INGMAR BERGMAN

JELENETEK EGY HÁZASSÁGBÓL

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK
A FORDlTAS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
INGMAR BERGMAN
SCENERURETTÁKTENSKAP
P. A. NORSTEDT AND SÖNER, STOCKHOLM
COPYRIGHT © 1973 BY INGMAR BERGMAN

HUNGARIAN TRANSLATION © OSZTOVITS CECÍLIA, 1977

HARMADIK KIADÁS
HU ISSN-0324-2722

ELÕSZÓ
Hogy a feszélyezett olvasó el ne tévedjen a szövegben, szokásomtól eltérõen magyarázatot ke
fûznöm a hat jelenethez. Aki úgy érzi, hogy az ilyen útbaigazítás megalázó, ugorja át bátra
következõ sorokat.
Elsõ jelenet: Johan és Marianne a konvencióknak és az anyagi biztonság ideológiájának
gyermekei. Soha nem érezték polgári életmódjukat nyomasztónak vagy hamisnak.
Beleilleszkedtek egy szokásrendszerbe, amit készek továbbvinni. Korábbi politikai aktivi
tásuk is
inkább ennek megerõsítése, mintsem cáfolata.
Az elsõ jelenetben szép képét adják a csaknem ideális házasságnak, s egyúttal szembesülnek
egy másik, megátalkodottan rossz kapcsolattal. A maguk csendes módján meg vannak gyõzõdve
róla, hogy õk mindent a lehetõ legjobban oldottak meg. Csak úgy ontják magukból az elkoptat
tt
közhelyeket és a jó szándékú együgyûségeket. Péter és Katarina mint szánalomra méltó õrülte
jelennek meg, míg Johan és Marianne mindent a lehetõ legjobban oldottak meg ezen a világ
ok
legjobbikán. A jelenet végén mégis egy kisebb kellemetlenségbe ütköznek. Választásra
kényszerülnek. Egy látszólag jelentéktelen seb felszakad, begyógyul, beheged, de a heg alat
gyulladás képzõdik. Mindenesetre én így gondolom. Ha valakinek más a véleménye, ám legyen.
Második jelenet: Továbbra is minden ideális, szinte nagyszerû. Apró gondok, amiket az embe
r
tréfás egyetértésben old meg. Foglalkozásuk és a munkakörülmények bemutatása. Bizonytalan
félelem lesz úrrá Marianne-on. Nem tudja meghatározni, még kevésbé megragadni, de
ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendben közte és Johan között. Gyenge és nem különösebbe
sikeres erõfe-szítéssel megpróbálja betömni ezt a homályosan sejtett repedést. Johannak szi
van néhány titokzatos telefonbeszélgetése. Egy este, amikor színházban voltak, és a Nórá"-
látták (mi mást láthattak volna?), hirtelen diszharmónia keletkezik: megpróbálják feloldani
végül besöprik a szõnyeg alá.
Harmadik jelenet: A csapás. Johan egészen brutális formában bejelenti, hogy szerelmes eg
y
másik nõbe, és szeretné felbontani a házasságát. Duzzad a tettvágytól, az új szerelem boldo
önzése szinte oxidálta. Marianne porig sújtott. Teljesen kiszolgáltatott. Teljesen készület
érte a bejelentés. Néhány pillanat alatt a szemünk elõtt változik át vérzõ, remegõ sebbé.
Megaláztatás és zûrzavar.
Negyedik jelenet: Viszontlátás hosszabb idõ után. Johannak kezd rosszul menni a sora, bár
ez
nem látszik. Marianne-on a gyógyulás jelei mutatkoznak, bár ezek fölöttébb halvány jelek, é
összekeverednek mindazzal, ami régen volt: a Johanhoz való ragaszkodással, fájó magánnyal,
vágyakozással, hogy minden úgy legyen, mint régen. Találkozásuk kínos és esetlen, keveréke
békülésnek és az agresszivitásnak. Néhány rövid másodpercre elérik egymást az elszigeteltsé
és az érdektelenségen át. Minden törékeny, fertõzött, csorba. Ez valóban nagyon szomorú jel
Ötödik jelenet: Elszabadul a pokol. Marianne kezd talpra állni, és Johan alól egyre inkább
kicsúszik a talaj. Az az ízléses ötletük támad, hogy közösen adják be a válópert, és egyazo
ügyvédet kérnek fel. Egy kora nyári este Johan irodájában találkoznak, hogy aláírják a váló
iratokat. Hirtelen az egész felrobban, és az évek óta elfojtott agresszivitás, minden gyûlö
,
kölcsönös utálat és düh felszínre kerül, és életre kap. Lassacskán kivetkõznek emberi
mivoltukból, és végül igazán kellemetlenek lesznek, és úgy viselkednek, mint két õrült, és
egyetlen gondolat jár az eszükben, nevezetesen, hogy testileg-lelkileg meggyötörjék a másik
t.
Ebben az erõlködésükben bizonyos fokig még rosszabbak, mint Péter és Katarina az elsõ
jelenetben, mivel azoknak legalább volt bizonyos rutinjuk a saját poklukban, és hogy úgy
mondjam: professzionisták a gonoszkodásban. Ezt a végsõ visszafogottságot Johan és Marianne
még nem tanulta meg. Õk egyszerûen végezni akarnak egymással, és ez a törekvésük csaknem
sikerül.
Hatodik jelenet: Elképzelésem szerint két új ember kezd felemelkedni ebbõl a teljes
pusztulásból. Lehet, hogy ez túlságos optimizmus, de nem tudok rajta segíteni, így sikerült
Marianne is, Johan is végigvándorolta a siralom völgyét, és gazdagon benépesítette források
Hogy úgy mondjam: újratanulják önmagukat. Ez nemcsak a belenyugvás kérdése. Itt szeretetrõl
is szó van. Marianne elsõ ízben ül le, hogy meghallgassa fárasztó mamáját. Johan megbékélve
szemléli saját helyzetét, és új, felnõtt módon kedves Marianne-hoz. Minden továbbra is zava
és semmi sem lett jobb. Minden kapcsolatuk összekuszálódott, és az életük, vitathatatlanul,
y
csomó nyomorúságos kompromisszumra épül. De mégis, más módon polgárai a valóságnak, mint
korábban. Legalábbis én így hiszem. Mindenesetre kézenfekvõ megoldás nincs, és így elmarad
igazi happy end. Mégis jó volt elérkezni idáig. Ha másért nem, hát csak hogy bosszantsam az
összes mûvészileg kifinomult embert, akik utálják ezt a teljesen érthetõ mûvet, és esztétik
hányingert kapnak már a legeslegelsõ jelenet után.
Mit mondhatnék még? Három hónapig írtam ezt a könyvet, de egy fél élet tapasztalatai
sûrûsödnek benne. Nem vagyok benne biztos, hogy fordítva jobb lett volna. Talán
választékosabbnak hatna. Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam.
Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnõttek. Rengeteg
butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzõk, buták,
kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak,
kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre. Most lássuk, mi is történik velük.
I.B.
Fárö, 1972. május 28.

ELSÕ JELENET
ÁRTATLANSÁG ÉS PÁNIK
SZEMÉLYEK
Johan
Marianne
Karín és Eva, a lányaik
Palmné, a riporter
FÉNYKÉPÉSZ
PÉTER
KATARINA
Marianne:-nal és Johannal otthonukban interjút készítenek. Egymás mellett ülnek, kiöltözve,
feszélyezetten a díványon. Egy nem akármilyen díványon: kerek, kacskaringós, tizenkilencedi
századi, a huzata zöld; barátságos karfái, puha párnái és faragott lábai vannak - a lakályo
szörnyetege. Az egyik asztalon egy szép petróleumlámpa pislákol. A hátteret egy masszív
könyvespolc alkotja. Egy másik asztalon tea, pirított kenyér, dzsem és sherry. Palmné, a ri
orter
háttal ül a kamerának. Egy kis magnetofont helyezett el a tányérok és csészék között. Egy
szakállas fényképész mászkál a szobában, felbukkan és eltûnik.
Palmné: (vidáman) Mindig egy típuskérdéssel szoktuk kezdeni. Hogy legyûrjük a kezdeti
idegességet.
Johan: Én nem vagyok különösebben ideges.
Marianne: Én sem.
Palmné: (még vidámabban) Annál jobb. A kérdés: Hogyan jellemeznétek néhány szóval
magatokat?
Johan: Hát ez nem könnyû kérdés.
Palmné: Na de nem is nehéz.
Johan: Úgy értem, ebbõl félreértés adódhat.
Palmné: Azt hiszed?
Johan: Igen, nagyzolásnak tûnhet, ha rendkívül intelligensnek, sikeresnek, fiatalosnak,
kiegyensúlyozott-nak, vonzónak írom le magamat. Olyannak, aki törõdik a világ sorsával,
képzett, olvasott, kedvelt társasági lény. Nem tudom, mit találjak még ki... na igen, barát
.
Barátságos a maga kedves módján azokkal is, akiknek éppen rosszabbul megy. Sportolok. Jó
családapa vagyok. Jó fiú. Nincsenek adósságaim, rendesen fizetem az adót. Tisztelem a
kormányunkat, bármit is csinál, és szeretem a királyi családot. Kiléptem az állami egyházbó
Ennyi elég, vagy részletesebben óhajtod? Nagyszerû szeretõ vagyok. Nem igaz, Marianne?
Palmné (mosolyog): Talán visszatérhetünk a kérdésre. És te, Marianne, mit mondasz te?
Marianne: Hm, mit is mondjak... Johan felesége vagyok, és van két lányom.
Palmné: Igen...
Marianne: Pillanatnyilag nem jut más az eszembe.
Palmné: Gondolkozz.
Marianne: Úgy gondolom, hogy Johan egész kellemes fiú.
Johan: Köszönöm, ez jólesett.
Marianne: Tíz éve vagyunk házasok.
Johan: Éppen most újítottam meg a szerzõdést.
Marianne: Én talán nem vagyok olyan természetes módon meggyõzõdve a magam értékeirõl,
mint Johan. De ha õszinte akarok lenni, akkor boldog vagyok, hogy azt az életet élhete
m, amit
élek. Ez az élet jó, ha érted, mire gondolok. Hát mit mondjak még?... Ó, de nehéz is.
Johan: Jó alakja van.
Marianne:? Te csak viccelsz. Én megpróbálom komolyan venni a kérdést. Két lányom van, Karín
és Eva.
Johan: Ezt már mondtad.
Palmné (feladja): Talán ezt a kérdést majd késõbb újra elõvesszük. Apropó! Mit szólnátok eg
közös fényképhez a lányokkal együtt? Itt a díványon a papával és a mamával?
Marianne: Nemsokára megjönnek az iskolából.
Palmné: Remek. Hát akkor kezdjük néhány adattal. Szeretném tudni a korotokat.
Johan: Negyvenkét éves vagyok. Bár igazán nem látszom annyinak. Vagy igen?
Marianne: Én harmincöt éves vagyok.
Johan: Mindketten olyan polgári környezetbõl származunk, hogy az már felháborító.
Marianne: Johan papája orvos.
Johan: És anyám igazi anya. Minden ízében az.
Marianne: Apám ügyvéd. Kezdettõl fogva eldöntött tény volt, hogy én is ügyvéd leszek. Hét
testvérem van, én vagyok a legfiatalabb. Anya nagy háztartást vezetett. Jelenleg kicsit
nyugodtabbban él.
Johan: Tényleg? (Udvarias mosoly)
Marianne: Az a furcsa, hogy mi ketten valóban jól kijövünk a szüleinkkel. Gyakran összejáru
Soha nem volt igazi konfliktus köztünk.
Palmné: Mondanátok valamit a foglalkozásotokról?
Johan: Docens vagyok a Pszichotechnikai Intézetben.
Marianne: Én a családjogra specializáltam magam, és egy ügyvédi iroda alkalmazottja vagyok.
Leginkább válóperekkel és hasonlókkal foglalkozom. Az az érdekes, hogy az ember állandó
kapcsolatban...
Fényképész: (felbukkan) Legyenek szívesek egymásra nézni. így, így. Csak azt akarom, hogy..
Bocsánat...
Marianne: Szörnyû, hogy az ember milyen hülyén érzi magát.
Palmné: Csak az elején. Hogyan találkoztatok?
Marianne: Ezt Johannak kell elmesélnie.
Johan: Ez bizony istenien érdekes.
Marianne: Az biztos, hogy nem afféle meglátni és megszeretni eset volt.
Johan: Mindkettõnknek elég nagy baráti köre volt, és így az elképzelhetõ összes rendezvénye
találkoztunk. Ezenkívül politikai aktivisták voltunk több éven át, és játszottunk jó néhány
egyetemi színpadon. De nem mondhatnám, hogy valami mélyebb benyomást tettünk volna
egymásra. Marianne-nak az volt a véleménye rólam, hogy beképzelt vagyok.
Marianne: Johannak volt egy sokat emlegetett kapcsolata egy slágerénekesnõvel, s ettõl o
lyan
önbizalma támadt, hogy egyszerûen nem lehetett elviselni.
Johan: És Marianne tizenkilenc éves volt, és felesége egy tökfilkónak, akit csak egy dolog
mentett: dúsgazdag papája szeme fénye volt.
Marianne: És roppant kedves fiú. És én szörnyen szerelmes voltam. Mellesleg azonnal teherb
e
estem. És ennek is megvan a maga jelentõsége.
Palmné: De hogy történt...
Johan: Hogy mi ketten összeálltunk? Nos, ez tulajdonképpen Marianne ötlete volt.
Marianne: A szülés után azonnal meghalt a gyerekem, és a férjem és én, mondhatni, bizonyos
megkönnyebbüléssel elváltunk. Johant ejtette az énekesnõje, és mintha kevésbé lett volna
beképzelt. Magányosnak és szétziláltnak éreztük magunkat. Ezért azt javasoltam, hogy járjun
együtt. Egyáltalán nem voltunk szerelmesek egymásba, csak szomorúak voltunk.
Johan: Istenien kijöttünk egymással, s még a tanulmányaink is hasznát látták.
Marianne: Aztán összeköltöztünk. A két anyának az arcizma se rándult, pedig azt hittük, hog
rettenetesen meg lesznek botránkozva. De nem! összebarátkoztak, tényleg. Gyorsan elfogad
tak
minket, mint Johant és Marianne-t. Fél év múlva összeházasodtunk.
Johan: De akkor már szerelmesek voltunk.
Marianne: Szörnyen szerelmesek.
Johan: Mi voltunk az ideális házaspár.
Marianne: És ez így folytatódott.
Palmné: Semmi bonyodalom?
Marianne: Nincsenek anyagi gondjaink. Mindketten jól kijövünk a másik rokonaival, barátaiv
al.
Olyan munkánk van, amit szeretünk. Egészségesek vagyunk.
Johan: És így tovább és így tovább, hogy az már szinte szégyen. Biztonság, rend, kényelem é
hûség. Csaknem gyanúsan jól sikerült minden.
Marianne: Természetesen köztünk is adódnak nézeteltérések, mint másoknál. Ez magától
értetõdõ. De minden fontos dologban egy a véleményünk.
Palmné: Sohasem veszekedtek?
Johan: Dehogynem. Marianne veszekszik.
Marianne: Johan nehezen jön ki a sodrából. így aztán én is inkább abbahagyom.
Palmné: Fantasztikusan hangzik. Így, ez az egész.
Marianne: Legutóbb éppen tegnap este mondta valaki, hogy maga a problémátlanság is igen
súlyos probléma. Gyanítom, hogy ez igaz. Egy olyan életnek, mint a mienk, megvannak a
maga veszélyei. Ezzel mi nagyon is tisztában vagyunk.
Johan: A világ pusztulás felé tart, és én élek a jogommal, hogy gondozzam a kertemet. Minde
politikai rendszer romlott. Rosszul leszek, ha ezekre az új, megváltó evangéliumokra
gondolok. Akinek hatalma van a komputerek felett, az nyeri meg a j átszmát. Én azt a
népszerûtlen elvet vallom, hogy: élni és élni hagyni.
Marianne: Ebben nem értek egyet Johannal.
Palmné: Mi a te véleményed?
Marianne: Én hiszek az emberi szolidaritásban.
Palmné: Ezt hogy érted?
Marianne: Ha minden ember már gyerekkorában megtanulja, hogy törõdjön a másikkal,
másképpen alakult volna a világ, ebben biztos vagyok.
Fényképész: Ne mozduljanak. Ezt az arckifejezést kérem! Megvan. Köszönöm.
Marianne: Na, már jön is Karin és Eva. Megmondom, hogy tegyék magukat rendbe.
Marianne kisiet, és hallatszik, ahogy a lányokkal beszél. Johan megtömi a pipáját, és kissé
bizonytalan, de udvarias mosolyt vált a riporternõvel, aki hideg teáját kóstolgatja, és
pillanatnyilag fogalma sincs róla, mit kérdezzen.
Johan: õszintén szólva, a dolog nem ilyen egyszerû.
Palmné: Ezt hogy érted?
Johan: Régen azt hittük, hogy velünk semmi se történhet.
Most már tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk.
Ez a különbség.
Palmné: Félsz a jövõtõl?
Johan: Ha belegondolnék, megbénulnék a félelemtõl. Legalábbis azt képzelem. Ezért nem
gondolkozom rajta. Kedvelem ezt az öreg, ruganyos díványt és azt a petróleumlámpát. Ezek
adják nekem a biztonság illúzióját, amely olyan törékeny, hogy az már nevetséges. Szeretem
Bach Máté-passióját, jóllehet nem vagyok hívõ, mert ez nekem a jámborság és a valahová
tartozás érzését adja. Rettentõen rá vagyok utalva az eleven családi kapcsolatokra, mert
gyerekkoromra emlékeztetnek, amikor védettnek éreztem magam. Szeretem, amit Marianne
mond az emberi szolidaritásról. Ez jót tesz a lelkiismeretemnek, amely a leglehetetlen
ebb
pillanatokban háborog. Szerintem az embernek kell hogy legyen valamifajta technikája
, hogy
élni tudjon, és elégedett legyen az életével. Jól meg kell tanulnia, hogy mással ne nagyon
törõdjön. Én leginkább azokat az embereket csodálom, akik viccnek veszik az életet. Erre én
képtelen vagyok. Nincs humorom az ilyen mutatványhoz. Ezt, ugye, nem nyomtatják ki?
Palmné: Nem, ez valószínûleg egy kicsit komplikált a mi nõi olvasóinknak. Már elnézést, hog
ezt mondom.
Szünet.
Johan: Most mirõl beszéljünk?
Palmné: Ó, nekem még egy csomó kérdésem van.
Marianne lányaival együtt leül a díványra. Eva tizenkét éves, Katin tizenegy. Kissé merevek
kuncognak, zavarban vannak, és el vannak bûvölve. A fényképezéshez kiöltöz-ködtek és
megfésülködtek. Kölcsönös üdvözlések. A fényképész beállítja, elrendezi õket. Johan: a pipá
markolássza. Amikor a családi fotó elkészült, a gyerekek engedélyt kapnak, hogy kimenjenek
konyhába, és elfogyasszák a délutáni kakaót, sajtos kenyeret. Johan elnézést kér, hogy
telefonálnia kell, és gyorsan, nem éppen udvariasan eltûnik. Palmné megragadja az alkalmat
.
Végül is egy nõk lapjá-ról" van szó.
Palmné: Nem hiszem, hogy az iskola óta láttuk volna egymást.
Marianne Gyakran találkozol a régi osztálytársainkkal?
Palmné: Valójában nem. (Rátér a lényegre) Úgy látom, hogy te meg Johan jól megvagytok.
Ugye? Vagyis, ti tényleg boldogok vagytok. Ugye? Amit elmeséltetek, egyszerûen
csodálatosan hangzik. De akkor a többi ember miért nem él ilyen tökéletesen?
Marianne: Én nem tudom, hogy mi tökéletesen élünk-e, vagy sem. De az biztos, hogy jól élünk
Mármint hogy boldogok vagyunk. Igen, valóban boldogok vagyunk.
Palmné (rákapcsol): Hogyan határoznád meg azt a szót, hogy boldogság?
Marianne: Muszáj?
Palmné: (komolyan) Egy nõk lapjáról van szó, Marianne.
Marianne: Ha mondok valamit a boldogságról, Johan: csak nevet rajtam. Nem, nem megy.
Találj
ki valamit te.
Palmné (huncutul): Ne próbálj kibújni!
Marianne: A boldogság valójában azt jelenti, hogy elégedett az ember. Én nem vágyom semmire
Persze azon kivül, hogy nyár legyen. (Szünet) Azt kívánom, hogy mindig minden így legyen,
mint most. Hogy semmi se változzon.
Palmné (megjött az étvágya): Mi a véleményed a hûségrõl?
Marianne: Menj már!
Palmné: Tényleg segítened kell, hogy egy kis életet vigyünk ebbe a riportba. Johan irtó ara
yos
és kedves, de nem sokat tudtam kihúzni belõle.
Marianne: Hûség?
Palmné: Igen, hûség. Férfi és nõ között. Természetesen.
Marianne: Hûség. Igen, mit lehetne mondani errõl?
Palmné: Munkád során bizonyára találkoztál...
Marianne: Kíváncsi vagyok, létezhet-e hûség másként, mint magától értetõdõen. A hûség soha
nem kényszer vagy elhatározás kérdése. Hûséget soha nem lehet ígérni. Vagy van, vagy nincs.
Én szívesen vagyok hû Johanhoz, és ezért, kizárólag ezért vagyok hûséges. De azt persze nem
tudom, hogy hogyan lesz holnap vagy a jövõ héten.
Palmné: Mindig hû voltál Johanhoz?
Marianne: (hidegen) Azt hiszem, ez már személyeskedés.
Palmné: Bocsáss meg. Még egy utolsó kérdés, amíg Johan telefonál. Mi a véleményed a
szeretetrõl? Errõl is kell valamit mondanod. Hozzátartozik a sorozathoz, hogy az illetõ
kifejti
nézeteit a szeretetrõl.
Marianne: És ha nem akarom?
Palmné: Akkor kénytelen leszek magam kitalálni valamit, de az feleolyan jó sem lesz.
Marianne: Soha senki nem beszélt nekem arról, hogy mi a szeretet. És egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy kell ezt tudni. De ha kimerítõ definíciót akarsz, megtalálod a Bibliában
ott,
ahol Szent Pál leírja, hogy mi az a szeretet. Az õ meghatározásának az egyetlen hibája, hog
letaglózza az embert. Ha a szeretet az, amit Szent Pál mond, akkor az olyan ritka, h
ogy aligha
akad egyetlen ember, aki átélte. De mint felolvasandó szöveg, esküvõn és más ünnepélyes
alkalmakkor, ez a fejezet szerintem nagyon hatásos. Nekem az a véleményem, hogy elég, ha
az
ember kedves azokhoz, akikkel él. A gyengédség is jó dolog. A humor, a barátság meg a
türelem is. Mérsékelt ambíciók a másik számlájára. És ha az ember szállítani tudja ezeket a
kellékeket, akkor. .. akkor nem olyan nagy probléma a szeretet.
Palmné: Miért vagy úgy feldúlva?
Marianne: A munkámban naponta találkozom emberekkel, akik összerogynak a lehetetlen
érzelmi követelmények súlya alatt. Ez barbárság. Azt kívánnám...
Palmné: Mit kívánnál?
Marianne: Nem tudom. Nem látom világosan ezt a kérdést, és ezért nem is akarok beszélni ról
De azt szeretném, hogy az embereket... hogy minket ne kényszerítsenek olyan szerepek
eljátszására, amilyeneket nem akarunk eljátszani. Hogy tudjunk egyszerûbbek, gyengédebbek
lenni egymáshoz. Neked is ez a véleményed?
Palmné (élénken): Hogy az élet egy kicsit romantikusabb lehetne?
Marianne: Nem, voltaképpen nem erre gondoltam. Sõt, éppen az ellenkezõjére. Látod, milyen
rosszul fejezem ki magam? Nem beszélgethetnénk inkább a fõzésrõl meg a gyerekekrõl? Az
mégiscsak konkrét valami.
Palmné: Lehetséges, hogy elkalandoztunk.
Marianne: Én is azt hiszem. (Udvarias mosoly)
Palmné: Na, hogyan egyezteted össze a hivatali munkádat az otthonival?
*
Johan és Marianne vacsorára hívta Pétert és Katarinát. A lányok szolgálnak fel. A hangulat
vidám. Johan: felolvas egy nõlapból.
Johan: (olvas): Marianne égszínkék szeme szinte belülrõl sugárzik. Amikor megkérdezem,
hogyan egyezteti össze hivatali munkáját az otthonival, zárkózottan mosolyog, mintha meg
akarná õrizni édes titkát, és kitérõ választ ad, hogy bírja mind a kettõt, hogy Johan meg õ
segítenek egymásnak. Kölcsönös megértés kérdése, mondja hirtelen, és felragyog, amikor
Johan bejön, és leül arra a szép, régi, családi díványra. Kezét védõn Marianne vállára hely
aki a bizalom és biztonság mosolyával simul hozzá. így hagyom ott õket, és érzem, titokban
örülnek, hogy eltûnök, és újra kettesben lehetnek. Két fiatal ember, erõsek, boldogak,
elégedettek az élettel és a jelennel, ám mégsem felejtik el soha, hogy a szeretet mindenek
elõtt
való."
Amikor Johan befejezi az olvasást, spontán taps tör ki. Aztán újra vesznek a tálból, és töl
a borból.
Marianne: Halálosan elszomorodtunk, amikor elolvastuk ezt a mestermûvet; az utolsó szóig
mindent meg akartunk változtatni benne, de azt mondták a szerkesztõségben, hogy, sajnos,
már
késõ. Valami félreértés történt, és a cikk már nyomdába ment.
Johan: Komolyan gondolkoztunk rajta, hogy hivatalosan panaszt teszünk, de a két anyósn
ak és a
lányainknak az volt a véleménye, hogy úgy, ahogy van, nagyszerû, és ezzel kész volt. Én
leginkább azért vagyok mérges, hogy egy szó sincs benne az én szememrõl. Katarina, nézd
csak! Nem látsz valami titokzatos lobogást a szememben?
Katarina: Szerintem mint az örök éjszaka. De tényleg irtó szexi.
PÉTER: Katarina az utóbbi idõben szerelmes beléd.
Katarina: Nem akarsz megszöktetni, Johan?
Marianne: Szerintem nagyon jót tenne Johannak egy kis változatosság. Már tiz éve megrögzött
házasember, és egyszer sem rúgott ki a hámból.
Peter: Biztos vagy benne?
Marianne: Már a kezdet kezdetén feltettem magamban, hogy mindent elhiszek, amit mond
. Így
van, Johan?
Peter: Hallod ezt. Katarina?
Katarina: Persze, Johan: biztosan ügyesebben hazudik, mint te, kis hülyém.
Johan: Sajnos, szegényes a fantáziám.
Peter: Épp ez az. Akinek nincs fantáziája, jobban hazudik, mint akinek van.
Katarina: Peter sok apró részlettel köríti a beszámolóit. Néha egészen meghatódom.
Marianne: Különben olvastam Peter cikkét a Technikusok Lapjában. Sõt meg is értettem, mirõl
szól.
Peter: Azt Katarina írta.
Johan: Te ilyen tehetséges vagy, Katarina?
Peter: Németországban voltam, amikor telefonáltak, és Katarina azonnal leült, és megírta a
cikket, és felolvasta nekem a telefonban.
Marianne: De miért áll ott, hogy a te cikked, amikor Katarina irta?
Katarina: Ennek nincs semmi köze a nõk elnyomásához. Tudod jól, hogy mi mindig együtt
dolgozunk.
Johan: Hogy irigyellek benneteket.
Peter: Más volna a véleményed, ha tudnád, hogy vagyunk egymással, õszintén szólva a dolgok
most éppen pocsékul állnak. Egészségedre, Katarina. Ugye, nem baj, hogy kimondtam Johan
és Marianne elõtt?
Marianne: Mirõl van szó, Katarina?
Katarina: Semmirõl. Az égvilágon semmirõl. Csak szerintem Peter néha baromian otromba.
Peter: Ez a helyes szó: otromba. Büszke vagyok rá, hogy otromba vagyok. És csupa fantázia.
Ezenkívül gazember is vagyok, bizony ám, de errõl igazán nem tehetek.
Johan: Érezzük jól magunkat, és hagyjuk az élet igazságtalanságait.
Peter: Nem szabad elfelejtenünk - jusson eszünkbe csak a most elhangzott cikk -, hog
y mi egy
úgynevezett boldog hajlékban idõzünk, vagyis nem illik érzelmi mocskot hagyni magunk után.
Egészségedre, Marianne, és köszönet a vacsoráért. A családi boldogságodért nem is irigyelle
de bárcsak úgy tudnék fõzni, mint te... isteni szakácsnõ vagy.
Marianne: Katarina ügyesebb nálam.
Katarina Az a szörnyû, hogy Peter azt hiszi, hogy mérgezem az ételt.
Peter: Nálunk így szokás viccelõdni.
Katarina: Értitek ugye: ez egy vicc!
Peter: Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre: elég ócska vicc.
Johan: (félbeszakítja): Ne menjünk át a szalonba? Hátravan még a kávé, az édesség.
Marianne: Ne, Katarina, ne törõdj vele. A lányok majd leszedik az asztalt, és elmosogatn
ak.
Tudod, megvesztegettem õket. Imádnak pénzt keresni. Most éppen a nyári utazásra gyûjtenek.
Johan: Kérsz egy szivart, Peter? Van néhány különleges darabom.
Peter: Köszönöm, nem. Abbahagytam a dohányzást.
Johan: Mit nem mondasz? Gratulálok.
Katarina: Idegileg úgy kiborult, hogy könyörögtem, kezdje el újra. De nem dohányzik. Csak
hogy boszszantson. Én nem tudok leszokni róla. Feladtam. Valószínû, hogy ráncos leszek,
mint egy múmia, és meghalok rákban, de kit érdekel! Drága Marianne, nincs egy aszpirined?
Olyan szörnyû fejgörcsöm van egész nap. Nem, veled megyek. A fiúk szép nyugodtan
ülhetnek itt, és kicserélhetik szégyenletes tapasztalataikat.
Marianne és Katarina a fürdõszobába mennek, amely rendkívül elegáns, csupa márvány, a
csapok aranyozottak, sok tükör, két mosdókagyló, és az egész maga a luxus. Katarina leül a
fürdõkád szélére.
Katarina: Csak el akartam jönni onnan. Tudod, úgy éreztem, hogy kezdek berúgni. És akkor
szörnyû ingerlékeny leszek. Szegény Peter. Olyan, mint egy riadt kis egér, hivatali nyelve
n
kezd el beszélni, és forgatja a szemét.
Marianne: Ha akarsz, feküdj le egy kicsit.
Katarina: Nem. Nem szükséges. Itt csend van és nyugalom. Te olyan kedves vagy, Mariann
e.
Marianne: Úgy látom, hogy nehéz most nektek.
Katarina (nevet): Nehéz? Igen, így is lehet mondani.
Marianne: Miért nem mentek szét egy idõre?
Katarina: Ellenkezõleg, Marianne. Most megyünk külföldre egy hosszú üzleti útra. Egész
jólétünk arra épül, hogy együtt vagyunk. Mindenünk közös, érted? Peter mindent rám íratott,
az olasz vállalatunk teljes mértékben attól függ, hogy mit végzünk el közösen. És aztán az
összes új mûanyag, ami állandóan jön, és amit ki kell próbálnunk. És ezekhez kell igazitano
színezést és mintázást, és Peter zseniális az analízisben. Minden összedûlne, ha mi
szétmennénk. Egyszerûen nincs rá lehetõségünk.
Marianne: Nem lehetnétek munkatársak, és ki-ki élné a maga külön életét?
Katarina: Azt hiszed, nem próbáltuk? Tudod te is.
Marianne: Igen, ez igaz.
Katarina: Péter azt mondja, hogy impotens más nõkkel. Nem tudom, mikor hazudik, de azt
hiszem, ezen a ponton igazat mond. Valósággal megõrül, ha elfordulok tõle. És az a különös,
hogy olyan gyengéd és kedves szeretõ. Nagyon szeretek vele lefeküdni. Ennek persze az a
feltétele, hogy legyen másvalakim is.
Marianne: Ezek szerint most nincs?
Katarina: Nincs. Jan felmondott.
Marianne: Te szegény.
Katarina: Képtelen vagyok kettõs életet élni. Pedig az egyetlen dolog, amire képes vagyok,
hogy
kettõs életet éljek. így most elszabadult a pokol. Úgy gyûlölöm Pétert, hogy halálra tudnám
kínozni. Néha, amikor nem tudok aludni, a legkülönösebb módszereket agyalom ki a kínzására.
(Nevet)
Marianne: Nincs valami kiút?
Katarina: Én nem látok.
Marianne: Beszéltél Péterrel?
Katarina: Isten bizony megható vagy.
Marianne: Mit mond?
Katarina: Azt mondja, hogy menjek a fenébe, azt csinálok, amit akarok. Egyedül az érdekl
i, de az
is csak egy icipicit, hogy hogyan tudjuk megalázni egymást. Ezt nevezi a mi elembert
elenítõ
mûveletünknek.
Marianne: Nem gondolod, hogy orvosra lenne szüksége?
Katarina: Egy ideig járt analízisre, de megunta, és azzal magyarázta, hogy a pszichiáter i
dióta
volt.
Marianne: Nem tudnál elmenekülni ebbõl az egészbõl?
Katarina: Egy reggel, amikor felébredtem, üres volt az ágy. Tudod, hova ment?
Marianne: Nem.
Katarina: Fent állt az ereszcsatornánál, nyolc emelet magasságban, és nézett le az utcára.
kor
kértem, hogy jöjjön le, azt mondta, hogy ne nyugtalankodjak. Azt feleltem, hogy bárcsak öl
né
meg magát. Akkor azt mondta, hogy ilyen könnyen nem úszom meg.
Marianne: Volt idõ, amikor jól kijöttetek, ugye?
Katarina: Mondok neked valamit, ami engem is meglep. Ebben az egészben van valami
reménytelen szeretet. Azt hiszem, megértem a szorongást, a kiürültséget, az undort és a
pánikot, ami fojtogatja. És azt hiszem, hogy különös módon õ is tud valamit rólam, amit sen
más nem fedezett még fel. Viccbõl azt szokta mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy nõ, de
teljes egészében férfi vagyok. (Nevet) Van benne igazság. Bemegyünk? Már jobban vagyok.
Leülnek Johan és Péter mellé, akik belemerültek a sakkozásba, de Johan hamarosan elveszti a
játszmát, különben is mind a ketten belefáradtak. Johan különféle italokat szolgál fel. Mar
meggyújt egy gyertyát.
Peter(berúgott) : Tulajdonképpen pokoli megható.
Johan: Mi olyan megható?
Peter: A ti házasságotok. Johan és Marianne. Marianne és Johan. Meginditó. Az embernek
sirhatnékja támad. Az igazat megvallva kedve lenne az embernek egy tût bökni a ti szép
léggömbötökbe. Egészségetekre.
Katarina: Tíz éve vagytok házasok, ugye?
Marianne: Nemrég ünnepeltük a tízéves évfordulónkat.
Peter: És sehol egy hulla az ágy alatt?
Johan: (nevet): Azt soha nem lehet tudni.
katarina Nem, azt tényleg sosem lehet tudni.
Marianne: Johan: is, én is szeretünk takarítani.
Peter: Hallod, Katarina? Mi egy kicsit elhanyagoltuk a takarítást. De most nekilátunk,
nem igaz,
Katarina? A jövõ héten felhívom Marianne-t, megbeszélem vele, hogy mikor fogad, és õ majd
szépen elintézi a válóperünket.
Katarina (részegen): Az a szörnyû, hogy megbánja, még mielõtt kijózanodik. Mert a számológé
egyszerre csak elkezd csörömpölni. Akkor azt mondja: belemegyek a válóperbe, ha Katarina
lemond a svájci vagyonról. És erre én azt felelem: az valóban az én pénzem. Én kerestem, és
Péter azt válaszolja, hogy viszont õ sokszorozta meg, és hogy az enyém lehet az egész hülye
gyár. Mire én azt felelem, hogy ez igazán kedves, mit csináljak én egy gyárral, ami egyre
bizonytalanabb, mivel a munkabérek folyton emelkednek. Erre Péter azt mondja, hogy
elhozhatom az egész szart Svédországba, a lakással, a nyaralóval, a sporthelyiségekkel, a
hajókkal és az autókkal, a mûkincsekkel, a részvényekkel és a kötvényekkel együtt. Mire én:
köszönöm, igazán kedves, hogy átengeded nekem ezt a szörnyû adóalapot. Bocsánat, hogy
kellemes együttlétünket ilyen triviális dolgokkal zavarom meg, de amikor Péter arról kezd
szónokolni, hogy vége az egésznek, akkor pontosan tudom, hogy mennyit ivott, és azt is,
hogy
még meddig és mivel fog sértegetni.
Peter: Ezt mondom én is. Katarina üzletember. Ezenkívül zseniális mûvész.
Intelligenciahányadosa olyan, amit én fel se fogok. Csinos is. Tökéletes jellem tökéletes
csomagolásban. Hogy keveredtem én valaha is ennek a tökéletes szörnyetegnek a combjai
közé, az nekem rejtély.
Katarina: Most hívunk egy taxit, és hazamegyünk, Peter. Johannak és Marianne-nak sem leh
et
éppen kellemes tanúskodnia ennél a jelenetnél.
Peter (jókedvûen): Johannak és Marianne-nak piros szalaggal van átkötve a hasa, és egy nagy
masni van a hátukon, pontosan mint gyermekkorunk marcipán malacainak. Harci szellemükn
ek
csak jót tesz, ha bepillantanak a pokol legalsó bugyrába. Szeretném tudni, létezik-e
borzasztóbb, mint egy férj és egy feleség, akik gyûlölik egymást. Szerintetek? Talán csak a
gyerekkínzás rosszabb. De hiszen ez is az! Hogy a fenébe ne! Katarina meg én gyerekek
vagyunk. Katarina a lelke mélyén egy kislány, aki ül és sír, mivel elesett, megütötte magát
senki sem siet megvigasztalni. A másik sarokban meg ott ülök én, pöttöm fiúcska, és sírok,
hogy Katarina nem szeret, pedig én igazán olyan undok vagyok vele.
Katarina: Egyvalamiért azonban hálásak lehetünk. Azért, hogy végre biztosan tudjuk: ennél
rosszabb már semmi sem lehet. Ezért hiszem, hogy megértünk a válóperre.
Peter: Feltéve, hogy jobb belátásra jutsz. Feltéve, hogy egyidejûleg, egymás jelenlétében é
tanúkkal közösen aláírjuk az összes papírt. Így egyikünk sem köphet a másik levesébe. A hét
felhívunk, Marianne.
Marianne: Szívesen segítek. Van a cégnél egy kitûnõ jogász, Borglund, talán hallottál már r
majd segít az anyagiakban megegyezni.
Katarina: Még ha az anyagiakban meg is egyezünk, te akkor sem fogsz soha elengedni.
Tudom.
Peter: Azt hiszed, hogy olyan nélkülözhetetlen vagy, isteni Katarinám? Hogyhogy hirtelen
ilyen
gondolataid támadnak? Kíváncsi lennék rá. Nem mondanád el?
Katarina: Akárhogy vesszük is, kényszerítesz rá, hogy lefeküdjek veled, mivel, mondod te, m
nõvel impotens vagy.
Peter: Életszükségleted, hogy rossz legyen a lelkiismereted, és most, hogy Jannal vége a d
alnak,
pánikba estél. Vagy nem, Katarina? Csak a jó öreg Peter maradt, aki törõdjön veled, és neki
még türelme is van hozzád.
Katarina: Vagy úgy! Szóval azt hiszed, hogy te vagy egyedül? Megható! Azt hiszed, hogy n
incs
senki másom. Mondok neked valamit, Peter, bocsássatok meg, kedveseim, hogy õszinte les
zek,
de Peter kiprovokálja az igazságot, és szüksége van egy kis felvilágosításra. Mondok neked
valamit, Peter: olyan rettentõen undorodom tõled, úgy értem, fizikailag, hogy még én fizetn
valakinek, csak hogy kimoshassalak téged a nemi szervembõl.
Peter (szaval):
így múlik el az életünk:
A mai napnak vége.
Éjt bocsát reánk az Úr,
S vele jõ a béke.
Katarina: Hülye...
PETER (szaval)
Téged nem érint az idõ.
Urunk, te Végtelen.
Király vagy te a nappalokon,
S a békés éj jeken.
Hogy ez mi az ördögöt jelent!
Katarina Péterhez vágja a konyakos poharat, Peter elkezd nevetni, elõveszi a zsebkendõjét,
törülgeti magát. Katarina sirva kirohan a szobából. Marianne követi. Johan az üvegszilánkok
szedi fel a szõnyegrõl.
Peter: Remélem, hogy nem lesz foltos a szõnyeg. Nem tudom, hogy van a konyakkal. Ha
mégis,
küldd el a számlát. Kaphatnék egy kávét? Nagyon berúgtam. Tényleg bocsáss meg nekünk,
drága Johan. Nem szoktunk így viselkedni. De ti mégiscsak a barátaink vagytok. Egyetlen
barátaink. Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg nekünk. Ha hívnál egy taxit, akkor most
hazavinném az én kis bacchánsnõmet, otthon aztán folytatjuk majd, és befejezzük a
jelenetünket. A finálé általában nem való a közönségnek.
Késõ este. A vendégek elmentek.
Johan: Mire gondolsz?
Marianne: Ó, egy csomó dologra.
Johan: Mégis mire?
Marianne: Katarinára és Péterre, ki másra.
Johan: Én is.
Marianne: El tudod te képzelni, hogy két ember képes így leélni az egész életet?
Johan: Ostoba konvenció, amit már nem is tudom, honnan örököltünk, ötéves szerzõdés kellene
Vagy egy megállapodás, ami egy évre érvényes, és amit fel lehet mondani.
Marianne: Nekünk?
Johan: Nem, nekünk nem.
Marianne: Miért nem?
Johan: Mi kivétel vagyunk, ami erõsíti a szabályt. Mi nyerõszámot húztunk. Ezen a nagy idió
lottón.
Marianne: Szerinted mi egész életünkben együtt fogunk élni?
Johan: Furcsa kérdés.
Marianne: Sohasem sajnálod, hogy nem fekszel le mással, csak velem?
Johan: Miért? Te igen?
Marianne: Néha.
Johan: (meglepõdik): Vagy úgy! Mi a fene!
Marianne: De ez tisztára teoretikus vágyódás.
Johan: Ki tudja, talán valami bajom van, hogy nekem nincsenek effajta vágyaim. Én eléged
ett
vagyok.
Marianne: Én is. Most már tudom.
Johan: Mit?
Marianne: Hogy miért olyan pokoli Katarinának és Péternek.
Johan: Aha.
Marianne: Nem egy nyelven beszélnek. Le kell fordítaniuk egy harmadik nyelvre, amit
mindketten értenek, hogy felfogják, mirõl beszél a másik.
Johan: Azt hiszem, a dolog egyszerûbb ennél.
Marianne: Gondolj ránk. Mi mindent megbeszélünk, és egy pillanat alatt megértjük egymást. E
nyelven beszélünk. Ezért olyan jó a mi kapcsolatunk.
Johan: Szerintem a pénz az oka náluk.
Marianne: Ha egy nyelvet beszélnének, és bíznának egymásban, mint mi, akkor a pénz nem
lenne probléma.
Johan: Te meg a te nyelveid.
Marianne: Naponta találkozom ezzel a munkámban. Néha mintha a férj és a feleség interurbán
beszélnének egymással egy rossz telefonon. Néha mintha két elõre beprogramozott
magnótekercset hallana az ember. És néha ott a világûr végtelen csendje. Nem tudom, melyik
szörnyûbb.
Johan: Én mindenesetre szeretném tudni.
Marianne: Te mindig hülyét csinálsz belõlem.
Johan: Tegyük fel, hogy mi ketten gyárban dolgozunk. Tegyük fel, hogy a gyerekek napközi
be
járnak. Hogy váltott mûszakban dolgozunk, vagy valami hasonlót.
Marianne: Az mindegy.
Johan: Nem hiszem.
Marianne: Akik egy nyelvet beszélnek, bárhol vannak is, megértik egymást.
Johan: Ez romantikusan hangzik.
Marianne: Tényleg azt hiszed, hogy nekünk rosszabb lenne egymással, ha olyan életet élnénk?
Komolyan gondolod?
Johan: Igen. Komolyan.
Marianne: Hogy rosszabbul mennének a dolgaink?
Johan: Igen, halálos komolyan. Függetlenül a nyelvektõl.
Marianne: Nem hiszed, hogy a magány és az elidegenedés veszélye éppen olyan nagy ebben az
életben is, amelyet mi élünk?
Johan: Egyáltalán nem. A nehéz és fárasztó munka sokkal nagyobb megpróbáltatásoknak teszi k
az embereket. Ehhez nem fér kétség, Marianne:.
Marianne: Butább vagy, mint hittem. És te vagy romantikus.
Johan: Majd meglátjuk.
Marianne: (türelmetlenül) Micsoda? Mit látunk meg?
Johan: Nem tudom. Te tudod?
Marianne: Ugratsz.
Johan: Igen, ugratlak. Nem vagy éhes?
Marianne: De, szörnyen.
Johan: Egy kis sör meg szendvics?
Marianne: Remek lenne.
Marianne: Gyere, Johan, ülj le ide a díványra. Valamit okvetlenül meg kell beszélnem veled
. Ne
nézz ilyen rémülten. Semmi komoly.
Johan: Nem szeretem ezt a hangot.
Marianne: Nem akarsz egy konyakot?
Johan: Hát te?
Marianne: De. Hozhatnál nekem is egy poharat.
Johan: Nem zavar, ha dohányzom?
Marianne: Nem, tessék! Már egyáltalán nem zavar. Bírom.
Johan: Na, most már ülök. Egészségedre.
Marianne: Egészségedre.
Johan: Halljuk, mit fogsz nekem mesélni?
Marianne: Gyerekem lesz.
Johan: Ezt én már három hete megmondtam. És te tagadtad.
Marianne: Nem akartalak idegesíteni.
Johan: Egy cseppet se vagyok ideges.
Marianne: Most akkor mit csináljunk?
Johan: Úgy érted, hogy abortuszt akarsz?
Marianne: Azt akarom, hogy te meg én beszéljük meg. És közösen döntsünk.
Johan: Ezt neked kell eldöntened.
Marianne: Miért nekem?
Johan: Hát csak természetes. Tiéd a kényelmetlenség, a felelõsség. És cserébe tiéd az öröm
elégedettség is.
Marianne: Ezek szerint neked teljesen mindegy, hogy lesz-e még egy gyerekünk, vagy n
em?
Johan: Azt azért így nem mondanám.
Marianne: Szeretném tudni, mit gondolsz. Egyenes választ kérek.
Johan: Az nem olyan könnyû.
Marianne: Olyan nehéz õszintének lenni?
Johan: Kicsit túlzásba viszed, Marianne.
Marianne: Mi volt az elsõ reakciód?
Johan: Nem az az alkat vagyok, akinek elsõ reakciói vannak. Ilyen esetben én megbénulok.
Marianne: Akarsz még egy gyereket?
Johan: Mindenesetre semmi kifogásom ellene. Tulajdonképpen egész jópofa lenne.
Marianne: De azt nem állíthatod, hogy túlzottan lelkes lennél. Ugye? Mondd meg õszintén.
Johan: A fene egye meg, miért kell nekem mindig õszintének lennem? Nem mondanád inkább
meg, hogy te mit akarsz? Sokkal egyszerûbb lenne.
Marianne: Most én kérdezlek téged.
Johan: Azon töprengek, hogy egyáltalán mikor csináltuk össze ezt a szerencsétlen gyereket.
e
végig szedted az antibébit. Vagy nem?
Marianne: Mikor elutaztunk, elfelejtettem.
Johan: Az ördögbe is. Miért nem mondtad?
Marianne: Azt hittem, nem fontos.
Johan: Szándékosan csináltad?
Marianne: Nem tudom.
Johan: Ez nem felelet.
Marianne: Talán azt gondoltam, ha most teherbe esek, akkor az úgy rendeltetett, hogy
legyen
nekünk még egy gyerekünk.
Johan: Úristen! Úristen! Úristen!
Marianne: Mi van veled?
Johan: És állítólag te egy modern, dolgozó nõ vagy, akinek hivatása van, aki éjjel-nappal a
beszél, hogy milyen fontos a családtervezés. Istenem!
Marianne: Belátom, hogy ez egy kissé ésszerûtlen.
Johan: Akkor te már úgyis döntöttél. És ebben az esetben nincs mit beszélni a dologról. Vag
van?
Marianne: Azt hittem, hogy egy kicsit örülni fogsz.
Johan: Hát hogyne. Nagyon örülök.
Marianne: Harmadik hónapban vagyok.
Johan: Egyáltalán nem voltál rosszul.
Marianne: Ellenkezõleg. Soha nem voltam ilyen jól.
Johan: A mamáink mindenesetre el lesznek ragadtatva. A lányaink szerinted mit fognak
szólni?
Marianne: Az õ türelmük pillanatnyilag határtalan. Egy hülyeséggel több vagy kevesebb a
részünkrõl, nincs jelentõsége. Meg fognak bocsátani.
Johan: Jó, jó. Akkor egészségedre, Marianne, és isten hozta õuraságát vagy õnagyságát. Tudo
már szinte örömmel várom. Meg aztán te olyan édes vagy nagy hassal.
Hosszú szünet, aztán Marianne elkezd sírni. Johan döbbenten mered rá.
Johan: Mi a baj?
Marianne: Semmi.
Johan: Biztosan van valami.
Marianne: Nem, semmi, igazán.
Johan: Mondd meg, mit akarsz te?
Marianne: Nem tudom.
Johan: Arról van szó, hogy se te, se én nem akarunk több gyereket.
Marianne: Azt hiszed?
Johan: Azt hiszem, hogy mind a ketten rémülettel gondolunk a szoptatásra, a gyereksírásra,
a
mosásra és az éjszakai felkelésre, és az egész cirkuszra. Szeretnénk azt hinni, hogy mindez
mögöttünk van.
Marianne: Olyan rossz a lelkiismeretem.
Johan: Miért?
Marianne: Rossz a lelkiismeretem, mert elõször vágyódom gyerek után, eljátszom a
gondolatával, örülök neki, és aztán amikor már tény, kutyául bánom az egészet. Tiszta
hülyeség.
Johan: Miért nézel mindent erkölcsi szempontból?
Marianne: Ez a negyedik gyerekem, Johan. Egy meghalt, és egynek én veszem el az életét.
Johan: Az istenit, így nem érvelhet az ember.
Marianne: Én mindenesetre így érvelek.
Johan: Tisztára gyakorlati kérdés.
Marianne: Nem, nem az.
Johan: Akkor mi?
Marianne: Ez szeretet kérdése.
Johan: Kiborultál, errõl van szó.
Marianne: Nem.
Johan: Akkor meg tudnád magyarázni, mire gondolsz?
Marianne: Nem, nem tudom, mert ezt csak érzem. Olyan, mintha az ember már nem érezné
magát valóságosnak. És te sem vagy valóságos. És a gyerekek sem. És akkor jön ez a kisbaba,
õ valóságos.
Johan: Az ellenkezõjét éppúgy lehetne mondani.
Marianne: És itt vagyunk mi a rohadt nagy kényelmünkkel, gyávaságunkkal,
valószerûtlenségünkkel, és szégyenkezünk. És nincs bennünk semmi gyengédség. És semmi
szeretet. És semmi öröm. Mért ne örülhetnénk ennek a gyereknek? Olyan nehéz lenne? És azt
hiszem, igazam volt, amikor örültem neki, és álmodoztam róla. Az volt a helyes érzés. Most
már kész lennék arra, hogy gyerekem legyen.
Johan: Nem értem, mirõl beszélsz.
Marianne: Nem.
Johan: Úgy beszélsz, mintha már túl lennél az abortuszon.
Marianne: Bizonyos értelemben már túl vagyok.
Johan: Az ember nem ítélheti el magát a gondolataiért.
Marianne: (rákiált) Ez most komoly, Johan:. Az egész jövõnk forog kockán. Gondold el, ha
valami olyat csinálunk, ami helyrehozhatatlan. Hidd el, hogy ez létkérdés, és mi nem tudju
k,
hogy az.
Johan: Mik ezek a nevetséges, hátborzongató, felfoghatatlan követelések? Tiszta babona az
egész.
Marianne: Nem érted.
Johan: Vigyen el az ördög, ha egyetlen szót megértenem abból, amit mondtál.
Marianne: Csak azt próbálgatjuk, hogy lehet kibújni a döntés alól.
Johan: Mi megpróbáljuk kikerülni az elhamarkodott drámai döntéseket, ha erre gondolsz. És a
hiszem, ennek van egyedül értelme. (Szomorúan néz Marianne-ra)
Marianne: Te sem vagy valami boldog.
Johan: Rosszul vagyok ettõl a beszélgetéstõl.
Marianne: Johan!
Johan: Tessék.
Marianne: Nem tudnánk megtartani ezt a gyereket, és örülni neki? Nem tudnánk egy kicsit
elhanyagolni, és csak azért szeremi, mert annyira nem törõdünk vele?
Johan: Mondtam már, hogy kedves dolog lenne, így hát fölösleges rágódni az egészen. Te fújt
föl úgy. Nem én.
Marianne: Akkor most döntünk.
Johan: Mirõl?
Marianne: Eldöntjük hogy lesz még egy gyerekünk.
Johan: Akkor ebben maradunk.
Marianne: Úgy megkönnyebbültem.
Johan: (kedvesen) Nincs abban semmi különös, hogy az ember akarja is, meg nem is.
Marianne: Persze hogy nincs.
Johan: Ez törvényszerû.
Marianne: Tulajdonképpen nem is a gyerekrõl volt szó.
Johan: Nem, csakugyan nem.
Marianne: Hanem rólad és rólam.
Johan: Még mindig sírsz?
Marianne: Nem tudom, mi van velem.
Johan: Egy konyakra lenne szükséged.
Marianne: Szerintem is.
*
Késõbb. Marianne: az ágyban fekszik. Johan bejön, és leül. Megfogja Marianne kezét.
Johan: Hogy érzed magad?
Marianne: Megvagyok, köszönöm.
Johan: Nehéz volt?
Marianne: Nem különösen.
Johan: Az orvos azt mondta, holnap vagy legkésõbb holnapután hazajöhetsz.
Marianne: Rengeteget fogok aludni.
Johan: Arra gondoltam, ha meggyógyultál, lemegyünk egy hétre vidékre. Azt hiszem, tizedikét
szabaddá tudom tenni magam. Felhívtam a mamádat, és megkérdeztem, hogy el tudná-e
vállalni a lányokat, és nagyon el volt ragadtatva. így semmi akadálya.
Marianne: Jó lenne, nem mondom.
Johan: Görannal és Svennel ebédeltem tegnap. Azt hallották, hogy Sture követ lesz Pretoriáb
n.
Kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez a kinevezéshez Aina? Micsoda csapás a büszkeségére!
Képzeld el, nem teázhat péntekenként Sybilla hercegnõvel. Nem fogja túlélni.
Marianne: Mikor dõl el?
Johan: Bármelyik nap eldõlhet.
Marianne: Jut eszembe: lemondtad Egermanéknak a vacsorát Högsátrában?
Johan: Nem, elfelejtettem. De most azonnal lemondom.
Marianne: Beszéltél a szülõkkel?
Johan: Azt mondtam, hogy befeküdtél egy kisebb operációra, és azért kellett ilyen hirtelen,
mert
az orvos külföldre utazik.
Marianne: Mit mondott a mama?
Johan: Csöpögött az együttérzéstõl, és bármelyik pillanatban itt lehet.
Marianne: Ettõl féltem.
Johan: Ha akarod, felhívom, és megkérem, hogy halassza el a látogatását. Majd azt mondom,
hogy alszol.
Marianne: Nem, nem, akkor csak rosszabb lesz.
Johan: Fáj?
Marianne: Egy kicsit érzékeny.
Johan: Arra gondoltam, hogy beszélhetnénk arról a nyaralóról. Van hozzá kedved? Vagy
inkább...
Marianne: Persze hogy van hozzá kedvem.
Johan: Építenénk egy szép rusztikus verandát a házhoz. És mit szólnál hozzá, ha kékre
meszeltetnénk?
Marianne: Nem kellene a házat is újrafestetnünk?
Johan: Én is gondoltam rá. Elõbb-utóbb a tetõt is meg kell csináltatnunk. Ez már nem húzza
sokáig.
Marianne: Van rá pénzünk?
Johan: Nem fog olyan sokba kerülni.
Marianne: Akkor beszélhetnél Gustawal a dologról.
Johan: Igen, beszélni fogok Gustawal.
Csend.
Marianne: Johan.
Johan: Tessék, szerelmem?
Marianme: Fogd meg a kezemet.
Johan: így jó?
Marianne: Igen.
Johan: Akkor jó.
Marianne: (suttog) Johan.
Johan: Tessék.
Marianne: Olyan szörnyû lelkiismeret-furdalásom van.
Johan nem felel, fogja Marianne kezét.
Marianne: Nem is tudom elmondanij milyen szörnyû.
Johan: Holnap jobban leszel.
Marianne: Mit tettem?
Johan: Semmi értelme így felfogni.
Marianne: Semmi.
Johan: Néhány hét múlva elfelejted az egészet.
Marianne: Azt hiszed?
Johan: Meg vagyok róla gyõzõdve.
Marianne: Johan.
Johan: Tessék.
Marianne: Nem tudom, hogy fogom ezen túltenni magam.
Johan: Nem próbálnál meg aludni egy kicsit?
Marianne: De.
Johan: Nekem úgyis mennem kell. Vigyázz magadra!
Marianne: Szervusz. Csókolom a lányokat.
Johan: Aludj jól. Ha a mamád jönne, megmondom a nõvérnek, hogy alszol.
Marianne: Igen, talán az a legjobb. Próbáld meg felhívni. Ne jöjjön ide hiába.
Johan: Jó.
Marianne: Olyan kedves vagy.
Johan: örülök, hogy ez a véleményed.
Marianne: Jó lesz nekünk vidéken.
Johan: Eszünk, alszunk, és nézzük a tévét. És nem gondolkozunk.
Marianne: Csak ülünk, és fogjuk egymás kezét.
Johan: Aludj jól.
Marianne: Ne felejtsd el lemondani Egermanékat.
Johan: Nem, nem felejtem el.
Marianne: egyedül marad. Behunyja a szemét, de az álom nem akar jönni. Fekszik, és bámulja
a mennyezetet. A szeme tele könnyel. Idõnként felsóhajt.

