bilincseket szedett elő, és Ryan csuklóját és bokáját a székhez rögzítette.
Morzsoló ráncos arcán fájdalmas kifejezéssel figyelte, mit csinál.
- Biztos, hogy bölcs dolog…
Axler pillantása belefojtotta a szót.
- Miért nem akartál velünk jönni?
Ryan felfedezte, hogy már tudja mozgatni a száját.
- Ti ismertek engem? - kérdezte óvatosan.
Axler kemény jégpáncélja mintha megolvadt volna egy pillanatra.
- Igen.
- Honnan?
- Jó néhány vadászatot csináltunk együtt végig. Nem emlékszel? Ryan kitért a válasz
elől. Igyekezett minél kevesebbet felfedni magából.
- Mi elől menekítettetek meg?
- Ezt nem közölték velünk. Jane mindig csak annyit mond, amennyit feltétlenül tudnunk
kell. Azt hiszem, mindannyiunknak jobb így. - Felnevetett, és kemény vonásai közé egy
aprócska mosoly fészkelte be magát. - Amit tudok az annyi, hogy titokban dolgoztál az
Aztechnologynál. Mindig tudtam, hogy nem vagy teljesen komplett.
Kis szünet.
- A múltkoriban kihoztunk egy kutató mérnököt a Fuchitól, és átadtuk az Azzieknak. -
folytatta. - A célpont neve T.W. Saint John volt - valami genetikai szakértő, vagy micsoda.
Ez voltál te, bár mi erről akkor mit sem tudtunk. A testet egy hamis hibernációs kamrában
vittük át. Egészen addig fogalmunk sem volt róla, hogy te vagy az, amíg tegnap Jane el
nem mondta. Aztán valami ilyesmit sikerült összeraknom… Valahogyan bejutottál a
Fuchihoz ennek a Saint Johnnak a szerepében, valószínűleg átvetted a helyét. Ezután Jane
utasítására kihoztunk a Fuchitól, be az Aztechnologyhoz, akik még busásan meg is
fizették a fordulót. Jane valószínűleg tudta, hogy Saint John kell nekik, úgyhogy szépen
kicserélte a fotókat és az adatokat, és már ment is minden, mint a karikacsapás. Egész
elképesztő dolgokat képes megcsinálni a Mátrixon át. Aztán valamiért valószínűleg
lelepleződtél, és az Azziek lecipeltek ide a delta klinikára.
- Milyen régen kerültem át a Fuchitól?
- Nem egész három hónapja.
- És ti már azelőtt is ismertetek?
- Ühüm. Ősidők óta.
Morzsoló erre érdes hangon felnevetett.
- Micsoda?
- Nem tudom elhinni, hogy elfelejtetted az éjszakát, amikor… - Axler szája sokatmondó
mosolyra húzódott.
- Tényleg? - Ryan vonzónak találta a lányt, bár túl keménynek tűnt ahhoz, hogy bárkinek
bedőljön.
Axler megrázta a fejét.
- Dehogy, csak egy hülye vicc volt - szólt. - De nem kínozlak az ősidőkkel. Öt éve
ismerjük egymást, ami ebben az iparban nagyon nagy idő. Mikor először találkoztunk -
folytatta az emlékezést -, te húztál ki egy akkora szarból, ami majdnem ellepett.
Tizenkilenc éves voltam, már két éve dogoztam Jane-nek, és legyőzhetetlennek éreztem
magam. Egyszer azonban hagytam, hogy az érzelmeim elhomályosítsák a logikus döntést,
és megálltam, hogy segítsek egy gyereknek. Elsőre nem akartam megállni, de tovább
kiabált segítségért, meg hogy meg fog halni. Egy szerencsétlen kívülálló volt, ártatlan
áldozat, akit elkapott egy eltévedt sorozat, valószínűleg az enyém. Az ellenfelekkel
végeztünk, az erősítésig pedig még hosszú perceink voltak. Tenger idő arra, hogy
rányomjak egy tapaszt a sebére.
Ryan figyelte, amint a nő keze ökölbe szorul, és fogait erősen összeszorítja.
- Legalábbis ezt hittem én. A srác csak illúzió volt, amit azért raktak oda, hogy feltartson
addig, amíg a biztonsági mágusnak sikerül a lézercélzót a szívemre irányítania. Egy
bazinagy Mossberg CMDT puskája volt, abból a távolságból ökölnyi lyukat durrantott
volna a mellkasomba, ha te nem vagy ott. Átláttál az illúzión, és időben megkínáltad a
mágust egy mérgezett dobótűvel. Megmentetted az életem.
Axler nagyot sóhajtott
- Fura, de a vadászat előtt még veszekedtem is Jane-nel, hogy minek kell velünk jönnöd.
Azt mondtam, hogy csak kolonc lennél, nincs szükségünk a segítségedre, és hogy majd
McFaren, Dhin és én elintézzük. Morzsoló csak később csatlakozott a csapathoz. Nem
akaródzott megbíznom benned, de most már tudom, miért kellett jönnöd. Figyeltél,
értékeltél és tanítottál ugyanannak a valakinek a megbízásából, akinek Jane is dolgozik.
Nem tudom, hogyan vagy miért, de az után a vadászat után elkezdtünk drágább munkákat
kapni Jane-től. Veszélyesebbeket, bonyolultabbakat, de gyümölcsözőbbeket is.
Újabb rövid szünet.
- Néha te is velünk tartottál, és ilyenkor mindannyian sokat tanultunk. Olyan harci
képességekkel bírtál, amilyeneket sosem láttunk azelőtt, mindent tudtál a behatolásról és a
rejtett munkáról. Az egyik legnagyszerűbb fizikai adeptus vagy, akivel valaha dolgoztam.
Azt mondtad, a Csend Útját követed, és mágiádat lopakodásra, kémkedésre, álcázásra és
színfalak mögötti munkára használod. És most azt kell mondanom, hogy élmény volt,
valahányszor csatlakoztál hozzánk.
Ryan erősen koncentrált Axler történetére. Igaznak hatott, de semmire nem emlékezett
belőle. Az érzést megtalálta, ám a részletek elvesztek az agyában. Hol vannak ezek után a
fizikai adeptusi képességeim most, hogy a memóriám töküres?- merengett. - És ki az,
akinek én dolgozom?Jane? Es mi van Thomas Roxborough-val? Hogy kerül ő a képbe?
Mit tettek velem azon a klinikán?
- Azt hiszem, megbízhatunk benne - szólalt meg a felébredő McFaren. - Sokkal inkább
zavartnak tűnik, mintsem őszintétlennek. - Ryanre kacsintott.
- Az aurádat figyeltem - szólt, majd újra Axlerhez fordult. - Ezen felül leráztuk az üldöző
mágusokat. Egy időre legalábbis.
- Remek.
McFaren bólintott, majd feje újra mellkasára borult, bár mivel lélegzése különbözött az
eddigitől, Ryan joggal feltételezte, hogy most tényleg alszik.
- Mikor beszélhetek Jane-in-the-box-szal? - kérdezte Ryan. Axler leszedte Ryan
bilincseit.
- Hamarosan. Repülőgépet küld majd érted a támaszpontunkra. Te egy vagy azon nagyon
kevesek közül, akik élőben találkoztak Jane-nel.
Mintha a hívásra tenné, Jane hangja szólalt meg a hangszóróból.
- Megvannak a kódok - szólt. - Mindenkinek vadiúj személyiségek. Töltsétek le, és
jegyezzétek meg. Körülbelül tizenkét percetek van.
- Meddig? - szólalt meg Ryan, igazán senkihez sem címezve a kérdést.
- A határig. Kiérünk Aztlanból, át a Panama Csatorna-övezetbe.
- Át fognak engedni?
- Kétlem - mosolygott Axler. - De biztos vagyok benne, hogy Jane már elkészült a
tervével. Igazam van, Jane?
- Mint mindig - jött a válasz a hangszórókból. - És ez a mostani különösen ügyes lesz…
de elég bonyolult és rázós. Jól figyeljetek.

15
- Mindannyian megérkeztünk, Mr. Roxborough. - Meyer hangja késként hasított
Roxborough magányába. - Mihelyt elkészült, folytathatjuk.
Roxborough ellenállt a kísértésnek, és otthagyta a programot, amivel épp játszadozott.
Az üzlet mindenek fölött. Figyelmét úgy irányította, hogy a tanácsterem ellenőrző
rendszerén pillantott a várakozókra, akiknek hangulatát még tesztelni akarta, mielőtt
bekapcsolja a hasonmását.
Meyer és Riese a helyükön ültek. A mágus hosszú tündearca a szokásosnál talán egy
árnyalattal kevésbé tűnt unottnak, amint egy ősi, titokzatos könyvet lapozgatott. Egy
valódi könyv, jutott Roxborough eszébe, miközben az illatát ízlelgette a terem
szagérzékelőin keresztül.
Milyen régimódi.
Meyerrel ellentétben Riese ingerült volt. Törékeny teste alig palástolt dühtől remegett,
miközben zsebszámítógépébe diktált valamit. Ott volt Franklinson is, aki hatalmas termete
ellenére idegesnek és riadtnak tűnt. Franklinson troll volt, a klinika biztonsági főnöke. A
hagyományos barna Aztechnology egyenruha volt rajta, vállán az Orjaguárral, amelyen
egy apró ezüst Quetzalcóatl-tű jelezte viselője hadnagyi rangját. A troll kiváló munkaerő
volt, Roxborough teljesen-megbízott benne. Igyekezett meggyőzni magát, hogy a troll
idegessége nem feltétlenül annak a jele, hogy Ryan Mercury teljesen fellelhetetlen.
Eleget láttam - gondolta Roxborough, majd bekapcsolta a holovetítőket, és megjelent a
cseresznyefa asztal fejénél lévő székén. A vetítők hangjára mindenki az asztalfő felé
fordult.
- Jó napot - szólalt meg, miközben hasonmása megszilárdult. - Krízishelyzetben
vagyunk, amint látom. Mi a helyzet, Franklinson?
- Elvesztettük a behatolókat és az embert, akit elvittek. - Kérdő tekintettel meredt
Roxborough-ra, amely egyértelműen fejezte ki: nem szereti, hogy elhallgatnak előle
bármilyen kényes dolgot egy olyan intézményben, amelynek biztonságáért ő a felelős.
Roxborough szerint korántsem volt feltétlenül szükséges, hogy Franklinson minden
kísérletről mindent tudjon. Már éppen elégszer végigrágták ezt a csontot, de egyikőjük
sem engedett.
- Elvittek egy embert, aki különösen fontos számunkra - kezdte. - A neve Ryan Mercury,
és kém volt. Kulcsfontosságú, hogy visszahozzák. Élve. Milyen eséllyel találják meg őket
újra?
Franklinson körüljárta az asztalt.
- Egy Saeder-Krupp Phoenix II-es ARM járművel menekültek, amely igen gyors, és
nehéz kiszúrni a szatellitképeken, de azt hiszem, a Csatorna-övezet felé tartottak.
Kapcsolatba tudok lépni az ottani őrséggel, és megkettőztethetem az éberséget. Ha ott
próbálnának átjutni, biztosan elkapjuk őket.
- Nagyon remélem - szólt bele Riese is -, mert az az ember hatalmas idő- és energia-
befektetést jelentett eddig is. Már majdnem készen állt a…
- Ne feledkezzen meg a pénzről, Riese kisasszony - vágott közbe Roxborough. - Az
mindennek az alapja. - A feje azonban egészen másutt járt. Mercury volt a legjobb
lehetőség arra, hogy kikerüljön a tartályból. Tökéletes teste van.
Riese azonban nem zavartatta magát.
- A metahumán tudományok számára iszonyatos lehet a veszteség, amennyiben nem
tudjuk figyelemmel kísérni, mi történik a kezelés során.
Franklinson megtorpant.
- Mint említettem, kiváló esélyünk van rá, hogy a határon utolérjük őket.
- Remek - szólalt meg újra Roxborough, majd a tünde Meyer felé fordult. - Tudom, hogy
ön már régen félbe akarta szakíttatni a projektet, és most talán meg is adom ezt a
lehetőséget. Szeretném, ha előkészítené csoportját egy rituális mágia elvégzésére.
Megtenné ezt nekem?
A tünde keskeny arca kaján vigyorra húzódott.
- Mercurynak?
Roxborough bólintott.
- Természetesen - válaszolta Meyer. - A szövetminták megvannak még. Csak néhány órát
fognak igénybe venni az előkészületek.
Riese felugrott, és egyenesen Roxborough hasonmására meredt.
- Miért akarja megölni?
- Nem szeretném, ha meg kellene halnia, de nem engedhetem, hogy megszökjön - szólt
Roxborough, és újra a tündéhez fordult: - Amennyiben a határőrségnek nem sikerülne
biztosítania hőn szeretett kísérletünk befejezését, kérem hajtsák végre a rituális mágiát.
Hozzák vissza, vagy öljék meg.
Mert nem engedhetem meg, hogy elszökjön a személyiségemmel, az emlékeimmel. A
titkaimmal.

16
A dzsungel lombkoronája fölött süvítő Thunderbird belsejében Ryan a múltján
merengett. Úgy tűnt, két különféle múltja van. Az egyikre most kezdett emlékezni. Ebben
egészen másféle teste volt, kövér, puhány, folyton fáradt test. Ezzel együtt is hatalmas
ember volt, gazdag, és mindenki tisztelte. Fontos ember, amíg a borzasztó betegség meg
nem támadta.
A másik múltja rejtély volt, amiből semmi nem rémlett neki. Ezek az emberek, Axler,
Morzsoló, Jane-in-the-box és a többiek ismerték őt. Valamiféle harcos lehetett. Esetleg
tolvaj. Mindenesetre egy veszélyes ember, akinek kérdéses az erkölcsi érzéke.
Véletlenszerű emlékek ötlöttek föl benne Roxborough-féle múltjából összefüggéstelenül
és háttér nélkül. Az egyikben valami tünde szuka arcát nézte… Mi is volt a neve? Élére
vasalt kosztümöt viselt, arca olyan merev volt, mint egy csiszolt gyémánt. Teljesen
mozdíthatatlan. Rövidre vágott szőke haja volt, és remek vezetői képességekkel
rendelkezett, ő pedig tisztelte ezért.
Sheila Blatavska. A név hirtelen ugrott az agyába. Az Atlantisz Alapítvány
vezérigazgatója, egy olyan szervezeté, amely sokkal nagyobb volt, és sokkal nagyobb
erőknek parancsolt, mint amihez joga lett volna. Az atlantiszihoz hasonló elveszett
civilizációk felkutatására jött létre, és küldetése teljesítése során jó pár ősi és vélhetőleg
igen nagy hatalmú varázstárgyra bukkant rá. Értesülései szerint Blatavskát mindkét Tir (és
valószínűleg néhány sárkány is) támogatta.
Az emlékben a nő azt mondta:
- Gondolja át kérem még egyszer ezt a cserét. Eszközeink közül jónéhány komoly
segítséget nyújthat az ön… khm… kényes helyzetében.
- Cserében pedig régészeti ásatásokhoz kérnek engedélyt a két meghatározott
helyszínen?
A tünde ajka feszes kis mosolyra húzódott.
- Azt reméltem, esetleg ön képes lesz elérni, hogy üzlettársai újragondolják a San
Marcos-i ásatásban való részvételünket is.
- Sajnálom, de nem tehetem. Ebben a tekintetben csak minimális befolyással bírok.
- Hiszen tetemes részt birtokol…
- Úgy tűnik, önnek túlzott elképzelései vannak a befolyásomról. - Roxborough
elmosolyodott. - Bárhogy is, kérem felejtse el a San Marcos-i helyszínt. Nem elérhető.
A tünde egyszerűen bólintott. Roxborough tovább beszélt.
- Elküldöm a főmágusomat, James Meyert, hogy megvizsgálja az ön által említett
tárgyakat, közben pedig megszerzem önnek a két másik helyszín ásatási engedélyeit.
Megegyeztünk?
- Volna egy másik lehetőség. - szólalt meg a nő.
- Éspedig?
 - Sikerült már az ön mágusainak tökéletesíteni az orikalkum-kereső rituálékat?
- Talán. Miért kérdi?
- Őszintén szólva még nem sikerült minden problémát kiküszöbölnünk, ám hamarosan
használni szeretnénk a rituálét.
- Mire?
- Ó, kedves Roxborough úr - mosolygott rá Blatavska -, jól érzékelem, hogy érdeklődést
tanúsít?
- Mire kívánják felhasználni a rituálékat?
- Dunkelzahn mostanában több helyről is hatalmas mennyiségű orikalkumot vásárolt fel,
és arra gyanakszunk, hogy valami különösen nagy hatalmú tárgyat készít.
- Önök pedig meg akarják szerezni. - Nem is kérdés volt.
- Természetesen - válaszolta a nő. - Segítségre volna szükségünk a rituálékhoz… Már
persze természetesen, ha a mágusai képesek rá.
- Mit ajánlana föl cserébe?
- Megtanítjuk mágusainak a lélekátvitel technikáját, amelyet oly eltökélten keresnek.
Az emlék szertefoszlott Ryan elméjében. Mikor történhetett mindez? Milyen régen?
Szörnyen zavarta, hogy semmiféle környezetbe nem ágyazódott bele.
Most, a Thunderbird zúgó kabinjában mély levegőt vett. Axleren és csapatán jól látszott
a feszültség, és ez átragadt Ryanre is. Elég egy rakétatalálat, és nem lehet majd
megkülönböztetni őket a repeszektől.
- A határőrség biztonsági engedélykódokat kér - mondta Axler. - Most ugrik a majom a
vízbe.
- Küldöm a kódokat - szólalt meg Dhin. - Reméljük, Jane ismét nagyot alkotott.
- Hogyan akarunk átjutni a határon? - kérdezte Ryan.
- A.kódokat az Aztechnology egyik saját T-birdjéről lopta Jane. Szerinte első osztályúak,
és akkor azok is. Viszont remélhetőleg nem vették még észre, hogy behatoltak hozzájuk.
- Ha észrevették, akkor igen rövid utunk lesz - mordult közbe Morzsoló.
McFaren aludt, legalábbis úgy tűnt, hogy alszik. Ryan tudta, hogy az asztrálban őrködik,
szellemeket és mágusokat keresve. A T-bird egy jobbkanyar után lelassított.
- Három percre vagyunk a Csatorna-övezettől - szólt Dhin. - Szép könnyedén
átröppenünk, ahogy Jane mondta.
- Mi van a kódokkal? - érdeklődött Morzsoló. - Elfogadták már őket?
- Eddig semmi.
- Nem tart ez túl sokáig? - a törpe hangjába aggodalom vegyült. - Eddigre már rég
végezniük kellett volna.
- Tartsd az útvonalat, Dhin - szólt Axler. - Amíg támadó ellenséget nem észlelsz, ne
szállj le róla.
- Vettem, tartom az irányt.
- De…
- Kódok elfogadva - ez megint Axler volt. - Ismétlem, most kaptam egy rutinengedélyt.
- Másold le és iktasd. Azonnal kint vagyunk Aztlanból - szólt Dhin.
- Nem tetszik ez nekem. Túl sokat késett - morgott a törpe.
- Nekem sem. - Jane hangja hallatszott a hangszóróból. - Meresszétek a szemeteket, fiúk.
Nem kizárt, hogy valamilyen rajtaütést terveznek.
- Vettem - válaszolt Axler. - Teljes figyelem. Radarok maximálisan fednek.
- Vadászgépek! Ismétlem, mumusok jönnek. Társaságunk akadt. - Dhin hangja teljes
hangerővel ordított a hangszórókból.
- Tényleg tetves rajtaütés! - Morzsoló is üvöltött. - Négy Azzie halálmadár közeledik.
- Még a határnak ezen az oldalán le akarnak szedni minket, nem akarnak államközi
harcot a Csatorna-övezettel - vágott közbe Axler.
Jane hangja betöltötte a helyiséget:
- Béta terv! Azonnal váltsatok a Béta tervre!
- Értve - érkezett Axler válasza.
- Vettem - ez Dhin hangja volt.
Amint a gép élesen jobbra kanyarodott, és teljes sebességbe kapcsolt, Ryan a szék
kemény párnájába nyomódott. Felbőgtek a turbinák, amint a Panamai öböl felé fordultak.
Feltornázta magát a széken.
- Segíthetek valamit? - kérdezte.
- Tudod kezelni a forgócsöves géppuskát? - kérdezett vissza Dhin hangja.
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem igen.
- Akkor menj hátra Axlerrel és Morzsolóval. Ülj föl a toronyba, és nyiss tüzet az
ellenségre, ha eléggé közel értek.
A jármű hátulsó helyisége némileg kisebb volt mint a központi kabin, és tele volt
zsúfolva mindenféle, az ellenfelek megfigyelését megkönnyítő szerkezettel. Axler egy
terminálnál ült, és a védelmet tartotta szemmel, Morzsoló pedig egy magas ülésbe mászott
fel, és a rohamágyú tornyának makroplaszt üvegén keresztül bámult kifelé.
Ryan gépágyújának tornya nem sokkal hátrébb következett. Ryan felmászott a rövid
létrán, és úgy helyezkedett el az ülésben, mintha mindig ezt csinálta volna. Amint
végigpillantott az irányító terminálon, rájött, hogy tényleg tudja, hogyan kell működtetni a
fegyvert. Ösztönösen bedugta kezét és alkarját a hosszúszárú, apró elektromos mezőkre
osztott fénykesztyűkbe, és gyakorolta egy kicsit az ágyú csövének forgatását.
- Ne olyan kényelmesen, Ryan! - szólt rá Axler - Két perc múlva ugrunk.
 - Már ha élünk még akkor - tette hozzá Morzsoló.
- Rendben.
Ryan beállította, hogy a sisakja monitorján a taktikai radar által mutatott kép legyen
látható, és a hatalmas ágyúval ráfordult az egyik közeledő vadászgépre. Nagyon gyorsan
jöttek, egészen a határ mellől, és egyre közelebb kerültek a T-birdhöz, ami teljes
sebességgel igyekezett a keskeny földnyelv déli partja felé. Ryan nem volt egészen biztos
benne, hogy mi is az a Béta terv, de egy dologban biztos volt: az üldözők még azelőtt
utolérik őket, hogy elérnék a partot. És még ha ők is jutnának ki először az öböl fölé, a víz
fölött könnyű célpontot nyújtanának.
- Egy perc harminc másodperc az ugrásig - hallotta Axler hangját. Megszólalt a
riadósziréna.
- Befogtak minket - ez Dhin volt -, vigyázat!
A T-bird hirtelen bevágott balra, majd bukórepülésbe kezdett, hogy megzavarja a
vadászgép rakétavetőjét, azonban nem arra tervezték, hogy kicselezzen egy vadászgépet.
Lassabb volt, és nehezebben manőverezett. Az egyetlen reményük az volt, hogy elég közel
maradnak a földhöz, és bíztak benne, hogy a fák és dombok eltakarják őket.
Ryan éppen megsorozta az egyik közel merészkedő vadászt, amikor Dhin hirtelen
lelassított. A gépágyú szaggatott zakatolással felbőgött, amint a súlyos lövedékek útjukra
indultak. A golyók útját követő nyomjelző lövedékek folyamatos fehér vonallá mosódtak
össze, aztán a gép eltűnt, és Ryan tudta, hogy elhibázta. Az egész túl gyorsan történt.
- Hatvan másodperc az ugrásig.
- Nyomás! - kiáltotta Dhin. - Petárdát kapunk a seggünkbe.
- Kihúzzuk addig, amíg elérünk…
Jane hangja szólalt meg hirtelen.
- Kapcsolatba léptem a lázadó zsoldosokkal. Felkészültek, és három percig várnak,
mielőtt szétoszlanának.
- Az a rakéta tizenöt másodpercen belül szénné pörköl bennünket, ha Axler ki nem lövi,
vagy össze nem zavarja! - Dhin most már üvöltött.
- Rajta vagyok, rajta vagyok!
A körülöttük magasodó kanyon átadta a helyét dzsungellel borított alacsonyabb
domboknak. Egy percen belül a vízfelszín fölé érnek, és gyakorlatilag kijutnak Aztlanból.
Feltéve, ha túlélik a rakétatalálatot.
- Radarzavaró kidobva - szólalt meg Axler.
Dhin meredek emelkedőbe kapta a T-birdöt, és Ryan összehúzta magát a találatra várva.
Ami azonban nem következett be, noha robbanást sem hallott.
- Elhúzott mellettünk - jelezte Dhin - Sikerült összezavarni a radarját.
- Juhéé! - Ryan rájött, hogy szörnyen élvezi.
- Korai még az öröm - jegyezte meg Dhin. - Visszafordult, és két másik is befogott
minket.
- Beérkező rakéta - szólalt meg a fedélzeti számítógép.
- Tíz másodperc az ugrásig - szólt Axler, miközben felállt a termináljától, kilépett a
központi kabinba, és kinyitotta az oldalajtót. A szél bevágott a nyitott ajtón, és a T-bird
turbináinak hangja belehasított Ryan fülébe.
Morzsoló és McFaren ugrásra készen csatlakoztak Axlerhez.
- Mozgás Ryan, mozgás! - kiáltott rá a törpe. - Ez az egyetlen lehetőségünk.
Ryan lemászott a gépágyú tornyából, és a nyitott ajtóhoz lépett. A dzsungel közvetlenül
alattuk hullámzott, a lombok teteje majdnem súrolta a gép hasát. A T-bird hirtelen
lelassított, megtorpant egy pillanatra, majd zuhanni kezdett. Ryan gyomra felkavarodott,
amint a hatalmas jármű szabadesésbe kezdett a dzsungel egy apró tisztása fölött, amelyet
rejtett háló fedett.
- Most, Ryan, ugorj!
Ryan követte a többieket, Dhin közvetlenül a nyomában, fejjel előre ugrott ki. Zuhantak,
zuhantak. Furcsa déja vu érzés kerítette Ryant hatalmába amint esés közben lassan
bukfencezett egyet a levegőben. Zuhanás közben még látta, hogy a T-bird hatalmas
turbináiból tűz tör elő. A gép hirtelen emelkedni kezdett, és megpróbálta folytatni az útját
dél felé. Még a tisztás peremét sem érte el, amikor a három rakéta szinte egy időben
vágódott a megerősített acélkarosszériába; feltépte és vörösen izzó fémdarabok lángoló
masszájává változtatta.
A robbanás egy pillanat alatt megsemmisítette a gépet, az szinte semmivé foszlott.
A robbanás tüze megpörkölte a labdává gömbölyödő Ryan haját, repeszek és szikrák
zuhogtak körülötte. Az óriási, álcázott hálóba érkezett, amelyet korábban a tisztás szélein
álló fákhoz rögzítettek. A földet érés nem volt éppen kellemes, de a nehezét megúszta.
Sehol egy karcolás vagy zúzódás.
Amikor kigördült a földre, látta, hogy a többieket már erdei álruhát viselő férfiak és nők
veszik körül, minden valószínűség szerint zsoldosok. Ezek lehettek a lázadók, akikkel
Jane felvette a kapcsolatot. Az egyik zsoldos álcázásként egy ponchót borított Ryan
vállára. És azonnal elindultak a dzsungelen keresztül.
Menet közben Ryan sorra vette vezetőiket. Véleménye szerint legfeljebb tizenöten
voltak, és legtöbbjüknek semmiféle kibernetikai vagy mágikus segítsége sem volt.
Azonban mindannyian kiválóan értettek a harchoz és a gerilla hadviseléshez. Axler
elmondta, hogy ezek a zsoldosok csempészekkel dolgoztak együtt, akik a Csatorna-
övezetbe érkező hajókról hozták be az árut a határon, hogy végül Tenochtitlánban adják el.
Teljesen megfelelt nekik, hogy most élő árut csempésszenek az ellenkező irányba, ha jól
megfizetik őket.
Ryan hallotta a vadászgépeket még egyszer-kétszer elhúzni fölöttük, amíg a határhoz
értek, de a dzsungel lombkoronáján keresztül egy gépet sem látott, és teljes joggal úgy
gondolta, hogy a gépek rigói épp ilyen nehezen veszik észre az álcázott zsoldosokat.
Egyszerűen túl sűrű volt a dzsungel. Ahogy az aljnövényzet egyre sűrűsödött, a végén már
csigalassúsággal haladtak előre. Hirtelen Ryan szeme elől az emberek egyszerűen
eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Felszívódtak az árnyékok között.
Aztán Ryan is átlépett az illúzión. A túloldalon erdős kanyon emelkedett meredeken,
még a mágikus illúzió nélkül is nehéz lett volna észrevenni. Körülbelül húsz méter után
véget ért a kanyon, az alján húzódó ösvény pedig meglepően egyenletessé és kitaposottá
vált, míg végül kikövezett útra léptek. Két oldalt beton- és kőfalak emelkedtek, és
egyenesen egy alagúthoz vezették.
Az alagút bejáratánál őr állt, aki egy pillanatra megállította őket, váltott néhány szót az
egyik zsoldossal, majd intett, hogy mehetnek. A föld alatti járat átvezetett a határon a
Panama-csatorna övezetbe. Kijutottak Aztlanból.
Axler az egész út során Ryan közelében maradt. Egészen felvidámodott, amikor a
zsoldosok új öltözetet adták rájuk, kaliforniai tengerész egyenruhákat. Az Exeter
helikopter-anyahajóról partra szállt legénység szerepét öltötték magukra. Axler
elmagyarázta, hogy Kalifornia Szabadállamnak nem volt említésre méltó flottája, a
hajókat azonban a kormány tartotta karban és mindig a legtöbbet ígérőnek adta bérbe. Aki
jelen esetben Jane volt.
Útjuk az Exeteren gond nélkül telt. A zsoldosok a déli part egy keskeny homokos partján
hagyták el őket, ahonnan egy apró helikopter repült ki velük a vízre. Ryan kimerült volt,
de majdnem teljes biztonságban érezte magát, bár fogalma sem volt, miért. A repülőút a
hajóig rövid ideig tartott, és amikor kilépett a fedélzetre, meglepődve tapasztalta, hogy az
egyik tiszt üdvözlésére siet.
A humán nő majdnem olyan magas volt, mint Ryan. Széles válla volt, fekete bőre, és
egészen rövidre vágott frizurát viselt.
- Maga a Higany? - kérdezte.
Ryan egy másodpercig gondolkodott.
- Igen, azt hiszem.
- Telekomhívása van. Nadja Daviar keresi sürgősen.
- Köszönöm - válaszolt, de a feje máshol járt. - Ki lehet az a Nadja Daviar?
- A fedélközben veheti át. Erre parancsoljon.
Ryan követte a nőt, Axler és a többiek szorosan mögöttük. Hosszú idő óta először érezte
magát biztonságban. A klinikán egyáltalán nem érzett ilyesmit, bár még mindig nem tudta
az okát. A nő levezette a hajó gyomrába, szürke fémfolyosókon haladtak át és szürke
fémkabinokat hagytak maguk mögött, míg végül megálltak egy szürke fémajtó előtt.
- Itt be, Mr. Mercury.
Belépett a szobába, amely egészen aprócska volt, csupán egy keskeny ágy és egy
lehajtható asztal árválkodott benne. Ugyanakkor egy telekom készüléket építettek a falba.
Megérintette a képernyőt, és bekapcsolta.
Egy világos bőrű, fekete hajú tünde nő képe tűnt föl. Gyönyörű volt és parancsoló.
Fekete szemöldökének gyönyörűen metszett vonala alatt sötétzöld szemek csillogtak.
- Ryan - kezdte -, aggódtam érted, annak ellenére, hogy megegyeztünk, nem fogok ilyet
csinálni. - Elmosolyodott. - Jól vagy?
A férfi hátratántorodott. Annyi bizonyos, hogy nagyon közelről ismerték egymást, de
egyáltalán nem emlékezett a nőre. Mintha valami ismerős lenne benne, de bármennyire is
próbált visszaemlékezni, semmi nem ugrott be. Milyen kapcsolatban lehettek? Nem tudta,
hogyan kellene éreznie iránta. Barátok voltak, szeretők? Nem tudta.
Amit érzett, az maga volt a semmi. Teljesen üres érzelem.
Azt is meg tudta állapítani, hogy a nőnek fájna, ha megtudná, milyen közönyt érez vele
szemben. És megrémült a saját örömétől, hogy ezt sikerült eltitkolni előle. Úgy vélte, hogy
az a Ryan Mercury, akit a nő ismert, soha nem hazudott volna neki.
Az új Ryan Mercury azonban másként látta a világot. Az új, két múltú Ryan Mercury
tudta, hogy a hazugság még javára válhat a jövőben. A nő aggodalma és az ő tettetett
érdeklődése iránta éppen megfelelő módja lehet annak, hogy manipulálni tudja.

17
Egy maja vérből származó fiúcska állt Thomas Roxborough előtt. Gyönyörű puha,
aranybarna bőrén sehol egy hiba, sehol egy szeplő. Óriási tejeskávé színű szemét a füle
mögött rövidre vágott vastag fekete haj árnyékolta be. Roxborough fantáziájának Mátrix-
szüleményét Albertónak hívták.
Roxborough agyának letükröződése, vágyainak szobra volt. Fiatal volt, keménykötésű és
kellőképpen izmos. Olyan fiú, akinek, ha valóságos volna, talán felnőttként olyan teste
lehetne, mint Ryan Mercurynak.
Roxborough egy pillanatnyi pihenést engedélyezett gondolatainak, és már épp elmerült
volna a gyönyörködésben, amikor Franklinson hívása felriasztotta. Nagyot sóhajtott; a
fiúnak várnia kell. Ujjával megérintette Alberto ajkait.
- Kikapcs - szólt, és a fiú virtuális képe mozdulatlanságba dermedt. Egészen addig így
fog maradni, amíg Roxborough vissza nem tér.
Jól megnézte magának a trollt, akinek óriásira nőtt ocsmány teste a biztonsági szobában
ücsörgött, képernyőkkel körülvéve. Mellette egy rigó ült egy konzolba csatlakozva.
- Tessék - szólalt meg Roxborough, és aktiválta képernyő-ikonját.
- Uram - ült fel a székében Franklinson -, úgy vélem, sikerült megakadályoznunk, hogy a
kémje elhagyja Aztlan területét, azonban meghalt.
- Beszéljen.
- Négy vadászgépünk rajtuk ütött a Panama Csatorna-övezet határa mentén, és lelőttük
őket. A gépük több találatot kapott, a földbe csapódott és felrobbant. Nem találtunk
túlélőket.
- Megtalálták a testet?
- Attól tartok, nem, uram. Minden apró darabokra robbant és felismerhetetlenné égett a
gépben. Ha találnánk csontmaradványokat, azonnal tudatni fogom önnel.
- Mágus megvizsgálta a roncsot?
- Természetesen, uram, azonban az eredményekből nem vonható le egyértelmű
következtetés, mivel a legtöbb dolog mágikus. - Franklinson nem arról vált híressé, hogy
túlságosan megbízott volna a mágusokban és sámánokban.
Roxborough összevonta a szemöldökét.
- Ezek szerint lehetséges, hogy Mercury és a többiek megmenekültek. Esetleg nem
tartózkodtak a gépen, amikor az felrobbant.
A troll arca meg sem rezdült.
- Lehetséges, uram, de nem valószínű.
- .Ezzel együtt megmondom Meyernek, hogy hajtsák végre a rituálét, ha másért nem,
hogy megtudjuk, Mercury él-e vagy sem.
 - Igenis, uram. - Franklinson nem tűnt valami vidámnak.
Szíve szerint Roxborough máris visszatért volna Albertóhoz, de még nem tehette.
Bekapcsolta a pince alatti rituáléterem kameráit. A falakon halványkék és ibolyaszínű fény
derengett, hosszú, vörös és fekete gyertyák sorakoztak egy hatalmas rituális kör kerületén,
füstjük ánizsillattal lengte be a helyiséget. A kört magát frissen feláldozott csirkék vérével
rajzolták meg cseppenként abból a kecskegyomor tömlőből, amelyet Meyer minden
rituális köréhez használt.
A tünde és két másik mágus keresztbevetett lábbal ültek az egyenlő oldalú háromszög
csúcspontjaiban, amelyet fekete tintával szerkesztettek a körbe. Roxborough nem akart
zavarni, de Meyernek észre kellett vennie, mert megszólította az egyik kamerába nézve.
- Épp most kezdenénk a rituálét. Hacsak nincs olyan híre, aminek alapján
abbahagyhatjuk az egészet, és visszatérhetünk a rendes munkánkhoz.
- Bocsánat, de Franklinson nem száz százalékig biztos benne, hogy Mercury meghalt.
Bizonyosságot akarok.
Meyer bólintott.
- Megkapja. Ha Mercury bárhol a világon él még, most megtaláljuk. Ha pedig
megtaláljuk, elpusztítjuk.
- Remek, remek. Ezt akartam hallani.
- Akkor talán elkezdenénk. - Meyer visszafordult a többiekhez, szólt néhány szót, és
hamarosan mindhárman transz-szerű állapotba kerültek. Roxborough egy percig még
figyelt, aztán otthagyta őket. A rituális mágia nem nagy látvány (hacsak nem lát az ember
az asztrálba), azonban nagyon hatékony.
Ezzel a gondolattal, a jól végzett munka befejezésének örömével tért vissza vágyaihoz:
Albertóhoz és szépséges aranybarna bőréhez. Megérintette a fiú meztelen testét, mire az
újra életre kelt, és rámosolygott óriási szemeivel.
- Nos - kérdezte tőle Roxborough -, akkor folytathatjuk?