MÁSODIK JELENET
A SZÕNYEG ALÁ SÖPRÉS MÛVÉSZETE
SZEMÉLYEK
Johan
Marianne
Karín és Eva, a lányaik
Jacobiné:
TITKÁRNÕ
EVA
Marianne: Jó reggelt.
Johan: Jó reggelt.
Marianne: Jól aludtál?
Johan: Mint a bunda. És te?
Marianne: Meglehetõsen. Csak az volt a hülyeség, hogy öt órakor felébredtem, és aztán nem
tudtam elaludni.
Johan: Miért nem tudtál elaludni?
Marianne: Feküdtem, és felbosszantottam magam.
Johan: Legyen rossz a lelkiismeretem?
Marianne: A szokástól eltérõen te ártatlan vagy, szerelmem. Feküdtem, és mérgelõdtem azon a
rohadt vasárnapi ebéden a szüleimmel.
Johan: Na de mi minden vasárnap együtt ebédelünk a szülõkkel. Vagy a tiéiddel, vagy az
enyéimmel.
Marianne: Ez hülyeség.
Johan: Az õ kedvükért csináljuk.
Marianne: Most mindenesetre felhívom õket, és lemondom.
Johan: Le akarod mondani? Mit gondolsz, mit szól ehhez a mamád?
Marianne: Mondhat, amit akar. Neked meg nekem lesz egy remek vasárnapunk a gyereke
kkel.
Johan: Ha el tudod intézni!...
Marianne: Kezdem elveszíteni a türelmemet.
Johan: Megjött?
Marianne: Te mindig azt hiszed, hogy amiatt van.
Johan: Hát nem azért?
Marianne: Még ha úgy is van, hogy hétfõn kell elkezdenem menstruálni, akkor sem törvény,
hogy felrobbanjak miatta.
Johan: De drága Marianne:, mi ez?
Marianne: Gondolkozz! Az életünk minden napjának, minden órájának minden perce be van
táblázva. És minden rubrikában írva vagyon, hogy mit kell csinálnunk. A rubrikák pedig
idejében, egyre-másra megtelnek. Ha hirtelen találunk egy üres rubrikát, nyugtalanok leszün
,
és azonnal belefirkálunk valamit.
Johan: De hát most szabadságon vagyunk.
Marianne: (nevet) Johan! Te ennyit nem értesz abból, amit mondok? A szabadságunk alatt
még
jobban be vagyunk táblázva, mint máskor. Különben az egész a mama hibája. A te anyád csak
alájátszott.
Johan: (nevet) Mi bajt csináltak ezek a kedves anyukák?
Marianne: Nem értesz semmit, és ebben az esetben nincs értelme beszélni a dologról.
Johan: Nem kelted fel a lányokat?
Marianne: Nem, hadd aludjanak. Karinnak szünnapja van, és Évának tegnap fájt a torka. Azt
gondoltam, neki is megengedem, hogy itthon maradjon. (Dühös) Akkor el tud jönni a
vasárnapi ebédre. Különben szörnyû lesz ez a magyarázkodás meg kérdezõsködés, hidd el.
Johan: De hát te lemondod.
Marianne: Azt hittem, hogy te mondod le.
Johan: Én? Nem, köszönöm. Én nem kezdek el magyarázkodni az anyádnak. Intézd el magad.
Marianne: Aztán fel akarom hívni a nõvéredet, és megmondani neki, hogy nincs kedvem elmenn
i
vele a pénteki divatbemutatóra. Aztán le akarom mondani Bergmanék pénteki vacsoráját.
Borzasztóan meg lesznek sértve, de köpök rá. Aztán nemet fogok mondani a perui követ
koktélpartijára. És nem akarok elmenni a mamád francia tanfolyamára, és nem akarok
színházba se menni ma este. És te szabadságot kérsz a jövõ hétre, és kettesben elutazunk.
(Könnyes lesz a szeme) Istenem, micsoda hülyeség! Így nem old meg az ember semmit sem.
Johan: (kedvesen) Hát akkor hogyan akarod?
Marianne: (megrázza a fejét) Nem tudom megmagyarázni. Te is, én is keményen dolgozunk.
Nem errõl van szó. Találkozunk emberekkel. Ez szintén nem hiba. Együtt vagyunk a
gyerekeinkkel, amikor csak ráérünk. Ennek is így kell lennie. Sohasem veszekszünk, és ha
veszekszünk, hamar észbe kapunk, és meghallgatjuk egymást, és kiagyalunk egy elfogadható
kompromisszumot. Ennél jobb már az egész nem is lehet.
Johan: Ideálisan hangzik.
Marianne: Mégis olyan nyugtalanító.
Johan: (mosolyog) És ez a két anyós hibája.
Marianne: Igen, azt hiszem, bár erre semmi bizonyítékom.
Johan: Akkor fejezzük ki azt az áhítatos óhajunkat, hogy ezek az aranyos dámák haljanak meg
amilyen gyorsan csak tudnak.
Marianne: (komolyan) Valakinek már régen agyon kellett volna verni õket.
Johan: Nem ez áll egyébként a bibliában...
Marianne: (szórakozottan) Micsoda? mi van a Bibliában?
Johan: Igen, nincs ez benne valahol? Hagyd el atyádat és anyádat, hogy hosszú életû légy a
földön, és tiéd lesz a mennyek országa. Na, felhívod akkor anyádat? Õ úgyis olyan
félelmetesen friss reggelente.
Marianne: Nem abban állapodtunk meg, hogy te fogod lemondani?
Johan: Nem, szerelmem. Hívd csak te. Én fogom a kezed, és erkölcsi támaszod leszek.
Marianne: Rendben van, felhívom. Érzed, hogy dobog a szívem? De egyszer meg kell tenni
az
elsõ lépést.
Johan: A nagy forradalom elsõ zsenge puskalövése. Nem felel. De szép.
Marianne: Halló! Jó reggelt, Alm kisasszony. Mama otthon van? Akkor jó. Beszélhetnék vele?
Hogy van különben Alm kisasszony térde? Értem, változatlan. Rosszabb? De szörnyû! A
doktor mit mond? Ahá! Nincs belátással. Hát ez így van manapság. (Hangnemet vált) Jó
reggelt, mama. Hogy vagy? Na ugye, hogy jó volt? Papa már elment? Persze, értem. Vidékre
kellett mennie. Elengedted, csak úgy egyedül? Értem, Erik vele van. Nagyon jó. Szóval,
mama, van valami, amit, bár kellemetlen, meg kell beszélnünk. (Hosszú szünet, a mama
beszél) Pontosan errõl van szó. Hogy találtad ki? Hogy miért? Egy egész vasárnap Johannal é
a gyerekekkel akarok lenni. Nem, nem utazunk el sehova. Nem, csak nem akarunk el
menni
ebédre. (A mama beszél) Egy percig se hiszem, hogy papa örült ezeknek a vasárnapi
ebédeknek. (A mama beszél) Na de, mama, ez öröm legyen, és ne kötelesség. (A mama beszél)
Igen, értem. Értem. Igen, ezt nem tudtam. Tényleg nem mondtad. (A mama beszél) Hát hogy
õszinte legyek, halálosan unalmas. Nem, nem, felejtsd el az egészet, drága mama. Nem, ne
m.
(A mama beszél) Szóval jövünk, ahogy megegyeztünk. Persze, megy ez. Egészen remekül.
Köszönöm. Johan üdvözöl. Szervusz, mamikám. (Leteszi a kagylót)
Johan: A forradalmat csírájában elfojtották.
Marianne: Elsa néni jön ebédre. Fél éve nem volt ugyanis a városban. És különösen örült, ho
találkozhat velünk. És ajándékot hozott neked. (Dühös) Szörnyetegek.
Johan: És a mamád megkérte Danielson kisasszonyt, hogy jöjjön el ebédet fõzni. És a papa
borzalmasan örül, hogy láthat bennünket.
Marianne: Szörnyetegek.
Johan: Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy te bátor voltál. (Megcsókolja) Majd
lemondjuk egy másik alkalommal. Ne legyél szomorú.
Marianne: Hazajössz vacsorára?
Johan: Jobb, ha a színházban találkozunk. Mondjuk, húsz perccel hét után a jobb oldali
pénztárnál. Én korábban megyek, és átveszem a jegyeket.
Marianne: Hát ez igazán furcsa.
Johan: Mi olyan furcsa?
Marianne: Szeretsz te egyáltalán hazajönni?
Johan: (kedvesen) Ma minden olyan komplikált?
Marianne: Szeretném, ha bebújnánk az ágyba, és csak ölelnénk egymást, és nem kelnénk fel eg
hétig. És aztán mind a ketten sírnánk.
Johan: Mi nem ezt az életet választottuk.
Marianne: Csak biztos volnék abban, hogy mi választottuk és nem az anyáink.
Johan: Üldözéses anyakomplexusod van.
Marianne: Te azt akartad, hogy ilyen életed legyen?
Johan: Szerintem az élet annyit ér, amennyire az ember értékeli, se többet, se kevesebbet.
Én nem
vagyok hajlandó az örökkévalóság szemszögébõl élni.
Marianne: Képzeld el, hogyha te meg én elkezdjük csalni egymást.
Johan: (zavartan) De drága Marianne!
Marianne: Nem alkalmilag. Hanem állandóan. Úgy értem, ha mi komolyan beleszeretnénk valaki
másba. Mit szólnál akkor?
Johan: Természetesen agyonvernélek.
Marianne: (sóhajt) Néha azt kívánom...
Johan: Mit?
Marianne: Semmi. (Csók) Szervusz, szerelmem!
Johan: Szervusz. (Csók)
Marianne: Johan, várj egy pillanatra. Veled megyek.
Johan: Nem jobb, ha a saját kocsidat viszed?
Marianne: Nem, benn is maradok a városban. Aztán együtt hazajövünk a színház után. Sokkal
jobb.
Johan: Na de a lányok!
Marianne: Andersson kisasszony jön ma takarítani. így haza tudok telefonálni, és megkérem,
hogy fõzzön valamit a gyerekeknek. Csodálatos palacsintát csinál. Várj egy kicsit, bemegyek
és felébresztem a srácokat.
Johan: Na de nekem sietnem kell.
Marianne: Csak egy pillanat.
Marianne besiet a lányokhoz, és hallatszik, ahogy a két álomba merült borsószem hercegnõt
korholja. Johan felveszi a telefont, de félúton megbánja, és leteszi a kagylót. Abban a pi
llanatban
visszajön Marianne:. Magához vette az aktatáskáját, és Johan: felsegíti a kabátját. Aztán
elindulnak. Esik az esõ.
Johan: Én csak egy meleg virslit eszem menet közben a színház felé.
Marianne: El ne felejtsd: ma háromkor fogorvos. Az elõzõ alkalommal...
Johan: Elfelejtettem, tudom, most mondod negyedszer. Egyébként le kell adnom a kocsi
t
szervizbe. Az egyik hátsó lámpa nem ég.
Marianne: Milyen jó veled utazni. Gyakrabban megtehetném. Rosszkedved lett, hogy
bekéredzkedtem melléd?
Johan: Nem szeretem a rögtönzéseket, tudod jól.
Marianne: Én pontosan fordítva gondolom. Tudod, néha szeretném úgy venni a napot, ahogy jön
Enni, amikor éhes vagyok, aludni, mikor álmos vagyok, szeretni, amikor szerelmes vag
yok.
Sõt talán még dolgozni is egy kicsit, amikor kedvem van. Néha leküzdhetetlen vágyat érzek,
hogy csak lebegjek, vagy esetleg elmerüljek.
Johan: Kinek nincs ilyen kedve?
Marianne: Neked. Neked soha nincs ilyen kedved.
Johan: (hirtelen élesen) Mit tudsz te errõl?
Marianne: (mosolyog) Nem, szerelmem, azt hiszem, ezen a téren egész jól ismerlek. Te
túlságosan kiegyensúlyozott vagy, semhogy ilyen ötleteid legyenek. Te szereted a rendet és
a
rendezettséget.
Johan: Te is.
Marianne: Nem tudom. Tényleg?
Johan: Te egy pedáns hülye vagy.
Marianne: Mondod te.
Johan: Gyûlölöd a testi és lelki rendetlenséget.
Marianne: Aha, értem.
Johan: Így van.
Marianne: Én ebben nem vagyok olyan biztos.
Johan: Miben?
Marianne: Hogy ki vagyok én tulajdonképpen.
Johan: Amíg el nem felejtem. Drága Marianne, fizesd be a parkolási büntetéseket. Egy egész
csomó van a kocsiban. Erre tényleg semmi szükség.
Marianne: Meglesz, docens úr. Istenem, hogy esik! Esernyõt kellett volna hoznom. És ni
ncs
rendes cipõm se.
Johan: Megérkeztünk.
Az ügyvédi iroda egy csendes kis utcában. Marianne megcsókolja férje arcát, és kiszáll a
kocsiból. Johan integet neki, és elindul. Zuhog. Marianne besiet a kapun és fel a lépcsõn,
fel ebbe
a régi, méltóságteljes házba; csillogó lépcsõ-korlát, színes mozaikablakok és vastag
márványfalak. Futtában üdvözli a titkárnõt és elsõ ügyfelét, aki már ott ül és vár. Bent a
szobában cipõt cserél, és a kosztümkabátját beakasztja egy szekrénybe. Egy kényelmes kardig
vesz fel. Bekéreti az ügyfelet.
Marianne: Tessék, Jacobiné asszony, foglaljon helyet! Most, hogy elsõ ízben találkozunk, c
sak
megpróbáljuk felvázolni magát a problémát. Aztán majd meglátjuk, hogy tudjuk megoldani.
Jacobiné: El akarok válni.
Marianne: Mennyi ideig voltak házasok?
Jacobiné: Húsz évig voltunk házasok.
Marianne: Van Jacobiné asszonynak munkája az otthonin kívül?
Jacobiné: Nem, háztartásbeli voltam, ahogy mondják.
Marianne: Hány gyerekük van?
Jacobiné: Három. Már felnõttek. A legfiatalabb katonai szolgálatát tölti. A legidõsebb lány
férjhez ment, a középsõ lány egyetemre jár, és nem lakik otthon.
Marianne: Akkor maga most egyedül van.
Jacobiné: A férjemmel, természetesen.
Marianne: (mosolyog) Világos. A férje állandóan otthon van?
Jacobiné: Nem, õ tanár. Lektor.
Marianne: Miért akar elválni?
Jacobiné: Hiányzik a szeretet a házasságunkból.
Marianne: Ezért?
Jacobiné: Igen.
Marianne: (óvatosan) De hiszen maguk olyan hosszú ideig voltak házasok. Mindig ugyanígy
volt, vagy...
Jacobiné: Igen, mindig ugyanígy volt.
Marianne: Es most, amikor a gyerekek elhagyták az otthont, maga el akar válni. így van
?
Jacobiné: A férjem nagyon szorgalmas ember-. Semmi kifogásom nincs ellene. Kedves és
rendes. Kiváló apa volt. Soha nem veszekedtünk. Jó lakásunk van, és egy kedves öreg
nyaralónk, amit a mamámtól örököltünk. Mindkettõnket érdekel a zene, és tagjai vagyunk egy
kamarazenei társaságnak - tehát gyakorló muzsikusok vagyunk.
Marianne: Hiszen ez így nagyon jól hangzik.
Jacobiné: Igen, de hiányzik a szeretet a házasságunkból. Mindig is hiányzott.
Marianne: Bocsánat, egy kérdés. Találkozott talán egy másik férfival?
Jacobiné: Nem, nem találkoztam.
Marianne: És a férje?
Jacobiné: Ahogy én tudom, soha nem csalt meg.
Marianne: Nem lesz majd nagyon egyedül?
Jacobiné: De, azt hiszem. De szívesebben élek egyedül, mint egy szeretet nélküli házasságba
Marianne: Bocsánat, még egy kérdés. Miben nyilvánul meg ez a szeretetnélküliség?
Jacobiné: Egyáltalán nem nyilvánul meg.
Marianne: Akkor nem értem.
Jacobiné: Ezt nehéz megmagyarázni.
Marianne: Megmondta a férjének, hogy el akar válni?
Jacobiné: Hát persze. Már tizenöt évvel ezelõtt megmondtam neki, hogy nem akarok tovább vel
élni, mivel nincs szeretet a házasságunkban. Nagyon megértõ volt. Csak arra kért, hogy várj
a válóperrel, amíg a gyerekek felnõnek. Most már mind a három felnõtt, és elmentek hazulról
így most be tudom adni a válópert.
Marianne: És mit szól ehhez a férje?
Jacobiné: Kért, hogy gondolkozzak rajta. Százszor is megkérdezte, hogy mi a baj a
házasságunkkal, mivel-hogy válni akarok. Megmondtam neki, hogy lehetetlenség fenntartani
egy kapcsolatot, melybõl hiányzik a szeretet. Akkor megkérdezte, hogy miben kellene álln
ia
ennek a szeretetnek. És én százszor elmondtam, hogy nem tudom, miután lehetetlenség
meghatározni valamit, ami nincsen.
Marianne: Hogy alakult a kapcsolata a gyerekekkel? Úgy értem, érzelmileg?
Jacobiné: Sohasem szerettem a gyerekeimet. Ezt biztosan tudom. De mindenesetre elég
jó anya
voltam. Megtettem mindent, amit csak tudtam, noha soha semmit nem éreztem irántuk.
(Mosolyog) Szinte látom, hogy most mire gondol az ügyvédnõ.
Marianne: (mint akit tetten értek) Vagy úgy? Maga talán gondolatolvasó?
Jacobiné: Azt hiszem, arra gondol, hogy ez a Jacobiné egy teljesen sótlan és elkényeztetet
t
nõszemély. Mindene megvan, amit az ember kívánhat magának a földön, de csak azért is egy
olyan homályos és távoli dologgal gyürkölõdik, amit szeretetnek nevez. Hiszen van más is a
világon: pajtásság, hûség, gyengédség, barátság, kényelem, biztonság.
Marianne: Igen, talán valami ilyesmire gondoltam.
Jacobiné: Most mondok valamit az ügyvédnõnek. Van egy folyton visszatérõ képem magamról.
És az egyetlen ponton sem egyezik meg a valósággal.
Marianne: Bocsánat, egy kérdés, egy személyes kérdés, Jacobiné asszony. Nem úgy van a
szeretettel, hogy...
Jacobiné: Mit akart az ügyvédnõ mondani?
Marianne: Nem is tudom.
Jacobiné: Én elhitetem magammal, hogy bennem megvan a lehetõség a szeretetre, de az egész
benne van egy elzárt térben. A szomorú az, hogy ez az élet, amit élek, csak egyre inkább
betokosítja a lehetõségeimet. Végül is valamit változtatnom kell a dolgon. Elsõ lépésként
beadom a válópert. Azt hiszem, hogy a férjem és én gyilkosok módjára gátoljuk egymást.
Marianne: Ijesztõen hangzik.
Jacobiné: Igen, ijesztõ is. Mert valami nagyon különös dolog történik velem. Az érzékeim, a
tapintásom, látásom, hallásom kezdenek becsapni. Például elmondhatom, hogy ez az asztal itt
egy asztal, látom, meg tudom fogni. De az élmény: keskeny és száraz valami. Nem tudom,
érthetõ-e?
Marianne: (hirtelen) Azt hiszem, értem.
Jacobiné: És így van minden mással. Zene, illatok, emberek, arcok, hangok. Minden szegénye
bb
és szürkébb lesz, érték nélküli.
Marianne: Most abban bízik, hogy találkozik egy másik férfival?
Jacobiné: (mosolyog) Nem, egyáltalán nem. E tekintetben nincsenek illúzióim.
Marianne: Meg tudja értetni ezt a kitörést a férjével?
Jacobiné: Keserû, és gyûlölködik, és azt mondja, hogy én egy romantikus õrült vagyok, aki
átmeneti zavaroktól szenved.
Marianne: Az volna a legjobb, ha rá tudná venni a férjét, hogy önszántából egyezzen bele a
válásba.
Jacobiné: Azt mondja, hogy az én kedvemért tagadja meg. Hogy meg fogom bánni.
Marianne: De ön szilárdan elhatározta?
Jacobiné: Nincs más választásom. Érti, hogy mire gondolok?
Marianne: (kitérõen válaszol) Azt hiszem, igen.
Marianne-nak hirtelen eszébe jut valami, és kéri Jacobi-nét, bocsásson meg neki egy
pillanatra. Kimegy a külsõ szobába, és a titkárnõ telefonján felhívja Johant.
Marianne: Szevasz. Ne haragudj, hogy zavarlak. Johan: Ugyan.
Marianne: Nem ebédelhetnénk együtt?
Johan: Dehogynem. Én persze csak szendvicset és joghurtot eszem fél egykor.
Marianne: Hol is szoktál enni? A grillbárban, ugye? Akkor fél egykor találkozunk. Szervu
sz.
Johan a laboratóriumban. Egy kis fémlétrán állva talál-kozási értékeket fényképez négyzet a
fehér papirtáblá-kon. Cseng a telefon. Johan: kelletlenül, némi káromkodás kíséretében lesz
felveszi a kagylót.
Johan: Halló. Igen, én. Te vagy az? Szervusz, mamikám, elõször nem hallottam, hogy te vagy
.
Recseg a telefon. Igen, köszönöm, jól vagyok. Hát te? Nyugtalankodsz? Ezt most hogy érted?
Marianne mamája hívott? Van valami? õ is nyugtalankodik? Úristen. Nem, nem, nem.
Biztosítalak, Marianne és én nagyszerûen megvagyunk. Egészségesek, fiatalok, vidámak,
optimisták és eszméletlenül boldogok vagyunk. Nem, semmi sem történt. Esküszöm. Mama,
drága, ne izgasd fel magad. A te megérzésed? Ezúttal tévútra vitt, biztosíthatlak. Marianne
én nagyszerûen megvagyunk egymással. Hívd fel szépen Marianne mamáját, és mondd meg
neki, hogy több esze is lehetne, mint hogy veled pletykál telefonon. Nézd, mama, most
nem
érek rá, sietnem kell. Igen, találkozunk. Felugrunk pénteken, ahogy megbeszéltük. Üdvözlöm
papát. (Leteszi) Phû! Meg kell õrülni! (Felmászik a létrára, és újra dolgozni kezd) Kopogn
Johan: Tessék.
Johan: Szervusz.
Eva: Zavarok?
Johan: Igen, de nem baj.
Eva: Csak látni akartam, mit csinálsz. A lehetõ legfurcsább hírek járnak a ténykedésedrõl.
(Körülnéz) Mi lesz ebbõl? Komolyan titokzatosnak látszik.
Johan: Nem Lundban kéne lenned?
Eva: De ott. A diákok azonban tüntetnek egy s más megszívlelendõ célért, és ezért elmaradta
elõadások.
Johan: Szép.
Eva: így hát itt vagyok. Mit csinálsz te tulajdonképpen? Meséld el!
Johan: Gyõzõdj meg róla magad.
Eva: Mit kell csinálnom?
Johan: Vedd ezt a golyóstollat a jobb kezedbe. Amikor lekapcsolom a fényt a szobában,
látsz
magad elõtt a falon egy vakítóan fényes mozdulatlan pontot. Próbáld megérinteni a toll
hegyével. Ha nem sikerül, húzd oda a célponthoz. Ez a tévékamera rögzíti a fáradozásodat eg
képernyõn.
A kísérletet végrehajtják. Eva a végén nagyon mérges, hogy nem találja el a pontot.
Eva: Na, ebbõl elegem volt. Kapcsold fel a villanyt.
Johan: (felgyújtja a villanyt) Milyen dühös lettél!
Eva: Idegtépõ volt.
Johan: Igen, tényleg az ember idegeire megy. Muris, nem? Nézz ide. Itt tévelyegtél összevi
ssza
egyre ingerültebben.
Eva: Hm. És mi ebbõl a tanulság?
Johan: Majd meglátod. Ez csak a kezdet.
Eva: Aha. De elszívnék egy cigarettát.
Johan: Ülj le.
Eva: Hat napja nem dohányzok. Iszonyú.
Johan: Nikotinéhség, mi?
Eva: Stefan elutazott, a barátaim elkerülnek. Úgyis elkezdek megint bagózni, de húzom-
halasztom, amíg bírom.
Johan: Vegyél egy cigarettát most. Itt van. Broméus felejtette itt, amikor tegnap kémked
ett.
Tessék.
Eva: (sóhajt, rágyújt, élvezi) Maga a mennyország. Istenem, de ízlik. Most jól érzem magam.
Johan: Aztán rossz lesz a lelkiismereted, és az is jó. Manapság minden alkalmat meg kell
ragadni, hogy jól érezze magát az ember. (Mosolyog) Nos?
Eva: Igen, tulajdonképpen éppen ezért jöttem.
Johan: Kedves vagy.
Eva: Tegnap délután leültem, és nagyon alaposan, kétszer is elolvastam a verseidet.
Johan: És?
Eva: Nem értettem semmit.
Johan: Olyan különös volt?
Eva: Ellenkezõleg.
Johan: Szóval nem volt különös. (Szomorúan mosolyog)
Eva: Lehet, hogy tévedek. Olvasta Marianne a verseidet?
Johan: Nem, te vagy az egyetlen, akinek megmutattam õket. Marianne-t nem érdekli a köl
tészet.
Eva: De te biztosan érdekled.
Johan: (ingerlékenyen) Igen, de nem egészen úgy.
Eva: (mosolyogva néz rá) Értem. Nem értem.
Johan: Mi ebben a furcsa? Mi ketten az egyetem óta ismerjük egymást. Nem feküdtünk le
egymással. Tõled tárgyilagos véleményt kaphatok, mielõtt elmegyek a kiadóba, és
megpróbálom kiadatni a verseimet.
Eva: Én a helyedben nem tenném.
Johan: Mit?
Eva: Nem mennék el a kiadóba.
Johan: Olyan rosszak?
Eva: Egyáltalán nem rosszak, Johan. Ha azok lennének, megmondanám.
Johan: Szerinted középszerûek? (Eva csendesen sóhajt) Szerinted bágyadtak, ártalmatlanok és
takarosak. Szerinted az egész privát nyafogás. Lelki onánia.
Eva: Mondok neked valamit.
Johan: Igen?
bva A mi csoportunkban többen voltunk, akik azt hittük, hogy te híres ember leszel. Zs
eninek
tartottunk. Te sokkal gyorsabban mentél elõre, mint mi, és csodáltunk téged, sõt irigyeltün
Johan: Mi köze ennek a versekhez?
Eva: Nem tudom. Csak úgy eszembe jutott.
Johan: Nincs okom panaszra.
Eva: Annál jobb.
Johan: Biztos vagy benne, hogy nem nikotinéhségedben olvastad ezeket a verseket? Jócskán
ideges vagy mostanában.
Eva: Nincs kizárva.
Johan: Nem gondolod, hogy ezt a kellemetlen helyzetet az okozta, hogy hat napig
nem
dohányoztál?
Eva: Nagyon is elképzelhetõ. (Barátságos mosoly)
Johan: Majd másokkal is elolvastatom, mielõtt kiszuperálom õket.
Eva: Hát persze, drága Johan, ez csak természetes!
Johan: Több kiadónak elküldöm õket, hogy biztos legyek a középszerûségükben.
Eva: Nagyon megbántottalak, ugye?
Johan: Hogy az ördögbe ne!
Eva: Bocsáss meg.
Johan: Különben van valaki, aki szereti a verseimet.
Eva: És ki az?
Johan: Kíváncsi vagy rá, ugye?
Eva: Hát jó, Johan. Egy mellette és egy ellene. Ne törõdj azzal, amit mondtam. A nikotinéhs
fogjuk rá! Szervusz, kisöreg. Leadom a portán a kéziratot. Üdvözlöm Marianne-t. (Megfordul)
Jegyezd meg, hogy én minden körülmények között szeretlek. Szervusz.
Johan: Szervusz.
Eva elmegy, és egyedül hagyja Johant a laboratórium-ban. Johan a telefon után nyúl, de
meggondolja magát. Tovább fényképez.
*
A grillbár kicsi és zsúfolásig megtelt. Johan és Marianne az ablak mellett kapott asztalt.
Marianne: Évezredek óta nem ebédeltünk együtt. Pedig milyen jó!
Johan: És a te elintéznivalód?
Marianne: Szerintem a jövõ nyáron el kéne utaznunk. Ha már úgy intéztük, hogy egyidõben
vesszük ki szabadságunkat, akkor az lenne az igazi, ha külföldre mennénk. Körbejártam a
különbözõ utazási irodákat, és összeszedtem egy csomó prospektust... nézd csak! Ha az ember
idõben jelentkezik, akkor beszállhat valami olcsó társasutazásba. S ha már egyszer a helysz
n
van, azt csinál, amit akar. Arról van szó, hogy a társasutazás lényegesen olcsóbb.
Johan: Szóval szerinted le se menjünk a nyaralóba!
Marianne: Ott lehetünk egész tavasszal és egész õsszel.
Johan: Hova utazzunk akkor?
Marianne: Bárhova. Például soha nem voltunk Firenzé-ben. Vagy elutazhatnánk a Fekete-
tengerhez. Mit szólsz hozzá? Vagy Afrika? Fantasztikusan olcsó utak vannak Marokkóba.
Vagy Japán. Gondold el, ha elutaznánk Japánba.
Johan: Honnan ez a hirtelen utazási láz?
Marianne: (szünet után) Szerinted nem lenne klassz? Csak úgy elröppenni?
Johan: Nem tudom.
Marianne: Te mindent elrontasz. (Összeszedi a prospektusokat)
Johan: Most megsértõdtél?
Marianne: Amikor rosszkedvû vagy, mindig egy rendkívül különös váddal jössz: azt mondod,
nem törõdöm a házasságunkkal. Nem ezt szoktad mondani? Hát most azt gondoltam, hogy
törõdöm a házasságunkkal.
Johan: Milyen figyelmes vagy.
Marianne: Miért gúnyolódsz?
Johan: Egyáltalán nem gúnyolódom. Az a véleményem, hogy figyelmes voltál. Csak éppen nem
hiszem, hogy kedvem lenne kánikulában bekóborolni a fél világot, amikor ülhetek a
csónakomban, és horgászhatok.
Marianne: Akkor minden olyan lesz, mint szokott.
Johan: És ha elküldenéd a gyerekeket a nõvéredhez? Nagy könnyebbség lenne.
Marianne: Ha mi itthon maradunk, nem.
Johan: És miért nem?
Marianne: Irtó furcsa lenne.
Johan: És aztán?
Marianne: Nem lehet. Mit gondolsz, mit szólna a mama? Zsémbelne, morogna, s nem gyõznénk
kivárni a végét. Különben a gyerekek is furcsának találnák. Persze megkérhetjük Valborgot,
hogy gondoskodjon róluk egy hétig, vagy maximum tíz napig, de hosszabb idõrõl nem lehet
szó.
Johan: Muszáj tekintettel lennünk arra, hogy mit gondolnak a többiek?
Marianne: Nem értem, hova akarsz kilyukadni!
Johan: Marianne...
Marianne: (hirtelen komolyan) Igen, Johan:.
Johan: Unalmasnak találod az életet?
Marianne: Nem. Micsoda kérdés! És te?
Johan: Nem tudom. Én soha nem gondolkoztam ilyen fogalmakban.
Marianne: Nekem továbbra is az a véleményem, hogy az élet izgalmas.
Johan: (nézi Marianne-t) Nagyon csinos vagy, tudod-e?
Marianne: Ezzel a rendetlen hajjal, ezzel az iszonyú pulóverrel, smink nélkül...
Johan: Marianne!
Marianne: Akarsz valamit mondani?
Johan: Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyi
k pillanatról
a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül?
Marianne: (csendesen) Ránk gondolsz?
Johan: Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi
ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon.
Marianne: (fürkészõn) Történt valami, Johan?
Johan: Semmi. Abszolúte semmi. Esküszöm.
Marianne: Mi õszinték vagyunk egymáshoz. Így van?
Johan: Azt hiszem.
Marianne: Szörnyû, ha az ember magába fojtja a dolgokat. Ki kell beszélni õket, bármilyen k
s
is. Nem így van?
Johan: (ingerlékeny) Hogy az ördögbe ne! Hány óra?
Marianne: Negyed kettõ.
Johan: Az enyém mindig megáll. Mit is mondtál? Ja igen, az õszinteség. Azt hiszem, a nemi
életre céloztál. Ne beszéljünk mellé.
Marianne: Néha azt hiszem, hogy mi...
Johan: Nem lehet mindig egymás nyakán élni. Fárasztó volna.
Marianne: Igen, ez a nagy kérdés.
Johan: Nekem mennem kell.
Marianne: Én még sétálok egy kicsit. Nadrágot kell vennem Karinnak.
Johan: Úristen, múlt héten vettél egyet.
Marianne: Évának.
Johan: Nem tudják örökölni egymás holmiját? Gyerekkoromban ez így volt, becsületszavamra.
Marianne: Manapság ez nem megy, drága kincsem. Szervusz, találkozunk a színházban.
Johan: Viszlát.
Marianne: Igen. Nem tudnál inkább egy kicsit gyengéd, kedves lenni? Az sokkal többet segít
ene.
Johan: De. (Feladja) Ugyan már, egyetlenem, ne izgasd fel magad. Hülye voltam, hogy
elõálltam ezzel az egésszel.
Marianne: Mondok neked valamit. Ezekrõl a dolgokról túlságosan is sokat lehet beszélni.
Johan: (megadóan) Azt hiszem, igazad van.
Marianne: Az embertõl elvárják, hogy mindent kibeszéljen, semmit se titkoljon el, de ebb
en az
egy dologban, azt hiszem, ez nem helyes.
Johan: (ezt már hallotta) Igen, valószínû, igazad van.
Marianne: Vannak dolgok, amelyeknek félhomályban kell élniük a maguk életét, távol a
kémkedõ szemektõl.
Johan: (teljesen visszavonult) Azt hiszed?
Marianne: Meg vagyok róla gyõzõdve! Felizgatjuk, megbántjuk egymást, amikor így
viselkedünk, pedig semmi értelme. És késõbb, mikor lefekszünk, a tüskék már bennünk
vannak. Istenem, olyan ez, mintha szöges ágyon feküdne az ember.
Johan: (nevet) Haha!
Marianne: (gyanakvón) Min nevetsz?
Johan: Szöges ágy!
Marianne: (igazán jóindulattal) Hát akkor csak nevess, ha jólesik!
Johan: Nem megyünk lefeküdni?
Marianne: Ismerd el, hogy szokatlanul buta, nagyképû és tapintatlan voltál.
Johan: Bocsánatot kérek.
Marianne: (hirtelen) Nagyon szeretlek, tudod? Tudod, hogy iszonyúan félek, hogy elve
szítelek?
Sokkal gyakrabban kellene ilyen kedves szavakat mondanom, tudom, hogy neked ez f
ontos. És
ebben egy kicsit tehetségtelen vagyok. De majd igyekszem. Te olyan kedves vagy. És én
olyan
nagyon, nagyon szeretlek.
Johan: Megpróbálom nem elfelejteni.
Marianne: Szervusz, és vezess óvatosan!
*
Marianne és Johan, miután látták Ibsen ,Nórá"-ját, hazafelé az autóban.
Johan: Most jól fog esni egy szendvics meg egy sör. Ha az ember kihagy egy ebédet, és cs
ak egy
meleg virslit eszik, s aztán végigszenved egy Ibsen-elõadást, bele is halhat.
Marianne: Szerintem Nóra jó volt.
Johan: Na de a darab szörnyû poros. Már Strindbergnek is ez volt a véleménye.
Marianne: õ egyszerûen irigy volt.
Johan: Történt egy és más az utóbbi száz évben. Bár nem úgy, ahogy Ibsen remélte.
Marianne: Tényleg?
Johan: (nevet, ásít) A feminizmus lerágott csont, Marianne. Manapság a nõk azt csinálják,
amihez kedvük van. Csak az a szörnyû, hogy nincs kedvük.
Marianne: (mosolyog) Nocsak, ez érdekes.
Johan: A nõk mártírként tetszelegnek. Az sokkal kényelmesebb. És fõleg nem jár felelõsségge
ha ég a lábuk alatt a talaj. Mindig az volt a véleményem, hogy a szüfrazsettek viselkedéséb
van valami képtelenül szánalmas. Különösen, amikor megpróbálnak életet lehelni a
nõvéreikbe. Közönséges, üres, értéktelen társaság, születésüktõl fogva az agyukat mossák.
Fene szívszaggató, szavam sincs rá!
Marianne: Csak a kezdetén vagyunk. Várd ki a végét.
Johan: Hiába várom. Nálunk az intézetben õsidõk óta egy szobában ül két középkorú nõ. Még
most is Schoultz kisasszonynak és Palmgrenné asszonynak szólítják egymást, és megragadnak
minden alkalmat, hogy szabotálják és fúrják egymást.
Marianne: Nyomós érv!
Johan: Hallottál valaha is nõi szimfonikus zenekarról? Képzelj el száztíz nõszemélyt
menstruációs panaszokkal, amint Rossini Tolvaj szarka" nyitányát játsszák.
Marianne: Szerencse, hogy senki sem hall téged.
Johan: A nõk õrültek. Képzelj el egy igazán ocsmány férfit, alkoholista, a velejéig rohadt,
megérett arra, hogy beadja a kulcsot. Mibe fogadjunk, hogy ennek a disznónak az elev
en
porhüvelye fölött egy csomó fantasztikus, nagy fehér madárhoz hasonló nõ fog keringeni? A
dög bûzlik, veri õket- nem számít. Kéjsóváran csillogó szemek, kipirult arcok és mártírpofá
dicsõ együttes! Volt egy hülye férfi, a nõi egyenjogúság bajnoka - különben valami haladó
püspök volt, azt hiszem -,
aki azt állította, hogy a nõk olyan régóta élnek zsarnoki elnyomásban, hogy végül is elfoga
a megaláztatást.
Marianne: (mosolyog) Hát ez valóban hülyeség.
Johan: A nõk már a kezdetben megkaparintották a legjobb szerepet. Hogy az ördögbe
mondanának most le róla, amikor megtanulták tökéletesen eljátszani, és mellesleg elérték,
amire mindig is törekedtek: a férfi-társadalomnak rossz a lelkiismerete, s ez hihetetl
en
elõnyöket biztosít nekik, anélkül, hogy a kisujjukat kellene mozdítani. Mi lenne a nõkkel a
parlamentben vagy a kormányban? Arra kényszerítené õket, hogy osztozzanak a felelõsségben.
Elveszítenék az ellenzék kényelmes szerepét. Le kellene mondaniuk kedvenc terheikrõl: a
gyereknevelésrõl meg arról, hogy eltartassák, elnyomassák magukat. Hallottam egy nõt, aki a
t
mondta: És talán nekünk, nõknek, nincs egészen különleges képességünk a gyengédségre?"
Nem mertem nevetni, mégiscsak jól nevelt ember vagyok. De ilyen propagandajelszavaka
t
használtok, ti nõk, amikor ki akartok mászni valami bonyolult helyzetbõl. Én meg azt
kérdezem: Nincs-e a nõknek egészen különleges képessége a kegyetlenségre, a brutalitásra,
közönségességre és kíméletlenségre?" (nevet) Egyetlen szavamat sem kell komolyan venni,
különben is fütyülök az egészre.
*
Sör és szendvics a konyhaasztalon. Marianne: levetette a fekete estélyi ruháját, és egy feh
frottírköpenyt vett fel. Johan ingujjban ül.
Marianne: Amikor délután visszamentem az irodába, ott ült az egyik díványon Elsa, tudod, a
titkárnõnk, sírt és vérzett az orra, és egy nagy karika volt az egyik szeme körül. Három
tinédzser megtámadta. Fényes nappal. Az emberek a kisujjukat se mozdították, hanem álltak
és nézték. Késõbb jött két unott képû rendõr, kérdéseket tettek fel, és megszidták Elsát, a
a fizetésével a táskájában császkál az utcán. Arra célozgattak, hogy õ a hibás.
Johan: Az embernek néha az az érzése, hogy az egész társadalom a legjobb úton van a végsõ
zülléshez.
Marianne: Amikor fiatalok voltunk, annyira reménykedtünk.
Johan: Emlékszel, mikor valósággal kitiltottak minket otthonról, amiért részt vettünk a máj
elsejei felvonuláson?
Marianne: És amikor mûkedvelõsködtünk.
Johan: Te jobban hittél, mint én.
Marianne: Te megszidtál, hogy elhanyagolom az otthonomat.
Johan: Azon a télen volt, amikor mindannyian megkaptuk az ázsiait. Te megpróbáltál
elvánszorogni a politikai gyûléseidre, és ráadásul makacskodtál, hogy segítség nélkül el tu
látni a gyerekeket, és a hivatali munkát is elvégzed. Az volt ám a veszekedés.
Marianne: Aztán abbahagytuk. (Szünet) Szép volt, ameddig tartott.
Johan: Igen, lehet.
Marianne: Mindenesetre hittünk az emberiség jövõjében.
Johan: Mindig kellemes, ha van az embernek hite, ebben egyetértek veled. És ezenkívül az
az
örömünk is megvolt, hogy bosszanthattuk a szüleinket, és ez nem volt lényegtelen. Milyen
házsártos voltál ebben az idõben! Aranyos és házsártos. Rettentõ vonzó voltál mint szociali
Marianne: Most nem vagyok az?
Johan: Micsoda?
Marianne: Rettentõ vonzó.
Johan: Hát persze hogy vonzó vagy.
Marianne: Én is gondolkoztam a dolgon.
Johan: Törvény az, hogy ha két ember sokáig él együtt, kicsit belefáradnak?
Marianne: Mi nem fáradtunk bele.
Johan: Közel járunk hozzá.
Marianne: (engedékenyen) Túl sokat dolgozunk, ez teszi olyan banálissá az egészet. És estér
elfáradunk.
Johan: Marianne, ez nem szemrehányás volt.
Marianne: Nem vagyok benne olyan biztos.
Johan: Becsületszóra.
Marianne: De mi minden szempontból szeretjük egymást.
Johan: Abból a szempontból már nem. Legalábbis nem annyira.
Marianne: Dehogynem!
Johan: Arról van szó, hogy a "mi házaséletünk tele lett kibúvókkal és fenntartásokkal és
tilalmakkal.
Marianne: (megbántva) Nem tehetek róla, hogy már nem élvezem annyira, mint régen. Nem
tehetek róla. Ennek van egy teljesen természetes magyarázata. Csak ne vádolj engem, s ne
akard, hogy rossz legyen miattad a lelkiismeretem.
Johan: (kedvesen) Azért nem kell úgy felháborodnod.
Marianne: Szerintem így jó, ahogy van. Isten a megmondhatója, már nem olyan szenvedélyes a
z
egész, de sokaknak bizonyára még rosszabb.
Johan: Az biztos.
Marianne: A szex nem minden. Ez tény.
Johan: (nevet) De Marianne:!
Marianne: (majdnem sírva) Ha nem vagy megelégedve azzal, amit nyújtani tudok, szerezz
be
magadnak egy szeretõt, akinek több a fantáziája, és szexuálisan izgalmasabb. Azt tudom, hog

én minden tõlem telhetõt megteszek.

Johan: (keserûen) Igen, éppen ez az.
Marianne: Már megint úgy nézel.
Johan: Nem nézek sehogy.
Marianne: Ez a nézés és ez a hang! Bökd már ki végre, ami nyom!
Johan: Nincs értelme. Ha errõl a témáról bármit mondok, te mindjárt a plafonon vagy.
Marianne: Nem leszek, megígérem. Hallgatlak. Teljesen tárgyilagosan.
Johan: Néha azon tûnõdöm, miért komplikáljuk mi ezt a problémát. Végül is, hogy két ember
lefekszik egymással, az természetes, elemi dolog. Sohasem hittük, hogy ez valami falre
ngetõ,
mindent elhomályosító kérdés. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, az anyád az oka. Tudom,
nem szereted, ha ezt mondom.
Marianne: Szerintem irtó felületes vagy, amikor így beszélsz.
Johan: Most mért vagy ilyen rosszkedvû? Én igazán kedves vagyok.
Marianne: Summa summarum, szerinted az én hibám, hogy már nem élvezzük annyira.
Johan: Éppen most mondtad, hogy te minden tõled telhetõt megteszel.
Marianne: Igen, megteszek. Tényleg megteszek, Johan.
Johan: Nem hallod, hogy ez milyen szörnyen hangzik?
Marianne: Azt hiszed, hazudok?
Johan: Az isten szerelmére, dehogy! Dehogy! Dehogy!
Marianne: Akkor nem értem.
Johan: Inkább hagyjuk ezt a témát, és feküdjünk le! Késõ van.
Marianne: Ez jellemzõ rád. Nagy dérrel-dúrral elkezdesz vitatkozni, és mikor alaposan
felzaklattál, akkor ásítasz, és azt mondod, hogy álmos vagy, és le akarsz feküdni.
Johan: Marianne! (Szünet) Neked fantasztikusan nagyok az igényeid. Ezen már gyakran
viccelõdtünk. Néha veszekedtünk is. De nem kímélhetnénk meg a mi szegény kis nemi
életünket a te ambícióidtól?
Marianne: (sír) Mért kell mindig emiatt pörölnöd velem? Elõször szidsz, hogy nem erõltetem
meg magam, aztán azért szidsz, hogy iparkodom.
Johan: (szelíden) Most aztán jól megcsináltam.
Marianne: Úgy gondolod, hogy nem vagyok hozzád elég gyengéd?
Johan: A gyengédséghez idõ kell.
Marianne: Te mindenesetre keveset kapsz.
Johan: Mindketten keveset kapunk. És keveset adunk.
Marianne: Pontosan ezért akartam, hogy kettesben utazzunk el ezen a nyáron.
Johan: Nem hiszem, hogy a gyengédséget a nyaralásra kell tartogatni.
Marianne: (megcsókolja) Azért te kedves vagy, még ha idióta is.
Johan: Kész szerencse, hogy téged vettelek feleségül.
Marianne: (megcsókolja) Vannak nagy pillanataid, de közben szörnyû középszerû vagy.
Johan: A mi korunkban tízezrével pusztulnak az agysejtek naponta. És ezeket nem lehet
pótolni.
Marianne: (csókolja) Te olyan buta vagy, hogy nálad biztosan a tízszerese pusztul el.
Johan: Aranyos vagy, még ha veszekszel és szidsz is engem.
Johan megcsókolja Marianne-t, és megfogja a mellét. Marianne kedvesen eltolja Johan ke
zét.
Johan kurtán felnevet, feláll és ásít. Marianne kissé bûntudatosan mosolyog.
Johan: Már majdnem alszom.
Marianne: Benézek még a gyerekekhez.
Amikor átmegy a lányokhoz, észreveszi, hogy Karin ébren fekszik, teljesen csöndben,
mozdulatlanul.
Marianne: Mi az, Kajsa? Te nem alszol?
Karín: Nem.
Marianne: És miért nem?
Karín: Félek elaludni, mert olyan szörnyûségeket álmodom.
Marianne: Mit álmodsz?
Karín: Akárhányszor elalszom, azt álmodom, hogy háború van.
Marianne: Kérsz egy pohár tejet?
Karín: Igen, köszönöm.
Marianne: kimegy a konyhába, és kitölt egy pohár tejet. Mire visszaérkezik, Karin már elalu
t.
Leteszi a poharat az éjjeliszekrényre, és lábujjhegyen kioson a szobából, félig nyitva hagy
az
ajtót. Johan már lefeküdt a nagy családi ágyba. Szemüveggel az orrán olvas. Marianne is fel
z
egy könyvet az éjjeliszekrényrõl, felteszi a szemüvegét, iszik egy korty vizet, és bevesz e
kis
tablettát, és kényelmesen elhelyezkedik. Rögtön ezután Johan lekapcsolja a lámpáját. Marian
is lekapcsolja az övét.
Johan: Jó éjszakát.
Marianne: Jó éjszakát, drágám.
Johan: Beállítottad a vekkert?
Marianne: Igen, nem felejtettem el. (Szünet) Johan! Ha most kívánnál engem, akkor én...
Johan: Köszönöm az ajánlatot, de már alszom. Jó éjszakát, drágám!
Marianne: Jó éjszakát. Aludj jól!