18
Az Exeter apró kabinjában Ryan a telekom képernyőjén megjelent gyönyörű tünde arcot
nézte. Nadja Daviar. A szürke fémszoba fekete-fehérje rátelepedett kedélyére.
- Egy kicsit meg vagyok zavarodva - szólalt meg végül. - Elég nehéz nap volt.
- És még nincs vége. Minél előbb ide kell jönnöd. Jane csoportja Limába repül veled,
ahol átszálltuk a Seattle-be tartó szuborbitális járatra. Onnan a csapattal együtt a
támaszpontjukra mész, ott már várni fog az érted küldött gép.
Amíg beszélt, Ryanen átcikázott valami felismerés. Talán a hanghordozásában volt
valami, vagy abban, ahogyan beszéd közben a szája sarka mozgott - az egyetlen bájos hiba
az egyébként minden szempontból tökéletes testen. Nem tudta volna pontosan
megmondani, micsoda.
- Az egész út nem fog négy-öt óránál tovább tartani. Este találkozunk.
- Kiváló.
- Hiába, meg kell győződnöm, hogy a visszaszerzésedre fordított tenger nuyent nem az
ablakon dobtam ki. Semmi személyes.
- Természetesen nem. - Ryannek úgy tűnt, mintha Nadja tartana valamitől. Azért ideges,
mert találkoznia kell velem? Merengett. Meglehet.
- Akkor hát este - búcsúzott a nő, de nem kapcsolt szét.
- Viszlát, Nadja - szólt Ryan, és bontotta a vonalat. Axler lépett oda hozzá.
- Indulnunk kell - mondta. - Azonnal. - Azzal felnoszogatta a férfit a fedélzetre, be a
várakozó nagy duplarotoros helikopterbe, amely Peruba repült velük.
A következő négy óra pontosan úgy telt, ahogyan Nadja elmondta. Mikor földet értek
Limában, egy szuborbitális gép már menetkészen várt rájuk a kifutón. A gerincére
gravírozott logó szerint a Gavilan Industries tulajdonát képezte. Ők voltak az egyedüli
utasok, és Ryan elgondolkodott, hogy vajon Nadja vagy Jane hogyan voltak képesek
ideszervezni egy ilyen masinát.
Seattle-ig gyorsan telt az út. Ryan apjára gondolt - azaz tulajdonképp Roxborough
apjára. Emlékezett a sikeresnek mondható vállalkozóra, akit a kis Thomas Roxborough
alig látott, amíg anyja élt. Csak azután, hogy ő egy londoni terrorista bombázás során
életét vesztette, kezdett Apa behatóbban foglalkozni a fia jövőjének formálásával.
Eszébe jutott, hogy Apa egyszer megígérte, hogy kiviszi az Arsenal egyik meccsére a
Highbury Stadionba. A kis Tommy borzasztóan várta már, hogy kedvenc csapatát láthassa.
Egy igazi élő meccs! Heteken át készült a nagy eseményre. Apa azt mondta, hogy
végeznie kell a programozási házi feladatával, amit kiválóan el is végzett.
Valami azonban közbejött Apa munkahelyén. Egy fontos találkozó egy másik társaság
vezetőivel, Ryan már nem emlékezett pontosan melyikével; így a megígért meccs a kis
Roxborough nélkül zajlott le. Apa később elmondta, hogy a találkozó több mint egymillió
nuyent hozott nekik. Az üzlet, ahogy mondani szokta, mindig előbbrevaló.
 Roxborough csupán évekkel később értette meg igazán, hogy ez mit is jelent. A
Tennessee Nitro Technologies felszámolásának utolsó fázisainál tartott - ez a társaság
iszonyatos mennyiségű pénzzel tartozott már neki. Ekkor értesült róla, hogy apja VITAS-
szal - vírusosan indukált toxikus allergia szindrómával - kórházba került, és haldoklik.
Roxborough nem engedhette kicsúszni a kezéből a vállalat tönkretételének és sokmillió
nuyen számlájára íratásának lehetőségét, és az időzítés létfontosságú volt.
Úgy döntött, hogy elhalasztja Apa meglátogatását a kórházban.
Apa meghalt, mielőtt meglátogatta volna. Roxborough azonban biztos volt benne: még
azokban a pillanatokban is megértette, hogy a fia helyesen rangsorolt. Tudta, hogy Apa
büszke lenne rá. Csodálatos temetést rendezett neki, mindenki eljött, aki számított.
A szuborbitálís gép éppen leszállt Seattle-ben. Ryan nyújtózkodott, és mélyet lélegzett,
megpróbálva lerázni magáról a különös érzést, amely a borzongás lepedőjébe burkolta
egész testét.
Axler, Morzsoló, McFaren és Dhin tartása is megenyhült valamelyest, miután kiszálltak
a repülőből a SeaTac reptér betonjára. Ez már majdnem hazai föld volt számukra.
Nyilvánvalóan sokkal nagyobb biztonságban érezték itt magukat, noha amint Ryan
körülpillantott, megállapította, hogy Seattle borzasztó veszélyes is lehet.
Aprócska gép vitte el őket az Axler által Assets Incorporatednek nevezett
komplexumhoz, amely nem volt több egy kis kifutópályánál Sze-lis-Síd területen. Ez az
indián állam a korábbi Washington, Idaho és Brit Kolumbia területén terült el. Ahogyan
Ryan megállapította, a Hells Canyon fölötti hegyek között elrejtve meghúzódó központ
tulajdonképp Axler és csapata operációs bázisául szolgált.
Az épületegyüttest egyik oldalon égbenyúló sziklafal határolta, a másikon pedig
szakadék. A meredek kőfal több mint egy kilométer után érte el a kanyon alján kanyargó
Snake Rivert, amely ebből a távolságból csak keskeny zöld szalag csíkjának tűnt. Az
Assets területét mindenfelől kerítés védte, és valamiféle hullámacél raktárépület is állt ott,
de Ryannek ezt már nem maradt ideje megvizsgálni, mert egyenesen egy újabb
repülőgéphez kísérték, ezúttal egy nagyobbhoz és kényelmesebbhez, saját pilótával és
biztonsági őrséggel.
Most, hogy küldetésük véget ért, Axler, ha lehet, még hűvösebben bánt vele, mint eddig.
Jane a Zürich Orbital-beli számlájukra befizette a vadászat díját, Axlernek pedig eddig
tartott az üzlet. Morzsoló és McFaren még megszorították Ryan kezét, mielőtt beszállt
volna a gépbe, a nő azonban egy egyszerű, szuperhideg „Sok szerencsét!”-tel búcsúzott
csupán, mintha valami borzasztó érzelmi távolságból beszélne, aztán hátat fordított neki.
Üzlet vége, mellékletet csatolni nem szükséges.
A biztonságiak a gép hátsó traktusában foglaltak helyet; és Ryan egyedül maradt a
plüssel borított kabinban. A luxus és a magány magába ölelte.
Még mindig maradt ugyan némi reménye most, hogy a repülőgép emelkedni kezdett
vele. Nadja Daviarhoz viszik, ahhoz a nőhöz, aki talán tud valamit mondani a múltjáról.
Ahhoz a nőhöz, akit ismert, de akire nem emlékezett. Milyen kapcsolatban lehettek?
Nemsokára kiderül.
 Észak felé vették az irányt, és. Ryan megtudta, hogy Dunkelzahn Lake Louise-i
barlangjához igyekeznek. Egy sárkány barlangjához! A Barbara nevű rigó pilóta is ismerte
őt, A szerfölött kívánatos tünde göndör barna haja egészen formás fenekéig ért. Állítása
szerint Ryan Fekete Angyallal és Dunkelzahnnal dolgozott együtt, vagyis „becsatlakozott”
a felsőbb körökbe.
Szóval egy nyavalyás sárkánynak dolgozom - gondolta. - Lassanként minden világos…
Nem!
Ryan végül eltökélte, hogy kivárja, mi fog történni. Amikor legkevésbé számít rá, úgyis
minden eszébe fog jutni. Hátradőlt az ülésben, igyekezett lazítani, és az elsuhanó tájat
figyelni. A Kanadai Sziklás-hegység csúcsai méltóságteljesen és tisztán emelkedtek az
égre, és kezdetleges nyelvükön megszólították a mereven figyelő Ryant. Az egyszerre tiltó
és csalogató ősi kövek.
A repülőgép egy, két csúcs között elterülő fennsíkon kiépített rövid leszállópályán
landolt. A nap fénye vakítóan verődött vissza a hóval borított gleccserekről, és a lejtőn
alacsonyabban álló ezüst-kék üvegépületek metszett ékkövekként szikráztak fel.
Csodálatos volt, komor és gyönyörű egyszerre.
A nő a hideg előtérben várta, hogy kiszálljon. Őrökkel körülvéve, fekete haja lobogott a
jeges szélben. Ryan szorosabbra húzta maga körül a gépen kapott kabátot, és lesietett a
rövid lépcsőn. Ilyen közelről határozottan érezte, hogy mennyire erős a nő. Magabiztosság
és elegancia sugárzott egész személyéből, tartása biztosságából. Ez a tartás valahogyan
összeesküvő hívogatást árasztott, ugyanakkor szilárd eltökéltséget is sugallt. Mindent
meghallgat majd, de ő lesz, aki az utolsó szót kimondja.
Amint Ryan leért előtte a betonra, ez a póz mintha elolvadt volna. Valamivel magasabb
volt a férfinál, ám termete szinte anyagtalannak tűnt mellette. Szeme nedvesen csillogott,
amikor lepillantott rá, majd elmosolyodott szélesen, őszintén. Ryan látta a vágyat az arcán,
érezte az illatán, és nem lepődött meg, hogy ő is ugyanezt a vágyat érzi iránta. Észbontóan
vonzó látvány volt.
- Megváltoztál - törte meg a nő a csendet. Ryan bólintott.
- Igen. Alig emlékszem valamire abból, hogy ki voltam.
- Annyira sajnálom, Ryan. - És amint kinyújtotta két karját, hogy szoros ölelésébe vonja,
Ryan ráébredt, hogy erre vágyott már rég, és hogy mennyire ismerős az érzés. A pillanat
részletei egyetlen egésszé álltak össze, a sok apró jelentéktelen dolog mind ugyanarra a
régi időre emlékeztette.
Ismerték egymást; ölelkeztek már így régebben is. Ám az akkor búcsúölelés volt, és
mindketten a végsőkig el voltak tökélve, hogy elfogadják. A nő illata ilyen közelről
zuhogva hozta vissza az érzéseket, összezavarodva és elszakadva az emlékektől.
A nap képe jutott eszébe, amint az óceán sima kobaltkék felszínén táncol. Emlékezett. A
hajnali ég vízfestékkel festett sárgán és rózsaszínen derengett. A levegő meleg volt, a
kicsiny öböl üres, amint Ryan hosszan állt, és az óceánt bámulta.
A nő mögé lopakodott, átölelte a mellkasát. Orrát a férfi nyakához dörzsölte, mire az
megborzongott, mintha elektromos ütés érte volna. De azonnal visszafojtotta feltörő
érzéseit. Már azt a belső erődöt építgette, amely szükséges volt, ha életben, és ha tovább is
Dunkelzahnnal akart maradni.
Szigetnek kell maradnom - ismételgette magában.
Nem nézett a nőre.
- Fekete Angyal hívott - szólalt meg. - Új küldetést kaptam.
A nő kezei elernyedtek.
- Ne haragudj - folytatta. - Én nem…
A nő hangja színtelen, majdhogynem monoton suttogásként hangzott.
- Azt hittem, lesz két hetünk.
- Igen, de…
Beszéd közben fokozatosan tért vissza a hangja, amint közbevágott.
- Két nyavalyás hetet ígértek nekünk! - elengedte, és ő végre megfordulhatott.
A nő két karja keresztbevetve a mellkasa előtt, a lazán megkötött köntös fölött, amely
lobogott a kora reggeli szélben. Haja, amelyet nemrég bontott csak ki alvás után, arca
körül röpködött, a düh pírja finoman színezte meg fehér bőrét.
Ő a leggyönyörűbb dolog a világon - gondolta. - De nem engedhetem meg magamnak,
hogy szeressem.
Nem is fogom hagyni!
A nő pontosan látta, hogy mi megy végbe benne. Már beszéltek erről, féltek, hogy ez fog
történni. Szeretett volna odalépni a nőhöz, és karjaiba zárni, jobban szerette volna, mint
eddig bármit a világon. De most nem róla volt szó. Dunkelzahnnak dolgozott, és a
szerelmet nem lehetett összeegyeztetni a munkával. Csak útban lett volna.
Megbízatás közben nem tudott felelni senkiért, csak saját magáért. Nem akarta, hogy
bárki gondoljon rá, egyszerűen végre akarta hajtani a küldetést. Csak ez számított, ez volt
minden.
- Mikor indulsz?
- Tízkor.
- Akkor lassan ideje csomagolnod. Kávézz meg velem, ha van időd reggelizni. - Azzal
megfordult, és csendben elsétált.
Most a kifutópályán Ryan szorosan magához ölelte. Nem akarta elengedni, szorította,
mint az egyetlen kapcsot egy olyan múlthoz, amiről úgy tűnt, hogy a sajátja. Fejét a nő
vállgödrébe hajtotta, és maga is meglepődött, hogy megremeg az ölelés erejétől.
Túl rövidnek tűnő idő után a nő végül elengedte.
- Sietnünk kell - szólalt meg. Karon fogta a férfit, és a kifutón át egy alacsony
betonépülethez kísérte. - A barlang védőkörébe kell kerülnöd. Gyanítom, hogy rituális
mágiával erednek a nyomodba, de a barlangnak el kell rejtenie előlük.
Ryan bólintott, és engedte, hogy vezessék. Az őrök gyűrűje bezárult körülöttük amint
megközelítették az épületet, majd beléptek az acélajtón, átsétáltak néhány kékre
csempézett folyosón, majd egy lifttel leereszkedtek a hegy gyomrába. Nadja retináját
ellenőrizte a gép, majd engedélyezte a lejutást a legalsó szintre.
Mikor a lift végre megállt mélyen a hely belsejében, és a dupla ajtó kitárult, egy magas
tünde nő várta őket a kőből kivájt folyosó közepén. Sötétbarna bőre éles ellentétben állt
fehér hajával, amelyet szoros lófarokban fogott össze úgy, hogy az koponyája ívét követte
hátrafelé. Arcán nyilvánvaló megkönnyebbüléssel szélesen elmosolyodott, amint Ryant is
észrevette.
- Higany! - üdvözölte - Jó érzés egy darabban viszontlátni! Ryan nem tudta elfojtani
mosolyát.
- Jó érzés visszatérni - majd hozzátette -, azt hiszem.
A tünde egy másodpercig elgondolkodott ezen, de azután folytatta:
- Dunkelzahn hagyott hátra számodra néhány utasítást. A védőkör cellájába vittem őket.
Csak szólj, ha segítségre volna szükséged.
Nadja húzni kezdte Ryan karját.
- Mennünk kell. A mágusok még itt is rád találnak.
Követte Nadját, aki végigment a folyosón egy hatalmas boltíves terembe. Egy ezüst
sárkányszobor állt a terem közepén.
- Lepecsételjük az ajtót - szólt a nő. - A falakat megművelt orikalkum finom hálója és
egy réteg elemi föld borítja, és még ki tudja, milyen védelmeket húzott fel Dunkelzahn.
- Hol van Dunkelzahn?
Nadja hirtelen megtorpant, és szembefordult vele.
- Te nem tudod?
- Mit nem tudok?
Rövid szünetet tartott, bármit is készült mondani, nagyon komoly dolog volt.
- Dunkelzahn halott.
- Micsoda? - Ryan megdöbbent. Hogyan halhat meg egy óriássárkány?
- Meggyilkolták.
Ryan tudta, hogy a hírnek nemcsak meg kellett volna döbbentenie. Meg kellett volna
ráznia, szelleme legmélyéig kellett volna elhatolnia, és összetörni azt. Tönkre kellett volna
tennie. Érezte ezt Nadja előadásából, abból a tengernyi apró utalásból, amelyek a
kapcsolatára vonatkoztak ezzel a lénnyel - Dunkelzahnnal. Ő és a sárkány valamiféle
különleges módon kapcsolódtak össze, olyan kapcsolattal, amely több volt, mint egyszerű
társadalmi érintkezés. Ő szerette Dunkelzahnt.
Most azonban semmit sem érzett a sárkány halálhírének hallatán. Nem érzett bűntudatot
vagy fájdalmat, nem érzett sem megkönnyebbülést, sem örömöt vagy szomorúságot.
Egyáltalán nem érzett.
 - A washingtoni robbanás… - Nadja elmerengett. - Négy napja, épp az eskütétel estéjén.
Később majd elmondom a részleteket, arról nem is beszélve, hogy szeretnék beszélni
veled arról a telefonbeszélgetésről, amit közvetlenül azelőtt folytattatok, hogy otthagyta az
ünnepséget.
- Nem emlékszem rá.
- Talán tudunk egyet s mást tenni, hogy ebben segítsünk. Most azonban azt hiszem, ideje
lepecsételni a kamrát. Odabenn biztonságban leszel.
- Mikor jöhetek ki?
- Ha a mágusaink érzékelik a rituális adást. Nekem holnap vissza kell utaznom
Washingtonba, Dunkelzahn végrendeletének felolvasására. Ha a küldetésed megengedi,
esetleg feljöhetnél egy pár napra.
- Jó ötletnek tűnik - válaszolta Ryan, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy teljes
komolysággal ejtette ki a szavakat. Nadja elmosolyodott.
- Akkor egyelőre viszlát. - Előrehajolt, hogy megölelje, ám a férfi sokkal bensőségesebb
ölelésbe húzta, miközben arcuk egymás mellé ért. A nő elfordította a fejét, hogy a
szemébe nézhessen, közben ajkával finoman érintette a férfi arcát. Ryan megcsókolta,
ajkát az övére tapasztva, Nadja pedig örömmel engedett enyhén szétnyitva a száját,
boldogan lubickolva a pillanatnyi meghittségben.
A pillanat azonban gyorsan tovatűnt, és Nadja elhúzódott, miközben igyekezett a
méltóság és a kontroll légkörét fenntartani a folyamatosan figyelő őrök közt. Ryan hirtelen
úgy érezte, hogy az iménti jelenet nem illett a korábbi énjéhez. Azonban Nadja hamarosan
eltűnt, és a vastag kőajtó bevágódott, rengő dörejével betöltve a termet. Ryant bezárták.
Összpontosított, hogy összeszedje magát. Érezte, hogy nagyon közel van már hozzá,
hogy visszaemlékezzen, ki is volt ő valaha, hogy megkezdhesse a hosszú utat vissza
önmagába. Talán Dunkelzahn utolsó üzenete megadja a végső lökést. A sárkány
nyilvánvalóan nagyon sokat jelentett neki.
A kamra középére sétált, a sárkányszoborhoz. Fénylő ezüstből készült az egész, és szinte
folyékonynak tűnt a teremben derengő fényben. Majdnem akkora volt, mint ő maga, két
hátsó lábára emelkedett, fejét a mennyezet felé nyújtotta, szája tátva, mintha tüzet lehelne,
a farka mögötte ívben a földön. Először azt hitte, hogy Dunkelzahnt ábrázolja, de ilyen
közelről rájött, hogy tévedett. Dunkelzahnnal ellentétben a szobor sárkányának nem volt
mellső lába, csak szárnya.
Ösztönösen felemelte a kezét, hogy megérintse a szobrot. A fém meglepően melegnek
tűnt, és amint végigsimította a felületét, egy alak jelent meg benne, egy odabent rekedt
szellem. A fénylő platina felszín együtt hullámzott a mozgásával, mintha csak maga a
szobor mozogna.
- Ryanthusar - szólalt meg mély hangon a szellem. A hang színe és magassága valamiért
bántotta Ryant. Mintha egy kísértet beszélne hozzá. - Jól figyelj, szolgám. A soron
következő küldetés a legfontosabb, amit valaha rád bíztam…

19
Lucero a magasan a San Marcos teocalli oldalába vágott nyitott erkélyen állt. A
kőpadlóból áradt az eltelt nap során magába szívott meleg. Az éjszaka még ennyire későn
is forró volt, és mozdulatlan. A szemközti dombon még látszott a vén vidámpark
tornyának kontúrja, mint egy fekete vérbe mártott hosszúpengéjű tőr, és közvetlenül alatta
a tó, amelyet egy kis patak táplált. A víz kékeszölden fénylett a vízalatti reflektorok
fényétől, közepén egy obszidiánfekete hatalmas faragott kő tornyosult, körülötte
búvárruhás alakok sürgölődtek mindenféle ásóalkalmatossággal.
Érezte a mágia erejét, amely a tóból áradt, és élő dobpergésként dübörgött körülötte.
Akármit is csinál ott Seńor Oscuro, biztos, hogy valami igen erős játékszer készül. Lucero
nem veszítette el egész mágiáját, de elég sokat ahhoz, hogy általában csak nagy
erőfeszítéssel sikerült megéreznie a varázslatok jelenlétét.
A forrásból áradt az erő, megérintette és átjárta a lányt. Visszaadta a reményt, hogy
egyszer még újra formálhatja a manát, hogy egyszer még újra az lehet, ami volt, az
életenergia alakítója. Mágus.
Ha csak még egy esélyem lenne, nem fogadnám el a rontást, a vérmágia-függést. Ezt a
kínzó szükséget, amely beszennyezi a lelkem.
Két templomszolga lépett mellé, és jelezték, hogy kövesse őket. Újabb próbához volt
szükség a jelenlétére. Követte őket a szentélybe, csendben fejet hajtva Quetzalcóatl előtt,
amint megkerülték a szobrát. Fiatal adeptusok és novíciusok csoportja állt áldozati
köntösbe öltözve, transzban a szentélyben, Oscuro pedig az oltárnál várt rá. Nem tudták,
hogy fel fogják áldozni őket. Vagy talán tudták, és repesve várták a pillanatot, hogy
életenergiájukkal imádott istenüket táplálják.
Seńor Oscuro arcán alig látható feszes kis mosoly jelent meg fekete bajsza és szakálla
alatt. Reménykedett, szemében a rituálé folytatásának várakozása csillogott. Erős fehér
kezét kinyújtotta a lány felé és amint közeledett, Lucero erre a kézre, a kézfejen növő sok
apró szőrszálra koncentrált. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha aprócska kígyók lennének, és
elképzelte, amint ott vonaglanak a férfi bőrén, minden szőrszál egy önálló élő ostor.
Azután a kép elenyészett, és Lucero felmászott az oltárra. A kő hidege átütött az
aláterített vékony vászonrétegen. Mozdulatlanul feküdt, amíg Seńor Oscuro széttárta a
köntösét, úgy kiterítve a szárnyait, hogy a lány teste teljesen fedetlen maradt. Lucero nem
nézett le a bőrére, nehogy látnia kelljen a borzalmas hegeket. Quetzalcóatlra szegezte
pillantását, akinek élénk színű tollai csillogtak a sárga fényben. Az isten azonban teljesen
közömbösnek tűnt vele szemben.
Oscuro belekezdett a varázslatba, és magához szólította az első adeptust. A kislány a
fejét éppen a megfelelő szögben tartotta ahhoz, hogy a kés útja a legrövidebb legyen a
torkán. Lucero még látta a vágást, ahogyan az obszidián áldozópenge felnyitotta a lány
nyakát, a sebből előtörő vért, amely hasára csorgott, betöltve a helyiséget édeskés illatával.
Oscuro elengedte a halott lányt, és a vért egyenletesen szétkente Lucero testén, a hegekkel
borított mellkason, hason és combokon.
Egy pillanatig melegnek és ragacsosnak érezte a folyadékot, azután elveszítette az
eszméletét, és már az asztrálban szárnyalt. Átlépett a metasíkok küszöbén, elsiklott a
határt őrző vérszellem mellett. Útban a fény és dal felé.
Megérkezett és megállt. Tudta, hogy egy befejezetlen híd kemény kövein áll, a lábát
azonban nem látta. A fény annyira vakító és fehér volt, hogy semmi mást nem látott. A
zene pedig, annak a nőnek a dala, akinek a nevét nem tudta, gyönyörű volt, kristálytiszta
és tökéletesen ívelő. Beleszeretett ebbe a hangba.
Az egyetlen sötét folt az ő vérkötelékének bélyege maradt, és amint Lucero ott állt,
fürödve a fény és dallam tengerében, a folt újra terjedni kezdett. Épp úgy, mint előző
alkalommal, Lucero szívéből kanyargott elő fekete masszaként, amely azonnal elsötétítette
körülötte a teret. Végül egy szakadozott burkot vont köré, mintha egy összegyűrt véres
rongydarab hullott volna egy hófehér lepedőre.
Hirtelen az erőnek egy olyan áradását érezte, amelynek mélységét nem is látta át. Oscuro
létrehozta a kapcsolatot a víz alatti obszidián kővel, a Locusszal, ahogyan ő nevezte. A
plusz energia is segítette a sötétség növekedését, szomjassá téve a lányt a vérmágiára.
Lucero azonban nem bánta, amíg maradhatott, és hallgathatta a dalt. A hang azonban
egyre távolabbinak és távolabbinak tűnt, ahogyan a Locus kapcsolatának ereje nőtt.
Mikor megerősödött körülötte a sötétség, Lucero meglátta a földnyelvet, amin állt, az
óriási szakadékot a között a sziklaszirt között, amin ő állt és a túloldali kőfal között. Érezte
a lények jelenlétét, félelmetes erejű valóságos rémálmokét, amelyeket csupán a dal ereje
tartott féken. Tudta, hogy át akarnak jönni, jobban akarták, mint bármi mást, és semmi
sem állíthatja meg őket abban, hogy meg is tegyék. A jelenléte boldoggá tette őket.
Hirtelen ugyanúgy, mint első alkalommal, a fekete bélyeget elmosta a fény áradata. Ereje
kevés volt a hang megállíthatatlan szépségével, a Lucero bensejében lüktető csodálatos
dallal szemben. Ez a dal megpendített egy húrt, és harmónia hullámzott át egész
szellemén.
Visszalökve az anyagi világba.
Lucero felébredt az oltáron, meztelen teste a feláldozott gyerekek vérétől volt síkos,
azokétól a adeptusokétól és novíciusokétól, akik életenergiájukat adták, hogy ő tovább
maradhasson.
Oscuro arcát pillantotta meg maga fölött, haja és szakálla fekete volt mint a kátrány, két
szeme feketén izzott, mint a széndarabok. A férfi rámosolygott, kivillantva fehér fogait.
- Ismét jól csináltad. A Locus segített, de még mindig túl gyenge. Legközelebb
összehívjuk a Gestaltot.
Lucero bólintott, hogy érti és felült. A férfi tiszta fehér lepelbe burkolta. Soha nem érezte
még magát ilyen jól. Energia vibrált egész testében, mintha tűz égne az ereiben.
Erő. Majdnem olyan érzés volt, mint amikor még ő is a Gestalthoz tartozott, és ez elég
volt, hogy elfelejtse, mennyire gyűlöli függőségét, a bélyeget a lelkén. Lemászott az
oltárról, és kibotorkált a szentélyből a kamrájába, hogy megfürödjön. Tudta, hogy a
boldogság el fog tűnni belőle, így hát élvezte az édességét, a győzhetetlenség tiszta
gyönyörét.
Az emelkedett hangulat ambrózia ködén át azonban átsütött a vágyódás egy apró
szikrája. Egy vágy, amely egyre erősebbé és erősebbé vált benne, a vágy, hogy
visszatérjen a fénybe és a dalba, hogy csak álljon, és csak hallgassa a gyönyörű zenét.
Bármit megtett volna, hogy örökre ott maradhasson.
Bármit.

20
Roxborough aludt, és álmában a klinika folyosóin sétált. Az álomban igazi teste volt,
amely az atomok és molekulák világában élt. Húsból és krómból való test.
Némelyik álma során agya mint egy alvajáró bejárta a klinika számítógép rendszerét.
Motyogás és mondatfoszlányok hallatszottak ilyenkor mindenfelé a hangszórókból, és
arca meg-megjelent a trideo- és telekomképernyőkön, mint egy elektronikus szellem,
egyaránt halálra rémítve a betegeket és a dolgozókat. Néhányan szellemjárta helynek is
tartották a klinikát. Nagy ritkán még a tárgyalótermi hasonmása is életre kelt alvás közben.
Roxborough-t ez nem igazán zavarta. Minél jobban féltek tőle dolgozói, annál jobb, és
mátrixtechnikusai is azt mondták, hogy azon kívül, hogy az alvás időtartamára
kikapcsolják a virtuális valóságból, semmit nem lehet tenni. Számára pedig ez nem volt
elfogadható lehetőség. Őrülten félt attól, hogy végleg elvágják a külvilágtól. Ez volt az a
félelem, amit abban a pillanatban élt át, amikor semmit nem érzett, mielőtt a számítógép
érzékelte, hogy ébren van.
A csend és semmi sötét üressége olyan volt, mint egy fojtogató burok, és a pillanat csak
nem akart véget érni. Egészen addig, míg végül Roxborough pánikba esett, mert azt hitte,
hogy mindörökre elvágták a világtól. Azt hitte, hogy egész életét ebben az űrben kell
töltenie anélkül, hogy megölhetné magát, és lassan, megállíthatatlanul megtébolyodik.
Így aztán alvás közben is a befogadó rendszerre kapcsolódva maradt.
Hirtelen valami felébresztette. A halk pityegés telekom hívást jelzett, és Roxborough
látta, hogy Meyer keresi. A tünde arcán a fáradság és megelégedés tükröződött. Hat órája
keményen dolgozott a rituális mágián.
- Tessék - szólt Roxborough. Meyer nagy levegőt vett.
- Befejeztük. Nem találtuk sehol. Mercury vagy halott vagy olyan jól védett, hogy nem
voltunk képesek megtalálni.
Roxborough bólintott.
- Szép munka volt.
- Köszönöm - mosolyodott el a mágus.
- Mi az esélye, hogy él és védelem alatt áll?
- Közelítőleg nulla. Csupán néhány hely van, amelyet nem érünk el, mivel nagyon erős
asztrális védőburok védelem alatt állnak, ám ezeket az őt elrabló árnyvadászok nem
ismerhetik. Hacsak nem az űrben tartózkodik. Mint tudja, a manaszférán kívül nem
érzékelünk senkit.
- Köszönöm, Meyer - szólt Roxborough. - Pihenjen le, megérdemli. A tünde bólintott és
szétkapcsolt.
Roxborough elégedett volt. Meyer volt a legerősebb mágus, akit ismert, olyan ember, aki
büszke a munkájára. Ha Ryan élne, Meyer biztosan megtalálta volna. Annak az esélye,
hogy Mercury-nak sikerült kijutnia az űrbe vagy be egy védőburokba, egészen minimális
volt. Roxborough véleménye szerint statisztikailag elhanyagolható, és mint ilyentől, el
lehet tekinteni. Roxborough statisztikákból és esélyekből élt, a számok hosszú távon
sohasem hazudtak.
Ezekkel a kellemes gondolatokkal készülődött alváshoz, de épp, mielőtt álomba merült
volna, mátrix interfésze új telekom hívást jelzett. Most Darke kereste, nem valaki olyan,
akit figyelmen kívül hagyhatott volna.
- Darke, kedves barátom - szólalt meg. - Mit tehetek önért?
- Hagyjuk a szöveget Roxborough. Hol van Mercury?
- Halott.
Darke szeme összeszűkült.
- Biztos ebben? A forrásaim szerint elmenekült.
Roxborough sóhajtott. Egyszerűen nem volt képes teljesen megszabadulni Darke
tégláitól.
- Forrásai nem tévedtek, azonban biztonsági erőink megsemmisítették a járművüket, és
mágusaim nem érték el rituális mágiával. Bármennyire is fáj ezt kimondanom, meghalt.
- Tudom, hogy a biztonsági emberei első osztályúak, és hogy Meyer és a többiek
nagyhatalmú mágusok. Elvégre én tanítottam be őket. - Darke pillantásának intenzitása
olyan erős volt, hogy Roxborough majdnem visszavonulót fújt.
Végül azonban állta a sarat. Nem engedhette meg magának, hogy hátráljon, vagy
félelmet mutasson. Nem engedhette meg magának, hogy féljen. Ez á vereség beismerését
jelentette volna, és Roxborough régen megesküdött, hogy soha nem adja fel.
- Ennek ellenére - folytatta Darke - olyan emberrel van dolgunk, aki mestere a
kémkedésnek: a behatolásnak, álcázásnak és szökésnek. Mercury sokkal veszélyesebb
mint gondolná. - Darke fekete szemei mintha Roxborough agyába mélyedtek volna,
molekuláról molekulára átvizsgálva azt. - Mercury nem fér bele a statisztikai modellekbe,
Roxborough. A számokon kívüli elképzelhetetlenül keskeny határon él. Említettem már,
hogy Dunkelzahnnak dolgozik. Nem jutott még eszébe, hogy egy sárkánybarlang elég erős
védőkörrel rendelkezhet ahhoz, hogy ellenálljon a rituális kutatásnak?
- Dunkelzahn meghalt.
- Valóban - szólt Darke -, a barlangjai azonban nem semmisültek meg. Még mindig
nyújthatnak védelmet azoknak, akik közel álltak á sárkányhoz.
- Rendben, tehát túlélhette - vonta le a következtetést Roxborough. - Semmivel sem
tetszik jobban a dolog, mint önnek. Mit óhajt, mit csináljak? Meyer felhasználta a rituális
szövetmintánkat. Hová küldjem utána az embereimet?
- Semmit ne tegyen. Elegem van a tehetetlenségéből. Meg fogok bízni egy kis csapatot,
hogy keressék meg a testet, és ha él, majd likvidálják.
Ezzel a vonal megszakadt.
Roxborough megpróbált elaludni, de nem tudott. Darke-nak semmi joga nem volt, hogy
így megalázza. Ennek az embernek semmilyen hivatalos pozíciója nem volt a társaságnál,
csupán Juan Atzcapotzalco, az Aztechnology elnökének egyik csicskása volt. Vagy
némileg precízebben, Atzcapotzalco irányítóié, ő maga évek óta nem rendelkezett szinte
semmiféle hatáskörrel. Azonban azt is tudta, hogy mindent kockára tesz, ha ellenszegül
Darke akaratának. Ennek az embernek túl nagy volt a hatalma, és amíg Roxborough-nak
teste van, nagyon keveset tehet ez ellen a hatalom ellen.
Roxborough lassan nehéz álomba merült. Rémálmok képei gyötörték, miközben a
klinika hangszórói és képernyői az üvöltésétől visszhangoztak, szellemképe pedig vibrálva
meg-megjelent.

21
Ryan a védőkamra kőpadlóján állt, és a sárkányszobor folyékony ezüst felületét bámulta.
Egy szellem kelt életre a hullámzó felület mögött, érezte a jelenlétét. Valamilyen foglyul
ejtett őrszellem lehetett. Amint ellépett a szobortól, a fal fehér derengése mintha
felerősödött volna.
Amikor a szellem megszólalt, hangja egyszerre volt ismerős és idegen Ryan fülének.
Biztosan Dunkelzahn hangja - jutott eszébe. Márpedig az nem lehetett. Dunkelzahn sosem
beszélt úgy, ahogyan az emberek beszélnek.
- Alkottam egy varázstárgyat, Sárkányszív a neve. Egy nagy, tiszta orikalkumból készült
szív az. A szellem hátborzongatóan felnevetett. - Meglehetősen nagy hatalma van, és
segítségével megtöbbszörözheted a képességeidet, Ryanthusar, a valódi célja azonban nem
ez.
Egy mágikus burokkal védett kamrában találod, amely az ötödik földalatti szint központi
folyosójáról nyílik. Az ajtót asztrális bélyeg jelöli. Te magad akadály nélkül áthatolhatsz a
burkon, ne engedj azonban senkit veled menni, mert akkor mindketten meghaltok.
Küldetésed az, hogy juttasd el a Szívet a Nagy Szellemtánc metasíkjára, és add át annak,
akinek a dala a csúcsot őrzi. Thaylának hívják. Megismétlem, Ryanthusar, mert annyira
fontos: hozd elő a Sárkányszívet, és juttasd el a Nagy Szellemtánc metasíkjára. A hídnak
nem szabad elkészülnie.
Ahhoz, hogy sikerrel járj, segítségül kell hívnod egy olyan hatalmú mágust, aki ismeri a
varázslatot, amellyel eljuttathat téged és a Szívet a metasíkokra. Ennek a mágusnak
teljesen el kell köteleznie magát az ügy mellett. Azok közül, akiket ismerek, csupán ketten
felelnek meg ezeknek a követelményeknek: öreg barátom, Harlequin, és Ehran az
írástudó. Első választásom Harlequinra esne, mivel ismeri Thaylát, és hatalmas a tudása,
bár ennek értékén gőgje sokat ront. Őt megtalálni elég nehéz lehet, de Jane-in-the-box
szolgálhat esetleg segítséggel. Ehran szintén nagytudású, és megtalálni sem nehéz, hiszen
a Tir Tairngire Hercegeinek egyike, az ő segítségét azonban jóval nehezebb elnyerni.
És győznöd kell. A feladat végrehajtása mindennél fontosabb. Megmutattam neked a
mana köreit, eddig azonban senki sem mert úgy beléjük avatkozni, mint most teszik,
amivel a körforgásnak ennyire az elején már pusztulásba taszítják a világot. Az, hogy
Darke felfedezett egy Locust, a világtörténelem legnagyobb tragédiája. Ha a metasík
szakadékát bezárják, mielőtt felkészülhetnénk, mindenki megsínyli. Minden teremtett lény
elpusztul.
Mind.
A többi sárkányok túlzottan magabiztosak, és bíznak abban, hogy elrejtőzhetnek
barlangjaikban, ahogy mindig is tették. Ha azonban az ellenség megérkezik, már
rendelkezésükre áll napjaink technikája, hogy felkutassák és elpusztítsák a barlangokat.
Ezúttal semmilyen értelmes lény nincs biztonságban. Ahogyan a mana szintje egyre
emelkedik, a szakadék mind keskenyebb és keskenyebb lesz egészen addig, amíg az
Ellenség híd nélkül is át tud kelni rajta. Most azonban nem lesz hova bújni. A technika
mindent megváltoztatott, a mágia nem véd meg ellene.
 Most nem lesz hova bújni, a háború mindent elborít. Ki kell építenünk a védelmünket,
meg kell alkotnunk a saját technikánkat, hogy felvehessük a harcot az Ellenséggel, amikor
az átkel. Ehhez azonban idő kell és hogy ezt az időt biztosítsuk, meg kell védenünk a
természetes védelmet. Nem szabad elbukniuk, és a Sárkányszív segítségével nem is
fognak. Thayla tudni fogja, hogyan kell használni. Juttasd el hozzá, mielőtt túl késő lenne.
Miden jót, Ryanthusar, és sok szerencsét. Mindig szerencsés voltál, ám ehhez a
küldetéshez még annál is sokkal többre lesz szükséged.
A szellem pislákolt még egyet-kettőt az elbájolt szoborban, majd miután befejezte a
sárkány szavait, eltűnt. Kézbesítette az üzenetet, újra szabad volt.
Ryan kába csöndben ült jó darabig. Mibe keveredtem? Ki lehettem, hogy egy ilyen
küldetés teljesítését bízzák rám?
És érdekel egyáltalán?
Ryan néhány percig gondolataiba merülve ült, és épp ráeszmélt, fogalma sincs róla, hogy
tulajdonképpen érdekli-e vagy sem, amikor a nagy kőajtó feltárult. Abban biztos volt,
hogy a Roxborough-ügy előtt nagyon is érdekelte volna, de most? Egyáltalán nem volt
benne biztos.
Most azon gondolkodott, hogy vajon számít-e egyáltalán. Dunkelzahn meghalt, lehet,
hogy az egész küldetés értelmét vesztette. Nadja lépett négy őrrel a kamrába.
- Főmágusunk, Rhamus azt mondja, hogy rituális jelet érzékelt Roxborough klinikája
felől. Most már remélhetőleg biztonságban elhagyhatod a kamrát.
- Kiváló.
Nadja mondani akart valamit, de megállt.
- És most mihez kezdesz?
- A küldetésre gondolsz? - kérdezett vissza Ryan, és hirtelen ösztönösen megértette,
miért torpant meg a nő. Nem mindig kellett neki tudnia arról, hogy mit csinál ő.
- Igen - válaszolta színtelen hangon.
Nos - gondolta Ryan -, mára megváltoztak a dolgok. Hogy is vághatna bele egy ekkora
vállalkozásba az emlékezete nélkül? Segítségre volt szüksége, és tudta, hogy Nadjánál
jobban senkiben sem bízhat. Nem kell mindent elmondani neki, épp csak annyit, hogy
beavatottnak érezze magát. Épp csak annyit, hogy segítsen néhány fontos kérdésben.
- Ismersz egy bizonyos Sárkányszív nevű dolgot? - kérdezte végül. Nadja egy percig
rámeredt, arcán a gyanú alig felismerhető jelével.
Úgy látszott, meglepődik, hogy beszél a küldetéséről, majd a meglepetés eltűnt, és
megszólalt:
- Igen. Épp mostanában volt egy biztonsági afférunk vele kapcsolatban.
- Micsoda?
- Betörők egy csoportja lopta el a kincsek mellől - szünetet tartott, gondolkodott. - A
burok és a védelem nagyon erős volt, nyilván alaposan felkészültek rá.
 - Sikerült kijutniuk? - Ryan nem akarta elhinni, hogy bárki bármit képes ellopni egy
sárkány barlangjából.
- Attól félek, igen. Valami furcsa történt azonban, amiről tudnod kell. A betörés alatt,
amikor a biztonságiak épp a behatolókat üldözték, egy szabad szellem jött oda hozzám.
Megszállta az egyik emberemet, és azt mondta, hogy egy Thayla nevű valaki küldte, és
valamiféle Sárkányszívet emlegetett. Ragaszkodott hozzá, hogy azt neki a fény és dal
kihalt vidékére kell juttatnia. Hazugságnak tűnt, és meg is ölte az emberemet, a szemem
előtt égett hamuvá. - A mondat végén hangja elcsuklott, nyilvánvalóan megviselte az illető
halála.
- Igazat beszélt - szólt Ryan. A küldetésem a Sárkányszívvel kapcsolatos, és nekem
feltétlenül meg kell találnom.
Nadja szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Akkor hát ezt jelenti!
- Mi jelent mit?
- Van egy sor Dunkelzahn végrendeletében: Ryanthusarra hagyom a szívem…
- Ó - Ryan nem tudott többet kinyögni.
- Biztosan a Sárkányszívet értette alatta, nem? És most hagytam kicsúszni a kezemből.
Annyira sajnálom, Ryan.
- Nem a te hibád.
- De nyilvánvalóan valami nagyon fontos dologról van szó. Mit gondolsz, mit akart
csinálni vele a szellem?
- Ha nem hazudott neked, akkor a küldetése ugyanaz, mint az enyém.
Nadja arca megtört.
- Borzasztóan sajnálom, Ryan. Bárcsak tudtam volna, hogy a szellem igazat szól.
- Az segített volna visszaszerezni a Sárkányszívet?
- Nem.
- Akkor spongyát rá. A Szív elő fog kerülni. Amit nem értek, az az, hogy Dunkelzahn
miért foglalta bele a végrendeletébe.
- Furcsa öreg sárkány volt, és talán egy kicsit paranoiás is. A végrendeletet minden
eshetőségre készen folyamatosan frissítette. Néhány más dolgot is hagyott rád, amelyeket
nem említ a nyilvános végakarat, többek közt az Assets Incorporatedet.
- Micsodát?
- Azt a társaságot, amely a téged Aztlanból kihozó árnyvadászokat foglalkoztatja. -
Összeráncolta a szemöldökét. - Csak tudnám, Dunkelzahn miért nem említette nekem soha
a Sárkányszívet?
Ryan tudta, hogy költői a kérdés, de mégis válaszolt rá.
- Miért, mindent elmondott neked?
 Nadja rámosolygott.
- Nem, de azt hiszem, többet tudtam a viselt dolgairól mint bárki más, talán az egy Jane-
in-the-boxot kivéve. Én voltam a hangja, kapcsolata a nyilvánossággal. Ezek után
meglepő megismerni a terveinek egy másik oldalát, és rájönni, hogy teljesen titokban
tartotta előttem.
- Szeretnék beszélni Jane-nel - szólt Ryan. - Ő talán segíthet megtalálni a Szívet.
- Igen - mondta Nadja, és szélesen, ragyogón Ryanre mosolygott.
- Parancsolsz?
- Tulajdonképpen semmi - szólt. - Csak, hogy annyira céltudatos vagy, annyira hajt
valami. Semmit sem változtál.
Mégis megváltozott, nem érezte magát se céltudatosnak, se másnak. Elveszettnek érezte
magát, mintha elveszítette volna az uralmat maga fölött. Amennyire most látta, semmi
közös nem volt benne és az előző énjéről alkotott egyre táguló képben. Fizikai adeptusi
képességeit nagyrészt elveszítette, mágiájának csupán a töredéke maradt meg. A kapocs,
amely Dunkelzahnhoz fűzte, és amely megkérdőjelezhetetlenül hűségessé tette iránta,
eltűnt.
Csodálta a sárkányt, azonban nem istenítette, ahogyan az előző Ryan tette valószínűleg.
Nem követett többé vakon utasításokat, az robotoknak és gépeknek való feladat. Az egész
küldetés iránti elkötelezettsége folyamatosan tűnt tova. Annak ellenére, hogy még mindig
fontosnak tartotta, nem talált egyetlen saját okot sem, amiért érdemes lenne kockára tennie
miatta az életét. Egyszerűen nem érdekelte annyira. Nem tudta annyira érdekelni, amíg rá
nem jön, hogy ki is ő valójában.
Tulajdonképp az egyetlen közös vonás a mostani és a korábbi énje közt a vonzó tünde
nő, Nadja Daviar iránti érzelmei voltak. Embereket bérelt fel, hogy megmentse, meleg
volt és nyílt, és olyan őrülten szexi, hogy majdnem elborította az agyát. Mindezeken felül
azonban úgy érezte, hogy van még valami. Nadja és ő valamilyen alapvető módon
egyformák voltak, és ez elválasztotta őket a többi embertől.
Ez volt aztán, ami miatt - a kielégítő orvosi vizsgálat után - úgy döntött, hogy visszarepül
vele Washingtonba. A nőnek fontos dolgai akadtak, mint a végrendelet felolvasása, a Scott
Bizottsági meghallgatása és a felkészülés arra, hogy az UCAS elnökhelyettese legyen; de
szerette volna, ha Ryan vele tart, mint ideiglenes partnere.
A férfi szívesen engedett.
Ryannek nem volt otthona. Még a barlangbeli szobáját is csak időszakosan lakta, és most
is valaki más rendezkedett be benne. Előző énje amolyan átmeneti életet folytatott,
állandóan mozgásban volt. Sosem gyűjtött tárgyi emlékeket.
Most ez azt jelentette számára, hogy semmi nyom nem utalt rá, ki is volt ő annakelőtte,
és még talán most is. Úgy tűnt, mintha az előző énje egy kaméleon lett volna, egy
utánzólény, aki képes bármilyen környezettel és helyzettel azonosulni. Ez segítette abban,
hogy behatolhasson és kikémleljen cégeket és kormányokat. Ez a változékonyság volt
legfőbb ismertetőjele.
 Most azonban semmije sem maradt, amibe kapaszkodhatott volna, semmilyen
különleges jegy, amiről magára ismerhetett volna. Semmi az egyetlen tünde nőn kívül, aki
szerette őt. Nadja volt talán leginkább olyan, aki biztos kiindulópontot jelenthetett az új
életében, ő pedig semmi áron nem engedte volna el.