HARMADIK JELENET
PAULA
SZEMÉLYEK
Marianne
Johan
Karín és Eva, a lányaik
A nyaraló. Késõ este.
Marianne: lefeküdt, már majdnem alszik. Amikor meghallja az autót az udvaron, azonnal
kimegy
az álmosság a sze-mébõl, és vidám lesz. Hatalmas lendülettel kiugrik az ágyból, és hálóingb
lerohan a lépcsõn. Johan belép a verandáról, és leteszi az aktatáskáját.
Mielõtt még levethetné a kabátját, Marianne a nyakába borul, szenvedélyesen átöleli, és nég
cuppanós csókot ad neki.
Marianne: ó, már itt is vagy! Úgy volt, hogy csak holnap jössz. Micsoda kellemes meglepe
tés!
Éhes vagy? Én meg itt vagyok a hajcsavarókkal. Irtó jó, hogy már ma este kijöttél. A gyerek
alusznak, korán lefeküdtünk. Nem volt semmi a tévében, és azt gondoltuk, legjobb, ha korán
lefekszünk. A lányok is, én is fogyókúrát tartottunk ma. Rántottát kérsz, vagy egy szendvic
meg sört?
Johan: Nem hangzik rosszul.
Marianne: Vagy valami rendeset akarsz enni? Süssek néhány tojást egy kis sonkával? Vagy
melegítsem meg a levest?
Johan: A szendvics meg a sör príma lesz. Különben Péter és Katarina üdvözöl. Hétfõn fel fog
hívni az irodában.
Marianne: Szegénykéim, hosszú és idegtépõ ügy ez.
Johan: Akkor most el fognak válni? Nekem úgy tûnik, mintha nem tudnák, mit akarnak.
Marianne: Te furcsának találod? Megkértem õket, hogy mindketten fogadjanak külön ügyvédet,
de nem akarnak. Tudod, mit? Vetkõzz le, én majd felviszem a tálcát a hálószobába.
Johan: Jobb szeretnék a konyhában üldögélni.
Marianne: Én meg itt olyan nyugtalan voltam, hogy talán mérges vagy rám.
Johan: Miért lennék mérges rád?
Marianne: Tudod te nagyon jól! Tegnap este egy bestia voltam a telefonban.
Johan: Ja igen! Nem tesz semmit.
Marianne: Azonnal felhívtalak megint, de biztos kihúztad a dugót.
Johan: Elég fáradt voltam tegnap este. Egész nap kint voltam az intézetben azzal a féleszüv
l a
minisztériumból. Néha azon töprengek, miféle idióták ülnek az állam pénzes zsákjain, és
ítélkeznek elevenek és holtak fölött.
Marianne: Én még mindig úgy gondolom, hogy ronda voltam veled tegnap este. Tényleg ronda
.
Johan: Borítsunk rá fátylat, jó?
Marianne: Te tényleg fura vagy, soha nem akarsz semmit kitárgyalni. Nem leszek hossz
adalmas,
drágám. Csak annyit akarok mondani, hogy szerintem neked van igazad. És nekem is igaza
m
van. Másként. Ha nem akarsz szmokingban menni vacsorára, az a te dolgod. Ebben valóban
igazad van. Én viszont tényleg azt gondolom, hogy új szmokingot kellene venned.
Johan: Ki nem állhatom a szmokingot. Rosszul érzem magam szmokingban. Idióták parádéznak
benne. Úgy érzem magam szmokingban, mint egy kiöltözött csimpánz.
Marianne: Igen, emlékszem, ezt mondtad. (Nevet) De ugye, nem kezdünk megint veszeked
ni?
Szeretlek akkor is, ha te nem akarsz szmokingban feszíteni. Ezen se nem áll, se nem
bukik a mi
házasságunk.
Johan: Tegnap este pedig úgy tûnt.
Marianne: Mondtam már, hogy nem volt igazam. Istenem, egyre éhesebb leszek, ahogy tége
d
nézlek. Egyszerûen muszáj nekem is megennem egy szendvicset. Nincs mit tenni. Szédülök az
éhségtõl. A múlt héten majdnem két kilót leadtam. Nem látszik rajtam?
Johan: Nem.
Marianne: Meg kell mondanom, én érzem. Néha minden olyan értelmetlennek látszik. Miért kell
az embernek lemondania minden jóról, ami csak létezik a földön? Miért nem engedhetjük meg
magunknak, hogy nagyok és kövérek és jókedvûek legyünk? Gondold csak el, milyen helyesek
lennénk. Emlékszel Miriam nénire és Dávid bácsira? Milyen kedvesek voltak, milyen jól
kijöttek egymással, és milyen hájasak voltak. És minden este befeküdtek abba a nagy,
csikorgó, dupla ágyba, fogták egymás kezét, és elégedettek voltak egymással, olyan kövéren
jókedvûen, amilyenek voltak. Mi nem lehetnénk olyanok, mint Miriam néni és Dávid bácsi?
Képzeld, milyen kényelmes lenne és milyen biztonságos! Kivegyem a csavarókat a hajamból?
Johan: Engem nem zavarnak.
Marianne: Kiveszem. Tudom, hogy nem szereted õket. Nem, ne vitatkozzunk ma este. M
ost
gyere, drágám, feküdjünk le. Szörnyû fáradt lehetsz, és én is csak álmos vagyok, bár aludta
egy kicsit, mielõtt jöttél. Mi az, Johan:? Szomorú vagy valamiért? Történt valami? Mi a baj
Beszélj, mi van veled?
Johan: Azért jöttem ide ma este, mert beszélni akarok veled valamirõl. Beleszerettem val
akibe,
érted? Hallatlanul nevetséges, és valószínûleg semmi értelme. Igen, valószínûleg semmi
értelme. Júniusban találkoztam vele a kongresszuson, õ volt a tolmács és a titkárnõ. Egyete
tanul. A szláv nyelvek tanára lesz. Nincs rajta semmi különös. Te biztosan csúnyának is
mondanád. Fogalmam nincs, hogy vezethetett ide. Fogalmam sincs semmirõl. Teljesen me
g
vagyok zavarodva. De persze valahogy boldog is vagyok. Bár olyan pokoli rossz a
lelkiismeretem miattad meg a gyerekek miatt. Hiszen nekünk minden mindig jó volt, ug
ye?
Mármint nem volt nekünk se jobb, se rosszabb, mint egy átlag-családnak. Az isten szerelmér
e,
mondj már valamit!
Marianne: Nem tudom, mit mondjak.
Johan: Talán azt gondolod, hogy nem szép tõlem, hogy nem szóltam korábban róla. De nem
tudtam, hogyan alakul. Azt gondoltam, elmúlik. Bizonyára csak alkalmi dolog. Ezért nem
akartalak nyugtalanítani.
Marianne: Nagyon különös.
Johan: Mi benne a különös?
Marianne: Hogy én semmire sem jöttem rá. Hogy nem voltam gyanakvó, hogy nem vettem észre
semmit. Minden olyan volt, mint általában, sõt még jobb. Te olyan kedves voltál. Én meg csa
járkáltam a világban, mint egy hülye, vakon és gyanútlanul. Istenem!
Johan: Nem, te nem vettél észre semmit. De neked soha nem is volt valami éles a látásod.
Különösen nem, ha a kettõnk kapcsolatáról volt szó.
Marianne: Akkor most mit csinálunk?
Johan: Nem tudom.
Marianne: El akarsz válni? Feleségül fogod venni? De miért kell nekünk ezt pont ma este
megbeszélnünk? Miért lett hirtelen olyan fontos?
Johan: Holnap délután Párizsba utazunk.
Marianne nézi Johant. Hallgat.
Johan: Itt akarom hagyni ezt az egészet. Legalábbis egy idõre, õsszel amúgy is mindenképpen
elmentem volna, hogy találkozzak Grandinnel meg az asszisztensével. És Paula kapott eg
y
ösztöndijat, és most õsszel akarja felhasználni. Vele akarok menni. Nem tudok meglenni
nélküle. így hát holnap délután együtt elutazunk.
Marianne nézi Johant. Hallgat.
Johan: Most, hogy veled beszélgetek, most, hogy itthon vagyok, legszívesebben a fenébe
kívánnám az egészet. Fáradt vagyok, és félek.
Marianne nézi. Hallgat.
Johan: Nincs hülyébb, banálisabb és nevetségesebb dolog ennél az egésznél. Pontosan tudom,
mit gondolsz, és nincs semmi mentségem.
Marianne: Honnan tudhatnád, hogy én mit gondolok?
Johan: Megpróbálom, hogy ne legyen rossz a lelkiismeretem, de ez csak affektálás. Ez van
,
Marianne. És nem lehet rajta változtatni.
Marianne nézi. Hallgat.
Johan: Ne is beszéljünk róla. Értelmes dolgot úgysem lehet mondani. Most már tudod az
igazságot, és ez a lényeg.
Marianne: Nem tudok semmit. Feküdjünk le. Késõ van. És gondolom, korán kell kelned.
Johan: Kilenckor értekezletem van.
Marianne: Akkor azt javaslom, hogy feküdjünk le.
Felmennek a lépcsõn a hálószobába. Marianne az ágyon ül, és nézi, ahogy Johan vetkõzik.
Johant zavarja Marianne tekintete, annál is inkább, mert néhány árulkodó folt van a mellén.
Marianne: Ki van szíva a melled.
Johan: Tudom.
Marianne: (mosolyogva) Hogy ti milyen tapintatlanok vagytok.
Johan: Nem tudod, a szürke öltönyöm itt van vagy a városban? Már mindenhol kerestem.
Marianne: A tisztítóban van.
Johan: Elég baj.
Marianne: Kell az útra?
Johan: Hát persze.
Marianne: Nálam van az elismervény, holnap beugorhatsz érte.
Johan: Nem érek rá. Háromig el vagyok foglalva, és akkor már indulnunk kell.
Marianne: Ha akarod, bemegyek és elhozom. Szívesen összecsomagolok, ha akarod. Te ebbe
n
nem vagy valami ügyes.
Johan: Köszönöm, nem kell.
Marianne: (mosolyogva) Hogy te milyen buta vagy!
Johan: Igen, én valóban kicsit régimódi vagyok.
Marianne: Különben azt hiszem, mindened van, amire szükséged lehet. Tiszta ingek és
alsónemûk vannak itt, úgy, hogy azokat magaddal viheted. Nem utazhatnál a blézeredben és a
flanelnadrágodban? Olyan fiatalos és csinos vagy bennük.
Johan: Ha úgy gondolod.
Marianne: Meddig leszel távol?
Johan: Nem tudom. Attól függ.
Marianne: Hogy érted?
Johan: Fél év fizetés nélküli szabadságot kértem és kaptam, és van körülbelül egy hónapi
munkám, amit magammal viszek. így legkevesebb hét-nyolc hónap lesz.
Marianne: (meglepetten) Ó.
Johan: Ha már kitör az ember, végezzen alapos munkát.
Marianne: És azt hiszed, hogy én még itt leszek, amikor visszajössz?
Johan: Fütyülök rá.
Marianne: Értem.
Johan: Tudod, mióta foglalkozom ezzel? Találd ki! Nem Paulára értem, hanem arra, hogy
itthagylak téged, a gyerekeket, az otthonunkat. Na, találd ki!
Marianne: (rémülten néz rá) Ne mondd meg.
Johan: Négy éve próbálok megszabadulni tõled. Nem mintha nem szerettelek volna. Arról szó
sincs.
Marianne: (arcára húzza a takarót) Most ne többet.
Johan: Jó, igazad van. Üres szavak.
Marianne: Mibõl fogsz élni? Mármint a szabadságod
alatt. Tartásdíjat mindenképpen kell fizetned a gyerekek után.
Johan: Ne izgasd magad. Van annyim, hogy megéljek.
Marianne: Akkor kell hogy legyen valami bevételed, amirõl én nem tudok.
Johan: Fején találtad a szöget.
Marianne: Az meg hogy lehet?
Johan: (magánkívül) Figyelj, az istenit, bár semmi közöd hozzá. Elõször is, eladtam a hajót
aztán kölcsönt vettem fel, amiért Frid volt szíves jótállni. Szeptember elsejétõl ezerhatsz
koronát fizet a bank neked meg a gyerekeknek havonta. Egyelõre. Aztán ha hazajöttem, maj
d
kötünk valami megállapodást. Beszéld meg szépen valamelyik ügyvédkollégáddal az irodában.
Nem érdekel. Az árat te mondod meg! Nem szándékozom semmit magammal vinni, talán csak
a könyveimet, ha nincs ellene kifogásod. El akarok tûnni, érted? Fel akarok szívódni.
Megfizetek mindent, ami tõlem telhetõ, hogy megváltsam magam tõled és a gyerekektõl.
Nincsenek igényeim. Egyedül az érdekel, hogy kilépjek ebbõl az egészbõl. Tudod, mi tette be
nekem a kaput? Ez a folytonos kurva lelkizés, hogy mit fogunk csinálni, mit kell csi
nálnunk,
mire kell tekintettel lennünk, hogy az anyád mit fog gondolni. Hogy a gyerekek mit f
ognak
hozzá szólni. Hogy szervezzük meg az ebédet, és hogy végül is miért ne hívnánk meg az
apámat is. Hogy Falkenbergbe kell utaznunk. Hogy Áxéba kell utaznunk. Hogy Sankt Morit
zba
kell utaznunk. Hogy meg kell ünnepelnünk karácsonyt, húsvétot, pünkösdöt, születésnapokat,
névnapokat, minden kurva ünnepet. Tudom, hogy igazságtalan vagyok. Tudom, hogy amit
mondok, annak az égvilágon semmi értelme. Tudom, hogy nekünk jó életünk volt. És
valójában azt hiszem, hogy még mindig szeretlek. Igen, bizonyos értelemben jobban szeret
lek,
mióta találkoztam Paulával. De meg tudod érteni ezt a keserûséget? Nem tudom, hogy
nevezzem. Ezt a keserûséget, nem találok rá jobb szót. Senki nem tudja megmagyarázni
nekem, annál az egyszerû oknál fogva, hogy nincs Erik Broméuson kívül senki, akivel
beszéljek, õ meg lelki analfabéta, úgyhogy a pénzén kívül nem sokkal segíthet az emberen, é
ez még nem is a legrosszabb ebben a helyzetben. Nem, nem értek semmit. Nem értem ezt a
dolgot, amit keserûségnek mondok, és ami csak egyre rosszabb és rosszabb lett.
Marianne: Miért nem szóltál?
Johan: Hogy szólhatna az ember arról, amire nincs szó? Hogy beszélhet az ember arról, hogy
unalmas lefeküdni egymással, ámbár technikailag minden tökéletes? Hogy mondhatná meg az
ember, hogy legszívesebben összeverne, amikor ott reggelizel kicicomázva, és a kemény
tojásodat eszed? No és az elkényeztetett lányaid, a buta, fellengzõs modorukkal. Miért
kényeztettük el õket ilyen hisztérikusan? Meg tudod mondani nekem? Nem téged vádollak,
Marianne:. Csak hát betelt a pohár. És senki sem tudja, miért.
Marianne: Ezek szerint én mindvégig hibáztam.
Johan: Menj a fenébe! Kényelmes kibúvó magunkra vállalni a felelõsséget. Attól az ember erõ
és nemes, nagylelkû és alázatos. Te sem hibáztál, és én sem hibáztam. Nem érdemes
bûntudattal és rossz lelkiismerettel parádézni, bár Isten a megmondhatója, hogy olyan rossz
az
én lelkiismeretem, hogy majd megfulladok tõle. Az egész a véletlen mûve, a körülmények
kegyetlen összejátszásáé. Miért éppen mi lettünk volna képesek arra, hogy megússzuk a
megaláztatásokat és a katasztrófá-kat? Mindez tökéletesen logikus. Miért kell akkor hibáról
meg bûnrõl beszélni?
Marianne: Te szegény!
Johan: Nem kell az együttérzésed! Ne nyúlj hozzám! Én úgyis csak affektálok. Üres duma, kés
Nem hiszem, hogy egy pillanatra is az igazságot mondtam volna magunkról. Különben azt se

hiszem, hogy van egyértelmû igazság. Csak sebek vannak mindenütt. És akármerre fordul, és
akármit mond az ember, az fáj.
Marianne: Nem tudnád lemondani az utazást?
Johan: Lehetetlen.
Marianne: De ha nagyon kérlek.
Johan: Semmi értelme, csak végleg lehangolsz.
Marianne: Vagy nem tudod legalább egy-két hónappal elhalasztani? Nem adsz nekem
lehetõséget? Én azt hiszem, helyre tudjuk hozni a házasságunkat. Hiszem, hogy mi ketten
tudnánk valami új formát találni az életünknek. Talán Paula jobban megértene, mint te.
Találkoznom kellene és beszélnem vele. Kész vétek, hogy most rúgsz fel mindent, amikor
kezdünk végre õszinték lenni egymáshoz. Nem hagyhatnánk közösen, hogy ez a katasztrófa
átvonuljon felettünk? Arról van szó, hogy nagyon sokat elpusztítanánk, ha most mindent
lerombolunk, amit felépítettünk. Adj nekem lehetõséget, Johan, muszáj. Nem szép tõled, hogy
kész tények elé állítasz. Nevetséges és tûrhetetlen helyzetbe taszítottál. Ezt neked is lát
Johan: Pontosan tudom, mire gondolsz. Mit fognak a szülõk szólni? Mit fog gondolni a húg
om,
mi lesz a véleménye a barátainknak? Már fenik a nyelvüket! Hogy érinti a lányokat, és mit
gondolnak majd az osztálytársaik mamái? És mi lesz a vacsorákkal, amelyekre szeptemberben
és októberben hivatalosak vagyunk? És mit fogsz mondani Katarinának és Péternek? Köpök
erre az egészre. Úgy akarok viselkedni, mint egy piszkos strici, végre úgy!
Marianne: Nem erre gondoltam.
Johan: Hát akkor mire?
Csend.
Marianne: Semmire.
Lefeküdtek a nagy dupla ágyba, és lekapcsolták a villanyt. Egyikük sem tud elaludni, hosszú
ideig feküsznek csendben és mozdulatlanul, teljesen kétségbeesve. Tökéletes a csend körülöt
Marianne: Elfelejtettem beállítani a vekkert. Hánykor kell kelned?
Johan: Fél hatra állítsd be, légy szíves. Néhány dolgot össze kell csomagolnom. Kilenc órár
intézetben kell lennem egy értekezleten.
Marianne: Már régóta akarok egy másik vekkert venni. Ez úgy csörömpöl, hogy az ember
majdnem szívszélhûdést kap. Meg szörnyen megbízhatatlan is. Most mindenesetre fél haton
áll. Különben vekker nélkül is fel szoktam ébredni. Szóval ne izgasd magad. (Hirtelen) Azt
akarom, hogy mesélj Pauláról.
Johan: Mire lenne jó?
Marianne: Nagyon kérlek.
Johan: Miért akarod kínozni magad?
Marianne: Ez nem önkínzás. Tudni akarom, milyen. Sokkal rosszabb körbejárni és elképzelni
valakit, akinek nincsenek körvonalai. Van fényképed róla? Biztosan van.
Johan: Marianne, nem lehetne ezt kihagyni?
Marianne: Nagyon kérlek. Már ezzel sem akarsz rajtam segíteni?
Johan: Jó, de magadat hibáztasd akkor. Hol is a tárcám? Ja, persze, a zakózsebben. Itt van
két
kép. Az egyik két éve készült, mikor a Fekete-tengernél nyaralt. A másik útlevélfénykép, ez
néhány hete készült. Szerintem ez pontosan õ.
Marianne: Jó alakja van. A melle is szépnek látszik. Igaz?
Johan: Igen, szép a melle.
Marianne: Festeti a haját? Én úgy látom, igen.
Johan: Erre még nem gondoltam, de nem lehetetlen.
Marianne: Kedves a mosolya. Hány éves?
Johan: Huszonhárom. A szerelemben nem volt valami szerencsés. Kétszer volt menyasszony
, és
azt hiszem, jól összekutyulta az életét a lehetõ legkülönbözõbb férfiakkal.
Marianne: Bánt téged?
Johan: Hát persze. A szókimondás néha nagyon kellemetlen. Legszívesebben nem tudnék
semmit, de õ makacsul ragaszkodik hozzá, hogy egész erotikus önéletrajzát elmesélje. Ez
eléggé fárasztó, mivel én visszamenõleg is féltékeny vagyok. Paulának nincsenek illúziói. N
táplál nagy reményeket kettõnket illetõen. Azt mondja, úgyis tudja, hogy visszajövök hozzád
és hogy neki nincs semmi esélye veled szemben. Néha ez olyan, mintha valami régi rossz
színdarabból volna, amit az ember már túlságosan sokszor látott. Szüksége van arra, hogy
bebiztosítsa magát minden kudarc ellen. Ettõl olyan megható. Egyáltalán, a huszonhárom éve,
az intelligenciája és általában a talpraesettsége ellenére is van benne valami gyerekes.
Borzasztóan féltékeny, de én is az vagyok, így hát egyformák vagyunk. Szörnyen fél tõled, é
ezt meg tudom érteni. De fél a titkárnõmtõl is, és minden nõtõl, aki tudja, hogy kapcsolatb
állok vele. Soha nem biztos magában. Segítek rajta, ahogy tudok. Elég furcsa, zavarba ej
tõ az
egész.
Marianne: Jól megvagytok az ágyban?
Johan: Elõször borzalmas volt. Az én hibámból is persze. Nem vagyok különösen hozzászokva.
Mármint más nõkhöz, és te meg én alaposan elkényeztettük egymást. Egyáltalán nem ment. De
neki az volt a véleménye, hogy soha senki sem volt ilyen kedves és gyengéd vele. Fel aka
rtam
rúgni az egészet, pedig szerelmes voltam belé. Úgy fogtam fel, hogy ha nem tudok lefeküdni
vele, akkor az egész kapcsolat halálra van ítélve. De amikor véget akartam vetni mindennek
,
szörnyû állapotba került. Féltem, hogy kárt tesz magában. És akkor egy hétre elhagytuk a
várost.
Marianne: Együtt utaztatok el?
Johan: Igen, biztosan emlékszel, hogy áprilisban Koppenhágában tartottam néhány elõadást.
Marianne: Aha, szóval akkor történt. Áprilisban.
Johan: Esténként berúgtunk, és úgy viselkedtünk, mint a disznók. Részegen verekedtünk, és
kirúgtak bennünket a szállodából. Emlékszel, azt mondtam, más szállodába kellett költöznöm,
mert túlságosan zajos volt. Aztán elmentünk valami mocskos kis helyre valamelyik hátsó
utcába, és hirtelen egymásra találtunk, és aztán éjjel-nappal szeretkeztünk. Az mondta, hog
soha senki mással nem volt ilyen jó. Persze kolosszálisán fel voltam dobva. Tudom, mire
gondolsz, Marianne:, és igazad van. Nekünk is kezdett jobb lenni, az után a koppenhágai
utazás után.
Marianne: Elmondtad ezt Paulának?
Johan: Nem, nem mertem. Azt mondtam, hogy te meg én már régóta nem fekszünk le egymással.
Azt mondtam, hogy impotens vagyok. Ez ugyan nem volt igaz, de mivel vele az volt
am, így a
legjobb volt azt a látszatot kelteni, hogy veled is az vagyok. De Paulával nehéz, mert
átkozott
jó megérzései vannak. Meg én sem tudok igazán jól hazudni. Csak néz rám, ha nem mondok
igazat. Ijesztõen átlát rajtam. És ez még csak nem is rossz nekem. Megkapom a
bizonyítványomat.
Marianne: Igen, én mindig olyan jóhiszemû voltam.
Johan: Nem csak jóhiszemû. Mi ketten belemenekültünk egy olyan életformába, amely
hermetikusan védett volt. Minden szépen el volt rendezve, rés sem volt rajta, és minden
mûködött. Belehaltunk az oxigénhiányba.
Marianne: (mosolyogva) És most azt képzeled, hogy a te kis Paulád új életre fog ébreszteni.
Johan: Nem értem magam, és elég keveset értek a valóságból is, noha rengeteg könyvet
olvastam. De valami azt súgja nekem, hogy ez a katasztrófa az utolsó lehetõség neked is, m
eg
nekem is.
Marianne: Paula tömi ezekkel a hülyeségekkel a fejed? Hogy lehetsz ilyen naiv?
Johan: Szurkálódással, gúnyos megjegyzésekkel most semmire sem megyünk.
Marianne: Igazad van. Bocsáss meg.
Johan: Én megpróbálom, érted? Én megpróbálok olyan õszinte lenni, amilyen csak tudok. Nem
könnyû. Mi sohasem beszéltünk egymással ilyesmikrõl. Hát csoda, hogy naivak, ostobák és
bizonytalanok vagyunk? Hogy lehetne másképp? Ez az ügy Paulával is kész katasztrófa.
Neked is, nekem is. Újra és újra megpróbáltam szabadulni, de lehetetlen. Õ nem enged el
engem, és én valamilyen módon a megszállottja vagyok. Irtó melodramatikusan hangzik bárki
szájából, hogy megszállottja valakinek, de nincs rá jobb kifejezés. Elõször harcoltam ellen
most már hagyom, menjen minden a maga útján. És elégedett vagyok, hogy így alakult.
Marianne: Egyedül arra kérlek, hogy halasszátok el az utazást.
Johan: Paula soha nem egyezne bele, és én is igy érzek... Döntöttem.
Marianne: Nem találkozhatnék vele?
Johan: Minek? Különben is hallani se akar rólad. Alig merem kiejteni a neved.
Marianne: Te tényleg bajban vagy.
Johan: Attól függ, hogy nézi az ember. Paula és én remekül megvagyunk egymással. Paula
vidám és kedves és gyöngéd. Mindig van mirõl beszélgetnünk. Idõnként meg pokolian
összeveszünk. Kezdem azt hinni, hogy ez csakugyan egészséges. Az egész életemben olyan
átkozottul jól nevelt meg okos meg kiegyensúlyozott meg körültekintõ voltam. Nem tudom.
Semmit sem tudok.
Marianne: Gyere, feküdj ide mellém. Azt akarom, hogy szeress. Ezt azért megteheted. Márm
int a
régi barátság kedvéért.
Lekapcsolja a lámpát. Odakint már virrad. Szeretkeznek. Marianne orgazmusa gyors és
szenvedélyes. Aztán elkezd sírni. Oldalt fordul, kezébe rejti az arcát, zokog. Késõbb megny
zik,
szenvedélyesen, de gyengéden átöleli a férjét, és többször megcsókolja. Szerelmesen és
kétségbeesetten nézik egymást.
Marianne: Most itt fogsz feküdni a karomban, és így fogunk aludni. Mindketten szörnyen
fáradtak vagyunk.
Johan: Nem hiszem, hogy tudnék aludni. Jobb lenne, ha innék egy csésze kávét,
összecsomagolnék, és azonnal elmennék.
Marianne: Nem, feküdj csak, és hunyd be a szemed. Meglátod, hogy el fogsz aludni.
Mindkettõnknek szüksége van az alvásra. Fárasztó lesz a holnap.
Johan: Borzalmasan szégyellem magam.
Marianne: Azzal még várhatunk. Most csak mi ketten vagyunk. Ez a néhány óra legyen a miénk.
Csak a miénk.
Végül egymás karjában elalusznak. Marianne hirtelen felébred. Belehasit a bizonyosság.
Elõször teljesen mozdulatlanul fekszik, hogy jobban bírja a rohamot, de az vadul erõsödik
benne.
Jobb, ha megmozdul. Óvatosan megfordul, kiszabadítja magát férje ölelésébõl, és kinyújtja a
karját, hogy elzárja az ébresztõórát. Még van néhány perc fél hatig. Johan mélyen alszik, d
arca meggyötört. Marianne a tenyerébe támasztja a fejét, és hosszasan figyeli Johant, miköz
a
füle mögött a vekker ketyegi a másodperceket.
Aztán fél hat. Marianne gyengéden megérinti Johant. Johan azonnal felébred. Kinyújtja a
kezét, és egy reménytelen, kétségbeesett mozdulattal magához húzza Marianne-t. Marianne
hagyja, de merev és tartózkodó, így feküsznek néhány másodpercig, aztán Johan elengedi
Marianne-t, és határozott mozdulattal felül. Felkel, kimegy a fürdõszobába, és elkezd
borotválkozni a villanyborotvával. Marianne: elõször vécére megy, pisil, bénultan ül néhány
percig, kétezer kilósnak érzi magát, aztán kimegy a férjéhez a fürdõszobába, és elkezd
mosakodni. Johan hosszan és körülményesen zuhanyozik. így állnak ott együtt. Némák,
meztelenek és idegenek, törülköznek a színes, puha fürdõlepedõjükkel. Marianne fésüli és ke
hosszú haját. Johan visszamegy a hálószobába, és elkezd öltözködni.
Marianne: Most csomagoljak össze, vagy elõször reggelizel? Mit kérsz különben, teát vagy
kávét? Johan: Rád bízom. De mégis teát, légy szíves.
Marianne: a szekrénybõl bõröndöt vesz ki. Johan egy másikból elõveszi az utazóruháját (bléz
és flanelnadrág) , és befejezi az öltözködést. Marianne gondosan csomagol. Johan a
fürdõszobába megy, fésülködik, fogat mos, egy körömollóval tér vissza.
Johan: Segítenél? Beszakadt a körmöm, és nem boldogulok vele.
Marianne: megkeresi a szemüvegét, és magával viszi Johant az ablakhoz, óvatosan vágni kezdi
a férje körmét.
Marianne: Már megint rágod a körmöd.
Johan: Nem tudod, hová tûnt Speer memoárja? Biztosan emlékszem, az éjjeliszekrényen
hagytam a könyvet.
Marianne: Azt hittem, hogy már elolvastad, és kölcsönadtam mamának.
Johan: Ó! Kedves tõled. Az istenit neki!
Marianne: Itt még le kell vágnom. Beszakítottad a körmöd. Kicsit vérzik. Teszek rá egy tapa
.
Mit csinálsz a körmeiddel?
Johan: Köszönöm, így jó, ahogy van.
Marianne: Becsomagoljam a borotvádat, vagy azt viszed magaddal, amelyik a városban v
an?
Johan: Mindenképpen fel kell mennem a lakásba, és elhozni néhány holmit, úgyhogy ez
maradhat.
Marianne: Kell a tisztítószámla?
Johan: Add ide. Talán lesz rá idõm. Hol van ez tulajdonképpen?
Marianne: A fõutcán, rézsút a templommal.
Johan: Aha, már tudom. Ezt a vastag cipõt nem cipelem magammal.
Marianne: Jól jöhet még télen. Melyik pizsamádat akarod?
Johan: Tûnj most el, és csináld a reggelit, addig én befejezem a csomagolást.
Marianne: Zavar, hogy segítek csomagolni?
Johan: Minek tagadjam? Szerintem nem illik, de hogy miért, azt nem tudom.
Tehetetlenül nevetnek. Marianne egy viseltes hosszúnadrágba bújik, és egy elölgombolós, nag
pulóvert vesz fel. Johan tovább csomagol. Marianne áll, és karba tett kézzel nézi. Feszült
,
aztán Johan elveszti a türelmét.
Johan: Mit bámulsz?
Marianne: Semmit. Bocsáss meg.
Marianne: sarkon fordul, és kimegy a szobából, hagyja Johant csomagolni. Johan ingerültség
e
fokozódik. Megpróbálja bezárni a bõröndöt, nem sikerül, kiveszi a téli cipõt, és földhöz vá
Marianne a reggelivel szöszmötöl, megteríti a konyhaasztalt, tojást fõz, teát készít, és ke
pirit. Johan kimegy a bõrönddel a kertbe, és behajítja az autó hátsó ülésére. Anélkül, hogy
tehetne ellene, Marianne szemébõl patakzani kezdenek a könnyek, szipog, kifújja az orrát, é

összeszedi magát. Leülnek reggelizni, a megszokott rutinnal kínálják egymást. Marianne

elfelejtette a sót a tojáshoz.
Marianne: Mit csináljak a postáddal?
Johan: Majd megírom a címemet. Aztán, légy olyan kedves, küldd utánam a fontos leveleket. É
hálás lennék, ha a számlákat a szokásos módon kifizetnéd.
Marianne: Még valami. Úgy volt, hogy mielõtt beköltözünk, jön a vízvezetékszerelõ, és rendb
hozza a fürdõszobát. Beszéltél vele, vagy hívjam fel én? Azt mondtad, hogy te tárgyalsz vel
Ha elfelejtetted ebben a nagy kavarodásban, akkor én talán el tudnám intézni, hogy végre
eljöjjön, és megcsinálja azokat a javításokat.
Johan: Tízszer hívtam, de sohasem tudtam megkapni. Szóval egyáltalán nem felejtettem el, m
int
hiszed.
Marianne: Mi lesz a kocsiddal, míg távol vagy? A garázsban tartod?
Johan: Megkértem Paula nõvérét, hogy vigyázzon rá. Felesleges, hogy itt álljon haszontalanu
meg épp most költözött ki a városból.
Marianne: Értem.
Johan: Viszont légy olyan kedves, mondd le a fogorvost. Ezt tudom, hogy elfelejtem
.
Marianne: Van egy másik probléma is. Mit csináljunk a papád pénteki születésnapjával? Tudod
hogy meg vagyunk híva vacsorára. Irtó hálás lennék, ha felhívnád, és megmagyaráznád neki a
dolgot. Ugye megteszed?
Johan: Na, ez talán a legrosszabb. Inkább írok neki.
Marianne: Az a lényeg, hogy ne felejtsd el.
Johan: A szülõkkel a legnehezebb. Valahogy olyan megalázó. Mit mondjon az ember?
Marianne: Még valami. Mit akarsz, mit mondjak Anderssonnénak?
Johan: A fenébe! Hogy a takarítónõ mit gondol, az aztán végképp nem érdekel.
Marianne: Most miért vagy olyan mérges?
Johan: morog, de nem lehet hallani, mit.
Marianne: Tíz éve takarít nálunk, és jól ismer bennünket, nélkülözhetetlen és igazán hûsége
teremtés.
Johan: Ah! (Szünet) Akkor legjobb, ha ezt is megtudod. Egy reggel rajtakapott enge
m és Paulát.
Nem tudtam, hogy megváltoztattad a napot, és aztán egyszer csak ott állt a hálószobában.
Mondhatom, nagyon kínos volt. (Szünet) Körülbelül egy hónappal ezelõtt. Elromlott az autóm,
a közelben vacsoráztunk, és azt gondoltam, hogy nem lehet belõle semmi baj, ha az éjszakát
nálunk töltjük. Kimentem a konyhába az öreglányhoz, és megkértem, hogy tartsa a száját.
Valósággal tajtékzott a felindultságtól, az erkölcsi felháborodástól az irántad érzett hûsé
Aztán buzgón reggelit készített, Paulát körülbelül úgy kezelte, mint állati vágyaim ártatla
áldozatát. Végül azon kaptam magam, hogy mûsoron kívül harminc koronát csúsztatok oda
neki. Most mért hallgatsz?
Marianne: Akkor nem is kell beszélnem Anderssonnéval. Nagy könnyebbség.
Marianne: feláll az asztaltól, és kezdi Összeszedegetni a mosogatnivalót. Csörömpölnek az
edények. Hirtelen megtorpan a mosogatónál, lehajtja a fejét, és hosszan, fájdalmasan zihál.
Johan: (kedvesen) Mi az, Marianne:?
Marianne: Mindjárt elmúlik.
Itt az ideje, hogy Johan elinduljon. Állnak az elõszobában, egymással szemben. Johan fel
veszi
a kabátját.
Marianne: Mit akarsz, mit mondjak a gyerekeknek?
Johan: Mondj, amit akarsz.
Marianne: Mondjam azt, hogy beleszerettél egy másik nõbe, és leléptél, itthagytál minket?
Johan: Tökéletes megfogalmazás. Azonkívül az az elõnye is megvan, hogy igaz. Nem várok
tõlük megértést.
Marianne: Karín nagyon a szivére fogja venni. Pont most kezdett el ragaszkodni hozzád.
Állandóan rólad beszél.
Johan: Ne nehezítsd meg. Fáj ez úgyis mindenhogyan. Most mennem kell. Még a reggeli
csúcsforgalom elõtt szeretnék a városba érni. Szervusz, Marianne, vigyázz
magadra!
Marianne: Szervusz.
Mereven, ijedten és bizonytalanul állnak. Johan lehajol Marianne-hoz, hogy megcsókolja
a
száját, de Marianne elfordítja az arcát. Johan nevet.
Johan: Ki tudja, talán egy hét múlva már itthon is vagyok.
Marianne: Csak lennél! Elölrõl kezdenénk mindent. Kigyomlálnánk minden rutint és
közömbösséget. Átbeszélnénk az egész múltunkat. Megkeresnénk, hol tévedtünk el. Egy rossz
szót nem hallanál tõlem. ígérem neked. Ez így teljesen valószínûtlen. Nem tudom, mihez
kezdjek. Kizártál mindenbõl. Azt hiszem, bármilyen megoldás jobb ennél. Nem tudod
megígérni, hogy visszajössz? Akkor legalább tudnék valamit. Nem hagyhatsz itt minden
remény nélkül. Ez nem tisztességes. Ha nincs is szándékodban visszajönni, akkor is mondd
legalább, hogy nemsokára itthon leszel.
Johan: Most már mennem kell, Marianne.
Johan megrázza a fejét, és Marianne-ra néz, anélkül, hogy látná. Aztán kilép az ajtón.
Marianne ott marad, az ajtó becsukódik. Az ablakon át látja, ahogy Johan beszáll az autóba.
Néhány próbálkozás után az autó kelletlenül elindul, és kigurul a kapun, le a lejtõn, elkan
jobbra, és eltûnik a domb mögött. Marianne sokáig áll még ott földbe gyökerezve, mintha
mostantól kezdve minden mozdulat szörnyû erõfeszítésébe kerülne. Végül kivonszolja magát a
konyhába, és elkezd mosogatni. Bekapcsolja a rádiót. Hirtelen otthagyja az egészet, és beme
y a
lányok hálószobájába. Ott csend és mély álom uralkodik. Leül egy kicsit, és nézi az alvó ar
Marianne: (magának) Nem értem. Nem, nem értem. (Aztán támad egy ötlete. A telefonhoz megy,
és tárcsáz. Eltelik egy kis idõ, míg a másik oldalon felveszik a kagylót) Szervusz, Fredrik
tt
Marianne. Bocsáss meg, hogy felébresztettelek. Birgit ott van? Nem, nem tesz semmit.
Hagyd
aludni. Hogy vagytok? Értem, szeretsz fenn lenni egyedül, ilyenkor. Nem, nem akarlak
feltartani. Nem, itt felhõs. Milyen jó nektek! Igen, akarok veled valamirõl beszélni. Ne
m, csak
beszélni akarok valakivel. Te meg Birgit mégiscsak a barátaink vagytok. Muszáj... muszáj..
. ez
az egész teljesen valószínûtlen. Fredrik. Látod... (Szünet) Látod, így vagyok. Mindjárt sír
kezdek, és akkor csak sírok, sírok, pedig nem akarok sírni, mert akkor sokkal rosszabb l
esz.
Hát az van, hogy Johan beleszeretett egy másik nõbe. Paulának hívják, és ma elutaznak
Párizsba. Nem beszélnél Johannal, és nem kérnéd meg, hogy várjon egy kicsit? Nem kellene
ilyen fejetlenül elrohannia. Mit mondasz? Már beszéltél vele? Igen, értem. Értem. Szóval te
meg Birgit mindvégig tudtátok? Mindvégig tudtátok, és nekem nem szóltatok semmit? Micsoda
barátok vagytok? Hogy viselkedhettetek velem ilyen ocsmányul, aljasul? Hogy lehettet
ek
ennyire tisztességtelenek hozzám? Mondhatsz, amit akarsz. És ahányszor csak találkoztunk és
beszélgettünk, ti mindenrõl tudtatok, és nem szóltatok semmit! (õrjöngve) A rosseb egye meg
a rosseb egye meg az ilyen barátokat! Menj a fenébe a magyarázataiddal! Hányan tudnak még
errõl? Vagy úgy, elég sokan. Boldog vagyok, hogy tudom. (Lecsapja a telefont. Mikor csön
g,
nem emeli föl a kagylót. A kezét harapdálja, hogy ne üvöltsön)

NEGYEDIK JELENET
A SIRALOM VÖLGYE
SZEMÉLYEK
Marianne, Johan
Egy év múlva, egy szeptemberi estén. Csöngetnek. Marianne, aki a konyhában két személyre
vacsorát készít, ajtót nyit, miután gyorsan szemügyre vette magát a tükörben.
Johan: Szervusz!
Marianne: Szervusz! Parancsolj!
Johan: Bocsáss meg a késésért. De valami baj volt a kocsival. Nem akart elindulni. (Arco
n
csókolja Marianne:-t) Milyen csinos vagy! És milyen elegáns a ruhád!
Marianne: örülök, hogy tetszik. Néhány napja vettem, de aztán megbántam. Úgy éreztem, hogy
egyáltalán nem való nekem. Hirtelen túlságosan vörösnek találtam.
Johan: Meg kell mondanom, nagyon jól áll.
Marianne: Gyere be, Johan:. Olyan idegesítõ itt a hallban álldogálni, és udvariasan társalo
ni.
Johan: Én is ideges vagyok. Egész nap nem csináltam semmi értelmeset. Tényleg nevetséges. D
hát már olyan régen láttalak. Több mint fél éve.
Marianne: Mi jutott eszedbe, hogy így hirtelen...?
Johan: Paula egy hétig Londonban van.
Marianne: Áhá. Értem. Hm. Iszol valamit?
Johan: Igen, köszönöm, talán egy whiskyt. Tisztán. Jó a gyomornak. Úgy értem, hogy
megnyugtatja.
Marianne: Mostanában whiskyt iszol?
Johan: Képzeld!
Marianne: Megkértem Bérit nénit, hogy vigyázzon a lányokra ma éjszaka is. Így hát
holnaputánig nála laknak. Az öröm kölcsönös. Este színházba mennek, és holnap szünetjük
van, és vidékre utaznak.
Johan: Praktikus vagy. Elég kemény dolog lett volna a gyerekekkel is találkozni. Hogy
vannak?
Marianne: Udvariasságból nem kell kérdezõsködnöd róluk. De be fogjuk írni a naptáradba
valamennyiük születésnapját, akkor nem felejted el megint, mint ebben az évben.
Mindegyiknek vettem ajándékot a nevedben, de átláttak rajtam. És ez nem volt valami
kellemes. Elvihetnéd õket egyszer-kétszer ebédelni. Vagy elmehetnétek moziba. Végül is
szörnyû, ahogy kerülöd õket. Mostanában már nagyon ritkán emlegetnek.
Johan: Teljesen érthetõ.
Marianne: Miért nem engedi Paula, hogy találkozz velünk, muszáj ezért patáliát csapnia?
Johan: Ha most csak azért találkoztunk, hogy legyen alkalmad erkölcsi prédikációt tartani,
kkor
már itt sem vagyok.
Marianne: Te magad mondtad, hogy Paula olyan féltékeny, hogy nem tudsz találkozni se v
elem,
se a gyerekekkel anélkül, hogy ne zürözne.
Johan: Mit akarsz, mit tegyek?
Marianne: Olyan iszonyú gyáva vagy, hogy nem mered megmondani neki, mit akarsz? Vagy
félsz, hogy jelenetet rendez, és inkább hagyod, hogy legyen minden úgy, ahogy õ akarja?
Johan: (fáradtan) Igen.
Marianne: Bocsáss meg.
Johan: Nem tesz semmit. Megértem, hogy te képtelennek tartod ezt a helyzetet. De ne
szidj.
Semmi értelme.
Marianne: Kérsz még whiskyt?
Johan: Igen, köszönöm.
Marianne: Különben hogy vagy?
Johan: Megvagyok. És te?
Marianne: Nem panaszkodom. Lehetne rosszabb is.
Johan: Talán hülyeség volt, hogy felhívtalak, és javasoltam, hogy találkozzunk. Nem tudunk
semmirõl se beszélni, anélkül, hogy meg ne bántanánk egymást.
Marianne: Akkor van egy remek javaslatom. Vacsorázzunk. Mind a ketten farkaséhesek
vagyunk, és ezért vagyunk olyan érzékenyek. Szerinted nem így van?
Johan: Nem rossz gondolat.
Amikor felállnak, Johan átöleli Marianne-t, és szájon csókolja. Marianne gyengén tiltakozik
aztán engedi. Majd egymásra néznek, és hirtelen elmosolyodnak.
Marianne: Borzalmas vagy ezzel a frizurával. És azt hiszem, híztál is pár kilót.
Johan: Meg kell mondanom, hogy iszonyatosan kívánlak, amikor ilyen közel vagyunk
egymáshoz. Most mit fogunk csinálni?
Marianne: Elõször is megvacsorázunk. Aztán majd meglátjuk.
Johan: Új étkészleted van?
Marianne: Örökség. Szegény öreg Elsa néni fél éve meghalt, és valami homályos okból rám
hagyott egy csomó konyhafelszerelést. Mindig azt hitte, hogy házias vagyok. A legtöbbje
használhatatlan, de a porcelán szép. Egytálételt kapsz. Azután vörösbort és sajtot. Nem vol
valami finomabbat készíteni. De te szereted a fõztömet.
Johan: Fantasztikus illata van. (Vesz magának) Hallottad, hogy Martin újra nõsül?
Marianne: Találkoztam velük a városban, drágám. Rettentõen zavarban voltak, és elkezdtek
dadogni és mentegetõzni, hogy egész évben nem jelentkeztek. Majdnem megsajnáltam õket.
Johan: Ez az új, akit szerzett magának, mindenesetre csoda buta egy liba. De pénze, az
van.
Marianne: Én pontosan az ellenkezõjét hallottam. Az apja üzeme nemrégen csõdbe ment.
Johan: Na, akkor Martin megint jól melléfogott.
Marianne: Ugye, õ az egyik legjobb-barátod?
Johan: Nem éppen. Miért?
Marianne: Olyan elégedettnek látszol.
Johan: Egy bölcs ember azt mondta, hogy a barátaink szerencsétlenségében mindig van valami
,
amit tulajdonképpen nem is bánunk. Egészségedre, Marianne! Remek a bor!
Marianne: Ó, drágám, semmi különös. Közönséges palackozott bor, összevissza hathetvenötbe
kerül. De jó.
Johan: El kell mondanom, hogy tulajdonképpen most nagyon jól megy a sorom.
Vendégprofesszornak hivtak meg Clevelandbe három évre. Nagy lehetõség, mind karrier, mind
anyagi szempontból. Az én szakmámban amúgy is minden odaát történik. És szives örömest
emigrálnék rövidebb vagy akár hosszabb idõre is. Nincs, ami ide kössön. Torkig vagyok az
akadémiai kacsaúsztatóval. Meg ahhoz sincs semmi kedvem, hogy teljesen megkopasszanak.
így, ha minden jól megy, tavasszal költözöm.
Marianne: Gratulálok.
Johan: És most felvetõdik a ki nem mondott kérdés: magaddal viszed-e Paulát Amerikába? És a
válasz: nem. Ha akarod, nevezheted menekülésnek. Akárhogy is, én lelépek. Elég volt. Paula
jót tett nekem. Megtudtam tõle egyet s mást magamról, amit nem árt tudni. De semmi sem tar
t
örökké. Hogy igazán õszinte legyek, alaposan meguntam. Te talán azt hiszed, nem szép tõlem,
hogy itt ülök, és kiadom Paulát. De õ már régen eljátszotta az én lojalitásomat. Halálosan
ráuntam. Az érzelmi viharokra, a jelenetekre, a könnyekre, a hisztérikus rohamaira, és hog
y
aztán, mintha mi sem történt volna, folyton a szerelmét hajtogassa. ( Uralkodik magán)
Mondok neked valamit, Marianne:. A legjobb az volt Paulában, hogy megtanított kiabálni
és
veszekedni. A végén már szinte jólesett megütni. Már azt hittem, hogy egyáltalán nincsenek
érzéseim. Ha elme-sélném neked... azt gondolnád, hogy hazudok. Néha azt képzeltem, hogy
valami groteszk színházi elõadásba keveredtem bele, ahol én magam vagyok a nézõ és a
szereplõ is. Képesek voltunk éjt nappallá téve veszekedni, amíg csak össze nem estünk a
kimerültségtõl.
Marianne: Kérsz még?
Johan: Köszönöm, elõször megeszem ezt. Remek. Én meg lyukat beszélek a hasadba. De olyan
fene jó kedvem van. Mióta meghívtak vendégprofesszornak, a világ császárának érzem
magam.
Marianne: (csendesen) Ha így áll a dolog, akkor talán megbeszélhetnénk a válást. Mivel te t
évig távol leszel, sokkal jobb lenne, ha most elintéznénk a dolgot, még mielõtt elutazol. N
m
gondolod?
Johan: Ügy lesz, ahogy te akarod.
Marianne: Akkor én azt javaslom, hogy adjuk be a válópert. Ki tudja, mi lesz? Talán újra fé
jhez
akarok menni. És szörnyû bonyolult lenne, ha te Amerikában vagy.
Johan: Alakul valami?
Marianne: Most kíváncsi vagy, mi?
Johan: Figyelj ide, Marianne:! Nem lehetne, hogy te is mesélj egy kicsit magadról? És
nemcsak
hagynád, hogy én jártassam a számat!
Marianne: Kérsz még bort?
Johan: Nem, köszönöm. Máris a fejembe szállt. Semmit se kérek. Talán egy kis sajtot. Nem, n
kell új tányér. Miféle sajt ez? Jól néz ki.
Marianne: Bel paese. Kóstold meg.
Johan: Csodálatos. De ne hidd, hogy megúszod. Hogy megy a sorod, Marianne:? A külsõd, a
frizurád, a ruhád, az alakod és az egész kedvességed után ítélve jól kell hogy legyél. De
természetesen, a legkíváncsibb arra vagyok, hogy van-e szeretõd.
Marianne: Felteszem a kávét. Ugye, iszol?
Marianne: megkerüli az asztalt, Johan: fejét a két kezébe fogja, lehajol hozzá, és szájon
csókolja. Johan segít leszedni az asztalt. Mig a kávé készül, Johan egy kissé nyugtalanul j
fel és alá. Egy ajtóban megáll, és benéz.
Johan: Látom, kicserélted a bútorokat.
Marianne: Van ellene kifogásod?
Johan: Dehogy.
Marianne: Beköltöztem a dolgozószobádba.
Johan: És mit csináltál az én dolgaimmal?
Marianne: (vidáman) Egy raktárban állnak, és fizetem a bért. Legvégül úgy döntöttem, hogy
nekem is jogom van egy saját dolgozószobához. Aztán vettem néhány bútort, új függönyöket
tettem föl, és a saját képeimet, amelyeknek régen nem volt helyük itt, meg te nem is szeret
ed
õket. Tapintatlanság volt talán? Szerinted meg kellett volna várnom a válópör végét? Be kel
volna tartanom a gyászévet? Ja igen, a telefont is átírattam a nevemre.
Johan: Jól tetted.
Marianne: De te azért egy kicsit megsértõdtél most, ugye?
Johan: Dehogy. Igazad volt.
Marianne: Köszönöm. Azelõtt, ha otthoni munkám volt, a hálószobában ültem, és a fiókos
szekrényen dolgoztam. Elég kényelmetlen volt. De akkor a legfontosabb az volt, hogy ne
ked
legyen egy rendes dolgozószobád, ahol a gyerekek nem zavarnak. Ja igen, a dupla ágyat
is
kidobtam.
Johan: Az meg mire volt jó?
Marianne: Majdnem beleõrültem, hogy egyedül alszom egy óriási ágy sarkában. Amint látod, íg
most egy kicsit szemérmesebb lett.
Johan: És a szeretõd? Õt hol szállásolod el?
Marianne: Egyelõre jobbnak látom, ha nála találkozunk.
Johan: A lányok miatt?
Marianne: (mosolyog) De buta vagy! Folyton nyaggatnak, hogy menjek megint férjhez.
Johan: Mi az ördög!
Marianne: Kérsz valamit a kávéhoz?
Johan: Nem, köszönöm. Ez mindenesetre emberhez méltó lakás.
Marianne: (mosolyog) Te nem a városban laksz, ugye?
Johan: Mi egy betonketrecben lakunk, három szobában. Tizedik emelet. A kilátás egy másik
betonketrecre nyílik. A kapuban sörtõl részeg tizenhárom évesek dülöngélnek. Azzal
szórakoznak, hogy nyugdíjasokat ütnek le. A ház minden eresztékében repedezik. Az ablakok
rosszul záródnak, a függönyök röpdösnek a huzattól. Nemrég két hétig egy tûzcsaphoz kellett
járnom vízért. Egyetlen vécé sem mûködik. A földalattin nem szívesen utazik az ember este
nyolc után. Mindennek a közepén van valami, amit egy õrült építész piazzának nevezett. Nem
mintha panaszkodnék. Inkább érdekesnek találom, mert pontosan fedi a pokolról alkotott
képemet.
Marianne: Nem tudtam, hogy te hiszel a pokolban.
Johan: A pokol olyan hely, ahol az ember már nem hisz semmilyen megoldásban. De Paul
a jól
érzi magát ott kint. Azt mondja, hogy õ pontosan ilyennek képzeli el a világot. És hogy ez
biztonságot ad. Nekem meg tulajdonképpen olyan mindegy, hogy hol lakom. Én minden
lakóhelyet ideiglenes valaminek tekintek. Az embernek a biztonságát magában kell kiépítenie
Marianne: És benned megvan?
Johan: Amíg itthon éltem, nem volt meg. Akkor minden, ami körülvett minket, rettentõen fon
tos
volt. Arra kényszerültünk, hogy rítust csináljunk a biztonságunkból.
Marianne: Nem értelek.
Johan: Minden biztonság olyan dolgokhoz kötõdött, amelyek rajtunk kívül álltak. A
vagyonunkhoz, a nyaralónkhoz, lakásunkhoz, barátainkhoz, a jövedelemhez, az ennivalóhoz,
az ünnepekhez, a szülõkhöz.
Marianne: (aggódva) Miért szûntünk meg szeretni egymást? Miért nem csókolóztunk majdnem
sohasem? Miért csak akkor becéztük egymást, amikor szeretkeztünk? Miért dédelgettük olyan
keveset a gyerekeket?
Johan: Tudod, hogy néz ki most az én biztonságom? Elmondom. A következõképpen gondolom:
a magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg
eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik
veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelh
etsz
közösséget különbözõ dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, mûvészetben, és így
tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed
támadna a közösségrõl? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni
késõbb, ha majd minden visszatér a rendes medrébe. Az abszolút magány tudatával kell
élnünk. Akkor nem panaszkodunk, nem jajveszékelünk többé. Akkor az ember valóban védett,
és bizonyos megnyugvással tudja elfogadni a céltalanságot. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy hagyjunk mindent abba. Azt hiszem, hogy az embernek csinálnia kell addig, ame
ddig
tudja. Még ha csak azért is, mert jobban érzi magát, ha mindent megtesz, mint ha feladja
a
játszmát.
Marianne: Szeretnék olyan magabiztos lenni, mint te.
Johan: Ezek csak szavak. Az ember szavakba önti, hogy elûzze a nagy ürességet. Ez egyébként
furcsa. Gondoltál már arra, hogy az üresség fáj? Az ember azt gondolná, hogy esetleg szédül
vagy lelki hányingert okoz. De az én ürességem fizikailag fáj. Sajog, mint egy égési seb. V
mint amikor kicsik voltunk, és sírtunk, és az egész belsõnk fájt. Néha csak ámulok, mennyir
hisz Paula a politikában. Ez a hit igaz is, õszinte is, Paula lankadatlanul tevékenyke
dik a
csoportjában. A meggyõzõdése feleletet ad a saját kérdéseire, és betölti az ürességet. Bárc
úgy tudnék élni, ahogy õ! Ezt komolyan gondolom, minden irónia nélkül. (Elõrehajol) Miért
mosolyogsz olyan gúnyosan? Hülyeségeket beszélek? Tulajdonképpen egyetértek veled. De
oly mindegy.
Marianne: Nem értem, mirõl beszélsz. Ez olyan teoretikusan hangzik. Hogy miért, nem tudo
m.
Talán mert én soha nem beszélek ilyen nagy dolgokról. Azt hiszem, hogy én más síkon
mozgok.
Johan: (durván) Egy finomabb síkon persze. Egy olyan nõk számára fenntartott különleges sík
akik kiváltságos érzelmi életet élnek, és boldogabban, világibban alkalmazkodnak az élet
misztériumaihoz. Paula is szívesen változik át az élet papnõjévé. Valahányszor az új nõi
evangélium valamelyik nagyszerû prédikátorának az új könyvét olvassa.
Marianne: Emlékszem, te mindig rengeteget beszéltél. Szerettem is, bár szinte sohasem törõd
em
vele, hogy mit mondasz, amikor olyan lelkesen szónokoltál. Mintha te valamiben csalódtál
volna.
Johan: (csendesen) Ezt csak te hiszed.
Marianne: (kedvesen) Tudnod kell, hogy majdnem mindig rád gondolok, és azon tûnõdöm, hogy
jól vagy-e, vagy netán egyedül vagy, és félsz. Mindennap, sõt naponta többször is azon
töprengek, hogy hol hibáztam. Mivel okoztam ezt a törést a kettõnk életében? Tudom, hogy
gyerekes dolog így gondolkodni, de én most nem tehetek másként. Néha azt hiszem, hogy
rájöttem a megoldásra, de aztán kicsúszik az ujjaim közül.
Johan: (gúnyosan) Miért nem mész el pszichiáterhez?
Marianne: Járok egy orvoshoz, aki pszichiáter is, és hetente egypárszor elbeszélgetünk. Néh
találkozunk a rendelõn kívül is.
Johan: õ a szeretõd?
Marianne: Lefeküdtünk egymással néhányszor, de teljes kudarc volt. így aztán felhagytunk a
próbálkozással, és helyette átadtuk magunkat az én érdekes lelki életemnek.
Johan: Na, és mire jutottatok?
Marianne: Semmire. Mindenekelõtt megpróbálok megtanulni beszélni. Ja igen, szóval kidobtam
a bútoraidat, és beköltöztem a dolgozószobádba. Ha tudnád, milyen rossz volt a
lelkiismeretem!... de ugyanakkor rettentõ bátornak is éreztem magam.
Johan: Akárhogy vesszük is, ez már eredmény. (Ásít)
Marianne: Fáradt vagy? Akkorát ásítottál.
Johan: Csak a bor. Bocsáss meg. Aztán meg nem is alszom valami jól. És ez a feszültség is.
Marianne: Ha haza akarsz menni, menj nyugodtan.
Johan: Nem kell úgy felfújni.
Marianne: Ha le akarsz dõlni, dõlj le, aludj egyet. Egy óra múlva felébresztelek.
Johan: (mosolyogva) Mekkora hûhó egy szerencsétlen ásítás miatt! Nem akarok lefeküdni. Légy
szíves, mesélj a lelki felfedezõ útjaidról. Az sokkal érdekesebb, ígérem, figyelni fogok.
Marianne: Nem tudok sokat mondani. De valami furcsára jöttem rá. Errõl még nem beszéltem az
orvossal, mivelhogy csak tegnap este jutott az eszembe.
Johan: (nem különösebben érdeklõdõ) Ó, ez izgalmasnak ígérkezik.
Marianne: Az orvos azt mondta, hogy írjak le mindent, ami az eszembe jut. Még ha nem
idevág,
akkor is. Akármit. Álmokat, emlékeket, gondolatokat. Eddig még nem sok lett belõle. Nehéz
írni annak, aki nem szokott. Görcs áll az emberbe, nem találja a helyes szavakat, és olyan
ostobának érzi az egészet.
Johan: (udvariasan) Nem olvasnád fel, amit tegnap este írtál? Igazán szeretném hallani.
Marianne: Tényleg szeretnéd? Biztos? Várj egy kicsit, hozom a könyvet. Több órán át írtam,
csak háromkor feküdtem le. Jellemzõ rám, hogy reggel úgy néztem ki, mint egy kísértet, éppe
akkor, amikor hosszú idõ után veled találkozom.
Ezt megelõzõen a dolgozószobájában volt, és elõkereste a naplót, a vastag fekete
vászonboritóval. Visszajön, boldog izgalommal és mosolyogva. Leül, és felkapcsolja az egyik
olvasólámpát.
Johan: Te igazán elbûvölõen csinos vagy. Marianne: Nem, most ne kezdj el udvarolni. Most
a
lel-kem érdekeljen. Parancsolj, foglalj helyet.
De Johan odament hozzá, és átölelte. Hosszan, forrón szájon csókolja. Marianne:
mozdulatlanul ül, arca felfelé, a szeme behunyva, és hagyja magát csókolni. Amikor Johan
megfogja a mellét, Marianne kibújik, és eltolja Johan kezét.
Marianne: Nem, így nem! Ülj rendesen, és inkább olvasok neked.
Johan: (mosolyogva) Az egyik jó dolog még nem zárja ki a másikat.
Marianne: Egész idõ alatt ezen gondolkoztam. Mi történik, ha mi ma este összefekszünk?
Vágytam rá, és egészen felizgattam magam. De aztán arra gondoltam, hogy mi lesz azután?
Úgy értem, amikor elmész. Én itt maradok, és vágyakozom majd utánad. És ezt nem akarom.
Szerelmes vagyok beléd, Johan. Érted? Néha gyûlöllek, amiért ezt csináltad velem. És néha
órák hosszat nem gondolok rád. Akkor olyan jó. Nem igaz. Mindenem megvan. Barátaim
vannak, sõt szeretõm. Gyerekeim és munkám, amit szeretek, és amit jól csinálok. Engem nem
kell sajnálni. De én hozzád vagyok kötve. Nem tudom, miért. Talán betegesen mazochista
vagyok, vagy egyszerûen az a típus, aki egyetlen kötõdésre képes csak egész életében. Nem
tudom. Olyan nehéz ez, Johan:. Én nem akarok mással élni. A többi férfi untat. Ezt most nem
azért mondom, hogy rossz legyen a lelkiismereted, vagy hogy érzelmileg zsaroljalak.
Csak
elmondom, hogy is van. Ezért nem bírom elviselni, ha elkezdesz csókolni, és összefekszünk.
Mert akkor teljesen védtelen leszek. Nem tudom más-képp megmagyarázni. És aztán olyan
egyedül leszek megint, amikor elmész. Most, amikor így távol tartalak, akkor jó. Sõt nagyon
kellemes. De ne ölelgessük egymást. Reménytelen dolog, hiszen te utána elmész.
Johan: Még mindig szerelmes vagyok beléd. Azt tudod.
Marianne: Miért mondod, amikor nem igaz?
Johan: Miért kellett volna az érzéseimnek megváltozni? Nem hiszed, hogy ez alatt az idõ al
att
szinte minden-nap hozzád vágyódtam vissza? Nekünk jó életünk volt. Barátok voltunk, jól
éreztük magunkat egymással. Ha most szeretkezni van kedvünk, miért ne csináljuk? Ez is csak
azt bizonyítja, hogy továbbra is vágyunk egymásra. Marianne:! Miért az indokok, a
fenntartások? Miért kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap? Nem butaság ez?
Marianne hagyja magát többször megcsókolni. Johan egyre szenvedélyesebben simogatja. A
napló leesik a padló-ra. Johan magához húzza Marianne-t, és kezdi kigombolni a blúzát. Ekko
Marianne kiszabadítja magát, és felül, lesimítja a haját, és újra begombolja a blúzt. Megrá
fejét.
Marianne: Nem, nem akarom. Nem! Nem, nem akarom. Nem akarok itt ábrándozni és epekedni
és sírni és vágyakozni. Kérlek, értsd meg! Tényleg így van, ahogy mondom. Nincs butább
dolog ennél. Ha akaratoskodsz, tessék, elmehetsz. Komolyan mondom, Johan:. Nem akaro
k
lefeküdni veled. Tényleg nem akarok. Próbálj megérteni, drágám!
Johan: Megpróbállak megérteni, ámbár nem értelek. Most leülök, te adsz nekem egy konyakot,
és még egy kis kávét. Aztán átadjuk magunkat a felolvasásnak, és aztán illendõ idõben
hazamegyek, és felhívom Paulát Londonban, és azt mondom, hogy színházban voltam.
Marianne: szomorúan megsimogatja Johan arcát. Mindketten zavarban vannak, fel vannak
dúlva. Marianne hozza a konyakot, és kávét tölt a termoszból. Johan elõveszi a pipáját, meg
Marianne fölteszi a szemüvegét. Tréfásan koccintanak. Marianne már-már elsírja magát, de úr
lesz a könnyeken. Johan több szál gyufával gyújtja meg a pipáját. Marianne lapoz a könyvben
Marianne: Most olyan hülyén érzem magam. Legszívesebben elfutnék, és elbújnék valahol. És
jól kibõgném magam.
Johan: Ha akarod, elmegyek. És találkozunk majd holnap, és elmegyünk ebédelni, vagy mit
tudom én.
Marianne: Talán az lenne a legjobb. Nem, mégis maradj. Holnap ugyanis nem érek rá.
Johan: (kedvesen) Szia! Rettentõen szeretlek!
Marianne: (kedvesen) Szia! Úgy viselkedem, mint egy gyerek.
Johan: (kedvesen) Most minden rendben van újra. Urai vagyunk a helyzetnek. Túl vagyu
nk a
krízisen.
Marianne: Olyan rendetlenül írtam, hogy magam is alig tudom elolvasni a saját írásomat. Ig
en, itt
az elején nincs semmi fontos... (Fennhangon olvas) Tegnap szinte vakmerõ vidámság tört
rám, és ebben az évben elõször támadt fel a régi életkedvem, a vad kíváncsiság, hogy mit ho
ez a nap..." (ugrik) és így tovább és így tovább. (Tovább olvas) Hirtelen megfordultam, és
rápillantottam egy régi osztálytablómra, amelyen tízéves vagyok. Úgy éreztem, rájöttem
valamire, ami régóta készülõdik bennem, de idáig nem tudtam megfogalmazni. Csodálkozva
kell megállapítanom, hogy nem tudom, ki vagyok. Halvány fogalmam sincs róla. Mindig azt
csináltam, amit mások mondtak. Amennyire vissza tudok emlékezni, szófogadó, alkalmazkodó,
sõt tutyimutyi voltam. Ha utánagondolok, volt néhány öntudatos szenvedélykitörésem is
kislánykoromban. De arra is emlékszem, hogy mama példás szigorral büntetett minden eltérést
a konvencióktól. Az én és a nõvéreim nevelése arra irányult, hogy kellemesek legyünk. Én
nagyon csúnya és esetlen voltam, és ezt állandóan tudatták is velem. Aztán lassacskán
felfedeztem, hogy ha eltitkolom, amire gondolok, és helyette hízelgõ és számító vagyok, akk
az ilyen magatartás meghozza a maga gyümölcsét. Az igazi nagy félrevezetés a pubertáskorban
történt. Minden gondolatom, érzésem és cselekedetem a szex körül forgott. Ezt egyetlen szóv
se árultam el a szüleimnek, senkinek nem árultam el. Aztán második természetemmé vált, hogy
hazudjak, titkolózzak, alattomos legyek. Az apám azt akarta, hogy jogász legyek, mint õ.
Én
egypárszor célozgattam arra, hogy inkább színésznõ szeretnék lenni, vagy legalábbis
valamilyen kapcsolatban a színházzal. Emlékszem, kinevettek. Aztán ez így ment tovább. A
többi emberrel való kapcsolatomban. A férfiakkal való kapcsolatomban. Ugyanaz az
alakoskodás. Ugyanaz a kétségbeesett próbálkozás, hogy mindenkinek tessék. Soha nem arra
gondoltam, hogy mit akarok én. Hanem mindig arra: mit akar a férfi, hogy én mit akarja
k. Ez
nem önzetlenség, mint régebben hittem, hanem közönséges gyávaság, és ami ennél is rosszabb:
tökéletes tudatlanság arról, hogy ki vagyok. Soha nem éltem drámai életet, ehhez nincs
tehetségem. De most elõször lázas izgalommal készülök arra, hogy kiderítsem: mit is akarok
voltaképpen magammal. Abban a védett kis világban, melyben Johannal olyan tudatlanul és
magától értetõdõen éltünk, benne van a kegyetlenség és a brutalitás is, s ez egyre jobban
megrémiszt, ha visszagondolok rá. A külsõ biztonságnak nagy ára van: beletörõdni a
személyiség folyamatos pusztításába. (Azt hiszem, ez elsõsorban a nõkre áll, a férfiaknak
valamivel több a mozgási lehetõségük.) Könnyû már a kezdet kezdetén eltorzítani egy
kisgyerek gyenge önigazolási kísérleteit. Az én életemben ezt méreggel kezelték, s a méreg
százszázalékosan hatott: a rossz lelkiismeret. Elõször mamával szemben, aztán a
környezetemmel szemben, és utoljára, de nem utolsósorban, Jézussal és Istennel szemben.
Most egyszerre világosan látom, milyen ember lettem volna, ha nem hagyom, hogy agymo
sást
végezzenek rajtam. Én most csak arra volnék kíváncsi, hogy menthetetlenül elvesztem-e. Hogy
az a képesség, ami eredetileg megvolt bennem, hogy magamat és másokat boldoggá tegyek,
meghalt-e, vagy csak alszik, és életre lehet-e még kelteni. Szeretném tudni, milyen fele
ség és
nõ lettem volna, ha arra használom fel az erõmet, amire rendeltetett. Johan: és én
összeházasodtunk volna ebben az esetben? Igen, biztosan, mert most, hogy visszagondo
lok rá,
mi valóban szerelmesek voltunk egymásba, õszintén és szenvedélyesen. A mi hibánk az volt,
hogy nem törtünk ki a családi körbõl, és nem menekültünk el meszszire, és alkottunk valami
érdemlegeset a saját feltételeink mellett."
Marianne befejezi az olvasást, és felnéz a könyvbõl. Johan mellére hanyatlott fejjel ül, és
mélyeket lélegzik. Alszik. Marianne egy kissé szomorúan elmosolyodik, óvatosan leteszi a
könyvet. Aztán megissza a konyakját, és vigyázva, nehogy felébressze Johant, kimegy a konyh
,
és elkezdi berakni a mosogatnivalót a gépbe. Csöng a telefon. Besiet a dolgozószobába, és
suttogva beszél.
Marianne: Halló, ó, te vagy az? Nem kellett volna hívnod ma este. Féltékeny vagy? Nem
szükséges, ígérem, megnyugtathatlak. Furcsa a hangom? Nem, csak nem akarom felébreszteni
Johant. Micsoda? Nem, ül. Ül a nappaliban, és alszik, mint egy kisgyerek. Tényleg. Az én
társalgásom fárasztotta ki ennyire. Nem, ne gyere ide. Most mit butáskodsz, Dávid?
Találkozunk holnap este. Valahol megvacsorázunk, és aztán elmegyünk moziba. Olyan régen
voltunk. Remek. Felhívsz reggel? Furcsa a hangom? Ezen nincs mit csodálkozni. Nem
várhatod el, hogy itt álljak, és turbékoljak a telefonba. Nem tudom, hogy Johan felébredt-
e.
Nem, ne légy ostoba, Dávid. (Nevet) Ez az. Most bemegyek, és felébresztem a gavalléromat,
megköszönöm neki az estét, és kiteszem a szûrét. Hívhatsz egy óra múlva. Megegyeztünk? Jól
van. Szervusz. Mit mondtál? Nem, meg se próbált megcsókolni, teljesen nyugodt lehetsz.
Szûzies este volt. Viszlát.
Marianne visszamegy, és óvatosan felébreszti Johant. Johan nagyon szégyelli magát, egyre-
másra dörzsölgeti a szemét.
Johan: Hogy a fenébe is tudtam elaludni? Pedig amit olvastál, valóban érdekes volt. Meg
tudsz
nekem bocsátani, Marianne? Nem olvasnál még egy kicsit? Tudom, hogy nagyon
megbántottalak, de mégis, nem olvasnál még egy kicsit?
Marianne: Azt javaslom, hogy menj haza, és feküdj le. (Mosolyogva) Egyáltalán nem sértõdtem
meg. Komolyan.
Johan: Igen, talán legjobb lesz, ha lelépek.
Esetlenül és szomorúan állnak. Johan a pipájával bíbelõdik. Marianne egy kávéscsészét tart
kezében.
Marianne: Néha azért telefonálhatnál. Ha másért nem, a gyerekek kedvéért.
Johan: Persze. Persze. Világos.
Marianne: Mi mindig szívesen látunk, azt tudod.
Johan: Csak Paula ne lenne olyan szörnyû féltékeny. Mindenesetre megvan rá az oka. Sajnálom
is szegényt.
Marianne: Mikor tudsz véglegeset az amerikai útról?
Johan: Kábé egy hónapon belül.
Marianne: Tudathatnád velem, hogy alakul a dolog.
Johan: Jó, felhívlak. Vagy írok.
Marianne: És mi lesz a válóperrel? Döntenünk kell.
Johan: (fáradtan) Férjhez akarsz menni?
Marianne: (fáradtan) Még nem tudom.
Johan: Én még várnék a döntéssel. Neked mi a véleményed?
Marianne: Nem tudom. Néha úgy kétségbe vagyok esve. És akkor azt akarom, hogy azonnal
váljunk el. Néha egy kissé reménykedem, hogy talán mégis van lehetõség a folytatásra.
Végül kimennek az elõszobába. Marianne nagyon szomorú. Johan, aki szintén zavarban van,
átöleli Marianne-t. Hirtelen elkezdenek csókolózni. Marianne belekapaszkodik Johanba.
Nekitántorodnak a falnak.
Marianne: (mosolyog) Nálam alszol éjjel, ugye?
Johan: Igen, nálad alszom.
Bebújnak az ágyba, sokáig feküsznek, és nagyon-nagyon gyöngéden és csendben simogatják
egymást. Aztán csöng a telefon a dolgozószobában.
Marianne: Ne törõdj a telefonnal. Nem érdekes.
Johan: (kissé erõltetett hangon) Talán a szeretõd. Mit akarhat ilyenkor? Tudja, hogy itt
vagyok?
Marianne: Persze hogy tudja.
Johan: Az istenit, milyen kitartó!
Marianne: Mégis inkább felveszem.
A telefon tovább csöng. Marianne gyorsan felkel, magára vesz egy pongyolát. Johan látja,
amint bemegy a dolgozószobába - nyitva hagyja az ajtót -, kihallatszik a beszélgetés.
Marianne: Szervusz. Most nem tudok beszélni. De igen, Johan még itt van. Lefeküdtünk, ha
mindenáron tudni akarod. Megértem. Mit akarsz, mit mondjak még? Igen, szomorú vagyok,
így igaz. Nem tudom. Irtó örülnék, ha többet nem hivnál. Igen, úgy értem, hogy soha többé.
Próbálj meg csak egyszer felnõttként viselkedni. Egyetértek, szörnyû az egész, de most már
tényleg nem akarok tovább beszélni. Szervusz, Dávid, vigyázz magadra.
Lecsapja a kagylót, töpreng egy kicsit, ott áll a hosszú vörös pongyolájában, kibontott haj
jobb mutatóujja az arcán, az asztali lámpa megvilágítja. Aztán kissé száraz nevetéssel
lekapcsolja a lámpát, visszamegy Johanhoz, és leül az ágy szélére. Mosolyog.
Johan: Nem tehetek róla, mindent hallottam,
Marianne: Azt akartam.
Johan: A szeretõd volt, ha jól értettem.
Marianne: A volt szeretõm.
Johan: Nem kellett volna megmondanod, hogy itt vagyok.
Marianne: Talán meg is kellett volna hívnom? Nagyon akart jönni.
Johan: Szerelmes vagy bele?
Marianne: (hosszan nézi) Néha olyan pokoli butaságokat kérdezel, hogy az embernek kedve
lenne nyomban agyonverni.
Johan: Bocsáss meg, tényleg.
Marianne: Ha mindent akarsz tudni a szerelmi életemrõl, szívesen elmondom.
Johan: Most dühös vagy?
Marianne: Nem vagyok dühös, csak legszívesebben sírnék. Az a bajom, hogy nem tudok dühös
lenni. Azt kívánom, hogy egy nap amúgy istenigazából kiboruljak, ahogy néha érzem, hogy
minden jogom megvan hozzá. Azt hiszem, ez megváltoztathatná az életemet. (Szünet) De ez
nem tartozik ide. (Sóhajt) Amikor elhagytál, csak egyetlen gondolat járt a fejemben: h
ogy meg
akarok halni. Föl-alá járkáltam azon a reggelen, hajnalodott, és azt gondoltam, hogy ezt n
em
élem túl. Hirtelen, bosszúvágytól hajtva, azt akartam, hogy a gyerekek is haljanak meg. De
aztán fölébredt Karín, rosszul érezte magát, hányt, láza volt. Mondhatom, megváltásként jöt
Aztán kitört rajta a rubeola, és ennél jobb nem is történhetett volna. Tényleg nagyon beteg
lt,
enyhébb tüdõgyulladást is kapott. Esténként, éjszakánként ápoltam, nappal meg ott volt a
munkám az irodában. El voltam foglalva, nem maradt idõm a gondolkozásra. Késõbb
gyomorfekélyt kap-tam, és az is jó volt, habár nyomorultul éreztem magam. (Szünet) Igen, íg
teltek-múltak a hetek. És aztán egy vacsorán találkoztam azzal az orvossal. Nem mondhatnám,
hogy különösebben vonzott, de figyelmes volt hozzám, és beszélgetett velem magamról. Aztán
felmentem hozzá. Azóta ingázok, ha õszinte akarok lenni. Volt idõ, amikor szinte õrült,
erotikus izgalomban éltem. Még egy masszírozógépet is szereztem, és pornográf könyveket
olvastam, hogy enyhítsek a fe-szültségen, de attól csak rosszabb lett. Semmi sem segített.