22
Üszök teljes készenlétben vizsgálgatta a lerobbant étterem elsötétített szobáját, amelyben
Ryan Mercuryt megkínozták. Foltos, szürke kárómintás, kék padlószőnyeg terült el a lába
alatt, a színben passzoló függönyöket spárgával rögzítették a karnishoz. Rohadó fájú
asztalok és székek hevertek mindenütt, mint használhatatlan kiberverek, és a csontszáraz
akváriumot színéig lepte a pókháló.
Erősen koncentrált, hogy tudjon arra figyelni, amit a körülötte állók beszéltek. Hárman
álltak ott tervezgetésbe merülve, hozzá nem is szóltak. Sőt, úgy beszéltek róla, mintha ott
sem lenne.
Megszokta már, és nem is érdekelte, mivel az idő nagyobbik részében nem is volt
tudatában, hogy mi történik.
Még ketten álltak a szobában. Üszök elemezte a hőlenyomatukat, meghatározta gyenge
pontjaikat, és készen állt rá, hogy elpusztítsa őket, ha kell. Fegyvert viseltek, tehát szükség
lehetett rá.
- Üszök! Figyelj!
Hajcsár hangja borzasztó messziről hangzott, mintha kívülről kiabált volna be a házba,
noha ott állt közvetlen mellette. Üszök elfordította a fejét, miközben nyakában újra előtűnt
az az idegesítő viszketés. Azt mondták, lelki eredetű a probléma, hiszen az eredeti
nyakizmaiból és idegeiből semmi nem maradt, mindent kicseréltek mikrohidraulikára és
szintetikus szövetre. Bólintott Hajcsár felé, jelezve, hogy figyel.
Hajcsár volt az irányítója, akit tudta, hogy meg kell védeni, és akinek engedelmességgel
tartozott. Apró termetű mágus volt, nála pedig, aki nem is érezte már embernek magát,
sokkal alacsonyabb. Üszök magassága egy méretes orkéval vetekedett, súlya pedig, akár
egy trollé.
Hajcsár feje teljesen kopasz volt, csak egy aprólékosan kidolgozott kígyó tetoválása
borította, amely a fejtetőtől indulva kék, zöld és fekete árnyalatokban csavarodott körben
kifelé. Lezser szabású barna selyem szabadidőruhát viselt, amely azon túl, hogy
nevetséges volt, semmiféle védelmet nem nyújtott a támadások ellen, ő azonban
ragaszkodott hozzá, mondván, hogy fontos a varázsláshoz. Az Őrjaguár ott díszelgett a
vállán, és Üszök egy pillanatra elveszett a logó aprólékos mintájának részleteiben.
Valaha, egy olyan távoli, annyira különálló múltban, hogy már nem is a saját életének
tartotta, hanem valamilyen közeli ismerősének, Üszök is nagyhatalmú mágus volt, mint
Hajcsár. Az emlékezés olyan érzés volt, mintha egy másik személy lelke vagy egy régen
elmúlt másik élet áramlana át rajta. Üszök imádta a manát, az asztrális hatalomért élt.
Azért a kéjért, amikor néhány kézmozdulatával képes volt kipréselni a szerencsétlen
áldozat egész életét az orrán.
Egyik nap azután a pengéje eltompult. Egy lépéssel lemaradt.
Helyettesítőként kibervert kapott, ami hiba volt, hiszen még jobban lelassította a mágiát.
A varázslás utáni kimerülés egyre inkább éreztette hatását, míg végül azon vette észre
magát, hogy egy hétbe telik fölépülnie egy kétórás vadászatból. Ez nem volt neki való,
nem bírta elviselni a másodhegedűs szerepét. Mindig a legjobbak legjobbja volt, így
azután mind több és több krómot zsúfolt magába. Kiképezték, hogyan kell ölni. Utcai
szamuráj lett, az egyik legjobb a szakmában, míg az Azziek örömmel el nem fogadták
szolgálatait, cserébe a csúcstechnológiájú kiberverekért és első osztályú kiképzésért. A
lelkéért cserébe gyilkolási karrier. Végül, legvégül pedig valóban azt is elvették. A lelkét.
Nem emlékezett, mikor halt meg a múltja, és született meg ebben a testben. Két hónapja?
Két éve? Belső naptára természetesen megmutatta volna, de nem érdekelte. Mostanra
közelebb ált a géphez, mint az emberhez, a saját testében volt rigó. Borzasztó és
gyönyörű, volt egyszerre ez a gondolat.
Nem bírta látni a tükörképét. A legrosszabb mégis az volt, hogy még mindig imádta a
mágiát, és érezte, ha a közelébe került, mintha csak valami ínycsiklandó ételt szagolgatna,
finoman és ellenállhatatlanul. Ösztönösen vonzódott hozzá.
Ezért tűrte azt a sok szart, amit Hajcsár vele tett. Gyűlölte őt, és tudta, hogy egy napon a
mágus túl messzire merészkedik majd. Egy nap ő is végig fogja járni azt az utat, amelyet
Üszök összes többi ellenfele: egyenesen a pokolba.
Végül nagy nehezen sikerült újra a beszélgetésre figyelnie. A feketehajú, szakállas férfi
parancsoló hangon beszélt Hajcsárhoz.
- Mercury él. Lake Louise-i forrásaim jelentették, hogy ott tartózkodik. Megkeresitek és
elpusztítjátok. Világos?
Hajcsár alázatosan meghajolt.
- Természetesen, Seńor Oscuro.
- Rendelkezésetekre bocsátok egy rigót és egy Aztechnology diplomáciai helikoptert.
- Nagyon köszönöm, Seńor.
A Hajcsár másik oldalán álldogáló lény nem metahumán volt, noha alakja nagyjából egy
tündére hasonlított. Bőre olyan színű volt, mint az alvadt vér, rajta nagy fekete foltokkal,
amelyek körbeúsztak a felszínen. Az ő feje is kopasz volt, és orrcsontja csíkokra vágva
lógott. Némelyik csík hiányzott, ahonnan Hajcsár a vért nyerte bizonyos varázslataihoz.
Gyomorforgató látvány volt, bár Üszököt nem zavarta. La Sangrénak hívták, és vérszellem
volt, amelyet Hajcsár magához láncolt. Akárcsak Üszöknek, neki sem volt szava.
A beszélgetés véget ért, és Üszök elmulasztotta a legnagyobb részét. Nem mintha ez
bármilyen okból érdekelte volna, elvégre kiberkamerájával az egészet rögzítette, és
bármikor újra lejátszhatja, vagy megkereshet egy adott szakaszt, ha kell:
- Indulás - adta ki a parancsot Hajcsár, majd csendben hozzátette - Tuskó.
Hajcsár valószínűleg azt hitte, hogy Üszök nem hallja meg a töredezett suttogást, vagy
csak nem érdekelte. Üszköt azonban nagyon is érdekelte, ő nem volt tuskó. Csupán
szórakozott. Ez valamiért megmaradt a szerencsétlen előző életéből. Ha pedig Hajcsár
nem viseli el, akkor Hajcsár…
Üszök elszakadt a gondolattól, amikor a boldogság-drog hatni kezdett, és meleg járta át
egész testét. Egy vegyszer, amely egyenesben tartotta. A gyűlölet jó dolog; mondták az
orvosok, hogy ez tartja életben, ez tartotta ébren az akaratát. Nem akarták azonban, hogy
túl sok legyen belőle, ezért hát automatikus befecskendezéssel beleépítették ezt a drogot.
Az adrenalinszintjét vagy valami hasonló szart mért a kis kütyü, és ha nem állt éppen harci
helyzetben, visszatartotta attól, hogy nekiinduljon ártatlanokat gyilkolni.
Rontott ugyan a gyilkológép-lét örömén, de a béke érzése egészen kellemes volt.
Csatlakozott Hajcsárhoz és La Sangréhez, akik kisétáltak az épületből, és megálltak a tó
partján. Az ásatás teljes gőzzel zajlott, és Üszök látta, hogy már majdnem teljesen sikerült
kiásniuk a hatalmas fekete követ.
Tudta, hogy a kő mágikus, titokzatos fénye világítótoronyként sugárzott számára, és úgy
vonzotta, mint egy kibermuslincát a lámpafény. Moccanni sem tudott. Meg kell szereznie,
a fenébe minden mással. Ebben a kőben volt a jövője. Erejével visszaállíthatná a mágiáját.
A fekete felszín hipnotikus hullámzása teljesen elvarázsolta, míg végül azon kapta
magát, hogy otthagyva a másik kettőt, immár mellkasáig vízben áll, és tovább halad
befelé.
Egy emlék ötlött fel benne, mint mindig, amikor elveszítette az önuralmát. Ezek azt
akarták, hogy mindörökre ebbe az új testbe zárva maradjon vezetékek, rostok és fémek
között. Anyja jutott eszébe, amikor sugárzó arccal mosolygott rá, és megsimogatta a fejét.
Ő még csak nyolc éves volt akkor, esetleg kilenc. Anyja megszólalt:
- Büszke vagyok rád, megint te lettél a legjobb az osztályban. Mindig a legjobb vagy,
bármihez is kezdesz…
Az emlék hatására rátörő meleghullám nagyon hasonlított az előző droginjekcióra. Most
a dicséret dobta föl.
- Idióta, azonnal gyere vissza! - ordított Hajcsár. - Indulnunk kell!
Mire Üszök visszaért a jelenbe, mágikus fal feszült közte és a kő között. Ez a vonzást
valamennyire csökkentette ugyan, de a kőből áradó iszonyatos hatalmat nem tudta teljesen
elfedni. Ezzel együtt Üszök igyekezett koncentrálni, figyelmen kívül hagyni, és sietett
vissza a többiekhez.
Félórával később, mikor a helikopter már a Kanado-Amerikai Államok határa felé repült
velük, megkérdezte, mit fognak csinálni.
- Tetszeni fog ez a küldetés - válaszolta Hajcsár. - Meg kell ölnünk valakit. Egy bizonyos
Ryan Mercuryt.


2057. AUGUSZTUS 14.

23
Már délelőttre járt az idő, amikor Ryan Nadjával, annak segédjével, Gordon Wuval,
Carla Brooks-szal meg néhány biztonsági őrrel együtt bemászott a Lear-Cessna Platinum
III-ba, és a gép megindult velük Washington felé.
Az út sima és viszonylag csendes volt, így aztán elhatározta, hogy megpróbál aludni, míg
Nadja utasításokat diktált Gordon Wunak. Dolgozott. Az utazás talán az egy Ryanen kívül
mindenkinek hivatali út volt. Dunkelzahn halála óta egyre több a munkájuk.
Ryan hátradőlt az ülésben, amikor a repülőgép megindult, és megjegyezte, hogy a széles
bőrülések mennyivel kényelmesebbek, mint a T-bird kemény műanyagszékei. Olyan
távolinak tűnt, hogy egy kórházi ágyban aludt, tudtán kívül börtönben. Most pedig…
Most egy másfajta börtönbe került, Dunkelzahn küldetésének börtönébe. Valami nem
hagyta, hogy teljesen feladja, még ha ezt is tette volna legszívesebben. Ha megindítom a
lavinát - gondolta -, legalább megpróbáltam.
Bekapcsolta csuklótelefonját, és a Nadjától kapott HTH-számon biztonsági hívással
kereste Jane-in-the-boxot. Néhány pillanatig tartott, mire a kódoló és dekódoló
protokollok szinkronba kerültek, és máris Jane perszonája látszott a képernyőn.
Vörös bőrszerkóba öltözött szőke céges cicababának látszott. Elnagyolt volt és nem
igazán valószerű, de a maga karikatúra-módján bájos és vonzó.
- Higany - köszöntötte -, úgy tűnik, egész jól vagy. Ryan elmosolyodott.
- Köszönöm, legalábbis élek. Bár úgy tűnik, az igazi problémák csak most kezdődnek.
Jane bólintott, és amint rájött, hogy Ryan nem társalgási céllal hívta, üzleti módba
kapcsolt át.
- És én mit tehetek érted?
- Hallottál a Sárkányszív nevű tárgyról, amelyet tegnap raboltak el a barlangból?
- Végigkövettem a jelentést az eseményről, ez minden, amit tudok.
- Ki kell derítenem, kik vitték el és hova. Sürgős, és nem tudom, ki mást kérjek meg.
Az ikon elmosolyodott
- Igazán hízelgő - szólt, és halkan felkuncogott.
Ryan összevonta a szemöldökét. Nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna Jane-
nel, noha Axler azt állította, hogy azon nagyon kevesek közül egy, akiknek volt
szerencséjük személyében is találkozni vele. Valahogy olyan érzése volt, hogy a
valóságban a dekás egyáltalán nem hasonlított a képére, intelligens volt, értelmes és okos.
Ravasz. Az ikonja csupán egy fal, egy kép, amit arra tervezett, hogy az emberek
alulbecsüljék.
Ezt a véleményét az Axlerrel, majd később Nadjával folytatott beszélgetésre alapozta. A
dekás maga a Mátrix egy láthatatlan lényének tűnt. Bár elképesztően sokat tudott, nagyon
kevesen tudták a Mátrixban is, hogy ki ő, mert sosem szerepelt saját nevén. Nadja
elmondta, hogy már hosszú évek óta dekázik Dunklezahnnak, és amolyan főközvetítő
szerepét töltötte be. A sárkány titkos akcióinak nagy részét ő vezényelte le, és figyelemmel
követte a közvetítők tevékenységét, akik sosem tudták meg, hogy Dunklezahnnak
dolgoztak.
Ryan ösztönösen megkedvelte.
- Nem akartam hízelegni - szólt -, bár szívesen, ha ez segít. - Felnevetett. - Ez most
nagyon fontos, Jane. Kérlek, tedd meg, amit lehet.
Jane ikonjának arcán széles rajzfilmvigyor terült el.
- Már hozzá is láttam, Higany.
- Köszönöm. - A vonal megszakadt.
A repülőgép körülbelül egy óra múlva ért földet, és megérkeztek Washingtonba, amelyet
a lázongások és a statárium miatt kis híján lezártak. Dunkelzahn halálhíre az UCAS egész
területén lázadásokat robbantott ki, amelyek minden nagyobb városra átterjedtek. Az
egyik oldalon sokan a frusztrációjukat élték ki, mert istenítették a sárkányt. A másikon
azok gyülekeztek, akik gyűlölték. Ők a halálát garázdálkodással ünnepelték:
fosztogatással és azzal, hogy összeverekedtek a támogatóival.
Kyle Haeffner, az új elnök csak néhány órája rendelte el a statáriumot a városban, és
behívta a Knight Errantot és az Ares Arms biztonságijait, hogy segítsenek a FedPolnak a
lázongások elfojtásában. Nadja állítása szerint eddig elég kevés sikerrel.
A Nemzeti Repülőtér szokatlanul csöndes volt, amikor Ryan kimászott a gépből, és
átsétált a kifutón egy magánhelikopterhez. A nyári délelőtti nap forrón tűzött le a
verejtékező városra. Nagyon kevés gép közlekedett, és noha a biztonsági őrök csapatosan
járkáltak mindenütt, alig látott rendes repülőtéri dolgozót.
Hirtelen a távolban felugatott egy gépfegyver. Ryan megpördült, hogy felmérje a
helyzetet. Egyszerre szörnyen kiszolgáltatottnak érezte magát. Kint állt a szabadban.
Brooks és emberei azonban azonnal körülvették őket Nadjával, és rájött, hogy a
fegyverropogás több mint egy kilométerről hangzott. Ezt ő pontosan érzékelte, de az ő füle
sokkal jobb volt mint a többieké.
Lassan mintha térnének vissza a képességeim - gondolta. - Persze azt sem tudom mik
voltak. Nem emlékszem a kiképzésre.
Nadját néhány céges öltönyke fogadta, ő pedig beszélgetett velük pár percet, mielőtt
folytatta útját a helikopter felé. Talán a kormánytól jöhettek, Ryan nem tudta
megállapítani. Nadja utasításokat osztogatott nekik, hogy mit és hogyan csináljanak a
gépük szállítmányával. Dunkelzahn néhány dolgát szét kell osztani másnap a végrendelet
felolvasása után.
Pillanatok alatt a Watergate hotelhez értek. Nadja általában Dunkelzahn georgetowni
házában szokott megszállni, de másnap a felolvasást a Watergate nagy báltermében
tartották, és a lázongások közepette úgy vélték, biztosabb, ha nem utazgatnak
fölöslegesen.
Ryan rávette a pilótát, hogy tegyenek egy kört a szálloda homlokzata előtt, mielőtt
landolnak a tetőn. Látni akarta a robbanás helyét, remélte, hogy megmoccant benne
valamit, érzéseket, emlékeket, Dunkelzahn képét.
A területet nagy tömeg vette körül, turisták, gyászolók, újságírók és még zarándokok is,
akik a sárkányt vértanúhalált halt szentként tisztelték. A kráter nagyobb volt, mint azt
Ryan képzelte, hatalmas lyuk a körút közepén amelyet építkezési kerítéssel vettek körül.
A kráter fölött egy szivárványszínű felhő lebegett, amely úgy tűnt, mintha tisztán fényből
és energiából állna. Változtatta a formáját, vonaglott, mint egy vízben rekedt olajcsepp.
Nyilvánvalóan mágikus volt, és Ryan látta is az asztrális tükörképét, ha erősen
koncentrált.
Ott is pont így nézett ki.
Tudta, hogy ez nagyon szokatlan, sőt ijesztő. Olyan volt, mintha az anyagi tér szövedékét
valami feltépte volna. Mintha az asztrálba átvezető határt valami ledöntötte volna, így
aztán a manavihar, ahogyan nevezték, egyformának látszott mindkét valóságban. Mi
másért sugározna fényt az anyagi világban?
Ryan eltöprengett. A jelenség eddig ismeretlen volt, és még Nadja legjobb forrásai sem
tudták eddig meghatározni a valódi természetét. Elkedvetlenítette, hogy semmivel sem
emlékezett tőle többre vagy jobban. Egyetlen érzése a csodálkozás és a döbbenet volt,
hogy akad valami, ami el tud pusztítani egy akkora sárkányt, mint Dunkelzahn.
A helikopter leszállt velük a tetőre, ahonnan a hotel biztonsági őrei kísérték el őket egy
elegánsan egyszerű, nagy lakosztályba, amelyben a nappalin és az irodán kívül két
hálószoba is volt. Miután Nadja megszabadult az öltönyösöktől és a többi társasági
alaktól, megkérte a biztonsági őröket is, hogy kint várakozzanak, hadd maradjon egy kicsit
kettesben Ryannel. Ezután levetette magát a kanapéra, és lehúzta a cipőjét.
- Utálom ezt az egész francos marhaságot - szólalt meg.
Ryan elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy a tökéletes protokollnyelven kívül
máshogy is hallotta megszólalni. A nő hagyta, hogy a köré vont fal eltűnjön, ezzel is
jelezve a hangulat intimitását. Ryan melléült.
- Masszírozzam meg a lábad?
A nő elmosolyodott.
- Sose kezdj olyasmibe, amit nem tervezel befejezni.
Ryan felemelte az egyik karcsú lábat, és az ölébe fektette. A nő bőre hűvösen simult a
tenyerébe. Masszírozni kezdte, az izmoknál erősebben nyomva az ujját; koncentrált,
igyekezett ellazítani, megpihentetni őket. Ráébredt, hogy puszta akaratával fel tudja
melegíteni a tenyerét, és úgy sejtette, hogy ez is mágián alapult.
Nadja kényelmesen belesüppedt a kanapé párnáiba.
- Mi történt veled Aztlanban?
- Elég kevésre emlékszem. Valami személyiségcseréről volt szó. Thomas Roxborough az
én testemet akarta használni a saját eszével.
- Ne haragudj.
 - Zavar?
Nadja egy percig elmerengett.
- Nem tudom, hogy Ryan vagy-e vagy sem.
- Mesélj nekem Ryanről… rólam.
A nő elmosolyodott.
- Mi ketten össze vagyunk kötve. Van valami alapvető dolog, ami összeláncol bennünket,
és sohasem fog megváltozni. Igazából nem is tudom, hogy micsoda, de maga Dunkelzahn
is megerősítette, hogy igaz. Gyakorta szerencsében jelenik meg, máskor meg
előérzetekben, álmokban és hasonlókban. - Megrázta a fejét. - Van értelme annak, amit
mondok?
Ryan nem felelt. Maga alá gyűrte Nadja érzékisége - a hangszíne, az illata. A haja egy
picit összekócolódott, így néhány hosszú fekete szál az arca előtt lebegett. Orra gerincén a
finom kis szeplők csak egészen közelről voltak láthatók, és az apró hibáknak, a
tökéletességen megjelenő bájos réseknek ez az összessége elhatolt az agya legmélyére, és
felkorbácsolták a vágyát.
Mélyet lélegzett, itta a nő illatát, miközben bőre megfeszült. Miközben érezte ágyékában
a feszülést és az áhított gyönyör halvány rezdülését.
Nadja megérintette a karját.
- Mennyire emlékszel? - kérdezte lágyan.
- Minálunk? Nadja bólintott.
- Nem emlékszem túl sok mindenre, de elég sokat érzek.
- Mit érzel?
- Azt, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy szoros kapcsolatban állunk, valószínűleg
szeretők vagyunk. És hogy valami mély kapocs fűz össze bennünket.
Még alig ért a mondat végére, amikor Nadja magához húzta úgy, hogy az arcuk egészen
közel került egymáshoz.
- Így egyben - suttogta, miközben csípőjét úgy igazította, hogy az tartsa a férfi súlyát.
Ryan az ölelésébe zuhant, széles mellkasa alatt Nadja egészen eltűnt a puha párnákban.
Felnézett a férfi szemébe, és finom kezével beletúrt a hajába. Lehunyta szemét, majd újra
kinyitotta, olyan lassan, mintha lassított felvételen tenné. Annyira közel kerültek, hogy
Ryan látta pupillájában tükröződni a saját tekintetét. Amíg apró, lágy csókokkal borította
be a nyakát, végig az álla kecses ívét, egészen a fül kedves hegyéig, Nadja felnyúlt az inge
alá, végigsimított a széles hát izmain.
Ryan felemelkedett, hogy lássa, a nő pedig mélyen a szemébe nézett, és ajkát erősen az
övére szorította. A férfi a felső ajakívét csókolta, amint Nadja szája finoman szétnyílt, és a
nyelve felfedezőútra indult. A csók íze megpendített valamit Ryanben, annyira finom volt,
annyira ismerős.
Nadja incselkedve elhúzódott, ám Ryan újra elkapta, és vadul megcsókolta. A lehulló
gátlások állati energiája azután egy hosszú, mély csókban olvadt fel. Őrülten kívánta a nőt.
- Most az enyém leszel - szólalt meg halkan.
Nadja válaszul kirántotta az ingét a nadrágból, a fején át lehúzta róla, és már a széles
hátat simogatta, és keze elkalandozott a csípő felé is, hízelgőn benyúlva a nadrág pereme
alá.
Ryan átfordult és lehuppantak a padlóra, a nő felül, és szoknyáját dereka köré húzta,
hogy meglovagolhassa a férfit. Ryan figyelte, hogyan emelkednek-süllyednek pihegő
mellei a selyemblúz alatt, felnyúlt, és két kezével végigcirógatta őket. Nadja elkezdte
kigombolni a blúzt, de Ryan nem bírta kivárni. Benyúlt a gombok közé, és egy
mozdulattal letépte róla.
Az első látomás akkor érte, amikor épp elhajította a blúzt, és saját nadrágjából igyekezett
kibújni. Egy emlék Ryan-múltjából. Nadjával sétáltak kéz a kézben Maui egyik
magánstrandján. Az égen nem látszott a hold, csak a csillagok fénylettek. Ledobálták
ruháikat, és kiúsztak a sötét, tiszta vízben, játszadoztak a homokpadon. Lassan, édesen
szeretkeztek a hullámok permetében.
Most a szállodai lakosztályban meztelenül hevertek a kék plüsszőnyegen, és
hemperegtek, mint két megvadult tizenéves. Nadja most alája került, és szemében égő
vággyal ívben hátrahajolt. Két térde széttárva, combjai forróak és lucskosak.
A férfi önkéntelenül közelebb húzódott, teljesen elvesztette a fejét.
- Most - suttogta a nő. Ryan belehatolt.
Nadja felnyögött, és a férfi vállába harapott, körmei izmos fenekébe mélyedtek.
Keményen, durván akarta.
A férfi gyorsított, megadta neki, amire vágyott.
Valami megindult az agyában. Újabb és újabb látomások, emlékképek jelentek meg,
amint a csúcshoz közeledett, és hullámokban borították el.
Látta Dunkelzahn hatalmas alakját, ahogyan csodálatos fényben úszott az asztrálban. A
kép eltűnt, és átadta a helyét a cayenne bors és a sülő kenyér illatának - a szabadtűzi
koszton Matthews őrmesterrel osztozott a Sivatagi Háború alatti hadgyakorlaton.
Az emlékek újult erővel törtek föl, amikor Nadja összerándult a kéjtől. Élete apró
töredékei zuhogtak az agyában.
Dübörgő morajt hallott a távolban. Nagyon fiatal volt még. Látta Dunkelzahnt lecsapni,
mint egy tűzokádó ragadozó madarat, hogy megmentse őt. Aztán fájdalomkiáltást hallott,
ám ezt már egy másik jelenetben, alig néhány évvel azelőtt. Axler leguggolt, hogy
segítsen a síró gyereknek, akit megsebzett egy eltévedt golyó. Élete képei összevissza
törtek föl a mélyből.
Ryan karjába emelte a nőt, és az ágyhoz vitte. Nadja maga mellé húzta, aztán fölébe
keveredett, és meglovagolta. Ryan két kezével a melleit simogatta, és mikor Nadja magába
igazította szerszámát, megcsippentette a nagy barna mellbimbókat. Újra szeretkezni
kezdtek.
Az emlékek pedig tovább özönlöttek. Újraélte Dunkelzahn iránt érzett szeretetét,
kiképzését, küldetéseit, mindent. Eszébe jutott aztlani küldetése, ahogyan felfedezte a
Locust, hogy jelentett a sárkánynak, mielőtt a helikopter megjelent volna, és a kiberzombi
elkapta és elkábította volna. Megborzongott, amint ott feküdt Nadja mellett, nyelvével
apró köröcskéket rajzolt a nő mellbimbója köré, és álomba ringatta.
Ryan újra emlékezett magára.

24
Léthé Thayla hangja után vágyott, hiányzott neki a dal érintése. Hiányzott neki az, aki
nevén szólította őt. Küldetése azonban még messze volt a befejezéstől, márpedig a
Sárkányszív nélkül nem tért volna vissza Thaylához.
Sokkal nehezebb volt követnie az ellopott varázstárgyat, mint gondolta. Érezte hatalmát,
amikor Dunkelzahn barlangjában járt, asztrális rezgései mélyen beleivódtak. Eszerint a
manaszférán belül bárhol meg kellene találnia.
A Szív auráját azonban elleplezték, álcázták azok a metahumánok, akik elvitték a
barlangbeli kamrából. Eltompították a rezgést, meggyengítve Léthé képességét, hogy
követni tudja az asztrálon át. Ő azonban nagyon erősen ráhangolódott a Sárkányszívre.
Jóval tovább tartott így a nyomok követése, de Léthé még így is érzékelte az aprócska
manafoszlányokat, amelyeket a Szív hátrahagyott, a finom kis áramlásokat és örvényeket,
amelyeket az asztrálban keltett.
Elrablói elleplezhették magát a Szívet, az asztrál tájképére gyakorolt hatását azonban
nem. Ahogyan Léthé követte a nyomát, egyre jobban tudatosult benne, hogy a
Sárkányszív hihetetlenül erős varázstárgy. Puszta jelenlétével megváltoztatta az asztrális
tájat. A hatás finom volt, alig észrevehető, ám Léthé látta, és követni tudta.
Egy Eugene nevű helyre jutott, amely egy Tir Tairngire nevű tünde állam területén
feküdt. Az anyagi világban a ház, ahová a Sárkányszívet vitték, réginek és keménynek
tűnt. Betonból, gránitból, téglából és acélrudakból épült valaha. Belül szellemek és
mágusok tömege játszott mindenféle varázstárggyal. Több különböző célú és erejű
varázstárgy zsúfolódott össze ezen az egy helyen, mint amiről Léthé összesen tudott.
Miután egy darabig figyelt, és igyekezett észrevétlen maradni, arra a következtetésre
jutott, hogy a mágusok és szellemek kísérleteznek a tárgyakkal, és próbálják róluk
megtudni a rendeltetésüket és múltjukat. Ki használta őket? Mire? Mikor?
A pincében egy hadseregszerűség gyakorlótermei voltak, noha Léthé nem volt igazán
otthon a metahumánok harci technikáiban. Látta, amint a Sárkányszívet elrabló tündék
más tündékkel beszélgetnek. Valójában a házban csak tündék voltak. Az anyagi világban
mindenki egyforma fekete páncélt viselt, amely szűk volt, de rugalmas. Volt még egy
közös vonásuk, amit nem vett észre korábban. Mindegyik tünde karjára egy
keresztbevetett kard és zászló alá rajzolt félholdat tetováltak.
Léthé erősen figyelt a Sárkányszív asztrális rezgéseire, és végül rá is lelt egy mágikusan
védett kamrában, két emelettel a gyakorlótermek fölött. A védőburok nagyon erősnek tűnt
az asztrálban, mintha egy kékeszöld elektromos gömb feszült volna a szoba köré.
Hirtelen szirénák szólaltak meg, felfedezték. Megfordult, és tűzelementálok sorát látta
közeledni.
- Ne gyertek közelebb - szólította meg őket. - Nemsokára elmegyek innen, és nem
akarlak bántani titeket.
Az elementálok azonban nem figyeltek rá. Őket mágusok kötötték meg, akiknek
engedelmességgel tartoztak. Rárontottak, és megpróbálták körülvenni, elnyelni.
 Léthé kiterjesztette feléjük az akaratát, és amint összpontosított, az elementálok eltűntek,
visszatértek eredeti síkjukra, azonban őt is késésbe hozták. Pillanatokon belül újak fognak
érkezni, mágusok, sámánok, és talán elég erősek ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek
számára.
Elmenekült, hátrahagyta a Sárkányszívet, és vele a reményt, hogy hamarosan újra látja
Thaylát, és sütkérezhet dalának szépségében.

25
A washingtoni éjszaka forrón és nedvesen telepedett Ryanre, mint egy szauna. Mélyet
lélegzett, és rátámaszkodott lakosztályuk erkélyének betonkerítésére. Messze balra lenn a
manavihar sistergett, és szivárványszínű fénnyel borította be a bámészkodók tömegét.
- Nem tudsz aludni?
Ryan hátrafordult, és az üveg tolóajtón át felé közeledő Nadjára nézett. Nadja
gyöngyszínű, majdnem átlátszó selyemköntöst viselt, hetyke mellbimbói átütöttek az
anyagon. Mégsem ez volt, ami elégedett mosolyt fakasztott a férfi arcán, hanem a huncut
félmosoly, és kulcscsontjának sötét mélyedése, amely a köntös nyitott gallérjában látszott.
Nagyon kívánatos látvány volt.
- Nem - válaszolt. - Mindenre emlékszem.
A nő szeme tágra nyílt.
- Tényleg? Ismét te vagy te?
- Legnagyobbrészt igen.
Néhány percig csendben álltak, Nadja átölelve tartotta a derekát. Ryan élvezte a
jelenlétét, de a feje másutt járt. A manavihart figyelte, mintha Dunkelzahn újra életre
kelhetne, ha elég erősen kívánja.
Már emlékezett, hogyan találkozott először a sárkánnyal. Alig hétéves kisfiú volt még, és
szüleivel lakott a Kalifornia Szabadállam El Infierno nevű lakótelepeinek egyikén. Az
emlék kristálytisztán állt előtte. Az éjszakai égbolt szikrázott a város visszaverődő
fényeitől, és a közlekedés zaja kezdett elhalni, amikor hirtelen gépfegyverropogást hallott.
Egy másodpercre rá egy sikoly, amely mintha az anyjáé lett volna, csak sokkal
magasabban. Akár egy madár vijjogása.
Futni kezdett, muszáj volt hazajutnia.
Újra hallotta az anyja hangját, amint hisztérikusan kiabál. Még élt. Talán még időben
érkezik. Szíve hangosan dobolt, lüktetett a fülében, ahogy mezítláb rohant végig az
aszfalton. Két oldalán összemosódtak a telefirkált betonfalak.
- Fogd be a szád, te kis kurva! - Felismerte a hangot. TB volt, az Éber Testvériségnek, a
telep legerősebb bandájának vezetője. - Hagyd abba a nyüszítést, és mondd meg, hol van!
- Beszéde pattogott, mintha úgy köpné ki a szavakat. - Különben te is úgy végzed, mint a
párod.
Ryan beért a nyíláson, és látta, hogy anyja tőle úgy öt méterre térdel, neki háttal. Bal
oldalán egy nagydarab ork állt kezében géppisztollyal. Anyjától jobbra arccal a padlón
feküdt az apja, körülötte egy sötét vértócsa formálódott. Már nem mozgott.
Ryan megdermedt. Nem tudott anyján segíteni, így hát megfordult, és futni kezdett.
Néhány lépésnél nem jutott tovább, éppen egy másik bandatag karjaiba szaladt.
- Nézd csak TB, mit találtam!
 - Asszem akkor a szukára nincs is több szükségünk - szólt a géppuskás ork, és meghúzta
a ravaszt.
Anyja teste megrándult, és élettelenül a földre zuhant. A szőnyeg felitta a vén.
- Indulás - mondta TB - A jutalmat akarom.
Ragtapasszal beragasztották Ryan száját, és kezét-lábát megkötözték, mielőtt elindultak
volna ki, a forró éjszakába. A hőség ellenére azonban Ryan vacogott. Többször
végigborzongott, és nem bírta abbahagyni a remegést. Szemébe könnyek gyűltek, és kis
híján elájult.
Egyszerre csak kivilágosodott felettük az ég. Ryan nagy puffanással az aszfaltra esett,
amikor a menekülő bandatagok elhajították. Ahogy felnézett, az eget egy hatalmas
sárkány takarta el, akinek ezüst és kék pikkelyein felragyogott a torkából előtörő tűz.
A bandatagok eszüket vesztve futottak a szélrózsa minden irányába. Ryan figyelte, amint
a sárkány sorban hamuvá égette vagy megette őket, és igyekezett egészen apróra
összehúzni magát, amikor hozzá közelített. A sárkány azonban nem bántotta.
Hello, Ryanthusar! - hallotta a hangját a fejében. - Engem Dunkelzahnnak hívnak, és
éppen téged kereslek. Velem jössz?
Ryan kötelékei lefoszlottak, és a ragtapasz is levált a szájáról anélkül, hogy hozzáért
volna.
- Igen - mondta, bár leginkább félelemből.
Dunkelzahn karmai közé fogta a fiút és felemelkedett az éjszakába. Meg sem álltak Lake
Louise-i barlangjáig.
Néhány évvel később Ryan megkérdezte, miért kellett a szüleinek meghalniuk.
Dunkelzahn a fiúhoz fordult, aki dacosan állt óriási termete mellett. A jó és a rossz is
létezik a világban, Ryanthusar. Ezt meg kell tanulnod. És a világ csodálatos
bonyolultságának fontos része, hogy a legtöbb értelmes lényben keveredik a kettő. Nagyon
ritka dolog, hogy valaki kizárólag jó vagy kizárólag gonosz lenne. - Szünetet tartott,
összezavarodva hagyva Ryant.
- Ettől azonban még mindig nem tudom, hogy miért ölték meg a szüleimet - erősködött. -
Én azt akarom tudni…
Nem az határoz meg bennünket, hogy mit érzünk, hanem hogy mit teszünk - folytatta a
sárkány. - Akik a szüleidet megölték, a gonosz oldalukra hallgattak, és aszerint
cselekedtek. Nem voltak azonban teljesen romlottak, mint ahogyan senki sem az. Nekik is
volt családjuk, és erőszakosságukkal sokakat tartottak vissza az erőszaktól.
Ryan csak pislogott. Dunkelzahn elég sokszor beszélt így, de ez neki elég idegenül
csengett, és nehezen is tudta követni.
Jól jegyezd meg, Ryanthusar, amit most mondok. Mindannyiunkban ott a gonosz hang.
Hallgasd meg a magadét, és értsd is meg, mert nagyon fontos részed. Mindig emlékezz
azonban arra: az, hogy ki vagy, attól függ, hogy mennyire teszed azt, amit a gonosz hang
tanácsol.
 Csak sok évvel később tudta meg Ryan szülei meggyilkolásának körülményeit. TB-nek
sok pénzt ígértek, hogy fogja el Ryant, és adja át az aztlani papoknak. Rájött, hogy
bizonyos emberek ösztönösen fogékonyak a világ titokzatos erőinek irányítása iránt,
ezeket az embereket pedig érzékelni lehetett, hogy azután kiképezzék őket.
Dunkelzahn elmondta Ryannek, hogy megvolt a képessége a világ egyik legerősebb élő
mágikus lényévé válni, ezért kutatta fel Aztlan. Ezért kereste őt Dunkelzahn is, hogy
felajánlja a tanítását. Ő pedig azóta a sárkánnyal volt.
Most, a Watergate Hotel erkélyén, miközben a Dunkelzahn halálát jelző manavihart
figyelte, Ryan mélyen megrendült. Tényleg megtörténhetett, hogy Dunkelzahn meghalt?
De hogyan? A gondolat józan esze határait feszegette. Alig tudta felfogni. Ilyen óriási
hatalmú lény, ilyen nemes személyiség! A kor igazi hőse volt Ryan szemében, olyasvalaki,
akit igazán érdemes követni, és elköteleződni mellette.
Ki tehette ezt? És miért?
Tudta, hogy nem ezen kellett volna gondolkodnia. Dunkelzahn nem akarná, hogy a
bosszún törje a fejét. Ő azt akarná, hogy teljesítse a küldetését, semmi több.
Ebben a pillanatban valami felkeltette a figyelmét, egy vörös fényvillanás az égen.
Felpillantott, és tátva maradt a szája, amint a jelenség teljes egészében kirajzolódott. Egy
sárkány szelte át az égboltot, mintha egy óriási sas készülne az áldozatára csapni.
Miközben ereszkedett, orrlyukaiból vörös lángnyelvek csaptak ki, a tűz kétoldalt
ösvényként szegélyezte útját. Ryan tudta, hogy nem Dunkelzahn, de Nyugati Óriásnak
tűnt. Lofwyr lenne? Vagy valaki más?
Hosszú, dallamos bömbölés jelezte egy második sárkány érkezését messze balról. Ez egy
Keleti Óriás volt, pikkelyei zöldek és szárnyai kisebbek voltak, amint kígyózva haladt
előre a levegőben. Mint egy hatalmas, repülő kígyó.
A manavihar fölött találkoztak szédítő sebességgel, vörös és zöld tűz-csíkot hagyva
maguk után. Újabb társuk érkezett, egy tollas kígyó. És még egy Nyugati. Dunkelzahn
halálhelye fölött köröztek, eltekergőzve egymás mellett, amint fel-felvágtak a magasba.
Ryan érezte a táncukból áradó mágiát, amely egyre nőtt, ahogy újabb és újabb sárkányok
érkeztek. A tánc eleinte teljes csendben zajlott, amit csak kihangsúlyozott, hogy a lázongás
és harc az egész városban abbamaradt, legalábbis ameddig Ryan hallott. Mindenkit
megbabonázott a látvány.
Amennyire Ryan meg tudta állapítani, pár percen belül tizenkét-tizenhárom sárkány
repkedett az égen. Minden fajta képviseltette magát. Nadja mellette állt és csendes
ámulattal figyelt. A tánc tiszta volt és erős, mágikus és szövevényes. Fény és meleg
sugárzott a mozgással az égre rajzolt képből.
Azután bömbölés és üvöltés ütötte meg Ryan fülét. A táncoló sárkányok megtörték
csendjüket. A hangok velejéig megrázták Ryant. Félelem és düh kiáltásai voltak,
gyászdalok, amelyek az eltávozott testvért siratták, akit a természet ellenére kivetettek
földi formájából. A zsigerek kiáltásai az égbekiáltó igazságtalanság ellen.
A látványra harag és szomorúság hullámzott át Ryanen. Térde megremegett, és
összecsuklott.
 - Jól vagy? - kérdezte Nadja, amikor lábra segítette.
Ryan nem felelt. Nem - gondolta -, semmi sincs jól. Soha többé nem lesz semmi jól.
Könnyek gyűltek a szemébe, ahogyan tovább figyelte a sárkányok táncát: Még külön-
külön is elképesztő volt a hatalom, amely most letaglózó erővé állt össze. Annyi elegancia
és szépség volt a repülő táncban!
Tisztelet egy maguk közül valónak, akinek idő előtt kellett távoznia.
Ez megrázta Ryant, és majdnem újra összeesett. Az elétáruló látvány jelentősége.
Dunkelzahn valóban meghalt, az övéi tudták ezt. Minden reménye, hogy a sárkány
visszatérhet, elszállt, és vele szállt az akarata is.
Azon kapta magát, hogy arra vágyik, bárcsak ne emlékezett volna vissza magára. Múltja
annyira törékenynek tűnt most, mestere halálával minden romokban hevert. Amikor nem
érdekelt - gondolta - erősebb voltam. Én voltam a saját támaszom. De most…
Most ki fog lecsapni a magasból, hogy megszabadítson? Most hol fogom megtalálni az
erőt?
A Nagy Sárkánytánc még órákon át tartott, és mire véget ért, Ryan arcát Nadja édes illatú
hajába temette, és szeméből patakzott a könny. Most ő volt a támasza. Hogy Dunkelzahn
meghalt, egyedül tőle várhatott támogatást.
Néhány perc múlva sikerült összeszednie magát. Roxborough-múltjának egy darabkája
sietett a segítségére: a betegség emlékei, a kezelés és a tartályba merülés. Ha át tudta élni a
kezelést és a biztos tudatot, hogy soha többé nem hagyhatja el a hengert, akkor bármivel
képes lesz megbirkózni. Soha nem adta fel, soha nem hagyatkozott senki másra, csak
magára.
Megtörölte a szemét, és bekísérte Nadját a szobába, vissza az ágyba. Egy darabig
egymást átölelve feküdtek, és Nadja hamarosan mélyen aludt. Ryan éberen feküdt
mellette. Két múltjára gondolt, és az új érzésre, amely benne gyűlt.
Harag.
Haragudott Dunkelzahnra. Dühös volt a lényre, aki végül magára hagyta, életében
először mindentől elszigetelve.