Tudod, miért? Én annyira hozzád voltam kötve, hogy ahányszor valaki mással voltam az
ágyban, csak rád gondoltam. Ezt nem azért mondom, hogy rossz legyen a lelkiismereted,
csak
azért, hogy elmondjam neked, hogy is volt valójában. Te akartad, hogy õszinte legyek.
Ráuntam ezekre a férfiakra, és nemcsak az ágyban - néha még élveztem is, amíg tartott,
különösen ha ittunk egy kicsit -, de ráuntam a beszédjükre is. Te meg én mindig jól éreztük
magunkat egymással, amikor beszélgettünk vagy dolgoztunk, vagy csak csöndben ültünk.
Torkig voltam a beszédükkel, a testükkel a gesztusaikkal, a mozdulataikkal. Úgy éreztem, h
ogy
bolondot csinálnak magukból, és sajnáltam õket. (Szünet. Eltûnõdve) Az egész nagyon
megalázó volt, ez az igazság. (Szünet) Igen, aztán találkoztam Dáviddal, és õ egy kicsit má
volt. Fiatalabb, mint én, egy nagy gyerek. Mindenesetre különbözött a többitõl. Ezenkívül e
kicsit vad is volt. Nehezemre esett védekezni ellene, mondhatnám, bele is szerettem.
Furcsa
keverék volt: kedves és gyengéd, figyelmes és kíméletlen és erõszakos, és el kell ismernem,
hogy levett a lábamról. És olyan helyes volt a lányokkal. Nagyon jó volt vele kettesben, és
a
lányok szerették. Már nem volt olyan rossz a helyzet, és kezdtelek elfelejteni. (Csöndesen
ül,
gondolkozik)
Johan: Ezek szerint az ágyban is jó volt?
Marianne: Elõször nem. Olyan heves volt, hogy megijesztett, s ezért minden rosszul men
t.
Rengeteget követelt tõlem, és egy cseppet sem volt megértõ vagy figyelmes, és a többi. Aztá
hirtelen tetszeni kezdett, hogy abszolúte nem törõdik velem... persze a maga furcsa in
tuitív
módján azért törõdött. Szinte biztosra vettem, hogy meg is csalt. De nem érdekelt. Sohasem
kérdeztem meg tõle.
Johan: (komoran) És most végeztél vele. Kár volt.
Marianne: (komolyan) Nem tudom, hogy kár volt-e.
Johan: Talán kibékültök a jövõ héten.
Marianne: Nem tudom, hogy akarom-e. Én nem õt akarom. Te este a magányról beszéltél - arról
hogy be kell látnunk: ember és magány az egy. Én nem hiszek a te magány-evangéliumodban.
Szerintem a gyengeség bizonyítéka.
Marianne: egész idõ alatt az ágy végében ült, az ágy támlának dõlve. Most felemeli mind a k
kezét, és gyámoltalan mozdulattal az arca elé teszi.
Johan: Mi történt? (Szünet) Mi van veled, Marianne:?
Marianne: Olyan megalázó...
Johan: (szünet után) Mi?
Marianne: Nem tudom. (Összeszedi magát) A jövõre gondolok, és aztán rád meg rám. Nem
tudom, hogy fogsz boldogulni a földön nélkülem. Néha teljesen kétségbeesek, és azt gondolom
nekem gondoskodnom kell Johanról. õérte én vagyok a felelõs. Az én feladatom, hogy
vigyázzak: ne legyen semmi baja. Az én életemnek csak így lesz értelme. Az ember nem élhet
egyedül, az ember nem erõs. Muszáj fognunk egy másik ember kezét. Kezded már érteni? Azt
hiszem, mi most hibát követünk el. Azt hiszem, hogy nekünk mint az õrülteknek kellene
dolgoznunk, hogy helyrehozzuk a házasságunkat. Soha még egyszer nem lesz erre ilyen
lehetõsé-günk. Csak az idõt pocsékoljuk. Te nem fogsz elutazni három évre nélkülem. Nem
bírnád ki. Szörnyen fogsz félni, és bizonytalan leszel, ha én nem vigyázok rád. Bocsáss meg
hogy sírok. Nem akartam.
Johan felült az ágyban, és ügyetlenül simogatja Marianne térdét. Elõrehajolva, lehorgasztot
fejjel ül, el van keseredve, fel van dúlva.
Johan: Néha azon töröm a fejem, hogy hol a hiba bennem. Azon tûnõdöm: miért hagytam itt a
házasságunkat, miért szerettem bele Paulába, és miért nem tudok visszajönni hozzád most,
amikor Paulával vége. De semmiféle magyarázatra nem jutok. Sötétben tapogatózom.
Szeretlek, ezt te is tudod, és néha teljesen kétségbeesetten vágyom rád. Mégis mintha valam
vastag üvegfal volna köztünk. Látlak, de nem érlek el. Valami megvetés... nem, nem,
Marianne:, nem úgy gondol-
tam. Ne szó szerint vedd. Rosszul fejeztem ki magam. Minek magyarázni bármit is? Minde
nt
rosszul mondok. Na, most már elmegyek.
Marianne: Nem maradnál? Feküdnénk egymás mellett, fognánk egymás kezét. És mindenféle
csip-csup, jelentéktelen dologról beszélgetnénk. És végül szépen elaludnánk.
Johan: (beadja a derekát) Nem bánom. Valóban borzalmasan fáradt vagyok. Ki kell mennem a
fürdõszobába.
Johan felkel, és kibaktat. Marianne elsimítja az ágyat, és kis rést nyit az ablakon. Beállí
a
vekkert. Aztán kimegy a konyhába, ásványvizet hoz és két poharat, Johan visszajön.
Johan: Megtaláltam az egyik régi pizsamámat a szekrényben. Kedves viszontlátás volt!
Marianne: Jó éjszakát, Johan. Szép álmokat.
Johan: Szép álmokat.
Eltelt néhány óra. Marianne arra ébred, hogy Johan felkapcsolta az éjjeli lámpát, és fölkel
Marianne: Mi történt? Nem tudsz aludni?
Johan: Nem, teljes képtelenség. Legjobb, ha most hazamegyek. Kutyául érzem magam, ahogy
itt
fekszem. Bocsáss meg.
Johan elkezd öltözni. Marianne: is fölkel. Kihúzza az egyik éjjeliszekrény-fiókot, elõvesz
levelet, és Johan felé nyújtja. Johan megáll, és csodálkozva néz a borítékra.
Johan: Ez Paula kézírása.
Marianne: Levelet kaptam Paulától.
Johan: Milyen szörnyûségeket írt?
Marianne: Olvasd el magad. A levél még azelõtt jött, hogy elutazott Londonba. Elõször nem
akartam megmutatni neked, mivel õ erre kért. De most úgy érzem, meg kell mutatnom. Olvas
d
el. Nem, itt és most olvasd el, hangosan.
Johan: (olvas) Kedves Marianne:! Valószínûleg meglepõdsz azon, hogy levelet kapsz tõlem, d
azonnal megmondom, hogy nem rossz szándékból írok. Elvállaltam ezt a megbízást Londonban,
hogy legalább egy hétig távol lehessek, és kitörjek a féltékenységnek és gyanakvásnak ebbõl
ördögi körébõl. Tudom, hogy Johan abban a pillanatban fel fog keresni, ahogy kitettem a láb
m.
Csak magamat okolhatom, mert én akadályoztam meg következetesen, hogy találkozzon veled és
a gyerekekkel. Ó, csak az ember jóvátehetné a hibáit! De ami történt, azt nem lehet
visszacsinálni. Milyen jó volna, ha az ember eltörülhetné azt a szenvedést, amitmásoknak
okozott..." (Megáll. Visszaadjad levelet Marianne-nak, és fölnevet) Ez Paula. Ravasz,
mint
mindig.
Marianne: Szerintem komolyan gondolja, amit ír. Azt mondja, hogy szeremé, ha barátok
lennénk. Hogy nem bírja tovább az ellenségeskedést és a csöndet. Itt a végén az áll: Ha Jo
most vissza akar menni a családjához, én nem fogom megakadályozni."
Johan: Megható. És a legmeghatóbb, hogy te hiszel neki.
Marianne: Ne mondd meg neki, hogy megmutattam a levelet. Nagyon kérlek.
Johan: (elveszi a levelet, olvas) Johan: a leggyengédebb, a legkedvesebb és a legjobb
szívû
ember, akivel valaha is találkoztam. Ha létezik olyasmi, hogy szeretet, akkor én szere
tem õt.
Johannál az a baj, hogy valahol a lelke mélyén egy cseppet sem bízik magában. Egy csöpp ön-
bizalma sincs, bár megpróbál ügyesnek és bátornak látszani, és soha nem panaszkodik."
(Befejezi az olvasást) Megfigyeltem, hogy az ember tulajdonképpen bármit állíthat bárkirõl.
Valahogy mindig jellemzõ az illetõre. Tessék, itt a leveled.
Johan csöndben felöltözik, kimegy a hallba, és felveszi a kabátját. Marianne továbbra is az
ágyon ül, kezében a levéllel. Johan visszajön a szobába, Marianne elé áll, és a vállára tes
kezét. Marianne felnéz rá. Nem tudnak mit mondani. Aztán Johan könnyedén megérinti
Marianne: arcát. Marianne megcsókolja a kezét. Aztán Johan elmegy.

ÖTÖDIK JELENET
ANALFABÉTÁK
SZEMÉLYEK Marianne, Johan, ÉJJELIÕR
Rendkívül jellegtelen szoba (állami szabvány). Egy júniusi este. Johan ül, és egy iratot ol
.
Náthás. Kopognak az ajtón. Mielõtt Johan egyáltalán felelni tudna, beviharzik Marianne.
Marianne: Bocsáss meg, hogy késtem. De papa pontosan akkor hívott fel, amikor el akart
am
indulni, és csak mondta, mondta a magáét. Többször mondtam, hogy sietnem kell, de mint a
süket. Hogy vagy?
Johan: Megfáztam.
Marianne: Igen, tényleg pocsékul nézel ki.
Johan: Elõször csak a torkom fájt, és azt gondoltam, hogy majd elmúlik. Késõbb jött ez a po
nátha, és ráment a légcsövemre. És most egész éjszaka köhögök. Van egy kis lázam is, és ros
a közérzetem. Legszívesebben lemondtam volna ezt a találkozást, de mivel te külföldre utazo
gondolom, jó volna, ha a papírokat még az elutazásod elõtt beadnánk a bíróságra, nem igaz?
Marianne: Szegény Johan. Vérzik a szívem érted. Remélem, Paula rendesen ellát.
Johan: õ is meg van fázva. De õ valami gyomorinfluenzát kapott. Nagyon romantikus.
Marianne: Túléled, ne aggódj.
Johan: Te ellenben fel vagy dobva.
Marianne: Hm, lehet.
Johan: Történt valami?
Marianne: Utazás elõtt mindig izgatott vagyok, meg aztán tavasz van. Meg új ruhát is vette
m
magamnak. Különben mit szólsz hozzá? Csinos? Persze ebben a fényben nem érvényesülnek
rendesen a színei. Hogy tetszik?
Johan: Igen, nagyon csinos.
Marianne: örülök, hogy itt a munkahelyeden tudtunk találkozni. Idõt spórolunk meg.
Johan: Nem éppen kedélyes.
Marianne: A válóperes iratok átvizsgálására remekül megfelel. Nézz ide. Ez a megállapodás,
amit Henning megszövegezett. Szó szerint úgy, ahogy mi közösen diktáltuk.
Johan: Akkor nem szükséges elolvasnom.
Marianne: Az ember mindig olvassa el elõbb, amit aláír. Johan:, ne légy már olyan mogorva.
Johan: Nem vagyok mogorva.
Marianne: Gyalázatosan rosszkedvû vagy. Itt a jegyzék a közösen szerzett ingóságokról, és h
hogyan osztottuk el egymás között. Csak emlékeztetõnek. Ezt nem fontos aláírnod.
Johan: Itt az áll, hogy a tied a nagymama ingaórája. Ez mindenesetre félreértés.
Marianne: De drága Johan:, azt én kaptam a.nagymamádtól. Különben is megbeszéltük.
Johan: Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk volna a nagymama ingaórájáról.
Marianne: Ha annyira ragaszkodsz hozzá, tartsd meg. De ez valóban az enyém.
Johan: Már hogy az istenbe is lehetne az enyém, mikor neked mindig igazad van! Vidd
azt a
rohadt ingaórát, nem veszekszem semmiségeken. (Köhög)
Marianne: Van még valami, amit szerinted jogtalanul harácsoltam el?
Johan: (mogorván) Hiába gúnyolódsz. Náthás vagyok és deprimált. Parancsolj. Akarsz egy pohá
kitûnõ öreg konyakot?
Marianne: Pontosan erre van most szükségünk.
Johan: Egermantól kaptam egy üveggel. Elõadásokat tartott Párizsban, és ajándékul kapott eg
egész ládával a hálás kollégáktól. Parancsolj. Egészségedre! Na, hogy ízlik? Istenem, de
jólesik.
Marianne: Mmm. Igazából nem szeretem a konyakot, de ez egészen különleges.
Johan: Máris jobban érzem magam.
Marianne: (szünet után) Ez mindenhogyan nehéz.
Johan: Mi nehéz?
Marianne: Elválni.
Johan: Csak néhány hülye papír.
Marianne: Szerintem mégis nehéz. Emberemlékezet óta külön élünk. Gyakorlatilag sohasem
találkozunk. Megegyeztünk. És mégis rossz lelkiismerettel ül itt az ember. Nem furcsa, Joh
an?
Nem gondolod, hogy...
Johan: (búsan) De igen, furcsa.
Marianne: Idejövet még jókedvem volt. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Nem hagyom, hogy
a helyzet befolyásoljon.
Johan: Azt mondtad, hogy rossz a lelkiismereted.
Marianne: Nem ülhetnénk át a díványra, és kapcsolnánk ki a fenti világítást? Szörnyû ez a f
Hogy tudsz ilyen sivár szobában dolgozni?
Johan: A dívány se különösebben kényelmes.
Marianne: De igen, ha az ember felrakja a lábát egy székre.
Johan: így jó? Kérsz még konyakot?
Marianne: Igen, kérek. Egyedül vagy ma este? Üres az egész ház?
Johan: Van éjjeliõr.
Marianne: Isteni.
Johan: Isteni?
Marianne: Nem tudom, de isteni.
Johan: Náthás embernek semmi se jó.
Marianne: Ne aggódj már annyira magadért. Nem fogsz belehalni. Egészségedre! Egyre jobb és
jobb lesz.
Johan: Tényleg fel vagy dobva. Irigyellek.
Marianne: Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos. (Mosolyogva) Lehetek õszinte? Sze
relmes
vagyok.
Johan: Még mindig ez a Dávid?
Marianne: Dávid? Ja, tudom már! Nem, annak már vége.
Marianne: Meg aztán egyre inkább úgy érzem, hogy már nem függök tõled. És ez bizony jó.
Nagyon jó.
Johan: Hogy érted?
Marianne: Ne törõdj vele. Csókolj meg.
Johan: Náthás vagyok.
Marianne: Nem emlékszel, hogy én soha nem kapom meg a te bacilusaidat? Csókolj meg.
Akarom.
Johan: (megcsókolja) Na, erre gondoltál?
Marianne: Jobban. (Kigombolja a blúzát) Most fogd meg a mellem. így ni. Jó?
Johan: El akarsz csábítani?
Marianne: Pontosan ez a tervem. Itt és most. A szõnyegen, állva, mindenhogy. Mit szólsz
hozzá?
Nem lenne jó? Miért vagy úgy megijedve? Félsz az éjjeliõrtõl? Mi még házasok vagyunk.
Gyere, feküdj rám. Az embernek sokkal gyakrabban kellene szeretkeznie a földön. Bezárnád
az ajtót? Gyere, és feküdj le, szerelmem. Hát nem jó érzés? (Mosolyogva) Szegény kicsi
férjem, aki olyan nyomorult életet él. Ugye ugye, most jó nekünk? Csókolj meg. Mindig
szerettem, ha megcsókoltál. Most feküdj hanyatt, és én rád ülök, így egyszerre fog jönni!
Hunyd be a szemed! Ha nézel, nem merem. És tedd a csípõmre a kezedet. Igen, így jó. Milyen
szép! Igen, igen. Képzeld el, ha bejönne az éjjeliõr. (Mosolyogva) Megkérjük, hogy szálljon
õ is. Mert mi gát-lástalanok vagyunk. És miénk az egész éjszaka. Csak iszunk és szeretkezün
És holnap beadjuk a válópert.
A szeretkezés után oldalukra fordulva feküsznek egymással szemközt.
Johan: keze Marianne: arcán pihen. Marianne becsukta a szemét, de még mindig mosolyog.
Johan: Szeretném tudni, mire gondolsz.
Marianne: Mmm, nem mondom meg.
Johan: Talán éhes vagy?
Marianne: Egyfolytában.
Johan: Mit szólnál egy tatárbifsztekhez és egy nagy pohár
sörhöz? Jó lenne ugye?
Marianne: De te vendéglõbe nem mehetsz velem.
Johan: Ma este a tanítványaimmal vagyok Uppsalában.
Marianne: Hát ez esetben meghívhatsz vacsorára.
Vidámak, ziláltak és spiccesek, kezdik helyrehozni a ruhájukat és az arcukat.
Marianne: Van itt valahol fürdõszoba? Johan: A folyosón balra. Azonnal észreveszed.
Marianne kinyitja az ajtót, és eltûnik a folyosón. Johan odamegy az íróasztalhoz, és elkezd
tömni a pipáját. Meggyújtja, és közben kissé szórakozottan a válóperes iratokat nézegeti,
amelyek kiterítve feküsznek az íróasztalon. Hirtelen az éjjeliõr jelenik meg az ajtóban.
Éjjeliõr: Jó estét, professzor úr.
Johan: (összerezzen) Jézus, maga az! Jó estét!
Éjjeliõr: Túlórázunk?
Johan: Igen, igen.
Éjjeliõr: Ezek szerint a titkárnõje van a mosdóban?
Johan: Hogy? Persze, persze, a titkárnõm.
Éjjeliõr: Hát akkor jó éjszakát, professzor úr.
Johan: Mi is nemsokára megyünk.
Éjjeliõr: Felõlem maradhatnak egész éjszaka.
Johan: Eszünk ágában sincs.
Éjjeliõr: Kellemes Szent Iván-éjt kívánok.
Johan: Magának is. Köszönöm. Jó éjszakát.
Az éjjeliõr eltávozik. Johan leül az íróasztalhoz, és elkezdi figyelmesen olvasni a válóper
megállapodást. Marianne csendben bejön, Johan mögé áll, és a válla fölött olvas.
Marianne: írjuk alá ezt a megállapodást, s aztán mehetünk megünnepelni. Nem ez volna a mélt
befejezése egy hosszú és boldog házasságnak?
Johan: Mégis inkább hazavinném a papírokat, és majd szép nyugodtan átolvasom õket.
Marianne: Mit képzelsz? Annyi tárgyalás után most kezdjünk el megint változtatni rajta?
Johan: Most mondtad, hogy ne írja alá az ember anélkül, hogy el ne olvasná rendesen. Vagy
nem?
Marianne: (ingerülten) Rendben van, akkor most leülünk egymással szembe, és átolvassuk az
elejétõl a végéig. Majd látni fogod, hogy nem csaptalak-e be semmiféle rejtélyes módon.
(Dühösen leül)
Johan: Miért vagy olyan mérges?
Marianne: Egyáltalán nem vagyok mérges. Tessék, kezdjük.
Johan: De mérges vagy.
Marianne: Kérlek. Mérges vagyok, de megpróbálok uralkodni magamon, miután megszoktam,
hogy én mindig uralkodjak magamon, ha rólad meg a szeszélyeidrõl van szó. (Megenyhülten)
Hagyjuk ezt az érdektelen vitát, és lássunk neki az olvasásnak. Késõ van már, és én holnap
dolgozom.
Johan: Akkor most nem megyünk el vacsorázni?
Marianne: Nem, köszönöm. Én inkább nem mennék. Olyan hálás vagyok azért a kegyért, amiben
már részesültem.
Johan: Most ki szeszélyeskedik?
Marianne: Figyelj ide, Johan. (Uralkodik magán) Nem, most ne beszélj. Semmi értelme.
Megpróbálok uralkodni magamon. (Szelíden) Most szépen megfogjuk és betesszük a papírokat
a borítékba, te szépen hazaviszed, és aztán Paulával együtt gondosan végigmentek a szövegen
és majd meglátod, hogy nem vertelek át.
Johan: Ugyan már, Marianne:, mi a nyavalya ütött beléd?
Marianne: Semmi.
Johan: Egy perccel ezelõtt még jó barátok voltunk.
Marianne: (türtõzteti magát) Ez az. Apropó! Ne felejtsd el, hogy Évának születésnapja van
kedden.
Johan: El szoktam én felejteni a gyerekek születésnapját?
Marianne: Nem, ilyesmi sose történt, mert én mindig idõben figyelmeztettelek. Hálás lennék,
ezen a nyáron te fizetnéd a franciaországi útját. Nekem nincs rá pénzem.
Johan: Mennyibe kerül?
Marianne: Gondolom, úgy kétezer koronába.
Johan: Micsoda? Normális vagy te? Honnan vegyek hirtelen kétezer koronát? Szó sem lehet
róla.
Marianne: Kérhetnél az anyádtól.
Johan: Már úgyis annyival tartozom neki.
Marianne: Nekem pedig nincs pénzem. Karin fogszabályozása több mint ezer koronámba kerül.
Johan: Nincs fogászat az iskolában?
Marianne: Ugyanolyan jól tudod, mint én, miért nem hajlandó Karin az iskolafogászatra menn
i.
Johan: Eva nyugodtan lemondhatja az utazást. Nekem nincs semmi pénzem. Nem hal bele,
ha
megtanulja, hogy az ember nem kap meg mindent, ami csak az eszébe jut. Különben is úgy e
l
van kényeztetve, hogy az már nem is igaz. És ráadásul neveletlen. A múlt héten ott volt a
mamánál. Utána felhívott a mama, és teljesen odavolt a gyerek viselkedésétõl.
Marianne: (meghátrál) A mamád ezt mondta? Igen, reménytelen. Most van a legnehezebb
korban.
Johan: Egy kis jó modorra azért megtaníthatnád a lányokat. De te hagyod, hogy basáskodjanak
fölötted.
Marianne: Meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem olyan könnyû. Azt mondják, hogy én soha
nem vagyok otthon, és nem törõdöm velük. Pedig én megpróbálok annyit velük lenni,
amennyit csak lehet. Állandóan dühösek rám. Mintha mindennek én volnék az oka.
Johan: Tarts tekintélyt! Mégis neked köszönhetik, hogy úgy viselkedhetnek, ahogy nekik tet
szik.
Marianne: Miféle hülyeség ez? Nem jobb, ha bizalommal vannak hozzám? Mert mi tényleg
mindent megbeszélünk. És én ezért hálás vagyok. Akkor az ember fütyül olyan külsõségekre,
mint magaviselet, vagy ahogy te nevezed, elkényeztetettség.
Johan: Mindegy, én nem fizetem Eva francia útját. Megmondhatod neki.
Marianne: Mondd meg neki te!
Johan: Miért? Te vagy a gyerekek gyámja! Pokoli magas tartásdijat fizetek, ami után még
adóznom is kell, és ez tökéletesen aláássa pénzügyi helyzetemet. Nem kívánhatod, hogy
ezenkivül is legyen még egy csomó hülye kiadásom. Errõl nincs szó a válóperes
megállapodásunkban. Vagy van?
Marianne: Nem a gyerekek hibája, hogy rosszabbul állunk, mert te leléptél egy másik nõvel.
Johan: Ezt a megjegyzést nem vártam volna tõled.
Marianne: Bocsáss meg. Bolondokat beszélek.
Johan: Rendben van. Beszélek a lányunkkal. Csak az a baj, hogy nem tudunk beszélni egy
mással.
Amikor eljön hozzám, lefekszik a díványra, és a Donald kacsát olvassa. Vagy elterpeszkedik
egy kényelmes széken, és a tévét nézi. Ha megpróbálok beszélni vele, egy szótagos feleletek
ad, mintha dilis volna. Paula pedig egyetlen választ sem tud kihúzni belõle, õszintén szólv
förtelmes egy teremtés. Az egyetlen, amivel rá tudom venni, hogy kegyesen megfogalmazz
on
egy mon-datot, amiben alany, állítmány és tárgy van, ha lepénzelem, vagy moziba viszem.
Különben inkább a barátnõivel társalog telefonon, és akkor bezzeg jár a szája. Órákig.
Mindenesetre semmiféle apai érzést nem ébreszt bennem. De azért el kell ismernem, hogy
csinos lett. Nem, akkor már sokkal könnyebb Karinnal. De õ még olyan szörnyen kisgyerek!
Nem gondolod, hogy esetleg egy kicsit visszamaradott? Kezdek aggódni.
Marianne: Milyen ostoba vagy, ahogyan a gyerekekrõl beszélsz. Ostoba és nevetséges.
Johan: Igen, épp ez az. Nem érdekelnek. Tévedésbõl szereztem õket a világra, s azóta kisebb
vagyont fizettem ki a fenntartásukra. De most már elég volt. Nem játszom többet a szeretõ a
a
szerepét, és megengedem magamnak, hogy ugyanúgy ne szeressem a gyerekeimet, ahogy õk
sem szeretnek engem. Miért kell mindig nekent megtennem az elsõ lépést, ha kapcsolatról,
közel-ségrõl meg szeretetrõl, s a többirõl van szó? Nem, többre becsülöm a két lábon járó
pénztárca szerepét. Ettõl legalább nincs rossz lelkiismeretem, mert látom, ingem-gatyám
rámegy. És ez így van rendjén. Ha az ember hülyeséget csinál, fizessen. És ha, mint ebben a
esetben, két hülyeséget csinált, akkor az kétszer annyiba kerül, õszintén szólva utálom az
buta, elkényez-tetett, tehetségtelen, lusta és önzõ lányaimat. Különben ez az érzés kölcsön
(Szünet) Most miért nem szólsz? Haragszol?
Marianne: Ülök és gondolkodom.
Johan: Gondolkozol?
Marianne: Régen nem ilyen voltál. (Gyorsan) Igen, mármint a gyerekekkel. Emlékszel? Mily
en
boldog voltál, amikor nagy hassal totyogtam. És milyen lelkes voltál, hogy Évának legyen e
gy
kistestvére. Emlékszel, mit meg nem tettél értük kiskorukban? Emlékszel, te is hogy vigyázt
rájuk? Mindent közösen csináltunk, úgyhogy elkeseredésében felmondott a nevelõnõ, akit a
mamád szerzõdtetett. Állandóan együtt voltál a gyerekekkel, játszottál velük, meséltél neki
olyan gyengéd, kedves és türelmes voltál. Sokkal türelmesebb, mint én. Emlékszel, milyen
nyugtalan voltál, ha a legkisebb bajuk volt? Sokkal jobban értettél hozzájuk, mint én. És
mennyire szerettek. Emlékszel a közös szombat estékre? (Szomorúan) Miért ez lett belõle? Ho
ment tönkre? Mikor untad meg a gyerekeket? Mikor untak meg téged a gyerekek? Hova tûnt
a
sok szeretet és gondoskodás? És a sok öröm? Gondolj arra a nyárra, amikor végigbarangoltuk
Földközi-tengert egy ócska tragacson, és velünk voltak a kislányok is! És sátoroztunk.
Emlékszel azokra az augusztusi éjszakákra a spanyol tengerparton, amikor a csupasz ég al
att
aludtunk mind a négyen? Emlékszel, milyen jó és szívmelengetõ volt együtt, és milyen jól
szórakoztunk?
Johan: Nem siratom az elveszett édent. A gyerekek felnõnek, a kapcsolatok felbomlana
k. A
szeretetnek vége, ugyanúgy a gyöngédségnek, barátságnak és összetartozásnak is. Nincs ebben
semmi rendkívüli. Ez a dolgok rendje.
Marianne: Néha arra gondolok, hogy te meg én olyanok voltunk, mint két elkényeztetett és
dédelgetett gyerek, akik elszórták a kincseiket, és most itt állnak hirtelen szegényen, kes
rûen
és dühösen. Valahol hibáztunk, és nem volt senki, aki megmondja, mit csináltunk rosszul.
Johan: Most valami banálisát mondok. Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hog
ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent
megtanítottak nekünk a testrõl és Pretoria mezõgazdaságáról és a pi négyzetgyökérõl, vagy
hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekrõl. Szédítõen nem tudunk semmit se
magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre,
megértésre, összefogásra, egyenlõségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat.
e
senkinek nem jutott még eszébe, hogy elõször nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és
a saját érzéseinkrõl. A saját félelmünkrõl, magányunkról és dühünkrõl. Itt állunk
kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosíta
egy
gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy
cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megértem másokat, ha magáról sem tud semmit?
Most ásítasz, és ezért az elõadásnak vége. Különben sincs több mondanivalóm. Kapsz még egy
pohár konyakot, aztán eldöntjük, hogy mit fogunk csinálni ezzel a vacsorával.
Marianne: Köszönöm, kérek. Egyébként nem értek veled egyet, de mindegy. Nem hiszek a
tudatosságról szóló beszédedben. Mi értelme az embereket még félénkebbé tenni, mint
amilyenek már úgyis? Te azt mondod, a tudás biztonság. Hülyeség. A tudás több választási
lehetõséget ad, és több szorongást.
Johan: (köhög) Ez a rohadt köhögés! Igen, mielõtt elfelejtem. Mesélek neked valami vidámat
Abból a vendégprofesszorságból nem lett semmi. Nem mintha érdekelne. De így van.
Marianne: De Johan, ez szörnyen bosszantó!
Johan: (iszik) Nem tudom. Hát persze hogy nagyon elkeseredtem. Szokás szerint piszko
sul
megfúrtak. Elõször elhalasztották az utat, és ezen tényleg nincs mit vitázni. Aztán hirtele
lett pénz. Késõbb megtudtam, hogy elutazott Ákerman. Szóval seggbe rúgtak. (Nevet) Hát ez
van. Egészségedre, Marianne.
Marianne: Szegény Johan. Mikor történt?
Johan: (iszik) Májusban. Kénytelen voltam újra fizetés nélküli szabadságot kérni, ez neheze
ment. Akkor javasolta Öhberg, hogy forduljak egyenesen az egyetemi rektorhoz. Igen
, és ott
megmondták végre, hogy Ákerman utazik helyettem. Mindenesetre õ többet tudóskodott az
utóbbi idõben. De világos, hogy ez valami fúrás. Világos.
Marianne: Szegény Johan, igazán sajnálom.
Johan: (zsörtölõdik) Ezt a mentalitást nem értem. Néhány hete egy kongresszusra kellett vol
elutaznunk Oslóba. És akkor hirtelen beleszól a minisztérium a dologba, és közli, hogy nem
utazhatunk. Hogy egyrészt nem kapunk pénzt, másrészt maradjunk itthon, és végezzük a
munkánkat. (Iszik) Miféle stilus ez? Nem lusta iskolás gyerekek vagyunk, akik lógni akar
nak.
Felmentem a minisztériumba, hogy beszéljek a dologról. Ilyesmi sem fordult még elõ velem.
Az oktatási miniszterrel akartam beszélni, de neki nem volt ideje rám, így meg kellett
elégednem a sameszaival. Látnod kellett volna õket. Látnod kellett volna, hogy viselkedn
ek.
Én még tudom, mi a modor. Meg már nem is vagyok olyan fiatal. Ott ültek ingujjban,
cigarettáztak, unatkoztak és fölényeskedtek. Hallanod kellett volna, milyen nyelvet hasz
nálnak.
Az az államtitkár komplett idióta. Majdnem kinevettek. A végén azt se tudtam, mit mondjak,
így aztán eljöttem. így bánnak az emberrel. Az ember egy nagy nulla. (Iszik) A magamfajták
kényelmetlenek lettek. És persze nem tartoznak a politikai slepphez. Nem haladók. A
baloldaltól is balra állnak, öregek. Diszkvalifikálták õket. Meg kell hasadni a röhögéstõl.
A nyáron leszek negyvenöt éves. Valószínû, elélek még harminc évig. De tárgyilagosan nézve
én már egy hulla vagyok. Húsz évig fogom keseríteni a magam és a mások életét pusztán azzal
hogy létezem. Úgy tartanak számon, mint egy költséges, használhatatlan egységet, amelyet
igazság szerint selejtezni kellene. És ezek lennének a legszebb éveim. Amikor valóban
hasznossá tehetném magam, amikor már lenne egy kis tapasztalatom. De nem! Ki a szaross
al!
Vagy hagyjuk a hülyéjét, amíg el nem rohad. Istentelenül fáradt vagyok, Marianne:. Ha képes
volnék rá, kitörnék innen, és vidékre költöznék, vagy egy kisvárosban keresnék tanári állás
Néha azt gondolom, bárcsak... (Iszik) Hát ez van velem. (Nevet) Paula nagyon kétértelmûén
ítéli meg a helyzetet. És néha azt mondja, hogy én egy szánalmas alak vagyok, és õ rögtön
összecsomagol. Nem tudom, melyik alternatíva könnyítene leginkább rajtam. No meg azt
gondolom, hogy megcsal. De nem érdekel. Már nem vagyok féltékeny. Tulajdonképpen már
semmi sem izgat. Már azt is alig tudom, hogy ki vagyok. Valaki leköpött, és én megfulladta
m
ebben a köpetben. (Nevet)
Marianne: Elég különös...
Johan: Mi különös?
Marianne: Itt ülök, és hallgatlak. És igazság szerint éreznem kellene valamit. De nem érzek
semmit. Talán egy kis részvétet. Idejövet hirtelen az az ötletem támadt, hogy lefekszem vel
d,
hogy megtudjam, érzek-e még valamit. És semmi mást nem éreztem, mint barátságot. Tudod,
mire gondolok, Johan? Kezdek megszabadulni tõled. Hosszú ideig tartott, és elviselhete
tlenül
fájt. De most szabad vagyok, és elkezdhetem élni a saját életemet. És ennek nagyon örülök.
Johan: Hadd fejezzem ki szerencsekívánataimat.
Marianne: Nem tudom, miért mondom ezt. És biztos nagyon kegyetlen, hogy pont most
mondom, amikor te elmesélted, hogy rossz passzban vagy. De furcsamód nem igazán törõdöm
vele. Túlságosan sokat voltam tekintettel rád, amíg együtt éltünk. Azt hiszem, hogy ez a ta
tat
ölte meg a szerelmet. Emlékszel, hogy valaha is veszekedtünk volna? Sõt, azt hiszem, hog
y mi
úgy gondoltuk, hogy veszekedni közönséges dolog. Nem, leültünk, és értelmesen beszéltünk
egymással. És mivel te több könyvet olvastál, és többet tudtál a lélekrõl, elmondtad nekem,
én tulajdonképpen mit gondolok. Mit érzek legbelül. Soha nem értettem, mirõl beszélsz. Csak
iszonyú nyomást éreztem, ami fájt. Ha engedélyezem magamnak, hogy ne legyen rossz a
lelkiismeretem, akkor tudtam volna, hogy amit mondunk és teszünk egymás ellen, tévedés.
Emlékszel, mi volt Karín születésnapja után? Amikor hirtelen nem tudtunk szeretkezni? Leült
szépen, és kölcsönösen megmagyaráztuk egymásnak, hogy ez teljesen természetes. Hogy mi
mást várhatna az ember két terhesség után? És aztán a késõbbi fejtegetések, hogy miért ninc
örömünk abban, ha lefekszünk egymással. Egyikünk sem jött rá, hogy ezek figyelmeztetések
voltak. Piros lámpák, stoplámpák villogtak körülöttünk. De mi csak azt gondoltuk, hogy enne
így kell lennie. Megelégedtünk a magyarázatokkal.
Johan: Szerintem az ilyen retrospektív tárlatoknak semmi értelmük.
Marianne: (kiabál) Megõrülök a hülye, gúnyos megjegyzéseidtõl! Muszáj mindig neked
eldöntened, mi illik, mi nem? Megérdemled, hogy rossz passzban vagy. Örülök, hogy Paula
megcsal. Tõlem akár öngyilkos is lehetnél, ha kedved tartja, bár ehhez valószínûleg gyáva
vagy. Igen, igen, most itt ülsz könnyes szemmel. Nem hatódom meg. Egyszer te is
megtudhatod, milyen érzés. Megtudhatod, min mentem én keresztül.
Johan: (nyugodtan) Istenem, hogy gyûlöllek tulajdonképpen. Emlékszem, hányszor gondoltam:
istenem, hogy gyûlölöm. Különösen, amikor lefeküdtünk egymással, és éreztem a közönyödet,
és hogy valahol máshol jár az eszed. És amikor kint voltunk a fürdõszobában, és ott ültél
meztelenül a bidén, és mostad, mostad azt a mocskot, amit tõlem kaptál, és amirõl az volt a
véleményed, hogy szörnyû szaga van. Ilyenkor azt gondoltam: gyûlölöm, gyûlölöm a testét, a
mozdulatait. Meg tudtalak volna ütni. Kedvem lett volna szétverni azt a fehér, kemény
ellenállást, ami belõled sugár-zott. De mi kedvesen beszélgettünk, és olyan aranyosan
viccelõdtünk, hogy milyen jó volt, mintha mi sem történt volna.
Marianne: Akkor magyarázd meg, miért tart ki most mellettem egy férfi. És én szeretem.
Szeretem a testét, kedvelem a szagát. Mindent megteszek, amire csak kér. Vágyom rá, hogy
hozzám érjen, hogy megfogja a mellemet. Emlékszel? Te különleges módon fogtad meg a
mellemet, utáltam, mikor váratlanul közelítettél hozzám, mikor olyat csináltál, amiben nem
egyeztünk meg. Ma már nem így van.
Johan: Várd ki a végét! Majd összeházasodtok, és mielõtt még felfognád, kezded vele is
ugyanúgy. Csak várd ki a végét. Mélyen benned gyökerezik ez, Marianne:. Majd szép lassan
megint új szeretõ után nézel, aki ismét meg tud szabadítani ettõl az undortól.
Marianne: Tudom, hogy nincs igazad! És tudom, hogy mi meg tudtunk volna birkózni eze
kkel a
nehézségekkel. Ezek nem kizárólag a szexuális életünkre korlátozódtak. A többi feszültség
tünetei voltak. És azokat kellett volna közösen felszámolnunk. De mi reménytelenül
tapintatosak voltunk, és mielõtt még egyáltalán megpróbáltuk volna, már elbuktunk.
Johan: (dühösen) Van valami, amit úgy hívnak közönségesen, hogy gyöngédség. Van valami,
amit úgy hívnak, hogy normális érzékiség, testi vágy. De te ezt nem ismered. Benned mindez
hétpecsétes zár alatt van.
Marianne: Ha így volt is a veled való kapcsolatomban, én tehetek róla? Nem hiszed, hogy én
ugyanúgy kétségbe voltam esve, mint te? Folyton azt gondoltam, muszáj ennek így lennie?
Muszáj ilyen szörnyûnek lennie? De mi megvigasztaltuk magunkat, mondván: a szexualitás
mégiscsak mellékes dolog, és mi egyébként tökéletesen megvagyunk. Micsoda ámítás, Johan!
Mi lehet rendjén akkor, amikor már szeretkezni sem tud az ember?
Johan: Bizonyos dolgokról persze elfeledkezel, amik kellemetlenek lehetnek ebben a
z
összefüggésben.
Marianne: Akkor légy olyan kedves, és világosíts fel.
Johan: Tudod, mit csináltál egész idõ alatt? Áruba bocsátottad a nemi szervedet! Árucikk le
belõle. Ha egyik nap lefeküdhettem veled, akkor magától értetõdõ volt, hogy megúszod a
következõ napot. Ha kedves és segítõkész voltam, megjutalmaztál egy lefekvéssel. Ha kel-
lemetlenkedtem, vagy merészkedtem így-úgy kritizálni téged, bosszúból becsaptad magad
mögött az ajtót. Beletörõdtem! Nevetnem kell, ha visszagondolok rá, hogy viselkedtél velem.
Az istenit! Rosszabb voltál, mint a legrosszabb kurva.
Marianne: De te nem akartad észrevenni az igazságot.
Johan: Miféle rohadt igazságot, ha szabad kérdeznem? Valami nõi igazságot, mi? Valami
szabadalmazott igazságot?
Marianne: (õrjöngve) Te megõrültél! Komolyan azt hiszem, nem vagy normális. Mit képzelsz?
Hogy továbbra is úgy taposhatsz rajtam, ahogy jólesik? Még mindig az anyádat helyettesítem?
Az a folytonos gáncsoskodás, hogy elhanyagolom az otthonomat, meg hogy nekem elsõ a
munkám!
Johan: Ez nem igaz!
Marianne: A házasságunk elsõ éveiben mást sem hallottam tõled és a szüléidtõl, meg a saját
anyámtól. Egyedül azt értétek el, hogy rossz lett a lelkiismeretem. Rossz volt a lelkiisme
retem,
ha dolgoztam, és rossz volt otthon. Aztán azért kellett rossz lelkiismeretemnek lennie
, mert
nem vagyok jó szeretõ. Szekatúra mindenoldalról. Morgás és lelkifröccs és követelõdzés és..
elmész a fenébe, érted? És ha a nemi szervemmel bosszultalak meg, ahogy te mondtad, mi
abban a fur-
csa? Mindvégig túlerõvel szemben harcoltam: te meg anya meg a szüleid meg az egész rohadt
társadalom ellen. Sohasem tehettem, amit én akartam. Mindig útban volt valami. Sikítani
szeretnék, amikor arra gondolok, hogy mit álltam ki, és hogy végre megszabadultam tõled. És
ide figyelj: vége, vége, vége! Itt ülsz, és siránkozol, hogy eltiportak, megfúrtak.
Megérdemelted, nagyon is megérdemelted. És remélem, azt is a fejedhez vágták, hogy
haszontalan parazita vagy.
Johan: Teljesen nevetséges vagy.
Marianne: Na és aztán? Ilyen lettem. De másképp vagyok nevetséges, mint te. Én nem adom fel
a
játszmát. Folytatom, majd meglátod. Abban a valóságban fogok élni, ami van. Mert egy dolgot
jobban szeretek mindennél a földön: élni! Élvezem, ha legyõzöm a nehézségeket, leküzdöm az
akadályokat. És nem kérek tapintatot. Fütyülök a szép szavakra és a diplomáciára.
Johan: (felmarkolja a válóperes megállapodást) Olyan jó, hogy nem kell már részvétet éreznü
egymás iránt. Olyan jó, hogy kidobhatjuk a szemétdombra a rossz lelkiismeretünket. Kezdünk
emberformát ölteni. A hiba az volt, hogy te meg én egyáltalán találkoztunk. Hogy egymásba
szerettünk, és elhatároztuk, hogy együtt fogunk élni. Dicsõséges fiaskó már a kezdet kezdet
Minél elõbb aláírjuk ezeket a papírokat, annál jobb, és aztán szépen elosztjuk az ezüst
étkészletet és a régi nászajándékokat, elbúcsúzunk egymástól, és sajnálkozunk, hogy mekkora
tévedés volt ez az egész az elejétõl a végéig.
Marianne: Nem vagyok felelõs érte. A saját életemet élem, és képes vagyok rá, hogy ellássam
magamat és a gyerekeket. Azt hiszed, nem értettem, mirõl beszélsz egész este: nem akarsz
válni!
Johan: (rajtakapták) Ilyen hülyeséget még életemben nem hallottam.
Marianne: Ha ez olyan hülyeség, akkor bizonyítsd be az ellenkezõjét, és most azonnal írd al
ezeket a papírokat.
Johan: Kérlek.
Marianne: Johan! Légy már õszinte! Nézz rám! Nézz rám, Johan! Megbántad? Nem akarod, hogy
elváljunk, ugye? Azt gondoltad, hogy újrakezdhetnénk a házasságunkat. Valami ilyesmit
akartál javasolni ma este. Valld be, hogy erre gondoltál.
Johan: Jó, tegyük fel, hogy voltak ilyen gondolataim. Bûn? Elismerem, hogy le vagyok g
yõzve.
Ezt akarod hallani? Belefáradtam Paulába. Hazavágyom. Tudom, tudom, Marianne. Erre a
mosolyra semmi szükség. Megkaptam a magamét, megyek lefelé a lejtõn, félek, és nincs
otthonom. Tudom, hogy ez nem alkalmas pillanat arra, hogy megkérjelek, kezdjük újra a
házasságunkat. Tudom, mit akarsz mondani. De te kérdeztél engem. És õszintén akarok felelni
Másképp és mélyebben tartoztam hozzád, mint képzeltem. Én teljesen annak a függvénye
vagyok, amit úgy hívnak: ott-hon és család és rendezett élet és csöndes hétköznapok.
Belefáradtam, hogy egyedül élek.
Marianne: Egyedül?
Johan: A magány Paula mellett rosszabb, mint az igazi magány. Egyiket sem bírom. Nem t
udok
errõl beszélni. Úgyis tudsz mindent.
Csönd.
Marianne: (szünet után) Kíváncsi vagyok, mi sülne ki belõle.
Johan: Tudom, hogy jobb lenne, mint volt. Tudom, hogy sokkal többet törõdnénk egymással. T
e
nem így látod? (Szünet) Te nem így látod?
Marianne: Néhány hét múlva visszatérnénk a régi gyakorlathoz, a régi morgáshoz, a régi
agresszivitáshoz. Elfelejtenénk a fogadkozásainkat. Kiderülne, hogy nem lettünk okosabbak.
Minden olyan lenne, mint azelõtt. Vagy rosszabb. Nagy hibát követnénk el.
Johan: Hogy lehetsz ebben olyan biztos?
Marianne: Hányszor kell még megismételnem, hogy nem érzek mást irántad, csak valami icipici
részvétet?
(Megrendülve) Nem akarom, hogy hozzám fordulj segítségért. Nem vagyok benne biztos...
Nem vagyok benne biztos, hogy megbirkóznék vele. És ennél rosszabb nem is történhetne.
Johan: Próbáljuk meg.
Marianne: (dühösen) Emlékszel, amikor könyörögtem és rimánkodtam, hogy gyere vissza?
Emlékszel, hogy megalázkodtam és sírtam és esdekeltem? Egy idõre vallásos lettem, és
könyörögtem Istenhez, hogy visszakaphassalak. Emlékszel a találkozásainkra, a kifogásaidra,
féligazságaidra, amik csak még világosabban bizonyították a teljes közönyödet.
Johan: Akkor nem értettem semmit. Ezért most nem tehetsz nekem szemrehányást!
Marianne: Szemrehányás! Milyen fantasztikus szavaid vannak, Johan:! Tudod, mi a
véleményem? Betegesen naiv vagy. Azt hiszed, hogy azért bírtam ki, amit kibírtam, azért
maradtam a felszínen, és kezdtem el a saját életemet élni, amiért nap mint nap hálát adok,
hogy most rólad gondoskodjam, és vigyázzak, hogy ne süllyedj el a gyengeség és az önsajnála
poklában? Ha nem nézném, hogy milyen sajnálatra méltó vagy, kinevetnélek. Ha arra
gondolok, hogy mit tettél velem az utóbbi években, dühöngeni szeretnék. Nézz rám! Remekül
állom a tekintetedet. Megedzõdtem. Ha tudnád, hányszor álmodtam azt, hogy agyonverlek
vagy megöllek, hogy beléd döfök egy kést, hogy megkínozlak. Ha tudnád, milyen jó, hogy
most mindezt elmondhatom neked.
Johan: (váratlanul mosolyogva) Tényleg nagyon szép vagy, amikor ennyire haragszol.
Marianne: Ez kedves volt. (Kedvesebben) Te meg komikusan nézel ki. Még rúzs is van az
arcodon.
Johan: Ha jól értettelek, akkor te úgy látod a legjobbnak, ha beadjuk a válópert.
Marianne: (majdnem nevetve) Pontosan így akartam összefoglalni, amit idáig mondtam.
Johan: Kérsz még egy kis konyakot?
Marianne: Istenem, majdnem megittunk egy egész üveggel! Akkor igazán nem lehet csodálkoz
ni,
hogy egy kicsit felszabadultan és furcsán érzem magam. Te hogy vagy?
Johan: Köszönöm. Úgy érzem, mintha elmúlt volna a náthám. Mindenesetre egy ideje már nem
köhögtem.
Marianne: (iszik) Hogy valami értelmeset is mondjak...
Johan: Szóval amit eddig mondtál, az nem volt értelmes?
Marianne: Értelmes az nem volt, de igaz volt és szükséges, ezt muszáj belátnod.
Johan: Itt ülök, és megpróbálok mindent belátni.
Marianne: Tehát, hogy értelmesen beszéljünk. Hogy valami okosat is mondjak: neked is örülnö
kell, hogy én felszabadultam, és a magam életét akarom élni. Szerintem neked is ugyanezt
kellene csinálnod. Megszabadulni mindentõl, ami volt. És aztán újból elkezdeni, teljesen má
körülmények között. Ebben a pillanatban csodálatos lehetõséged van rá.
Johan: Hajlandó vagy felelni valamire?
Marianne: Most megint olyan szörnyen patetikus vagy!
Johan: Mire lenne jó? Mármint elölrõl kezdeni, ahogy te mondod. Semmi kedvem hozzá.
Marianne: (tétovázik) Most ezt hogy érted?
Johan: Mindössze háromszor-négyszer mondtam el ma este, persze neked eszed ágában sem volt
rám figyelni. Semmi kedvem nincs elölrõl kezdeni, egyáltalán nem vagyok kíváncsi az
elkövetkezendõ éveimre.
Marianne: (meghökkent) Ezt csak azért mondod, mert le vagy törve, és most rosszul állsz. E
gy kis
együttérzést akarsz.
Johan: (mosolyog) Fején találtad a szöget.
Marianne: Ha arra az emberre gondolok, aki néhány éve voltam, úgy érzem, hogy az az ember
teljesen idegen. Amikor ma szeretkeztünk, az volt az érzésem, hogy egy idegennel csinálo
m.
Nem mulatságos? Különben, ha õszinte akarok lenni, egész izgató volt. Talán egy szép nap
majd jó barátok leszünk. És aztán lassacskán olyan embernek ismerjük meg egymást,
amilyenek valójában vagyunk, és nem abban a szörnyû...
Johan: Miben?
Marianne: Maskarában, úgy értem.
Johan: Maskarában?
Marianne: Képzeld el, ha olyan emberként találkozhattunk volna, amilyenek szerettünk vol
na
lenni. És nem mint olyanok, akik megpróbálják azokat a szerepeket eljátszani, amelyeket az
összes létezõ hatalmak kiosztottak nekik.
Johan: Azt hiszem, ez lehetetlen. A maskara-élet a bölcsõbenkezdõdik, és tart egy egész éle
át. Nincs senki a földön, aki meg tudná találni magát, úgy ahogy te mondod.
Marianne: Ez nem igaz. Én most sokkal becsületesebb életet élek, mint valaha is.
Johan: És boldogabbat?
Marianne: Az a sok duma a boldogságról hülyeség. Az én legnagyobb boldogságom, ha jól
beebédelek.
Johan: (megrázza a fejét) Én más vagyok, mint te.
Marianne: (hosszú szünet után, hirtelen) Nem érted, hogy ez az egész helyzet rémülettel töl