26
Jane-in-the-box fel-alá járkált a gépei előtt, igyekezve némi vért pumpálni csontos
tagjaiba, mielőtt újra rácsatlakozik az adatfolyamra. Harapott egyet a sonkás croissant-
jából, amelyet Enricótól, a troll szakácstól kapott ajándékba, akinek hatalmas gyomra volt,
és élt-halt a francia konyháért.
Tridim interfésze pityegni kezdett azt jelezve, hogy a kiküldött intelligens keret
végrehajtotta a kereső-értékelő parancsot. És talált valamit, jegyezte meg.
- Csodálatos - szólalt meg. Senki nem volt rajta kívül a hatalmas teremben, és szavai
visszhangzottak a barlang kőbe vájt falain. Gyakran beszélt magában, amikor nem lógott
éppen a Mátrixban. Jó társaság volt, és megkönnyítette a gondolatok rendszerezését.
Miután Ryan felhívta, hogy tudjon meg mindent a Sárkányszív hollétéről, Jane
megvizsgálta a biztonsági kamerák felvételét, hátha talál valamit, ami alapján azonosítani
tudja a tolvajokat. Az egyik képfelismerő rutin, amelyet különleges ismertetőjelekre
állított be, kiszúrt egy tetoválást az egyik árnyvadász részben fedetlen alkarján. Egy nő
volt az illető, és ruhája alapján valószínűleg mágus.
A tetoválás egy keresztbevetett csapkodó, keskeny zászló és egy kard alá rajzolt
félholdat ábrázolt. A zászlón egy szó: „Tal’shai.” Jane hangosan felnevetett. Ez így túl
könnyű lesz.
Egy másik keretet beállított, hogy vizsgálja át az adathálókat több változó alapján, mint a
tetoválás teljes vagy részleges képe, illetve mint bármilyen ismert tünde árnyvadász
csapat, akik kellően nagymenők, vagy elég felszerelésük van ahhoz, hogy sikeresen
kijussanak a barlang biztonsági őrei között.
Rákapcsolódott a terminálra, és belépett jól megszokott szegecselt acéldobozának
virtuális valóságába, a hat vibráló fémfal közé. Az intelligens keret eredményei előtte
lebegtek az adattérben, ő pedig amíg végigfutott rajtuk, szétszortírozta mindet szemétre és
találatokra.
A keret a zászlóra tetovált szót megtalálta az online szperetiel szótárban, „fekete özvegy
pókot” jelentett. Ez eddig egyáltalán nem szűkítette le lehetőségeket. Akármelyik tünde
vadász szaladgálhat ilyen névvel, így tehát folytatta a vizsgálatot, menet közben
átprogramozta a keretet, leszűkítette a keresés paramétereit kiszűrve a hamis adatokat, és
megtartva azokat, amelyekre valami azt súgta, még szüksége lesz.
A kerettel egy időben bukkant rá a kulcsra. Egy ugyanilyen tetoválást viselő tündét talált
a Lone Star Seattle-ben azzal a különbséggel, hogy ott nem egy szót írtak a zászlóra. A kis
rajz három fekete háromszöget ábrázolt majdnem érintkező heggyel, kissé távolabb a
középponttól. A halott egy férfi volt, és egyáltalán nem hasonlított a Szívet elrabló csapat
egyik tagjára sem.
A Lone Star jelentése szerint a tetoválás alapján a halott az Atlantisz Alapítvány
biztonsági őrségéhez tartozott. A keret átböngészte az Alapítvány személyi aktáit, ám ott
semmilyen biztonsági erőről nem esett szó. Jane tudta, hogy a Rejtélyes Keresztesekkel
állnak szerződésben, egy titokzatos szervezettel, amelynek a céljával nem volt tisztában.
 - Rendkívül érdekes - mondta magában. Tudta, hogy az Atlantisz Alapítvány relikviákat
és nagyerejű varázstárgyakat gyűjt. Ha mégoly titokzatosak voltak is a Rejtélyes
Keresztesek, nagyon valószínű volt, hogy az AA áll a lopás mögött. De hová vihették a
Sárkányszívet?
Jane belépett a Mátrixba. Szét akart nézni az Alapítvány háza táján, utánajárni, hogy
érkezett-e valahova különleges szállítmány az elmúlt tizenkét órában. Kuncogott
magában, remek mókának ígérkezett.
Egyetlen részlet nem hagyta csupán nyugodni. A összeesküvés-elméletek gyártói szerint
az Atlantisz Alapítványt nem egyszerű tündék, hanem halhatatlan tündék irányították.
Olyan tündék, akiknek létezését sosem sikerült még igazolni, de akik állítólag több ezer
évvel ezelőtt születtek. Elhitte, hogy egy-két ilyen halhatatlan létezik, elég régen dekázott
már Dunkelzahnnak, hogy tudjon bizonyos dolgokat. Nem gondolta azonban, hogy az
Atlantisz Alapítvány mögött ők állnának. Egyszerűen nem volt rá bizonyíték.
Legalábbis remélte, hogy nem, mert a halhatatlanok iszonyatosan erősek és ravaszak
voltak. Még Dunkelzahn is tisztelte az erejüket. Ha ők szerezték meg a Sárkányszívet,
még Higanynak, Dunkelzahn legjobb ügynökének sem lesz túl sok esélye.

27
A Sziklás-hegység kanadai részén, Lake Louise mellett Üszök mozdulatlanul állt a
hidegben, és a tájat szemlélte. Egy jeges lejtőn állt, amely a hegyből kivágott apró
repülőtérre nézett. Negyvenkét perccel korábban Hajcsárral egy kötélhágcsón ereszkedtek
le a helikopterből egy közel egy kilométerre fekvő kisebb tisztásra. A rigó a gépben
maradt, ott várta a küldetés teljesítését, Ryan Mercury halálát.
A késő esti égbolt hold nélkül sötétlett, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Szemei
automatikusan igazodtak a fényerősséghez. A leszállópálya körül tükörüveg épületek
magasodtak. Az előttük álló halogénlámpák élesen villantak kibernetikus retináján, hideg
kékesfehér színbe vonva egész látását.
Az épületegyüttes határán egy három méter magas fal húzódott. A tetején monovezeték
spirálja, biztonsági kamerák és sínjükön ide-oda mozgó felderítőrobotok helyezkedtek el,
amelyeket minden bizonnyal zárt láncba kapcsoltak egy rigóval a központban, aki nem lett
volna szívbajos, ha tüzet kell nyitnia az észlelés pillanatában. Szabályos időközönként egy
őr sétált végig a kerítés belső oldalán, mindig valamilyen állattal kísérve, ez hol kutya, hol
valamilyen paraállat volt, de mindenképpen jó szimattal rendelkezett. Az őrök könnyű
testpáncélt viseltek egyenruhájuk alatt, és Ares Cascades pisztollyal voltak felfegyverezve.
- Üszök, kapd el az egyik őrt - Hajcsár hangja nagyon messziről hallatszott, mintha egy
sóhaj érkezne egy szeles tó fölött. Üszök azonban meghallotta, és neki ez a mondat éppen
elég volt. Megindult lefelé. Gyorsan és csendesen, olyan helyeken haladva végig, ahol a
biztonsági kamerák nehezebben veszik észre.
Tudta, hogy az asztrális lények számára általában könnyű célpont, de Hajcsár
valószínűleg elleplezte az auráját, amennyire csak lehetett. De végül is mindegy volt.
Úgysem tudott volna tenni ellene. Csak semmi tétovázás - mondta magának. -
Gondolatoknak helye nincs. Csupán gépteste villámgyors mozgására van szükség.
A fenyők között ereszkedett le, egy kisebb tisztáson úgy suhant át, mint egy fémkísértet,
és elérte a falat. Amint a közelbe ért, lába hidraulikájának minden erejével felugrott.
Könnyedén átugrott a fal, a monovezeték és a robotok sínje fölött és egyetlen hang nélkül
ért földet a túloldalon. A másodperc töredékéig körülnézett, és összpontosított a távolodó
őrre. Célpont befogva.
A következő pillanatban már kábítópisztollyal a kezében az őr felé tartott, Először a
kutya vette észre, épp akkor pördült felé, amikor az őr mögé ért. A pisztoly halk pendülő
hangot adott, és az állat összeesett.
Az őr még eddig sem jutott el. Mintha lassított felvételen próbált volna megfordulni,
keze félúton járt a fegyver felé.
Üszök tenyere az ember szájára tapadt Még ugyanezzel a mozdulattal hirtelen lefelé,
majd felfelé húzta karját, ledöntve az őrt a lábáról. Le kellett állítania magát, hogy ne törje
ki az őr nyakát. Hajcsár azt mondta elfogni, nem megölni.
A férfi szemei tágra nyíltak, amint Üszököt megpillantotta, és megpróbált kiáltani. A
szájára szorított tenyér azonban belefojtotta a szót, aztán mikor Üszök hangtompítós
Predator II-je csövét is finoman az arcához illesztette, teljesen elcsendesedett. Egy hirtelen
erős ütés a gyomorszájára kiszorította belőle a szuszt, így levegőért kapkodott még, mikor
a kiborg beragasztotta száját némi ragasztószalaggal, majd ugyanezzel összekötötte a
kezét és lábát is.
Még két dolog. Először is a kutya. Egy határozott fordítás a fején eltörte a nyakát.
Másodszor a menekülés. Ez már kicsit nehezebbnek ígérkezett.
Körbepillantott. Riadónak vagy zavaró elemeknek semmi nyoma. Hallásara figyelt, de
csak a helikopter távoli zaja és a saját mikrohidraulikájának felerősített zümmögése
hallatszott.
Az őr mocorgott, mikor felemelte a földről és a vállára vetette. Nehezen lehetett
megfogni. Üszök nem volt boldog. Ezt az embert megkell rendszabályozni. Csendben
letette az őrt a földre, és egyik kezével megragadta a bokáját. Másik öklével oldalról
hatalmasat ütött a térdére, több helyen eltörve ezzel a csontot.
Az őr sikolyát gyönyörűen elfojtotta a tapasz. Nagyon hatékony ragasztószalag. Most
már nem rángatódzott annyit, mikor Üszök másodszor is a vállára vetette. Visszaugrott
terhével a kerítésen át, és elrohant a fák felé. A robotok meg se nyikkantak. Sikerült
kijutnia.
- Eltörted a lábát? - kérdezte Hajcsár, amikor Üszök lehuppantotta az őrt a hóba.
Üszök csak bólintott.
- Muszáj volt? - de nem hagyta, hogy Üszök válaszoljon. Letérdelt az őr mellé, két kezét
annak arcára téve. A férfi mellkasa megemelkedett, amint Hajcsár végigfutott mágiával az
agyán. A haláltusa sikolyai a torkában rekedtek.
Néhány perc múlva Hajcsár felnézett. Az őr eddigre elájult.
- Mercury nincs már itt. Elment Nadja Daviarral Washingtonba.
Felemelkedett és leporolta magát.
- Öld meg és induljunk - szólt Üszökhöz.
Üszök lehajolt, és vasmarkába szorította a férfi fejét. Az már eszméletlen volt, így nem
érzett fájdalmat. Meg különben is ez a leghatékonyabb és leghumánusabb megoldás. Egy
hirtelen brutális rántás eltörte a nyakát, széttépve a gerincvelőt. Azonnal meghalt.

28
Ryanben forrt a düh, épp csak ki nem tört belőle, amint az ágy mögötti falon villódzó
szivárványszínű fényeket figyelte. A manavihar beszűrődő színei, a finom vörös, narancs,
sárga, kék és ibolyaszínű hullámvonalak hipnotikus mintákban kavarogtak a fehér falon.
Dunkelzahn meghalt? Ez a gondolat teljesen felhúzta. Hogyan lehet egy sárkány ilyen
kurva sebezhető? Hogy a bánatba nem látta előre? A hülye állat!
Nadja elterült mellette az ágyon, és mélyen aludt. Arcán ártatlanság tükröződött, a
pihentető álom komolysága.
Ryan azonban nem tudott elaludni. Túl sok minden kavargott a fejében. Baromi sok
végiggondolnivaló.
Nadja békés szuszogása befészkelte magát a fülébe és az agyába. Neki miért adatott
meg, hogy képes elfelejteni az aggodalmait, amikor Ryan nem tudta?
Ő sosem volt jó alvó. Egyik múltjának sem jutott ki soha a nyugodt, mély álomból.
Roxborough-ként csak gyógyszerek és alkohol segítségével volt képes elaludni, Ryanként
pedig mágiával kellett előidéznie a rövid pihenési időszakokat, amelyeket gyakran
szakítottak meg váratlan események.
Most nem is vágyott rá, de nem is akarta előidézni ezt az állapotot. Az nem ugyanaz a
gyermeki alvás lenne, mint Nadjáé, csupán létfenntartás.
Ryannek rá kellett ébrednie, hogy immár nem egyenlő egyik múltjával sem. Nem volt
többé a szolgalelkű valaki, aki Ryan Mercury volt egykor. Akkor már inkább a régi
Thomas Roxborough-hoz hasonlított. Keményebb, szellemileg rugalmasabb. Saját magán
kívül nem fordult senkihez érzelmi támaszért.
Úgy döntött, hogy ilyen is akar maradni, és hirtelen arra is rájött, hogy semmire sem jó,
ha tovább haragszik Dunkelzahnra. Semmiféle haszna nem származott belőle, ráadásul
butaság is.
Nemes egyszerűséggel annyi történt, hogy Dunkelzahn nem jelent nekem olyan sokat
többé - gondolta, és igyekezett meggyőzni magát róla, hogy ez mennyire igaz. Ezt a
trükköt Roxborough-múltjából tanulta. Elértéktelenítéses kezelés. Mindig bejött. Most is.
Lassan mély levegőt vett. Mellkasában a szorítás akkor jelent meg, amikor ráébredt,
hogy Dunkelzahn valóban meghalt, a mélységes szomorúsággal együtt. Amikor a gyász
átadta helyét a haragnak, a szorítás csak erősödött. Most mindez elmúlt, és majdnem
normálisan tudott lélegezni.
Dunkelzahn nem része többé az életemnek. Tovább kell lépnem, Máris sokkal jobban
érezte magát Nincs szükségem a sárkányra. Sziget vagyok. Nincs szükségem senkire.
Nadjára pillantott, nyaka gyönyörű fehér ívére a sötétkék szatén lepedőn. Fekete haja
úgy terült szét feje körül, mint egy fekete tintapaca.
Egy kép ködlött fel benne. Egy emlék talán?
A látomásban szereplő nő nem Nadja volt, de testhelyzete pont ugyanolyan. A hátán
feküdt, feje enyhén balra fordul. Nyaka íve éppilyen kívánatos, bőre éppilyen puha. Sötét
hajkorona keretezte az ő fejét is.
Majd elképzelte, amint ujjai lágyan végigsimítják a nő torkát, finoman, hogy fel ne
ébredjen. A világért sem zavarná meg békés szendergését. Elképzelte, amint ujjai
körülfonják a nyakát, tenyerek kifeszítve, hüvelykujjai a légcső fölött időznek. Az okozott
nyomok nem mutatkoznak meg azonnal - a véraláfutások, amelyek hirtelen szorítása
helyén jelennek meg, amikor hüvelykujjait torka lágy részébe, közvetlenül az állkapocs
alá döfi.
A látomás fekete hajtócsája vérré változik. A sűrű vörös folyadék a törött koponya résén
ömlik elő, ahol kénytelen volt az ágy fájához csapni a nő fejét. A pillanatnyi küzdelem
utáni néma pillanatokban, mielőtt a kék foltok előtűnnének, éppen úgy feküdt, ahogyan
aludt. Éppoly békésen. Éppoly komolyan.
A felfoghatatlan túloldaláról incselkedve vele.
A látomás eltűnt, és Ryan megrázta a fejét. Nadja ott feküdt érintetlenül, élve. Most már
tudta, hogy a kép nem emlék volt, hanem Roxborough távoli múltjának egyik
fantáziaképe. A nőt Eva Thorinsonnak hívták, még a főiskolán ismerkedtek meg. Három
hónapig a barátnője volt. Három nagyon sűrű hónapig.
Beleszeretett a lányba, aki azonban nem szerette viszont. Csak a szex és a pénze miatt
kellett neki. Kihasználta. Ryan a gondolattól is dühbe gurult. Kihasználta, és otthagyta épp
akkor, amikor ő javasolta, hogy költözzenek össze. Eva mélyen a szemébe nézett, tekintete
kemény volt, mint a kő, és azt mondta, hogy bezárva érzi mellette magát.
Meg hogy félt tőle. A sok hülye nyavalyás hazugsága, az! Királynőként bánt vele, bármit
megvett neki, amit megkívánt. A hálátlan szuka! Meg akarta ölni, de sosem volt elég
bátor, hogy megtegye.
Nadja nyaka felderengett a villódzó tarka fényben. Mintha bátorítaná, hogy érintse meg.
Pontosan úgy fog ő is tenni, mint Eva, efelől Ryannek kétsége sem volt. A kis tünde szajha
felhasználja erre a szerencsétlen küldetésre, és megtartja a szex miatt, de utána egy
pillanat alatt elfelejti a következő férfiért. Valaki olyanért, aki otthon is képes ülni néha.
Álljunk csak meg! - villant át Ryan agyán. - Mit csinálok? Visszahúzta a kezét, amely épp
a nő torka fölött időzött.
Könnyedén megölhetné, hisz ezerféle módját ismerte. A légcső bezúzása fájdalmas
lenne, de a fulladás épp megfelelő. Roxborough tudta, hogy ez milyen érzés, most majd ez
a nő is megtanulja.
Kinyúlt, kezét pontosan Nadja nyaka fölött tartotta. A mozdulatnak villámgyorsnak kell
lennie. Határozottnak és erősnek. Csak semmi tétovázás. Gondolatoknak helye nincs.
A centiméter egy törtrészével lejjebb engedte a kezét. Még mindig nem érintette meg a
nyakát, de nagyon közel tartotta. Olyan közel, hogy érezte a bőre melegét. Érzékelte a
levegő apró rezdüléseit, amint a levegő ki-bejárt a nő torkán.
Ó, az a finoman ívelt nyak! Olyan szép volt, olyan törékeny. Hogyan juthat eszébe, hogy
ilyen gyönyörűséget megcsonkítson?
 Hirtelen megszólalt a csuklótelefonja, mire visszarántotta a kezét. Csend volt, Nadja nem
mozdult.
A telefon újra pityegni kezdett, Ryan pedig kimászott az ágyból, hogy válaszoljon.
- Itt Higany - szólalt meg egészen halkan.
- Jane vagyok.
- Igazold magad.
Az azonosítókód befutott, és a telefon regisztrálta.
- Remek - szólalt meg ismét Ryan. - Későre jár. Mit hoztál?
- A telefonod állapotjelzője szerint ébren voltál.
- Mint ahogy ébren is vagyok. - Ryan túl hamar vágta rá a választ. - Ki vele, öreglány, mi
jót találtál?
- Infóim vannak a keresett tárgyról.
- Biztonságos a vonal?
- Az.
- Tudod, ki lopta el a Sárkányszívet?
- Azt hiszem, igen.
Ekkor valami megjelent a szobában. Valami, amit Ryan tapintható energiaként érzékelt,
noha semmit sem látott. Megpördült, szemét végigfuttatta a szobán, de semmi szokatlant
nem talált. Nadja a csöndes beszélgetés ellenére még békésen aludt.
- Tartsd egy pillanatig - szólt bele a telefonba. Koncentrált, átsiklatta pillantását az
asztrális síkra. Az asztrál vakító fénnyel jelent meg. A szoba közepén tündöklő asztrális
energiagömb világított, és miközben figyelte, a fénye állandóan finoman pulzált.
Egy szellem lenne?
Megpróbálta úgy igazítani asztrális pillantását, hogy befogja, amit lát. A sárga
energiagömb körül majdhogynem átlátszóan hullámzott valami, olyanformán torzítva az
asztrálteret, mint a forró levegő. Energianyalábok íveltek újra meg újra a középpontból a
torzított részen át, mint aranyszínű villámok. Ryan nem tudta volna megmondani, hogy a
hullámzó rész az előtte álló valami része-e, vagy a központi mag hatása, ám a torzítás
áthaladt a falakon, Ryan látómezején kívülre. Túl nagy volt, hogy beférjen a szobába.
Ryan még sosem látott ilyen böhömnagy asztrális lényt.
Mi a fene?

29
Léthé a szállodai szobában lebegett, és az előtte álló férfit figyelte. Az anyagi világban a
férfi nagyon nagy termetű volt, csodálatosan kisportolt, minden izma kőkemény és
természetes. Teljesen meztelenül állt, csak a karján volt egy kis készülék, amelybe éppen
beszélt. Haja vörösesbarna, szeme pedig kék volt, bár a kékséget furcsa ezüst pettyek
díszítették, úgyhogy fémszerű látványt nyújtott.
Az asztrális síkon a férfiben háború dúlt. Aurája erősen mágikusnak tűnt, és biztos
alappal bírt, azonban az alapban valamilyen hullámok képződtek. Törések, amelyeket
Léthé pontosan látott. Ez az ember valami más volt, mint aminek látszott, és ebben a
pillanatban is változott.
Úgy tűnt, az ember érzékeli Léthé jelenlétét. Talán még beszélni is tud majd vele anélkül,
hogy meg kellene valakit szállnia. Talán ebből a szempontból hasonlít Thaylára.
Kiterjesztette az akaratát.
- Te látsz engem.
- Így van - válaszolt az ember.
- Hallasz is?
- Mi vagy te?
- Ti szellemnek neveztek. Léthének hívnak.
- Mit akarsz?
- A tündével, Nadja Daviarral akarok beszélni.
- Ryan? - Nadja ébredezett.
- Egy hatalmas szellem van a szobában, Nadja. Léthének nevezi magát.
Nadja felpattant az ágyban.
- Mit akar?
- Veled beszélni.
- Mikor a múltkor beszélt velem, valaki meghalt.
- Az véletlen baleset volt - szólalt meg Léthé. - Soha nem szálltam még meg senkit
előtte, és nem vettem észre, mi fog történni. Őszintén sajnálom.
Ryan tolmácsolta szavait Nadjának.
- Ő az a szellem, akiről beszéltem neked. Tudod az, aki a Sárkányszív ellopását elmondta
nekem.
- Te tudsz a Sárkányszívről? - kérdezte Ryan.
- Igen, azt keresem.
- Miért? - a férfi hangjából áradt a gyanakvás.
- Egy Thayla nevű asszony kért meg, hogy vigyem el hozzá. Ő őrzi a világot a
pusztulástól, de vannak olyanok, akik igyekeznek áttörni a védelmét.
Az ember megkövülten állt.
- Elképesztő - nyögte ki végül.
- Ezt hogy érted?
- Én is ugyanezt a feladatot kaptam.
- Kitől?
- Dunkelzahntól.
Csodálatos! - gondolta Léthé - Egy szövetséges. Ez az ember biztosan elég tehetséges, ha
egyszer Dunkelzahn rábízta a feladatot…
- Segíteni szeretnék - mondta. - Tudom, hol van most a Szív…
- Tényleg? Hol?
- A tündék, akik ellopták, egy Eugene nevű helyre vitték, egy Tir Tairngire nevű földre.
Egy erősen őrzött épületben van, ahol sok tárgyat őriznek és tanulmányoznak.
Ryan szájához emelte csuklóját, és beleszólt a rajta lévő szerkezetbe.
-Jane, ez a szellem azt állítja, tudja hol van a Sárkányszív.
- Hol? - hallatszott egy fémes mesterséges hang.
- Egy erősen őrzött épületben a Tir Tairngire-i Eugene-ben.
Jane nem válaszolt azonnal, valószínűleg a lehetőségeket mérlegelte.
- Stimmel - szólt végül. - Lehet igaz.
- Te mit találtál?
- Az árnyvadászok, akik elvitték a Sárkányszívet, egy Rejtélyes Keresztesek nevű
csoporthoz tartoznak. Nem sokat találtam arra nézve, hogy mi a célja a szervezetnek, de
egyik tevékenységi körük szerint biztonsági őrséget és árnyvadászokat szolgáltatnak az
Atlantisz Alapítványnak.
Léthé ezekről semmit nem tudott, de Ryan bólintott.
- Tudok az AA-ról, folytasd.
- Tényleg? - Jane meglepettnek tűnt. - Visszanyerted az emlékezeted?
Ryan elmosolyodott.
- Hidd el, elég vegyes áldás volt.
- Mindenesetre végigszaladtam az AA fő befogadójának felszínén. Valóban van egy
kutatási központjuk Eugene-ben, ez egyike a három fő biztonsági övezetüknek. Telepeik
többsége egyébként raktár, irodaépület és alig őrzött múzeum. Átnéztem a szállítási
naplót, de semmit sem találtam. Adatbankjaik szerint több mint két hete nem érkezett
hozzájuk új tárgy.
Ez a Jane nevű nő nagyon sokat tud - gondolta Léthé. - Kifejezetten sokat.
 - Még ha el is vitték volna a tárgyat - fordult Ryanhez -, meg tudom találni.
- Hogyan?
- Nem tudom pontosan. Ráhangolódtam a lenyomatára, úgyhogy meg tudom határozni a
helyét a menet közben hátrahagyott hatásai alapján. Érted?
Ryan megrázta a fejét.
- Még sosem hallottam ilyesmiről, de kicsit a rituális mágiára emlékeztet.
Nadja átcsusszant az ágyon, és magára kapta selyemköntösét. Odasétált Ryanhez és
átölelte.
- Miről beszélgettek?
- Azt hiszem, Léthé segíteni fog megtalálnom a Sárkányszívet.
- A szellem adatai összevágnak az enyémmel - szólt Jane. - Nekem nem sikerült
háromnál kevesebbre szűkíteni a lehetőségeket. Eszerint kezdhetünk Eugene-ben is.
Ryan bólintott.
- Akkor tegyük azt. Kit tudnál segítségül ajánlani?
- Mit szólnál Axlerhez és az Assets Incorporated csapatához?
- Meg tudják csinálni?
- Kihoztak Aztlanból, nem igaz?
- De, azt hiszem igaz. Majd’ meg nem öltek egy párszor közben.
Jane hangja véresen komoly lett.
- Messze ők a legjobbak azok közül, akiket ismerek.
- Rendben, és szabadok most éppen?
- Azt hiszem, igen.
- Utánanéznél?
- Naná, öregfiú!
- Kösz, Jane.
- Találkozunk Fülöpnél! - szólt Jane, és kiszállt.
Léthét elragadtatta a beszélgetés. Igyekezett összerakni az értelmét. Úgy vélte, Ryan
szavait még csak érti, de rájött, hogy érzékelését nagyban javította az, hogy látta a férfi
asztrális képét. Abból következtetni tudott a jelentésre és az őszinteségre. Jane
elektronikus világból érkező géphangú kiszólásainak megfejtése azonban teljesen
lehetetlennek látszott.
Ryan újra Léthére pillantott.
- Velünk tartasz?
- Nem tudnátok meggátolni benne - válaszolt a szellem minden tiszteletlenség nélkül.
Mihelyt azonban kimondta, zavart kifejezés ült ki a férfi arcára, és aurája egy pillanatra
kékes fényben úszott.
Ryan felnevetett.
- Miért is akarnánk? - Léthé azonban látta, hogy a nevetés erőltetett. Ryan nem volt száz
százalékig őszinte, és Léthé szemében ez végzetes hibának számított. Ryan képes volt
végrehajtani a feladatot, és akarta is. De elkötelezte mellette vajon magát? Képes lett
volna feláldoznia az életét a küldetésért?
Léthé szerint nem. Úgy ítélte meg, hogy Ryan könnyen teher lehet még. Léthé most
csatlakozik hozzá, és segíteni fog neki visszaszerezni a Sárkányszívet. De résen volt.
Tudta, hogy eljöhet az az idő, amikor ő és Ryan Mercury szembekerülnek egymással. És
ha ez megtörténik, Léthé készen fog állni.


2057. AUGUSZTUS 15.

30
Üszök a kora hajnali fényben a Howard Johnson’s áruház tetején állt, szemközt a
Watergate Hotellel és erősen figyelte a lézermikrofonból kiszűrődő hangokat. A tető őre
kevéssel odébb holtan hevert, szája sarkából még csordogált a vér. Üszök az Aztechnology
diplomáciai helikopteréből lőtte le, amikor leereszkedtek a leszállópályára. Egész éjjel
repültek Lake Louise-ból, és most végre a jutalom közelébe jutottak. Biztosan érezte.
Hajcsár törökülésben ült mellette egy olyan költeményben, amit ő utcai ruhának gondolt:
lezser Guatemala-nadrág fénylő bíbor és sárga csíkokkal és a hozzáillő ing. Remekül verte
vissza a fényt, még éjjel sem lehetett eltéveszteni. Csatában ideális célpont. Tetovált
koponyája fénylett az utcáról felszűrődő szivárványszínű fényben, a kígyó mintha életre
kelt volna a táncoló tarkaságban.
A fényt az út közepe fölött lebegő mágikus jelenség adta, ahogyan Hajcsár nevezte, a
manavihar. Különös, ijesztő látvány, amely az asztrális teret juttatta Üszök eszébe, amelyet
soha többé nem láthat. Az elveszett álom.
A manavihar, mióta a közelébe értek, teljesen kikészítette La Sangrét, a vérszellemet.
Nem szólt semmit, de nyilvánvalóan borzasztó dühös volt Hajcsárra, aki először őt küldte
át a hotelszobához. La Sangre rettegve érkezett vissza, és valami olyasmit dadogott, hogy
egy olyan erős szellem van abban a szobában, amely egyetlen gondolatával elűzhetné őt.
Ezek után elbújt a térdig érő betonperem mögé, és halkan vinnyogott.
Üszök látta a mágus iránti gyűlöletet a szellem szemében, és nem ez volt rá az első
alkalom. Eltöprengett rajta, vajon Hajcsár tudja-e, hogy a szellem meg akarja ölni. Most
úgy tűnt, mintha a mágus észre sem venné szellem-szövetségese növekvő kínját a
manavihar közelében, és csak csendet kért, hogy jobban tudjon figyelni.
A lézermikrofon egy fénysugár segítségével fogta fel a szemközti szálloda egyik
ablakának rezgéseit. Minden hangot, amely az üveget érte, felerősített az Üszök kezében
lévő mikrofon. A csuklójába épített szervofej segített mozdulatlanul tartania a nehéz
gépezetet. A kiválasztott szoba függönyeit behúzták, így belátni nem lehetett.
Több különböző hangot hallottak beszélni. Úgy tűnt, hogy ketten a szobában
beszélgetnek, egy férfi és egy nő. Egy harmadik hang mesterségesen gerjesztettnek hatott,
mintha telekomból vagy trideóból szólna. Üszök már hallotta korábban a férfi hangját, a
minta megegyezett azzal az emberével, akivel még San Marcosban harcolt. A
helikopterben. Ez az alak nagyon jól harcolt, és meglepően gyors és erős volt.
Ryan Mercuryank hívták.
Ő volt az az ember, akit Üszöknek most meg kellett ölnie. Hangja betöltötte a kiborg
fejét, mint egy elektromos kísértet, és erősen kellett koncentrálnia, hogy csendben tudjon
maradni. A férfi közel volt, csak épp a szakadék túloldalán, bent a szállodában.
- Igen, Jane? - ez Mercury hangja volt.
- Beszerveztem az Assets Incorporatedet - a válasz hangja fémes volt és alig hallható.
Üszök úgy vélte, ez lesz Jane.
 - Remek. Hogyan jutok el a bázisukra?
- Lefoglaltattam neked egy szuborbitális helyet Seattle-be, természetesen a diplomata
osztályra. Axler leszálláskor várni fog, és elkísér az Assets főhadiszállására.
- Készen állnak a bevetésre?
- Mire odaérsz, teljesen felkészítem őket.
- Remek. - Szünet, majd: - Tessék, Léthé? - Majd: - Rendben, azonnal.
Egy pillanatig semmit sem lehetett hallani, csak a billentyűzeten kopogó ujjak zaját.
Üszökben megindult valami, a teljesítés vágya. Hogy megölje ezt a Ryan Mercuryt. Most
itt volt, nincs hát vesztegetni való idő. Ez az alak gyors, nagyon gyors. Bármelyik
pillanatban elmehet, és eltűnhet.
- A férfihang megegyezik a célszemélyével - szólalt meg. - Most kellene végeznünk vele,
amíg…
- Kuss! - sziszegte Hajcsár keményen. - Éppen figyelni próbálok, te tökkelütött barom!
Halálbiztosnak kell lennem, hogy ő az, mielőtt továbbléphetnénk. Akasszanak föl a
szellemek.
- De…
- Csak fogd be a pofád, és tartsd egyenesen a lézermikrofont, jó?
Üszök érezte, ahogyan a gyűlölet felizzik benne. Ő már ellenőrizte a célpont
azonosságát. Hajcsár csak hátráltatta a küldetést. Ki kell iktatnia, hogy azután folytathassa
a gyilkos küldetést. Kezében megremegett a lézermikrofon és kilengett balra.
Amint végighúzta az üvegen a célzófényt, elektromosság süvített a mikrofonba. Hajcsár
felpillantott rá, ajkán újabb megvető kifejezéssel.
Azután a drog elöntötte Üszök testét, és ő elmerült varázsló életének emlékeiben, amikor
még tizenévesként szórakozott a barátaival. Teljesen sokkolta őket a levitáció varázslattal,
amelyet az öreg Gettytől tanult.
Hajcsár pattogása nem számított többé. Semmi sem számított.
Újra beállította a lézerfényt, a lakosztály azonban néma maradt. A beszélgetés véget ért.
Mercury elment, elveszítették.
- Hülye tapló! - rivallt rá Hajcsár. - Ha ez tényleg Mercury volt, akkor most csak úgy
hagytad megszökni!
Üszök csak állt, és a múltján merengett. Kellemes emlékek. A drog végigrohant benne,
és átmelegítette egész bensőjét. Nem volt érdekes, mit mond Hajcsár. Noha Üszök tudta,
hogy a mágusnak nincs igaza, ő csak állni fog, és felveszi a szidalmakat. Ha cselekedtek
volna várakozás helyett, Mercury mostanra halott lenne.
De ez sem számított. Hajcsárnak igaza volt, Üszöknek nem.
Ryan Mercury pedig élt, de már nem sokáig. A vele való újabb harc gondolata is
elöntötte adrenalinnal. Ez a harc most halálig fog tartani, véres lesz és kegyetlen. Most
nem lesznek elfogási parancsok, semmi, ami visszafoghatná őt, hogy a másik halálát
okozza.
Nem lesznek gamma-szkopolamin injekciók, hogy megbénítsák a testet. Semmi sem
lesz, ami megmenthetné azt az embert. Csak törött csontok, patakokban ömlő vér, és egy
szétmarcangolt emberi tetem lesz.

31
Ryan elhelyezkedett az ülésben, amint a szuborbitális repülőgép leszálláshoz készülődött
a SeaTacon. Végiggondolta, ami Washingtonban történt. Kis híján megölte Nadját,
egészen kevés választotta csak el attól, hogy eltüntesse az utolsó embert, aki iránt bármit
érzett. És mindezt miért?
Nem igazán tudta, és ez iszonyúan megijesztette.
Végigborzongott. Kemény problémákkal kell szembenéznie. Roxborough-múltjának
apró elemei és töredékei a legváratlanabb időpontokban tértek vissza, és miattuk
kiszámíthatatlanná vált. A legutóbbi majdnem Nadja életébe került neki. Nagyon
óvatosnak kell lennem - gondolta. - És erősnek, hogy meg tudjam a jót különböztetni a
rossztól.
Félt az akciótól. Még csak három napja szabadították ki, de máris idegessé vált a túl
kevés mozgástól. Ez volt az egyik legfőbb ok, amiért végül a Sárkányszív küldetés
folytatása mellett döntött, legalábbis egyelőre. Hogy leküzdje az unalmat, és hogy
mozoghasson, cselekedhessen. Fizikai adeptus volt, életét a tevékenység, a fizikai mozgás
jellemezte. A hosszú egyhelyben lét túl sok időt hagyott volna neki gondolkodni.
Túl sok időt, hogy újraélje Roxborough emlékeit.
A gép úgy zuhant ki a sztratoszférából mint egy áramvonalas kődarab, ijesztően meredek
szögben, noha nagyon simán. Nem sokkal később Ryan már a reptéren állt, ahol Axler
üdvözölte.
Szokásos fagyos mosolyával várta, rojtos antilopbőr dzsekijének színe kiválóan passzolt
őzbarna szemeihez. Jól állt neki az utcai ruha, bár tartása agresszívnak, sőt ellenségesnek
tűnt. Papírforma szerint. Kemény volt, és nem is állt szándékában a gyengeség legkisebb
jelét adni.
Hátradobott egy szemébe lógó szőke tincset.
- Dhin már vár.
- Jó újra látni - szólt Ryan. - Egyébként jól vagyok, köszönöm kérdésed.
Axler már majdnem elvigyorogta magát, de aztán megkeményítette a vonásait és a
férfihoz fordult.
- Nézd Ryan, sosem voltam jó csacsogásból és fecsegésből. Ha ilyet akarsz, csípj fel egy
libát.
- De csak egy nyavalyás poén volt, omae!
- És nem vagyok neked omae, apafej.
- Értve.
Axler felnevetett, kacagása őszintén és barátságosan csengett. Ryan egyenesen üdítőnek
érezte, de észrevette, hogy most átveheti a beszélgetés irányítását. Roxborough-kiképzése
nem engedte, hogy ilyen alkalmat elszalasszon.
 Közbevágott.
- Mindennel elkészültetek?
- Még mindig érkeznek Jane adatai.
- Mondd el, mit tudtatok meg eddig.
- Most nem - válaszolta és Ryan észrevette, hogy a nő újra megmerevedik, testbeszéde
csupa üzlet. Felturbózott reflexei voltak, minden valószínűség szerint huzalozott mozgató
rendszerrel, hogy ennyire simán, ennyire könnyedén tudott mozogni. Azt is gyanította,
hogy izmait is szintetikus rostra cserélték. Axler nem látszott olyan erősnek, de úgy
viselkedett, mintha puszta kézzel fel tudna borítani egy trollt.
Ryan ebben nem is kételkedett. Még élénken emlékezett rá, hogyan sétált ki vele a delta
klinikáról minden gond nélkül. Szűk értelemben azonban a nő minden kibervere rejtve
maradt. Szemei természetesnek tűntek, koponyáján sem látszott a sebészi műtét nyoma,
még hússzínű adatjackjét is diszkréten a haja alá rejtették. Ez mind része volt annak a
szándéknak, miszerint ellenfeleivel elhitesse, hogy csak egy buta tyúk. Közvetlenül,
mielőtt miszlikbe aprította volna őket.
Átsétáltak a biztonsági övezeten, ki a magánrepülőgépek repülőterére. Seattle-ben is elég
hevesen lángolt fel ugyanaz a lázongás, amely az UCAS-t Dunkelzahn halála után
felkavarta. A légiforgalom minimálisra csökkent, de Jane alkotott valamit, mert
hitelkártyáik simán átengedték őket.
Dhin az átalakított Hughes Airstar helikopter pilótafülkéjében szundikált, amikor
megjelentek.
- Ahoj! - kiáltott Axler, és bevágta az ajtót maguk mögött, miután mindketten a
fedélzetre másztak.
Dhin felriadt és kis híján beverte nagy rücskös fejét a rigóterminálba.
- Basszus, Axler - fakadt ki, miközben némi szürke nyálat törölt le az álláról. - Ilyet
többet ne csinálj!
Axler felnevetett.
- OK, OK, csak induljunk már.
- Hell’s Canyon körút lesz?
- Igen, az Assets bázisra.
Miközben Ryan beszíjazta magát egy megtépázott műanyag székbe Axler mellé, Dhin
beindította a rotorokat. Néhány perc múlva a propellerek ritmikusan döngve forogtak
felettük. Dhin megemelte a helikoptert, és meredeken felfelé húzott. Mikor elég magasan
jártak, beindította a turbinákat, és elhúztak a Szelis-Síd terület felé.
A Cascade fehér csúcsai csillogtak a délutáni napsütésben, alattuk mindenütt erdővel
borított lejtők húzódtak. A legmagasabb csúcsok közül egy pár megcsonkult a negyven
évvel azelőtti Nagy Szellemtánc miatti vulkánkitörésekben. Ryan még csak öt éves volt,
amikor ez történt. Négy csúcs tört ki egyszerre a rituális mágia leghatalmasabb kísérlete
nyomán. Az indiánoknak elegük lett az elnyomásból és sámánjaik segítségét kérték, hogy
megállíthassák az elpusztításukkal fenyegető kormánycsapatokat. Nagyon-nagyon sok
sámán áldozta életét, hogy erőt adjon a rituálénak - vagy legalábbis ezt mesélték -, és
mindez a mágikus energia a Cascade vulkánjaiba áramlott.
Azóta sem történt semmi ehhez fogható.
Miután a Hughes Airstar elhagyta a csúcsokat, és biztonságban repültek a Kolumbia
kanyonjának északi peremén, Axler kapcsolatba lépett Jane-nel. Jobbra a víz tündöklő
kéken csillogott és a túloldalán már a Tairngire-i tünde vidék dombjai látszottak. A tündék
híresek voltak paranoid határőrségükről, úgyhogy Dhin jobbnak látta a biztonságos Szelis-
Síd területen tartani a gépet.
Hamarosan odaérünk - gondolta Ryan és az izgalom jóleső érzéssel töltötte el egész
testét A másnapi árnyvadászat mélyen a tünde ország határai mögé viszi őket. Veszélyes
játéknak ígérkezik és minden ravaszságukra és tapasztalatukra szükség lesz, ha élve meg
akarják úszni. Éppen erre volt szüksége.
- Jane - szólt Axler a telekomképernyőhöz. - Felszedtük Ryant. Az Assets bázis felé
tartunk, hogy találkozzunk a többiekkel, és összeállítsuk a tervet.
- Sikerült néhány részletet szereznem az Atlantisz Alapítvány biztonsági rendszeréről. -
Jane hangja érzelemmentesnek és színtelennek hallatszott a helikopter hangszórójából.
Ryan bekapcsolta az ülése melletti telekomképernyőt és megpillantotta Jane nevetséges
szőke cicababa ikonját. Égő vörös rúzs, csillogó szemek, óriási dudák és darázsderék
halszálkás kosztümje alatt. Majdnem felnevetett, de végül sikerült megszólalnia.
- Letöltésre készen.
Képek sorozata árasztotta el a telekom memóriáját. Voltak köztük térképek Eugene-ről és
a környező vidékről, kinagyítások a Willamette folyó partján elterülő kutatási központról,
köztük az egyik épület vastagon volt kiemelve. Azután fényképek érkeztek a házról, szinte
minden szögből, valamint Jane a képek alapján rekonstruálta az épület háromdimenziós
modelljét is.
Ryan el volt ragadtatva.
- Kiváló munka - szólalt meg. - Nagyon alapos.
- Van még - válaszolta Jane. - Alaprajzot nem sikerült szereznem, de sikerült elcsórnom
az eredeti tervrajzokat egy vénséges vén adatbankból - a város levéltárából. A fene sem
gondolta volna, hogy pont ott bukkanok rájuk.
A tervrajzok megjelentek Ryan képernyőjén.
- Milyen régiek?
- Az épület negyvenkét éves, de még csak tizenhét éve áll az Alapítvány tulajdonában.
Azt hiszem, a tervek a legjobb esetben is bizonytalanok. Rengeteg belső átalakítást
végezhettek azóta. Nem tudtam volna friss alaprajzokat szerezni anélkül, hogy ne
kockáztattam volna a biztonsági rendszerbe tenyerelést. Persze megpróbálhatom, ha
muszáj.
- Remélhetőleg nem lesz rád szükség a helyszínen a tényleges akcióig, már virtuális
értelemben persze. Talán Léthé segíthetne meghatározni, milyen változások történtek a
tervrajzokhoz képest. Emlékezz, ő járt bent.
- Tudom, de… - Jane hangjából határozatlanság csendült ki. - Nem bízom teljesen abban
a szellemben. Mi mindent tudunk róla?
- A kérdés jó. Szart se.
- Én sem szeretném, ha velünk jönne - kontrázott Axler is. - Mindannyiunkat veszélybe
sodorhat.
Ryan a szamuráj felé fordult.
- Nem hiszem, hogy lenne más választásunk. Az az izé túl erős, hogy az útjába álljunk.
Ha velünk akar jönni, semmit nem tehetünk ellene.
- Talán McFaren csapdába csalhatja, megkötheti vagy valami hasonló.
Ryan csak nevetett.
- Mi van?
- Tálán - szólt végül. - De erősen kétlem. Léthé messze a legerősebb szellem, akit valaha
láttam.
- Akkor csak folyamatosan figyelnünk kell rá, hátha szándékai nem feltétlenül
klappolnak a mieinkkel - jegyezte meg Jane.
- Rendben.
- Tényleg, most hol van? - kérdezte Axler.
- Fogalmam sincs. Utoljára reggel láttam Washingtonban.
- Itt vagyok. - szólalt meg egy hang, hogy Ryan majdnem kiugrott az ülésből.
Átpillantott az asztrálba, és meglátta Léthé vakító fényét. A szellemnek csak egy apró
darabkája fért el a helikopterben, de még ez a kis darab is elég volt hozzá, hogy Ryanben
megálljon az ütő. Mintha jeges víz csorgott volna végig a csontjaiban.

32
A törpe férfi idegesen fészkelődött magas támlájú világos bőr karosszékében. Üszök már
megszokta ezt a reakciót. Néhány embernek nem tetszett, amivé vált, megcsúfolása az
embernek és a robotoknak egyaránt.
A törpét Wynar Smithnek hívták. Közvetítő volt Washington körzetében, és mint ilyen,
remek kapcsolatokkal rendelkezett, hozzászokott a kényelmes élethez, nagyhatalmú céges
vezetőkkel való beszélgetésekhez. Már többször bérelte föl Kaylinn-Axlert és csapatát
egy-egy vadászatra. Vagy legalábbis Hajcsár forrásai ezt állították. Smith tudott az Assets
Incorporatedről, arról a helyről, ahová Ryan Mercury elment, és előbb vagy utóbb ki is
fogja adni az infót. Minden csak idő és kínzás kérdése.
Üszök mindezt tudta, de ezek a tények egyáltalán nem illettek az előtte reszkető
húscsomóhoz. Wynar Smith félt a haláltól, és Üszök orra megérezte ezt.
Szánalmas szaga volt. Egyelőre Hajcsár és a szövetséges vérszellem mögött maradt,
miközben várta a parancsot, amelyről tudta, hogy érkeznie kell. Először az infó, ezt nem
volt szabad elfelejtenie. Ki kell szedni belőle az adatot, mielőtt a nyelőcsövét kitéphetné a
nyakából, és az ádámcsutkáját átdöfhetné a légcsövén. Igen, még várnia kellett.
- Az Assets Incorporated helyét akarom tudni. - Hajcsár fel-alá járkált a szobában. Alig
volt valamivel magasabb a rémült törpénél, de öntudatosan kihúzta magát, és ettől sokkal
nagyobbnak látszott. - Üzletben is benne vagyok, ha muszáj, de feltétlenül szükségem van
rá.
- Én… én… Meg kell értenie, hogy nem árulhatom el. Ha valaha kiderülne…
- Mi fog történni? Megölik?
Wynar Smith titokban körülpillantott, azt vizsgálta, vajon a testőreiként szolgáló
szamurájok élnek-e még. Üszök és La Sangre mind a hatot megölték, két mágust és négy
krómbányászt. Jó harcosok voltak. Nem úgy, mint ez a gyáva törpe.
- Meg… tényleg megölnek - nyögte ki a törpe színtelen hangon. - Én… én… én nem
akarok meghalni.
- Senki nem akarja, hogy meghaljon. - Hajcsár hangjában hamis őszinteség bujkált. -
Nekünk csak az infóra van szükségünk. Bármit megtehet, miután elmentünk. Feltüntetheti
úgy, mint egy betörést, mondhatja, hogy halállal fenyegették, ha nem árulja el. - Szünetet
tartott, elmosolyodott. - Ja, ez az igazság. - Kurtán, reszelősen felnevetett.
Üszök türelmetlenül megmoccant. Kezd túl sokáig tartani a dolog.
-Arról nem is szólva - folytatta Hajcsár lágyan -, hogy nem is kell elmondania.
Átvizsgáltam az agyát. Egy mély kanyon peremén fekszik.
- Nem fog beugratni - szólalt meg Smith. - Nem gondolok rá.
- Melyik kanyon, töpörtyű? Ne szórakozz velem, hallod-e! A Grand Canyon az? Nem.
Esetleg a Zion? Nem, ez sem az.
- Az agyam üres - motyogta magában a törpe. - Az agyam üres. Teljesen üres. Semmi
sincs benne. Az agyam…
- Hell’s Canyon? - kérdezte Hajcsár, aztán megállt, ahogyan erősebben koncentrált. - Ez
lesz az. - szólalt meg végül. - Hell’s Canyon lesz az.
- Szart se tudtok! - üvöltötte Smith. - A Hell’s Canyon legalább százötven kilométer
hosszú! Az életben nem találjátok meg!
- Nocsak, nocsak, kulturálatlankodunk? - vonta össze Hajcsár a szemöldökét. - Üszök,
kérlek, megtanítanád a jómodorra?
Üszök úgy lendült akcióba, mint a támadó tigris. Lézerszerszáma már a kezében volt,
amikor a törpe mellé ért. Olyan gyorsan, hogy annak nem volt ideje elugrani, és Üszök
szabad kezével elkapta a bokáját. Lábánál fogva felrántotta a levegőbe és ott tartotta fejjel
lefelé, miközben bekapcsolta az aprócska lézert.
- Tegyél le!
A kis lézer nem okozott különösebb sebzést, hacsak nem a szemre irányították, de a
legmagasabb fokozaton nagy fájdalmat okozott, különösen, ha olyan érzékeny részeken
használták, mint mondjuk a nemi szervek. Üszök nem hitte, hogy ennek ma sorra kellene
kerülnie, csak szépen lehámozta a törpe Armanté cipőjét és selyemzokniját. Azután szív
alakot kezdett égetni az Achilles-ina fölé.
A törpe felordított, amint a lézer a bőrébe égett, és keskeny füstcsík szállt fel a pörkölődő
hús és szőr szagával együtt.
- Tehát az Assets helye, Mr. Smith? - kérdezte Hajcsár.
- Basszátok meg.
Üszök mosolygott. Lehet, hogy jobb móka lesz, mint eredetileg gondolta. Smith keze
tompán puffant, amint a combját csépelte, de alig érzékelte az egészet. Elkészült a szívvel,
úgy döntött tehát, hogy levágja a törpe egyik lábujját, mégpedig a bal kisujjat. Durván tíz
percig tartana átvágni.
A törpe sikolyai betöltötték a szobát, miközben Hajcsár töltött magának egy pohár
limonádét az asztalon álló üvegből. Azután visszasétált hozzájuk.
- Ne öld meg - szólt. - Még ne.
Egyszerű hozzáfűzés volt, és visszagondolva teljesen jelentéktelen is. Üszök azonban
teljesen felhúzta magát rajta. Hát persze, hogy nem fogja megölni. Ez természetes. Érezte,
amint gyűlni kezd benne a harag.
- Amit még tudnia kell, Mr. Smith - fordult Hajcsár újra a törpéhez -, az az, hogy
fémbarátom nem éppen a legokosabb teremtés. Nagyon hatékonyan gyilkol, és őt magát
szinte lehetetlen elpusztítani, ám ha egyszer a króm fejébe veszi, hogy ön nem méltó az
életre, korántsem vagyok biztos benne, hogy meg tudom állítani.
A gyűlölet végigsöpört Üszkön, mint egy szökőár. Olyan gyorsan érkezett, hogy a
drognak nem volt ideje hatni mielőtt cselekedett. Meglendítette Wynar Smith himbálódzó
testét mint egy nagy hús baseballütőt, és többször a márvány kandalló oszlopaihoz csapta.
A fehér követ vörös cseppek borították el, ahogyan a törpe feje szétreccsent, mint egy
rohadt sütőtök.
 - Üszök, te töketlen balfasz!
- Nem halt meg - mentegetőzött a kiborg, miközben magasra emelte a vérfoltos testet.
Hajcsár elharapta a választ, arca pedig intenzív koncentrációról tanúskodott, amint a
törpe véres maradványaira összpontosított.
A boldogság elárasztotta Üszök agyát. Mozdulatlanul tartotta a testet, amíg az utolsó
vércsepp is le nem hullott a szőnyegre a koponyából letört darabokkal és agycafatokkal
együtt. A szer lecsillapította, emlékei és a mágia utáni sóvárgása visszarepítették az élők
világába.
Végül Hajcsár felpillantott.
- Meghalt - szólt, leginkább magának. - De a gondolatai elárulták. Tudom, hol van az
Assets Inc.
Üszök leejtette a törpe testét, és hátralépett. Tudta, hogy áthágott egy határt Hajcsárral
szemben, az irányítás finom vonalát, amely közöttük állt. Ez most eltűnt. Mindketten
tudták ezt, de fogalma sem volt róla, hogy melyikük mihez kezd most vele.
- Menjünk - szólalt meg Hajcsár és nem nézett rá. Üszök bólintott és követte a többieket
az utcára.

33
A szuperszonikus Hughes Airstar a Columbia folyó fölött húzott el éppen, útban az
Assets Incorporated felé. Ryan több hosszú, mély lélegzettel igyekezett visszanyerni az
önuralmát.
- Léthé - szólalt meg erőltetett nevetéssel - legközelebb ne ijessz ennyire rám.
- Biztosíthatlak, hogy megbízható vagyok - válaszolt a szellem. -Tiszták a szándékaim.
- Ott van veletek? - Jane szólt közbe a hangosbeszélőn át.
- Igen.
- Esetleg körülnézhetne a helyszínen, hogy pontosíthassuk az alaprajzokat. Jó lenne
naprakész térkép alapján dolgozni.
- Mit kérdez az elektromos szellem? - érdeklődött Léthé. Ryan elmosolyodott.
- Azt szeretné tudni, hogy nem lenne-e kedved visszamenni az épülethez, ahol a
Sárkányszívet őrzik. Szükségünk lenne a folyosók és szobák pontos elhelyezkedésére,
hogy módosíthassuk a meglévő alaprajzot. Ez nagyon sokat segítene a vadászat
megtervezésében.
A szellem azonnal válaszolt.
- Persze - vágta rá, és már ott sem volt; úgy eltűnt, mintha sosem járt volna arra.
Ryan felsóhajtott.
- Hát, megint elszelelt.
- Hova lett? - kérdezte Axler.
- Azt hiszem, elszaladt az adatokért, amiket Jane kért.
- Kiváló! - szólalt meg Jane is.
- Már persze ha megbízhatunk abban, amit mond.
Az út hátralévő része gyorsan és eseménytelenül telt. Az egyre magasabb hegyek
látványa csodálatosan húzódott minden oldalon. A Columbia és a Snake folyók
találkozásánál letértek a Columbia vonaláról, és a Snake kacskaringóit követték egy órán
át. A kanyon fala egyszer csak emelkedni kezdett, mintha egy mély cikcakkos sebet
vágtak volna a föld testébe. Dhin felkapta a gépet, és addig emelkedtek, míg végül a keleti
sziklafal egy padkája fölött bukkantak ki, egy keskeny lapos sáv fölött, amelyet
lebetonoztak, és lakhatóvá alakítottak.
Ryan még a Roxborough-eset előttről emlékezett az Assetsre, de úgy vette észre, mintha
alaposan megváltozott volna az utóbbi egy évben. A cégnek összesen négy alkalmazottja
volt, Axler, Morzsoló, McFaren és Dhin, és mindenféle holdingtársaságokon és
alvállalatokon keresztül Dunkelzahn volt az egyedüli tulajdonos. Ryan nemrég tudta meg
Nadjától, hogy a sárkány végrendeletében az egész Assets Incorporatedet ráhagyta.
Tehát mindez az enyém - mélázott el egy pillanatra amint kifelé igyekezett a
helikopterből. Volt egy megerősített acélból összetákolt raktár, egy beton leszállópálya,
néhány kisebb tárolóhelyiség dugig tömve fegyverekkel és lőszerrel, valamint egy föld
alatti bunker.
Ennyi szart egy halomban!
Végül is mit várt? Az Assetset Jane-in-the-box hozta létre, hogy különleges egységének
legyen egy bázisa. Esetleg árnyvadászoknak is nevezhetjük őket. Vagy bűnözőknek.
Axler a raktárépületbe vezette be Ryant, amely már nyilvánvalóan látott szebb napokat
is. A borítás több helyen levált, és egy-két folt már rozsdásodni is kezdett. Hatalmas
hangárkapun át vezetett az út Dhin rigóműhelyébe, ahol mindent egyenletesen borított az
olaj, a gépzsír és a legkülönfélébb járműalkatrészek. Ryan észrevette egy Aguilar
vadászhelikopter csontvázát árválkodni a sötétben, nem messze egy szinte működőképes
T-birdtől.
Az egyik oldalfal jellegtelen ajtaja felé tartottak, amelynek a túloldalán egy apró, ám
mindennel felszerelt öltözőszoba feküdt. A falak mentén kisebb-nagyobb szekrények
sorakoztak, tele mindenféle egyenruhával, álruhával és testpáncélokkal. A szomszédos
szobában a legnagyobbak kivételével minden elképzelhető fegyverfajta kupacai
tornyosultak bőséges lőszermennyiség társaságában - Ryan tudta, hogy a nagyobb
fegyverek foglalják el a kinti tárolókat.
Axler lerúgta a csizmáját, és intett Ryannek is, hogy tegyen hasonlóképpen. A férfi
engedelmeskedett, majd követte Axlert a túlsó ajtón át, le négyemeletnyi lépcsőn, az
irányítóközpontba. Amint beléptek a szobába, McFaren és Morzsoló eléjük sietett. A
szoba az eddigiekkel ellentétben tiszta volt és nagyon modern, olyan kommunikációs
arzenállal, amilyennel csak a legjobban őrzött intézmények büszkélkedhettek.
Volt azután egy edzőtermi rész súlyokkal, egy bokszzsák és egy műérzet-dekk, amellyel
a különféle képzettségeket lehetett a szimulált valóságban tökéletesíteni. A szoba közepén
egy nagy trideókészülék állt, körülötte kanapék, távolabb a konyha és étkezőrész, valamint
tárgyaló- és íróasztalok. McFarennek egy szinttel lejjebb külön kuckója volt a mágikus
kísérleteihez.
Ryan sürgősen felülbírálta iménti elhamarkodott véleményét. Dunkelzahn szemmel
láthatóan érdemesnek találta alaposan felturbózni a kis bázist, mióta utoljára itt járt. A
csapat sokkal jobban fel volt szerelve, mint azt ő gondolta volna. Dunkelzahn és Jane is
nagyra tartották Őket, és végül is valóban sikerült kimenteniük Aztlan szívéből, amit a
legnagyobb jóindulattal is ellenséges területnek lehet csak nevezni. Ryan kezdett hinni
benne, hogy talán most is sikerrel járnak, és visszaszerzik a Sárkányszívet.
A trideó egyszer csak megelevenedett, és Jane-nek az Atlantisz Alapítványról készült
háromdimenziós ábrája jelent meg benne. A falak átlátszó szürke színűek voltak, a padlón
pedig látszottak a belső térelemek helyei, vagy legalábbis ahol azok az építkezés
időpontjában álltak.
Morzsoló lépett Ryanhez és kinyújtotta egyik fémkarját.
- Hoi.
Ryan kezet rázott vele.
 - Örülök, hogy látlak, öregfiú!
A törpe bólintott.
- Átnéztük Jane adatait. Van néhány tippünk a behatolásra, de a biztonsági rendszerről
nagyon kevés részletet tudunk. Reméljük, hogy ez a szellem, Léthé, vagy micsoda tud
majd segíteni.
- Én is remélem.
McFaren csatlakozott hozzájuk, amikor leereszkedtek az egyik kanapéra.
- A fiú még nincs itt.
- Kicsoda?
- Hát a szellem, Léthé.
- Miért nevezed fiúnak?
McFaren összevonta a szemöldökét. ,
- Azt hittem, tudod, hiszen te is látod. Természetesen azért, mert hímnemű.
- Ó! - Ryan ennyit tudott csak kinyögni, azonban a mágus szavai szöget ütöttek a fejébe.
Mintha az, ami Roxborough klinikáján történt vele, furcsamód eltompította volna az
érzékeit. Elméjének és múltjának őrült kettőssége, amely halálosan összekevert mindent
amíg rá nem jött, hogy néhány nappal ezelőttig még két különböző ember volt.
Elnyomott egy fintort.
- Ezek szerint a fiú nemsokára be fog futni a friss adatokkal.
- Addig is fogjunk hozzá nélküle - javasolta Axler. Egyik kezében mutatópálcát tartott,
azzal mutogatta sorban a külső védelem elemeit. - Kezdjük az elején. Mindenekelőtt az
Atlantisz Alapítvány egy nagyon erősen mágikus társaság, amelynek egyik fő érdeklődési
területe titokzatos ősi, illetve varázstárgyak gyűjtése. Eugene-i telepük a Folyóparti
Kutatótelepen helyezkedik el, amint a neve is mutatja, közvetlenül a Willamette folyó
partján. A város szívében fekszik, a Franklin körút és a folyó nyugati partja között,
körülötte szép nagy arborétummal. Maga az arborétum jó tizenkét kilométer hosszan
húzódik a folyó mindkét partján. Akármelyik oldalról behatolhatunk tehát a folyón, utána
pedig gyalog tehetjük meg az utat a kövezett ösvények egyikén vagy a fák közt.
- Helyi zsaruk mennyire lelkesek? - kérdezte Morzsoló.
- Esetleg jelenthetnek gondot, de semmivel sem különböznek a világ bármely más
rendőreitől. Ha már sikerült bejutnunk, akkor meg úgyis csak a céges biztonságiak miatt
kell aggódni. A külső szegélyről friss fényképeink vannak. Csak a szokásos elektromos
ciklon monovezetékkel a tetején.
- Robotok?
- Egy darab se, és kamerák sincsenek. Ezeket az épület külső falára pakolták. Paraállatok
ellenben vannak.
- Milyenek?
 - Pokolkutyák.
McFaren megborzongott, de egy szót sem szólt.
- Nincs belőlük túl sok, öten-hatan lehetnek - folytatta Axler - Az épületen kívül, a külső
biztonsági fal és a területhatár közti részt őrzik. - A mutatópálca lézerpöttye végighaladt
egy nagy nyílt területen a kerítés belső oldalán. - A második akadály a fal. Öt méter magas
betontorony, amelyet kedvenc Ares Sentinel figyelőrobotjainkkal és biztonsági
kamerákkal dekoráltak ki.
- Lehetnek esetleg szellemek vagy figyelőszellemek is, ne adj’ isten egy védőburok.
Ryan ismét érezte, hogy valami megjelent mellette, és átpillantott az asztrálba. Léthé
visszatért.
- Igaza van - mondta a szellem. - Mondd el nekik, hogy lég- és tűz-elementálok is
vannak, meg több tucatnyi figyelőszellem.
Ryan továbbadta, amit hallott, mintha csak tolmácsolna a nagy szellemnek. Jane is
azonnal csatlakozott hozzájuk, mihelyt meghallotta, hogy Léthé megjött a friss adatokkal.
Ryan fordított a szellemnek, Jane pedig fokozatosan alakította a háromdimenziós
holoképet, hogy megfeleljen a leírásnak. Néhány órán belül már egészen aprólékos
részletekig ismerték a terepet, és el is készültek a behatolási tervvel.
A terv persze közel sem volt tökéletes, és nem is rendelkeztek minden szükséges adattal.
Léthé nem volt hajlandó bemenni a Sárkányszívet őrző kamrába. A szobát védőburok
borította, ő pedig nem akarta megtörni a kört, nehogy felhívja magára a kutatók figyelmét.
Így aztán Axler, Jane és Ryan többször is végigbeszélték a terv minden mozzanatát,
lehetőségeket vetettek föl és értékeltek, igyekezve a hibázás legkisebb esélyét is eltüntetni.
Amikor már az utolsó simításokat végezték a menetrenden, Ryanen úrrá lett a régi
izgalom; csinálni akart valamit. Remekül tudott együtt dolgozni ezzel a csapattal,
különösen Jane-nel, akinek elképesztő érzéke volt hozzá, hogy a legegyszerűbb tervvel
álljon elő, amely minden egyszerűsége ellenére is minden lépés esetleges kudarcára kínált
megoldást, és volt ötlete arra is, hogy hogyan jussanak haza, ha sikerült megszerezni a
cuccot.
McFaren és Morzsoló felöltötték álruhájukat, megkapták Jane-től a hamis Rendszer
Azonosító Számokat, és azonnal útnak indultak. Nekik kellett elsőnek a helyszínre
érkezniük. Axlernek és Ryannek még jó pár órájába telt, mire mindent előkészítettek, és
ők is elindulhattak. Ryan háta beleborsódzott a kaland gondolatába, amikor Dhin felemelte
a helikoptert a kifutóról. Axler ott ült mellette, erősen beszíjazva az ülésbe, csinos arcán
kőkemény elhatározottsággal.
Ryan mosolygott. A terv jó volt. Olyan megoldás, amely majd minden lehetőséget
számításba vett. De csak majdnem. Egy dolog volt, ami nagyon aggasztotta Ryant. Egy
megfoghatatlan, apró elem, ami az egész nyavalyás, gondosan felépített tervet romba
döntheti. Léthé. Túlságosan ráhagyatkoztak a szellemre, és Ryan nem volt képes teljesen
megbízni benne. Teljesen .idegen volt és borzasztó erős, egyszerűen lehetetlen volt rájönni
valós indítékaira, szándékaira. Ha át akarná vágni őket, sajnos nagyon könnyű dolga
lenne.

34
Jane-in-the-box végigpillantott a beérkező adatokon. Dobozának otthonos
acélkockájában volt megint, a csapattól érkező képek és hangok ott villództak körülötte,
amint körbefordult, hogy mindegyik vadász kapcsolatát ellenőrizze.
Axler és Dhin Ryannel együtt a közeledő helikopterben ültek, az éjszaka fekete
bársonytakaróként jótékonyan borította be őket. Eugene-től keletre, a Willamette hágó
környékén jártak, hozzávetőleg kilenc percre az úticéltól. Ryantől nem voltak közvetlen
adatai, bár csuklótelefonján át kapcsolatba tudott vele lépni, ha akart.
McFaren és Morzsoló már a helyszínen voltak, minden valószínűség szerint Léthével
együtt. Már majdnem beesteledett, mire McFarennek sikerült Dr. Jack Rinehart vadonatúj
személyiségével bejutnia, aki az Új Hajnal Megvilágosultjai mágikus rendnek egyik
vezető kutatója próbált lenni. Dr. Rinehart az Atlantisz Alapítvány védelmét kérte, amíg le
nem tudja bonyolítani velük annak a varázstárgynak az eladását, amely szerinte roppant
értékes és erős volt.
Morzsoló mint személyi testőre tartott vele, a tárgy pedig Léthé volt. Vagy legalábbis
neki kellett elhitetnie, hogy a McFarennél lévő kis afrikai szobor tényleg ősi mágiát rejt.
Jane csak remélte, hogy menni fog. McFaren az ÚHM elől kért menedéket, mondván,
hogy ez az erős mágikus rend a novíciusokat gyűjt össze, hogy rituális mágiával megöljék
őt. Az AA telepe volt tudomása szerint az egyetlen hely, ahol talán elég erős védőkört
tudnak alkotni ahhoz, hogy megvédje a rituális kereséstől.
Morzsoló fejkameráján keresztül Jane látta, hogy egy óriási, szperetiel rúnákból és
mindenféle krétaporral rajzolt ákombákomokból álló körben várakoznak. Három helyi
kutatómágus vizsgálgatta a szobrot a szoba egy sarkában. Eddig oké.
A mágusokon kívül csak két őr volt még a szobában. Léthének legfeljebb addig kellett
úgy tennie, mintha a szobor mágikus lenne, amíg Axler és Ryan a helyszínre nem érnek.
Ez pedig már csak percek kérdése. Minden jelzés tökéletesen érkezik. Itt az ideje, hogy
bóklásszon egy picit a Mátrixban is.
Átcsusszant a padló virtuális kapuján, ki a Lake Louise-i magánhálózat elektronikus
egére. Egy pillanatra megállt, hogy megmozgassa virtuális izmait, aztán különleges
adatsávján gond nélkül áthúzott egyenesen a Tir Tairngire-i Mátrix szívébe. Járt már itt,
volt is egy kész törvényes álcája, egy befektetési vagyonkezelőé, bár befogadó rendszere
egy hatalmas intelligens kereten működő virtuális gép volt csupán, amely egy Eugene
központú, Synerman Technologies nevű cég gépén futott.
Olcsó és egyszerű módja volt ez annak, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal
átverekednie magát a tiri határ védelmén, amikor errefelé akadt dolga. Ez pedig azt
jelentette, hogy szinte egyfolytában.
Kilépett virtuális befogadójából az Eugene-i HTH-ba. A szerkezetek legnagyobb része
még a szabvány ÁMSZ ikonokból állt: nyolcszögek, illetve a kék és bíbor árnyalataiban
pompázó síkbeli adatrobbanások. Az áramszolgáltató, az Eugene-i Víz- és Villamos
Művek egy nagy tünde kezet formázott, amely öklében két villámot tart. A villámok
felváltva kéken és sárgán villantak fel, de a felszín alatt mindent a szabványos mértan
szerint építettek meg.
Sima számlafrissítési kéréssel csatlakozott fel, egy átlagos nyolcszögletű adatcsomag
alakját felvéve. Gond nélkül elhúzott az ellenőrző JG mellett, aztán taktikát változtatott.
Elemzőprogramja segítségével végigvizsgálta az előtte lebegő adatbankok és
szubprocesszorok tengerét. Az egyik SPU-nál megtalálta, amit keresett.
Átnyomakodott a szurok jég mellett, és átvette az irányítást a szubprocesszor fölött. Ezt a
SPU-t nem különösebben őrizték, mert nem is volt rá szükség. Csak rendszereket
felügyelt, nem irányított semmit. Jane elmosolyodott. Ez volt a szép az egész tervben. A
veszélyt gyakorlatilag minimálisra csökkentette azzal, hogy egy sor látszólag ártatlan, ám
kiválóan összedolgozó behatolással érte el, amit akart. Mindegyik mozzanat könnyebb
volt, mintha közvetlenül próbálta volna meg lerohanni a rendszert, az eredmény mégis
remélhetőleg ugyanaz.
Útjára bocsátott egy intelligens keretet, amelyet erre az alkalomra írt. A program úgy
volt megtervezve, hogy egészen a megfelelő időpontig meg se mozduljon, akkor pedig
indítsa be a rendszert, mintha az egyik áramelosztó alközpontban hiba történt volna. Ha ez
nem működik, akkor elég nehéz dolga lesz.
Jane kiosont a rendszerből, elegánsan kijelentkezett, és a helyi HTH-n keresztül elindult,
hogy a kutatóparknak is a körmére nézzen. Ez egy ablaktalan, fehér elefántcsontból épült
erődtorony volt, amelyik úgy nyúlt az égre, mint egy virtuális tű. Egyetlen bejárat látszott
a legalján.
A toronyban több épület biztonsági rendszerei voltak együtt, köztük az AA telepé is. Jane
tudta, hogy az Atlantisz Alapítványba bejuthatna az atlantai központon keresztül is, de
biztos volt benne, hogy az sokkal nehezebb falat lenne. Az átjáróban hemzsegtek a jegek,
és valószínűleg túl sokáig tartana átverekednie magát. Arról nem is beszélve, hogy nem
akart semmilyen belső információhoz hozzájutni, csak néhány órajelen át meg akarta
figyelni a biztonsági rendszert. Ráadásul gyanította, hogy az elefántcsonttorony-kinézet
jóval kisebb kalibert takar, mint amilyennek mutatja magát. Égy szép nagy álca az egész,
hogy elrettentse a kezdő dekásokat.
Legalábbis ebben bízott, amikor a bejárathoz közelített. Jókora hálót feszített ki, elkapott
egy adatcsomagot, amely az ajtó felé igyekezett, aztán dekkjével kielemeztette, mielőtt
továbbengedte. Ezt megismételte párszor, volt még néhány perce, mielőtt az alvó
keretprogram életre kelne. Hatodik próbálkozásra talált egyet, amelyiknek megfelelt a
célkódja - az AF biztonsági alrendszerébe tartott.
Megtartotta szabvány nyolcszög alakját, de az adatcsomag célját használta, amikor az
ajtóhoz ért, és megpróbált bejelentkezni. A rendszer jelszót és azonosítót kért tőle, amit a
megtévesztő algoritmus azonnal meg is adott. Hosszú szünet után az ajtó felcsúszott, és
beengedte őt.
Belül az ikonok formája megváltozott és Jane is alakot váltott. A főtéma az irodaház
belseje volt, nem éppen a legeredetibb metafora, amire ilyen hatalmas mennyiségű
programozási időt és kapacitást el kellett pazarolni. Ez azonban Jane-t egyáltalán nem
zavarta, egyszerűen hozzáigazította a perszonáját, és egy levegőben lebegő feljegyzéssé
változott - azzá a régi fajtává, amit még igazi papírra írtak. Megtalálta az AA épületét, és
megvizsgálta. A központi rendszerbe elég nehéz lesz bejutni, ám korántsem lehetetlen.
Esetleg kicsit macerás.
Nem óhajtotta azonban, hogy bármi is macerássá váljon. Nem kellett hozzáférnie a
központi rendszerhez, csak ahhoz az alrendszerhez, amelyikből a zártrendszerű biztonsági
rigó az adatokat kapta. Ha nem volt rigó, és a robotok automatikus felismerésre voltak
állítva (ami ugyan nem volt valószínű, de mindenesetre lehetséges), akkor még sokkal
könnyebb lesz a dolga.
Elhelyezkedett, és teljesen készen állt, amikor a keretprogramja beindította az álriadót.
Tulajdonképpen nem volt nagy ügy, éppen csak be kellett ugratni az áramszolgáltató
alrendszerét, hogy hibás jelzést érzékeljen. Az EWM rendszere szétküldte a szokásos
figyelmeztető üzenetet.
- Áramkimaradást érzékeltünk abban az áramelosztó alrendszerben, amelyből az önök
épülete az elektromosságot kapja. Az egyik transzformátor tönkrement, és szerelésre vár.
Addig is, az áramot a kisegítő állomáson keresztül juttatjuk el önökhöz. Valószínűleg nem
lesz fennakadás a szolgáltatásban, de enyhe hullámzás előfordulhat. Az Eugene-i Víz és
Villamos Művek nem vállal felelősséget az átmeneti időszakban az elektromos
eszközökben történő károkért. Megértésüket köszönjük.
Tökéletes. Jane a figyelmeztető üzenetek és az azokkal érkező adatutasítások közé
húzódott, és sikerült átnyomakodnia néhány erősnek tűnő fekete jég mellett, amelyek
iratmegsemmisítők formájában sorakoztak a fal mentén. Szerencsére nem vizsgálták át
elég alaposan a beérkező adatokat, az üzenetek sürgőssége megzavarta őket. Eddig
minden a legnagyobb rendben van, és Jane-t elöntötték az érzelmek. Ez a vadászat kezdett
kihívássá válni, bár még mindig összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, mint a múltkori
menet Roxborough rendszere ellen.
Eddig - emlékeztette magát, - csak semmi elbizakodottság.
Mintha csak a hívásra várt volna, ebben a pillanatban megérezte bőrén az égető érzést.
Mintha valaki ismét figyelné. Újra Alice lenne? Vagy csak az üldözési mániám?
Igyekezett másra figyelni. Ha Alice volt, majd a vadászat után beszélnek. Ha meg nem,
akkor holnap kifőzi az összes chipjét, hogy ezt a szellemet kiirtsa a dekkből.
A következő pillanatban már a biztonsági alrendszerben járt. Csak egy másodpercébe
került, hogy három kamerában és egy robotban késleltetett áramhullámot helyezzen el. Az
elektromos kerítés szintén ki fog hagyni néhány percig. Létrehozott egy vakfoltot a
védelmen, amely pontosan akkor aktiválódik, amikor az áramszolgáltató az új elosztóra
kapcsol. Úgy fog látszani, mintha a hullám kivágta volna a biztosítékot.
Miután elhelyezte az intelligens keretet, Jane villámgyors visszavonulásba kezdett. Még
egy valamit kellett elintéznie, mielőtt kilépett volna a Mátrixból. A tűzoltó állomás
könnyű célpontnak ígérkezett. Mindenekelőtt azonban vissza akart jutni a dobozába,
ellenőrizni, hogy állnak a többiek.
Már majdnem kijutott, amikor Alice jelent meg előtte, és Jane már nem volt többé az
Eugene-i HTH-ban, egyáltalán nem is volt már a Mátrixban. Egy esőmosta fekete úton
sétált Csodaország-város tükröződő kanyonjának mélyén. Alice az egyik utcai lámpa alatt
állt és felpillantott, miközben kivette a cigarettát a szájából.
 Jane érezte az esőt, a cigaretta illatát. Minden annyira valóságosnak tűnt.
- Egy vadászat közepén járok - szólt. - Kérlek, engedj vissza a barátaimhoz. Számítanak
rám.
Alice elmosolyodott. Az utca fényeinek szentjánosbogarai visszatükröződő képek
végtelen soraként szikráztak a szemében.
- Kitaláltam, hogyan törleszthetnéd az adósságod. Röviden elmondom, aztán elengedlek.
Még ha lett volna is más választása, Jane akkor sem hagyta volna fizetetlenül adósságát.
- Hallgatlak.