Iszonyú kísértést érzek, hogy kinyújtsam a kezem, és széttépjem azokat a papírokat. Újra me
újra csak egyre gondolok: miért hiszem, hogy jogom van önzõn a saját életemet élni? Valóban
azt képzelem, hogy van feladatom rajtad és a gyerekeken kívül? Nem lenne csábító újra együt
el-kezdeni? Most én sokkal erõsebb és magabiztosabb vagyok. Tényleg a segítségedre
lehetnék, ha rossz idõk járnak rád. (Keze az arca elõtt) Olyan gyöngédséget érzek irántad,
Johan! (Kétségbeesve) Nem vagyok észnél, biztos. Tudom, hogy el kell válnunk. A bölcsesség,
a józan ész mind azt diktálja, hogy el kell válnunk. (Megfogja Johan kezét) Elviselhetetle
n az
egész.
Johan: (alázatosan) Azt hiszem, értelek.
Marianne: (megrázza a fejét) Ne beszéljünk róla.
Johan: Ne.
Marianne: Na, mi lesz a vacsorával?
Johan: Én túlságosan részeg vagyok, hogy elmenjek valahova. Nem ülhetnénk még itt egy kicsi
együtt?
Marianne: Dehogynem. Csak ne tegyél szentimentálissá.
Johan: Nem mehetnénk haza?
Marianne: Mármint haza, hozzám?
Johan: Persze hogy hozzád. Haza.
Marianne: (megrázza a fejét) Nem.
Johan: (részegen) Miért nem?
Marianne: Azért, mert egy férfi ül otthon, és vár rám, és az is kellemetlenül fogja érinten
bûzlök a konyaktól, és ilyen késõn jövõk haza, és a papírok nincsenek aláírva.
Johan: Féltékeny?
Marianne: Nem különösebben. (Mosolyog) De tudja, hogy mazochista vagyok. Tudod, mit
mondott, mielõtt idejöttem? Megcsókolt, és azt mondta: Le fogsz feküdni a férjeddel. És az
rossz lelkiismerettel, bûntudattal hazajössz, és a papírok nem lesznek aláírva. És nekem me
fel is út, le is út."
Johan: Elmondod neki, hogy szeretkeztünk?
Marianne: Nem. (Mosolyog) Nem, nem hiszem.
Johan: Jaj, de fáradt vagyok.
Marianne: (józanul) Sokat ittunk. Ha most eszünk lenne, gyorsan sétálnánk egyet a friss le
vegõn,
mielõtt ki-ki hazamegy a magáéhoz.
Johan: Te igazán fantasztikus vagy.
Marianne: Nem, csak gyógyíthatatlan szenvedélyem az egészség. Gyere, kisöreg. Menjünk.
Johan: És a papírok?
Marianne: Amikor idejöttem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, dûlõre viszem a válásun
.
Meggondoltam magam.
Johan: Nagylelkû vagy.
Marianne: Nem úgy, ahogy te hiszed.
Johan: Hát hogy?
Marianne: Igen, megfordult a fejemben, hogy férjhez megyek újra. A barátom, aki most o
tthon ül
és vár, minden szempontból megfelel. Jól megvagyunk egymással, a lányok is kedvelik.
Néhány éve õ is elvált, és egy idõ után azt javasolta, hogy házasodjunk össze. Meg kell
mondanom, kísértést éreztem. (Szünet) Akkora hülyeség ez ezekkel a papírokkal. Jelentenek
valamit egyáltalán? Fogd meg õket, Johan, tépd össze, ha akarod. Nekem teljesen mindegy,
hogy a te nevedet viselem, vagy a magamét, vagy valaki másét.
Johan: Istenem, micsoda szép prédikáció!
Marianne: Igazad van. Megyünk?
Johan: Szívesen aláírom a papírokat.
Marianne: Úgy teszel, ahogy jólesik. Mindegy.
Johan: Ne menj!
Marianne: Késõ van. Hívhatok egy taxit?
Johan: Nullát tárcsázol, akkor kapsz vonalat.
Marianne: (telefonál) Jó estét. Kaphatnék egy kocsit a Malmros utca negyvenöt alá? Azonnal
jön? Köszönöm. (Lerakja) Elvihetlek? Nincs értelme, hogy a saját kocsiddal menj. Sokat ittá
Johan: Én még itt maradok egy kicsit.
Marianne: Ne tedd, Johan:. Gyere velem. Itt gubbasztani és gondolkodni... mi értelme
!
Johan: Te azzal ne törõdj.
Marianne: Gyere, Johan:.
Johan: Te is maradj még egy kicsit.
Marianne: Nem akarok tovább maradni.
Johan: Szépen kérlek, ne menj el.
Marianne: Ne kezdd ezt, drága Johan:. Fáradt vagy, és be vagy rúgva.
Johan: Nem mész el, érted?
Marianne: Eressz el!
Johan: Nem engedlek.
Marianne: Ne nevettesd ki magad.
Johan: Te ne nevettesd ki magad.
Marianne: Ilyen bután még akkor sem viselkedtél, amikor házasok voltunk. Ne kezdjük újra.
Kérlek, add ide a kulcsot.
Johan: Fütyülök rá, mit beszélsz. Látom: megszólal a riasztóberendezés Marianne jól rendeze
agyacskájában: Mit csináljak most? Megõrült? Talán meg is fog verni?"
Marianne: Ha kíváncsi vagy rá, csak annyit gondolok, hogy õrülten nevetséges vagy.
Johan: Vagy úgy? Nevetséges. Akkor miért nem nevetsz? Én inkább úgy látom, hogy félsz.
Marianne: Engedd meg legalább, hogy telefonáljak, és lemondjam a taxit.
Johan: Minek? Vár tíz percig, aztán úgyis elmegy. Ülj le, és nyugodj meg. Ez most hosszú le
ígérem.
Marianne: Jó, nem bánom. Mit akarsz mondani?
Johan: Semmit. Csak nézni akarlak.
Marianne: Tessék. (Gúnyosan mosolyog) Tulajdonképpen mit is várhat az ember a
magadfajtától? Úristen, hányszor figyelmeztettem a munkám során a válófélben levõ
feleségeket, hogy ne maradjanak egyedül a megbántott férjükkel! Be kell vallanom, soha nem
hittem, hogy magam is kerülhetek ilyen helyzetbe.
Johan: Pofa be!
Marianne: Azt hiszed, hogy félek? (Megrázza a fejét) Ha tudni akarod, nekem tökéletesen
mindegy, hogy mit fogsz csinálni.
Johan: Pofa be, azt mondtam! (Megüti Marianne-t)
Marianne: Te nem vagy normális. ( Visszaüt)
Kitör a harc. Brutális, könyörtelen,gyûlölettel teli verekedés, és addig tart, míg ki nem
merülnek. Mindketten véresek, vadul vicsorognak egymásra, de teljesen kifáradtak. Külön-kül
sarokban ülnek, lihegve és kimerülve.
Marianne: Most azonnal add ide a kulcsot, hogy kimenjek a fürdõszobába, és megpróbáljam
elállítani a vérzést.
Johan: Nem eresztelek ki!
Marianne: Add ide a kulcsot, te rohadt disznó! Te hülye barom!
Johan a padlóra löki Marianne-t, és õrjöngve rugdossa. Marianne megpróbálja a kezével
védeni az arcát.
Johan: Meg tudnálak ölni! (Üvölt) Meg tudnálak ölni! Meg tudnálak ölni!
Aztán Johan kifárad. Marianne mozdulatlanul, összekuporodva fekszik. Hirtelen nagy
csendesség lesz a rideg, fehér szobában. Éles mennyezetvilágítás. Feldöntött bútorok. Vérfo
szõnyegen. Az íróasztal tárgyai szanaszét. Csend.
Johan: Mi van veled?
Marianne: Az én hibám volt. Légy olyan kedves, és most engedj ki.
Johan kinyitja az ajtót, Marianne kimegy a sötét folyosóra. Johan leül, a keze vadul reszk
et.
Egyre-másra veszi a mély lélegzeteket, mintha attól tartana, hogy megfullad a ritka leve
gõtõl.
Johan: (kikiált) Segítsek?
Marianne: (kintrõl) Nem, ne gyere ide, légy oly kedves.
Johan lassan feláll, odamegy az íróasztalhoz. Keresgél egy ideig. Megtalálja a válóperes
papírokat, és aláírja az elsõ példányt és a másolatot. Marianne jön be; amennyire tudta, re
hozta magát, õ is odaírja a nevét Johané mellé. Aztán összehajtja a papírokat, bedobja a
táskájába, aztán bezárja a táskát. Fölveszi a kesztyûjét.
Marianne: Elintézem, hogy a papírok a lehetõ leggyorsabban a bíróságon legyenek.
Johan: Köszönöm, kedves vagy.
Marianne: Hát akkor szervusz.
Johan: Szervusz.
Marianne: (megfordul az ajtóban) Már régen egymásnak kellett volna esnünk. Sokkal jobb let
t
volna.