35
- Gyerünk, gyerünk! - üvöltött Axler, de hangja elveszett a helikopter propellerének
fülsiketítő dörejében.
Ryan olyan gyorsan engedte magát zuhanni az éjszakai levegőben, hogy már az
irányíthatóság határát súrolta, amint lesiklott a lebegő helikopterből aláereszkedő
nejlonkötélen. Miközben siklott, figyelte, ahogy Axler fekete csíkos arca kisebbedik.
Kesztyűje teljesen átforrósodott, amint iszonyatos sebességgel engedte magát lefelé a
kötélen.
Az ég szénfeketén borult a helikopterre, és Ryan megpillantotta Axlert, amint
közvetlenül fölötte ereszkedik le a kötélen. Ugyanolyan fekete foltos, szürke éjszakai
ruhát viselt mint Ryan, ami alatt félhajlékony Kevlar testpáncélt hordott. Egy hátizsák
körvonalai dudorodtak a hátán, sima felszínét az Ares Alpha rohampuska éles alakja törte
meg. Ez volt a nő kedvenc fegyvere, egy géppuska és gránátvető egyben.
Ryan ismét magára koncentrált, mágikusan feljavított érzékei és ereje segítségével
leugrott az arborétum fái közé. Néhány másodperc alatt leért, és lekapcsolta magát a
kötélről. Leguggolt, igyekezett beleolvadni a környezetbe. Néhány pillantással
megvizsgálta a környéket lentről is, noha ezt már fent megtette egyszer.
Semmi hőnyom, semmi látható. És bokrok, fák, meg némi bozót kivételével az asztrál is
üres.
Axler puhán ért földet mellette, és maga is körülvizsgálódott. Hangtalan kérdése mély
hangú suttogásként jutott el Ryan füléhez.
- Helyzet?
Ryan szintén hang nélkül válaszolt a torkához rögzített erősítőn keresztül.
- Tiszta a levegő. Menjünk.
Látta, hogy Axler bólint a sötétben, és követte a fák között. Végiglopóztak a folyó
mentén, bokortól bokorig surranva, míg végül már majdnem két kilométert megtettek így.
Mindenfelé kövezett bicikliutak és gyalogosok sétálóhídjai látszottak. Ráadásul madarak,
állatok és sokféle növény. Elképesztő ahhoz képest, hogy ez egy város központja. Persze
ez tényleg Tir Tairngire. A tündék eltökélten védték a természetet.
Ez most kifejezetten jó volt Ryannek. Axlerrel alig harminc méterre közelítették meg az
Atlantisz Alapítvány épületének külső kerítését, mielőtt meg kellett volna állniuk. A
hosszú, eseménytelen helikopterút után nagyon jól esett a mozgás. A tiri határőrség szeme
sem rebbent, amikor délután La Grande-nál átkeltek a határon.
- Nem tetszik ez nekem - szólalt meg Axler. - Jane túl hosszú ideig elérhetetlen.
- Várunk?
- Adjunk neki öt percet - bólintott Axler.
Ryan leült a sarkára, és az épületet nézte. Egy három méter magas ciklon kerítés jelezte a
telep határát. A tetején monovezeték húzódott, amelyre húsz méterenként kamerákat és
elektromos lökésgenerátorokat helyeztek el. Egy masszív festett betonfal húzódott
párhuzamosan a kerítéssel. Maga az épület még néhány méterre a falon túl áll. Nem
ígérkezik könnyűnek.
Ryan összeszedte magát. Összpontosított. Egy perc után átpillantott az asztrálba. Az
épület aurája vörös és zöld összevisszaságban ragyogott, mint egy alulexponált
karácsonyfa. A magas háttér-energiaszint miatt nehezen vette észre a figyelőszellemeket,
de néhány percnyi koncentráció után úgy vélte, hogy mindet megtalálta. Két apró szellem,
amelyek úgy néztek ki, mint lebegő szemek, éppen a belső fal fölött imbolyogtak
behatolókra várva.
Nem látott elementálokat vagy helyi szellemeket, de kiszúrta az egyik pokolkutyát. A
paraállat nagyobb volt, mint egy normális kutya, körülbelül kétszer akkora, mint egy
farkas, de szemei vörösen izzottak, és mind a fizikai, mind az asztrálbeli környezetét
pontosan érzékelte. Bejárt útvonalán futott végig a külső kerítés mögött, és miközben
eltrappolt, érezték a belőle áradó meleget. Ebben a pillanatban a pokolkutya megtorpant,
és közvetlenül előttük a levegőt kezdte szimatolni. Ryan visszafojtotta a lélegzetét, és
tekintetét is visszarántotta az anyagi világba. Megragadta Axler karját, és mikor az
ránézett, ujját az ajkához szorítva jelezte, hogy maradjon ő is csöndben. A kerítés fölé
mutatott, ahol a pokolkutya szaglászva járkált fel és alá.
- Axler, Ryan - szólalt meg hirtelen Jane hangja a fülében. Noha csak suttogott, Ryan
szíve a torkában dobogott. Légzése egy másodpercig felgyorsult, mielőtt mágiájával
lecsillapíthatta magát, és érzékeit ismét a jelenre fordíthatta. Nem akarok több meglepetést.
- Maradj vonalban, Jane - hallotta Axler hangtalan suttogását.
- Közbejött néhány dolog - szólt Jane -, de most már újra veletek vagyok. Az ablakotok
húsz másodperc múlva nyílik.
A pokolkutya az aljnövényzetben mozdulatlanul guggoló Ryan és Axler irányába nézett,
majd végre továbbment. Folytatta kocogó körútját.
Jane hangja ütötte meg ismét Ryan fülét.
- McFaren és Morzsoló készen állnak. Megvárják, amíg bejuttok a területre. Hol a
szellem?
Ryan az asztrálba pillantott, ám Léthének nyoma sem volt. Álljunk csak meg - ötlött belé.
Az épület aurájának összevisszasága mintha kitisztult volna egy kicsit, miközben nézte.
Mintha egy átlátszó üveglap vagy meleg levegő került volna a férfi és a kerítés közé.
- Te vagy az, Léthé?
- Igen, itt vagyok. Nagyon élesek az érzékeid.
- Köszönöm - válaszolt Ryan, de közben azon gondolkodott, hogy sikerült a szellemnek
majdnem láthatatlanná válnia az asztrális térben. Ryan úgy tudta, ez lehetetlen. - Majd
mutasd meg egyszer, hogy hogyan csinálod.
- Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnám tanítani.
- Készen álltok? - kérdezte Axler.
- Igen - szólt Léthé.
 - Készen - mondta Ryan is.
- A vakfolt a között a két kamera között van. - Axler körülbelül hét-nyolc méterre jobbra
lévő területre mutatott. - Pontosan közöttük kell áthaladnunk, hogy a többi kamerák ne
vegyenek észre.
Ryan Léthére pillantott.
- Tudsz valamit csinálni a figyelőszellemekkel?
- Persze, nem fognak látni minket. Axler izmai megfeszültek Ryan mellett.
- …most kezdődik! - szólt. - Indulás!
A nő ment elöl, lekuporodva surrant néhány métert a fák oltalmában, aztán egyenesen
átvágott az üres területen a kerítésig. Ryan, mint egy néma, láthatatlan árnyék követte.
Axler elérte a kerítést, és Ares Cascade-jából ráspriccelt egy sorozatot a szélére. A
fegyvert DMSO-ban kezelt vízzel töltötték meg és gamma-szkopoláminnal tarázták fel.
Ha a vegyület emberhez vagy metahumánhoz ér, azonnal megbénítja. A folyadék sercenés
nélkül csöpögött le a rácsról, tehát áram biztosan nincs benne.
Axler körülnézett pokolkutyák után kutatva, aztán egy drótvágó fogót halászott elő az
övéből, elcsípte a kerítést az alján, és átmászott. Ryan követte. A kerítés és a fal közti
távolságot akadálytalanul tették meg, ám éppen, amint Axler csáklyája megakadt a fal
tetején, egy pokolkutya fordult be a sarkon kényelmesen kocogva.
Ryan megmozdult, mintha csak egy homályos árnyék lendülne, és még mielőtt a
hatalmas kutya ráeszmélt volna, hogy egyáltalán ott van, már elő is rántott egy mérgezett
dobótűt. A tüske némán szelte át a levegőt, de még bele sem állt a kutya nyakába, a
következő már Ryan kezében volt.
Azóta nem használta mágikusan megerősített képességeit, hogy Dunkelzahnnal beszélt
csuklótelefonján a vidámpark tornyának létrájáról. Jó érzés volt újra mágiát használni.
Visszaemlékezett a zuhanásra és a harcra Üszökkel, a kiberzombival. Élete első vesztes
csatájára. A kép egy pillanatig a szeme előtt maradt. Megtalálta volna méltó ellenfelét?
Dunkezahn és ő is veszítettek aznap éjjel.
De ez csak egy nyavalyás kutya! Mire a pokolkutya megmukkanhatott volna, már
rávetette magát. Megragadta az orrát, és lerántotta, egy mozdulattal bezárva a száját és a
földre teperve. Nem bízott semmit a véletlenre. Az állatnak nem maradt ideje reagálni,
Ryan túl gyors és túl erős volt. A második tűt is az állat nyakába döfte, mire az még egyet
rándult és kimúlt. Az egész csata nem tartott egy percig.
Ezután elvonszolta a tetemet a bejárt ösvényről, mielőtt követte volna Axlert fel a létrán
és át a falon. A túloldalon elterülő gyepen mindenfelé padok és asztalok látszottak. Csak
így tovább! Amiért jöttek, a kettős üvegajtó mögött, egy emelettel feljebb pihent egy
lepecsételt szobában. Amikor azonban átsétáltak a füvön, és megpróbáltak benyitni, az
ajtót zárva találták.
Bassza meg. McFarennek és Morzsolónak már itt kellett volna lennie, hogy kinyissák az
ajtót. Mi a fene történhetett?
- Jane - üzent Axler hangtalanul. - Az ajtók zárva vannak. Tudsz segíteni?
 Az elsötétített üvegen át Ryan észrevett valamit. Emberek közeledtek. Őrök lennének?
Villámgyorsan az ajtó széléhez ugrott, és magával rántotta Axlert is. A falhoz lapultak.
Ryan összpontosított, figyelte a közeledő léptek zaját. A fal felől érkező erős kékesfehér
fény átsütött a fákon, kifacsart, csontvázszerű árnyékot vetve a kert asztalaira és padjaira.
Tökéletes rejtek.
Apró tükröt húzott elő a ruhájából és olyan szögben tartotta ki maga elé, hogy pont
rálásson a közeledőkre. Négyen voltak, fekete-vörös egyenruhában, valamilyen
gépfegyverekkel felszerelve. Egyenesen az ajtó felé tartottak.
- Most ugrik a majom a vízbe, Axler. Négy biztonsági őr. GPi, könnyű testpáncélzat,
kardok. Talán egy mágus, vagy sámán is. Készen állsz?
Axler sóhajtott, és az Ares Cascade csövét széles sorozatra állította. Bólintott.
- Oké, öregfiú - szólt. - kezdődjék hát a móka.

36
Virtuális acéldobozában ülve Jane igyekezett lerázni magáról Csodaország-város
élményét, és teljesen a Morzsolótól érkező jelekre koncentrálni. Alice kérése egyszerű
volt, és minden további nélkül várhatott a vadászat végéig. Amitől azonban kirázta a
hideg, az az volt, amit Alice-ról megtudott, amikor beásta magát a huszonkilences Járvány
történetébe.
Az egyetlen Alice, aki a Visszhang Délibáb csapat tagja volt, az Alice Haeffner. Két
dolog volt, ami ebben szörnyen megijesztette Janet. Az egyik a vezetéknév. Alice
Haeffnerről kiderült, hogy Dunkelzahn kampánytársának és az UCAS jelenlegi elnökének,
Kyle Haeffnernek volt a felesége. A másik dolog még ennél is sokkal rosszabb volt: Alice
Haeffner rég meghalt. A világot elárasztó számítógépvírus negyven évvel ezelőtt megölte
kiberpárbajban.
Jane nagy levegőt vett, és lerázta magáról a virtuális libabőrt. Nem volt most ideje
ilyesmire, annál sokkal jobban kellett volna arra koncentrálni, amit éppen csinál. Most
éppen McFaren és Morzsoló láthatatlanul lopakodtak végig a folyosón a négy biztonsági
ember mögött, akik közöttük, és a között az ajtó között álltak, ahol Axler és Ryan vártak.
Három nő és egy férfi volt, valamennyien a tünde metatípusból. Nem ugyanazok voltak,
akik a Sárkányszívet ellopták, de a nyakát tette volna rá, hogy ezek is a Rejtélyes
Keresztesekhez tartoztak.
Egyenruhát viseltek az egyik nő kivételével, aki egy kutyabőrt viselt a fején. Biztosan
sámán - gondolta Jane. A többek minden valószínűség szerint szamurájok vagy fizikai
adeptusok, mint Higany. Az egyikük halántékán felvillanó adatjack jelezte, hogy rigó vagy
dekás, de a férfi egy egész sorozat kést és legalább három fegyvert is viselt mellé,
legalábbis Morzsoló szemein át ennyit sikerült kivennie.
Szerencsére egyikük sem pillantott asztrálisan hátra. Tulajdonképp testtartásuk
túlságosan is lazának tűnt, mintha csak sétálni indulnának. Szperetiel nyelven beszélgettek
egymás közt.
Korábban a védőkörös kamrában McFaren és Morzsoló a mágia és a gondosan célzott
koponyalövések remek kombinációjával leterítették a két őrt. Ugyanebben a pillanatban
Léthé foglyul ejtette az afrikai szobrot vizsgáló három mágus asztrális formáját. Ezután
McFaren fizikai álcázóvarázslatot mondott a szobára, hogy a kamerák azt higgyék, nem is
történt semmi, és egy elementálját otthagyta, hogy tartsa fenn a varázst.
Most a négy Rejtélyes Keresztes mögött megbújva a folyosón Morzsoló néma kérdést
tett föl.
- Jane, van valami ötleted, hogy hogyan szabaduljunk meg tőlük?
- Hagyjátok, hogy ők nyissák ki az ajtót, és reménykedjetek, hogy nem veszik észre a
besurranó Higanyt és Axlert.
- Nem tetszik az ötlet. Ezeknek lejárt a szolgálata, és most valószínűleg kimennek a
kertbe elszívni egy pipát, vagy teázni, vagy mi az öregördögöt csinálnak szabadidejükben
ezek a pitypangzabálók.
 - Nem hiszem, hogy le kellene szednünk őket - mondta Jane. - Nagyon rizikós. Ha
sikerül tüzet nyitniuk, túl nagy zajt csapnak.
- Éppenséggel fenn tudom tartani rajtuk a csendvarázst - szólt közbe McFaren -, de akkor
esetleg láthatóvá válunk. Az erős háttér egy kicsit megkeveri itt a mágiámat.
Axler hangja hallatszott:
- Jane, mondj valamit. Mindegy mit. Mindjárt az ajtónál vannak. Basszus, basszus,
basszus. Túl kevés az idő, hogy rendesen kitaláljak valamit.
- Rendben - mondta végül. - McFaren, lődd a csendvarázst, amikor kinyitják az ajtót.
Véletlenül sem előtte. Axler, te…
- Késő - szólt Axler. - Nyitják az ajtót. - Megfordult, és szemén keresztül Jane is látta
emelkedni a célra tartó Cascade csövét.
Az egyik szamuráj figyelmeztetőn kiáltani akart, de egy hang sem hagyta el az ajkát.
Mire pedig előhúzta volna a fegyverét, és kigördült volna az útból, a Cascade-ből ömlő
zuhany telibe kapta. A fegyver széles szórásra volt állítva, így mind a négy őrnek jutott
egy kevés.
Axler mellett Ryan hangtompított pisztolyával lődözött. Zselés kábítólövedékek, jutott
Jane eszébe. Ryan mindig igyekezett a lehető legkevesebb halált okozni. Először a kutya
sámán dőlt ki, a feje megrándult, amikor a golyó a nyakába vágódott.
A férfi szamuráj’ hátraugrott, és hihetetlen gyorsasággal rántotta elő fegyverét. A lézer
keresőfény egy pillanatra megvillant Axler mellkasán, mielőtt Ryan második lövése
eltalálta a férfi csuklóját, és félrevitte a lövést. Ez mind szép, merengett Jane, de vajon
mekkora zajt csap az a falba csapódó golyó?
Az egész jelenet egy bizarr műérzet-játéknak hatott, amiről levették a hangot. Az életben
ennek a csatának is közel egy perc alatt vége volt. Nagyjából újabb két percbe telt, míg
Ryan elvette a kutya sámán belépőkártyáját, és az egész társaságot elrejtették a bokrok alá.
Jane sakkfigurái újra a helyükre kerültek. Bejutottak az épületbe, és épp az előcsarnokon
araszoltak át a megújított láthatatlanság oltalmában. Egyre közelebb a Sárkányszívet rejtő
kamrához.
Ryan szólalt meg:
- Léthé azt mondja, sietnünk kell. Néhány szellem kiszúrt minket.

37
Amint Ryan csendben végighaladt a folyosón, tekintetét átirányította az asztrálba.
Megpillantott egy majdhogynem átlátszó hullámot, amely Léthéhez tartozott, de
semmilyen ellenséges szellem nyomát nem látta.
- Hol vannak?
- Visszaűztem őket a saját síkjukra. Úgyis boldogabbak lehetnek ott.
Jane suttogása hangzott fel Ryan fülében.
- Mi az ábra?
- Léthének sikerült elűzni a szellemeket - válaszolt Ryan hangtalanul. - Hiányuk azonban
felkelti az irányítóik figyelmét.
A társaság gyorsított a tempón, gyorsan és csendesen haladtak a sötét folyosón. Ryan
szerint persze nem elég halkan. Tudta, hogy ezek az árnyvadászok nagyon jók, de nem
követték a Csend Útját, ahogyan ő. McFaren, a mágus csak alig értett a lopakodáshoz, és
Morzsoló is sokkal inkább harci szakértő volt, mint tolvaj. A láthatatlanság nélkül ők már
rég halottak lennének. Ryan pedig ezt nem engedhette meg. Szüksége volt a mágusra,
hogy átjusson a védőburkon a Sárkányszívért.
- Balra ajtó, mögötte lépcsők - szólt Axler. - Egy emelet föl. Szokásos felállás.
A szokásos felállás azt jelentette, hogy Ryan ment legelöl, mögötte Axler, őket szorosan
követte McFaren, és Morzsoló fedezte a hátukat. Ryan kinyitotta a lépcsőhöz vezető ajtót.
Meglepődött, hogy nincs zárva, és bárki szabadon hozzáférhet a lépcsőkhöz. Észrevette
azonban, hogy a másik oldalról érkezve az ajtó zárva lenne. A lépcsőházból bárkinek
belépőkártyára és azonosítóra lett volna szüksége, hogy kijusson. Előhúzott némi
ragtapaszt, és egy csíkot a zár nyelvére tapasztott. Régi trükk, de egyszerű és működik.
Egy gyors pillantással ellenőrizte, hogy senki sincs a lépcsőkön.
- Tiszta a levegő - szólt, és továbbóvakodott. Felfigyelt a biztonsági kamerákra és a
robotsínekre. A lépcsőházak mindig zárt helyek, és a társaságok imádtak ide gyilkos
robotokat telepíteni.
Remélem, kitart a láthatatlanság.
Nem mintha neki szüksége lett volna rá, neki megvolt a saját mágiája, amely segített
beleolvadni a sötét háttérbe és szinte eggyé tenni a környezetével. Megmarkolta
hangtompítós Walther PB120-asát és lassan de határozottan felmászott a lépcsőn, amíg el
nem ért egy „Második Emelet - Taumaturgiai Kutatás” feliratú ajtóhoz.
Amíg a többiek felének, megvizsgálta a zárat. Tudta, hogy asztrális képeik úgy
világítanak a sötétben, mint a lámpás, és reménykedett, hogy nem visz újabb szellemeket
errefelé az útjuk. Előhúzta a kutya sámántól szerzett azonosító kártyát, és beillesztette a
mágneszár leolvasójába.
A zár elfogadta a kártyát, aztán egy színtelen férfihang szólalt meg:
- Kérem adja meg a kódot.
 Ryan elvette Axler kezéből az apró távérzékelőt, és adatvezetékét a leolvasó jackjébe
csatlakoztatta.
- Egység elhelyezve - szólt hangtalanul. - Jane?
Még mielőtt Jane válaszolhatott volna, Ryan hallotta, ahogyan a zár halk kattanással
kinyílik. ,
- Húzd ki a kártyát, Ryan - mondta Jane. - A kód R4N54CK.
- Vettem.
Az ajtón túl egy sötét terembe jutottak. Ryan most már Léthét követte, aki egy kicsit
erősebben fénylett, bár a férfinek fogalma sem volt róla, miért. Talán direkt csinálta, hogy
könnyebben lássa. Vagy csak a Sárkányszív közelségére reagált. Átvezette a csoportot a
termen, lépéseik nesze alig hallatszott, igyekeztek minél kisebb zajt csapni.
Léthé egy balról kapcsolódó terem átjárója előtt megtorpant.
- Ennek a folyosónak a végén van - mondta. - De őrök is vannak.
Ryan jelzett a többieknek, hogy álljanak meg, és maradjanak csendben, előszedte a kis
tükröt, és segítségével bepillantott a folyosóra. Két tünde állt egy dupla ajtó előtt.
Testpáncélra húzott fekete-vörös egyenruhát viseltek. Hang nélkül szólt Axlernek:
- Két őr. Éberek, és GPi-vel meg szuperspricnivel vannak felszerelve. Továbbá kamerák
és zárt dupla ajtók.
- Mostantól készüljetek a riadóra - szólt a nő.
- Rendben, de azért próbáljuk csendben elkapni őket.
- Oké - válaszolt Axler. - Mindenki készen áll? Akkor három, kettő, egy, most!
Ryan és Axler kiléptek a sarkon, és Axler a két őrre ürítette a Cascade-t. A DMSO-kezelt
vegyszer beborította a két tündét, még mielőtt megmoccanhattak volna. Ryan
visszatartotta a csapását, hogy lássa, mi történik. Az egyik őr azonnal összerogyott. A
másik nyilvánvalóan telehuzalozva a fegyveréért nyúlt.
Ryan koncentrálta mágiáját, hogy ellökje a férfi kezét, és útjára engedte a távoli ütését. A
tünde keze visszarándult és az ajtónak vágódott. Azután a vegyszer hatni kezdett, és az őr
a társára zuhant.
Az idő lassított felvételen haladt, amikor Ryan a lehető legnagyobb sebességével az
ajtóhoz rohant. Az ajtószárnyak vastag acéllapokból készültek, és elég nehéz lett volna
berobbantani őket. A legjobb lenne bejutni, még mielőtt a riadó megszólalna. Beillesztette
a sámán kártyáját a zárba, és beütötte a kódot, remélve, hogy az eredeti tulajnak volt ide
bejárása.
És igen, a mágneszár fémnyelve visszahúzódott, az ajtó pedig kinyílt. Biztos ez ma a
szerencsenapom - jutott eszébe, és hirtelen azon kapta magát, hogy Nadja képe bukkan fel
benne. Meg Dunklezahn, amikor azt mondta, hogy ők ketten valahogyan össze vannak
kötve. Nem gondolhatok erre! - figyelmeztette magát. - Most még nem, amíg ez az egész
véget nem ér.
Aztán mind átjutottak, és bezárták maguk mögött az ajtót. Axler és Morzsoló
bevonszolták az őrök testét is. Most már legjobb esetben is csak percek kérdése volt, hogy
a riadó megszólaljon, és marha sok őrrel találják szemközt magukat.
Az ajtó mögötti folyosó nagyjából húsz méter hosszú volt, mindkét oldalon két-két,
valószínűleg laborokba vezető ajtóval. Ezek az ajtók is fémből voltak, csak egy kis plexi
kémlelőablak volt rajtuk. A folyosó a végén egy kisebbfajta teraszba torkollott, tele
italautomatákkal és székekkel. Hatalmas ablakok nyíltak a folyóra.
Léthé a bal hátsó ajtóhoz vezette a csapatot. A kutya sámán kártyája ismét működött, és
Ryan már éppen belépett volna, amikor McFaren felemelte a kezét.
- Várj. Védőburok van a szobán, és semmihez sem hasonlít, amit eddig láttam.
Telenyomták varázslatokkal, és mindet megkötötték. Úgy tűnik, hogy ha bármi beindítja, a
burok, mint egy őrült nagy manabomba, felrobban, és minden valószínűség szerint minden
élőlényt megöl, amelyik túlságosan közel került hozzá. Rendkívül ravasz.
Ryannek is elég ravasznak tűnt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire veszélyesnek.
- Meg tudod törni?
McFaren a burok felé fordult. Ryan figyelte, ahogyan az asztrálban a mágus aurája
elválik az anyagi testétől, és a burok üveges kék felszíne fölött köröz. Majd egy percbe
telt, mire McFaren asztrális alakja újra visszaszállt a hús-vér testbe, és a mágus lassan
ingatni kezdte a fejét.
- Ez nagyon fejlett mágia - szólt. - Lehet, hogy sikerülne lyukat ütnöm a burokba, de
nagy eséllyel felrobban, és mindannyian itt veszünk.
- Jane, van valami ötleted?
A dekás válasza rövid volt.
- És Léthé?
Ryan a szellemre nézett.
- Be tudsz juttatni bennünket?
- Azt hiszem, igen - válaszolta Léthé. - De nem vagyok biztos benne, hogy nem robban
fel a burok.
- Mi volna, ha segítenél McFarennek?
- Megpróbálni mindenesetre érdemes.
- Akkor vágjunk neki - szólt a mágus. - Nincs sok időnk. McFaren leült, hátát a falnak
vetette, aztán teste elernyedt, amint asztrális alakja kiemelkedett belőle.
Ryan figyelte, amint a mágus meg Léthé varázslatot szőnek, hogy meggyengítsék a
tükröződő kék burkot. Látta, ahogyan apró fényvillanások tompítják el a burok fényét, míg
végül a felszíne meghajlott, és lassan de biztosan formálódni kezdett a bejárat körül.
Tudta, hogy ez elég aprólékos mágikus védelem kell, hogy legyen. A Sárkányszív
borzasztóan értékes lehet, ha ennyire őrzik.
Két hosszú perc telt el, amíg figyelte, hogy mit csinál Léthé és McFaren. Végül Jane
hangját hallotta a fülébe helyezett rádión.
 - Néma riadó szól. Hogy álltok?
- Meddig tart még? - kérdezte Ryan McFarentől.
- Már majdnem készen vagyunk. Alig hiszem el, de már majdnem átjutottunk. Olyan ez,
mint egy bombát hatástalanítani. Nem lehet elsietni, mert akkor… Baaaammmm!
- Hallottad, Jane?
- Igen. - érkezett a válasz. - Három percetek van, hogy befejezzétek. Ismétlem, három
perc a végéig.
- Vettük. Három perc.
Húsz másodperccel később átjutottak. McFaren teste még mindig a földön hevert,
Morzsoló őrködött fölötte. Ryan belépett az ajtón a szobába. Nagy üres tér volt,
helyenként vésetekkel és titokzatos jelekkel telefaragott asztalok és padok álltak. Apró
szobrok, tollak és csontok hevertek mindenfelé. Könyvek és kódexek a legújabbaktól a
legősibbekig gyönyörű rendben sorakoztak a négy falat teljes egészében elfoglaló
könyvszekrényekben.
Egy lassan villogó vörös fénypont jelezte, hogy a belső biztonsági kamera bekapcsolva
figyel. Ryannek azonban nem volt ideje, hogy lopakodjon, vagy elleplezze a hőnyomát.
Végigpillantott a szobán.
- Hol van? Hol a mennykőben van?
Léthé válaszolt.
- Érzem, de nincs itt kinn a szabadban. Egy kisebb kamrában van az egyik pad alatt.
- Kis kamra? Széfre gondolsz?
- Mi az a széf?
- Egy olyan kis kamra, aminek vastag fémfala van és…
- Az az.
- Kurva jó! - fakadt ki Ryan.
- Ez egy jó dolog?
- Nem, ironikusan mondtam. Tudod, mi az az irónia?
- Nem.
- Nem baj, majd később elmagyarázom. Már ha sikerül innen élve kijutnunk.
Ryan rátalált a széfre az egyik átellenes falban. Nem volt nagy, de elég összetett
elektromos zárja volt. Remélte, hogy Jane ki tudja nyitni. Axler ismét átnyújtotta a
távérzékelő dobozt.
- Jane? - kérdezte Ryan. - Készen állsz?
- Csatlakoztass rá.
Benyomta az adatvezetéket a zárba és várt.
- Társaságunk akadt! - hallották Morzsoló hangját a bejárat mögül, ahol McFaren testére
vigyázott. - Illetve egy pillanat. Elmentek.
- Mi van?
- Egy egész rakás tűzelementál. Megjelentek, és meg akartak sütni. Aztán egyszerre csak
eltűntek.
- Köszönd meg Léthének, biztos ő csinálta.
- Bent vagyok - szólalt meg Jane. - Nyisd ki az ajtót.
Ryan lenyomta az acélfogantyút, és az ajtó könnyedén kitárult. Benézett, és az alsó
polcon megpillantotta a Sárkányszívet néhány különböző talizmánnal körülvéve -
ékszerek, drágakövek, apró faragások hevertek körülötte.
A Szív nagyobb volt, mint számította, három-négyszer akkora, mint egy emberi szív,
pontosan abból a tompa fényű fémből, amit azonnal felismert. Orikalkum, az összes igazi
elem mágikus vegyülete. Az asztrálban úgy világított, mint egy kis nap, és az élmény
mélyen megindította Ryant. Mélyen a lelkébe hatolt, és megmozdított benne valamit.
Meg kell szereznem - gondolta. - Az enyém. Most már biztosan tudom. Dunkelzahn
mindvégig nekem tartogatta.
Valahol mélyen tudta, hogy a széfet is burok védi, de nem tudott parancsolni a kezének.
Nem bírt várni, kinyúlt a Sárkányszív felé.
- Ryan, ne! - Axler túl későn kiáltott.
Amint Ryan keze áthaladt a talizmánok körén, megtörte a burkot. Tűz ömlött végig a
karján, mintha napalmba nyúlt volna, amikor megragadta a Szívet. A lángok a kezéről
átterjedtek az egész testére, teljesen beborítva azt a fehéren izzó tűzzel.
Beléhasított a fájdalom amikor karja húsát csontig marták a lángok. Teste a robbanás
szélén állt, és csak pillanatok választották el tőle, hogy hús, csont és inak apró,
összeégetett darabkáira repüljön szét.
Ennyi - gondolta. - Ez a vég.
Hirtelen Axler vágódott neki, ellökve a széftől, ki a padlóra. Ryan egy abszurd pillanatig
megbabonázva bámult karjának megfeketedett maradványaira, érezte az égett hús átható
szagát, és észrevette, hogy csontujjai még mindig görcsösen szorítják a Sárkányszívet.
Megvan!
Megpróbálta mágiával elvezetni a fájdalmat, de az túl erős volt, túlságosan nagy terület
sérült.
Hirtelen az erő hulláma öntötte el. Adrenalin? Mágia? A fájdalom eltűnt, helyébe pedig
valamiféle transzcendens boldogság költözött. Mintha haldoklana. Szelleme elemelkedett
a testétől, szárnyakat növesztett. Változni kezdett.
A Sárkányszív.
Az erő egyszerre áradt belőle és a Szívből, és minden sebét teljesen begyógyította. A
fájdalom elmúlt. Már a kimerültséget sem érezte, és a sebesülést is magával sodorta,
eltüntette a mágia áradása.
 Talpra ugrott, és Axlerhez lépett.
- Tűnjünk innen.
- De… De hát mi történt? - hebegte a nő. - Azt hittem, meghaltál.
Ryan megborzongott.
- A Sárkányszív tette - mondta, mintha csak ez lenne a legmegfelelőbb magyarázat egy
ilyen kérdésre.
- Befejeztétek a bájcsevegést? - érdeklődött Morzsoló odakintről. - Mint már említettem,
nem vagyunk egyedül.
- Jövünk! - kiáltott ki Axler, és kérdő pillantást vetett Ryanre.
Ryan érezte a Szív erejét, és vonakodva rakta el az övén lógó nejlon táskába. A
következő pillanatban már Axler mögött állt, aki mintha lassabban mozgott volna, mint
eddig. Hatalmas robajra érkeztek ki a folyosóra.
A nehéz fémajtók résnyire nyílni látszottak egy pillanatra, de aztán visszaugrottak a
helyükre.
- Jane megkeverte a kódot és kizárta őket, de nem fog túl sokáig kitartani - magyarázta
Morzsoló.
- Jane - szólt bele Ryan hangtalanul a torokmikrofonba -, megvan a Sárkányszív. Most
segíts kijutnunk valahogy.
- Vettem - érkezett a géphangú válasz. - Egy pillanat, és kész a menekülési terv.
Újabb robbanás rázta meg az épületet, és amikor Ryan a folyosó vége felé fordult, látta
ahogyan a masszív fémajtók fülrepesztő dörrenéssel kifordulnak a sarkukból. A résen
láng- és füstfelhő tódult a helyiségbe.
- Jane - szólt Axler - kivel állunk szemben?
- Még nem végeztem. Minden valószínűség szerint egy osztag Rejtélyes Keresztessel.
Morzsoló felkapta McFaren ernyedt testét, és a társalgóba rohant vele, Ryan és Axler
szorosan a nyomában. Ki kellett jutniuk a tűzvonalból.
- Egy osztag?
- Húsz jól felfegyverzett, gondosan kiképzett személy.
Mintha csak igazolni akarnák szavait, öt katonai páncélzatot viselő harcos lépett ki a
füstből, fejükön gázmaszkkal egybeépített, megerősített sisakkal. Az első háromnál vállra
erősíthető giroállványokon kézi gépágyúk voltak, mintha valami űrdarazsak lennének. A
gépágyúk csövei felpörögtek, és ugatva tüzet nyitottak. A sorozat feltépte a padlót és
ökölnyi lyukakat ütött az ablakba.
- Kurva nagy szarban vagyunk, Jane! - ordított Axler. - Csinálj valamit, de nagyon
gyorsan!

38
A San Marcos teocalli mélyén Lucero meztelen testét bámulta kamrája egészalakos
tükrében. A sebek előtti időben valamikor gyönyörű volt. Azelőtt, hogy függővé tette
volna a vér, hogy lelke sötét foltjának rabszolgájává vált volna.
Sötétbarna fejbőrét simára borotválták. Koponyája sima volt és finoman ívelő, mint egy
tojás, és arcát sem csúfították el a hegek. Mélybarna őzikeszemei időről időre
elhomályosodtak, pillantása mégis erőt sugárzott, orra keskeny és enyhén ívelt, ajkai pedig
teltek voltak.
Nyaktól lefelé azonban barna bőrét a hegek kibogozhatatlannak tűnő hálója borította. A
beléhasított rúnák úgy néztek ki, mint valami sötétbarna tintával készült kidomborodó
tetoválás. Teljesen beszőtték a karját, vállait, melleit, hasát, hátát, farát, combját és végig a
lábát is. Undorítóán és természetellenesen csonkítva érezte magát.
Egy egészen rövidke pillanatig átlátott a képen, megpillantott azt a nőt, aki azelőtt volt,
hogy Oscuro új munkát talált neki. Látta az értelmesen csillogó szemeket, a hasán feszülő
puha fiatal bőrt. Makulátlan volt és ruganyos. Újra átélte, hogy milyen érzés egy férfi vagy
nő gyengéd érintése. Hogy vágynak rá.
A pillanat elmúlt, mintha csak egy felhő úszott volna el a nap előtt.
Egy templomszolga dugta be a fejét az ajtón.
- Seńor Oscuro már vár.
Lucero megfordult. Ismét Oscurohoz indul, ahhoz a fekete emberhez, akinek a lelke is
fekete, de olyan borzasztó sötét, hogy aurája szinte üres foltok összevisszaságából állt
csupán. Ismét hozzá indul, és engedi, hogy elcsábítsa a vérrel, mégpedig egyetlenegy ok
miatt. Vissza akart térni a fény és a gyönyörű ének helyére. Oscuro megint oda fogja
küldeni, és most talán ott is maradhat.
Valahol mélyen tudta, hogy Oscuro el akarja pusztítani azt a helyet, vagy legalábbis
annyira megváltoztatni, hogy a szépségéből semmi ne maradjon, de nem tudott mit tenni
ellene. Nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedett és reménykedett, hogy az éneklő
istennő kitart, és hogy a dal képes lesz elmosni Lucero vérének rontását.
Mint már annyiszor, követte a szolgákat a szentélybe, és mint már annyiszor, Oscuro az
oltárnál várta. Lucero néma imát mormolt Quetzalcoatlhoz, amint elhaladt a szobor előtt;
kérve őt, hogy szabadítsa meg a rabságból. Hogy még egyszer szép lehessen, mielőtt
meghal. Mert tudta, hogy nagyon sebezhető azzal a vérrel szemben, amelyet Oscuro
használ. Bele fog borzongani, ahogyan kívánja az ízét, és segítség nélkül alá fogja vetni
magát.
Oscuro felkísérte az oltárhoz és utasította, hogy feküdjön le. Lucero meghallotta a
Gestalt kántálását, és eszébe jutott, ahogyan a vérmágusok a templom csúcsán egy rituálét
folytatnak. Azért hívták össze őket, hogy az ő erejét növeljék. Azután, hogy oly sok ideig
közéjük tartozott, furcsa érzés volt, hogy ennyire közel voltak, és mégsem csatlakozhatott
hozzájuk.
 Tudta, hogy néznek ki: tíz szertartási köntösbe öltözött ember egy körben ülve. Bőrüket,
akárcsak az övét, rúnák hegei csúfították el, ahol megvágták magukat, hogy a vérmágiát
táplálják. Csövekkel összekötve ültek, amelyek lehetővé tették, hogy a vér szabadon
áramoljon egyiküktől a másikig, végig az egész Gestalton, és miközben énekeitek, a
vérmágusok egyetlen óriási asztrális lényt alkottak. Egy varázslatos teremtményt, amely
az egész csoport együttes erejével bírt. Lucero egyik fele még mindig vágyódott azok után
az idők után, amikor vére a Gestalt egységének részévé vált. Egy része még áhítozott erre
az erőre. A Gestalt vérmágusai azonban nem tudtak a dalról, nem ismerték a fény
szépségét. Talán a sebeik túl mélyek voltak, hogy egyáltalán láthassák a szépet.
A kántálás hangereje erősödött, miközben a kőoltáron feküdt. A hangok ritmusa egyre
nagyobb hangerővel szólt, amint lassan transzba esett. Amint a sötét ölelésbe hullott,
Oscuro varázslatának mélységébe.
Amikor kinyitotta a szemét, bántotta a szépség. Szemtől szemben állt az istennőből
sugárzó fényességgel. A dal teljesen betöltötte Lucerot, megkínzott bőre pórusain át
belehatolt, és újjávarázsolta szépségét. Ismét fiatalnak és tisztának érezte magát.
A fény azonban nem volt képes behatolni a szíve sötét foltjáig. Vágyott rá, hogy betöltse
a rontás feneketlen kútját, de eredménytelenül. Egyszer csak megérezte magában a
vérmágus rituálé erejét és a hatalmas obszidián kőből származó manát. A manát, amely a
még nem egészen aktív Locusból áradt.
A folt növekedni kezdett. Úgy terjedt a fehérségben, mint valami fertőzés. Mint az
egészséges testen elhatalmasodó betegség. Lucero nemsokára már látta lábát a kemény,
töredezett kövön. A fény néhány méterre visszahúzódott tőle, amint a vér ereje átáramlott
rajta. Újra erős volt, egy nagyobb egész része.
Azóta nem érezte ezt, mióta elveszítette erejét, és kizárták a Gestaltból. Most végre újra
egy volt közülük, erejük gyújtópontja.
A sötétség nőttön-nőtt, míg végül Lucero már mozogni tudott a fekete körben. Hallotta a
szakadék túloldalán, a dal erejétől megfagyasztott lények borzalmas sikolyait és nyögéseit.
Arra vágytak, hogy Lucero sikerrel járjon, szét akarták tépni az istennőt. És Lucero sötét
fele megértette vágyaikat.
Hirtelen Seńor Oscuro jelent meg mellette a körben. Kezével a szemét eltakarva állt ott,
igyekezett azt megvédeni a fénytől. A táguló sötétség lehetővé tette, hogy ő maga is
átjöjjön. Oscuro arca megvonaglott a fájdalomtól, amikor meghallotta a gyönyörű zenét,
még úgy is, hogy a fekete kör közepén, ahol állt, a dal gyenge volt és elfojtott.
Mormolt valamit, és egy novícius jelent meg, egy tizenhárom éves forma fiú. Oscuro egy
obszidián fekete áldozati kardot húzott elő, egy macauitlt. A novícius mozdulatlanul állt,
megbabonázta a mágia. Oscuro meglendítette a kardot és egyetlen mozdulattal átvágta a
fiú nyakát. A fej földre hullott, és helyéről vért tört elő összefröcskölve a földet, miközben
a test megdőlt és összecsuklott.
Lucero döbbenten figyelte, ahogyan Oscuro vonszolni kezdte a fiú tetemét és kört rajzolt
vérével a földre. Miután a vérkört még két novícius vére erősítette meg, a dal egyre
tompábban hallatszott. Végül Lucero már alig hallotta onnan, ahol állt, a sötét folt
közepén.
 Érezte, hogy sírni kezd. Elpusztítja a szépséget, talán éppen a jóság lényegét. Felsebzi
lába alatt a földet ugyanúgy, ahogyan saját testét sebezte meg. Ugyanúgy, ahogyan
elcsúfította saját szépségét. Most már tudta, hogy neki vége. Nemsokára, ha Oscuro
kívánsága teljesül, az egész világnak is vége.

39
Ryan a folyosó végén a fal mögött guggolt és figyelte, amint a golyók feltépik mellette a
falat, és széttörik a tőle balra lévő ablakokat. A zaj fülsiketítő volt, mint egy állandóan
zuhogó kőeső. Alig lehetett látni, mivel füst és törmelék töltötte be a szobát.
Érezte a Sárkányszív mindent elsöprő erejét, amint a testében lüktet. Meggyógyította
összeégetett karját, erősebbé és gyorsabbá tette. Feljavította fizikai adeptusi képességeit.
Szívesen lerohanta volna egymaga az egész sereget. Sebezhetetlennek érezte magát, noha
tudta, hogy ez nincs így. A Cserid Útja azt tanította, hogy az észrevétlenség mindig a
legjobb megoldás, ám, ha ez kudarcot vallott, Ryan az erőhöz és taktikához fordult. A
legjobb taktika most a menekülés volt. Az egyetlen kijáratot azonban a Rejtélyes
Keresztesek elálltak, az az irány tehát a biztos halált jelentette volna. Mi a franc tartott
ilyen sokáig Jane-nek? Hirtelen könnygáz gránátok gurultak Ryan és Axler lábához. Egy
meghatározhatatlan nemű hang bömbölt a kierősített hangosbeszélőkön keresztül:
- Dobják el a fegyvereket és adják meg magukat! Tíz másodpercük van.
Jane hangja szólalt meg a fejhallgatón át.
- Húzódjatok el a folyosó vonalából - üvöltötte túl a fegyverropogást.
- Próbálnánk csak meg - szólt közbe Axler -, forgócsöves géppuskáik vannak.
- Dhin mindjárt…
Ryan megpillantotta: az arborétumra és a folyóra nyíló ablak mögött a helikopter úgy
ereszkedett alá lassan, mint egy felsőbb emeletről érkező lift. Dhin nagyon értette, amit
csinált, ha ennyire közel tudta tartani a falhoz anélkül, hogy a rotor a betonba akadt volna.
Félreugrott az útból, amikor a helikopter gépágyújának csöve feléjük lendült. Axler és
Morzsoló McFaren ernyedt testét egy közeli sarokba vonszolták. Az asztrálban úgy
látszott, mintha Léthé és a mágus még mindig azon dolgoznának, hogy összezárják a
lyukat, amelyet a laboratórium védőburkán ütöttek. Ryan nem pontosan értette, hogy
tulajdonképpen mit is csinálnak, de tudta, hogy borzasztó óvatosaknak kell lenniük, ha
meg akarják akadályozni a burok hatalmas erejű manájának felrobbanását.
- Remélem, sikerült kimásznotok az útból - hallották Dhin hangját. - Mert most jövök én!
Fülrepesztő robaj reszkettette meg az épületet, és a nagy, forgó gépágyú csöveiből
záporozó lövedékek egy másodperc alatt szilánkokká lőtték az ablakot. A géppuskások
megpróbálták viszonozni a tüzet, de csak egy-kettőnek sikerült meghúznia a ravaszt,
mielőtt minden elcsendesedett.
Ryan tükrével végigvizsgálta a folyosót, de csak a füst és törmelék kavargó felhőjét látta.
Ernyedt testek a földön, fekete-vörös katonai páncéljuk tele vérző lyukakkal. Némi
mozgást észlelt ugyan, egy pár árnyékot a ködben, de alakokat nem tudott kivenni.
- Mind halottak vagy visszavonulnak - szólt Dhin. - Beszállás! Gyorsan!
Ryan előhúzott egy füstbombát, és a folyosóra gurította, hogy tovább csökkentse az
amúgy is rossz látási viszonyokat. Ugyanekkor Axler a szétlőtt ablakhoz lépett, kezében a
mászókampóval. Meglendítette, és bedobta a helikopter nyitott ajtaján. Az egyik ülés
lábában akadt meg.
- Kiváló - jegyezte meg. - Indulás. Morzsoló, te mész elsőnek.
Dhin egy kicsit megemelte a helikoptert, és eltávolodott a faltól, amikor a törpe
átevickélt a kötélen. Eddig minden rendben. Most McFaren ernyedt teste következett.
Axler úgy kötötte a mágus mellkasára és derekára a kötelet, hogy a test egyensúlyban
maradjon, Morzsoló pedig felhúzta.
Kettő fenn, kettő lenn.
Jane szólt bele a vonalba:
- Elhelyeztem egy intelligens keretet a tűzoltóság rendszerében. Azt hiszik, hogy tűz van
az épületben. Nemsokára társaságotok akad, és elvonja a biztonságiakat.
Axler éppen a kötélen lógott, amikor fegyverropogás hallatszott. Egy lövedék a combját
találta el, a seb vörös virágként nyílt fel azonnal.
Ryan figyelte, ahogyan megremeg, egyensúlyát veszti, és egy pillanatig elengedi a
kötelet, de azután újra elkapta. Arcán nyilvánvaló fájdalommal igyekezett tovább a
helikopter felé.
Axler sebesülésének látványa kikészítette Ryant. Energiahullám ömlött végig rajta, és a
folyosó felé fordult. Az anyagi világban ugyan nem látta ellenfeleit, de asztrális
jelenlétüket érzékelte. A Sárkányszív erejéből merítve telekinetikus csapást indított feléjük
olyan erővel, hogy az ütéstől a levegőbe emelkedtek, és a falhoz csapódtak. Egyiket a
másik után terítette le, míg végül hat öntudatlan tünde feküdt a füstben.
Mintha valahonnan nagyon távolról szirénák hangját hallotta volna. Ryan megfordult, és
megpillantotta a két mentőhelikoptert, akik felzárkóztak Dhin gépe mellé, és nézték, hogy
segíthetnek-e a mentésben.
- …hallasz egyáltalán?
- Tessék?
- Itt üvöltök neked már mióta - Axler hangja volt. - Felértem, te vagy az utolsó. Mozgás!
Indulj, még mielőtt becéloznak egy rakétával, vagy valami hasonló rondaság történik.
Ryan megrázta a fejét. Nem hallott semmit. Teljesen a bosszúra koncentrált. Biztosan a
Sárkányszív hatása lehetett.
Megfordult, és megragadta a kötelet. Léthé jelent meg mellette az asztráltérben.
- Mondd meg nekik, hogy indítsák el a helikoptert!
- Miért?
- A burok fel fog robbanni.
Ryan elküldte a hangtalan üzenetet:
- Dhin, indíts! Emeld a gépet fel és kifelé. Azonnal! Az épület fel fog robbanni!
A helikopter rotorjainak bőgése magasabb frekvenciába csapott amint a gép elemelkedett
az épülettől. Ryant a kötél végén magával húzta, mint egy vékony szálon lengedező pókot.
Nem mászott fel, csak lógott, és a folyosót figyelte. Az asztrálban látott egy pár alakot.
Újabb páncélos tündék!
Kék fényrobbanás világította be az éjszakát, amikor a burok felrobbant. A robbanás
szabályos toroid alakot öltött, mint egy óriási manafánk. Az első hullám készületlenül érte
a tündéket, és megsemmisítette őket. Millió darabra szakadó testük szétfeszítette
páncéljukat, ruházatukat, bőrüket és izmaikat. A légnyomás áttörte a falakat és a
mozdítható bútorokat kirepítette az ablakokon.
Ryan figyelte az asztrálban terjedő hullámot, amely úgy gördült feléje, mint egy
hullámzó selyemfal. Fejét igyekezett a mellkasához szorítani, hogy megvédje szemét a
záporozó páncéldarabkáktól, húscafatoktól és manarepeszektől. A hullám azonban
veszített erejéből, amint távolodott a központtól, így mire Ryanhez ért, már csak egy
pillanatnyi erős fájdalmat okozott és eltűnt. Összeszorította a fogát, és még erősebben
markolta a kötelet. Ott lógott az emelkedő helikopter alatt, és remélte, hogy Dhin elég
ügyes lesz hozzá, hogy vele együtt kimanőverezzen a mentőhelikopterek rotorjai közül.
Amikor a kötél megállapodott, és a Hughes Airstar is biztonságban lebegett magasan a
fekete égbolton, Ryan felhúzódzkodott a kötélen, be a helikopterbe. Hatalmas sóhajjal
levetette magát az egyik ülésre, Axler pedig bezárta az ajtót, és eltűntek az éjszakában.
Meglepődtek, hogy nem kaptak rakétatámadást, és nem indultak azonnal az üldözésükre.
Valószínűleg a tűzoltó csapatok okozta felfordulás miatt lehetett. Léthé az asztrált figyelte,
miközben Dhin Morzsoló segítségével a radart ellenőrizte. Ryan segített Axlernek ellátni a
sebesült lábát. Megpróbálkozott a Sárkányszívvel is meggyógyítani, de nem igazán tudta,
hogyan is kell másokat gyógyítani. Ehhez nem volt megfelelő képessége.
McFaren teste úgy maradt, ahogyan letették. Léthé szerint meghalt a robbanásban,
asztrális formája belegabalyodott a burok szövetébe, amikor az egész összeomlott. Axler
nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet.
Léthé már csak tudja - gondolta Ryan. Ám még ha sikerült is McFaren asztrális
formájának valahogy túlélni a robbanást, hamarosan vissza kell térnie a testébe, különben
örökké kóborolni fog a világban.
Jane eddig a La Grande környéki határszakaszt figyelte, hogy pontosan időzítve,
zökkenőmentesen sikerüljön átjutniuk a Szelis-Síd területre. A határőrizetet azonban
mindenütt megerősítették, úgyhogy végül azt javasolta, hogy a John Day-től nyugatra
fekvő hamuágyon szálljanak le. Ez Tirnek elég ritkásan lakott része volt, így egy napig
mindenképp biztonságban lesznek, amíg a határőrséget újra fel nem lazítják egy kicsit.
Több órába telt, mire a John Day melletti hamuvölgybe értek. A nap már épp kelt fel,
amikor leszálltak, a helikopter szele finom köddé kavarta körülöttük a vulkáni hamut. Ez
sötétvörössé és égő narancssárgává szűrte körülöttük a napfényt. Ryan érezte, hogy elönti
a kimerültség, amikor a helikopter talpai végre szilárdan álltak kis kanyon talaján, ahol
rejtőztek.
Sikerült. Megszerezte a Sárkányszívet. Most már csak annyit kellett tennie Dunkelzahn
szerint, hogy megkeresse Harlequint, a mágust, és eljuttassa a Szívet Thaylának a Nagy
Szellemtánc metasíkjára. A fáradtság úgy tapadt rá, mint a vizes ruha. Túlságosan fáradt
volt ahhoz, hogy a küldetés többi részén gondolkodjon.
 Arról nem is beszélve, hogy mi a francnak adná oda bárkinek a Sárkányszívet? Sokkal
erősebb volt vele, mint nélküle. Ha csak simán megtartaná, felhasználhatná, hogy
Dunkelzahn ellenségeivel felvegye a harcot. Semmi értelme nem volt, hogy odaadja.
Immár a részévé vált.
Megtartom - döntötte el végül. - Dunkelzahn rám hagyta, tehát az enyém.

40
Léthé észrevett valamit Ryan Mercuryban. A férfi aurája megváltozott: átalakult, mióta
kapcsolatba került a Sárkányszívvel. Erősebb lett, mint volt, gyorsabb, és sokkal
alkalmasabb arra, hogy eljuttassa a Szívet Thaylának. Léthé megpróbálta maga elé idézni
Thayla dalának csodálatos zenéjét. Igyekezett érezni a fény ellenállhatatlan melegét.
Nem sikerült. Emlékezete nem vehette fel a versenyt a tapasztalatokkal.
Apró elektromos lökéssel hívta fel magára Ryan figyelmét, aki épp Axlernek segített
álcázó hálót borítani a helikopterre. A férfi egy pillanatig összpontosított, aztán
megkérdezte:
- Léthé, te vagy az?
- Szeretnék beszélni veled arról, hogy hogyan tervezed eljuttatni a Sárkányszívet
Thaylához.
Ryan aurája egy pillanatra elsötétedett.
- Hagyd most ezt egy picit. Annyi borzalmas dolog történt velem mostanában. Most nem
is akarok ilyesmire gondolni.
Léthé rá sem hederített.
- Erre nincs most idő. Most hogy megvan a Szív, át kell juttatnunk oda.
- Bőven lesz még erre időnk - válaszolta Ryan idegesen - Mondtam, hogy most nem
akarok erről beszélgetni.
Léthé ugyanazt az elhomályosodást figyelte meg Ryan aurájában, amit már korábban a
hamisság jelének ismert föl. Ez már akkor felkeltette a gyanúját, de mi mást tehetett volna,
mint hogy reménykedett, hogy őt csalják meg az érzékei, és mégis Ryan Mercury a
legmegfelelőbb a feladatra? Elvégre Dunkelzahn választása őrá esett.
- Mindemellett azt sem tudjuk, hogyan juttassuk el a metasíkokra - folytatta Ryan, Ez
egy nagyon nagy erejű és bonyolult mágikus rítust igényel, amelyet csak néhány mágus
ismer. Meg kell találnunk egyikőjüket, és fogalmam sincs, merre induljak.
Léthé látta, hogy Ryan aurájában egyre nő a sötétség. Valamiért hazudott.
- Meddig akarsz még várni?
Ryan anyagi arcán mosoly suhant át, ez sötétvörös hullámmal jelent meg az aurájában.
- Csak ameddig elvonulnak a viharfelhők.
Léthének ebben a pillanatban leesett, hogy Ryan meg akarja tartani a Sárkányszívet.
Megbabonázta a hatalom. Ryan még mindig beszélt.
- Keresnem kell egy mágust, hogy elemezze a helyzetet.
Léthé azonban nem figyelt. Majd megőrjítette a felismerés, hogy ez a rövidlátó ember
kockára tenné az egész világ sorsát a hatalom érzésének egy múló pillanatáért.
- Nem tarthatod meg a Sárkányszívet. Nem a te számodra készült.
 Ryan meglepetten hátralépett.
- Nem is akarom megtartani.
Léthé beszéd közben figyelte a férfi auráját. Ryan nemcsak hazudott, de pontosan az
ellenkezőjét állította annak, amit gondolt. Már nem maradt egy csepp kétsége sem. Ryan
nem akarta befejezni Dunkelzahn küldetését.
- Nem érted, hogy mit csinálsz! Nem engedem meg!
- Nem látom be, hogyan állíthatnál meg - válaszolt Ryan. - Enyém a Szív, és nem
hiszem, hogy akár te is árthatnál nekem.
Léthé fel sem vette a fenyegetést.
- Az egyéni hatalomnak nincs értelme. Fogd már föl, hogy a kicsinyes vágyaiddal te is
hozzájárulsz a világ elpusztításához.
- Kopj le! - Ryan összpontosított, és ellökte Léthét. Lehet, hogy valóban megerősödött.
- Nem adom fel! - szólt a szellem, azzal eltűnt, átszáguldott az asztrális tájon. Magasra,
egészen a manaszféra pereméig emelkedett, és Ryantől az anyagi világban több ezer
kilométerre ért vissza. Egész utazása nem tartott egy gondolatnyi ideig.
A washingtoni nyüzsgésben már nehezebb feladat volt megtalálni Nadja Daviart. Ám az
idő viszonylagos fogalom. Még mindig reggel volt, amikor rábukkant a tündére egy
kiválóan őrzött palotában. Elhúzott az asztrális őrszemek mellett, be a nő új irodájába.
Hárman voltak még rajta kívül a szobában: két ork biztonsági őr, és egy ázsiainak tűnő
ember, aki Nadjával beszélgetett. Az orkok Nadjára vigyáztak, és miután megvizsgálta
asztrális testüket, Léthé ráébredt, hogy egyikük sem fog tudni fordítani neki. Vonakodva
bár, de úgy döntött, hogy megszállja egyiküket. Most sokkal jobban kell majd vigyáznia,
hogy még azelőtt elhagyja a testet, hogy az meghalna. Muszáj volt azonban Nadjával
beszélnie, és nem látott rá más módot.
Szellemét az egyik ork testébe csúsztatta, és igyekezett minél finomabban bánni a
metahumán szellemével. A test megrándult, amikor gyorsan átvette az irányítását.
- Ne haragudj, Nadja, - szólalt meg az ork hangján - Léthé vagyok, és nagyon nem
szívesen használom az őr testét, mert borzasztó fontos, hogy beszéljek veled.
A másik ork őr előhúzta a fegyverét. -Léthé?
- Igen, sürgős, és nincs sok időm. Nem akarom véletlenül ezt a testet is elpusztítani,
ahogyan az előzőt.
Nadja hirtelen a vendégéhez fordult.
- Bocsásson meg ezért a kis intermezzóért, Rai’kun-sama. Nem vártam, és nem is
tudhattam előre. Ugyanakkor beszélnem kell ezzel a szellemmel. Megbocsátana egy pár
percre? Kérésének megtárgyalását utána folytathatjuk.
A férfi felállt és meghajolt. Nadja pontosan viszonozta a meghajlást. Amikor a vendég
becsukta maga mögött az ajtót, Nadja ismét Léthéhez fordult.
- Mit akarsz?
 - Ryan Mercury kudarcot vallott. Sikerült megszereznünk a Sárkányszívet, de elragadta a
vágy a hatalma iránt. Úgy döntött, hogy megtartja a tárgyat és nem fejezi be a küldetést.
Nadja a szavak hallatán döbbenten ült le székébe.
- Te vagy az egyetlen, aki meggyőzheti, hogy hajtsa végre Dunkelzahn utasításait -
folytatta Léthé. - Hogy teljesítse a küldetését.
- Én?
- Szeret téged.
Nadja bólintott, de egy szót sem szólt. Egy pillanatra összeszorította a szemét, mielőtt
újra felállt volna.
- Rendben, Léthé, közbelépek. Valami történt Ryannel Aztlanban. Nem tudom, hogy
micsoda, de biztos vagyok benne, hogy Roxborough tette vele. Mintha kicserélték volna.
Talán már sohasem lesz az, aki régen volt. A küldetés azonban, amit Dunkelzahn rábízott,
valóban létfontosságú. Mindkettejüket meghazudtolnám, ha nem próbálnék segíteni.
- Köszönöm - válaszolt Léthé, és elhagyta a biztonsági őr testét. Az ork szelleme a
helyén maradt, ám a test elájult az átmenettől. Egy perc múlva újra magához tért. Léthé
elégedett volt.
Nadja ekkor már a titkárjával beszélt, Jane-in-the-boxon keresztül, és sürgős útiterveket
készítettek.
A szellem figyelte pár percig. Mélyen megszerette Nadját. Tiszta volt a szíve, talán az
egyetlen azok közül, akikkel eddig találkozott.
Remélte, hogy Nadja elég meggyőző lesz ahhoz, hogy befolyásolni tudja Ryan Mercuryt.
Elmerengett: vajon melyik fog győzni Ryanben? Nadja iránt, vagy a vadonatúj hatalma
iránt érzett szerelme?


2057. AUGUSZTUS 16.

41
Mikor Ryannek végre sikerült elaludnia, Jane szólt át neki, hogy La Grandénál ritkul a
határőrség. Ideje volt indulni.
A késő délutáni nap erős, forró fénnyel tűzött le a kis hamuvölgybe, ahol rejtőztek. A
fehéresszürke falak napközben felmelegedtek, és a hőmérséklet lassan kibírhatatlanná vált.
Ryan azonban annyira kimerült, hogy a hőség ellenére aludt egy keveset.
- Indulás! - hallotta Axler hangját.
Megdörzsölte a szemét, és felült a helikopter ülésében, helyére rántva a gerincét.
- Segítek leszedni a hálót - javasolta.
- Már megtörtént.
Dhin beindította a rotorokat, és felemelkedtek, elindultak vissza a Hell’s Canyonban
fekvő bázis felé. Bemérte az irányt, és teljes sebességre pörgette a turbinákat. Nem sokkal
később áthaladtak a határon. Jane terve megint jól működött: türelemmel és ésszel sikerült
kikerülniük a tiri határőrséget.
Mikor már néhány perce Szelis-Síd területen jártak, megszólalt Ryan csuklótelefonja.
Jane volt, és Ryan egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon miért nem a helikopter
kommunikációs csatornáján át jelentkezik be.
- Négyszemközt akartam veled beszélni - kezdte a dekás. - A Sárkányszívről van szó.
Ryan a szájához emelte a csuklóját.
- Mi van vele?
- Azt hallottam, hogy úgy döntöttél, nem hajtod végre Dunkelzahn tervét.
- Léthé mondta ezt neked? Én…
- Igaz vagy sem? - Jane hangja parancsolóan csattant.
- Nem egészen. Egyszerűen csak végig akarom gondolni az egészet.
- Mi a fenén kell gondolkodnod? Mindig azt tetted, amit a sárkány mondott. Ez a
munkád. Ezért választott téged.
- Talán most többre van szükségem.
- Mint például?
- Mint például egy indokra.
- Milyen indokra? - Jane hangjából sütött az irónia és az ingerültség. - Mit kell azon
megindokolni neked, hogy megmentsd a világot?
- Egy indokot, hogy miért tegyem kockára az életem valaki más tervéért. Egy olyan
tervért ráadásul, amiről semmit sem tudok.
- Meg kell bíznod Dunkelzahnban.
- Nos ez az idő már elmúlt - szólt Ryan. - Már nem bízom meg senkiben.
 - Ez a döntésed végleges?
- Nézd, Jane, én megtartom a Sárkányszívet. Dunkelzahn rám hagyta, és hatékonyan
fogom tudni használni az ellenségei elleni harcban. Kinyomozom, hogy ki ölte meg, és
igazságot szolgáltatok neki.
- Attól félek - szólt közbe Jane - hogy közbe kell avatkoznom. Ryan hangosan
felnevetett.
- Most ijedjek meg jó alaposan? - a vonal azonban megszakadt, még mielőtt kiejtette
volna a szavakat.
A kis kurva! - gondolta Ryan. - De, végül is mit árthat nekem? Szerette volna, ha ez az
egész vadászat végre véget érne, és lepihenhetne. Nemsokára megérkeznek. Talán sikerül
egy rendes ágyat keríteni, és aludni egy nagyot.

42
Üszök a hegyoldalban állt Hajcsárral és La Sangréval. Onnan, ahol várakoztak,
valamivel feljebb, néhány száz méterre a teleptől remekül belátta az egész bázist. Assets
Inc. Csak néhány épületből állt: egy eléggé lepusztult, rozsdás acélból összetákolt
hangárból, amelyhez egy még valószínűleg az előző századból származó lakókocsi
csatlakozott, meg négy kisebb raktárépületből.
Ciklonkerítés vette körül a telepet, de csak a két sík oldalon volt rá tényleges szükség. A
két másik oldalt sziklafal határolta, az egyik egyenesen felfelé, a másik egyenesen lefelé,
majd két teljes kilométeren át, míg elérte a kanyon alját.
Alig egy fél órája várakoztak, mióta kiugrottak néhány kilométerrel arrébb az
Aztechnology helikopterből. A rigónak megmondták, hogy tűnjön el, amíg nem hívják.
- Látsz valakit? - kérdezte Hajcsár.
Üszök megrázta a fejét. Semmilyen emberre utaló nyomot nem látott, és La Sangre
asztrális keresése is eredmény nélkül ért véget. Már elmentek. Üszöknek pedig csak az járt
a fejében, hogy minderre nem lett volna szükség, ha Hajcsár engedi lőni Washingtonban.
Ryan Mercury már halott lenne. Küldetés teljesítve.
Ekkor meghallott valamit a távolban, egy halk, ütemes dohogást. Egyre hangosabbá és
hangosabbá vált, míg végül felismerhető lett, hogy egy helikopter az.
- Valaki jön.
- Már épp ideje - szólalt meg Hajcsár. - Mondtam, hogy jönni fognak.
Üszök ugyanakkor pillantotta meg a helikoptert, amikor megérezte a mágiát. Úgy érezte,
mint egy rég várt erőt, mint kiszáradt torkán a vizet. Valami nagyon erős volt azon a
gépen, és Üszöknek kellett az a valami. Érezte növekvő erejét, amint a helikopter
felemelkedett a kanyonból a leárnyékoló sziklák közül, majd megállapodott, és
leereszkedett a kifutóra.
Úgy vonzotta, mint egy manaörvény, egy pengeéles kés, amely egészen a szívéig hatolt.
Tudta, hogy meg kell szereznie, nem volt más lehetőség. Mindegy, mi az, muszáj
megkaparintania. Talán visszaállítaná a mágiáját, talán nem, de bárhogy is, nem lenne
teljes nélküle.
- Hová mész? - kérdezte Hajcsár. - A francba, hát már sehová se hozhatlak el?
Üszök megfordult, érezte, ahogyan a gyűlölet a végtagjaiban remeg. Úgy lebegett benne,
mint egy rejtett szörnyeteg valahol a tudatán kívül, amely ugrásra készen vár. Ekkor vette
észre, hogy már több lépést ment lefelé a domboldalon a bázis felé.
- Megnézem közelebbről.
- Nem mész sehova. Itt várunk, amíg be nem azonosítom a keresett személyt.
Üszök megvonta a vállát, és folytatta útját lefelé.
La Sangre kiegyenesedett, szétvagdosott orrcimpái remegtek, amitől még több rossz
szagú vér csöpögött belőlük. Úgy tűnt, a szellem is érzi, hogy valami nincs rendjén.
- Teszek az agyadra - szólt Hajcsár Üszökhöz. - Gyere vissza. Most azonnal.
A gyűlölet megindult, és Üszök szemében apró szikrák kezdtek pattogni. Miniatűr
tűzijáték, miközben megfordult. A világ mintha lassított felvételre kapcsolt volna
körülötte. Hajcsár arcán felderengett a felismerés, de akkor már késő volt.
Üszök a másodperc törtrésze alatt megtette a kettejük kötött lévő távolságot, közben
helyrecsattintotta bokasarkantyúit.
Egy varázslat kisült amikor Üszök rúgott, egy köríves rúgás keresztben a mellkason,
átlósan fel a vállig. Erőhullám rázta meg, amint a kisülő varázslat hátralökte. Olyan érzés
volt, mintha egy tank rohant volna beléje. Kibersarkantyújának tüskéje azonban beleakadt
Hajcsár kulcscsontjába, és a levegőbe emelte a mágust.
A sebből ömlött a vér, miközben Hajcsár varázslatokat motyogott, hogy megpróbálja
megmenteni magát. Üszök megrázta a lábát, ahogyan igyekezett kiszabadítani a
sarkantyúját, ám amikor sikerült kitépnie a testből, a csont is vele jött, és Hajcsár nyaka
borzasztó csattanással oldalra rándult.
A drog ekkor indult volna be, és Üszök már tudta, hogy érkezni fog. A vegyi
nyugtatószer. Az utolsó másodpercekben, mielőtt a szer hatott volna, felemelte a mágus
ernyedt, megkínzott testét, széles ívben meglendítette, és egy hatalmas kőtömb oldalához
vágta.
Mindent beborított a vér, és vörösen csillogott a sziklákon. Hajcsár néhai bőrében a
csontok törésének csodálatos hangja épp abban a pillanatban érte el Üszököt, amikor a
szer hatni kezdett. Elöntötte a béke.
Mellette La Sangre döbbenten állt. Üszökre meredt.
- Köszönöm, hogy megszabadítottál - szólt, azzal eltűnt.
Üszök egyedül maradt. Olyan hosszú ideje, ameddig csak vissza bírt emlékezni, először
nyugodtan.
Egy idő után a vágyakozás újra feltámadt benne, a vágy a mágia után, ami lentről, a telep
felől áradt. Üszök azon kapta magát, hogy ismét talpon van, és megindul feléje,
gazdájának maradványait pedig otthagyja a dögevőknek.

43
Ryan kiugrott a helikopterből és megállt a kifutón. Fáradt volt, de jó érzéssel töltötte el a
teljesített feladat tudata. A Sárkányszív az övén lógó nejlon hálóban pihent kicsit
kényelmetlenül. Túl nagy volt, túl nehéz. Jó lenne valami biztosabb helyen tartani, de nem
akart túl messze kerülni tőle.
Egyelőre cipelem - határozta el.
Axler és Morzsoló szálltak ki utána, McFaren testét hozták. A mágus szelleme nem tért
vissza, és Axler végül belenyugodott elvesztésébe. Nagy kár volt érte. McFaren kiváló
varázsló volt, és remek árnyvadász.
A nap lassan lenyugodott, az ég nyugaton a vörös és a narancs árnyalataiban játszott. A
telep fölött a hegyormok az őszi levelek színéiben csillogtak az alkonyi fényben. Ryan a
hangárhoz sétált, és menet közben igyekezett kitalálni, hogy hogyan tovább. A Jane-nel
folytatott telefonbeszélgetés után a többiek távolságtartóvá és gyanakvóvá váltak. Az út
hátralévő részét feszült csendben tették meg.
De Ryant ez nem érdekelte. Végül is az ő tulajdonai voltak mindannyian, nem igaz?
Dunkelzahn halála után az Assets az övé lett: Innentől kezdve a többieknek nem volt
beleszólásuk semmibe.
Léthé hibája volt, hogy beszélt Jane-nel. Ryan most már nem bízott meg a szellemben.
Léthé magának akarta a Sárkányszívet. Nem értette meg az erejét, nem fogta fel, hogy
segítségével milyen hadsereget lehetne építeni, hogy harcoljon Dunkelzahn ellenségeivel!
Ryan apja a Roxborough-múltjában jól megtanította a leckét: sosem szabad érzelmek miatt
kihagyni egy lehetőséget. Ryan nem fogja többé elkövetni ugyanezt a hibát.
A forró szél fenyő- és zsályaillatot hozott fel a kanyon mélyéről, és Ryan meghallotta
egy közeledő repülőgép hangját. A hang alapján szuperszonikus, hajtott szárnyú darab. Mi
a…
A gép megkerülte a szikla peremét, és elhúzott a telep mellett. Ryan beugrott a hangár
fedezékébe, és az olajszagú árnyékok közül figyelte a kanyon fölött ötven méterrel lebegő
repülőgépet. Az lassan a kifutó fölé húzódott, és leszállt.
A gépen nem látszott semmiféle hivatalos logó, vagy bármilyen megkülönböztető jel,
Ryan azonban mégis biztos volt benne, hogy céges látogatásról van szó. Axler és
Morzsoló jelentek meg a vállánál. Nem volt náluk fegyver, és úgy tűnt, az érkező a
legkevésbé sem izgatja őket.
- Asszem, Ryan látogatód jött - jegyezte meg Axler hidegen. - Nadja Daviar.
Nadja? Mi az ördögöt keres itt?
Azonnal eszébe jutott a válasz is. Azért jön, hogy meggyőzzön, hogy fejezzem be
Dunkelzahn küldetését. Mi másért? Az átlátszó kis kurva! Léthé beszélt vele? Vagy Jane?
Hirtelen úgy döntött, hogy elmegy. Még most, mielőtt beszélhetnének, mielőtt meg
kellene látnia a gyönyörű arcot. Mielőtt hallaná a hipnotikus hangot. A Sárkányszív ereje
is rásegített, ahogyan rohanvást megindult a helikopter felé. Dhin még odabent volt,
ellenőrizte a gépeket és kitakarította az utasteret.
Ryan úgy suhant a betonon, mint egy fekete felhő. A repülőgép a férfi és a helikopter
közé érkezett le, és Ryan futás közben látta, ahogyan sötét öltönyös biztonsági őrök
bukkannak elő belőle, és elzárják az útját.
Mikor Nadja kiemelkedett a gépből, Ryan lelassított. A nő fekete haja fénylett a
lenyugvó nap utolsó sugaraiban, amely vörössel vonta be az ében hajzuhatagot. Kibontva
viselte most, úgy festett, mintha sűrű fekete eső zuhogna a derekáig. Rámosolygott
Ryanre, azt hivén, hogy azért fut, mert minél előbb szeretne vele találkozni. Vagy
legalábbis ezt játszotta el profi módon.
Ryan összeszedte magát és hozzálépett. Nem fogja engedni, hogy érzelmei az útjába
álljanak. Apa ezt remekül megtanította. Arról nem is szólva, hogy a nő szerelme iránta
csak kérészéletű átmeneti állapot, egy pillanatnyi elérzékenyülés, amely úgy eltűnik, mint
perceken belül a napfény.
- Nadja - szólította meg -, mi hozott ki ilyen messzire mindentől? Nadja megállt előtte,
körülötte hét biztonsági őr, akik közül legalább az egyik mágus.
- Azt hallottam, hogy elhagytad Dunkelzahnt - válaszolta, hangjában annyi
szomorúsággal, hogy Ryan térde megremegett.
Ryan összeszedte magát, és a szituációra összpontosított. Négy-öt őrrel el tudna bánni,
ebben biztos volt. De mind a héttel nem. Egyikük troll volt, és valószínűleg túl sokáig
tartana végezni vele. A többiekkel - négy ember állt ott és két törpe, akik titkosszolgálati
ruhájukban, napszemüvegükkel ikreknek tűntek - pillanatok alatt meglenne, ha nem
volnának ilyen sokan.
- Megváltoztam - szólt - Erősebb lettem. Már nem vagyok Dunkelzahn csicskása.
- A mesternek részletes és nagyon aprólékosan kidolgozott terve volt - felelte Nadja. -
Elég sokat tudok róla, de korántsem mindent. Rád bízta ezt a küldetést, és még azt is
mondta, hogy ez életed legfontosabbja. Erre csak emlékszel, nem?
- Dunkelzahn meghalt.
- Igen, meghalt. Nekünk pedig azzal illik adóznunk emlékének és áldozatának, hogy
tiszteletben tartjuk kéréseit.
- Ezután is érte akarok harcolni - folytatta Ryan konokul -, de a magam feje szerint. -
Nem vagyok többé a kisinasa.
- Ryan, kérlek…
- Engedj el, Nadja. Hagyd, hogy elmenjek. Rendeznem kell még magamban néhány
dolgot.
- Nem tehetem. Nem engedhetem, hogy elmenj a Sárkányszívvel.
-A küldetéseim az enyémek, és úgy teljesítem őket, ahogyan akarom. - emelte fel Ryan a
hangját. - És nem hagyom, hogy beleavatkozz! - Most már kiabált, a tettetett nyugalom
végleg eltűnt. - Nem ebben állapodtunk meg már az elején? Nem ezért gyűlölted a
viszonyomat Dunkelzahnnal? Mert az fontosabb volt, mint te! - Hatalmas indulattal, szinte
köpködte felé a szavakat.
 - Ryan… - Nadját megrázta ez a kirohanás, de a férfi látta, hogy igyekszik leplezni. - Itt
most másról van szó. Az egész világot veszélybe sodrod, ha elhagyod a küldetésed.
- Baszd meg! Te is csak magadnak akarod a Sárkányszívet.
- Tudod, hogy nem…
- Takarodj az utamból! - Ryan ellépett, megpróbálta megkerülni a biztonságiak gyűrűjét.
Ők is megmozdultak, elzárták az útját, és fegyvert rántottak. Hét pisztoly csöve meredt
rá.
- Nem fognak elengedni, Ryan - szólt Nadja. - Addig nem, amíg át nem adod a
Sárkányszívet.
Ryan érzékei hiperérzékennyé váltak. A helikopter alig tíz méterrel odébb várakozott,
nem sokkal Nadja és a biztonsági ügynökök mögött. A repülőgép jobb kézre esett, de
arrafelé több volt a biztonsági őr. Nadja két lépésre állt tőle, Ryan igyekezett nem nézni
gondterhelt arcára. Igyekezett megkeményíteni magát. Most Nadja volt az ellenség.
Valahogyan meg kell kerülnie, hacsak…
Megmozdult, olyan gyorsan és hirtelen, hogy meglepte vele a biztonsági őröket. A
Sárkányszív energiája végigömlött rajta, amint Nadjához ugrott. A fekete öltönyös
biztonsági őrök egyetlen köré tornyosuló fallá olvadtak össze. Olyan gyorsan mozgott,
hogy még az őrök huzalozott érzékei sem tudták követni. Egyiküket egy távoli csapással
kidobta az útjából.
Fegyverek dördültek, de csak az üres helyet találták el, ahol még egy pillanattal ezelőtt
állt. Kurva lassúak vagytok, fiúkák.
Nadja mögé került, egyik erős karjával átfogta a mellkasát, és leszorította karjait.
Walther PB120-as pisztolya már a másik kezében termett, meleg csövét a Nadja éles
vonalú állkapcsa alatti puha területre szorította.
- Vissza! - üvöltötte.
Az őrök egyszerre fordultak meg. Megdöbbentek a gyorsaságán. Mozdulataikon habozás
és zavarodottság tükröződött. Egyik felük felemelte és Ryanre szegezte a pisztolyát, a
többiek még tétováztak.
- Fegyvereket a földre! - közölte Ryan. - És mindenki két lépést hátra! Úgy, szépen
lassan, különben a tünde szuka megválik csinos kis fejecskéjétől.

44
Belül békesség honolt. Az utolsó napsugarak törékeny csendje. Kívül azonban harc dúlt.
Üszök a kifutópályán játszódó jelenetet bámulta. A férfi, akiben felismerte Ryan
Mercuryt, a célpontját, egy tünde nő fejéhez szorította pisztolyát és azzal fenyegetőzött,
hogy megöli, ha a fekete öltönyösök beavatkoznának szökési tervébe.
Mindezt azonban csak a szeme sarkából érzékelte, alig fordított rá figyelmet. A dolog,
ami vonzotta, ami egyre közelebb húzta, az a Ryan Mercury övén lógó tárgy volt. A
gyerekfej méretű valami aranyszínben csillant át a háló rácsain.
Hatalmas mágia. Olyan erős, hogy még Üszök is úgy érezte erejének illatát, mint egy
szinte tapintható aromát. Könnyek szöktek a szemébe.
Meg kell szereznem.
Megközelítette a ciklonkerítés hozzá legközelebb eső oldalát, a közvetlenül a hegyoldal
mellett. A kerítés nem jelentett számára akadályt, csak behajlította kiberlábait és ugrott.
Fel magasra, át a drótok fölött, finoman, zaj nélkül érve földet.
A belső béke utat engedett az iszonyatos erejű vágynak, a betöltésre váró ürességnek. A
drog hatásának utolsó cseppjeit elmosta a hatalmas erejű mágia utáni vágyódás. Végül
mégis végrehajtja küldetését - Ryan Mercury meghal -, Üszök pedig fizetségképpen
elveszi tőle a tárgyat.

45
- Ryan, gondolj bele, mit csinálsz - szólalt meg Nadja.
Ilyen közelről a nő illata elképesztő erővel rohanta meg. Az érzés, hogy ilyen szorosan
mellette áll, emlékeket idézett fel benne. Elmúlt idők képeit: a tenger mélykék
hullámainak csillanását Mauin, egy ellopott csókot Nadja Prince Edward szigeti
irodájában. A nő elfojtott sikkantásának hangját, amikor egyszer meglepte hátulról, és
mindkét kezével a blúza alá nyúlva megcsiklandozta a hátát.
- Mostanában mintha nem is te lennél - folytatta Nadja - Roxborough teljesen kicserélt.
- Mondd meg nekik, hogy tegyék le a fegyvereket - szólt Ryan. Hangja kemény suttogás
volt. Minden idegszálával igyekezett a jelenben maradni. A pisztoly nyelét síkosnak érezte
izzadt markának szorításában.
- Próbálj meg visszaemlékezni, ki is vagy igazán, Ryan! - szólt újra Nadja.
- Fogd be a szád, te kis kurva!
- Washingtonban azt mondtad, hogy mindenre emlékszel.
És valóban emlékezett. Emlékezett, hogy olyan erősen érezte meg Dunkelzahn hiányát,
hogy összeesett és sírt. Még mindig maga előtt látta, amint a washingtoni eget betöltik a
sárkányok, táncukkal tűzből és mágiából szőtt képet rajzolva. Emlékezett Dunkelzahnra,
hatalmas, masszív tömegére, amint mellékuporodott, és magyarázta neki a sárkányok
mágiájának elméletét. Azt a tényt, hogy tulajdonképpen nem létezik a különbség a mágia
különféle formái között, a fizikai, a varázslói és az idéző mágia egy és ugyanaz. Ezek a
megkülönböztetések csak a varázslatot alkalmazó emberek korlátozott agyának termékei,
és teljesen mesterségesek. Dunkelzahn biztosította Ryant, hogy idővel mindegyik ágat
művelni tudja majd.
Az emlékek hulláma tovább áradt. Dunkelzahn telepatikus üzenetei ott remegtek Ryan
fejében. A sárkány derűs humora, amikor megfeddte egy-egy rossz lépésért vagy esetlen
mozdulatért. Dunkelzahn volt az egyetlen szülője, akire tulajdonképp emlékezett. Nem
sok minden maradt meg azelőttről, amikor a sárkány lecsapott, hogy megmentse El
Infiernóban. Dunkelzahn most nem volt többé.
Most nincs időm ezekre az érzelmes gondolatokra - hajtogatta magának. - Tovább kell
lépnem azzal, amivel éppen foglalkozom.
- Igen, emlékeztem - válaszolt Nadjának. - És majdnem belepusztultam. - Magával
vonszolva a nőt, lassan araszolt a helikopter nyitott ajtaja felé. Szemét egyfolytában a
biztonságiakon tartotta. Kifelé nem lehet kétséges, hogy beváltja fenyegetését, és megöli
Nadját. Még akkor sem, ha ebben már maga sem volt többé biztos.
- De nem pusztultál bele! Túlélted, ahogyan Dunkelzahn tudta is, hogy túl fogod. Mint
ahogyan még én is tudtam, hogy túléled. Roxborough tette - akármit is csinált veled, az
agyadat mindenképp összekeverte.
A helikopter nyitott ajtajának éle Ryan combjához nyomódott. Visszaemlékezett Thomas
Roxborough-ként leélt gyerekkorára. A fiúra, aki mindent megkapott, akinek a legtöbb
játéka és a legkevesebb barátja volt. És akit ez nem zavart, mert Apától megtanulta, hogy
a barátság, mint minden más viszony, átmeneti, és legjobb esetben is felszínes. Nagyon
fontos lecke volt, ha az ember nem akart pofára esni.
- Nem vagyok Roxborough - mondta Ryan, miközben magával húzta Nadját a helikopter
rakterébe. - De az a Ryan Mercury sem vagyok, akit te ismertél. Mindkettő vagyok, és
egyik sem.
Ryant mellbevágta a gondolat, hogy egyik „apjával” sem volt ott az utolsó pillanataiban.
Nem volt lehetősége elbúcsúzni Frederic Roxborough-tól, amikor teste már nem volt
képes tovább küzdeni a VITAS-szal. És akkor sem volt jelen, amikor a robbanás kioltotta
Dunkelzahn életét.
Saját magányának mélysége, amely egészen a csontjáig hatolt, amikor majdnem meghalt
akut lupusban, úgy vágta fejbe, mint az a bizonyos isteni igazságszolgáltatás. Apa leckéi
azonban átsegítették ezen is. Soha nem adta meg magát a betegségnek, soha nem fogadta
el az orvosok által saccolt hat hónapját. Az UniOmni hengere életben tartotta - az eredeti
Roxborough még mindig élt.
Élt, és mindörökre egyedül maradt.
- Ryan Mercury még mindig ott él benned. - Nadja nem hagyta abba. - Látom őt, amikor
rád nézek. Éreztem Washingtonban is. Szerelemmel szerettem… - Nem bírta tovább,
kemény tartásának utolsó foszlányai is lemállottak róla, miközben szemébe könnyek
gyűltek. Aztán túlcsordultak, és szabadon patakzottak végig az arcán. - És még mindig
szeretem.
- Csak meg akarsz zavarni - mondta Ryan, és maga is hallotta hangjában a csüggedést.
- Nem, Ryan, csak annyit akarok, hogy gondolkodj. Valami van benned, ami önzővé és
őszintétlenné tesz. Le tudod győzni, ha csak rágondolsz is. Ha újra érzed, ami a szívedben
lakik.
- Nadja, hagyd ezt a szirupos szart.
- Dunkelzahn bizonyos volt benne, hogy te mindig hű maradsz. Különben nem téged
választott volna ki.
- Dunkelzahn elhagyott minket. Itt az ideje, hogy végre észrevedd. -Ryan ezt már
meggyőződés nélkül mondta. Maga sem hitte igazán. Már egyáltalán nem tudta, mit
higgyen.
Szorítása enyhült a Walther markolatán. Egy pillanatra elkalandozott a figyelme. Talán
hihetne neki, hiszen szerette a nőt.
De nem, egyszerűen meg kellene ölnie, és fekete-fehérben nézni újra a világot. Egy
mozdulat, semmi komplikáció.
Mindannyiunkban van egy gonosz hang, Ryanthusar. Tanuld meg meghallani és
megérteni, mit mond, mert lényed fontos része.
Dunkelzahn szavai záporoztak Ryan elméjében, miközben továbbra is Nadja fejéhez
szegezte a fegyvert. Mindig emlékezz azonban rá: az, hogy mennyire engedelmeskedsz
ennek a hangnak, meghatározza azt, hogy ki vagy.
 Gyilkos vagyok én? - kérdezte magában Ryan.
Nem.
Egyszerű válasz volt, de olyan erővel vágott belé, mint egy jókora ütés a gyomorszájára,
hogy levegőért kezdett kapkodni.
- Nadja - szólalt meg, nehezen préselve ki a szavakat a torkát szorító gombóc miatt -, ne
haragudj. - Leengedte a kezét, és visszasüllyesztette a pisztolyt a tokjába. - Segíts rajtam!
Nadja megfordult, és karjait a Ryan mellkasa köré fonta. Egészen közel tartotta. A nő
illata betöltötte Ryan orrát, úgy hullámzott át rajta, mint valami meleg balzsam. Nadja
fekete haja gyengéden csiklandozta az arcát. Csak állt, és hallhatta, ahogyan Nadja alig
hallhatóan duruzsolja:
- Semmi baj, Ryan. Szeretlek. Szeretlek.
Ryannel megdőlt a világ, az egykor biztos talaj most hullámzott és imbolygott vele, épp
mint saját akarata. Nadjára támaszkodott, hogy el ne essen. Segítségével sikerült győznie.
Legyőzte Roxborough-t. Legyűrte a hatalmat, amire a barátai árán is vágyott.