HATODIK JELENET
ÉJNEK ÉVADJÁN VALAHOL EGY SÖTÉT HÁZBAN
SZEMÉLYEK
Marianne
Johan
EVA
ARNE
Marianne ANYJA
Néhány évvel késõbb. Marianne éppen anyjánál van látogatóban.
Marianne: Szervusz, mamikám.
Anya: Szervusz.
Marianne: Hogy van a lábad?
Anya: Köszönöm, már nem fáj. De magatehetetlennek érzem magam.
Marianne: Mit mondott a doktor, mikor dolgozhatsz megint?
Anya: A jövõ hét elõtt nem.
Marianne: Akkor vértezd fel magad türelemmel.
Anya: Itt ülök, és nem jutok el sehova.
Marianne: Aludni tudsz?
Anya: A lábam miatt nehezen tudok megfordulni az ágyban. De nem panaszkodom. Kérsz egy
csésze teát? Alm kisasszony már félórája elkészítette. Én már ittam is.
Marianne: Mamikám, borzasztóan szégyellem, hogy késõn jöttem, de volt nálam valaki, és
képtelen voltam megszabadulni tõle. És néha idõt kell szentelni arra, hogy meghallgassam
õket.
Anya: Hát persze. Nagyon jól megértem.
Marianne: A tea még meleg.
Anya: Pirítsak egy szelet kenyeret?
Marianne: Nem, köszönöm.
Anya: Egy kis süteményt?
Marianne: Nem, köszönöm. Fogyókúrázom.
Anya: Te nem vagy normális.
Marianne: Én tornázom. Fél órát minden reggel. És hetente kétszer Henrikkel teniszezünk.
Nagyon jót tesz.
Anya: Bizonyára. Ha már itt vagy, meg akarok kérdezni valamit: eljössz a temetésre?
Marianne: Mikor lesz?
Anya: Tizennyolcadikára gondoltuk.
Marianne: Várj csak, megnézem... (A naptárját nézi) Nagyon nehéz. Rögtön reggel van egy
tárgyalásom, és sokáig fog tartani. Uppsalában temetik papát?
Anya: Ez volt a kívánsága. A többi testvéred jön.
Marianne: Drága mama, a temetés formalitás. Nem kívánhatod, hogy ezért lógjak a munkámból.
Anya: Attól függ, hogy nézi az ember.
Marianne: Nem lehetne áttenni más napra?
Anya: A többieknek megfelel. Meg hát tudod, április tizennyolcadikán van a házassági
évfordulónk. Harminckilenc éve, április 18-án esküdtünk. Elfelejtetted?
Marianne: Nem felesleges lelki tortúra ez?
Anya: Nem.
Marianne: Én, sajnos, nem tudok jönni.
Anya: Ha nem, hát nem. Kész.
Marianne: Karin és Eva üdvözöl. Megígérték, hogy holnap iskola után felugranak hozzád.
Anya: (felvidulva) Kedves tõlük. Képzeld el... Eva tegnapelõtt itt volt a fiújával. Szoknya
volt
rajta, és kész kis hölgyként mutatott. A barátja is nagyon csinosan néz ki. Itt ültek egy e
órát, és beszélgettünk. Karinnal nehezebb. De õ kiköpött nagyapja.
Marianne: Szegény papa.
Anya: Ezzel nem akartam semmi rosszat mondani apádról. Különösen most, hogy már nincs
köztünk.
Marianne: Én se úgy gondoltam.
Anya: Sokat gondolkoztam a házasságunkról. Különösen most, hogy itt ülök a lábammal, és van
idõm töprengeni.
Marianne: És mire jöttél rá?
Anya: Tulajdonképpen semmire. És ez az, ami megdöbbent.
MARIANNE: Hogy érted?
Anya: Jó életünk volt. Néha rosszban voltunk, az igaz, de sose veszekedtünk. Nem odáig, hog
megalázzuk vagy megsértsük egymást. Inkább hallgattunk. És így volt a legjobb. Aztán
lassanként elpárolgott az ellenségeskedés, és a civódást elfelejtettük. Se Fredrik, se én n
voltunk haragtartók.
Szünet
Marianne: Igen.
Anya: Természetesen most hiányzik. De végül is nem érzem magam jobban egyedül, mint mikor
élt.
Marianne: Szörnyû ezt hallani.
Anya: Miért? Mi mind a ketten el voltunk foglalva, õ a maga dolgával, én az enyémmel.
Marianne: Kérdezhetek valamit, mama?
Anya: Amit csak akarsz.
Marianne: De ne tarts tapintatlannak.
Anya: Nem foglak.
Marianne: Te meg apa hogy voltatok az ágyban?
Anya: (szünet) Apát jobban érdekelte, mint engem.
Marianne: Igen?
Anya: (bosszús) Mit akarsz még tudni? Papa elvette, amit akart. És én hagytam. Soha nem
utasítottam vissza. A kötelességemnek tartottam, hogy rendelkezésére álljak. Különben más
nõi is voltak. Néha ez nagyon kellemetlen volt.
Marianne: És neked?
Anya: Nekem?
Marianne: Voltak más férfiak az életedben?
Anya: Amikor Fredrik és én eljegyeztük egymást, beleszerettem egy másik férfiba, és fel aka
m
bontani az eljegyzést. De apának és anyának az volt a véleménye, hogy nem kell elsietni. És
aztán így lett, ahogy lett.
Marianne: Sohasem gyûlölted papát?
Anya: Miért gondolod, hogy gyûlölnöm kellett volna?
Marianne: Amikor összeházasodtatok, egy szerzõdést írtatok alá, amely teljes egészében neki
volt elõnyös. Soha nem gyûlölted ezért az egyezségért?
Anya: Szerettem. Mellesleg vakok voltunk, mint két macskakölyök. Egyikünk se fogta fel,
mire
adta magát. Se õ, se én.
Marianne: De mama, ez lehetetlen!
Anya: Neki is megvoltak a maga hibái, nekem is. ( Szünet) Nem, nem így van.
Marianne: Hát akkor hogy van?
Anya: Szeretném tudni, hogy alakult volna, ha bizalommal vagyunk egymás iránt. Ha
megbeszélünk mindent, ami velünk történik.
Marianne: Nem beszéltétek meg?
Anya: Nem. Volt egy szabályunk, amelyre a szüleink tanítottak: Ki-ki oldja meg a saját b
aját.
Marianne: Bánod, hogy így történt?
Anya: Éppenséggel nem. Nem mondhatnám. De nem tudok nem gondolni a hõsies
hallgatásainkra. Azt hiszem, hogy ez papát sokat gyötörte. Olyan vidám ember volt. Sokkal
vidámabb és nyíltabb, mint én.
Marianne: (elérzékenyülve) Szemrehányásokat teszel magadnak, mama?
Anya: Nem tudom. De iszonyú. Nem, nem iszonyú, ez túlságosan tragikus szó. Furcsa, hogy két
ember egy teljes életet leél együtt, anélkül...
Marianne: Anélkül, hogy közel kerülnének egymáshoz.
Anya: Talán erre gondoltam.
Marianne: És te most azt hiszed, hogy a te hibád volt.
Anya: Azt hiszed, hogy rossz a lelkiismeretem? Na, nem, azt azért nem. Mi minden tõlün
k
telhetõt megtettünk. És mégis...
Marianne: Nem tudnál nem gondolni rá?
Anya: Olyan mesterkélten hangzik, ha megfogalmazzuk. õ eltûnt a homályban, és magával vitte
az életét. De a furcsa az, hogy az én életemet is magával vitte. (Mosolyog) Ezt mondják úgy
hogy farkasszemet nézni az igazsággal, ugye?
Marianne: (meghatódott) Még soha nem beszéltünk így egymással.
Anya: Soha nem volt rá idõnk.
Marianne: És kedvünk se.
Anya: Mindig féltem egy kicsit tõled.
Marianne: (mosolyog) Féltél? Tõlem?
Anya: Te mindenben olyan tehetséges voltál.
Marianne: Mint te magad.
Anya: (a fejét rázza) Ha tudnád, hogy aggódtam, hogy nem csinálok mindent tökéletesen.
Marianne: (elérzékenyülve) Na de te tökéletes vagy.
Anya: Néha hétéves vagyok, és a papával sétálok az erdõben, és fogjuk egymás kezét, öregsze
egyre szentimentálisabb vagyok, az az igazság.
Marianne: Kérdezhetek még valamit?
Anya: (mosolyog) Muszáj?
Marianne: Miért voltál olyan dühös rám, mikor öt évvel ezelõtt elváltam Johantól? Hiszen õ
szedett fel egy másik nõt, és õ hagyott faképnél.
Anya: Egyáltalán nem voltam dühös. Csak szomorú.
Marianne: De mindvégig engem kritizáltál.
Anya: Nem emlékszem.
Marianne: Minden az én hibám volt.
Anya: Azt mondtam?
Marianne: Igen.
Anya: Elfelejtettem.
Marianne: Szerintem mellém kellett volna állnod. És segítened kellett volna egy kicsit.
De nem.
Kíváncsi lennék, miért?
Anya: Én pontosan az ellenkezõjére emlékszem. Azt mondtam papának, hogy nem
avatkozhatunk bele, és hogy hagyni kell. Papa volt mérges, nem én.
Marianne: (mosolyogva) Lám, lám, mik ki nem derülnek. (Órájára néz) Jesszusom, rohannom
kell. Máris elkéstem.
Anya: Menned kell?
Marianne: Holnap is eljövök. Akkor tudunk még beszélgetni, öt óra körül itt leszek.
Anya: És együtt vacsorázunk?
Marianne: Az a szörnyû, hogy meg vagyok híva. De fél hétig maradhatok.
Anya: Nem hoznád magaddal a ruhádat, hogy ne kelljen hazamenned átöltözni?
Marianne: Lehet róla szó.
Anya: (hirtelen) Olyan jó volt beszélgetni egymással.
Marianne: (indulóban) Majd gyakrabban csináljuk.
Anya: Nem mennél ki a konyhába üdvözölni Alm kisasszonyt? Halálosan megbántódna, hogy itt
voltál, és még egy jónapotot sem mondtál neki.
Marianne: Úristen! Hát persze. Beköszönök neki. Szervusz, mama, vigyázz magadra.
Anya: Csókolom Henriket és a gyerekeket.
Marianne: Henrik elutazott, és szombat elõtt nem jön haza. Szervusz!
*
Johan az intézeti dolgozószobájában ül, és valamit gépel. Simára van borotválva, és
szemüveget visel. A csinos, negyven körüli Eva néz be.
Eva: Zavarok?
Johan: Köszönöm, igen.
Eva: Mit csináltok a feleségeddel ma este?
Johan: Dolgunk van. Tényleg.
Eva: (mosolyog) Kár.
Johan: Kár?
Eva: Házibulit rendezek, és azt gondoltam, ha nincs jobb dolgotok, felugorhatnátok hoz
zám.
Heten-nyolcan leszünk.
Johan: Sajnos, nem megy.
Eva: (mosolyog) Jó víkendet!
Johan: Köszönöm. Viszont.
Eva: Nem találkozhatnánk valamikor?
Johan: Nincs idõm.
Eva: Meguntál?
Johan: Drága Eva!
Eva: Ha azt akarod, hogy vége legyen, mondd meg tisztességesen, és ne kibúvókat keress.
Johan: Hát jó. Akkor mondjuk ki, hogy vége.
Eva: Millió köszönet az egyenes válaszért. Nehéz volt kiszedni belõled.
Johan: Nem akartalak megbántani.
Eva: (elneveti magát) Nem, épp ez az!
Johan: Ha megbocsátasz, meg kell még írnom ezt a nyomorult szakvéleményt.
Eva: (vidáman) Persze, kis Johan, nem foglak zavarni. Köszönöm az együtt töltött napokat.
Igazán aranyos szeretõ voltál, csak egy kicsit szórakozott.
Johan: (mosolyog) Én köszönöm neked. Te is a legjobb osztályzatot kapod.
Eva: Van valaki másod?
Johan: Õszintén szólva, van valakim.
Eva: Ki az?
Johan: Errõl nem beszélek.
Eva: Ismerem?
Johan: Elképzelhetõ.
Eva: Léna?
Johan: Most nem mondok többet.
Eva: Akkor Léna.
Johan: Nem Léna.
Eva: Kérlek. Csinos lány! De fiatal, és egy kicsit léha hozzád, kisöreg.
Johan: Nem Léna, mondtam.
Eva: Különben oly mindegy. Szervusz, szerelmem.
Johan: Szervusz. Minden jót.
Eva kimegy, és becsukja az ajtót. Arne lép be. Kicsit elhízott, de fiatalos.
Arne: Alászolgája!
Johan: Alászolgája.
Arne: Kellemes ünnepeket.
Johan: Köszönöm, viszont.
Arne: Ezeknél a hosszú családi víkendeknél nincs szörnyûbb a világon. Különben hallottam,
hogy az U. K. téged bízott meg egy felméréssel. Nem tudom, gratulálhatok-e?
Johan: Nincs miért.
Arne: Gondoltam.
Johan: Két évig el leszek zárva az intézettõl.
Arne: Milyen szomorú!
Johan: Tulajdonképpen ez az egész felmérés egy hülyeség. Mire két év múlva kész lesz, már
semmit sem ér. Politikai kibúvó az egész!
Arne: Miért nem mész el Hammerberghez, és utasítod vissza?
Johan: Már megtettem.
Arne: És?
Johan: Hammerberg egy pojáca. A svéd hivatalnoki kar elsõ számú pojácája. Mielõtt még észbe
kapnánk, benn ül a kormányban.
Arne: Igen, de mit mondott?
Johan: Rébuszokban beszélt. Egy szót se értettem belõle. Nem volt különösen lelkesítõ.
Arne: Aha. Na, szervusz. Lefeküdtél Lénával?
Johan: Nem.
Arne: De bukik rád, nem?
Johan: És te?
Arne: Jó vagyok nála.
Johan: Azt hiszem, nem volna hozzá bátorságom.
Arne: Kivagy?
Johan: Nevezd, ahogy akarod.
Arne: Én mindenesetre tartom a formám. Tornázom, teniszezem. Úszom. Kvarcolok. Vigyázok a
testsúlyomra, így nem leszek majd zavarban. Mármint ha produkcióra kerülne sor. Csak a
tények számítanak. Szervusz.
Johan: Szervusz.
Arne elmegy, és becsukja az ajtót. Sietõs léptek hallatszanak a folyosón. Eva feltépi az aj
.
Eva: Valahogy baromi mérges lettem.
Johan: Látom.
Eva: Szerintem te egy nagy szar vagy. Nem azért, mert fütyülsz rám, azért nem panaszkodom.
Szép volt, ameddig tartott, és mind a ketten tudtuk, hogy nem egy életre szól. De te egy
ocsmány alak vagy, aki nem képes kibökni, hogy belefáradt. Tudod, mi a baj veled? Átkozott
ul
elkényeztetett és követelõdzõ vagy, azért unsz meg mindent. Végül annyira unatkozni fogsz,
hogy már nem is leszel senki. Néhány év múlva összeköltözöl ezzel a könyvszekrénnyel itt.
Követelõdzõ, nagyképû és elkényeztetett vagy. Életunt vagy. Az kell, hogy mások éljenek
érted. Emlékszel, amikor egészség-ügyi ellenõrzésen voltál, és megállapították, hogy néhány
centit összementél? Hát errõl van szó. (Leül)
Johan: (visszhangozva) Hát errõl van szó.
Eva: (kissé megbékülve) Miért nem lázadsz fel? Miért nem toporzékolsz? Miért alázkodsz meg,
mikor te magad vagy a nagyképûség?
Johan: Ez tényleg rendkívül érdekes.
Eva: A nagyképûséged magyarázata az, hogy... El vagy rontva, és követelõdzõ vagy...
Johan: Na, mi a magyarázat?
Eva: Szeretlek, te féleszû. És ezért veszekszem veled. És valahogy sajnállak is.
Johan: Nagyon kedves tõled.
Eva: Szervusz. Szólj, amikor meguntad Léna kislányos cipómelleit, és vágyódsz az én laposab
de sokat ígérõ anyai bájaimra.
Johan: (sóhajt) Nem Léna.
Eva: Különben ügyes titkárnõ. És biztos õrülten kedves. De fiatal hozzád, Johan. Pórul járs
vele.
Johan: Mondtam már, hogy nem Léna.
Eva: Az én megérzéseim nem csalnak.
Johan: Igen, ez így igaz.
Eva: Észrevettem, hogy gyalázatosan elfoglalt vagy.
Johan: Talán igen.
Eva: És ez nem lehet más, mint Léna. Szervusz.
Johan: Szervusz.
Eva kimegy, becsukja az ajtót. Johan dolgozik. Cseng a telefon. Felveszi a kagylót.
Johan: Halló! Szervusz. Már készen vagy? Akkor megyek érted. Szóval nem. Akkor a Karla út é
a Grev Tûre utca sarkán? Megfelel? Két perc múlva ott vagyok. Remek. Szervusz.
Johan az utcasarkon parkol. Összekuporodva ül és vár. Néhány perc múlva megérkezik
Marianne, gyalog, a szemközti járdán. Amikor észreveszi Johant, felragyog, és futásnak ered
Beül Johan mellé, kifulladva és mosolyogva. Aztán gyorsan megcsókolja, Johan elindítja az
autót.
Marianne: Sokat vártál?
Johan: Nem, csak most jöttem.
Marianne: A mamánál voltam.
Johan: Aha. Hogy van az öreglány?
Marianne: Azt hiszem, hogy... Majd késõbb elmesélem.
Johan: Akkor menjünk.
Marianne: Ez olyan szép, hogy már nem is igaz. Tegnap kint voltam a nyaralóban, és minde
nt
elrendeztem. Bekapcsoltam a fûtést, a hûtõszekrényt, és takarítottam, és vettem ennivalót.
a régi idõkben.
Johan: Várj csak, hány éve voltam ott utoljára?
Marianne: Azt hiszem, hét éve.
Johan: És te?
Marianne: Tudod, Henrik nincs annyira oda a házért. Jobban kedveli a várost. így, az iga
zat
megvallva, ki szoktuk adni. Néha megesik, hogy a lányok meg én ott töltjük a hétvégét, de
egyre ritkábban. Eva és Karin már a saját életüket élik. így a legjobb.
Johan: És hogy van a férjed?
Marianne: Agyondolgozza magát. És magas a vérnyomása, de hát mindenkié az. Mit csinál a
feleséged?
Johan: Megvan. Olaszországban van utókúrán.
Marianne: Fantasztikus, hogy szeretteink egyszerre utaztak el.
Johan: Már-már azt hiszem, hogy illetlenül egyszerre.
Marianne: Ez a szép benne.
Megérkeznek a nyaralóhoz. Szemlátomást semmi sem változott. Marianne kinyitja az ajtót.
Belépnek.
Johan: Itt minden olyan, mint régen.
Marianne: Csak egy kicsit kopott. Rendbe kellene hoznunk. De jelenleg nincs rá pénzünk
. így
aztán marad.
Johan: Na, mit érzel?
Marianne: (kitérõen) Nem akarom tudni. Így a legjobb. Bevihetnéd a kocsit a garázsba, hogy
Gustav ne vegye észre, hogy itt vagyunk. Különben azonnal átjön, üdvözölni. És ha meglátna
téged, nagyon elcsodálkozna.
Johan: Majd késõbb beviszem. Most menjünk fel a hálószobába.
Marianne: (mosolyog) Röhejes, de olyan ideges vagyok, mint elsõ alkalommal.
Johan: Pedig nem az.
Lefeküsznek a nagy dupla ágyba, és fogják egymás kezét. Csend.
Marianne: Mire gondolsz?
Johan: Azon töprengek, hogy te csábitottál el engem, vagy én csábítottalak el téged?
Marianne: Tudod, hogy majdnem egy éve már? Igen. Május nyolcadikán, a születésnapom elõtt
egy nappal. Pontosan. És ma április huszonnyolcadika van.
Johan: Te csábítottál el engem.
Marianne: Maradjunk ennyiben.
Johan: Láttad valaha annak a darabnak a második felvonását?
Marianne: Nem. Fura lehetett, amikor mint két bûnözõ kisurrantunk a szünetben.
Johan: Miért határoztad el magad?
Marianne: Nem tudom. Bejöttem a színházba, és megláttam, hogy teljesen egyedül ülsz ott.
Olyan magányosnak látszottál. így aztán teljesen természetes volt, hogy felbukkantam
melletted a szünetben.
Johan: Én valóban nagyon megörültem.
Marianne: És én örültem, hogy te örülsz.
Johan: És szinte azonnal azt mondtad: lógjunk innen el haza, hozzám, a férjem elutazott,
és nem
jön pénteknél elõbb haza.
Marianne: Elpirultál.
Johan: Hogy az ördögbe ne! Olyan állapotba kerültem, hogy alig tudtam egyenesen tartani
magam.
Marianne: (mosolyog) Én is. Õrülten izgatott lettem.
Johan: Akkor már két éve nem láttuk egymást.
Marianne: Két éve. Pontosan.
Johan: És most megünnepeljük az egyéves évfordulónkat.
Marianne: Nem.
Johan: Hogy érted?
Marianne: Húszéves évfordulót ünnepelünk. Húsz évvel ezelõtt augusztusban házasodtunk össze
Johan: Igazad van. Húsz éve.
Marianne: Egy egész élet. Egy egész életet éltünk le egymással. Elgondolni is furcsa! (Hirt
n
sírni kezd)
Johan: (kedvesen) Te drága, te drága!
Marianne: Ó, Johan:, hát nem furcsa? Hogy megint itt ülünk ezen a vacak öreg ágyon? Az más
volt, amikor szállodai szobákban találkoztunk. Az olyan személytelen volt. De ez itt...
Johan: (kedvesen) Talán butaság volt, hogy idejöttünk. Inkább Dániába kellett volna utaznun
ahogy én javasoltam elõször.
Marianne: Ah! Nem volt rá idõnk. És ez itt egészen kiváló.
Johan: Egyáltalán nem az. Tudod, mit csinálok?
Marianne: Hamarosan megszokom.
Johan: Felhívom Fredriket. Van egy kis házikója itt nem messze, egészen közel a tengerhez.
Hiszen tudod.
Marianne: De hogy jutunk be?
Johan: Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy valamelyik szomszédnál van a kulcs. Most
mindenesetre felhívom.
Marianne: Ne, nincs semmi értelme.
Johan: Nem kerül semmibe megpróbálni. (Lapoz a noteszában, és tárcsáz) Szia, Fredrik. Itt
Johan. Hogy vagy? (Szünet) Igen,nagyszerûen. (Torkát köszörüli) Figyelj ide, van itt egy
kényes ügy. Egyedül vagy? Szóval beszélhetünk? Azt szeretném tudni, hogy
kölcsönvehetném-e a halászkunyhódat hét végére? (Szünet) Hahahaha! Kitaláltad. Bár nem az,
akire te gondolsz. Hahaha! Nagyon csinos, persze. Fiatal? Hogy az ördögbe ne, a legf
iatalabb
korosztályból. Hahaha! Te, ez nagyon kényes. Érted, mi? Igazán köszönöm. Majd máskor én
teszek neked szívességet. Te! Egy szót se Birgitnek, jó? Õ nem érti meg az ilyesmit. Hahaha
Tudod, igen, ezek a fehérnépek. Tehát a kulcs a küszöb alatt van. (Szünet) De, nagyszerû. M
Szõke! Jó alakú. Azt nem mondom meg. Nem, telefonon nem lehet. Valamelyik nap együtt
ebédelünk, jó? Felhívlak. Üdvözlöm Birgitet. Vagyis inkább mégsem.
Marianne és Johan kuncog, nevetgél. Marianne elõszedett egy kis táskát hálóholmikkal s a
többi, valamint egy szatyrot ennivalóval.
Johan: Most lelépünk. Minek az a szatyor?
Marianne: Az ennivaló, amit magunkkal viszünk, butuskám.
Elindulnak. Odaérnek a házikóhoz. Nyomorúságos állapotban van. Rendet raknak. Johan
megpróbál tüzet gyújtani a kandallóban. Marianne odamegy hozzá. Meghatódott, könnyes a
szeme. Johan megfordul.
Johan: Mi az? Sírsz?
Marianne: Olyan megható. Tiszta õrült vagyok.
Johan: Megható? Én? Én? Mi a fene?
Marianne: Igen, te. Drága kis Johan. Valahogy olyan kicsi lettél.
Johan: (zavartan) Te is úgy találod, hogy összementem?
Marianne: Sokkal csinosabb vagy, mint valaha. És olyan szelídnek és kedvesnek látszol. Rég
en
mindig olyan feszült volt az arcod! Csupa aggodalom, készenlét.
Johan: Azt mondod?
Marianne: Rosszak az emberek hozzád?
Johan: (mosolyog) Tulajdonképpen nem is tudom. Azt hiszem, hogy talán én hagytam fel a
z
önvédelemmel. Valaki azt mondta, hogy erélytelen és engedékeny lettem. Hogy lekicsinylem
magam. Ez nem igaz. Inkább azt hiszem, hogy megtaláltam az igazi arányaimat. És hogy
alázattal tudomásul vettem a magam határait. Ezért vagyok kedves és egy kicsit szomorú.
Marianne: (gyengéden) Te, aki tele voltál nagy reményekkel.
Johan: Nem, ez nem igaz. Az apám várt sokat tõlem, nem én. De én kétségbeesetten tetszeni
akartam apának, és egész idõ alatt az õ reményeit próbáltam beváltani. Nem az enyéimet.
Amikor gyerek voltam, nagyon szerény és kedves elképzeléseim voltak arról, hogy mihez
kezdek, ha nagy leszek.
Marianne: (mosolyog) És mire gondoltál?
Johan: Sohasem meséltem el?
Marianne: Ha igen, akkor elfelejtettem.
Johan: Na persze. (Szünet) Hát tudod, volt egy öreg nagybátyám. Neki volt egy kis könyv-, j

és papírboltja Sigtunában. Gyakran kellett hozzá utaznom, mivel beteges gyerek voltam, és
szükségem volt a nyugalomra és a friss levegõre. Néha segíthettem neki és Emma néninek a
boltban. Tudomásom szerint ez volt a legjobb. Arról álmodoztam, hogy egyszer nekem is
lesz
egy ilyen kis boltom. Íme, az ambícióim.
Marianne: Igen, egy kis bolt kellett volna nekünk. Világos. (Mosolyog) Milyen jól éreztük
volna
magunkat. Meghíztunk volna, kényelemben élnénk, sok gyerekünk lenne, és jól aludnánk, és
tisztelnének, és bent lennénk valami egyletben, és soha nem veszekednénk.
Johan: Nagyon jópofa beszélni mindarról, ami nem lett. Te mindenesetre soha nem találtad
volna
helyedet egy kis falusi fészekben.
Marianne: Ez igaz. (Komolyan) Arról álmodtam, hogy az elnyomottak szószólója leszek. Az
ambícióimnak nem voltak határai. És aztán válóperes ügyvéd lettem. Gyerünk, takarítsunk.
Marianne és Johan az asztalnál ülnek. Már ettek. Bort isznak. Egy halászlámpa világit.
Marianne: Min gondolkoztál úgy el?
Johan: Hirtelen belém nyilallt, hogy te meg én végre elkezdtünk õszintén beszélni egymással
Marianne: Régebben nem így volt? Nem, bizony nem. Miért beszélünk akkor most így? Furcsa.
Miért beszélünk õszintén most? Én tudom. Azért, mert nincsenek követeléseink.
Johan: Nincs titkunk egymás elõtt.
Marianne: Nincs, amit meg kellene védenünk.
Johan: És így egyszerûen igazat mondunk. Húsz év után.
Marianne: Húsz év után.
Johan: El tudsz képzelni két embert, aki nap mint nap egymás mellett él, és csak igazat mo
nd
egymásnak? Egyáltalán lehetséges ez?
Marianne: Nekünk nem ment.
Johan: És egyáltalán szükséges?
Marianne: Hogy mi egész idõ alatt igazat mondjunk egymásnak, és semmit se titkoljunk el
egymás elõtt?
Johan: Tudtuk mi egyáltalán, hogy eltitkolunk valamit?
Marianne: Hát persze, tudatosan hazudtunk. Legalábbis én.
Johan: Te! Ezt nem gondolod komolyan.
Marianne: Figyeld a hangod, Johan:!
Johan: Mi bajod a hangommal?
Marianne: (mosolyog) A házasságunk elején többször megcsaltalak. Tényleg.
Johan: Vagy úgy?
Marianne: Fel vagy háborodva?
Johan: Nem tudom pontosan. De, azt hiszem, igen.
Marianne: Egészen ártatlan volt. Úgy éreztem, hogy megfulladok a házasságban és a
gyerekszülésben és az egyéb kötelezettségekben. Így aztán félrelépkedtem egy kicsit.
Johan: Mi a fene!
Marianne: Elég gyors egymásutánban három kis flörtöm volt olyan urakkal, akiket te nem
ismersz. Ha most a lelkiismeretemre vagy kiváncsi, megmondhatom, hogy mélyen hallgat
ott.
Johan: Aha. Aha. Nézz oda!
Marianne: Az volt a véleményem, hogy az én flörtjeim picike elégtételt jelentettek azért a
szenvedésért, aminek ki voltam szolgáltatva.
Johan: Tehát ha mi igazat mondtunk volna...
Marianne: Ha igazat mondtam volna, ezerkilencszázötvenöt tavaszán az igazság porrá zúzta
volna a házasságunkat. Szakítottam volna a családdal, eltaszítottam volna a lányainkat, és
agyonvertelek volna téged. Noha szerettelek. Igen, szerettelek.
Johan: És aztán?
Marianne: Aztán ráuntam.
Johan: Rám?
Marianne: Nem, a szeretõimre. Mindenesetre nem erre a fajta szabadságra vágytam. így hát
megpróbáltam alkalmazkodni.
Johan: És nem szóltál egy szót sem.
Marianne: Mire lett volna jó? Különben is te akkor írtad a disszertációdat. És gyomorfekély
volt. Lábujjhegyen kellett járnunk, hogy ne zavarjunk.
Johan: De mégis!
Marianne: Akkor egyedül az volt fontos, hogy te megkapd a doktori fokozatot. És ezze
l az
igazság alárendelt probléma lett. Külsõleg a férfiak és nõk kapcsolata megváltozott. Talán.
a valóságban ugyanolyan, mint száz évvel ezelõtt. Nevetséges, nem?
Johan: De aztán?
Marianne: Hát persze. Beszélgettünk egymással. Egész gyakran.
Johan: Igazi õszinteség nélkül.
Marianne: Elõre gyártott féligazságokkal dobálóztunk. És mivel mind a ketten tanultunk egy
pszichológiát, csaknem bármit meg tudtunk magyarázni. És egész kényelmes volt, hogy nem
kellett veszekedni. Persze néha, amikor igazán mérgesek lettünk, mondtunk egyet s mást.
Johan: De azt visszavontuk. Késõbb. Mivel hosszúra nyúlt volna felgöngyölíteni az egész
gombolyagot.
Marianne: így hazudott az ember. Hol többet, hol kevesebbet, aszerint, hogy volt job
b.
Johan: Hasznosítod ezeket a tapasztalataidat az új házasságodban is?
Marianne: Hát persze. Állandóan hazudok.
Johan: Én is.
Marianne: Jellemzõ rád.
Johan: Meg kell mondanom, hogy Annát, a feleségemet, nem érdekli az igazság, õ a házasságot
kölcsönös kényelemre rendezte be.
Marianne: Szereted?
Johan: Az örök nõi kérdés. Szerintem kedves, intelligens, kellemes, rendes, jól nevelt, mut
tós és
szexuálisan vonzó. Szeretek vele reggelizni.
Marianne: És hajlandó gondoskodni rólad?
Johan: Azt mondja, hogy szeret. Nem érdekli, hogy ügyes vagyok vagy nem. Lehetek oly
an
fáradt és elviselhetetlen, amilyen akarok. Azt mondja, nem tesz semmit. Azt mondja,
hogy
biztonságban érzi magát velem. Nem akar mást. Teljesen érthetetlen.
Marianne: (más hangon) Azt hiszem, nyerõ sorsjegyet húztál ki, Johan:.
Johan: Akkor nem kellene veled megcsalnom.
Marianne: Talán mind a kettõnket szeretsz.
Johan: Most megint tudálékos vagy. Szerelmesnek lenni valószínû tehetség dolga. Nekem nincs
meg ez a tehetségem.
Marianne: Elõször ott volt a mamád, aki istenített, és úgy találta, hogy zseni vagy. És azt
egész sora, akik ugyanúgy viselkedtek, mint az anyád. Beleértve engem is. Szeretném tudni,
mi az benned, ami ellenáll minden természetes érettségnek? Ezt nem azért mondom, hogy
undok legyek, hanem csak azért, mert ez a kérdés állandóan foglalkoztat.
Johan: (õszintén) Most már tudom az okát, és ez nem különösen hízelgõ.
Marianne: Érdekes lenne megtudni.
Johan: (vidáman) Most megtudhatod az én szörnyû titkomat. Én egy középkorú fiú vagyok, aki
nem akar felnõtt lenni.
Marianne: Ezt mindig tudtam.
Johan: Nagy szellemi erõfeszítésembe került, míg rájöttem, hogy én egy felnõtt nemi szervve
rendelkezõ gyerek vagyok. Íme, a pompás kombináció az anyáskodó nõknek!
Marianne: Istenem, de banális! Azt hittem, hogy legalább néhány bûnös elhajlást be fogsz
ismerni.
Johan: (folytatja) És ez okból kifolyólag soha nem növök fel. Miért csinálnám? Ez azt jelen
hogy a saját szakállamra kellene élnem. Sõt még talán felelõsséget is kellene vállalnom.
Marianne: Milyen szörnyû antiklimax, drága Johan!
Johan: Nem akarok felnõni, érted? És ezért jó feleség Anna.
Marianne: Szegény Anna.
Johan: (mosolyog) Együttérzésed nem cseng õszintén. Beszéljünk inkább rólad.
Marianne: (nevet) Sose vacsorázunk?
Megvacsoráztak, kényelembe helyezkedtek a kandalló elõtt. Besötétedett. Két kényelmes
székben ülnek, és csöndben cigarettáznak.
Marianne: Azt akarod tudni, hogy hogy vagyok Henrikkel, a férjemmel.
Johan: Most már értem.
Marianne: Ostobaság volt, hogy egyáltalán összeházasodtunk. Vagy mondjam azt, hogy
könnyelmûség? Kis híján viccnek fogtuk fel. Az ember évekig élhet együtt anélkül, hogy
összeházasodna, és az egészen más dolog, mint együtt élni, és férj-feleségnek lenni.
Johan: Mikor találkoztatok?
Marianne: Több éve már. Ha megbocsátasz, hát megmondom, hogy tisztára szexuális ügy volt.
Johan: Aha. Értem.
Marianne: Henrik, hogy is mondjam, meggyõzõ ezen a ponton. (Mosolyog) Odavan a szexért
, és
rám bizonyította, hogy én is ugyanúgy odavagyok. Ha emlékszel, nekem nem volt
különösebben fontos. Régen.
Johan: Emlékszem.
Marianne: Nem szereted, ha errõl beszélek?
Johan: Nem, nem szeretem. De hát mit lehet tenni?
Marianne: õszintén szólva, rabja lettem ennek az új dolognak, amiben soha nem volt részem.
Telhetetlen lettem. (Mosolyog) Hülyén hangzik.
Johan: Én azt gondolom, hogy nagyon kellemesen hangzik. Úgy értem, neked.
Marianne: Elképzelheted, hogy bomlottam Henrikért. õ is bomlott értem. De hamarosan rájötte
,
hogy más nõi is vannak.
Johan: Óriási!
Marianne: Elõször õrülten megalázottnak és megbántottnak éreztem magam. Még féltékeny is
lettem.
Johan: Te, féltékeny?
Marianne: Volt egy heves jelenetünk. Azaz én voltam heves. Megkértem, hogy menjen a fe
nébe.
Johan: És elment?
Marianne: Azt mondta, hogy szerinte túlhajszolt vagyok. És aztán elment. Néhány hét múlva
könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza. Bármilyen feltétellel, õ is elérkezettnek látta az id
hogy újból felvegyük a kapcsolatot. Elutaztunk együtt szabadságra. Nagyon boldogok voltunk
,
Amikor visszajöttünk, összeházasodtunk. Azóta egyszer hopp, másszor kopp. Leginkább kopp.
Johan: Szomorú.
Marianne: Henrik káprázatosan aktív ember. Fõorvos a Központi Kórházban. Egyúttal bent van
egy csomó bizottságban, és minden szabad percében tudományos kutatásokat végez.
Tulajdonképpen nem is értem, hogy képes minderre.
Johan: Különösen ha egyúttal még egy csomó hölggyel is magánpraxist folytat.
Marianne: Az egészsége nem a legjobb. Magas a vérnyomása, és állandóan orvosságot kell
szednie. Néha úgy érzem, hogy egy percig se bírom ki tovább vele. Hogy porrá zúz az
igényeivel.
Johan: Ez nem éppen kellemes a magadfajta embernek, aki makacsul szabadságot óhajt magán
ak.
Nem?
Marianne: Furamód éppen fordítva igaz.
Johan: Ezt nem értem.
Marianne: Ma már nem vagyok ráutalva. Vele élek. Jó. Veled élek. Jó. Ha találkozom valaki
mással, aki megtetszik, azzal is élhetek.
Johan: Ez lenne a szabadság?
Marianne: Egyelõre ez a szabadság.
Johan: És boldog vagy?
Marianne: Néha végképp boldogtalan vagyok, amikor ésszerûen boldognak kellene lennem, és
fordítva. A boldogságnak nincsenek szabályai. Nálam legalábbis.
Johan: Szeretnék valamit kérdezni.
Marianne: (bólint) Azt akarod tudni, hogy megvan-e még az a szokásom, hogy megpróbálok
bosszút állni az ágyban? (Nevet) Bizony megpróbáltam. De nem érdekelte. Azt mondta, hogy
kifárasztom ezekkel a hülyeségekkel. És aztán ugyanazzal a mértéktelen érdeklõdéssel más
nõkre vetette rá magát. Ott álltam megfürödve a bosszúmmal. Leszoktam róla. Neked meg
nekem is jó mostanában. Nem igaz, Johan, szerelmem?
Johan: Hát persze.
Marianne: Féltékeny vagy?
Johan: Vonz is, és taszít is.
Marianne: Emlékszel, mit tanultunk gyerekkorunkban? Azt a zagyvaságot, hogy a testi
szerelem
a legszebb, ami létezik. Hogy a test templom, és hogy az ember ne váltsa fel magát aprópénz
e.
Vagy valami hasonló hü-ûlyeséget. Lefeküdni valakivel, az már majdnem a hét szentség
egyike volt. Minden olyan gyönyörû, finom és csodálatos volt, hogy hidegrázást kaptunk,
amikor nekünk kellett elkezdeni gyakorolni. A másik oldalon volt a pornográfia a szörnyû
közösülésekkel, a hatalmas nemi szervekkel és az állandó orgazmussal. Ez is eléggé lehangol
volt. (Szünet) Most mire gondolsz, Johan? Úgy elgondolkoztál.
Johan: (hirtelen mosolyogni kezd) Azt gondolom, hogy minden jó. Jó. Szörnyen jó. Jobb már
nem is lehetne. Csak éppen én nem bírom elviselni.
Marianne: Tudtam, hogy nem akarod hallani az igazságot.
Johan: (hevesen) Mit gondolsz, törõdöm én a te orgazmusoddal meg ezzel a magas vérnyomásos
alakkal? Nem irigylem tõled. Csak csodálni tudlak tökéletes emancipációdért. Majdhogynem
imponál. Isten bizony, neked regényt kellene írnod. Fogadok, hogy ünnepelt papnõje leszel
a
mozgalomnak.
Marianne: Nem vagy te olyan buta, mint amilyennek mutatod magad.
Johan: Mondom, hogy ennyit nem érdekel.
Marianne: De hirtelenül olyan hallatlan fontos lett.
Johan: Nem, ez mellékes dolog. Ez csak kis része annak a sok csodálatos dolognak, amit
az élet
nyújtani tud. Gondolj a tapasztalatainkra. Gondolj arra a bölcsességre és tudatosságra, am
ely a
könnyek és a nyomorúság mögül felbukkant. Nagyszerû dolgok. Szinte fantasztikusak. Az
egyik belátja a maga kicsinységét. A másik belátja a maga nagyságát. Lehet ennél jobb?
Egyetértésben ülünk itt, és szidjuk a férjünket, illetve a feleségünket. Gyakorlatilag velü
vannak a szobában. Integetünk nekik. Lelki gruppenszex ez a legmagasabb hatványon... O
lyan
az egész, mint az élettapasztalatok tankönyvében. Ez páratlan, Marianne:. Az analízis telje
, a
tudás határtalan. De én nem bírom elviselni.
Marianne: (hirtelen szomorúan) Tudom, mire gondolsz.
Johan: Tényleg?
Marianne: Tudom, mire gondolsz, de én nem találom olyan szörnyûnek.
Johan: Na látod. Ez a nagy különbség közted és köztem. Hogy én nem vagyok hajlandó elfogadn
a teljes céltalanságot a teljes tudatosság mögött. Én nem tudok élni ezzel a hideg fénnyel
erõfeszítéseim mögött. Ha tudnád, mennyit küszködöm a céltalanságommal. Egyre-másra
próbálom felvidítani magam azzal, hogy az élet annyit ér, amennyire értékeli az ember. De
nem tudok örülni az ilyen fecsegésnek. Akarok valamit, amire vágyhatom. Hinni akarok
valamiben.
Marianne: Nekem nincsenek ilyen érzéseim.
Johan: Nem, ezt már tudom.
Marianne: Abban különbözöm tõled, hogy én kibírom. És jól érzem magam. Bízom az eszemben.
És az érzéseimben. Együttmûködnek. Elégedett vagyok mind a kettõvel. Most, hogy idõsebb
vagyok, van egy harmadik munkatársam is. A tapasztaltságom.
Johan: (undok) Politikusnak kellene menned.
Marianne: (komolyan) Talán igazad van.
Johan: Úristen!
Marianne: Szeretem az embereket. Kedvelem a tárgyalásokat, a megegyezéseket, a
kompromisszumokat.
Johan: Gyakorolod a választási beszédedet, amint hallom.
Marianne: Fárasztó vagyok?
Johan: Csak amikor prédikálsz.
Marianne: Egy szót se szólok többet.
Johan: Megígéred, hogy nem mondasz több igazságot ma este?
Marianne: Megígérem.
Johan: Megígéred, hogy a továbbiakban nem emlegeted
azt az orgazmusbajnokot?
Marianne: Egy szót se szólok róla.
Johan: Elképzelhetõ, hogy rövid idõre meg tudod fékezni szörnyûséges tudálékosságodat?
Marianne: Nehéz lesz, de megpróbálom.
Johan: Tudsz esetleg, azt mondom, esetleg, kiporciózni nekem is egy kicsit a nõi von
zerõdbõl?
Marianne: Szükséges lesz, tudom.
Johan: Akkor gyere. Lefekszünk.
Éjjel Marianne: felébred, és hangosan felsikolt félelmében. Johan felkapcsolja az éjjeli lá
és megpróbálja megfogni Marianne-t, hogy megnyugtassa, de Marianne kiszabadítja magát,
kiugrik az ágyból, és elkezd föl s alá járkálni. Johan csendben vár, hogy Marianne szóljon
valamit
Marianne: Nem értem, miért álmodom ilyeneket.
Johan: Talán ettél valamit.
Marianne: Gondolod?
Johan: Az is lehet, drága Marianne:, hogy létezik valami a te jól rendezett világodban,
amihez
nem férsz hozzá?
Marianne: Mi lehet az?
Johan: Honnan tudnám?
Marianne: Ölelj át. Szörnyen fázom. Bár teljesen forró vagyok. Mit gondolsz, beteg leszek?
gyerekek is most voltak meghûlve.
Johan: (kedvesen) Na így, szépen. Meglátod, mindjárt jobban leszel.
Marianne: Betakarnád a vállam? Így, most jó. Most sokkal jobb.
Johan: Emlékszel, hogy mi ijesztett meg?
Marianne: Valami veszélyes úton vagy min kellett végigmennünk. Én azt akarom, hogy úgy
fogjátok meg a kezemet, hogy egymásba tudjunk kapaszkodni. (Rémülten) De nem megy.
Nincsen kezem. Csak egy pár csonk, ami a könyöknél végzõdik. És csúszom a puha
homokban. Nem tudok belétek kapaszkodni. Ott álltok fenn az úton, és nem érlek el
benneteket.
Johan: (gyöngéden) Szörnyû álom volt.
Marianne: (szünet után) Johan!
Johan: Igen, kicsi barátnõm.
Marianne: Nem gondolod, hogy teljes zûrzavarban élünk?
Johan: Te meg én?
Marianne: Nem, mindnyájan.
Johan: Hogyhogy zûrzavarban?
Marianne: Félelemben, bizonytalanságban, értetlenségben. Zûrzavarban. Titokban tudjuk, hog
y
csúszunk lefelé. És nem tudjuk, mit tegyünk.
Johan: Igen, azt gondolom.
Marianne: Lehet, hogy ez méreg.
Johan: Belül?
Marianne: Gondold el, ha már tényleg késõ van mindenhez.
Johan: Ilyet az ember nem mond. Csak gondol.
Marianne: Gondold el, mit erõlködünk egész idõ alatt.
Johan: Különösen te.
Marianne: Johan.
Johan: Tessék.
Marianne: Elmulasztottunk valami fontosat?
Johan: Mindnyájan?
Marianne: Te meg én.
Johan: Mi lehetne az?
Marianne: Néha tökéletesen megértem, hogy mit érzel és gondolsz. És akkor annyira szeretlek
elfelejtkezem magamról, ámbár nem semmisítem meg magam. Ugye, értesz?
Johan: Értelek.
Marianne: Néha azonosulni tudok egy teljesen idegen emberrel, és meg tudom érteni azt
az
embert. Ezek az átélés rövid másodpercei.
Johan: Ha rábíznánk magunkat egy ilyenfajta szentimentális együttérzésre, semmire se mennén
errõl biztosíthatlak.
Marianne: Johan.
Johan: Tessék.
Marianne: Néha azon szomorkodom, hogy soha nem szerettem senkit. Azt hiszem, hogy
engem
se szerettek. Ez egy kicsit elkeserít.
Johan: Kár ezért annyira izgatnod magad.
Marianne: (mosolyog) Gondolod?
Johan: Én csak a magam nevében tudok válaszolni. És én szeretlek téged az én tökéletlen és
nagyon önzõ módomon. És néha azt hiszem, hogy te is szeretsz engem a magad viharos,
túlfûtött módján. Egész egyszerûen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi
módra, tökéletlenül.
Marianne: Tényleg azt hiszed?
Johan: Neked szörnyû nehéz tetszeni.
Marianne: Igen.
Johan: De így, itt, a teljes egyszerûségben, éjnek évadján egy sötét házban, valahol a föld
valóban átölellek téged. És te átölelsz engem. Nem állíthatom, hogy különleges átlényegülés
érzek, vagy összetartozást.
Marianne: Nem, te aztán nem.
Johan: Feltehetõen nincs fantáziám ilyesmihez.
Marianne: Nem, te elég fantáziátlan vagy.
Johan: Az én szerelmem olyan, amilyen. Nem tudom meghatározni, és a hétköznapokon alig
érzek valamit.
Marianne: És azt hiszed, hogy én is szeretlek?
Johan: Igen, talán igen. De ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.
Marianne: így fogunk ülni egész éjszaka.
Johan: Nem, azt aztán nem.
Marianne: De hát miért nem?
Johan: Az egyik lábam elzsibbadt, és a bal karom majdnem kificamodott. Szörnyû álmos vagyo
k,
és fázik a hátam.
Marianne: Akkor nincs más hátra, mint bebújni az ágyba.
Johan: Szerintem is.
Marianne: Jó éjszakát, szerelmem. És köszönet a beszélgetésért.
Johan: Jó éjszakát.
Marianne: Szép álmokat.
Johan: Köszönöm, viszont.
Marianne: Jó éjszakát.

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK
312

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKI-

ADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A
NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZAMA: 2968.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECEN-BEN,
1987-BEN

FELELÕS SZERKESZTÕ: OSZTOVITS LEVENTE A FEDÉLGRAFIKA BENKÕ

ANNA MUNKÁJA MÛSZAKI SZERKESZTÕ: PINTÉR LÁSZLÓ MÛSZAKI
VEZETÕ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 51100PÉLDÁNYBAN, 8*7 (A/5) ÍV
TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4078 8

90