46
Üszök világa egyetlen ponttá zsugorodott.
A nap eltűnő fényében kiberszemei ráközelítettek a lent zajló eseményekre. Egész
lényével Ryan Mercuryra és az övén lógó tárgyra összpontosított. Az ember és túsza már a
helikopterben ültek. Megpróbáltak megszökni.
Ezt ő nem engedhette meg. A hangár oldaláig lopódzott előre, némán, mint egy húsból és
krómból összevarrt szellem. Vágyódott az erőre, amelyről tudta, hogy Mercurynál van. Az
volt az a pont, Üszök létezésének középpontja. És meg is fogja szerezni mindenáron.
Amint óvatosan, csendben haladt előre a hangár egyre nyúló árnyékában, előre lendítette
a forgócsöves géppisztolyt, és egyik fémkezével tűzkészültségben tartotta. Megigazította a
lőszeres hevedert, miközben megkerülte az épület sarkát, nehogy csavarodás legyen
benne, vagy elakadjon valahol.
Másik kezébe kapta gránátvetőjét, és végignézett a színen. Emberek csoportosultak a
helikopter körül. Hárman ültek benn, Ryan Mercury, a tünde bige, akit túszként vitt
magával, meg a pilóta. Hét másik alak állt kissé távolabb, miközben a helikopter rotorjai
lassan forogni kezdtek.
Ekkor meglátta a helyből felszállni képes repülőgépet, egy Lear-Cessna Platinum III-at,
amint békésen pihent a helikoptertől öt méterre. Becslése szerint maximum öt ember
maradhatott még benne. Arról nem is beszélve, hogy csak a benzintankot kellett célba
vennie. Könnyű, hangos, látványos.
Voltak ugyan a hangárban is emberek, de velük ráér akkor foglalkozni, ha már a
többiekkel végzett. A rotor egyre gyorsabban forgott. A helikopter egyre magasabb
vijjogás szoftverhiba képében végigcsikorgott Üszök áramkörein. Mint az a nyavalyás
pszichoszomatikus viszketés a nyakán, ami sehogyan sem akar elmúlni.
Nem hagyom, hogy az erő elmenekülhessen.
Egész világa összeomlott, létezése egyetlen célra koncentrált, és kilépett az árnyékból.
Fegyvereivel a kézben végighúzott a kifutón, közben teljes sebességre gyorsított. Akárki
merne az útjába állni, apró véres húscafatokká lőné egy pillanat alatt. Senkit sem kímélne.
Senki sem érdemli meg, hogy küzdelembe bocsátkozzon vele.

47
A helikopterben állva Ryan mélyen beszívta az éjszakai levegőt, szinte itta Nadja illatát.
Épnek és valóságosnak érezte a karjában, de tudnia kellett, hogy tényleg jól van-e. Vissza
kellett nyernie a bizalmát. Legyőzte magában a gonoszt, ebben teljesen biztos volt. Nem
lesz belőle új Thomas Roxborough. Újra bízott magában, de vajon Nadja is megbízott-e
benne?
- Rendben vagy? - kérdezte.
A nő a szemébe nézett, az utolsó napsugarak még megcsillantak szeme sötétzöldjén.
- Őszintén szólva láttam már jobb napokat is.
- Ne haragudj.
- Semmi baj - válaszolt. - Én is sajnálom.
- Végig igazad volt - kezdte Ryan. - Még mindig Higany vagyok. De már nem az, aki
voltam. Roxborough is bennem él: emlékei, a személyisége. Részemmé vált, és
megtanította, hogy nem követhetem többé vakon senki utasításait. Még Dunkelzahnét
sem.
- De Ryan…
Ryan erősen magához szorította a nőt, és a fülébe suttogta:
- Nadja, végleg eldöntöttem, ki akarok lenni. Én igenis be akarom fejezni a küldetést, és
be is fogom. De saját magam miatt, és nem azért, mert Dunkelzahn ezt adta parancsba.
Hiszem, hogy fontos; tényleg az. Létfontosságú a világ és minden ember túlélése
szempontjából. Végrehajtom Dunkelzahn utasításait, de nem vakon, mint eddig. Menet
közben a saját kérdéseimre is keresem a választ. Tudni akarom, miért.
Nadja bólintott, mint aki érti.
- Megváltoztak a szerepeink, mióta Dunkelzahn meghalt - szólalt meg. - Folytatjuk
hatalmas tervét, de mivel nincs itt, hogy minden lépésnél eligazítson, természetesen
improvizálnunk kell majd.
Tényleg értette, ahogy a férfi sejtette is. Szeretem! A felismerés pörölycsapásként érte
Ryant. És tudta, hogy majdnem megölte éppen azért, mert szereti. íme, Roxborough
kicsavart logikája működés közben. Jeges borzongás futott végig rajta a gondolatra.
Egészen az érzékelés határán Ryan mozgást észlelt a leszállópályáról. Egy borzasztó
gyorsan szaladó figura, akit mintha ismerne valahonnan. Azután meghallotta a
géppuskacsövek forgásának zaját, ahogyan pár másodperccel tüzelés előtt már
megindultak. Majd egy gránátvető mélyhangú robaját.
Ryan épp abban a pillanatban lökte a padlóra Nadját, amikor a géppuska tüzet nyitott.
Szaggatott dörejét az acélról lepattogó golyók kondulásai követték. Lyukak jelentek meg a
repülőgép oldalán, rajtuk benzin ömlött ki vastag sugárban, és tócsává gyűlt a gép alatt.
Egy másodperccel később gránát csapódott a növekvő tócsába.
Ryan lebukott, hogy fedezze Nadját, közben tüzelésre készen előhúzta pisztolyát. A
biztonsági őrök mintha lassított felvételen reagálnának, óriási meglepetéssel fordultak
meg, amikor a gránát felrobbant, lángot és repeszeket lövellve mindenfelé. A robaj
megsüketítette egy pillanatra Ryant, a robbanás fénye pedig elvakította, úgyhogy nagyon
nehezen tudta volna csak kiszúrni a támadójukat.
- Dhin! - üvöltött fel. - Vigyél ki innen!
Ekkor gyulladt meg a repülőgép üzemanyaga. A gépet lángok borították el, miközben a
meglepett biztonsági őrök csapatát újabb golyózápor érte el. Testpáncéljuk nem volt ilyen
mértékű rohamra felkészítve, alig nyújtott védelmet ellene.
A lőszerek egy fal erejével vágódtak beléjük, szó szerint a levegőbe hajítva a testeket.
Miközben a helikopter emelkedni kezdett, és lassan távolodott, Ryant hányinger
kerülgette, amint a mészárlást figyelte. Három őrt leterítettek a golyók, úgy feküdtek a
betonon, mint a rongybabák. A troll a fejébe kapott egyet, a kimenő seb úgy nyílt fel arca
bal oldalán, mint egy apró vulkán, amely inakat és vérrögöket köpköd magából.
A repülőgép akkor robbant fel, amikor Dhin éppen kihúzta a helikoptert a kanyon fölé. A
kis géptől még mindig csak ötven méterre járhattak. Ryan még látta a tűz lepedőit
előgördülni az ezüst géptörzsből, amikor az egész felrobbant, tűz és füst gombafelhőjét
okádva az esti égre. Mint egy második nap a növekvő sötétségben.
Egy másodperccel később elérte őket a hőhullám, és a helikopter körül felizzott a levegő.
Hatalmas erejű lökés rázta meg őket. A helikopter himbálódzott és imbolygott, zuhant egy
keveset, mielőtt Dhin visszanyerte felette az uralmat. A faltól néhány méterre a kanyon
fölött lebegtek, szemközt a pokollal.
- Jól vagy? - kérdezte Ryan Nadjától.
- Azt hiszem, igen. A többiek?
Ryan megrázta a fejét.
A fekete alak feléjük lódult. Egy mozgó árnyékpetty a narancsvörös háttéren. Ki az?
Vagy inkább mi az? Alakja egyre nőtt ahogy közeledett, túl gyorsan, túl simán ahhoz, hogy
ember lehessen. Ryan látta már azelőtt, és most már tudta is, hogy hol. Látta ezt a formát:
az icipici fejet, amely kopaszon és szimmetrikusan ült az elképesztő méretű vállak között.
A borzasztó arányú lábak, olyan hosszú lábszárakkal, mint valami gazella.
Átpillantott az asztrálba, hogy megbizonyosodjon felőle. Igen, az alak úgy világított
előtte, mint egy csomóba kötött halom felgyorsított varázslat. Vörös és zöld tűzijáték vette
körül a sötét foltot, az aurát, amely nem volt fázisban a testtel.
Üszök.
- Dhin! - ordította - Emelkedj fel!
- Mi van?
- Emelkedj magasabbra! De AZONNAL!
Már késő volt. Üszök elérte a telep szélét, és ugrott. Gyorsan mozgott, fegyvereit már
eldobálta, hogy nagyobb sebességet érhessen el, körülbelül nyolcvan kilométert óránként.
Ugrása egyre magasabbra emelte, ki a mélység fölé, alatta végtelen sötétség terült el.
 Dhin felemelte a helikoptert, és távolodni kezdett a teleptől. Egy pillanatra úgy látszott,
hogy a kiberzombi elhibázza. Hogy le fog zuhanni a szakadékba.
Az utolsó pillanatban azonban Üszök felnyúlt egyik gépkarjával. Utolsó ujjpercei
hátracsapódtak, és amíg Ryan feszülten figyelte, a felszakadó bőr vértől csöpögve helyet
adott a kiröppenő teleszkóp-ujjaknak. A krómkígyók kinyúltak, és Ryan alatt elérték a
helikopter egyik talpát. Három ujjnak sikerült rácsavarodnia a fémrúdra, és
megkapaszkodni benne.
Amint a kiberzombi súlya ránehezedett, a helikopter veszélyesen megbillent. Egy
keveset ereszkedett, aztán Dhinnek végül sikerült egyenesbe hoznia. Ryan a fegyveréért
nyúlt, és Nadját a raktér hátsó része felé taszította, miközben Üszök másik kezével is
próbált fogódzót keresni. Ezután összpontosított, merített a Sárkányszív energiájából is, és
távoli csapást mért a kiborg kapaszkodó kezére.
A teleszkópos ujjak meghajoltak az ütéstől, kettő el is törött. A harmadikon
hajszálvékony repedés jelent meg, Üszök teljes súlyát egyetlen fém cérnaszál tartotta. Egy
másodperccel később ez is elpattant, és Üszök zuhanni kezdett.
A kiberzombi másik keze azonban meglendült, és elkapta a fémtalpat. Nekilátott
feltornászni magát, közben Ryant figyelte, pupillája egészen apró ponttá szűkült.
- Meghalsz, Ryan Mercury - hördült fel - Egyszer már legyőztelek, és most sem lesz
másképp. Amikor pedig meghaltál, megszerzem a mágiád.
Ryan a helyére csattintotta páncéltörő tárát, és tüzelt. Az első golyó eltalálta Üszök
vállát, mélyen beágyazódott a szintetikus izmokba, letépett némi mesterséges bőrt, és
felfedte az alatta csillogó krómot. A második célt tévesztett, Üszök oldalra és fellendülve
kitért előle.
Immár állt a helikopter talpán, olyan közel Ryanhez, hogy érezni lehetett a gépolaj
szagát. Üszök a háta mögé nyúlt, hogy előhúzza Ares Alpha rohampuskáját. Ryan rávágott
a kiberzombi kezére, amikor az előreért a fegyverrel. A mozdulat sebessége meglepte a
kiborgot. Ryan lába meglendült, és telibe kapta a fegyvert éppen megmarkolni készülő
ujjakat. A puska kirepült a kiberzombi kezéből és lezuhant a kanyonba.
Ryan visszahúzta a lábát. Most én vagyok a gyorsabb. Le tudom győzni ezt a
megcsúfolását mindennek, ami él. Üszök felugrott a talpról, és megpróbált bejutni a
raktérbe. A déja vu jéghideg érzése futott át Ryanen amikor az előtte tornyosuló
kiberzombira nézett.
A telep fölé magasodó hegy égővörös szikla képével keretezte Üszök körvonalait amikor
Ryan támadásba lendült, újra a sodrórúgással próbálkozva. Most azonban nem fogja
elkövetni a múltkori hibát. Amikor Aztlanban küzdöttek, Üszök egyszerűen elkapta Ryan
bokáját, és megbénította a karjából előcsusszanó tűvel.
Ryan most taktikát változtatott. Ugyanabban a pillanatban amikor megrúgta Üszök
bokáját, útjára engedett egy telekinetikus csapást is, amellyel a kiberzombi mellkasát vette
célba. Igyekezett vele hátrataszítani. Kibillenteni az egyensúlyából ezt a böhömnagy
állatot, és lelökni a pokol fenekére, ahonnan származott.
Üszök megemelkedett, hogy elkerülje a rúgást, de nem készült fel a harmadik csapásra.
Egy egészen rövid pillanatig ugrás közben, a levegőben lebegett. Ahelyett, hogy a
helikopterbe kapaszkodott volna, Ryan felé nyúlt. Ebben a pillanatban talált be a Szív
erejével megtámogatott láthatatlan ütés. Mintha egy faltörő kos rohant volna a mellkasába.
A lökés megemelte a kiberzombi nehéz fémtestét és hátralódította. Kiszállt a nyitott
ajtón, és zuhanni kezdett.
Ryan látta Üszök arckifejezésén, hogy rájött: legyőzték. A meglepetés és a csodálat
keveréke volt ez. Végre olyan ellenfélre akadt, akit tisztelt. A kifejezés azonban rögtön
színtiszta gyűlöletté változott, és szemeibe újra kiült az elszántság.
A krómujjak újra kilövelltek. Törötten és imbolygón kígyóztak Ryan felé. Most nem a
helikopteren kerestek kapaszkodót, egyenesen Ryant vették célba.
Védekezőn maga elé kapta a kezét, de túl későn eszmélt rá Üszök valódi céljára. Teljes
hosszukban kinyúlva a fémujjak elérték a férfi derekát, és a nejlonháló köré fonódtak,
amelyben a Sárkányszív pihent. Amikor pedig ráfogtak, Üszök súlya úgy rántotta le
Ryant, mint egy horgony.
Ryan dereka meghajlott, a férfi elvesztette az egyensúlyát, és az ajtó felé repült.
Kétségbeesetten próbált valamiben megfogódzni, de csak a padló redőit érte el. Kiesett az
ajtón, a Hell forró levegője izzott körülötte amint a kiberzombi után zuhant.
- Ryan, neee! - sikoltott fel Nadja.
A helikoptertalp gyomron kapta Ryant, kiszorítva belőle a szuszt. De le is lassította
annyira, hogy sikerült megkapaszkodnia a forró fémrúdban. Azután megcsúszott, és most
már mindkettejük súlyát neki kellett tartania.
Izzadt ujjai lassan csúszni kezdtek a fémen. Izzó tűszúrásokat érzett kezében és karjában,
amint megpróbált összpontosítani, kitartani.
- Enyém lesz a mágiád, Ryan Mercury! - hallotta meg Üszök fémesen csikorgó
suttogását.
Lenézett. Alatta Üszök a levegőben lógott, fém testrészei rózsaszínen csillantak meg a
lemenő nap fényében. Körülötte a mélység áthatolhatatlan sötétje. Ryan érezte, ahogy ujjai
lassan engednek, ereje fogytával csúsznak lefelé a sima, hengeres fémen.
Ekkor a nejlonzsák nem bírta tovább, leszakadt az övről. Üszök pedig lezuhant a sötét
kanyonba. Esés közben semmi hangot nem adott. Egyszerűen eltűnt, sötét körvonalai
beleolvadtak az ürességbe. A Sárkányszívet azonban szilárdan tartotta krómujjai közt.
Eltűnt az egyetlen tárggyal, amely Dunkelzahn szerint megmentheti a világot.
Hogy történhetett ez meg? Ugyanabban a pillanatban, amikon Ryan végre elfogadta,
hogy tényleg az ő küldetése elvinni a Szívet rendeltetési helyére, abban a pillanatban
másodszor is elveszítette.

48
Léthé figyelte Üszök zuhanását, látta a fémből és húsból gyúrt teremtményt kirepülni a
helikopterből. Látta, hogy estében is szorítja a Sárkányszívet. Elvette Ryan Mercurytól,
aki a repülő szerkezet talpán lógott a semmi fölött.
Asztrálisan a kiberzombi fényesen világított esés közben, élesen elkülönülve a környező
szikláktól. Aurája közepén sötét üresség látszott, semmi sem volt ott, ahol a szellemének
kellett volna lennie. A szelleme mintha szabadulni akart volna, halvány fénysávként
világított az aura peremén.
Üszök auráját vastagon körbevették varázslatokkal, amelyek megakadályozták, hogy a
szellem kijusson. Ezek a varázslatok tartották életben, mert már nem maradt elég a
természetes testéből. Olyan volt, mint egy szétlyuggatott csónak, amelyet már túl sokszor
foltoztak be, és csak azért nem süllyedt el, mert a szivattyúk egyfolytában dolgoztak.
Léthé követte Üszök útját, figyelte, ahogyan lepattan az egyre szűkülő kanyon faláról. A
Hell’s Canyon egy óriási ék alakú vágás volt a földben, amelynek az alján a Snake folyó
kanyargott. A világ legmélyebb árka - a leghosszabb zuhanás. A falak azonban nem
függőlegesen emelkedtek, hanem befelé lejtettek.
Üszök újra falnak ütközött, rá a Sárkányszívre, amelyet még mindig keményen tartott két
fémkezével. Lepattant, és tovább zuhant. A kiberzombi szinte biztosan nem éli túl az esést,
tulajdonképp máris halottnak kellene lennie. Az, hogy még létezett, csak egy perverz ötlet
szüleménye, a mágiával való durva visszaélésé, amely beszennyezi az asztrált.
A Sárkányszív azonban nem veszhet el, és nem is sérülhet meg. Áradó mágiája
sértetlennek tűnt Léthének, amikor közelebb merészkedett Üszökhöz. De mi lesz, ha az
óriási kiborg legközelebb telibe kap egy sziklát? És ha ráesik, amikor eléri a szakadék
legalját, kibírja-e vajon a Szív?
Nem engedhette, hogy bármi történjék vele. Nem bírta volna elviselni, ha ki kell
ábrándítania Thaylát.
A dal szentségét meg kell őrizni a növekvő fekete folttól. Csak a Sárkányszív lehet a
segítségére.
Léthének nem maradt más, amiben bízhatott, mint ez a fémből és húsból gyúrt torz lény.
Nem hagyhatta Üszököt meghalni. Bármi áron meg kell védenie a Sárkányszívet. Egyetlen
mód nyílt csak erre: ha biztosan tudja, hogy Üszök minden erejével, legutolsó energiájával
is arra törekszik, hogy a Szívet megóvja a pusztulástól.
Ha pedig a kiberzombi valahogy túlélné az esést, Léthé átvehetné az irányítást a teste
fölött, és felhasználhatná, hogy Thaylához juttassa a Szívet. Nyilvánvalóvá vált számára,
hogy Ryan Mercuryban nem bízhat meg többé, annak ellenére, hogy Dunkelzahn rábízta a
küldetést. Annak ellenére, hogy utolsó találkozásuknál úgy tűnt, legyőzte önmagát, Léthé
nem bízott már benne. És soha többé nem fog.
Üszök kézenfekvő választás volt.
Léthé a zuhanó kiberzombi közelébe húzódott, és belépett a testébe. Átvette az uralmat
annak az embernek a teste és elméje fölött, aki valaha Üszök volt. Ám mire ráébredt
hibája nagyságára, már késő volt.
Túl késő.

49
A kékes éjféli ég kelet felé feketévé sötétült. A helikopter rotorja által felkavart forró
légáramlat csípte Ryan bőrét, amint visszafelé igyekezett az egy helyben lebegő Hughes
Airstarba. Fáradt volt, és minden tagja fájt az Üszökkel vívott csata után, azonban még
nem pihenhetett meg. Vissza kellett szereznie a Sárkányszívet. Fájdalom nyilallott a
lábába, amint Nadja mellé huppant. Összeszorított foggal ült, túlságosan kimerülten
ahhoz, hogy mágiát használjon.
A céltudat hűvös érzése szállta meg. Egy már-már valószínűtlenül éles kép arról, hogy ki
is ő, és mit is kell tennie. Nem habozott többet, bizonytalansága felszívódott az
éjszakában.
- Dhin - szólt előre -, vigyél le a fenékig.
- Most?
- Igen, most! És kapcsold be a keresőfényt, hogy lássunk is valamit.
- Jane! - hallatszott az ork hangja a hangszórókból. - Megbízhatok benne?
Nadja válaszolt.
- Igen. Tedd, amit mond.
Dhin néhány másodperc múlva engedelmeskedett, és meredeken levitte a gépet.
- Benyomtam a reflektorokat, de nem látom.
Ryan felállt és kinézett az ajtón. A Snake alig tíz méterre volt alattuk, a sötétben fekete
üvegre emlékeztető víz lassan hömpölygött tova. A kanyon falai meredeken emelkedtek ki
közvetlenül a vízfelszínből, sehol egy plató vagy kitüremkedés. A reflektor azonban csak
egy kis fénykört tudott bevilágítani, Üszök pedig bárhová eshetett. Akár a vízbe, akkor
pedig már jóval lejjebb sodorta az ár.
Ryan átemelte pillantását az asztrálba. A folyó élettől izzott, algák, halak és
vízinövények tömege mindenfelé. A kiberzombinak azonban semmi nyoma. Ha errefelé
ért volna le, Ryannek látnia kellene az asztrál apró változásait, a szennyezés nyomát,
amely, mint az izzadtságszag, mindenhol ott lebegett, jelezve, hogy merre jár. Éreznie
kellene a Sárkányszívet is, ha a közelben lenne. És hová lett Léthé?
Nem látott asztrális nyomokat, nem érezte a Szívet, és a szellem sem látszott semerre.
Semmit sem érzett.
Egy órányi keresés után Dhin hátraszólt:
- Lassan kifogy a benzin.
- Köszönöm, Dhin. Vigyél föl bennünket. Holnap megpróbáljuk napvilágnál.
Amint Dhin kiemelte a helikoptert a kanyonból, át a perem fölött a telephez, Jane hangja
szólalt meg Ryan csuklótelefonján.
- Beszélhetnénk egy kicsit?
 - Hoi, Jane. Bocs bármiért, amit a múltkor a fejedhez vágtam.
- Törölve - válaszolta Jane. - Mintha meg sem történt volna.
- Köszönöm. Miről is akartál beszélgetni?
- Egy szívességet kérnék tőled.
- Mesélj.
- Arra lenne szükség, hogy belépj a Mátrixba, és megismerkedj egy barátommal, Alice-
szel
- Tessék?
- Használhatod Axler elektródahalóját. Mindent elmagyarázok, ha már bent vagyunk.
Ryan eltöprengett, hogy vajon miben töri Jane a fejét, de aztán úgy döntött, ráér később
is megkérdezni.
- Sokáig fog tartani? Eléggé le vagyok strapálva.
- Dehogy - bíztatta Jane. - És ígérem, hogy Alice terve neked is tetszeni fog. - Azzal
megszakította a vonalat.
Dhin letette a helikoptert, jókora ívben kikerülve Nadja gépét, amely még mindig lángolt
a kifutó végében. Axler és Morzsoló mellette álltak, és a biztonsági őröket vizsgálták,
hogy él-e még valamelyikük. Ryant elöntötte a szomorúság a látványra. Az ő hibája volt,
hogy ezeknek az embereknek meg kellett halniuk. Az én gyengeségem miatt történt -
gondolta.
Amiért bennem nem volt elég erő, hogy legyőzzem Roxborough-t, Üszök megölte ezeket
az embereket, és elvitte a Szívet.
Ryan kudarcot vallott, bár nem teljesen. Legyőzte Üszököt és legyőzte Roxborough-t.
Mindez azonban üresnek és értelmetlennek tűnt a Sárkányszív nélkül. Amíg vissza nem
szerzi, úgy érezte, hogy elszomorítja Dunkelzahnt. És persze elkeseríti saját magát is.
Ezért nem fog nyugodni, amíg végre nem hajtja a küldetést.

50
Thomas Roxborough azt álmodta, hogy igazi teste van.
Az egyik pillanatban még virtuális íróasztalánál üldögélt és termelékenységi mutatókat
elemzett. A következő percben kastélya falai feloldódni látszottak, egyformaságuk apró
alkotóelemeire esett szét, amelyek egy láthatatlan áramlásban sodródtak tova.
Tudata a semmiben lebegett. Egyszer csak maga körül érezte a testét, minden apró
porcikáját, mintha valóságos húsa lenne. Minden lélegzetvételnél érezte mellkasának
csodálatos emelkedését és süllyedését, a szemerkélő eső lágy érintését az arcán. Egy
cigaretta füstjének illatát. Olyan közelről, hogy letagadni sem lehetett volna.
Először arra gondolt, hogy Meyer elvégezte a lélekátvitelt anélkül, hogy szólt volna neki.
Vagy csak elfelejtettem, hogy mostanra időzítettük. Aztán eltöprengett, hogy akkor hol is
van. És milyen testben. Kinyitotta a szemét.
Felhőkarcolók magasodtak körülötte mindenfelé, homlokzatuk csupa kék tükörüveg,
amelyek visszaverték az utcai lámpák fényét. Kocsizaj nem hallatszott, de hallotta az eső
csendes dobolását és az épületek közt száguldozó szél süvítését.
Roxborough felállt, és megvizsgálta a testét. Ismerte, és megszokta ezt a testet, noha jó
néhány éve nem járt már benne. Dereka fölött hatalmas pocak domborodott, meztelen bőre
tésztafehér, némi fekete szőrön kívül semmi sem takarta. Lába és csontjai tompán fájtak a
megerőltető felállástól. A saját régi testében volt.
- Hello, Rox. - Felismerte a hangot. Egy nő hangját, aki a huszonkilences Nagy
Összeomlás óta üldözi, kísérti őt a Mátrixban.
Feléje fordult. Egy középmagas ember nőt látott, aki vállával egy régi stílusú
telefonfülke összekaristolt plexi üvegének támaszkodik. Szőke haját a válláig engedte
nőni. Szeme a tengerek kékje, Roxborough épp csak a nap csillanását nem látta meg a
hullámokon, mikor beléjük nézett. Fekete farmert és fehér pamut-topot viselt, jobb
kezének ujjai közt egy cigaretta pihent, amelynek füstje békésen szállt felfelé a nő karja
mentén.
- Rászoktunk a dohányzásra, Alice?
- Igen - válaszolta Alice, miközben látványosat szippantott a cigarettából. - Végül is,
megölni nem tud.
Roxborough felnevetett.
- Nagyon tréfás. Szóval, hol is vagyok most?
- Isten hozott Csodaországban. Bár te nevezheted Pokolnak is.
- Ezen meg mi a fenét értesz?
- Az értem, hogy végre beteljesítettem a vágyadat. Kaptál egy igazi testet.
- De hogyan…
Roxborough-ban bennszakadt a mondat, amikor egy férfi lépett Alice mellé a
telefonfülke mögül. Magas volt és izmos, de mozdulatai darabosaknak, és nem is egészen
természeteseknek tűntek, mintha az igazi ember helyett egy alakmás lenne csak. Ryan
Mercury.
- Hello, Tommy! - köszöntötte Ryan azon a néven, amin utoljára Apa szólította. -
Megadtam Alice-nek a rendszered hozzáférési kódjait. - Mutatóujjával megkocogtatta a
halántékát. - Sok emléked szorult be ide.
Roxborough Alice-re meredt.
- Mit műveltél?
- Csapdába zártam a tudatod. Nem volt nehéz, miután Ryan megadta a szükséges
kódokat. Meg át is bütyköltem egy kicsit a rendszeredet, hogy soha többé ne tudj bele
visszatérni. A menekülés, attól félek, lehetetlen.
- De miért?
Alice utolsót szívott a cigarettán, aztán kipöccintette az úttestre.
- Meg akarlak kínozni. - mondta egyszerűen. - Azt akarom, hogy tudd, min mentem át a
Nagy Összeomlás után. Azt már tudod, hogy milyen érzés rabnak lenni, de vajon azt
tudod-e, hogy milyen, amikor kilöknek egy világba, amelyben abszolút semmi hatalmad?
Ahol nem is ismered a játékszabályokat? Ahol a legártalmatlanabbnak tűnő dolgok is
megölhetnek?
- Nem az én hibám volt, Alice. Szerencsétlen véletlen csupán, hogy épp az én
rendszeremben jártál, amikor az Összeomlás vírusa hidegre tett.
- Még gyűjtöm a bizonyítékokat. Ryan nem emlékszik az Összeomlásban betöltött
pontos szerepedre, de azt hiszem elég, ha azt mondom, hogy jó nagy szarban vagy.
- Nem én okoztam az Összeomlást.
Alice megvonta a vállát, és újabb cigarettára gyújtott.
- Az idő és a bizonyítékok majd eldöntik. Egyelőre készítettem egy új otthont a
számodra, egy helyes kis ultraibolya teret. Csodaország-város része ugyan, de a valóság
szabályai egészen mások. Tekintsd úgy, mint kényszerű isteni igazságszolgáltatást.
Roxborough Ryan felé fordult. Hogy úszhatta meg ez az ember Meyer rituális mágiáját
és Darke halálosztagát?
- Hogyan vehettél részt ebben? - kérdezte. - Ismered a múltam. Nem szenvedtem még
eleget?
Ryan megrázta a fejét.
- Azért segítettem neki, mert ez az egyetlen mód, amellyel tényleg legyőzhetlek.
Majdnem belőlem is te lettél, és ez megrémít. Múltad még most is az én részem, és
elfogadtam, hogy valóban a történetem része is. Egészebb emberré tett, de úgy döntöttem,
nem fogyok úgy viselkedni, ahogyan te. Jobb vagyok nálad.
Ennél az utolsó mondatnál Ryan egyenesen Roxborough-ra szegezte a mutatóujját.
- Megmutattad, hogy van választási lehetőségem - folytatta. - Legvégül azonban
meghoztam a saját döntésemet, és ez nem az volt, amelyet te tettél volna. Ellenálltam a
gonosz hangnak.
A beálló csendben Roxborough tapsolni kezdett. Kényszeredetten felnevetett.
- Szép beszéd volt, seggfej - szólt. - Szentimentális szar, de legalább jól hangzott.
- Alice terve talán megváltoztatja majd a véleményed.
- Erősen kétlem.
Alice mélyet szippantott, és beszéd közben fújta ki a füstöt.
- Bizonyos értelemben - szólalt meg egy furcsa félmosollyal az arcán - valóra vált egy
álmod. Megkaptad, amire mindig is vágytál: egy valódi testet.
- Úgy vélem, most arra vársz, hogy hálát rebegjek érte.
- Nem.
- Hát akkor?
- Nemsokára meglátod.
A következő pillanatban Alice és Ryan eltűnt, Roxborough pedig egy angolkert
élénkzöld gyepén találta magát. Nem messze előtte egy csendes tavacska csillogott a
reggeli napfényben. Amikor megfordult, hogy körülnézzen, egy mellényt viselő nagy
fehér nyúl rohant el mellette, és felkiáltott:
- Ó jaj, el fogok késni! - A nyúl ódivatú zsebórát halászott elő a mellényéből, megnézte
az időt, és eltűnt egy bokor alatt.
Jaj ne! - gondolta Roxborough. - Azt hiszem, ezt én egyáltalán nem fogom szeretni.

A SZERZŐRŐL
Az Idegen Lelkek, a Sárkányszív-trilógia első kötete Jak Koke második Shadowrun®
regénye. Az első, a Dead Air (Holt Lég - a ford.) 1996 közepén jelent meg a Roc Könyvek
gondozásában. Harmadik regényét Liferock (Életkő - a ford.) címmel 1996 októberében
jelenteti meg a FASA Corporation Earthdawn® sorozatában.
Koke-nak már számos novellája jelent meg az Amazing Stories, és a Pulphouse: A
Fiction Magazine című újságokban, és több antológiában is szerepelt, mint például a
Pulphouse Rat Tales-e (Patkánymesék - a ford.), a Zebra Young Blood-ja (Ifjú Vér - a
ford.), és a Talisman című Earthdawn® antológia.
Koke szívesen lát mindenkit honlapján a címen. Várja az ezzel a regényével, vagy
bármely más Shadowrun® könyvével kapcsolatos észrevételeket is.
Kaliforniában él feleségével, a tengeri mikrobiológus Seana Davidsonnal és négyéves
lányukkal, Michaelával.

MEMO
From: Jane-In-The-Box
To: Nadja Daviar
Date: 2057 Augusztus 20.
Subject: Re: Thayla Legendája

Dunkelzahn Mágiai Kutatóintézete nemrég bukkant rá az alábbi dokumentumra. Azt
hiszem, érdekelni fog. Íme a szöveg:

Nagyon régen, még mielőtt az emlékeket írás rögzítette volna, élt egy gyönyörű és jó
szívű királynő. Thayla egy gazdag, zöldellő völgyön uralkodott, amely két hegylánc
között feküdt. A hegyek úgy törtek körülöttük a magasba, mint a mennyboltba döfött
tövisek. Uralma alatt a föld, amelyet szeretett, virágzott, és az emberek boldogságban
élték napjaikat.
Thayla minden reggel egy Dallal köszöntötte a felkelő napot. Hangja oly tisztán szállt,
mint a szél, és oly fényesen, mint maga a hatalmas ragyogó gömb. Semmi, ami gonosz,
vagy sötét volt, nem élhetett meg a földön, mert csodálatosan tiszta hangját az ilyen
ocsmányságok nem tudták elviselni.
Egyik éjjel sötét teremtmények hada tört be a völgybe, hogy leigázza a virágzó földet, és
gonosz jelenlétével megrontsa azt. Thayla mint minden reggel, felkelt, és amint észrevette
a fekete sereget, egy dalba kezdett. Hangja erővel és reménnyel töltötte be a völgyet.
A gonosz áradat, akik megtapasztalták hangjában létük nyomorúságát, fejvesztve
menekültek. Eközben - amint eszüket vesztve futottak, hogy mihamarabb kiérjenek a
völgyből - egy fekete katona lelassított, és egy egészen rövidke pillanatig belehallgatott
Thayla Dalába.
Teltek-múltak a napok, és a borzalmas sereg nem merészkedett vissza a völgybe, annyira
féltek a Daltól. Sötét uraik parancsára végül újra előrenyomultak. Thayla pedig újra
énekelni kezdett.
Akárcsak első alkalommal, a gonosz teremtmények vakon menekültek, még néhány hang
erejéig sem bírták elviselni Thayla tiszta hangját. A magas, magányos harcos azonban,
akinek haja és szeme úgy lobogott, mint a fekete tűz, ismét lemaradt, hogy még menekülés
előtt néhány pillanatig hallgathassa a Dalt.
A következő alkalommal már kevesebben jöttek. A többiek nem voltak képesek
összeszedni az akaraterejüket, hogy belépjenek a völgybe. A magányos sötét katona
azonban most is utoljára menekült el, és hallgatta Thayla énekét.
Végül már senki sem jött a fekete seregből. Még gonosz uraik borzalmas fenyegetései
sem voltak képesek rohamra bírni őket.
Egyetlen harcos azonban ébenfekete-vörös páncélban minden hajnalban besurrant a
völgybe, és hallgatta a Dalt, egy idő után pedig már szemével is itta azt.
Annyira haladt előre, hogy láthassa Thaylát, amint a város fölé magasodó palotája
erkélyén áll. Minden reggel nézte, ahogyan a királynő felkelt, és Dalával köszöntötte a
napot. Miközben hallgatta, füléből vér szivárgott, és bőre megperzselődött a hang
csodálatos tisztaságától, ő azonban nem fordult el. Nem menekült el a Dal elől. Ott állt,
hallgatott és figyelt.
Egyik éjjel azután a sötét harcos belopódzott a városba, amikor Thayla aludt. Beosont a
palotába, leült a királynő ágya lábánál és csak nézte őt.
Amikor Thayla felébredt és ott találta, az őrökért kiáltott, de nem voltak elég erősek,
hogy megmozdítsák a fekete harcost. Varázslóit hívta, de nem voltak elég bölcsek, hogy
elűzzék őt. Énekelni kezdett, de bár testét és lelkét összetörte a kín, a harcos keményen
állt, és megbabonázva bámulta szépségét.
Mivel elűzni nem tudta, Thayla királynő úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást. Bár
ott állt mellette, anélkül evett, hogy szólt volna hozzá. Bár mindig ott futott mellette,
amikor lovagolni indult, nem nézett rá. És bár míg aludt, mindig ott állt csendben az ágy
végében, nem vette tudomásul a jelenlétét.
Minden reggel felkelt, és köszöntötte a napot, erősen és hangosan énekelt, hogy a
völgyön kívül várakozó sötét sereg be ne tudjon lépni a földjére. A harcos pedig minden
reggel ott állt mellette, és tűz és vér könnyeit sírta a kíntól és boldogságtól, amelyet a dal
okozott neki.
Ez így ment egy ideig. Thayla aludt, énekelt, végezte királynői teendőit. A fekete harcos
azonban ott állt mellette, és jelenlététől lassan elsötétedett a föld. A mezőn az állatok
megbetegedtek, akárcsak az emberek. A növények nem nőttek, az eget pedig szörnyű
felhők takarták el a völgy fölött.
Thayla tudta, hogy ez mind a sötét harcos miatt van, hát megkérte, hogy távozzék. Az
nem is válaszolt neki. Megpróbálta csellel rávenni, hogy menjen el, őt azonban nem
lehetett becsapni. Megpróbálta erővel eltávolítani, de nem lehetett megtörni. Végül
könyörögni kezdett neki, hogy menjen el.
- De én nem akarok elmenni - válaszolt a harcos. Ezek voltak az első szavai a
királynőhöz, és hangja olyan volt, mintha száraz faleveleket sodorna az őszi szél. -
Szépségedhez foghatót még soha, sehol nem láttam.
- De nem maradhatsz itt - mondta a királynő. - Jelenléted elpusztítja a földemet és a
népemet.
- Nem érdekel a földed és a néped. Egyedül te érdekelsz.
Eltökéltségét látva Thayla sírásra fakadt. Az emberek sorra haltak meg. Végül összehívta
legjobb tanácsadóit, és meghagyta nekik, hogy mit kell tenniük.
- Mint tudjátok, a sötét harcos jelenléte elpusztítja földünket és népünket. Ő azonban
nem tágít az oldalam mellől. Mivel elküldeni nem tudjuk, ezért nekem kell elmennem,
hogy elvigyem magammal.
A tanácsadók siránkozni kezdtek:
 - De ezt nem teheted meg! Egyedül a te hangod az, ami visszatartja a fekete sereget! Ha
elmész, biztosan meghalunk!
Thayla bólintott, mert tudta, hogy ez így van, de azt mondta:
- Én elmegyek, ám a hangom itt marad. - Azzal megbízta legnagyobb varázslóit, hogy
helyezzék dalát egy énekesmadárba, amely minden reggel köszönti majd a napot, ahogyan
ő tette.
Tűvé tették az egész földet, míg megtalálták a legjobb énekesmadarat. Napkeltekor
végrehajtották a rituálét. Amikor másnap reggel a nap első sugara megjelent, a madár
Thayla Hangján énekelt és a Dal távol tartotta a sötét sereget.
A varázslók felujjongtak, ám mikor megfordultak, hogy gratuláljanak Thaylának, ő már
sötét árnyékával együtt eltűnt. Tűvé tették az országot, de egyiküket sem találták meg
többé.
Az Énekesmadár azonban minden reggel felébredt. És hangján, amely olyan tisztán
szállt, mint a szél. elénekelte a Dalt, a fekete sereg pedig reszketett táborában, és nem
tudott belépni a völgybe.
 TARTALOM
PROLÓGUS
2057. AUGUSZTUS 9.
1
2
3
2057. AUGUSZTUS 12.
4
5
6
7
8
9
2057. AUGUSZTUS 13.
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
2057. AUGUSZTUS 14.
23
24
25
 26
27
28
29
2057. AUGUSZTUS 15.
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
2057. AUGUSZTUS 16.
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
A SZERZŐRŐL
MEMO